Cormac McCarthy
AZ ÚT MAGVETŐ BUDAPEST Fordította TOTTH BENEDEK
A fordítás alapjául szolgáló mű: Cormac McCarthy: The Road, Alfred A. Knopf, New York, 2006 Copyright © 2006 by Cormac McCarthy Copyright © 2006 by M-71 Ltd Hungarian Translation © Totth Benedek, 2010 Kontrollszerkesztette Mészáros Ábel
Mikor felébredt a fák közt a sötétben és az éjszaka hidegében kinyújtotta a kezét s megérintette a mellette alvó gyereket. Sötétnél is sötétebb éjszakák és egyre szürkébb nappalok követték egymást. Mintha valami hideg hályog támadta volna meg a világot homályba vonva mindent. A férfi keze lágyan emelkedett és süllyedt az aprókat lélegző gyerek mellkasán. Félretolta a vízhatlan ponyvát és feltápászkodott a bűzlő ruhák és pokrócok közül s kelet felé nézett de nem látott semmi fényt. Az álomban melyből felébredt egy barlangban kószált a gyerek kézen fogva vezette. Lámpájuk fénye táncolt a nedves cseppköveken. Mint a zarándokok a mesében akiket lenyelt valami gránitból való szörny s most e szörny zsigerei közt bolyongnak elveszve. Víz csepegett és csobogott mély kőkürtőkben. A föld perceit óráit napjait s éveit számolta szüntelen a csendben. Végül megálltak egy hatalmas kőteremben egy ősi fekete tó partján. A túlsó parton egy lény emelte ki víztől csöpögő pofáját a mészkőperemű tóból s pókpetékhez hasonló halottfehér világtalan szemével a fénybe bámult. A víztükör fölött lóbálta a fejét mintha ki akarná szagolni amit nem láthat. Fakón csupaszon áttetszően guggolt a parton alabástrom csontjai kusza árnyékot vetettek a mögötte lévő kövekre. Belek. Dobogó szív. Fakó üvegbura alatt lüktető agy. A lény ideoda lóbálta a fejét aztán mély morgást hallatva megfordult és tántorogva hangtalanul ugrálva eltűnt a sötétségben. A hajnali szürke derengésben felkelt és az alvó fiút
hátrahagyva kisétált az úthoz leguggolt és a dél felé elterülő tájat kémlelte. Sivár néma istentelen. Talán október lehetett de nem tudta biztosan. Évek óta nem számolta a napokat. Délnek tartottak. Itt nem éltek volna túl még egy telet. Mikor elég világos lett távcsővel végigfürkészte a völgyet. Minden homályba veszett. Az aszfaltozott úton finom hamu kavargott. A férfi alaposan szemügyre vett mindent. A holt facsonkok között haladó út fel-felbukkanó szakaszait. Valami színt keresett. Mozgást. Függőlegesen felszálló füstöt. Leengedte a látcsövet lehúzta az arcáról a pamutmaszkot aztán a kézfejével megtörölte az orrát és újra végigpásztázta a vidéket. Aztán csak ült kezében a látcsővel és nézte ahogyan a hamuszürke napfény ráfagy a tájra. Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg. Mikor visszaért a fiú még aludt. A férfi lehúzta róla a kék vízhatlan ponyvát összehajtogatta a bevásárlókocsihoz vitte és beletette aztán két tányérral és egy zacskó kukoricakorpával meg egy flakon szörppel tért vissza. Szétterítette a földön az asztalnak használt kis ponyvát és rápakolta a holmikat majd kivette az övéből a pisztolyt és letette a térítőre aztán leült és az alvó fiút figyelte. Valamikor éjszaka lehúzta az arcáról a maszkot ami aztán a pokrócok közé keveredett. A fiút figyelte és kinézett az útra a fák között. Ez a hely nem volt biztonságos. Ilyenkor napfelkelte után megláthatják őket az útról. A fiú forgolódni kezdett a
pokrócok között. Aztán kinyitotta a szemét. Szia apa – mondta. Itt vagyok. Tudom. Egy óra múlva már az úton mentek. A férfi egy bevásárlókocsit tolt mindketten hátizsákot cipeltek. A hátizsákokban a legfontosabb holmikat tartották. Ha esetleg a kocsit hátrahagyva menekülniük kell. A bevásárlókocsi fogantyújára krómozott motorkerékpár visszapillantótükröt szerelt hogy szemmel tudja tartani az utat a hátuk mögött. Feljebb húzta a zsákot a vállán és körbekémlelt a kietlen tájon. Az út kihalt volt. Alattuk a kis völgyben szürkén kígyózó folyómeder. Élesen elkülönülve és mozdulatlanul. A part mentén kiszáradt nádas. Jól vagy? kérdezte. A fiú bólintott. Aztán elindultak az aszfaltozott út mentén a kékesszürke félhomályban a hamuban csoszogtak tovább és az egész világot jelentették egymásnak. Egy régi betonhídon keltek át a folyó felett s néhány mérföld után egy benzinkúthoz értek. Megálltak az úton és a benzinkutat figyelték. Oda kell mennünk – mondta a férfi. Körül kellene nézni. A gyom elporladt a talpuk alatt. Átmásztak a töredezett aszfaltszegélyen és megtalálták a kutakhoz tartozó benzintartályt. A fedelét már leszedték a
férfi lekönyökölt és beleszagolt a nyílásba de a benzin szagának csak halvány nyoma maradt az is áporodott s alig kivehető. Felállt és az épület felé fordult. A kutak és a hozzájuk tartozó tömlők különös módon még a helyükön voltak. Az ablakok épen maradtak. A szerelőcsarnok ajtaja nyitva volt és a férfi bement. Az egyik fal mellett fém szerszámos szekrény állt. Átkutatta a fiókokat de semmi használhatót nem talált. Néhány félhüvelykes dugókulcs. Egy racsnis csavarhúzó. Megállt és körülnézett a szerelőműhelyben. Szeméttel teli fémhordó. Bement az irodába. Por és hamu borított mindent. A fiú megállt az ajtóban. Fémasztal. Pénztárgép. Néhány nedvességtől feldagadt régi gépjármű kézikönyv. A linóleum foltos és felpúposodott a tetőn beszivárgó víztől. A férfi az asztalhoz lépett. Felemelte a telefont és az apja régi házának számát tárcsázta. A fiú nézte. Mit csinálsz? kérdezte. Negyed mérfölddel lejjebb az úton a férfi megállt és visszanézett. Nem gondolkoztunk – mondta. Vissza kell mennünk. Letolta a bevásárlókocsit az útról és az oldalára billentette hogy ne látszódjon aztán zsákjaikat hátrahagyva visszamentek a benzinkúthoz. A szerelőcsarnokban a férfi kihúzta és felborította az acél szemeteshordót s kihalászta az összes negyedgallonos olajosflakont. Aztán leültek a padlóra és egyesével fejtetőre állították a flakonokat és az aljukra ülepedett olaj egy edénybe csöpögött míg végül majd fél kvart motorolajat sikerült összegyűjteniük. A férfi visszacsavarta a műanyag kupakot és ronggyal letörölte a flakont aztán felemelve megbecsülte a súlyát. Az olaj a
rongylámpába kellett amely fényt adott a hosszú szürke alkonyokon és a hosszú szürke hajnalokon. Olvasol nekem mesét? kérdezte a fiú. Ugye apa? Igen – felelte. Olvasok. A folyóvölgy túlsó oldalán az út kopár kiégett fekete földek közt haladt. Ágaiktól fosztott elszenesedett fatörzsek sorakoztak minden irányban. Hamu kavargott az út felett és a megfeketedett villanyoszlopok között megereszkedett vezetékek zizegtek halkan a szélben. Egy irtáson kiégett ház állt mögötte kiterjedt kopár és szürke rét és egy nyers vörös homokbucka jelezte hogy egykor útépítés folyt s maradt félbe itt. Távolabb moteleket reklámozó hirdetőtáblák sorakoztak. Minden ugyanúgy maradt mint régen csak fakóbb s viharvertebb lett. Megálltak a dombtetőn és megpihentek a hidegben a szélben. A férfi a fiúra nézett. Jól vagyok – mondta a fiú. A férfi a fiú vállára tette a kezét és az alattuk elterülő sík vidék felé biccentett. Kivette a bevásárlókocsiból a látcsövet és az út közepén állva végigpásztázta a síkságot és a város homályba vesző körvonalát amely úgy nézett ki a szürkeségben a kietlen pusztaság közepén mint egy szénrajz. Semmit sem láttak. Füstöt sem. Belenézhetek? kérdezte a fiú. Igen. Tessék. A fiú a kocsira támaszkodott és beállította a távcső élességét. Mit látsz? kérdezte a férfi. Semmit. Leengedte a távcsövet. Esik. Igen – mondta a férfi. Tudom. A vízhatlan ponyvával letakart kocsit egy vízmosásban hagyták és elindultak felfelé a kaptatón egy kiugró sziklaperemhez a földből kimeredő fák fekete oszlopai
között és leültek a sziklaperem alá és nézték a völgyre boruló szürke esőfátylat. Nagyon hideg volt. Összebújva ültek és mindketten pokrócot terítettek a kabátjukra. Egy idő után elállt az eső és csak a fákról csöpögött a víz. Mikor kitisztult az idő lementek a kocsihoz lehúzták róla a ponyvát és kivették a pokrócokat meg a többi holmit amire éjszaka szükségük volt. Aztán felmentek a dombra és letáboroztak a sziklaperem alatt a száraz földön a férfi átkarolta a fiút és megpróbálta felmelegíteni. Pokrócokba csavarva figyelték ahogy a megnevezhetetlen sötétség beburkolja őket. Az elmosódott körvonalú szürke város az éjszaka leszálltával eltűnt mint egy jelenés a férfi meggyújtotta a kis lámpát és úgy állította be hogy a lángot megóvja a széltől. Aztán kisétáltak az útra és a férfi kézen fogta a fiút és felmentek a dombtetőre ahová az út felkapaszkodott és ahonnan messzire el lehetett látni dél felé az egyre sötétedő vidéken és csak álltak a szélben és pokrócaikba csavarva fürkészték a síkot látszik-e valahol tűz vagy lámpafény. Nem láttak semmit. A lámpa amit a sziklaperem alatt hagytak a domboldalon aprócska fénypontnak látszott aztán kis idő múlva visszamentek. Minden túl nedves volt hogy tüzet rakjanak. Hidegen ették meg szegényes vacsorájukat és a lámpát maguk közé téve a vackukra kuporodtak. A férfi odavitte a fiú könyvét de a gyerek túl fáradt volt hogy olvasson neki. Égve hagyjuk a lámpát amíg elalszom? kérdezte. Igen. Égve hagyjuk. Soká tudott elaludni. Egy idő múlva az oldalára fordult és
a férfire nézett. A lámpa gyenge fénye megvilágította a fiú arcán lecsorgó esőcseppek húzta fekete csíkokat és úgy nézett ki mint valami ókori színész. Kérdezhetek valamit? szólalt meg a fiú. Igen. Kérdezhetsz. Meghalunk? Valamikor. Nem most. És továbbmegyünk délnek. Igen. Ahol meleg van. Igen. Jól van. Micsoda? Semmi. Csak jól van. Aludj. Jó. Eloltom a lámpát. Nem baj? Nem. Jól van. Aztán később a sötétben: Kérdezhetek valamit? Igen. Kérdezhetsz. Mit csinálnál ha meghalnék?
Ha meghalnál én is meg akarnék halni. Hogy velem lehess? Igen. Hogy veled lehessek. Jó. Feküdt és a fákról csöpögő vízcseppeket hallgatta. Csak a hideg és a csend sziklaszilárd. A hajdan volt világ hamvait hordja ide-oda az ürességben a zord és változékony szél. Felkapja a hamut és széjjelszórja aztán újra felkapja és viszi tovább. Minden leválik támaszáról. S magában áll a hamuval telt levegőben. A remegő és rövid lélegzet tartja csak. Legalább a szívem kőből volna. Hajnal előtt ébredt és nézte ahogy a szürke nap megvirrad. Lassan és a fényét félig áteresztve. Felkelt míg a fiú aludt és cipőt húzott és a pokrócba csavarva elindult a fák között. Leereszkedett egy hasadékkarba és lekuporodva köhögni kezdett és sokáig köhögött. Aztán letérdelt a hamuba. Arcát a sápadt ég felé emelte. Ott vagy? suttogta. Megláthatlak végre? Van nyakad amit megragadhatok hogy megfojtsalak? Van szíved? Van lelked hogy örök kárhozatra juss? Isten – suttogta. Isten. Másnap délben mentek át a városon. A férfi a keze ügyében a bevásárlókocsiban az összehajtogatott ponyva tetején tartotta a pisztolyt. Vigyázott hogy a fiú mindig mellette maradjon. A város nagyrészt leégett. Az életnek
semmi nyoma. Az utcán hamulepellel takart autók mindent hamu és por borított. Megkövesedett nyomok a kiszáradt sárban. Egy ajtónyílásban összeaszalódott holttest. Eltorzult arccal meredt a félhomályba. Közelebb húzta magához a fiút. Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen. De van amit elfelejt az ember ugye? Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni. A nagybátyja farmjától egy mérföldre volt egy tó ahová ősszel tűzifáért jártak. Ő a csónak hátuljában ült kezét a hideg sodorvízbe mártotta míg a nagybátyja evezett. Az öregember fekete kecskebőr cipőbe bújtatott lábát a függőleges merevítőbordának támasztotta. A fején szalmakalap. A foga között kukoricapipa a pipafejről vékony nyálcsík himbálózott. A túlsó part felé fordította a csónakot kitámasztotta az evezőnyeleket kivette a pipát a szájából és a kézfejével megtörölte az állát. A partot szegélyező nyírfák csontfehér törzse világított a sötét örökzöldek háttere előtt. A tóparton kicsavart fatörzsek egymásra hányt csonkjai szürkén és korhadtan az előző évben szélvihar tépte ki a fákat. Már mind lefűrészelték és rég elvitték tűzifának. A nagybátyja megfordította a csónakot aztán kivette a vízből és a csónakba helyezte az evezőket és kisiklottak a fövényre míg a fardeszka roszogva megfeneklett a homokban. A tiszta vízben hasára
fordult döglött sügér ringatózott. Sárga levelek. Cipőiket a csónakban a testüktől átlangyosodott deszkákon hagyták és a partra húzták a csónakot és kivetették a kötél végére erősített horgonyt. Egy betonnal kiöntött zsírosbödönt közepén fogantyús csavarral. Elindultak a part mentén és a nagybátyja a facsonkokat vizsgálta pöfékelt. A vállán feltekert manilakender kötél. Kiválasztott egy fatörzset és addig forgatták a gyökérzetet használva ellensúlyként míg végül a csonk fele a víz színén lebegett. A nadrágjuk szárát térdig felhajtották mégis vizes lett. A kötelet hozzáerősítették a csónak elején lévő kötélvillához és a facsonkot lassan maguk után húzva visszaeveztek a túlsó partra. Addigra beesteledett. Az evezővillák lassan ütemesen nyikorogtak az evezőlapátok surrogtak. A tó felszínének fekete üvegén megcsillant a part menti házak ablakain kikúszó fény. Valahol rádió szólt. Nem beszéltek. Ez volt gyermekkora legtökéletesebb napja. A nap amely meghatározta az utána következő napokat. A következő napokban hetekben délnek tartottak. Magányosan. Elszántan. Zord dombok alumínium házak közt. Olykor megpillantották az államközi autópályát a mélyben a kopár sarjerdő facsonkjai közt. Egyre hidegebb és hidegebb lett. A magas hágón túl megálltak és végignéztek a dél felé elterülő hatalmas medencén – a látóhatár széléig minden felégett és megfeketedett kövek emelkedtek ki a földet borító hamurétegből a hullámként feltornyosuló és a kietlen vidéken dél felé tovahömpölygő szélkergette hamuból. A fakó nap láthatatlan pályán
mozgott a sűrű homályba burkolózó égbolton. Napokig tartott mire átgázoltak a kiégett tájon. A fiú talált néhány krétát és tépőfogakat rajzolt a maszkjára és egyetlen panaszszó nélkül lépdelt az apja mellett. A bevásárlókocsi egyik első kereke tönkrement. Mit lehet tenni? Semmit. Minden elhamvadt amerre jártak és nem tudtak tüzet gyújtani és a hosszú sötét éjszakák olyan hidegek voltak mint addig soha. A hideg megrepesztette a köveket. Az életüket akarta. Magához ölelte a didergő gyereket és számolta gyenge lélegzetét a feketeségben. Távoli mennydörgés hangjára ébredt. Felült. A halvány forrás nélküli remegő fény megtört az esőként hulló pernyén. Magukra húzta a vízhatlan ponyvát és sokáig feküdt ébren hallgatózva. Ha megáznak nem tudnak tüzet rakni hogy megszárítkozzanak. Ha megáznak valószínűleg meghalnak. A vaksötét amelyre azokon az éjszakákon ébredt áthatolhatatlan volt. Olyan feketeség borított mindent hogy belesajdult az ember füle a hallgatózásba. Gyakran fel kellett kelnie. Semmi mást nem hallott csak a lombjukat vesztett megfeketedett fák közt fújó szél zúgását. Feltápászkodott és tántorogva állt a dermesztően hideg valószerűtlen sötétségben és kezét széttárva próbált egyensúlyozni miközben a vesztibuláris rendszerből érkező ingerek alapján az agya gépiesen elvégezte a számításokat.
Ősrégi történet. A függőleges keresése. Minden szakadékot lejtő előz meg. Öles léptekkel tartott a semmibe számolta a lépéseit hogy visszataláljon. Szeme csukva karjai evezőként széttárva. De mihez képest függőleges? Valami megnevezhetetlen dologhoz az éjszakában tárnához vagy meddőhányóhoz. Amelynek ő és a csillagok szolgai követői csupán. Mint a hatalmas inga midőn rotundájában felrajzolja a világegyetem napi mozgását a világegyetemét amelyről talán nincs is tudomása és amelyről mégis valamiféle tudással kell hogy bírjon. Két nap alatt keltek át a hamuval borított kopár sziklás fennsíkon. Az út a hegygerinc mentén vezetett ahol a kopár erdővel borított táj minden irányban szakadékban végződött. Havazik – mondta a fiú. A férfi az égre pillantott. Egyetlen szürke hópehely hullt alá. Elkapta és nézte ahogyan semmivé válik a tenyerében mint a kereszténység utolsó szentostyája. A ponyvát magukra húzva mentek tovább. A nedves szürke hópelyhek a semmiből aláhullva kavarogtak. Az út mentén mindent szürke latyak borított. Fekete víz csorgott a felázott szélhordta hamu alól. A távoli hegygerinceken nem látszottak többé jelzőtüzek. A férfi arra gondolt hogy a vérkultuszok minden bizonnyal elpusztították egymást. Senki sem járt az úton. Még útonállók vagy fosztogatók sem. Nemsokára egy út menti szerelőműhelyhez értek és megálltak a nyitott ajtóban és a hegyek felől érkező szürke
havas esőt nézték. Összeszedtek néhány régi dobozt és tüzet raktak a padlón és a férfi talált néhány szerszámot és kipakolt a bevásárlókocsiból és nekilátott hogy megszerelje a kereket. Kihúzta a csapszeget aztán kézi hajtású fúróval kiesztergálta és egy fémfűrésszel méretre vágott csőszelvénnyel újraperselyezte a befogógyűrűt. Végül az egészet a helyére ütötte a csapszeggel aztán felállította a kocsit és körbetolta a helyiségben. Egész simán gurult. A fiú csak ült és az apját figyelte. Reggel útra keltek. Mentek tovább a sivár vidéken. Egy pajtaajtóra valaki vadkanbőrt szegezett. A hely patkányoktól hemzsegett. Tekergő farkak kötegei. A pajta gerendáiról három összeaszott porlepte test lógott le a keskeny sápadt fénypászmák közé. Lehet hogy találunk valamit – mondta a fiú. Kukoricát vagy valami mást. Menjünk – mondta a férfi. Leginkább a cipők miatt aggódott. A cipők és az élelem miatt. Az élelem miatt mindig. Egy régi húsfüstölő égetett agyag épületében a tető alatt az egyik sarokban találtak egy darab sonkát. Úgy nézett ki mintha egy sírból szedték volna ki olyan száraz és aszott volt. A férfi belevágott a késével a húsba. Belül sötétvörös és sós volt. Tápláló és ízletes. Aznap éjjel vastag szeletekre vágták és megsütötték és lassú tűzön összepárolták konzervbabbal. Később a férfi felébredt a sötétben és azt hitte hatalmas
dobok dübörgését hallja valahonnan a sötét dombok közül. Aztán feltámadt a szél és csak a csend maradt. Sápadt menyasszonya egy zöld lombsátor alól bukkant elő álmaiban. Mellbimbója szürkésfehér bordája fehérre festve. Fátyolszövet ruhát viselt sötét haját elefántcsont- és kagylóhéjcsattal tűzte fel. Mosolya. Lesütött szeme. Reggel megint havazott. Szürke jégszemek lógtak a fejük felett a villanyhuzalokon. A férfi nem hitt az álmainak. Azt mondta a veszedelemben lévő ember egyedül a veszélyről álmodhat minden más a kimerültség és a halál kiáltása. Keveset és rosszul aludt. Álmában virágzó erdőben sétált ahol madarak cikáztak körülöttük és az égbolt fájdalmasan kék volt de megtanulta hogyan ébressze fel magát ezekből a csábító világokból. A sötétben feküdt és a száját megtöltötte egy képzeletbeli gyümölcsöskert fájáról szakított őszibarack titokzatos halovány íze. Arra gondolt ha elég sokáig élne a világ végül teljesen megsemmisülne. Mint a haldokló világ amelyben a frissen megvakult ember lakozik és amely lassan mindenestül kikopik az emlékezetből. Az úton nem volt ébredés az ábrándozásból. Fáradhatatlanul taposta tovább az utat. Mindenre emlékezett kivéve a nő illatára. Színházban ültek egymás mellett és előrehajolva hallgatták a zenét. Aranyozott voluták és gyertyatartó falikarok és a színpad két oldalán
magasból leomló oszlopszerű redőzött függönyök. A nő az ölében tartotta a férfi kezét és a férfi kitapintotta a nő harisnyájának szegélyét a vékony nyári ruhán keresztül. Merevítsük ki ezt a képet. Űzd el a sötétséget és a hideget és légy átkozott. Talált két régi seprűt és kotrót tákolt belőlük és feldrótozta őket a kocsi elejére hogy félrekotorják a kerekek elől az útra hullott gallyakat aztán a kosárba ültette a fiút és felállt a hátsó keresztrúdra mintha kutyaszánon utazna és elindultak lefelé a dombon a súlypontjuk áthelyezésével vették be a kanyarokat mint a bobosok. Régóta először látta mosolyogni a fiút. A dombtetőn az út elkanyarodott és megálltak egy pihenőhelyen. Régi keskeny út vezetett a semmibe a fák között. Leállították a kocsit és leültek egy padra és a daraszerű ködbe burkolózó völgyet fürkészték. Egy tó terült el a mélyben. Hidegen és szürkén és zordan a szélfútta kopár völgyteknő alján. Mi az ott apa? Egy gát. Mire való? Tóvá duzzasztotta a folyót. Mielőtt megépítették a gátat a folyó kanyargott a völgyben. A gáton átzúduló víz turbinának nevezett hatalmas lapátokat forgatott és áramot termelt.
Hogy fényt csináljanak. Igen. Hogy fényt csináljanak. Lemegyünk megnézni? Túl messze van. Még sokáig ott marad a gát? Meglehet. Betonból építették. Évszázadokig állni fog. Vagy akár évezredekig. Szerinted élnek halak a tóban? Nem. Nincs semmi a tóban. Egyszer régen nem messze ettől a helytől végignézte ahogyan egy sólyom a hegy magas kéklő oldala mentén lecsap egy madárrajra és a szegycsontja élével kiüti a raj élén haladó darvat aztán az összeroncsolt és szikár tetemet leviszi a völgyben kanyargó folyóhoz majd a mocskos és felborzolt tollazatú madarat végigcibálja a parton a mozdulatlan őszi levegőben. A szemcsés levegő. Sosem szűnő íze a szádban. Úgy álltak az esőben mint a jószágok egy farmon. Aztán mentek tovább a szürke szemetelő esőben fejük fölé tartva a
vízhatlan ponyvát. A lábfejük vizes lett és áthűlt a cipőjük tönkreázott. A domboldalon a régi termés holtan borult a földre. A kopár hegygerincen lombjavesztett korhadt facsonkok feketélltek az esőben. És a színekben oly gazdag álmok. Másként mégis hogyan szólítana magához a halál? Amikor magához tér a hideg szürkületben minden álom azonnal elhamvad. Évszázadokra eltemetett majd hirtelen napfényre kerülő falfestmények. Az eső elállt és a hideg is enyhült valamelyest végül megérkeztek az alacsonyan fekvő folyóvölgybe a parcellákból álló farm még mindig látszott minden a gyökeréig halott volt a meddő ártérben. Továbbtolták a kocsit az aszfaltozott úton. Deszkaburkolatú magas házak szegélyezték az utat. Géphengerelt fémtetőkkel. A szántóföld közepén rönkpajta ferde tetején hirdetőtábla kifakult három méteres betűkkel. Látogasson el Rock Citybe. Az út menti sövény helyén megfeketedett kicsavarodott tüskés cserjék sorakoztak. Minden élettelen. A fiút az útra állította és a kezébe nyomta a pisztolyt és felment a viharvert mészkőlépcsőn aztán végigsétált a verandán és a kezét ellenzőként használva belesett az ablakokon. A konyhán keresztül ment be az épületbe. A padlót szemét és újságpapír borította. Az üveges szekrényben porcelán és fülüknél felakasztott csészék. Átvágott az előszobán és
megállt a fogadószobába nyíló ajtóban. Az egyik sarokban régi harmónium állt. Tévé. Ócska kárpitozott bútorok és egy kézzel készített régi fiókos cseresznyefa ruhaszekrény. Felment az emeletre és végigjárta a hálószobákat. Mindent hamu borított. A gyerekszoba belső ablakpárkányán kitömött kutya állt a kert felé fordítva. Átkutatta a szekrényeket. Lehúzta az ágyakról az ágyneműt és két jó állapotban lévő gyapjútakaróval kezében jött vissza. A spájzban talált három üveg házilag befőzött paradicsomot. Lefújta a port az üvegek fedeléről és megvizsgálta a tartalmukat. Valaki egyszer már visszatette a polcra a befőtteket és ő sem volt nagy bizalommal irántuk úgyhogy végül a takarókat a vállára vetve kiment a házból hogy újra nekivágjanak az útnak. Megálltak egy külvárosi bevásárlóközpontnál. Néhány régi autó állt a szemétborította parkolóban. A bevásárlókocsit a parkolóban hagyták és körbejártak a felborogatott polcsorok közt. Az áruház zöldség-gyümölcs osztályán sorakozó ládák alján találtak néhány szem futóbabot meg valamit ami ránézésre egykor talán kajszibarack lehetett mostanra azonban önmaga kiszáradt összeráncosodott másává vált. A fiú követte a férfit. A hátsó ajtón mentek ki. Az áruház mögötti sikátorban néhány szétrozsdált bevásárlókocsi állt. Visszamentek az épületbe hátha találnak még egy bevásárlókocsit de nem jártak szerencsével. Az ajtó mellett két felborított italautomata hevert az ajtajukat feszítővassal felnyitották. Mindenfelé pénzérmék szétszórva a hamuban. A férfi leült és
végigtapogatta a két kibelezett italautomata belsejét és a másodikban talált egy hideg fémhengert. Óvatosan kihúzta a kezét és a Coca Colára meredt. Mi ez apa? Ajándék. Neked. Mi az? Tessék. Ülj le. Kilazította a fiú hátizsákjának szíjait és a háta mögé a padlóra tette a zsákot aztán a hüvelykujját benyomta a doboz tetején lévő alumínium pöcök alá és felpattintotta. Előrehajolva megszagolta a dobozból halk sistergéssel felpezsgő folyadékot aztán a fiú kezébe nyomta. Tessék – mondta. A fiú elvette a dobozt. Ez pezseg – mondta. Rajta idd meg. A fiú az apjára nézett és megdöntötte a dobozt és belekortyolt. Aztán csak ült és ízlelgette az italt. Nagyon finom – mondta. Igen. Az. Te is igyál apa.
Azt szeretném ha te innád meg. Igyál belőle. A férfi megfogta a dobozt és beleszürcsölt aztán visszaadta a fiúnak. Idd meg a maradékot – mondta. Kicsit maradjunk még itt. Azért akarod hogy én igyam meg mert soha többé nem lesz alkalmam rá ugye? A soha többé hosszú idő. Jól van – mondta a fiú. Másnap alkonyatkor érkeztek meg a városba. Az államközi autópályák hosszú betonkanyarulatai az alkonyat szürke háttere előtt úgy festettek mint valami hatalmas elvarázsolt kastély romjai. A férfi az övébe dugta a pisztolyt és lehúzta kapucnis kabátja cipzárját. Mumifikálódott holttestek hevertek szanaszét. A hús a csontokra tapadva az ínszalagok összeszáradva és megfeszülve mint a sodrony. Kiszáradva és összezsugorodva mint újkori mocsárlakók arcuk kikeményített lepedővászon foguk megannyi megsárgult cövek. Mezítlábasán mintha ugyanabból a szerzetesrendből való zarándokok lettek volna cipőjüket ugyanis rég lelopták lábukról. Továbbmentek. A férfi folyamatosan figyelte a visszapillantótükörben hogy nem lopózik-e a valaki hátuk
mögött. Az utcákon csak a szélfútta hamu mozdult. Átkeltek a folyó fölött átívelő magas betonhídon. Alattuk hajókikötő. Félig elsüllyedt kis sétahajók álltak a szürke vízben. Folyásirányban a szálló pernye függönye mögött magas kőrakások látszottak. Másnap a várostól néhány mérföldre délre az út egy kanyarulatában félig elveszve az elszáradt tüskés bozótosban régi favázas épületre bukkantak kéményekkel és oromzattal és kőfallal. A férfi megállt. Aztán továbbtolta a kocsit a házhoz vezető úton. Hol vagyunk apa? Itt nőttem fel. A fiú a házat nézte. A külső fal alsó részéről leszedték a deszkaburkolatot és elhordták tűzifának így aztán kilátszott a lécezet és a szigetelés. A hátsó veranda megrevesedett szélfogói a beton teraszon hevertek. Bemegyünk? Miért ne mennénk? Félek. Nem vagy kíváncsi rá hol laktam régen? Nem. Nem lesz semmi baj.
Lehet hogy van odabent valaki. Nem hiszem. De mi van ha mégis? A férfi felnézett az oromfalra amely mögött egykor a szobája volt. Aztán a fiúra pillantott. Megvársz idekint? Nem. Mindig ezt mondod. Sajnálom. Tudom. De mégis mindig ezt mondod. Levették és a tornácon hagyták hátizsákjaikat aztán átgázoltak a szeméthalmon és beléptek a konyhába. A fiú az apja kezébe fogódzkodott. Szinte alig változott valami. A szobák üresek. Az ebédlőből nyíló kis szobában egy rozsdamarta vaságy meg egy összecsukható fémasztal. A kandallóban a régi öntöttvas tűzrostély. A falakról leszedték a fenyőlambériát csak a szigetelő burkolat csíkjai látszottak. A férfi megállt. Hüvelykujjával megtapogatta a szögek ütötte lyukakat a festett fa kandallópárkányon. Negyven éve verték be ezeket a széles fejű szögeket hogy legyen mire akasztani a harisnyákat az ajándékoknak. Gyerekkoromban mindig itt karácsonyoztunk. Megfordult és kinézett a szemét borította lepusztult udvarra. Az elszáradt orgonabokorra. Az alaktalan fekete sövényre. A hideg téli
éjszakákon mikor kitört a vihar és áramszünet volt itt ültünk a kandallónál a nővéreimmel és a leckénket csináltuk. A fiú az apját nézte. És az apja figyelmét követelő ám az ő számára láthatatlan alakokat. Mennünk kellene apa – mondta. Igen – felelt a férfi. De nem mozdult. Átmentek az ebédlőn a tűzhely samott-téglája olyan sárga volt mint aznap mikor lerakták mert az anyja nem bírta elviselni a megfeketedett téglák látványát. A padlódeszka megvetemedett az esővíztől. A nappaliban egy kis állat halomba rakott csontjai. Talán macska. Az ajtó mellett öblös üvegpohár. A fiú megszorította az apja kezét. Felmentek az emeletre és végigsétáltak a folyosón. A padlón kis kúpokban állt a nedves gipszvakolat. Kilátszott a födém falécezete. Megállt egykori szobája ajtajában. A csurgók alatti kis odú. Régen itt aludtam. Az ágyam itt állt a fal mellett. Ezernyi éjszakán álmodta a gyermeki képzelet álmait – pompás vagy félelmetes világokat álmodott melyek akár el is jöhettek volna ám sosem jöttek el. Kinyitotta a szekrényajtót félig-meddig számított rá hogy megtalálja gyerekkori holmijait. Nyers rideg napfény világított be a tetőn át. Szürke mint a szíve. Mennünk kellene apa. Nem indulunk? De. Menjünk. Félek.
Tudom. Ne haragudj. Tényleg félek. Nincs semmi baj. Nem kellett volna idejönnünk. Három éjszakával később a keleti hegység lábánál elterülő lankák közt a férfi felriadt álmából. Úgy hallotta valami közeledik. Két karja a teste két oldalán. A föld megremegett. A valami közeledett feléjük. Apa? Suttogta a fiú. Apa? Sss. Minden rendben. Mi ez apa? Egyre hangosabban közeledett. Minden remegett. Dübörgött a mélyben mint valami föld alatti vonat aztán továbbzúgott az éjszakában és végül eltűnt. A fiú zokogva kapaszkodott az apjába fejét a férfi mellkasába fúrta. Nyugodj meg. Nincs semmi baj. Nagyon félek. Tudom. Nincs semmi baj. Már elment. Mi volt az apa? Földrengés volt. De már vége. Nincs semmi baj. Nyugodj meg.
Az első néhány évben az utakat rongyos menekülő emberek özönlötték el. Arcukat maszk takarta védőszemüveget viseltek rongyokba öltözve ültek az út szélén mint megannyi pórul járt repülőgép-pilóta. Talicskáik púposra rakva kacatjaikkal. Áruhordó- vagy bevásárló kocsit vonszoltak. Szemük csillogott koponyájukban. A hitetlen emberek porhüvelyei úgy vánszorogtak a töltésutakon mint a vándorok a maláriával fertőzött mocsárban. A mindenség törékenysége és múlandósága tárult fel végül. Régi nyugtalanító kérdések oldódtak fel a semmiben az éjszakában. Az utolsó példány magával viszi az egész fajt. Lekapcsolja a villanyt és vége. Nézz körül. Az örökkévalóság hosszú idő. De a fiú tudta amit a férfi. Hogy az örökkévalóságnak semmi köze az időhöz. A szürke ablak mellett ült a szürke fényben egy elhagyatott házban késő délután és régi újságokat lapozgatott amíg a fiú aludt. A különös hírek. Az aggodalmak. A kankalin már nyolckor bezárta szirmait. A férfi alvó gyermekét nézte. Meg tudod tenni? Amikor elérkezik az idő? Képes leszel rá? Meglapultak az úton és napokkal azelőtt főzött hideg rizst meg hideg babot ettek. Az étel már erjedni kezdett. Nem találtak olyan helyet ahol tüzet tudtak rakni mindenhonnan meglátták volna őket. Összebújva aludtak a sötétben és a hidegben és az áporodott szagú takarókkal takaróztak. A férfi szorosan magához ölelte a fiút. Olyan sovány. Drága kisfiam – mondta. Drága kisfiam. De tudta hogy jó apa is
valószínűleg úgy lesz majd ahogyan a nő megjósolta. Egyedül a fiú áll közte és a halál között. Jócskán benne jártak már az évben. Nem tudta megmondani milyen hónap lehet. Úgy számolta elegendő élelmük van hogy átkeljenek a hegyeken de persze nem tudta megjósolni pontosan. A vízválasztón átvezető hágó közel egy mérföld magasra vitt ahol rettenetes hidegre lehetett számítani. Azt mondta minden azon múlik elérik-e a tengerpartot mégis amikor éjszaka felriadt tudta hogy mindez üres és tartalom nélküli ábránd csupán. Nagyobb esély volt hogy meghalnak a hegyek közt és azzal vége. Keresztülmentek egy üdülőváros romjain aztán délnek fordultak. A lankákat mérföldeken át üszkös facsonkok borították és a hó hamarabb megjelent mint gondolta. Az úton semmi nyom semmi sem élt meg ezen a tájon. A simára kopott tűz feketítette sziklák mint megannyi hatalmas medve ágaskodtak a ritkás erdők borította lejtőkön. A férfi megállt egy kőhídon ahol a hegyekből lecsorgó patakok vize iszapos tóvá gyűlt a víz tetején szürke tajték képződött. Hajdan az erős sodrú folyóban fickándozó pisztrángokban és a folyómeder köveire vetett tökéletes árnyékukban gyönyörködött. Továbbmentek a fiú szorosan az apja mögött lépkedett egyre fáradtabban. A bevásárlókocsira dőlve araszoltak felfelé a szerpentinen. Magasan fenn a hegyek között néhol még égtek a tüzek éjszakánként látni lehetett sötétnarancs fényüket a hulló pernye fátyla mögött. Egyre hidegebb volt de legalább tüzet
tudtak rakni és a tűz egész éjjel ropogott és akkor sem oltották el amikor hajnalban útra keltek. A lábukat zsákvászonba bugyolálták és a vásznat összekötözték zsinórral a hó egyelőre még csak néhány centi mély volt de a férfi tudta hogy ha mélyebb lesz nem tudják tovább tolni a kocsit. Már most is nehezen haladtak és gyakran megálltak pihenni. A férfi ilyenkor elvonszolta magát az út széléig és a gyereknek háttal előregörnyedt és a térdére támaszkodva köhögött. Tiszta vérpermet hullt a szürke hóra. Aztán könnybe lábadt szemmel felegyenesedett. Egy szikla tövében táboroztak és a férfi a kátrányos ponyvát rudakra feszítve menedéket tákolt. Aztán tüzet rakott és nekiláttak felvonszolni a sziklához egy jókora rőzsenyalábot hogy egész éjszakára legyen tüzelőjük. Száraz bürökgallyból készítettek maguknak matracot a hóba aztán takaróikba csavarva nézték a tüzet és az utolsó adag kakaót kortyolgatták amit még hetekkel azelőtt találtak valahol. Megint havazni kezdett puha pelyhek hulltak alá a fekete semmiből. A férfi elszundikált a tűz megnyugtató melegében. A fiú árnyéka vetült rá. Egy nyaláb fát cipelt. A férfi figyelte hogyan szítja fel a fiú a tüzet. Isten saját tűzokádó sárkánya. A szikrák szálltak felfelé és örökre kihunytak a csillagtalan sötétségben. A haldoklók gyakran hazug szavakkal búcsúznak a világtól és ez a szilárd talajtól fosztott ég felé szálló áldás sem volt igaz. Hajnal felé ébredt mikor a tűz már teljesen leégett és kisétált az úthoz. Minden fénybe borult. Mintha az elveszett
nap tért volna vissza végre. A narancsszínű hó remegett. Erdőtűz pusztított felettük a hegygerincen úgy lobogtak és vibráltak a lángok a felhős égbolt háttere előtt mint a sarki fény. Nagyon hideg volt a férfi mégis sokáig állt ott a tüzet nézve. A tűz színe felidézett benne valami rég elfeledett emléket. Készíts lajstromot. Mondj el egy litániát. Emlékezz. Hidegebb lett. Semmi sem mozdult a hágó magasában. Égő fa füstjének fojtogató szaga ült az úton. A férfi továbbtolta a bevásárlókocsit a hóban. Néhány mérföldet haladtak naponta. Fogalma sem volt milyen messze lehet a hegyorom. Alig ettek és egyfolytában éhség gyötörte őket. Megállt és a tájat fürkészte. Lent a völgy mélyén folyó kanyargott. Vajon milyen magasan járhatnak? Álmában a nő megbetegedett és neki kellett őt ápolni. Úgy tűnt feláldozza magát a nőért de ő másként látta a dolgot. Nem viselte gondját és a nő egyedül halt meg valahol a sötétségben és nincsen miről álmodni és nincsen mire felébredni és nincsen már több történet amit el lehet mesélni. Az úton nem járnak már istentanúk. Mindenki elment csak én maradtam itt és ők magukkal vitték a világot. Kérdés: Miben különbözik a sosem lesz attól ami sosem volt? A láthatatlan hold sötétsége. Az éjszakák feketesége valamicskét enyhül. A száműzött nap úgy kering a föld körül
mint egy gyászoló anya lámpással kezében. Félholt feláldozott emberek ülnek a járdán rongyaik füstölögnek a hajnali szürkületben. Botcsinálta öngyilkos szektások. Majd mások segítenek rajtuk. Egy év sem kellett és tüzek gyúltak és tébolyult kántálás harsant a hegygerinceken. A legyilkoltak halálsikolya. A holtak karóba húzva sorakoztak az út mentén. Vajon mit követtek el? Meglehet hogy a történelem során több büntetést szabtak ki a világban mint amennyi bűnt elkövettek de a férfit mégsem vigasztalta ez a gondolat. A levegő egyre ritkásabb lett ezért úgy gondolta a hegytető már nem lehet messze. Talán holnap felérnek. Aztán eljött s elmúlt a holnap. Nem havazott újra de az utat tizenöt centi hó borította és egyre nehezebben volt felfelé tolni a kaptatón a kocsit. Hamarosan ott kell hagyniuk valahol. Vajon mennyi holmit tudnak majd magukkal vinni? Megállt és a kopár meredélyeket kémlelte. A pernye csak hullt szüntelen a friss hóra míg végül minden újra koromfekete lett. Minden kanyarnál úgy tűnt mindjárt megpillantják a hegyszorost aztán egyik este a férfi megállt és körülnézett és végre meglátta amit keresett. Kikapcsolta a kabát nyakrészét és hátracsapta a kapucniját és hallgatózni kezdett. Szél süvített a száraz megfeketedett bürök között. Üres parkoló a kilátónál. A fiú az apja mellett állt. A férfi egyszer régen valamikor télen ugyanitt és ugyanígy állt az
apja mellett. Mi van apa? kérdezte a fiú. Megtaláltuk. Ez a hágó. Reggel folytatták az utat. Rettenetes hideg volt. Délután havazni kezdett ezért korán letáboroztak és meghúzták magukat a ponyva alatt és a tűzbe hulló hópelyheket bámulták. Reggelre jó néhány centis friss hóréteg borította a földet de már nem havazott és olyan csönd borult a tájra hogy a saját szívverésüket is hallották. A férfi fát tett a fekete parázsra és legyezni kezdte és sikerült felszítania a tüzet aztán elindult hogy átverekedje magát a szélhordta hótorlaszokon és kiássa a kocsit. A dobozok közt kotorászott aztán visszament és a fiúval a tűz mellé telepedtek és megették az utolsó néhány darab sós kekszüket és felbontottak egy virslikonzervet. A férfi talált fél csomag kakaót a hátizsákja egyik zsebében elkészítette a fiúnak aztán teletöltötte a saját bögréjét forró vízzel és a peremét fújva ült tovább. Megígérted hogy nem csinálsz ilyet – szólalt meg a fiú. Milyet? Tudod miről beszélek apa. A férfi visszatöltötte a forró vizet a lábosba aztán elvette a fiú bögréjét és áttöltött belőle egy kevés kakaót a saját bögréjébe aztán visszaadta a fiúnak a maradék kakaót.
Egyfolytában szemmel kell tartsalak apa – mondta a fiú. Tudom. Aki a kisebb ígéreteket megszegi az a nagyobbakat is meg fogja szegni. Ez te mondtad apa. Tudom. Nem fogom megszegni amit ígértem. Egész nap a vízválasztó déli lejtőjén ereszkedtek lefelé. A magasabb hótorlaszokon nem tudta áttolni a kocsit ezért fél kézzel rángatta maga után miközben megpróbált ösvényt taposni a hóba. Idefönt a hegyek között nem találtak semmi szánnak használható dolgot. Egy régi fémtáblát vagy egy darab tetőbádogot. A lábfejükre tekert vászon átázott és egész nap fáztak és mindenük átnedvesedett. Miközben a férfi a kocsira dőlve levegő után kapkodott a fiú csak állt és várt. Valahonnan a hegyekből hangos robaj hallatszott. Aztán még egy. Csak egy fa dőlt ki – mondta a férfi. Nincs semmi baj. A fiú a kidőlt út menti fákat nézte. Nincs semmi baj – szólalt meg a férfi. Előbbutóbb a föld minden fája kidől. De nem ránk. Honnan tudod? Egyszerűen csak tudom. Később az úton keresztbedőlt fákhoz értek és kénytelenek voltak kipakolni a kocsiból és egyesével átcipelni a holmijukat a fatörzs túloldalára hogy aztán a
túloldalon mindent visszapakoljanak a bevásárlókocsiba. A fiú megtalálta néhány játékát amiről már rég elfelejtkezett és magánál tartott egy sárga játékkamiont és amikor továbbmentek a ponyva tetejére tette a kamiont. Egy befagyott út menti patak túlsó partján egy homokpadon táboroztak le. A szél lefújta a pernyét a megfeketedett jégről és a patak úgy nézett ki mintha egy bazaltösvény kanyargott volna az erdőben. Tűzifát gyűjtöttek a lejtő északi oldalán ahol nem volt minden olyan nedves egész fákat döntöttek ki puszta kézzel és vonszolták őket a táborhelyükhöz. Sikerült tüzet gyújtaniuk és kifeszítették a ponyvát és kiakasztották bűzlő-gőzölgő nedves ruháikat és pokrócaikba csavarva meztelenül ültek és a férfi a hasához szorítva próbálta felmelegíteni a fiú jéghideg lábfejét. A fiú vergődve ébredt az éjszaka és a férfi magához ölelte. Sss – suttogta. Sss. Nincs semmi baj. Rosszat álmodtam. Tudom. Elmeséljem? Ha akarod. Volt egy olyan felhúzhatós pingvinem amelyik totyog és közben csapkod a szárnyával. És abban a házban voltunk
ahol régen te laktál és a pingvin egyszer csak megjelent a sarkon pedig senki sem húzta fel és nagyon rémisztő volt. Jól van. Az álom sokkal rémisztőbb volt. Tudom. Az álmok nagyon rémisztőek tudnak lenni. Miért álmodtam ilyen rémisztőt? Nem tudom. Most már nincs semmi baj. Teszek fát a tűzre. Feküdj vissza és próbálj meg aludni. A fiú először nem felelt. Aztán így szólt: Nem forgott a felhúzókulcs. További négy napig vánszorogtak a hóban de egy-egy kanyarban még azután is találtak hófoltokat és az út még sokáig fekete és nedves volt a magasabban fekvő területekről lezúduló víztől. Egy szurdok peremén haladtak amelynek sötét mélyén folyó kanyargott. Megálltak és hallgatóztak. A szurdok túlsó oldalán magasodó meredek sziklaszirteken keskeny törzsű megfeketedett fák kapaszkodtak a szakadék peremébe. A folyó zúgása elhalkult. Majd újra felerősödött. Hideg metsző szél süvített a völgy felől. Egy teljes napig tartott mire elérték a folyót.
