www.csepeli.hu Csepeli György TESTEK FELTÁMADÁSA Porderone kisváros Észak-Olaszországban. A hatvanezer lakos közül mintegy ezren lehetnek bevándorlók, akik Ghánából, Marokkóból, Algériából jöttek. A Porderonéban élők nem tudják ugyan megállapítani, hogy ki honnan, a Föld melyik országából érkezett, de könnyen felismerik és megkülönböztetik a menekülteket, hiszen testalkatuk, bőrük színe más. A felnőtt menekültek a város környéki gyárakban dolgoznak. Gyermekeik olasz iskolába járnak, s olasz az anyanyelvük. Látszólag semmi baj sincs a menekültekkel, hacsak az nem, hogy nem áll szándékukban visszamenni az országba, ahol nem találtak munkát, nem tudtak megélni, nincsenek biztonságban. Életük azonban az új színtéren is elviselhetetlen. Szavaik arról tanúskodnak, hogy mind a város lakói, mind a hatóságok azon vannak, hogy megkeserítsék mindennapjaikat. Egy trieszti tanítványom, Bedel Kobla 2001 novemberében néhány menekülttel interjúkat készített. Az interjúk készítője szociológus PhD-hallgató, maga is menekült. A következőkben néhány idézetet mutatok be az elkészült interjúkból. (Kobla 2001) – Voltam más helyeken is Olaszországban, de egyik sem olyan rémes, mint Porderone, ahol a rendőrség túl szigorúan bánik a menekültekkel. – Porderone zárt város, idegeneknek nincs benne hely. – Porderone lakosainak többsége raszszista. Az afrikaiakat különösen nem bírják. – A porderoneiak rendkívül távolságtartók az idegenekkel. – A helyzet rettenetes. Ebben a városban nem érzem magam emberi lénynek. – Ha valakinek fekete a bőre színe, és ebben a városban él, annak nincs egy normális napja. – Bármi baj történik, azonnal a feketékre kenik. S a legborzasztóbb, hogy semmit se tudsz tenni ellene. – Ha ki akarsz venni egy lakást, jobb munkát akarsz kapni, vagy csak élni akarsz, mint a többi, azonnal emlékeztetnek rá, hogy te nem vagy olyan, mint ők, neked nincs esélyed. – Itt minden feketét kábítószer-kereskedőnek tartanak. Amilyen arányban váltak átjárhatóvá a Föld felszínét keresztül-kasul átölelő határok, függetlenül attól, hogy az ember vagy a természet alkotta őket, olyan arányban gyorsult fel az új népvándorlás, amelynek célpontját a világ fejlett régiói képezik. Európa (már ahogyan az Európai Unió tagjai az általuk lakott területet nevezik) erőddé vált. A bevándorlás feltartóztathatatlan. A bevándorlókat ellenállhatatlanul csábítja a munka, a megélhetés, a magasabb életszínvonal, némelyiküket a politikai szabadság. Az elöregedett, önmaguk népességszámának reprodukálására képtelen jóléti társadalmak pedig rászorulnak az újonnan jöttek munkájára és életenergiájára. A konfliktus azonban kikerülhetetlen, mivel rövid távon kicsi az esély, hogy a nagy tömegben és folyamatosan érkező bevándorlók egyenletesen oszoljanak el az európai országok földrajzi és társadalmi tereiben. A bevándorlók eleve 1
www.csepeli.hu alacsony társadalmi státusuk folytán csak ott élhetnek, ahol korábban is csak a szegények, a nélkülözők, az európai fogalmak szerint vett jólétből kirekesztettek éltek. A helyi társadalomba való integrációnak határt szab a merev hierarchia, amelynek magasabb rétegeiben csak megfelelő kulturális, politikai és gazdasági tőke birtokában lehet bejutni. A bevándorlóknak pedig egyik tőkefajta sem jut. Hosszú távon, több nemzedék életét átfogóan az integráció nem teljesen reménytelen. Azokban az országokban, amelyek már évtizedek óta a bevándorlók célpontjai, az idegenek már nem teljesen idegenek, hiszen a második és harmadik generáció fiai és lányai már a befogadó országban születtek, a