DANIELLE STEEL VÁLTSÁGDÍJ

DANIELLE STEEL VÁLTSÁGDÍJ

9

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Ransom Published by Bantam Dell a Division of Random House, Inc. New York, New York Copyright © 2004 by Danielle Steel All rights reserved Jacket design by Jorge Martínez and Andrew M. Newman Author photograph © Eliot Holtzman Fordította Varga Monika A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája

Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2004 Hungarian translation © by Varga Monika, 2004

10

Csodálatos gyermekeimnek, akik mind különleges emberkék, imádom, szeretem és tisztelem őket, és különösen Samnek, Victoriának, Vanessának, Maxnek és Zarának, amiért merészek, szeretni tudnak, türelmesek és bátrak. Valamint azoknak a rendkívüli férfiaknak és nőknek, az állami, helyi és szövetségi ügynökségeknél, akiket legtöbbször nem is ismerünk és látunk, pedig mindannyiunk biztonságát vigyázzák. Hálás köszönettel és minden szeretetemmel: d.s.

11

“A gyengédség erősebb a szigorúságnál. A víz erősebb a sziklánál. A szeretet erősebb az erőszaknál.” Hermann Hesse

12

1. PETER MATTHEW MORGAN A PULTNÁL ÁLLT, összeszedegette a holmiját. Egy tárca, benne négyszáz dollár a készpénzszámlájáról. A szabadlábra helyező iratok, amiket magával kell vinnie és odaadnia a nevelőtisztjének. Azokat a ruhákat viselte, amelyeket az államtól kapott. Farmernadrág volt rajta, fehér póló, farmering, futócipő és fehér zokni. Távolról sem emlékeztetett arra az öltözékre, amelyben bevonult. Négy évet és három hónapot nyomott le a Pelikán-öbölbeli Állami Börtönben. Büntetése minimumidejét töltötte le, ami hosszú idő volt ahhoz képest, hogy először ítélték el. Különösen nagy mennyiségű kokain birtoklásáért kapták el, az állam emelt vádat ellene, esküdtszéki tárgyaláson ítélték el, és a Pelikán-öbölbeli Állami Börtönben letöltendő büntetést kapott. Eleinte csak a haveroknak adogatott el. Ebből nemcsak a saját adagjára futotta – észre sem vette, és ő maga is rászokott –, hanem anyagi szükségleteit, sőt családjáét is ebből fedezte. Az elfogatása előtti fél évben közel egymillió dollárt keresett, de még ezzel sem tömhette be a bankszámláján tátongó hatalmas lyukat, amit pénzügyi machinációival okozott. Kábítószer, rossz befektetések, veszteséges eladások, magas kockázatú áruügyletek. Brókerként dolgozott egy ideig, gondja támadt a Tőzsdefelügyelettel, nem akkora, hogy vádat emeltek volna ellene, mert akkor a szövetségiek, és nem az államiak tartóztatták volna le, de erre sosem került sor. A lehetőségeit bőven meghaladó, már-már az őrültséggel határos életvitelt folytatott, annyi, bármikor robbanni kész bombát tartott a kezében, és a rossz társaságnak köszönhetően olyan komoly drogfüggőség alakult ki nála, hogy járható útnak egyedül az ígérkezett, ha ő maga

13

is drogot kezd árulni, hogy ezáltal törlessze az adósságát a dílerének. Felmerült holmi hamis csekkek és a hűtlen kezelés gyanúja is, de ismét csak szerencséje volt. A munkaadója – miután Petert kábítószerrel való üzérkedés miatt elfogták – úgy döntött, nem perli be. Mi értelme lett volna? Peternek – bármennyit sikkasztott is – addigra egy fityingje sem maradt, és maga az összeg viszonylag kicsi volt a szóban forgó tételekhez képest, ráadásul a pénz már rég elfogyott. Semmi módon nem tudta volna visszafizetni. Munkaadója csupán szánalmat érzett iránta. Peter tudta, hogyan vegye le a lábukról az embereket, tudta, hogyan szerettesse meg magát velük. Peter Morgan testesítette meg a jó embert, akinek félresiklott az élete. Valamiért, menet közben, túl sokszor választotta a rossz utat, kihagyott minden, sikerrel kecsegtető lehetőséget. Barátai és üzlettársai még nála is jobban sajnálták a feleségét és a gyerekeit, akik áldozatul estek Peter őrült terveinek és rossz döntéseinek. De aki csak ismerte, azt mondta, Peter Morgan alapvetően rendes fickó. Nehéz lenne megmondani, mi, mikor romlott el. Valójában sok minden, és már régen. Az apja, a New York-i elit illusztris családjának leszármazottja, Peter hároméves korában meghalt. A családi vagyon már évek óta apadóban volt, és az anyának sikerült mindent elvernie, amit az apa rájuk hagyott, jóval azelőtt, hogy Peter átlépte volna a felnőttkor küszöbét. Nem sokkal az apa halála után, az asszony hozzáment egy társadalmilag igen nagyrabecsült, arisztokrata fiatalemberhez. A férfi, egy befolyásos bankárcsalád örököse, őszintén ragaszkodott a fiúhoz és két testvéréhez, taníttatta és szerette, a legjobb magániskolákba járatta őket, ugyanúgy, ahogy a két mostohafivért is, akik az új házasság révén lettek Peter életének részei. A családi egység kikezdhetetlennek, az anyagi háttér biztosnak látszott, de mindeközben az anya évről évre egyre többet ivott, és egy intézetben fejezte be pályafutását, gyakorlatilag árván hagyva Petert és két vér szerinti testvérét. Mostohaapjuk hivatalosan sosem fogadta örökbe

14

őket, és felesége halála után egy évvel újra megnősült. Az új asszony nem látta indokoltnak, hogy a férje – pénzügyileg, vagy akár másként – elkötelezze magát a három gyerek mellett, akik nem a sajátjai. A férje előző házasságából származó két gyerekről persze gondoskodni kívánt, igaz, őket is bentlakásos iskolába akarta küldeni. De Peter anyjának korábbi házasságából származó kölykökről hallani sem akart. A mostohaapa még hajlandó volt fizetni hármójukra a bentlakásos iskolát, a főiskolát, majd némi járandóságot is, de aztán – némiképp szégyenkezve – közölte, hogy az otthona többé nem az otthonuk, és további anyagi támogatásra ne számítsanak tőle. Ezt követően Peter az iskolában töltötte a vakációkat, vagy azoknál a barátainál, akikkel képes volt annyira megszerettetni magát, hogy azok az otthonukba invitálják. És nagyon elbűvölő tudott lenni. Miután az anyja meghalt, Peter megtanulta, hogy csakis a saját vonzerejére építhet. Ebből pedig bőven kijutott neki, és ezt ki is használta. Ez idő tájt szeretetet és gondoskodást kizárólag a haverjai szüleitől kapott. Amikor a barátainál szállt meg az iskolai szünetekben, gyakran megesett ez-az. Eltűnt némi készpénz, titokzatos módon felszívódni látszottak a teniszütők, amelyek azután sem öltöttek testet, hogy Peter elutazott. A kölcsönkért ruhadarabok sosem kerültek vissza tulajdonosukhoz. Egyszer egy aranyóra is köddé vált, minek következtében egy zokogó szobalány lapátra került. Az csak később derült ki, hogy Peter lefeküdt vele. Akkoriban tizenhat éves volt, és amit az óráért kapott – rábeszélte a lányt, hogy lopja el neki –, kitartott hat hónapig. Élete másról sem szólt, mint hogy elég pénzt szerezzen a megélhetésre. És ezért bármire hajlandó volt. Kedves volt, udvarias, mindenki örült, hogy a közelében tudhatja, és mindig ártatlannak tűnt, amikor a dolgok rosszra fordultak. Senkinek meg sem fordult a fejében, hogy egy ilyen helyes kölyköt rosszasággal, netán lopással vádoljon.

15

Egyszer az iskolai pszichológus felvetette ugyan, hogy a fiú szociopata tüneteket produkál, de ezt még az iskolaigazgató is „aligha hihető"-nek minősítette. A pszichológus bölcs meglátása szerint Peter – a felszín alatt – kevesebb tudatosságot mutat, mint amennyit kellene. Csakhogy a felszín hihetetlenül meggyőző volt. Nehéz lett volna megmondani, ki lapul alatta. És Peter született túlélő volt. Sármos, jó eszű, jóképű kölyök, akinek már többször gellert kapott az élete. Saját magán kívül senkire nem számíthatott, és valahol, nagyon mélyen, már komoly sebeket kapott. A szülei halála... mostohaapja eltávolodása, és az, hogy jószerivel pénz nélkül hagyta... a két testvére, akikkel egyetlenegyszer sem találkozott azt követően, hogy más-más bentlakásos iskolákba kerültek a Keleti-parton... mindez megtette a maga hatását. És amikor később – már főiskolásként – megtudta, hogy a tizennyolc éves húga öngyilkosságot követett el, ez újabb sebet ejtett már amúgy is megtépázott, fiatal lelkén. Ritkán beszélt arról, mit kellett megtapasztalnia, vagy mi szomorúságot kellett átélnie, mégis – összességében – felemelt fejjel előrehaladó, optimista, jó természetű kölyöknek tűnt, aki bárkit képes levenni a lábáról... mint ezt gyakran megtette. De az élet korántsem volt kegyes hozzá; bár külső szemlélő ezt nehezen hitte volna. Senki nem gondolta volna, mi szenvedésen ment keresztül. A képzelhetőnél súlyosabb sebeket kapott, de ezeket mélyen titkolta. A nők fáról aláhulló, érett gyümölcsként pottyantak az ölébe, a férfiak jó haverként tartották számon. Főiskolás korában sokat ivott, de – a barátok szerint – soha nem veszítette el az önkontrollját... és tényleg nem. Legalábbis látszólag. Peter lelke mély sebeket kapott, épp csak nem beszélt róluk. Peter Morgan élete másról sem szólt, mint az odafigyelésről. Mindig tudta, mit akar. Mostohaapja tartotta magát az ígéretéhez, beíratta a Duke-ra, ahonnan egyenes út vezetett a Harvard gazdasági szakára, ahol is Peter közgazdászként diplomázott. Megszerezte a szak-

16

mához kellő tudást, emellett adott volt az intelligenciája, a külleme és az értékes kapcsolatai, amelyekre az elit magániskolákban tett szert. Mindenki biztosra vette, hogy sokra viszi. Fel sem merült a kérdés, hogy sikeres lesz-e. Brillírozott, ha pénzről volt szó – látszólag –, és elképzelései kifogyhatatlanok voltak. Miután lediplomázott, a Wall Streeten kapott munkát egy brókercégnél. Két évvel később kezdtek rossz irányt venni a dolgok. Peter megszegett egy-két szabályt, belepiszkált néhány számlába, „kölcsönvett" kisebb összegeket. Rezgett a léc, de aztán – mint mindig – a talpára esett. Ezt követően egy befektetési banknál vállalt állást, és kis ideig a Wall Street „aranykezű" ifjaként tartották számon. Mindene adott volt a sikeres élethez – a családot és a lelkiismeretet leszámítva. Mindenre kész terve volt, és határozott elképzelése, hogyan szakíthatja át másoknál gyorsabban a célszalagot. Gyerekként egyvalamit megtanult: az élet egy szemvillanás alatt atomjaira hullhat, és hogy saját magának kell gondoskodnia saját magáról. Szerencsés véletlenek ritkán adódnak, ha adódnak egyáltalán. Ha létezik is véletlen, mindenki maga kovácsolja magának. Huszonkilenc évesen feleségül vette Janetet, a káprázatos első bálozót, aki történetesen annak a cégvezetőnek volt a lánya, akinek Peter dolgozott, és két éven belül két tündéri kislányuk született. Szebb életet álmodni sem lehetett volna, Peter szerette a feleségét és imádta a gyerekeit. Úgy tűnt, végül is sikerült a csúcsra vezető hosszú, rögös útra lépnie, amikor a dolgok – megfejthetetlen okoknál fogva – ismét kezdtek félresiklani. Másról sem tudott beszélni, mint a pénzcsinálásról; csak ennek élt, bármibe került is ez. Egyesek úgy vélték, túl nagy élvezetét lelte mindebben. Hogy minden túl könnyen pottyant az ölébe. Belecsöppent a jólétbe, túl nagy tétekben játszott, túl kapzsivá vált és – centiről centire – hagyta kicsúszni az irányítást a keze közül. És végül a kis stiklik, és a tudat, hogy mindent megszerezhet, amit csak akar, maguk alá gyűrték. Rákapott, hogy a kiska-

17

pukat válassza, és bevállalja a rizikós ügyleteket, amikért ugyan nem rúgták ki, de amiket az apósa nem igazán díjazott. Úgy tűnt, Petert elkapta a gépszíj, és a veszély közvetlen közelébe röpítette. Peter és az apósa többször is komolyan elbeszélgetett, felesége szüleinek connecticuti birtokán sétálgatva, és Janet apja úgy érezte, sikerült megértetnie magát. Egyszer és mindenkorra azt próbálta Peter fejébe verni, hogy olyasmi, mint ingyen ebéd, vagy gyorsvasút a sikerhez... nem létezik. Figyelmeztette a vejét, hogy az ügyletek, amiket bevállal, a források, amiket felhasznál, egy nap még visszaüthetnek. Esetleg már holnap. Előadást tartott a becsületesség jelentőségéről, és biztosra vette, hogy Peter hallgat óvó szavára. Szerette a vejét. De csupán annyit ért el, hogy felidegesítette, és Peter úgy érezte, nyomás nehezedik rá. Harmincegy évesen, először csak a „móka kedvéért", kipróbálta a narkót. Nincs ebben semmi rossz, hajtogatta, mindenki ezt csinálja, és mindent olyan „viccessé és izgalmassá tesz". Janet betegre aggódta magát. Harminckét éves korára Peter Morgan már nagy bajban volt, és – noha az ellenkezőjét hangoztatta – drogfüggővé vált, a felesége pénzét kezdte költeni, mígnem az apósa megálljt nem intett. Rá egy évre megkérték, hogy lépjen ki a cégtől, és a felesége – elkeseredve és sokkolva mindattól, amit Peter mellett kellett megélnie – hazaköltözött a szüleihez. Peter soha nem erőszakoskodott vele, de folytonos kokainmámorban élt, és a talaj kezdett kicsúszni a lába alól. Ekkortájt fedezte fel az apósa, mekkora adósságokba keveredett a veje, és mennyi pénzt nyúlt le „diszkréten" a cégtől, de tekintve a köztük lévő rokoni kapcsolatot és a lehetséges kárt, amit mindez mindannyiukra – különös tekintettel Janetre – nézve okozhat, inkább rendezte a tartozást. Peter beleegyezett, hogy a gyerekeket a felesége nevelje. A láthatási jogot egy aprócska malőrnek köszönhetően vesztette el, amikor is érintve volt ő, három nő, egy nagy kupac kokain egy jachton az East Hampton-i partoknál. A lányai

18

épp látogatóban jártak nála. A dadus a mobiljáról hívta fel Janetet a hajóról. Az asszony azzal fenyegetőzött, hogy rájuk küldi a Parti Őrséget. Peter menni hagyta a dadust és a lányait, de Janet az újabb láthatásba már nem egyezett bele. Csakhogy addigra Peternek már kisebb gondja is nagyobb volt. Drogfogyasztása miatt tetemes adósságai halmozódtak fel, és minden pénze ráment az ingatlanpiaci rizikós befektetéseire. Innentől fogva nem számítottak az ajánlólevelek, vagy az, hogy mire képes... nem kapott munkát. Ahogy az anyja is a halála előtt... leszálló ágba került. Egyrészt pénze sem volt, másrészt drogfüggő volt. Két évvel azután, hogy Janet elhagyta, munkát próbált szerezni egy jó nevű, San Franciscó-i tőkebefektető cégnél, de nem vették fel. Mégis San Franciscóban telepedett le, és munka helyett kokainárusításból élt. Betöltötte a harmincötöt, és a fél világ a sarkában lihegett az adósságai miatt, amikor is nagy mennyiségű, eladásra szánt kokain birtoklásáért lekapcsolták. Egész vagyont keresett ezzel, de ötször ennyivel tartozott, amikor letartóztatták, és ijesztő összegekkel volt adósa néhány nagyon veszélyes alaknak. Azok, akik ismerték – amikor hallották, mi történt vele –, azt mondták, mindene meglehetett volna, de sikerült minden centet elvernie. Amikor letartóztatták, már ki sem látszott az adósságból, és fennállt a veszélye, hogy a dílerek, akiktől az árut vette, megöletik, vagy ha nem ők, akkor azok, akik az egészet a háttérből finanszírozták. Peter senkinek semmit nem fizetett vissza. Mert nem volt rá pénze. Legtöbbször, az olyan esetekben, amikor az érintett börtönbe kerül, az adósság behajtását elnapolják, vagy úgy tesznek, mintha megfeledkeztek volna róla. Durvább esetekben a börtönben gyilkolják meg az illetőt. A szerencséseket futni hagyják. Peter remélte, hogy az utóbbiak közé tartozik. Amikor börtönbe vonult, már két éve nem látta a lányait, és esélye sem volt rá, hogy újra találkozhasson velük. Rezzenéstelen arccal ülte végig a tárgyalást, intelligensnek és bűnbánónak mutatta magát a tanúk padján.

19

Az ügyvédje próbaidőre felfüggesztett büntetést próbált kicsikarni, de a bíró nem hagyta magát átverni. Több – igaz, nem túl sok –, Peterhöz hasonló emberrel összehozta már a sors, de egyikük sem hagyott ki annyi lehetőséget, mint ez a vádlott. Peter nyitott könyvként hevert előtte, és a bíró érzékelte, hogy valami nem stimmel. Peter megjelenése és a tettei sehogy sem akartak összhangba kerülni. A bíró nem volt vevő a közhelyszerű vallomásra, amelyet a vádlott unos-untalan ismételgetett. A fellépése elegáns volt, de nem hiteles. Szeretnivalónak tűnt ugyan, de olyan döntéseket hozott, amelyekkel senki nem tudott egyetérteni. És amikor az esküdtszék is bűnösnek találta, a bíró hét év – Crescent Cityben, a Pelikán-öbölben – letöltendő büntetésre ítélte, egy olyan, maximális védelmű börtönben, amely Kalifornia büntetés-végrehajtási intézményeinek háromezer-háromszáz, legkeményebb elítéltjének adott „otthont", ötven kilométerre San Franciscótól északra, tizenhét kilométerre az oregoni határtól. Indokolatlanul súlyos büntetés volt ez Peterre nézve; ő nem ide tartozott. Aznapra, amikor kiengedték, Peter letöltötte, amit „megszolgált": négy évet és három hónapot. Leszokott a drogról, csak a maga dolgával törődött, a börtönigazgató mellett kapott munkát, főként számítógépen dolgozott, egyetlen fegyelmi vétséget sem követett el, egyetlen jelentés sem készült róla a négy év alatt. És az igazgató szentül meg volt győződve arról, hogy Peter bűntudata őszinte. Mindenki, aki csak ismerte, azt mondta, Peter nem akar még egyszer bajba keveredni. Mert megtanulta a leckét. A feltételesen szabadlábra helyező bizottság előtt is azt állította, egyéb vágya sincs, mint újra láthatni a lányait, és olyan apává válni, akire egy nap még büszkék lehetnek. Peter mindezt nagyon hitelesen adta elő, szemlátomást ő is hitte, hogy az utóbbi hat-hét év csupán megmagyarázhatatlan vételi zavar volt élete egyébiránt hibátlan képernyőjén, amelyet innentől fogva tisztának és zavarmentesnek szándékszik megtartani. És mindenki hitt neki.

20

A törvény adta legelső alkalommal szabadult. Még egy évig nem hagyhatta el Kaliforniát, és egy San Franciscó-i felügyelőtisztet neveztek ki fölé. Úgy tervezte, az átmeneti szálláson marad, amíg munkát nem talál, és – mint a bizottság előtt is mondta – félreteszi a büszkeségét. Bármilyen állást elfogad, amíg a saját lábára nem tud állni, akár fizikai munkát is vállal, feltéve, hogy tisztességesen megfizetik. De senkinek kétsége sem fért hozzá, hogy Peter Morgannek lesz munkája. Kolosszális hibákat követett el, de annak ellenére, hogy négy évet lenyomott a Pelikán-öbölben, mindenki intelligens, kellemes embert látott benne, mint ahogy az is volt. Ha van egy kis szerencséje, mint ahogy a jóakarói – beleértve a börtönigazgatót is – kívánták, rátalál a helyes útra, és jó élete lesz. Minden adott volt, hogy így legyen. Már csak arra a kis szerencsére volt szüksége. És mindannyian remélték, hogy része lesz benne, amikor szabadul. Az emberek mindig is szerették Petert, és kizárólag jót kívántak neki. A börtönigazgató személyesen köszönt el tőle és rázott kezet vele. Peter négy éven át csakis az ő keze alatt dolgozott. – Maradjunk kapcsolatban – mondta, és meleg tekintettel méregette. Az előző két évben meghívta magukhoz, hogy töltse együtt a karácsonyt vele, a feleségével és a gyerekeivel, és Peter mindenkit levett a lábáról. Okos volt, szeretetteljes, humoros, és igazán lenyűgözően bánt az igazgató négy, tizenéves fiával. Képes volt jó kapcsolatot kialakítani bárkivel, fiatallal, öreggel egyaránt. Az egyik fiút még arra is sikerült rávennie, hogy jelentkezzen a Harvardra. És fel is vették. Az igazgató úgy érezte, adósa ezért Peternek. Holott Peter csupán kedvelte őt és a családját, és hálás volt mindazért a szeretetért, amit tőlük kapott. – Egy évig még San Franciscóban maradok – mondta kedvesen. – Csak remélni tudom, hogy hamarosan keletre utazhatok, hogy láthassam a lányaimat. – Négy éve még csak fényképet sem látott róluk, öt éve nem is találkozott velük. Isabelle és Heather mostanra nyolc- és

21

kilencévesek lettek, jóllehet Peter emlékeiben még sokkal fiatalabban éltek. Janet már jóval korábban letiltotta a láthatást, és a szülei ebben hathatósan támogatták. Peter mostohaapja, aki a taníttatását finanszírozta, sok éve halott volt. A fivére évekkel korábban lelépett a színről. Peternek senkije és semmije nem maradt. Csupán négyszáz dollár a tárcájában, egy nevelőtisztje San Franciscóban, és egy ágya az átmeneti szállón Mission Districtben, a spanyol latin-amerikaiak által benépesített, valaha virágzó, de mostanra leszálló ágba került körzetben. Peter ennek is a lepusztultabb részén lakott. A pénzből, amije volt, nem sokáig húzhatta, négy éve egy tisztességes hajvágásban sem volt része, a világon semmije nem maradt, leszámítva némi kapcsolatot a vezető elektronikai cégekkel és a tőkebefektetők világával a Szilikon-völgyben, valamint még a drogdílerek nevét tudta, akikkel korábban üzletelt, de ezeket nagy ívben el akarta kerülni. Kilátásai gyakorlatilag a nullával voltak egyenlők. Úgy tervezte, felhív néhány embert, amint a városba ér, de tudta, jó esélye van rá, hogy csupán mosogatói vagy benzinkutas munkát kap, bár ezt ő maga sem tartotta valószínűnek. Végtére is a Harvardon szerzett közgazdász diplomát, előtte pedig a Duke-ra járt. Ha mást nem is, felkutathat pár régi iskolatársat, akik talán nem hallottak róla, hogy megjárta a börtönt. De nem áltatta magát azzal, hogy könnyű dolga lesz. Harminckilenc éves volt, és akárhogy magyarázta is, az utolsó négy év fehér foltként virított szakmai önéletrajzán. Hosszú, meredek kaptatót kellett most megmásznia. De egészséges volt, erős, „tiszta", intelligens és még mindig hihetetlenül jóképű. Most már valami jónak kell történnie vele. És ebben szentül hitt, ahogy a börtönigazgató is. – Majd hívjon minket! – mondta ismét. Első alkalommal mutatott törődést olyan elítélttel szemben, aki mellette dolgozott. Igaz, a férfiak, akikkel a Pelikán-öbölben foglalkozott, nyomába sem értek Peter Morgannek. A Pelikán-öbölbeli fegyház maximális védelmű büntetés-végrehajtási intézményként épült, a legveszélyesebb

22

bűnözők részére, akiket korábban a San Quentinbe küldtek volna. A legtöbb elítélt magánzárkába került. Az objektum a legkorszerűbb elektronikával felszerelt, számítógép-vezérelte épületegyüttes volt – gyöngyszem a maga nemében –, ami alkalmassá tette az ország legveszélyesebb egyedeinek befogadására. Peter – mint ezt az igazgató azonnal kiszúrta – nem tartozott közéjük. Csupán az általa forgalmazott kábítószer mennyiségének és az ezáltal képviselt pénz nagyságának köszönhette, hogy fegyházbüntetésre ítélték. Ha a vádak kevésbé súlyosak, minden bizonnyal egy kevésbé őrzött intézménybe kerül. Nem kellett attól tartani, hogy megszökik, az erőszakosságnak még a gyanúja sem merült fel vele szemben, semmiféle incidensbe nem keveredett, amíg a büntetését töltötte. Mindent összevetve, civilizált ember benyomását keltette. Mindazok, akikkel az évek során szóba elegyedett, felnéztek rá, és Peter minden igyekezetével azon volt, hogy kerülje a bajt. A börtönigazgatóval való közeli kapcsolata valamiképp érinthetetlenné tette, és védelmet biztosított számára. Nevét soha nem hozták összefüggésbe a különböző bandákkal, az erőszakosságukról, vagy a lázongásra való hajlamukról ismert csoportokkal. Peter csak a maga dolgával törődött. És több mint négy év után úgy tűnt, viszonylag sértetlenül fogja elhagyni a Pelikán-öblöt. Lehajtott fejjel ugyan, de letöltötte a büntetését. Rengeteg jogi és pénzügyi írást elolvasott, meglepően sok időt töltött a könyvtárban, és fáradhatatlanul dolgozott a börtönigazgató mellett. Az igazgató – saját kezűleg – ragyogó ajánlólevelet írt a nevelőtisztnek. Ebben rossz útra tért fiatalembernek festette le Petert, aki kis szerencsével rátalálhat a helyes útra. És kétsége sem volt afelől, hogy ez bekövetkezik. Arra számított, hogy csupa jó dolgot fog hallani Peterről a jövőben. Harminckilenc évesen még előtte állt az élet, mögötte pedig a legnívósabb iskolákban megszerzett tudás. És remélhetőleg okul az elkövetett hibákból. Senkiben fel sem merült, hogy Peter nem a rögösebb, ámde egyenes úton halad majd tovább.

23

Peter és a börtönigazgató még egymás kezét szorongatták, Peter már menni készült, amikor a helyi újság riportere és fotósa kiszállt a furgonjából és odajött a pulthoz, ahonnan Peter felmarkolta a tárcáját. Egy másik elítélt is épp akkor írta alá a szabadlábra helyezési papírjait. Találkozott a tekintetük, egymás felé biccentettek. Peter tudta, ki az illető... mindenki tudta. Időről időre összefutottak az edzőteremben, vagy a közös helyiségekben, és a másik az utóbbi két évben rendszeresen bejárt az igazgatói irodába. Éveken át sikertelenül folyamodott kegyelemért, és a roppant kitartó, nem hivatalos börtönjogász címet vívta ki magának. Carlton Watersnek hívták, negyvenegy éves volt, és huszonnégy évet nyomott le gyilkosságért. Ha úgy vesszük, a börtönben nőtt fel. Carlton Waterst a szomszédja és annak felesége megöléséért – illetve azok gyermekeinek súlyos bántalmazásáért – börtönözték be. Tizenhét éves volt, a bűntársa – a haverja – huszonhat, és előzőleg többször megjárta a börtönt. Betörtek az áldozatok házába, és kétszáz dollárt raboltak tőlük. A tettestársát már évekkel korábban halálra ítélték, de Waters hosszú éveken át úgy vallott, hogy jelen volt ugyan, de nem vett részt a gyilkolásban. És ehhez tartotta magát. Az ártatlanságát hangoztatta, miszerint úgy hatoltak be az áldozatok házába, hogy fogalma sem volt a haverja szándékairól. Az egész olyan gyorsan történt, hirtelen minden rosszra fordult... és a gyerekek túl fiatalok voltak, hogy ellene, vagy mellette valljanak. Túl kicsik voltak, hogy azonosíthassák őket: jó nagy verést kaptak, de ennyivel megúszták. Mindkét férfi részeg volt. Waters azt mondta, teljesen kiütötte magát, semmire nem emlékszik. Az esküdtszék nem vette be a mesét, és – fiatalkorúsága ellenére – felnőttként kezelte a tárgyaláson. Bűnösnek találták, és a fellebbezéshez való jogát is elvesztette. Élete nagy részét börtönben töltötte; először a San Quentinben, aztán a Pelikán-öbölben. Ez idő alatt elvégzett egy főiskolát, és félúton volt a jogi diploma megszerzésé-

24

hez. Számtalan cikket publikált, a javító-nevelő intézetekről és a törvénykezési rendszerről, s az évek során jó kapcsolatot alakított ki a sajtóval. Azáltal, hogy bebörtönzése egész ideje alatt ártatlanságát hangoztatta, Waters egyfajta (rács mögött lévő) hírességgé nőtte ki magát. Ő szerkesztette a börtönújságot, és gyakorlatilag mindenkit ismert odabent. Az elítéltek gyakran kikérték a véleményét, a börtöntársadalom elismert tagjának számított. Nem mintha Peter Morgan arisztokratikus, elegáns fellépésével bírt volna. Kemény volt, erős és tagbaszakadt. Sokat gyúrt, és ez meg is látszott rajta. Bebörtönzésének korai időszakában – amikor még fiatal volt és forrófejű – nem egy buliba belekeveredett, de az utóbbi két évtizedben a börtönlakók mintapéldájául szolgált. Erőteljes, rettenthetetlen emberként tartották számon; börtönbeli kartonja makulátlan volt, ha nem is az arany-, de a bronzmedál mindenképp megillette. Waters volt az, aki értesítette a médiát a szabadulásáról, és örömmel vette, hogy a helybéli sajtó megjelent. Waters és Morgan sosem voltak jó haverok, de elismerték a másikat, megvitattak bizonyos jogi kérdéseket, miközben Waters a börtönigazgatóra várt, és Peter szóba elegyedett vele. Peter több cikket is olvasott, amelyeket Waters a börtönújságba, vagy a helyi lapba írt, és nehéz volt nem elismeréssel adóznia ennek a férfinak, függetlenül attól, hogy bűnös volt-e, vagy sem. Kiváló koponya volt, és megpróbált elérni valamit, annak ellenére, hogy börtönben nőtt fel. Amikor Peter kisétált a kapun, szinte levegőt sem tudott venni a megkönnyebbüléstől. Még egyszer visszapillantott a válla fölött, és látta, hogy Carl Waters az igazgató kezét szorongatja, miközben a helyi újság fotósa elkattintja a gépét. Peter tudta, hogy Waters egy modestói átmeneti szállásra megy. A családja még most is a környéken lakott. – Köszönöm, Istenem! – mondta Peter, egy percre megtorpant, lehunyta a szemét, aztán belehunyorgott a napba. Úgy érezte, mától új élet kezdődik. Kezével vé-

25

gigsöpört a szeme előtt, hogy senki ne láthassa előbugygyanó könnyeit, odabiccentett az őrnek, és gyalog indult el a buszmegálló felé. Tudta, hol találja, és alig várta, hogy odaérjen. Tízperces séta volt, és amikor leintette a buszt és fellépett rá, Carlton Waters az utolsó fotóhoz pózolt a börtön épülete előtt. Újra és újra azt nyilatkozta a riportereknek, hogy ártatlan. Ha az volt, ha nem, a története mindenképp érdekesnek számított, és Waters tiszteletet vívott ki magának a börtönben az elmúlt huszonnégy év során, s amikor csak tehette, az ártatlanságát hangoztatta. Évek óta másról sem beszélt, mint hogy könyvet készül írni. A két ember, akiket állítólag megölt, és a két gyermek, akik ennek eredményeképp huszonnégy évvel korábban árvaságra jutottak, egyszerűen elfelejtődtek. Waters cikkei és gondosan megválogatott szavai a feledés fátylát borították rájuk. Waters befejezni készült az interjút, miközben Peter Morgan odasétált a buszmegállóhoz és megváltotta a jegyét San Franciscóba. Végre szabad volt.

2. TED LEE SZERETETT DÉLUTÁNI MŰSZAKBAN DOLGOZNI. Oly régóta csinálta, hogy mostanra megszokta. A délutáni munka régi, kényelmes beosztássá vált. Lee detektívfelügyelő négytől éjfélig dolgozott az Általános Ügyosztályon, a San Franciscó-i rendőrség kötelékében. Rablások, testi sértések és egyéb erőszakos bűncselekmények ügyében nyomozott. A szemérem elleni vétség a Nemi erőszak Csoporthoz tartozott. A gyilkosság az Emberölésiekhez. Kezdetben, pár évig, ő is az Emberölésieknél volt, és gyűlölte. Túlságosan kegyeden volt számára ez a munka, és mindig furcsállotta azokat, akik képesek voltak ebből karriert építeni maguknak. Órákon át mást sem csináltak, mint üldögéltek együtt, és a halott áldozatokról készült fényképeket ta-

26

nulmányozták. Egész életszemléletük eltorzult, köszönhetően annak, hogy megkeményítették a lelküket, hogy el tudják viselni a látottakat. Abban, amit Ted csinált, a rutin nagyobb szerepet kapott, de számára még így is sokkal érdekesebbnek tűnt. A munka problémamegoldási aspektusa kötötte le igazán, a megfelelő elkövetők öszszepárosítása a megfelelő áldozatokkal. Huszonkilenc éve dolgozott a rendőrségnél, tizennyolc éves kora óta. Közel húsz éve volt nyomozó, és jól csinálta, amit csinált. Egy ideig a Hitelkártyacsalások Osztályán dolgozott, és végtelenül unta. De az Általános Ügyosztályt mintha neki találták volna ki, ahogy a délutáni műszakot is. San Franciscóban született és nőtt fel, Chinatown szívében. A szülei még az ő megszületése előtt áttelepültek Pekingből, és mindkét nagyanyja velük jött. A családja az ősi hagyományokat követte. Az apja egész életében étteremben dolgozott, az anyja varrónő volt. Mindkét fivére rendőrnek állt, ahogy ő is, közvetlenül azután, hogy leérettségiztek. Egyikük a Tenderloin körzetben járőrözött, és nem is vágyott többre, a másik lovas rendőr volt. Ted túlszárnyalta mindkettejüket, és szerették is ezzel húzni. Nagy dolognak számított, hogy nyomozó lett belőle. Ted felesége második generációs kínai-amerikai volt. A családja Hongkongból származott, és övék volt az étterem, ahonnan Ted apja nyugdíjba vonult, és Ted így ismerkedett össze a lánnyal. Tizennégy évesek voltak, amikor egymásba szerettek, és Ted rajta kívül mással sosem randevúzott. Nem tudta, hogy ez jó-e, vagy sem. Szenvedélyes szerelmet már évek óta nem érzett iránta, de jól érezte magát vele. Sokkal inkább a legjobb barátai, semmint szeretői voltak egymásnak. Shirley Lee jó asszony volt. Nővérként dolgozott a San Franciscó-i Közkórház intenzív részlegén, és sokkal több bűncselekmény áldozatává vált embert látott közveden közelről, mint Ted. Többször találkoztak a munkatársaikkal, mint egymással. De megszokták. Ted golfozni járt a szabadnapján, vagy vásárolni vitte az anyját, vagy oda,

27

ahová az asszony menni kívánt. Shirley inkább kártyázni szeretett, vagy vásárolgatni a barátnőivel, esetleg fodrászhoz menni. Ritkán esett ugyanarra a napra a szabadnapjuk, de már rég nem rágódtak ezen. Most, hogy a gyerekek felnőttek, már kevés kötelezettségük volt egymás iránt. Nem így tervezték, de külön életre rendezkedtek be. Tizenkilenc éves koruk óta voltak házasok. Huszonnyolc éve. Legidősebb fiuk egy évvel korábban lediplomázott, majd New Yorkba költözött. A másik kettő még a felsőoktatás padjait koptatta, egyikük San Diegóban, a másik a Kaliforniai Egyetemen. A három fiú közül egy sem akart rendőr lenni, és Ted nem is hibáztatta őket ezért. Ő a lehető legjobb döntést hozta, amikor rendőrnek állt, de a fiainak valami jobbat akart, noha ő is csak jót kapott a testülettől. Ha visszavonul, élete végéig teljes ellátású nyugdíjra számíthat. Eszébe sem jutott nyugdíjaztatni magát, noha a következő évben a szolgálati ideje elérte volna a harminc évet, és sok barátja már évekkel korábban leszerelt. Elképzelése sem volt, mihez kezdhetne magával, ha nyugdíjba vonul. Negyvenhét évesen nem vágyott új karrierre. Ragaszkodott ehhez az elsőhöz. Szerette a munkáját és az embereket, akikkel együtt dolgozott. Ted jó néhányukat látta jönni-menni az évek során, páran nyugdíjba mentek, egyesek kiléptek, másokat megöltek, vagy megsebesítettek. Az utóbbi tíz évben ugyanaz az ember volt a partnere, és előtte – kis időre – egy nőt osztottak be mellé. Négy évet nyomtak le egymás mellett, aztán az asszony a férjével együtt Chicagóba költözött, és belépett az ottani testülethez. Ted azóta is rendszeresen kapta tőle a karácsonyi üdvözlőlapokat. Kezdeti fenntartásai ellenére szeretett együtt dolgozni vele. Előtte Rick Holmquist volt a társa, aki kilépett a rendőrségtől, és FBI-os lett. Azóta is együtt ebédeltek hetente egyszer, és Rick folyton-folyvást cikizte Tedet az „esetei" miatt. Őt hallgatva kétség sem fért hozzá, hogy az FBI tevékenysége mindenki másénál fontosabb. Ted

28

már nem volt ennyire biztos ebben. Ő úgy látta, hogy a San Franciscó-i rendőrség az FBI-nál több ügyet göngyölít fel és több bűnözőt küld a rács mögé. Az FBI munkája sokszor az információgyűjtésben és a nyomkövetésben ki is merült, mert ilyenkor közbeléptek a különböző ügynökségek, és elvették tőlük az ügyet. Rick útjait nemegyszer keresztezték az Alkohol-, Dohány- és Fegyverfelügyelet, vagy pedig a CIA, az igazságügyisek, az Ügyészség és a Békebíróság emberei. A San Franciscó-i rendőrség, illetve Ted ügyeibe senki nem piszkált bele, hacsak a gyanúsított át nem lépte az államhatárt, vagy tanúvédelemhez nem ragaszkodott... mert ilyenkor természetszerűleg felbukkantak a szövetségiek. Nagy néha ugyanazon eseten dolgoztak, és Ted szerette, ha így alakult. Közeli barátok maradtak, jóllehet Rick már tizennégy éve kilépett a San Franciscó-i rendőrségtől, de még mindig kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt. Rick Holmquist már öt éve elvált, Ted és Shirley házassága megkérdőjelezhetetlennek tűnt. Akármilyen posztot töltöttek is be, bármennyit változott is a kapcsolatuk az évek során, nekik így volt jó. Rick beleszeretett egy fiatal FBI-ügynöknőbe, és az újranősülés töltötte ki minden gondolatát. Ted gyakran viccelődött ezzel. Rick szerette „kemény fickó"-nak mutatni magát, de Ted tudta, hogy valójában kedves ember. Ted mindig is azt szerette a legjobban a délutáni műszakban, hogy a béke szigete várta, amikor hazaért. A ház csendes volt, Shirley aludt. Az asszony nappal dolgozott, és már elindult munkába, mire Ted reggel felkelt. A régi időkben, amikor a fiúk még kicsik voltak, mindenkinek így volt a legkényelmesebb. Shirley, munkába menet, elvitte iskolába a gyerekeket, közben Ted még aludt. Ted ment értük, a szabadnapjain, vagy amikor csak tudott, ő edzett velük, de legalábbis eljárt a meccseikre. Amikor dolgozott, Shirley közvetlenül azelőtt ért haza, hogy neki indulnia kellett, így a fiúkra mindig vigyázott valaki. És amikor Ted hazaért, mindenki aludt. Ami azt jelentette, hogy Ted nem sokat ta-

29

lálkozott a feleségével, vagy a fiaival, nem látta felnőni őket, de valahol kifizetődő volt, mert jóformán soha nem kellett bébiszittert fogadniuk, és sosem kellett azon aggódniuk, hogy a gyerekek felügyelet nélkül vannak. Ők ketten, felváltva, ellátták ezt a feladatot. Igaz nagy árat fizettek ezért: az időt, amit nem együtt töltöttek. Volt idő, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor Shirley fellázadt amiatt, hogy sosem látják egymást. Sokat veszekedtek emiatt, és átmeneti megnyugvást hozott, hogy Ted műszakot váltott. Egy darabig mindketten megpróbáltak nappal dolgozni, de ekkor valahogy még többet veszekedtek, ezért Ted egy kis ideig éjszakás volt, aztán visszatért a délutáni műszakra. Még mindig ez volt a legjobb. Amikor aznap éjjel Ted hazaért, Shirley már aludt, a házra csend borult. A fiúk szobái üresen árválkodtak. Ted néhány évvel korábban vásárolta meg ezt a kis házat a Sunset Districtben, és szabadnapjain szeretett lesétálni a partra, és nézni, ahogy a tenger felől behömpölyög a köd. Ettől a látványtól mindig újra embernek érezte magát, békesség járta át, egy nehéz ügy, egy rossz hét után is, még akkor is, ha valami felbosszantotta. Az osztályon nagyban folyt a karrierépítés, ami néha idegesítette, de alapjában véve alkalmazkodni tudó, jó természetű férfi volt. Talán ezért is tartott ki még most is Shirley mellett. Az asszony volt a forrófejűbb a családban, ő vesztette el előbb a türelmét és haragudott meg a másikra, ő gondolta úgy, hogy a házasságuknak és kapcsolatuknak nem ott kéne tartania, ahol tart. Ted erős volt, nyugodt és állhatatos, és az idők során valamikor Shirley belátta, hogy ennyivel be kell érnie, és meg sem próbált többet kicsikarni belőle. Ugyanakkor Ted is tisztában volt vele, hogy amikor az asszony beszüntette a vitát és a folytonos panaszkodást, valamiképp az élet is távozott a házasságukból. Mindketten feladtak valamit: a szenvedélyt; a megszokásért és kényelemért cserébe. De Ted tudta, hogy az élet nem más, mint folytonos „adokkapok", és egy rossz szava sem volt. Shirley jó feleség és

30

jó anya volt, nagyszerű gyermekeik születtek, az otthonuk kényelmes volt, Ted szerette a munkáját, és azok, akikkel együtt dolgozott, jó emberek voltak. Ki kívánhatna ennél többet? Ted soha nem vágyott többre, és ez volt az, ami az asszonyt mindig is bosszantotta. Ted beérte azzal, amit az élet nyújtott, nem akart többet. Shirley sokkal többet szeretett volna, mint amennyit Ted az élettől elvárt. Mert ő valójában semmi többet nem kívánt. Úgy volt elégedett az életével, ahogy volt. Minden energiáját a munkájába és a fiaiba fektette. Huszonnyolc év. Kevés szenvedély képes túlélni ilyen hosszú időt, és az övék nem élte túl. Tedben fel sem merült a kétely, hogy szereti-e Shirleyt: szerette. És feltételezte, hogy Shirley is szereti őt. Az asszony nem nagyon mutatta ki az érzelmeit, még ritkábban beszélt róluk. De Ted elfogadta olyannak, amilyen, mint ahogy minden mást is elfogadott, jót és rosszat, csalódást és örömöt. Biztonságot adott minden éjjel ugyanahhoz a nőhöz hazamenni, még ha a nő történetesen aludt is. Hónapok – vagy talán már évek – óta nem beszélgettek, Ted azonban tudta, hogy ha rosszra fordulnának a dolgai, Shirley ott állna mellette, mint ahogy Shirley is mindig számíthatna rá. Tednek elég volt ennyi. A lángolást és izgalmakat, amelyeket Rick Holmquist az új barátnője mellett élt át, nem neki találták ki. Ted nem vágyott izgalmas életre. Azt akarta, amije volt: munkát, amit szeretett, feleséget, akit jól ismert, három gyereket, akikért bolondult, és... békét. A konyhaasztalnál üldögélt, megivott egy csésze teát, élvezte a békés ház csendjét. Átfutotta az újságot, megnézte a postáját, tévézett kicsit. Hajnali fél háromkor bújt be az ágyba az asszony mellé, aztán csak feküdt a sötétben, gondolkodott. Shirley meg sem rezzent, nem jutott el a tudatáig, hogy a férje mellette fekszik. Sőt még odébb is hengeredett és mormogott valamit álmában, amikor Ted az oldalára fordulva hátat fordított és elhúzódott tőle, miközben agya a megoldandó ügyön járt. A gyanúsított – ezt majdnem biztosra vette – hero-

31

int csempész át Mexikóból, és reggel beszélnie kell erről Rick Holmquisttel. Emlékeztette magát, hogy amikor felkel, telefonálnia kell Ricknek, aztán lágyan felsóhajtott és álomba szenderült.

3. FERNANDA BARNES A KONYHAASZTALNÁL ÜLT, és a halomba rakott számlákra meredt. Olyan érzése volt, mintha ugyanazt a számlakupacot látná négy hónapja, a férje halála óta, aki két héttel karácsony után halt meg. De nagyon is jól tudta, hogy noha a kupac ugyanolyannak tűnik, valójában napról napra nő. Valahányszor megérkezett a posta, új tételek adódtak az előzőekhez. Végeérhetetlen folyamban áradtak a rossz hírek és ijesztő információk, amióta Allan meghalt. Legutóbb a biztosítótársaság közölte, hogy nem fizetik ki az életbiztosítását. Fernanda és az ügyvédje számított erre. Allan vitatható körülmények közt halt meg Mexikóban, egy horgásztúrán. Éjszaka egyedül ment ki a hajóval, miközben utastársai a hotelban aludtak. A személyzet sem a hajón, hanem a helyi bárban tartózkodott, amikor Allan kihajózott és valószínűleg a vízbe zuhant a fedélzetről. Öt nap múlva találták meg a holttestét. Tekintve, hogy halála idején milyenek voltak az anyagi körülményei, és tekintve a szerencsétlen levelet, amelyet Fernandának hagyott hátra és amelynek minden sora kétségbeesésről árulkodott, a biztosító azt gyanította, hogy öngyilkosságot követett el. Fernanda is ezt gyanította. A levelet a rendőrség juttatta el a biztosítónak. Fernanda – az ügyvédjét, Jack Watermant kivéve – soha senki előtt nem ismerte volna el, hogy az öngyilkosság jutott eszébe először, amikor aznap este felhívták. Allan az előző hónapban sokkos állapotban volt és úrrá lett rajta a pánik, folyamatosan azt mondogatta, hogy rendbe hozza a dolgokat, de a levél egyértelművé tette,

32

hogy a végén már ő maga sem hitt ebben. Allan Barnes afféle hihetetlenül szerencsés lottónyertes volt, aki az internet-korszak csúcspontján ütötte meg a főnyereményt, és épp csak szárnyait bontogató vállalkozását kétszázmillió dollárért sikerült eladnia egy megacégnek. Fernanda szerette azt az életet, amelyet ezt megelőzően éltek. Tökéletesen megfelelt neki. Egy kicsi, kényelmes házuk volt Palo Altóban, jó szomszédságban, a stanfordi kampusz közelében. Az itteni főiskolán ismerkedtek meg. A stanfordi kápolnában esküdtek a diplomaosztást követő napon. Tizenhárom évvel később Allan megkötötte élete legjobb üzletét. Több volt ez, mint amiről Fernanda valaha is álmodott, amit remélt, szükségesnek vélt, vagy akart volna. Eleinte fel sem fogta. A férje hirtelen jachtot és repülőgépet vett, lakást New Yorkban – hogy legyen hol megszállnia, ha ott vannak megbeszélései –, házat Londonban, amelyről azt állította, hogy mindig is erre vágyott. Nyaralót Hawaii-on, és egy akkora házat a városban, hogy Fernanda sírva fakadt, amikor először meglátta. Allan anélkül vette meg, hogy őt megkérdezte volna. Fernanda nem akart palotában lakni. Szerette azt a Palo Altó-i házat, amelyben azóta éltek, hogy Wül fiuk megszületett. Fernanda tiltakozása ellenére négy évvel ezelőtt – amikor Will tizenkettő, Ashley nyolc és Sam alig kétéves volt – beköltöztek a városba. Allan ahhoz is ragaszkodott, hogy dadust fogadjon, hogy Fernanda vele utazhasson, holott az asszony ezt sem akarta. Szeretett a gyerekeivel lenni. Soha nem akarta a karrierjét építeni, és szerencsésnek mondhatta magát, hogy Allan mindig keresett annyit, hogy őket eltartsa. Megéltek kemény időszakokat is, de amikor ez bekövetkezett, Fernanda szorosabbra húzta otthon a nadrágszíjat, és átvészelték a nehéz napokat. Szeretett otthon lenni az ő kis babáival. Will az esküvőjüket követő kilencedik hónapra született, és Fernanda első terhessége alatt részmunkaidőben dolgozott egy könyvesboltban, de azóta sehol. Művészettörténet szakon végzett a főiskolán, amely

33

viszonylag haszontalan tantárgy, hacsak az ember nem akar diplomát, netán doktorátust szerezni belőle, aztán tanítani, vagy múzeumban dolgozni. Ezt leszámítva Fernandának nem volt piacképes tudása. Csak ahhoz értett, hogyan legyen jó feleség és anya, és ezt maradéktalanul teljesítette. A gyermekeik boldog, egészséges lelkületű, érzékeny kis lényekké cseperedtek. Jóllehet Ashley a tizenkettedik, Will a tizenhatodik évében járt – vagyis problémás korszakukat élték –, Fernandának nem volt gondja a gyerekeivel. És ők sem akartak a városba költözni. Az összes barátjuk Palo Altóban lakott. A ház, amelyet Allan kiválasztott a család számára, gigantikus volt. Egy híres tőkebefektető építtette, aki csak akkor adta el, amikor visszavonult és Európába költözött. De Fernanda szemében palotának hatott. Chicago külvárosában nőtt fel, az apja orvos, az anyja tanárnő volt. Mindig is kényelemben éltek, de nem úgy, mint Allannek, neki egyszerűek voltak az elvárásai. Egyébre sem vágyott, mint hozzámenni a férfihoz, aki szereti, és akinek csodálatos gyerekeket szülhet. Sok időt töltött a kísérleti oktatási elméletek tanulmányozásával, lenyűgözte a gyermeknevelés pszichológiája, és művészet iránti rajongását is átplántálta a gyerekeibe. Bátorította őket, hogy olyasvalakivé váljanak, akik lenni szeretnének, hogy elérjék mindazt, amiről álmodtak. És ugyanígy járt el Allannel szemben is. De arra nem számított, hogy a férfi álmai olyan szinten valósulnak meg, mint ahogy megvalósultak. Amikor Allan közölte vele, hogy kétszázmillió dollárért adta el a céget, Fernanda kis híján elájult, és azt hitte, a férfi viccel. Csak nevetett a dolgon, úgy képzelte, különleges szerencsével, egy-, kettő-, netán öt- – vagy ha legmerészebb álmaik válnak valóra – tízmilliót kaphatnak a cégért, de kétszázmillióról álmodni sem mert. Neki elég lett volna annyi pénz, amiből kitaníttathatják a gyerekeket és kényelmesen élhetnek életük hátralévő részében. Esetleg annyi, hogy Allan még viszonylag fiatalon visszavonulhasson, és Európában utazgatva tölthes-

34

senek el egy évet, és végigvonszolhassa a férfit az összes múzeumon. Fernanda nagyon szeretett volna egy-két hónapot eltölteni Firenzében. De olyan szerencse érte őket, amelyre vágyálmaikban sem gondoltak. És Allan élvezettel vetette bele magát a jólétbe. Nemcsak házakat, bérleményeket, jachtot és repülőgépet vett, hanem néhány hihetetlenül rizikós, szupertechnikai beruházásba is befektetett. És valahányszor megtette, mindig biztosította Fernandát, hogy pontosan tudja, mit csinál. Meglovagolta a hullámok taraját, és legyőzhetetlennek képzelte magát. Száz százalékig megbízott a saját döntésében, sokkal inkább, mint Fernanda. Emiatt veszekedések robbantak ki köztük. Allan csak nevetett az asszony félelmein. Pénzt pumpált olyan vállalkozásokba, amelyek még nem is bizonyítottak, miközben a piac megugrott, és – közel három évig – akármihez nyúlt, az arannyá változott. Úgy tűnt, mindegy, mit csinál, mindegy, mennyit kockáztat, nem tud veszíteni, mint ahogy nem is vesztett. Az első egy vagy két évben, papíron legalábbis, hirtelen jött vagyonuk megduplázódott. Két olyan vállalatot is pénzelt, amelyekben a végletekig hitt, noha többen figyelmeztették, hogy ezzel saját bukását készíti elő. De Allan senkire nem hallgatott, sem a feleségére, sem a többiekre. Magabiztossága rémisztő magaslatokra hágott, miközben Fernanda az új házat csinosította, és Allan lépten-nyomon a pesszimizmusa és a túlzott óvatossága miatt ugratta. Addigra már Fernanda is hozzászokott az újonnan jött gazdagsághoz, és több pénzt kezdett költeni, mint amennyiről valaha is hitte, hogy el lehet költeni, de Allan folyton azt mondogatta, hogy élvezze, amije van, és ne aggodalmaskodjon. Fernanda maga is döbbenetként élte át, hogy két, jelentős impresszionista festményt is megvásárolhatott a Christie's aukcióján New Yorkban, és szó szerinti megrázkódtatást okozott, hogy a nappali falára akaszthatta őket. Soha fel sem merült benne, hogy valaha is magáénak mondhat két ilyen festményt, vagy akár ehhez hasonlókat. Allan gratulált az ízléséhez. A csúcs-

35

ra jutott és ezt roppant mód élvezte, és azt akarta, hogy a felesége is osztozzon az örömében. De akárhogy is szárnyalt a piac, Fernanda semminemű extravaganciát nem engedett meg magának, ahogy a szerény kezdetekről sem feledkezett meg. Allan családja Kalifornia déli részéről származott, és jóval módosabbak voltak, mint Fernandáék. Allan apja üzletember volt, anyja háztartásbeli, fiatalkorában modellkedett. Drága kocsikkal jártak, szép házat vittek, és a country club tagjai voltak. Fernandára komoly benyomást tettek, amikor először náluk járt, bár mindkettejüket valahogy mesterkéltnek vélte. Allan anyja még egy balzsamos estén is szőrmebundát viselt, amiről az jutott Fernanda eszébe, hogy saját anyjának a Középnyugat dermesztő telei ellenére sem volt ilyen bundája, és sosem vágyott volna rá. Allan mindig is szívesebben kérkedett a gazdagsággal, mint Fernanda, és azt követően, hogy a siker melléje szegődött, ez még inkább fontossá vált számára. Egyedül azt sajnálta, hogy a szülei mindezt már nem élhették meg. Mert nekik mindennél többet jelentett volna. Fernandát valahol megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy az ő szülei is elmentek már, és mindezt nem láthatják. Tíz évvel korábban, autóbalesetben haltak meg egy fagyos éjszakán. De a lelke mélyén úgy érezte, a szüleit sokkolta volna, ahogy Allan szórja a pénzt, mint ahogy őt magát is idegesítette, még azután is, hogy a két festményt megvette. Ezek értékálló befektetések voltak, legalábbis őszintén remélte. És nagyon szerette őket. Allan kiadásainak legtöbbje viszont kimerítette a „rongyrázás" kategóriát. De, mint nem győzte hangsúlyozni, megengedhette magának. És mert a piac közel három éven át mit sem vesztett lendületéből, Allan újabb vállalkozásokba fektetett, és jelentős részvénycsomagokat vásárolt kiemelt kockázatú, szupertechnikai cégekben. Olyannyira bízott az ösztöneiben, hogy az már ellentmondott a józan észnek. Barátai és kollégái a komputervilágból csak az Őrült Cowboy néven emlegették, és gyakran ugratták is ezzel.

36

Fernandát egyre gyakrabban vette elő a lelkifurdalás, amiért nem tud igazán társa lenni mindebben. Allan gyerekként híján volt az önbizalomnak, az apja gyakran lehordta, amiért nem mutat több bátorságot, de most hirtelen olyan magabiztos lett, hogy Fernanda úgy érezte, mintha állandóan borotvaélen táncolna és nem ismerné a félelmet. De a férje iránti szeretete legyőzte a rossz érzéseit, noha azonkívül, hogy szurkolt neki a partvonalról, másban nem tudott a segítségére lenni. És panaszra aztán végképp nem volt oka. Nettó vagyonuk három év leforgása alatt majdhogynem megtriplázódott, Allan – úgy, ahogy volt – félmilliárd dollárt ért. Ami minden képzeletet felülmúlt. Fernanda és Allan boldogok voltak együtt azelőtt is, hogy a gazdagság rájuk köszöntött volna. Allan jó természetű, kedves fickó volt, aki szerette a feleségét és a gyerekeit. Mindkettejük számára a boldogság időszaka volt, amikor Fernanda gyermeknek adott életet, és Allan legalább annyira imádta a „kölyköket", mint az asszony. Különös büszkeséggel tekintett Willre, aki született atléta volt. És amikor először látta az akkor ötéves Ashleyt a balettvizsgán, könnyek gördültek le az arcán. Csodálatos férj és apa volt, és mert megadatott neki a képesség, hogy szerény vállalkozását csillagászati összegekért tudja áruba bocsátani, olyan lehetőségekhez juttatta a gyerekeiket, amelyekről egyikük sem mert álmodni. Elérkezett az idő, amikor arról kezdett beszélni, hogy legalább egy évre átköltözhetnének Londonba, és a gyerekek európai iskolákba járhatnának. A gondolat, hogy egész napokat tölthet a British Museumban, vagy a Tate Galleryben, cseppet sem volt Fernanda ellenére. Ezért aztán nem is tiltakozott, amikor Allan házat vett a Belgrave Square-en, húszmillió dollárért. A legmagasabb árért, amelyet az újkori történelemben jegyeztek. Igaz, a ház maga volt a csoda. Sem a gyerekeknek, sem Fernandának nem volt ellenvetése, hogy eltöltsenek ott egy hónapot a nyári szünidőben. Mindannyian örömmel vetették bele magukat

37

London felfedezésébe. A nyár hátralévő részét a jachtjukon töltötték Franciaország déli partjainál, és meghívták magukhoz Allan Szilikon-völgybeli barátait is. Allan addigra valóságos legendává nőtte ki magát, bár akadtak, akik legalább annyi pénzt kerestek, mint ő. De ahogy a Las Vegas-i mulatókban is voltak, akik felmarkolták a nyereséget és leléptek a színről, ugyanúgy voltak, akik visszatolták zsetonjaikat az asztalra és továbbra is a szerencsére bízták magukat. Allan egyik üzletet kötötte a másik után, és nem kis tétekben játszott. Fernanda már rég feladta, hogy megértse, mivel keresi férje a pénzt. Vezette a háztartást, nevelte a gyerekeket, és már-már felhagyott az aggódással. Nagy néha elgondolkozott, ilyen érzés lehet-e gazdagnak lenni. Három évébe telt, mire hinni mert abban, hogy a férje álmai valóra váltak. De aztán szétpukkant a buborék, három évre rá, hogy Allan megütötte a főnyereményt. Az egyik cég, amelyet csendestársként, de komoly összegekkel pénzelt a kuliszszák mögül, botrányba keveredett. Senki nem tudta, mikor, mennyivel szállt be, de több mint százmillió dollárt vesztett az ügyleten. Csodás módon akkor ez még jóformán semmilyen káros hatással nem volt a vagyonukra. Fernanda olvasott valamit az újságban a megbukott vállalkozásról, és emlékezett rá, hogy hallotta Allant beszélni a cégről, ezért rákérdezett a dologra. Allan azt mondta, nincs miért aggódnia. Százmillió dollár nekik meg sem kottyan. A legjobb úton járnak, hogy vagyonuk elérje az egymilliárd dollárt. Azt viszont már nem árulta el az asszonynak, hogy akkor már kölcsönt vett fel, és az egyre alacsonyabb hozamú részvényeit ajánlotta fedezetül, amelyektől – amikor az összeomlás első jelei mutatkoztak – nem tudott elég gyorsan megszabadulni, hogy adósságait rendezze. Úgy növelte a vagyont, hogy kölcsönt vett fel, amelyből még több részvényt vásárolt. A második csapás nagyobb volt az elsőnél, és közel kétszer annyi pénzük ment rá. A harmadik csapás után, amikor a piac zuhanórepülésbe kezdett, már Allan is

38

aggódni látszott. A részvények, amelyekre kölcsönt vett fel, egyik pillanatról a másikra elértéktelenedtek, és ott állt nyakig adósságban. Ami ezután következett, csupán fejesugrás volt, de a becsapódás oly mértékű, hogy az egész internetes világ beleremegett. Hat hónap leforgása alatt mindene, amije csak volt, füstté vált, részvényei, amelyek egykor kétszáz dollárt értek, mostanra egy centet sem. Barnesékra nézve mindez katasztrofális hatással volt, ez túlzás nélkül állítható. Allan, keserű beletörődéssel, eladta a jachtot és a repülőgépet, közben nyugtatgatta Fernandát – és saját magát –, hogy majd visszavásárolja őket, vagy ezeknél jobbakat, egy éven belül, amint a piac fellendül, de – természetesen – ez soha nem következett be. Nemcsak arról volt szó, hogy mindenük elúszott, de minden ügylet, amelybe beleinvesztált, eltűnt a süllyesztőben, és amikor nagy kockázatú befektetései kártyavárként omlottak össze, nem maradt utánuk más, mint gigantikus adóssághalmaz. Év végére Allan közel akkora adósságot halmozott fel, mint amekkora egykor a semmiből támadt vagyonuk volt. És ahogy az első cég hihetetlenül szerencsés eladása is meglepetésként érte, Fernanda most sem tudta felmérni, hogy rájuk nézve milyen következménnyel járnak a jelenlegi események; jórészt azért, mert a férje semmibe nem avatta be. Allan folyton ingerült volt, állandóan a telefonon lógott, a világ egyik részéből a másikba utazott, és kiabált vele, ha otthon volt. Egyik estéről a másikra az őrület jelei ütköztek ki rajta. A teljes és tökéletes pánik jeleit mutatta, és erre minden oka megvolt. Fernanda karácsony előtt „csupán" annyit tudott, hogy Allan több százmilliós adósságba keveredett, és a részvényei semmit nem érnek. Ennyit tudott, de sem arról nem volt fogalma, talál-e erre megoldást a férje, sem arról, milyen elkeserítővé válhat a helyzetük. És akkor ismét megtörtént a csoda: Allan – magukat megnevezni nem kívánó üzletemberek, és kizárólag postafiókcímmel bíró cégek nevében eljárva – újabb ügyleteket hozott te-

39

tő alá anélkül, hogy az ő neve említésre került volna. Ennek eredményeképp az üzleti körök, amelyekben otthonosan mozgott, mit sem sejtettek kétségbeejtő helyzetéről, mint ahogy ő sem szerette volna, ha mindez nyilvánosságra kerül. Egyrészt a büszkesége késztette titkolózásra, másrészt nem akarta elijeszteni magától azokat, akikkel eddig üzleti kapcsolatban állt. Kezdte úgy érezni, hogy a sikertelenség messziről érződik róla, holott volt idő, amikor a győzelem illata lengte körül. Félelemről árulkodott minden mozdulata, Fernanda is kezdett egyre jobban megijedni, és miközben igyekezett legalább érzelmi támogatást nyújtani a férjének, egyfolytában azon rettegett, mi lesz a velük és a gyerekeikkel. Próbálta rábeszélni a férjét, hogy adják el a londoni lakást, a New York-i bérleményt, a hawaii-i nyaralót... Allan Mexikóba repült, amikor még véget sem értek a karácsonyi ünnepek. Mint mondta, komoly emberekkel van találkozója, és ha ez az üzlet beüt, minden veszteségüket fedezi. Mielőtt elutazott, Fernanda ismét felvetette, hogy kiköltözhetnének a városból, vissza Palo Altóba, de erre Allan azt mondta, ne tegye már nevetségessé magát. Folyton azt hangoztatta, hogy a dolgok majd jóra fordulnak, mégpedig hamarosan, és nincs miért aggódni. De a mexikói ügylet csak nem akart összejönni. Már két napja ott tartózkodott, amikor újabb pénzügyi csapás érte. Egy héten belül három piacvezető cég roppant össze, és magukkal rántották azt a kettőt is, amelybe Allan a legtöbb pénzét fektette. A család gyakorlatilag padlóra került. Allan még felhívta Fernandát a hotelszobából, de mintha nem is lett volna magánál. Előtte órákon át tárgyalt, és nagyrészt blöffölt. Nem volt miről tárgyalnia, nem volt mit áruba bocsátania. Elsírta magát a telefonban, de Fernanda biztosította, hogy akármi történt is: szereti. De nem tudta megnyugtatni a férfit. Allan úgy élte meg, hogy nincs más, mint vereség, vagy győzelem: az ember vagy megmássza az Everestet, vagy visszazuhan és kezdheti az egészet elölről. Alig né-

40

hány hete töltötte be a negyvenet, és a siker ami négy éven át megadatott neki, és mindennél többet jelentett számára – hirtelen köddé vált. Totális csődként élte meg az életét. Fernanda mondhatott bármit, nem tudta lecsitítani. Hiába mondta, hogy ez az egész nem érdekli. Hogy egy fűkunyhóban is boldogok lehetnének, amíg szeretik egymást és a gyerekeiket. Allan ott ült a túlvégen és sírt; belezokogta a kagylóba, hogy ilyen életet nem érdemes élni. Nevetség tárgyává vált a világ szemében, és az életbiztosításán kívül semmi nem marad utána. Fernanda ekkor emlékeztette, hogy van még néhány ingatlan, amit el tudnának adni; mindent egybevetve úgy százmillió dollárért. – Van fogalmad róla, mennyivel tartozunk? – kérdezte Allan, és elcsuklott a hangja. Fernandának fogalma sem volt... honnan is tudhatta volna, hisz a férje sosem beszélt róla. – Több százmillió dollárról beszélünk. Ha mindenünket eladnánk, akkor is adósok maradnánk az elkövetkező húsz évre. Nem hiszem, hogy ki tudok mászni ebből. Túl mélyre csúsztunk, kincsem. Vége. Mindennek végérvényesen vége. – Fernanda nem láthatta az arcán lecsorgó könnyeket, de kihallotta őket a hangjából. Igaz, hogy ő nem igazán értette az egészet, de Allan a kockázatos befektetéseivel, részesedései állandó növelésével, a folyamatos kölcsönfelvétellel, hogy újabb és újabb részvényeket vásárolhasson, mindenét elvesztette. Illetve még annál is többet. Az adósság, amellyel szembe kellett néznie, maga alá gyűrte. – Nem, semminek nincs vége – közölte vele határozottan Fernanda. – Csődöt jelentesz. Én majd munkába állok. Mindenünket eladjuk. Azt hiszed, érdekel? Azt se bánom, ha az utcasarkon kell golyóstollat árulnom, csak az számít, hogy együtt maradjunk. – Kedves gondolat volt és a megfelelő hozzáállás a részéről, de Allan túlságosan kétségbeesett volt, semhogy meghallja, amit mond. Fernanda még egyszer felhívta akkor éjjel, hogy megpróbálja megnyugtatni, mert aggódott érte. Nem tetszett neki, amit Allan az életbiztosításáról mondott; a

41

férje állapota jobban idegesítette, mint az anyagi helyzetük. Tisztában volt vele, hogy a férfiak néha őrült dolgokra képesek, főleg ha pénzt veszítenek, vagy ha egy üzlet nem jön össze. Allan egója is csak addig tartott, ameddig a gazdagsága. És amikor Fernanda végre telefonvégre kapta, hallotta, hogy a férfi már ivott. Feltehetőleg nem is keveset. Elmosódva ejtette a szavakat, és megállás nélkül azt hajtogatta, hogy neki már lőttek. Fernanda annyira aggódott, hogy arra gondolt, másnap Mexikóba repül, hogy ott legyen Allan mellett, amíg ő folytatja a megbeszéléseit, de reggel, mielőtt bármit léphetett volna, Allan egyik útitársa telefonált. Szaggatottan beszélt, megtört hangon. Csak annyit tudott, hogy Allan kihajózott, miután a többiek már lefeküdtek. A személyzet sem volt ott, Allan késő éjjel indulhatott el, egyedül kezelte a hajót. Mindenki csak arra tudott gondolni, hogy lesodródhatott a fedélzetről, még a reggel beköszönte előtt. A jachtot a helyi Parti Őrség kutatta fel, miután a kapitány jelentette az eltűnését, de Allant sehol nem találták. A kiterjesztett keresés sem vezetett eredményre. És ami még ennél is rosszabb, amikor Fernanda aznap végül is megérkezett Mexikóba, a rendőrség átnyújtotta neki a levelet, amelyet Allan neki szánt. Egy másolatot a rendőrség magánál tartott. Allan arról írt, hogy milyen reménytelen helyzetbe került, hogy ebből már nem tud kimászni, számára vége mindennek, és inkább meghal, semmint elviselje a megaláztatást és szégyent, ami akkor vár rá, amikor a világ rádöbben, milyen őrült hibákat vétett, és ezzel mekkora bajba sodorta magát. A levél minden sora kétségbeesésről árulkodott, és még Fernanda is meg volt győződve róla, hogy a férje öngyilkosságot követett el, legalábbis arra készült. De lehet, hogy egyszerűen csak részeg volt, és átzuhant a korláton. Biztosat nem lehetett tudni. De az volt a legvalószínűbb, hogy szántszándékkal megölte magát. A rendőrség kötelessége lévén továbbította a levelet a biztosítótársasághoz. Akik. a levélben foglaltakat fi-

42

gyelembe véve, megtagadták az életbiztosítás kifizetését, arra hivatkozva, hogy Allan megszegte a biztosítási szabályokat. Fernanda ügyvédje szerint esély sem volt rá, hogy rávegyék őket a döntés megmásítására. A levél önmagáért beszélt. És amikor végre megtalálták Allan holttestét, csupán annyit tudtak megállapítani, hogy vízbe fulladt. Bűncselekmény gyanúja nem merült fel, nem lőtte főbe magát, képtelenség volt bizonyítani, hogy leugrott-e, vagy „csak" lesodródott a fedélzetről, de figyelemmel arra. amiket előzőleg a feleségének mondott, és tekintetbe véve a levelet, amelyet hátrahagyott – minden amellett szólt, hogy akkor és abban a pillanatban meg akart halni. Fernanda már rég Mexikóban volt, amikor a holttestet, egy átvonuló vihart követően, partra mosta az ár. Letaglózó és szívbe markoló volt az azonosítás, és Fernanda hálát adott az Úrnak, amiért a gyerekek nincsenek jelen, hogy mindezt láthassák. Heves tiltakozásuk ellenére otthon hagyta őket Kaliforniában, és egyedül repült el Mexikóba. Egy hét elteltével, véget nem érő kihallgatások után, hazaindult, immáron özvegyen, a repülőgép csomagterében, egy ládában magával hozva mindazt, ami Allanből megmaradt. A temetés kész gyötrelem volt. Az újságokban az jelent meg, hogy Allan hajóbalesetben vesztette életét Mexikóban, és ezt mindenki készséggel elhitte. Senkinek, akivel valaha is üzleti kapcsolatban állt, sejtése sem volt róla, hogy Allan milyen kétségbeejtő helyzetbe került. A rendőrség bizalmas információként kezelte a búcsúlevelét, és semmit nem szivárogtatott ki a sajtónak. Senki nem gondolta volta, hogy Allan padlóra került, vagy még annál is lentebbre: ő legalábbis így élte meg. Fernandát és az ügyvédjét nem számítva, senki nem sejtette, Allan milyen pénzügyi katasztrófába sodródott. Nem egyszerűen tönkrement. Ijesztő összegekkel tartozott, és Fernanda úgy vélte, több évbe is beletelik, mire az Allan által okozott zűrzavart felszámolja. A férje halála óta eltelt négy hónapban mindent eladott, a vá-

43

rosi házat kivéve, mert az Allan hagyatékát képezte. De amint engedélyt kap rá, azt is el kell majd adnia. Szerencsére Allan minden más ingatlant az ő nevére íratott: ajándékként kapta őket, így azokat pénzzé tehette. Hamarosan az örökösödési adót is ki kell fizetnie, és júniusban a két impresszionista festményt is aukcióra bocsátja New Yorkban. Amit csak lehetett, eladott, vagy eladni készült. Jack Waterman, az ügyvédje biztosította, hogy ha mindent, beleértve a városi házat is, pénzzé tesz, egyenesbe kerül; igaz, egy centje sem marad. Allan a kölcsönök nagy részét a cégei nevében vette fel, és Jack már rászánta magát, hogy csődöt jelentsen, bár mind ez idáig senkiben fel sem merült, hogy – Allan „birodalma" romokba hever, és Fernanda nem is akarta ezt közhírré tenni, már csak a férje iránti tiszteletből sem. Még a gyerekek sem sejtették, mit jelent mindez rájuk nézve. És egy napfényes májusi délutánon, négy hónappal Allan halála után, Fernanda a konyhaasztalnál ülve próbálta feldolgozni a történteket, érzelmileg bénultan és értetlenül. Húsz percen belül indulnia kellett Ashleyért és Samért az iskolába, mint ahogy óramű pontossággal mindennap megtette. Will egyedül jött haza, a BMW-vel, amit az apja a tizenhatodik születésnapjára ajándékozott neki, hat hónappal korábban. Igazság szerint Fernandának már arra is alig maradt elég pénze, hogy etesse őket; alig várta, hogy eladhassa a házat, az árából kifizethessen néhány adósságot, és szerény megélhetést biztosítson a gyerekeinek. Tisztában volt vele, hogy rövid időn belül munkát kell találnia, talán egy múzeumban. Az életük fenekestül felfordult, és Fernanda nem tudta, milyen szinten avassa be a gyerekeket. Annyit már tudtak, hogy apjuk életbiztosításának kifizetését megtagadta a biztosító, és hogy – amint Fernanda magyarázta nekik a hagyatéki tárgyalás befejeztéig kissé szűkösebben kell élniük. De a három gyerek közül egyik sem sejtette, hogy apjuk a halála előtt a teljes vagyonát elveszítette, mint ahogy azt sem, hogy a biztosítótársa-

44

ság azért tagadta meg a kifizetést, mert felmerült az öngyilkosság gyanúja. Ahogy mindenki, úgy ők is azt hitték, hogy Allan balesetben hunyt el. Nem tudtak sem a levélről, sem apjuk halálának körülményeiről, és ahogy Allan jelenlegi üzleti partnerei sem, úgy ők sem gondolták volna, hogy nem baleset történt. Csupán Fernanda. az ügyvédje és a hatóságok számoltak ezzel a lehetőséggel. Egyelőre csak ők. Fernanda minden éjszaka ébren feküdt az ágyában, a legutolsó beszélgetésükön rágódott, újra és újra átpörgette magában az akkor elhangzottakat. Csak erre tudott gondolni, és megbocsáthatatlan hibaként élte meg, hogy nem indult el Mexikóba már korábban. A bűntudat és az önigazolás érvei kavarogtak a lelkében; ehhez hozzájárult a döbbenet és a folyamatosan érkező számlák miatti riadalom: Allan adósságai, amelyekről nem számolt be, és amelyeket nem volt miből kifizetni. Fernanda elmúlt négy hónapja a leírhatatlan félelem jegyében telt. Úgy érezte, tőle függetlenül történnek a dolgok, és aki kicsit is tisztában volt vele, hogy min megy keresztül, az az ügyvédje volt. Jack Waterman együttérzett vele, a támogatásáról biztosította, minden szempontból csodálatosan viselkedett, és épp aznap reggel jutottak közös döntésre, hogy a házat legkésőbb augusztusban eladásra kell kínálni. A család akkor már négy és fél éve itt lakott, a gyerekek is megszerették a helyet, de Fernanda nem tudott mit tenni ellene. Megfordult a fejében, hogy segélyért folyamodik, hogy a gyerekek továbbra is elit iskolába járhassanak, de mind ez idáig egy lépést sem tett ennek érdekében. Próbálta fenntartani a látszatot, és eltitkolni anyagi csődjüket. Tette mindezt azért, hogy Allan neve makulátlan maradjon, és a totális pánik kitörését megakadályozza. Azáltal, hogy akiknek tartoztak, nem is gyanították, hogy nincs miből visszafizetni az adósságot, Fernanda időt nyert. A késedelmes fizetést ráfoghatta a hagyatéki tárgyalás és az adóügyek elhúzódására. Vért-verejtéket izzadt minden másodpercért, de akiknek tartoztak, azoknak erről fogalmuk sem volt.

45

Az újságok írtak ugyan bizonyos vállalkozások bukásáról, amelyek kapcsolatba hozhatók voltak Allan nevével, de – csodával határos módon nem állt össze a kép, és senkiben fel sem merült, hogy Allan lehetett a főbefektető. Fernanda minden perce rettegéssel és hazudozással telt, miközben igyekezett feldolgozni, hogy eltűnt az életéből a férfi, akit valaha is szeretett, és próbálta átsegíteni a gyerekeit a fájdalmon és csalódáson, amit az apjuk elvesztése jelentett. Zavarodott és ijedt volt ő maga is, jóformán azt sem fogta fel, mi történik vele. Egy hete elment az orvoshoz, mert hónapok óta szinte semmit nem aludt, és a doktor felajánlotta, hogy gyógyszereket ír fel, de Fernanda ezt nem akarta. Kíváncsi volt, úgy is végig tudja-e csinálni az egészet, hogy semmit nem szed. Halálosan kimerült és kétségbeesett volt, de minden nap tette egyik lábát a másik után, tartotta magát, már csak a gyerekek miatt is. Meg kellett birkóznia a helyzettel, akárhogy is, de gondoskodnia kellett a gyerekekről. De néha, főleg éjszakánként, maguk alá gyűrték a pánik hullámai. A hatalmas, elegáns, fehér gránit konyhában ülve felpillantott az órára, és látta, hogy alig öt perce maradt, hogy odaérjen a gyerekekért az iskolába, és tudta, hogy sietnie kell. Gumiszalagot húzott a legfrissebb számlaköteg köré, és behajította a dobozba, ahol az összes többit is tartotta. Eszébe jutott, hallotta már valahol, hogy egyesek haragot éreznek azon szeretteik iránt, akik meghaltak; ő még nem jutott el idáig. Csak sírni tudott, és azt kívánta, Allannek bárcsak lett volna annyi esze, hogy nem kísérti a szerencsét, és nem dönti romlásba a saját és a család életét. De haragot nem érzett, csupán szomorú volt és végtelenül ijedt. A törékeny, karcsú kis nő – farmerban, fehér pólóban és szandálban – kirobogott az ajtón, de előtte még fölkapta a retiküljét és a kocsikulcsokat. Hosszú, egyenes szálú, szőke hajának fonata a hátát verdeste, és – első pillantásra – akár a saját lányának is nézhet-

46

ték volna. Ashley, a tizenkét éves, de fejlett kislány, már most majdnem ugyanolyan magas volt, mint az anyja. A nagyobbik fiú fölfelé ballagott a bejárati lépcsőn, amikor Fernanda kiviharzott, és oda sem figyelve behúzta maga mögött az ajtót. Will magas, sötét hajú fiú volt, megszólalásig hasonlított az apjára. Kék szeme szinte világított, testalkatát bármely sportoló megirigyelhette volna. Mostanság inkább nézték férfinak, mint fiúnak; és Will mindent elkövetett, hogy anyjának támasza legyen. Fernanda felváltva sírt és idegeskedett, és Willt ez jobban aggasztotta, mint mutatta. Fernanda megtorpant a lépcsőn, és lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhassa a fiát. Will épp csak betöltötte a tizenhatot, de bárki tizennyolcnak, vagy még inkább húsznak nézte volta. – Jól érzed magad, anya? – Értelmetlen kérdés volt. Fernanda négy hónapja mindenhogy érezte magát, csak jól nem. Tekintetéből mást sem lehetett kiolvasni, mint pánikot és a teljes és tökéletes zavarodottságot, és ez ellen Will, akárhogy próbálta is, semmit nem tehetett. Anyja fölpislogott rá, és bólintott. – Ühüm – mormolta, de nem nézett a fia szemébe. – Elmegyek Ashért és Samért. Ha hazaértünk, összeütök néhány szendvicset... – ígérte. – Ezt én is meg tudom csinálni – mosolygott rá Will. – Este meccsem lesz. – Will a lacrosse- és a baseballcsapatba is bekerült, és Fernanda szeretett kijárni az edzésekre és a mérkőzésekre, mindig elment, amikor tehette. De még ha ott is volt, újabban olyan szórakozottnak tűnt, hogy Will abban sem volt biztos, látja-e egyáltalán a játékot. – Ne menjek el értük inkább én? – ajánlotta. Most már ő volt a ház ura. Ahogy mindannyiuk, úgy az ő számára is szörnyű volt a megrázkódtatás, de igyekezett helyt állni az új szerepben. Még mindig nehéz volt elhinni, hogy az apja elment, és soha többé nem jön viszsza. Mindannyian borzalmas csapásként élték meg. Az

47

anyját is mintha kicserélték volna, és Willt néha aggasztotta, ahogyan az asszony vezet. Kész veszedelem volt az utakon. – Jól vagyok – biztosította a fiát Fernanda, mint mindig, és annak ellenére, hogy ezzel sem Willt, sem saját magát nem sikerült meggyőznie, indult a kombijához, kinyitotta az ajtaját, integetett, majd beszállt. A következő pillanatban már indított is. Will még ott állt egy percig, nézte, ahogy az anyja elhajt, és a stoptábla ellenére lassítás nélkül átrobog a kereszteződésen. Aztán, olyan kifejezéssel az arcán, mintha az egész világ terhe az ő vállát nyomná, kinyitotta kulcsával a bejárati ajtót, belépett a csendes házba, és belökte maga mögött az ajtót. Egyetlen ostoba mexikói horgásztúrának köszönhetően, az apja mindörökre megváltoztatta az életüket. Mindig ment valahová, ügyeket intézett, amelyekről azt állította, hogy fontosak. Az utóbbi években szinte egy percet sem töltött otthon, mindig valahol máshol volt dolga, lefoglalta a pénzcsinálás. Az utolsó három évben Will egyetlen meccsére sem ment ki. És ha Fernanda nem is haragudott rá, amiért a halálával ilyen helyzetbe sodorta őket, nyilvánvaló volt, hogy Will viszont igen. Mostanában akárhányszor ránézett az anyjára, és látta, milyen állapotban van, megvetést érzett az apja iránt, amiért ezt művelte a feleségével és mindannyiukkal. Cserbenhagyta őket. És Will gyűlölte ezért az apját, holott a teljes történetet még nem is ismerte.

4. AMIKOR PETER MORGAN LESZÁLLT A BUSZRÓL San Franciscóban, hosszú percekig csak állt és nézelődött. A busz a Market kerület déli részén tette le, és nem volt ismerős ezen a környéken. Amíg itt élt, a város jobb negyedeiben tevékenykedett. A háza a Pacific Heightson volt, a lakása, ahol a drogeladásokat bonyolította, a Nob

48

Hillen, üzleti ügyei a Szilikon-völgyben zajlottak. Soha nem lakott ezen az olcsó környéken, de most – az államtól kapott szabadulóruhájában – tökéletesen beleillett az itteni képbe. Egy darabig a Market Streeten sétálgatott, próbálta megszokni, hogy ismét nyüzsögnek körülötte az emberek; sebezhetőnek érezte magát, mintha ide-oda lökdöste volna a tömeg. Tudta, hogy hamarosan túllesz ezen. De közel négy és fél, a Pelikán-öbölben letöltött év után héj nélküli tojásnak érezte magát az utcán. Beült egy étterembe a Marketen, hamburgert rendelt és egy csésze kávét, és amikor belekóstolt, mintha a szabadság ízét kóstolta volna... úgy érezte, ennél finomabbat soha életében nem evett. Aztán csak ácsorgott odakint, és figyelte az embereket. Nők jöttek-mentek és gyerekek és férfiak, akik látszólag határozott céllal tartottak valahova. Hajléktalanok heverésztek a kapualjakban, részegek botorkáltak mindenütt. Balzsamos, kellemes este volt, és Peter cél nélkül mászkált az utcákon. Jól tudta, hogy előbb-utóbb meg kell jelennie a szállón, ahol ismét szabályok lépnek életbe. De még ki akarta élvezni a szabadságát, mielőtt bejelentkezik. Két órával később, miután megérdeklődte, merre induljon, buszra szállt, és a Mission kerület, az átmeneti szállás felé indult. A szálló a Tizenhatodik utcában volt. Leszállt a buszról, és addig gyalogolt, amíg meg nem találta, aztán csak álldogált, és új otthonát méregette. Közelében sem járt azoknak a helyeknek, ahol azt megelőzően lakott, hogy börtönbe került volna. Óhatatlanul is Janet és a két lányuk jutott az eszébe; most hol lehetnek vajon? Nagyon hiányoztak a lányai a sok-sok éven át, amióta nem látta őket. Olvasta valahol, hogy Janet újra férjhez ment. Valamelyik magazinban látta, még a börtönben. Petert már évekkel korábban megfosztották szülői jogaitól. Úgy gondolta, az új férj mostanra már nevére vette a lányokat. Peter feje fölött réges-rég összecsaptak a hullámok, és elszakították őt a gyerekeitől. Odébb hessegette az emlékeket, és föllépdelt a lépcsőn a roskatag épü-

49

letbe, amely a visszaesőknek és a feltételesen szabadlábra helyezetteknek kínált szállást. Az előcsarnok macskák, vizelet és odakozmált étel szagától bűzlött, a falakról pergett a vakolat. A pokol is kívánatosabb hely lehet egy Harvardon végzett közgazdász szemében, csak úgy, mint a Pelikán-börtön, de Peter több mint négy évig kibírta ott is. Tudta, hogy ezt is túl fogja élni. Mert született túlélő volt. Magas, sovány, fogatlan néger ült a pultnál, és Peter azonnal kiszúrta a karjain rikító jeleket. A férfi rövid ujjú inget viselt, és szemlátomást cseppet sem érdekelte, hogy a tetoválásaiból ki mennyit vesz észre; arcára – sötét bőre ellenére – könnycseppet tetováltatott: a börtönviseltség eltéveszthetetlen jelét. Fölpillantott Peterre, és elvigyorodott. Mosolya szívélyes és örömteli volt. Meszsziről felismerte a börtönből frissen szabadultakat. – Segíthetek, haver? – Kinézete, ruhája, lehetetlen frizurája és láthatólag arisztokratikus származása ellenére rögtön a börtönt megjárt embert látta Peterben. Ahogy besétált, amilyen óvatosan méregette a pultnál ülő férfit, az önmagáért beszélt. Mintha láthatatlan kötelék lenne köztük, azonnal egymásra ismertek. Peter sokkal jobban hasonlított erre a férfira, mint bárkire a régi világából. Mostanra ez a világ lett az ő világa is. Peter bólintott, átnyújtotta neki az iratait, majd azt mondta, be kell jelentkeznie az átmeneti szállóra; a pultnál ülő férfi ránézett, bólintott, kivett egy kulcsot a fiókból és felállt. – Megmutatom a szobádat – ajánlkozott. – Kösz. – Peter csak ennyit mondott. Védekező mechanizmusa ismét bekapcsolt, ahogy négy éven át is folyamatosan működött. Tisztában volt vele, hogy alig valamivel biztonságosabb ez a hely, mint a Pelikán. Gyakorlatilag ugyanaz a csürhe élt itt is. És sokan közülük előbb-utóbb újra a sitten kötöttek ki. Peter nem akart visszakerülni a rácsok mögé, még önvédelemből sem akart verekedésbe keveredni, nehogy ezzel megsértse a feltételes szabadlábra helyezés szabályait.

50

Két lépcsőfordulót fölballagtak a dohos szagot árasztó lépcsőházban. A Viktória korabeli épület már azelőtt is felújításra szorulhatott, hogy a jelenlegi célokra átengedték volna. A házban csak férfiak laktak. Az emelet macskaürüléktől és ritkán ürített szemetesektől bűzlött. A portás végigment a folyosón, megállt az egyik ajtó előtt és bekopogott. Mivel választ nem kapott, a kulcsával kinyitotta, majd szélesre tárta az ajtót. Peter, a portás nyomában, belépett a szobába. Alig valamivel volt nagyobb, mint egy takarítószeres fülke. A szegényes berendezést egy erősen kopott szőnyeg, egy emeletes ágy, két szekrény, egy viharvert íróasztal és egy szék alkotta. Az egyetlen ablak, amelyre ráfért volna a festés, egy másik ház tűzfalára nézett. Lehangoló volt az egész. A Pelikánban legalább modernek, jól megvilágítottak és tiszták voltak a cellák. Vagy legalábbis Peteré az volt. Ez itt inkább tömegszállásnak tűnt, de Peter bólintott és a másik férfira nézett. – Fürdőszoba a folyosó végén. Még egy fickó lakik itt, azt hiszem, most dolgozni van – magyarázta a portás. – Kösz. – Peter a felső ágyon nem látott ágyneműt, és rádöbbent, hogy kerítenie kell magának, hacsak nem akar a puszta matracon aludni, ahogy többen is tették. Szobatársa holmijai szanaszét hevertek a padlón. A szoba a totális káosz jeleit mutatta, és Peter egy percig csak állt, kibámult az ablakon, és olyan érzések kerítették hatalmukba, amelyek már évek óta nem. Elkeseredettség, szomorúság, félelem. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Munkát kell találnia. Pénzt kell szereznie. De úgy, hogy közben „tiszta" marad. Kísértő volt a gondolat, hogy megint drogeladásba kezd, hogy kivakarja magát innen. A lehetőség, hogy elhelyezkedhet egy McDonald's-ban, vagy mosogatói állást vállalhat valahol, nem igazán dobta fel. Miután a portás elment, Peter fölmászott a felső ágyra, aztán csak feküdt ott, a mennyezetet bámulva. Kis idő múlva – igyekezett kiszűrni a gondolataiból, mi minden áll még előtte – elaludt.