A bevásárlókocsit a parkolóban hagyták és átvágtak az erdőn. A folyó felől halk dübörgés hallatszott. Morajló vízesés melynek vize egy huszonöt méter magas sziklapárkányról szürke ködfátyolon keresztül zúdult alá a mélybe és gyűlt össze alant egy tóban. Érezték a víz szagát és a bőrükön érezték a belőle áradó hideget. Nedves kavicshordalék-pad. A férfi megállt és a fiút nézte. Húha – mondta a fiú. Nem tudta levenni a szemét a vízesésről. Leguggolt és felmarkolt egy maréknyi kavicsot és megszagolta aztán visszaszórta a földre. Lekoptatott kerek és sima kavicsok mint a márvány vagy a csíkos erezett rombuszkő. A parton a folyó felől felszálló ködpárától kifényesedett korong alakú fekete kövek és simára csiszolt kvarcdarabok. A fiú a folyóhoz sétált és leguggolt és a fekete vízbe merítette a kezét. A vízesés szinte pontosan a tó közepébe ontotta vizét. Mintha szürke aludttej kavargott volna. Egymás mellett álltak de túl kellett kiabálniuk a fülsiketítő zubogást hogy meghallják a másik szavát. Hideg? Igen. Jéghideg. Be akarsz menni?
Nem tudom. Dehogynem tudod. Nem baj? Na nyomás. A férfi lehúzta kapucnis kabátja cipzárját és hagyta hogy a kabát a hordalékkavicsra hulljon aztán a fiú felállt és levetkőztek és belesétáltak a vízbe. Mint sápadt remegő kísértet. A fiú olyan vékony volt hogy a látványától összeszorult a férfi szíve. Fejjel előre a vízbe vetette magát aztán levegő után kapkodva bukkant elő és megfordult és megállt a kezével a karját csapkodta. Ellep a víz apa? kiáltotta. Nem. Gyere. Megfordult és kiúszott a vízeséshez és hagyta hogy a víz rázúduljon. A fiú a derékig érő vízben állt átkarolta a vállát és ugrándozott. A férfi visszaúszott hozzá és elkapta. A karjában tartotta és körbeúsztatta a fiú levegő után kapkodott és a vizet csapkodta. Ügyes vagy – mondta a férfi. Nagyon jól csinálod. Dideregve öltözködtek aztán elindultak hogy megmásszak a folyó felső szakaszához vezető ösvényt. A sziklák mentén kiaraszoltak arra a pontra ahol úgy tűnt a
folyó egyszerűen véget ér a térben és a férfi erősen tartotta a fiút miközben az kimerészkedett a kiszögellés legszélére. A folyó a peremen átbukva egyenest a mélyben elterülő tóba zúdult. Az egész folyó. A fiú erősen szorította az apja karját. Jó magas – mondta. Igen elég magas. Meghalnánk ha leesnénk? Nem. De megütnéd magad. Ahhoz elég magas. Nagyon félelmetes. Az erdőben. Sötétedéskor. A folyó felső szakasza mentén elterülő lapályon haladtak tovább hatalmas holt fák közt. A burjánzó délszaki erdő egykor amerikai tojásbogyóval és ernyőskörtikével volt tele. Meg ginzenggel. A rododendron elszáradt ágai kicsavarodtak és összegöbösödtek és megfeketedtek. A férfi megállt. Észrevett valamit a talajt borító hamuval kevert korhadékban. Lehajolt és félresöpörte a hamut. Kis gombatelep. A gombák fonnyadtak összeaszottak és ráncosak voltak. Felszedett egyet és megszagolta. Leharapott egy kis darabot a széléből és rágni kezdte. Mi ez apa?
Kucsmagomba. Úgy hívják kucsmagomba. Az micsoda? Egy gombaféle. Ehető? Igen. Harapj bele. Jó íze van? Harapj bele. A fiú megszagolta a gombát beleharapott és rágcsálni kezdte. Az apjára nézett. Nem is olyan rossz – mondta. Kihúzták a földből és a fiú kabátjának kapucnijába gyűjtötték a furcsa formájú apró gombákat. Végül visszamentek az úthoz arra a helyre ahol a bevásárlókocsit hagyták és letáboroztak a tóparton a vízesésnél és lemosták a földet meg a hamut a gombákról aztán beáztatták őket egy vízzel teli serpenyőben. Besötétedett mire sikerült tüzet gyújtania aztán nekilátott vacsorát készíteni egy fatuskón felszeletelt egy marék gombát aztán a serpenyőbe kotorta és egy babkonzerves dobozból elővette a disznózsírt és azt is a serpenyőbe rakta a serpenyőt pedig a parázsra tette. A fiú az apját nézte. Jó ez a táborhely apa – mondta.
Megették a kevéske gombát meg a babot és teát ittak desszertnek pedig körtekonzervet ettek. A férfi egy kőhasadékban rakott tüzet és kifeszítette a hátuk mögött a ponyvát hogy visszaverje a tűz melegét aztán csak ültek a meleg menedékben és mesélni kezdett a fiúnak. Régi történeteket bátorságról és igazságosságról ahogyan emlékezett rájuk és a végén a fiú elaludt a pokrócok közt és a férfi felszította a tüzet és ő is lefeküdt felmelegedve és teli hassal hallgatta a hátuk mögött elterülő sivár sötét erdő mélyén dübörgő vízesést. Reggel a férfi elindult lefelé a folyó menti ösvényen. A fiúnak igaza volt tényleg jó táborhelyet találtak ezért akarta ellenőrizni a férfi hogy egyedül vannak-e vagy mások is kiszúrták a helyet. Senkivel sem találkozott. A folyót nézte egy helyütt fodrozódni kavarogni örvényleni kezdett a víz. A férfi belehajított egy fehér kavicsot a folyóba és a kavics egy szempillantás alatt eltűnt mintha az éhes folyó egyszerűen felfalta volna. Nem először állt ehhez hasonló folyó partján a mélyben megcsillanó pisztrángokat nézte amelyek csak akkor váltak láthatóvá a teaszínű vízben ha oldalukra fordulva ettek. Úgy verték vissza a nap fényét a sötét mélységből mint a barlangban megcsillanó késpengék. Nem maradhatunk- mondta a férfi. Minden nap egyre hidegebb lesz. És a vízesés idevonzza az embereket. Ugyanúgy ahogyan minket is idevonzott és nem tudhatjuk ki jön még ide ráadásul nem halljuk meg ha közelednek. Ez a
hely nem biztonságos. Maradjunk még egy napot. Itt nem biztonságos. Lehet hogy találunk másik táborhelyet valahol a folyó mentén. Tovább kell mennünk. Délnek. A folyó nem dél felé folyik? Nem. A folyó nem dél felé folyik. Megnézhetem a térképen? Igen. Mindjárt előveszem. Egyszer már megragasztották az olajvállalat rongyos autóstérképét mostanra azonban lapjaira hullott. Felírták rajzkrétával a lapok sarkába az oldalszámokat hogy sorba lehessen rakni őket. A férfi a gyűrött lapok közt válogatott aztán kiterítette azokat amelyekről le lehetett olvasni merre járnak. Itt átmegyünk egy hídon. Úgy nyolc mérföldre lehet. Ez itt a folyó. Kelet felé folyik. Mi tovább követjük a hegy keleti oldalában vezető utat. Ezek a fekete vonalak jelölik az utakat. Ezek az állami utak.
Miért nevezik őket állami utaknak? Mert régebben az államok Régebben még léteztek államok.
tulajdonában voltak.
Már nincsenek többé? Nincsenek. Mi történt velük? Nem tudom pontosan. Jó kérdés. De az utak megmaradnak. Igen. Még egy darabig. Meddig? Nem tudom. Lehet hogy elég sokáig. Nincs ami lerombolja őket úgyhogy egy darabig még biztosan nem lesz velük gond. De többé nem járnak rajtuk autók meg kamionok. Nem. Jól van. Indulhatunk?
A fiú bólintott. A kabátja ujjába törölte az orrát és felvette kis hátizsákját miközben a férfi összehajtogatta a térkép lapjait és felállt és a fiú követte a fák szürke karói közt az út felé. Aztán feltűnt a láthatáron a híd és észrevették hogy egy összecsuklott nyerges vontató áll keresztbe a hídon beszorulva az eldeformálódott vasszerkezet közé. Megint eleredt az eső és ahogy álltak az esőcseppek lágyan kopogtak a ponyván. Lestek kifelé a vízhatlan ponyva alatti kékes félhomályból. Meg tudjuk kerülni? kérdezte a fiú. Nem hiszem. De talán át tudunk bújni alatta. Lehet hogy ki kell pakolnunk a kocsit. A híd egy zugokkal teli folyószakasz fölött ívelt át. Ahogy befordultak a híd előtti utolsó kanyarba már hallották a víz zubogását. A szurdok felől feltámadt a szél és lefogták a ponyva sarkát és feltolták a hídra a kocsit. A vasszerkezet nem takarta el a folyót. A zúgó után mészkő pilléreken nyugvó vasúti híd látszott. A korábbi áradások alkalmával a pillérek kövei elszíneződtek – jóval magasabban mint a folyó jelenlegi vízszintje – a kanyarulatban pedig hatalmas kötegekbe torlódott megfeketedett ágak aljfák meg kidőlt fatörzsek zárták el a víz útját. A kamion valószínűleg évek óta vesztegelt már a hídon
kerekei laposak voltak és összegyűrődtek az abroncs alatt. A jármű eleje nekinyomódott a híd mellvédjének a pótkocsi pedig előrefelé lecsúszott a rugófőlapról és belenyomódott a vezetőülés hátuljába. A pótkocsi hátulja kibillent és behorpasztotta a mellvédet a híd másik oldalán és jócskán kilógott a folyó szurdokvölgye fölé. Át akarták tolni alatta a bevásárlókocsit de elakadt a fogantyúja. Csak az oldalára döntve tudták volna áthúzni. A férfi otthagyta a ponyvával letakart bevásárlókocsit az esőben és a fiúval bemásztak a pótkocsi alá aztán a fiú ottmaradt a száraz földön guggolva és a férfi felmászott az üzemanyagtartály lépcsőjén és letörölte az esőcseppeket az ablakról és benézett a vezetőfülkébe. Lelépett a létráról és kinyitotta a fülke ajtaját aztán bemászott és becsukta maga mögött az ajtót. Körülnézett. Az ülések mögött alvófülke. A padlón újságpapír. A kesztyűtartó nyitva de üres. Hátramászott az ülések közt. A priccsen durva borítású átnedvesedett matrac a hűtőszekrény ajtaja nyitva. Összecsukható kis asztal. A földön régi folyóiratok. Átkutatta a furnérlemezből készült plafonra szerelt kulcsos fiókokat de nem talált semmit. Kihúzta a priccs alatti fiókokat és átkutatta a szemetet. Aztán visszamászott előre a vezetőfülkébe és leült a vezetőülésbe és a lassan lecsorgó vízcseppek csíkozta ablakon át lenézett a mélyben kanyargó folyóra. A fémtetőn halkan kopogott az eső és lassan sötétség borult a világra. Aznap éjjel a vezetőfülkében aludtak reggelre elállt az eső és kipakolták a bevásárlókocsit és átadogatták a
holmijukat a kamion alatt aztán mindent visszapakoltak a kocsiba. A hídtól úgy harminc méterre gumiabroncsok megfeketedett maradványai látszottak. A férfi megállt és a pótkocsit nézte. Mit gondolsz mi van benne? kérdezte. Nem tudom. Nem mi vagyunk az elsők akik erre járnak. Úgyhogy valószínűleg semmi. Nem lehet kinyitni. Fülét a pótkocsi oldalához nyomta és tenyérrel rácsapott a fémlemezre. Úgy hallom üres – mondta. Talán a tetejéről be lehet mászni. Különben már lyukat vágtak volna az oldalába. Mivel vágtak volna lyukat? Találtak volna hozzá szerszámot. A férfi levette a kabátját és keresztbefektette a bevásárlókocsi tetején aztán felmászott a vontató sárhányójára onnan a motorháztetőre majd a szélvédőn felkapaszkodva megállt a vezetőfülke tetején. Megfordult és lepillantott a folyóra. A talpa alatt nedvesen csillogott a fém. Lenézett a fiúra. A gyerek gondterheltnek tűnt. A férfi visszafordult a pótkocsi elé és a tető peremébe kapaszkodva lassan felhúzta magát. Épp csak annyi ereje maradt hogy felemelje csontsovány testét. Egyik lábát átvetette a pótkocsi peremén és félig a levegőben lógva megpihent. Végül felhúzta magát a hátára hengeredett és
felült. Nagyjából a pótkocsi tetejének harmadánál egy tetőablakot vett észre és összegörnyedve óvatosan odament. Az ablak fedelét leszedték és a pótkocsi belsejéből nedves furnérlemez szaga csapta meg az orrát meg az a fanyar illat amit már jól ismert. Elővette a farzsebéből az újságot és kitépett belőle néhány lapot és összegyűrte a lapokat és elővette az öngyújtóját és meggyújtotta a papírt és a pótkocsi koromsötét belsejébe hajította. A lángoló papír halk surrogással hullt a mélybe. A férfi félrelegyezte a füstöt és benézett a tetőablakon. Mintha a padlón lobogó tűz rettenetes mélységben lett volna. Kezét a szeme elé tartva kitakarta a tűz ragyogását és így gyakorlatilag a pótkocsi legvégéig ellátott. Emberi testek. Különböző helyzetben kiterülve. Kiszáradva és összefonnyadva rothadó ruhafoszlányokban. Az összegyűrt papírcsomó lángja egyre fogyott majd végleg kihunyt és egy pillanatig csak a testek halvány mintázata rajzolódott ki az ellobbanó tűz fehér izzásában mintha valami virág formáját idézte volna: egy megolvadt rózsát. Aztán újra sötét lett. Aznap éjjel a hegygerincen az erdőben táboroztak a táborhelyről ráláttak déli irányba messzire elnyúló széles síkságra. A férfi tüzet rakott egy szikla tövében és megették a maradék kucsmagombát meg egy spenótkonzervet. Éjszaka vihar tombolt felettük a hegyek közt és ágyúdörejjel recsegve és dübörögve rontott a vidékre és az ág-bogas
villámok villódzó fényében újra meg újra megpillantották a sivár szürke mindenséget. A fiú az apjába kapaszkodott. Aztán elvonult a vihar. Jégverés kopogott egy ideig majd csendes hideg eső jött. Amikor felébredt még mindig sötét volt de az eső elállt. Fakó fényt látott a ködbe burkolózó völgyben. Felállt és kisétált a sziklaszirt peremére. A tűzfátyol mérföldeken keresztül terült szét. Leguggolt és a tájat kémlelte. Érezte a füst szagát. Megnyalta és a magasba tartotta az ujját hogy megnézze merről fúj a szél. Amikor felállt és elindult visszafelé észrevette hogy a ponyva alól fény szűrődik ki. A fiú felébredt. A kék ponyvából összetákolt hevenyészett sátor a sötétben mint valami kockázatos világvégi expedíció táborhelye. Valami rejtélyes vállalkozás résztvevőinek utolsó szállása. És valóban így állt a helyzet. A következő napon az égő fák füstjének fátyla lebegett a táj fölött. A szurdokokban a füst ködként ereszkedett a tájra a keskeny törzsű üszkös fák úgy lángoltak a lankákon mint megannyi különös gyertya. A nap vége felé elérkeztek egy helyre ahol korábban a tűz kettészelte az utat és a makadámburkolat még mindig meleg volt később pedig bemélyedt a lábuk alatt ahogy ráléptek. A forró fekete masztixgyanta a cipőjük talpára tapadt és minden lépésnél hosszú vékony szálakra nyúlt. Megálltak. Várnunk kell – mondta a férfi. Visszafordultak és valamivel távolabb letáboroztak az út
mellett és mikor másnap reggel továbbindultak a makadámburkolat már kihűlt. Egyszer csak lábnyomokat pillantottak meg a megszilárdult aszfaltban. Mintha a semmiből bukkantak volna elő. A férfi leguggolt és szemügyre vette a nyomokat. Az éjjel valaki előjött az erdőből és nekivágott a megolvadt útnak. Ki lehet az apa? Nem tudom. Kicsoda itt bárki is? Utolérték az úton csoszogó férfit az egyik lábát húzta és időről-időre megállt előregörnyedve és bizonytalanul mielőtt újra elindult volna. Mit csináljunk apa? Nem lesz semmi baj. Egyelőre követjük és figyeljük. Szemmel tartjuk – mondta a fiú. Igen. Szemmel tartjuk. Jó darabig követték a férfit de olyan lassan vonszolta magát hogy elvesztegették az egész napot. Végül leült az útra és nem kelt föl többé. A fiú az apja kabátjába kapaszkodott. Szótlanul álltak. A férfi ugyanúgy megégett mint a táj ruházata szénfeketére perzselődött. Az egyik szeme összeégett és leragadt a haja serkés hamuparóka volt megfeketedett koponyáján. Lehajtotta a fejét ahogy
elmentek mellette. Mintha valami rosszat csinált volna. Előredőlve némán ült az úton testét rongyok fedték aszfalttól ragacsos cipőjét dróttal kötötte össze. A fiú egyre csak hátrafelé tekintgetett. Apa? suttogta. Mi történt a bácsival? Belecsapott a villám. Nem tudunk segíteni rajta? Apa? Nem. Nem tudunk segíteni. A fiú tovább rángatta apja kabátját. Apa? könyörgött. Elég legyen. Nem tudunk segíteni rajta? Nem. Nem tudunk segíteni. Rajta már senki sem tud segíteni. Továbbmentek. A fiú sírt. Újra meg újra visszanézett. Mikor leértek a völgybe a férfi megállt és lenézett a fiára aztán megfordult és a hegyre felkapaszkodó utat figyelte. Az összeégett ember hátrabukva hevert a földön ekkora távolságból azt sem lehetett megállapítani micsoda valójában. Sajnálom – mondta. Nem tudtuk volna megmenteni. Nem tudtunk segíteni rajta. Sajnálom azért ami történt vele de semmit sem tehettünk érte. Ezt te is tudod ugye? A fiú csak állt lehajtott fejjel. Aztán bólintott.
Elindultak és a fiú már nem nézett vissza többé. Az este a tüzek fakó kénes fényében izzott. Az út menti árkok feketélltek az összegyűlt esővíztől. A hegycsúcsok ködbe burkolóztak. Átkeltek egy folyó felett átívelő betonhídon. A hamu és zagyvíz matringja lassan úszott az áramlattal. Meg elszenesedett fadarabok. Aztán megálltak és visszafordultak és letáboroztak a híd alatt. A férfi olyan rég hordta a zsebében bankótárcáját hogy szögletes lyukat koptatott a nadrágjába. Aztán egy nap leült az út szélére és kivette a zsebéből a tárcát és szemügyre vette a tartalmát. Néhány bankjegy meg hitelkártya. A jogosítványa. Fénykép a feleségéről. A tárca tartalmát kiterítette az aszfaltra. Mintha kártyázott volna. A bozótba hajította a verejték feketítette bőrdarabot és csak ült kezében a fényképpel. Aztán a képet is az útra tette és felállt és továbbmentek. Reggel a hátán fekve nézte az agyagfészkeket amiket a fecskék építettek a híd aljának sarkaiba. Aztán a fiúra nézett de a fiú elfordult tőle és mozdulatlanul fekve bámulta a folyót. Nem tehettünk érte semmit. A fiú nem válaszolt. Meg fog halni. Nem oszthatjuk szét az élelmünket mert akkor mi is meghalunk.
Tudom. Elárulod mikor állsz újra szóba velem? Most is szóba álltam veled. Biztos vagy benne? Igen. Jól van. Jó. Alakok álltak a folyó túlpartján és átkiabáltak neki. Rongyos istenek vánszorogtak szakadt ruhában a kietlen tájon. Az érctenger kiszáradt fenekén kóboroltak a repedezett és barázdált talajon amely leginkább földre hullott törött tányérra emlékeztetett. Pusztító tűzösvények lángoltak a megalvadt homoktengeren. Az alakok fokozatosan elenyésztek a távolban. A férfi felriadt aztán csak feküdt a sötétben. Az órák 1 óra 17 perckor álltak meg. Hosszú fénycsóva nyílt szét ollószerűen aztán egy sor gyenge rázkódás következett. A férfi felkelt és az ablakhoz lépett. Mi az? kérdezte a nő. A férfi nem válaszolt. Kiment a fürdőszobába és felkattintotta a villanykapcsolót de nem volt áram. Az ablaküveg fakópirosan felizzott. A férfi fél
térdre ereszkedve bedugaszolta a kád lefolyóját és megnyitotta mindkét csapot. A nő a fürdőszoba ajtajában állt hálóingben megkapaszkodott az ajtófélfában és fél kézzel átfogta a hasát. Mi az? kérdezte. Mi történt? Nem tudom. Fürödni akarsz? Nem. Egyszer még az első években egy kopár erdőben ébredt és a koromsötét eget hasító vándormadárrajokat hallgatta. Tompa rekedt hangjukat hallgatta amint több mérföld magasan keringtek a föld fölött öntudatlanul mint az edény peremén masírozó rovarok. Jó utat kívánt nekik és végül a madarakat elnyelte a komor ég. Soha többé nem hallotta a hangjukat. Volt egy pakli kártyája amit egy házban talált egy íróasztalfiókban a lapjai kopottak és gyűröttek voltak és hiányzott a treff kettes de azért néha kártyáztak a tűznél pokrócaikba takarózva. Megpróbálta felidézni a gyerekkorában tanult kártyajátékok szabályait. Dámáztak. Meg whistet játszottak. Bizonyos volt afelől hogy a legtöbb szabályra rosszul emlékezett de kitalált új játékokat és az új játékoknak új neveket adott. Mutáns csenkesz vagy macskahányás. A gyerek néha arról a világról kérdezgette ami számára még emlékként sem létezett soha. Sokat
törte a fejét hogy ilyenkor mit feleljen. A múlt nem létezik. Milyen múltat akarsz? Végül felhagyott azzal a szokásával hogy kitaláljon mindenféle dolgokat mert hiszen a kitalált múlt is hazugság és ettől rosszul érezte magát. A gyerek képzeletét amúgy is más dolgok izgatták. Milyen lesz majd lent délen. A többi gyerekkel. Néha megpróbálta lehiggasztani a fiút de nem szívvel-lélekkel tette. Mégis ki lett volna képes erre? Nincsen semmi dolguk. A nap gondoskodik önmagáról. Az idő is. Az azután nincs többé. Ami most van az már az azután. Minden olyan szépség amit a szívünkbe akarunk zárni a fájdalomból sarjad. Szomorúságból és hamuból születik. Szóval – suttogta az alvó gyermeknek. Te itt vagy nekem. Eszébe jutott a fénykép az úton és arra gondolt hogy nem kellett volna elengednie a nőt de azt nem tudta hogyan kellett volna ott tartani. Köhögve ébredt és arrébb sétált nehogy felébressze a gyereket. Egy kőfal mellett haladt a sötétben tapogatózva. Pokrócait maga köré csavarva térdepelt a hamuban mint aki bűneiért vezekel. Sokáig köhögött és a vére ízét érezte és hangosan kimondta a nő nevét. Talán álmában is megszólította már. Mire visszaért a fiú már felébredt. Sajnálom – mondta. Semmi baj. Aludj.
Bárcsak anyuval lehetnék. A férfi nem válaszolt. Csak ült a pokrócokba és takarókba burkolt apró alak mellett. Aztán így szólt: Úgy érted meg akarsz halni? Igen. Ilyet nem szabad mondani. Akkor is ilyeneket mondok. Ne mondj ilyeneket. Nem jó dolog ilyeneket mondani. Nem tehetek róla. Tudom. De meg kell próbálnod. Hogyan csináljam? Nem tudom. Túléltük – mondta a nőnek a lámpa lángján keresztül. Túléltük? kérdezett vissza a nő. Igen. Mi a francról beszélsz az isten szerelmére? Nem éltünk túl semmit. Élőhalottak vagyunk egy horrorfilmben. Könyörgöm hallgass.
Nem érdekelsz. Az sem érdekel ha sírsz. Teljesen hidegen hagy. Kérlek. Hagyd abba. Könyörgöm ne csináld. Bármit megteszek. Például? Már rég meg kellett volna tennem. Amikor még három töltény volt a fegyverben nem kettő. Hülye voltam. Már túl lennénk ezen az egészen. Nem vitt rá a lélek. Hiába kényszerítettek a körülmények. Belefáradtam. Az is eszembe jutott hogy neked sem szólok. Talán ez lett volna a legjobb. Mihez kezdesz két tölténnyel? Nem tudsz megvédeni minket. Azt mondod meghalnál értünk de mire mennénk vele? Ha csak rajtam múlna őt is magammal vinném. Tudod jól hogy megtenném. Mert nincs más választásunk. Te nem vagy magadnál. Fáj hogy kimondom az igazságot? Előbb-utóbb elkapnak és megölnek bennünket. Engem megerőszakolnak. És őt is. Megerőszakolnak és megölnek mindhármunkat és felfalják a testünket és ez akkor is így lesz ha nem vagy hajlandó tudomást venni róla. Lehet hogy te inkább megvárod míg mindez bekövetkezik. Én viszont nem. Én nem. A nő szájában hosszúkás szárított szőlővenyige füstölt és úgy szívta mint valami különleges
manillaszivart. Elegánsan tartotta másik keze felhúzott térdén pihent. A férfit nézte a kis lángon keresztül. Régebben még beszélgettünk a halálról – mondta. De egy ideje nem. Miért van ez? Nem tudom. Azért mert a halál már itt van. Semmi sem maradt amiről beszélni lehetne. Sosem hagynálak el. Nem érdekel. Tőlem akár hűtlen ribancnak is tarthatsz. Új szeretőm van. Tőle megkapom amit tőled nem. A halál nem lehet a szeretőd. Dehogynem. Kérlek ne csináld ezt. Ne haragudj. Egyedül nem tudom végigcsinálni. Akkor ne tedd. Nem tudok segíteni rajtad. Azt mondják a nők megálmodják ha veszély fenyegeti a szeretteiket a férfiak pedig a rájuk leselkedő veszélyt álmodják meg. De én már nem álmodom semmit. Azt mondod nem tudod végigcsinálni? Akkor ne csináld. Ilyen egyszerű az egész.
Mert én már réges-rég lemondtam az elkurvult lelkemről. Arról papolsz hogy szembe kell szállnunk velük de te is tudod hogy ez lehetetlen. Azon az éjjelen mikor megszültem a fiút kiszakadt a testemből a lelkem ne várd hogy megszánjalak. Mert nincs már bennem szemernyi szánalom sem. Talán ebben ügyes leszel. Kétlem ugyan de sosem lehet tudni. Abban viszont biztos vagyok hogy egyedül nem fogsz életben maradni. Ezt azért tudom mert egyedül sosem jutottam volna ilyen messzire. Akinek senkije sincs jobban teszi ha összetákol a képzeletében valami kísértetet. Aztán kedves szavakat suttogva életre kelti és pátyolgatja. Az utolsó morzsáig neki ad mindent és a saját testével óvja meg a bajtól. Ami engem illet csak az örök enyészetben reménykedem de abban teljes szívemből reménykedem. A férfi nem felelt. Nem vitatkozol mert nem maradtak érvek. Elbúcsúzol tőle? Nem. Nem fogok elbúcsúzni tőle. Csak még reggelig várj. Kérlek. Indulnom kell. A nő már felállt.
Az isten szerelmére asszony. Mégis mit mondjak neki? Nem tudok segíteni neked. Hová mész? Az orrod hegyéig sem látsz ebben a sötétben. Nem kell látnom. A férfi felállt. Maradj velünk – könyörgött. Nem. Nem maradok. Nem maradhatok. Elment távozása hidegségét hagyva utolsó ajándékául. Vulkánüveg szilánkkal csinálja majd. Megtanította neki hogyan kell. Élesebb az acélpengénél. Az éle mindössze egy atom vastagságú. Igazat adott neki. Nem maradtak érvek. Száz meg száz éjszakán át vitatkoztak az őrültekháza falához láncolt filozófusok kíméletlen őszinteségével sorra ütköztetve az öngyilkosság ellen és az öngyilkosság mellett szóló érveket. Reggel a fiú nem kérdezett semmit és amikor összecsomagoltak és nekivágtak az útnak visszafordult és a táborhelyet nézve így szólt: Elment ugye? És az apja így felelt: Igen. Mindig olyan megfontolt volt még a legfurcsább események se nagyon lepték meg. Egy teremtmény amely tökéletesen felkészülve várja hogy szembenézzen önnön végzetével. Az ablaknál ültek és pongyolában gyertyafénynél költötték el éjféli vacsorájukat és közben a
lángba boruló távoli városokat nézték. Néhány éjszakával azután az ágyukban szült meg egy szárazelem lámpa fényénél. Mosogatókesztyűt húzott. A vérrel és ritkás fekete hajjal borított aprócska fejbúb valószínűtlenül bukkant elő a nő testéből. Az undorító magzatszurok. A nő jajkiáltásai semmit sem jelentettek számára. Az ablak túloldalán a hideg. A láthatáron a tüzek. Magasba tartotta a girhes vörös csupasz és nyirkos testet aztán a konyhai ollóval elvágta a köldökzsinórt és törülközőbe csavarta a fiút. Voltak barátaid? Igen. Voltak. Sokan? Igen. Emlékszel rájuk? Igen. Emlékszem. Mi történt velük? Meghaltak. Mind? Igen. Mind. Hiányoznak? Igen. Hová megyünk? Délnek. Jó. Egész nap mentek a hosszú fekete úton csak délután tartottak rövid pihenőt hogy egyenek pár falatot szegényes tartalékaikból. A fiú kivette a játékkamiont a hátizsákból és egy husánggal utakat rajzolt a hamuba. A kamion óvatosan araszolt előre. A fiú berregett. Az idő szinte már melegnek tűnt és ott aludtak az avarban a hátizsákjaikat használva párnának.
Valami felébresztette. Az oldalára fordult és hallgatózott. Óvatosan felemelte a fejét megmarkolta a pisztolyt. Lenézett a fiúra és amikor az út felé pillantott felbukkant az első. Istenem – suttogta. Lenyúlt és megrázta a fiút de közben egy pillanatra sem vette le a szemét az útról. A hamuban csoszogva csuklyás fejüket jobbra-balra ingatva közeledtek. Némelyikük arcát gázálarc takarta. Egyikük védőruhát viselt. Foltosat és mocskosat. Husángokkal meg hosszú csődarabokkal kezükben lomhán haladtak. Köhögtek. Az út felől mintha egy kamion dízelmotorjának hangját hallotta volna. Igyekezz – suttogta a fiúnak. Gyorsan. Az övébe dugta a pisztolyt aztán megragadta a fiú kezét és vonszolni kezdte a fák közt a bevásárlókocsit és végül talált egy helyet ahol úgy gondolta nem veszik majd észre és az oldalára döntötte. A fiú megdermedt a rémülettől. Közelebb húzta magához. Nincs semmi baj – mondta. Menekülnünk kell. Ne nézz vissza. Gyere. A férfi a vállára vetette két hátizsákjukat aztán rohanni kezdtek a szétmálló saspáfrányban. A fiú félt. Fuss suttogta az apja. Fuss. Hátranézett. Nagy robajjal felbukkant a kamion. Férfiak fürkészték a platóról a környéket. A fiú megbotlott és elesett az apja felsegítette. Nincs semmi baj – mondta. Gyere. Egy hasítékot vett észre a fák közt amiről azt hitte árok
vagy csapás aztán a gyomok közt gázolva kiértek egy régi útra. Az összetört makadámburkolat táblái kilátszottak a szélhordta hamu alól. Magához húzta a fiút és összegörnyedve hallgatózva levegő után kapkodva osontak tovább a töltésoldalban. Az út felől odahallatszott a dízelmotor zúgása. Ki tudja mit tankoltak bele. A férfi felegyenesedett és körülnézett de csak a tetejét látta az úton guruló kamionnak. A platón férfiak álltak néhányuk puskával a kézben. A kamion továbbgurult fekete dízelfüst gomolygott a fák közt. A hangja alapján a motor tropára ment. Kihagyott és akadozott. Aztán leállt. Leguggolt kezét a fiú fejére tette. Istenem – suttogta. Hallották ahogy a jármű zörögve csattogva megáll. Aztán csend lett. Nem emlékezett rá mikor húzta ki az övéből a pisztolyt. Hallották a hangjukat. Hallották a motorháztető záróreteszének kattanását és hallották ahogy kinyitják a motorháztetőt. Átkarolta a fiút. Sss – suttogta. Sss. Kis idő múlva megint felzúgott a motor. Úgy zúgott és nyikorgott mint egy hajó. Nem volt már választásuk ha újra akarták indítani a kamiont be kellett tolniuk a kaptatón azonban nem tudtak eléggé felgyorsulni. Pár perc múlva köhögni és rángatózni kezdett aztán újra leállt. A férfi kilesett a töltés mögül és úgy öt-hat méterre tőlük a gazban megpillantotta az egyik embert amint épp kicsatolta az övét. Mindketten megdermedtek. A férfi felhúzta a pisztoly kakasát és a fickóra célzott aki megtorpant az egyik kezét felemelte és mocskos gyűrött
védőmaszkja ki-behorpadt ahogy levegőt vett. Ne állj meg. A férfi az út felé pillantott. Ne nézz vissza. Rám nézz. Ha segítségért kiáltasz megöllek. A férfi elindult feléjük fél kézzel az övét fogta. A bőrövbe fúrt lyukak mutatták mennyire lesoványodott a férfi övének egyik oldala fényesre kopott azon szokta fenni a kését. Lelépett az útárokba először a pisztolyra aztán a fiúra pillantott. Beesett szeme körül mocskos volt a bőre. Mintha egy állat nézett volna ki a koponyájából a szemüregén keresztül. A szakálla alját nyíróollóval szögletesre vágták a nyakán lévő madarat olyasvalaki tetoválta akinek fogalma sem volt hogyan néz ki valójában egy madár. A férfi vézna volt szikár és angolkóros. Mocskos kék színű kezeslábast viselt és fekete ellenzős sapkát amelynek elülső részén egy hajdan volt cég hímzett lógója díszelgett. Hová készültél? Szarni. A kamion hová tart? Nem tudom.
Mi az hogy nem tudod? Vedd le a maszkot. A férfi hátrafelé húzta le a maszkot aztán csak állt mozdulatlanul. Az hogy nem tudom – mondta. Nem tudod hová mentek? Nem. Mivel megy a kamion? Dízellel. Mennyi üzemanyagotok van? Három ötvenöt gallonos vashordó van a platón. Lőszeretek is van a fegyverekhez? A férfi visszanézett az út irányába. Mondtam hogy ne nézelődj. Igen. Van lőszerünk. Honnan szereztétek? Találtuk.
Hazudsz. Mit esztek? Bármit amit találunk. Bármit amit találtok. Igen. A fiúra nézett. Úgysem fogsz lőni – mondta. Azt hiszed? Két töltényed van. Vagy lehet hogy csak egy. És meghallják a dörrenést. Igen meghallják. Te viszont már nem. Ezt meg honnan veszed? A golyó gyorsabb a hangnál. Az agyadba fúródik mielőtt meghallanád a dörrenést. Ahhoz hogy meghalld a lövés hangját homloklebenyre meg olyan furcsanevű dolgokra van szükség mint az alsó ikertest vagy a homloki agytekervény ezeknek viszont búcsút mondhatsz. Ragacsos szósz marad belőle. Talán orvos vagy? Semmi sem vagyok. Megsebesült az egyik emberünk. ígérem nem bánod meg ha segítesz.
Tényleg ennyire ostobának tűnök? Nem tudom milyennek tűnsz. Mit bámulod a gyereket? Azt bámulok amit akarok. Tévedsz. Ha még egyszer a gyerekre nézel lelőlek. A fiú mindkét kezét a fejére téve az alkarja mögül pislogott kifelé. Lefogadom hogy kopog a szeme az éhségtől. Miért nem jöttök a kamionhoz? Ehetnétek. Mi a fenének keménykedsz? Nincsen élelmetek. Indulás. Hová? Indulás. Nem megyek sehová. Tényleg? Tényleg. Nem megyek. Azt hiszed nem öllek meg de tévedsz. Magammal viszlek és néhány mérfölddel feljebb elengedlek. Ennyi
előny elég lenne. Nem találnátok meg bennünket. Azt se tudnátok merre indultunk. Kíváncsi vagy mit gondolok? Mit gondolsz? Hogy beszari vagy. A fickó elengedte az övét és az öv az útra esett a ráaggatott holmikkal együtt. Egy kulacs. Egy régi katonai vászon tölténytáska. Egy bőr késtok. Amikor felnézett a kés már a rohadék kezében volt. Csak kettőt lépett előre de így is kis híján a fiú és ő közé került. Mit akarsz csinálni azzal? A fickó nem felelt. Nagy darab volt de nagyon fürge. Előrevetette magát és elkapta a gyereket aztán előregurult felpattant a mellkasához szorította a fiút és a torkához szorította a kést. A férfi letérdelt és követte a másik mozgását és becélozta a támadót és fegyverét két kézzel tartva a földön térdelve két méter távolságból tüzelt. A fickó a lövés pillanatában hátravágódott a homlokán tátongó lyukból vér bugyogott. A fiú kifejezéstelen arccal feküdt az ölében. A férfi az övébe dugta a pisztolyt aztán a vállára vetette a hátizsákot és felkapta a fiút és a nyakába ültette aztán lélekszakadva rohanni kezdett a régi úton a térdénél fogva tartotta a fiút a fiú átfogta az apja homlokát néma volt mint egy kő és csurom véres.
Egy régi vashídhoz értek az erdőben a semmivé váló út egy semmivé vált folyót keresztezett. A férfi köhögni kezdett ráadásul alig kapott levegőt. Leugrott az útról bevetette magát a fák közé. Zihálva megállt és hallgatózni próbált. Semmit sem hallott. Újabb fél mérföldet haladt tántorogva aztán térdre rogyott a fiút a hamuba a levelekre fektette. Letörölte a vért az arcáról és megölelte. Nincs semmi baj – mondta. Nincs semmi baj. A végtelennek tűnő dermesztően hideg estére sötétség hullt. Csak egyszer hallotta őket. Szorosan magához ölelte a fiút. A torka kapart de visszatartotta a köhögést. A kabáton keresztül is érezte milyen törékeny és mennyire lesoványodott a fiú. Remegett mint egy kutya. Egy pillanatra megszűnt a levelekben gázoló lépések nesze. Aztán újra meghallották. Nem beszéltek és nem kiáltoztak és ettől csak még vészjóslóbbá vált minden. A sötétség beálltával vashideg telepedett a tájra a fiú borzalmasan reszketett. A holdfény nem tudta áttörni a sötétséget sehová sem tudtak menni. Egyetlen takarójuk volt csupán a hátizsákban a férfi kivette és betakarta vele a fiút aztán lehúzta kabátja cipzárját és magához ölelte a gyereket. Sokáig feküdtek így de aztán úgy érezte megfagynak és felült. Tovább kell mennünk – mondta. Nem maradhatunk itt. Körülnézett de nem látott semmit. A mélység és kiterjedés nélküli feketeség elnyelte a szavait.
A fiú kezét fogva botladoztak a fák közt. A másik kezét kinyújtotta maga előtt. Csukott szemmel sem látott volna kevesebbet. A fiút a takaróba csavarta és azt mondta vigyázzon nehogy a takaró leessen róla mert akkor soha többé nem találják meg. A fiú szerette volna ha az apja felveszi de a férfi azt felelte hogy muszáj továbbmenniük. így botladoztak előre a fák közt egész éjszaka és még messze volt a hajnal amikor a fiú elesett és nem akart felkelni többé. A férfi ráterítette a kabátját aztán ráterítette a takarót és csak ült és magához ölelte a gyereket és előrehátra dülöngélve ringatta. Egyetlen töltény maradt a pisztolyban. Nem fogsz szembenézni a valósággal. Nem fogsz. A nappalt jelző sápadt fényben a férfi lefektette a fiút az avarra aztán leült mellé és a fákat figyelte. Amikor valamelyest világosabb lett felállt és körbejárta a környéket szedett-vedett táborhelyük körül de a hamuban hagyott halvány lábnyomaikat leszámítva semmit sem talált. Visszament és felsegíttette a fiút a földről. Indulnunk kell – mondta. A fiú kifejezéstelen arccal előregörnyedve ült. A vér beleszáradt a hajába és csíkokban rászáradt az arcára. Mondj már valamit- kérlelte az apja de a fiú néma maradt. Kelet felé mentek tovább a még álló de már halott fák közt. Elmentek egy lepusztult favázas épület mellett aztán egy dűlőutat kereszteztek. A megtisztított parcella egykor minden bizonnyal zöldségeskert lehetett. Időről-időre megálltak és hallgatóztak. A nap láthatatlan és semmi sem
vet árnyékot. Váratlanul bukkantak rá az útra és a férfi megállította a fiút és az út menti árokban kuporogtak mint a leprások és hallgatóztak. Széltelen síri csönd. Kis idő múlva felállt és kisétált az útra. Visszanézett a fiúra. Gyere – mondta. A fiú kimászott az árokból és a férfi megmutatta neki a kamion nyomait a hamuban. A fiú a takaróba csavarva állt és lehajtott fejjel nézte az utat. Sehogy sem tudta kideríteni sikerült-e újraindítaniuk a kamiont. Mint ahogy azt sem meddig hajlandóak lesben állva várakozni. Levette a válláról a hátizsákot leült és kinyitotta. Ennünk kell valamit – mondta. Éhes vagy? A fiú megrázta a fejét. Nem. Persze hogy nem. A férfi kivett a hátizsákból egy vízzel teli műanyagpalackot és lecsavarta a kupakját aztán a fiú felé nyújtotta és a fiú kivette a kezéből és ivott. Aztán leengedte a palackot tartó kezét és mély levegőt vett majd törökülésben az útra ült és újra meghúzta a palackot. Aztán visszaadta az apjának és a férfi is ivott és visszatekerte a kupakot és kotorászni kezdett a hátizsákban. Fehérbab konzervet ettek felváltva kanalaztak és miután elfogyott a bab a férfi a fák közé hajította az üres konzerves dobozt. Aztán újra nekivágtak az útnak. A kamionos emberek is az úton táboroztak. Éjjel tüzet raktak. Elszenesedett fatuskók hevertek a megolvadt aszfaltba ragadva a hamu és a csontok mellett. A férfi
leguggolt és a kezét az aszfalt fölé tartotta. Alig érezhető meleget sugárzott belőle. A férfi felállt és az utat kémlelte. Aztán megragadta a fiút és elindult vele befelé az erdőbe. Azt akarom hogy itt várj meg – mondta. Nem megyek messzire. Meghallom ha kiáltasz. Ne hagyj itt – könyörgött a fiú. Úgy tűnt mindjárt elsírja magát. Nem. Azt akarom hogy itt várj. Kérlek apa. Elég legyen. Azt kell csinálnod amit mondok. Fogd meg a pisztolyt. Nem kell a pisztoly. Nem kérdeztem a véleményedet. Fogd. Átvágott az erdőn keresztül és visszament a bevásárlókocsihoz. Az oldalára döntve feküdt ahol hagyták de teljesen kifosztották. Az a néhány dolog amit meghagytak szétszórva hevert a földön. A fiú könyvei és játékai. Az ő régi cipője meg néhány rongyos ruha. Felállította a kocsit belepakolta a fiú holmiját és kitolta az útra. Aztán visszament az erdőbe. Semmit sem talált. Alvadt vér sötétlett a leveleken. Elvitték a fiú hátizsákját. Halomba rakták a csontokat aztán lenyúzott bőrt és köveket tettek rá. Zsigerek kupacban. A cipője orrával megböködte
a csontokat. Puhák voltak mintha megfőzték volna őket. Ruháikat magukkal vitték. Sötétedni kezdett és megint nagyon hideg lett a férfi megfordult és visszament a fiúhoz és letérdelt és átkarolta és magához ölelte. Egészen a régi útig tolták a bevásárlókocsit a fák közt aztán otthagyták és a sötétséggel versenyre kelve nekivágtak az útnak déli irányba. A fiú botladozott a fáradtságtól ezért a férfi a nyakába ültette és így folytatták az utat. Mire a hídhoz értek már alig derengett valami fény. Letette a fiút és tapogatózva lemásztak az árokparton. A híd alatt a férfi elővette az öngyújtóját és az öngyújtó pislákoló fényénél végigpásztázta a talajt. A folyó hordaléka – homok és kavics. A férfi leült a hátizsákra és eltette az öngyújtót és kezét a fiú vállára tette. A sötétben épphogy ki tudta venni az alakját. Azt akarom hogy itt várj – mondta. Elmegyek fáért. Muszáj tüzet raknunk. Félek. Tudom. A közelben maradok és hallom a hangod ha nagyon félsz csak kiálts és azonnal itt leszek. Nagyon félek. Minél előbb elindulok annál előbb visszaérek aztán tüzet rakunk és akkor majd nem fogsz félni. Ne feküdj le a földre. Ha lefekszel elalszol és nem tudsz majd válaszolni ha hívlak és akkor nem talállak meg a sötétben. Megértetted?
