Cora Carmack. Színjáték. Ők a tökéletes pár. Bárcsak ne lenne az egész... színjáték

Cora Carmack

Színjáték

„Ők a tökéletes pár. Bárcsak ne lenne az egész... színjáték”

A fordítás alapjául szolgáló mű: Cora Carmack: Faking It Copyright © 2013 Cora Carmack Fordította: Lukács Andrea ISBN 978 615 524 89 62 Minden jog fenntartva. A mű egészét vagy bármely részletét tilos sokszorosítani, reprodukálni, adathordozón tárolni, bármely elektronikus, mechanikus vagy egyéb rendszerben továbbítani, és változatlanul vagy változtatva újra felhasználni a jogtulajdonosok előzetes írásbeli engedélye nélkül. © Content 2 Connect, Budapest, 2013

http://www.content2connect.com További információk és nyomtatott kiadás rendelése: http://szakitoproba.hu/

1 Cade Az ember azt gondolná, hogy már hozzászoktam. Hogy nem érzem úgy minden egyes alkalommal, amikor együtt látom őket, hogy rozsdás tőr fúródik a szívembe. Hogy már nem teszem ki magam annak a kínnak, hogy mással lássam a lányt, akit szeretek. Egyik sem lenne igaz. Északkeletről hidegfront érkezett a városba, ezért Philadelphiában csípős volt az idő. A tegnapi hó ropogott a csizmám alatt. A hang szokatlanul hangosnak tűnt, mintha a kivégzésemre indulnék, nem pedig kávézni a barátaimmal. A barátaim! Felnevettem egy olyan nem-is-igazán-vicces típusú nevetéssel, mire a lélegzetem fehér felhőben áramlott ki a számon. Láttam őket a sarkon. Bliss Garrick köré fonta a karját, és szorosan összeölelkezve álltak a járdán. Meleg kabátba és sálba burkolózva olyan látványt nyújtottak, mintha egy magazin reklámjában lennének, vagy azon az ideális képen, amely a képkeretekben van, amikor megveszi az ember a boltban. Gyűlölöm azokat a képeket. Próbáltam nem féltékeny lenni, mert már igyekeztem túltenni rajta magam. Tényleg. Azt akartam, hogy Bliss boldog legyen, és miközben Garrick kabátzsebébe dugta a kezét, és a lélegzetük összekeveredett, határozottan boldognak láttam. Csakhogy ez is része volt a problémának. Még ha teljesen képes lettem volna is magam mögött hagyni az érzéseimet Bliss iránt, a boldogságuk láttán újra feltámadt bennem a féltékenység. Mert én rohadtul magam alatt voltam. Próbáltam elfoglaltságot keresni, barátokat szerezni, és beilleszkedni az itteni életbe, de valahogy nem volt az igazi. Az újrakezdés nagy szívás volt. A lakásom egy egytől gettóig terjedő skálán erős nyolcas szintet ütött meg. Még mindig feszélyezetten viselkedtem a legjobb barátommal. A diákhitelem olyan magasra rúgott, hogy nem is láttam a tetejét. Azt hittem, ha mesterképzésre megyek, legalább az életem egyik része rendben lesz… TÉVEDTEM. Én voltam a program legfiatalabb résztvevője, mindenki más többéves színészi tapasztalattal rendelkezett. Az életük rendezett volt, míg az enyém olyan tiszta és ragyogó, mint a kollégiumi közös vécé. Majdnem három hónapja voltam már itt, és eddig mindössze egyetlen szerepet

kaptam: egy hajléktalant alakítottam pár másodpercig egy kórház reklámfilmjében. Igen, szuper volt az életem. Pontosan tudtam, mikor vett észre Bliss, mert kihúzta a kezét Garrick zsebéből és biztonságosan maga mellett tartotta. Ellépett a közeléből, és odakiáltott nekem: – Cade! Elmosolyodtam. Végül mégis alkalmam nyílt valahol színészkedni. A járdán találkoztam velük, és Bliss megölelt. Röviden. Kötelességből. Garrick kezet fogott velem. Bármennyire is bosszantott, még mindig nagyon kedveltem a srácot. Sosem próbált távol tartani Blisstől, és minden bizonnyal ragyogó ajánlást írt rólam, amikor a Temple egyetemre jelentkeztem. Nem jelölte meg a felségterületét, és nem parancsolt rám, hogy húzódjak háttérbe. Megrázta a kezem, elmosolyodott, majd őszintén azt mondta: – Jó újra látni téged, Cade. – Titeket is, srácok. Egy ideig kínosan hallgattunk, majd Bliss eltúlozva a mozdulatot megborzongott. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én majd' megfagyok. Menjünk be! Mindannyian beléptünk az ajtón. Az Expresszó napközben kávézóként üzemelt, esténként pedig alkoholt árusított. Még nem jártam itt, mivel elég messze esett az egyetemhez közeli lakásomtól, és mert nem szoktam kávét inni, de sok jót hallottam már róla. Bliss szerette a kávét, én pedig még mindig szerettem őt boldoggá tenni, ezért amikor felhívott, beleegyeztem, hogy itt találkozzunk. Arra gondoltam, megkérdezem, nem hoznának-e nekem alkoholt, annak ellenére, hogy reggel van. Helyette inkább beértem egy gyümölcsturmixszal, és kerestem egy olyan asztalt, ami elég nagy ahhoz, hogy mindenkinek bőven legyen saját helye. Bliss leült amíg Garrick várta az italokat. Az arcát kicsípte a hideg, de jól állt neki a téli idő. A nyakára tekert kék sál kiemelte a szeme színét, a haját szétfújta a szél, és csodálatosan omlott le a vállára. A francba! Abba kell ezt hagynom. Levette a kesztyűjét, és összedörzsölte a kezét. – Hogy vagy? – kérdezte. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem és hazudtam. – Remekül. Az órák jók, imádom az egyetemet. És a város is szuper. Jól vagyok. – Tényleg? – Az arcán, láttam, hogy tudja, hogy hazudok. A legjobb barátom volt, ennél fogva nagyon nehéz megtéveszteni. Mindig belém látott… kivéve, ha arról volt szó, hogy érzek iránta. Szinte minden félelmemet és bizonytalanságomat észrevette, ezt viszont soha. Néha eltöprengtem, vajon nem csak én képzelek-e túl sokat mögé. Talán azért nem vette észre az érzelmeimet, mert nem is akarta.

– Hát persze – biztosítottam. Még mindig nem hitt nekem, de elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, muszáj ragaszkodnom a hazugsághoz. Nem önthettem ki neki a szívem. Már nem. Többé már nem volt olyan a viszonyunk. Garrick leült, és hozta a három italt. Nem is hallottam, amikor az én rendelésem is leadták. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen. Miről beszélgettek? Helyben vagyunk. Ittam egy nagy kortyot a gyümölcsturmixból, hogy ne kelljen azonnal válaszolnom, ezért Bliss szólalt meg: – Cade éppen most mesélt az óráiról. Alaposan seggbe rúgja a felsőoktatást. – Néhány dolog legalább nem változott. Bliss még mindig ismert annyira, hogy tudja, mikor kell megmentenie. Garrick letette elé az italát, és elmosolyodott, amikor Bliss azonnal hálásan belekortyolt. Ezután hozzám fordult, és azt mondta: – Ezt jó hallani, Cade. Örülök, hogy jól megy. Még mindig jó kapcsolatban vagyok az egyetemi tanáraimmal, ezért ha szükséged van valamire, tudod, hogy csak kérned kell. Istenem, miért nem tudott seggfej lenni? Ha az lenne, jól behúznék neki egyet, amivel végre enyhíthetném a mellkasomat összeszorító érzést. És mennyivel olcsóbb is lenne, mint a lakásomban belebokszolni a falba. – Köszönöm, majd észben tartom – feleltem. Ezután lényegtelen dolgokról beszélgettünk. Bliss mesélt az előadásukról, a Büszkeség és balítéletről, és rájöttem, hogy Garrick valóban jót tesz neki. Sohasem gondoltam volna, hogy mindannyiunk közül éppen ő lesz az, aki a diploma után ilyen hamar hivatásos színészi munkát kap. Nem mintha nem lenne tehetséges, csak sohasem volt elég önbizalma. Azt hittem, a biztonságosabb utat választja, és színházi ügyelő lesz. Szerettem azt hinni, hogy ezt én is kihozhattam volna belőle, de nem voltam benne teljesen biztos. Mesélt még a lakásukról is, amely a melegbarát negyed szélén volt. Mostanáig sikerült kihúznom magam minden meghívás alól, hogy elmenjek hozzájuk, de előbb vagy utóbb elfogynak a kifogásaim, és meg kell néznem azt a helyet, ahol élnek. Együtt. Elmondásuk szerint a környék folyamatos buli színtere. Egy nagyon népszerű klubbal szemben laktak. – Bliss olyan éberen alszik, hogy rendszeresen felébred, és hallgatjuk a drámát, amire záróra után kivétel nélkül mindennap sor kerül az ablakunk alatt – mondta Garrick. Bliss éberen alszik? Gyűlöltem, hogy ő tudja, én meg nem. Gyűlöltem ezt az érzést. Ezután elkezdtek elmesélni egy ilyen éjszakai történetet, de szinte nem is figyeltek rám. Csak egymást

nézték és nevettek, miközben felidézték az emléket. Szemtanúja voltam tökéletes harmóniájuknak, csakhogy ebbe a szerepbe már nagyon belefáradtam. Megfogadtam magamban, hogy nem csinálom tovább. Addig nem, amíg el nem rendezek mindent a lelkemben. Ez volt az utolsó alkalom. Elmosolyodtam, és a történet további részében csak bólogattam, majd megkönnyebbültem, amikor megszólalt Bliss telefonja. Ránézett a kijelzőre, és nem is mondott semmit, csak felvette, majd a füléhez tette a telefont. – Kelsey? Ó, istenem! Hetek óta nem hallottam felőled! Kelsey pontosan azt tette, amit eltervezett. A nyár végén mindenki új városba költözött, új egyetemre ment, Kelsey azonban egy felejthetetlen európaitengerentúli utazásra indult. Minden alkalommal, amikor megnéztem a Facebookot, új országból csekkolt beot adott a listájához. Bliss feltartotta az ujját, és a szájával némán formálta a szavakat. – Mindjárt jövök. – Felállt, és azt mondta a telefonba. – Kelsey, várj egy percet! Alig hallak, megpróbálom odakint. Néztem, hogy kimegy, és eszembe jutott, hogy amikor ugyanígy felderült az arca régen, amikor hogy velem beszélt. Lehangoló, hogy az élet mennyire más utakra terel minket. A fák csak felfelé és oldalra nőnek, nem tudnak visszafordulni a gyökerük felé, ahol egykor voltak. Négy évet töltöttem a főiskolai barátaimmal, és szinte a családomnak tekintettem őket. Most azonban szétszóródtunk az országban, és valószínűleg már soha többé nem leszünk együtt. Garrick ekkor azt mondta: – Cade, van valami, amiről szeretnék beszélni veled, amíg Bliss nincs itt. Ez borzalmas lesz, már most tudtam. Amikor utoljára beszéltünk négyszemközt, azt mondta, túl kell tennem magam Blissen, hogy nem élhetem tovább úgy az életem, hogy az iránta táplált érzéseimre alapozom. A francba, ez még most is igaz volt. – Csupa fül vagyok – mondtam. – Nem is tudom, hogy fogalmazzak… – Csak bökd ki! – Ez volt a legrosszabb az egészben. A legjobb barátom összetörte a szívem, és most mindenki lábujjhegyen járkált körülöttem, mintha egy menstruáló nő lennék a kiborulás szélén. Nyilvánvalóan, ha valakinek érzelmei vannakoltak, az csakis nő lehetett. Garrick vett egy mély lélegzetet. Bizonytalannak tűnt, de mihelyt megszólalt mosoly terült szét az arcán, mintha nem tudná megállni. – Megkérem Bliss kezét – bukott ki belőle. A világ hirtelen elnémult körülöttem, csak a falon lévő óra hangját hallottam hangosan. Mintha egy bomba ketyegése lett volna, ami ironikus volt, tekintve, hogy éppen most hullottam darabokra azok után, hogy hatalmas akaraterővel tartottam egyben magam. Amennyire csak tudtam, ügyeltem az arcvonásaimra, habár belül úgy éreztem, hogy bármelyik

pillanatban megfulladhatok. Vártam egy dobbanást, ami egy színészkörökben használatos puccos kifejezés arra, hogy szünetet tartottam, de sokkal könnyebb volt úgy kezelnem a helyzetet, mintha csak színdarab lenne. Kitalált történet. A dobbanások azokra a pillanatokra jellemzőek, amikor a jelenet vagy a szereplő a következő másodpercben váltani fog. Szóval mindig valami drámai változást előznek meg. Ez drámai dobbanás volt a javából. – Cade… Mielőtt Garrick bármi kedveset vagy vigasztalót mondhatott volna, visszazökkentem a szerepembe, és megszólaltam: – Ez remek hír! Nálad jobb embert nem is találhatott volna. Tényleg olyan volt, mint a színjátszás… a rossz színjátszás. Mint amikor a szavak nem természetesen jönnek a számra, és az agyam nem válik eggyé azzal, amit mondok, bármilyen elszántan igyekszem is a szerepemben maradni. A gondolataim vadul kavarogtak, próbáltam megítélni, hogy a közönség elhiszi-e az előadásomat, hogy Garrick elhiszi-e. – Szóval nem bánod? Nagyon lényeges volt, hogy egy pillanatnyi szünetet se tartsak, mielőtt azt felelem: – Hát persze, hogy nem! Bliss a legjobb barátom, és még sohasem láttam ilyen boldognak, ami azt jelenti, hogy én is nagyon boldog vagyok miatta. Ami volt, elmúlt. Garrick átnyúlt az asztal fölött, és megveregette a vállamat, mintha a fia, az öccse vagy a kutyája lennék. – Jó srác vagy, Cade. Ez voltam én… Az örök jó fiú, más szóval az örök második. A gyümölcsturmix hirtelen megkeseredett a számban. – Múlt héten meghallgatásod volt, ugye? – kérdezte. – Hogy ment? Jaj, ne! Éppen most tudtam meg, hogy feleségül akarja venni Blisst, de ha ezt még azzal is meg kell fejelnem, hogy milyen totális csődtömeg vagyok egyetemi hallgatóként, szíven szúrom magam egy szívószállal. Szerencsére megmenekültem, mert Bliss ekkor tért vissza az asztalhoz. Zsebre tette a telefonját, az arcán széles mosoly ragyogott. Megállt Garrick mögött, és a vállára tette a kezét. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy igent fog mondani. A szívem legmélyén éreztem, biztos voltam benne. És belehaltam. Dobbanás. Dobbanás. Dobbanás.

Mondanom kellett volna valamit, bármit, de nem bírtam. Mert ez már nem egy kitalált történet volt. Nem színdarab, és mi nem szerepet játszottunk benne. Ez az életem volt, a változás pedig észrevétlenül mögém lopózott, és hátba szúrt. Blissnek természetesen fogalma sem volt az egészről, Garrickhez fordult, és azt mondta: – Mennünk kell, drágám. Harminc perc múlva fellépésünk lesz a város másik végén. – Aztán rám nézett. – Sajnálom, Cade. Szerettem volna több időt tölteni veled, de Kelsey hetek óta nem adott hírt magáról, nem tudtam nem felvenni a telefont. Most pedig délutáni előadásunk lesz egy diákcsoportnak. Esküszöm, hogy bepótoljuk. El tudsz jönni a hálaadási bulinkra holnap? Hetek óta elhárítottam a meghívást. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek az egész találkozásnak az volt a célja, hogy megint meghívjanak. Már hajlottam rá, hogy beadjam a derekam, most azonban éreztem, hogy nem tehetem. Nem tudtam, mikor akarja Garrick megkérni a kezét, csak azt, hogy nem lehetek jelen, amikor megtörténik. Sem közvetlenül utána. El kell távolodnom tőlük, Blisstől, és attól, hogy statisztaszerepet játszok a történetükben. – Ó, el is felejtettem mondani, hogy mégis hazamegyek hálaadásra. – Utáltam hazudni neki, de muszáj volt. – A nagyim nem érzi jól magát, ezért úgy gondoltam, jobb lesz, ha hazamegyek. Bliss arcára aggodalmas kifejezés ült ki, és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a karom. Úgy tettem, mintha nem venném észre, és arrébb léptem, hogy kidobjam az üres poharat a szemetesbe. – Jól van? – kérdezte Bliss. – Igen, azt hiszem. Csak valami rutinbetegség, de az ő korában az ember sosem tudhatja. Éppen most használtam fel ürügyként a hetvenéves nagymamámat, aki felnevelt. Micsoda aljas húzás. – Ó, hát akkor mondd meg neki, hogy üdvözlöm, és remélem, hamarosan jobban lesz. Neked pedig jó utat! – Ekkor hozzám hajolt, hogy megöleljen, én pedig hagytam. Sőt én is megöleltem, mert úgy terveztem, hogy egy ideig nem látom. Legalábbis addig, amíg azt nem tudom mondani (őszintén), hogy már nem érzek iránta semmit. Abból ítélve pedig, ahogy az egész testem beleborzongott az érintésébe, ez el fog tartani egy ideig. Bliss és Garrick szedelőzködtek, hogy induljanak, én pedig visszaültem, mondván, még maradok egy kicsit, és dolgozom egy házi feladaton. Elővettem egy színdarabot, hogy olvassam, igazság szerint azonban csak nem akartam hazamenni. Képtelen lettem volna egyedül maradni a gondolataimmal összezárva. A kávézó elég forgalmas volt ahhoz, hogy megtöltse a fejem más emberek életének és beszélgetésének zajával. Bliss az ablakon keresztül integetett, amikor elment, mire én is felemeltem a kezem. Arra gondoltam, vajon érzi-e milyen végleges ez a búcsú.

