Fordította: Totth Gitta Szerkesztette: Csapody Kinga ISBN:

1

Joss Stirling

2

Kiadta a Manó Könyvek Kiadó Kft., 2012 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva.

Fordította: Totth Gitta Szerkesztette: Csapody Kinga ISBN: 978-615-5220-19-7

Nyomdai előkészítés: Artamira Galéria Kft., Szentendre Nyomdai kivitelezés: Print Invest Magyarország-H Zrt. Elnök vezérigazgató: Ványik László

3

1. fejezet Az autó elhúzott, és otthagyta a kislányt az útszélen. Egy vékony pamutpóló és rövidnadrág volt rajta, reszketett a hidegben. Leült, szorosan átölelte a térdét, fakó, világosszőke haja olyan volt, mint egy pitypang bóbitája, ahogy a szél összevissza borzolta a fején a hajszálakat. Aztán egy szót se, te kis szaros, különben visszajövünk érted – mondták. Azt pedig nem akarta. Nem emlékezett a nevére, és arra sem, hol lakik, de abban biztos volt, hogy nem akarja, hogy visszajöjjenek érte. Egy család sétált az autója felé, az anyuka fején sál volt, és egy kisbabát vitt az ölében, az apuka egy totyogó kisgyerek kezét fogta. A kislány a letaposott füvet nézte, és a százszorszépeket számolta. Azon töprengett, vajon milyen lehet, amikor ölben viszik az embert. Már régóta nem ölelte magához senki, és nehezére esett nézni őket. A család körül arany ragyogást látott, a szeretet színét. De ő nem bízott ebben a színben, neki mindig fájdalmat hozott. A nő észrevette. A lány még szorosabban ölelte a térdét, megpróbálta kicsire összehúzni magát, nehogy bárki felfigyeljen rá. De már késő volt. A nő mondott valamit a férjének, odanyújtotta neki a kisbabát, közelebb jött, és leguggolt mellé: – Elvesztetted a szüleidet, tündérkém? Aztán egy szót se, különben visszajövünk érted. A lány megrázta a fejét. – Anya és apa bementek? – kérdezte a nő a homlokát ráncolva, a színeibe most egy árnyalatnyi haragos vörös keveredett.

4

A lány nem tudta, bólintson-e. Anya és Apa elmentek, de ennek már jó ideje. Nem jöttek el meglátogatni őt a kórházba, együtt maradtak a tűzben. Úgy döntött, nem mond semmit. A nő színe lángoló, mély bíborszínre váltott. A lány megrémült, talán felidegesítette. Mint azokat is, akik most hajtottak el, akik elmondták neki az igazságot. Hogy ő rossz. Hogy mindenkit boldogtalanná tesz. A lány a térdére hajtotta a fejét. Talán ha úgy tesz, mintha itt sem lenne, akkor a nő megint boldog lesz és elmegy. Az ilyesmi néha működött. – Szegény kis tündérkém – sóhajtott a nő, és felállt. – Jamal, bemennél és szólnál az üzletvezetőnek, hogy találtunk kint egy kisgyereket? Én itt maradok vele. A lány hallotta, amint a férfi a kis totyogó gyereknek gügyög valamit, aztán a lépéseit, ahogy visszafelé indul az étterem irányába. – Nem szabad megijedni, biztos, hogy a szüleid már keresnek téged – mondta a nő, és leült mellé, rá a százszorszépekre. A lány egyre erősebben reszketett, és a fejét rázta. Nem akarta, hogy figyeljék. Máskor sem, de most semmiképp. – Minden rendben lesz. Hidd el! Tudom, hogy nagyon megijedtél, de pár perc, és megint együtt lesztek. A lány nyöszörgött, aztán a szájára szorította a kezét. Nem szabad megszólalnom, nem szabad hangoskodni. Rossz vagyok. Nagyon rossz. De a hangzavart nem ő okozta. Nem az ő hibája volt. Hirtelen rengeteg ember gyűlt össze körülötte. A rendőrök sárga kabátot viseltek, pont olyat, amilyet azon a napon, amikor körülvették a házukat. Hangok szólongatták. A nevét kérdezték. De az titok volt – és a választ már rég elfelejtette.

2. fejezet Egy régi rémálmomból riadtam fel, amikor a kocsi megállt, és a motorzúgás hirtelen elhallgatott. Fejemet a párnába fúrtam, az álom még húzott vissza, mint valami mázsás súly, és eltartott egy darabig, mire rájöttem, hol is vagyok. Nem az autósztráda melletti megállóban, hanem Coloradóban a szüleimmel. Épp költöztünk. Megint költöztünk. – Na, mi a véleményetek? – kérdezte Simon, mikor kikászálódott az ősrégi Fordból, amelyet Denverben vett, és színpadiasan a ház felé intett. Apám azt szerette, ha Simonnak hívom. Hosszú barna haját gumival fogta össze, már őszült, és ahogy izgatottan mutogatott, néhány haj tincs kiszabadult a copfjából. Büszkén mutatta a házat, de a sátortető, a deszkafalak és a piszkos ablakok nem igazán tűntek ígéretes-nek. Az sem lepett volna meg, ha az Addams család jelenik meg a bejárati ajtóban. Felültem, megdörzsöltem a szememet, és megpróbáltam legyűrni a fojtogató félel-met, ami az álom után velem maradt. – Drágám, ez csodálatos – szólalt meg Sally, az anyám. Soha nem hagyta, hogy bármi letörje a jókedvét. Simon viccből boldog bul-

5

dognak nevezte: Sally mindig megragadta a boldogságot, a fogai közé szorította, és sosem engedte el. Most kiszállt a kocsiból, aztán én is követtem, és fogalmam sem volt, hogy az időeltolódástól vagy az álomtól érzem furcsán magam. Nyomasztó, lepusztult és romos – ezek voltak a szavak, amik eszembe jutottak. Sallynek más elképzelései voltak. – Szerintem fantasztikus lesz. Nézzétek csak a zsalukat! Biztos eredetiek. És a veranda! Mindig is verandán ücsörgő típusnak éreztem magam. Ringatom magam a hintaszékben és közben a naplementét nézem – barna szeme csillogott, ahogy mindezt elképzelte, hullámos haja ide-oda röpködött, miközben felszaladt a lépcsőn. Tízéves korom óta éltem velük, és már régen elfogadtam, hogy mindketten el vannak szállva egy kicsit. A saját kis fantáziavilágukban éltek, melyben az omladozó házak „eredeti”-nek, a penészes falak „hangulatosnak” számítottak. Sallytől eltérően én inkább ultramodern személyiségnek képzeltem magam, olyan széken szerettem ücsörögni, amibe nem fészkelte be magát a szú, és olyan hálószobára vágytam, ahol nem nő belülről jégcsap az ablakon télen. De hagyjuk a házat, a környező hegyek lélegzetelállítóak voltak, hihetetlenül magasra törtek, a tiszta őszi ég felé, a csúcsokon pedig hó fehérlett. Véges-végig ott húzódtak a horizonton, mintha az özönvíz hatalmas hullámai lennének, melyek megdermedtek az időben. A sziklás hegyoldalakat a délutáni nap rózsaszínre festette, de ahol az árnyékok a hómezőkre estek, minden tompa, hideg kékségbe burkolózott. A sziklákon felfelé törő erdőségeket arany fények világították meg. A nyárfák szinte lángoltak a duglászfenyők sötét rengetegében. Idelátszott egy felvonó és a tisztások, amelyek a sípályákat jelezték, és úgy tűnt, mintha mind függőlegesen állt volna. Szóval ez a Sziklás-hegység, erről olvastam, miután a szüleim közölték a nagyszerű hírt, hogy elköltözünk London melletti otthonunkból, Richmondból Coloradóba. Egy új képzőművészeti központ felajánlott nekik egy egyéves ösztöndíjat egy kis városban, Wrickenridge-ben, Coloradóban. Egy helyi multimilliomos, aki nem mellesleg művészetük nagy csodálója, a fejébe vette, hogy a Denvertől nyugatra fekvő síterületeknek nagy szüksége van némi kulturális fejlesztésre – amit a szüleim, Sally és Simon hivatottak megvalósítani. Mikor előadták nekem a „jó” hírt, megnéztem a város weboldalát a neten, melyből kiderült, Wrickenridge arról híres, hogy évente 750 mm hó esik. Mást nem nagyon találtam róla. Itt szinte csak síelni lehetett, de én sosem tudtam részt venni az iskolai síkirándulásokon, amiket az Alpokba szerveztek, így ezen a téren évszázados lemaradásom volt a kortársaimhoz képest. Rögtön magam elé képzeltem egy magalázó jelenetet az első havas hétvégén, ahogy a babapályán szerencsétlenkedem, miközben a többiek a fekete pályákon zúznak lefelé. A szüleim azonban teljesen odavoltak a lelkesedéstől, hogy a Sziklás-hegységben festhetnek, nekem pedig nem volt szívem elrontani az örömüket. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem bánnám, hogy kihagyok egy évet a richmondi előkészítő suliban, ahol az összes barátom volt, és helyette beiratkozom a wrickenridge-i gimibe. Az elmúlt hat évben, amióta Sally és Simon örökbe fogadtak, tök jól beilleszkedtem a dél-londoni körökbe. Sikerült kiverekednem magam a rettegés és a hallgatás 6

világából, a félénkségemet is legyőztem, amióta voltak saját barátaim, akik közt népszerűnek éreztem magam. A személyiségem furcsa oldalait kizártam a tudatomból, mint például a színekkel kapcsolatos dolgokat, amikről gyakran álmodtam. Már nem kerestem folyton az emberek auráját, mint gyerekkoromban, és amikor nem sikerült ellenőrzés alatt tartani a dolgokat, egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket. Normális voltam, sikerült! Legalábbis többnyire. Most pedig itt találtam magamat az ismeretlenben. Kismillió filmet láttam, melyek amerikai gimikben játszódtak, és hát kissé szkeptikus voltam az új tanintézménnyel kapcsolatban. Egy normál amerikai tini tényleg tele van pattanással, és tré cuccokban jár? Ha kiderül, hogy minden igaz, ami a filmekben van, akkor nincs sok esélyem a beilleszkedésre. – Na, lássuk – szólalt meg Simon, és beledörzsölte a tenyerét kopott farmerébe. Mindig ezt csinálta, és emiatt minden egyes ruhadarabja olajfoltos volt a combjánál. A megszokott bohém cuccait viselte, Sally viszont egész csinos volt a nadrágjában és az új dzsekijében, melyet az utazásra vett. Valahova kettőjüké közé esett az én stílusom: sima farmer, mérsékelten szakadt külső. – Menjünk, nézzük meg belülről! Mr. Rodenheim azt mondta, előre küldte a mestereket. Azt ígérte, hogy kívülről is rendbe teszik a házat, mihelyt lesz egy kis idejük. Szóval ezért néz ki úgy, mint egy szeméttelep. Simon kinyitotta a bejárati ajtót. Nyikorgott, de a zsanérokból nem esett ki, ami nekünk már kisebb győzelemnek számított. Egyértelmű volt, hogy a munkások csak nemrég mentek el, nekünk meg itt hagyták ajándékba a nejlonfóliákat, a létrákat, a festékes dobozokat, pedig a falak csak félig voltak készek. Körülszaglásztam az emeleten, és találtam egy, a csúcsokra néző türkizkék szobát egy hatalmas franciaággyal. Ez az enyém! Talán mégsem lesz minden olyan rémes. Egy fiókos szekrényen egy régi tükör állt, amiről az ujjammal elkezdtem kapargatni a pattogzó festéket. A sápadt, komoly arcú lány szemben velem ugyanezt tette, és csak bámult rám a sötétkék szemével. A derengő fényben kísértetiesnek tűnt, hosszú szőke haja szabálytalan hullámokban keretezte hosszúkás arcát. Törékeny volt és magányos. Mintha a tükör által a szoba foglya lett volna, Alice Tükörországban, csak neki nem sikerült visszatérnie a tükörvilágból. Megborzongtam. Az álom még mindig nyomasztott, visszarángatott a múltba. Abba kell hagynom, nem gondolhatok többé ilyesmiket! Az emberek – a tanárok, a barátok meg mindenki más – azt mondták, hogy hajlamos vagyok elmerülni a melankolikus álmodozásban. Csak azt nem értették, hogy én... nem is tudom..., hogy nekem mintha hiányozna valami. Rejtély voltam saját magam számára is. Emléktöredékek és felfedezetlen sötét dolgok rejtőztek bennem. A fejem zsongott a sok titoktól, de elvesztettem a térképet, ami megmutatta volna, hol találom őket. Elvettem a kezem a hideg üvegről, hátat fordítottam a tükörnek, és lementem a földszintre. A szüleim a konyhában álltak, és mint mindig, magukkal voltak teljesen elfoglalva. A kapcsolatuk annyira bonyolult és összetett volt, hogy néha szinte csodáltam, hogyan találnak egyáltalán helyet nekem benne. 7

Sally Simon csípőjét simogatta, fejét pedig a vállára hajtotta. – Ez nem is rossz. Emlékszel még, drágám, milyen volt az első kis lyuk az Earl’s Court közelében? – Naná! A falak szürkék voltak, és minden rázkódott, amikor a metró elment a ház alatt – válaszolta Simon, és megcsókolta a barna pihéket Sally homlokán. – Ez itt egy palota. Sally kinyújtotta felém a karját, hogy én is részese legyek a pillanatnak. Az elmúlt néhány évben már hozzászoktattam magam, hogy az ilyen érzelmes gesztusaikat ne fogadjam gyanakvással, így aztán átöleltük egymást. Sally megszorította a kezemet, így jelezte csendben, hogy tudja, milyen nehéz volt leküzdenem a félénkségemet. – Olyan izgatott vagyok. Mintha karácsony reggel lenne – szólalt meg. Sally mindig is imádta a zokniba rejtegetős dolgot. Elmosolyodtam. – Van itthon valaki? – Kopogás hallatszott a veranda ajtaja felől, majd egy idősebb nő trappolt be az előtérbe. Fekete haját őszes tincsek színezték, bőre sötétbarna volt, és háromszög alakú fülbevalói szinte lelógtak aranyszínű dzsekijének gallérjáig. Egy nagy tálat tartott a kezében, az ajtót a cipője sarkával rúgta be. – Hát itt vannak! Láttam, amikor megérkeztek. Isten hozta magukat Wrickenridge-ben! Sally és Simon kíváncsian néztek egymásra, ahogy az idős hölgy kényelembe helyezte magát nálunk, és letette a tálat egy asztalra a hallban. – May Hoffman vagyok, a szomszédjuk. Az utca túloldalán lakom. Maguk Brighték Angliából, ugye? Úgy tűnt, Mrs. Hoffman nem különösebben igényelte, hogy más is részt vegyen a társalgásban. Ijesztő volt az energia, amellyel bevette magát hozzánk; azon kaptam magam, hogy arra vágyom, bárcsak olyan lehetnék, mint a teknősök, és visszahúzódhatnék a páncélomba. – Hogy a lányuk mennyire nem hasonlít magukra! – folytatta Mrs. Hoffman, és arrébb tett egy festékesdobozt. – Láttam, amikor megérkeztek. Észrevették, hogy olaj szivárog a kocsijukból? Meg kell javíttatni. Kingsley majd utánanéz, az autószerelőműhelyben dolgozik. Mondják, hogy én ajánlottam. Nem kér sokat, de ha ki akarják belülről is takaríttatni a kocsit, azt külön kell fizetni. Sally egy bűnbánó grimaszt küldött felém. – Ez nagyon kedves öntől, Mrs. Hoffman. Mrs. Hoffman azonban csak legyintett: – Mi itt mind jószomszédi viszonyban vagyunk. Ennek így is kell lennie! Várják csak ki, amíg megjön a tél, és megértik, miért mondom! – Aztán én kerültem a figyelem középpontjába, és sokat mondóan rám nézett: – A tizenegyedik osztályba íratkoztál be, ha nem tévedek. – Ööö... igen – hebegtem. – A félév már elkezdődött, két napja! De ezt biztos tudod. Az unokám is abba az évfolyamba jár. Majd megmondom, hogy segítsen neked! Az egy rémálom lenne, ha Mrs. Hoffman férfi kiadása pátyolgatna a suliban. 8

– Ó, azt hiszem, erre nincs... De Mrs. Hoffman eltrappolt mellettem, és a tál felé mutogatott. – Arra gondoltam, biztos jólesne maguknak egy kis házi koszt, most hogy megérkeztek, hogy felavassák az új konyhájukat! – sipítozott tovább. – Látom, Mr. Rodenheim végül csak átjött, hogy rendbe szedje a házat. Már itt volt az ideje. Mondtam is neki, hogy ez a ház a környék szégyene. Na, most már kipihenhetik magukat, ugyebár. Aztán majd átjövök, amikor berendezkedtek. Ezzel távozott is, még az ételt sem volt alkalmunk megköszönni. – Hát, – szólalt meg Simon – ez érdekes volt! – Holnap, legyenek szívesek, nézessék meg a kocsit! – utánozta Sally Mrs. Hoffmant. A kezét a mellkasához emelte és rimánkodó arcot vágott. – Nem szeretnék itt lenni, amikor rájön, hogy nem fogadtad meg a tanácsát. És biztos átjön ellenőrizni. – Nehéz lesz megúszni. Akárcsak télen az influenzát – helyeselt Simon. – Hát... nem egy tipikus angol hölgy – szóltam közbe én is. Erre már mindannyian nevettünk – ez a nevetés lett a mi házavatónk, ennél jobbat kitalálni sem tudtunk volna. Este bepakoltam a cuccaimat a táskámból a fiókos szekrénybe. Sally segített kibélelni tapétával, elég dohos szaga volt, és a fiókok szorultak, de tetszett a szekrény fakó, fehéres festése. Sally azonban szomorúnak találta. Azon kaptam magam, hogy Mrs. Hoffman meg ez a furcsa város jár a fejemben. Annyira különbözött mindentől, teljesen idegen volt. Ráadásul ezen a magasságon a levegő is túl ritka, és folyton a fejfájást jelző zsibbadást éreztem a fejemben. Az ablakon túl, a ház közelében álló almafák ágai között idelátszottak a hegyek, amik sötét alakok voltak most a grafitszürke, felhős ég előtt. A csúcsok, mint hatalmas bírák ültek a város felett, arra emlékeztettek minket, halandókat, hogy milyen jelentéktelenek vagyunk, és mennyire ideiglenes a létezésünk itt. Hosszasan keresgéltem, hogy mit viseljek az első napon a suliban, aztán egy farmer meg egy Gap póló mellett döntöttem, elég átlagos cuccok, arra jók, hogy ne tűnjek ki a többiek közül. Elgondolkodtam, aztán előszedtem egy kényelmes pulcsit, melynek egy aranyszegélyű angol zászló volt az elején. Miért ne lehetnék az, aki vagyok? Ezt Sallytől és Simontól tanultam. Ismertek engem, tudták milyen nehéz felidéznem a múltammal kapcsolatos dolgokat, és sosem sürgettek, azt mondták, emlékezni fogok, amikor kész leszek rá. Elég volt nekik, aki most voltam; nem kellett bocsánatot kérnem, amiért nem teljes a kép. De még így is, az ismeretlen dolgok, amelyek másnap vártak rám, teljesen megrémisztettek. Kicsit gyávaságnak éreztem a dolgot, de elfogadtam Sally ajánlatát, hogy másnap elkísérjen az iskolai beiratkozásra. A Wrickenridge Középiskola másfél kilométerre volt lefelé az úton, a 70-es főút mentén, ami a várost a környék másik sí központjával kötötte össze. Az épületen meglátszott, hogy sokat adnak az iskola jó hírnevére: a hatalmas bejárat felett kőbe vésve állt az iskola neve, és a suli környéke is nagyon gondozott volt. Az előcsarnok tele volt hirdetőtáblákkal, amelyeken rengeteg 9

különféle tevékenységet ajánlottak a diákoknak. Vagy talán itt elvárás a részvétel? A felkészítő gimi jutott eszembe, ahová Angliában jártam volna. Egy bevásárlóközpont mögé dugták el, néhány hatvanas években épült ház és egy konténerhalom közé. Teljesen személytelen volt, nem olyan hely, ahová tartozik az ember, hanem amin inkább csak átmegy. Az volt az érzésem, hogy a kötődés fontos része a Wrickenridgeélménynek. És nem igazán tudtam, hogyan is érzek ezzel kapcsolatban. Úgy gondoltam, nem gond, ha nem sikerül beilleszkednem, de az már nem oké, ha ott elbukok, hogy elvegyüljek az iskolai tömegben. Sally tudta, hogy izgulok, de azt a taktikát választotta, mintha én lennék a legsikeresebb diák, aki valaha betette ide a lábát. – Nézd, van művészeti klub is – mondta vidáman. – Kipróbálhatnád az agyagozást! – Teljesen reménytelen vagyok az ilyesmihez. Mire Sally csak a fejét ingatta, tudta, hogy igazam van. – Van zene is. Látom, van zenekaruk. És nézd, van szurkolócsapat is. Az nagyon vicces lehet. – Aha, tutira. – Nagyon jól néznél ki azokban a szerelésekben. – De túl alacsony vagyok – mondtam, miközben a hosszú lábú lányokat néztem a szurkolócsapat plakátján. – Egy pici Vénusz, pontosan ez vagy te. Bárcsak nekem lenne ilyen alakom! – Sally, ne csináld már! – Minek töröm itt magam, hogy meggyőzzem? Eszem ágában sem volt beállni a szurkolólányok közé, ha elég magas lennék hozzá, akkor sem. – Mit szólsz a kosárlabdához? – folytatta Sally. Grimaszoltam egyet. – Tánc? Ez már tényleg vicc! – Matekszakkör? – A baseballütővel kellene fejbe verned, hogy beiratkozzam oda – motyogtam, és sikerült megnevettetnem. Sally megszorította a kezemet: – Meg fogod találni a helyedet. Te olyan különleges ember vagy, ezt sose felejtsd el! Bementünk az irodába. A titkár egy pult mögött állt, rózsaszín kardigán volt rajta, a nyakában egy láncon lógott a szemüvege, ami összevissza himbálódzott, ahogy a lapokat osztotta ki a tanárok fakkjaiba. Mindeközben egy papírpohárból még kávét is kortyolgatott. – Ah, bizonyára te vagy az új lány Angliából! Jöjjenek csak, jöjjenek! – integetett felénk, és kezet rázott Sallyvel. – Mrs. Bright, Joe Delaney vagyok. Megtenné, hogy aláfirkant néhány formanyomtatványt nekem? Te meg Sky vagy, ugye? Csak bólintottam egyet. – A diákoknak Mr. Joe vagyok. Már előkészítettem egy paksamétát neked. – 10

Ezzel a kezembe nyomott egy köteg papírt. Láttam, hogy már csináltak nekem fényképes beléptetőkártyát. Az útlevelemhez készített fotó volt rajta, amelyiken úgy néztem ki, mint egy riadt nyúl egy autó fényszórójában. Remek. A nyakamba akasztottam a kártyát, és megfordítottam, hogy ne látszódjon. Mintha valami bizalmas infót közölne, Mr. Joe előrehajolt, és aftershave-jének virágillata az arcomba szállt. – Ha jól sejtem, még nem ismered a helyi szokásokat. – Nem igazán – válaszoltam. Mr. Joe a következő tíz percet azzal töltötte, hogy türelmesen elmagyarázta, milyen órákra iratkozhatok be, és milyen jegyeket kell megszereznem, hogy leérettségizhessek. – Csináltunk neked egy órarendet az alapján, ahogy a jelentkezési lapodat kitöltötted. De ne felejtsd el, még semmi sincs kőbe vésve! Ha változtatni akarsz, csak szólj nekem! – Aztán az órájára nézett. – Lekésted a regisztrációt! Tudod mit, majd én elkísérlek az első órádra! Sally adott egy puszit, meg sok szerencsét kívánt. Innentől már magam kellett boldoguljak. Mr. Joe szigorú arcot vágott, amikor meglátta a késők könyve körül álldogáló tömeget, úgy oszlatta szét őket, mint ahogy egy juhászkutya terelgeti a makacskodó birkákat. Aztán a történelemtermek felé kísért engem. – Milyen helyes neved van: Sky! Nem akartam elmesélni neki, hogy együtt választottuk ki hat éve, amikor Sally és Simon örökbe fogadtak. Nem tudtam megmondani az igazi nevemet, amikor rám találtak, és évekig nem szólaltam meg, ezért a szociális rendszerben Janet néven szerepeltem. „Csupáncsak Janet”– poénkodott néha az egyik srác az otthonban. Amitől persze még jobban gyűlöltem ezt a nevet. Az új névnek az volt a célja, hogy új életet kezdhessek a Bright házaspárnál; a Janetet pedig leminősítettük második keresztnévnek. – A szüleimnek ez tetszett – válaszoltam. Én meg nem voltam még elég idős akkoriban, hogy előre lássam, néha milyen kínosan hangzik a vezetéknevemmel együtt. – Nagyon ötletes, fantáziadús! – Hmmm. Egen. – A szívem iszonyúan vert, a tenyerem izzadt. Ezt most nem szabad elcseszni! Nem fogom elcseszni! Mr. Joe kinyitotta az ajtót. – Mr. Ozava, itt az új lány. Mr. Ozava japán-amerikai volt, felnézett a laptopjából, ahol éppen az elektronikus táblán megjelenő jegyzeteket tanulmányozta. Rögtön húsz arc fordult egyszerre felém. Mr. Ozava felnézett a kicsi félhold alakú szemüvege fölött, sima fekete hajából néhány tincs a szemébe lógott. Elég jóképű volt, olyan idősebb jóképű pasi stílusban. – Sky Bright?! Kuncogó moraj futott végig az osztályon, pedig nem az én hibám volt, hogy a 11

szüleim nem figyelmeztettek, amikor kiválasztottuk a nevemet. Tipikus módon a fejük tele volt ábrándos képekkel, és nem az én jövőbeli iskolai kínszenvedéseimet látták maguk előtt. – Igen, uram. – Köszönöm, Mr. Joe, mostantól átveszem. Az ügyintéző bátorítólag lökött rajtam egyet a küszöbről, és elsétált. – Csak mosolyogni, Sky! Minden bizonnyal pont ez fog történni, most, amikor a legszívesebben fedezékbe vonultam volna a legközelebbi pad alá. Mr. Ozava a következő ábrára kattintott, amelynek Az amerikai polgárháború volt a címe. – Ülj le, ahová csak jólesik! Amennyire én láttam, csak egy szabad hely volt egy karamellbarna bőrű lány mellett, aki a körmeit piros, fehér meg kék színűre festette. A haja bámulatos volt, egy aranybarna zuhatag, a hullámos tincsek a vállára omoltak. Megeresztettem egy átlagmosolyt, amikor becsusszantam mellé a padba. Bólintott, és a körmével tovább dobolt a padon, miközben Mr. Ozava körbejárt, és kiosztotta a lapokat. Amikor elment mellettünk, a lány odanyújtotta a kezét, és röviden megfogta az enyémet. – Tina Monterey – mutatkozott be. – Sky Bright. – Aha. Már vettem. Mr. Ozava tapsolt egyet, hogy mindenki rá figyeljen: – Rendben van, srácok. Ti vagytok azon szerencsések, akik a tizenkilencedik századi amerikai történelem tanulmányozására szántátok el magatokat. Mindazonáltal, tíz év középiskolai tanítás tapasztalatával a hátam mögött, nem táplálok túlzott illúziókat, és feltételezem, hogy a nyári szünet a tudás legapróbb szikráját is kioltotta bennetek. Szóval, kezdjük valami egyszerűvel. Ki tudja megmondani, mikor kezdődött a Polgárháború? És igen, bizony hónapra pontosan kérem – szeme végigszkennelte az osztályt, csupa profi máshovánéző, és megállapodott rajtam. Telitalálat. – Miss Bright? Ha valaha tudtam is valamit az amerikai történelemről, az most kábé úgy párolgott el, mint ahogy abban a Queen számban a láthatatlan ember: ott ültem totál üres fejjel. – Hmmm, szóval errefelé is volt polgárháború? Az osztály felnyögött. Azt hiszem, ez azt jelentette, hogy ennyit tényleg kellene tudnom. A szünetben hálás voltam Tinának, amiért nem hagyta magára a sötét kis angol csajt az osztályteremben tanúsított lehangoló teljesítménye ellenére. Felajánlotta, hogy körbevisz a suliban. Jókat nevetett egy csomó dolgon, amiket mondtam; nem azért, mintha olyan vicces lettem volna, hanem mert túl angol voltam neki, legalábbis ezt mondta. 12

– Szép az akcentusod. Úgy beszélsz, mint az a színésznő. Tudod, amelyik azokban a kalózos filmekben játszik! Ennyire flancosan beszélnék? Nem gondoltam volna. Mindig azt hittem, én túlságosan londoni vagyok az ilyesmihez. – És rokona vagy a királynőnek, vagy valami egyéb extraság is van?! – cukkolt tovább Tina. – Ja, a nagypapám másod-unokatestvére – mondtam komolyan. Tina szeme elkerekedett: – Most viccelsz! – De tényleg! Mármint tényleg viccelek! Elnevette magát, és legyezni kezdte az arcát a jegyzeteivel. – Egy másodpercig tényleg bedőltem neked, már azon aggódtam, hogy hajlonganom kell előtted. – Csak nyugodtan! – válaszoltam. Sorban álltunk a menzán ebédért, aztán kerestünk egy asztalt. Az ebédlő egyik fala végig üvegből volt, gyönyörű kilátással a sáros focipályára és a háttérben elterülő erdőre. A nap szikrázóan sütött, a csúcsokat ezüstös fehér csillogással vonta be a fény, és néhányan a diákok közül kint ettek a szabadban, kis csoportokat alkottak, akiket nagyjából az különböztetett meg, hogy ki milyen stílusú cuccokat hordott. A gimi négyéves volt, és tizennégytől tizennyolc éves korukig jártak ide az emberek. Én a tizenegyedik évfolyamba jártam, egy évvel a végzősök alatt. Az ásványvizes palackkal a kezemben hadonászva mutogattam, és kérdezgettem Tinát az emberekről. – Szóval, Tina! Ki kicsoda itt? – Mármint, hogy milyen csoportok vannak? – kérdezte Tina nevetve. – Tudod, Sky, néha az az érzésem, hogy a saját sztereotípiáink áldozatai vagyunk, mert akkor is elkezdesz alkalmazkodni, ha utálod bevallani az egészet. Ha megpróbálsz másvalaki lenni, akkor a lázadók között kötsz ki, és ott csinálod ugyanazt, mint a többiek. Ilyenek a lehetőségek egy középsuliban. A lehetőség, hogy elvegyüljek valamelyik csoportban, elég csábítóan hangzott: – Azt hiszem, ez ugyanígy működött ott is, ahonnan jövök. Hadd találgassak, azok ott páran a sportolók – az összes filmben, amelyet láttam, megvolt ez a típus, a Pomádétól a Hannah Montanáig, és elég könnyű volt kiszúrni őket a mezükről, amit a déli edzésekhez viseltek. – Aha, ezek a sportbuzik. A többségük elmegy, mondjuk szomorú, hogy nincs köztük sok rátermett férfi, inkább csak izzadós kissrácok még. Főleg baseball, kosárlabda, hoki, lányfoci meg sima foci van itt. – Úgy érted, amerikai foci? Az olyan, mint a rugby, nem? Csak ők mindenhol ki vannak tömve. – Azt mondod? – vonta meg a vállát Tina. Én ebből arra tippeltem, hogy ő sem nagy sportmániás. – Te sportolsz valamit? – A futás nem megy annyira rosszul, és láttak már teniszlabdával is zsonglőrködni, de ez minden. 13

– Részemről rendben. A sportolók olyan unalmasak tudnak lenni. Csak egyvalamin jár állandóan az agyuk– és nem a lányok azok. Három diák sétált el mellettünk, és gigabájtokról beszélgettek komoly fejjel, az arckifejezésük alapján közel-keleti béketárgyalásokon is lehettek volna. Az egyikük egy pendrive-ot pörgetett a kulcstartóján. – Ők az okostojások, akik gondoskodnak is róla, hogy mindenki tudja, milyen okosak ők. Majdnem ugyanolyanok, mint a stréberek, csak náluk több a technikai hókuszpókusz. Ezen már nevettem. – Hogy igazságosak legyünk, vannak okos arcok a suliban, olyanok, akik tényleg okosak, és ezt normálisan viselik. Általában nem jellemző rájuk, hogy csapatban kószálnának, mint a stréberek és az okostojások. – Hmmm. Aha. Nem hiszem, hogy bármelyik társaságba sikerül majd beilleszkednem. – Nekem se megy. Nem vagyok tökhülye, de azért szuperzseni alapanyag sem. Aztán vannak még a művészarcok: színjátszósok, zenészek, ilyesmi. Ide nagyjából passzolok, mert szeretem a képzőművészetet meg a dizájnt. – Találkoznod kellene a szüleimmel. Hallottam, ahogy Tina körmei izgatottan dobolni kezdenek az üdítős dobozon, amelyet a kezében tartott. – Úgy érted, hogy ti lennétek az a család? Akik Mr. Rodenheim Művészeti Központjába jöttek? – Ühüm. – Szuper. Nagyon szívesen találkoznék velük. Egy csoport húzott el mellettünk, a srácok fenekén úgy lógott a nadrág, mint a hegymászók lógnak egy kiugró sziklán, biztosítókötél nélkül. – Ezek néhányan a deszkás arcok közül – fintorgott Tina. – Ezzel azt hiszem, eleget mondtam. Ja, és nem szabad kihagynom a rosszfiúkat sem! Nem nagyon fogod őket errefelé látni az ilyen lúzertársaságban, amilyenek mi vagyunk. Ők túl menők hozzánk. Talán most is kint vannak a parkolóban a rajongóikkal, és a köbcentiket meg a karburátorokat hasonlítgatják össze, vagy a fene tudja, miket. Ez szokott lenni, kivéve, ha éppen megrováson vannak. Kihagytam valakit szerinted? Ja, van még néhány aszociális egyén. – És egy kis csoportra mutatott a tálaló előtt. – És aztán ott van még a mi külön bejáratú sziklás-hegységi síszövetségünk. Véleményem szerint, ez a legjobb dolog a városban. Biztos látta az arcomon az aggodalmat, mert gyorsan megnyugtatott: – Több dolgot is csinálhatsz: síelhetsz, azzal a sportmániások közé is tartozhatsz, és közben a legjobb jegyeid lehetnek. Nem kell egyetlen társaságnál kikötni. – Kivéve a lúzereket – mondtam, és odapillantottam a csoportra, akiket az előbb Tina mutatott. Nem is igazán voltak egy csoport, inkább csak valami csodabogár-gyűjtemény, akiknek nem volt ki mellé leülniük. Volt egy lány, aki magában motyogott, legalábbis semmi nyomát nem láttam rajta headsetnek meg vezeték nélküli mobilnak. Hirtelen rám tört a pánik, hogy hamarosan ott kötök ki közöttük, 14

amikor Tina rám un. Mindig is éreztem magamban a különcséget; nem kellene sok idő, hogy ez az állapot egyszer átsegítsen a komolyan zizik csoportjába. – Á, ne is foglalkozz velük! Minden iskolának kijut néhány. – Ezzel Tina kinyitott egy joghurtot. – Senki nem csinál nagy ügyet belőlük. Szóval milyen volt a régi sulid? Mint a Hogwart? Menő arcok fekete talárba öltözve? – Ööö... nem – nevettem el majdnem magam. Ha Tina látott volna minket ebédidőben az otthoni sulimban, biztos nem a Hogwart jutott volna az eszébe, hanem inkább egy állatkert, ahogy én meg kétezer másik diák a helyünkért harcoltunk a túlzsúfolt ebédlőben a negyvenöt perces ebédszünetben. – Inkább olyanok voltunk, mint ti itt. – Nagyszerű. Akkor igazán otthon érezheted magad. Újnak lenni valahol, hát ezzel kapcsolatban elég sok tapasztalatom volt az életben, már azelőtt is, hogy Sally és Simon örökbe fogadtak. Abban az időben egyik otthonból küldtek a másikba, mint valami csomagot, amelyet senki sem akart megtartani. És most kezdődött elölről minden, megint én voltam az idegen. Baromi feltűnőnek éreztem magamat, ahogy a folyosókon bóklásztam kezemben a térképpel. Teljességgel idegen volt még, hogyan működik a suli; de valószínűleg csak én éreztem kínosan magam, a többi diák talán észre sem vett. Az osztálytermek és a tanárok voltak a viszonyítási pontok; Tina pedig mint egy kőszikla, amibe bele tudtam kapaszkodni, de ezt megpróbáltam valamennyire eltitkolni. Nem akartam elvenni a kedvét attól, hogy a kedves dumcsizások barátsággá alakulhassanak azzal, hogy túlságosan ráakaszkodom. Órákig járkáltam körbe-körbe anélkül, hogy bárkihez szóltam volna, és nagyon erőlködtem, hogy leküzdjem a félénkségemet és beszélgetést kezdeményezzek az osztálytársaimmal. Így is az volt az érzésem, hogy lekéstem valamiről; a wrickenridge-i diákoknak hosszú éveik voltak arra, hogy létrehozzák a helyi kis csoportokat, és megismerjék egymást, én pedig még kívül voltam mindezen, de közben befelé kukucskáltam. Ahogy a nap a vége felé közeledett, az járt a fejemben, vajon örök életemben üldözni fog-e ez az érzés, hogy az élet körülöttem zajlik, és hiába fókuszálok, homályos marad minden, mint valami rossz minőségű kalóz DVD-n? Hát, nem töltött el túl nagy elégedettség, és egy kicsit le is voltam hangolva, aztán elindultam kifelé a hatalmas bejáraton és hazafelé vettem az irányt. Sodródtam a tömeggel, amely kifelé áramlott az épületből, és megpillantottam a rosszfiúkat, akikről Tina mesélt még az ebédszünetben. A napfény pont rájuk esett a parkolóban, nem volt semmi misztikus ezekben az arcokban, de kétségtelenül törvényen kívülieknek tűntek. Öten voltak, és a motorjuknak dőlve beszélgettek: két fekete srác, két fehér és egy sötét hajú, latinos kinézetű. Bárhol, bármikor kapásból kiszúrtad volna, hogy elsőrangú bajkeverők. Az arckifejezésük is illett mindehhez: gúnyos vigyorral figyeltek minket – a suliból kötelességtudóan és időben kicsekkoló diákokat, és az általunk megtestesített intézményesített oktatást. A legtöbb diák nagy ívben kikerülte őket, mint a hajók a kivételesen veszélyes partszakaszokat; a többiek meg irigykedő pillantásokat lőttek feléjük, ők hallották a szirének énekét, és kísértette őket az ismeretlen. Az énem egy része arra vágyott, hogy én is képes legyek erre, hogy csak ott 15

álljak abszolút magabiztosan, és lepattintsam a világegyetem összes többi lakóját, akiket nem érzek elég menőnek. Bárcsak hosszú lábú istennő lennék, vagy legalább vágna az agyam, vagy úgy néznék ki, hogy az emberek felfigyeljenek rám. Ó, ó. És igen, bizony az is segítene, ha férfi lennék: persze nekem sosem menne az oldalra billentett csípő, meg a hüvelykujj a nadrág övtartójában. És akkor már csak lazán a kavicsokat kellene rugdosnom a cipőm orrával. Vajon ez nekik csak úgy jön, vagy előre kiszámítják a hatást, és otthon a tükör előtt gyakorolnak? Aztán gyorsan dobtam ezt az ötletet, ilyesmivel kizárólag az olyan lúzerek foglalkoznak, mint amilyen én is vagyok, náluk a menőség tuti veleszületett dolog. A latinos srác különösen foglalkoztatott – a szemét nem láttam, mert pont árnyékban volt; a karjait összekulcsolta és ráhajolt a motorja ülésére, olyan volt, mint a király a lovagok gyűrűjében. Látszott, hogy nem gyötrődik azon, hogy netán bármiben is hiányt szenvedne. Figyeltem, ahogy megugratja a motorját, felpörgeti a motort, mint valami harcos, aki a hatalmas paripáját noszogatja. Röviden intett a haverjainak, és kilőtt a parkolóból, aztán a többi diák is szétszéledt. Sokat adtam volna azért, hogy ott ülhessek a motorja hátsó ülésén, búcsút intettem volna a sulinak, miközben a lovagom hazafelé suhant volna velem. Vagy ami még ennél is jobb lenne, ha én vezetném a motort, a magányos szuperhős, amintmaz igazság oldalán harcol feszes bőrcuccokban, a férfiak meg a kardjukba dőlnek, amerre jár. Hirtelen rám tört a nevetés a saját kósza gondolataim miatt. Hallod te saját magadat?! Kicsit lehűtöttem a szárnyaló fantáziámat. Harcosok meg szörnyek meg szuperhősök?! Túl sok mangát olvastam az utóbbi időben. Ezek a srácok egy más kaszthoz tartoznak, nem az enyémhez. A radarjuk még csak nem is jelez olyan kis lényeket, mint amilyen én vagyok. Hálás lehetek azért, hogy senki sem tud belelátni a fejembe, és érzékelni, milyen álmokba ringatom magamat. A kapcsolatom a valósággal időnként egy kissé bizonytalan lett, amikor a tapasztalás helyét átvette az álmodozás. Én a régi jó Sky vagyok, ők meg istenek; a világ pedig így működik!

3. fejezet A következő néhány napban csak sodródtam az árral a suliban, fokozatosan feltérképeztem az ismeretlen helyeket, lejegyeztem az alaprajzra, és megtanultam, hogyan működnek itt a dolgok. Mire utolértem magam a teendőket illetően, rájöttem, hogy simán megbirkózom a tantárgyakkal, még ha a tanítási rendszer néhány ponton idegen is volt számomra. Az egész valahogy sokkal hivatalosabb volt, mint Angliában – a diákokat nem a keresztnevükön szólították, nem párokban ültünk, hanem egyes sorokban, és mindenkinek saját asztala volt de úgy éreztem, eddig gond nélkül alkalmazkodtam a dolgokhoz. Így, ebbe a hamis biztonságérzésbe ringatva magamat, teljesen felkészületlenül ért az első tornaóra, és alaposan sokkolt. Mrs. Green, az álnok tornatanár nagy meglepetést tartogatott a lányok számára a szerda hajnali órán. Törvényt kellene hozni róla, amely megtiltaná a tanároknak,

16

hogy ilyesmit műveljenek, hogy legalább időben felmentést kérhessünk az orvostól. – Hölgyeim, amint tudjátok a hat legjobb szurkolólányunkat veszítettük el idén, főiskolára mentek, ezért új jelentkezőket vadászok az alsóbb osztályokban. Nem én voltam az egyetlen, aki halálra rémült a hír hallatán. – Lányok, hát így kell reagálni erre a hírre?! A csapatainknak szüksége van a támogatásotokra. Nem hagyhatjuk, hogy az aspeni középiskola letáncoljon, leszurkoljon minket a porondról, ugye?! Dehogynem, dúdoltam magamban Bob mester kedvenc válaszát. Mrs. Green megnyomta a gombot a távirányítón, és a hangszórókból egy Taylor Swift-szám, a „You belong with me” dübörgött fel. – Sheena, te tudod, mit kell csinálni. Mutasd meg a többi lánynak az első szekvenciát! Egy vékony, magas lány, mézszőke hajjal, kecsesen, mint egy antilop, az első sorba szökellt, és bemutatott egy ördögien bonyolult gyakorlatot. Nekem legalábbis annak tűnt. – Látjátok?! Ennyi az egész – jelentette ki Mrs. Green. – Most mindannyian rendeződjetek sorokba. Erre én a hátsó sorba csoszogtam. – Te ott, te új lány! Nem látlak. Pontosan ez lett volna az eredeti elképzelés. – Gyere előre! És most mindenki egyszerre, egy, és kettő, és három! Gyerünk! Oké, belátom, nem vagyok teljesen reménytelen. Sőt, sikerült hasonló mozdulatokat produkálni, mint Sheenának. Az órán a nagymutató azonban igen lassan vánszorgott előre, pedig nagyon vártam már, hogy kicsengessenek. – Rendben, akkor most kicsit húzzunk bele! – jelentette be Mrs. Green. Legalább egy valaki élvezte a dolgot. – Vegyétek elő a pomponokat! Azt azért már nem! Nem fogom azokat a nevetséges kis izéket lóbálni! Ahogy elnéztem Mrs. Green válla fölött, láttam, hogy néhány srác az osztályomból már visszaért a futásból, és minket kémlelt a tornaterem ablakain keresztül, és jókat vihogtak. Remek! Mrs. Green rájött, mi zajlik a háta mögött , és mi köti le az első sor figyelmét; kiszimatolta, hogy közönségünk is van. Egy ninja ravaszságával odalopakodott és lecsapott a fiúkra, mielőtt ők egyáltalán észlelni tudták volna, mi is történik, és berángatta őket a terembe. – Mi itt a Wreckenridge-ben hiszünk az egyenlő esélyek elvében – ezzel nagy vidáman odanyomta a pomponokat a kezükbe. – Gyerünk, fiúk, álljatok be a sorba! Most rajtunk volt a sor, hogy kiszórakozzuk magunkat, ahogy a srácok vörös fejjel kénytelenek voltak beállni közénk. Mrs. Green elöl állt, és a képességeinket, vagy azok hiányát becsülte fel, miközben mi ide-oda böködtünk a pomponokkal, ami részemről bőven elégnek tűnt. Még mindig jobb volt, mint összevissza rázni őket. – Hmmm! Ez így nem lesz jó! Nem lesz jó! Azt hiszem, gyakorolnunk kell néhány mozdulatot. Neil! – és kiszúrta az egyik széles vállú, borotvált fejű srácot. – Te benne voltál tavaly a csapatban, ugye?! Tudod, mit kell csinálni! 17

Mrs. Green három újabb jelöltet szúrt ki. – Uraim, azt szeretném, ha maguk négyen előre mennének az első sorba. A karjukból formázzanak bölcsőt! Ez az! Most pedig a legalacsonyabb lányra lenne szükségünk. Neeem, semmi szín alatt! Kizárt! Tina mögé oldalaztam, aki lojalitásból megpróbált kétszer akkorának tűnni, mint a normál mérete. Kezét a pomponokkal csípőre tette. – Hová tűnt? Az a kicsi angol lány az előző pillanatban még itt volt. – Ott van Tina mögött, asszonyom! – Sheena volt az, aki miatt meghiúsult a tervem, hogy sikeresen elrejtőzzek. – Gyere csak, drágám! Nézzük csak, az egész nagyon egyszerű! Ülj rá az összefont karjaikra, ők feldobnak a levegőbe, aztán majd elkapnak. Tina, Sheena! Hozzatok ide egy matracot! Legyen hová esnie, ha úgy adódik. – A szemem minden bizonnyal igen elkerekedett, mert Mrs. Green megpaskolta az arcomat. – Ne aggódj, neked semmit sem kell tenned! Csak emeld magasba a karod, a lábaidat nyújtsd ki, és próbálj úgy tenni, mint aki nagyon élvezi az egészet! Bizalmatlanul figyeltem a srácokat, ők meg engem méregettek, és azt saccolgatták, vajon hány kiló lehetek. Aztán Neil megvonta a vállát, döntésre jutott: – Aha, szerintem menni fog. – Rendben, akkor háromra! – bömbölte Mrs. Green. Megragadtak, és már röpültem is felfelé. A sikításomat valószínűleg még Angliában is hallani lehetett. A kosárlabdaedzőt és a többi fiút mindenesetre mozgósította, rohanva érkeztek, abban a hitben, hogy valakit brutálisan gyilkolásznak a teremben. Nem hiszem, hogy Mrs. Green beválaszt a csapatba. Tinával ültem az ebédlőben, még mindig sokkosan, és alig ment le valami a torkomon. A gyomrom sem tért még vissza a földre. – Az a dobás elég magasra sikerült nekik, nem? – böködte meg Tina a karom, hogy kirángasson a semmibe bámulásból. – Atya! Úr! Isten! – Elég hangos bírsz lenni a magasságodhoz képest. – Te is az lennél, ha egy szadista tanár halálra akarna kínozni. Tina megrázta a hajzuhatagát. – Engem nem érhet utol ez a probléma. Túl magas vagyok. Azt hitte vicces! Az áruló! – Szóval, Sky! Mit fogsz csinálni még a szünetben? Ez végre kirángatott a kábultságból, előhúztam egy szórólapot a dossziéból, amit beiratkozáskor kaptam, és az asztalra tettem Tina elé. – Arra gondoltam, hogy elmegyek a zeneórára. Akarsz jönni te is? Tina fintorogva tolta arrébb a lapot. – Bocsi, oda egyedül kell menned. Ami engem illet, még csak a zeneterem közelébe sem engednek. Az üveg rázkódni kezd az ablakkeretben, ha megneszelik, hogy jövök és nyitva a szám. Milyen hangszeren játszol? 18

– Van néhány – vallottam be. – Lehetne kicsit pontosabban, csajszikám? – és az ujján számolva egyenként húzta ki belőlem a szavakat. – Zongora, gitár és szaxofon. – Mr. Keneally meg fog halni az izgalomtól, ha ezt meghallja. Egy egyszemélyes lányzenekar! Énekelni is tudsz? Csak a fejemet ráztam. – Pfuj! Már azt hittem, majd utálnom kell téged, amiért ilyen betegesen tehetséges vagy. – Tálcáját az ételvisszaadó pultjára dobta. – A zeneterem erre van. Odavezetlek. A suli honlapján már láttam róla képeket, de a zenei részleg sokkal jobban fel volt szerelve, mint vártam. A nagy osztályteremben volt egy fényes fekete hangversenyzongora, és már éreztem a bizsergést, hogy hozzányúlhassak. A többi diák már bent nyüzsgött, amikor beléptem, néhányan a gitárjukon cincogtak, pár lány pedig a fuvoláján skálázott. Egy magas, sötéthajú srác, aki John Lennon-szemüveget viselt, a klarinétján cserélgette a sípokat, és nagyon komoly arcot vágott. Egy nem túl feltűnő helyet kerestem, ahová leülhetek, és ahonnan lehetőleg jó rálátás van a zongorára. A szemközti oldalon találtam is egy helyet egy lány mellett. Elindultam felé, de a barátja előbb ért oda, és leült a székre előttem. – Bocs, de ez foglalt – mondta a lány, mikor látta, hogy még mindig ott álldogálok. – Persze. Rendben. Letelepedtem az egyik asztal szélére, vártam, és közben megpróbáltam elkerülni, hogy bárkinek a szemébe kelljen néznem. – Hé! Te vagy Sky, ugye?! – Egy borotvált fejű, érdekes testfelépítésű srác megragadta a kezemet. Elég furcsa kézrázás lett az egészből. Hosszú végtagjai voltak, és ettől könnyed, kecses volt a mozgása. Ha valamelyik fantázia-képregényem hőse lett volna, akkor Elastomannek neveztem volna el. Állítsd, le magad, Sky. Koncentrálj! – Ühüm... Szia! Ismerjük egymást? – Aha. Én Nelson vagyok. A nagymamámmal már találkoztál. Ő mondta, hogy figyeljek majd rád. Eddig mindenki rendesen bánik veled? Oké, szóval a srác nem teljesen olyan, mint Mrs. Hoffman, eddig sokkal lazább nála. – Igen, mindenki nagyon barátságos volt eddig. Elvigyorodott a kiejtésem miatt, aztán ledobta magát mellém, és feltette a lábát az előttünk lévő székre. – Tök jó! Szerintem nem lesz gondod a beilleszkedéssel. Pont erre volt szükségem, hogy ezt halljam, mert éppen ekkor támadt némi kételyem. Úgy döntöttem, kedvelni fogom Nelsont. Az ajtó kivágódott, és belépett Mr. Keneally. Tagbaszakadt fickó volt, vörösesszőke hajjal, kelta vonásokkal. A jegyzetfüzetembe kezdtem firkálni, és rögtön megtaláltam a rá illő kifejezéseket: Nagy Zenemester, minden diszharmónia kíméletlen 19

harcosa, a balsors hírnöke. Akit azért feszes cuccokban nem szívesen látnék. – Hölgyeim és uraim – szólalt meg még menet közben. – Hamarosan itt a karácsony, gyorsabban itt lesz a nyakunkon, mint várjuk, és egy nagy koncertprogram szerepel a naptárunkban. Mindannyian felkészültek, hogy megcsillantsák, ami magukban van? – Én magamban már hallottam is a zenét, amilyen Mr. Keneally lett volna: sok dob, fokozódó feszültség, Csajkovszkij 1812-jének ünnepi nyitánya felpörgetve. – A zenekari próbák szerdán kezdődnek. A dzsesszegyüttes pénteken gyakorol. És minden feltörekvő rock sztárnak üzenem, ha a bandátok gyakorolni akar, először engem keressetek meg, és nálam jegyezzétek elő a zenetermet gyakorlásra. De miért is aggódom itt, ismeritek a szokásokat! – Ezzel ledobta a papírlapjait az asztalra. – Kivéve talán téged! – A Nagy Zenemester rám szegezte röntgenszemét. Utálok új lenni! – Gyorsan fel fogok zárkózni, uram! – Jó neked! A neved? Egyre jobban kezdtem megutálni a szüleim hóbortos ötletét a nevemre vonatkozóan. Megmondtam a nevemet, és a szokásos vihogás volt az első reakciója azoknak, akikkel még nem találkoztam korábban. Mr. Keneally megrovón nézett feléjük. – Milyen hangszeren játszik, Miss Bright? – Egy kicsit tudok zongorázni. Ja, és gitározom meg tenorszaxofonozom. Mr. Keneally a talppárnáin kezdte hintáztatni a lábát, úgy nézett ki, mint egy búvár fejesugrás előtt. – Az „egy kicsit” kódolva azt jelenti az angoloknál, hogy „nagyon jól”? – Hát... – Dzsesszt, klasszikus zenét vagy rockot játszik? – Izé... azt hiszem, dzsesszt – igazából bármi jöhetett, ha volt hozzá kotta. – Szóval úgy hiszed, a dzsesszt szereted? Nem tűnik túl magabiztosnak, Miss Bright. A zenéhez nem lehet úgy hozzáállni, hogy tudom is, meg nem is. A zene élet vagy halál kérdése. A kis beszédet egy későn jövő diák érkezése szakította félbe. A latinos kinézetű motoros srác sétált be komótosan az osztályba, keze a zsebében, hosszú lábaival néhány lépéssel átszelte az osztálytermet, és letelepedett az ablakpárkány elé a klarinétos mellé. Pár másodperc kellett hozzá, hogy felocsúdjak a meglepetésből, nem gondoltam, hogy ez a srác egyáltalán bármilyen iskolai szakkörön részt venne; úgy képzeltem, ő magasan felette áll az ilyesmiknek. Vagy talán azért ugrott be, hogy jót szórakozzon rajtunk? Lovagló ülésben kényelmesen hátradőlt a székében, hanyagul öszszekulcsolta a karját, az arcára szórakozott kifejezés ült ki, mint aki már mindent hallott, ami itt elhangzott, és nem túlságosan érdekli az egész. Csak arra bírtam gondolni, hogy Richmondban valahogy nem válik ilyenné az ember. Nem is annyira a külseje miatt volt ez az érzésem, tényleg olyan volt, mint egy poszterfiú, hanem inkább a nyers energia miatt, ahogy a bőre alatt az izmok hullámoztak, egy ketrecbe zárt tigris elfojtott dühe áradt belőle. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a tekintetem. Mindenesetre nem én voltam az egyetlen, aki a hatása alá 20

került. A hangulat megváltozott a teremben. A lányok most kicsit egyenesebben ültek, a fiúk befeszültek, és mindez csak azért, mert ez az isteni teremtmény kegyeskedett idejönni közénk, egyszerű halandók közé. Vagy talán a farkas bukkant fel a bárányok között? – Mr. Benedict, milyen kedves öntől, hogy csatlakozik hozzánk – szólalt meg Mr. Keneally, és a szavaiból áradt a fagyos gúny, a jókedv hipp-hopp elpárolgott. Gondolatban már fel is vázoltam egy kis jelenetet: a Nagy Zenemester állt szemben a Gonosz Farkasemberrel, fegyvereik a hangjegyek lettek, és záporoztak, mint a puskagolyó. – Mindannyian nagyon boldogok vagyunk, hogy sikerült elszakadnia a minden bizonyára sokkal fontosabb teendőitől, hogy egy kicsit velünk zenéljen, még ha kissé késve érkezett is. A fiú felhúzta a szemöldökét, dacos hangulatban volt, ez egyértelműen látszott. Felkapott egy pár dobütőt, és megpörgette őket az ujjai között. – Késtem? – A hangja mély volt, pont, ahogy elképzeltem, laza basszus hangok. A klarinétos igen bátran belekönyökölt egy kicsit a bordái közé, hogy figyelmeztesse, viselkednie kéne. Mr. Keneally idegszálai azonban kétség kívül már túl lettek feszítve: – Igen, Benedict, késtél! Tudomásom szerint ebben az iskolában az a szokás, hogyha a tanár után érkezel az osztályba, akkor bocsánatot kérsz! A dobütők abbahagyták a pörgést, a srác egy pillanatig csak bámult előre a tanárra arrogánsán, mint valami ifjú lord, aki a parasztot nézi, aki arra vetemedett, hogy kijavítsa őt. Végül megszólalt: – Sajnálom. Az volt az érzésem, mintha a többiekből egy apró sóhaj szakadt volna fel, hogy sikerült elkerülni az összecsapást. – Ezt kötve hiszem, de most ez is megteszi. Fogjon vissza kicsit ebből a tempóból, Mr. Benedict. Lehet, hogy van tehetsége a zenéhez, de itt nincs helye primadonnáknak, akik nem tudják, hogyan kell viselkedni a zenésztársaikkal. És maga, Miss Bright, maga csapatjátékos? – Ezzel Mr. Keneally visszafordult felém, amivel el is szállt a remény, hogy végre megfeledkezett rólam. – Vagy magának is hasonló problémái vannak a hozzáállással, mint a mi Zed Benedictünknek? Elég igazságtalan kérdés volt. A szuperhősök csatároztak egymással, én pedig még csak egy kis fegyverhordozó sem voltam. Még soha egy szót sem váltottunk Farkasemberrel, és most azt kérték, hogy osszam ki őt. A srác úgy nézett ki, hogy még a legmagabiztosabb lány is zavarba jött volna előtte, és mivel az én önbecsülésem egyébként is olyan alacsonyan volt, ahol csak a bányászbékák... szóval, amit ebben a pillanatban éreztem, az leginkább a megdöbbenéshez volt közel. – Én... én nem is tudom. De igazából én is elkéstem. A srác tekintete rám villant, aztán tovább is siklott, mintha csak egy piszokfolt lennék Farkasember szuperbakancsán. – Akkor lássuk csak, mi az, amit tudsz. Dzsesszzenészek, készüljetek! – Mr. Keneally csak úgy szórta a parancsokat. – Mr. Hoffman, maga lesz a szaxofon, Yves 21

Benedict, klarinét. És talán a kedves öccsét is rá tudja venni, hogy megörvendeztessen minket a dobjátékával?! – Természetesen, Mr. Keneally – válaszolta a John Lennon hasonmás, és egy sötét pillantást lövellt a motoros srác felé: – Zed, gyere ide! Az öccse? Hmmm, ez hogy történhetett így? Lehet, hogy egy icipicit hasonlítanak egymásra, de a stílusuk alapján, mintha teljesen más bolygókról jöttek volna. – Miss Bright pedig ide ülhet a helyemre a zongorához. – Ezzel Mr. Keneally áhítattal megcirógatta a grand pianót. Egész, egész biztosan nem szeretnék az egész osztály előtt játszani. – Ö... Mr. Keneally, inkább... – Ülj le a helyedre! Leültem, aztán beállítottam a szék magasságát. Legalább a számot ismertem. – Ne is figyelj az öregre – suttogta Nelson, és megszorította a vállamat. – Mindenkivel ezt csinálja, a feszültségbírásodat teszteli, ahogy ő hívja ezt. Úgy éreztem, az én idegeim már romokban voltak, így csak arra vártam, hogy a többiek is elfoglalják a helyüket. – Rendben, akkor halljuk! – mondta Mr. Keneally, és leült a közönség közé, hogy onnan figyeljen minket. Az első leütésnél éreztem, hogy a zongora tökéletes – szuperül felhangolták, erőteljes a hangzása, és sok-sok oktávra képes. Úgy megnyugtatott, ahogy soha semmi más nem volt képes, védettnek éreztem magam, egy korlátot húzott fel köztem és a terem többi része között. Ahogy elvesztem a partitúra hangjai között, a remegésem is tovaszállt, és élvezni kezdtem az egészet. A zenének éltem, ahogy a szüleim a művészetüknek. Nem a szereplésről szólt a dolog, jobban szerettem egy üres szobában játszani csak magamnak, szerettem része lenni a zenének, ahogy lejátszottam az egyes hangokat, és hagyni, hogy megtörténjen a varázslat, és a hangokból szőtt igézet megszülessen. Amikor másokkal játszottam, a zenésztársaimat nem mint külön előadókat érzékeltem, hanem inkább mint külön hangokat: Nelson kiegyensúlyozott volt, és laza; Yves, aki a klarinéton játszott, lírai volt, intelligens és néha vicces; Zed pedig... nos Zed volt a szívverés, az erő végig a szám alatt. Éreztem, hogy ő is ugyanúgy érti a zenét, ahogy én. Hibátlanul megérezte a hangulati és ritmusváltásokat. – Nagyon jó, hmmm. Sőt, kiváló! – jelentette ki Mr. Keneally, amikor befejeztük. – Attól tartok, nekem már nincs is helyem a dzsesszegyüttesünkben. – És rám kacsintott. – Állati jó voltál – szólt oda Nelson halkan, amikor elment mögöttem. Mr. Keneally aztán más dolgokkal kezdett el foglalkozni, a kórus meg a zenekar próbáiról beszélt, de már nem hívott előre senkit játszani. Nem szívesen törtem át a védőkorlátot, amit magam köré húztam fel, ezért nem mozdultam, és a kezem tükörképét bámultam a zongora felhajtott fedelén, meg azt, ahogy az ujjaim a billentyűkön játszottak anélkül, hogy leütöttem volna őket. Valaki finoman megérintette a vállamat. A diákok már készülődtek, indultak kifelé, de Nelson és a klarinétos ott álltak mögöttem, Zed távolabb volt, és még mindig olyan fejet vágott, mint aki szívesebben lenne bárhol, mint itt. 22

Nelson a klarinétos srác felé bökött: – Sky, hadd mutassam be Yves-t. – Szia! Nagyon jól játszol! – szólalt meg Yves mosolyogva, és feljebb tolta a szemüvegét az orrán. – Köszi. – Az az idióta ott, az öcsém, Zed – intett a kezével a morcos motoros srác felé. – Jössz már, Yves? – morgott felénk Farkasember. Yves oda sem figyelt rá: – Ne törődj vele. Mindenkivel ilyen! Nelson csak nevetett egyet, aztán elindult kifelé. – Ikrek vagytok? – kérdeztem. A bőrük színe teljesen egyformán bronzbarna volt, de Yves arca kerek volt, a haja sima és fekete – mint Clark Kent fiatal kiadásban. Zed vonásai elég erőteljesek voltak: egyenes orr, nagy szemek hosszú szempillákkal, és dús göndör fürtök a feje tetején, ilyen arcokkal gyakrabban találkozik az ember az érdekes rosszfiúk, mint az uncsi jógyerekek között. Egy elbukott, tragikus sorsú hős, az a típus, aki végül a rossz oldalra áll, mint... Anakin Skywalker. Maradjunk a földön. Rendben, Sky?! Yves megrázta a fejét. – Á, dehogy, egy évvel idősebb vagyok nála. Én végzős vagyok, ő a család kis babucija. Még sosem láttam senkit, aki kevésbé hasonlított kisbabára. Minden elismerésem az övé volt, amikor tisztán látszódott, hogy az öccse egy pillanatra sem tudja zavarba hozni. – Basszus, bátyó! Köszi. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kíváncsi minderre – Zed összekulcsolta a karját, és türelmetlenül dobolt a lábával. – Akkor találkozunk a következő próbán – és ezzel Yves kifelé tuszkolta az öccsét. – Aha, persze – motyogtam, miközben a két srácot figyeltem. Gondolom, már alig várjátok. És eldúdoltam néhány hangot egy fináléból, ironikusnak szántam, ahogy magam elé képzeltem őket, amint az ég felé suhannak, mert végre itt hagyhatnak minket, földi halandókat. 4. fejezet Még ugyanezen a délutánon történt, hogy Tina hazavitt autóval. Azt mondta, látni akarja, hol lakom. Azt hiszem, igazából azon ügyeskedett, hogy meghívjam, és találkozhasson a szüleimmel. A kocsiban csak két ülés volt, a bátyja vízvezeték-szereléssel foglalkozott, és a hátsó rész a szerszámoknak lett kialakítva. A kocsi oldalán még mindig ki lehetett venni a feliratot: Monterey Vízvezeték. – Akkor kaptam meg tőle, amikor furgontulajdonossá avanzsált – magyarázta vidáman Tina, és ezzel rátenyerelt a dudára, hogy arrébb tessékeljen az útról egy

23

csapat tinédzsert. – Hivatalosan is ő a kedvenc bátyám, legalábbis még egy hónapig. – Hány testvéred van? – Kettő. És még ez is sok. És neked? – Egyke vagyok. Tina csak cseverészett tovább, ahogy végigkanyarogtunk a városon. Úgy tűnt, csodálatos családjuk van, kissé kaotikus, de közel állnak egymáshoz. Nem csoda, hogy ennyire magabiztos, ha ilyen emberek veszik körül. Tina tövig nyomta a gázpedált, és tűztünk felfelé a hegyi úton. – Találkoztam Zed és Yves Benedicttel a hangszeres próbán – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, és próbáltam nem arra figyelni, hogy belepréselődöm az ülésbe, mint egy űrhajós a kilövéskor. – Zed baromi jól néz ki! – cuppantott Tina lelkesen, miközben kikerült egy macskát, amelyiknek volt mersze kisétálni az útra pont elénk. – Hát, azt hiszem... – Ez nem hit kérdése! Milyen arca van! És micsoda teste! Mi több kellhet egy lánynak? Valaki, aki észreveszi őt? – gondoltam magamban. – De egy kicsit nagyképű mindenkivel, tisztára megőrjíti a tanárokat. Volt két bátyja, akik szinte ugyanilyenek voltak, de állítólag ő a legrosszabb. Tavaly majdnem kirúgták a suliból, mert tiszteletlenül viselkedett az egyik tanárral. Mondjuk, azt azért megjegyezném, hogy Mr. Lomast senki sem bírta. Kiderült, hogy néhányunkat túlságosan is kedvelt – ha érted, mire gondolok. A félév végén el is bocsátották. – Fúj! – Ja, hát igen. Gondolj csak bele, hét fiú egy családban! Hárman még itthon laknak a sífelvonó melletti házban a város fölött, az idősebbek pedig Denverben. – Hogy jön ide a sífelvonó? – Ja, hát úgy, hogy a síszezonban az apjuk működteti, az anyukájuk pedig síoktató. Itt mindenki úgy tekint a Benedict fiúkra, mint a hegy királyaira. – Komolyan, heten vannak? Tina rádudált egy gyalogosra, majd odaintegetett neki. – Benedicték a következő sormintát követték: Trace, Uriel, Victor, Will, Xavier, Yves és Zed. Biztos így könnyebben megjegyezték a neveket, gondolom. – Elég furi nevek. – Elég furi az egész család, de állati jó fejek. Sally és Simon a festőcuccaikat pakolták éppen, mikor hazaértünk. Annyit biztosra mondhatok, hogy nagyon örültek, amiért ilyen gyorsan lett egy barátom, és el is hoztam magunkhoz. Ők sokkal jobban aggódtak azon, hogy túl félénk vagyok, mint én. – Ó, sajnálom, mivel is tudnálak megkínálni? Nincs más itthon, csak bolti süti – szólalt meg anya, és előrángatott néhány üdítősüveget a konyhapulton lévő bevásárlószatyrok egyikéből. Mintha az a fajta anyuka lett volna, aki otthon sütöget! 24

– Ó, én meg már egy igazi angol teára ácsingóztam – válaszolt Tina, és közben sűrűn pislogott. – Tudják, icuri-picuri uborkás szendvicsekkel meg azzal az izés sütivel. – A kekszre meg a lekvárra gondolsz? – szólalt meg Simon. – Ksze-eksz – szóltunk közbe automatikusan mindketten Sallyvel szinte egyszerre. – Bocsi, lemaradtam valamiről? – kérdezte Tina, amikor mindkettőnkre rátört a nevetés. – Régi poén. Nem is olyan vicces – válaszolt Simon röviden. – Most már elég legyen, lányok! Sky mesélte, hogy érdekelnek a művészeti dolgok, Tina. Mit hallottál az új művészeti központról? – Láttam az épületet. Bomba jó! Mr. Rodenheim nagy reményeket táplál a hellyel kapcsolatban. – Aztán Tina odalesett az egyik vázlatfüzetre, amit Sally épp kipakolt az asztalra. Ahogy egyenként végignézte őket, látszott, hogy nagyon tetszenek neki a rajzok. – Ez nagyszerű! Kőszénnel csinálta? Sally felállt, a sálját megigazította a nyakán. – Igen, a vázlatokhoz ezt az anyagot szeretem használni. – És órákat is fog adni? – Ez is része a megbízatásnak – válaszolt Sally, és jókedvűen Simonra nézett. – Nagyon szeretnék én is részt venni az órákon, Mrs. Bright, ha lehet?! – Persze, hogy lehet, Tina. És kérlek, szólíts Sallynek! – Engem pedig Simonnak – tette hozzá apa. – Hát, rendben – ezzel Tina letette a vázlattömböt, és kezét a zsebébe süllyesztette. – Szóval ezek szerint Sky önöktől örökölte a kreatív génjeit? – Hát... nem igazán. – Nézett rám Sally mosolyogva, de látszott, hogy kicsit zavarban van. Mindig ez volt, amikor valaki rákérdezett. De már megegyeztünk, hogy sosem fogjuk másnak kiadni magunkat, mint amik igazából vagyunk. – Engem örökbe fogadtak, Tina – szólaltam meg. – Az életem egy kissé bonyolult volt, mielőtt Sally és Simon magukhoz vettek. Ami alatt értsd, hogy egy „baromi nagy katyvasz” volt. Hatéves koromban otthagytak egy pihenőhelyen egy autópálya mellett; és eddig senkinek sem sikerült kinyomoznia, kik a valódi szüleim. Komoly traumán estem át, még a nevemre sem emlékeztem. A következő négy évben csak egyetlen módon kommunikáltam a környezetemmel, és ez a zene volt. Nem olyan időszak volt, amire szívesen emlékszem. Azóta is kísért bennem az érzés, hogy talán egy nap felbukkan valaki, és magának követel, mint valami bőröndöt, ami a légitársaság hibájából elveszett. Egész biztos vagyok abban, hogy nem akarom, hogy bárki utánam jöjjön. – Ó, bocsi. Ez csak úgy kicsúszott a számon. De a szüleid tényleg szuperek. – Semmi gond. Tina felkapta a táskáját: – Szuper. Most mennem kell. Holnap találkozunk – mondta, vidáman integetett, és már ment is. – Szimpi ez a Tina barátnőd! – mondta Sally, és átölelt. 25

– Szerinte pedig szuperek vagytok. Simon csak a fejét ingatta: – Az amerikaiak mindenre azt mondják: szuper. Szuper a cipőd, szuper, ha valaki hazavisz. Mit mondanak majd akkor, ha valami igazán különös dolog jön szembe az úton? – Simon, ne légy már ennyire zsémbes öregúr! – szólt közbe Sally, és kicsit odasuhintott Simon bordái közé. – Hogy telt a napod, Sky? – Jól. Nem is! Kifejezetten jól. Sőt, szuperül! – vigyorogtam Sallyre. – Azt hiszem, minden rendben lesz ezen a helyen. Amíg nem keresztezem az útját Mrs. Green pomponlányainak. A dzsesszzenekar próbája a hét végére esett. A közbeeső időben nem találkoztam össze a két Benedict fiúval a folyosón, nagyon úgy tűnt, hogy nincs közös óránk. Egyszer a távolból láttam Yves-t röplabdázni, de Zeddel nem volt átfedés az órarendünkben. Tina azonban látta őt, Nelson és Zed meg még páran kosárra dobáltak egyszer a pályán. De én nem láttam. Nem mintha azzal töltöttem volna minden időmet, hogy őt lessem. Természetesen nem. Annál többet hallottam róla. Ő meg a családja volt az egyik kedvenc pletykatéma. Hárman a Benedict fiúk közül – Trace, Victor és most Zed, a legfiatalabb közülük – arról voltak hírhedtek, hogy rendszeresen végigdübörögtek Wrickenridge utcáin a motorjukon, verekedésekbe keveredtek a helyi bárokban, és összetört szívek jelezték útjukat, főleg mert a helyi lányokkal nem voltak hajlandók randizni. A két legidősebb fiú – Trace és Victor – már megállapodtak valamennyire, amióta elköltöztek és munkájuk lett. Ironikus módon mindketten a törvény betartásán ügyködtek hivatalosan, de ez nem volt akadálya annak, hogy mindenki jól kiszínezve és nosztalgiával emlegesse fel múltbéli hőstetteiket. „Rosszfiúk, de nem gonoszak” – ez volt az általános megítélés. Tina foglalta össze a legtömörebben: – Olyanok, mint a belga csoki: bűnös, de teljességgel ellenállhatatlan élvezet. Volt bennem némi bűntudat amiatt, hogy túlságosan is érdekelt valaki, akivel csak egyszer találkoztam, ezért aztán megpróbáltam leállítani magamat arról, hogy folyton őt keressem. Ez nem is volt normál hozzáállás a részemről, Angliában ritkán volt bennem ilyen érdeklődés egy srác iránt, és ha ki is néztem valakit, akkor az nem Zed lett volna. Egyáltalán, mi az, ami tetszhetett benne? Talán a gúnyos vigyor az arcán. Elég cikinek éreztem magam, hogy emiatt annyira érdekel. Lehetett volna a folyamatban lévő képregényem antihőse, de ettől nemigen lett belőle esélyes jelölt a valós életben. Furcsa módon talán amiatt mertem róla „nyugodtan” álmodozni, mert úgy éreztem, hogy még csak nem is egy ligában játszunk; úgysem alakul sehová a dolog. Előbb potyog csoki az égből, mint hogy ő észrevegyen engem. Csak egyszer keresztezték egymást az útjaink. Az sem a suliban történt, és a helyzet egyértelműen nem nekem kedvezett. Hazafelé menet beugrottam a kisboltba tejért, és Mrs. Hoffman sarokba szorított. Vallatni kezdett, minden egyes tantárgyról tudni akarta, hogyan teljesítek, és befogott, hogy összeszedjem, ami a bevásárló lis26

táján volt. – Sky, édeském, egy üveg kaporszószt, légy szíves! – mondta, és egy kis üveg felé bökött a legeslegfelső polcon. – Igeeen – csípőre tettem a kezem, és felfelé bámultam. Esélytelen volt, hogy bármelyikünk elérje a szószt. – Miért építik ezeket a polcokat ilyen magasra, nagyon bosszantó! – zsörtölődött Mrs. Hoffman. – Nincs más megoldás, szólok a boltvezetőnek. – Ne, ne! – Ennél a jelenetnél semmi kedvem sem volt ott lenni. – Mindjárt leveszem! – Végignéztem a soron, hátha kéznél van egy létra valahol, és ekkor láttam meg Zedet a sor túlsó végén. Mrs. Hoffman is kiszúrta. – Nézd csak, nézd, ott a Benedict fiú! Xav... nem is, Zed az! Bolond neveket adtak nekik, ha engem kérdezel. Én ugyan nem kérdeztem semmit, mert nem volt kétségem afelől, hogy még az én nevemet is felhozná témának, és mondana rá valamit. – Hívjuk ide? – kérdezte Mrs. Hoffman. Príma lenne: „Elnézést, Mr. Magas és Jóképű Farkasember, de segítene a kis angol törpillának levenni a kaporszószt?” Azt hiszem, inkább nem kéne. – Nem, menni fog. Mindjárt leveszem – ezzel ráléptem egy alsóbb polcra, megkapaszkodtam középen, és lábujjhegyen állva felhúztam magam. Az ujjaim a legfelső üveget birizgálták, és már majdnem... Aztán persze a lábam megcsúszott, és fenéken landoltam a földön, az üveg kirepült a kezemből, és ripityára törött a padlón. A kaporszószos üvegek a polcon vészesen imbolyogtak, biztosnak tűnt, hogy mindjárt lepotyognak, de csodák csodája mind ott maradt a helyén. – Basszus! – Sky Bright, nem tűröm az ilyen, hölgyekhez nem illő beszédet! – szólalt meg Mrs. Hoffman. Közben megérkezett az eladó is, kerekeken guruló felmosóvödröt húzott maga után, mint valami dundi ebet. – Nem fogom kifizetni, Leanne – jelentette ki Mrs. Hoffman azonnal, és az általam okozott tócsára mutatott. Feltápászkodtam, éreztem, ahogy a gerincem legvégén már nő a dudor, de legyűrtem magamban a késztetést, hogy masszírozni kezdjem az említett testrészt. – Az én hibám – benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy ötdollárost. Láttam, ahogy vele együtt búcsút inthetek a jutalomcsokimnak is. – Tedd csak el a pénzt, aranyom! – szólalt meg az eladó. – Baleset volt. Mindannyian láttuk. Zed egy szót sem szólt, odakorzózott a polchoz, és minden különösebb nehézség nélkül lekapott egy üveg kaporszószt, és Mrs. Hoffman kosarába tette. Mrs. Hoffman arca felragyogott, valószínűleg nem jutott el a tudatáig, hogy az iskola rosszfiújára mosolyog ilyen intenzíven. – Köszönöm, Zed. Zednek hívnak, ugye? A srác udvariasan bólintott, és mintha némi gúny lett volna a tekintetében, 27

majd felém küldött egy pillantást. Hoppá! Hoppá! Tehát a srác csak suhint egyet a szempilláival, és ezzel bénítja meg az ellenségeit. – Hogy vannak a szüleid, Zed aranyom? Bámulatos! Mrs. Hoffman talált magának egy másik áldozatot, akit kikérdezhet. – Megvannak – felelte Zed, aztán mintha utólag jutott volna eszébe, még hozzátette: – Assz’nyom! Mi a manó! Amerika tényleg nagyon durva egy hely! Még a város rosszfiújába is belevertek némi udvariasságot annak idején. Angliában nem ez a helyzet, ott senkinek sem jutna eszébe valakit „asszonyomnak” szólítani. – És a bátyáid, ők mit csinálnak mostanában? – folytatta Mrs. Hoffman. Én gyorsan odaleheltem egy „viszlátot”, és elsomfordáltam. Nem mernék megesküdni rá, de mintha hallottam volna, amint Zed azt mormogja „áruló”, amikor otthagytam őket, amitől máris jobban éreztem magam azok után, hogy az előbb egy fenékre esést produkáltam a szeme láttára. Nem jutottam túl messzire, és már hallottam is, ahogy felberreg egy motor mögöttem. Hátranéztem a vállam felett, és láttam, amint Zed elhúz egy fekete Hondával, és profin manőverezve az autósorok között, hazafelé veszi az irányt. Abban nyilvánvalóan jobb volt nálam, hogy rövidre zárjon egy beszélgetést Mrs. Hoffmannal. Kicsit lelassított, amikor kiszúrt engem, de nem állt meg. Gyalogoltam tovább, próbáltam nem gondolni arra, hogy már sötétedik, ő pedig ott van a nyomomban. Egész addig követett, amíg el nem értem a kapunkat, felpörgette a motort, majd egy kerékre állt, amitől az egyik szomszédunk kicsi uszkárja ugatni kezdett, mintha áramütés érte volna. Hát ez meg mi akart lenni? Rám akar ijeszteni? Kíváncsi, hogyan reagálok? Úgy gondoltam, az első a valószínűbb. Meghalnék szégyenemben, ha valaha is megtudná, mennyi időt töltöttem a héten azzal, hogy rá gondoltam. Ennek véget kell vetni! Péntek reggel volt, és a helyi hírek másról sem szóltak egész nap, mint a legközelebbi városban, Denverben lezajlott bandaháborúról. Egy család is a kereszttűzbe került, most már mindannyian a halottasházban voltak. Azt hittem, mindez a mi kis hegyvidéki közösségünk érdeklődésén kívül esik, ezért meglepődve tapasztaltam, hogy mindenki erről beszélt. Az ilyenfajta erőszak elmegy, ha csak képzeletben történik az egész, de a valóságban nagyon kiborító. Nem akartam ezzel foglalkozni, de az osztálytársaimat nem lehetett leállítani. – Azt mondják, valami drogüzlet volt az egész, ami nagyon rosszul sült el – magyarázta Zoe, Tina egyik barátnője ebéd közben. Zoe nagyon cinikusan állt az élet dolgaihoz, azért meg külön kedveltem, hogy csak egy hangyányit volt magasabb nálam, amit az apró, kínai származású mamájának köszönhetett. – De ott az a család, öten meghaltak, köztük egy kisbaba is. Milyen durva bír lenni az élet! – Úgy hallottam, a fegyveres fickó elmenekült, és most mindenki őt keresi – tette hozzá Tina jól informáltan. Az idősebb bátyja a helyi rendőrségen dolgozott. – 28

Brad is jelentkezett különszolgálatra. – Mondd meg a tesódnak, hogy nincs miért aggódni! Mrs. Hoffman rögtön kiszúrja őket, ha felbukkannak errefelé. – Zoe kivett egy zellerdarabot, beletunkolta a sóba, a másik kezével pedig egy laza mozdulattal hátradobott egy fekete hajtincset, ami a szemébe lógott. – Látom is magam előtt, ahogy kitessékeli őket a városból. – Ja, kegyelemért fognak könyörögni – értett egyet vele Tina is. Mrs. Hoffman, a Törvény Kíméletlen Keze, amint igazságot szolgáltat a Végzet fakanalával. Ezen jól elszórakoztam magamban. – Szerintetek a fegyveresek ide fognak jönni? A két lány csak bámult rám. – Mi van?! Valami izgalmas dolog készülődik Wrickenridge-ben? Álmodom? Ébresszetek fel! – nevetett fel Zoe. – Nem, Sky – szólalt meg Tina is. – Kicsi az esélye. Mi a világ végén vagyunk, innen sehová sem vezet tovább az út. Miért jönne ide bárki, hacsak nem sílécek vannak a lábára csatolva? Jó kérdés volt. Későn vettem észre, hogy hülye módon nem kapcsoltam. Csak viccelődtek Wrickenridge-dzsel kapcsolatban, hogy a város egy ilyen nagy sztoriba keveredhet. De Zoe és Tina inkább csak szórakoztatónak találtak, és nem gúnyolódtak a tudatlanságomon. Az, hogy külföldi vagyok, annyit jelentett, hogy extra lassan kapcsolok. Bejelentettem a lányoknak, hogy mennem kell, hogy ne kelljen tovább részt vennem a gyilkosságok megtárgyalásában, és így öt perccel korábban érkeztem a zeneteremhez. Egymagam voltam a teremben, és az ujjaimmal elégedetten simítottam végig a zongora billentyűin, elmerültem egy Chopin-noktürn dallamában. Segített megszabadulnom a borzongató érzéstől, amit a denveri lövöldözés keltett bennem. Az erőszaktól mindig pánikba estem, mintha a bennem élő emlékek bármikor feltörhetnének. És ezzel az érzéssel nem voltam képes megküzdeni. így szembenézni sem akartam vele. Otthon még nem volt zongoránk, és komoly elvonási tünetek mutatkoztak rajtam. Ahogy követtem a hangjegyeket, elkalandoztam megint, és azon gondolkodtam, vajon Zed ma hogyan fog reagálni, ha meglát. Chopin zenéje pedig átment egy sokkal funkysabb ritmusba, a Mission Impossible fő témája szövődött a dallamba. Kivágódott az ajtó, és várakozásteljesen pördültem hátra a széken, a pulzusom is felgyorsult, de csak Nelson volt az. – Szia, Sky! Yves és Zed ma nem jöttek suliba – Elastoman pattogott be a terembe, és kivette a hangszerét a tokjából. Éreztem, ahogy elönt a csalódottság, mint egy óriási hullám, amit magamban azzal indokoltam, hogy így nem lesz lehetőségem játszani, és amit persze biztos nem az okozott, hogy nem láthattam titkos mániám tárgyát. – Van kedved azért így is néhány új dolgot kipróbálni? Végigfuttattam az ujjaimat a billentyűkön. 29

Nelson arcán egy vigyor jelent meg: – Milyen dolgok járnak pontosan a fejecskédben, szivi? – Hát... Biztos van néhány dal, amit a bemelegítéshez kipróbálhatunk. – Felkeltem a székről, és lapozgatni kezdtem az asztalon lévő kottákat. Nelson csak nevetett: – Aha, egy francot! Most meg le akarsz rázni! – Én? Hogy én? – éreztem, ahogy vörösödöm, jobban már nem is lehetett volna zavarba jönni. – Ehhez mit szólsz? – És felé toltam egy találomra kiválasztott darabot. Lenézett a papírra: – Negyvenes évekbeli musicaldallamok?! Van néhány jó szám az Oklahomában is, de azért... – Óh ― kaptam a kotta után, és egyre zavartabban viselkedtem, amikor láttam, milyen jól szórakozik rajtam. – Nyugi, Sky! Van egy jobb ötletem: majd én választok partitúrát! Nagyon megkönnyebbültem, hagytam keresgélni, és közben visszaültem a zongoraszékre, ahol sokkal jobban ura voltam a helyzetnek. – Miattam vagy ideges? – kérdezte Nelson komolyan, és kíváncsian nézett rám. – Ne foglalkozz velem... Csak hülyültem. A copfomat előre húztam az egyik vállam felett, és tekergetni kezdtem a végét. Mindig copfba kellett fogni a hajamat, különben kezelhetetlen volt. – Nem rólad van szó. – A srácokról általában? A fejemet vertem a zongora fedelébe, persze nem túl erősen: – Ennyire átlátszó vagyok? Nelson megrázta a fejét: – Nem, csak én vagyok olyan érzékeny lélek, hogy kiszúrom az ilyesmit – mondta vigyorogva. – Van néhány zűrösebb dolgom – mondtam, és felhúztam az orromat, jelezve, hogy mennyire utálom magam. Problémából ugyanis elég sok volt, és a gyermekpszichológus szerint – akihez hatéves korom óta jártam – mindet a bennem gyökerező súlyos bizonytalanságérzet okozza. Hát, mintha ezt magamtól nem tudtam volna kitalálni, hiszen mégiscsak kitettek meg hasonlók történtek. – Kicsit kívül kerültem a komfortzónámon. – Bennem bízhatsz, tudod?! – Nelson kiválasztott egy kottát, és megmutatta nekem, a jóváhagyásomra várva. – Nyugodtan lazíts, amikor velem vagy! Nincsenek malignus szándékaim veled kapcsolatban. – Miii? Malignus? – Nem tudom, mit jelent, de a nagyi mindig ezzel vádol, amikor azt hiszi, hogy valami rossz dolgot csináltam, és jól is hangzik. Muszáj volt nevetnem, és ettől ellazultam kicsit. – Így is van, beköphetlek a nagyinál, ha nem leszel jófiú! Megvonta a vállát, de nem valami komolyan: 30

