www.csepeli.hu Csepeli György KÉT VILÁG HATÁRÁN
Rendszerváltozások kellemetlen utójátéka a múlt megváltoztatása. A múlt persze sosem múlik el egészen, és újra meg újra történő írása rendjén való. A rendszerváltozás okán újraírandó múlt esete azonban más, hiszen mindenki él még és emlékezik arra, hogy ki mi volt, mit tett, és mit nem tett. Rendszerváltozáskor a világ egyik napról a másikra megfordul. Ami jó volt az rossz lesz, ami rossz volt, abból jó válik. Új szerepek, régi szereplők Vannak, akik vállalják a folytonosságot. Maradnak, akik voltak, ha szerepeik meg is változtak. Van, aki nyer, van, aki veszít. Többen vannak túlélők, akik nyerni akarnak. Ők azonnal megjelennek mindenütt, ahol az új szerepeket osztják. A rendszerváltozások színpadán egymás sarkára lépnek a pálfordulók, kaméleonok, zsoldosok, neofiták, új undokok. Magukban hordozzák a múltat, melyet a jelenben tagadnak. Hazudnak, de van mit hazudniuk. Most feketének mondják, amit egykor fehérnek mondtak, és megfordítva. A többség felett a rendszerváltozás elviharzik, társadalmi státusuk legfeljebb új nevet kap, de nem változik Egy különös szerep Szerepek betöltése révén valósul meg a harmonikus társadalmi együttlét, melynek során az egyes szerepek betöltői kölcsönösen elhiszik egymásról, hogy azok, akiknek mutatkoznak. A szerepeket osztó rendszer megváltozása ezt a funkciót nem érinti. Ha változnak az idők, miért ne változhatnának az emberek is? Van azonban egy szerep, melyet ha valaki betöltött, nem hagyhat el. Ez a szerep már akkor magán hordja a változást, amikor még híre hamva sincs a rendszer változásának. A múltban jövőt hordozta, s mikor a jövő múltra vált, elmúlhatatlanul a jelen részévé válik. Mivé változhat az, aki már egyszer megváltozott, miközben maradnia kell annak, aki volt? Gofman diszkrepáns szerepnek nevezi azt a szerepet, amelynek betöltője annál inkább lesz hű a szereppel szemben támasztott elvárásokhoz, minél inkább megtagadja azokat. Kettős realitás jön ezáltal létre. Az egyik realitás a mindennapokban nyilvánvaló, a másik realitás láthatatlan, csak a tükörbe nézve mutatkozik meg. Minden szervezet fenn akar maradni, és a fennmaradás érdekében fenntart diszkrepáns szerepeket. Normális esetekben e szerepek foglalkozásszerűen elláthatók, s pusztán hajlam, alkat vagy egyéb sorsszerű meghatározottság hajtja betöltőiket. Kémek, titkos ügynökök, álruhás detektívek, agent provocateur-ök mindig voltak és lesznek.
1
www.csepeli.hu
Zsarnokság és diszkrepáns szerep Zsarnoki rendszerekben a szervezetek közötti határok elmosódnak, az ésszerű munkamegosztás követelményei háttérbe szorulnak. Az önkényuralom legitimációjának hiányát a rendszer fenntartói és működtetői az ellenőrzés totális kiterjesztésével ellensúlyozzák. Miután a hatalom maga alá gyűrt mindent, ami nyilvános, egyetlen ellenfele marad, a magánszféra. A nyilvánosságtól elvett funkciók kénytelen- kelletlen a magánszférába szorulnak, miáltal a rendszer létre is hozza azt, amitől leginkább tart: az ellenállás, a kritika, az egyet nem értés fórumát. A magánszférába való behatolásra egyetlen módszer marad: a titkosszolgálat bevetése. A rendszer szervezet hoz létre, melynek tagjai a mindennapi életben ugyanolyanoknak mutatkoznak, mint a többiek, miközben nem lehetnek ugyanolyanok. Nagyon is mások, de minél inkább különböznek, annál inkább kell ügyelniük arra, hogy ne különbözzenek azoktól, akiket meg kell figyelniük, akik mindennapi ellenállásáról megbízóiknak hírt kell vigyenek. Lesen A társadalom totális ellenőrzésére törekvő rendszerekben a titkosszolgálat nem egy a többi szervezet sorában, mivel átjárja az összes többi szervezetet a tűzoltóságtól a tömegkommunikációig. A magánéletbe hatolva a titkosszolgálat a társadalom teljességét képes átlátni. Képzeljünk el egy szervezet, mely mindent lát, miközben magát a szervezetet nem lehet látni. Egy ilyen szervezet nem szorítkozik csak professzionális alkalmazottakra. Ellenkezőleg, tagjainak egyidejűleg mélyen be kell ágyazódniuk a társadalom egy-egy szegmensébe, hitelesen kell konvencionális szerepeiket teljesíteniük, hiszen másképpen hasznavehetetlenek volnának. Két világban kell lenniük. E szerepre nem mindenki alkalmas. Már az is nehéz, hogy valaki jó barát, szerető partner legyen. De valósággal emberfeletti embert kíván az a szerep, melynek ellátása során valaki úgy marad jó barát, szerető partner, megbizható munkatárs, odaadó munkavégző, hogy eközben megszegi a szerepeivel szemben támasztott alapvető elvárásokat, felrúgja az együttműködési szabályokat, kiszolgáltatja a másikat. A másik azt hiszi, hogy partnere nézi, s nem tudja, hogy az valójában lesi. Ki képes erre?