51

Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Peter Morgan besétált az átmeneti szálláson lévő szobájába San Francisco Mission kerületében. Carlton Waters is birtokba vette a magáét a modestói szállón. A szobán olyasvalakivel kellett osztoznia, akivel tucatnyi évet lenyomott a San Quentinben: Malcolm Starkkal. Régi barátoknak számítottak, és Watersnek fülig szaladt a szája, amikor megpillantotta a haverját. Hasznos jogi tanácsokkal látta el Starkot, amelyeknek foganatjuk lehetett, mert kieresztették. – Hát te mit keresel itt? – Waters szemlátomást örült, hogy láthatja, Stark csak vigyorgott. Waters sosem ismerte volna be, de – huszonnégy év bebörtönzés után – valóságos sokként érte a szabadság. Megkönnyebbülés volt mindjárt egy ismerősbe botlani. – Múlt hónapban szabadultam. Lenyomtam még egy ötöst Soledadban, aztán tavaly kieresztettek. Utána fél évre megint bevarrtak, fegyverviselésért. Nem nagy ügy. Nemrég jöttem ki. És nem rossz ez a hely. Szerintem van itt egy-két fazon, akiket te is ismersz. – És mire kaptál ötöst? kérdezte Waters a másik szemébe nézve. Starknak lenőtt a haja, arca sebhelyes volt. Már gyerekként is sokszor keveredett verekedésbe. – San Diegóban kapcsoltak le. Csempészetért. – Kábítószerrel való kereskedésért ült akkor is, amikor Waters először találkozott vele. Stark más munkához nem értett. Negyvenhat éves volt, úgymond az állam nevelte fel, tizenöt évesen már adta-vette a narkót, tizenkét éves kora óta élt is vele. De amikor először börtönbe került, emberölés is szerepelt a vádpontok között. Valaki meghalt, amikor az egyik drogügylet balul ütött ki. – Ez alkalommal senki nem sérült meg. – Waters biccentett. Kedvelte a fickót, ugyanakkor a hülyesége ékes bizonyítékát látta abban, hogy megint hagyta magát elkapni. Csempészként. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetett volna. Mert ez annyit jelentett, hogy valaki felbérelte, vigye át az árut a határon, de Starknak annyi esze sem volt, hogy ezt sikeresen megoldja: különben nem

52

kapcsolták volna le. De előbb, vagy utóbb mindegyik erre a sorsra jut. Vagy legalábbis a legtöbbjük. – No és ki van még itt? – érdeklődött Waters. Kettejüket hallgatva úgy tűnt, mintha az átmeneti szálló afféle férfiklub lenne, a börtönt megjártak testvériségének gyülekezőhelye. – Jim Free... és még néhányan. – Free, ha Waters jól emlékezett, emberölés és emberrablás kísérlete miatt került a Pelikánba. Egy fószer megbízta, hogy nyírja ki a feleségét, de Free jól elszúrta a dolgot. Az esküdtszék ezért neki és a megbízónak is megszavazott egy „tizest". Azaz tíz év fegyházban letöltendő büntetést. Aki „ötöst" kapott, csak öt évet ült. Aki a Pelikánba vagy – azt megelőzően – a San Quentinbe került, elmondhatta magáról, hogy kijárta a bűnözés magasiskoláját. Bizonyos körökben ez többet ért, mint Peter Morgan harvardi közgazdász diplomája. – És most hogyan tovább, Carl? – érdeklődött Stark, mintha csak a nyári terveiről, vagy közös cégük beindításáról faggatná Waterst. Két üzlettárs vitatta meg a jövőt. – Vannak elképzeléseim. De legelőször is jelentkeznem kell a nevelőtisztemnél, és felkeresek néhány embert, hátha tudnak munkát adni. – A családja a környéken lakott, és Waters fejében már évekkel ezelőtt körvonalazódott néhány terv. – Én egy farmon dolgozok, paradicsomot csomagolok – mondta Stark. – Szar meló, de elég jól fizet. Traktort akarok majd vezetni. Azt mondták, három hónapig dobozoljak csak, azalatt kiismernek. Már csak két hónapom van hátra. Van felvétel, ha érdekel – tette hozzá segítőkészen. – Előbb rápróbálkozom valami irodai állásra. Elpuhultam az évek során. – Waters elvigyorodott. Mindennek látszott, csak puhánynak nem, figyelemre méltó kondícióban volt, de a fizikai munkához nem fűlött a foga. Hátha talál magának valami jobbat. És kis szerencsével össze is jöhet a dolog. A hadtáptiszt, aki mellett az utolsó két évben dolgozott, ragyogó ajánlólevelekkel lát-

53

ta el, és Waters megbízható számítógép-felhasználói ismeretekre tett szert a börtönben. A számtalan cikknek köszönhetően, viszonylagos jártasságot szerzett az írás területén is. Továbbra is szándékában állt könyvet írni börtönben leélt életéről. A két férfi üldögélt és beszélgetett egy darabig, aztán vacsorázni indultak. Kötelesek voltak be- és kijelentkezni, és kilenc órára vissza kellett érniük. Ahogy Malcolmmal az étterem felé ballagtak, Carlton Waters másra sem tudott gondolni, mint hogy milyen furcsa is újra az utcán sétálni és vacsorázni menni. Ilyesmiben huszonnégy éve, tizenhét éves kora óta nem volt része. Élete hatvan százalékát börtönben töltötte, holott még csak meg sem húzta a ravaszt. Legalábbis ezt vallotta az esküdtszék előtt, és senki nem volt képes az ellenkezőjét bizonyítani. De lezárult egy korszak. Sok mindent megtanult a börtönben, amit máskülönben nem tudott volna megtanulni. Már csak az volt a kérdés, mihez kezdjen mindezzel. Fogalma sem volt róla. * Fernanda felvette Ashleyt és Samet az iskolánál, aztán balettórára vitte a kislányt, és hazaautózott Sammel. Mint mindig, Willt most is a konyhában találták. Ha otthon volt, Will ideje nagy részét evéssel töltötte, bár ez nem látszott meg rajta. Atlétaalkat volt, nyurga és erős, és már most több mint száznyolcvan centi. Allan száznyolcvannyolc magas volt, és Fernanda feltételezte – látván, hogy fia úgy nő, mintha nyújtanák –, hogy Will is hamarosan eléri ezt a magasságot. – Mikor kezdődik a meccsed? – kérdezte, miközben egy pohár tejet töltött Samnek, almát tett a sütik mellé a tányérra, és az egészet a kisfiú elé tette. Will egy szendvicset tömött magába, amely majd szétpukkant a pulykahústól, a paradicsomtól és a sajttól, és csöpögött a mustártól és a majonéztől. A kölyök aztán tud enni! – Valamivel hét után – felelte Will két falat között. – Eljössz? – Az anyjára pillantott, úgy – tett, mintha nem

54

érdekelné, de Fernanda tudta, hogy nagyon is érdekli. És mindig elment. Még most is, amikor annyi minden más foglalkoztatta. Szeretett mellette lenni, szurkolni neki; már-már kötelességének érezte. Eddig legalábbis. Mert hamarosan valami mást is meg kell tennie érte. Ez idáig „csak" főállású anya volt, és ennek élvezte minden pillanatát. A gyerekeivel töltött percek még értékesebbé váltak a szemében Allan halála óta. – Hogyan is hagyhatnám ki? A fiúra mosolygott, de mosolya fáradtságról árulkodott; igyekezett nem gondolni a számlákra, amelyeket a dobozba hajított, mielőtt a kicsikért indult az iskolába. Mintha minden nappal egyre több és több számla érkezett és végösszegük megtöbbszöröződött volna. Elképzelése sem volt, mennyi pénzt szórhatott el Allan. Ahogy azt sem tudta, miből fogja a számlákat kifizetni. A lehető legrövidebb időn belül, a lehető legtöbbért kell eladnia a házat. Próbálta száműzni fejéből a gondokat, amikor Willt faggatta. – És kivel fogtok játszani? – A Marinosokkal. Szívni fognak. Tuti, hogy mi nyerünk. – Az anyjára vigyorgott, és Fernanda is elmosolyodott, látva, hogy Sam csak a süteményt falja be, az almára rá sem néz. – Ez igazán jó hír. Edd meg az almát is, Sam! – szólt rá anélkül, hogy a fejét feléfordította volna. Sam csak mormolt valamit válaszul. – Nem szeretem az almát – bökte ki végül. Barna szemű, tűzvörös hajú, szeplős, imádnivaló kis hatéves kölyök volt. – Akkor egyél őszibarackot. Gyümölcsöt is, ne csak süteményt! – Katasztrófa ide, vagy oda, az élet ment tovább. Meccs, balett, uzsonna iskola után. Fernanda a gyerekek kedvéért igyekezett fenntartani a normalitás látszatát. És maga miatt is. De ha nincsenek a gyerekek, ép ésszel nem tudta volna végigcsinálni. – Will sem eszik gyümölcsöt – vágta rá Sam, és morcosnak tűnt. Fernanda – mondhatni – minden „színből" tartott otthon egyet. Will fekete hajú volt, mint az apja,

55

Ashley szőke, mint ő, Sam pedig lángvörös, noha senki nem tudta, kinek a génjeit örökölhette. A családban – már amennyire ők tudták – egyik ágon sem voltak vörös hajúak. Hatalmas barna szemével és miriádnyi szeplőjével Sam úgy nézett ki, mint a reklámok és képregények „rosszcsontja". – Ha jól érzékelem, Will mindent kievett a hűtőből, amit csak talált. Gyümölcsnek már nem maradt hely a hasában. – Fernanda Sam kezébe nyomott egy őszibarackot, aztán az órájára pillantott. Négy óra múlt, és ha Willnek hétkor meccse lesz, legkésőbb hatkor fel kell tálalnia a vacsorát. És ötkor elhoznia Ashleyt a balettról. Régebben is, és most különösen, az élete apró időszakokra forgácsolódott, de már senki segítségére nem számíthatott. Röviddel Allan halála után felmondott a házvezetőnőnek, és elbocsátotta az au-pair lányt is, aki Sam körül segédkezett. Amennyire lehetett, csökkentette a költségeket, és amit tudott – beleértve a házi munkát is –, ő maga végzett el. És a gyerekek szemlátomást élvezték a dolgot. Imádták, hogy az anyjuk minden pillanatukban jelen van, noha Fernanda tisztában volt vele, hogy hiányzik nekik az apjuk. Körülülték a konyhaasztalt, és Sam elpanaszolta, hogy aznap az egyik negyedikes belekötött az iskolában. Will bejelentette, hogy még a héten le kell folytatnia egy „házi" tudományos kísérletet, és megkérte Fernandát, hogy szerezze be az ehhez szükséges rézhuzalokat. Aztán kiokította az öccsét, hogyan kell verekedni. Ő már gimnazista volt, a másik kettő még általános iskolába járt. Will január óta is hozta a jó jegyeket, de Ashley eredményei drasztikusan romlottak, és Sam osztályfőnöke megjegyzést tett rá, hogy a kisfiú túl sokat sírdogál. Még nem heverték ki a megrázkódtatást. Ahogy Fernanda sem. A könnyei nem akartak elapadni. És mintha a gyerekek is hozzászoktak volna ehhez. Will vagy Ashley nem tudott úgy bemenni anyjuk szobájába, hogy síráson ne kapták volna. A legkisebb gyerek előtt még próbálta tartani magát, noha Sam négy hónapja vele

56

aludt, és néha ő is meghallotta, hogy sír. Fernanda még álmában is sírt. Ashley épp néhány napja panaszkodott Willnek, hogy az anyjuk soha nem nevet, mosolyogni is alig látja. Olyan lett, mint egy zombi. – Fog még mosolyogni – mondta Will megértően –, adj neki egy kis időt. – Már nem a régi kamaszfiú volt, az utóbbi időben sokkal inkább felnőttként viselkedett, és megpróbált az apja helyébe lépni. Mindnyájuknak időre volt szüksége, hogy feldolgozzák a történteket, és Will minden igyekezetével azon volt, hogy betöltse a családfő szerepét. Holott Fernanda ezt nem várta el tőle. Gyakran úgy érezte, koloncként lóg a fia nyakán. Will beiratkozott egy nyári lacrossetáborba, és Fernanda örült ennek. Ashley a barátnőjéhez készült Tahoe-ba, és úgy volt, hogy Sam napközis táborba jár ugyan, de itt marad vele a városban. Fernandát megnyugtatta a tudat, hogy mindegyik gyerekének lesz elfoglaltsága. Így legalább marad ideje gondolkodni és az ügyvédjével együtt kitalálni, mihez is kezdjen. Nagyon remélte, hogy a ház azonnal elkel, amint piacra dobják. Még ha ez újabb megrázkódtatást is fog okozni a gyerekeknek. Fogalma sem volt róla, hova költöznek, ha majd eladta a házat. Mindenképpen valami kicsi – és olcsó – helyre. Kétség sem férhetett hozzá, hogy előbb-utóbb kitudódik Allan totális csődje, amint ahogy az is, mekkora adósságot halmozott fel a halála előtt. Mind ez idáig mindent megtett a férje védelmében, de elkerülhetetlen volt, hogy fény derüljön az igazságra. Allan „bukása" nem olyasmi volt, amit mindörökre titokban lehetett tartani, bár Fernanda biztosra vette, hogy egyelőre senki sem tud róla. Halálában is csodálatos, tiszteletre méltó emberként emlegették, érdemeit zengedező cikkek jelentek meg róla. Bármibe került is ez. És Fernanda tudta, hogy Allan is így akarta volna. Amikor pár perccel öt óra előtt elindult Ashleyért, megkérte Willt, hogy vigyázzon Samre. Aztán a San Franciscó-i balettintézethez hajtott, ahol Ashley heti háromszor vett órát. Fernanda azzal is tisztában volt, hogy

57

a továbbiakban ezt sem engedhetik meg maguknak. Amint megtörténik, aminek meg kell történnie, csupán annyit tud nyújtani a gyerekeinek, hogy iskolába járatja őket, otthont és élelmet biztosít számukra. Ezenfelül semmi mást; hacsak jól fizető állást nem talál magának, amire kevés esély volt. De már ez sem számított. Legalábbis nem sokat. Éltek, és ott voltak egymásnak. Fernandát más érdekelte. Állandóan azon tépelődött magában, Allan miért nem tudta ezt megérteni. Miért dobta el magától az életet ahelyett, hogy felvállalta volna a hibái és a rossz döntései következményeit? Miért nem tudta elviselni, hogy elpártolt mellőle a szerencse? A férfi mintha folytonos „üzleti" lázban égett volna. A sors a magasba repítette, majd a mélybe hullajtotta; és ennek a többiek itták meg a levét. Fernandának és a gyerekeknek nem a pénz hiányzott, hanem Allan. Tett, amit tett... csak sajnos nem sok jó sült ki belőle. Élvezték a jólétet, a gyerekeket szinte elborította a sok, értelmetlen játékszer; számtalan házat, lakást és bérleményt mondhattak magukénak. A hajó és a repülő értelmetlen pénzkidobásnak tűnt Fernanda szemében. A vége az lett, hogy a gyerekek elvesztették az apjukat, ő pedig a férjét. Túl nagy árat fizettek négy évnyi mesés gazdagságért. Fernanda azt kívánta, bár sose gazdagodott volna meg a férje, és sose költöztek volna el Palo Altóból. Még akkor is ezen morfondírozott – mint újabban egyre gyakrabban –, amikor lefékezett a balettintézet előtt a Franklin Streeten. Épp akkor ért oda, amikor Ashley balettruhában és edzőcipőben – balettcipőit himbálva – kilejtett az épületből. Alig tizenkét éves volt, de talán szögegyenes, szőke hajának köszönhetően – amelyet anyjától örökölt – tapadtak rá a tekintetek. Arcvonásai akár egy kámeáé, és alakja ígéretes kiteljesedést sejtetett. Lassan-lassan kislányból nővé érett, bár nem olyan lassan, mint azt Fernanda szerette volna. Komoly tekintete a koránál idősebbnek mutatta. Az elmúlt négy hónapban mind a három gyerek hirtelen felnőtt. Fernanda is száz évvel

58

idősebbnek érezte magát, holott majd csak nyáron fogja betölteni a negyvenet. – Hogy ment? – kérdezte Ashleyt, amikor a kislány még be sem csusszant az ülésre, de mögöttük már feltorlódtak az autók, és némelyek vad dudálásba kezdtek. Amint Ashley befészkelte magát és bekapcsolta a biztonsági övet, az anyja már indított is. – Jól. – Ashley valósággal ragyogott, amikor kijött a balettórákról, de most fáradtnak és kedvetlennek tűnt. Minden mozdulat erőfeszítésébe került, ahogy mindannyiuknak is. Fernanda úgy érezte, hogy – hónapok óta – árral szemben úszik. És most ezt látta Ashleyn is. A kislánynak ugyanúgy hiányzott az apja, ahogy a testvéreinek és az anyjának. – Willnek meccse lesz. Nincs kedved eljönni velünk? – kérdezte Fernanda, amint észak felé lavírozott a Franklin Street-i csúcsforgalomban. – Tanulnom kell. – Ashley a fejét rázta. Ő legalább igyekezett, bár a teljesítményén ez nem látszott meg. És Fernanda nem is hánytorgatta fel neki. Tudta, hogy ő maga sem érdemel tisztességes jegyeket. Úgy érezte, ő az, aki pillanatnyilag bukásra áll. Elintézni néhány telefonhívást, a számlákkal foglalkozni, rendben tartani a házat és a gyerekeket, nap, mint nap szembesülni a szörnyű valósággal: szinte már erre sem futotta az erejéből. – Akkor vigyázz Samre ma este, amíg én elmegyek. Jó? – Ashley bólintott. Fernanda azelőtt sosem hagyta őket egyedül, de most nem volt, aki vigyázzon rájuk. Senki nem volt, akit felhívhatott és a segítségét kérhette volna. Váratlan gazdagságuk mindenkitől elszigetelte őket. És váratlan szegénységük még inkább. Régi barátait zavarba ejtette a hirtelen jött pénz. Az életük túlságosan megváltozott, és új életstílusuk eltávolította őket a többiektől. És Allan halála meg a gondok, amelyeket maga után hagyott, csak fokozta ezt a távolságot. Fernanda nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen elkeserítő helyzetükről. Telefonhívásait megszűrte, és csak

59

ritkán hívott vissza bárkit is. Senkivel nem akart beszélni. A gyerekeit kivéve. És az ügyvédet. A depresszió valamennyi klasszikus tünete jelentkezett rajta, de kin nem jelentkezett volna az ő helyében? Harminckilenc évesen váratlanul megözvegyült, szinte mindenét elvesztette, a házukat is beleértve. Csak a gyerekei maradtak meg. Amikor hazaértek, vacsorát főzött nekik, és hatkor megterített. Hamburgert és salátát készített, és egy tál krumpliszirmot tett az asztalra. Köze sem volt az egészséges étkezéshez, de ezt legalább hajlandók voltak megenni. Fernanda csak piszkálgatta az ételt, azzal már nem is bajlódott, hogy hamburgert is vegyen a tányérjára, és a salátája nagy része is a szemetesben kötött ki. Ritkán volt éhes, ahogy Ashley is. A kislány megnyúlt, lesoványodott az elmúlt négy hónapban, és ettől valahogy idősebbnek nézett ki. Ashley felment megírni a házi feladatát, és Sam a tévét nézte, amikor háromnegyed hétkor Fernanda és Will elhajtott a Presidióba. Will a kesztyűjét és a baseballmezét viselte, és jóformán nem is szólt az anyjához. Hallgatagon, gondolataikba merülve tették meg az utat, és amikor odaértek, Fernanda egyenesen felment a lelátóra, és leült a többi szülő közé. Senki nem szólította meg, és ő sem próbált beszélgetésbe elegyedni. Az emberek nem tudták, mit mondhatnának neki. A fájdalmát látva, mindenki feszengeni kezdett. Mintha azt hitték volna, hogy a vesztesége ragályos. Az asszonyok, akik biztonságos, kényelmes, normális életet éltek a férjük oldalán, nem akartak a közelébe kerülni. Fernanda tizenhét év után hirtelen egyedülálló lett, úgy érezte magát, mint egy pária, és csendben ülte végig a meccset. Will két hazafutást is teljesített. A csapata hat nullára nyert, és a fiú jókedvűnek tűnt, ahogy hazafelé mentek. Szeretett nyerni, és utált veszíteni. – Megálljunk egy pizzáért? – kérdezte Fernanda. Will habozott, aztán bólintott. Beszaladt a pénzzel, amit

60

az anyja a kezébe nyomott, nagy pizzát rendelt és rá mindent, amit csak adni tudtak, és amikor visszaért, az anyjára mosolygott, majd beült a kocsiba, és ölében a pizzásdobozzal elhelyezkedett az utasülésen. – Kösz. anya... és kösz, hogy eljöttél... – Mondani akart mást is, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. El akarta mondani, mennyit jelent számára, hogy Fernanda minden mérkőzésén ott van, és meg akarta kérdezni, az apja miért nem volt ott soha. Kisfiúkora óta legalábbis. Allan egyetlen egy lacrosse-meccsét sem látta. Magával vitte ugyan – néhány üzletfelével egyetemben – a Világbajnokság és a Super Bowl mérkőzéseire, de az más volt. Will egyetlen meccsére sem ment ki. De az anyja mindig, s ahogy hazafelé autóztak, Fernanda a fiára pillantott, és Will visszamosolygott rá. Azoknak a csodálatos pillanatoknak egyike volt ez, ami ritkán esik meg anya és gyermekei között, de amelyre mindnyájan örökké emlékezni fognak. Az ég a rózsaszín és a mályva finom árnyalataiban játszott, amikor Fernanda a kocsifelhajtóra kanyarodott, és egy percig csak nézte, ahogy fia a pizzáját egyensúlyozva kikászálódik az autóból. Hónapok óta most először nyugalom, béke és elégedettség járta át, úgy érezte, mégiscsak képes megbirkózni mindazzal, amit az élet kiszabott rá, és hogy mindnyájan túlélik ezt az egészet. A végén talán jóra fordulnak a dolgok, mondta magának, ahogy lezárta a kocsit és Will után indult a lépcsőn. Mire magában mosolyogva halkan becsukta maga mögött az ajtót, a fia már a konyhában volt.

5. CARLTON WATERS AZ ELŐÍRT IDŐPONTBAN, két nappal a szabadlábra helyezése után, bejelentkezett a nevelőtisztjéhez. Mint kiderült, ugyanahhoz a felügyelőtiszthez került, mint Malcolm Stark, így együtt mentek jelentésté-

61

telre. Watersnek heti egyszer kellett jelentkeznie, ahogy Starknak is. Stark eltökélte, hogy többet nem megy viszsza a börtönbe. Nem keveredett zűrbe, amióta kiengedték, és eleget keresett a paradicsomfarmon ahhoz, hogy fenntartsa magát, a helyi kávézóban evett, és még néhány sörre is futotta. Waters is elment a farmra, ahol Stark dolgozott, és irodai állásra jelentkezett. Azt mondták, hétfőn választ kap. A két férfi megállapodott, hogy a hétvégét együtt töltik, bár Carl azt mondta, vasárnap meg akarja látogatni a rokonait. Mindkettejüket figyelmeztették, hogy kötelesek a körzetben maradni, és csak engedéllyel hagyhatják el a kerületet, de Waters megnyugtatta Starkot, hogy a rokonai csupán néhány buszmegállónyira laknak. Kölyökkora óta nem látta őket. Szombat este egy közeli étteremben vacsoráztak, aztán egy bárban lógtak, baseballt néztek a tévében, és kilencre visszamentek a szállóra. Egyikük sem akart bajba keveredni. Letöltötték az idejüket, most már csak békére vágytak és szabadságra, semmi törvénybe ütközőt nem szándékoztak elkövetni. Waters azt mondta, reméli, hogy megkapja a munkát, amire jelentkezett. Ha nem, valami más után kell néznie. De nem idegeskedett emiatt. Tízkor már mindkét férfi aludt, és mire másnap reggel hétkor Stark felkelt, Waters már nem volt sehol, csak egy cetlire firkantott néhány sort. Azt írta, a rokonaihoz ment, és majd este találkoznak. Stark később látta, hogy Waters reggel fél hétkor jelentkezett ki a portán. Stark a nap hátralévő részét jórészt a szállón töltötte, sportközvetítéseket nézett, a többiekkel beszélgetett. Nem foglalkozott vele különösebben, hova is mehetett a cimborája. Waters azt mondta, a rokonait látogatja meg, és ha rákérdezett valaki, Stark mindenkinek ezt adta tovább. Nagyjából déli tizenkettőtől Jim Free-vel volt együtt. Később kimentek a legközelebbi Jack in the Boxba, és tacost vettek vacsorára. Free volt az, akit a férj felbérelt, hogy tegye el láb alól az asszonyt, de Free jól elszúrta a dolgot, minek következtében mind a ketten rács mögött

62

kötöttek ki. Ha kettesben voltak, sosem beszéltek bűnös előéletükről. Ahogy mások sem. A börtönben még csakcsak szóba hozták, de amint kiléptek a „szabad világba", eltökélten maguk mögött akarták tudni a múltat Bár Free-ről messziről lerítt, hogy megjárta a börtönt. Mindkét karját tetoválások borították, és a messziről felismerhető börtöntetkó, a könnycsepp is ott díszelgett az arcán. Olyasvalakinek tűnt, aki senkitől és semmitől sem riad vissza. Tudott vigyázni magára, és ez meg is látszott rajta. A két férfi az esti meccs eredményét latolgatva üldögélt; falták a tacost, az aznap látott mérkőzésekről beszélgettek: a játékosokról, akiket imádtak, akiknek még az átlagütéseit is csodálták... és a baseball történelmi pillanatairól, amelyeken sajnálatos módon nem lehettek jelen. Afféle beszélgetés volt ez, amit két férfi bárhol, bármikor meg tud ejteni, és Stark elvigyorodott a bajsza alatt, amikor a haverja a „csajáról" kezdett mesélni. Free egy benzinkúton dolgozott, onnét ismerte. A benzinkút közvetlen közelében egy kávézó működött, a lány ott volt pincérnő. Free elmondása szerint csinosabb portékát még nem hordott hátán a föld, a csajszi kiköpött Madonna; mindezt Stark erőteljes hümmögéssel fogadta. Korábban is hallott már ilyen ömlengéseket, még bent a börtönben, de már akkor is kétségbe vonta a rabtársak éleslátását. Mert a bigéknek, akikkel összetalálkozott, közük sem volt ahhoz, amit a pasijuk mesélt róluk. De ha Free ilyennek akarja látni a nőjét... ám legyen; semmi kifogása ellene. Free-nek is joga van az álmaihoz és az illúzióihoz. – Tudja, hogy ültél? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. – Ja. Megmondtam neki. De a bátyja is lenyomott pár évet autólopásért. Nem izgatta fel magát... – Úgy tűnt, vannak emberek, akik az időszámítást a rács mögött eltöltött időben mérik; és vannak, akik ezt elviselik. Klubtagok lettek, egy titkos társaság tagjai. Előbb-utóbb egymásra találtak.

63

– Elhívtad már valahova? Stark is kinézett magának egy nőt a paradicsomföldön, de még nem mert közeledni hozzá. Az udvarlási technikája kissé berozsdásodott. – Gondoltam, majd a jövő hétvégén... – mondta Free feszengve. Amíg odabent voltak, romantikáról és vad szexcsatákról álmodoztak. De amikor kikerültek, nehezebb volt megvalósítani, mint gondolták. A való világban sok szempontból kezdőnek számítottak. És mind közül a nők meghódítása volt a legnehezebb. Az átmeneti szállón lakó férfiak idejük nagy részében egymással lógtak, kivéve azokat, akik házasok voltak. De még nekik is időbe került, amíg újból „megismerkedtek" a feleségükkel. Hozzászoktak az asszonymentes férfiléthez, és biztonságot nyújtott a csupa férfi alkotta közösségben élni; mint a papoknak, vagy a katonáknak, akik túl sokáig szolgáltak a seregben. A nők a bizonytalansági tényezőt jelentették az egyenletben. A kizárólag férfiakból álló közegben otthonosan mozogtak és könnyen eligazodtak. Stark és Free a bejárati lépcsőn üldögélt, nagyban dumáltak, amikor Carlton Waters aznap este beállított. Nyugodtnak és gondtalannak tűnt, mint aki kellemes napot tudhat maga mögött; rámosolygott a másik kettőre. Kigombolt kék farmering volt rajta, fehér póló, farmernadrág és westerncsizma; a csizmáját por lepte. Majd egy kilométert gyalogolt a buszmegállótól ezen a gyönyörű tavaszi estén. És szemlátomást ragyogó hangulatban volt. Fülig ért a szája, és látszott rajta, hogy jól érzi magát. – Hogy vannak a rokonaid? – érdeklődött udvariasan Stark. Valahol röhejesnek érezte, hogy itt kint ennyire számít a jó modor, és hogy el is várják az embertől, hogy feltegyen bizonyos kérdéseket. A sitten az viselkedett a lehető legokosabban, aki megtartotta magának a tanácsait, és semmit nem kérdezett. A Pelikán-börtönben és a hozzá hasonló helyeken az emberek személyük elleni támadásként élték meg a faggatózást. – Jól, biztosan jól. Közbejöhetett valami. Még át is kellett szállnom, hogy a farmjukra érjek, ezek meg el-

64

mentek valahová. Szóltam nekik, hogy megyek, de szerintem elfelejthették. Jöttem-mentem a ház körül, üldögéltem egy darabig a verandán, végül bebattyogtam a városba, és bekaptam pár falatot. Aztán visszabuszoztam ide. – Láthatólag nem idegesítette a dolog. Már attól jól érezte magát, hogy buszozgathat és sétálhat a napsütésben. Gyerekkora óta nem volt ilyesmiben része. Pedig abban a pillanatban, amikor a másik kettő mellé zöttyent a lépcsőre, épp úgy viselkedett, mint egy kölyök. Boldogabbnak tűnt, mint előző nap. Élvezte a szabadságot. Amikor hanyatt dőlt a lépcsőn, olyasvalakinek látszott, akinek mázsás súlyok kerültek le a válláról. Malcolm Stark levigyorgott rá. Ebből a szögből tisztán látszott, hogy hátsó foga egy sincs, csak az elöl lévők vannak meg. – Ha nem ismernélek, azt mondanám, kamu ez a rokonlátogatás, és te nővel voltál egész nap – ugratta Waterst. Cimborája arcán olyan elégült, dévaj kifejezés ült, ami rendszerint a jól sikerült szex után jelenik meg a férfiak ábrázatán. Carlton Waters hangosan felnevetett, áthajított egy követ az út túloldalára, de nem kommentálta a hallottakat. És kilenc órakor mindhárman felálltak, kinyújtóztatták izmaikat, és bementek az épületbe. Tudták, hogy elérkezett a takarodó ideje. Aláírták a jelenléti ívet a portán, és a szobáikba mentek. Waters és Stark az ágyon üldögélve még beszélgettek egy keveset, Jim Free egyenesen a saját szobájába ment. Az éjszakai kijárási tilalom a megszokás ismerős, békés érzetét nyújtotta, eszükbe sem jutott a házszabályok vagy a takarodó ellen tiltakozni. Starknak másnap reggel hatkor kelnie kellett, így tíz órára már mindkét férfi aludt, ahogy az egész ház is. Ha ilyenkor látta őket az ember, békés álomba szenderülve, nem is gondolta volna, hogy milyen veszélyesek, vagy milyen veszélyesek voltak, és mennyi bajt okoztak a világnak, mielőtt ide kerültek. De remélhetőleg, legalábbis legtöbbjük, okult a leckéből.

65

6. FERNANDA MOST IS A GYEREKEIVEL TÖLTÖTTE a hétvégét, mint mindig. Ashley a júniusi balettelőadás próbáján volt, aztán moziba és vacsorázni ment a barátnőivel. Mindenhova Fernanda vitte el autóval, miközben Sam ott ült mellette az anyósülésen. Szombaton áthívta magukhoz játszani Sam egyik kis barátját, és mindnyájan kimentek Will meccsére, amíg Ashley balettórán volt. A kis fickók lekötötték minden energiáját, de Fernanda örült ennek. Minden velük töltött perc valóságos megváltás volt. A papírmunkát vasárnapra hagyta, és neki is állt. amíg Ashley még aludt, Sam videózott, és Will a házi kísérletén munkálkodott, miközben fél szemmel a háttérzajul szolgáló sportközvetítést nézte a szobájában lévő tévén. A meccs unalmas volt, a Giants vesztésre állt. ezért nem is nagyon figyelt oda. Fernandának sem sikerült az adónyomtatványokra koncentrálnia, amiket az ügyvéd nyomott a kezébe azzal, hogy feltétlenül töltse ki őket. Szíve szerint leginkább a tengerparton sétált volna a gyerekekkel. Ebédnél fel is vetette az ötletet, de a gyerekek nem voltak vevők rá. Fernandának bármi megfelelt volna, csak adóügyekkel ne kelljen foglalkoznia. Rövid szünetet iktatott be, kiballagott a konyhába egy csésze teára, amikor is hangos robbanás rázta meg a környéket. Mintha a közvetlen közelükben csapott volna be a mennykő... aztán hosszú csend következett. Sam kirobogott a konyhába, és döbbenten pislogott fel az anyjára. Mindkettejük tekintete félelemről árulkodott. – Mi volt ez? – kérdezte ijedten a kisfiú. – Nem tudom. Mindenesetre jó nagyot szólt – felelte Fernanda. Már hallották is a szirénák üvöltését a távolból. – Óriási nagyot helyesbített Will, aki szintén beszaladt, majd egy perccel később, értetlen kifejezéssel az arcán Ashley is lejött, és mindnyájan ott ácsorogtak a

66

konyhában, azt latolgatva, mi történhetett. A szirénák mintha az ő utcájukban szóltak volna, és gyorsan közeledtek. Egyre többen jöttek, aztán villogó lámpákkal három rendőrautó is elhúzott az ablakok előtt. – Szerinted mi volt ez anya? – kérdezte újra Sam, és izgatottnak tűnt. Egészen úgy hangzott, mintha bomba robbant volna valamelyik szomszéduk otthonában, bár ezt Fernanda nem tartotta valószínűnek. – Talán gázrobbanás mondta, miközben mindhárman az ablakon át nézték a villogó lámpákkal érkező újabb és újabb kocsikat. Kinyitották a bejárati ajtót, és kilestek az utcára. Addigra már vagy egy tucat rendőrautó felvonult és még több közeledett, és három tűzoltóautó is elsüvített előttük. Kimentek a járdára, és látták, hogy az utca végén lángokban áll egy autó, a tűzoltók azt próbálták oltani. A házakból kijöttek az emberek, az utca teljes hosszán, és egymás közt tárgyalták az eseményeket. A kíváncsibbak megközelítették az égő autót, de a rendőrök hátrébb terelték őket. Kicsivel később a rendőrkapitány autója is megjelent a helyszínen, de addigra már nem sok néznivaló maradt, a kocsiból kicsapó lángok kezdtek kihunyni. – Úgy tűnik, kigyulladt egy autó és a benzintank berobbant – próbált magyarázatot találni a rejtélyre Fernanda. Látnivaló szinte már semmi nem akadt. De mikorra a rendőrkapitány kiszállt a kocsijából, rendőrök és tűzoltók nyüzsögtek mindenütt. – Az is lehet, hogy autóbomba volt. – Will szemlátomást érdekesnek találta ezt a lehetőséget. Álldogáltak odakint, aztán visszamentek a házba, ügyet sem vetve Sam nyafogására. A kisfiú még nézni szerette volna a tűzoltóautókat, de a rendőrség senkit nem engedett a helyszín közelébe. A rendőrök megszámlálhatatlanul sokan voltak, keselyűk módjára köröztek a helyszín körül, egyre és egyre többen gyűltek össze. A kiégett kocsi már senkit nem érdekelt, de tagadhatatlan volt, hogy a robbanás emlékezetes nyomot hagyott mindenkiben. Fernanda is „megugrott", amikor meghallotta.

67

– Nem hiszem, hogy bomba lett volna mondta, amikor becsukták maguk mögött az ajtót. Egy benzintartály is nagyot tud durranni. Szerintem a kocsi már éghetett egy ideje, csak senki nem vette észre. Na jó... de mitől gyullad ki egy autó? – értetlenkedett továbbra is Ashley. Fernanda sem értette a dolgot, de a lehetőségek ijesztőek voltak. – Előfordul. Valaki, oda sem figyelve, eldob egy égő cigarettát. Vagy ilyesmi. A vandalizmusról nem is beszélve... – mondta, bár ő maga sem gondolta komolyan. Ezt a környéket messziről elkerülték a vandálok. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza a történteket. – Én azt mondom: autóbomba volt – erősködött Will. Örült, hogy otthagyhatta a „tudományos" kísérletét. Utálta csinálni, és minden – különösen egy autóbomba – kapóra jött, hogy szabaduljon tőle. – Túl sokat nintendózol – jegyezte meg Ashley a szemét forgatva. – Senki nem robbantgat autókat, ilyen csak a tévében és a filmekben létezik. Mindenki visszatért előző tevékenységéhez. Fernanda folytatta az adópapírok kitöltögetését az ügyvédje, Jack Waterman részére. Mielőtt kijött a nappaliból, Will bejelentette, hogy elfogyott a rézdrót, és anélkül nem tudja befejezni a kísérletet; Fernanda megígérte, hogy hétfőn vesz még. Ashley letelepedett Sam mellé, együtt nézték meg a film végét. Bő két órába is beletelt, mire az utolsó rendőrautó is eltűnt az utcából, a tűzoltók már jóval korábban elmentek. De mire Fernanda nekiállt vacsorát főzni, ismét újra csendes volt a környék. Épp a mosatlant pakolta be a mosogatógépbe, amikor megszólalt a csengő. Fernanda habozva álldogált a bejárati ajtó előtt, kilesett a kukucskálón és látta, hogy két férfi áll odakint, egymással beszélgetnek. Fernanda még soha nem látta egyiküket sem. Farmerban, pólóban álldogált ott, a keze még vizes volt, amikor megkérdezte: „Ki az?" Azt felelték, rendőrtisztek, bár nem látszottak annak. Egyik férfi sem viselt egyenruhát, és Fernanda már-már arra a döntésre jutott, hogy nem nyit ajtót,

68

amikor egyikük a kukucskáló elé tartotta a jelvényét úgy, hogy az asszony is jól lássa. Fernanda félve nyitott ajtót, és gyanakodva méregette őket. Mindkettejüknek bizalomgerjesztő arca volt, és elnézést kértek a zavarásért, miközben Fernanda kissé megzavarodva pislogott fel rájuk. – Valami baj van? Fel sem merült benne, hogy a látogatásuknak bármi köze lehet a délután kiégett autóhoz, vagy a durranáshoz, amit akkor hallottak, amikor a benzintartály berobbant. El nem tudta képzelni, mit akarhatnak. Eszébe villantak az Allan halála utáni gyötrelmes napok, amikor a mexikói hatóságokkal kellett tárgyalnia. – Feltarthatnánk néhány percre? – Mindketten utcai ruhában voltak, egyikük ázsiai, a másik fehér férfi volt. Mindketten a negyvenes éveiket taposták, és jól mutattak sportzakóban, ingben és nyakkendőben. Lee és Stone detektív néven mutatkoztak be, átnyújtották a névjegyüket is, amint beléptek a hallba. Semmi vészjósló nem volt bennük, és az ázsiai mosolyogva nézett Fernandára. – Nem akarjuk megrémíteni, asszonyom. Baleset történt ma délután nem messze önöktől, itt, az utcában. Ha itthon volt, talán hallotta is. – Kedves volt és udvarias, amitől Fernandában azonnal oldódott a feszültség. – Igen, igen. Ha jól sejtem, kigyulladt egy kocsi, aztán berobbant a tankja. – Ésszerű feltételezés – hagyta jóvá a Lee néven bemutatkozó nyomozó. Úgy fürkészte az asszonyt, mintha kutakodni akarna a gondolataiban. Volt valami Fernandában, amire felfigyelt. A másik detektív egy szót sem szólt. Társára bízta a kérdezősködést. – Nem akarnának beljebb jönni? – kérdezte Fernanda. Egyértelmű volt, hogy azok ketten még nem szándékoznak elmenni. – Ha nem bánja... Pár perc az egész. – Fernanda bevezette őket a konyhába, és észrevette a szandálját a konyhaasztal alatt. A két rendőr olyan tiszteletre méltó-

69

nak és kötelességtudónak tűnt, hogy hirtelen feszélyezni kezdte, hogy ő mezítláb van. – Foglaljanak helyet intett a konyhaasztal felé, amit nagy részben már letakarított. Gyorsan felkapott egy rongyot, a morzsák maradékát is eltüntette és a mosogatóba szórta, aztán leült a férfiak mellé. – Mi történt? – Még dolgozunk az ügyön, de a szomszédokat is szeretnénk kihallgatni. Más is tartózkodott a házban, amikor a robbanást meghallotta? – Fernanda látta, hogy a nyomozó körbepillant, és felméri az elegáns konyhát. Ami valójában óriási, teremnek is beillő helyiség volt, fehér gránit munkapultokkal, a legutolsó trend szerinti felszereléssel és egy hatalmas, fehér muránói üvegcsillárral. Olyan pompázatos volt, mint a többi helyiség. A ház maga is impozáns, őrületesen nagy és hivalkodó volt: Allan akkortájt vásárolta, amikor csillaga felívelőben volt, és el is várták tőle, hogy ilyen otthonban lakjon. Lee nyomozóval szemközt azonban egy farmeros-pólós, szemlátomást normális és nyugodt nő ült, aki befőttesgumival fogta össze a haját. Első pillantásra kamaszlánynak tűnt, és vitathatatlan jelei voltak, hogy nemrégiben vacsorát készített, ami meglepte Lee-t. Arra számított, hogy egy ilyen házban szakács tesz-vesz a konyhán. Nem egy csinos, mezítlábas-farmeros asszonyka. – A gyerekeim is itthon voltak – bólintott Fernanda. – Még valaki? – Ahogy szakácsra is számított, úgy szobalányok és házvezetőnő jelenlétét is természetesnek vette volna. A házat elnézve joggal számolt kiszolgáló személyzettel. Néhány au-pair lány, netán egy inas is belefért a képbe. Furcsállotta, hogy egyedül az asszony volt otthon. Nem tudott másra gondolni, csak hogy mindenkinek kimenője volt vasárnap. – Nem, csak mi. A gyerekeim és én – felelte egyszerűen az asszony. – A férje sem? – A kérdés hallatán Fernanda habozni látszott, és félrekapta a tekintetét. Utált magyarázkodni. Ez az egész még túl új volt számára, és a szó fájt, akárhányszor ki kellett mondania.

70

– Nem. Özvegy vagyok. A hangja lágy volt, és picit elcsuklott. Magát a szót is gyűlölte. – Bocsánat. Kiment bármelyikük is a házból, mielőtt a robbanást meghallották? Olyan kedvesen tette fel a kérdést, hogy Fernanda maga sem tudta, miért – kezdte megkedvelni a férfit. Mind ez idáig Lee nyomozó beszélt. A másik, Stone detektív, meg sem mukkant. De Fernanda látta, hogy az ő tekintete is ide-oda rebben és körbepásztázza a konyhát. Mindketten mindent alaposan felmértek, őt magát is beleértve. – Nem. Utána mentünk ki, de előtte nem. Miért? Valójában mi történt? – Talán valaki rosszindulatból okozott tüzet, és nem magától gyulladt ki az a kocsi, gondolta. – Még mi sem tudjuk – mosolygott megnyugtatóan Lee. – Ki sem pillantott az ablakon, semmi gyanúsat nem látott az utcán? Senki és semmi szokatlant nem vett észre? – Nem. Az íróasztalomnál ültem és írtam, a lányom odafent aludt, az egyik fiam videózott, a másik a kötelező iskolai kísérleten dolgozott... – Volna kifogása ellene, ha őket is megkérdeznénk? – Nem, dehogy. Szerintem a fiúk rém izgalmasnak fogják találni az egészet. Szólok nekik. – Ted Lee tekintete még rajta csüggött, amikor visszafordult az ajtóból. – Esetleg hozhatnék egy pohár italt? – Mindkét férfihoz szólt, de ők mindketten a fejüket rázták, és elutasították a kínálást. Végtelenül udvariasan viselkedtek. – Egy perc, és itt vagyok – mondta Fernanda, és felrobogott a lépcsőn a gyerekekhez. Közölte velük, hogy itt a rendőrség, és néhány kérdést szeretnének feltenni nekik. Amint várható volt, Ashley a száját húzta. Éppen telefonált, és nem akarta félbeszakítani a beszélgetést. De Sam izgatott lett. – Le fognak tartóztatni bennünket? – kérdezte ijedten és reménykedőn. Még Willnek is sikerült annyi időre elszakadnia a nintendójától, hogy megemelintse a szemöldökét, és kissé érdeklődő kifejezést varázsoljon az arcára.

71

– Csak igazam volt, nem? Autóbomba? – kérdezte reménykedve. – Nem, nem hinném. Azt mondják, még nem tudják, mi történt, de szeretnék kideríteni, láttunk-e valakit, vagy valami gyanúsat. És Sam, nem fognak letartóztatni minket. Még ők sem hiszik, hogy te követted el. – Sam arcán csalódottság suhant át. Will felállt és indult az anyja után, de Ashley nyűgösködni kezdett. – Én minek menjek le? Átaludtam az egészet. Nem mondanád meg nekik? Marcyvel beszélgetek. – Komoly dolgokról folyt a szó. Mint például az egyik nyolcadikos fiúról az iskolában, aki az utóbbi időben élénk érdeklődést mutatott Ashley iránt. A lány szerint ez fontosabb és érdekesebb volt, mint a rendőrség. – Szólj Marcynek, hogy majd visszahívod. És te magad mondd el a rendőröknek, hogy aludtál – felelte Fernanda, és elindult a lépcsőn. A gyerekek lemasíroztak az anyjuk után, és mögötte léptek be a konyhába. A két nyomozó felállt, és rájuk mosolygott. Helyes kis kölykök voltak, az anyjuk pedig nagyon csinos nő. Ted Lee-t hirtelen szánalom fogta el iránta; az arckifejezéséből ítélve, ahogy az iménti kérdésére válaszolt, csak nemrégiben özvegyülhetett meg. Ted ösztönösen ráérzett dolgokra, már csak azért is, mert közel harminc éve hallgatott ki embereket, és figyelte őket válaszadás közben. Az asszony megsebzettnek tűnt, amikor a kérdésére felelt, de mostanra, a gyerekeitől körülvéve, szemlátomást megnyugodott. Ted figyelmét az aprócska, vörös hajú ördögfióka sem kerülte el, aki csillogó szemmel bámult fel rá. – Az anyukám azt mondja, hogy nem fognak letartóztatni minket. – Sam nem kerülgette a forró kását. Mindenki elnevette magát, és Ted mosolyogva nézett le a kisfiúra. – Így igaz, fiam. De talán segítségünkre lehetsz a nyomozásban. Rendőrbiztosnak nevezünk ki, aztán, ha majd felnősz, még detektív is lehet belőled. – De én még csak hatéves vagyok mondta Sam bo-

72

csánatkérően. Egészen úgy hangzott, mintha többet tudna segíteni, ha idősebb lenne. – Oda se neki. És hogy hívnak? – Lee nyomozó értett a gyerekek nyelvén, a fiúcska máris a tenyeréből evett. – Samnek. – Én Lee nyomozó vagyok, ő pedig a társam. Stone nyomozó. – Bomba volt? – vágott közbe Will, és Ashley a szemét forgatva nézett a bátyjára jelezve, hogy élete leghülyébb kérdését hallotta. Semmi más nem érdekelte, csak hogy visszamehessen az emeletre telefonálni. – Még az is lehet – válaszolta őszintén Ted Lee. – Előfordulhat. De nem vagyunk biztosak benne. A helyszínelők még vizsgálódnak. Centiről centire végig fogják nézni a kocsit. Nem is gondolnád, mi mindent meg tudnak állapítani. – A gyerekeknek nem árulta el, de már tudták, hogy bomba robbant. Semmi értelme nem lett volna halálra rémíteni a szomszédokat. Egyedül azt akarták kideríteni, ki az elkövető. – Kiment-e a házból, vagy kinézett-e valamelyikőtök az ablakon, mielőtt a robbanást meghallottátok? – Én igen – vágta rá azonnal Sam. – Te? – nézett rá csodálkozva az anyja. – Kimentél a házból? – Ezt szinte kizártnak tartotta, és gyanakodva méregette a fiút, ahogy a bátyja és a nővére is. Ashley ott helyben letette volna a nagyesküt, hogy az öccse azért mondta ezt, mert fontoskodni akar a rendőrök előtt. – Kinéztem az ablakon. A film kezdett nagyon uncsi lenni. – No és mit láttál? – kérdezte érdeklődve Ted. Úgy tűnt, a fiúcskának megvan a magához való esze, és Tedet az egyik fiára emlékeztette, amikor az még kicsi volt. Sam is ugyanolyan nyíltan közeledett az idegenekhez, ugyanolyan mulatságos dolgokat mondott, amitől mindenki egyből a szívébe zárta. – Mit láttál, Sam? – kérdezte ismét, és leült az egyik konyhaszékre, hogy ne tornyosuljon a kisfiú fölé. Ted Lee szép szál ember volt,

73

és amint lezöttyent a székre. Sam azonnal a szemébe mélyesztette a tekintetét. – Csókolóztak – szögezte le határozottan, és arcára kiült az undor. – Az ablakotok előtt? – Nem. A filmben. Ezt untam meg. A csókolózás olyan unalmas... Erre még Willnek is vigyorognia kellett. Ashley elkuncogta magát, és Fernanda szomorú mosollyal nézte a kisebbik fiát. azon tűnődve, Samnek vajon megadatik-e, hogy ebben az életben részese lehet egy igazi csóknak. Talán az ő, Fernanda életében nem. De a saját életében...? Odébb hessegette a zavaró gondolatokat, miközben Ted tovább faggatta a kisfiút. És odakint mit láttál? – Farber néni a kutyáját sétáltatta. Az a dög mindig meg akar harapni. – Ez igazán nem szép tőle. És mit láttál még? – Cooper bácsit a golfzsákjával. Minden vasárnap golfozni megy. És még egy bácsi sétált kint az utcán, de őt nem ismerem. – Hogy nézett ki? – kérdezte Ted mintegy mellékesen. Sam a homlokát ráncolta, annyira gondolkodott. – Nem tudom. De biztos, hogy nem ismerem. – Semmi különöset nem vettél észre rajta? Esetleg egy sebhelyet? Kicsit sem emlékszel, hogy nézett ki? Sam a fejét ingatta. – Tudom, hogy ott volt, de nem nagyon figyeltem rá. Cooper bácsit néztem. Jól oldalba taszította a golfzsákjával Farber nénit, és az a dög ugatni kezdett. Kíváncsi voltam, hogy megharapja-e. – És megharapta? – kérdezte Ted hirtelen támadt érdeklődéssel. – Nem. Farber néni megrántotta a pórázt, és ráüvöltött. – Cooper bácsira? – érdeklődött mosolyogva Ted, mire Samnek is fülig szaladt a szája. Tetszett neki ez a rendőr, és csuda jó móka volt a kérdéseire válaszolni.

74

– Nem magyarázta türelmesen –, a kutyával üvöltözött, nehogy megharapja Cooper bácsit. Aztán néztem tovább a filmet. És még ezután valami nagyot durrant. – És mindösszesen ennyit láttál... Sam ismét erősen koncentrált, majd bólintott. – Aha. De nem... volt ott egy hölgy is. Őt sem ismerem. Futott. – Melyik irányból? Sam határozottan a robbantás helye felé bökött. – És ő hogy nézett ki? – Semmi különös. Nagyjából olyan volt, mint Ashley. – Azzal a bácsival volt, akit nem ismersz? – Nem, a bácsi a másik irányból jött, a hölgy még neki is ütközött. Farber néni kutyája őt is megugatta, de a hölgy csak szaladt tovább. Ezt láttam – zárta le a beszélgetést, és zavartan pislogott fel a többiekre. Nyilvánvalóan attól tartott, megint azzal fogják vádolni, hogy zöldségeket beszél. Nem először fordult volna elő. – Remek kis fickó vagy, Sam – mondta Ted, és a fiúcska bátyjára és nővérére nézett: – És ti, gyerekek, láttatok valamit? – Én aludtam – közölte vele Ashley, minden ellenségeskedés nélkül. Szimpatikusnak találta a rendőrt. És a kérdéseit érdekesnek. – Én a házi kísérletemen dolgoztam – felelte Will –, fel sem néztem, amíg meg nem hallottam a robbanást. Jó... ment a tévé, és a Giants játszott, de... ez az izé akkorát szólt, hogy csak na! – Efelől semmi kétségem – mondta Ted, bólintott és felállt. – Ha bármelyikőtöknek bármi eszébe jutna, nyugodtan hívjatok. Édesanyátoknál megvan a számunk. Fernandában felmerült még egy kérdés. – Kinek a kocsija volt? Valamelyik szomszédé, vagy az itt parkoló vendégeiké? – Előzőleg nem tudta beazonosítani a roncsot, annyira körbevették a tűzoltóautók. Az autó a felismerhetetlenségig kiégett, teljességgel a lángok martalékává vált.

75

– Az egyik szomszédjuké, Mclntyre bíróé. Valószínűleg ismeri is. A bíró úr nem tartózkodott a városban, de a felesége igen. Éppen indult volna valahová, és nagyon megijedt. Szerencsére még a házban volt, amikor a baleset bekövetkezett. – Én is nagyon megijedtem – sietett leszögezni Sam. – Mindnyájan megrémültünk – ismerte el Fernanda. – Mintha az egész utca felrobbant volna tette hozzá Will. – Fogadni mernék, hogy autóbomba volt. – Nem hagyta magát lerázni. – Mindenkit kiértesítünk, amint bármi biztosat megtudunk – ígérte Ted, bár Fernanda az ellenkezőjét gyanította. – Feltételezve, hogy autóbomba volt... Mclntyre bírónak szánták? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel. – Valószínűleg nem. Abból, ami jelenleg megállapítható, véletlenszerű, kamikáze akcióról van szó... – De Fernanda már egy szavát sem hitte. Túl sok rendőrautó bukkant fel, és a rendőrfőnök is túl gyorsan megjelent a helyszínen. Kezdte úgy érezni, hogy Willnek van igaza. Ezek tudnak valamit, bár roppant udvariasan tagadják. Túl sok rendőr vonult fel egy – úgymond – véletlen tűzesethez. Lee nyomozó köszönetet mondott, aztán a társával egyetemben elköszönt. Fernanda elgondolkozva csukta be mögöttük az ajtót. – Hát ez érdekes volt – mondta Samnek. A kisfiú fontossága teljes tudatában feszített mellette, lévén, hogy a rendőrség összes kérdését megválaszolta. Még akkor is erről beszélgettek, amikor Fernanda felkísérte a gyerekeket a szobájukba, aztán lement, hogy rendbe hozza a konyhát. – Jó megfigyelő a kölyök – közölte Ted Lee Jeff Stone-nal, miközben átsétáltak a szomszédba, ahol senki nem látott és nem hallott semmit. Az összes házat végigjárták az utcában, beleértve Farberék és Cooperék otthonát is, akiket Sam név szerint említett. Senki nem

76

tudott semmiről, vagy legalábbis nem emlékezett semmire. Tednek még mindig a vörös ördögfióka járt az eszében, amikor három órával később visszaértek az őrsre, és kávét töltött magának. Épp tejszínt löttyintett a kávéscsészéjébe, amikor Jeff Stone váratlanul megszólalt: – A héten jelentés érkezett Carlton Watersről. Nem lehet, hogy ne emlékeznél rá. Tizenhét évesen kinyírt néhány embert, de nem vették figyelembe, hogy az idő tájt kiskorú volt, és akárhányszor folyamodott is kegyelemért, elutasították. Viszont a napokban szabadult. Papírforma szerint most valahol Modesto környékén kell lennie. McIntyre volt az ügyben eljáró bíró. Ha jól emlékszem, még az újságok is megírták. McIntyre-nak fél pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy Waters bűnös. Waters folyton azt hangoztatta, hogy a haverja húzta meg a ravaszt és lőtt, miközben ő épp csak jelen volt, és az egész ügyben olyan ártatlan, mint egy ma született bárány. Pár évvel később a haverját méreginjekcióval kivégezték a San Quentinben. Ha nem tévedek, Waters a Pelikánban ült. – És mit akarsz mindebből kihozni? – kérdezte Ted, gőzölgő kávéjába kortyolva. – Hogy Waters tette? Mérhetetlen ostobaság lenne a részéről. Huszonnégy évvel később felrobbantani az őt elítélő bírót, alig néhány nappal azután, hogy kiengedték? Nem lehet ennyire ütődött. Az alapján, amit olvastam róla, nem hülye az ürge. Ha valaki, ő aztán tudja, hogy ezzel a lépéssel „csak oda" expresszjegyet vált a Pelikánba, ahogy azzal is tisztában van, hogy mindenki őt gyanúsítaná. Valaki más követte el, vagy tényleg véletlen, hogy épp a bíró kocsija robbant fel. McIntyre jó sok fickót rács mögé juttatott, mielőtt nyugalomba vonult. Nem Waters az egyetlen, akit börtönbüntetésre ítélt. – Csupán hangosan gondolkoztam. Mindenesetre érdekes egybeesés. De lehet, hogy nem több. Talán megérné egy pillantást vetni rá. Volna kedved felautózni Modestóba holnap?

77

– Persze. Miért ne? Ha gondolod, hogy kisülhet valami a dologból. Én ugyan nem hiszem, de semmi kifogásom egy kis vidéki kocsikázás ellen. Mindjárt munkakezdéskor indulhatunk, és hétre már ott is lehetünk. Addigra talán felbukkan valami nyom. – Mert mostanáig csak annyi vált bizonyossá, hogy senki nem látott senkit és semmi gyanúsat. Egyetlen szomszéd sem tudott semmi érdemlegeset mondani. A helyszínelők gyanúja viszont hitelt érdemlően beigazolódott: valóban bomba robbant. Méghozzá csinos darab. A bíró és felesége testi épségében komoly kárt tehetett volna, ha a kocsiban ülnek. De mint kiderült – idő előtt robbant. Annak ellenére, hogy el volt látva időzítővel; a bíróné nagyjából öt perccel maradt le arról, hogy az égi világosság fényeskedjék neki. Amikor a felesége által megadott számon felhívták McIntyre-t, ő is határozottan azt nyilatkozta, hogy valaki meg akarhatta gyilkolni. De ahogy Ted, ő is úgy vélte, hogy ez aligha Carlton Waters lehetett. Watersnek túl sok erőfeszítésébe került visszanyerni a szabadságát, semhogy azt, néhány nappal azután, hogy kiengedték, máris kockára tegye. – A fickónak ennél több esze van – magyarázta a bíró a telefonban. – Elolvastam pár cikkét. Mindegyikben az ártatlanságát hangoztatja, de annyira azért nem hülye, hogy a szabadlábra helyezése hetében megpróbáljon kinyírni. – Tucatnyi egyéb lehetőség is felmerült, mások neve is szóba került, akikről a bíró gyanította, hogy örök haragot esküdtek ellene, és már szabadultak. Utolsó ítéletét öt évvel korábban hozta meg. Ted és Jeff mindenesetre elautózott Modestóba, és épp akkor értek a szállóhoz, amikor Malcolm Stark, Jim Free és Carlton Waters visszatért a vacsorázásból. Jim Free rábeszélte a többieket, hogy menjenek ki a benzinkútnál lévő kávézóba, mert így a barátnőjével is találkozhatott. – Jó estét, uraim! – köszönt rájuk Ted, mire mindhárom férfi azonnal óvatossá és ellenségessé vált. Kilométerekről megorrontották a zsarukat.

78

– Mi szél hozta ide önöket? – érdeklődött Waters, amikor meghallotta, honnan érkeztek. – Történt ez-az a házunk táján – magyarázta Ted. – Hogy rövidre fogjam: bomba robbant McIntyre bíró úr kocsijában. Talán emlékszik még a nevére – mondta, és egyenesen Waters szemébe nézett. – Hogyne, nagyon is. Nem nagyon komálom azt a fazont – vágta rá habozás nélkül Waters. Szívesen megszorongatnám a tökeit, de annyit nem ér, hogy visszamenjek a sittre. Kinyiffant? – kérdezte reménykedve. – Szerencsére nem. Nem tartózkodott a városban. De a felesége éppen csak megúszta. Alig öt percen múlt. – Hmm – mondta Waters. A csalódottság jeleit nem lehetett felfedezni az arcán. Lee figyelte a másikat; nem volt nehéz megállapítani, hogy intelligens emberrel áll szemközt. Waters nyugodt és hűvös volt, mint egy délsarki jégtömb, és Lee hajlott rá, hogy igazat adjon a bírónak. Waters nem olyasvalakinek tűnt, aki akkora ostobasággal, mint hogy felrobbantja az őt elítélő bíró autóját, megkockáztatná, hogy ismét becsukják. De számolni kellett azzal, hogy amilyen okos, olyan vakmerő is. Busszal könnyedén eljuthatott a helyszínre, elhelyezhette a bombát, kényelmesen visszaérhetett Modestóba, és takarodóra már ismét a szálláson lehetett. Ted ösztönei azonban azt súgták, nem Waters az ő emberük. Annak ellenére, hogy ez a három férfi így, együtt félelmetes triót alkotott. Ted tudta, ki a másik kettő, és hogy mikor engedték ki őket. A szabadlábra helyezési belső körözvényeket mindig végigfutotta. És most emlékezett a nevekre. Ennek a háromnak sok minden volt rovásán. Egy pillanatig sem hitt Waters ártatlanságát hangoztató meséiben, és most sem tudott megbízni ebben az emberben. De tapasztalatból tudta, hogy valamennyi volt elítélt alibivel szolgál bármely időpontra: ha történetesen nem a barátnőjével hetyegett, akkor a barátaival futott a parkban, vagy épp az ügyvédjével volt megbeszélése. A könyökén jöttek már ki az ilyen alibik. Waters minden dió közül a legkeményebbnek számított, és Ted nem na-

79

gyon örült neki, hogy ráadásul az átlagosnál több esze van. Watersön a szociopaták összes jellemvonása felismerhető volt, a lelkiismeretet – ha ugyan – legfeljebb hallomásból ismerte, viszont vitathatatlanul okos volt. – Ha már itt tartunk: merre járt tegnap? – kérdezte Ted. Waters rezzenetlenül állt vele szemben, és jeges tekintettel méregette. – A környéken. Elbuszoztam a rokonaimhoz. Nem voltak otthon. Elüldögéltem a verandájukon, aztán visszajöttem és a fiúkkal lötyögtem egy ideig. – Senki nem volt, aki az alibije első részét igazolhatta volna, így Ted nem is bajlódott azzal, hogy neveket kérdezzen. – Pompás. Tudja valaki igazolni, hogy valóban arrafelé járt? – kérdezte Ted, és egyenesen Waters szemébe nézett. – Néhány buszsofőr. És a jegyeket is megtartottam, ha érdekli. – Hadd látom. – Waters dühösen pislogott, de felment a szobájába és lehozta őket. A jegyeket szemlátomást felhasználták, mégpedig a modestói körzetben. Mindegyikről hiányzott az ellenőrző szelvény. Ezeket akár maga Waters is letéphette, bár Ted nem hitte. Waters abszolút nyugodtnak látszott, amikor visszaadta neki őket. – Aztán semmibe nem belekeveredni, fiúk. Ha bármi új fejlemény van, jövünk és újra meglátogatjuk magukat. – Mindhárman tisztában voltak vele, hogy Tednek jogában áll faggatózni, vagy ha neki úgy tetszik, akár nyomoztatni is utánuk. Rendőri felügyelet alatt álltak. – És nehogy seggbe találjon vágni benneteket az ajtó, amikor kimentek – morogta Jim Free a bajsza alatt, amikor a két rendőr távozott. Ted és Jeff is hallotta, de nem reagáltak rá, beszálltak a kocsijukba és elhajtottak. Waters hosszasan nézett utánuk, tekintetéből sütött a gyűlölet. – Disznók – kommentálta az eseményeket Malcolm Stark, de Waters egy szót sem szólt. Sarkon fordult, és bement az épületbe. Érdekelte volna, hogy valahányszor azok ott, San Franciscóban kifogynak az ötletekből, azonnal ide rohannak-e, hogy kikérdezzék. Azt csinál-

80

tak vele, amit akartak, és ez ellen semmit nem tehetett, amíg felügyelet alatt állt. De azt mindenképp el akarta kerülni, hogy visszazsuppolják a sittre. – Mit gondolsz? – kérdezte Ted a társát, miután elindultak. – Szerinted Waters körül minden rendben van? – Ő maga bizonytalan volt, úgy gondolta, bármi lehetséges. Az ösztönei azt súgták, gyanús a pasas, az esze viszont azt, hogy valaki más helyezte el a bombát. Watersnek több esze van annál, semhogy ilyen ostobaságot műveljen. Okos a jómadár. De Tednek el kellett ismernie, hogy már ránézésre rosszfiúnak látszik. Lehetséges, hogy a bombát csupán figyelmeztetésnek szánták, valami komolyabb dolog bekövetkeztét akarták jelezni vele, mert a robbanás csak akkor ölte volna meg a bírót vagy a feleségét, ha épp a kocsiban ülnek, vagy a közvetlen közelében tartózkodnak. – Nem, nem hinném – felelte Jeff Stone. – Ha engem kérdezel, az ipse mocskos dolgokra képes. Én ugyan be nem veszem az ártatlanságáról szóló dumát. Szerintem van annyira vakmerő, hogy bebuszozzon a városba, elhelyezze a bombát McIntyre autóján, aztán hazajöjjön vacsoraidőre. Kinézem belőle. Ugyanakkor okosabb is annál, hogy ezt meglépje. Szerintem most nem őt keressük. De egy fél pillanatig sem bíznék meg benne. Fog ő még csücsülni. Biztosra veszem, hogy hallunk még felőle. – Mindketten nemegyszer tapasztalták már, hogy a Watershöz hasonló alakok újra a börtönben kötnek ki. Ted ugyanígy gondolta. – Mindenesetre nem ártana megmutatni a fényképét az utcában lakóknak. Talán a Barnes gyerek felismeri, ha meglátja a fotóját. Az ember soha nem tudhatja... – Ártani nem árthat – bólintott beleegyezően Jeff. A három férfi járt az eszében, akikkel az imént találkoztak. Egy emberrabló, egy gyilkos és egy drogdíler. Szép kis kompánia, semmi jóra nem lehet számítani tőlük. – Ha visszaértünk, lehívom a fotóját a nyilvántartásból. És kedden meg is mutathatjuk a szomszédoknak. Aztán kiderül, látta-e bárki is az utcában.

81

– Szerintem nem találunk ilyet – mondta Ted, amikor visszakanyarodtak a gyorsforgalmira. Modestóban tombolt a hőség, az út semmilyen kézzel fogható eredménnyel nem járt, mégsem bánta, hogy vállalkoztak rá. Azelőtt csak hallomásból ismerte Carlton Waterst, furcsa volt hús-vér valójában látni. Különös érzései voltak ezzel a férfival szemben, és halálos biztonsággal érezte, hogy útjaik még keresztezni fogják egymást. Mert Waters egész lénye törvénybe ütköző volt. Huszonnégy évet ült, és Ted biztosra vette, hogy most még veszélyesebb, mint amikor lecsukták. Élete kétharmadát a „gladiátoriskolában" töltötte. Nyomasztó volt a gondolat, és Ted csak remélni merte, hogy nem öl ismét embert, mielőtt újra rács mögé kerül. A két nyomozó egy ideig csendben autózott, aztán újfent a robbantásra terelődött a szó. Jeff azt tervezte, beveszi magát a számítógép elé, és lehívja mindazok listáját, akiket McIntyre, bíráskodása húsz éve alatt, valaha is elítélt. És megnézi, hogy közülük kik vannak szabadlábon. Különösen azokra figyel oda, akik előbb szabadultak, mint Carl. Egyvalamit mindketten biztosra vettek: a bomba nem véletlenül robbant fel ott, ahol felrobbant. Személyre szóló ajándéknak szánták McIntyre bírónak, vagy – ha őt elvétik – a feleségének. Cseppet sem volt megnyugtató a gondolat, bár Ted gyanította, hogy nagyjából már sikerült beazonosítaniuk az elkövetőt. Szó sem volt róla, hogy Carlton Waterst levették volna a gyanúsítottak listájáról. Nem tudott elfogadható alibit igazolni magának, igaz, terhelő bizonyítékok sem szóltak ellene: Ted és Jeff fogadni mert volna rá, hogy nem is fognak ilyet találni. Watersnek több a sütnivalója, semhogy hibát kövessen el. Ha mégis ő helyezte el a bombát... sosem tudják rábizonyítani. A személyes találkozás, ha másra nem is, arra jó volt, hogy Ted rajta tartsa a szemét ezen az emberen. Ha jól sejtette, eljön még a nap, amikor Carlton Waters újra fellép a bűnözés színpadán. Ez – szinte elkerülhetetlen volt. Waters a génjeiben hordozta a rosszat.

82

7. KEDDEN DÉLUTÁN ÖTKOR MEGSZÓLALT A CSENGŐ. Fernanda a konyhában ült, Jack Waterman levelét olvasta, amelyben az ügyvéd pontos listát adott arról, mi mindent kell még eladnia, és hogy mindezekért mennyi pénzre számíthat. Csupán óvatos becslésekbe bocsátkozott, bár mindketten őszintén remélték, hogy ha Fernanda túlad mindenén, beleértve az Allantól kapott ékszereket is – márpedig ezekből akadt bőven – , új életet kezdhet a nulláról indulva... és nem sokkal lentebbről, mint ez Fernandát rémálmaiban kísértette. Legjobb esetben is a semmire építve élhet tovább, bár fogalma sem volt róla, hogy az elkövetkező években miből tartja majd fenn magát és a gyerekeket... arról már nem is beszélve, hogy miből fogja finanszírozni az egyetemi tanulmányaikat, ha elérik azt a kort. Pillanatnyilag egyedül abban bízott, hogy egyszer csak kipattan fejéből az isteni szikra. Egyelőre mást sem akart, mint túlélni minden egyes napot, úszni az árral, és – még ha fogcsikorgatva is – nem összeroppanni. Will az emeleten volt és házi feladatát írta, vagy legalábbis úgy tett. Sam a szobájában játszott, Ashley a balettelőadásra próbált, és előreláthatólag hét óra körül végzett. Ezért Fernandának a szokottnál kicsivel későbbre kellett elkészítenie a vacsorát, így maradt ideje a borongásra. A konyhaasztalnál ülve merengett, és öszszerezzent, amikor felvisított a csengő. Nem várt senkit, és bár sok minden járt a fejében, a két nappal azelőtti robbanás fel sem merült a gondolataiban, amikor a bejárati ajtóhoz ment, és a kukucskálón kilesve Ted Lee-t pillantotta meg. A nyomozó egyedül volt, fehér inget, sötét színű nyakkendőt és zakót viselt. Másodszori látásra is roppant tiszteletre méltó benyomást keltett. Fernanda meglepett arckifejezéssel nyitott ajtót, és ismét elhűlt a férfi magassága láttán. A nyomozó egy szürkésbarna borítékot tartott a kezében és zavartan to-

83

porgott, amíg beljebb nem invitálták. Érzékelte a feszültséget a másik tekintetében, látta, milyen zilált a haja, és hogy minden mozdulata bizalmatlanságról árulkodik. Elgondolkodott, vajon mi nyomaszthatja az aszszonyt. Úgy nézett ki, mintha a világ összes baja az ő vállát nyomná. De amikor beljebb lépett, a nő elmosolyodott és szívélyességet erőltetett magára. – Üdvözlöm, nyomozó úr. Hogy s mint? – kérdezte fáradt mosollyal. – Nagyszerűen. Nagyon sajnálom, hogy ismét zavarnom kell. Azért ugrottam be, hogy megmutassak egy fotót. – Körbepillantott, ahogy vasárnap is. A ház lenyűgöző volt, a berendezési tárgyak felbecsülhetetlen értékűek. Mintha csak múzeumban járna. De a farmeros-pólós Fernanda, ahogy vasárnap is, valahogy oda nem illőnek tűnt a hétköznapi viseletben. Ebben a környezetben szinte elvárta volna az ember, hogy az aszszony szőrmebundáját maga után húzva vonul, miközben estélyi ruhája uszálya a lépcsőket söpri. És mégsem tűnt nagyvilági hölgynek. Ted ösztönei azt súgták, hogy kedvelni tudná ezt a nőt. Egy normális, kedves asszonyt látott maga előtt, aki – ki tudja, milyen oknál fogva – nagyon szomorú. Valósággal körbelengte a bánat, ennek ellenére – ha Tedet nem csapták be a megérzései – minden gondolata a gyerekei körül forgott, anyatigrisként védelmezte őket. Ted mindig is jó emberismerő volt, és úgy érezte, most is bízhat az ösztöneiben. – Megtalálták már az illetőt, aki felrobbantotta McIntyre bíró kocsiját? – kérdezte Fernanda. Bevezette Tedet a nappaliba, és hellyel kínálta az egyik puha, kényelmes bársonykanapén. A szoba lágy bézs színben pompázott, mindenütt bársony-, selyem- és brokátfelületek fodrozódtak, a függönyök akár egy palota díszei is lehettek volna. Ted nem sokat tévedett. Fernanda és Allan a drapériákra egy középkori palazzo berendezéseinek kiárusításán tett szert Velencében. – Még nem. De szeretnénk mindennek a végére járni. Van nálam egy fénykép, szeretném, ha megnézné, és

84

szólna, ha ismerősnek találja. És ha Sam itthon van... nem bánnám, ha ő is vetne rá egy pillantást. – Nem hagyta nyugodni az ismeretlen férfi, akit a kisfiú látott – állítása szerint életében akkor először. Túl egyszerű lett volna, ha Sam a fotó alapján azonnal beazonosítja Carlton Waterst. Véletlen bármikor bekövetkezhet, bár Ted nem számolt vele. Nem lehet, hogy ekkora szerencséje legyen. A lehetséges elkövetők felkutatása általában sokkal több időbe került, de néha a jó fiúknak állt a zászló. Remélni sem merte, hogy most is erről van szó. Előhúzta a borítékból a kinagyított képet, és az aszszony kezébe nyomta. Fernanda szinte megbabonázva meredt a fényképen látható arcra, aztán megrázta a fejét, és visszaadta a fotót. – Nem hinném, hogy valaha is találkoztam vele – mondta halkan. – De előfordulhatott... – erősködött Ted, miközben árgus szemmel figyelte minden mozdulatát és megnyilvánulását. Az asszony egyszerre tűnt nagyon erősnek és végtelenül gyengének. Felfoghatatlan volt, mitől ilyen szomorú, ha egyszer ilyen körülmények közt élhet, bár számításba kellett venni, hogy alig négy hónapja vesztette el a férjét. – Nem, nem hinném – mondta őszintén Fernanda. – De valahogy mégis ismerős. Az ember nem könnyen felejt el egy ilyen arcot. Láthattam már valahol? – kérdezte a homlokát ráncolva, mintha az emlékeiben kutatna és erősen próbálna emlékezni. – Esetleg az újságokban. Nemrég engedték ki. Nagy port vert fel az ügy. Tizenhét évesen börtönözték be, a barátjával egyetemben. Huszonnégy éven át az ártatlanságát hangoztatta, azt állítva, hogy a haverja húzta meg a ravaszt. – Szörnyű. Függetlenül attól, ki húzta meg a ravaszt. Maga szerint ártatlan volt? – Mert ő bizony kinézett belőle egy gyilkosságot. – Nem, semmiképp – felelte Ted őszintén. – De ravasz a fickó. És mostanra talán már ő maga is hisz a me-

85

séjében. Nemegyszer találkoztam már ilyennel. A börtönök tele vannak ártatlanul elítéltekkel, akik a rosszindulatú bírókat és a tehetetlen ügyvédeket okolják a bebörtönzésükért. Nem sok férfi... vagy ha már itt tartunk... nő ismeri be, amit elkövetett. – És kiket öltek meg? – kérdezte megborzongva Fernanda. Már a gondolat is borzasztó volt. – A szomszéd házaspárt. És kis híján a gyerekeiket is, de azok még szinte ki sem nőttek a csecsemőkorból, ezért nem sokat törődtek velük. Túl kicsik voltak, hogy azonosíthassák őket. A szülőket lemészárolták, kétszáz dollárért és az apróért, amit még a tárcájukban találtak. Számtalanszor szembesülünk ezzel. Véletlenszerű agresszió. Életeket áldoznak fel pár dollárért, egy szippantásnyi drogért, egy lőfegyverért. Ezért nem dolgozom már az Emberölésieknél. Túlságosan lehangoló. Az ember olyan kérdéseket kezd feltenni magában az emberi fajról, amelyekre nem is akarja tudni a választ. – Fernanda bólintott, bár azt gondolta, hogy az sem lehet sokkal jobb, amivel a férfi jelenleg foglalkozik. Egy autóbomba sem különösebben lélekemelő, és akár meg is ölhette volna a bírót, vagy a feleségét. De ez még mindig kevésbé brutális, mint az a bűntett, amelyet a nyomozó épp az imént Carlton Waters rovására írt. Már a fényképe láttán is megfagyott Fernanda ereiben a vér. Volt valami dermesztő és ijesztő a férfiban, ami még a fotóján keresztül is érzékelhető volt. Ha találkozott volna vele, bármikor felismerné. Biztosra vette, hogy soha életében nem látta még ezt az embert. – Mit gondol, megtalálják az illetőt, aki felrobbantotta a kocsit? – kérdezte kíváncsian. Érdekelte volna, hogy a bűnesetek hány százalékát derítik fel, és ez mennyi energiájukba kerül. Úgy tűnt, ez a nyomozó roppant lelkiismeretesen végzi a munkáját. Kellemes arcú, nyílt tekintetű, intelligens, jó modorú férfi volt. Fernanda nem ilyennek képzelte a detektíveket. Valamiért „keményebb" fellépést várt volna tőlük. Ted Lee azonban civilizált, mondhatni normális ember benyomást keltette.

86

– Lehet válaszolta Ted őszintén. – Mindenesetre azon vagyunk. Ha véletlenszerű akcióról van szó, az megnehezíti a dolgot, mert akkor nincs indíték és nincs lehetséges gyanúsított, vagyis gyakorlatilag bárki lehetett. De az ember meglepő összefüggésekre jön rá, ha kissé a felszín mögé ás. Itt adva van egy bíró, ezért úgy gondolom, indítékot sem lesz nehéz találni. Valószínűleg a bosszú munkált valakiben, akit a bíró úr börtönbe juttatott. És ez a valaki úgy érzi, nem érdemelte meg a büntetést, és ennek hangot is akart adni. Ha ilyesvalakiről van szó, nagyobb esélyünk van rá, hogy elkapjuk. Így jött a képbe Waters, illetve... hogy egészen pontos legyek, a társam vetette fel ezt a lehetőséget. Waters a múlt héten szabadult. McIntyre bíró vezette a tárgyalást, és ő volt az, aki elítélte. – Huszonnégy év hosszú idő, hogy valaki folyamatosan bosszút forraljon valaki más ellen, és a világ legostobább dolga felrobbantani a bíró kocsiját még azon a héten, amikor végre kiengedik. Waters okosabb ennél, de lehet, hogy igazából már csak a börtönben érzi otthon magát. Ha ő, vagy valaki hozzá hasonló tette, arra hamarosan fény derül. Akárki is volt, előbb-utóbb eljár a szája, és erről a „téglák" telefonon jelentenek. A legtöbb használható ötletet a névtelen bejelentőknek és a fizetett informátoroknak köszönhetjük. – A nyomozó olyan világra engedett rálátást, amelyet Fernanda egyáltalán nem ismert, és nem is állt szándékában megismerni. Borsódzott a háta attól, amit férfi mondott, mégis olyan izgalmasnak tűnt az egész. – A legtöbb ügyben sok ember érintett, és még többen vannak, akiknek valamiképp tudomásuk van róla. És legtöbbjük nem tud titkot tartani. Szinte megkönnyebbülés számukra, ha vallomást tehetnek. Ami nagy szerencse ránk nézve. Nincs más dolgunk, mint mindennek utánanézni és minden szálat felgöngyölíteni. Waters is amolyan „tipp" a részünkről, talán túl kézenfekvő épp őt gyanúsítanunk, de semmiképp nem árt, ha lenyomozzuk. Volna kifogása ellene, ha Samnek is megmutatnám a fotót?

87

– Nem, dehogyis. Fernanda is kíváncsi volt, vajon Sam felismeri-e a férfit, noha nem akarta kitenni annak a veszélynek, hogy esetleg olyan bűnözőt azonosít, aki később bánthatja, vagy bosszút akar állni rajta. Ezért rá is kérdezett: – Mi lesz, ha felismeri? Titokban tartják majd a fiam kilétét? – Természetesen. Még véletlenül sem tennénk ki kockázatnak egy hatéves kisfiút – válaszolta Ted kedvesen. – Ahogy egy felnőttet sem, ha már itt tartunk. Mindent megteszünk, hogy megvédelmezzük a forrásainkat. – Fernanda megkönnyebbülten bólintott, aztán felvezette a nyomozót a hatalmas lépcsőn Sam szobájába. A férfi lenyűgözve bámult fel az óriási csillárra a lépcsőházban. Fernanda ezt is egy málladozó velencei palotából vásárolta, és apró kristálydarabkákra szedve, hajón hozatta át San Franciscóba. Bekopogott Samhez, aztán szélesre tárta az ajtót. Ted közvetlenül mögötte állt. Sam a padlón játszott a játékaival. – Szia! – vigyorgott fel a nyomozóra. – Most azért jöttél, hogy letartóztass? – Nyilvánvaló volt, hogy a legkevésbé sem aggasztja Ted látogatása, sőt, mintha örült volna, hogy ismét láthatja a férfit. Roppant fontosnak érezte magát vasárnap, amikor Ted megkérdezte, hogy mit látott, és mindent részletesen elmeséltetett vele. És jóllehet csupán egyetlenegyszer találkoztak eddig, megérezte, hogy Ted Lee kedves, barátságos ember, aki szereti a gyerekeket. Sam ezt csalhatatlan biztonsággal meg tudta állapítani. – Ugyan! Nem foglak letartóztatni. Viszont hoztam neked valamit – mondta Ted, és a zakója zsebébe túrt. Nem említette Fernandának, hogy ajándékot akar adni a fiúnak. Amíg beszélgettek, egészen kiment a fejéből. Odanyújtott valamit Samnek. A kisfiú elvette, és szinte benne rekedt a levegő, amikor meglátta, mi az: egy fénylő bronzcsillag, amely megszólalásig hasonlított ahhoz az ezüstszínű jelvényhez, amelyet Ted a tárcájában tartott. – Ezennel detektívsegéddé nevezlek ki, Sam. Ez

88

azt jelenti, hogy mostantól fogva mindig igazat kell mondanod, és jelenteni nekünk, ha rossz fiúkat, vagy gyanús alakokat látsz lófrálni a környéken. – A jelvénybe azonosító számot is ütöttek, a San Franciscó-i Rendőrség neve alá: afféle szóróajándék volt, amit a rendőrök az ismerőseiknek osztogattak. Sam csak pislogott, mintha új barátjától egy irgalmatlan nagy gyémántot kapott volna. Fernandát megmosolyogtatta a fia arckifejezése, aztán – köszönete jeléül – Tedre mosolygott. Ez igazán kedves volt tőle. És Sam még mindig nem tért magához. – Csodálatos! Egyszerűen csodálatos! – mondta Fernanda, és ragyogó mosolyt villantott a kisfiúra, majd – nyomában Teddel – besétált a szobába. Mint a ház többi helyisége, ez is gyönyörűen volt berendezve. A sötétkék szín dominált a szobában, vörössel és naranccsal ötvözve, és fellelhető volt itt minden, amit egy fiú csak kívánhat magának, beleértve a hatalmas képernyőjű tévét, amin videókat nézhet, a hifitornyot és egy játékoktól és könyvektől roskadozó szekrényt. A szoba közepén halomban álltak a legók és a távirányítású kisautók; Sam ezekkel játszott, mielőtt a felnőttek bejöttek volna. Ted azonnal kiszúrta az ablakfülkét. Ha jól gyanította, Sam onnan nézte az utcát vasárnap, amikor felfigyelt az ismeretlen bácsira, akiről nem tudott pontos személyleírást adni. Ted a fiúcska kezébe nyomta Carlton Waters fotóját, és megkérdezte, hogy látta-e már valaha is a képen látható illetőt. Sam csak állt és hosszasan meredt a fotóra, ahogy korábban az anyja is. Volt valami Waters tekintetében, ami borzongással töltötte el az embert, ugyanakkor képtelen volt letépni róla a pillantását... még ha csak a fényképéről is volt szó. Az előző napi látogatás után Ted bizton állíthatta, hogy Waters tekintete a valóságban még félelmetesebb. De egy szót sem szólt, nehogy megzavarja a fiút, aki csendben, várakozón álldogált, miközben a két felnőtt érdeklődve méregette. Egyértelmű volt, hogy Sam erősen gondolkodik, az emlékeiben kutat a ráismerés jeleit keresve, de végül visszaadta a fotót

89

és megrázta a fejét. Az arcán azonban látszott, hogy még mindig a gondolatai foglalkoztatják, és ez Ted figyelmét sem kerülte el. – Ijesztő – jelentette ki a kisfiú, amikor visszaadta Tednek a fényképet. – Annyira ijesztő, hogy nem mered elmondani, hogy láttad őt? – tapogatózott óvatosan Ted a fiúcska tekintetét keresve. – Ne felejtsd el, most már detektivsegéd vagy. Mindent el kell mondanod, amire emlékszel. Soha nem fogja megtudni, hogy te elárultad, hogy megláttad őt. – Ahogy Fernandát, úgy a fiát szerette volna megnyugtatni, de Sam újra csak a fejét rázta. – Az a bácsi ugyanilyen szőke volt, de nem így nézett ki. – Ezt most miért mondod? Eszedbe jutott még valami arról a bácsiról, akit az utcán láttál? – Néha csak később ugranak be dolgok. Ez még a felnőttekkel is gyakran megesik. – Nem – felelte Sam őszintén. – De ennek a bácsinak megnéztem a fényképét, és nem emlékszem, hogy láttam volna őt. Ő egy rossz bácsi? – kérdezte kíváncsian, az ijedtség minden jele nélkül. Biztonságban érezte magát otthon, az új rendőrnyomozó barátja és a mamája mellett, és tudta, hogy itt baj nem érheti. Soha semmi rossz nem történt még vele azonkívül, hogy elveszítette az édesapját, és meg sem fordult a fejében, hogy bárki is bántani akarná. – Nagyon rossz bácsi – felelt a kérdésére Ted. – Meggyilkolt valakit? – Samet majd' szétvetette a kíváncsiság. Úgy kezelte az egészet, mintha egy izgalmas filmet nézne, amelynek azonban semmi köze a valósághoz. Ezért aztán nem is érezte, hogy veszélyben lenne. – Ő és az egyik haverja megölt két embert. – Amint ezt Ted kimondta, Fernandán erőt vett az aggodalom. Nem szerette volna, ha a nyomozó a két gyerekről is beszél a kisfiúnak, akiket Watersék szintén bántalmaztak. Nem akarta, hogy Samnek rémálmai legyenek, mint ez az apja halála után gyakran előfordult. Sam attól rette-

90

gett, hogy az édesanyja – vagy netalántán ő maga – is meg fog halni. Ebben a korban a gyerekeket már izgatja ez a téma, és – azok után, ami az apjával történt – érthető volt, hogy Samet különösen foglalkoztatja a dolog. Ted ösztönösen ráérzett erre. Neki is voltak gyerekei, és még véletlenül sem akarta megrémíteni a fiúcskát. – Nagyon hosszú időre börtönbe csukták ezért. – Fontosnak érezte érzékeltetni, hogy Waters büntetést kapott a tettéért, hogy nem afféle utcai vagány, aki véletlenszerűen lelecsap, és nem kell viselnie a cselekedetei következményeit. – De most már kint van? – kérdezte érdeklődve Sam. Kint kellett hogy legyen, különben Ted nem gondolta volna, hogy ő sétált az utcán vasárnap, és nem akarta volna tudni, hogy látta-e őt. – A múlt héten engedték ki, de huszonnégy évet börtönben töltött. Szerintem megtanulta a leckét – tette hozzá, hogy megnyugtassa Samet. Egy ilyen korú gyerekkel épp így kellett beszélni, és Ted most nagyon iparkodott. Mindig is szerette a gyerekeket, és értett a nyelvükön. Ez Fernandának is feltűnt, ezért úgy gondolta, a férfinak is lehetnek gyerekei. Jegygyűrűt látott a nyomozó bal kezén, amiből az következett, hogy házasember. – De akkor miért gondolod, hogy ő robbantotta fel azt az autót? – Jó kérdés. Sam érzékeny pontra tapintott. Okos fiú volt, a logikája figyelemre méltó. – Egyeseknek szokásuk felbukkanni ott, ahol senki sem várná tőlük. Neked, mint detektívsegédnek, ezt is meg kell tanulnod, Sam. Egyetlen szálat sem szabad elvarratlanul hagyni, még ha magad sem hiszed, hogy ez eredményre vezet. Néha az a kellemes meglepetés ér, hogy ezáltal találod meg az embered. – Szerinted ő csinálta? Ő robbantotta fel a kocsit? – Samet lenyűgözte Ted munkamódszere. – Nem, szerintem nem ő volt. De vissza kellett jönnöm, hogy leellenőrizzem ezt a nyomot is. Mert mi lett volna, ha ugyanaz a bácsi van a képen, akit te az utcán láttál, és én nem veszem a fáradságot, hogy megmutas-

91

sam neked a fotót? Megúszta volna a dolgot, márpedig ezt nem akarjuk, ugye nem? – Sam megrázta a fejét, mire a két felnőtt egymásra mosolygott, aztán Ted visszacsúsztatta a fényképet a borítékba. Okosabbnak hitte Waterst, semhogy olyasmit kövessen el, hogy azonnal rá terelődjön a gyanú, de az ember sosem tudhatja. Ráadásul Samtől új információt hallott: az elkövető szőke volt. Az autóbombás kirakójátékban újabb apró darabka került a helyére. – És ha még nem mondtam volna: nagyon tetszik a szobád – mosolygott le kedvesen a kisfiúra. – Csudaszép játékaid vannak. – Neked vannak gyerekeid? – kérdezte Sam, és fölpislogott a férfira. Még mindig a kezében szorongatta a jelvényét, mintha ez lenne a legértékesebb holmija, mint ahogy – számára legalábbis – az is volt. Figyelmes ajándék volt Ted részéről, Fernanda őszintén meghatódott. – Igen, vannak – válaszolta Ted, atyáskodó mozdulattal megborzolva a kisfiú haját. – De ők már nagyok. Két fiam főiskolára jár, a harmadik New Yorkban dolgozik. – Rendőr? – Nem, tőzsdeügynök. Egyikük sem akar rendőr lenni – mondta. Eleinte ez csalódottsággal töltötte el, de mostanra belátta, hogy mindenkinek így a legjobb. Rendőrnek lenni fárasztó, gyakran unalmas, veszélyes munka. Ted mindig szerette, amit csinált, és örült, hogy ezt csinálhatja. De Shirley kezdetektől fogva amellett kardoskodott, hogy a fiúkat taníttatni kell, szerezzenek diplomát. Az egyik fiú a főiskola elvégzése után jogi egyetemre akart menni, a másik az orvosi egyetem előkészítőjére járt. Ted büszke volt rájuk. – És te mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – kérdezte érdeklődve, bár Sam még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt eldönthesse. De ha Ted jól sejtette, a kisfiúnak hiányzott az apja, és jólesett neki, hogy – ha csak néhány percig is – elbeszélgethet, amúgy „férfi módra". Tednek fogalma sem volt róla, milyen helyzetbe került Fernanda a férje halála után, de mindkét alkalommal, amikor náluk járt, az az érzése támadt, hogy nincs férfi a háznál, az asszony idősebb fiát

92

leszámítva. Fernanda feszültnek, idegesnek, sebezhetőnek tűnt, mint akinek túl sok problémával kell egyedül megküzdenie. – Baseballjátékos – jelentette be Sam –, vagy rendőr – tette hozzá, szeretetteljes pillantással nézegetve a kezében tartott bronzcsillagot, és a két felnőtt ismét elmosolyodott. Fernanda épp azon mélázott, milyen imádnivaló is a fia, amikor Will lépett be. Felnőttek hangját hallotta az övével szomszédos szobából, és kíváncsi lett, kik lehetnek azok. Elmosolyodott, amikor meglátta Tedet, és Sam azonnal közölte vele, hogy ő most már segédnyomozó. – Pazar! – vigyorodott el Will, aztán Tedre nézett. – Bomba volt, igaz? Ted lassan bólintott. – Igen. – Jóképű volt a kölyök, és éles eszű, mint az öccse. Fernandának igazán remek gyerekei voltak. – Tudják már, ki tette? – érdeklődött Will, mire Ted újra elővette a rendőrségi fotót, és odaadta neki. – Láttad valaha a környéken ezt a férfit? – kérdezte csendesen. – Ő volt az? – Will kíváncsian és igen hosszasan tanulmányozta a képet. Carlton Waters tekintete rá is ugyanolyan igézően hatott, végül azonban visszaadta Tednek a fotót, és megrázta a fejét. Soha, egyikük sem látta Carlton Waterst; ez is valami. Mindez nem igazolta Waters tökéletes ártatlanságát. A bűnösségét viszont erősen megkérdőjelezte. – Minden lehetséges nyomnak utána akarunk járni. Pillanatnyilag semmi nincs, ami kapcsolatba hozhatná az üggyel. Valóban soha nem láttad még őt, Will? – Nem, soha. – A fiú ismét megrázta a fejét. – De esetleg valaki más láthatta. – Will élvezte, hogy a nyomozóval beszélgethet, az ösztönei azt súgták, hogy Ted jó ember. Tisztességes, becsületes férfi benyomását keltette, aki ráadásul a gyerekek nyelvén is ért. – Eddig még senki nem jelentkezett. De majd mindenkit értesítünk a fejleményekről. – Ted az órájára né-

93

zett, és közölte, hogy mennie kell. Fernanda lekísérte a lépcsőn, de a férfi megtorpant a bejárati ajtó előtt. Számára is érthetetlen volt, miért érez sajnálatot az aszszony iránt, aki ilyen házban, ilyen körülmények közt élhet. – Gyönyörű az otthonuk – mondta –, és csodálatos a berendezés. Sajnálom, ami a férjével történt – tette hozzá együttérzően. Huszonnyolc év házasság megtanította az együvé tartozás értékére. Ugyan már eltávolodtak egymástól a feleségével, de még mindig nagyon sokat jelentettek egymásnak. Fernanda magányossága azonban szinte kézzel tapintható volt, halotti lepelként borult rá az egyedüllét. – Én is – mondta szomorúan az asszony. – Baleset volt? Fernanda habozni látszott, aztán a férfira nézett. Olyan nyers, csupasz fájdalom villant a tekintetében, hogy Ted egy pillanatig levegőt sem kapott. – Talán... mi sem tudjuk. – Elhallgatott, aztán maga számára is megmagyarázhatatlanul kibökte: – Elképzelhető, hogy öngyilkosságot követett el. A tengerbe zuhant a fedélzetről Mexikóban, éjszaka. Egyedül volt a hajón. – Nagyon sajnálom – mondta még egyszer Ted, kinyitotta az ajtót, majd visszafordult. – Ha bármit tehetünk önért, kérem... csak szólnia kell. Többek között azt szerette a munkájában, hogy megismerkedhetett a Fernandához hasonló asszonyokkal és a gyerekeikkel. Az ilyen emberekért megérte csinálni, amit csinált. És ez a család különösképp a szívéhez nőtt. Függetlenül attól, mennyi pénzük volt – láthatóan jó sok –, bánat telepedett az életükre. Néha nem számít, hogy az ember gazdag, vagy szegény, életük során – anyagi helyzetüktől függetlenül – ugyanazon dolgok megeshetnek velük, és a gazdag ugyanúgy sérül, mint a szegény. Nem számított, hogy Fernanda mekkora házban él, milyen elegáns csillár világítja be a lépcsőházat... senki nem volt, aki éjszakánként magához ölelje, magányos volt, és egyedül kellett felnevelnie három gyereket. Ha vele, Teddel, történne valami, Shirley ugyan-

94

úgy magára maradna a háron fiúval. Még akkor is ezek a szomorú gondolatok jártak a fejében, amikor az aszszony halkan becsukta mögöte az ajtót. Ted a kocsijához ballagott és elhajtott. Fernanda visszaült az asztalához, és ismét végigolvasta Jack Waterman levelét. Felhívta, hogy időpontot beszéljen meg vele, de a titkárnőből csak a másnapi visszahívás ígéretét tudta kicsikarni Az ügyvéd úr aznapra lehúzta a rolót. Fernanda háromnegyed hétkor autóba ült, és elment Ashleyért. A kislány jó hangulatban szállt be a kocsiba, egész hazafelé úton a balettelőadásról, az iskoláról és számtalan kis barátnőjéről folyt a szó. Ashleyt épp csak meglegyintette a pubertás, még erősen kötődött az anyjához. Fernanda tisztában volt vele, hogy ez néhány éven belül megváltozik. De egyelőre még „közeli barátnők" voltak, és az anya hálás volt a sorsnak minden ilyen pillanatért. Amint beléptek a házba, Ashley azt kezdte ecsetelni, milyen tervei vannak júliusra, amikor is a Tahoe-tó mellett fog nyaralni. Alig várta már, hogy júniusban véget érjen az iskola. Mindnyájan várták a szünidőt, noha Fernanda tudta, hogy nyáron még magányosabb lesz, hiszen Ashley és Will is elutazik. De legalább ott marad neki Sam. A lelke mélyén örült, hogy Sam még ilyen kicsi, és nem lépett a függetlenedés útjára. A kisfiú még ezer szállal kötődött hozzá, különösen most, hogy az apja elment... igaz, Allan túl sok figyelmet nem fordított rá az utóbbi években. Mindig annyira elfoglalt volt. Jobban tette volna, ha a gyerekeivel törődik, gondolta magában Fernanda, amint felment a bejárati lépcsőn, akkor talán nem lett volna ideje anyagi csődbe vinni a cégeit, romba dönteni a családja és – végül – a saját életét. Este vacsorát főzött a gyerekeknek. Mindenki fáradt volt, mégis jobb hangulatban voltak, mint az utóbbi időben bármikor. Sam kitűzte az új jelvényét, és vacsora közben a robbantásról beszélgettek. Fernandát megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy minden való-

95

színűség szerint kifejezetten a bíró ellen irányult a robbantás, és olyasvalaki követhette el, akit az valamikor súlyos büntetésre ítélt, nem pedig véletlenszerűen csapott le az elkövető, nem törődve vele, ki lesz az áldozat. De még ha így is történt, kellemetlen érzés volt tudni, hogy olyan emberek mászkálnak odakint, akik kárt akarnak tenni másokban és azok tulajdonában. Ő és a gyerekei is könnyen megsérülhettek volna a robbanásnál, ha történetesen épp arra sétálnak, és csak a vakszerencsének köszönhető, hogy senki nem volt a közelben, és Mrs. McIntyre a házban, a bíró pedig városon kívül tartózkodott. Mind a három Barnes gyereket lenyűgözte ez a tudat. A gondolat, hogy valami nagyon különleges történt az utcájukban, olyasvalakivel, akit ismernek, ugyanúgy hihetetlennek tűnt számukra, ahogy Fernanda számára is. De hihetetlen volt, vagy sem, megtörtént, és bármikor újra megtörténhetett. Saját sebezhetőségének tudata foglalkoztatta még akkor is, amikor aznap este ágyba bújt. És Allan jobban hiányzott, mint eddig bármikor.

