Benedek István: Freud 1939. szeptember 23-án hunyt el Londonban, ahová a hitlerizmus elől menekült. Abban a hónapban halt meg, amelyben kitört a világháború; azon a napon, amikor a németek már le is tiporták első ellenfelüket, Lengyelországot. 83 éves volt. Egy világ süllyedt el vele: a polgári emelkedés és hanyatlás világa. Iszonyú belegondolni, milyen régen született: 1856-ban. Magyarországon Bach-korszak volt éppen, Freud morvaországi szülőföldjéről cseh beamterek szállták meg a hivatalokat. A 26 éves Ferenc József még azt hitte, örökös birodalom felett uralkodik. Darwin még nem adta ki A fajok eredetét, Pasteur még nem vezette diadalmas új útjára az orvostudományt. De amikor a fiatal magántanár elfoglalta helyét a bécsi egyetemen – ahonnan el sem mozdult fél évszázadon át, Ausztria annektálásáig soha nem látott pezsgésben volt a tudományos élet. A századvég, a fin de siècle állítólag dekadenciát jelentett az ízlésben és művészetben, de semmi esetre sem a tudományban. A haladás, a fejlődés, a változás eszméje szinte mániákussá tette a tudósokat; a Spenceren és Darwinon nevelkedő nemzedék úgy hitt a világ megfejthetőségében, mint másfélszáz évvel korábban Diderot és társai, csakhogy már megvoltak az eszközei is hozzá. Határtalan távlatokat feltáró új felfedezések bukkantak elő szinte varázsütésre, a századforduló új eszméket és új bűvöleteket hozott: röntgensugarat, amely belopakodik az eleven szervezet csontjaiba és zsigereibe, rádiumot és kvantumelméletet, amelyek világfelforgató új fizikát ígérnek, kemoterápiát és immunológiát, amelyek lebírják az évezredes járványok kórokozóit, feltételes reflexeket, amelyek felfedik az idegműködés rejtélyét, megindulnak a ló nélküli kocsik, és Blériot átrepüli a csatornát … Mi lehetetlen ebben a korban, a mindent lebíró Ész diadalmas korában? Miért volna lehetetlen behatolni a lélek mélyébe, bekúszni a tudat alá, feltárni az ösztönélet rejtett rétegeit? Csak a kulcsot kell meglelni hozzá. Párizsban tanult Freud, Charcot-nál, aki a gyógyításban polgárjogot szerzett a hipnózisnak. Ezen a ponton sejtette Freud a kulcsot: a hipnotikus álom szabaddá teszi az utat a lélek mélységei felé. Első könyvében, amelyet a hipnotizáló Breuerral közösen írt (Studien über Hysterie, 1895), ezt az utat járta: egy különös hisztériás beteg hipnotikus kezelése során arra a meggyőződésre jutott, hogy a lélek a gátlás, az elfojtás kemény eszközeivel őrzi fájdalmas emlékeit, szégyenletes élményeit, illetlennek ítélt ösztönös vágyait; ezek a mélybe űzött hatalmak uralkodnak a tudaton, ezek irányítják. belülről az akaratunkat, a sorsunkat. És a gyógyulás útja a katharzis, a kínzó élmények lereagálása, a tudat mélyének megtisztulása. Később elvetette a hipnózis módszerét, áttért az éber eszmetársításra, de nem vetette el a pszichoanalízisnek már itt kikristályosuló alapeszméjét: a tudattalan uralmát a tudat felett. Ennek kutatására szentelte egész életét. Orvos volt, tehát a patológia felől közelítette meg a lélek működését. De mihamar világossá lett, hogy a neuraszténiások; hisztériások, szorongásos és kényszeres neurotikusok vizsgálata nemcsak a kórtani mechanizmust: leplezi le,
