Goce Szmilevszki: Freud húga [1]

Goce Szmilevszki: Freud húga | [1] | A sötét szobában egy öregasszony feküdt, és lehunyt szemmel legrégebbi emlékei között kutatott. Három emlékképet talált ott: abban az időben, amikor a világ dolgainak többsége az ő számára még névtelen volt, egy fiú éles tárgyat adott a kezébe, és azt mondta: „kés”; abban az időben, amikor még hitt a mesékben, egy hang a madárról suttogott neki, amely csőrével felszakítja a mellkasát és kitépi onnan a szívét; abban az időben, amikor az érintés még többet mondott neki, mint a szavak, egy kéz közelített az arcához, és egy almával megsimogatta azt. A fiú, aki emlékeiben almával simogatja az arcát, aki mesét suttog neki, aki kést ad a kezébe: a bátyja volt, Sigmund. Az öregasszony pedig, aki emlékezett, én voltam, Adolfine Freud. – Adolfine – hallatszott a szoba sötétjében. – Alszol? – Ébren vagyok – mondtam. Mellettem az ágyban a húgom, Pauline feküdt. – Hány óra van? – Éjfél körül járhat. A húgom minden éjjel felébredt, és mindig ugyanazokkal a szavakkal fogott bele ugyanabba a történetbe: – Európának leáldozott. – Európának már sokszor leáldozott. – Megölnek minket, mint a kutyákat. – Tudom – mondtam. – És nem félsz? Hallgattam. – Ugyanez történt Berlinben is 1933-ban – folytatta Pauline. Már nem próbáltam félbeszakítani a mondókáját, olyan sokadszorra hallottam. – Mihelyt hatalomra került Adolf Hitler Nemzetiszocialista Pártja, a fiatal emberek harci indulókra masíroztak az utcákon. Ahogy itt is masíroznak. Az épületeken horogkeresztes zászlók jelentek meg. Ahogy most itt is. A tereken és a parkokban felállított rádiókból és hangszórókból a Führer hangja szólt. Mint most itt. Egy új Németországot ígért. Egy jobb Németországot. Egy tiszta Németországot. 1938-ban jártunk, és három évvel azelőtt a húgom és az egyik nővérem, Pauline és Marie otthagyták Berlint, és visszaköltöztek abba a házba, ahonnan a férjhezmenetelükkor elköltöztek. Pauline akkorra már majdnem teljesen megvakult, valakinek mindig vele kellett lennie, így hát a nagy szülői ágyban aludt, mellette pedig Marie vagy én. Felváltva aludtunk vele, mert Pauline minden éjjel felébredt, úgyhogy aki éppen vele volt a szobában, búcsút mondhatott az alvásnak. – Itt is ugyanaz történik majd – folytatta a nővérem. – És tudod, hogy ott mi történt? – Tudom – mondtam álmosan. – Már elmondtad. – Már elmondtam. Egyenruhások törtek be esténként a zsidók házaiba, törtek-zúztak, és fenyegetőn hadonászva azt ismételgették: takarodjatok innen. Aki másképp gondolkodott, mint a Führer, és nyíltan fel is vállalta a véleményét, nyomtalanul eltűnt. Úgy hírlett, akik ellenzik az új eszméket, melyek alapján az új Németországnak kellett volna felépülnie, azokat

táborokba viszik és nehéz fizikai munkára kényszerítik. Halálra kínozzák őket, ha ugyan nem rögtön végeznek velük. Itt se lesz másképp, hidd el nekem. Hittem neki, de hallgattam, mert minden szavam csak további szózuhatagot indított volna el. Néhány héttel azelőtt német csapatok vonultak be Ausztriába és új rend lépett érvénybe. Öcsénk, Alexander megérezte a veszélyt, és a családjával együtt Svájcba menekült. Egy nappal később lezárták a határokat, és aki el akarta hagyni Ausztriát, annak egy frissen létrehozott vízumhivatalhoz kellett fordulnia kiutazási engedélyért. Ezrek adták be a vízumkérelmet, de nem sokan kaptak engedélyt az ország elhagyására. – Ha nem engedik meg, hogy szabadon elutazzunk, biztosan van valami tervük velünk – mondta Pauline. Hallgattam. – Először elvesznek tőlünk mindent, aztán pedig majd valami árokban végezzük. Néhány nappal korábban a másik nővérem, Rosa lakásában egyenruhások jelentek meg, és egy papírt mutattak neki, amelyen az állt, hogy a lakás és a benne lévő tárgyak