Benedek István: Az ösztönök világa Előszó
Az elcsépelt mondás, habent sua fata libelli, kényszerítő erővel kívánkozik ide. Ezt a könyvet negyven évvel ezelőtt írtam, 1947-ben, az Új Idők (Singer és Wolfner) kiadóvállalat megbízásából. A megbízás éppoly váratlanul ért, mint most a fölkérés a második kiadás sajtó alá rendezésére. Mi indokolja egy tudományos igényű könyv újrakiadását négy évtized után? Ma folyvást a „tudomány forradalmairól” és a felgyorsuló időről hallunk, a rohamos elévülésről, a modern tanok gyors elavulásáról. Nem valószínű, hogy épp az én könyvem lenne a kivétel e szabályok alól. Lehetséges hogy a szabályok avultak el, nem érvényesek? Mindenesetre újraolvastam könyvemet, hogy lássam, a közönség kezébe adhatom-e. Öregkorban egy ifjúkori mű szégyent hozhat az alkotója fejére, ennek mégsem szeretném kitenni magam. Csakugyan nem avult el. Ha elmondom a könyv születésének történetét, és vázolom a biopszichológia alakulását a rákövetkező évtizedekben, az olvasó nyomban megérti, miért nem avult el, és mi az, amin mégis itt-ott változtatnom kellett. Elöljáróban annyit: „biopszichológia” nevű tudomány nincs. Így is mondhatom: még mindig nincs. A „biopszichika” kifejezést használták olykor abban az értelemben, hogy minden organikus folyamathoz föltételeztek pszichés együttjárót; ez más, mint az én biopszichológiám. Mint ahogy más az Amerikában divatozó Adolf Meyer-féle psychobiológia vagy ennek Hans Lungwitz-féle európai megfelelője: ezek a kórlélektani gyógymódoknak ma már a csakugyan feledésbe merülő formái. Egyébként sem hallottam ezekről, amikor a biopszichológia szóösszetételt kitaláltam. Az 1945/46-os tanévben történt ez, amikor váratlanul és minden pszichológiai előképzettség nélkül a lélektan tanára lettem a kolozsvári magyar egyetem bölcsészkarán. Túl fiatal voltam ahhoz, hogysem megijedtem volna a feladattól: tanítani valamit, amit nem tanultam; ma már nem mernék ilyesmire vállalkozni. Az iskolázatlanság előnye az előítélet-nélküliség. Az orvosi diplomának ott csak annyi hasznát láttam, hogy rendelkeztem az előírás szerint megkívánt doktorátussal mindegy volt, hogy milyen szakon szereztem meg. Pszichológiát az orvoskaron akkoriban nem tanítottak. Kinevezésem ürügyéül az szolgált, hogy medikus koromtól fogva szorgalmasan eljártam Szondi Lipót gyógypedagógiai-kórlélektani laboratóriumába, s tőle megtanultam mindazt, amit az orvosoknak a pszichológiából és biológiából tudni kellene (alkattan, endokrinológia, genetika és mélylélektan), ezenkívül asszisztáltam egy új tudományág, a Szondiféle sorsanalízis megszületésénél. Röviddel az orvosi diploma megszerzése után a Szondilaboratóriumban végzett munka alapján (amit nagyképűség volna kutatásnak nevezni), írtam egy sorsanalízistől áthatott könyvet a fiatalkorúak kriminalitásáról (Ösztön és bűnözés, 1943), az „első könyv” jellegzetes hibáival és erényeivel. Nem nagy veszteség, hogy a kriminalisztika sohasem vett tudomást e könyv létezéséről (a megjelenés időpontja némileg magyarázza is az észrevétlenségét), magam sem engedném újra kiadni, noha sok tanulságos adatot gyűjtöttem össze benne.