hanem az egészséges lélek dinamikáját is. Mi az egészség? Egyensúly, harmónia. A Harvard egyetem fiziológusa, W. B. Cannon ez idő tájt dobta köztudatba a homeosztázis fogalmát, amely oly nagy segítséget nyújtott az élettani és kórtani folyamatok megértéséhez. A szervezet örökösen működő anyagokból áll, a működés egyensúlya az egészség. Van különbség egészség és betegség közt? Van: az anyagok mennyiségi és a működés minőségi különbsége határolja el egymástól a kettőt, de az egészséges és a beteg szervezetnek közös az anyaga, energiája, ereje, dinamizmusa, közösek a törvényei. Nem új felfedezés ez, az ősi humorálpatológiától a kínaiak jang-jin elvéig ezt az utat járta majd minden kórtani magyarázó törekvés, csakhogy a misztikus erők helyét most fogható és mérhető tényezők vették át. A föllendülő hormonkutatás elárulta, hogy elegendő a mirigyek néhány cseppnyi túltermelése a testi és lelki egyensúly megbontásához; a jellem és viselkedés sejtelmes fondorlatai mögött feltűnt az anyagi valóság a maga élettani és kórtani dinamizmusával. Meg lehet találni ennek lélektani törvényeit? Freud úgy vélte, meg lehet; heroikus kísérletet tett a módszer kidolgozására és a lélek működésének megfejtésére. Kutatásának útvonalát a betegek elemzése szabta meg. Türelmesen végzett asszociáltatás – szabad gondolattársítás: a beteg válogatás nélkül kimondja mindazt, ami eszébe jut – elfelejtett és elfojtott élmények, lelki sérülések (traumák) és a korai gyermekkorban lezajlott összeütközések (konfliktusok) nyomára vezette. Segítségül hívta az álomfejtést, mert analíziseiben azt tapasztalta, hogy az álomnak rejtett értelme van: a kimondástól eltiltott élményanyag kerülő úton, szimbólumok és furcsa torzítások formájában jut az álomban kifejezésre; az álom – csak meg kell fejteni – leleplezi a szégyellt vágyakat, a rejtett bűntudatot, a megtagadott erőszakot. Másik segítsége az apró tévedések elemzése volt: a nyelvbotlások, félreszólások, értelmetlennek látszó feledékenységek megfejtése. Amit ma, elviselhetetlenül divatos szóhasználattal úgy mondanak: „nem véletlen az, hogy…”, annak lélektani rugóit kereste: nem véletlen az, hogy valakinek éppen ez a szó nem jut eszébe, éppen ebbe a hétköznapi kifejezésbe bicsaklik bele a nyelve, s helyette éppen ezt mondja… Itt meg kell állni egy percre, mert a józan ész tiltakozik az ellen, hogy minden álom vágyálom, vagy hogy minden nyelvbotlás mélyén titkos bűntudat lappang. De aki ismeri azt az atmoszférát, amit a lélekelemzés teremt, az megérti Freud – valószínűleg eltúlzott – általánosítását. Mert az analízis során a páciens mintegy saját tudattalanjának reflektorfénybe emelt világában él, álma és nyelvbotlása egyformán az analízist szolgálja, tehát természetesen megfejthető. Az egészséges ember hétköznapi életében is előfordulnak „freudi” álmok vagy nyelvbotlások, amelyek mögött maga is érzi az „analitikus” tartalmat, s ez a tartalom bizonyára sok esetben megvan akkor is, ha az álmodó nem érzi (hiszen a tudattalan azért tudattalan, mert nem tudatos) – de mindig? Freud azt mondja: mindig. Ez a tétele bizonyítatlan és bizonyíthatatlan. Első könyvei az álomfejtés meg az elvétés pszichológiájáról szóltak (Traumdeutung, 1900, Zur Psychopathologie des Alltagslebens, 1904), s már ezekben kibontakozott a pszichoanalízis egész rendszere. Ösztönös vágyak és elfojtott tudattartalmak töltik ki a tudattalant, amely mintegy harci területe a biológiai és a társadalmi erőknek, az ösztön és a nevelés összeütközésének porondja. Soha, egyetlen pedagógus előtt sem volt kérdéses, hogy ez a két tényező alakítja az