már nem az ő tulajdonát képezik. – A gyermekeim ágyában most katonatisztek alszanak – mondta Rosa azon a délutánon, amikor átköltözött hozzánk abba a házba, ahol Pauline, Marie és én laktunk. Néhány fényképet hozott csak magával, meg némi ruhaneműt. Így aztán mi négyen nővérek újra együtt laktunk, mint annak idején, ugyanabban a házban. – Hallod, amit mondok? Valami árokban végezzük – mondta Pauline hangosabban. – Ezt minden éjjel elmondod – válaszoltam. – És mégsem teszel semmit. – Mégis mit tehetnék? – Elmehetnél Sigmundhoz, hogy meggyőzd, kérjen vízumot mind a négyünknek. – És hová akarsz menni? – New Yorkba – mondta Pauline. New Yorkban lakott a lánya. – Beatrice gondoskodik majd rólunk. Másnap déltájban ébredtünk; karon fogtam Pauline-t és sétálni indultunk. Ahogy a járdán lépkedtünk, néhány teherkocsi tűnt fel az utcán. Megálltak, katonák ugráltak le róluk, és feltuszkoltak minket az egyikre. A kocsi tele volt rémült emberekkel. – A halálba visznek bennünket – mondta a húgom. – Nem, a parkba visszük magukat, játszadozni egy kicsit – nevetett a kocsin ülőket őrző egyik katona. A teherautók végigjárták a zsidó negyedet, s csak néha álltak meg, hogy még több embert parancsoljanak fel rájuk. Aztán tényleg a parkba vittek minket, ki a Práterbe. Leszállítottak a kocsikról és kényszerítettek, hogy fussunk, és békaügetésben ugráljunk, jóllehet szinte mindegyikünk öreg, beteg ember volt. Aki összeesett, azt megrugdosták. Egész idő alatt fogtam Pauline kezét. – Legalább a húgomat kíméljék. Vak szegény – fordultam a katonákhoz. – Vak?! – nevettek. – Annál jobb. Hátrakötötték a kezét és arra kényszerítették, hogy egyedül menjen előre, hogy ne tudja kitapogatni, mi van előtte. Pauline elindult, s ment előre, amíg egy fának nem ütközött, és el nem esett. Odaszaladtam hozzá, letérdeltem és letörölgettem a homlokáról és az arcáról a vért. A katonák jóízűen nevettek; cinikus, kárörvendő nevetéssel. Aztán a park szélére vittek bennünket, ahol felsorakoztattak, majd ránk szegezték a fegyverüket.

– Hátra arc! – mondták. Megfordultunk, háttal álltunk a fegyvereknek. – És most: futás hazafelé, ha kedves az életetek! – kiáltotta az egyik katona, és több száz öreg láb kezdett szaladni; szaladtunk, elestünk, feltápászkodtunk és tovább szaladtunk, közben hallottuk, ahogy a katonák a hátunk mögött gondtalanul, jóízűen, kárörvendő nevetéssel nevetnek. Azt az estét Rosa, Pauline, Marie és én teljes csendben töltöttük. Pauline remegett – talán nem is annyira a saját életét féltette, hanem attól a gondolattól reszketett, hogy soha többé nem látja viszont azt, aki a legközelebb áll hozzá, a gyermekét. Rosa és Marie gyermekei halottak voltak, az én sosemvolt családomból pedig csak egy kifakult vérfolt maradt az ágyam fölött a falon. Azt mondják, akik utódokat hoznak erre a világra, nehezebben hagyják el azt – a halál elválasztja egymástól az életet, amelyet kaptak, az élettől, amit adtak. Pauline, megsejtve ezt az elválást, a szoba sarkában ülve reszketett. Másnap elmentem Sigmundhoz. Péntek délután volt, ezt az időt mindig a dolgozószobájában gyűjtött régiségei rituális tisztogatásával töltötte. El akartam neki mondani, mi történt velem és Pauline-nal előző délután, ő pedig egy újságkivágást mutatott nekem. – Nézd milyen szöveget írt Thomas Mann – mondta. – Marie és Pauline egyre jobban félnek – mondtam. – Félnek… Mitől? – kérdezte, az újságkivágást az asztalon hagyva. – Azt mondják, itt is ugyanaz fog történni, mint amit Berlinben láttak. – Amit Berlinben láttak… – elvett az asztalról egy antik csecsebecsét, egy kőmajmot, és egy kicsi kefével tisztogatni kezdte az apró figurát – Az itt nem történhet meg. – Már meg is történt. Pribékek járják a környéken a házakat, megvernek