Mindenesetre átestem a tűzkeresztségen, nemcsak diplomám volt, és doktori címem, hanem könyvem is – ennyi éppen elég az egyetemi katedrához 1945-ben, egy mindenki által elveszített világháború után, amikor amúgy is a feje tetejére akarnak állítani mindent: ha eddig tabu volt az egyetemen a mélylélektan, gyorsan nevezzünk ki egy freudistát vagy legalább szondistát egyetemi tanárrá… Hamarjában összeolvastam egy csomó könyvet, ami szükséges volt ahhoz, hogy a nagyvonalúan meghirdetett előadásokat megtarthassam feltűnő botrány nélkül. Az előadásokkal és szemináriummal nem is volt semmi baj, hanem az autodidaktaság azzal a kínos felismeréssel járt, hogy lélektan nincs. Van társadalomlélektan, gyermeklélektan, állatlélektan, kriminálpszichológia, orvosi lélektan, mélylélektan stb. stb., egyszóval vannak alkalmazott pszichológiák, de maga a sui generis, önálló lélektan mint tudomány nem létezik. Az „általános lélektan” vagy a filozófia része, tehát elmélkedés a lélek összetételéről és működéséről, amit már a görög természetfilozófusok nagy igyekezettel műveltek, vagy a fiziológiának az az ága, amelyik az érzékeléssel, az inger-érzet-képzet-szemlélet kialakulásával foglalkozik, amint ezt Wundt igen nagy szakértelemmel kidolgozta. „Kísérleti lélektan” ugyancsak nincs, a kísérlet az egyik – talán legfontosabb, de semmiképp sem egyetlen – metodikája a pszichológia minden lehetséges formájának, és annyira nem specifikus, hogy ugyanígy alapvető módszere a kémiának, a fizikának, a biológiának, a gyógyszertannak stb. Ha beérjük azzal a definícióval, hogy a lélektan a lélek működésének a tudománya, akkor is elsősorban anatómia, neurológia, fiziológia, továbbá viselkedéstan, ami már átvezet a másik partra: a szociálpszichológia területére. Itt érkeztem el ahhoz a ponthoz, ahol egyszerre szükség lett egy új elnevezésre: a biopszichológiára. Lélektan önmagában nincs, de van élettan és az élettannak az a része, amely az érzékeléssel, tudattal, tudattalannal, érzelemmel, akarattal, képzelettel stb. foglalkozik, az a biopszichológia. Még egy eretnek megállapításra jutottam ugyanekkor, nevezetesen, hogy a biopszichológia okkult tudomány, amennyiben a lelki működésnek majdnem minden mozzanata rejtett, olyannyira, hogy a természettudomány egzakt módszereivel alig vagy egyáltalán nem közelíthető meg. Nem is kell a tudattalanra gondolnunk, ami nevében is viseli a megismerhetetlenséget – legalábbis az egzakt módszerrel feltárhatóság valószínűtlenségét –, de maga a gondolat is, az érzelem vagy az egyszerű érzékelés agyvelőnk fekete dobozában legfeljebb idegpályák és idegsejtek feltárásáig enged bepillantást, a valóban lélektani mechanizmus homályban marad. Tán nem kell mondanom, biztonság okáért mégis mondom: az okkult tudománynak semmi köze az okkultizmushoz. Okkult a természettudománynak minden olyan része, amelynek törvényszerűségei (még) rejtve vannak előlünk, ravasz módszereinkkel mégis vissza tudunk következtetni anyagi valóságukra és működési mechanizmusaikra; az okkultizmus ezzel ellentétben nem igényel – sőt meg sem tűr – anyagi valóságot, beéri a magasabb rendűnek tartott szellemi erők titokzatos, eleve és principiel megfejthetetlennek tartott működésével, a képzelet misztikus termékeivel, fantazmával, a fantázia játékaival. Rejtett és rejtelmes nem rokonai egymásnak: ami rejtett, az feltárásra vár, tehát a tudomány körébe tartozik, ezzel szemben a rejtelmest