egyéniséget: egyfelől az alkati adottságok, képességek, törekvések összessége, másfelől a család, a környezet, az iskola, a társadalom nevelő élményei – de hogy ez a harc nem zárul le akkor, amikor a tudat valamilyen kiegyezéssel állást foglal, hanem a mélyben szakadatlanul dúl tovább, éspedig az egészségeseknél és erőseknél is, a gyengéket pedig megbetegíti – ez Freud felfedezése. A pszichoanalízis iránytűje, mint veres nyíl mutat a szexualitás felé. Az első világháború tombolása idején megjelenő alapmű, a Bevezetés (Einführung in die Psychoanalyse, 1916-17), érthető módon keltett visszatetszést azzal, hogy amikor a világot egy iszonyú társadalmi konfliktus tartja fegyverben, akkor Freud a libidó köré csoportosítja mindazt, amiről szerinte beszélni érdemes. Nem menekülés ez a valóság elől? De talán nem az, hanem a valóság egy másik oldalának feltárása. Nem árt tudni, hogy a valóságnak több oldala van, s nem válik kevésbé valóságossá attól, hogy más oldalról szemlélve másként fest. Freud egyhelyütt idézi Charcot szavát, aki az elutasító ellenvélemények hallatára vállat vont: Ça n’empèche pas d’exister – azért mégis van. A világháború nem változtat azon, hogy van szexualitás, van libidó, és úgy látszik, nagyobb az egyéni és társadalmi szerepe, mint általában gondolták. A polgári előítéletektől és romantikus hamisítástól amúgy is túlterhelt társadalomnak nem volt könnyű elismerni azt, hogy az ártatlan gyermeki lélek mélyén agresszió, szerelem, gyűlölet, perverzitás, narcista önimádat, exhibíciós magamutogatási vágy, szadista hajlam, féltékenység és irigység lappang. Ma is mulatságos elnézni, kisgyermekes családanyák mily természetesen számolnak be ezekről a mindennapos észlelésekről, s pár év múlva mily tökéletesen megfeledkeznek az egészről, már csak az „ártatlan csöppségre” emlékeznek, a benne elaltatott – bocsánat a szóért – vadállatra nem. Az önámításnak ezt a közhasznú módját Freud óta elhárító mechanizmusnak nevezik. Megint ne feledjük: Freud a neurotikus szorongókon és kényszereseken ismerte meg a lélek szerkezetét, fejlődését. De éppen ez a két szó – a szorongás meg a kényszer, harmadiknak hozzávehetjük az agresszivitást – mutatja, mennyire általános tulajdonságokat fedezett fel, s mily nehéz megvonni az egészséges és a beteg közt a határt. A kép, amit a gyermeki szexualitásról már egyik legkorábbi munkájában festett (Drei Abhandlungen über Sexualtheorie, 1905), félelmetes és hátborzongató. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk? Egy percig sem hiszem, hogy mindenben igaza van, de tisztelem a kimondás bátorságáért; a modern gyermeklélektan mindenesetre ezzel a három értekezéssel kezdődött. Ha valaki kereken kimondja, hogy a gyermek „perverz szörnyeteg”, akkor ne csodálkozzék azon, ha a társadalom életbe lépteti vele szemben „elhárító mechanizmusát”. Freud nem csodálkozott, utána a két világháborúban mi csodálkoztunk, mert a bőrünkön tapasztaltuk, mint búvik ki az ártatlan csöppségből a perverz szörnyeteg, mihelyt fegyvert kap a kezébe. Időközben mozgalommá vált a pszichoanalízis, orvosok, pedagógusok, pszichológusok, gondolkodó emberek eszmei áramlatává. Sohasem jó, amikor egy eszméből mozgalom lesz, de elkerülhetetlen. Megmerevedést jelent. Az egyoldalúság kultusza minden mozgalom rákfenéje; amikor Freudból freudizmus lett, akkor a tan egyoldalúsága túlburjánzott és önálló életre kelt. Maga Freud sokoldalúan volt egyoldalú, vagyis az élet minden területén felfedezte a pszichoanalízis törvényszerűségeit. Neki ezt nem róhatjuk fel hibául, az