8. PETER MORGAN MINDENKIT VÉGIGTELEFONÁLT, akivel valaha is kapcsolatba került, mielőtt elhagyta San Franciscót. Tette mindezt abban a reményben, hogy munkát talál, vagy legalább felvételi beszélgetésre hívják. Alig valamivel több mint háromszáz dollár maradt a tárcájában, és igazolnia kellett a felügyelőtisztje előtt, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy álláshoz jusson. És valóban mindent megtett. Már majdnem egy hete visszatért a városba, ennek ellenére semmi nem akart összejönni. Az emberek elköltöztek, az arcok megváltoztak, akik még emlékeztek a nevére, azok vagy nem is fogadták a hívását, vagy fogadták ugyan, de azonmód elhajtották, már azt is bosszantónak találták, hogy egyáltalán a hangját hallják. Négy év a normális életben

96

hosszú idő. És azok közül, akik korábban ismerték, szinte mindenki tudta, hogy börtönben volt. Nem lelkesedtek az ötletért, hogy újra találkozzanak vele. És az első hét végére Peter is belátta, hogy drasztikusan csökkentenie kell az elvárásait, ha állást akar találni. Nem számított, milyen remek munkát végzett a börtönigazgató mellett; sem a Szilikon-völgyben, sem a pénzügyi szférában nem akartak szóba állni vele. Túlságosan „rázós" múltat tudhatott maga mögött, és mindenki feltételezte, hogy négy év alatt, a börtönben, még piszkosabb trükköket tanulhatott el, mint amilyeneket azt megelőzően ismert. Nem beszélve a drogfüggőségéről, ami végül is a bukásához vezetett. Végül már éttermekben próbálkozott, kisebb üzletekben, egy lemezboltban, a legvégén egy szállítmányozási vállalatnál. Mindenütt közölték vele, hogy túl jó, túl képzett... az egyik helyen egyenesen diplomás, sznob faszfejnek titulálták. És ha ez még nem lett volna elég: börtönviselt ember volt. Nem kapott, nem adtak neki munkát. A második hét végére már csak negyven dollárja maradt, kilátásai a minimum alá süllyedtek. Az átmeneti szálló közelében lévő, sarki tortillasütödében a minimálbér felét hajlandók voltak megadni, készpénzben, feketemosogatásért, de ebből nem tudott megélni, csakhogy az alkalmazói nem voltak rákényszerülve, hogy többet fizessenek. Számtalan illegális bevándorló ácsingózott a helyre, akik fillérekért elvégezték volna a munkát. De Peter nem a túlélésre hajtott. Elkeseredettség vett erőt rajta, amikor ismét végigpörgette a régi telefonregiszterét, és amikor tizedszerre kezdte elölről olvasni, akkor is ugyanott állt meg a lapozásban. Phillip Addison. Eltökélte, hogy ezt az embert, soha, de soha nem fogja felhívni. Addisonhoz csak és kizárólag rossz emlékek fűzték, régebben is csak bajt hozott rá. Peter még abban sem volt száz százalékig biztos, hogy nem neki „köszönheti", hogy a drogügylet miatt lekapcsolták. Vagyonokkal tartozott ennek az embernek, nem kis részben azért, mert ő maga is bőven fogyasztott a rá bízott

97

kokainból, de ahogy régebben, úgy most sem tudta volna megadni a tartozását. Valamilyen titokzatos oknál fogva az elmúlt négy évben Addison mintha megfeledkezett volna a kintlevőségéről. Láthatólag beletörődött, hogy nem tudja behajtani, amíg Peter rács mögött van. De Peter gyanította, hogy nem végleg feledkezett meg róla, és semmiképp sem szándékozott emlékeztetni rá. Ha megfeszül, se tudta volna kifizetni, amivel tartozott, sem most, sem később, és valószínűleg Addison is tisztában volt ezzel. Phillip Addison hivatalosan csupán egyetlen cégóriást ismert el magáénak – ennek részvényeit a piacon is jegyezték –, holott még fél tucat, kevésbé törvényes vállalkozás is a tulajdonában volt; ezekről a széles publikum semmit nem tudott. Ezeket a cégeket már csak azért is titkolni kellett, mert kiterjedt kapcsolatban álltak az alvilággal. Ha valaki, akkor Addison állást tudott volna kínálni valamelyik „háttér"-vállalatában. Ez is munka lett volna, jó pénzért. De Peter nem tudta rávenni magát, hogy felhívja. Addison az a fajta ember volt, aki ha egyszer beléd mélyeszti a körmeit, többé már nem ereszt. De Peter elérkezett arra a pontra, amikor nem volt más választása. Aznap épp egy benzinkútról tanácsolták el. Arra hivatkozva, hogy az egy önkiszolgáló kút. Kimondatlanul ugyan, de nem akarták, hogy egy börtönből frissen szabadult egyén kezelje a pénzt. A Harvardon szerzett közgazdász diplomájának semmi hasznát nem vette. És legtöbben csak nevettek a börtönigazgató ajánlólevele láttán. Peter a kétségbeesés szélén állt. Nem voltak barátai, nem volt családja, senkit nem tudott felhívni, senkitől nem kérhetett segítséget. És a felügyelőtisztje azt mondta, jobban teszi, ha belátható időn belül állást szerez. Minél tovább nincs munkája, annál nagyobb rá az esély, hogy megfigyelés alá helyezik. A rendőrök is tisztában voltak vele, milyen nyomásnak vannak kitéve a felügyeltek, ha elfogyott a pénzük, és hogy miféle tevékenységekre hajlamosak kétségbeesésükben. Peter kezdett pánikba esni. Jóformán egy

98

centje sem maradt, de ennie kellett, és szállásdíjat is fizetnie valamiből. Két héttel azután, hogy kilépett a Pelikán-börtön kapuján, Peter csak ült és vagy fél órán át Phillip Addison telefonszámára meredt, majd felkapta a kagylót és tárcsázott. Egy titkárnő közölte vele, hogy Mr. Addison külföldön van, és megkérdezte, akar-e üzenetet hagyni. Peter megadta a nevét és a telefonszámát. És két órával később Phillip visszahívta. Peter borongós hangulatban üldögélt a szobájában, amikor valaki felkiabált a földszintről, hogy valami Addison nevű pacák keresi. Peter lerohant a telefonhoz, a gyomra összeszorult az idegességtől. Ami most kezdődik, akár katasztrófa is lehet rá nézve. Vagy megváltás. Lévén, hogy Phillip Addisonról volt szó, bármelyik előfordulhatott. – Minő meglepetés! – hallotta Addison kelletlen hangját. Mindig, mindenkivel gunyoros hangnemben beszélt. De legalább visszahívta. Mégpedig gyorsan. – Mikor mostak partra a hullámok? Mióta vagy szabadlábon? – Majdnem két hete – mondta Peter halkan, és azt kívánta, bár fel se hívta volna. De pénzre volt szüksége. Kevesebb mint tizenöt dollárja maradt, és a nevelőtisztje nem hagyta békén. Már az is megfordult a fejében, hogy segélyért folyamodik. De mire megkapná, ha egyáltalán megkapná, már éhezne és nem lenne fedél a feje fölött. Mostanra megértette, milyen könnyű egyre lejjebb és lejjebb csúszni. Kétségbeesés. Kilátástalanság. Nem volt kérdéses, mindez milyen mélységekbe taszíthatja az embert. És pillanatnyilag egyedül Phillip Addisonba kapaszkodhatott. Azt mondogatta magában, hogy amint valami jobb akad, azonnal búcsút int neki. Leginkább az aggasztotta, és igyekezett nem gondolni rá, hogy Addison általában belemélyeszti a karmait azokba, akiken segít, és gátlástalan módszerektől sem riad vissza, hogy maga mellett tartsa őket. De Peter eljutott arra a pontra, amikor nem maradt más választása. Nem volt kit felhívnia. Még olyan mosogatói állást sem

99

tudott szerezni magának, amit tisztességesen megfizettek volna. – No és mi mindennel próbálkoztál, mielőtt eszedbe jutottam volna? – harsogta a telefonba Addison. Tudta, mikor kell elkezdeni a nevelést. Nem egy börtönt megjárt ember dolgozott már nála. Kiszolgáltatottak voltak, elkeseredettek, és hálásak, ahogy Peter Morgan is. Addison ezt felettébb élvezte. – A hozzád hasonlóknak nem sok munka akad – mondta ki a nyilvánvalót. De még nem lőtte el minden puskaporát. – Persze autómosónak, vagy cipőpucolónak még mindig elmehetsz... Csak valahogy nem tudlak elképzelni ilyen „pozícióban". Mit tehetnék érted? – kérdezte, már-már jólnevelten. – Munka kellene – mondta Peter egyszerűen. Belátta, hogy semmi értelme a köntörfalazásnak. De arra azért vigyázott, hogy munkát mondjon, ne pénzt. – Üres lehet a zsebed, ha rászántad magad, hogy engem felhívj. Mikor ettél utoljára? – Nem régen, nem sokat. De annyira azért nem vagyok éhes, hogy bármi őrültséget bevállaljak. Nem megyek vissza a sittre, se a te, se senki más kedvéért. Elég volt. Négy év hosszú idő. Munkára van szükségem. Ha tudsz ajánlani valamit, ami nem törvényellenes, azt hálásan megköszönöm. – Peter még soha nem érezte ennyire megalázva magát, és ezzel Phillip is tisztában volt. És élvezte. Peter nem hozta szóba az adósságát, de egyikük sem feledkezett el róla, mint ahogy azt is mindketten jól tudták, mekkora kockázatot vállalt Peter a telefonhívással. De egyszerűen muszáj volt munkához jutnia. – Kizárólag törvényes ügyleteim vannak! – Addison olyan ingerültnek tűnt, mint egy tollait borzoló madár. Az ember soha nem tudhatta, mikor hallgatják le a telefonvonalát, bár ebből a szempontból biztonságban érezte magát. Egy lenyomozhatatlan mobilkészülékről kezdeményezte a hívást. – Jössz nekem némi pénzzel. Nem is kevéssel, ha már itt tartunk. Jó pár embert szarban hagytál, amikor lebuktál. A vége az lett, hogy mindenkit

100

nekem kellett kifizetnem. Mert ha nem teszem, utánad mennek a börtönbe, és ott nyírnak ki. – Peter érezte, hogy ezennel megkezdődött a zsarolás, noha volt igazság abban, amit Addison mondott. Tőle kért kölcsön a legutolsó bulihoz, de letartóztatták, mielőtt törleszteni tudott volna, ráadásul a rendőrség lefoglalta az akkor még eladatlan „árukészletet". Így, vagy úgy, de több százezer dollárral tartozott Addisonnak, és ezt le sem tagadhatta. Addison eddig – ki tudja, miért? – nem akarta behajtani rajta a pénzét. De mindketten tudták, hogy Peter az adósa. – Levonhatod a fizetésemből, ha akarod. De ha nem jutok munkához, képtelen leszek visszafizetni. – Innen is meg lehetett közelíteni a problémát, és Addison is érezte, hogy van ebben némi igazság, noha ő már nem számított rá, hogy ezt a pénzt valaha is viszontlátja. Rég leírta a veszteségek között, amelyekkel egy ilyen ügylet óhatadanul együtt jár. De az nagyon tetszett neki, hogy Peter ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került vele szemben. – Kukkants be hozzám. Talán megállapodásra juthatunk... – mondta elgondolkodva, mint akit először késztet töprengésre a dolog. – Mikor? – Peter csak remélni merte, hogy a közeli jövőben sor kerül a találkozóra, de semmiképp nem akarta ráerőszakolni magát Addisonra. A titkárnő azt mondta, hogy külföldön tartózkodik. Vagy ez csak porhintés lett volna? – Ma délután ötkor – közölte Addison. Nem kérdezett rá, hogy megfelel-e az időpont. Nem érdekelte, ráére, vagy sem. Ha Peter neki akar dolgozni, meg kell tanulnia, hogy akkor ugrik, amikor ő füttyent. Eddig csak pénzt kölcsönzött neki, de soha nem volt az alkalmazottja. Ezennel új helyzet állt elő. – Hova menjek? – kérdezte Peter elhaló hangon. Még mindig nemet mondhat, ha Addison valami eszement, túlságosan rizikós állást kínál fel neki. Peter kész volt felvállalni minden olyan munkát, ahol kizsák-

101

mányolják, rosszul fizetik, vagy semmibe veszik. De csak törvényes keretek között. Addison bediktálta a címet, kérte, hogy legyen pontos, aztán letette. San Mateó-i címet adott meg. Peter tudta, hogy Addison innen irányítja a legális vállalkozását. A szupertechnológiákat előállító cég megalakulása első évében felülmúlhatatlan profitot termelt, de aztán csőstől jöttek a bajok. A következő években a vállalkozás hol nyereséges, hol veszteséges volt, az internetvilág öszszeomlása érzékenyen érintette. A részvények árfolyama drasztikusan esett, ahogy más vállalkozások esetében is. Addison cége a sebészet csúcstechnológiai készülékei gyártására szakosodott, és ha Peter jól tudta, a génsebészet is a profiljukba tartozott. Addison mérnöki és orvosi végzettséggel is rendelkezett. És – mint ez az elmúlt években is bebizonyosodott – különös érzéke volt a pénzcsináláshoz. De túl sokat képzelt magáról. Azt hitte, hogy simán megússza, ha drogügyletekbe bonyolódik, ha kábítószer-központokat hív életre Mexikóban, aztán szép nyugodtan heroint árusít a Missionban. Legjobb vevői a juppik közül kerültek ki. Nem tudták, hogy tőle vásárolnak, mint ahogy – értelemszerűen – senki nem tudhatta. A családja is abban a hiszemben élt, hogy kizárólag tisztességes üzletei vannak. Addisonnak Rossban volt háza, a gyerekei magániskolába jártak, minden tiszteletre méltó jótékonysági egyesületnek és San Francisco legnívósabb klubjainak tagja volt. Mindenki a közösség oszlopát látta benne. De Peter ennél jobban ismerte. Először akkor találkoztak, amikor Peter bajba keveredett, és Phillip Addison felajánlotta a segítségét. Eleinte még a drogot is olcsóbban adta neki, és beavatta, hogyan kell eladni. Ha a saját drogfogyasztását kontrollálni tudja, és nem veszíti el az ítélőképességét, Peter valószínűleg sosem kerül börtönbe. Addison okosabb volt ennél. Soha nem nyúlt a kábítószerhez, amit árusított. Okos volt, és leleményesen igazgatta titkos birodalmát. És általában jó lóra tett.

102

Petert azonban rosszul mérte fel, ambíciózusabbnak, ravaszabbnak képzelte. A végén kiderült róla, hogy csupán egy kedves fickó, aki rossz útra tért, és akinek fogalma sincs róla, mibe mászott bele. A hozzá hasonlók jelentették az igazi kockázatot Phillip Addisonra nézve, mert nem működtek az ösztöneik. Peter csupán piti kis bűnöző volt, akit a körülmények, a rossz döntései és nem utolsósorban a drogfüggősége tett azzá. Addison nagyban játszott. Úgy döntött, hogy a bűnözés útjára lép, és a döntése egy életre szólt. Peter azonban maga mögött akarta tudni a múltját. Ennek ellenére Addison úgy gondolta, még hasznát veheti. Peter jó eszű, tanult ember volt, a megfelelő helyen, megfelelő emberektől körülvéve nevelkedett. Jó iskolákba járt, jóképű volt, a fellépése hibátlan, jól nősült, bár a házassága zátonyra futott. És a harvardi közgazdász diplomájába senki nem köthetett bele. Amikor először találkoztak, Peter még jó kapcsolatokkal rendelkezett. Ezek a kapcsolatok már a múlté voltak, de Addison úgy érezte, hogy ha Peternek sikerül lábra állnia – az ő segítségével –, még hasznára lehet. Figyelembe véve, amit az elmúlt négy év során a börtönben tanulhatott, talán még inkább, mint korábban. Peter amatőr volt, amikor lecsukták, eltévelyedett, ártatlan lélek. De ha profiként hagyta el a börtönt... Addisonnak épp ilyen emberekre volt szüksége. Egyelőre csupán annyit akart kideríteni, Peter mennyit „fejlődött", mit akar kezdeni magával, és elkeseredettségében mit hajlandó bevállalni. Azt állította ugyan, hogy legális munkát akar, de Addisont ez a legkevésbé izgatta. Kicsit sem érdekelte, mit beszél Peter. Úgy látta, egyedül az lehet kérdéses, mire hajlandó a másik, aki nem mellékesen – még mindig tartozik neki. Ez a tény jelentősen erősítette az ő pozícióját, és legalább annyira gyengítette Peterét. Addison ugyanakkor azt sem felejtette el, hogy Peter száját nem hagyta el az ő neve, nem rángatta bele az ügybe, amikor lekapcsolták, és ez arra utalt, hogy megbízható ember. Addison ezt felettébb értékelte. Peter senkit nem rántott magával, amikor lebukott.

103

Ha úgy vesszük, ennek köszönhette, hogy Addison nem ölette meg. Peter, bizonyos szempontból legalábbis, de becsületesnek bizonyult. Már ha számít a betyárbecsület. Peter abban a ruhában szállt fel a San Mateó-i buszra, amelyet pillanatnyilag magáénak mondhatott. Tiszta, ápolt benyomást keltett, és a haját is normális frizurára vágatta. De csak azt a farmert, azt a farmeringet és azt az edzőcipőt tudta felvenni, amit a szabadulásakor kapott. Zakója nem volt, és pénze sem, hogy öltönyt vegyen a felvételi beszélgetésekre. Gyalogosan közelítette meg a megadott címet, és mire odaért, remegett a felindulástól. Eközben Phillip Addison az irodájában, az asztalánál ült, és egy vaskos iratcsomót lapozgatott. A papírköteg már több mint egy éve pihent az íróasztalába zárva; a lapokon élete nagy álmát látta megvalósulni. Több mint három éve csakis ez foglalkoztatta. Ez volt az egyedüli terv, amiben Peter segítségét igénybe akarta venni. Hogy Peter készségesen, vagy akarata ellenére áll sorompóba, a legkevésbé sem érdekelte. Csupán az volt a kérdés, hogy képes-e megtenni, amit meg kell tennie. Ha valamit, akkor Addison ezt nem akarta elszúrni. A kivitelezés a Bolsoj Balett összehangoltságát, a cége által gyártott sebészeti műszerek megbízhatóságát és egy lézernyaláb tökéletes, tűhegynyi pontosságát igényelte. Itt nem lehetett tévedni. Úgy gondolta, Peter alkalmas a feladatra. Ezért is hívta vissza. Abban a pillanatban körvonalazódott benne az elgondolás, amikor megtudta, hogy Peter telefonon kereste. Amikor a titkárnője jelentette, hogy Peter Morgan megérkezett, Addison visszacsúsztatta a dossziét a zárható fiókba, és felállt, hogy a vendégét köszöntse. Amikor Peter belépett a helyiségbe, egy magas, ötvenes évei végén járó, kifogástalan úriembert látott maga előtt, aki méretre szabott angol öltönyt, elegáns nyakkendőt, és olyan inget viselt, amit csakis Párizsban vehetett. A cipője is fényesen csillogott, amikor megkerülte

104

az asztalt, és előrejött, hogy kezet rázzon Peterrel. Nem vett, vagy nem akart tudomást venni Peter rongyairól, amiket ő legfeljebb autómosáshoz használt volna. Peter nem is áltatta magát. Addison olyan volt, mint a fényes padlón tovasikló márványgolyó. Ahogy Peter, úgy más sem tudott volna fogást találni rajta. Addison minden gyanú felett állt. De Peternek nem tetszett, hogy ennyire barátságosan fogadja. Most úgy tűnt, hogy az adósság, amit Addison volt szíves felemlegetni a telefonban, feledésbe merült. Egy darabig semmiségekről beszélgettek, aztán Phillip megkérdezte, milyen munkát tudna elképzelni magának. Peter elmondta, mely területek érdekelnék. Marketing, pénzügyek, befektetések, cégek részekre bontása, újak létrehozása, bármi, ami vállalkozással kapcsolatos, és Addison úgy gondolja, neki megfelelne. Aztán felsóhajtott, és Phillip szemébe nézett. Ideje volt kiteríteni a lapjait. – Nézd, muszáj dolgoznom. Munkát kell kapnom, különben az utcán végzem egy bevásárlókocsival és egy konzervdobozzal. De lehet, hogy kocsim nem is lesz, csak konzervdobozom. Bármit elvállalok, amit ajánlani tudsz, ésszerű keretek között. Nem akarok visszamenni a börtönbe. Rövidre fogva: szívesen dolgoznék neked. De csak valamelyik törvényes vállalkozásodban. A többi túl kockázatos rám nézve. Nem mászhatok bele semmibe. És nem is akarok. – Finnyás lettél az elmúlt négy évben. Öt éve, amikor megismertelek, nem voltak kifogásaid... – Sokkal fiatalabb voltam, hülye és kicsit őrült. Ötvenegy hónap a Pelikánban visszarántja az embert a valóság talajára, és helyére billenti az eszét. Jó tanulólecke volt, már ha leckének lehet nevezni egyáltalán. Soha többé nem megyek vissza. Előbb meg kell, hogy öljenek. – És komolyan gondolta. – Érezd szerencsésnek magad, hogy idáig élve megúsztad – mondta ki nyíltan Addison. – Sokakat felboszszantottál azzal, ahogy eltűntél a színről. És mi van a

105

tartozásoddal? – kérdezte, nem mintha szüksége lett volna a pénzre, de emlékeztetni akarta Petert az adósságára. Váratlan volt a kérdés. Leginkább Addison számára, mert Peter már számított rá. – Mondtam már: hajlandó vagyok ledolgozni, idővel levonhatod a fizetésemből. Ennyit tudok tenni érted. Semmim nem maradt, amit neked adhatnék. – Addison is tudta, hogy ez az igazság. Mindketten tudták. Peter őszinte volt vele. Annyira őszinte, amennyire egy Addison-félével őszinte lehet az ember. Mert Addisont őszinteséggel nem lehetett meghatni. De azt még ő is belátta, hogy sziklából nem lehet vizet fakasztani. Peternek nem volt pénze, hogy visszafizesse az adósságát. De a tehetsége és a küzdőszelleme megmaradt, és pillanatnyilag ennyi is elég volt. – Még most is megölethetnélek, azt ugye tudod? – kérdezte halkan Addison. – Közös mexikói barátaink közül valaki boldogan elvállalná a melót. Nem beszélve a kolumbiai ismerősünkről, aki már a börtönben ki akart nyírni. Megkértem, hogy ne tegye. Mindig is kedveltelek, Morgan – mondta Addison társalgási hangnemben, mintha csak egy golfjátszmáról lenne szó. Rendszeresen eljárt golfozni az ipari cégek és az állam vezetőivel. Fontos politikai kapcsolatokkal rendelkezett. Olyan tökéletes álcát épített ki maga köré, hogy – ha valami balul ütne ki – semmi módon nem lehetne kikezdeni, és ezzel Peter is tisztában volt. Addison befolyásos ember volt, maga a megtestesült gonosz, a tisztességet és a becsületességet hírből sem ismerte. Eleve ilyennek született. Peter legalábbis így gondolta. Addison minden szempontból verhetetlen volt. Ha beáll hozzá, valószínűleg csak egy gyalog lesz Addison valamelyik sakkjátszmájában. De ha nem, előbb-utóbb, minden eltökéltsége ellenére, újra a Pelikánban köt ki, és dolgozhat ismét a börtönigazgatónak. – Ha igaz, amit a kolumbiairól mondtál... akkor köszönöm – mondta udvariasan. Nem akart hazudni; Addison közlésére, miszerint mindig is kedvelte őt, nem

106

reagált. Ő soha nem kedvelte Addisont. Túl sokat tudott róla, semhogy kedvelni tudja. Addison ránézésre szép volt, de belül rohadt. A felső körökből választott magának feleséget, és négy, nagyon szép gyerekük született. Azon kevesek, akik jól ismerték, tudták, hány álarcot visel, és magával a Sátánnal azonosították. De a világ szemében sikeres, tiszteletre méltó úriember volt. Peter azok közé tartozott, akik jól ismerték. – Úgy gondoltam, ha életben maradsz, egyszer még hasznodat vehetem – jegyezte meg Addison elgondolkozva, mint aki forgat valamit a fejében, mint ahogy forgatott is. – És talán elérkezett ez az idő. Kár lett volna hagyni, hogy a börtönben halj meg. Volna valamim számodra. Azután jutott eszembe, hogy beszéltünk. A feladat hajszálpontos kivitelezést igényel. Technikai felkészültségre, gondos előkészítésre és profi szakemberek összehangolt munkájára van szükség. – Egészen úgy hangzott, mintha nyílt szívműtétről lenne szó. Azok alapján, amit hallott, Peter elképzelni sem tudta, mi lenne a dolga. – Mely területen? – kérdezte, és kissé megkönnyebbült, hogy munkáról beszélgetnek. Addison végre már nem a megöletésével fenyegetőzött és nem a tartozását emlegette fel. Rátértek az üzletre. – Még nem készültem fel rá, hogy mindenbe beavassalak. De hamarosan megteszem. Előbb még utána kell járnom ennek-annak. Egész pontosan: te fogod elvégezni a kutatást. Nekem végig kell gondolnom, kivitelezhető-e a terv. Ennyi lesz az én dolgom. De mindenekelőtt tudnom kell, hogy beszállsz-e. Te koordinálnád az egészet. Nem hinném, hogy a technikai felkészültséged elégséges a terv megvalósításához. Mint ahogy az enyém sem. Neked kellene felkutatnod a szakembereket, akikre rá lehet bízni a végrehajtást. A végén aztán osztoznánk a profiton. Bevennélek az üzletbe, nem csak az alkalmazottam lennél. És ha jól csinálod, nagyot kaszálhatsz. – Petert kíváncsivá tették a hallottak. A munka érdekesnek, igazi kihívásnak és jövedelmezőnek ígér-

107

kezett. Épp ilyenre volt szüksége, hogy lábra tudjon állni, saját befektetéseket eszközöljön, esetleg beindítsa a saját vállalkozását. A befektetésekhez mindig is jó érzéke volt, és sok mindent megtanult, mielőtt rossz útra tért volna. Épp ilyen lehetőségre volt szüksége az újrakezdéshez. Olyan jól hangzott, hogy hinni is alig mert benne. De talán megfordul a szerencséje. Addison most az egyszer tisztes munkát ajánl, és Peter hálás volt ezért. – Hosszú távú kutatási feladatokról van szó, amik akár évekig is elhúzódhatnak? – Ez biztos megélhetést jelentett volna, de hosszabb időre kötné Addisonhoz, mint azt Peter szerette volna. Igaz, így lenne ideje a saját lábára állni, ami nem mellékes szempont. Talán még a gyerekek láthatási jogát is visszakapná. Peter erről álmodozott olyankor, amikor hagyta, hogy az álmai magukkal ragadják. Öt éve nem látta a lányait, és belesajdult a szíve, ha erre gondolt. Mindent elszúrt az életében, még a gyerekeivel való kapcsolatát is, holott ők akkor még pici babák voltak. Remélte, hogy eljön a nap, amikor nem lesznek idegenek egymás számára. Ha biztos anyagi háttérrel rendelkezik, lesz mire hivatkozva megkeresnie Janetet, még akkor is, ha ő már újra férjhez ment. – Nem egészen – folytatta Addison a feladat ismertetését, amit Peternek szánt –, viszonylag rövid idő alatt lebonyolítható. Pár hónap alatt lefut, de lehet, hogy csak hetek kellenek hozzá. Némi kidolgozási és előkészületi idő persze szükségeltetik, de a megvalósulás egy, legfeljebb két hónapot vesz igénybe, és természetesen utómunkálatok is lesznek. Nem, semmiképp nem nevezném hosszú távú tervnek. Viszont különösen nagy pénzt lehet szakítani vele. – Peter képtelen volt rájönni, miről lehet szó. Addison talán új szupertechnikai gépet akar piacra dobni, és Peter dolga lenne a bevezetés, különös tekintettel a marketingre és a píárra. Másra nem tudott gondolni. Vagy talán egy felszálló ágban lévő részvénytársaságot kell gatyába rázni, és amint eljut a nyilvános jegyzésig, gyorsan értékesíteni. Addison felettébb ködö-

108

sen fogalmazott, Peter csak hallgatta, és igyekezett kitalálni, mi lesz a feladata. – Termékbevezetésről, – fejlesztésről, vagy valamiféle piackutatásról beszélünk? – próbált fogódzót találni. – Úgy is mondhatjuk – bólintott Addison, aztán elhallgatott. Még valamit el kellett mondania, mielőtt beavatja Petert. – Régóta foglalkoztat ez a terv, de úgy érzem, most érkezett el az idő a megvalósítására. Azt hiszem, a ma reggeli hívásod afféle égi jel volt – mondta ördögi vigyorral. Számító, ijesztő volt a tekintete, Peter még sosem látott ilyet. – És mikor kezdhetnék? – Az járt a fejében, hogy már csak tizenöt dollárja maradt, amiből legfeljebb az aznapi vacsorára és a másnapi reggelire futja. Feltéve, hogy a McDonald's-ban eszik. Ha nem ott, akkor még estére sem elég. És aztán mehet koldulni az utcára, ami következményekkel jár, ha rajtakapják. Addison érzelemmentes pillantással méregette. – Ma, ha neked is megfelel. Szerintem minden adott, hogy nekifogjunk. Bontsuk szakaszokra a munkát. Négy hét áll rendelkezésedre, hogy mindent végiggondolj és előkészíts. Illetve... elvárom, hogy ez idő alatt megtaláld a megfelelő embereket. – Peter szíve nagyot dobbant. Ez jobb, mint amit remélni mert. Imái meghallgatásra találtak volna? – De mégis... kiket kellene felfogadnom? – Még mindig nem értette, mit kell csinálnia, mire kell figyelnie, mit kell elérnie. Annyit azonban már érzékelt, hogy a terv titkos, és nagy valószínűséggel a szupertechnikákhoz van köze. – Ezt rád bízom. De, természetesen, velem is egyeztetned kell, bár úgy gondolom, ezen a téren jobb kapcsolatokkal rendelkezel, mint én – szívélyeskedett Addison. Aztán kinyitotta a fiókot, amelyet kulcsra zárt, amikor Peter belépett, előhúzta a vaskos papírköteget, amelybe évek óta gyűjtögette az anyagot, és odaadta Peternek. A dosszié újságkivágásoktól, jelentésektől duzzadt; mindenről szó esett benne, amihez Allan Barnes-

109

nak az elmúlt négy év során köze volt. Peter átvette a mappát, kinyitotta, aztán Phillipre nézett. Lenyűgözte, amit látott. Pontosan tudta, ki az az Allan Barnes. Pénzügyi és szupertechnológiákkal foglalkozó körökben mindenki ismerte a nevét. Barnes nagyágyúnak számított az internetes világban, a nagyok között is a legnagyobbak közé sorolták. Az iratok közt néhány fénykép is volt róla és a családjáról. Az anyag mindent tartalmazott, amit Barnesról érdemes volt tudni. – Közös üzletet tervezel vele? – Terveztem. De már nem aktuális. Úgy tűnik, nem igazán vagy képben. Januárban meghalt. Egy özvegy és három gyerek maradt utána. – Borzasztó – mondta Peter együttérzően. Nem értette, hogyan kerülhette el a figyelmét a hír, bár voltak időszakok a Pelikánban, amikor nem jutott hozzá az újságokhoz. Akkoriban nagyon távolinak tűnt a való világ. – Érdekesebb lett volna akkor megvalósítani a tervet, amíg Barnes még élt. Ő kedvezőbben reagált volna. De ha már így esett... hajlandó vagyok az özveggyel üzletelni – jelentette be nagylelkűen Addison. – Üzletelni? – pislogott értetlenül Peter. – Ő vette át a „birodalom" irányítását? – Tényleg kikerülhetett a körforgásból. Erről aztán végképp semmit nem olvasott. – Feltételezem, hogy Barnes az asszonyra hagyta a vagyonát, ha nem is az egészet. Mert a kölyköknek is jár valami – magyarázta Phillip. – Egy közös ismerősünk úgy tájékoztatott, hogy az asszony az egyedüli örökös. Azt viszont biztos forrásból tudom, hogy Barnes legalább félmilliárdot ért, mielőtt meghalt. Horgásztúrán volt Mexikóban. Lesodródott a fedélzetről és a tengerbe veszett. Semmi nem szivárgott ki azzal kapcsolatban, hogy mit akarnak kezdeni a cégeivel, de ha jól gyanítom, a döntés – a legtöbb esetben – az özvegy kezében van. – Megkerested már? Jelezted, hogy szívesen társulnál vele? – Peterben soha fel sem merült, hogy Allan Barnes és Phillip Addison ugyanazon üzleti terepen

110

mozognának, de a társulás izgalmas lehetőségeket vetett fel; ha Addisonnak voltak is likviditási gondjai, egy csapásra megszűntek volna, ha sikerül a Barnes-féle birodalom valamelyik cégébe bekapcsolódnia; Peter legalábbis így képzelte. Egyikük sem hitte volna, hogy a Barnes-birodalom gyakorlatilag már nem létezik... hamu sem maradt utána. Azt pedig végképp nem gondolták volna, hogy Barnes élete emiatt ért véget. Allan mestermunkát végzett, amikor jogi szempontból kifogástalan cégeivel fedezte kifogásolható tevékenységű vállalkozásait. Senki, még Addison – aki kiváló kapcsolatokkal rendelkezett – sem sejtette, milyen mélységekbe bukott alá Barnes. Fernanda, az ügyvéd és Allan cégeinek vezetői tudták csak, mekkora a baj. De mind ez idáig tartották a szájukat, noha nyilvánvaló volt, hogy nem lehet a végtelenségig eltitkolni. A Barnes halála óta eltelt négy hónapban semmi nem került nyilvánosságra, így Allan hírneve még a régi fényében ragyogott. Fernanda fenn akarta tartani a látszatot, úgy érezte, tartozik ennyivel a férje emlékének és a gyerekeinek. Barnes vállalkozásait tisztelet övezte, és ha Addisonnak sikerült volna partnerségre lépni valamelyikkel – Peter legalábbis így látta –, a Barnes-cégek aranyló ragyogásából némi csillámpor az Addison-féle cégeknek is jutott volna. Bárminemű együttműködés a Barnesbirodalommal előrelépést jelentett volna, és Peter a legmesszebbmenőkig támogatta az ötletet. Allan Barnes nevét és eredményeit mindenki tisztelettel emlegette, a legnagyobb csodálat hangján beszéltek róluk. Ha sikerül összehoznia az ügyletet a két cégcsoport között, akkor ismét jegyezni fogják a nevét. A jók között. Peter úgy érezte, a legmerészebb álmai válnak valóra. Csak ült, és az új kilátásokkal eltelve mosolygott fel Addisonra, még mindig a dossziét szorongatva, amit Phillip a kezébe nyomott. – Nem, nem kerestem a közvetlen kapcsolatot Mrs. Barnesszal – mondta Addison. – Erre még nem állunk készen. Előbb találd meg az embereket.

111

– Az lesz a legjobb, ha ezt átolvasom. Akkor végre tisztán látom, milyen természetű is a tervezett együttműködés... – Erre semmi szükség – közölte Phillip. átnyúlt az asztalon és elvette a mappát Petertől. – Ebben nem találsz mást, mint Barnes és cégei felemelkedésének történetét, kronológiai sorrendben. Megbízható az anyag, nekem elhiheted, de csak olyasmi van benne, amit te már úgyis tudsz – szögezte le határozottan. Peter kezdett összezavarodni. Az egész ügyet a titokzatosság homálya lengte körül; embereket kellett felfogadnia meg nem nevezett célra, meg nem nevezett területre, olyan munkára, amit Addison még körvonalazni sem volt hajlandó. Több volt ez, mint zavaró, de Addison épp ezt akarta. Rámosolygott Peterre az asztala mögül, aztán a dossziét visszazárta a fiókba. – Kiket vegyek fel, amikor azt sem tudom, mit kell csinálnunk? – értetlenkedett Peter. – Tudod te, Morgan. Nem igaz? Vagy érthetőbben fogalmazzak? Vedd elő a barátaidat, akiket az elmúlt négy évben ismertél meg. – Miféle barátaimat? – Peter egyre zavarodottabbnak tűnt. – Biztosra veszem, hogy találkoztál néhány érdekes fickóval, akiknek nincs kedvük ellenére egy kis „vállalkozás", főleg, ha jó pénzt kereshetnek vele, és a végén csendben eltűnhetnek a balfenéken. Csak annyit kérek, hogy gondolkodj el a dolgon, és szervezd be azokat, akik alkalmasak erre a speciális feladatra. Nem várom el tőled, hogy magad végezd el a munkát. Csupán annyi a dolgod, hogy mindent megszervezz és teljesítsd a tervet. – Milyen tervet? – Peter a homlokát ráncolta, és már nagyon nem tetszett neki ez az egész. Szakmai szempontból nézve az elmúlt négy éve úgymond „fehér folt" volt. Kizárólag erőszaktevőkkel, gyilkosokkal és tolvajokkal érintkezett. És amint ez átsuhant az agyán, miközben még mindig Addisont nézte, megfagyott ereiben a vér. – És hol jön a képbe Barnes felesége?

112

– Roppant egyszerű. Amint mindent előkészítünk... illetve, amint te mindent előkészítesz, ajánlattal állunk elő. Persze neki pénzébe fog kerülni. De nem fog garasoskodni. Ésszerű árat szabok. Tudom, mennyi maradt rá, és tudom, mit visz el ebből az örökösödési adó. Barnes félmilliárdot ért a halála pillanatában, az állam ebből lecsípi a maga közel ötven százalékát. Amikor mindez megvan, a nőnek még mindig marad kétszázmilliója. Nem kérünk többet, csak a felét. És akkor, szerintem, még nem is kértünk sokat. – De miért fizetne ennyit? – kérdezte Peter elhaló hangon, bár valahol, a lelke mélyén, már sejtette a választ. – Bármelyik gyereke életéért, csak hogy épségben viszontláthassa. Szerintem kétszer ennyit is megadna. Ha úgy vesszük, csupán arra kérjük, hogy ossza meg velünk az örökségét. Akárhonnan nézem, tisztességes az ajánlat, és biztosra veszem, hogy fizetni fog. Miért, te nem? – kérdezte Addison ördögi vigyorral. Peter Morgan felpattant ültéből. – Azt kéred tőlem, hogy raboljam el valaki gyerekét százmilliós váltságdíj fejében? – Peter úgy érezte, mindez nem itt és nem vele történik. Meredten nézte az asztal mögött ülő férfit. Phillip Addisonnak elmentek otthonról. – Dehogy! Hova gondolsz?! – ingatta a fejét Phillip, és nyugodtan hátradőlt a székében. – Csupán annyit kérek, hogy keresd meg és válaszd ki azokat, akik alkalmasak a feladatra. Profikra van szükség, nem ilyen amatőrökre, mint te, vagy én. Piti bűnözőként vonultál börtönbe, holmi drogügylet miatt. Közöd nincs az emberrabláshoz. Ahogy nekem sem. Nem is szeretem emberrablásnak hívni. Fogjuk fel üzleti tranzakcióként. Allan Barnes úgy robbant be a köztudatba, mint egy lottónyertes. Ennyi... Szerencséje volt. Ezt készséggel aláírom. De nem látom be, miért kéne mindent az özvegyének hagyni. Te vagy én is könnyedén megüthettük volna a főnyereményt. És ha Barnes életében nem is,

113

legalább halálában adakozzon. A gyerekeinek kutya baja nem esik. Záros határidőn belül épségben és egészségben visszaszolgáltatjuk őket, és cserébe csak egy szeletet kérünk a tortából, amit a feleségére hagyott. És miért ne kaphatnánk egy szeletet? Barnes se dolgozott meg érte, az isten szerelmére! Egyszerűen csak szerencséje volt. De most eljött a mi időnk! – Phillip mosolygott, de tekintetében gonosz fények csillantak. – Megőrültél? – Peter kihúzta magát, és a másik férfira meredt. – Van fogalmad róla, mennyit kaphatunk ezért? Akár halálra is ítélhetnek... ha lebukunk, ha nem, ha baja esett a gyerekeknek, ha nem. Még az emberrablási kísérletet is halállal büntetik. És azt kéred tőlem, hogy mindezt megszervezzem? Ne számíts rám. Keress magadnak más balekot! – közölte Peter, és az ajtó felé indult. Addison meg se rezzent. – A helyedben nem így viselkednék, Morgan. Rád nézve is csak jó származhat mindebből. – Peter visszafordult, és értetlenül pislogott a másikra. Arra már gondolni sem mert, mennyivel tartozik Addisonnak. De szívesebben vette volna, ha a konkurencia nyírja ki, és nem halálos ítéletet szabnak ki rá. Mások szerencsétlenségére és fájdalmára, a gyerekeik túlélésére építeni... ez nem az ő műfaja volt. Már a gondolattól is felfordult a gyomra. – Jó? – kérdezett vissza. – Ugyan mi jó származna abból, ha a megbízatásodból elrabolnám mások gyerekeit? – Szinte beleköpte a szavakat Phillip arcába. Megundorodott Addisontól. Rosszabb volt, mint amire emlékezett. Sokkal, sokkal rosszabb. Volt benne valami nem is emberi, a pénzéhsége az őrülettel volt határos. Amit viszont Peter nem tudhatott, az az volt, hogy Addison birodalma bajba került, és ha nem adnak hatalmas dózisú pénzinjekciókat a karjába, a cégóriás kártyavárként omlik össze. Addison eleinte a kolumbiai üzlettársaitól kért kölcsönt, és a pénzt nagy kockázatú, komputeres ügyletekbe fektette, amelyek óriási nyereséggel kecsegtettek. Egy ideig hihetetlen összegeket kaszált, de aztán más szelek kezdtek fújni. Nem egyszerű-

114

en megfordult a széljárás, hanem a szelek tornádóként söpörtek végig a birodalmán. Addisonnak aztán nem kellett elmagyarázni, hogy – a kolumbiaiak gyilkos hangulatba tudják hergelni magukat, ha veszélyben érzik a pénzüket. Sürgősen lépnie kellett. Peter hívása a lehető legjobbkor futott be. Peter kérdését nagyon egyszerűen elintézte. – Hogyhogy mi jó származna belőle? – kérdezte Phillip Addison sátáni vigyorral. – Megmenthetnéd a gyerekeid életét. – Mit jelentsen az, hogy „megmenthetném a gyerekeim életét"? – Peter hirtelen nagyon ideges lett. – Ha jól emlékszem, van két kicsi lányod, akiket már évek óta nem láttál. Boldogult ifjúkoromban a volt apósodat is ismertem. Kedves ember. És biztosra veszem, hogy a gyerekek is aranyosak. – Phillip Addison tekintete nem eresztette Peterét, akinek valami jeges és dermesztő szánkázott végig a gerincén. – Hogy jön ez ide? – kérdezte, és érezte, hogy bukfencet vet a gyomra. A szörnyeteg, ami ott bent mocorgott, nem más volt, mint a vegytiszta félelem. De ez alkalommal nem önmagát, hanem a gyerekeit féltette. Azáltal, hogy szóba állt Addisonnal, akarata ellenére veszélybe sodorta őket. Már a gondolattól is a rosszullét kerülgette. – Nem olyan nehéz kideríteni, hol lehetnek. Szerintem te is megtalálnád őket, ha nagyon akarnád. Ha utunkba állsz, vagy bármi módon keresztbe teszel, intézkedünk felőlük. És nem lesz váltságdíj. Csak szép csendben eltűnnek, és soha senki nem látja viszont őket. – Peter arcából kifutott a vér. – Azt akarod mondani, hogy ha nem rabolom el a Barnes gyerekeket, vagy ha nem szervezem meg az elrablásukat, megöleted a lányaimat? – Peter hangja elcsuklott és remegett, miközben feltette a kérdést. És tudta a választ. – Pontosan ezt mondtam. És nincs választásod, ha nem tévedek. De szándékomban áll úgy intézni a dolgot, hogy neked is megérje. A Barnes kölykök hárman

115

vannak, nekem bármelyik megfelel. Ha mind a hármat el tudod kapni, jó. Ha csak az egyiket, az is jó. Bérelj fel három embert a munkára. Profikat, ne olyan amatőröket, mint te vagy. Tiszta munkát akarok, ne legyen semmi gubanc. Keresd meg az embereket, és fogadd fel őket. Hajlandó vagyok ötmilliót fizetni nekik, fejenként, átutalom a pénzt az általuk megadott svájci vagy délamerikai számlára. Induláskor százezret kapnak, a többit akkor, ha már kezünkben lesz a váltságdíj. Neked tízmilliót adok, ha levezényled a dolgot. Kétszázezret induláskor, a különbözetet egy svájci bankszámlára. És a tartozásodat is elfelejtem. A többi az enyém. – Peter gyors kalkulációt végzett, és kiszámolta, hogy – százmillió dolláros váltságdíjat alapul véve – Addison hetvenötmilliót tartana meg magának. Ő és a három bérenc osztoznának a maradékon, ami szintén nem kis falat. De Addison elég egyértelműen lefektette az alapszabályokat. Ha ő, Peter, nem áll rá a dologra, a gyerekei meghalnak. Ez nem afféle „kemény belemenés" volt, ami futballpályákon gyakorta előfordul. Hanem szabályos nukleáris hadviselés. Akárhogy dönt is, egérfogóba kerül. Átfutott az agyán, hogy figyelmezteti Janetet a lányokra leselkedő veszélyre, még mielőtt Addison lecsaphatna rájuk, de ő maga sem hitt abban, hogy ez eredményre vezethet. Addison bármire képes, és ezzel Peter is tisztában volt. Nem akarta, hogy a gyerekeknek baja essék: sem az ő lányainak, sem a Barnes gyerekeknek. Hirtelen öt kis élet került veszélybe, a sajátjáról nem is beszélve. – Megőrültél – mondta, és visszarogyott a székbe. Nem látta a kiutat, és félt, hogy talán nincs is kiút. – Ismerd el, hogy azért az okos őrültek közé tartozom – mondta mosolyogva Addison. – Szerintem a terv úgy jó, ahogy van. Keríts embereket a feladatra. Ígérd be nekik a százezret, indulásra. Te is megkapod a magad kétszázezrét. Abból futja rendes göncökre és valami tisztes szállásra, ahol ellehetsz, amíg mindent kigondolsz, és lefut a dolog. És találd ki, hova teszed a gyere-

116

keket, amíg a váltságdíjra várunk. Tekintve, hogy nemrégiben veszítette el a férjét, szerintem Mrs. Barnes gyorsan fizetni fog azért, hogy épségben lássa a gyerekeit. Még egy családtagot nem akar elveszíteni. – Joggal feltételezte, hogy az asszony nehéz napokat él át, és addig akarta ütni a vasat, amíg még meleg. Az isteni gondviselésnek tudta be, hogy Peter épp aznap tárcsázta a számát. Erre a jelre várt és erre az emberre. Peternek minden adottsága megvolt ahhoz, hogy végigvigye az ügyet, és – a Pelikánban töltött éveknek köszönhetően – megfelelő ismeretségekkel is rendelkezett. Ismeretségei voltak persze, de Peter nem ilyen munkára vágyott. Szíve szerint kisétált volna az irodából. De akkor mi lesz a lányaival? Addison a tökénél fogva ragadta meg. Ha akarta volna, akkor sem tudott volna szebben fogalmazni. És akárhonnan nézzük, a lányai élete a tét... vagyis nincs választása. Vállalhat-e ekkora kockázatot? Ő maga sem hitte, hogy Janet szóba állna vele, ha felhívná, de ha mégis... mire meggyőzné, hogy a közös gyerekeik élete veszélyben forog, a lányok addigra már halottak lennének. Nem vállalhatta ezt a kockázatot. Különösen veszélyes emberrel állt szemben. Addison minden szívfájdalom nélkül meggyilkoltatta volna a lányait. – És ha nem jól alakulnak a dolgok? Ha valamelyik Barnes gyereknek baja esik, netán meghal? – A te dolgod gondoskodni róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. A szülők nem igazán lelkesednek a gondolatért, hogy a halott gyereküket kell pénzzel kiváltaniuk. Ettől még a zsaruk is idegesek lesznek. – A zsarukról már most nyugodtan megfeledkezhetsz. Ha eltűnik valamelyik gyerek, az FBI fog a sarkunkban lihegni. – Ühüm. A te sarkadban. Meg a haverjaid sarkában – közölte Addison kedélyesen. – Én Európában töltöm a nyarat. Úgy tervezzük, hogy Dél-Franciaországba utazunk. A szakértelmedben bízva... rád hagyom az ügyet. – Nehogy felmerüljön a gyanú, hogy netalántán köze van hozzá. – De ha esetleg menet közben lekap-

117

csolnák valamelyik emberedet, kész vagyok a megígért összeg felét kifizetni. Ebből bőven futja az ügyvédi költségekre, vagy akár a szökésre is. – Addison mindenre gondolt. – Te pedig, barátom, tégy belátásod szerint: elszórhatod a pénzed, vagy eltűnhetsz Dél-Amerikában. Tízmillióból ott szépen meg lehet élni. Talán még üzletelni is fogunk. Az ember sosem tudhatja. – És az öröklétig azzal zsarolná Petert, hogy felfedi a hollétét az FBI előtt, ha nem teszi meg, amit kér tőle. Petert ez izgatta a legkevésbé, sokkal inkább a lányai életéért aggódott. Jóllehet, kis totyogósok voltak, amikor utoljára látta őket. de szerette mindkettőt, és inkább meghalt volna, semhogy veszélynek tegye ki őket. A börtönt vagy a halálbüntetést is vállalta volna, ha ezáltal megvédelmezheti őket. De pillanatnyilag csak az foglalkoztatta, hogy egyedül rajta múlik, túlélik-e a Barnes gyerekek az emberrablást, vagy sem. Az ő életükért reszketett, nem a tízmillióért. – És honnan tudjam, hogy tényleg fizetni fogsz? Amint Peter száját elhagyta a kérdés, Addison már tudta, hogy az embere horogra akadt. – Kétszázezret kapsz, készpénzben, előlegként. A többi a svájci bankszámládon landol, amint túlvagyunk a dolgon. Kezdetnek kétszázezer is megteszi. A különbözetet akkor fizetem, amikor pénzünkhöz jutunk. Bármelyik volt sittes a seggét verné a földhöz örömében, ha ennyit kapna. Nincs igazam? – Azt nem is említette, amit egyszer már elmondott: hogy Peter régi adóssága is feledésbe merül. Peter nem válaszolt, némán meredt Addisonra, alapjaiban rázta meg, amit hallott. Az elmúlt két órában ismét fenekestül felfordult az élete. Semmi módon nem tudta volna megmagyarázni, hogyan jutott ennyi pénzhez, és egész hátralévő életében bujkálnia kellett volna. De Addison még erre is gondolt. – Majd azt mondjuk, hogy kölcsönöztem neked némi pénzt, és briliáns befektetéseidnek köszönhetően nagyot kaszáltál. Senki nem fog tudni róla. – Kizárólag ő. És akárhogy keverte is a kányákat, fennállt a veszély, hogy

118

valakinek eljár a szája. A börtönök tele voltak olyanokkal, akik azt hitték, fedezve vannak, mígnem valaki „eladta" őket. Ahogy ő is ki lesz szolgáltatva Addison kénye-kedvének, amíg csak él. Már most a markában volt. Abban a pillanatban, hogy Addison beavatta a tervébe. Peter számára minden elveszett. És a lányai számára is. A Barnes gyerekekről nem is beszélve. – És ha nincs pénze a nőnek? Ha Barnes mindenét elveszítette? – puhatolózott. Hihetetlen dolgok megesnek, különösen a jelen gazdasági viszonyok között. Vagyonok keletkeznek és tűnnek el, és Everest nagyságú adósság marad utánuk. Addison még az ötletet is nevetségesnek találta. – Viccelsz? Barnes egy éve még félmilliárdot ért. Ennyi idő alatt ennyi pénzt akkor sem tudott volna elverni, ha akarta volna. – Bár voltak, akiknek sikerült. De mert Barnesról volt szó, Addison ezt elképzelhetetlennek tartotta. Túl okos volt, semhogy mindenét, esetleg a vagyona nagy részét elveszítse, Addison legalábbis nem hitte. – Annak az embernek minden porcikája aranyat ért. Higgy nekem! Megvan a pénz. És az asszony fizetni fog. Ki ne fizetne az ő helyében? Egyebe sem maradt, csak a gyerekei meg a pénze. És mi csupán a felét kérjük. Marad még neki bőven, és a családjának sem esik baja. – Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint. Minden azon áll, vagy bukik, hogy Peter a megfelelő embereket választja-e ki a feladatra. Egyedül őt terheli a felelősség. Az élete rémálomba csapott át az elmúlt két órában. Kilátástalanabb helyzetbe még sosem került, legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer idejut. Ha nem jól alakulnak a dolgok, halálbüntetésre, de minimum is életfogytig tartó börtönre számíthat. Addison kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és elővett egy pénzzel teli borítékot. Már azelőtt odakészítette, hogy Peter megérkezett volna. Most átnyújtotta az asztal fölött. – Százezer dollár van benne, kezdetnek. A másik százezret a jövő héten kapod, készpénzben, és arra köl-

119

töd, amire akarod. A végén majd levonjuk a tízmillióból. Csóró sittesként sétáltál be ide két órával ezelőtt, és gazdag emberként távozol. Ezt soha ne feledd. És ha bármi módon bele akarnál keverni az ügybe, vagy a nevem egyetlenegyszer is elhagyná a szádat, huszonnégy órán belül halott vagy. Értve vagyok? És mielőtt eszedbe jutna olajra lépni, vagy visszatáncolni... gondolj a lányaidra. – Peter Morgan a markában volt. És ezt Addison is jól tudta. Peter számára nem volt kiút. Már most elkezdheted keresni az embereket. A legjobbakat akarom. A jövő héten kezdheted a nő megfigyelését. És amikor felfogadod az embereket, feltétlenül verd a fejükbe, hogy ne akarjanak se a százezrükkel lelépni, se beköpni bennünket, mert két napon belül halottak lesznek. Ezt garantálom. – Látszott a tekintetén, hogy komolyan gondolja, és Peter hitt neki. Tudta, hogy ő is erre számíthat. – Mikor csináljuk? – kérdezte érzelemmentes hangon, a zsebébe csúsztatva a borítékot. – Eldöntötted már az időpontot? – A jövő és a rá következő héten felfogadod az embereket, aztán négy, legfeljebb hat hétig megfigyelés alatt tartjátok a családot. Annyi elég lesz, hogy mindent megtudjatok róluk. A július eleje szerintem megfelelne. – Ő Cannes-ba utazik július elsején. El akarta hagyni az országot, mielőtt a fiúk akcióba lépnek. Peter ezt magától is kitalálta. Bólintott, és a másik férfira nézett. Az élete új irányt vett az elmúlt két órában. A zsebében tömött boríték lapult, abban százezer dollár. És a jövő hét folyamán még százezerrel gazdagabb lesz. De ez már nem is érdekelte. Egyetlen délutánt töltött Phillip Addisonnal, és eladta a lelkét a lányai életéért cserébe. Ha ügyesen csinálja, a Barnes gyerekek is életben maradnak. A többi nem számított. A tízmillió dollár csupán vérdíj. Eladta a lelkét Phillip Addisonnak. Azt se bánta volna, ha ott, helyben meghal. Bizonyos szempontból már úgyis halott ember volt. Anélkül, hogy bármit mondott volna, sar-

120

kon fordult, és kifelé indult a szobából. Addison csak nézett utána, de amikor Peter az ajtóig ért, megszólalt: – Sok szerencsét! És maradjunk kapcsolatban. Peter bólintott, kiment az irodából, és leliftezett a földszintre. Fél nyolc volt, amikor kilépett az épületből. Már órákkal korábban hazament mindenki. Senki nem járt a környéken, amikor Peter a sarki szemetes fölé hajolt és hányni kezdett. Úgy érezte, egy örökkévalóságig állt és öklendezett ott.

9. AZNAP ESTE CSAK. FEKÜDT AZ ÁGYÁN az átmeneti szállón, és az járt a fejében, hogy felveszi a kapcsolatot a volt feleségével. Figyelmeztetni akarta, hogy nagyon vigyázzon a lányokra. De Janet biztosan azt hinné, hogy megőrült. És Addisonnak sem akart támadási felületet kínálni, nehogy túszként tartsa magánál a gyerekeket, amíg ő el nem végzi a feladatot, amit elvállalt. Bár Addison okosabb volt ennél. Számíthatott rá, hogy ha a lányai veszélybe, vagy bajba kerülnek, Peternek nem marad veszítenivalója, és könnyedén ellene fordulhat. Vagyis, ha Peter megteszi, amivel megbízták, a lányok biztonságban lesznek. Az elmúlt öt évben – de lehet, hogy soha életükben semmit nem tett a gyerekeiért. Most viszont a saját életét kínálta fel az övékért cserébe. Még mindig kétségei voltak, hogy végig tudják-e vinni a dolgot. De ha a megfelelő embereket fogadja fel, talán sikerülhet. Minden attól függ. kiket választ ki. Ha néhány esztelen, óvatlan bűnözőt talál a munkára, fennáll a lehetősége, hogy pánikba esnek és megölik a gyerekeket. A lehető legokosabb, legkitartóbb, legnyugodtabb embereket kell kiválasztania, akik mesterei a szakmájuknak; már ha létezik ilyen egyáltalán. Azokról, akiket a börtönben megismert, bebizonyosodott, hogy nem nagyon értik a dolgukat vagy legalábbis hiba csúszott

121

a számításaikba –, hisz lekapcsolták őket. De azt el kellett ismernie, hogy Addison terve hibátlan. Feltéve, hogy Barnes özvegyének valóban rendelkezésére áll a pénz, amit kérni akar tőle. Bár az aligha hihető, hogy százmilliót tart otthon, készpénzben, a kekszesdobozba zárva. Még ezen gondolkozott az ágyán fekve, amikor a szobatársa hazaért. Peter eldöntötte, hogy másnap átjelentkezik egy nem túl elegáns, nem túl drága szállodába. Nem akarta, hogy magyarázkodnia kelljen hirtelen támadt gazdagsága miatt, bár Addison megígérte, hogy hivatalosan is bejelenti az egyik kisebb alvállalkozásába, és tanácsadónak nevezi ki. A cég elméletileg piackutatással foglalkozott, holott a drogügyletek fedőcége volt. De évek óta problémák nélkül működött, és senki nem köthetett bele, hogy Peter itt vállalt állást. – Hogy s mint? – kérdezte a szobatársa. Egy Burger Kingben robotolta végig a napot, hamburger és sült krumpli szagától bűzlött. Ami igazán szerény előrelépésnek tekinthető ahhoz képest, hogy az előző héten még olyan helyen dolgozott, ahol a rosejbni mellé sült halat adtak. Akkor az egész szoba halszagot árasztott. A hamburgerszag alig valamivel volt elviselhetőbb. – Jó napom volt. Munkát kaptam. Holnap kiköltözöm innen – felelte Peter élettelen hangon. A szobatársa sajnálta, hogy elmegy. Peter mindig csendben volt, nem sok vizet zavart, csak a maga dolgával törődött. – Milyen munkát? – Még ő is első pillantásra meglátta Peterben a „finom úriembert" – igaz, pillanatnyilag farmerban és pólóban járt –, és tudta róla, hogy tanult ember. De akármilyen végzettsége volt is, ugyanabban a cipőben járt, mint mindenki, aki nemrég hagyta el a börtönt. – Piackutatás. Nem fizet túl jól, de szállásra és kajára futja belőle. – Peter nem tűnt különösebben lelkesnek. Még mindig émelygett. Úgy érezte, vége az életének. Szinte már azt kívánta, bár visszakerülne a börtönbe. Ott legalább egyszerű volt az élet, és az ember a jobb jövő reményében tengette a napjait. Ő már semmiben

122

nem reménykedhetett. Neki ezennel befellegzett. Hisz eladta a lelkét a Sátánnak. – Hát ez nagyszerű, komám! Örülök, hogy így alakult. Elmegyünk valahova és megünnepeljük? – Rendes fickó volt a szobatársa, lenyomott pár évet a megyei börtönben marihuána árusításáért, Peternek semmi baja nem volt vele, igaz, trehány lakótársnak bizonyult. – Inkább nem. Megfájdult a fejem. És reggel dolgoznom kell menni. – Valójában azon akart gondolkozni, már most is ezen törte a fejét, hogy kiket béreljen fel Addison tervéhez. Különös körültekintést igényelt a kiválasztásuk, nem kockáztathatta meg, hogy feljelentik azok alapján, amit tőle hallottak, vagy ha úgy dönt, hogy mégsem alkalmazza őket. Egyikükkel sem ismertetheti a pontos tervet, amíg személyesen nem találkozott velük, és nem győződött meg róla, hogy megbízhatók. Akárhogy is, nagyon óvatosan kell eljárnia. Összeszorult a gyomra, ha csak rágondolt. És mind ez idáig egyetlen jelöltje volt. Nem emberrablásért ítélték el, de Peter úgy gondolta, alkalmas lehet a feladatra. Ismerte az emberét, és nagyjából azt is sejtette, hova mehetett, miután kiengedték a börtönből. Nincs más dolga, mint kideríteni, jelenleg hol tartózkodik. Úgy tervezte, másnap reggel ezzel kezd, miután áthurcolkodott egy hotelba. Egymást kergették fejében a gondolatok, hánykolódott, forgolódott egész éjszaka. Amint felkelt, indult és szállodát keresett magának. Bebuszozott a központba, és a Tenderloin környékén, a Nob Hill déli lábánál ráakadt a megfelelő helyre. A hotel kicsi volt és személytelen, viszont elég forgalmas, hogy senki ne figyeljen fel a személyére. Egy hónapot előre kifizetett, készpénzben, aztán visszament a Missionba, a szállóra, és összeszedte a holmiját. A portán kijelentkezett, hagyott egy cetlit a szobatársának, sok sikert kívánt neki, majd ismét buszra szállt. A Macy's-ben ruhavásárlásba kezdett. Jó érzés volt, hogy ismét megengedheti magának. Több öltönyt vett, inget és nyakkendőt, egy sportzakót, bőrdzsekit és néhány pulóvert.

123

Ú j fehérneműt és néhány pár rendes cipőt. Aztán viszszament a hotelba, és birtokba vette a szobáját. Miután letisztálkodott, ismét embernek érezte magát. Majd éttermet keresett, ahol megvacsorázhatna. Zsebesek lófráltak az utcán, részegek hevertek a kapualjakban. Az egyik leparkolt kocsiban éppen drogra alkudtak, de ezt leszámítva csak üzletembereket és turistákat látott mindenütt. Itt senki nem figyelt a másikra, az ember könynyen beleolvadt a környezetébe, és Peter épp erre vágyott. Nem akarta felhívni magára a figyelmet. Miután megvacsorázott, jó fél órán át telefonálgatott. Tudta, kit keres, és meglepően könnyen a nyomára akadt. Úgy döntött, másnap buszra ül, és kimegy Modestóba. De előtte még vesz egy mobiltelefont. A rendőri felügyelet alatt állók nem birtokolhattak mobiltelefont. Ez kiváltképp azokra vonatkozott, akik előzőleg drogos bulik miatt ültek. De Addison azt mondta, vegyen magának egyet. És ő volt a főnök. Peter is tudta, hogy a felügyelőtisztje sosem fog rájönni, hogy mobiltelefont vásárolt magának. Még aznap reggel értesítette a címváltozásról és hogy munkát talált, és a nevelőtisztje örömmel fogadta a híreket. Peter felhívta Addison irodáját, a hangpostafiókra bediktálta a mobilja és a szállodája telefonszámát is. * Fernanda vacsorát főzött a gyerekeknek akkor este. Egyre jobban várták már, hogy véget érjen az iskola és elkezdődjön a szünidő. Will tűnt a leglelkesebbnek, három héten át más dolga sem lesz, mint lacrosse-t játszani a táborban. A két kisebb is izgatottan tárgyalta a nyári terveket. És miután másnap kitette őket az iskolánál, Fernanda beautózott a városba, hogy találkozzon Jack Watermannel. Sok megbeszélnivalójuk volt. Fernanda mindig is kedvelte a férfit, aki mostanában a végítélet harsonája szerepére kárhoztatott. Ő kezelte Allan hagyatékát, és ezt megelőzően is barátok voltak már hosszú évek óta. Elképesztette, milyen szörnyű állapot-

124

ban maradtak Allan ügyei, milyen katasztrofális döntéseket hozott a barátja, és hogy mindez milyen hatással van Fernanda és a gyerekek életére. A titkárnő kávét töltött, amint Fernanda belépett az irodába, Jack zord arckifejezéssel nézett rá az asztala mögül. Néha szabályosan gyűlölte Allant azért, amit tett. Fernanda olyan kedves asszony, igazán nem ezt érdemelte. Ezt senki nem érdemelte. – Beszéltél már a gyerekekkel? – kérdezte. Fernanda letette a csészéjét, és megrázta a fejét. – A házról? Még nem. Ráérnek megtudni. Augusztus előtt úgysem dobjuk piacra. Majd akkor szólok nekik. Felesleges, hogy három hónapig ezen aggódjanak. Ráadásul az is időbe telik, amíg elkel. Hatalmas ház volt, a fenntartása csillagászati összegekre rúgott. És az ingatlanpiac sem a legjobb napjait élte. Jack egyértelművé tette, hogy Fernandának muszáj eladnia, hogy még az év vége előtt kezében legyen a pénz. Azt tanácsolta, hogy amit lehet, már most kezdjen el árusítani, és külön-külön pénzzé tenni. Elsősorban a bútorokat. Közel ötmilliót költöttek a ház berendezésére, amiből sok minden nem mozdítható, mint például a márvány, amit a fürdőszobákba és a művészi konyhába építettek be. De a velencei csillárt, amelyet négyszázezerért vettek, aukcióra bocsáthatják New Yorkban, és abból lehet valamennyi bevétel. És voltak más dolgok is, amiket el lehetett adni. Fernanda tudta, hogy mennyire fel fogja zaklatni a gyerekeket, ha elkezdődik a berendezések kiárusítása. De nem is akart erre gondolni, ezért csak mosolyogva nézett Watermanre. Az ügyvéd visszamosolygott rá. Az asszony hősiesen viselte az elmúlt négy hónap csapásait, és Waterman csodálta érte. Fernanda azt kérdezte, Allan vajon felmértee, milyen következményekkel jár rá nézve ez az egész. Allant ismerve Jack úgy gondolta, a barátját ez a legkevésbé sem érdekelte. Kizárólag az üzlettel és a pénzzel törődött. Voltak időszakok az életében – üstökösként való berobbanása a komputervilágba, vagy hullócsillag-

125

szerű hanyatlása idején amikor csak magával foglalkozott. Jóképű, elbűvölő, hiperintelligens férfi volt, aki azonban némi nárcisztikus jellemvonással is rendelkezett. Még az öngyilkossága is a saját elkeseredettségét volt hivatott hangsúlyozni, a feleségére és a gyerekeire egyáltalán nem gondolt. Jack azt kívánta, bár többet tudna tenni az asszonyért, noha már eddig is annyit segített, amennyit módjában állt. – Mentek valahova a nyáron? – kérdezte, és hátradőlt a székében. Jóképű férfi volt. Ugyanarra a főiskolára járt, ahova Allan és Fernanda, de ő utána a jogi egyetemre iratkozott be. Ők hárman már nagyon régóta ismerték egymást. Watermannek is kijutott a gyászból az évek során. Feleségül vett egy ügyvédnőt, aki harmincöt évesen agydaganatban meghalt. Jack soha többé nem nősült meg, és a házasságuk nem tartott annyi ideig, hogy gyerekeik születtek volna. Saját vesztesége együttérzővé tette Fernanda fájdalmával szemben, és irigyelte őt a gyerekeiért. Leginkább az aggasztotta, miből fog megélni az asszony, miután kifizették Allan adósságait. Azt tudta, hogy Fernanda szívesen vállalna munkát múzeumban, vagy elmenne tanítani. Fernanda arra gondolt, hogy ha Ashley és Sam, netán Will iskolájában sikerülne tanári állást kapnia, a gyerekek taníttatását fedezni tudná. De a megélhetéshez ennél sokkal több pénzre volt szükség. A „szegénységből a gazdagságba, majd vissza a szegénységbe" utat járták. Sok ember erre kényszerült az internetes piac összeomlásakor, de – hála Allannek – az ő történetük a többiekénél is hajmeresztőbb volt. – Will táborba megy, Ash Tahoe-ba – válaszolta Fernanda. – Sam és én itthon maradunk. A tengerpartra bármikor leruccanhatunk. Jack szinte bűnösnek érezte magát, amiért ő az augusztust Olaszországban tölti, és már a nyelve hegyén volt a kérdés, nincs-e kedve az asszonynak és a gyerekeknek vele tartani... De nem hívhatta őket magával, mert egy baráti társasággal utazott. Pillanatnyilag nem volt

126

nő az életében, és bár gyengéd érzelmeket táplált Fernanda iránt, saját tapasztalatból tudta, hogy túl korai lenne közeledni hozzá. Allan négy hónapja ment el. Amikor az ő felesége meghalt, teljes egy évig nem randevúzott senkivel. De az elmúlt hónapokban egyre többet foglalkoztatta a gondolat. Fernandának szüksége volt valakire, aki támaszt nyújt, aki a gyerekeknek is gondját viseli, és Jack valamennyiüket nagyon szerette. Fernanda mit sem sejtett a férfi érzelmeiről. – Talán lemehetnénk Napába egy-két napra, amikor a gyerekeknek véget ér az iskola – vetette fel óvatosan Jack, és Fernanda rámosolygott köszönete jeléül. Oly régóta ismerték egymást, hogy bátyjaként gondolt Jackre. Soha meg sem fordult a fejében, hogy a férfi találkára akarja hívni, és mellette leélni az életét. Tizenhét év alatt elszokott a randevúzgatástól, és nem is állt szándékában újrakezdeni. Pillanatnyilag fontosabb dolgok foglalkoztatták. Mint például a túlélés, és hogy miből fogja etetni a gyerekeit. – Örülni fognak neki – válaszolta a napai meghívásra. – Az egyik barátomnak hajója is van. Egy gyönyörű vitorlás. – Állandóan azon törte a fejét, mivel tudná felvidítani a nőt és elszórakoztatni a gyereket anélkül, hogy az igyekezete tolakodónak vagy terhesnek hatna. Fernanda félénken pislogott rá, miközben kávéja utolsó kortyát is kiitta. – Odalesznek a gyönyörűségtől. Allan sokszor kivitte őket hajókázni. Én tengeribeteg leszek tőle. – Legalább annyira utálta a jachtot, amennyire Allan imádta. Már attól rosszul volt, ha a fedélzetre kellett lépnie. És most a hajók említése Allan halálának körülményeit jutatta az eszébe. Soha többet nem akart hajót látni. – Akkor kitalálunk valami mást – ajánlotta kedvesen Jack. A következő két órát az üzleti ügyek megbeszélésével töltötték, nem sokkal déli tizenkettő után végeztek a papírmunkával. Fernanda szemlátomást átlátta a gondokat, és felelős döntéseket hozott. Felületességgel még

127

véletlenül sem lehetett vádolni. Jack azt kívánta, bár többet tehetne érte. Ebédre imitálta, de az asszony elhárította a meghívást, mondván, rengeteg elintéznivalója van, és már a fogorvoshoz is bejelentkezett. Valójában ezek a megbeszélések, amikor jóformán csak kétségbeejtő helyzetükről folyt a szó, annyira felzaklatták, hogy minden ilyen találkozó után úgy érezte, muszáj levegőhöz jutnia és egy kicsit egyedül maradnia. Egy közös ebéd során elkerülhetetlenül ismét csak a bajokról és Allan adósságairól beszélgetnének. Tisztában volt vele, hogy Jack sajnálja őt, és ez igazán kedves volt tőle. De Fernanda ettől siralmasnak és szánalmasnak érezte magát. Megkönnyebbülve vett búcsút a férfitól, és egyedül autózott vissza Pacific Heightsra. Hosszan kifújta a levegőt, hátha így oldódik a gyomrába markoló pánik. Mire kilépett az irodából, a gyomra öklömnyivé ugrott össze, ezért is utasította vissza az ebédmeghívást. Helyette inkább vacsorázni hívta magukhoz a férfit, a rákövetkező hétre, és Jack megígérte, hogy telefonálni fog. Ha a gyerekei társaságában fogadja, az talán tompítja rendes találkozóik ijesztő légkörét. Jack végtelenül gyakorlatias ember volt, és elég nyersen fogalmazta meg a dolgokat. Fernandát valószínűleg letaglózta volna a döbbenet, ha megsejti, hogy a férfi romantikus érzelmekkel viseltetik iránta. Ilyesmi meg sem fordult a fejében, pedig számtalanszor találkoztak már. Mindig is csodálatos embernek látta Jacket, aki megingathatatlan, mint egy szikla, és sajnálta, hogy soha nem nősült újra. Jack azt mondta neki és Allannek is, hogy azért, mert még nem sodorta útjába a véletlen a megfelelő személyt. Fernanda azt is tudta, hogy Jack rajongott a feleségéért, és Allan nemegyszer figyelmeztette, hogy meg se próbálja összehozni valamelyik barátnőjével, így Fernanda letett róla. Fel sem merült benne, hogy Jack és az ő útjai egy nap még keresztezhetik egymást. Szerelemmel szerette Allant, még most is. Nem számított, hogy elbukott, hogy katasztrofális állapotban voltak az ügyei, amikor elment, Fernanda szá-

128

mára ő volt a tökéletes férj. Nem állt szándékában új férjjel helyettesíteni, épp ellenkezőleg. Úgy képzelte, élete hátralévő részében is csakis és kizárólag Allan felesége marad, nem szándékozott randevúkra járni. És ezt a gyerekeknek is elmondta, akiket egyrészt megnyugtatott a gondolat, különösen Samet, másrészt sajnálták érte. Ashley már többször beszélgetett erről Willel, ha kettesben voltak, amikor az anyjuk elment valahová Sammel, vagy más ügyek kötötték le. – Nem akarom, hogy egész életében magányos maradjon – közölte a bátyjával, akit mindig zavarba hozott, ha a húga ezt a témát feszegette. Nem szívesen gondolt rá, hogy az anyjuknak más férfihoz is köze lehet az apjukon kívül. Ashley – akárcsak az anyja – született házasságközvetítő volt, és sokkal romantikusabban szemlélte a világot. – Apa nemrég halt meg – vágta rá szokás szerint Will, mert mindig ideges lett, ha erről kellett beszélnie. – Adj neki időt. Vagy anya mondott valamit? – kérdezte kissé aggódva. – Aha, azt, hogy senkivel nem akar megismerkedni. Hogy apa felesége akar maradni egész életében. És ez olyan szomorú. – Fernanda még mindig viselte a jegygyűrűjét. Esténként nem járt el sehova, hacsak nem moziba vagy pizzát enni vitte a gyerekeket. Nagy néha, Will meccsei után, beültek a Mel's Dinerbe. – Remélem, hogy egy nap találkozik valakivel, akibe beleszeret – sóhajtotta Ashley, mire Will a szemét forgatta. – Ez nem rád tartozik! – dörrent rá a húgára. – De, rám is tartozik. Jack Watermanhez mit szólnál? – kérdezte, mert kissé jobb megfigyelő volt, mint az anyja. – Szerintem odavan anyáért. – Elment az eszed, Ashley? Csak barátok. – Hát... az ember sosem tudhatja. Az ő felesége is meghalt. És utána sosem házasodott meg. – Aztán hirtelen aggodalmas képet vágott. – Lehet, hogy homokos? – Már miért lenne homokos?! Rengeteg barátnője volt. Egyszerűen undorító vagy – mondta Will, majd ki-

129

viharzott a szobából, mint mindig, ha az anyja nem létező szerelmi élete szóba került. Nem is szeretett ebből a szempontból gondolni az anyjára. Fernanda az anyja volt, és semmi kivetnivalót nem talált benne, ha élete végéig egyedül marad, mindaddig, amíg ez neki is megfelel, márpedig Fernanda ezt mondta. Ami az anyjának jó, neki is jó. Ashley fiatal kora ellenére, sokkal előrelátóbb volt. A hétvégét a szokásos tevékenységekkel töltötték, és miközben Fernanda szombaton a lelátón ült Marinben, és Will lacrosse-meccsét nézte, Peter Morgan buszra szállt és elindult Modestóba. Az új ruháit viselte, amelyeket abból a pénzből vett, amit Addisontól kapott. Tisztes, rendes úriember benyomását keltette. Az illető, aki az átmeneti szállón felvette a telefont, annyit hajlandó volt közölni, hogy Carlton Waters ott lakik. Ez volt a második szálló, amit Peter felhívott. Fogalma sem volt róla, mit fog mondani, ha odaér. Beszélnie kellett Watersszel, és kipuhatolnia, hogyan reagál a dologra. Ha ő maga nem is vállalkozik rá, tudnia kell – lévén, hogy huszonnégy évet ült börtönben gyilkosságért –, hogy kit érdemes felkérni a munkára. Hogy Peter hogyan húzza ki belőle ezt az információt, az más kérdés... különösen akkor válik rizikóssá a helyzet, ha Waters semmiképp nem akar kötélnek állni, vagy egyenesen személye elleni sértésnek veszi a megkeresést. A „kutatás", ahogy Addison nevezte, távolról sem volt olyan egyszerű, mint első pillantásra látszott. Peter már a modestói buszon ült, de még mindig azon morfondírozott, hogyan közelítse meg a problémát. Mint kiderült, az átmeneti szálló alig néhány háztömbnyire esett a végállomástól, és Peter gyalogosan indult el a késő tavaszi hőségben. Levette a bőrdzsekijét, az inge ujját visszahajtotta. Mire a telefonon kapott címre ért, új cipőjén vastagon ült a por. De még így is üzletember látszatát keltette, amikor felballagott a lépcsőn a portáig. Amikor Waters után tudakozódott, közölték vele. hogy Waters elment valahova, és Peter úgy döntött, oda-

130

kint várakozik. Nem tudhatta, Waters hova ment és mikor jön vissza. A pult mögött ülő illető azt mondta, Watersnek rokonai élnek a környéken. Talán náluk van. Vagy a haverjaival csavarog. De a portás annyit még elárult, hogy kilenckor van a takarodó, Waters addigra biztosan visszaér. Peter hosszan ücsörgött a verandán, és öt óra tájban, amikor már úgy érezte, ideje lenne enni valamit, ismerős alakot pillantott meg az utcán, aki két másik férfi társaságában, lassan közeledett. Waters impozáns figura volt. Könnyen kosárlabdázónak, vagy rögbihátvédnek nézhették volna. Erőteljes alkata a magasságában és a vállszélességében is megmutatkozott, ráadásul a börtönben nem kevés időt töltött testépítéssel, meggyőző eredménnyel. Rossz helyen és rossz időben a külseje félelmet keltett volna, de Peter biztos forrásból tudta, hogy Waters huszonnégy évi bebörtönzése alatt egyszer sem keveredett összetűzésbe. Ennek ellenére alig-alig volt megnyugtató az információ. Jó esély volt rá, hogy Waterst felbőszíti az ajánlat, és esetleg laposra veri Petert, amiért egyáltalán fel merészelte tenni a kérdést. Peter semmiképp nem akarta, hogy verekedésig fajuljanak a dolgok. Waters szúrós szemmel méregette, miközben komótosan átballagott az utcán. Azonnal felismerték egymást, noha sosem voltak baráti viszonyban. Waters pontosan az volt, akire és amire Addison leadta a rendelést: profi, ellentétben az amatőr Peter Morgannel. Bár, hála Addisonnak, most már ő is a nagyok között játszott, noha erre a legkevésbé sem volt büszke. Valójában gyűlölte, amit csinált, de nem volt más választása. A két férfi egymás felé biccentett, Peter a verandán állva nézte a másikat, és Waters egyenesen az övébe fúrta ellenséges pillantását, amint feljött a lépcsőn. Peter ezt sem találta különösebben megnyugtatónak. – Keresel valaki? – kérdezte Waters. Peter bólintott, de nem mondta meg, hogy kit. – Hogy s mint – Köröztek egymás körül, mint két pitbull, és Peter tartott tőle, hogy Waters támadni fog.

131

A másik két férfi, Malcolm Stark és Jim Free, kissé lemaradt, nézték, mi fog történni. – Megvagyok. És te? – Peter csak biccentett válaszul, tekintetük egymáséba tapadt, mint a mágnes, amelyet nem lehet letépni a fémről. Peter még mindig nem tudta, mit fog mondani, de úgy érezte, Waters sejti már, hogy miatta jött ide. És tényleg így lehetett, mert Waters anélkül, hogy bármit mondott volna Peternek, Malcolm Starkra és Jim Free-re nézett. – Mindjárt jövök utánatok. – A két férfi Petert fixírozta, amikor elmentek mellette, aztán hagyták becsapódni a lengőajtót maguk mögött, és Waters ismét Peterre nézett, de ekkor már kíváncsiságról árulkodott a pillantása. – Velem akartál beszélni? – Peter ismét bólintott, majd felsóhajtott. Nehezebb volt, mint várta, és sokkal félelmetesebb. De nem kis pénz volt a tét. Nehéz volt megjósolni, hogyan reagál majd Waters, vagy mi lesz a válasza. És a hely sem alkalmas a beszélgetésre. Waters könnyedén rájöhetett, hogy fontos dologról van szó. Annak kellett lennie. Ők ketten jó ha tíz szót váltottak a négy év alatt, amit ugyanabban a börtönben töltöttek, és Peter most egészen idáig utazott San Franciscóból, hogy találkozzon vele. Waters kíváncsian várta, mit fog hallani. Mi az, ami miatt Peter három órán át buszozott, és hajlandó volt egész nap őt várni? Morgan olyasvalakinek tűnt, aki nagy horderejű dolgokat forgat a fejében. – Beszélhetnénk valahol? – kérdezte egyszerűen, és Waters bólintott. – Van egy park az utca végében. – Ráérzett, hogy Peter nem bárba, étterembe, vagy a szálló társalgójába akar menni, ahol bárki kihallgathatja őket. – Az jó lesz – intézte el néhány szóval Peter, és Waterst követve lement a lépcsőn. Éhes volt és ideges, a gyomrát mintha valamilyen nagy kő ülte volna meg, amint egy szót sem szólva egymáshoz, végigballagtak az utcán. Tíz hosszú percbe is beletelt, mire elérték a parkot. Peter lerogyott az egyik padra, Waters azonban hosszasan habozott, mielőtt

132

melléült volna. Aztán szinte nem is mozdult, csak a bagót vette elő a zsebéből. A börtönben ragadt rá ez a szokás, de Petert meg sem kínálta. Üldögélt egy darabig, végül a másikra nézett, unottan, mégis kíváncsian. Peter pontosan az a sittes volt, aki iránt semmiféle tiszteletet nem érzett. Egy pénzes manusz, aki kizárólag a saját hülyeségének köszönheti, hogy lekapcsolták, ráadásul még a börtönigazgatónak is benyalt, hogy az irodán dolgozhasson. Waters nehéz időket tudhatott maga mögött, és hosszú éveket töltött magánzárkában. Ezt követően nap, mint nap gyilkosokkal, nemi erőszakért elítéltekkel, emberrablókkal érintkezett, csakis olyanokkal, akiket hosszú időre bevarrtak. Peter nevetséges kis négy éve sehol nem volt az ő huszonnégy évéhez képest. És Waters az utolsó pillanatig az ártadanságát hangoztatta, sőt, még most is. De, függetlenül attól, hogy ártatlanul, vagy megérdemelten ítélték-e el, élete legnagyobb részét börtönben töltötte, és a Peter Morganhoz hasonló alakok nem nagyon érdekelték. Viszont ez az ember egészen San Franciscótól idáig eljött, hogy találkozzon vele, ezért meghallgatja a mondókáját... de ennél többet nem szándékozott tenni érte. Mindez az arcára volt írva, amikor méterekkel maga elé sercintette a bagót, és a másik férfi felé fordult. Petert már a tekintete láttán is kis híján kirázta a hideg; ez akkor is mindig így volt, amikor a börtönigazgató irodájában nagy néha összefutottak. Waters várt, és nem lehetett tovább húzni a csendet. Peter azzal tisztában volt, hogy meg kell szólalnia, csak azt nem tudta, hogy mivel indítson. Waters ekkor ismét nagyot sercintett. – Min gondolkodol? – kérdezte, és egyenesen Peter szemébe nézett. A tekintete erejétől Peternek a lélegzete is elakadt. A kocka el volt vetve. – Nagyszerű üzleti ajánlatot kaptam – vágott bele, miközben Waters rezzenéstelen pillantással méregette. Észrevette, hogy Peter keze remeg, és az új ruhák sem kerülték el a figyelmét. A dzseki drágának tűnt, a cipő is. Peter Morgan szemlátomást sínen volt. Waters még

133

mindig paradicsomot csomagolt a farmon, minimális fizetségért, és hiába jelentkezett irodai munkára, elhessegették, mondván, ez még túl korai lenne. – Nem tudom, téged érdekelne-e, de a biztonság kedvéért meg akartalak kérdezni. És a tanácsodat is szeretném kikérni. – Amint Peter idáig jutott, Waters már tudta, hogy nem tisztességes a meló. Hátradőlt a padon, és a homlokát ráncolta. – És miből gondoltad, hogy engem érdekelhet, vagy hogy segíteni fogok? – tapogatózott óvatosan. – Nem tudom. Fogalmam sincs. – Úgy döntött, őszinte lesz. Egy ilyen veszélyes emberrel szemben ez az egyedüli járható út. Ő legalábbis nem látott másikat. – Szarban vagyok. Tartoztam valakinek, mielőtt lesitteltek, több százezer dollárral, és most besétáltam a csapdájába. Azt mondja, akkor ölet meg, amikor akar, és ez valószínűleg igaz is, bár eddig megkímélt. Viszont üzletet ajánlott. Amit nem utasíthatok vissza. Mert különben, mint mondta, megöli a lányaimat. És én hiszek neki. – Szimpatikus ismerőseid vannak – kommentálta a hallottakat Waters, aztán előrenyújtotta a lábát, és poros cowboycsizmája szemlélésébe merült. – Meg meri tenni? – kérdezte kíváncsian, és szinte megsajnálta Petert. – Meg, ha engem kérdezel... meg. Szóval nyakig ülök a szarban. És megbízott egy munkával... – Munkával? – Waters hangjából sernrniféle érzelem nem csendült, továbbra is a csizmáját nézegette. – Nagy dobás lenne. Nagyon nagy dobás. És a fizetség is figyelemre méltó. Ötmilliót kapnál, ha beszállsz. Induláskor százezret kápéban, a többit a végén. – Amint kimondta, már nem is tűnt olyan sértőnek, mint eleinte gondolta. Ha beszáll Waters, ha nem, jól fizető ajánlattal kereste meg. Mindkettejüknek sokat hozna a konyhára. Waters bólintott, mint aki magától is rájött erre, de szemlátomást nem hatotta meg az összeg. Végtelenül nyugodnak tűnt. – És te mennyit szakítanál?

134

Őszinteség. Megint csak őszinteség. Vagy betyárbecsület? – Tízmilliót. Kétszázezret az elején, készpénzben. Az én dolgom lenne mindent megszervezni, és felfogadni az embereket. – Hány embert? – Hármat, téged is beleértve. Már ha benne vagy... – Kábítószer? – Waters elképzelni sem tudta, mennyi heroin vagy kokain érhet ennyi pénzt. Ahogy más „árucikkről" sem tudta elképzelni, hogy ennyit érhet. Még egy drogüzlethez – egy különösen nagyszabású drogüzlethez – képest is rizikós lehet a meló, ha valaki hajlandó ennyit fizetni érte. De amikor Peterre nézett, az csak a fejét rázta. – Rosszabb. Vagy jobb. Nézőpont kérdése. Elméletileg „tiszta" munka. El kellene rabolnunk valakit, magunknál tartani pár hétre, begyűjteni a váltságdíjat, elengedni, aztán olajra lépni. – Mégis kit? – bődült fel Waters. – Az elnököt? Peter alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. De nem tehette. Halálosan komoly dolgokról folyt a szó, rájuk, kettejükre nézve legalábbis. – Dehogy, három gyereket. Vagy hármuk közül valamelyiket. A megbízóm egyikükkel is beérné. – És a megbízód amúgy normális? Huszonötmilliót fizetne négyünknek, hogy elkapjunk három gyereket, aztán hazaengedjük őket? Neki mi a jó ebben? Mennyi lenne a váltságdíj? Petert idegesítette, hogy a részletekbe is be kell avatnia, de ha nem teszi, Waters soha nem áll kötélnek. – Százmillió. Hetvenötöt tartana meg magának. Ez az elképzelés. – Waters füttyentett, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül Peterre vetette magát, egyik kezével a torkát kezdte szorongatni, kis híján a szuszt is kiszorította belőle. Peter érezte, hogy a vénái és artériái már szétdurranással fenyegetnek, amikor Waters olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcuk csupán néhány centire volt egymástól.

135

– Ha szórakozol velem... kicsinállak! Ugye, te is tudod?! – Szabad kezével letépte Peter ingét – a gombok szanaszét pattogtak –, hogy ellenőrizze, nincs-e bepoloskázva. De nem volt. – Nem a rendőrség küldött – nyögte Peter az utolsó leheletével. Waters addig tartotta a markában, amíg Peter végül már csillagokat kezdett látni és kevés híján eszméletét vesztette. Waters ekkor váratlanul elengedte, és a legnagyobb lelki nyugalommal hátradőlt a padon. – Ki a megbízód? – Nem árulhatom el – mondta Peter a nyakát dörzsölgetve. Még mindig úgy érezte, hogy Waters keze a torkára tapad. – Ez is a megállapodás része. – Waters biccentett. Ez ésszerűnek tűnt. – És kinek a gyerekeiről lenne szó? – Ezt sem mondhatom meg, amíg be nem szállsz a buliba. Ha elvállalod, mindenről tájékoztatni foglak. Egy hónapig, esetleg hat hétig csupán megfigyelés alatt kellene tartanunk a családot, hogy megismerjük őket és a szokásaikat, aztán lecsapnánk. Még keresnem kell egy helyet, ahol „tárolni" tudnánk az árut... – A megfigyelésben nem tudok részt venni. Dolgoznom kell – jegyezte meg Waters gyakorlatiasan, mintha a munkarend vagy egy teherautó túrajáratának összeállításáról lenne szó. – Legfeljebb hétvégenként. Hol is? Friscóban? – Peter bólintott. – A hét közbeni megfigyelést én megoldom. Talán kevésbé leszünk feltűnőek, ha váltogatjuk egymást. – Ez mindkettejük számára ésszerűnek tűnt. – És tényleg van annyi pénzük? Vagy a megbízód csak álmodozik? – Egy éve még félmilliárdjuk volt. Ennyi idő alatt nem tudtak elkölteni ennyi pénzt. A családfő meghalt. Az özvegyétől kérjük a váltságdíjat. És fizetni fog... épp a gyerekeiért ne fizetne? – Waters megint csak bólintott. Ez a rész is rendben lévőnek látszott. – Gondolom, tisztában vagy vele, hogy ezért halálra ítélnek bennünket, ha lebukunk – jegyezte meg mintegy

136

mellékesen Waters. – És ki garantálja, hogy az embered nem ad föl minket, ha megcsináljuk? Idegenekben nem szoktam megbízni. Nem mondta ki ugyan, de Peterben megbízott, még ha naiv kis okostojásnak tartotta is. A börtönben csak jót hallott róla. Nem játszotta az eszét, leülte, amit kiszabtak rá, és senkit nem köpött be. Ezt mindennél többre becsülte. – Mindannyiunknak jó előre ki kell gondolnunk, hova megyünk, ha vége lesz. Szerintem meg lehet csinálni, aztán a magunk urai leszünk. De ha bárkinek is eljár a szája... akkor végünk – mondta Peter csendesen. – Ühüm, és a megbízódnak is, ha beszélni kezdesz. Ennyire bízik benned? – Talán. Hogy dögölne meg ott, ahol van. Nem hagyott számomra más választást. A gyerekeim életét nem kockáztathatom. – Waters ismét megértően bólintott, noha neki nem voltak gyerekei. – Kivel beszéltél már? – Senkivel. Nálad kezdtem. Úgy gondoltam, ha beszállni nem is akarsz, ötleteket biztosan tudsz adni. És felkészültem rá, hogy becsúszik néhány pofon, mielőtt elhajtasz a bús francba. – Egymásra vigyorogtak, aztán Waters felnyerített. – Apám, te aztán nem félted a golyóidat! Ha rossz pillanatban találsz meg, még a szart is kiverem belőled! – De minimum is megfojtasz – próbált viccelődni Peter, mire Waters megint felröhögött. Nevetése mély morajlásként hangzott, ami tökéletes összhangban állt a pillantásával. – Mit szólsz hozzá? – A megbízód vagy elmeháborodott, vagy tényleg gazdag barátai vannak. A... a „célszemélyekről" mit tudsz? – Hallottam már róluk. – És van pénzük? – Több mint elég – biztosította Peter, és Waters most először elgondolkozni látszott. Ekkora összegekről még csak kábítószerügyletekkel összefüggésben hallott, és ha igaz, amit Peter mondott, ujjgyakorlat végigzongorázni

137

a dolgot. – De még mindig nem tudom, hova fogom tenni őket. Mármint a gyerekeket. Nem nagy ügy. Egy hegyi kunyhót bármikor kibérelhetsz. És az sem jelent nehézséget, ha lakókocsival akarsz leparkolni a sivatag közepén. De a jó életbe... mi macerával járhat három gyerekre vigyázni?! Hány évesek? – Hat, tizenkettő és tizenhat. – Basszus! Elég húzós. De ötmillióért akár Drakula és a kicsinyei mellett is bébiszitterkednék. – Nem eshet bajuk. Épségben kell visszaszolgáltatnunk őket. Így szól a megállapodás – emlékeztette Peter. – Értem – mondta Waters, kikérve magának a figyelmeztetést. – Ki a fene fizetne százmillkót egy halott kölyökért? Vagy akár háromért? – Tényleg értette. – Az asszony, feltételezhetően, gyorsan kicsengeti a váltságdíjat. A férjét elvesztette, a gyerekeit biztosan nem akarja elveszíteni. Egy-két hete rámegy, mire öszszeszedi a pénzt, de nem fogja elhúzni. Végtére is a gyerekeiről van szó. – Örülök, hogy a nővel kell tárgyalni – mondta Waters elgondolkodva. – Egy asszony nem fog minket hat hónapon át izzasztani. Tuti kellenek majd neki a kölykei. – Ekkor felállt, és lenézett Peterre, aki még mindig a padon ült. Waters úgy érezte, eleget hallott, és viszsza akart menni a szállóra. Volt min gondolkodnia. – Átgondolom, aztán értesítelek. Hol érhetlek el? – Peter átnyújtott neki egy cédulát, amin a mobilja száma volt. Még akkor felírta, amikor a verandán ülve várakozott. – És ha részedről rendben a dolog, tudsz még embereket szerezni a munkára? – kérdezte, és ő is felállt. – Meglehet... De csak olyanok jöhetnek szóba, akikben megbízok. Nem az a kérdés, hogy találok-e jelentkezőt, hanem hogy tudják-e tartani a pofájukat. Ha ez az egész lefut, minden zsaru utánunk veti magát. Nem akarnék börtönben megrohadni. – Peter a legmeszszebbmenőkig egyet tudott érteni ezzel.