2 Max Mace a farzsebembe dugta a kezét. Pontosan abban a pillanatban, amikor az első zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Adtam neki három másodpercet, amíg kivettem a készüléket a zsebemből, aztán oldalba vágtam a könyökömmel, hogy húzza ki a kezét a nadrágomból. Útban a kávézó felé háromszor kellett oldalba vágnom. Olyan volt, mint az a feledékeny hal abban a rajzfilmben. Megnéztem a kijelzőt, és anya fényképét láttam rajta, amit akkor készítettem, amikor nem figyelt. Éppen zöldséget aprított, és úgy nézett ki, mint egy késsel hadonászó őrült, ami lényegében volt is. Mínusz a kés. Az utolsó néhány lépést már futva tettem meg az Expresszóig, és csak akkor vettem fel, amikor már bent voltam. – Szia, Anya! A háttérben karácsonyi zene szólt. Még a hálaadáson sem voltunk túl, és ő máris karácsonyi zenét hallgatott. Őrült. – Szia, kicsiiiim! – A kicsim szó végét olyan hosszan elhúzta, mintha egy meghibásodott robot lenne. Aztán mégis folytatta. – Mi csinálsz? – Semmit, Anya. Éppen most léptem be az Expresszóba egy kávéra. Emlékszel, ez az a hely, ahová elvittelek titeket, amikor segítettetek ideköltözni. – Persze, hogy emlékszem! Nagyon aranyos hely, csak kár, hogy alkoholt is árulnak. Ez volt az anyám dióhéjban. Mace ezt a (sajnos néma) pillanatot választotta, hogy megkérdezze: – Max, bébi, a szokásosat kéred? Intettem neki, hogy hagyjon békén, mire néhány lépést távolabb ment. Anya valószínűleg kihangosította a telefont, mert ekkor apa szólalt meg: – Ki az, Mackenzie? Mackenzie. Megborzongtam. Gyűlöltem, hogy a szüleim képtelenek Maxnek szólítani. Ha pedig nem tetszett nekik, hogy a kislányukat Maxnek hívják, biztosan nem tetszett volna nekik egy olyan srác sem, akinek Mace a neve1. Apa biztosan agyvérzést kapott volna.

– Csak egy srác – feleltem. Mace megbökött, majd összedörzsölte a hüvelykujját és a mutatóujját. Ja, persze. Kirúgták az állásából. Odaadtam neki a pénztárcámat, hogy fizessen. – Az a fiú, akivel jársz? – kérdezte anya. Felsóhajtottam. Úgy véltem, nem ártok azzal, ha elmondom neki, feltéve, hogy kicsit megmásítok néhány részletet. Vagyis, ami azt illeti, mindet. – Igen, Anya. Néhány hete járunk. – Vagyis három hónapja, de mindegy. – Tényleg? Hogy lehet, hogy mi még semmit nem tudunk erről a fiúról? – Ez ismét apa volt. – Mert még új a dolog. De nagyon kedves és okos. – Nem tudom, hogy Mace befejezte-e egyáltalán a középiskolát, de jóképű volt és őrülten jó dobos. Nekem nem jöttek be azok a fiúk, akiket anya szánt volna nekem. Az agyam egy hét múlva szétolvadt volna az unalomtól. Persze ha nem üldöztem volna el előbb őket. – Hol ismerkedtetek meg? – kérdezte anya. Ó, tudod, leszólított abban a bárban, ahol táncolok. Ez a mellékállásom, amiről fogalmatok sincs. Inkább azt feleltem: – A könyvtárban. Mace a könyvtárban. Hát ez jó! A kulcscsontjára varrt rosszfiú tetoválást egy sz-szel és külön írták volna, ha nem vagyok ott. – Tényleg? – Anya elég szeptikusnak hangzott, amiért nem is hibáztattam. Nem igazán volt az én stílusom, hogy rendes fiúkkal ismerkedjek a könyvtárban. Amikor a szüleim bejöttek az iskolába, mindig katasztrofálisan végződött, mert meg voltak győződve róla, hogy a lányuk agyát átmosta valami istentelen személy, a barátom pedig kirúgott mondván, hogy túl zűrös vagyok. Zűrösségem okát úgy hívták, Betty és Mick, és pöttyös ruhában meg kötött mellényben jöttek haza a bridge klubból. Néha nehezemre esett elhinni, hogy tőlük származom. Amikor először festettem rózsaszínre a hajam, az anyám sírva fakadt, mintha azt mondtam volna neki, hogy tizenhat éves létemre terhes vagyok. Ráadásul kimosható hajfesték volt. Manapság nem esett nehezemre, hogy egy kicsit a kedvükre tegyek, különösen mivel még mindig segítettek anyagilag, hogy több időt tudjak tölteni a zenével. Nem arról volt szó, hogy nem szeretem őket… mert szerettem. Csak azt a személyt nem szerettem, akivé formálni akartak. Ezért kisebb áldozatokat hoztam. Nem mutattam be nekik a barátomat. Mielőtt hazamentem, viszonylag normális színűre festettem a hajam. Kivettem vagy elfedtem a piercingjeimet, hosszú ujjú és magas nyakú pólót viseltem, hogy ne látszódjon a tetoválásom. Azt mondtam nekik, hogy egy könyvelő cégnél vagyok recepciós, nem pedig egy tetoválószalonban, és soha nem említettem a másik munkámat a bárban.

Amikor hazamentem, néhány napig normális életet éltem, aztán gyorsan elhúztam onnan, mielőtt még összehozhattak volna egy unalmas könyvelővel. – Igen, Anya. A könyvtárban. Majd amikor hazamegyek karácsonyra, azt mondom nekik, hogy nem jött össze a könyvtáros sráccal. Vagy hogy sorozatgyilkos. Felhasználhatom ürügyként arra, hogy soha ne randizzak rendes fiúkkal. – Nos, ezt csodálatosan hangzik. Nagyon szeretnénk megismerni. Mace ekkor visszatért a pénztárcámmal és a kávékkal. Kivett egy laposüveget a zsebéből, és egy kicsit felturbózta az italát. Én nemet intettem, amikor nekem kínálta. Nekem elég volt a koffein. Furcsa, hogy a kávéját nem tudta kifizetni, de alkoholra volt pénze. – Hát persze, Anya. – Mace bedugta a kezét a kabátom alá, és átkarolta a derekamat. A tenyere nagy volt és meleg, az érintésétől pedig megborzongtam a vékony pólón keresztül is. – Szerintem nagyon kedvelnétek. – A mondat utolsó szava már csak egy sóhajtás volt, mert Mace megcsókolta a nyakam, mire a szemem felakadt a gyönyörtől. Még sosem találkoztam olyan könyvelővel, aki ezt tudta volna csinálni. – Nagyon, ööö, tehetséges. – Azt hiszem, hamarosan mi is meggyőződhetünk róla – tette hozzá apa. Hah! Ha azt hitték, hogy hazaviszem magammal karácsonykor, nagyon el voltak tévedve. – Hát persze, Apa. Mace csókjainak hatására eljátszottam a gondolattal, hogy kihagyjuk a ma délelőtti próbát a bandával, de a jövő heti koncert előtt ez volt az utolsó alkalmunk, hogy gyakoroljunk. – Nagyszerű! – felelte apa. – Körülbelül öt perc múlva ott leszünk a kávézóban. Kicsúszott a kezemből a kávé, és a földre esett, mielőtt megkóstolhattam volna. – Hogy MICSODA? Nem otthon vagytok Oklahomában? Mace hátraugrott, amikor a kávét szétfröccsent a lábunknál. – Jézusom, Max! – Nem volt időm miatta aggódni, sokkal súlyosabb problémám volt. – Ne haragudj, drágám – vette át a szót anya –, de nagyon szomorúak voltunk, amikor azt mondtad, hogy nem tudsz hazajönni hálaadásra, aztán Michael és Bethany úgy döntöttek, hogy meglátogatják a lány szüleit, ezért úgy gondoltuk, mi pedig eljövünk hozzád. Még pulykát is rendeltem! Ó, meg kellene hívnod a barátodat is, azt, akivel a könyvtárban ismerkedtél meg. A FRANCBA! A FRANCBA! ROHADT, BÜDÖS FRANCBA! – Bocsi, Anya, de biztos vagyok benne, hogy a barátom nem ér rá hálaadáskor. – Dehogyisnem – felelte Mace. Nem tudom, hogy az volt-e az oka, hogy éveken át egy bandában játszott, és a hangos zene tönkretette a hallását, vagy túl sok agysejtjét veszítette el, de egyszerűen képtelen volt suttogni!

– Ó, nagyszerű! Pár perc, és ott vagyunk, kicsim. Szeretlek, Bubu maci! Ha Bubu macinak szólít Mace előtt, azt hiszem, a föld alá süllyedek. – Várj, Anya… A vonal elnémult, mint a sír. Kedvem lett volna nekem is odakerülni. Gondolkozz, Max! Szülők érkezése T mínusz két perc múlva. Kárelhárításhoz hozzákezdeni! Miközben még telefonáltam, Mace úgy irányított, hogy kikerüljük a kiöntött kávét, és a kezét a derekam köré fonta, de eltoltam. Alaposan végigmértem: fekete, borzos haj, csodálatos, sötét szempár, fültágító, ami szétfeszítette a fülcimpáját, koponyatetoválás a nyaka oldalán. Imádtam, hogy a bőrén hordja a személyiségét. A szüleim viszont utálnák. A szüleim minden utáltak, amit nem lehetett szépen elrendezni és felcímkézve eltenni egy dobozba. Persze nem voltak mindig ilyenek. Régebben az alapján ítélték meg az embereket, hogy mit tettek, de az már nagyon régen volt. Most pedig bármelyik percben betoppanhattak. – El kell menned – mondtam. – Micsoda? – Az övpántomba akasztotta az ujját, és addig húzott magához, amíg a csípőnk össze nem ért. – De hiszen csak most jöttünk. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy talán tudja kezelni a szüleimet. Engem levett a lábamról, ami többek szerint egyenértékű volt azzal, mintha elbűvölt volna egy kígyót. Lehet, hogy nem volt okos, összeszedett vagy az összes többi hasonló, de szenvedélyesen szerette a zenét és az életet. Meg persze engem. Tűz volt közöttük, olyan tűz, amit nem akartam eloltani, csak mert a szüleim még mindig a múltban éltek, és nem tudták túltenni magukat azon, ami Alexszel történt. – Sajnálom, bébi, a szüleim váratlanul meglátogattak, és bármelyik percben itt lehetnek. Ezért akarom, hogy elmenj, vagy úgy tégy, mintha nem ismernél vagy ilyesmi. Már éppen bocsánatot akartam kérni mondván, hogy nem szégyellem őt, csak még nem vagyok felkészülve erre a találkozásra, de még csak elkezdeni sem tudtam, mert felemelte a kezét, és hátrálni kezdett. – Basszus! Igazad van. Már itt sem vagyok. – Azzal az ajtó felé fordult. – Hívj fel, amikor lekoptak az öregek! És elment. Nem kérdezett semmit, nem ajánlotta fel, hogy bátran szembenéz velük. Csak kisétált az ajtón, rágyújtott és elment. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy utánamegyek. De azérte, hogy elmeneküljek, vagy hogy seggbe rúgjam, nem tudtam. Végül nem tettem.

Most már csak azt kellett kitalálom, mit mondok a szüleimnek a hirtelen köddé vált könyvtárbajáró-rendes-fiú-barátomról. Majd közlöm, hogy dolgoznia kell, vagy órára menni vagy meggyógyítani a betegeket vagy ilyesmi. Körülnéztem a kávézóban, hogy üres asztalt találjak. Biztos átlátnak majd a hazugságon, és tudni fogják, hogy nem is létezett soha ilyen fiú, de nem tudtam mást tenni. A francba! A hely zsúfolásig tele volt, nem volt szabad asztal. Az egyik négyszemélyesnél csak egy srác ült, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt végez. Rövid, barna haja volt, olyan elegánsan, jófiús módon fésülve. Nagyon jóképű volt, a klasszikus amerikai eszmény megtestesítője. Kötött pulóvert és sálat viselt, és egy könyv hevert előtte az asztalon. Könyv! Az típusú srác volt, akivel a könyvtárak reklámot készítenének, ha olvasásra akarnák buzdítani az embereket. Általában nem akadt volna meg rajta a szemem, mert az ilyen fiúk nem az olyan lányokat keresték, amilyen én vagyok. De engem nézett. Igazság szerint bámult. Ugyanolyan sötét, átható tekintete volt, mint Mace-nek, csak valahogy lágyabb. Kedvesebb. Úgy éreztem, hogy az univerzum megajándékozott, már csak egy villogó neonfelirat hiányzott a feje fölül, amelyen az áll: MEGOLDÁS MINDEN PROBLÉMÁDRA.

3 Cade Az embereket figyeltem, és hogy eltereljem a gondolataimat a saját életemről, kitaláltam nekik különböző sorsokat. Ekkor nézett rám a lány. Már pár percre figyeltem a barátjával, próbáltam megfejteni őket. Mindkettőjükből sugárzott a magabiztosság és a természetes lazaság. A srác sötét volt – sötét haj, sötét szem, sötét tetoválás. És ami látszott a tetoválásaiból, az mind lehangoló vagy erőszakos témára utalt: koponya, fegyver, boxer. A lány ezzel szemben színesnek tűnt. Élénkvörös hajától kezdve kirúzsozott ajkán keresztül – amely természetesen felfelé görbült – a tetoválásáig. A nyakán néhány kismadarat láttam, és mintha egy fa ágai nyúltak volna ki ötvenes évek stílusú ruhájának szív alakú dekoltázsából. A fiú sokszor érintette és csókolta meg, mégsem láttam igazi kapcsolatot közöttük. A lány egyszer sem nézett rá, miközben telefonált, és amikor nem a fiúra figyelt, az szintén felé sem pillantott. Mintha két különböző naprendszer lettek volna, egyik sem a másikkal vagy a másik körül forgott, csak pillanatnyilag egymás mellé sodródtak. A fiú nem is akarta felvenni a poharat, amit a lány elejtett, csak kikerülték a foltot, aztán egy alkalmazott jött, aki feltörölte. Most pedig, hogy a srác elment, a lány úgy nézett rám, mintha lenne nálam valami, amire szüksége van. A szám kiszáradt, és valami megmozdult a mellkasomban. Meg lejjebb is. Odajött az asztalhoz, a csípője ringott a széles szoknyában, és ekkor tudtam először alaposabban szemügyre venni az arcát. Gyönyörű volt – telt ajak, magas arccsont, egyenes orr. Egy fehér virág volt lázadó, vörös tkincsei közé tűzve. Úgy nézett ki, mint egy ötvenes évekbeli, ideges poszterlány. Cseppet sem hasonlított Blissre, talán részben ezért sem tudtam levenni róla a szemem. Már láttam, hogy a mellkasán lévő tetoválás valóban egy fa. Az kopár ágai a válláig nyúltak, és amikor előrehajolt és az asztalra támaszkodott, a melle között beláttam a törzséig. Nagyot nyeltem, és talán egy kicsit hosszabb időbe telt, hogy visszatérjen a tekintetem az arcára. – Kérni fogok tőled valamit, de biztosan őrültségnek tartod – mondta. Akkor nem sokban fog különbözni a gondolataimtól. – Rendben – feleltem. Leült mellém, és megcsapott az illata… nőies és édes, szöges ellentétben állt tetovált testével. Még mindig arra az átkozott fára gondoltam, elképzeltem, hogy nézhet ki a többi része, és vajon milyen bársonyos a bőre.

– A szüleim váratlanul felbukkantak a városban, és találkozni akarnak a barátommal. Egy kicsit közelebb húzódott, vörösre lakkozott körmével dobolt az asztalon. – És én hogy segíthetnék? – Nos, egy kedves, rendes fiút kellene bemutatnom nekik, akivel a könyvtárban ismerkedtem meg, és hát… az igazi barátom valahogy nem ilyen. – Az ujjai az alkaromra fonódtak, amely az asztalon támaszkodott, én pedig elátkoztam a sok téli ruhát, mert érezni akartam a bőrét. – És szerinted én kedves és rendes vagyok? Megvonta a vállát. – Úgy nézel ki. Tudom, hogy őrültség, de nagyon hálás lennék, ha eljátszanád a barátom szerepét, amíg meg nem szabadulok tőlük. – Ránéztem cseresznyepiros ajkára, és sok olyan dolog jutott eszembe, amit sem kedvesnek, sem rendesnek nem lehetett nevezni. Valóban őrültség volt, amit kért, de ehhez játszanom kellett, pontosan azt, amit már hetek óta nem tehettem. Lelkem egyik fele be akarta ragasztani Mr. Jófiú Cade száját, és a csomagtartóba zárni. Ez a részem rendkívül jó ötletnek tartotta a javaslatot. – Légyszi! – kérlelt. – Majd csak én beszélek, és olyan gyorsan elintézem, ahogy csak tudom. Fizetnék is érte! – Felvontam a szemöldököm, mire hozzátette. – Na jó, nem tudok fizetni, de kárpótollak. Bármit megteszek, ami csak kérsz. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt az utolsó mondatot nem mondta volna egy olyan fiúnak, aki nem „kedves és rendes” külsejű. Mivel az agyam jelenleg nem volt valami jó állapotban, pontosan tudtam, hogy mit akarok. – Megteszem. – Ettől az egész teste elernyedt. Elmosolyodott, a mosolya csodálatos volt. Aztán hozzátettem. – Egy randiért cserébe. Elhúzódott, telt, vörös ajka értetlenül lebiggyedt. – Randizni akarsz velem? – Igen. Áll az alku? Rápillantott a faliórára, káromkodott egyet halkan, majd azt mondta: – Igen. Megegyeztünk. Most pedig add ide a sálad! – Még annyi időt sem hagyott, hogy megmozduljak, már rángatta is le a nyakamból. Elvigyorodtam. – Máris leveszed a ruhám? A szája egyik sarka felgörbült, és meglepetten rám nézett. Aztán megrázta a fejét, és a sálat a saját nyakába tette. Ezzel eltakarta a kecses madarakat és a mellkasa sima, porcelánfehér bőrét, amelyet csak a fa fekete ágai szakítottak meg. Fogott egy szalvétát az asztalról, hogy letörölje élénkpiros rúzsának egy részét.