alkotás láza általában bizonyos fajta korlátozottsággal párosul. Darwin mindenütt természetes kiválasztódást látott, Pavlov mindenütt feltételes reflexeket, Freud mindenütt elfojtott szexualitást, ez természetes. Kitűnő tanulmányok születtek ebből a sokoldalú egyoldalúságból, például a vallás keletkezéséről és jövőjéről (Die Zukunft einer Illusion, 1927), vagy a civilizáció félelmetes elemeiről (Das Umbehagen in der Kultur, 1930), de jöttek kalandos eszmefuttatások is, például a totemről és taburól, vagy Mózesről, Leonardóról és sok másról, amelyek minden szellemességük mellett is azt bizonyították, mily önkényessé válik az eszmei konstrukció ott, ahol az ellenőrzésre nem nyílik alkalom. Freud még szerény volt – nem koncepciójában, hanem modorában –, merészségében is óvatos, tételeit megtűzdelte háthával és talánnal, de a „kianalizált” freudisták ebben nem követték mesterüket: elviselhetetlenül magabiztosak voltak, mindenkinél mindent jobban tudtak, lejáratták a tan és a mester tekintélyét. Gyanús az a módszer, amely mindig és mindent meg tud magyarázni. 25 év távlata – vagy ha a tan születésnapjától számítjuk, 70 év távlata – elegendő-e arra, hogy lemérjük: mi időálló benne, mi nem? Természetesen nem elegendő. De azt már meg lehet mondani, mi hatott a pszichoanalízisben, mit vártunk és mit várunk tőle, mit szórt ki máris az idő rostája. Ez az értékelés is csak szubjektív lehet, de ne feledjük, hogy a lélektan területén vagyunk, ahol a technika mai állása mellett csak azok igényelhetnek objektivitást, akik összecserélik a pszichológiát a fiziológiával. A pszichoanalízis az elmekórtanból nőtt ki; indokolt először ott kutatni a hatását. (Hatáson itt nem azt értem, kik hogyan fogadták, hanem mi vált belőle közkinccsé.) A neurózisok értékelésében új utat mutat, ez biztos. Lehetőséget ad a tünetek kauzális – oki – értelmezésére. Nagy dolog ez, mert korábban csak észlelni tudtuk a tüneteket, esetleg kategóriákba sorolni, genetikájuk ismeretlen maradt. Most nem kell hozzá analitikusnak lenni, csak érteni kell azokat az összefüggéseket, amelyeket Freud tárt fel – a tünet nem puszta jelenség immár, hanem áruló jele valaminek. Valaminek, mondom bizonytalanul, hiszen nem egészen bizonyos, hogy csakugyan annak, aminek Freud gondolja. De tény, hogy a mélylélektan előtt a neurózistannak egyszerűen nem volt szemlélete, most pedig van, ami már azért is nagy dolog, mert vitába lehet szállni vele, s a tudomány a viták tüzében edződik. Más lapra tartozik a pszichoanalitikus gyógymód. Kitűnően lehet keresni vele, ezért az utóbbi időben nagyon divatba jött, főként Amerikában. Az analitikusoknak mindenesetre jót tesz, talán azoknak a pácienseknek is, akik divatból mennek analízisbe, de hogy a valódi betegeken tömegesen segít, azt kétlem. Aki meggyógyul, az persze nem megy újra orvoshoz, igy a sikeres gyógyításokról nem