138

– A megbízómnak a július lenne a legmegfelelőbb. Külföldön lesz. és azt akarja, hogy már az újságok se írjanak az ügyről, mire visszatér. Vagyis alig valamivel több mint egy hónapjuk van rá, hogy mindent megszervezzenek, kiválasszák a feladatra alkalmas embereket és megfigyelés alá vonják a nőt. Aztán elrabolják a gyerekeit. – Nem gond mondta Waters, miután szótlanul ballagtak egymás mellett hosszú perceken át. Peter eközben azon gondolkodott, vajon mi járhat Waters fejében, és hogy hallani fog-e róla ezek után. Waters egy pillantásra sem méltatta, amíg a szálló elé nem értek. Megindult fölfele a lépcsőn, aztán megpördült, és Peterre nézett. Olyan halkan, hogy senki sem hallhatta – Peter is csak a szájáról tudta leolvasni a szavakat –, azt mondta: „Benne vagyok." És ezzel belépett az épületbe. Peter dermedten nézett utána, de csak a lengőajtó csapódását látta. Húsz perccel később már a buszon ült, hazafelé tartott.

10. CARLTON WATERS TÖBB MINI EGY HÉT MÚLVA hívta a mobilján. Azt mondta, sikerült még két embert szereznie a munkára. Malcolm Starkot és Jim Free-t. Mindketten alkalmasak a feladatra, és a pofájuk sem fog eljárni. Mindhárman úgy tervezték, hogy Kanadán vagy Mexikón át Dél-Amerikába mennek, miután lefut a „dolog". Az öt-öt milliójukat is dél-amerikai számlára kérték, ahol bonyodalom nélkül hozzájuthatnak. Maguk között már szó esett róla, hogy a pénzüket esetleg a drogbizniszben kamatoztatnák, de határozott elképzelése egyiküknek sem volt. Waters ismert olyanokat, akik útlevéllel látják el, és átjuttatják őket a mexikói határon. És ha már átjutottak, akárhová mehetnek. Egyébre sem vágytak, mint letudni a melót, megkapni a pénzüket, aztán eltűnni a balfenéken. Egyiküket sem tartotta itt

139

semmi, egyikük sem volt házas. A kávéházi pincérnő felültette Jimet. Kiderült, hogy barátja van, és Jim egyáltalán nem érdekli. Csak flörtölt vele. Új élet várta őket Dél-Amerikában. Már csak egy nyugodt helyre volt szükségük, ahol meglapulhatnak, amíg túszul tartják fogva a Barnes gyerekeket. Peter azt mondta, ő majd gondoskodik erről. Waters ráállt, hogy a hétvégén elkezdi a család megfigyelését. De ehhez autó kellett, és Peter azt mondta, ő majd vesz egyet. Hétköznapi, észrevehetetlen járgányt, amire senki nem figyel fel. És egy furgonra is szükségük volt a lebonyolításhoz. Úgy állapodtak meg, hogy szombaton találkoznak, Peter szállodájában. Carl délelőtt kilenctől este hatig tudta vállalni a megfigyelést hétvégenként. Peterre maradtak a hétköznapok és szombat-vasárnap esték. Ez elégségesnek tűnt. Peter úgy gondolta, hogy az asszony – három gyerek mellett – nem nagyon járkálhat el hazulról. És végül is csupán egy hónapról volt szó. Tízmillióért elüldögél ő a kocsiban egész nap, ha kell, éjszaka is. Telefonált Addisonnak, és jelentette, hogy megvannak az emberek. Addison elégedett volt a fejleményekkel, és felajánlotta, hogy az autót és a furgont is ő fizeti. Mindkettőtől meg kell szabadulni egy hónap múlva, amikor a munka elvégeztetett. Peter még aznap délután vásárolt egy Ford kombit. Ötéves volt, jó sok kilométert futott már, és igen megfelelően, fekete színű volt. Másnap egy másik helyen vett egy öreg furgont, és helyet bérelt neki az egyik parkolóházban. Aznap este hatkor már Fernanda háza előtt várakozott. Felismerte a nőt és a gyerekeket, a fénykép alapján, amit Phillip dossziéjában látott, és a nevükre is emlékezett. Beleégtek az agyába. Látta, hogy Fernanda és Ashley bemegy a házba, majd újra elindult valahová, és Peter a nyomába eredt. A nő hajmeresztően vezetett, két piros lámpán is áthajtott. Peterben felmerült, hogy talán ivott. Három kocsival mögötte parkolt le a Presidio-stadion közelében, és nézte, ahogy kiszáll. Fernanda a lelátón ülve nézte végig

140

Will meccsét, aztán a fiával együtt sétált vissza a kombihoz, és megölelték egymást, mielőtt beültek. A szerető ölelés láttán – Peter maga sem értette, miért megsajdult a szíve. Az asszony gyönyörű volt, szőke és törékeny, és amikor hazaértek, a fiú nevetett, amikor kiszállt az autóból. Jó kedve volt. Győztek. Peter nézte, ahogy kart karba öltve felmennek a bejárati lépcsőn. Szeretett volna velük lenni, és furcsán kirekesztettnek érezte magát, amikor azok ketten beléptek a házba, és becsukták az ajtót. Figyelte, hogy a nő bekapcsolja-e a riasztót, amikor hazaér, mert ez fontos információ volt. De nem kapcsolta be. Egyenesen a konyhába ment. Peter nézte, ahogy a helyiségben felgyulladnak a fények, és elképzelte az asszonyt, amint vacsorát készít a gyerekeinek. Ashleyt és Willt igen, de Samet eddig még nem látta. A fotó alapján mosolygós, vörös hajú fiúcska volt. Később este észrevette a nőt, amint a hálószobája ablakában álldogál. Távcsővel figyelte, és látta, hogy sír. Csak állt ott, a könnyek végigperegtek az arcán, le a hálóingére; aztán elfordult és elment az ablaktól. Furcsa érzés volt így látni őt. Mintha bepillantást nyert volt a család életébe. Egy balettruhás lányka; egy anya, aki megöleli a fiát, miután a csapata megnyerte a lacrossemeccset, és akinek könnyek csorognak az arcán, miközben a hálószobája ablakában áll; valószínűleg a férjét siratta. Peter hajnali kettőkor hajtott el. A házra akkor már három órája sötétség borult. Rájött, hogy felesleges ilyen sokáig maradnia, de mint mindent, először ezt is ki kellett tapasztalni. Másnap reggel hét órakor már ott volt. Nyolcig gyakorlatilag semmi nem történt. Nem érzékelt mozgolódást a konyhában, még azt sem tudta megállapítani, égnek-e odabent a lámpák. A háznak az a része a reggeli nap fényében fürdött, és tíz perccel nyolc előtt a nő valósággal kiszáguldott az ajtón. Visszafordult, és beszélt valakihez, aki mögötte volt az előtérben, aztán egy nehéz szatyrot vonszolva a kis balerina is megjelent. A lacrosse-játékos segített neki a cipelésben, majd a garázs-

141

hoz ment a saját kocsijáért. A bejárati ajtó még tárvanyitva állt, Fernanda türelmetlenül pillantgatott vissza, míg végül a legkisebb is előjött. Amikor megpillantotta. Peter nem tudott elnyomni egy mosolyt. Sam élénkpiros pólót viselt, amelynek tűzoltókocsi díszelgett a hátulján, tengerészkék kordnadrágot és menő, piros tornacipőt. Torka szakadtából énekelt, az anyja elnevette magát és integetett neki, hogy szálljon már be. A hátsó ülésre mászott be, mert elöl a nővére ült, ölében a táskával. Amikor az iskolához értek – pár kocsival mögöttük Peterrel –, Fernanda segített kiszállni a lányának. Peter el nem tudta képzelni, mi lehet a szatyorban, amit Ashley alig bírt felvonszolni a lépcsőn. És mint egy kis viháncoló kutyakölyök, Sam is bement a nővére után, de az ajtóból még visszafordult, és vigyorogva csókokat dobált az anyjának, aki egy darabig még az iskola előtt ácsorgott. Ő is puszikat küldött és integetett, majd viszszaült a kombiba. De addig nem indult el, amíg mindkét gyereket el nem nyelte az épület. Aztán Laurel Village-be ment bevásárolni, hosszasan tologatta a bevásárlókocsit, elolvasott minden címkét, ellenőrizte a szavatosságot, mielőtt bármit is a kocsijába tett volna. Rengeteg gyerekeknek való ételt – müzlit, sutit, rágcsálnivalót – vett, és hat szelet marhahúst. Megtorpant a virágospult előtt, elgyönyörködött a virágokban, úgy tűnt, venni akarna belőlük, de aztán szomorú kifejezéssel az arcán továbbment. Peter az autóban maradhatott volna, de úgy döntött, követi a nőt, hátha így jobban megismeri. És amit látott, lenyűgözte. Az ő szemében Fernanda testesítette meg a tökéletes anyát. Szemlátomást minden, amit tett, gondolt, vagy vásárolt, a gyerekeinek és a gyerekeiről szólt. Beállt mögé a pénztársorba. A nő felkapott egy képes magazint, átpörgette, aztán visszatette. Peternek az is tetszett, hogy olyan egyszerű a ruházata. Egy percig sem gondolta volna senki, hogy a férje félmilliárdot hagyott rá. Fernanda aznap rózsaszín pólót, farmernadrágot és klumpát viselt; gyereklánynak hatott ebben az öltözék-

142

ben. És sorban állás közben egyszer csak megfordult, és váratlanul Peterre mosolygott. A férfi kifogástalan látványt nyújtott az új, legombolható gallérú, kék ingében, khaki nadrágjában és mokaszinjában. Fernanda a hozzá hasonló kinézetű férfiak közt nőtt fel, és az idegen akár Allan barátja is lehetett volna. Magas volt, jóképű és szőke. De Peter – miután módjában állt minden hozzáférhetőt elolvasni róla – tudta, hogy alig hat hónappal fiatalabb, mint az asszony. Vagyis gyakorlatilag egykorúak. Mindketten jó iskolákat végeztek. A nő a Stanfordra járt, ő a Duke-ra. Ő továbbtanult, a nő férjhez ment. És még a gyerekeik is hasonló korúak voltak. Sam hatéves volt, Isabelle és Heather nyolc, illetve kilenc. A nő kissé emlékeztetett Janetre, de sokkal csinosabb volt, ő pedig – holott ennek nem volt tudatában – kiköpött olyan volt, mint Allan, szőke kiadásban. Fernandának ez azonnal feltűnt, amikor visszatette a helyére a magazint, és megakadt a tekintete a férfin. És amikor elejtett – ahelyett, hogy a gumiszalagra tette volna – egy tekercs papírtörlőt, a férfi készségesen felvette és visszaadta. – Köszönöm – mondta a nő kedvesen, és Peter kiszúrta a jegygyűrűjét. Még mindig hordja; ez is kedves gesztus tőle. Fernanda úgy tetszett neki, ahogy volt; és hallgatta, amint a nő a pénztárossal cseveg, akivel szemlátomást jó barátságban voltak. Fernanda elmondta, hogy a gyerekek körül minden rendben, és hogy Will Sporttáborba megy. Peternek ez azonnal eszébe juttatta a megbízatását, és elgondolkodott, vajon mikor megy táborozni a kölyök. Mert ha, tegyük fel júliusban, az azt jelenti, hogy Waters és a haverjai maximum két gyereket tudnak elkapni. És ha erre gondolt, máris rosszul érezte magát. Fernanda nyilvánvalóan olyan rendes ember volt, oly hűséges volt a férjéhez, és olyannyira rajongott a gyerekeiért, hogy ha valaki, ő aztán végképp nem érdemelte meg, hogy ilyen gyalázatos dolgot műveljenek vele. Százmillió dollárt kérnének cserébe azért, hogy megtarthassa mindazt, amije van és amit szeret.

143

Mázsás súlyként nehezedett vállára a gondolat, amint nézte, hogy az asszony hazafelé menet figyelmen kívül hagy két piros lámpát és egy stoptáblát a California Streeten. Égnek állt az ember haja attól, ahogy vezetett. Peter eltűnődött, vajon mi járhat az asszony fejében, miközben áthajt a tiloson. De amit a hazaérkezéskor tapasztalt, még inkább meglepte. Házvezetőnő, vagy legalábbis bejárónő felbukkanására számított, aki segít kipakolni. Ehelyett Fernanda nyitotta ki a bejárati ajtót, és nyitva hagyta, amíg minden zacskót, egyiket a másik után, saját kezűleg be nem vitt a házba. A személyzet szabadnapos lehet, döntötte el magában Peter. Ezt követően, nagyjából délig, az asszony nem mutatkozott. Egyszer kijött ugyan valamiért, amit a kocsiban felejtett, és ismét elejtette a papírtörlőt, de ez alkalommal Peter nem ugrott, hogy visszaadja neki, ahogy a boltban tette. Nem mozdult. Nem akarta, hogy a nő észrevegye. De mindent megfigyelt. Fernanda kissé ziláltnak tűnt, amikor három óra tájban kirobogott a házból, kocsiba vágta magát és fergeteges sebességgel az iskola felé vette az irányt. Nem sokon múlott, hogy össze nem ütközött egy busszal. Az alapján, amit aznap látott, Peter biztonsággal állíthatta, hogy a nő kész istencsapása a többi közlekedőre nézve. Túl gyorsan vezetett, áthajtott a tiloson, indexelés nélkül sávot váltott, és kevés híján két, zebrán áthaladó gyalogost is elütött az útjába kerülő kereszteződésekben. A nő szemlátomást mindebből semmit nem vett észre, csikorgó gumikkal fékezett le két kisebbik gyereke iskolája előtt. Ashley már az épület előtt ácsorgott, együtt csacsogott-vihogott a barátnőivel, és öt percre rá, egy irgalmatlan nagy papírrepülőbe kapaszkodva Sam is megjelent. Fülig ért a szája, amikor megölelte az anyját. Peter csak nézte őket, és sírni támadt kedve. Nem amiatt, amit ő, Waters és a cimborái elkövetni készültek, hanem mert hiányoztak a gyerekei. Hirtelen rádöbbent, hogy az ő élete is ilyen lehetett volna. Ha nem ront el mindent, még most is Janet és a lányok

144

mellett élhetné a mindennapjait. És akkor lennének gyerekei, akik magukhoz ölelik. Lenne felesége... majdnem olyan szép, mint ez a kis szőke szépség. A magányosság érzete a lelkébe mart, ha arra gondolt, hogy mindez neki egyszer már megadatott, de esélye sincs rá, hogy visszaszerezze. Hazafelé megálltak egy háztartási boltnál, ahol Fernanda villanykörtéket és új seprűt vásárolt, valamint egy szendvicsdobozt, aminek Sam még hasznát veheti a napköziben. Kitette a ház előtt a kisfiút, mondott valamit Willnek, aki kijött az öccséért, aztán balettórára vitte Ashleyt. És még aznap délután, miután hazavitte a kislányt, elment Will egy másik meccsére. Úgy tűnt, az élete a gyerekei körül forog. Egész héten nem ment sehová, csak iskolába vitte a gyerekeket, Ashleyt balettra, és elment Will meccseire. Ezenkívül semmi mást nem csinált. És Peter, amikor jelentett Addisonnak, azt is megemlítette, hogy az asszony nem tart személyzetet. Ami meglepő, az ő anyagi körülményei között. – Mit számít az? – kérdezte bosszúsan Addison. – Talán zsugori. – Vagy nincs rá pénze – mondta Peter, és ez még inkább felkeltette a kíváncsiságát a nő iránt. Fernanda megfontolt embernek tűnt, és amikor egyedül volt, minden mozdulatából szomorúság áradt. De ha a gyerekeivel volt, mosolygott, nevetgélt, és gyakran magához ölelte őket. És Peter azt is látta, hogy minden este a hálószobája ablakában állva sírdogál. Ilyenkor legszívesebben magához szorította volna, ahogy Fernanda szokta a gyerekeit. Az asszonynak szüksége lett volna a szerető ölelésre, de nem volt, aki megtegye. – Senki nem tud félmilliárdot elkölteni egy év alatt – mondta erre Phillip. Nem aggasztotta a dolog. – Nem, de azt biztosra veheted, hogy rossz befektetésekkel ennél jóval többet is veszíteni lehet, különösen, ha mélyrepülésbe kezd a piac. – Ha valaki, akkor Phillip ezt jól tudta. De amennyit ő vesztett, az csak aprópénz Allan Barnes vagyonához képest.

145

– Sehol nem olvastam, hogy Barnes cégei bajba kerültek volna. Higgy nekem, Morgan, van ezeknek pénzük. Barnesnak legalábbis volt, így a nőnek is kell legyen. Talán csak nem szeret költekezni. Folytatod a megfigyelést? – kérdezte Addison. Elégedett volt a dolgok jelenlegi állásával. Peter gyorsan megszervezte a csapatot, és azt mondta, hétvégén Tahoe-ba utazik, hogy rejtekhelyet keressen. Ki akart bérelni egy kisebb házat, nem túl sűrűn lakott övezetben, ahol ők és a gyerekek ellehetnek, amíg az anyjuk ki nem fizeti értük a váltságdíjat. Addison számára mindez csupán üzlet volt. Személyes, vagy érzelmi okok nem befolyásolták. Peternél már az érzelmek is belejátszottak a dologba, miután látta, hogy a nő hozza-viszi, folyamatosan ölelgeti és puszilgatja a gyerekeit. A könnyeiről már nem is beszélve, amelyeket éjszakánként, a hálószoba ablakában állva sírt el. – Folytatom, persze – mondta kissé feszülten. – Bár semmi mást nem csinál, csak a kölyköket fuvarozza és áthajt a piroson. – Remek. Remélem, egyiket sem nyírja ki, mielőtt elkapnánk őket. Iszik? – Nem hiszem. Nem látszik rajta. Szerintem inkább zaklatott, vagy másutt járnak a gondolatai. – Előző nap is látta, hogy a nő kevés híján elcsapott egy idős aszszonyt az egyik kereszteződésben. Mindenki veszett dudálásba kezdett, Fernanda kiugrott a kocsiból és elnézést kért, és Peter látta, hogy közben sír. Megőrült a nőtől. Semmi másra nem tudott gondolni, kizárólag őrá, és nemcsak azért, amit ellene terveztek, hanem azért, amit mondani szeretett volna neki, ha a közelébe kerülhet. Ha nem ez lett volna a felállás, szívesen megismerkedett volna vele. Ha nem ilyenek a körülmények. Peter szemében Fernanda testesítette meg az ideális nőt. Látta, hogyan bánik a gyerekeivel, és egyre jobban csodálta ezért. A szíve mélyén örült, hogy nap, mint nap láthatja, és eltűnődött, hogyan nézhetett ki, amikor Barnes elvette. És amikor Fernandát fiatal lányként képzelte maga elé, úgy érezte, menten eszét veszti.

146

Miért nem akkor találkoztak? Miért ilyen kegyetlen az élet? Miközben ő csupán annyit ért el, hogy romba döntötte a saját és a volt felesége életét, Fernanda hozzáment egy szerencsés fickóhoz és családot alapított. És hihetetlenül gyönyörű volt. És elég volt megpillantania Samet, a fiúcska azonnal belopta magát a szívébe. Ashley maga volt az életre kelt szépség. És Will olyan fiú volt, akit minden apa a sajátjának kívánna. Bármit tett is Allan Barnes, bárhogy szerzett is nevet magának az üzleti életben, az biztos, hogy tökéletes családot mondhatott magáénak. Peter kukkolónak érezte magát, miközben az asszonyt figyelte, és amikor este visszament a szállodába, azon kapta magát, hogy róla álmodozik, és alig várta, hogy reggel visszamehessen és újra láthassa. A nő régi barátságok és elveszített szerelmek szellemeként kísértett a gondolataiban. Valójában egy letűnt életre emlékeztette. Arra a világra, amelynek mindig részese szeretett volna lenni, és kis időre meg is adatott neki; de valahányszor Fernandára nézett, eszébe jutott, milyen életet, milyen lehetőségeket játszott el. Fernanda testesítette meg mindazt, amit Peter valaha is akart, és amit már soha többé nem szerezhet meg. Szombaton nagyon nem szívesen adta át a megfigyelést Carlton Watersnek. De otthagyta neki a Fordot, ő maga a furgonnal indult el Tahoe-ba. Az internetről letöltötte a kiadó házak címét. Nem akart közvetítőn keresztül házat bérelni. Bár mindaddig ez sem jelentett volna gondot, amíg az ügynökség alkalmazottai össze nem találkoznak Carllal és a cimboráival. De Peter még akkor is mondhatta volna, hogy valakik betörtek a bérleménybe, amíg ő San Franciscóban tartózkodott. Gondosan ügyeltek rá, hogy a kapcsolatukra ne derüljön fény, és mind ez idáig rendben is mentek a dolgok. Modestóban – Starkot és Free-t leszámítva – senki nem sejtette, hogy Waters a városba ment. És takarodóra különben is visszaért. Ami azt jelentette, hogy este hat után senki nem figyelte volna Fernandát, mert Peter előreláthatólag csak

147

tíz óra körült ért vissza Tahoe-ból. De ha az asszony nem változtat szokott programján, addigra már rég otthon lesz a gyerekeivel együtt. Ha késő este el is ment hazulról, csakis Will vagy Ashley barátainak otthonáig autózott, hogy hazavigye a gyerekeket egy-egy buli után. Nem szerette, ha Will éjszaka vezet, bár a fia rendszeresen felhívta rá a figyelmét, hogy az ő vezetési stílusa jóval kiegyensúlyozottabb. Ezt Peter is megerősíthette volna. Mindazok alapján, amit látott, megállapította, hogy a nő kész veszedelem a többi autósra nézve. – Mit tervez mára a mi kis madarunk? – kérdezte Carl, amikor átvette Petertől a kocsikulcsokat. Baseballsapka volt rajta, ami árnyékolta az arcát. Elváltoztatta a külsejét, napszemüveget vett fel. Peter a saját ruháit viselte, amikor követte a nőt, és ha túl sokan jártak az utcán, tett pár kört a háztömb körül, mielőtt leparkolt volna. Úgy gondolta, eddig senki nem szúrta ki, Fernanda legalábbis biztosan nem. – Valószínűleg elviszi valamilyen meccsre a nagyobbik fiút, talán Marinba. Vagy balettra a kislányt. A kiskrapekot mindig mindenhova magával hurcolja. Általában nem sokat mozgolódnak, gondolom, e hétvégén sem lesz másként. – Noha gyönyörű szép volt az idő. Fernanda nem sokat mozdult ki otthonról. Gyakorlatilag soha nem ment sehova. – Jól figyeld meg magadnak a kölyköket. A nő szinte minden idejét velük tölti, és a kicsit egy percre sem hagyja magára. – Peter úgy érezte, mintha elárulta volna a családot. Waters biccentett. Nem állt szándékában összebarátkozni Barnesékkal. Számára ez csak megfigyelői munka volt, semmi több. Üzlet. Peter számára azonban már szenvedéllyé vált. De Carlton Waters ezt nem tudhatta. Elvette a kulcsokat, beült a Fordba, és a Morgan által megadott címre hajtott. És azon a napfényes májusi napon, délelőtt tíz óra tájban, Peter elindult Tahoe-ba. Egész úton Fernanda körül forogtak a gondolatai, azon tűnődött, mi lenne, ha ő most kiszállna az ügyből. Pofonegyszerű: Addison megöletné a lányait, és nem

148

sokkal később őt, Petert is. Ha feladná magát – csak hogy időt nyerjen, vagy meghiúsítsa a tervet –, Addison a börtönben tetetné el láb alól. Ennyire egyszerű ez. Nincs visszaút. Csak előre menekülhet. És mire elérte Truckee-t, Waters már a nőt követte Marinba, Will lacrosse-meccsére. Addigra már mind a három gyereket látta, és a nő is pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Átlagos, külvárosi háziasszony; az ilyenek soha nem hozták lázba. Az ő szemében ez a nő csupán áldozat volt, egy jól jövedelmező munka áldozata, semmi több. Peter azonban földre szállt angyalnak látta Fernandát. Waters nem tudta értékelni, amit látott. Ő legfeljebb egy dögös pipiről állította volna, hogy „jó nő“. Ha megkérdezik, Fernandáról is azt mondta volna, hogy csinoska, de olyan... semmilyen. Feltűnt neki, hogy az asszony nem sminkeli magát. Akkor legalábbis nem, amikor a gyerekeivel van. És Fernanda a férje halála óta valóban nem vette elő a sminkkészletét. Ez már nem számított. Ahogy az elegáns ruhák, a magas sarkú cipők és az Allantől kapott ékszerek is jelentőségüket vesztették. Az ékszerek egy részét már eladta, a többi a széfben pihent január óta. Ahhoz, amit csinált, amilyen életet élt, felesleges lett volna felcicomáznia magát. Amikor odatalált a listán szereplő első címre, Peter látta, hogy a házat három oldalról is épületek veszik körül. A szomszédok alig karnyújtásnyira voltak; vagyis a hely nem felelt meg a kívánalmaiknak. A következő négy házzal is ez volt a probléma. A hatodikat ésszerűtlenül magas áron akarták bérbe adni. A következő négy, különböző okokból, de szintén hagyott kívánnivalót maga után. Ám az utolsó, Peter nagy megkönnyebbülésére, minden szempontból megfelelt. Gazos-kátyús, széles, de nagyon hosszú kocsiút vezetett a bejáratig, és a ház nem is annyira ház volt, mint rozzant viskó; az ablaküvegek annyira elszürkültek, hogy nem lehetett belátni rajtuk, ami újfent csak az épület előnyeit növelte. A házban volt négy hálószoba, egy jobb napokat látott, de üzemképes konyha, és egy hatalmas nappali kandallóval, amelybe

149

– ha Peter jól látta – még életet lehetett csiholni. És a ház mögött csupasz sziklafal magasodott. A tulajdonos, aki beengedte, elmondta, hogy mar régóta senki nem lakja a házat. A fiai éltek itt egy darabig, de már évekkel korábban elköltöztek; ő csak befektetésként tartotta meg a házat. Úgy döntött, hogy kiadja, mert a lánya sem akart ide költözni. Mindkét fia Arizonában élt, ő pedig úgy tervezte, hogy a lányánál, Coloradóban tölti a nyarat. Peter azt mondta, fél évre venné ki bérleményt, és megkérdezte az öreget, nem bánja-e, ha kicsit kipofozza a helyet, befüvesíti az udvart, mert mint utalt rá – az üzletfeleit akarja itt fogadni. A tulaj repesett a boldogságtól. Hinni sem mert a szerencséjében, hogy ilyen bérlőt kapott ki magának. Peter az áron sem vitatkozott. Aláírta a bérleti szerződést, letette a kauciót, három hónapot előre kifizetett, és délután négykor már hazafelé robogott, amikor Carlton Waters felhívta a mobilján. – Baj van? – kérdezte Peter aggódva. El nem tudta képzelni, mi történhetett. Kiszúrták volna Waterst? Netalántán összetűzésbe keveredett a nővel, vagy a gyerekekkel? – A madárkánknak kutya baja. A hülye fia hülye meccsét nézi. Nem az a kimondott örökmozgó, nem igaz? És valamelyik kölyök mindig ott van mellette. – Ami kissé megnehezíti a dolgukat, de nem annyira, hogy nehézséget okozzon. A nő túl kicsi és túl gyenge; bármikor el tudnak bánni vele. – Azért hívlak, mert eszembe jutott valami. Ki fogja beszerezni a harci eszközöket? Peter pár másodpercig értetlenül pislogott, mire felfogta, miről van szó. – Gondolom, te. Semmi biztosat nem mondhatok, amíg Addi... addig amíg a „főnököt“ meg nem kérdezem. De szerintem nem akar részt venni a beszerzésben, nehogy hozzá vezessenek el a szálak. Meg tudod oldani? – Tudta, hogy Phillipnek fél másodpercébe sem kerülne felfegyverezni őket. De azzal is tisztában volt, Addison nem akarja, hogy a neve bármilyen összefüggésben is kapcsolatba hozható legyen az üggyel.

150

– Ha nagyon muszáj. Automata kell – szögezte le Waters ellentmondást nem tűrően. – Olyan géppuskaszerűség? – kérdezte döbbenten Peter. – Minek? – A gyerekeknél nem lesz fegyver. A nőnél sem. És ha nem szúrják el, a rendőrökkel – akik általában magukkal szokták hordani a pisztolyukat – sem fognak összetűzésbe keveredni. – Mert általában jelentősen leegyszerűsíti a dolgokat – vakkantotta Waters. Peter bólintott. Addison profikat akart... hát megkapta. – Akkor ezt rád bízom – mondta erőtlen hangon. Aztán beszámolt róla, milyen „rejtekhelyet” talált. Waters egyetértett vele. Eszményibb helyet álmodni sem lehetett volna. Minden készen állt. Már csak azt kellett eldönteniük, július mely napján lendüljenek akcióba. És akkor lecsapnak...! Első hallásra ez roppant egyszerűnek tűnt, de amikor bontotta a hívást, Peter a már-már ismerős szorítást érezte a gyomra tájékán. Néha úgy érezte, a lelkiismerete tiltakozik ily módon. Fernandát egyik balettóráról a másik meccsre követni, az egy dolog. Automata fegyvereket használni, elrabolni tőle a gyerekeit, és az életükért cserébe váltságdíjat követelni... az meg egy másik dolog. Peter nagyon is tisztában volt a különbséggel.

11. JÚNIUS ELSŐ HETÉBEN, AZ UTOLSÓ TANÍTÁSI NAPON Fernanda azt sem tudta, hova kapjon. Ashleynek és Samnek is fellépése volt az iskolában. Utána segíteni kellett nekik hazavinni valamennyi felszerelésüket és tankönyvüket. Will baseballcsapatának újrajátszó mérkőzése volt, még aznap este lacrosse-meccs, amit Fernanda kénytelen volt kihagyni, ha látni akarta Ashley balettelőadását. Úgy érezte magát, mint egy laboratóriumi patkány, egész nap egyik gyerektől a másikig ro-

151

hangált. És ahogy máskor, úgy most sem volt segítsége. Nem mintha Allan segítség lett volna, ha még életben van. De januárig dolgozott náluk egy dada, akire az alapvető dolgokban azért számíthatott. Mostanra azonban nem volt kihez fordulnia. Családja nem volt, másmás okokból ugyan, de még a legközelebbi barátaival is elveszítette a kapcsolatot, és most döbbent rá, hogy voltaképp minden tekintetben Allantől függött. De ő elment, és neki senkije nem maradt, csak a gyerekei. Ahhoz túlságosan kínosak voltak a körülményeik, hogy most vegye fel ismét a kapcsolatot a régi barátokkal. Olyan volt, mintha egy lakatlan szigeten élne a gyerekeivel. Tökéletesen elszigeteltnek érezte magát. Peter addigra már kétszer is beszélt vele, először a szupermarketban, mindjárt a legelső napon, másodszor egy könyvesboltban, amikor is Fernanda rápillantott és elmosolyodott; furcsán ismerősnek találta az idegent. Elejtette a kezében tartott könyveket, és Peter könnyed mosollyal nyújtotta át azokat neki. Utána már csak biztos távolból figyelte a nőt. Egyszer felült a lelátóra a Presidióban, de jóval Fernanda háta mögé, így az asszony nem vehette észre. Peter egy pillanatra sem vette le a tekintetét róla. Feltűnt neki, hogy Fernanda már nem sírdogál a hálószobaablakban. Néha elálldogált még ott, üres pillantással figyelte az utcát, mintha várna valakit. Peter ilyen estéken úgy érezte, mintha egyenesen belelátna az asszony lelkébe. Talán még azt is meg tudta volna mondani, mi jár ilyenkor a fejében. Valószínűleg Allanről ábrándozott. Peter úgy gondolta, Barnes roppant szerencsés fickó volt, hogy ilyen felesége lehetett, és eltűnődött, vajon Barnes is tisztában volt-e ezzel. Mert az emberek néha nem becsülik meg, amijük van. Ő viszont a nő minden megnyilvánulását értékelni tudta, tetszett neki, ahogy hozza-viszi a gyerekeit, ahogy magához öleli őket. Pontosan olyan anya volt, amilyet Peter is akart volna magának, ahelyett az alkoholista rémálom helyett, aki neki kijutott, és aki nem szerette, nem akarta és

152

végül sorsára hagyta. És szorult helyzetében még a mostohaapja is elfordult tőle. Fernanda gyerekei azonban nem ismerték a magára hagyottságot és a szeretetlenséget. Peter szinte már féltékeny volt rájuk. És amikor aznap este meglátta a nőt, semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy mennyire szeretné megölelni, megnyugtatni; de közben azt is tudta, hogy erre sosem kerülhet sor. Mert őt arra fogadták fel, hogy megfigyelés alatt tartsa az asszonyt, még több félelmet és fájdalmat okozzon neki; és ha nem teszi, a megbízója megöli a gyerekeit. Volt némi irónia a helyzetben. Ha meg akarja menteni a saját gyerekei életét, veszélybe kell sodornia mások gyerekéit, válogatott kínzásoknak kitennie a nőt, akit egyre inkább csodált, és aki erős – keserédes, néha már zavarba ejtő – érzéseket váltott ki belőle. Valahányszor megpillantotta, vágyakozás lett úrrá rajta. Ashley balettelőadásának estéjén is követte, közvetlenül mögötte parkolt le a virágüzlet előtt, ahol Fernanda csokrot rendelt, hosszú szárú, rózsaszín rózsából. Vett egy másikat Ashley tanárnőjének, és a két csokorral egyensúlyozva lépett ki a boltból. Ashley már a balettiskolában volt. Sam pedig Will meccsén ült; Will egyik barátjának volt egy Samhez hasonló korú öccse, és az édesanyjuk felajánlotta, hogy magukkal viszik a kisfiút is. Sam ugyanis épp aznap délután jelentette be, hogy a balett lányoknak való. Ahogy Peter nézte, hogy mindenki indul a dolgára, átfutott a fején a gondolat, hogy ha Waters és a cimborái aznap akarnának lecsapni, ha Ashleyt nem is, a két fiút könnyedén elkaphatnák. Waters addigra már beszerezte a gépfegyvereket, Jim Free egyik barátján keresztül. A férfi, akitől megvették, Los Angelesből küldte át a fegyvereket, golftáskásba csomagolva, Greyhound buszon, poggyászként feladva. A táskák rendben megérkeztek, nyilvánvaló volt, hogy senki nem vizsgálta át a tartalmukat. Peter tetőtől talpig reszketett, amikor értük ment. És miután átvette, a kocsi csomagtartójába zárta a táskát. Nem merte megkockáz-

153

tatni, hogy felvigye a szállodai szobájába. A rendőrségnek elméletileg jogában állt bármikor átkutatnia a szálláshelyét, előzetes figyelmeztetés vagy házkutatási parancs nélkül, és a nevelőtisztje is akkor nézhetett volna be hozzá, amikor csak kedve tartotta; bár erre kevés volt az esély. A tiszt nyugodt volt Peter felől, különösen most, hogy már munkát is talált magának. De nem volt semmi értelme kockáztatni. Eddig nagyszerűen haladtak a dolgok. Peter a balettintézet előtt várt Fernandára és Ashleyre, és látta, hogy a kislány arca ragyog, amint magához öleli a rózsaszín rózsák csokrát. Fernandán látszott, hogy végtelenül büszke a lányára. Az előadás után találkoztak Willel és Sammel, és megünnepelendő az estét, beültek a Mel's Dinerbe a Lombard Streeten. Amint elfoglalták az asztalukat, Peter is becsusszant az egyik sarokbokszba, és egy csésze kávét rendelt magának. Olyan közel ült hozzájuk, hogy akár meg is érinthette volna őket. Amikor Fernanda elsétált mellette, a parfümje illatát is érezte. Az asszony khaki színű szoknyát, fehér, V kivágású kasmírpulóvert és – amióta Peter ismerte – most először magas sarkú cipőt viselt. A haját leengedte, kirúzsozta az ajkát; nagyon csinos volt, és nagyon boldog. Ashley is ki volt sminkelve, és még az a balettruha volt rajta, amit a fellépésen viselt. Will a lacrosse-mezében feszített. Sam részletesen elmesélte a meccset. A bátyja csapata győzött, és aznap korábban a baseballcsapat is megnyerte az újrajátszást. Volt mit megünnepelniük akkor este, és Peter szomorúnak, magányosnak érezte magát, miközben nézte őket. Tudott a készülő eseményekről. És már előre fájt a szíve Fernandáért. Ahogy figyelte a családot, kísértetnek érezte magát. Aki látja a jövőt, tudja, milyen szívfájdító dolgok következnek, de aki semmit nem tehet, hogy ezeket megakadályozza. Ha meg akarta menteni a saját gyerekei életét, lakatot kellett tenni a szájára és elhallgattatni a lelkiismeretét. A június hátralévő részében a család jószerivel el sem hagyta a házat. Csak a gyerekek barátai látogatták őket.

154

Fernanda párszor Samet vitte ide-oda, és vásárolni ment Ashleyvel, hogy a Tahoe-ba szükséges dolgokat beszerezzék. Egyszer egyedül indult el vásárolgatni, szórakozásképpen, de csak egy árva szandált tudott felmutatni, amikor hazaért. Még januárban megígérte Jack Watermannek, hogy a minimumra, vagy legalábbis közel a minimumra csökkenti a kiadásokat. A férfi meghívta őt és a gyerekeket Napába arra a hétvégére, amelyre az Emlékezés napja esett, de nem tudtak elmenni, mert Willnek akkor lacrosse-meccse volt, és az anyja maga akarta a helyszínre és visszafuvarozni. Nem szerette volna, ha Will egyedül megy ki autóval Marinba, épp egy ünnepi hétvégén. Jack, „esőnapként" felajánlotta a július 4-ei hétvégét; Will akkorra már a táborban, Ashley Tahoe-ban lesz. De Fernanda azt mondta, hogy ő és Sam szívesen elmennek, és Jack megígérte, hogy magával viszi őket az egyik barátja által szervezett július 4-ei piknikre. Fernanda és Sam alig várta már a kirándulást. És Jack is; jobban, mint azt Fernanda képzelte volna. Az ő szemében a kapcsolatuk ártatlan barátság volt, ahogy régebben is. De megváltoztak a dolgok, és velük együtt Waterman érzései is. Ha jól tudta, Fernanda nem találkozgat senkivel. Ashley nem állta meg megjegyzés nélkül, amikor tudomást szerzett a meghívásról. Kerek perec közölte, hogy Jack odavan az anyjáért. – Miket beszélsz, Ash?! Jack csupán egy régi barát. Ne ízléstelenkedj! Ashley kifejtette, és nem lehetett eltántorítani tőle, hogy márpedig Jack Waterman igenis szerelmes Fernandába. – Igaz ez, anya? – nézett föl érdeklődve a palacsintájából Sam. – Dehogy, kicsim. Jack apa barátja volt. – Mintha ez bármit is jelentene. Ráadásul apa már elment. – Na és? Mit számít az? – kommentálta Ashley; és elcsent egy falatot Sam palacsintájából, mire a kisfiú a szalvétájával kezdte püfölni. – És akkor hozzámész feleségül, anya? – pislogott szomorúan Sam.

155

– Dehogy megyek! – vágta rá talpig zavarban Fernanda. – Senkihez nem megyek feleségül. Még mindig apát szeretem. – Akkor jó – mondta a fiúcska elégedetten, és hatalmas adag palacsintát tömött a szájába; a szirup a pólójára csöpögött. Június utolsó hetében Fernanda szinte ki sem lépett a házból. Minden idejét lekötötte a csomagolás. Össze kellett szedni és bepakolni Will lacrosse-felszerelését, ahogy azokat a holmikat is, amiket Ashley magával szándékozott vinni Tahoe-ba. Nem akart vége szakadni a ruhaáradatnak. Úgy tűnt, valahányszor becsomagol valamit, a gyerekek előveszik, és abban parádéznak. Hétvégére minden ruhájuk koszos volt ismét, és Fernanda kezdhette elölről az egészet. Ashley valamennyi ruháját végigpróbálta, és az anyja ruhatárának felét is kölcsönkérte. És Sam váratlanul bejelentette, hogy nem akar napközibe menni. – Ugyan már, kicsim! Nagyon fogod szeretni! – győzködte Fernanda, miközben újabb adag mosnivalót tömködött a gépbe. Egyszer csak Ashley tipegett be a mosókonyhába, az anyja magas sarkújában és pulóverében. – Veszed le azonnal! – dörrent rá Fernanda. Közben Sam eloldalgott, viszont megjelent Will, hogy megkérdezze, az anyja a stoplisait is bepakolta-e, mert azokra szüksége lesz az edzéseken. – Ha valamelyikőtök is hozzá merészel nyúlni a holmikhoz, amiket egyszer már összekészítettem...! Komolyan mondom, nem állok jót magamért! – Ashley megállapította magában, hogy az anyjának elmentek otthonról, Will pedig felszaladt az emeletre, hogy megkeresse a cipőit. Fernanda szörnyen feszült volt egész nap. Valójában szomorú lett attól, hogy mindketten elutaznak. A gyerekei fontosabbak voltak neki, mint valaha, ők jelentették egyedüli társaságát és szórakozását, és üres lesz a ház. ha csak ő és Sam lesznek otthon. Gyanította, hogy Sam is hasonlóképpen érez, és ezért is nem akar napközibe

156

menni. Újra és újra emlékeztette a július 4-ei hétvégére, a napai kirándulásra. Biztosra vette, hogy a kisfiú pompásan fogja érezni magát, ha most még nem is lelkesedik az ötletért. Hiányozni fog neki a nővére és a bátyja. Will három hétre megy el, Ashley kettőre. Ennyi idő egy örökkévalóságnak tűnt Sam és Fernanda szemében is. – Visszajönnek, mire észrevennéd, hogy elmentek – mondogatta Samnek. Ezzel legalább annyira saját magát próbálta megnyugtatni, mint a kisfiút. És odakint Peter is legalább ennyire szomorkodott. Hat napon belül le fognak csapni, és onnantól fogva még ennyire sem lehet részese az asszony életének. Talán, egyszer, valahol még összefutnak, és ha van egy kis szerencséje, Fernanda sosem fogja megtudni, milyen szerepe volt a borzalomban, amelynek rövidesen szenvedő alanya lesz. Peter arról álmodozott, hogy egy szép nap még véletlenül egymásba botlanak, vagy megint követheti a nőt, vagy egyszerűen csak megpillanthatja. Ekkor már teljes egy hónapja figyelte az asszony minden lépését. És Fernandának nem tűnt fel a dolog. A gyerekeknek sem. Bölcsem óvatosan járt el, ahogy hétvégenként Carl Waters is. Őt egyáltalán nem nyűgözte le Fernanda. Úgy gondolta, a nő végtelenül hétköznapi és unalmas életet él, és azon tűnődött, hogyan bírja ezt ép ésszel. Gyakorlatilag a négy fal között létezett, és ha mégis elment valahova, vitte magával a gyerekeit is. Peter épp ezt szerette benne a legjobban. – Én azt mondom, még hálás is lesz nekünk, ha egykét hétre megszabadítjuk a kölykeitől – közölte Waters valamelyik szombaton. – Hiheteden, hogy egy lépést sem tesz nélkülük. – Szerintem ez csodálatra méltó – jegyezte meg halkan Peter. Ő legalábbis csodálta érte az asszonyt, Waters a legkevésbé sem. – Nem csoda, hogy a férje meghalt. Csóringert biztos az unalom vitte el – morogta a bajsza alatt Carl. A megfigyelést tartotta a munka legunalmasabb részének, Peternek egyedül ez volt kedvére való.

157

– Lehet, hogy többet járt el hazulról, amíg meg nem özvegyült – vetette fel, de Waters csak a vállát vonogatta, átadta a kocsit, és indult az állomásra, hogy visszabuszozzon Modestóba. Nagyon nem bánta, hogy a megfigyelés a végéhez közeledik, és végre a tettek mezejére léphetnek. Alig várta már, hogy rátehesse a kezét a pénzére. Addison állta a szavát. Ő, Stark és Free is megkapta a maga százezrét. A biztonság kedvéért bőröndbe zárva, a modestói buszvégállomás értékmegőrző széfjébe rejtették a pénzt. Mielőtt Tahoe-ba indulnak, majd magukhoz veszik. Minden készen állt. Megkezdődött a visszaszámlálás. Eddig minden a tervek szerint haladt, és Peter biztosította Addisont, hogy ez a továbbiakban is így marad. Nem lesz gikszer, az ő oldalukról legalábbis biztosan nem. És az első probléma, amellyel váratlanul szembesülniük kellett, valóban nem az ő részükről, hanem Addison részéről jelentkezett. Az íróasztalánál ült, épp a titkárnőjének diktált, amikor két férfi sétált be az irodájába, felmutatták a jelvényüket, és közölték, hogy le van tartóztatva. A titkárnő sírva rohant ki a szobából, senki nem tett kísérletet rá, hogy megállítsa, miközben Phillip rezzenéstelen pillantással méregette az idegeneket. – Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam – húzta el végül a száját. Ha jól sejtette, a rajtaütésnek az amfetaminlaborjaihoz lehet köze; és ha így van, akkor most először bekövetkezett, hogy az illegális vállalkozásait kapcsolatba hozták a törvényes üzleteivel. A két férfi, aki még mindig a jelvényét felmutatva állt, hétköznapi inget és farmernadrágot viselt. Egyikük latin-amerikai, másikuk afro-amerikai ősökkel büszkélkedhetett, és Phillipnek fogalma sem volt róla, mit akarhatnak tőle. Amennyire ő tudta, a drogügyletek rendben mentek. Egyetlen szál sem vezethetett el hozzá, a vállalkozásokat vezető emberek megbízhatóak voltak. – Le van tartóztatva, Addison! – ismételte meg a latin-amerikai, mire Phillip Addison nevetésben tört ki.

158

– Most viccel? A Jóisten áldja már meg magukat... ugyan milyen váddal tudnának letartóztatni?! – Szemlátomást szórakoztatta a dolog. – Az átutalásaival nincs minden rendben. Bebizonyosodott, hogy óriási összegeket juttatott az állam határain túlra. Felmerült a pénzmosás gyanúja – magyarázta a latin-amerikai, és ő maga is kicsit nevetségesnek érezte magát. A társával együtt reggel óta megfigyelésre voltak kirendelve egy másik ügyben, és már nem volt idejük átöltözni, mielőtt ide küldték őket. Addisont nem hatotta meg a belépőjük, és mindketten kissé hülyén érezték magukat; nem bánták volna, ha hivatalosabb öltözékben mutatkozhatnak, ami esetleg megfélemlítené, de legalábbis tiszteletre késztetné Addisont. Phillip Addison a székében hátradőlve úgy mosolygott rájuk, ahogy a rossz magaviseletű gyerekekre szokás. – Biztosra veszem, hogy az ügyvédeim el tudják rendezni az ügyet, fölösleges engem letartóztatniuk. Megkínálhatom önöket egy csésze kávéval? – Köszönjük, nem kérünk – felelte a fekete bőrű ügynök. Egyikük sem túl régen kezdte a szakmát. És a nyomozást vezető különleges ügynök a szájukba rágta, hogy meg se próbálják alábecsülni Addisont, mert veszélyesebb, mint első pillantásra látszik. Ezt mindkét fiatal ügynök úgy értelmezte, hogy Addisont testőrök veszik körül és fel lesz fegyverezve, de ennek semmi nyomát nem látták. Phillip akkor döbbent rá, hogy nem a rendőrséggel, hanem az FBI-jal áll szemközt, amikor a fiatal latinamerikai ismertetni kezdte a jogait; bár nem mutatta, felettébb zavarónak találta ezt a tényt. A nyomozás vezetői időhúzásnak szánták a letartóztatást, és csupán remélni merték, hogy előrébb viszi a vizsgálatot. Hosszú ideje rajta tartották már a szemüket Addisonon. Érezték, hogy valami nem stimmel körülötte, de bizonyítani nem tudták, mégis úgy döntöttek, hogy kijátsszák a lapjaikat. – Ez csakis valami félreértés lehet, biztos úr... úgy értem... különleges ügynök úr... – Már maga a meg-

159

szólítás is olyan nevetségesnek tűnt; a rabló és pandúr közötti erőviszonyokat elevenítette fel. – Lehet, hogy az. Nekünk azonban be kell kísérnünk önt. Le van tartóztatva, Mr. Addison. Megbilincseljük, vagy hajlandó önként velünk jönni? – Phillip nem szándékozott bilincsbe verve kivonulni a saját irodájából. Felállt, dühös képet vágott, és már kicsit sem szórakoztatta a dolog. Bármilyen fiatalnak tűntek is, a két ügynök komolyan mondta, amit mondott. – Van fogalmuk róla, mit csinálnak? Felfogták, hogy pert akaszthatok a nyakukba jogtalan fogva tartásért és a személyiségi jogaimban való korlátozás miatt? – Phillip elsápadt a dühtől. Amennyire ő tudta, ezeknek itt semmi nem lehetett a kezükben, ami alapján letartóztathatnák. Bőven lett volna rá ok, de azokat ők nem ismerhették. – Mi csak a munkánkat végezzük, uram – mondta nagyon udvariasan a fekete bőrű, Price névre hallgató ügynök. – Akkor tehát velünk jön, uram? – Előbb beszélek az ügyvédemmel. – Addison tárcsázta a számot, közben a két ügynök az asztala előtt állva, türelmesen várakozott. Phillip vázolta a történteket. Az ügyvédje megígérte, hogy fél órán belül az FBI-központban lesz, és azt tanácsolta Addisonnak, hogy ne tanúsítson ellenállást, menjen az ügynökökkel. Az is körülbelül fél órát vesz igénybe, amíg San Mateóból a Citybe érnek; addig tartson ki. A letartóztatási parancsot a Főügyészség állította ki, és legfőbb vádpontként az adócsalást említették benne; nevetségesen kis összeg miatt. Ha valamire, Phillipnek erre végképp nem volt szüksége. – Három nap múlva Európába utazom! – közölte magából kikelve az ügynökökkel, akik kivezették az irodájából. A titkárnőjét mintha a föld nyelte volna el, de a kivonulásukat kísérő tekintetekből Phillip megállapíthatta, hogy a nő már mindenkinek beszámolt róla, mi történt. Hamuszürke arccal lépett ki az épületből. Amikor az FBI-központba értek, és bemutatták Rick Holmquist különleges ügynöknek, arca szürkesége ha-

160

lottfehérre váltott. Pénzmosás, adócsalás és államok közti illegális pénzmozgatás volt ellene a vád. Holott piti dolgok ahhoz képest, amit még elő tudtak volna ásni róla. Aztán befutott az ügyvédje, aki az együttműködés mellett tette le a voksát. Arra hivatkozva, hogy az Amerikai Egyesült Államok Főügyészsége adta ki az elfogatási parancsot, és hogy az FBI jogosult eljárni az ügyben. Phillip Addisonnak jogában állt tanácskozni az ügyvédjével, csakhogy a különterembe Holmquist különleges ügynök is követte őket, aki egyáltalán nem érezte jól magát ettől, és egy percig sem dőlt be Phillip Addisonnak. A dühkitörései, ártatlanságának folyamatos hangoztatása mondhatni lepergett róla. Igazság szerint Holmquistnak Phillip Addison úgy volt ellenszenves, ahogy volt; különösen azok után, amivel az embereit megfenyegette. Holmquist különleges ügynök hagyta, hogy ügyvéd és védence pár szót váltsanak egymással, aztán három órán keresztül faggatta Phillipet, és a válaszok cseppet sem elégítették ki. Már korábban aláírta a szükséges papírokat, és Phillip irodájának átvizsgálása folyamatban volt, miközben ők „beszélgettek". A házkutatási parancsot egy szövetségi bíró adta ki, a Főügyészség indítványozására. Alapos gyanú merült fel Addison cégei törvényességét illetően, és szinte biztosra vették, hogy a férfi pénzeket folyat át a vállalkozásain... mégpedig milliós nagyságrendben. Ahogy az már lenni szokott, most is egy fizetett informátor adta a tippet, csakhogy most nagyhal akadt a horogra. És amikor Phillip értesült róla, hogy akkor épp fél tucat FBI-ügynök kotorászik az irodájában, úgy érezte, menten feltépi az artériáit. – Csinálj már valamit! Ez egyszerűen felháborító! – üvöltött rá az ügyvédjére, aki csak a fejét ingatta, és próbálta elmagyarázni, hogy semmit nem tehet, mert a házkutatási parancs a legfelsőbb szintről érkezett, és ha egyszer már elkezdték, nem lehet leállítani. – Pénteken Európába utazom – közölte Addison, mint aki elvárja, hogy a nyomozás is szüneteljen, amíg ő nyaral.

161

– Majd meglátjuk, Mr. Addison mondta udvariasan Holmquist. Találkozott már ilyen emberekkel korábban is, kellemetlen frátereknek tartotta őket. És szívesen eljátszadozott velük. Szándékában állt erre a férfira is ráijeszteni, de, természetesen, csak azután, hogy őrizetbe vették. Tudta, bármekkora óvadékot állapítsanak is meg, lévén, hogy annyi a pénze, amennyi, Addison perceken belül szabad lesz ismét. De amíg az óvadékot ki nem szabják, jogában állt kérdéseket feltenni neki, és nem akarta elszalasztani a lehetőséget. A délután hátralévő részét Addison kihallgatásával töltötte. Ezután hivatalosan is őrizetbe vette, és közölte vele, túl késő van már, hogy bármelyik szövetségi bírót az óvadék miatt zaklassák. Addisonnak a börtönben kellett töltenie az éjszakát, és legkorábban másnap délelőtt kilenckor szabadulhatott, miután letették érte a pénzt. Phillip Addison tajtékzott, de az ügyvédje sem sokat tudott mit tenni az érdekében. Phillip még mindig nem értette pontosan, hogy alapjában véve mire is irányul a nyomozás. Követelésekről, letétekről és az összegekről faggatták, amelyek titokzatos módon eltűntek, miután elhagyták az államhatárt, különösen vonatkozott ez arra a számlájára, amelyet egy nevadai banknál más néven vezetett; az állam tudni akarta, miért nyitotta ezt a számlát, mire használja, és honnan származik a pénze. Addison annyit azonban már megállapíthatott, hogy nem a droglaborok miatt tartják bent. Azokhoz az ügyletekhez a Mexico City-beli, szintén nem a saját nevén nyilvántartott számlájáról érkezett a pénz, és a haszon különböző svájci bankszámlákon landolt. A vizsgálódás jelenleg adócsalás ügyében folyt. Holmquist ügynök azt mondta, az elmúlt néhány hónapban több mint tizenegymillió dollár jelent meg, majd tűnt el a nevadai számláról. Annyi már megállapítást nyert, hogy Phillip sem az alapösszeg, sem a kamatok után nem fizetett adót. Addison még akkor sem látszott aggódni, amikor éjszakára a cellájába kísérték, bár dühös pillantásokat vetett Holmquistre és az ügyvédjére is.

162

Holmquist ezek után azokkal az ügynökökkel beszélt, akik átkutatták Addison irodáját. Semmit nem találtak. A komputerfájlokat is átnézték, hátha terhelő adatokra bukkannak. Az anyagokat kinyomtatták és behozták a központba. Addison íróasztalát is kinyitották: egy töltött pisztolyt és szeméhes iratokat találtak benne, valamint négyszázezer dollár készpénzt. Ez felkeltette Holmquist érdeklődését. Egy átlagos üzletember nem tart ennyi pénzt a fiókjába zárva, főleg nem kápéban; és kiderült, hogy Addisonnak a pisztolyra sincs engedélye. Két kartondobozba pakolták, amit az asztalban még találtak, és a két dobozt az egyik ügynök most Ricknek akarta adni. – Mit csináljak vele? – nézett Rick az embereire. Egyikük azt mondta, úgy gondolták, talán ő is át akarja nézni, mi van benne. Rick már-már utasította őket, hogy tegyék a többi bizonyíték közé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és a dobozokat bevitte az irodájába. A pisztoly műanyag bűnjeles zacskóba került, ahogy a kis sajtcédulák, cetlik, feljegyzések mindegyike is külön-külön, átlátszó műanyag borítékba; maga sem tudta volna megmagyarázni miért, de Rick ezeket kezdte el olvasgatni. A jegyzetlapok némelyikén neveket és telefonszámokat látott, és feltűnt neki, hogy Peter Morgan neve kétszer is szerepel, két különböző telefonszámmal. Már a második doboz felénél tartott, amikor megtalálta az Allan Barnesról összeállított dossziét, amely az üzletember karrierjének utolsó három évét dolgozta fel, és olyan vastag volt, mint a San Franciscó-i telefonkönyv. Furcsa, hogy Addison épp egy ilyen anyagot őrizget, gondolta magában Holmquist, és félretette a mappát. Úgy döntött, erről is kifaggatja Addisont. Az anyagban több fényképet is talált Barnesról, amelyek régi magazinokban és napilapokban jelentek meg, és az egyiken a feleségével és a gyerekeivel volt látható. Egészen úgy tűnt, mintha Addisonnak Barnes lett volna a rögeszméje; vagy pedig irigysége tárgya. A többi anyag, amit a

163

dobozokban talált, érdektelennek bizonyult Rick számára. De a Főügyészség emberei talán még hasznukat vehetik. Álkulccsal nyitották ki az íróasztalt, és a két ügynök biztosította Ricket, hogy amikor elhagyták Addison irodáját, az asztal üres volt. Mindent elhoztak belőle, és mindent bizonyítékcímkével láttak el, még Addison mobilját is, amelyet előzőleg elfelejtett magával hozni. – Ha vannak eltárolva benne telefonszámok, ne felejtsétek el kiírni őket. – Már megtörtént – mosolygott rá az egyik ügynök. – És találtatok valami érdekeset? – Csak ugyanazokat a számokat, amiket az asztalában is. És amíg ezen dolgoztunk, egy Morgan nevű illető hívta, de amikor azt mondtam, hogy FBI, letette. – Az ügynök felnevetett, és Holmquist is. – Nem csodálom. – De a név szöget ütött a fejében. Morgan neve és a telefonszáma két helyre is fel volt írva a Phillip asztalából származó papírokon; vagyis olyasvalaki lehet, aki rendszeres kapcsolatban áll Addisonnal, ha már egyszer a mobiltelefonján keresi. Előfordulhat, hogy mindez semmit nem jelentett, de Holmquist ösztönei – mint már nemegyszer – működésbe léptek: olyan volt ez, mint valami görcs, ami valahonnan mélyről és korábban indul, de csak a végén rántja össze az izmot. Holmquist úgy érezte, ez a név még fontos lehet. Megragadt a fejében, és valamiért nem hagyta nyugodni. Már hét óra is elmúlt, amikor eljött az irodából. Phillip Addisont addigra már őrizetbe vették éjszakára. Az ügyvédje is hazament végre, bár előtte hosszasan nyaggatta őket, hogy most az egyszer tegyenek kivételt, és engedjék el az ügyfelét. Ilyen késői órán már csak néhány ügynök tartózkodott az épületben. Rick barátnője elutazott a városból, és hazafelé menet Rick úgy döntött, felhívja Ted Lee-t. A barátságuk arra az időre datálódott, amikor együtt végezték el a rendőrakadémiát, ezt követően pedig tizenöt évig dolgoztak egymás mellett. Rick mindig is az FBI-hoz akart kerülni, ahol har-

164

mincöt év volt a felvételi felső korhatár. Ő már betöltötte a harminchármat, amikor a felvételét kérte. Tizennégy éve dolgozott különleges ügynökként. Még hat évet kellett lehúznia, hogy ötvenhárom évesen, húsz év FBI-os szolgálati idő után nyugdíjba mehessen. Ted gyakran cukkolta azzal, hogy neki csak egy kell a harminc év szolgálati időhöz, és akkor ő már visszavonulhat, bár egyikük sem szándékozott ilyen korán a nyugdíjaztatását kérni. Mindketten szerették, amit csináltak, Ted talán jobban is, mint Rick. Holmquist feladatai végtelenül unalmasak tudtak lenni, és néha úgy érezte, belefullad a papírmunkába. Voltak napok, mint ez a mai is, amikor azt kívánta, bár még mindig a rendőrségen lenne Ted mellett. Szívből gyűlölte az Addisonhoz hasonló alakokat. Csak az idejét rabolták, a hazugságaik fele annyira sem voltak annyira meggyőzőek, mint ők azt hitték, és a viselkedésük felháborította. Ted első csengetésre felvette a mobilját, és elmosolyodott, amikor meghallotta Rick hangját. Tizennégy éve már, hogy hetente egyszer együtt ebédeltek vagy vacsoráztak. Ez volt a legjobb módja, hogy kapcsolatban maradjanak. – No, mi az? Unatkozol? – viccelődött Holmquist. – Gyorsan felkaptad. Semmi nem történik a belvárosban? – Csendes esténk van – ismerte el Ted. Néha jólestek az ilyen napok. És Jeff Stone, a társa, megbetegedett. – Feléd mi újság? – Ted feltette a lábát az asztalra. Az előző napi betörésről írta a jelentését. De ezenkívül nem volt más dolga, Rick eltalálta. Unatkozott. – Már megint olyan napom volt, amikor elgondolkozom, miért is léptem ki a rendőrségtől. Most jövök az irodából. Ma annyi papírt feldolgoztam, hogy egy nyomda is megirigyelhetné. Lekapcsoltunk egy igazi „nagyfiút", adócsalásért és pénzmosásért. Bicskanyitogatóan nagyképű a fickó. – Ismerhetem esetleg? Nálunk is fennakadt már egykét ilyen jómadár.

165

– De nem ilyen. Az ő ügyét bármikor becserélném nemi erőszakra, rablásra, vagy lövöldözésre. Lehet, hogy hallottad már a nevét. Phillip Addisonnak hívják, rengeteg vállalkozás tulajdonosa, elismert társasági ember. Vagy kétszáz cégben benne van a keze, és szerintem ezeken keresztül éri el, hogy ne kelljen adót fizetnie. – Szóval nagyhal – kommentálta Ted. Mindig meglepte, ha ilyen kaliberű alak horogra akadt, és jó érzés volt tudni, hogy néha még ők sem kerülhetik el a letartóztatást. Ez még náluk, a rendőrségen is előfordult. És mit csináltatok vele? Óvadék fejében elengedtétek? évődött Rickkel. Az efféle gyanúsítottaknak regimentnyi ügyvédje volt, de minimum is egy nagyon jó. Azok legtöbbjének, akiket Rick tartóztatott le, nem okozott gondot kicsengetni a pénzt, kivéve talán a fegyver- és drogcsempészeket, akik egyik államból a másikba szállították az árut. De az aktakukacoknak és az adócsalóknak mindig futotta óvadékra. – Hűvösön tölti az éjszakát. Mire befejeztük a „tereferét", már egy bíró sem volt elérhető, hogy kiszabja az óvadékot. – Rick Holmquist felnevetett, és Ted is elvigyorodott. Hízott a májuk a gondolatra, hogy egy Addison kaliberű gazembert sikerült legalább egy éjszakára rács mögé küldeni. – Peg a nővérénél van New Yorkban. Nincs kedved bekapni valamit? Túl fáradt vagyok, hogy főzőcskézzek magamnak – mondta Rick, és Ted az órájára pillantott. Gyerek volt még az idő, és a jelentés megírásán kívül semmi dolga nem akadt. Magával viszi a csipogóját és a mobilját. Ha nagyon akarják, el tudják érni, és akkor visszajön. Nyugodtan elmehet vacsorázni Rickkel. – Mi lenne, ha tíz perc múlva találkoznánk a Harry'sben? – javasolta a megszokott helyet. Évek óta ebbe az étterembe jártak. Kérnek egy csendes asztalt, ahogy mindig, valahol a hátsó traktusban, ahol zavartalanul beszélgethetnek. Részegek randalírozásától sem kellett tartaniuk. Ők ilyenkorra a bárba teszik át a székhelyüket.

166

Rick már ott volt, amikor Ted megérkezett, a bárpultnál ülve szopogatta a sörét. Megengedhette magának, már nem volt szolgálatban. Ted szinte soha nem ivott alkoholt. Minden agysejtjére szüksége volt, hogy rendesen tudja végezni a munkáját. – Pocsékul nézel ki – vigyorgott a barátjára, amikor észrevette. Valójában semmi gond nem volt Rickkel, csupán fáradtnak tűnt. Hosszú nap állt mögötte, Tedé épp csak elkezdődött. – Kösz, te is – viszonozta a gesztust Rick, aztán letelepedtek az egyik sarokasztalhoz és rendeltek két steaket. Még nyolc óra sem volt. Ted szolgálata éjfélkor járt le. Megették a húst, és fél tízig beszélgettek. Ekkor Ricknek hirtelen eszébe jutott valami. – Megtennél nekem egy szívességet? Rossz érzéseim vannak. Általában nem jönnek be, de néha igen. Ennek az Addison fickónak két cédulát is találtunk az asztalán, amelyiken ugyanaz a név szerepelt. Valahogy megragadt az agyamban, és nem hagy nyugodni. Olyan érzésem van, hogy észre kellene vennem, vagy meglátnom valamit. – A tény, hogy a név kétszer is felbukkant, azt súgta Ricknek, hogy ennek igenis jelentősége van. – A Szürkületi zónában biztos értékelnék az alakításodat – forgatta a szemét Ted. Rick szerette hangoztatni, hogy a megérzései általában jónak bizonyulnak; de nem mindig bizonyultak annak. Legalábbis nem elégszer, hogy Ted feltétlenül megbízzon bennük. De ez ellen semmit nem tehetett. – Mondd már a nevet! Majd lefuttatom, ha visszamentem. De ha akarsz, akár velem is jöhetsz. – És akkor mindketten saját szemükkel bizonyosodhatnának meg róla, hogy az illető állt-e már letartóztatás alatt, netán megjárta-e valamelyik állami börtönt. – Jó. Elleszek én ott, amíg te keresgélsz. Gyűlölök arra hazaérni, hogy Peg nincs otthon. Ez borzasztó, Ted. Néha már úgy érzem, része az életemnek – mondta Rick aggodalmas képpel. A válása óta féltőn óvta a függetlenségét, és megszerette a szabadságot. De újabban

167

egyre többször beszélt arról, hogy ez a lány más. Érintőlegesen már a házasság is szóba került köztük. – Mondtam én... előbb-utóbb rászánod magad, hogy elvedd. És jól járnál vele. Rendes lány. Sokkal rosszabbat is kikaphattál volna. – Mint általában. Rick ugyanis különös vonzalmat táplált a laza erkölcsű nők iránt, de Peg nem olyan volt. – Ő is mindig ezt mondja – vigyorodott el, majd fizetett, mert ő volt a soros, aztán együtt ballagtak vissza Ted irodájába. Rick lefirkantotta a nevet és a két telefonszámot, a cetlit Ted kezébe nyomta. Ő már ellenőrizte, hogy állt-e már szövetségi körözés alatt az illető. Ennek nem találta nyomát. De előfordult már, hogy amiről a szövetségieknek nem volt tudomásuk, azt az államiak tudták. Amikor visszaértek az irodájába, Ted betáplálta a nevet a számítógépbe, kávét töltött mindkettejüknek, és miközben várakoztak, türelmesen végighallgatta, ahogy a barátja Pegről áradozik. Ted örült neki, hogy Rick komolyan gondolja a kapcsolatát a lánnyal. Ő házasember volt, és úgy gondolta, mindenkinek házasságban kéne élnie. Rick ennek hosszú évek óta ellenállt. Még a kávéjukat kortyolgatták, amikor a komputer kiköpte a választ. Ted belepillantott a jelentésbe, felhúzta a szemöldökét, aztán odaadta a papírt Ricknek. – Érdekes barátai vannak a te kis adócsalódnak. Morgan hat hete szabadult a Pelikánból. Felügyelet alatt áll San Franciscóban. – És miért ült? – Rick átvette a papirost, és első betűtől az utolsóig végigolvasta a kinyomtatott szöveget. A jelentésben szerepelt minden, Morgan ellen felhozott vád, a felügyelő tisztje neve és a Missionban lévő átmeneti szálló címe is. – Mi a csuda köze lehet A-KözösségPillére-Nagybecsű-Uraságnak egy ilyen jöttmenthez? – mondta ki hangosan Rick, de legalább annyira saját magától kérdezte, mint Tedtől. A kirakójáték újabb darabkájára bukkantak. – Nehéz lenne megmondani. Ki tudja, miért kerülnek kapcsolatba egymással az emberek? Lehet, hogy

168

már azelőtt ismerték egymást, hogy Morgant lesittelték, és a szabadulása után megkereste Addisont. Lehet, hogy barátok voltak – jegyezte meg Ted, és újabb adag kávét töltött mindkettőjüknek. – Meglehet. – Vészcsengők szólaltak meg Rick fejében. Kissé megzavarodva nézett Tedre. Különös dolgokat találtunk Addison asztalában. Hogy mást ne mondjak, egy töltött fegyvert és egy kis zsebpénzt: négyszázezret készpénzben. Valamint egy nyolc centi vastag dossziét, amibe egy bizonyos Allan Barnesról szóló anyagokat gyűjtögetett. Még Barnes feleségéről és gyerekeiről is szerzett fényképet. – Ted furcsa pillantást vetett rá. Ez a név benne is megpendített bizonyos húrokat. – Furcsa. Nincs egy hónapja, hogy találkoztam velük. Helyes kölykök. – Jaj, hagyjál már! Láttam a fotót. A nő se csúnya. Hogy keveredtél ismeretségbe vele? – Rick mindent tudott a családról. Allan Barnes eleget szerepelt a címlapokon üstökösszerű feltűnése és az üzleti sikerei miatt. De nem úgy, mint Addison, ő nem várta el, hogy a társasági rovat lehozza, amint a nyitány kezdetére bevonul az Operába. Mások voltak a gyökereik, és Barnes cégeivel kapcsolatban soha nem kapott lábra szóbeszéd. Úgy tűnt, ő tisztességes játékot játszik. Rick legalábbis sosem hallott az ellenkezőjéről, ahogy Ted sem. Barnes esetében fel sem merült az adócsalás gyanúja, és Ricket meglepte, hogy a barátja ismeri Barnes özvegyét. Úri népek voltak ezek ahhoz képest, hogy Ted csak úgy – kötelessége teljesítése közben – összefuthasson velük. – Valaki felrobbantott egy autót az utcájukban – magyarázta Ted. – Arrafelé sűrűn megesik. Hol is laknak, a Hunter's Pointon? – élcelődött Rick. – Nagyon humoros vagy. A Pacific Heightson laknak. Valaki bombát helyezett el McIntyre bíró kocsijában, négy nappal azután, hogy Carlton Waterst kiengedték. – Ted ismét furcsa pillantást vetett Rickre. Beugrott neki valami. – Hadd nézzem csak még egyszer azt a je-

169

lentést! – Rick visszaadta, és Ted újra végigolvasta. Peter Morgan is a Pelikánban ült, és akkortájt helyezték szabadlábra, amikor Waterst. – Néha tényleg olyan érzésem támad tőled, mintha a Szürkületi zónát nézném. Waters is a Pelikánban volt. Érdekelne, hogy ez a két fickó nem ismerte-e egymást. Watersről találtatok valamit Addison feljegyzései között? – Túl szép lett volna. Rick a fejét rázta. Ted megjegyezte Morgan szabadlábra helyezésének időpontját, aztán bepötyögött valamit a gépbe. Amikor megkapta, amit akart, a barátjára nézett. – Ezek ketten ugyanaznap szabadultak. – Ez akármit is jelenthetett, mégis érdekes egybeesésnek tűnt. Jóllehet Ted is tudta, hogy a dolognak valószínűleg nincs jelentősége. – Bocs, hogy ezt mondom, de ezzel kitörölhetjük... – jegyezte meg Rick. És ha valaki, akkor Ted jól tudta, hogy a barátjának igaza van. Egy zsaru sosem építhet a véletlenekre. Néha kezükre játszott a szerencse, de a „véletlenek" nyoma legtöbbször a semmibe vezetett. – Hogy is állunk azzal a robbantással? – Sehogy. Gyakorlatilag semmit nem sikerült kiderítenünk. Szerintem az ördögnek tartoztunk azzal az úttal, de még Waterst is meglátogattuk Modestóban. Legalább tudja, hogy még mindig rajta tartjuk a szemünket. De nem hinném, hogy köze volt hozzá. Annál több esze van... – Mit tudhatod te azt?! Némelyek olyan hülyék, hogy égnek áll tőlük az ember haja szála. Végigfuttattátok a keresést? Előfordulhat, hogy a bíró másik „rajongója" is a közelmúltban szabadult. – De a barátját ismerve biztosra vette, hogy ez is megtörtént. Tednél következetesebb és kitartóbb nyomozót nem ismert. Gyakran kívánta, bár sikerülne átcsábítania az FBI-hoz. A jelenlegi munkatársai közül némelyik az agyára ment. És mindig szeretett Teddel dolgozni. Sok információt megosztottak egymással még most is, és gyakran megvitatták egymás problémáit. Nemegyszer – sőt, valójában elég sokszor – azáltal oldottak meg egy-egy ügyet, hogy

170

beszélgettek róla. Néha, ahogy ma este is, úgy érezték, egymás gondolatait visszhangozzák, és legtöbbször ennél több segítség nem is kellett. – De még mindig nem árultad el, hogy is volt az a dolog Mrs. Barnesszal és a bombával. Gondolom, nem ő volt a legfőbb gyanúsított – csipkelődött Rick, és Ted vigyorogva ingatta a fejét. Szerettek viccelődni egymással. – Ugyanabban az utcában lakik, ahol McIntyre bíró. És a történet idején az egyik gyereke épp az ablakban lógott, és... megmutattam neki a Watersről készült rendőrségi fotókat, és... semmi. Nem tudta azonosítani. A kihűltnél is hidegebb volt a nyom. Nem volt mit követnünk. – Holott szívesen rátapadtál volna a nőre – engedett el egy újabb fricskát Rick. Szerette „kóstolgatni" a barátját. Tette mindezt abban a tudatban, hogy Ted bármikor revansot vehet. Mert adva volt Peg. Hosszú idő óta az első nő, akit Rick komolyan vett. Talán még senkit sem vett ennyire komolyan. Ted nem tudott hozzászólni a dologhoz, mert ő kamaszkora óta kitartott Shirley mellett; Rick azt állította, hogy ez már beteges. Ugyanakkor csodálta is érte Tedet; noha jól tudta abból, amit a barátja elmondott – és főleg abból, amit nem mondott el –, hogy a házassága már rég nem olyan, mint a kezdetek kezdetén. De még mindig együtt voltak, és a maguk módján szerették egymást. Huszonnyolc év után hiába is várna többet az ember. – Egy szót sem szóltam a nőről – jegyezte meg Ted. – Csupán a gyerekeiről állítottam, hogy helyes kölykök. – Ha jól értem... nem tudtad a nyakába varrni a robbantást állapította meg Rick. Ted nemet intett. – Ahogy senki másnak sem. Waters beleillett volna a képbe. De ő nem kispályás. Nem keveredett zűrbe... eddig legalábbis nem. És nem igazán díjazta, hogy felkerestem. – Na és? Kit érdekel? – kérdezett rá nyíltan Rick. Ki nem állhatta Carlton Waterst és a hozzá hasonlókat. Tudta, ki ez az ember, és ő sem díjazta, amit róla olvasott.

171

– Magam is így vagyok vele – bólintott Ted. Rick a barátjára nézett. Kezdett körvonalazódni a fejében egy gondolat. Fel nem foghatta, milyen kapcsolatban állhat egymással Peter Morgan és Phillip Addison; de már a kapcsolat megléte sem tetszett neki. Ő maga is azt mondta volna, semmit nem jelent, hogy Carlton Waterst és Morgant ugyanazon a napon engedték ki. De úgy ítélte meg, senkinek nem származhat belőle baja, ha utánajárnak a dolognak. És mint egy REF-es a sok közül. Peter Morgan is Ted „fennhatósága" alá tartozott. – Kérhetnék tőled valamit? Nekem nem áll jogomban kiküldeni az embereimet Morgan szállására. De te ráállíthatnál valakit a feladatra. Felügyelet alatt áll, házkutatási parancs sem kell hozzá, hogy átnézzétek a holmiját. Még a nevelőtisztjével sem kell egyeztetned. Akkor mentek, amikor akartok. Csak annyit szeretnék megtudni, bármi is utal-e rá, hogy közeli kapcsolatban áll Addisonnal, vagy bárki mással, aki érdekes lehet. Nem tudom, miért, de ez a férfi úgy vonz engem, mint nektár a méhet. – Atyavilág! Csak azt ne mondd, hogy az FBI-nál átmentél homokosba! – nevetett fel Ted, de valahol igazat adott a barátjának. Ha nem is mindig, de azért meg lehetett bízni az ösztöneiben. Néha jól jártak, ha a megérzéseire hallgattak; néha nem. – Na jó, kezembe veszem a dolgot. Aztán hívlak, ha van valami. – Másnap délelőttre úgysem volt programja, és ha van egy kis szerencséje, Morgan sem lesz a szállón, ami megkönnyítené a kutatást. Körülnéz egy kicsit a szobájában, aztán kiderül, talál-e valamit. – Örök hálám! – mondta Rick, fölkapta a Morganről szóló jelentést, félbehajtotta és a zsebébe gyűrte. Jól jöhet még; különösen, ha Tednek sikerül előásnia valamit. De Ted nem sokra jutott a szállón. A portás közölte vele, hogy Morgan már elköltözött, de készségesen megadta az új címét. Ezek szerint Peter nevelőtisztjének még nem volt alkalma átvezetni a címváltozást a számítógépes adatbázisban, ami egyrészt bosszantó, másrészt ért-

172

hető volt; valamennyien túlterheltek voltak. Ted a kezébe nyomott cédulára pillantott, és látta, hogy Peter a Tenderloinon talált új lakhelyet magának; Ted eltökélte, hogy teljesíti, amit előző este Ricknek ígért, ezért odament. A recepción közölték vele, hogy Morgan nem tartózkodik a szállodában. Ted felmutatta az igazolványát, és a kulcsot kérte. A recepciós megkérdezte, gond van-e a vendéggel, mire Ted mondta, hogy ez csak rutinellenőrzés. Korábban is szálltak már meg ott REF-esek. Ezért a recepciós nem sokat zavartatta magát, vállat vont, és átadta a kulcsot Tednek, aki gyalog ment fel az emeletre. A szoba, amelybe belépett, személytelen volt és tiszta. A szekrényben lógó ruhák újnak tűntek. Az íróasztalon lévő papírokat csinos halomba rendezték. Semmi figyelemre méltó nem volt a helyiségben. Morgan se fegyvert, se kábítószert, se csempészárut nem tartott magánál. Még csak nem is dohányzott. Vastag, gumipánttal átfogott címjegyzékes füzete az asztalon hevert. Ted belelapozott, és az „A" betűnél meg is találta Addison nevét. Amikor átkutatta az asztalt, két jegyzetlapon akadt meg a tekintete; egy pillanatra levegőt sem kapott. Az egyik cédulán Waters modestói száma volt, a másik cédula láttán megfagyott ereiben a vér. Fernanda címe állt rajta. Se név, se telefonszám. Csak a cím, de Ted azonnal felismerte, név nélkül is. Becsukta a címjegyzéket, összegumizta, visszatolta a fiókot, majd miután még egyszer körbepillantott, kiment a szobából. Amint beült a kocsijába, már hívta is Ricket. – Valami bűzlik. Nem tudom, mi. De most már én is azt mondom, itt valami nem stimmel. – Ted aggódott, és ez kiült az arcára is. Egy ilyen Morgan-féle fickónál miért van felírva Fernanda címe? Milyen kapcsolatban áll Watersszel? Vagy csak a börtönből ismerik egymást? De akkor honnan ismeri a modestói számát? Addisonnak mire kellett Morgan telefonszáma? És Morgannek miért van meg az övé? Addison miért állította össze azt a nyolc centi vastag aktát Allan Barnesról, amelyikben Fernanda és a gyerekek fényképe is benne van? Hirtelen

173

túl sok lett a kérdés, és túl kevés a biztos válasz. Adva volt két bűnöző – az egyiküket gyilkosságért ítélték el –, akiket ugyanaznap engedtek ki. Túl sok a véletlen egybeesés. Rick olyasmit hallott ki a barátja hangjából, amit már évek óta nem. Teden pánik lett úrrá, bár ő maga sem értette, miért. – Most jövök Morgan szobájából – magyarázta. – Már nem az átmeneti szállón lakik. Hanem egy hotelban a Tenderloinon, és a szekrénye tele van új ruhákkal. Beszélek a felügyelőtisztjével, megkérdezem, esetleg nem kapott-e munkát... – De miből gondolod, hogy ismeri Addisont? – érdeklődött Rick. Az előbb ért vissza az óvadéki tárgyalásról. Addison gyakorlatilag abban a pillanatban szabadult, hogy kiszabták az óvadékot. Kétszázötvenezer dollárban állapították meg az összeget, ami Addison számára aprópénz. És a bíró ahhoz is hozzájárult, hogy két nap múlva Európába utazzon a családjával. A szövetségi nyomozást nem függesztették fel, és Addison ügyvédje azt mondta, azt az ügyfele távollétében is nyugodtan folytathatják. Különben is: legyen ez az FBI baja, ne az ügyfeléé, és a bíró egyetértett vele. Afelől senkinek nem volt kétsége, hogy Addison négy hét múlva visszatér San Franciscóba. Igazgatnia kellett a birodalmát. Rick nézte, amint Addison elhajt az ügyvédjével. És kíváncsi volt, Ted mit talált Morgan szobájában. – Talán régről ismerik egymást. A bejegyzés Addison nevével és telefonszámával nem mostanában íródott, ez látszik a tintán – magyarázta Ted. De miért van meg Morgannek Waters modestói száma? És miért írta fel Fernanda Barnes címét név és telefonszám nélkül? Miért csak a címet? – Miért? – visszhangozta Rick a szót, amely Tedet sem hagyta nyugodni. – Én is ezt kérdezem. Nem tetszik ez nekem, magam sem tudom, miért. Messziről érzem, hogy készülőben van valami, csak nem tudom, micsoda. – Aztán támadt egy gondolata. – Beugorhatnék hozzád és megnézhet-

174

ném az anyagot, amit Addison Barnesról állított össze? – Abból talán kiderül valami. – És megtennél egy szívességet? – kérdezte Ted. és elfordította a kulcsot az indítóban. Egyenesen Rick irodájába szándékozott menni, hogy megnézze a dossziét, és mindent, amit Rick addig összegyűjtött. Egyre jobban izgatta az ügy. Fogalma sem volt róla, Fernandának mi köze ehhez az egészhez, de ha jól sejtette, az asszony körül forognak a dolgok. Fernanda ideális célpont, több szempontból is. Tednek elképzelése sem volt, melyik lehet ez a szempont, azt sem tudta, kik érintettek az ügyben, és miért éppen ők. De talán abban a dossziéban választ talál mindenre. – És mi lenne az a szívesség? – emlékeztette Rick. Ted kissé szórakozottnak tűnt, mint ahogy az is volt. Próbált értelmes magyarázatot találni a dolgokra, de a részek sehogy sem akartak illeszkedni. Túl sok volt a nyitott kérdés. Morgan. Waters. Addison. Fernanda. A robbantás. Egyértelmű kapcsolatot egyik között sem sikerült felfedeznie. Egyelőre. – Nézz utána Addison pénzügyeinek a kedvemért. Áss olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudsz, aztán meglátjuk, mire megyünk vele – mondta Ted és elindult. Gyanította, hogy Rick ezt egyébként is megtette volna, de ő olyan gyorsan akart hozzájutni az információhoz, amilyen gyorsan lehetett. – Már megtörtént, igaz, egyelőre csak a felszínt kapargattuk meg. De már ez is elég volt hozzá, hogy tegnap letartóztassuk. Gyanús üzletek Nevadában, be nem fizetett adók. Pénzek utaztatása egyik államból a másikba. – Nevadában nem voltak állami adók, a hely maga volt a mennyország az olyanoknak, mint Addison, akik vélhetőleg némi piszkos pénzen is rajta tartották a kezüket. – Azt kell mondjam, bagatell, amit eddig találtunk róla. A legrosszabb az egészben, hogy valószínűleg megússza. Nem hinném, hogy egy napot is ülni fog. Jó ügyvédei vannak – mondta Rick, és csalódottnak tűnt a hangja. – De még nem fejeztük be a vizsgálatot. – Mindketten tudták azonban, hogy ez időbe telik.

175

– Úgy értem, nézz a körmére. Kukkants be a szőnyeg alá. Szedd fel a kocsija padlóját. – Szó szerint? – kérdezte döbbenten Rick. Nem értette, mit keres ennyire Ted. Pillanatnyilag ezt még maga Ted sem tudta. De a hatodik érzéke azt súgta, ha keresnek, találnak is valamit. – Nem, nem szó szerint. Csak alaposan nézzetek utána mindennek. Tudni akarom, milyen pénzei vannak a fickónak, nem támadt-e gondja valamelyik vonalon. Nagyítóval vizsgáljátok át az anyagi helyzetét. És ne tartson két hónapig. Kaparjatok elő róla mindent, amit csak tudtok, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudjátok. – Tisztában volt vele, hogy a nyomozás általában elhúzódik, különösen akkor, ha „csak" pénzről volt szó. és emberélet nem került veszélybe. De lehet, hogy ebben az esetben nem csak pénzről van szó. Talán veszélyben forog valakinek az élete. – Ne fogjátok vissza magatokat. Tíz perc múlva ott vagyok – mondta Ted, miközben már a belváros felé hajtott. – Annyi idő alatt nem lesz meg – szabadkozott Rick. – Mennyi időre van szükségetek? – csattant fel Ted. Maga sem értette, mitől ilyen ideges. – Néhány órára. Egy-két napra. De igyekszem még ma elő ásni mindent, amit lehet. – Szól az ügynökeinek, hogy vegyék fel a kapcsolatot a washingtoni számítógépes elemzés és ellenőrzés csoporttal, valamint az informátoraikkal, akik az illegális pénzügyi hálózatokat is ismerik. De mindez idő. – Krisztusom, nem lehettek ennyire lassúak! Mozgass meg minden követ! Félúton járok. Öt perc múlva nálad vagyok. – Akkor én neki is látok. Szépen végigolvasod Allan Barnes aktáját, addig mi megpróbálunk kideríteni valamit. Viszlát! – mondta, és letette a kagylót. Mire Ted az irodájába ért, Rick már kikészítette az asztalra a Barnes-aktát, és három ügynöke ült a számítógépeknél, hívta a többi ügynökséget és néhány jól megválasztott informátort, hogy előássák, amit lehet.