A fiú nem felelt. Közel volt ahhoz hogy kijöjjön a sodrából nagyon felbosszantotta a gyerek de ekkor észrevette hogy a fiú bólogat a sötétben. Jól van – mondta. Jól van. Kezét maga előtt kinyújtva felmászott az árokparton és elindult a fák közt. A talajt száraz gallyak és ágak borították. Körbecsoszogott és kupacba rugdosta a tűzifának valót és amikor összegyűlt egy ölnyi lehajolt és felszedte aztán kiáltott egyet a fiúnak és a fiú válaszolt és odairányította hídhoz. Egy darabig csak ültek a sötétben és a férfi a késével lehántolt néhány gallyat és kézzel összetörte a kisebb ágakat. Elővette az öngyújtót a zsebéből a hüvelykujját a kis kerékre támasztotta és szikrát csiholt. Mivel benzinnel töltötte fel az öngyújtó halvány kékes lánggal égett és a férfi előrehajolt és lángra lobbantotta a gyújtóst és figyelte ahogy a tűz fokozatosan feljebb kapaszkodik a faágakon. Újabb ágakat tett a rakás tetejére és óvatosan fújni kezdte a csenevész lángok tövét és a fadarabokat kézzel rendezgetve formálta a tüzet. Még kétszer ment fáért az erdőbe a hídra vonszolta a gallyakat meg a rőzsét és lelökte a híd pereméről. Bizonyos távolságból még látta a tűz fényét de bízott benne hogy a másik útról már nem látni el idáig. A híd alatt a kövek közt sötét állóvízzel teli medencét vett észre. A pereme végig befagyott. A hídon állt és lelökte a mélybe az utolsó adag fát lehelete fehéren gomolygott a vörös tűzfényben. A homokban ülve leltárt készített a hátizsák tartalmáról. A
látcső. A félpintes palack szinte csurig gázolajjal. Az üveg víz. A harapófogó. Két kanál. Mindet sorba kipakolta egymás mellé. Öt kis konzervjük maradt kiválasztott egy húskonzervet meg egy kukoricakonzervet és kinyitotta őket a kis katonasági konzervnyitóval és a tűz mellé tette a dobozokat és nézték ahogyan a címkék a dobozok oldalán megpörkölődve felkunkorodnak. Amikor a kukorica gőzölögni kezdett a férfi megfogta a fogóval és elvette a tűz mellől a dobozt aztán a konzerv fölé hajolva lassan kanalazni kezdtek. A fiú időnként elbóbiskolt. Amikor befejezték a vacsorát a férfi levitte a fiút a híd alatti hordalékpadhoz és egy bottal összetörte a medence peremén képződött vékony jeget aztán letérdeltek és a férfi megmosta a fiú haját meg az arcát. A víz olyan hideg volt hogy a fiú elsírta magát. Friss vizet keresve lejjebb mentek a hordalékpad mentén és a férfi újra megmosta a fiú haját olyan alaposan ahogyan csak tudta aztán abbahagyta mert a fiú egyre hangosabban nyöszörgött fájdalmában. Megtörölte a takaróval aztán csak térdeltek a tűz fényében és a híd alépítményének imbolygó árnyéka a patak túlpartján karóként meredező facsonkokra vetült. Ez az én fiam – mondta. Egy halott ember agyának maradványait kell kimosnom a hajából. Ez a feladatom. Aztán bebugyolálta a gyereket a takaróba és a tűzhöz cipelte. A fiú ülni is alig bírt. A férfi ügyelt rá nehogy előrebukjon és a lángok közé zuhanjon. A lábával kimélyítette a homokot a fiú csípőjének és vallanak hogy kényelmesen
tudjon aludni és odaült mellé és a karjában tartotta és addig borzolta a haját a tűz előtt míg teljesen megszáradt. Mint valami ősi felszentelési rítus. Hát legyen. Idézzük meg a külsőségeket. Ha nincs más levegőből alkotjuk meg szertartásainkat aztán beszennyezzük őket. Az éjszaka hidege felébresztette felkelt aztán összetört és a tűzre dobott néhány faágat. Az apró gallyak narancsszínben izzottak a parázsban. Fújni kezdte a parazsat hogy felszítsa a lángokat és rászórta a gallyakat és keresztbe vetett lábbal ült hátát a híd kőpillérének támasztotta. Egymásra fektetett súlyos mészkőtömbök habarcs nélkül. Fejük fölött a rozsdától megbarnult vasszerkezet laposra kalapált szegecsek korhadt párnafák és keresztbordafák. Ahol ült langyos maradt a homok érezte ahogy rátenyerelt csak a tűz volt meleg a metsző hideg éjszakában. Felkelt és hozott még fát. Állt és hallgatózott. A fiú nem mocorgott. Leült mellé és simogatni kezdte fényevesztett csapzott haját. Aranykehely – egy istennek is megfelelő otthont nyújt. Kérlek ne áruld el hogyan végződik ez a történet. Amikor újra a hídon túli sötétség felé fordította tekintetét már havazott. A kisebb ágakat és az aprófát égették el így a tűz csak egy óráig vagy alig valamivel tovább lobogott. Behúzta a híd alá és kisebb darabokra törte a maradék fát recsegtekropogtak az ágak ahogy rájuk taposott. Attól félt hogy a zajra felébred a fiú de nem így történt. A nedves fa sercegett a lángokban. Tovább havazott. Reggel majd
megnézik hagyott-e nyomokat valaki az úton. Több mint egy éve nem beszélt senkivel a fiún kívül csak a fickóval akit lelőtt. Végre egy felebarát. A hüllőszerű hideg szemek a ravasz és számító tekintet. A megsárgult szuvas fogakra tapadó emberhús. Ki tette az utolsó szóig hazuggá a világot. Mikor újra felébredt elállt a havazás és a szemcsés hajnali szürkületben fokozatosan alakot öltött a hídon túl elterülő kopár erdőség a hóból kimeredő megfeketedett facsonkok rengetege. Kezét a térdei közé dugva összegömbölyödve ébredt aztán felült és felélesztette a tüzet és egy céklakonzervet tett a parázsra. A fiú összekuporodva feküdt a földön és a férfit nézte. A friss hó betemette az erdőt beborította a faágakat és kis kupacokba gyűlt a leveleken de már minden újra megszürkült a hamutól. Visszabaktattak a kocsihoz aztán a férfi beletette a hátizsákot a kocsiba és kitolta az útra. Nem láttak nyomokat. Megálltak és hallgatóztak teljes volt a csend. Aztán elindultak az úton a szürke latyakban gázolva a fiú zsebre dugott kézzel lépkedett mellette. Egész nap mentek a fiú egy szót sem szólt. Délutánra a hólé leolvadt az útról estére pedig teljesen felszáradt az aszfalt. Nem álltak meg. Hány mérföldet jöhettek? Tizettizenkettőt. Ilyenkor karikadobósat szoktak játszani azzal a négy nagy acél alátéttárcsával amit egyszer régen egy fémkereskedésben találtak de minden egyébbel együtt a tárcsákat is elvitték. Éjszaka egy vízmosásban táboroztak le és tüzet raktak egy kisebb sziklaszirt tövében és
megették az utolsó konzervjüket. Azért ezt hagyta utolsónak mert tudta hogy ez a fiú kedvence: a sólet. Nézték ahogy az étel lassan felmelegszik a parázson nézték a felszínén szétpukkanó buborékokat aztán a férfi a fogóval levette a konzervet a tűzről és csendben megvacsoráztak. Vizet töltött az üres konzerves dobozba és meglötyögtette és odaadta a fiúnak hogy igya meg. Mindenük elfogyott. Gondosabban kellett volna beosztanom az ételt – mondta. A fiú nem felelt. Nem hallgathatsz örökké. Jó. Tudni akartad hogyan néznek ki a gonoszok. Most már tudod. Ez máskor is megtörténhet. Nekem kell megóvnom téged. Isten jelölt ki erre a feladatra. Bárkit megölök aki csak egy ujjal is hozzád ér. Megértetted? Igen. A fiú a takaróba burkolózva ült. Kis idő múlva felpillantott. Még mindig mi vagyunk a jók? kérdezte. Igen. Még mindig mi vagyunk a jók. És ez mindig így lesz? Igen. Ez mindig így lesz.
Jó. Reggel előbújtak a vízmosásból és folytatták az utat. A férfi még korábban talált az út mentén egy botot és furulyát faragott belőle a fiúnak most elővette és odaadta neki. A fiú nem szólt semmit de elfogadta. Aztán lemaradt kicsit és a férfi nemsokára meghallotta a furulya hangját. Az eljövendő korok zavaros zenéjét játszotta. De lehet hogy ez az utolsó dallam amely a föld romjainak hamvából felhangzik. A férfi megfordult és a fiút nézte. A fiú teljesen elmélyedt a gyakorlásban. Mint egy szomorú és magányos árva aki a megyébe és a faluba ellátogató vándor színtársulat érkezését hirdeti és nem veszi észre hogy közben a farkasok elragadták mögüle az összes színészt. Egy hegygerincen pihentek meg keresztbe vetett lábbal ült a leveleken és távcsővel fürkészte a völgyet. Egy némán rohanó folyót. Egy vízimalom téglából rakott fekete kéményeit. Palatetőket. Egy régi vasabroncsokkal megerősített fa víztornyot. Se füst semmi mozgás semmi jele az életnek. Leengedte a távcsövet tartó kezét és csak ült és figyelt. Mit látsz? kérdezte a fiú. Semmit. Odanyújtotta a fiúnak a távcsövet. A fiú a nyakába akasztotta aztán belenézett és beállította az élességet.
Minden teljesen nyugodt volt. Füstöt látok – mondta. Hol. Ott azokon a házakon túl. Miféle házakról beszélsz? A fiú visszaadta a férfinek a távcsövet és a férfi állított az élességen. Meglátta az alig kivehető füstgomolyagot. Igen – mondta. Most már látom. Mit csináljunk apa? Szerintem meg kellene néznünk mi az. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Ha ez egy kommuna akkor barikádok veszik körül. De lehet hogy csak néhány menekülő. Mint mi. Igen. Mint mi. És mi van ha a gonoszok azok? Muszáj kockáztatnunk. Ennünk kell. A kocsit az erdőben hagyták és átmentek egy vasúti töltésen aztán leereszkedtek egy elszáradt és
megfeketedett repkénnyel borított meredek árokparton. A férfi elővette a pisztolyt. Maradj mellettem – mondta. A fiú úgy tett. Vigyázva járták az utcákat mint az utászok. Egyszerre mindig csak egy háztömbnyit haladtak. A levegőben fafüst alig kivehető szagát érezték. Bementek egy boltba és bentről figyelték az utcát de semmi mozgást nem láttak. Átkutatták a szemetet és a lomot. Kihúzott fiókok tartalmuk a padlóra borítva papírok és kartondobozok. Semmit sem találtak. A boltokat már évekkel azelőtt kifosztották szinte minden ablakot kitörtek. Odabent sötét volt alig láttak valamit. Felmentek a mozgólépcső bordázott acélfokain a fiú a férfi kezét fogta. Néhány poros ruha lógott egy állványon. Cipőt kerestek de már mindet elvitték. A padlót borító szemétben gázoltak de nem találtak semmit aminek hasznát tudták volna venni. Visszafelé menet leakasztotta az állványról a kabátokat aztán leporolta és összehajtogatta őket. Induljunk – mondta. Bízott benne hogy talán valami elkerülte a figyelmüket de tévedett. Végigkutatták a szemetet az élelmiszerüzlet polcsorai között. Dobozok és papír és az örökké jelenvaló hamu. Átkutatta a polcokat hátha talál egy doboz vitamint. Benyitott a hűtőkamrába de a sötétség mélyéről megcsapta az orrát a holttestek émelyítő bűze ezért gyorsan becsukta az ajtót. Az utcán álltak. A férfi a szürke égboltot fürkészte. Halványan ugyan de látszott a leheletük. A fiú nagyon fáradt volt. A férfi kézen fogta a fiút. Muszáj tovább keresnünk – mondta. Nem hagyhatjuk abba.
A városszéli házak sem kínáltak sokkal többet. Felmentek az egyik ház hátsó lépcsőjén a konyhába és nekiláttak átkutatni a szekrényeket. A szekrényajtók mind nyitva voltak. Találtak egy doboz sütőport. A férfi csak állt és a fehér port bámulta. Átkutatták az étkezőben álló tálalóasztal fiókjait. Beléptek a nappaliba. A padlón tekercsekben hevert a falakról lemállott tapéta mint megannyi régi okmány. Leültette a lépcsőre a fiú a kezébe nyomta a kabátokat és felment az emeletre. Minden dohos minden a rothadás bűzét ontja. Az első hálószobában összeaszott hulla nyaka köré csavart lepedővel. A párnán reves hajmaradványok. Megfogta a takaró alsó szegélyét és lerántotta az ágyról aztán kirázta összehajtogatta és a hóna alá kapta. Átkutatta a komódokat és a szekrényeket. Egy drótból készült ruhaakasztón nyári ruha lógott. Semmi más. Lement a lépcsőn. Sötétedett. Kézen fogta a fiút és a bejárati ajtón kimentek az utcára. A dombtetőn megfordult és a várost nézte. Pillanatok alatt teljes lett a sötétség. A sötétség és a hideg. Ráterített két kabátot a fiú vállára ki se látszott a kabát meg a többi ruha alól. Nagyon éhes vagyok apa. Tudom.
Szerinted megtaláljuk a holminkat? Igen. Tudom hol van. És ha valaki megelőz minket? Nem fogják megtalálni. Remélem. Nem fogják. Gyere. Mi volt ez? Nem hallottam semmit. Figyelj. Nem hallok semmit. Hallgatóztak. És egyszer csak a férfi kutyaugatást hallott a távolból. Visszafordult a sötétségbe borult város felé. Ez egy kutya lesz – mondta. Egy kutya? Igen. Hogy került ide? Fogalmam sincs.
Ugye nem fogjuk megölni apa? Nem. Nem fogjuk megölni. Lepillantott a fiúra. Egész testében reszketett. Lehajolt és puszit nyomott a fiú szurtos homlokára. Nem fogjuk bántani – mondta. ígérem. Egy felüljáró alatt parkoló kocsiban aludtak magukra terítették a kabátokat és az újonnan szerzett takarót. A sötétségben és a csendben a férfi apró fénypontokat látott felvillanni az éjszaka fekete rácshálóján. Az épületek felsőbb szintjein mindenhol teljes volt a sötétség. Az emeletre fel kellene hordani a vizet. Az emeletről könnyen ki lehet füstölni az embert. És mit ennének? Isten tudja. Betakaróztak a kábátokkal és bámultak kifelé az ablakon. Kik ezek apa? Nem tudom. Az éjszaka felébredt feküdt és hallgatózott. Hirtelen nem emlékezett rá hol vannak. Elmosolyodott a gondolatra. Hol vagyunk? kérdezte. Tessék apa? Semmi. Nincs semmi baj. Aludj. Ugye nem eshet bántódásunk apa?
Nem. Minden rendben lesz. Semmi rossz nem történik velünk. Így van. Mert mi vagyunk a tűz hordozói. Igen. Mert mi vagyunk a tűz hordozói. Reggel hideg eső hullott. Az esőt heves széllökések kísérték úgyhogy a felüljáró alatt álló autót is beterítette a hideg permet. Ültek és az ablakon lecsorgó vízcseppeken keresztül nézték ahogyan a szél az esőt táncoltatja. Lassan újra lement a nap mire a vihar valamelyest csillapodott. A hátsó ülés előtt a padlón hagyták a kabátokat és a takarót és elindultak visszafelé az úton hogy átkutassanak néhány házat. Fafüst szagát érezték a nyirkos levegőben. Soha többé nem hallották a kutyaugatást. Néhány edényt és ruhát találtak. Egy melegítőfelsőt. Vízvetőnek használható műanyagdarabot. Biztos volt benne hogy valaki szemmel tartja őket de soha nem látott senkit. Az egyik ház éléskamrájában találtak egy zsák kukoricalisztet amit hajdanán alaposan megdézsmáltak és összepiszkítottak a patkányok. Szúnyoghálón átszitálta a lisztet és összekotort egy maroknyi száraz ürüléket és tüzet rakott a ház lebetonozott tornácán aztán a lisztből kis lepényeket gyúrt és megsütötte őket egy bádoglemezen.
Lassan egyesével majszolták a lepényeket. A maradékot papírba csomagolta és a hátizsákba tette. A fiú a lépcsőn üldögélt amikor a szemközti ház háta mögött valami megmozdult. Valaki őt nézte. Egy fiú nagyjából egy idős vele – bő gyapjúkabátja ujja felhajtva. A fiú felpattant a lépcsőről. Átszaladt az úton aztán fel a kocsibehajtón. Senki. A ház felé fordult aztán az elszáradt kóróval borított udvar végébe rohant ahol egy fekete vizű patak csordogált csendesen. Gyere vissza – kiáltotta. Nem bántalak. Csak állt és sírdogált amikor az apja átrohant az úton és megragadta a karját. Te meg mit művelsz? sziszegte a férfi. Mit művelsz? Láttam egy kisfiút apa. Láttam egy kisfiút. Nincs itt semmiféle kisfiú. Elárulnád mit keresel te itt? Nem igaz. Láttam. Azt mondtam maradj ott ahol vagy. Nem ezt mondtam? Most tovább kell mennünk. Gyere. Látni akartam a kisfiút apa. Látni akartam. A férfi megragadta a fiú karját és az udvaron átvágva visszamentek az útra. A fiú zokogott és egyfolytában hátrafelé tekingetett. Gyere már – mondta a férfi. El kell tűnnünk innen.
De látni akarom a kisfiút apa. Nincs itt senki. Talán meg akarsz halni? Ezt akarod? Nem érdekel – szipogott a fiú. Nem érdekel. A férfi megállt. Megállt és leguggolt és magához ölelte a gyereket. Ne haragudj – mondta. Kérlek ne mondd ezt. Ilyet soha nem szabad mondani. Elindultak visszafelé a viadukthoz az esőáztatta utcákon aztán kivették a kabátokat és takarót az autóból és elindultak a vasúti töltés felé és felmásztak a meredek töltésen és keresztezték az egykori vasút nyomvonalát és bementek az erdőbe hogy megkeressék a bevásárlókocsit aztán elindultak az országút felé. És mi van ha senkije nincs hogy gondoskodjon róla? kérdezte. Mi van ha nincs apukája? Vannak ott mások is. Csak elbújtak. Kitolták a kocsit az útra és megálltak. A férfi látta a kamion keréknyomát a nedves hamuban bár halvány és elmosódott volt azért ki lehetett venni. Mintha érezte volna a szagukat. A fiú a kabátját rángatta. Apa – mondta. Mi van? Nagyon aggódom a kisfiú miatt.
Tudom. De nem lesz semmi baja. Vissza kéne mennünk érte apa. Elkapnánk és magunkkal vinnénk. Őt és a kutyát. A kutya biztosan fogna nekünk valamit amit meg tudunk enni. Nem vihetjük magunkkal őket. Én megfelezném a kajámat a kisfiúval. Elég legyen. Megmondtam hogy nem. A fiú megint elsírta magát. De mi lesz a kisfiúval? szipogott. Mi lesz vele? Egy útkereszteződésnél ültek a félhomályban és a férfi kiterítette az útra a térkép lapjait és tanulmányozni kezdte őket. Rábökött az egyik lapra. Itt vagyunk – mondta. Pontosan ezen a helyen. A fiú nem volt hajlandó odanézni. A piros és fekete vonalakkal jelzett utak kusza hálózatát tanulmányozta ujjával arra a csomópontra bökött ahol számításai szerint jártak. Mintha megláthatta volna lekicsinyített másukat amint ott kuporognak az úton. Visszafordulhatunk – szólalt meg a fiú halkan. Még nincs túl messze. Még nem késő. Az úttól nem messze a fák közt egy száraz helyen táboroztak le. Tüzet viszont nem raktak mert az útról biztosan észrevették volna őket. Két lepényt ettek fejenként
aztán szorosan összebújva a földre feküdtek és betakarták magukat a kábátokkal és a pokrócokkal. Átölelte a gyereket és nemsokára a fiú már nem remegett aztán hamarosan elaludt. A kutya két napig követett minket – emlékszik vissza a férfi. Megpróbáltam odacsalogatni de nem volt hajlandó közelebb jönni. Hurkot kötöttem egy huzalra hogy azzal kapjam el. Három töltény maradt a pisztolyban. Egyet sem pazarolhattam el. A szuka továbbment lefelé az úton. A fiú nézte egy darabig aztán felém fordult aztán megint a kutyát nézte és zokogni kezdett és a kutya életéért könyörgött és akkor megígértem neki hogy nem fogom bántani a kutyát. A lesoványodott állat bőre ráfeszült csontja rácsozatára. Másnapra nyoma veszett. A férfi emlékszik a kutyára. Viszont nem emlékszik egyetlen kisfiúra sem. Korábban egy rongydarabba elcsomagolt egy maréknyi száraz mazsolaszőlőt és a zsebébe tette délben leültek az út szélén az elszáradt fűbe és megették a mazsolaszőlőt. A fiú az apjára nézett. Nem maradt más ugye? kérdezte. Nem. Akkor most meghalunk? Nem. Mit fogunk csinálni?
Iszunk egy kis vizet. Aztán megyünk tovább az úton. Jó. Estefelé egy mezőn vágtak át olyan táborhelyet kerestek ahol nyugodtan tüzet rakhattak. Maguk után vonszolták a kocsit. A vidék nem sok reménnyel kecsegtetett. Talán holnap találnak valami ennivalót. Egy sáros földúton érte őket az éjszaka. Egy mezőn jártak taposták az utat a kihunyóban lévő világ félhomályában alig kivehető távoli kopár és fekete fák felé. Mire megérkeztek leszállt a koromsötét éjszaka. A férfi a fiú kezét fogva összekotort néhány gallyat meg aljfát és tüzet rakott. A fa nedves volt de a férfi a késével lehántotta a kérget az ágakról és körberakta a tüzet aljfával meg botokkal hogy kiszáradjanak. Aztán a földre terítette a ponyvát előszedte a kabátokat és a pokrócokat a bevásárlókocsiból lehúzta a lábukról nedves és sáros cipőjüket aztán szótlanul ültek s kezüket a lángok felé tartva melegedtek. Mondani akart valamit de semmi sem jutott eszébe. Nem először szállta meg ez a dermedtségen és a zsibbasztó kétségbeesésen túli érzés. A világ szétdarabolható entitások nyers magjává zsugorodott. A dolgok nevei a dolgokkal együtt fokozatosan feledésbe merültek. Színek. Madárnevek. Ehető dolgok nevei. Végül minden igaznak vélt dolog neve. Törékenyebbek mint valaha gondolta volna. Eddig vajon mennyi veszett oda? A szentnek hitt nyelv megfosztva referenseitől s ezáltal a valóságától. Felemészti magát mint minden ami megpróbálja megtartani a hőt. Hogy idővel
örökre kihunyjon. Olyan kimerültek voltak hogy átaludtak az éjszakát és reggelre kihunyt a tűz és a helyén nem maradt más csak a feketeség. A férfi felhúzta sáros cipőjét és elindult fát gyűjteni a leheletével próbálta felmelegíteni ökölbe szorított kezét. Csontig hatoló a hideg. Talán november van. Vagy még később. Tüzet rakott és kisétált az erdő szélére és megállt és végigpillantott a tájon. A holt mezőkön. A távolban egy pajtát látott. A földúton mentek egy domb mentén melyen egykor ház állt. Rég leégett már. A pince fekete vízében elrozsdált kazán látszott. A tetőburkolat megpörkölődött fémlemezének darabjait a szél összegyűrte és szétszórta a környező földeken. A pajtában összekotortak néhány maréknyi felismerhetetlen fajtájú gabonát egy poros fém etetőtölcsér aljáról és ott helyben a szájukba tömték a mocskos gabonaszemeket. Aztán elindultak a mezőn vissza az út felé. Egy kőfal mellett gyalogoltak. A fal túloldalán gyümölcsöskert maradványai. A szabályos sorokba ültetett fák helyén megfeketedett göcsörtös csonkok letört ágak mindenfelé. A férfi megállt és végignézett a földeken. Kelet felé feltámadt a szél. Felkapta a barázdákban összegyűlt puha hamut. Megállt. Aztán újra elindult. Már látta ezt az egészet. Megszáradt vérfoltokat és megszürkült zsigereket kötegekben a tarlón – mindenkit levágtak és kibeleztek a
hullákat elvonszolták. A kőfal tetején egy irányba néző összeaszalódott emberi fejekből rakott párkánymező. A beesett szemek és vicsorgó szájak helyén sötét üregek tátongtak. Fülük megkeményedett bőrében aranykarikák lógtak és a szél ide-oda fújta a koponyákra tapadó ritkás szálú hajcsomókat. A fogaik mint a fogsorlenyomatok házilag készített indigófestékkel a bőrükbe karcolt kezdetleges tetoválásaik kifakultak a gyér napfénynél. Pókok kardok pajzsok. Egy sárkány. Rúnaírásos jelmondatok hibásan leírt krédók. A régi forradások peremét ősi mintákkal hímezték ki. A fejekről amelyeket nem vertek szét teljesen lenyúzták a bőrt és a lecsupaszított koponyacsontokat befestették és a homlokukon megjelölték az egyik fehér koponyára tintával óvatosan rákarcolták a varratokat és úgy nézett ki mint valami illesztési útmutató. Visszafordult a fiú felé. A bevásárlókocsi mellett állt. A szélben megrezdülő száraz fűszálakat a kicsavarodott törzsű fekete fákat nézte. A szél ruhafoszlányokat sodort a fal tövébe a hamu mindent megszürkített. Végigsétált a fal mellett még egyszer szemügyre vette a halotti maszkokat aztán átmászott egy lépcsős kerítésáthágón és visszament a várakozó fiúhoz. Átkarolta a vállát. Jól van – mondta. Induljunk. Minden hasonló múltbeli eseményt üzenetként értelmezett – üzenetként és figyelmeztetésként – ez a csoportkép a levágott és felfalt emberekkel szintén figyelmeztetésnek bizonyult. Reggel felébredt és a másik oldalára fordult a takaró alatt és kinézett a fák közt az útra
arrafelé amerről előző nap ők is érkeztek és megpillantotta a négyes sorokban közeledő menetelőket. Szedett-vedett rongyos ruhában nyakukban vörös kendővel. Vagy a vöröshöz lehető legközelebbi árnyalatú narancssárga kendőkkel. A férfi a fiú fejére tette kezét. Sss – mondta. Mi történt apa? Emberek járnak az úton. Hajtsd le a fejed. Ne nézz oda. A tűz kialudt a hamuból nem szállt fel füst. A bevásárlókocsi nem látszott az útról. A férfi a földre lapult és az alkarja alatt kilesve figyelte a menetet. Egy teniszcipőben trappoló hadsereg. Bőrrel bebugyolált méter hosszú csődarabokkal kezükben. Csuklójukon szíj. Egyikmásik cső végére hosszú láncot erősítettek a láncokon ólomsúlyok lógtak. Láncaikat csörgetve ringatózva meneteltek mint a felhúzós játékok. Szakállt hordtak leheletük gomolyogva szállt fel az arcukra erősített maszkok mögül. Sss – mondta a férfi. Sss. A menet elejét követő falanx tagjai szalagokkal feldíszített dárdákkal és lándzsákkal kezükben lépkedtek a hosszú lándzsahegyeket teherautórugókból kovácsolták valahol az ország belsejében egy kezdetleges kovácsműhelyben. A fiú arcát karjába temetve feküdt reszketett a félelemtől. A menet tőlük alig hatvan méterre haladt el a föld alig érezhetően de remegett alattuk. Dobogott a lábuk. Mögöttük hadizsákmánnyal megpakolt rabszolgák vontatta szekerek gurultak aztán következtek a nők – tucatnyian – köztük
néhány viselőssel a menet végén nyakvasuknál fogva párosával összeláncolt katamiták csoportja lépkedett és a dermesztő hideg ellenére mindössze néhány ruhafoszlány takarta testüket. Továbbvonultak. A férfi és a fiú a földön fekve hallgatózott. Elmentek apa? Igen el. Láttad őket? Igen. Ők voltak a gonoszok? Igen ők voltak. Sokan vannak a gonoszok? Igen sokan vannak. De már mind továbbmentek. Felálltak és lesöpörték magukról a koszt és a távoli csendet hallgatták. Hová mennek apa? Nem tudom. Úton vannak. És ez nem jó jel. Miért nem jó jel? Csak úgy. Elő kell keresnünk a térképet.
Kihúzták a bevásárlókocsit a gallyak közül amivel letakarták és a férfi a kerekére állította és belepakolta a pokrócokat és a kabátokat aztán kitolta az útra és abba az irányba nézett amerre a rongyos menet utolsó tagjai úgy imbolyogtak a zavaros levegőben mint néhány elmosódott árnykép. Délután újra havazni kezdett. Megálltak és a komor ködpárából aláhulló halványszürke pelyheket nézték. Aztán továbbvonszolták magukat. Az út sötét felszínét piszkos latyakos hó borította. A fiú lemaradozott a férfi megállt és bevárta. Maradj mellettem – mondta. Túl gyorsan mész. Lelassítok. Továbbmentek. Szótlan vagy. Nem igaz. Meg akarsz állni? Mindig meg akarok állni. Óvatosabbnak kell lennünk. Óvatosabbnak kell lennem.
Tudom. Meg fogunk állni. Jó? Jó. Csak találnunk kell egy helyet. Jó. A szakadó hó függönye teljesen körülzárta őket. Semmit sem lehetett látni semmilyen irányba. A férfi megint köhögött a fiú didergett a hidegben egymás mellett lépdeltek és betakarták magukat a ponyvával és a bevásárlókocsit tolva vergődtek előre a hóban. Végül megálltak. A fiú szüntelen remegett. Meg kell állnunk – mondta a férfi. Nagyon hideg van. Tudom. Hol vagyunk? Hol vagyunk? Igen. Nem tudom.
Ha biztos lennél abban hogy meghalunk szólnál nekem? Nem tudom. Nem fogunk meghalni. Egy nádasban felfordították a kocsit és a férfi a vízhatlan ponyvába csavarta a kabátokat és a takarókat és továbbindultak. Kapaszkodj a kabátomba – mondta. Ne engedd el. Átvágtak a nádason és egy kerítéshez értek kézzel széthúzták egymásnak a kerítés drótját hogy könnyebben át tudjanak mászni. A drót hideg volt az Uszegek megnyikordultak. Gyorsan sötétedett. Nem álltak meg. Végül egy cédrusfa erdőhöz értek az elszáradt megfeketedett fák elég erősek voltak hogy ágaikkal felfogják a havat. A fák tövében földdel és cédrusavarral borított kör alakú folt sötétlett. Letelepedtek egy fa tövében halomba rakták a takarókat és a kabátokat aztán a férfi betakarta a fiút és összekotort egy kupac száraz tűlevelet. Aztán pár lépéssel arrébb ment és a havat a lábával szétrugdosva megtisztított egy kisebb területet nehogy a tábortűztől véletlenül lángra lobbanjon a fa aztán körbejárta a környező cédrusokat hogy tűzifát gyűjtsön letördelte az ágakat és lerázta róluk a havat. Meggyújtotta az öngyújtóját és a gyújtósnak használt száraz tűlevelek pillanatok alatt lángra kaptak a tűz pattogni kezdett és a férfi tudta hogy a tüzelő nem fog sokáig tartani. A fiúra pillantott. El kell mennem tűzifáért – mondta. Itt leszek a környéken. Jó?
A környéken? Nem megyek messzire. Jó. Addigra már tizenöt centi vastag hó borította a földet. A fák közt botorkált kirángatta a hó alól a letört ágakat de mire egy nyalábnyit összeszedett és visszabotladozott a tűz helyén már csak egy kis kupac vibrálva izzó parazsat talált. Az ágakat a tűzre dobta aztán elindult hogy tovább keresgéljen. így nehéz lesz lépést tartani a tűzzel. Az erdőben egyre sötétebb lett és a tűz fénye sem világított messzire. Ha kapkod csak hamarabb elfárad. Hátrapillantott. A fiú a sípcsontközépig érő hóban botorkálva gyűjtötte össze s pakolta fel a karjába a tűzifát. Havazott s a hóesés nem akart szűnni. Egész éjjel virrasztott időnként felkelt és felélesztette a tüzet. Szétnyitotta a ponyvát az egyik végét a fához erősítette hátha sikerül felfogni a tűz melegét. A narancssárga fényben alvó fiú arcát nézte. A piszkos beesett arcot. Leküzdötte dühét. Hasztalan volna. A fiú már nem sokáig bírja. És az út még akkor is járhatatlan marad ha eláll a havazás. A hó susogva hullott a mozdulatlan csendben és szikrák szálltak fel a tűzből hogy elhalványuljanak majd végleg kihunyjanak az örök sötétségben. Félálomban volt mikor reccsenést hallott a fák közül.
Aztán még egyet. Felült. A tűz szinte teljesen leégett csak itt-ott lobbant fel néhány tétova láng a parázsban. Hallgatózott. Az elnyíródó faágak hosszú száraz reccsenése. Aztán még egy reccsenés. Megrázta a fiút. Kelj fel – mondta. Indulnunk kell. A fiú megdörzsölte a szemét a kézfejével. Mi történt apa? kérdezte. Mi történt apa? Gyere. Mennünk kell. Mi történt? A fák. Kidőlnek. A fiú felült és rémülten körbepillantott. Nem lesz semmi baj – mondta a férfi. Gyere. Igyekeznünk kell. Összehajtogatta és a vízhatlan ponyvába csomagolta takaróikat. Felnézett. A szél hópelyheket fújt a szemébe. A tűz teljesen leégett csak a zsarátnok izzott még halvány fénnyel és közben sorra dőltek ki körülöttük a fák a sötétségben. A fiú belekapaszkodott az apjába. Arrébb mentek és a férfi megpróbált valami védett helyet találni a sötétségben végül azonban a földre dobta a ponyvát és leültek és magukra húzták a takarókat aztán szorosan magához ölelte a fiút. A földre zuhanó fák puffanása meg az ágaikról lezúduló és a földön dübörögve szétrobbanó hó
súlya alatt megremegett a világ. Magához ölelte a fiút és azt mondogatta ne féljen nem lesz semmi baj és mindjárt véget ér ez az egész és kis idő múlva így lett. A tompa dübörgés fokozatosan elhalt a távolban. És megint hallották a távolból. Aztán csend. Na – mondta a férfi. Azt hiszem vége. Rejteket ásott az egyik kidőlt fa törzse alatt a kezével kotorta kaparta félre a havat ökölbe szorítva és ruhája ujjába húzta elfagyott kézfejét. Aztán bevonszolták a takaróikat meg a ponyvát és nemsokára a csontig hatoló hideg ellenére mindketten álomba merültek. Hajnalban kimászott az odúból a ponyvát belepte a hó. Felállt és körülnézett. Már nem havazott mindenfelé kidőlt cédrusok és letört ágak hevertek a hókupacok közt a néhány állva maradt fa csupasz megfeketedett törzzsel meredezett a hulló pernyétől egyre szürkébb tájban. A férfi átküzdötte magát a hókupacokon nem ébresztette fel a fiút a gyerek úgy aludt a fatörzs alatti odúban mint valami téli álomba merült vadállat. A hó majdnem térdig ért. Az elszáradt nád messzire sodródott és már alig látszott a kerítéshuzalokra fagyott hó borotvapengével ejtett vágásnak tűnt a lélektelen csendben. A férfi egy kerítéspóznának támaszkodva köhögött. Fogalma sem volt hol lehet a bevásárlókocsi úgy érezte kezd becsavarodni és egyre nehezebben tud tiszta fejjel gondolkodni. Koncentrálj – mondta. Gondolkodnod kell. Amikor megfordult és elindult visszafelé a fiú már hívta őt. Tovább kell mennünk – mondta. Nem maradhatunk itt.
A fiú komoran bámulta a szélhordta szürke havat. Gyere. Kikecmeregtek a kerítéshez. Hová megyünk? kérdezte a fiú. Meg kell keresnünk a kocsit. Csak állt kezét kabátjába dugva. Gyere – mondta a férfi. Muszáj továbbjönnöd. Elindult előre a hóval borított földön. A mély szürke hóban gázolt. A hó tetejét máris frissen hullott hamuréteg borította. Néhány lépés után megállt és visszafordult. A fiú elesett. A férfi ledobta a pokrócokat és a ponyvát és visszament és felemelte a fiút. Átfagyott teste remegett. Felemelte és magához ölelte a gyereket. Ne haragudj -mondta. Ne haragudj. Csak nagy sokára találták meg a kocsit. A férfi kirángatta a hó alól kihalászta a hátizsákot és lerázta róla a havat aztán kinyitotta és belegyömöszölte az egyik pokrócot. A zsákot a többi takaróval meg a kábátokkal együtt a kosárba pakolta és a fiút a halom tetejére ültette aztán kifűzte a cipőjét és lehúzta a lábáról. Elővette a kését és elkezdte felhasogatni az egyik kabátot és a szövetdarabokba bugyolálta a fiú lábfejét. Az egész kabátot felhasználta aztán jókora négyzet alakú darabokat
vágott ki a vízhatlan ponyvából és felhajtotta a szélüket aztán ráhúzta és a kabátujj bélésével rákötözte a ponyvát a fiú bokájára. Hátralépett. A fiú a lábára pillantott. Most te jössz apa – mondta. Az egyik kabáttal betakarta a fiút aztán leült a hóra terített ponyvára és nekilátott hogy a saját lábát is bebugyolálja. Felállt és a kabátjába dugva megmelegítette a kezét aztán a hátizsákba pakolta a cipőjüket a távcsővel és a játékkamionnal együtt. Lerázta a ponyváról a havat és összehajtogatta és a pokrócokkal együtt ráerősítette a hátizsák tetejére aztán a vállára vette a málhát és még egyszer utoljára végignézte a bevásárlókocsi kosarát és azzal végzett is. Menjünk – mondta. A fiú visszafordult még egyszer utoljára végigpillantott a kocsin aztán elindult az apja után és kiléptek az útra. Gyötrelmesebben haladtak mint gondolta volna. Egy óra alatt talán ha egy mérföldet tudtak megtenni. Megállt és visszanézett a fiúra. A fiú megtorpant várt. Azt hiszed meg fogunk halni ugye? Nem tudom. Nem fogunk meghalni. Jól van. Nem hiszel nekem. Nem tudom.
Miből gondolod hogy meg fogunk halni? Nem tudom. Ne mondogasd már egyfolytában hogy nem tudom. Jó. Miért gondolod hogy meg fogunk halni? Nincs ennivalónk. Majd találunk valamit. Jó. Meddig bírja ki az ember élelem nélkül? Nem tudom. Mégis mit gondolsz? Talán néhány hétig. És aztán? Holtan esik össze? Igen. Rosszul tudod. Az ember sokáig kibírja étel nélkül. Van vizünk. Ez a legfontosabb. Víz nélkül nem lehet sokáig életben maradni.
Jó. Nem hiszel nekem. Nem tudom. A fiú arcát fürkészte. Kezét túlméretezett hajszálcsíkos kabátjának zsebébe dugta. Azt hiszed hazudok neked? Nem. De úgy gondolod a halállal kapcsolatban hazudnék? Igen. Jól van. A halállal kapcsolatban talán hazudnék. De most nem haldoklunk. Jó. Az eget fürkészte. Voltak napok mikor a hamufelhő valamelyest elvékonyodott és az út menti fák halvány árnyékot vetettek a hóra. Továbbmentek. A fiú nem érezte jól magát. Megálltak a férfi megnézte a fiú lábfejét és visszakötözte a ponyvát. Most hogy a hó olvadni kezdett nem tudták szárazon tartani a lábukat. Gyakran megálltak pihenni. Nem volt elég ereje hogy cipelje a gyereket. A hátizsákra ültek és marokszám tömték a szájukba a
mocskos havat. Délután olvadni kezdett. Elmentek egy kiégett ház mellett már csak a téglakémény állt az udvaron. Egész nap úton voltak már ha az a néhány órányi félhomály nappalnak számít. Alig pár óráig vánszorogtak. Alig három mérföldet tettek meg. Azt hitte hogy a szinte járhatatlan úton nem találkoznak majd senkivel de tévedett. Gyakorlatilag magán az úttesten táboroztak le hatalmas tüzet raktak letört ágakat ráncigáltak ki a hóból és dobáltak a tűzre ahol aztán sisteregve-gőzölögve nagy nehezen lángra kaptak. Nem tehettek mást. Abban a néhány nyamvadt pokrócban megfagytak volna. Megpróbált ébren maradni. Álmából felriadva hirtelen felült és a pisztolya után tapogatózott. A fiú borzalmasan lesoványodott. Az alvó gyereket nézte. A fiú arcán megfeszült a bőr a szeme beesett. Mégis szépnek látta. Felállt és fát rakott a tűzre. Kiléptek az útra és megálltak. Nyomokat láttak a hóban. Egy teherautó nyomai. Valamiféle kerekeken guruló járműé. A keskeny keréknyomokból kiindulva valószínűleg gumiabroncsú. A kerekek közt csizmanyomok. Valaki dél felé tartva elment mellettük az éjszaka sötétjében. De legkésőbb korahajnalban. Éjjel rója az utat. Ezen a férfi egy pillanatig elgondolkodott. Fel-alá járkált a nyomok mellett. A tűztől úgy tizenöt méterre haladtak el de még csak nem is lassítottak hogy megnézzék őket. Hátrafordult és az utat nézte amerről jöttek. A fiú közben az apját figyelte.
Nem mehetünk tovább az úton. Miért apa? Közeledik valaki. A gonoszok? Igen. Attól tartok. De az is lehet hogy a jók jönnek. Nem? A férfi nem felelt. Az eget kémlelte megszokásból de persze nem látott semmit. Mit fogunk csinálni apa? Induljunk. Nem tudunk visszamenni a tűzhöz? Nem. Gyere. Nincs sok időnk. Nagyon éhes vagyok. Tudom. Mit fogunk csinálni? Meg kell húznunk magunkat. El kell tűnnünk az útról.
Nem fogják észrevenni a nyomainkat? De. Mit csináljunk? Nem tudom. Ki tudják találni mik vagyunk? Tessék? A nyomainkból. Ki tudják találni mik vagyunk? A férfi visszafordult és a hóban hagyott nagy kerek nyomokat nézte. Kitalálják – mondta. Aztán megállt. Ezt végig kell gondolnunk. Menjünk vissza a tűzhöz. Először arra gondolt keres egy helyet ahol teljesen leolvadt a hó az útról de aztán rájött hogy mivel a nyomaik nem fognak maguktól újra felbukkanni a tisztás túloldalán az egésznek semmi értelme. Havat rugdostak a tűzrakó helyre aztán tettek néhány kört a fák között majd visszamentek a táborhelyükhöz. Nyomok kusza útvesztőjét hagyva maguk után sietve elindultak visszafelé északnak a
fák közt és végig az utat figyelték. Végül a környék legmagasabb pontját választották ki onnan szemmel tudták tartani az utat észak felé és abban az irányban is amerről jöttek. A férfi a nedves hóra terítette a ponyvát és betakarta a pokrócokkal a fiút. Nagyon hideg lesz – mondta. De lehet hogy nem kell sokáig itt maradnunk. Alig egy óra múlva két ugrándozva közeledő idegent pillantott meg. Miután elhaladtak mellettük a férfi felállt és figyelte mit csinálnak. Alig hogy feltápászkodott az egyik idegen megtorpant és visszafordult. A férfi kővé dermedt. Az egyik szürke pokróc a vállára volt terítve így aztán nehéz volt észrevenni őt de nem lehetetlen. Aztán eszébe jutott hogy talán a füstöt érezték meg. Megálltak és egy darabig beszélgettek. Aztán továbbmentek. A férfi leült. Jól van – mondta. Még várnunk kell. De most már minden rendben lesz. Nem volt mit enniük és az elmúlt öt napban alig aludtak és ilyen állapotban érkeztek meg egy kisváros szélén az út menti dombon álló egykor impozáns házhoz. A fiú az apja kezét fogva állt. A hó nagyrészt már elolvadt a makadámúton és a déli fekvésű földeken meg erdőkben. Álltak a házzal szemben. Már rég kilyukadt a lábukon a ponyvából fabrikált borítás nedves lábfejük teljesen átfagyott. A ház magas és tekintélyes volt a homlokzatot fehér dór oszlopok díszítették. Az épület oldalában a kocsibejáró kapuzata. Kaviccsal felszórt út vezetett az elszáradt fűcsomók között a ház bejáratáig. Furcsamód az
ablakok épen maradtak. Mi ez a hely apa? Sss. Most itt maradunk kicsit és figyelünk. Semmi sem történt. A szél megzörgette az út menti saspáfrányt. Nyikorgást hallottak a távolból. Egy ajtó vagy spaletta. Körül kellene néznünk. Ne menjünk fel a házhoz apa. Nem lesz semmi baj. Szerintem akkor sem kellene felmennünk oda. Nem lesz semmi baj. Muszáj körülnéznünk. Lassan osontak felfelé a kavicsos úton. Az olvadó hófoltokban nem látszottak nyomok. A magas fagyalsövény teljesen elszáradt. A fagyai összefonódó ágainak sűrűjében üres madárfészek. Az udvaron álltak és a homlokzatot vizsgálták. A téglát abból az agyagos földből égették ki amelyen a ház állt. Az oszlopokról és a megvetemedett oszloppárkányok aljáról hosszú száraz csomókban csüngött a lehámló festék. Egy hosszú láncra lámpát akasztottak. A fiú az apjába kapaszkodott és elindultak felfelé a lépcsőn. Az egyik résnyire nyitott
ablakból kötél tekergőzött ki a tornácra és az udvarra aztán eltűnt a fűben. Kézen fogta a fiút és átmentek a tornácon. Egykor rabszolgák lépkedtek ezeken a deszkákon ezüsttálcán hordták gazdáiknak az ételt és az italt. Az ablakhoz mentek és belestek. Mit csinálunk ha van odabent valaki apa? Nincs senki odabent. Menjünk innen apa. Muszáj valami választásunk.
ennivalót keresnünk. Nincs
más
Majd találunk valamit másutt. Nem lesz semmi baj. Gyere. Elővette az övéből a pisztolyt és elfordította a kilincsgombot. Az ajtó lassan elforgott a hatalmas réz pántokon. Mozdulatlanul hallgatóztak. Aztán beléptek egy fekete és fehér márványlapokkal burkolt tágas hallba. Széles lépcső vezetett az emeletre. A falakat borító Morris tapétát vízfoltok csúfították és sok helyütt lehámlott. A gipszmennyezet megsüllyedt a megsárgult foglécek megvetemedtek és leváltak a falak tetejéről. A balra nyíló ajtón beléptek az egykori ebédlőbe a helyiségben hatalmas diófa pohárszék állt. Az ajtókat és a fiókokat már elvitték de a bútor többi része túlságosan nagy volt
tűzifának. Az ebédlő bejáratában álltak. A helyiség egyik sarkában hatalmas halom ruha állt. Ruhák és cipők. Övek. Kabátok. Takarók és régi hálózsákok. Ezzel ráér később foglalkozni. A fiú az apja kezét szorongatta. Rettenetesen félt. Átmentek a hall túlsó végében nyíló helyiséghez beléptek és megálltak. A hatalmas szoba mennyezete kétszer olyan magasan volt mint az ajtók szemöldökfája. A fa kandallópárkányt és a kandallószegélyt lefeszegették és elégették a nyers téglából rakott kandallóban. A tűzhely elé a padlóra matracokat raktak le fekhelynek. Apa – suttogta a fiú. Sss – csitította az apja. A hamu hideg volt. Talált néhány bekormozódott bögrét. Leguggolt és felemelte az egyiket aztán megszagolta és visszatette. Kinézett az ablakon. Szürke letaposott fű. Szürke hó. Az ablakon kivezetett kötelet egy rézharanghoz kötötték a harangot egy érdes felületű fatokmányra erősítették a tokmányt az ablaktokhoz szögelték. A férfi kézen fogta a fiút végigmentek a konyhába vezető szűk sötét folyosón. Mindent szemét borított. Rozsdamarta mosogató. Penész- és ürülékszag. Továbbmentek át a szomszédos kis helyiségbe talán az éléskamrába. A helyiség padlóján hatalmas lakattal lezárt vastag acéllemezből készült csapóajtót vettek észre. A férfi szemügyre vette a nyílásfedelet. Apa – szólalt meg a fiú. Menjünk innen. Apa.