– Ekkora szemétségre még te sem lennél képes, angol csajszi. Na, akkor most mi van, ülünk itt egész nap, és osztjuk az észt, vagy játszani is fogunk? Nelson megragadta a szaxofonját, és hangolt rajta kicsit. – Egy, két, há... zene! – Kinyitottam egy helyen az állványon lévő partitúrát, és fejest ugrottunk a közepébe. 5. fejezet Nem volt semmiféle tervem a hétvégére, ami egy kicsit szánalmasan hangzott. Tina és Zoe szombatonként valamelyik helyi üzletben dolgozott, és Nelson sem volt a városban, elment, hogy az apjával találkozzon, így nem volt senki, akivel találkozhattam volna. Simon említett valami olyasmit, hogy elmehetnénk szerezni egy használt zongorát, de a Művészeti Központ menedzsere keresztülhúzta a dolgot, mert megkérte a szüleimet, hogy menjenek át és rendezzék be maguknak a műtermüket. Én meg voltam olyan bölcs, hogy inkább ne legyek láb alatt. Olyan lett volna, mint két mániás csokiimádó között ücsörögni, miközben azok degeszre tömik magukat a saját csokis dobozukból. Így nem maradt más nekem, mint hogy Wrickenridge-t, ezt az elhagyatott kis bolygót járjam körbe, amelyik pont az én pályámra tévedt. – Gyere át majd ebédre! – mondta Sally, és a kezembe nyomott egy húszdollárost. – Menj, nézz körül, mi van a városban! A túra nem tartott valami sokáig. Wrickenridge olyan amerikaiasan bizarr volt; még a Starbucksot is alpesi menedékháznak álcázták. Volt egy kis választék az igen drága üzletekből, ezek egy része kizárólag a síszezonban tartott nyitva, aztán néhány hotel nagyon flancos étteremmel, melyek szintén a téli időszakot várták, és volt egy bár, egy közösségi ház meg egy edzőterem. Ez utóbbi előtt álldogáltam egy kicsit, azon tűnődve, vajon érdemes-e közelebbről is megnéznem, de végül túl bátortalan voltam, hogy kipróbáljam. Ugyanez történt a szomszédos gyógyfürdőnél és pedikűrszalonnál. Az jutott eszembe, hogy vajon Tina ide a Neat Nails-be jár-e, hogy megcsináltassa a körmeit. Én a sajátomat már rendesen tövig rágtam. Továbbmentem, a Fő utcán felfelé tartottam a park felé, és gyönyörködtem a város utcáin lévő élénkszínű őszi virágokban, amelyek szinte kifolytak a virágágyásokból. Elmentem a kacsaúsztató mellett, melyet telente átalakítottak egy kétszer akkora koripályává, és addig sétáltam, amíg a kerti virágok eltünedeztek és a hegyvidéki fákból és növényzetből álló arborétumnál találtam magam. Néhány ember sétált arra a napsütésben, és üdvözöltek, ahogy elmentünk egymás mellett, de többnyire egyedül kószáltam. Bárcsak lenne egy kutyám, hogy ne legyen olyan szembetűnő a jelenlétem. Talán fel kellene vetnem Sallynek és Simonnak. Egy menhelyes kutyus, amelyik otthont keres, mert valaki kitette – ehhez lenne kedvem. Az egyetlen gond, hogy biztosan csak egy évig maradunk, ami nem túl sok idő, és ez így nem lenne fair egy kis állattal. Felfelé haladtam egy ösvényen, azt reméltem, elérem a kilátópontot, amelyet a

31

térkép jelölt a park bejáratánál, és érdekes leírás állt mellette: „Szellemváros”. Mire az ösvényt követve kiértem a sziklás hegytetőre, rendesen égtek az izmok a lábamban, viszont a kilátás Wrickenridge-re és végig a völgyre bámulatos volt. A felirat nem hazudott: a sziklaszirten egy sor elhagyatott, fából ácsolt épületet találtam; egy filmes helyszín jutott róla eszembe, ahol már befejeződött a forgatás. Elolvastam a földbe csavarozott emléktáblát. A település az Aranyláz idején 1873-ban épült, amikor az első aranyrögöt felfedezték az Eyrie-folyóban. Az utolsó telepesek 1877-ben hagyták el a házakat. 1876 tavaszán hét bányász életét vesztette, amikor a Sas-tárna beomlott. Alig négy évre volt szükség, és a bányászok egy egész kis városkát építettek vendégfogadókkal, szalonokkal, boltokkal és istállókkal. A sötét faépületek többségéről már hiányzott a tetőzet, de némelyiknek még megvolt a bádogfedele, melyek most baljóslóan nyikorogtak a szélben. A meredek lejtő szélén rozsdás láncok lógtak, alattuk a sziklaszirten aranysárga vadvirágok kapaszkodtak a sziklába, mintha a pionírok elveszett álmait akarnák kigúnyolni. A hely kitűnő háttér lenne valami igazán kísérteties sztorihoz, „Az aranyásók bosszúja”lehetne a címe, például. Már hallottam is a hátborzongató főcímzenét, és azt, ahogy a láncok magányosan megcsörrennek benne, és az elhagyatott házak között szomorú dallamot fúj a szél. Elég komor hely volt. Nem szívesen gondoltam azokra a bányászokra, akik esetleg a hegyoldalba voltak eltemetve, nagy kőrakások alatt összelapítva. Körbejártam az épületeket, aztán leültem egy padra, felhúztam és keresztbe tettem a lábamat, és azt kívántam, bárcsak vettem volna egy kólát meg egy szelet csokit, mielőtt fölcaplatok ide a hegytetőre. Colorado olyan hihetetlenül nagy volt, minden nagyságrendekkel nagyobb, főleg olyasvalakinek, aki Angliából jött át. Köd szállt lefelé a hegyek lejtőin, a napsütötte csúcsokat elvágta a mélyebben fekvő sötétzöld részektől, mintha egy radírral tüntetné el valaki egy képről a fákat. Egy sárga furgont figyeltem, ahogy a hegyoldalban kacskaringózott a főúton kelet felé. A felhők árnyéka mozgott a földeken és a pajták tetőin hullámzott, egy tavacska vize elsötétült, majd amikor a felhő továbbúszott, mint egy fényes szem nézett megint felfelé az égbolt felé. Az ég puhán és kéken, mint egy búra, borult a hegycsúcsokra ezen a párás reggelen. Megpróbáltam elképzelni azokat az embereket, akik itt éltek fent, ők az ég helyett a sziklákat bámulták, hátha megcsillan valahol az arany. Voltak közöttük, akik nem vándoroltak tovább, hanem leköltöztek Wrickenridge-be az Aranyláz idején? Lehet, hogy egy suliba járok valamelyikük leszármazottjával? Egy faág csapódott vissza mögöttem. A szívem majd’ kiugrott, rögtön szellemeket képzeltem mindenhová, aztán megfordultam, és láttam, hogy Zed Benedict álldogál ott, ahol az ösvény kibújik a fák közül. Fáradtnak tűnt, nagy karikák voltak a szeme alatt, amelyek múlt héten még nem voltak ott. A haja összevissza állt, mintha az ujjaival túrta volna hátra. – Remek, pont erre volt szükségem – szólt oda kissé durván, aztán indult visszafele. Az ilyen beszólással sok mindent el lehet érni egy lánynál, de hogy jól érezze magát, azt biztos nem. Inkább felkeltem: 32

– Már úgyis megyek. – Á, hagyd! Majd visszajövök később. – Már egyébként is haza akartam indulni. Nem mozdult semerre, csak bámult. Egy állati furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valamit szívna kifelé belőlem, mintha lett volna köztünk valamiféle fonál, és ő azt tekerné fel. Megborzongtam és becsuktam a szemem, feltartottam az egyik kezemet, és éreztem, hogy a tenyerem felé néz. Szédültem. – Légyszi! Ezt ne csináld! – Mit ne csináljak? – Ne nézz így rám – és tűzpiros lett a fejem a dühtől. Most azt fogja hinni, hogy teljesen dilis vagyok. Azt a fonalat végül is csak én képzeltem el. Sarkon fordultam, és beviharzottam a legközelebb eső épületbe. Otthagytam neki a padot, de ő követett. – Hogy ne nézzek rád? – kérdezte megint, és ahogy követett, arrébb rúgott egy letört deszkát. Az egész hely nyögött és nyikorgott; egy erősebb széllökés, és tuti, hogy az egész összeomlik a fejünk felett. – Nem akarok erről beszélni – mentem egyenesen előre, hogy mielőbb odaérjek a völgyre néző üres ablakkerethez. – Felejtsd el! – Hahó! Hozzád beszélek! – elkapta a karomat, de aztán mintha meggondolta volna magát. – Szóval. Hmmm... Te Sky vagy, ugye? – Felfelé emelte a tekintetét, mintha valami fogódzót keresett volna, mintha nem igazán hinné el, hogy mit akar pontosan tenni. – Mondanom kell neked valamit! Egy szellő férkőzött be az eresz alá, és a bádogtető megnyikordult. Hirtelen rádöbbentem, milyen messze vagyunk a többi embertől. Zed elengedte a karomat. Masszírozni kezdtem a helyet, ahol az ujjai a bőrömbe vágtak. Zed a homlokát ráncolta, látszott, hogy nem akaródzik neki, hogy mondjon bármit is nekem, de aztán mégis összeszedte magát, és megszólalt. – Van valami, amiről tudnod kell! – Micsoda?! – Légy óvatos éjszakánként! Ne menj el otthonról egyedül! – Mit akarsz ezzel mondani? – A múlt éjjel láttam... Ide figyelj! Légy óvatos, rendben?! Nem, nem oké. Ez a srác totál a frászt hozta rám. – Vetted, amit mondtam, ugye?! Hogy mi?! Nem mondtam ki ezt hangosan, vagy mégis?! Zed elkáromkodta magát, aztán mintha tehetetlen lenne, belerúgott egy régi, tönkrement bányászszerszámba. A lánc csörögve ide-oda himbálózott, amiről nekem az ugrott be, hogy egy test himbálózik így az akasztófán a hóhér mellett. A karjaimat egyre szorosabbra fontam a testem körül, igyekeztem minél kisebb célpontnak tűnni. És ez volt a hiba. Tettem valamit – fogalmam sincs, mi volt az –, amitől Zed bepörgött. – Nem, dehogy! – mondta élesen. – Semmi sem a te hibád! Hallod, amit mon33

dok?! – Kicsit lejjebb vette a hangerőt, és folytatta: – Én meg itt teljesen rád hozom a frászt, ugye? Ettől aztán végképp lefagytam. Meg sem bírtam szólalni. – Oké, már megyek is. – mondta, majd fogta magát, és pár lépéssel eltűnt az üres épületek között, miközben magában átkozódott. Húúú, ez aztán remekül ment, gondoltam magamban, és éreztem, hogy remegek. 6. fejezet Három hete tartott már a félév, és a suli többnyire jó bulinak bizonyult, eltekintve attól a furcsa érzéstől, ami Zed figyelmeztetése után maradt bennem. Mégis mit akar ez a srác? És mire gondolt, mit látott? És ez egyáltalán hogyan függhet össze azzal, hogy sötétedés után ne menjek el otthonról? Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy egy helyi rosszfiú a beteges érdeklődését nekem szentelje. Próbáltam elhessegetni magamtól az egészet. Túl sok egyéb dolog volt kialakulóban. Voltak néhányan a suliban, akik húztak a kiejtésem miatt, meg amiatt, hogy nem voltam tisztában vele, hogyan működnek bizonyos dolgok Amerikában, és ez okozott pár rossz pillanatot, de a többiek általában rendesek voltak Néhány lány a társadalomismeret-óráról, köztük Sheena a szurkolócsapatból – magamban Vámpírmenyasszonyoknak hívtam őket, amiért előszeretettel festették vérvörösre a körmüket – poénból ellopták a belépőkártyámat, amikor hallották, hogy Tinának arról nyavalyogtam, milyen rossz rajta a fotóm. Pechemre a Vámpírmenyasszonyok ebben egyet értettek velem és elneveztek „szöszi nyuszinak”, amit elég bosszantónak tartottam. Tina azt tanácsolta, hagyjam az egészet, ha vitatkozni kezdek, meg felfújom a dolgot, akkor valószínűleg még inkább rám ragad a név. Így összeszorítottam a fogamat, és az iskolai azonosítókártyát mindig jól eldugva tartottam. – Jövő héten az egyik nap szabadfoglalkozás lesz, tehát az évfolyamból, aki akar, elmehet raftingolni – mondta Nelson egy péntek délután, amikor hazakísért suli után. A nagymamájához tartott, hogy megjavítsa a fűnyírót. – Van kedved jönni? Húztam az orromat, elképzeltem, amint Robinson Crusoe fatörzseket kötöz egymáshoz. – Hmmm, rafting? Építeni kell egy izét, vagy hogy megy ez? Nelson felnevetett. – Sky! Ez nem az Amerikai Cserkészszövetség. Neeem, én vadvízi vadulásról, szuperpörgős izgalmakról beszélek lefelé az Eyrie-folyón. Felfújható csónakokat képzelj el, amelyekbe belefér hat-hét ember. Hátul a kormány mellett ül a vezető, a többiek pedig kétoldalt lapátokkal a kezükben. Alig bírunk kapaszkodni, ahogy zúgunk lefelé a folyón. Ki kell próbálnod, ha igazi coloradói csajnak akarod érezni magad! Hűha, a középiskola végül is mégsem az áltsuli, ez már nem semmi. Már villogtak is a képek a lelki szemeim előtt, ahogy éppen nagy szakértelemmel navigálok lefelé a habzó vízen, és megmentek egy gyereket, egy kiskutyát, egy sebesült

34

férfit, a zene a háttérben egyre hangosabban áramlik, szólnak a vonósok teljes hangerővel, igazi feszültség érződik... Ez már tetszik! – Vannak kezdőknek különcsónakok? – Neem, rögtön a legtrükkösebb zúgón küldenek le, nem kapsz mentőmellényt, és vezetőt sem tesznek melléd – Nelson jót nevetett az arckifejezésemen. – Naná, hogy vannak, te dinka. Tetszeni fog! A következőt kell tennem, döntöttem el: kicsiben kezdek, aztán fokozatosan lesz majd belőlem szuperhős, amikor már érzem a dolgot. – Oké. Kell valami speciális felszerelés ehhez? Nelson a fejét rázta. – Csak valami régi ruhát vegyél fel. Figyu, Sky! Gondolom, nem kérdezed meg Tinát, hogy lenne-e neki is kedve eljönni velünk?! A gyanakvás rögtön felébredt bennem. – Miért nem kérdezed meg tőle te? – Azt hinné, hogy hajtok rá. Erre én mosolyodtam el. – Miért, nem ez a szitu? Nelson zavarában a nyakát kezdte dörzsölgetni. – Hát, igen, csak még nem akarom, hogy megtudja. A raftingtúra napján az idő egy kicsit felhős volt, a hegyek barátságtalanul szürkék, és a szél is fújt. Határozottan hűvös volt a levegő, és néhány esőcsepp is esett. Egy vastagabb, kapucnis felsőt vettem fel, ez volt a kedvencem, az elején a „Richmond Rowing Club” felirattal, amit viccesnek éreztem, tekintve, hogy egyáltalán nem a lassú folyású Temzére készültem. A minibusz ráfordult a raftingsulihoz vezető földútra. A nyárfák már hullatták első aranyszínű leveleiket, melyek a folyóban landoltak, hogy a zúgó folyóban érje őket a durva végzet. Nagyon reméltem, hogy ez nem valamiféle jel, hogy mi vár ránk. Mikor megérkeztünk, a raftingsuli recepciósa kiosztotta a sisakokat, a vízálló lábbeliket, és a mentőmellényeket. Aztán a folyóparton gyűltünk össze, hogy meghallgassuk a tájékoztatót, amit egy komolyképű, hosszú barna hajú fickó tartott. A férfinak igazi amerikai indán arcvonásai voltak, széles volt a homloka, és a tekintete évmilliókkal idősebbnek tűnt, mint ahány éves valójában volt. Olyan arca volt, amit meg kellett volna rajzolni, vagy még inkább megformázni. Ha zenei témát írtam volna róla, az egy szellemjárta, szomorú dallam lett volna dél-amerikai pánsípokkal. – Szuper, Mr. Benedict lesz velünk, Zed és Yves apja! Ő a legjobb – suttogta Tina. – Nagyon profi a vízen. Nem tudtam Tinára figyelni, az elszántságom, hogy kimerészkedjek a zúgó vízre, egyre apadt, ahogy ténylegesen szembetaláltam magam a folyóval. Mr. Benedict meghallotta a sutyorgásunkat, és felénk nézett, szúrós volt a tekintete, és én hirtelen megláttam az őt körülvevő színeket: ezüstös színek voltak, mint a havas csúcsokon megcsillanó napfény. Jaj, már megint, gondoltam magamban, és azt a furcsa szédülést éreztem. Egy 35

ideje nem hagytam, hogy megint lássam a színeket, és most sem fogom engedni, hogy visszatérjenek. Becsuktam a szememet, nyeltem egyet, majd megszakítottam ezt a furcsa adást. – Hölgyeim! – folytatta Mr. Benedict lágy hangon, ami így is eljutott hozzánk a víz zaja felett. – Ha megtennék, hogy rám figyelnek! Legyenek szívesek! Éppen életbevágó biztonsági előírásokról tájékoztatom önöket. – Jól vagy? – suttogta Tina. – Egy kicsit elzöldültél. – Csak... az idegesség. – Minden rendben lesz, nincs miért aggódnod. Ezután már nagyon figyeltem minden egyes szóra, amit Mr. Benedict mondott, de néhány dolog befurakodott az agyamba. Befejezte a kiselőadást, egyfolytában azt hangsúlyozta, hogy mennyire fontos, hogy minden helyzetben kövessük az utasításokat. – Néhányan közületek mondták, hogy érdekel titeket a kajakozás. Így van?! Neil a szurkolócsapatból feltette a kezét. – A fiaim most is épp kint vannak a pályán. Szólok nekik, hogy szeretnél órát venni tőlük. Mr. Benedict a folyó felső szakasza felé mutatott, ahol – amennyire ki tudtam venni – egy sor csíkosra festett pózna állt a meder fölött kifüggesztve. Három piros kajak száguldott lefelé a zúgón. Nem lehetett látni, kik vannak az egyes hajókban, de mindannyian egyértelműen nagyon ügyesnek tűntek, a víz felett forogtak, piruetteztek, táncoltak szinte balettos mozdulatokkal, amitől a szívem rögtön a torkomban dobogott. Az egyik hajó átvágott a másik kettő előtt. Előnyben volt a többivel szemben, képes volt előre megérezni, hol lesz erősebb a víz, hol lesz a következő áramlat, mindezt az idő törtrésze alatt. Átszáguldott a piros-fehér célszalag alatt, a levegőbe emelve megrázta az evezőlapátját, és nevetett a mögötte befutó testvérein. Naná, hogy Zed volt az! Megigézve bámultuk mindannyian, amint a többi hajó befutott a célba. Zed már a parton volt, és a hajójából kászálódott ki, amikor a testvérei odaértek. Aztán idegesen vitatkozni kezdtek, valaki néhányszor azt a szót ordította, hogy „sunyi”, és a legmagasabb srác megfogta Zedet, és belevágta a folyóba. Zed elmerült, de a víz ott nyugodt volt, így alig süllyedt el, máris feljött megint a felszínre. Megragadta a bátyját, és magával rántotta. A srác lazán csobbant a vízben, ebből gondoltam, hogy a dolog nem érte váratlanul. Yves egyedül maradt a parton, őt nagyvonalúan telefröcskölték, majd kinyújtotta a kezét, hogy a két testvérét kihúzza a partra. Nevetve dőltek el mindhárman, míg megint levegőhöz nem jutottak. Fura érzés volt Zedet felszabadultnak látni; már hozzászoktam, hogy semmi mást nem látok tőle csak sötét pillantásokat. – A kisebbik fiaim – szólalt meg Mr. Benedict, és megvonta a vállát. Mintha a Benedict fiúk egy füttyentést hallottak volna onnan, ahol mi többiek álltunk, egyszerre néztek fel mindhárman. – Apa, tedd vízre a trekkeket, átöltözöm, és mindjárt jövök én is! – kiáltott oda a legmagasabb srác. – Zed foglalkozik majd a kajakozókkal. 36

– Ez Xav – szólalt meg Tina. – Ebben az évben fog végezni. – És ő milyen? Olyan, mint Zed, vagy inkább, mint Yves? – Ezt hogy érted? – kérdezte, miközben a raftingolni készülő csapat után kullogtunk a stégek irányába. – Ellenséges vagy barátságos? Olyan érzésem van, mintha Zed utálna valamiért. Tina a homlokát ráncolta. – Zed egy csomó mindenkit utál, de a lányokat békén szokta hagyni. Mit csinált pontosan? – Ó... hát ezt egy kicsit nehéz elmagyarázni. Amikor észrevesz, ami egyébként nem túl gyakran történik meg, olyan mintha teljesen felhúzná magát. Figyu, Tina, van velem valami gond? Csináltam valamit? Csak azért, mert nem mindig értem, hogyan mennek itt a dolgok. – Nos, egy elég rosszindulatú pletyka terjed rólad. Azt mondják, hogy jobban szereted a teát, mint a kávét. – Ne már, Tina! Most komolyan kérdezem! Tina a karomra tette a kezét. – Nem, Sky, mindent tök jól csinálsz. Ha neki valami problémája van veled, akkor az az ő problémája, nem pedig a tiéd. A helyedben nem aggódnék. Zed már jó pár hete nagyon-nagyon furin viselkedik, mindent túlzásba visz, túl dühös, túl arrogáns, ezt már mindenki észrevette. Innentől a kis beszélgetésünknek vége szakadt, mert Mr. Benedict utasításaira kellett figyelnünk, épp azt magyarázta, ki hová üljön. – A hétvégi esőzések óta a folyó vízszintje magasabban van. A legkisebb és legkönnyebb versenyzőnek kell középre ülnie, nehogy kipottyanjon a csónakból. – Ez te leszel, Sky baby – szólalt meg Nelson, és előretolt engem. – Az egyik fiam ül majd előre az evezőhöz, te pedig – mutatott Nelsonra – a másik oldalon helyezkedsz el. Így ti ketten lányok a fiúk mögött foglaltok helyet, közel hozzám. – Intett Tinának meg egy másik lánynak a suliból, hogy menjenek előre. Mindketten kaptak egy-egy evezőt; én voltam az egyetlen, aki evező nélkül maradt, mivel nekem kellett középre ülnöm. Zed közeledett, már ledobta magáról a neoprén ruhát, és most rövidnadrág meg mentőmellény volt rajta. – Xav és Yves mennek a kajakosokkal – közölte Zed. Az apja a homlokát ráncolta. – Azt hittem, az a te feladatod. – Hát, igen. De Yves ehhez úgyis balfék lenne, neki jobban fog menni a kajakozás. Én meg akkor és ott eldöntöttem, hogy Farkasemberünk egész biztosan kihagyta az antihős kiképzésen a „Hogyan legyünk ördögien elbájolóak?” órákat. Mr. Benedict úgy nézett, mint aki mondani akar valamit, sőt nagyon sok mindent, de nem tehette, mert ott voltunk mi, akik az egészet hallanánk. Elfoglaltuk helyeinket a felfújható gumicsónakban. A helyek leosztásának az 37

lett a kellemetlen következménye, hogy Zed mellé kerültem, a másik oldalamon pedig Nelson ült. Zed mintha feladatának tűzte volna ki, hogy ne kelljen rám néznie, és ezt nagyon komolyan is vette. Én meg csak ültem ott, mint Miss Láthatatlan Sky. – Te, ott elöl középen, Skynak hívnak, ugye? Hátra fordultam, Mr. Benedict pont hozzám beszélt. – Igen, uram? – Ha keményebbre fordul a helyzet, kapaszkodj a melletted ülők karjába! Ti pedig lányok, itt mellettem, a lábatok maradjon mindig a csónak aljában lévő lábtartókban, amikor elkezdődik a rázkódás! Így nem fog senki a vízben kikötni. Nelson sértetten nyögött fel: – A fiúk miatt nem aggódik túlságosan! Zed meghallotta. – Úgy gondolja, hogy egy férfi képes vigyázni magára. Van valami problémád ezzel? Nelson megrázta a fejét, ez betalált nála: – Semmi! Sally imádná ezt, gondoltam. Mint harcos feminista, Mr. Benedictet megkövült dinoszaurusznak tartaná. Mondjuk, valószínűleg Zed sem ejtené ámulatba. Mr. Benedict ellökte a trekket a kikötőből. Zed és Nelson erősen meghúzták az evezőiket, és máris kint voltunk az áramlásban. Innentől kezdve az evezés többnyire abból állt, hogy irányítsák a csónakot, mivel a folyónak ezen a szakaszán csak egy irányba lehetett mozogni – folyásirányba, baromi sebességgel. Mr. Benedict parancsokat osztott, és hátul a kormánylapátot kezelte. Erősen kapaszkodtam az ülésembe, visszatartottam a sikítást, ami kitörni készült, amikor a csónak pörögni kezdett a vízen egy kiálló szikla miatt. Mikor túljutottunk rajta, láttam csak meg igazán, mi vár még ránk. – Édes Istenem! Kizárt, hogy ezt túléljük! Olyan volt, mintha a leggyorsabb szakaszokon a víz alatt egy óriás verné fel a hullámokat. Hab szállt a levegőben; szabálytalan közönként a vízfelszínből hatalmas kövek álltak ki, ameddig csak elláttam, ami lehetetlenné tette a csónak irányítását. Láttam én már korábban, mi történik a tojásokkal egy turmixgépben... Most pillanatokon belül velünk is ez lesz. Valami nagyot dobott rajtunk, és a csónak száguldani kezdett előre. Most már sikítottam. Nelson harsogva nevetett, és kiáltozott: – Juhéééé! – Közben az evezőjét lengetve rásegített, hogy távol maradjunk a szikláktól. A másik oldalamon Zed nyugodtan tette ugyanezt, és semmi jelét nem mutatta a jókedvnek, sem veszélyérzetnek, vagy hogy észre vette volna, nekem mindeközben egy kisebb pánikrohamom volt. – Az Ördögkatlan egy kicsit játékosnak tűnhet – kiáltott Mr. Benedict előre. – Tartsátok középen a csónakot, srácok! Amire ő utalt, kissé többnek bizonyult, mint egy játékos folyószakasz. Játékosnak a vidám kiscsikókat nevezi az ember egy tavaszi reggelen, amint a napsütésben nyargalásznak; ez itt egy megvadult medve volt, amelyik az őszi erdőben még gyilkolászik egyet, hogy kis extra zsírréteget raktározzon el télire. Egy csónak tele raf38

tingoló emberekkel, abszolút a megfelelő tápláléknak tűnt a számomra. És a Cápa főcímzenéjének témája dörömbölt a fejemben. A csónak bedőlt a vízbe. Az orra egy pillanatra a víz alá bukott, minket meg beborított a jéghideg víz. Tina sikított, de amikor a hullám már átcsapott rajta, hallottam, hogy nevet. Minden oldalról jött a támadás. Nekicsapódtam Nelsonnak, aztán Zednek. A karomat átbújtattam Nelson könyöke alatt, de a másik oldalamon Zeddel nem mertem ugyanezt tenni, ő túl vészjóslóan nézett. Nelson bátorítólag megszorította a karomat. – Na, buli, mi?! – bömbölte, miközben az arcáról csörgött le a víz. – Hát, ha az buli, hogy bármelyik pillanatban kipurcanhatunk, akkor maximálisan! Igen! – kiabáltam vissza neki. És pont ekkor a csónak orra beszorult két szikla közé, a víz oldalról nyomott minket. A hullámok átcsaptak felettünk. – El kell löknöm a csónakot! – kiáltotta Mr. Benedict. – Mindenki át a jobb oldalra! Ezt a gyakorlatot már megcsináltatta velünk a parton, abból állt, hogy a csónak egyik oldalába kellett mindenkinek tömörülnie, hogy a másik oldal kiemelkedjen a vízből. Én Zedés Nelson között kötöttem ki, mintha egy szendvics lettünk volna, Nelson lapátjának fogantyújával az arcomban. – Mindenki balra! Elhangzott a parancs, és rögtön mindannyian a bal oldalon tömörültünk. A csónak lassan kezdett kicsusszanni. – Mindenki vissza a helyére! Amint összezavarodva próbáltam követni az utasításokat, Zed hirtelen átölelt a karjával, arccal lefelé lerántott a csónak aljába, ahol bokáig állt a víz. – Kapaszkodj erősen, különben kiesel! – harsogta a fülembe. A víz az orromba ment, teljesen bepánikoltam, és próbáltam kiszabadulni, pont mikor a csónak egy újabb zúgón meglódult lefelé. Ott evickéltem a padlón, aztán kipördültem oldalra. Semmiben sem bírtam megkapaszkodni, így aztán a csónakkal egyetemben hátrafelé bukfenceztem, egyenesen a vízbe. A hideg, a zubogó-örvénylő víz, a kiáltások, a füttyentések – minden olyan gyorsan történt. Egy áramlat feldobott a felszínre. A csónak már tíz méterre volt tőlem, én pedig sodródtam, mint egy nyárfalevél az Ördögkatlanban. Hagyd magad lebegni! Az utasítást egyszer csak ott érzékeltem az agyamban – egy hang szólalt meg a fejemben, ami nagyon hasonlított Zedére. Nem volt más választásom, mint hogy hagyjam, oda vigyen az áramlás, ahová akar, próbáltam olyan laposan elterülni, amennyire csak lehetett, hogy a lábam ne csapódjon folyton a kiálló szikláknak. Valami végighorzsolta a vádlimat; a sisakom egy pillanatra egy sziklának ütközött. Végül az áramlat egy lassú vizű medencénél tett ki. Megkapaszkodtam egy kiálló kősziklába, az ujjaim lefagytak, és mint egy pók lábai tapadtak a kőre. 39

– Óh, jesszusom! Sky! Jól vagy?! – sikított Tina. Mr. Benedict felém irányította a csónakot, hogy Zed és Nelson ki tudjanak emelni a folyóból. Elterülve feküdtem hátul a csónak aljában, és levegőért kapkodtam. Zed egy szempillantás alatt végignézte, nem sérültem-e meg: – Minden rendben. Egy-két horzsolás, de egyébként oké. A szakasz fennmaradó részét levert hangulatban tettük meg, a mókának annyi volt. Fáztam, le voltam bénulva, és nagyon dühös voltam. Ha Zed akkor nem teper le, nem esett volna semmi bajom. Mr. Benedict egy kikötő felé kormányozta a csónakot, ahol egy dzsip meg egy vontató várakozott, hogy visszavigyék a trekket a folyó felsőbb szakaszához. Szándékosan nem néztem Zedre, amikor kimásztunk a partra. Mikor már szárazon voltunk, Tina átölelt: – Sky, tényleg minden rendben van?! Erőltetetten elmosolyodtam: – Persze. Kinek a briliáns ötlete volt ez egyébként? Szóval ezen a héten azon szórakoztok, hogyan tegyetek el láb alól egy külföldi diákot?! – Már azt hittem, nem kerülsz elő. – Tudod mit, Tina? Nekem ezek a nagyszerű outdoor dolgok, amiket ti itt Coloradóban csináltok, egyszerűen nem valók! – Dehogynem! Csak most peched volt. Mr. Benedict és Zed végeztek a raftingcsónak felpakolásával, és most visszajöttek hozzánk. – Jól vagy, Sky? – kérdezte Mr. Benedict. Bólintottam, úgy éreztem, jobb, ha nem szólalok meg. – Mi történt? – a kérdés Zednek szólt. De én nyitottam ki előbb a számat: – Letepert a földre, nem tudtam kapaszkodni miatta. – Láttam, hogy mi fog történni, és... megpróbáltam figyelmeztetni! – vágott vissza Zed. Felvontam a szemöldökömet: – Direkt csináltad, hogy ez legyen? – Próbáltam megakadályozni... rád kellett volna hagynom az egészet – nézett rám vissza felvont szemöldökkel Zed. A tekintete dermesztőbb volt, mint a folyó. – Igen, talán az jobb lett volna, akkor most nem állnék itt halálra fagyva! – Elég volt! – állt közénk Mr. Benedict. – Sky, szállj be a dzsipbe, mielőtt még jobban átfagysz! Zed, veled meg hadd váltsak pár szót! Törölközőkbe bugyolálva figyeltem, ahogy apa és fia tovább vitatkozott, míg végül Zed elviharzott az erdő felé. Mr. Benedict bemászott a vezetőülésbe. – Elnézésedet kérem, Sky! – Nincs semmi gond, Mr. Benedict. Nem tudom, miért van, de az az érzésem, hogy a fiának valami baja van velem. – Küldtem egy pillantást Tina felé, hogy végre felfogja, én megmondtam előre. – De nem kell, hogy Zed bocsánatot kérjen. Elég, ha csak megtartjuk a távolságot, vagy mit tudom én... Csak nem szeretem, ha valaki 40

minden ok nélkül rajtam tölti ki a bajait. – Ha ez megnyugtat, akkor Zednek mostanában túl sok minden jár a fejében. – Mr. Benedict tekintete elkomorodott, ahogy a fiát figyelte. – Túl sokat követelek tőle. Kérlek, adj neki még egy esélyt, hogy helyre tegye a dolgot. Nem tudtam, mit válaszolhatnék erre, ezért csak bólintottam. – Most már érted, mire céloztam? – suttogtam Tinának. – Aha. Asszem, értem. De mi a franc volt ez? – Fogalmam sincs. Komolyan, gőzöm sincs. – Olyan nagy szükségem volt most Tina tanácsára; ilyenkor ő volt a nagy Obi-Wan, én meg a tanácstalan tanítvány. Reméltem, hogy Tina nálam jobban érti, hogyan működnek a fiúk, vagy legalábbis Zed. – Ez azért durva volt! Az ablaktörlők ide-oda surrogtak, ahogy egyre jobban eleredt az eső. Mintha felváltva ismételgették volna: Zed utál engem... nem utál... utál...? – Ugye nem nyaggattad semmivel? – kérdezte Tina egy kis idő múlva. – Nem, még szép, hogy nem. – Arról azért hallgattam, hányszor figyeltem a suliban, hogy nem tűnik-e fel véletlenül. Nem kell tudnia minden részletet arról, milyen szánalmasan megszállottja lettem a srácnak. A mai nap ebből legalább biztos kigyógyított. – Nem te lennél az első. Egy csomó lány fut utána, azt remélik, hogy majd ők lesznek a kiválasztottak. – Hát, akkor nagy hülyeséget csinálnak. – Az alapján, amit az előbb mondott, egyet is értek veled. Sok düh van ebben a srácban, és nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez elszabadul benne.

7. fejezet Az estét és az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy Tina figyelmeztetésén agyaltam. Lelki szemeim előtt újra meg újra hozzáigazítottam a szerepet, amit Tina az én külön bejáratú forgatókönyvemben kapott. Nagy erő van benne, de a srác túlságosan dühös. Köszi a jó tanácsot, Obi-Wan Tina. Zed túl sok volt nekem, ezt a szitut nem tudtam kezelni. Szóval hagyjuk Farkasembert, hogy egymaga rágódjon a sértettségén. Próbáltam nem csinálni nagy ügyet belőle, de az énem egyik része ösztönösen hátrálni kezdett az olyan erőszakos érzésektől, mint amilyenek Zedben is voltak, mert tudtam, hogy fájdalmat okozhatnak. Volt bennem egy kellemetlen érzés, hogy régen valamikor túl közel éltem valakihez, akinek dühkitörései voltak. Olyasvalakihez, akit még azelőttről ismertem, hogy rám találtak. Tudtam, hogy a durva szavakat verések és fájó sebek követik. Mindennek a tetejébe még magamra is mérges voltam. Címeres idióta kell, hogy legyek, amiért bemeséltem magamnak, hogy Zed hangját hallottam, amikor veszélyben voltam. Nagyon sürgősen össze kell

41

kapjam magam, és hagynom a Zed-sztorit, úgy ahogy van. Még megvolt bennem a jó szándék, amikor másnap reggel Tinával a suli előtti parkolón mentünk keresztül, egészen addig, amíg megláttam, hogyan néz felém Zed. A többi sráccal a motorjaik mellett ácsorogtak, összekulcsolt karokkal figyelték, ahogy a tömeg befelé áramlik az épületbe. Látta, ahogy megérkeztem, hosszan megvizsgált, aztán, mint aki úgy döntött, nem felelek meg az elvárásoknak, elfordult. – Ne törődj vele – mormogta Tina, látva, mi zajlott le köztünk. És ezt hogyan csináljam? Oda akartam menni hozzá, és jól bemosni neki egyet, de hát lássuk be, én nem az a típus vagyok, akinek van elég bátorsága, ilyen jelenetet rendezni. Biztos voltam benne, hogy félúton visszafordulnék, és eloldalognék. Egyébként már megígértem magamnak, hogy hagyom az egészet. Menj oda, tedd meg, fortyogott bennem a harag. Mi vagy: Csajszi vagy kisegér ? Kisegér, minden egyes alkalommal. Mindig, kivéve most. Egyszerűen volt valami Zed Benedictben, ami mint egy szikra, elég volt, hogy kivágja bennem a biztosítékot. – Tina, bocsáss meg egy pillanatra! Mielőtt tudtam volna, mit csinálok, irányt váltottam, és elindultam Zed felé. Egy Aretha Franklin szám dübörgött a fejemben: „Sisters are doin’ it for themselves”, illett a pillanathoz és vakmerő elszántságot adott. Valószínűleg a többi diák is érezte a fortyogó dühöt, és hogy mire készülök, mert láttam, hogy a fejek felém fordultak. – Mi a franc bajod van tulajdonképpen? – Azt a’! Tényleg ki-mondtam! – Mi? – Zed benyúlt a zsebébe, és elővette a napszemüvegét, feltette, így most a saját tükörképemet láttam, ráadásul duplán. A másik négy fiú elégedetten vigyorgott, várták, hogy Zed lenyomjon. – Tegnap majdnem vízbe fulladtam neked köszönhetően, és te úgy állítottad be az egészet, mintha az én hibám lett volna. Csendben bámult rám, a beijesztés volt a taktikája, és majdnem sikerült neki. – Ami a csónakban történt, azért inkább téged lehet okolni, nem engem – Aretha Franklin szólt most belőlem, de a hangja suttogásba fulladt. – Engem lehet okolni? – válaszolt csodálkozva, hogy valaki az arcába merészel vágni ilyesmit. – Nem tudtam semmit a raftingolásról, te vagy a szakember, szóval csak ki tudod találni, kinek nincs itt igaza?! – Ki ez a haragos csibe, Zed? – kérdezte az egyik barátja. Zed megvonta a vállát: – Senki. Éreztem, hogy ez betalált... és fájt. – Nem egy senki vagyok. De legalább arrogáns, elviselhetetlen okostojás sem vagyok, akinek nem látszik az arca az örökös vigyorgástól. – Fogd be, Sky. Fogd be. Úgy tűnt, egyszeriben a saját halálomat kívántam. Erre már a haverjai is elkezdtek beszólogatni. – Zed, a csajszi rendesen elkapott – szólalt meg az egyikük, akinek hátranyalt 42

vörös haja volt, és most újult érdeklődéssel nézett rám. – Igen, de ez most más – vonta meg a vállát Zed, és az épület felé bólintott: – Szaladj, ugrifüles, vár a suli! Ami méltóság még maradt bennem, azt összeszedtem, és a könyveimet a mellkasomnak szorítva elindultam, Tinával az oldalamon. – Ez meg mi volt? – bámult rám csodálkozva Tina, és megfogta a homlokomat, hogy nincs-e 40 fokos lázam. Eddig fel sem tűnt, hogy levegőt sem vettem, de most hosszan kifújtam, ami belém szorult. – Na, ez voltam én, baromi idegesen. Elég meggyőző voltam? – Hát... – Ennyire durva volt? – Nem, szuper voltál – Tina nem hangzott valami hihetőnek. – Zednek ennyi már rég kijárt. De azért jobban teszed, ha fedezékbe vonulsz, amikor közeledni látod. Nem hiszem, hogy el van ragadtatva attól, hogy beszóltál neki a haverjai előtt. A kezembe temettem az arcomat: – Mit csináltam?! Jaaaj. – Nyugi, jól csináltad! Csak ő nem szokott hozzá, hogy a lányok kritizálják. Többnyire teljesen a hatása alatt vannak. Azt ugye tudod, hogy ő számít a legdögösebb srácnak Wrickenridge-ben? – Jó, persze, de én akkor sem randiznék vele, ha ő lenne az utolsó két lábon járó lény a földön! – Jujj, de szigorú valaki! – Nem is, csak ez az igazság! Tina megböködte a karomat, hogy vigasztaljon: – A helyedben nem aggódnék, úgysem vesz észre, ahhoz évmilliók kellenének! A beszélgetésünk után úgy közlekedtem a folyosón, mint az akcióban lévő kommandósok ellenséges területen, hogy időben fedezékbe tudjak vonulni, ha Zed felbukkanna. Legalább most már egy egész csapat barátom volt, akik elbújtattak volna, ha Zed úgy dönt, visszatér, és egy különösen gonosz vigyorral az arcán megtorolja a kitörésemet. Természetesen elsőnek ott volt Obi-Wan Tina, de fantasztikus humorérzékével Zoe is, akire egyébként nagyon illett a kissé gonosz Macskanő szerepe, és persze Elastoman Nelson a maga eredetiségével. Ők mind a bandámhoz tartoztak és megvédtek a Vámpírmenyasszonyokkal – úgy, mint Sheena és Társai – szemben, akik továbbra is pikkeltek rám; véleményem szerint részben azért, mert megérezték, hogy sebezhető vagyok. A vámpírlányok szerették látni, hogyan véreznek el mások. Valószínűleg híre ment a parkolóban lezajlott jelenetnek, és az emberek érthető módon arra jutottak, hogy ideiglenesen elment az eszem. Tina, Zoe és Nelson álltak mellettem, már magam elé is képzeltem őket, az én három bajtársamat; összefont karokkal, akik mint egy védőpajzs álltak előttem a bajban, talárjuk surrogott a szélben, diadalmas zene áramlott... és csapó! Tényleg többet kell kimozdulnom otthonról. Ezek az álmodozások már az egész életemre rátelepedtek. 43

Szeptember utolsó péntekje volt, és Tina igen kellemetlen híreket közölt az autójában, miközben a suli felé tartottunk. – Mindenkinek be kell állnia focizni, lányok meg fiúk vegyesen? – kérdeztem vissza, és már az ötlettől sokkot kaptam. – Aha, ez hagyomány tizenegyedikben. Általában október első hétfőjére rakják, mielőtt még leesne az első hó. A csapatszellemet akarják építeni vele, vagy mit tudom én?! – Tina fújt egy buborékot a rágójából, aztán kipukkasztotta. – Meg az edző látni akarja, hogy valakiben nem bujkál-e a tehetség. Én személy szerint úgy gondolom, az egész mögött Mr. Joe áll. Gondolom, mostanra már rájöttél, hogy a suliban neki van igazán hatalma, miközben szereti azt tettetni, hogy ő csak egy csapatedző. Úgy tűnt, Tinát nem zavarja, ami ránk várt, de engem annál inkább. – Ez rosszabb, mint a fogászat – és védekezésképpen magam köré kulcsoltam a karomat. – De most miért? Azt hittem, az angolok szeretik a focit. Mi mind nagy alakítást várunk tőled. – Béna vagyok a sporthoz! Tina felnevetett: – De kár! Miután megkértem apát, hogy magyarázza el a les-szabályt, rájöttem, hogy újabb szerencsétlenségnek nézek elébe. De nem volt menekülőút. Megmondták az egész évfolyamnak – mind a száz diáknak –, hogy hétfőn jelentkeznünk kell az edzőknél a lelátónál. Számítógépen véletlenszerűen sorsolták ki, hogy kik kerülnek egy csapatba. Mr. Joe tett egy elhibázott kísérletet arra, hogy az angol lány otthon érezhesse magát nemzeti sportjában, és csapatkapitánynak jelölt a B csoportban. Ez azt jelentette, hogy elsőnek mi játszottunk az A válogatottal. És nem nehéz kitalálni, ki volt az ő kapitányuk. – Oké, Zed, nálad a kezdő rúgás! – jelentette be Mr. Joe, majd zsebre dugta a pénzérmét, és belefújt a sípjába. Őt aztán tényleg magával ragadta a sportszellem, pedig a felső zsebéből most is kikandikált egy pici notebook-féle valami. – Tizenöt perc egy félidő. Sok szerencsét! – Megveregette a vállamat, ahogy elment mellettem: – Itt a lehetőség, Sky, hogy megmutasd! Hadd legyen büszke rád Anglia! Biztos voltam benne, hogy mostantól fogva a focipálya is fel fog bukkanni a rémálmaimban: az emberek tömött sorokban ülnek és figyelnek a lelátón, nekem meg halvány gőzöm sincs, mit csináljak. Az a típusú rémálom lesz majd, amelyben egyszer csak meztelenül álldogálsz a tömegben. Elsőrendű beégés. Duffy számát hallottam megszólalni a fejemben: ő is kegyelemért könyörgött... én is. – Szóval, kapitány! – vigyorgott rám Nelson. – Ki hová álljon? Két pozíciót ismertem csak jól: az egyik a kapus, a másik a középjátékos volt. Nelsont tettem középre, én meg beálltam a kapuba. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Sheena. – Nem vagy túl alacsony a védéshez? – Nem, jó ez így. Itt hátul vagyok a legjobb. – Úgy értettem, itt nem érhet baj. 44

– A többiek... Ti pedig osszátok fel magatoknak a helyeket, mindenki csinálja, amiben a legjobb. A kezdőrúgás után gyorsan rájöttem, hogy komolyan elszámítottam magam. Elfelejtettem, hogy ha az ellenfélnek olyan kapitánya van, aki a védősorból darált húst csinál egy perc alatt – és hát a csapatunk nagy részének is csak olyan ködös elképzelései voltak a játékról, mint nekem –, akkor a kapusnak hirtelen nagyon sok tennivalója akad. Tíz perc sem telt el, és 5-0 volt az állás a javukra. A csapatomban lázadás volt kialakulóban. Ha Zed csatárai csak egy pillanatra békén hagytak volna, lyukat ások a kapuban, és belebújok. Félidőben már kemény, kilencgólos hátrányunk volt. Tőlem tíz is lehetett volna, de Nelson csodatettet hajtott végre, és lőtt egy gólt. A csapattársak körém gyűltek, lincshangulat volt a levegőben. – Mi a taktika? – sziszegte Sheena. Imádkozzunk, hogy meteor csapódjon a focipályába, és pusztítsa el a kapumat? Jöjjön ránk a pestis? Állítsd le magad, Sky, szidtam magamat. Ez most nem segít. – Öööö... Jól... jól csináltad Nelson, nagyszerű gól volt. Akkor lőjünk még pár ilyet! – Ez lenne az? A taktikád? Még pár gólt, légyszi!? – Sheena a körmeit vizsgálgatta. – Basszus, nézzétek, letörött az egyik! Szerinted leengednek a pályáról, ha lesérültem? – Soha nem szoktam focizni otthon. Nem én akartam csapatkapitány lenni. Sajnálom! – és bocsánatkérőn megvontam a vállam. – Ez annyira megalázó – morgott Neil, aki addig mindig egész kedves volt hozzám. – Mr. Joe azt ígérte, hogy jó leszel. Most már tényleg úgy éreztem, hogy a sírás kerülget. – Hát akkor tévedett, ugyebár!? Ha valaki azt várja, hogy jó legyek a fociban, az olyan, mintha minden walesinek tudnia kellene énekelni. – A többiek bambán néztek rám. Oké, tehát még sosem hallottak Walesről. – Csak arra figyeljetek, hogy ne előzzenek be olyan sokan titeket, és akkor majd nem kell annyi lövést kivédenem. – Kivédeni??? – sipítozott Sheena gúnyosan. – Még egyetlen lövést sem védtél ki. És ha egyet is sikerül, megeszem az edzőcipőmet. Elhangzott a második félidőt jelző sípszó. Épp elkezdtem felkocogni a pályára a kapum felé, amikor egyszerre Zed állított meg. – Most mi van? – vágtam oda neki. – Azért jöttél, hogy elmondd, milyen tré vagyok? Köszi, nem szükséges, a csapattársaim már megtették! Zed elnézett a fejem felett. – Nem, Sky! Csak azt akartam mondani, hogy a pálya másik végén van most a helyed. Áááá, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Megdörzsöltem a csuklómmal a szememet, és száznyolcvan fokot fordulva, kilőttem a pálya másik vége felé. Gúnyos arcok között vezetett az utam... Pislogtam egyet. Zed csapattársait sötétrózsaszín ra45

gyogás vette körül; jól szórakoztak. Az én aurám most sötétszürke volt, vörössel megfestve. Ezt most tényleg láttam? Vagy csak elképzeltem? Állj már le!, figyelmeztettem magam. Néha teljesen őrült bírok lenni. A mészárlás, úgy értem, a meccs, pedig folytatódott, és nagyon kínos volt mindenkinek, beleértve a közönséget is. Egyetlen kapura lövést sem sikerült kivédenem. Aztán Sheena belerúgott Zedbe a vonalon belül, így egy büntetőrúgás is várt rám. A lelátón egyre erősödött a gúnyos nevetgélés, amikor rájöttek, hogy egy örökemlékű gimis pillanatnak nézünk elébe: az évfolyam legjobb játékosa, Zed állt szemben a „lelkes” idegennel. – Gyerünk, Sky! Meg tudod csinálni! – üvöltötte Tina a lelátóról. Nem, sajnos, nem tudom, de ez akkor is egy igazi baráti hang volt. Odaálltam annak a nyomorult kapunak a közepére szemben Zeddel. Legnagyobb megdöbbenésemre nem volt benne semmi káröröm. Ha valami kifejezést láttam rajta, az inkább a sajnálat volt. Hogy én milyen érzelgős tudok lenni! Figyelmesen elhelyezte a labdát a vonalon, és felpillantott rám. Mozdulj balra! Megint a hangját hallottam a fejemben. Én tényleg nem vagyok normális. Megdörzsöltem a szememet, hogy tisztuljon a kép. Zed továbbra is engem bámult. Mozdulj balra! Mi a franc! Már olyan súlyos a helyzet, hogy hallucinálok? Reményem sem volt, hogy sikerül megállítanom a labdát, így akár megereszthettem egy különleges, habár reménytelenül szükségtelen vetődést balra. Talán sikerül kiütnöm magamat a kapufán. Gondoljunk mindig a dolgok vidám oldalára! Zed nekifutott, és ellőtte a labdát, én meg szétterítettem a karjaimat, és bal felé repültem. Bummm! A labda pont a hasamon talált el, én meg rátekeredtem nagy fájdalmak közepette. Hatalmas üdvrivalgás tört ki. Még Zed csapattársai is lelkesen kiáltottak fel. – Ezt nem hiszem el! Kivédte! – ujjongott Tina, és Zoeval örömtáncot jártak. Egy kéz jelent meg az arcom előtt. – Jól vagy? – Zed volt az. – Kivédtem. – Aha, mindannyian láttuk – megeresztett egy félmosolyt, és felsegített. – Te segítettél nekem? – Azt miért tettem volna? – fordult meg Zed, máris átváltozott azzá a durva sráccá, aki az első találkozásunkkor is volt. Nagyszerű, gondoltam magamban. Hála és köszönet neked, ó, Magasságos! Bosszús voltam, és ez arra ösztönzött, hogy gondolkodás nélkül cselekedjek, a saját üzenetemet pont abba az irányba küldtem, ahonnan Zed hangját hallottam. Mintha egy pallót tettem volna le közénk. Zed hirtelen megtántorodott, visszafordult, és rám bámult. Nem tudtam volna megmondani, hogy rémült volt-e vagy szimplán csodálkozott. Én lefagytam, egy pillanatra kiszállt belőlem az erő, mintha nekimentem volna egy elektromos kerítésnek. Visszatartottam a bennem cikázó, és kitörni készülő érzéseket. Csak nem hallotta a hangomban a cinizmust? Az nem... az egy46

szerűen nem lehetséges. Mr. Joe kocogott be kettőnk közé, a sípját fújta. – Nagyon ügyes volt, Sky! Tudtam, hogy valami rejtőzik benned! Már csak egy perc van hátra. Indítsátok el a labdát! Mi pedig elindítottuk, aztán vesztettünk. 25:l-re. Elmélyülten játszottam a cipőfűzőmmel a lányöltözőben, nem igazán hajtott a vágy, hogy zuhanyozni menjek, amíg ilyen sokan voltak a tusolóban. A lányok közül jó páran odajöttek hozzám, hogy mondjanak valamit a pályán nyújtott teljesítményemmel kapcsolatban, többségüket nagyon feldobta, hogy mekkora mázlim volt, amikor kivédtem Zed Benedict lövését. Ez az egyetlen akcióm képes volt elfeledtetni velük a kapuban véghez vitt tragikus alakításomat. Sheenát azzal heccelték a barátai, hogy grillezett edzőcipőt kellene vacsoráznia. Valaki lecsapott rám hátulról, Tina volt az; megveregette a vállamat: – Csajszikám, most megmutattad Zednek! Az életben nem heveri ki, hogy kivédted azt a rúgást! – Gondolom... De mégis mi volt ez az egész...? A hangját hallottam a fejemben? Tényleg úgy éreztem, hogy beszél hozzám – telepatikusan, így hívják ezt, ugye?! Az ilyen zizis dolgokban én nem hittem. Ahogy a színekben sem. Mi is volt az a szó, amit a pszichológus használt erre? Ja, projekció. Egyszerűen csak rávetítettem a gondolataimat. – Hmmm, szóval az a véleményed, hogy beválogatnak a csapatba? – viccelődtem, hogy Tina ne lássa rajtam a zavarodottságomat. – Naná, biztos helyed van... majd ha csoki potyog az égből! De lehet, hogy az atlétikaedző majd megkeres. Úgy mozogsz, mint a villám, ha akarsz. Még sosem láttam senkit, ilyen sprintben elhagyni a focipályát. – Ezzel Tina beletömte az edzőcuccait a sporttáskájába. – Van valami közted és Zed között, amiről tudnom kellene? Mintha több lenne ez, mint utálat első látásra? – Nem, semmi – válaszoltam, és levettem az edzőcipőmet. – Nem tűnt dühösnek, amikor kivédted a büntetőt. A többi meccs alatt is végig téged bámult. – Igazán? Nem is vettem észre. – Hogy én mekkora hazug vagyok! – Talán most már tetszel neki. – Az kizárt. – Pedig lehet. Mégsem vagyunk már elsősök! – Nem tudom. Soha nem voltam elsős. – Ez megmagyaráz mindent. Be kell hoznod a lemaradást: ideje egy csomó infantilis dolgon átesned – azzal Tina a tusoló felé tuszkolt. – Siess már! Haza akarok érni, mielőtt elballagok a suliból.

8. fejezet

47

A következő néhány napban egy helyi celebnek kijáró összes figyelmet el kellett szenvednem, és ezt csakis a szerencsés védésnek köszönhettem. Nelson különösen jókedvű volt, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy felhívja rá a figyelmet, mekkora híresség lett belőlem. – Utat, utat, Wrickenridge polgárai, itt jön a női focicsapat legújabb szerzeménye! – kiabálta Nelson, és hátrafelé szökdécselt előttünk, mikor Tinával és Zoeval a természetismeret óránkra tartottunk. – Nelson, légyszi – súgtam neki, körülöttünk mindenki nevetett. Tina ügyesebben csinálta: hosszú körmét Nelson bordái közé nyomta: – Nyugodj le, Nelson! – Te lennél az ügynöke, Tin baby? – Aha, és neked nem ad interjút. – Hű, de kemény nő vagy! – Ezt nagyon jól látod! Na, most tűnés! – Már itt sem vagyok – fordult meg Nelson, és elhúzott a saját órájára. – Ez a srác első osztályú idegbaj – szólalt meg Tina. – Csak viccesnek tartja magát – próbálkoztam. – Az is... kábé az esetek ötven százalékában – szólalt meg Zoe is, és szögegyenes hajának egy tincsét tekergette elmélázva. – Mindig az volt az érzésem, azért követi Tinát, mert annyira oda van érte. – Még egyszer ezt mondod, és halott vagy! – figyelmeztette Tina Zoet. – Negyedik óta beléd van zúgva, és ezt te is tudod. – Nem akarom ezt hallgatni. Oda sem figyelek – intette le Tina. Zoe ezzel úgy érezte, hogy a vitát ő nyerte, így aztán ejtette is a témát. – Nos, Sky, eljössz ma megnézni az iskola baseball-csapatának meccsét? Az Aspen ellen játszunk. – Ha megyek, elmagyarázza majd valamelyikőtök, mi zajlik éppen a pályán? Zoe felsóhajtott: – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem ismered a baseball szabályait? Hol voltál te egész életedben? Elástak valahol? Ezen nevetnem kellett: – Nem éppen. Richmondból jöttem. Tina belekönyökölt Zoeba, hogy leállítsa: – Naná, majd mindent elmagyarázunk. A baseball állati jó! Zoe egy cinkos pillantást küldött Tina felé. – Zed is a csapatban van, ugye tudod?! Úgy csináltam, mintha a figyelmemet a bioszlabor hirdető-táblájára kitűzött szórólap kötné le. – Tudhattam volna! – Egy plusz ok, hogy elgyere. – Az lenne? – válaszoltam lazán. – Mindenki ezt mondja. 48

– Azt gondoltam, ez jó ok lenne, hogy miért ne menjek el. Zoe csak kuncogott. – Nekem személy szerint az Yves típusú srácok tetszenek. Az a helyes kis szemüvege, meg a jótanulós kisugárzása minden alkalommal teljesen levesz a lábamról. Olyan, mint egy dögös Harry Potter. Elnevettem magam. Zoe kivárta, hogy lazuljak kicsit. Az agyam pedig közben azon pörgött, vajon tényleg mindenki Zed-ről meg rólam találgat? Miért? Mi vagyunk a legkevésbé összeillőnek tűnő pár a suliban. Felsegített ugyan az egész évfolyam előtt, de aztán a délután hátralévő részében nem csinált mást, csak bámult engem... – Nézzétek, ki jön itt! – sikított fel Tina, és a bordáim közé bökött a könyökével. A fő ellenség maga, déli tizenkettőkor: épp elhagyta a bioszlabort, miközben egy másik sráccal dumált. A kommandós álcázási technikámat vetettem be: elbújtam Tina háta mögé. – Szió, Zed! – köszönt oda Zoe tettetős csajszihangon. Teljesen lehervadtam zavaromban. Most pont úgy tűntünk, mint egy csapat lelkes rajongó. – Ó, helló! – Zed végigmért minket, aztán megint engem nézett, ezek szerint mégiscsak látszottam, ahogy a falhoz lapultam Tina mögött. – Még nem volt alkalmam, hogy gratuláljak, Sky. Az a védés nem semmi volt! A franc belé, most rajtam szórakozik, gondoltam. – Aha, szerintem is valami volt – válaszoltam ironikusan. – Elmesélem mindenkinek, milyen szerencsés vagy – válaszolt, és feljebb tolta a hátizsákom szíját a vállamon. A gyomrom rándult egyet. Ez a gesztus szinte birtokló volt. És mégis mi volt ez? Zed Benedict éppen kedvesen beszél velem? – Én meg azt mondom, hogy kaptam egy kis segítséget – és a lehető legkeményebben a szemébe néztem. Mi a játék célja? Tényleg megmondta akkor ott, hogy mit kell tennem? Kezdtem egy kissé begolyózni attól, hogy nem tudtam, mi valóságos, és mi az, amit csak elképzelek. – Szépen leégtél Zed, nem csavartad meg úgy a labdát, ahogy máskor szoktad – mondta Tina, és aggodalmasan rám nézett. Nem kerülte el a figyelmét, mikor Zed csak úgy mellékesen, megigazította a vállamon a táskámat. Zed megadóan feltartotta a kezét. – Csak azt a képzetet akartam kelteni Skyban, hogy biztonságban van. Legközelebb nem leszek ilyen kíméletes vele! Zoe elégedetten huhogott, élvezte a beszélgetést, főleg a flörtölős felhangot, még ha ez se Tinának, se nekem nem igazán jött be. – Mi a manó? Zed Benedictnek kemény munkával sikerült felépítenie az évfolyam leggonoszabb srácának imidzsét, erre most mindenki szeme láttára kiderül, hogy a kicsi szőkékre bukik. A közelükben még a tekintete is elködösül, és leomlanak a védőbástyái. 49

– Zoe! – intettem le nagyon gyorsan, ez a megjegyzés előhozta belőlem a kisnyuszit, aminek nem örültem túlságosan. – Legalább te ne csinálj még nagyobb hülyét belőlem! – Miss Dühöske megmutatja, milyen az, amikor ő mérges! Tudtam, hogy előbújik valahonnan, ami benned van – mondta Zoe, és nagyon élvezte, hogy így felhúztam magam. – Te is ilyen lennél, ha olyan külsővel kellene élned, mint amilyen nekem van. Senki sem vesz komolyan. A hangulatom egy fokkal még elszántabb lett, mire mindhárman nevetni kezdtek: – Ennyire vicces lennék, vagy mi? – Bocsi, Sky – Tina a vállamra tette a kezét, nehogy dühösen elviharozzak. – Csak annyira vadul néztél, amikor ezt mondtad, hogy... – Aha, félelmetes voltál, bizony – értett egyet Zoe is, és nagyon küzdött, hogy ne nevesse el magát. – Mint Bambi... a hátán egy kalasnyikovval. – És csak hogy világos legyen, senki sem gondolja rólad, hogy hülye lennél. Ugye, srácok?! – tette hozzá Tina. – Persze, hogy nem – vágta rá Zoe. – De egyet kell értenem Zoeval – szólalt meg Zed, és igyekezett nem vigyorogni. – Te sem vagy gonosz, ahogy én sem. Talán csak különórákat kellene adnom neked. Légy óvatos, rendben?! – A keze finoman végigsimított a karomon, és ezzel elsétált, otthagyott, nekem meg szteppelni kezdett a gyomrom. – Csajok, ez aztán a cuki popsi – sóhajtott Zoe, miközben a látványban gyönyörködött. – Ne dumálj itt nekem a popsijáról – mondtam dühösen. Ez meg persze megint beindította őket. – És ne nevessetek rajtam! – Zed megint figyelmeztetett, tényleg így lett volna?! – Megpróbáljuk, rendben?! De nehéz, ha közben ilyesmiket mondasz. – böködött Tina. – Csak szólj, hogy ne a te popsidra ügyeljünk, és már oda sem nézünk. Így van, Zoe?! – Hát, azért nézni csak szabad, de ígérem, a számat befogom – válaszolt vigyorogva Zoe, észre sem vette, hogy a többiek már mind bementek a biológiaterembe. Az hogy engem húzzanak, sokkal élvezetesebb volt, mint ami a biosztanárunk kínálatában szerepelt. – Nincs semmi a popsimmal – morogtam vissza nekik. – De azt hiszem, mégis azzal van valami. Zed határozottan körülötted forgolódik – mondta Zoe, és a vállára csapta a táskáját. Tina beengedte maga előtt Zoet a terembe, aztán kicsit halkabban odaszólt nekem: – Az egész csak vicc volt, Sky, de most komolyan, az az érzésem, hogy Zed készül valamire. Még sosem láttam így viselkedni senkivel... szóval, hogy ilyen kedves lett volna egy lánnyal. Végigpillantottam a folyosón, hogy lássam, Zed tényleg elment-e: 50

– Te is észrevetted? – kérdeztem. – Nehéz nem észrevenni. Mikor utoljára együtt láttalak titeket, majdnem vér folyt. – Hát, igen. De ettől ő még Mr. Arrogáns marad. – És van még valami – azzal meghúzgálta a hátizsákom pántját. – Ezelőtt mindig távolságtartó volt. Bárcsak így maradna ez! Szerintem ő nem neked való. Felvontam a szemöldökömet: – Akkor milyen az, aki nekem való? – Egy másik Bambi, azt hiszem – mondta mosolyogva a sóhajom hallatán. – Úgy értem, valaki, aki gyengéd. Ahogy én látom, te ilyen romantikus típus vagy: hosszú séták, rózsák, meg minden ilyesmi. – És Zed nem ilyen? – Ezt nélkülem is nagyon jól tudod. Zed jó parti lehet egy olyan lánynak, akinek elég kemény a páncélja, de te inkább pillecukor-típus vagy, nem igaz?! Az lennék? ― Talán. Nem tudom, milyen is vagyok igazából. – Vigyázz magadra! Ez volt, amit Zed is mondott. – Nem tudom, mit gondoljak. Nem hiheti, hogy belezúgok azután, ahogy velem bánt. – Hát csak emlékezz mindig erre. – Nem is tudom. Akar valamit tőlem. Tina rápillantott az órájára, és belökdösött az osztályterembe. – Szóval még mindig nem érted?! Elég gyorsan megtanultam, hogy a Wrickeridge Középiskolában mindenki a sport megszállottja. És nem csupán azt a teljesen abszurd szurkolócsapatot értem ezalatt; sokkal többről volt szó, mint hogy egyeseknek – érthetetlen módon – az volt minden vágya, hogy nagyon rövid szoknyában feszítsenek, és pompont lóbáljanak. Először is azt várták el tőlünk, hogy minden adandó alkalommal támogassuk a csapatunkat, még ha nem is vettünk részt a játékban. Angliában ez annyira más volt. Még azt sem tudtam volna megmondani, hogy az ottani sulimnak volt-e egyáltalán csapata. – Tehát a baseballnak az a lényege, hogy milyen gyorsan tudod kiejteni a másik csapatot, és hogy amikor játékban vagy és nálad a labda, mennyi pontot sikerül dobnod? – ismételtem a többiek után, miközben egy nagy marék pattogatott kukoricát tömtem éppen a számba. Zoe apja, aki a szülői munkaközösség képviseletében az üdítős standot üzemeltette, extra adag kukoricát adott nekünk, és meghívott minket egy italra. – Ha hárman kiestek, csere van? Tina feltette a napszemüvegét, és kinyújtotta a lábát. Ezen a magasságon a hegyekben a levegő hűvös volt, de a napnak volt ereje. – Pontosan – válaszolta. – És ezeket a nagyon furcsa mezeket azért választották, hogy... ? – Épp azon méláztam, hogy még Zednek sem igazán sikerült jól kinéznie a mezhez tartozó térdig 51

érő, feszes, fehér nadrágban. Olyanok voltak, mint a kisiskolások valami bizarr pizsamapartin. – Ez hagyomány, asszem – válaszolt Tina. – És védi őket – vetette ellen Zoe. Kiderült róla, hogy azért ő is baseball-mániás. Volt saját kesztyűje meg hasonló cuccai. – Védeni kell a bőrüket, amikor pontszerzéskor becsúsznak. A csapatok ott kavarogtak a pályán. Az Aspen éppen ártalmatlanná tette az ütőjátékosunkat, és most hozzájuk került az ütés joga. – És Zed a legjobb játékosunk? – Hát, éppenséggel lehetne. Csak kiszámíthatatlan. Az edzőt az őrületbe kergeti. – Zoe kinyitotta a dobozos üdítőjét. – Az összes bátyja, az én tündéri Yves-em kivételével, tagja volt a Wrickenridge csapatának, amíg a suliba jártak, de egyikük sem ment sportolói ösztöndíjjal fősulira. Mr. Carter, az edző próbálja rávenni Zedet, de nem bírja kicsikarni belőle a beleegyezését. Pedig ő az utolsó lehetőség a Benedict klánból. – Hmmm – figyeltem, ahogy Zed az ujjai között forgatta a labdát. Az arca komoly volt a koncentrációtól, de mintha a távolban járt volna, mintha egy dallamot hallott volna, amelyet senki más nem hallott. Az első ütése mérföldekre túlment az ütőjátékoson. A nézők elismerően üvöltöttek fel. – Jó formában van – jegyezte meg Zoe. – Hali, lányok! – Nelson volt az, odapattant Tina mellé, és arrébb tolta a fenekével. – Áááá, Nelson! Kiborult miattad a kukorica – hordta le Tina. – Segítek felszedni – ajánlkozott Nelson, és Tina ölébe bámult. – Csak szeretnéd – és gyorsan lesöpörte az öléből, ami oda esett. – Zavartok a játék élvezetében! – Hát, akkor már ettől jobban érzem magam. Nelson színpadiasan felsóhajtott, aztán visszaült a helyére, hogy a meccset nézze. A zeneteremben folytatott beszélgetésünk óta, komolyan együtt éreztem Nelsonnal, és reméltem, hogy a régóta tartó igyekezete, hogy elnyerje Tina figyelmét, sikerrel jár. Tinától nem kapott túl sok bátorítást ehhez. – Ja – szólalt meg Tina szórakozottan, és Nelson felé nyújtotta a pattogatott kukoricát; túlságosan lefoglalta a játék, hogy eszébe jusson, ő most igazából haragszik Nelsonra. – Folyton a lelátónak ennek a része felé néz, nem?! – kortyolt bele Nelson Tina italába. – Csak tudnám, miért – mondta Zoe ártatlan hangon, aztán nem bírta tovább, és elrontotta a hatást a kuncogásával. – Azt sem tudja, hogy itt vagyok – ahogy kimondtam, elvörösödtem; végül is ezzel azt állítottam, hogy én vagyok az érdeklődés fő oka. Nelson keresztbe tette a lábát, egészen szorosan Tináé mellé. – Tudja ő azt, édes kicsi Sky, tudja ő azt jól. – Ne mozdulj! – Zoe csinált egy képet rólam a mobiljával. – Ezt meg akarom 52

örökíteni az utókor számára. A lány, aki felkeltette a hatalmas Zed Benedict figyelmét. Minket, helybelieket pedig mind ejtett – mondta Zoe, aztán megmutatta a fotót, hogy lássa, elégedett vagyok-e vele; egy applikációval egy kis koronát is varázsolt a fejemre, de így is csak egy kicsit néztem ki jobban, mint az iskolai beléptető kártyámon. – Csak a városi csajokkal randizik. Azt hiszem, az ott az egyik ex-barátnője, Hannah-nak hívják, ha jól tudom. Az Aspen szurkolólányainak kapitánya. Egy teljességgel irracionális érzés tört rám. Féltékeny lettem. A lánynak gyönyörű, hosszú lába volt, és hosszú, egyenes aranybarna haja – mindenben pont az ellentétem volt. Én kifejezetten nevetségesnek tartottam ezt a cheerleading dolgot, az ő interpretálásában viszont baromi szexi volt az egész. Csak abban bíztam, hogy Zed nem vette ezt észre. De természetesen észrevette. Mégiscsak férfiből volt, ugyebár. És a lánynak sem volt ellenére Zed. Tina, Nelson és Zoe éppen a szerelmi életemet vitatták meg, miközben én a zöldszemű szörnnyel viaskodtam magamban. – Az, hogy ő angol, talán elég egzotikus Zed ízlésének. Nem valami régi, unalmas wrickenridge-i csaj – találgatott Tina. Ez volt az első alkalom, hogy valaki arra célzott, hogy angolnak lenni, nem feltétlenül hátrány. Eddig próbáltam belesimulni a környezetembe, de lehet, hogy a másság mégsem olyan rossz dolog? – Én azt gondolom, jobb lenne, ha békén hagyná Skyt – mondta Nelson, ezzel megcsillantotta a benne rejlő „védelmező férfi-énjét”. Most, hogy egyre jobban megismertem őt, ideje volt elgondolkodni azon, hogy új szerepet adjak neki: ő lesz Dr. Védelmező. Tina bólintott: – Aha, jobb lenne, ha összefognánk, együtt könnyebb lenne Skyt távol tartani tőle. Zoe megböködte Tinát a programfüzetével: – Hogy mi?! Rontsuk el a mókát? Gondoljatok bele, Zed egy wrickenridge-i lánnyal randizik!!! Ez a legizgalmasabb dolog, ami itt történt az Aranyláz óta! – És állítólag te nem szoktál túlzásokba esni – szólalt meg Tina faarccal. – Én? Soha! – Bocs, srácok! Én is itt vagyok. Nem tudom, észrevettétek-e?! Nagyon kedves tőletek, hogy így belefogtatok megszervezni a szerelmi életemet, vagy nem megszervezni... vagy nem is tudom mibe. De talán nekem is van véleményem a dologról – szólaltam meg. Valahol nagyon szórakoztatott a dolog, de közben azért fárasztott is. Tina felém nyújtotta a pattogatott kukoricáját: – És mi lenne az? – Ööö, tulajdonképpen fogalmam sincs, de már nagyon töröm a fejemet a válaszon. És ahogy már az előbb megmondtam nektek, Zed meg én... Nos, ez biztos nem fog megtörténni. Még csak nem is tetszik. Zoenak fennakadt a szeme: – Sky, nem kell, hogy egy srác olyan értelemben tetsszen, attól még randizhatsz vele. Egy-két alkalomra megteszi. Ezzel egész életedre megalapoznád a hírne53

vedet. – Mi? Hogy használjam őt? – Ó, igen! – Zoe, ez beteges. – Tudom. Nagyszerű vagyok, ugye?! A tömegben nőtt az izgalom, mert egy második játékos is kiesett. Zoe felpattant a helyéről, és bemutatott egy kis győzelmi popóriszálást. – Ha másra nem is jó, ez a srác akkor is állati, állati dögös! Az edzője a kardjába dől, ha nem sikerül rábeszélnie, hogy próbálja meg valamelyik ösztöndíjat. Nelson füttyentett párat. – Muszáj lesz neki! Túl jó, hogy elvesztegesse a tehetségét. De aztán valami megváltozott. Láttam, hogyan változik meg Zed arckifejezése. A távolba merengő kifejezés eltűnt, és ahogy most ott állt, sokkal jelenvalóbb lett, mint bárki más. A dobásai eddig zseniálisak voltak, most viszont csak nagyon jók. A következő ütőjátékosnak kis híján sikerült őt kijátszania a pálya középső részéről, a diamondról. A Wrickenridge Középiskola egy emberként mordult fel. – Mindig ezt csinálja – panaszkodott Zoe. – Összehoz egy csomó mindent, aztán kihátrál. Múltkor megverte az Aspent, most meg... Most meg az Aspen visszavágott. Zed megvonta a vállát, és átadta az ütőhelyet az egyik csapattársának, meghagyta neki a megtisztelő feladatot, hogy a srác végezzen az Aspennel. Ő is meg tudta volna csinálni. Éreztem minden porcikámban. Zed képes lett volna a földbe döngölni őket, de ő inkább azt választotta, hogy kihátrál. Ahogy Zoe is mondta; őrjítő volt a srác. – Ezt most miért csinálja? – mondtam ki hangosan a gondolataimat. – Mit miért? – Tina összegyűrte a programot, és a szemetesbe dobta. – Úgy érted, miért hagyja ki a gyilkos ütést? Bólintottam. – Elvesztette az érdeklődését. Talán csak nincs ott teljes szívvel a játékban. A tanárok mindig azt mondogatják neki, hogy túl arrogáns, hogy javítson a következetlenségén. – Talán így van. De nem voltam biztos benne. Továbbra is jól játszott, de meggyőződésem volt, hogy van valami plusz ok, amit nem mutatott ki senkinek. Szándékosan kicsit letompulva folytatta a játékot. És én tudni akartam, miért. A Wrickenridge megverte az Aspent, de a meccs sztárja csak lazán odasétált a vendégcsapat egyik játékosához. Zed beleolvadt a csapatkapitányok körül tolongó tömegbe, nem kereste a feltűnést. Hosszúlábú Hannah lelkesen átölelte, amit ő kedvesen fogadott, de gyorsan kiszabadította magát, és arrébb ment, hogy kezet rázzon az ellenfél játékosaival. Tudtam, hogy a csapatjáték annyit jelent, hogy egyszerűen része vagy valaminek – erről szólt egy zenekar is, és nem az egyes zenészekről –, de hogy ő ennyire nem akar kitűnni, ez nagyon furcsa érzést keltett bennem. Ő játszhatta 54

volna a szólót, és ehelyett inkább másodhegedűs maradt. – Elvigyelek? – ajánlkozott Tina. – Zoet és Nelsont is hazafurikázom. A többiek a város egyik végében laktak, én pedig a másik végében. Tina mindig értem jött, aztán haza is vitt. A kocsiban azonban csak két ülés volt, és így nem csak nagy lett volna a tömegnyomor – hanem szabálytalan is lett volna. Mellesleg az sem ártott volna meg Tinának, ha először kiteszi Zoet, aztán kettesben marad Nelsonnal... – Köszi, de nem. Szívesebben sétálok egyet. Be kell ugranom a vegyesboltba is, megígértem Sallynek. – Jól van. Akkor holnap találkozunk. A kocsik egymás mögött sorakoztak a parkoló kijáratánál. Kicsit félreálltam, amikor az Aspen autóbusza kikanyarodott, jó nagy helyet követelve magának. Aztán elindultam hazafelé, magam mögött hagyva a tömeget. Minél távolabb jutottam, annál csendesebb lett minden. Mrs. Hoffman sietett el mellettem a hegyen lefelé – a Könyörtelen Bíró fontos küldetésben volt, és kis fényesség, önelégült kékség vette körül. Megdörzsöltem a szememet, és hála az égnek megint a normál külsejét láttam. Integetett, de szerencsére az út másik oldalán mentem, így nem kellett megállnom egy kis csevegésre. Kingsley, az autószerelő húzott el mellettem a furgonjával, és odadudált. Az üzletben az igencsak erőteljes testfelépítésű Leanne volt éppen a pult mögött, akit az utóbbi hetekben – a kaporszószos epizód óta – jobban megismertem, és addig nyaggatott, miközben a szatyromat pakolta, amíg el kellett mesélnem részletesen a meccset. Továbbra is igen csodálkoztam azon, hogy a helybeliek mennyire a szívükön viselték az iskola sportcsapatának sorsát. Úgy beszéltek róluk, mintha a Manchester United lettek volna, nem pedig egy csapat amatőr tinédzser. – És hogy tetszik az iskola? – kérdezte Leanne, miközben a tojásokat óvatosan a csomag tetejére helyezte. – Igazán jó – válaszoltam, miután lekaptam egy új képregényt a polcról, és betettem a szatyorba azt is. A szüleim nevelő szándékkal mindig leszólták őket, és talán ez volt az oka, amiért én annyira ragaszkodtam hozzájuk. – Csupa jó dolgot hallottam rólad, Sky. Mindenki azt mondja, hogy nagyon kedves lány vagy. Mrs. Hoffman is teljesen odavan érted. Aha, azzal a kékes ragyogással, legalábbis én a dilis fejemmel ezt láttam. – Ó, hát igen, Mrs. Hoffman... ő... – Feltartóztathatatlan. Mint egy hőkereső rakéta. Azért jobb vele jóban lenni, mint az ellenségének lenni – fogalmazta meg bölcsen a dolgot Leanne, aztán kifelé tessékelt a boltból. – Indulj csak haza gyorsan, mielőtt besötétedik! Hallod?! Az árnyékok megnyúltak, és úgy néztek ki az úton, mint a földbe szivárgó sötét tintafoltok. Csak egy kiskabát volt rajtam, fázni kezdtem, és meggyorsítottam a lépteimet. Wrickenridge mindig ki volt téve a hirtelen változó időjárásnak, az élet így működött itt fenn a hegyekben. Az idős richmondi szomszédunkat juttatta eszembe, ő is ilyen kötekedő öregúr volt. Sosem lehetett előre kiszámítani, mikor változik meg a hangulata: egyik pillanatban még túláradó kedvességgel mosolygott rám, mint egy nagyapó, a másik pillanatban meg mindenféle sértéseket dobált az ember fejéhez. 55

Egyszerre nagy cseppekben eleredt az ólmos eső, pénzérme nagyságú cseppek csattantak az aszfalton, és csúszós lett a talaj a lábam alatt. Éppen befordultam egy csendes utcába, amikor meghallottam, hogy valaki rohanva közeledik. Valószínűleg csak egy kocogó, gondoltam, de a szívverésem így is felgyorsult a félelemtől. Londonban már rég aggódtam volna; de Wrickenridge nem tűnt olyan helynek, ahol rablók lődörögnek az utcákon. Jó fogást kerestem a bevásárlószatyromon, azt terveztem, hogy ha esetleg kell, majd azt használom fegyverként. – Sky! – egy kéz megszorította a vállamat. Egy kiáltás kíséretében meglendítettem a szatyromat... aztán Zed arca tűnt fel a hátam mögött. Elkapta a szatyrot, mielőtt még becsapódott volna. – Majdnem a szívbajt hoztad rám! – szólaltam meg, és a mellkasomnak szorítottam a kezemet. – Ne haragudj! Ha jól emlékszem, szóltam neked, hogy sötétedés után óvatosan mászkálj a városban! – Úgy érted, esetleg egy ismerős srác ugrik elő valamelyik bokorból, és kiver a frász miatta?! Egy mosolyféle jelent meg az arcán, és az alteregója, Farkasember jutott az eszembe. – Sosem tudhatod. Sok furcsa alak van itt a hegyekben. – Hát, ezt most kétség kívül bebizonyítottad. A mosolyból egy vigyor lett: – Na, add ide, viszem! – ezzel levette a vállamról a táskámat. – Hazakísérlek! Ez most mi? Új személyiséget ültettek belé az elmúlt néhány órában? – Köszi, nem kell! – Ragaszkodom hozzá! – És mindig minden úgy történik, ahogy te akarod? – Szinte mindig. Egy darabig csendben sétáltunk. Lázasan kutattam a biztonságos témák után, de bármi jutott eszembe, bénának tűnt. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy ilyen szoros közelségbe kerültünk, miután annyi vad dolgot képzeltem el vele kapcsolatban. Ráadásul sosem tudhattam, hogy amikor ténylegesen találkozunk, bunkó lesz-e vagy a kedves énjét adja. Ő törte meg elsőnek a csendet: – Szóval mikor szándékoztad megmondani nekem, hogy te is savant vagy? Hát ez remek befejezése lehetne egy beszélgetésnek! – Hogy micsoda vagyok?! Egy utcai lámpa alatt mentünk el, és megállított. A lámpa fénykörében felvillantak a széllökésektől felgyorsult esőcseppek, majd eltűntek a sötétségben. Zed felhajtotta a dzsekim gallérját. – Te is rájöttél már, milyen fantasztikus dolog!? – szólalt meg, és egyre csak nézett. A szeme színe egészen különleges volt, szokatlan latinos külsejéhez. Úgy írnám le, hogy a kék és zöld közötti határon volt. Ilyen színe van az Eyrie-folyónak egy ragyogó napon. De nem értettem, mi volt a tekintetében akkor. 56

– Mi az, ami fantasztikus?! Felnevetett; a hangja mélyről jött. – Értem már! Most büntetsz, amiért olyan seggfej voltam veled. De meg kell értened, hogy nem tudtam, hogy te voltál az. Azt hittem, hogy valami dilis idegent figyelmeztettem, nehogy megkéseljék! Lelöktem a kezét a galléromról. – Te meg miről hadoválsz itt?! – Néhány nappal azelőtt jött a figyelmeztetés, amikor találkoztunk fent a Szellemvárosban. Te is vetted ezeket a figyelmeztetéseket? A beszélgetés kezdett nagyon durván elfajulni. Megráztam a fejemet. – Te futottál az utcán a sötétben... egy kés jelent meg... valaki felsikított... és véres volt... Figyelmeztetnem kellett téged, hátha ez segít. Aha! És én még azt gondoltam, hogy nekem vannak problémáim. Ez a srác igen súlyosan zavarodott! Meg kellszabadulni tőle... – Ööö... Zed, köszi, hogy aggódtál értem, de most inkább hazafelé mennék! – Ja, majd pont ez fog történni?! Sky, te lélekkereső vagy, és az én társam – nem sétálhatsz el tőlem csak így! – Hogy nem? – Neked is érezned kellett! Tudtam abban a pillanatban, amikor válaszoltál nekem. Olyan volt, mint... Nem is tudom, hogyan fejezzem ki? Mint amikor felszáll a köd. Tényleg láttalak téged – az ujjaival végigsimította az arcomat. Megborzongtam. – Tudod mekkora az esélye, hogy így egymásra találjunk?! – Hűha! Kicsit vegyél vissza! Lélekkereső, vagy mi?! – Aha! – vigyorgott, és közelebb húzott magához. – Már nem kell tovább várnunk, hogy megtaláljuk a másik felünket. Belekerült néhány napba, amíg túljutottam a sokkon, és már vártam, hogy beszélhessek veled, mielőtt a családnak is bejelentem a nagy hírt. Ezzel most biztos fel akart húzni. A mellkasára tettem a kezem, és ellöktem magamtól. – Zed, halvány gőzöm sincs róla, miről beszélsz! De ha azt várod tőlem... hogy... Nem tudom, mit vársz tőlem, de az nem következik be. Te nem bírsz engem, én sem bírlak téged. Tedd már túl magad a dolgon! Látszott, hogy megdöbben. – Tegyem túl a dolgon magam? A savantok egész életükben csak arra várnak, hogy megtalálják a párjukat, és azt hiszed, hogy csak így túl tudok lépni ezen?! – Miért ne? Még azt sem tudom, kik azok a savantok. A mellkasára bökött: – Én savant vagyok – aztán felém mutatott: – te is az vagy. A képességeid, Sky! Ezek tesznek savanttá. Ezt legalább fogod, ugye?! Furcsa dolgokat bírtam kitalálni a fejemben, de ez mindenen kitett, amit valaha kigondoltam. Hátrébb léptem. – Odaadnád a szatyromat, légyszi? – Mi? Ennyi? Most tettük a legmeglepőbb felfedezést az életünkben, és te si57

mán haza akarsz menni? Gyorsan körülnéztem, reméltem, hogy meglátok valakit. Mrs. Hoffman is megfelelt volna. A szüleim még inkább. – Hmmm. Igen. Úgy tűnik. – Nem mehetsz! – Hát akkor figyelj! Kirántottam a szatyrot a kezéből, és az utolsó néhány métert futva tettem meg hazáig. – Sky, ez elől nem futhatsz el! – Zed az utcai lámpa alatt állt, az esőcseppek a hajára hulltak, a keze ökölbe szorult. – Az enyém vagy! Az enyém kell legyél! – kiáltotta. – Nem! Egyáltalán nem! És becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

9. fejezet Aznap éjszaka nem bírtam aludni. Ami aligha meglepő, ha azt nézzük, mi zajlott le köztem és Zed között az utcán. Arrogáns fafej, döntöttem el magamban. Azt gondolja, elég, ha kijelenti, hogy az övé vagyok, és én a karjaiba omlok. Lehet, hogy nagyon bejön, de ez még nem jelenti, hogy kedvelem is. Hideg és durva, és kiszámíthatatlan. Öt perc alatt a földbe döngölne, ha lennék olyan hülye, hogy randizzak vele. És mindennek tetejébe még ez a rátalálós duma, hogy megtaláltuk a lélektársunkat – hát, ez már tényleg bizarr volt. És a mi a manót jelent, hogy valaki savant? Kimásztam az ágyból, és magamra vettem egy köntöst, túl nyugtalan voltam, hogy csak feküdjek az ágyban, és újra meg újra átgondoljam a beszélgetésünket. Olyan sok minden volt, amit nem értettem, de túlságosan féltem, hogy megkérjem, magyarázza el a dolgokat. Amikor az előérzetéről beszélt, az simán hátborzongató volt, majdnem sikerült neki, hogy el is higgyem. Ahhoz pedig semmi kedvem sem volt, hogy változtassak az életemen, csak mert az egyik srác megálmodta, hogy valami történni fog velem. És most mi legyen? Azt is mondhatta volna, hogy csak neonszínű narancssárga cuccokban járhatok, különben elüt a busz. És akkor most mandarinnak öltözve mennék suliba, csak mert ő ezt mondta? Neeem, ez csak egy trükk volt, hogy azt csináljam, amit ő akar. Ami pedig mi is lenne? A tarkóm bizseregni kezdett. Egyre nőtt bennem a meggyőződés, hogy nem vagyok egyedül. És most már ideges is voltam, odamentem az ablakhoz, és óvatosan elhúztam a függönyt, miközben a Psycho zenéje sikított a fejemben. – Áááá! – a szívem majd kiugrott a helyéből, ugyanis szemtől szembe találtam magam Zeddel. Szó szerint a nyelvembe kellett harapnom, nehogy felsikoltsak. Zed felmászott az almafára, és a szobámmal szemben, lovagló ülésben ült egy ágon.