szentségtörés volna megfejteni (és persze lehetetlen is), minthogy a hit vagy hiedelem származéka. * Látszatra ennek nem sok köze van az ösztönök világához. Pedig igencsak van, s nem is csupán önéletrajzi tekintetben. Hiszen az ösztön volt mindig az az instancia, amire a biológusok is, pszichológusok is számot tartottak, vagy épp ellenkezőleg: amit egymásra hárítottak. Mert ami ide is, oda is tartozik, sehová sem tartozik. Diákjaimat nem avattam be eretnek nézeteimbe. Oktattam a biopszichológiát meg a szociopszichológiát, ahogy tudtam, docendo discimus alapon beletanultam a mesterségbe. Az intézetnek jó könyvtára volt, s a kolozsvári Egyetemi Könyvtár meglepően gazdag gyűjteményéből rakásra hordtam haza a jobbnál jobb könyveket. Már nem tudom, milyen indok vezetett Lamarck Philosophie zoologique-jának kikölcsönzéséhez, pedig ez a választás sorsdöntőnek bizonyult. Nyugodtan mondhatom, hogy fölfedeztem a biopszichológus Lamarckot. Azóta elolvastam róla mindent, amihez hozzáfértem, és monográfiát írtam róla, bizton állíthatom tehát, hogy a tudományos köztudat csak az evolucionista Lamarckot ismeri (transzformista néven, nem tudni, miért: Lamarck a transzformizmus szót sohasem használta), ösztöntana tökéletesen feledésbe merült. 1809-ben írta, sikert akkor sem aratott vele, 1815-ben egy sok kötetes állatrendszertan bevezetésében megismételte, visszhangtalanul. A zoológusok általában csak az állatok ösztöneivel foglalkoznak. Lamarck azonban a természettudomány művelését a növényekkel kezdte, hidrogeológiával folytatta, csak kényszerűségből lett időskorára a gerinctelen állatok kutatója. Úgy látszik, ennél jobban érdekelte a filozófia meg a lélektan. Nyilvánvalóan a természetfilozófia meg a biopszichológia. Tőle tanultam meg ezeknek a fontosságát és elválaszthatatlanságát. A kolozsvári egyetem pszichológushallgatói két éven át velem együtt azon törték a fejüket, hogyan történik az alkalmazkodás. Miféle külső és belső erők hatnak, mire és miként? Lamarcknak nem volt szerencséje evolúciós elméletével sem. Hogy az élőlények származnak, nem hat nap alatt teremtődtek, ez ma oly természetes, mint a Föld forgása, Lamarck életében azonban egyszerűen nem hitték el. Ötven év múlva Darwinnak nagy nehezen elhitték ugyan, de akkor kezdődött a veszekedés a hogyan körül. Lamarck túlságosan egyszerű magyarázata a használat és nem használat fejlesztő, illetve sorvasztó hatásának átörökléséről sohasem volt népszerű, s a századvégen teljesen elvérzett, amikor Weismann kimutatta a szerzett tulajdonságok átörökítésének képtelenségét. Nekem mindazonáltal tetszett, és egy pillanatig sem éreztem sem misztifikációnak, sem vitalizmusnak vagy finalizmusnak, teleológiának. A „szükséglet”, az „erőfeszítés” (effort) és alkalmazkodás számomra az evolúció természetes láncolatának tűnt; a „sentiment intérieur” kissé bizonytalan fogalmát önkényesen behelyettesítettem az ösztönnel, ami semmivel sem egzaktabb kifejezés a „belső érzésnél”, mégis van valamely elképzelésünk róla. Bosszantott, hogy a genetikusok, akik se Lamarckot, se Darwint nem olvasták, a szerzett tulajdonságok átöröklését lamarckizmusnak nevezik és elutasítják, miközben a darwinizmusért