befogadó ország nyelvét beszélik, tudják, amit a honosak tudnak, azt tartják magától értetődőnek, amit a többiek, az őket idegennek tartók magától értetődőnek tartanak. Az erőd frontországaiban, különösen az ilyen országok határvárosaiban azonban az ott élő helyi társadalom tagjai számára a bevándorlók tartós frusztráció, s ezáltal agresszió kiváltói. De éljenek az erőd határvárosaiban vagy központi régióiban, az idegenek által az európaiaknak egy ismeretlen, távoli, szorongató világ üzen, amelyet a személyes tapasztalat dehumanizál és elidegenít, a tömegkommunikáció pedig úgy hoz közel hozzájuk, hogy borzongató híradásaival végzetesen el is távolítja tőlük. A mögöttünk hagyott század utolsó évtizedének közepén a világ 22 országában végzett egyik nemzetközi összehasonlító vizsgálat egyes kérdései a bevándorlással kapcsolatos xenofóbiát kutatták. A kutatók hipotézisként kiindulhattak abból, hogy a xenofóbia elsősorban nem a bevándorlók ottlétére, hanem a bevándorlás anticipációjára vezethető vissza. A hipotézis vizsgálatát megkönnyítendő táblázaton mutatjuk be az egyes országok lakói körében a bevándorlókkal kapcsolatos félelmek alakulását. Mint az illusztrációként bemutatott porderonei interjúk szövegeiből is láthattuk, a befogadó országok közvéleménye két területen fél leginkább a bevándorlóktól. Van, aki biztonságát, van, aki munkahelyét félti. (Vannak persze, akik egyszerre mindkettőt féltik, s vannak, akik nem félnek egyiktől sem.) A válaszadók 1–5 között osztályozhatták az egyes állításokat egyetértésük szerint. Minél magasabb osztályzatot adtak, annál erősebben élt bennük a bevándorlókkal szemben érzett félelem. (Csepeli – Örkény 1998) Xenofóbia a világ 22 országában (skálaátlagok) Bűnözés
Oroszország Lettország Bulgária Lengyelország Csehország Szlovákia
Munkaerőverseny
3,69 3,53 4,22 3,88 3,81 3,85
3,37 3,45 3,91 3,51 3,18 3,47
2
www.csepeli.hu Magyarország Szlovénia Ausztria Kelet-Németország Nyugat-Németország Hollandia Svédország Norvégia Olaszország Spanyolország Nagy-Britannia Írország Kanada USA Ausztrália Új-Zéland Japán Fülöp-szigetek
4,10 3,51 3,66 3,79 3,44 3,06 3,59 3,83 3,64 2,71 2,87 2,30 2,52 2,97 2,86 2,82 3,80 2,80
3,80 3,59 3,02 3,38 2,74 2,83 2,49 2,64 2,88 3,10 3,35 2,96 2,52 3,28 2,96 3,13 2,26 2,98
A táblázat azt mutatja, hogy a közép- és kelet-európai országok lakóinak körében átlagosan magasabb fokú a xenofóbia, mint Európa nyugati felén. Magyarország kirívóan magas értéket produkál a xenofóbia mindkét tartományában. Ezeknek az értékeknek az ismeretében nem meglepő, hogy 2001 őszén még egy liberalizmusáról híres magyar kisváros lakóit is elborzasztotta az a kilátás, hogy agyhártyagyulladás-járványról elhíresült laktanyájukba afgán menekülteket telepítsen a Belügyminisztérium. A vizsgálat céljaira kettébontott német minta jól mutatja, hogy az 1945–89 között hermetikusan elzárt Kelet-Németország lakói jóval inkább tartanak az idegenektől, mint az adott időszakban több milliónyi vendégmunkást és azok családtagjait befogadó Nyugat-Németország lakói. Japán sem barátságos hely leendő bevándorlók számára. A xenofóbia értékei legalacsonyabbak a lényegileg bevándorlás útján keletkezett tengerentúli országok lakóinak körében, valamint a Fülöp-szigeteken, amely kibocsátó ország. Egészében a táblázat alapján beigazoltnak tekinthetjük azt a hipotézist, hogy azokban az országokban, ahol már több évtizede zajló nemzetközi migrációs folyamatokhoz szokhattak hozzá a polgárok, a xenofób nézetek kevésbé találnak elfogadásra, mint azokban az országokban, ahol