58

Feltéptem az ablakot. – Mit csinálsz te itt? – sziszegtem. – Mássz le, és tűnj el! – Be sem hívsz?! – és ezzel átlendítette magát a faágon. – Állj! Mássz onnan le! – Rám tört a pánik, és azon gondolkodtam, nem kellene-e szólnom Simonnak. – Ne, ne szólj az apádnak! Beszélnem kell veled! Elkezdtem csapkodni a kezemmel. – Menj el! Nem akarom, hogy itt legyél. – Tudom. – És úgy tűnt, feladta, hogy bemásszon hozzám az ablakon. – Sky, hogy lehet az, hogy nem tudsz róla? Arról, hogy te is savant vagy? Azt fontolgattam, hogy rácsapom az ablakot, ez a Rómeó és Júlia jelenet kezdett elfajulni. – Erre nem tudok válaszolni, mivel a kérdést sem értem. – Hallottad, amikor hozzád beszéltem – a fejedben. Nem csupán követted, amit sugalltam, hanem hallottad a szavaimat. – Én... én... – Válaszoltál nekem. Csak bámultam rá. Megint ugyanazt csinálta – a telepatikus dolgot. így hívják, vagy nem?! Nem és nem, egyszerűen projektálok, ez az egész nem is történik most velem. – Minden savant képes erre. – Én nem hallok semmit sem. Nem értem, miről beszélsz. – Most már értem, csak tudnom kell, miért van ez. Össze voltam zavarodva, az egyetlen kézenfekvő stratégiának az elutasítás tűnt. El kellett érnem, hogy lemásszon az almafánkról. – Biztos vagyok benne, hogy ez mind nagyon izgi, de túl késő van, és aludni akarok. Szóval... izé... jó éjszakát, Zed! Beszélgessünk erről valamikor máskor. – Például sohanapján, gondoltam magamban. – Még csak meg sem hallgatsz? – kérdezte, és összekulcsolta a karjait. – Miért, kötelező? – Nem, de te vagy, aki rám találtál. Te vagy az én lélektársam. – Hagyd ezt abba! Nem értem, miről beszélsz. Te senki sem vagy nekem. Durva vagy, hideg, még csak nem is tetszem neked, és minden alkalmat arra használsz, hogy kritizálj engem. Zed beledugta a kezét a zsebébe. – Szóval ezt gondolod rólam?! Bólintottam. – Talán igen, nem is tudom, ez az utolsó húzásod, hogy megalázz – miközben úgy csinálsz, mintha tetszenék neked... – Te tényleg ki nem állhatsz engem, ugye? – és tompán felnevetett. – Remek, a lélektársam nem érti a legalapvetőbb dolgot velem kapcsolatban. Én is összekulcsoltam a karomat, de csak hogy elrejtsem, mennyire remegek. – Mi ebben olyan érthetetlen? A cső bunkókat nem túl nehéz megfejteni. 59

Frusztrálta, hogy megint visszautasító voltam, és felém húzódott az ágon. Én meg hátráltam egy lépést. – Mássz le a fámról! – A karom remegett, amikor a kapu felé mutattam. Meglepetésemre, nem ellenkezett, csak hosszasan az arcomat nézte, aztán bólintott: – Rendben. De ezzel még nincs vége, Sky. Beszélnünk kell egymással valamikor. – Tűnj innen! – Már itt sem vagyok – és ezzel lehuppant a földre, és eltűnt az éjszakába. Megkönnyebbülten sóhajtottam, becsuktam az ablakot, és rázuhantam az ágyra. Szorosan magam köré tekertem a takarót, összekucorodtam, és azon töprengtem, voltaképpen mi is történik most velem. És hogy mit fogok csinálni az egésszel. Azon az éjjelen megint ugyanazt álmodtam, de most sokkal részletesebben. Eszembe jutott, mennyire éheztem – alig volt mit ennem, csak chipsen és csokin éltem napokig, és nagyon rosszul voltam tőlük. Piszkos volt a lábam, a hajam ragacsos azon az oldalon, amelyikre éjszakánként a fejemet lehajtottam. A szám kiszáradt és fájt, és belül az ajkam feldagadt, ahol megvágtam. A gyep szélén ültem, és semmi más érzés nem maradt bennem, csak a félelem, pánikoltam, a gyomrom összeszorult, és csak úgy tudtam legyűrni ezt, hogy a százszorszépeket bámultam. Olyan fehérek voltak, hogy még az éjszaka sötétjében is világítottak a fűben, a szirmaik összecsukódtak. Átkaroltam a térdemet, összehúztam magam, mintha én is egy lennék közülük. Az illatok nem tetszettek: kutyapisi–, kipufogógáz– és szemétszag szállt állandóan. És valahol örömtüzet gyújtottak. Utáltam a tüzet. Az autósztráda zaja ott dübörgött körülöttem; a kocsik mérgesen rohantak, senkinek sem volt ideje egy elveszett kislánnyal foglalkozni. Én meg vártam. Aztán az álom megváltozott. Most nem egy nő jött oda hozzám fején egy sállal, hanem... Zed volt az. Ott állt fölöttem, és kinyújtotta felém a kezét. – Az enyém vagy – mondta. – Azért jöttem, hogy velem légy! Felébredtem, a hajnal első sugarai most bukkantak fel a hegyek mögül, a szívem nagyon vert. A következő néhány nap az iskolában olyan volt, mint valami lassú kínszenvedés. Az első pár héthez képest, amikor alig láttam őt, most minden folyosókanyarban Zedbe botlottam. Éreztem magamon a tekintetét, mint valami anyatigris követett, amikor végigmentem az ebédlőn vagy a folyosókon. Könyörögtem Tinának, hogy vigyen haza, és még Mrs. Hoffmanhoz is átugrottam, miután hazaértem, csak hogy ne kelljen egyedül maradnom a házban. Az egy dolog, hogy korábban vágyakozva figyeltem Farkasembert a távolból, most azonban úgy éreztem magam Zed miatt, mint aki börtönbe van zárva, mintha teljesen rám szállt volna. Szombat kora reggel volt, és kopogást hallottam az ajtón. Simon és Sally még ágyban voltak, így én mentem ajtót nyitni a kezemben egy csésze teával, arra számí60

tottam, hogy biztos egy szállító hozott valamit a stúdió számára. Zed volt az, és egy óriási virágcsokrot tartott a kezében. Az arcomba nyomta, mielőtt még rácsaphattam volna az ajtót. – Kezdjünk elölről mindent! – nyújtotta felém a kezét. – Szia! Zed Benedict vagyok. Téged hogy hívnak? A virágcsokorral birkóztam – a kedvenc színeim voltak: lila és kék. – Na, gyerünk! Ez igazán könnyű. ’Sky Bright vagyok, és Angliából jöttem.’ – Olyan nevetségesen utánozta a kiejtésemet, hogy éreztem, az ellenállásomat kezdi megtépázni a nevetés, ami feltörni készült bennem. – Nem is így beszélek! – Dehogynem. Na, gyerünk már! – Szia, Sky Bright vagyok, és Richmondból, Angliából jöttem. – És most azt kell mondanod: ’Hű, de szép virágok! Nincs kedved bejönni egy csésze teára?’ Ezzel a kiejtéssel csinálni kell majd valamit. Hátra pillantottam a vállam felett, vajon Simon vagy Sally nem jönnek-e lefelé a lépcsőn? – Alszanak – bólintott az emelet felé Zed. – Szóval!? – Hát, tényleg szépek a virágok. – Talán mégis beszélnünk kellene egymással, gondoltam. Itt mégis jobb, mint a suliban. Félreálltam az útból. – Kávét kérsz? – Zed nem tűnt kifejezetten tejes teát szürcsölgető típusnak. – Ha ragaszkodsz hozzá – mondta mosolyogva, egy kicsit idegesebben, mint ami rá jellemző volt, és belépett a házba. – Gyere a konyhába – mondtam, és gyorsan foglalatoskodni kezdtem a teáskannával, meg hogy a virágoknak találjak egy vázát. – Miért jöttél? – Nem egyértelmű?! Elcsesztem a dolgot. Bocsánatot akarok tőled kérni. Egy kis tápoldatot öntöttem a vízbe a virágnak. – Ez kezdetnek jó. – Igazából ez volt az első alkalom, hogy valakitől virágot kaptam. Így nappal kevésbé voltam ideges, tudtam, hogy a szüleim fent alszanak az emeleten. Úgy éreztem, meg tudok birkózni ezzel a beszélgetéssel, ha már neki enynyire fontos, hogy bocsánatot kérjen. Ha Tina megtudja, a nagy Zed Benedict odáig süllyedt, hogy meghunyászkodott egy lány előtt, biztos szétkürtöli a dolgot. Zed a kávéfőzővel bűvészkedett. – Hogy működik ez az izé? – kérdezte. Elvettem tőle, és megmutattam, mennyi kávét kell szórni az aljába. – Nem mozogsz túl otthonosan a konyhában. – Fiús család vagyunk – válaszolt, mintha ez megmagyarázta volna a dolgot. – Kávéfőzőgépünk van, remek filteres kávét csinál. – És úgy hívják, anyuci. Zed felnevetett: – Á, dehogy! Ő csak áll és várja a kiszolgálást. Hát ez hihetetlen! Normális beszélgetést folytatunk normális dolgokról. Zed fogta a kávés bögréjét, és odaült a konyhapulthoz. 61

– Szóval, mesélj magadról valamit. Én dobolok és gitározom. Te min játszol? – Zongorán, szaxofonon meg gitáron. – Látod, egész jól elbeszélgetünk anélkül, hogy a frászt hoznám rád! – Ühüm – és tettem egy merész dolgot, felpillantottam rá. Úgy bámult rám, mint egy medve a jégbe fürt lékre, készen hogy lecsapjon a pisztrángra. – Te... te mindenféle zenét kedvelsz, vagy csak a dzsesszt? – Mindenféle érdekel, de szeretem az improvizáció szabadságát. – Megütögette maga mellett a helyet a padon. Én meg leültem, de azért hagytam egy kis helyet kettőnk között. – Szeretem szabadon hagyni a dolgokat, figyelni, hogy mi jön később. Olyan ez nekem, mint a szabadesés, a hangjegyek benne az ejtőernyők. – Ezt én is szeretem. – De csak ahogy néhány zenész csinálja. Nem biztos, hogy kezdetben elég egyértelmű, de van, akinél összeérnek a dolgok, amikor magával sodor a zene. – Rám nézett, a tekintete azt kérte, hogy értsem meg a szavak mögötti mélyebb jelentést. – Úgy értem, tényleg nagyon magabiztosnak kell lenned, hogy belefogj egy spontán szólóba, és közben ne csinálj hülyét magadból. Mindenki követ el hibát, amikor sietteti a dolgokat. Amikor túl korán akar valamit. – Gondolom... – Te tényleg nem tudtad?! Óh, istenem, már megint ráfog kezdeni erre a savant témára. Zed megrázta a fejét. – És neked tényleg fogalmad sincs róla, miért figyelmeztettelek a múltkor. Azt gondolod, hogy be akartalak ijeszteni. – Nem ez volt? Az a sztori a késekről meg a vérről azért... – Nem úgy értettem. – A hüvelykujjával végigsimított a karomon, majd a kezét a kezemre tette kettőnk között a pádon. – Vicces itt ülni veled. Olyan sok minden jön át tőled, mintha az összes frekvencián működnél. Felvontam a szemöldököm: – Ez mit jelent? Zed kinyújtotta hosszú lábait, melyek eközben finoman hozzáértek az enyémhez. – Nehéz elmagyarázni. Sajnálom, hogy olyan durva voltam veled. – Durva?! Épp csak azt vettem le, hogy súlyosan allergiás vagy az S-es méretű angol lányokra. Zed felém nézett: – Ez lennél te? – Ööö... igen – válaszoltam, és a lábamat kezdtem bámulni. Még mindig arra a drasztikus növekedésre vártam, amit Sally ígért nekem tizennégy éves koromban. – Tökéletes a magasságod. A mi családunkban mindenki óriás vörösfenyő-méret; egy bonsai pont jól jön a változatosság kedvéért. Szóval bonsai lennék?! Ha közelebbről ismerném, ezért most kapna a bordái közé. De ehhez én túl félénk vagyok, szóval hagytam az egészet. 62

– Szóval nem fogod elmagyarázni, mi volt a problémád velem? – Ma nem. Egyszer már elbaltáztam; nem kockáztatom meg még egyszer, hogy elrontsam a dolgot azzal, hogy siettetem. Ez túl fontos nekem. – Ezzel megfogta a kezemet, és bevitt saját magának egy ütést. – Csak mert megérdemlem! – Te teljesen őrült vagy! – Igen, ez lennék én! – De még így sem magyarázta el, honnan tudta, mit akartam éppen csinálni. Zed elengedte a kezemet. – Oké, most már indulok. Nem akarom elbénázni a szerencsémet. Jó volt látni téged, Sky. Majd találkozunk! Nem bíztam ebben a jó útra tért rosszfiú viselkedésben, de Zed most tényleg hagyta a dolgokat. Hétfőn az órák után ott várt rám Tina autója mellett. – Helló, Tina, hogy vagy? Tina csak bámult Zedre, aztán rám nézett, és felhúzta a szemöldökét. – Jól, köszi. És te, Zed? – Remekül. Sky, hazafelé mész? – kérdezte, és felém nyújtott egy bukósisakot. – Köszi, Tina hazavisz. – Szerintem Tina nem bánja, ha én viszlek ma haza. Csak biztos akarok lenni benne, hogy Sky rendben hazaér. Oké, Tina?! Tina nem úgy nézett ki, mint aki nem bánja, főképp mert ő még nálam is kevésbé bízott Zedben. – Szóval, mint mondtam, hazaviszem Skyt – mondta Zed és felém nyújtotta a bukósisakot: – Vedd fel, légyszi! Zed Benedict, amint kimondja a varázsszót: légyszi. Ettől még a pokolban is jégcsapok nőttek volna. És közben épp azt ajánlotta fel, amiről annyit fantáziáltam, hogy egy szupermenő motoron száguldok haza a suliból. Tudtam, hogy nagyon közhelyes a dolog, de akkor is állati volt. – Te mit gondolsz, Sky? – kérdezte Tina aggodalmasan. Úgy gondoltam, amikor Zed a szerény oldalát mutatja, az mindenképp megerősítést követel. – Minden rendben lesz, köszi, Tina. Elmegyek Zeddel – válaszoltam, és elvettem a bukósisakot. – Ha biztos így gondolod! ― Ezzel Tina elkezdte hátragumizni a haját, ami nála mindig annak a jele volt, hogy kényelmetlenül érzi magát. Biztos éppen nem voltam, de elköszöntem: – Holnap találkozunk. – Aha! – A tekintete azt sugallta, hogy holnap majd alaposan kikérdez arról, ami azután történt, hogy elbúcsúztunk. Zed odavezetett a motorjához. A suliból kifelé tartó diákoktól besöpörtünk néhány döbbent pillantást. – Még sosem ültem motoron – vallottam be, miközben felültem Zed mögé hátra. – Annyi a titka, hogy erősen kell kapaszkodni. 63

Nem láttam az arcát, de le mertem volna fogadni, hogy vigyorgott, miközben ezt mondta. Előrébb csúsztam, a derekára kulcsoltam a karomat, a lábam a csípőjéhez simult. Kikanyargóztunk a parkolóból, és Zed a hegynek felfelé vette az irányt. Beletaposott a gázba, én pedig erősebben szorítottam a derekát. Éreztem, amint egy pillanatra megérintette a kezemet, hogy megnyugtasson. – Minden oké ott hátul? – kérdezte. – Aha. – Van kedved egy kicsit csavarogni? Felvihetlek a hegyek felé. Még kábé fél óráig úgysem kezd el sötétedni. – Jó, talán. De ne túl messze. Elmentünk a házunkhoz vezető felhajtó mellett, és innentől az út olyan lett, mint egy hullámvasút. Errefelé már alig volt valami, csak néhány vadászkunyhó, és pár elhagyatott hegyi nyaraló. Az egyik kilátópontnál Zed lehúzódott; gyönyörű volt a völgy alattunk. Előttünk pont lemenőben volt a nap, és mindent selymes arany fényben fürdetett, amitől bennem a hideg ellenére is melegség áradt szét. Miután leparkoltunk, Zed lesegített a motorról, és hagyta, hogy néhány percig a kilátást csodáljam. A múlt éjszakai fagy még ott ült az árnyékos beszögellésekben, a levelek ropogtak a talpunk alatt, szegélyük fehér volt már a dértől. Kilométerekre el lehetett látni; napközben nem foglalkoztam sokat a hegyekkel, és most megint eljutott a tudatomig, hogy hozzájuk képest mi milyen jelentéktelenek vagyunk. – Hmmm, és milyen volt a napod, Sky? Egy ilyen hétköznapi kérdés igazi meglepetésnek számított Zedtől. Farkasember épp most változna át szájában papucsot cipelő spániellé? Nem hiszem. Amikor ilyen normálisan viselkedett, elég nehéz volt megbízni benne. – Jól ment, köszi. Ebédszünetben írtam egy kis zenedarabot. – Ja, láttalak a zongoránál. – És nem jöttél be? Zed felnevetett, és feltartotta a kezét. – Már óvatos vagyok veled. Nagyon-nagyon óvatos. Ijesztő egy csajszi vagy! – Ééén? – Gondolj csak bele! Csúnyán lehordtál a haverjaim előtt a parkolóban, kivédted a legjobb büntetőmet, és az almafátokról is elzavartál. Igen, kifejezetten rémisztő vagy! Elmosolyodtam: – Egész jól hangzik. Ez tetszik! – Máris Super Skyként gondoltam magamra! Zed vigyorgott. Ugye nem találta ki a gondolataimat?! – De ami a legjobban aggaszt, az az, hogy annyi minden történik kettőnk között, a kapcsolatunkban, és te még csak nem is tudsz róla. Sóhajtottam egyet: – Rendben, Zed! Próbáld meg elmagyarázni megint! Most figyelni fogok. Zed bólintott: – Ha jól sejtem, nem tudsz semmit a savantokról. – Még a fociról is többet tudok... 64

Zed csak nevetett rajtam, aztán folytatta: – Csak egy-két dolgot mondok most el erről, kezdetnek elég lesz. Üljünk le ide egy pillanatra! – Felemelt picit, hogy letelepedhessek egy kidőlt fatörzsre, ő is nekitámaszkodott, és így a szemünk pont egy magasságba került. A raftingolás óta most először kerültünk megint ilyen közel egymáshoz, és hirtelen éreztem is, hogy Zed éppen az arcomat pásztázza végig a tekintetével. Majdnem olyan érzés volt, mintha nem is a tekintetével, hanem az ujjaival simogatná a bőrömet. – Biztos hallani akarod? Mert ha ezt elmondom neked, meg kell majd kérjelek, hogy tartsd titokban a dolgot a családom biztonsága érdekében. – Kinek mondanám el? – olyan furcsán gyenge volt a hangom. – Mit tudom én? Talán egy pletykalapnak, vagy az Oprah Shownak. Esetleg egy kongresszusi vizsgálóbizottságnak? – viccelődött, de az arckifejezése kicsit kényszeredett volt. – Hát, nem, ennek a háromnak biztos nem – válaszoltam nevetve. – Rendben – mosolyodott el Zed, a szemöldökömről elsimított egy hajtincset. Olyan intenzitás áradt belőle, amitől remegni kezdtem; mintha direkt visszafogta volna magát, mintha félt volna elereszteni a gyeplőt. Kicsit ideges lettem, és a szokásos eltávolodási technikák után tapogatóztam, megpróbáltam ezt a találkozót úgy elképzelni, mintha valamelyik képzeletbeli képregényemben történt volna, de nem akart menni a dolog. Zed arra késztetett, hogy akkor és ott teljesen vele legyek, és ne veszítsem el a fókuszt. A színei – a haja, a szeme, a ruháinak a színe – nem pimaszak voltak már, inkább finomak, szikrázók és rengeteg árnyalatuk volt. Minden nagyfelbontásúvá vált a szemem előtt. – Hogy mit kell tudni a savantokról? – Én is savant vagyok. Az egész családom savantokból áll, de mint a hetedik fiú, én extra adagot kaptam. Anyu is hetedik gyerek volt a családjában. – És ettől az egész még rosszabb? – kérdeztem. Meg tudtam számolni minden egyes szempillát, ami Zed fantasztikus szemét keretezte. – Igen, ez sokszorozza a hatást. A savantoknak különleges adottságaik vannak, mintha egy autóban lenne egy plusz sebesség, kicsit gyorsabb leszel tőle; más dolgokra vagy képes, mint a normál emberek. – Eddig rendben. A kezével gyengéden köröket rajzolt a térdemre, és ez megnyugtatott: – Azt jelenti, hogy például képesek vagyunk telepatikusan kommunikálni egymással. Az olyan embereknek, akikben nincs meg a savant gén, ez inkább csak egy érzet, egy impulzus, ők nem hallják a hangokat. Pont erre gondoltam, hogy ez fog történni, amikor beszéltem hozzád a focipályán. Eléggé meglepett, amikor láttam, hogy értesz. Nem is kicsit, gondolhatod?! – Mert? – Mert az azt jelentette, hogy te is képes vagy telepátiára. És amikor egy lélekkereső beszél telepatikusan a partneréhez, az olyan, mintha egyszerre gyulladna ki minden fény egy épületben. Én úgy álltam ott kivilágítva, mint Las Vegas este! 65

– Értem – válaszoltam. Nem igazán akartam semmit elhinni ebből, de eszembe jutott, hogy mikor kiestem a raftingcsónakból, hallottam a hangját, amint azt mondja, csak lebegjek. De az minden bizonnyal csak véletlen egybeesés volt, nem hagyom bemesélni magamnak, hogy más volt. Zed odahajtotta a fejét az enyémre. Tettem egy kis hátráló mozdulatot, de a tarkómra tette a kezét, és finoman magához húzott. – Nem, persze, ne is hagyd! Még ne. És hát vannak más dolgok is. A kezének melege átáramlott belém, és a nyakamban az izmok ellazultak. – Gondoltam, hogy lesznek. – Mikor van a szülinapod? – kérdezte. Ennek vajon mi köze lehet mindehhez? – Ööö... március 1-jén. Miért? Zed megrázta a fejét: – Az nem jó! – Ezen a napon adoptáltak. – Á, értem már. Szóval ezért! – megigazított egy hajtincset a vállamnál, aztán a kezét rákulcsolta az enyémre az ölemben, így maradtunk csendben egy darabig. Mint egy árnyat, éreztem valakinek a jelenlétét... a fejemben. – Igen, én vagyok – szólalt meg Zed. ― Csak ellenőrzöm a dolgot. Megráztam a fejemet: – Nem, ezt az egészet én csak elképzelem. Zed hosszan felsóhajtott: – Csak ellenőrzöm a tényeket. Ezeket nem hibázhatja el az ember, ha a lélektársáról van szó. – Kicsit eltávolodott, de az érzés velem maradt így is, csak közben magányosabbnak éreztem magamat. – Értem már. Egy sötét helyről jössz, ugye?! Erre mit mondhattam volna? – Nem tudod, kik a biológiai szüleid. – Tényleg nem – gyorsan összeszedtem magamat, minden idegszálam megfeszült, túl sok mindenre jött rá. És ha túl közel engedek bárkit, az fájni fog. Most kell leállni ezzel az egésszel! – Szóval nem is tudtad, hogy különös képességeid vannak? – Talán ez azért van így, mert nincsenek. Teljesen átlagos vagyok. Nincsenek extra fokozatok itt fenn – mutattam a fejemre. – Mert még nem találtad meg őket. De ott vannak. Tudod, Sky, az úgy van, hogy amikor egy savant születik, nagyjából egy időben valahol a földön megszületik a párja is. Lehet, hogy a szomszédban, de az is lehet, hogy több ezer kilométerre. – Zed az ujjait az enyémekbe kulcsolta. – Te hordozod a képességeink felét, én pedig a másik felét. Ketten együtt vagyunk egy egész. Együtt sokkal erősebbek vagyunk. Erre már fennakadt a szemem: – Húúú, nagyon szuperül hangzik, ez egy édes kis tündérmese, de aligha igaz. – Nem olyan szuper, ha belegondolsz! Az esélye, hogy találkozol a másik feleddel igen csekély. A savantok többsége arra van ítélve, hogy tudja, van valami igazán jó a világban, de mégsem érheti el. A szüleim a szerencsések közül valók; apám 66

törzséből egy bölcs, idős embernek köszönhetően vannak ők egymásnak, akinek az volt az adottsága, hogy megtaláljon dolgokat. A testvéreim közül még senkinek sem sikerült azonosítania a partnerét, és mindannyian sokat szenvednek emiatt. Ez tényleg gyilkos dolog, tudni, hogy van valami, valaki igazán különleges, ami talán mégsem lesz a tiéd. Ezért siettettem mindent. Olyan voltam, mint egy éhező ember, akit meghívtak vacsorára. – És mi van, ha valaki sosem találja meg a lélektársát? – Sok minden történhet... jöhet a kétségbeesés, a harag, a belenyugvás. A helyzet általában romlik, ahogy mennek az évek. Én még nem kezdtem el emiatt aggódni, és hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy megúsztam azt a sok szorongást. Nem hagytam, hogy elhitesse velem ezt a mesét, amivel be akart hálózni, és a viccelődést választottam menekülő útvonalnak: – Nekem nem tűnik túl bonyolultnak. Miért nem csinálnak egy randifórumot a savantok számára a Facebookon? És a probléma meg is van oldva. Zed kényszeredetten elmosolyodott. – Mintha mi nem gondoltunk volna erre. De nem a születésed napja számít igazából, hanem amikor megfogantál. És ez már elég nagy szórást jelent kilenc hónapra elosztva. Csak gondolj bele, hogy milyen sok ember született a te szülinapodon vagy abban az időben. Aztán vedd hozzá a koraszülötteket, meg akik késve érkeztek. Több millió lehetőség között kellene keresned. Nagyon kevés savant van, tízezer emberből egy, ha savant. És nem minden savant él olyan országban, mint a miénk, ahol mindenkinek van saját számítógépe otthon. Arról nem is beszélve, hogy itt mindenki egy nyelven beszél. – Á, most már értem – mondtam. Legalábbis nagyjából, feltéve, ha ezt az egészet hajlandó vagyok elhinni, ami persze nem fog menni. Zed a kezébe fogta az arcomat. – De minden eshetőség ellenére, én megtaláltalak téged. Ráadásul egy focipálya közepén. Sky Brightot, az angliai Richmondból. Ez valahogy nagyon furcsa volt: – És ez az egész mit jelent? – Ez azt jelenti, hogy most már együtt leszünk. Egész életünkben. – Most viccelsz?! Zed megrázta a fejét. – De én csak egy évre jöttem ide. – Csak egy évre? – kérdezte meglepetten. – Ez az eredeti terv. – És aztán mit fogsz csinálni? Visszamész Angliába? Megvontam a vállamat, próbáltam nyugodt maradni, de belül nem ezt éreztem. – Nem tudom. Sallyn és Simonon múlik. De nehéz lesz, mert ha itt meg is csinálom az évet, az otthoni követelmények teljesen mások. És nem akarok mindent elölről kezdeni. – Akkor majd megtaláljuk a módját, hogy itt maradhass. Vagy majd én követlek Angliába. 67

– Követnél Angliába? – döbbentem meg, és közben mindenemet átjárta egy nagyon jó érzés, ahogy az ujjai megint összefonódtak az enyémmel. Sosem fantáziáltam arról, milyen lesz egyszerűen csak kéz a kézben járni egy fiúval. Jó érzés volt, de egy kicsit ijesztő is. – Naná, még szép. Ez komoly dolog. – Megszorította az ujjaimat, hogy jobban simuljanak a kezéhez. – Szóval csak nem szaladtál be a fák közé. – Ami annyit tesz...? Zed felemelte az egyik kezemet, és belecsúsztatta a dzsekije zsebébe. Mellettem állt, a karjaink összefonódva, és mindketten a kilátásban gyönyörködtünk. – Azt gondoltam, elsőre talán kicsit félni fogsz tőlem. Amíg meg nem szoksz. Mármint a kedves énemet... a suttyót már úgyis ismered. – Félni? Én? – A Farkasembertől. Csak emlékszel még! A sötét oldal harcosa; láttam a gondolataidban. Tehát tudott Farkasemberről? Miért nem öl meg most rögtön'? – Szó sem lehet róla. Nekem tetszik minden, ahogy most van. Egy elfojtott nyögés tört fel belőlem a megaláztatástól. Zed kuncogott, élvezte a zavarodottságomat. A dög! – Tudom, hogy néha kicsit nehéz velem beszélni... Mint például, amikor a Szellemvárosban találkoztunk. Most épp egy nehéz időszak... – Megrázta a fejét. – Kifejezetten kemény időszak van. És néha egyszerűen elborítanak a dolgok. Túl nagy nyomás van rajtam. Oké, a lélektárs dolgot nem veszem be tőle, de azt a hátborzongató képességét, hogy olvassa a gondolataimat, hogy a fejemben járkál, nem hagyhatom figyelmen kívül. – Ez most nem valami trükk? Csinálsz valamit velem, ugye? – Úgy éreztem, mintha előre tudta volna, mit fogok mondani, mielőtt egyáltalán megszólaltam volna. – Egy csomó mindent csinálok – válaszolta. A nap lebukott a horizont mögött, a mézszínű fények tompa óarany sugárzássá halványultak. – Sky, én egy csomó mindent szeretnék csinálni veled, ha te is akarod. Hibáztam, amikor siettetni akartam, hogy mielőbb a lélektársam legyél. Neked először meg kell érkezned ugyanoda, ahol én vagyok. És hát végül is, itt az egész élet, hogy ezt helyre tegyük. Nyeltem egy nagyot. Tina előre figyelmeztetett. Mi csábítóbb annál, mintha egy srác azt bizonygatja folyton neked, hogy neki lettél teremtve? A gonosz csávók is pont ezt tették a filmeken, hogy behálózták a szegény ártatlan lánykákat. Vagy nem?! De ebben a pillanatban képtelen voltam erre összpontosítani; másra sem tudtam gondolni, mint Zedre, ahogy itt állt és nézett olyan... hmmm... reménykedőn. – Pontosan mire gondolsz? Zed megfogta a szabad kezemet, a másikkal kicsit megszorította az ujjaimat. – Motorozzunk egyet! 68

Megeresztettem egy félénk mosolyt: – Eddig is azt csináltuk. – Akkor egy programot már kipipáltunk. Legközelebb átmehetnénk Aspenbe megnézni egy filmet, vagy beülhetünk a a wrickenridge-i büfébe, és akkor egész este minket bámul majd mindenki. – A mozi jól hangzik. – Szóval eljössz velem? Lefelé bámultam: – Hát megkockáztathatok egy estét. Csak egyet. Mert azért olyan nagyon még mindig nem bírlak. – Értettem – bólintott ünnepélyesen, de a szeme közben mosolygott. – És ami ezt a lélektárs dolgot illeti, én nem hiszek benne. Nem ad semmi lehetőséget a véletlennek, olyan, mint egy kozmikusan szerzett házasság. Zed vágott egy grimaszt. – Akkor azt most tegyük félre egy időre. Legyen most elég annyi, hogy elhívlak randizni. Mit mondhattam volna erre? Ezt a Zedet nagyon bírtam. Virágot hozott és könnyű büntetőt rúgott, csakhogy megkíméljen egy idegent a megaláztatástól. De így sem felejtettem el a dühös és veszélyes Farkasembert. – Rendben, adok egy esélyt – válaszoltam. Kezemet a szájához emelte, és picit beleharapott, majd megint elengedte. – Akkor hamarosan randizunk!

10. fejezet A következő néhány napban azon gyötrődtem, vajon jól döntöttem-e. Az énem egyik része nagyon izgatott lett, hogy Zed randira hívott, és hogy addig manőverezett, amíg beleegyeztem. De nem is lennék emberből, ha a hiúságomat nem legyezte volna ez az egész. Ahogy Zoe egyszer mondta, minden nő, akinek vér folyik az ereiben, azt akarja, hogy valamelyik Benedict fiú elvigye randizni. Ennek ellenére mégsem akartam kibeszélni a dolgot még a legközelebbi barátaimnak sem, főleg mert alig mertem elhinni, hogy ez az egész igaz. Az az őrült érzésem támadt, hogy ha hangosan kimondom, talán köddé válik, mint Hamupipőke hintója éjfélkor. Az is aggasztott, vajon mit szól a dologhoz Tina. Valami ilyesmit vártam: „Neked elment az eszed?” Attól féltem, ha elmondom neki, a végén még meggyőzne, hogy Zed csak manipulál, amikor azt mutatja, hogy szeret, és a végén a klasszikus szitu lesz, a rosszfiú otthagyja jó kislányt. Hinni akartam az új Zedben, és abban is, hogy eddig félreismertem. Hinni, hogy ő nagyon gyengéd tud lenni, hogy tök jól megértjük egymást, és új dolgokat fedezhetünk fel egymásban, csak idő kérdése az egész. De annyi mindent kellett volna megértenem, például ezt a savant témát (egyáltalán van ennek értelme?), vagy

69

a lélektárs dolgot, amire Zed teljesen ráfixált. A legnagyobb parám az volt, hogy csak megjátssza, hogy bejövök neki, mert valami okból szüksége van rám, én meg még nem jöttem rá, miért. Sally észrevette a szétszórtságomat, de nem nagyon kérdezősködött az okáról. – Sky, figyelsz te rám egyáltalán? – Ööö... igen? – próbálkoztam. – Nem úgy tűnt az előbb. – Jó, tényleg nem figyeltem. Mit mondtál az előbb? – Azt mondtam, hogy vennünk kellene valami különlegeset a megnyitóra. – Sallynek jó ízlése volt, és éppen a ruhásszekrényem igencsak korlátozott tartalmát vette szemügyre. – Emiatt aggódtál, vagy nem? – Aha... – Egyetértek, nincs itt olyan darab, ami megfelelne. Vennünk kell neked pár új dolgot. A Művészeti Központ hivatalos megnyitója igazi társasági esemény lesz szmokinggal és kisestélyikkel. Wrickenridge minden polgárát elvárták az eseményre, és hát végül is, amíg a síszezon nem kezdődik el, más szórakozásra nem volt túl sok lehetőség. Es ha Sally úgy gondolta, hogy nincs alkalomhoz illő ruhám, akkor tényleg gondban voltam. Ugyanis ott Zednek is meg kellett jelennie. – Igazad van, úgyis szerettem volna már nézelődni kicsit. De hová lehet itt elmenni vásárolni? Ahhoz most nincs kedvem, hogy elautózzunk egészen Denverig. – Mrs. Hoffman... – kezdett bele Sally, én meg nagyot nyögtem – ...azt mondta, hogy Aspenben van egy nagyon helyes butik, és csak háromnegyed óra a főúton. Végül Simon is velünk tartott, mondván, hogy a megérkezésünk óta nem töltöttünk elég időt úgy együtt, mint egy család. Egy olasz étterembe is elvitt minket, aztán dobbantott, miközben Sally és én a butikokat jártuk. – Én is vehetnék magamnak egy új ruhát – mondta Sally, ahogy vágyakozón a fogasokat böngészte. – Aha, na most kiderült, miért jöttünk ide – cukkoltam, és levettem egy hosszú piros ruhát. – Nem is rólam van szó, hanem neked kell valami. Próbáld fel ezt! Harmincpercnyi határozatlankodás után kiválasztottunk két ruhát, Sally pedig megpróbált úgy tenni, mintha nem érdekelnék az árcédulán lévő számok. Aspen a gazdagok síparadicsoma volt, menő hollywoodi sztárok jártak ide, így a márkák és az árcédulák is ehhez igazodtak. – Ez most hosszú távú befektetés, a tiéd jó lesz neked jövő nyáron is a ballagásodon. – A végzősök bálján – helyesbítettem. – És úgy tudom, a szülőknek vadiúj ruhát kell kiköhögniük arra az alkalomra. Ez itt a hagyomány. – Akkor majd több festményt kell eladnom – mondta, aztán becsukta a szemét, és aláírta a számlát. A nagy alkalomra készülődtünk, és úgy vihorásztunk Sallyvel, mint két őrült, akik valami összeesküvést szőnek. 70

– Nehogy szólj Simonnak a cipőkről! – figyelmeztetett Sally. – Nem ért az ilyesmihez. A jó cipő a jó koordináció alapja – mondta, aztán az ajkába harapott. – De azért borzasztóan drágák voltak, ugye? – Hol vannak az én lányaim? – kiabált fel Simon a földszintről. – Elkésünk! Sally ment le elsőnek az emeletről, és a hatásra várva pózolt kicsit a hosszú, szűk, vörös ruhájában. Simonnak elállt a lélegzete. – Jól nézek ki? – kérdezte anya, kicsit a homlokát ráncolva. – Meggondoltam magam. Maradjunk inkább itthon! – válaszolt Simon vigyorogva, és ujjai végigfutottak a szaténruha hátán. – Remélem, Sky valami kevésbé kihívó ruhát vett fel! Úgy kell majd egész este elhajtanom a srácokat mellőle, ha ő is ilyen jól néz ki, mint te. Én is lementem, hogy Simon megvizsgálhassa a ruhámat. Egy rövid, térd fölé érő, pánt nélküli, nefelejcskék ruhát választottam. Kiengedtem a hajamat, hagytam, hogy hullámokban essen alá a hátamon, elöl pedig két, köves csattal tűztem el. Simon a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy menni fog ez nekem. Vissza a szobátokba, lányok! Sallyvel megint ránk tört a kuncogás, karon fogtuk Simont két oldalról, és kifelé tuszkoltuk az autóhoz. – Azt a mindenit, tiszta James Bond vagy ebben a menő szmokingban – mondtam Simonnak, és megigazítottam a csokornyakkendőjét. Komoly ügyet csinált abból, hogy mindig igazi csokornyakkendőt vegyen fel, aztán persze nekem, vagy Sallynek kellett segíteni megkötni. – Anyuval majd a szendvicsekkel meg a koktélpálcikákkal kell megvédenünk a lányoktól. – Számítok is rá, hogy megvédtek – válaszolta, és rám kacsintott a visszapillantó-tükörből. A Rodenheim Művészeti Központ épülete a tájba simult, a tető a háttér hegycsúcsainak alakját követte, és a két külön rész egy szabálytalan üvegpiramist vett közre, ami most kék fényárban úszott. Egy olyan csípős, hideg estén, mint a mai is volt, a formák drámai kontrasztot képeztek a csillagokkal teli éggel. Szinte olyan volt, mint egy űrhajó orra, ami éppen az Alfa Kvadráns felé tart. Az üvegajtón keresztül láttam, hogy a parti már javában elkezdődött. Mr. Keneally is nagyon kicsípte magát az este tiszteletére, az előcsarnokban ült egy zongora mellett, és lágy zenét játszott. Pincérek suhantak körbe a vendégek között, és teli tálcákról apró falatkákat kínáltak; volt minden a bonyolultan elkészíthető sushitól a csípős mexikói nachosig. Tina állt az ajtóban, és köszöntötte a vendégeket. – Hűha! Csak ennyit tudok mondani! – kiáltotta, amikor meglátott hármunkat. – Micsoda ruhák! – Csak tudni kell megfelelő módon felhasználni a bankkártyát – mosolygott Sally. – És milyen klasszak a cipőitek! – A cipőkről inkább hallgassunk – suttogta Sally. – Miről kell hallgatni? – kérdezte Simon. 71

– Semmiről, szívem. – Segítsek neked valamiben? – kérdeztem Tinát abban a reményben, hogy megspórolhatom a dolog kínos részleteinek megtárgyalást, és csak ücsöröghetek Tinával az este további részében. De Tina lerázott: – Eszedbe se jusson, Sky! Egyébként mindjárt végzek itt én is. Majd megyek és megkereslek. Simon már elindult befelé, egy tálcákat hordozó pincért próbált elkapni. Szerzett nekünk italt: ásványvizet nekem, maguknak pedig két pohár fehérbort. Két perccel később elvesztettem a szüleimet. Sallyt sarokba szorította az aspeni helyi lap művészeti rovatának újságírója, Simon pedig megfeledkezett arról, menynyire nem kedveli az ilyen eseményeket, és elmélyült társalgásba kezdett egy komoly kinézetű fiatal denveri diákkal David Hockney festészetéről. Én pedig ott maradtam egyedül, csak sodródtam ide-oda, váltottam néhány szót az ismerősökkel, de nem kötöttem ki sehol. – Hűha, ez aztán a látvány! – kiáltott fel egyszer csak Zoe, és lenyalta a szószt az ujjairól. Az ajtó felé kezdett tuszkolni. – Az egész Benedict klán megmutatja magát ma este... nem akármilyen esemény ez! És tényleg ott álltak a legendás Benedict fiúk. Így az estére kicsípve kezdtem megérteni, miért gondolják róluk az emberek, hogy baj jár a nyomukban. Úgy néztek ki, mint egy szuperman válogatott, habár az összegyűlt „esküdtek” arról még minden bizonnyal tanakodtak, vajon a jó vagy a rossz oldalán harcolnak. A tekintetem rögtön Zedet kereste, aki tényleg baromi jól nézett ki a fekete ingben és a hozzá illő pantallóban. Nadrág. Egy mosoly kíséretében érkezett a helyesbítés a fejembe. Nem akarok erről hallani. Biztos vagy benne? Hogy képes arra a terem másik végéből, hogy elvörösödjek miatta? És egyáltalán, hogyan képes csak így beszélni hozzám? Szállj ki a fejemből! Nem tudom leállítani a dolgot, ha már belekezdtem. Mondta már neked valaki, hogy ha kimennél az utcára ebben a ruhában, leállna a forgalom? Ez rosszat vagy jót jelent? Teljesen őrült voltam, hogy egy test nélküli hanggal folytattam társalgást. Jót. Nagyon, nagyon jót. Zoe, elfeledkezve miről beszélgettünk, vihorászni kezdett: – Ó, édes istenem, Zed úgy néz rád, mint aki mindjárt fel akar falni. Az én gyenge szívem nehezen bírja az ilyesmit. Oldalt fordultam, Zed most csak a vállamat láthatta, és megpróbáltam visszanyerni a lélekjelenlétemet, vagy legalább annak a látszatát. – Nem is akar. – Hát, pedig biztos nem én vagyok az, akit néz. És ez tényleg sajnálatos. Másrészt viszont itt van még lehetőségnek Trace, Uriel, Victor, Will, Xavier, és az én kis édesem, Yves. Hát nem...? – Zoe az ujjaival malmozott, és nagyon kereste a szavakat. 72

– Ki melyik? – kérdeztem. – Xavier a legmagasabb, tavaly végzett. Nagyon komolyan veszi a síelést, nagy esélye van, hogy bejut az olimpiai szlalomcsapatba, ha így folytatja. Trace... ő, ha jól tudom, zsaru most Denverben. Ö az a hűvös, szakértő típus, úgy néz ki, mint aki képes lenne lenyelni egy borotvapengét anélkül, hogy közben pislogna egyet. Uriel főiskolára jár, most phd-zik igazságügyi orvostanból. Az a nagy, széles vállú srác Will, ő is fősulira jár, de nem tudom pontosan, mit tanul. Ő elég vicces típus, és nem szakad el nála olyan gyorsan a cérna, mint a többieknél. Hmmm? Kit hagytam ki? – Victort. Zoe sóhajtva a mellkasára tette a kezét: – Ó, hát Victor! Ő nagyon titokzatos. Nemrég költözött el a városból, de senki sem tudja, mit csinál igazából. Azt pletykálják, hogy a városban lakik Trace-szel, de ebben nem vagyok biztos. Azt hiszem, kém lett belőle, vagy valami ilyesmi. – Hogy tudod megjegyezni, hogy ki kicsoda? – Ugyan, könnyű: Trace, a tökös; Uriel, az ultra intelligens; Victor... ööö... vadítóan titokzatos. – Ez nem ért! Zoe csak vigyorgott, és folytatta: – Will, az 1000 wattos vigyor; Xav, az X-trém sportos; Yves pedig... rá nem találok szavakat. Zedet meghagyom neked. Ismered a dalt az oviból? –és ezzel dúdolni kezdett egy ismerős dallamot. – Ha a Benedict srácokkal szemléltetnék az oviban a betűket, mi lányok fényévekkel előbb megtanulnánk olvasni. Zoe mindig megnevettetett. – Kíváncsi lennék, miért jöttek vissza a hét végére a városba mindannyian? – Talán szülinapja van valakinek? Mr. és Mrs. Benedict tényleg nagyon kedvesek, néha kicsit furik, de mindig szívesen fogadnak, ha arra jársz – ezzel Zoe belekortyolt az italába. – Mr. Benedicttel találkoztam a folyónál. – Ugye milyen jó fej? Az egyetlen furcsa dolog benne, hogy ha valaki olyan okos, mint Mr. Benedict, akkor miért tölti az egész életét azzal, hogy síliftet üzemeltet. Látnod kellene a nappalijukban a könyvespolcokat, zsúfolásig tele vannak olyan könyvekkel, amelyeket a nővérem olvas a főiskolán, filozófiakönyveik is vannak, meg minden ilyesmi. – Talán odavannak az ilyen outdoor dolgokért – mondtam Zoenak. – Talán – lökött oldalba Zoe. – De épp itt jön valaki, akinek biztos nem outdoor dolgokon jár most az esze. Zed otthagyta a bátyjait, és ebben a pillanatban egyenesen felénk tartott: – Szia, Zoe! Helló, Sky! – vigyorgott mindkettőnkre. – Szia, Zed! – köszönt Zoe, és közben odaintegetett Yves-nek, aki a helyiség másik végéből őt figyelte. – Mindenki itthon van? – Igen, van néhány elintéznivaló családi ügy. Szuperül néztek ki mindketten. Zoe értette a testbeszédünket, és amilyen jó fej volt általában, úgy most is ráérzett a dolgokra, és úgy döntött, lelép. Hátradobta hosszú haját, a karkötői össze73

vissza csilingeltek közben. – Köszi, Zed. Te sem nézel ki annyira rosszul ma este. Megyek, és váltok pár szót Yves-vel. Később még beszélünk, oké?! Ezzel Zoe elsuhant, és otthagyott minket a sarokban. Zed fölém magasodott, teljesen eltakarta a termet, nem láttam a többieket, és olyan volt, mintha csak ketten lettünk volna a helyiségben. – Szia! – mondta halkan. – Azt hittem, már köszöntünk egymásnak – mondtam, és közben nagyon-nagyon azt éreztem, hogy ez a srác csak úgy izzik a forróságtól. – Igen, köszöntem az előbb nektek, de ez a mostani csak neked szólt. – Ó – összeharaptam az ajkaimat, nehogy elnevessem magamat. – Szió! – tettem hozzá még. – Nem vicceltem az előbb, amikor azt mondtam, hogy bámulatosan nézel ki. – Előrenyúlt, és egy elszabadult hajtincset hátrasimított az arcomból a fülem mögé. – Hát ez honnan szabadult el? – A suliban hátrakötve hordom a hajamat. Különben nem bírok vele. – Nekem tetszik, ahogy most van. – Hát, nem neked kell kikefélned esténként, amikor összegubancolódik. – Szívesen jelentkezem önkéntesnek. – Igazán? – De még mennyire! – nevetett Zed, és a karját a vállamra csúsztatva átölelt. – Na, elvegyülünk? – Muszáj mennünk? – Muszáj. Be akarlak mutatni anyunak és az apámnak. – Elmondtad nekik? – Én továbbra sem hittem ebben a lelkek egymásra találnak sztoriban, de ha ő hitt benne, akkor kíváncsi voltam, miket ügyködik ezzel kapcsolatban. – Nem. Azt akarom, hogy először te barátkozz meg a dologgal, aztán majd bejelentjük nekik is. Elviselhetetlenek lesznek, ha felröppen a hír. Ez a valódi ok volt, vagy most csak játszott velem? Megint szőtte körém a hálót, hogy aztán majd jól berántson a közepére? Már nem tudtam biztosan, hogy megbízhatom-e az ösztöneimben, ha Zedről volt szó. – És a bátyáiddal mi a helyzet? Nekik bemutatsz? – Odamehetünk Yves-hez, őt már ismered, szóval ezzel nincs mit tenni, de szeretném, ha a többiektől mindenképp távol tartanád magad. – Miért? Ennyire nem bírnának engem? – Hogy gondolhatod azt, hogy valaki nem kedvel téged? – Megsimogatta a karomat, és a bőröm abban a pillanatban libabőrös lett az érintésétől. – Nem erről van szó. Csak biztos elmesélnék az összes iszonyúan kínos sztorit rólam, és aztán majd nem állsz többet szóba velem. – Nem hiszem, hogy ez túl valószínű. Zed lenézett rám, a mosolya gyengéd volt. – Nem, én sem hiszem. 74

Megálltunk a zongoránál, Mr. Keneally most fejezte be az előadását, és mi is csatlakoztunk a tapsoló közönséghez. Mr. Keneally szemrevételezte a hallgatóságát, majd amikor meglátta, hogy Zed a kísérőm, a homlokát ráncolta. – Lenne kedved játszani, Sky? – kérdezte, mert nyilvánvalóan úgy gondolta, ez frappáns megoldása lenne annak, hogy különválasszon minket. – Nem. Köszönöm, uram, ma este inkább nem. Zed kicsit erősebben szorította meg a vállamat. – Uram, hozhatok önnek egy italt? – kérdezte. Mr. Keneally egy pillanatig csak állt, tátott szájjal. – Nagyon kedves tőled – nyögte ki végül. Aztán valószínűleg újraértékelte a kettősünket, mert így folytatta: – Örülök, hogy Sky jó hatással van rád, fiam! Korai még ilyesmit kijelenteni, mormogtam magamban. – Egy ásványvizet kérek, vagy inkább egy kólát! – Mindjárt visszajövök – eresztette el Zed a vállamat, és elvegyült a tömegben, hogy találjon egy pincért. Szinte vicces volt, ahogy megpróbált imponálni nekem, meg ahogy mutatni akarta, udvarias is tud lenni, ha odateszi magát. Mr. Keneallyn látszott, gondban van, hogyan hozzon fel egy kínos témát. A partitúrában lapozgatott. – Hogy megy a beilleszkedés, Sky? – Köszönöm, jól. – Mindenki rendesen gondodat viseli? – Igen, uram. – Ha bármi... ööö... problémád adódna bárkivel, ugye tudod, hogy van tanácsadó az iskolában? – A Nagy Zenemester, amint a védelmemre próbál kelni, de mintha nem lett volna felkészülve, hogy Farkasemberrel szemtől szembe megbirkózzon. – Igen, Mr. Joe említette nekem. De, köszönöm, minden rendben. Zed közben visszaért. – Itt a kólája, uram – mondta, majd felém fordult: – Körülnézünk még, Sky? – Jó, menjünk. Viszontlátásra, uram! Mr. Keneally felém küldött egy aggodalmas mosolyt. – Köszi az italt, Zed – mondta, majd leült a zongorához, és Mahler Gyászindulóját kezdte játszani. – Ez az üzenet nekem szól vajon? – suttogta Zed. – Vagy nekem. Az emberek nem bírják kitalálni, hogy miért vagyunk mi együtt. – Nem bírják kitalálni, miért van velem a legcsinosabb lány a teremben? Nincs semmi fantáziájuk – mondta, és felnevetett, amikor meglátta, hogy megint elvörösödtem. Egyik ujjával végigsimított az államon. – Olyan édes tudsz lenni, ugye tudod? – Ez most bók volt, remélem. – Annak szántam. Már akkor tudtam, amikor a múltkor figyelmeztettelek. Tudod, hogy ne menj ki sötétedés után az utcára. Ugye, hallgattál rám? Bólintottam egyet, nem igazán tudtam, mit kellene erre reagálnom. Annyira komolynak tűnt ezzel kapcsolatban. Zed elmosolyodott, aztán megcsiklandozta a 75

nyakamat az egyik hajtincsemmel. – Nagyon bántott, hogy figyelmeztetnem kellett téged az álmom miatt. És még most is aggódom, de annyi átjött, hogy te azért elég okos csajszi vagy. – Hát, ezt sosem mutattad ki. Zed ajkai kényszeredetten legörbültek, érezte, hogy igazam – Ápolnom kell a rólam kialakult képet, tudod? Azt hiszem, akkor ott a parkolóban zúghattam beléd. Egy dühös nőnél nincs szexibb. Annyira szerettem volna, ha az igazat mondja, de efelől voltak kétségeim: – Okos és szexi? Az nem én vagyok. – De mennyire, hogy te vagy! Ha én vagyok a hangvilla, te vagy a tökéletes „A” hang, csak próbálj felhangolni! Egyre idegesebb lettem: – Zed, cssss! – Mi van, nem szereted, ha bókolnak neked? – Dehogynem szeretem... csak nem tudom, mit kezdjek velük. – Csak mondd azt: „Hű, Zed, köszi! Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondtak nekem!” – Abbahagynád, hogy ezzel a műangol kiejtéssel beszélj hozzám? Annyira rosszul hangzik! Zed hátravetette a fejét, és nevetni kezdett, mire többen is felénk figyeltek. Aztán megragadta a kezemet, és egy puszit nyomott a tenyerembe. – Egyszerűen nagyszerű vagy! Tudod, azóta sem értem, miért telt nekem annyi időbe, hogy rájöjjek, mi is zajlik benned. Még nem voltam felkészülve rá, hogy az érzéseinkről beszéljünk; hétköznapi dolgokkal akartam foglalkozni. – Mintha kicsit sokat álmodoznál. És valóra szoktak válni az álmaid? – kérdeztem. Zed a homlokát ráncolta. – Így vagy úgy, de igen! Ne aggódj, nem engedem, hogy bármi történjen veled. Nagyon fogok vigyázni rád, Sky. Nem tudtam, mit válaszolhatnék egy ilyen homályos fenyegetésre, de ettől a Zedtől megint megijedtem, ezért inkább témát váltottam: – Tudod, Tinának az a véleménye, hogy te nem illesz hozzám. – És Tina felé intettem a fejemmel, aki a helyiség túlsó végében csevegett éppen Sallyvel. Állati jól nézett ki a hosszú, zöld estélyiben; Nelson ott álldogált szorosan mellettük és nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyi elismerő pillantást söpört be Tina az este. – Aha?! – Úgy tűnt, Zedet szórakoztatja a téma. – És ki lenne a te eseted? – Tina véleményére vagy kíváncsi, vagy az enyémre? – A tiédre! Magamban mosolyogva a cipőmet bámultam, mielőtt fel mertem volna nézni, hogy lássam Zed arckifejezését. Ideges volt, de én így is kimondtam, amit gondoltam: – Hát, úgy tűnik, aki épp most bejön nekem, az magas, arrogáns, dühös és közben nagyon helyes. 76

– Hmm, nem... nem ismerek ilyet – mondta, és felcsillant a szeme. – Sziasztok! Te Sky vagy, ugye? Hogy vagy? – Mr. Benedict volt az, aki félbeszakított minket, majd hatalmas tenyerébe fogta a kezemet, és egy darabig csak tartotta. Meleg és magabiztos volt a kézszorítása, érződött, hogy tenyere a munkától lett érdes. Ha csodálkozott is azon, hogy most a fiával lát – figyelembe véve az utolsó „beszélgetésünket”, ami a jelenlétében zajlott –, nem mutatta ki. És megint az volt a benyomásom, hogy az arca ritkán árulja el, mit is gondol valójában. A felesége pont az ellentéte volt, egy nagy energiabomba, hatalmas barna szemekkel, az arca egyértelműen elárulta minden érzését, a teste mindig készenlétben állt, mint egy flamencotáncosnak. Ő volt az, akinek a latinos külsőjüket köszönhették a fiai. Ahogy Mr.Benedict a felesége vállán pihentette a karját, rögtön látszott, hogy valami különleges energiával rendelkeznek ők ketten együtt: az egymásban meglelt öröm nyugodt bizsergése érződött rajtuk. – Szervusz, Sky! – Karla riasztott fel az álmodozásból; rám mosolygott, és közben megsimogatta a csuklómat. – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Benedict. – A fiunk már bocsánatot kért azért, ahogy lent a folyónál beszélt veled? – kérdezte Mr. Benedict. Felpillantottam rá: – A maga módján, igen. – Látom, megérted őt. Ennek nagyon örülök. Zednek nem könnyű mostanában – mondta Mrs. Benedict, és gyengéden megsimogatta az arcomat, mielőtt furcsán elmerengett, és a tekintete elhomályosodott volna. – De te... te is láttad ezeket a dolgokat... sőt ami még ennél is rosszabb, benne éltél. Jaj, úgy sajnálom, szívem! A szívem kihagyott egy ütemet. – Anya, hagyd ezt abba – szólt az anyukájának Zed figyelmeztetőleg. Karla a fia felé fordult: – Mit csináljak, ha mindent látok?! – Ne csinálj semmit! – morgott vissza Zed. – Ennyi szomorúság ilyen fiatalon! – Karla, Sky azért van itt, hogy jól érezze magát – mondta Mr. Benedict, és arrébb terelgette a feleségét a közelemből. – Gyere, látogass meg egyszer minket! Mindig szívesen látunk téged, Sky! El akartam szaladni. Ezek miatt az emberek miatt megint látni kezdtem dolgokat. És nem voltam kész erre. Régóta elnyomtam magamban az ilyen érzéseket, a színekkel kapcsolatos dolgokat, dobozba zártam őket, és jó mélyre gyömöszöltem magamban. Mégis, mit csinálok itt Zed Benedicttel, az összes ember közül pont ővele? Mégis, ki az, akit becsapok? Képtelen vagyok belemenni egy kapcsolatba... megpróbálnom sem lett volna szabad. – Sajnálom az előbbit, Sky! – mondta Zed, és idegesen rángatni kezdte a zakója gallérját. – Kimenjünk a levegőre? – Ő pont olyan, mint te. – Éreztem, ahogy megint rám tör a remegés. – Olvasott bennem... kezdett pont olyan dolgokat csinálni, mint te. 77

– Cssss! Most ne beszélj! – lépett elém Zed, hogy eltakarjon, és a többi vendég ne lásson minket. – Ne gondolj most erre! – Mégis mi vagyok én? Egy nyitott könyv? Vagy mit tudom én mi, hmmm? – Ez nem ilyen egyszerű, nem csak rólad van szó. – Azt hiszem, most szeretnék hazamenni. – Elviszlek kocsival. – Nem, köszi, hagyd! Szólok Tinának, hogy vigyen haza! – Ebben a pillanatban nem akartam egyetlen Benedictet sem a közelemben tudni. – Sky, ez így nem megy. Ha haza akarsz menni, akkor én vagyok az, aki elvisz. Most rám bíztak, és az én felelősségem, hogy biztonságban légy. A „biztonság” pont az ellentéte volt annak, amit ebben a pillanatban Zed jelenlétében éreztem. Hátrálni kezdtem. – Kérlek, csak hagyj most magamra. Tina valószínűleg egész este árgus szemekkel figyelt, mert egy szempillantás alatt ott volt mellettem. – Mi a gond, Sky? – kérdezte. – Nem... nem érzem jól magam. Zed odaállt közénk: – Épp haza akartam vinni Skyt kocsival. – Majd én elviszem – szólt oda Tina gyorsan. – Nincs rá szükség. Sky velem van, és én vigyázok rá. – Zed mérges volt, amiért le akartam lépni, és otthagyni őt. Ezt nem volt nehéz megmondani. – Mi legyen, Sky? – kérdezte Tina. A karomat a derekam köré fontam. Könnyebbnek tűnt, ha nem vitatkozom. Csak haza akartam jutni olyan gyorsan, amennyire lehet, még ha ez azt is jelentette, hogy néhány percet kettesben kell legyünk Zeddel a kocsijában. – Zed hazavisz. Megyek, szólok a szüleimnek. Nagyon felkavartak a dolgok, és ennek nyilvánvaló jelei győzhették meg a szüleimet is arról, hogy jobb, ha minél előbb hazamegyek. Simon hűvösen végigmérte Zedet, mielőtt a beleegyezését adta. – A papád nagyon jól csinálja ezt – szólalt meg Zed, miközben beindította a család dzsipjét. – Mit csinál jól? – kérdeztem, és hirtelen nagyon fáradtnak, kifacsartnak éreztem magam. A fejemmel az ülés melletti ablakot támasztottam. – A befenyítést, hogy összetöri a golyóimat. Utalt rá, hogy ha egy ujjal is hozzáérek a kislányához, halott vagyok. Majdnem csuklani kezdtem, annyira kellett nevetnem: – Hát igen, néha kicsit túlságosan védelmezni akar. – Pont, ahogy Zed gondoltam. Aztán ahogy felfelé mentünk az úton, hagytuk az egészet. A visszapillantó tükrön egy hegyi kristály himbálózott, elnyelte magába a fényeket, ahogy jobbra, balra kilendült, olyan volt, mintha hipnotizált volna. 78

– Miért hívod őket a keresztnevükön? – kérdezte Zed, próbált arrébb kormányozni minket arról a süppedős talajról, amiről az előbb beszéltünk. – Csak tízéves korom óta vagyok velük. Mindannyian arra jutottunk, hogy sokkal kényelmesebb, ha keresztnéven szólítjuk egymást. Úgy érezték, túl idősek, hogy valaki hirtelen apunak meg anyunak szólítsa őket. – Te akartad, vagy ők vetették fel? – kérdezte Zed, és jogos volt a kérdés. Én anyunak és apunak akartam hívni őket, nagyon vágytam rá, hogy végre olyan lehessek, mint a többi gyerek, de ez nem az ő stílusuk volt. – Nekem is megfelelt. Zed nem feszegette tovább a kérdést. – Tudod, anya... ő néha így viselkedik az emberekkel. Mit is mondhatnék? Nagyon sajnálom. – Nem a te hibád. – Én vittelek oda hozzájuk. Le kellett volna szerelnem őt. Ne hagyd, hogy aggasszon az, amit mondott. – Csak hát nem... szóval nem túl jó arra gondolni, hogy valaki mindenféle dolgot kiérez belőled. – Nekem nem kell magyaráznod! Egy házban élek vele! – Veled kapcsolatban is lát dolgokat? – Ettől a gondolattól már sokkal jobban kezdtem érezni magam. – Naná! Benedict fiúnak lenni nem éppen Csipkerózsika álom. A házunk előtt álltunk meg. Kint a teraszon égett a lámpa. Nem voltam túl lelkes, hogy egyedül menjek be a házba, de nem akartam, hogy Zed azt gondolja, valami másért hívom be. – Szóval a kocsiban ejtjük meg. Egy apró lépés előre – mondta lágyan, aztán felém hajolt, az ajkát az enyémre tette, és megcsókolt. Hihetetlenül gyengéd volt a csókja. Úgy éreztem, mintha egymásba olvadnánk, és a köztünk lévő korlátok eltűnnének a finom rábeszélés hatására. Vonakodva, de azért túlságosan is korán húzódott el. – Hol van a papád? Vagy már halott vagyok? – Ez nem is az ujjad volt. Azt mondtad, apa csak az ujjadra utalt – A hangom távolinak tűnt. Elmúlt bennem a pánik, és egyszerre élvezni kezdtem, hogy itt vagyok a jelenben... Zeddel. Ahogy ő mondta, a testem már rá is hangolódott az övére, mintha együtt megtaláltuk volna a tökéletes ,A” hangot. – Milyen igaz – kezét a vállamra tette, és cirógatni kezdte a bőrömet. – Bocs, muszáj volt megigazítanom. Ezt a ruhát diszkvalifikálni kellene. Miii? – Zed Benedict éppen megcsókol engem... ez egyáltalán, hogy lehetséges ? – Igen, te tényleg... tényleg nagyon tetszel nekem, Sky. De ha most nem állok le, a papád tényleg ki fog nyírni, és az egy szép barátság végét jelentené. – Még utoljára megcsókolt, majd elhúzódott tőlem; megkerülte a kocsit, és segített kiszállni. – Csak bemegyek, és felkapcsolom neked a lámpákat, aztán visszatűzök a buliba. 79

– Köszi. Nem szeretek bemenni egy üres házba. – Tudom – válaszolt Zed, elvette tőlem a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Én az előtérben vártam, amíg ő gyorsan körbejárt a helyiségekben. Végül habozva megállt a teraszon, a kocsikulcsot a kezében csörgette: – Nem örülök neki, hogy itt kell hagynom téged egyedül, ígérd meg, hogy nem lépsz ki a házból! – Megígérem. – Biztos, hogy minden rendben lesz veled? – kérdezte sokadjára Zed. – Igen, persze. Minden oké. – És bocs anya miatt. Ha ez vigasztal, a nővére Loretta néni még durvább. – Ez komoly? – Ja. Nehéz elképzelni, mi?! Hálaadáskor jobb, ha a házunk felé se nézel, ők ketten együtt megállíthatatlan párost alkotnak – mondta Zed, majd magához húzott, és egy puszit nyomott az orrom hegyére. – Jó éjszakát, Sky! – Jó éjt! A keze még az arcomat simogatta, amikor hátra lépett: – Ne felejtsd el bezárni az ajtót, miután elmentem! Úgy tettem, ahogy Zed mondta, aztán felmentem az emeletre átöltözni. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy még nem hajtott el. Kint ült a dzsipben. Őrködött, amíg a szüleim haza nem jöttek. Tényleg komolyan vette a rám vonatkozó fenyegetést; és ez egyszerre volt riasztó, és furcsa módon megnyugtató is. Legalább ma éjjel nem kellett semmitől se félnem.

11. fejezet Az első hószállingózás október közepén ért el minket. A fák fantasztikusan néztek ki: leveleik százféle színben pompáztak, és olyan tarkák voltak, mint a kedvenc csokim csomagolópapírja. Sally és Simon szinte minden napja túlcsorduló izgalomban telt a nagy lehetőségtől, hogy a szabadban festhetnek; az ujjuk állandóan festékfoltos volt. Amikor ilyen állapotba kerültek, akárhogyan igyekeztek, és próbálták észben tartani a hétköznapi dolgokat, gyakran elfeledkeztek mindenről, mint például bemenni a lányuk tanárához megbeszélésre, vagy hogy mikor látták őt utoljára vacsoránál. Ilyenkor kicsit magányos voltam... de legalább most márvolt otthon egy zongorám, amivel elszórakoztathattam magamat. Richmondban a műtermük legalább fent volt a padlástérben; itt azonban egy mérföldnyire voltak a Művészeti Központban. Így aztán az történt, hogy kimaradtak abból a kis drámából, amelynek egyszer csak a középpontjában találtam magamat. A Wrickenridge Középiskola pletykagépezete sok túlórát számolhatott el, miközben a Zed Benedict-Sky Bright love storyn csámcsogtak. A magam részéről elhatároztam, hogy mi igazából csak találkozgatunk; Zednek pedig az volt a megrögzött

80

álláspontja, hogy meg kell védenie engem, és hogy a lélektársa vagyok. Én azonban nem mentem bele, hogy bármelyiket is megvitassam vele. Így aztán elég nehéz időszakot éltem át. De mit vár az ember egy olyan sráctól, mint Zed? A kapcsolat vele sosem lesz sima ügy. Tina az utcánk végén tett le. Rövid összefoglalót tartott Zedről, és nem akarta elhinni, amikor elmeséltem, hogy Zed kivétel nélkül minden alkalommal kedves volt velem, amióta csak elhatározta, hogy tiszta lappal indít, és hogy lassan meg fog győzni arról, mi egy jó páros lehetünk. – Ő nem az a „kedves szomszéd srác-fajta”, aki ad egy puszit az ajtóban, és szépen hazamegy – erősködött Tina. – Hát, tulajdonképpen ezt tette. – Most már kezdett kicsit bosszantani Tina. – Zed sokkal kedvesebb, mint amilyennek kinéz. – Legalábbis én ezt gondolom. – Persze, mert akar téged! Beletúrtam a hajamba, és rántottam egyet a copfomon... inkább, minthogy elsikítsam magam. Mindenki, az évfolyamtársaimtól a tanárokig, valami katasztrófát jósolt közeledni a kapcsolatunkat illetően. Mindenki elszántan próbálta őt gonosztevőnek beállítani, engem pedig egy cuki, de zűrös csajszinak, akit veszély fenyeget. Nelson folyton aggodalmaskodott, és keménykedő fenyegetéseket motyogott maga elé, hogy mit fog csinálni Zeddel, ha a dolgok rosszra fordulnak. A női tanerők megjegyzéseiből sikerült megfejtenem a rejtett üzenetet, hogy ne hagyjam magam, ha a dolgok olyan irányba fordulnának, amit nem akarok. Elég pesszimista gondolat fordult meg a fejemben; az, hogy másokis folyton ilyesmiket mondogattak, kezdte aláásni a határozottságomat. – Megint csak egyedül vagy, Sky?! – kiáltott oda Mrs. Hoffman, amikor hazaértem az iskolából. – Úgy tűnik – válaszoltam. – Nincs kedved átjönni kicsit hozzánk? Most sütöttem browniet. – Ó, köszönöm, de épp... ööö... szóval házi feladatot kell írnom. – Akkor majd viszek át neked! – Az nagyszerű lenne! Mostanra már ráéreztem, hogyan kell a dolgokat menedzselni Mrs. Hoffmannal. Sosem volt szabad úgy átmenni hozzá, hogy nem volt az embernek egy szabad órája, ugyanis lehetetlenség volt félbeszakítani a beszélgetést; hiába izgett-mozgott az ember, mint Houdini, a szabadulóművész, amikor túl szorosak voltak a láncai. Saját terepen egy kicsit könnyebb volt, és Mrs. Hoffman mindig respektálta, ha azt hozta fel az ember kifogásnak, hogy az ösztöndíj miatt kell tanulnia. Mikor elővettem a könyveimet, ő mindig távozott. Az egyik sütijét rágcsálva, felmentem a szobámba, hogy befejezzem a történelemleckémet. Sky, jól vagy? Hetekig ellenálltam, de végül be kellett lássam, hogy tényleg hallom őt a fejemben. Zed? Kinéztem az ablakon, arra számítottam, hogy a kocsija kint lesz az úton. Hol vagy? 81

Otthon. Van kedved átjönni? Honnan... ? Várjunk egy kicsit: hogy tudunk így beszélni, ilyen távol egymástól? Egyszerűen tudunk. Szóval akarsz jönni? Szóval, a közül kell választanom, hogy otthon ücsörgök egyedül, vagy átmerészkedek Zed családjához? Anya Denverben van. Yves elment valami Ifjú Einstein Találkozóra. Csak apa van itthon, Xav és én. Oké, akkor átmegyek. Fent vagy a sífelvonónál, ugye? Azt hiszem, odatalálok. Elindultam lefelé a lépcsőn, és felkaptam a kabátomat a korlátról. Ne, várj! Nem akarom, hogy egyedül indulj el... Kint már sötétedik. Érted megyek. Nem félek a sötétben. De én féltelek. Tedd meg nekem, hogy megvársz! Ezzel Zed lezárta köztünk a párbeszédet. A lépcső legtetején ülve vártam, és a halántékomat masszíroztam. Nehezebbnek tűnt beszélgetni vele ilyen nagy távolságból, valahogy fárasztóbb volt. Majd erről is meg kell őt kérdeznem. Tíz perccel később meghallottam a dzsip hangját. Felkaptam a dzsekimet, megragadtam a kulcsomat, és futottam kifelé. – Biztos minden közlekedési szabályt megszegtél, hogy ilyen gyorsan ideértél. Zed simlisen elmosolyodott. – Már úton voltam, amikor bejelentkeztem. – Szerinted, ilyen egy bejelentkezés? – kérdeztem. Bemásztam az anyósülésre, és már indultunk is vissza a város felé. – Használhatnál mobilt, mint a többi ember! – Túl gyenge a térerő errefelé... a hegyek miatt. – Ez az egyetlen oka? A szája sarka gúnyosan görbült felfelé: – Nem, ez téged is... szóval közelebb hoz hozzám. Ezen el kell gondolkodnom, döntöttem el. – Mással is beszélsz ilyen módon? – kérdeztem. – A családdal. Nekünk a legalacsonyabb a mobilszámlánk az egész völgyben. Ezt tényleg viccesnek találtam, és felnevettem. – És a bátyáiddal is tudsz így beszélni Denverben? Zed az ülésem támlájára tette a karját, és a keze közben hozzáért a nyakamhoz: – Mire föl ez a sok kérdés? – Bocs, Zed, hogy így az arcodba mondom, de ez nem teljesen normális – válaszoltam. – Nekünk igen – mondta, és ráfordult a síparadicsom házai mellett vezető útra a saját házuk irányába. – Leállok kicsit. – Miért? Mi a gond? – kérdeztem. – Nincs semmi gond, csak kétlem, hogy miután megérkeztünk hozzánk, lesz időnk kettesben maradni, ezért most meg akarlak csókolni. Kicsit hátrébb húzódtam. 82

– Zed, ez most komoly? Te tényleg velem akarod tölteni az idődet? Zed kikapcsolta a biztonsági övemet: – A legkomolyabban gondolom. Te vagy minden, amit akarok, amire szükségem van. – Még mindig nem értem. Zed a fejemnek döntötte a fejét, és melegen belelehelt a fülembe. – Tudom, hogy nem érted. Igyekszem elegendő időt hagyni neked. Amennyire csak szükséged van, hogy megismerhess és újra bízz bennem, hogy bízz abban, ami köztünk van. – És mi van a csókolózással? – kérdeztem. Zed somolyogni kezdett: – Hát, be kell vallanom, az miattam van. Ebben a dologban önző vagyok. Zed papája kint várt ránk a ház előtt, munkásruha volt rajta, és egy szerszámosládát tartott a kezében; volt valami a mozgásában, ami arra utalt, hogy egy született ezermester. A Benedict család háza egy szerteszét terjedő, de hagyományos amerikai faépület volt, a város felső végén helyezkedett el, ésaz épület szorosan a síliftházhoz tapadt. A falakat vaníliafagyi színűre festették. – Végre megérkeztetek, Zed! – köszöntött minket Mr. Benedict, és olajos kezét megtörölte egy rongyban. – Láttalak titeket, amikor jöttetek felfelé. Valami oknál fogva Zed bosszúsnak tűnt: – De apa! – Tudod, hogy nem vagyunk képesek kontroll alatt tartani ezeket a dolgokat, hacsak nem összpontosítunk. Elfelejtetted levédeni magadat. Sky, örülök, hogy újra látlak. Nem hiszem, hogy a múltkor rendesen be tudtunk mutatkozni egymásnak; én Saul Benedict vagyok. Aztán Xavier bukkant elő a ház mögül, épp futni volt. – Sziasztok! – lihegte. – Még te is?! – sóhajtott egyet Zed. – Miért, mi van? – kérdezett vissza Xav. – Apa látott engem és Skyt. Xavier felemelte mindkét kezét: – Ártatlan vagyok, a közelében sem voltam a gondolataidnak, habár nem nehéz kitalálni, mi körül forogtak. – Eszedbe ne jusson belemászni a fejembe – figyelmeztette Zed a bátyját. – Mit ért Xav az alatt, hogy a „gondolataid közelében”? – kérdeztem gyanakvóan. Látszott, hogy mind a három férfi kínosan érzi magát. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Saul még el is pirult. – Beszéltek Zedhez, miközben idefelé tartottunk? – kérdeztem. – Nem egészen. – Sky tud a dologról? – kérdezte Saul halkan. – Hogy lehet ez? Zed megvonta a vállát: – Egyszerűen megtörtént. Te is hallottad, amit anya mondott Skyról... ő egy 83

híd. Nehéz megállni, hogy ne kapcsolódjon rá az ember. Egy híd? Ez meg mit jelentsen? Saul intett nekem, hogy menjek be a házba: – A fiam beszélt hozzád gondolatban, Sky? – Ő... talán. – Ugye nem mondtad el ezt senki másnak? – Nem, persze, hogy nem. Egy kicsit zizisen hangzik az egész. Mr. Benedict megkönnyebbülten nézett rám: – Jobban szeretjük, ha az emberek nem tudnak a dologról, és nagyon értékelném, ha te is titokban tartanád. – Részemről rendben – válaszoltam. – És neked nincs semmi problémád ezzel kapcsolatban? – Nincs, habár az azért aggaszt, amikor Zed előbb tudja, hogy mire gondolok, mint én magam. És akkor a lélektárs kereséses ügyet még nem is említettem, tettem hozzá gondolatban. Saul szemei körül aprócska ráncok jelentek meg... magában mosolygott. – Igen, mi is mind ugyanezt érezzük Zeddel kapcsolatban. Már kisfiú korában sem vette be a télapómesét. De meg lehet tanulni együtt élni ezzel. A Benedict család háza otthonosan hívogató volt: a nappaliban a világ minden tájáról származó tárgyak voltak elszórva; leginkább a dél-amerikai kultúra képviseltette magát. Az az érzés alakult ki bennem, hogy ebben a családban kellemesen eléldegélnek egymás mellett az emberek. Belestem a mosókonyhába, és egy nagy halom sífelszerelést láttam egymás hegyén-hátán. – Nem semmi! – Bizony mi nagyon komolyan vesszük a síelést, habár Zed inkább a snowboardot kedveli – mondta Saul gyengéd mosollyal. – Az első számú közellenség – szólt közbe Xav, és úgy tett, mintha az öccsére lőne. – A síelők és a snowboardozók nem jönnek ki egymással? – Vannak súrlódások néha. Te síelsz, Sky? – kérdezte Saul. Zed minden bizonnyal olvasott a gondolataimban: – Nem szoktál síelni? – kérdezte. – Anglia nem éppen a könnyű porhóról lett híres. – Apa, vészhelyzet van. Gyorstalpaló tanfolyamot kell indítanunk, mihelyt leesik az első igazi hó. – Mindenképp meglesz – bólintott felém Mr. Benedict igen hivatalosan. – Nem hiszem, hogy túlságosan jó leszek benne. A három Benedict egyszerre nézett össze. Xav horkantva felnevetett: – Hát, ez igaz. Nagyon furcsa volt az egész; biztosra vettem, hogy zajlik valami a háttérben, csak éppen nem tudom követni a fonalat. – Most éppen miről beszéltek? 84

– Csak előre nézett egy kicsit. Ez minden, Sky – mondta Saul. – Gyertek a konyhába, Karla hagyott nekünk pizzát a hűtőben. Miközben a vacsorához készülődtünk, sor került még párkülönös pillanatra. Egész normálisan indultak a dolgok, aztán minden egyre szürreálisabb lett. Saul a mosogató mellett állt, és kiderült, hogy remek salátákat tud csinálni. Xavier azt hangoztatta, hogy a pizza olyan dolog, amit még Zed sem tud elrontani, így átengedte neki a sütő kezelését. – Az a baj Zeddel, hogy már előre látja, amint odaég a kaja, de nem lehet rávenni, hogy akkor legalább változtasson valamit a dolgon – mondta Xav, és feltette a lábát egy üres székre, majd a combizmait kezdte masszírozni. – Ez hogy fog sikerülni szerinted? – kiáltott oda az öccsének. Ez alatt meg mit értett?, tűnődtem magamban. – Ez lesz a világ legeslegjobb pizzája – válaszolt Zed magabiztosan, és betolta a sütőlapot a sütőbe. – És Sky, milyennek találod a sulit? Gondolom egy kínszenvedés lehet elviselni a többieket?! – kérdezte Xav, és odahajított egy sósperecet Zednek. – Szerintem okés. Csak egy kicsit más, mint amihez hozzászoktam. – Ja, de a Wrickenridge Középiskola fényévekkel jobb, mint jó pár másik suli. A legtöbb diák utána azzal foglalkozik, amihez kedve van. Kivettem egy marékkal az asztalon lévő nasiból. – És te? Azt mesélték rólad, hogy jó vagy szlalomozásban, és akár az olimpiai csapatba is bekerülhetsz. Xav közömbösen megvonta a vállát: – Talán... de nem hiszem, hogy el fogok jutni odáig. – Talán, mert előre látod, amikor elbuksz, és nem bírod magad rávenni, hogy változtass ezen? – Aúúú! – nevetett fel Xav. – A csajodban van egy kis gonoszkodó hajlam. Épp most kaptam meg tőle a magamét, amiért az előbb a főzési stílusodat kritizáltam. – Jól tette – mondta Zed, és helyeslően odabólintott nekem. – Ne is figyelj oda, Sky, milyen hülyeségeket hord itt össze. Igenis tudok főzni! – Ja, pont ahogy Sky síelni! Egy citrom hagyta el a gyümölcsöstálat süvítve, és szemből orron találta Xavet. Felpattantam a székemről. – Ez meg mi a...?! – Zed! – szólalt meg Saul hangja fenyegetően. – Vendég van a háznál! Még mindig nem voltam biztos benne, hogy tényleg az volt-e, amit az előbb láttam. – Nektek van egy ilyen... házi szellemetek is? – kérdeztem. – Igen, vagy valami ilyesmi! – dörzsölgette Xav az orrát. – Hajlandó lesz valaki végre elmagyarázni? – Én nem. Miről is beszéltünk, mielőtt ilyen durván félbeszakított egy repülő citrom? – kérdezte, és Zed felé hajította a gyümölcsöt, de az félúton hirtelen megállt, 85

majd a gyümölcskosárba esett. – Idióta – morogta Xavier. – Ööö... arról beszéltünk, hogyan síelsz – néztem Zedre, de ő éppen a munkalapot törölte le, és ártatlanul fütyörészett közben. Túlságosan is ártatlanul. – Ó, igen. Hát, nem hiszem, hogy profi síelő lesz belőlem, túl sok minden van még, amit csinálni akarok az életben. – Képzelem – válaszoltam. De nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Nekem inkább csak kifogásnak tűnt. – Colorado junior bajnokaként fogom befejezni a pályafutásomat, és veretlenül megyek nyugdíjba. – És sosem hagyod, hogy elfelejtsük ezt a tényt – tette hozzá Zed. Ebben a pillanatban valami nagyon furcsa dolog történt a citrommal: felrobbant. – Fiúk! – csapott a pultra Saul. – Bocs – válaszolták kötelességtudóan a srácok, és Xavier felállt, hogy eltakarítsa a romokat. – Nincs erre se magyarázat, ugye?! – kérdeztem. Teljesen összezavartak a Benedict srácok, de abban a pillanatban csak nevetni tudtam az egészen. – Tőlem ne várd! Majd ő mindent elmond neked... később! – mondta Xav, és Zed felé hajította a felmosórongyot. Aztán egy hirtelen mozdulattal a sütőhöz ugrott. – A francba, Zed, elégetted az egészet! Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez lesz életed legjobb pizzája! – Xav megragadta a konyhai kesztyűt, és kikapta a kissé megfektedett pizzát a sütőből. Zed beleszimatolt a levegőbe: – Tényleg ez a legjobb! Épp csak megperzselődött. Határozottan fejlődök. – Mi haszna van, hogy ilyen okostojás vagy, ha még egy pizzát sem tudsz megsütni? – Én is ezt kérdezem magamtól mindennap – válaszolt Zed jókedvűen, miközben a pizzaszeletelőt halászta elő. Vacsora után Zed azt javasolta, hogy sétáljunk egyet az erdőben a sípálya mentén, hogy elégessük a hatalmas adag olvasztott sajtból felszedett plusz kalóriákat. – Mivel én főztem, Xavnek kell takarítania, így szabadok vagyunk – magyarázta, és a kabátomat tartotta nekem. – Főztél?! Szóval te ezt ennek hívod? – Jól van, szenesítettem – mondta, és megfogta a kezemet, majd kifelé vezetett a hátsó ajtón. A házhoz szinte egyáltalán nem tartozott kert, csak egy sövénykerítés a sípálya végén meg a sílift felőli oldalon. A házuktól látni lehetett a hegycsúcsot. Innen már csak erdők terültek el a drótkötélpálya mentén a meredek lejtőn, és az erdei fenyők olyan sűrűn álltak egymás mellett,hogy szinte hatalmas szőnyeget alkottak a hegyoldalban. Nagy levegőt vettem, a hűvös és száraz levegő beáramlott a tüdőmbe, a bőröm megfeszült az arcomon. A fejemet kicsit zavarosnak éreztem, de ezt a nagy magasságnak tudtam be. – Felfelé vagy lefelé? – kérdezte Zed, és a lejtő felé intett. 86

A legjobb először túlesni a legrosszabbon. – Először felfelé – válaszoltam. – Jó választás. Arra van az egyik kedvenc helyem, amit meg akarok mutatni neked. A fák alatt haladtunk el. A kevéske hó, ami aznap reggel esett, már megolvadt és lecsúszott az ágakról, így látszottak az erdei fenyők sötét ágai, és a világosabb árnyalatú vörösfenyőgallyak is. A levegő tiszta, az égbolt pedig olyan volt, mint egy pompásan csillogó kristálygömb: élesen kirajzolódtak a csillagok, és mintha valaki fényből font füzéreket tűzött volna fel a fekete háttérre. Lassan haladtunk előre, a fák között kanyarogva vezetett az út. Egy kicsit magasabban hótorlaszokba ütköztünk, melyek a hegyet szegélyezték lefelé, most hogy a tél már helyet követelt magának. – A lejjebb fekvő részeken a hó nem szokott megmaradni egészen hálaadásig – magyarázta Zed. Tovább sétáltunk kéz a kézben, és Zed finoman dörzsölgette az ujjaimat a kesztyűben. Furcsa volt, de közben olyan édes, hogy ez a srác, aki a legkeményebb diónak számított Wrickenridge-ben, elégedettnek tűnt, ahogy így andalogtunk. Az ellentmondásossága kíváncsivá tett. Hacsak nem Tinának van igaza, és Zed nem csak megjátssza, amiről tudja, hogy látni akarom... Remek, Sky! Pont így kell tönkre tenni egy szép pillanatot! A hó már a bokánkig ért, és a cipőm, amit a völgyben hordani szoktam, nem igazán volt alkalmas arra, hogy szárazon tartsa a lábamat. – Gondolhattam volna – morogtam, és egy nagyobb jégdarabot lepöcköltem a vászoncipőm orráról, mielőtt teljesen átázott volna. – Hát a látnoki képességem nem sokat ér, amikor ilyen gyakorlatias dolgokról van szó... Sajnálom! Szólhattam volna, hogy hozz magaddal csizmát – mondta Zed. Hát, néha tényleg nagyon fura egy srác tudott lenni. – Szóval, akkor milyen más képességeid vannak a telepátián kívül? – Sokféle, de többnyire látom a jövőt – válaszolta, és megállt egy különösen szép helyen. Egy tisztáson voltunk az erdőben, ahol mély és érintetlen volt a hó. – Van kedved angyalt csinálni? Ezt csak úgy mellékesen vetette közbe, az én fejemben pedig még mindig az előbbi gondolatok kavarogtak: – Rajta, csináld! Ne fogd vissza magad! Zed vigyorogva zuhant hátra a hóba, aztán legyezni kezdett a karjával meg a lábával, hogy megrajzolja az angyalt. – Na, gyerünk... úgyis tudom, hogy mindjárt lehuppansz ide mellém! – Mert látod előre? – Nem, hanem mert ezt fogom csinálni... Erre gyorsan felült, és lerántott maga mellé, mielőtt lett volna időm összeszedni magamat. És hát, hogy ott voltam, természetesen nekem is csinálnom kellett egy angyalt. A hátamon feküdtem, és a fák koronája között a csillagos, éjszakai ég egy darabkáját néztem. Nagyon igyekeztem, hogy a nyugtalanságom – hiszen a képessé87

geim miatt talán én is savant vagyok, és esetleg veszély leselkedik rám – ne rontsa el a hangulatot, és élvezni tudjam az erdő lélegzetelállító szépségét. Éreztem, hogy Zed ott fekszik mellettem, és csak arra vár, hogy egy újabb lépést tegyek felé. – Szóval akkor mit látsz? – kérdeztem tőle. – Nem mindent, és nem is mindig. A családom jövőjét például nem „látom”, vagy csak nagyon ritkán. Túl közel állunk egymáshoz... túl sok a vételi zavar, túl sok a változó faktor. – Ők is ugyanezt csinálják? – Csak anya, szerencsére! – mondta, majd felült, és leporolta a havat a könyökéről. – A többieknek más adottságaik vannak. – És láttad az én jövőmet? Amikor az a rossz előérzeted volt? Zed az arcát dörzsölte: – Talán. De ha elmondom neked, pontosan mit láttam, azzal lehet, hogy megváltoztatom a dolgokat, vagy épp ez lesz az oka, hogy bekövetkezik a dolog... Nem tudhatom előre biztosan. A jövőbe látás képessége egyre pontosabb lesz, ahogy az esemény közeledik. Csak egy vagy két pillanattal előbb tudom biztosan, hogy valami történni fog. De még így is nagyot tévedhetek. Ez történt a rafting trekkben is... azzal, hogy közbeavatkoztam, pont azt segítettem elő, amit meg akartam akadályozni. – Szóval nem tudod megjósolni nekem, hogy jó síelő lesz-e belőlem? Zed megrázta a fejét, és megkopogtatta a homlokomat. – Még ezt sem tudom megmondani. – Akkor jó. Azt hiszem, inkább nem akarom tudni. A szellő az ágakat zörgette, az árnyékok megnyúltak a fák alatt. – És milyen érzés? Hogyan tudod elviselni, hogy ennyi mindent tudsz? – kérdeztem gyengéden. Zed sok tekintetben pont az ellentétem volt: én olyan keveset tudtam magamról, a múltamról, ő pedig túl sokat tudott a jövőről. Zed felkelt mellőlem, és felhúzott engem is. – Többnyire kész átok az egész. Előre tudom, mit fognak mondani az emberek, hogyan fog egy film végződni, vagy milyen lesz egy meccs állása. A bátyáim nem igazán értik ezt, vagy csak nem akarnak belegondolni, milyen. De hát mindannyiunknak megvan a maga képessége, ami leköti. Nem csoda, ha Zednek problémái voltak a suliban a beilleszkedéssel. Ha mindig a többiek előtt volt egy lépéssel, mindig tudta előre, mi lesz, akkor nyomasztólag hathatott rá az a borzasztó érzés, hogy egy csomó dolognak semmi értelme, hogy nem tud változtatni a dolgok kimenetelén, mint például hogy odaég a pizza. Már attól megfájdult a fejem, hogy csak belegondoltam ebbe. – Ez az egész túl hátborzongató. Zed átölelt a karjával, pont elfértem a válla alatt. – Hát igen, ezt én is érzem. De valamit meg kell értetnem veled Sky, ez mind olyan, mint... nem is tudom... Felteszem,kicsit olyan, mint a lágy zene egy liftben. Ott zümmög a háttérben, de addig nem veszi észre igazán az ember, amíg fel nem hívja valami rá a figyelmedet. De időről időre rám tör egy érzés, mint amikor felharsan egy trombitaszóló. Megjelenik előttem egy színhely. Az embereket nem mindig ismerem 88

fel, vagy értem meg, mit akarnak. Legalábbis nem rögtön. Megpróbálhatom megállítani a dolgokat, de többnyire csak megtörténnek, és nem úgy, ahogy vártam. Próbálom kikapcsolni... egy időre sikerül is, de mihelyt elfeledkezem erről, megint előjön. Magamban eldöntöttem, hogy ez inkább egy átok, semmint egy adomány. Amikor Zed fel van hangolva, akkor kicsit beelőz mindenkit. Aztán beugrott valami: – Te aljas csaló! – mondtam, és a bordái közé könyököltem. – Nem csoda, hogy verhetetlen vagy a baseballpályán, vagy ha gólt kell lőni! – Hát igen, ez amolyan mellékjuttatás – mondta, és vigyorogva felém fordult. – És ez téged is kisegített, ugyebár?! Eszembe jutott az a mázlista védés. – Óóó... – Ó! Ó! Feláldoztam az érdekedben a tökéletes góllövő szériámat. – Aligha. Hiszen lőttél egy csomót, húsz vagy mennyi gólt?! – De komolyan! Mire fognak emlékezni az emberek arról a meccsről? Hogy én belőttem egy csomó gólt, vagy hogy te kivédtél egyet? Ezt a csorbát sosem fogom kiköszörülni. – Te piszok! – csaptam oda Zednek. És még volt képe nevetni rajtam. – Nekem annyi. Megint el kell tereljem a figyelmedet, mielőtt ismét kapok tőled egyet. Ahogy előrehajolt, hogy megcsókoljon, hirtelen lendült egyet és én a hátamra estem. Az egyik fa törzse másfél méterrel mögöttük szilánkokra tört. Ezzel egy időben durranást hallottam, mint amikor valaki ráadja a gyújtást a kocsiban. Zed egy kidőlt fa törzse mögé rángatott, és lenyomott a földre. Eltakart a testével, és káromkodott: – Ennek nem szabadna megtörténnie! – Szállj le rólam! Mi volt ez? – kérdeztem, és próbáltam felállni. – Maradj a földön – mondta, és még cifrábban elkáromkodta magát. – Valaki ránk lőtt. Hívom apát és Xavet! Csendben feküdtem alatta, és a szívem hevesen vert. Bummm! Egy második lövés találta el a fát nem messze a fejünk felett. Zed lecsúszott rólam. – El kell innen tűnnünk! Gurulj ki oldalra a fa másik végénél, és fuss el addig a nagy fenyőig, ott! – Miért nem kiáltunk oda nekik, hogy hagyják abba, mert emberekre lődöznek? – Sky, ez a fickó nem állatokra vadászik, hanem ránk. Szaladj! Felkucorodtam a fatörzs alatt, majd felpattantam és szaladtam. Hallottam, hogy Zed ott rohan mögöttem, aztán egy harmadik lövés... és Zed elkapott hátulról. A könyöke pont a szememet találta el, ahogy lefelé zuhantunk. Egy negyedik lövés eltalálta a fát, amelynél feküdtünk, pont abban a magasságban, ahol a fejem volt. – A francba! Bocs! – mondta Zed, én meg csillagokat láttam. – Ezt is majdnem 89

túl későn láttam meg! Jobb kiütve, mint holtan. Ja. De azért bocs! Csak ne moccanj! Apa és Xav már vadásznak a vadászunkra. Szerintem nincs egyedül. – Mi? – emelte fel a fejét egy picit Zed, hogy lássa az arcomat. – Ezt honnan tudod? – Fogalmam sincs. Csak érzem, hogy ott vannak. Zed nem kérdőjelezte meg a megérzésemet, és továbbította a hírt az apjának. – Szóltam neki, hogy legyenek óvatosak! – mondta, és nem mozdult fölülem, nehogy megint a tűzvonalban találjam magam. – Lehet, hogy ez csapda, és őt akarják előcsalogatni. Vissza kell mennünk a házba. Van egy patakmeder a sziklaperem alatt. Ha odáig eljutunk, nem láthatnak ránk, és vissza tudunk menni körben a házba. Rendben?! – Oké! De hogyan jutunk el oda? Zed komoran elmosolyodott: – Hihetetlen vagy, Sky! A legtöbb ember mostanra elvesztette volna a lélekjelenlétét. Mászni fogunk... úgy csinálunk, mint a gyíkok! Megyek előre! A földhöz lapulva kúszni kezdett a hasán, aztán átdobta magát a sziklaperemen, és már el is tűnt szem elől. Követtem Zedet, és közben próbáltam nem azon gondolkodni, hogy milyen lehet, ha golyót kap az ember a hátába. Túl sötét volt, és nem láttam, mi van ott lent, így csak annyit tehettem, hogy megbíztam Zedben. Fejjel lefelé csúsztam a patak partján, aztán átgurultam a fejemen, és fenékkel érkeztem meg a jeges vízbe. Erre gyere, üzent Zed.