– A szüleim csak annyi tudnak, hogy a könyvtárban találkoztunk. Kedves vagy, rendes és normális. A szüleim szörnyen konzervatívok, szóval eszedbe ne jusson olyasmivel viccelődni, hogy leveszem a ruhádat. Csak néhány hete járunk, nem bonyolult a dolog. Mást nem mondtam nekik, ezért nem lesz nehéz elhitetni velük. Gyakorlott kézzel letörölte a szeme körüli sötét festék egy részét, előrehúzta a haját, amivel eltakarta a fülében sorakozó piercingeket. – És mi a helyzet veled? Mivel foglalkozol? – Színész vagyok. A szemét forgatta. – Ezt legalább annyira fogják utálni, mint azt, hogy én zenélek, de ez van. Még mindig a sminkjét törölgette meg a haját igazgatta, és úgy nézett körül, mintha szeretné egy kalappal vagy valami mással eltakarni. Átkaroltam a vállát, és azt mondtam: – Gyönyörű vagy. Ne aggódj! Megdermedt, és úgy nézett rám, mintha kínaiul beszélnék. Azután összepréselte száját, és valami mosolyfélére húzta. Még mindig a vállát fogtam, amikor a kávézó ajtajából egy nő felkiáltott: – Mackenzie! Ó, Mackenzie, drágám! Mackenzie. Nekem nem tűnt Mackenzie-nek. Vett egy reszkető lélegzetet, majd felállt, és szembefordult a nővel, akiről úgy gondoltam, hogy az anyja. Én is felálltam, és ismét átkaroltam a vállát. Idegesnek tűnt, amit furcsálltam, mert egészen addig csak úgy sugárzott a magabiztosság minden porcikájából. Úgy értem, megkért egy vadidegent, hogy játssza el a barátja szerepét. Úgy tűnt, semmitől sem fél. Nyilvánvalóan a szülei voltak számára a kriptonit. Szemügyre vettem a középkorú házaspárt, akik felénk közeledtek. A férfi kopaszodott, drótkeretes szemüveget viselt, a nő haja a halántékánál őszült. Egymás mellett lévő kezük egybe fonódott, a másikkal viszont előrenyúltak, mintha azt várnák, hogy a lányuk odaszaladjon hozzájuk egy nagy, családi ölelésre. Mackenzie azonban úgy nézett ki, mint aki szívesebben ugrana le egy szikla tetejéről. Elmosolyodtam. Ezt… meg tudom csinálni. Megszorítottam a vállát, majd azt súgtam: – Minden rendben lesz.

– Bubu maci! Ó, drágám, miféle szörnyűséget műveltél a hajaddal? Mondtam, hogy ne használd, azokat a festékeket. Mackenzie olyan erősen harapta meg az alsó ajkát, miközben az anyja magához ölelte, hogy azon csodálkoztam, hogy nem serkent ki a vére. Ezután az apja ölelte meg, ezért el kellett engednie a kezem. Oldalra léptem, és kezet nyújtottam az anyjának. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs… A szavak még azelőtt kicsúsztak a számon, hogy rájöttem volna, nem is tudom Mackenzie vezetéknevét. A fenébe, hiszen addig azt sem tudtam, hogy Mackenzie-nek hívják. Az anyja megfogta a kezem, és oldalra biccentette a fejét, úgy nézett rám. Várta, hogy befejezzem a mondatot. Láttam, hogy Mackenzie kihámozza magát az apja karjaiból, és az arcára lassan halálos rémület ül ki. A francba. Felvettem a legragyogóbb mosolyom, és azt mondtam: – Tudja, olyan sokat hallottam már önről Mackenzie-től, hogy úgy érzem, akár Anyukának is szólíthatnám. – Azzal odaléptem hozzá és megöleltem.

4 Max MEGÖLELTE AZ ANYÁMAT. Egy vadidegen. Én csak évente néhány ölelést tudok elviselni tőle anélkül, hogy úgy érezném, megfulladok, ő viszont már három, négy, öt másodperce állt az anyám boa constrictor karjai közé préselődve. És még mindig nem ért véget. Ez egy rendes, igazi ölelés volt, nem az a fajta esetlen, oldalról villámgyors átkarolás, amivel az apámat üdvözöltem. Jézus Krisztus, az álla alá fogta a fejét. Az álla alá! A másodpercek egy örökkévalóságig húzódtak, és közben tágra nyílt szeme találkozott az enyémmel az anyám feje fölött. Abból ítélve, ahogy az anyám belekapaszkodott, szegény soha az életben nem fog kiszabadulni. Ez is egy olyan szomorú történet lesz, mint amikor egy kisgyerek megfojt egy macskát, mert túl erősen szorította magához. Ekkor felnevetett, és megveregette anya hátát. Nem úgy nevetett, mint ahogy én szoktam a társaságukban. Az övé nem úgy hangzott, mint akinek fegyvert szegeznek a halántékához. Végül egy majdnem TÍZ másodperces ölelés után, anya elengedte. Tíz másodpercnél nekem már légszomjam lett volna. Persze, lehet, hogy engem még akkor sem engedett volna el. Meggyőződésem, hogy azt hitte, ha elég hosszan ölel magához, ki tudja űzni belőlem az ördögöt. A srác ottmaradt még mindig ölelő távolságon belül, és azt mondta: – Olyan csodálatos önöktől, hogy váratlanul idelátogattak! Mackenzie nem mondaná, de mindketten szörnyen hiányoznak neki. Belül összerándultam, amikor Mackenzie-nek nevezett, anya viszont ragyogott. Nem tudtam, hogy azért ódzkodik-e attól, hogy Maxnek szólítson, mert szerinte az fiúnév, vagy mert ha becenevet használ, az Alexandriára... vagyis Alexre emlékezteti. Anya a válla fölött rám nézett, és könnyes volt a szeme. Tizenöt másodperc elteltével kibaszott örömkönnyek voltak szemében! Hát ennyire borzalmasak voltak az eddigi barátaim hozzá képest? Oké, Jake-et hiba volt bemutatni nekik, mivel ragaszkodott hozzá, hogy a becenevén szólítsák… BorotvaPenge. De az egy mélypont volt! Különben is, leginkább csak azért csinálta, hogy bosszantsa őket. Nem mindegyikük volt ennyire rossz. A színlelt barátom odafordult az apámhoz, és azt mondta:

– Uram, a nevem Cade Winston. Csodálatos lányuk van. Az apám kezet fogott vele, és azt felelte: – Tényleg? TÉNYLEG. Azt mondta, tényleg. Nem azt, hogy „Köszönöm” vagy „Tudom”. Öt teljes másodpercbe telt, hogy apa elmosolyodjon… mintha az ő érdeme lenne, hogy csodálatos vagyok. Aztán azt felelte: – Örülök, hogy megismerhetlek, fiam. Már férjhez is adtak. Le kellett ülnöm. Nem mondtam semmit, amikor elindultam az asztalhoz, színlelt barátom, Cade azonban bizonyára valami hatodik érzékkel rendelkezett, mert másodperceken belül ott termett mellettem, és kihúzta nekem a széket. A szüleim csak álltak földbe gyökerezett lábbal, és bámultak, mintha örökre el akarnák raktározni az emlékezetükben ezt a képet. Cade megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Amikor a bőre hozzám ért, elektromosság kúszott fel a karomon, amitől minden elkínzott gondolat kiszállt a fejemből, és csak bámultam rá, miközben a szüleim minket néztek. Anya elővett egy zsebkendőt. Talán egyszer, ha majd visszagondolok erre a pillanatra, képes leszek nevetni azon, milyen nevetséges helyzet volt. És lehet, hogy egyszer majd beszállok egy olyan metrókocsiba is, ami nem bűzlik a vizeletszagtól. A jövő sok mindent tartogatott még számunkra. Végül apa odafordult anyához, és azt mondta: – Vegyünk egy kávét, Betty. Cade, Mackenzie, mindjárt visszajövünk. Megvártam, amíg a szüleim hallótávolságon kívül kerülnek, aztán odafordultam Cade-hez, és alig tudtam visszafogni magam, hogy meg ne üssem. – Mi a franc volt ez? Összevonta a szemöldökét, a fejét oldalra biccentette. A kezünk még mindig egymásba volt kulcsolva. Miért nem húztam el? – Megismerkedtem a szüleiddel. Próbáltam megőrizni a haragom, de egy fiúnak nem lenne szabad ilyen szép szemének és hosszú szempillájának lenni. Ismeretlen forróság kúszott fel a nyakamon, és éreztem, hogy elpirulok. Nem voltam egy pirulós fajta. Elszakítottam a tekintetem az arcáról, és kirántottam a kezem az övéből. A hangom remegett, és minden dühöm elszállt, amikor azt mondtam: – Nem. Tönkre teszed az esélyét annak, hogy valaha is kedveljék bármelyik igazi barátomat. – Könnyebb volt, amikor nem néztem rá. A gondolataim kitisztultak. – Úgy értem, megölelted az

anyámat! Az ölelés olyan annak a nőnek, mint a drog. – Sajnálom. Nem mondtad meg a vezetéknevedet, ezért rögtönöztem. Karba tettem a kezem. Igazság szerint nagyon jó munkát végzett, a szüleimet meggyőzte és boldoggá tette. Nyilvánvalóan értett ehhez a dologhoz. Ettől kevésbé kellett volna idegesnek lennem, mégsem így volt. Még mindig úgy éreztem, mintha bármelyik percben szívinfarktust kaphatnék. – Csak… ne öleld meg még egyszer! – Isten ments, hogy a végén még tőlem is elvárja. – Csak szeretném túlélni ezt az egészet anélkül, hogy gyanút fognának. Nem kell Oscar-díjra pályáznod, oké? A vezetéknevem pedig Miller. – Igazad van, sajnálom, Mackenzie. Ez a név sértette a fülemet. Évek óta nem szólított senki így a családomon kívül, és most valahogy még jobban utáltam. Szinte vicsorogtam, amikor azt mondtam: – És ne hívj Mackenzie-nek! A nevem Max. A haragom egyáltalán nem ijesztette meg. Egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott. – Max. Ez sokkal jobban illik hozzád. A franc essen belé! Olyan könnyedén le tudta csillapítani a haragomat, hogy az már több volt, mint bosszantó. A székem támlájára tette a karját, majd felém fordult. A személyes aurám úgy vált semmivé, mint egy egyetemista fiú tartózkodása. Az asztalon nyugvó karja és a szék támláján lévő között ülve úgy éreztem, teljesen körbevesz. Karamellszínű szeme közel volt hozzám, a kölnije, az a fűszeres, édeskés illat megcsapta az orromat. El kellett volna húzódnom. Nem kellett volna megint a szempillájára néznem. Közelebb hajolt, és borostás álla súrolta az arcomat. Erre egy figyelmeztető sziréna vijjogni kezdett a fejemben, még akkor is, amikor behunytam a szemem. – Az anyukád elindult felénk. Sajnálom. Nincs több ölelés, ígérem – suttogta. Az ajka még mindig a fülem mellett volt, amikor anya visszatért. Csak színlelt. Nem próbált kikezdeni velem, csak nem akarta, hogy az anyám meghallja. Ennyi az egész. A sziréna elhallgatott, én azonban nem nyugodtan meg. Ekkor felállt, és kihúzta anyának a széket, miközben apa az italokat várta. Behunytam a szemem, és próbáltam rendet tenni a gondolataim között. – Szóval, Cade, Mackenzie azt mondja, hogy a könyvtárban ismerkedtetek meg. Már nyitottam volna a szám, hogy válaszoljak, de Cade megelőzött. – Ó, igen. Így igaz. Max – ekkor mosolyogva rám pillantott – segített megkeresni egy könyvet, amit nem találtam. Mivel teljesen más helyen néztem. Anya tökéletesen kiszedett szemöldöke a magasba ugrott. – Valóban? Nem is tudtam, hogy Mackenzie kiismeri magát a könyvtárban. Amikor kicsi volt, alig tudtuk rábeszélni, hogy olvasson valamit, mindig csak azok a dalszövegek érdekelték, amiket a

CD-kben lehet találni. A normális gyerekeket el lehet csábítani cukorkával, hogy megcsinálják a házi feladatukat. A mi Mackenzie-nket nem. Összeszorítottam a szám, hogy ne kezdjem el ecsetelni, ki is a normális a családunkban. Cade meg sem rezzent, úgy folytatta: – Nos, a zeneszerzésről kerestem egy könyvet az esszémhez, és szerencsém volt, hogy egy szakértőt találtam. Pontosan az volt, aki kellett nekem. – Oldalra fordulva, rám nézett, majd a szék a támlájáról a vállamra tette a karját. – Még mindig az. – Nagyon különös hatással volt, rám ez a srác. Egy kis részem szeretett volna elalélni ettől a nyálas kijelentéstől, a nagyobbik részem azonban majdnem hányt. Nem mintha számított volna, mivel ez az egész csak színjáték volt. Anya azonban bevette. Hangosan sóhajtott egyet, és el is fejtette mennyire gyűlöli, hogy engem a zene érdekel. – Esszé? – kérdezte. – Még tanulsz? – Igen, asszonyom. Mesterképzésre járok a Temple egyetemre. Hogy az a magasságos! Mi lett azzal, hogy nem játssza túl? – Mesterképzés? – Anya arca egy pillanatra felderült, aztán lehervadt a lelkesedése. – Zenét tanulsz? – Nem, asszonyom. Ami azt illeti, színjátszást. Az eredeti zene színházban való felhasználásáról írtam egy tanulmányt. – Színjátszás? Milyen nagyszerű. – Az arca megmerevedett. Végre valami, amit nem imádott ebben a srácban. – Igen, asszonyom. Ez az, amit szeretek. Habár a főiskolán való tanítás is érdekel. – Tanár! Csodálatos! Feladom. A szüleim elismeréséért vívott harcot elvesztettem egy vadidegennel szemben. Apa visszatért az asztalhoz két kávéval, és azt kérdezte: – Na, miről folyik a beszélgetés? Anya egyikünknek sem hagyott lehetőséget, hogy válaszoljunk, rögtön azt felelte: – Cade mesterképzésre jár, és főiskolai tanár lesz. Hát nem fantasztikus? Az anyám indulhatott volna a szelektív hallás olimpiáján. – Tényleg remekül hangzik. – Köszönöm, Mr. Miller – mondta Cade. Apa a kávéját fújta, de ekkor megállt, és azt mondta: – Ó, kérlek, szólíts Micknek! MICK? Egyszer volt egy ilyen rémálmom. Habár abban meztelen voltam. Szeretném azt mondani, hogy

a tudat, hogy a dolgok lehetnek még ennél is rosszabbak, segített, de sajnos nem így volt. Cade könnyedén elvigyorodott, és lazán hátradőlt a széken. Olyan nyugodtnak tűnt, mintha még élvezné is. – Hát persze, Mick, köszönöm. Milyen volt az út? Apa felhorkant. – Szörnyű. A repülőterek az univerzum lepratelepe. Úgy bántak az anyáddal és velem, mintha terroristák lennénk, még át is világítottak, amitől lehet, hogy rákot kaptunk. Én azt mondom, megszabadulunk tőlük, és visszatérünk a vonathoz. Tovább tart, de sokkal egyszerűbb. És ekkor kezdődött az elmebaj. – Tudod, én egyszer utaztam vonattal, és elég kellemes élménynek találtam. Hamarosan újra ki kell próbálnom. Vonat. Emlékeztettem magam, hogy lehetne ennél rosszabb is. Például ha apám Mace-szel beszélgetett volna a vonatról, Mace valószínűleg azt hitte volna, hogy arra a perverz szexuális játékra gondol, amikor van a szobában egy nő, az ajtó előtt pedig sorban állnak a fiúk, és egyesével mennek be, hogy szexeljenek vele... – De ennyi elég is rólunk. Szeretnék többet hallani rólad. Miért rejtegetett egy ilyen rendes fiút előlünk a kislányunk? Cade rám nézett, én pedig rá. Most már beszélhetek? Felnevetett és megszorította a vállam. A kezét nem vette el, ami elvonta a figyelmet, miközben válaszolt: – Nem beszélhetek Max nevében, de azt hiszem, nem szerettük volna egy ideig nagydobra verni. Csak szépen, lassan haladni. Ez volt a varázsszó. Nem voltak hosszú kapcsolataim, lassan intézni valamit pedig csak a halálom után fogok. Az élet túl rövid. Azt hiszem, a Mace-szel töltött három hónap volt az egyik leghosszabb kapcsolatom, és már arról beszéltünk, hogy összeköltözünk. Hála istennek, hogy nem tettük meg. A szüleim gyűlölték, hogy mindent túl gyorsan csinálok. Mire megisszák a kávéjukat, valószínűleg könyörögni fognak, hogy örökbe fogadhassák Cade-et. – És mi a hobbid? – kérdezte apa. Valószínűleg arra volt kíváncsi, golfozhat-e vagy teniszezhet-e vele. Isten a megmondhatója, egyik korábbi barátom sem volt erre alkalmas. Cade megvonta a vállát. – A legtöbb időmet elviszi az iskola, de hetente egyszer önkéntesként dolgozom egy ifjúsági szervezetnél, amely veszélyeztetett fiatalokkal foglalkozik. Azt a rohadt! Ezt nem hiszem el! Mace nem tudta, mit jelent az, hogy „Hé, nem akarom, hogy a nyilvánosság előtt megfogd a fenekem”, ez a srác pedig nem ismerte azt a kifejezést, hogy „Fogd