a bevándorlás jegyében formált jövő még nem kezdődött el, vagy csak éppen elkezdődőben van. Mint az idők során oly sokszor, Magyarország megint a népvándorlás keresztútjára került. Limes-ország lesz Magyarországból. Ez egyrészt azt jelenti, hogy egyre több gazdasági menekült igyekszik majd keresztülvergődni Záhonytól Hegyeshalomig, hogy az áhított jóléti Európát elérje. Másrészt azzal is számolni kell, hogy Magyarország maga is célországgá válik, s a kevésbé igényes afgánok, tamilok, szenegáliak számára vonzó letelepedés színtere 3
www.csepeli.hu lesz. Nyilván lesznek, akik egy új, a korábbihoz képest jóval tökéletesebb vasfüggöny leeresztését sürgetik, de nem valószínű, hogy ezt a népvándorlást bármilyen függöny, fal meg tudja majd állítani. Az erőddé vált Európa lakóinak hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy a prostituáltak vietnamiak, a bérgyilkosok grúzok, a call-girlök kubaiak, a maffiózók oroszok, az utcai énekesek feketék. Ez a folyamat nehezebben és lassabban megy majd végbe a limes országaiban, ahova Magyarország is tartozik. A xenofóbia speciális változata a rasszizmus, az idegenek testi jegyek alapján való megkülönböztetése. Önmagában természetesen senkit sem tesz rasszistává, ha megállapítja, hogy az afrikaiak feketék, a kínaiak sárgák, az indiaiak barnák, az európaiak meg fehérek. E testi jegyek szerepe az emberek osztályozásában és észlelésében a jövőben Európában csak nőni fog, mivel aligha várható valakitől, aki Porderonéban vagy Kalocsán született, és egész életét ott töltötte, hogy a hirtelen a semmiből felbukkant menekülteket egyénenként akarja megismerni, s egyéni sorsuk iránt személyesen érdeklődjön. Mindenki onnan veszi az emberek osztályozására alkalmas kategóriákat, ahol találja. A kolonizációs hagyomány mélyen átitatta az európaiak szocializációját, s nem meglepő, hogy elsőként a bőrszín válik a legfontosabb osztályozási szemponttá. A nyugat-európaiakat egykori gyarmataik lakóira vonatkozó felszínes ismereteik taníthatták meg arra, hogy mit jelentett a “fehér ember terhe”. Közép- és Kelet-Európában a testi jegyek alapján való csoportosításnak nem csak a médiából és az iskolai tananyagból átvett kolonizációs tudáskészlet a kiindulópontja. A test alapján való megkülönböztetés másodközlésekből átvett kolonizációs hagyományát ezekben az országokban mindig is elevenen tartották a romák külső megjelenésére vonatkozó társadalmilag kidolgozott elképzelések. A történelem hajnalán az emberek csoport-hovatartozásának meghatározását lehetővé tevő szempontok sorában a test volt a legfontosabb és legalapvetőbb. A leszármazás alapján létrejött csoportok egymást követő nemzedékeiben felerősödtek a genetikailag átörökített kollektív testi jegyek, amelyek anatómiai különlegességét tovább fokozták a test anatómiai dimenzióira ráépített kulturális megkülönböztető jegyek (díszek, öltözéki kellékek, kozmetikumok, tetoválások stb.). A test a későbbiekben sem veszítette el azt a képességét, hogy különféle kollektív identitásokat hordozhasson. A férfi és a női test anatómiája mindig is kiegészült egy társadalmilag felépített anatómiai többlettel, amelynek kevés köze volt a két nem közötti biológiai különbségekhez, de annál több a két nem közötti egyenlőtlenségekhez. Az idegenség megtestesülésének azonban gátat vetett a nyugati kultúrát mélyrehatóan formáló kereszténység spiritualizmusa, amely egy olyan országot idézett fel, mely az empirikusan megtapasztalható világon túli világban lévén nem ismerhette el a testi jegyek szerepét a megkülönböztetésben.