12. fejezet A sziklaperem rejtekében maradtunk, és Zed a sekély vízfolyás medrében vezetett minket; a patak az Eyrie-folyóba torkollott valahol lejjebb. Rajta turistabakancs volt, az én vászon edzőcipőm azonban nem bírta a köves talajt, és folyton megbotlottam. Kapaszkodj a kabátomba, mondta Zed. Mindjárt ott vagyunk. A patak egyre mélyebb lett, a part pedig alacsonyabb, aztán végre ki tudtunk mászni a vízmosásból, és pont a ház előtti füves lejtőn bukkantunk elő. – Érzel valamit? – kérdezte Zed. – Nem. És te? – Nem látok semmit. Fussunk el a házig! – Megszorította a kezemet. – Háromra: egy, kettő, három! A lábam hangosan cuppogott a cipőben, miközben a nyílt terepen a ház felé

90

futottam, és beszáguldottam a bejárati ajtón. Hallottam, ahogy a zár kattan mögöttem, pedig Zed hozzá sem ért. – A papád és Xav jól vannak? – kérdeztem lihegve. Zed egy pillanatra a távolba meredt, ellenőrizte, mi van a család többi tagjával. – Jól vannak, de a vadász meglógott előlük. Igazad volt, ketten voltak. Egy fekete, sötétített ablakú, rendszámtábla nélküli terepjáróval hagyták el a várost. Százával furikáznak ilyen kocsik itt a hegyekben. Apa azt mondta, maradjunk itt, amíg vissza nem ér. És most mutasd a szemedet! Zed a földszinti fürdőszobába vezetett, és leültetett a kád szélére. Ahogy ott motozott az elsősegélyládával, észrevettem, hogy reszket. Kezemet a karjára tettem: – Minden rendben. – Semmi sincs rendben! – mondta, és feltépett egy csomag vattát. A pamutgolyócskák kilőttek, és szétszóródtak a mosdókagyló körül. – Itt biztonságban kellene lennünk! – Sokkal inkább a dühtől remegett, mint a sokktól. – Miért ne lennénk biztonságban? Mi megy itt, Zed? Mintha meg sem lepne, hogy valaki le akart lőni. Zed tompán felnevetett: – Sajnos, ez az egész nem véletlenül történt, Sky! – Bevizezett egy mosdókesztyűt, és a szememre tette. A hűvösségtől enyhülni kezdett a fájdalom. – Tartsd itt! – mondta, aztán elkezdte kitisztítani a sebeimet meg a horzsolásokat egy vattával. – Gondolom, tudni akarod, miért lehetséges mindez, de jobb neked, és nekünk is, ha nem tudod meg! – És úgy gondolod, hogy ez így rendben van? Elmegyek veled sétálni egyet, aztán rám lőnek, és még csak meg se kérdezzem, miért történt mindez! Azzal még együtt tudok élni, hogy citromok robbannak fel körülöttem, meg ilyesmik, de ez azért más dolog. Majdnem meghaltál! Zed visszatette az arcomra a mosdókesztyűt, amit én időközben hagytam leesni. – Tudom, hogy most haragszol rám – mondta. – Nem rád haragszom! Azokra az emberekre vagyok kibukva, akik az előbb meg akartak ölni minket! Szóltatok már a rendőrségnek? – Igen, apa már jelentette nekik. Nemsokára itt lesznek. Lehet, hogy majd veled is akarnak beszélni. Elvette a kesztyűt az arcomról, és füttyentett egyet: – Na, mit szólsz az első randinkhoz?! Sikerült egy fekete foltot a szemed alá cserkésznem! Ettől ugrott egyet a szívem. – Szóval ez egy randi volt? Ide hívtál, hogy randizzunk, és én nem is tudtam róla? – Aha. Hát, nem sok srác hívja el kacsavadászatra a barátnőjét, úgy hogy ő lesz közben a célpont! A stílusomért igazán adhatsz nekem plusz pontot! De én még nem jutottam túl az első akadályon: 91

– Ez egy randi volt? – kérdeztem megint. Zed magához húzott a karjaiba, a fejem a mellkasán pihent. – Ez egy randi volt... Szerettem volna, ha kicsit jobban megszoksz engem, úgymond a természetes környezetemben. De legközelebb jobban fog menni, megígérem. – És akkor mi lesz? Gladiátorharc? – Ez nem is rossz ötlet – mondta, és az orrát a hajamba fúrta. – Köszi, hogy ott kint megőrizted a nyugalmadat. – Köszi, hogy kihoztál minket onnan. – Zed? Sky? Jól vagytok? – Saul kiabált be az előtérből. – Itt vagyunk, apa. Én jól vagyok. Sky egy kicsit kiakadt, de ő is rendben van. Saul berontott az ajtón, az arca nyúzott volt. – Mi történt? Láttad előre a veszélyt, Zed? – Ja, nyilván láttam. Arra gondoltam, hogy elviszem sétálni a barátnőmet, hátha kinyírja valaki közben. Persze, hogy nem láttam... ahogy te sem érezted meg. – Bocs, hülye kérdés volt. Vick már útban van idefelé. Szóltam anyádnak és Yves-nek, hogy jöjjenek haza. Trace is itt lesz, mihelyt tud. Ki volt az? Láttad? – Nem tudom, ki volt. Kedden lekapcsolták a két Kellyt. Lehet, hogy ez visszavágás. De nem lett volna szabad tudniuk, hol találnak minket. Zed még mindig magához ölelve tartott, és most odafordultam Saulhoz: – Kik azok a Kellyk? Saul most látta először igazán, hogy milyen az arcom. – Sky, te megsérültél! Xav, gyere ide gyorsan. A fürdőszoba kezdett túlzsúfolt lenni, ahogy egyszerre ennyi Benedict magasodott fölém. – Köszönöm, jól vagyok. Csak választ szeretnék kapni. Xav futva nyitott be. – Sky egyáltalán nincs rendben, lüktet és forró az arca. Már nyitottam a számat, hogy tiltakozzam... – Ne aggódj, Sky. Én képes vagyok azt érezni, amit te. Majdnem azt. Xav kinyújtotta a karját, és az ujja vége hozzáért az egyik horzsoláshoz. Bizsergést éreztem a jobb arcomban, mintha tűvel szurkodták volna. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Megpróbálom elérni, hogy holnap ne úgy nézz ki, mint egy pandamaci – azzal felemelte az ujját az arcomról. – Ez az én képességem. Óvatosan megérintettem az arcomat. A horzsolás alatt még mindig lüktetett, de legalább a fájdalom alábbhagyott. – Még mindig látszik, de most nem volt időm eltüntetni minden nyomot. A fájdalom gyorsabban megy. A sebeknek több idő kell, hogy eltűnjenek... még legalább negyedóra. – Jobb, ha most hazavisszük Skyt. Minél távolabb van ettől a felfordulástól, annál jobb. – Ezzel Saul kiterelt mindenkit a fürdőszobából. – A rendőrség nem akar majd jegyzőkönyvet felvenni tőle is? – kérdezte Zed, és elővett nekem egy tiszta zoknit a ruháskosárból. 92

– Vick majd gondoskodik erről. Szerinte nem kell beavatnunk ebbe a helyi zsarukat; ő majd ráállítja a saját embereit az ügyre. Ha beszélni akar Skyjal, át tud menni hozzájuk bármikor, hogy megtegye. Ez egy újabb kérdést vetett fel bennem: – És kik az ő emberei? – kérdeztem, és lerúgtam a cipőmet, hogy megdörzsöljem az átfagyott lábamat. – Az FBI. – Az olyan, mint a CIA... kémek meg hasonló arcok? – Nem igazán. A Szövetségi Nyomozóiroda az államok határain átnyúló bűncselekményekkel foglalkozik. A nagy bűncselekményekkel. Nem hordanak egyenruhát. Inkább ügynökök, mint zsaruk. Kiszedtem a hajgumit az összegabalyodott hajamból. – Zoe azt szokta mondogatni, hogy Victor maga a rejtély. Saul Zedre villantotta a szemét, nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát, hogy ilyen sok mindent tudtam meg róluk. – Minél kevesebbet tudnak az emberek a másik életünkről, annál jobb, értjük egymást?! – Egy újabb családi titok? – Úgy tűnik, egyre több kerül elő, ugye? – ezzel Saul odadobott egy kulcscsomót Zednek. – A motoron vidd haza Skyt, de kerülő úton menjetek! Nincs arra szükség, hogy még valakit elvezess hozzá. – Átvihetnél a szüleim műtermébe, és ők majd hazavisznek onnan. – Ügyes javaslat – válaszolt Saul. – Zed, te pedig mondd meg Mr. és Mrs. Brightnak, hogy nagyon sajnálom, amiért nem vigyáztunk rendesen a lányukra. – És mit mondjak nekik erről az egészről? – kérdezte Zed, és kifelé terelt a házból. Saul a tarkóját vakarta: – Szólok Victornak, hogy magyarázza el nekik a helyzetet. Ő tudni fogja, mennyit és hogyan mondhat el. Egyelőre annyit mondj nekik, hogy egy őrült lövöldözni kezdett az erdőben. Kérd meg őket, hogy tartsák titokban, amíg a hatóságoknak nem sikerül foglalkozniuk a dologgal. Egyetértesz ezzel, Sky? – kérdezte. Bólintottam. – Remek. Nagyszerűen helytálltál – mondta Saul, megpuszilta a fejem tetejét, és megölelte a fiát. – Hála istennek csak az egyik szemed alatt keletkezett fekete folt. És köszönöm, Sky, hogy ilyen türelmes vagy velünk. Felszálltam a motorra Zed mögé, és úgy kapaszkodtam a dzsekijébe, mintha az lett volna a biztonsági öv. – A hátsó utakon megyünk át hozzátok, amik körbeveszik a várost – figyelmeztetett Zed. – A biztonság kedvéért. Az úgynevezett hátsó utak egy kicsit sem bizonyultak jobbnak, mint az egyszerű földutak. Hogy ne kezdjek el izgulni, újra elővettem azt a régi szokásomat. A fejemben, mint egy képes forgatókönyvet láttam magam előtt az utat: a fényszórók belehasítanak az éjszaka sötétjébe... egy riadt szarvas ugrik félre az útról… a motor 93

kikerül egy kidőlt fatörzset... a lány pedig a fiú derekába csimpaszkodik. Az aláfestő zene fenyegető, dübörgő... esetleg egy heavy metál szám. De a dolog nem működött... a veszély túlságosan is valóságos volt; nem tudtam egy történetet kitalálva eltávolítani magamtól, főleg, hogy én voltam az egyik főszereplője. Piszkosnak és fáradtnak éreztem magamat a sok rázkódástól, mire a Művészeti Központhoz értünk. A fejem megint lüktetett. – Te is tudsz olyat csinálni, mint Xavier? – kérdeztem Zedtől, és megdörzsöltem az orromat, miután levettem a bukósisakot. – Nem, de vehetek neked valamit a gyógyszertárban. – Á, hagyd csak. Zed nagyot sóhajtott: – Gyerünk, essünk túl a beszélgetésen az apáddal. – Látod előre? Milyen lesz? Durva? – Meg sem próbálom elképzelni. Már a fekete karika a szemem körül is elég rossz bevezető volt, de amikor elmeséltük, hogy ránk lőtt egy őrült az erdőben, végleg elszakadt náluk a cérna. – Sky! – jajveszékelt Sally, és a hangja visszhangot vert a Művészeti Központ tetőtéri műtermének fehér falain. – Hogy tehettünk ki téged mindennek? Richmondban sosem fordult volna elő ilyesmi. – Lehet, hogy nem fogja nekem elhinni, asszonyom – szólalt meg Zed udvariasan. – De általában nálunk sem történik ilyesmi. – Addig nem mehetsz el sehová otthonról, amíg kézre nem kerítik ezt az őrült fickót – mondta Sally, és megsimogatta az arcomat, én meg felszisszentem, ahogy a zúzódáshoz ért. – És miért nem szóltál nekünk, hogy elmész este valahová, Sky? – kérdezte Simon, és ellenségesen nézett Zedre, ami egyáltalán nem volt meglepő, hiszen Zed a fekete bőr motorosruhában tényleg fenyegetően nézett ki. De úgy gondoltam, nem igazán fair a kérdés, tekintve, hogy Simon és Sally szinte alig voltak otthon mostanában. A Szigorú Apa Vagyok szerep némiképp ellentétben állt Simon megszokott, nyugis, bohém művész stílusával. Amikor néha ilyen volt, annyit már sikerült elérnie nálam, hogy ne vegyem magamra a dolgot; én mindig egy tízéves kislány leszek neki, nem pedig tizenhat. – Hirtelen döntöttem így. És csak vacsorára mentem át. Úgy számoltam, hogy előbb itthon leszek, mint hogy ti hazaértek. A papád épp most veszi le rólam a mértéket a koporsómhoz, mondta Zed. Á, dehogy! Furcsa képek ugranak be... mind meglehetősen fájdalmas, és hátrányosan érinti a jövőbeli terveimet, hogy egyszer én is apa legyek. – Sky, mostantól szobafogságon vagy, amiért nem kérdezted meg, hogy elmehetsz-e itthonról – morogta Simon. Látszott, hogy ebben a pillanatban nagyon igyekszik kordában tartani Szigorú Aput. – Micsoda! Ez nem fair! Csak túlreagálja a dolgot, mert félt téged. Persze így sem fair a dolog! 94

– Sajnálom, uram, az én hibám, hogy Sky elment ma este otthonról, én hívtam el vacsorázni. – Zed megpróbált egy védőpajzsot vonni körém, hogy Simon dühe kevésbé érjen el hozzám. De Szigorú Apu ökle lecsapott: – Elképzelhetőnek tartom, de a lányomnak akkor is meg kell tanulnia, hogy felelősséget vállaljon a saját döntéseiért. Két hét szobafogság, és kész! – De Simon! – tiltakoztam, és nagyon kínosnak éreztem, hogy Zed szemtanúja ennek a jelenetnek. – Ne kelljen meghosszabbítanom négy hétre, ifjú hölgy! Neked pedig jó éjszakát, Zed! Zed megszorította a kezemet: Sajnálom. Úgysem fog hallgatni rám. Jobb, ha most megyek. Aztán elindult, és hallottam, ahogy a motorja felzúg a házunk előtt. Farkasember elsüvített a veszélyzónából. Köszi szépen! Összekulcsoltam a karomat, a lábammal a padlón doboltam, mint ahogy egy macska dobol a farkával, amikor bosszantja valami. Ha Simon a Szigorú Aput játssza, akkor én Szuperdühös Sky vagyok. – Azt várod tőlem, hogy itthon üljek, miközben ti Sallyvel jól szórakoztok, és még azt sem engeded meg, hogy jól érezzem magam a barátaimmal – tört ki belőlem. – Ez egyszerűen nem fair! – Ne feleselj velem, Sky! – mondta Simon, az ecseteit a mosogatóba dobta, és olyan erősen engedte meg a vizet, hogy a kardigánja csupa víz lett. – Csak azért mondod ezt, mert te is tudod, hogy mennyire nincs igazad. Nem szóltam semmit, amikor hétfőn a suliban megfeledkeztetek Mr. Ozaváról. Olyan... megalázó volt. Azt sem tudtam, mit mondjak neki. Én nem büntettelek meg titeket, amiért szar szülők vagytok. Simon feszengve Sallyre nézett: – Felhívtam Mr. Ozavát, és bocsánatot kértem tőle. – Tudom, hogy túl későn fogadtatok örökbe engem, de néha az az érzésem, hogy elfelejtitek, hogy egyáltalán itt vagyok. – Abban a pillanatban sajnáltam, ahogy kimondtam ezt. – Ne mondj ilyet! – szólalt meg Sally, és kezét a szájára szorította, a szeme fényes volt a könnytől, én pedig úgy éreztem, hogy végre valamennyit kiadtam abból, ami bennem volt. – Ez így kicsit túl erős nekem – folytattam. Ha már leástam eddig, nem volt megállás. – Az egy kicsit erős, hogy megbüntettek, amiért nem szóltam nektek, mit tervezek estére. Az esetek többségében halvány gőzöm sincs, hogy merre vagytok, és le merem fogadni, hogy ez még csak fel sem tűnik nektek. – A kettő nem ugyanaz – vágott vissza Simon. Most már mérges volt, amiért megbántottam Sallyt. És talán ő is megbántódott. Én biztosan. – Négy hét! – tette még hozzá. Nem tudom, mi tört rám. Általában elég sok kell ahhoz, hogy kiakadjak, de nemrég rám lőttek, a Benedict család a nyakamba zúdított egy csomó sötét titkot, egy fekete folt volt a szemem alatt, és Simon azt hozta ki az egészből, hogy a megfelelő válasz minderre, ha szobafogságra ítélnek, mint valami kiskorú bűnelkövetőt. 95

– Ez egy nagy baromság! – Sky, ne beszélj velem ilyen hangon! – Miért?! Túl amerikai neked? Hát, ti voltatok azok, akik idehoztak ebbe a hülye országba! Nem én kértem, hogy rám lőjön valaki! Elegem van ebből az egészből... és belőletek is! – kiabáltam. Kiviharzottam a szobából, és becsaptam magam mögött az ajtót. Dühös voltam rájuk... és dühös voltam magamra is. Felfelé caplattam az úton, egy üres konzervesdobozt rugdostam, és minden rúgásnál káromkodtam egyet. Belül nem csendült fel semmilyen zene, ami a kivonulásomat kísérte volna, hacsak nem számít zenének, hogy valaki kukafedeleket üt össze. Meghallottam, hogy valaki fut mögöttem. – Drágám! – Sally volt az. Megragadta a karom, magához húzott és átölelt. – Meg kell értened, az apád aggódik érted! Te még mindig az ő kicsi lánya vagy. Még nem szokta meg, hogy ilyen... felnőtt fiúkkal lásson együtt téged. És hát abban biztos lehetsz, hogy nem akarja, hogy bántódásod essen, főleg nem, hogy egy agyalágyult pisztolyhős rád lőjön az erdőben. Nyomorultul éreztem magam, mindaz, ami az elmúlt pár órában történt mázsás súlyként nehezedett rám. Eleredt a könnyem: – Sajnálom, Sally. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.. . Főleg azt, hogy szar szülők lennétek. – Tudom, drágám! De tényleg szar szülők vagyunk. Le merem fogadni, hogy nem ettél normális kaját a héten. Tudom, hogy nem voltam... – Nem igaz. Én vagyok szemét. Befogadtatok és törődtök velem, és én... Sally megrázott kicsit: – És te százszor annyit adtál nekünk, mint amit mi teneked. És sosem felejtkezünk meg róla egy pillanatra sem, hogy itt vagy velünk, még akkor sem, amikor igazán elviselhetetlenek vagyunk. Adj egy kis időt Simonnak, hogy lehűtse magát, és fogadni merek rá, hogy még bocsánatot is fog kérni. – Nagyon féltem, Sally! Valaki ránk lőtt! – Tudom, drágám! – Zed tényleg nagyszerű volt. Tudta, hogy mit kell tennünk, komolyan! – Ő nagyon kedves fiú! – Bírom őt. – Azt hiszem, több ez, mint hogy bírod őt. Szipogni kezdtem, és egy papírzsebkendő után kutattam. Fogalmam sem volt, hogy mit érzek Zed iránt... Összezavart, amit a savantokról meg a lélektársakról mondott, és kételkedtem benne, hogy bárki annyira akarna engem, mint ahogy ő állította, és próbáltam mégis megtanulni bízni benne... legalább egy kicsit. – Légy óvatos, Sky! Te nagyon érzékeny lelkű ember vagy. Egy ilyen fiú öszszetörhet téged, ha túlságosan ragaszkodni kezdesz hozzá. – Mert ő milyen fiú? – Miért gondolta mindenki azt, hogy címkét ragaszthat Zedre? Sally sóhajtott egyet, aztán visszavezetett a kocsihoz. – Jóképű, és azt hallottam róla, hogy kicsit vad. Kevés ember marad együtt a 96

középiskolai szerelmével hosszú ideig... ez is része a felkészülésnek az életre. – Csak egyszer randiztunk eddig. – Igen, pontosan erről van szó. Ne hagyd, hogy a fantáziád túlságosan magával ragadjon. Játszd a hűvöset, és akkor majd érdekelni fogod őt. Nem az volt a gond, hogy nem érdekeltem őt, hanem hogy én vettem túl lazára a dolgokat. De ez annyira jellemző volt anyára... hogy azon aggódik, mi zajlik a lelkemben, miközben golyók fütyülnek körülöttünk. – És ez akkor most... párkapcsolati jó tanács Dr. Sally Bright elképzelései szerint? – Sky, tényleg szükség van arra, hogy bizonyos dolgokat megint átvegyünk? Azt hittem, megbeszéltünk mindent, amikor tizenkét éves voltál – cukkolódott Sally. – Ne, ne, köszi. Tisztában vagyok a lényeggel. – Bízom benne, hogy a gyakorlatban is alkalmazod majd. – Te bízol bennem, de Simon nem. Sally felsóhajtott: – Nem erről van szó, csak ő mindig úgy érzi, hogy meg kell védenie téged. Legfőképpen talán azért, mert amikor magunkhoz vettünk, olyan sok fájdalom volt benned. Ha bezárhatna téged egy toronyba, árkot áshatna és aknamezőt telepíthetne köré, aztán az egészet körbekeríthetné szögesdrótkerítéssel, egész biztos megtenné. – Azt hiszem, egész szerencsés vagyok, hogy csak szobafogságot kaptam. – De még mennyire! Talán el tudom érni nála, hogy vigye le két hétre a büntetést, de azt biztosra vehetjük, hogy egy darabig nem mehetsz el otthonról.

13. fejezet A harmadik legidősebb Benedict fiú, Victor csöngetett be hozzánk, miután már mindannyian lefeküdtünk aludni. Hallottam, amint Simon szitkozódva keresgéli a fürdőköpenyét, majd felveszi a pólója és a rövidnadrágja fölé. Sally átjött a szobámba, hogy szóljon nekem. – Alszol már? – kérdezte. – Nem. Mi történik? – Az FBI van a konyhánkban. Beszélni akarnak velünk. Victor egy kolléganőjével jött át. Hosszú, egyenes, fekete haja volt, melyet hátul egy lófarokban kötött össze, és jó szabású fekete öltönyt viselt szürke nyakkendővel. Ahogy az apjának, neki is nyugodt aurája volt, mintha csak nagyon kevés dolog tudná meglepni. A kolléganője már sokkal idegesebbnek tűnt nekem. Az iPadjén kopogott, arca komor volt, rövid, barna haját hátra simította a füle mögé. – Sky – szólalt meg Victor. A karját felém nyújtotta, és leültetett egy székre magával szemben. Furcsa érzés volt, hogy úgy viselkedett a konyhánkban, mintha ő irányítaná a dolgokat.

97

Sally és Simon morogva engedték át neki a terepet: a színpad szélén toporogtak, miközben Victor levezényelte a műsort. – Van kifogásod az ellen, ha felvesszük, amit mondasz? – és az asztalon lévő BlackBerry felé bökött. Felpillantottam Simonra, ő pedig a fejét rázta. – Felőlem mehet. Nincs kifogásom ellene – válaszoltam. Victor pedig lenyomta a gombot: – Felvétel bekapcsolva. Hét, hét, nyolc, kötőjel tízes eset. Negyedik interjú. A helyiségben jelen vannak: Victor Benedict és Anna Kowalski ügynökök, Sky Bright, szemtanú, fiatalkorú. Jelen vannak ezen kívül a tanú szülei, Simon és Sally Bright. Hűha, az egész úgy hangzott, mint valami bírósági tárgyalás. – Csináltam valami rosszat? – kérdeztem, és az asztalon egy régi teafoltot kapargattam. Victor arckifejezése megenyhült, és megrázta a fejét. – Azon kívül, hogy az idióta öcsémmel randiztál, azt mondanám, hogy nem. Sky, te tizenhat éves vagy, ugye? A születési dátumod? – Ööö... Sally közbevágott: – Senki sem tudja biztosan a pontos születési dátumát, mivel Sky elvesztette a szüleit, amikor hatéves volt. Azt a napot választottuk születésnapnak, amikor örökbe fogadtuk, március 1-jét. A komor tekintetű ügynök fel sem nézett, csak lejegyezte a hallottakat. – Rendben – mondta Victor, és töprengve rám nézett. – És most, Sky, azt szeretném, ha elmondanád a saját szavaiddal, hogy mi történt ma este kint az erdőben. Próbálj meg annyi részletre visszaemlékezni, amennyire csak lehetséges! Az asztalon szétszóródott cukorszemcséket pöckölgettem ide-oda, és újra átéltem az aznapi élményeket a jegyzőkönyv kedvéért. Kockáról kockára idéztem fel magamban a történteket, mintha az egyik kitalált sztorim lett volna, és csak azt a tényt hagytam ki, hogy Zed és én időnként telepatikusan beszélgettünk egymással. És hogy időnként csókolóztunk egyet. Nem gondoltam, hogy ezekről feltétlenül tudniuk kell. – Zed azt mondta, te voltál az, aki észrevette, hogy nem csak egy fegyveres van. Ezt honnan tudtad? – szólt közbe Ms. Kowalski, amikor a történetnek ehhez a részéhez értem. Azon gondolkodtam, hogy kitaláljak-e valamit, hogy hallottam egy hangot, vagy láttam valakit, de aztán úgy döntöttem, jobb, ha az igazsághoz tartom magam. – Belül éreztem... tudják, úgy ösztönösen. – Skynak mindig is jók voltak a megérzései – tette hozzá Sally, aki idegesítően túlbuzgóskodta a helyzetet, csak hogy segítsen a hatóságnak a nyomozásban. – Emlékszel, Simon, mennyire nem kedvelte azt a tanárt, akit akkoriban fogadtunk Sky mellé? Kiderült róla, hogy cserbenhagyásos gázolás miatt körözték. Én már el is feledkeztem a dologról... évekkel ezelőtt történt. Mr. Bagshottól mindig rám tört a pánik. Bűntudatot keltett bennem... Amikor vele voltam, olyan ér98

zésem volt, mintha az érzései átáramolnának belém, és fojtogatnának. – Érdekes – mondta Victor, és összekulcsolta az ujjait. – Szóval nem láttál semmit, csak éreztél valamit. – Igen – válaszoltam, és megmasszíroztam a halántékomat, mert visszatért a fejfájásom. Victor benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy doboz aszpirint. – Ezt Zed küldi. Azt mondta, elfelejtetted bevenni. Zed ezt látta? Azt viszont nem, hogy ránk fognak lőni, ha kimegyünk sétálni az erdőbe? Ez a látnoki képesség bosszantóan hézagos volt. Egy korty vízzel bevettem egy tablettát, aztán befejeztem a történetet. – Elkapták azokat az embereket, akik ezt tették? – kérdezte Simon. Ő és Sally is sápadtak voltak: eddig még nem hallották a történet minden részletét, így azt sem, milyen közel voltak hozzánk a lövések. – Nem, uram! – És van elképzelésük arról, kik voltak? – Egyelőre még nincs. – És Sky veszélyben van? – Nincs okunk azt feltételezni, hogy Sky veszélyben lenne – válaszolta Victor. Kicsit habozott, aztán folytatta: – Egy bizalmas dolgot szeretnék közölni önökkel; ezzel tisztában kell lenniük, hogy Skyt biztonságban tudhassák. De arra kérem Önöket hogy tartsák titkokban. Egy borzalmas gondolat suhant át az agyamon, egy pillanatig azt hittem, el akarja mondani a szüleimnek azt a savant dolgot Sosem hinnék el neki. – Megbízhat bennünk – jelentette ki Simon határozottan. – A családom egy tanúvédelmi program keretei között tartózkodik itt a városban, amit az FBI szervezett meg. Sajnos nagy a valószínűsége, hogy a bűnözők társai, akik börtönbe kerültek miattunk, értesültek a család tartózkodási helyéről. A támadás célpontja a családunk volt, nem az önök lánya. Ezért úgy gondoljuk, hogy Sky nincs további veszélynek kitéve, amíg távol tartja magát tőlünk. – Ó... – Sally leült, és úgy süppedt magába, mint egy gumimatrac, amelyik ereszt. – Szegénykéim... ekkora nyomás alatt élni! Simon volt az, aki rákérdezett arra, hogy mi lesz a következő lépés: – És el fognak költözni, most hogy nem titok többé a tartózkodási helyük? – Reméljük, erre nem lesz szükség. Megpróbálunk feltűnés nélkül... Colorado junior bajnokaként fogom befejezni a pályafutásomat, és veretlenül megyek nyugdíjba, ezt mondta Xavier. Nem akart túl ismertté válni az államon kívül. Zed pedig mindent megtett, nehogy túl jó benyomást keltsen a baseballpályán, és kerülte a feltűnést. – Ezt még korai lenne eldönteni... és nehéz az egész családot elszakítani innen. Inkább megpróbáljuk kezelni a helyzetet, elhárítani a veszélyt, aztán majd meglátjuk, hányadán állunk. Jelentkezésre emeltem a kezemet: – És ha az FBI-nál szivárogtat valaki? Azt kellene megtalálni, mielőtt tovább99

költöznek, különben az egész probléma megy a családdal. Victor tekintete éles lett: – Érdekes meglátások. – De igazam van, ugye? – Igen. Jobban meg tudjuk védeni magunkat egy olyan helyen, amelyet ismerünk; persze csak amíg biztosak lehetünk benne, hogy biztonságos. – Értem. Victor felkelt, és zsebre tette a kütyüt, amellyel a beszélgetést rögzítette. – Hát, látszik, hogy érted a helyzetet. Tényleg pont olyan aranyos vagy, ahogy apa mondta. Köszönöm, hogy szakítottál rám időt, Sky. És önöknek is. – Ez csak természetes, Benedict ügynök – mondta Simon, és kifelé vezette a vendégeket. Sally odaült mellém az asztalhoz, aztán Simon is leült a másik oldalamra, és megfogta a kezemet. – Hát – kezdett bele Simon. – Hát, igen – válaszoltam, és a vállára hajtottam a fejemet. Ezzel a korábbi vitánk kölcsönösen meg lett bocsátva. – Nagyon sajnálom, Sky, de nem engedhetjük meg neked, hogy az iskolán kívül találkozz azzal a sráccal, amíg az ügy el nem rendeződik. Vagy bárkivel a családjából, ha már itt tartunk. – De ez nem fair. – Nem, tényleg nem az, szívem. Nagyon sajnálom. Mivel nem találkozhattam Zeddel a szabadidőmben, ezért alig vártam, hogy összefussunk a suliban, és megtudjam, mi lesz most a családjukkal. És nagyon ki voltam akadva, amikor a következő néhány napban meg sem jelent a színen. Hagyta, hogy halálra izguljam magam, és ott sétálgassak a többiek között egy nagy fekete folttal a szemem körül, amire nem adhattam magyarázatot. Iszonyúan kínos volt. A legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokba, összekucorodtam volna, és meg se moccantam volna többé. – Hűha! Csak nem kezdtél el boxolni? – kiáltott felém Nelson jó hangosan, amikor meglátott a suli folyosóján. Megpróbáltam egy hajtincsemmel eltakarni a sérülés nyomait. – Nem! A többi diák is felém bámult, mintha valami kiállítási tárgy lettem volna: Furi csajszi fekete folttal, ez lehetett volna a kép címe. – Akkor hogyan csináltad? Megpróbáltam fénysebességgel kilőni, és nagyon bíztam benne, hogy elérem az osztálytermet, mielőtt Nelson kiszedi belőlem az igazságot. – Figyu, Sky! Nekem elmondhatod! – ragadta meg a karomat Nelson. Most már nem cukkolt, hanem komolyan kérdezte. – Bántott valaki? Eltűrtem a hajamat az arcomból, és egyenesen Nelsonra néztem: – Tegnap belefutottam egy könyökbe. 100

– Kinek a könyökébe? – Zedébe. Nem nagy ügy. – Még hogy ez nem nagy ügy?! Te viccelsz! Hol van? – Nelsonon látszott, hogy mindjárt robban: – Tudtam, hogy semmi jó nem fog ebből kisülni. Sokkal jobban kellene vigyáznia rád! – Nincs semmi gond – nyugtatgattam Nelsont. – De, igenis gond van, Sky. Zed nem a megfelelő srác egy olyan lánynak, amilyen te vagy. – Baleset volt! – De akkor hogyan történt? – kérdezte Nelson, karját az ajtó-félfának támasztotta, és nem engedett továbbmenni. – Hogyan futottál bele a könyökébe? Erre mit mondhattam? Hogy egy merénylő célpontja voltunk? Ez kábé olyan lett volna, mintha meggyújtottam volna egy doboz petárdát az iskolai nagygyűlésen. – Kint hülyültünk az erdőben, és valahogy nekiestem Zednek. Nelson, beengednél végre a terembe? Elég szar érzés, hogy ilyen idiótán nézek ki, nem akarok még el is késni. Nelson leengedte a karját. – Ne felejtsd el, rajtad tartom a szemem! Lehet, hogy csak baleset volt, de nem látom itt Zedet, amint halálra aggódja magát érted. Erről el fogok vele beszélgetni. – Ne, hagyd az egészet! – Nem tudsz olyat tenni, hogy megállíts, Sky baby! Így most volt még valami, ami miatt szétidegeskedhettem magam: Nelson, amint darabokra szedi Zedet, abban a téves tudatban, hogy ezzel engem védelmez. Zed két nappal később jelent meg a suliban. Victor hozta el őt és Yves-t is egy sötétített ablakú Toyota Priusszal, és pont a kapu előtt tette ki őket. Annyit láttam belőlük, hogy betűznek a suli kapuján. Történetesen én is késésben voltam, rohannom kellett, mivel Simon ragaszkodott hozzá, hogy elhoz, így a Simon-féle időbeosztáshoz kellett igazítanom magamat. Simon sosem indult el sehová addig a pillanatig, amíg már rég ott kellett volna lennie... Ez folyamatos késést jelentett, ami egy művész esetében rendben is volt, de akkor nem, ha csak egy diák az ember. Láttam, amint a kocsiból kipattanva a bejárat felé szaladtak, és arra gondoltam, hogy a Benedict fiúk ugyan bosszúsnak néznek ki, de egyébként minden rendben van velük. Zed. Meghallotta, ahogy hívtam, és körülnézett, de Yves megragadta az egyik karját, Victor pedig a másikat, és fedezékbe ráncigálták Zedet. Később megkereslek, válaszolta. De én most akartam Zedet! Kénytelen voltam lenyelni a csalódottságomat, és ráadásul fel kellett mennem Mr. Joe-hoz, hogy megmagyarázzam neki, miért késtem két egymást követő napon is. Szünetben a könyvtárban bújtam el. Kint hullott a hó, és mindenki bent kószált az épületben, és egy nyugodt helyet keresett magának. A kézikönyvek melletti részleget szúrtam ki magamnak, abban a reményben, hogy itt kevesebben fognak megbámulni. A szemem még mindig ezer színben pompázott, nagyon kínos volt az egész. 101

Amióta reggel azt a futó pillantást vetettem Zedre, az volt a szörnyű érzésem, hogy amit iránta érzek, talán jóval több, mint amit ő érez irántam. Nagyon aggasztott az az „aprócska” dolog, hogy az életét veszély fenyegeti, neki pedig még annyi sem jutott eszébe, hogy felhívjon, és elmondja, épségben van. Hiába küldtem telepatikusan üzeneteket, egyikre sem jött válasz. Egyszer teljesen oda van értem, most meg a nagy semmi. Talán az a lélekkereső hülyeség is csak annyi volt... értelmetlen zagyvaság, hogy csókolózhasson velem néhányszor. De Zed rám talált a rejtekhelyemen. Talán már előre látta hogy oda fogok elbújni. Leült velem szembe, és csak bámult rám. Sky, nagyon sajnálom. Szia! Újabb előnyét sikerült felfedeznem ennek a gondolatolvasás dolognak. Nemcsak a mobilszámlád lesz alacsonyabb, de még a könyvtárból sem dobnak ki, amiért hangosan beszélsz. Kihúztam a Nagylexikon P és Q betűk közötti kötetét, és úgy csináltam, mintha különösen érdekelne a pingvinekről szóló rész. Haragszol rám? Nem. Akkor miért ez a hűvös hang? Felpillantottam. Zed még mindig nem vette le rólam a szemét. Ó, istenem, milyen jól nézett ki! Bele akartam fúrni az arcomat a vállába, és csak szorosan ölelni. Fáj a szemed? Nem, a bátyád ügyesen helyre rakta; kár, hogy nem tudott segíteni azon, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy félőrült. Addig nem tudtam jönni, amíg át nem fésülték a környéket. Gondoltam, hogy valami ilyesmiről van szó. És sms-ezni sem tudtam, mert otthon nálunk nincs térerő. Sajnálom! Ne, hagyd! Nem kell bocsánatot kérned! Megértem. Tényleg? Tényleg megérted, hogy milyen nehéz volt ez nekem? Veled akartam lenni... Veled akartam lenni azon a napon. Veszekedtetek a papáddal, ugye? Igen, de most már minden oké. Nagyon ideges vagy, hogy nem tudtam ott lenni, amikor a szemedről faggatott mindenki? Biztos jól kiakasztottak. Azt azért nem, de elég kínos volt. Nelson rád fog szállni. Megérdemlem. De te megmentetted az életemet. Hát, először is sosem volna szabad veszélybe kerülnöd miattam. Nem lett volna szabad kitennem téged ennek. Figyu, nem tudnánk lelépni valahová, ahol normálisan tudunk beszélni? Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Zed kivette a könyvet a kezemből. Á, pingvinek?! Milyen izgalmas kis lények ezek, nem is tudtam, hogy tanulmányozod őket. Melyik órán foglalkoztok ilyesmivel? A „Hülyén kinéző lények tartsanak össze” című órán. 102

Zed visszatette a könyvet a polcra: – Gyere velem! – szólalt meg. – Hová megyünk? – A zeneterembe. Lefoglaltam mostanra, hátha szükségünk lesz rá. Zed átölelte a vállamat, és kivezetett a könyvtárból. Sheena és a bandája vigyorogva bámultak, Zed visszanézett rájuk, és elég volt egy pillantás tőle, hogy a lányok rögtön valahová máshová kezdjenek bámulni. Mikor odaértünk a próbaterembe, Zed először ellenőrizte, hogy tényleg üres-e, aztán behúzott maga után, és becsukta az ajtót. – Így már jobb – mondta, az ajtónak nyomott, és odahajolt hozzám. – Hadd tartsalak így egy percig! Még arra sem volt alkalmam, hogy hozzád érjek, amióta azok az elmebeteg gyilkosok a nyomunkba szegődtek. Hagytam, hogy a karjában tartson, és teljesen felkavaró volt az érzés, hogy milyen gyengéd tud lenni. Volt valami furcsa, kétségbeesett elszántság az ölelésében, talán mert mindketten tudtuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy még élünk, arról nem is beszélve, hogy megint ölelhetjük egymást. – Sky, nem bírnám elviselni, ha valami történne veled – suttogta Zed. Kiengedtem a hajamat, hogy eltakarja a zúzódást az arcomon, így Zed most az elkószált tincsekkel játszott az ujjaival. – Miért mondod ezt? Történni fog valami? Láttál valamit? – Már mondtam neked, hogy a jövővel kapcsolatban nem sokat tudok megjósolni. Ha megpróbálom előre látni a dolgokat, azzal megváltoztatnám őket, és valószínűleg olyan irányba, amit senki sem akar. – Akkor ezt vehetem úgy, hogy az én jövőm nem fest túl fényesen? – Sky, légyszi, hagyjuk ezt! Fogalmam sincs. Gondolhatod hogy csinálnék valamit, ha tudnám, mi lehet segítségünkre. Egyelőre csak annyit akarok, hogy te biztonságban legyél. Olyan frusztráló volt ez az egész. Ezek a célozgatások és félig kimondott figyelmeztetések teljesen az őrületbe kergettek. Ha valaki savantnak születik, az tényleg nagyon gáz tud lenni. – Igen, így van. – Megint azt csinálod, olvasol a fejemben! Fejezd be! Ez az én fejem... magánterület! – Kibújtam az ölelésből, arrébb léptem, és összekulcsoltam a karomat a mellkasom előtt. – Úgy érzem, mintha egyfolytában csak bocsánatot kérnék tőled. De tényleg sajnálom. Téged sokkal világosabban tudlak olvasni, mint más embereket... olyan mintha átáramolna belőled minden az én fejembe. – És én ettől most érezzem jobban magamat? – Hallottam a hangomon, hogy kissé hisztérikus kezdek lenni. – Nem, csak gondoltam, elmagyarázom. De, tudod, megtanulhatsz pajzsot vonni magad köré. – Mi? – Ha savant vagy, ez az alapkiképzés része. És ha egy családban élsz más sa103

vantokkal, nagyon gyorsan megtanulsz pajzsot építeni. – De én nem vagyok savant. – De bizony az vagy. És úgy gondolom, belül mélyen ezt te is jól tudod. A halántékomra szorítottam a kezem, és kiabálni kezdtem: – Fejezd be. Nem akarom ezt hallani. – Rossz vagy. Nagyon rossz. Mindenkit csak boldogtalanná teszel. – Nem igaz! – Már rég nem Zedhez beszéltem, hanem a suttogó hangokhoz a fejemben. – Sky – hallottam Zed hangját. Megfogta az ökölbe szorított kezemet, és elvette a halántékomról, majd közelebb húzott magához és átölelt. Az ujjai megint cirógatni kezdtek, nagyon lassan; a hajamat simogatta, és hagyta, hogy a kibomlott fürtök a vállamra essenek. – Gyönyörű vagy, Sky! Még hogy rossz lennél? Te vagy messze a legjobb, akivel valaha találkoztam. – Mit látsz Zed? Mit tudsz arról, hogy én honnan jövök? – kérdeztem halkan. – Tudom, hogy neked van valami sejtésed erről. Hogy tudsz rólam bizonyos dolgokat, amikről én nem tudok. Hallottam, hogy egy sóhajtás tör fel a mellkasából. – Semmi sem tiszta. A múlttal kapcsolatos dolgok tisztázása inkább Uriel képessége, mint az enyém. Hátborzongatóan hangzott a dolog, és idegesen felnevettem: – Ne vedd rossz néven, de remélem, nem fogok Uriellel találkozni. Zed egy ideig csak a karjában ringatott, olyan volt mintha zene nélkül táncoltunk volna, és véletlenül ugyanazt a ritmust követtük volna. – Akarod tudni, miért nem hívtalak fel? Egy bólintás volt részemről a válasz. – Egyszerűen nem hívhattalak. Be voltunk zárva fent a házba. És... van még néhány rossz hírem. – Micsoda? Mi lehet annál rosszabb, mint hogy néhány mániákus őrült meg akarja ölni a családodat? Tudnom kellett, hogy minden rendben van-e veled! Egyszerűen tudnom kellett... – Victor tiltólistára tett mindenkit. Ami azt jelenti, hogy a közvetlen családtagokon kívül nem beszélhetünk senkivel. Azon kezdtem töprengeni, vajon ezek alapján én hol helyezkedem el Zednél a fontossági sorrendben. Végül is ő állította, hogy a lélektársa vagyok. – Nem tudhatjuk, ki hallgat bele a beszélgetéseinkbe. Tudom, hogy meg kellett volna találnom a módját, hogy üzenjek neked, de féltem a telepatikus utat használni. – De miért? – Hát, ez a rossz hír. Úgy gondoljuk, hogy egy savant is van a merénylők között. Nem lett volna szabad ilyen közel jutniuk hozzánk. Apának az az adottsága, hogy megérzi a veszélyt. Tudnia kellett volna, hogy kint várnak ránk az erdőben, hacsak nem árnyékolta le őket egy nagy erejű savant. És a telepatikus beszélgetésekbe is bele tudnak hallgatni, ugyanúgy ahogy egy normál beszélgetést ki lehet hallgatni, ha megvan hozzá a képessége valakinek. Nem akartam semmi olyat tenni, ami tip104

peket ad nekik rólad. – Szóval akkor nem csak a te családod képes a telepátiára? – Nem, persze. Vannak még, akikről tudjuk, hogy használnak telepátiát... És az az érzésem, hogy olyanok is jó páran, akikről fogalmunk sincs. Az adottságot ugyanolyan könnyen fel tudod használni gonosz dolgokra, mint ahogy jó dolgokra is. Nagy a kísértés, főleg azoknál, akik mellett nincs ott a lelki társuk, aki egyensúlyba hozza a dolgokat. Zed az állát a hajamba fúrta. – Sky, nekem te jelented az egyensúlyt. Már elindultam lefelé a lejtőn, mielőtt találkoztunk. El sem tudom mondani neked, milyen sokat jelent nekem az, hogy megmentettél. Már kezdtem elmerülni a szürkeségben. – Lefelé a lejtőn? – Hát, igen, többnyire. Nélküled nem vagyok egy túl kedves ember. Kezdett igencsak nagy lenni a kísértés, hogy az adottságommal mindig elérjem, amit akarok. És nem számított, mennyire szemét dolog volt, vagy hogy mi volt az ára ennek másokkal szemben – mondta Zed, és grimaszolt egyet; kényelmetlenül érezte magát attól, hogy mindezt felfedte. – Sky, te adtál új reményt nekem, hogy kitartsak, amíg te is kész leszel arra, hogy felfedezd és használd az adottságaidat. Ha ez megtörténik, utána már esélye sem lesz, hogy visszatérjen a régi énem. – De most még nem vagy biztonságban? – kérdeztem. Eddig nem is gondoltam arra, hogy esetleg én tartom őt vissza. Ha valami rosszul alakult volna, és Zed elveszíti a belső egyensúlyát, akkor az az én hibám lett volna, amiért nem voltam elég bátor, hogy végre megvizsgáljam, milyen dolgok rejtőznek bennem?! – Akkor most mit kell tennem? Zed megrázta a fejét: – Semmit. Időre van szükséged. Sokkal jobban aggódom amiatt, hogy sikerül-e megértetnem ezt veled, mint hogy mi történik velem. – De én féltelek. – Köszi, de adjuk meg neked a szükséges mozgásteret, és foglalkozzunk inkább most azzal, ami ahhoz szükséges, hogy biztonságban tudhassunk téged! Savant merénylők... nem álmodom? Ez most tényleg velem történik? A golyók eléggé valóságosak voltak... Azoknak biztos hihetek! – Úgy hiszitek, hogy ez a savant átállt a rossz fiúkhoz? – Igen, a lövész keze alá dolgozott. Lehet, hogy most is belehallgat a beszélgetésünkbe. Nem tudjuk, mit csinál. A telepátiát nagy távolságból már nehezebb a kiszemelt emberre irányítani. Még sosem találkoztunk ehhez hasonló problémával. Meg kellett volna érezzük ezt! Éreztem, hogy most túl kemény magával szemben, és csalódott, hogy nem tudja megválaszolni az összes kérdésemet. – Miért kellett volna megérezned bármit? Hiszen csak nemrég szembesültél mindezzel a tanúvédelmi izé miatt. Mikor vége lesz a tárgyalásnak, el fog múlni a veszély is, ugye?! – Nem egészen – válaszolt Zed, és mintha bűnbánó fejet vágott volna egy pilla105

natra, ami rögtön felébresztette bennem a gyanút, hogy nem volt teljesen őszinte hozzám. – Nem egészen?! – Nem csak tanúk vagyunk, hanem a nyomozásban is részt veszünk. Nem csak egy tárgyalásról van szó... A családom egyesítette az adottságainkat, és az elmúlt években több száz bűnöző került általuk börtönbe. Ez az, amivel mi foglalkozunk. – Ami azt jelenti, hogy van néhány ellenségetek? – Ha tudnák, hogy mi állunk az ítéletek mögött... De az a cél, hogy sose jöjjenek rá erre. A miáltalunk szolgáltatott információkat arra használják fel, hogy segítsék a hatóságokat megtalálni a bizonyítékokat, amelyeket bemutathatnak a bíróságon. A mi helyünk nem a tanúk padján van, hanem a színfalak mögött. Eltartott egy darabig, hogy megtegye a teljes hatását mindaz, amit Zed az imént elmondott nekem. A Benedict család olyan volt a hatóságok számára, mint valami titkos csodafegyver, arzenál a gonosz elleni harcban. – És hogyan csináljátok? – kérdeztem. Zed egy pillanatra becsukta a szemét: – Együtt dolgozunk... Együtt látjuk, hogy mi történt valójában. – Tényleg látjátok? Ti látjátok azt a rengeteg borzalmas dolgot. .. a gyilkosságokat... a bűncselekményeket? – Ha csak elmennénk amellett, ami történt, az még rosszabb lenne. Ha képesek lennénk rá, de mégsem állítanánk meg a dolgokat, amikről tudomást szerzünk, akkor részben mi is bűnösök lennénk. – De ettől meg te szenvedsz, ugye?! Zed megvonta a vállát. – Mi ez azokhoz a jó dolgokhoz képest, amelyeket így megtehetünk? Ekkor ért a felismerés, hogy igazából az egész Benedict család csupa bátor és önfeláldozó emberből áll. Hogy mindannyian félretették a személyes ambícióikat, meg hogy a savant adottságaikat a saját céljaikra használják fel. Simán megtehetné bármelyikük, hogy a világot járja, a lélektársa után kutatva, ehelyett ők mindent kockára tesznek, hogy a bűncselekmények áldozatainak segítsenek. De ez azt is jelentette, hogy sosem fognak tudni normális életet élni, hogy sohasem jöhetnek elő az árnyékból, és hogy újra meg újra át kell éljék azokat az ocsmány dolgokat, melyeket csak a legelvetemültebb bűnözők visznek véghez. Ők nyilvánvalóan a nehezebb utat választották; én nem éreztem, hogy bennem legbelül meglenne ez az áldozatkészség. Az életem egy részét már így is az árnyékvilágban éltem le, és soha többé nem akartam visszatérni oda... még Zed kedvéért sem. – Zed, én félek – szólaltam meg. – Nem hiszem, hogy bármilyen veszély fenyegetne téged, amíg nem látnak meg minket együtt az iskolán kívül. Még a családban sem szóltam rólad senkinek. Az egyetlen módja, hogy megvédjelek az, hogy távol tartom magam tőled. Ha az az átkozott savant megneszelné, hogy te a lélektársam vagy, akkor egyszeriben te lennél az első számú célpont. – Nem pont erre gondoltam – mondtam Zednek. – Hanem félek, hogy neked 106

bajod esik. – Most már az ellenőrzésünk alatt vannak a dolgok. – De neked továbbra is bujkálnod kell, nem igaz? – Most nem akarok erre gondolni. – Tudnék neked segíteni valamivel? Van valami módja, hogy ezt az egészet könnyebbé tegyem a számodra? Zed megrázta a fejét: – Az azt jelentené, hogy előhívjuk az adottságodat, és ahogy már mondtam, nem hiszem, hogy az egyelőre jó ötlet lenne. – Előhívni a képességemet? Mit jelent ez? Ti, savantok mindig rejtvényekben beszéltek?! Zed felnevetett: – Úgy érted, hogy mi, savantok! Ha neked is felszínre jött volna már az adottságod, ugyanolyan feldobott lennél, mint én, amikor velem vagy. Közelebb fészkelődtem Zedhez, és az ujjaim a mellkasát simogatták, olyan érzés volt, mintha nyomokat égettek volna a bőrébe. Éreztem, hogy a szíve erősebben ver: – Már így is eléggé fel vagyok spannolva – mondta, és megcsókolta a hajamat. Olyan sok gyengédség volt ebben a mozdulatában, hogy könnyes lett a szemem. – Ez nagyon fincsi... de jobb, ha nem folytatod, mert a végén még bajba kerülünk – mondta, aztán megfogta a kezemet, és a pólójára tette. – Zed, ez most tényleg mind megtörténik velünk? – De még mennyire. És ott van a képességed, ami csak arra vár, hogy rátalálj! – De én félek ettől! Zed arca a fejtetőmhöz simult: – Tudom – mondta. – És tudok rád várni... ameddig csak neked szükséged van erre. Gyere, ülj ide az ölembe egy pillanatra! – Ezzel odavezetett a dobfelszereléshez, és leült a székre. – Azt akarod, hogy az öledbe üljek? Le fogok esni! – Nem esel le, szembe ülsz velem. Nevettem, de közben nagyon is jó ötletnek tűnt a dolog. – Ez az egész teljesen őrült! – Lehet, de nekem tetszeni fog. Beleültem Zed ölébe, fejemet a mellkasának támasztottam, és a karommal átöleltem őt. – Kapaszkodsz, ugye? – kérdezte. – Ühüm – válaszoltam, mire Zed elővette a dobütőket, és elkezdte játszani az ütőszólamát annak a számnak, amit először játszottunk együtt a dzsesszbandában. Aztán én is dúdolni kezdtem a számot. – Nagyon jól jönne most a zongorakíséret, de nem akarom, hogy megmozdulj – suttogta finoman a fülembe. – El tudjuk képzelni – válaszoltam. Az ütem lassú volt, és szinte igéző. Megnyugodva becsuktam a szememet, és 107

csak hallgattam, ahogy Zed halkan zümmögi a „Hallelúját!” Nagyon szép tenor hangja volt, és tökéletesen tiszta. – Csak ücsörögsz itt az ölemben, vagy énekelni is fogsz? – kérdezte. – Csak ücsörgök – válaszoltam. – Mi a gond a hangoddal? – Nem szoktam énekelni. Soha nem is énekeltem... egy jó ideje biztos nem. – Csak én vagyok itt rajtad kívül. Nem fogok nevetni. Az éneklés egész életemben valami olyan dolog volt, amit nem feszegettem. És most sem volt kedvem elrontani vele ezt a gyönyörű pillanatot. – Inkább csak hallgatlak téged – mondtam. – Rendben. De egyszer még rá foglak venni, hogy énekelj!

14. fejezet A következő hetek mindkettőnk számára kiábrándítóan teltek. Csak a suliban tudtunk néhány pillanatra elbújni valahová, és igazán sosem tudtunk kettesben maradni. Nagyon kellett ügyelnünk arra, nehogy a többiek egy párnak tartsanak minket, hiszen a hír könnyen kiszivároghatott volna azokhoz, akik Zed családját üldözték. Ettől persze meg bűntudatom lett, ugyanis a legközelebbi barátaimnak is hazudnom kellett azzal kapcsolatban, mi zajlik közöttünk. És ráadásul Zednek rossz előérzete támadt, ami miatt külön is aggódhattunk... Mérges volt, amiért nem tudott állandóan a nyomomban lenni, hogy megvédjen, én pedig a legkisebb zajtól is összerándultam, ha sötétedés után elmentem valahová. Az egész helyzettől végül mindketten szétstreszszeltük magunkat. Túl sok volt a fenyegetésekből. – Történt valami közted és Zed között, Sky? – kérdezte Tina az egyik délután, amikor az osztálytermet segítettük feldíszíteni Halloweenre. Épp egy sor töklámpást akasztottam fel a tábla fölé. – Nem – válaszoltam. – Úgy tűnt, alakul valami köztetek, legalábbis addig a pontig, amíg nem cserkészte be azt a fekete foltot a szemed alá. Történt ezen kívül más is, amit nem mondtál el? Hát, egy-két apróság, gondoltam magamban, aztán hangosan ezt kérdeztem: – Mire gondolsz? Tina megvonta a vállát, kényelmetlenül érezte magát a helyzettől. – Nem ütött meg, vagy ilyesmi, ugye? – Nem! Dehogy! – Csak mert a Benedict család egy kicsit furcsa. Senkinek sem sikerül igazán kiismerni őket. Természetesen mindenki beszél róluk, de még soha senki nem randizott egyikükkel sem a suliból, legalábbis én nem hallottam róla. Ki tudja, milyen titkokat rejtegetnek ott fenn? Úgy döntöttem, hogy felveszem a harcot a tűzerővel szemben.

108

– Úgy érted, hogy egy őrült nagymamát rejtegetnek a pincéjükben? Vagy vudu babákat akasztanak az áldozataik nyakába? Tina kicsit elszégyellte magát. – Nem ilyesmire gondoltam – mondta. – Zed nem szokta elnáspángolni a barátnőit. Tina persze kapott az alkalmon: – Szóval a barátnője vagy? Hoppá, elszóltam magam! – Nem igazán. Csak barátok vagyunk. – Hát be kell valljam, ezt örömmel hallom – válaszolt Tina, és felakasztott valami pókhálószerű anyagot a hirdetőtáblára. – Tudtad, hogy Nelsonnak volt egy köre Zeddel azzal kapcsolatban, amit veled csinált? – Ezt nem mondod komolyan! – De, így volt. A fiúöltözőben a kosáredzés után. – Mondtam Nelsonnak, hogy az én hibám volt, nem Zedé. – Nelsonnak mániája ez a védelmező szerep. Gondolom, már észrevetted. Szerintem ez a férfiváltozata a családjukban annak, ahogy a nagymamája előszeretettel tartja rajta a szemét mindenkin. – És megsérült valaki? – Nem. Az edző közbelépett. Mindketten megrovást kaptak. Zed így megint közel került egy felfüggesztéshez. – Én ezt annyira nem akartam. – Mit? Hogy két srác összevesszen rajtad? Inkább légy büszke rá. – Ezek nem normálisak! – Persze, hogy nem. Hiszen férfiak. Ez amolyan territóriumharc. Most nagyon oda kellett figyelnem, mit mondok. Nagyon szorítottam, hogy sikerüljön. – Figyu, Zed és én egyszerűen csak bírjuk egymást, de ennél tovább ez sosem fog menni. – Legalábbis amíg ezt az ügyet az életveszélyes fenyegetéssel kapcsolatban fel nem göngyölítjük, tettem hozzá magamban. – Oké, hallottam. Nincs mitől tartanod – de éreztem, hogy Tinát nem sikerült meggyőznöm. – Na, és van kedved eljönni velünk este végigjárni a környéket? Csokit vagy csalunk! Ismered, ugye?! – Az nem kisgyerekeknek való? – Tulajdonképpen igen. De attól még mi, nagyok is bulizhatunk egyet. Beöltözünk jelmezekbe, jót szórakozunk, amíg a házakat járjuk, aztán felmegyünk valakihez. Anya idén megengedte, hogy nálunk tartsuk a bulit. – És milyen jelmezbe kell beöltözni? – Bármi jó lesz: öltözz boszorkánynak vagy gonosz szellemnek. De lehetsz vudu baba is, aki egy pincében elásott halott nagyanyó nyakában lóg. Ilyesmik jutnak most az eszembe! – Hmmm, jól hangzik! A legkínosabb meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy Simon teljesen oda109

van az ötletért, hogy jelmezt gyártson nekem. Gyakran használt fel különböző anyagokat a műveihez, és kicsit magával ragadta a lelkesedés, amikor meséltem neki, hogy részt veszek a „Csokit vagy csalunk!” akcióban. Valami furcsa anyagból csinált nekem egy csontvázjelmezt, ami fehér fényben kísértetiesen világított, és kaptam hozzá egy nagyon meggyőző koponyaálarcot is. Ezután Simon csinált magának és Sallynek is egy-egyjeimezt. – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy velem jöttök? – kérdeztem ledöbbenve, amikor Halloween reggelén Simon felsorakoztatta a maszkokat a konyhában. – Hogyne mennénk! – válaszolta pléhpofával, de közben láttam, hogy a szeme mosolyog. – Ez minden gimis álma. Hogy a szülei elkísérjék a barátnője bulijára... Amikor pár hét szobafogság után először megy el este otthonról! – Mondd, hogy hazudik! – fordultam kérdőn Sally felé. – Naná, hogy hazudik! Csak utánaolvastunk a helyi Halloween szokásoknak, és úgy értelmeztük, hogy nekünk mint derék wrickenridge-i polgároknak ilyenkor valami különösen ijesztő jelmezben illik ajtót nyitnunk, és a fogszuvasodás továbbterjedéséről is gondoskodnunk kell a fiatal lakosok körében. – És ezekben a cuccokban fogtok cukorkát osztogatni a gyerekeknek? – Pontosan! – kopogtatta meg a fején a maszkot Simon lelkesen. – Hát, örülök, hogy nem leszek itthon! Este hétkor találkoztam a barátaimmal: egy boszorkányokból, szellemekből és zombikból álló hangos társaság gyűlt össze a bolt előtt. A háttér tökéletes volt: újhold lévén az utca teljesen sötét volt, ráadásul köd ereszkedett le, ami tovább fokozta a kísérteties hangulatot. Zoe vámpírnak öltözött, fantasztikus volt a ruhája. A kollekciót egy vörös szegélyű hosszúkás kalap és fehér műfogak egészítettek ki. Tina úgy döntött, boszorkánymester lesz, hosszú csúcsos kapucnija volt, az arcára pedig ezüstszínű csillagokat festett. Nelson – ahogy ő fogalmazott – agyatlan zombinak öltözött. Én kicsit zavarban voltam, mert túl testhezállónak éreztem a csontvázjelmezemet. Aztán Nelson odajött hozzám, és megkopogatta a koponyámat: – Kopp, kopp. Ki van ide bent? – kérdezte. – Én vagyok az, Sky! – Miféle Sky? – Fogd be, Nelson! – szóltam vissza neki, mire ő nevetni kezdett: – Szuperül nézel ki! Honnan szerezted ezt a göncöt? Bérelted valahol? Levettem a maszkomat: – Nem, Simon csinálta. – Állati! – Ő és Sally otthon ülnek... két ugyanilyen szerelésben. Nelson erre elkezdett ráncigálni abba az irányba, amerre laktam. – Ha ez komoly, akkor most azonnal meg kell néznünk! A bordái közé böktem: – Nehogy eszedbe jusson felvetni ezt a többieknek, mert akkor saját kezűleg lapítom szét azt a halott agyadat, és megetetem vele a zombi haverjaidat. – Aúú! Látványos fenyegetőzés! De nekem tetszik! 110

Kicsit fázni kezdtem már a jelmezben, ezért Tinához fordultam: – Nem indulunk el valamerre, Tina? – De, gyerünk! Tina kicsi kerek töklámpásokat osztott szét, melyek egy-egy rúd végén lógtak, aztán nekiindultunk az utcákon, és nagyon élveztük a felvonulást. A kisebb gyerekek a szüleikkel járták a várost, és a legkülönfélébb, igen bizarr jelmezekben parádéztak. A „kísérteties” hangulat félúton már némiképp oldódni látszott, ugyanis teljesen elfogadható volt, ha óvodás kislányként a kedvenc hercegnőruhádat vetted fel, vagy fiúk esetében, ha Pókembernek öltöztél be. A hangsúly pedig egyértelműen a csokira helyeződött, és nem a csalunkra. Láttam néhány idősebb srácot, akik vízipisztollyal lődöztek egymásra, a többséget azonban túlságosan lefoglalta, hogy minél több édességet tömjön magába, a házak felforgatására kevés energiájuk maradt, amikor nem kaptak választ a lakóktól egy-egy felszólításra! Ahogy Tináék háza felé közeledtünk, egy vérfarkas lépett elő a ködből, és csatlakozott a társaságunkhoz; nagyon élethű volt az álarc az arcán, még a füle meg a hatalmas mancsa is szőrös volt. Ha egy másik éjszaka jelenik meg valahol, akkor biztos nagy riadalmat okozott volna, de Hallonweenkor a szeme sem rebbent senkinek. A vérfarkas keresztülnyomult a tömegen, és odasomfordált mellém. Lehajolt hozzám, és belemorgott a fülembe. – Zed? – kiáltottam egy nagyot. – Cssss! Nem akarom, hogy mások is megtudják, hogy itt vagyok. És izé, szóval ne küldj gondolatokat se, hátha valaki hallgatózik. Teli szájjal vigyorogtam, annyira boldog voltam, hogy Zed meglépett otthonról, csak hogy találkozhasson velem. – Hű, Farkasember, te aztán az álcázás nagymestere vagy. Milyen ravaszul kicselezted a rosszfiúkat! – Ügyesen elvegyültem, ugye?! Tudtam, hogy eljössz otthonról sötétedés után, ezért aztán itt vagyok! Egyáltalán nem volt rá szükségem, hogy valaki felemlegesse a veszélyt, ami kettőnkre leselkedett, de sokkal boldogabb voltam most, hogy Zed itt volt mellettem. Egy szőrös mancs tapadt hirtelen a derekamra. – Nem hiszem, hogy a beleegyezésemet adhatom, hogy ebben a jelmezben mutatkozz. Nem tudtál felvenni egy köpönyeget vagy valami hasonlót? – Eléggé fázok is – mondtam. – Simon nem gondolt erre, amikor készítette. Zed lekapta magáról a kabátját, és a vállamra terítette. – Ezt a papád csinálta? Ugyanarról a fickóról beszélünk, aki hét lakat mögé akar zárni téged, amíg harmincéves nem leszel? Vagy valami személyiségváltozáson ment át, amióta utoljára találkoztam vele? – Ez ilyen művész dolog. Nem arra gondol, hogyan néz ki a lánya... Csak a megfelelő forma érdekelte. Sallyvel otthon ülnek két teljesen hasonló cuccban. Zed kuncogni kezdett. – És szóltál a szüleidnek, hogy eljössz ma este otthonról? – kérdeztem. – Nem, még mindig azt hiszik, hogy nagy kocsikkal furikáz valaki minket a 111

városban. Most egyébként éppen a garázsban bütykölöm a motoromat, Xav biztosítja nekem az alibit. – És mit fognak szólni? Zed a homlokát ráncolta: – Ezt nem látom előre, ha családról van szó... Nehéz megmondani. Olyan sok lehetőség van egy savantokkal teli családban, hogy a jövő mindig homályos marad, olyan, mint amikor a mobilvételbe bezavar-valami. És durva is a dolog: azt vettem észre, hogy minél közelebb kerülök hozzád, annál kevesebb mindent látok előre veled kapcsolatban. – Ez akkor azt jelenti, hogy most meg tudnálak verni kártyában? – Lehetséges. De azt is jelenti, hogy már nem tudnálak kisegíteni, ha valaki a kapudra lőne, szóval van hátránya is a dolognak. – Ó, az nekem nem gond! Nem jó érzés tudni, hogy egész idő alatt annyi mindent látsz. Olyan érzésem lesz, mintha... Mintha mondjuk, be lennék zárva a jövőbe. Igen, én jobban szeretem így a dolgokat. Sokkal normálisabb minden. Időközben odaértünk Tináék házához. Ő aztán tényleg kitett magáért: minden ablakban igazi, tökből készült lámpások vigyorogtak, és a verandát megszállták a pókok, a denevérek meg a csúszómászók. Az anyukája nyitott ajtót, boszorkánynak öltözve. Hatalmas műszempillái és vérvörösre pingált körmei voltak. Hátul a kertben megláttam Tina bátyjait, épp a máglyára hordtak még ágakat a vasvillákkal. – Menjünk be, maradunk egy kicsit, aztán lelépünk. Mit szólsz? – javasolta Zed. – Tényleg szeretnék kettesben maradni veled legalább egy órácskára. Kikészít az a folytonos bújócskázás a suliban, hogy állandóan azon kell parázni, valaki ránk nyitja az ajtót. – Oké, de én nem léphetek le túl korán. – Bent majd nem tapadok rád annyira, és ha bárki felismer a jelmezben, nem fog gondolni semmit, hiszen Tina engem is meghívott. A buli csúcspontja a konyhában volt. Tina mamája egy hatalmas tál pattogatott kukoricát csinált nekünk, meg zöld gyümölcszselét, amit bekötött szemmel kellett megetetnünk egymással. A koponyaálarcban ez lehetetlennek bizonyult, ezért levettem, és így csatlakoztam a többiekhez. Zed hátramaradt, és magán tartotta a Farkasember szerelést. Nelsont sorsolták ki nekem párnak, neki kellett megetetni velem a zöld zselét, miközben Tina az utasításokat adta. Ahogy várható volt, sokkal több jutott belőle a ruhámra, mint a számba. – Á, ez undorító! Ezután le kell zuhanyoznom! – nyafogtam amikor a kanállal eltalálta a nyakamat, és a trutyi a ruhám alá folyt. – Almahalászás! – javasolta Tina. – Az majd segíteni fog! Az almám megszerzésében azonban reménytelennek bizonyultam. Zoenak ment a legjobban. – Amiatt a nagy szája miatt van! – adta meg a magyarázatot Tina, és arrébb ugrott, amikor Zoe le akarta fröcskölni a vízzel. Éjfélre otthon kellett lennem, így ha egy kis időt Zeddel is tölteni akartam, fél 11-kor nagy bocsánatkérések közepette le kellett lépnem. 112

– Nem fogsz félni hazafelé? – kérdezte Tina, és az iPodján rendezgette a számokat, hogy kezdődhessen a tánc. – Nem, értem jönnek! – Akkor oké. Holnap találkozunk! – Köszönöm a meghívást a bulira, nagyon klassz volt – búcsúztam el Tinától. Ő meg csak nevetett: – Imádom, amikor ilyen hamisítatlan angol hölgy vagy. Köszönöm a meghívást a bulira – utánozta a hangomat Tina. Aztán magával ragadta Nelsont, a konyha közepére cibálta, hogy táncoljanak, és csacsogott tovább. Kimentem a verandára, és Zed már ott várt rám. – Kész vagy? – kérdezte. – Aha. Hová megyünk? – Menjünk abba az irányba, amerre ti laktok. Van egy kávézó a Fő utcán, ami szerintem, még nyitva van. – És az biztonságos? – Nagyon remélem. Majd valamelyik hátsó bokszba ülünk le. Bármennyire is tetszik, hogy így egymáshoz öltöztünk, semmi kedvem egész este ezzel az álarccal a fejemen ücsörögni. Felemeltem a koponyámat. – Szerinted visszavegyem? Annyira hülyén érzem magam benne. – Hát, az emberek esetleg meglátják, ki viseli a csontvázjelmezt, ha nem teszed vissza. – Mennyire igaz! – mondtam, és visszatettem a fejemre az álarcot. Közben majd kipukkadtam a nevetéstől: – Akkor ez most a második randink, ugye?! – Mondtam, hogy erre az alkalomra valami jobbat fogok kitalálni – válaszolt Zed, és az ujjait az enyéimbe fűzte, azaz a szőrös mancsait az én csontos kezembe. A kávézó tele volt szülőkkel, akik, miután egész este a sok felpörgött kissrác után futkostak, bejöttek melegedni egy kis időre. Várnunk kellett, amíg egy hátsó boksz megüresedett. – Mit kérsz? – kérdezte Zed. – Forró csokit az összes lehetséges díszítéssel. Egy hatalmas pohárral tért vissza, volt azon minden: tejszínhab, pillecukor és egy csokis pálcikát is szúrtak bele. Ő csak egy kávét kért. – Nem tudod, mit hagysz ki – sóhajtottam izgatottan, ahogy beleharaptam egy csokisziruptól csöpögő pillecukorba. – Azt hiszem, téged nézni is van ekkora élvezet – mondta, és belekortyolt a kávéjába. – Tudom, hogy nem nagy szám ez a kávézó második randinak... sajnálom. – Ja, gondolom, mostanra már ismersz: ülök és számolgatom, hogy mennyit is költesz rám. Legközelebb, remélem, kaviáros vacsira megyünk egy ötcsillagos étterembe. – Ha éhes vagy, megkockáztathatok még egy hamburgert a kajáldában. Megböködtem az egyik mancsát: 113

– Ne légy bolond. Legközelebb én hívlak meg, csak hogy egyensúlyban legyünk. Zed megsimogatta a kezemet, amitől jóleső bizsergés futott végig a gerincem mentén. – Nem bánom, ha felezzük a számlát, de jobban szeretem, ha én fizetek egy randin. Azt biztos nem szeretném, ha te fizetnél helyettem. Elmosolyodtam: – Csak nem ősemberek között nőttél fel? – Hát, találkoztál apával és a bátyáimmal. Erről ennyit! Hazafelé sétáltunk, az utcák már jóval csendesebbek voltak. A hósapkás hegycsúcsok világítottak, a csillagok pedig, mint fehér pontok fénylettek a fekete égbolton. – Olyan kicsinek érzem magam ilyenkor – mondtam, és elképzeltem azt a hatalmas távolságot, ami köztünk és a legközelebbi csillag között lehetett. – Utálom, hogy nekem kell ezt elmondanom, de te tényleg kicsi vagy, Sky! – közölte Zed. Belebokszoltam a hasába, és ő udvariasan nyögött egy nagyot, habár erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy bármilyen sérülést okoztam volna neki. – Naaa, épp most éltem át egy fontos pillanatot, hogy milyen elképesztő a világegyetem. Légy szíves, tanúsíts több tiszteletet! Zed vigyorgott: – Úgy nehéz, ha rajtad van ez a csontvázjelmez. Észrevetted már, hogy fényesen világítasz a sötétben? Még sosem randiztam olyan lánnyal, aki képes lett volna erre. – Hmmm, és mégis akkor kikkel randizgattál, Mr. Benedict? Tina azt állítja, hogy ti nem jártok wrickenridge-i lányokkal. – Ez igaz. Te vagy a kivétel. Randizgattam ezzel-azzal... Főleg aspeniekkel – mondta Zed, és megragadta a csuklómat. – És veled mi a helyzet? Elvörösödtem, és azt kívántam, bárcsak bele se kezdtem volna ebbe a beszélgetésbe. – Otthon a barátaim egyszer összehoztak egy sráccal. Kész katasztrófa volt. Annyira szerelmes volt saját magába... El sem akartam hinni. – Szóval akkor egy cicuskát akart maga mellé? – Micsoda?! – Csak a látszat kedvéért. – Gondolom, igen. Csak kétszer találkoztunk, aztán nagyon elegem lett. Szóval, láthatod, az én tapasztalataim igen korlátozottak. – Hát, nem állítom, hogy sajnálattal hallom ezt. Tetszett a ma esti buli? – Kicsit idétlenek voltak a játékok, de azért vicces volt. – Nagyon reméltem, hogy szóba hozod őket. Különösen az izgat, hogy mi is történt azzal a zöld zselével. – És az orrával elkezdte cirógatni a nyakamat. – Hmmm, igen! Egész biztos, hogy nem sikerült letörölni az egészet. 114

– Zed! – tiltakoztam minden határozottság nélkül. Túlságosan is élveztem, hogy ennyit foglalkozik velem. – Csss! Épp megfigyeléseket végzek. Mikor a „tisztogató művelet”, ahogy ő hívta, befejeződött, befordultunk az utcánkba. Épp ekkor két, baltás gyilkosnak öltözött srác bukkant elő rohanva a ködből, és iszonyú hangosan kiabáltak. Véres volt a kezük, és a fejükből műbalták álltak ki. Az egyiküknek egy kés is volt a kezében. – Itt jönnek, gyilkoljuk le őket is! Kapd el a vérfarkast! Kapd el a csontvázat! – ordítozták. – Támadás! – és ezzel az egyikük megiramodott felém. A táskája félúton felhasadt, és a járdára ömlött belőle az összes édesség. De így sem állt meg, nagyon meggyőzően adta a vérszomjas őrültet. Próbáltam kitérni az útjából, lehajoltam, de a kés egyre csak száguldott felém. Nagyon megijedtem, és felsikoltottam. Zed teljesen begőzölt. Megragadta a srác csuklóját, és addig csavarta, amíg a kés csörögve a földre nem esett. Aztán ráugrott a gyerekre, és a háta mögé tekerte a karjait. – Állj le, Zed! – kiáltottam, és lekaptam a fejemről az álarcot. – Nem akart kárt okozni bennünk... Ez egy műanyag kés! A másik srác nekiment Zednek, és elkezdték csépelni egymást az öklükkel. Ott birkóztak a földön hárman a művérben, a szétlapított édességhalom közepén. Az én kiabálásomra és a verekedők hangos káromkodására a szomszédok kirohantak az utcára. Mrs. Hoffman is sietve rontott ki a háza ajtaján: – Rendőrség! Hívom a rendőrséget! – ordította, aztán megint eltűnt az ajtó mögött. – Ne! Hagyjátok abba! Zed, hagyd abba! – kiabáltam. És ha mindez nem lett volna elég, a szüleim is kirohantak a házból, amikor felismerték a hangomat a nagy zűrzavarban. – Sky, mi a franc folyik itt? – kiabált Simon, és egy szempillantás alatt ott termett mellettem. – Állítsd le őket! Simon, állítsd le őket! Simon bedobta magát, a farmernadrágja derekánál fogva megragadta a legkisebb srácot. A kissrác billegve emelkedett a magasba, pont, amikor egy rendőrautó kanyarodott be az utcánkba. Felbúgott egyszer a sziréna, és a viliódzó fény megvilágította a jelenetet. További két szomszéd ért oda a dulakodás helyszínére, mielőtt a rendőrök kiszállhattak volna a kocsijukból. Ők aztán szétválasztották Zedet és a másik baltás gyilkost. A rendőr vetett egy pillantást a véres sebekre, aztán sóhajtott egy nagyot. – Lenne valaki olyan kedves, hogy elmondja, mi folyik itt? – azzal elővette a jegyzettömbjét. – Téged ismerlek Zed Benedict, ezek pedig a Gordano ikrek, ugyebár? És ki ez a kicsi... ööö... női csontváz? – Sky Bright a neve, a lányom – szólalt meg Simon hűvösen. – Ő nem verekedett. – Maguk az az angol család, ugye? – Igen, uram. 115