vissza magad!”. Odahajoltam hozzá, és a combjára tettem a kezem, majd megcsíptem. A lába csupa izom volt, a csípésre pedig még csak meg sem rezdült. Rátette a kezét az enyémre, és szétnyitotta, majd leszorította. El akartam húzni, de szorosan tartotta, hatalmas, meleg tenyere izmos lábához nyomta a kezem. Most engem kellett volna, hogy valaki megcsípjen, mert ahogy ránéztem a kezemre, túlságosan is sokat gondoltam arra, milyen lehet a bőre a farmeranyag alatt. És már el is fejtettem, miért voltam dühös. Megráztam a fejem, és rámosolyogtam a szüleimre. Olyan nehéz volt szétnyitnom a számat, hogy a fogam is látszódjon, mintha betont próbáltam volna feltörni. – Figyeljetek, Anya, Apa, Cade-nek és nekem most már tényleg mennünk kell. Nem tudtam, hogy jöttök, máskülönben átszerveztem volna a napomat. Apa felállt az asztaltól, és feljebb húzta a nadrágját. – Ó, ne aggódj, Tökmag! Egy hotelben szálltunk meg nem messze a lakásodtól, csak egy szebb környéken. Más szóval a lakóhelyem egy szeméttelepen volt. Ami nem igaz, mert csak a kínai negyedben laktam, apa viszont nem szerette, hogy a feliratok nem angolul vannak. Anya is csatlakozott hozzá. – Különben is, holnap mindkettőtökkel találkozunk hálaadáskor! – Ó, Anya, tényleg nem hiszem, hogy Cade… – Képtelenség. Hallottam a telefonban, hogy ráér, és nem fogadok el nemet. Ezentúl nem rejtegetheted ezt a kedves fiatalembert előlünk. Látszik, mennyire odavagytok egymásért, és előbb-utóbb a lassú haladás már csak kifogás lesz. Nem voltunk oda egymásért. Ránéztem Cade arcára oldalról, de erővel elszakítottam róla a tekintetem. Nem voltunk. Nem érdekelt, milyen jóképű ez a srác, vagy milyen meleg a keze az enyémen. – Anya… – Mackenzie Kathleen Miller, ne vitatkozz velem! Most pedig, Cade. – A tekintetét mereven rászegezte, megint azt az őrült nézését, ami a telefonomon volt. – Mondd, hogy találkozunk holnap, aztán beszélj a lányom fejével! Cade rám nézett. Tudtam, mit akar mondani, de nem volt lehetőségem megállítani, hacsak nem birkózom le a földre (ami vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz ötlet lett volna). – Hát persze, Mrs. Miller. Találkozunk holnap. – Kitűnő! – Anya lehajolt, és megpuszilta az arcát. – És mi történt azzal, hogy Anyukának

szólítasz?

5 Cade Miután Max szülei elmentek, volt egy percnyi csend, amely egy autóbalesetet megelőző döbbent másodpercekre emlékeztetett. Az agyad ilyenkor azt sikítja, hogy lépj a fékre, a tested azonban túl lassú, és nem tud ilyen gyorsan reagálni. Ebben a néhány csendes másodpercben Max lassan, gonoszul elmosolyodott. Aztán pofon vágott. Nem fájt. Nem igazán. Viszont meglehetősen szürreális érzés volt, mintha az autóbaleset valóban bekövetkezett volna, én pedig kirepültem volna a szélvédőn. Még sohasem ütött meg lány. És valószínűleg én voltam az egyetlen férfi a világon, aki azért kapott pofont, mert lenyűgözte a lány szüleit. Nem tehettem róla, elnevettem magam. Max elvörösödött, aztán felemelte a kezét, hogy újra megtegye. – Nyugi, bébi! – Elkaptam a csuklóját, amikor meglendítette, és leszorítottam az asztalra. Ez azt jelentette, hogy az egyik kezét a lábamra nyomtam, a másikat pedig az asztalra. Harcképtelenné tettem a kis méregzsákot. Felszegte az állát, és úgy nézett rám, mint aki kész harcolni. Tűz szikrázott a szemében, és veszélyesen szexisnek tűnt. – Miért akarsz bántani? – kérdeztem. – Mert attól jobban érzem magam! Azzal, hogy a kezét a combomra szorítottam, nem tudtam komolyan venni a haragját. Az arca és a nyaka teljesen vörös volt, azt kívántam, bárcsak ne lenne rajta a sálam. – Nem arról van szó, hogy bele akartam egyezni, csak hát az anyukádnak nem könnyű nemet mondani. Fészkelődni kezdett a széken, megpróbálta kihúzta a kezét, amivel csak még közelebb került hozzám. A bőre már olyan piros volt, mint a haja, amelynek csodálatos illata volt. – De legalább ne találtál volna ki ilyen nevetséges háttértörténetet. Úgy értem, önkéntesként dolgozni egy jótékonysági programban? Mondtam, hogy ne ess túlzásokba! – sziszegte összeszorított szájjal. – Max azt nem kitaláltam, az az igazság. És fejezd be a fészkelődést, mert lassan mindenki minket néz. Abbahagyta, és ekkor egy skarlátvörös hajtincs az arcába hullott. Hátrafújta és azt kérdezte: – Az igazat mondtad?

Néhány pillanat múlva elengedtem a kezét, és kinyújtottam felé a jobb tenyeremet. – A nevem Cade Winston… posztgraduális egyetemi hallgató, önkéntes segítő, anyaölelő és a barátod az elkövetkező huszonnégy órában. Örülök, hogy találkoztunk. Egy ideig habozott, majd összehúzta az ajkát. Tudtam, hogy csak gondolkodik, de ez az arckifejezés egészen más irányba terelte a gondolataimat. – Tényleg önkéntes vagy egy gyerekeket segítő programban? – Olyan hangsúllyal kérdezte, mintha a Nobel-díjra pályáznék ezzel vagy ilyesmi. Pedig ezek csak gyerekek voltak, akiknek kellett egy hely, ahol eltölthették az idejüket. – Igen. Tényleg – feleltem. Egy percnyi tétovázás után megfogta a kezem és megrázta. Aztán a homlokát ráncolva azt mondta: – Max Miller… zenész és dühöngő szuka. Sajnálom, hogy pofon vágtalak. – És belém csíptél – tettem hozzá, habár én nem sajnáltam. Így legalább volt ürügyem, hogy megérintsem. – És beléd csíptem. Azt hiszem, köszönettel tartozom a mai napért. Meg a holnapért. Kettes számú bocsánatkérés: sajnálom, hogy a hálaadást az őrült szüleimmel kell töltened. Elmosolyodtam. Olyan összegyűrt kifejezés ült az arcán, hogy nyilvánvaló volt, nem valami gyakori eset nála a bocsánatkérés. Megvontam a vállam. – Hé, ne érezd magad rosszul. Azt terveztem, hogy a holnapi nap napot otthon töltöm egyedül valami kínai étel társaságában. Biztos vagyok benne, hogy az anyukád pulykája sokkal finomabb lesz. Vonakodva elmosolyodott. – Az már igaz. Őrült jó szakács. A hangsúly az „őrült”-ön van. – A pofonért viszont… na, azért már lehet lelkiismeret-furdalásod. A szemét forgatta és elhúzódott. – Már mondtam, hogy sajnálom! – Micsoda? Nem is ajánlod fel, hogy megpuszilod, hogy ne fájjon? – Felvonta a szemöldökét, és esküszöm, hogy a tekintete egy pillanatra az ajkamra siklott. Arra gondoltam, hogy megcsókolom, egyszerűen csak megteszem gondolkodás nélkül annak ellenére, hogy nem ismertük egymást, és volt barátja. Ekkor azonban felállt, és a pillanat elszállt. – Nos, Cade Winston, most már tényleg mennem kell. Már így is elkéstem az együttesem próbájáról, de holnap korán reggel eljöhetsz hozzám, mielőtt a szüleim megérkeznek. Akkor kitalálhatjuk a történetük többi részletét, hogy ne kelljen megint ölelésekkel rögtönöznöd. – Kivett egy tollat a táskájából, és egy szalvétára felírta a címét meg a telefonszámát.

Zsebre tettem, kidobtam az üres poharamat a szemébe, és követtem kifelé az ajtón. Tudtam, hogy azt mondta, mennie kell, de szerettem volna még egy kicsit vele lenni. – Nem tudtad meginni a kávédat – mondtam, mert eszembe jutott, hogy mielőtt felhívták a szülei, elejtette a poharat. – Hadd vegyek neked egy másikat! Megrázta a fejét. – Nekem kellene téged meghívnom kávéra. – Nagyon zűrös reggeled van. Ennyit megérdemelsz. – Úgy nézett rám, mintha valami hatalmas gesztust tettem volna. A barátja tényleg egy pöcs lehetett, ha így lenyűgözte egy kávé. Aztán hozzátettem. – Különben is, én nem szoktam kávézni, szóval ez meddő vita. Felnevetett. – Azt hiszem, most először hallottam valaki szájából azt, hogy „meddő vita”. De ha nem szereted a kávét, mit keresel egy kávézóban? – Úgy volt, hogy egy lány rég elveszett fivérét kell eljátszanom, de az utolsó percben lemondta. Nem is baj, mert a színlelt barát szerepe sokkal szórakoztatóbb. Odaléptünk a pénztárhoz, és Max azt mondta: – Egy közepes kávét kérek. Figyeltem, ahogy belekever egy tejszínt és két tasak cukrot. Miközben megkavarta, úgy nézett rám, mintha valami bonyolult rejtély lennék. – Vicces vagy, Winston. Ivott egy kortyot, amitől az ajkán maradt rúzs a csésze peremére kenődött. Megőrjített. – Sokkal több vagyok, mint vicces. Majd meglátod – feleltem. – És pimasz. – Rám mosolygott. – Tudod, elég nehéz téged megfejteni. – Nagyon szívesen töltök veled annyi időt, amennyit szeretnél, hogy kiigazodj rajtam. Ezen is nevetett. – Egyelőre maradjunk csak a holnapnál. Viszlát, barátom! – Holnap találkozunk, Mackenzie. A nevetés és a morgás közt adott ki egy hangot, majd megrázta a fejét. Miközben kinyitotta a kávézó ajtaját, hátraszólt a válla fölött: – Ne akard elkezdeni ezt a játékot, szivi! Egy pillanatra visszanézett, mielőtt átment az úton, és az ablakon keresztül egymásba kapcsolódott a tekintetünk. Olyan izgalom ébredt bennem, ami egy versenyre vagy egy meghallgatásra emlékeztetett, amikor olyan szerepért harcoltam, amit tudtam, hogy nekem kell megkapnom. Csak álltam ott, mint egy idióta, néztem, ahogy elmegy, amíg a pénztáros rám nem szólt:

– Hé, haver, lesz még valami? – Nem, bocs, ennyi. Kiléptem a csípős téli hidegbe, és arra gondoltam, milyen jól érzem magam. Max nem is sejtette, mennyire fején találta a szöget. Ez az egész valóban csak egy játék volt. Nem volt a barátnőm annak ellenére, hogy a szülei imádtak. Főleg mert a szülei imádtak. Még sohasem jártam olyan lánnyal, mint ő, és valószínűleg ő sem randizott még olyan sráccal, mint én. Néha azonban az ember csak akkor tudja meg, mit keres, amikor nekiütközik, és hanyatt vágódik tőle a földön. Különben is, mi értelme az életnek, ha mindig ugyanazon az úton járunk? Gondolatban lejátszottam az elmúlt húsz percet – a beszélgetést, a szüleivel való találkozást, azt, ahogy elvőrösödött, amikor dühbe gurult. Lehet, hogy nem vagyok százas, de még a pofon is jólesett. Annak ellenére, hogy minden olyan végtelenül szürreális volt, hónapok óta most éreztem magam először igazán normálisnak. Mint amikor a felhők végre felszakadoznak. Mintha kihúztam volna a lábam a múlt csapdájából, és átléptem volna a jelenbe. Jó érzés volt, és elhatároztam, hogy az is marad. Ideje volt elkezdenem élni, és igazán jól érezni magam a bőrömben. Történetesen éppen ismertem valakit, aki tényleg értett ahhoz, hogy kell élvezni az életet. Ledobtam a cuccom a lakásomban, aztán kimentem a lépcsőházba. Bekopogtam a szomszédos ajtón, és azt kiáltottam: – Milo! Itthon vagy? Valami latin zene szűrődött ki a lakásból, talán salsa, ebből tudtam, hogy otthon van. – Milo! – Még néhányszor bekopogtam. Aztán kinyílt az ajtó, és Milo egy szép, barna hajú lányt döntött hátra szinte a földig. A feje majdnem az ágyékomnak ütközött. Hátraugrottam. A szomszédom rám vigyorgott, a foga fehéren világított kreol arca közepén. Olyan gyorsan húzta fel magához a partnerét, hogy a lány haja nagyot libbent. Ránéztem az órámra. Csak Milo táncolt salsát a nappaliban délelőtt tíz órakor. – Túl hangos, amigo? Lehalkítom. Felemeltem a kezem. – Nem, nem, semmi gond. Csak arra gondoltam, lenne-e kedved elmenni valahová ma este. Felvonta a szemöldökét, úgy nézett rám. Egész héten elhárítottam a meghívását az ünnepi letargiára és rosszkedvre hivatkozva, most azonban eljött az ideje, hogy mindezt lerázzam magamról.

– Már vannak terveim, haver, de gyere velünk! Ez itt a barátnőm, Sasha. – A barna hajú lány továbbra is hozzápréselődve állt, de az ujjával integetett. Nem ismertem, ám mivel Milo minden héten más lánnyal járt, ezen nem is lepődtem meg. – Ma este táncolni fog. Ez az új munkája. – Ó, úgy érted, lesz egy műsorszáma? – kérdeztem. Erre érdes hangon felnevetett, aztán Sasha is. – Nem igazán műsorszám, sokkal inkább egy bár. Nagyot pislogtam. Bárban táncolt? Csak nem sztriptíztáncosnő volt? Milo bizonyára ismert annyira, hogy leolvassa az arcomról a gondolataimat, ezért azt mondta: – Nyugi, hermano, nem olyan. Akkor milyen? – Kilenckor bekopogok hozzád, oké? Jól fogjuk érezni magunkat. Sasha ekkor meghúzta a karját, és folytatták a táncot. A salsa nem volt más, csak folyamatosan ringatózó csípők és simogató kezek hullámzása, és sokkal érdekesebbnek tűnt, mint bármi, amit én valaha is csináltam délelőtt tíz órakor. Már így is eléggé betolakodtam kora reggeli csábításukba, ezért becsuktam az ajtót, és visszamentem a lakásomba. Valami azt súgta, hogy nagyon érdekes estének nézek elébe.