lehet tiszta képünk, annál inkább a sikertelenekről: mindnyájan ismerjük azokat a neurotikusokat, akik 6–8 évi analízis után idejénvalónak látják, hogy orvoshoz forduljanak. És mégis sokban adósai az elmeorvosok Freudnak. Mert ha nem pszichoanalízissel gyógyítanak, akkor is – vagy éppen akkor – látniok kell, hogy a lélekben működik az elfojtásnak az a mechanizmusa, amelyet Freud fedezett fel, s hogy valamilyen módon a gátlásokat kell feloldaniok, az agresszió és kisebbrendűségi érzés konfliktusát kell megoldaniok, a szublimálás és szocializálás
egészséges útját kell megtalálniok ahhoz, hogy betegeiket megszabadítsák kényszeres és szorongó tüneteiktől. És fel kell ismerniök a konverziót, a betegségbe-menekülést azokban az esetekben, ahol a testi tünetnek lelki sérülés az okozója. A pszichoszomatikus szemlélet (amely helyett ma még nervizmust kell mondani, de talán holnap már polgárjogot nyer a belgyógyászatban) elképzelhetetlen Freud nélkül. Tömegjelenséggé vált az „ideges panasz”, a rendelőkben orvosok és betegek fáradt tömege bús legyintéssel törődik bele abba, hogy a legkülönfélébb tünetek „ideges alapon” lépnek fel, de hogy e misztifikálás mögött valójában mi rejlik, a környezetnek és az egyénnek micsoda morbid és morbogén párharca, azt Freud nélkül elképzelni sem lehet. Még valamit köszönhetnek az orvosok Freudnak: az egészséges és beteg közti merev, mesterséges válaszfal ledöntését. Nem egyedül Freud műve ez. Bleuler, Jung, Kretschmer, Jaspers, Meyer és az egész modern orvoslélektan egyértelműen vallja, hogy az egészség és betegség reláció, nem pedig elkülönült állapot. Furcsa, hogy a laikusok mily nehezen törődnek ebbe bele. Mily konokul ragaszkodnak ahhoz, hogy valaki vagy beteg, vagy egészséges; középút, fokozat, átmenet s pláne kettősség – hogy valaki beteg is, meg egészséges is egyszerre, vagy se nem beteg, se nem egészséges –, ilyen nincs. De az élet azt mutatja, van, sőt mondhatni csak ez van. És ezt voltaképpen mindenki tudja, hiszen mindenki látott már makkegészséges embert féltékenységi rögeszmével, makkegészséges embert tériszonnyal vagy jól-rosszul leplezett szorongással, lámpalázzal, „gyomoridegességgel”, makkegészséges embert tisztogatási kényszerrel vagy babonás szokásokkal, makkegészséges embert szadizmusig fokozódó agresszióval vagy mártírságba olvadó, önsorsrontó mazochizmussal; egyszóval mindenki látott már mindenféle makkegészséges embert, csak egyfélét nem: makkegészségeset. Az ellenállás – ez a szó is Freudtól kapta meg pszichológiai tartalmát –, az ellenállás mégis itt éppoly erős, mint a gyermekkori szexualitás elfogadásának vonalán. Csak a darwinizmussal szemben tanúsított ellenálláshoz hasonlítható. Elfogadni, hogy közünk van a betegekhez, éppoly visszatetsző, mint elfogadni, hogy közünk van az állatokhoz. De hol ér véget az egészség, hol kezdődik a betegség, ki mondja meg? Az egészséges embernek szokásai vannak, a betegnek tünetei, de mikor válik a szokás tünetté, ki mondja meg? Csak egy megfogalmazást tartok elfogadhatónak: egészséges az, aki harmonikus békében él a tüneteivel – amelyek ez esetben szokások. És ne feledjük soha: Freud célja nem az volt, hogy felrúgja az emberek lelki nyugalmát, hanem az, hogy segítségükre legyen a lelki béke megteremtésében – vagyis egészségessé tegye