rajonganak, ami szintén csak a szerzett tulajdonságok átöröklésével magyarázható, erről azonban vakon nem vesznek tudomást. Lamarcknak mindazonáltal többet ártottak a hívei, mint az ellenfelei. A belső érzést meg az erőfeszítést ugyanis a neolamarckisták tudatos szándékként értelmezték, ezáltal az evolúció nevetségbe fúlt: az állatok, sőt a növények is jól megfontolt öntudattal választják az alkalmazkodás útját… Nem bocsátkozom itt a részletekbe, csupán azt kívántam megvilágítani, hogyan bontakozott ki bennem a biopszichológiai szemlélet, aminek Lamarck csak a történeti előzményeit szolgáltatta, időszerű formáját már korábban belém plántálta Szondi. A kolozsvári lélektani tanszéken természetesen önálló tantárgy volt a sorsanalízis. (Szondi régi kívánsága teljesült ezzel: „Nem tanár akarok lenni az egyetemen, hanem tantárgy.”) Úttörő vállalkozás, de részemről érthető, hiszen a pszichológiából egyedül ehhez értettem. Bár jól előadni csak szabadon tudok, a legkisebb jegyzet is inkább zavar, mint segít, mégis a diákok számára legépeltem minden előadásomat; sokszorosított formában ezt használták tankönyvül. A pünkösdi királyság mindössze két tanéven át tartott, a magyar állampolgárságú tanárok szerződését a román állam 1948-ra nem hosszabbította meg. Így amikor két év után visszaköltöztünk Budapestre, koffernyi jegyzetet és kéziratot hoztam magammal, köztük kötetté összefűzve négyet is: Lélektani irányok, Biopszichológia, Ösztön és társadalom, Bevezetés a sorsanalízisbe. * Furcsa helyzetben volt a magyar könyvkiadás a második világháborút követő években; bár talán nem volt furcsább a helyzete, mint bármely más üzleti vállalkozásé. Mégis, cipőre vagy kenyérre minden rendszerben egyformán szükség van, szükség van szellemi táplálékra is, de nem egyformán. Az 1945-öt követő pár esztendőben senki sem tudhatta pontosan, mit szabad, mit lehet, mit kell írni, kiadni. Az olvasók, az írók, a kiadók is még a régiek voltak, a jelszavak ellenben újak. Születtek persze gombamód új kiadók, kérészéletű vállalkozások merész tervekkel és nagyhangú fogadkozásokkal; móresra akarták tanítani a világot vagy bevezetni a szabadság paradicsomába az irodalmat. Ha alapítójuk élelmes üzletember volt, hamarosan jövedelmezőbb vállalkozásba kezdett, vagy áttelepült külföldre. A patinás könyvkiadó vállalatok megvoltak, óvatosan kiadogattak ezt-azt, és várták, hogyan fordul a világ kereke. A Singer és Wolfner könyvkiadó Új Idők Irodalmi Intézetre változtatta a nevét, amit annál is inkább megtehetett, mert Singer és Wolfner urak már régen nem éltek. Utóbbinak leszármazottja, a tehetséges expresszionista festő, Farkas István volt az utolsó vezérigazgató, őt a németek elhurcolták. Megmaradt ellenben Almásiné, a cég „lelke” – állásának ennél pontosabb meghatározását nem tudom. Értett a könyvkiadáshoz, az írókhoz, a nyomdákhoz, a hivatalokhoz. Egy személyben ő volt a kiadó. Megmutattam neki a Bevezetés a sorsanalízisbe című kéziratot, pár nap múlva közölte: tetszik neki, kiadja. Csak persze más címet kell kitalálni, a Bevezetés nem elég „blickfangos”. Magyarán: nem lehet eladni.