176

Egyébként is tervbe volt véve, hogy tüzetesen átvizsgálják Addison ügyeit. Rick most csupán felgyorsította a dolgot. Jelentősen felgyorsította. És három óra múlva, amikor Ted és Rick szendvicset eszegetve beszélgetett, eredményre jutottak. A három ügynök együtt jött át Rick irodájába, és egy kupac papírt nyomtak a kezébe. – A lényeget mondjátok! – kérte Rick, és rájuk nézett. Ted addigra már végzett a Barnes-aktával. Semmi mást nem talált benne, mint jelentéseket és újságcikk-kivágásokat Allan Barnes győzelmeiről és eredményeiről, valamint egyetlen fényképet Fernandáról és a gyerekekről. – Addisonnak harmincmilliós tartozása van. Süllyedőben a Titanic – jelentette az egyik ügynök. Az egyik legjobb informátoruk ez alkalommal valóságos aranybányának bizonyult. – A fenébe! – mondta Rick, és Tedre nézett. – Szép kis adósság! – A holdingja került bajba – magyarázta az egyik ügynök –, és eddig sikerült titokban tartania. De már nem sokáig. Olyan zsonglőrmutatványt hajtott végre, amivel nyugodtan felléphetne valamelyik cirkuszban. Azt hiszem, úgy kezdődött, hogy befektetéseket eszközölt az egyik dél-amerikai kapcsolata megbízásából. És elbukta a pénzt. Hogy az ügyfeleit ki tudja fizetni, más „vállalkozásoktól" kért kölcsön, és így kezdte el felhalmozni ezt a baromi nagy adósságot. Szerintem kis odafigyeléssel még hitelkártyacsalást is rá tudnánk bizonyítani. De ennél jóval csúnyább dologba mászott bele, ami ha kiderül – az informátorom szerint legalábbis –, még óvadék fejében sem engednék ki. Irgalmatlan sok pénzre lenne szüksége, hogy mindenkinek mindent visszafizessen, de már senki nem akar hitelezni neki. Egy másik informátorom azt mondja, Addison már évek óta benne van a pénzmosási buliban is. Erre használta azt a nevadai számlát, csak még nem tudjuk, hogyan. De ha csupán az a kérdés, hogy Addison bajban van-e, a válaszom: igen. Mégpedig marha nagy bajban. Nyakig ül a szarban. Ha a miértekre és hogyanokra is

177

kíváncsi vagy, netán arra, kinek a pénzét játszotta el, arra azt mondom, adj még időt. És még embert. Most jön a meló nehezebb része. Sok mindent le kell még ellenőriznünk. De az biztos, hogy szar helyzetben van az emberünk. – Azt hiszem, egyelőre ennyi is elég lesz – mondta Rick halkan, aztán megköszönte a három ügynöknek a gyors munkát, különösen, hogy olyan gyorsan szóra bírták az informátoraikat. Amikor a három férfi kiment, Tedhez fordult. – Nos, mit gondolsz? – Szinte látta, hogy Ted fejében teljes sebességre kapcsolva pörögnek a fogaskerekek. – Adva van egy fickó, akinek – jelenlegi tudásunk szerint – harmincmilliós adóssága van; de lehet, hogy több. Adva van egy asszony, akire durván félmilliárdot hagyott a férje, már ha a sajtónak hinni lehet... én nem mindig szoktam. De mondjuk, hogy csak a felét örökölte: könnyű préda a három gyerekével. És adva van még két bűnözőnk, akiket hat hete engedtek ki a rács mögül, és akik most szabadon kószálnak. És mindkettejük valami módon kapcsolatba hozható Addisonnal, ahogy egymással is. Ezenkívül fölrobban egy autó, történetesen épp abban az utcában, ahol a mi kis „csalimadarunk" lakik. A nő ragyogó célpont, a gyerekeivel egyetemben. Azt kérdezed, mit gondolok? Azt gondolom, hogy Addison le akar csapni a nőre; szerintem erről szól az az akta. Soha nem tudnánk bíróság elé ráncigálni, vagy bármit is rábizonyítani, de biztosra veszem, hogy készül valami, és ha nagyon szabadjára akarnám ereszteni a képzeletemet, azt mondanám, Addison Morgan révén jutott el Watersig. Talán mindkettejüket bevonta az ügybe, talán nem. Szerintem Waters a nőt követte, amikor McIntyre bíró kocsiját felrobbantotta; már ha ő tette. Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy ő volt. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy azok ketten ugyanabban az utcában laknak. Waters, ha már úgyis ott volt, gondolta: miért ne üthetne két legyet egy csapásra? Pech, hogy a kis Barnes gyerek nem ismerte fel, de ne akarjon az em-

178

ber mindent egyszerre. Úgy vélem, összeesküvés készülődik Fernanda Barnes ellen. Most azt gondolhatod, hogy megőrültem, ráadásul semmit nem tudok bizonyítani, de akkor is ez a véleményem. Az ösztöneim azt súgják, hogy igazam van. Az évek során mindketten megtanultak hallgatni a megérzéseikre, és ritkán tévedtek. Mi több, a másik ösztöneiben is megbíztak, ahogy most Rick is. Logikusnak tűnt számára, amit Ted felvázolt. A bűnözők így gondolkodtak, az alvilágban így működtek a dolgok. De a sejtések partját a bizonyítás partjától elválasztó szédítő szakadékot ritkán lehetett első próbálkozásra átugrani. Gyakran oly sokáig tartott az elméleteket igazolni, hogy közben emberéletekben is kár esett. És ha Tednek igaza van, akkor ebben az esetben is fennáll ennek a veszélye. De nem volt más támpontjuk, csak az ösztöneik, és amíg valaki nem lép valamit az asszony vagy a gyerekei ellen, semmit nem tehettek értük. Az egész csupán megérzésekre épülő elmélet volt pillanatnyilag. – Milyen összeesküvés? – kérdezte Rick komolyan. Egyetértett azzal, amit Ted mondott. Túl régóta voltak zsaruk, semhogy óriásit tévedhetnének. – Ki akarják csalni az asszony pénzét? – Ted megrázta a fejét. – Ha egy ilyen Waters-féle jómadár is benne van a buliban, akkor nem. Waters nem fehérgalléros bűnöző. Szerintem el akarják rabolni a nőt, vagy a gyerekeit. Addisonnak harmincmillió dollár kell, mégpedig sürgősen. A nő félmilliárdot ér, vagy közel annyit. Nem tetszik nekem, amit ez a két tény sejtet. És hogy Waters is a képben van. De még ha nincs is... Az nem változtat azon a másik tényen, hogy Addisonnak olyan vastag dossziéja van a nő férjéről, mint a manhattani telefonkönyv. És fényképe a nőről és a gyerekeiről. Ez Ricknek sem tetszett, de eszébe jutott valami. – Addison két nap múlva Európába utazik. Mi a fenének tenne ilyet, ha egyszer szarban van? – A felesége valószínűleg semmit nem sejt. És ha el is hagyja az országot, az semmin nem változtat. Nem ő

179

végezné a piszkos munkát. Véleményem szerint elvégeztetné valakivel. És ha nem tartózkodik az országban, amikor „a dolog" megtörténik: sziklaszilárd alibije van. Vagy legalábbis ő azt hiszi, bármibe lefogadnám. Ha nem tévedek, a kérdés már csak az, ki fogja elvégezni, és mikor. – Már csak azt nem tudták, egész pontosan mi is az a „dolog". De hogy nem „jó dolog" készülődik, abban mindketten egyetértettek. – Behívatod Morgant és beszélsz vele? – kérdezte érdeklődve Rick. – Vagy Waterst? – Ted a fejét rázta. – Nem akarnám, hogy megorrontsanak valamit. Kivárom, amíg lépnek. De az asszonyt figyelmeztetni szeretném. Ennyivel tartozom neki. – Szerinted engedélyezik, hogy védelmet rendelj ki mellé? – Talán. Még ma este beszélek a kapitánnyal. De előtte még az asszonnyal. Esetleg látott valamit, vagy tud valamit, amit mi nem. Valamit, amiről nem is tudja, hogy tudja. – Mindketten találkoztak már ilyennel. Állíts kicsit a fókuszon, és máris kitisztul a kép. Bár Ted gyanította, hogy a kapitány ez egyszer hülyének fogja nézni. Általában hajlott rá, hogy Ted megérzéseire hagyatkozzon, hisz elég sokszor beigazolódtak. Ahogy a pénz kamatozik a bankban; Ted eldöntötte, hogy ezzel fog érvelni. Teljesen biztos volt benne, hogy igaza van. És Rick is. Szívesen felajánlotta volna, hogy FBI-ügynököket küld segítségül, de kevés volt ahhoz a kezükben, hogy indokolt lett volna egy ilyen lépés. Különben is: az ügy most már a San Franciscó-i rendőrségre tartozik. Jóllehet, Addisonnál megtalálták azt az aktát. Ennek ellenére nem hitte, hogy a főügyész felhatalmazná, hogy ügynököket küldjön ki a Barnes család védelmére. De így is, úgy is fel kellett hívnia, hogy tájékoztassa a fejleményekről. Jóformán semmi olyan bizonyítékuk nem volt, ami alapján emberrablásban való szövetkezéssel vádolhatnák Addisont. Még nem volt. De Ricknek sem volt kétsége afelől, hogy minden jel ebbe az irányba mutat, és Ted is eléggé ijedtnek látszott, amikor felállt. Itt

180

valakinek baja esik. Hacsak nem tesznek ellene valamit, de maga sem tudta, mit kéne tenni. Mindenképpen meg akarta vitatni az ügyet a kapitánnyal, miután beszélt a nővel. De az ajtóból még visszafordult, és Rickre nézett. – Nincs kedved velem jönni, csak úgy, kikapcsolódásképp? Majd meglátjuk, mit gondolsz az ügyről, miután találkoztunk a nővel. Kíváncsi lennék a véleményedre. – Rick bólintott, és követte a barátját. Két őrült irodai nap állt mögötte. Az egész Addisonnal kezdődött, az íróasztalában talált jegyzetlappal, amelyen egy név állt, és a dossziéval, amelyben az Allan Barnesról szóló anyagokat tartotta. Eleinte úgy tűnt, nincs jelentősége egyiknek sem. De lassan kezdtek körvonalazódni a dolgok. Rick és Ted öreg rókák voltak, hosszú időt eltöltöttek már a szakmában, együtt és külön-külön is. Ismerték a bűnözők észjárását. Megtanultak úgy – vagy közel olyan betegesen – gondolkodni, mint ők. Mert csak így tudták elérni, hogy mindig egy lépéssel előttük járjanak. De Ted csak remélni merte, hogy ez esetben is lépéselőnyben vannak. Miután beszálltak a kocsiba, felhívta Fernandát a mobiljáról. Rick szólt az irodában, hogy néhány órán át házon kívül lesz; ennyi ideig biztosan eltart a „megbeszélés". Nagyon hiányzott már neki a Teddel való együttes munka. Már előre élvezte a közös „kiruccanást". De ezt szóba sem merte hozni a barátja előtt. Ted túlságosan ideges volt, semhogy kellemes oldaláról tudta volna felfogni a dolgot. Fernanda otthon volt, elfúló hangon szólt bele a kagylóba. Mint mondta, épp a fia holmijait készíti össze, aki táborba indul. – Ismét a robbantással kapcsolatban? – kérdezte, eléggé zavarodottnak tűnt. Ted hangos zenét hallott a háttérből, ebből arra következtetett, hogy legalább az egyik gyerek otthon van. Remélte, hogy mind a három. Nem állt szándékában megrémíteni őket, a nőnek viszont szólnia kellett. El akarta mondani neki az elméletét. Még ha meg is ijeszti azzal, amit mondani fog, figyelmeztetnie kell.

181

– Nem egészen – felelt Ted kitérően. – Közvetve kapcsolatban van vele, de most másról lenne szó. – Fernanda azt mondta, várja őket, és letették a telefont. Ted leparkolt a kocsibejárón, és amíg a bejárati ajtóhoz ment, körbe-körbepillantgatott, azon tűnődve, megfigyelés alatt tartják-e az asszonyt. Lehet, hogy Waters vagy Morgan odakint lapul valahol az utcában. Fennállt ennek a lehetősége, Ted azonban úgy döntött, az elülső, jól látható front irányából közelíti meg a házat. Peter Morgan nem ismerheti fel őt, de azt se bánta, ha ő, vagy Waters mégis kiszúrja. Mindig is vallotta, hogy ilyen helyzetekben a jól látható rendőri jelenlét az elrettentés legjobb eszköze. Az FBI a „láthatatlan védelem" hatékonyságát hangoztatta, de Ted személy szerint erről azt gondolta, ez a módszer az élő csali szerepére kárhoztatja az áldozatot. Peter Morgan látta bemenni őket. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy ezek mintha zsaruk lennének, de aztán elhessegette a gondolatot. Ugyan mit akarna a rendőrség a nőtől? Az üldözési mánia jelei kezdtek mutatkozni rajta, hisz tudta, hogy közeledik a nap. Azt is tudta, hogy előző nap letartóztatták Addisont, csip-csup adóügyek miatt. Addison azt mondta, aggodalomra semmi ok. Ő, a megbeszéltek szerint, elutazik Európába, a terv nem változik. Minden a lehető legnagyobb rendben van, nyugtatgatta magát Peter. És akárki is volt az a két fickó, aki most bemenni készült a házba, a nő szemlátomást jól ismerte őket. Az ázsiai becsengetett, és a nő szélesen rámosolygott, amikor ajtót nyitott. Talán a tőzsdeügynökei, vagy az ügyvédei lehetnek, gondolta Peter, vagy valakik, akik a pénzét kezelik. A bankárok néha pont úgy néznek ki, mint a zsaruk. Nem is vesződött azzal, hogy felhívja Addisont és beszámoljon neki a látogatásról. Semmi nem indokolta. Különben is: Addison azt mondta, pár napig ne keresse, hacsak probléma nem merül fel, vagy lenyomozhatatlan mobiltelefonról nem tudja hívni. De Peter készüléke nem ilyen volt. Még nem volt rá ideje, hogy megvegye azt a típust, amit

182

Addison javasolt, bár feltett szándéka volt, hogy a jövő héten beszerzi. És miközben a ház előtt várakozva ezen jártak a gondolatai, odabent Fernanda hellyel kínálta Tedet a nappaliban. Elképzelése sem volt, miért kereste fel ismét a nyomozó. Azt pedig még kevésbé sejthette, hogy amit Ted Lee-től a következő öt percben hallani fog, mindörökre megváltoztatja az életét.

12. AMIKOR FERNANDA AJTÓT NYITOTT Tednek és Ricknek, egy pillanatra rájuk mosolygott, aztán félreállt, hogy beengedje őket. Feltűnt neki, hogy Tedet ez alkalommal egy másik társa kísérte el; olyan fesztelenül és barátian viselkedtek egymás társaságában, hogy ez a derűs nyugalom Fernandára is óhatatlanul átragadt. Bár azt is azonnal észrevette, hogy Lee nyomozót aggasztja valami. – A gyerekek itthon vannak? – kérdezte Ted, miközben az asszony betessékelte őket a nappaliba. Fernanda felkacagott. Az emeleten olyan hangosan bömbölt a zene, hogy kis híján a csillár is beleremegett. – Én magam általában nem ilyen „zeneműveket" hallgatok – mondta mosolyogva, majd itallal kínálta őket, amit ők udvariasan visszautasítottak. Úgy látta, hogy a másik férfi irányításhoz szokott ember lehet, és eltűnődött, vajon Ted feljebbvalója-e, vagy csupán valaki, aki helyettesíti a társát, akivel a múltkor járt itt. Ted észrevette, hogy az asszony Ricket méregeti, ezért gyorsan elmagyarázta, hogy a kísérője különleges ügynök, egyébiránt régi barátja. Fernanda elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle az FBI, és még kíváncsibb lett, amikor Ted ismételten rákérdezett, hogy mind a három gyerek otthon van-e. Bólintott. – Will holnap táborba megy. Feltéve, hogy addigra sikerül mindent megszerveznem, és elérnem, hogy az öszszes holmija, amit egyszer már bepakoltam, a táskáiban

183

maradjon, amíg el nem indul itthonról. – Úgy érezte, mintha az olimpiai válogatottra csomagolna, és felfoghatatlannak tűnt, hogyan tartozhat ennyi lacrosse-felszerelés egyetlen gyerekhez. – Ashley holnapután Tahoe-ba utazik. Sam és én pár hétre kettecskén maradunk. – Jóllehet még el sem utaztak, Fernandának máris hiányzott Ashley és Will. Ez lesz az első alkalom Allan halála óta, hogy bármelyik gyerek is távol lesz tőle, és az elválás a szokottnál is nehezebbnek ígérkezett. Várakozón nézett a két férfira, még mindig nem értette, miért keresték fel. – Mrs. Barnes, rossz érzéseim vannak – kezdte Ted óvatosan. – Ennyi, nem több. Egy öreg zsaru ösztönei azt súgják, hogy baj lesz. De fontosnak ítélem a dolgot, ezért jöttünk el. Lehet, hogy tévedek, bár nem hinném. – Elég ijesztően hangzik – mondta Fernanda, és homlokát ráncolva nézett egyik férfiról a másikra. Fel nem foghatta, mi ez az egész. Ahogy két órával ezelőtt a két férfi sem. – Szerintünk is. A rendőri munka olyan, mint egy ezerdarabos puzzle kirakása: körülbelül nyolcszáz darabka az ég, a többi a víz. Hosszú ideig nem akar összeállni a teljes kép, de aztán az embernek sikerül kiraknia az ég, vagy az óceán egy kicsinyke részletét, apránként kezdenek illeszkedni a részek, és az ember megsejti, mi is az, amit lát. Nekünk pillanatnyilag még csak az ég egy részletét sikerült kiraknunk, egy nagyon kicsi részletét, de nekem nagyon nem tetszik, amit látok. – Fernanda nem értette, mi a csudáról beszél, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán ő, vagy a gyerekek csináltak valami rosszat, holott tudta, hogy nem. Mégis valami bizonytalan, kellemetlen érzés markolt a gyomrába, ahogy a férfira nézett. Ted olyan megfontoltnak, olyan aggódónak, olyan komolynak tűnt. Fernanda magán érezte Rick figyelő tekintetét. – Elkövettünk valamit? – tette fel nyíltan a kérdést, Ted arcát fürkészve. Az megrázta a fejét. – Nem. De attól tartok, valaki önök ellen készül elkövetni valamit. Ezért vagyunk itt. Csupán megérzés, de

184

már a gondolatot is olyan aggasztónak találtam, hogy úgy éreztem, el kell jönnünk. A végén kiderülhet, hogy semmiség az egész. – Mély levegőt vett, majd hozzátette: – De sajnos az ellenkezője is. – Fernanda figyelmesen hallgatta, minden érzéke riadót fújt. Ted épp ezt akarta elérni. – Miért akarna bárki is bántani minket? – kérdezte Fernanda döbbenten, és Ted ráébredt, milyen naiv is valójában az asszony. Egész életében burokban élt, különösen az utóbbi években. Az ő világában az emberek nem követtek el semmi rosszat; főleg nem olyasmiket, amikkel Tednek és Ricknek nap, mint nap szembesülnie kellett. Fernanda soha nem ismert egyetlen rossz embert sem, azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek. De azok tudtak az ő létezéséről. – Az ön férje nagyon sikeres ember volt. Veszélyes alakok mászkálnak odakint. Lelkiismeret és erkölcsi tartás nélküli emberek, akik épp az olyanokra vadásznak, mint ön is. Veszélyesebbek, mint képzelné, vagy hinni szeretné. Erős a gyanúm, hogy közülük valakik megfigyelés alatt tartják önt, vagy terveznek ön ellen valamit. És nincs rá garancia, hogy a tervezgetésnél nem mennek tovább. Semmit nem merek biztosra mondani, előttem is csak pár órája kezdett körvonalazódni a kép. És beszélni szerettem volna erről önnel. Elmondom, mi az, amit tudunk, és hogy mit gondolok minderről, aztán meglátjuk, hogyan tovább. – Rick szerette régi társát „munka közben" megfigyelni, hallgatta, ahogyan a nővel beszél, és ahogy mindig, úgy most is csodálatra késztette Ted kedvessége és modora. Őszinte volt anélkül, hogy indokolatlan félelmet ébresztett volna a másikban. Rick tudta, hogy Ted az igazat fogja mondani, azt, ahogyan ő látja a dolgokat. Mindig így csinálta. Tájékoztatta az áldozatokat, és utána minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megvédelmezze őket. Rick leginkább ezért az eltökéltségéért, a tisztességéért, a becsületességéért szerette Tedet. – Megrémít, amint mond – suttogta Fernanda, és

185

Ted tekintetéből próbálta kiolvasni, mennyire rossz a helyzet, és nem tetszett neki, amit látott. – Tudom, és nagyon sajnálom – mondta kedvesen a nyomozó. Legszívesebben megszorította volna az aszszony kezét, csak hogy megnyugtassa, de nem tette. – Holmquist különleges ügynök tegnap letartóztatott egy férfit. – Rickre pillantott, az bólintott. Ted folytatta: – Ez a férfi egy vállalatóriást igazgat. A felszínen roppant sikeres, ám trükkökhöz folyamodott, hogy elkerülje az adózást, a pénzmosástól sem riadt vissza, és gyaníthatóan ez lett a veszte. Nem hiszem, hogy bárki is sejtené, mivel foglalkozik a színfalak mögött. Társadalmilag elismert, megbecsült ember. Felesége van, gyerekei, és a világ szemében ő maga a két lábon járó siker. – Fernanda bólintott, figyelmesen hallgatta Tedet, igyekezett mindent megjegyezni. – Ma reggel utánanéztünk a pénzügyeinek, és kiderült, hogy a látszat ez esetben is csal. Az illető harmincmillió dollárt bukott. És nagyon úgy tűnik, hogy nem is a saját harmincmillióját veszítette el. Ráadásul azok, akik a befektetésekkel megbízták, nem azok a kimondott rendes, törvénytisztelő állampolgárok. Az ilyenek gyűlölik elveszíteni a pénzüket, és vélhetőleg erősen szorongatják az emberünket. Szorul körülötte a hurok. Az informátoraink szerint joggal érzi elkeserítőnek a helyzetét. – Rács mögött van? – Fernanda még emlékezett a történet elejére, amikor is Ted azt mondta, hogy a férfit előző nap letartóztatták. – Óvadék ellenében kiengedték. Valószínűleg sok időnk rámegy, mire bíróság elé tudjuk állítani. Jó ügyvédei vannak, befolyásos kapcsolatai, és tulajdonképpen ügyesen csinálja, amit csinál. De a kulisszák mögött irtózatosan nagy a baj. Talán nagyobb, mint sejteni véljük. Pénzhez kell jutnia, mégpedig gyorsan, hogy felszínen... vagy még inkább... hogy életben maradhasson. Elkeseredettségében őrültségekre is képes lehet. – De mit akarna tőlem? – értetlenkedett Fernanda.

186

– Még én sem tudom. Phillip Addisonnak hívják az illetőt. Mond valamit önnek ez a név? – Ted az asszony arcát figyelte, de nem látta rajta a felismerés jeleit. Fernanda megrázta a fejét. – Azt hiszem, olvastam már róla az újságokban. De találkozni soha nem találkoztam vele. Lehet, hogy Allan ismerte, vagy tudta, ki ő. Allan sok embert ismert. De én soha nem találkoztam ezzel a férfival. Nem ismerem. Ted elgondolkodva bólintott, majd folytatta: – Találtunk egy dossziét az íróasztalában. Egy nagyon vaskos, nyolc-kilenc centi vastag dossziét, tele az ön férjéről szóló újságkivágásokkal. Első pillantásra úgy tűnik, mintha az ön férje és a sikere lett volna Addison rögeszméje. Talán csodálta őt, és példaképének tekintette. Úgy vélem, figyelemmel kísérte minden megmozdulását. – Sokan így voltak vele – mondta Fernanda szomorú mosollyal. – Az álmaik megvalósulását látták benne. Legtöbben úgy gondolták, egyszerűen csak szerencséje volt. Volt is. De csupán egy kevés szerencse párosult a hihetetlen adottságai mellé. A legtöbb ember ezt nem vette észre. Allannek különleges érzéke volt az üzlethez és a nagy kockázatú befektetésekhez. Sokat kockáztatott – mondta szomorúan –, de legtöbben csak a sikereit voltak hajlandók meglátni. – Még most sem akarta elárulni a férjét azzal, hogy a bukásáról is beszél, amely legalább akkora, végeredményben nagyobb is volt, mint a sikerei. Külső szemlélő számára, aki csak az újságokban olvasott róla, Allan Barnes maga volt a megtestesült „amerikai álom". – Nem tudom, hogy Addison mi célból gyűjtötte öszsze azt az anyagot róla. Évekre visszamenően. Lehet, hogy ártalmatlan az érdeklődése, lehet, hogy nem. Nagyon alapos munka. Túlságosan is alapos. Még a magazinokban és napilapokban megjelent fotókat is eltette a férjéről, és az egyik képen ön is rajta van a gyerekekkel. – És ez az, ami önt aggasztja? – Részben. Ez csupán egy aprócska darab a kirakójátékban, egy darabka ég. Egész pontosan két darabka.

187

Mert Addison íróasztalában rábukkantunk, illetve Holmquist különleges ügynök rábukkant egy névre is. Az öreg zsaruk ösztönösen ráéreznek dolgokra, néha maguk sem értik, honnan támadnak a megérzéseik. Ránéznek valamire, ami első pillantásra semmiségnek látszik, és megszólal fejükben a vészcsengő. Ez történt Holmquist különleges ügynökkel is. Lenyomoztuk a fickót, akinek a neve a cédulán szerepelt. Peter Morgannek hívják, egyszer már elítélték. Néhány hete szabadult a börtönből. A bűnözők közt kispályásnak számít, egyébiránt érdekes ember. A Duke-on végzett, majd közgazdász diplomát szerzett a Harvardon, előtte természetesen kijárta a megfelelő előkészítő iskolákat. Az anyja a pénzéért ment hozzá a második férjéhez, vagy valami ilyesmi. – Ted mindezt onnan tudta, hogy olvasta a Peter feltételes szabadlábra helyezéséről szóló jelentést, abban szerepeltek ezek az adatok. Mindent elolvasott, mielőtt eljött volna Fernandához. – Az egyetem után egy brókercégnél helyezkedett el, itt valami zűrje támadt, átment egy befektetési bankhoz, és jól házasodott. A vállalatvezető lányát vette el, gyerekeik születtek, de aztán megint jöttek a gondok. Drogügyekbe keveredett, először csak kipróbálta a szert... de lehet, hogy később annyira rászokott, hogy aztán már kénytelen volt árulni is. Pénzt sikkasztott, egyik őrült dolgot a másik után követte el, a felesége elhagyta, elvesztette a gyerekei felügyeleti és láthatási jogát, átköltözött ide. És itt még lejjebb csúszott. Droggal való üzérkedés miatt kapcsolták le. Piti dolgokat művelt a nagyobb halakhoz képest, mégis őt kapták el. De megérdemelte. Az ilyenekről mondják, hogy szép reményű ifjú, aki rossz útra tért. Megesik. A legjobb lehetőségekkel rendelkező emberek néha elkövetnek mindent, ami csak módjukban áll, hogy elrontsák az életüket. Hát neki sikerült. Több mint négy évet ült. A börtönigazgató mellett dolgozott, aki szerint rendes, megbízható fickó. Egyelőre nem tudom, milyen kapcsolatban állnak egymással, de Addisonnál kétszer is fel volt írva Morgan neve. Nem tudom, miért.

188

És Addison neve is szerepel Morgan telefonregiszterében. Nem új keletű a bejegyzés, réginek látszik. – Morgan pár hete még az átmeneti szállón húzta meg magát, és egy fillérje sem volt. Most egy másodosztályú hotelban lakik a Tenderloinon, és új ruhák lógnak a szekrényében. Nem mondanám, hogy megütötte a főnyereményt, de szemlátomást sínen van. Utánajártunk, kocsit vett magának, fizeti a szállásdíjat, nem keveredett zűrbe, mióta kiengedték, munkához jutott. Csak azt nem tudjuk, milyen kapcsolat fűzi Addisonhoz. Előfordulhat, hogy már azelőtt is találkoztak, hogy Morgan börtönbe került volna, és most csak felújították az ismeretségüket. De ez az „ismeretség" nagyon nem tetszik nekem, és Holmquist különleges ügynöknek is rossz érzései vannak ezzel kapcsolatban. – A másik, ami nem tetszik, hogy Morgannel egy napon szabadult egy bizonyos Carlton Waters nevű rab is. Talán hallott már róla. Tizenhét éves korába ítélték el. gyilkosságért. Számos cikket megjelentetett, amelyekben az ártatlanságát hangoztatta, és éveken át kegyelemért folyamodott, de nem kapta meg. Valamennyi kérvényét visszautasították. Végül is huszonnégy évet nyomott le. Ő és Morgan is a Pelikánban ült, ugyanabban az időben. És ugyanaznap engedték ki őket. Semmi nem utal arra, hogy Addison és Waters kapcsolatban állnának egymással, de Morgan szobájában megtaláltuk Waters telefonszámát. Vagyis rábukkantunk a hármójuk közti kapcsolódási pontra. Gyenge kis kapocs, készséggel elismerem. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk. – Nem ennek a Watersnek a fotóját mutatta meg nekünk a robbantás után? – Fernandának ismerősnek tűnt a név, és Ted helybenhagyólag bólintott. – De igen. Kimentem hozzá Modestóba. Az ottani átmeneti szállón lakik. Lehet, hogy semmi jelentősége, mégsem tudok átsiklani a tény fölött, hogy ön ugyanabban az utcában lakik, ahol Waters bombát helyezett el McIntyre bíró kocsijába. Bizonyítékot nem tudok felmu-

189

tatni, csak a megérzéseimre hagyatkozom. És az ösztöneim azt súgják, hogy ő tette. De mit keresett itt? A bíróra vetette ki a hálóját, vagy önre? Esetleg két legyet akart ütni egy csapásra? Nem volt olyan érzése mostanában, hogy szemmel tartják, követik, hogy egy ismeretlen arc egynél többször is szembejön önnel? Még véletlenül sem botlott bele ugyanabba az „idegenbe"? – Fernanda a fejét csóválta, és Ted emlékeztette magát, hogy Morgan rendőrségi fotóját is meg kell mutatnia az asszonynak. Nem vagyok biztos benne, mégis úgy érzem, hogy ön a kiindulópontja mindennek. Morgan szállodai szobájában, egy papírfecnire felfirkálva, megtaláltuk az ön címét. Addison erős érdeklődést mutat az ön férje... de még az is lehet, hogy... kifejezetten ön iránt. Sehogy sem tetszik nekem az az akta. Már csak azért sem, mert Addison kapcsolatban áll Morgannel. Aki viszont kapcsolatban áll Watersszel. És Morgannek megvan az ön címe. Ezek rossz emberek. Waters a lehető legrosszabb. Akármit is mond, ő és a haverja lemészárolt két embert, kétszáz dollárért és némi apróért. Waters kész életveszély. Addisonnak gyorsan és sok pénz kell. Morgan sehol sincs hozzájuk képest, de össze tudja hozni kettejüket. Közben még egy autóban is bomba robban, gyanúsított nincs, én mégis azt mondom, hogy Waters tette. Épp csak bizonyítani nem tudom. – Saját magát hallva, még Ted is azt mondta volna, hogy túlzottan messzemenőek a következtetései, ezért nem is csodálkozott volna, ha Fernanda a futóbolondok között könyveli el. De minden idegszála felborzolódott, jelezve, hogy baj van, nagyon nagy baj; valami rossz készülődik. Minden igyekezetével azon volt, hogy erről meggyőzze az asszonyt. – Ha más nem is, az mindenképpen az elméletem mellett szól, hogy Addisonnak pénz kell. Sok pénz. Harmincmillió, záros határidőn belül, különben elsüllyed a hajója. És bele sem merek gondolni, mi mindenre hajlandó ő, vagy mire hajlandók a többiek, hogy megszerezzék neki ezt a pénzt. Nem tetszik, hogy figyelte a férje tevékenységét, és hogy megtaláltuk nála az ön és a gyerekek fotóját.

190

– De mit akarna tőlem, ha egyszer pénz kell neki? – kérdezte olyan ártatlan arckifejezéssel Fernanda, hogy Rick Holmquistnek mosolyognia kellett. Csinos aszszonyka volt, szimpatikusnak találta, őszinte, kedves teremtésnek tűnt, aki nyilvánvalóan jól érezte magát Ted társaságában, de eddig oly védett életet élt, hogy nem értette, miféle veszély leselkedik most rá. Fogalma sem lehetett róla. Soha életében nem találkozott a Watershöz, Addisonhoz, vagy a Morganhez hasonló emberekkel. – Ön ideális célpont magyarázta Ted. – Az ilyen lelkiismeretlen alakok szemében valóságos aranybánya. A férje után rengeteg pénz maradt, és senki nincs, aki megvédje. Ezek úgy tekintenek önre, mint valami pénzes ládikára, amit csak fel kell ragadni, elszaladni vele, és máris megoldódik minden problémájuk. Ha sikerülne elkapniuk önt, vagy a gyerekeket – ők legalábbis úgy gondolják –, nem okozna gondot harminc-, netán ötvenmilliót kifizetnie. Az ilyen emberek gyakran ábrándokat kergetnek, egy idő után hinni kezdenek a saját fantazmagóriájukban és a saját maguk által kiagyalt történetekben. Beszélgetnek egymást közt a börtönben, tervezgetik, mi mindent tudnának közösen véghezvinni. És ki tudja, mit mondott nekik Addison, vagy hogy miben állapodtak meg? Csak sejthetjük. Valószínűleg úgy képzelik, hogy önnek a bőre alatt is pénz van; nincs abban semmi rossz, ha ők is kapnak belőle. Csak az erőszakhoz értenek, és ha erőszakhoz kell folyamodniuk, hogy megkapják, amit akarnak, hát lelkifurdalás nélkül megteszik. Nem úgy gondolkodnak, mint ön, vagy én. Lehet, hogy még Addison sem sejti, mi jár ezeknek a fejében. Nem ő lenne az első, aki elgurít egy hógolyót, és ezzel lavinát indít el: a végén már csak azt veszi észre, hogy emberek sérültek meg, vagy még nagyobb bajuk esett. Semmi konkrétumot nem tudok felmutatni, amivel az elméletemet bizonyíthatnám, de higgye el nekem, valami nagyon nem stimmel a képen. Hirtelen túl sok égdarabka került egymás mellé az asztalon, és úgy vélem, vihar közeledik, mégpedig nagyon csúnya vihar.

191

Nem tetszik, amit látok. – Az még kevésbé tetszett neki. amit az ösztönei súgtak. – Azt akarja mondani, hogy a gyerekek és én veszélyben vagyunk? – Fernanda tisztán akart látni ebben a kérdésben, és egyenesen a férfi szájából hallani a választ. Annyira felfoghatatlan volt számára ez az egész, hogy pár percig csak emésztette a hallottakat, és feszülten nézett a vele szemközt ülő két férfira. – Igen – vágta rá kertelés nélkül Ted. – Azt hiszem, hogy az említett „urak" egyike, vagy mindegyike – és lehet, hogy vannak, akikről még nem is tudunk – kiszemelte önt magának. Talán máris a nyomába szegődtek, és tartok tőle, hogy valami nagyon csúnya dolog fog történni. Rengeteg pénzről van szó; és ezek nem látják be, miért kéne, hogy az összes önnél maradjon, és különösebben biztatni sem kell őket, hogy egy részét meg akarják szerezni maguknak. – Fernanda ekkor már értette. Ted szemébe nézett, és határozottan kijelentette: – Nincs. – Mi nincs? Úgy gondolja, nincs veszélyben? – Ted szíve hevesen verni kezdett, amikor rádöbbent, hogy az asszony egy szavát sem hitte el. Valószínűleg hibbantnak tartja. – Nincs pénz – mondta egyszerűen Fernanda. – Tessék? Hogy érti, hogy „nincs pénz"? – Az aszszonynak bőven volt. Amazoknak meg nem. Ez egyikük számára sem volt kérdéses. – Nincs pénzem. A vagyonom nulla. Zérus. A férjem emlékét megóvandó, eddig nem hoztuk nyilvánosságra, de nem lehet örökre titokban tartani. Mindenét elvesztette, sőt, több százmilliós adósságot hagyott hátra. Öngyilkos lett... Vagy csak hagyta, hogy megtörténjen vele az a dolog Mexikóban? Ezt már sosem tudjuk meg. Mert képtelen volt feldolgozni a bukást. A világ, amit létrehozott, darabjaira hullott. Semmink nem maradt. A halála óta sorban el kellett adnom mindent: a repülőt, a jachtot, a házakat, a bérlakásokat, az ékszereimet, a műtárgyakat. Augusztusban ezt a házat is meg kell hir-

192

detnem. Semmink sincs. Annyi pénz sem maradt a bankszámlámon, hogy év végéig kihúzzuk belőle. Lehet, hogy még a gyerekeket is ki kell vennem az iskolából. – Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán, miközben Tedhez beszélt. Túl régóta élt együtt mindezzel, az elmúlt öt hónapja a tökéletes pánik jegyében telt, de már érzéketlenné vált a sorsával szemben. Az élete ebbe a szakaszba jutott. Beletörődött. Ha tetszik, ha nem, Allan ilyen helyzetben hagyta. És Fernanda még most is a férjét siratta, nem az elvesztett gazdagságot. A pénz nem érdekelte; a párja hiányzott. De akárhogy is: Allan siralmas állapotokat hagyott örökül, és Ted csak pislogott. – Azt akarja mondani, hogy semmi pénze nincs? Sehol egy államkötvény, némi megtakarítás, pár millió egy svájci bankszámlán? – Számára is ugyanolyan hihetetlennek tűnt, mint egykor Fernanda számára. – Higgye el, nekünk új cipőre sem futja. Novemberre már a fűszerest sem fogom tudni kifizetni. Amint felszámoltam ezt a zűrzavart, munkába kell állnom. De addig, teljes „munkaidőben", azt szervezem, mit és mennyiért lehet eladni, hogy a befolyt pénzből melyik adósságot kell törleszteni, mennyi adót kell fizetni, és ehhez hasonlók. Igen, Lee nyomozó, azt mondom, hogy semmink nincs. Csak ez a ház, és az árából talán rendezni tudjuk a férjem személyes tartozásainak maradékát. Feltéve, hogy jó pénzért sikerül eladnom magát a házat is, és mindazt, ami benne van. Amint a vállalati jogászok bejelentik Allan cégeinek a csődjét, kissé fellélegezhetünk. De még ezt követően is évekbe telik, hogy – okos ügyvédek segítségével, akiket már nem engedhetek meg magamnak – kimásszunk a csávából. Ha ez a Mr. Addison azt hiszi, hogy harmincmillió, vagy akár harmincezer dollárt is ki tud húzni belőlem, hát nagyot téved. Talán értesíteni kellene erről. – Ahogy ott ült a kanapén, Fernanda kicsinek, ugyanakkor méltóságteljesnek látszott. Fellengzősségnek vagy feszélyezettségnek nyoma sem volt a viselkedésében. Hitelesnek tűnt. Rick Holmquist

193

egészen a nő szavai hatása alá került, ahogy Ted is. Fernanda története a „szegénységből hirtelen a csúcsra jutni, majd a gazdagságból ugyanilyen gyorsan alábukni" történet volt. De – már amennyire ők megítélhették – az asszony jól vette az akadályt. A férje úgy szállt ki a történetből, hogy csupán egy üres erszény maradt utána. Ennek ellenére Fernanda egyetlen rossz szóval sem illette. Ted már ezáltal is bizonyítottnak látta, hogy ez az asszony egy szent. Különösen, ha tényleg igaz, amit mond, és annyija sem maradt, hogy a gyerekeit etetni tudja. Ehhez képest neki és Shirleynek nem lehet oka panaszra; munkájuk is volt, és ott voltak egymásnak. Az imént hallottak már csak azért is idegesítették, mert ezek szerint a nő még kiszolgáltatottabb helyzetben van, mint eleinte gondolta. A külvilág úgy tudja, hogy dollármilliókkal rendelkezik, és így automatikusan célponttá válik, mint egy pajta oldalára felfestett célzókör, holott semmije sincs; ami dühöngésre, vagy egyéb erőszakos cselekedetekre késztetheti azokat, akik elkapják őt, vagy a gyerekeket. – Annak, aki elrabolna engem, vagy a gyerekeimet, tíz centet sem tudnék adni – mondta nyugodtan Fernanda. – Nincs miből. És nincs kitől kérni. Allannek és nekem nem volt, úgymond „családunk", csak egymásra számíthattunk; és most már pénz sincs. Átvizsgáltam mindent, higgyék el. A házat még elvehetik tőlem, de mást nem. Készpénzem nincs. – Nem magyarázkodott, nem szabadkozott. És Ted, miközben hallgatta, azon kapta magát, hogy az asszony őszintesége legalább anynyira tetszik neki, mint nyugodt méltósága. – Lehet, hogy magunknak ártottunk azzal, hogy nem szellőztettük meg a dolgot. De úgy éreztem, tartozom annyival Allannek, hogy titokban tartom, amíg csak lehet. A búcsúlevele olyan zaklatott és szégyenteli volt. Fenn akartam tartani a „legendáját", amíg csak tudom. De rövid időn belül minden kiderül. Nagyon rövid időn belül, azt hiszem. Nem tudjuk elkerülni, hogy nyilvánosságra ne kerüljön. Mindenét elvesztette. A befektetései vesztesé-

194

gesek voltak, a feltételezései és kalkulációi helytelennek bizonyultak. Nem tudom, mi történhetett. Megőrült, cserbenhagyták a megérzései, vagy fejébe szállt a dicsőség és legyőzhetetlennek hitte magát? Nem volt az. Senki sem legyőzhetetlen. A férjem szörnyű hibákat követett el. – Ez nagyon udvarias megfogalmazása volt annak a ténynek, hogy Barnes egy cent nélkül, százmilliós adósságok közt hagyta a családját. Elbukott, és ennek a felesége és a gyerekei isszák meg a levét. Néhány percbe beletelt, mire mindez eljutott Ted tudatáig, és hogy mindez mit jelent az asszonyra nézve, különösen a jelenlegi helyzetben. – És a gyerekek? – kérdezte Ted, és igyekezett, hogyne látszódjon meg rajta az ijedtség. – Kötöttek rájuk, esetleg önre, biztosítást emberrablás ellen? – Tudta, hogy létezik ilyen fajta biztosítás, ha máshol nem, a londoni Lloyd's-nál biztosan. Azt is tudta, hogy az Allanhez hasonló emberek általában bebiztosítják magukat arra az esetre is, ha netán elrabolnák valamelyik családtagjukat. Vagy akár zsarolás esetére. – Nem. Minden kötvényünk érvényét vesztette. Pillanatnyilag egészségbiztosításunk sincs, az ügyvédem épp most intézi. A biztosító közölte, hogy Allan életbiztosítására sem fizetnek. A búcsúlevele túlságosan árulkodó, szinte egyértelművé teszi, hogy öngyilkosságot követett el; mindnyájan így gondoljuk. A rendőrség találta meg a levelet. És nem hiszem, hogy valaha is lett volna biztosításunk emberrablás ellen. Szerintem a férjem nem gondolta, hogy ez a veszély fenyegetne bennünket. – Pedig gondolnia kellett volna rá, futott át Ted agyán, és Rick fejében is hasonló gondolatok jártak. Aki olyan gazdag volt, mint Barnes, és akiről mindenki tudta, hogy piszkosul gazdag, annak számolnia kellett vele, hogy veszélyek leselkednek rá. Ahogy a feleségére és a gyerekeire is. Vagy még inkább rájuk. A családja volt Barnes Achilles-ina, mint mindenkinek az ő pozíciójában. De nyilvánvalóan nem vett erről tudomást, és Ted hirtelen dühbe gurult, bár nem mutatta. Számos

195

okból nem tetszett neki, amit hallott, ahogy Rick Holmquistnek sem. Mrs. Barnes – mondta halkan Ted –, ha így áll a helyzet, úgy vélem, még nagyobb a kockázat. Azok az emberek, és mindenki más is úgy tudja, hogy önnek rengeteg pénze van. Mindenki ezt feltételezi. Holott nincs pénze. Szerintem minél gyorsabban nyilvánosságra hozzuk a dolgot, annál kedvezőbb lesz önre nézve. Még ha az emberek nem is hiszik el. Mert, véleményem szerint, legtöbben nem fogják elhinni. De minden lehetséges változat közül az ön szempontjából ez a mostani a legroszszabb. A világ szemében ön értékes préda, jóllehet ez csak a látszat. És úgy gondolom, hogy a veszély nagyon is valóságos. Ezek az emberek készülnek valamire. Nem tudom, mire. Még azt sem tudom, hányan vannak, de biztosra veszem, hogy kifőztek valamit. Három nagyon gonosz emberről beszélünk, és ki tudja, kit vontak még be. Nem a pánikkeltés a célom, de úgy gondolom, ön és a gyerekek komoly veszélyben vannak. – Fernanda szótlanul ült egy hosszú percig, csak nézett Tedre, próbált bátornak mutatkozni, de nyugodtsága felszínén most először repedések keletkeztek, szemét könnyek futották el. – Mit tegyek? – suttogta. A zene még most is bömbölt az emeleten, és a két férfi feszengve nézett a nőre, nem tudták, mivel könnyíthetnék meg a helyzetét. Fernanda iszonyú nagy bajban volt. A férjének köszönhetően. – Mit tegyek, hogy megvédjem a gyerekeimet? Ted mély levegőt vett. Tisztában volt vele, hogy nincs joga ilyet ígérni, hisz még nem egyeztetett a kapitánynyal, de annyira megsajnálta ezt asszonyt. És bízott az ösztöneiben. – Ez a mi dolgunk. Ugyan még nem beszéltem meg a kapitánnyal. Rick és én az FBI-irodából egyenesen idejöttünk. De szeretném kirendelni pár emberemet a védelmükre, egy-két hétre, addig megpróbáljuk kideríteni, mire készülnek ezek a jófirmák. Lehet, hogy mindez képzelgés a részemről. De nem árthat, ha valaki vigyáz önökre. Majd meglátjuk, hogyan viszonyul a dologhoz a kapitány, de szerintem egy-két embert

196

rá tudunk állítani a feladatra. Véleményem szerint valaki megfigyelés alatt tartja önöket. Rick egyetértően bólintott. – És te? – fordult hozzá Ted, és Rick nyugtalanul nézett vissza rá. – Addison a te madarad. – Az FBI nyomozott utána, tehát Rick rendelkezett a szükséges döntési jogkörrel; ezzel ő és Ted is tisztában volt. – Tudnál adni egy ügynököt egy-két hétre, aki segít a ház és a gyerekek megfigyelésében? – Rick habozott, majd bólintott. Ebben az ügyben az ő kezében volt a döntés. Nélkülözni tud egy embert. Esetleg kettőt is. – De egy, legfeljebb két hétnél többről nem lehet szó. Aztán majd meglátjuk. – Végül is az asszony fontos személy. A férje még fontosabb volt. De ami még fontosabb, hogy nagy fogás lenne az FBI részéről, ha Addisont sikerülne úgy lekapcsolniuk, hogy bizonyítani tudják a részvételét egy összeesküvésben. Nyomozóként már sok furcsa dolgot megéltek mindketten. És Ted biztos volt az igazában. Ahogy Rick is. – Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy senki nem követi önt, vagy a gyerekeket. – Fernanda bólintott. Az élete hirtelen még borzalmasabb rémálommá változott, mint amit Allan halála után kellett megélnie. Allan elment. Szörnyű emberek tartják szemmel minden lépését. Fennáll a veszély, hogy a gyerekeket elrabolják. Még soha életében nem érezte ilyen elveszettnek és sebezhetőnek magát, még Allan halálakor sem. Úgy érezte, a végzet készül lecsapni rá, és – emberi számítások szerint – semmit nem tehetett, amivel megvédelmezhette volna a családját, és rettegéssel töltötte el, hogy valamelyik gyereke, netán mind a három megsérülhet, vagy még ennél is rosszabb történik velük. Hősiesen próbálta tartani magát, de minden igyekezete ellenére kibugygyantak a könnyei, és végigcsorogtak az arcán. Ted együttérzően nézett rá. – És mi legyen a táborral? – kérdezte könnyek közt Fernanda. – Will azért elmehet? – Tudja valaki, hogy hova megy? – kérdezte csendesen Ted.

197

– Csak a barátai és az egyik tanára. – Az újságokban semmi nem jelent meg erről? – Fernanda megcsóválta a fejét. Miért írtak volna róluk? Semmi nem indokolta. Ő az utóbbi öt hónapban gyakorlatilag el sem hagyta a házat. Allan ragyogó pályafutásának vége szakadt. A Barnes család nemhogy régi hírnek, de még csak hírnek sem számított, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Sohasem szerette, hogy az újságokban szerepel a nevük, most még kevésbé vágyott rá. Bár Jack Waterman figyelmeztette, hogy kellemetlen sajtóra számíthat, és ismét a kíváncsiság középpontjába kerül, amint bejelentik Allan anyagi összeomlását; Fernanda lélekben felkészült erre. Waterman azt mondta, ennél rosszabbra nem kell számítania. És akkor jön ez. – Szerintem elmehet – válaszolta meg Ted Fernanda azon kérdését, hogy Will elutazhat-e. – De figyelmeztetni kell őt, és a tábor vezetőségét is, hogy legyenek óvatosak. Ha bárki érdeklődne utána, idegenek bukkannának fel, azt állítva, hogy rokonok vagy ismerősök, mondják azt, hogy a fiú nincs ott, és azonnal értesítsenek bennünket. Beszélnie kell a fiával, mielőtt elmegy. – Fernanda bólintott, előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és kifújta az orrát. Újabban mindig hordott zsebkendőt magánál, mert mindig talált valamit egy fiókban vagy szekrényben, ami Allanre emlékeztette. Például a golfcipőjét. Vagy a notebookját. Egy kalapot. Egy levelet, amit évekkel korábban neki írt. A ház tele volt olyan tárgyakkal, amelyek sírásra késztették. – A lánya pedig Tahoeba utazik, ugye? Kikkel megy? – Egy kis barátnőjével és annak családjával. Ismerem a szülőket. Kedves emberek. – Jó. Hadd menjen ő is. Szólunk a helyi erőknek, hogy szervezzék meg a védelmét. Biztos akad egy emberük, aki elüldögél egy kocsiban a ház előtt. Talán jobb is, ha a kislány sem lesz itt. Még eggyel csökken a lehetséges áldozatok száma. – Fernanda jól láthatóan összerezzent, amikor az áldozat szó elhangzott, és Ted bocsánatkérően pislogott rá. Számára ez máris egy újabb „eset

198

volt, vagy valami, amiből könnyen „eset" lehet; családoktól, személyektől függetlenül. És Rick is hasonlóképp gondolkozott. Lehetőséget látott rá, hogy Phillip Addisont sarokba szorítsa, mégpedig betonszilárd vádak alapján. Fernanda viszont csak a gyerekeire tudott gondolni. A saját biztonsága egy percig sem érdekelte. És félt, soha életében nem félt még ennél jobban. Ted látta rajta. – Mikor indulnak? – kérdezte, és fejében egymást kergették a gondolatok. Első dolga lesz elintézni, hogy két ember járja végig az utcát. Tudni akarta, hogy a parkoló autókban várakoznak-e férfiak, és ha igen, kik azok. – Sam és ön mennek valahová? Mik a terveik? – Sam napközibe jár majd. – Ennél többre nem futotta. Will táboroztatása sokba került, de nem akarta megfosztani a fiút ettől az élménytől. Egyik gyerek sem tudta, milyen katasztrofális az anyagi helyzetük, bár annyit már érzékeltek, hogy nem engedhetnek meg annyit maguknak, mint régebben. Fernanda még nem magyarázta el nekik, milyen következményekkel jár rájuk nézve a pénztelenség; úgy döntött, vár a bejelentéssel, amíg a házat meg kell hirdetnie. És akkor rájuk omlik a mennyezet. Valójában már rájuk omlott. Csak a gyerekek még nem vették észre. – Nem igazán tetszik az ötlet – mondta elgondolkodva Ted. – Még visszatérünk rá. A többiek mikor indulnak? – Will holnap, Ashley holnapután. – Jó – mormolta Ted. Nem bánta, hogy elmennek. Két célponttal kevesebb. Vagyis felére csökken a lehetséges áldozatok száma. Rickre nézett. – Utcai ruhásokat, vagy egyenruhásokat küldjünk? – Még ki sem mondta, már tudta, hogy nem a megfelelő helyre címezte a kérdést. A két szervezet gyökeresen eltérő elveket vallott a védelmet illetően. A rendőrség a „látható" védelem erényeit hangsúlyozta, lévén, hogy így elijesztik a potenciális elkövetőket; az FBI inkább csapdába csalni szerette őket. De ebben az esetben Ted is látni szerette volna,

199

mit lépnek – már ha lépnek egyáltalán – a gyanúsítottak, ezért hajlott rá, hogy – bizonyos határig – elfogadja Rick nézeteit. Mindezt végiggondolta, még mielőtt beléptek volna a házba. – Számít ez? – kérdezte Fernanda, a történtektől kissé összezavarodva. A feje lüktetett. – Igen – biccentett Ted. – Nagyon is számít. A madárkáink talán előbb akcióba lendülnek, ha utcai ruhásokat küldünk. – Fernanda kezdte kapisgálni. – Mert akkor nem is feltételezik róluk, hogy rendőrök? – Ted bólintott. Fernandát mindez rémülettel töltötte el. – Szeretném, ha egyikük sem menne el hazulról, amíg az embereink meg nem érkeznek. Számításaim szerint még ma. Milyen programot terveztek estére? – Úgy volt, hogy egy pizzériában vacsorázunk. De itthon is megoldhatjuk. – Legyen ez az utóbbi – kérte határozottan Ted. – Hívom, amint beszéltem a kapitánnyal. Ha minden összejön, legkésőbb éjfélre itt lesz két emberünk. – Ekkor már a rendőr beszélt belőle. – Nálunk fognak... aludni? – kérdezte elhűlve Fernanda. Erre eddig még nem is gondolt. Ted elnevette magát, Rick is elmosolyodott. – Remélhetőleg nem. Azért lesznek itt, hogy éberen őrködjenek, és szemmel tartsák a házat. Nem szeretném, ha bárki is bemászna az ablakon, amíg ön és a gyerekek alszanak. Riasztójuk van? – kérdezte. Feleslegesen. Kellett, hogy legyen. A nő bólintott. – Kapcsolja be, amíg az embereink ide nem érnek. – Aztán Rick felé fordult. – Te mivel szállsz be a buliba? – Reggel felé ide küldöm két ügynökömet. – Ha Ted emberei itt lesznek, az asszonynak hathatósabb védelemre úgysem lesz szüksége. Két ügynökét le kell vennie egy másik „munkáról", helyettesíteni őket... ez időbe telik. Ekkor Rick Fernandára nézett, tekintetéből együttérzés sugárzott. Kedves kis nő volt, és Rick ugyanúgy sajnálatot érzett iránta, mint Ted. Tudta, milyen nehéz

200

lehet most neki. Sok hasonló esettel találkozott már, rendőrként és FBI-ügynökként egyaránt. Lehetséges áldozatok. Tanúvédelem. Csúnya vége lehet, mint ahogy gyakran megtörtént. Remélte, hogy ez alkalommal szerencsés kimenetelű lesz a dolog. De jó esély volt az ellenkezőjére is. – Ami azt jelenti, hogy négy ember vigyáz majd önökre, két rendőr és két ügynök. Biztonságban lesznek. Osztom Lee nyomozó véleményét a két nagyobbik gyereket illetően. Jó ötlet elküldeni őket a városból. Fernanda bólintott, és feltette a kérdést, amely az utolsó fél órában kínozta: – Mi történik, ha megpróbálnak elrabolni bennünket? Hogyan fogják csinálni? Ted felsóhajtott. Gyűlölte megválaszolni ezt a kérdést. Egy biztos. Ha pénzt akarnak a nőtől, meggyilkolni nem fogják, mert akkor nem lenne, aki kifizesse a váltságdíjat. – Feltehetően erőszakot fognak alkalmazni, talán leszorítják az útról, és elviszik azt a gyereket, aki akkor önnel van. Vagy betörnek a házba. Bár ez gyakorlatilag kizárható, ha négy ember fog itt őrködni napi huszonnégy órában. – De ha mégis megpróbálnák – a tapasztalat legalábbis azt mutatta –, valaki biztosan meghal, lehet, hogy egy rendőr, lehet, hogy egy emberrabló; esetleg mindkét oldalon lesznek veszteségek. Az őrizetre kijelölt emberek pontosan tudják, milyen veszélyekkel jár az efféle feladat. Ennek vállalása a munkájuk részét képezte, erre esküdtek fel. Rick ekkor Tedre nézett. – Ujjlenyomatot és hajmintát kell vennünk a gyerekektől, mielőtt elmennek. – Próbálta olyan kíméletesen előadni, amennyire csak lehetett, de Fernandán azonnal úrrá lett a pánik. – Arra mi szükség? – kérdezte, holott ő is tudta. Még számára is nyilvánvaló volt. – Az azonosításhoz, ha netán elkapnák őket. Az ön ujjlenyomatára és hajmintájára is szükségünk lesz – tette hozzá Rick bocsánatkérően, mire Ted közbevágott:

201

– Még ma este küldök valakit – mondta halkan, miközben Fernanda fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Ez vele és a gyerekeivel történik? Annyira hihetetlennek tűnt, hogy tulajdonképpen fel sem fogta, és azon se csodálkozott volna, ha soha nem lesz képes megérteni. Lehet, hogy ez a két férfi itt csak képzelődik? Talán mindketten becsavarodtak. Túl régóta csinálják, amit csinálnak. Vagy minden lehetőségek közül a legrosszabb: tényleg ez történik vele, és ennek a kettőnek igaza van. Nem tudta eldönteni. – Intézkedem, hogy valaki járja végig az utcát, és írja fel a rendszámokat – mondta Ted, sokkal inkább Ricknek, mint Fernandának. – Tudni akarom, ki van odakint. – Rick bólintott. Közben az asszony azon tűnődött, valóban figyeli-e valaki őt, vagy az otthonát. Neki mindenesetre nem tűnt fel. Nem sokkal ezután a két férfi felállt. Ted lenézett a nőre, és nem volt nehéz észrevennie, milyen ideges Fernanda. Valósággal sokkot kapott. – Rövidesen jelentkezem, és beszámolok róla, mit sikerült intéznem, és hogy kiket várhat. Addig is zárja be az ajtókat, kapcsolja be a riasztót, és ne engedje ki a gyerekeket. Semmiképp nem léphetnek ki a házból. – Miközben beszélt, az asszony kezébe nyomta a névjegykártyáját. Előzőleg is adott már neki egyet, de ha jól gyanította, a nő azt már „elvesztette". És valóban. A névjegy valamelyik fiókban lapult, és Fernanda, ha agyonütik se tudta volna, hol keresse. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még szüksége lehet rá. – Ha bármi szokatlant észlel, azonnal hívjon. A mobilszámom is rajta van. És a csipogómé is. Néhány órán belül magam is keresni fogom. – Fernanda bólintott, képtelen volt megszólalni. Kikísérte a két férfit. Mindketten kezet ráztak vele, de amint kiléptek az ajtón, Ted még visszafordult és megnyugtatónak szánt pillantást vetett az asszonyra. Nem lett volna szíve otthagyni anélkül, hogy pár biztató szót ne mondott volna neki. – Minden rendben lesz – mondta már-már gyengéden, aztán lement a lépcsőn Rick után. Fernan-

202

da becsukta mögöttük az ajtót, és bepittyegte a riasztó kódját. Peter Morgan látta, hogy a két férfi kijön a házból, de nem sokat törődött velük. Először volt „megfigyelésen"; Tedék szerencséjére. Waters öt másodperc alatt kiszúrta és tudta volna, hova tegye őket. Peter nem. Rick beült Ted kocsijába, és döbbent arckifejezéssel nézett volt társára. – Atyaúristen! Szerinted hogyan lehet elszórni ennyi pénzt? Az újság azt írta, hogy Barnes félmilliárdot ér; és ez nem volt olyan régen; egy, maximum két éve. Tuti, hogy elmentek neki otthonról. – Ühüm – bólogatott boldogtalanul Ted. – Vagy csak egy lelkiismeretlen fráter volt. Ha a nő igazat mond... – Márpedig Fernandának semmi oka nem volt hazudni; szavahihetőnek tűnt. – ...pokoli helyzetben lehet szegénykém. Főként, ha számításba vesszük – és minden jel erre utal –, hogy Addison és a bérencei a nyomában vannak. Őket aztán nem fogja tudni meggyőzni, hogy nincs pénze. – És akkor mi lesz? – kérdezte elgondolkozva Rick. – A szokásos. – Mindketten jól tudták, hogy ha ez bekövetkezik, azonnal megjelennek a színen az emberrablásiak, a közvetítők és a kommandósok. Ted őszintén remélte, hogy nem jutnak el idáig. Akármi rossz dolog is volt készülőben, Ted Lee elhatározta, hogy minden lehetséges eszközzel, amit csak módjában áll felhasználni, megpróbálja megakadályozni. – Szerintem a kapitány azt fogja gondolni, hogy mind a ketten füvet szívtunk – vigyorgott Rickre. – Valahányszor együtt vagyunk, mindig belemászunk valamibe. – Ha tudnád, mennyire hiányzik ez nekem – mondta mosolyogva Rick, aztán Ted megköszönte neki, hogy két embert is ad a munkára. Tudta, hogy csak rövid időre számíthat rájuk, különösen, ha semmi nem történik. Bár Tednek az volt az érzése, hogy hamarosan történni fog valami. Lehet, hogy Addison előző napi letartóztatása idegessé tette a madárkákat, netán pánikba estek.

203

És úgy érezte, hogy Addison külföldi útjának is köze van a dologhoz. Ha pedig így van, akkor bármikor történhet valami. Lehet, hogy hamarosan. Ted visszavitte Ricket az irodájába, és fél órával később ő is belépett a sajátjába. – A kapitány bent van? – kérdezte a rangidős tiszt titkárnőjét, egy csinos, kék egyenruhás lányt, aki bólintott. – Pocsék hangulatban van – suttogta. – Remek. Én is – villantott rá egy vigyort Ted, azzal besietett a kapitány irodájába. * Will kijött a szobájából, lerobogott a lépcsőn, és a bejárati ajtóhoz indult. Fernanda az asztalánál ült, és azonnal megállította. – Ne! Bekapcsoltam a riasztót – kiáltott rá a fiúra, hangosabban, mint eredetileg szándékozott. Will megtorpant, és értetlenül nézett rá. – Jó, jó. Csak egy percre ugrom ki. Ki kell vennem a lábszárvédőmet a kocsiból. – Fernanda a felhajtón állította le a kombit, amikor hazaért, de tudta, hogy addig nem mehet ki, amíg a rendőrség meg nem érkezik. – Bent maradsz! – förmedt a fiára éles hangon. Will döbbenten meredt rá. – Valami baj van, anya? – Látta, hogy valami nem stimmel, és Fernanda bólintott, könnybe lábadt a szeme. – Igen... nem... illetve mégis. Beszélnem kell veled, Ash-sel és Sammel. Az asztalánál ülve azon gondolkozott, mikor és mennyit mondjon el a gyerekeknek. Még neki magának sem sikerült feldolgoznia a történteket, és mindazt, amit Tedtől és Ricktől hallott. Túl nagy falat volt, és a gyerekeket valószínűleg még jobban megviseli. Erre aztán végképp semmi szükségük, ahogy neki sem. Elég csapás érte már őket az elmúlt hat hónapban. Elgondolkozva nézett Willre. Nincs rá mód, hogy eltitkolja előlük. Muszáj elmondania nekik. És úgy tűnik, most jött el az idő, ha egyszer Will már úgyis rájött, hogy valami baj van. –

204

Lehívnád a többieket, életem? Családi megbeszélést tartunk – mondta komoran, de majdnem elcsuklott a hangja. Az utolsó családi megbeszélés az apjuk halálakor volt, amikor közölte velük a rossz hírt. Will az anyjára meredt, arcára kiült a félelem, aztán szó nélkül sarkon fordult, és felment az emeletre, megkeresni a többieket. Fernanda reszketve ült a székében. Csak arra tudott gondolni, hogy meg kell védelmeznie a gyerekeit. És imádkozott magában, hogy a rendőrség és az FBI segítségével képes legyen rá.

13. A CSALÁDI MEGBESZÉLÉS ZÖKKENŐMENTESEN ZAJLOTT,

már amennyire az adott körülmények között lehetséges volt. Öt percre rá, hogy értük küldte Willt, a gyerekek megjelentek a nappaliban; miután Sam szobájában egy darabig azt találgatták, mi lehet a baj. Végül Will azt mondta, egyelőre menjenek csak le, és egymás után, születésük sorrendjében le is jöttek a lépcsőn, Will vezette a sort. Mindhárman aggodalmas képet vágtak, ahogy az anyjuk is, várakozás közben. Fernanda megvárta, amíg Ash és Sam elhelyezkedik a kanapén, és Will elterpeszkedik a székben, amely valaha az apja kedvence volt. Miután Allan elment, ösztönösen magáénak tekintette. Most már ő volt a férfi a családban; és minden igyekezetével azon volt, hogy méltóképpen helyettesítse az apját. – Mi a baj, anya? – kérdezte halkan. Fernanda csak nézte őket, nem tudta, hol kezdje. Annyi mindent el kellett mondania; és egyetlen jó hírrel sem szolgálhatott. – Még mi sem tudjuk pontosan – felelte őszintén. Úgy döntött, mindent elmond az ügyről, amit csak tud. A gyerekeknek is mindenről tudniuk kell; Ted legalábbis ezt mondta. És Fernanda hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Ha nem figyelmezted őket a lehetséges veszélyekre,

205

azzal talán még nagyobb veszélynek teszi ki őket. Lehet, hogy semmi. – Igyekezett megnyugtató hangsúllyal kimondani a szavakat; Ashleyn mégis páni félelem lett úrrá, hogy az anyja netán beteg. Nekik már csak ő maradt. De amikor Fernanda folytatta, mindhárman rájöttek, hogy nem erről van szó. Fernanda úgy érezte, ennél sokkal rosszabb a helyzet. – Lehet, hogy a végén kiderül, feleslegesen aggódtunk – futott neki ismét, miközben mindnyájan úgy érezték, a percek halálos lassúsággal vánszorognak. Az előbb itt járt a rendőrség. Tegnap letartóztattak valakit, egy rossz embert, aki vélhetőleg valami nagyon csúnya dolgot készül elkövetni. Találtak nála egy dossziét apáról, és fotókat mindannyiunkról. Úgy tűnik, az illetőt nagyon érdekelték apa sikerei és... – elhallgatott egy pillanatra –...és a pénzünk. – Azt még nem szándékozott bejelenteni, hogy tönkrementek. Elég bajuk van szegény gyerekeknek így is; ez még várhat. – Az íróasztalában találtak egy nevet és telefonszámot is, olyasvalakiét, akit nemrég engedtek ki a börtönből. Sem apa, sem én soha nem ismertük ezeket az embereket. – Megnyugtatásnak szánta, de még az ő fülében is idétlenül hangzottak a szavak. A gyerekek lenyűgözve bámultak rá, nem vágtak közbe, nem tettek megjegyzést. Számukra annyira idegen, annyira érthetetlen volt a történet, hogy még véletlenül sem tudták volna kitalálni, mi lehet a végkifejlet. – Átkutatták annak a férfinak a szállodai szobáját, aki nemrég jött ki a börtönből, és nála pedig egy másik nevet és egy másik telefonszámot találtak, egy nagyon-nagyon veszélyes emberét, aki szintén mostanában szabadult. Még a rendőrség sem tudja, milyen kapcsolatban állhat egymással ez a három ember. De úgy tűnik, az a férfi, akit az FBI tegnap letartóztatott, bajban van, és sok pénzre lenne szüksége. És egyikük hotelszobájában megtalálták a mi címünket is. A rendőrség attól tart... – Fernanda nagyot nyelt. Minden önuralmára szüksége volt, hogy nyugodt hangon tudja folytatni. – Szóval attól tartanak, hogy a férfi, akit letartóztattak, el akar raboltatni valakit közü-

206

lünk, hogy pénzhez jusson. – Ennyi, dióhéjban. A gyerekek, egy végeérhetetlen pillanatig, csak pislogtak rá. – Ezért van bekapcsolva a riasztó? – Will furcsán méregette az anyját. A történet annak is hihetetlennek tűnt, aki hallgatta, és annak is, aki elmondta. – Igen. Két rendőrt küldenek a védelmünkre, és két FBI-ügynököt. Csupán egy-két hétre, hátha azalatt kiderül valami. Lehet, hogy ez az elmélet úgy, ahogy van, nem állja meg a helyét, lehet, hogy senki sem akar bántani bennünket. De jobb félni, mint megijedni. A rendőrség azt kérte, legyünk óvatosak, és ide küldik az embereiket. – Itt laknak majd velünk? – szörnyülködött Ashley. Az anyja bólintott. – Azért elmehetek Tahoe-ba? – Fernandát megmosolyogtatta a kérdés. Legalább egyikük sem kezdett el sírni. Ha jól sejtette, nem is egészen fogták még fel a dolgot. Számára is olyan érzés volt, mintha egy rossz filmet nézne. Ismét bólintott. – Igen. A rendőrség szerint jobb is, hogy nem leszel a városban. De nagyon óvatosnak kell lenned, és vigyáznod az idegenekkel. – Bár tudta, hogy az a család, akikhez Ashley megy, roppant körültekintő és gondos, ezért is egyezett bele, hogy elengedi hozzájuk. De mielőtt Ashley elutazik, még felhívja és figyelmezteti őket is. – Én nem megyek el a táborba – jelentette be hirtelen Will, a hangja feszült volt, aggodalmas pillantást vetett az anyjára. Ő megértette. Jobban, mint a másik kettő. Igaz, idősebb volt náluk. És hogy az apja elment, ő játszotta a védelmező szerepét. Fernanda nem várta el tőle, hogy ő viselje ezt a terhet. Tizenhat éves, hadd élvezze ki gyermek- és ifjúkora maradékát. – De igenis elmész – mondta határozottan. – El kell menned. Ha történne valami, vagy rosszabbodna a helyzet, azonnal felhívlak. Ott nagyobb biztonságban leszel, itthon megőrülnél az unalomtól velem és Sammel összezárva. Szerintem az elkövetkező hetekben, amíg ez az ügy le nem zárul, vagy amíg a rendőrség ki nem deríti, mi folyik a színfalak mögött, Sam és én túl

207

sok mindent nem fogunk csinálni. Hidd el, sokkal jobb lesz neked a táborban. – Will nem válaszolt, csak ült a székében, meghányta-vetette magában a dolgot. Sam inkább az anyja érzéseire volt kíváncsi. – Te félsz, anya? – kérdezett rá nyíltan, és Fernanda bólintott. – Igen. Egy kicsit. – Finoman fogalmazva. – Elég ijesztően hangzik. De a rendőrség majd megvéd minket. Sam. Mindnyájunkat megvédenek. Nem lesz semmi baj. – Ebben nem volt olyan biztos, mint amilyen határozottan állította, de szerette volna megnyugtatni a gyerekeket. – És a rendőröknél pisztoly is lesz, amikor itt lesznek nálunk? – faggatózott tovább Sam. – Igen, azt hiszem. – Nem kezdte el magyarázni az egyen- vagy utcai ruhás rendőrök bevetésének előnyeit és hátrányait, ahogy azt sem, hogy őket élő csaliként fogják használni, hogy a bűnözőket gyorsabban elkaphassák. – Éjfélre itt lesznek. Addig nem szabad kimennünk, ez minden. A riasztót bekapcsoltam. Óvatosnak kell lennünk. – És nekem kell majd napközibe járni? – kérdezte Sam, remélve, hogy nem. Rég elment a kedve az egésztől, meggondolta magát. És tetszett neki a gondolat, hogy fegyveresek fognak a házukban mászkálni. Ezt a részt izgalmasnak találta. – Azt hiszem, kihagyhatod a napközit, Sam. Majd kitalálunk magunknak valami programot. – Akár múzeumba is mehetnek, vagy az állatkertbe, kézműves foglalkozásokra, vagy a Szépművészeti Múzeum gyerekelőadásaira; egy a lényeg, hogy Sam mindig mellette legyen. A válasz boldoggá tette a kisfiút. – Juhé! – rikoltotta, és körbetáncolta a nappalit. Will nagyon csúnyán nézett rá, és rászólt, hogy üljön vissza a fenekére. – Képtelenek vagytok felfogni, hogy ez mit jelent. Titeket csak Tahoe és a napközi érdekel? Valaki el akar rabolni bennünket, vagy anyát! Nem fér abba az ostoba

208

fejetekbe, hogy ez mivel járhat?! – Will szemlátomást nagyon zaklatott volt, de amikor a két kicsi felment az emeletre, igyekezett kissé rendezni a sorait a kitörés után. És ismét vitába szállt az anyjával. – Nem megyek táborba. Nem foglak itt hagyni, anya, csak hogy nyugodtan lacrosse-ozhassak három héten át. – Már elég nagy volt ahhoz – tizenhat, majdnem tizenhét éves – hogy Fernanda őszintén beszélhessen vele. – Ott nagyobb biztonságban leszel, Will – mondta könnyekkel a szemében. – A rendőrség is azt akarja, hogy elmenj. Ahogy Ashley is Tahoe-ba. Sam és én jól elleszünk itt, négy ember fog vigyázni ránk. Szeretném, ha elmennél, legalább miattad ne kelljen aggódnom. – Próbált a lehető legőszintébben elmondani mindent, és sok igazság volt abban, amit mondott. A táborban Willt elnyeli a fiúk névtelen tömege, és ez egyben biztonságot is nyújt. Ashleynek minden lépését szemmel tartják Tahoe-ban. És akkor neki már „csak" Sam miatt kell aggódnia. Három helyett „csak" egy miatt. – És veled mi lesz? – Will őszintén féltette az anyját, átkarolta a vállát, amitől Fernandának ismét könnyek szöktek a szemébe, amint ők is felballagtak a lépcsőn a fiú szobájába. – Nekem hajam szála sem görbül. Engem nem fognak bántani – mondta olyan határozottsággal, ami meglepte Willt. – Miért gondolod? – Mert valakinek ki kell fizetnie a váltságdíjat, és ha engem elkapnak, nem lesz, aki megtegye. – Borzasztó volt belegondolni is, de ez volt az igazság. – És Sam? – Négy profi vigyáz rá, kétlem, hogy bármi baja esne. – Bátor mosolyt varázsolt az arcára, már csak azért is, hogy Willt megnyugtassa. – Hogyan történhetett ez, anya? – Nem tudom, kisfiam. Mondhatni, ránk jár a rúd. Apád túl sikeres volt. És ez egyeseket őrült elképzelésekre sarkall.

209

– De ez olyan... – Will le sem tagadhatta volna, hogy halálosan megrémült, és Fernanda sem bánta volna, ha nem kell őt, vagy bármelyik gyerekét, ennyi félelemnek és veszélynek – lehetséges veszélynek – kitennie. De úgy érezte, kötelessége mindent elmondania nekik. És büszke volt rájuk, amiért úgy fogadták, ahogy. Különösen Will. –...ez olyan beteges! – Igen, beteges – értett egyet Fernanda. – De sajnos sok őrült szaladgál a világban. És köztük rossz emberek is. Csak remélni merem, hogy ezek az emberek gyorsan elveszítik az érdeklődésüket irántunk, vagy rájönnek, hogy nem érdemes bajlódni velünk. Még az is lehet, hogy a rendőrség téved. Egyelőre minden csak elmélet és gyanú, de nem szabad félvállról vennünk. Ugye, neked sem tűnt fel, hogy figyelne bennünket valaki? – Nem számított érdemi válaszra, de rémülten látta, hogy Will elgondolkodik, majd bólint. – De igen, azt hiszem... de nem vagyok biztos benne... párszor láttam ugyanazt a fickót az utca túloldalán egy kocsiban üldögélni. Semmi ijesztő nem volt benne. Rendes ember benyomását keltette. Normálisan nézett ki. Rám mosolygott. Azt hiszem, azért figyeltem fel rá... – Will zavarba jött, de aztán folytatta. –...azért figyeltem fel rá, mert egy kicsit apára emlékeztetett. – Amint kimondta, Fernanda előtt is derengeni kezdett egy homályos emlékkép, de egyelőre nem tudta hova tenni. – Emlékszel rá, hogyan nézett ki? – kérdezte aggódva. Lehet, hogy a rendőrségnek mégis igaza van, és ezek az emberek a nyomukba szegődtek. De ő még mindig abban reménykedett, hogy a rendőrség téved. – Részben – mondta Will. – Hasonlított apára, de világosabb volt a haja, és ugyanúgy is öltözött, mint apa. Egyszer legombolható gallérú ing volt rajta, a másik alkalommal zakó. Azt hittem, vár valakire. Normális pasasnak tűnt. – Fernanda elgondolkodott, vajon a férfi szándékosan öltözött-e így; ilyen öltözékben bárki a szomszédságba tartozónak hitte volna. Néhány percig még beszélgettek, aztán Will bement a szobájába, hogy

210

felhívja a haverjait, és elköszönjön tőlük, mielőtt táborba megy. Fernanda figyelmeztette, hogy senkinek ne beszéljen az emberrablás gyanújáról. Ted elmagyarázta, miért fontos, hogy titokban tartsák: ha híre megy a dolognak, netán még az újságokba is bekerül, akkor a környéket ellepik az „utánzók". A gyerekek megígérték, hogy senkinek nem szólnak egy szót sem. Fernanda is csak azt a családot akarta értesíteni, akiknél Ashley vendégeskedni fog. De most Tednek telefonált. El akarta mondani neki, amit Willtől hallott. A titkárnő közölte vele, hogy Lee nyomozó a kapitánnyal tárgyal, de majd később visszahívják. Fernanda megállt az ablakban, próbálta rendezni a gondolatait, tűnődve futtatta végig a tekintetét az utcán; tényleg van odakint valaki, akit ő nem lát, de aki talán most is őt figyeli? Mindeközben Ted és a kapitány üvöltve vitatkoztak. A kapitány úgy látta, hogy ez az FBI problémája, nem az övék. Az FBI tartóztatta le az első számú gyanúsítottat, elsősorban is pénzügyi vádak alapján; ehhez a rendőrségnek az égadta világon semmi köze, ezért ő nem fogja az emberei drága idejét arra pazarolni, hogy egy Pacific Heights-i háziasszony és a három kölyke mellett bébiszitterkedjenek. – Hallgass már végig, a Jóisten áldjon meg! – ordított rá Ted. Jól ismerték egymást, régi barátok voltak. A kapitány két évvel Ted előtt végzett az Akadémián, és számtalan ügyön dolgoztak már együtt. Tisztelte-becsülte Ted munkáját, de most úgy gondolta, a barátjának elment az esze. – És mi van, ha valamelyiküket elrabolják? Az kinek a problémája lesz? – Mindketten tudták, hogy az már mindenki problémája lesz. Az FBI-é és a rendőrségé is. – Beletenyereltem valamibe. Érzem. Higgy nekem. Csak pár napot adj, egy hetet, vagy kettőt, hadd járjak utána a dolognak. Ha kiderül, hogy tévedtem, egy éven át magam fényesítem ki a cipődet. – Nem akarom, hogy kifényesítsd a cipőmet. És az adófizetők pénzét sem akarom gyerekmegőrzésre pocsékolni. Mi a fészkes fenéből gondolod, hogy Carlton

211

Waters is belekeveredett? Semmilyen bizonyíték nincs rá, és ezt te is tudod. Ted rezzenéstelen pillantással nézett a kapitány szemébe. – Minden bizonyíték, amire szükségem lehet, itt van. – A fejére mutatott. Már kiküldött egy álruhás rendőrnőt, parkolóőrnek öltözve, hogy ellenőrizze végig a Fernandáék utcájában várakozó kocsikat. Parkolóórák ugyan nem voltak, de azokra a járművekre, amelyek két óránál hosszabb ideig akartak az utcában parkolni, ki kellett ragasztani az ott-tartózkodási engedélyt, így tehát egy parkolóőr jelenléte akár indokolt is lehetett, és senkinek nem szúrhatott szemet. Ted idegesen várta a híreket, kíváncsi volt, kik üldögélnek a leparkolt autókban, és hogyan néznek ki; meghagyta a rendőrnőnek, hogy minden egyes rendszámot írjon fel a háztömb körül. Ted és a kapitány még nagyban vitatkoztak, amikor a nő jelentkezett. Ted titkárnője jelentette, hogy Jamison nyomozó van a vonalban, azt üzeni, van valamije Ted számára, és hogy sürgős. A kapitány bosszankodni látszott, amikor Ted odakapcsoltatta a hívást, majd a füléhez szorítva a kagylót, hosszú percekig szótlanul állt. A végén elmorzsolt pár szitokszót a fogai közt, majd a kapitányra nézett és letette a telefont. – Gondolom, most azt fogod mondani, hogy Carlton Waters meg az az ürge, akit az FBI letartóztatott, éppen az asszony házát rohamozzák, talpig fegyverben. – A kapitány elhúzta a száját, és az égre emelte a tekintetét. Elege volt már az ilyen történetekből. De Ted halálosan komolynak tűnt, amikor a szemébe nézett. – Nem. Csupán annyit állítok, hogy Peter Morgan, az a REF-es, akinek a hotelszobájában Waters telefonszámát megtaláltuk, ott ül egy kocsiban Barnesék házával szemközt. Legalábbis minden arra utal, hogy ő az. Az autó az ő nevén van. És az egyik szomszéd már többször kiszúrta. Hetek óta ott dekkol a háznál, vagy valahol a közelben. De a szomszéd szerint rendes embernek látszik, és nem törődött vele. Nem gondolt semmi rosszra.

212

– A francba! – A kapitány a hajába túrt, és Tedre nézett. – Már csak ez hiányzott! Ha elrabolják a nőt, az újságok másról sem fognak írni, mint hogy a kisujjunkat sem mozdítottuk, hogy megakadályozzuk. Jól van, jól. Kit állítottál rá az ügyre? – Még senkit. – Ted elmosolyodott. Nem akarta, hogy bebizonyosodjon az igaza, bár tudta, hogy igaza van. És a szerencse a kezére játszott azzal, hogy Jamison be tudta azonosítani Morgant. Szólni fog az embereinek, hogy egy ujjal se nyúljanak hozzá. Nem akarta elriasztani. Az egész bagázst el akarta kapni, akárkik és akárhányan legyenek is, függetlenül attól, hogy Waters is benne van-e a buliban, vagy nincs. Akármilyen összeesküvést is szőttek Fernanda ellen, Ted csírájában akarta elfojtani, letartóztatni az összes résztvevőt, és megvédelmezni az asszonyt és a gyerekeit. Nem ígérkezett könnyű feladatnak. – Összesen hányan is vannak ezek? Mármint Barnesék – kérdezte gorombán a kapitány, de Ted jobban ismerte ennél. – Az asszony és három gyerek. De az egyik holnap táborba megy. A másik holnapután Tahoe-ba, őt nyugodtan a helyi seriff gondjaira bízhatjuk. És akkor már csak a nő marad meg egy hatéves kölyök. A kapitány jóváhagyólag bólintott. – Adj melléjük két embert, éjjel-nappal vigyázzanak rájuk. Ennyi talán elég lesz. Vagy Holmquist haverod is küld valakit? – Valószínűleg – felelte Ted. Kínos volt, hogy Rickkel még azelőtt megtárgyalta a dolgot, hogy a kapitánnyal beszélt, de néha ez is előfordult. Az információcsere gyakran segített az ügyek gyorsabb megoldásában. – Beszélj vele, és mondd el, hogy mit tudtunk meg Morganről. És mondd meg neki, hogy tutira küldjön két embert, különben szétrúgom a seggét, ha legközelebb találkozunk! – Köszönöm, kapitány – vigyorgott rá Ted, és kiment az irodából. Elintézett néhány telefonhívást, mindent

213

megszervezett Fernanda és Sam védelmére. Aztán Ricket hívta, és beszámolt neki Morganről. És utasította az egyik fiatal tisztet, hogy hívja le Morgan rendőrségi fotóját, hogy meg tudja mutatni Fernandának és a gyerekeknek. Majd elővett az asztalából egy nyilvántartómappát, iktatta, és ezzel hivatalosan is rendőrségi üggyé tette Fernandáék esetét. Emberrablásra szövetkezés gyanúja, írta vastag betűkkel a fedélre. Belülre felírta az asszony és a gyerekek nevét. A „gyanúsított(ak)" rovatban Morgan nevét tüntette fel. A többiek „részvétele” pillanatnyilag még nagyon is kérdéses volt, bár némi habozás után Phillip Addison nevét is felírta, röviden megemlítve, hogy vaskos aktát találtak nála Allan Barnesról. És ez még csak a kezdet volt. Ted tudta, hogy a java még hátravan. Néhány apró felhőfoszlányt ábrázoló darab a helyére került. De ettől még az a rész, ahol az égnek kellett lennie, csak alig valamivel lett összefüggőbb. Az égboltnak ezen a részén egyelőre csak Peter Morgan arca látszódott. De Ted a zsigereiben érezte, hogy hamarosan – amint a kirakójáték kezd összeállni – a többiek képe is kirajzolódik. Aznap este hat óra tájban visszahajtott Fernandáékhoz. És ahogy korábban, most is úgy közelítette meg a házat, hogy azt bárki észrevehesse; vendégnek akart látszani, akinek a látogatása magától értetődő. A nyakkendőjét levette, és zakó helyett dzsekit húzott. A rendőrtiszt, akit magával vitt, baseballsapkát, pólót és farmert viselt. Bárki Will barátjának nézhette volna, Tedet pedig az apjának. Fernanda és a gyerekek épp pizzát ettek a konyhában, amikor ők ketten megérkeztek. Az asszony azonnal ajtót nyitott, amint a kukucskálón át felismerte Tedet. Az őt kísérő fiatalember hozott magával valamit. Egy vállára vetett sporttáskában, ami tökéletesen illett fiatalos, sportos megjelenéséhez. Ted pár, halk szóval utasította, hogy pakoljon ki a konyhában, ő maga – miután engedélyt kért rá – letelepedett az asztalhoz, az asszony és a gyerekek mellé. Aztán elővette a borítékot. – Hoztál még képet? – érdeklődött Sam.

214

– Igen – felelte a kisfiúra mosolyogva Ted. – Most éppen kiről? – Ha már egyszer Ted legutóbb nyomozósegéddé léptette elő, Sam igyekezett ennek megfelelően, hivatalosan viselkedni. Olyan nyeglén tette fel a kérdést, hogy még Fernanda is elmosolyodott. Noha mosolygásra semmi oka nem volt. Ted már előzőleg odatelefonált, és tájékoztatta, mit sikerült kideríteniük Morganről. Ezek szerint a férfi már hetek óta szemmel tartotta, és ő mindebből semmit nem vett észre. Ami a megfigyelőképessége teljes hiányáról árulkodott, és ez aggodalommal töltötte el. Ted közölte a családdal, hogy nem sokkal éjfél után már négy ember fog vigyázni rájuk. Két rendőr és két FBI-ügynök. Samet lázba hozta a bejelentés, és mindenáron tudni akarta, hogy lesz-e náluk fegyver. Korábban már az anyját is ezzel nyaggatta, de a nyomozótól is hallani akarta. – Igen, lesz – nyugtatta meg Ted, aztán előhúzta a fényképet a borítékból, és Will kezébe nyomta. – Ezt a férfit láttad várakozni az utca túloldalán? A fiú épp csak rápillantott a fotóra, bólintott, majd visszaadta Tednek. – Igen, őt – mondta kissé szégyenlősen. Meg sem fordult a fejében, hogy szólnia kéne az anyjának, hogy ugyanaz a férfi, ugyanabból a kocsiból kétszer is rámosolygott. Szimpatikusnak találta a férfit. Egy kicsit az apjára emlékeztette. Ted körbeadta a fényképet. Sem Ashley, sem Sam nem ismerte fel Morgant, de amikor a fotó odaért hozzá, Fernanda hosszasan nézte. Tudta, hogy látta már a férfit valahol, de nem emlékezett rá, hogy hol. Aztán hirtelen eszébe jutott. A szupermarketben lehetett, vagy a könyvesboltban. Ő elejtett valamit, a férfi meg felvette, és – ahogy Will – ő is felfigyelt rá, milyen döbbenetes a hasonlóság az ismeretlen és Allan között. Mindezt elmondta Tednek. – Emlékszik, mikor történt ez? – kérdezte nyugodtan a férfi, mire Fernanda azt felelte, hogy az utóbbi hetekben lehetett, de nem biztos az időpontban; ez is csak azt

215

támasztotta alá, hogy Morgan jó ideje figyeli őket. – Most is odakint van – magyarázta halkan a gyerekeknek. Ted, és Ashley levegő után kapkodott. – És nem teszünk ez ellen semmit. Ezzel az a célunk, hogy kiderítsük, odamegy-e hozzá valaki, és ha igen, akkor kicsoda; jelent-e valakinek, és ha igen, akkor kinek; és hogy egyáltalán mire készül. Arra kérnélek benneteket, hogy amikor kimentek a házból, egy pillantást se vessetek rá, tudomást se vegyetek róla, mintha nem is létezne. Tegyetek úgy mint aki semmiről nem tud – mondta Ted nyugodtan. – Most is ott van kint? – kérdezte Ashley, és Ted bólogatott. Jamison nyomozó leírásából tudta, milyen autót és hol kell keresnie. De még véletlenül sem nézett oda. A saját kocsiján jött, beszélgetett, nevetgélt a fiatal rendőrrel, aki vele volt, igyekezett eljátszani, hogy ő csupán vendég itt, aki a fiát hozta látogatóba. Akár meggyőző is lehetett az alakítás. A fiatal tisztet a fiának is nézhették volna; és valóban nem volt sokkal idősebb, mint Ted gyerekei. – Mit gondol, tudja az az ember, hogy maguk rendőrök? – kérdezte Will. – Remélhetően nem. Bár mérget nem vennék rá. Lehet, hogy kiszúrta. Csak remélni merem, hogy azt hiszi, az édesanyád ismerősei vagyunk. – De kétség nem férhetett hozzá, hogy négy embert nem lehetett úgy ráállítani a feladatra, hogy azt senki ne vegye észre; a jelenlétük figyelmeztető jel lesz Morgan és – ki tudja, mire szövetkezett – bandája számára. A lelepleződés után kétesélyes lesz a folytatás. A nyilvánvaló rendőri jelenlét vagy nagyobb körültekintésre készteti az emberrablókat, vagy végérvényesen visszarettenti őket; bár ez utóbbit Ted nem tartotta valószínűnek. De semmiképp nem tudta elkerülni a lelepleződést. Fernandának és a családjának védelemre volt szüksége. Ha ez elriasztja a rosszfiúkat, hát úgy is jó. Mindenképpen rendőri beavatkozás szükségeltetett ahhoz, hogy az asszony és a gyerekei biztonságban legyenek. Persze egyes műszakokat rendőrnők „visznek" majd; ettől ideig-óráig kevésbé lesz egyér-

216

telmű, hogy a zsaruk is beléptek a képbe. De előbb, vagy utóbb bárki felfigyelne rá, hogy napjában kétszer négyfelnőtt érkezik a házhoz, mindenhová követik Fernandát és a gyerekeket, és huszonnégy órán át jelen vannak: ha más nem is, ez minden bizonnyal megriasztaná a jómadarakat. De Ted nem tudott jobbat kitalálni. A kapitány felvetette, hogy a „10B"-vel is élhetnének. Ami szakzsargonban azt jelentette, hogy jelöletlen autót állítanának a ház elé, és abban egy utcai ruhás nyomozó ücsörögne naphosszat. Ted szerint ez semmire nem lett volna jó, és különben is hülyén vette volna ki magát, ha Morgan és a rendőr két, leparkolt kocsiból méregeti egymást. A helyi rendőrőrs készséggel ráállt, hogy járőröket küldjön a környékre; jelen pillanatban ez elégségesnek tűnt. Mire minderről beszámolt a családnak, a fiatal rendőrtiszt jelentette, hogy készen áll. Papírtörlővel párnázta alá és szétpakolta a műszereit. Az aktatáskája kinyitva feküdt, a két ujjlenyomatkészletetet a mosogató mellé tette. Az egyik párnán fekete, a másikon piros tinta volt. Ted azt mondta Barneséknak, hogy egyesével oda kellene menniük a mosogatóhoz. Willt kérte elsőnek. – Mire kell nektek az ujjlenyomatunk? – kíváncsiskodott Sam. Épp csak felérte a pultot, hogy láthassa, mit csinál Will és a rendőrtiszt. Csuda érdekes volt, ahogy a rendőr Will ujjait gyakorlott mozdulattal előbb a párnára nyomta, egyik oldalukról a másikra gördítette, majd ugyanezt a mozdulatot megismételte egy kartonlapon, amelyen külön rubrika volt a kéz mindenegyes ujjának. A gördítésre azért volt szükség, hogy tiszta lenyomatot kapjon, és Will meglepődve vette észre, hogy a tinta nem hagy foltot a bőrén. Előbb a piros lenyomatokat készítették el, aztán a feketéket. Will, ahogy Ashley és Fernanda is, értette, miért van erre szükség, de senki sem szívesen magyarázta volna el Samnek. Hogy abban az esetben, ha elrabolnák vagy megölnék valamelyiküket, az ujjlenyomataik alapján tudják azonosítani őket. Nem volt túl lélekemelő kilátás.

217

– A rendőrség tudni szeretné, ki vagy te, Sam – mondta Ted egyszerűen. – Ez sokféleképpen megállapítható. De ez a módszer is alkalmas rá. Az ujjlenyomataid ugyanilyenek maradnak, amíg csak élsz. – Ezt Samnek nem feltétlenül kellett tudnia, de elfogadta magyarázatképp. Ashley következett, aztán az anyja, Sam volt az utolsó. Az ujjlenyomatai aprócska foltokként virítottak a kartonlapon. – De miért kell fekete és piros is? – érdeklődött Sam, amikor a rendőrtiszt másodjára is levette az ujjlenyomatait. – A fekete a rendőrségé lesz – magyarázta Ted –, a piros az FBI-é. Ők szeretnek felvágni. – A kisfiúra mosolygott, a többiek mögöttük ácsorogtak, és nézték őket. Szorosan egymás mellé álltak, mintha egymás közelségéből merítenének erőt, és Fernanda tyúkanyóként magasodott föléjük. – Miért épp a pirosra esett az FBI választása? – kérdezte Fernanda. – Hogy ennyivel is különbözzenek tőlünk – mondta a fiatal rendőrtiszt. Más magyarázat nem volt rá. De a piros tintás ujjlenyomatok mindig is az FBI-t illették. Miután ezzel végzett, a rendőr elővett egy aprócska ollót, és mosolyogva Samre nézett. – Lecsippenthetnék egy kicsit a hajadból, fiam? – kérdezte udvariasan, mire a kisfiú szeme elkerekedett. – Minek? – Sok mindent meg tudunk állapítani az emberek hajából. Ez kell például DNS-egyeztetéshez. – Erre a tudásra aztán végképp nem volt szüksége egyiküknek sem, de nem tehettek mást, mint hogy engedelmeskednek. – Az csak akkor kell, ha elrabolnak, nem? – Sam rémültnek tűnt, a fiatalember is elbizonytalanodni látszott. Fernanda közbelépett. – Ezt kérik tőlünk, Sam. Én is adok a hajamból. – Ezzel kivette az ollót a rendőr kezéből, lenyisszantott egy tincset Sam hajából, aztán a sajátjából, végül a másik két gyerekéből. Nem akart nagy feneket keríteni a do-

218

lognak; úgy gondolta, hogy ha ő csinálja, és nem egy idegen, az kevésbé ijesztő a gyerekek számára. Nem sokkal ezután, egymást közt halkan sutyorogva, a gyerekek felmentek az emeletre. Sam az anyjával akart maradni, de Will kézen fogta, és azt mondta, beszélni szeretne vele. Úgy vélte, az anyja meg akarja vitatni az elkövetkezendőket Teddel, és ez – mint helyesen feltételezte – csak megrémítené Samet. Ki tudja, mi vár rájuk. Máris annyi minden történt velük. Fernanda azzal is tisztában volt, hogy éjféltől fogva – amikortól négy felfegyverzett rendőr tartózkodik majd az otthonukban – az életük drámaian megváltozik. – Fényképet is kérnénk róluk – mondta halkan Ted az asszonynak, miután a gyerekek kimentek. – És személyleírást. Magasság, testsúly, különös ismertetőjel, bármi, amit említésre méltónak talál. Bár a hajminta és az ujjlenyomat is nagy segítség lehet... –...ha elrabolják őket? Ugyan, mit számít ez akkor már? – Minden idegszála berzenkedett ellene, hogy ezt kimondja, de hallani akarta a választ. Már semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy mi lesz, ha valamelyik gyerekét elrabolják. De annyira rémisztő volt a gondolat, hogy túl sokáig nem is mert rágódni rajta. – Fontos lehet. Különösen egy olyan fiatal fiúcska esetében, mint Sam. – Tednek nem állt szándékában elmondani, hogy a hasonló korú gyerekeknek gyakran nyoma vész, és esetleg csak tíz év múltán találnak rájuk, amikor már másik családban, egy másik életet élnek, vagy másik államban, netán másik országban tartják fogva őket; ilyenkor a hajminta és az ujjlenyomat „jól jön" a hatóságoknak, hogy azonosítani tudják a még élő – vagy már halott – gyermeket. Ashley és Will esetében nem fenyegetett ez a veszély; hogy tőlük is mintát vettek, csupán „biztonsági tartalék" volt. Lévén, hogy itt pénzről volt szó, nem kellett attól tartani, hogy ők is eltűnnek, és máshol más életre kényszerítik őket. Még ha el is rabolják és fogva tartják őket, számítani lehetett rá, hogy szabadon engedik őket, amint a váltságdíj kifize-

219

tésre kerül. Ted csupán remélni merte, hogy ha ez bekövetkezik, senkinek nem esik bántódása, és az emberrablók életben hagyják a gyerekeket. De minden erejével azon volt, hogy ez ne következhessen be. Viszont az öszszes eshetőséggel számolniuk kellett, ezért volt fontos beszerezni a hajmintákat és az ujjlenyomatokat. Arra kérte Fernandát, hogy amint lehet, juttassa el hozzá a kért információkat, majd nem sokkal ezután a fiatal rendőrtiszttel együtt távozott. Ezt követően Fernanda lerogyott a konyhaasztalhoz, üres tekintettel bámult a semmibe a kiürült pizzásdoboz fölött, azon morfondírozva, hogyan történhetett mindez, és mikor lesz vége. Őszintén remélte, hogy azokat a gonosztevőket, akik szövetkeztek ellene, hamarosan elkapják. Még mindig voltak kételyei, bízott benne, hogy csak mások képzelete játszik vele, és pillanatokon belül kiderül, hogy ebből az egészből egy szó sem igaz. Bele sem mert gondolni, mi van, ha mégis ez az igazság: érezte, hogy előbb-utóbb eluralkodik majd rajta a hisztéria, és a gyerekeket ki sem meri engedi a négy fal közül. Eddig tartotta magát, igyekezett nyugodtnak mutatkozni, már csak azért is, hogy ne rémítse meg őket a kelleténél jobban. És mindaddig azzal áltatta magát, hogy sikerült megőriznie a hidegvérét, amíg az üres pizzásdobozt a hűtőbe nem tette, narancslét nem töltött a teájába, és a tiszta törlőruhát a szemetesbe nem hajította. – Jó, jó, nyugi – mondta magának hangosan –, minden rendben lesz. – De amikor a helyére akasztotta a konyharuhát, észrevette, hogy remeg a keze. Rémálmaiban sem gondolta volna, hogy vele ez megeshet, és azt kívánta, bár ott lenne mellette a férje. Kíváncsi lett volna, ő hogyan viselkedik. Biztosra vette, hogy Allan határozottabban és higgadtabban kezelte volna a helyzetet, mint ő. – Jól vagy, anya? – Will épp akkor jött le a konyhába egy kis jégkrémért, amikor Fernanda már felmenni készült.