a makkegészségesnek álcázott, de szenvedő (vagy kínjukban szenvedést okozó) embereket. A pedagógia is sokat köszönhet Freudnak, de ott még nagyobb a zűrzavar. Mert igaz az, hogy a gyermekkor telve van „traumatogén” (lelki sérülést okozó) élmények lehetőségével, ám annyira telve van, hogy ezeket egyszerűen nem lehet elkerülni. Az egyetlen gyermeket például kényeztetni szokták – alkalom a lelki sérülésre. Aztán megszületik a második gyermek, mire az elsőt nem kényeztetik tovább – újabb alkalom a sérülésre. Rekompenzálja magát, basáskodik a második szülöttön – alkalom arra, hogy a másodszülött sérüljön. Megszületik az utolsó, a „kicsi”, akit vagy dédelgetnek, vagy elnyomnak – ez is baj, az is baj. A szülő vagy engedékeny,
vagy szigorú, vagy következetes, vagy következetlen (hisz ő is ember, amit a pedagógiában gyakran nem vesznek számításba), a gyerek vagy mindent lát otthon, amit nem kellene, vagy nem látja mindazt, amit kellene; egyszóval nincs olyan szülő a talpán, aki egy analitikus pedagógiai igényeit ki tudná elégíteni. S hogy ezeket a „neurotizáló” körülményeket miért dolgozza fel kórosan az egyik gyerek, miért rázza le magáról könnyedén a másik, ezt a legkörmönfontabb pszichoanalitikus sem tudja megmondani. És mégis, Freud hatására újjáéledt az ellentmondásoktól agyongyötört pedagógia. A pedagógusok közt Freud legszenvedélyesebb ellenfelei sem tudnak már meglenni a gátlás, konfliktus, indulatáttétel, imágóképzés, azonosítás, ellenállás, latencia, vágytendencia, elhárítás, kisebbrendűségi komplexus, kompenzálás és túlkompenzálás fogalmainak gyakorlati ismerete nélkül, még ha talán az elnevezésekkel – s pláne a freudi értelmezéssel – hadilábon állnak is, és mivé lenne a mai gyerekek közt az a pedagógus, aki még mindig ragaszkodnék ahhoz a fikcióhoz, hogy a gyermekkorban nincs szexualitás? A lélektani iskolák sorát Freud nemcsak a pszichoanalízissel gyarapította, hanem az egész úgynevezett mélylélektani irányzattal, hiszen Adler, Jung, Stekel vagy Szondi speciális pszichológiai koncepciója mind Freudban gyökeredzik. Megint Darwinra kell hivatkoznom: ahogyan belőle sorra kiágaztak az evolúció újabb magyarázó elméletei, úgy nőttek ki a pszichoanalízisből a mélylélektani iskolák. Mit bizonyít ez? Hogy Darwin, illetve Freud olyasmit talált, amivel megragadta, magához vonzotta, töprengésre kényszerítette a tudósokat, valósággal megtermékenyítette őket; továbbá, hogy amit talált, az nem volt elég világos, egyértelmű, meggyőző, pontosabban: nem lezárt egység volt, hanem nyíltan felvetett problémahalmaz. Tény, hogy ahogyan Darwin a biológiába, úgy vitt új életet Freud a pszichológiába. Nemcsak a kórlélektanba, az alkotás lélektanába, sőt a társadalomlélektanba is. Kimutatta, hogy a lélek titkos rugói a társas együttélés semmiféle területén nem hanyagolhatók el. Freud bírálóinak kifogásai közt második helyen (közvetlenül a szexualitás központi szerepének hibáztatása után) az szokott szerepelni, hogy elhanyagolja a gazdasági tényezők szerepét, s a társadalmi jelenségeket a tudattalan irracionális és megváltoztathatatlan (?) erőivel magyarázza. Ebben sok az igazság, de megfontolandó, vajon nem volna-e ugyanilyen súlyos hiba ezeknek az irracionális (és megváltoztatható!) erőknek az elhanyagolása? Végre is