2
www.csepeli.hu Marginalitás Elsőként a marginalitásnak nevezett szociológiai alaphelyzet által kiváltott motiváció érdemel említést. A szociológia marginális embernek nevezi azt, aki nem oda tartozik, ahova tartozni szeretne. Mint Merton írja a „a marginális ember esete viszonylag zárt társadalmi rendszerekre jellemző, amelyekben az egyik csoport tagjai pozitív vonatkoztatási keretül választják ki egy olyan csoport normáit, amelyekből elvileg ki vannak zárva. Az ilyen társadalmi struktúrában az előzetes szocializáció diszfunkcionálissá válik az egyén szempontjából, aki áldozatul esik bizonyos törekvéseiknek, amelyeknek nem tud eleget tenni s reményeknek, amelyek beteljesületlenek maradnak.” (Merton, 1980. 546.o) Az államszocializmus rendszere, felváltva a megelőző meglehetősen statikus, félfeudális rendszert, beindította a társadalmi mobilitás csatornáit, milliókban szabadította fel a felemelkedés erőit, melyek azonban a rendszer lefékeződésével, kimerülésével már elégtelennek bizonyultak az egyéni ambíciók kielégítésére. Az egykor fényes szellők kifakultak, az ígéretek megkoptak, a későn érkezettek csalódottan keresték a megígért helyeket, amelyeket a korábban érkezettek már mind elfoglaltak. Visszafordulni azonban nem volt hová. Ki kívánkozna vissza a nyomorúságba, Jókai szilaj bojtárjai, Móricz barbárjai, Illyés pusztai népe, Déry proletárjai közé, aki már elindult, hogy bevegye a szellemi és anyagi jólét várait, megmássza a társadalmi piramist? Mi sem természetesebb, hogy a marginalitás által felszabadított, de ki nem élt lelki energiákat magába szippanthatta a félelmetes gépezet, amely el tudta magáról hitetni, hogy megadja, amit a sors nem tudott megadni. Erkölcs nélkül A csoportközi hatások átjárása eleve relativizálja az erkölcsi érzéket, melynek alapja az a meggyőződés, hogy a szocializáció során elsajátított normák és értékek maguktól értetődőek, természettől fogva adottak, s minden, ami azoktól eltér, nemcsak idegen, hanem abnormális és természetellenes. A két világ határán támolygó nyugodtan mondhatja ugyanazt, amit Pascal tantörténetében a gyilkos mond áldozatának, aki riadtan kérdezi: „Miért ölsz meg engem?” – „ Hogy-hogy, hát nem a folyó másik oldalán laksz? Barátom, ha ezen az oldalon laknál, gyilkos lennék, és igazságtalanságot követnék el, ha most megölnélek, de mivel a másik parton laksz, vitéz katona vagyok, és ez így helyes.” (Pascal, 1983. 145.o.) A marginális ember alapélménye, hogy ami igazság a folyó egyik partján, tévedés odaát. Frank Tibor a múlt század hírhedt magyar besúgójáról, Zerffy Gusztávról írott monográfiájában az etikai normák cinikus semmibevételét rója fel hősének (Frank, 1985). Zerffy egyébként a marginális ember ideáltípusa volt, aki szakadatlan gyötört az alkalmazkodási vágy, noha tudta jól, hogy sosem lesz belőle igazi magyar, szerb, angol, marad végleg annak, amivé a szabadságharc bukása után lett: osztrák kém, akit használat után 3