Nem véletlenül zárták le. A fiú rángatni kezdte az apja kezét. A sírás határán volt. Apa? mondta. Ennünk kell valamit. Nem vagyok éhes apa. Nem vagyok éhes. Keresnünk kell egy emelőrudat. Kimentek a hátsó ajtón a fiú az apjába kapaszkodott. A férfi az övébe dugta a pisztolyt megállt és szemügyre vette az udvart. Egy téglával kirakott járda meg a kiszáradt bukszus drótszerű eltorzult maradványai látszottak. Az udvaron egymásra pakolt téglákkal aládúcolt régi vasborona pihent a borona kései közé valaki beszorított egy negyvengallonos öntöttvas üstöt olyat amiben régen a disznók zsírját szokták kisütni. Az üst alatt elhamvadt tűz és elszenesedett fahasábok. A borona egyik oldalán gumiabroncsú kisteherautó. Mindez eljutott a férfi tudatáig mégsem törődött vele. Észrevett egy az udvar túlsó végében álló régi húsfüstölőt meg egy sufnit. A fiút maga után vonszolva átvágott az udvaron és megállt a nyeregtető alatt és keresgélni kezdett a sufni oldalának támasztott szerszámok közt. Végül talált egy hosszú nyelű ásót. Marokra fogta. Gyere – mondta a fiúnak. Miután visszamentek a házba ütni kezdte a fát a vaskapoccsal rögzített hevederpánt körül végül sikerült
bepréselnie az ásó lapját a hevederpánt alá és elkezdte felfelé emelni. Mivel hozzászegezték a fapadlóhoz a hevederpánttal együtt a lejáró egész fedele elengedett. Az ásó lapátját beékelte a padlódeszkák pereme alá és megállt és elővette az öngyújtóját. Aztán ráállt az ásó nyelére és felemelte a fedelet és előrehajolt és megfogta. Apa – suttogta a fiú. Megállt. Hallgass ide – mondta. Hagyd ezt abba. Éhezünk. Felfogtad? Aztán felemelte a lejáró fedelét és átfordította és elengedte. A fedél a padlóra zuhant. Várj meg itt – mondta. Én is lemegyek veled. Azt hittem félsz. Félek. Jól van. Csak maradj szorosan mögöttem. Elindult lefelé a falépcső göcsörtös fokain. Behúzta a fejét aztán felkattintotta az öngyújtót és úgy nyújtotta maga elé a sötétségbe a lángot mint valami engesztelő áldozatot. A levegő hideg és nyirkos volt odalent. Rettenetes bűz csapta meg az orrát. A fiú a kabátjába csimpaszkodott. Egy kőfal egyes részeit sikerült kivenni az öngyújtó lángjának fényében. A vályogpadlót. Meg egy régi foltos matracot. Behúzta a nyakát és lejjebb lépett aztán újra
maga elé tartotta az öngyújtót. A helyiség hátsó fala mentén meztelen emberek kuporogtak összepréselődve férfiak és nők vegyesen megpróbáltak elrejtőzni arcukat a kezükkel védték. A matracon egy férfi feküdt csípőből lerohadt lábából csak két megfeketedett megégett csonk maradt. Förtelmes szagot árasztott. Krisztusom – suttogta a férfi. Aztán az emberek egyesével feléjük fordultak és hunyorogtak az öngyújtó szánalmas kis fényében. Segítsenek – suttogták. Segítsenek rajtunk. Krisztusom – mondta a férfi. Krisztusom. Megfordult és megragadta a fiút. Igyekezz – mondta. Igyekezz. Eldobta az öngyújtót. Nincs idő nézelődni. Feltuszkolta a fiút a lépcsőn. Segítsenek – kiáltottak utánuk. Igyekezz. A lépcső aljában egy szakállas férfi hunyorgó arca jelent meg. Kérem – kiáltotta. Könyörgöm. Igyekezz. Az isten szerelmére igyekezz már. Olyan erővel lökte át a fiút a lejáró nyílásán hogy a gyerek elterült a padlón. A férfi megragadta a lejárat ajtaját
és átfordította és hagyta hogy a nyílásra zuhanjon aztán a fiú felé fordult hogy felsegítse de addigra a fiú már felállt és rémülten toporgott. Gyere már az isten szerelmére – sziszegte. De a fiú egyre csak mutogatott kifelé az ablakon és amikor a férfi kinézett ő is ledermedt a rémülettől. Négy szakállas férfi és két nő közeledett a ház felé. Kézen fogta a fiút. Krisztusom – mondta. Tűnjünk el. Tűnjünk el. Végigrohantak a házon a bejárati ajtóhoz aztán le a lépcsőn. A kavicsos autóbehajtó felénél jártak mikor a férfi levonszolta a fiút az út menti mezőre. Visszanézett. Bár a fagyalsövény maradványa többé-kevésbé eltakarta őket tisztában volt vele hogy legjobb esetben is csak néhány percük van de leginkább annyi sem. A mező aljában nagy zajjal átgázoltak egy kiszáradt nádason és kimentek az útra és átvágtak rajta és a túloldalán bevették magukat az erdőbe. Kétszer olyan erősen szorította a fiú csuklóját. Fuss – suttogta. Menekülnünk kell. A ház felé nézett de nem látott semmit. Ha lemennek az autóbehajtó végéig észreveszik őket ahogyan a fák közt rohannak. Ez az utolsó pillanat. A földre vetette magát és lerántotta maga mellé a fiút. Sss – mondta. Sss. Megölnek minket? Apa? Sss. Az avarban és a hamuban feküdtek a szívük kalapált. Kapart a torka úgy érezte nem bírja visszafojtani a
köhögést. A szája elé kellett volna tennie a kezét de a fiú erősen belekapaszkodott és tudta hogy nem engedné el a másik kezében pedig a pisztolyt szorongatta. Erősen összepontosított hogy visszatartsa a köhögést és közben hallgatózni próbált. A fejét az avarban félrefordítva próbált leskelődni. Nehogy felemeld a fejed – suttogta. Felénk jönnek? Nem. Lassan kúsztak az avarban egy mélyedés felé. A férfi mozdulatlanul fekve fülelt és átkarolta a fiút. Megálltak az úton és beszélgettek. Egy nő. Hallotta hogy elindulnak a száraz avaron. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – suttogta. Fogd meg. A fiú halálra rémült. A férfi átkarolta és magához ölelte. Olyan sovány. Ne félj – mondta. Ha megtalálnak muszáj megtenned. Megértetted? Sss. Ne sírj. Hallasz? Tudod hogyan kell csinálni. A szádba teszed a csövét és felfelé célzói. Gyorsan csináld. Megértetted. Ne sírj. Megértetted? Azt hiszem. Nem. Megértetted. Igen. Mondd utánam igen apa megérettem.
Igen apa megérettem. A férfi lepillantott a fiúra. A rettegést látta. Elvette tőle a fegyvert. Nem értetted meg – mondta. Nem tudom mit csináljak apa. Nem tudom mit csináljak. Hol leszel? Nincs semmi baj. Nem tudom mit csináljak. Sss. Itt vagyok. Nem hagylak el. Megígéred? Igen. Megígérem. El akartam csalni őket. De nem tudlak itt hagyni. Apa? Sss. Maradj fekve. Nagyon félek. Sss. Feküdtek és hallgatóztak. Meg tudod csinálni? Amikor eljön az ideje? Amikor eljön az ideje nem lesz vesztegetni való időd. Most van itt az ideje. Átkozd meg Istent és halj meg. De mi van ha nem sül el a pisztoly? Ilyen nincs. És ha
mégis van? Képes leszel szétzúzni a fiad koponyáját egy kővel? Vajon lakozik-e a benned egy ilyen lény amelynek létezéséről eddig semmit sem tudtál? Létezhet-e egyáltalán? Öleld át szorosan a fiút. így jó lesz. A lélek fürge. Húzd magadhoz a fiút. Puszild meg. Gyorsan. Várt. A kis nikkelezett revolverrel kezében. Alig bírta visszatartani a köhögést. Minden erejével azon volt hogy visszafojtsa. Hallgatózni próbált de nem hallott semmit. Nem hagylak el – suttogta. Sosem hagylak el. Megértetted? Az avarban feküdt karjában a remegő gyermekkel. A pisztolyt szorongatva. Végig a hosszú alkonyatban egészen éjszaka leszálltáig. A hideg és csillagtalan éjszaka leszálltáig. Az áldott éjszaka leszálltáig. Kezdte úgy érezni hogy mégis van esélyük. Várnunk kell – suttogta. Nagyon hideg van. Megpróbálta végiggondolni mit tegyen de kába volt a feje. Nagyon legyengült. Egyfolytában azt hajtogatta hogy el kell futniuk. Pedig képtelen volt futni. Amikor teljes lett a sötétség kioldotta a hátizsák szíjait és elővette a pokrócokat és betakarta a fiút és a fiú nemsokára elaludt. Borzalmas sikolyok hasítottak az éjszaka csendjébe megpróbálta befogni a fiú fülét aztán kis idő múlva minden elcsendesedett a házban. Feküdt és hallgatózott. A nádasból egy helyen valami doboz lógott ki az útra. Mint egy babaház. Rájött hogy innen tartották szemmel az utat. Itt őrködtek ebben a dobozban fekve és meghúzták a harangot amikor eljött a váltás ideje. Elbóbiskolt és felriadt.
Valami közeledik? Lépések zaja az avarban. Nem. Csak a szél. Semmi. Felült és a ház felé nézett de csak a sötétséget látta. Felrázta a fiút. Gyere – mondta. Indulnunk kell. A fiú nem válaszolt de a férfi tudta hogy ébren van. Lehúzta a fiúról és a hátizsákra szíjazta a pokrócokat. Gyere – suttogta. Elindultak a sötét erdőben. A hold eltűnt a hamuszínű felhők mögött a fákat is alig tudták kivenni. Úgy botorkáltak mint a részegek. Ha megtalálnak megölnek minket ugye apa? Sss. Maradj csendben. Megölnek minket ugye apa? Sss. Igen. Meg fognak ölni minket. Fogalma sem volt milyen irányba indultak el és attól tartott hogy esetleg körbe járnak és a végén megint a háznál kötnek ki. Megpróbálta felidézni mit tud erről bár lehet hogy az egész csak dajkamese. Milyen irányba tart aki eltéved? Talán attól függ hogy az északi vagy a déli féltekén téved el. Vagy attól hogy jobb vagy bal kezes. Megpróbálta kiverni a fejéből ezeket a dolgokat. A tévhitet hogy létezik bármi amihez igazodni lehet. Az elméje cserbenhagyta. Fantomok ébredtek fel lassan álmukból miután évezredekig nem hallattak magukról. Ehhez igazodjon az ember. A fiú tántorogva lépkedett mellette.
Kérte hogy vegye fel akadozva beszélt összefolytak a szavai és aztán a férfi felvette és a fiú fejét az apja vállára hajtva azonnal álomba merült. A férfi tudta hogy már nem bírja sokáig cipelni a gyereket. Az erdő sötétjében ébredt a leveleken feküdt rázta a hideg. Felült és tapogatózva kereste a fiút. Vékony bordájára tette a kezét. A mellkasa meleg volt és mozgott. Dobogott a szíve. Amikor újra felébredt elég világos volt ahhoz hogy körülnézzen. Felhajtotta a takaróját felállt de kis híján visszazuhant a földre. Miután sikerült megtartani az egyensúlyát megpróbált körülnézni a szürke erdőben. Vajon mekkora utat tettek meg? Felment az egyik magaslat tetejére lehasalt és nézte hogyan kel életre a nap. A gyanakvó pirkadat a hideg fénytelen mindenség. A távolban fenyőerdőnek tűnő zord sötét tömeg látszott. A színét vesztett világ fekete kreppből és szögesdrótból. Visszament aztán felébresztette és felültette a fiút. A feje minduntalan előrebicsaklott. Indulnunk kell – mondta. Indulnunk kell. Felvette és vitte a fiút át a földeken számolta a lépéseit és ötvenlépésenként pihenőt tartott. Amikor elértek a fenyőfákig letérdelt és lefektette a gyereket az elporladt daraszerű avarba és betakarta a pokrócokkal aztán csak ült és nézte. Mintha egy haláltáborból került volna ide. Csontsovány volt és kimerült belebetegedett a rettegésbe.
Előrehajolt és megpuszilta a fiút aztán felkelt és kisétált az erdő szélére és körbejárta a terepet hogy meggyőződjön arról, hogy biztonságban vannak. Dél felé a földeken túl egy ház és egy pajta körvonalait látta. A fák mögött út kanyarodott. Kiszáradt fű borította hosszú kocsibehajtó. Kiszáradt repkénnyel benőtt kőfal postaláda az út mentén kerítés mögötte a kiszáradt fák. Hideg és csend. A fekete köd halotti lepelként borult a tájra. Egyenesen visszament a fiúhoz és leült mellé. Végső kétségbeesésében követte el ezt a meggondolatlanságot és tudta hogy még egyszer nem hibázhat. Bármi történjék is. A fiú még sokáig fog aludni. De ha nem találja itt amikor felébred nagyon meg fog ijedni. Ez már korábban is előfordult. Arra gondolt felébreszti és szól hogy elmegy de tudta hogy a fiú úgysem emlékezne semmire. Megtanította neki hogyan vackolja be magát a fák közt mint az őzborjú. De meddig kell majd így maradnia? Végül elővette az övéből a pisztolyt és odatette a fiú mellé a takaró alá aztán felkelt és elindult a házhoz. A domb felől közelítette meg a pajtát gyakran megállt hogy körülnézzen és hallgatózzon. Egy hajdani almáskerten vágott keresztül megfeketedett göcsörtös facsonkok közt térdig érő kiszáradt fűben gázolt. Megállt a pajta ajtajában és fülelt. Sápadt fénypászmákat látott. Végigment a porlepte jószágállások mellett. Megállt a pajta közepén
hallgatózott de semmit sem hallott. Elkezdett felfelé mászni a szénapadlásra vezető létrán de nagyon le volt gyengülve és nem tudta hogy képes lesz-e felkapaszkodni a létra tetejére. Aztán a padlás végébe sétált és kinézett a magas oromablakon az alant elterülő tájra a felparcellázott meddő és szürke földekre az útra. A padlás padlóján bálákban állt a széna leguggolt és kiválogatott egy maréknyi magot és leült és rágcsálni kezdte a durva száraz poros szemeket. Valami tápanyag csak maradt bennük. Felállt és legörgetett két szénabálát a pajta alsó szintjére. Puffanva verték fel a port. Visszament az ablakhoz és megnézte a pajta mögötti házat. Végül lemászott a létrán. A ház és a pajta közt nem taposták le a füvet. Átvágott az udvaron a tornáchoz. A tornác rácsozata elkorhadt és leszakadt. Egy gyerekbicikli. A konyhaajtó nyitva átvágott a verandán és megállt az ajtóban. A furnérlemez falburkolat megvetemedett a nedvességtől. Egy része levált a falról. Piros dekorit asztal. Átment a szobán és kinyitotta a hűtőt. Az egyik polc rácsán szürke prémbundás állat ült mozdulatlanul. Becsukta a hűtő ajtaját. Szemét borított mindent. Az egyik sarokban talált egy partvist a nyelével turkálni kezdett a szemétben. Felmászott a konyhapultra és végigtapogatta a szekrények poros tetejét. Egérfogó. Egy doboz. Lefújta róla a port. Szőlő ízesítésű italpor. Eltette a kabátzsebébe.
Helyiségről helyiségre járva végigkutatta az egész épületet. Semmit sem talált. Kanál egy éjjeliszekrény fiókjában. A zsebébe tette. Arra gondolt talán valamelyik szekrényben talál néhány ruhát vagy ágyneműt de nem járt szerencsével. Kiment a házból és átment a garázshoz. A szerszámok közt keresgélt. Gereblyék. Ásó. Szögek és csavarok dobozokban az egyik polcon. Egy vágókés. A fény felé tartva szemügyre vette a rozsdás pengét de visszatette a helyére a kést. Aztán újra megfogta. Egy kávétartó dobozból csavarhúzót vett elő és felnyitotta a vágókés nyelét. Négy új pengét talált a tokban. Leszerelte és a polcra tette a régi pengét aztán berakta helyére az egyik újat és visszacsavarozta a fogantyú tetejét aztán behúzta a pengét és a zsebébe tette a vágókést. A csavarhúzót is eltette. Visszament a pajtába. Össze akart gyűjteni egy adag magot a szénabáláknál volt nála egy kis ruhadarab abba akarta belegyűjteni a gabonaszemeket de amikor a pajtához ért megtorpant és a szelet hallgatta. A tetőn megnyikordult a bádog. A pajtában halványan ugyan de még érezni lehetett a tehenek szagát. A férfi megállt és arra gondolt hogy a tehenek már kipusztultak. Vajon tényleg így van? Lehet hogy valaki valahol még etet és gondoz néhány példányt. Lehetséges ez? De mivel lehetne etetni az állatokat? És minek mentené meg őket? Odakint a szél megzörgette a száraz holt füvet. Kilépett a pajtából megállt és a fenyőerdő felé elterülő földeket fürkészte. Elindult visszafelé az alvó fiúhoz az almáskerten át aztán egyszer
csak újra megtorpant. Rálépett valamire. Hátralépett letérdelt és a kezével széthajtotta a füvet. Egy alma. Felemelte és a fény felé tartotta. Kemény és fonnyadt volt és megbarnult. A ruhájába törölte és beleharapott. Száraz és szinte semmi íze. De akkor is egy alma. Befalta az egészet magostól mindenestől. A szárát a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta aztán a földre ejtette. Óvatosan lépkedve keresgélni kezdett a fűben. A lábfejét még mindig a kabátcafatok és ponyvafoszlányok burkolták leült és leszedte és a zsebébe gyömöszölte az egészet aztán mezítláb végigjárta a fák között a sorokat. Mire eljutott az első sor végére további négy almát talált zsebre tette őket és elindult visszafelé. Sorról sorra végigkutatta az egész gyümölcsöst egy kupacba gyűjtve az almákat. Több almát talált mint amennyit el tudott vinni. Végigtapogatta a talajt a fatörzsek körül és megtömte a zsebeit telepakolta a kapucniját de még a karjában is almát cipelt. Egy halomba szórta az egészet a pajta ajtajánál aztán leült és bebugyolálta elzsibbadt lábfejét. A konyha melletti előszobában ahol régen a sáros cipőjüket vették le talált egy befőttesüvegekkel teli régi vesszőkosarat. Kivonszolta a padlóra a kosarat kiszedte belőle az üvegeket felfordította és kiütögette az alján összegyűlt koszt. Aztán megállt. Mi ez? Egy lefolyócső. Egy rács. Egy elszáradt fekete inda kígyózott végig rajta mint egy grafikon görbéje. Felállt és a konyhán keresztül kiment az udvarra és újra megnézte a házat. Az ablakokban visszatükröződött a szürke és borús nappal. A lefolyócső a
tornác sarkánál futott le. Még mindig a kezében szorongatta a kosarat letette a fűbe és megint felment a lépcsőn. A csövet a sarokoszlop mellett vezették le a beton ciszternába. Lesöpörte a tartály tetejéről a szemetet és a védőrács korhadt darabjait. Visszament a konyhába a seprűért lesöpörte a ciszterna fedelét aztán a seprűt a sarokba rakta és leemelte a ciszternafedelet. Egy a tetőről lemosott szürke iszappal és rothadó levelekkel meg gallyakkal teli szűrőrácsot talált. Kiemelte és a padlóra tette. A szűrő alatt fehér hordalékkavics volt. Kézzel kikotorta. Az alatta lévő rekeszt faszénnel töltötték meg a nagyobb gallyakból és ágakból kiégetett darabok mintha a fák szénből faragott másolatai lettek volna. Visszatette a szűrőrácsot. Észrevett egy rézrozsdával bevont karikát a padlón. Megfogta a seprűt és félresöpörte a hamut. A deszkán fűrésznyomokat látott. Lesöpörte a deszkákat letérdelt és ujjait a zöld rézkarikába akasztva felhúzta a csapóajtót. Megcsapta az orrát a ciszterna sötét mélyén rejlő édes víz illata. Lehasalt és lefelé nyújtotta a kezét. Épphogy meg tudta érinteni a víz felszínét. Kicsit előrébb csúszott és újra kinyújtotta a kezét és az ujjait összeszorítva fellapátolt egy kis vizet és megszagolta és megízlelte aztán megitta. Sokáig feküdt ott és csak merte a szájába a vizet egyszerre mindig csak egy maréknyit. Nem emlékezett hogy életében bármi ennyire ízlett volna neki. Visszament a konyha melletti előszobába aztán két befőttesüveggel meg egy régi kék zománcozott lábossal visszatért a ciszternához. Kitörölte a lábost és belemerítette
a vízbe és a vízzel kiöblögette a két befőttesüveget. Aztán megtöltötte az egyik üveget és ahogy felemelte vízcseppek gurultak le az oldalán. A víz tökéletesen tiszta volt. A fény felé tartotta az üveget. Egyetlen apró üledékdarab keringett lassan az üvegben valami láthatatlan víz alatti csigavonal mentén. Megdöntötte az üveget és ivott lassan kortyolta a vizet de egyszerre megitta az egészet. Aztán csak ült felpuffadt hassal. Szomjas maradt de inkább nem ivott többet. A maradék vizet áttöltötte a másik üvegbe kiöblögette aztán színültig töltötte mindkét üveget és visszatette a ciszterna fedelét és felállt és almával tömött zsebbel kezében a két vízzel teli befőttesüveggel elindult vissza a földeken át a fenyőerdő felé. Tovább elmaradt mint tervezte ezért amennyire csak tudta megszaporázta lépteit a víz lötyögött és hangosan kotyogott összeszűkült felpuffadt gyomrában. Megállt pihenni aztán ment tovább. A fiú ugyanúgy feküdt mint amikor otthagyta mintha meg sem moccant volna letérdelt és óvatosan lerakta az üvegeket az avarba és megfogta a pisztolyt és visszadugta az övébe aztán leült és az alvó gyereket nézte. Egész délután a pokrócokba csavarva üldögéltek és az almát ették. Vizet kortyoltak az üvegekből. Elővette a zsebéből a szőlőízű italport és kinyitotta a zacskót és a port beleszórta az egyik üvegbe aztán elkeverte és odanyújtotta a fiúnak. Nagyon ügyes vagy apa – mondta. Amíg a férfi aludt a fiú őrködött aztán este elővették a cipőiket és
felhúzták a lábukra és együtt visszamentek a farmra és összeszedték a maradék almát. Megtöltöttek vízzel három befőttesüveget és rátekerték az üvegekre a fedőket amiket a férfi a konyha melletti előszobában egy polcon talált. Aztán az egészet belecsomagolták az egyik takaróba a takarót belerakták a hátizsákba a másik takarót a hátizsák tetejére szíjazták végül a vállára vette a hátizsákot. Az ajtóban állva nézték ahogyan nyugat felé a fény lassan süllyed majd eltűnik a világból. Aztán végigmentek a kocsibehajtón és nekivágtak az útnak. A fiú az apja kabátjába kapaszkodott a férfi megpróbált az út széléhez igazodni a lábával tapogatta ki az úttestet a sötétben. A távolból mennydörgés hallatszott és nemsokára elmosódott remegő fény gyúlt valahol előttük. Elővette a vízhatlan ponyvát a hátizsákból de miután kivágta belőle a lábbelinek valót alig fértek el alatta aztán hamarosan eleredt az eső. Egymás mellett botorkáltak. A semmibe tartottak. Fejükre húzták kapucnijukat de a kabátjaik egyre jobban átáztak és egyre nehezebbek lettek a víztől. Megállt az út közepén és megpróbálta megigazítani a ponyvát. A fiú iszonyatosan reszketett a hidegben. Nagyon fázol ugye? Igen. Ha megállunk teljesen átfagy a testünk.
Én már teljesen átfagytam. Mit akarsz csinálni? Nem állhatnánk meg? De. Jól van. Álljunk meg. Hosszú éjszaka volt már amennyire meg tudta különböztetni a számtalan ugyanolyan éjszakától. Az út mentén a sáros földön feküdtek betakaróztak esőcseppek kopogtak a ponyván a férfi szorosan magához ölelte a fiút és a fiú kis idő múlva abbahagyta a remegést és elaludt. A mennydörgés észak felé vonult aztán egyszer csak véget ért és csak az eső maradt. Elaludt és felébredt és az eső alábbhagyott aztán elállt. Azon tűnődött vajon elmúlt-e már éjfél. Köhögni kezdett és egyre jobban köhögött és felébresztette a fiút. A virradat még messze volt. Időnként felállt és kelet felé fordult és a láthatárt fürkészte és aztán egy idő múlva nappal lett. Egy kisebb fa törzsére tekerte a kabátjaikat és egyesével kicsavarta belőlük a vizet. Szólt a fiúnak hogy vegye le a ruháját aztán betakarta a remegő gyereket és kicsavarta a vizet a ruhából és visszaadta neki. Ahol aludtak száraz maradt a föld leültek és betakaróztak almát ettek és vizet ittak. Aztán újra nekivágtak az útnak összegörnyedve remegve kapucnijukat fejükre húzva mentek tovább úgy festettek rongyos ruhájukban mint két
kolduló barát akit azért bocsátottak útnak hogy élelmet keressen. Estére legalább a ruhájuk megszáradt. A térképet nézte de fogalma sem volt merre járnak. Megállt egy emelkedő tetején és megpróbált tájékozódni a szürkület félhomályában. Egy keskeny úton indultak tovább a dombtetőről végül egy kiszáradt patak fölött átívelő hídhoz értek lemásztak a partoldalon és behúzódtak a híd alá. Itt lehet tüzet rakni? kérdezte a fiú. Nincs öngyújtónk. A fiú félrefordította a tekintetét. Sajnálom. Elhagytam. Nem akartam elmondani neked. Semmi baj. Valahol majd találok kovakövet. Már keresgélek egy ideje. És a benzin még megvan. Jó. Nagyon fázol? Jól vagyok. A fiú fejét az apja ölébe hajtva feküdt. Kis idő múlva
megszólalt: Meg fogják ölni azokat az embereket ugye? Igen. Miért ölik meg őket? Nem tudom. Megeszik őket? Nem tudom. Ugye megeszik őket? Igen. Nem tudunk segíteni nekik mert akkor minket is megennének. Igen. Ezért nem segítettünk nekik. Igen. Jó. Városokon mentek át ahonnan mindenkit elriasztottak a hirdetőtáblákra kapart üzenetek. A hirdetőtáblákra fehér festéket hordtak fel vékony rétegben hogy írni lehessen rájuk a festék alól átütött a többé már nem létező
termékeket reklámozó plakátok halvány palimpszesztje. Az út mellett ülve megették az utolsó almákat. Mivan? kérdezte a férfi. Semmi. Találunk ennivalót. Eddig is mindig találtunk. A fiú nem felelt. A férfi nézte. Nem ez a baj ugye? Nincs semmi baj. Mesélj. A fiú elfordította a tekintetét az utat nézte. Szeretném ha elmondanád mi bánt. Jó? A fiú a fejét rázta. Nézz rám – mondta a férfi. A fiú az apja felé fordult. A szeme olyan volt mintha sírt volna. Na mesélj. Ugye mi soha nem fogunk megenni senkit?
Nem. Persze hogy nem. Még akkor sem ha éhezünk? Most is éhezünk. De azt mondtad nem éhezünk. Nem. Azt mondtam hogy nem haldoklunk. Azt nem mondtam hogy nem éhezünk. De ugye nem fogunk megenni senkit. Nem. Nem fogunk megenni senkit. Bármi történjék is. Bármi történjék is. Mert mi vagyunk a jók. Igen. És mi visszük a tüzet. Igen. Mi visszük a tüzet. Jó. Egy árokban talált ugyan néhány apró flintkő- meg
csertdarabkát végül mégis inkább a harapófogót húzta végig az egyik szikla oldalán amelynek tövében kis kupacba rakta a benzinnel átitatott gyújtóst. Két nap. Aztán három. Tényleg éheztek. A környéket teljesen kifosztották lerabolták feldúlták. Mindent elpusztítottak az utolsó morzsáig. Éjszakánként csontig hatoló hideg ült a tájra sötét volt mint egy érckoporsóban és a távoli szürkület beköszöntéig iszonyú csend telepedett a tájra. Mintha egy csata hajnalán lettek volna. A fiú gyertyaviasz színű bőre szinte már áttetsző lett. Hatalmas kiguvadó szemeivel úgy nézett ki mint egy földönkívüli. Egyre inkább úgy látta hogy a halál lassan mégis utoléri őket és tudta hogy hamarosan el kell rejtőzniük valahol ahol nem találják meg a holttestüket. Időnként amikor az alvó fiút nézte kitört belőle a sírás de nem a halál közelsége miatt nem bírta visszafojtani a könnyeit. Nem tudta miért zokog de úgy gondolta talán a gyermekből sugárzó szépség vagy jóság csalja elő a könnyeit. Olyan dolgok voltak ezek amelyeket többé már sehogy sem tudott elképzelni. Széljárta sivár erdőben húzták meg magukat és pocsolyákból itták a rongyokon átszűrt vizet. Álmában látta a fiút egy hűtőkamrában kiterítve és rettegve felriadt. Éjszaka képtelen volt elviselni amit nappal ébren igen. Felült hogy ne aludjon vissza mert félt hogy a rémálma visszatér. Leégett épületek romjai közt kutattak olyan helyeken ahová korábban nem mertek volna bemenni. Az egyik ház
alagsorában holttest lebegett a fekete víz tetején a szemét és a rozsdamarta vezetékek közt. A félig kiégett nappaliban állt a szabad ég alatt. A nedvességtől megvetemedett falemezek kifelé dőltek az udvar irányába. A könyvespolcon átázott kötetek. Levett egyet kinyitotta aztán visszatette. Minden nedves volt. És rothadt. Az egyik fiókban talált egy gyertyát. Nem tudta mivel meggyújtani. Eltette a zsebébe. Kisétált a szürke fénybe megállt és beléhasított a világ végső igazsága. A végrendelet nélkül hajthatatlanul keringő rideg földgolyó. A könyörtelen sötétség. A nap vak parhelionjai láncukat letépve menekülnek. A mindenség összeroppanó fekete űrje. Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként. Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk. Egy kisváros szélén beültek egy kamion vezetőfülkéjébe hogy pihenjenek és néztek kifelé az esőmosta tiszta ablakon. Minden vékony hamuréteggel hintve. Kimerültek. Az út mellett tábla rajta halállal fenyegető felirat a betűk kifakultak az évek során. A férfi kis híján elmosolyodott. El tudod olvasni? kérdezte. Igen. Ne törődj vele. Itt már nincs senki. Meghaltak?
Azt hiszem. Bárcsak velünk lenne az a kisfiú. Menjünk – mondta a férfi. Gyűlölt felébredni élénk álmai sűrűjéből. A világból immár örökre és nyomtalanul eltűnt dolgokról álmodott. A hideg kényszerítette hogy felszítsa a tüzet. Emlékkép a feleségéről amint hajnalban a ház felé sétál a pázsiton és áttetsző rózsaszín hálóinge a mellére simul. Minden felidézett emlék meggyalázza önmaga valóságba mélyedő gyökereit. Mint abban a társasjátékban. Mondj egy szót és add tovább. Szűkszavúnak kell lenni. Mert valósággá válik amit az emlékezetünkben megváltoztatunk akár ismerjük ezt a valóságot akár nem. Mocskos pokrócaikba burkolózva rótták az utcákat. Egyik kezében a pisztolyt tartotta csípőmagasságban a másikkal a fiú kezét fogta. A város túlsó végén magányos házra bukkantak és átvágtak a földeken a házhoz és bementek és végigjárták a szobákat. Találtak egy falitükröt és a férfi kis híján rálőtt a tükörképükre. Mi vagyunk azok apa – suttogta a fiú. Mi vagyunk. A férfi a hátsó ajtónál állt és a földeket nézte meg az utat és az út mögött elterülő sivár vidéket. A ház belső udvarán tűzrakót találtak: egy hegesztőpisztollyal hosszában kettévágott ötvenöt gallonos hordót amit egy
vasdarabokból összehegesztett keretbe állítottak. Néhány kiszáradt fa csonkja az udvaron. Kerítés. Bádog szerszámoskamra. Lerázta a válláról a pokrócot és betakarta vele a fiút. Várj meg itt. Veled akarok menni. Csak a szembelévő sufnihoz akarok menni. Ülj le ide. Végig látni fogsz. Megígérem. Átvágott az udvaron és belökte a szerszámoskamra ajtaját a másik kezében még mindig a pisztolyt szorongatta. A kamrában mindenféle kerti holmikat tároltak. Döngölt padló. Műanyag virágosládák fémpolcokon. Mindent hamu borított. A sarokban kerti szerszámok. Fűnyíró. Az ablak alatt fapad mellette fiókos fémszekrény. Kinyitotta a szekrényt. Régi katalógusok. Néhány csomag vetőmag. Begónia. Hajnalka. A zsebébe tette őket. De minek? A felső polcon meglátott két flakon motorolajt az övébe dugta a pisztolyt és felnyúlt és megfogta a flakonokat és letette őket a padra. Nagyon régiek voltak kartonpapírból készültek a tetejükön fém zárósapka. Az olaj ugyan átáztatta a kartonpapírt de a flakonok mintha mégis tele lettek volna. Hátralépett és kinézett az ajtón. A fiú a ház hátsó lépcsőjén ült a pokrócok sűrűjéből pislogott felé. Ahogy a férfi megfordult észrevett egy marmonkannát az ajtó mögött a sarokban. Egészen
biztos volt benne hogy a kanna üres de amikor belerúgott és felborította halk loccsanást hallott. Felemelte és a padhoz cipelte a kannát és megpróbálta letekerni a zárósapkát de nem sikerült neki. Elővette a harapófogót a kabátja zsebéből és újra próbálkozott. Elég szélesre tudta nyitni a fogót és letekerte a sapkát és a padra tette és beleszagolt a kannába. Büdös volt. És nagyon régi. De mégis benzin amit meg lehetett gyújtani. Visszatekerte a sapkát a kannára és eltette a zsebébe a fogót. Körülnézett hátha talál egy kisebb kannát de nem járt szerencsével. Kár volt eldobni a palackot. Elindult hogy körülnézzen a házban. Ahogy átvágott a füvön úgy érezte mindjárt összeesik meg kellett állnia. Azon gondolkodott talán a benzin szaga bódította el. A fiú nézte őt. Hány napig tudjuk még kijátszani a halált? Tíz napnál biztosan nem húzzuk sokkal tovább. Képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni. Miért állt meg? Megfordult és lenézett a fűre. Visszasétált. A lábával vizsgálta a földet. Megállt és újra megfordult. Visszament a sufnihoz. Egy kerti ásóval a kezében bukkant elő és belevágta a szerszámot a földbe azon a helyen ahol az előbb állt. Az ásó lapátja félig eltűnt a földben és tompa kongassál megakadt mintha fának ütközött volna. Elkezdte kiásni és félreszórni a földet. Lassan haladt. Istenem milyen iszonyatosan fáradt volt. Az ásóra támaszkodott. Felemelte a fejét és a fiúra pillantott. A fiú még mindig ugyanúgy ült. A férfi csak ásott tovább. Nemsokára már minden lapát föld után megpihent.
Egy kátránypapírral borított furnérlemezre bukkant. Kilapátolta a földet a lemez széle mentén. A nagyjából két méter hosszú egy méter széles ajtó egyik végén lelakatolt hevederpánt látszott. A lakatot műanyag zacskóba tették a zacskót leragasztották. Az ásó nyelébe kapaszkodva megpihent homlokát behajított karjára támasztotta. Amikor újra felnézett a fiú néhány méterre állt tőle. Nagyon félt. Ne nyisd ki apa – suttogta. Nincs semmi baj. Kérlek apa. Kérlek. Minden rendben van. Nem nincs minden rendben. Összekulcsolta a kezét a mellkasán és egész testében remegett a félelemtől. A férfi a földre dobta az ásót és átkarolta a fiút. Gyere – mondta. Üljünk le a tornácon és pihenjünk kicsit. Aztán továbbmegyünk? Üljünk le kicsit. Jó. A pokrócokba csavarva ültek és az udvart nézték. Sokáig ültek így. Megpróbálta elmagyarázni a fiúnak hogy
nem egy sírt találtak nem temettek el senkit az udvaron de a fiú mégis sírva fakadt. Nemsokára már ő is elbizonytalanodott. Lehet hogy a gyereknek igaza van. Maradjunk még itt – mondta. Beszélgetni sem kell. Jó. Újra végigjárták a házat. Találtak egy sörösüveget meg egy régi rongyos függönyt a férfi letépett belőle egy darabot és egy drótvállfával belegyömöszölte az üveg nyakába. Ez az új lámpánk – mondta. Mivel fogjuk meggyújtani? Találtam egy kevéske benzint a szerszámoskamrában. Meg egy kis olajat. Mindjárt megmutatom. Jó. Gyere – mondta a férfi. Nem lesz semmi baj. Megígérem. De amikor előrehajolt hogy a takaró lelógó pereme alatt a fiú szemébe nézzen elfogta a rettegés hogy valami örökre véget ért amit soha többé nem lehet helyrehozni. Kimentek a házból és átvágtak az udvaron a szerszámoskamrához. Letette az üveget a padra keresett egy csavarhúzót és kilyukasztotta az egyik olajosflakont
aztán még egy kisebb lyukat is ütött a flakonba hogy gyorsabban kiürüljön. Kihúzta a sörösüvegből a kanócot és nagyjából félig megtöltötte az üveget a hidegben besűrűsödött és megkocsonyásodott állott olajjal. Csak nagy sokára sikerült áttölteni. Letekerte a sapkát a marmonkannáról aztán az egyik vetőmagos zacskó papírjából kis tölcsért csinált és áttöltötte a benzint az üvegbe és befogta az üveget és összerázta a keveréket. Aztán egy részét kiöntötte egy cserépedénybe megfogta és beáztatta a rongyot aztán a csavarhúzóval visszagyömöszölte az üveg nyakába. Elővett a zsebéből egy darabka kovakövet a másik kezében a fogót tartotta és a kovakövet végighúzta a harapófogó recézett felületén. Néhány sikertelen próbálkozás után töltött még egy kis benzint az edénybe. Ez talán már belobban – mondta. A fiú bólintott. A férfi szikrákat pattintott az edénybe és egyszer csak halk lobbanással életre kelt a láng. Megfogta a sörösüveget és oldalra döntötte és meggyújtotta a kanócot aztán elfújta az edényben lobogó lángot és a fiú kezébe nyomta a füstölgő üveget. Tessék – mondta. Fogd. Mit fogunk csinálni? Tartsd a láng elé a kezedet. Ne hagyd kialudni. Felállt és kivette a pisztolyt az övéből. Ez a csapóajtó ugyanúgy néz ki mint az a másik – mondta. De ez nem ugyanaz az ajtó. Tudom hogy félsz. Nincs semmi baj. Szerintem találunk odalent ezt-azt. Körül kell nézni. Nincsen
hová mennünk. Ez az egy esélyünk maradt. Szeretném ha segítenél nekem. Ha nem akarod tartani a lámpást akkor a pisztolyt kell megfognod. Tartom a lámpást. Jó. A jók így tesznek. Küzdenek. Nem adják fel. Jó. Kivezette a fiút az udvarra a lámpa fekete füstöt húzott mögöttük. Az övébe dugta a pisztolyt felkapta az ásót és elkezdte kihasogatni a hevederpántot a furnérlemezből. Beékelte az ásó lapátját a pánt alá és felfeszítette a pántot aztán letérdelt megragadta a lakatot és a hevederpánttal együtt felrántotta és a fűbe hajította. Befeszítette az ajtó alá az ásót aztán bepréselte az ujját a perem alá felállt és felemelte a fedelet. Földdarabok gurultak le kopogva a deszkákon. A fiúra nézett. Jól vagy? kérdezte. A fiú nem szólt semmit csak bólintott és maga előtt tartotta a lámpást. A férfi átbillentette a csapóajtót és elengedte és hagyta hogy a fűre zuhanjon. Keskeny durva deszkából ácsolt lépcső vezetett le a sötétségbe. Elvette a fiútól a lámpást. Elindult lefelé a lépcsőn aztán megállt és megfordult és puszit nyomott a gyerek homlokára. A bunker falát betontömbökből építették. A lebetonozott padló járólap borítást kapott. Mindegyik fal mellett vaságy állt kilátszottak a csupasz ágyrugók az ágyakhoz tartozó
matracok felgöngyölve hevertek a földön az ágyak lábánál ahogyan a hadseregben szokás. Megfordult és a fölötte lapuló fiúra pillantott a gyerek hunyorgott a lámpásból felszálló füsttől aztán lejjebb lépett a lépcsőn és leült a lépcső alsó fokára és maga elé tartotta a lámpást. Uramisten – suttogta. Uramisten. Mi van apa? Gyere le. Uramisten. Gyere le. Konzervek ládaszám egymásra pakolva. Paradicsom őszibarack bab kajszi. Sonkakonzerv. Sózott marhahús. Több száz gallon víz tízgallonos műanyag kannákban. Papír kéztörlő vécépapír papírtányérok. Takarók szemeteszsákokba csomagolva. A kezébe hajtotta a fejét. Úristen – nyögte. Visszanézett a fiúra. Minden rendben van – mondta. Gyere le. Apa? Gyere le. Gyere és nézd meg a saját szemeddel. A lámpást a lépcsőre tette és felment és kézen fogta a fiút. Gyere – mondta. Minden rendben van. Mit találtál? Mindent. Mindent. Mindjárt meglátod. Levezette a lépcsőn a fiút aztán felemelte a lámpást és a magasba
tartotta a lángot. Látod? kérdezte. Látod? Mi ez a sok holmi apa? Étel. El tudod olvasni mi van a dobozra írva? Körte. Ide az van írva hogy körte. Igen. Igen az van odaírva. Pontosan az. Éppen elég hely volt hogy felegyenesedjen. Behúzta a nyakát hogy ne verje be a fejét egy kampóról lelógó lámpa zöld fém burájába. A fiút kézen fogva végigsétált a polcok közt és megnézte a stencillel megjelölt kartondobozokat. Csili kukorica sózott marhahús raguk levesek spagettiszósz. Egy letűnt világ bősége. Miért van ez itt? kérdezte a fiú. Ez mind igazi? De még mennyire hogy az. Levette az egyik dobozt és kinyitotta és kivett belőle egy őszibarackkonzervet. Azért van itt mert valaki úgy gondolta még szükség lehet rá. De már nem volt alkalmuk megenni. Nem. Nem volt alkalmuk. Meghaltak.
Igen. Nem baj ha elvesszük? Nem. Nem baj. Ők is ezt akarnák. Mint ahogyan mi is ezt akarnánk az ő helyükben. Ők a jók voltak? Igen. Azok. Mint mi. Mint mi. Pontosan. Akkor nem baj ha eszünk. Így van. Nem baj. Egy műanyagdobozban kést edényeket ezüst evőeszközt és konyhaeszközöket találtak. Konzervnyitót. Zseblámpákat amelyek nem működtek. Egy doboz elemet meg szárazelemet is talált egyesével kipróbálta az összesét. A legtöbb már szétmállott és savas ragacs folyt belőlük de akadt néhány ami még működött. Végül sikerült az egyik lámpát bekapcsolni az asztalra tette és elfújta a lámpásukat. Letépte a kinyitott kartondoboz egyik oldalát és kihajtotta a füstöt aztán felment a lépcsőn és lecsukta a csapóajtót és megfordult és a fiúra nézett. Mit szeretnél vacsorázni? kérdezte.
Körtét. Remek választás. Akkor legyen körte. Kivett és az asztalra pakolt két tányért egy nejlonzacskóba csomagolt papírtányér rakásból. Kigöngyölt és az ágyra terített két matracot hogy legyen mire ülniük aztán kinyitotta a körtekonzervvel teli kartondobozt és kivett egy konzervet és az asztalra tette és a nyitót a konzerv fedelére szorította és tekerni kezdte. A fiúra nézett. Csak ült a priccsen és csendben figyelt a takarót még mindig nem vette le magáról. A férfi arra gondolt talán a gyerek még nem meri elhinni hogy mindez igaz lehet. Bármelyik pillanatban felriadhatsz az esőáztatta sötét erdőben. Ez lesz a legfinomabb körte amit életedben ettél – mondta. A legfinomabb. Mindjárt megérzed. Egymás mellett ültek és megették az egész körtekonzervet. Aztán ettek egy őszibarackkonzervet is. Lenyalták a kanalat és megbillentették a konzervdobozt és megitták a sűrű cukros lét. Összenéztek. Még egyet. Nem akarom hogy rosszul legyél. Nem leszek rosszul. Régóta nem ettél semmit.