6 Max Amikor besétáltam a Kecskelábba, abba a bárba, ahol dolgoztam, és ahol az együttes próbált, majdnem húsz percet késtem. Bárcsak azt mondhatnám, hogy Mace és Spencer haragudtak, de szerintem még csak észre sem vették. Spencer basszusgitárja elhagyottan hevert, miközben a tulajdonosa a bár különféle italát nézegette. Mace-nek legalább a zsebébe volt dugva a dobverő, miközben a telefonján játszott. – Hé, srácok! Bocs, hogy késtem. Spencer töltött magának egy kis whiskyt, majd azt felelte: – Semmi gond, ne aggódj, Max! – Oké. Tudod, mikor nem aggódnék még? Ha nem lopnád az italt arról a helyről, ahol ingyen próbálhatunk. Visszacsavartam a whiskyre a tetejét, aztán visszaraktam az üveget a polcra. Spencer megvonta a vállát, megigazította fekete keretes szemüvegét, majd egy hajtásra kiitta az italt. Megfogtam fekete, koponyamintás csokornyakkendőjét, és odahúztam, ahol a hangszerek voltak. Még egy kicsit oda is löktem a basszusgitárjához. Ezután Mace álla alá tettem az ujjam, és felemeltem a fejét, hogy rám nézzen. Hagyta, de a telefonját is emelte vele, és továbbra is a játékra szegezte a tekintetét. – Gyerünk, bébi, tudom, hogy elkéstem, de csak délig tudunk próbálni, mert azután Sam kidob minket innen. – Igen, igen, tudom, csak várj egy kicsit! Most nem hagyhatom abba. Ha nem nézek oda, meghalok. Talán még mindig haragudtam egy kicsit amiatt, hogy milyen könnyen hagyott magamra korábban, vagy talán egy kicsit gonosz is voltam, de kikaptam a kezéből a telefont, és a hátam mögé tettem. – Max! Hé! – A telefon után nyúlt, de mindketten hallottuk a hangot, hogy a játék véget ért. – Istenem, Max, néha olyan szemét dög tudsz lenni. Egy pillanatra Cade arca jelent meg előttem, de elhessegettem. – Igen, nos, te pedig szinte mindig egy pöcs vagy, szóval viseld el! Csak egy kicsit volt ingerült a hangom. Bedugtam a telefonját a nadrágja első zsebébe, aztán annál fogva magamhoz húztam. A szája vékony vonallá préselődött, mintha dühös lenne, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a hátam mögé nyúlva megfogja a fenekem. Ezúttal nem

böktem oldalba a könyökömmel. Megcsókoltam az arcélét, mire egy kicsit lazábban szorította össze az állkapcsát. Megcsókolt, de túl erősen harapta meg az alsó ajkamat, hogy már szinte fájt. Spencer megjegyezte: – Jobban szerettem, amikor nem molesztáltátok egymást folyton. – Spencer és én azóta együtt zenéltünk, amióta néhány éve Philadelphiába költöztem. Rajtam kívül ő volt az egyetlen olyan tagja az Üvegbura alattUnder the Bell Jarnevű együttesünknek, aki nem cserélődött állandóan. Mit mondhatnék? A dobosok a gyengéim. – Na, kezdhetjük végre? – kérdezte Spencer, és vádló pillantást vetett Mace-re. Ki nem állhatta, de nem éreztette vele, mert úgy gondolta, úgysem fog sokáig tartani a kapcsolatunk. Pedig jó lett volna, ha tartósnak bizonyul, mert Mace volt az addigi legjobb dobosunk. Elhúzódtam, és megfogtam a gitáromat. – Jól van, szóval most utoljára tudunk együtt próbálni a jövő heti fellépés előtt. Gyakorolnunk kell, és összeállítani a dalok listáját. Egy Rilo Kiley szám feldolgozásával kezdtünk, a címe az volt, hogy A Better Son/Daughter. (Hallgasd meg a számot a youtube-on.) Úgy éreztem, ma reggel én már átéltem ezt a dalt. Az intro lágyan és halkan kezdődött. Az ajkam hozzáért a mikrofon hideg felületéhez, és úgy éreztem, hazaérkeztem. Nem számított, hogy egy lepusztult bárban vagyunk, nincs közönség, és hogy este ugyanitt fogok hajnalig táncolni, aztán felkelek, és megjátszom magam a szüleimnek. Nem számított, hogy ma reggel éles kanyart vett a szerelmi életem, és a bonyolultból áttért a bizarr tartományba. Nem számított, hogy évek óta úgy cipeltem a hátamon ezt a bandát, mint egy mázsás terhet, miközben reményünk sem volt arra, hogy egyszer híresek legyünk és pénzt keressünk. Amikor énekeltem, semmi sem számított. Nem vagyok egy érzelgős típus. Tizenhárom éves korom óta nem sírtam. Nem igazán. Amikor az életemet szinte elmosták a könnyek, megfogadtam magamban, hogy én nem leszek ilyen ember. Olyan, aki megállíthatatlanul zokog, amikor valami rossz történik vele, két nap múlva viszont úgy folytatja, mintha mi se történt volna. A sírás az elviselhetetlen fájdalom levezetésére szolgált, amikor az embernek ki kellett adnia magából mindent, és levetnie a lelkéről az elhalt bőrt, hogy újra tudjon lélegezni. Én még mindig éltem, ezért nem voltam hajlandó olyan ostobaságok miatt sírni, mint egy barát vagy a szüleim. Jól értettem ahhoz, hogy kapcsoljam ki a fájdalmat. Az egyetlen alkalom, amikor mégis átéreztem, éneklés közben volt. Amikor megpendült a gitár, és feltört a torkomból a hang, éreztem a jót, a rosszat, a reményt, a csüggedést. Mindent. Néha reggelente

Rettegek, és mozdulni sem bírok. Ébren vagyok, de nem nyílik ki a szemem. Énekeltem az elvárások súlyáról, a mérgező kapcsolatokról és az elvesztett ártatlanságról. Énekeltem arról, hogy tekeredik a nyakad köré a depresszió, mint egy kötél, és húz olyan mélyre, hogy már azt sem tudod, merre van felfelé, és hová kell menned, hogy levegőt kapj. Az éneklés felszabadított bennem valamit, ami elűzte a nap minden gondját. Ez volt az, amit nem értettek meg a szüleim. Azt akarták, hogy hagyjak fel vele, keressek egy állást, és legyen fix fizetésem. Anya azt mondta, addig nem tud megnyugodni, amíg a kislánya egyenesbe nem jön, ami számára azt jelentette, hogy van férjem, munkám és egy gyerek a hasamban. Akkor viszont én nem lettem volna soha nyugodt. Azt szerették volna, ha olyan tökéletes lány vagyok, mint Alex lett volna. Csakhogy én nem voltam Alex. Megpróbáltam az lenni a kedvükért… igyekeztem betölteni az űrt, amit maga után hagyott. Négy évet töltöttem el így a középiskolában, játszottam a jó kislányt, a népszerű lányt, de mind hazugság volt. Mindig elszúrtam valamit, és akkor úgy néztek rám, mintha nem okoztam volna csalódás. Mégis valahogy meggyaláztam Alex emlékét azzal, hogy nem értem fel hozzá. Már az is fojtogatott, hogy együtt éltem velük, mintha minden levegő eltűnt volna a házból, és csak a fájdalom maradt volna utána. Teljesen kifacsart, felőrölt és megfojtott ez az élet. A zene azonban felszabadított. Segített megőrizni az eszem, és még most is ezt tette. A dal után egy Smiths slágert játszottunk, majd egy Laura Marlingot, utána pedig egy Metricet. Mindenen végigmentünk a Radioheadtől a Beatlesig, és végül a saját dalainkat is elpróbáltuk. Néhányat Spencer írt, a legtöbbet azonban én. Mindegyik más volt, de mind őszinte. Amikor egyszer eljátszottuk az összeset, tartottunk egy kis szünetet. Bementem a mosdóba, mert egyedül kellett lennem néhány percre. Mindig szükségem volt egy kis időre, hogy kiűzzem magamból az utolsó érzelmet is, és újra felhúzzam a falat magam köré. Spencer megértette. Elég régóta ismertük már egymást, hogy tudja, ilyenkor magányra van szükségem, de Mace még csak most kezdte megtanulni. Utánam jött a mosdóba, hátulról megölelt, és nekinyomott a kagylónak. Megcsókolta a nyakam és felnyögött, aztán hozzám nyomta az ágyékát. – Istenem, olyan dögös vagy, amikor énekelsz! Fejezzük be korán a próbát, és menjünk vissza a lakásodra! Ott majd olyat teszek veled, hogy énekelni fogsz az ágyon, az asztalon, a falhoz döntve. Az érzelmeim még túl közel voltak a felszínhez. Hozzám préselődő testét fojtogatónak éreztem, a kezét pedig bilincsnek a csuklómon. Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy a tekintetem rémült

és tágra nyílt. Sőt mi több, sebezhető… törékeny. Minden, amit soha nem akartam. Összeszorítottam a szemem, és éreztem, hogy valami elpattan bennem. A könyökömmel az oldalába vágtam, megfordultam, és ellöktem magamtól. Nem számított rá, ezért hátratántorodott, és nekiesett az egyik vécéajtónak. A hang visszhangzott a mosdóban. – Mi a fasz van veled, Max? – kiáltotta. Én csak álltam ott pislogva, tátott szájjal. Tudtam, hogy sajnálnom kellene, de nem így volt. Uralkodtam magamon, lélegeztem, és csak ez számított. Mace felállt, lesimította a nadrágját. Az ajka egy vékony vonal volt, a szeme pedig, mint két puskagolyó. – Szóval? – kiáltotta, mire igyekeztem nem összerándulni. Nem tudtam beszélni róla, képtelen voltam megmagyarázni. A francba, ha csak feleannyira ismert volna, mint Spence, tudta volna, hogy ilyenkor nem szabad a közelembe jönnie. A légzésem még mindig egyenletes volt, mintha egyre jobban magamra találnék. – Nem jöhetsz át hozzám, a szüleim még mindig a városban vannak. – Azt nem említettem, hogy szállodában szálltak meg, mert szükségem volt aznap este az egyedüllétre. – Ezért csak így ellöksz? Mi a franc bajod van ma? Ugyanaz, ami mindennap: az éneklés megnyitja lelkem, és nem tudom elrejteni. – Mace, sajnálom! – Sajnálom, hogy olyan elcseszett vagyok, aki még egy egyszerű beszélgetésre sem képes. – Nekem csak… csak szükségem lenne néhány percre egyedül. Nem bánod? Megrázta a fejét, majd azt felelte: – Hát persze, dehogy bánom, legyen tied az egész rohadt nap! Én leléptem. – Mace, én… Becsapódott a mosdó ajtaja, a hang visszhangzott a csempézett falak között. Behunytam a szemem, és megpróbáltam saját magamat is bezárni. Zavarnia kellett volna, de leginkább csak megkönnyebbültem. Majd később felhívom és bocsánatot kérek. Minden rendben lesz. És elmondom majd a dalok listáját is, mivel úgy tűnt, nélküle fogjuk eldönteni. Megmostam az arcom. A tenyerem élét a szemembe nyomtam, amíg a feketeség már nem lehetett feketébb. Ezután kimentem. Spencer már összepakolta a cuccokat, és visszatette abba a szekrénybe, amit Sam megengedett, hogy használjunk. Nem kellett mondanom semmit, valószínűleg mindent hallott. A hang nagyon könnyen terjedt ezen a helyen, ezért is könyörögtem Samnek, hogy engedje meg, hogy délelőtt, mielőtt kinyit a bár, itt próbáljunk. Remek volt az akusztikája. A zenéhez tökéletes, a veszekedéshez nem annyira. – Jól vagy? – kérdezte Spencer. A szemem forgattam, és azt feleltem: – Szerinted?

– Szerintem igen. – És igazad is van. A fiúk mind egyformák. Sokkal több dolog volt, ami miatt idegeskedhettem, hogy különösebben zavarjon Mace minden egyes kiborulása. – Mert vasból van a tököd. Gyűlöltem, amikor az emberek ezt mondták, mert azt feltételezte, hogy ha valaki férfi, akkor már egyértelműen erős is. Egy nő is lehetett erős. – Spence, nekem nincs tököm. Ami szerencse, mert szörnyen nézne ki abban a szexis fehérneműben, ami most van rajtam. Megigazította a csokornyakkendőjét, és kajánul elvigyorodott. – Szexis fehérnemű? Szegény Mace sajnáltatja, hogy elviharzott. – Közelebb oldalgott hozzám, és a csípőmre tette a kezét. Nem akart kikezdeni velem, pláne nem ezzel a Zoolanderes „kék acél” nézéssel. Már nem voltunk olyan viszonyban. Valószínűleg ő volt az egyetlen férfi, akivel egykor együtt jártam, és utána megmaradt barátnak. Ami azt illeti, egy kicsit többet érintettük meg egymást, mint az átlagos barátok. Elléptem a közeléből. – Ma úgysem kerülhetett volna a közelébe, ahogy te sem. A szívére tette a kezét, és fájdalmas arcot vágott. – Milyen kegyetlen vagy! Vaspunci Annyira elkezdtem nevetni, hogy meg kellett kapaszkodnom a mellettem álló asztalban. – Ez még rosszabb. Maradjunk inkább annyiban, hogy az intim testrészeim olyan anyagból vannak, amiből az ilyen testrészeknek lenniük kell. Ami azt illeti, inkább ne is beszéljünk róluk, oké, Spence? Elvigyorodott. – Hát jó, de nem ígérek semmit, ha részeg vagyok. Felsóhajtottam, és összeszedtem a holmimat. – Megegyeztünk. Eljössz ma este? – Azt hiszem. Van egy új dal, amit most írok. Lehet, hogy benézek, harapok valamit, aztán tovább dolgozom rajta, és a szünetedben eljátszom neked. – Jól hangzik. – Akarod hallani, ami eddig megvan? Még nem fejeztem be, de valahogy úgy szól, hogy „a barátod egy lőcs, egy pöcs, te dönts. Csak fogd a dobverőt, és…” – …értem a célzást, Spence. A fejére tett egy fedora kalapot.

– Majd elhiszem, ha valamit teszel is az ügy érdekében. Viszlát este! – Fenntartom neked a szokásos asztalod – mondtam, de már kiment az ajtón. Bezártam a bárt a pótkulccsal, amit Samtől kaptam, és kiűztem Mace-t a gondolataimból. Csak annyi időm volt, hogy egyek egy kis japán rámen levest, aztán aludjak néhány órát, mielőtt visszajövök ide dolgozni. A fejemre húztam a kapucnit, amely valamennyire megvédte az arcomat és a fülemet a széltől. Elindultam a lakásom felé, és közben az egyik Smiths dalt dúdoltam magamban. Van egy jobb világ Nos, lennie kell…

7 Cade Milo lakása tipikus legénylakás volt: a konyhapulton kétheti ételes doboz hevert szanaszét. Félresöpörte az egyik kínai étterem üres tartóját, majd azt mondta: – Túlbonyolítod a dolgokat, hermano, ezért segítek neked. Kinyitotta a hűtőt, és a fagyasztóból kivett egy üveg tequilát, majd a „megtisztított” helyre tette. Kezdtem sejteni, milyen lesz ez az éjszaka. – Abban segítesz, hogy teljesen abbahagyjam a gondolkodást? Lecsavarta a tetejét, és azt felelte: – Pontosan. Megfogtam az üveget, és majdnem lefagyott a kezem. – Legalább beszerezhettél volna valami rendes piát is. Mi ez? Egy nyavalyás póni van a címkén. Kikapta a kezemből az üveget, és azt mondta: – Majd veszek egy drágát is, ha túlteszed magad ezen a Bliss lányon. Nem lett volna szabad elárulnom neki a nevét. Folyton beleszőtte a hétköznapi beszélgetésbe, hogy közömbössé váljak iránta. Mostanáig annyit ért el, hogy közömbös lettem a sokkterápiákkal szemben. Valamivel elviselhetőbb lett ugyan a helyzet, de biztos, hogy nem fogok önként jelentkezni a következő adagért a közeljövőben. Kivett néhány kupicát a szekrényből, mire megkérdeztem: – Szóval ez lenne a Milo-féle terápia? – Igen. Ha nem vagy részeg, nem működik. Teletöltött két poharat, és az egyiket felém tolta, a másikat otthagyta maga előtt. Az övére mutattam, és azt kérdeztem: – Te miért iszol, min akarod túltenni magad? – Nem érted, hermano. Azért iszunk, hogy ne kelljen beszélgetnünk. – Bólintottam, és felemeltem a poharat. Az ajkamhoz akartam tenni, hogy megigyam, amikor rám szólt. – Ez nem hétköznapi ital. – Ó, szóval varázsereje van? Ha kiöntöm az összetört betonra, kinő egy babszár a kövek közül? – De még mennyire hogy varázserejű – válaszolta. – Ettől leszel igazán tökös. Rá jellemző módon előbb nevetett a saját viccén, mint ahogy én tehettem volna, és egy kicsit táncolt is, mint aki ünnepel. Megráztam a fejem, és udvariasan azt mondtam: – Vicces vagy.

– Tudom, tudom. De most komolyan, ez az italt tényleg különleges. Ránéztem a tequilára, és biztos voltam benne, hogy reggel meg fogom bánni. – Különlegesen rossz – mondtam. Felvette a poharát, és azt mondta: – Minden feles egy fogadalom. Ha megszeged a fogadalmat, az alkohol istenei megbüntetnek, és olyan másnapos leszel, hogy az fogod gondolni, maga a sátán szart a fejedre. – És ha nem iszom meg? – Akkor, fehér fiú, itthon töltöd az éjszakát depressziósan, miközben én lefektetek valakit. Te döntesz. Így megfogalmazva valóban nagyon lehangoló volt a másik lehetőség. Felsóhajtottam, és intettem, hogy folytassa, – Cade Winston, ha megiszod ezt a felest, ezennel megesküszöl, hogy megszerezned ma este egy lány telefonszámát. Ha nem teszed, az alkohol istenei megátkoznak, és olyan alacsony alkoholtűrő képességed lesz, hogy még egy anorexiás csecsemő is az asztal alá fog inni. Felnevettem, de megfogtam a poharat. – Nem hiszem, hogy létezik olyan hogy anorexiás csecsemő. – Honnan tudod? Biztos vagyok benne, hogy ők sem szeretik, ha pufóknak nevezik őket, és megcsipkedik a hájukat. Felhajtottam az italt, csak hogy elhallgattassam. Olyan íze volt, mint a gumi, a gázgyújtófolyadék és a halál keverékének. Amikor már nem azt éreztem, hogy a pokol tüze égeti a torkom, azt feleltem: – Oké. Egy telefonszám. Ez menni fog. Milo elmosolyodott, és öntött egy újabb adagot. Ránéztem. – Ha azt mondod, hogy ezért herpesz lesz a büntetésem, akkor már itt sem vagyok. Nevetve átnyújtotta a poharat. – Nyugi, Winston! Azt meghagyom neked és a kívánságfának. Szuper. Ezek után soha nem fogom tudni elolvasni ezt a mesét a gyerekeknek az önkéntes munkámban. – Sose legyen gyereked – mondtam. – Miből gondolod, hogy nem szaladgál máris néhány kicsi Milo a világban? – Mert a világvége még nem jött el. Milo megütötte a vállam, amitől egy kicsit kilöttyent az ital. Újratöltötte a poharat, majd folytatta:

– Cade Winston, ha megiszod ezt a felest, ezennel megesküszöl, hogy teszel valami olyat, ami egyáltalán nem jellemző rád. Ha nem, egész életedben korai magömlésed lesz. – Most komolyan, haver! Felemelte a kezét és nevetett. – Hé, az alkohol istenei adnak és elvesznek. Ránéztem, aztán szó nélkül felhajtottam a tequilát. Úgy éreztem, ezúttal mintha kevésbé lett volna borzalmas az íze, de még mindig a legdurvább volt, ami valaha is az ízlelőbimbóimat érte. Milónak a szeme sem rebbent, amikor felhajtotta az övét. – Milyen gyakran iszod ezt? – kérdeztem. – Elég gyakran. Az egyik nagybátyám a gyárban dolgozik Mexikóban, és szokott küldeni kuponokat. Nem olyan rossz, miután hozzászoktál. – Ha valaha is hozzászoknék… lőj le! Nem reagált a megjegyzésemre, inkább folytatta: – Numero tres! Ezt itt, amigo, azért iszod, hogy dühbe gurulj. Túlságosan is kedves vagy. Nem érdekel, hogy egy kiömlött ital miatt, vagy azért, mert tetszik egy pasasnak a képe… de azzal, hogy ezt megiszod, megígéred, hogy ma este nagyon dühös leszel valamire. – És mi van, ha rád? Megvonta a vállát. – Nem kizárt, de garantálom, hogy nem azért lesz, mert ronda a képem. – Az nem, inkább a pólód miatt, ami most rajtad van. – Hé, ez egy szuper póló! Te nem tudod, miről beszélsz. Felnevettem. – Oké, értem, dühös leszek. Nem tűnik túl nehéznek. A poharát az enyémhez koccintotta, majd azt mondta: – De nem úgy ám, hogy elfojtod és magadban tartod! Felhajtottam a tequilát. Ezúttal nem perzselte annyira a torkom, amit aggasztónak találtam. Talán már szét is égette a nyelőcsövemet. Figyeltem, hogy megint teletölti a poharamat, és azt mondtam: – Ez az utolsó. – Hmm… – Megállt és elgondolkozott. – Ugye nem voltál senkivel Bliss óta? Megráztam a fejem, és nem javítottam ki, hogy igazából vele sem voltam soha. Kitöltötte az utolsó felest, és azt mondta: – Cade Winston, azzal, hogy megiszod ezt a felest, ezennel megesküszöl, hogy felszedsz egy csajt ebben a bárban.