www.csepeli.hu egyszerűen eldobnak. A besúgás lélektanáról Gorkij novellája, a Lószúnyog (korábbi címén: Az áruló) árul el legtöbbet. A novella egyetlen monológ, melyben az Ohrana egykori beszervezettje, a rendszerváltozás után lelepleződve számot ad múltjáról. A szövegből árad az erkölcsi vakság: „Az eszemmel elismertem, hogy úgynevezett aljas dolgot cselekszem, de ezt az érzelmi belátást nem támasztotta alá semmiféle érzés, nem támasztotta alá sem az önvád, sem a megbánás, még a félelem sem. Nem, nem éreztem semmi ilyesmit, semmit az égvilágon, csak kíváncsiságot.” Személyiségvonások Noha a pályaválasztási tanácsadókat senki sem keresi fel azzal a kéréssel, hogy állapítsák meg, alkalmas lenne-e arra, hogy besúgó legyen belőle, a leendő besúgó személyiségprofiljának megrajzolása nem nehéz. A senki földjén élve egyetlen valóság számít, a veszély, a kaland, a kísérletezés. Miként Gorkij hőse mondja, „a magunkfajta embernek bizony nagyon nehéz a dolga, ha felébred benne az ellenállhatatlan vágy, hogy mindent megismerjen, mindent kipróbáljon, mindent átéljen.” A kettős élet izgalmai kábítószerként hatnak, melynek adagját folyamatosan emelni kell. Innen a megállíthatatlanság, és innen az elfelejthetetlenség. A másik titkainak meglesése, dokumentálása, továbbítása varázslatos hatalmat jelent, mely egyszerre ördögi, és isteni. Ehhez képest a hétköznapok rutinja kisszerű, együgyű, bornírt foglalatosság, melynek uralma elviselhetetlen. Rászorultság Robert Darnton esettanulmányban dolgozta föl a francia forradalom girondista résztvevője, Jacques-Pierre Brissot történetét, akiről már életében elterjedt, hogy az 1789-es rendszerváltás előtt az abszolutista állam rendőrségének szolgálatában állt. A Bastille-ból szabadult Brissot mindent megtett annak érdekében, hogy utóbb a tökéletes forradalmár színében tűnjön fel. Az elfogatási parancs, a raboskodás hangoztatása nap mint nap kinyilvánított forradalmi szellemmel társult, melyet az enciklopedisták tanításainak hirdetése, Rousseau kultusza volt hivatott dokumentálni. Amiről Brissot hallgatott, arról csak ő és Lenoir rendőrfőnök tudott. Darnton kimutatja, hogy Brissot féltehetség lévén a szellemi életben sikereket nem remélhetett, anyagilag csődbe jutott, felesége súlyosan beteg volt, családját el tartani nem tudta. Reménytelen helyzetéből a kivezető utat úgy találta meg, hogy felajánlotta szolgálatait a rendőrségnek, mely kapva-kapott az ajánlaton. Dossziéi a forradalom éveiben — nem véletlenül — elvesztek, így nem tudni, hogy a forradalom előtt kit és miért jelentett föl. (Darnton 1982) Zsarolhatóság
4
www.csepeli.hu Külön kategóriát képeznek azok a beszervezettek, akiket a titkosszolgálat valamilyen szégyellnivaló, titkolni akart fogyatékosság, szenvedély révén tartott a markában. A titkosszolgálatok már jóval Freud előtt felfedezték, hogy az ember polimorf perverz lény, miként azt is tökéletesen tudták, hogy a rendhagyó szexualitás korántsem oly ritka, mint azt a köznapi gondolkodás tabui által megnyomorítva az átlagember gondolja. A szexuális marginalitás éppen úgy kimozdítja az embert megszokott és természetesnek tartott életkereteiből, mint a szociológiai marginalitás. A különbség a szocializációs előzményekben van, melyek interiorizált normái elviselhetetlenné teszik a személy számára az önmagával való szembenézést. A beszervezők ismerték a normalitás látszatához való ragaszkodásban rejlő hatalmas erőt, mely messze meghaladta a kettős szereppel szembeni tiltakozás erejét. A perverz bélyegtől való iszonyodás legyőzi a besúgó nem kevésbé riasztó szerepétől való irtózást. A zsarolhatóság