mindenkit, akit érnek. A múlt héten emberek százai követtek el öngyilkosságot, mert nem bírták elviselni a rájuk nehezedő nyomást. A zsidó árvaházba gonosztevők törtek be, beverték az ablakokat , és arra kényszerítették a gyerekeket, hogy a szilánkokon szaladgáljanak. – Arra kényszerítették a gyerekeket, hogy a szilánkokon szaladgáljanak… – Sigmund a kőmajom testét tisztogatta a kis kefével. – Ez az egész itt nem tarthat soká. – Ha nem tarthat soká, akkor miért menekül az országból mindenki, aki csak teheti, aki csak kiutazási engedélyhez jut? Láttad az utcán menekülőket? Az emberek elhagyják az otthonaikat, elmennek örökre; összeszedik a legszükségesebb holmijukat, egy-két bőröndöt, és elutaznak, hogy mentsék az életüket. Azt beszélik, itt is haláltáborokat létesítenek. Neked befolyásos barátaid vannak itt, és az egész világon, el tudják intézni, hogy annyi embernek kérj vízumot, ahánynak csak akarsz. Kérj az egész családnak. Fél Bécs kiutazási engedélyt akar, de nem kap. Használd ki a baráti kapcsolataidat, hogy elmehessünk innen. – Sigmund az asztalra tette a majmocskát, felvette az Anyaistennő szobrát, és annak meztelen testét kezdte tisztogatni. – Hallod, amit mondok? – kérdeztem száraz, fáradt hangon. A bátyám rám nézett és azt kérdezte: – Na és aztán hová akarnátok menni? – Pauline lányához. – És mit kezd majd Pauline lánya New Yorkban négy öregasszonnyal? – Akkor legalább Paulinénak próbálj meg vízumot szerezni. – Az Anyaistennőt szemlélte, nem voltam biztos benne, hogy hallja, amit mondok. – Hallod? Rosát, Marie-t vagy engem

senki sem akar látni. Paulinénak viszont szüksége van arra, hogy a lányával lehessen. És a lányának is szüksége van rá, hogy az anyjával legyen. Szeretné biztonságban tudni az anyját. Mindennap telefonál, hogy kérjünk meg téged, szerezz vízumot az anyjának. Hallod, amit mondok, Sigmund? A bátyám letette az Anyaistennő szobrát az asztalra. – Akarod, hogy felolvassak egy pár szót Mann írásából? A címe: „Hitler testvér”. Felvette a szöveget az asztalról, és olvasni kezdett. – „Mennyire utálhatja Hitler a pszichoanalízist! Titokban úgy sejtem, az a düh, amellyel Bécs ellen indult, tulajdonképpen az ott élő öreg pszichoanalitikus ellen irányul: mert az az ő igazi és legfőbb ellensége, a filozófus, aki darabokra szedi a neurózist, a téveszmék nagy eloszlatója, aki tudja mi micsoda, és jól ismeri a valódi zsenialitást.” – Aztán a cikket az asztalra téve kijelentette – Micsoda kifinomult iróniával írta ezt meg Mann. – Abból, amit felolvastál, csak az „öreg pszichoanalitikus” állja meg a helyét. Ezt mindennemű kifinomult irónia nélkül mondom neked. Az az állítás pedig, hogy te lennél Adolf Hitler legnagyobb ellensége, függetlenül attól, hogy ironikusan jelentik ki, közönséges ostobaságnak hangzik. Jól tudod, hogy Ausztriát azért szállták meg, mert ez a kezdete annak a nagy hadjáratnak, amivel Hitler a világot akarja meghódítani. Hogy aztán kiirthasson mindenkit, aki nem az árja fajhoz tartozik. Ezt mindenki tudja: te is, Mann is, még a magamfajta nyomorult öregasszony is tudja! – Ne aggódj. Hitler ambíciói nem válhatnak valóra. Néhány nap, és Franciaország és NagyBritannia visszavonulásra kényszeríti Ausztriából, aztán pedig Németországban is megbukik. Ott maguk a németek fogják legyőzni; a támogatás, amit most nyújtanak Hitlernek, csak a tudatuk ideiglenes elborulása. – Csakhogy ez az elborulás már évek óta tart. – Így van, évek óta. De egyszer véget ér. A németeket most sötét erők vezetik, de valahol mélyen él bennük az a szellem, amelynek jegyében én is felnőttem. A német nép őrültsége nem tarthat örökké. – Épp elég hosszú ideig fog tartani – mondtam. A bátyám már gyerekként is lelkesedett a német szellemért, s bennünket, a testvéreit