– Ismerem ezeket a srácokat. Rendes fiúk – folytatta a rendőr, és az ikrekre nézett. – Sosem volt még velük semmi gond. Ki kezdte az egészet? A rendőr a tekintetét először Zedre, aztán rám emelte. Úgy tűnt, tudja már, kit kell hibáztatni. – Az egyikük rátámadt Skyra – mondta Zed, és felsértett ajkáról letörölt egy kis vért. – Ööö... de hát ember, én csak játszottam! Halloween van, nem tűnt fel neked? Aztán Zed egyszer csak begurult, Hussein őrmester – mondta a srác, és kezét a bordáira szorította. – Menjünk be szépen a rendőrőrsre, és ott majd mindent jegyzőkönyvbe veszünk, fiúk! Szólok az ügyeletes orvosnak, hogy jöjjön át, és nézze meg a sérüléseket, és felhívom a szüleiteket! – Aúú! Jaj, őrmester! – nyivákolt az egyik kissrác. – Beszállni a kocsiba! Zed kétségbeesetten nézett felém. A titkos randinknak annyi volt, sőt úgy tűnt, nem lesz olyan ember a városban, aki ne értesüljön majd róla. – És ön, ifjú hölgy! Szeretném majd jegyzőkönyvbe venni, ön hogyan látta a történteket. Talán megkérhetjük a szüleit, hogy hozzák be magát a kapitányságra. Az én kocsim már tele van pszichopata gyilkosokkal és farkasemberekkel. – Természetesen, bevisszük Skyt – szólalt meg Simon elcsukló hangon. Hát ez remek! A második randink a rendőrőrsön fejeződik be. 15. fejezet Hussein őrmester egészen addig nem engedte, hogy beszéljünk egymással, amíg mindannyian el nem mondtuk a saját verziónkat az eseményeket illetően. Nem mertem megkockáztatni, hogy telepatikusan beszéljek Zedhez, bármilyen nagy volt is a kísértés. Simont azonban teljesen elragadták az érzelmei, rettentően dühös volt, így kétségem volt afelől, hogy bármilyen üzenet áthatolhatna ezen a viharfelhőn. – Azt meg sem kérdezem, mit csináltatok ti kettesben. Majd otthon megbeszéljük – dühöngött, miközben a kormányt markolta, és a rendőrőrs felé tartottunk. Hát, szép dolgoknak nézünk elébe!, gondoltam. – De jó lesz, ha elgondolkodsz ezen, Sky. Eljátszottad a bizalmunkat. Megkértünk rá, hogy a saját biztonságod érdekében, tartsd magad távol Zedtől! Simonnak természetesen igaza volt. De nem úgy történt az egész, hogy előre elterveztem volna bármit. Csak magával sodort a pillanatnyi helyzet. Úgy gondoltuk, megtettünk minden óvintézkedést, hogy ne lehessen gond egy szimpla kávéházi randiból. – És azt sem vártam, hogy az estémet azzal fogom tölteni, hogy helyi fogdába kell majd téged furikáznom. Átkaroltam a térdemet, zúgott a fejem. – Mi próbálunk jó benyomást kelteni itt Wrickenridge-ben, Sky! Ezek a ko-

116

molytalan kis akcióid nem igazán segítenek ebben. A végén még Mr. Rodenheim úgy dönt, hogy ezek az ügyek rossz fényt vetnek a Művészeti Központra, és akkor pakolhatunk! Fejemet a térdemre hajtottam. Nagyon rosszul voltam. Simon felém fordult, és rám nézett, feltűnt neki, milyen csöndben vagyok. Tudta, hogy ez nem jó jel. – Ó, istenem, édesem, ne csináld ezt! – Lehúzódott a kocsival a padkára, és elkezdte cirógatni a hajamat. – Csak megijedtem. Aggódom miattad, Sky! – Sajnálom – válaszoltam. – Úgy érzem magam most, mint valami szörnyeteg. Tényleg mérges vagyok, de nem annyira rád, mint ezekre az idióta kissrácokra. Tudom, hogy neked semmi közöd nem volt az egészhez. Légyszi, kérlek! Felnéztem Simonra. Biztos észrevette a könnyeket a szememben. – Csak vele akartam lenni. – Tudom, egyetlenem. – Olyan rossz ez? – Nem, dehogy. Normális körülmények között semmiképp. – Csak elmentünk a kávézóba. Szinte egész idő alatt az arcunkon tartottuk az álarcokat, amíg az utcán voltunk. Simon sóhajtott egy nagyot: – Ó, azok a szép idők, amikor tizenhat éves az ember. Beül egy kávéra, aztán egyszer csak a rendőrőrsön találja magát! – Zed nagyon ideges amiatt, ami az erdőben történt. És az a baltás fiú tényleg nagyon meggyőző volt... Aztán én sikítani kezdtem... Egyszerre kitört belőlem. Zed pedig azt hitte, veszélyben vagyok. – Aha, és aztán... Szóval túlreagálta a helyzetet. Meg tudom érteni, ezzel én is így vagyok néha. Hát akkor menjünk, és nézzük meg, miben tudunk segíteni neki. Zed az előtérben ült, de az ügyeletes tiszt továbbterelt engem anélkül, hogy egy szót is válthattunk volna egymással. Hussein őrmester szobájába vittek, a Gordano ikrek pont akkor hagyták el a helyiséget az anyjuk szigorú felügyelete alatt. Azt kívántam, bárcsak lett volna időm átöltözni a csontvázjelmezből. – Nem az ő hibája – motyogta a nagyobbik srác, és felém bökött az állával. – Hah! Ez is szép díszpinty, mondhatom – hurrogta le Mrs. Gordano, és feltartott fejjel elvonult mellettem. – Szia, Sky! Foglalj helyet! – szólalt meg Hussein őrmester, és felém tolt egy üveg ásványvizet. – Úgy gondolom, mostanra már sikerült rekonstruálni a történteket, de azért mondd el te is a saját változatodat! Röviden elmondtam, mi történt azután, hogy elhagytuk a kávézót. – Az egyetlen dolog, amit nem értek – mondta Hussein őrmester, és fáradtan megvakarta a mellkasát. Hosszú volt az este, pedig még csak éjfél volt. – Miért nem vette észre Zed, hogy csak egy tréfa az egész. Ő egy magas, erős srác, erre nekitámad egy nála egy fejjel alacsonyabb kölyöknek. Ez valahogy nem illik a képbe nekem. – Zed Benedict a barátnőjét védelmezte, Hussein őrmester – szólalt megSimon, és jól meglepett azzal, hogy Zed védelmére kelt. – Lehet, hogy ő egy fejjel magasabb 117

azoknál a fiúknál, Sky viszont egy fejjel alacsonyabb bármelyiküknél. Zed annyit látott, hogy egy fiú késsel rohan a barátnője felé. Néha előfordul az emberrel, hogy nem bír tisztán gondolkodni, ha félt valakit. – Megsebesült valaki? – kérdeztem közbe. Hussein őrmester a jegyzettömbjén dobolt a tollával: – Komolyabban senki. Ben Gordanónak meglazult néhány foga, de a fogorvos majd helyre tudja rakni őket. Persze nem lesz olcsó. – Esetleg Zed állhatná a költségek felét. Ez megfelelő büntetésnek tűnik –javasolta Simon. Hussein őrmester felemelkedett a helyéről. – Igen, én is így gondolom. Senkinek sincs szüksége arra, hogy emiatt az ügy miatt bekerüljön a nyilvántartásba. Ezzel kikísért minket az előtérbe. Időközben Zed családja is előkerült: a szülei, Xav, Yves és Victor is mind ott voltak, és Zed most éppen az ő kiselőadásukat hallgatta arról, hogy milyen kisurranni otthonról, és utcai verekedésbe keveredni. Inkább idegesnek tűnt, mint bűnbánónak. Megint ugyanaz a mogorva Farkasember volt, mint ismeretségünk kezdetén. Hussein őrmester tapsolt egyet, hogy mindenki rá figyeljen. – Rendben van, emberek, most szépen menjen mindenki arrébb. Akarok néhány szót váltani Zeddel, aztán mindenki hazamehet. Hátravitte Zedet a hátsó szobába, engem pedig ott hagyott a Benedict családdal. Victor szólalt meg elsőként: – Anya, apa! Ő Mr. Bright, Sky édesapja. A szüleink merev fejbólintással üdvözölték egymást. Nem hiszem, hogy Saul továbbra is olyan „édesnek” tartott volna engem. Mindenesetre kifejezetten savanyú arcot vágtak. Csak Xav és Yves mosolygott rám barátságosan. – Jók ezek a ruhák – súgta oda Xav. – A papád meg te valami új divatot akartok teremteni? Yves megdörzsölte az állát: – Bámulatos. Észrevetted, hogy minden egyes csont a helyén van anatómiailag? Akárki csinálta ezeket, orvosi vénája van. Csak ekkor hasított a tudatomba, hogy Simon sem öltözött át. Csak egy kabátot dobott magára, és a jelmeze a fluoreszkáló csontokkal csalhatatlan bizonyítékként kandikált ki a kabát alól. Nagyot sóhajtottam: – Öljetek meg, és ássatok el valahová! – Én azt hittem, ez a csontvázas dolog azt jelzi, hogy már megtörtént a dolog – cukkolt tovább Xav. – Attól tartok, ennek híre fog menni. Ugye tudod?! – mondta Yves, és a szeme nagyon csillogott a szemüveg mögött. – Hát, ettől máris nyugodtabb vagyok! Xav a markát dörzsölte: – Aha, mindenki arról fog beszélni, hogyan verték bilincsbe és vezették el 118

Zedet. – Nem is verték bilincsbe! – De azért elvezették, rendőrautóval. Mellesleg bilincselős rész mindenképp kell egy jó sztorihoz. Ezzel mindketten hírnevet fogtok szerezni magatoknak. Szerintem Zednek tetszeni fog ez a kis plusz a repertoárjában. – És ezzel finoman rántott egyet a hajfonatomon. – De ne aggódj, ezért még szóba állok veled! – Köszi. Igazi hős vagy! A búcsúzkodás a Benedict családtól régi háborús filmekre emlékeztetett engem, amikor az ellenséges felek kicserélik a túszaikat. Úgy érzem magam, mint akit rendesen helyben hagytak. Kockáztatott meg egy telepatikus üzenetet Zed, pedig tudta, hogy meghallhatnak minket. Nem tudok úgy elmenni, hogy ne kérjek bocsánatot tőled... megint. Mi történt? Hülye voltam. Begőzöltem... köszönhetően ennek a rohadt adottságnak. Már rég előre láttam, hogy mi fog történni, érted? Hónapokkal ezelőtt! Láttam, hogy valaki rád támad egy késsel, csak azt nem fogtam, hogy nem valódi kés lesz az. De ez végül is jó. Hiszen nem volt valódi a veszély. Most nem, viszont jól összekeveredett az általam elképzelt fenyegetés, azzal a valós fenyegetéssel, amit a merénylők jelentettek. Gratulálok, és isten hozott a Benedict családban. Azt hiszem, jobb, ha most abbahagyom. Apa nagyon furcsán néz egy ideje. Zed? Hmmm? Vigyázz magadra! Te is! Szeretlek! Mondta, aztán szétkapcsolt. – Sky! Minden rendben van veled? – kérdezte Simon, és elfordította a slusszkulcsot. – Sápadt vagy. Zed azt mondta, hogy szeret. Ez most csak egy odadobott megjegyzés volt, vagy tényleg komolyan gondolta? – Köszi, jól vagyok. Csak szeretnék végre aludni. Simon ásított egyet. – Először jelentést kell tegyünk a nagyfőnöknek – mondta. Zed szeret... talán. Nem voltam biztos benne, hogy hinni akarok neki. Ez volt az utolsó dolog, amire vágytam. Hogy szerelmes legyek. Mert belül mélyen régről még emlékeztem arra, bogy a szeretet nagyon fájdalmas tud lenni. A nagyszabású terv, hogy úgy csináljunk, mintha nem lennénk egy pár, a rendőrőrsön tett látogatás után végképp füstbe ment. A pletykagépezet beindult, és túl erős volt a nyomás, hogy közönyt tettetve, vagy tagadással megbirkózzam vele. Zed minden bizonnyal észrevette ezt rajtam, mert az első órám után odajött hozzám. Még azzal sem törődött, hogy leplezze a dolgot, egyszerűen berángatott maga után egy üres terembe. 119

– Minden rendben? – kérdezte, és megölelt. – Ühüm. – Mindenki egy állati dögös csontvázról meg a pasijáról beszél. Úgy tűnik, valami idióta miatt beidézték a rendőrségre, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel tőle, mert a srác elfenekelt néhány másodévest. – A szüleid mit szóltak? – kérdeztem. Zed gúnyosan felnevetett: – Tényleg tudni akarod? Külön feladatokat kaptam, le kell dolgoznom a pénzt, amibe Ben fogai kerülnek, meg át kell mennem, bocsánatot kérni. És meg kellett esküdnöm rá, hogy még egyszer nem lógok el otthonról veled. Úgy érzem magam miattuk, mintha kilencéves lennék. És veled mi újság? – Minden rendben ment. De Simon téged hibáztat. – Remek! Meg akartam kérdezni Zedtől, tényleg komolyan gondolta-e, amikor azt mondta, szeret, de túlságosan féltem rákérdezni. Ekkor megölelt, és odasúgta: – Igen, abszolút komolyan. – Állj le azzal, hogy a fejemben kutakodsz! Zed azonban figyelmen kívül hagyta a tiltakozásomat: – Attól a pillanattól fogva éreztem, amikor úgy nekem jöttél a parkolóban a suli előtt, de múlt éjjel, amikor ott láttalak a rendőrőrsön csontváznak öltözve, és olyan hősiesen megvédtél, akkor már biztosra tudtam. – Zed lefelé bámult rám, és az arcomat a két kezébe vette. – Megértem, hogy még mindig vannak kétségeid bizonyos dolgok miatt, amiket korábban csináltam, de amit tegnap mondtam, az nem csak véletlen elszólás volt. Sky, olyan sok mindent érzek irántad, hogy szinte halálra rémít. Te vagy nekem... te vagy a minden, Sky! Szeretem a mosolyod, ahogy gondolkodsz, azt, ahogy zavarba jössz, amikor cikizlek valamivel, még a makacsságodat is szeretem. Hű, nagyon akartam még hallani mindezt... meg nem is. Egy kicsit mintha öszszezavarodtam volna. – Szóval észrevetted, hogy makacs vagyok? – Nehéz lett volna nem észrevenni. Sky, te az a dallam vagy, ami tökéletesen harmonizál velem – mondta, aztán a szemembe nézett: – Teljesen beléd vagyok zúgva! – Te? Belém? A tekintete hirtelen komorabb lett: – Sky, én még sosem éreztem ilyet, és ez félelmetes. – Ööö, hűha! Nos... hát akkor esetleg próbáld magad túltenni ezen! Nem igazán vagyok jó az ilyen együttjárós dolgokban. – Dehogynem vagy! Csak időre van szükséged, hogy ráhangolódj. – Zed átölelt a karjával, a fejemet pont rá tudtam hajtani a mellkasára, hallottam, ahogy a szíve erősen, ütemesen ver. Össze voltam zavarodva; hiába mindaz, amit a savantokról és lélektársakról tu120

dok. Ez mind nem segített, hiszen valójában arról volt szó, hogy elköteleződjek Zed iránt. Az elmúlt évek azzal teltek, hogy megtanultam megvédeni magam, és elrejteni az emberek elől, ami a szívemben van. Megbízhatom annyira Zedben, hogy viszontszeressem őt? Mi van, ha belészeretek, és fájdalmat okoz majd? Mi van, ha történik vele valami? – Most hol tartanak a dolgok? – kérdeztem. – Sikerült Victornak megtalálnia azokat az embereket, akik vadásztak rád, meg aki elárult titeket? Zed nekidőlt az egyik padnak, és háttal az ölébe ültetett, átkulcsolta a derekamat, magához húzott, az álla a fejem tetején pihent. – Victor azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy az egész mögött Daniel Kelly áll. Megfordultam, hogy lássam az arcát: – Hmmm?! Róla már hallottam. Ő az, aki felhőkarcolókat épít, ugye?! – Az csak egy aprócska része annak, amivel még foglalkozik. Jelenleg Las Vegasban épít egy várost a városban: egy hatalmas komplexum az egész, melyben hotelek, kaszinók meg lakások lesznek. Csakhogy piszkos pénzt használ fel mindehhez; na nem mintha ezt bárki az orra alá merné dörgölni, mert azon nyomban pert akasztanának a nyakába az illetőnek. A rokonai ott ülnek a birodalom vállalatainak elnöki székében. Néhányuk közönséges szélhámos, nem jobbak, mint a maffia. Egy rablótámadás után elkaptuk néhányukat Denverben... Úgy gondoljuk, Kelly utasításait követték, de persze bizonyítani nem tudjuk, egy hónappal ezelőtt ítélték el őket gyilkosságért, benne volt a hírekben. – Emlékszem, a suliban is beszéltek róla. – Vic azt próbálja kideríteni, hogy tényleg dolgozik-e nekik egy savant, de nem könnyű. Aligha fognak szóba állni egy Benedicttel, és Vic hírforrásai semmit nem tudnak előásni. Kelly most már egyfolytában a nyomunkban van. Will és Uriel Denverben járnak főiskolára, így ők figyelik és védelmezik egymást. Mi többiek pedig laktanyafogságra vagyunk ítélve. Ujjaimat Zed ujjai közé kulcsoltam. – És mi Will különös képessége? – Nagyjából az, mint apának. Többnyire előre érzékeli a veszélyt. És nagyon jó a telekinézisben. – Az micsoda? – Mozgatni tud dolgokat. – Például egy citromot, ugye?! – Ühüm – vigyorgott Zed. – De ebben én is elég jó vagyok, Xavnél biztosan jobb. Megszólalt a csengő a folyosón. – Hűha, lemaradtam matekról. – De sajnálom! Már olyan régen voltunk együtt ennyit. – Megint büntetést fogok kapni. – Akkor én is. Egész jó ötlet! – Nem kellene megkockáztatni, a végén még kirúgnak a suliból. .. Tina mondta, hogy a múltkor megint bajban voltál. 121

– Á, azt nem merik megtenni. Beküldelek az igazgatói irodába a csontvázjelmezedben. Hűűű, de imádtam azt a ruhát. Mikor nem jött be senki a terembe órára, örömmel nyugtáztuk, hogy egy időre még együtt maradhatunk. – Akkor most elmeséled a többi dolgot is a családodról? – kérdeztem. Zed felült az ablakpárkányra, és engem is felsegített maga mellé. – Oké, már úgyis el kellett volna mondanom. Mindannyian képesek vagyunk bizonyos dolgokra, mint például a telepátia, de közben mindegyikünknek van valami saját adottsága is. Azt már tudod, hogy apa képes megérezni a veszélyt. Anya a jövőbe tud látni, és ki tudja olvasni a gondolatokat az emberek fejéből, ő hasonlít rám leginkább, azt hiszem. Ők ketten együtt képesek az őrséget ellátni a ház körül... Ez is a része annak, ahogy az erőiket egyesítik, mint lélektársak. Trace képes a tárgyakban olvasni. Ha megérint valamit, látja a személyt vagy az eseményt, ami miatt az a tárgy oda került arra a helyre. – Jól jön az ilyesmi egy zsarunak. – Igen, mi is így látjuk. Vagy zsaru lehet valaki ezzel, vagy archeológus. Azt hiszem, azt már említettem, hogy Uriel képes látni a múltat. Victor pedig manipulálni tudja az emberek gondolatait. – Hogy mi?! – Bizony. Ő képes az érzelmeket és a gondolatokat irányítani. Nem olyan jó móka, amikor egyszer csak azt veszed észre, hogy épp elvállalod a mosogatást, amikor ő lenne soron. Xav pedig gyógyító. Ja, és Yves képes energiát manipulálni: felrobbannak dolgok, vagy tűz üt ki, ha épp úgy akarja. – Azt a mindenit...! Pedig Yves olyan... szóval olyan barátságosnak néz ki, és olyan kis szorgalmas. – Anya azt mondta, nagyon para volt, amikor még kicsi volt! De most már képes kontroll alatt tartani mindent. – És a családodnak honnan vannak ezek a képességei? – Egyszerűen csak vannak. De neked hogyhogy kék a szemed? A kérdés úgy ért, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna a nyakamba. – Gondolom, a vér szerinti szüleimtől örököltem, de ezt, ugye, nem tudhatom biztosra. Kitettek annak idején. – Sajnálom, hülyeség volt így rákérdezni. Csak láttam valamit ezzel kapcsolatban az emlékeid között. – Sallynek és Simonnak nem lehettek gyerekeik, ezért magukhoz vettek engem, pedig mindenkinek az volt a véleménye, hogy túl zavart vagyok ahhoz, hogy bárki örökbe fogadjon. Az otthonban négy évig szinte meg sem szólaltam, aztán ők megmentettek, és végül, rengeteg türelemmel, feltörték a páncélomat. – Akkor ők nagyon különleges emberek! – Bizony, azok. – A legfontosabb szempontból most már ők az igazi szüleid... látok benned dolgokat, amik tőlük vannak. – Például mit? 122

– Te is pont olyan kedves vagy az emberekkel, mint a mamád, és a makacsságod, az biztos, hogy a papádtól van. – Ó, ez jó! Mindig is szívesen örököltem volna Simon szilárdságát. Ő vérbeli yorkshire-i. Örül majd, ha meghallja, hogy ragadós a példa. – Attól sem kell félned, amit a biológiai szüleidtől örököltél. Ha rád nézek, nem látok semmit, ami miatt szégyenkezned kellene. – Csak ne nézz olyan nagyon! – kulcsoltam össze a karomat. – Az a tippem, hogy legalább az egyiküknek savantnak kellett lennie – mondta Zed; az ujja köré csavarta az egyik hajtincsemet, és azzal játszott. – Az én családom mindkét ága savantokból áll. Apa felmenői között ute indiánok is vannak, ez egy nagy őslakos indián törzs. Anya pedig azt mondja, az ő ereiben cigány vér folyik, és még mindenféle más is. Egy kis ír beütés, meg egy jó nagy adag mexikói. Ilyesmikkel vagyunk megáldva. – Szóval ez az egész így működik?! – Ühüm. A szüleim mindketten vezető tagjai a Savantok Hálózatának... Ez amolyan savant világháló a mi számunkra, akik különleges képességekkel rendelkezünk. Anya képessége segít ellenőrizni az újonnan belépőket, hogy tényleg korrekt szándékkal akarnak-e csatlakozni hozzánk. – Szóval akkor a rosszfiúknak fölösleges is jelentkezni?! Zed megrázta a fejét: – Nem törik magukat különösebben. A Hálózat célja, hogy a képességeinket mások megsegítésére használjuk fel. És az identitásunk mindig titokban marad, hogy amennyire lehetséges normális életet tudjunk élni. De ez persze nem akadályoz meg minket abban, hogy segítsünk, ahol tudunk. – És te tényleg komolyan gondolod, hogy én is savant vagyok? – Abszolút. – De én nem tudok tárgyakat levitálni. – Hmmm, próbáltad már egyáltalán? – Ööö, hát végül is nem. Azt sem tudnám, mit kell tenni. Régebben azt gondoltam, hogy láttam bizonyos dolgokat... mások auráját. Azt hiszem, így hívják. De már nem foglalkoztat a dolog. És egyébként sem vallanám be, ugyebár, tettem hozzá magamban. Ücsörögtünk még egy darabig kéz a kézben, és kifelé bámultunk az ablakon. Az égen vastag, acélszürke felhők úsztak. Sűrű pelyhekben kezdett esni a hó, a széllökések vízszintesen sodorták a hópihéket, majd amikor alábbhagyott a szél, finoman hulltak alá a földre, vastag takarót képezve. – Azt hiszem, ennyi – szólalt meg Zed. – Ez az első igazi havunk idén. Nagyon jó lenne, ha meg tudnálak tanítani síelni, de nem biztonságos a számodra, hogy kigyere velem a pályára. – Szerintem sem lenne túl jó ötlet – válaszoltam. – Kérd meg Tinát, hogy vigyen ki síelni, ő elég jó! – Majd meglátom. De úgyis kinevetne. – Ja, az biztos – mondta Zed. 123

Most megint azt csinálta... olvasott a jövőben. – De végül is annál úgysem lehet valami megalázóbb, mint azt a csontvázjelmezt viselni. – Ne szidd annyit azt a jelmezt! Elteszem különleges alkalmakra, és majd térden állva kérlek, hogy vedd fel! Hú, nagyon össze kell szednem magam, gondoltam. A végén még tényleg belezúgok ebbe a srácba! De most nem vágytam másra, mint hogy összekucorodjam, és Zed az ölében tartson, és sose engedjen el. – Megtanítasz arra, hogyan építsek magamnak védőpajzsot? Nem akarom, hogy a családod minden egyes gondolatomat ki tudja olvasni a fejemből. Zed átölelt a karjával: – Ne félj, ilyet nem tennénk! Persze néha elkapom néhány gondolatodat. Például... Tudod, azt amikor...? – A többit a fülembe súgva mondta, amitől aztán úgy éreztem, hogy a legszívesebben elsüllyednék zavaromban. – Pajzsot akarok!!! Most azonnal! – szólaltam meg, amikor már nem égett annyira az arcom. Zed csak nevetett. – Rendben. A dolog technikája igen egyszerű, csak időbe telik, amíg begyakorolja az ember. A legjobb, ha megpróbálod elképzelni vizuálisan. Képzeld azt, hogy falakat építesz fel, aztán pedig képzeld magadat a falon belülre. Úgy, hogy az érzéseid, ötleteid, gondolataid ott vannak veled biztonságban. – Milyen falat képzeljek el? – Az a te döntésed, hiszen ez a te falad. Becsuktam a szememet, és felidéztem a hálószobám tapétáját. Erős, türkizkék falat képzeltem magamnak. – Na, látod, hogy megy! – Te most látod, amit én látok? – Csak a halvány mását. Amikor valaki pajzsot épít magának, csak a dolgok árnyképét látom. Egy üres falat. A tiéd halványkék színű. – A hálószobám fala ilyen színű. – Hmmm. Ez jó. Biztonságot adó, és jól ismered. Ha hirtelen felhúzod magad köré ezt a pajzsot, bárki próbálkozik majd kihallgatni a gondolataidat, nehezen fog menni neki, mert nem lát a fal mögé. De ezt is gyakorolni kell... és ezt általában el szoktuk felejteni. – Az a savant, aki a lövöldöző fickónak dolgozott...? Ő volt, amikor leeresztette a pajzsát? Zed a fejét rázta. – Ebből tudjuk, hogy a fickó nagyon ügyes, és erős. Vagy erről van szó, vagy pedig már rég nincs itt a terülten. De ebben egyikünk sem hisz. – Szerinted újra próbálkoznak majd? – kérdeztem. – Úgy gondoljuk, igen. Sőt reméljük is, mert most már felkészültünk, és várjuk őket. Jó esély van rá, hogy elkapjuk, aztán az FBI emberei megdolgozzák ezt a patkányt. De most, hogy tudod, mi az ábra, ugye megígéred, hogy extrán óvatos leszel?! 124

– kérdezte Zed, és az ujjai finoman végigsimítottak a kezemen. Éreztem, hogy minden porcikám megremeg. – Megígérem – válaszoltam. – Még a családomnak sem mondok rólad semmit. Túl fontos vagy nekem, hogy ennek a zűrös ügynek még csak a közelébe is engedjelek. Tina nem értette, miért nem Zedet kértem meg, hogy tanítson meg síelni: – A te pasid az egyik legjobb síelő a környéken... és egyébként is, még mindig haragszom rád, amiért nem mondtad el az igazat vele kapcsolatban. Erre most engem kérsz meg, hogy tanítsalak meg síelni?! – mondta, mikor kint álltunk a parkolóban. – Igen, pontosan ez történik – válaszoltam, és felkaptam az ablakkaparót, hogy segítsek neki megtisztítani a szélvédőt a hótól. – De miért? – Mert Zed szerint, te is állati nagy szám vagy a pályán! És mert te vagy az én mesterem, Obi Wan Tina. Én pedig a te hűséges tanítványod. Tina kihúzta magát, látszott, hogy a dicséret megtette nála a hatását. – Köszi – mondta. – Nem is gondoltam, hogy Zed észreveszi az olyan lányokat, mint én. – Ő nem olyan, mint amilyennek te gondolod, Tina! Egyáltalán nem olyan megközelíthetetlen, mint amilyennek látszik. Ő egyszerűen csak... szóval más emberek között nem tud úgy ellazulni. – És attól is eléggé ki van bukva, hogy az ideje egy részét azzal tölti, hogy az FBI által körözött bűnözők után kell szaglásznia, tettem hozzá gondolatban, de erről persze Tinának nem kellett tudnia. – És egyébként a szüleink nem igazán díjazzák az ötletet, hogy túl sok időt töltsünk együtt... Főleg amióta a rendőrőrsön kötöttünk ki. – Ó, istenem, ez tisztára a West Side Story. Nem gondoltam, hogy ez lenne a jó kifejezés a helyzetre. Amennyire vissza tudtam emlékezni a sztorira, egyik szereplőt sem üldözték különleges képességekkel megáldott fegyveres őrültek. – Rendben, megtanítalak síelni – folytatta Tina. – Csak úgy mellékesen, kevés olyan lány van, aki azzal akar jó benyomást kelteni a pasijában, hogy folyton fenékre esik a sípályán. Hát, ezzel rátapintott a lényegre. Talán tényleg jobb, ha Tinától veszek leckéket. – A bölcsesség szól belőled, Obi Wan Tina. Tina felnevetett: – Nem is! Mindketten tévedünk, én az vagyok, aki olyan furán beszél. Az a kicsi zöld emberke, Yoda. A homlokomra csaptam: – Ó, igazad van. De akkor nekem csak duzzognom kell, és hülyeségeket csinálnom, miközben te megpróbálsz megtanítani nekem ezt-azt. – Jobb lesz azért, ha Luke Skywalker összekapja magát, Anakint nem is vállalnám. Ha van kedved, vasárnap reggel kezdhetünk. Érted megyek a mise után; 11-kor van vége, szóval negyedkor nálatok leszek. 125

– Szuper! – Van felszerelésed? – Az nincs. Mire lesz szükségem? – Hmmm, emiatt ne aggódj, majd átviszem neked az én régi síruhámat... évekkel ezelőtt kinőttem. És sílécet tudsz bérelni a sífelszereléssel foglalkozó üzletben. – Már nagyon várom! – Mit gondolsz, van érzéked hozzá? – Hááát?! – Á, biztos menni fog. Az erő veled van, Sky!

Mint kiderült, nem voltam éppen született síelő... távolról sem. De fenékreesésben verhetetlennek bizonyultam. Az egyensúlyérzékemen sokat kellett dolgozni. Már korábban is gyakran hasonlítottak engem egyesek Bambihoz, az őzikéhez. Most úgy is éreztem magam, mint amikor Bambi először állt fel és a lábai szerteszét csúszkáltak alóla. – Mondd csak Tina, szoktál te arról álmodozni, hogy kipróbálsz valami teljesen új dolgot, és kiderül, hogy egy felfedezetlen őstehetség vagy? – kérdeztem lihegve, miközben a havat próbáltam kiköpni, ami a legutóbbi tanyálás során került a számba. Tina vigasztalásképpen megveregette a hátamat: – Folyamatosan. Csak valamiért még várat magára a dolog. Az ovis pálya aljában ácsorogtunk még mindig. Nem messze tőlünk a sífelvonó látszódott, amint a nálam jóval tapasztaltabb síelők tömegét szállította fel a csúcsra. Xav ült a pénztárfülkében. Tökéletes nap volt a síeléshez: az ég halványkéken ragyogott, a csillogó hó sokat ígérőén csábított, a csúcsok hívogatóan magasodtak fölénk. A hegyek kegyesen fogadták a látogatókat, Idő Apó is kényelmesen ringatózott a hintaszékében, és nem volt kilátásban egy alattomos hangulatváltozás sem a részéről. Tina elkapta a tekintetemet: – Zed valószínűleg fent van a hegytetőn. Mr. Benedict külön fizet a fiúknak a hétvégi műszakért. Legalább nincs a közelben, hogy lássa a kínos eséseimet, gondoltam. Xaviert így is jól elszórakoztattam a mutatványaimmal. – Oké, akkor most fussunk neki még egyszer! Ne felejtsd el Sky, hogy ez még csak az első órád! Félelemmel vegyes ámulattal figyeltem, amint egy négy év körüli kiscsaj elci-

126

kázott mellettem az apró sílécein. Még síbotok sem voltak a kezében. – Ne hasonlítsd magad össze velük! Ha elesnek, sem esnek olyan nagyot! És ebben akorban egyébként is elpusztíthatatlanok. Na, nézzük megint! Igen, így már jobb. Tartsd párhuzamosan a léceket! Ne, ne engedd, hogy szétcsússzanak! – kiabált Tina. – Áúúú! – A combom nagyon tiltakozott a művelet ellen, amikor majdnem lementem spárgába. – Na, ez jó volt... úgy értem, már jobb. – Jobb, mint mi? – Jobb, mint az előző próbálkozásod. Van kedved folytatni, vagy elég volt mára? – Ó, azt hiszem, elég volt ennyi. – Ugye, nem gond, ha én felmegyek egy körre a felvonóval? – Persze, hogy nem. – Ha van kedved, gyere te is. – Tina, te ugye most viccelsz?! – Visszafelé is tudsz a felvonóval jönni. Biztos tetszene a látvány a tetőn. Elvigyorodtam, örültem, hogy Tina végre kezd megbarátkozni a helyzettel, hogy Zeddel együtt járunk. Végre abbahagyta, hogy folyton vészforgatókönyveket gyártson, úgy tűnt a veszély fokát leminősítette másodfokúra. – Hmmm, végül is kipróbálhatom! – válaszoltam.

16. fejezet A síléceket a vállunkra vettük, és a sílift felé cammogtunk, hogy beálljunk a sorba. Xav szeme teljesen elkerekedett, amikor meglátta, hogy a pénztár felé közeledem, aztán idegesen pislogott Tinára. – Figyelj csak, Sky, nem korai még egy kicsit, hogy a hegytetőről száguldozz? – kérdezte. – Miért lenne, most pont ehhez támadt kedvem – válaszoltam, és alig bírtam visszatartani a nevetést. – Tina, le kellene beszélned a kedves barátnődet erről, de sürgősen. A végén még kinyírja nekem magát a lejtőn. – Kár a gőzért, Xav. Azt gondolja, ő egy fel nem fedezett őstehetség. Xav visszakapta a jegyet a kezemből: – Neked nincs jegy, Sky. Vágtam egy grimaszt, aztán elmagyaráztam a helyzetet: – Az ég szerelmére, Xav, nem vagyok teljesen megőrülve. Csak liftezem egyet, egyedül Tina fog síelni. Xav megkönnyebbülten nevetett fel: 127

– Szuper! Akkor a vendégem vagy. De hogy biztosra menjünk, én addig vigyázok a léceidre! Tina megmutatta a bérletét, aztán mindketten beszálltunk a kabinba. A kilátás pazar volt. A liftfelvonó egy pillanat alatt a Benedict család háza fölé emelkedett, aztán a fenyők csúcsait súrolva, nekilódult a kábel mentén. Végül a fenyők is eltűntek a mélységben, és egy sziklahasadék fölött lebegtünk. Alattunk a síelők ide-oda cikáztak, mint valami apró hangyák, őket nézve az egész nagyon egyszerűnek tűnt. Tíz perccel később a csúcson lévő megállónál szálltunk ki. Kevés olyan turista volt, mint én, aki csak nézelődni jött fel, és Zed rögtön elkezdett befelé terelni a kabinba néhány embert, hogy azonnal elindulhassanak visszafelé. Nem tartott egy percig sem a dolog. – Vegyél egy kávét – nógatott Tina, és a büfé felé terelt, aztán elbúcsúzott: – Találkozunk a lenti megállónál úgy fél óra múlva. – Rendben. Érezd jól magad! Tina hipp-hopp felcsatolta a léceit, és már ki is lőtt a fekete pálya irányába. – Egy kávét kérnék tejjel, meg egy fánkot – mondtam a pultosnak, aki látszólag igen jó kedvében volt. – Te nem csúszol egyet, kislány? – kérdezte a férfi, és fehér zacskóba csomagolva átnyújtotta nekem a fánkot. – Először volt ma léc a lábamon. Elég gyatrán ment. A férfi felnevetett: – Nekem sem az erősségem. Ezért maradok inkább a kávéfőzésnél. – Mennyivel tartozom? – A ház ajándéka... hogy megünnepelhesd az első síelésedet. – Köszönöm – válaszoltam, és ekkor Zed bukkant fel mögöttem, átkarolt a derekamnál fogva, és a levegőbe emelt, mire nagyot nyikkantam. – Na, hogy megy? – kérdezte. – Béna vagyok a síeléshez. – Hmmm, valamiből sejtettem, hogy ez lesz – mondta, és megpörgetett. – Csak pár percem van, mindjárt megérkezik a következő kocsi. Arra pont elég, hogy lopjak egy falatot abból, ami a zacskóban van. – Ő a barátnőd, Zed? – kérdezte a pultos fickó. – Igen, José. – Miért van az, hogy a legjobb darabokat mindig elkapkodják. Á, mindegy – kacsintott rám José, és odanyújtott nekem egy papírpoharat. Zed hátravitt a sílift mögötti fülkébe. Hallottuk, ahogy a kábeleket hajtó kerekek iszonyúan zörögnek, meg nyikorognak. Zed arcát figyeltem, miközben ő ellenőrzött valamit a kapcsolótáblán. Aztán meg a széles hátát bámultam, ahogy kinyúlt oldalra beállítani valamit a szerkezeten. A karjában is megfeszültek az izmok. Azelőtt sosem bírtam felfogni, miért töltöttek a haverjaim a régi sulimban órákat azzal, hogy a pasikat bámulták; de most én is csatlakoztam a klubhoz. Ez az állati jól kinéző srác tényleg az én fiúm? Nehéz volt elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. – Miből tudod, hogy hol van éppen a kocsi? – kérdeztem, miközben Zed elmé128

lázva beleharapott a fánkba. – Hahó, kérdeztem valamit! Zed nevetett, és úgy tartotta a zacskót, hogy én ne érhessem el. Aztán a képernyőre mutatott, ahol sorban gyulladtak ki a fények, amikor a kocsik áthaladtak bizonyos pontokon. – Ebből tudom, hogy még négy percem van hátra. Felugrottam, és kikaptam a kezéből a fánkot, majd elégedetten nyalogattam le a lekvárt. – Csak nem vagy édesszájú? – Észrevetted?! – A forró csoki az összes lehetséges díszítéssel – ez kicsit segített kitalálni. Ettem még egy harapást, aztán visszaadtam neki a fánkot: – Befejezheted te! Zed egy falással eltüntette a maradékot, majd beleivott a kávéba. – Húúú, ebben tej is van. Gondolhattam volna. Le kell öblítenem valamivel az ízét. Fél szemmel a monitort figyelte, és közben az állát simogatta: – Tudom is, mivel! – mondta, majd odahajolt hozzám, és beleharapott az ajkamba. Éreztem, ahogy a testem felé mozdul, furcsán nehéznek éreztem, és muszáj volt erősen megkapaszkodnom, különben ott omlottam volna össze a lába előtt a padlón. Zed hatalmasat sóhajtott, ő is jól belemelegedett a mutatványba, és még erősebben megcsókolt. Azonban épp ekkor megérkezett egy újabb adag síelő, és félbeszakítottak minket. Pechünkre pont egy csoport volt a sulinkból, és amikor meglátták, hogy mi folyik a kabinban, elkezdtek füttyögetni, és az ajtót döngetni. – Hahó, Zed, hagyd abba a smacizást, és engedj ki minket! – kiabálta egy lány, akit a természetismeret-óráról ismertem. – Vége a mókának, okostojás! – szólt be egy végzős srác is. – Oké, oké! – válaszolt Zed, és segített talpra állnom. Nem jött zavarba, sőt szemmel láthatólag élvezte a helyzetet, miközben az én arcom egyre csak égett, és a vörös szín összes lehetséges árnyalatát sikerült egy perc alatt produkálnom. A srácok a suliból lefelé indultak a pályán, én meg ott maradtam még tíz percet Zeddel, aztán elindultam a hegyről a sílifttel. – Köszi, hogy feljöttél – szólalt meg Zed – Még mindig van egy kis cukor az ajkadon – tette még hozzá, és gyorsan egy gyengéd puszit nyomott a számra. Megigazította rajtam a kabátot, és bezárta mögöttem az ajtót. – Hmmm, azt hiszem, hamarosan megint meg kell látogassalak. Úgy tűnik, ez a sílift sokkal inkább nekem való, mint a sílécek. – Vigyázz magadra, Sky! – Azon leszek! De te is vigyázz magadra! Tina ragaszkodott hozzá, hogy folytassuk a síleckéket, sőt odáig jutottunk, hogy a Hálaadást megelőző hétvégén már le tudtam zötyögni az ovis pálya aljáig anélkül, hogy egyszer is fenékre estem volna. – Hohó! – kiáltozott Tina, és még egy kis örömtáncot is bemutatott. – Minden 129

Jedi lovag ide figyeljen! Leültem, hogy megszabaduljak a síléceimtől. – Nem hiszem, hogy a Birodalom nagy hasznomat venné. – Ez még csak a kezdet, ne add fel! – mondta Tina, és egy másodperc alatt lecsatolta a léceit. Most vasárnap sokkal felhősebb volt az ég, mint amikor először jöttünk ki a pályára. A sílift felső vége egyáltalán nem látszott, és az idő elég nyomott volt. Megint sorba álltunk a liftnél, és Sault találtuk a pénztárban. – Szervusztok lányok! – köszönt oda nekünk, és átengedte Tinát a forgóajtón. Mikor én kerültem volna sorra, az ajtó nem akart megmozdulni, és Saul megfogta a karomat. – Ma már nincs értelme felmenned, Sky! Xav van szolgálatban, Zednek szabadnapot adtam, és elment snowboardozni. – Ööö, rendben – válaszoltam zavartan. A lift közben indulni készült, és láttam, hogy Tina integet oda nekem. – Várj meg itt. Gyorsan lecsúszok még egyet, úgysem jó az idő, hogy sokat nézelődjön az ember. Félreálltam az útból, hogy átengedjek még pár embert, majd a kocsi elindult felfelé. – Ugye esélyünk sincs, hogy távol tartsunk téged és Zedet egymástól? – kérdezte Saul, és leült mellém a sílift előtt a padra. – Hát, tényleg úgy tűnik – válaszoltam, és a havat bámultam. Elfogott egy rossz érzés, hogy Saul talán nem bízik bennem. – Nem szeretnénk, ha bármelyikőtöknek baja esnék – folytatta, majd kinyújtotta a lábát, és ez a gesztus annyira emlékeztetett a fiára. – Tudom. De semmi különös nem történt az utóbbi időben, ugye? – Minden nyugodt. Nem tudjuk, mit is gondoljunk. Szeretném azt hinni, hogy a fenyegetéseknek egyszer s mindenkorra vége, de belül azt súgja valami, hogy nem így van. – Talán elrejtőztek? – Én is így gondolom. Sajnálom, amiért belekeveredtél ebbe. Ezek az emberek tisztában vannak vele, hogy ha bárkit elkapnak közülünk, azzal az egész családot sikerül meggyengíteniük – mondta Saul, és a hegyek felé nézett. Profilból az arcvonásai nagyon finomak voltak, a tekintete pedig határozott. Kevés helybelinél éreztem ezt, de olyan volt, mintha Saul és a táj egymáshoz tartoztak volna, teljesen rá volt hangolódva, része volt a nagy dallamnak. Ő volt a Hegylakó, aki veszély esetén saját testével védi a családját. – Victor azt állítja, nem számít nekik, kit sebesítenek meg – folytatta. – A lényeg, hogy érzelmileg megbénítsák a család többi tagját, hogy ne tudjunk többé csapatként együttműködni. Mindenkit hazarendeltem, nem csak Zedet, és megtiltottam a fiúknak, hogy bárkivel is találkozzanak. De ez nem mehet így sokáig. Végeznünk kell a munkánkat, és a fiúknak szükségük van egy kis szabadságra, hogy kiengedjék a gőzt, hogy felejtsenek. És ez csak úgy megy, ha hagyjuk, hogy visszatérjenek a régi dolgaikhoz. 130

– Tudtam az eltiltásról, Zed elmondta nekem. De nem találhatnak rá, ha a hegyoldalban snowboardozik? És Xav? Ő meg egyedül van fent a hegyen. Saul lesimította a varrást a nadrágján, és arrébb pöckölt egy kis sárdarabot. – Ne aggódj a fiúk miatt! Megvan a magunk biztonsági szolgálata. És most, hogy kiderült, egy pajzsot használó savantról van szó, már tudjuk, mit kell keresnünk! Ott az erdőben úgy... nos, ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni: letolt gatyával kaptak el. Ami többet nem fordul elő. De mondd csak, Sky, ugye te is nagyon vigyázol?! – Igen, persze. Egyedül sosem megyek el otthonról. És Sally meg Simon nagyon óvatosak lettek az ismeretlenekkel szemben. – Akkor jó. És ne engedd le sosem a pajzsodat. Rendben?! – tette még hozzá Saul, aztán csak ültünk csendben, és nem volt szükségünk szavakra, hogy tudjuk, mi foglalkoztatja a másikat. – Zed elmondta magának, ugye? – kérdeztem végül. Saul kinyújtotta felém a karját, és megszorította a kezem: – Karla és én már egy ideje tudjuk. És nagyon örülünk ennek, Sky. Rögtön észrevettük, hogy valami különleges dolog történt a fiunkkal. A ti érdeketekben, és a többiek miatt is, azonban úgy gondoljuk, jobb, ha ez egy ideig még titok marad. Amíg ez az ügy el nem rendeződik. – A többieknek miért fontos ez? – kérdeztem. – Sky, az az érzésem, nem vagy tisztában vele, mit jelent mindez. Zed számára te lettél az első és legfontosabb dolog az életben, pont, ahogy Karla mindennél fontosabb számomra. Azt, hogy Zed rád talált, nem lesz könnyű feldolgozni a többieknek. Úgy érezhetik, nem igazságos dolog, hogy a legfiatalabb testvérüknek – úgymond – az ölébe pottyant a szerencse, hogy megtalálta a lélektársát, míg nekik továbbra is várniuk és keresniük kell a saját párjukat. Együtt fognak örülni Zeddel, de nem lennének emberből, ha nem éreznének eközben egy kis irigységet is. – Nem szeretnék problémákat okozni a családjának, Mr. Benedict. Saul gyengéden megveregette a hátamat: – Tudom, Sky. Csak adj nekünk egy kis időt, amíg elrendeződnek a dolgok, és utána mindenki örömmel fogad majd, mintha közénk tartoznál. – De még magam sem tudom, mit gondoljak az egészről. Úgy értem, még csak most kezdem megszokni, hogy együtt vagyunk Zeddel; nem gondolkodtam ennyire előre, csak a következő néhány hétről vannak igazából elképzeléseim. Saul sokat mondóan elmosolyodott: – Ne aggódj semmin, Sky, idővel minden a helyére kerül. Bízd magad a jóistenre és a természet rendjére, majd azok mindent elrendeznek. Mikor készen állsz majd, pontosan azt fogod érezni, amit érezned kell. Nagyon bíztam benne, hogy Saulnak igaza lesz. Egyre erősebb érzések fűztek Zedhez, de nem gondoltam, hogy ez elegendő lenne egy életre szóló elköteleződéshez. Közben pedig azt éreztem, hogy ők ezt várják tőlem. Elég jól ismertem már magamat ahhoz, hogy tudjam, rögtön kihátrálok, ha valaki nagyon erőltetni akar nálam valamit. Úgy tűnt, mostanra Zed megértette ezt, de vajon meddig bírja majd türelem131

mel? Csalódott voltam, hogy aznap délután nem találkozhattunk, hiába lófráltam egész nap a lejtő aljában. Aztán hamarosan felbukkant Tina, elsőként futott be, és nagyon be volt pörögve, mert majdnem elkaszálta egy snowboardos a pályán. – De nem Zed volt, ugye? – kérdeztem. – Á, dehogy. Csak egy agyatlan, egomán iditóta. Nelsonnak hívják, ismered?! Megint be akart vágódni nálam! – puffogott tovább Tina, miközben a csomagtartóba dobálta a cuccait. – Mehetünk haza? – kérdezte végül. – Ühüm, persze. Szóval... ezek szerint nem volt meggyőző?! Tina egy pillanatra megállt az ajtónál: – Egyfolytában arról akar meggyőzni, hogy milyen tökéletes páros lehetnénk! Köszi, de neeeem! Hát, Nelson mai próbálkozása nem járt sikerrel, de láttam már Tinát ilyen idegesnek, és úgy éreztem, nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy PR-tevékenységbe fogjak Nelson érdekében. Becsusszantam az ülésre, Tina pedig megpróbálta beindítani a kocsit, ami sokadik próbálkozásra aztán sikerült is. – Basszus. Borzalmas hangja van. Pedig reggel még nem volt semmi baja – szólalt meg Tina, és tolatni kezdett. – Vén csotrogány! – Ha jól sejtem, a legkisebb királyfi éppen büntiben van – folytatta. – Hát, én is azt hiszem. Visszafelé zötyögtünk a városba, és azon idegeskedtünk, nehogy a kocsi lerobbanjon, amikor lassítani kezdünk a kereszteződéseknél. – Kapd össze magad, Sky! Lehet, hogy hazáig tolni kell! – viccelődött Tina. Egészen a Fő utcáig eljutottunk, ott aztán végképp feladta az elektronika. – Szerintem, jobb, ha egyenesen a szerelőhöz toljuk – javasoltam. – Hát, erre már magam is rájöttem – válaszolt Tina, és befordult a wrickenridge-i benzinkúthoz. Csak a töltőállomás üzemelt, a műhely zárva tartott a hétvégén. Kingsley, az autószerelő volt szolgálatban a kutak mellett, és már messziről hallhatta a motor zakatolását, mert rögtön elénk jött. – Nyisd ki a motorháztetőt, légyszi – mondta Tinának. Benézett a tető alá, aztán a fejét vakarta. – Úgy tűnik, a generátor felmondta a szolgálatot. Most legalább tudtuk, mi a gond... Már amennyire a kocsikhoz általában értettem. Kingsley valószínűleg észrevette a bamba kifejezést az arcunkon: – Onnan jut áram az akkumulátorba. Ha nem működik, nincs, ami hajtsa a motort, és máris itt a baj – mutatott egy sötét pontra a motorházban. – Ennek annyi – szólalt meg Tina, és belerúgott az egyik kerékbe. – Hát, egyelőre igen. De nem kell még a bontóba vinni, holnapra megszerelem neked. – Köszi, Kingsley – hálálkodott Tina. – Betolom a műhelybe, és akkor a felszereléseteket is a csomagtartóban hagyhatjátok. Rábíztuk a kocsit Kingsleyre, és gyalog indultunk tovább a város felé. – Basszus, ez nagyon gáz – puffogott Tina, de persze nekem támadt egy ötle132

tem, mivel vigasztalhatnánk meg magunkat. – Mit szólnál egy tripla csokis muffinhoz? – kérdeztem. Tina szemében fény csillant: – Pont erre lenne most szükségem. Te olvasol a gondolataimban! Ilyen egy igazi barátnő! Beugrottunk a kávézóba, és miközben a muffinokat faltuk, sikerült kicsit lecsillapítani Tinát Nelsonnal kapcsolatban. Azt próbáltam megértetni vele, hogy Nelson nem rosszindulatból ilyen furi vele, hanem mert túlságosan igyekszik, hogy felhívja magára Tina figyelmét. – Jó, tudom, hogy igazad van. De néha tényleg olyan idétlenül viselkedik, mint egy óriásbébi – zsörtölődött Tina. – Miért nem bír már felnőni? – Szerintem pont efelé tart, csak még be kell vennie az utolsó kanyart! Tina elvigyorodott: – Átvetted tőlem Yoda mester szerepét? Elővettem minden színészi képességemet, vágtam egy grimaszt, mintha ráncos arcú bölcs öregember lennék: – Nelson igazán jóravaló ifjú! Hagyd, hadd megmutassa meg, mit tud! Tina rázkódott a nevetéstől: – Jól van, de most már menjünk! Egyébként is, mióta van Yoda mesternek brit akcentusa?! – Ezt leszámítva élethű volt az előadás? – Hát, leguggolnod nem kellett! – Fújjj! Utálom a magas lányokat. Kint már sötétedett, és a kávézó előtt szétváltak az útjaink. A Fő utcán a lámpák gyengén világítottak, és az árnyékos részek még sötétebbnek tűntek. – Köszi a síleckéket, és sajnálom, hogy tönkrement a kocsid – mondtam Tinának, miközben becipzáraztam a dzsekimet. – Előfordul az ilyesmi. Majd vállalok pár extra napot a boltban, és abból kifizetem a javíttatást. Hétfőn találkozunk! Előkerestem a zsebemből a mobilomat, hogy szóljak Sallyék-nek, és elindultam hazafelé. Sally azonnal felvette; fura hangok hallatszottak a háttérben, valószínűleg a kedvenc CD-jét hallgatta éppen. – Szia, Tina kocsija lerobbant a város szélén, már a Fő utcán vagyok, nemsokára otthon leszek, rendben?! – szóltam a telefonba. – De nem egyedül vagy, ugye? – kérdezte. – Most igen, de ne aggódj! Ha elém tudsz jönni, találkozhatunk félúton! Hazáig azért nem akarok egyedül menni. – Rögtön indulok, találkozzunk a bolt előtt! Ott várj meg, arrafelé még járnak emberek! – Rendben, majd bent megvárlak! Bedobtam a mobilomat a hátizsákomba, a bolt kábé fél kilométerre volt a kávézótól, és közben volt egy kereszteződés is. Errefelé nem éreztem veszélyben magam, az utcaszakasz ki volt világítva, és mindig járkáltak erre emberek. Elindultam 133

felfelé az úton, és azon tűnődtem, vajon Zed mit csinálhat éppen. Már biztos abbahagyta a snowboardozást a sötét miatt. Vajon az apja elmondja neki, hogy ott jártam, és találkozni akartam vele? Már majdnem a kereszteződésnél jártam, amikor beért egy kocogó férfi. Gyorsan hátra pillantottam; a fickó jó nagy volt és testes, a haja meg szinte teljesen le volt borotválva, csak egy hosszú, kunkorodó lófarkat viselt hátul. Arrébb léptem, hogy elengedjem. – Helló, kislány, ezt elvesztetted – szólított meg, és egy barna bőrpénztárcát nyújtott felém. – Köszi, de nem az enyém – válaszoltam, és magamhoz szorítottam a hátizsákomat, egészen biztos voltam benne, hogy a piros tárcám bent van a mélyén. Egy furcsa vigyort küldött felém: – Hát ez érdekes, mert a te fotód van benne! – Az nem lehet – mondtam bizonytalanul, majd elvettem tőle a tárcát, és kinyitottam. A saját arcomat láttam meg a tárca belsejében. A kép nemrég készült a suli mögött az udvaron, rólam és Zedről. A tárca meg tele volt tömve dollárokkal, sokkal több pénz volt benne, mint amennyi nekem valaha volt. – Ezt nem értem – néztem fel a lófarkas fickóra. Valami nagyon nem volt rendben vele. Hátrálni kezdtem, és visszaadtam a pénztárcát: – Biztos nem az enyém. – De, a tiéd, Sky. Honnan tudja ez a pasi a nevemet? – Egészen biztos, hogy nem – válaszoltam, és futásnak eredtem. – Hé, kislány, a pénz sem kell? – kiáltott utánam, majd követni kezdett. Elértem a kereszteződéshez, de akkora volt a forgalom, hogy nem mertem átvágni az úton; tuti, hogy balesetet okoztam volna. Ez a pillanatnyi bizonytalankodás pont elég volt arra, hogy a lófarkas fickó utolérjen. Megállt mögöttem, és éreztem, hogy valami a bordáim közé fúródik hátulról. – Akkor hadd magyarázzam el még egyszer a helyzetet, cukorfalat! Te most szépen feltűnés nélkül beszállsz velem abba az autóba. Megpróbáltam kiszabadítani magam, és már nyitottam a számat, hogy kiabálni kezdjek. – Csak nyugodtan, különben beléd eresztek egyet – és megint a bordáim közé bökött. Csak ekkor vettem észre, hogy egy pisztoly van a kezében. Egy sötétített ablakú, fekete terepjáró fékezett le mellettünk – Szállj be! – utasított a fickó. Olyan gyorsan és olajozottan zajlott le az egész, hogy időm se volt menekülési tervet készíteni. A kocsi felé lökdösött, lenyomta a fejemet, és betuszkolt a hátsó ülésre. Rám csapta az ajtót, és a kocsi kilőtt. Zed, sikítottam a fejemben. – Telepátiát használ – szólalt meg az egyik férfi az első ülésen. Harminc év körüli lehetett, rövid, vörös haja volt, és tele volt szeplővel. Sky, mi a gond?, válaszolt Zed azonnal. – Az jó. Hadd tudja meg a srác, hogy nálunk van a lány. Mondd meg neki, tündérkém, hogy jöjjön gyorsan, és szabadítson ki – fordult felém a fickó, és észrevet134

tem, hogy erős ír akcentusa van. Azon nyomban bontottam a kapcsolatot Zeddel. Arra akartak felhasználni, hogy előcsalogassák a Benedicteket. – A lány bontotta a kapcsolatot – szólalt meg a vörös hajú férfi. A mellettem ülő fickó megragadott a nyakamnál fogva, és taszított rajtam egyet. Egy másodpercre megláttam anyát, a bolt előtt várt, és épp a mobilját vette elő a táskájából. Aztán pár másodperc múlva megszólalt a telefonom. – Ez a srác lesz! – mondta a mellettem ülő fickó. – Vedd fel! Arra gondoltam, nem engedélyezik a beszélgetést, ha megtudják, hogy nem Zed hív. Előhúztam a telefonomat, de a fickó kikapta a kezemből, és megnyomta a gombot. – Nálunk van a lány, ti pedig nagyon jól tudjátok, mit akarunk: fogat fogért, szemet szemért. Két Benedictet a két társunkért – ordította, aztán kihajította a telefont az ablakon. – Ha szükséged van a telepátiára, hát használd! – tette még hozzá. – Nem Zedék voltak... hanem a mamám – szólaltam meg remegve. A kezdeti ijedség helyét most már átvette az igazi félelem. – Tök mindegy – vonta meg a vállát a fickó. – Majd elmondja ő a Benedicteknek. Éreztem a fejemben a bizsergést, ahogy a többiek el akartak érni. Úgy tűnt, a családjukban nem csak Zed esett kétségbe a hír hallatán. Nem bírtam visszafogni magam, és válaszoltam nekik: Segítsetek! Kérlek! Aztán a zörejek halkulni kezdtek, majd hirtelen teljesen elhaltak. – Megengedtem neki, hogy küldjön egy utolsó szívszorító segélykiáltást – szólalt meg a vörös hajú, és a tarkóját dörzsölte. – Azok az átkozott Benedictek elkezdték szétverni a pajzsunkat, jobb lesz, ha minél előbb eltűnünk innen. Tehát ő volt az áruló savant. – Nagyon szigorúan bánsz ezzel a lánnyal, O’Halloran. Hagyod, hogy segítségért kiáltson, aztán meg a szavába vágsz? – nevetett fel a másik fickó elöl. – Ugye, milyen rendes tőlem? Az embernek könnyes lesz a szeme a meghatottságtól! – fordult hátra felém, és rám kacsintott. – Ne bánkódj, kislány, eljönnek érted! A Benedictek nem hagyják pácban a társaikat. Felhúztam a lábamat az ülésre, átkaroltam, és megpróbáltam olyan kicsire öszszegömbölyödni, és olyan távol húzódni tőlük, amennyire csak lehetett. Becsuktam a szemem, és arra koncentráltam, hogy rést keressek a pajzson. – Ezt most fejezd be! – üvöltött rám O’Halloran. A szemem felpattant, és láttam, hogy a visszapillantó tükörből bámul rám. Azzal, hogy megpiszkáltam, sikerült elérnem, hogy rám figyeljen, de nem értettem eléggé a savant dolgokhoz, hogy ebből bármiféle előnyt kovácsoljak magamnak. – Szólok Gatornak, hogy némítson el egy időre, ha nem hagyod abba! – figyelmeztetett O’Halloran. – Mit csinált? – kérdezte a lófarkas. O’Halloran megint a halántékát dörzsölte, az én kis ügyködésem, Zedék táma135

dásával a pajzs ellen, már túl sok volt neki. – Egy savant bébit sikerült kifognunk. Fogalmam sincs, miért nem tudja, mit kell ilyenkor csinálni a képességeivel, de ott lappanganak benne bezárva. Ez biztos! És ért a telepátiához! Láttam, hogy Gator egyre idegesebb lesz: – És még mit tud? – kérdezte. O’Halloran csak megvonta a vállát: – Mást nem, amennyire látom. Ne aggódj miatta, nem tehet benned kárt! Ezek szerint Gator fél a savantoktól? Hát, ezzel a problémával nem volt egyedül. De legalább tudtam róla, nem mintha bármit képes lettem volna tenni az adott helyzetben. O’Hallorannek igaza volt, a savantok között én csak egy kezdő ovisnak számítottam. És ha minél előbb ki akartam keveredni ebből a csávából, igyekeznem kellett felnőni a feladathoz. Már egy órája autóztunk, eleinte csak nagyon meg voltam rémülve, mostanra azonban megbénított a reménytelenség. Túl messze jártunk Wrickenridge-től, hogy bárki utolérhessen minket. – Hová visznek? – kérdeztem. Gator meglepettnek tűnt, amikor hallotta, hogy megszólalok. Az volt az érzésem, én csak egy eszköz vagyok a kezükben, és az senkit nem izgat, hogy én is emberi lény vagyok. Az ő céljuk az volt, hogy leszámoljanak a Benedictekkel. – Elmondhatom neki? – kérdezte Gator. A savant bólintott, nagyon csöndben volt, valószínűleg még mindig azzal küzdött, hogy Zedék ne tudják áttörni a láthatatlan védelmi rendszert. – Nos, cukorfalat, a nagyfőnökhöz viszünk – mondta Gator, majd elővett egy csomag rágógumit, és felém nyújtotta. Megráztam a fejem: – És ki ez a nagyfőnök? ― kérdezősködtem tovább. – Az nemsokára kiderül. – És hol van ez a főnök? – Az út végén, szivi – mutatott Gator egy kis felszállópálya felé az út mentén, ahol már ott várt egy magánrepülőgép. – Hmmm. Szóval repülni fogunk? – Hát nem is gyalog megyünk Vegasig. Lefordultunk az útról, és a kocsi megállt a repülőgép mellett. Gator kirángatott a kocsiból, majd elkezdett felfelé lökdösni a lépcsőn. Miután mindannyian beszálltak, az ajtó becsukódott, és a gép elindult velünk délnyugat felé.

17. fejezet A szobám egy félig befejezett felhőkarcoló legtetején volt; ez az épület is ho136

telnek készült, és a Las Vegas Stripen, a város legfontosabb sugárútján helyezkedett el. Egész pontosan be tudtam mérni, hol vagyok; egyedül voltam a szobában, és nyugodtan bámészkodhattam kifelé a hatalmas, padlótól a mennyezetig érő üvegfalakon. A kaszinók fényei belehasítottak az éjszakai égboltba, neonszínű pálmafák, piramisok, hullámvasutak világítottak körös-körül. A sok csillogás a könnyű meggazdagodás reményével vonzotta az embereket. A vakító színfalak mögött a külváros hunyorgó fényei látszottak, aztán pedig sötétségbe burkolózva, de valahogy mégis megnyugtatóan ott húzódott a sivatag. Fejemet a hűvös üvegnek nyomtam, és megpróbáltam lenyugodni, megfékezni a bennem zajló érzelmi viharokat. A hosszú repülőút végén egy elhagyatott repülőtéren landoltunk, aztán megint betuszkoltak egy fekete kocsiba, ami ez alkalommal egy limuzin volt. Minden reményem szertefoszlott, hogy a megérkezésünk után sikerül megszöknöm Gator és O’Halloran kezei közül, amikor a kocsi behajtott egy föld alatti parkolóházba, engem pedig felvittek a hotelbe egy külön bejáratú liften. Felsuhantuk a felhőkarcoló tetején lévő penthouse-lakosztályba, aztán magamra hagytak a szobában, és megmondták, hogy feküdjek le aludni. O’Halloran kifejtette, hogy az én szerepem innentől csak annyi, hogy maradjak nyugton és tanácsolta, hogy pihenjek. Hogy pihenjek?! Köszöntem a jó tanácsot, és nagyot rúgtam az ablak előtt álló fehér bőrfotelbe. Az ötcsillagos ellátás ellenére ez akkor is csak egy börtön volt. Fogják a plazmatévéjüket, a jakuzzijukat meg a baldachinos ágyukat, és... és... és volt elképzelésem arról, hogy mit csináljanak velük. Mivel fizikailag nem bántottak, ezért az adott pillanatban kevésbé aggódtam a saját sorsom miatt. Annál inkább gyötört a tudat, hogy Zed és a szüleim a poklok poklát élik át. Mindenképp el kellett juttatnom egy üzenetet neki, hogy jól vagyok. A telefonokat már kipróbáltam, és nem volt túl meglepő, hogy egyik sem adott vonalat. Az ajtó zárva volt, és ebben a magasságban egy élőlény figyelmét sem tudtam magamra vonni... kivéve a madarakét. Így nem maradt más, mint a telepatikus út. Zed sosem válaszolt arra a kérésemre, hogy képes-e így érintkezni a testvérével Denverben, de otthon pár mérföldes távolságból el tudott érni. Vajon menni fog a kommunikáció most, hogy Nevadában vagyok, ami több száz mérföldre van Coloradótól? Még abban sem voltam teljesen biztos, pontosan mekkora távolságra vagyunk egymástól. Megmasszíroztam a halántékomat, hiszen eszembe jutott, mennyire fájt a fejem, amikor azt a „helyi” hívást bonyolítottuk otthon. És persze O’Hallorant is figyelembe kellett venni. Vajon így is aktívan tartja a pajzsot? Hiszen nem valószínű, hogy el tudjuk érni egymást Zeddel! Úgy tudja, kevés savant képességem van, ezért talán nem feltételezi rólam, hogy egy ilyen merész húzással próbálkozom. De ha biztonsági játékos, és felfedezi az esetlen kísérleteimet, a végén még bedühödik, és megbüntet. A távolban az egyik kaszinó felett tűzijáték fényei gyulladtak fel, biztos egy éjszakai show volt a vendégek szórakoztatására. A hotelt, ahol fogva tartottak, ,Jövendőmondó”-nak hívták: láttam a szemközti épület néhány üvegablakában visszatükröződni a hotel tetején forgó hatalmas üveggömböt. Az a másik épület sem készült még el teljesen. Hatalmas daruk álltak őrt a jövőbeli irodák, lakások és üzletek felett; a válság végét várták, hogy a csontvázszerű 137

acélgerendákat végre bevonják valami mutatósabb anyaggal. Jobbra tőlem egy kőtörmelékkel borított építési terület helyezkedett el, a gaz benőtte a kőrakásokat, jelezve, milyen régóta jegelhették már az építési terveket... Ami elég ironikus volt, ha figyelembe vesszük a hotel nevét. Úgy látszik, a tulajdonos mégsem látott előre mindent. Jól jött volna neki egy savant kapcsolat, vagy hogy valaki jobb tippeket adjon. Átkaroltam magamat, meglepett, milyen borzasztóan hiányzik most Zed. Vele ellentétben, nekem fogalmam sem volt róla, mit tartogat számunkra a jövő. Meg kellett kockáztatnom, hogy magamra haragítom O’Hallorant, de hogy csökkentsem a lebukás esélyeit, olyan időpontot kellett választanom, amikor nagy valószínűséggel alszik. Az éjfél utáni időszak mellett döntöttem a tervem kivitelezésére. Elfordultam az ablaktól, és szemügyre vettem a szobát, valami fogódzót kerestem, bármit, ami segíthet. A síruhát már le kellett magamról bontanom, mert túlságosan meleg volt. Felvettem a szállodai fürdőköpenyt, és nagyon vágytam rá, hogy átöltözhessek normális ruhákba, úgy éreztem, a hosszú frottírköntösben komoly hátrányaim vannak. Az egyik párnán, gondosan összehajtogatott hálóinget találtam. A hotel logója volt ráhímezve, gondolom, a szuvenírboltban is pont ilyeneket lehet kapni. Az jutott eszembe, hátha valaki tett a ruhásszekrénybe néhány hasonló darabot. Kinyitottam a szekrényt, és találtam is egy halom, vadiúj pólót és rövidnadrágot. Vajon ez az jelenti, hogy a terveik szerint itt fogok maradni egy darabig? Ez az egész túl sok volt nekem, képtelen voltam felfogni, mintha mindez nem is velem történt volna. Fantasztikus érzés volt együtt lenni Zeddel, olyankor mindent sokkal élesebben érzékeltem, de most ez összeomlott. Visszazuhantam a régi világomba, ahol fakók voltak a színek, töredezettek a képek, pont, mint egy manga képregényben. Most, hogy több száz mérföld választott el tőle, fogtam fel igazán, menynyire megszoktam azt az érzést, hogy ő mindig ott van velem. Nem tudtunk sok időt tölteni egymással, de a jelenléte így is nagyon megnyugtató volt. Ő lett a biztos pont számomra, segített, hogy kevésbé legyen ijesztő mindaz, amit a savant világról meg kellett tudnom. Most pedig egyedül maradtam egy csomó félelmetes dologgal, és csak találgatni tudtam, mi fog történni a jövőben. Ő volt az én igazi védőpajzsom, nem pedig azok a falak, amiket sok gyakorlással elképzeltem. Korábban ezt nem láttam. Ő végig úgy viselkedett, mint a lélektársam, és én még arra sem voltam hajlandó, hogy ezt beismerjem. Most pedig már túl késő volt, hogy ezt elmondjam neki. Vagy talán mégsem? Lehet, hogy el tudnám érni őt? Hirtelen rám tört a kimerültség, homályosan láttam mindent, és meg kellett kapaszkodnom a gardróbszekrény fogantyújában, nehogy összeessek. Ha azt akartam, hogy elég erőm legyen a tervem kivitelezéséhez, akkor aludnom kellett valamennyit. Már pár óra is sokat számított. Gyorsan felkaptam magamra a hálóinget, beállítottam az ébresztőórát az éjjeliszekrényen, és bebújtam a szaténtakaró alá. Három órával később, amikor az ébresztőóra durván felriasztott az álmomból, a neonfeliratok még mindig villogtak kint. Egy rendőrségi helikopter tett néhány kört az épület felett, aztán elhúzott észak felé. Alattunk a Las Vegas Strip széles útján kocsik, és a hotelek által üzemeltetett minibuszok cikáztak fel-le; késő éjszaka volt, de a szerencsejátékosok nem tudták vagy nem akarták befejezni a napot. A fürdőszobába 138

mentem, és megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy kitisztuljon a fejem. Itt volt az ideje, hogy utánanézzek, vajon O’Halloran lefeküdt-e aludni. Nagyon bíztam benne, hogy az előző napi emberrablás alaposan kifárasztotta. Zed? Nem jött válasz. Elmerültem a fejemben lévő sötétségben, és éreztem, hogy az a vastag takaró, ami a kocsiban még megvolt, eltűnt: ezek szerint volt remény rá, hogy O’Halloran letette a pajzsát. Zed? Hallasz engem ? Most sem jött válasz. Az ujjamat a halántékomra szorítottam, és megpróbáltam erősebben összpontosítani. Az jutott eszembe, hogy talán Zed is alszik. De éreztem, hogy ez mégsem lehet. Biztos nem alszik, most hogy elraboltak engem. Valószínűleg mindent megtesz, hogy elcsípjen tőlem egy üzenetet, legalább egy szót. De az is lehet, hogy feleslegesek a próbálkozásaim. Egy percig csak fel s alá járkáltam a szobában, a lábujjaim belesüppedtek a puha, vastag szőnyegbe. Az is lehet, hogy egyszerűen nem tudom, mi az, amit tulajdonképpen csinálok. Visszagondoltam azokra a dolgokra, amiket Zed mondott a telepátiáról, hogy néha akarata ellenére létesített velem kapcsolatot, merthogy én valamiféle híd vagyok. Lehet, hogy ez is úgy működik, mint a pajzsépítés. Illetve pont fordítva: kinyitom a kapukat és kapcsolatot építek, nem pedig bezárkózom, és akadályokat húzok fel. Újra próbálkoztam, elképzeltem magamban, hogy egy keskeny, íves hidat építek Zed és a saját elmém közé: olyannak képzeltem el, mintha egy képregényben az egyik képből egy vonal nyúlt volna át egy másik kockába, ami így összekötötte a távoli képeket. Egy órán át keményen próbálkoztam, és már éreztem, hogy közeleg a migrénes fejfájás, amikor valami megváltozott: az energia finoman áramolni kezdett a másik irányba. Zed? Sky? Nagyon erőtlennek éreztem a hangját, néha erősebb volt, néha gyengébb, mint amikor a pókhálóban egy fonál meglazul, és ide-oda lengeti a szél. Vegasban vagyok. Tisztán hallottam a megdöbbenést a hangjában. Az nem lehet. .. Hogyan tudsz... velem... onnan Vegasból? Ezt neked jobban kell tudnod! Te vagy a savant, vagy már elfelejtetted? ...ez egy csoda. Velem minden rendben. A Jövendőmondó Hotel legfelső emeletére hoztak. Nem... jól. Folyton megszakad a... Jövendőmondó Hotel. Legfelső emelet. A fejemet majd’ széthasította a fájdalom, úgy éreztem, mindjárt leszakad a híd, amit felépítettem, de eltökéltem magamban, hogy eljuttatom hozzá az üzenetet. Sze... lek. De Zed nem értette, amit mondtam, én pedig inkább gyorsan elismételtem, hol vagyok. Szere... Érted jö... 139

Ne gyere! Könnyebb lesz... ha közelebb va... Ne, Zed! Ez egy csapda! A híd kezdett összeomlani, éreztem, hogy alig tart már, a gyomrom összeszorult, és lüktetett a fejem. Tudtam, hogy már csak pillanataink vannak hátra. Én is szeretlek téged, de ne gyere ide. Ők pont ezt akarják. Sky!, Zed érezte, hogy széttöredezik a kapcsolat, az utolsó szavaimat már valószínűleg nemigen érthette. – Zed! – kiáltottam bele a sötétbe, a padlón feküdtem, a verejték lefelé csörgött a hátamon, és a hányinger kerülgetett. Négykézláb kimásztam a fürdőszobába, és elhánytam magam. Még mindig remegtem, de egy kicsit jobban éreztem magam. Valahogy sikerült visszatámolyognom a hálóba, az ágyra zuhantam, arcomat a párnába fúrtam, és elveszítettem az eszméletemet. 18. fejezet Már délelőtt volt, mire felébredtem. A füstszínű ablaküvegen túl az ég tompán kéklett, és apró bárányfelhők pettyezték a nagy teret. Nyomottnak éreztem magam, kimentem a fürdőszobába, hogy megmossam a fogamat, aztán felöltöztem. Furcsa érzés volt rövidnadrágban lenni a tél kellős közepén, de a fűtésnek köszönhetően itt bent a hotelben örök nyár volt. Korgott a gyomrom, ezért aztán megvizsgáltam a minibár tartalmát, és kiszolgáltam magam csokis keksszel, és ittam egy kólát. Aztán leültem és vártam. Egy hatalmas zűr közepébe csöppentem, furcsa módon mégis nyugodt volt körülöttem minden; olyan érzésem volt, mintha egy tornádó tölcsérének közepében ücsörögnék. Nem mertem megkockáztatni, hogy megint felvegyem a kapcsolatot Zeddel. O’Halloran valószínűleg már talpon volt, és nem tudtam eleget a pajzsok működéséről, hogy ki merjem próbálni. Abban reménykedtem, Zed fogta az üzenetemet, hogy neki most nem szabad iderohannia értem. Egy olyan tervre volt szükségünk, hogy én kiszabaduljak, nem pedig arra, hogy újabb túszt ejtsenek. Valaki kopogott, ilyen viselkedést igazán nem vártam az elrablóimtól. Kinyitottam az ajtót, és Gator állt ott, kezében egy tálcával. – Szép jó reggelt, cukorfalat! Jól alukáltál? – Nem mondhatnám – válaszoltam. Gatort nem izgatta különösebben a válasz, bejött, és a tálcát az ablak melletti asztalra lökte. – Itt a reggeli, edd meg gyorsan, a főnök látni akar! Biztos voltam benne, hogy egy falat sem bír lemenni a torkomon. Aztán úgy döntöttem, jobb, ha nem bosszantom fel Gatort azzal, hogy ilyen apróságban sem vagyok hajlandó együttműködni, mint egy reggeli, ezért inkább felemeltem az ételharangot. Úgy éreztem, kizárt dolog, hogy le bírjak gyűrni egy rántottát. Helyette belekortyoltam a narancslevembe, és megvajaztam egy pirítóst. Gator nem mozdult, az

140

ablaknál állt, aztán olyan mozdulatokat tett, mintha az épület körül röpködő madarakra lődözne. Háttal állt nekem, a haja egy bőrszalaggal volt összekötve a tarkóján. Úgy tűnt, nagyon jó kedvében van, és cseppet sem ideges velem kapcsolatban, pedig ugyanazon emberrablás résztvevői voltunk mindketten. Ekkor az villant be az agyamba, hogy bárki is áll emögött, egész biztosan az ellenőrzése alatt tartja a hotelt is, különben Gator nem venné ilyen lazán, hogy itt kell fogva tartania engem. – Köszönöm, elég volt – mondtam, és felálltam az asztaltól. Az a tény, hogy a nagyfőnök személyesen akart velem találkozni, nem sok jót ígért. Nagyon is el tudtam képzelni, milyen tervei vannak velem. Nyilvánvaló volt, hogy le akarják védeni magukat, mégis megpróbáltam elképzelni egy olyan verziót, ami nem az én halálommal végződött, de ez egyelőre nem ment. – Jól van, akkor indulás – szólalt meg Gator, megragadta a karomat, és kivezetett a folyosóra. Balra indultunk el, elhaladtunk a lift mellett, majd egy előtérbe jutottunk. A tejüveg falon keresztül láttam, hogy egy tárgyalóteremben emberek ülnek körül egy nagy asztalt. Gator egyet kopogott, megvárta, hogy kigyulladjon a zöld lámpa, majd benyitott, én pedig ott csoszogtam szorosan a nyomában. A félelemtől a képek hirtelen élesek lettek. Megpróbáltam annyi információt magamba szívni, amennyit csak bírtam, hátha valami csoda folytán sikerül mégis kiszabadulnom innen. Hárman ültek az asztalnál, és a figyelmemet rögtön a legidősebb férfi kötötte le: feketére festette a haját, és gyanúsan narancsbarna volt a bőre olyan, mint aki sokat szoláriumozott. Éppen a BlackBerryjébe pötyögött valamit. Az öltönyéről messziről lerítt, hogy valami finom designer cucc, narancssárga nyakkendőjéről azonban ugyanezt nem lehetett elmondani, viszont „remekül” passzolt a bőre színéhez. Ő ült az asztalfőn, kétoldalt pedig egy fiatalabb férfi meg egy nő foglaltak helyet. A vonásaik igen hasonlóak voltak, így arra következtettem, hogy valamiféle családi kapcsolatban állnak, a gyerekei vagy közeli rokonai lehetnek az idősebb fickónak. – Itt van a lány, Mr. Kelly. Kint fogok várni, rendben? – szólalt meg Gator, engem egy kicsit az asztal felé lökött, aztán kiment. Mr. Kelly nem szólt semmit, csak méregetett egy darabig, két kezét összeérintette az ujjhegyeinél. A többiek elég egyértelműen arra vártak, hogy végre csináljon valamit, nekem pedig volt időm elgondolkodni kicsit. Csak annyit tudtam, a Benedict család nemrég segített, hogy a Kelly klán két tagját elítéljék. Az idős férfi olyan magabiztosan ült az asztalfőn a foteljában, hogy szinte biztos voltam benne, magával a hírhedt Daniel Kellyvel nézek éppen farkasszemet. Ő volt a Kelly üzleti birodalom feje, a képe legalább olyan gyakran szerepelt a gazdasági lapokban, mint Donald Trump és Richard Branson együttvéve. – Gyere ide – szólalt meg Mr. Kelly. Vonakodva ugyan, de megkerültem az asztalt. – O’Halloran azt állítja, hogy te is savant vagy. – Erről én nem tudok – válaszoltam, és a zsebembe csúsztattam a kezemet, nehogy eláruljam magam, annyira remegtem a félelemtől. – De, az vagy! Én is látom. Micsoda szégyen, hogy belekeveredtél ebbe az 141

ügybe! – mondta szárazon, és megeresztett felém egy bűnbánó vigyort... a fogsora is tökéletes volt. A fiatal férfi hirtelen Kelly felé fordult: – Apa, biztos vagy benne, hogy a Benedtictek belemennek a cserébe ezért a lányért? – De még mennyire. Meg fogják próbálni. Nem tudják majd megállni, hogy ne próbálják kiszabadítani ezt az ártatlan báránykát. A fiatalabb Kelly töltött magának egy csésze kávét, majd folytatta: – És mi van a rendőrséggel? Mostanra már biztos ráálltak az ügyre. – A rendőrség sosem fog olyan nyomokra bukkanni, amik hozzánk vezetnének. A lány pedig pontosan azt fogja mondani nekik, amit én akarok – válaszolt Mr. Kelly, majd hátradőlt a székben. – Bámulatos. Mennyi sötét terület van az agyában! Valahogy képes volt a gondolataimban olvasni, megijedtem, és védekezőn hátra léptem. Zed azt mondta, hogy mindig túl sok információt adok át más savantoknak. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem felhúzni magam köré egy falat. Mr. Kelly lustán dobolt az ujjaival az asztalon: – Á, türkizkék. Az olyan lányos szín, nem gondolod? – De nem túl erős – szólalt meg a fiatal nő; akinek nagyon ápolt volt a külseje, engem azonban egy igen veszélyes és ravasz vadmacskára emlékeztetett. – Fel tudom törni, ha ezt szeretnéd, apa! – Ó, dehogy. Egyelőre még hagyjuk, nem akarom, hogy már most szétessen itt nekem. Mintha feneketlen mélységbe zuhantam volna. A Benedict család azt hitte, hogy csak egy savant volt a Kellyk oldalán, azt nem is sejtették, hogy nekik is megvoltak azok a képességeik, mint Zedéknek. Ettől hirtelen minden sokkal bonyolultabbá vált. – Azon töröd a fejecskédet, hogy mit fogunk veled csinálni, ugye, Sky?! – szólalt meg Mr. Kelly. Kinyújtotta felém a kezét, és láttam az elégedetlenséget a szemében. Úgy nézett rám, mint aki nagyon nagyot csalódott, és azt akarja, hogy mások is együtt szenvedjenek vele. Inkább fogdostam volna egy óriáskígyót, mint az ő kezét, ezért ki sem vettem a zsebemből a kezemet. – Nem fogunk megölni, ha ez az, amin éppen gondolkodtál. Te nem vagy az ellenségünk – folytatta, és visszatette a kezét az asztalra. – Én üzletember vagyok, nem holmi gyilkos! – Akkor mit akarnak csinálni velem? – kérdeztem. Mr. Kelly felállt, megigazította a zakóját, majd odalépett hozzám. Járkálni kezdett körülöttem, és úgy méricskélt, mint valami kritikus, aki egy új műtárgyat nézeget egy kiállításon. Az idegszálaim úgy megfeszültek, mintha egy disszonáns zeneművet hallgat-tam volna éppen. – Úgy érzem, jó barátok leszünk mi ketten, Sky! Szépen elmondod a rendőrségnek, hogy az elrablásodhoz se nekem, se senkinek a családomból nincs semmi köze, és a két Benedict fiú volt az, aki elrabolt, mert mindenféle csúnya, rossz dolgot 142

akartak csinálni veled – mondta Mr. Kelly, és gonoszan elvigyorodott. – Tudod te is, hogy milyen könnyen kerülnek tévútra a savant fiatalok, túl nagy hatalom van a kezükben, és kevés dolog tudja visszatartani őket, hogy őrültséget ne csináljanak. Azt pedig senki nem fogja tragédiának megélni, hogy mindketten meghaltak, amikor megpróbálták megakadályozni, hogy elmenekülj előlük. Sőt mivel életük végéig börtönben csücsültek volna, még meg is spórolunk az amerikai adófizetőknek egy tetemes összeget. – Kifejezetten tetszik az ötlet – szólalt meg a fiatalabb férfi. – Sokkal jobb szégyenbe hozni őket, mintha csak szimplán megölnénk őket. – Tudtam, hogy tetszeni fog, Sean. Megmondtam, bízhatsz bennem, hogy kitalálok valami illő megtorlást a nagybátyáid miatt. Egy pillanatig csak tátott szájjal bámultam, aztán kitört belőlem: – Maguk megőrültek! Nem tudnak olyat csinálni velem, hogy ekkora hazugságot mondjak a rendőrségnek. Akkor sem, ha megfenyegetnek! És nem hagyom, hogy megöljék Zedet... és a testvéreit sem! Nem fogom hagyni! Mr. Kelly nagyon viccesnek találta a felháborodásomat. – Milyen szórakoztató ez a kis angol lány, nem?! Úgy fúj és karmol, mint egy dühös kismacska, sőt még fenyegetőzik is – mondta nevetve. – De még mennyire, hogy azt fogod mondani, amit én akarok! Vagy még mindig nem érted? Ez az én adottságom! Arra fogsz emlékezni, amire én akarom, hogy emlékezz! Mindenki ezt teszi, ugye felfogtad?! Még a börtönőrök is; nemsokára kiengedik a testvéreimet, és azt fogják hinni, hogy magától a kormányzótól kaptak parancsot erre. Semmi értelme az ellenállásnak. Kivételesen jó vagyok abban, hogy megtörjem az emberek akaratát a saját javamra. Hatalmas birodalmat építettem fel ennek köszönhetően, és te is pont azt fogod tenni, amit mondok! Ó, istenem, szóval ő is képes olyan dolgokra, mint Victor! Vajon tényleg rá tudna venni, hogy azt csináljam és mondjam, ami teljesen idegen a személyiségemtől? Azt még értettem, hogy rá lehet kényszeríteni néhány biztonsági őrt, hogy elhanyagolják a kötelességüket, de hogy valaki kitaláljon egy teljes, szövevényes hazugságot, ami ellentmond minden bizonyítéknak, azt már egyáltalán nem tudtam elhinni. Vajon tényleg képes lennék annyira megfeledkezni magamról, hogy eláruljam Zedet? Hogy eláruljam a lélektársamat? Erre még csak gondolni sem akartam, és száműztem az ötletet jó messze a védőpajzsom mögé. Kelly sosem tudhatja meg, mit jelent számomra Zed; kegyetlenül kihasználná a gyengeségünket, hiszen jól tudta, hogy a savantok bármit hajlandók megtenni a párjukért. Hát ez aztán remek, Sky!, hordtam le magam gondolatban. Pont most van itt az ideje, hogy elfogadd végre, Zed a lélektársad. Előfordult már velem párszor az életben, hogy nagyon féltem valamitől, most azonban halálra voltam rémülve. – Látom, kezded végre felfogni, hogy mi mindenre vagyok képes – szólalt meg Kelly, és BlackBerryjét eltette a zakója zsebébe. – De ne aggódj, nem fogsz sokat szenvedni. Sőt azt fogod hinni, hogy az igazat mondod. Természetesen legalább egy évig követni fogunk, és mindig ott leszünk a közelben, ha netán elfelejtenéd a szere143

pedet. Addig mindenképp, amíg mindenki le nem szállt az ügyről. De ez nem jelenthet problémát, ugye, Maria?! A fiatal nő bólintott: – Dehogy, apa! Azt hiszem, meg tudjuk szervezni, hogy Sky valamelyik hotelünkben helyezkedjen el mint kiszolgáló személyzet; miután otthagyja a sulit, hogy Vegasba jöjjön lakni. Sajnálatos módon, a wrickenridge-i emlékek túl fájdalmasak lesznek, így gyorsan elfelejt majd mindent. – De hát a szüleim... – Alig jött ki hang a torkomon, ez rosszabb volt, mint egy rémálom. Kelly nagyot sóhajtott, és az együttérzése nagyon hamisan csengett: – Úgy fogják érezni, hogy nem sikerült megvédeniük téged, de én majd meggyőzöm őket, hogy ők mindenképp meg akarják adni neked a szabadságot, amire ez után a hatalmas trauma után az orvosaink szerint szükséged lesz. Mindent tudunk róluk és az örökbefogadásodról... meg a te labilis idegállapotodról. Biztos vagyok benne, hogy eléggé lefoglalja majd őket a karrierjük, hogy ne aggódjanak túlságosan miattad. Feltéve, ha biztosítod őket arról, hogy boldog vagy... te pedig pontosan ezt fogod mondani! Honnan tudott ilyen sokat rólunk? – Maga el akarja venni tőlem az életemet! – fakadtam ki. – Jobb mintha megölnénk, nem? Más lehetőségünk pedig ugyebár nincs?! – válaszolt Kelly, Sean pedig lelkesen értett egyet az apjával. Egy fejjel magasabb volt az idősebb Kellynél, de sokkal kövérebb, a hasa úgy kitüremkedett, hogy a nadrágján a vékony bőröv alig bírta tartani. Olyan kis bajuszkája volt, mint Zorrónak, és elég nevetségesen festett, hiszen alig volt pár évvel idősebb nálam. Mintha valaki viccből festette volna oda az arcára, miközben aludt, ő meg elfelejtett volna tükörbe nézni felkelés óta. – Azt mondod, sötét dolgok vannak a lányban? – szólalt meg. Kelly a homlokát ráncolta: – Miért, te nem érzed? Sean megragadta a kezemet, és odahúzta az orrához, becsukta a szemét, és szimatolni kezdte a tenyeremet, mintha a parfümöm illatát próbálná beazonosítani. Megpróbáltam kihúzni a kezemet a szorításból, de ő még erősebben tartotta. – Igen, már érzem. Csodás kis illat, egy leheletnyi fájdalommal és magányossággal. Ahogy hozzám ért, éreztem, hogy hirtelen rám tör a pánik; a nyugalom, amit magamra próbáltam erőltetni úgy foszlott szét, mint amikor valaki letépi a csomagolópapírt az ajándékáról. – Miért nem engeded, hogy kicsit kezelésbe vegyem? Nagyon élvezném, ahogy kiszippantom belőle az érzelmeit... Érzem, hogy hosszú órákig kellemesen elszórakozhatnánk. Daniel Kelly ellágyultan pillantott a fiacskájára: – Ilyen erős érzelmi energiák működnek benne? – kérdezte. Sean bólintott: 144