kisebb jelentőségű epizódokból is származhatott, amikor a beszervezett személy valamilyen büntetőjogi címke hatalma elől menekülve keresett oltalmat a diszkrepáns szerepben. Elhivatottság Inkább idegen országokban tevékenykedő kémiek, mintsem szabványos titkosszolgálati megbízottak esetében merülhet föl az idealista motiváció, amikor a beszervezett hisz a szervezet által képviselt ideológiai rendszer igazában. Mint a KGB zsoldjában álló brit kém, George Blake 1990-ben megjelent önéletrajzában írja: „Ilyen pályát vagy inkább hivatást csak az választhat, aki nagyon erősen hisz egy eszményben és egy nagy ügyet szolgál.” (Andrew Mitrokhin, 1999. 11.o.) Az idealista motiváció lehet önigazolás; de lehet valódi meggyőződés is, mely belföldön is működik. Utóbbi esetben a személy önmagát is igaz ügy kérlelhetetlen védőjének szerepébe képzeli, amely elnyom minden ellentétes erkölcsi és lélektani megfontolást. Ezt a szerepfelfogást az inkvizíció honosította meg, és fejlesztette mindjárt tökélyre. Ambivalencia Besúgó nincs besúgott nélkül. A viszony mélysége, különössége semmilyen más személyközi viszonyhoz nem hasonlítható, kiváltképpen akkor, ha a besúgóban pozitív érzések ébrednek valódi kilétéről mit sem sejtő áldozta iránt. Márpedig pozitív érzések megjelenésének valószínűsége nagy. Bármekkora a különbség eredetileg a célszemély és megfigyelője között, a közelférkőzés érdekében a megfigyelőnek mindenképpen úgy kell feltűnnie, mint aki értékeiben, attitűdjében, ízlésében maximálisan hasonlít a megfigyelthez. A hazudott hasonlóságot az utóbbi igazinak vélve rokonszenvvel fordul partneréhez, barátjának tekinti, bizalmasának fogadja. A megfigyelő csapdába kerül, hiszen nehéz őszinte szeretetre hazug szeretettel reagálni. A lélektani következményt mérnöki pontossággal írja le Szamarkisz A hiba című regényében, de 5
www.csepeli.hu hasonló helyzetről számol be Nádas Péter is a Stasi tökéletes ügynökéről, Sacha Andersonról írott magisztrális esszéjében is. A csapda lényege, hogy az ügynök akarva-akaratlan védi azt, akinek voltaképpen ártania kell. Miután lelepleződött, már maga sem tudja, hogy hányadán állt partnerével, ellensége volt-e vagy barátja, javított vagy rontott helyzetén. Bűn és bűnhődés A besúgás olyan cselekmények sorozata, mely magában hordja a büntetést. Nincs szükség külső ítélkezőre. A besúgó tetteire akár fény derül, akár nem, maga a szerep annyira ellentmondásos, hogy ha egyszer valaki saját akaratából vagy akaratán kívül bele került, a keletkezett lélektani terheket soha többé nem teheti le. Bibliográfia: Darnton, R., 1982. A spy in Grub Street. In The Literary Underground of the Old Regime. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 41-70.p. Frank, T., 1985. Egy emigráns alakváltozásai. Zeffry Gusztáv pályaképe 1820-1895. Budapest, Akadémiai Kiadó. Goffman, E., 1980. The Presentation of Self in Everyday Life. Garden City, N. Y. Doubleday. Gorkij, M., 1969. Lószúnyog. In: Kegyetlen szerelem. Budapest, Európa Kiadó, I. köt. 139-186.p. Merton, R. K., 1980. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat Kiadó. Mitrokhin, Ch., Andrew, 1999. The Mitrokhin Archive. The KGB in Europe and the West. London: Allen Lane, The Penguin Press. Pascal, B., 1983. Gondolatok. Budapest, Gondolat Kiadó.
6