4
www.csepeli.hu A test szerepét a kollektív tér egyes szegmenseinek elhatárolásában a kolonizáció növelte meg, amikor a gyarmattá nyilvánított hatalmas távoli területeken egyértelművé vált, hogy a meghódított csoportok különállása a hódítókkal szemben megmarad, függetlenül attól, hogy a meghódítottak áttértek vagy nem tértek át a keresztény hitre. Kiderült, hogy nincs az a kolonizációs igyekezet, mely úrrá lehetne a meghódított földrészeken élő csoportok elképesztő sokszínűsége és változatossága felett. A gyarmatosító európaiak előtt álló kategorizációs feladat ugyanaz volt, mint ma. Csak az a különbség, hogy a gyarmatosítás idején az európaiak mentek oda, ahol a számukra ismeretlen csoportok tagjai éltek, míg ma az egykori gyarmatok lakói jönnek Európába. A rasszizmus a gyarmatosítás szülöttje. Kellett egy olyan ideológia, amely látszólag kétségbevonhatatlan megismerési támpontok alapján magyarázatot ad a keresztény gyarmatosító és ténylegesen vagy potenciálisan ugyancsak keresztény gyarmatosított között keresztényi alapon megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan egyenlőtlenségre. Az empirikus támpont a test volt, amelynek a gyarmatosító szemszögéből vett jellegzetes különbségei hatalmas létszámú, kultúrájukat, történelmüket, társadalmi státusaikat tekintve tökéletesen heterogén népességet szemléletileg homogenizáltak. Miután a szemléleti homogenizáció (“Minden x egyforma”) megtörtént, következhetett a testileg látható kollektívumnak tulajdonított karakter elképzelése, amely jellegzetes oppozíciót mutatott a gyarmatosítók önképével. Mint azt Edward Said pontosan leírja, az idegenek “orientális” elképzelése egy lélektanilag is távoli, megismerhetetlen, irracionális, időtlen és deperszonalizált, dezindividualizált létbe száműzte mindazokat, akik beleillettek az észlelt bőrszín szerint megállapított “fekete”, “sárga”, “vörös”, “barna” osztályozási sémákba. (Said 2000) A test egyben börtön is lett. Az emberek test szerint való csoportosításának általános fogalma a “faj” lett, amely fogalom kimunkálása a 19. században akkor tudományosnak számító értekezésekben ment végbe. Kapóra jött ez a fogalom az ébredő politikai antiszemitizmusnak is, amely e fogalom hiányában képtelen lett volna meghatározni gyűlölt célcsoportját. Az emberekről a fajok jegyében való gondolkodás tudományosságának látszatát azonban nemigen lehetett fenntartani, hiszen a modernizációs folyamatok azt mutatták, hogy a kor társadalmi valóságát azok a csoportok alakítják elsődlegesen, amelyekben a tagság nem a születés, hanem az egyéni teljesítmény függvényében érhető el. Ilyen csoport volt az osztály és a politikai nemzet. Mindkettő a faji mítoszok eleven cáfolata volt. A modernizáció azonban korántsem hatotta át az egész világot, hanem elmélyítette a világ modern mércék szerint sikeres és sikertelen régiói közötti különbségeket. Továbbá széthúzta a modernizálódó társadalmak közötti skálát, melynek egyik végpontján az “elmaradott”, másik végpontján a “haladó” társadalmak álltak. Ha különböző mértékben is, de mindkét típusú modern társadalomban jelentős arányban maradtak a modernizációból kimaradt társadalmi csoportok, amelyek tagjai a modernizációs mércék szerint kudarcnak minősülő életüket nem az egyéni sors, hanem a kollektív sors képzetei szerint magyarázták. A “faj” ezeknek a csoportoknak kiváló ideológiai segédeszközzé vált, amikor harcba szálltak az osztályok és a 5