– Felszedni? – Azt rád bízom, hogy eldöntsd, mi számít felszedésnek. Biztos vagyok benne, hogy ha történik valami köztetek, akkor az alkohol istenei már megnyugszanak. Ha megteszed, nagyon különleges zsákmányt szerzel, és életed legjobb szexuális élményében lesz részed. Jutalom? Ez új. – És ha nem? Megvonta a vállát, és rezzenéstelen arccal azt mondta: – Akkor egész életedben a legalkalmatlanabb pillanatokban lesz merevedésed. Ez már inkább hasonlított Milóra. Arra gondoltam, vajon ezt előre kitalálta-e vagy csak züllött életének egy teljesen átlagos napja volt. Megtöröltem a kezemmel az arcom. Egy valamit el kellett ismernem… nagyon értett ahhoz, hogy elterelje a gondolataimat a problémáimról. Talán igaza volt. Hónapokat töltöttem azzal, hogy egy olyan kapcsolatot kergettem, amely nem létezett, aztán pedig gyászoltam is. Ki mondta, hogy nekem kapcsolatra van szükségem? A főiskola első három évében nagyon sokat buliztam és csajoztam. Amikor azonban közeledett a diplomaosztó, arra gondoltam, hogy komolyabban kell vennem az életet, és megalapoznom a jövőmet. Meg lehet nézni, mire jutottam. Huszonkét éves voltam, hova a francba siettem annyira? Felemeltem a poharat, miközben a mellkasom még mindig égett az előző után. – Akkor felszedek valakit – mondtam, és felhajtottam az italt. Azt a rohadt… Ehhez a löttyhöz tényleg hozzá lehetett szokni. Milo éljenzett, és hátba veregetett. – Most pedig jöhet a buli! Miközben a Kecskeláb nevű bár felé tartottunk, Bliss szinte eszembe sem jutott. Talán végre elég idő telt el. Vagy inkább hatott a tequila. Milo magával hozta az üveget arra az esetre, ha kijózanodnék útközben. Mire megérkeztünk a Kecskelábhoz, a májam valószínűleg maradandó károsodást szenvedett, de legalább a fejem tiszta volt. A bár két kisebb utca kereszteződésénél állt, szinte majdnem pontosan egy falfirkákkal díszített híd alatt. Az a fajta hely volt, amiről szinte ordított, hogy itt kirabolnak… vagy hepatitiszt kapsz. Kívülről úgy nézett ki, mint egy régi, elhagyatott téglaépület. A feliratából még egy betű is hiányzott. Belül azonban egészen más volt. Régi, fekete-fehér filmeket vetítettek a falra, a színes fényektől pedig retro stílusú lett a félhomályos terem. Valamint táncosok is voltak, Milo barátnőjét Sashát a

helyiség távoli sarkában pillantottam meg. Egy emelvényen állt a bár a túlsó végén, és valamivel a tömeg fölött táncolt. A mozdulatai igézőek voltak, hosszú haja repkedett, miközben mozgott. A lepusztult külső, a kivetített filmek és Sasha tánca együtt olyan érzést keltett bennem, mintha valami titkos, föld alatti helyen lennék. Ha voltak is ilyen szórakozóhelyek Texasban, én biztosan soha nem jártam még a közelükben sem. Milo a hátamra csapott, és azt mondta: – Amikor azt mondtam, hogy szedj fel egy lányt, nem Sashára gondoltam, hermano. Ő tabu. Felnevettem és elfordítottam róla a tekintetem. – Mert a tiéd? Egy ideig ő is a táncát nézte, követte a mozdulatait. – Ááá, dehogy. Túl jó nekem. Úgy értettem, azért nem kaphatod meg, mert nem vigasztalódhatsz vele. Túl sok férfi gázolt már át rajta. Milóra néztem, és tudtam, hogy több van e mögött, mint amit elmond, de nem firtattam a titkait. Nekem is meg voltak magaméi. – Ne nézz így rám, Winston! Velem sem fogsz vigasztalódni. A szemem forgattam. – Az ilyen viccekhez nem vagyok még elég részeg. – Ezen azonnal segítenünk kell! A bár felé indultunk, egy szőke lány azonban az utamat állta. Csinos volt – világos haj, rózsaszín arc, mélyen kivágott felső – és úgy láttam, túl sokat ivott. Előrehajolt, hogy mondjon valamit, de megtántorodott és nekem dőlt. Megfogtam a derekát, hogy segítsek megállni a lábán. Az egyik kezét a bicepszem köré fonta és kuncogott. – Nagyon sajnálom! Azután sem engedte el, miután megállt a lábán. Hosszú szempillái alól nézett fel rám. Tényleg nagyon szép volt, és vártam, hogy valami mást is érezzek. Villámcsapást, szorítást a mellkasomban, gyorsuló pulzust. Semmi. Nada. A szokásos kérdéseket tette fel, és röviden elbeszélgettünk, de amilyen hatással volt rám, akár a fallal is beszélgethettem volna. Egy ilyen lánnyal kellene kezdenem. Elfelejthetném a komoly kapcsolatokat, és eltölthetnék egy éjszakát egy ilyen szép szőkével. Csakhogy az volt az érzésem, hogy ettől sem érezném magam jobban. Megoldani pedig semmit sem oldana meg. Ráadásul a beszélgetés erőltetettnek tűnt, és ma este olyat kerestem, amihez nem kell semmilyen energiabefektetés. Továbbra is a bárt néztem, és azt kívántam, bárcsak ihatnék még egyet. Talán ha részegebb

vagyok, jobban ellazulok, és nem agyalok annyit. A lány, Cammie, mondott valamit arról, hogy vicces vagyok, én viszont még arra sem emlékeztem, hogy mit mondtam előtte. Valaki oldalba bökött. Milo. – Itt a lehetőséged, hogy elkerüld az egész életen át tartó korai magömlést – mondta. Lesújtó pillantást vetettem rá a vállam fölött. – Lennél szíves ezt nem hangoztatni mások előtt? – Ne szégyelld, hermano! Sok férfival megesik. Ellöktem, de mindketten nevettünk. Amikor visszafordultam Cammie-hez, észrevette, hogy az érdeklődésem csökkent iránta. Közelebb hajolt, merészen benyúlt a farmerzsebembe, és kivette a telefonomat. Ködös tekintetét rám emelte, mielőtt beírta volna a számát a telefon memóriájába. Egy feladatot kihúzhattam a listáról, és még csak meg sem erőltettem magam. Udvariasan rámosolyogtam, aztán elköszöntem. Visszafordultam Milóhoz, és éppen el akartam dicsekedni, milyen könnyen szereztem meg egy lány telefonszámát… Amikor a tekintetem valami teljesen máson akadt meg. Az egyik színes lámpa egy másik táncos hasának fehér, meztelen bőrét világította meg. Sokkal kevesebb ruhát viselt, mint Sasha: vékony, fekete harisnyanadrágot és rövid szoknyát. A pólója csipkés volt és rövid, kilátszott alóla izmos hasa, amelyet fekete vonalak szeltek át. Eltartott néhány pillanatig, hogy összerakjam a képet, hogy mik is azok a vonalak, és amikor sikerült, olyan elektromosság hasított belém, amit Cammie társaságában hiába vártam. A vonalak egy fa gyökerét ábrázolták. A lány pedig Max volt.

8 Max Habár dohányozni csak a Kecskeláb előtt lehetett odakint, valahogy bent is mindig felhőben állt a füst. Borostyánsárga fény hatolt át a ködön. Ahogy megvilágította az alattam lévő iszogató és nevető vendégeket, az éjszaka szürreálisnak tűnt számomra. A zene lüktetett, éreztem a talpam alatti emelvényben, felkúszott a sarkamon és végig a lábamban. Tánc közben felfelé néztem, nem le a vendégekre. Nem azért, mintha szégyelltem volna magam, hiszen nem sztriptíztáncos voltam vagy ilyesmi. A Kecskelábban a táncosok csak a hangulatot fokozták, nem vetkőztek. Azt hiszem, rajtam kevesebb ruha volt, mint a többieken, de csak azért, mert a műszakom egyik felében táncoltam, a másikban pedig csapos voltam, és egy csapos minél kevesebb ruhát viselt, annál több borravalót kapott. Nagyon kínos tudott lenni, ha valakivel szemeztem ilyenkor. Sam mindig ügyelt rá, hogy lehetőleg ne legyenek perverzek a bárban, ha azonban megláttak minket, ahogy az emelvényen, halvány fénnyel megvilágítva táncolunk, bárkiből előbújhatott a kéjenc. Rendszerint megpróbáltam teljesen belefeledkezni a zenébe, és csak saját magamnak táncolni, mert úgy az idő is gyorsabban telt. Ma este azonban annyira tele volt a fejem a nap eseményeivel, hogy nem tudtam kikapcsolni az agyam. Hogy orvosoljam a problémát, megittam két felest, mielőtt elkezdtem a műszakom, mostanáig azonban még nem hatott. Mindig egy másik pontot néztem a falon vagy a mennyezeten, hogy elüssem az időt. Egyszer elkaptam Spencer tekintetét, aki a szokásos asztalánál ült a sarokban. Rám vigyorgott, a szemöldökét húzogatta, és megnyalta az ajkát. Úgy tettem, mintha hányni akarnék. Erre megrázta a fejét, és folytatta a dalszövegírást. A ma délutánt kizártam a gondolataimból… legalábbis egy időre. Mosolyogtam, ráztam fodros szoknyámat, és a bejárat felé pillantottam, ami most kinyílt. Egy újabb füstfelhő áramlott be az ajtón, és mintha csak a ködből lépne ki, Cade sétált be a bárba. Az én huszonnégy-órás, úgy-teszünk-mintha-a-könyvtárban-ismerkedtünk-volna-meg, anyaölelő, aranyfiú barátom. Jól nézett ki. Túl jól. Nevetett, az emberek pedig abbahagyták a beszélgetést, és őt bámulták, mintha valami híresség lenne. Sötét haja a szemébe hullott, ezért hátrasimította. Olyan haja volt, amely szinte könyörgött

azért, hogy megérintsék. Nem egyedül jött, egy spanyol kinézetű srác volt vele. Cade olyan szélesen mosolygott, hogy a fogai apró gyöngyszemeknek tűntek a sötét helyiségben. Már akkor is mosolygós fiúnak látszott, amikor délelőtt találkoztunk, ám ezt a mostanit látva rájöttem, mennyire hamis volt a ma reggeli. Tökéletes gödröcskék jelentek meg az arcán, és ellágyították kemény arcvonásait, a szeme sarka pedig kissé összeráncolódott. Megint nevetett, és láttam, hogy legalább három lány indul meg felé. Az egyik bátor vállalkozó elszakadt a barátaitól, és egyenesen odalépett hozzá. Nem hallottam, mit beszélnek, és túl sötét volt, hogy leolvassam az szájukról. Nem mintha tudnék szájról olvasni. Pontosan úgy nézett ki, ahogy az ő zsánerét elképzeltem: szőke, hetyke és émelyítő. Az én tökéletes ellentétem. Cade kevesebb, mint egy perc alatt, ugyanúgy levette a lábáról a lányt, ahogy korábban a szüleimet. A szőkeség kuncogott, megérintette a karját, nekiesett, és mindeközben az ujja körül csavargatta a haját. Vártam, hogy Cade rámozduljon, de nem tette. Csak beszélt és beszélt. A lány egyértelműen zöld utat adott neki, ő azonban továbbra is csak úgy beszélgetett vele, mint egy öreg nénivel a templomban. Miért nem vette el, amit olyan nyilvánvalóan felajánlottak neki? Ekkor a barátjának mondott valamit, a szőkéről tudomást sem vett. A lány úgy biggyesztette le az ajkát, ami öt éves kor fölött bárkin visszataszítónak tűnt volna. Elmosolyodtam. Valamennyire eltűnt a feszültség a vállamból, és egy kicsit könnyebben táncoltam. Azt mondtam magamnak, hogy ez a megkönnyebbülés csak a korábbi két feles hatása, amely most kezdett hatni, és semmi köze sincs ahhoz, hogy Cade lerázta azt a szőkét. Ekkor a lány benyúlt Cade nadrágzsebébe, és kivette a telefonját. Kacér mosollyal beírta – feltételezésem szerint – a telefonszámát, én pedig legszívesebben kitéptem volna ostoba, szőke haját. Cade hátranézett a válla fölött, és felhúzta a szemöldökét, amikor a barátjára nézett. A lány csalódottan elment, Cade pedig még csak utána sem nézett. Valamit mondott a barátjának, aztán megállt. Felém fordította a fejét, és szinte magamon éreztem a tekintetét, ahogy felsiklott a testemen. Szélesen mosolygott, azután találkozott a tekinthetünk. Megdermedt, én pedig egy pillanatra kizökkentem a táncból. El kellett volna fordulnom, de láttam valamit az arcán, ami nem engedett. Nem vágy volt, azt a kifejezést jól ismertem. A szemében… áhítat csillogott. Tett egy lépést felém, mire a szívem nagyot dobbant… Vonzódtam hozzá… Egy olyan sráchoz, aki egy teljesen más ligában játszott. És ha őszinte akartam lenni magamhoz, nemcsak vágyakozás ébredt bennem.

Hanem félelem is. Kényszerítettem a tekintetem, hogy a mennyezetet nézze, aztán csakis a táncra összpontosítottam. Ha nem nézek rá, talán nem akar beszélgetni velem. Behunytam a szemem, és úgy ringattam a csípőm, mintha egy hajón lennék. A két feles ekkor kezdett igazán hatni. Csak annyira lazított el, hogy kimelegedjek, és a fejem könnyebb legyen. A bőröm bizsergett, és arra gondoltam, vajon most engem néz-e. Az izmaim ellazultak, és minél jobban ringattam a testem a zenére, annál jobban éreztem magam. Elképzeltem a tekintetét, és ettől felgyorsult a pulzusom. A Kecskeláb retró stílusú hely volt, ezért nem kellett agyament popzenére táncolnom. Ha behunytam a szemem, mint most, és éreztem a kintről beáramló füstöt, valamint a bőröm alatt parázsló vágyat, majdnem elhittem, hogy az 1960-as években vagyok, és akkor dolgozom itt, amikor a go-go bárok még csak kezdenek elterjedni. Kinyitottam a szemem, és megtaláltam Cadeet. Természetesnek tűnt, mint a gravitáció ereje. Általában kínosnak és túl bensőségesnek éreztem, ha valakire ránéztem innen fentről. Cade szemébe nézni bensőséges volt, de nem kínos. Inkább felszabadító. Annak ellenére mennyire megijesztett, jól éreztem magam vele. Bonyolult volt a dolog. Amikor ránéztem, tudtam, hogy nem olyan félelmet érzek, amitől az ember elfut a hegyekbe. Inkább olyat, amelynek hatására leugrana egy szikláról vagy megmászna egy hegyet. Olyan félelmet, amely azt ígéri, hogy valami csodálatos jutalom vár a végén, ha egyszer elérsz oda. Na igen, a gond az volt, hogy elérek-e oda. Nem voltam egy hegymászó típus. Bármennyire vonzónak tűnt is a csúcs, ismertem magam annyira, hogy tudjam, félúton feladnám, és akkor csak az út szenvedése maradna, a jutalom nem lenne az enyém. Azt szerettem, ha az életem a lehető legegyszerűbb. Egy olyan sráccal, mint Mace, nem volt mit megtudnom, nem kellett hosszú út, hogy elérjek hozzá. Azt kaptam, amit láttam. Megértettem őt. És ami még fontosabb, az a fajta ember volt, aki nem törhette össze a szívem, mert soha nem adtam volna oda, ő pedig nem törődött velem annyira, hogy meg akarja kapni. Cade azonban… El sem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem. Nem értettem, miért égeti a tekintete a bőrömet, miközben egy csinos szőke néhány asztallal arrébb miatta szomorkodik. Elszakítottam róla a tekintetem, és átadtam magam a zenének. A zene egyszerű volt, mint a matematika. Szabályos minták, magas és mély hangok. A zenét úgy értettem, ahogy az életet vagy az embereket nem. A zene kiszámítható volt. A csípőm ösztönösen tudta, mikor mozduljon. A dallam és a ritmusváltozás ellazította az elmémet.