Tudom. Jól van. Lefektette a priccsre a fiút a párnára simította szurtos haját aztán betakarta a pokrócokkal. Amikor felment a lépcsőn és kinyitotta a csapóajtót szinte már teljes volt a sötétség. A garázsba ment a hátizsákért aztán visszament a csapóajtóhoz még egyszer körülnézett aztán lement a lépcsőn behúzta maga mögött a csapóajtót és a fogó egyik nyelét beékelte a belső hevederpántba. A villanylámpás egyre halványabban világított a férfi addig keresgélt míg végül talált néhány ládát amelyben lámpaolajjal töltött egygallonos kannák sorakoztak. Kivette az egyik kannát és az asztalra tette és letekerte róla sapkát és a csavarhúzóval kilyukasztotta a fémtömítést. Aztán leakasztotta a lámpást a kampóról és feltöltötte. Közben talált egy gázöngyújtóval teli műanyagdobozt és meggyújtotta a lámpást és beállította a lángot és visszaakasztotta a lámpást a kampóra. Aztán csak ült a priccsen. Míg a fiú aludt módszeresen végignézte a teljes készletet. Ruhák pulóverek zoknik. Rozsdamentes acél mosdókagyló mosogatószivacsok szappan. Fogkrém és fogkefék. Egy csavarokkal anyákkal meg csomó különféle vas- és fémáruval teli jókora műanyag edény alján talált körülbelül kétmaréknyi vászonzacskóba csomagolt krugerrandot*. Kiborította a zacskót és belemarkolt az egy-
unciás arany pénzérmékbe aztán nézte őket majd a csavarokkal együtt visszakotorta az edénybe az egészet az edényt pedig visszatette a polcra. Mindent alaposan átkutatott a dobozokat meg a ládákat a helyiség egyik végéből a másikba tolta. Egy kis acélajtó vezetett egy másik helyiségbe amelyben benzines palackokat tároltak. A sarokban vegyszeres tisztítású vécé állt. A falakban dróthálóval borított szellőzőcsövek futottak a padlóban pedig alagcsövek. A bunker kezdett bemelegedni ezért levetette a kabátját. Mindent átkutatott. Talált egy doboz .45-ös automata pisztolyba való töltényt, meg három doboz .30-30-as puskába való lövedéket. Csak a hozzá való puskát nem találta. Fogta az elemlámpát és le-föl járkált a padlón és végignézte a falakat hátha van valahol egy rejtett tárolórekesz. Nemsokára már csokoládét majszolva üldögélt a priccsen. Nem találta meg a fegyvereket és tudta hogy nem is fognak előkerülni. Amikor felébredt az olajlámpás halkan sziszegett a fejük fölött. A lámpás fényénél ki tudta venni a bunker falait a dobozokat a ládákat. Hirtelen nem tudta hol van. A priccsen feküdt és a kabátjával takarta be magát. Felült és a szomszédos priccsen alvó fiút nézte. Arra sem emlékezett mikor vette le a cipőjét most előhúzta a priccs alól és felvette és felment a lépcsőn és kihúzta a fogót a hevederpántból aztán felemelte a csapóajtót és kilesett. Kora reggel. A házat figyelte aztán elnézett az út felé és
már készült hogy becsukja a csapóajtót de hirtelen megállt. A gyenge fény a nyugati égboltot festette fakó szürkére. Átaludtak az éjszakát és a rákövetkező napot. Leeresztette és lezárta a csapóajtót aztán lement a lépcsőn és leült a priccsre. A felhalmozott készleteket bámulta. Már felkészült a halálra és most mégsem fog meghalni és ezen muszáj volt elgondolkodnia. Ha valaki meglátja az udvar füvébe hajított hevederpántot azonnal rájön mi a helyzet. Ki kell találni mit csináljanak. Ez most nem olyan volt mint amikor az erdőben bujkáltak. A két teljesen különböző dologról volt szó. Végül felállt és odament az asztalhoz felállította és begyújtotta a kétrózsás kis gáztűzhelyt aztán kivett egy serpenyőt meg egy kannát és kinyitotta a konyhai eszközökkel teli műanyagládát. A fiú arra ébredt hogy az apja egy kézi kávédarálóval darálja a babkávét. Felült és bambán körülnézett. Apa? mondta. Szia. Éhes vagy? Ki kell mennem a mosdóba. Pisilni kell. A spatulyával az alacsony acélajtóra mutatott. Nem tudta hogyan kell használni a vécét de úgy döntött akkor is használni fogják. Úgysem maradnak itt sokáig és a vécé fedelét csak addig tartják nyitva amíg feltétlenül szükséges. A fiú elment mellette a haja izzadságtól volt csapzott. Mi ez? kérdezte.
Kávé. Sonka. Kétszersült. Hú de szuper – mondta a fiú. A két priccs közé húzott egy katonaládát leterítette egy törülközővel aztán rátette a tányérokat a poharakat és az evőeszközöket. Kipakolt egy kétszersülttel teli kéztörlővel letakart tálat egy tányéron vajat meg egy kanna sűrített tejet. Sót és borsot. A fiúra pillantott. Mintha beleszédült volna a látványba. Levette a tűzről a serpenyőt és a villájára szúrt egy szelet sült sonkát és a fiú tányérjára tette aztán merőkanállal szedett mellé babfőzeléket meg rántottát és kávét töltött a csészéikbe. A fiú felnézett rá. Rajta – mondta a férfi. Ne várd meg míg kihűl. Melyikkel kezdjem? Amelyikkel akarod. Ez a kávé? Igen. Tessék. Kenjél vajat a kétszersültre. Így. Jó. Jól vagy? Nem tudom.
De jól érzed magad? Igen. Ez micsoda? Szerinted nem kellene megköszönnünk az embereknek? Az embereknek? Az embereknek akik ezt a sok ételt nekünk adták. Hát. Igen. Azt hiszem meg kellene köszönnünk nekik. Megköszönöd nekik? Miért nem te köszönöd meg? Mert nem tudom hogyan kell. Dehogynem. Te is tudod hogyan kell megköszönni valamit. A fiú a tányérjába bámult. A gondolataiba merült. A férfi már épp mondani akart valamit amikor a fiú megszólalt: kedves emberek köszönjük ezt a sok ételt meg mindenfélét. Tudjuk hogy magatoknak gyűjtöttetek és ha még itt volnátok mi nem ehetnénk belőle bármilyen éhesek lennénk is és nagyon sajnáljuk hogy már nem tudtátok megenni ezt a sok mindent és reméljük hogy biztonságban
vagytok a mennyországban Isten mellett. Felnézett. Jól csináltam? kérdezte. Igen. Szerintem jól csináltad. Nem volt hajlandó egyedül maradni a bunkerben. Együtt ingázott a bunker és a ház között az apjával amikor az a pázsiton átvágva műanyag kancsókban hordta a vizet a ház hátsó részében lévő fürdőszobába. Magukkal vitték a kis gázsütőt meg néhány lábost és a férfi vizet melegített és a kádba öntötte a vizet és a műanyag kancsókból újratöltötte a lábosokat. Amikor már majdnem tele volt a kád a fiú levetkőzött és reszketve belelépett és leült. Sovány és mocskos és meztelen volt. A férfi vállába kapaszkodott. Egyedül a gázrózsa kör alakú kék fogsora világított. Na milyen? kérdezte a férfi. Végre valahára meleg. Végre valahára meleg? Igen. Ezt meg honnan szedted? Nem tudom. Jól van. Végre valahára meleg.
Megmosta a fiú mocskos csapzott haját és lefürdette a szappannal meg a szivaccsal. Leeresztette a mocskos fürdővizet és a lábosból tiszta meleg vizet öntött a fiúra aztán törülközőbe csavarta a remegő gyereket és ráterített még egy pokrócot. Megfésülte és ránézett. A fiú bőréről füstként szállt fel a gőz. Jól vagy? kérdezte. Fázik a lábfejem. Meg kell várnod engem. Siess. A férfi is megfürdött aztán kimászott a kádból és mosószert öntött a fürdővízbe és beledobta a kádba bűzlő nadrágjukat és vécépumpával lenyomta őket a víz alá. Kész vagy? kérdezte. Igen. Lezárta a gázsütőt és megvárta míg a láng sercegve elalszik aztán felkapcsolta a zseblámpát és letette a padlóra. A kád szélére ülve felhúzták a cipőjüket aztán a fiú kezébe nyomta a lábost meg a szappant és fogta a gázsütőt meg a kis üveg benzint és a pisztolyt és a pokrócaikat magukra terítve az udvaron át visszamentek a bunkerbe. A priccsen ültek köztük egy ostábla új pulóver és zokni volt rajtuk és az új takarókba pólyálták be magukat.
Begyújtott egy kis olajkályhát és Coca Colát kortyolgattak műanyag bögrékből aztán egy idő múlva visszament a házba és kicsavarta a vizet a nadrágokból és visszavitte és kiteregette őket hogy megszáradjanak. Meddig maradhatunk itt apa? Nem sokáig. Az mit jelent? Nem tudom. Talán még egy napot. Vagy kettőt. Mert veszélyes. Igen. Szerinted megtalálnak minket? Nem. Nem fognak megtalálni minket. De megtalálhatnak. Nem fognak megtalálni. Nem fognak megtalálni minket. Később mikor a fiú már aludt visszament a házba és néhány bútort kivonszolt az udvarra. Aztán kivitt egy matracot is és ráterítette a csapóajtóra és belülről ráhúzta a furnérlemezre és óvatosan leengedte a csapóajtót így a matrac teljes egészében lefedte azt. Nem volt valami
komoly álca de a semminél azért többet ért. Amíg a fiú aludt a férfi a priccsen ülve lövedékeket faragott a késével egy faágból a lámpás fényénél amikor elkészült egy lövedékkel óvatosan beleillesztette a forgótár üres furataiba aztán tovább farigcsált. A lövedékek végét formára vágta aztán lecsiszolta és korommal bekente míg a fadarabok ólomszínűek nem lettek. Mikor elkészült az öt lövedékkel és beillesztette őket a lyukakba becsukta a forgótárat és a pisztolyt maga felé fordítva szemügyre vette az eredményt. Még ilyen közelről is úgy nézett ki mintha a pisztoly töltve lett volna aztán letette maga mellé a fegyvert és felállt és megtapogatta az olajkályha fölött gőzölögve száradó nadrágok szárát. Az összes elhasznált töltény hüvelyét megőrizte de a többi holmijukkal együtt ezek is odalettek. A zsebében kellett volna tartani a töltényhüvelyeket. Még az utolsót is elhagyta. Arra gondolt talán meg lehetne tölteni a pisztolyt a .45-ös golyókkal. A gyutacspatronok talán még bele is illettek volna a töltényhüvelybe ha sikerül kiszedni őket anélkül hogy megsérüljenek. A vágókéssel méretre tudta volna faragni a lövedékeket. Felállt és még egyszer utoljára végigkutatta a dobozokat meg a ládákat. Eloltotta a lámpást a láng halk szusszanással kihunyt aztán megpuszilta a fiút és lefeküdt a másik priccsre és bebújt a tiszta takarók alá és még egyszer végigpillantott az olajkályha narancssárga fényében remegő zsebkendőnyi mennyországon és elaludt.
A város évekkel korábban elnéptelenedett de azért óvatosan rótták a szeméttel teleszórt utcákat a fiú egy pillanatra sem engedte el az apja kezét. Elmentek egy fém szemétkonténer mellett amiben egyszer valaki holtesteket próbált elégetni. A nedves hamuval borított elszenesedett hús- és csontdarabok a koponyákat kivéve bárkihez tartozhattak. Már nem bűzlöttek. Az utca végén egy régi áruház nyomaira bukkantak a polcsorok közt az üres ládákkal teli folyosók egyikén három bevásárlókocsit találtak. Szemügyre vette őket és kiszabadította az egyiket aztán leguggolt és megpörgette a kerekeket végül felállt és tologatni kezdte a kocsit a polcok mentén. Kettőt is elvihetnénk – mondta a fiú. Nem. Az egyiket tolhatnám én. Te vagy a felderítő. Rád felderítőként van szükség. Akkor mit fogunk csinálni azzal a sok holmival? Annyit vihetünk magunkkal amennyit elbírunk. Valaki rajtunk üthet? Igen. Előfordulhat. Azt mondtad senki sem követ minket.
De azt nem mondtam hogy soha nem fognak követni minket. Bárcsak itt maradhatnánk. Megértelek. Mi lenne ha őrködnénk. Most is őrködünk. És ha a jók jönnek? Nem sok esélyét látom hogy a jókkal találkozzunk az úton. Most is az úton vagyunk. Tudom. Ha egyfolytában résen van az ember az azt jelenti hogy egyfolytában fél? Nos. Azt hiszem először is eléggé félősnek kell lennie az embernek ahhoz hogy állandóan résen legyen. Meg gyanakvónak. Ébernek. De a fennmaradó időben nem fél az ember? A fennmaradó időben?
Igen. Nem tudom. Lehet hogy állandóan résen kell lenni. A baj mindig akkor történik amikor a legkevésbé tart tőle az ember ezért lehet hogy az a legokosabb ha mindig tart tőle. Te mindig tartasz tőle? Apa? Igen. De néha elfelejtem hogy mindig résen kell lennem. A katonaládára ültette a fiút az olajmécses alá és egy ollóval meg egy műanyag fésűvel a kezében nekilátott hogy levágja a haját. Megpróbált mindent beleadni nem akarta elszúrni a dolgot ezért aztán elég sokáig bíbelődött. Amikor elkészült levette a fiú nyakába terített törülközőt és összekotorta a padlóra hullott aranyszőke tincseket aztán egy nedves ronggyal letörölte a fiú arcát és vállát majd végül tükröt tartott a fiú elé hogy szemügyre tudja venni magát. Nagyon ügyes vagy apa. Igyekeztem. Nagyon soványnak látom magam. Mert nagyon sovány vagy. A saját haját is levágta de az nem sikerült olyan jól. Amíg az ollóval lenyírta a szakállát vizet melegített az egyik
lábosban aztán zsilett-borotvával megborotválkozott. A fiú figyelt. Amikor végzett szemügyre vette magát a tükörben. Mintha nem lett volna álla. A fiúhoz fordult. Hogy nézek ki? A fiú felkapta a fejét. Nem is tudom – mondta. Nem fogsz fázni? Gyertyafénynél költötték el bőséges ebédjüket. Sonkát és zöldbabot meg krumplipürét kétszersülttel meg szafttal. Talált négy üveg whiskeyt mindegyik üveg külön papírzacskóban volt amilyenbe a boltban becsomagolták és ivott egy kicsit felvizezve pohárból. Még nem hajtotta föl az egészet mikor szédülni kezdett így aztán nem ivott többet. Desszertnek őszibarackot ettek tejszínhabbal és kekszet ropogtattak hozzá meg kávét kortyoltak. A papírtányérokat és a műanyag evőeszközöket a szemeteszsákba dobta. Ostábláztak aztán az ágyba fektette a fiút. Éjszaka a csapóajtóra húzott matracon kopogó esőcseppek tompa hangjára ébredt. Eléggé eshet ha így behallatszik – gondolta. Felkelt és a zseblámpával kezében felment a lépcsőn és felemelte a csapóajtót és kilesett és körbevilágított az udvaron. Az udvaron már állt a víz szakadt az eső. Lecsukta a csapóajtót. Befojt a víz és csorgott lefelé a lépcsőn de a bunker szigetelése elég jónak tűnt. Visszament hogy megnézze mi van a gyerekkel. A fiú verejtékben úszott és a férfi felhajtotta az egyik takarót és egy darabig legyezte az arcát aztán lejjebb állította a kályhát és visszafeküdt.
Amikor újra felébredt azt hitte elállt az eső. De nem emiatt ébredt fel. Olyan teremtmények látogatták meg álmában amilyeneket még soha életében nem látott. Nem beszéltek. Az ágya mellett kuporogtak amíg ő aludt és amikor felébredt elsurrantak és meglapultak valahol. Megfordult és a fiúra pillantott. Ekkor hasított belé először a felismerés hogy a fiú szemében talán ő is csak valamiféle idegen lény. Egy hajdan volt világ lakója. A bolygót ahonnan érkezett csak néhány gyanús történetből ismeri. Nem lett volna képes a gyerek kedvére téve a képzelete segítségével újrateremteni ezt a letűnt világot anélkül hogy ne teremtette volna újra magát a világ elvesztését is és ekkor az jutott eszébe hogy a gyerek talán jobban tisztában van mindezzel mint ő. Megpróbált visszaemlékezni az álmára de nem sikerült. Csak valami lenyomat maradt amit az álom az érzésein hagyott. Lehet hogy ezek az álombeli teremtmények figyelmeztetni akarták valamire. De vajon mire? Arra hogy nem tudja a gyermek szívében felszítani azt a tüzet ami a saját szívében már elhamvadt. Néha még most is úgy érezte talán jobb lett volna ha sosem találják meg ezt a rejtekhelyet. A lelke mélyén nem vágyott másra csak hogy véget érjen ez az egész. Ellenőrizte hogy a tartály csapja el van-e zárva aztán felemelte a katonaláda tetejére a kis gázsütőt és nekilátott hogy szétszerelje. Lecsavarozta a védőburkolatot a sütő aljáról aztán kiszedte a gázrózsa-szerelvényt és egy állítható pofás félholdas csavarkulccsal leszerelte a két
gázrózsát. Kiborította a csavarokkal teli műanyag edényt és kiválasztott egy a csőelágazás illesztékébe passzoló csavart és jól meghúzta. A tartályból kilépő gumicsövet a könnyű kis fém gázrózsára csatlakoztatta. A katonaládára tette az égőt és kidobta a szemétbe a fémlemezt és felment a lépcsőn hogy megnézze milyen az idő. A csapóajtót nehéz volt felemelni mert a ráfektetett matrac megszívta magát vízzel. A férfi a vállával tartotta az ajtót és körülnézett. Finom cseppekben szitált az eső. Lehetetlen volt megmondani milyen napszak van. A házat nézte meg az esőáztatta tájat aztán visszaengedte a csapóajtót és lement a lépcsőn és nekilátott reggelit csinálni. Egész nap ettek és aludtak. Úgy tervezte továbbmennek de az eső kapóra jött és elég indoknak bizonyult a maradáshoz. A bevásárlókocsit a sufniban hagyták. Habár nem kellett attól tartani hogy aznap bárki jár az úton. Kiválogatták hogy mit tudnak magukkal vinni az egyik sarokba pakolták a holmit hogy lássák mennyi helyet foglal. Rövid nap volt ha egyáltalán napnak lehetett nevezni. Mire besötétedett elállt az eső és kinyitották a csapóajtót és elkezdték kirámolni a dobozokat csomagokat és nejlonzacskókat és az esőáztatta udvaron át a szerszámoskamrába cipelték és az egészet a kocsiba pakolták. A gyengén megvilágított lejáró úgy izzott az udvar sötétjében mint valami tátongó sír az utolsó ítélet napján egy régi apokaliptikus festményen. Miután telepakolták a bevásárlókocsit ráterítették a vízhatlan ponyvát a fűzőkarikákat rövid rugalmas kötelekkel a kocsi
drótrácsához erősítették aztán hátraléptek és a zseblámpával végigpásztázták. Eszébe jutott hogy nem ártott volna néhány kereket leszerelni a többi bevásárlókocsiról tartaléknak de most már nem volt idő visszamenni az áruházba. A motorkerékpár visszapillantót is le kellett volna szerelnie a régi bevásárlókocsiról. Megvacsoráztak és reggelig aludtak aztán még egyszer megfürödtek ledörzsölték magukat fürdőszivaccsal és lavórban vizet melegítettek és megmosták a hajukat. Megreggelizek és mire felkelt a nap már úton voltak arcuk előtt lepedővászonból kiszabott tiszta maszkkal a fiú ment elől és seprűvel letakarította a kocsi elől a kisebb botokat meg gallyakat és a férfi a bevásárlókocsi fogantyújára hajolva nézte hogyan fogy előttük az út. A kocsi túl nehéz volt alig bírták tolni az esőtől felázott erdőben. Délben megálltak az út közepén és teát főztek és megették az utolsó sonkakonzervet kétszersülttel és mustárral meg almaszósszal. Háttal egymásnak támaszkodva ültek és az utat figyelték. Tudod merre járunk apa? kérdezte a fiú. Nagyjából. Mennyire nagyjából? Nos. Azt hiszem úgy kétszáz mérföldre vagyunk a tengerparttól. Légvonalban.
Légvonalban? Igen. Azt jelenti hogy a legrövidebb úton. Ahogyan a varjak repülnek. Hamar odaérünk? Nem túl hamar. De azért elég hamar. Mi nem úgy megyünk ahogyan a varjak repülnek. Mert a varjaknak nem kell követni az utat? Igen. A varjak arrafelé repülnek amerre akarnak. Igen. Szerinted vannak még valahol varjak? Nem tudom. De mit gondolsz? Nem valószínű. Szerinted át tudnak repülni a Marsra vagy valahová? Nem. Nem tudnak. Mert túl messze van?
Igen. Még akkor sem tudnának ha akarnának? Még akkor sem tudnának ha akarnának. És mi van ha megpróbálták de félúton megálltak mert nagyon elfáradtak. Akkor visszaestek volna a földre? Hát. Egészen biztos hogy addig se tudtak eljutni mert ahhoz az űrben kellett volna repülniük ahol nincs levegő és ahol nincs levegő ott nem lehet repülni ráadásul túl hideg van és halálra fagynának. Ó. Egyébként se tudnák merre van a Mars. Mi tudjuk merre van a Mars? Nagyjából. Ha lenne űrrepülőnk el tudnánk menni a Marsra? Hát. Ha nagyon jó űrrepülőnk lenne és lennének segítőink is azt hiszem el tudnánk menni a Marsra. Amikor megérkeznénk a Marsra lenne ott étel meg mindenféle holmi?
Nem. A Marson nincs semmi. Ó. Sokáig ültek az összehajtogatott takarókon és az utat figyelték. Széltelen. Semmi. Kis idő múlva a fiú így szólt: Nincsenek már varjak. Ugye? Nincsenek. Csak a könyvekben. Igen. Csak a könyvekben. Nem gondoltam volna. Készen állsz? Indulhatunk? Igen. Felálltak és eltették a csészéiket meg a maradék kétszersültet. A férfi a bevásárlókocsi tetejére rakta a pokrócokat és lehajtotta a ponyvát aztán a fiú felé fordult. Mi van? kérdezte a fiú. Azt hitted hogy meg fogunk halni. Igen. De nem haltunk meg.
Nem. Jól van. Kérdezhetek valamit? Naná. Ha varjú lennél fel tudnál repülni olyan magasra hogy lásd a napot? Igen. Akkor igen. Gondoltam. Az tényleg nagyon szuper lenne. Igen az lenne. Készen állsz? Igen. Megállt. Mi történt a furulyáddal? Eldobtam. Eldobtad? Igen. Jól van. Jó.
A hosszú hamuszürke alkonyatban átkeltek egy folyó felett és megálltak és a híd beton balusztrádjáról nézték az alattuk lassan hömpölygő holt vizet. Folyásirányban egy leégett város elmosódott körvonalai látszottak mintha fekete kartonból vágták volna ki és ragasztották volna fel a pernyefátyolra. Sötétedéskor újra meglátták a várost miközben a nehéz kocsit tolták felfelé egy hosszú emelkedőn és megálltak pihenni és keresztbe állították a kocsit az úton nehogy elguruljon. A védőmaszk megszürkült a szájuk körül a szemük karikás volt. Az út mellett ültek a hamuban és kelet felé néztek és figyelték ahogyan a város egyre jobban beleolvad a közelgő éjszaka sötétjébe. Nem láttak fényeket. Szerinted van ott valaki apa? Nem tudom. Meddig kell még mennünk? Megállhatunk. A dombon? Legurítjuk a kocsit a sziklák közé és betakarjuk ágakkal. Nem lesz baj ha itt állunk meg? Hát az emberek nem szeretnek dombtetőkön megpihenni. Mi pedig olyan helyeken szeretünk
megpihenni ahol mások nem. Szóval akkor ez egy jó pihenőhely? Azt hiszem igen. Mert mi okosak vagyunk. Azért nem szabad elbízni magunkat. Jól van. Készen állsz? Igen. A fiú felállt és megfogta a seprűt és a vállára vette. Az apjára pillantott. Milyen hosszú távú céljaink vannak? kérdezte. Tessék? Milyen hosszú távú céljaink vannak. Ezt meg kitől hallottad? Nem tudom. Kitől hallottad? Tőled.
Mikor? Jó régen. És mit feleltem? Nem emlékszem. Hát. Én sem. Gyere. Mindjárt besötétedik. Másnap késő délután egy kanyarban a fiú egyszer csak megtorpant és a kocsira tette a kezét. Apa – suttogta. A férfi felnézett. A távolban az úton egy apró alak csoszogott összegörnyedve. A kocsi fogantyújára támaszkodott. Na – szólalt meg végül. Ki lehet ez? Mit csináljunk apa? Lehet hogy csapdába akarnak csalni minket. Mit fogunk csinálni? Kövessük. Meglátjuk hátrafordul-e. Jól van. Az utazó egyszer sem nézett hátra. Egy darabig követték aztán utolérték és megelőzték. Alacsony hajlott hátú öreg
ember volt. A hátán kopott katonai zsákot cipelt összegöngyölt pokrócát a zsák tetejére kötözte keresztbe és egy lehántolt faágat használt botnak azzal ütögette maga előtt az utat. Amikor meglátta őket lehúzódott az út szélére és megfordult és gyanakvóan várt. Az álla alá mocskos törülközőt kötött mintha fogfájás gyötörte volna és még bűzhöz szokott orruknak is förtelmes volt az öregember szaga. Nincs semmim – mondta. Megnézhetik ha akarják. Nem akarjuk kirabolni. Az öreg előrehajtotta a fejét. Mit mond? kiáltotta. Nem vagyunk rablók. Akkor micsodák? Erre a kérdésre nem tudtak válaszolni. Az öreg megtörölte az orrát a kézfejével aztán csak állt és várt. Nem volt cipője a lábfejét rongyokba meg kartonpapírba csavarta és zöld madzaggal átkötötte a rongy és papír sok helyen felszakadt és kilyukadt meg lehetett számolni hány ronggyal burkolta be a lábfejét. Hirtelen úgy tűnt előrebukik. Aztán a botjára támaszkodva leült a hamuval borított útra és az egyik kezét a fejére tette. Úgy nézett ki mint egy halom rongy amit valaki az út szélére dobott. Közelebb mentek és csak nézték a földön ülő öreget. Uram? mondta a férfi. Uram?
A fiú lekuporodott mellé és a vállára tette a kezét. Nagyon fél apa. Nagyon megijedt. Először mindkét irányba végignézett az úton. Ha ez valami csapda ő hal meg elsőnek – mondta. Csak nagyon fél apa.
Mondd meg neki hogy nem fogjuk bántani. Az öregember jobbra-balra ingatta a fejét és mocskos hajában matatott. A fiú felnézett az apjára. Talán azt hiszi nem húsvér emberek vagyunk. Mégis mit gondol mik vagyunk? Nem tudom. Nem maradhatunk itt. Tovább kell mennünk. Nagyon fél apa. Szerintem ne nagyon tapogasd. Adhatnánk neki enni. A férfi az utat fürkészte. Az istenit – sziszegte. Lenézett az öregre. Lehet hogy az öregember istenné változik ők meg fák lesznek. Jól van – mondta. Kikötötte és hátrahajtotta a ponyvát aztán turkálni kezdett a konzervdobozok közt és talált egy gyümölcs konzervet és elővette a konzervnyitót a zsebéből és kinyitotta a konzervet és felhajtotta a fedelét és odament az öreghez és leguggolt és a fiú kezébe nyomta a dobozt. Kanalat nem adunk neki?
Nem. A fiú fogta a dobozt és odanyújtotta az öregnek. Tessék – suttogta. Fogja. Az aggastyán felemelte a fejét és a fiúra pillantott. A fiú odatartotta elé a konzervdobozt. Mintha egy törött szárnyú keselyűt próbált volna megetetni. Jól van – mondta. Az öregember leengedte a kezét. Hunyorgott. Koromtól megfeketedett vékony bőrének ráncai félig eltemették szürkéskék szemeit. Fogja meg – mondta a fiú. Az öregember kinyújtotta csont és bőr karját aztán megfogta és a mellkasához szorította a konzervdobozt. Egyen – biztatta a fiú. Finom. Mutatta az öregnek hogyan billentse meg a dobozt ha enni akar. Az aggastyán lepillantott a konzervre. Újra megmarkolta és felemelte a fémdobozt az orra összeráncolódott. Hosszú megsárgult ujjai végigkaristolták a fémet. Aztán megbillentette a dobozt és ivott. A cukros lé végigcsorgott mocskos szakállán. Leengedte a kezét nehezen rágott. A feje megrándult ahogy nyelt. Nézd apa – suttogta a fiú. Látom – mondta a férfi. A fiú az apja felé fordult.
Tudom mit akarsz kérdezni – mondta a férfi. A válaszom nem. Miért mit akartam kérdezni? Magunkkal vihetjük-e az öreget. Nem vihetjük. Tudom. Tudod? Igen. Jól van. De adhatunk neki még valamit nem? Előbb várjuk meg hogyan boldogul ezzel. Nézték hogyan eszik az öregember. Amikor végzett csak ült kezében az üres konzervdobozzal és úgy nézte mintha arra várna mikor telik meg újra. Mit akarsz még adni neki? Szerinted mire van szüksége? Szerintem semmire. Mit akarsz adni neki? Főzhetnénk valamit a sütőn. Ehetne velünk.
Le akarsz táborozni. Éjszakára. Igen. Lepillantott az öregemberre aztán az utat nézte. Jól van – mondta. De holnap reggel továbbmegyünk. A fiú nem felelt. Ez a legjobb ajánlatom. Jól van. A jól van azt jelenti hogy jól van. Nem azt hogy holnap reggel nekiállsz alkudozni. Mi az hogy alkudozni? Azt jelenti hogy tovább tárgyalunk és a végén új megállapodást kötünk. De most nem lesz újabb megállapodás. Már megállapodtunk és kész. Jól van. Jól van. Felsegítették az öregembert és a kezébe nyomták a botját. Ötven kilót se nyomott. Bizonytalanul pislogott körbe. A férfi kivette a kezéből a konzervdobozt és a fák közé hajította. Az öregember megpróbálta a kezébe nyomni a
botját de a férfi eltolta magától. Mikor evett utoljára? kérdezte. Nem tudom. Nem emlékszik. Az előbb ettem. Nem akar velünk vacsorázni? Nem tudom. Nem tudja? Mit eszünk? Talán marharagut. Kekszet. Meg kávét. Mit kell érte cserébe csinálnom? Árulja el nekünk hogyan süllyedt idáig a világ. Tessék? Nem kell semmit csinálnia. Tud járni? Tudok. Az öreg lepillantott a fiúra. Kisfiú vagy? kérdezte.
A fiú az apjára nézett. Mégis mit tippel? kérdezte a férfi az öregtől. Nem tudom. Nem látok jól. Engem lát? Azt tudom hogy áll ott valaki. Jó. Indulnunk kell. A fiúhoz fordult. Ne fogd meg a kezét – mondta. Nem lát. Nem fogod meg a kezét. Induljunk. Hová megyünk? kérdezte az öregember. Enni. Bólintott és a botjával kitapogatta maga előtt az utat. Hány éves? Kilencven. Nem igaz. Jól van.
Mindenkinek ezt mondja? Mármint kinek? Akárkinek. Valami ilyesmit. Azért hogy ne bántsák? Igen. Működik a dolog? Nem. Mi van a hátizsákjában. Semmi. Belenézhet. Tudom hogy belenézhetek. Mi van benne. Semmi. Csak néhány apróság. Semmi ehető. Semmi. Hogy hívják? Ely.
Ely? Valami baja van vele? Nincs. Menjünk. Az erdőben táboroztak sokkal közelebb az úthoz mint a férfi szerette volna. A bevásárlókocsit úgy kellett bevonszolnia a fák közé miközben a fiú hátul állt és próbálta irányban tartani aztán tüzet raktak hogy az öreg megmelegedjen habár ez sem tetszett neki igazán. Ettek az öregember magára terítette egy szem árva paplanját és úgy markolta a kanalát mint egy kisgyerek. Csak két poharuk volt úgyhogy az öreg ugyanabból a tálból itta a kávét amiből előtte evett hüvelykujját a tál peremébe akasztotta. Úgy ült mint egy éhező és rongyos Buddha a parázsba bámult. Nem jöhet velünk tudja ugye? szólalt meg a férfi. Az aggastyán bólintott. Mióta van úton? Mindig úton voltam. Az ember nem maradhat egy helyen. Hogyan maradt életben? Sosem állok meg. Tudtam hogy ez be fog következni. Tudta hogy be fog következni?
Igen. Ez vagy valami ilyesmi. Világ életemben meg voltam erről győződve. Megpróbált felkészülni rá valahogy? Nem. Miért hogy lehet erre felkészülni? Nem tudom. Az emberek örökké a holnapra készülődtek. Én nem hittem ebben. A holnap nem készülődött az emberekre. A holnapnak fogalma sem volt arról hogy az emberek egyáltalán léteznek. Meglehet. Még ha tudtad is mit kell tenned akkor sem tudtad volna mit tegyél. Nem tudtad volna eldönteni hogy meg akarod-e tenni vagy sem. Mi van ha te maradsz utolsónak? És ezt csak magadnak köszönheted? Meg akar halni? Nem. De azt nem bánnám ha már halott lennék. Amíg élünk ez mindig hátra van. Vagy azt kívánná bárcsak soha nem született volna meg. Hát éhes ember nem válogathat.
Igen ez tényleg túl nagy kérés lenne. Ami történt megtörtént. Különben is ostobaság ilyen fényűző dolgok után vágyakozni egy ilyen korban. Meglehet. Senki sem akar itt maradni és senki sem akar elmenni. Az aggastyán felemelte a fejét és a tűz fölött a fiúra nézett. Aztán a férfire. A férfi észrevette a tűz fényében hogy az öregember apró szeme rámered. Isten tudja mi mindent láttak már ezek a szemek. Felállt hogy fát rakjon a tűzre és visszakotorja a parazsat a száraz avarból. Vörös szikrák szálltak fel vibrálva s hunytak ki fölöttük örökre a sötétségben. Az öregember felhajtotta az utolsó korty kávét és maga elé tette a tálat és a kezét a tűz felé tartva előrehajolt. A férfi figyelte. Miből jönne rá valaki hogy ő az utolsó ember a földön? kérdezte. Azt hiszem nem tudná. Csak ő lenne az. Senki sem tudná. Nem változtatna semmin. Amikor valaki meghal ugyanúgy hal meg mint addig mindenki más. Azt hiszem Isten tudná. Nem? Isten nem létezik.
Nem? Mi egy nem létező Isten prófétái vagyunk. Egyszerűen nem fér a fejembe hogyan tudott életben maradni. Mit eszik? Nem tudom. Nem tudja? Az emberek adnak ezt-azt. Az emberek adnak ezt-azt? Igen. Ennivalót? Ennivalót. Igen. Nem igaz nem adnak. Maga is adott. Én nem adtam. A fiú adott. Mások is járnak az úton. Nem maguk az egyetlenek. De maga egyedül van?
Az öregember gyanakvóan fürkészte a férfit. Ezt hogy érti? kérdezte. Úgy hogy vannak-e magával mások. Mármint kicsoda? Akárki. Nincsen velem senki. Miről beszél maga? Magáról beszélek. Hogy mi a munkája. Az öregember nem felelt. Gondolom velünk akar jönni. Magukkal? Igen. De nem visznek magukkal. Nem akar velünk jönni. Ha rajtam múlt volna idáig se jövök el de éhes voltam. Akiktől az ennivalót kapta. Hol vannak? Nincs itt senki. Azt csak úgy kitaláltam.
És még mit talált ki? Az utat járom mint maguk. Ugyanúgy. Tényleg Elynak hívják? Nem. Nem akarja elárulni a nevét. Nem akarom elárulni. Miért? Nem akarom magukra bízni. Hátha visszaélnek vele. Nem akarom hogy bárki rólam beszéljen. Hogy megbeszéljék merre láttak vagy hogy mit mondtam amikor találkoztam velük. Persze ettől még beszélhetnek rólam. Viszont senki sem tudja azt mondani hogy akiről beszélnek az én voltam. Akárki lehetek. Amilyen időket manapság élünk annál jobb minél kevesebbet árul el magáról az ember. Ha történt volna valami és mi túlélők lennénk és véletlenül összeakadnánk az úton akkor lenne miről beszélnünk. De nem azok vagyunk. Ezért nincs miről beszélnünk. Meglehet. Egyszerűen csak nem akarja kimondani a fiú füle hallatára.
Nem az útonállóknak dolgozik? Nem az ő csalijuk? Nem vagyok én senki. Elmegyek ha akarja. Egyedül is visszatalálok az úthoz. Nem akarom elküldeni. Rég nem láttam már tüzet csak erről van szó. Úgy élek mint egy vadállat. Ne akarja tudni miket ettem. Amikor megláttam a fiút azt hittem meghaltam. Angyalnak nézte? Nem néztem semminek. Sose hittem volna hogy még egyszer az életben látok valahol gyereket. Nem gondoltam hogy ez megeshet velem. És mi van ha azt mondom ez a fiú istenség? Az aggastyán a fejét rázta. Én már túl vagyok ezen az egészen. Évek óta túl vagyok rajta. Ahol az ember nem tud életben maradni ott az istenek se boldogulnak. Majd meglátja. Jobb egyedül lenni. Ezért nagyon remélem hogy nem igaz amit mond szörnyű dolog lenne egy úton járni az utolsó istenséggel úgyhogy nagyon remélem nem mondott igazat. A dolgok jóra fordulnak ha már mindenki halott lesz. Jóra fordulnak? Holtbiztosán.
És kinek lesz jobb? Mindenkinek. Mindenkinek? Bizony ám. Mindannyian jobban járunk. Könnyebben fogunk lélegezni. Megnyugtatott. Még szép. Mikor végül mindannyian eltávozunk senki más nem marad itt csak a halál és az ő napjai is meg lesznek számlálva. Ott áll majd az úton és nem lesz semmi dolga és nem lesz senki akivel bármit tehetne. így szól majd: ezek meg hová tűntek? És ez így lesz. Mi baj van ezzel? Reggel az úton álltak és a férfi meg a fiú azon vitatkozott mit adjanak az öregembernek. Végül néhány zöldség-meg gyümölcskonzervet kapott. A fiú leült az út szélén a hamuba. Az aggastyán a hátizsákjába pakolta a konzerveket és beszíjazta a hátizsákot. Meg kellene köszönnie neki – mondta a férfi. Ha rajtam múlik nem kap semmit. Lehet hogy meg kellene köszönnöm neki de lehet hogy nem.
Miért ne köszönné meg? Én sem adtam volna neki semmit. Nem érdekli hogy ezzel a lelkébe gázol? Tényleg a lelkébe gázolok? Nem. Nem azért tette amit tett. Miért tette? A férfi a fiúra pillantott aztán az öregemberre. Úgysem értené meg – mondta. Még én sem vagyok biztos benne hogy értem. Talán hisz Istenben. Fogalmam sincs miben hisz. Túl fogja tenni magát rajta. Nem fogja. Az öregember nem szólt semmit. Körbekémlelt. Nem fog szerencsét kívánni nekünk ugye? kérdezte a férfi. Nem tudom hogy ez mit jelentene. Hogyan nézne ki a szerencse. Vajon felismerné egyáltalán valaki?
Aztán mindannyian folytatták az útjukat. Amikor a férfi hátranézett az öregember is elindult botjával kopogtatva maga előtt az utat egyre kisebb és kisebb lett ahogy elmaradozott mögöttük úgy nézett ki mint valami kufár egy mesekönyvből egy letűnt korból – egy komor görnyedt hátú pókvékony alak amely hamarosan örökre eltűnik majd a pernyefátyol mögött. A fiú egyszer sem nézett vissza. Kora délután megálltak és leterítették az útra a ponyvát és leültek hogy elköltsék hideg ebédjüket. A férfi a fiút nézte. Nem akarsz beszélgetni? kérdezte. De. Nincs jókedved. Megvagyok. Ha elfogy az élelmünk több időd lesz ezen az egészen töprengeni. A fiú nem felelt semmit. Ettek. Megint az utat nézte. Aztán nemsokára így szólt: tudom. De én nem úgy fogok emlékezni rá mint te. Meglehet. Nem azt mondtam hogy nincs igazad.
Még ha azt is gondoltad. Jól van. Bizony ám – mondta a férfi. Nos. Kevés jó hír várja az embert az úton. Amilyen időket élünk manapság. Nem kellene gúnyolódnod az öregemberrel. Jól van. Meg fog halni. Tudom. Most már mehetünk? Igen – mondta a férfi. Mehetünk. Éjszaka köhögve ébredt a hideg sötétségben és annyira köhögött hogy a végén már égett a mellkasa. A tűzhöz hajolt megfújta a parazsat aztán fát tett a tűzre és felállt és olyan messzire ment a táborhelytől ameddig még a lángok elvilágítottak. Letérdelt a száraz levelekre a hamuba a pokrócot a vállára terítette és kis idő múlva csillapodni kezdett a köhögés. Az öregemberre gondolt aki egyedül bolyongott valahol az éjszakában. A fák fekete karói közt visszanézett a táborhelyük felé. Remélte hogy a fiúnak sikerült visszaaludni. A hamuban térdepelve zihált kezét a térdére tette. Meg fogok halni – mondta. Mondd meg
hogyan kell meghalnom. Másnap majdnem sötétedésig meneteltek. Nem talált biztonságos helyet a tűzrakáshoz. Amikor kivette a tartályt a bevásárlókocsiból túl könnyűnek érezte. Leült és amikor megnyitotta a csapot észrevette hogy a csap már nyitva van. Elforgatta a gázégő melletti kis gombot. Semmi. Előrehajolt és hallgatózott. Most más kombinációban próbálta megnyitni a két csapot. A tartály üres volt. Az üres tartály előtt guggolt a homlokához nyomta ökölbe szorított kezét becsukta a szemét. Aztán felemelte a fejét és csak bámulta a sötétségbe boruló rideg erdőt. A vacsorájuk kukoricakenyérből és hideg kolbászos babkonzervből állt. A fiú megkérdezte hogyan ürülhetett ki ilyen hamar a tartály mire az apja azt felelte hogy csak úgy. Azt mondtad hetekig ki fog tartani. Tudom. De hát ez csak néhány napig bírta. Tévedtem. Szótlanul ettek. Kis idő múlva a fiú így szólt: elfelejtettem elzárni a csapot ugye? Nem a te hibád. Ellenőriznem kellett volna.
A fiú a ponyvára tette a tányérját. Elfordította a tekintetét. Nem a te hibád. Mindkét csapot el kell zárni. Le kellett volna szigetelni a menetet teflonszalaggal hogy ne szivárogjon a gáz de nem csináltam meg. Az én hibám. Nem szóltam neked. Nem is találtunk szigetelőszalagot ugye? Nem a te hibád. Taposták tovább az utat lesoványodva mocskosan mint a drogosok vagy a csövesek. Pokrócaikba burkolóztak a hideg ellen szállt felfelé a leheletük csoszogtak a fekete selyemszerű pásztás záporesőben. A széles tengermelléki síkságon keltek át ahol az időtlen szelek roppant hamufelhőkbe űzték őket hogy ott húzódjanak menedékbe ahol épp tudnak. Házakban vagy pajtákban vagy az út menti árok oldalában pokrócaikat fejükre húzva. Az égbolt délben is olyan fekete volt mintha a pokol pincéiben jártak volna. Magához ölelte a csontig átfagyott fiút. Ne csüggedj – mondta. Minden rendben lesz. Esővíz mosta lepusztított sivár táj. A kiszáradt vízmosások alján halott lények csontjai. Szemétdombok. Magányos épületek falaikról lekopott a festék külső deszkaburkolatuk megvetemedett és levált a lécezetről. Árnyékok és körvonalak nélküli világ. Az út kiszáradt kudzuindák sűrűjén ereszkedett lefelé. Mocsár ahol a víz
felszínét kiszáradt nád borította. A síkság peremén túl komor ködfátyol borította a földet és az égboltot. Késő délután havazni kezdett de ők mentek tovább a ponyvát magukra húzva hallgatták a műanyagra hulló hó zizegését. Hetek óta alig aludt valamit. Amikor reggel felébredt nem találta sehol a fiút és kezében a pisztollyal felült aztán felállt és körülnézett hátha észreveszi valahol de sehol sem látta. Cipőt húzott és elsétált az erdő széléig. Kelet felé nézett beköszöntött a szürke és zord hajnal. Az idegen nap megkezdte rideg útját a meridiánon át. Ekkor meglátta a fiút amint futva közeledik felé a földeken át. Apa -kiáltotta. Találtam egy vonatot az erdőben. Egy vonatot? Igen. Egy igazi vonatot? Igen. Gyere velem. Nem másztál fel rá ugye? Nem. Csak egy kicsit. Gyere már! Ugye nincsen ott senki? Nincsen. Nem hiszem. Azért jöttem hogy szóljak neked.
Mozdony is van? Igen. Egy nagy dízelmozdony. Átvágtak a mezőn és a mező túlsó oldalán beléptek a fák közé. Az erdőt kettészelő sínpár egy töltésen futott a szárazföld belseje felől. A dízel-elektromos mozdony mögött nyolc rozsdamentes acél kocsi sorakozott. A férfi kézen fogta a fiút. Üljünk le és várjunk kicsit – mondta. A töltésen ülve várakoztak. Semmi sem mozdult. A fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Inkább nálad legyen apa – ellenkezett a gyerek. Nem. Nem ebben állapodtunk meg. Fogd. A fiú megfogta a pisztolyt és az ölébe tette és a férfi végigsétált a pályatest mentén aztán megállt és a mozdonyt meg a kocsikat figyelte. Átment a sínpár túloldalára és megkerülte a szerelvényt. Amikor kilépett az utolsó kocsi mögül intett a fiúnak hogy menjen oda hozzá és a fiú felállt és az övébe dugta a pisztolyt. Hamu borított mindent. A folyosókon állt a szemét. A poggyásztartókról leemelt kofferek sorakoztak kinyitva az üléseken. Már rég átkutatták mindet. Az étkezőkocsiban egy rakás poros papírtányérra akadt lefújta a port és elrakta a tányérokat a kabátjába nem talált semmi mást. Hogyan került ide a vonat apa?