a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy a gazdasági és társadalmi tényezők által felszabadított irracionális erők milyen hatalmas megmozdulásokra képesek. Nem hiszem – és Freud sem hitte –, hogy a racionális (pl. gazdasági) és az irracionális (pl. tudattalan) erőket végletesen el lehet különíteni egymástól, sőt nagyon valószínűnek látszik, hogy a kettő szoros kölcsönhatásban van egymással. De mindezeken a részletkérdéseken túl Freud nagyságát legvilágosabban az mutatja, hogyan szőtte át eszméivel az egész modern gondolkodást. Benne van a levegőben, hatása alól nem vonhatta ki magát senki, sem barát, sem ellenség. A tudattalant nem lehet quantité nègligeable-nak tekinteni, ha tetszik, ha nem. Az irodalom és művészet, mint szellemi életünk hű tükre, félreérthetetlenül elárulja, hogy tudomást vett Freudról. A német Mann, a francia Proust, az angol Joyce, az amerikai O’Neill, az osztrák Kafka, a magyar Márai (hogy csak a legjellegzetesebb
neveket soroljam) nyilván nagy író lett volna Freud nélkül is, de másként írt volna. Költészet, próza, dráma, festészet, talán még a zene is azt tanítja, hogy Freudban nemcsak az orvostudomány és a pszichológia, hanem általánosságban a mai kultúra a maga nyelvét, a maga problémáit és törekvéseit ismerte fel. Freud sorsa tipikus volt: a forradalmár sorsa, aki megszállottan küzd eszméjéért, szerényen és fanatikusan, s egyszerre szemben találja magát a hivatalosan jóváhagyott tudománnyal, pályatársaival, aztán osztályával, nemzetével, az emberiséggel: ellenségnek tekintik, mert nem értik. Valljuk meg, nem is volt könnyű érteni. Merőben új és vad volt, amit tanított, amellett telve nyilvánvaló tévedéssel, túlzással, egyoldalúsággal. A kortársak berzenkedtek, de csakhamar kialakult a tanítványok köre, aztán a tisztelők és hívek tábora, előbb Amerikában, Angliában, Svájcban és Magyarországon, csak megkésve Németországban, ahol az antiszemitizmus mindig erősebb kötelék volt, mint másutt. Freud még megérte, hogy a hitleri Németországban antikrisztusnak kiáltották ki; Ausztriából az életét kellett mentenie Londonba (ahol nagy tisztelettel fogadták). Sok jogos és jogtalan támadás érte életében és halála után; a szenvedélyes vitairatok helyett ma már itt volna az ideje a higgadt értékelésnek. Be kell ismernünk, hogy ez mindmáig nem történt meg; még a 25 éves évfordulóra megjelenő műveket is a szenvedély és a tájékozatlanság jellemzi. De talán ez is nagyságát mutatja: kire érdemes negyed századdal a halála után még ennyire haragudni? Freud életműve haláláig összefonódott a pszichoanalitikus mozgalommal, azóta fokozatosan távolodnak egymástól: Freud egyre emelkedik, a mozgalom egyre satnyul, mindinkább értelmét veszti. Ez voltaképpen természetes. Ismét a Darwin-analógiára kell utalnom: világnagyság lett és maradt, de 25 évvel a halála után anakronizmus nélkül senki sem vallhatta magát darwinistának. Ugyanilyen anakronizmusnak hat ma a pszichoanalitikus mozgalom. Mit akar? Freud egyoldalúságait tovább erőltetni? Ami Freudban nagy, annak nincs szüksége mozgalomra, az szervesen beleolvadt a kultúrába, el sem választható tőle. Közös kincsünk lett, nem sajátítható ki. Nincs szükség külön kincstárosokra, sem papokra, akik kultuszának áldoznak: ami ebben a kultuszban érték, az mindenkié. A többi vesszen.