– Még sosem érzékeltem ilyesmit korábban! – Rendben, akkor tiéd a lány, miután segített elintézni az ügyet a Benedictekkel. De tartsátok jól, amíg sikerül eléggé megdolgozni a szüleit, és elhitetni velük, hogy a lány szabad akaratából van itt! – Gondját fogom viselni! – sziszegte Sean. Egy csókot nyomott a tenyerembe, aztán elengedte a kezemet. Megborzongtam, és gyorsan a rövidnadrágomba töröltem a csuklómat. – Hmmm – nyalogatta az ajkát Sean. – Hamarosan végre igen közelről is megismerhetjük egymást, kis szívem?! – Mégis, kik maguk? – kérdeztem idegesen, karomat a gyomromra szorítottam, és az ablakhoz léptem. Legszívesebben az arcukba ordítottam volna, de ezzel csak azt árultam volna el, hogy mennyire meg vagyok ijedve. Maria Kelly türelmetlenül vágott egy grimaszt. – Az öcsém érzelemspecialista, attól indul be igazán, ha az utolsó csepp érzést is ki tudja szívni valakinek az agyából. Nekem meg most pont egy új szobalányra lenne szükségem – mondta, majd az apjához fordult: – Apa, ez nem fair, és az üzletnek sem tesz jót, ha Sean megszerzi magának a lányt, utána nem lesz használható semmire. Ezt te is pontosan tudod! A legutóbbi kiscsaj is csak egy hónapig bírta, aztán meg kellett tőle szabadulnunk – nyafogott tovább Maria. – Majd mindent elrendezek neked, drágám – csapott az asztalra határozottan Daniel Kelly, csakhogy véget vessen a helyzetnek. – Most már elég legyen! Neki kell látnom megdolgozni az ügyfelet. A rendőrség már javában keresi, és a forrásaim jelentették, hogy a Benedictek is előbújtak a rejtekhelyükről. Itt az ideje, hogy a hatóságok figyelmét rájuk irányítsuk! Gyere ide, Sky, most el fogom mondani neked, amire emlékezned kell! – Daniel Kelly körülnézett, engem keresett, de én ekkorra már menekülőre fogtam a dolgot. Az szóba se jöhetett, hogy csak úgy beletörődjek a helyzetbe, és alávessem magamat a manipulációs kísérletének. – Sean! – üvöltött Kelly. Jóval gyorsabb voltam, mint az a hájpacni, kirontottam az ajtón, és szélsebesen a lift felé vettem az irányt, nagyon bíztam benne, hogy pont az emeletünkön állt meg, vagy legalább egy lépcsőlejáratot találok a közelben, de arról persze megfeledkeztem, hogy kint is vár valaki. Épp hogy eljutottam az előcsarnok közepéig, amikor Gator kapott el hátulról. Letepert a földre, alig kaptam levegőt, úgy szorított, és a fejemet is bevertem a padlóba. De nem adtam fel, rúgkapáltam, ahogy csak bírtam. Gator aztán felemelt a karomnál fogva, és megrázott. – Állj már le, nyuszika! Ha azt teszed, amit a főnök akar, nem esik semmi bántódásod! Vérzett a fejem, valahol oldalt megvághattam magam, és homályosan láttam, ha oldalra néztem. – Hozzátok ide! – utasította az embereit Kelly. Gator berángatott a tárgyalóterembe. – Ne legyen rá dühös, Mr. Kelly – szólalt meg Gator. – A lány csak megijedt. 145

– Ó, dehogy. Pont ellenkezőleg. Egyáltalán nem vagyok mérges; ügyesen a kezünkre játszik. – Kelly a Cartier karórájára nézett. – Ha úgy adjuk át a lányt a hatóságoknak, hogy csupa vér, sokkal készségesebben el fognak neki hinni mindent. Most ültesd le ide. Máris elkezdem megdolgozni. – Kelly hangja nagyon hűvösen csengett; úgy beszélt, mintha csak egy elintézendő ügy lennék a bejegyzési naptárában, amin minél előbb túl akar esni. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításból: – Nem akarom, hagyjon békén! – üvöltöttem. Gator azonban belenyomott az egyik székbe, és hátul egy bilincset kattintott a kezemre. Még a vért sem tudtam letörölni az arcomról, csak folyt lefelé, aztán a ruhámra csöpögött. Remegtem a félelemtől. – Sokkot kapott – szólalt meg Maria undorodva. – Nem fogsz túl sok mindent az agyába szuggerálni, ha ennyire leblokkolt. Sean a hátam mögé csusszant, és a vállamra tette a kezét, vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt: – Ó, nincs ezzel gond. Milyen édes... fél, fel van háborodva és retteg attól, ami most vár rá. Fantasztikus érzelmi kombináció. Maria közelebb lépett, és ellökte Sean kezét. – Fejezd be! Csak felnagyítod az érzéseit, semmi szükségünk arra, hogy összeomoljon itt nekünk! – Ne idegeskedj! Nagyon erősen küzd, ilyen problémával még nem kell számolnunk! Gator kényszeredetten toporgott mellettem: – Mr. Kelly, ugye nem azt az agymanipulálós dolgot fogják vele is csinálni? – kérdezte. A főnöke Gatorra pillantott: – De igen. Miért kérdezed? – Csak mert nem igazán tűnik helyénvalónak, Mr. Kelly – motyogta Gator. Maria félrelökte: – Ó, ne legyél már ennyire érzelgős! Jól tudjuk, mennyire utálod a mi különleges képességeinket, de ne felejtsd el, kitől kapod a fizetésedet! – Elég lett volna, ha megparancsolja, hogy lőjek le néhányat a Benedictek közül, Mr. Kelly! – folytatta Gator. – Azt alaposan elhibáztad! – jegyezte meg Maria csípősen. – Azt hiszem, eleget hallgattuk. Apa, nem kezdhetnénk végre? Még le kell mennem a mosodába is megcsinálni a leltárt. Daniel Kelly megragadta a kezem, és erősen megszorította. Éreztem a jelenlétét, ahogy egyre nyomul előre bennem, és megpróbálja átvenni az irányítást a testem és az elmém felett. Egyre nyomult, és megszerezte, amit akart, mint egy könyörtelen üzletember. Gyorsan felhúztam a falamat magam köré, elképzeltem, ahogy az ajtó elé tolom a fésülködőasztalomat, az ágyamat, és mindent, ami hirtelen a kezem ügyébe kerül, őrülten próbálkoztam, hogy Mr. Kelly ne juthasson be a védőpajzsom mögé, de 146

közben azt is érzékeltem, milyen gondolatokat próbál a fejembe szuggerálni. Olyan képeket ültetett el, amelyeken Zeddel és Xawel az utcán sétálunk, akik elcsalnak engem valamerre, és betuszkolnak egy régi, rozoga kocsi csomagtartójába. Ott fogva tartanak, aztán úgy tesznek, mintha ők is részt vennének a keresésemben, végül pedig a helyi rendőrség orra előtt kihajtanak a városból. Egy elhagyatott raktárba visznek, és azon nevetnek hogy mennyire bevettem, hogy Zed szeret engem. Durvák voltak velem, és megkínoztak. Nem! Bevágtam a képzeletbeli szobám ajtaját, nem akartam teret engedni az ilyen hazugságoknak. Zedék nem tettek ilyet... Egyetlen Benedict sem tenne ilyet senkivel. Emlékezz az igazságra, mondogattam magamnak, és próbáltam minden erőmmel ellenállni. Emlékezz Gatorre, O’Halloranre, a repülőgépre, a hotelre. Gondolj arra, hol vagy most! A Benedictek gyűlölnek téged. Zed túl nagy falat neked... túl menő, túl jóképű... ideje, hogy észre vedd, hogy az egészet csak megjátszotta. Ezt te magad is sejtetted. Kihasznált téged. Ő és Xav minden lánnyal ezt szokták csinálni. Le kellett állítani őket, őrmester úr. Le kellett lőnöm őket. A saját fegyverüket használtam ellenük. Nem, és nem, és nem!!! Éreztem, hogy az elmém megtörik a támadás hatására. Sosem lőttem le senkit! De megjelent előttem egy kép, és olyan erőteljes volt, hogy láttam a saját kezemet, a lerágott körmeimet, és benne a fegyvert. Ez nem én vagyok! Zed és Xav életben vannak, nem lőttem le őket! Hirtelen kinyitottam a szememet: – Le fogja lőni Zedet és a bátyját? – kérdeztem rémülten. Daniel Kelly alig bírta leplezni a megrökönyödését, hogy sikerült kicsúsznom az ellenőrzése alól. Pofon vágott, a nagy pecsétgyűrűje az arcomba nyomódott, és könnyes lett a szemem. – Lehet, hogy nem húztad meg a ravaszt, de ezt fogod hinni, felfogtad végre?! A képek megint kezdtek visszaáramlani a fejembe, élénkpiros és fekete volt minden, a színek kavarogtak. Érzem a fegyver súlyát a tenyeremben. Zed halott, én lőttem le. És Xavet is. Egy gyilkos vagyok, akkor is, ha önvédelemből tettem mindent. NEEM! De igen, így történt minden. Félreismertem őket. A Benedict családban mindenki őrült. Csak arra várnak, hogy valaki belesétáljon a csapdájukba, és megkínozhassák. Mindegyikük egy őrült, beteg lélek! De ez nem volt igaz! Egyszerűen nem. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elájultam. A következő néhány órában néha-néha visszanyertem az eszméletemet, és ilyenkor úgy éreztem, mintha üvegszilánkok fúródtak volna az agyamba. Halványan derengett, hogy Daniel Kelly még párszor elővett, és újra meg újra ugyanazt szuggerálta a fejembe, sötét tekintete belém fúródott, szinte égetett, miközben két keze a fejemet tartotta. Néha Sean Kelly is jelen volt, kiszívta belőlem azt, ami a kínszenvedések után megmaradt bennem, és ettől minden csak még borzalmasabb lett. Kelly nagyon dühösnek tűnt, hogy még mindig képes voltam ellenállni. De ekkorra igazából már teljesen össze voltam zavarodva, az elmém csak arra vágyott, hogy vége legyen mindennek, hogy válasszam az egyszerűbb utat, és fogadjam el, amit Kelly a147

kart, fogadjam el azt igazságnak, amit rám akart kényszeríteni. – Nos, Sky! Mondd el szépen nekem, mi is történt valójában! – parancsolta Kelly már szinte századjára. – Maga... maga mentett meg – suttogtam, és felvillant egy kép a szemem előtt, amint Kelly a kórházba rohan velem, hogy megmentsen a raktárban történt vérfürdő után. A szüleim segítségére sietett, elintézte, hogy saját szobát kapjak, és nagylelkűen kifizetett mindent a szegény, szerencsétlen angol családnak, akikről a hírekből értesült. – Pontosan így van. És ki hurcolt el az utcáról? – A Benedict fiúk. Teljesen betegek és gonoszak – mondtam, de közben éreztem, hogy ez nem... Vagy igen, talán mégis igaz? Már nem is tudtam. – Haza akarok menni – szólaltam meg. – Nem, te egyáltalán nem akarsz hazamenni. Itt akarsz maradni Vegasban, ahol biztonságban érzed magad. Egy újabb kép tört magának utat az elmémben: egy nagy helyiség volt, erős ajtókkal, rácsos ablakokkal, ahol senki sem talál rám. – Biztonságban érzem magam – hallottam a saját hangomat – Azok között az emberek között, akik segítettek neked. Sean nagyon kedves volt hozzád. – Igen, kedves. Gator kedves volt. Hozott nekem reggelit. Megkérdezte, hogy nem sérültem-e meg. – Nem Gator volt kedves, hanem a fiam, Sean. Ő segít neked, hogy felgyógyulj. Megértetted?! – Ő tényleg segít? – kérdeztem. – Igen, megszabadít attól a sok csúnya érzéstől. Csendben bólintottam. Jól hangzott, amit mondott, már semmit sem akartam érezni. Maria jött be a helyiségbe, O’Halloran és Gator követték. – Készen áll? – kérdezte. – Túl régóta dolgozol a lányon, azt hallottam, a Benedictek közben a városba érkeztek, és az a rohadt Victor Benedict egy végzésért folyamodott, hogy átkutathassák a tulajdonunkban lévő épületeket. Daniel Kelly belecsípett az arcomba: – Igen, azt hiszem, most már készen áll. Ez a kis kavarodás majd csak még hihetőbbé tesz mindent. Vigyétek a helyszínre, aztán küldjetek egy sms-t a Benedicteknek, hogy a régi reptéren egy raktárépületben találják a lányt. Írjátok meg nekik, hogy a két fiatalabb srác egyedül jöjjön, vagy ugrik az üzlet. – Nem fognak egyedül odamenni! A többiek nem fogják hagyni! – De megpróbálják majd úgy feltüntetni a dolgot, mintha egyedül lennének, és ez nekünk bőven elég. A többiek túl messze lesznek, hogy megakadályozhassák, aminek történnie kell. Mi magunk fogjuk értesíteni a rendőrséget. Egy kis keresztbeszervezés az ügynökök összezavarására mindig célra vezet. Alig bírtam tartani a fejemet, az egésznek nem volt semmi értelme. De hát ez az egész már megtörtént, vagy nem?! Már voltam a raktárépületben, tudtam, hogy kit 148

lőttem le, már vér tapadt a kezemhez. Maria elmosolyodott: – A mi kis savantunk úgy látszik, bajban van, hogy helyére tegye a tényeket. – Nem lesz vele semmi gond. Csak annyit kell tennie, hogy ott ül kezében a fegyverrel, és szépen megvárja, amíg az FBI és a rendőrség emberei azon vitatkoznak, hogyan sülhetett el minden ilyen rosszul. O’Halloran, te ugye le tudod árnyékolni, hogy ne használhassa a telepátiát?! O’Halloran bólintott: – Leárnyékolom, amíg a közelébe nem jönnek. – Gondoskodj róla, hogy gyorsan intézd el őket, aztán tedd a lány kezébe a fegyvert, és húzd el a csíkot, mielőtt még az FBI vagy a rendőrség odaérne. Azt akarom, hogy az életük végéig azon törjék a fejüket, mi a fene történt valójában. – Rendben, főnök – válaszolt O’Halloran. Kelly megropogatta az ujjait: – A mai naptól az egész savant közösség végre tudni fogja, hogy ha valaki kötözködni mer az embereimmel, nem úszhatja meg a dolgot szárazon. A jövőben békét fognak hagyni nekünk. És most, Sky, búcsúzzunk el szépen, legközelebb majd a kórházban fogunk találkozni. Amikor kimondom a jelszót, nem fogsz emlékezni semmire abból, ami tegnap óta történt, csak arra fogsz emlékezni, amit én mondtam neked. Gator szinte bűnbánóan nézett rám, miközben leültetett egy székre, majd otthagyott az üres raktárépület közepén. – Csak csináld azt, amit mondok, és akkor gyorsan vége lesz ennek – suttogta, és a fülem mögé tűrte a hajamat. Hiába volt rajtam a vastag síoverall, egyfolytában remegtem. Olyan volt, mintha lázas lettem volna, és a testem meg akart szabadulni ettől a láztól. Semmi sem volt rendben, Gator tőlem pár méterre egy rekeszhalom mögé rejtőzve foglalta el a helyét. Hallottam, amint a tárat ellenőrizte a fegyverében. Azért volt itt, hogy megvédjen engem? Már nem is emlékeztem. Abban sem voltam biztos, ki is ő pontosan. Úgy éreztem, olyan az agyam, mint egy szivacs. Úgy tűnt, mintha már hosszú órák teltek volna el, amikor egyszerre dobogó lábak zaját hallottuk, a tolóajtó pedig arrébb csusszant pár centimétert. – Mi vagyunk azok, egyedül jöttünk, ahogy kérted – Xav Benedict hangját hallottam, az ellenségemét. – Mit tettetek Skyjal? Jól van? – kérdezte a testvére, Zed. Ismertem őt, persze hogy ismertem. A fiúm volt, azt mondta nekem, hogy szeret. Zed nem szeret téged! Zed csak játszik veled! A szavak csak úgy áramlottak az agyamban, de nem bírtam visszaemlékezni rá, miért gondolok ilyeneket. Csendben maradtam inkább, felhúztam a lábamat a székre, és átkaroltam. Sky? Kérlek, válaszolj! Úgy érzem, megőrülök. Legalább annyit mondj, hogy minden rendben van veled. 149

Zed is beleférkőzött a fejembe. Nem volt hová elbújjak előle, nem bírtam viszszatartani, és felnyögtem. – Xav, ez ő! Megsebesült! Xav megfogta Zed karját: – Ez csapda, Zed. Mindent úgy csinálunk, ahogy megbeszéltük! Még nem láttam őket, csak a hangjukat hallottam. – Mondják meg, mit akarnak Skyért cserébe. Készek vagyunk bármit megadni – kiáltotta Zed remegő hangon. Az egész annyira zavaros volt, hiszen én már lelőttem őket. De akkor most miért vannak itt? Miért kellett újra átélnem ezt a rémálmot? – Lépjetek előre, hogy lássalak titeket, és elmondom a feltételeinket! – szólalt meg Gator. – Az a helyzet, hogy ennyire hülyék mi sem vagyunk, maradunk, ahol vagyunk, maga pedig szép nyugodtan elmondja a feltételeit. – Ha nem jöttök elő felemelt kézzel, golyót röpítek a kis barátnőtök fejébe. Ez nem úgy volt, ahogy lennie kellett; a fegyvert én vettem el, amikor Zeddel birkóztunk, és lelőttem mindkét Benedict fiút. Láttam, amikor megtörtént... ott volt a fejemben. – Zed? – kérdeztem; gyenge volt a hangom, furcsán remegett a nagy, üres térben. – Sky?! – kiáltott Zed. – Tarts ki, baby! Ki fogunk hozni innen! Valami nincs rendben... semmi sincs rendben! Olyannak éreztem az agyamat, mint egy képregényt, amelyből a kulcsfontosságú képkockákat valaki kivágta. A Benedict fiúk bántottak... Igen, egészen biztos, hogy bántottak, órákig fogva tartottak a kocsijuk csomagtartójában. – Tűnjetek... tűnjetek el! – nyögtem. A helyiség távolabbi végében megmozdult valaki, láttam, ahogy az egyik tartály mögül előbukkan egy kéz. Úgy éreztem, rögtön szétrobban a fejem a sok egymásnak ellentmondó érzéstől és gondolattól. Gyűlölet és szeretet, nevetés és gyötrődés – egyszerre jött minden, a raktár-épületben a színek kavalkádját láttam villogni: egyszerűektől az ezerféle árnyalatú, összetett színekig. Zed rám szegezte a tekintetét: – Ne nézz rám így, baby. Érted jöttem, itt vagyok. Hagyd, hogy beszéljek ezzel a férfival, aki fogva tart, és kiszabadítunk – mondta, és egy lépéssel közelebb jött. Hányan vannak, Sky? Van, aki rám fogja a fegyverét?, hallottam Zed hangját visszhangozni a fejemben. Én nem vagyok gyilkos. A képek, ahogy a fegyvert a kezemben tartom, hol felvillantak, hol elsötétültek, mint az éjszaka neonfényei. Mi a baj veled Sky? Látom azt, amit te látsz. És a fejedben most máshogy érzel irántam. – Fegyver van nála – mondtam ki hangosan. – Gator, ne lőj le senkit! Nem szabad rájuk lőnünk. Én már megöltem őket, de nem haltak meg... Hogy lehet, hogy visszajöttek?! – Maradj csendben, Sky! – szólalt meg a hátam mögött Gator. – Ti pedig bújja150

tok elő, hogy lássalak titeket! Gondolom, megértettétek, amit az előbb mondtam, és nem akarjátok, hogy a barátnőtök bánja a dolgot! Zed előlépett a takarásból, jól láttam. Csak bámultam rá révedt tekintettel; olyan érzésem volt, mintha maszk lett volna az arcán, két maszk, ami állandóan váltogatta egymást, hol az egyiket, hol a másikat láttam élesen. Az egyik kedves volt és gyengéd, a másik viszont gonosz és kegyetlen. – És most a testvéred is jöjjön elő! Mindkettőtöket látni akarom! Gyertek kicsit közelebb Skyhoz! Vagy nem vagytok rá kíváncsiak, mit csináltunk a lánnyal? – heccelte őket tovább Gator. Döntenem kellett, melyiknek hiszek; a kedves Zednek, vagy a kegyetlennek. Zed két lépést tett előre, a kezét mozdulatlanul tartotta a levegőben. – Nektek nem ő kell. A Kellyknek nem vele van baja, hanem a Benedictekkel. Neki az egészhez semmi köze. Nem tudtam, mit tegyek. Kinek higgyek? Skynak jók a megérzései. Anya mondogatta ezt mindig, erre jól emlékeztem. Csak megérzések lettek volna? Több volt az annál, tudtam az emberek érzéseiben olvasni, láttam, amikor bűntudatuk volt, meg tudtam különböztetni a jót a rossztól. Mélyen eltemettem ezt magamban, de akkor is ott volt a fejemben a sok összezavarodott gondolat alatt már hatéves korom óta. Elzártam mélyre, de most elő kellett húznom ezt az adottságomat. Becsuktam a szememet, befelé figyeltem, ki kellett nyitnom azt az ajtót, amely mögött ott lapult az erőm. És én kinyitottam az elmémet. A képességem, hogy helyesen érzékeljem a dolgokat rögtön kiélesedett. Szinte ijesztő volt, ahogy a helyiség megtelt a sok áramló energiával. Úgy láttam a dolgokat, mintha színek áradata lenne minden. Az izgatottság vörösét, a hátam mögül jövő feketeséget, a félelem jelét; Zedtől pedig a szeretet aranyszínű csillogása áramlott felém, melyet kicsit zöldre festett a bűntudat. Ő volt a lélektársam! Már biztosan tudtam, mélyen, a sejtjeimben, a génjeimben. Hogyhogy ezt nem vettem eddig észre? A testembe visszatért az érzékelés, Zedet éreztem, és vele a tökéletes harmóniát, a tökéletes társat. De akkor miért van lelkiismeretfurdalása? A zöld színre koncentráltam: Zed azért érezte borzasztóan magát, mert nem tudta megakadályozni, hogy elraboljanak, mert helyette szenvedtem. Azt akarta, hogy ő üljön ezen a széken véres arccal és ruhával. Azt még mindig nem tudtam, mitől keletkezett ez a hatalmas zavar a fejemben, de most már legalább abban biztos voltam, melyik oldalon állok. – Zed! – kiáltottam. – Bukjatok le! Egy fegyver dörrent. Zed már mozgásban volt, a megérzése figyelmeztette. Aztán egy újabb lövés jött; valaki az emeleten is volt... O’Halloran! Xavet próbálta meg leszedni, aki még mindig az ajtó mellett állt. Ahelyett, hogy fedezékbe húzódott volna, Zed egyenesen felém rohant. Sikítottam, az agyamban végigcikázott egy gondolat, ugyanennek a jelenetnek egy másik változata, amelyben Zed rám támadt, én pedig lelőttem őt. De a kezem üres volt, nem volt nálam fegyver! Victor. Vörös kód! Vörös kód! Xav összeszedte minden erejét, és O’Halloran pajzsát áttörve próbált széles sávon üzenetet küldeni a testvérének, vagy bárkinek, aki képes volt telepatikusan kommunikálni. Még mindig a széken kucorogtam felhúzott 151

lábbal, Zed rám vetette magát, és közben azt kiabálta: – Sky, bukj le! – Ne lőj! – könyörögtem. – Kérlek, ne! Vörös színű érzelmeket láttam áramolni, érzékeltem az elkeseredett dühöt és az elszántságot Gatorban, hogy megölje őt. Zed háta tökéletes célpont volt, és Gator csak azért hezitált, mert félt, hogy a golyó átmegy Zeden, és engem is eltalál. – Ne! – kiáltottam, a kétségbeesés megsokszorozta az erőmet, előrelendítettem a lábamat, és belerúgtam Zedbe. A golyót a hátának szánták, de ehelyett a padlón csapódott be pont közöttünk, és megpördülve továbbpattant a betonról. Aztán elszabadult a pokol: fegyverek ropogtak, az ajtókon FBI ügynökök rontottak be, és ordítozni kezdtek. Valami a karomnak csapódott, és belémhasított a fájdalom. Szirénák hangját hallottam, mindenki ordibált, a rendőrség is megérkezett, én pedig összegömbölyödtem, mint egy labda, és csak szipogtam. A nagy zűrzavarban valaki odakúszott mellém és fölém hajolt. Zed volt az: nagyon káromkodott, és folyt a könnye. A kezét a karomon lévő sebre tette. A szaggatott fegyverropogás után végre csend lett. Éreztem, hogy két személy hiányzik a helyiségből, éreztem a jelenlétük hiányát: Gatorét és O’Halloranét. Elmenekültek volna? – Hívjon valaki egy orvost! – kiabált Zed. – Skyt eltalálta egy golyó. Csendben feküdtem a földön, nehéz volt visszatartani, de összeszorítottam a fogam, és nem ordítottam fel. Éreztem, hogy nem menekültek el. Megölték őket a kereszttűzben, éreztem, ahogy az energiáik elszivárognak. Rendőrségi mentőápolók érkeztek sietve. – Most már átvesszük – mondta az egyik nő Zednek, mire ő elengedte a karomat, a keze piros volt a véremtől. Az egyik mentős feltépte a pólóm ujját. – Elsőre csak egy horzsolásnak tűnik, valószínűleg egy lepattanó golyó találta el. – Meghaltak – motyogtam. – Igen – válaszolt Zed, és a hajamat simogatta. – Mi történt velem? Az ápoló, aki a karomat látta el, felnézett: – A fejeden is megsérültél? – kérdezte, amikor meglátta, hogy a hajam is véres. – Mikor történt ez? – Nem tudom – válaszoltam, és Zedre néztem. – Bezártatok a kocsitok csomagtartójába. Miért tettél ilyet velem? Zed döbbenten nézett rám. – Dehogy, Sky, én nem. Szóval ezt tették veled? Ó, annyira sajnálom. – A legjobb, ha megnézzük, nincs-e agyrázkódása – szólalt meg az orvos. – Beszéljen hozzá! – mondta a nő, majd hordágyért intett. – Rád lőttem – mondtam Zednek. – Nem, Sky. Az a két férfi lődözött ránk, nem emlékszel?! Nem volt már erőm semmihez, úgy éreztem, feladom: – Nem tudom már, hogy mit gondoljak – válaszoltam. 152

– Csak arra gondolj, hogy most már biztonságban vagy. Egy kép jelent meg előttem, egy narancssárga bőrű, öltönyös emberről, aki bejön hozzám a kórházba, hogy megmentsen. Nem tudtam, ki lehet az. A két ápoló feltett a hordágyra, Zed pedig az ép kezemet szorongatta, amikor kigurítottak a mentőautóhoz. – Sajnálom, hogy rád lőttem – szólaltam meg. – De te rám támadtál! Nem értettem, hogy lehet az, hogy a lélektársam rám támad. Láttam, ahogy a Benedict család néhány tagja a hordágyam köré gyűlt. Ők gonoszok, ugye azok?, próbáltam eldönteni a kérdést. Zed letörölte a vért az arcomról. – Sky, én nem támadtam rád, te pedig nem lőttél meg engem! Az utolsó dolog, amit a Benedict családból láttam, Saul mogorva tekintete volt. Betoltak a mentőautóba, Zed velem akart jönni, de én megráztam a fejem. – Rálőttem – mondtam az egyik ápolónak komolyan. – Nem jöhet velem; ő utál engem! – Sajnálom – mondta az ápoló Zednek. – A jelenléte felzaklatja a beteget. Nem tudják, hogyan érhetnénk el a szüleit? – A Las Vegas Striptől nem messze vettek ki szobát – szólalt meg Saul. – Majd én értesítem őket. Melyik kórházba szállítják Skyt? – A Cedars-Sinai Orvosi Központba megyünk vele. – Rendben, ha úgy gondolják, hogy jobb Skynak, akkor nem megyek. Hadd nyugodjon meg! – mondta Zed, és vonakodva ugyan, de elengedte a kezemet. – Sally és Simon is odamennek. Hallod, amit mondok, Sky?! Nem válaszoltam. Amennyire vissza tudtam emlékezni a dolgokra, az egyikünknek most halottnak kellett lennie. Talán én voltam az. Becsuktam a szemem, az agyam annyira túl volt terhelve, hogy ha csak egy pillanatra is, de mindent ott akartam hagyni. Aztán már ott sem voltam.

19. fejezet A zajok voltak az első dolgok, amelyekből ráeszméltem, hogy egy kórházban vagyok. Nem nyitottam ki a szemem, de jól hallottam a tompa hangokat a szobában: a műszerek zümmögését, az emberek mormogását. És éreztem a fertőtlenítő, az idegen ágynemű és a virágok szagát is. Ahogy jöttem kifelé a kábulatból, a fájdalom is erősebb lett, a gyógyszerek hatására nem volt ugyan erős, de így is ott ólálkodott a testemben. Fel volt kötve a karom, a hajamat húzta a kötés a fejemen, és éreztem a viszkető érzést a varratok helyén. Lassan, remegve kinyitottam a szemem, de a lámpák fénye túl erős volt. – Sky?! – Sally egy pillanat alatt az ágyam mellett termett. – Szomjas vagy? – kérdezte. – Az orvos azt mondta, sok folyadékot kell innod – és azzal egy poharat tartott elém remegő kézzel.

153

– Hagyd, hadd ébredezzen, szívem – szólalt meg Simon, és odalépett Sally mögé. – Hogy vagy, Sky?! Csak bólintottam, nem bírtam megszólalni, a fejem még mindig tele volt zavarosabbnál zavarosabb képekkel, melyek sehogy sem passzoltak egymáshoz, nem tudtam eldönteni, mi valóságos, és mi az, amit csak elképzelek. Sally a fejem alá csúsztatta a kezét, segített megtámasztani, és a vizespoharat a számhoz emelte, én pedig ittam egy kortyot. – Jobb már? Tudsz beszélni? – kérdezte. Túl sok hangot hallottam egyszerre: a sajátomat, Zedét, egy férfihangot, ami azt mondta, ő a barátom. Megint becsuktam a szemem, és a párna felé fordultam. – Simon! – kiáltott Sally, a hangja izgatottnak tűnt. Nem akartam felzaklatni Sallyt, azt gondoltam, talán ha úgy teszek, mintha ott sem lennék, megint vidám és boldog lesz. Ez néha működött. – Sky sokkot kapott! – próbálta nyugtatni Sallyt Simon. – Hagyd őt egy kicsit most! – De Simon, nem volt ilyen állapotban azóta, hogy magunkhoz vettük. Látom a tekintetén! – Csss! Ne gondolj rögtön a legrosszabbra! Sky, te pedig csak pihenj nyugodtan, van időd bőven. Hallasz, drágám? Senki nem siettet. Sally leült az ágyam szélére, és megfogta a kezem. – Nagyon szeretünk téged, szívem. Gondolj mindig erre! De nem akartam, hogy szeressenek. Nem akartam a szeretetet, mert az mindig fájdalmat okozott. Simon bekapcsolta a rádiót, és keresett egy olyan adót, amelyiken kellemes klasszikus zene ment. A zene simogatóan áramlott felém. Azokban az években, amikor egyik nevelőotthonból kerültem a másikba, szinte mindig klasszikus zenét hallgattam, és mivel nem voltam hajlandó megszólalni, csak apró, fura hangokat adtam ki, a gondozók többnyire arra jutottak, hogy őrült vagyok. Hát, lehet, hogy akkoriban tényleg az is voltam. Aztán találkoztam Sallyvel és Simonnal, ők pedig úgy érezték, hogy szeretnének tenni valamit értem. Türelmesek voltak velem, csak várták, hogy lassan előbújjak a rejtekhelyemről, és ez végül meg is történt. Azóta azonban egyetlen hangot sem énekeltem. És most azt éreztem, még egyszer nem tehetem meg velük, hogy összeomlok. – Jól vagyok – szólaltam meg fásultan, és közben borzasztóan éreztem magam. Úgy éreztem, mintha az agyam egy szemétlerakó lett volna, amit telepakoltak használhatatlan kacatokkal. – Hál’ istennek, édesem! – mondta Sally, és még erősebben szorította a kezem. – Csak ennyit szerettem volna hallani! Simon a virágokat rendezgette az egyik vázában, magában hümmögött, aztán megszólalt: – Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretnék tudni, hogy jól vagy. Zed Benedict és a családja kint kempingezik a váróteremben napok óta. Zed!!! Most aztán tényleg rám tört az idegesség. Úgy elöntött a pánik, mintha 154

elektrosokkot kaptam volna. Nagyon fontos dolgokra jöttem rá Zeddel kapcsolatban, de az ajtót megint jól bezártam előtte. – Nem megy... – Nincs semmi gond, megyek és szólok nekik, hogy felébredtél, de most még nem vagy olyan állapotban, hogy látogatókat fogadj. Attól tartok a rendőrségnek nem mondhatom ugyanezt. Ők is kint várnak, beszélned kell velük! – Nem tudom, mit mondhatnék. – Csak mondd az igazat! Simon kiment, hogy közölje a hírt a Benedict családdal, én pedig jeleztem Sallynek, hogy szeretnék felülni. Csak most vettem észre, hogy milyen fáradt és feszült az arca. – Mióta várnak kint? – kérdeztem. – Kómában voltál, Sky. Húsz órát aludtál egyhuzamban. Az orvosok sem tudták megmondani, miért. Nagyon aggódtunk érted. Valami arra késztetett, hogy felnézzek. A Benedict család épp kifelé sétált a folyosón, Zed lelassított a szobám üvegablaka előtt, és a tekintetünk találkozott. Borzasztó érzés nyilallt belém, és összeszorult a gyomrom. Féltem. Zed megállt egy pillanatra, a kezét az ablakra tapasztotta, mintha el akart volna érni engem. A kezem ökölbe szorult a paplanon. Mélyen belül megszólalt bennem egy hang, zavaró és disszonáns volt. Az ágyam mellett az éjjeliszekrényen megcsörrent a vizeskancsó, és felvillant a lámpa, a nővérhívó kiugrott a fali tartóból, és csörömpölve a padlóra esett. Zed arca egyre jobban elkomorodott, bennem pedig egyre harsogóbb lett a hang. Aztán Saul jelent meg, odament Zedhez, és gyengéden suttogott valamit a fülébe. Zed bólintott, még utoljára rám nézett, aztán ő is továbbsétált. Bennem pedig egyszerre megszakadt a hang, és megszűnt a vibrálás. Sally megborzongott. – Húú, ez nagyon furcsa volt! Biztos egy földrengés – mondta, és visszatette a helyére a nővérhívót. – Nem is tudtam, hogy Las Vegas földrengéses területen fekszik. Nem tudtam volna megmondani, melyikünk volt az – Zed vagy én – aki előidézte az egészet. Zed annyira haragudott volna rám, hogy legszívesebben megrázott volna? Vagy az én félelmeim voltak ilyen erősek, és megpróbáltam őt ellökni magamtól? Teljesen tompának éreztem magam, hagytam, hogy Sally kifésülje a hajamat és befonja. – Sky, drágám, nem fogok kérdezősködni, hogy mit történt – szólalt meg Sally, és óvatosan tovább fésülte hajamat, vigyázva, nehogy a sebekhez érjen a halántékomnál. – A rendőrség és az FBI úgyis ki fog alaposan kérdezni, de szeretném, ha tudnád, hogy bármi történt, az nem a te hibád volt. Senki sem hibáztat téged. – Két férfi meghalt, ugye? – kérdeztem, és a hangom nagyon távolinak tűnt. Mintha saját magamat néztem volna kívülről, láttam, ahogy Sallyvel beszélgetek, miközben semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy elbújjak magamban jó mélyen, 155

becsukjak minden ajtót, ráfordítsam a zárat, hogy soha többé ne érhessen el senki. Ez volt az egyetlen hely, ahol igazán biztonságban éreztem magam. – Igen – válaszolt Sally. – A rendőrség és az FBI egyszerre érkezett meg a helyszínre, két különböző riasztást kaptak... és nagy zavar volt a kommunikációban, senki sem tudta, mit is csinál a másik. Az a két férfi akkor halt meg, amikor kereszttűzbe kerültek. – Az egyiküket Gatornek hívták, és ilyen kunkorodó copfot viselt. Ő kedves volt velem – szólaltam meg, és nem értettem, miért mondom ezt. – Sajnálom, Sky, ő is meghalt. Valaki köhintett egyet, és az ajtóban Victor Benedict állt egy ismeretlen, fekete öltönyös férfival. – Bejöhetnénk? – kérdezte Victor, és különös elszántságot láttam a tekintetében. Úgy tűnt, a tárgyak rengése az ő figyelmét sem kerülte el, és most eléggé fürkészően nézett rám, mintha egy fel nem robbant bomba, vagy valami hasonló lennék. – Kérem, jöjjenek beljebb – szólalt meg Sally, és felkelt az ágyról, hogy Victorék közelebb jöhessenek. – Sky, hadd mutassam be Farstein hadnagyot a Las Vegas-i rendőrségtől. Szeretne feltenni neked néhány kérdést, ha beleegyezel. Bólintottam, mire a másik fickó odahúzott egy széket az ágyamhoz. Középkorú, napbarnította bőrű, kopaszodó férfi volt. – Miss Bright, hogy érzi magát? – kérdezte. Ittam egy kortyot a vízből, szimpatikusnak találtam a férfit. Az ösztöneim azt súgták, hogy őszintén aggódik. – Egy kicsit össze vagyok zavarodva – válaszoltam. – Igen... én is ismerem ezt az érzést – mondta, és előhúzta a jegyzetfüzetét, hogy ellenőrizzen néhány adatot. – Két állam rendőrsége és az FBI is Önt kereste az elmúlt napokban, nagy volt a felfordulás, és nagyon örülünk, hogy épségben van. – Megint elgondolkodott valamin, aztán lapozott egyet. – Talán az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdünk mindent. Mesélje el, hogyan rabolták el Önt! Megpróbáltam visszaemlékezni, de nem volt könnyű. – Már sötétedett. Síelni voltam... illetve többnyire csak azon igyekeztem, hogy ne essek el folyton. Victor elmosolyodott, és amikor ilyen kedvesen nézett, az arca annyira emlékeztetett Zedére. – Igen, hallottam, hogy síleckéket vettél. – Aztán volt valami gond Tina kocsijával. Farstein belenézett a jegyzeteibe, és megszólalt: – Igen, a műszakisok észrevették, hogy valaki megbabrálta az akkumulátort. – Ööö... – Nem tudtam, hogyan folytassam, ami ezután történt. Innentől fogva nagyon bizonytalan volt minden. A homlokomat dörzsöltem. – Aztán Zed és Xav rávettek, hogy szálljak be a kocsiba, igazából bezártak a csomagtartóba. Ö... nem. Mégsem. Nem emlékszem arra, amikor ezt tették, de mégis megtörtént, és ez nem jó. – Sky! Pontosan, mi az, amit látsz? – kérdezte Victor; a hangja mély és 156

követelő volt. Farstein közbevágott: – Tehát, Sky, azt mondod, hogy a két Benedict fiú felelős az elrablásodért. És ekkor helyére kattant valami a fejemben, a képek könnyedén áramoltak, végre nem fájt semmi. – Úgy tettek, mintha a barátaim lennének, de közben bántani akartak. – Te is tudod, hogy ez nem igaz, Sky! – szólt közbe Victor, ideges volt, alig bírta visszafogni magát. Farstein szigorúan ránézett, próbálta lecsillapítani: – Benedict ügynök, ne szakítsa félbe a tanúvallomást! És figyelembe véve, hogy a tanú az Ön rokonai ellen vall, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kimegy, és beküldi valamelyik kollégáját, aki pártatlanul viszonyul a helyzethez. Victor az ajtóhoz sétált, háttal állt nekünk, de nem ment ki. – Amit állít, az egyszerűen lehetetlen. A testvéreimmel voltam, hadnagy. Semmi közük az emberrabláshoz. Sky, miért mondod ezeket a dolgokat? Riadtan néztem Sallyre: – Beszél hozzám a fejemben. Kérlek, állítsd le, fáj! – mondtam, és a halántékomra tapasztottam a kezemet. Sally megfogta a kezemet, és odaállt közénk. – Mr. Benedict, azt hiszem, a legjobb, ha most kimegy. Nagyon felzaklatja Skyt. A szemem megtelt könnyel, ránéztem Farsteinre: – Én lőttem le őket, ugye?! – Nem, Sky! Nem maga felelős annak a két embernek a haláláért. – Zed és Xav meghaltak? Farstein aggodalmasan nézett fel Sallyre, és óvatosan folytatta: – Nem. Az a két férfi halt meg, akik a raktárban voltak. – Gator és O’Halloran – szólaltam meg. – A savant. – Hogy kicsoda? – kérdezte Farstein értetlenül. Melyikük volt az?, kérdezett közbe Victor gyorsan. – Hagyj már békén – kiáltottam, és a fejemre húztam a paplant. – Szállj ki a fejemből! Farstein felsóhajtott, majd becsukta a jegyzetfüzetét. – Úgy érzem, ezzel most csak még több problémát okozunk önnek, Miss Bright. Hagyjuk, hadd pihenje ki magát kellőképpen. Maga pedig, jöjjön ki velem, Benedict ügynök! Szeretnék váltani önnel néhány szót! Victor bólintott. – Menjünk le az előtérbe! Csak nyugalom, Sky, minden elő fog jönni ott belül. A két férfi végre elment, leengedtem a takarót, és megpillantottam Sallyt, aki félelemmel telve figyelt engem. – Mintha kezdenék bedilizni, ugye? – kérdeztem Sallyt. – Nem igazán emlékszem a dolgokra... És az is olyan zavaros, ami eszembe jut. Sally a kezemet simogatta: 157

– Dehogy diliztél be. Épp most lábadozol egy nagy traumából, időre van szükséged. Azok az emberek, akik ezt tették veled, meghaltak a lövöldözésben, a rendőrség most próbálja tisztázni a körülményeket. Azt kívántam, bárcsak valaki képes lenne a fejemben is tisztázni a kérdéseket. A gondolataim olyan kaotikusak voltak, mint a helyszín egy kerti party után – minden szanaszét, sehol egy nyugodt zug, ahol megpihenhet az ember. – Ha nem Zed és Xav raboltak el, akkor mégis miért hiszem ezt? – kérdeztem. A hálaadást a kórházban töltöttem, és úgy telt el, hogy szinte észre sem vettem, egyedül a pulykavacsora emlékeztetett az ünnepre. És a gondolataim sem lettek tisztábbak. Mintha egy szökőár épp most vonult volna vissza, és a sok kacat, amit a partra sodort, ott hevert volna darabokra hullva. Tudtam, hogy súlyos érzelmi sokkon mentem át, de nem voltam képes helyre tenni a dolgokat, már nem tudtam, mi valóságos, és mi hazugság. Tudtam, hogy belül szabadjára engedtem valamit, elveszítettem felette az ellenőrzést – és a végeredmény katasztrofális volt. A Las Vegas-i rendőrség tisztázta Zedet és a bátyját minden gyanú alól, de akkor én miért vádoltam mégis őket? Tele voltam bűntudattal, amiért belerángattam Zedet ebbe, és túlságosan zavarban voltam, hogy bárkivel beszélni tudjak a Benedictek közül. Megígértettem a szüleimmel, hogy egyiküket sem engedik be hozzám, nem lettem volna képes a szemükbe nézni. De Victort még így sem tudtam kizárni a szobából, többször is meglátogattak Farsteinnel, hogy megtudják, sikerült-e visszaemlékeznem még valamire. Bocsánatot kértem tőlük, amiért tévedtem, de nem csodálkoztam volna, ha Victor ezután végképp megutált volna engem. – Miss Bright, a rémálmok miatt lehet. Gondolom, nyugtalanok voltak az éjszakái – mondta Farstein a maga gyakorlatias stílusában. – Nagyon ijesztő élmények érték az utóbbi időben, és ez összezavarta érzelmileg. Farstein igazán kedves volt velem, de valószínűleg letett rólam, mint a nyomozás során használható tanúról. Abban mindenki egyetértett, hogy elraboltak, de azt már senki sem tudta bizonyítani, hogy a raktárban talált két férfin kívül bárkinek köze lett volna a dologhoz. Én lettem volna a kulcs, de egy ajtót sem tudtak kinyitni általam. Az utolsó látogatása alkalmával Farstein hozott nekem egy pakli kártyát meg egy nagy csokor virágot. – Tessék, Miss Bright! Remélem, ez majd segít, hogy jobban érezze magát. – Felbontotta a paklit, és megkeverte a lapokat. – Gondolom, nagyon unalmas itt bent. Sokan jönnek a városunkba, hogy szórakozzanak egy kicsit, és sajnálom, hogy ilyen rosszul kellett éreznie magát nálunk – mondta, majd emelt, és kiosztotta a lapokat. Victor az ajtóban maradt, onnan nézte a mutatványunkat. – Ugye most nem valami illegális dologra tanítja Skyt, Farstein?! – Ugyan, dehogy. De mégsem mehet úgy el Vegasból, hogy ne próbálta volna ki a szerencséjét! – Nem ismerek túl sok kártyajátékot – vallottam be. – Akkor pirosozunk egyet, rendben?! 158

– Mi van, ha nyerek? – Akkor öné a virág. – És ha veszítek? – Akkor is öné a virág, de egy szálat adnia kell, hogy a gomblyukamba tűzhessem. Mr. Farstein hamarosan egy szál szegfűvel a hajtókáján távozott. Victor azonban még maradt egy kicsit. Egy ideig csak kifelé nézett az ablakon; éreztem, hogy nyugtalanítja valami. – Sky, miért nem akarsz találkozni Zeddel? Lehunytam a szemem, nem volt kedvem erről beszélgetni. – Zed mostanában nagyon ki van borulva. Még sosem láttam ilyennek. Tudom, hogy magát okolja azért, ami veled történt, és ez az egész teljesen kibillentette az egyensúlyából. Csak hallgattam, nem tudtam, mit mondhattam volna. – Komolyan aggódom érte! – folytatta Victor, pedig ő nem volt az a típus, aki a családján kívül bárkivel bizalmasan beszélt volna. Éreztem, hogy tényleg nagyon aggasztja a helyzet, de mit tehettem volna? Még ahhoz is alig volt erőm, hogy reggelente kikeljek az ágyból. – Múlt éjszaka megint belekeveredett valamibe. Micsoda, Zed verekedésbe keveredett? – És már jól van? – kérdeztem végül. – Úgy érted, megsérült-e? Azt azért nem, inkább csak szóváltásról volt szó. Durva szóváltásról. – És kivel történt az összecsapás? – Néhány aspeni sráccal. Direkt kereste magának a bajt, Sky! És hogy a másik kérdésedre is válaszoljak: nem, nincs jól. Nagyon ramatyul érzi magát. Mintha belül megtört volna valami benne, ott, ahol szerinte senki sem lát belé. – Sajnálom. – De mégsem fogsz semmit tenni, ugye? Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. – Mit vársz tőlem, mit tegyek? Victor felém nyújtotta a kezét: – Ne zárd ki őt az életedből! Segíts neki! Nyeltem egy nagyot, könyörtelenségnek éreztem Victortól, hogy ilyet kér tőlem, de éreztem, hogy most nem kereshetek kibúvót a saját bizonytalanságomban, és ez megrémített... De közben talán akartam is ezt. – Rendben. Meg fogom... megpróbálom. Láttam a megkönnyebbülést Victoron, a keze egy pillanatra ökölbe szorult, aztán megint leengedte. – Reméltem, hogy megteszed, mert ha valami rossz dolog történik az öcsémmel, annak nagyon nem örülnék. – Ez... ez most fenyegetés akart lenni? – kérdeztem. Victor a fejét rázta, látszott rajta, hogy még mindig ideges: – Nem, ez csak az igazság – mondta. – Túl fogsz jutni ezen az egészen, Sky. 159

Próbálj meg magad helyett kifelé tekinteni, az segít majd a gyógyulásban. November végén engedtek ki a kórházból, de az orvosok tanácsára a szüleim úgy döntöttek, hogy nem visznek rögtön haza. – Wrickenridge-hez túl sok nyugtalanító emlék fűzi most Skyt – magyarázta nekik dr. Peters, a pszichiáter. – Teljes nyugalomra és sok pihenésre van szüksége a lányuknak. Egy szanatóriumot javasolt Aspenben; odautaztunk, engem pedig felvettek, sőt rögtön saját szobát is kaptam. Mindezt egy ismeretlen Las Vegas-i jótevő nagylelkűségének köszönhetően, aki a hírekből értesült róla, hogy mi történt velem. – Ez aztán a bolondok háza! – mondtam Simonnak kissé hüledezve, miközben Sally kicsomagolt, és bepakolta a cuccaimat a szekrénybe. A szobám ablakai pont a havas kertre néztek, és láttam, hogy egy fiatal lány körbe-körbe járkál a kis tavacska körül, teljesen el volt veszve a saját világában, de aztán megjelent egy nővér, és viszszavezette az épületbe. – Ez egy szanatórium – javított ki Simon. – Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy visszamenj a suliba, azt pedig nem engedhettük meg magunknak, hogy Vegasban maradjunk, úgyhogy most ez tűnik a legjobb megoldásnak. Sally befejezte a pakolást, és visszatolta a fiókokat a helyükre. – Visszamehetük Angliába is, Sky valószínűleg jobban érezné magát a régi barátai között. Mit gondolsz, Simon? Hmmm, a régi barátok! Néhányukkal tartottam a kapcsolatot a facebookon keresztül, de minél régebb óta voltunk itt Coloradóban, annál lazább volt ez a kapcsolat, mintha valami eltűnt volna. Ha most haza is mennénk, az már nem lenne ugyanaz, mint régen. Simon átkarolta a vállamat, és magához húzott: – Ha ez az, amire szükséged van, meg is tesszük. De egyszerre csak egy dolgot, rendben?! – Meg kell tartanunk az óráinkat a Művészeti Központban is – magyarázta Sally. – De egyikünk mindig otthon lesz majd veled. Szeretnéd, ha a wrickenridge-i barátaid átjönnének látogatóba? A függöny elkötőjével kezdtem eljátszani: – Mit mondtatok nekik tulajdonképpen rólam? – Csak annyit, hogy az elrablásod nagyon nagy sokk volt számodra, és még mindig nem sikerült feldolgoznod teljesen. Hogy nincs nagy baj, de azért még időre van szükséged, hogy felépülj. – Azt fogják gondolni rólam, hogy bediliztem. – Nem, Sky. Azt gondolják, hogy komoly traumán estél át, és szenvedsz. Mert hogy ez a helyzet, ezt mi is jól látjuk! – Az jó lenne, ha Tina és Zoe be tudnának jönni, meg persze Nelson is, ha van kedve. – És Zeddel mi legyen? Homlokomat a hűvös ablaküvegnek támasztottam, és ettől a mozdulattól hir160

telen furcsa képek villantak be – egy magas épület meg neonfények. Megborzongtam. – Mi történt, szívem? – kérdezte Sally. – Valami furcsát láttam az előbb, de nem értem, mi az, olyan összefüggéstelen az egész. – Valamit Zeddel kapcsolatban? – Nem. És tényleg, Zed nem volt ott velem, ezt biztosan éreztem. Én álldogáltam valahol. Megígértem Victornak, hogy megpróbálok visszaemlékezni, hátha Zed is előjön a képeken, mert az segítene helyretenni a kirakós részeit. – Igen, szeretném, ha Zed is bejönne egy kis időre. Simon elmosolyodott: – Az a szegény srác már halálra aggódja magát érted, minden nap óránként felhív, hogy megtudja, mi van veled. Néha még késő este is. – Mintha kicsit megváltozott volna a véleményed vele kapcsolatban – dünynyögtem, és hirtelen tisztán emlékeztem az egy hónappal azelőtti vitánkra Simonnal. Zed azt mondta nekem, hogy szeret? Miért éreztem most mégis azt, hogy az ellenségem? – Hogyne kedvelném ezt a srácot, képes volt besétálni egy veszélyes csapdába, csak hogy megmentse a barátnőjét! – Zed ezt tette? – Hát nem emlékszel rá? Ő is ott volt, amikor megsebesültél. – Igen, mintha tényleg... Simon még erősebben magához ölelt: – Látod, csak visszajönnek az emlékeid. A következő nap nyugodtan telt, ki se léptem a szobából, csak regényeket olvastam. Az ápolónőm egy Sally korú kaliforniai nő volt, úgy bánt velem, mintha a lánya lettem volna, és rengeteg mondanivalója volt a coloradói télről. Ki-be járkált egész nap, de többnyire azért hagyta, hogy ellegyek magamban. Öt óra körül, mielőtt lejárt a műszakja, bekopogtatott. – Látogatóid vannak, édesem. Beküldhetem őket? Becsuktam a könyvet, és a szívem hirtelen gyorsabban kezdett verni: – Ki az? – kérdeztem, ő pedig megnézte a papírján a neveket: – Tina Monterey, Zoe Stuart és Nelson Hoffman. – Ó – sóhajtottam megkönnyebbülten, de azért volt bennem némi csalódottság is. – Igen, persze, kérem, küldje be őket! Elsőnek Tina dugta be a fejét az ajtón: – Hali! – kiáltotta. Úgy éreztem, mintha egy éve nem láttam volna őket. Nem is tudatosodott bennem eddig, hogy mennyire hiányzott Tina, meg azok az aranybarna rasztatincsei, no meg a hihetetlen színű körmei. – Gyertek be! Nincs valami sok hely, szóval üljetek nyugodtan az ágyra! – mondtam, én pedig leültem az ablak előtt egy székre, és felhúztam a lábamat. Úgy 161

éreztem, a vidám mosolygás még nem igazán megy, ezért ezt nem is erőltettem túlságosan. Zoe és Nelson is bejöttek Tina után, és mintha kicsit feszengtek volna. Tina egy rózsaszín cikláment tett az éjjeliszekrényemre. – Ezt neked hoztuk – szólalt meg. – Köszi szépen! – Szóval mi...??? – És ti hogy vagytok? – kérdeztem közbe jó gyorsan, ahhoz most igazán nem volt kedvem, hogy az én zűrzavaros állapotomról kezdjünk el beszélgetni. – Mi van a suliban? – Jól vagyunk, köszi. Mindenki halálra aggódta magát érted – Ez az egész jól sokkolt mindenkit. Ilyesmi aztán még tényleg nem történt Wrickenridge-ben. Kifelé bámultam az ablakon: – Hát, ezt valahogy én is gondoltam. – Emlékszem, hogy még poénkodtam is neked ezzel kapcsolatban az év elején, és baromira sajnálom, hogy pont veled történt meg. Egyébként...? Szóval hogy vagy? Felnevettem, de nem igazán jókedvemben: – Nézz körül, Tina! Szerinted, hogy lehet valaki egy ilyen helyen? Nelson idegesen felpattant: – Sky, ha találkoznék azzal a két fickóval, akik ezt tették veled, esküszöm, megölném őket! – Úgy tudom, már halottak, legalábbis a rendőrség ezt hiszi. Tina leintette Nelsont, aki aztán visszaült az ágyra. – Állj le, Nelson, arról volt szó, hogy nem mondunk semmi olyat, ami felzaklathatja Skyt. – Bocsi, Sky – szólalt meg Nelson, majd átölelte Tinát, és egy puszit nyomott a feje tetejére. – Rendben – suttogta. Hát ez meg mi volt? Alig bírtam visszatartani a vigyorgást – már régóta nem volt alkalmam semmin őszintén mosolyogni. – Mi a manó! Ti ketten? Csak nem?! Zoe vágott egy grimaszt, és megkínált rágóval. – Igen, bizony! Tisztára bedilizek tőlük. Muszáj lesz minél előbb összekapnod magad, Sky, őrjítőek ketten együtt, nélküled nem fogom bírni a sulit. Nagyon hálás voltam Zoenak, amiért újraértelmezte az őrültségről alkotott elképzeléseimet, már ettől rögtön normálisabbnak éreztem magam. – Mikor? És hol? És...? – utánoztam Tina hangját, halvány mása volt annak, ahogy ő szokott gesztikulálni a hosszú körmeivel, de azért jobb a semminél. – A részleteket, szivi, a részleteket kérem! Tina nem nézett rám, mintha zavarban lett volna. – Tudod, amikor téged... szóval, amikor elraboltak, Nelson állati rendes volt. Rajta múlott, hogy nem akadtam ki teljesen, úgy éreztem, az én hibám... hogy lerobbant a kocsi, meg minden. Nelson megcirógatta Tina karját: 162

– Igen, Tina végre meglátta a jó oldalamat. – Úgy örülök, annyira megérdemeltétek egymást – mondtam. Tina felnevetett: – Hmmm, tisztára úgy hangzik, mint egy jóslat a kínai szerencsesütiben. – Maradj már, te stréber! – vágtam hozzá Tinához a párnámat. – Ez egy bók volt, kettőtöknek! Tináék még vagy egy órát maradtak, és nagyon jól elvoltunk, és amikor nem az elrablásom volt a téma, még jól is éreztem magam. Határozottan kellemes volt a sulira gondolni – fájdalommentes és hétköznapi. Kezdtem azt érezni, hogy visszakaptam a régi önmagamat. Aztán Tina az órájára nézett, és intett a többieknek: – Ideje indulnunk, a következő látogatód hatra itt lesz! Megöleltük egymást. – Köszi, hogy beugrottatok megnézni az őrült barátnőtöket. – Jaj, Sky, nincs abban semmi, ha egy kis ideig nem pörögsz maximumon, holnapután majd megint benézünk, rendben?! Sally azt mondta, a hét végéig egészen biztos bent tartanak. Csak megvontam a vállam, az időtényező most egyáltalán nem érdekelt, egy darabig úgyis lőttek a normális életnek. – Én is úgy gondolom, akkor várlak titeket! Tináék már az előtérben voltak, és hallottam, hogy összeköszönnek valakivel. Odamentem az ablakhoz, hogy lássam, ahogy elmennek, de nem láttam rá a parkolóra a szobámból. Aztán valaki finoman kopogtatott az ajtón. Megfordultam, azt gondoltam Sally lesz az: – Bújj be! – szóltam oda. Kinyílt az ajtó, és Zed lépett be a szobába. Aztán megtorpant és csak ácsorgott, nem volt biztos benne, milyen lesz a fogadtatás. – Szia! – köszönt végül. Úgy éreztem, összeszorul a torkom: – Szi... ööö, helló! – Ne ijedj meg, csak ajándékot hoztam! Csoki... – szólalt meg Zed, és előhúzott a háta mögül egy hatalmas, vörös szalaggal átkötött aranyszínű dobozt. – Hát, ha így állunk, akkor jobb lesz, ha leülsz – nyugodt volt a hangom, de belül az érzéseim megint úgy kavarogtak, mint amikor forgószél söpör végig valahol. Valahogy túl sok volt ez most, és féltem, hogy ezzel a rengeteg érzéssel nem tudok megbirkózni. Zed nem ült le, letette a csokisdobozt az ágyra, aztán odajött hozzám, és kinézett az ablakon: – Milyen szép innen a kilátás! Összeszorítottam a fogamat, és nekifeszültem a képzeletbeli ajtómnak, eltökéltem, hogy nem engedem kinyitni senkinek. – Ja, tényleg szép. Délelőttönként szokták kiengedni az őrülteket, úgy értem minket, sétálni. Állítólag van egy hóember a hátsó kertben, ami nagyon hasonlít a főnővérre! – válaszoltam, és remegtek az ujjaim, miközben megtámaszkodtam az 163

ablakban. Meleg érintést éreztem, Zed kulcsolta a kezét a kezemre, és éreztem, hogy már kevésbé remegek. – Te nem vagy őrült, Sky! Nevetni próbáltam, de mégse ment, és gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcomról. – Pontosan ezt mondja mindenki, csakhogy én mégis azt érzem, mintha az agyam teljesen felmondta volna a szolgálatot. – Mert még mindig sokkos állapotban vagy? Megráztam a fejem: – Nem erről van szó, Zed. Valami egészen másról; olyan dolgokat látok, amikről szinte biztosan tudom, hogy nem történtek meg. Tele van a fejem borzalmasabbnál borzalmasabb képekkel – például rólad és Xavről is. De közben tudom, hogy te nem vagy olyan... belül azt súgja valami, és tudom, hogy igazam van. És ráadásul azt gondolom, hogy lelőttelek mindkettőtöket, csurom vizesen felébredek az éjszaka közepén, mert azt álmodom, hogy egy fegyvert szorongatok. Pedig még soha az életben nem volt fegyver a kezemben, és akkor honnan tudnám, milyen érzés lelőni valakit? – Gyere ide! – szólalt meg Zed, és közelebb húzott magához, de én nem akartam ezt. – Ne, Zed, te nem akarhatod ezt. Nem akarsz megérinteni engem, én... velem valami baj van! Mintha szétestem volna. Nem akarom, hogy már most szétessen nekem. Ó, istenem! Ezt nekem mondta valaki, de ki? Zed úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, és még közelebb húzott magához. – Dehogy vagy szétesve, Sky. És még ha most ki vagy borulva, akkor is akarlak téged. Nem tudom, miért látod ezeket a dolgokat, de ha látod őket, akkor annak megvan az oka. Talán az a halott savant kevert össze valamit a fejedben. Nem számít, mennyi időbe telik, de ki fogjuk deríteni; segítünk neked! – mondta Zed, majd sóhajtva hozzátette: – Azt azonban tudnod kell, hogy nem Xav és én vittünk téged a raktárba, a közeledben sem voltunk, később találtunk rád. Elhiszed ezt nekem? Bólintottam, majd az arcomat megint a mellkasába fúrtam. – Azt hiszem, igen. Zed gyengéden masszírozni kezdte a nyakamat, éreztem, ahogy a görcsös csomók valamelyest oldódni kezdenek. – Már azt hittem, elveszítettelek! El sem hiszed, milyen sokat számít nekem, hogy így a karomban tarthatlak. – Utánam jöttél, hogy megkeress, pedig tudtad, hogy téged is lelőhetnek. Ennyi volt, amire emlékeztem, és ezt is csak Simonnak köszönhetően tudtam. – Golyóálló mellény volt rajtam. – Akkor is meghalhattál volna. Mi van, ha a fejedre céloznak? Zed két kezébe fogta az arcomat, és a hüvelykujjával megsimogatta a gödröcskéket kétoldalt. – Ezt az árat is megadtam volna, nélküled úgyis a világ legkeményebb és leg164

cinikusabb pasija vált volna belőlem, még azoknál is rosszabb, mint akik elhurcoltak. – Ezt azért nem hiszem. – Pedig így van. Nekem te vagy a biztos pont, neked köszönhetem, hogy a jó oldalon maradtam. Amióta így elzárkóztál, csak sodródom. Belém nyilallt a bűntudat: – Igen, Victor mondta. Zed felhúzta a szemöldökét: – Megmondtam neki, hogy hagyjon békén téged! – Csak aggódott érted. – De most az számít, hogy veled mi van. – Bocs, hogy nem engedtem, hogy meglátogass. Állatira szégyelltem magam. – Semmi okod, hogy szégyenkezz, Sky! – De hagytalak téged szenvedni. – Már elég nagy fiú vagyok, csak megbirkózom ezzel valahogy. – Még össze is akaszkodtál valakivel a városban. – Elég hülye voltam, ez igaz. Elmosolyodtam, és az orrommal kicsit megböködtem Zed vállát. – Nem is voltál hülye, csak ki voltál akadva. – Akkor sem túl okos dolog belekötni néhány srácba, csak mert csúnyán néznek rám – sóhajtott Zed, aztán végre jegeltük a témát. – Tudom, hogy most egy csomó minden nagyon zavaros neked, Sky. De szeretném, ha egy dolgot biztosan tudnál: szeretlek téged, és akár az életemet is odaadnám a tiédért cserébe, ha tudnám, hogy ezzel megmenthetlek. Már eddig is elég sírós hangulatban voltam, de most úgy éreztem, mindjárt kicsordul a könnyem: – Tudom, éreztem akkor is. Tudtam olvasni az érzéseidet. Ebből jöttem rá, hogy a fejemben lévő gondolatokkal valami nem oké. Zed gyengéden megpuszilta a homlokomat. – És azt hiszem – folytattam –, ha majd egyszer végre kimászok ebből, és megint visszatalálok saját magamhoz... szóval, akkor azt is tudni fogom, hogy én is szeretlek téged. – Hát, ez nagyon jó hír! – válaszolt Zed, aztán csak álltunk, és néztük, ahogy az esti égen megjelentek a csillagok, és azért imádkoztunk mindketten, hogy ne kelljen már túl sokáig várni a magyarázatra, hogy végre kiderüljön, mi ez a hatalmas zűrzavar bennem.

20. fejezet December elején Sally és Simon hazavittek a szanatóriumból. Korán volt még, de Wrickenridge-ben néhányan már elkezdték kiaggatni a házakra a karácsonyi dekorációkat. Mrs. Hoffman háza például úgy fel volt cicomázva, hogy bárkinek megért

165

volna egy kerülőt a főútról. Nálunk sötét volt, anya nem rakott ki egy gyertyát, egyetlen girlandot sem. Simon kinyitotta az ajtót: – Végre itthon vagyunk együtt megint, akár neki is láthatnánk feldíszíteni a házat. – Hmmm, és milyen legyen, kövessük az újvilági divatot, vagy maradjunk a jól bevált angol hagyományoknál? – kérdezte Sally vidáman, nagyon fel volt dobva, hogy végre hazaértünk. Gondoltam, én is beszállok a vitába, hadd higgyék, hogy már jobban érzem magam: – Ha már feldíszítjük a házat, én egy felfújható, világító Mikulást kérek, majd kilógatom az ablakomon. – Természetesen! Én pedig egy villogó rénszarvast akarok a tetőre. Villogó fények jutottak eszembe, meg egy pálmafa, és egy hullámvasút. – Mi a baj, drágám? – kérdezte Simon, és átölelte a vállamat. Minden alkalommal ugyanaz történt, hirtelen képek villantak be, különböző dolgokat láttam: egy széket, egy repülőgépet vagy egy ágyat ― de nem értettem, miért? – Nincs semmi. Csak megint eszembe jutott valami. Ledobtam a táskámat az ágyra, leültem, és a falat bámultam. A türkizkék falat. És ekkor eszembe jutott, hogy mennyire elfelejtettem gyakorolni a védekezést. Biztos egy csomó érzést és gondolatot zúdítottam így Zedre, ő pedig túlságosan féltett, és nem szólt. Egyszerűen nem volt energiám ahhoz, hogy ott folytassam a dolgokat, ahol annak idején abbamaradtak. Zed azt is elmondta, hogy beszéltem hozzá, mialatt azok a titokzatos emberrablók fogva tartottak. Azt üzentem neki, hogy Vegasban vagyok, ő pedig nem akarta elhinni. Egészen addig, amíg rám nem találtak a raktárépületben. Azt is érezte, el akarom mondani neki, pontosan hol vagyok, de az üzenet nagy része nem ért el hozzá. Aztán ennek hatására a Benedict család Vegasba ment, és mivel az a város Daniel Kelly főhadiszállásának számított, úgy gondolták, túl sok a véletlen egybeesés, és Kelly-nek köze lehet a dologhoz. Még most is ezt gondolják, csakhogy hiányzik egy láncszem. Gatorről sikerült kideríteniük, hogy Daniel Kelly egyik cégének alkalmazásában áll, de a rendőrség végül nem tudta kapcsolatba hozni Kellyt és az emberrablást. Victorban alaposan felment a pumpa az egész szitu miatt. A helyzetet az is fokozta, hogy a két Kelly, akiket Zed családja juttatott sittre, néhány hete megszökött a börtönből, és senki sem tudta pontosan, hogyan sikerülhetett ez nekik. – Sky, kész a vacsora! – kiáltott Sally a konyhából. Leslattyogtam a földszintre, és úgy tettem, mintha farkasétvágyam lenne. Sally a kedvencemet készítette: bolognai spagettit, és vett egy hatalmas doboz extra finom jégkrémet is. Mindannyian azon voltunk, hogy a vacsora különleges eseményként maradjon meg bennünk, de annyira nem voltam éhes, hogy csak böködtem a villámmal a tésztát. – Mit gondoltok, nem kellene visszamennem végre a suliba? 166

– kérdeztem. – Hát egyelőre még jobb lenne... Ööö. Szóval, igazából arra gondoltunk – motyogott Simon, és töltött Sallynek meg magának a borból. – Hmmm? – nézett fel Sally a tányérjából, amikor érzékelte hogy Simon nagyon körülményeskedve akar előadni valamit. – Ma felhívott ez a hölgy Las Vegasból. Mrs.Toscanának hívják, övé az egyik kaszinó a városban, és kiderült, hogy a titkos adomány is tőle származik. Ő fizette a szanatóriumi tartózkodásodat. – Milyen kedves ez a nő! – Ugye?! Meg is köszöntem neki a segítséget. Még azt is mondta, hogy hallott az elrablásodról és látta a portfoliónkat a neten. Az jutott eszébe, hogy talán lenne kedvünk vele dolgozni. Ajánlott egy szerződést, a szállodaláncnak kellene tanácsot adnunk, milyen műtárgyakat vásároljanak meg. Kérte, hogy fontoljuk meg a dolgot. Hoteljeik vannak az egész világon... Rómában, Milánóban, Madridban, Tokióban és Londonban, meg persze az Államokban is. A szerződés nem csak egy évre szólna, és így Skynak lehetősége adódna, hogy egy helyen fejezze be a sulit. Mondta, hogy remek középiskolák vannak Vegasban. Ajánlott is rögtön néhányat. Sally elmerengve forgatta a kezében a borospoharat. – Hát, Simon, nem is tudom. Ha elköltözünk innen, akkor én legszívesebben Angliába mennék vissza. Úgy tűnik, ez az amerikai kaland eddig nem volt valami sikeres. Vegashoz pedig végképp nem fűznek jó emlékek. Simon nagy szakértelemmel tekerte fel a spagettit a villájára. – Még nem mondtam igent. Mrs. Toscana azt javasolta, hogy később beszéljünk még a dologról, de gondoljuk át a lehetőséget, mielőtt azonnal visszautasítanánk. Meghívott magához hétvégére, Skyt is természetesen – folytatta Simon, és egy falatot tett a szájába. – Azt azért el kell mondanom, hogy a fizetés, amit ajánlott, messze túllépte minden várakozásomat. – Sky, neked mi a véleményed? – kérdezte Sally. – Hmmm? Ó, bocs, nem igazán figyeltem. – Mit gondolsz, jót tenne neked, ha elmennénk Wrickenridge-ből? – Nem hiszem, hogy most sok kedvem lenne megint továbbköltözni valahová. – És nem fog zavarni, hogy a suliban mindenki tudja, mit történt veled? Nem hibáztatna senki, ha valahol máshol újra szeretnél kezdeni mindent. – Megengednétek, hogy kicsit gondolkozzam ezen az egészen? Simon bólintott: – Természetesen. Odamehetünk körülnézni anélkül, hogy igent mondanánk bármire. Ez az út majd segít meghozni a döntést. És végül is még nem láttad igazán Vegast, csak a kórházat meg azt a... azt a raktárt. Lehet, hogy tetszeni fog a város. – Talán igen – mondtam, de a költözéssel kapcsolatos kérdést elraktároztam valamikor későbbre, az agyamat most túlságosan lefoglalta a helyzet, hogy újból otthon voltam, szoktatnom kellett magam az érzéshez. Karla és Saul Benedict telefonáltak szombaton reggel. Az óta a legelső találko167

zásunk óta kényelmetlenül éreztem magam Karla jelenlétében, de Zed mamája most kivételesen a legjobb formáját hozta, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy a fejemben kutakodna. Paradox módon pont most egyáltalán nem bántam volna, ha valaki konkrétan megmondja, mi is zajlik ott belül, mert nekem elképzelésem sem volt róla. Pontosan emlékeztem a beszélgetésre Saullal a kapcsolatunkról Zeddel, és most, a vegasi összeomlásom után már nem voltam olyan biztos benne, hogy annyira oda vannak az ötlettől, hogy én is a családjuk része legyek. A konyhában ültünk le, és Sally meg Simon segítettek elszórakoztatni a Benedict házaspárt. Mi természetesen nem szolgálhattunk olyan bizarr mutatványokkal, amiket náluk megismerhettem, amikor utoljára ott jártam. Tüntető kedélyességgel folyt a társalgás, arról beszélgettek, hogy milyen karácsonyi koncertek lesznek a városban, és hogyan alakult eddig a síszezon. Egy kicsit szomorú voltam, hogy nem zenélhettem együtt a többiekkel, ahogy eredetileg terveztem. A próbák is nélkülem zajlottak. Aztán végül Saul felém fordult, és rátért jövetelük valódi céljára. – Sky, nagyon örülök, hogy megint itt vagy Wrickenridge-ben. – Köszönöm, Mr. Benedict – válaszoltam. – Zed mesélt nekünk róla, hogy valamiért igen zavarosak az emlékeid a Las Vegas-i eseményekkel kapcsolatban. Váratlanul értek Saul szavai, nem tudtam, mit válaszoljak, így csak a kezemet bámultam. – Úgy gondoljuk, tudunk neked segíteni – folytatta Saul. Simon a torkát köszörülte, majd megszólalt: – Mr. Benedict nagyon örülünk, hogy eljöttek, de Skynak már találtunk egy remek orvost, jól végzi a munkáját, a kezelések is rendben mennek. Nem hiszem, hogy sok értelme lenne beleavatkozni ebbe. – Igen, minden a legnagyobb rendben menne, ha egy átlagos esetről lenne szó – szólalt meg Karla, és egy kis türelmetlenség érződött a hangján. – De úgy érezzük, hogy Sky problémái túlmutatnak a hagyományos orvoslás lehetőségein. Sally és Simon idegesen egymásra néztek, látszódott a tekintetükön, hogy nem kérnek az olyan tanácsokból, amik szembe mennek az ő elképzeléseikkel. Nem a Benedict család volt az egyetlen, akik nagyon védték a saját érdekeiket. – Lehet, hogy Önnek igaza van, de Sky a mi lányunk, és mi szeretnénk eldönteni, mi a legjobb a számára – válaszolt Simon, és felállt, jelezve, hogy a részéről véget ért a baráti látogatás. Saul azonban továbbra is engem nézett: – Szeretnénk, ha egy kis időt nálunk töltenél, Sky. Ha mindannyian együtt vagyunk, akkor nagyon hatékonyan tudunk segíteni olyan dolgokban, mint amik téged is foglalkoztatnak. Már a gondolat is halálra rémisztett, de közben jól tudtam, hogy Sally és Simon minden optimizmusa ellenére semmi eredményre sem fogunk jutni az orvosommal. – Pontosan az juttatta Skyt a mostani állapotába, hogy túl sok időt töltött az önök családjával – fakadt ki Simon; már el sem próbálta rejteni az ingerültségét. – Ide 168

figyeljen, Mr. Benedict... – Kérem, szólítson Saulnak, túl sok mindenen mentünk keresztül együtt, hogy továbbra is ilyen hivtalosan szólítsuk egymást. Simon sóhajtott egy nagyot, megint kifogták a szelet a vitorlájából, a Benedictekkel nem volt könnyű vitatkozni. – Saul – szólalt meg kis idő múlva –, mi igazán kedveljük Zedet, nagyon kedves fiú, de azt nagyon kétlem, hogy Sky a történtek után túl sok időt fog önökkel tölteni. Kérem, hagyjanak minket békén! Skynak igen sok nehézséggel kellett megküzdenie eddig is, ne tegyen rá még több terhet azzal, hogy idejön és követelőzik. Sally nem szólalt meg, csak összekulcsolta a kezét az asztalon, és látszott, nagyon igyekszik visszafogott maradni. – Mindig is tudtuk, már kicsi kora óta, hogy Sky lelkiállapota nagyon törékeny. Nem az önök hibája, de az elmúlt időszak megmutatta, hogy a kapcsolat a családjukkal, és az önök kivételes problémáival, komolyan veszélyezteti azt az egyensúlyt, amiért megdolgoztunk. Kérjük, hagyják békén Skyt. Az egész vita a fejem fölött zajlott, mintha én ott se lettem volna. – Sally, kérlek! – szólaltam meg. – Nincs semmi gond, szívem. Semmi okod a szégyenkezésre. – A lányuknak szüksége van ránk – szólalt meg Mrs. Benedict. – Sajnálom, de ebben nem értünk egyet – felelt Sally, felállt, és odalépett Simon mellé, a testbeszédük kristálytisztán elárult mindent. – Tudjuk, hogy mi a legjobb Skynak. Már tíz éve vagyunk egy család, és úgy gondolom, sokkal jobban ismerjük őt, mint önök. – Hagyjátok abba! Mindenki hagyja abba! – Úgy éreztem magam, mintha én lennék a gumicsont, amin egy falka kutya összeveszett. Mindenki csak azt hangoztatta, hogy ő mennyivel jobban tudja, hogy mi kell nekem, még csak lehetőséget sem adtak, hogy magam döntsék bármiről. Saul felállt az asztaltól: – Karla, csak feleslegesen izgatjuk fel Skyt, jobb lesz, ha most megyünk – mondta, aztán határozottan a szemembe nézett és hozzátette: – Sky, az ajánlatunk továbbra is áll. Kérlek, gondolkozz el rajta! Zed kedvéért! És magad miatt is. A búcsúzkodás meglehetősen kényszeredettre sikeredett, én nem kísértem ki őket, a nappaliban maradtam, onnan hallottam, ahogy végül Saul és Karla beszálltak a kocsiba, bevágták az ajtót, és elhajtottak. A zongora billentyűivel játszottam, azon gondolkodtam, hogy vajon azt is csak elképzelem, hogy mennyire hamisak a hangok, vagy tényleg elhangolódott a zongora. – Hát, ez nem semmi – puffogott Sally, amikor visszajött a házba. – Mintha itt Wrickenridge-ben mindenki jobban tudná nálunk, mi a helyzet. – Sajnálom, hogy ezt az egészet végig kellett hallgatnod, szívem – simogatta meg a hajamat Simon. – Nem hiszem, hogy rosszat akarnak, de mégis... – Ebben a pillanatban Las Vegas igazán csábítónak tűnik – tette még hozzá Sally. Simon szeme felcsillant, mint az autósnak, aki a dugóban ül, és egyszerre csak 169

észreveszi, hogy a gyors sávban lett egy üres hely. Rögtön le is csapott: – Akkor én most felhívom Mrs. Toscanát, és majd meglátjuk, mi sül ki a dologból. Az egész lényem tiltakozott ez ellen a hirtelen jött lendület ellen, hogy valahol máshol kezdjünk új életet; csak annyit akartam, hogy végre legyen időm visszazökkenni az itteni megszokott kerékvágásba. Azt akartam, hogy legyen egy kis időm megérteni, mi az, ami köztem és Zed között zajlik éppen. És ehhez arra lett volna szükségem, hogy kicsit egyedül lehessek és átgondolhassam, mi történik a fejemben. Lecsuktam a zongora klaviatúrájának tetejét. – Nem ülhetnénk le egy percre, hogy legalább végiggondoljuk, amit Mr. és Mrs. Benedict az előbb mondott? – kérdeztem. – Lehet, hogy tényleg tudnak segíteni. – Sajnálom, Sky, úgy érzem, eljátszották a bizalmunkat, és nincs kedvem tovább próbálkozni velük – válaszolt Simon, és a névjegyek között keresgélve végül rátalált Mrs. Toscana telefonszámára. – Eddig sem vezetett semmi jóra, ha belebonyolódtunk a Benedict család ügyeibe, további katasztrófákra semmi szükségünk. Semmi kifogásunk az ellen, hogy találkozzatok Zeddel, de arról szó sem lehet, hogy átmenj hozzájuk. Most, hogy végre jobban vagy, az csak rontana a helyzeten. Elintézem ezt a telefont, rendben?! Túl kevés erőm volt, hogy harcba szálljak Simonnal; nem ígértem semmit, csak felálltam, és közöltem, hogy elmegyek lefeküdni. Fentről is hallottam, ahogy Simon igen lelkesen tárgyal telefonon az új ismerősével, arról beszéltek, hogy melyik hétvégén érünk rá, meg hogy mennyire örülünk a lehetőségnek. Abszolút semmi kedvem nem volt visszamenni Vegasba, miért is lett volna? Minden, amit most akartam, az ittvolt Wrickenridge-ben. Éjszaka, amikor a szüleim már régen lefeküdtek, én csak ültem az ágyamon, és bámultam kifelé az ablakon. Tiszta, felhőtlen éjszaka volt, a hold sápadt fényében kék árnyékok nyúltak végig a havon. A tél, a hó rátelepedett a tájra, és tudtuk, hogy tavaszig itt is marad. Jóval fagypont alatt volt a hőmérséklet, jégcsapok lógtak mindenhonnan, és napról napra kövérebbek lettek. Idegességemben a karomat kezdtem vakarni, éreztem, hogy nem bírom ezt tovább elviselni, sikítani lett volna kedvem, és a legszívesebben addig vertem volna a fejemet a falba, amíg az a sok zagyva gondolat egytől egyig ki nem száll belőle. Nagyon próbálkoztam, hogy úgy nézzen ki, mintha jobban lennék, de valójában egyre szarabbul éreztem magam. Minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a józanságomat, de mintha a jégpáncél alattam nagyon vékony lett volna. Próbáltam aprókat lépkedni, és közben rettegtem, hogy az egész csak valami illúzió, és már régen beszakadt alattam a jég, én pedig elsüllyedtem. Hirtelen felkeltem az ágyról, és odamentem az ablakhoz. A kezem ökölbe szorult, úgy éreztem, muszáj valamit tennem, és csak egyetlen olyan hely jutott az eszembe, ahol segítséget kaphatok ahhoz, hogy megakadályozzam a még nagyobb bajt. Felkaptam a köntösömet, és kinyitottam az ablakot, tudtam, hogy tiszta őrültség, amit tervezek, de aztán az jutott eszembe hogy én úgyis őrült vagyok, szóval mit számít az egész. Sajnos a hótaposóm lent volt a földszinten, de mivel nem akartam 170

kockáztatni, hogy a szüleim felébrednek, fogtam a papucsomat, és kimásztam a tetőre, lassan lecsusszantam az ereszig, onnan pedig leugrottam a földre. A papucsom persze azon nyomban átázott de nem törődtem vele, mert annyira hajtott valami belülről, és annyira hittem abban, hogy ez az utolsó esélyem. Szaladni kezdtem, a talpam alatt nyikorgott a hó, és dideregtem a hidegtől, de nem telt el egy perc, és már nem éreztem semmit. Amikor elmentem a garázsunk mellett, már nagyon bántam, hogy Zeddel annak idején nem kezdtünk el autót vezetni, a coloradói törvények ugyanis lehetővé tették, hogy tizenhat évesen jogsid lehessen, és ez most jól jött volna. De mindegy, késő bánat, gondoltam; egyébként meg csak néhány mérföldről van szó, az nem lehet akadály. Mire ráfordultam a sípályák mellett a felvonóhoz vezető meredek útra, már alig maradt bennem szusz. A havat errefelé letaposták, és jegesre fagyott az elmúlt órákban. A fagyott göröngyök élesek voltak, én pedig nem éreztem semmit, de amikor lenéztem a lábamra, láttam, hogy a papucsom talpa teljesen szétszakadt, és a talpam is vérzett. Furcsa módon abban a pillanatban azonban még ez sem tudott érdekelni. Óvatosan közelítettem meg a Benedict-házat, nem tudtam, vajon nem építettek-e be valami új biztonsági rendszert az elmúlt hetekben, hiszen alapos okkal számíthattak újabb támadásokra. Épp ezért a védőpajzsukat sem engedték le. Kábé száz méterre a háztól érzékeltem az első akadályt, nem fizikai akadály volt, hanem egy furcsa érzés: félelem fogott el, és mintha nem akartam volna továbbmenni. Éreztem, hogy fel kell húznom a saját pajzsomat, mert mindenképp be akartam jutni hozzájuk, eltökélt szándékom volt, hogy beszélek Zeddel, és ez az elhatározás erősebbnek bizonyult minden ösztönös rossz megérzésnél. Mikor végre sikerült áttörnöm a pajzson, éreztem, hogy egyszerre egy másfajta riasztórendszer lép életbe. Hirtelen felgyulladt az összes villany a házban, először fent az emeleten, aztán lent a verandán is. Mégis mire számítottam? Hogy csak simán bekopogok az ajtajukon az éjszaka közepén? Ez Amerika, ahol mindenkinek van fegyvere, nem Anglia! Itt előbb lőnek le, mint hogy megkérdezzék, ki vagyok! Egyszerre szertefoszlott bennem a korábbi bizonyosság, hogy helyes, amit teszek. Határozatlanul álldogáltam az ösvényen, és az járt a fejemben, vajon lenne-e elég erőm visszafordulni és hazamenni. – Állj! Emelje fel a kezét, hogy jól láthassuk! – kiáltott egy férfi, akinek nem ismertem fel a hangját. Megmerevedtem, teljesen át voltam fagyva, mozdulni sem bírtam, és már gondolkodni sem. Határozottan azt hallottam, hogy valaki eltolja a reteszt egy fegyveren. Korábban ilyet csak filmeken láttam, beugrott a kép a tipikus gengszterfilmekből, és majdnem rám tört a nevetés; elég nehéz volt visszatartani. – Lépjen előre, hogy lássuk az arcát! Nagy nehezen megmozdultam. – És a kezek maradjanak a levegőben! A kezemet is felemeltem, de már egész testemben remegtem. – Trace, de hiszen ez Sky! – rontott ki a házból Zed, de a bátyja megragadta a karját, és visszarántotta. Trace rendőr volt Denverben, és nem engedte, hogy kicsúszszon az irányítás a keze közül. 171