– Az ösztönök világa, jó lesz? – kérdeztem találomra. – Kitűnő. Küldöm a szerződést. Hazamentem és megijedtem. Az ösztönök világa nagyon szép cím, de nem fedi azt, amit a Bevezetés a sorsanalízisbe című kézirat tartalmaz. A kettőnek, mondhatni, semmi köze egymáshoz. Kértem három hónap haladékot, és írtam egy új könyvet, az ösztönök világáról. Sohasem fog kiderülni, Almásiné észrevette-e, hogy egészen más kéziratot kapott. Vitte a cenzorhoz (hivatalosan nem volt cenzúra, de valójában semmi sem jelenhetett meg egy titkos „illetékes szerv” jóváhagyó bélyegzője nélkül), grafikust és fényképészt küldött a lakásomra, akik elkészítették az ábrákat, papírt és nyomdát szerzett; fél év se telt bele, piacon volt a könyv. Az utolsó pillanatban. Akik éltek és eszméltek 1948-ban, azok tudják, hogy „a fordulat éve” volt. Hirtelenében sok minden megszűnt, megváltozott, elkezdődött. Csak azt említem, ami szorosan ide tartozik: a könyvek bezúzását és a kiadóvállalatok államosítását. Utólag szégyenkezett és sajnálkozott a kormány a könyvégetéshez hasonló eljárás fölött, amit méghozzá olyan megfontolatlanul hajtottak végre, hogy a zúzdába küldött könyvek nagy részét hamarosan újranyomták. Az ösztönök világa nem tartozott az utóbbiak közé. Szerencsére a kinyomott 3000 példány nagy része elkelt már, mindössze 150 kötet került a zúzdába. A pszichológiában meg a biológiában átvette uralmát a pavlovizmus meg a liszenkoizmus, Freud és Szondi nevét tizenöt évig kiejteni sem volt szabad, nemhogy leírni. * Noha a pszichológusok kényszerű hallgatását én törtem meg (1964-ben Freudmegemlékezéssel, 1973-ban Szondi-tanulmánnyal), nem foglalkoztam többé aktívan sem az ösztönökkel, sem a sorsanalízissel. Ennek sokrendbéli okára nem térek ki, elég, ha annyit mondok: Szondi Zürichbe településével évtizedekre megszűnt köztünk a személyes kapcsolat, belőlem pedig a sors előbb elmeorvost, majd regényírót, esszéírót, publicistát és művelődéstörténészt csinált. Harminc különbözőféle könyv megírása után most álljak elő a biopszichológiával meg a negyven év előtti munkámmal? A vállalkozás nemcsak ijesztő, hanem csábító is. A közbenső négy évtized alatt nem jelent meg olyan könyv, amely pótolná, fölöslegessé tenné vagy túlhaladná ezt. Niko Tinbergen könyve Az ösztönről magyarul 1976-ban jelent meg; a szerző előszavából megtudjuk, hogy történetesen ugyanabban az évben írta, amelyikben én Az ösztönök világát (1947), és a tüskés pikóval folytatott alapkísérletét már az őskiadásomban ugyanúgy megtalálja az olvasó, mint Konrad Lorenz legfontosabb tételeit. Az etológia legfőbb érdeme, hogy hallgatólagosan összekapcsolja a szociopszichológiát a biopszichológiával. A „szerzett tulajdonságok öröklése” kényes kifejezést mellőzi, ehelyett bátran beszél „veleszületett” magatartásmódokról. Az etológusok szívesen tesznek úgy, mintha a magatartás vizsgálata – mert ez az etológia – új tudomány volna, K. Lorenz találmánya a harmincas évek közepe
táján. Igazi kivirágzása a századunk második felére esik, és minthogy őstekintélyre mégis szükség van: előzményei Darwinig vezethetők vissza. A hajdani zoológusokat romantikus adomázóknak tekintik, az „állatpszichológusokat” pedig csak gúnyjelben hajlandók említeni, minthogy a természetes magatartás vizsgálata helyett mesterséges tanulási kísérletek végzésére vetemedtek. Az ilyen vádakban mindig van egy jottányi igazság és nagy adag eltúlzás vagy tájékozatlanság. Az állatmegfigyelők Plinius óta csakugyan sokat anekdotáztak, és a labirintusban futtatott patkányaikkal a pszichológusok már az unalomig bizonyították, hogy