Az idő bezárult, én pedig elvesztem magamban. Azt képzeltem, hogy nem táncolok ezen az emelvényen, hanem énekelek. A feszültség elszállt belőlem, elillant a zenével. Megsimogattam izzadt hasamat, mivel nem volt nálam a gitárom. A testem volt az egyetlen hangszer. Engedtem, hogy a zene szétáradjon bennem, és csak táncoltam. Talán percekig, de lehet, hogy órákig vagy egy egész örökkévalóságig. Végül már éreztem, hogy elfáradt a lábam. A tarkóm a hajam alatt izzadt volt, a torkom kiszáradt. A dal megváltozott, és a néhány másodpercnyi csendben visszazökkentem a valóságba. A bár ismét behatolt a tudatomba. Nem énekeltem, és nem voltam egyedül. Cade szeme feketének látszott a félhomályban, és még innen is láttam, milyen hevesen emelkedik és süllyed a mellkasa. Megfordultam, ringattam a csípőm, miközben engem nézett. Bizsergés futott végig a gerincemen, amelytől mindenem jólesően megborzongott. Bizonyára elvesztettem az időérzékemet, mert félig megevett ennivaló állt előtte és a barátja előtt. Shellyre néztem, az egyik csaposra, és megkérdeztem tőle, mennyi az idő. – Tizenegy! – kiáltott vissza. A francba! Tizenöt perccel azelőtt kellett volna szüntetet tartanom, most már kezdhettem a másik munkámat a bárpult mögött. Katie, akit leváltottam, legyintett, és azt mondta: – Ne aggódj, menj, tarts szünetet! Küldtem neki egy hatalmas puszit, intettem az új lánynak a bár másik oldalán, hogy jelezzem, elmegyek. Aztán leugrottam az emelvényről. Átverekedtem magam az emberek között, akik mind megpróbálták leinteni valamelyik csapost, és kimenekültem az ajtón. Izzadt bőröm megfeszült a hideg levegőben, és elégedetten felsóhajtottam. Benny, a kidobó megkérdezte, kérek-e cigit, mire csak nyögtem egyet. Megértette. Nem volt szükség szavakra. Nem gyakran dohányoztam, többé már nem, ma azonban megérdemeltem egy kis jutalmat. Benny meggyújtott nekem egy szálat, és ekkor kivágódott az ajtó, és Cade lépett ki. A szívem nagyot dobbant. Szívtam egy nagyot a cigiből, és nagyon lassan fújtam ki. Talán azért, mert egy ilyen helyen láttam, mint a Kecskeláb, vagy olyan helyzetben, amelyben nem voltak jelen a szüleim, esetleg a tánc közben kialakult kapcsolatunk miatt, de most már nem tűnt olyan rendes fiúnak, mint ma reggel. Ez a tény pedig nagyon veszélyes volt.

9 Cade Max… földöntúli volt. Éteri. Elérhetetlen. Fehér bőre ragyogott a halvány borostyánsárga megvilágításban. Nem tudtam, hova nézni, miközben táncolt. Szerettem volna az emlékezetembe vésni mindent. A szemét sötét szemceruzával húzta ki, amitől kék tekintete világított, és lézerként fúródott belém. Korábban már láttam a tetovált fa ágait, most pedig a gyökerét. Őrjítő volt elképzelni, mi lehet a kettő között. Más tetoválása is volt, de túl kicsi, ezért nem láttam tisztán. Onnan, ahol ültem, rúnáknak vagy hieroglifáknak látszottak, mintha istennő lenne. Egy egzotikus és tiltott istennő. Halhatatlan. Nekem ilyennek tűnt. Olyan látványt nyújtott, amit soha nem fogok tudni elfelejteni. Amikor néha rám pillantott, a vérem vadul lüktetett az ereimben, ökölbe szorítottam a kezem, és legszívesebben valami őrültséget tettem volna. Szerettem volna odamenni az emelvényhez, és felállni mellé, vagy a hátamra vetni, és elvinni oda, ahol senki más nem láthatja. Mindig is értelmes, józan embernek tartottam magam, akit nem a vágyai és az érzelmei irányítanak. Ez azonban… ahogy ez a lány hatott rám, egyáltalán nem volt ésszerű. Megőrültem. Minden feszültség, amit Bliss, a költözés és az új egyetem miatt éreztem, végre megszűnt bennem. Ez az egy magyarázat volt arra, miért követtem, amikor kiment szünetet tartani. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani vagy csinálni, csak azt tudtam, hogy nem engedhetem eltűnni a szemem elől. – Szia, Aranyfiú! – mondta, amikor rubinvörös ajkán kifújta a füstöt. – Szia, Max! Távolabb sétált a kidobótól, majd nekidőlt a téglaépület falának. Figyeltem, ahogy az egyik lábát behajlítja, és a talpát a falnak támasztja. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem. Őrülten szexis volt, de biztosra vettem, hogy bőven vannak, akik megbámulják. – Követsz engem, Aranyfiú? Ott maradtam, ahol voltam, gondosan ügyeltem rá, hogy megfelelő távolság legyen köztünk, és ne tehessek semmi őrültséget ebben az alkoholos állapotomban. – Csak egy kicsit. Felnevetett. Ami jó volt, hiszen megnevettettem. – Valójában mit keresel itt? Még sohasem láttalak a Kecskelábban, pedig többet vagyok itt, mint otthon.

Elraktároztam későbbre ezt az információt. – Még sosem jártam itt. Egy barátommal jöttem. – A spanyol sráccal? Bólintottam. – A neve Milo. – Kutattam az agyamban, mi mást mondhatnék még, de túl lassan forgott. Istenem, lehetnék még ennél is unalmasabb? Nem csoda, hogy Aranyfiúnak nevezett. Nagyon rossz ötlet volt kijönni utána. A csend kezdett kínossá válni, én pedig túl részeg voltam ahhoz, hogy normális beszélgetést folytassak. Minél tovább maradtam, annál nehezebb volt leküzdenem a vágyat, hogy megérintsem. Eljött az ideje a taktikai visszavonulásnak. – Jobb lesz, ha bemegyek és megkeresem. – Max a homlokát ráncolta, és rám nézett, amikor egy lépést tettem hátrafelé. – Csak üdvözölni akartalak. – Még egy pár másodpercig nézett, majd a szeme döbbenten elkerekedett. Az ajka lebiggyedt, és egy pillanatra csalódottságot láttam az arcán, aztán gyorsan eltüntette. A hátam mögé néztem, és arra számítottam, hogy egy rablót, egy UFO-t vagy egy zombit találok, de csak mi ketten voltunk az utcán meg a kidobó, aki némán állt odakint az ajtó mellett. – Mi az? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Semmi. Ne is törődj vele! A kíváncsiságom azonban túl nagy volt, hogy ismét elforduljak. – De, mondd el! Mi volt ez a tekintet? Mély lélegzetet vett, és letette a lábát a földre. – Semmi. Csak most jöttem rá valamire. – Mire? A szemében még mindig ott volt a döbbenet, és kissé dadogva azt felelte. – Én, nos, csak arra jöttem rá, hogy színész vagy. Részeg voltam, azt azonban éreztem, hogy, amikor azt mondta „színész”, egészen mást értett alatta. – Igen, ma délelőtt említettem. A járda betonján húzogatta a sarkát. – Elmondhattad volna a többit is. Az alkohol valószínűleg meggátolta, hogy bizonyos agysejtjeim között kapcsolat létesüljön, mert fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. – A többit?

– Tudod, a barátodat, Milót. Beszélhettél volna róla. Nem ítéltelek volna el. Kezdtem összerakni a darabkákat, de bárcsak ne tettem volna. Ezt a puzzle-t nem akartam kirakni. – Sokat ittam – vallottam be –, de ha arra célzol, amire gondolom, hogy célzol, akkor tévedsz. Ellökte magát a faltól, és egy lépést tett felém. – Semmi baj, nem fogom elmondani senkinek, Aranyfiú. Elhúztam a szám. Megveregette a vállam, én pedig elkaptam a kezét, és kettőnk között tartottam. – Nem, Max, nem vagyok meleg. Felemelte a másik kezét, és azt mondta: – Jól van, értem! A cicit szereted. – Ezt hangosan mondta, majd hozzám hajolt, és azt suttogta. – Ugyan már, Aranyfiú, ez itt a 21. század. Nem fog összedőlni a világ, ha bevallod a titkod. Két gondolat futott át az agyamon – az egyik sok kiabálást foglalt magában. A másikat választottam. A kezénél fogva, amit szorítottam, magamhoz rántottam. A mellkasa az enyémhez nyomódott, az ajka milliméterekre volt tőlem. Hangosan kifújta a levegőt, én pedig éreztem édes leheletét a levegőben. Láttam a szemén, mikor döbbent rá, hogy tévedett, de már elegem volt abból, hogy bizonygassam. Lecsaptam az ajkára. Elakadt a lélegzete, és ekkor a szájába dugtam a nyelvem. Egy pár pillanatig mozdulatlan maradt, a kezét maga mellett tartotta, aztán megéreztem tétova érintését a csípőmön, és ennél több engedélyre nem is volt szükségem, hogy folytassam. A hajába túrtam, a másik kezemmel pedig átfogtam a derekát. Hátratoltam, amíg neki nem ment a falnak. A másik kezével ekkor megfogta a derekam, és az ujjait a bőrömbe nyomta. Az ajka puha volt és telt az enyém alatt, egy kicsit visszahúzódtam, hogy megízleljem. Lágyan akartam csókolni, tényleg, de volt valami benne, ami kétségbeesetté tett, és még keményebben folytattam. A kezét a hátamra csúsztatta, a körmével belém vájt, mire felnyögtem. A hajában lévő kezemmel oldalra fordítottam a fejét, hogy elmélyíthessem a csókot. Addig csak passzívan hagyta, hogy csókoljam, amikor azonban még jobban odanyomtam a falhoz, teljesen életre kelt. A nyelve kergetőzött az enyémmel, a száját még erősebben nyomta hozzám. A pulzusom az egekbe szökött, és szinte szédültem. Csak azért tudtam egyenesen állni, mert az egyik kezemmel a falnak támaszkodtam a feje mellett. Ennek ellenére még jobban odanyomtam a testem, és így minden porcikám hozzásimult. De még ez sem volt elég közel. A téli ruhám miatt túl sok hely volt közöttük. Szerettem volna minden részét érezni. Ahogy hozzám szorította a csípőjét, úgy gondoltam, ő is ugyanezt érzi. A

csók sokkal jobb volt, mint ahogy képzeltem. A szája ugyanolyan egzotikus ízű volt, mint a külseje, és úgy éreztem, minden idegvégződésem életre kel. Az ujja még jobban a hátamba nyomódott, és nem sok választott el attól, hogy elveszítsem az eszem. A foga megsimította az alsó ajkam, mire a hajában lévő kezemmel csak annyira húztam hátra a fejét, hogy a nyakát is meg tudjam csókolni. A bőre olyan bársonyos volt, ahogy elképzeltem. Egy örökkévalóságig tudtam volna folytatni. Miket beszéltem… boldogan halnék meg? Ez sokkal többről szólt. Soha nem lennék elégedett. Mindig újra és újra meg akarnám csókolni. Szabályosan függőséget okozott. – Oké. – A hangja fojtott volt és reszelős, amitől csak még jobban kívántam. – Ez elég bizonyíték. Felnevettem a nyakába, és finoman megharaptam a kulcscsontját. Erre a gerince ívben megfeszült, a mellét csábítóan a mellkasomhoz nyomta. Olyan könnyen reagált. Minden alkalommal, amikor csináltam valamit, ami tetszett neki, a körmét mélyebbre nyomta a hátamba, és elakadt a lélegzete. Szerettem volna elérni, hogy minél többször tegye. – Abba kell hagynunk – mondta. Annyira akartam abbahagyni, mint azt, hogy valaki sípcsonton vágjon egy baseballütővel, mégis megálltam. Felemeltem a fejem a nyakáról, és elkerekedett szemébe néztem. Vagy a döbbenettől, vagy a félelemtől vagy valami mástól nyílt olyan nagyra, de bármi volt is… nem ezt a reakciót vártam. Hátraléptem, hogy teret engedjek neki. És ekkor pofon vágott. A csattanás visszhangzott a kihalt utcán, és az alkoholgőz miatt eltartott néhány másodpercig, hogy érezzem is. Kétszer ütöttek pofon életemben, mind a kétszer ez a lenyűgöző, őrjítő lány. Az előzővel ellentétben ezt megérdemeltem. Volt barátja. Amikor nem néztem rá, könnyebb volt észben tartanom ezt a tényt. Nagyot pislogtam, és visszafordultam felé. A kezét rémülten a szája elé kapta, vett egy mély lélegzetet, és azt mondta: – Annyira sajnálom! Nem… nem lett volna szabad ezt csinálnom. Nyeltem egyet, majd néhány újabb lépést hátráltam. – Ne sajnáld! Megérdemeltem. – Logikusan belegondolva tudtam, hogy ez a helyzet. A testem azonban másra sem vágyott, csak arra, hogy ismét érezze az övét. Alig bírtam normálisan gondolkozni, annyira kívántam. – Jobb lesz, ha megyek. – Visszasétáltam az ajtóhoz, és közben úgy éreztem, mintha a nap minden jó történését semmissé tette volna a pofon. Te nem ilyen fickó vagy, Cade. Gyakorlatilag ráerőszakoltad magad. Amikor kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy még egy cigit kér a kidobótól. Kényszerítettem magam, hogy bemenjek a bárba, és magára hagyjam. Az addigi tapasztalatom a lányokkal és az alkohollal csapnivaló volt. Egy dolog azonban nem hagyott nyugodni.

Visszacsókolt.

10 Max Az arcom égett a hidegtől, az ajkam pedig valami mástól, miközben rágyújtottam egy újabb cigire. Nem akartam visszacsókolni. Azt hiszem, már azelőtt tudtam, hogy nem meleg, mielőtt megérintett, de egy kis részem szeretett volna ezen a kiskapun keresztül elmenekülni. Azt akartam, hogy elmenjen, mert nem voltam biztos benne, hogy lesz annyi erőm, hogy én tegyem meg. Aztán megcsókolt, és arra gondoltam… néhány másodperc nem árthat. Csak kielégítem a kíváncsiságomat. Épp csak annyi ideig, amit még ráfoghatok az alkoholra, hogy aztán úgy tegyünk, mintha meg sem történt volna, én viszont ne legyek oda annyira érte. Ez volt a terv. Ekkor azonban megmarkolta a hajam, és elvesztem, mivel a kicsit durva csók a gyengém. Ezért nem jártam rendes fiúkkal, mert azok olyan szelídek. Ez a csók azonban igazi ellentmondás volt. Lágy és édes, amilyet elvártam az Aranyfiútól. Minden alkalommal azonban, amikor el akartam lökni magamtól, tett valamit – megmarkolta a hajam, megkarcolta a fogával az ajkam, hozzám nyomta a csípőjét –, amitől megfeledkeztem magamról, és tovább csókoltam. Nem tudom, hogy tudott egyszerre szelíd és durva lenni, de el kellett ismernem, hogy észvesztően csinálta. Ez a csók Ami a kerti gumipapucs feltalálása óta a legrosszabb ötlet volt a Crocs gumiklumpa feltalálása óta. Én Mace-szel jártam. Legalábbis elméletileg. Istenem, micsoda selejt vagyok! Mace logikus választás volt számomra, ahogy én is számára. Ezt nem volt szabad elfelejtenem. A pofonnal egy kicsit túlzásba estem, de az érzelmek olyan vadul kavarogtak bennem – a vágy, a félelem és a bűntudat –, hogy elpattant belül valami, és így jött ki. Az új cigi, amit a kidobó adott, majdnem kiesett a kezemből. Ha nem vigyázok, ez is a földön végzi, mint az előző. – Utánamenjek? – kérdezte Benny. – Nem igazán tudok eligazodni az érzéseiden. Üdv a klubban! – Nem kell, Benny, kösz. Ő csak egy barát. Mindketten részegek vagyunk, nincs miért aggódnod. Csakhogy én nem voltam részeg. Nem igazán. Nem volt más mentségem a viselkedésemre, csak a