Nem tudom. Gondolom valaki elindult vele délnek. Egy kisebb csoport. Biztosan itt fogytak ki az üzemanyagból. Régóta itt vesztegel már? Igen. Azt hiszem. Jó régóta itt lehet. Átmentek az utolsó kocsin aztán leszálltak és visszamentek a mozdonyhoz és felmásztak a keskeny járópallóra. Rozsda és lepattogzott festék. Belökték a mozdonyvezető-állás ajtaját a férfi lefújta a hamut a vezetőülésről és felültette a fiút a vezérlőműhöz. A vezérlőmű nagyon egyszerű volt. Alig akadt tennivaló azon kívül hogy az ember a gázkart előretolta vagy hátrahúzta. A férfi a vonat hangját utánozta meg a dízelmozdony kürtjét de fogalma sem volt hogy mindez mit jelent a fiú számára. Aztán csak néztek kifelé a mocskos ablakon bámulták a dudva-sűrűs tájba vesző sínpár kanyarodó ívét. Ha másként látták is a szemük előtt elterülő világot volt amit mindketten tudtak: ez a szerelvény itt fog lassan szétrohadni és ezeken a síneken már soha többé nem jár vonat. Indulhatunk apa? Igen. Persze hogy indulhatunk. Időről-időre kisebb kőhalmokra bukkantak az út szélén. Jelek a cigányok nyelvén – elfeledett patrinok. Az elsőt már jó ideje látta északon ez megszokott volt ezek a levelekből
meg fűcsomókból rakott kis halmok vezették ki a vándorokat a kifosztott és kizsigerelt városokból ezek az eltűnt vagy halott szeretteiknek címzett kétségbeesett üzenetek. Akkorra már az utolsó falat élelem is elfogyott és az emberek leöldösték egymást. A világot nemsokára jórészt olyan emberek lakták akik a szemed láttára falták fel gyermekeidet a városok a romok közt kószáló és a kőtörmelékből előmászó koromtól szurtos fehéren világító fogú és szemű martalócoktól hemzsegtek akik ismeretlen eredetű elszenesedett élelemmel telipakolt bádogedényeket hurcoltak nejlonzacskóikban mintha csak a pokol éléskamráiba jártak volna vásárolni. A lágy fekete talkumot úgy görgette a szél az utcákon mint a szépia tintáját a tengerfenék áramlatai és hidegség borult a világra és állandó lett a sötétség és a dögevők fáklyával kezükben leereszkedtek a meredekfalú szurdokokba és a lábuk nyomán selyempuha lyukak nyíltak a szélhordta hamuban amelyek aztán olyan halkan záródtak össze mint a lecsukódó szemek. Az utakon lerogytak és összeestek és meghaltak a vándorok a halotti lepelbe burkolt sivár földgolyó tovagördült a napkorong előtt és újra visszatért oly nyomtalanul és észrevétlenül mint bármelyik névtelen testvérbolygónak a múlt áthatolhatatlan sötétjébe vesző pályája. Még messze jártak a parttól de már minden tartalékukat felélték. A vidéket évekkel korábban teljesen kifosztották és lezabrálták így aztán ők már nem találtak semmit az út menti lakóházakban és épületekben. Egy benzinkútnál a
férfi talált egy telefonkönyvet és ceruzával ráírta a városka nevét a térképükre. A benzinkút előtt ültek az útpadkán és sós kekszet ropogtattak és a várost keresték szemükkel de sehol nem látták. A férfi összerakta a lapjaira esett térképet és újra keresni kezdett. Végül rábökött egy helyre. Úgy ötven mérfölddel nyugatabbra jártak mint gondolta. Pálcikaembereket rajzolt a térképre. Ezek itt mi vagyunk – mondta. A fiú végigkövette az ujjával a tengerpartig vezető utat. Mikorra érünk oda? kérdezte. Két hét. Három. Kék színű? A tenger? Nem tudom. Régen az volt. A fiú bólintott. A térképet nézte. A férfi a fiút figyelte. Úgy hitte tudja miről is van szó. Gyerekkorában ő is imádta a térképeket föléjük hajolt ujját a városra tette ahol élt. Mint ahogyan a családját is kikeresné a telefonkönyvben. Ők maguk az emberek közt – minden a helyén. Igazolást nyerve a világban. Gyere – mondta. Mennünk kell. Késő délután eleredt az eső. Letértek az útról és egy dűlőúton mentek tovább keresztülvágtak egy mezőn és egy pajtában éjszakáztak. A pajta padlóját lebetonozták a helyiség távolabbi sarkában néhány üres acélhordó állt. Eltorlaszolta a hordókkal a bejáratot és tüzet rakott a padlón és kilapított kartondobozokból fekhelyet csinált. Az
eső egész éjjel dobolt a pajta acéllemezekkel borított tetején. Amikor a férfi felébredt a tűz már leégett és nagyon hideg volt. A fiú felült és összehúzta magán a pokrócát. Mi van? Semmi. Rosszat álmodtam. Mit álmodtál? Semmit. Jól vagy? Nem. Átkarolta és magához ölelte a fiút. Nincs semmi baj suttogta. Sírtam. De nem ébredtél fel. Ne haragudj. Túl fáradt vagyok. Álmomban sírtam. Reggel mikor felébredt már nem esett az eső. A bágyadtan csöpögő víz hangját hallgatta. Oldalra fordult a kemény betonpadlón és kinézett a deszkák közt a szürke tájra. A fiú még nem ébredt fel. A víz tócsákba gyűlt a
padlón. Apró légbuborékok jelentek meg a tócsák felszínén aztán arrébb csúsztak és eltűntek. Egy városkában a hegyek lábánál aludtak már egy ehhez hasonló helyen akkor is az esőt hallgatták. Volt ott egy régimódi drogéria fekete márvány pulttal szakadt de szigetelőszalaggal megragasztott műbőrhuzatú krómvázas támlátlan székekkel. A gyógyszertárat kifosztották de maga az üzlet különös módon sértetlen maradt. Méregdrága elektronikus berendezések sorakoztak a polcokon senki egy ujjal nem nyúlt hozzájuk. Körülnézett. Mindenféle holmik. Rövidáru. Ezek meg micsodák? Kézen fogta a fiút és kivezette a boltból de elkésett. A pult végén álló süteménytartó üvegburája alatt összeaszalódott emberi fej. Baseballsapkában. Kiszáradt szeme szomorúan befelé fordul. Vajon erről álmodott? Nem. Feltápászkodott és a tűz mellé térdelt és megfújta a parazsat és a parázs fölé húzta az égett deszkavégeket és felszította a tüzet. Rajtunk kívül is vannak jók. Azt mondtad. Igen. És hová tűntek? Elbújtak. Ki elől bújtak el? Egymás elől.
Sokan vannak? Nem tudni. De vannak páran. Páran. Igen. Ez az igazság? Igen. Ez az igazság. De lehet hogy nem igaz? Szerintem az. Jó. Nem hiszel nekem. De hiszek. Jól van. Mindig hiszek neked. Nem hiszem. De igen. Nincs más választásom. Visszamásztak az országútra a sárban. Az esőnek
nedves föld és hamuszaga volt. Az út szélén az árokban fekete víz gyűlt. Egy vízátvezető vascsatornából ömlött egy medencébe. Egy ház udvarán műanyag szarvas szobor. Másnap estefelé egy kisvárosba értek ahol egy teherautó mögül három férfi lépett elő. Elálltak az utat. Csontsoványak rongyosak. Kezükben hosszú csövekkel. Mi van a kocsiban? A férfi rájuk fogta a pisztolyt. Megtorpantak. A fiú az apja kabátjába kapaszkodott. Senki sem szólt. Aztán a bevásárlókocsit maguk előtt tolva az út szélére húzódtak. Szólt a fiúnak hogy tolja a kocsit amíg ő hátrafelé lépdelve rájuk szegezte a pisztolyt. Megpróbált olyan arcot vágni mint bármelyik közönséges útonálló vagy gyilkos de közben a szíve a torkában dobogott és tudta hogy mindjárt elkezd köhögni. A három fickó visszaszállingózott az útra és őket bámulta. A férfi az övébe dugta a pisztolyt és megfordult és megragadta a bevásárlókocsit. Amikor az emelkedő tetejéről visszanézett azok hárman még mindig ugyanott álltak. Szólt a fiúnak hogy tolja a kocsit és lement az útról és átvágott egy ház udvarán ahonnan be lehetett látni az utat de addigra a három fickó eltűnt. A fiú rettegett. A férfi a ponyva tetejére fektette a pisztolyt és megfogta a kocsit és továbbmentek. Egy mezőn lapulva figyelték az utat egészen sötétedésig de senkit sem láttak. Nagyon hideg lett. Amikor már nem láttak a sötétben fogták a kocsit és visszabotorkáltak az útra és a férfi kivette a pokrócaikat és bebugyolálták magukat és továbbmentek. A lábukkal tapogatták ki az útburkolatot. A kocsi egyik kereke ütemesen nyikorgott de
egyelőre nem tudta megjavítani. Órákig küszködtek így aztán átvergődtek az útszéli csaliton és kimerülten remegve lefeküdtek a hideg földre és reggelig aludtak. Amikor felébredt érezte hogy megbetegedett. A láz ledöntötte a lábáról és úgy feküdtek a fák közt mint a számkivetettek. Sehol sem tudtak tüzet rakni. Sehol sem voltak biztonságban. A fiú az avarban ült és az apját nézte. Könnybe lábadt a szeme. Meg fogsz halni apa? kérdezte. Meg fogsz halni? Nem. Csak beteg vagyok. Nagyon félek. Tudom. De nincs semmi baj. Jobban leszek. Majd meglátod. Az álmai élénkebbek lettek. Az eltűnt világ visszatért. Rég halott rokonok bukkantak fel és vetettek rá sanda túlvilági pillantást. Nem beszéltek. Az életére gondolt. Milyen rég volt már. Egy szürke nap egy idegen városban ahol egy ablakban állva figyelte az utcát. A háta mögött egy faasztalon kis olajmécses pislákolt. Az asztalon könyvek és papírok. Eleredt az eső és a sarkon befordult egy macska és átment a járdán és leült a kávézó ponyvateteje alá. Az egyik asztalnál egy nő ült kezébe temette a fejét. Évekkel később egy porig égett könyvtár romjai közt állt megfeketedett könyvek hevertek a földön a tócsákban.
Feldöntött polcok. Valakit nagyon feldühített a sorokba rendezett temérdek hazugság. Felemelt egy könyvet és forgatni kezdte a víztől felpuffadt súlyos lapokat. Nem hitt az eljövendő világról szóló jóslatokban. Meglepte ez a dolog. Már a könyvek puszta létezése is valamiféle várakozást jelentett. A földre ejtette a könyvet még egyszer körülnézett aztán kisétált a hideg szürke fénybe. Három nap. Négy. Alig aludt valamit. A kínzó köhögés minduntalan felébresztette. Sípolva levegő után kapkodott. Sajnálom – mondta a könyörtelen sötétségnek. Jól van – felelte a fiú. Sikerült meggyújtani a kis olajmécsest és egy sziklára tette és felállt és a pokrócokba takarózva arrébb botorkált az avarban. A fiú suttogva próbálta megállítani. Nem megyek messzire – mondta a férfi. A közelben leszek. Meghallom ha hívsz. Ha elalszik a mécses nem talál vissza. A dombtetőn ült az avarban és a sötétségbe bámult. Semmit sem látott. A szél se fújt. Régebben itt-ott még látni lehetett fényeket a dombtetőkről ilyenkor leült és végigpillantott a félhomályba temetkező sivár tájon amelyet csak az eltévedt hold világított meg ahogy átúszott a felmart pusztaság felett. Homályos és alaktalan fényeket a sötétségben. Egy folyó túlpartján vagy egy felégett város megfeketedett kvadránsainak mélyén. Reggelente néha visszatért a távcsövével és végigkémlelte a vidéket hátha valahol füstöt lát de sosem látott semmit.
Mogorva férfiak közt áll egy hóborította szántóföld szélén. Annyi idős mint a fiú most. Valamivel idősebb. Csákánnyal és bányászfejszével bontják fel a domboldal köves talaját és feltárnak egy óriási kígyófészket: úgy száz kígyó tekereg egyetlen hatalmas halomban. A meleg miatt gyűltek oda. Csőszerű testük lomhán megmozdul a rideg éles fényben. Mint egy hatalmas fenevad kiontott zsigerei. A férfiak benzint locsoltak a kígyókra és elevenen elégették őket nem lévén ellenszerük a gonosz ellen csak a gonosz képzeletükben élő mása ellen harcolhattak. A lángoló kígyók iszonyatos vergődésbe kezdtek egyik-másik arrébb mászott és bevilágította a grotta sötétebb zugait. A kígyók némák így fájdalomüvöltést sem hallattak és a férfiak is némán nézték ahogyan a lángoló kígyók vonaglanak és megfeketednek aztán a csoport egyetlen szó nélkül szétszéledt a téli alkonyatban és mindenki a gondolataiba mélyedve indult hazafelé hogy megvacsorázzon. Egyik éjjel a fiú felriadt álmából de nem volt hajlandó elárulni mit álmodott. Nem kell elmesélned – mondta a férfi. Nincs semmi baj. Félek. Nincs semmi baj. De van.
Csak egy rossz álom volt. Nagyon félek. Tudom. A fiú elfordult. A férfi magához ölelte. Figyelj rám mondta. Tessék. Amikor olyan világokról álmodsz amelyek soha nem léteztek vagy soha nem fognak létezni és boldognak érzed magad akkor feladtad. Megértetted? De te soha nem adhatod fel. Nem hagyom. Akkor érezte hogy mennyire legyengült amikor újra nekivágtak az útnak és bármit mondott is a gyereknek évek óta nem lett úrrá rajta ennyire csüggedés. Mocskos volt a hasmenéstől és egyfolytában a bevásárlókocsi fogantyújára kellett támaszkodnia. Beesett elgyötört szemmel a fiúra pillantott. Addig ismeretlen távolságot érzett közte és a gyerek közt. Nem csaphatta be magát. Két nappal később tűzvész pusztította vidékre értek a tűzviharok hosszú mérföldeken át mindent felégettek. Az utat több hüvelyk vastag hamuréteg borította alig bírták tolni a kocsit. A forróságban felhólyagosodott aztán visszasüllyedt aszfaltburkolat. A férfi a kocsi fogantyújára támaszkodott és végignézett a hosszú egyenes úton. A
vékony törzsű fák kidőlve. A vízlevezető csatornákban szürke iszap. A megfeketedett meddő pusztaság. A pusztaságban egy útkereszteződés után az esztendőkkel korábban fejvesztve menekülő emberek elhagyott holmijába botlottak. Dobozokat és táskákat találtak. Mind megolvadt és megfeketedett. A forróságban formátlan masszává zsugorodott régi bőröndök. Hébehóba egy-egy holmi lenyomata amit a hullabogaraknak valahogy sikerült kitépni a szurokból. Egy mérfölddel arrébb meglátták az első halottakat. Az aszfaltburkolatban félig elmerült testek önmagukba kapaszkodó emberek fájdalomtól üvöltő szájak. Átkarolta a fiú vállát. Fogd meg a kezem -mondta. Jobb ha ezt nem látod. Ami egyszer az ember a fejébe tesz az örökre ott marad? Igen. Jól van apa. Jól van? Ezek már a fejemben vannak. Nem akarom hogy lásd. De akkor is ott maradnak a fejemben.
Megállt és a kocsira támaszkodott. Végigpillantott az úton aztán a fiú felé fordult. Különös hogy ennyire nem viseli meg a látvány. Miért nem megyünk tovább? kérdezte a gyerek. Jó. Menjünk. Menekülni próbáltak ugye apa? Igen. Menekülni próbáltak. Miért nem mentek le az útról? Mert nem tudtak. Minden lángokban állt körülöttük. Óvatosan lépkedtek a mumifikálódott testek közt. A holtak fekete bőre csontjaikra feszült az arcukon a bőr szétrepedt és összeaszalódott és ráfeszült a koponyájukra. Mintha valami rettenetes vákuum lépett volna működésbe a testükben. Szótlanul lépkedtek a síri csöndben a hamu borította átjáróban az út megalvadt hideg aszfaltjában örök haláltusájukat vívó holttestek közt. Elmentek egy semmivé égett út menti falucska romja mellett. Csak néhány fémtartály meg egy pár állva maradt kürtő megfeketedett téglája látszott. A megolvadt üvegből szürke salakmedencék képződtek a csatornákban a nyers huzalok rozsdálló kötegei mérföld hosszan hevertek az út szélén. Egyfolytában köhögött. Észrevette hogy a fiú őt
nézi. A fiú őrá gondolt. Neki is ezt kellene tenni. Az úton ültek és ették a maradék kenyeret amely kemény volt mint a kétszersült és kinyitották az utolsó tonhalkonzervet. Kibontottak egy szilvakompótot és felváltva szedtek belőle. Végül a fiú felfordította a konzervdobozt és kicsorgatta belőle az utolsó csepp gyümölcslét is aztán csak ült ölében az üres dobozzal és a mutatóujját végighúzta a doboz belső felületén aztán lenyalta róla a levet. Nehogy elvágd az ujjad – mondta a férfi. Mindig ezt mondod. Tudom. Nézte ahogyan a fiú nagyon óvatosan lenyalja a doboz fedelét. Mint a tükörképét nyalogató macska. Ne bámulj már – mondta. Jó. Visszahajtotta a doboz fedelét és letette maga elé az útra a konzervdobozt. Mi van? kérdezte. Mi van? Semmi. Mondd már el.
Azt hiszem követnek minket. Sejtettem. Sejtetted? Igen. Sejtettem hogy ezt fogod mondani. Mit akarsz csinálni? Nem tudom. Mit gondolsz? Menjünk tovább. El kell tüntetnünk magunk után a szemetet. Mert azt hiszik majd hogy tele vagyunk kajával. Igen. És megpróbálnak megölni. Nem fognak megölni. De attól még megpróbálhatják. Nincs semmi baj. Jól van. Szerintem lapuljunk meg itt a gyomok közt. Nézzük meg
kivel állunk szemben. És hogy hányan vannak. Igen. Hogy hányan vannak. Jó. Ha átkelünk a patakon és felmászunk a partmeredélyen onnan szemmel tudjuk tartani az utat. Jó. Keresünk egy helyet. Felálltak és felpakolták a kocsira a pokrócaikat. Ne hagyd itt a dobozt – mondta a férfi. Már későre járt mire a hosszú alkonyatban elérték a patakot. Átgurították a kocsit a hídon aztán a patak túlpartján betolták a fák közé valami biztonságos rejtekhelyet kerestek a kocsinak nehogy az üldözőik észrevegyék. Hátrafordultak és az utat kémlelték a félhomályban. Mi lenne ha a híd alatt rejtenénk el? kérdezte a fiú. Mi van ha lemennek a patakhoz vízért? Milyen messzire vannak tőlünk?
Nem tudom. Sötétedik. Tudom. Mi van ha a sötétben megelőznek minket? Keressünk egy helyet ahonnan belátjuk az utat. Még nem sötétedett be teljesen. Elrejtették a kocsit és felkapaszkodtak a köves meredélyen magukkal vitték a pokrócaikat és beásták magukat a földbe úgy hogy nagyjából fél mérföld hosszan belátták az utat ha kilestek a fák közt. Sikerült szélvédett helyet találniuk és betakaróztak és felváltva őrködtek de egy idő után a fiú elaludt. Már kis híján a férfit is elnyomta az álom amikor felbukkant egy alak és megállt az úton. Aztán hamarosan még kettő. Meg egy negyedik. Szorosan egymás mellett álltak. És elindultak tovább. Épphogy ki tudta venni az alakjukat az áthatolhatatlan félhomályban. Reménykedett hogy talán hamarosan megállnak és azt kívánta bárcsak az úttól távolabb ásták volna be magukat. Ha ezek megállnak a hídon hosszú hideg éjszaka vár mindnyájukra. Egyre közelebb értek és átkeltek a hídon. Három férfi és egy nő. A nő furcsán kacsázva járt és ahogy közelebb ért a férfi észrevette hogy terhes. A férfiak hátizsákokat cipeltek a nő meg egy kis posztóborítású koffert. Mind a négyen siralmas állapotban voltak. A
leheletük lágyan gomolygott elő a szájukból. Átkeltek a hídon és mentek tovább az úton aztán sorra elnyelte őket a türelmesen várakozó sötétség. Így is hosszú éjszakájuk volt. Amikor elég világos lett hogy körülnézzen a férfi cipőt húzott és felkelt és az egyik pokrócot magára terítve kisétált a meredély szélére és lenézett a mélyben futó útra. A kopár vasszínű fákat és a mögöttük elterülő földeket fürkészte. A régi boronák nyomait a halványan még mindig kivehető barázdákat. Talán gyapotot termesztettek. Amíg a fiú aludt az apja visszament a kocsihoz és előkereste a térképet és magához vett egy üveg vizet meg egy gyümölcskonzervet a megcsappant készletből aztán visszament és leült a takarókra és tanulmányozni kezdte a térképet. Mindig azt hiszed messzebbre jutottunk mint valójában. Arrébb húzta a térképen az ujját. Akkor itt. Még. Itt. Jó. Összehajtogatta a puha rothadó lapokat. Jól van mondta. Ültek és a fák közt kilesve figyelték az utat.
Szerinted szemmel tartanak az atyáid? Szemmel tartanak hogy lajstromba vegyék a tetteidet? Nincs mihez viszonyítani a tetteimet. Nincs semmiféle lajstrom az atyáid holtan fekszenek a földben. A fenyők közt egyre több lett az örökzöld tölgyfa. A magnólia. Kiszáradva mint mindenütt. Felemelt egy nagyobb levelet és szétmorzsolta és a hamu a földre pörgött az ujjai közül. Másnap korán az úton. Alig indultak el amikor a fiú rángatni kezdte az apja kabátját és megálltak és vártak. Nem messze előttük a fák közül vékony füstoszlop szállt fel. Egy darabig mozdulatlanul álltak. Mi csináljunk apa? Lehet hogy körül kéne néznünk. Inkább menjünk tovább. Mi van ha ugyanarra tartanak mint mi? És? kérdezett vissza a fiú. Akkor egyfolytában a nyomunkban lesznek. Tudni akarom ki jön mögöttünk. Mi van ha egy hadsereg?
Kis tüzet raktak. Mi lenne ha inkább várnánk? Nem várhatunk. maradhatunk itt.
Alig
maradt
élelmünk.
Nem
A bevásárlókocsit a fák közt hagyták és a férfi ellenőrizte a pisztoly forgótárában a lövedékeket. A fából faragottakat és az igazit is. Hallgatóztak. A füst függőlegesen szállt felfelé a mozdulatlan levegőben. Semmi nesz nem hallatszott. A levelek felpuhultak a nemrég esett esőtől ezért nem ropogtak a talpuk alatt. Megfordult és a fiúra nézett. Az aprócska szurtos arc szabályosan megnyúlt a rettegéstől. Jókora távolságból járták körbe a tüzet a fiú végig az apja kezét szorította. A férfi lekuporodott mellé és átkarolta a vállát és sokáig hallgatóztak így. Szerintem már továbbálltak – suttogta a férfi. Tessék? Szerintem nincsenek már itt. Talán őrt állítottak. Lehet hogy csapda apa. Jól van. Várjunk még egy kicsit. Vártak. A fák közt felszálló füstöt nézték. A szél összeborzolta a füstoszlop csúcsát és feléjük sodródott a füst és megcsapta az orrukat a szaga. De másvalamit is
éreztek valami főtt a tűzön. Járjuk körbe – mondta a férfi. Foghatom a kezed? Igen. Persze hogy foghatod a kezem. Az erdő megégett facsonkokból állt. Semmit sem lehetett látni. Talán észrevettek minket – mondta a férfi. Megláttak minket és elfutottak. Észrevették hogy fegyver van nálunk. Itt hagyták a tűzön a vacsorájukat. Igen. Nézzünk körül. Tényleg nagyon félek apa. Nincs itt senki. Nem lesz semmi baj. Kisétáltak a kis tisztásra a fiú az apja kezét szorongatta. Mindent magukkal vittek kivéve azt a nyársra tűzött fekete valamit a parázs fölött. A férfi éppen a környező fákat fürkészte amikor a fiú megfordult és az apja kabátjába temette az arcát. A férfi gyorsan odafordult hogy megnézze mitől ijedt meg a gyerek. Mi van? kérdezte. Mi történt? A fiú csak a fejét rázta. Jaj apa – nyögte. A férfi megfordult és alaposabban szemügyre vette a táborhelyet. A nyárson egy szénné égett csecsemő fej nélküli kibelezett hullája
feketedett. Lehajolt és a karjába vette a fiút és szorosan magához ölelte és elindult vele az út felé. Sajnálom suttogta. Sajnálom. Az is eszébe jutott hogy a fiú talán soha többé nem fog megszólalni. Egy folyó partján táboroztak le a tűz mellett ült és a sötétben rohanó víz zúgását hallgatta. A hely nem volt biztonságos mert a folyó zúgása minden más hangot elnyomott de mégis itt pihentek meg mert úgy gondolta a folyó közelsége talán jobb kedvre deríti a fiút. Miután megették az élelem maradékát a férfi a térképet tanulmányozta. Egy madzagdarabbal lemérte az utat aztán megnézte és újra lemérte. Még mindig nagyon messze voltak a parttól. Ráadásul nem tudta mi fogadja őket ha egyszer odaérnek. Összerakta és nejlonzacskóba tette a térkép lapjait aztán csak ült és a parazsat bámulta. Másnap átkeltek a folyó fölött átívelő keskeny vashídon és megérkeztek egy régi kis malomvárosba. Átkutatták a fából épült házakat de semmit sem találtak. Az egyik ház verandáján egy férfi ült kezeslábasban. Évek óta halott volt. Mint egy szalmabábú amit azért tettek a tornácra hogy valami ünnepnap közeledtét hirdesse. Végigmentek a malom hosszú sötét fala mentén az ablakait befalazták. Finom fekete pernye kavargott előttük az utcákon. Az emberek mindenféle dolgot elszórtak az út szélén. Elektromos készülékeket bútorokat. Szerszámokat. A saját de mégis közös halálba tartó zarándokok által útközben
eldobált holmik. Még egy éve is előfordult néha hogy a fiú felvett ezt-azt és egy darabig magával vitte egy ideje azonban felhagyott ezzel a szokásával. Leültek pihenni és megitták az utolsó adag tiszta vizet és otthagyták az úton a műanyag marmonkannát. A fiú így szólt: ha mi találjuk meg azt a kisbabát akkor velünk jöhetett volna. Igen. Velünk jöhetett volna. Hol találták? A férfi nem válaszolt. Lehet hogy van még valahol egy másik kisbaba is? Nem tudom. Lehet. Sajnálom hogy azt mondtam azokról az emberekről. Milyen emberekről? Azokról az emberekről akik meghaltak a tűzben. Akik beleragadtak az útba és összeégtek. Észre sem vettem hogy valami csúnyát mondtál róluk. Nem mondtam semmi csúnyát. Most már mehetünk? Jó. Szeretnél a kocsiban utazni? Jó így.
Miért nem kocsikázol kicsit? Nincs kedvem. Jó így. Lassú víz a sík vidéken. Az út mentén mozdulatlan szürke mocsarak. A tengerparti síkság ólomszínű folyói lomhán kígyóztak végig az elpusztult földeken. Továbbmentek. Előttük az úton mélyedés és egy kisebb nádas látszott. Azt hiszem ez egy híd lesz – mondta a férfi. Talán egy patak. Ihatunk a vízből? Nincs más választásunk. Nem fogunk megbetegedni tőle? Nem hiszem. Az is lehet hogy rég kiszáradt. Előremehetek? Igen. Persze hogy előremehetsz. A fiú elindult lefelé az úton. Régóta nem látta szaladni. A könyökét kifelé tartotta csattogott a lába a nagy teniszcipőben. Megállt és körülnézett az ajkát harapdálta. Alig volt valami kis víz a mederben. Látta ugyan ahogy a hídpálya alatt futó betoncsőbe belecsorog a víz de amúgy mintha semmit se mozdult volna. Beleköpött a vízbe. Nézte
hogy a víz tetején lebegő köpés elmozdul-e. Elővett a bevásárlókocsiból egy rongyot meg egy műanyag edényt és visszament a vízhez és az edény tetejét befedte a ronggyal és belemerítette az edényt a vízbe és nézte ahogyan lassan megtelik. Aztán felemelte az edényt az oldaláról csöpögött a víz és a fény felé tartotta. Nem tűnt túl koszosnak. Leszedte a tetejéről a rongyot és odanyújtotta a fiúnak az edényt. Igyál – mondta. A fiú ivott aztán visszaadta az apjának az edényt. Igyál még. Most te jössz apa. Jól van. Leültek és megszűrték a hamutól fekete vizet és ittak amíg már nem bírtak többet. A fiú hátradőlt a fűben. Tovább kell mennünk. Nagyon fáradt vagyok. Tudom. A fiút nézte. Két napja nem ettek. Még két nap és teljesen legyengülnek. Átgázolt a nádason és felkapaszkodott a töltésoldalon hogy ellenőrizze az utat. Sötéten és koromfeketén nyomot sem hagyva szelte ketté
a sík vidéket. A szél lesöpörte a hamut és a port a felszínéről. A hajdan oly bőven termő földeken most már semmi nyoma az életnek. Soha nem járt még ezen a vidéken. A városok és a folyók neveit sem ismerte. Gyere – mondta. Indulnunk kell. Egyre többet aludtak. Nem egyszer előfordult hogy az út közepén ébredtek kiterülve mint akit elütöttek. A halál álmát aludták. Felült és a pisztolya után nyúlt. Feltápászkodott az ólomszürke estében rákönyökölt a bevásárlókocsira és végignézett a földeken. Nagyjából egy mérföldnyire egy épület állt. A fiú vette észre először. A ház hol előbukkant hol eltűnt a pernyefüggöny mögött mintha valami bizonytalan álomban lettek volna. Rádőlt a kocsira és a fiúra nézett. Össze kell szedni magukat ha el akarnak jutni a házig. Magukhoz vették a takaróikat. Elrejtették a kocsit az út szélén. Az éjszaka leszállta előtt eljuthatnak a házhoz de visszajönni már nem lesz idejük. Körül kell néznünk. Nincs más választásunk. Nem akarok odamenni. Napok óta nem ettünk. Nem vagyok éhes. Mert éhezel. Nem akarok odamenni apa.
Senki sincs a házban. Megígérem. Honnan tudod? Egyszerűen csak tudom. Lehet hogy ott vannak. Nincsenek ott. Nem lesz semmi baj. Takaróikba burkolózva nekivágtak a házhoz vezető útnak csak a pisztolyt meg egy üveg vizet vittek magukkal. A földet még egyszer utoljára megforgatták és elszáradt gabonaszárak meredeztek ki belőle mindenfelé és valamelyest még mindig ki lehetett venni a tárcsa keletről nyugat felé haladó halvány nyomát. Nemrég esett és a föld lágyan süppedt a talpuk alatt és a férfi szemét a földre szegezve lépdelt és nemsoká megállt és felvett egy nyílhegyet a földről. Ráköpött és a nadrágjába törölte hogy megtisztítsa a ráragadt sártól aztán a fiú kezébe nyomta. Fehér kvarcból volt ugyanolyan tökéletes állapotban mint amikor készítették. Akad itt több is – mondta. Nézd a földet majd meglátod. Még kettőt találtak. Szürke kvarckavicsot. Aztán a férfi talált egy pénzérmét. Vagy egy gombot. Vastagon belepte a rézrozsda. A hüvelykujja körmével elkezdte lekaparni. Pénzérme volt. Elővette a kését és óvatosan farigcsálni kezdte. Spanyol felirat volt rajta. Odakiáltott a fiúnak hogy merre jár aztán végigpillantott a szürke tájon és a szürke égbolton és eldobta az érmét és
sietve elindult a gyerek után. A ház előtt álltak. A házhoz vezető kaviccsal felszórt kocsiút dél felé kanyarodott. A loggiát téglából építették. A portikuszhoz dupla lépcsősor vezetett. A ház mögött egy tégla melléképület ami hajdan talán a konyha lehetett. Mögötte egy gerendaház. Elindult felfelé a lépcsőn de a fiú megrángatta a kabátja ujját. Nem várunk kicsit? Jó. De mindjárt besötétedik. Tudom. Jó. Leültek a lépcsőre és a tájat nézték. Nincs itt senki – mondta a férfi. Jó. Még mindig félsz? Igen. Nem lesz semmi baj. Jó.
Felmentek a lépcsőn a széles veranda padlóját téglával rakták ki. Az ajtót feketére festették és egy salaktömbbel kitámasztották. A szél száraz leveleket és elszáradt gazt fújt be a házba. A fiú az apja kezébe kapaszkodott. Miért van nyitva az ajtó apa? Csak úgy. Lehet hogy évek óta nyitva van. Talán azok támasztották ki akik utoljára kiköltöztek. Lehet hogy várni kéne holnapig. Gyere. Gyorsan körülnézünk. Mielőtt túl sötét lesz. Ha biztonságossá tesszük a helyet talán tüzet is rakhatunk. De ugye nem a házban fogunk aludni? Nem kell a házban maradnunk. Jó. Igyunk egy kis vizet. Jó. Elővette az üveget a kabátja oldalzsebéből és lecsavarta a fedelét és nézte ahogyan a fiú iszik. Aztán ő is ivott és visszatette a fedelet és kézen fogta a fiút és beléptek a sötét előszobába. A magas mennyezetről import csillár lógott alá. A lépcsőpihenőnél Palladio-stílusú ablak magasodott melynek halvány formáját alig lehetett kivenni
az alkony félhomályában. Ugye nem kell felmennünk? suttogta a fiú. Nem. Talán holnap. Miután biztosítottuk a terepet. Igen. Jó. Beléptek a fogadószobába. Az eliszaposodott hamu alatt látszott a szőnyeg. A bútorokat lepedővel takarták le. A falakon fehér téglalapok mutatták hol lógtak egykor festmények. A hall másik végéből nyíló szobában hangversenyzongora állt. A törzsüknél félbevágva tükröződtek vissza a vékony és fakó ablaküvegben. Beléptek a szobába és hallgatóztak. Úgy bóklásztak a helyiségekben mint két bizonytalankodó vevő ingatlanvásárláskor. Megálltak a hatalmas ablakok előtt és nézték hogyan borul sötétségbe a táj. A konyhában találtak evőeszközöket és serpenyőket meg egy angol porcelán étkészletet. A tálalóhelyiség ajtaja lágyan becsukódott mögöttük. Csempeburkolatú padló és polcos állványok és a polcokon jó pár tucat negyedgallonos befőttesüveg. Átvágott a helyiségen és felkapta az egyik üveget és lefújta róla a port. Zöldbab. Valaki chilipaprika darabokat tett a szépen elrendezett üvegek közé.
Paradicsom. Kukorica. Új krumpli. Bámia. A fiú az apját nézte. A férfi letörölte a port az üvegekről és a hüvelykujjával benyomta a fedelüket. Gyorsan sötétedett. Néhány üveget az ablakhoz vitt és felemelte és megforgatta őket. A fiúra nézett. Ezek lehet hogy mérgezőek. Mindent nagyon meg kell főznünk. Na mit szólsz hozzá? Nem is tudom. Mit akarsz csinálni? Neked kell dönteni. Együtt kell döntenünk. Szerinted meg lehet enni ezeket? Szerintem ha rendesen megfőzzük nem lesz gond. Jó. Mit gondolsz eddig miért nem ették meg? Mert nem találták meg. Az útról nem lehet észrevenni a házat. Mi észrevettük. Te vetted észre. A fiú az üvegeket tanulmányozta.
Na mit gondolsz? kérdezte a férfi. Azt hogy nincs más választásunk. Azt hiszem igazad van. Gyűjtsünk tűzifát mielőtt besötétedik. Halomszámra hordták fel a korhadt ágakat a hátsó lépcsőn a konyhán át az étkezőbe ahol aztán kisebb darabokra tördelték őket és telepakolták a kandallót. Meggyújtotta a tüzet a füst átbukott a festett fa kandallópárkány peremén és kígyózott felfelé a plafonig hogy aztán lassan visszasüllyedjen. Egy újsággal legyezte a lángokat és hamarosan szelelni kezdett a kémény és a tűz hangosan ropogott és megvilágította a falakat a mennyezetet és a csillár csiszolt üveglapjainak miriádját. A lángok visszaverődtek az ablak sötét táblájáról a fiú kapucniját a fejébe húzva állt az ablak előtt csak a sziluettje látszott úgy festett mint egy kobold aki véletlenül tévedt be a házba az éjszakából. Elkábította a kandallóból áradó forróság. A férfi leszedte és kirázta a szoba közepén álló hosszú császárság korabeli ebédlőasztalról a lepleket és vackot készített belőlük a kandalló előtt. Leültette a fiút és lehúzta a cipőjét és leszedte a lábára tekert mocskos rongyokat. Nincs semmi baj – suttogta. Nincs semmi baj. A konyhaszekrény egyik fiókjában talált néhány gyertyát és kettőt meggyújtott és a viaszt a konyhapultra csöpögtette és beleállította a viasztócsába a gyertyákat.
Kiment és hozott még fát és halomba rakta a kandalló mellett. A fiú meg se moccant. A konyhában talált edényeket és kitörölte az egyiket és a pultra tette aztán megpróbálta kinyitni az egyik befőttesüveget de nem sikerült neki. Az ajtóhoz vitt egy üveg zöldbabot meg egy üveg krumplit és egy pohárba állított gyertya fényénél letérdelt és az egyik üveget az oldalára döntve beszorította az ajtó és az ajtófélfa közé. Aztán leguggolt az előszoba padlójára és beakasztotta a lábát az ajtó külső peremébe és elkezdte befelé húzni és beszorította a befőttesüveg fedelét aztán megpróbálta elforgatni az üveget. A recés peremű fedél elforgott és lekaparta a festéket az ajtófélfáról. Újra megmarkolta a befőttesüveget és közben egyre erősebben rászorította a lábával az ajtót és újra megpróbálta elforgatni az üveget. A fedél megcsúszott a fán de aztán megakadt. Lassan forgatta az üveget aztán kivette az ajtó és az ajtófélfa satujából és lecsavarta és a padlóra tette a fedél tömítőgyűrűjét. Aztán kinyitotta a második üveget is és felállt és fogta az üvegeket és visszament a konyhába a másik kezében ide-oda gurult és sercegett a gyertya a pohárban. Megpróbálta lepattintani a befőttesüvegek fedelét a hüvelykujjával de még mindig túlságosan szorosan tapadtak az üveg szájára. Ezt jó előjelnek tartotta. A konyhapult szélére támasztotta a fedél peremét és ököllel rácsapott a befőttesüveg tetejére és a fedél lepattant és a padlóra esett és aztán az orrához emelte az üveget és beleszagolt. Pompás illata volt. Egy edénybe összeöntötte a krumplit és a zöldbabot aztán az edényt az ebédlőbe vitte és a tűzre rakta.
Lassan ettek a csontszínű porcelán tálkákból egymással szemben ültek az asztal két oldalán mindkettőjük előtt gyertya égett. A pisztolyt a keze ügyében tartotta mintha az is valami evőeszköz lett volna. A ház recsegett-ropogott a kandallóból áradó forróságtól. Mintha egy téli álmot alvó állatot ébresztettek volna fel. A fiú elbóbiskolt a tálja fölött és a kanala csörömpölve a padlóra esett. A férfi felállt és odalépett a fiúhoz és felvette és a kandallóhoz vitte és letette a lepedőhalomra és betakarta a pokrócokkal. Amikor az éjszaka közepén keresztbe font karjára borulva felriadt nem emlékezett rá hogy mikor ült vissza az asztalhoz. Hideg volt a szobában odakint süvített a szél. Az ablakok halkan nyikorogtak rámájukban. A gyertya leégett a kandallóban csak a parázs pislákolt. Felállt és újra rakta a tüzet aztán leült a fiú mellé és betakargatta és hátrasimította a fiú koszos haját. Azt hiszem keresnek valamit – mondta. Valamit amit a halál sem képes elpusztítani és ha nem találják itt hagynak minket és soha többé nem jönnek vissza. A fiú nem akarta hogy az apja felmenjen az emeletre. Megpróbálta meggyőzni. Lehet hogy odafent találok néhány takarót – mondta. Muszáj körülnéznünk. Nem akarom hogy felmenj. Nincsen senki odafent.
Nem biztos. Nincsen senki odafent. Szerinted miért nem jöttek le mostanáig? Talán félnek. Megmondom nekik hogy nem akarjuk bántani őket. Talán meghaltak. Akkor meg nem bánják ha elviszünk néhány holmit. Nézd bármi van is odafent jobb ha kiderítjük mintha fogalmunk sincs róla. Miért? Miért? Mert nem szeretjük a meglepetéseket. A meglepetések ijesztőek. Mi pedig nem szeretjük ha ijesztgetnek minket. Ráadásul lehet hogy akad néhány használható holmi az emeleten. Muszáj körülnéznünk. Jól van. Jól van? Ennyi? Hát. Úgysem hallgatsz meg. Meghallgattalak. Nem nagyon figyeltél.
Nincs senki odafent. Évek óta egy teremtett lélek sem járt odafent. Nincsenek lábnyomok a hamuban. Semmihez sem nyúltak. Még a bútorokat sem tüzelték el a kandallóban. És itt ez a rengeteg kaja. A lábnyomok nem maradnak meg a hamuban. Ezt te magad mondtad. A szél minden nyomot eltüntet. Felmegyek. Négy napig maradtak ettek és aludtak. Az emeleten talált még néhány takarót és együtt hordták a tűzifának valót és a szoba sarkában máglyát raktak és kiszárították. Talált egy régi asztalosfűrészt és feldarabolta a kiszáradt ágakat. A tűz előtt ülve megpróbálta egy gömbölyű ráspollyal megélesíteni a fűrész rozsdás kopott fogait de nem igazán sikerült. Úgy száz méterre a háztól patak csordogált egy örökkévalóságnak tűnt míg a vizet hordták csöbörben végig a csupa sár tarlón aztán megmelegítették a vizet és megfürödtek egy kádban az alsó szinten a hátsó hálószoba mögötti helyiségben és a férfi levágta a hajukat és leborotválta a szakállát. Ruhákat és takarókat és párnákat szereztek az emeleti szobákból és lecserélték a ruháikat a férfi késsel méretre szabta a fiú nadrágját. Bevackolták magukat a kandalló elé az oldalára döntöttek egy magas fiókos szekrényt fejlapnak az ágyhoz és a szekrény még a kandalló melegét is felfogta valamelyest. Egyfolytában esett. Vödröket tett a ház sarkainál az esővízcsatornák
kifolyónyílásához hogy összegyűjtse a régi állókorcos fémtetőről lecsorgó friss vizet és éjszakánként hallgatta hogyan kopognak az esőcseppek az emeleti szobákban és szivárognak át a házon. Átkutatták a melléképületeket. Találtak egy talicskát és bevonszolta a házba és felfordította és lassan tekerni kezdte a kereket. A gumi felülete simára kopott és berepedezett de azért bízott benne hogy nem fog leereszteni a régi ládákban kotorászott a szerszámok közt és végül a kezébe akadt egy biciklipumpa és rátekerte a szelepszárra a cső végét és pumpálni kezdte a gumit. Az abroncstalpnál szökött a levegő de aztán elforgatta a kereket és szólt a fiúnak hogy szorítsa le a gumit és a gumi beakadt az abroncs peremébe és végül sikerült felfújni a kereket. Letekerte a pumpa tömlőjét a szelepről és talpra állította a talicskát és ide-oda gördítette a szobában. Aztán kitolta az udvarra hogy az eső lemossa. Amikor két nap múlva továbbmentek az idő kitisztult és nekivágtak a sáros útnak és a taligán tolták az új takarókat meg a ruhákba csavart mindenféle finomsággal teli befőttesüvegeket. Találtak egy pár munkásbakancsot a fiú lábán rongyokkal kitömött kék teniszcipő volt az arcuk előtt új vászonmaszkok szűrték a levegőt. Amikor kiértek az aszfaltozott útra visszafordultak mert el kellett menniük az alig egy mérföldnyire elrejtett bevásárlókocsiért. A fiú kezét a talicskára téve lépdelt. Ügyesek voltunk ugye apa? kérdezte. Igen ügyesek voltunk.