is erre tanított. Azt hangoztatta, hogy a német az egyetlen, az emberi szellem legfennköltebb eszméit teljességgel kifejezni képes nyelv; belénk is átplántálta a német művészet iránti szeretetét, arra tanított minket, hogy legyünk büszkék rá, hogy bár vér szerint osztrák földön élő zsidók, mégis a német kultúra részesei vagyunk. Most pedig, amikor már évek óta a német szellem pusztulását figyeli, s tanúja annak, ahogy a német szellem legfontosabb gyümölcseit maguk a németek tapossák sárba, szüntelenül azt ismételgette, mintha csak saját magát akarta volna meggyőzni, hogy ez az őrület csak rövid ideig tarthat, s hogy a német szellem ismét a régi fényében ragyog majd. Attól a naptól fogva, akárhányszor próbáltuk felhívni Sigmundot, mindig azt a választ kaptuk, hogy nincs otthon, hogy a rendelőjében van és szörnyen elfoglalt, vagy hogy nincs jól, és nem tud a telefonhoz jönni. Kérdeztük, beadja-e a vízumkérelmeket, de a lánya, Anna, a felesége, Martha és annak a húga, Minna azt felelték, erről semmit sem tudnak. Egy egész hónap telt el úgy, hogy nem láttuk a bátyánkat. Május 6-án, a nyolcvankettedik születésnapján, elhatároztam, hogy elmegyek hozzá Paulinéval. Szerény ajándékot is vittünk: egy könyvet, amelyről úgy gondoltuk, tetszeni fog neki; így indultunk el a Berggasse 19-be. A bátyám lakásában Anna nyitott ajtót.

– Nagy munkában vagyunk… – mondta, helyet hagyva maga és az ajtó között, hogy bemenjünk. – Milyen munkában? – Csomagolunk. Már elküldtünk tíz nagy csomagot tegnap és tegnapelőtt. Már csak az van hátra, hogy kiválasszuk, mit viszünk magunkkal Apa ajándékai közül. – Elutaztok? – kérdeztem. – Még nem, de szeretnénk, ha mielőbb minden be lenne csomagolva. A bátyám dolgozószobájában emléktárgyak, könyvek, kisebb-nagyobb dobozok, régiségek hevertek szerteszét – az összes tárgy, amit valaha is ajándékba kapott, és megőrzött. Sigmund a nagy piros fotelban ült a szoba közepén, és a körös-körül heverő tárgyakat vizsgálgatta. Felénk fordult, biccentett, aztán megint elmerült a rendetlenség szemlélésében. Mondtam neki, hogy azért jöttünk, hogy boldog születésnapot kívánjunk. Megköszönte, és az ajándékunkat odatette az asztalra maga mellé. – Amint látod, elutazunk. Londonba – mondta. – Segíthetek – mondtam. – A csomagolásban. Anna azt felelte, majd adogatja nekem a tárgyakat, amiket ki kell dobni, ő pedig bepakolja a dobozokba azokat, amiket postán Londonba küldenek. Pauline állva maradt a fal mellett. – Ezt a cigarettatárcát? – kérdezte Anna az apjához fordulva, egy ezüst dobozkát mutatva neki, amelyet néhány zöldes kő díszített. – Azt anyád ajándékozta nekem. Magunkkal visszük. Anna beletette a cigarettatárcát a mellette álló kartondobozba. – Ezt az elefántcsont dominót? – kérdezte Anna. Sigmund egy-két pillanatig gondolkozott, aztán azt mondta: – Nem emlékszem, kitől kaptam. Kidobhatod. Anna felém nyújtotta a dominót, én pedig beletettem a mellettem álló dobozba, amelyben kupacban álltak már a kidobásra ítélt könyvek, emléktárgyak és más csecsebecsék. – Ezzel mi legyen? – emelt fel Anna egy könyvet, Sigmund szeméhez közelítve azt. – Ezt a Bibliát Jakob nagyapádtól kaptam ajándékba a harmincötödik születésnapomra. Magunkkal visszük. Anna azt mondta, elfáradt már a reggel óta tartó válogatásban, egy kicsit kifújja magát. Átment az ebédlőbe, hogy igyon egy kis vizet, és megmozgassa a tagjait. – Vagyis mégis kértél kiutazási engedélyt Ausztriából – fordultam a bátyámhoz. – Kértem – mondta ő. – De hiszen te győzködtél, hogy semmi ok a menekülésre. – Nem is menekülünk, csak egy időre elutazunk. – Mikor indultok? – Martha, Anna és én június elején. – És a többiek? – kérdeztem. A bátyám hallgatott. – Pauline, Marie, Rosa és én mikor utazunk? – Ti nem utaztok.