ily módon nem lehet a lélek titkait kifürkészni. Másfelől azonban a tehetséges zoológusok és állatpszichológusok minden időben etológusok voltak, csak ezt még nem tudták magukról. A hangyák magatartását senki nem vizsgálta alaposabban Pierre Hubernél, a méhekét Frischnél, a madarakét Lucanusnál, az emberszabású majmokét Jane van Lawick-Goodallnál, általában a rovarokét Henri Fabre-nál, a medvékét Robert F. Leslienél, és aki a legjátékosabban akar az etológia titkaiba behatolni, olvassa Durrell vidám krétai nyaralását vagy az oroszlán Elzát és kölykeit. Konrad Lorenz egy méltatlan pletyka miatt vált átmenetileg gyanússá: azt beszélték róla, hogy Hitler kedvence. Igaz vagy nem, ez ma már nem állapítható meg, de nem is olyan fontos, mint a negyvenes években volt. Biztos, hogy nem ártott senkinek, ellentétben Liszenkóval, aki Sztálinnak volt a kedvence, és ez nem pletyka, hanem a szó szoros értelmében véres valóság. Ez az őrjöngő áltudós nemcsak évtizedekre megbénította az örökléstant Kelet-Európában, hanem „a nép ellensége” váddal sorra börtönbe vagy szibériai száműzetésbe juttatta a legkiválóbb szovjet genetikusokat, közülük a világhírű Vavilov, a kitűnő Prjanyisnyikov, Kolcov és Szabinyin belehalt, a többieket többéves vagy évtizedes mellőzés után rehabilitálták; az értelmi szerzők – Liszenko, Gluscsenko, Viljamsz, Prezent és társaik – megúszták csöndes félreállítással. Lehet, hogy nem figyeltünk eléggé, a hírzárlat meg a manipulálás is okozhatta: ezekről a szörnyűségekről csak utólag szereztünk tudomást. 1937-ben, amikor az éberség nevében az első tragikus kimenetelű összeütközés folyt a szovjet agrárgenetikusok közt, módunk sem volt arra, hogy odafigyeljünk. Németországban ugyanekkor a fajbiológia kapott lábra, szintén gyilkos áltudomány; itt nem a terméshozam fokozása volt a tét, hanem a fajtisztaság, amin az „árja” népek génállományának javítása értendő, részben drasztikus eugenikával, részben a génkeveredés megakadályozása még drasztikusabban: a „nem árják” kiirtásával. Utólag tekintve tiszta csoda, hogy e két végletesen tudományellenes áramlat politikai–ideológiai prése közt a biológia meg a pszichológia nem adta meg magát, fönnmaradt egyáltalán. Pedig nemcsak fönnmaradt, hanem jócskán fejlődött is. Akit életben hagytak és dolgozni is hagytak, az – hacsak nem volt hülye vagy korrupt – egyszerűen tudomást sem vett a „zsidó tudomány” vagy „népellenes tudomány” szólamokról, tette a dolgát, amíg megtűrték. 1945-ben, mivel a németek elveszítették a háborút, a fajbiológia átcsapott az ellenkezőjébe: az emberi faj minden egyede tökéletesen egyenlővé vált, és az lett gyanús, aki észre merte venni, hogy mondjuk a pigmeus meg a skandináv közt mégis van valami antropológiai eltérés. Az eugenika persze kegyvesztetté vált.
1948-ban a szovjet genetikusok második nagy összecsapása zajlott Leningrádban, Liszenkóék kiütéssel ismét győztek. Erről nem lehetett tudomást nem szerezni, a „micsurinizmus” nálunk is kötelező tantárgy lett. Micsurin már nem élt, a nevével szabadon visszaélhettek; ennek a derék és tehetséges pomológusnak annyi köze volt a micsurinizmushoz, mint a kitűnő fiziológus Pavlovnak a pavlovizmushoz. A nyugati világban, ideértve Amerikát is, már rég általánossá vált a Nobel-díjas Morgan kromoszómaelmélete, a Szovjetunióból időben elmenekülő Muller mutációs tana, sőt az ifjú Watson, Crick és Wilkins is elnyerték a Nobel-díjat (1962) a DNSmolekula szerkezetének megfejtéséért, amikor nálunk az iskolában még Liszenko zagyvaságait, Lepesinszkaja hamis kísérleteit és Oparin kétes értékű