Elég élelmük volt de még mindig nagyon messze jártak a tengerparttól. Tudta hogy olyan dolgokban reménykedik amelyeknek semmi realitásuk. Remélte hogy világosabb lesz holott a világra napról napra egyre sűrűbb sötétség telepedett. Egyszer egy fényképezőgép szaküzletben talált egy fénymérőt úgy tervezte hogy néhány hónapig minden nap leolvassa a mutatót és kiszámolja a fényerősség középértékét sokáig magával hordta a szerkezetet hátha talál néhány használható elemet de nem volt szerencséje. Éjszakánként mikor köhögve ébredt felült és a kezét a feje fölé téve próbálta megvédeni magát a feketeségtől. Mint aki sírban ébred. Mint azok a sírjaikból kiásott holtak akiket gyerekkorában látott. Útban voltak. Egy autópálya nyomvonalát pont ott jelölték ki ahol a holtakat eltemették. Sokukat kolerajárvány vitt el és sietve földelték el őket faládákban és a ládák elrothadtak és szétestek és kinyíltak. A holttestek egy része felhúzott lábbal az oldalán feküdt a napon mások hasra fordulva hevertek. A fakó zöld pénzérmék a szemgödör kasszájából a koporsók mocskos és rothadt aljára kerültek. Egy kisváros élelmiszerboltjában álltak az egyik falra egy kitömött szarvasfejet akasztottak. A fiú sokáig nézte a trófeát. A padlón törött ablakok szilánkja. A férfi szólt a fiúnak hogy várjon az ajtóban amíg ő végigjárja a boltot és átkutatja a padlót borító szemetet de végül semmit sem talált. Az épület előtt két benzinszivattyú állt leültek a betonpadkára és leengedtek egy madzagra erősített kis konzervdobozt a földalatti benzintartályba és felhúzták a
dobozt és a csészényi benzint ami az alján lötyögött áttöltötték egy műanyag kannába és aztán újra leengedték a tartályba a bádogdobozt. Egy kis csődarabot is ráerősítettek hogy mélyebbre merüljön és majdnem egy óráig guggoltak a tartály nyílása fölött – mint a majmok mikor bottal turkálnak egy hangyabolyt – mire sikerült megtölteniük a műanyag kannát. Aztán rátekerték a fedelét és a bevásárlókocsi alsó rácsos tartójára rakták és továbbmentek. Hosszú napok. A szél kedvére hordta a hamut a sík vidéken. A fiú éjjel a tűz mellett ült és a térkép lapjait a térdére terítette. Betéve tudta az összes város és folyó nevét és minden nap lemérte mennyit haladtak. Egyre jobban kellett spórolni az étellel. Szinte alig maradt valamijük. A fiú az út közepén állt kezében a térképpel. Hiába hallgatóztak semmit sem hallottak. Kelet felé továbbra is sík volt a vidék és a levegő is megváltozott. Végül az út elkanyarodott és megérkeztek és megálltak és a sós szél összeborzolta a hajukat mikor hátrahajtották a kapucnijukat hogy hallgatózzanak. A szürke tengerpartot lomha ólomszínű tarajos hullámok nyaldosták és a távolból hallották a tenger morajlását. Mint valami idegen tenger melynek hullámai egy ismeretlen világ partjain törnek meg. A homokpadon tankhajó hevert az oldalára dőlve. Azon túl a végtelen rideg óceán hatalmas hideg tömege lüktetett mint az üstben lassan felduzzadó salak és végül a szürke hamu záporfrontja következett. A fiúra pillantott. Látta rajta
hogy mennyire csalódott. Sajnálom hogy nem kék – mondta. Nem baj – mondta a fiú. Egy óra múlva a parton ültek és a láthatárt elborító szmogfalat bámulták. A sarkukat a homokba fúrták és nézték ahogy a tenger zavaros vize felcsap a lábukra. Hideg. Sivár. Madarak sincsenek. A bevásárlókocsit a homokdűnék mögött hagyták a sasharasztban és magukhoz vették a pokrócaikat és egy partra sodort hatalmas fatörzs szélárnyékában ültek betakarózva. Sokáig ültek ott. A kis búvóöböl partja mentén apró csontok halmai látszottak a partra vetett hínárban. Valamivel lejjebb valószínűleg egy szarvasmarha sófehérítette bordájának rácsa világított a szürke homokban. A kövekre lerakódott só mint a szürke zúzmara. A szél süvített kiszáradt magtokok gurultak a fövenyen és megálltak és aztán továbbgurultak. Szerinted járnak még hajók a tengeren? Nem hiszem. Nem látnának túl messzire. Nem. Nem látnának. Mi van a tenger túlpartján? Semmi.
Valaminek ott is lenni kell. Talán egy apuka meg a kisfia talán ők is a parton üldögélnek. Az jó lenne. Igen. Az jó lenne. Lehet hogy ők is a tüzet hordozzák? Igen. Lehet. De nem tudjuk biztosan. Nem. Ébernek kell lennünk. Igen. Ébernek kell lennünk. Meddig maradunk? Nem tudom. Nem nagyon van mit ennünk. Tudom. Tetszik? Aha.
Nekem is. Úszhatok egyet? Úszni akarsz? Igen. Befagy a feneked. Tudom. Tényleg nagyon hideg lesz. El sem tudod képzelni. Nem baj. Nem szeretném ha nekem kellene kihoznom téged. Szerinted nem kéne bemennem? Bemehetsz. De nem szeretnéd ugye? De. Szeretném ha bemennél. Komolyan mondod? Igen. Komolyan mondom. Jó.
A fiú felpattant és a takarója a fövényre hullott és levette a kabátját és kilépett a cipőjéből és ledobta a ruháit. Meztelenül állt átkarolta magát és ugrándozott. Aztán lerohant a vízhez. Milyen fehér a bőre. Bütykösek a csigolyái. Pengevékony lapockacsontjai ugráltak sápadt bőre alatt. Meztelenül rohant és sikítva vetette bele magát a lomha hullámok tajtékjába. Mire kijött teljesen átfagyott a szája lila volt vacogott a foga. A férfi lement elé és a vállára terítette a takarót és magához ölelte míg abba nem hagyta a zihálást. Amikor lenézett rá a fiú sírt. Mi baj van? kérdezte. Semmi. Nem mondod el? Semmi. Nincs semmi. Sötétedéskor tüzet raktak a fatörzs tövében és bámiát és babot ettek és felbontották az utolsó krumplikonzervet. A gyümölcs már rég elfogyott. A tűz mellett ültek és teát kortyolgattak aztán lefeküdtek a fövényre és az öböl partján megtörő hullámok zúgását hallgatták. Ahogy hosszan remegve hömpölyögnek és tajtékot vetve átbuknak önmaguk peremén. Éjjel felébredt és pokrócait magára terítve kisétált a partra. A feketeségben semmit sem látott. Só ízét érezte az ajkain. Várt. Várt. Aztán a partra omló hullám lassú morajlása. A fövenyt elborító és visszahúzódó tengervíz sistergése. Eszébe jutott hogy talán a nyílt tengeren még mindig ringanak halálhajók. Cafatokra szakadt vitorlával sodródnak a vízen. Talán a mélyben van még élet. Hatalmas polipok hajtják magukat
előre a tengerfenék hideg sötétjében. Ingáznak mint a vonatszerelvények a szemük akkora mint egy csészealj. És talán a homályba vesző hömpölygő tengeráron túl egy másik férfi sétál egy másik gyerekkel a halott szürke fövenyen. A tenger túlpartján alszanak a világ keserű hamvai közt vagy rongyosan elveszve toporognak a közönyös nap alatt. Eszébe jutott hogy egyszer egy ilyen éjszakán lábasban kaparászó rákok neszére ébredt – a lábasban az előző esti vacsorájukból megmaradt csontok voltak. Az uszadék fa erőtlen sötétvörös parazsa lüktetett a partot támadó szélben. Csillagok miriádja alatt feküdtek. A távolban a tenger fekete horizontja húzódott. Felállt és kisétált a partra és mezítláb állt a homokban és nézte ahogyan a partot nyaldosó sápadt hullámok végighömpölyögnek a föveny teljes hosszában és hangos robajjal összeomlanak és végül elsötétülnek. Amikor visszament a tűzhöz és letérdelt és hátrasimította az alvó nő haját és azt suttogta ha ő lenne Isten pontosan ugyanilyennek teremtette volna a világot. Mire visszaért a fiú felébredt és nagyon félt. Egy ideje már hívta őt de nem kiabált elég hangosan és ezért nem hallotta meg. Átkarolta a fiút. Nem hallottam hogy hívtál – mondta. A hullámverés miatt nem hallottalak. Fát tett a tűzre és felszította aztán a pokrócaikba takarózva feküdtek és a szélben imbolygó lángokat nézték és végül elaludtak. Reggel újra meggyújtotta a tüzet és miközben ettek a
tengerpartot nézték. A hideg esőverte part nem sokban különbözött attól amit fent északon láttak. Se sirályok se parti madarak. Szénné égett érzéketlen kacatok hevertek szétszórva a fövenyen vagy forogtak a parton megtörő hullámokban. Uszadékfát gyűjtöttek és halomba rakták és letakarták a ponyvával és elindultak hogy végigjárják a partot. Fövenyfürkészek vagyunk – mondta. Az meg micsoda? Olyasvalaki aki a tengerpartot járja és a partra vetett holmik közt keresgél hátha talál valami értékeset. Miféle holmikat keres? Bármit. Bármit amit fel tud használni. Szerinted találunk valamit? Nem tudom. Körülnézünk. Nézzünk körül – mondta a fiú. A kőgáton álltak és dél felé néztek. Az apálykor hátramaradt tengervíz felszínét szürke sós nyálka borította. A gáton túl hosszan elkanyarodott a partvonal. Szürke mint a lávahamu. Az orrukat megcsapta a tenger felől fújó szél enyhe jódszaga. Semmi más nem érződött. A tengernek már nem volt tengerszaga. A kövekre sötét korallmoszat maradványai tapadtak. Átmásztak a köveken és mentek
tovább. A partszakaszt egy tengerbe nyúló sziklaszirt zárta el és elindultak felfelé a kiszáradt hegyesfű borította homokdűnék között kígyózó régi ösvényen míg végül felértek egy alacsony sziklaszirtre. A mélyben száguldó sötét fellegek felszakadozó fátyla alatt sarló alakú partszakasz húzódott valamivel távolabb egy megfeneklett és oldalára borult vitorlás hajó törzse bukkant elő a szürke hullámok közül. Leguggoltak a kiszáradt fűcsomók közé és a vitorlást nézték. Mit csináljunk? kérdezte a fiú. Kicsit még várunk. Fázom. Tudom. Másszunk lejjebb. A szélárnyékba. A fiú az apja ölében ült a férfi átkarolta a gyereket. A kiszáradt füvet lágyan borzolta a szél. Teljes volt a kietlen szürkeség. A partra kúszó tenger morajlása. Meddig kell még itt ülnünk? kérdezte a fiú. Már nem sokáig. Szerinted vannak emberek a hajón apa? Nem hinném. Mindannyian oldalra dőlnének. Igen. Látsz valahol nyomokat?
Nem. Várjunk még egy kicsit. Fázom. A sarló alakú partszakaszon vánszorogtak tovább a partra sodort hínár alatt valamivel jobban összetömörödött a homok megpróbáltak azon a nyomvonalon maradni. Megálltak ruhájuk lágyan lobogott a szélben. Szürke kéreggel bevont üvegszilánkokat sodort a víz. Tengeri madarak csontjait. A dagály határvonalán hínárból moszatból és milliónyi halgerincből szőtt szőnyege terült ameddig csak a szem ellátott mint a halál izoklinális redője. Egyetlen hatalmas sómarta síremlék. Értelmetlen. Közönyös. A víz alatti homokpad végétől a hajóig mintegy harminc métert kellett megtenni a nyílt vízen. A vitorlást nézték. Úgy tizennyolc méter hosszú lehetett fedélzetig legyalulva az oldalára borulva feküdt a három-négy méter mély vízben. Kétárbocos vitorlás volt de az árbocok gyakorlatilag a fedélzet síkjában kettétörtek és a vízvonal felett mindössze néhány réz kötélvilla meg egy pár a fedélzet peremén lévő korlátoszlop látszott. Ezeken kívül még a taton lévő nyitott kormányállásból kiálló kormánykerék acélabroncsa maradt meg. A férfi hátrafordult és a tengerpartot meg a távolabbi dűnéket fürkészte. Aztán a fiú kezébe nyomta a pisztolyt és leült a homokba és elkezdte kifűzni a bakancsát.
Mit akarsz csinálni apa? Körülnézek. Veled mehetek? Nem. Azt akarom hogy itt várj meg. Veled akarok menni. Valakinek őrködni kell. Ráadásul itt mély a tenger. Látlak majd? Igen. Végig figyelni foglak. Hogy tudjam minden rendben van. Veled akarok menni. Megállt. Nem jöhetsz – mondta. A szél elfújná a ruháinkat. Valakinek itt kell maradni hogy vigyázzon rájuk. Összehajtogatta és halomba rakta a holmiját. Istenem de hideg van – gondolta. Lehajolt és megpuszilta a gyerek homlokát. Ne aggódj – mondta. Most te vagy az őrszem legyél résen. Azzal belegázolt a vízbe és megállt és befröcskölte a testét. Aztán tett még néhány lépést és fejjel előre a hullámok közé vetette magát. Végigúszott az acél hajótest mentén aztán megfordult a
jéghideg vizet taposta levegő után kapkodott. A hajó közepe táján a peremszegély épphogy kilátszott a vízből. Végigkapaszkodott a hajótesten a fardeszkáig. A sómarta megszürkült acéllemezen még ki lehetett betűzni a kopott aranyozott feliratot. Pájaro de Esperanza. Tenerife. A mentőcsónak daru állványa üresen állt. Megkapaszkodott a hajókorlátban és felhúzta magát a fedélzetre és megfordult és a hidegtől reszketve hozzálapult a fedélzet ferde fapallójához. A hosszú horgonykötelek kiszakadtak a kötélfeszítőkből. Hatalmas lyukak tátongtak a fedélzeten valami iszonyú erő kitépte a szerelvényeket a fából és letarolt mindent. Odaintett a fiúnak de a fiú nem intett vissza neki. Az alacsony boltíves kabin oldalán kerek hajóablakok sorakoztak. Előrehajolt és letörölte az egyik ablakról a lerakódott szürke sót és kinézett de nem látott semmit. Megpróbálta kinyitni az alacsony tikfa ajtót de az ajtó zárva volt. Csontos vállát nekitámasztva megpróbálta belökni. Körülnézett hátha talál valamit amivel fel tudja feszíteni. Most már egyfolytában remegett a foga hangosan vacogott. Eszébe jutott hogy mi lenne ha berúgná az ajtót de a végén mégsem tűnt olyan jó ötletnek. Átkarolta a könyökét és újra nekirontott az ajtónak. Mintha valamit engedett volna. Épp csak egy kicsit. Tovább próbálkozott. Az ajtófélfa repedni kezdett belülről és végül beszakadt és a férfi belökte az ajtót és elindult lefelé a kabinlépcsőn a kajütbe.
Az alsó rekeszfal mentén a pangó fenékvíz elázott papírral és szeméttel volt tele. Minden savanyú szagot árasztott. Nyirkos volt és nedves. Először úgy gondolta a hajót kifosztották de aztán rájött hogy a tenger végzett vele. A hajószalon közepén mahagóni asztal állt tetején speciális csuklósan kapcsolt evőeszköztartóval. A szekrények nyitott ajtajú fiókjaiban fakó zöld rézedények sorakoztak. Elindult a hajó elejében lévő kabinok felé. Átvágott a hajókonyhán. A padlón liszt és kávé és behorpadt oldalú rozsdás konzervek. A hajóorrban vécé és szennyvízgyűjtő rozsdamentes acélból. A sápadt tengeri fény a kerek szellőzőablakokon világított be. Mindenféle holmik szétszórva. Felfújható mentőmellény úszott a kajütbe beszivárgó víz tetején. A lelke mélyén valami újabb borzalomra számított de ezúttal tévedett. A matracokat a kabinok padlójára rángatták az ágyneműt és a ruhákat halomba rakták a fal mellett. Minden csurom víz volt. A hajóorr-raktár ajtaját nyitva találta de túl sötét volt odabent semmit sem látott. Behúzta a nyakát belépett és tapogatózva keresgélni kezdett. A mély tároló rekeszek fa fedőlemezeit csuklós pánttal rögzítették. A padlón halomban állt a rengeteg felszerelés meg tengerészruha. Az összes holmit kihurcolta és az egyik ferdén álló ágyra rakta. Pokrócok viharkabátok. A kezébe akadt egy átázott pulóver. Talált egy pár sárga tengerészcsizmát meg egy esőkabátot és azt is felvette és felhúzott egy sárga bricseszt meg egy vízhatlan tengerészköpenyt és megigazította a vállán a nadrágtartót
és felhúzta a lábára a tengerészcsizmát. Aztán visszament a fedélzetre. A fiú ugyanúgy ült ahogyan otthagyta a hajót figyelte. Amikor meglátta ijedten felugrott és a férfi rájött hogy az újonnan szerzett öltözetben idegennek nézte. Én vagyok kiáltotta de a fiú csak állt mozdulatlanul és ő odaintett neki aztán visszament a kajütbe. A második luxuskabinban a hálóhely alatt teljesen ép fiókos szekrényeket talált kiemelte őket a helyükről és kitolta őket a kabinból. Spanyol nyelvű kézikönyvek és iratok. Néhány szappan. Egy iratokkal teli penészfoltos fekete bőr kézitáska. A szappant a kabátja zsebébe tette és felállt. Spanyol nyelvű könyvek hevertek szétszórva a priccsen lapjaik felpuffadtak és eldeformálódtak a nedvességtől. Egy kötet beszorult az elülső rekeszfal előtti állvány mögé. Talált egy impregnált lenvászon matrózzsákot és a bakancsában végigportyázta a hajó többi részét és ahogy ellökte magát a ferde rekeszfalakról vízhatlan sárga nadrágja zörgött a hidegben. Telepakolta a matrózzsákot mindenféle holmival. Talált egy pár női tornacipőt ami úgy gondolta jó lesz a fiú lábára. Talált egy fanyelű bicskát. Egy napszemüveget. Mégis úgy érezte valami nincs rendben azzal hogy itt keresgél. Mintha valaki szándékosan ott kutatna egy elveszett tárgy után ahol a legkevésbé valószínű hogy megtalálja. Végül bement a hajókonyhába. Bekapcsolta aztán rögtön ki is kapcsolta a tűzhelyet.
Kinyitotta a záróreteszt és felemelte a gépház lejárójának fedelét. Félig elárasztott koromsötét helyiség. Se benzin se olaj szagát nem érezte. Lecsukta a nyílásfedelet. A kormányállás padjaiba épített zárható tároló rekeszekben vánkosokat vitorlavásznat és horgászfelszerelést talált. A kormánykerék emelvénye mögötti tároló rekeszben több tekercs nejlonkötélre jó néhány acél gázpalackra meg egy üvegszálas szerszámosládára bukkant. Leült a kormányállás padlójára és kiválogatta a szerszámokat. A legtöbb rozsdás de használható állapotban volt. Fogók csavarhúzók villáskulcsok. Lecsukta a szerszámosláda tetejét és felállt és megkereste a fiút. A gyerek összekuporodva fejét a ruhahalomra hajtva aludt a homokon. Átvitte a hajókonyhába a szerszámosládát meg egy gázpalackot aztán előrement hogy még egyszer utoljára körülnézzen a kabinokban. Aztán a hajószalonban is végigkutatta a fiókokat a dossziékkal és papírokkal teli tartókat a hajónaplót kereste. Egy faforgáccsal kitömött lécládában porcelán étkészletet talált. A legtöbb darab összetört. A nyolcszemélyes készlet minden darabjára ráfestették a hajó nevét. Ajándékba vitték – gondolta. Kivett egy teáscsészét forgatta a kezében aztán visszatette. A végén még talált egy négyszögletes tölgyfaládikót amelynek sarkait fecskefark-kötéssel illesztették össze a fedelét pedig sárgarézlemezzel erősítették meg. Először nyirkosítóval ellátott szivardoboznak nézte de valami nem stimmelt az alakjával aztán felemelte és ahogy megérezte a
súlyát rájött mit tart a kezében. Felpattintotta a rozsdamarta zárakat és kinyitotta a ladikot. Egy réz szextáns pihent benne. Lehetett vagy száz éves. Kiemelte a tartóból. Lenyűgözte a szerkezet szépsége. A réz kifakult és néhány helyen zöld foltok látszottak – a foltok egy másik egykor a szextánst tartó kéz alakját vették fel máskülönben azonban a szerkezet tökéletes állapotban volt. Letörölgette a rézrozsdát a talprész fedőlemezéről. Hezzaninth. London. A szeméhez emelte és forgatni kezdte a tárcsát. Hosszú ideje ez volt az első dolog ami felkeltette az érdeklődését. Óvatosan visszarakta a kék posztóval bélelt tokba és lecsukta a ládikó fedelét és visszakattintotta a zárakat aztán visszatette a szekrénybe a ladikot és becsukta a szekrény ajtaját. Amikor újra felment a fedélzetre hogy megnézze a fiút a fiú nem volt sehol. Egy pillanatra pánikba esett de aztán meglátta ahogy lehajtott fejjel kezében a pisztolyt lóbálva bandukol a homokpad mentén. Ekkor megemelkedett alatta a hajótest. Alig érezhetően. Elkezdődött a dagály. A gát köveit csapdosták a hullámok. Megfordult és visszament a kajütbe. Kiszedte a tárolóból a karikába tekert két hajóköteleket aztán arasszal lemérte az átmérőjüket és felszorozta hárommal és megszámolta hány karika van az egyes tekercsekben. Ötven lábnyi kötél. Felakasztotta a köteleket egy kötélvillára a megszürkült tikfa fedélzeten aztán újra lement a kajütbe. A kiválogatott holmikat az asztal mellé
rakta egy halomba. A hajókonyha melletti helyiségben egy szekrényben talált néhány vizespalackot de egy kivétellel az összes üres volt. Megfogta az egyik üres palackot és látta hogy megrepedt és a víz kiszivárgott belőle és arra gondolt hogy a kifolyt víz minden bizonnyal megfagyott valahol a hajó céltalan tengeri útja során. Talán többször megfagyott és felolvadt. A félig telt palackot az asztalra tette és letekerte a kupakját és beleszagolt aztán két kézzel megragadta és a szájához emelte és beleivott. Aztán újra meghúzta. A hajókonyha padlóján heverő konzervdobozok teljesen menthetetlennek tűntek az élelmiszerládában lévő konzervek egy részét szétmarta a rozsda a maradéknak vészjóslóan kidudorodott az oldala. Az összes fémdobozról leszedték a címkét és az oldalukra vastag hegyű fekete filccel spanyolul ráírták mit tartalmaznak. Nem értette mindegyik feliratot. Elkezdte válogatni a konzerveket rázogatta nyomkodta a dobozokat. A kis konyhai hűtőszekrény fölötti pultra pakolta őket. Szinte biztosra vette hogy valahol a raktérben élelmiszerrel teli ládák sorakoznak de kizártnak tartotta hogy a készletben bármi ehetőt talál. A bevásárlókocsiba sem fér el végtelen mennyiségű holmi. Eszébe jutott hogy talán túlságosan magától értetődőnek vette hogy így rájuk mosolygott a szerencse ennek ellenére mégis kitartott amellett amit korábban mondott: a szerencse más lapra tartozik. Alig akadt olyan éjszaka amikor a sötétben fekve nem irigyelte a holtakat.
Talált egy üveg olívaolajat meg néhány doboz tejet. Teát egy rozsdás teásdobozban. Egy műanyagtartóban valami felismerhetetlen ételmaradékot. Egy félig üres kávésdobozt. Módszeresen végigkutatta a polcokat a raktárban kiválogatta hogy mit visz magával és mit hagy ott. Miután az összes holmit áthordta a hajószalonba és halomba rakta a kabinlépcső mellett visszament a hajókonyhába és kinyitotta a szerszámosládát és nekilátott hogy leszerelje a kis kardáncsuklós felfüggesztésű tűzhely egyik gázrózsáját. Leválasztotta a fonatolt betétű hajlékony tömlőt és kiszedte az alumínium csőékházat a gázrózsákból és az egyiket a kabátzsebébe tette. Villáskulccsal meglazította a réz csőösszekötőket és kiszabadította a gázrózsákat. Leválasztotta őket a csőidomról és ráerősítette a csövet a kapcsolótömlőre a cső másik végét pedig a gázpalack kiömlőnyílására igazította aztán kivitte a hajószalonba. Végül vízhatlan ponyvába pakolta a gyümölcslét, gyümölcs- és zöldségkonzerveket az egészet átkötötte az egyik kötéllel aztán levetkőzött és a többi összegyűjtött holmi közé dobta a ruháit és meztelenül felment a fedélzetre és lecsúszott a korláthoz a ponyvával aztán belevetette magát a fagyos szürke tengerbe. Majdnem besötétedett mire sikerült partra vergődnie és ledobta a ponyvát a homokra és lesöpörte a karjáról meg a mellkasáról a vizet és elindult a ruhájáért. A fiú követte. Egyfolytában a válláról kérdezgette mert látta hogy bekékült
ahol beütötte a kabinlejárat fedelébe. Nincs semmi baj – mondta. Nem fáj. Csomó holmit szereztem. Mindjárt megmutatom. Végigsiettek a parton a szürkületben. Mi lesz ha a dagály elviszi a hajót? kérdezte a fiú. Nem viszi el. De elviheti. Nem fogja. Gyere. Éhes vagy? Igen. Ma este jól fogunk lakni. De sietnünk kell. Sietek apa. Lehet hogy esni fog. Honnan tudod? Érzem a szagát. Milyen szaga van? Mint a nedves hamunak. Gyere. Megtorpant. Hol van a pisztoly? kérdezte.
A fiú megdermedt. Rémülten pislogott. Istenem – mondta a férfi. Visszafordult és a partot nézte. A hajó már nem látszott. A fiúra pillantott. A fiú a feje tetejére tette a kezét és látszott úgy tűnt mindjárt sírva fakad. Sajnálom – mondta. Nagyon sajnálom. A férfi letette a földre a konzervekkel teli ponyvát. Vissza kell mennünk. Sajnálom apa. Nincs semmi baj. Nem fogja elvinni senki. A fiú leengedett vállakkal görnyedten állt. Kis híján elsírta magát. A férfi letérdelt és átkarolta. Nincs semmi baj – mondta. Nekem kell ellenőrizni hogy megvan-e a pisztoly és elmulasztottam a feladatomat. Kiment a fejemből. Sajnálom apa. Gyere. Ne aggódj. Nincs semmi baj. A pisztoly ott hevert a homokban ahol a fiú hagyta. A férfi felvette és megrázta és leült és kihúzta a hengerből a pecket és a fiú kezébe nyomta a pisztolyt. Fogd meg – mondta. Ugye nem romlott el apa?
Persze hogy nem. Kigurította a tenyerébe a hengert és kifújta belőle a homokot és a fiú kezébe nyomta és belefújt a csőbe és a vázból is kifújta a homokot aztán kivette a fiú kezéből az alkatrészeket és újra összerakta a pisztolyt aztán felhúzta és visszaengedte majd még egyszer felhúzta az ütőszeget. Úgy állította be a forgótárat hogy az igazi töltény kerüljön a cső elé aztán kiengedte az ütőszeget és a kabátjába tette a fegyvert és felállt. Készen vagyunk – mondta. Mehetünk. Visszaérünk sötétedés előtt? Nem tudom. Nem fogunk visszaérni ugye? Gyere. Majd kilépünk kicsit. Végül nem értek vissza sötétedés előtt. Mire elérték a földnyelvet megkerülő ösvényt semmit sem láttak a sötétben. Megálltak a hegyesfű zizegett a tenger felől fújó sós szélben és a fiú az apja kezébe kapaszkodott. Tovább kell mennünk – mondta a férfi. Gyere. Nem látok semmit. Tudom. Óvatosan kell lépni. Jó.
Ne engedd el a kezem. Jó. Bármi történjék is. Bármi történjék is. Botorkáltak tovább a teljes feketeségben mint két vak. Kinyújtotta maga előtt az egyik kezét habár tudta hogy nem ütközhet neki semminek a sómarta fenyéren. A hullámverés egyre távolabbról hallatszott de a férfi a tenger zúgása mellett a szél iránya alapján próbált tájékozódni és jó órányi csetlés-botlás után sikerült kikecmeregniük a hanga- és a hegyesfűből és visszakapaszkodtak a felső part száraz homokjára. A tenger felől egyre hidegebb szél süvített. A férfi a testével próbálta óvni a fiút a metsző széltől amikor a sötétségből egyszer csak borzongva előbukkant a tengerpart hogy aztán szinte ugyanabban a pillanatban el is tűnjön. Mi volt ez apa? Nincs semmi baj. Villámlik. Gyere. A vállára vetette a zsákmánnyal teli ponyvát és kézen fogta a fiút és mentek tovább. Úgy taposták a homokot mint a díszszemlén lépkedő lovak vigyázva nehogy orra bukjanak a partra vetett fadarabokban vagy hínárban. A földöntúli szürke fény ismét felvillant a part fölött. A messzeségben a sötétség mélyéről a mennydörgés tompa
moraja hallatszott. Látom a nyomainkat – mondta a férfi. Akkor jó irányba haladunk. Igen. Jó irányba haladunk. Nagyon fázom apa. Tudom. Imádkozz a villámlásért. Továbbmentek. Amikor a következő villám fényárba borította a partot a férfi észrevette hogy a fiú előrehajol és magában motyog. Hiába kereste a partról felvezető lábnyomaikat. A szél tovább erősödött és a férfi már várta mikor ered el az eső. Ha a tengerparton az éjszaka sötétjében éri utol őket a zivatar nagy bajban lesznek. Elfordították az arcukat a széltől és erősen fogták kabátjuk kapucniját. A szél a lábuknak hordta a homokot aztán tovább a sötétségbe és a következő villám a parttól nem messze a tengerbe csapott. A zivatar a tenger felől érkezett és oldalba kapta őket és a viharos szélben ferdén záporozó esőcseppek csípték az arcukat és a férfi közelebb húzta magához a fiút. Álltak a felhőszakadásban. Vajon mennyire távolodtak el a parttól? Megvárta a következő villámlást de az a távolba veszett és a következőnél meg az utána következőnél már tudta hogy a zivatar elmosta a nyomaikat. A partvonal túlsó szélénél vánszorogtak tovább a homokban abban reménykedve hogy talán meglátják a fatörzset amelynek
oldalában letáboroztak. A villámlás hamarosan teljesen megszűnt. Aztán irányt változtatott a szél és a férfi távoli tompa kopogást hallott. Megtorpant. Figyelj – mondta. Mi az? Figyelj. Nem hallok semmit. Gyere. Mi az apa? A ponyva. Az esőcseppek kopognak rajta. Továbbmentek a dagály határvonalán botorkáltak a homokban és a partra mosott szemétben. Szinte rögtön megtalálták a ponyvát és a férfi letérdelt és ledobta a válláról a holmit és vaktában próbálta kitapogatni a súlynak használt köveket amelyekkel lefogatta a ponyva szélét és aztán belökte a köveket a ponyva alá. Felemelte a ponyvát és a fejük fölé húzta aztán belülről leszorította a kövekkel a szélét. Levette a fiúról az átázott kabátot és nyakig betakaróztak a pokrócokkal és az eső a ponyvára zuhogott. A férfi lehámozta magáról a kabátját és magához ölelte a fiút és nemsokára elaludtak. Éjjel elállt az eső és a férfi felébredt és hallgatózott. A hullámverés tompa morajlása és zúgása felerősödött
miután elült a szél. Feltápászkodott a hajnal fakó félhomályában és lesétált a partra. A vihar telehordta szeméttel a partot és a férfi végigsétált a dagály határvonalán hátha talál valami használható dolgot. A hullámtörő gáton túl a sekély vízben sómarta holttest ringatózott a hullámokon az uszadékfa között. Szerette volna elrejteni a fiú elől de belátta hogy igaza van a fiúnak. Mi értelme van bármit is elrejteni? Mire visszaért a fiú már felébredt és betakarózva ült a homokban és őt nézte. Kiteregette száradni a kabátjaikat a kipusztult gyomokra. A férfi odasétált hozzá és leült mellé és nézték a hullámtörők mögött emelkedő-süllyedő ólomszínű tengert. A délelőtt nagy részét a hajó kirakodásával töltötték. Figyeltek hogy ne aludjon el a tűz és a férfi meztelenül partra evickélt és remegett és ledobta a vontatókötelet és odaállt melegedni a lobogó tűzhöz miközben a fiú felvonszolta a matrózzsákot a hömpölygő hullámok közül a fövényre. Kipakolták a zsákot és a langyos homokra terítették a pokrócaikat meg a ruháikat hogy megszáradjanak a tűznél. Több holmi volt a hajón mint amennyit magukkal tudtak vinni és a férfi arra gondolt talán a parton maradhatnának néhány napig hogy annyit egyenek amennyit csak bírnak de végül túl veszélyesnek találta a dolgot. Aznap éjjel a fövenyen fekve aludtak és a tűz távol tartotta tőlük a hideget a hajóról kimentett holmi szétszórva hevert körülöttük. Köhögve ébredt és felkelt és ivott a vízből és fát rakott a tűzre egész rönköket amelyekből szikraáradat lövellt a sötétségbe. A sólepte
farönkök narancssárga és kék lánggal égtek és a férfi soká üldögélt a tűz mellett. Később elsétált felfelé a parton az árnyéka messzire nyúlt előtte a fövenyen és ide-oda imbolygott a szélfútta láng fényében. Köhögött. Köhögött. Előrehajolt és a térdére támaszkodott. A vér vasas íze a szájában. A lomha hullámok pezsegve kúsztak ki a fövényre a sötétségben és a férfi elgondolkodott az életén de rájött hogy már nincsen élet amin gondolkodhat aztán nemsokára visszasétált a táborhelyükhöz. Kivett egy barackkonzervet a zsákból és kinyitotta és a tűz mellé telepedett és lassan bekanalazta a barackot miközben a fiú aludt. A tűz fellobbant a szélben és a szikrák sebesen szálltak a föveny fölött. Letette a lába közé a földre az üres konzerves dobozt. Minden egyes nap egy újabb hazugság – mondta. Haldokolsz. És ez nem hazugság. Az újonnan szerzett holmikat ponyvába meg pokrócokba bugyolálva végighurcolták a parton és mindent beleraktak a bevásárlókocsiba. A fiú túl sok holmit akart egyszerre elcipelni és amikor megálltak pihenni a férfi átpakolt néhány cuccot a saját málnájába. A vihar valamivel arrébb sodorta a hajót. A férfi a hajót nézte. A fiú meg őt. Visszamész még? kérdezte. Asszem. Még egyszer körülnézek. Kicsit félek. Nincs semmi baj. Csak tartsd nyitva a szemed.
Már így is több holmink van mint amennyit magunkkal tudunk vinni. Tudom. Csak még egyszer körül akarok nézni. Jó. Az orrtól a tatig még egyszer átkutatta a hajót. Megállt. Törte a fejét. Leült a hajószalon padlójára gumicsizmába bújtatott lábát az asztal lábának támasztotta. Már sötétedett. Megpróbálta felidézni amit a hajókról tudott. Felkelt és visszament a fedélzetre. A fiú a tűz mellett ült. Belépett a kormányállásba és a hátát a rekeszfalnak támasztva a lábát a fedélzet pallójára téve leült a padra a lábfeje így majdnem a szemével egy magasságba került. Csak a vastag pulóver meg a vízhatlan viharkabát volt rajta de az öltözetnek nem sok hasznát vette és szüntelenül reszketett a hidegtől. Már épp fel akart tápászkodni amikor észrevette hogy egy ideje a kormányállás túloldalán lévő rekeszfal kallantyúit bámulja. Négy rozsdamentes acél kallantyút számolt meg. Régen a padokat kipárnázták és még most is látszott a sarkoknál néhány zsineg amellyel az azóta leszaggatott párnákat a padokhoz erősítették. A rekeszfal közepén alul kicsivel az ülés felett nejlon brága ugrott ki amelynek végét visszahajtották és keresztöltéssel levarrták. Újra szemügyre vette a kallantyúkat. Fordítható tolózárak voltak a hüvelykujj számára kialakított kis szárnyakkal. Felállt aztán letérdelt a padra és az összes zárat balra fordította. Miután a rugós reteszeket kinyitotta
és megragadta és maga felé húzta a deszka alján lévő brágát és a deszka levált a rekeszfalról. A fedélzet alatti raktérben felcsavart vitorlákat meg egy rugalmas kötéllel áthurkolt kétszemélyes gumicsónakot talált. Egy pár műanyag evezőlapátot. Egy doboz világítórakétát. És a doboz mögött egy többrekeszű szerszámosládát a fedelét fekete szigszalaggal ragasztották le. Kihúzta a ládát és megkereste a szigszalag végét és lefejtette a ládáról és felkattintotta a krómozott csappantyúzárakat és kinyitotta a ládát. Egy sárga műanyag zseblámpát egy szárazelemmel működő elektromos sztroboszkóp-jelzőlámpát meg egy elsősegély-ládát talált. Egy sárga műanyag rádióirányjeladót. Egy nagyjából könyv méretű fekete műanyag dobozt. Kivette a ládából a dobozt és felkattintotta a zárakat. A dobozban egy régi 37 milliméteres bronzbevonatú rakétapisztoly volt. Kivette és két kézzel megfogta és megfordította és megnézte. Lenyomta az emeltyűt és kinyitotta a fegyvert. A tölténytár üres volt de egy műanyag tartóban nyolc rövid tömzsi és újnak tűnő világítórakéta pihent. Visszarakta a fegyvert a tartóba lecsukta a tartó fedelét és visszakattintotta a zárakat. A hidegtől reszketve kikecmergett a partra és köhögött és betakarózott és leült a tűz mellé a meleg homokra és letette maga mellé a dobozokat. A fiú leguggolt és megpróbálta átkarolni az apját és a férfi elmosolyodott. Mit találtál apa? kérdezte. Egy elsősegély-ládát. Meg egy rakétapisztolyt.
Az micsoda? Majd megmutatom. Jelezni lehet vele. Ezért mentél vissza? Igen. Honnan tudtad hogy ott van? Csak reméltem hogy ott van. Nagy szerencsém volt. Kinyitotta és a fiú felé fordította a ládát. Ez egy pisztoly. Egy rakétapisztoly. Ha fellősz a magasba egy jelzőrakétát fényárba borul a környék. Megnézhetem? Naná. A fiú kivette a ládából a pisztolyt. Ezzel le lehet lőni egy embert? kérdezte. Igen. És belehalna?
Nem. De előfordulhat hogy csúnyán összeégne. Ezért hoztad el a hajóról? Igen. Nincsen kinek jelezni vele. Ugye? Igen. Szeretném látni. Mármint amikor kilövi a rakétát? Igen. Lőhetünk vele. Tényleg? Naná. A sötétben? Igen. A sötétben. Olyan lehet mint egy ünnep. Mint egy ünnep. Igen. Ma este kipróbálhatjuk?
Miért ne? Meg van töltve? Nem. De meg tudjuk tölteni. A fiú csak állt kezében a pisztollyal. Célba vette a tengert. Hűha – mondta. Miután felöltözött elindultak a parton a maradék holmival. Mit gondolsz hová tűntek az emberek apa? Akik a hajón utaztak? Igen. Nem tudom. Meghaltak? Nem tudom. De nem túl rózsásak a kilátásaik. A férfi elmosolyodott. Nem túl rózsásak a kilátásaik? Nem. Vagy tévedek? Nem. Valószínűleg nem.
Szerintem meghaltak. Lehet. Szerintem ez történt. Lehet hogy életben maradtak – mondta a férfi. Elképzelhető. A fiú nem válaszolt. Továbbmentek. A lábfejüket vitorlavászonba meg kékes színű ponyvadarabokba bugyolálták mintha valamiféle pampootie-t* viseltek volna. Különös nyomokat hagytak ahogy fel-alá járkáltak a parton. A férfi elgondolkozott azon amit a fiút mondott és kis idő múlva így szólt: Lehet hogy igazad van. Lehet hogy tényleg meghaltak. Mert ha élnének akkor elvennénk a holmijukat. Mi viszont nem vesszük el senki holmiját. Tudom. Jó. Szerinted hányan maradtak életben? A világon? Igen. A világon. Nem tudom. Álljunk meg pihenni.
Jól van. Teljesen kifárasztasz. Jól van. Leültek a batyuikra. Meddig maradhatunk még itt apa? Ezt már kérdezted. Tudom. Meglátjuk. Ez azt jelenti hogy nem sokáig. Meglehet. A fiú egy körvonal mentén lyukakat fúrt a homokba az ujjával. A férfi nézte. Nem tudom hányan élnek a földön – mondta. De biztos nem valami sokan. Tudom. Megigazította a vállán a takarót és végignézett a szürke sivár tengerparton. Mi van? kérdezte a férfi. Semmi.
Nem. Mondd el. Lehet hogy valahol másutt még élnek emberek. Hol másutt? Nem tudom. Akárhol. Úgy érted a földön kívül? Igen. Nem hinném. Akárhol másutt nem tudnak életben maradni. Még akkor sem ha el tudnak jutni oda? Akkor sem. A fiú félrefordította a tekintetét. Mi van? kérdezte a férfi. A fiú a fejét rázta. Nem tudom mit csinálunk – mondta. A férfi válaszolni akart valamit. De végül inkább hallgatott. Nemsokára mégis így szólt: Élnek még emberek. Élnek még valahol emberek és mi megtaláljuk őket. Majd meglátod. Amíg vacsorát készített a fiú a fövenyen játszott. Egy
kilapogatott konzervesdobozból spatulát csinált neki az apja és a fiú egy városkát épített a homokból. Utcákat ásott. A férfi odasétált hozzá és leguggolt és szemügyre vette a városkát. A fiú felnézett rá. A tenger elnyeli majd ugye? kérdezte. Igen. Jól van. Le tudod írni az ábécét? Igen. Már régen tanultunk együtt. Tudom. Nem akarsz írni valamit a homokba? Mondjuk egy levelet a jóknak. Hogyha erre járnak lássák hogy itt táboroztunk. Feljebb kellene beleírnunk a homokba ott ahol már nem mossa el a dagály. És mi van ha a gonoszok találják meg az üzenetet? Na igen. Nem kellett volna ezt mondanom. írjunk a jóknak levelet. A fiú a fejét rázta. Nincs semmi baj – mondta.
Amint besötétedett megtöltötte a rakétapisztolyt és kisétáltak a partra messzire a tábortűztől és megkérdezte a fiút hogy szeretné-e ő fellőni a jelzőrakétát. Te lődd fel apa. Te tudod hogyan kell. Jó. Felhúzta a pisztolyt és az öböl felé célzott és meghúzta a ravaszt. A jelzőrakéta hosszan suhogva fénycsíkot húzott a koromsötét égboltra és valahol a tenger fölött szétrobbant és az elmosódott fényfelhő ott lebegett a fekete semmi közepén. A forró magnéziumindák lassan ereszkedtek alá a sötétségbe és a dagálykor elöntött sápadt partszegély előbukkant a ragyogásban majd lassan semmivé foszlott. Lenézett az eget fürkésző fiúra. Ugye ezt nem láthatják meg messziről apa? Kicsoda? Akárki. Nem. Messziről nem. Mármint ha jelezni akarnád hol vagy. Úgy érted a jóknak?
Igen. Vagy bárkinek akivel tudatni szeretnéd merre jársz. Például? Nem tudom. Istennek? Igen. Talán. Reggel tüzet rakott és kisétált a partra amíg a fiú aludt. Nem maradt el soká mégis különös szorongás lett úrrá rajta és amikor visszament a fiú takarókba bugyolálva állt a fövenyen és őrá várt. Felgyorsította a lépteit. Mire odaért a fiú már leült. Mivan? kérdezte. Mi történt? Nem érzem jól magam apa. Tenyerét a fiú homlokára tette. Lángolt a bőre. Felkapta és a tűzhöz vitte. Jól van – mondta. Nem lesz semmi baj. Szerintem beteg leszek. Nincs semmi baj. Leült a fiú mellé a homokra és a homlokát tartotta miközben a gyerek előrehajolva öklendezett. Megpróbálta megitatni vízzel. Fát tett a tűzre és letérdelt és a kezét a fiú
homlokára tette. Nem lesz semmi baj – mondta. De közben rettegett. Ne menj el – könyörgött a fiú. Hát persze hogy nem megyek sehová. Még egy kis időre sem. Nem megyek sehová. Itt maradok veled. Jó. Jó apa. Egész éjjel a karjában tartotta a fiút időnként elbóbiskolt aztán rémülten felriadt és kezét a gyerek mellkasára téve megnézte hogy dobog-e még a szíve. Reggelre sem javult az állapota. Megpróbálta megitatni gyümölcslével de a fiú egy kortyot sem ivott. A kezét a homlokához nyomta mintha valamiféle makacs hűvösséget próbált volna előcsalogatni. Megtörölte az alvó fiú halvány ajkát. Megteszem amit megígértem – mondta. Bármi történjék is. Nem kell egyedül átlépned a sötétség birodalmába. Átkutatta a hajóról kimentett elsősegély-ládát de nem sok használható dolgot talált. Aszpirin. Kötszer és fertőtlenítőszer. Lejárt szavatosságú antibiotikumok. Mivel nem volt más lehetőség a fiú nyelvére tette a kapszulát és megitatta. Fürdött az izzadságban. A takarókat már levette róla és most kicipzározta a kabátját és levetkőztette és elvitte a tűz mellől. A fiú felnézett rá. Nagyon fázom –
mondta. Tudom. Nagyon magas a lázad és muszáj lehűtenünk valahogy. Kaphatok még egy takarót? Igen. Persze hogy kaphatsz. Nem hagysz itt ugye? Nem. Nem hagylak itt. A fiú koszos ruháival lesétált a parton megtörő tajtékos hullámokhoz és deréktól lefelé meztelenül dideregve állt a hideg tengervízben és alaposan beáztatta aztán kifacsarta a ruhákat. Botokat szúrt a tűz köré a homokba és a kiteregette a ruhákat és még több fát rakott a tűzre és leült a fiú mellé és hátrasimította csapzott haját. Este kinyitott egy levest és a parázsra tette aztán megette és közben nézte ahogy a sötétség a világra borul. Amikor felébredt dideregve feküdt a fövenyen és a tűz szinte teljesen kialudt a koromsötét éjszakában. Hirtelen felült és a fiú után nyúlt. Igen – suttogta. Igen. Újra felszította a tüzet és benedvesített egy rongyot és a fiú homlokára tette. Fagyos hajnal közelgett és amikor elég világos lett hogy lásson valamit a dűnék mögötti erdőbe ment és hatalmas száraz ágakat meg gallyakat vonszolva jött vissza aztán összetördelte és halomba rakta a fát a tűz
mellett. Egy pohárban összetörte az aszpirintablettákat és feloldotta vízben a port és cukrot tett hozzá és leült és felemelte a fiú fejét és segített tartani a poharat amíg ivott. Végigment a parton elesett és köhögött. Felállt és a sötét hömpölygő tengerárt figyelte. Tántorgott a kimerültségtől. Visszament és leült a fiú mellé és levette a vizes rongyot a homlokáról és újra összehajtogatta és letörölte a verejtéket az arcáról és ráterítette a homlokára a rongyot. Mellette kell maradnod – suttogta. Gyorsan kell cselekedned. Hogy vele maradhass. Öleld magadhoz szorosan. Az utolsó ítélet napja. A fiú átaludta a napot. A férfi időnként felébresztette és megitatta cukros vízzel a fiú torka teljesen kiszáradt. Innod kell – mondta. Jó – zihált a fiú. A poharat a homokba nyomta és az egyik összehajtogatott takarót a fiú verejtéktől nyirkos feje alá tette aztán betakarta. Fázol? kérdezte. De a fiú már elaludt. Megpróbált egész éjjel ébren maradni de nem bírt. Állandóan felébredt és felült és felpofozta magát vagy felkelt és fát tett a tűzre. A karjában tartotta a fiút és előrehajolva hallgatta a gyerek nehéz zihálását. A kezét a fiú kilógó bordáira tette. Kisétált a partra és megállt a tűz fényének peremén és a fejére tette ökölbe szorított kezét és térdre rogyott és dühében zokogni kezdett. Éjszaka rövid időre eleredt az eső és halkan kopogott a
ponyván. A fejük fölé húzta a ponyvát és megfordult és a fiút átkarolva lefeküdt és az áttetsző műanyag túloldalán imbolygó kék lángokat nézte. Álomtalan álomba zuhant. Amikor újra felébredt fogalma sem volt hol van. A tűz kialudt az eső elállt. Visszahajtotta a ponyvát és felkönyökölt. Szürke nappal. A fiú őt nézte. Apa – mondta. Igen. Itt vagyok. Ihatok vizet? Igen. Hát persze hogy ihatsz. Hogy érzed magad? Furcsán. Éhes vagy? Nem – csak nagyon szomjas. Hozok vizet. Felhajtotta a pokrócaikat és feltápászkodott és elment az elhamvadt tűz mellett és megfogta a fiú poharát és a műanyag kannából vizet töltött bele és visszament és letérdelt és a fiú szájához tartotta a poharat. Meg fogsz gyógyulni – mondta. A fiú ivott. Bólintott és az apjára nézett. Aztán megitta a maradék vizet. Még kérek – mondta. Tüzet rakott és kitette száradni a fiú nedves ruháit és
hozott neki egy doboz almalét. Emlékszel valamire? kérdezte. Mármint? Arra hogy megbetegedtél. Csak arra lövöldözünk.
emlékszem
hogy a
rakétapisztollyal
És arra emlékszel hogy csomó mindent szereztünk a hajóról? A fiú az almalét szürcsölte. Felnézett. Nem vagyok dilinyós – mondta. Tudom. Nagyon furákat álmodtam. Miről? Nem akarom elmesélni neked. Jól van. Szeretném ha fogat mosnál. Igazi fogkrémmel? Igen. Jó.