220

– Nem biztos – felelte őszintén. Fáradtnak tűnt. A mögötte álló nap kimerítette. – Nagyon nem tetszik ez nekem. – Visszaroskadt a székre, Will mellett üldögélt az asztalnál, amíg a fiú a jégkrémet kanalazgatta. – Még mindig azt akarod, hogy elmenjek a táborba? – kérdezte Will aggódva. Fernanda bólintott. – Igen, kicsim. – Nem bánta volna, ha Samet is vele küldheti. Nem akarta, hogy bármelyik gyerek is otthon legyen, várva a rossz bekövetkeztét. De Sam még túl kicsi volt, maga mellett akarta tartani. Ted azt javasolta, a lehető legkevesebbszer mozduljanak ki a házból. Gondolni sem szeretett rá, hogy a nő kocsiba ül, és ezzel támadási felületet nyújt. Megvitatták, hogy ilyen esetben a rendőrök beszálljanak-e a nő autójába, vagy inkább kövessék. Ted amellett kardoskodott, hogy üljenek be mellé. Rick és a kapitány azt mondta, inkább kövessék. Vagyis ismét eljutottak az élő célpont problémakörig. Ezért javasolta Ted, hogy ha megoldható, ne is menjen el hazulról. Aznap este Fernanda felhívta a családot Tahoe-ban, akikhez Ashley készült, vázolta a helyzetet, és legnagyobb titoktartást kért. Ők sajnálkoztak, és megígérték, hogy nagyon fognak vigyázni a kislányra, amit Fernanda hálásan megköszönt. Úgy tűnt, nincs ellenükre, hogy járőrkocsi körözzön a házuk körül; legalább lesz még ott valaki Ashley védelmére. Sem Ted, sem Rick nem hitte, hogy a kislány támadásnak lenne kitéve Tahoe-ban, de úgy gondolták, nem árt óvatosnak lenni. És Fernandát is megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy a lányát biztonságban tudhatja. Ébren feküdt az ágyán, amikor az ajtócsengő megszólalt. Mind a négy tiszt egyszerre érkezett. Peter Morgan már elment, egyiküket sem láthatta. Addigra már kiismerte a nő napirendjét, tudta, hogy ilyenkor már nem megy sehova. Peter általában fél tíz-tíz tájban távozott, nagy ritkán később, ha a nő moziba vitte a gyerekeket. De aznap korán „levonult". Látta, hogy a nő is és a gyerekek is otthon voltak egész este. Visszament a ho-

221

telba. Szinte már sajnálta, hogy a megfigyelésnek rövidesen vége. Szeretett a nő és a gyerekek közelében lenni, szerette elképzelni, mivel foglalatoskodnak éppen, szerette időről időre megpillantani az alakjukat az ablaküvegen át. Fernandának eszébe jutott, hogy felhívja Jack Watermant és beszámol neki az eseményekről, de túlságosan fáradt volt, és különben is őrültségnek hangzott az egész. Mert mit is mondhatna? Hogy néhány rosszfiú anyagot gyűjtött róluk, és egyikük kint ül a ház előtt egy leparkolt kocsiban, és minden lépésüket figyeli? És akkor mi van? Kézzel fogható bizonyíték nincs rá, hogy bárki is el akarná rabolni őket. Csupán a gyanúja merült fel. Még az ő számára is olyan felfoghatatlan volt. És mit tudna csinálni Jack? Fernanda úgy döntött, vár még néhány napot, meglátja, hogyan alakulnak a dolgok, és csak azután beszél az ügyvéddel. Nem akarta még ezzel is terhelni, a pénzügyei elrendezése úgyis elég munkát adott neki. Hétvégén különben is találkoznak. Rákövetkező nap, hogy Ashley elutazik Tahoe-ba, Jack leviszi őket Napába. Bőven lesz ideje, hogy mindent elmeséljen neki. Ezért aztán nem is hívta fel. A tisztek, akik éjfélkor érkeztek, végtelenül udvariasak voltak, és miután körbenéztek a házban, úgy határoztak, hogy a konyhát jelölik ki székhelyül. Itt kávé és étel is rendelkezésükre állt. Fernanda felajánlotta, hogy készít pár szendvicset, mire azt mondták, hogy ez igazán nem szükséges, de megköszönték a kedvességét, aztán birtokba vették a helyiséget. Mind a négy tiszt férfi volt, és ahogy Ted is mondta, ketten a San Franciscó-i rendőrségtől, ketten az FBI-tól jöttek; letelepedtek és barátságos beszélgetésbe kezdtek, miközben Fernanda kávét főzött. Gondoskodtak róla, hogy a riasztó be legyen kapcsolva, Fernanda megmutatta nekik, hogyan kell kezelni. Két férfi levette a zakóját, így az asszony láthatta a hónaljtokba és az övükbe dugott pisztolyaikat. Hirtelen úgy érezte, mintha valamiféle ellenállási, vagy földalatti mozgalomba csöppent

222

volna, és gerillák vennék körül. A fegyverek látványa egyrészt saját sebezhetőségét tudatosította benne, másrészt a biztonságérzetét növelte. És bármilyen barátságosak voltak is, mindnyájan tudták, oka van annak, hogy a házban tartózkodnak. Fernanda már a szobájába indult, amikor ismét csengettek. Két férfi kijött a konyhából, és az ajtóhoz ment. Fernanda meglepődött, amikor pár másodperccel később Ted bukkant fel az előtérben. – Valami baj van? – kérdezte, és érezte, hogy a szíve vad zakatolásba kezd a félelemtől. Vagy lehet, hogy a nyomozó ez alkalommal jó híreket hozott? De azonnal rádöbbent, hogy a jó híreket Ted telefonon közölte volna. – Dehogy. Minden rendben. Gondoltam, beugrom hazafelé menet, és megnézem, hogy vannak. – A férfiak addigra már visszamentek a konyhába. Fernanda tudta, hogy az ő műszakjuk tizenkettőig tart. A következő „turnus" másnap délben érkezik, és éjfélig marad. Ami azt jelentette, hogy a gyerekek pisztolytáskás emberektől körülvéve eszik majd meg a reggelijüket. A jelenet A keresztapára, emlékeztette. Az egyetlen – nem elhanyagolható – különbség az, hogy ez itt az ő élete, és nem egy film. Vagy ha film, akkor a rosszabbak közül való. – A fiúk? Jól viselik magukat? – kérdezte Ted, az asszonyt méregetve. Olyan fáradtnak tűnt, hogy legszívesebben, baráti gesztusként, magához ölelte volna, de nem tehette. – Igazán figyelmesek velem – felelte erőtlen hangon Fernanda, és Tedben felmerült, hogy a nő előzőleg alighanem sírhatott. Az ijedtség és a zaklatottság jeleit vélte felfedezni rajta, holott korábban lenyűgözte, milyen nyugodtan viselkedik a gyerekek előtt. – El is várom tőlük, hogy figyelmesek legyenek – mosolygott Ted Fernandára. – Nem akartam zavarni. Bizonyára nagyon kimerült. Csupán beugrottam, hogy egy pillantást vessek a fiúkra, és megmutassam, kinek a kezében van a gyeplő. Ez sosem árt. Ha bármi baj lenne

223

velük, nyugodtan hívjon. – Úgy beszélt róluk, mintha a gyerekei lennének, és bizonyos szempontból azok is voltak. A keze alatt dolgozó férfiak és nők többsége még oly fiatal volt, hogy gyerekeknek tekintette őket. Kérte, hogy nőket is osszanak be erre a feladatra. Úgy vélte, Fernanda és a gyerekek az ő jelenlétüket könnyebben elviselik, és kevésbé találják ijesztőnek. De az első csoport kizárólag férfiakból állt; halkan társalogtak a konyhában, míg ő az asszonnyal beszélt az előtérben. – Önnel minden rendben? – Többé-kevésbé. – Várni, hogy történjen valami, a bizonytalanság... ezt volt a legnehezebb elviselni. – Remélhetően nemsokára vége lesz. Lecsapunk rájuk, amint valami hülyeséget csinálnak. Mert mindig csinálnak. Mondjuk kirabolnak egy italboltot közvetlenül a nagy balhé előtt. Arra gondoljon, hogy ezek a fickók már megjárták a börtönt, ami azt bizonyítja, hogy korábban sem voltak túl ügyesek abban, amit csináltak. Ez is a kezünkre játszik. Ahogy arra is számíthatunk, hogy némelyikük egyenesen arra utazik, hogy elkapják. Macerás a rácsokon kívül élni, a tisztes megélhetést nem nekik találták ki. Szívesen visszamennek a börtönbe. Ott fedél van a fejük fölött, és naponta háromszor ingyen kaját osztanak – az adófizetők pénzéből. Nem hagyjuk, hogy önnek, vagy a gyerekeknek baja essék, Fernanda. Most először szólította a keresztnevén a nőt. Fernanda rámosolygott. Már attól jobban érezte magát, hogy a férfit hallgatta. Mert Ted nyugodt volt, és a közelsége megnyugtató. – Olyan félelmetes ez az egész. Szörnyű belegondolni, hogy léteznek emberek, akik ártani akarnak nekünk. Köszönöm mindazt, amit értünk tesz – mondta hálásan. – Igen, szörnyű. És ijesztő. De nincs mit megköszönnie. Engem ezért fizetnek. – Fernanda volt a megmondhatója, hogy Ted nagyon jól csinálta, amit csinált, és ugyanez a benyomása volt Rick Holmquistről, a fiatal rendőrről, aki az ujjlenyomataikat levette, és a konyhá-

224

ban ülő négy tisztről is. Higgadt profizmus érződött minden mozdulatukon. – Úgy érzem magam, mintha egy filmben szerepelnék – mondta szomorú mosollyal Fernanda, és leült a lépcsőre a nagy, velencei csillár alá. Ted mellé telepedett. Suttogtak, mint két kölyök a sötétben. – Örülök, hogy Will holnap elmegy. Bárcsak mindhármójukat lenne hova elküldenem itthonról, nem csak Willt és Asht. Sam számára ez olyan rémisztő. – Ted tudta, hogy az ő számára is az. – Eszembe jutott valami. Nem tud egy biztonságos helyet, ahol Sammel együtt meghúzhatnák magukat pár napra? Nem kell most azonnal indulniuk. Az itteni őrizetük pillanatnyilag elégségesnek tűnik. Ez arra az esetre kéne, ha az informátoraink azt jelentenék, hogy több embert szállt be a buliba, mint gondoltuk, vagy kicsúszna a kezünkből az irányítás. Jó lenne egy hely, ahol senki nem keresné önöket, ahova átmenekíthetjük és elbújtathatjuk a fiával. – Több szempontból is könnyebb lenne egy ilyen helyen megvédelmezni őket, bár annak is megvoltak az előnyei, ha a városban maradnak. Itt perceken belül megérkezik az erősítés, ha támadásra, vagy túszejtésre kerülne sor. Akárhányan is szövetkezzenek ellene, a közeli rendőrőrsökről pillanatokon belül emberek tucatjai érkeznének a segítségére. Ez fontos szempont volt, de Ted szeretett minden eshetőséggel számolni, és nem bánta, ha kéznél van egy B-terv is. Fernanda azonban a fejét csóválta válaszul. – A többi házunkat eladtam már. – Ami ismételten eszébe juttatta Tednek az elképesztő történetet, amit délután mesélt a nő, miszerint Allan minden pénzét elveszítette. Képtelen volt felfogni, hogyan lehet bárki is annyi ostoba és felelőtlen, hogy félmilliárd dollárt hagyjon kicsúszni a kezéből. De a jelek szerint Allan Barnesnak sikerült. Semmi, szó szerint semmi nem maradt a feleségének és a gyerekeinek. – Barátok, rokonok, akiknél esetleg megszállhatnának? – Fernanda ismét csak a fejét ingatta. Nem volt ki-

225

hez fordulnia. Egyetlen olyan, közelinek mondható barátja sem maradt, akit ezzel terhelhetne. És a gyerekein kívül nem volt más rokona. – Senkit nem szeretnék veszélybe sodorni – mondta töprengve a nő. Nem mintha bárkire is számíthatott volna, vagy bárki előtt szívesen felvállalta volna a jelenlegi körülményeit; lett légyen szó az anyagi helyzetükről, vagy a lehetséges emberrablásról. Allannek sikerült elidegenítenie maguktól minden ismerősüket, hihetetlen sikerei és az ebből fakadó káprázatos gazdagság láttán még a legjobb barátok is feszélyezve érezték magukat, és kerülni kezdték őket. Allannek még arra is volt gondja, amikor aláhullott a szédítő magasságból, hogy erről senki ne szerezzen tudomást. A halála után vált nyilvánvalóvá, hogy mindazok, akikkel ismeretséget tartott fenn, az üzlet- vagy munkatársi kategóriába tartoztak; és Fernandának eszébe sem jutott tőlük segítséget kérni. Persze ott volt még Jack Waterman, a család jó barátja és ügyvédje. Fernanda úgy tervezte, hogy neki majd elmond mindent. De búvóhelyet Jack sem tudott volna felajánlani. Ha nagy néha leruccant Napába, szállodában szállt meg, itt, a városban csak egy kis lakást tartott fent. – Pedig jót tenne önnek, ha elszabadulna innen – jegyezte meg Ted elgondolkozva. – Úgy volt, hogy Sam és én Napába megyünk a hétvégén. De kicsit komplikált lesz, ha „négy plusz főt" kell magunkkal vinnünk. – Sok élvezet nem lesz benne, sem neki, sem Samnek, sem Jacknek, ha négy zsaruval öszszezárva kell szoronganiuk egy kocsiban. – Addig még akármi is történhet – mondta Ted, és Fernanda rábólintott. Aztán Ted bement a konyhában a „fiúkhoz", váltott velük pár szót, majd hajnali egykor távozott. Fernanda felvánszorgott a lépcsőn. Végeérhetetlennek tűnő nap állt mögötte. Hosszú, forró fürdőt vett, és éppen csak fölmászott az ágyra Sam mellé, amikor egy emberalak suhant el a hálószoba ajtaja előtt. Fernandát mintha rugók lökték volna le; de aztán csak állt az ágy mellett,

226

minden ízében reszketve, hálóingben. Aztán egy férfialak töltötte ki az ajtókeretet. Az egyik rendőr volt az, kibiztosított fegyverrel. Nyugodt pillantást vetett a reszkető, hálóinges asszonyra. – A kötelező őrjárat – mondta nyugodtan. – Itt minden oké? – Jól... jól vagyok... köszönöm... – lehelte jólnevelten Fernanda. A férfi biccentett, majd lement a konyhába. Fernanda, remegő tagokkal, felkászálódott az ágyra. Furcsa érzés volt idegeneket tudni az otthonában. És amikor végül, Samet magához szorítva elaludt, arról álmodott, hogy fegyveresek nyargalásznak fel s alá a házban. Egy film képkockái peregtek előtte. A keresztapáé. Először Marlon Brando jelent meg. Aztán Al Pacino. Aztán Ted. Aztán a gyerekek. És a végén, amikor az álom a mélybe rántotta, Allan közeledett felé. Nem sokszor álmodott vele, amióta meghalt, de még másnap reggel is ez az álomkép kísértette.

14. AMIKOR WILL ÉS SAM LEJÖTT REGGELIZNI, Fernanda épp szalonnás rántottát sütött a konyhaasztalnál ülő két rendőrnek és két ügynöknek. Még le sem rakta a férfiak elé a tányérokat, amikor a két fiú már befészkelte magát közéjük. Látta, hogy Samet felettébb izgatják a fegyverek. – Golyó is van benne? – bökött rá az egyik pisztolyra, mire az egyik rendőrtiszt tele szájjal elmosolyodott és bólintott. Fernanda eközben a gyerekeknek készített ennivalót. Kicsit szürreálisnak tűnt, hogy a fiai talpig felfegyverzett férfiak közt költik el a reggelijüket. Kezdte kapisgálni, mit jelent a „gengszterek babája" kifejezés. Sam palacsintát kért, Will szalonnás tojást – ahogy „a nagyok" is –, és Fernanda készséggel előállította mindkettőt. Ashley békésen aludt fent a szobájában. Korán volt még. Willnek tíz órakor kellett felszállnia a buszra,

227

és Fernanda már megkérdezte a rendőröktől, hogy kikísérheti-e az induláshoz. Ők azt mondták, ez nem jó ötlet, mert túlságosan is felhívná a figyelmet arra a tényre, hogy a fiú elutazik. Feltéve, hogy tényleg követi őt valaki, a legjobb, ha az asszony otthon marad a másik két gyerekkel. Majd az egyik tiszt kiviszi Willt a buszhoz. Azt tanácsolták, a fiú már a garázsban szálljon be a kocsiba, feküdjön le a hátsó ülésre, így senki nem veheti észre, hogy elhagyta a házat. Ez egy kicsit túlzásnak tűnt, de Fernanda is belátta, hogy ártani nem árthat. Így aztán fél tízkor elbúcsúzott Willtől a garázsban, a fiú végigfeküdt a hátsó ülésen, majd néhány perccel később az egyik tiszt kitolatott a kocsival; külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy egyedül ül az autóban. Amikor néhány háztömbnyit eltávolodtak, szólt Willnek, hogy most már felülhet, aztán végigbeszélgették a hátralévő utat. Minden csomagjával és lacrosse-felszerelésével egyetemben feltette a fiút a buszra, megvárta, amíg a jármű elindul, és úgy integetett utána, mintha a saját fiát búcsúztatná. Egy órával később ért vissza a házhoz. Peter ekkor már a helyén volt, és látta, hogy az idegen beáll Fernanda kocsijával a garázsba. Azt is látta, amikor a férfi aznap reggel korábban elhajtott, de előzőleg nem láthatta, mert az éjszakai műszak azután érkezett, hogy ő már elment. És a négy tiszt közül csupán ezt az egyet vette észre. Meglepte, hogy korán reggel ismeretlen alakot lát mozgolódni a ház körül; eddig ilyet még nem tapasztalt. De az meg sem fordult a fejében, hogy a férfi, aki beparkol a garázsba, rendőr lehet. Barnesék háza táján minden csendesnek és rendben lévőnek látszott. Petert magát is meglepte, milyen bosszantónak találja, hogy egy férfi bukkant fel a nő és a gyerekei közelében. Ő maga sem tudta mivel magyarázni az érzést, csak remélni merte, hogy az idegen csupán egy ismerős – és nem több –, aki korán érkezett, hogy segédkezzen valamiben az asszonynak. A férfi délben távozott, természetesen viselkedett, és Sam bőszen integetett utána, mintha csak egy baráttól köszönne el.

228

Aztán megérkezett a váltás. Két FBI-ügynök és két rendőrnő. Peter azt hitte, két házaspár érkezik látogatóba. Az előző műszakot adó másik három férfit nem láthatta elmenni, mert ők a hátsó kijáraton, a szomszédok telkén át távoztak. Amikor este levonult a helyszínről, a vendégek még mindig ott voltak. Úgy tűnt, már sosem fognak hazamenni, de Peter nem látta értelmét, hogy tovább maradjon. Már mindent tudott a nőről, amit tudnia kellett róla. Szinte biztosra vette, hogy soha nem kapcsolja be a riasztót. De az se gond, ha bekapcsolja... Waters úgyis elvágja a vezetékeket, mielőtt bemennének. A megfigyelés eljutott arra a pontra, amikor már inkább megszokássá vált; az utóbbi hetekben semmi újat nem tudott meg a nőről. Pontosan tudta, mikor, kivel, hova megy, és menynyi ideig marad. Örömét lelte benne, hogy követheti az asszonyt, nem csupán azért csinálta, mert Addisonnak ezt ígérte. Szeretett a nő és a gyerekei közelében lenni, szerette látni őket. Számára ez nem kötelesség volt, hanem egyfajta élvezet. De értelmetlennek tűnt ott dekkolni a ház előtt, miközben a nő két házaspárt szórakoztat egész nap. A látogatók kedves, barátságos embereknek tűntek, fecserészve-kacarászva érkeztek ugyanabban az autóban. Ted személyesen válogatta össze a párokat, megmondta nekik, milyen ruhát vegyenek fel, hogyan játsszák el a baráti házaspárt. Noha Peter még sosem látta, hogy az asszony látogatókat fogadna, Fernanda boldog mosollyal üdvözölte őket, és Peter egy fél másodpercig sem gyanította, hogy a „vendégek" a rendőrségtől és az FBI-tól jöttek. Semmi nem utalt rá, hogy Barnesék körül megváltozott volna a légkör. Tulajdonképpen megnyugvással töltötte el, hogy korán leléphet, még a házaspárok távozás előtt. Fáradt volt, és nem sok látnivaló akadt. Azonkívül, hogy a látogatókat beengedték, sem a nő, sem a gyerekek nem hagyták el a házat. Egyszer megpillantotta Samet, a kisfiú a szobája ablakában játszadozott valamivel, és Fernandát látta a konyhában mozgolódni, valószínűleg vacsorát készített a barátainak.

229

A rákövetkező nap volt a megfigyelés utolsó napja. A tervek szerint Carlton Waters, Malcolm Stark és Jim Free nála töltik majd az éjszakát. Reggel még be kellett szereznie számukra ezt-azt, ezért a szokottnál később ért Fernandáék elé. Ashley addigra már elindult Tahoe-ba a barátaival, és az őrzők is lecserélődtek. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére, Peter az előző napi váltást sem láthatta, mert a rendőrök a hátsó kijáraton át közlekedtek. És amikor este tízkor, fájó szívvel, utoljára elhajtott a ház elől, úgy gondolta, hogy csupán Fernanda és a gyerekek vannak odabent. Akkor már nem volt ott, amikor éjfélkor a régi csapat távozott, és megérkeztek az újak. Igazából Fernandát sem látta egész nap, és a gyerekeket sem. Úgy gondolta, a nőt kimeríthette az előző napi vendéglátás, vagy egyszerűen csak sok a dolga. A gyerekeknek befejeződött az iskola, sehova nem kellett menniük, és Peter úgy vélte, élvezik a szabadságot és a semmittevést. Napközben egyszer-egyszer megpillantotta az asszonyt valamelyik ablakban, és az már korábban is feltűnt neki, hogy újabban leereszti a redőnyöket éjszakára. Szörnyű magányosság tört rá, ha nem láthatta a nőt, és amikor utoljára elhajtott a ház elől, rádöbbent, milyen nagyon fog hiányozni neki ez az asszony. Máris hiányzott. Remélte, hogy egy napon még találkoznak. Elképzelni sem tudta, milyen lesz az élet nélküle. Ez legalább annyira elszomorította, mint az, amit elkövetni készültek ellene. Már a gondolattól is rosszul volt. Annyira aggódott emiatt, hogy fel sem merült benne, hogy az asszony és a gyerekek védelem alatt állnak. Miután semmit nem vett észre, semmit nem is jelentett Addisonnak. Zöldfülű volt a megfigyelés terén. Félrehessegette a nővel kapcsolatos érzelmeit, és inkább arra próbált koncentrálni, mit fognak lépni vele szemben, amikor a társai elrabolják egyik, vagy akár mindegyik gyerekét. De ennek még a gondolatát is utálta, és igyekezett másra gondolni, amíg vissza nem ért a szállodába. De egyre csak a nő járt a fejében. Stark. Waters és Free már ott voltak, és nekitámadtak, hogy

230

hol a jó francban maradt ilyen sokáig. Éhesek voltak, vacsorázni akartak menni. Peter őelőttük soha nem ismerte volna be, milyen nehezére esett otthagyni a nőt, még ha ez az „otthagyás" csupán annyit jelentett is, hogy felszabadul egy parkolóhely az utcában, ahol „Ő" lakik. Ezeknek soha, de soha nem vallotta volna be, hogy tiszteli és csodálja ezt az asszonyt, és hogy megszerette, a gyerekeivel együtt. Peter épp csak megérkezett, máris vacsorázni indultak. Négyesben ballagtak át az étterembe, amelyet Peter fedezett fel magának a Missionban. Mind a négyen előző nap voltak raporton a nevelőtisztjüknél, és mert mind a négyüknek már csak kéthetente kellett jelentkezniük, csak azután fogják észrevenni az eltűnésüket, hogy elhagyták az országot. Ahogy Addison is meggyőzte őt, Peter is meggyőzte a többieket, hogy Fernanda nagyon gyorsan ki fogja fizetni a váltságdíjat a gyerekeiért. Feltehetően néhány napon belül. És a három férfinak, akinek a tervből a kivitelezés rész jutott, nem volt oka kételkedni Peter szavaiban. Ők csak a pénzükhöz akartak hozzájutni. Őket cseppet sem érdekelte, hogy az asszony és a gyerekek hogyan vészelik át a dolgot. Nekik teljesen mindegy volt, kit kell elrabolniuk és miért; jó pénzért készek voltak bármire. És az első százezrüket már megkapták, készpénzben. A különbözet akkor kerül kifizetésre, ha a váltságdíjat behajtották. Addison pontos instrukciókkal látta el Petert, hova utaltassa majd az asszonnyal a pénzt. Öt különböző, lenyomozhatatlan Kajmán-szigeteki számlára, ahonnan Addison és Peter része két svájci bankszámlára vándorol, a maradék három részlet pedig Costa Rica-i számlákra. A gyerekeket addig kell fogva tartani, amíg a pénz meg nem jelenik a számlákon, és Waters dolga lesz figyelmeztetni az asszonyt, hogy ha értesíteni meri a rendőrséget, a kölykök meghalnak; Peter ezt mindenáron szerette volna elkerülni. Ezért csak azt adta utasításba Watersnek, hogy közölje a nővel a váltságdíj pontos összegét.

231

Semmi szükség nem volt rá, hogy „felesküdjenek" a feladatra. A másik három nem is sejtette, hogy Phillip Addison a megbízó, és aki beköpné a többieket, nemcsak a saját részétől esne el, de ki is nyírnák; ezzel mindnyájan tisztában voltak. A terv minden részletre kitért, és senkinek nem hagyott menekülési útvonalat. Peter másnap reggel eljön a szállodából, eközben a többiek, ahány gyereket csak tudnak, levisznek a tahoe-i bérelt házba. Peter, álnéven, már szobát foglalt magának egy Lombard Street-i motelban. Egyedül azáltal volt összefüggésbe hozható a másik hárommal, hogy az emberrablás előtti este együtt vacsoráztak, és a többiek is az ő szállodai szobájában töltötték az éjszakát. Hálózsákokat hoztak magukkal, a földre terítették. Peter akkor kelt és öltözött fel, amikor ők, aztán külön-külön hagyták el a hotelt. A többiek a parkolóházba mentek, ahol tele tankkal, indulásra készen várta őket a furgon. Még nem döntötték el, mikor csapnak le. Előbb körüljárják a terepet, aztán, ha majd minden elcsendesedik a házban, akcióba lendülnek. Óra/percre nem volt meghatározva, mikor kell a tettek mezejére lépniük, és sietségre sem volt okuk. Peter nagyjából akkor jelentkezett be a Lombard Street-i motelbe, amikor a többiek beszálltak a furgonba. A másik szállodai szobáját is fenntartotta, nehogy a kijelentkezéssel felhívja magára a figyelmet. Minden készen állt. A többiek átpakolták a golftáskákat – a fegyvereket – a Fordból a furgonba. És odakészítettek még némi kötelet, elégségesnek tűnő ragasztószalagot, és hihetetlen mennyiségű lőszert. A parkolóházhoz menet bőségesen bevásároltak; ennyi étel több napra is elég. Számításaik szerint nem fog elhúzódni a dolog. A kölykök etetése nem az ő gondjuk. Különben sem maradnak náluk annyi ideig, hogy emiatt aggódniuk kelljen. Mogyoróvajat, lekvárt, kenyeret és egy kis tejet vettek a gyerekeknek. A többit, amit vásároltak, már maguknak szánták: rum, tequila, sok-sok sör, konzerv- és mirelitételek, mivel főzni egyikük sem szeretett. A börtönben soha nem kellett főzniük magukra.

232

Harmadik napja voltak rendőrök és FBI-ügynökök a házban, amikor reggel Fernanda felhívta Jack Watermant, hogy ő is és Sam is influenzás, ezért nem tudnak elmenni Napába. Még mindig meg akarta beszélni a történteket Jackkel, de a dolgok olyan zűrzavarosak voltak, már-már irreálisnak hatottak. Hogyan mondja el, hogy férfiak táboroznak a nappalijában, és fegyveresek ülik körül az asztalt a konyhában? Olyan idétlenül hangzott. Főleg, ha ez az egész feleslegesnek bizonyul. Fernanda remélte, hogy soha nem kell beszámolnia erről Jacknek. Aki nagyon sajnálta, hogy mindketten megbetegedtek, és felajánlotta, hogy Napába menet beugrik hozzájuk, de Fernanda azt felelte, még mindig nagyon gyengének érzi magát, és nem szeretné, ha esetleg őt is megfertőznék. Ezután felkucorodott az ágyra Sammel, és betett egy filmet a videóba. Addigra már adott reggelit a négy férfinak; összebújtak Sammel, a kisfiú feje az ő vállán pihent, amikor szokatlan hangokat hallott lentről. A riasztó nem volt bekapcsolva, nem is volt rá szükség, hisz két rendőr és két FBI-ügynök vigyázott rájuk. Tapasztalt szakemberek voltak, a fegyverük mindig a kezük ügyében, a riasztó már túlzásnak tűnt, ezért Fernanda előző este már nem is kapcsolta be, sőt, gyakorlatilag azóta nem, hogy megérkeztek. Ted is azt mondta, akár még véletlenül is működésbe hozhatják, amikor ki-bejárkálnak a hátsó ajtón, hogy odakint is ellenőrizzék a dolgokat. Úgy hallatszott, mintha feldőlt volna valami a konyhában, egy szék, vagy ahhoz hasonló. Fernanda nem sokat törődött vele, hisz a négy férfi odalent volt, feküdt tovább nyugodtan Samet magához ölelve, aki már szundikált a vállán. Egyikük sem tudott aludni éjszakánként, néha könnyebb volt napközben szundítani egy kicsit, ahogy most Sam is tette az anyja karjában. Aztán elfojtott beszédet hallott, majd lépteket a lépcsőn. Kíváncsi lett volna, mi folyik odalent, és arra gondolt, talán feljönnek megnézni, mi van velük, de nem akart felkelni és megzavarni Samet. Ekkor három

233

símaszkos férfi robbant be az ajtón, megálltak az ágy végénél, hangtompítós M16-os gépfegyvereiket rájuk szegezték. A kisfiú szeme tágra nyílt, amikor meglátta őket, és megrezzent az anyja karjában, amikor az egyik fegyveres közelebb lépett. Sam tekintetéből, ahogy Fernandáéból is, páni félelem sütött, és az asszony azon imádkozott magában, nehogy lelőjék őket. Még az ő gyakorlatlan szeme is látta, hogy azok gépfegyverek. – Semmi baj, Sam... semmi baj – mondta halk, remegő hangon, bár maga sem tudta, mit beszél. Fogalma sem volt róla, hogy a védelmükre kirendelt emberek hol lehetnek, de a jelenlétüknek semmi nyoma nem volt, egyetlen hang sem hallatszott lentről. Samet magához szorítva hátrébb húzódott az ágyon, mintha ez megmenthetné őket ezektől az emberektől. Egyikük szó nélkül kitépte a kisfiút a kezéből, és Fernanda felsikoltott, amikor elragadták tőle a gyermekét. – Ne vigyék el! könyörögte szánalmasan. Eljött a perc, amelytől rettegett, és ő nem tudott mást csinálni, csak könyörögni. Leküzdhetetlenül tört fel belőle a zokogás, az egyik férfi őrá szegezte a fegyverét, közben a másik megkötözte Sam kezét és lábát, és leragasztotta a száját. A kisfiú szeme tágra nyílt a halálos félelemtől. – Ó, istenem! – sikította Fernanda, amikor két férfi az összekötözött kezű és lábú gyereket bekényszerítette egy vászonzsákba, mintha csak a szennyest csomagolnák össze. Csak Sam ijedt nyögései és Fernanda sikolyai hallatszottak, amikor a férfi, aki a legközelebb állt hozzá, belemarkolt az aszszony hajába és olyan erővel rántotta hátra a fejét, hogy félő volt, a hajjal együtt a nő fejbőrét is letépi. – Ha még egyet nyikkansz, kicsináljuk a kölyköt. Ezt pedig nem akarod, ugye, nem? – Fernanda annyit megállapíthatott, hogy erős testfelépítésű a férfi. Kopott dzseki, farmernadrág és munkásbakancs volt rajta. Símaszkja alól kivillant egy szőke hajtincs. A másik férfi zömökebb volt, de erős, egyetlen mozdulattal a vállára hajította a vászonzsákot. Fernanda moccanni sem mert, nehogy megöljék a fiát.

234

– Hadd menjek vele! – kérte reszkető hangon, de a két férfi nem válaszolt. Parancsot teljesítettek, és azt a határozott utasítást kapták, hogy a nőt ne vigyék magukkal. Maradnia kellett, hogy legyen, aki kifizeti a váltságdíjat. Más nem tudta volna elintézni helyette. – Kérem... kérem... ne bántsák! – könyörgött, és térdre vetette magát, amint a három férfi kirohant a szobából, majd le a lépcsőn. Amikor látta, hogy elviszik a fiát, Fernanda felugrott, ő is lerohant a férfiak után. A lépcsőn mindenütt véres lábnyomok vöröslöttek. – Ha szól a rendőrségnek, vagy bárkinek, a fia meghal. Fernanda bólintott, jelezve, hogy megértette. A férfi hangját letompította a símaszk. Melyik ajtó nyílik a garázsba? – kérdezte a másik férfi, akinek Fernanda vérfoltokat látott a nadrágján és a kezén. Előzőleg egyetlen lövést sem hallott. De most csak Samre tudott gondolni, és rámutatott a garázsba nyíló ajtóra. Az egyik férfi ráfogta a gépfegyverét, a másik a harmadiknak dobta át a zsákot. Az a vállára hajította Samet. A zsákból egyetlen hang sem hallatszott, egyetlen mozdulat sem látszott, de Fernanda tudta, hogy a férfiak eddig még semmi olyat nem csináltak a fiúval, amitől meghalhatott volna. Ismét a nagydarab szólalt meg. Ashley és Will hálószobájában is jártak, mielőtt a nőhöz bementek volna, de nem találták a gyerekeket. – Hol vannak a többiek? – Nincsenek itthon – felelte Fernanda. A férfiak egymásra bólintottak, és lerohantak a hátsó lépcsőn. Fernandának ismét eszébe jutott, vajon hol lehetnek a rendőrök. Az emberrablók a garázsba tolattak be a furgonjukkal, és eközben senki nem vette észre őket. Senki nem figyelt fel az érkezésükre, munkásembereknek látszottak; megkerülték a házat, egy törülköző segítségével beütötték az egyik ablakot, kinyitották, majd bemásztak. És mielőtt betörték volna az ablaktáblát, hatástalanították a riasztót, elvagdosták a zsinórokat. Az évek során dolgozták ki ezt a módszert, és profin alkalmazták. Senki

235

nem vett észre semmit. Ahogy most sem látta senki, hogy kinyitják a garázskaput, hogy ki tudjanak állni a furgonnal. Fernanda látta, hogy az egyik férfi kitárja a jármű hátsó ajtaját, hogy be tudja tenni a rakadótérbe Samet. Ha lett volna fegyvere, lelőhette volna őket, de mert nem volt, semmi módon nem tudta megállítani őket, és ezzel ő is tisztában volt. Kiáltani sem mert, hogy segítségül hívja az őrizőiket, mert félt, hogy akkor az emberrablók megölik Samet. A férfi, aki a zsákot vitte, bemászott hátulra, beráncigálta Samet is, a fiúcska teste a hátsó lökhárítóhoz verődött. A másik két férfi bedobálta a fegyvereit, és amikor az ajtó nagy döndüléssel bezáródott, a furgon elejéhez szaladtak. Pár pillanattal később már el is hajtottak. Fernanda zokogva állt a felhajtón. Rettegését csak fokozta, hogy senki nem hallotta és nem látta, mi történik vele. A furgon ablakai színezettek voltak, és a férfiak már csak azután vették le a símaszkokat, hogy befordultak a sarkon, így az asszony nem láthatta az arcukat. Az is csak később jutott eszébe, hogy a rendszámot meg kellett volna jegyeznie. Nézte, ahogy elhajtanak, magukkal viszik a fiát, és imádkozott, ne öljék meg. Még mindig zokogva visszarohant a házba, fel a lépcsőn, át a vérfoltos előtéri szőnyegen, be a konyhába, hogy megkeresse a rendőröket. A konyhája helyén mészárszéket talált. Az egyik férfi feje betört, a másik férfi koponyájának hátsó részét elvitte az Ml6-os golyója. Agyveleje a konyha falára fröccsent. Fernanda még soha életében nem látott ilyen borzalmat, és a látvány olyan döbbenetes volt, hogy sírni sem tudott. A két FBIügynököt mellkason és szíven lőtték, egyikük a konyhaasztalra bukott, hátán tányér nagyságú lyuk tátongott, a másik a hátán feküd t a konyha kövén. A két FBI-os a 40-es kaliberű Sig Sauerját szorongatta, a rendőröknél is ott volt a 40-es kaliberű Glockjuk, de nem maradt rá idejük, hogy használják őket; az emberrablók lelőtték őket. Csak az utolsó pillanatban észlelték a veszélyt, előtte még beszélgettek, kávézgattak, nem is sejtették,

236

mi vár rájuk. Mind a négyen meghaltak. Fernanda kiszaladt a helyiségből, hogy telefonáljon valakinek. Megtalálta Ted névjegyét, és azonnal tárcsázni kezdte a férfi mobilszámát. Annyira eluralkodott rajta a pánik, hogy eszébe sem jutott, hogy a 911-et is hívhatná, és az emberrablók különben is óva intették tőle, hogy „bárkinek is szóljon". De miután négy tiszt is meghalt, ez elkerülhetetlen volt. Ted az első csengésre felvette, otthon volt, elintézett némi papírmunkát, és a Glockját tisztogatta, amit már a hét eleje óta halogatott. Először csak furcsa torokhangokat hallott, mintha egy sebesült vadállat morgott volna a kagylóban. Fernanda nem találta a szavakat, amikkel elmondhatná, mi történt; szívet tépően belezokogott a telefonba. – Ki az? – kérdezte éles hangon Ted. Bár félt, hogy tudja. A lelke mélyén azonnal érezte, hogy Fernanda az. – Beszéljen! – utasította határozottan. A nő összeszorította a fogait, és azokon át szűrve szedte a levegőt. – Beszéljen már! Hol van? – Ehel.. .elra... elrabolták! – sikerült végre kinyögnie a nőnek, tetőtől talpig reszketett, szinte levegőt venni vagy megszólalni sem volt ereje. – Fernanda... – Megismerte a hangját. – Hol vannak a többiek? – Az asszony tudta, hogy az embereit kérdezi, de képtelen volt megmondani neki. Csillapíthatatlanul rázta a zokogás. Semmi mást nem akart, mint visszakapni a fiát. És a rémálom még csak most kezdődött. – Halott... mind halott. – Nagy nehezen sikerült kimondania. Ted nem merte megkérdezni, hogy a „mind"-be Samet is beleérti-e. De nem, a fiú nem halhatott meg. Az emberrablók azzal nem sokra mennének, ha az anyja szeme láttára megölik a gyereket. – Azt mondták, megölik, ha bárkinek is szólok... – Ted hitt nekik, és Fernanda is. – Azonnal ott leszek. – Azzal letette anélkül, hogy bármi mást kérdezett volna a nőtől. Beszólt a központ-

237

ba, megadta a címet, és meghagyta, hogy a riasztást kódolva adják le, nehogy a média értesülhessen a dologról. Utána Ricket hívta, és kérte, hogy azonnal küldje ki a sajtószóvivőjüket Fernanda házához. Ellenőrzés alatt kell tartani, mi jelenik meg a sajtóban, hogy ezzel se kockáztassák Sam életét. Rick legalább annyira idegesnek tűnt, mint Ted, és mobilját a füléhez szorítva, már rohant is ki az ajtón, és pár másodperccel később már be is fejezték a beszélgetést. Ted, miután gyorsan összerakta és a tokjába csúsztatta a fegyverét, kirobogott a bejárati ajtón. A piros villogót felcsapta a kocsi tetejére, bekapcsolta, majd amilyen gyorsan csak tudott, Fernandához hajtott. De már jóval azelőtt, hogy odaért volna, szirénázó rendőrautók lepték el az utcát. Három mentőautót is kiküldtek. Kilenc rendőrkocsi sorakozott a ház előtt, egy másik lezárta a háztömbhöz vezető utat. Pedig csak pár perccel korábban értek oda, mint Ted. Még ki sem szállt, amikor további két mentőautó érkezett, mögöttük Rick is befutott. – Mi a fene történt? – kérdezte Rick, amint Ted mellett felloholt a bejárati lépcsőn. A házban már nyüzsögtek a rendőrök, de sem Fernandát, sem a védelmére kirendelt két rendőrtisztet és két ügynököt nem látták sehol. – Pontosan én sem tudom... Samet elrabolták... egyelőre én is csak ennyit tudok... a nő azt mondta, „mind halott", de aztán letettem, leadtam a riasztást, és téged hívtalak. – Amint beértek a házba, Ted azonnal észrevette a véres lábnyomokat a lépcsőn és a szőnyegen. Ezeket követve beléptek a konyhába, és szemük elé tárult a látvány, amely már Fernandát is sokkolta. Mindketten sok borzalmat láttak már pályafutásuk során, de ez még nekik is sok volt. – Szentséges Isten! – suttogta Rick, Ted szólni sem tudott. Mind a négy emberük halott volt; csúnya, brutális halált haltak. Nem is emberek, állatok lehettek, akik ezt művelték. Ted érezte, hogy elönti a düh, aztán sarkon fordult, hogy megkeresse az asszonyt, visszaszaladt

238

az előtérbe. Addigra már húsz rendőr kiabált, rohangált a házban, gyanúsítottak, bűnjelek után kutatva. Ted utat tört köztük magának, közben hallotta, hogy az FBI-os szóvivő parancsokat osztogat, hogy tartsák kívül a sajtót. Már majdnem elindult fölfelé az emeletre, amikor meglátta, hogy Fernanda a nappaliban a földre roskadva zokog, feje a szőnyegen nyugszik. A nő hisztérikus állapotban volt, amikor Ted melléje térdelt. Felemelte, a karjába zárta, a haját simogatta. Aztán csak térdelt ott, magához szorítva ringatta az asszonyt. És amikor Fernanda végre ránézett, tágra nyílt szemébe kiült a rettegés. A férfi vállára hajtotta a fejét. – Elvitték az én kicsikémet... ó, Istenem!... elvitték az én kicsikémet! – A lelke mélyén egy pillanatig sem hitte, hogy ez bekövetkezhet. Ahogy Ted sem. Túlságosan vakmerő, hihetetlen és őrült elképzelésnek tűnt. És mégis megtörtént. És nem egyszerűen elrabolták a gyereket, hanem még négy embert is megöltek. – Visszahozzuk. Megígérem. – Maga sem tudta, eleget tud-e tenni az ígéretének, de hajlandó volt mindent megígérni, amivel megnyugtathatja az asszonyt. Két mentős jött be a nappaliba, kérdőn néztek Tedre. Ted nem hitte, hogy a nő megsérült volna, de nagyon rossz idegállapotban volt. Az egyik orvos letérdelt mellé, és halkan beszélni kezdett hozzá. Fernanda nyilvánvalóan sokkot kapott. Ted segített lefektetni a nőt a kanapéra, előtte levette róla a cipőjét. A cipő is véres volt, és Fernanda már öszszejárkált benne mindent. Felesleges lett volna a kanapét is összekenni. Addigra már a rendőrségi fotósok vették át a terepet, fényképet, videófelvételt készítettek a helyszínről. A borzalmak helyéről. A házat elözönlötték a rendőrök, voltak, akik sírtak, a többiek halkan beszélgettek, és egyre több FBI-os autó is befutott. Fél órán belül a helyszínelők is megérkeztek, szövetszálakat, üvegdarabokat, rostszálakat gyűjtöttek be, DNSmintát vettek a rendőrség és az FBI bűnügyi laborjai részére. És már két válságszakértő is ott állt a tele-

239

fon mellett, a hívásra várva. Általános volt a felháborodás. Késő délután vonultak el a házból, Fernanda addigra már a szobájában feküdt. A konyhaajtó elé sárga szalagot feszítették, ezzel jelezve, hogy az bűnügyi helyszín, amelynek érintetlennek, vagy ahogy ők mondták, „sterilnek" kell maradnia. A legtöbb rendőrautó már elment. Négy rendőrt hagytak ott Fernanda védelmére. A kapitány is eljött felmérni a károkat, megrázta és morózussá tette a látvány. A szomszédoknak semmit nem mondtak. És visszaverték az újságírók rohamait is. Hivatalos közleményt adtak ki, miszerint baleset történt. A holttesteket a hátsó ajtón át szállították el, miután a sajtó képviselői már elmentek. A rendőröknek nem kellett elmagyarázni, hogy senkinek nem járhat el a szája, amíg a fiú ki nem szabadul. Bármi, ami a médiában megjelenik, veszélyes lehet rá nézve. Ezért senki nem nyilatkozhat az újságíróknak. – Bevallom – mondta a kapitány Tednek, mielőtt elment –, először azt hittem, hogy megőrültél. De most már látom, hogy ők az őrültek. – Ilyen mészárlással évek óta nem találkozott, és első kérdése azt volt, hogy az aszszony hallott-e, vagy látott-e valamit – egy rendszámot, vagy hogy merre indultak el az elkövetők , ami a segítségükre lehet a nyomozásban. De Fernanda nem tudott segíteni. Az emberrablók valamennyien símaszkot viseltek, egyikük meg sem szólalt, a másik kettő is csak keveset beszélt. És az asszony különben is túl zaklatott volt ahhoz, hogy a részleteket megjegyezze. Ugyanannyit tudtak, amennyit eddig. Hogy kik lehetnek az elkövetők, és hogy ki állhat mögöttük. Semmi új momentum nem merült fel, hacsak az nem, hogy két rendőrtiszt és két FBI-ügynök meghalt, és egy hatéves kisfiút elraboltak. Pár perccel azután, hogy Fernanda felhívta Tedet, nyomozók mentek ki Peter tenderloini szállodájába, de a recepciós azt mondta, Mr. Morgan reggel elment, és még nem jött vissza. Peter előző esti vendégei a személyzeti bejárón át távoztak, senki nem vette észre őket, és sem-

240

mi módon nem voltak kapcsolatba hozhatók Peterrel. A nyomozók átkutatták a szobáját, de mint arra Ted számított is, semmit nem találtak. A madárka elröppent, noha szemlátomást minden holmiját a szobájában hagyta. Kódolt körözvényt adtak ki Peter és Carlton Waters ellen, valamint Peter kocsijára. Mindenki tudta, hogy roppant elővigyázatosan kell eljárniuk, nehogy megriasszák az emberrablókat és ezzel veszélybe sodorják a gyereket. Carlton Waters és a haverjai akkor telefonáltak Peternek, amikor már áthajtottak a Bay Bridge-en, és Berkeleyben jártak. Az új számán hívták. Peter nem sokkal korábban vásárolt magának egy lenyomozhatatlan mobilt. – Támadt egy kis problémánk – közölte Waters. Nyugodtnak, ugyanakkor mérgesnek is tűnt. – Miféle probléma? – Egy szívdobogtató pillanatig Peter azt hitte, hogy kinyírták a nőt, vagy a kisfiút. – Elfelejtetted megemlíteni, hogy négy zsaru „lakik" a bigénél. Ott dekkoltak a konyhában. – Egyre ingerültebb lett a hangja. Nem számítottak rá, hogy négy zsarut is haza kell vágniuk ahhoz, hogy elkaphassák a kölyköt. Ez nem volt benne a megállapodásban. Ráadásul Peter nem is figyelmeztette őket. – Micsoda? Ez... nevetséges. Nem láttam bemenni őket. Valamelyik nap meglátogatták a nőt a barátai, de ez minden. Egyedül volt. – Mindezt nagyon magabiztosan állította. Bár előző nap is tíz óra körül eljött a ház elől; talán utána mentek be. Eltűnődött, vajon ezért mutatkozott-e oly kevésszer a nő az elmúlt napokban. De kitől kaphatott tippet, hogy mi készül? Senkitől nem tudhatta meg. Nem történt más, mint hogy Addisont letartóztatták holmi adóügyek miatt. Sem a rendőrség, sem az FBI nem sejthetett semmit, hacsak Addison véletlenül el nem szólta magát. De Peter biztosra vette, hogy a megbízójának ennél több esze van. Elképzelni sem tudta, mi történhetett, hol csúsztak félre a dolgok. – Na, mindegy. Akárki is volt vele, többé már nem jelent gondot. Nekem elhiheted mondta Waters, és ki-

241

sercintette a bagót a nyitott kocsiablakon. Stark vezetett, Free a hátsó ülésen ült. A fiú még mindig a zsákban a rakodótérben, a fegyverek és a kaja mellett. Free lábánál egy Ml6-os hevert és marokfegyverek egész arzenálja, főként 45-ös kaliberű, félautomata Rugerek. Carl a kedvencét, egy Uzi Mac-10-est, magánál tartotta; ezt az aprócska automata gépfegyvert még azelőtt megtanulta tisztelni és használni, hogy börtönbe került volna. – Megöltétek őket? – kérdezte elhűlve Peter. Ez rendesen összekuszálja a dolgokat, és tudta, hogy Addison sem fog örülni neki. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Több mint egy hónapon át szemmel tartotta a nőt. Mikor léptek be a képbe a rendőrök? És ők kit tartottak szemmel? Peter érezte, hogy végigszánkázik a hátán a hideg. Mint Addison mondta, olyasmi, hogy ingyen ebéd, nem létezik. Peter már-már látta kicsúszni a kezéből a tízmillióját. Carlton Waters válaszra sem méltatta. – Szólj a zsaruknak, hogy tartsák a pofájukat. Senki nem tudhatja meg, hogyan murdalt meg az a négy. Ha az újságok bármit is lehoznak erről, a kölyöknek annyi. Ezt a nővel is közöltem, de talán jobb, ha te is emlékezteted rá. Semmi zűrt nem akarunk, amíg hozzá nem jutunk a pénzhez. Ha ez lemegy a TV-ben, minden seggfej a nyomunkban liheg majd. A francnak sincs erre szüksége. – Akkor talán nem kellett volna kinyírnotok azt a négy rendőrt. Jézusom, most mit csináljak? Hogy vegyem rá őket, hogy hallgassanak? – Akárhogy is csinálod, a lényeg, hogy marha gyorsan csináld. Fél órája jöttünk el. Ha a zsaruk köpnek, öt perc múlva már benne leszünk a hírekben. Peter tudta, hogy a mobilja lenyomozhatatlan, de nem szívesen kísértette a sorsot. Ám Watersnek igaza volt. Ha az emberrablásnak – megfejelve négy rendőr meggyilkolásával – híre megy, állami hajtóvadászat indul ellenük, ellenőrzésekre számíthatnak minden sztrádán és minden mellékúton, felforgatják utánuk az állam

242

minden szegletét, minden határon megállíthatják őket: sokkal nagyobb lesz a felhajtás, mintha „szimpla" emberrablásról lenne szó, bár az esetben is kiterjedt nyomozással kellene számolniuk. De a négy rendőr meggyilkolásával új helyzet állt elő. Sam még életben volt, és a rendőrség is tudta, hogy egy darabig még életben is marad. De négy ember meghalt. És ez új helyzetet teremtett. Bármennyire is nem lelkesedett a feladatért, Peter felhívta a rendőrség központi számát, és egy őrmestert kért a telefonhoz. Tudta, teljesen mindegy, milyen számon hívja őket, kinek adja át az üzenetet, az illetékesek pillanatokon belül értesülni fognak róla. Elhadarta, amit Carl a szájába rágott. – Ha a sajtóban bármi is megjelenik a négy halott zsaruról és az emberrablásról, a kölyök meghal – mondta, és azzal letette. Ted és a kapitány kevesebb mint két percen belül megkapta az üzenetet. Ez gondot jelentett, tekintve, hogy két rendőr és két FBI-ügynök is meghalt, de egy kisgyerek élete volt a tét. A kapitány felhívta a rendőrfőnököt, és közösen arra a döntésre jutottak, hogy csupán annyit tudatnak a sajtóval, hogy négy tiszt, kötelessége teljesítése közben, életét vesztette. A közleményben az szerepel majd, hogy roppant veszélyes küldetés közben „baleset" érte őket. További részleteket később hoznak nyilvánosságra, ezzel is időt hagyva az érintett családoknak, hogy feldolgozzák a tragédiát, ami érte őket. Ennél többet egyelőre nem tehettek, egyszerűbb és elfogadhatóbb magyarázatot nem tudtak kitalálni négy „hatósági közeg" halálára, tekintve, hogy érdeklődésre tarthatott számot az ügy, hisz a városi és a szövetségi erők is érintve voltak. Egyelőre talán ennyi is megteszi. Muszáj működnie, legalábbis addig, amíg az emberrablókat el nem kapják, vagy a fiú ki nem szabadul. Aztán – ha a gyerek élete már nem lesz veszélyben – a lovak közé dobhatják a gyeplőt. A kapitány, az FBI sajtószóvivőjével együtt, maga fogalmazta meg a közleményt, Carl Waters is hallotta a rádióban, miközben még Tahoe felé robogtak.

243

Azonnal hívta Petert, és megdicsérte, amiért ilyen jó munkát végzett. Peter, a Lombard Street-i motelszobában ücsörögve, komoly dilemma elé került. Nem a tervek szerint haladtak a dolgok, és úgy érezte, ezt kötelessége lenne jelentenie Addisonnak. Watersnek nem árulta el, hogy erre készül, bár Waters természetesnek vette, hogy Peter számot ad a történtekről a megbízójának. Még mindig mérges volt rá, amiért olyan hanyagul végezte a megfigyelést; végül is ez sodorta bajba őket. Mert négy halott zsaru igenis bajt jelent. Peter tudta, milyen számon éri el Addisont Dél-Franciaországban, fel is hívta a mobiljáról. Phillip épp a hotelszobában tartózkodott. Az eddig még szóba sem került, hogy Peter esetleg csatlakozhatna a többiekhez Tahoe-ban. Sőt, inkább az volt az elképzelés, hogy olyan távol tartja magát tőlük, amennyire csak lehet, hogy semmiképp ne tudják összefüggésbe hozni se velük, se Addisonnal. Úgy volt, hogy majd jelenti, hogy betörtek a bérelt házba; de csak jóval azután, hogy a váltságdíjat átvették. Addison előző nap érkezett meg Cannes-ba, még igazán bele sem élte magát, hogy vakáción van. Tudta, hogy körülbelül mikorra várható az akció, ahogy azt is, milyen terv szerint haladnak a fiúk. Jó hírekre számított, nem problémákra. Utasításba adta, hogy várjanak néhány napot, mielőtt a váltságdíjat kérik. Időt akart hagyni Fernandának, hogy bepánikoljon. Mert minél inkább úrrá lesz rajta a félelem, annál gyorsabban fizet. Úgy gondolta, a nő gyorsan előkeríti a pénzt. – Nem tudnál érthetőbben fogalmazni? – kérdezte Peter makogását hallva. Peter maga sem tudta, hogyan fogja beadagolni neki, hogy Waters és a haverjai kinyírtak négy zsarut. És azt legalább ilyen nehéz lesz elmagyarázni, hogy ő miért nem vette észre, hogy a zsaruk a házban vannak. Azzal indított, hogy csak a legkisebb gyereket sikerült elkapni, a többiek nem voltak otthon. – Mondom: adódott egy kis gond. – Levegőt sem mert venni.

244

– Bántották a gyereket, vagy az anyját? – kérdezte metsző hangon Addison. Ha a gyerek meghalt, ugrott a váltságdíj. Akkor lesz csak igazán szarban. – Nem – vágta rá Peter. Igyekezett nyugodt maradni. – Dehogy. Viszont négy rendőr ment be a házba tegnap este azután, hogy én eljöttem. Mert amíg ott voltam, esküszöm, oda senki nem tette be a lábát. Csak a nő volt otthon, meg a gyerekek. Még egy szobalány sem. Nem tudom, hogyan kerültek oda a zsaruk. De Waters azt mondja, amikor ők bementek, már ott voltak. – Ééés...? – nyújtotta el a szót Addison. – És, hát... kinyírták őket. – A rohadt életbe! A hírekben már bemondták? – Nem. Waters még a kocsiból felhívott. Aztán én hívtam a rendőrséget, és megüzentem, hogy ha a sajtóban bármi is megjelenik a négy zsaru haláláról, vagy az emberrablásról, a kölyök meghal. Közleményt tettek közzé. De abban csak annyit mondanak, hogy négy rendőr, veszélyes küldetés közben halálos „balesetet" szenvedett. És a fiúk a nőnek is megmondták, hogy a gyerek meghal, ha eljár a szája a zsaruknak. – Hála Istennek, hogy megtetted! A kölyköt amúgy is égre-földre keresték volna, de ha ez kitudódik, nekünk végünk. Innentől NewJersey-ig mindenki utánunk vetné magát. Más se kell, mint hogy a zsaruk sűrű fésűvel átfésüljék az államot, rendőrgyilkosok után kutatva. Ezt sokkal komolyabban veszik, mint az emberrablást. Tudják, hogy a gyereket addig úgysem nyírjátok ki, amíg a váltságdíjat meg nem kapjátok. De négy zsaru halála az már más tészta. – Nem volt feldobva. De mindketten tudták, hogy a rendőrség, Sam érdekében, kerülni fogja a nyilvánosságot, nehogy ezzel még nagyobb bajba sodorják a gyereket. – Úgy látom, jól kezelted a helyzetet, de a többiek... vadbarmok. Bár, gondolom, nem volt más választásuk. A négy rendőrt nem vihették magukkal. Addison a Katt Carlton-beli lakosztálya teraszán ült Cannes-ban, a naplementét nézte, közben azon gondolkozott, mi legyen a következő lépés. Legjobb lesz, ha

245

lemész hozzájuk. – Ez a terv megváltoztatását, méghozzá alapvető módosítását jelentette. – Tahoe-ba? Soha! Még csak az kell, hogy együtt lássanak velük. – Vagy velük együtt kapják el, mert olyan őrültségre vetemednek, mint hogy kirabolnak egy büfét pár szendvicsért. De ezt már meg sem merte említeni a főnökének. Addison már így is ideges volt a négy zsaru meggyilkolása miatt. Ahogy ő is. – Azt viszont végképp nem akarhatja egyikünk sem, hogy elessünk százmilliótól. Fogd fel úgy, hogy felügyeled a mi kis „befektetésünket". Szerintem megéri. – De miért akarod, hogy odamenjek? – Peter kezdett pánikba esni. – Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy látom, hogy abban a háromban nem lehet megbízni. És a kölyök velük van. Ha bántják, netán véletlenül megölik, nekünk befellegzett. Talán nincsenek is meg a szükséges adottságaik a „gyermekmegőrzéshez". Elvárom tőled, hogy megvédelmezd a mi kis „vagyontárgyunkat". – Előfordulhat, hogy az a három erőszakosabb, mint gondolták. Elég, ha csak egyiküknél szakad el a cérna. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy megölik a kölyköt, de valami nagyon hasonló könnyedén bekövetkezhet. És mert csak egy gyerek volt, akit a pénzért cserébe felajánlhattak, Addison nem akart kockázatot vállalni. – Azt akarom, hogy odamenj! – szögezte le határozottan. Ha valamit, akkor ezt Peter egyáltalán nem akarta, de belátta, hogy Addisonnak igaza van. És ha már ott lesz, legalább vigyázhat Samre. – Mikor? – Még ma. Sőt, akár már most is indulhatsz. Tartsd rajtuk a szemed. És a gyereken. Mikor akarod felhívni az anyját? – Ezt csupán ellenőrzésként kérdezte. Mielőtt elhagyta az országot, minden lépést előre kigondoltak. Igaz, négy zsaru megölésével egyikük sem számolt. Ez nem szerepelt a tervben. – Egy-két napon belül. – Így beszélték meg, ebben állapodtak meg.

246

– Hívj, ha odaértél. Sok szerencsét! – mondta Addison, és letette a telefont. Peter csak ült, és az üres falat bámulta. Nem a tervek szerint alakulnak a dolgok. Tahoe közelébe sem akart menni, amíg azok még ott vannak. A tízmillióját akarta, aztán eltűnni a balfenéken. Bár abban sem volt biztos, hogy ezt akarja. Azért ment bele ebbe az egészbe, hogy a lányai életét megmentse. És ha lemegy Tahoe-ba Watershöz és a többiekhez, nagyobb az esély rá, hogy elkapják. De tudta, már a kezdet kezdetétől fogva tudta, hogy nincs választása. Próbált nem gondolni Fernandára, és arra, mit élhet át most a nő. A tisztálkodószereit és a borotváját egy táskába szórta, a két tiszta inggel és az alsóneműkkel egyetemben, amelyeket egy papírzacskóban hozott magával. Tíz perccel később már indult. De bármit érezzen is a nő, legyen bármilyen rémült is, Peter egyvalamit biztosra vett: ha a kifizeti a százmilliót, visszakapja a fiát. Vagyis bármilyen rosszul érezze is most magát, a megpróbáltatásai egy nap véget érnek, és minden jóra fordul. Peter, ebbe a gondolatba kapaszkodva, elhagyta a motelt, és leintett egy taxit. A Fisherman's Wharfra vitette magát, ott átszállt egy másik taxiba és Oaklandbe ment, egy használtautó-kereskedésbe. A kocsit, amit az előző hónapban használt, a Marinában hagyta, egy hátsó úton. Leszerelte róla a rendszámtáblákat, egy kukába dobta őket, majd vagy hat háztömböt gyalogolt a motelig, ahol készpénzzel fizetett. Oaklandben megvásárolt egy öreg Hondát, ezt is készpénzzel fizette ki, és egy óra múlva már hívta is Phillip Addisont, és jelentette, hogy úton van Tahoe-ba. Sokkal biztonságosabb volt másik kocsit használni, nem azt, amellyel a múlt hónapban a nőt követte; előfordulhat, hogy azt valamelyik szomszéd mégis kiszúrta. És most, hogy Waters és a többiek négy zsarut megöltek, mindannyiuk számára még kockázatosabb lett a vállalkozás, és Peter számára tovább növelte a kockázatot, hogy Tahoe-ba kell mennie. De tisztában volt vele, hogy nincs választási lehetősége. Addisonnak igaza volt. Peter

247

sem bízott Watersékben, és nem akarta, hogy még annál is rosszabb történjék, mint ami már megtörtént. Jóval azelőtt, hogy elérte volna Vallajót, az ő és Carlton Waters fotója már az állam valamennyi rendőrségi számítógépén megjelent. Ugyanígy körözést adtak ki a régi kocsira is, amelynek rendszámtábláitól Peter csak nemrég szabadult meg. A körözvényben arra is figyelmeztették a rendőröket, hogy semmi nem szivároghat ki, mivel „emberrablás van folyamatban". Peter egyszer sem állt meg útközben, nem lépte át a sebességhatárokat, nehogy ezzel hívja fel magára a figyelmet. Addigra az FBI már megfigyelés alatt tartotta Addisont Franciaországban. És Fernanda már csak az emberrablók telefonhívására várt, hogy a rendőrség és az FBI meg tudja találni Samet.

15. ESTÉRE VALAMENNYI RENDŐRSÉGI FOTÓ, amire csak szükségük lehetett, elkészült. A tisztek családját értesítették, földi maradványaikat, illetve amennyi belőlük megmaradt, átszállították a halottasházba. A feleségeket és családokat tájékoztatták a körülményekről, és arról, hogy egy kisgyerek élete forog veszélyben, ezért egyikük sem beszélhet a történtekről, mindaddig nem mondhatják el az igazságot, amíg elrablói a fiút el nem engedik. Mindnyájan megértették és elfogadták a feltételeket. Jó emberek voltak, és mint rendőr- és ügynökfeleségek, tisztában voltak vele, milyen nehézséget jelent egy ilyen helyzet. Az őket és a családjaikat ért csapást próbálták feldolgozni, tapasztalt rendőrségi és FBI-pszichológusok segítségével. Addigra már szakértők dolgoztak Peter Morgan és Carl Waters jellemrajzán. Mindkettejük szobáját tüzetesen átvizsgálták, a barátaikat kikérdezték, és a modestói átmeneti szálló igazgatója új információval is szolgált:

248

két másik rendőri felügyeletes, Malcolm Stark és Jim Free, Watersszel együtt távozott a szállóról. Ez új lendületet adott a nyomozásnak, újabb rendőrségi fotók, újabb személyleírások és körözvények futottak be az interneten keresztül az állam valamennyi rendőrőrsére és FBIirodájára. Quanticói szakértők is segítették a rendőrség munkáját. Beszéltek Waters, Stark és Free felügyelőtisztjével és a munkaadóikkal, Peter nevelőtisztjével, aki elmondta, hogy csupán felületesen ismerte Morgant, valamint beszéltek azzal az emberrel is, aki papírforma szerint Peter főnöke volt, de aki szemlátomást nem is ismerte őt. Három órával később az FBI-osok kiderítették, hogy a vállalat, ahol Morgan állítólag alkalmazásban állt, alvállalkozása Phillip Addison egy nagyobb cégének. Mint Rick Holmquist helyesen feltételezte, Peter állása csupán álca volt, és Ted egyetértett vele. Ted felhívta a takarító szolgálatot, akiknek gyilkossági helyszíneken szokták igénybe venni a munkájukat. Aznap éjjel gyakorlatilag atomjaira szedték szét Fernanda konyháját. A gránitlapokat is fel kellett feszegetni, darabjaira bontani mindent; a gépfegyverek szörnyű pusztítást vittek végbe mindenütt. Ted tudta, hogy a konyha reggelre távolról sem lesz olyan elegáns, mint volt, leginkább bombatámadás helyszínére fog emlékeztetni, de legalább tiszta lesz, és nem marad látható nyoma – legalábbis vérfoltok formájában nem – annak a borzalmas mészárlásnak, ami akkor folyt itt, amikor a négy tisztet megölték, és az emberrablók magukkal vitték Samet. Még négy tisztet rendeltek ki az asszony védelmére, ezúttal mind a négyen rendőrök voltak. Fernanda az ágyában feküdt az emeleten. Ted egész nap és egész éjjel ott maradt. Egy percre sem ment el. Minden hívást a mobiljáról intézett, a nappaliban rendezte be a főhadiszállását. Az egyik tapasztalt válságszakértő is ott volt még, az emberrablók hívását várta. Nem is volt kérdéses, hogy a hívás be fog futni. Egyedül az volt a kérdés, hogy mikor.

249

Már majdnem kilenc óra volt, amikor aznap este Fernanda, hamuszürke arccal, lejött a szobájából. Semmit nem evett és nem ivott egész nap. Ted néhányszor megkérdezte, vigyen-e neki valamit, de aztán magára hagyta. Talán így volt a legjobb. Ha az asszonynak mégis szüksége lenne rá, ő ott volt lent. Nem akart még ő is a terhére lenni. Pár perccel korábban Shirleynek is telefonált, beszámolt neki a történtekről, és bejelentette, hogy a helyszínen, az emberei mellett tölti az éjszakát. Mindenen rajta akarta tartani a szemét. Shirley azt mondta, megérti. Régebben előfordult, hogy Ted – ha megfigyelésre osztották be, netán be kellett épülnie valamelyik bűnözői csoportba – hetekre is eltűnt. Shirley már hozzászokott. Az őrült világ és a munkaidő-beosztás már évekkel korábban elválasztotta őket egymástól, és ennek mostanra megmutatkozott a hatása. Shirley néha úgy érezte, hogy már évek óta nem él házasságban, férje utoljára akkor volt, amikor a gyerekek még kicsik voltak, de lehet, hogy már akkor sem. Azt csinált, amit akart, külön baráti köre volt, a saját életét élte. Ahogy Ted is. Sok rendőrrel és a feleségével megesik az ilyesmi. Előbb, vagy utóbb a munka külön életre kényszeríti őket. És ők még szerencséseknek mondhatták magukat. Ők még nem váltak el. Nem úgy, mint a régi barátaik legtöbbje. Például Rick is. Fernanda úgy suhant be a nappaliba, mint egy szellemalak. Megállt, hosszasan nézett Tedre, aztán leült. – Telefonáltak már? – Ted megrázta a fejét. Szólt volna a nőnek, ha befut a hívás. Azt Fernanda is tudta, de muszáj volt megkérdeznie. Egész nap ekörül forogtak a gondolatai. – Még túl korai lenne. Időt akarnak hagyni önnek, hogy mindent végiggondolhasson, és kellőképpen megijedhessen. – A válságszakértő is ezt mondta. Ő most az emeleten volt, Ashley szobájában, egy speciális telefonkészüléket csatlakoztatott rá a fővonalra. – Mit csinálnak a konyhában? – kérdezte Fernanda, bár nem igazán érdekelte. Soha többé nem akarta látni

250

azt a helyiséget, és soha nem fogja elfelejteni, amit ott látott. Ezzel Ted is tisztában volt. És megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy az asszony egyébként is el akarta adni a házat. A történtek után tanácsos is lett volna. – Helyrepofozzák. – Fernanda hallotta, hogy épp a gránitlapokat törik fel. Úgy hangzott, mintha az egész házat le akarnák rombolni, és nem is bánta volna, ha megtörténik. – A vevők egy konyhát szeretnének majd ott látni – mondta Ted. Igyekezett más irányba terelni a nő gondolatait, és Fernanda, akarata ellenére, el is mosolyodott. – Betuszkolták egy zsákba – mondta, és Tedre meredt. Lelki szemei előtt újra és újra lejátszódott a jelenet, és sokkolóbb volt, mint az, amit a konyhában látott, bár az is örökre az emlékezetébe vésődött. – Leragasztották a száját. – Tudom. Samnek semmi baja nem lesz – nyugtatgatta Ted, közben imádkozott magában, hogy így legyen. – Néhány napon belül hírt adnak magukról. Talán még azt is megengedik, hogy beszéljen vele. – A válságszakértő is azt mondta, hogy amikor beszél az emberrablókkal, ragaszkodjon hozzá, hogy pár szót válthasson a fiával is, csak hogy tudják, még életben van. Semmi értelme nem lett volna váltságdíjat fizetni egy halott gyerekért. De Ted ezt nem mondta Fernandának. Csak ült, nézte az asszonyt, aki üres tekintettel nézett vissza rá. Fernanda úgy érezte, hogy a lelke meghalt. És ez volt az arcára írva is. A bőre szürkészöldes árnyalatban játszott; és látszott a nőn, hogy rosszul van. Több szomszéd is firtatni kezdte, valójában mi történt Barneséknál. Valaki meghallotta az asszony sikolyait. De amikor mindegyiküket kikérdezték, kiderült, hogy látni senki nem látott semmit. És a rendőrök nem szolgáltak felvilágosítással. – Szegény tisztek családjai. Borzalmas lehet számukra. Most biztos gyűlölnek engem. – Fernanda fürkésző pillantás t vetett Tedre. Bűnösnek érezte magát. Azok a férfiak azért voltak itt, hogy megvédelmezzék őt és

251

a gyerekeit. Úgy érezte, a halálukért ő is legalább annyira felelős, mint az emberrablók. – Ez a munkánk. Néha ilyesmi is előfordul. Vállaljuk a kockázatot. Legtöbbször nincs is semmi baj. De ha nem jól alakulnak a dolgok... mindnyájan tudjuk, mire esküdtünk fel. A családtagjaink is tudják. – Hogyan lehet ezzel a tudattal élni? – Lehet. Bár sok házasság nem éli túl. – Fernanda bólintott. Ha úgy vesszük, az övé is befuccsolt. Allan úgy döntött, inkább kiszáll. Ahelyett, hogy vállalta volna a felelősséget. Sorsára hagyta őt. Ahelyett, hogy eltakarította volna maga után a romokat. Sőt, ezt is inkább meghagyta neki. Mostanában már egyre inkább így látta a dolgot. Ted is hasonlóképp vélekedett. És szegény asszonynak most még ezzel a helyzettel is meg kell birkóznia. Sajnálta érte. Támaszt szeretett volna nyújtani neki, és szándékában állt mindent elkövetni, ami csak módjában állt, hogy visszakaphassa a gyermekét. A kapitány hozzájárult, hogy Ted a házban maradjon, amíg az ügy le nem zárul. Valójában onnantól lesz igazán rizikós a dolog, ha az emberrablók telefonálnak. – És mit mondjak nekik, amikor majd a pénzt kérik? – Egész nap ezen törte a fejét. Nem volt mit nekik adni, és azon tűnődött, vajon Jack nem tudna-e felhajtani valahonnan egy kis pénzt. Ami csodaszámba menne, ráadásul sok függ attól is, mennyit követelnek az emberrablók. Valószínűleg sokat. – Ha van egy kis szerencsénk, le tudjuk nyomozni a hívást, és villámgyorsan rajtuk ütünk. – Ha lesz egy kis szerencséjük. Ha lesz. Ted tudta, hogy gyorsan el kell kapniuk az elkövetőket, és kiszabadítaniuk a fiút. – És ha nem tudják lenyomozni? – Fernanda szinte suttogva tette fel a kérdést. – Megoldjuk – mondta Ted nagyon határozottan, hogy megnyugtassa a nőt. Holott jól tudta, távolról sem olyan biztos a dolog, mint ahogy most állította. De egyelőre nem tehettek mást, mint vártak. Aztán majd meg-

252

látják, mi lesz, ha az emberrablók telefonálnak. A közvetítők ugrásra készen várakoztak. Fernanda még nem is fésülködött aznap, de így is nagyon csinos volt. Ted szemében legalábbis. – Ha hozok valami ételt, megpróbál enni egy kicsit? Minden erejére szüksége lesz, amikor tárgyalnia kell velük. – De tudta, hogy ez még túl korai lenne. A nő még nem heverte ki a sokkot, amit az aznap látottak és átéltek okoztak. Fernanda a fejét rázta. – Nem vagyok éhes. – Képtelen lett volna egyetlen falatot is lenyelni. Csak Samre tudott gondolni. Hol lehet? Mit csináltak vele? Bántották? Él még? Halálosan retteg? Ezernyi rémisztő gondolat cikázott át az agyán. Fél órával később Ted hozott neki egy csésze teát, és Fernanda a nappali padlóján ülve, felhúzott térdeit átkarolva, lassan elkortyolgatta. Ted sejtette, hogy a nő egy szemhunyásnyit sem aludt. Idegtépő lehetett számára a várakozás. Ahogy mindannyiuk számára. De Fernandának volt a legnehezebb. És a másik két gyerekkel még nem is beszélt. A rendőrség azt tanácsolta, várjon ezzel addig, amíg valami hírt nem kapnak. Felesleges lett volna megrémíteni őket, márpedig ha elmondja nekik, biztosan pánikba esnek. A helyi erőket értesítették, és a rendőrség fokozott védelmet vont Will és Ashley köré. Bár Ted úgy gondolta, hogy miután Samet már elkapták, a többiek biztonságban vannak, és a felettesei egyetértettek vele. A másik két gyereket meg sem próbálják majd elrabolni. A céljaikhoz elég Sam is. Fernanda elnyújtózott a nappali szőnyegén, egy szót sem szólt. Ted leült a közelében, a jelentéseket olvasgatta, és néha-néha az asszonyra pillantott. Kis idő múltán kiment, hogy ellenőrizze az embereit, közben a nő elaludt. Amikor Ted visszaért, ott találta a nappali padlóján álomba szenderülve. Nem ébresztette fel. Szüksége volt az alvásra. Először arra gondolt, hogy felviszi a szobájába, de végül úgy döntött, nem zavarja meg az álmát. Éjfél körül ő maga is leheveredett a kanapéra, és szundított pár órácskát. Még sötét volt, amikor feléb-

253

redt, és hallotta, hogy a nő sír. Még mindig a földön feküdt, a fájdalomtól bénultan. Ted nem mondott semmit, csak leült mellé a szőnyegre, magához ölelte. A nő a karjaiba bújt, és hosszú órákon át feltartóztathatatlanul zokogott. Már pirkadt, mire elapadtak a könnyei. Ekkor elsuttogott egy „Köszönöm!"-öt, és felment a szobájába. Addigra már az előtéri szőnyegből is kitisztították a vérfoltokat. Ted délig aztán nem is látta Fernandát. Az emberrablók még mindig nem jelentkeztek. A nő óráról órára rosszabb állapotba került. Délután, az emberrablás másnapján, Jack Waterman telefonált. Amikor megcsörrent a telefon, mindenki felugrott. A rendőrök elmagyarázták Fernandának, hogy neki kell felvennie, nehogy elijessze az emberrablókat a zsaruk jelenléte, bár gyanítaniuk kellett, hogy ott vannak, hiszen már akkor is ott voltak, amikor Samet elvitték. Fernanda felvette a telefont, és kis híján könnyekben tört ki, amikor meghallotta, hogy csak Jack az. Azon imádkozott, hogy ezek már az emberrablók legyenek. – Nos, javul az influenzád? – érdeklődött csevegő, baráti hangnemben Jack. – Nem... nem mondhatnám. – Igen, a hangodon is hallom. Igazán sajnálom. Sam hogy van? – A nő egy végeérhetetlen percig hallgatott, majd minden erőfeszítése dacára kitört belőle a sírás. – Fernanda? Jól vagy? Mi történt? – Fernanda nem tudta, mit mondjon. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Jack pillanatról pillanatra egyre idegesebb lett. – Átjöjjek? – A nő eleinte tiltakozott, de végül beleegyezett. Úgyis igénybe kell vennie a segítségét. Amint az emberrablók előállnak a követelésükkel, elszabadul a pokol. Jack tíz perc múlva már az ajtóban állt, és valósággal földbe gyökerezett a lába, amikor belépett az előtérbe. Fél tucat, jól láthatóan felfegyverzett, utcai ruhás rendőr, és csapatnyi FBI-ügynök téblábolt a házban. Az egyik közvetítő is lejött az emeletről, hogy egy kicsit megmozgassa a végtagjait. Ted az embereivel beszélgetett a lecsupaszított konyhában. És az egész őrület közepén ott

254

állt Fernanda, halálra váltan. Ismét sírva fakadt, amikor meglátta Jacket. Ted a többi rendőrt és ügynököt is beterelte a konyhába, és magukra csukta az ajtót. Fernanda nem tudta, hol kezdje. – Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Jack. Nyilvánvaló volt, hogy valami szörnyűség történt. Leültek egymás mellé a kanapéra, de öt percbe is beletelt, mire Fernanda annyira össze tudta szedni magát, hogy kimondja a szavakat. – Elrabolták Samet. – Kicsoda? Ki rabolta el? – Még nem tudjuk. Elejétől a végéig elmesélte Jacknek a borzalmas történetet, beleértve azt a jelenetet is, amikor Samet egy vászonzsákba tuszkolták, valamint a négy rendőrtiszt lemészárlását a konyhában. – Ó, Istenem! Miért nem telefonáltál? Tegnap miért nem szóltál? – Most döbbent rá, hogy ez az egész nem sokkal azután történt, hogy a nő lemondta a napai kirándulást. Jack készségesen elhitte, hogy mindketten elkapták az influenzát. Holott valami sokkal rosszabbal kellett szembenézniük. Teljes valójában még fel sem tudta fogni, amit a nőtől hallott, de már maguk a szavak is rettegéssel töltötték el. – És mit csináljak, amikor majd a váltságdíjat kérik? Semmi pénzem nincs, amit odaadhatnék Sam életéért cserébe. – Jack ezt mindenki másnál jobban tudta. Fogós kérdés volt. – A rendőrség és az FBI azt mondja, az emberrablók valószínűleg azt hiszik, Allan minden vagyonát megörököltem. Biztos, hogy ezt hiszik. – Nem tudom – ingatta a fejét tanácstalanul Jack. – Remélhetőleg elkapják őket, mielőtt le kell tenned a pénzt. – Elképzelhetetlen volt, hogy Fernanda bárhonnan is készpénzt tudjon összekaparni; nemhogy nagyobb összeget, de még centeket sem. – A rendőrségnek van sejtelme róla, hova vihették Samet? – Ezt pillanatnyilag senki nem tudta. Két órán át beszélgettek, Jack átkarolta a nő vállát, és megígértette vele, hogy mindenképpen telefonál, ha

255

bármi új fejlemény van, vagy ha csupán emberi szóra vágyik. És mielőtt elment, kínos javaslattal állt elő. Felvetette, hogy nem ártana, ha Fernanda most már hivatalosan is meghatalmazná, mint ügyvédjét, hogy döntési helyzetben legyen, és – ha vannak még egyáltalán – minden pénzügyi forrást igénybe vehessen az ő nevében akkor is, ha Fernandával netalántán történne valami. Amit mondott, legalább annyira lehangoló volt, mint amikor a rendőrség hajmintát vett a gyerekektől, hogy DNS-egyezés alapján tudják azonosítani őket, ha netalántán meghalnának. Jack azt mondta, másnap átküldi a szükséges papírokat, amiket Fernandának alá kell írnia. És pár perccel később távozott. Fernanda maga sem tudta, hová tart, amikor bement a konyhába. A férfiak épp kávéztak. A nő megfogadta magában, hogy soha többé nem lépi át ennek a helyiségnek a küszöbét; ám egyszer csak odabent találta magát. Mintha nem is az ő konyhája lett volna. Az összes gránitlapot eltávolították, a konyhaasztalt – a régire négy halott ember vére fröccsent, és a cseppeket magába szívta a falap – egy egyszerű, hétköznapi darabbal pótolták, és a székeket sem látta még soha. Akárha bombatámadás helyszínén járt volna; de legalább semmi nem emlékeztetett a borzalomra, amelynek előző nap szemtanúja volt. Amikor a nő megjelent, a négy, őrizetére kirendelt rendőr azonnal talpra ugrott. Ted, hátát a falnak támasztva, épp az embereivel beszélgetett, és elmosolyodott, amikor Fernanda belépett. Az asszony visszamosolygott rá. Jól emlékezett rá, hogy előző éjjel a férfi ölelő karjaiból merített erőt. Bármilyen szörnyűségeken kellett is keresztülmennie, ha Ted közelében lehetett, békesség és nyugalom járta át. Az egyik rendőrtiszt egy csésze kávét nyomott a kezébe, és fánkkal kínálta. Fernanda elvett egyet, és félig el is rágcsálta, mielőtt a szemetesbe dobta volna. Két napja ez a pár falat volt az összes szilárd táplálék, amit magához vett. Két napja kávén és teán élt; a testi és idegi ki-

256

merültség határára jutott. Mindnyájan tudták, hogy nem történt előrehaladás az ügyben. Ezért tartózkodtak is az ez irányú kérdések megvitatásától. Semleges témákra terelték a szót, aztán Fernanda felment és lefeküdt. Látta, amint az egyik közvetítő, Ashley szobájába menet, elsétál hálószobája nyitott ajtaja előtt. Meg sem fordult a fejében, hogy át kéne öltözni éjszakára; csak zuhanyozás előtt vetkőzött le. Úgy érezte magát, mintha hadgyakorlaton lenne, és csupa hímnemű fegyveres venné körül. De sem a férfiakkal, sem a fegyverekkel nem sokat törődött. Egyedül a fia érdekelte. Csak őérte izgult, őérte élt, csak őt akarta, és csak őrá tudott gondolni. Egész éjjel ébren feküdt az ágyán – a cukor és a koffein pumpálta az ereiben a vért –, arra várva, hogy hírt kapjon Samről. Semmit nem tudott tenni a fiáért. Csak imádkozott, hogy még életben legyen.

16. AMIKOR MÁSNAP REGGEL FELÉBREDT, a felkelő nap még aranyos ragyogásba vonta a várost. Addig nem is tudatosult benne, hogy július 4-e van, amíg le nem ment a földszintre, és meg nem pillantotta a dátumot az újságon, amit az egyik tiszt felejtett az asztalon. Nem vasárnap volt ugyan, de ahogy ott ült és a napfelkeltét nézte, arra gondolt, szívesen elmenne a templomba. De nem tehette. Amíg az emberrablók nem telefonálnak, nem hagyhatja el a házat. Kicsivel később Ted csatlakozott hozzá a konyhában, és neki is megemlítette a dolgot. A férfi gondolkozott egy percig, aztán azt kérdezte, mi lenne, ha odahívnának egy papot. Ezt még hallani is nagyon furcsa volt. Régebben szerette misére vinni a gyerekeket vasárnaponként, de ők – Allan halála után – megtagadták a templomba járást. És Fernanda is megingott a hitében, ezért az utóbbi időben már ő maga sem járt el. De érezte, hogy most jót tenne a lelkének, ha

257

beszélhetne egy pappal, együtt imádkozhatna vele... bár ő maga talán már el is felejtette, hogyan kell. – Nagyon lehetetlen kérés? – kérdezte, és látszott rajta, hogy zavarban van. Ted megrázta a fejét. Napok óta ott „lakott" a házban, egy pillanatra sem hagyta magára az asszonyt. Csupán tiszta ruhát hozott magának. Fernanda tudta, hogy a rendőrök Will szobáját nevezték ki „hálóteremnek". Egyszerre csak egyikük aludt, a többiek őrizték a házat, a telefont és őt. Egy-egy nap alatt, egymást váltva, négy, vagy akár öt férfi is lepihent Will ágyában. – Semmi furcsa nincs benne, azok után, ami önnel történt. Keressek valakit én, vagy egy konkrét személyhez ragaszkodik? – Mindegy – válaszolta félénken Fernanda. Önmaga számára is meglepő volt, de miután több napot összezárva töltöttek, kezdett barátjaként tekinteni a férfira. Úgy érezte, vele mindent megbeszélhet. Egy ilyen helyzetben nem volt helye büszkeségnek, szégyennek vagy köntörfalazásnak; csak az őszinteség és a fájdalom maradt. – Elintézek néhány telefonhívást – mondta Ted. Két órával később már egy fiatalembert engedett be az ajtón. Szemlátomást ismerték egymást. Váltottak pár szót, majd a fiatalember követte Tedet az emeletre. Fernanda az ágyán feküdt, amikor Ted bekopogott a nyitott ajtón. A nő felült, csodálkozva nézett rá, nem értette, ki lehet a társaságában lévő férfi. Az ismeretlen szandált, pólót és farmernadrágot viselt. Fernanda csak hevert az ágyán, azt kívánta, bár telefonálnának már az emberrablók, amikor megzavarták. – Helló! – mondta Ted az ajtóban toporogva, kissé kínosan érezte magát. A nő nem mozdult. – Hadd mutassam be az egyik barátomat. Dick Wallis. Dick Wallis atya. – Fernanda felkelt az ágyról, odament hozzájuk, és megköszönte az atyának, hogy eljött. Sokkal inkább látszott futballistának, mint papnak. Nagyon fiatalnak tűnt, a harmincas évei közepén járhatott, de Fernanda érezte a szavaiból és a tekintetéből sugárzó kedvességet.

258

Amikor beljebb invitálta, Ted szó nélkül visszament a földszintre. Fernanda a hálószobájához tartozó kis nappaliba vezette be a papot, majd hellyel kínálta. Nem tudta, mit mondjon neki. Megkérdezte tőle, tudja-e, mi történt. Wallis atya azt felelte, hogy tudja. Elmondta a nőnek, hogy a főiskola után két évig a profi ligában játszott, de aztán úgy döntött, papnak áll. Fernanda, aki elragadtatottan hallgatta, arról is értesült, hogy a férfi harminckilenc éves, és tizenöt esztendeje szentelték fel. Teddel akkor ismerkedett meg, amikor rövid ideig rendőrségi káplánként dolgozott, és Ted egyik közeli barátját megölték. Tedben akkor sok kérdés merült fel az élet értelmét illetően; illetve akkoriban az élet értelmetlenségét látta igazolva. – Néhanapján mindnyájan felteszünk magunknak ilyen kérdéseket. Bizonyára most az ön fejében is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Hisz Istenben? – Fernandát váratlanul érte a kérdés. – Azt hiszem. Régebben hittem. – Furcsa pillantást vetett a férfira. – Az elmúlt néhány hónapban kissé elbizonytalanodtam. A férjem hat hónapja halt meg. Azt hiszem, öngyilkos lett. – Szörnyen félhetett, ha képes volt ilyesmit elkövetni. – Érdekes gondolat volt, és Fernanda bólintott. Ebből a szemszögből még sosem vizsgálta a dolgot. Allan félt. És úgy döntött, távozik. – Igen, valóban. És most én is rettegek – mondta őszintén, és sírni kezdett. – Annyira, de annyira félek, hogy meg fogják ölni a fiamat! – Képtelen volt abbahagyni a sírást. – Ön szerint meg lehet bízni Istenben? – kérdezte kedvesen Wallis atya, és Fernanda hosszasan elgondolkodott. – Nem vagyok biztos benne. Miért engedte, hogy ez megtörténjék, és miért hagyta meghalni a férjemet? Mi lesz, ha meggyilkolják a fiamat? – kérdezte, és a hangja zokogásba fúlt.

259

– Tanuljon meg újra bízni Istenben. És bízzon ezekben az emberekben, akik itt vannak. Bízzon benne, hogy a segítségére lesznek és visszahozzák önnek a fiát. Akárhol legyen is most Sam, Isten kezében van. Isten most is látja őt, Fernanda. És önnek mást nem is kell tudnia. És semmit nem kell tennie. Hagyja őt Isten kezében. – És ekkor valami olyan furcsát mondott, hogy Fernanda nem is tudta, mit válaszolhatna rá. – Néha mindannyiunknak szörnyű megpróbáltatásokban van részünk. Úgy érezzük, beleőrülünk, vagy belehalunk a csapásokba. De a végén megerősödve jövünk ki a dologból. A „megtiszteltetés" lehető legkegyetlenebb formája ez, de fura mód Isten így fejezi ki irántunk a nagyrabecsülését. Tudom, őrültségnek hangzik, de akkor is így van. Ha Isten nem szeretné önt, és nem hinne önben, nem állítaná ilyen borzalmas kihívások elé. Fogja fel úgy, mint Isten által adott kitüntetést. Hiszem, hogy erősebb lesz tőle. Isten így akarja tudatni, hogy szereti, és hisz önben. Ez egyféle dicséret a részéről. El tudja fogadni, amit mondok? Fernanda szomorkás mosollyal nézett a fiatal papra, és megcsóválta a fejét. – Nem. – És nem is akarta elfogadni. – Nem kérek az ilyen „dicséretekből". A férjem halálát sem akartam. Szükségem volt Allanre. És most is. szükségem lenne rá. – Egyikünk sem vágyik a megpróbáltatásokra, Fernanda. Egyikünk sem. Nézze meg Krisztust a kereszten. Arra gondoljon, számára mekkora lehetett a kihívás. Akikben bízott, elárulták, és ezzel a halálát okozták. De aztán jött a Feltámadás. Isten bebizonyította, hogy bármekkora próbatétel elé állít is minket, a szeretete nem szűnik irányunkban. Minden egyes megpróbáltatás erősíti irántunk való szeretetét. Isten szereti önt, Fernanda. – Csendben ültek egy hosszú percig, és annak ellenére, hogy Fernanda számára őrültségnek tűnt, hogy Isten az emberrablás révén fejezi ki tiszteletét, mégis jobban érezte magát egy kicsit, maga sem értette, miért. A fiatal pap jelenléte nyugtatóan hatott rá. A férfi kis idő múltán

260

felállt, és Fernanda megköszönte, hogy eljött. Mielőtt távozott volna, az atya gyengéden Fernanda fejére helyezte a kezét, és megáldotta; a nő megnyugtatónak találta ezt a gesztust. – Imádkozni fogok önért és Samért. Szeretnék majd találkozni vele – mosolyodott el Wallis atya. – Remélem, hogy lesz rá alkalom. – Az atya bólintott, aztán magára hagyta. Semmi „papos" nem volt a viselkedésében, de Fernandának tulajdonképpen tetszett, amit mondott. Hosszú ideig elücsörgött a szobájában, aztán lement, hogy megkeresse Tedet. A nappaliban talált rá, a mobiljáról telefonált, de letette, amikor az aszszony belépett. Rickkel beszélgetett, csak hogy agyonüsse az időt. Egyikük sem tudott új hírekkel szolgálni. – Milyen volt? – Nem is tudom. Wallis atya csodálatos ember. Vagy őrült. Még nem tudtam eldönteni – mondta Fernanda, és elmosolyodott. – Valószínűleg mindkettő. De nekem nagyon sokat segített, amikor az egyik barátom meghalt, és képtelen voltam beletörődni, hogy értelmetlen halált halt. Hat gyereke volt, a felesége a hetedikkel volt terhes. A barátomat egy hajléktalan ölte meg, minden ok nélkül megkéselte, és hagyta elvérezni. Szó sem volt bátor küzdelemről, hősi halálról. Jött egy holdkóros a késével. A hajléktalan elmebeteg volt. Előző nap engedték ki az állami idegklinikáról. Olyan értelmetlen volt az egész. Olyan nagyon értelmetlen. – Ugyanolyan értelmetlen, mint hogy négy embert megöltek a nő konyhájában, és elrabolták a fiát. Ennek sem volt semmi értelme. – Azt mondta, hogy Isten így fejezi ki a nagyrabecsülését irántam – árulta el Fernanda. – Nem hiszem, hogy ebben egyet tudnék érteni vele. Ugyan... marhaság! Talán valaki mást kellett volna hívnom – mondta Ted bátortalanul. – Nem. Én szimpatikusnak találtam Wallis atyát. Szeretnék még találkozni vele. Ha ennek az egésznek vége lesz. Nem is tudom. Azt hiszem, segített. – Én is mindig így éreztem vele kapcsolatban. Szent

261

életű ember. És megingathatatlan a hitében. Bárcsak magamról is el tudnám mondani ugyanezt – tette hozzá halkan Ted, és Fernanda ismét elmosolyodott. Valahogy békésebbnek tűnt. Jót tett neki, hogy beszélhetett a pappal, még ha furcsa dolgokat hallott is tőle. – Allan halála óta nem voltam templomban. Azt hiszem, haragudtam Istenre. Minden oka megvolt rá – mondta Ted. – Talán nem. Az atya szerint, ha megfelelünk a kihívásoknak, lélekben erősebbek leszünk. – A nehéz élethelyzetekben valóban formálódik az ember jelleme. De bárcsak kevesebb alkalmunk lenne a formálódásra – sóhajtotta Ted. – Igen – mondta halkan a nő. – Én is ezt kívánom. Bementek a konyhába a többiekhez. A férfiak a konyhaasztalnál kártyáztak, és épp akkor érkezett meg egy tálca szendvics. Fernanda, oda sem figyelve, felkapta és megette az egyiket, majd két pohár tejet ivott rá. Tedhez egy szót sem szólt, miközben evett. Azon gondolkozott, amit Wallis atya mondott, hogy ez az egész Isten nagyrabecsülésének jele. Eleinte furcsán hangzott, de minél többet gondolt rá, annál inkább el tudta fogadni. És amióta elrabolták tőle a fiát, most először érezte teljes bizonyossággal, hogy Sam még életben van. * Peter Morgan két órával azután ért a Tahoe-tóhoz a Hondával, hogy Carl és a csapata megérkezett Sammel. A kisfiú ekkor még mindig a zsákban volt. – Több eszed is lehetne – mondta Peter Malcolm Starknak, aki bevitte a zsákot az egyik hátsó szobába, és felhajította az ágyra. – Nem ártott volna levenni a kölyök szájáról a ragasztószalagot. Mi van, ha nem kap levegőt? – Stark üres tekintettel pislogott, és Peter már örült, hogy eljött. Addisonnak igaza volt. Ezekre nem lehet rábízni egy gyereket. Peter tudta, hogy három szörnyeteggel áll szemben. De csak szörnyetegek voltak képesek elvégezni egy ilyen munkát.