– Nem utazunk? – Semmi szükség rá – mondta. – Én sem azért megyek, mert én kértem, hogy mehessek, hanem azért mert néhány barátom, brit és francia diplomaták, ragaszkodtak hozzá, hogy az itteni hatóságok megadják nekem a kiutazó vízumot. – És? Komédiázhatott volna, mondhatta volna, hogy egy külföldi diplomata járta ki, hogy elengedjék a gyerekeit, őt és a feleségét, de ő maga nem tud tenni semmit mások megmentéséért; komédiázhatott volna, de az nem volt az ő műfaja. – Megengedték, hogy írjak egy listát a hozzám közel álló emberekről, akik velem együtt elhagyhatják Ausztriát – mondta. – És egy percig sem fordult meg a fejedben, hogy a mi nevünket is felírd arra a listára. – Egy percig sem. Csak ideiglenesen megyünk el. Mi is visszajövünk majd. – De mire visszajöttök, mi már nem leszünk itt. – Hallgatott. Aztán azt mondtam: – Semmi közöm hozzá, mégis megkérdezem: ki mindenki szerepel a hozzád közel állók listáján, akiket meg fogsz menteni? – Tényleg, kik vannak azon a listán? – kérdezte Pauline is. A bátyám megjátszhatta volna magát, mondhatta volna, hogy csak a gyermekei, a maga és a felesége nevét írta fel a listára, vagyis azokét, akiket a hivatal is a figyelmébe ajánlott, mint lehetséges közeli hozzátartozókat, akiket megmenthet, így hát ezeket a neveket írta fel, csak a hozzá legközelebb állókét; komédiázhatott volna – de az nem volt az ő műfaja. Elővett valahonnan egy papírlapot, és azt mondta: – Itt a lista. Néztem a papíron a neveket. – Olvasd föl nekem is – mondta Pauline. Hangosan olvastam. A listán szerepelt a bátyám, a felesége, a gyermekeik a családjukkal együtt, Sigmund feleségének a húga, rajta volt mindkét cseléd neve, és a bátyám orvosa a családjával együtt. S végül, a lista legvégén: Sophie. – Sophie – nevetett Pauline, és arra fordult, ahonnan Sigmund hangját hallotta az imént. – Persze, a kutyádtól soha nem válnál meg. Anna visszajött a szobába és hozzánk fordult. – Nem is kérdeztem, hogy nem innátok-e valamit, vagy nem vagytok-e éhesek? – Sem éhesek, sem szomjasak nem vagyunk – válaszoltam. Pauline, mintha meg sem hallotta volna, amit mondtunk, folytatta. – Valóban szép dolog tőled, hogy gondoltál mindezekre az emberekre. Gondoltál a kutyádra, a cselédekre, az orvosodra és a családjára, a feleséged húgára. De eszedbe juthattak volna a húgaid is, Sigmund. – Ha valóban el kellene utaznotok, gondoltam volna rátok. De mi is csak ideiglenesen megyünk el, mert a barátaim ragaszkodtak hozzá. – És miért ragaszkodnak hozzá a barátaid, hogy elutazz, ha nem lenne veszélyes maradnod? – kérdeztem.