Az összes konzervdobozt ellenőrizte de egyiket sem találta gyanúsnak. Néhány rozsdásabb darabot kidobott. Aznap este a tűz mellett ültek és a fiú forró levest kortyolgatott és a férfi megfordította a fiú botokra aggatott gőzölögve száradó ruháit és csak ült és a fiút nézte míg a fiú végül zavarba jött. Ne bámulj már apa – mondta. Jó. Aztán tovább bámulta. Két nap alatt bejárták a partot elmentek egészen a tengerbe nyúló földnyelvig meg vissza ponyvából készített lábbelijükben taposták a homokot. Bőségesen ettek és a férfi féltetőt tákolt vitorlavászonból meg kötelekből és karókból hogy védve legyenek a szél ellen. Alaposan megritkították a készleteiket hogy a maradék kényelmesen beleférjen a bevásárlókocsiba és a férfi úgy számolt hogy két nap múlva útra kelnek. Amikor késő délután visszaértek a táborhelyükhöz a férfi lábnyomokat vett észre a homokban. Megtorpant és a partot fürkészte. Úristen mondta. Úristen. Mi van apa? Kihúzta az övéből a pisztolyt. Gyere – mondta. Igyekezz. Elvitték a ponyvát. A pokrócaikat. A vizes palackot és a táborhelyen felhalmozott készleteiket. A vitorlavásznat a
homokdűnék közé fújta a szél. Eltűntek a cipőik is. Végigrohant a hegyesfűvel borított völgyteknőn fel arra a helyre ahová a bevásárlókocsit rejtette de a kocsi eltűnt. Mindenük eltűnt. Te hülye barom – mondta. Te hülye barom. A fiú tágra nyílt szemmel állt mellette. Mi történt apa? Mindent elvittek. Gyere. A fiú felnézett. Sírásra görbült a szája. Maradj mellettem – mondta. Maradj szorosan mellettem. Látta a nyomokat látta merrefelé rángatták keresztül a bevásárlókocsit a süppedős homokban. Bakancsnyomok. Hányan lehetnek? A sasharaszton túl a szilárdabb talajon elvesztette a nyomokat aztán újra megtalálta. Amikor kiértek az úthoz a kezével megállította a fiút. A tenger felől fújó szél végigsöpört az úton és néhány kisebb folttól eltekintve letakarította róla a hamut. Ne lépj az útra mondta. És ne sírj. Le kell törölni a homokot a talpunkról. Gyere. Ülj le. Leoldozta a lábáról a ponyvát és kirázta belőle a homokot aztán visszakötözte. Segítened kell nekem – mondta. A homokot figyeld. Az útra pergett homokot. A legkisebb homokszemet is. Akkor megtudjuk merre mentek. Jó?
Jó. Az egyikük jobbra a másik balra indult az aszfaltozott úton. Nem jutottak messzire mikor a fiú felkiáltott. Itt van apa. Errefelé mentek. A férfi az úton guggoló fiúhoz sietett. Itt – mondta a fiú. Fél mokkáskanálnyi tengerparti homok hullott a bevásárlókocsi aljáról a sötét aszfaltra. A férfi felállt és végigpillantott az úton. Ügyes vagy -mondta. Menjünk. Kocogva indultak tovább. Azt hitte képes lesz tartani ezt a tempót de tévedett. Meg kellett állnia előregörnyedve köhögött. Felnézett a fiúra. Zihált. Lassabban kell mennünk. Ha meghallják hogy jövünk elbújnak az út mentén az árokban. Gyere. Hányan vannak apa? Nem tudom. Lehet hogy egyedül van. Meg fogjuk ölni őket? Nem tudom. Továbbmentek. Már későre járt egy óra múlva amikor már jócskán benne jártak a hosszú szürkületben utolérték a tolvajt a fickó előrehajolva tolta a telepakolt kocsit előttük az úton. Hátrafordult és meglátta őket és megpróbált elfutni a kocsival de aztán rájött hogy semmi értelme úgysem tud elmenekülni és végül megállt és egy böllérkéssel a kezében a kocsi túlsó felére húzódott. Amikor meglátta a
pisztolyt hátralépett de nem dobta el a kést. Tűnj el a kocsitól – mondta a férfi. A tolvaj végignézett rajtuk. A fiút nézte. Valamelyik kommuna számkivetettje volt – a jobb kezéről levagdosták az ujjait. Megpróbálta a háta mögé rejteni megcsonkított kezét. Mint valami emberhúsból való spatulya. A kocsit púposra rakta. Mindent elvitt. Tűnj el a kocsitól és tedd le a kést. A tolvaj körbepillantott. Mintha segítséget várt volna valahonnan. Girhes mogorva szakállas mocskos. Szakadt esőkabátját szigszalaggal ragasztotta össze. A pisztoly félautomata volt de a férfi mégis felhúzta az ütőszeget. Két hangos kattanás. Aztán semmi más csak a lélegzetük a sós fenyér csendjében. Az orrukat megcsapta a tolvaj rongyaiból áradó bűz. Ha nem teszed le a kést és nem lépsz hátrébb a kocsitól – szólalt meg a férfi – kiloccsantom az agyadat. A tolvaj a gyerekre pillantott és amit látott észhez térítette. A kést a pokrócokra tette és hátralépett és mozdulatlanul állt. Hátrébb. Még hátrébb lépett. Apa? szólalt meg a fiú.
Maradj csöndben. A szemét a tolvajon tartotta. Az isten verjen meg mondta. Apa kérlek ne öld meg. A tolvaj idegesen forgatta a szemét. A fiú sírt. Hé ember. Megtettem amire kértél. Hallgass a fiúra. Vedd le a ruhádat. Micsoda? Vedd le a ruhádat. Minden istenverte rongyot. Hé. Ne csináld már. Ott fogsz megdögleni ahol állsz. Ne csináld már ember. Nem mondom még egyszer. Jól van. Jól van. Higgadjál már le. Lassan levetkőzött és egy kupacba az útra dobálta szakadt rongyait. A cipődet.
Ne már ember. A cipődet. A tolvaj a fiúra pillantott. A fiú elfordította a tekintetét és befogta a fülét. Jól van – mondta a tolvaj. Jól van. Meztelenül leült az útra és elkezdte kikötözni a rothadó bőrcafatokat amiket madzaggal a lábfejére erősített. Aztán a bőrdarabokkal a kezében feltápászkodott. Tedd a kocsiba. Előrelépett és pokrócok tetejére rakta a cipőt aztán visszahátrált. Csupaszon csontsoványan mocskosan állt az úton. A kezével takarta el magát. Máris remegni kezdett a hidegtől. A ruhákat is. A tolvaj lehajolt összekotorta a rongyokat és rápakolta a cipőire. Átkarolta magát. Nem mozdult. Ne csináld ezt ember. Téged sem érdekelt mi lesz velünk. Könyörgöm. Apa – szólalt meg a fiú. Ne csináld már. Hallgass a srácra.
Megpróbáltál megölni minket. Éhezem ember. Ugyanezt tetted volna a helyemben. Mindenünket elloptad. Ne csináld már ember. Meg fogok dögleni. Ugyanúgy hagylak itt ahogyan te otthagytál minket. Ne csináld már. Könyörgöm. A férfi hátrahúzta a bevásárlókocsit és megfordította és a pisztolyt a tetejére tette aztán a fiúra pillantott. Induljunk – mondta. És nekivágtak az útnak dél felé mentek tovább és a fiú zokogott és hátrafordult és a vézna csontvázszerű férfit nézte ahogyan remegve toporog az út közepén és átkarolja magát. Jaj apa – szipogott. Hagyd abba a sírást. Nem megy. Mit gondolsz mi lett volna velünk ha nem sikerül elkapnunk? Hagyd abba a sírást. Megpróbálom. Amikor a kanyarba értek a férfi még mindig az út közepén állt. Nem volt hová mennie. A fiú egyfolytában
hátrafordult és amikor már nem látta a meztelen fickót megállt és zokogva leült az út közepére. A férfi lefékezett mellette és nézte. Kivette a cipőjüket a kocsiból és leült és nekilátott hogy leszedje a rongyokat a fiú lábáról. Abba kell hagynod a sírást – mondta. Nem megy. Feladta a fiúra a cipőt és ő is felvette a sajátját és felállt és visszasétált az úton de a tolvajt már nem látta. Visszament és megállt a fiú mellett. Elment – mondta. Gyere. Nem ment el – ellenkezett a fiú. Felnézett. Az arca koromtól és könnytől volt csíkos. Nem ment el. Mit akarsz csinálni? Segítsünk neki apa. Segítsünk. A férfi az utat fürkészte. Éhes volt apa. Meg fog halni. Mindenképpen meg fog halni. Nagyon félt apa. A férfi leguggolt és a fiú szemébe nézett. Én is félek mondta. Érted? Félek.
A fiú nem felelt. Csak ült lehajtott fejjel és zokogott. Nem neked kell mindenkiért és mindenért aggódnod. A fiú mondott valamit de a férfi nem értette. Mi van? kérdezte. A fiú könnytől csillogó szurtos arccal felnézett. De igen – mondta. Nekem kell. Az akadozó kerekű kocsit maguk előtt tolva elindultak visszafelé az úton és megálltak a hideg sűrűsödő sötétségben és kiáltozni kezdtek de senki sem válaszolt. Nem mer szólni apa. Itt álltunk? Nem tudom. Asszem. Továbbmentek és a férfit hívták de a hangjukat elnyelte az üres félhomály kiáltásuk beleveszett a szárazföld sötétjébe. Megálltak és tölcsért formáltak a kezükből a szájuk előtt de hasztalan kurjongattak a sivár pusztaságba. Végül a férfi fogta és ledobta az útra a tolvaj rongyait meg a cipőjét. A halom tetejére egy követ tett. Mennünk kell mondta. Mennünk kell. A táborhelyükön nem volt víz és nem raktak tüzet. Kiválogatta a konzerveket vacsorára és a gázégő fölött
megmelegítette őket és ettek és a fiú szótlanul ült. A férfi megpróbálta megnézni a fiú arcát a gázégő lángjának kékes fényében. Nem akartam megölni – mondta. De a fiú nem válaszolt. Betakaróztak és csak feküdtek a sötétben. Mintha a tenger zúgását hallotta volna de lehet hogy csak a szél süvített. Tudta hogy a fiú nem alszik mert nem egyenletesen lélegzett és aztán a fiú kis idő múlva így szólt: Mégis megöltük. Megreggeliztek és nekivágtak az útnak. A kocsi annyira tele volt pakolva hogy a férfi csak nagyon nehezen bírta tolni ráadásul az egyik kerék kezdte felmondani a szolgálatot. Az út a tengerpart vonalát követve kígyózott tovább itt-ott kiszáradt szikfüvek csomói hajoltak az útra. Az ólomszín tenger a távolban hullámzott. A csend. Mikor aznap éjjel felébredt a koromsötét égbolton vánszorgó hold szénszínű fakó fényében már-már ki lehetett venni a csontujjú fák alakját és akkor elfordult és köhögni kezdett. Esőszagot hozott a szél. A fiú ébren feküdt. Beszélned kell velem – mondta. Próbálok. Sajnálom hogy felébresztettelek. Semmi baj. Felkelt és kisétált az útra. Sötétségből előbukkanó és sötétségbe vesző fekete aszfaltcsík. A távolból mély
morajlás hallatszott. Nem mennydörgés. A talpuk alatt megmozdult a föld. Ehhez a hanghoz nem tartozott fogalom és ezért leírni sem lehetett. Valami roppant dolog mozdult a sötétség mélyén. Még a föld is egyre összébb húzza magát a hidegben. De többé nem hallotta. Milyen évszak lehet? Hány éves a fiú? Kisétált az útra. Megállt. A csend. A föld felszínére kicsapódott a salétrom. A tengerár pusztította iszappal elborított városok porrá égtek. Az orákulumok beszédes csontjai egy dolmenkövekkel telezsúfolt útkereszteződés földjében porladoznak. A nesztelen világban csak a szél süvít. Mit fogsz mondani majd? Egy élő ember száját hagyták el ezek a szavak? Kis tollkésével pennát hegyezett hogy aztán kökénnyel vagy lámpakorommal lekörmölje mindezt? Egy előre megjósolható és kiszámítható pillanatban? Hamarosan eljön hogy kivájja a szemem. Hogy sárral tömje be a számat. Egyesével újra végignézte a konzerveket a kezébe fogta és úgy nyomkodta őket mint aki a legérettebb darabokat akarja kiválogatni a gyümölcsöskosárból. Végül kiválasztott két gyanúsabbnak tűnő darabot a többit visszarakta a kocsiba és újra nekivágtak az útnak. Három nap múlva egy kis kikötővárosba értek és egy ház mögött egy garázsban elrejtették a bevásárlókocsit és régi dobozokat raktak rá aztán behúzódtak a házba és várták hátha felbukkan valaki. Senki sem bukkant fel. Átkutatta a szekrényeket de semmit sem talált. A fiúnak D-vitaminra van szüksége máskülönben angolkóros lesz. A mosogató elé lépett és a kocsibehajtót
figyelte. A mocskos ablaktáblákra ráalvadt a mosogatóvíz színű fény. A fiú magába roskadva ült az asztalnál és arcát a karjába temette. Átmentek a városon le egészen a dokkokig. Egy teremtett lelket sem láttak. A pisztolyt a kabátja zsebébe rejtette a rakétapisztolyt a kezében tartotta. Kisétáltak a mólóra a kátránytól feketéllő csiszolatlan deszkákat ácsszeggel erősítették a gerendákhoz. Fa kikötőcölöpök sorakoztak egymás mellett. Az öböl felől enyhe só és bükkfakátrány szagot hozott a szél. A túlparton raktárépületek álltak és egy rozsdától vöröslő tankhajó maradványa látszott. Egy hatalmas bakdaru magasodott a sivár égboltra. Itt nincsen senki – mondta. A fiú nem válaszolt. Félreeső utcákon tolták végig a kocsit és átmentek a vasúti síneken és csak a város túlsó végén kanyarodtak rá újra a főútra. Amikor elhagyták az utolsó siralmas állapotban lévő faszerkezetű épületeket valami elsüvített a férfi füle mellett és végigcsörömpölt az aszfalton aztán darabokra tört az utca túloldalán álló ház falán. A férfi a földre rántotta a fiút és ráesett és megragadta és magukhoz húzta a kocsit. A kocsi az oldalára billent és felborult és a ponyva meg a takarók kigurultak az útra. A ház felső emeltének egyik ablakában megpillantott egy alakot amint kifeszített íjával célba veszi őket és a földre nyomta a fiú fejét és a testével próbálta megvédeni. Meghallotta az íjhúr tompa dongását aztán éles fájdalom
hasított a lábába. Ó te rohadék – nyögött fel. Te rohadék. Megmarkolta és magához húzta a pokrócokat aztán előrevetette magát és felkapta a rakétapisztolyt és felállt és felhúzta a fegyver ütőszegét és a kocsi oldalán megtámasztotta a karját. A fiú szorosan az apjához bújt. Amikor a támadó kezében a felajzott íjjal újra megjelent az ablakban a férfi rálőtt. A jelzőrakéta hosszú fehér ívet húzva száguldott az ablak felé aztán meghallották a fickó üvöltését. Megragadta a fiút és lenyomta a földre és ráterítette a pokrócokat. Ne mozdulj – mondta. Ne mozdulj és ne leskelődj. Kihúzta az utcára a pokrócokat a rakétapisztoly tokját kereste. Végül megtalálta a dobozt és kinyitotta és kivette belőle a lövedékeket és újratöltötte a jelzőpisztolyt és becsukta és a maradék jelzőrakétát a zsebébe tette. Maradj itt – suttogta. A pokrócon keresztül megsimogatta a fiút és feltápászkodott és átbicegett az utca túloldalára. A hátsó ajtón ment be a házba a rakétapisztolyt derékmagasságban tartva. A ház falából kitépték a teljes lécezetet. Belépett a nappaliba és megállt a lépcső aljában. Hallgatózott hátha valaki megmoccan az emeleti szobákban. Az elülső ablakon kilesve gyors pillantást vetett az oldalára borult bevásárlókocsira aztán elindult felfelé a lépcsőn. Az egyik szoba sarkában egy nő ült és átkarolta támadójukat. A nő levette a kabátját hogy betakarja vele a férfit. Amint belépett a szobába a nő azonnal szidni kezdte.
A jelzőrakéta a padlón aludt ki fehér hamucsíkot hagyva maga után a helyiséget égett fa enyhe illata töltötte be. A férfi átvágott a szobán és kinézett az ablakon. A nő egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Girhes. Ősz haja csapzott. Van még valaki az emeleten? A nő nem válaszolt. A férfi kiment a szobából és végigjárta az emeleti helyiségeket. Nagyon vérzett a lába. Érezte ahogy a nadrágszára a bőréhez tapad. Visszament az utcafronti szobába. Hol van az íj? kérdezte. Nálam nincs. Hol van? Nem tudom. Itt hagytak titeket? Magamat hagytam itt. A férfi megfordult és lesántikált a lépcsőn és kinyitotta a bejárati ajtót és kilépett az utcára és hátrafelé ment hogy szemmel tudja tartani a házat. Visszament a kocsihoz és felállította és visszapakolta a holmijukat. Maradj mellettem – suttogta a fiúnak. Szorosan mellettem. Egy raktárépületben szálltak meg a város szélén. A férfi
begurította a bevásárlókocsit az épületbe és az egyik hátulsó helyiségbe tolta aztán becsukta az ajtót és oldalvást nekitámasztotta a kocsit. Kihalászta a gázégőt és a gázpalackot és meggyújtotta az égőt és a padlóra állította aztán lecsatolta az övét és levette vérfoltos nadrágját. A fiú nézte. A nyílvessző majd nyolc centi hosszú mély vágást ejtett a férfi lábán közvetlenül a térde fölött. A sebből vér szivárgott és a combja teljes egészében elszíneződött és látta hogy a seb nagyon mély. Abroncsvasból régi kanálból vagy isten tudja miből eszkábált széles fejű nyílvesszővel találták el. A fiúra pillantott. Keresd meg az elsősegélyládát – mondta. A fiú nem mozdult. Hozd ide az elsősegély-ládát az isten verje meg. Mozdulj már meg. Felpattant és az ajtóhoz ment és keresgélni kezdett a bevásárlókocsiba pakolt ponyva meg a pokrócok alatt. Az elsősegély-ládával jött vissza és odaadta az apjának és a férfi egyetlen szó nélkül kivette a kezéből és lerakta maga elé a betonpadlóra és felkattintotta a zárat és kinyitotta a ládát. Feljebb tekerte a gázégő lángját hogy jobban lásson. Hozd ide a vizespalackot – mondta. A fiú odavitte a palackot és a férfi lecsavarta a kupakját és vizet löttyintett a sebére és összeszorította a seb két szélét az ujjával és letörölte a vért. Lefertőtlenítette a sebet és a fogával feltépett egy műanyag tasakot és kivett belőle egy kis
kampós sebésztűt meg selyem cérnát és a fény felé tartotta a szálat és befűzte a tű fokába. Kivett egy sebcsipeszt a dobozból és befogatta a tűt a csipesz pofájába és nekilátott összevarrni a sebet. Gyorsan dolgozott és nem sokat óvatoskodott. A fiú a padlón kuporgott. Felnézett a fiúra aztán varrta tovább a sebet. Nem kell nézned – mondta. Csúnya a seb? Nem. Nem vészes. Fáj? Igen. Fáj. Lehúzta a csomót a szál tövéig és szorosra húzta és elvágta a cérnát az ollóval amit az elsősegély-ládában talált aztán a fiúra nézett. A fiú végignézte az egészet. Ne haragudj hogy kiabáltam veled. A fiú felnézett. Semmi baj apa. Szent a béke? Igen. Reggel eleredt az eső és a viharos szél zörgette az épület hátsó ablakait. A férfi kinézett az ablakon. Az
öbölben egy félig összeomlott és elsüllyedt acéldokkot látott. Elsüllyedt halászhajók kormányosfülkéi bukkantak elő a tajtékos szürke tengerből. Minden mozdulatlan. Amit meg lehetett mozdítani azt már rég magával ragadta a szél. A lábában lüktetett a fájdalom és lehúzta a sebről a kötést és fertőtlenítőt szórt rá. A fekete varrat körül feldagadt és elszíneződött a hús. Bekötözte a sebet és felhúzta vértől megkeményedett szárú nadrágját. Aznap már nem mentek tovább a dobozok és a ládák közt ültek. Beszélned kell velem – mondta. Beszélek. Biztos vagy benne? Most is beszélek. Szeretnéd ha elmesélnék neked egy történetet? Nem. Miért nem? A fiú az apjára nézett aztán elfordította a tekintetét. Miért nem? Mert ezek a történetek nem igazak.
Nem kell igaznak lenniük. Hiszen történetek. Igen. De te mindig olyan történeteket mesélsz amelyekben segítünk másoknak közben meg soha nem segítünk senkinek. Miért nem mesélsz inkább te nekem egy történetet? Nincs kedvem. Jó. Egyetlen történetem sincs amit elmesélhetnék. Mesélhetnél egy történetet magadról. Már ismered az összes rólam szóló történetet. Mindig ott voltál. Talán mégis vannak olyan történeteid amiket még soha nem hallottam. Mondjuk az álmaim? Például. Vagy olyan dolgok amiken gondolkozni szoktál. Igen de az emberek elvárják hogy a történetek vidámak legyenek. Nem számít.
Te is mindig vidám történeteket szoktál mesélni. Te talán nem tudsz egyetlen vidám történetet sem? Az én történeteim inkább olyanok mint a valóság. Az enyémek viszont nem. Nem. A te történeteid nem olyanok. A férfi a fiút nézte. A valóság pocsék dolog mi? Szerinted az? Hát szerintem még mindig életben vagyunk. Sok minden rossz történt velünk de még mindig életben vagyunk. Na igen. Nem tartod valami nagy számnak mi? Ez van. Odahúztak az ablakhoz egy munkaasztalt és leterítették a pokrócaikat és a fiú hason fekve bámulta az öböl túlsó partját. A férfi kinyújtott lábbal ült mellette. Közöttük a két pisztoly és a jelzőrakétákkal teli doboz. Kis idő múlva a férfi így szólt: Szerintem pedig akkor is jó. Szerintem ez akkor is egy egész jó történet. A semminél azért jobb. Jól van apa. De most szeretnék egy kis nyugalmat.
Mi a helyzet az álmokkal? Régebben el szoktad mesélni az álmaidat. Semmiről sincs kedvem beszélni. Jól van. Amúgy is mindig rosszakat álmodom. Mindig valami rossz történik velünk. Azt mondtad hogy ezzel nincsen semmi baj mert a jó álmok rosszat jelentenek. Lehet. Nem tudom. Amikor éjszakánként köhögve ébredsz hiába mész arrébb az úton akkor is meghallom hogy köhögsz. Sajnálom. Egyszer hallottam hogy sírtál. Tudom. Szóval ha nekem nem szabad sírni akkor neked sem szabadna. Jó. Meggyógyul a lábad? Igen.
De nem csak úgy mondod ugye? Nem. Mert nagyon csúnyán néz ki. Nem olyan vészes a helyzet. Az a fickó meg akart ölni bennünket. Ugye? Igen. Meg akart ölni. Megölted? Nem. Ez az igazság? Igen. Jó. Minden rendben? Igen. Azt hittem nincs kedved beszélgetni. Nincs is. Két nappal később útra keltek a férfi sántikálva tolta a
kocsit a fiú szorosan a férfi mellett lépkedett amíg kiértek a városból. Az út a szürke tengerparti síkságon haladt tovább itt-ott szélbarázdák és homokfodrok borították az aszfaltot. Nehezen tudtak haladni és időnként félre kellett lapátolni a homokot hogy tovább tudjanak menni. Lapátnak egy széles deszkát használtak amit a kocsi alulsó tartórácsán szállítottak. Lementek a partra és leültek a dűnék szélárnyékos oldalán és a térképet tanulmányozták. Magukkal vitték a gázégőt és vizet melegítettek és teát csináltak és betakaróztak hogy ne fázzanak a szélben. Egy partközeli zátonyon egy ősrégi hajó korhadt törzsbordáit csapkodták a hullámok. Homok koptatta szürke fedélzeti gerendák a ferde lapolású illesztések kézi erővel betekert csapszegei. A rozsdamarta sötétlila vasalkatrészek amelyekhez Cadiz vagy Bristol kohóiban olvasztották és fekete üllőkön kalapálták a vasat hogy kibírja a tenger háromszáz éven át tartó ostromát. Másnap egy palánkkal elkerített tengerparti üdülőhely romjai mellett haladtak el aztán rákanyarodtak a szárazföld belseje felé vezető útra és átvágtak egy fenyőerdőn ahol a hosszú nyílegyenes aszfaltcsíkot tűlevelek borították és szél süvített a fák fekete ágai között. Délben amikor a legvilágosabb volt leült az útra és az ollóval lenyisszantotta a varratokat és visszatette a dobozba az ollót és kiszedte a sebcsipeszt. Aztán elkezdte kihúzogatni a bőréből a rövid fekete cérnadarabokat úgy hogy közben ellentartott a hüvelykujjával. A fiú az úton ült és figyelt. A férfi megfogta a cérnavégeket a sebcsipesszel és
egyesével kihúzogatta mind. Gombostűfejnyi vércseppek serkentek. Amikor végzett eltette a csipeszt és gézt rakott a sebre és leragasztotta aztán felállt és felhúzta a nadrágját és a gyerek kezébe nyomta az elsősegély-ládát hogy tegye vissza a helyére. Ez fájt ugye? kérdezte a fiú. Igen. Fájt. Te nagyon bátor vagy? Csak közepesen. Mi volt a legbátrabb dolog amit valaha tettél? Véres slejmet köpött az útra. Az hogy ma reggel felkeltem – felelte. Tényleg? Nem. Ne figyelj rám. Bolondságokat beszélek. Gyere menjünk. Estefelé egy másik tengerparti város elmosódott körvonalát pillantották meg. Felhőkarcolók egy csoportja alig észrevehetően oldalra dőlt. A vasbeton tartószerkezet megolvadt a hatalmas hőtől aztán amikor visszahűlt az épületek úgy maradtak ferdén. Az ablakok megolvadt üvege úgy csüngött megszilárdulva a falakon mint a
cukormáz a tortán. Továbbmentek. Éjszakánként egyre gyakrabban álmodott az emberi szeretet meleg színekkel megfestett madárdaltól hangos napfényes világával de mindig ugyanaz a fekete és fagyos pusztaság vette körül amikor felébredt. A bevásárlókocsi fogantyújára támaszkodott a fejét a karjára hajtotta és köhögött. Véres nyálat köpött. Egyre sűrűbben kellett megállnia pihenni. A fiú nézte. Egy másik világban a gyerek talán már lemondott volna róla és útjára engedi a halálba. De neki nem volt másik élete. Tudta hogy a fiú éjszakánként ébren fekszik és azt hallgatja hogy lélegzik-e még. Számolatlan követték egymást a napok s az idő ingoványa mindent ellepett. A távolban kígyózó államközi autópályán kiégett és rozsdás autók álltak végtelen sorokban. A lecsupaszított kerékabroncsok a szétolvadt és megszilárdult gumi szürke iszapjába süppedtek körülöttük megfeketedett abroncsgyűrűk. Az elhamvadt és gyerekméretűre zsugorodott holttesteket csak a csupasz ülésrugók tartották. Tízezernyi álmot temetett maga alá örökre elhamvadt lelkük. Továbbmentek. A halott alvilág földjét taposták mint a rágcsálók a mókuskerékben. Az éjszakák síri csendje és síron túli feketesége. A hideg. Alig beszéltek. A férfi szakadatlanul köhögött és a fiú nézte ahogy vért köp. Vánszorgott mellette. Mocskosan rongyosan reményvesztetten. Megállt és rádőlt a kocsira és a fiú továbbment és megállt és visszafordult és a férfi
könnyáztatta szemmel felnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély. Az út egy kiszáradt mocsáron haladt át ahol hosszúkás jégtölcsérek rajzolódtak ki a fagyott sárban mint megannyi barlangi képződmény. Egy régi tábortűz nyoma az út mellett. Azon túl egy hosszú beton töltésűt. A halott ingovány. Halott fák álltak a szürke vízben és megszürkült tőzegmaradványok lebegtek a víz felszínén. Selyemszerű hamu az út szegélyén. A málladozó betonkorlátra támaszkodott. Talán a világ pusztulásakor végre felfedi teremtése titkát. Óceánok és hegységek. Maga alá gyűr az enyészet látványtalanságának elviselhetetlen súlya. A végtelen pusztaság vizenyős és ridegen időtlen. A csend. Széltörte halott fenyők feküdtek az úton a vihar hatalmas területen tarolta le a vidéket. Épületek romjai hevertek szétszórva a tájban és az út melletti póznákról leszakított vezetékek matringjai összegabalyodva feküdtek a földeken. Az utat borító törmeléken alig lehetett áttolni a kocsit. A végén leültek az út szélére és bámulták hogy mi van előttük. Háztetők és fatörzsek. Egy csónak. Mögöttük az üres égbolt és alatta valahol a távolban a rideg tenger lomhán visszahúzódott. Átkutatták az út mentén eldobált kacatokat és végül találtak egy vászonzsákot amit a férfi a vállára vetve tudott cipelni meg egy kis bőröndöt a fiúnak. Elpakolták a
takarókat a ponyvát és a megmaradt konzerveket és a bevásárlókocsit hátrahagyva a hátizsákokat meg a bőröndöt cipelve folytatták az utat. Kínkeservesen haladtak az omladék borította úton. Vánszorogtak. Meg kellett állnia hogy pihenjen. Leült egy kanapéra az út szélén a párnák feldagadtak a nyirkos levegőn. Előregörnyedt és köhögött. Lehúzta a vérfoltos maszkot az arcáról és felkelt és kiöblítette az útszélen az árokban és kicsavarta belőle a vizet aztán csak állt az úton. Lehelete fehéren gomolygott. Hamarosan beköszönt a tél. Hátrafordult és a fiúra pillantott. Úgy állt kezében a bőrönddel mint egy buszra váró árva. Két nap múlva széles folyamtorkolathoz értek ahol érezhető volt az árapály. A lassan hömpölygő vízben leszakadt híd hevert. A letört hídfőre ültek és a folyásiránnyal szemben áramló és a rácsmű körül kavargó vizet bámulták. A túlparton elterülő sík vidéket nézte. Most mihez kezdünk apa? kérdezte a fiú. Majd meglátjuk – felelte a férfi. Végiggyalogoltak az árapály hordta iszapból képződött hosszú zátonyon egészen egy félig eltemetett kis csónakig és megálltak és szemügyre vették az elhagyatott roncsot. Esőt hozott a szél. Csomagjaikkal a kezükben elindultak felfelé a parton de nem találtak menedéket. A férfi összegyűjtött egy rakással a fövenyen szétszórva heverő
csontszínű fából és tüzet gyújtott és leültek a dűnék között és a ponyvát a fejük fölé tartva nézték az észak felől érkező hideg esőt. Egyre jobban zuhogott az esőcseppek felverték a homokot. Gőz szállt fel a tűzből és a füst lassan kígyózott felfelé és a fiú összekuporodott a kopogó ponyva alatt és hamarosan elaludt. A férfi a fejére húzta a ponyvát és nézte ahogyan a szürke tenger valahol messze az esőfátyol semmijébe veszik és nézte ahogyan a hullámok tajtékot vetve megtörnek a parton és visszahúzódnak az esőcseppek lyuggatta sötét fövényről. Másnap a szárazföld belseje felé indultak. Hatalmas kiterjedésű mocsaras mélyföldön haladtak páfrány és hortenzia és vad orchidea nőtt a hamuborította sírhalmokon amelyeket a szél még nem pusztított el. Kínkeservesen haladtak. Két nap múlva egy úthoz érkeztek a férfi letette a zsákot és leült és előregörnyedt és a karját keresztbe fonta a mellkasa előtt és köhögött és köhögött amíg már köhögni sem bírt. A következő két nap alig tíz mérföldet haladtak. Átkeltek a folyón és hamarosan egy útkereszteződéshez értek. A tenger felé vihar söpört végig a földnyelven és keletről nyugat felé kidöntötte a halott fekete fákat és a facsonkok úgy hevertek a földön mint egy folyam alján a hínár. Ezen a helyen táboroztak le és amikor a férfi lefeküdt már tudta hogy nem tud továbbmenni és hogy itt fog meghalni. A fiú ült és könnybe lábadt szemmel nézte. Apa – suttogta. A fűben gázoló fiút nézte és a fiú letérdelt mellette egy
pohár vízzel amit isten tudja hol szerzett. Mintha fény sugárzott volna a fiúból. A férfi megfogta a poharat és ivott és visszafeküdt a földre. Egyetlen barackkonzervjük maradt és nem evett belőle egy szemet sem és sikerült rávennie a fiút hogy egye meg. Nem kérek – mondta. Jól van. Meghagyom neked a felét. Jó. Holnapig tedd félre. A fiú megfogta a poharat és elindult és ahogy ment vele tartott a ragyogás. Megpróbált sátrat csinálni a ponyvából de a férfi nem engedte. Azt mondta nem akarja hogy bármi betakarja a testét. Nézte a tűz mellett ülő fiút. Látni akart. Nézz körül – mondta. Nincsen olyan próféta a föld hosszú krónikájában kinek ne adóznánk tisztelettel ezen a napon. Bármily formában fogalmazták meg mondandójukat nem tévedtek. A fiú nedves hamu szagát érezte a szélben. Előrement az úton és egy furnérlemezt vonszolva jött vissza amit az út mellett a szemétből halászott ki és egy kővel botokat vert a földbe és a furnérlemezből rozoga féltetőt tákolt de végül nem eredt el az eső. A rakétapisztolyt otthagyta és magához vette a revolvert és átkutatta a környéket élelem után de üres kézzel tért vissza. A férfi megfogta a kezét. Zihált. Tovább kell menned – mondta. Nem tudok veled tartani. De neked tovább kell menned. Nem tudhatod mi vár rád az úton. Eddig mindig szerencsénk volt. Ezután is
szerencséd lesz. Majd meglátod. Csak menj. Minden rendben lesz. Nem bírok. Jól van. Mindig tudtuk hogy elérkezik ez a nap. Most elérkezett. Menj tovább dél felé. Csinálj mindent úgy ahogyan eddig csináltuk. Meg fogsz gyógyulni apa. Meg kell gyógyulnod. Nem. Nem fogok. Mindig tartsd magadnál a pisztolyt. Meg kell keresned a jókat de nem kockáztathatsz. Soha nem kockáztathatsz. Megértetted? Veled akarok maradni. Nem lehet. Kérlek. Nem lehet. Neked kell továbbvinned a tüzet. Nem tudom hogyan csináljam. Dehogynem tudod. Igazi? A tűz? Igen az.
És hol van? Nem tudom hol keressem. De tudod. Benned van. Mindig is ott volt. Látom. Vigyél magaddal. Kérlek. Nem tudlak. Kérlek apa. Nem. Nem tudnám a fiam holttestét a karjaimban tartani. Azt hittem képes leszek rá de tévedtem. Azt mondtad soha nem fogsz elhagyni. Tudom. Sajnálom. Teljes szívemből szeretlek. Ez mindig így volt. Te vagy a legjobb srác a világon. Mindig is az voltál. Nem leszek itt de azért tudsz majd beszélgetni velem. Ha beszélsz hozzám válaszolni fogok. Meglátod. Hallom majd a hangodat? Igen. Hallani fogod. Olyan lesz mintha a képzeletedben beszélgetnél velem. És hallani fogod a hangomat. Gyakorolnod kell. Csak ne add fel. Jó? Jó. Jó. Nagyon félek apa.
Tudom. De nem lesz semmi baj. Szerencsés leszel. Tudom hogy az vagy. Most nem tudom folytatni. Mindjárt rám tör a köhögés. Jól van apa. Nem kell beszélned. Jól van. Elindult az úton olyan messzire ment ameddig csak mert aztán visszafordult. Az apja elaludt. Leült mellé a féltető alá és nézte. Behunyta a szemét és beszélt hozzá és behunyva tartotta a szemét és figyelt. Aztán újra próbálkozott. Sötét volt amikor felébredt halkan köhögött. Feküdt és hallgatózott. A fiú a tűz mellett ült a pokrócába csavarva és őt nézte. Vízcseppek csöpögtek a fogyatkozó fényben. Régi álmok tolakodtak az ébredező világba. A csöpögés a barlangból hallatszott. A fényt egy gyertya adta amit a fiú beleállított egy gyűrűs vertréz idomszerbe. A viasz a kövekre fröccsent. Ismeretlen élőlények hagyták lábnyomukat az üszkös löszben. Abban a hideg átjáróban elérték azt a pontot ahonnan nem lehet visszafordulni és amelyet kizárólag a fény határozott meg amit magukkal hordoztak. Emlékszel arra a kisfiúra apa? Igen. Emlékszem. Szerinted jól van?
Igen. Szerintem jól van. Szerinted eltévedt? Nem. Nem hiszem hogy eltévedt volna. Félek hogy talán mégis eltévedt. Szerintem kutya baja. De ki fogja megtalálni ha mégis eltévedt? Ki fogja megtalálni a kisfiút? A jóság majd megtalálja a kisfiút. Eddig is mindig megtalálta. Ezután is mindig meg fogja találni. Aznap éjszaka szorosan hozzábújt az apjához és úgy aludt el hogy átkarolta de amikor reggel felébredt az apja teste hideg és merev volt. Sokáig nem mozdult el mellőle és sírt és aztán felkelt és az erdőn keresztül kisétált az úthoz. Aztán visszament és letérdelt az apja mellé és megfogta hideg kezét és a nevét ismételte újra meg újra. Három napig maradt ott és aztán kiment az úthoz és végignézett az úton abba az irányba amerre tovább kellett volna mennie és végignézett az úton abba az irányba amerről jöttek. Valaki közeledett. Meg akart fordulni hogy a fák közé húzódjon de meggondolta magát. Csak állt az úton a pisztollyal a kezében és várt. Az összes pokrócot az
apjára terítette és fázott és éhes volt. A láthatáron felbukkanó férfi megállt és a fiút bámulta. Szürke és sárga síkabát volt rajta. A vállára vetve egy fonott bőrzsínórón puska lógott a csövével lefelé egy műanyag töltényszíjban pedig a puskába való töltényeket tartotta. Lerítt róla hogy sok csetepatét megúszott már szakállas arcát hegek borították az arccsontja eltört és fél szemére vak volt. Ha megszólalt vagy mosolyogni próbált a szája nem engedelmeskedett tökéletesen. Hol van a férfi akivel együtt láttalak? Meghalt. Az apád volt? Igen. Az apukám. Sajnálom. Nem tudom mit csináljak. Szerintem az lenne a legjobb ha velem tartanál. A bácsi a jókhoz tartozik? A férfi hátrahúzta a kapucniját. A haja hosszú és csapzott volt. Felnézett az égre. Mintha látni lehetett volna bármit is. Aztán a fiúra nézett. Igen – mondta. Én a jókhoz tartozom. Miért nem teszed el azt a pisztolyt?
Nem adhatom oda senkinek. Bármi történjék is. Nem akarom elvenni tőled a pisztolyt. Csak szeretném ha nem rám céloznál. Jól van. Hol van a holmid? Nem sok holmink maradt. Hálózsákod van? Nincs. Akkor mid van? Takaród? Betakartam vele az apukámat. Vezess oda. A fiú nem mozdult. A férfi nézte. Aztán leguggolt és a puskáját lekapta a válláról és letámasztotta az útra és rátámaszkodott az előagyra. A töltényszíj hurkaiban fityegő töltényeket kézzel töltötték újra és gyertyaviasszal zárták le a végüket. A férfi fafüst szagot árasztott. Nézd – mondta. Két lehetőség közül kell választanod. Már abban sem értettünk egyet a többiekkel hogy utánad jöjjek-e vagy sem. Szóval vagy itt maradsz az apukáddal és meghalsz vagy velem tartasz. Ha maradsz messziről kerüld el az utat.
Fogalmam sincs hogyan maradtatok életben eddig. Én viszont azt javaslom tarts velem. Nem esik bántódásod. Hogyan tudhatom meg hogy a bácsi tényleg jó? Ezt nem lehet megtudni. Kockáztatnod kell. A bácsi a tűz hordozója? Mivan? A bácsi a tűz hordozója? Kicsit megviselt az út fiam mi? Nem. Csak egy egész picit. Igen. Jól van. Szóval? Hogy én vagyok-e a tűz hordozója? Igen. Igen. Mi vagyunk. Van gyerekük?
Van. Kisfiú? Egy kisfiunk meg egy kislányunk van. Mennyi idős a kislány? Nagyjából veled egykorú. Talán kicsit idősebb. Ugye nem ették meg őket. Nem. Nem esznek embert. Nem. Nem eszünk embert. Magukkal tarthatok? Igen. Velünk tarthatsz. Akkor jó. Jó. Bementek az erdőbe és a férfi szemügyre vette a ferde furnérlemez alatt heverő szürke sorvadt testet. Ez az összes takarótok? Igen.
Ez a bőröndöd? Igen. A férfi felállt. A fiúra nézett. Mi lenne ha most visszamennél az útra és megvárnál ott? Majd én hozom a pokrócokat meg mindent. És mi lesz apuval? Mi lenne vele? Nem hagyhatjuk itt. Dehogy nem. Nem akarom hogy mások is lássák. Errefelé senki sem jár. Betakarhatom levelekkel? A szél lefújja róla. Betakarhatjuk az egyik pokróccal? Igen. Majd én betakarom. Most eridj. Jó.
A fiú az úton várt és a férfi nemsokára kilépett a fák közül kezében a bőrönddel a vállán a takarókkal. Az egyiket odaadta a fiúnak. Tessék – mondta. Terítsd magadra. Át vagy fagyva. A fiú oda akarta adni a férfinak a pisztolyt de a férfi nem fogadta el. Tartsd csak magadnál – mondta. Jó. Tudod hogyan kell lőni vele? Igen. Jól van. Mi lesz az apukámmal? Érte már nem lehet semmit se tenni. Szeretnék elbúcsúzni tőle. Visszatalálsz egyedül? Igen. Akkor nyomás. Megvárlak. A fiú visszament az erdőbe és letérdelt az apja mellé. A holttest takaróba volt csavarva ahogyan a férfi megígérte és a fiú nem takarta ki és leült mellé és sírt és nem tudta abbahagyni. Sokáig sírt. Minden nap beszélni fogok veled
– suttogta. És sosem felejtelek el. Bármi történjék is. Aztán felállt és megfordult és visszament az útra. Amikor a nő meglátta a gyereket átkarolta és magához ölelte. Istenem – mondta – úgy örülök hogy látlak. A nő majd néha mesélni fog neki Istenről. A fiú megpróbált beszélni Istennel de legjobban az apjával szeretett beszélgetni és beszélgetett vele és sosem felejtette el. A nő azt mondta hogy ez teljesen rendben van így. Azt mondta hogy Isten szava az ő szava de mégis emberről emberre jár az idők végezetéig. Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt. MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT. Honlap: www.magveto.hu E-mail:
[email protected]
Felelős kiadó Morcsányi Géza Nyomtatta és kötötte Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt, 2010-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató Felelős szerkesztő Sárközy Bence A kötetet Pintér József tervezte Műszaki vezető Bezúr Györgyi Kiadványszám 8273 Minion betűtípusból szedve ISBN 978 963 14 2675 5
* Egyunciás arany pénzérme, amelyet Kruger búr államférfiről neveztek el, és a Dél-afrikai Köztársaságban készítenek, elsősorban külföldön történő forgalmazásra, befektetési céllal; Dél-Afrika mindennapi pénzforgalmában nem használatos (aford.).
* Nyers szarvasmarha bőrből készült lábbeli, amelyet az írországi Aranszigetek lakói készítenek és viselnek (aford.)