– Lehet, hogy csapda! – intette le Zedet. Ekkor Victor lépett mögülem elő a sötétből. Körbejárt körülöttem, a fegyvert a hátamnak szegezte, és megpróbálta letapogatni a pajzsomat. – Engedj már el! – kiáltotta Zed, és ekkor Saul jelent meg. – Miért nem használsz telepátiát, Sky? – kérdezte halál nyugodtan, kevés dolog tudta kibillinteni, láthatóan még az is kevés volt neki, hogy egy lány bukkanjon fel hálóingben a kertjükben az éjszaka közepén. Nagyot nyeltem, úgy éreztem, már így is túl sok hangot hallok a fejemben. – Bemehetnék? Azt mondta, eljöhetek magukhoz – mondtam. – Egyedül van? – kérdezte Trace Victortól. – Igen, úgy tűnik. – A biztonság kedvéért kérdezd meg tőle is – mondta Trace, és leengedte a fegyverét. – Nem tévedhetünk! – Hozzá ne érj, Vick! Hagyd békén Skyt! – ordította Zed kiszabadította magát a testvére kezei közül, és egy ugrással a lépcső aljában termett. – Zed! – kiáltott fel Saul. De már késő volt, Zed ott állt mellettem, és átölelt a karjával: – Sky, te teljesen átfagytál! – Sajnálom... Sajnálom, hogy csak így beállítottam – motyogtam. – Jaj, ne legyél már ennyire angol, nem kell bocsánatot kérned, minden rendben van! Saul odajött hozzánk, de nem volt szíve szétválasztani minket. – Nem, nincs rendben. Egészen addig, amíg Sky el nem magyarázza, hogy miért jött át hozzánk. Egész egyszerűen keresztülsétált a biztonsági zónánkon, és ezt külső segítség nélkül biztosan nem tudta volna megtenni, hiszen a képességei nem olyan erősek. Victor megfogta a kezem, és elhúzott Zedtől, a szemembe nézett, a tekintete kemény volt: Mondd el, miért vagy itt, Sky. Valaki ideküldött? Azt a különleges képességét használta, amely segítségével a kimondott szavak válaszadásra kényszerítették a kérdezettet. Pontosan hallottam, mintha a fődallam alatt megszólalt volna egy harmónia. Elég fájdalmas volt. Sky, ezt el kell mondanod nekem! – Hagyd abba! Hagyd már abba! – szipogtam, majd bizonytalanul hátrálni kezdtem, és próbáltam elszakítani magamat tőlük. – Szálljon már ki mindenki a fejemből! – kiabáltam. Aztán megbotlottam, és fenékre estem; ott ültem a hóban, és a fejemet a kezem közé szorítottam. Zed félrelökte Victort, és felkapott a karjába. Nagyon dühös volt: – Most beviszem Skyt, és egyáltalán nem érdekel, kinek mi a véleménye. Ő az enyém, az én lélektársam, és jobban teszitek, ha nem próbáltok meg az utamba állni. A bejelentés hatására a bátyjai döbbenten néztek Zedre, Saul pedig beletörődve intett. – Nézzetek már rá, szinte elkékült a hidegtől – mondta Zed aztán a többiek sorfala között elindultunk befelé a konyhába 172

Xav és Will már ott voltak, egy monitort néztek a konyhapulton, őket még nem volt alkalmam megismerni eddig. – Egyszerűen besétált – szólalt meg Will, a kapu és a sílift épülete között felállított video-megfigyelőrendszert ellenőrizte éppen. – Semmi jele, hogy más is lenne vele. – Sky, mit akarsz elérni ezzel? – lépett felém Xav, aztán meglátta a lábfejemet. – Zed, nem vetted észre, hogy vérzik a lába? Ültesd ide a pultra! Zed magához ölelt, Xav pedig eközben lebontotta a lábfejemről, ami a papucsomból maradt. Becsukta a szemét, aztán a kezét a talpamra helyezte. Azonnal megéreztem azt a bizsergető érzést, mintha apró tűszúrások lettek volna, és a fájdalom áramlani kezdett a lábujjaim irányába. Victor a pultra tette a fegyverét, és kivette a tárat: – Will, Xav! Van valami, amit az öcsikénk elfelejtett megemlíteni eddig. Trace a fejét ingatta: – Igen... Csupán azt, hogy megtalálta a lélektársát. Xav egy másodpercre felemelte a kezét, az érintés épp, hogy megszakadt, és vele az energia áramlása is, aztán folytatta a gyógyítást. Will füttyentett egyet: – Ez most komoly?! – kérdezte. – Zed ezt állítja – pislantott Trace az apjukra, hátha Saul meg tudja erősíteni a hírt. Saul bólintott. – És ezt mióta tudjátok? – vigyorgott rám Will, látszott az arcán, hogy őszintén örül a hírnek. – Nincs esetleg egy nővéred, Sky? Zed visszamosolygott a bátyjára, hálás volt neki, hogy így fogadta a hírt. – Nem valószínű, legalább is Sky nem tud róla, de majd utánanézünk, és kiderítjük. – Rólunk se feledkezzetek meg! – szólt közbe Trace, az ő mosolya már kicsit kényszeredettebb volt. – Mi már kezdünk kifutni az időből. Saul megveregette a vállát: – Türelem, fiam! Majd te is megtalálod, akit keresel! – Teljesen egyedül gyalogoltál el egészen idáig? – kérdezte Zed gyengéden, amíg Xav a gyógyítással foglalatoskodott. – De miért, Sky? – Segítségre van szükségem! – suttogtam, és azt kívántam, bárcsak el tudnék bújni az ölében, és eltűnni örökre. Zed olyan jó meleg volt, én pedig már teljesen átfagytam. – Szükségem volt rád! Trace és Victor még mindig gyanakodva figyeltek engem, nem értették, hogy miért jelentem meg náluk ilyen furcsa körülmények között. Éreztem az érzelmi hullámokat, amiket folyamatosan árasztottak magukból. Ó, istenem, megint előjött a régi képességem. Így volt ez a raktárépületben is, már ott is olvastam az emberek érzéseit, csak a rettegés, amit kiváltottak, erősebb volt nálam. Itt, ebben a házban, más savantok között, a képesség, hogy az érzelmeiken keresztül érzékeljek másokat, rögtön visszatért. – Szeretném, ha a testvéreid tudnák, hogy az igazat mondom – szólaltam meg. 173

A szemem csukva volt, de így is egészen pontosan éreztem, ki hol van a helyiségben. A két idősebb Benedict fiú bizalmatlanul álldogált a ház belső helyiségeibe vezető ajtóban. Az apjuk érzelmei összetettebbek voltak: félelem, tétlenség keveredett az irántam érzett aggodalommal. Will a pultnak támaszkodott, és az aurája vidám zöld ragyogást árasztott, mintha hirtelen kitavaszodott volna. Xav arra koncentrált, hogy meggyógyítsa a lábamat, az ő intenzív jelenléte hűvös kékségbe vonta az auráját. Zed pedig, nos, az ő aurája arany színben izzott, a szerelem színében, amelybe egy kis lilás árnyalat keveredett, ami a kétségbeesését jelezte: nagyon szeretett volna segíteni rajtam valahogy – Ugye, nem gondolod, hogy valaki azért küldött ide, hogy bántsalak? – motyogtam, és az arcomat Zed mellkasának szorítottam. – Dehogy – válaszolt Zed, és megsimogatta a hajamat. – Az apukád azt mondta, bármikor átjöhetek. – Tudom. Saul felkapta a pultról a telefont: – Mi a számotok? – kérdezte. Teljesen megfeledkeztem a szüléimről. – Anyáék nem is tudják, hogy eljöttem otthonról. – Jobb, ha felhívjuk őket, és szólunk, hogy biztonságban vagy, mint hogy reggel üresen találják az ágyadat, és halálra izgulják magukat. Zed megmondta a számot, Saul pedig gyorsan vázolta a helyzetet Simonnak. Tudtam, hogy legszívesebben rögtön kocsiba szállnának, és értem jönnének, de ha már eljöttem idáig, én nem akartam ezt. – Itt akarok maradni – suttogtam elcsukló hangon, aztán erőt vettem magamon, és jóval határozottabban közöltem még egyszer ugyanezt. Saul rám pillantott, aztán bólintott. – Igen, Simon, Sky jól van – folytatta. – Kicsit átfázott, de gondoskodni fogunk róla. És azt mondta, szeretne maradni, ebben biztos. Reggeli után átjöhetnének érte. Most nem lenne sok értelme. Rendben, megmondom neki – fejezte be Saul a beszélgetést. – Holnap reggel átjönnek. Azt üzeni, hogy feküdj le aludni, és ne aggódj semmin! – Szóval szobafogságon leszek megint?! – kérdeztem gyanakodva. Zed megcirógatta a nyakamat. – Ezt nem említette – válaszolt Saul mosolyogva. – Hát, szinte biztos vagyok benne. – A következő húsz évre... – szólt közbe Zed. – Én is kábé ennyire számítottam. Xav elengedte a lábamat: – Megtettem mindent a lélektársadért, amit az adott körülmények között tudtam – mondta elégedetten. – Tartsa melegen a lábát, és aludja ki magát! A vágások nagy része már begyógyult. – Köszi – válaszolt Zed, és felemelt. – Felviszem a szobámba Skyt ma éjszakára, anyától pedig kérünk neki tiszta ruhát. 174

Fent Zed szobájában a meleg paplan alatt kuksolva már egyáltalán nem éreztem magam álmosnak. Ő az ablakban ült, elővette a gitárját, és egy megnyugtató dallamot próbált éppen játszani. Karla kicsit akadékoskodott azon, hogy Zed szobájában alszom, de amikor világossá vált számára, hogy Zed vigyázni fog rám, belement a dologba. Azt mondta, megbízik bennünk. Zed átölelte a mamáját, és a homlokuk öszszeért. Nagyon meghatott ez a gesztus, olyan édesek voltak együtt, pedig Zed sokkal magasabb volt Karlánál. – Mondd meg, mit látsz, anya! – kérte Zed. – Levettem a pajzsomat. Karla felsóhajtott: – Azt látom, hogy őrt állsz egész éjjel Sky ágya mellett, és igazi úriember módjára viselkedsz! – Pontosan – kacsintott felém Zed. – Mekkora áldás, ha olyan mamája van az embernek, aki látja a jövőt. Zed ott állt az ablak előtt, az éjszakai égbolt sötétlett mögötte háttérként, én meg csak bámultam őt, és arra gondoltam, hogy még soha az életben nem láttam nála tökéletesebbet. – Szeretlek, Zed – suttogtam. – Már nincs szükségem időre, hogy tisztába jöjjek az emlékeimmel; pontosan tudom, hogy így van. Zed abbahagyta a gitározást: – Hát, nos... – mormogta. – Ez az első alkalom, hogy ilyen nyíltan mondod ezt nekem. – Nem igaz, már régebben is mondtam. Biztos vagyok benne. – Nem, mindig csak utaltál rá, de sosem mondtad ki. – Pedig így van, tényleg szeretlek. Úgy értem... szóval csak kicsit szégyellős vagyok ezekben a dolgokban, és hát nehezemre esik kimondani. – Egy kicsit szégyellős?! Sky, te vagy a legfélénkebb ember, akit valaha ismertem. – Sajnálom. Zed odajött, és leült az ágy szélére. – Ne sajnáld, ez is olyasmi benned, amit nagyon szeretek. Mindig azt gondolod, hogy nem fogsz tetszeni másoknak, és amikor valaki mond neked egy bókot, látszik az arcodon, hogy teljesen meg vagy lepődve. Ez olyan édes! – mondta Zed, és megcirógatta az orromat. – Nem akarok olyan édes lenni! – Tudom, azt akarod, hogy mindenki halál komolyan vegyen. – Az arca komoly volt, de a szeme nevetett. – És én komolyan is veszlek, erre esküszöm. – Nem is igaz. – Nem hiszel nekem? Megráztam a fejem: – Tudok mások érzelmeiben olvasni. Nem emlékszel? Zed eltűrt egy tincset a homlokomból: – Lehet, hogy nincs pókerarcom, de ennyire azért nem lehetek átlátszó. – Nem értesz, Zed! Ez az én adottságom. Én tényleg le tudom olvasni, egysze175

rűen látom, hogy mit érzel. Ezt kerestem, a képességet, és most megtaláltam. Zed visszament az ablakhoz, éreztem, hogy összezavarta, amit mondtam, az aurája mályvaszínűre változott. Láttam, hogy a hallottakon töri a fejét, aztán a színek megint kezdtek egyre melegebbek lenni, ahogy lassan feldolgozta mindazt, amit mondtam neki kettőnkről. – Hmmm, rendben! De ez akkor azt is jelenti, hogy amikor azt mondom neked, hogy szeretlek, akkor te tudod, hogy így is gondolom. Mert te vagy a lélektársam. – Igen, de azt is meg tudom mondani, amikor más dolgokkal kapcsolatban hazudsz nekem. Egy sárga felhő suhan át azok auráján, akik éppen füllentenek. – Hmmm, ez így nem fair. – Te meg látod a jövőt! – Nem mindig... és veled kapcsolatban mostanában alig. Álmosan visszamosolyogtam Zedre: – Akkor jobban teszed, ha óvatosan bánsz velem! Zed keze az arcomhoz ért, az ujjai az állam vonalát simogatták: – Nagyon élvezed az előnyödet, ugye?! – Bizony, most beelőztelek a kanyarban, vagy nem tudom, nálatok, hogy mondják ezt. – Istenem, segíts! – hecceit tovább Zed, és végignyújtózott az ágyon. – És ezt tulajdonképpen mikor fedezted fel magadban? – A raktárépületben. Megéreztem valamit, és egyszeriben biztosan tudtam, hogy te nem bánthattál engem, pedig a fejemben a gondolatok egyfolytában ezt sugallták. – Elgondolkodtam, a képek még most is élénken éltek a fejemben. – Biztos vagy benne, hogy sosem lőttem rád?! Még csak viccből sem, mondjuk egy játékpisztollyal? Mint azok a srácok, akik azzal a műanyag késsel ránk támadtak. Zed felnyögött: – Ne is juttasd az eszembe. Egyébként pedig biztos vagyok benne. Ha másként lenne, azt nem tudnám egykönnyen elfelejteni, nem?! – Akkor én megőrültem, Zed – sóhajtottam. Végre kimondtam, amit pedig nagyon nem akartam. – Aha, de még mennyire. És én is mindjárt megőrülök... érted!

21. fejezet Másnap reggel a kölcsönbe kapott óriási farmerben és pólóban, meg Zed egyik gyapjúzoknijában leslattyogtam a konyhába. Minden nagy volt rám, és fel kellett tűrnöm a póló ujját, a régi papucsom pedig használhatatlanná vált. Lassan már kezdtem hozzászokni, hogy a szüleim többnyire döbbent arckifejezéssel, és csalódottan néznek rám az utóbbi időben. Tudtam, ki vannak akadva tőlem, de túlságosan félnek összeszidni a dolgaim miatt, nehogy megint összeomoljak nekik. – Szia, édesem! Mehetünk haza? – kérdezte Simon kissé türelmetlenül a kocsi-

176

kulcsot csörgetve. Zed ott jött mögöttem csendesen, és a jelenléte elég volt, hogy összeszedjem a bátorságomat. – Szeretnék itt maradni egy ideig. Kérlek! Úgy érzem, Zedék tudnak nekem segíteni – válaszoltam, és a hátam mögött megkapaszkodtam Zed kezében. Sally idegesen a kardigánja ujját húzogatta: – Mégis mennyi ideig? – kérdezte. Megvontam a vállam, nagyon utáltam fájdalmat okozni nekik. – Amíg ki nem derül, hogy mi van. Karla szeme összeszűkült egy pillanatra, láttam rajta, hogy megpróbálja megérezni, mi vár ránk a közeljövőben. Mikor rám nézett, mosolygott. – Sally, őszintén mondom önnek, úgy érzem, mi tényleg tudunk segíteni Skynak. Kérem, bízzon meg bennünk. És mivel nem laknak messze, bármikor átjöhetnek, amikor csak nyugtalannak érzik magukat. – Drágám, biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Simon. – Igen, apa. Tudom, hogy így van. Sallyn éreztem, hogy még nem békült ki a helyzettel, amiért itt kell hagynia. – Sky, mi az, amiben ők segíteni tudnak neked, mi pedig nem? – Ezt én sem tudom, de belül érzem, hogy jó lesz. Sally végül szorosan magához ölelt. – Rendben, akkor próbáljuk meg. A barátod majd gondodat viseli, ugye? – Igen, Zedre számíthattok. Sally jóváhagyólag bólintott. – Én is így látom – mondta. – Ha mégsem működik a dolog, ne aggódj, majd megpróbálkozunk valami mással, és addig fogunk próbálkozni, amíg meg nem találjuk a megoldást. – Köszi szépen! – válaszoltam. A szüleim aztán vonakodva bár, de végül hazaindultak, és otthagytak engem az egész nagy Benedict klánnal a konyha közepén. – Nagyon bírom a szüleidet – súgta Zed a fülembe, és átkarolta a vállamat. – Nem adják fel, ha rólad van szó! – Igen, tényleg ilyenek, nagyon szerencsés vagyok – suttogtam én is. Elég nagy közönségünk volt, és némelyiküket még nem ismertem eléggé. Például Urielt, aki Will mellett állt, magas volt és az ő haja is fekete. Úgy néztek rám Will-lel, mintha valami egzotikus csodalény lennék. Zed lélektársaként nagy szenzációnak számítottam. A Benedictek közül talán Uriel volt a legkevésbé jóképű, de ő volt az is, akitől a legjobban tartottam... mert ő tudott a múltban olvasni. Karla tapsolt egyet, majd megszólalt: – Nos, kicsikéim... Kicsikéim?! A srácoknak a hónaljáig sem ért! – Készítsünk valamit reggelire. Trace, Uriel, terítsetek meg! Xav, te vegyél elő evőeszközöket, Yves és Victor, ti csináljátok meg a palacsintákat, Will, te pedig tedd az asztalra a juharszirupot. 177

– És Zed? – morgott magában Yves, miközben elővette a keverőtálat. Karla ránk mosolygott: – Neki most foglalt a keze, Skyjal kell törődnie, szóval pont jó helyen van! Ti ketten, üljetek le! Zed leült, és odahúzott az ölébe, én meg hátradőltem, és élveztem a reggeli showt. Wrickenridge legveszélyesebb fenegyerekei teljesen kicserélődtek otthon. Trace és Victor már felnőtt férfiak voltak, mégsem mertek ellentmondani a mamájuknak, és ugyanúgy nekiestek a munkának, mint a többiek. Előttem már nem kellett rejtegetniük a képességeiket, és lassan hozzászoktam, hogyan szokták a Benedictek megszerezni, amire szükségük volt. így aztán csak néztem, ahogy a tárgyak összevissza lebegnek a levegőben. Baromi izgalmas volt. Arra is rájöttem, hogy képes vagyok látni, ahogy csinálják: ha valamelyikük a képességét használta, az erő fehér fényként jelentkezett, mint egy halvány és vékony fonalszál. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy észrevegyem időben. Azon töprengtem, vajon én is képes lennék-e erre. Épp azt figyeltem, ahogy Trace kiemel, vagy inkább lebegtet egy tojást a tojástartóból, és aztán engedve a pillanatnyi sugallatnak, elképzeltem, hogy a tojás tesz egy kört a levegőben. Legnagyobb megdöbbenésemre a tojás, kicsúszott Trace ellenőrzése alól, és felénk süvített. Zed pont időben rántott le mindkettőnket az asztal alá, a tojás mögöttünk csapódott be, majd szép lassan lecsorgott a falon. – Ez meg ki volt? – üvöltött Karla magából kikelve. – Xav, nem fogom hagyni, hogy tojásokkal dobáld meg a vendégünket! Xav felháborodottan nézett rá: – Nem is én voltam. Miért gondolod mindig mindenről, hogy az én hibám?! – Mert többnyire a tiéd! – szólt közbe Will szárazon, és hátba vágta Xavet, akinek így kiesett az edény a kezéből. – Ki volt ez? – kérdezte Karla megint, látszott rajta, hogy kiszedi belőlük a választ. – Akárki volt, szépen nekiállhat takarítani – nyögte közbe Zed, és védekezőleg a derekam köré fonta a karját. – Hát... Azt hiszem, én voltam – vallottam be. Zednek finoman szólva leesett az álla, és azt fedeztem fel, hogy a meglepettségtől ezüstös csillogás veszi őt körül. – Hát, csak néztem, ahogy ti itt mindenfélét csináltok, és azon tűnődtem, vajon nekem is menne-e. És kicsit megpörgettem a tojást. Will alig bírta abbahagyni a röhögést, egy kézmozdulattal felsorakoztatta az evőeszközöket, aztán kicsit meghajoltak előttem, majd szép sorban a helyükre táncoltak. Saul leült az asztalhoz: – Szóval láttad? Hogy értsem ezt tulajdonképpen? Éreztem, ahogy elvörösödöm, bárcsak lett volna valami gomb rajtam, amivel kikapcsolhattam volna ezt a kellemetlen funkciót. – Hát... amikor valaki megmozdít egy tárgyat, akkor egy fehér vonal jelenik meg. Azt gondolom, az energia áramlását érzem, vagy valami hasonlót. 178

– Sky az érzéseket is látja, apa! – tette hozzá Zed. – Képes megmondani, amikor valaki hazudik. – Ez nagyon hasznos – szólalt meg Victor, és rögtön méregetni kezdett, ami nem igazán tetszett nekem. Victorban sokkal kevesebb érzelem volt, mint a többiekben, de az is lehet, hogy ő egyszerűen ügyesebben védte le magát. A többiekhez fordultam: – A gyógyítás színe a kék, amikor pedig Mrs. Benedict elmerült a jövőben, akkor kicsit elhalványodtak a színei. Még nem tudom, pontosan milyen színű a többi dolog, de úgy tűnik, minden egyes képességnek megvan a saját színe. És mi van a telepátiával?, kérdezte Saul. Tettem egy lépést hátrafelé, még mindig nem bírtam megszokni, hogy valaki a gondolataimban járkáljon. – Azt nem látom, legalábbis nem tudom, mit kellene keresnem. – Az összes képesség közül ehhez van szükség a legkevesebb energiára, ha olyasvalakivel beszélsz, aki közel áll hozzád. A jelek valószínűleg túl halványak, hogy érzékelni tudd őket. Megmasszíroztam a halántékomat, hirtelen eszembe jutott az az erős fájdalom, amikor Zeddel olyan nagy távolságból próbáltunk kommunikálni egymással. Hol voltam, amikor az történt? A raktárépületben lettem volna? Zed magához húzott: – Most ne gondolj ezekre a dolgokra, Sky! Érzem a fájdalmadat. – Miért nem vagyok képes emlékezni? – Ez az, amit ki fogunk találni – mondta határozottan Saul. – De majd csak a reggeli után. – És a sulival mi lesz? – kérdeztem. Tudtam, hogy Zednek és Yves-nek már rég el kellett volna indulnia. – Családi esemény, hivatalosan lógunk! – somolygott Yves, és egy palacsintát tett a tányéromra. A helyes, jótanuló-imázs egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor megláttam a boldog vigyort az arcán. – Mint azon a napon szeptemberben – fordultam Zed felé. – Amikor az egyik pénteken nem jöttél suliba. – Ja, igen. Persze. Akkor éppen Trace-nek segítettünk levadászni a dílereket, akik lelőttek egy családot az egyik üzleti tranzakciójuk közben. Eszembe jutott, milyen kifacsartan nézett ki Zed másnap, amikor találkoztunk fent a hegyek közt a szellemvárosban. – És ezeken a családi eseményeken összeültök megbeszélni, hogy mi történt? – Igen, összesítjük az eredményeket – szólalt meg Trace, és ő is leült az asztalhoz a tányérjával. – El is kaptuk a roha... – aztán felnézett, és meglátta Karla tekintetét – ...a fegyveres fickót, jövő év elején állítják bíróság elé. – Miattunk nem kell aggódnod, Sky! – találta ki Zed a gondolataimat, pedig neki meg sem volt az a képessége, hogy egy másik ember érzelmeit olvassa. – Nekünk ez a munkánk. – A családi vállalkozás – tette hozzá Xav, és meglocsolta a palacsintáját juhar179

sziruppal. – A Savant Hálózat működés közben. – És büszkék vagyunk erre – összegezte a dolgot Victor, majd az üres tányért bámulta maga előtt. – Hol a palacsintám? Egy tányér, tele frissen sütött palacsintával lebegett a levegőben Victor felé, Zed pedig csettintett egyet a fejem felett: – Nincs több köröztetés! Rámosolyogtam Zedre: – Rendben, ígérem, nem kísérletezem többet az étellel. Reggeli után mindenkinek komorabb lett a hangulata. Saul elment, hogy ellenőrizze rendben mennek-e a dolgok a síliftnél, aztán hazajött, lerázta a havat a bakancsáról, és jelentette, hogy fent jól halad a munka. – Ezzel megvolnánk – szólalt meg. – Menjünk át a nappaliba. Zed a ház távolabbi végében lévő helyiségbe vezetett, ami nappaliként és amolyan játékszobaként működött. Trace és Victor arrébb cipelte a pingpongasztalt, Uriel és Yves pedig körben párnákat helyezett el a padlón. – Azt szeretnénk, ha odaülnél Zed mellé – szólalt meg Saul, majd leült velünk szemben. – Most mit fogunk csinálni? – kérdeztem, és éreztem, ahogy rám tör az idegesség. Azon töprengtem, mibe rángattam bele magam megint. – Vedd úgy, hogy ez most része egy nyomozásnak – mondta Trace, és leült a jobb oldalamra. – Ami valószínűleg találó is, mert arra gyanakszunk, hogy történt veled valami, ami bűncselekménynek számít. – Egyáltalán nem érzem úgy, mintha manipulálták volna az agyamat – vallottam be. – Mindannyian használni fogjuk a képességeinket, hogy kiolvassuk belőled, mi történt valójában. Nem kell félned, semmi erőszakos dolgot nem fogunk tenni, csak azt próbáljuk meg kideríteni, melyik fajta érzékelés vezet forró nyomra – folytatta Trace, majd Zedre pillantott. – Ha Zed majd végre elenged, megfogom a kezedet; fizikai kapcsolatban kell lennem azzal a tárggyal, amelyet megpróbálok leolvasni. A képességem alapján meg kell tudnom mondani, merre jártál az elmúlt időszakban, még mielőtt a raktárépületbe kerültél. Neked nem kell emlékezned semmire, elég, ha tényleg ott jártál, és akkor én megtalálom a nyomot. Ez a csodagyerek meg – mivel ő a hetedik fiú, és így a legerősebb közöttünk – magába gyűjt mindent. Csodálkozva néztem fel Zedre: – Igaz ez? – Igen, olyan vagyok, mint egy képernyő, amelyre kivetítődnek az információk, aztán összevetem a dolgokat. Én egyszerre látom mindazt, amit a többiek különkülön. – És még elem sem kell hozzá – szólalt meg Will, és lehuppant a másik oldalamra. Viccesre vették a dolgot, de most már kezdtem sejteni, miért láttam azt a sötétséget Zedben, a gonoszság szikráját, amiből olyan sokat kellett már látnia az életben. 180

Nem csak arról volt szó, amit ő maga látott, hanem mindarról, ami a többieken keresztül jutott el hozzá, és ami azt eredményezte, hogy az összes oldalát látta ugyanannak a dolognak, és ráadásul mélyebben is, mint a többiek. Talán nem csoda, ha úgy érezte, egyre csak süllyed lefelé a mocsokba, amíg végül nem talált fogódzót. Uriel, a második legidősebb fiú, aki már fősulira járt, befurakodott Will és közém. – Figyelj csak, Sky! Nekünk még nem volt alkalmunk beszélgetni, én vagyok az egyetlen érző lélek a családban, ha nem mondták volna még. – Igen, ezt én is látom. – Nekem az az adottságom, hogy az emberek emlékeiben olvasok, bármit, ami a múltjukkal kapcsolatos. Talán félsz, hogy a titkaid között kutakodom, de nincs mitől tartanod. Nem kényszeríthetlek rá, hogy felfedd előttem a múltad, csak olyan ajtókat tudok kinyitni, melyek nincsenek kulcsra zárva. – Értem, rendben – válaszoltam. Zed ott ült mögöttem, hátamat a mellkasának támasztottam, és éreztem, milyen sok erőt ad, hogy ő itt van velem. – És mi van, ha zárva tartom az ajtókat? – Akkor zárva maradnak. De mi mind úgy gondoljuk, hogy jobb lenne, ha megpróbálnád megtalálni a múltad elveszett darabjait, és végre összerakni, hogy mi is történt veled pontosan. Enélkül nehéz lesz megérteni, mi valóságos, és mi az, amit csak elképzelsz. – Úgy értitek, azt, ami gyerekkoromban történt? – Igen, annak is ott kell lennie. A múltam sötét volt, egy nagy sötét tér, ahová nem hatolt be a fény. Egy leheletnyi fájdalommal és magányossággal. Ki volt az, aki ezt mondta rólam? – Úgy gondoljuk, ha megnézed, mi rejtőzik az ajtók mögött, akkor onnantól fogva könnyebben be tudod majd csukni őket, és képes leszel megakadályozni, hogy az emberek olvassanak benned. Cserébe pedig az újabb emlékeket könnyen tudod majd kezelni, olyan mintha megtalálnád a kulcsfontosságú darabokat egy kirakós játékhoz. Ez kétségkívül olyasvalami volt, amire már nagyon régóta vágytam, még az sem érdekelt, ha a folyamat esetleg fájdalmas lesz. – Rendben, tisztázzuk a dolgaimat – mondtam. Mrs. Benedict behúzta a függönyöket, Yves pedig egy csettintéssel meggyújtott néhány gyertyát. Ha képes felrobbantani bármit, akkor ez tényleg nem eshetett nehezére, gondoltam magamban, és megkönnyebbülten konstatáltam, milyen ügyesen kordában tartja a képességeit Yves. A gyertyák vanília– és fahéjillattal töltötték meg a szobát, és az egész ház nyugalmat árasztott. Hangok szűrődtek be a távolból: a síliftnél ki-be csukódott a fülkék ajtaja, hallottuk a síelők lelkes kiáltásait, a fák susogását a szélben. De bent a szobában minden békés volt. Éreztem, ahogy a többiek engem vizsgálnak, mindenki a maga sajátos képességével. Gyengéd kíváncsisággal kutattak végig, a veszélynek nyomát sem éreztem. Zed átölelt a karjával, és ő is ellazulva, nyugodtan figyelt. Xav szólalt meg elsőként, ő volt az, aki gyógyítani tudott. 181

– Sky, az egészségi állapotoddal minden rendben van, nem látom jelét pszichikai betegségnek, de érzem benned a nyugtalanságot. Zed megcirógatta a nyakamat: – Ugye, mondtam, hogy nem vagy őrült! – Nem igazán látom tisztán a jövőt – szólalt meg Karla. – Sok lehetséges kimenete van a dolgoknak mostantól fogva. – Én viszont tudom, merre járt Sky az elmúlt időben – mondta Trace. – Egy szállodai szobában volt, egy nagyon drága szállodában. Körben minden üveg, az ágyon selyemszatén ágynemű volt. Megérintettél valamit, aminek fehér színű bőrborítása volt, és a szőnyeg besüppedt a lábad alatt. Annyit biztosan mondhatok, hogy fogva tartottak valahol, mielőtt a raktárépületbe kerültél. Ha sikerülne megszerezni a ruhákat, amiket akkor viseltél, talán többet is ki tudnék deríteni. – A fenyegetés még nem múlt el – szólt közbe Saul. Neki az volt a képessége, hogy észlelje a veszélyt és az üldözőket. Will bólintott: – Érzem, hogy keresnek téged, és többen vannak. Zed felé fordultam: – Ezt most mind te is érezted? – kérdeztem. – Aha. És arra is rájöttem, hogy az a két férfi a raktárépületben lőtt ránk az erdőben a múltkor. O’Halloran savant volt, és kivételesen jól sikerült leárnyékolnia magát. Azon gondolkodtam, hogy talán emiatt éreztem azt a valamit a te fejedben is, azt az idegen dolgot. Te láttál ebből valamit, Uriel? Uriel megnyugtatólag a térdemre tette a kezét: – Igen, azt hiszem, tudom, miről van szó, csak valahogy nem sikerül közelebb jutnom. Sky, a szüleid művészek, ugye? – kérdezte Uriel, én pedig bólintottam. – Akkor tudod, mi történik a régi festményekkel? Valaki fogja és fest valamit rájuk, egy új réteg keletkezik, és hogy visszakapd az eredeti képet, le kell szedni ezt a réteget. Hát, valaki szerintem, ilyesmit művelt a te emlékezeteddel is. Végre valami kezdett összeállni. – És honnan tudjuk, melyik az eredeti, és melyik hamisítvány? – Ehhez lenne szükségünk arra, hogy visszamenjünk a kezdetekhez. – Ezt fogja látni rajtad kívül más is? – kérdeztem. Már attól rosszul voltam, hogy látnom kell a múltamat, arra végképp nem volt szükségem, hogy még közönségem is legyen. – Nem, csak Zed, te meg én fogjuk látni – mondta Uriel, és finom, halványrózsaszín vibrálás jelent meg körülötte, az együttérzés színe. – És nem is mesélünk róla senkinek, hacsak nem adsz rá engedélyt. Ehhez az egészhez nem volt semmi kedvem, de tudtam, hogy mégis meg kell tennem. – Ne félj – suttogta Zed. – Itt leszek veled végig. – Oké, rendben. Nézzük, miről van szó! Uriel egy biztató mosolyt küldött felém: 182

– Csak lazulj el, és engedj be! Kellemesen kezdődött minden, éreztem, ahogy Uriel az emlékeim között járkál, abban az időszakban, amikor a nevelőszüleimmel találkoztam, meg hogy akkoriban a zene mennyit segített a gyógyulásban. Ezeket az emlékeket nem ástam el mélyen. A félelem akkor hasított belém, amikor elért az ajtóhoz, ami a régebbi dolgokhoz vezetett. Ne hadakozz, Sky, súgta Zed. Uriel nem fog fájdalmat okozni neked. De nem Uriel volt az, akitől féltem, hanem az a rengeteg dolog, ami az ajtó mögött rejtőzött. Sky, bármit is fogunk látni, nem változtat semmit azon, amit irántad érzünk, biztatott tovább Zed. Éreztem, ahogy a Benedict család többi tagjából felém áramlik az a megnyugtató érzés; Xav pedig csinál valamit, hogy a szívverésem is lenyugodjon. Nagy levegőt vettem, és hagytam, hadd jöjjön, aminek jönnie kell. Uriel benyomta az ajtót, a képek pedig hirtelen áramlani kezdtek kifelé, mint a tömeg a forgóajtón. Hideg éjszaka volt. Egy kocsiban ültem. Valaki izzott a dühtől. – Most már tényleg elegem van ebből a kölökből. Mindent tönkre tesz! – csapkodta a kormányt egy férfi, miközben mellette egy beesett arcú nő a száját rúzsozta a visszapillantó tükörben. Kicsit hasonlított rám, de nagyon nyúzott volt, mintha hónapok óta nem evett volna rendesen. A sok alapozó meg púder sem tudta elfedni a foltokat az arcán. – Szerinted mit kellene tennem? Egyedül én maradtam neki a családból – válaszolt a nő, és nagyokat cuppogott a tükör felé, hogy elsimítsa a vérvörös rúzst az ajkán. Valamivel később kinyílt egy ajtó. Rágógumi-rózsaszínű ajkak nyomtak puszit az arcomra. Vörös Száj testvére volt az, az anyukám. Finom parfümillat lengte körül, és ezüstszínű volt a nevetése. Hosszú, világos haja az arcomhoz ért, amikor lehajolt hozzám, hogy megcsiklandozzon. Én pedig kacagtam. Aztán valaki csengetett. – Maradj itt, kisbabus! – mondta anya, és letakarta a hordozható gyerekágyat. Zajok szűrődtek be a folyosóról. Apa volt az. Nem akartuk, hogy ránk találjon, ugye, anya?! Miért volt akkor mégis ott? Magamhoz szorítottam a nyuszimat, és hallgatóztam, miről beszélnek a folyosón a felnőttek. – De te nem vagy a lélektársam, Ian. Mindketten jól tudjuk ezt. Én Miguelhez tartozom, és most elmegyek hozzá, és nem akadályozhatod meg! – kiabált anya, és durva volt a hangja. Nagyon dühös volt, de félt is. Éreztem a félelmet. – Mi lesz a gyerekkel? És mi lesz velem? Nem viheted magaddal, ha elmész Angliából! – Eddig nem érdekelt a lányod... most is csak féltékeny vagy. – Ez nem igaz, és nem engedem, hogy elmenj! – De Miguel mellett a helyem, ha valaki, te ezt megérthetnéd. 183

– Akkor csak menj, de a lányom velem marad! Közelebb jöttek hozzám, én pedig csak pislogtam. A szoba vörösen izzott a haragtól, de láttam a szeretet arany színét is felvillanni. A sötétben a férfi kiemelt a kiságyból, és magához ölelt. A kisegér alakú éjjeli lámpa szétrobbant, az üvegszilánkok szanaszét röpültek. – A kisegerem! – sikítottam. Anya remegett a dühtől: – Túl fiatal voltál, amikor elvesztetted a lélektársadat, amikor Di meghalt. Nagyon sajnálom, Ian. Tényleg nagyon sajnállak, de mi mást tehetnék most, hogy annyi idő után, amikor már szinte feladtam, váratlanul mégis rátaláltam a társamra. Nekem Miguellel kell élnem! És kérlek, őt tedd most le! Apa még erősebben szorított, éreztem, ahogy vibráltak benne az érzések: – Miért én maradjak egyedül, Franny? Ezt nem bírom elviselni. Anya tett egy lépést felénk, mire a férfi a magasba lendítette a karját. A könyveim lerepültek a polcról, és egyre csak záporoztak anyára. A szőnyeg füstölni kezdett apa talpa alatt, én pedig rémültem kapkodtam a levegőt. – Fejezd be, Franny! Fel fogod gyújtani az egész házat! – Nem veheted el tőlem őt! – kiabált anya, elveszítve minden önkontrollját, izzott a haragtól. – Nem engedem, hogy elvedd tőlem a kisbabámat! Az ágyam is lángot kapott, aztán az égő ágy felemelkedett a padlóról, taszított egyet anyán, aki így nekivágódott a falnak. – Anyu! – ordítottam, aztán becsuktam a szemem. ...és soha nem láttam őket többé. Újabb képek jöttek. Az egyiken a vörös ajkú nagynéni értem jött a kórházba. Egyedül én éltem túl a tüzet. Kész csoda volt! Valami láthatatlan erő felemelt, kirepített a szobából, és másnap a harmatos fűben, összegömbölyödve találtak rám. Ezután egy újabb kép jelent meg, egy lakásban éltünk, mindig fáztam, és piszkos volt a ruhám. Még kicsi voltam, nem értem fel az ajtókilincset. A nappaliban hangosan dübörgött a zene, rám ordítottak, hogy útban vagyok, ezért inkább elbújtam a folyosón. – Ne nézz így rám! – üvöltötte a férfi, aki az autót szokta vezetni; az egyik barátja is vele volt. Ha nem tűntem el elég gyorsan a szeme elől, megrugdosott. Visszafutottam a helyemre, és az arcomat a falnak nyomtam; megpróbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék. Aztán megint őket figyeltem, láttam, hogy Ian valamit odaad a férfinak, és cserébe pénzt kap. – Becsap téged – suttogtam. Az idegen férfi megállt és leguggolt mellém. Borzalmasan büdös volt a lehelete, hagymaszagú. – Mit mondasz, kiscsibe? – kérdezte. Úgy tűnt, viccesnek talál engem. – Hazudott, és most örül, amiért sikerült átvernie téged – mondtam, és közben előre-hátra hintáztattam magam; tudtam hogy megbüntetnek, de így legalább őt is megbüntette valaki. – Mi van? – szólt közbe a nagynéném pasija. – Csak nem hallgatsz erre a 184

nyamvadt kölyökre? Mit tud ez bármiről? A hagymaszagú férfi elővette a zsebéből a csomagot, a tenyerében méricskélte, és már nem mosolygott. – Tiszta az anyag? – kérdezte. – Naná, szupertiszta, a szavamat adom rá. – Hazudik – szólaltam meg. Phil körül a színek betegesen sárgán izzottak. – Kösz a tippet, csibe – mondta a hagymaszagú, és kinyújtotta a kezét. – Kérem vissza a pénzemet, a te szavad nem ér meg nekem ötven rongyot. A férfi visszaadta a pénzt, és közben egyfolytában esküdözött, hogy ő nem tehet semmiről. A fájdalom volt a következő dolog, amire emlékeztem. Aztán meg arra, hogy az orvosnál vagyunk, és a férfi azt magyarázza, hogyan estem le a lépcsőn, és törtem el a karomat. Hogy ügyetlen voltam. Ez hazugság volt, valójában ő lökött le, mert dühös volt rám. Aztán megint a kocsiban ültünk. Ez már egy másik napon történt. Megint költöztünk, valakit ismét magunkra haragítottunk. A vörös rúzsos nagynéném ideges volt, azt nyafogta, hogy a férfi el akarja hagyni miattam. Hogy neki is elege van belőlem. Hogy túl sok dolgot látok, hogy egy boszorkány vagyok, mint az a hülye féltestvére, aki ebbe döglött bele. – Leadhatjuk Bristolban a gyámügynek, megmondjuk, hogy nem bírunk vele – mondta a nagynéném, és engem bámult. – Az első szabály az, hogy a hatóságoknak nem mondunk semmit. Mi nem is létezünk, megértetted? Nem megyünk vissza Bristolba, oda már nem mehetünk! – mondta a férfi, és megelőzött egy kocsit az autópályán. – És mégis mióta nem létezünk, Phil? – kérdezte a nagynéném. – Amióta a zsaruk szétverték a törzshelyemet – válaszolt a férfi. Kifelé bámultam az ablakon a kék fények irányába. Egy nagy épület tetején kicsi repülőgép világított, felszállni készült, és kíváncsi voltam, hová vezet az az út. Nagyon szerettem volna repülni, és énekelni kezdtem: „I want to get away, I want to fly away...” – Pont erről beszélek! – kiabált a férfi. Kitette az indexet, lehajtott az első kijáratnál, és megállt a benzinkút mellett. – Ezt az idióta kölköt most szépen kitesszük itt! – Mi van?! – kérdezte a nő idegesen, és a férfit bámulta. Nyálkás, zöld rosszindulat áramlott a férfiból, a nő körül pedig sötétlilák voltak a színek, amelyekbe egy kis zöld keveredett. Rosszul lettem, ahogy őket néztem, ezért inkább a piszkos rövidnadrágomat bámultam. – Most viccelsz, ugye? – Eszemben sincs. Itt hagyjuk! Vagy itt maradsz vele te is, vagy velem jössz. Döntsél gyorsan! – Elment az eszed, Phil! Nem tehetjük ki az útszélre! Phil betolatott egy üres helyre a parkoló szélén. Idegesen nézegetett hátra a visszapillantó tükörben. – Miért nem? Képtelenség normálisan dolgozni, ha állandóan velünk lóg. Majd 185

valami jó emberek rátalálnak, aztán már az ő problémájuk lesz, mihez kezdenek vele. Nem a miénk, megértetted?! Ő Franny elcseszett gyereke, neki kellett volna megszabadulni tőle. Neked semmi közöd hozzá, és nekem sem – mondta a férfi, aztán odahajolt, és megcsókolta a nőt, a színei sárgán világítottak, ami annak volt a jele, hogy épp egy állati nagyot hazudott ismét. A nő összeszorította az ajkát, egy pillanatra elgondolkodott: – Oké, oké, csak egy pillanat – mondta. – Ó, istenem. Szükségem van egy italra. Biztos vagy benne, hogy nem találnak ránk? A férfi megvonta a vállát: – A rendszámtábla hamis, ha nem szállunk ki a kocsiból, nem tudnak felvételt csinálni rólunk a figyelőkamerák. Angliában pedig senki nem tud a gyerekről. A szülei meghaltak Dublinban. Hacsak nem kezdik el külföldön is keresni, ez a gyerek olyan, mintha nem is létezne. És ki ismerné fel ennyi idő után? Még akcentusa sincs. – Szóval, ha itt hagyjuk, majd valaki más gondját viseli. És nem fogják bántani – győzködte magát a nagynéném. – Ha vissza kell jönnöm érte, azt nem ússza meg verés nélkül. Csak bajt hoz ránk, meg az üzletre. Tönkre tesz mindent. Aztán a nő összeszedte a bátorságát, és bólintott: – Akkor csináljuk! – mondta. – Kell egy kis idő, hogy összeszedjük magunkat – mondta a férfi, majd hátrahajolt, és megragadta a pólómat. – Aztán egy szót se, te kis szaros, tartod a szádat, és nem csinálsz semmi zűrt, megértetted?! Különben visszajövünk érted!– mondta. Bólintottam, annyira megrémültem, és féltem, hogy megint bepisilek. A fény, ami a férfit körülvette lilán pulzált, aztán megütött, majd felcsapta az ajtót: – Kifelé, indulás. Ülj le itt, és ne csinálj semmi hülyeséget! Kikapcsoltam a biztonsági övemet – amennyire lehetett, még ekkor is vigyáztam magamra. – Phil, biztos, hogy jó, amit csinálunk? – kérdezte a nő nyafogós hangon. A férfi nem válaszolt, becsapta az ajtót, aztán már csak annyit hallottam, hogy gázt ad, és a kocsi elhúzott a parkolóból. Leültem, és a százszorszépeket számolgattam. Mikor megint kinyitottam a szemem, már nem a parkolóban voltam, hanem Zed családjával ültem egy nyugodt szobában, Zed átölelt hátulról. Melegség áradt belőle, a gondomat viselte. – Mit láttál? – kérdeztem. Nem mertem ránézni. – Hát... hála Istennek, hogy kitettek a parkolóban, a végén még megölt volna – válaszolt Zed, és megcirógatta a hajamat. Az elmúlt napokban nem volt ideje borotválkozni, és a borosták kicsit már szúrtak. – Még mindig nem tudom, ki vagyok. Nem emlékszem, hogy említették volna a nevemet. A nagynénémet Jónak hívták, egy Phil nevű fickóval élt, engem pedig „kis szarosként” emlegettek, ők voltak a családom hatéves koromban. Ha anya és apa – Fran186

ny és Ian – adtak is nekem nevet, arra nem emlékeztem. A szüleim savantok voltak; és megölték egymást, mert nem tudták használni és kontroll alatt tartani a képességeiket, engem pedig otthagytak ennek a két drogos őrültnek, hogy ők legyenek a családom. Nagyon dühös voltam, a kezem görcsösen ökölbe szorult; fájt, amiért így elárultak. – Egy igazmondó nem túl hasznos egy drogdíler számára – szólalt meg Zed. Megfogta a kezemet, és finoman körözni kezdett az ujjával a csuklómon meg a tenyeremben, hogy ellazuljak kicsit. – Láttam már korábban is ilyen szemétládákat, még mielőtt elkezdtem dolgozni Trace-nek és Victornak. Szerencsés vagy Sky, hogy megszabadultál tőlük. Gyerekként nem fogtam fel, mi zajlott pontosan ott a folyosón, de most már összeállt a kép. – Jól keresztbe tettem annak idején Philnek, és nem is csak egyszer, az a fickó a legtutibb ügyfele volt. – Ő meg bántott téged, és nem is csak egyszer! Nagyon kellemetlenül éreztem magam, utáltam, hogy ennyi minden a felszínre került, és pont Zed családja előtt. – Igen, tényleg így volt – suttogtam. Észrevettem, hogy Zed körül a színek megváltoztak, bíborszínű fény vette körül, a harag színe. Nem felém irányult, hanem arra a férfira, aki bántani merészelt engem. – Szívesen elkapnám őket, hadd érezzék át ők is ugyanazt, amit veled tettek – szólalt meg. – Phil tényleg nagyon gonosz volt, és a nagynénémet is csak kihasználta, ő egyébként többnyire rendes volt... Csak éppen nem tudott mit kezdeni velem. Nem hiszem, hogy együtt vannak még. – Valószínűleg már mindketten meghaltak. A drogdílerek nem élnek hosszú, boldog életet – szólt közbe Uriel tárgyilagosan. Visszakucorodtam Zed ölébe, kifáradtam, és rosszul éreztem magam. Időre volt szükségem, hogy mindazt, amit az előbb láttam, a helyére tudjam tenni. Hogy elrendezzem az emlékeimet. Nem hozta szóba senki, de azt is tisztáznom kellett, mit jelentett az, hogy anya megszállottan követni akarta a lélektársát, úgy éreztem, ez kihatással van mindannyiunkra. Az érzés egyre csak terjedt, mint valami folt, ami átitat mindent. A gondolataim egyre csak akörüljártak, mi is az, ami köztem és Zed között van. Úgy éreztem, a szüleim múltja bepiszkít engem is, és ez az érzés fenyegető volt. – Eleget láttál, Sky! – szólalt meg Zed. – Nem várjuk el tőled, hogy egyszerre emlékezz mindenre. – De az alapokat megtaláltuk – mondta Uriel. – Erre már lehet építeni. Körülnéztem, és láttam a többiek tekintetében, hogy ennél többet ők sem várnak ma tőlem. Trace és Victor nagyon türelmetlenül várták az információkat, de még ők is igyekeztek elrejteni a kíváncsiságukat. – Mindannyiunknak szüksége van egy kis kikapcsolódásra. Zed, vidd el Skyt 187

síelni! – szólalt meg Trace. – Mi majd gondoskodunk a biztonságotokról. Igyekeztem elhessegetni a legutóbbi próbálkozásom kínos emlékeit, de azért megkérdeztem: – Hmmm? Kikapcsolódás? De nem azt érted ez alatt, hogy kikapcsolódik a lécen a kötés, én pedig elszállok a lejtőn? Trace felnevetett, végre kicsit lazult ő is. A komoly zsaruarc azért egy kedves, vicces fickót takart. – Dehogy! Zed vigyáz rád, és majd elkap időben!

22. fejezet Nagyon megkönnyebbültem, ahogy kiszabadultunk a házból. Az emlékek, mint valami súlyos, fekete felhő lebegtek felettem, de a hófedte fehér hegyoldal megnyugtató volt, és a könnyű szellő elfújta a gondjaimat. Egy időre. Szikrázott a hó, és ha nagyon koncentráltam, képes voltam megszámolni minden egyes tűlevelet, minden egyes tobozt, és minden hópihét – az érzékelésem kiélesedett a tiszta levegőn. A hegyek ma nem tűntek ijesztőnek, inkább jókedvre derítettek. Karla kölcsönadta a síruháját, amiben úgy néztem ki, mint egy Michelin-baba, de Zedet ez egy csöppet sem zavarta, szerinte így is helyes voltam. – Menjünk a babapályára – javasoltam; a leheletem látszódott a hidegben, olyan voltam, mint egy fehér felhőt fújó sárkány. – Á, ott túl sok ember van – mondta Zed, és a kezével leárnyékolta a szemét, hogy jobban lássa a hegyeket a szikrázó napsütésben. Nekem pedig eközben volt időm szemügyre venni, milyen hihetetlenül jól nézett ki a testhez álló, kék síruhájában. A pálya legfantasztikusabb fickója állt előttem: magas volt és veszélyes. Rám villantott egy vigyort, amikor rajtakapott, hogy őt bámulom, és oldalba bökött a könyökével: – Tetszik a látvány, mi?! Én meg visszaböktem: – Fogd be, Zed! Itt az ideje, hogy órákat vegyél valakitől szerénységből. Zed nevetett: – Rendben, ha megígéred, hogy te leszel a tanárom... – Teljesen reménytelen eset vagy – sóhajtottam, amitől Zednek természetesen csak még jobb lett a kedve. Mikor végre abbahagyta a nevetést, odahúzott magához, és megölelt. – Na, Sky, készen állsz?! Oda felmegyünk, van ott egy békés hely. Azt akartam megmutatni neked akkor is, amikor az erdőben ránk lőttek, de ilyenkor télen még szebb. Felmegyünk a lifttel, aztán majd lecsúszunk addig a pontig. Ilyenkor hétköznap a hegy sokkal csendesebb volt, a tetőn is alig voltak emberek. José büféje sem volt nyitva, így nem állhattam meg azzal a kifogással, hogy szeretnék enni egy fánkot, és beszélgetni sem volt lehetőség. Elindultunk, magunk mö-

188

gött hagytuk a forgalmasabb pályákat, és Zed az erdő felé vezetett minket. – Biztos, hogy ez jó ötlet? Csak emlékezz vissza, mi történt legutóbb, amikor bementünk az erdőbe – mondtam bizonytalanul, mire Zed átölelte a vállamat, és megnyugtatásképpen megsimogatta a fejemet. – A szüleim felhúztak egy erős pajzsot a terület köré, Trace, Vick és Will pedig őrködnek. Nem lesz semmi gond. – És ez olyan, mint egy sorompó? – Igen, visszatartja az embereket, hogy idejöjjenek. Hirtelen eszükbe jut, hogy nem kapcsolták ki a világítást a kocsin, vagy hogy elfelejtettek egy fontos találkozót a városban. Hmmm?! Erről jut eszembe: neked hogyan sikerült átjutnod a pajzson akkor éjszaka? Megvontam a vállam, magam sem tudtam, hogyan sikerülhetett: – Éreztem, hogy valami próbál visszatartani, de annyira akartam beszélni veled, hogy nem törődtem vele. – Nem lett volna szabad, hogy ez megtörténjen. Vick és Trace ezért voltak olyan bizalmatlanok, amikor egyszer csak ott teremtél a semmiből. – Lehet, hogy ez a sorompó mégsem olyan erős, mint ahogy hiszitek? – Lehet, hogy te erősebb vagy annál, mint amit gondolunk rólad. És ezt mindenképp ki kell derítenünk. – De ne most, rendben?! – Nem volt kedvem megint a savant dolgokon rágódni, az egész túl bizarr volt: az erő, a képességek, minden. – Persze, hogy nem. Most játszós nap van. Hamarosan kiléptünk a fák közül, és egy széles völgy tárult elénk, előttünk a hegyoldal meredeken lejtett, és a távolban elkanyarodott kicsit. Szemben a völgy túloldalán a csúcsok úgy sorakoztak egymás mellett a látóhatáron, mint hatalmas óriások, akik azért jöttek, hogy megnézzék a nagy mutatványt. – Hűha! – Állati, ugye?! Nem sok ember jön ide, mert a pálya nem vezet sehová, de én nagyon szeretem ezt a helyet. Még extrém dolgokat is ki lehet próbálni a snowboarddal, mert nincs útban az a rengeteg idegesítő síelő, mint például a bátyáim. – Az extrém dolgokra végképp nem vagyok felkészülve – válaszoltam. – Tudom, majd szép lassan és finoman csináljuk – mondta Zed, ledobta a léceket a hóba. – Szörfözni voltál már? – kérdezte. – Ha, ha! Hogy szörfözni?! Nem vagy túl tájékozott Angliát illetően, Richmondban az ember nem igazán jár strandolni. Zed csak vigyorgott: – Hát akkor mit csináltatok egész álló nap? – Van egy vadaspark a város mellett, oda ki lehet biciklizni, és a Temzén lehet evezni. – És te eveztél meg bicajoztál? – Hát, nem igazán. Viszont aranyérmes válogatott lehetnék shoppingolásban. Egyébként főleg csak zenéltem, az a legjobb. – Akkor most kipróbálhatsz valami újat: jól lökd majd el magad, és csak csússz 189

lefelé. – Hogy mit csináljak?! – Bízz bennem, és csak csináld! Úgy éreztem, tiszta hülye vagyok, amiért hagytam, hogy belerángasson ebbe, de rábíztam magam Zedre, és ellöktem a snowboardot. – Jól van, most hagyd, hogy a jobb lábad irányítson! – És azt mégis hogyan csináljam? – A lábaddal irányítasz, amikor lefelé siklasz! Most pedig nézzük a helyes testtartást! – Megigazította a snowboardomat, és azt kezdte magyarázni, hová tegyem a lábamat. Átölelte a derekamat, és előre-hátra ringatott. – Az egész az egyensúlyozásról szól! – Aha! Szerintem csak kifogást kerestél, hogy átölelhess! – De jó kifogás, nem?! Legnagyobb meglepetésemre a snowboardozás sokkal jobban ment, mint a síelés. Persze egy csomószor eltanyáltam, de épp csak annyiszor, mint egy átlagos kezdő, és nem éreztem magam olyan reménytelennek, mint a síeléskor. – Na, most te mutasd meg, mit tudsz, nagyokos! – cukkoltam Zedet. Úgy éreztem, elég időt töltöttem fenéken, kicsit pihenni akartam. – Rendben, kisokos! Helyezd magad kényelembe, és ne mozdulj! Megmutatom, hogyan csinálják a profik! Felmegyek egy darabon, hogy jobban láss! Leültem egy szikla tövében, és a lejtőt figyeltem, mikor bukkan fel Zed. Úgy tűnt, jó messzire felment, hogy látványos legyen a bemutatója. – Juhééé! – Egy snowboard suhant el a fejem felett, Zed hat méterrel előttem landolt a hóban, aztán tovább cikázott lefelé a lejtőn. – Felvágós! – kiáltottam utána nevetve. Sejthettem volna, hogy valami extra mutatvánnyal áll elő. A felfelé út eltartott egy darabig, Zed a vállára kapta a snowboard-deszkát, és így caplatott felfelé, és közben végig vigyorgott. – Na, milyen volt? – kiáltott, mikor közelebb ért. – Hmmm – dünnyögtem, és a körmömet vizsgálgattam. – Elmegy! – Elmegy?! Szerintem tökéletes volt! – Az a másik fickó csinált egy szaltót, amikor elsuhant mellettem, neki tíz pontot adtam. Zed ledobta a válláról a lécet, majd lehuppant mellém, és lenyomott a hóba. – A tíz pontot én akarom. – Na, ja! Esetleg, ha csinálsz egy tripla csavart. – Azt a műkorcsolyázók szoktak, te kis buta! – Az a fickó is megcsinálta, ezért kapott maximális pontszámot. Zed belefúrta az orrát a hajamba. – Miféle fickó? Csak egy fickó van itt, és az én vagyok! Rámosolyogtam: – Akkor sem ér tíz pontot egy ugrás. – Akkor megpróbállak megvesztegetni – mondta, és elkezdte puszilgatni a ha190

jamat, aztán a nyakamat, és végül megcsókolt. – Na, mit szólsz ehhez? Hány pontot kapok most? Nagyon reméltem, hogy ebben a pillanatban nem látja előre a jövőt, és felmarkoltam egy kis havat. – Hmmm, hadd gondolkodjam még ezen. Úgy tűnik, egy kis gyakorlás még nem ártana! – És mielőtt bármit tehetett volna, az anorákja nyakába tömködtem a havat. – Áúú! Szóval háború?! – kiáltott Zed, és lebirkózott a hóra. Aztán sikerült valahogy kiszabadulnom, és szaladni kezdtem, de Zed a nyomomban volt, elkapta a derekamat, és a magasba emelt. – Most aztán betemetlek! – mondta, és talált is helyet, ahol jó mély volt a hó. – Elő a tartalék fegyverekkel! – kiáltottam, és gyorsan gyúrtam egy hógolyót. Elhajítottam Zed felé, de félúton pördült egyet, és a következő pillanatban eltalálta az arcomat. – Csaló! – kiabáltam, Zed pedig térdre borulva nevetett a dühömön. – Most aztán elég! Nem csak te tudsz ilyen trükköket! – mondtam, amikor eszembe jutott a reggeli mutatványom a tojással. Elképzeltem, ahogy az ág a feje felett meghajlik lefelé, aztán engedtem visszacsapódni, mire Zedet jól beborította a fáról lehulló hó. Nagyon büszke voltam magamra, és elégedetten dörzsöltem a tenyeremet. – Na, mi van, nagyokos?! Zed lerázta magáról a havat meg a jeget: – Hiba volt elmondani neked, hogy te is savant vagy. Ráadásul egy veszélyes savant. Felpattantam, és beleboxoltam a levegőbe: – Veszélyes vagyok! Juhé! Szuper veszélyes Sky! – De van még mit gyakorolnod! – szólalt meg Zed nyugodtan, aztán egyszer csak a hó elkezdett kicsúszni a talpam alól, és egy hókupacon találtam magam fenékre esve. Zed fölöttem térdelt, egy hatalmas hógolyó volt a kezében, és diadalmasan vigyorgott. – Szóval hány pontot kapok a snowboard-bemutatóra?! Rámosolyogtam Zedre: – Mindenképp tízet. Nem is, tizenegyet! Zed félre dobta a hógolyót: – Jól van, örülök, hogy egyetértesz. A délután egy részét egyedül töltöttem, a ház mögötti erdőben sétáltam, és az emlékeimen gondolkodtam, amiket Uriel hozott fel bennem. A szüleim végzetes veszekedését képtelen voltam újra átélni, vagy csak gondolni is rá. Az utána következő években szinte állandóan költöztünk és úton voltunk, egy rémálom volt az egész. Minden kaotikus volt, velem alig törődtek, és egészen biztosan nem volt mellettem senki, aki igazán szeretett volna. Addig azonban viszonylag rendben mentek a dolgok, amíg a nagynéném össze nem állt a drogdíler pasijával. Kíváncsi voltam, mi lett 191

a családom többi tagjával. Nem volt a szüleim rokonai közt senki más a nagynénémen kívül, aki gondjaiba vehetett volna? Egy nagymama, vagy egy másik testvér? Ez rejtély maradt, és belül éreztem, hogy ha tudnám is a választ, nem biztos, hogy az boldogabbá tenne. Hatévesen csak homályosan érzékeltem, ami a környezetemben zajlott, annyit tudtam, hogy arra a két emberre, aki velem van, nem számíthatok. És ezt borzasztó volt elviselni; sosem tudtam, mi lenne az, amitől jobban szeretnének engem. Fokozatosan magamba zárkóztam, de néha azért megpróbáltam kitörni. Phil mindig csak bántott sportot csinált belőle, hogy rendszeresen megverjen, én pedig megpróbáltam visszaadni legalább egy keveset. Őszintén csodáltam a gyerekkori önmagamat ezért, elkerülhettem volna a fájdalmat, ha csöndben maradok, de inkább szembeszálltam vele. Görcsösen próbáltam visszaemlékezni más dolgokra is. Például a nevemre. Olyan egyszerű dolognak tűnt, a nevét mindenki tudja. Aztán egyszer csak Zed ott állt előttem: – Sky, jól vagy? – kérdezte. Már jó ideje el voltam, és kíváncsi lett, mi van velem. Egy gőzölgő papírpoharat tartott a kezében. – Csak elgondolkodtam. De köszi, jól vagyok – válaszoltam. – Most már eleget töprengtél – mondta, és felém nyújtotta a poharat. – Tessék, csináltam neked forró csokit. Persze nem olyan finom, mint a kávézóban, de azért majd felmelegít. – Hú! Köszi. Pont egy csokibeöntésre vágytam. Zed megfogta a kezem, felhúzott, aztán elindultunk a ház felé. – Tudtad, hogy a csokiban van valami spéci vegyület, amitől jobb kedve lesz az embernek? – Nem szoktam kifogásokat keresni, ha csokira vágyom – pislantottam fel rá, és belekortyoltam az italba. Néhány hajtincs Zed szemébe lógott, ott, ahol nem takarta el az arcát a sapka, és apró hópihék tapadtak a hajára. A tekintete is nagyon vidám volt ma, halvány kékeszöldes fény sugárzott felőle, mint amilyen egy sekély patakocska vize a napfényben. – És te is kortyolgattál titokban ezekből a tuti vegyületekből? – Miért kérdezed? – Hát mert olyan boldognak tűnsz! Zed felnevetett. – Nem a csoki miatt van. Az eszedbe se jutott, hogy te vagy az oka? Ha valaki megtalálja a lélektársát, a dolgok teljesen megváltoznak körülötte. Olyan, mint egy boldogságinjekció. És ez miattad van, Sky! Megszólalt valami bennem, egy figyelmeztetés: nem, ez így nem igaz. A szüleim rá a példa, hogy hiába találja meg valaki a lélektársát, az romboláshoz is vezethet. Egyfolytában úgy csináltam, még Zed előtt is, mintha minden rendben lett volna, de közben azt éreztem, hogy nincs rendben semmi, és nem tudok ekkora kockázatot vállalni. És ettől a döbbenetes felismeréstől elég rosszul éreztem magam, mintha egy lejtőn zúgnék lefelé sílécekkel a lábamon, és egyre csak zuhannék. 192

Hogyan mondjam el Zednek és a családjának, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaiknak azután, amit a szüleimről megtudtam? Ha egy ilyen bejelentéssel állok eléjük, minden nagyon csúnyán fog végződni. Zed utálni fog... és ezért én már most utáltam magamat. Túlságosan féltem. Ez járt a fejemben, miközben Karla és a többiek úgy döntöttek, hogy aznap délután készítik elő a házat a karácsonyra. Úgy éreztem magam, mint egy áruló Júdás, aki épp elrontani készül az ünnepet. Saul és Trace hatalmas dobozokkal tértek vissza a padlásról, melyek tele voltak karácsonyfadíszekkel. – Hűha, nem semmi, ti aztán megadjátok a módját! – Csak ámuldoztam a felhozatalon. Az egyik dobozban találtam egy gyönyörű szép üveggömböt, a belsejében egy aranyszínű angyal ücsörgött. Mintha csak önmagamat láttam volna viszont ebben: a pánik homályos burkot vont körém, én pedig ott ültem a közepébe zárva, és képtelen voltam kiszabadulni. – Természetesen – szólalt meg Karla. – Mikor valahová elutazunk, mindig hozunk magunkkal néhány szép díszt, és a barátaink a Savant Világhálóról minden évben küldenek néhány különleges darabot ajándékba. Nem lenne szép tőlünk, ha nem tennénk fel mindet a fára. Zed a mamája mögött állt éppen, és vágott egy grimaszt: – Anya teljesen oda van ezekért a kis izékért, mire fölrakjuk mindet, olyan lesz a ház, mintha a plázában lennénk a karácsonyi játékvásáron. Szerencsére felfújható télapók, meg hasonló dolgok nem voltak a dobozokban, minden egyes darab különleges kézműves remekmű volt. Találtam egy faragott Esthajnalcsillagot, amely Dél-Amerikából származott, és egy apró jégcsapokból álló égősort, ami Kanadából érkezett, meg néhány eredeti velencei üvegből készült gömböt. Egyrészt borzasztóan vágytam rá, hogy ehhez a hatalmas savant családhoz tartozzam, akiknek ugyanúgy megvoltak a különleges képességei, mint nekem, másrészt viszont úgy éreztem, nem érdemlem meg őket, ha nem fogadom el, amit adni akarnak. Tudtam, hogy hamarosan el kell ezt mondanom nekik, nem lett volna tisztességes dolog hagyni, hogy ilyen kedvesen bánjanak velem, miközben én már tudtam, hogy egy más jövő mellett döntöttem. Aztán teltek a percek meg az órák, és egyre nehezebbnek tűnt összeszednem a bátorságomat. Karla megkérte a fiúkat, hogy vágjanak ki egy fát a házhoz tartozó erdőben, és a srácok most ezt vonszolták be éppen a nappaliba. Egy szép erdei fenyő volt, kétszer olyan magas, mint én, majdnem a plafonig ért. Saul és Victor nekiláttak feltenni rá az égőket, volt, amelyik nem működött, és a csatlakozóval is elbíbelődtek egy ideig, de hamarosan az egész fa fénybe öltözött. Mi eközben felraktuk a díszeket; én Zed nyakába ültem, hogy a magasabban lévő ágakra is kerüljön néhány. Karla meg szépen elmesélte minden egyes dísz történetét: hogy kitől kapták, vagy hol vették. Mint kiderült óriási volt a rokonságuk, a közelebbi rokonok Amerikában és Argentínában éltek, de voltak Ázsiában és Európában is unokatestvéreik. Az övékével összehasonlítva a mi háromszemélyes családunk, nagyon-nagyon kicsinek tűnt. – Gyakorolnunk kell a karácsonyi énekeket! – jelentette be Karla, amikor egy 193

nagy tálcával a kezében visszatért a konyhából: forralt bort csinált, meg mézeskalácsot, nekem pedig külön készített egy forró csokit. Trace kelletlenül ásított egy nagyot, de a belőle áradó fény elárulta, hogy közben jól szórakozik az egészen, és azt hiszem, csak a szokásos szerepét adta; ő volt a család egyetlen tagja, akibe nem szorult semmi zenei érzék. Visszahúzódtam a háttérbe, és letelepedtem egy hatalmas babzsákra, és lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, amit a fejemben forgattam. Néztem, ahogy Saul felhangolja a hegedűjét, Zed előveszi a gitárját, Uriel pedig a fuvoláját keresi. Eljátszottak néhány régi karácsonyi dalt. Gyönyörű volt, átjárt a zene, és közben úgy éreztem, mintha visszamennék az időben, amikor először játszották ezeket a dalokat. Ekkor észrevettem, hogy Uriel körül a fények bronzszínben csillognak, nem csupán eljátszott néhány régi dalt, ő tényleg visszament azokba az időkbe. – Jó lenne, ha valaki énekelne – jelentette ki Uriel – Trace ne kímélj minket! A felhívás nem volt komoly, mindenki csak nevetett. – Hát, ha el akarjátok rontani ezt a szép pillanatot, legyen – válaszolt Trace, és már emelkedett is fel, de Will visszarántotta a helyére. – Miért nem énekel Sky? – vetette fel Yves. Elkerekedett a szemem, és a fejemet ráztam: – Nem szoktam énekelni – mondtam. – Pedig te nagyon muzikális vagy. Játszottunk is együtt, emlékszel?! – próbálkozott tovább Yves egy kis hízelgéssel. Elöntött a pánik, a legszívesebben elbújtam volna valahová. – Nem szoktam énekelni – mondtam megint. Uriel egy pillanatra becsukta a szemét: – De régen énekeltél. – Az régen volt, most már nem. – De miért nem? – kérdezte Zed finoman. – Ami régen volt, az már elmúlt. Előhoztuk az emlékeidet, végre láttad, amit kell, és most már magad mögött hagyhatod az egészet. Új nap van, lehetne ez egy új kezdet. Hát, éppenséggel lehetne, de nem olyan lesz, mint amire ő számít. Édes istenem, miért van ez így?!, gondoltam magamban. Karla fogta a sütistálcát, és hogy kicsit oldja a feszültséget, megkínált mindenkit. – Ti hárman, hagyjátok szépen szegény Skyt! Senkinek sem kell énekelnie, ha nem akar. Hirtelen azt éreztem legbelül, hogy én igenis akarok énekelni. A sok félelem és riasztó dolog ellenére, tudtam, hogy zenész is vagyok, és mint ilyen, nagyon is imádok énekelni. Úgy használni a hangomat, mintha egy hangszer lenne. – Na, Sky! Én is együtt énekelek veled – kérlelt Zed, és kinyújtotta felém a kezét. – Mindannyian énekelni fogunk – javasolta Uriel, és játszani kezdett. – Ehhez mit szóltok: „Joy to the World”? 194

– Hozom a szaxofonomat – szólaltam meg. Próbáltam valami kibúvót keresni, és szerencsémre anya áthozta a múltkor; tudta hogy szükségem van rá, amikor nyugtalan vagyok. Zed családjáról kiderült, hogy nem csak simán énekelni tudnak, hanem mint egy igazi zenekar a hangszereléshez is értenek. Még Trace is pengetett néhány akkordot anélkül, hogy különösebben leégette volna magát. A végén Zed magához húzott, és átölelt: – Állati jó érzéked van a szaxofonhoz. Tudtad, hogy ennek a hangszernek a hangja hasonlít leginkább az énekhanghoz? Bólintottam, a tenorszaxofonomon játszani majdnem olyan volt, mintha én is velük énekeltem volna. Majdnem olyan... de éreztem, hogy Zed többet szeretne ennél. Mindent akart, egyszerre, és erre most nem voltam képes. Zed nekem adta a szobáját éjszakára, ő pedig átköltözött Xavhez. A sok nyugtalanság miatt annyira kimerültem szellemileg, hogy rögtön elaludtam, és az elrablásom óta ez volt az első éjszaka, amit végig is aludtam. Mikor reggel felébredtem, úgy éreztem, a mély álomnak köszönhetően az agyamban helyére kerültek a dolgok, mintha egy számítógépen végigfuttattak volna egy töredezettségmentesítő programot. Azáltal, hogy előkerültek a kora gyerekkori emlékeim, hirtelen emlékezni kezdtem mindenre Las Vegasszal kapcsolatban is. Mr. Kelly alapos munkát végzett: tényleg darabjaimra estem szét. Rettenetes dolgokat hitetett el velem Zedről és a bátyjáról, és a saját elképzeléseinek megfelelően rakta össze a részleteket a fejemben. Gyűlöltem ezért, de most már ura voltam a helyzetnek. Képes voltam szétválasztani a hazugságot és az igazságot, és ez kellő okot adott az ünneplésre. Meg akartam osztani a nagy felfedezés hírét Zeddel, és átrohantam a szobájukba. – Hahó! – rontottam be a szomszédos szobába. Zed a padlón feküdt egy hálózsákba gubózva, Xav pedig szétterült az ágyon, és nyitott szájjal horkolt. – Zed! – kiáltottam. – Hmmm... Mi... Mi van? – Ült fel Zed ijedten, magához rántott, azt hitte, megtámadták a házat. – Mi történt? – kérdezte. – Emlékszem rá, ki az, aki elrabolt. Mindenre emlékszem! Xav támolyogva felkelt: – Sky, mi a gond? – kérdezte. Felnéztem Xavre, és ráeszméltem, hogy a nagy sietségben elfelejtettem felvenni a ruháimat, ott ültem a földön Zed mellett, és csak egy póló meg bugyi volt rajtam. – Ööö... fiúk, szólnátok Trace-nek és Victornak? – kérdeztem, és gyorsan az ajtó felé hátráltam. – Mondani szeretnék nekik valamit. Zed ekkorra már magához tért a mély álomból, elvigyorodott, és megpaskolta a fenekemet. – Vedd fel a fürdőköpenyemet, én közben szólok nekik. Lent találkozunk a konyhában. Ezt apáéknak is hallaniuk kell! Lent elmeséltem nekik, mire jöttem rá az éjjel. Csináltunk kávét, nekem pedig egy erős teát; az angolos szokásaimról nem szívesen mondtam le, főleg nehéz helyze195

tekben. Az emlékek elég ijesztőek voltak: láttam a hotelt, a tárgyalótermet, meg ahogy Daniel Kelly velem szemben ül, és mindenféle zavaró képekkel tömi a fejem, miközben a fia ott köröz körülöttem, mint egy vérszomjas fehér cápa. Victor felvett mindent, amit mondtam, közben sűrűn bólogatott, igazolva látta mindazt, amit maga is sejtett már. – Szóval egy újabb savant család, akik a Hálózaton kívül működnek – szólalt meg elgondolkodva Saul, amikor befejeztem a mesélést. – És ezek szerint nekik sincs meg a lélektársuk, aki fenn tudná tartani bennük az egyensúlyt. Ráadásul O’Halloran átigazolt hozzájuk. Nagyon úgy tűnik nekem, hogy rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. – Én is tudom, hogyan lehet manipulálni valakinek az elméjét – szólalt meg Victor, majd eltette a hangrögzítőt a zsebébe. – De sosem merném ilyen mértékben használni. – Talán mert Kelly gonosz ember, te meg nem vagy az? – kérdeztem. – Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy olyan volt az egész, mintha kifosztottak volna. Kelly meg akart fosztani a szeretettől, amit Zed iránt érzek – mondtam, és megfogtam Zed kezét az asztal alatt. – A képek még mindig itt vannak a fejemben, csak most tudom róluk, hogy hamisak. – Hallottál olyan képességről, mint amilyen Kelly fiának van? – kérdezte Zed az apjától, és biztatásképpen megszorította a kezem. – Nagyon nem tetszik, hogy ennyire ráhajtott Skyra, csak mert ehhez volt kedve. Saul elgondolkodva dörzsölte az állát: – Az ute indiánok beszélnek olyanokról, akik mások érzelmein élősködnek. Ezek a savant világ parazitái. – És Kelly lánya, neki milyen képességei vannak? – kérdezte Trace. – Amit ő tud, az a pajzsokkal kapcsolatos, legalábbis valami ilyesmit említett. Hogy áttöri a falamat, de az egyébként sem volt elég erős Daniel Kellyvel szemben. Kelly nagyon erős, ameddig bírtam, ellenálltam, de nehéz volt. – Talán mégis tovább kitartottál, mint amire a lány számított – jegyezte meg Victor. – És nem sikerült teljesen lerombolniuk a faladat. Folyamatosan megkérdőjelezted a dolgokat. – És most le fogjátok őket tartóztatni? – kérdeztem. – Ha... – horkant fel Victor, és belekortyolt a kávéjába. – Az a helyzet, Sky, hogy amit elmondtál, nem használható fel bizonyítékként Daniel Kelly ellen. Kellynek nagy hatalom van a kezében, és a pénzével képes megvenni bárki hallgatását. Egy bíró sem adna hitelt a beszámolódnak főleg azután, hogy a Las Vegas-i rendőrségnek tettél már egy meglehetősen zavaros vallomást, és akkor teljesen más embereket vádoltál. – Zedet és Xavet... – Pontosan. A nyomozók ejtették a nyomozást ellenük, miután sikerült bebizonyítanom, hogy nem lehetett közük az elrablásodhoz, de téged kizártak mint hitelt érdemlő tanút. – Értem... Szóval nem volt túl sok értelme elmondanom mindezt nektek? 196

– Dehogynem volt! Most már tudjuk, mi az igazság, összeállt a kép. Végre kiderült, amit eddig nem értettünk vagy nem tudtunk a helyére rakni. És felbecsülhetetlen értéke van annak az információnak, hogy más savantok is átálltak a sötét oldalra. – Victor vágott egy grimaszt, majd megeresztett egy „fél” vigyort, ő is érezte, hogy pont úgy beszélt, mint a hollywoodi filmekben. – Hát igen, sosem feledkezhetünk el róla, hogy a savant világban is van sötét oldal. Valószínűleg egyenesen belesétáltunk volna minden csapdájukba, ha nem tudatosítjuk ezt időben. És ez az egész növeli annak a valószínűségét, hogy az FBI-os, aki összejátszik velük, még csak nem is tud arról, amit tesz. Előfordulhat, hogy Daniel Kelly megkörnyékezte valamelyik kollégámat, és kényszerítette, hogy áruljon el minket. Utána kell néznem, ki volt kapcsolatban a Kellykkel az utóbbi időben. Már attól jobban éreztem magam, hogy segíteni tudtam valamiben. Egyszerre nagyon jó kedvem lett, felpillantottam az órára: fél nyolcat mutatott. – Tudjátok mit?! Kedvem támadt suliba menni! – Bármit megadtam volna, hogy normális, hétköznapi életet élhessek: együtt lehessek a barátaimmal, akik nem turkálnak a fejemben, hogy megváltoztassák a gondolataimat, vagy kiolvassák belőle, mi jár éppen a fejemben, és akik körül nem robbangatnak fel mindenféle dolgok. – Mi? – Zed döbbenten meredt rám, majd a tarkóját kezdte vakargatni. – Sky, hibátlan indokod van, hogy ne kelljen suliba menned! Senki nem köthet belé! Minek mennél akkor oda?! – Nem szeretnék lógni, olyan mintha bevallanám, hogy beteg vagyok, mintha Daniel Kelly elérte volna, amit akart. – Hát, ha emiatt nem akarsz itthon maradni, akkor tényleg jobb, ha megyünk. Egy perc, és összeszedem a cuccaimat. Azért, ha ezt tudom, legalább egy percre belenéztem volna a fizikakönyvbe, megint dolgozatot írunk... Arra számítottam, hogy egész nap itthon leszünk kettesben... majdnem kettesben. Saul a homlokát ráncolta: – Zed, ugye nem Skyt használod kifogásnak, hogy megúszd a munkát! De Zed már kettesével szedte a lépcsőket felfelé: – Húsz perc múlva találkozunk az előtérben, Sky! – Rendben, csak szólok a szüleimnek, hogy mire készülünk! – kiáltottam Zed után. Sally és Simon nagyon örültek, hogy elég erősnek érzem magam, hogy kimerészkedjem a házból, és suliba menjek. – Mégis neked lett igazad, szívem! – áradozott Sally a telefonban. – Valószínűleg tényleg csak egy kis környezetváltozásra volt szükséged, és Zedék családja erre tökéletesnek bizonyult. – De ma este már otthon alszom. – Nem akartam több időt tölteni Zedékkel, már eldöntöttem, hogy a savantok világa nem nekem való. – Ez remek. Van egy meglepetésünk is a számodra. Egy kis utazás! – De nem Vegasba, ugye? – sóhajtottam fel, amikor eszembe jutott Simon legújabb ötlete. – Mikor jobban érzed majd magad, szépen eltesszük a régi, rossz emlékeket, és 197

keresünk újakat, az a város még tartogat jó dolgokat nekünk. – Nem akarok Vegasba költözni, Sally. – Én sem, kicsim, de ismered Simont, úgyis utána fog járni az ottani lehetőségeknek, aztán pedig eldönti, mi legyen. Semmi kedvem nem volt visszatérni abba a városba, ahol a Kelly család lakott. – Ki ez a nő, aki felkereste Simont? Hogy hívják? – kérdeztem. – Mrs. Toscana. Mint kiderült, Mr. Rodenheimmel régóta ismerik egymást. – És melyik hotellánc az övé? – Hú, már nem is emlékszem. Talán a Circus Circus? Valami ilyesmi neve volt. A névről nem jutott semmi eszembe, de a sok véletlen egybeesés így is nagyon gyanús volt. Eldöntöttem, hogy a biztonság kedvéért szólok Victornak a megkeresésről. – Értem, suli után találkozunk! – köszöntem el Sallytől sietve.