életkeletkezési tanát oktatták a diákoknak. Igaz, a diákok értelmesebbje már tudta, hogy ezt a biológiát csak megtanulni kell, elhinni nem. Két év múlva csöndben érvényét veszítette a régi tankönyv, a tanárok egy ideig nem tudták, mit tanítsanak, lassan belerázódtak a modern genetikába. A szovjet genetikusok közben felzárkóztak a nemzetközi élvonalba, Liszenko feledésbe merült. Ám a korábbi tanok teljes elsüllyesztése sem tiszta öröm. Bármennyire balga, ellenszenves és dogmatikus egy tan, valami oka kell legyen annak, hogy egyáltalán létrejött, és hosszan fennmaradt. Esetleg valami jó, valami helyes is lehet benne, ami most sajnálatosan feledésbe merül. Hitler kompromittálta a „rasszizmust” a német felsőbbrendűség hangoztatásával, de azért rasszok mégiscsak vannak. Sőt különböznek is egymástól, nem is csekély mértékben. Ideológiai okból nem mondhatjuk, hogy az egyik felsőbbrendű a másiknál, azt azonban bátran, hogy az egyik többre vitte, mint a másik. Ostobaság volna tagadni. Kompromittálta Hitler az eugenikát is, gondosan kerüljük e szó használatát, bonyolult körülírásokkal helyettesítjük, de azért Francis Galton immár száz évnél öregebb eszméjéről, az emberi faj tökéletesítéséről nem szívesen mondanánk le. Nem olyan tökéletes, hogy egy kis javítás ne férne rá. Mind ez ideig nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, hol ringott az emberiség bölcsője, sőt azt sem, egy helyen ringott-e, avagy több helyen: mono- avagy polifiletikus eredetű-e az ember? Hihetnénk, hogy ez egyszerű ténykérdés, de szó sincs róla: aki több majomtól származtatja az embert, a rasszizmus malmára hajtja a vizet, mert akkor a németek magasabb rendű majomtól származhatnak… Liszenkóval együtt Micsurint is letörölték a tábláról. Ezzel megszűnik a bergamot-ranet meg a téli vajkörte is? Kertészeinknek sok mindent érdemes (volna) eltanulni Micsurintól. Sőt valamit még Liszenkótól is, aki gazember volt ugyan, és tönkretette az agrárgenetikát, de egy dolgot jól tudott: azt, hogy az ivarsejtek meg a szóma közt elevenebb a kapcsolat, mint Weismann gondolta. Milyen módon és milyen információt szerez a genom az őt tároló szervezettől, ez még tisztázatlan, de hogy állandóan folyik valamiféle kódolás, azt az evolúció, az állattenyésztés (domesztikálás) és a bűvészmutatványokra képes kertészet egyértelműen bizonyítja. Csak ments’ isten kimondani azt a szót, hogy szerzett tulajdonságok öröklődése, mert a genetikusok nyomban idegbajt kapnak tőle. Mindezt azért mondom el, hogy jelezzem, Az ösztönök világa első kiadásának megjelenése, majd bezúzása után hová fejlődött a biopszichológia, hol stagnált, hol
némult el. Az ösztön gyanús szó lett, tanácsos volt hallgatni róla: könnyen „a nép ellenségévé” válhatott, aki a viselkedést nem pusztán társadalmi jelenségnek tartotta. A származástan valamivel jobban járt az örökléstannál, bár kétoldali ideológiai ferdítéstől nem volt mentes. A középiskolában tanították a darwinizmust mint materialista természettudományt, és Lamarcknak jó szolgálatot tett a micsurinizmus: a célszerű alkalmazkodás alapvető szerephez jutott a fajfejlődésben – igaz, hogy többnyire nem Lamarck, hanem Darwin nevével. Így nálunk. Nyugaton Lamarckot teljesen diszkreditálták a pszicholamarckisták, neve tabu lett, a lamarckizmus az „átkos” szerzett tulajdonságok átöröklődésével egyenlő. A hatvanas évekkel oldódik nálunk a szorítás. Pavlov már nem mindent megmagyarázó pszichológus, feledésbe merül a „nervizmus”. Freud még polgári ellenség, de már lehet beszélni róla. Könyvem jelenik meg a darwinizmusról (A darwinizmus