– Azért, mert ők sem értik meg, mint ahogy ti sem, hogy ez a helyzet nem fog sokáig tartani – mondta Sigmund. – De ha nem tart már sokáig ez a borzalom, miért nem utazol csak te egyedül, egy kis időre, csak hogy a barátaidat megnyugtasd? Miért nem egyedül mész, miért nem csak a családodat viszed magaddal, hanem ráadásul az orvosodat is a családostul, a feleséged húgát, a két cselédet, de még a kutyádat is? – kérdeztem erre én. Sigmund hallgatott. – Én viszont, Sigmund – mondta Pauline – Adolfinéval ellentétben hiszek neked. Hiszek neked, hogy ez az egész nem fog sokáig tartani. De az én életem előbb véget ér, mint ez a szörnyűség. És nekem van egy lányom. Neked pedig, Sigmund, eszedbe juthatott volna a testvéred. Gondolhattál volna rám és arra, hogy van egy lányom. Persze hogy gondoltál, hiszen amióta Berlinbe jöttem, és mióta Beatrice elutazott New Yorkba, másról sem beszélek. Három éve nem láttam. Te pedig csupán a nevem leírásával segíthettél volna, hogy még egyszer lássam a lányomat – mondta, és a „lássam” szónál az égnek emelte a szemét, amellyel már csak körvonalakat látott. – Felírhattad volna a nevemet a feleséged húga és a kutyád neve közé. Odaírhattad volna a kutyád neve alá is, az is elég lett volna, hogy elutazhassak Bécsből és találkozhassak Beatrice-szel. De így tudom, hogy soha többé nem fog viszontlátni. Anna ismét válogatni kezdte a tárgyakat, hogy mi az, amit be kell csomagolni, és mi az, amit ki kell dobni. – Ezzel mi legyen? – kérdezte. Fából készült ajándéktárgyat tartott a kezében: egy ujjnyi nagyságú gondolát. – Nem tudom kitől kaptam – mondta Sigmund. – Dobd ki. Anna odanyújtotta nekem a gondolát, amit én ajándékoztam a bátyámnak a huszonhatodik születésnapjára. Azóta nem is láttam, s most egyszerre csak itt volt, mintha áthajózott volna az időn. Lassan engedtem le a dobozba a többi kidobásra ítélt tárgy közé. A bátyám felállt, kiegyenesedett, és odament a szemközti falhoz, ahol egy hetven évvel azelőtt készült festmény bennünket, a Freud testvéreket ábrázolt, fivéreket és nővéreket. Alexander, aki a kép elkészültekor csak másfél éves volt, később úgy emlékezett, hogy amikor már egy kicsit nagyobb lett, Sigmund egyszer azt mondta neki a vászonra mutatva: „Mi és a nővéreink olyanok vagyunk, mint egy könyv. Te vagy a legkisebb, én pedig a legidősebb, s erős borítóként kell tartanunk és védenünk nővéreinket, akik énutánam és teelőtted születtek.” – Ezt a képet külön csomagoljuk – jelentette ki Sigmund, miközben a festményért nyúlt, hogy leakassza a falról. – Nincs jogod ahhoz a képhez – mondtam. A bátyám a képpel a kezében felém fordult. – Ideje mennünk – szólalt meg Pauline. Kifelé menet az épület kapujában találkoztunk Sigmund sógornőjével, aki épp akkor tért vissza valahonnan. Azt mondta, néhány alapvető dolgot vásárolt, mert másnap el kell hagynia Ausztriát. – Jó utat! – mondta neki Pauline. Kézenfogva vezettem haza húgomat a családi házhoz. Az ujjai görcsösségéből tudtam, hogyan érzi magát. Időnként rápillantottam – az arcán az a mosoly remegett, amely a vakok

arcán akkor is ott van, amikor félelmet vagy haragot éreznek, vagy éppen elborzadnak valamitől. Egy fülledt június eleji reggelen Pauline, Marie, Rosa és én kimentünk a vasútállomásra, hogy elbúcsúztassuk a bátyámat, Marthát és Annát, akik Sigmund listájáról utolsóként hagyták el Bécset. Ők hárman a kupéjuk nyitott ablakánál álltak, mi négyen a peronon. A bátyám a kezében tartotta kiskutyáját. Megszólalt a vonat indulását jelző sípszó. A kiskutya félelmében összerándult, és beleharapott a bátyám mutatóujjába. Anna zsebkendőt vett elő, és bekötözte apja vérző ujját. A mozdony ismét fütyült, a szerelvény elindult. A bátyám felemelte a kezét, hogy intsen nekünk; az egyik ujja be volt kötözve, a többi négyet pedig behajlította és így, a felmeredő mutatóujjával, rajta az átvérzett zsebkendővel integetett. Fordító: Czinege-Panzova Annamária