23. fejezet Nyolc óra harminckor Zeddel és Yves-vel az oldalamon besétáltam a Wrickenridge Középiskola kapuján. Furcsa érzés volt. Csak pár hét telt el, mióta utoljára itt jártam, de mintha hónapok lettek volna. Ahogy előre sejtettem, rögtön magunkra vontuk a többiek kíváncsi és gyanakvó tekintetét. Nem is kellett a gondolataikban olvasnom, hogy tudjam, mi jár a fejükben. Á, szóval itt van... az a csaj, akit elraboltak. Állítólag teljesen összeomlott. Megőrült. – Ez nem igaz, Sky! – mormogta a fülembe Zed. – Nem gondolja rólad senki, hogy megkattantál. Megértik, ami veled történt. Bementünk az irodába, hogy szóljunk, megint tudok suliba járni. Mr. Joe majdnem felborította az íróasztalát, úgy megörült nekem. Odajött, és szorosan átölelt. – Kicsi Sky, szóval visszajöttél! Annyira aggódtunk érted! – Letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és meghatódva szipogott. Őszinte volt az öröme, de azért rátett egy lapáttal a hatás kedvéért. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz? – kérdezte. – Igen, Mr. Joe – válaszoltam. Fürkésző pillantásokat küldött Zedék felé, majd megkérdezte: – És ti fiúk, remélem, figyeltek Skyra, hogy minden rendben menjen?! – Igen, uram – válaszolt Zed. – Úgy legyen! – Mr. Joe a kezembe nyomott egy papírt, amit a tanárokkal kellett aláíratnom. – Akkor, gyerünk, gyerünk! Gondolom, nem akarsz elkésni az első nap az óráidról! A továbbiakban is minden hasonlóképpen zajlott, mindenki nagyon igyekezett, hogy segítségemre legyen a nagy visszatérésben. Még Sheena és a Vámpírmenyasz-

198

szonyok is kedvesek voltak hozzám, mintha egy porcelánbaba lennék, ami azonnal összetörik, ha mondanak neki valami csúnyát. Furcsa módon azt vettem észre, hogy szinte hiányoznak a gonoszkodó megjegyzéseik. Minden tantárgyból nagy lemaradásban voltam, de ez sem okozott problémát, a tanárok összeállítottak nekem egy kis „csomagot”, hogy tudjam, miből kell készülnöm, a többiek pedig odaadták a jegyzeteiket. Tina meg már le is fénymásolt nekem egy csomó mindent. Lassan derengeni kezdett, hogy ez azt is jelenti, időközben elfogadtak. Már ide tartozom, és úgy tekintenek rám, mint egy átlagos diákra. Ebédszünetben Zeddel átmentünk a zeneterembe. Úgy terveztem, hogy majd csak figyelem, mit csinálnak a többiek, de persze Mr. Keneallynek más elképzelései voltak, és rögtön a zongora mellé ültetett. – De hát jövő héten lesz a koncert! – tiltakoztam, de őt ez persze nem hatotta meg. Egy széles kézmozdulattal előkapott egy kottát a táskájából, és a magasba emelte. – Így van! Bőven van idő, hogy gyakorold azt a részt, amit kiválasztottam neked! – jelentette ki elégedetten. – Azt várja tőlem, hogy szólót játsszak? – kérdeztem. Körülnéztem a teremben, reméltem, hogy a többiek közül valaki majd a segítségemre siet, de még Nelson is csak vigyorogva figyelte, mit talált ki számomra Mr. Keneally. – Miért, nem ezt akarja mindenki? Minek megtanulni hangszeren játszani, ha utána nem akarod, hogy mások meghallgathassák? – kérdezte. Úgy tűnt, Mr. Keneally nem vette még az adást, hogy én magamnak szeretek zenélni, de erről most nem akartam vitatkozni vele. – Nem hiszem, hogy fel lennék készülve erre – válaszoltam. – Badarság! Nincs jobb ellenszer egy olyan durva támadásra, amit át kellett élned, mint hogy felveszed a kesztyűt! Úgy gondoltam, ezzel az életfilozófiával végeredményben én is egyet értek. – Rendben. Hadd nézzem meg a kottát egy pillanatra! Mr. Keneally felém nyújtotta a füzetet, majd a hegedűsökkel kezdett foglalkozni. – Jobb, ha nem csak nézegeted, ugyanis a neved rajta van a programon. Szóltam Nelsonnak, hogy azonnal írjon vissza a listára, amikor meghallottam, hogy ma iskolába jöttél – szólt még vissza a válla felett. Suli végén Victor a parkolóban várt ránk. A kocsija mellett ácsorgott, és rossz híreket hozott, de különösebben nem lepődtünk meg a dolgon. – A nagylelkű adományozó, Maria Toscana, teljes néven: Maria Toscana Kelly – szólalt meg. Beültünk a Toyota Prius hátsó ülésére, és Victor a laptopján megmutatott egy képet, amelyen Daniel Kelly lánya ott ült apukája ölében. – Valami olasz herceghez ment feleségül, de két évvel ezelőtt szakított vele, és most apuci üzleti vállalkozásaiban dolgozik. Hát, szerintem, a fickó nem járt rosszul, ha ennyivel megúszta. 199

Tehát a megérzésem helyes volt. – A szüleimen keresztül próbálnak most behálózni engem – szólaltam meg. – És rajtad keresztül minket. Amióta leszedtük két emberüket a raktárépületben, a Kellyk be akarják hozni a lemaradásukat a családunkkal szemben! Ez biztos. És ez lehet a szál, ami végre elvezet hozzájuk. Zed átkarolta a vállamat. Éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek, a kibontakozóban lévő helyzet élesítette a veszélyérzetét. – Figyelj, Victor, nem használhatod fel Skyt és a szüleit! Victor összecsukta a laptopot. – Csak ülünk tétlenül, és a fejünket verjük a falba, hogy nem sikerül semmit rájuk bizonyítani. Ráadásul fogalmunk sincs, hol lehet a két szökött Kelly. Az egész családnak már rég rács mögött kellene csücsülnie, de még azokat sem tudjuk a cellában tartani, akiket sikerült lekapcsolnunk. Annyira frusztráló ez az egész... hogy finoman fogalmazzak! – Szerinted miben tudnék segíteni? – kérdeztem. – Arra gondoltam, hogy teszünk rád lehallgatót, amikor találkozol Maria Toscana Kellyvel. – De ezzel Sky szépen besétálna a csapdájukba – tiltakozott Zed. – Vick, erről szó sem lehet! – Nem lesz semmi gond, feltéve, ha mi vesszük kézbe az irányítást, és ellenük fordítjuk a helyzetet, és aztán szépen lekapcsoljuk őket. Ezek sosem fognak leállni, addig biztos nem, amíg meg nem szabadulnak a családunktól. És ne mondd, hogy nem gondolok Skyra! Most már ő is hozzánk tartozik. A hátizsákom pántjával játszottam, és azon gondolkodtam, hogy ha ezt megteszem, azzal tényleg tudok segíteni Zed családjának. Ha nem teszünk semmit, akkor viszont soha az életben nem szabadulnak ki ebből a helyzetből. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit még tehetek értük, főleg azután, hogy a savant dolgok miatt már teljesen bepánikoltam, és eldöntöttem, az a legbiztonságosabb, ha hamarosan menekülőre fogom a dolgot. El kell mondanom Zednek, hogy szándékaim szerint én csak mint ideiglenes barátnő vagyok jelen az életében. Nemsokára visszamegyek Angliába, és az egész savant világot itthagyom. – Ne is hallgass rá, Sky! – szólalt meg Zed. – De én tényleg tudnék segíteni ezzel. Zed azonban nagyon határozottan nézett rám: – Én azt szeretném, ha te biztonságban lennél, mégha ez azt is jelenti, hogy a családom továbbra is ki van téve a veszélynek. – De mi értelme van akkor bárminek? Mindannyian úgy éreznénk magunkat, mintha börtönben élnénk. Amelyet ráadásul Daniel Kelly őriz. – Ó, Sky, ne csináld ezt velem! – válaszolt Zed, és a homlokát odahajtotta az enyémre. A nyugtalansága elért hozzám egy nagy fekete hullám formájában, amelyet ezüstszínű villámok festettek meg. Zed mindig ott volt, amikor meg kellett védeni engem, itt volt az ideje, hogy visszaadjak neki valamit ebből. Nem voltam már az a riadt kisnyuszi, akinek képzelt; most már ismertem a saját erőmet, és ezt meg is akar200

tam mutatni. Ha nem lehettem az a bátor társ, akire szüksége volt, akkor legalább annyit szerettem volna, hogy őt és a családját biztonságban tudjam, és ezek az emberek soha többé ne árthassanak nekik. – Zed! Nem csak miattad, az egész családodért... miértünk szeretnék tenni valamit. És egyébként is így lenne helyes. Nem szeretném, ha furdalna a lelkiismeret, hogy nem tettem semmit, amikor lehetőségem volt változtatni a dolgokon. Hány embert fog még Daniel Kelly megtörni, ha nem állítom meg most? – Figyelj csak, Vick! – kérlelte a bátyját Zed. – Nem hagyhatod, hogy Skynak bármi baja essék! Victor komolyan bólintott: – Megígérem, rendben?! Végül is Sky közülünk való. Nem hagyom, hogy azok a szemétládák bántsák a családomat, és ez azt is jelenti, hogy egy ujjal sem nyúlhatnak Skyhoz. Gondoskodunk a megfelelő biztonságról a számára. Úgy tűnt, Zedet még ez sem győzte meg, bizonyos szempontból pont olyan volt, mint a szüleim. Azt hiszem, tényleg nagyon fontos voltam neki, és nem akarta, hogy lássam a világban lévő rossz dolgokat. Szerettem volna bebizonyítani neki, hogy nincs oka félteni engem, hogy képes vagyok megküzdeni azzal, ami rám vár. – Milyen védelemre gondolsz? – kérdeztem Victortól. Zed persze rögtön lecsapott. – Sky, fogd már be! Semmit sem fogsz csinálni! Láttam, mire képesek ezek az emberek, és nem engedem, hogy belekeveredj! Jó keményen belekönyököltem a bordái közé: – Nincs jogod azt mondani nekem, hogy fogjam be, Zed Benedict! Úgy bánsz velem, mintha valami porcelánbaba lennék. Én is láttam már csúnya dolgokat az életben. És ezt te is nagyon jól tudod! – De ez most más. Nem akarom, hogy közöd legyen ehhez! – Szóval szerinted az rendben van, hogy a te fejedet teletömjék ezekkel a borzalmakkal, de én tartsam távol magam az egésztől?! – Hát, pontosan így gondolom! – De ez hülyeség, és ráadásul igazi férfiduma! – Zed, szükségünk van rá – szólalt meg Victor. – Maradj ki ebből, oké?! – vágott vissza Zed azon nyomban. – Igenis, uram! – védekezett Victor. Én meg bámultam döbbenten rájuk: – Jó ideje el akartam már mondani neked: Zed, neked segítségre van szükséged, hogy végre sikerüljön feldolgoznod azt a rengeteg durva dolgot, amit a családod a fejedbe töm! Tudom, hogy rengeteg düh és ingerültség van benned emiatt, és ezt másokon vezeted le, például a tanárokon... mert azokat az embereket, akik ezeket a rossz dolgokat teszik, nem érheted el. Zed megpróbált a szavamba vágni: – Várj csak egy percet, Sky...! – Nem, te várj, még nem fejeztem be! Éppenséggel egész pontosan tudom, milyen hatással tudnak lenni a rossz emlékek valakire. Zed, neked időre van szükséged, 201

hogy mindazt, ami a fejedben van, a helyére rakd! És ehhez semmi szükség az állandó fenyegetésre, amit a Kellyk jelentenek! Hogy ezt megadhassam neked... ezért akarok Vegasba menni! Hogy jól seggbe rúgjam Daniel Kellyt. – Gyönyörűen mondtad, Sky – tapsolt meg Victor, de Zed továbbra is mérgesen nézett rám. – És most térjünk vissza az üzletre! – mondtam határozottan. – Szóval milyen védelemre gondoltál, Victor? – Még nem végeztünk – morogta Zed. – De, igen! Szóval, Victor? Victor rávigyorgott az öccsére: – A kisasszony úgy tűnik, már döntött, Zed! A helyedben hagynám a dolgot ennyiben! Sky, azt javaslom, hogy erősítsük meg a pajzsodat! A legutolsó alkalommal igen gyengén működött. A hálószobád fala a pajzs, ugye?! Bólintottam. – Hát akkor most olyan vastag falakat építünk neked, mint amilyenek a windsori kastélynak vannak, egy többszörös védelmi rendszert, rendben? – Rendben – válaszoltam mosolyogva. – És arra is kitaláltam pár dolgot, mit csinálj azzal a hájpacni Seannal, ha megint elkezd az érzelmeid körül szimatolni. – Ez szuper! Victor megszorította a kezem: – Nagyon bírlak, Sky. Igazi harcos lélek vagy! – Bizony ám! Hallottad, Zed?! Bambi, az őzike a múlté. Igazi rottweiler vagyok – és nagyon mérges. – És nagyon kicsi – tette hozzá Zed, őt még mindig nem győzte meg Victor. A hétvége közeledtével az lett a legnagyobb gondunk, hogy mennyit áruljunk el a szüleimnek a terveinkből. Karla, mivel maga is anya volt, azt javasolta, hogy avassuk be őket mindenbe. Én ezt elleneztem; tudtam, hogy azon nyomban letiltanának mindenről, és lefújnák az akciót, főleg hogy a Kelly családról volt szó. Victor egyetértett velem. Végül arra jutottunk, hogy ő beszéljen Sallyvel és Simonnal, és mondja el nekik, hogy az elrablóim nagy valószínűséggel még mindig szabadon kószálnak. Abban is megegyeztünk, hogy Maria Toscana Kelly nevét nem fogja megemlíteni. Péntek este volt, másnap kellett indulnom Vegasba. Zedéknél voltam, összegömbölyödve feküdtem a nappaliban a heverőn, miközben Zed egy baseballmeccset nézett a tévében. Egyik karjával átkarolt, a másikkal pattogatott kukoricát tömött a szájába egy nagy dobozból. A család többi tagja szépen a háttérbe húzódott, tudták, hogy Zed ezt az utolsó estét csak velem szeretné tölteni. A baseball rejtelmei nem igazán kötöttek le, inkább Zedet figyeltem. Csak bámultam őt: a nyakát, az állának a vonalát, az orrát. Hogy tud valaki ennyire fantasztikusan kinézni?, tűnődtem. Hát, az egyetlen dolog, ami eszembe jutott róla, hogy mindene tökéletes. És ez nem volt fair velünk, egyszerű halandókkal, szemben. Azt hit202

tem, teljesen beszippantotta a meccs, és nem is figyelt engem. Aztán nevetni kezdett. – Sky, megint elábrándoztál kicsit, vagy nem? – Milyen finoman fejezted ki magad! – Ugye?! – De ha annyira szeretlek nézni téged! – Én meg a meccset szeretném nézni... a baseball szent dolog, te is tudod! Közelebb húzódtam hozzá. Vajon lesz még máskor is alkalmam erre? – Nem mondtam, hogy ne nézd! – De közben ezt csinálod. Érzem a tekintetedet az arcomon, olyan mintha megérintenél. – Nagyon gyönyörű arcod van – válaszoltam. – Köszönöm, Miss Bright. – Szívesen máskor is, Mr. Benedict – vártam egy másodpercet, aztán odasuttogtam neki: – Neked most azt kell mondanod, hogy „Ön is egészen kellemes jelenség, Miss Bright.” Zed nem bámulta már a meccset, hanem felém fordult: – Ezt már hallottam valahol. Egy romantikus filmben, ugye? – Naaa! Ha valaki megdicsér, illik viszonozni. Zed elgondolkodva ráncolta a homlokát: – Hát, Miss Bright, önnek van a legcsodálatosabb... bal füle. Belemarkoltam a pattogatott kukoricába, és Zed nyakába szórtam egy maréknyit. – Elrontottam a szerepem?! – kérdezte Zed ártatlan képpel. – Igen – válaszoltam. Zed eltette a kezem ügyéből a lőszert, feldobta a lábait a heverőre, és odahúzott a mellkasára. Kis köröket rajzoltam a mellkasára az ujjammal, és éreztem, ahogy Zed jólesőn megborzong. Ő annyira más volt, mint én! Erős és kemény, ahol én gyenge. – Ez nagyon jó, Miss Bright! És most hadd mondjam el, hogy önnek van a legcsodálatosabb bal füle, és jobb füle, és az is csodálatos, ami a kettő között van, és rettentő nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy én gyönyörködhetek ebben a látványban. A haját különösen imádom, még akkor is, ha mindenbe belelóg – fejezte be Zed, és kiszedett egy hajtincset a szájából. – Ha mindenképp ragaszkodik hozzá, hogy megcsókoljon... – Igen, ragaszkodom. Benne kellene legyen az Alkotmányban, mint az én saját elidegeníthetetlen jogom. Ma este írok is az elnöknek! – Hmmm – emeltem fel a fejemet, valami történt a képernyőn. – Most mi az állás? – kérdeztem. – Kit érdekel?! Pont ezt a választ vártam. Csak feküdtünk, én Zed mellkasán, és teltek a percek. Nagyon nyugodt voltam, minden békésnek tűnt, annak ellenére, ami másnap várt rám. Tökéletes volt minden. Aztán persze, én idióta, nem bírtam megállni, hogy ne piszkáljak bele ebbe a harmóniába, és ekkor történt az első komoly nézeteltérés közöttünk. 203

– Zed?! – szólaltam meg. – Hmmm?! – Nem gondolod, hogy ez a kísérlet, hogy visszamenjek Vegasba... szóval nem tűnik túl nyilvánvalónak neked? Éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek: – Mit értesz ez alatt? – Eszembe jutott a két Kelly: Daniel Kelly és Maria... nekem ők nagyon agyafúrtnak tűntek. Egész biztos tudják, hogy követni fogsz, és vigyázol rám! Szerintem tisztában vannak vele, hogy egy ilyen hirtelen meghívás felkelti a gyanúdat. Zed ujjai a gerincemet simogatták, éreztem, ahogy az egész testemet átjárja a boldogság, mintha apró elektromos szikrák futottak volna végig mindenütt bennem. – Mondasz valamit – válaszolt Zed. – És ebből mire következtessünk? Megvontam a vállam, és azt kívántam, bárcsak inkább arra a kellemes érzésre figyelhetnék, amit miatta éreztem, és nem ezek az idegesítő gondolatok járnának egyfolytában a fejemben. – Nem tudom, mit gondoljak. Látod, hogy mi fog történni? – kérdeztem. Zed egy pillanatra mozdulatlanná dermedt: – Sajnos nem. Annyit látok, hogy te Vegasban vagy, bevillan néha egy kaszinó képe, de ennél több semmi. Mondtam már, hogy nincs hatásom arra, amit látok; és miattad meg a családom miatt, meg amiatt hogy relatíve távol vannak még az események túl sok a változó, hogy tiszta képet kapjak. – Mi van, ha megint arra használnak engem, hogy csapdába csalják a családodat? Azt biztosra vehetik, hogy Victor ott lesz velem, hogy megvédjen. Lehet, hogy a szüleimet és a bátyádat is nagy veszélynek teszem ki. – Magadat elfelejtetted megemlíteni, Sky. Tudod, hogy én ellenzem ezt az egészet. Nem örülök, hogy odamész. Még nyugodtan visszaléphetsz! – De akkor a családodnak továbbra is állandó fenyegetés alatt kell élnie. – Igen, ez így van. – De ez nem igazságos! – Persze, hogy nem, de úgy érzem, mi jól együtt tudunk dolgozni, most hogy mindketten tudjuk használni a képességeinket. És emiatt megéri. A Savant Hálózaton belül igazából egyedül mi vagyunk képesek erre. Senki nem tudja utánunk csinálni. Feltámaszkodtam a könyökömre: – Én nem tudnék így élni – mondtam, és elhúzódtam Zedtől, majd inkább leültem a heverő szélére. Zed már így is majdnem belerokkant ebbe a munkába. Sosem beszélt nekem erről, de bármibe le mertem volna fogadni, hogy éjszakánként rémálmai vannak a sok borzalom miatt, amit látnia kell. Mit fog majd akkor csinálni, ha rájön, hogy én sem leszek vele örökké? Ha eljön az idő, amikor inkább elfutok, mert a savant dolgoktól, meg amit két lélektárs jelent egymásnak, jobban rettegek még a Kellyk-nél is? Zed meghallhatott valamit ezekből a félelmeimből, mert megragadta a derekamat, és nem engedte, hogy még távolabb húzódjam tőle. – Azt szeretném, hogy boldog légy! Kitalálunk valamit, rendben? – kérdezte. 204

Nem, nem fogunk kitalálni semmit. – Most ezt mondod, de néha nem működnek a dolgok – válaszoltam. Próbáltam figyelmeztetni, nehogy túl sokat várjon kettőnktől. – Mert megváltoznak. Úgy értem, kevés ember köt ki végleg a középiskolai barátjánál. Zed tekintete elborult: – Ez nem fair, Sky. Már jó pár napja érzem, hogy elbizonytalanodtál ezzel a lélektárs dologgal kapcsolatban, de ha valaki megtalálja a lélektársát, az nem egy szimpla gimis love story, annál ez sokkal mélyebb. Még mindig a heverőn ültünk, de már nem öleltük át egymást. És erről egyedül én tehettem, mert én voltam az, aki visszalépett. Igyekeztem éretten és logikusan válaszolni neki: – Szerintem viszont pont így fair a dolog. Hogy reálisan próbálom látni. – Szóval ilyennek látsz engem? – kérdezte Zed, és az arca megmerevedett. Tudtam, és az utóbbi időben már mások is így látták, hogy Zed ok nélkül azért nem kezd el vitatkozni mindenen. – Sky, hát te nem érezted azt, amit én? Még mindig be akarod zárni magadba a képességeidet? Már hogyne éreztem volna én... hisz pont ez volt a gond. Túlságosan szerettem őt, és ez megrémisztett. – Már fogalmam sincs, mi számít normálisnak és mi nem. Tudom, hogy szeretlek, de mégsem vagyok képes erre – mondtam, és kettőnkre mutattam. – Értem – válaszolt Zed, majd felült, és arrébb húzódott a heverő másik végébe. – Nos, amíg te ezen töröd a fejed, addig én végignézem a meccset, rendben?! – Zed, kérlek! Muszáj erről beszélnünk! – Épp azt csináljuk. Abban már sikerült megállapodnunk, hogy én egyelőre csak egy srác vagyok, akivel randizgatsz – válaszolta, és a pattogatott kukoricás doboz közben odalebegett az ölébe. – Elfutsz az elől a csoda elől, ami kettőnkkel történt. Mert az igenis egy csoda, hogy egymásra találtunk. Idegesen tördeltem a kezemet. Nem akartam kiborítani őt. De mi mást tehetnék, ha közben folyton azért kell küzdenem, nehogy elveszítsem az érzelmi egyensúlyomat? Nem értette, milyen sok minden forog kockán nekem. – Figyelj csak, Zed! A szüleim anya lélektársa miatt ölték meg egymást. Nem akarom, hogy a történelem ismételje önmagát. Nem érzem magamban az erőt ehhez... itt fent – mondtam, és a fejemre mutattam. Zed bólintott: – Értem. Tehát, ha a mamád és a papád elveszítették egymást, akkor velünk is ez lesz. Sky, azért gondolom, azt te is érzed, hogy ennek így, az égegyadta világon semmi értelme. Ahogy én látom, a szüleid komoly probléma előtt álltak, mert a Sors csúnyán keresztbe tett nekik, és anyukád kirohant az apád ellen, amikor megtalálta a lélektársát, pedig neki sokkal korrektebben kellett volna kezelnie a helyzetet. Ők elkövettek egy hibát, és te fizettél érte. Nem tetszett, ahogy Zed a mamámat kritizálta, amiért el akart menekülni. – Én csak azt próbálom elmagyarázni, amit érzek. – És mi van azzal, amit én érzek, Sky? – kérdezett vissza mérgesen Zed, és 205

szétmorzsolt egy adag kukoricát a kezében. Látszott, hogy egyre jobban kiakad. – Úgy érzem, egy csomó mindent megtettem érted. Basszus, még a golyó elé is odaugrottam, hogy megvédjelek. Ez nem elég bizonyíték, hogy mennyire szeretlek? Hogy nekem te vagy minden? Nem tudom, mit tehetnék még. – Kérlek, Zed, ne legyél mérges rám! – Nem mérges vagyok, hanem csalódott. Istenem, az még rosszabb. – Nagyon sajnálom – mondtam halkan. – Oké, rendben – mondta, és úgy tett, mintha a meccset nézné, de követtem benne az érzelmi hullámzást: a harag és a sértettség küzdöttek egymással. Én pedig nagyon nyomorultul éreztem magam amiatt, amit tettem. Zed felajánlotta nekem a szerelmét, és ez nagyon különleges dolog volt. Én pedig egy ideje csak tönkretettem mindent. Egy lélektársat visszautasítani, az olyan, mintha az ember kettészakítaná magát. De mégsem bírtam megállni. Bántottam Zedet, csak mert borzasztóan féltem. Az a hegymászó jutott eszembe, aki levágta a saját kezét, hogy megmenthesse az életét. Jobb mindenkinek, ha most fáj, minthogy később még többet szenvedjünk. Vagy ez mégsem igaz? Istenem, már azt sem tudtam, igazam van-e, vagy egyszerűen csak el akarok futni. Teljesen összezavarodtam, és meg voltam rémülve. Felálltam, és kikapcsoltam a tévét. – Hé! – kiáltott Zed, és a távirányító után nyúlt. – Csak adj egy percet, utána visszakapcsolhatod – mondtam, és a távirányítót a hátam mögé rejtettem. – Tényleg nagyon sajnálok mindent, Zed! De ez vagyok én, és kétségkívül nem én vagyok a legmagabiztosabb ember a földön. Azt mondtad egyszer, hogy mindig úgy csinálok, mintha meglepődnék, amikor valaki kedves hozzám. De ez nem megjátszás, én nem várom az emberektől, hogy kedveljenek, és azt még kevésbé, hogy szeressenek. Úgy érzem, nem vagyok szerethető, és most már talán érted, hogy miért. Attól tartok, az tényleg a te balszerencséd, hogy a Sors engem osztott le neked lélektársnak. Zed a hajába túrt, aztán az arcát dörzsölte; próbálta helyrerakni a gondolatait. – Nem hibáztatlak, Sky – szólalt meg végül. – Tudom, hogy nem. Hiszen láttad, mi van bennem belül, sebek meg a nagy káosz – mondtam, és kissé hisztérikusan felnevettem. Erősen vert a szívem, jól elrontottam mindent, de nem hagyhattam, hogy azt higgye, nem érzék iránta semmit. Talán nem lehettem az, akire ő vágyott, de azt be akartam bizonyítani neki, hogy szeretem. – Azt mondtad, hogy a golyó elé álltál, hogy megmutasd, szeretsz engem. Hát, azt hiszem, az a legkevesebb, hogy ezt én is megtegyem érted. Holnap elutazom Vegasba – és ezt érted teszem. Zed felpattant a helyéről: – Arról szó sem lehet! Odadobtam neki a távirányítót, és ő reflexből elkapta. – Nem vagyok annyira magabiztos ezekben a savant dolgokban, mint te, és ezzel együtt kell élnünk. Nem kockáztathatom meg, hogy így maradjunk együtt to206

vábbra is – úgy érzem, így nem lehet élni, mert ezt nem élném túl – mondtam, majd vettem egy nagy levegőt, és folytattam: – Victor terve az egyetlen módja, hogy bebizonyítsam neked, hogy a nagy összevisszaság ellenére, ami a fejemben van, nagyon szeretlek. És ezzel végre kimondtam mindent, amit akartam. Nem tudtam leolvasni, mi megy végbe Zedben, az érzései túl zavarosak voltak, és ő nem szólt egy szót sem. – Szóval, ööö... ülj vissza nyugodtan a meccshez. Én megyek, lefekszem. Korán akarok ágyba bújni. Zed kinyújtotta felém a kezét: – Sky! – Igen? – Én is szeretlek, még mindig... jobban, mint valaha. Várni fogok rád, amíg készen állsz te is! Rögtön megrohant a bűntudat. Soha az életben nem voltam kész... semmire. – Nem akarom, hogy miattam ekkora veszélynek tedd ki magad! Összekulcsoltam a karomat: – Hát, valahogy éreztem ezt... – válaszoltam, aztán Zed közelebb húzott magához. Hatalmas keze a tarkómhoz ért, összekulcsolta a kezeit a nyakamnál, és éreztem, ahogy a melegség áramlani kezd a bőrömbe. – Beszélek Victorral a kételyeidről. És ragaszkodom hozzá, hogy veled menjek holnap! A jövőérzékelésem csak közvetlenül az adott esemény előtt működik elég élesen, még ha bezavarnak is. Segíteni fogok nektek megérezni a rázós helyzeteket! – De csak bizonyos távolságból, rendben?! – Igen, bizonyos távolságból. Ha probléma adódik, és szükség van a segítségemre, rögtön ott leszek, egyébként viszont a háttérben maradok, nehogy a Kellyk előnyt kovácsolhassanak a helyzetből. – Oké – válaszoltam, és megsimogattam a mellkasát a szíve felett, és magamban bocsánatot kértem azért a fájdalomért, amit ott okozok neki. – Azt hiszem, így menni fog.

24. fejezet A Las Vegas-i McCarran repülőtér női mosdójában az az FBI-ügynöknő várt rám, hogy feltegye rám a lehallgatókészüléket, akivel néhány hónappal ezelőtt már találkoztam. – Szia, Sky! Anna Kowalski vagyok. Emlékszel rám? – kérdezte, miközben előpakolta a felszerelést. – Természetesen – válaszoltam. Rám mosolygott a tükörben, és barna haja csillogott a lámpafényben. – Nagyra tartjuk, amit most értünk teszel. – Ühüm... de jobb lenne, ha sietnénk, mert Sally bármelyik pillanatban utánam

207

jöhet. – Az nem valószínű – vigyorodott el Kowalski ügynök, amikor látta, mennyire aggódom. – Épp most készít vele interjút az egyik helyi lap a repülőtéri szolgáltatások minőségéről. És nem engedi, hogy csak úgy otthagyja őt. – Ki ő pontosan? – Az egyik emberünk – válaszolt, és egy apró mikrofont csúsztatott a melltartómba. – Ez rendben lesz. Csak próbálj meg úgy beszélni, hogy nem takarod el nagyon, és ne nyomj hozzá semmit, pénztárcát, táskát... ilyesmiket. Csúnya fejfájást okoz a sok zörej az embereinknek, akik a vonal másik végén ülnek. – Oké. Ennyi lenne az egész? Még drótja sincs? – Bizony. Saját kis akkumulátora van, ami kábé huszonnégy órára elég. A drótok túl feltűnőek lennének. – De azért működik, ugye?! – Persze, közvetíti a hangot. Amit te hallasz, azt mi is halljuk. – És felfedezheti valaki? – Elméletileg igen. De csak ha fogják az FBI rádiójeleit. Eddig még sosem volt probléma ebből. – Mi van, ha Daniel Kelly tud már a dologról valamelyik ügynökükön keresztül? Kowalski ügynök a homlokát ráncolta. – Akkor az a bizonyos dolog került a palacsintába. De mindenképp kihozunk téged meg a szüleidet; ne aggódj emiatt! Sally csak úgy ragyogott, amikor visszatértem hozzá. – Az a kedves fiatalember komolyan érdeklődött a véleményem iránt – mondta. – Azt mondta, teljesen egyetért velem, hogy a belső tér igen kellemes, de még érdekesebb lenne, ha művészeti tárgyakat is elhelyeznének benne, például egy színes tehenet vagy gyémánttal díszített koponyákat Damien Hirsttől. Végül is ez Las Vegas! – Miért nem rögtön egy bevetetlen ágyat Tracey Emin valamelyik kiállításáról? – morgott Simon, aki nem volt túlságosan oda az ilyen installációkért. – Egy csomó ember kószál álmosan a reptereken, szerintem szívesen leheverednének valahová – mondtam. – Miért is nem jutott eszembe ez? – kacsintott rám Sally. – Szerintem Dali egyik órás képe illene ide, amelyiken elfolyik az idő – aki nemzetközi járatra vár, az úgyis ezt érzi – javasoltam. A szüleim egyszerre megálltak, és meglepetten bámultak rám. – Mi történt? – kérdeztem zavartan. – Hiszen te érted a művészet lényegét – kapkodta a levegőt Sally. – És? Simon boldogan nevetett fel. – És végig azt hittem az elmúlt években, hogy a művészet nem hagy rajtad semmi nyomot – mondta, és adott egy cuppanós puszit a homlokomra. – De ettől még nem fogok szép tiszta vászonra kriszkrakszokat fröcskölni festékkel – mormogtam, és közben nagyon boldog voltam, hogy sikerült adnom nekik 208

valamit, aminek örülhetnek. Elég ramatyul éreztem magam egyébként, amiért hagytam őket vakon belesétálni ebbe a helyzetbe. – Nem is várunk ilyet tőled. De azért nem haragudnék meg nagyon, ha mégis ki akarnád próbálni. Gondoljatok csak bele, még egy bolond művész a családban! Milyen szép lenne! Közrevettük Simont, ő pedig belénk karolt, és kikeringőzött velünk a bejárat elé, ahol már várt ránk egy autó. Becsusszantam a hátsó ülésre, és megint szembe jött a valóság: komolyan féltem attól, hogy mi vár ránk. Ez persze nem ugyanaz az autó volt, mint amelyikben a raktárépületbe vittek, csak egy egyszerű reptéri minibusz, de így is éreztem, hogy a hideg futkos a hátamon. Zed? Minden rendben, Sky. Victorral két kocsival mögöttetek jövünk. Kicsit le fogunk maradni, és átadjuk a stafétát egy másik ügynöknek, de nem veszítünk szem elől! Nem lesz abból gond, ha így beszélünk egymással? Csak addig csinálhatjuk, amíg a hotelhez nem érsz. Az a sejtésünk, hogy Maria Kelly nagyon ért a pajzsokhoz, így nem kockáztathatunk. Mondd el megint, mennyit kell kiszednem belőlük, hogy az FBI bíróság elé állíthassa őket! Arra lenne szükség, hogy bevallják, részt vettek az elrablásodban, vagy valami más illegális dolgot tettek ez alatt. Például, hogy megpróbálták manipulálni az emlékezetedet. Ez lenne a legtutibb. És ráadásként bármi infót szívesen vennénk a két szökött Kellyről. És erre hogyan vegyem rá őket? Azért most már jóval nehezebbnek tűnt a dolog, hogy nekem kellett kiviteleznem azt a stratégiát, amiről eddig csak elméletben gondolkodtam. Ne felejtsd el, hogy ők intézték úgy, hogy ide hozathassanak téged! Biztos van valami tervük! Ameddig csak lehet, hagyd, hogy sodorjanak az események. Arra tippelünk, hogy majd külön fognak választani Simontól és Sallytől. Én pedig hagyni fogom? Éreztem, ahogy Zed hezitál a válasszal. Nagyobb biztonságban lesznek úgy. Miattam ne aggódj, rendben?! Az nem igazán fog menni. Bekanyarodtunk a Jövendőmondó Hotel és Casino előtti fedett feljáróra. – Milyen jó neve van! – mondta Sally, és csettintett egyet. – Éreztem, hogy érdekes lesz! – Végigsimított a nyakában lógó selyemsálon, amin egy Matisse festmény volt, meg a kosztümkabátján. – Na, jól nézek ki? – kérdezte. – Mint egy profi – válaszoltam, és közben úgy megsajnáltam, hogy egy piti bűnözőre pazarolja az energiáit. Simon bármit vett fel, messziről lerítt róla, hogy művész. A mai esemény alkalmából a fekete zakóját és kedvenc farmerét vette fel – nála ez volt a kiöltözés. – Szenzációs ez a hely – ámuldozott, ahogy átmentünk az előcsarnokon. Már ez tele volt játékautomatákkal, és meglehetősen alulöltözött, cigánylányjelmezt viselő pincérnőkkel. Egymást követték a különböző üzletek, a többségük olcsó kacatokat á209

rult, de volt jó pár designer üzlet is. – Ez annyira ízléstelen, hogy az már művészet – szólalt meg Simon. Jobbra tőlünk az egyik játékautomata csilingelni kezdett, majd elkezdte ontani magából a pénzt, egy kék melegítőt viselő fiatal pasi pedig gyorsan alá tartotta a felsőjét. Egy másodpercre nagy csönd állt be, a többi szerencsejátékos a boldog nyertes felé fordult, majd a következő pillanatban megint mindenki a saját gépével foglalkozott: ment tovább az üzlet. – Szívesen lefesteném ezeket az arcokat – suttogta Sally, és egy nő felé bökött, aki révedten fodrozta az egyik gépet. – Egyszerre lehet érezni bennük a reményt és a reménytelenséget. És mivel nincs természetes fény, az egésznek olyan túlvilági hangulata van. Mit gondolsz „Az elveszett lelkek földje” elég jó cím lenne? Túlvilági hangulat? Nekem rögtön maga a pokol jutott eszembe, ahol a Kellyk mindenható démonok. A portásfiú a liftekhez vezetett minket. – Mrs. Toscana az irodájában várja önöket. Nyugati torony, harmadik emelet – magyarázta. A tükrös falú lift megállt a félemeleten, kinyílt az ajtó, és az egyik erkélyen át megláttuk a kaszinó főtermét. Itt minden tele volt játékasztalokkal, volt rulett– meg pókerasztal is. Mivel még csak kora délután volt, az emberek nem voltak kiöltözve, és a hangulat is igen nyugodt volt. Arra számítottam, hogy majd James Bond-hasonmásokkal fogok találkozni, és úszómedence is lesz. A játékasztalokon a zöld posztó és a milliókat érő sok apró, műanyag zseton nagyon hívogató volt, és azt a látszatot keltették, mintha ártatlan szórakozásról lenne itt csak szó. Az emeleti portás egy nagy kétszárnyú ajtóhoz vezetett minket, a sárgaréz névtáblán ez állt: General Manager. Mihelyt átléptük a küszöböt, megváltozott a díszlet, a csilivili jövendőmondó design helyett, ebben a helyiségben minden ízléses és nyugodt volt. A látogatókat egy L alakú fehér bőrborítású heverő várta, az alacsony üvegasztalon a vázában friss virág volt. Egy csinos titkárnő köszöntött minket, majd bevezetett a belső szentélyébe, a főnök irodájába. Az első dolog, amit észrevettem, a rengeteg monitor volt, melyek a hotel különböző részeiben zajló eseményeket mutatták. A játékasztalokat jó nagy felbontásban lehetett látni. Aztán megláttam Maria Kellyt, az ablaknál állt, hosszú karjával a párkányon támaszkodott, és a hotel átriumát figyelte. Rögtön megszólalt bennem a vészharang. Ez a nő egy álnok kígyó, és nem akartam őt még csak a közelében sem tudni a szüleimnek. – Simon, Sally! Micsoda öröm, hogy végre személyesen is találkozhatunk azután a rengeteg telefonbeszélgetés után. És bizonyára te vagy Sky! A mosolya barátságos volt, de az érzelmei nem ezt árulták el. A számító emberek hűvös kéksége áradt belőle, és egy adag vörös, a kegyetlenség jele. Nagyon reméltem, hogy az arcom nem árulja el, hogy fölismertem őt. Úgy kellett csinálnom, mintha még mindig nem emlékeznék semmire. – Részünkről a megtiszteltetés – szólalt meg Simon. – Köszönjük a meghívást! Maria három székre mutatott, ő maga pedig leült az íróasztal túlsó oldalán. – Azt remélem, hogy ez a hétvégi látogatás bepillantást enged önöknek a ho210

telünk működésébe, és abba, hogy milyen típusú vendégek szállnak meg nálunk. Ez majd segít eldönteni, milyen jellegű művészi ízlés kielégítésére van szükség. Vendégeink igényei igen széles skálán mozognak, ezért vannak szobáink az egyszerűtől a luxus minőségig. Hogy ez milyen kamu meló, gondoltam magamban, és már tisztán láttam a sárga fényeket felvillanni Mrs. Toscana körül. Nagyon élvezte a szerepét, úgy játszott velünk, mint macska az egérrel. – Összeállítottam a teljes programot, az egyik menedzserünk végigvezeti önöket a létesítményeken, és mindenben készséggel a szolgálatukra lesz a látogatás ideje alatt. De gondolom, ez nagyon unalmasnak hangzik a lányuk számára. – Ó, Sky szívesen van velünk – válaszolt Sally. – Nem lesz terhére senkinek. – Ó, nem. Erre nincs semmi szükség. Arra gondoltam, biztos szívesen felfedezné, mit tartogat Las Vegas a fiatalabb korosztály számára. Simon mocorogni kezdett a székén: – Nos, Mrs. Toscana, bizonyára emlékszik, mi mindenen kellett Skynak keresztülmennie az elmúlt időszakban, és nem szívesen hagyjuk egyedül egy ismeretlen környezetben. – Természetesen, maximálisan megértem önöket. Ezért kértem meg a kisebbik öcsémet, hogy az itt-tartózkodásuk alatt viselje gondját Skynak. És örömmel igent mondott. Biztos vagyok benne, hogy kellemesen töltik majd az időt. Talán egy délutáni showra is elmehetnének, a Cirque du Soleil egyszerűen bámulatos, és pont a városban vannak. Sky ezt igazán nem hagyhatja ki! Az az ötlet, hogy Sean Kellyvel töltsem el az időt, minden érzelmi energiát kiszívott belőlem, és éreztem, hogy megint egyre zűrösebb a helyzet a fejemben. Szóval ezt eszelte ki Maria: odadob Seannak, miközben a szüleimet körbeterelik a hotelben, hogy kellemesen eljátszadozzanak. Nagyon bíztam benne, hogy Victor és Zed vették az adást, és időben közbe fognak lépni, még mielőtt minden rosszra fordulna. – Lenne ehhez kedved, szívem? – kérdezte Sally. – Igen, persze – válaszoltam, de arra már nem tudtam rávenni magam, hogy meg is köszönjem Mariának. – Csodálatos – mosolyodott el Sally, és a szeme körül a ráncok hirtelen kisímultak a megkönnyebbüléstől. – Akkor ugyanitt találkozunk este a vacsoránál, édesem! – A vezetőségi ebédlőben foglaltam helyet önöknek, hogy megismerhessék a csapatunk többi tagját is. – Maria annyira mosolygott, hogy még a fehérített fogsora is kilátszott. – Sky, ha gondolod, ti ehettek egy hamburgert az öcsémmel a városban. Már kint vár, nekünk pedig lenne néhány üzleti jellegű megbeszélnivalónk a szüleiddel, ha nem veszed zokon. – Rendben – válaszoltam. Ez a nő tényleg egy kígyó volt, kiküld az elmebeteg testvéréhez, és közben úgy csinál, mintha szívességet tenne nekem. – Este találkozunk! – köszöntem el. – Csak szórakozz nyugodtan – mondta Simon vidám. – Most nem kell időre hazajönnöd, maradj, amíg jólesik. 211

Kelletlenül felálltam. Az egyetlen vigasztaló dolog az adott helyzetben az volt, hogy a szüleim legalább jó messze lesznek a veszélyes akcióktól. Gyorsan ellenőriztem, hogy az új mobilom ott van-e a farmerem zsebében. Victortól kaptam reggel; azt mondta, elmentett rajta néhány számot, hívhatom bármelyiket, ha gond lenne. – Hagyd bekapcsolva a mobilodat, Simon. Hívlak titeket, amikor végeztünk a városnézéssel. – Ne siessetek, ha jól érzitek magatokat – mondta Sally, és egy cinkos mosolyt küldött Maria felé. Hát ez elég valószínűtlennek tűnt, hacsak nem azzal végződik a történet, hogy a kedves házigazdákat bilincsben vezetik el a szemem előtt. Már szinte el is felejtettem, milyen visszataszító volt Sean a valóságban. Nem azzal volt gond, hogy nagyon kövér volt, attól még lehetett volna kedves és vidám, hanem hogy olyan nyirkos volt a tenyere, és mézesmázos a vigyora. És a kis bajuszkája is undorító volt. – Te vagy Sky Bright? Nagyon örülök a találkozásnak! – tartotta felém a kezét, amikor meglátott. Muszáj volt a kezemet nyújtanom, de amilyen gyorsan csak tudtam visszarántottam. – Szia! Te Sean vagy, ha nem tévedek?! – Igen, Maria megkért, hogy gondoskodjam rólad. Na, ebben biztos vagyok. – Hová szeretnél először menni? Nézzük meg az asztalokat, netán? – kérdezte, és a lift felé kezdett tereleni. – Nem hiszem, hogy én játszhatok. Még kiskorú vagyok! Sean rám kacsintott: – Mondjuk, hogy egy külön szolgáltatással állunk a rendelkezésedre. A zsetonok a ház ajándéka, így anélkül játszhatsz, hogy egy fillért veszítenél. Sőt a nyereséget is megtarthatod! Ugye, milyen nagylelkű vagyok?! – Igen, ez nagyon kedves tőled! A francot vagy kedves, te giliszta!, gondoltam magamban. Sean a pénztárablakhoz kísért, és zsetonokat kért nekem ezer dollár értékben. – Kezdetnek elég lesz! – mondta. – Nem ismerem a kártyajátékok szabályait. – Akkor menjünk a rulettasztalhoz, az mindenkinek megy. Az egész helyzet egy nagy rulettjátszmának tűnt nekem: fekete vagy piros? Ki kerül ki ebből győztesen, mi vagy Kellyék? – Rendben, ez nagyon izginek tűnik – válaszoltam tettetett lelkesedéssel. A pénz felét jó gyorsan elveszítettem néhány rossz téttel, aztán meg visszanyertem a negyedét, amikor jó mezőre tettem. Kezdtem rájönni, hogyan képesek egyesek teljesen rákattanni a dologra. Mindig ott volt a remény, hogy a következő pörgetésnél hozzád pártol a szerencse, és az egészhez még csak különleges képességekre sem volt szükség. – Még egy kört? – kérdezte Sean, és beseperte nekem a nyereményemet. 212

– Oké ― válaszoltam, és feltettem majdnem minden pénzemet a páratlan oldal egyik mezőjére. És vesztettem. – Ó, jaj – sóhajtottam, és igyekeztem nem túlságosan izgatni magam azon, hogy ez a sok pénz visszavándorol a hotel kasszájába. Végül is olyan volt, mint a Leprikón-arany a Harry Potter ben. Tegyél mindent a tizenötösre, suttogta Zed. Alig bírtam elrejteni az örömömet. Már gondoltam rá, hogy szerencsejátékban verhetetlen lenne. A megmaradt zsetonokat feltettem hát a tizenötösre. Sean meg csak a fejét csóválta. – Biztos vagy ebben, Sky? Az ilyesmit „egyenes tétnek” hívják, és elég kockázatos. – Igen, biztos. Szeretek veszélyesen élni – mondtam, és küldtem felé egy pimasz vigyort. A többi játékos elnézően bólogatott, a kezdők lelkesedése – gondolhatták magukban. – Hát, lássuk – szólalt meg vontatottan egy stetson kalapot viselő idősebb texasi fickó. – Ha a kis hölgy azt mondja, a tizenötös a nyerő, akkor én is arra rakom a pénzemet. Harmincöt az egyhez, elég jó arány – főleg, ha nyer az ember! A finom narancsszínű ragyogásból, ami körbevette, arra következtettem, hogy igazából csak nem szeretné, ha nagyon rosszul érezném magam, amiért így elkapkodom a dolgokat. Jobb, ha nem maradok egyedül a bajommal, amikor elveszítek mindent. – Bízzon bennem! – szóltam oda neki komolyan. – Érzem, hogy jó lesz! A fickó nevetve tett fel egy szép kis summát a tizenötösre. Másokat is magával ragadott a jókedv, és még néhányan feltettek egy-két zsetont ugyanoda. A krupié magabiztos mosollyal megpörgette a kereket, és eldoba a golyót. – Először játszik, aranyom? – kérdezte a texasi, és a farmere övébe dugta a hüvelykujját. – Igen – válaszoltam. – És milyen különleges kiejtése van magácskának. – Angol vagyok. – Örvendek a szerencsének. Aztán, aranyom, ne szontyolodjon ám el nagyon, ha netán elveszítené, amit feltett. Gondoljon arra, hogy az volt a tanulópénz. Bárcsak így gondolkodtam volna, amikor annyi idős voltam, mint maga. Vettem volna inkább egy szép kis házikót Floridában, ahelyett, hogy ilyen helyeken szórnám el a pénzem. Mosolyogva bólintottam, aztán visszafordultam az asztal felé. Ő még nem tudhatta, hogy egyetlen lépés választja el a békés nyugdíjas évektől. A golyó körben pörgött, ugrott egyet, aztán megállt. A krupié lenézett a kerékre, és nyelt egy nagyot: – Fekete, tizenötös! A körülöttem ülők döbbent csendben meredtek a rulettkerékre, engem kivéve. – Juhééé! – a texasi fickó felhajította a levegőbe a kalapját, aztán a karjába kapott, megpörgetett, és összevissza puszilta az arcomat. – Fortuna kisasszony mégis213

csak létezik, és pont itt ül mellettem – kiáltotta. A kettőnk nyereménye már tetemes összegre rúgott. Több mint ötezer dollárral távoztam, a texasi pedig néhány százezerrel – Sean legnagyobb megdöbbenésére. – Megígéri, hogy egy floridai házra költi a pénzt? – kérdeztem az idős fickótól. A lelki szemeim előtt már láttam, amint az egész összeget felteszi megint, és a pénz visszavándorol Kellyék zsebébe. – George Mitchell – mutatkozott be a férfi. – Megígérem, aranyom. Sőt, maga után fogom elnevezni a házat. Hogy hívják kegyedet? – Sky Bright. – Micsoda név! Meglátja, így is lesz – mondta, aztán meglengette a kalapját, az övénél fogva feljebb ráncigálta a nadrágját, és elindult a kassza irányába. A szerencsejátékosok elég babonás társaság, egyszerre többen is körülállták, és tanácsokat kértek, vajon mi lesz a nyerő szám a következő körben. Sean megfogta a karom, és félrehúzott. – Azt hiszem, jobb, ha körülnézünk másutt is – mondta hízelegve, miközben a fények vörösen pulzáltak körülötte a haragtól. – Persze, ahogy gondolod – mondtam nagyon-nagyon kedvesen. – Gondoskodom róla, hogy a nyereményt eljuttassák hozzád. Csekk megfelel? – Ühüm. De a szüleim nevére, rendben?! Nekem még nincs saját bankszámlám itt, az Államokban. – Oké – mondta, és olyan erővel ragadta meg a karomat, ami már kifejezetten kellemetlen volt. Érződött rajta, hogy alig bírja kontrollálni magát, de megpróbálta egy viccel elütni a dolgot. – Menjünk gyorsan, mielőtt teljesen kifosztod a kasszát! Mi lenne, ha átmennénk egy másik kaszinóba, és valamelyik üzleti vetélytársunkkal tennéd ugyanezt? Vajon ez azt jelenti, rájött, hogy savant képességeket használtam a nyeréshez? – Ó, azt hiszem, nekem elég volt ennyi. A kezdők szerencséje, valószínűleg. Nem akarom túlfeszíteni a húrt! Ekkorra Sean már újra összeszedte magát, és a régi hangnemben folytatta: – Szuper, akkor menjünk, és együnk valamit! Van egy remek éttermünk a legfelső emeleten, egészen a Red Rock Canyonig ellátni, szuper a kilátás fent! Csak még beváltom a zsetonjaidat, rendben?! – Elindult a kasszák felé, és az aurája elégedettséget sugárzott: egyértelmű volt, hogy esze ágában sincs egy vasat sem adni nekem. Nem bírtam megállni, és gyorsan ellenőriztem, hogy Zed még „vonalban” vane. Inkább vállaltam a rizikót, Maria Kelly egyébként is nagyon elfoglalt volt, reményeim szerint. Láttad? Naná, még mindig azon nevetek, ami a rulettasztalnál történt. Ügyes voltál, baby! Muszáj volt szólnom, de Victor elég dühös. Ahogy meghallottam a hangját a fejemben, azon nyomban megnyugodtam. Én is remekül éreztem magam, neked köszönhetően. Pár pillanatig nem jött válasz, aztán Zed megszólalt. Most mennem kell. Victor szerint Daniel Kelly fent van a legfelső emeleten. 214

Úgy tűnik, az akció elindult. Mit gondolsz, megint megpróbálnak csinálni valamit az agyammal? Ez elég valószínű, de nem fogjuk hagyni. Ne felejtsd el a pajzsodat, egy pillanatra se engedd le! Most elfoglaljuk a helyünket, az alattunk lévő emeleten is vannak embereink a takarítószemélyzetben. És te hol vagy? Közel. De most már ne beszéljünk, még a végén Sean meghall valamit! Nem hiszem, de Maria itt lehet a közelben. Ő az erősebb savant. Most szétkapcsolok, oké? Vigyázz magadra! Jó, de te is!

25. fejezet Felfelé mentünk a lifttel, és úgy éreztem, életem legnehezebb pillanatainak nézek elébe. El kellett rejtenem az érzéseimet, hogy mennyire rosszul vagyok az idegességtől. Jól emlékeztem, mi történt legutóbb, amikor egyedül voltam Daniel Kellyvel és a fiacskájával. – És mihez van kedved? – kérdezte Sean, és a kezét dörzsölte. – Itt remek szendvicseket készítenek. Már csak egy fekete csuklya hiányzott a fejéről, és ő lehetett volna a gonosz varázsló. Nagyon szánalmasnak találtam. – Hmmm, ez jól hangzik – válaszoltam. – És, tetszik Vegas? – Hát, elég különleges hely. Sean vigyorgott: – Pontosan. Olyan, mint egy hatalmas játszótér. – Fősulira jársz? – kérdeztem. – Nem, rögtön a családi vállalkozásunkban kezdtem el dolgozni. – A hotelben? – Igen, meg egyéb helyeken. Ezek az egyéb dolgok jöttek be neki igazán: a gengszterbiznisz meg az erőszak. Éreztem, hogy úgy tekint magára, mint aki majd apuci nyomdokaiba lép. Elég szánalmas volt, főleg hogy belőle teljesen hiányoztak az apja meg a nővére képességei. Egyedül akkor tűnt igazán félelmetesnek, amikor azt ecsetelte, hogyan szippantja ki belőlem az érzelmeimet. Kinyílt a liftajtó, és egy nagyon is ismerős előcsarnokban találtam magam. Elfogott a félelem, és kicsit hezitáltam, mielőtt kiléptem volna a liftből. – Valami gond van? – kérdezte Sean. – Ööö. Nem, csak hirtelen olyan déjà-vu érzésem támadt – válaszoltam. Sean végigsimított a bajuszán, hogy elrejtse a vigyorát.

215

– Ismerem ezt az érzést. Figyelj csak, Sky! Szeretnélek bemutatni apának, ő a vállalat vezérigazgatója. Beugrunk hozzá egy percre, rendben?! A kezemet a zsebembe süllyesztettem, és gyorsan ellenőriztem, nem kandikál-e ki a mikrofon a dekoltázsomból. – Oké, menjünk. Ezt most Zedért teszem, mondtam magamnak, ahogy besétáltunk a tárgyalóterembe. Pont, mint a múltkori alkalommal, Daniel Kelly az asztalnál ülve várt rám. – Á, Sky! Milyen jó téged újra látni! – szólalt meg Kelly, majd felállt, és egy szemmozdulattal becsapta mögöttünk az ajtót. Tehát még telekinetikus képességei is vannak, gondoltam magamban. Kattant a zár, én pedig ámulva konstatáltam, hogy még csak meg sem próbálja elrejteni a savant képességeit. – Találkoztunk már valahol? – kérdeztem, és nagyon bíztam benne, hogy a csodálkozásom természetesnek hat. – Most már nincs szükség erre a színjátékra, Sky! Tisztában vagyok vele, hogy az FBI küldött ide, abban a hiú reményben, hogy sikerül terhelő adatokat szerezned rólunk. De ilyesmi nem fordulhat elő! Akkor meg miért beszél így velem? A pólómra pillantottam, hátha kilátszik valami. – Felejtsd el a lehallgatókészüléket, Maria már rég zavarja az adást. A barátaid egy kellemes beszélgetést hallgatnak éppen. Sean, hol hagytad a jó modorod, fiam? Miért nem kínálod hellyel a vendéget? Sean megragadta a vállamat, és lenyomott egy székbe az ablak közelében. – Te mit érzel rajta, apa? – kérdezte, és közben türelmetlenül dobolt a hasán az ujjaival. – Az a nagy magabiztossága már eltűnt – szimatolt a nyakamban Sean. – Fél! Reszket! Hát ez csodálatos! – Szolgáld ki magad, amennyire csak jólesik – válaszolt Kelly. – Elég sokba került nekünk a legutóbbi mutatványa lent a kaszinóban. Összerándultam, ahogy Sean még közelebb hajolt, és az arcát az arcomhoz dörgölte. Olyan érzés fogott el, mint amikor defektes lesz a kocsi kereke, és a levegő kilő. A sok gyakorlás Victorral mind hiába volt, teljesen erőtlennek éretem magam, arra sem emlékeztem, mit kellene tennem. A rettegésem egyre nőtt, és képtelen voltam leállítani a testemet, úgy remegtem. És ami még ennél is borzasztóbb volt, Zedet sem éreztem magam mellett többé. Életem legszörnyűbb pillanatai sorban jelentek meg a szemem előtt: a szüleim veszekedése, Phil verései, meg amikor kitettek az út mentén, aztán a lövöldözés az erdőben, végül pedig a raktárépületben történtek. – Csodálatos – dorombolt Sean. – Olyan, mint az új bor – részegítő, és csupa új lehetőség. Daniel Kelly úgy döntött, eleget hallott már, és rászólt a fiára: – Fejezd be, Sean! Azt akarom, hogy a tudatánál maradjon. Sean egy lucskos csókot nyomott az államra, aztán felállt. Verejtékes volt a hátam, és teljesen kimerültem; az érzelmekkel együtt az ener216

gia is elszállt belőlem. Összekulcsoltam a két karomat. Gondolkodj, adtam utasítást az elmémnek. Tudsz tenni ez ellen. Jusson eszedbe a windsori kastély! De a pajzsom nem volt más, mint egy kártyavár, ami az első sokk hatására öszszeomlott. – Ha igaz a sejtésem, az FBI emberei hamarosan elözönlik a szintet, tehát nem maradt sok időnk. Sajnos, Sky, rajtad mindjárt kitör egy tipikus kamaszkori hiszti, és az amúgy is kétes pszichés egyensúlyod megint megbillen. Es ekkor megragadod ezt a fegyvert – mutatott Kelly az asztalon lévő pisztolyra és fel-le rohangálsz a kaszinóban, és halomra lősz egy csomó ártatlan embert. Az FBI-nak kötelessége lesz megállítani téged. Fel kell áldozniuk a gyalogjukat a köz érdekében. Milyen szép költői hasonlat, nem?! – Ezt nem fogom megtenni. – Már hogyne tennéd. Természetesen, sejteni fogják, mi az igazság, de nem lesz rá bizonyíték! Mivel te is meghalsz. – Nem! – A Benedict család őszintén meg lesz rendülve – tette még hozzá, majd az órájára pillantott. – Látod, Sky, milyen ügyesen kiterveltem? Az a leghatásosabb bosszú, ha ők maguk okozzák egy csomó ártatlan ember halálát, és ezzel a tudattal kell együtt élniük egész életükben. Ez örökre megbénítja majd őket, és végre az FBI sem meri őket többé alkalmazni. Éreztem, hogy nagyon sürgősen össze kell szednem magam. Victor elmagyarázta, mit csináljak, ha megint a fejemben turkálnak, és most komolyan oda kellett figyelnem, mit csinálok, hiszen már nem csak magamról volt szó. Nem tudtam annál szörnyűbb dolgot elképzelni, mint hogy mások halálát okozzam. Ezt nem teheti meg velem Daniel Kelly. Nem fogom hagyni! Megkapaszkodtam a szék karfájában, és arra koncentráltam, hogy a képességeimet felhasználva erőhullámokat bocsássák ki magamból. Az asztal rázkódni kezdett, és egy üvegváza az asztal szélére táncolt, a földre zuhant és ripityára tört. Egy repedés jelent meg a falban, és fokozatosan kúszott a mennyezet irányába. – Állj le! – üvöltött rám Kelly, és lekevert nekem egy pofont. – Maria, Sean, szívjátok ki belőle az energiát! Maria odarontott hozzám, Sean pedig a nyakamhoz hajolt. Már azelőtt megéreztem őt, hogy elkezdte volna kiszívni belőlem az érzéseimet. Egy dühödt lökéshullámot küldtem felé, a fejébe. Olyan volt, mintha valaki bemosott volna neki egy hatalmasat, és Sean megtántorodott. – Mi a franc...! ― fogta a fejét Sean, az orrából csöpögött a vér. – Te kis boszorkány! – Maria, csinálj már valamit! – parancsolt a lányára Kelly, amikor a mennyezetről hatalmas darabok kezdtek leszakadni. Maria felém lendítette mindkét kezét, olyan volt, mintha egy falnak csapódtam volna, miután lezúgtam a hegyoldalon. Az erő a székbe nyomott, majd oldalra vágódtam, és elterültem a padlón. A támadásnak, amit ellenük indítottam, ezzel vége sza217

kadt. – Úgy látom, a mi kis savantunk megtanult a képességeivel bánni – szólalt meg Daniel Kelly, és egy kézmozdulattal felállította a székemet. – De azt te sem gondolhattad komolyan, hogy hármunk ellen ez elég lesz?! Nem, látom a szemedben, hogy nem gondoltad komolyan. Még mindig arra vársz, hogy a lovagjaid megjelenjenek, és megmentsenek! De van egy rossz hírem, senki sem fog idejönni érted! A folyosót lezárattam, és nincs házkutatási parancsuk! Mire azt beszerzik, a nagy dráma már le is zajlott lent a kaszinóban. – Ezzel Daniel Kelly megragadta két oldalt az arcomat. – Most pedig ülj vissza, és maradj nyugton! Már nem tart sokáig! A következő dolog, amire emlékszem, hogy kilépek a liftből és elindulok az előcsarnokban. Egy nagy zongora is volt ott, és a zongorista egy számot játszott, aminek valami olyasmi volt a mondanivalója, hogy minden embernek szüksége van társra. De nekem már nem hiányzott senki. Le akartam lőni mindenkit, vagy mégsem? Besétáltam a kaszinóba, a pisztoly hátul a farmerembe volt dugva. – Hahó, itt az én szerencsehozó leánykám – kiáltott fel George Mitchell. – Maga mit csinál még mindig itt, George? – kérdeztem. Vagy most őt is le kellene lőnöm? Éreztem, ahogy egy csepp verejték lefelé csorog az arcomon. Aztán letöröltem. – Csak elbúcsúzom az asztaloktól, megesküdtem magának, hogy soha többé nem játszom, és George Mitchell állja a szavát! – Ez remek, de most jobban teszi, ha megy! – Persze, persze! Már nyergelek, és indulok is! ― George a kalapjához emelte a kezét, és az arcomat figyelte. – Nem vagy valami jó színben, kislány! – Igen, elég furcsán érzem magam – válaszoltam. – Miért nem pihensz le kicsit? Biztos, jót tenne! Hívjak ide hozzád valakit? Megdörzsöltem a homlokomat. Igen, nagyon akartam valakit. De kit? Zedet! Itt van valahol a közelben. – És a szüleid? – kérdezte George. Ők művészek. Hiszen te érted a művészet lényegét. Régi festmények... meg a rétegek... Ez valamiért fontos, de nem emlékeztem, miért. Képek villantak fel a szemem előtt, mintha az egyik képregényem lapjait pörgetné a szél, és véletlenszerűen nyitná fel valamelyik oldalnál. – Jól vagyok, köszönöm. Mindjárt felmegyek a szobámba. – Az biztos jót tesz majd. Örülök, hogy találkoztunk, Sky. – Én is, George! Ezzel a férfi megfordult, és nagy, döcögő léptekkel elindult. Lődd le! Nem! Vedd elő a fegyvert, és lőj! A kezem hátranyúlt a pisztolyért, az ujjaim a markolatot fogták, és előhúztam a fegyvert. Aztán valaki felsikoltott, majd Maria Kellyt láttam odarohanni a biztonsági 218

őrhöz. Felém mutatott. – Fegyver van nála! – kiabálta. Lenéztem a kezemre, és tényleg volt nálam fegyver. Most el kellett volna indulnom, és körberohangálni, és lőni... bármire, ami megmozdul. Csináld már! Régi festmények... manipulálták az emlékeimet... ha leszedik a legfelső... A biztonsági őr beindította a riasztóberendezést. Tétován álltam a kaszinó közepén, miközben a szerencsejátékosok rémülten rohantak fedezéket keresni. Az egyik nyerőgépből egyre csak potyogtak az érmék, pont megnyerte valaki a főnyereményt. – Ide figyelj, nagylány! Én biztos vagyok benne, hogy nem akarod elsütni azt a fegyvert! – kiáltotta George az egyik flipperasztal mögül. Az agyam nem bírt leállni, egyre azt követelte, hogy lőjek. Nem tudtam viszszafogni magam... a pisztoly csövét a plafon felé irányítottam, és meghúztam a ravaszt. A fegyver akkorát rúgott vissza, hogy a csuklóm megbicsaklott. Megrázkódott a csillár. Hogy tehettem ilyet? Mintha egy rémálomban lettem volna, a testem és az agyam nem engedelmeskedtek, képtelen voltam kontrollálni, amit teszek. Remek! Most célozz az emberekre! Nem, valami nagyon nem volt rendben. Mindig is utáltam a fegyvereket. Csak bámultam a kezemben a nagy fekete valamit, mintha egy rákos kinövés lett volna. El akartam dobni, de az agyam nem engedte, azt követelte, hogy lőjek. Aztán egyszer csak a lépcső tetején megjelentek az FBI emberei, rohantak lefelé az emeletről a kaszinó felé, és félrelökték a biztonsági őröket. Nagyon bizarrul festhettem, ott álltam az üres terem közepén, körülöttem szétszóródva a sok kártyalap meg zseton, a rulettasztal még mindig pörgött, én pedig nem tettem semmit, csak álltam. – Dobd el a fegyvert, Sky! – kiáltott felém Victor. – Te nem akarsz lőni, Sky! Sosem tennél magadtól ilyet! Megpróbáltam elengedni a fegyvert, de az ujjaim nem engedelmeskedtek, az agyam valami furcsa parancsot követett. Fordítsd magad felé a fegyvert, és mondd meg nekik, hogy megölöd magad, ha közelebb jönnek. És Daniel Kelly szavainak a hatására a halántékomnak nyomtam a pisztolyt. – Ne gyertek közelebb! – szólaltam meg remegő hangon. Valaki balra tőlem felsikoltott. A biztonsági őr lefogta a szüleimet, akik oda akartak rohanni hozzám. – Sky, mit csinálsz?! – kiáltott Sally. Az arca falfehér volt. – Édesem, tedd le a fegyvert! Segítségre van szükséged. – Senki nem sérült meg, és mi segíteni fogunk neked – kiabált Simon kétségbeesetten. A szavaik valahogy nem értek el hozzám. A suttogások, hogy fejezzem be, amit elkezdtem, sokkal erősebbek voltak. Azt követelték, hogy büntessem meg a Benedicteket, amiért kihasználtak engem. – Mindenki maradjon a helyén! Senki ne jöjjön közelebb! – kiáltottam, és az ujjam ráfeszült a ravaszra. Úgy tűnt, nincs más lehetőség. 219

És ekkor Zed lépett elő Victor háta mögül, a bátyja nem tudta visszatartani, hiába próbálta. – Sky nem fog lelőni engem – mondta nyugodtan, pedig a fények vörösen villogtak körülötte a haragtól. Zed haragszik rám? De hát nem csináltam semmit. Vagy mégis? Nem... Zed nem rám haragszik, hanem valaki másra. ...a Kellykre! Zed tett néhány lépést felém. – Ez a második alkalom, hogy a golyó elé állok érted, Sky. Azt hiszem, most már tényleg változtatnunk kellene a randizási szokásainkon! Zed viccelődik velem? Azzal fenyegetőzöm, hogy lepuffantom magam, és ő erre megereszt egy poént? Ez nem volt benne a forgatókönyvben. Az embereknek fejvesztve kellene menekülniük. Nekem pedig meg kellene halnom a golyózáporban. – Nem volna szabad itt lenned, Zed. – Annyira vágytam rá, hogy valami értelmet találjak ebben az egész őrületben. Csak bámultam Zedet... a széles vállait, az álla határozott vonalát, a kék szemét. – Sky, meg kell értened, ha már egyszer rád találtam, nem megyek mellőled sehová. Belül mélyen te magad is ezt akarod. A lélektársak nem okoznak fájdalmat egymásnak. Egyszerűen nem tehetjük meg. Az olyan lenne, mintha saját magunknak okoznánk fájdalmat. – Te vagy a lélektársam? – Istenem, mit csinálok én itt? A belső késztetés, hogy húzzam meg a ravaszt, egyszerre elszállt. Borzasztóan éreztem magam, nem ez állt a forgatókönyvben. Zed volt a végzetem, szeretett engem, ott állt előttem azt kockáztatva, hogy lelövöm őt. Ő volt a lélektársam. A Kellyk nem tudták, hogy különleges erő van bennem, amit még ők sem képesek legyőzni. Sikerült elrejtenem előlük ezt a titkot, amikor minden más képességemet megtörték. Zed a lélektársam volt, és ez a felismerés minden hamis és kényszerű rétegen áthatolt, méghozzá olyan erővel, amit a legrutinosabb savantok sem tudtak elhárítani. Minden világossá vált. Az ujjaim elernyedtek, és a padlóra dobtam a fegyvert. Még mindig remegtem, aztán megvontam a vállamat: – Ööö... Mit is mondhatnék? Nagyon sajnálom! Zed egy másodperc alatt ott termett mellettem, és átölelt. – Kellyék megint megdolgoztak, ugye?! Átöleltem Zedet, és az arcomat a mellkasára hajtottam. – Igen, megint. Azt akarták, hogy megbüntesselek titeket. Vagy úgy, hogy lelövöm magam, vagy, hogy az FBI lő szitává. – Okos húzás lett volna tőlük... de az én csajommal nem lehet csak úgy elbánni! – Hát, azért majdnem összejött nekik! – Még mit nem! – rontott be Daniel Kelly a kaszinóba, oldalán Mariával és Seannal, és persze rögtön elégtételt akart venni, amiért a fődíj kicsúszott a markából. – Feljelentést fogok tenni ez ellen a lány ellen! – üvöltötte. – Pisztollyal fenyegette a vendégeket, és lövöldözött a hotelemben. Követelem, hogy tartóztassák le rendbon220

tásért! A szüleim egy másodperccel előbb értek oda hozzám, mint a három Kelly. – Mi folyik itt? – kérdezte döbbenten Simon, és látszott, hogy kész behúzni egyet Daniel Kellynek. – Sally, Simon! Hadd mutassam be nektek Mr. Kellyt és a kedves családját! – intettem. – Ők felelősek a múltkori elrablásomért, és ma délután megpróbálták átmosni az agyamat megint, hogy lövöldözni kezdjek itt lent a kaszinóban. – Ez a lány őrült. Jól tudjuk, hogy egy hónapig volt idegszanatóriumban, teljesen beszámíthatatlan – válaszolt Kelly, előkapta a BlackBerryjét, és azon nyomban hívta a jogászait. – A köz érdekében minél előbb be kell őt záratni. Victor elővett egy zsebkendőt, óvatosan felemelte a pisztolyt, és egy zacskóba tette, mint bizonyítékot. – Ez nagyon érdekes, Mr. Kelly, de attól tartok, nem értünk egyet. Úgy gondolom, Skynak igaza van, hogy önök megpróbálták manipulálni őt. Sally halálra váltan pislogott: – Úgy érti, hogy... bedrogozták a lányomat? Vagy... vagy hipnotizálták? – Pontosan így értem, asszonyom! – Erre nincs bizonyítékuk! – sziszegte Maria Toscana, az apja meg sűrűn bólogatott. – A video-megfigyelőrendszerünk azonban kellő mennyiségű adattal szolgálhat arról, hogy ez a lány berontott ide, és eszement lövöldözésbe kezdett. Vajon a bíróság melyikünknek fog hinni ön szerint? – Szerintem Skynak! – válaszolt Victor vigyorogva. – Tudja, Mr. Kelly, rájöttem időközben, hogy amikor októberben Kowalski ügynök vizsgálatot folytatott önnel kapcsolatban, maguk őt is manipulálták. Gondolom, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hiszen Kowalski az én emberem. Amikor kiderült számomra, hogy ki szivárogtat ki szigorúan bizalmas információkat a testületből Skyjal kapcsolatban, amiről csak én és Kowalski ügynök tudhattunk, akkor abban is biztos voltam, hogy Kowalski értesíteni fogja önöket, hogy lehallgatókészüléket tettünk Skyra. Fogalma sem volt róla, hogy maga felhasználja őt, ha a jól sejtem. – Nem vagyok hajlandó válaszolni – morgott Kelly. – Nincs semmi probléma, nekem ugyanis még sok mondanivalóm van – válaszolt Victor. – Kowalski ügynök egy hagyományos lehallgatót tett Skyra, mindig ezt használjuk, és maguk le is árnyékolták, ahogy vártam. De arról nem tudott az ügynökünk, hogy Sky új telefonjába is tettem egy lehallgatót. – És ezzel Victor elvette tőlem a mobilomat, és felmutatta: – Mindenről készült felvétel, amit Skynak mondtak, ezt fogjuk benyújtani a bíróságnak mint bizonyítékot. Biztos vagyok benne, hogy a bíró és az esküdtek élvezettel fogják hallgatni. – Az ügyvédeimet akarom, most rögtön! – üvöltött Kelly. Victor egyre jobban vigyorgott: – Pompás, én is pont ezt akartam javasolni. Daniel Kelly, Maria Toscana Kelly és Sean Kelly, letartóztatom magukat emberrablás és gyilkossági kísérlet gyanújával. Jogukban áll hallgatni... – vette át Victor az irányítást. Hat egyenruhás rendőr lépett elő, és rákattintották a bilincset a három Kelly ke221

zére, miközben Victor a jogaikat sorolta fel. Zed megfogta a kezem, félrehúzott, és szorosan átölelt. A magasba emelt, és a karjában ringatott úgy, hogy csak a lábujjaim érték a padlót. – Hát, nem fantasztikus érzés, hogy végre letartóztatják őket? – suttogta a fülembe, és egy puszit nyomott arra a helyre, ahol nem sokkal azelőtt Sean Kelly ragacsos ujjai simogattak. A kellemetlen, borzongató érzés elmúlt, újra biztonságban voltam. Hazaérkeztem. – Remélem, lecsukják őket, és eldobják a kulcsot! – Az arckifejezéséből ítélve Victor egészen biztos ebben. – Te tudtál a telefonról? – kérdeztem. – Igen, de nem mondhattam el neked, mert féltünk, hogy a Kellyk kiszedik belőled az infót. A kezemet Zed mellkasára tettem, éreztem a szívverését, még mindig remegtem, de ez segített megnyugodni. – Akkor megbocsátok. – Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyesmiket tesznek veled – mondta Zed, és a kaszinó szétlőtt berendezésére mutatott. – Ezt nem én tettem, ne felejtsd el! Kivéve talán a csillárt, de az egyébként is egy merénylet volt a jó ízlés ellen, szóval a közügyet szolgáltam azzal, hogy szétlőttem. – Ugye, minden rendben van veled, Sky? – Igen, abszolút. Uriel a múltkor sokat segített, hogy külön tudjam választani a jót és a rosszat. Így amikor most éreztem, hogy valami nagyon nem okés, sokkal gyorsabban a helyére tudtam tenni a dolgokat. És ez a lélektárs dolog is mintha működne. Csak a fejfájásommal nem tudok mit kezdeni. Meg hát fent a penthouse-lakosztályban is csináltam némi felfordulást, attól tartok... – Igen, éreztem, és igazán büszke voltam rád. Szép kis ütést vittél be a százötven... egy... két... maximum három centimétereddel. Felnéztem, és pont láttam, ahogy elvezetik Kellyéket. – Valakinek figyelnie kellene, nehogy Daniel Kelly használni tudja a képességeit, és kiszabaduljanak a börtönből – szólaltam meg. – Victor már előkészített mindent, gondoskodik róla, hogy Daniel Kelly többé ne okozhasson kárt senkiben. – És mi van azzal a kettővel, akik megszöktek a múltkor? Zed megcirógatta a hajamat: – Ugyan, Sky! Három letartóztatás egy nap alatt nem elég neked? Azt a másik kettőt is elkapjuk előbb vagy utóbb. Engem most már csak egyetlen egy dolog érdekel: hogy mikor jön el az az idő, amikor nem akarsz majd elfutni előlem? Az arcomat Zed karjának szorítottam: – Elfutni? – Mi nem olyanok vagyunk, mint a vér szerinti szüleid. Képesek leszünk mindent a helyére tenni idővel. Csak bízz bennem, kérlek! 222

Ott álltunk egymást átölelve a káosz közepén, sóhajtottam egyet, és magamba szívtam Zed illatát: finom erdeifenyő-illata volt, és még valami, ami csak rá volt jellemző. Úgy éreztem, ő pont ezt jelenti nekem, egy nyugodt pihenőhelyet. Tiszta őrültség volt tőlem, hogy azt hittem, meg tudok lenni nélküle. A félelmeim elvakítottak, és majdnem komoly árat kellett fizetnem ezért. – Azt hiszem, már abbahagytam a menekülést, pont akkor, amikor te elém álltál, és megvédtél. Az betalált. Zed egy puszit nyomott a fejem tetejére. – Nyugi, nem megyek sehová. – Akkor jó, hiszen te vagy a lélektársam. Látod, kimondtam?! Zed megkönnyebbülten sóhajtott fel: – És nagyon nehéz volt? – Borzasztóan! – Még mindig félsz? – Az nem kifejezés! – Hát, most már nincs rá okod. Az egyetlen igazán ijesztő dolog az lett volna, ha nem maradunk együtt. Sally és Simon jelent meg az új barátommal, George-dzsal. – Ez az úriember elmondta, mi történt – szólalt meg Sally, és aggodalmasan nézett rám. – Jól vagyok, Sally. Victor majd mindent elmesél részletesen nektek, amikor visszajön, rendben?! George egyetértően bólogatott: – Elég kemény volt a helyzet, Mrs. Bright. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben a lányukkal, amikor megláttam. A tekintete olyan üveges volt. Az egyik showműsor jutott eszembe, amit nemrég láttam a Cabaret Lounge-ban: a hipnotizőr felhívott a színpadra egy férfit a közönségből, és a fickó úgy énekelt, mint Elvis fénykorában. Aztán egy csettintésre megint magához tért – mondta George, majd rám kacsintott. – De ugye ezek a rossz emberek nem tudtak ilyesmit csinálni veled, Sky? – Hát, én is ebben bízom – válaszoltam. – A hipnotizálásnak is megvannak a korlátai – folytatta Goerge, és nagypapásan megveregette a vállam. – Menj, pihenj egy kicsit, Sky! – Ön pedig menjen, és söpörje be a nyereményét – mutattam az asztalok felé. George a kalapjához emelte az egyik ujját: – Igenis, kisasszony. Floridában már vár rám egy szép kis házikó, az ön neve lesz a bejárat felett! Miután elment, odafordultam Simonhoz: – Nos, még mindig annyira szeretnél Vegasba költözni? – kérdeztem. Simon Sallyre nézett, aztán rám és Zedre: – Azt hiszem, egyértelmű, hogy nem. Semmi pénzért!

223

Epilógus Legnagyobb megdöbbenésemre az egyik újság közölt rólam néhány képet, amint a kaszinó előcsarnokában éppen szétlövöm a mennyezeti csillárt. Daniel Kelly elfogása akkora szenzáció volt, hogy minden rögtön címlapra került, amit összefüggésbe tudtak hozni az esettel. Az, hogy ki vagyok valójában és pontosan mit csináltam ott, érthető módon nem tudódhatott ki, és kicsit át kellett írnunk a történetet. Általában mint beépített FBI-tanonc szerepeltem, akinek a Kelly klán kétes ügyleteit kellett felderítenie. Az újságban remekül elment ez a magyarázat, de a suliban mindenki ismert, és az már rázósabb volt. – Szia, Sky! – kiáltott oda Nelson, és gyakorlatilag elállta az utamat a folyosón. – Figyelj csak, mi a francot csináltál te tulajdonképpen Las Vegasban múlt hétvégén? Zeddel és a családjával megbeszéltük, mi lenne a legjobb magyarázat arra, miért viselkedtem olyan furcsán az utóbbi időben. És hát úgy alakult, hogy Nelson lett az első ember, akin tesztelhettem a sztorit. – Hogy mit csináltam Vegasban? – nevetgéltem kényszeredetten. – Remélem, nem hiszed el, amit az újságok összeírnak?! Az egyik brit tévécsatorna készített velem egy felvételt, amiben dublőr voltam; az amerikai fegyveres bűnözésről csinálnak filmet, azért voltak azok a képek. És hát a producer kicsit rosszul időzítette a dolgot... pont akkor voltunk ott, amikor a hotel teljes vezetőségét letartóztatták. Anya szerint valami nem felelt meg az egészségügyi meg a biztonsági előírásoknak. Nelson a fejét ingatta: – Ugyan, Sky baby! A Kellyk nagyon-nagyon rossz emberek, régóta körözik őket. – Ez komoly? – kérdeztem elkerekedett szemmel. Ne játszd túl a dolgot!, hallottam a hangot, és Zed jelent meg mögöttem. Nelson sem tök hülye. Sejti, hogy ismered Kellyéket. – Hát, ez tényleg érdekes – mondtam kevésbé meglepetten, és kicsit visszavettem a tempót. – Jobban oda kellett volna figyelnem. – Szóval benne leszel a tévében? – kérdezte Nelson. Hál’ istennek leszállt a másik témáról! – Ühüm. Ez egy ilyen gyerekprogram... Kék Péter a címe. – Szuper! Fegyveres bűnözés... Ez állati izginek hangzik. – Ja, szerintem is – adtam Nelson alá lovat, nehogy megint rossz irányt vegyen a beszélgetés. – Biztos klassz lesz. Majd szólj, amikor leadják, és kérj egy felvételt magadnak. – Oké, persze! Ezzel Nelson elhúzott, de közben még elkapta Tinát egy puszira. – Sky benne lesz az angol tévében mint dublőr! – kürtölte rögtön szét a hírt. Hát, végül is ez sem rossz módja, hogy mindenki megtudja a dolgot. Ez a dublőr dolog még tetszett is nekem. Annál biztosan jobb volt, mint hogy becsavarodott nyuszinak állítsanak be, aki szétlőtt egy kaszinót. 224

– Na mi van, Sky, min ábrándozol megint? – lökött meg Zed, miközben végre folytattam az utamat a termek felé. – Á, semmi... Csak úgy! – Jobb lenne, ha felébrednél, mert mennünk kell próbára! Holnapután koncert! – A francba, ezt elfelejtettem! – Ugyan, ha egy FBI-akciót ilyen rendesen végigcsináltál, akkor egy kis koncert a családnak meg a barátoknak igazán bagatell! Méghogy kis koncert? Ezért még kapsz tőlem, Zed Benedict! Amit Zed „kis” koncertnek hívott, az végül gigantikus parádé lett, ott tolongott az iskola csarnokában az egész város. De a hangulat tényleg ünnepi volt. Sheena és a szurkolócsapat lányai mikulássapkában bűvölték a közönséget; a baseballos fiúk pedig rénszarvas-agancsokkal a fejükön léptek színre. Minden hangszer csupa konfetti meg aranypor volt. A számítógépzsenik összeállítottak egy menő videoinstallációt az iskola elmúlt egy évének nagy eseményeiről, és az ment egy nagy fehér kivetítőn. Attól mondjuk kicsit zavarba jöttem, amikor megláttam a „híres” védésemet a sportszekcióban. De végül is egész jó védés volt! A szülők is magukra találtak, egymással beszélgettek, meg információkat cseréltek. Persze a Benedict család is megjelent teljes létszámban. Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy Yves Zoeval cseveg, aki persze csillogó szemmel bámult vissza rá, és nagyon tetszett neki, hogy a srác egyedül csak rá figyel. És hát Yves is nagyon feldobottnak tűnt, bejött neki Zoe; csak kiderült, hogy a jófiús külső mögött egy vagány srác bújt el. Sally és Simon elmélyült társalgást folytattak Tina mamájával. Mikor közelebb értem, hallottam, hogy szerencsére nem rólam beszélnek, hanem Tina művészi tehetsége a téma. Tina odahívott magához, és felvillantotta a legújabb, ezüstszínű körömlakkkompozícióját. Csak hogy kíméljen minket, önként lemondott róla, hogy ő is énekeljen a zenekarban, helyette inkább a programfüzeteket árulta. – Sally épp most ajánlotta fel a mamádnak, hogy ingyen órákat ad neked. Nagyon bírja, amit csinálsz – jelentettem be neki a hírt. – Komolyan mondod? – kérdezte Tina, és boldogan vigyorgott. – Tessék, itt egy programfüzet, ingyen és bérmentve, csak neked! Láttam, szólót is fogsz játszani! – mondta, és kezembe nyomott egy füzetet. – Hát, ha nem sikerül meglógnom Mr. Keneally elől, mielőtt felráncigál a színpadra, akkor valószínűleg muszáj lesz. – Nehogy lelépj nekem! Számítok rád. Mindenkinek megígértem, hogy egy tévés dublőr lesz a mai show díszvendége. Éreztem, hogy ettől a dublőrszereptől nem fogok egykönnyen megszabadulni. – Majd igyekszem, biztos nagy durranás lesz! – mondtam végül. – Ha, ha, ha! – mondta Tina szaggatottan. Én meg a homlokomat ráncoltam: – Mi rosszat mondtam? – Nagy durranás, mi? A dublőr nagyot durrant! – Nem így értettem – válaszoltam, és pont ekkor felvillant a kivetítőn a kép, 225

amelyen a kaszinó előcsarnokában álltam a szitává lőtt csillár alatt. – Honnan a francból szerezték ezt? – Az internet egy nagy kuka – jegyezte meg Tina igen filozofikusan. Aztán indult tovább: – Mindenki nyúljon mélyen a zsebébe, emberek! Az aspeni szanatóriumé a teljes bevétel! Belenéztem a programba, és a saját nevemet láttam a legfelső sorban. Körülötte színes, fényes csillagok, mintha csak Vegasban lettünk volna. Éreztem, ebből nekem bőven elég ennyi, és egészen biztosan nem itt a helyem. Tina és Nelson valami szuper attrakciót csináltak belőlem. Célba vettem a kijáratot, de egyenesen Zedbe futottam. – Hová, hová, Sky? – kérdezte Zed sokat sejtető vigyorral. – Haza! – Aha! És miért? Suttogva válaszoltam neki: – Mindenki engem fog bámulni! – Hmmm, a színpadi fellépésnek pont ez lenne a lényege! – válaszolt Zed, és a színfalak mögé vezetett. – Nem tudsz olyat mondani, hogy egy percnél tovább itt maradjak! – sziszegtem, miközben a közönség már kezdte elfoglalni a helyét. – Semmit? – kérdezett vissza Zed vigyorogva. – Semmit – morogtam, és lecövekeltem a lábamat. Zed lehajolt hozzám, és az arcomba suttogott: – Csibe! Összekulcsoltam a karomat: – Akkor csibe vagyok... Csipp! Zed elnevette magát: – Mit szólnál ahhoz, ha megint elvinnélek snowboardozni? Igen különleges ajánlat! A csomó a gyomromban kicsit engedett, amikor eszembe jutott az a fantasztikus nap, amit együtt töltöttünk kint a hegyen. Zed mindig eltalálta, amire éppen vágytam... Tudta, hová szeretnék elvonulni, hogy hol érzem biztonságban magam. – Komolyan mondod? – kérdeztem. – Naná, ígérem, hogy egy dupla axelt és egy szaltót is bemutatok, csak neked! – Triplát szeretnék. – Triplát? – Tripla csavart. És forró csokit is kérek hozzá. Zed vágott egy durcás arcot: – Csajszikám, te aztán keményen alkudozol! – Pillecukorral, és sok-sok puszival! – Azt hiszem, így már van miről tárgyalni – mondta, és kinyújtotta felém a tenyerét. – Rendben! Hirtelen olyan boldognak éreztem magam, alig bírtam az energiáimmal. Megfogtam Zed kezét, és mielőtt tiltakozni tudtam volna, felkísért az emelvényre a zon226

gora mellé, a barátaink pedig lent tapsoltak. – Ne izgulj! – suttogta Zed. – Nem hagylak magadra... soha! Leültem, és kinyitottam a kottát. A jövőm egyszerre nagyon ígéretesnek tűnt – hiszen ott állt pont mellettem.

Megjelenik 2013 tavaszán A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK

Yves és Phoenix története A tizenhét éves Phoenix a Közösséghez tartozik, egy bűnözőkből álló, természetfeletti erőkkel bíró savant banda tagja Londonban. Phoenix különleges adottsága, hogy képes mások agyában az idő érzékelését manipulálni. A banda vezérének parancsára mindezt lopásokra kell felhasználnia, és a megszerzett dolgokat a bandavezérnek beszolgáltatni. Yves Benedict, amerikai diák, aki nemrég érkezett Londonba. Phoenix pedig kiszemelte őt, Yves a következő áldozat. De a fiúról kiderül, hogy nem csupán egy célpont. Ő a sorsa, a lélektársa. A Közösség azonban a hatalmában tartja Phoenix múltját, és a jövőjét is magának követeli. Yves ezt felismeri, és tervet eszel ki, hogy a lányt kiszabadítsa a Közösségből, és legyőzze a bandavezért. De a Főnök az Yves és Phoenix közötti különleges kapcsolat erejét a saját céljaira akarja felhasználni...

227

Megjelenik 2013 őszén

Xav és Crystal története Crystal Brook mindig is a család fekete bárányának számított; a savantoknál azonban komoly probléma, ha valaki nem törődik a saját természetfeletti képességeivel. De Crystalt egyáltalán nem érdeklik ezek a dolgok, ráadásul a suliból is eltanácsolják, így végképp nem számíthat sok jóra a jövőt illetően. Diamond, a nővére mindenben Crystal ellentéte: tehetséges, ambiciózus; ő a család üdvöskéje. A két lány Denverbe utazik, ahol egy véletlen folytán megismerkednek a nagyon dögös, nagyon menő hét Benedict testvérrel. Diamond egy pillanat alatt fülig szerelmes lesz, és hamarosan már az eljegyzésére készül; Crystalt azonban nem hatja meg a fiúk sármja... Épp ellenkezőleg! Úgy érzi, Xav Benedictnél idegesítőbb fickóval nem találkozott még az életben. Diamond esküvőjét Olaszországban, Velencében tartják; itt gyűlik össze a két nagy család az ünnepre. Közös ellenségük végre elérkezettnek látja az időt a támadásra. Crystalnek és Xavnek össze kell fognia, ha meg akarják védeni a szeretteiket; és megfejteni egy rég eltemetett titkot, ha győzni akarnak...

228

229