www.csepeli.hu politikai nemzetek szabta társadalmi valósággal szemben. A rasszizmus a “faj” fogalmára épülő ideológia, amely eredendő és leküzdhetetlen különbséget regisztrál az emberi csoportok között, megkülönböztetve felsőbbrendűeket és alacsonyabbrendűeket. Úgy tűnt, hogy ez az ideológia végleges vereséget szenvedett a második világháborúban. Ideológiák és gondolatok azonban – legyenek mégoly zavarosak és meg nem gondoltak is – sosem pusztulnak el véglegesen. A korábban kompromittált gondolatok nyomban elvesztik bélyegüket, mihelyt megint alkalmassá válnak társadalmi konfliktusok résztvevői számára arra, hogy megfogalmazzák akaratukat, és okát lássák rosszérzésüknek. Ezek a konfliktusok ma a világban megjelentek, és a fejlett országokban mondhatni házhoz jöttek. A második világháború után negyven-ötven évvel a világ minden korábbi helyzethez képest egységesebb lett. Az egységesedés kiélezte a világ fejlett és fejletlen részei közötti konfliktust, amelyről a modernizácó idején még hinni lehetett, hogy behozható. Nem véletlen, hogy a világ nem fejlett országait az optimista “fejlődő” jelzővel illették a fejlett világ róluk szóló diskurzusában. Az egykor fejlődőnek hitt országok többségéről (Kína kivételével) azonban kiderült, hogy nincs hova fejlődniük. A fejlődő országok lakói – mint a birnami erdő Machbeth vára felé – megindultak a fejlettek felé. A menekültek elindultak, jöttek és jönnek. Olyan tömegben jönnek, hogy asszimilációjuk feltételezésére nincs ok. A globalizációval együtt járó és azt egyben fel is gyorsító kommunikációs forradalom ráadásul lehetővé teszi a diaszpóraidentitást, ami távolsági nacionalizmusként lélektanilag hathatós alternatívája a bevándorlás helyszínén tapasztalt lokális nacionalizmusnak. Az ütközés felgyorsítja a nemzetállamok amúgy is bekövetkezett gyengülésének folyamatát, mivel delegitimálja a politikai nacionalizmust, és felerősíti a kulturális nacionalizmust, amelynek mindig is kedvenc megkülönböztetési szempontja volt a leszármazás és a vérség mítosza. Mindehhez társul az osztályhatárok felpuhulása, a modern társadalmi munkamegosztás kategóriáinak ellehetetlenülése és kiürülése. A posztmodern társadalom tagjai már nem az osztály statikus szempontjai szerint csoportosulnak. Társadalmi elhelyezkedésüket az információs társadalomban való részvétel, a felettébb változékony kapcsolatok, az életstílus flexibilis és dinamikus szempontjai határozzák meg, amelyek bázisán átértékelődik a nemzedéki és a nemi hovatartozás is. Nem meglepő, hogy ugyanezen a bázison megjelenik az etnopolitizálás is, amelyre az amúgy is létrejövő rasszizmus előszeretettel hivatkozik. Test áll testtel szemben. Barát és ellenség testében különbözik. A test előtérbe állításával újra létrejönnek a hajdan volt etnocentrikus valóságok, de most nem az őserdőben, a sivatagban, a távoli fennsíkokon, hanem a nyugati kultúrát hordozó földrészeken, Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában. A harc megindult. Még nem tudjuk, hogy a következő évszázad a rasszjegyek által jelölt emberi testek küzdelmének százada lesz, vagy pedig eljön-e az a nem e világról való világi 6
www.csepeli.hu világ, amelyben minden ember véletlenszerűen az, aminek mentén mások osztályozzák, és szükségszerűen az, amivé csak ő teheti magát. Társait maga választja meg, hogy általuk váljon önmagává. A szabad világ már ma ilyen, de kérdés, hogy megmaradhat-e annak, ami eddig volt. Mi, akik a limesen élünk, mint a múltban annyiszor, most sem tehetünk mást, mint hogy várunk. Nem rajtunk múlik a jövő, amely talán a múlt lesz maga. Bibliográfia: Kobla, B., 2001. Prejudice and Stereotype in Porderone. Dolgozat. Csepeli Gy.–Örkény A., 1998. Nemzetközi összehasonlító szociológiai vizsgálat a nemzeti identitásról. Szociológiai Szemle, vol.3. 3–35.p. Said, E., 2000. Orientalizmus. Budapest Európa.
7