262

Carl faggatni kezdte, miért jött Tahoe-ba. Peter azt felelte, a megbízója utasította erre, miután értesült a négy zsaru haláláról. – Berágott? – kérdezte aggódva Carl. Peter habozott, mielőtt válaszolt volna. – Meglepődött. A zsaruk megölése komplikáltabbá teszi a dolgokat. Nagyobb erőkkel folyik utánunk a kutatás, mintha csak a gyerekről lenne szó. – Carl egyetértett. Pokoli balszerencse. – Még mindig nem értem, hogyhogy nem vetted észre azt a négy zsarut – mondta bosszúsan. – Én sem. – Peter nem tudta kiverni a fejéből gondolatot, hogy talán Addison szólta el magát, amikor az FBI kihallgatta, és ezzel tippet adott nekik. Más magyarázatot nem talált a dologra. Ő nagyon körültekintően járt el mindvégig, amíg Fernandát követte. És mind ez idáig Waters, Stark és Free sem követett el hibát; legalábbis nem tudtak róla . És amikor a rendőrség karjaiba futottak a nő konyhájában, nem maradt más választásuk, mint gyilkolni. Ezt még Peter is belátta. Átkozott balszerencse. Mindannyiukra nézve. – Hogy van a kölyök? – kérdezte ismét, és remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire aggódik. Starkon viszont az nem látszott, hogy be akarna menni a hátsó szobába és kiengedni a gyereket. – Valakinek meg kéne néznie – vetette fel Carl. Jim Free a kaját hordta be a konyhába, mindnyájan nagyon éhesek voltak. Nehéz nap és hosszú út állt mögöttük. – Majd én – ajánlkozott Peter. Lassú léptekkel, mint akit nem is érdekel az egész, bement a hátsó szobába, és leoldotta a kötelet a zsákról. Óvatosan széthajtotta a zsák száját, közben attól rettegett, hogy Sam talán már meg is fulladt. Egy nagy, barna szempár pislogott fel rá. Peter a szája elé szorította a mutatóujját. Már maga sem tudta, kinek az oldalán áll: a gyerek anyja, a gyerek elrablói, vagy egyszerűen csak a gyerek oldalán. Félig lehámozta a zsákot Samről, és amilyen kíméletesen csak tudta, letépte a szájáról a ragasztószalagot, de a kezét és

263

a lábát nem oldozta el. – Jól vagy? – Sam bólintott. Az arca maszatos volt, és rémültnek látszott. De legalább még élt. – Te ki vagy? – kérdezte suttogva a fiú. – Nem számít – suttogta vissza Peter. – Rendőr? – Peter megrázta a fejét. – Ó! – Sam többet nem is mondott, csak csendben figyelt. Néhány perccel később Peter kiment a szobából, és átsétált a konyhába, ahol a többiek már ettek; valaki disznóhúst és babot tett fel sülni egy lábosba. Csilit is szórt bele rendesen. – Enni kéne adni neki – nézett Peter Watersre, az bólintott. Erre sem gondoltak. Ahogy arra sem, hogy megitassák. Elfelejtették. Kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint Sam élelmezése. – A Jézus szerelmére, ez itt nem egy napközi otthonos óvoda! – dohogott Malcolm Stark, mire Jim Free felröhögött. – Hagyd a zsákban a kölyköt. – Ha megölitek, nem kapunk érte pénzt – mutatott rá gyakorlatiasan Peter. Carl Waters elnevette magát. – Igaza van. Az anyja biztos beszélni akar vele, ha majd telefonálunk. A fenébe is, egyszer-egyszer igazán adhatunk neki enni, ha már százmillió dolcsit hoz a konyhára. Valaki vigyen neki vacsorát – mondta Peterre nézve, mintegy rátestálva a feladatot. Peter vállat vont, két szelet kenyér közé berakott egy szelet sonkát, és viszszament a hátsó szobába. Leült az ágyra Sam mellé, és a szendvicset a fiú szája elé tartotta. De az csak a fejét rázta. – Gyerünk, Sam, enned kell! – győzködte Peter, mintha csak ismerné a fiút. És mivel több mint egy hónapon át figyelte, úgy érezte, ismeri is. Olyan kedvesen beszélt vele, ahogy a lányaival szokott, ha rá akarta venni őket valamire. – Honnan tudod a nevemet? – kérdezte döbbenten Sam. Peter addigra már százszor is hallotta, milyen néven szólítja Fernanda a fiát. Szüntelenül az járt a fejében, vajon mit csinálhat most a nő, mennyire rázták meg a történtek. Látta, mi-

264

lyen bensőséges a kapcsolata a gyerekeivel, és sejtette, hogy nagyon megviselhették a mai események. De a fiúcska figyelemre méltóan jó állapotban volt, különösen azok után, amit át kellett élnie; ráadásul négy órán át zötykölődött egy vászonzsákba zárva. Bátor kis kölyök volt, Peter csodálta érte. Újra a szája elé tartotta a szendvicset, és Sam ez alkalommal beleharapott. Végül is megette a felét, és amikor Peter visszapillantott az ajtóból, azt mondta: – Köszi. – Peternek ekkor még eszébe jutott valami, visszament a fiúhoz, és megkérdezte, nem kell-e kimennie a mosdóba. Sam zavartan nézett rá, és Peter azonnal rájött, mi lehet a baj. A fiúcska már rég összepisilte magát. Az ő helyében bárkivel megtörtént volna. Kiszabadította a zsákból a fiút. Sam nem tudta, hol van, és félt az elrablóitól; beleértve Petert is. Peter kivitte a fürdőszobába, megvárta, amíg elvégzi a dolgát, aztán visszavitte a szobába és lefektette az ágyra. Ennél többet nem tehetett érte. De még betakargatta egy pléddel, mielőtt otthagyta. Sam addig követte a tekintetével a férfit, amíg be nem zárult mögötte az ajtó. Mielőtt nyugovóra tért volna, Peter aznap este még egyszer bement a fiúhoz, és kivitte a fürdőszobába. Fel kellett ébresztenie Samet; de inkább ez, mint hogy újabb „baleset" történjék. Egy pohár tejet és kekszet is vitt neki. Sam jó étvággyal elfogyasztotta, majd udvariasan megköszönte. És amikor másnap reggel meglátta a férfit, elmosolyodott. – Téged hogy hívnak? – puhatolózott óvatosan. Peter habozott egy pillanatig, de aztán úgy döntött, semmi vesztenivalója. A gyerek úgyis látta az arcát. – Peternek. – Sam biccentett. És Peter nemsokára reggelit vitt neki, sonkás rántottát. Anélkül, hogy megbeszélték volna, eldöntetett, hogy ő lesz a „dada". A többiek örültek, hogy nem nekik kell ezzel foglalkozni. A pénzüket akarták, nem egy hatéves gyereket pátyolgatni. És fura mód Peter úgy érezte, mindezt Fernandáért teszi, mint ahogy, bizonyos szempontból, így is volt.

265

Délután elüldögélt a fiú mellett egy darabig, és este is bement hozzá. Leült mellé az ágyra, és megsimogatta a haját. – Meg fogtok ölni? – kérdezte vékonyka hangon Sam. Látszott rajta, hogy fél, és hogy nagyon szomorú, de Peter sírni még egyszer sem látta. Tudta, hogy félelmetes lehet számára a helyzet, de már az elejétől fogva nagyon bátran viselkedett. – Nem, én... nem engedem! Néhány napon belül visszaküldünk az édesanyádhoz. – A kisfiún nem látszott, hogy elhinné, pedig Peter igyekezett nagyon meggyőző lenni. Sam főleg a többiek miatt aggódott. Hallotta jönni-menni, beszélni őket a házban, de egyikük sem jött be hozzá soha. Örültek, hogy Peter elvállalta a feladatot. Ahogy ő mondta, a „befektetésüket felügyeli", és ezt a többiek roppant viccesnek találták. – És majd felhívjátok anyát, és pénzt kértek tőle? – kérdezte halkan Sam, és Peter bólintott. A szívéhez nőtt ez a gyerek, míg a többieket egyáltalán nem érdekelte. Azok inkább a zsaruk kinyírásáról beszélgettek; és hogy milyen jó érzés volt megtenni. Peternek hányhatnékja támadt, ha őket hallgatta. Szívesebben volt a kisfiúval. – Igen, ez az elképzelés – felelte a fiúnak arra a kérdésére, hogy pénzt fognak-e kérni az anyjától. Azt nem említette, mikor, mert még ő maga sem volt benne biztos. De – a tervek szerint – pár napon belül. – Nincs neki – súgta Sam halkan. Petert méregette, próbált rájönni, kivel áll szemközt. Már-már megszerette ezt a férfit, de azért óvatos volt vele. Mégiscsak egy emberrabló! Bár vele eddig nagyon rendesen viselkedett. – Mije nincs? – kérdezte kissé megzavarodva Peter. Más dolgok jártak a fejében, mint például az, hogyan fognak olajra lépni. Kész tervük volt erre is, mégis nyugtalankodott. A másik három Mexikó felé veszi az irányt, és onnan, hamis útlevéllel, Dél-Amerikába mennek. Peter úgy tervezte, hogy először New Yorkba repül, és megpróbálja elintézni, hogy találkozhasson a lányaival.

266

Aztán meg sem áll Brazíliáig. Volt ott néhány barátja, még a drogos időkből. – Anyának semmi pénze nincs – suttogta Sam. Ez olyan titok volt, amiről senkinek nem lett volna szabad beszélnie, Peternek mégis elárulta. – Hogyne lenne! – mosolyodott el a férfi. – Nem érted, hogy nincs neki?! Apa ezért ölte meg magát. Mert minden elveszett. – Peter arcából kiszaladt a vér, levegőt sem kapott: ez a kölyök azt sem tudja, mit beszél! Igaz, olyan fájón őszintén és komolyan beszélt, ahogy csak a gyerekek tudnak. – Én úgy tudom, hogy édesapád balesetben... hajóbalesetben halt meg. – De írt anyának egy levelet. És anya azt mondta apa ügyvédjének, hogy apa öngyilkos lett. – És ezt te honnan tudod? Sam elpirult, de végül kibökte: – Az ajtónál hallgatóztam. – Pénzről is beszéltek? – kérdezte aggódva Peter. – Sokszor. Minden nap. Anya azt mondta, hogy minden pénzünk elfogyott. Csak „szabóságaink", vagy mink maradtak. Azt mondogatta folyton, hogy akárhová nyúl is, csak „szabóságot" talál. – Peter jobban értette, mint a gyerek. Fernanda nyilvánvalóan nem „szabóságról", hanem adósságról beszélt. – És anya azt is mondta, hogy el kell adnunk a házunkat. De nekünk még nem akart szólni róla. – Peter bólintott, aztán a kisfiú szemébe mélyesztette a tekintetét. – Erről senkinek nem beszélhetsz! Megígéred? – Sam biccentett, de nagyon lehangoltnak tűnt. – Azok... – bökött állával az ajtó felé – meg fognak ölni, ha anya nem fizet, ugye? – Szomorú szemmel nézett Peterre, aki határozottan megrázta a fejét. – Nem engedem, hogy ez megtörténjen! – suttogta. – Esküszöm! – Azzal kiment a szobából, és csatlakozott a többiekhez. – Hát te aztán jó sok időt töltesz azzal a kölyökkel! – fanyalgott Stark, mire Waters ráförmedt.

267

– Ha akarod, vigyázhatsz rá te is! Én a hátam közepére sem kívánom. – Én szeretem a gyerekeket – jelentette be Jim Free. – Olyan friss, porhanyós a húsuk. – Harsányan felröhögött. Amennyire Peter tudta, Free-t soha nem vádolták gyerekek bántalmazásával, feltehetően most is csak poénkodott, de Peter nem volt vevő az ilyen poénra. És ezt a hármast, úgy ahogy volt, ki nem állhatta. Csak másnap reggel környékezte meg Waterst. Töprengő arckifejezéssel állt elé, mint akit aggaszt valami. – Mi lesz, ha az asszony nem fizet? – szegezte neki a kérdést. – Fizetni fog. Vissza akarja kapni a kölykét. Annyit fizet, amennyit kérünk. – Előző este épp azt fontolgatták, hogy a megbeszéltnél többre veszik le a nőt; így nekik is nagyobb falat jut. – És ha nem? – Szerinted? – húzta el a száját Waters. – Ha nem fizet, akkor felesleges volt elhoznunk a gyereket. Megszabadulunk tőle, és annyi. – Peter és Sam is épp ettől félt. De Sam előző esti vallomása az anyja pénzügyi helyzetéről, új megvilágításba helyezte a dolgokat Peter számára. Egy pillanatig sem hitte volna, hogy az asszonynak anyagi gondjai vannak. Volt egy-két gyanús jel, de Peter nem számolt komolyan ezzel az eshetőséggel. Amit Sam mondott, és ahogy mondta, meggyőzte Petert, hogy a kisfiú nem hazudik. És ez megmagyarázta, miért nem jár el hazulról a nő, miért nem csinál soha semmit, miért nincs személyzet a házban. Peter arra számított, hogy Fernanda – mint dúsgazdag özvegy – nagyvilágibb életet él. Később úgy gondolta, azért marad mindig otthon, mert nagyon szereti a gyerekeit; de lehet, hogy más oka volt rá. Az anyja és az ügyvéd közti beszélgetés, amit Sam kihallgatott, túlontúl életszerűnek tűnt. Persze, a „nincs pénz" kinek-kinek mást jelent. Lehet, hogy a nőnek van pénze, de nem annyi, amenynyihez szokva volt. Az öngyilkosságra való utalás is érdekes. Ha Allan Barnes valóban öngyilkosságot követett

268

el, elképzelhető, hogy azért tette, mert elúszott a vagyona. Peter őszintén aggódott, egész nap ez járt a fejében, és azt latolgatta, milyen következményekkel jár ez őrá, a többiekre és – különösen – Samre nézve. Két napig tengtek-lengtek, aztán úgy határoztak, felhívják a nőt. Mind a négyen elérkezettnek látták az időt. Peter lenyomozhatatlan mobiljáról telefonáltak, Peter pötyögte be a számot. A nő az első csöngésre felvette, szinte belekiáltott a kagylóba. De azonnal elcsuklott a hangja, amikor rájött, ki a hívó fél. Peter nyugodtan beszélt, közben vérzett a szíve a nőért. Kétséget sem hagyott a kilétét illetően: már az elején bejelentette, hogy Samről vannak hírei. A válságszakértő a másik készülékről hallgatta a beszélgetést, miközben a többiek a hívást igyekeztek lenyomozni. – Az egyik barátom szeretne beszélni magával – mondta Peter, és átballagott a hátsó szobába. Fernanda közben levegőt sem mert venni, és széles karmozdulatokkal integetett Tednek. De ő már tudta. A közvetítő már rácsatlakozott a vonalra, és a beszélgetés rögzítésre került. – Szia, anya! – mondta Sam. Fernandának könnybe lábadt a szeme, elakadt a lélegzete. – Jól vagy, kicsim? – Alig tudott megszólalni, és egész testében reszketett. – Aha. Jól. – Mielőtt Sam bármi mást mondhatott volna, Peter kikapta a kezéből a készüléket, mert Waters árgus szemmel figyelte őket. Attól félt, hogy Sam – csak hogy megnyugtassa az anyját – azt találja mondani, hogy nagyon jól bánnak vele, és nem akarta, hogy ezt a többiek is hallják. Amikor ismét nála volt a telefon, Peter tisztán és érthetően adta elő a követelésüket. A beszéde iskolázottságra vallott, ami meglepte Fernandát. Azok után, amit néhány napja az otthonában tapasztalt, arra számított, hogy primitív bunkókkal kell majd tárgyalnia. De az a férfi, akivel most beszélt, nyilvánvalóan nem volt az. Tanult, higgadt embert benyomását keltette, és furcsa mód kedvesség csendült a hangjából.

269

– Jegyet válthat a fiának a hazaútra. Százmillió dollárba kerül. – Peternek szeme sem rebbent, amikor kimondta az összeget. A többiek figyeltek és egyetértően bólogattak. Tetszett nekik Peter stílusa. Udvarias volt és megfontolt, ahogy üzletemberhez illik. – Kezdje el öszszerakosgatni a pénzt. Hamarosan ismét jelentkezünk, és tudatjuk, milyen formában kérjük – mondta Peter, és bontotta a vonalat, mielőtt az asszony válaszolhatott volna. A többiek felé fordult, azok örömujjongásba kezdtek. – Mennyi időt adjunk neki? – kérdezte Peter. Addisonnal úgy számolták, egy, maximum két hét elegendő a tranzakcióra. Úgy gondolták, felesleges ennél hosszabb határidőt szabni, de azok után, amit Samtől hallott, Peter attól félt, teljesen mindegy, mennyi időt adnak a nőnek. Ha egyszer nincs pénze, ennyit a föld alól sem tud előteremteni. Tételezzük fel, hogy Barnes csupán nem túl kifizetődő befektetéseket eszközölt. Akkor az asszonynak maradhatott egy-két milliója, de nem több. De azok után, amit Sam a „szabóságaikról" és az apja öngyilkosságáról mondott, Peter már ebben is kételkedett. Különben is: mire mennének vele, ha pár milliócskát kellene ötfelé osztaniuk? A másik három részegre itta magát aznap este, Peter Sammel beszélgetett órákon át. Csuda kis pofa volt a kölyök, és szemlátomást nagyon elszomorodott, miután az anyjával beszélt. Eközben Fernanda letaglózva ült a nappaliban, elkeseredve nézett Tedre. – Most mit csináljak? – Úrrá lett rajta a kétségbeesés. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyi pénzt kérnek. Százmillió őrületesen nagy összeg. Csakis őrültek kérhetnek ennyit. – Megkeressük Samet – mondta csendesen Ted. Nem mintha maradt volna más választásuk. Csakhogy a vonalat nem tudták lenyomozni. A hívó túl gyorsan letette, bár ez a rendelkezésükre álló eszközökkel nem jelentett volna gondot, ha a hívást azonosítható vonalról kezdeményezik. Az emberrablók azonban lenyomozha-

270

tatlan mobiltelefonról beszéltek. Egy-két készüléktípus képes erre a trükkre. A gazemberek mindenre felkészültek. De legalább Fernanda tudott beszélni a fiával. Miközben Ted a kapitánynak jelentett, Fernanda felhívta Jack Watermant. Beszámolt róla, mennyi pénzt követelnek az emberrablók, és Jack döbbent csendben hallgatott a túlvégén. Félmilliócskát nagy nehezen össze tudott volna kaparni, amíg a ház eladásra nem kerül, de a nőnek jóformán már semmi pénze nem maradt a bankban. Ötvenezer dollár volt a számláján. Csupán abban reménykedhettek, hogy a rendőrség megtalálja a fiút, mielőtt az emberrablók megölnék. Jack imádkozott, hogy így legyen. Fernanda azt is elmondta, hogy a rendőrség és az FBI gőzerővel dolgozik, de az emberrablókat mintha a föld nyelte volna el. Mind a négy férfi, akiről sejtették, hogy érintett az ügyben, eltűnt. A megbízható informátorok sem tudtak segíteni. Will két nap múlva telefonált haza, és abban a pillanatban, hogy meghallotta az anyja hangját, már tudta, hogy történt valami. Fernanda tagadott. De Will jobban ismerte ennél. Végül az asszony megtört és sírni kezdett, elmondta, hogy Samet elrabolták. Will könyörögve kérte, hadd jöhessen haza a táborból. – Erre semmi szükség. A rendőrség mindent elkövet, hogy megtalálják. Jobb lesz, ha ott maradsz, Will. – Fernanda úgy vélte, a fiú számára túlságosan lehangoló és felkavaró lenne most otthon lenni. – Anya – zokogta Will a telefonba –, szeretnék melletted lenni. – Fernanda felhívta Jacket és megkérte, hogy menjen el a fiúért, és amikor másnap délután belépett az ajtón, Will könnyekben tört ki, és az anyja karjába vetette magát. Hosszú percekig csak álltak és ölelték egymást, és este órákon át beszélgettek a konyhában. Jack csak rövid időre maradt, nem akart zavarni. Váltott pár szót Teddel, néhány percig beszélgetett a rendőrökkel, és megtudta tőlük, hogy egyelőre nincs előrelépés az ügyben. Detektívek fésülték át az államot, de eddig még senki nem jelentette, hogy bármi gyanúsat

271

látott volna. A nyomozók mindenkinek megmutatták a négy feltételezett elkövető rendőrségi fotóját, de senki nem látta őket. Sem a kisfiú, sem a ruhadarabjai nem kerültek elő. Sam nyom nélkül eltűnt, ahogy az elrablói is. Akárhol is lehettek. Lehet, hogy még nem hagyták el az államot, lehet, hogy már Mexikóban jártak. Ted tisztában volt vele, hogy hosszú ideig rejtőzködhetnek, a fiú szempontjából talán túlságosan is hosszú ideig. Will a saját szobájában aludt aznap este, a rendőrök átköltöztek Ashleyébe. Sam szobájában is aludhattak volna, de valahogy szentségtörésnek érezték. Fernanda még hajnal négyre sem tudott elaludni, lement, hogy megnézze, Ted ébren van-e. A férfi nyitott szemmel feküdt a kanapén, gondolkodott. A rendőrök a konyhában beszélgettek, mint mindig, most is kezük ügyében tartva a fegyvereiket. A helyiség készenléti központnak, vagy intenzív kezelőrészlegnek tűnt, ahol mindenki ébren, felfegyverezve tölti az éjszakát, arra várva, hogy megvédelmezhesse őt. A napok egybefolytak. Nem számított, éjszaka van-e, vagy nappal. A férfiak mindig ott voltak a konyhában, telefonálgattak, éberen őrködtek. Fernanda a kanapé mellé húzott egy széket, és elkeseredve nézett Tedre. Kezdte elveszíteni a reményt. Neki nem volt pénze, a rendőrség nem találta a fiát. Egyetlen aprócska nyom sem akadt, ami az emberrablók nyomára vezethette volna őket. A rendőrség és az FBI is kitartott amellett, hogy nem kaphat nyilvánosságot az eset. Az csak összekuszálná a dolgokat, és megnehezítené a helyzetet. Ha felbosszantják az emberrablókat, azok minden bizonnyal a kisfiún vezetik le a dühüket, és megölik. Senki nem akarta vállalni ezt a kockázatot. Fernanda sem. Ted aznap este hazaugrott pár órácskára, együtt vacsorázott Shirleyvel. Megvitatták az ügyet, és az asszony nagyon sajnálta Fernandát. Teden is látta, hogy ugyanígy érez. Megkérdezte, van-e esély rá, hogy időben megtalálják a gyereket, és Ted őszintén megmondta, hogy nem tudja.

272

– Mit gondol, mikor fogunk újra hallani felőlük? – kérdezte Fernanda, amikor Ted visszaért. A nappalira sötétség borult, csak az előtérből szűrődött be némi fény. – Hamarosan jelentkeznek, és közlik, mikor, milyen formában kérik a pénzt – biztosította Ted, bár Fernanda szerint ennek nem volt jelentősége. Megállapodtak, hogy megpróbál haladékot kicsikarni. De az emberrablók előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy nem tud fizetni. Ted tudta, hogy ez idő alatt meg kell találniuk Samet. Délután felhívta Wallis atyát is. Más lehetőségük már nem maradt, mint az imádság. Időt kellett nyerniük. A rendőrség és az FBI is egyfolytában az informátorait nyaggatta, de senki nem hallott Samről és az emberrablókról. Akik másnap reggelt telefonáltak. Hagyták, hogy Fernanda beszéljen Sammel. A kisfiú hangjában most félelem vibrált. Carl Waters fölétornyosult, Peter odatartotta a füléhez a mobilt, és Fernandának be kellett érnie egy halk „Szia, anya!" – sóhajtással, aztán már el is vették a fiától telefont. Majd a már ismert hang közölte vele, hogy ha beszélni akar a gyerekével, ki kell fizetnie a váltságdíjat. Öt napot adtak, hogy összeszedje a pénzt, megígérték, hogy másnap tudatják vele a „szállítási feltételeket" is, azzal letették. Ez alkalommal Fernandán úrrá lett a rettegés. Nem tudott fizetni. És a vonalat ismét nem sikerült lenyomozni. A rendőrség csupán anynyit tudott kideríteni, hogy a négy férfi közül egyik sem jelentkezett a felügyelőtisztjénél azon a héten, de ez már régi hírnek számított. Tudták, kik az emberrablók. Csak azt nem tudták, hova tűntek, és mit csináltak Sammel. Mindeközben Addisonnak bombabiztos alibije volt, nyugodtan nyaralt Dél-Franciaországban. Az FBI leellenőrizte a kimenő hívásait. Nem kezdeményezett távolsági beszélgetést az Államokba, és nem fogadott hívást mobiltelefonról. Amióta az FBI, néhány órával az emberrablást követően, rácsatlakozott a szállodai telefonvonalra, Addison nem lépett kapcsolatba az emberrablókkal. Azok pontos utasítást kaptak, és ehhez tartották

273

magukat. Peter minden igyekezetével azon volt, hogy megvédje Samet. Carlt és a többit csak a pénz érdekelte. Ted és Rick, a két szervezet, a különböző ügynökségek és informátorok nem jutottak egyről a kettőre. Fernanda úgy – érezte, beleőrül az aggodalomba.

17. AMIKOR UTOLJÁRA TELEFONÁLTAK, az emberrablók közölték Fernandával, hogy már csak két napja maradt, hogy leszállítsa a pénzt. Ekkor már türelmetlennek tűntek. Nem engedték, hogy beszéljen Sammel, és a rendőrök tudták, hogy kezdenek kifutni az időből. Talán már ki is futottak. Tudták, hogy lépni kéne, de nem tudták, mit. Az a kevés nyom, ami a rendelkezésükre állt, sehova nem vezetett, fogalmuk sem volt, hol lehetnek az emberrablók, így semmit nem tehettek. Minden követ megmozgattak, de mert egyetlen újabb nyom sem bukkant fel, senki nem tudott még csak tippet sem adni, merre keresgéljenek tovább, tétlen várakozásra ítéltettek. Amikor Peter figyelmeztette a nőt, hogy a fizetési határidő két nap múlva lejár, az átutalásra vonatkozó instrukciókkal is ellátta. Egy Bahama-szigeteki számlára kérte a teljes összeget, nem arra a Kajmán-szigeteki számlára, amely eredetileg szóba került. A bahamai bank már megkapta az utasításokat, hogy a pénzt mely kétes vállalkozásokon folyassák keresztül. Peter és Phillip része végül genfi, a másik háromé Costa Rica-i számlákon jelenik meg. Amint Waters, Stark és Free Kolumbiába vagy Brazíliába ér, átutaltathatják maguknak a pénzt. Fernanda mit sem tudott a bonyolult részletekről. Vele csak a bahamai bank nevét közölték, ahova két napon belül át kell utalnia százmillió dollárt. Csakhogy nem volt mit átutalni. Remélte, hogy a rendőrség és az FBI kiszabadítja Samet, mielőtt lejár a határidő, de egyre in-

274

kább rettegett, hogy nem találják meg a fiát időben. Óráról órára kevesebb volt a remény rá. – Több időre van szükségem, hogy összeszedjek enynyi pénzt mondta Peternek a telefonba, és bármennyire igyekezett is, a hangjából kiérződött a pánik. Sam életéért küzdött. És minden erőfeszítésük, minden bevetett eszközük és mozgósított emberük ellenére, sem az FBI, sem a rendőrség nem tudott eredményt felmutatni. Nem segíthettek. – Fogy az idő – szögezte le határozottan Peter. – A társaimnak nincs kedvük tovább várni – mondta, és megpróbálta leplezni saját elkeseredettségét. Miért nem csinál már valamit a nő? Waters és a többiek minden nap szóba hozták, hogy ki kellene nyírni a kölyköt. Számukra ez gyerekjáték lett volna. Úgy érezték, hogy ha nem kapják meg a pénzüket, a gyerek halálával méltó boszszút állhatnak. A kisfiú kevesebbet jelentett számukra, mint egy üveg tequila, vagy egy pár cipő. Az sem izgatta őket, hogy Sam látta és esetleg azonosítani tudja őket. A borzalmas trió úgy tervezte, hogy mindörökre eltűnik Dél-Amerika vadonjaiban. Hamis útlevelek várták őket a mexikói határ túloldalán. Csak oda kellett menni és felmarkolni a papírokat, aztán lelépni. Utána királyként élhetnek, amíg világ a világ. De legelőbb persze az kellett, hogy a nő kifizesse a váltságdíjat. Ahogy teltek az órák és a napok, Peter egyre inkább úgy látta, hogy Sam igazat mondott. A nőnek nem volt pénze, amit a bahamai számlára utalhatott volna. Peter elképzelni sem tudta, mit fog csinálni az asszony. Fernanda sem tudta. Peter szíve szerint rákérdezett volna, mik a tervei, de feltételezte, hogy van valaki az aszszony mellett, aki megmondja neki, hogy ilyenkor mi a teendő. Jack ekkorra már tájékoztatta, hogy maximum hétszázezer dollár hitelt tud keríteni, az összeget jelzálogként ráterheltetné a házra. De ez sem lett volna elég a Váltságdíjra. A banknál senki nem ismerte Fernanda körülményeit, de ha ismerik is, legelőbb harminc nap múl-

275

va tudták volna folyósítani a kölcsönt. Waters és a barátai két napon belül akarták a pénzt. Fernandának egyetlen kártya sem maradt a kezében, amit kijátszhatott volna. És úgy tűnt, ebben a játszmában Tednek, Ricknek és a csapatnyi FBI-ügynöknek sem osztottak lapot, bár mindannyian megesküdtek rá, hogy már minden követ megmozgattak. Ennek ellenére Fernanda úgy látta, egy lépéssel sem voltak közelebb a megoldáshoz, mint aznap, amikor Samet elrabolták. Peter is így érezte. – Az a szuka csak szórakozik velünk! – dühöngött Waters, miután Peter letette. Amikor a beszélgetésnek vége szakadt, Fernanda zokogásban tört ki. – Azért nem olyan könnyű százmilliót összeszedni – mondta Peter, és fájt a szíve az asszonyért. El tudta képzelni, milyen nyomásnak lehet most kitéve szegény. – A férje hagyatékát feltehetően zárolták, és amíg az örökösödési adó összegét meg nem állapítják, és levonásra nem kerül, az ügyvédek valószínűleg nem hagyják, hogy a nő a pénzéhez jusson. Legalábbis nem olyan gyorsan, mint mi szeretnénk. Peter időt akart nyerni a nőnek, és meg sem merte említeni a többiek előtt, hogy gyanúja szerint az aszszonynak egy fityingje sincs, mert attól félt, hogy Watersék azonnal rávetik magukat Samre. Peter úgy érezte, borotvaélen táncol. És borotvaélen táncolt Fernanda is. – Nem várunk tovább – jelentette be Waters. – Ha a szuka két napon belül nem fizet, a kölyöknek annyi, mi pedig lelécelünk. Nem ücsöröghetünk itt az örökkévalóságig, arra várva, hogy a zsaruk ránk találjanak. – Pokoli hangulatba került a hívás után, egyre és egyre azt hajtogatta, hogy a nő csak szívatja őket, aztán – miután felfedezte, hogy a tequila és a sör is elfogyott – eszelős őrjöngésbe kezdett, üvöltözött, hogy elege van mindenből, de főleg a moslékból, amit már ki tudja hány napja esznek. A többiek egyetértően bólogattak. Eközben San Franciscóban Fernanda a szobájában ült egész nap, mint már hosszú napok óta, és csak sírt és

276

rettegett, hogy meg fogják ölni a fiát, vagy talán már meg is ölték. És Will is halovány szellemként kísértett a házban. Legtöbb idejét a rendőrökkel töltötte a konyhában, de akárhová ment is, akárkivel beszélt is, a feszültség már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. És ha Ashley hazatelefonált, Fernanda eljátszotta, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. A kislány még mindig nem tudta, hogy Samet elrabolták, és Fernanda nem is akarta, hogy megtudja. Csak rontott volna a helyzeten, ha Ashley is hisztérikus állapotba kerül. – Meg fognak ölni, ugye? – kérdezte Sam szomorú tekintettel, miután Peter beszélt az anyjával. Sam hallotta, miről beszélgetnek az elrablói, és érezte, hogy mérgesek, amiért ennyire elhúzódik az ügy. – Megígértem, hogy nem hagyom – suttogta Peter. Bekukkantott a kisfiúhoz a hátsó szobába, miután befejezte a beszélgetést Fernandával. De még Sam is tudta, hogy ezt az ígéretet nem lehet teljesíteni. Mert ha Peter megpróbálná, a többiek őt is megölnék. Peter visszaballagott a nappaliba, ahol a társai egyre indulatosabban azt tárgyalták, hogy elfogyott a sör, és hogy a nő direkt késlekedik a fizetéssel. Végül Peter felajánlotta, hogy bemegy a városba és bevásárol. Ő biztosan nem szúr szemet senkinek. Bárki szimpatikus turistának nézte volna, aki nyaralni jött a tóhoz, talán épp a gyerekeivel. Watersék azt mondták, ha már elmegy sörért, némi tequila-utánpótlást is hozzon, na és kínai kaját. A gyomruk fordul fel attól, amit maguknak tudnak főzni. Peter étvágya is jelentősen megcsappant az utóbbi napokban. Sörbeszerzés ürügyén bement a városba. Átautózott a főutcán, és még további három városkán áthajtott, azon gondolkozva, mihez kezdjen. Bár nem is volt kérdéses. Samnek igaza volt. Kezdenek kifutni az időből. És amennyire ő meg tudta ítélni, ez a váltságdíjbuli veszett fejsze nyele. Csupán azt kell eldönteni, hagyja-e, hogy megöljék a kisfiút, vagy sem. De ha azt vállalni tudta, hogy saját élete kockáztatásával megmenti a lányai életét. .. akkor Samért is vállalnia kell a kockázatot.

277

Egy kemping közelében félreállt a furgonnal, és elővette a mobilját. Egy dolgot biztosan tudott: nem akart visszakerülni a Pelikánba. Erős késztetést érzett, hogy azonnal gázt adjon és elpucoljon, de tudta, hogy ha nem megy vissza, a többiek végeznek Sammel. Beütötte a számot és várt, és amint arra számított is, Fernanda első csengetésre felvette. Udvariasan bejelentkezett, megnyugtatásképp közölte, hogy Sam jól van, majd arra kérte az asszonyt, hogy adja át a kagylót valamelyik rendőrtisztnek, aki a közelében tartózkodik. Fernanda habozott, elbizonytalanodva pislogott Tedre, majd közölte, hogy nincsenek rendőrök a közelben. – Jól körülnézett? – érdeklődött mindenbe belefáradva Peter. Tudta, hogy számára minden elveszett, de már nem érdekelte. Már csak Samre tudott gondolni. És miközben beszélt, rádöbbent, hogy amit tesz, azt a nőért teszi. – Biztosra veszem, hogy lehallgatják a vonalat – mondta nyugodtan. – Mrs. Barnes... kérem... hadd beszéljek valamelyikükkel. – Fernanda szeme tágra nyílt a döbbenettől, de engedelmesen Ted kezébe nyomta a kagylót. Fogalma sem volt róla, hogy most mi következik. – Ted Lee – vakkantotta Ted a kagylóba. – Negyvennyolc órájuk maradt, hogy kiszabadítsák a fiút. Négy fegyveres őrzi... engem is beleértve. – Peter nem egyszerűen információval szolgált, de a segítségét is felajánlotta. Tudta, hogy muszáj. Tudta, hogy tennie kell valamit, a saját lelki békéje érdekében. Segíteni akart az asszonyon, segíteni akart Samen. És szenvedett attól, hogy csak ennyit tud tenni értük. – Morgan, maga az? – Nem lehetett más. Ted tudta, kivel beszél. Peter nem ismert el és nem tagadott semmit. Fontosabb dolgok foglalkoztatták. Bediktálta a címet, és részletesen leírta a házat és a környékét. – A fiút az egyik hátsó szobában tartják... tartjuk... fogva. Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek maguknak, de lehet, hogy nem úszom meg élve. Ted ekkor feltette a kérdést, amire már régóta választ szeretett volna kapni. Ez a telefonbeszélgetés is rögzítés-

278

re került, ahogy a többi is, amióta az emberrablók bejelentkeztek. – Phillip Addison áll a háttérben? Peter hosszasan hallgatott, majd bólintott. – Igen. – Tudta, hogy számára már minden elveszett. Akárhova megy is, Addison rátalál, és kinyírja. De lehet, hogy Waters és a haverjai már sokkal korábban bevégzik a munkát. – Nem felejtem el, amit most tett – mondta Ted, és komolyan gondolta. Fernanda feszülten figyelt. Érezte, hogy most valami fontos dolog történik, csak azt nem tudta, hogy jó, vagy rossz. – Nem azért csinálom – mondta szomorúan Peter. – Hanem Samért... és Mrs. Barnesért... kérem, mondja meg neki, hogy sajnálom. – Ezzel letette, a mobiltelefont az utasülésre dobta, visszakanyarodott a bolthoz, és annyi sört és tequilát vett, ami a másik hármat életük végéig részegen tartja. És amikor visszament a házba, négy zacskó kínai kaja is volt nála, és mosolygott. Hirtelen elöntötte a szabadság érzete. Életében most az egyszer helyesen cselekedett. – Hol a francban voltál ilyen sokáig? – kérdezte Stark, de azonnal kiengesztelődött, amikor az ételt, a sört és három üveg jó minőségű tequilát meglátta. – Majdnem egy órát vártam a kajára – panaszolta Peter, aztán hátrament megnézni Samet. A kisfiú már aludt a szobájában. Peter megállt az ágy mellett, egy hosszú percig nézte az alvó gyereket, majd sarkon fordult, és kiment a szobából. Nem tudta, mikor jönnek. De remélte, hogy nagyon gyorsan.

18. AMIKOR PETER MORGAN BONTOTTA A VONALAT, Fernanda ijedten kérdezte: – Mi történt? Ted a nőre nézett, és kis híján elsírta magát.

279

– Tahoe-ban vannak. Morgan elárulta, pontosan hol. – Ez volt az áttörés, amire vártak. Ez az egyetlen reményük maradt. – Ó, istenem! – suttogta Fernanda. – De miért tette? – Azt mondta, Samért és önért. Azt kérte, mondjam meg, hogy sajnálja. – A nő bólintott, azon tűnődve, vajon miért gondolta meg magát az emberrabló. Akármiért is, ő hálás volt, amiért megtette. Mert ezzel megmentette a fia életét. Vagy legalábbis megpróbálta. Minden mozgásba lendült egy szempillantás alatt. Ted vagy száz telefonhívást lebonyolított. Felhívta a kapitányt, Rick Holmquistet és a három különleges osztag parancsnokait. Aztán a rendőrparancsnokot és a seriffet Tahoe-ban, meghagyva nekik, hogy egyelőre semmit ne csináljanak. Ők beleegyeztek, hogy a rendőrség és az FBI különleges osztagaival összhangban fognak cselekedni. Minden egy nyílt szívműtét precizitásával zajlott, és Ted azt mondta, másnap délutánra minden készen áll, hogy lecsapjanak. Fernanda köszönetet mondott, aztán ment és elmondta a híreket Willnek, aki sírva fakadt örömében. Mire másnap reggel Fernanda felkelt, Ted tucatnyi emberrel beszélt már telefonon, és Will épp csak megette a reggelijét, amikor a nyomozó már menni készült. Ted azt mondta, máris huszonöt ember tart Tahoe felé. Az FBI egy nyolcfős kommandóscsoportot küldött, további nyolc személyt irányítói posztra, a rendőrségi különleges osztagban is nyolcan voltak, plusz Rick és ő. És húsz, vagy még annál is több helyi rendőr lesz segítségükre a feladat végrehajtása közben. Rick a legjobb embereit vitte magával a városból, mesterlövészeket, és egy helikoptert is küldött két pilótával. Ted a rendőrség legjobb bevetési osztagát választotta ki, és velük küldte az egyik válságszakértőt is. Úgy tervezte, két rendőrt hagy ott Fernanda és Will védelmére. – Vigyen magával! – könyörgött az asszony kétségbeesetten. – Én is ott szeretnék lenni. – Ted habozott, nem volt biztos benne, hogy ez okos dolog lenne. Bármi

280

megtörténhet, bármikor félrecsúszhatnak a dolgok, ha ilyen sok ember érintett egy ügyben. Nem lesz egyszerű kihozni a fiút a házból, még Morgan segítségével sem. Akár még az is előfordulhat, hogy a rendőrök lövik le Samet, amikor rajtaütnek az elrablóin. Az adott körülmények között jó esély volt rá, hogy nem tudják élve kiszabadítani a gyereket. És az anyjának nem szabadna ott lenni, amikor bekövetkezik a legrosszabb – Kérem! – mondta Fernanda, könnyek csorogtak az arcán. És jobb meggyőződése ellenére Ted képtelen volt nemet mondani neki. Fernanda nem árulta el Willnek, hova megy. Felszaladt az emeletre, magára kapott egy futócipőt és egy pulóvert, Willnek csupán annyit mondott, hogy elmegy Teddel. Azt nem mondta, hogy hova. Ráparancsolt a fiúra, hogy maradjon a házban a rendőrökkel. És mielőtt Will tiltakozhatott volna, Fernanda már kint volt az ajtón, és a következő pillanatban Ted már indított is. A kocsiból felhívta Rick Holmquistet, aki már szintén úton volt négy különleges ügynökkel és a kommandósokkal. Annyi ember tartott Tahoe-ba, hogy akár egy egész rendőrőrsöt ki lehetett volna állítani belőlük. A kapitány folyamatos tájékoztatást kért, amit Ted meg is ígért. Fernanda csendben ült, amíg áthajtottak a Bay Bridge-en. Újabb fél órát autókáztak, mielőtt Ted megszólalt volna. Felelőtlenségnek érezte, hogy hagyta magával jönni az asszonyt, de már késő volt meggondolnia magát. És ahogy észak felé haladtak, a nő kezdett kissé ellazulni, ahogy Ted is. Arról beszélgettek, amit Wallis atya mondott. Fernanda próbált úgy tenni, ahogy az atya tanácsolta, igyekezett arra gondolni, hogy Sam Isten kezében van. Ted úgy vélte, Morgan hívása is ezt bizonyítja. – Vajon miért telefonált? – töprengett hangosan Fernanda. Azt, amit a férfi mondott, hogy Samért és őérte teszi, amit tesz, nem tudta értelmes magyarázatként elfogadni, ahogy Ted sem.

281

– Az emberek néha furcsa dolgokat csinálnak – mondta halkan Ted. – Amikor a legkevésbé sem számítunk rá. – Látott már ilyet elégszer. – Lehet, hogy őt egyáltalán nem is érdekli a pénz. De ha a többiek rájönnek, mit csinált, egész biztosan megölik. – Ha viszont élve megússza, el kell tüntetni a tanúvédelmi program révén. Mert ha visszaküldik a börtönbe, azzal a halálos ítéletét írják alá. Ahogy azt sem éli túl, ha a többiek rájönnek, hogy elárulta őket. – Maga egész héten nem volt otthon – jegyezte meg Fernanda, amint elhaladtak Sacramento mellett. Ted a nőre nézett és elmosolyodott. – Mintha csak a feleségemet hallanám. – Neki is nehéz lehet – mondta Fernanda együttérzően, de a férfi nem kommentálta a dolgot. – Elnézést, nem akartam tapintatlan lenni. Csupán azon tűnődtem, milyen nehéz lehet ez a házastársaknak. Ted bólintott. – Nehéz. Vagy legalábbis az volt. Mára már hozzászoktunk. Még kölyökkorunkban házasodtunk össze Shirleyvel. Tizennégy éves korom óta ismerem őt. – Az hosszú idő – mondta mosolyogva Fernanda. – Én huszonkettő voltam, amikor feleségül mentem Allanhez. Tizenhét évig tartott a házasságunk. Ted ismét bólintott. Gyorsabban telt így az idő, hogy az életükről és a házastársukról beszélgettek. Mindketten úgy érezték, mintha régi barátok lennének. Az elmúlt héten szinte minden idejüket együtt töltötték, mégpedig nehéz körülmények között. Az asszony számára hihetetlenül nehéz volt ez az időszak. – Szörnyű érzés lehetett, amikor... amikor meghalt a férje – mondta együttérzően Ted. – Szörnyű volt. A gyerekeknek is, különösen Willnek. Azt hiszem, úgy érezte, hogy az apja cserbenhagyott minket. – És újabb súlyos csapás lesz, amikor el kell adni a házat. – Az ilyen korú fiúknak szükségük van „férfimintára". – Arra gondolt, amikor az ő fiai voltak akkorák,

282

mint Will. Ő sem sokat volt velük. Talán ezt sajnálta legjobban életében. – Én soha nem voltam otthon, amikor a gyerekek kicsik voltak. Ilyen árat kell fizetni ezért a munkáért. Többek között. – De ott volt nekik az anyjuk – jegyezte meg kedvesen Fernanda, próbálta kicsit megnyugtatni a férfit, mert látta, hogy nyomasztja a dolog. – Az nem elég! – csattant fel Ted, majd bocsánatkérően pislogott az asszonyra. – Elnézést, nem úgy értettem... – Dehogyisnem. És talán igaza is van. Én nagyon igyekszem, de néha úgy érzem, egyedül kevés vagyok. De Allan nem sok választási lehetőséget hagyott számomra azzal, hogy úgy döntött, ahogy. Könnyű volt megnyílni ez előtt az asszony előtt. Könnyebb, mint azt Ted szerette volna, miközben észak felé robogtak a nő kisebbik fiáért. – Shirley és én majdnem elváltunk, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Hosszasan beszélgettünk róla, de aztán elvetettük az ötletet. – Furcsa érzés volt a legféltettebb családi titkairól mesélni. – Szerintem helyesen tették, hogy együtt maradtak. – Fernanda őszintén csodálta ezért Tedet és a feleségét. – Talán. Jó barátok vagyunk. – Kell is, hogy legyenek. Huszonnyolc év után! – Ezt néhány napja mesélte a férfi. Most negyvenhét éves volt, tizenkilenc éves korában vette el a feleségét. Fernanda ezt csodálatra méltónak találta. Számára ez nagyon hosszú időnek tűnt, és feltételezte, hogy a két embert szoros kötelék fűzi egymáshoz. Ekkor azonban a férfi olyasmit mondott, amire Fernanda egyáltalán nem számított. – De már régen „kinőttük" egymást. Pár évvel ezelőttig fel sem tűnt. Egy reggel azonban arra ébredtem, hogy ami volt, mindörökre eltűnt, viszont ami helyette maradt, talán ugyanolyan jó. Barátság. – És az elég? – kérdezte különös arckifejezéssel a nő. Ilyen vallomások a halottas ágy mellett szoktak elhang-

283

zani, és Fernanda nagyon remélte, hogy ez most nem a fia halottas ágya. Rá se mert gondolni, hova is mennek és miért. Könnyebbség volt, hogy a férfiról és nem Samről beszélgettek. – Néha – felelte őszintén Ted. Shirley járt a fejében, az életük, hogy mennyi mindenben volt részük és menynyi mindenben nem. – Néha jó érzés hazamenni egy baráthoz. Néha nem elég. Mostanában már alig beszélgetünk. Ő éli a saját életét. Én a magamét. – De akkor miért vannak még mindig együtt, Ted? – Rick Holmquist is ugyanezt kérdezgette tőle évek óta. – Lustaságból, kényelemből. Félünk a magányosságtól, a változástól. Öregek vagyunk mi már ehhez. – Ugyan már! A hűséget és a tisztességet miért nem említi az okok között? Lehet, hogy a feleségében több szeretet lakozik, mint maga azt gondolná. Nem sok bizodalma lehet saját magában, ha ezek miatt nem hagyta még el a feleségét. Vagy ő magát. Lehet, hogy a felesége jobban szereti, mint maga azt hinné – mondta Fernanda nagylelkűen. – Nem hiszem – csóválta meg a fejét Ted, és elgondolkozott azon, amit az asszony mondott. – Azt hiszem, azért maradtunk együtt, mert mindenki ezt várta el tőlünk. Az ő szülei, az enyémek. A gyerekeink. Bár szerintem ők most már nem foglalkoznának vele. Felnőttek, kirepültek. Fura, de mostanra Shirley lett a családom. Néha úgy érzem, mintha a húgommal élnék együtt. Kényelmes így. – Fernanda bólintott. Számára ez egyáltalán nem tűnt borzalmasnak. Meg sem fordult a fejében, hogy randevúzni járjon, hogy új társat keressen magának. Tizenhét év alatt annyira hozzászokott Allanhez, hogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy más férfi mellett térjen nyugovóra. Bár tudta, hogy ez is eljön egyszer. De nem mostanában. – És ön? Hogyan képzeli a jövőt? – A beszélgetés veszélyes szakaszhoz ért, de Fernanda tudta, hogy Ted a nagyon kínos témákat nem fogja feszegetni, nem olyan férfi volt. Az idő alatt, amíg ott lakott a házában, mindig tisztelettel és kedvesen bánt vele.

284

– Nem tudom. Úgy érzem, örökre Allan felesége maradok, akkor is, ha ő esetleg nincs jelen az életemben. – Én úgy láttam, hogy „nincs" jelen – jegyezte meg Ted. – Igen, tudom. Ashley is folyton ezt hajtogatja. Állandóan azzal macerál, hogy randevúzni kellene járnom. De kisebb gondom is nagyobb ennél. Eddig túlságosan elfoglalt voltam, halálra aggódtam magam, hogyan fogom visszafizetni Allan adósságait. Hosszú ideig eltart. Hacsak nagyon jó árat nem kapok a házért. Az ügyvédünk hamarosan csődöt jelent, és így az üzleti tartozások rendeződnek. Amikor felfogtam, mekkora a baj, kis híján szörnyethaltam. – Szomorú, hogy a férje semmit nem tudott megtartani a vagyonából – mondta Ted. Fernanda biccentett, figyelemre méltó higgadtsággal kezelte a tényt. – Soha nem tudtam megszokni, hogy annyi pénze van. – Aztán mondott valamit, amin maga is elmosolyodott. – Őrültségnek hangzik, de mindig is úgy éreztem, hogy ez már túl sok. Illetlenül sok. – Vállat vont. – De egy darabig jó móka volt. – Mesélt a két impresszionista festményről, amiket megvásárolt, és Ted lenyűgözve hallgatta. – Csodás érzés lehet, hogy ilyesmi van a birtokában. – Csak volt. Néhány évig. Egy belga múzeum vette meg mindkettőt. Egyszer talán odautazom, hogy ismét láthassam őket. – Szemlátomást nem törte le, hogy el kellett adnia a képeket. Ted szerint ez igazán nemes gesztus volt tőle. A nő szenvedélyes ragaszkodást csakis a gyerekei iránt mutatott. És Tedet mindennél jobban lenyűgözte, hogy Fernanda milyen jó anya. És feltehetően jó felesége volt Allan Barnesnak, aki ezt – Ted meglátása szerint – meg sem érdemelte. De ezt nem hozta szóba az asszony előtt. Úgy érezte, nem lenne illő ilyet mondania. Egy ideig csendben autóztak, majd amikor elhajtottak egy Ikeda-étterem és egy vegyesbolt előtt, Ted megkérdezte, megálljanak-e enni, de Fernanda azt felelte, nem éhes. Egész héten alig evett.

285

– Hova szeretne költözni, ha eladta a házat? – Ted azon sem csodálkozott volna, ha az asszony a várost is elhagyná a történtek után. Ki hibáztathatta volna érte? – Talán Marinba. Nem akarok messzire menni. Nem akarom, hogy a gyerekek elszakadjanak a barátaiktól. – Ted hülyén érezte magát, de a válasz hallatán megkönynyebbült. – Örülök neki – mondta, és a nőre pillantott, aki kissé meglepődve nézett vissza rá. – Egyszer eljöhetne hozzánk vacsorára. – Fernanda hálás volt a férfinak mindazért, amit tett. Ted viszont attól félt, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok Tahoe-ban, ha Sam meghal, az asszony aligha akar majd újra találkozni vele. Ennek a rémálomszerű időszaknak az élő mementója lesz a szemében. Vagy talán már most is az. A gondolat, hogy talán soha többé nem láthatja a nőt, máris szomorúsággal töltötte el Tedet. Szeretett beszélgetni vele, tetszett neki, hogy a nő bájos, könnyed módon kezeli a dolgokat, hogy kedvesen bánik az embereivel. Még az emberrablás kellős közepén is gondoskodó, figyelmes volt velük szemben. Akármekkora vagyont halmozott is fel a férje, a nőnek nem szállt a fejébe a gazdagság, ami viszont a férjéről nem mondható el. Ha Ted jól sejtette, az asszony alig várta már, hogy megszabadulhasson a háztól. Ideje volt. Az út hátralévő részében a nő nem sokat szólt. Minden gondolatát Sam töltötte ki. – Minden rendben lesz – mondta halkan Ted, amikor már a Donner-hágón jártak. Fernanda aggódva fordult a férfi felé. – Miért olyan biztos ebben? – Igazság szerint Ted nem volt biztos benne, és ezt mindketten jól tudták. – Nem vagyok. De minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy így legyen – ígérte az asszonynak. De Fernanda ezt már eddig is tudta. Ted eltökélten védelmezte őt és a családját, amióta ez az egész csak elkezdődött. *

286

A tahoe-i házban a férfiak egyre nyugtalanabbá váltak. Egész nap egymást marták. Stark már délután fel akarta hívni Fernandát, hogy megfenyegesse. Waters azt mondta, várjanak ezzel estig. Peter óvatosan felvetette, hogy adni kéne még egy napot a nőnek, hogy összeszedhesse a pénzt. Ráérnek holnap telefonálni neki. Jim Free-t hidegen hagyta a vita, csak a pénzét akarta, és eltűnni a fenébe. Meleg nap volt, és mindnyájan sok sört ittak, Peter kivételével, aki tiszta fejjel akart gondolkodni, és időnként be-benézett Samhez. Nem tudott úgy bemenni a kisfiúhoz, hogy a többiek észre ne vegyék, de aggasztotta, hogy nem tudja, Tedék mikor készülnek lecsapni. Tudta, hogy a rajtaütés gyors és kíméletlen lesz, és neki nagyon észnél kell lenni, hogy megmenthesse Samet. A másik három késő délutánra teljesen lerészegedett. Még Waters is. Hat órára már mind a hárman aludtak a nappaliban. Peter ült, nézte őket, aztán hátrament Sam szobájába. A fiúnak semmit nem mondott, csak lefeküdt mellé az ágyra, és a gyereket magához ölelve elaludt. A lányairól álmodott.

19. MIRE TED ÉS FERNANDA TAHOE-BA ÉRT, a helyi rendőrség már kiüríttetett egy kisebb motelt a különleges alakulatok részére. Lerobbant, olcsó kis hely volt, a szobák nagy része a nyári szezon közepén is üresen állt. Az a kevés vendég, aki ott szállt meg, boldogan felmarkolta a „lelépti díjat", és zokszó nélkül odébbállt. És két rendőr már kisebb teherautónyi ételt is hozott a közeli gyorsbüféből. Minden készen állt. Az FBI nyolc, túszkiszabadításban jártas kommandóst küldött, és a rendőrségi egység is hasonlóan felkészült emberekből állt. A helyi zsaruk körberaj zották a motelirodát, némelyikük még nem is tudta, mire föl ez a nagy felhajtás. Már több mint öt-

287

ven ember várakozott a helyszínen, amikor Ted kiszállt a kocsiból és körülnézett. Még ki kellett választani, kik és hogyan menjenek be az emberrablók rejtekhelyére. A helyi kapitány felelt a felszerelésért, az útlezárásokért és a helyi rendőrökért. Magát az akciót Rick irányította, a moteliroda melletti szobában rendezkedett be, a motelirodát meghagyta a helyi rendőrkapitánynak. A kommunikáció zavartalanságát műholdas kocsik egész sora biztosította, Ted Ricket látta kilépni az egyikből, épp mikor Fernanda is kiszállt a kocsiból. Ez a szervezett káosz egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. – Hogy állunk? – kérdezte Ted Ricket. Mindkét férfi fáradtnak tűnt. Ted két óránál többet egyvégtében napok óta nem aludt, Rick előző éjjel le sem feküdt. Sam volt a „szent cél", akiért itt mindenki áldozatot hozott; szívmelengető érzés volt ez az anyja számára. Ted szólt az egyik tisztnek, hogy adjanak egy szobát Fernandának. – A célegyenesben vagyunk – mondta Rick, és a nőre pillantott. Fernanda fáradt mosollyal nézett vissza rá. Látszott rajta, hogy igyekszik tartani magát, de már nagyon kimerült. Idegtépő volt a várakozás, bár az segített egy kicsit, hogy Teddel más dolgokról is beszélgethetett. Ted a szobájába kísérte az asszonyt. Ott már a különleges osztag pszichológusa és egy rendőrnő várt rá. Ted magukra hagyta őket, aztán átment Rick szobájába, amely most a parancsnoki szoba szerepét töltötte be. A falhoz tolt asztalokon hegyekben állt a szendvics és az előrecsomagolt saláta; a rejtekhely alaprajzát és a környék térképét ezek fölé függesztették ki. A felhalmozott élelmiszer szokatlanul táplálónak tűnt, lévén, hogy sem az FBI kommandósai, sem a különleges egység tagjai nem fogyasztottak zsíros ételeket, cukrot és koffeint, mert ezek kezdetben adrenalinlöketet adtak ugyan, de később lassítólag hatottak; ezek az emberek nagyon odafigyeltek rá, hogy mit esznek. A szobában ott ült a helyi rendőrkapitány is; a különleges egység vezetője épp akkor lépett ki az ajtón, hogy megnézze az embereit. Mintha a normandiai partraszállásra készülnénk, fu-

288

tott át Ted agyán, amikor felmarkolt egy szendvicset, és lerogyott az egyik székre. Rick ott állt mellette. Mindenki a „háború kitörését" várta. Nagyszabású mentőakcióra készültek, és az ennek érdekében felsorakoztatott technikai és emberi tudás több, mint lenyűgöző volt. A „célpont" tőlük alig három kilométernyire helyezkedett el, ugyanezen utcában. Az URH használatát letiltották, nehogy az emberrablók – már ha rendelkeznek egyáltalán a megfelelő eszközökkel – lehallgathassák őket, és hogy a sajtó se kaphasson „fülest" ily módon. Minden létező elővigyázatossági lépést megtettek, hogy ne veszélyeztessék az akciót, ennek ellenére Rick aggódni látszott, miközben Teddel együtt a rejtekhely alaprajzát nézegette. A helyi földhivataltól szerezték be a rajzot, és óriásira nagyíttatták. – Az informátorod szerint a gyereket valahol a ház hátulsó traktusában tartják fogva – mondta, és rábökött egyik hátsó helyiségre, ami nem is esett messze a telekhatártól. – Innen könnyen kihozzuk, nem is ez a gond. Hanem a sziklafal, ami a ház mögött van. Négy emberem simán le tud itt menni, de nem tudom elég gyorsan kihozni őket, főleg, ha a gyerek is velük van. Pillanatok alatt leszednék őket. – Ekkor a ház bejárati oldalára mutatott. – A kocsifelhajtó meg hosszabb, mint egy futballpálya. Motorral semmibe nem kerül megtenni ezt az utat, de szerintem felfigyelnének a dübörgésre. Ha meg robbantunk... nagy valószínűséggel a kölyök is meghal. A különleges rendőri egység parancsnoka és az FBI kommandósai két órája már ezt a problémát próbálták megoldani, de nem tudtak egyezségre jutni. Pedig Ted tudta, hogy muszáj. Peter Morgannel nem léphettek kapcsolatba, hogy közös tervet dolgozzanak ki. Az ő kezükben volt a döntés; jól, vagy rosszul, de dönteniük kellett. Ted örült, hogy Fernanda nincs ott a szobában, és nem is tud a lehetséges veszélyekről. A nő kiborult volna. Itt mindenki hangosan gondolkodott, de akárhogy csűrték-csavarták is, a végén oda lyukadtak ki, hogy

289

akármit tesznek is, a kölyök – így, vagy úgy – de mindenképp meghal. Ted arról sem volt meggyőződve, hogy ez még nem történt meg. A váltságdíj késett; és Ted biztosra vette, hogy az emberrablók már eljátszadoztak a gondolattal, hogy meg kéne ölniük Samet. Ennek még akkor is fennállt a veszélye, ha időben pénzükhöz jutnak. Sam elég idős volt ahhoz, hogy azonosítani tudja őket, ami az elrablói számára rizikóssá tette a dolgot, még akkor is, ha tele zsebbel távozhatnak. Addison ugyanígy ítélte meg a helyzetet, ezért is parancsolta le Petert Tahoe-ba, hogy tartsa rajta a szemét a többieken. Mert végül is kevesebb fáradsággal jár kinyírni a kölyköt, mint élve visszajuttatni az anyjához. És mert pénz még nem cserélt gazdát, az emberrablóknak minden okuk megvolt rá, hogy megöljék a gyereket, mielőtt olajra lépnek. Rick és a szobában tartózkodó többi ember szavakba is öntötte ebbéli félelmeit. Még jó egy órán át kínozták egymást, amikor is Rick Tedre nézett. – Számításaid szerint mennyi esélyünk van rá, hogy élve kihozzuk a gyereket? Mert számításaim szerint semmi. És ez esetben a „semmi" tényleg azt jelenti, hogy nulla, zérus... vagy nevezd, aminek akarod. – Próbált őszinte lenni a barátjával. Meglátása szerint semmi módon nem tudták úgy intézni a dolgot, hogy Sam életben maradjon... feltéve, hogy a fiú még életben van. – Hozass még embereket! – üvöltött rá magából kikelve Ted. Nem azért jött el idáig, hogy „elveszítse" a kölyköt. Bár közben érezte, hogy itt mindenki a legjobbat próbálja kihozni magából. Őt a küldetéstudat fűtötte: Meg kell menteni egy kisfiút!; noha tisztában volt azzal is, hogy Rick és azok is, akik a szobán belül és kívül tartózkodtak, ezért gyűltek most össze. Hogy megmentsenek egy Sam nevű kisfiút. – Kisebb hadsereg táborozik odakint! – ordított viszsza Rick. – Nem tűnt fel, mennyien vannak?! Itt nem „még több emberre" van szükség, hanem csodára! – Rick a fogai közt szűrte át a szavakat. Néha akkor vé-

290

gezték a legjobban a munkájukat, ha haragudtak egymásra. – Akkor azon legyél, hogy bekövetkezzen a csoda! Rendelj ki okosabb fickókat a feladatra. De ne tárd szét sajnálkozva a karod, és ne engedd, hogy egy kisgyerek meghaljon! – Ted úgy érezte, menten szétveti a düh. – Nem látod, hogy épp ezen munkálkodom?... Seggfej! – süvöltötte Rick, de szerencsére annyian voltak a szobában – és mindannyian egyszerre beszéltek –, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy Ted ordít, és hogy Rick visszaordít. Talán még egymásnak is estek volna, ha a különleges egység parancsnoka új ötlettel nem áll elő; amit aztán leszavaztak. Mert amit ő kigondolt, azzal járt volna, hogy a mentőegységre golyózápor zúdul. Peter a lehető legjobb rejtekhelyet választotta ki. Lehetetlenség volt épségben kihozni a kisfiút a házból, de ha mégis sikerül, arra több ember élete rámegy. Ezt Rick már rég felfogta, és Ted is kezdte érteni; talán sok felnőtt életébe kerül, hogy egy fiúcska megmenekülhessen. De erre esküdtek fel. Mindnyájuknak ez járt a fejében. – Nem hagyom vágóhídra terelni az embereimet! – mennydörögte a különleges osztag vezetője, és mindenre elszántan nézett Ted szemébe. – Legalább ötven százalék esélyük legyen rá, hogy ha kihozzák a gyereket, ők is életben maradnak! – Egyetértek – mondta Ted mindenbe beletörődve, és csak annak örült, hogy Fernanda nincs a közelben, hogy mindezt hallja. Kilenc óra tájban Rickkel együtt kiballagott a „parancsnoki szállás"-ról. Kész tervük még nem volt, és Ted attól rettegett, hogy nem is lesz. Abban órákkal korábban megállapodtak, hogy Samet hajnalban kell kihozniuk. Onnantól fogva, hogy az emberrablók másnap reggel felkelnek, már túl nagy lenne a kockázat, márpedig még egy napot nem várhattak. Az emberrablók úgy tervezték, hogy valamikor másnap még utoljára felhívják Fernandát. Kilenc óra múlva hajnalodik, az idő vészesen fogyott. – A francba, de utálom ezt az egészet! – nézett Ted Rickre, és hátát egy fának tá-

291

masztotta. Senki nem tudott előállni semmilyen épkézláb ötlettel. Egy óra múlva felderítésre küldik a helikoptert, infra- és hőérzékelős műszerekkel; ezeket a házon belül nem is tudnák használni. Az egyik műholdas kocsi is a helikopter legénységének munkáját segíti majd. – Én is utálom – felelte csendesen Rick. Nemcsak az idejük, de az erejük is fogytán volt. Hosszú éjszaka várt rájuk. – Mi a fenét mondjak a nőnek? – kérdezte gyötrődve Ted. – Hogy a legjobb embereinket hoztuk ide, mégsem tudjuk megmenteni a fiát? – Azt eszébe sem jutott volna megemlíteni, hogy a fiú esetleg meghalhat. Vagy talán már meg is halt. Nem jól álltak a dolgok, ez a legkevesebb, amit állíthat. – Beleszerettél, ugye? – kérdezte váratlanul Rick, és Ted megállapította magában, hogy a barátjának elment az esze. Férfiak egymás közt ritkán szoktak ilyesmiről beszélgetni, nagyon ritkán. És Rick épp ezt a pillanatot választotta! – Megőrültél? Zsaru vagyok, az isten szerelmére! Ő pedig áldozat, a fiával együtt. – Már a gondolattól is mérges lett, és Rickre is, amiért egyáltalán felvetette. De a barátját nem lehetett félrevezetni, még ha Ted hajlandó is lett volna becsapni magát, és Rick szerint éppen ezt csinálta. – Ugyanakkor ő nőből van, te pedig férfiból. Fernanda gyönyörű és sebezhető. Egy hétig a házában laktál. Nem kellett volna, te mégis így döntöttél. És te vagy az a fickó, aki már öt éve nem feküdt le a feleségével. Ha jól emlékszem, ezt mondtad, amikor legutóbb erről beszélgettünk. Érző, emberi lény vagy, az istenért! Csak ne hagyd, hogy ez megzavarja a munkádat. Nagyon sok ember teszi kockára itt az életét. Nem küldheted vágóhídra az embereidet, amikor semmi esély nincs rá, hogy élve ki tudod hozni őket és a gyereket. – Ted lehajtotta a fejét, majd egy perc múlva ismét Rickre nézett. Könynyek csillogtak a szemében, nem ismerte be, de nem is tagadta, amit Rick Fernandáról mondott. Maga sem

292

tudta, hogy igaz-e, vagy sem. De egyvalami bebizonyosodott számára ezen az éjjelen: az asszonyért ugyananynyira aggódik, mint a fiáért. – Meg kell tudnunk oldani, hogy élve hozzuk ki. Csak ennyit mondott. – Sok múlik a kölykön is, és a „beépített" emberünkön. Ezt a részt nem tudjuk ellenőrzésünk alatt tartani. – És akkor még nem beszélt a szerencséről, a sorsról, a többi emberrablóról és a férfiak képességeiről, akiket beküldenek. Az akció sikere rengeteg, előre nem látható tényezőtől függött, ezek egyikét sem tudták befolyásolni. Néha minden az ember ellen dolgozik, de a végén szerencsésen keveredik ki belőle. Máskor nagyszerűen haladnak a dolgok, csak a végén fordul rosszra minden. Erre mondják, hogy a szerencse forgandó. – És Fernanda? – kérdezte halkan Rick. – Ő hogyan érez? – Mármint Teddel, nem a fiával kapcsolatban. Ezeket a hirtelen váltásokat mindketten értették, a sok évnyi barátságnak és összeszokottságnak köszönhetően. – Nem tudom – válaszolta Ted boldogtalanul. – Házasember vagyok. – Már rég el kellett volna válnotok – mondta ki őszintén Rick. – Mindketten jobbat érdemeltek. – Shirley a legjobb barátom. – De már nem vagy szerelmes belé. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy valaha is szerelmes lettél volna belé. Együtt nőttetek fel. Amikor megismertelek benneteket, már úgy éltetek egymás mellett, mint a testvérek. A tietek olyan, előre elrendezett házasság volt, amilyen száz évvel ezelőtt volt szokásban. Mindenki elvárta, hogy összeházasodjatok, mert nekik így pompásan megfelelt. És tulajdonképpen nektek is. – Nem tévedett. Ted apja hosszú éveken át Shirley apjánál dolgozott, és szörnyen büszke volt a fiára, amikor az eljegyezte a főnök lányát. Ted soha nem randevúzott más lányokkal. Eszébe sem jutott. Csak amikor már túl késő volt. De akkor már, merő tisztességből, hűséges maradt; és a mai napig hűséges volt, ami ritkaságszámba ment egy zsarunál.

293

A stresszes élet, az őrült munkabeosztás, hogy szinte soha nem látják a feleségüket és a gyerekeiket, vagy hogy mindig váltott műszakban dolgoznak, sok rendőrt vitt a kísértésbe, párszor még Ted is megingott. Rick csodálta a vasakaratáért, vagy ahogy ő nevezte, az erényövéért, amíg még együtt dolgoztak. Ő sajnos nem mondhatta el magáról ugyanezt. A válás valóságos megváltásnak bizonyult a végén. És most rátalált a nőre, akit igazán szeretett. Tednek is ezt kívánta. És ha Fernanda az, akit Ted akar, ha ezt az asszonyt szerette meg... részéről rendben. Csak nehogy elveszítsék a gyereket. Ezt kívánta az asszony és Ted érdekében is. A nő soha nem tudná feldolgozni, vagy elfelejteni ezt a tragédiát, ahogy Ted sem. És minden valószínűség szerint Ted magát okolná amiatt, hogy a küldetés nem járt sikerrel. De annak, amit a kisfiú kiszabadításáról mondtak, semmi köze nem volt a szerelemhez. A munkájukat végezték. A többi csak körítés. – Egy másik világhoz tartozik – mondta Ted aggódva. Ő maga sem tudta, mit érez az asszony iránt, de félt, hogy van abban valami, amit Rick mondott, annyi mindenképp, hogy érdemes legyen elgondolkozni rajta. Nemegyszer rágódott már ezen, bár az asszonynak minderről egy szót sem ejtett. – Másfajta életet él. A jó ég megáldjon, a férje félmilliárd dollárt ért! Okos fickó lehetett – jegyezte meg alázatosan, és a barátjára nézett a motelt és környékét beborító sötétben. A többiek hallótávon kívül beszélgettek. – Neked is megvan a magadhoz való eszed. És mennyire volt okos a férje? Ugyanolyan gyorsan elveszítette a pénzét, ahogyan megszerezte, megölte magát, és sorsukra hagyta a feleségét és a gyerekeit. – Sok igazság volt ebben is. Tednek pillanatnyilag több pénze volt a bankban, mint az asszonynak. A jövője biztosított, a gyerekeié is. Közel harminc éven át keményen megdolgozott érte. – Ő a Stanfordra járt. Én gimnáziumba. Zsaru vagyok.

294

– Jó ember vagy. Jól járna veled. – Mindketten tudták, hogy a mai világban ritka az olyan ember, mint Ted. Jó ember volt és becsületes. Rick is tisztában volt ezzel, és ahogy szeretetből szokta is mondogatni volt partnerének, Ted nálánál sokkal jobb ember. Ted nem így látta a dolgot, és határozottan tiltakozott Rick álláspontja ellen. Néha muszáj volt. Rick sok embert felboszszantott, mielőtt kilépett volna a rendőrségtől. Mindig mindenkinek megmondta a véleményét, az FBI-nál sem tett másként. Nagy szája volt, és nem habozott kimondani, amit gondolt. Most is épp ezt csinálta, nem érdekelte, akarja-e hallani Ted, vagy sem. Úgy érezte, el kell mondania. Akkor is, ha ezzel felidegesíti, vagy feldühíti a barátját. – Azt szeretném, ha te is boldog lennél – mondta kedvesen. – Megérdemelnéd. – Nem akarta, hogy Ted magányosan öregedjen meg. Márpedig mindketten jól tudták, hogy Ted épp efelé tart, már évekkel korábban rálépett erre az útra. – Nem hagyhatom ott csak úgy egyszerűen Shirleyt – mondta elkeseredve Ted. Máris bűntudat gyötörte, ugyanakkor kimondhatatlanul vonzódott Fernandához. – Ezzel most ne foglalkozz. Várd ki a végét ennek az őrületnek. Lehet, hogy Shirley hagy faképnél. Több esze an, mint neked. Ha a jó szerencse az útjába vezérli a megfelelő férfit, ő lesz az első, aki kilép az ajtón. Csodálom, hogy eddig nem tette meg. – Ted bólintott, ez már neki is megfordult a fejében. Shirley kevésbé ragaszkodott a házastársi kötelékhez, mint ő. Az asszony maga mondta, hogy csupán a lustaság tartja még mellette, és hát persze az, hogy még mindig szereti. Bár az utóbbi időben egyre gyakrabban hangoztatta, hogy azt se bánná, ha egyedül kellene élnie, lehet, hogy az lenne a jobb; igaz, gyakorlatilag már most is egyedül élt, oly keveset találkoztak. És Ted is így érzett. Magányos volt a házasságában. Már nem ugyanazokat a dolgokat, nem ugyanazokat az embereket kedvelték. Csupán a gyerekek miatt tartottak ki egymás mellett huszonnyolc éven

295

át. De ők már évekkel ezelőtt kirepültek a családi fészekből. – Nem kell még ma este döntésre jutnod. Fernandának jelezted már a dolgot? – Erre azóta kíváncsi lett volna, amióta először találkozott az asszonnyal. Olyan könnyed, ártatlan bensőségesség jellemezte Ted és a nő viszonyát, ami feltételezte, hogy ezek ketten még nem is ébredtek rá egymás iránti, kölcsönös vonzalmukra. Rick azonnal kiszúrta, milyen természetesnek veszik a másik közelségét. Azt is tudta, hogy Ted számára Fernanda lenne a tökéletes nő. Ezt Ted is érezte, de soha nem beszélt az asszonynak az érzéseiről. Tekintve, hogy milyen körülmények között találkoztak, nem is akarta, nem is merte volna szóba hozni a dolgot. És azt sem tudta eldönteni, hogy Fernanda, azonkívül, hogy elismeri a munkáját, és értékeli, amit érte és a gyerekeiért tesz, érez-e iránta valamit. Ted inkább arra hajlott, hogy neki itt – főleg azok után, hogy Samet elrabolták – babér nem terem. – Nem, semmit nem mondtam neki. – Rick erre a válaszra számított. – Aligha ez a megfelelő időpont. – Ebben mindketten egyetértettek. És Ted még abban sem volt biztos, hogy össze tudja szedni a bátorságát, ha ez az egész véget ér. Valahogy helytelen lépésnek tűnt volna. Mintha tisztességtelen előnyhöz akarna jutni az aszszonynál. – Szerintem kedvel téged – mondta Rick, és Ted elvigyorodott. Két gimnazista, vagy még annál is fiatalabb kölyök beszélget így, amikor kavicsot dobálnak a szünetben, és megtárgyalják, mi a helyzet a hatodikos kiscsajjal. De megkönnyebbülés volt, ha csak néhány percig is, Ted Fernanda iránti érzéseiről beszélgetni, és nem Sam életben maradásának esélyeit latolgatni. Mindkettejüknek szüksége volt egy kis pihenésre. – Én is kedvelem őt – mondta ellágyulva Ted, és arra gondolt, milyen szép volt az asszony, amikor órákon át beszélgettek a sötétben, vagy amikor elaludt mellette a padlón, miközben Samről várták a híreket. Ted szíve olvadozott.

296

– Akkor szerezd meg – suttogta Rick. Rövid az élet. – Ezt mindketten tudták, számtalan bizonyítékát látták már ennek az elmúlt években. – Az már biztos – sóhajtotta Ted, és ellökte magát a fától, amelyhez eddig támaszkodott. Érdekes beszélgetés volt, de vannak ennél fontosabb dolgaik is. Mind a kettőjüknek jót tett ez a kis szünet. Különösen Tednek. Örült, hogy megtudta, mit gondol Rick a dologról. Sokat adott a véleményére. Amíg beballagott a barátja után az épületbe, Ricknek még Ted vallomása járt a fejében, de amint beléptek a parancsnoki szoba ajtaján, azonnal újra az érvek és ellenérvek kereszttüzében találták magukat. Éjfél is elmúlt, mire végre megállapodtak az akciótervben. Semmire nem nyújtott garanciát, de jobbat nem tudtak kitalálni. A különleges egység parancsnoka azt mondta, hogy röviddel hajnal előtt indulnak a házhoz, addig is azt tanácsolta mindenkinek, hogy próbáljanak aludni egy keveset. Ted egy órakor jött ki a parancsnoki szobából, és Fernanda szobájához ment, hogy megnézze, mit csinál az asszony. Fernanda egyedül volt, amikor Ted odaért. Az ajtó zárva volt, de az ablakon át látta, hogy ég a villany, és hogy az asszony nyitott szemmel fekszik az ágyon és a semmibe bámul. Ted beintegetett neki. Fernanda azonnal felpattant, és ajtót nyitott. Rettegett, hogy esetleg ismét az emberrablók jelentkeztek. A hívásait átirányították az egyik kis műholdas kocsiba. – Mi történt? – kérdezte a nő idegesen, és Ted sietett megnyugtatni. Az a pár óra, amit itt töltöttek, elviselhetetlenül hosszúnak tűnt, és nem csak az asszony számára. A csapatok alig várták már a bevetést, közben mostani „küldetésükről" beszélgettek. Sokan kint sétálgattak a sötétben, teljes fegyverzetben, golyóálló mellényben, álcafestékkel kikent arccal. – Hamarosan indulunk. – Mikor? – Még hajnal előtt.

297

– Otthonról semmi hír? – kérdezte nyugtalanul Fernanda. A rendőrök még ott voltak Willel, kezelték a telefont, de Ted tudta, hogy sem mostanában, sem az elmúlt órákban nem futott be újabb hívást, sem Petertől, sem a haverjaitól. Ted biztosra vette, hogy Morgannek nem lesz alkalma még egyszer telefonálni. Már megtette, amit megtehetett. És ha sikerül megmenteniük Samet, az nagy részben neki lesz köszönhető. Az ő segítsége nélkül a fiúra a biztos halál várt volna. Nekik most az a dolguk, hogy elkapják a labdát, amit Morgan eldobott, és rohanjanak vele, ahogy csak tudnak. És rohanni fognak. Hamarosan. – Azóta nem jelentkezett – válaszolta Ted a nő kérdésére, és Fernanda bólintott. Hiábavaló lett volna remélni, hogy a dolog jelenlegi szakaszában hírt hall Sam felől. – Minden csendes. – A rejtekhely kocsifeljárójától nem messze egy minden lehetséges kommunikációs és megfigyelési műszerrel felszerelt műholdas kocsi várakozott, de nem tapasztaltak mozgást. A kommandós, aki az egyik domb tetejéről infraérzékelős távcsővel figyelte a helyszínt, azt jelentette, hogy már órák óta nem lát fényt a házban. Ted nagyon remélte, hogy az emberrablók még akkor is alszanak majd, amikor lecsapnak rájuk. A támadási terv leglényegesebb pontja a „meglepetés ereje" nevű tényező volt, még ha ez azt is jelentette egyben, hogy Morgan segítségével nem számolhattak. Képtelenség lett volna elvárni tőle. – Hogy érzi magát? – kérdezte Ted halkan, igyekezett kiverni a fejéből a Rickkel folytatott korábbi beszélgetést. Nem szeretett volna semmi ostobaságot mondani vagy tenni. Azok után, hogy a barátja előtt elismerte őket, a Fernanda iránti érzelmei még valóságosabbaknak tűntek. A nő vállat vont, kerülte a tekintetét, miközben a férfi őt figyelte. – Szeretném, ha már vége lenne – hadarta ijedten a nő –, de közben rettegek is tőle. – Mind ez idáig minden okuk megvolt feltételezni, hogy Sam még életben van, de legalábbis mindnyájan ebben reménykedtek. Az este

298

folyamán Fernanda felhívta Wallis atyát, és megpróbált erőt meríteni a pap megnyugtató szavaiból. – Hamarosan vége lesz – ígérte Ted, de azt már nem merte hozzátenni, hogy minden rendben lesz. Üres szólamnak hatott volna csupán, még az asszony fülében is. De akármi lesz is a vége: pár órán belül lecsapnak. – Velük megy? – Fernanda komoly pillantással fürkészte Ted arcát. – Csak a kocsibejáróig. A többi már a különleges osztag és a kommandósok dolga. A terep-előkészítő brigád már kialakított egy kis „védelmi fészket" a felhajtóút menti bokrokban. Ami túl sok takarást nem nyújtott ugyan, de ő legalább a közelben lesz, amikor elszabadul a pokol, ami óhatatlanul bekövetkezik. – Mehetnék én is? – Ted határozottan megrázta a fejét, tudomást sem vett az asszony könyörgő tekintetéről. Ezt már végképp nem engedhette meg, túl veszélyes lett volna. Ha nem jól alakulnak a dolgok, az aszszony egyszer csak a tűzvonalban találná magát, bármikor leüthetnék egy puskatussal, lekaszabolhatnák az emberrablók golyói, bennéghetne a „fészekben", ha az emberrablók esetleg kitörnének, és menekülés közben felgyújtanák a védelmi állást. Lehetetlenség volt előre megmondani, mi fog történni. – Aludjon egy kicsit – javasolta Ted, bár sejtette, hogy az asszony hiába is próbálkozna vele. – Szól majd, amikor indulnak? – Fernanda tudni akarta, mikor, mi történik, ami teljességgel érthető volt. Az ő fiáért kockáztatták itt valamennyien az életüket. Legalább lélekben velük és a fiával akart lenni; nem akarta elveszíteni Samet. Ted bólintott, megígérte, hogy beszól, mielőtt elindulnának. A nő arcára kiült a félelem. Számára Ted jelentette az egyedüli kapaszkodót. Ő volt az, aki át tudta vezetni a rettenet dzsungelén. – Addig hol lesz? Ted rámutatott egy ajtóra. – Két bungalóval odébb. – Két városi rendőrrel együtt. Rick a mellettük lévőben szállásolta el magát.

299

Fernanda furcsa pillantást vetett rá, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy lépjen beljebb. Egymás arcát fürkészve ácsorogtak az ajtóban, és Ted úgy érezte, olvas az asszony gondolataiban. – Pár percig még maradhatok... ha... gondolja... ?! – Fernanda bólintott. Semmi titkolni- vagy szégyellnivaló nem volt abban, amit tettek. A függönyök széthúzva, a villany égett, bárki beláthatott a szobába. Ted beljebb lépett a nőt követve, és leült a szobában található egyetlen székre. Fernanda az ágy szélére ereszkedett, idegesen méricskélte a férfit. Hosszú éjszakát tudhattak maguk mögött, még hosszabb órák álltak előttük, és senki nem várhatta el az asszonytól, hogy most majd szépen elalszik. A gyermeke élete forgott veszélyben, és ha netalántán bekövetkezne a legroszszabb... Fernanda legalább lélekben a fiával akart lenni. Bele sem mert gondolni, hogyan fogja elmondani a másik két gyereknek, ha Sammel történik valami. Ashley még azt sem tudta, hogy a testvérét elrabolták. Még azt sem heverte ki, hogy az apját hat hónappal ezelőtt elvesztette. Ki tudja, milyen hatással lenne rá, ha az öccsét... meggyilkolnák? Fernanda pár órája beszélt Willel telefonon. Próbált erősnek mutatkozni, de a beszélgetés végére mindketten elsírták magukat. Ennek ellenére Ted úgy látta, hogy az asszony elismerésre méltóan jól tartja magát. Úgy gondolta, hogy ő közelről sem lenne ennyire higgadt és összeszedett, ha az ő valamelyik gyerekéről lenne szó. – Gondolom, esélyem sincs rá, hogy rá tudjam venni egy kis alvásra – mosolyodott el. Legalább annyira kimerült volt, mint az asszony, de ez más volt. Ő a munkáját végezte. – Én is úgy gondolom – felelte őszintén Fernanda. Még néhány óra, és a különleges osztag és a kommandósok körbeveszik a házat. – Jó lenne híreket kapni... – Én se bánnám. – Ted is próbált annyira őszinte lenni, amennyire lehetett. – De néha az a jó hír, hogy nincs hír. Szerintem az emberrablók majd csak később fognak

300

telefonálni, hogy kiderítsék, sikerült-e összeszednie a pénzt. – Százmillió dollárt. Ted ki sem merte mondani az összeget. Ő még sosem látott ennyi pénzt, és az is feszélyezte, hogy a nő férje pár éve még a mellényzsebéből ki tudta volna fizetni a váltságdíjat. Nem is értette, miért nem történt már meg mindez korábban. De akárhonnan nézte is a dolgot, úgy látta, hogy sokkal inkább Fernanda az áldozat, és nem a gyerekek. – Evett ma már valamit? – Sok tálcányi szendvics, pizzaszelet és fánk járt körbe; ha nem figyelnek, akár bele is fulladhattak volna. A több liternyi kávéról már nem is beszélve. Mindenki – a különleges egység tagjait és a kommandósokat leszámítva – kávéval és Coca-Colával tartotta ébren magát; úgy érezték, muszáj koffeint pumpálni a véráramba, hogy teljesíthessék a tervet. Annyit mindenesetre elértek, hogy elaludni egyikük sem tudott. Az adrenalin éltette mindannyiukat. Fernandának erre nem volt szüksége. Az idegesség és a félelem lüktetett az ereiben. Az ijedtségtől tágra nyílt szemmel kapaszkodott az ágy szélébe, kétségbeesetten nézett Tedre, és közben azon gondolkozott, visszazökken-e az élete valaha is a rendes kerékvágásba. – Ugye, terhes önnek, hogy itt kell üldögélnie velem? – kérdezte szomorúan. Mintha egy kislány kuporgott volna az ágy szélén. Holott csupán hetek választották el a negyvenedik születésnapjától, és csak remélni merte, hogy Sam is ott lesz vele, hogy megünnepelhessék. – Dehogy! Örömmel teszem – mosolygott rá Ted. – Ön igazán kellemes társaság. – Ó, nem, újabban már nem – zihálta a nő, bár maga sem volt tudatában, hogy levegő után kapkod. – Az utóbbi években... hónapokban... én már senkinek nem jelentettem kellemes társaságot. – Már nem is emlékezett rá, milyen az, amikor „felnőttek" beszélgetnek egymást közt, rég elfelejtette, milyen volt, amikor Allan vacsorázni vitte, és mindent jól kibeszéltek, és jóízűen elvihorásztak a hétköznapi problémákon a fehér abrosz fölött. Ted nagyon közel került hozzá, hogy betölthesse

301

ezt az űrt. Csakhogy Fernanda élete fenekestül felfordult. Egyik csapás a másikat követte. Először elment Allan, és egy nagy rakás... bajt hagyott örökségül. És most megtörtént Sammel, ami megtörtént. – Nehéz évet tudhat maga mögött. – Ted minden szavából elismerés csendült. – Én nem is tudom, hogyan csináltam volna végig a maga helyében. – Ha Samnek nem esik bántódása, és Ted remélte, hogy így lesz, Fernanda életében akkor is jelentős változások következnek be. És ha mindaz igaz, amit Rick a beszélgetés során mondott, elképzelhető, hogy az ő, Ted életében is. Azzal, amit Rick a házasságáról mondott, nem talált süket fülekre Tednél. Különösen az a rész ragadta meg, hogy talán Shirley lesz az, aki elsőként lép. Ő, Ted soha nem tette volna meg a kezdőlépést, de már neki is megfordult a fejében, hogy a felesége otthagyhatja. Shirley kevésbé volt hagyománytisztelő, mint ő, és – főként az utóbbi években – azt csinált, amihez kedve volt. – Néha olyan érzésem van, hogy már sosem lesz normális életem. – De hát mikor volt? Az sem volt normálisnak mondható, ahogy Allan berobbant a gazdagok közé. Az elmúlt néhány évük a pénzügyi őrület jegyében telt. És most jött ez. – Úgy terveztem, hogy most nyáron majd megnézek egy-két házat Marinban... – De ha, Isten bocsássa meg, Sammel történne valami, akkor mihez kezd? Talán távolabbra költözik, csak hogy meneküljön az emlékek elől. – Nagy változás lesz ez önnek és a gyerekeknek is – mondta Ted arra, hogy kisebb házba kell költözniük. – Vajon hogyan fogadják majd? – Ijedten. Dühösen. Boldogtalanul. Izgatottan. Minden gyerek így reagál a költözésre. Szörnyű lesz mindannyiunk számára. De talán jót tesz... – Feltéve, hogy három gyerekkel költözik, és nem kettővel. Most csak erre tudott gondolni. Csend telepedett rájuk. Ted három óra tájban, lábujjhegyen kilopakodott a szobából, amikor az asszonyt végre elnyomta az álom. Így Ted is tudott aludni pár órácskát, a földön fekve. A szoba két

302

ágyát a másik két férfi már elfoglalta, és Tedet nem is nagyon érdekelte, hol alszik. „Mi állva is tudunk aludni, mint a lovak", szokta mondogatni Rick. És néha tényleg nagyon közel jártak ehhez. A különleges osztag parancsnoka reggel ötkor jött ébreszteni. Ted hirtelen felriadt, és azonnal éberré vált. A másik két rendőr már felkelt, az ajtóból köszöntek vissza, amikor ő feltápászkodott. Ted hideg vizet paskolt az arcára, fogat mosott, fésülködés gyanánt beletúrt a hajába, közben a parancsnok ott toporgott mögötte, azt firtatva, hogy akkor ő is velük egy autóban szándékozike jönni. Ted azt mondta, inkább a saját kocsijával megy utánuk, hogy ne legyen láb alatt. Amikor kifele menet elhaladt Fernanda ajtaja előtt, látta, hogy a nő már fent van és fel-alá járkál a szobában. Fernanda azonnal az ajtónál termett, amikor az ablakon át megpillantotta a férfit. Aztán csak állt és nézett rá, a szemével könyörgött, hogy vigye magával. Miközben tekintetük egymáséba fonódott, Ted megsimogatta az asszony vállát. Sejtette, vagy legalábbis sejteni vélte, hogyan érez most a nő, és szerette volna megnyugtatni. De ígérni nem ígérhetett semmit. Ő és az emberek mindent elkövetnek Fernanda és Sam érdekében. Gyűlölte otthagyni az asszonyt, de muszáj volt. Hamarosan kivilágosodik. – Sok szerencsét! – Fernanda nem vette le a tekintetét a férfiról, szeretett volna vele menni. Olyan közel akart lenni a fiához, amilyen közel csak tudott. – Minden rendben lesz, Fernanda. Abban a pillanatban telefonálok, amint kihoztuk. A nő nem szólt, csak bólintott, és nézte, amint a férfi beszáll a kocsijába és elhajt az úton a fia felé. Ugyanebben a percben négy kommandós megkezdte a leereszkedést a ház mögötti sziklafalon, mind a négyen feketébe voltak öltözve, mint a betörők, az arcukat is feketére mázolták, fegyvereiket a testükhöz szíjazták. Ted fél kilométerre a kocsibejárótól állította le az autót, egy kisebb facsoport takarásában. Halkan elsétált a

303

sötétben a felderítők mellett a „fészekig", amelyet a különleges egység emberei alakítottak ki. Amint körbenézett, látta, hogy mindenkinek Heckler Koch MP5-ös van a kezében. A különleges osztag és az FBI kommandósai is ezt a 223 mm-es automata gépfegyvert használták. Teden kívül még öt másik férfi volt a fészekben, és miközben felvett egy golyóálló mellényt és fejhallgatót tett a fejére, hogy hallja, ami a műholdas kocsiban elhangzik, hallgatta, amint a többiek beszélgetnek és a sötétséget kémlelik. Hirtelen mozgást észlelt maga mögül, az egyik fegyveres, terepruhás felderítő csusszant be melléjük a „fészekbe". Ted odanézett, hogy lássa, az ő egyik embere-e az, vagy Rick valamelyik ügynöke, és ekkor konstatálta, hogy egy nő érkezett. Először fel sem ismerte, de aztán rájött, ki az. Fernanda a felderítők egyenruháját viselte. Mégiscsak sikerült idehozatnia magát, valakit meggyőzött, hogy a helyi rendőrséghez tartozik, és kapott egy álcaruhát, amit viharos gyorsasággal magára is öltött. Ott volt Ted mellett, ott, ahol nem lett volna szabad lennie, veszélynek kitéve, a tűzvonalban, vagy legalábbis nagyon közel a tűzvonalhoz. Ted legszívesebben felpofozta és visszaküldte volna a motelba. De már túl késő lett volna, az akció kezdetét vette, és tudta, mennyire vágyik rá az asszony, hogy ott lehessen, amikor Samet kihozzák; már ha sikerül kihozni. Ted dühös, helytelenítő pillantást vetett a nőre, megcsóválta a fejét, de egy rossz szava sem volt hozzá, képtelen volt haragudni rá. Fernanda a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét, melléguggolt, aztán csendben várták, hogy Ted emberei visszahozzák Samet az édesanyjához.