kibontakozása, 1961), a lamarckizmusról is (Lamarck és kora, 1963, II. kiad. 1975). Az ösztönökről a Lukács-tanítvány Heller Ágnes adott ki tanulmányt 1975-ben, filozófiai aspektusból tárgyalva a kérdést. A nyugaton divatos áramlatok közül „begyűrűzött” és érdeméhez méltó gyorsasággal feledésbe merült E. T. Hall elmélete (Rejtett dimenziók, 1975), nagy sikert aratott viszont J. D. Watson könyve a DNS szerkezetének fölfedezéséről (A kettős spirál, 1970). Azt hiszem, David M. Bonner kis könyve nyitotta meg a torzítástól mentes genetikai könyvek sorát (Átöröklés, 1964), tíz év múlva Francois Jacob nagyvonalú természetfilozófiája segített eligazodni az élővilág törvényszerűségei közt (A tojás és a tyúk, 1974). Niko Tinbergen és Konrad Lorenz könyveinek fordítása sorompóba szólította a magyar etológusokat is. A genetikának legbuzgóbb propagálója könyveiben és televíziós előadásaiban Czeizel Endre lett. A lélektan fordulata még váratott magára, de a nyolcvanas években ez is elérkezett. Sorra jelennek meg Freudnak és tanítványainak kötetei az 1964-ben még Freudot fitymáló Hermann István buzgó elő- meg utószavaival. A Szondi-tesztet széltében használják, nem tudni, milyen előtanulmányok alapján. A kereslet egyelőre nagyobb, mint a kínálat, de nem kétséges, hogy a közeljövő ontani fogja a mélylélektani fordításokat és „újraértékeléseket”. Szondival a pszichológia utolsó „nagy öregje” is kihalt, szabad a vásár. Ezek után újból fölteszem az önmagamhoz intézett kérdést: érdemes-e és helyese kiadni a negyvenéves Ösztönök világát? Legjobb volna persze újjáírni. Csak hát: negyven éve nem foglalkozom az ösztönökkel, genetikával se, lélektannal is alig. Most kezdjek iskolába járni? Hisz már negyven éve is autodidakta voltam. Nem, új könyvet az ösztönökről nem írok. Ez a hosszúra nyúlt előszó meggyőzhette velem együtt az olvasót is arról: nincs rá szükség, nem történt – e tekintetben – a negyven év alatt semmi lényeges. Sem a DNS rendszer, sem a vértesszőlősi ősember, sem Lorenz „sogenannte Bösé”-je az ösztön biopszichológiai fogalmához és a természetfilozófiai koncepciómhoz nem tesz hozzá újat, nem von le belőle semmit. Némi változtatást mégis szükségesnek tartok. Amikor az első kiadást írtam, sem az örökléstant, sem a származástant nem tanították a középiskolában, egyetemen is csak a biológia szakon. Nem tartozott hozzá az „általános műveltséghez”, kénytelen
voltam tehát az ösztöntani fejtegetés előtt részletesen tárgyalni a mendeli örökléstant, a genetika alapfogalmait, valamint a lamarckizmust és a darwinizmust. Bár tapasztalatom szerint az örökléstan meg a származástan ma is csekély mértékben része az általános műveltségnek, mégis most megkímélhetem az olvasót a részletezéstől: ha az iskolás tananyagot netán elfelejtette (vagy a „micsurini években” hamisan tanulta), módja van a szakkönyvekben utánanézni. E két diszciplínából itt csak annyit mondok el, amennyi az ösztönelméletek követéséhez szükséges. Ami Szondi sorsanalitikus lélektanát illeti, ez valóban sokat fejlődött az elmúlt negyven évben, ösztöntani megalapozása azonban nem változott. Noha a könyvem Bevezetés a sorsanalízisbe szándékkal indult el a pályafutásán, a korábban elmondott okok miatt nem az lett belőle, hanem általános ösztöntani fejtegetés. Ne várjon mást tőle az olvasó. Szondi műve az életével együtt 1986-ban végéhez érkezett, ezáltal időszerűvé vált a Bevezetés a sorsanalízisbe elkészítése csakúgy, mint Szondi életrajzának a megírása. Ha a sors engedi, külön könyvben igyekszem eleget tenni ennek a kötelezettségnek – vagy majd elvégzi más.