20. PETER REGGEL ÖTIG ALUDT SAM MELLETT, aztán mintha valami ősi ösztön azt súgta volna, hogy ébredjen fel. Kinyitotta a szemét, lassan megmozdult. Sam még

304

aludt, a feje Peter vállán pihent. Majd ugyanaz a megmagyarázhatatlan megérzés arra késztette Petert, hogy levágja a köteleket a fiú kezéről és lábáról. A gyerek azóta volt megkötözve, hogy elrabolták, nehogy szökni próbáljon. Sam már megszokta, beletörődött a helyzetébe az elmúlt héten. Megtanulta, hogy Peterben jobban megbízhat, mint a többiekben. És mikor Peter most meglazította a csomókat, Sam az oldalára fordult, és egyeden szót suttogott: „Anya!" Peter a gyerekre mosolygott, felkelt és az ablak elé állt. Még sötét volt odakint, de az ég már nem áthatolhatatlan tintafekete volt, inkább szénfeketébe játszott. Tudta, hogy a nap hamarosan feljön a hegy mögül. Egy újabb nap. A várakozás újabb végeérhetetlen órái. Tudta, hogy fel fogják hívni Fernandát, és megölik a gyereket, ha az asszony nem fizet. Watersék még mindig úgy gondolták, hogy bőven van pénze, és csak szórakozik velük. Számukra semmit nem jelentett volna meggyilkolni egy kisfiút. És ha rájönnének, hogy ő mit csinált, ugyanolyan szívfájdalom nélkül megölnék őt is. De Petert ez már nem érdekelte. Eladta az életét a Sam életéért cserébe. Ha sikerülne vele együtt megszöknie, kész szerencse lenne, de nem számolt ezzel a lehetőséggel. Ha ő is megy, az csak lelassítaná a mentőcsapatokat, és ezzel még nagyobb veszélynek tenné ki a fiút. Még mindig az ablaknál állt, amikor valami neszt hallott, mintha egy madár első, reggeli rezdülése lett volna, aztán egyetlen, apró kavics hullott alá és halk puffanással földet ért a porban. Peter felnézett, nem is anynyira látta, mint érezte, hogy mozgolódást észlel, és amikor ismét felnézett, négy fekete alakot látott fekete köteleken aláereszkedni a sziklafalról. Semmi nem jelezte az érkezésüket, de Peter érezte, hogy ott vannak, és a szíve dörömbölni kezdett. Nesztelenül kinyitotta az ablakot és kikémlelt a sötétbe, nézte, ahogy az alakok egyre lejjebb és lejjebb érnek, míg végül eltűntek a szeme elől. Egyik kezét Sam szájára szorította, hogy ne tudjon felkiáltani, gyengéden addig rázta, amíg a gyerek ki nem

305

nyitotta a szemét, és Peter látta, hogy felébredt. Amikor Sam ránézett, Peter előbb a szájához tette a mutatóujját, majd az ablakra mutatott. Sam figyelt, nem nagyon értette, mi történik, de tudta, hogy akármi következzék is most, Peter segíteni fog neki. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, aztán észrevette, hogy Peter eloldozta a köteleit, és napok óta most először tudta megmozdítani a kezét és a lábát. Egyikük sem mozdult, aztán Peter odament az ablakhoz. Először semmit nem látott, aztán észrevette őket, ott guggoltak a sötétben, úgy háromszáz méternyire a ház mögött. Egy fekete kesztyűs kéz jelzett, mire Peter megfordult és felnyalábolta a gyereket az ágyról. Az ablakot nem merte jobban kinyitni, mint amennyire már nyitva volt. A keskeny résen emelte ki a fiút. Nem esett nagyot, de Peter tudta, hogy a végtagjai még el vannak gémberedve. Még a karjában tartotta, amikor utolsó pillantást vetett a fiúcska arcára. A tekintetük egy végtelenül hosszú percre egymáséba kulcsolódott. Peter ennél több elérzékenyülést nem engedett magának, elengedte a fiút, majd előremutatott, és Sam, mint egy csecsemő, négykézláb bemászott a bokrok közé. Már eltűnt Peter szeme elől, amikor a fekete kéz ismét felemelkedett és intett. Peter csak állt és bámult kifelé, amikor zajokat hallott maga mögül a házból. Megrázta a fejét, becsukta az ablakot, és visszafeküdt az ágyra. Nem akarta a szükségesnél nagyobb veszélynek kitenni a fiút. Ahogy Sam ott mászott a porban, a bokrok felé, fogalma sem volt róla, hova megy. Csak elindult abba az irányba, amit Peter mutatott. Ekkor kinyúlt két kéz, megragadta, olyan gyorsan és olyan erővel rántotta be a bokrok közé, hogy Samnek még a lélegzete is elakadt. Felnézett új fogvatartóira. – Ti rosszfiúk vagytok, vagy jófiúk? – kérdezte suttogva a feketére mázolt arcú, fekete fej maszkot viselő idegentől, aki a karjában tartotta. A férfi, aki a mellkasához szorította, kis híján elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta a gyereket. Eddig minden óramű pontossággal haladt, de még hosszú út állt előttük.

306

– Jófiúk – suttogva vissza az idegen. Sam bólintott, és már készült megkérdezni, hogy hol van az anyukája, amikor a körülötte lévő férfiak jeleztek egymásnak, és egy kéz lenyomta a földre. Az arca tele lett porral. Ekkor már hosszú rózsaszín és sárga csíkok virítottak az ég alján. A nap még nem kelt fel, de a férfiak tudták, hogy ez már csak percek kérdése. Azt a lehetőséget, hogy a sziklafalon fölfelé, kötélen vigyék ki a gyereket, már az elsők között kizárták; gépfegyverrel könnyedén leszedhették volna őket, ha az emberrablók felfedezik a fiú eltűnését. Peter kivételével valamennyi elrablójára nézve veszélyt jelentett, hisz elég idős volt ahhoz, hogy azonosíthassa őket, és elmondhassa a rendőröknek mindazt, amit hallott és látott. A különleges osztagnak nem maradt más választása, mint a kocsibejáró felé távozni, ahol szintén könnyű célpontot nyújtottak. A feljárót szegélyező bokrok menedékében kellett kimenniük, de néhol olyan csenevészek voltak a növények, hogy egyáltalán nem biztosítottak takarást. Az egyik férfi felkapta Samet és erős karjába szorította. Aztán mind a négyen legörnyedtek és rohanni kezdtek, de egy idő után már csak hason csúszva tudták folytatni az útjukat. Mindeközben nem szóltak sem egymáshoz, sem a fiúhoz. Precíz tánclépéseket követve haladtak, amilyen gyorsan csak tudtak. Közben a nap felbukkant a hegy mögül, az ég kezdett kivilágosodni. Peter az előbb azt hallotta meg, hogy valamelyik társa kiment a fürdőszobába. Most a víztartály zubogását hallotta, aztán káromkodást, mert akárki is volt az, aki felkelt, véletlenül belerúgott valamibe az ágyához viszszafele menet. És pár perccel később még valamelyikük is felébredt. Peter mozdulatlanul hevert az ágyon, majd úgy döntött, ő is felkel. Nem akarta, hogy bárki is bejöjjön a szobába és felfedezze, hogy a fiú eltűnt. Mezítláb sétált ki a nappaliba, kipillantott az ablakon, de semmit nem látott. Leült. – Korán fent vagy – szólalt meg egy hang a háta mögött. Peter összerezzent és megfordult. Carlton Waters

307

volt az. Szeme puffadt volt ez előző esti ivászattól. – Hogy van a kölyök? – Jól – mondta Peter, és igyekezett érdektelenséget színlelni. Egy életre elege lett ezekből az emberekből. Waters fedetlen mellkassal mászkált, csak a farmerja volt rajta, ebben is aludt. Kinyitotta a hűtőajtót, valami étel után kotorászott, de végül csak egy sört vett elő. – Felhívom az anyját, ha a többiek is felkeltek – mondta Waters, és leült a Peterrel szemközti díványra. – Neki is jobb, ha megvan a pénz, különben tudjuk, mi lesz – mondta közönyösen. – Nem fogok itt üldögélni az örökkévalóságig, és várni, hogy a zsaruk megtaláljanak. Jó lesz, ha ezt a nő is a fejébe veri. Nem hagyom szívatni magam. – Talán nincs is annyi pénze – jegyezte meg Peter, és vállat vont. – És akkor csak az időnket vesztegettük. – Peter már tudta, amit Waters még nem. – A haverod nem vállalta volna be a bulit, ha a bigének nincs lóvéja – mondta Waters, majd felállt és az ablakhoz ment. Az ég addigra pirosas aranyszínben játszott, és a kocsifelhajtó felső része is tisztán kivehető volt. Waters felmorrant, kiszaladt a verandára. Úgy látta, hogy valami megmozdul, majd eltűnik – A francba! – mondta, aztán visszaszaladt a házba a fegyveréért, és ordítva hívta a többieket. – Mi a baj? – kérdezte Peter. Felállt a székről, és aggódva nézett Watersre. – Nem tudom. – A másik kettő álmosan feltápászkodott, de már nyúltak is a gépfegyvereikért, és Peter szíve őrülten vert. Nem volt rá mód, hogy figyelmeztesse a férfiakat, akik Samet a mellkasukhoz szorítva menekültek kifelé a behajtó mentén. Peter tudta, hogy még nem juthattak olyan messzire, hogy biztonságban legyenek. Waters intett Starknak és Free-nek, hogy menjenek ki. És ekkor észrevették őket. Waters és a másik kettő mellett kitekintve, Peter is meglátta a fekete szellemalakot, aki meggörnyedve rohan, és tart valamit a karjában. Az a valami Sam volt. Waters, minden előzetes fi-

308

gyelmeztetés nélkül, rájuk lőtt, és Stark is elengedett egy sorozatot. Onnan, ahol ültek, Fernanda és Ted is jól hallotta a lövéseket. Nem volt rádiókapcsolatuk a kommandósokkal. Fernanda lehunyta szemét, és nagyon erősen megszorította Ted kezét. Nem tudták kideríteni, mi történik éppen, nem tehettek mást, mint vártak. A fészek oldalában kémlelőnyílások is voltak, de onnan semmit nem láttak. De abból, hogy a gépfegyver felugatott, Ted már tudta, hogy az emberek elindultak Sammel kifelé. Azt nem tudhatta, hogy Peter is velük van-e. A fiúra nézve veszélyesebb, ha igen. – Ó, Istenem...! Ó, Istenem! – suttogta Fernanda, amikor újabb lövéseket hallottak. – Kérlek... Istenem! – Ted nem mert a nőre nézni. Csak meredt előre a hajnali fényben, és szorította az asszony kezét. Rick Holmquist kilépett, és megállt a bejáratnál. – Látsz valamit? – kérdezte tőle Ted, de Rick a fejét rázta. A gépfegyverek ismét felugattak. Mindketten tudták, hogy még tucatnyi kommandós várakozik a kocsifelhajtó mentén, és ott volt az a négy, akik felülről ereszkedtek le. Ezenkívül kisebb hadseregnyi fegyveres várta, hogy támadhasson, amint a fiút kihozták. A gépfegyver elhallgatott, hang sem hallatszott. Waters megpördült, és Peterre nézett. – Hol van a kölyök? – Valami felkeltette a gyanúját, bár Peternek fogalma sem volt róla, mi lehetett az. – A hátsó szobában. Megkötözve. – Biztos? – Peter bólintott. – Akkor miért gondolom úgy, hogy épp azt láttam, amint az egyik fickó őt viszi innen kifelé... Beszélj!... Hadd halljam! – Hátralökte Petert a ház falának, a gépfegyvere csövét a nyakának nyomta, épp csak meg nem fojtotta. Stark és Free értetlenül bámult rájuk. Waters Jim Free-hez fordult, és ráparancsolt, hogy menjen be a szobába és nézze meg a gyereket. Free pár pillanattal később már jött is vissza. – Eltűnt! – jelentette halálra váltan.

309

– Tudtam... te mocskos szemétláda...! – Waters gyilkos tekintettel nézte Petert, a fegyver csövével szinte átszúrta a nyakát. Malcolm Stark is Peterre szegezte a fegyverét. – Te hívtad ránk őket, ugye, te kurva áruló?! Hát mi történt? Berezeltél? Megsajnáltad a kölyköt? Inkább minket meg magadat sajnálnád! Most húztál ki a zsebünkből tizenöt milliót, a magadéból meg tízet. – Waters a dühtől és a félelemtől vakon ordított. Abban biztos volt, hogy akármi történjék is, ő vissza nem megy a börtönbe. Inkább öljék meg. – Ha a nőnek lenne pénze, már fizetett volna. Talán Addison nem jól mérte fel a helyzetet – mondta Peter reszelős hangon. A többiek most először hallották a megbízójuk nevét. – Honnan a francból tudhatnád te azt? – Waters megfordult, végignézett a felhajtó azon részén, amit még beláthatott, aztán pár lépést eltávolodott a háztól. Stark rohan t utána. De nem sok mindent láthattak. A férfiak, akik magukkal vitték Samet, már az út felénél jártak. Rick megpillantotta őket, és intett Tednek. És szinte ugyanabban a pillanatban meglátta Carlton Waterst és Malcolm Starkot is, akik tüzelni kezdtek az embereikre. Sam kirepült az egyik férfi karjából, de egy másik kéz elkapta. Úgy adogatták előre, ahogy váltóbotot a futóversenyen. Stark és Waters lőtt mindenre, ami csak mozdult. Fernanda szeme tágra nyílt, Teddel együtt nézett befelé a kocsibejáróra. Épp abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor Rick egyik embere megcélozta Waterst és tüzelt. Waters eldőlt, mint egy kivágott fa. Arccal előre vágódott a porba, és Stark rohanni kezdett vissza, a ház felé, golyók röpködtek körülötte. Peter és Jim Free már bementek a házba, és Stark felordított, amikor beért. – Eltalálták Carlt! – Fegyverrel a kezében Peterhez fordult és ráüvöltött. – Miattad halt meg, te mocsok! – Aztán beleeresztett egy sorozatot. Peter a másodperc töredékéig élt még, látta, hogy a golyók félbeszakítják a testét. Jim Free lába elé zuhant.

310

– Most mit csinálunk? – kérdezte Free Starktól. – Elhúzunk innen a francba, ha tudunk. – Mindketten tudták, hogy a bozótos mindkét oldalon túl gyér, és mögöttük egy sziklafal magasodott. Nem volt felszerelésük, amivel megmászhatták volna, így nem maradt más kiút, mint előre kitörni, a kocsifeljárón, ahol már holttestek hevertek, nemcsak Carlé, hanem a férfiaké, akiket ő és Stark lelőtt, mielőtt Waterst eltalálták volna. Három test feküdt a ház és az út közti részen, Sam is látta őket, miközben a férfi, aki vitte, rohant vele az út felé. Egyre gyorsabban szaladt, és váratlanul alig fél méterre Fernanda és Ted előtt bukkant elő. A nap már bevilágította a behajtóút teljes hosszát, így már ők is láthatták a kisfiút. Fernanda zokogásban tört ki, amikor megpillantotta a fiát. A következő pillanatban Sam már ott volt a karjában, és mindenki sírt. A fiúcska szeme tágra meredt az ijedségtől, látszott rajta, hogy sokkot kapott, végtelenül koszos volt, de ujjongva örült az anyjának. Fernanda képtelen volt megszólalni. – Anya!... Anya!... Anyaaa! – Fernanda annyira sírt, hogy semmit nem tudott mondani a fiának, csak a karjába kapta, mindketten a földre estek. Fernanda csak feküdt ott, ringatta a kisbabáját, és szerette, mint minden pillanatban azóta is, hogy elvették tőle. Hosszú ideig feküdtek a földön, aztán Ted gyengéden felsegítette őket, és intett a hátrébb álló embereknek, hogy vigyék el őket innen. Neki és Ricknek is könnyek csorogtak az arcán, amint anya és fia után néztek, ahogy a többi rendőrtisztnek is. Egy orvos jött Fernandáék elé. Átvette, és egy várakozó mentőautóhoz vitte Samet, Fernanda, a fia kezét fogva, ott szaladt mellettük. A gyereket a helyi kórházba szállították kivizsgálásra. – Hányan maradtak még odabent? – kérdezte Ted Ricktől, és a keze fejével letörölte a könnyeit. – Hárman, gondolom. Waterst leszedtük. Tehát akkor marad Morgan és a másik kettő. Bár kétlem, hogy Morgan még életben lenne... szóval csak ketten lehetnek bent. – Morgan halála jóformán elkerülhetetlen

311

volt, miután a társai felfedezték, hogy Sam eltűnt. Waters halála pedig csak olaj volt a tűzre. Azt még látták, hogy Stark visszamenekül a házba, de azt is tudták, hogy bent levőknek nincs hova menniük. A mesterlövészek elfoglalták a helyüket. Engedélyt kaptak az emberrablók „kilövésére", az egy Morgant kivéve. Feltéve, hogy életben van még. Aztán megjelent a különleges osztag egyik embere egy kézi hangszóróval. Felszólította a bent lévőket, hogy feltartott kézzel jöjjenek ki. Nem kapott választ, senki nem jött elő a házból. Két percen belül negyven ember lendült támadásba: mindent bevetettek: könnygázgránátokat, nagy teljesítményű lőfegyvereket, géppuskákat és fénybombákat, amelyek valósággal megvakították az embert, amikor felrobbantak, képtelenné tették a tájékozódásra, és a belőlük szétfröccsenő apró sörétek csíptek, mint a méhfullánk. A robbanássorozat, amely megrázta a házat, siketítő volt. A mentő ekkor indult el Fernandával és Sammel. A nő még látta, hogy Ted és Rick, golyóálló mellényben, az út szélén áll. A férfiak URH-n beszéltek valakivel, vele már nem is törődtek. Fernanda később az egyik FBI-ostól hallotta a motelban, hogy a ház ostroma kevesebb mint félóráig tartott. Stark jött ki először, fuldoklott a könnygáztól, golyót kapott a karjába és a lábába is. És közvetlenül mögötte megjelent Jim Free is. Az ügynök úgy mesélte, hogy Free egész testében reszketett, és úgy visított, mint egy kismalac. Mindkettejüket azonnal őrizetbe vették, és visszazsuppolták a börtönbe, a feltételes szabadlábra helyezési szabályok megszegése miatt, és vád alá helyezték őket. Egy éven belül bíróság elé kerülnek Sam elrablása, a két rendőrtiszt és az FBI-ügynök meggyilkolása miatt, akiket a kiszabadítási akció során lőttek le, valamint a négy tiszt meggyilkolása miatt, akiket akkor öltek meg, amikor Samet elrabolták. Amikor bementek a házba, megtalálták Peter Morgan holttestét. Rick és Ted megvárta, amíg elszállítják. Ezután megnézték a szobát, ahol Samet fogva tartották,

312

és az ablakot, amelyen át Morgan kimenekítette. Minden ott volt, ami a vádemeléshez kellett. A furgon, a fegyverek, a tartalék lőszerek. Peter a saját nevén bérelte ki a házat. És Ted már a másik három elkövető nevét is ismerte. Carlton Waters halálát senki nem élte meg veszteségként. Alig több, mint két hónapja szabadult. Ahogy Peter is. Két elvesztegetett élet; hiábavaló volt megszületniük, és még hiábavalóbb volt élniük. Ted és Rick három jó emberét veszítette el aznap, három profit, nem beszélve azokról, akik San Franciscóban haltak meg, amikor Samet elrabolták. Free és Stark soha többé nem fogja látni az éltető napfényt; Ted biztosra vette, hogy halálra ítélik őket gyerekrablás miatt. A tárgyalás csupán formalitás lesz, voltaképp szükségtelen is. Ez a kettő nem érdemli meg, hogy éljen. Az csak leegyszerűsítené a dolgot, ha bűnösnek vallanák magukat, bár Ted ebben kételkedett. Stark és Free a végsőkig tagadni fog, fellebbeznek, akárhányszor csak lehet, ha ezzel elérik, hogy még egy nappal tovább élhetik – mindenki számára felesleges – életüket a börtönben. Rick és Ted kora délutánig a helyszínen maradt. Mentők jöttek-mentek, a halott kommandósok és az ügynök holttestét elszállították, fényképek készültek, a sebesülteket is ellátták; akárha háborús zónában jártak volna. Ijedt szomszédok kíváncsiskodtak át, akiket kikergetett az utcára a hajnali géppuskatűz robaja; jöttek megnézni, hogy mi történt, magyarázatot követeltek. A rendőrök mindenkit megnyugtattak, és igyekeztek fenntartani a forgalom zavartalanságát. Ted az ájulás határán állt a kimerültségtől, amikor visszaért a motelba, de még bement Fernanda szobájába, hogy megnézze Samet. Nemrég értek vissza a kórházból, és a kisfiú meglepően jó állapotban volt. Tednek rengeteg kérdése lett volna, de legelőbb is arról akart megbizonyosodni, hogy Sam jól van. A fiú az anyjába csimpaszkodva feküdt az ágyon, amikor Ted belépett a szobába. Sam üdvözült mosollyal nézett fel az anyjára; mellette egy tálcán kisebb hadseregre való hamburger púposodott, és

313

szólt a tévé. Addigra már mindegyik – de szó szerint mindegyik – rendőr és FBI-ügynök bekukkantott hozzá. Csak látni akarták, hogy semmi baja, megsimogatták a fejét, aztán már mentek is. Az életüket kockáztatták miatta, barátaik vesztek oda. De ez a kiskölyök megérte. Emberek haltak meg aznap. De ha nem áldozzák fel az életüket, akkor ez a kisfiú hal meg. És az a férfi, aki belátta ennek a jelentőségét, és segített őt megmenteni, szintén halott. Fernanda dehogy mert volna lazítani az ölelésén! De fülig érő szájjal nézett Tedre, amikor az belépett. A férfi izzadt volt, határtalanul fáradt, és a borosták már kiütköztek az állán és az arcán. Rick nem is habozott közölni vele, hogy úgy néz ki, mint egy csöves. Aztán ment, hogy bekapjon pár falatot, és lebonyolítson néhány európai hívást. – Nos, fiatalember... – villantott hatalmas vigyort a fiúra Ted, miközben a tekintetével Fernandát simogatta –, igazán örülök, hogy ismét találkozhatunk. Született hős vagy, nekem elhiheted. Egy szép nap talán nyomozó válik belőled. – Még nem akarta kérdéseknek alávetni. Időt akart hagyni a gyereknek, hogy fellélegezhessen és kicsit megnyugodhasson; bár számtalan kérdése lett volna. De szegény kölyöknek még bőven lesz szerencséje a rendőrséghez. – Tudom, hogy az anyukád nagyon boldog, hogy újra láthat. – Elbicsaklott a hangja. – És én is – tette hozzá nagyon halkan. Ahogy mindazoknak, akik éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy megtalálják a kisfiút – aznap nem először –, újfent kicsordult a könynye. Sam feléje fordult, vigyázva, hogy még véletlenül se távolodjon el az anyja testétől, és erőtlenül fölmosolygott rá. – Azt mondta, sajnálja – mondta elkomorodó tekintettel. Ted bólintott. Értette, hogy a fiú Peter Morganről beszél. – Tudom. Nekem is ezt mondta. – Hogyan találtatok meg? – kérdezte kíváncsian Sam. Ted leroskadt az ágy melletti székre, és beleborzolt a fiúcska hajába. Még soha életében nem érzett ekkora

314

megkönnyebbülést; kivéve talán akkor, amikor az egyik fia elkóborolt, és mindenki azt hitte, hogy belefulladt a tóba. De szerencsére nem történt meg. – Felhívott bennünket. – Nagyon rendes volt velem. De a többiek... olyan... félelmetesek voltak. – Elhiszem, kicsim. Ők rossz emberek. Soha többé nem jönnek ki a börtönből. – Nem kezdte el magyarázni, hogy halálra fogják ítélni őket emberrablás miatt. Úgy gondolta, a kisfiúnak ennyi információ is bőven elég. – És az egyiket, Carlton Waterst, lelőtték a rendőrök. – Sam biccentett, és az anyjára pillantott. – Azt hittem, már soha többé nem lehetek veled – suttogta. – Én tudtam, hogy nem foglak elveszíteni – jelentette ki bátran Fernanda, bár voltak pillanatok, amikor nem volt ennyire biztos ebben. A motelból hazatelefonáltak, és Will zokogni kezdett, amikor meghallotta az öccse, aztán az anyja hangját. Fernanda Wallis atyát is felhívta. Ashley még azt sem tudta, hogy a testvérét elrabolták. Pedig alig néhány kilométerre volt tőlük. De Fernanda azt szerette volna, ha még néhány nyugodt napot eltölt a barátaival; nem akarta felidegesíteni, amíg el nem csitulnak a dolgok. Ne is sejtse, mi történt. Úgy tervezte, hogy csak azután számol be neki az eseményekről, miután Ashley „kinyaralta" magát. Mindenkinek így lesz jobb. És nem tudta kiverni a fejéből, amit Wallis atya mondott: hogy Isten nagyrabecsülésének a jele, hogy Samet elrabolták. Fernanda eljutott arra a pontra, hogy köszönte szépen, de az ilyen „nagyrabecsülésből" inkább nem kért. Pedig az atya ismét szóba hozta a dolgot, amikor reggel beszéltek. – Mit szólnál hozzá, ha nemsokára hazavinnélek benneteket? – Ted a fiúra, aztán a nőre nézett. Sam a vállát vonogatta. Ted tartott tőle, hogy Sam félni fog a házban, amelyből elrabolták. De hát úgysem maradnak ott sokáig.

315

– Jó sok pénzt kértek, mi? – A fiút szemlátomást ezt sokkal jobban érdekelte. Föllesett az anyjára, aki bólintott. – Pedig én megmondtam Peternek, hogy nekünk nincs pénzünk. Mert apa mindet elvesztette. De nem árulta el a többieknek. Vagy csak nem hittek neki. – Tulajdonképpen dióhéjban erről szólt a történet. – És te ezt honnan tudod? – ráncolta a homlokát az anyja. Ez a kis ember többet tudott, mint gondolta volna. – Mármint hogy nincsen pénzünk... – Sam zavarba jött, és szégyenlősen pislogott fel rá. – Kihallgattam, amit Jackkel beszéltél... – vallotta be, és Fernanda beletörődő mosollyal nézett Tedre. – Az édesapám erre azt mondta volna, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. – De miért? – kérdezte értedenül Sam, és erre még Ted is elnevette magát. – Csak! Azért! Mert! De mindenképpen csúnya dolog kémkedni az édesanyád után – rótta meg Fernanda a fiút, bár valójában nem volt harag a szavaiban. Nem érdekelte, mit tud és mit nem tud Sam. Ez a nap a fia újraszületésének a napja. Csak az számított, hogy hazaviheti magával. Ted még kérdezett ezt-azt, aztán Rick is beállított a maga kérdéseivel. Sam válaszai nem lepték meg őket. Lassan-lassan a kirakójáték minden darabkája a helyére csusszant. Reggel hat órára minden rendőr elhagyta a motelt, Fernanda és Sam is beült Ted kocsijába. Rick a saját emberei autójába szállt be, de előtte még jelentőségteljesen Tedre kacsintott, aki játékosan a levegőbe bokszolt válaszul. – Ne csináld már! – morogta, de Rick csak vigyorgott. Örült, hogy jóra fordultak a dolgok. Sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Ki tudta előre kiszámítani? Bátor életeket vesztettek, de Sam élt. És szemlátomást virult. – Nehéz munka, de valakinek meg kell csinálni – csipkelődött suttogva, Fernandára utalva. Igazán kedves nő volt, Rick nagyon megkedvelte. De Tednek nem állt

316

szándékában semmi őrültséget elkövetni. A pillanat heve tovaszállt, és ő ismét hűséges volt Shirleyhez. És Fernandának megvolt a maga élete, a maga problémáival. A hazaút gyorsan, eseménytelenül telt. A mentősök és az orvosok megállapították, hogy Sam meglepően jó állapotban van ahhoz képest, milyen megpróbáltatásokat kellett elviselnie. Fogyott pár kilót, és egész úton éhes volt. Ted megállt egy Ikedánál, sajtburgert, sült krumplit, tejturmixot és négy doboz süteményt vett neki. És mire a házuk elé értek, Sam már mélyen aludt. Fernanda elöl ült Ted mellett, és szinte ahhoz is fáradt volt, hogy kiszálljon. – Ne ébressze fel. Majd én beviszem – mondta Ted, amikor levette a gyújtást. A visszaút egészen más hangulatban telt, mint az odaút, akkor mindketten feszültek voltak, attól féltek, hogy elveszíthetik Samet. Az elmúlt hét a rettegés hete volt. – Hogyan tudnám megköszönni? – kérdezte Fernanda a férfira nézve. Barátok lettek az elmúlt héten, és soha nem felejti el neki, amit értük tett. – Nem szükséges. Ezért fizetnek – nézett Ted is az asszonyra, de mindketten tudták, hogy ennél többről van szó. Sokkal többről. Ted a rémálom minden percében ott állt a nő mellett, és kész lett volna az életét áldozni Samért. Mert ő ilyen ember volt egész életében. Fernanda a férfihoz hajolt, és megpuszilta az arcát. Egy pillanatra mindkettejük számára megállt az idő. – Még el kell töltenem egy kis időt Sammel, szeretnék feltenni neki néhány kérdést. Majd megtelefonálom, mikor jövök. – Tudta, hogy Rick is ki akarja hallgatni a fiút. Fernanda bólintott. – Jöjjön, amikor csak akar – mondta halkan. Aztán Ted kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, a karjába vette az alvó gyereket. Fernanda követte a férfit a bejáratig. A nyitott ajtóban már ott állt két rendőrtiszt, mindkettőjüknél ott volt a fegyverük is, mögöttük Will ácsorgott. Hirtelen félelem ömlött el az arcán.

317

– Ó, Istenem, megsérült? – Tekintete Ted arcáról az anyjáéra vándorolt. – Nem is mondtad. – Semmi baja, drágám. – Fernanda gyengéden átölelte a fiát. Gyerek volt még ő is, noha tizenhét éves. – Csak alszik. – És mindketten elsírták magukat. Hosszú idő kell még ahhoz, hogy ne szorítsa össze a szívüket az aggodalom. Egyik csapás a másik után érte őket. Hoszszú hónapok óta nem a normális életüket élték, lassan el is felejtették, milyen is az. Ted felvitte Samet a szobájába, óvatosan lefektette az ágyra. Fernanda levette a kisfiú cipőjét. Sam motyogott valamit álmában, az oldalára fordult, de nem ébredt fel. Ted és Fernanda nézték az alvó gyermeket. Szívmelengető érzés volt ismét az otthonában, az ágyában látni, ahogy a feje a párnáján pihen. – Akkor reggel majd jelentkezem – mondta Ted az emeletről lefele menet. Megállt az ajtóban. A két rendőrtiszt már elment, miután Fernanda köszönetet mondott nekik. – Nem megyünk sehova – ígérte a nő. Abban sem volt biztos, hogy félelem nélkül ki mer lépni a házból a jövőben. Furcsa érzés lesz, hogy ismét egyedül lesznek, és egy darabig még bizonyára abban a tudatban élnek, hogy lehetnek odakint valakik, akik terveznek ellenük valamit. De remélhetően több ilyen szörnyűség már nem történik velük. Fernanda Jack Watermant is felhívta Tahoe-ból. Megállapodtak, hogy közleményt tesznek közzé arról, hogy Allan vagyona elúszott. Máskülönben az asszony és a gyerekek állandó célpontok lesznek. És Fernanda megtanulta a leckét. – Pihenjen egy kicsit – javasolta Ted, és az asszony bólintott. Butaság volt, tudta, de nem örült, hogy a férfi elmegy. Már egészen megszokta, hogy bármilyen késői órán is beszélgethet vele, hogy a nap minden percében ott van körülötte, hogy alhat mellette a padlón, amikor sehol máshol nem tud elaludni. Mert Ted mellett biztonságban érezte magát. Erre csak most döbbent rá. – Majd hívom – ígérte ismét férfi. Fernanda még azután is

318

azon tűnődött, hogyan tudná meghálálni neki, amit értük tett, miután már rég becsukta mögötte az ajtót. Fernanda felment az emeletre. A ház kihaltnak tűnt. Hang se hallatszott. És sehol egy rendőr, egy fegyver, sehol egy váratlanul megcsörrenő mobiltelefon, sehol egy válságszakértő, aki lehallgatja a telefonvonalakat. Hála Istennek! Will a szobájában várt rá. A fiú mintha egyetlen éjszaka leforgása alatt felnőtt volna. – Jól vagy, anya? – Hát... – mondta óvatosan. – Azt hiszem. – Fernanda úgy érezte magát, mint akit lehajítottak egy magas épület tetejéről, a lelke több sebből vérzett. Soksok sebből, de már gyógyulóban voltak. Sam megkerült. – És te? – Nem is tudom. Olyan ijesztő volt ez az egész. Semmi másra nem tudok gondolni. – Fernanda bólintott. Willnek igaza volt. Ő is csak erre tudott gondolni, és még hosszú-hosszú ideig emlékezni fog rá. Aztán Fernanda elment zuhanyozni, Will lefeküdt. Közben Ted hazahajtott. Senki nem volt otthon, amikor belépett a házba. Senki nem várta. Shirley szinte már soha nem volt otthon. Vagy dolgozott, vagy a barátaival volt, akiknek a legtöbbjét Ted nem is ismerte. Siketítő volt a csend, és Ted, hosszú idő óta először, végtelenül magányosnak érezte magát. Hiányzott neki Ashley és Will, hogy Fernanda nem jön oda beszélgetni hozzá, hogy nincsenek körülötte az emberei. Az elmúlt időszak egy kicsit a fiatalságára emlékeztette, amikor még őt küldték megfigyelésre. De persze nemcsak a társai és a munka, hanem Fernanda is hiányzott neki. Lerogyott egy székre, a levegőbe bámult. Arra gondolt, hogy felhívja az asszonyt. Jólesett volna hallani a hangját. Mindent megjegyzett, amit Rick mondott. De Rick is másként intézi a dolgait, ő is. Nem telefonált.

319

21. TED MÁSNAP BESZÉLT RICKKEL, megérdeklődte, mire jutott Addisonnal. Vádat készültek emelni ellene emberrablásra szövetkezés miatt, és azonnal letartóztatják, amint visszaér a városba. Ted feltételezte, hogy visszajön. A bíró, aki Addison utazását engedélyezte, biztosította Ricket, hogy Addison esetében nem áll fenn a szökés gyanúja. Ted őszintén remélte, hogy a bírónak igaza van. – Már hazafelé repül a mi kis madarunk – vigyorogta a telefonba Rick. – Ez gyorsan ment. Úgy tudtam, egész hónapban Franciaországban marad. – Úgy volt. De tegnap beszéltem az Interpollal és a párizsi irodánkkal. Úgy döntöttünk, nem várunk. Letartóztattuk emberrablásra szövetkezés vádjával. És az egyik kedvenc informátorom épp az előbb hívott. Az emberünknek igen széles az érdeklődési köre. Hogy úgy mondjam, tudományos területen is tevékenykedik. Néhány amfetaminlabort is pénzel, és nem kis összegekkel. Öröm lesz elbeszélgetni vele. – Szívesen megnéztem volna az arcát, amikor az embereitek beállítottak – nevette el magát Ted, noha azon semmi nevetnivaló nem volt, amit Addison elkövetett. De Ted úgy hallotta, Addison mindig is nagyon nagyra volt magával. Ideje volt megnyirbálni a szárnyait. – A felesége kis híján szívrohamot kapott. Felpofozta őt is, meg az egyik ügynököt is. – Szép jelenet lehetett – mosolygott Ted. Még mindig nagyon fáradt volt. – Az ügynökünknek nem nagyon tetszett. Ó, majd' elfejtettem: az autórobbantással kapcsolatban is igazad volt. Jim Free azt mondja, Waters tette. Ők addig nem is tudtak róla, amíg Waters el nem szólta magát valamelyik este Tahoe-ban, amikor berúgott. Gondoltam, érdekelni fog a dolog.

320

– Legalább a kapitány elhiszi végre, hogy nem őrültem meg. Aztán Rick elmondta, hogy a pénz nagy részét, amit Addison előlegbe fizetett Watersnek, Starknak és Freenek, megtalálták a modestói buszpályaudvar értékmegőrzőjében, bőröndökbe zárva. Ez súlyos bizonyíték Addison ellen. Free árulta el, hol keressék. Majd Rick, szokásához híven, minden átmenet nélkül témát váltott, és azonnal a lényegre tért. – Na, mondtál neki valamit, amikor hazavitted? – Természetesen Fernandáról beszélt. – Miről? – adta az értetlent Ted. – Ne játszd itt nekem a hülyét! Pontosan tudod, mire gondolok. – Ted felsóhajtott. – Nem, semmit nem mondtam. Bár gondoltam rá, hogy felhívom, de mi értelme lett volna, Rick? Nem lenne tisztességes Shirleyvel szemben. – De igen. Sőt, magaddal szemben is ez lenne a tisztességes. És Fernandával szemben is. Szüksége van rád, Ted. – Talán nekem is őrá lenne szükségem. Csakhogy nekem már van... valakim. – Ami neked van, az rossz – vágta rá durván Rick, ami nem felelt meg a valóságnak, mindketten tudták. Shirley jó asszony volt, csak Tednek nem őrá volt szüksége, már évek óta nem. Ezzel az asszony is tisztában volt. És ő legalább akkorát csalódott Tedben, mint Ted őbenne. – Remélem, megjön az eszed, mielőtt még túl késő lenne! – mondta szenvedélyesen Rick. – Erről jut eszembe... szeretnék megbeszélni veled valamit. Együtt vacsorázhatnánk a jövő héten. – Miről lenne szó? – kérdezte kíváncsian Ted. Érdekelte volna, hogy Rick nem az esetleges újránősülését akarja-e megvitatni vele, nem mintha ő szakértőnek mondhatta volna magát házasulás témában. Épp ellenkezőleg. De Rick a legjobb barátja volt, és a barátok mindent megosztanak egymással. – Ha hiszed, ha nem, a tanácsodat szeretném kérni.

321

– Állok rendelkezésedre. Egyébként mikor akarsz kimenni Samhez? – Menj először te. Te jobban ismered. Nem akarnám még jobban megrémíteni a kölyköt, és lehet, hogy neked szívesebben elmondja, amit tudni akarunk. – Oké, majd jelentem, mit intéztem. Megállapodtak, hogy néhány napon belül hívják egymást. És másnap Ted kiment meglátogatni Samet. Fernandánál épp ott volt Jack Waterman. Szemlátomást nagyon belemerültek az üzleti ügyekbe, és Jack nem sokkal azután, hogy Ted megérkezett, már távozott is. Ted minden idejét a fiúcskával töltötte. Fernanda szórakozottnak és roppant elfoglaltnak tűnt. Tednek egyre az járt a fejében, van-e a nő és az ügyvéd között valami. Ésszerű feltételezés volt. Összeillő pár lettek volna. Ted esküdni mert volna rá, hogy Waterman is így gondolja. Másnap szűkszavú közlemény jelent meg az újságokban, amely Allan Barnes katasztrofális pénzügyi bukásáról tudósított. Egyedül azt hagyták ki, hogy Barnes feltehetően öngyilkos lett. Fernanda akarta így, gondolta Ted, amikor átfutotta a cikket. Eltűnődött, vajon a nő előző nap nem ezen a közleményen dolgozott-e Jackkel; talán ezért tűnt olyan zaklatottnak, amit Ted meg is tudott érteni. De ideje volt a nyilvánosság elé tárni a problémát. A sajtó mindeddig nem szerzett tudomást az emberrablásról. De előbb-utóbb ez is napvilágot lát, legkésőbb a tárgyalás idején. Amit még ki sem írtak, és egy darabig még nem is fognak. Stark és Free már a börtönben csücsült, mivel a letartóztatással a feltételes szabadlábra helyezésük automatikusan érvényét vesztette. Sam készségesen együttműködött. Ámulatra méltó volt, mi mindenre emlékezett, és rni mindent megfigyelt a számára félelmetes körülmények között. Fiatal kora ellenére kiváló tanúnak ígérkezett. Ezt követően felgyorsultak az események Fernanda és a gyerekek körül. Fernanda betöltötte a negyvenedik évét, és a születésnapján a gyerekek elvitték a Palacsintapalotába. Egy évvel korábban még azt mondta volna,

322

a háta közepére sem kívánja ezt a születésnapot, de most már örült, hogy megérhette. A gyerekeivel együtt. Nem sokkal ezután elmondta nekik, hogy el kell adniuk a házat. Ashley és Will szinte ledermedt a döbbenettől, Sam könnyedén vette az akadályt. Ő ezt is tudta; nemcsak kihallgatta, meg is jegyezte, miről beszél az anyja és az ügyvéd. Miután az anyjuk megtette a bejelentést, a két nagyobb gyerek azonnal felfogta, hogy gyökeres változások elé néznek. Ashley egyre csak nyafogott, hogy milyen megalázó lesz majd elmondani az iskolában, és ha a többiek megtudják, hogy az apjuknak minden pénze elveszett, lesznek lányok, akik nem is fognak szóba állni vele; Will közölte a húgával, hogy egyszerűen undorító, amit beszél. Ő végzős volt azévben. Senkinek nem merték elmondani, hogy emberrablás célpontjai voltak a nyáron. Túlságosan ijesztő történet volt ahhoz, hogy a szokásos, „Ez történt velem a nyári szünidőben" című fogalmazásba beleírhatták volna. Csak egymás között beszéltek róla. A rendőrség is ezt kérte, nehogy ötletet adjanak az „utánzóknak", és nehogy szagot fogjon a sajtó. Az egyik érdeklődő, aki megnézte a házat, levegő után kapkodott, amikor meglátta a konyhát. – Uramisten! Ez még be sincs fejezve! Az ember azt várná, hogy egy ilyen mesés házban mesés a konyha is! – mondta szemrehányóan az ingatlanközvetítőnek és Fernandának; Fernanda legszívesebben lekevert volna egy pofont a nőnek, de nem tette. – Egyszer már kész volt – mondta inkább. – De múlt nyáron egy kis baleset történt... – Miféle baleset? – kérdezte idegesen a nő, és Fernanda leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy beleordítsa az arcába: két rendőrtisztet és két FBI-ügynököt öltek meg itt. De úrrá lett a késztetésen, és türtőztette magát. – Semmi komoly. De úgy döntöttem, felszedetem a gránitlapokat. – Mert eláztatta őket a vér, tette hozzá magában. Az emberrablás olyan valószerűtlennek tűnt, mintha meg sem történt volna velük. Sam elmesélte a dolgot a

323

legjobb barátjának az iskolában, de a fiú nem hitt neki. Samet azután még a tanítónő is jól lehordta, amiért összevissza hazudozik, és mindenféléket kitalál. Sam sírva ment haza. — A tanító néni nem hitt nekem! – hüppögte az anyjának. De ki hitt volna? Fernanda néha maga sem tudta elhinni. Olyan rettenetes volt, hogy még mindig nem tudta feldolgozni, és ha csak eszébe jutott, annyira erőt vett rajta a félelem, hogy kényszerítenie kellett magát, hogy valami másra gondoljon. Elvitte a gyerekeket egy pszichiáterhez, aki segített feldolgozni a traumatikus élményeket. A pszichiátert meglepte, milyen szépen átvészelték a dolgot, bár olykor-olykor Samnek voltak még rémálmai, ahogy Fernandának is. Ted szeptemberben még látogatta Samet, hogy bizonyítékot gyűjtsön és összeállítsa a tanúvallomását, de októberre végzett. Utána telefonon sem kereste őket. Fernanda sokat gondolt a férfira, még az is eszébe jutott, hogy majd ő fogja felhívni. Ő továbbra is árulta a házat, próbált kisebbet találni maguknak, és munkát keresett. Gyakorlatilag az összes pénze elfogyott, de igyekezett nem pánikba esni. Esténként azonban gyakran erőt vett rajta a csüggedés, és Will észrevette rajta. Felajánlotta, hogy eljár dolgozni iskola után, hogy ezzel is segítsen. Fernanda még maga sem tudta, miből fogja finanszírozni a fia egyetemi tanulmányait. Szerencsére Will jól tanult, és jegyei alapján már felvételt nyert a Kaliforniai Egyetemre, de Fernanda tisztában volt vele, hogy valahonnan elő kell teremteni a pénzt a kollégiumra is. Néha nehéz volt elhinni, hogy Allannek több százmillió dollárja volt, igaz, csak egy rövid ideig. Az asszony sosem gondolta volna, hogy valaha is megtapasztalja a pénztelenségnek azt a szintjét, amelyen most álltak. És ez félelemmel töltötte el. Egyik nap Jack elvitte ebédelni, és megpróbált beszélni vele a helyzetéről. Mint mondta, nem akarta túl korán szóba hozni a dolgot, Fernanda esetleg tolakodás-

324

nak vette volna Allan halála után, aztán jött a gyerekrablás, ami – teljesen érthető módon – mindannyiukat nagyon felzaklatta. De ő már hónapok óta ezen gondolkozik, és döntésre jutott. Elhallgatott, mint aki dobpergésre vár, bár Fernanda egyetlen dobost sem látott a környékükön. – Milyen döntésre? – kérdezte értetlenül. – Össze kell házasodnunk. – Fernanda döbbenten nézett rá az asztal fölött, egy pillanatig azt hitte, a férfi viccel, de aztán látta, hogy nem. – És ezt... csak úgy... eldöntötted? Anélkül, hogy engem megkérdeztél volna, vagy megbeszéltük volna? Hogy én mit gondolok a dologról, az cseppet sem érdekel? – Fernanda, tönkrementél. Többé nem engedheted meg magadnak, hogy a gyerekeidet magániskolákba járasd. És Will ősztől egyetemre megy – tájékoztatta a nőt Jack, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Neked pedig nincs olyan tudásod, amivel labdába rúghatnál a munkaerőpiacon. – Te most munkát ajánlasz, vagy feleségül kérsz? – Fernanda hirtelen nagyon dühbe gurult. Ez az ember a feje fölött akar dönteni az ő életéről. Ráadásul egy szóval sem említette a szerelmet. Amit mondott, inkább állásajánlatnak hatott, nem lánykérésnek, és ez mélyen sértette Fernandát. És volt valami vállon veregető abban, ahogy az egészet elővezette. – Ne légy nevetséges! Feleségül kérlek, természetesen. És nem mellékes szempont, hogy a gyerekek már ismernek engem. – Jack nem hagyta kizökkenteni magát. Számára az volt a fontos, hogy mi szól a házasság mellett; a szerelem nem tartozott ezek közé. Kedvelte a nőt. Úgy vélte, ez elég indok ahhoz, hogy elvegye. – Igen, de... – Fernanda úgy döntött, Jack őszinteségét őszinteséggel viszonozza. – Én nem szeretlek. – Kicsit sem találta hízelgőnek a férfi ajánlatát, sokkal inkább megalázónak érezte. Olyan volt, mintha Jack egy kocsira alkudna, és nem feleségül kérne valakit.

325

– Majd megtanuljuk szeretni egymást – mondta Jack eltökélten. Fernanda mindig is kedvelte őt, tisztességes, megbízható embernek, jó embernek ismerte meg, de kettejük között nem volt meg az a varázslatos vonzalom. Márpedig Fernanda tudta, hogy ha valaha is még egyszer férjhez megy, azt csakis emiatt a „varázslat" miatt teszi. De minimum is szerelemből. – Szerintem mindkettőnk szempontjából ez a lehető legésszerűbb lépés. Én már sok éve megözvegyültem, téged pedig Allan... már bocsánat a kifejezésért... jó nagy szarban hagyott. Fernanda, gondoskodni akarok rólad és a gyerekeidről. – Ez egy pillanatra megérintette a nő szívét, de nem eléggé. Mély levegőt vett, a férfi szemébe nézett, aki a válaszára várt. Jack nem látta indokoltnak, hogy gondolkodási időt adjon neki. Nagyon jó ajánlatott tett, és biztosra vette, hogy az asszony elfogadja; akárha egy állásról, vagy házról lett volna szó. – Sajnálom, Jack – mondta Fernanda olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak tudta –, de nem. – Kezdte kapisgálni, miért nem nősült meg újra Jack. Ha mindig is így állt hozzá a lánykéréshez, ha mindig is ilyen nézetei voltak a házasságról, jobban tette volna, ha kutyát vesz magának. – Miért nem? – kérdezte megzavarodva a férfi. – Bizonyára megőrültem, de úgy képzelem, hogy ha valaha is újra férjhez megyek, csakis szerelemből teszem. – Már nem vagy tizenéves csitri, a kötelességeidre is gondolnod kell. – Vagyis hajtsa rabszolgasorba a fejét, ha Willt a Harvardra akarja járatni? Jól ellesz a fiú a városi főiskolán is. Fernandának nem állt szándékában eladni a lelkét egy olyan férfinak, akit nem szeret; még a gyerekei kedvéért sem. – Szerintem gondold át még egyszer... – Csodálatos ember vagy, nálam jobbat érdemelnél – mondta Fernanda, és felállt. Tisztában volt vele, hogy most egy sokéves barátságot húzott le a WC-n, és felte-

326

hetően üzleti ügyekben sem számíthat többé a férfi segítségére. – Meglehet – mondta Jack. Amilyen erősen tudta, megrántotta az öblítőtartály láncát, és Fernanda már hallotta is a lezúduló víz zubogását. – Én mégis téged akarlak elvenni. – Én viszont nem akarok hozzád menni – szögezte le határozottan Fernanda. Rádöbbent, hogy a sok-sok év alatt sem sikerült igazán kiismernie a férfit. Érzéketlen és uralkodásra hajlamos, számára csak az a fontos, amit ő gondol, mások érzelmei nem foglalkoztatják: valószínűleg ezért is nem akart soha senki hozzámenni. Meghozta a döntését, és úgy képzelte, hogy az asszony majd engedelmesen teszi, amit mond neki; Fernandának semmi kedve nem volt így leélni a hátralévő életét. Hogy egy olyan férfi írja neki elő, hogy mit kell csinálnia, akit még csak nem is szeret. Jack ajánlata felért egy arculcsapással, és a másik tiszteletének legteljesebb hiányáról árulkodott. – Ja, és...! – mondta még hátrapillantva a válla felett, és a szalvétáját elegáns mozdulattal a székre ejtette. – Ki vagy rúgva, Jack! – Azzal hátat fordított a férfinak, és kisétált az étteremből.

22. A HÁZ VÉGRE ELKELT, DECEMBERBEN, közvetlenül karácsony után. Így még ott tölthették az ünnepeket, a feldíszített fa a velencei csillár alatt magasodott. Tulajdonképpen szép lezárása volt ez életük egy időszakának, nehéz évet tudhattak maguk mögött. Fernanda még nem talált munkát magának, de nem adta fel a keresést. Szíve szerint részmunkaidős titkárnői állást vállalt volna, mert így még tudta volna hozni-vinni Ashleyt és Samet az iskolából. És szeretett volna velük lenni, amikor otthon vannak. Tudta, hogy más anyák úgy hidalják át a problémát, hogy bébiszittert fogadnak, napközibe írat-

327

ják a gyerekeket, vagy lakáskulcsot akasztanak a nyakukba; ő akkor sem választotta volna egyik megoldást sem, ha megengedhette volna magának. Továbbra is annyi időt szeretett volna a gyerekeivel tölteni, amennyi csak lehetséges volt. A többnél is több döntést kellett meghoznia, miután a ház elkelt. Egy házaspár vásárolta meg, akik akkor települtek át New Yorkból, és az ingatlanközvetítő nem győzte hangsúlyozni, hogy Fernanda milyen jó vásárt csinált. Az asszony bólintott, és azt mondta, ő is nagyon örül. Jó dolog a sok pénz, csak sokáig tartson, gondolta magában. Az elmúlt éve tulajdonképpen egy gyorstalpaló tanfolyamként is felfogható, amikor is a fejébe verték, hogy mi fontos és mi nem fontos az életben. És azok után, hogy Samet elrabolták, Fernandának már nem voltak kételyei. Csak és kizárólag a gyerekek számítanak. Minden más elhanyagolható. A pénz is – bármekkora összeg is legyen – jelentőségét vesztette, csak addig volt érdekes, amíg enni tudott adni belőle a gyerekeinek. Úgy tervezte, hogy a berendezést külön adja el, a jobb darabokat majd aukcióra bocsátja. De mint kiderült, a vevőknek úgy tetszett a ház, ahogy volt, és hajlandók voltak tetemes összegeket kifizetni az egyes bútordarabokért, jelentősen megnövelve ezzel a ház vételárát. A feleség egyik ámulatból a másikba esett, hogy milyen jó ízlése van Fernandának. Úgy tűnt, minden érintett fél jól járt. Fernanda és a gyerekek januárban költöztek ki. Ashley sírt. Sam is szomorúan téblábolt. És Will, mint az utóbbi időben mindig, most is óriási segítség volt az anyjának. Fáradhatatlanul pakolt és hurcolta a dobozokat. És akkor is az anyjával volt, amikor Fernanda rátalált „leendő otthonukra". Miután minden adósságot kifizetett, a „palota" árából maradt még annyi, hogy ezt a házikót megvegye; nem kevés jelzáloggal megterhelve. A ház Marinban állt, a Sausalito negyedben, a dombtetőn, ahonnan remek kilátás nyílt a vitorlásokra, a kikö-

328

tőre, az Angyal-szigetre és a Belvederére. Békés, barátságos, szerény, csinos kis otthon volt, a gyerekek is azonnal beleszerettek, amikor meglátták. Fernanda úgy döntött, hogy Ashleyt és Samet átíratja a helyi általános iskolába, Will azonban marad a régi helyén és ingázni fog az iskolaév hátralévő hónapjaiban, amíg le nem érettségizik. Két hétre rá, hogy beköltöztek, Fernanda kurátori munkát kapott egy művészeti galériában, alig öt percre a házuktól. Megengedték, hogy mindennap háromkor hazamenjen. Nem sokat fizettek ugyan, de az asszony legalább rendszeres jövedelemre tett szert. És addigra már új ügyvédet is talált magának, egy nőt. Jack még mindig vérig volt sértve, amiért nem fogadta el az ajánlatát. Ha néha eszébe jutott a dolog, Fernanda úgy gondolta, egyszerre szomorú és nevetséges az egész. Jack hihetetlenül nagyképűen viselkedett, amikor megkérte a kezét. Természetének ezt az oldalát korábban nem is ismerte. Amiben viszont semmi mulatságosat nem tudott felfedezni, és feltehetőleg soha életében sem fog, az az emberrablás volt. Még mindig rémálmai voltak miatta. Mintha nem is velük történt volna meg. Többek között emiatt sem bánta, hogy el kellett adniuk a régi házat. Ott egyetlen nyugodt éjszakája sem volt, állandóan attól rettegett, hogy ismét valami baj éri őket. Sausalitóban sokkal nyugodtabban aludt. És az előző év szeptembere óta nem hallott Tedről. Azóta hónapok teltek el. A férfi végül márciusban jelentkezett. Malcolm Stark és Jim Free tárgyalását áprilisra tűzték ki. Előzőleg már kétszer elhalasztották, de Ted azt mondta, ez most már a végleges időpont. – Szükségünk lenne Sam tanúvallomására – mondta feszengve, miután megkérdezte a nőtől, hogy van. Tednek folyton Fernanda járt a fejében, de soha nem hívta fel, hiába is rágta a fülét Rick Holmquist. – Félek, hogy ijesztő lesz számára – tette hozzá halkan. – Én is félek tőle – értett egyet az asszony. Furcsa volt ismét erről beszélgetni a férfival. Ted végig mellette állt

329

a bajban, de részese is volt az irtózatos eseményeknek, meg nem is. Ted nem tudhatta, milyen érzések maradtak ezzel kapcsolatban Fernandában, és részben ezért is nem jelentkezett. Félt. hogy minden pillanatban az emberrablásra emlékeztetné a nőt. Rick erre persze azt mondta, hogy baromság. De túl fogja élni mondta Fernanda, még mindig Samről beszélve. – Hogy van? – Nagyszerűen. Mintha meg sem történt volna a dolog. Új iskolába jár, és Ash is. Azt hiszem, jót tett nekik a váltás. Itt tiszta lappal indulhattak. – Hallom, elköltöztek. – Szeretem az új házunkat – ismerte el Fernanda, és Ted hallotta a hangjából, hogy mosolyog. Öt percre tőlünk, egy galériában dolgozom. Egyszer igazán meglátogathatna minket. – Úgy lesz – ígérte a férfi, de Fernanda csupán a tárgyalás előtt három nappal hallott ismét felőle. Ted azért telefonált, hogy megmondja, pontosan hol kell megjelennie Sammel. Amikor az anyja elmondta, mit kell tennie, a kisfiú sírva fakadt. – Nem akarom! Soha többé nem akarom látni őket! – Az anyja is épp így érzett. De Samnek még sokkal rosszabb lehetett. Fernanda felhívta a pszichiátert, és időpontot kért. Amikor bementek, arról beszélgettek, hogy a fiú képtelen lesz vallomást tenni, és hogy bölcs dolog lenne-e egyáltalán tanúskodnia. A végén Sam kijelentette, hogy mégis megteszi. És a pszichiáter úgy vélte, talán ezzel végérvényesen le tudja zárni magában az „ügyet". Fernanda attól félt, inkább ismét rémálmai lesznek tőle. Az ,,ügy", ha úgy vesszük, már lezárult. Az elrablói közül ketten meghaltak, köztük az a férfi is, akinek a megmenekülését köszönhette. A másik kettő börtönben volt. Számára itt ért véget a történet, és úgy gondolta, Sam számára is. De a megjelölt időben, kissé reszkető térddel, megjelent a kisfiúval az Igazság Csarnokánál. Sam reggeli után gyomorfájásra panaszkodott, és az anyja sem érezte jól magát.

330

Ted az épület előtt várt rájuk. Olyan volt. amilyennek az asszony emlékezett rá. Nyugodt, makulátlan öltözetű, ápolt, intelligens. És nagyon aggódott Sarn miatt. – Hogy s mint, kedves segédnvomozóm? – mosolygott le a fiúra, aki fancsali képet vágott. – Hányingerem van. – Az bizony nem jó. De beszéljük csak meg! Mitől van hányingered? – Félek, hogy bántani fognak – mondta a kisfiú őszintén. Érthető volt a félelme. Előzőleg is bántották. – Én azt nem hagyom! – Ted kigombolta a zakóját, egy pillanatra szétnyitotta, hogy Sam láthassa a pisztolyát. – Ezenkívül a tárgyalóteremben bilincsbe lesznek verve. Sem a kezüket, sem a lábukat nem tudják majd mozdítani. – Ők is megkötöztek engem – mondta boldogtalanul Sam, és sírni kezdett. De legalább beszélt a félelmeiről. Fernanda egyre rosszabbul volt, Tedre pillantott, aki ugyanolyan aggódva nézett vissza rá. Aztán támadt egy ötlete. Azt mondta Fernandának, üljenek be a szemközti kávézóba és igyanak valamit, ő is csatlakozik hozzájuk, amint tud. Húsz perc alatt elintézte. Beszélt a bíróval, a közvádlóval és a védőügyvéddel, mindnyájan támogatták az elgondolását. Samet és az édesanyját a bíró szobájában fogják kihallgatni, csak az esküdtek lesznek jelen, a vádlottak nem. Samnek így soha többé nem kell látnia azt a két embert. Fényképről is azonosíthatja őket. Ted arra hivatkozott, hogy nagyon megviselné a kisfiút, ha a tárgyalóteremben kellene vallomást tennie, és ismét találkoznia kellene az elrablóival. Sam ragyogó arccal fogadta a hírt, Fernanda is megkönnyebbülten felsóhajtott. – Szerintem kedvelni fogod a bírót. Nagyon kedves néni, majd meglátod – mondta Ted Samnek. A bírónő tényleg nagyon szívélyesen fogadta a fiút, szinte olyan volt, mint egy nagymama, az egyik szünetben még tejjel és sütivel is megkínálta, és megmutatta neki az unokái

331

fényképét. Tiszta szívéből sajnálta a gyereket és az anyját mindazért, amin keresztül kellett menniük. A vád kezdte a kihallgatást, Sam vallomástétele kitöltötte a délelőttöt. Amikor végeztek, Ted ebédelni vitte őket. A védelem délután tervezte feltenni a kérdéseit, fenntartva a jogot, hogy akár későbbi időpontban is visszarendelhesse tanúskodni a fiút, amennyiben szükségesnek látja. Sam eddig nagyszerűen vette az akadályt. Ted nem volt meglepve. Egy kis olasz étterembe mentek, nem messze az Igazság Csarnokától. Túl sokáig nem maradhattak el, de Ted tudta, hogy a nőnek és a gyereknek is jót tesz, ha egy kicsit kiszabadulhatnak a bíróságról. Sam és az anyja csendesen eszegették az ebédjüket. Mindkettejüket megviselte a kihallgatás, fájdalmas emlékeket ébresztett, és Fernanda nem tudta, milyen hatással lesz ez a fiára. De egyelőre úgy tűnt, Sammel minden rendben, csak szótlan volt. – Sajnálom, hogy még ezt is végig kell csinálniuk – mondta Ted, és a számlát kérte. Fernanda felajánlotta, hogy fizeti a felét, de a férfi mosolyogva visszautasította. Az asszony piros ruhát és magas sarkú cipőt viselt aznap, és Ted azt is észrevette, hogy kisminkelte magát. Kíváncsi lett volna, randevúzik-e a nő Jackkel. Vagy ha nem vele, akkor valaki mással. De nem mert rákérdezni. Annyit mindenesetre megállapított, hogy Fernanda sokkal jobb érzelmi állapotban van, mint tavaly júniusban és júliusban volt. A költözés és a munka jót tett neki. Ő maga is jelentős változtatásokra szánta el magát. Elújságolta, hogy harminc év után kilép a rendőrségtől. – Hogyhogy? – kérdezte az asszony döbbenten. Ted tetőtől talpig zsaruból volt, és Fernanda tudta, hogy imádja a munkáját. – A régi társam, Rick Holmquist magánbiztonsági céget akar indítani. Magánnyomozás, hírességek személyi védelme, hasonlók... Nekem egy kicsit felvágósnak tűnik az egész, de Rick nagyon komolyan veszi magát. Majd én is igyekszem. És Ricknek igaza van. Harminc

332

év után ideje váltani. – Fernanda azzal is tisztában volt, hogy harminc év szolgálati idő után Tednek a fizetésének megfelelő összegű nyugdíj jár. Jó boltot csinált. És feltehetően Rick cége is szépen fizet majd. Délután a védelem megpróbálta ízekre szedni Sam vallomását, de nem jártak sikerrel. A fiút nem lehetett zavarba hozni, megingathatatlan volt, mindenre pontosan emlékezett. Akárhogyan igyekeztek is belekötni, mindig ugyanúgy mondta el a történetet, újra és újra. A fotók alapján, amelyeket a vád mutatott be, azonosította mindkét vádlottat. Fernanda nem tudta azonosítani őket, lévén, hogy símaszkot viseltek, amikor Samet elvitték, de a beszámolója a fia elrablásáról megindító volt, és mindenki elborzadt, amikor elmondta, hogyan mészároltak le négy embert a konyhájában. A nap végén a bírónő megköszönte az együttműködésüket, és hazaengedte őket. – Te vagy a nap hőse! – mondta sugárzó arccal Ted a kisfiúnak, amikor elhagyták a bíróság épületét. – Hányingered van még? – Már nincs – felelte fülig érő szájjal Sam. A kedves bíró néni is megdicsérte, amiért olyan ügyes volt. Alig múlt hétéves, de Ted azt mondta, egy felnőtt sem csinálhatta volna jobban. – Akkor mit szólnál egy fagyihoz? – A Ghirardelli Square-t javasolta úti célul, a kocsiján követte Fernandát és Samet. A kisfiú nagyon élvezte a kiruccanást, ahogy Fernanda is. Mindnyájan ünnepi hangulatban voltak. Sam hatalmas, gyümölcsös-tejszínhabos fagylaltkelyhet rendelt magának, a felnőttek is engedélyeztek maguknak egy-egy pohárka italt. – Olyan érzésem van, mintha születésnapi zsúron lennénk – kuncogta Fernanda. Óriási megkönnyebbülés volt számára, hogy Sam bírósági „szereplése" befejeződött. Ted azt mondta, nem valószínű, hogy még egyszer behívnák tanúskodni. Abból, amit Sam elmondott, a védelem semmit nem tud a vádlottak mentségére felhozni. Ted számára nem volt

333

kérdéses, hogy mindkét férfit bűnösnek fogják találni, és bármennyire is nagyanyós a bírónő, halálbüntetést fog kiszabni rájuk. Mert ennek így kellett lennie. Ted elmondta, hogy Phillip Addison ügyét a szövetségi bíróságon tárgyalják majd, emberrablásra való szövetkezés, adócsalás, pénzmosás, kábítószerrel való kereskedelem a vád ellene. Addison is hosszú időre a rács mögé kerül, és ismét csak nem valószínű, hogy Samnek vallomást kellene tennie az ügyében. Ted azt fogja javasolni Ricknek, hogy fogadtassa el bizonyítékként a szövetségiekkel Sam vallomását, amit az állami bíróság előtt tett, hogy a további megpróbáltatásoktól megkíméljék. Nem volt biztos benne, hogy járható ez az út, de bármire kész volt, csak hogy Sam újabb meghurcoltatásoknak már ne legyen kitéve. Rick is hamarosan kilép az FBI-tól, de Ted tudta, hogy jó kezekben hagyja Addison ügyét, sőt, ő maga is vállalta, hogy tanúskodik. Rick félre akarta állítani az útból Addisont, igyekezett legalább életfogytig tartó büntetést kiharcolni. Komoly vádakat hoztak fel ellene, és Rick azt akarta, hogy igazság szolgáltassék. Fernanda megkönnyebbült. Jó érzés volt, hogy ezt a szennyes ügyet végre maguk mögött tudhatják. Azzal, hogy többé a bíróságon sem kell megjelenniük, vége szakad a rémálomnak. És a történet végső lezárásaként egy hónap múlva megszületett az ítélet. Szinte napra pontosan egy éve kezdődött minden, Ted akkor csengetett be Fernandához, az utcában történt autórobbantás ügyében. Aznap, amikor az újságok tudósítottak az ítéletről, Ted felhívta az asszonyt. Malcolm Starkot és James Free-t a bíróság bűnösnek találta az ellenük felhozott vádakban, és mindkettőjüket halálbüntetésre ítélte. Fernanda nem tudta, mikor lesz a kivégzés, vagy lesz-e egyáltalán, mert az elítélteknek természetesen fellebbezési joguk volt, és biztosra vette, hogy élni is fognak törvény adta jogaikkal. Phillip Addison pere még nem kezdődött el, de a férfit őrizetben tartották, és az ügyvédei mindent elkövettek, hogy késleltessék a tárgyalást. De előbb,

334

vagy utóbb, Fernanda ebben nem kételkedett, őt is el fogják ítélni. Vagyis, ahogy a másik kettő esetében is, igazság fog szolgáltatni. De ami a leglényegesebb: Sam élt és virult. – Olvasta az újságban, milyen ítélet született? – kérdezte Ted, amikor felhívta a nőt. Jól hallhatóan remek hangulatban volt, és azt mondta, rengeteg a dolga. Már hivatalosan is nyugdíjba vonult, és a kollégák pazar búcsúpartit szerveztek a tiszteletére az előző héten. – Igen – válaszolta Fernanda. – Bár igazából ellenzem a halálbüntetést. – Elfogadhatatlannak tűnt számára, és volt annyira vallásos, hogy higgye, senkinek nem áll jogában kioltani mások életét. De kilenc ember meghalt, és egy kisfiút elraboltak. És miután az ő fiát rabolták el, kezdte másként megítélni a dolgot. – De ebben az esetben jogosnak érzem – ismerte el Tednek. – Azért csak más, ha velünk esnek meg a szörnyűségek. – Holott azt is tudta, hogy ha a fiát megölik, az se hozta volna vissza az életbe, ha a gyilkosokat halálra ítélik, mint ahogy neki sem segített volna kiheverni a veszteséget. Ő és Sam nagyon, nagyon szerencsések voltak. Ezt Ted is tudta. Másként is alakulhattak volna a dolgok, de örült, hogy nem így történt. Hosszasan beszélgettek, aztán Fernanda hirtelen megkérdezte: – És mikor jön el hozzánk? – Sokkal tartozott ennek az embernek, a legkevesebb, amit megtehet, hogy egyszer egy jó vacsorát főz neki hálája jeléül. Az elmúlt hónapokban hiányzott neki a férfi társasága, bár minden jel arra utalt, hogy mindkettejük élete sínen van. Remélte, hogy soha többé nem kell igénybe vennie Ted, vagy bárki hozzá hasonló „szakember" szolgálatait, de azok után, amit mindketten átéltek, barátjaként tekintett a férfira. – Valójában ezért hívtam. Meg akartam kérdezni, mikor ugorhatnék be. Volna egy aprócska ajándékom Sam számára. – Magánkívül lesz az örömtől, hogy találkozhat

335

magával. – Fernanda elmosolyodott, és az órájára pillantott. Indulnia kellett dolgozni. – A holnap este megfelel? – Hogyne. – Ted is elmosolyodott, és még egyszer bediktáltatta magának az új címet. – Mikor? – Hét óra tájban? Ted azt mondta, az neki is jó, majd letette a telefont. Aztán csak ült az új irodájában, kibámult az ablakon, a gondolataiba merült. Hihetetlen, hogy az egész alig egy éve történt. Akkor is ez futott át az agyán, amikor, nem is olyan régen, meglátta az újságban a McIntyre bíró haláláról szóló gyászjelentést. A bíró is szerencsésnek mondhatta magát, hogy nem egy autóbomba ölte meg. Végül is természetes halállal halt meg. – Álmodozunk, álmodozunk? És dolgozni ki fog? – kiáltott be Rick. Épp Ted irodája előtt ment el, megtorpant az ajtóban. Az új cégük beindult és sikerrel kecsegtetett, igaz, ők is mindent elkövettek ennek érdekében. A szolgáltatásuk minden igényt kielégített, és jelentkező is akadt bőven. Ted épp az előző héten mondta egykori és egyben utolsó „rendőrpárjának", Jeff Stone-nak, hogy sokkal jobban élvezi ezt a munkát, mint várta. És örült, hogy ismét Rick mellett dolgozhat. Annál jobb ötlete, mint hogy beindítja ezt a biztonsági céget, nem is támadhatott volna. – Hagyjuk a süketelést az álmodozásról, különleges ügynök. Tegnap ki vett ki háromórás ebédszünetet? Ha még egyszer előfordul, levonom a fizetésedből! – Rickből kibuggyant a nevetés. Tegnap Peggel ebédelt. Még néhány hét, és összeházasodnak. Rick rózsaszínben látta a világot. Már csak azért is, mert Ted lesz az esküvői tanúja. – És szerintem a nászút idejére sem jár fizetett szabadság. Itt rengeteg a munka. Ha valaki nősülgetni meg nászutazgatni akar Olaszországban, azt a szabad idejében tegye. Rick széles vigyorral az arcán lépett be Ted irodájába, és lehuppant az egyik székre. Évek óta nem érezte ilyen boldognak magát. Beleunt, belefáradt a munkába,

336

amit az FBI-nál kellett végeznie, élvezte, hogy most a saját cégénél a maga ura. – Hadd hallom, mi jár a fejedben? – nézett a barátjára. Látta, hogy Tedet emészti valami. – Holnap este Barneséknál vacsorázom. Sausalitóban. Elköltöztek. – Ez igazán jó hír. Ha megenged egy tapintatlan kérdést: tisztességesek a szándékai, Lee nyomozó? – Rick tekintete sokkal komolyabb volt, mint a szavai. Ismerte Ted érzéseit, vagy legalábbis azt hitte, hogy ismeri őket. Csak azt nem tudta, Ted mihez kezd velük, ha valamihez is kezd egyáltalán. Ezt még Ted sem tudta. – Csak a gyerekekkel szeretnék találkozni. – Jaj, ez elég rosszul hangzik – nézett rá csalódottan Rick. Ő boldog volt Peggel, ezért mindenki mást is boldognak akart látni. – Hagyod parlagon heverni azt a jó asszonyt? – Jó asszony... – mormolta Ted. Sok mindennel nem tudott még megbékélni, és lehet, hogy soha nem is fog. – Szerintem van valakije. Nagyon jól nézett ki a tárgyaláson. – Lehet, hogy a kedvedért öltözött ki – vetette fel Rick, mire Ted felnevetett. – Ne beszélj már hülyeségeket! – Te se! Néha az agyamra mész. Sőt... tulajdonképpen többször igen, mint nem. – Rick felpattant, és kirobogott az irodából. Tudta, hogy amilyen fafejű a barátja, úgysem lehet meggyőzni. Mindkét férfi munkával töltötte a délutánt. Ted késő estig maradt, mint mindig. Másnap irodán kívül volt dolga, Rick épp csak elcsípte, amikor este – egyenesen az irodából – Sausalitóba indult, egy szépen becsomagolt dobozkával a kezében. – Az mi? – kérdezte Rick. – Nem rád tartozik – válaszolta Ted kedvesen. – Akkor jó! – vigyorogta Rick, miközben Ted elsétált mellette. – Sok szerencsét! – kiáltott utána, és Ted még akkor is nevetett, amikor becsukódott mögötte az ajtó.

337

Rick állt, hosszasan nézett a barátja után, remélte, hogy kedvezően alakulnak számára a dolgok aznap este. Most már végre valami jó is történhetne vele. Megszolgált rá.

23. FERNANDA MÉG A KONYHÁBAN TÜSTÉNKEDETT, amikor megszólalt a csengő. Ashleyt kérte meg, hogy nyisson ajtót. A kislány vagy tíz centit nőtt az elmúlt évben, Ted egészen meglepődött, amikor meglátta. Tizenhárom éves kora ellenére már nem gyerek volt, hanem kész nő. Rövid farmerszoknyát, az anyja egyik szandálját és feszülő pólót viselt; nagyon csinos lány volt, és bárki Fernanda ikertestvérének nézte volna. Ugyanaz az alak, ugyanaz a mosoly, ugyanazok a méretek, ugyanaz a hosszú szőke haj; bár Ashley már most magasabb volt az anyjánál. – Hogy s mint, Ashley? – kérdezte Ted könnyedén, amint belépett a házba. Mindig is szerette Fernanda gyerekeit. Mert udvariasak voltak, illedelmesek, kedvesek, barátságosak, okosak és szellemesek. Meglátszott rajtuk, hogy Fernanda mennyi szeretettel és törődéssel nevelte őket. Amikor Ashley beengedte Tedet, Fernanda kidugta a fejét a konyhából, borral kínálta a férfit, amit az visszautasított. Keveset ivott, akkor is, ha nem volt szolgálatban; márpedig újabban soha nem volt szolgálatban. Fernanda újra eltűnt a konyhában, de megjelent Will, aki szemlátomást örült, hogy ismét találkoznak. Kezet ráztak, aztán leültek és beszélgettek pár percig. Will sugárzó arccal hallgatta, amit Ted az új vállalkozásukról mesélt. Ekkor azonban Sam rontott be a szobába. Csuda kis kópé volt az élénkvörös hajával. Fülig ért a szája, amikor meglátta Tedet. – Anya azt mondta, hogy ajándékot adsz nekem. Mit hoztál? – követelőzött. Ekkor jött be az anyja a konyhából, és azonnal rápirított.

338

– Sam, hát illik ezt...?! – Te mondtad, hogy... – kezdett volna méltatlankodni a fiú. – Tudom. De mi van, ha meggondolta magát, vagy elfelejtette? Nem hozhatod ilyen kínos helyzetbe! – Ó! – Sam már éppen elszégyellte volna magát, amikor Ted odaadta neki a csomagocskát, amit az irodából hozott magával. Kicsi volt, szögletes, és nagyon titokzatosnak tűnt a kisfiú szemében. Sam huncut mosollyal vette át az ajándékát. – Kinyithatom? – Persze. – Ted kellemetlenül érezte magát, amiért a másik két gyereknek semmit nem hozott, de ezt a valamit már a tárgyalás óta őrizgette Samnek. Számára nagyon sokat jelentett, és remélte, hogy a fiúcska is értékelni fogja. Sam kinyitotta a dobozt, és egy kis bőrtárcát talált benne. Ted harminc éve kapta, harminc évig hordta magánál. Sam széthajtotta a tokot; aztán látszott, hogy nem is mer hinni a szemének. Nagyon lassan a férfira emelte a pillantását. Ted rendőrjelvényét tartotta a kezében, még az azonosító száma is bele volt vésve. Ted számára ez élete elmúlt harminc esztendejét jelképezte. Fernandát is majdnem annyira meghatotta az ajándék, mint a fiát. – Ez... ez igazi?! – Sam hol a jelvényre meredt, hol a férfira. De még ő is meg tudta állapítani, hogy ez bizony az eredeti. A tok kissé viharvert volt, de a csillagot Ted szépen kifényesítette. Most ott csillogott a kisfiú tenyerén. – Igen. Már nyugdíjba vonultam, nincs szükségem rá. De még mindig nagyon sokat jelent nekem. Szeretném, ha a tied lenne. Innentől fogva nem detektívsegéd vagy, Sam. Hanem igazi nyomozó. Ez nagy előrelépés ám! És neked egyetlen év alatt sikerült! – Mert pontosan egy éve nevezte ki Samet „segédnyomozóvá", amikor először találkoztak az autórobbantás okán. – Fölvehetem? – Persze, hisz a tiéd. – Ted segített kitűzni a csillagot,

339

és Sam rohant, hogy megnézze magát a tükörben. Fernanda könnybe lábadt, hálás szemmel nézett a férfira. – Ez... ez hihetetlenül... kedves öntől – mondta elfúló hangon. – Kiérdemelte. Nehéz próbát kellett kiállnia. – Mindketten tudták, hogy mit, és Fernanda bólintott. Ted vigyorogva nézte, ahogy Sam fel s alá parádézik a szobában a jelvényével. – Nyomozó vagyok, nyomozó vagyok! – kiabálta, majd váratlanul Tednek szegezte a kérdést: – És akkor bárkit letartóztathatok? – A helyedben azért vigyáznék azzal, kit tartóztatok le – intette óvatosságra a férfi. – Veszélyes lenne, ha mindjárt az „igazi nagyhalakkal" kezdenéd, még a végén megharagudnának rád. – Ted gyanította, hogy Fernanda elveszi a fiútól a jelvényt, és bezárja oda, ahol a többi „értékes" örökséget – Allan karóráját és mandzsettagombjait – tartotta. De azt is biztosra vette, hogy fiú időről időre kiköveteli magának, hogy megnézhesse. Bármelyik gyerek ezt csinálta volna. – Akkor az összes barátomat letartóztatom! – jelentette be büszkén Sam. – Anya... anya, elvihetem az iskolába és megmutathatom nekik? – Olyan izgatott volt, hogy legszívesebben máris indult volna. Ted örült az örömének. Ezek szerint jól döntött. – Mi lenne, ha inkább én vinném be? – javasolta az anyja. – És hazahoznám, miután már mindenkinek megmutattad, és mindenkinek mindent elmeséltél. Nem szeretném, ha valami baja esne az iskolában. Ez egy nagyon, de nagyon különleges ajándék. – Tudom én azt! – mondta önérzetesen a kisfiú. Pár perccel később leültek vacsorázni. Fernanda marhasültet készített, mellé Yorkshire-pudingot, főtt krumplit, párolt zöldséget. Desszertnek csokitorta volt és jégkrém. A gyerekek elhűltek a finom fogások láttán, és Ted is megtisztelve érezte magát, hogy az asszony ennyit bajlódott a főzéssel. Minden nagyon finom volt. Vacsora után még elüldögéltek, beszélgettek az asztal-

340

nál, a gyerekek közben felmentek a szobáikba. Néhány hetük volt még a nyári szünetig, és Will azt mondta, fontos, hogy jól sikerüljenek a záródolgozatai, muszáj tanulnia. Sam is bevonult a szobájába, a jelvényét is vitte; mint mondta, csak nézegetni akarja. Ashley rászállt a telefonra, és a barátnőivel fecserészett. – Minden nagyon ízlett, köszönöm. Ilyen pompás vacsorát már évek óta nem ettem. Még egyszer köszönöm – mondta Ted, és úgy érezte, mozdulni sem bír. Újabban minden este vagy nagyon későig dolgozott, vagy lement az edzőterembe, de éjfél előtt ritkán keveredett haza. És még ritkábban jutott eszébe, hogy hazafelé menet beüljön valahová vacsorázni. Nagy néha napközben lelépett az irodából, hogy bekapjon valamit. – Nem is tudom, mikor ettem utoljára házi kosztot. – Shirley mindig is utált főzni, inkább a szülei étterméből hozatott ételt. Még a gyerekek kedvéért sem állt a tűzhely mellé, inkább étterembe hordta őket. – Hogyhogy? A felesége nem főz magára? – kérdezte meglepetten Fernanda. És ugyanabban a pillanatban, amikor kimondta a kérdést, észrevette, hogy a férfi ujján nincs ott a jegygyűrűje. Előző évben, Sam elrablása idején még hordta. De most nem volt ott. – Már nem – vetette oda kurtán Ted, de aztán ő is érezte, hogy ez magyarázatra szorul. – Szétköltöztünk, nem sokkal karácsony után. Azt hiszem, ez várható volt, és talán már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk. De még így sem volt könnyű. – Mindez öt hónapja történt, Ted azóta nem járt el sehova, egy nővel sem randevúzott. Furcsa módon még mindig úgy érezte, hogy házasember. – Történt valami? – kérdezte együttérzően Fernanda. Elszomorította, amit hallott. Tudta, hogy Ted menynyire hűséges volt a feleségéhez, hogy mindennél előbbre valónak tartotta a házasság szentségét; bár készséggel beismerte, hogy közte és a felesége között azért nincs minden rendben. Mindezt azzal magyarázta, hogy ők ketten nagyon különböző személyiségek.

341

– Igen. Nem. Egy héttel karácsony előtt bejelentette, hogy Európába megy a barátnőivel, és csak szilveszter után jön haza. És nem értette, mi kifogásom van ellene. Úgy értelmezte, hogy meg akarom akadályozni, hogy ő jól érezze magát, holott én csupán annyit szerettem volna elérni, hogy otthon maradjon velem és a fiúkkal. Erre azt mondta, harminc éven át ezt csinálta, most már neki is kijár egy kis szórakozás. Valahol érthető. A félretett pénzéből utazott el, keményen megdolgozott érte. És, mint utólag kiderült, nagyszerűen érezte magát. Aminek szívből örültem. De ez az eset rávilágított, mennyire semmi közünk nincs már egymáshoz. Ez évek óta így volt, én mégis ragaszkodtam a házassághoz. Egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy jobb lett volna már akkor elválnunk, amikor a gyerekek még kicsik voltak. De miután elutazott, gondolkodóba estem, és feltettem neki néhány kérdést, amikor hazaért. Shirley azt mondta, őt már régóta foglalkoztatta a válás gondolata, de nem merte szóba hozni. Mert nem akart megbántani az „érzéseimben"... csakhogy ez kevés egy házassághoz. – Három hétre rá, hogy különmentünk, talált magának valakit. Otthagytam neki a házat, én beköltöztem egy lakásba, az irodához közel. Még szoknom kell a helyzetet, de különben jól elvagyok. Néha azt kívánom, bár előbb léptünk volna. Öreg vagyok én már a randevúzgatáshoz. – Ted betöltötte a negyvennyolcat. Fernanda negyvenegyedik születésnapja is vészesen közeledett; és ő is hasonlóképpen érzett. – És maga? Gyakran találkozgat az ügyvédjével? – Ted tavaly nyáron biztosra vette, hogy Waterman Fernandára „utazik", csak hagyni akart neki egy kis időt, amíg a nő beletörődik az özvegységbe... Ám ekkor elrabolták Samet. Ted nem is sejtette, milyen közel jár az igazsághoz. – Jackkel? – kacagott fel a nő, és megcsóválta a fejét. – Miből gondolta? – Mert Ted nem is annyira rákérdezett, mint meggyanúsította a dologgal. De végül is: a zsarut az emberismeret teszi jó zsaruvá.

342

– Azt volt az érzésem, hogy... „elképzelései" vannak magával kapcsolatban. – Ted vállat vont, és a nő reakciója láttán kezdte úgy érezni, hogy hülyét csinált magából. – Ó, igen, elképzelései... azok tényleg voltak. Úgy képzelte, hogy majd hozzámegyek a gyerekek érdekében. És cserébe ő fizeti a számlákat helyettem. Vagy ahogy ő megfogalmazta, „döntésre jutott". Vagyis önhatalmúlag eldöntötte, hogy mi a jó nekem és a gyerekeimnek. Egyedül az nem jutott eszébe, hogy mindezt velem is megbeszélje. Kénytelen voltam nemet mondani. – De miért? – kérdezte döbbenten Ted. Jack Waterman okos volt, sikeres és jóképű. Minden szempontból a nőhöz illő. Erre Fernanda kikosarazza? – Mert nem szeretem – mondta egyszerűen a nő, mintha ez mindenre magyarázat lenne. Aztán káprázatos mosolyt villantott Tedre. – Kirúgtam... mint ügyvédet is. – Szegény! – Ezt már Ted sem tudta nevetés nélkül megállni. Maga elé képzelte az ügyvédet, amint házassági ajánlattal áll elő. És nemcsak visszautasítják, de közben elveszít egy ügyfelet is. – Kár érte. Olyan rendes embernek tűnt. – Akkor menjen hozzá maga! Én nem fogok. Jobb nekem egyedül, a gyerekeimmel. – Látszott rajta, hogy komolyan gondolja. És ahogy Ted elnézte, tényleg egyedül volt. Nem is tudta, mit mondhatna erre. – Maguk most akkor elváltak, vagy csak különköltöztek? – Nem mintha számított volna. Egyszerűen csak kíváncsi volt rá, mennyire komolyan gondolja Ted, hogy elhagyja Shirleyt. Fernanda legalább annyira nehezen tudta elhinni, hogy Ted válófélben van, mint maga Ted. – Legkésőbb hat hét múlva kimondják a válást. – Ted hangja szomorúnak tűnt. De huszonkilenc év után milyen lehetett volna, ha nem szomorú? Már kezdte megszokni a helyzetet, de nehezen dolgozta fel a változást. – Arra gondoltam, hogy talán elmehetnénk... moziba? puhatolózott óvatosan. Fernanda elmosolyodott.

343

Hihetetlen volt, hogy innen kell indulniuk, azok után, hogy hosszú napokat töltöttek egymás társaságában, egymás mellett aludtak a földön, egymás kezét szorongatták, amíg a kommandósok ki nem menekítették Samet. – Jól hangzik. Feltűnt... mindannyiunknak... feltűnt, hogy keveset látjuk az utóbbi időben – mondta, és próbált őszintének tűnni. Bár tulajdonképpen nagyon fájt, hogy a férfi soha nem kereste. – Attól féltem, hogy rossz emlékeket idézek fel... mindannyiukban... azok után, ami történt. Fernanda értetlenül csóválta a fejét. – Semmilyen rossz emlékünk nem fűződik magához, Ted. Sőt... maga jelentette az egyedüli jót. Azonkívül, hogy Samet visszakaptuk. – Tedre mosolygott, és meghatotta a férfi figyelmessége. Mindig olyan kedves volt hozzá, és a gyerekeihez is. – Samet boldoggá tette azzal a jelvénnyel. – Örülök. Úgy terveztem, hogy majd valamelyik fiamnak adom, de aztán Sam mellett döntöttem. Kiérdemelte. Fernanda bólintott. – Szerintem is – mondta. Ott zsibongott a fejében minden mondat, amit már elmondott és amit még nem mondott el Tednek. És érezte, hogy a férfinak is vannak kimondatlan gondolatai. Köztük már rég lehetett volna „valami", ha Ted nem veszi halálosan komolyan az esküjét, ami egy megromlott házassághoz fűzte. De Fernanda még ezt is szerette benne. Elölről kellett kezdeniük mindent. Ted a nő szemébe nézett, és hirtelen mindkettejük számára semmivé foszlott az elmúlt év. Nem magyarázkodtak. Ted áthajolt az asztalon, és megcsókolta Fernandát. – Annyira hiányoztál! – suttogta. A nő bólintott, és elmosolyodott. – Nekem is. Fájt, hogy egyszer sem hívtál fel. Azt hittem, hogy megfeledkeztél rólunk. – Suttogva beszéltek, hogy senki ne hallja őket. A ház kicsi volt, és a gyerekek közel voltak.

344

– Éreztem, hogy jelentkeznem kéne, de... hülye voltam – mondta Ted, és újra megcsókolta Fernandát. Nem tudott betelni vele, és azt kívánta, bár ne várt volna ilyen sokáig. Hónapokig nem hívta, mert úgy gondolta, nem elég jó, nem elég gazdag neki. De Fernanda soha nem így gondolkodott. Ted most eszmélt rá, hogy félreismerte az asszonyt. És arra is most döbbent rá, hogy már akkor szerelmes volt belé, amikor Samet elrabolták. És Fernanda már akkor viszontszerette. Mert köztük megvolt az a „varázslatos vonzalom", amiről Fernanda Jacknek beszélt, és amit az ügyvéd soha életében nem fog megtapasztalni. Isteni ajándék volt számukra ez a szerelem, és Fernanda azt kívánta, hogy Isten mindig ilyen formában nyilvánítsa ki iránta való megbecsülését, ne úgy, hogy veszteséget, félelmet és rettegést bocsát le rá. Erről a boldogságról álmodtak mindketten, már hosszú ideje. Csókolóztak még egy kicsit. Aztán Ted segített leszedni az asztalt, és Fernandát követve kiment a konyhába. Ahol csókolóztak még egy kicsit. Ted éppen gyengéd ölelésébe vonta volna a nőt, amikor Sam becsörtetett, a szívrohamot hozva rájuk. – Le vagy tartóztatva! – süvöltötte, és képzeletbeli pisztolyát Tedre irányította. – Én? De hát miért? – kérdezte a férfi mosolyt erőltetve az arcára, bár közben a frász kerülgette. Fernanda – zavarában – csak vihogott. – Mert megpusziltad az anyukámat! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Sam, de aztán széles vigyor terült szét az arcán, és szégyenlősen zsebre dugta a „fegyverét". – Na és? Talán tiltja a törvény? – kérdezte Ted. Odahúzta az ölelésükbe a gyereket. – Á, nem, miattam a tied lehet – vonogatta a vállát Sam, és kiküzdötte magát közülük. Zavarba ejtőnek találta az ölelésüket. – Szerintem szeret téged. Azt mondta, hogy hiányoztál neki. Nekem is hiányoztál – mondta, azzal eltűnt, hogy jelentse Ashleynek, Ted az anyukájukkal puszilkodik.

345

– Akkor hát ez eldöntetett. – Ted boldogan magához ölelte az asszonyt. – Hallottad, az enyém lehetsz. Most mindjárt magammal vigyelek, vagy később jöjjek érted? – Inkább maradj most itt – felelte óvatosan Fernanda. Tednek ez is megfelelt. – Rám fogsz unni. – Shirleyvel ez történt, és ez kissé megingatta Ted önbizalmát. Fájdalmas volt rádöbbenni, hogy akit szeret, többé már nem szereti viszont. De Fernanda nem ilyen nő, és Ricknek igaza volt: Fernandával sokkal jobban összeillettek, mint Shirleyvel. – Soha nem fogok rád unni – mondta halkan a nő. Soha senki mellett nem érezte magát akkora biztonságban, mint Ted mellett azokban a hetekben, a szörnyű körülmények ellenére. Szokatlan módja ez a másik megismerésének. De ki kellett várniuk az idejüket, ami most elérkezett. Ted az előszobában búcsúzkodott a nőtől, megígérte, hogy másnap telefonál. Minden megváltozott. Mostantól normális életet élhet. Nem kell bent éjszakáznia az irodában, a munkaidő végén hazamehet, és lesz, aki hazavárja. Megszűnnek a túlórák és a délutáni műszakok. Éppen a jó éjt-csóknál tartottak, amikor Ashley kíváncsiskodott ki az előszobába, és mindentudó pillantást vetett rájuk. És semmi elutasító nem volt a viselkedésében. Szemlátomást természetesnek vette, hogy egymás karjaiban találja őket, és Ted örült ennek. Erre a nőre várt egész életében, ilyen családra vágyott, amióta a saját fiai felnőttek, magáénak akarta a kisfiút, akit megmentett és megszeretett, magáénak akarta a nőt, akire szüksége volt. És Fernanda számára Ted jelentette a szerelmet, amelyről azt hitte, már soha többé nem fog rátalálni. Ted még egyszer, utoljára megcsókolta, aztán lesietett a lépcsőn a kocsijáig, és búcsút intett. Fernanda még akkor is mosolyogva állt az ajtóban, amikor a férfi már rég elhajtott. Ted maga elé vigyorogva vezetett, és a híd közepén

346

járt, amikor megcsörrent a mobilja. Remélte, hogy Fernanda az, de csak Rick volt. – Na? Mi volt? Már kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól. – Semmi közöd hozzá! – mondta Ted még vigyorogva. Újra kölyöknek érezte magát, különösen, ha Rickkel beszélgetett. Fernanda mellett viszont ismét férfinak érezte magát. – De van! – erősködött Rick. – Az akarom, hogy boldog légy. – Boldog vagyok. – Komolyan? – kérdezte Rick bizalmatlanul. – Komolyan. Igazad volt. Mindenben. – Hát nem megmondtam?! Legyek átkozott, ha nem így volt. Gratulálok, barátom! Ideje volt, hogy beköszöntsön hozzád a boldogság – mondta megkönynyebbülve Rick, úgy tűnt, szívből örül a barátja szerencséjének. – Igen – mondta egyszerűen Ted –, ideje volt már. Azzal letette a telefont, és mosolyogva áthajtott a hídon.

347

ISBN 963 203 112 1 Maecenas Könyvkiadó, Budapest, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette: Bánki Lászlóné Katona Ilona Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft. Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Terjedelem: 20 (A/5) ívCanielle Steel