saját ostobaságom. És persze az, hogy Cade milyen szívdöglesztő. Igen, majd arra fogom az egészet, hogy mennyire jó pasi. Ránéztem az órámra, és csalódottan láttam, hogy már csak egy perc van hátra a szünetemből. Ezek szerint hosszabban csókolóztunk, mint gondoltam. Ezzel Cade is felkerült arra a nagyon rövid listára, amelyen olyan dolgok szerepeltek, amelyek megzavarták az időérzékemet. Helyesebben a Cade-del való csókolózás került fel a listára. – Be kell mennem a mosdóba – mondta Benny. – Vagy akarod, hogy megvárjalak? Nagyot szívtam a cigiből, és megráztam a fejem. – Nem szükséges, Benny, kösz. Már csak egy percig maradok, aztán bemegyek én is. Menj csak, minden rendben lesz. Ott maradtam az ajtó mellett, hogy elszívjam a cigarettát. Felesleges időtöltés volt. A lassú ki- és belégzés egyáltalán nem nyugtatott meg. A sarkammal egy kis növényt kapargattam, amely a megrepedt beton között sarjadt ki. Elképesztőnek találtam, hogy egy nagyváros közepén – a kő és a hideg fém világában – egy élőlény képes leküzdeni minden akadályt, és feljutni a felszín fölé, hogy meglássa a napot. Ekkor kivágódott a súlyos fémajtó, és mivel közel álltam hozzá, megütötte a vállam. Elejtettem aznap a második cigimet is és előrebuktam. Egy kar fonódott a derekam köré, hogy megfogjon, nehogy orra essek. – Elkaptalak, bébi. A fickóból áradt az alkoholszag. Felemelt és magához fogott. A feje borotvált volt, és a testén láttam néhány tetoválást. Kívülről nézve pont az én zsáneremnek tűnt, a karja viszont úgy fogott át, amelyet sem megnyugtatónak, sem kényelmesnek nem éreztem. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Oké, kösz – feleltem. – Rendben vagyok. Sötét tekintete végigmérte a testemet. A keze erősebben szorította meztelen derekamat, a hüvelykujja a fa ágait rajzolta át rajtam. – De még milyen rendben! A tarkómon felállt a szőr, és úgy éreztem, mintha az idő egyszerre lelassult és felgyorsult volna. Vér tolult a bőröm alá, és a fülemben dobolt. Akárhányszor elkapott a pánik, mindig meglepett. És minden alkalommal Alex balesetével azonosítottam. Az akkori félelmem összekeveredett a mostanival, és éreztem, ahogy egyre jobban elszorítja a torkom. Az egyik karomat a testem mellé fogta le a férfi, a másikat azonban sikerült kettőnk közé préselnem, és megnyomtam a mellkasát. – Engedj el! Az arcomba csapó lehelete meleg és émelyítő volt. Közelebb rántott magához, amitől a kezem

hátrafeszült, és fájdalom nyilallt a csuklómba. Próbáltam körülnézni, de az utca teljesen kihalt volt, azt pedig nem lehetett megjósolni, mikor tér vissza Benny a mosdóból. – Nem kell izgulnod, cicám, csak szórakozunk egy kicsit. – Részeg vagy, és nekem ez nem szórakozás. – Fészkelődtem, harcoltam, nekifeszültem. Lehet, hogy erősebb volt nálam, de az biztos, hogy nem fogom megkönnyíteni a dolgát. – Engedj el, seggfej! Megpróbáltam a lábára lépni, de nem volt elég lendületem, hogy érezhető fájdalmat okozzak. Megint felsikítottam, mire befogta a szám. – Abbahagynád ezt a kiabálást? Akkora volt a tenyere, hogy átérte az egész nyakamat. Az ujja beleakadt a hajamba, a hüvelykujja pedig a légcsövembe nyomódott. Nyelni akartam, de nem tudtam. Fulladozni kezdtem, ezért felcsúsztattam a kezem, hogy megkarmoljam az arcát. Annyira magas volt, hogy nem értem fel odáig, csak a mellkasát kaparásztam. Ekkor kivágódott a Kecskeláb ajtaja, és megint fel akartam sikoltani, de csak valami gurgulázó hang jött ki a torkomon. Pislogtam egyet, és a látásom elhomályosult. Ezután megjelent egy fekete folt a látóteremben, majd még egy. A mellkasom kezdte megadni magát és összeesni. Ekkor valaki lefejtette rólam a kezét. A feketeség már összefolyt a szemem előtt, és nem láttam semmit, forró levegő áramlott a tüdőmbe, amitől egy pár pillanatig úgy éreztem magam, mintha víz alatt lennék. Azután a levegő már nem volt forró, a feketeség feloszlott előttem, és láttam, hogy Cade viaskodik a támadómmal. Az ökle betalált a kopasz fickó arcába, mire hatalmas megkönnyebbülés töltött el. Köhögtem, és mohón beszívtam a levegőt. Talpra küzdöttem magam, ám ekkor a világ fejtetőre állt körülöttem, és kifordult önmagából. A levegő sípolt, magas hangon és hamisan. Tettem előre egy lépést, a föld azonban nem ottarrébb volt, mint ahol lennie kellett volna, és utána csak azt hallottam, hogy az aszfalt édes semmiségeket suttog a fülembe. – Max! Kinyitottam a szemem, és a világ ismét helyre zökkent. Hanyatt feküdtem, Cade pedig mellettem térdelt. Megnyugodtam. Ha ő itt van, akkor minden rendben. – Max, jól vagy? Nyeltem egyet, és kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, ekkor azonban valami felé lendült, és halántékon találta. Fojtott hangon felkiáltottam, mert láttam, hogy a kopasz seggfej Cade-re támad, aki nem figyel. Hallottam egy nyögést, és a hang kiélesítette az érzékeimet. Felültem, és ezúttal lassan álltam fel.

A világ még mindig imbolygott, de legalább a helyén maradt. Cade meglehetősen magas volt, Mr. Proper Tiszta viszont legalább tizenöt centivel még nála is magasabb. Cade szája véres volt, ez késztetett arra, hogy cselekedjek. Égő cigarettám – amit elejtettem, amikor megütött a kinyíló ajtó – egy fél méterre hevert tőlem, ezért felkaptam. Hallottam az egymáshoz ütődő testeket és megfordultam. Cade még állt, de láttam, hogy a fejét rázza, és arra gondoltam, vajon neki is úgy forog-e a világ, mint nekem. Megragadtam a lehetőséget és előrelendültem. – Hé, seggfej! Mr. ProperTiszta megfordult, és vicsorogva rám nézett. A cigi parázsló végét a nyakába nyomtam. Hallottam a halk sistergést, majd a fickó egész teste összerándult, hogy eltaszítson magától. Felordított és ellökött. A föld egyre gyorsabban közeledett felém. Tudtam, hogy az a legfontosabb, hogy feltartsam a fejem, és ne üssem a betonba, ezért a kezemmel védtem, így a hátam fogta fel a zuhanás oroszlánrészét. Amikor az aszfaltra estem, még csúsztam is egy kicsit. Apró kavicsok vésődtek meztelen hátamba, éreztem, ahogy a bőröm kinyúlik, majd elszakad. – Te szuka! Azonnal megfeledkeztem a fájdalomról, és hátrálni kezdtem, amikor a pasas ismét rám támadt. Nekimentem a járdaszegélynek, épp amikor Cade ismét közénk állt. Ezúttal összeszedettebbnek tűnt. A fickó jobb kezével felé ütött, Cade azonban látta a szándékot, és lehúzta a fejét. Sajnos nem volt elég gyors, és a támadóm kézfeje súrolta a homlokát. Cade feje megbillent a nyakán, mintha ő lenne a világ legkevésbé vicces bólogató bábuja. A fickó valószínűleg szintén részeg lehetett, mert ő is megingott. Cade csak egy pillanatra állt meg, majd megrázta a fejét, és előrehajolva, vállal nekirontott a kopasz derekának. Mr. Proper Tiszta hátratántorodott, Cade pedig bevitt egy gyors felütést, miközben az ellenfele nem figyelt. Hallottam, ahogy összekoccannak a fogai, de szinte fel sem vette. – Menj be, Max! – kiáltotta nekem Cade. Nem akartam egyedül hagyni. Engem nézett, az arca véres volt, a szívem pedig majd’ megszakadt. – Menj! Engem nézett, ezért nem látta, hogy a fickó ismét támadni készül. – Cade! – sikítottam, mire alig maradt ideje, hogy megforduljon, és elkerülje az ütést. Feltápászkodtam a földről, aztán beszaladtam a Kecskelábba. Remegett a kezem, amikor megfogtam a kilincset. A fémajtó most mintha nehezebb lett volna, mint máskor, minden erőmre szükség volt, hogy kinyissam. – BENNY!

A torkom olyan volt, mintha égő parazsat nyeltem volna le, de ismét Benny nevét kiáltottam. A részeg vendégek úgy bámultak rám, mintha megbolondultam volna, néhányan pedig még csak észre sem vették a kiáltásom. Már láttam, hogy Benny közeledik felém, átverekszi magát a tömegen. – Benny, siess! Mihelyt a közelembe ért, én is az ajtó felé indultam. – Mi történt, Max? Amilyen erősen csak tudtam, nekifeszültem az ajtónak, hogy kinyissam, majd azt leheltem: – Verekedés. A hideg szél úgy csípte a bőrömet, mint az üvegszilánk, de nem érdekelt. – Cade! A támadóm a hátán feküdt, Cade pedig rajta ült. Mindketten véresek voltak, Cade azonban láthatóan jobban volt. Igazán jól, ha a bevitt ütéseiből akartam megítélni. Benny előrelendült, és a ruhájánál fogva lerántotta a kopasz fickó hasáról. Felállította, én pedig az kiáltottam: – A másikat, Benny! A kidobó egy pillanatig Cade-et bámulta, Aranyfiú pedig komor arccal farkasszemet nézett vele. Aztán végül elengedte, és a földön fekvő fickóval foglalkozott. Cade zihált, majd megingott. Odaszaladtam hozzá, és megfogtam a karját. Elmosolyodott, én pedig elfintorodtam, amikor megláttam véres fogát. A tekintete az arcomat kutatta, és amikor nem látott rajta sérülést, a tenyerébe fogta. Biztosan a fojtogatás utóhatása volt, hogy hirtelen alig kaptam levegőt. – Lenyűgöző voltál, Aranyfiú. Köhögött, majd felnyögött. Közelebb léptem hozzá, és átöleltem a derekát. Kemény teste az enyémhez simult, a belőle áradó forróság a bőröm alá kúszott. Barna szemét rám emelte, a tekintete mindennél többet mondott. A kimondatlan szavak megrémisztettek, de képtelen voltam másfelé nézni. – Sajnálom – mondta. Behunyta a szemét, és hozzám dőlt. A homlokát a halántékomhoz hajtotta, a gesztus egyszerre volt édes és ismerős. Nyelt egyet, én pedig éreztem minden egyes észrevehetetlen változást a testében. Erősebben fogtam, és megkérdeztem: – Istenem, ugyan miért kérsz bocsánatot? – Összevérezlek. Felnevettem. – Csak te kérhetsz ilyesmiért elnézést, Aranyfiú.

Ismét kinyitotta a szemét, és mélyen az enyémbe nézett. Nem nevetett, csak megrázta a fejét. – A csókra értettem. Sajnálom, hogy megcsókoltalak. Mivel a homlokát az enyémhez támasztotta, nem láttam mást, csak őt, és abban a pillanatban nem is létezett senki más, csak ő. És… a zenére emlékeztetett. Arra, ahogy éneklés közben éreztem magam. Mintha zuhannék és repülnék. A szabadságra és a félelemre. Gondolkodás nélkül azt feleltem: – Ne tedd! Én nem sajnálom.

11 Cade Max bevitt a bárba. Alig öt másodperc múlva Milo már ott is termett mellettem, és füttyentett egyet. – Azt a mindenit, hermano! Nem vetted egy kicsit túl komolyan azt a fogadalmat, hogy dühös leszel? A szemem forgattam, és Maxhez fordultam. – Ez itt a barátom, Milo. Milo, ez itt Mackenzie. Ezt azért kapta, mert Aranyfiúnak nevezett. Max hirtelen odakapta rám a fejét, és azt kérdezte: – Megint verekedni akarsz? – Az arca kipirult, a szeme csillogott. – Nem, csak szeretem látni, amikor mérges vagy. – Összepréselte az ajkát, és csak bámult rám, de láttam, hogy néhány másodperc múlva mosolyra görbül a szája. Istenem, ha így nézett rám, teljesen elfelejtkeztem hasogató fejfájásomról. Amikor visszafordultam Milóhoz, ide-oda kapkodta a tekintetét Max és köztem, és közben vigyorgott. – Te gazember, mind a négy fogadalmat teljesítetted egy éjszaka alatt? Még mindig Maxre támaszkodtam, kis részben azért, mert muszáj volt, nagy részben pedig mert akartam. Felnézett rám, és azt kérdezte: – Miről beszél? – Semmiről, ne foglalkozz vele! Részeg. Én azonban teljesen kijózanodtam. Megpróbáltam nem csalódott arcot vágni, amikor visszahúztam a karom a válláról. – Köszönöm, Max. Már jól vagyok. Csak arra vágytam, hogy hazamenjek, vegyek egy hosszú, hideg zuhanyt, majd egy nagyon forró másikat, hogy ellazuljanak az izmok a hátamban és a karomban. – Hé, te meg mit csinálsz? – kérdezte Max. Csípőre tette a kezét… arra a csípőre, amit én is megfogtam, mielőtt ez az egész incidens történt. – Hazamegyek és megmosakszom. – Ööö, Cade, legalább húsz percre laksz innen, és vérzik az arcod – jegyezte meg Milo. – Szerintem inkább itt mosakodj meg. Max az állam alá tette az ujját, és maga felé fordította a fejem.

– Szerzek egy elsősegélydobozt. Ne merészelj elmenni! Túl fáradt voltam, hogy vitába szálljak vele. Max eltűnt, Milo pedig a mosdóhoz vezetett a bár hátsó részébe. – Azta, Cade, ki gondolta volna, hogy az ilyen tűzről pattant csajokat szereted? Nem voltam benne biztos, hogy a „tűzről pattant csajokat” szeretem, csak azt tudtam, hogy Maxet kedvelem. Nagyon. A mosdó előtt borzalmasan hosszú sor állt, és mindenki vagy túl részeg, vagy túl udvariatlan volt ahhoz, hogy a véres arcommal törődjön. Nekidőltem a falnak, hátrahajtottam a fejem a téglához, és behunytam a szemem. Valami döbbenetes csoda folytán Milo egészen addig nem szólalt meg, amíg Max vissza nem tért. – Rossz hírem van. Az elsősegélydobozunk gyakorlatilag üres – közölte. Kinyitottam a szemem és ránéztem. Ellöktem magam a faltól, és kissé meginogtam. Max az egyik karomat kapta el, Milo a másikat. – Majd hívok, egy taxit, és azzal megyek haza – mondtam, de hazugság volt. Nem volt pénzem taxira, viszont ezzel megnyugtattam őket. – Sok szerencsét ahhoz, hogy ezen a környéken taxit találj! – gúnyolódott Max. Milo felajánlotta, hogy elszalad a gyógyszertárba, és vesz néhány dolgot, én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy az túl nagy fáradtság. – Igazán, srácok, jól vagyok. Majd megmosom az arcom és hazamegyek. Nem nagy ügy, jól érzem magam. – Elindultam a mosdó felé, de ma Max elém ugrott, és a mellkasomra tette a kezét. Az alsó ajkát harapdálta, mintha magában tépelődne valamin. Aztán az ajka kiegyenesedett, és felnézett rám. – Menjünk el hozzám! Csak néhány sarokra lakom innen. Nem kellett Milóra néznem, hogy tudjam, szélesen vigyorog a hátam mögött, miközben azt mondja: – Ez igazán remek ötlet! Felemeltem a kezem, és rátettem a Maxére, amely a mellkasomba nyomódott. – Max, tényleg jól vagyok. Megütközve bámult rám, amitől olyan érzésem támadt, hogy ritkán mondhatnak neki nemet. A keze még mindig a mellkasomon volt, az enyém pedig az övén, és így túlságosan egyértelműen éreztem, mennyire igent akar mondani a testem. Az eszem azonban más véleményen volt. Közelebb lépett hozzám, és lehalkította a hangját. – Nézd, Aranyfiú, próbálkozom ezzel az új dologgal, hogy nem viselkedem folyton úgy, mint egy

dühös szuka. Ez azt jelenti, hogy amikor egy srácot összevernek miattam, könyörületet kell mutatnom iránta. Nem könnyű ez nekem, szóval segíts, légy szíves. Huh. Egyszer… egyszer régen biztosan ismertük egymást, mert máris tudta rólam, hogy nehezen tudok nemet mondani az embereknek, különösen ha a segítségemet kérik. Különben is, valami olyat is kellett tennem ma este, ami nem jellemző rám, habár a történtek legnagyobb része nem igazán passzolt a személyiségemmel. És nem mintha nem próbáltam volna visszautasítani, nem igaz? – Hát jó – sóhajtottam. – De csak akkor, ha visszavonod azt, hogy összevertek. Felnevetett. – Jól van, azt visszavonom. De az biztos, hogy megpuhítottam neked. – Igen, majd emlékeztess, hogy ne idegesítselek fel, amikor dohányzol. Egy kínos pillanat következett, amikor már mindketten beleegyeztünk, de még egyikük sem lépett hátra, és nem vette el a kezét. Néhány másodperc múlva Max megköszörülte a torkát, és elengedte a mellkasom. Elköszöntem Milótól tudomást sem véve feltartott hüvelykujjáról, amit Max feje fölött mutatott. Megvártam, hogy Max felvegye a kabátját, és magához vegye a cuccát. Elmagyarázta az egyik csaposnak, hogy mi történt. Azt hittem, nem fogják elengedni, de egy rövid beszélgetés után visszajött hozzám és indulhattunk. Rám mosolygott, én pedig ideges voltam. A fáradság és a kimerültség mellett ki gondolta volna, hogy marad még hely az idegességnek is? – Gyere! – mondta. – Tiszta vér vagy. – És ez undorító? – Vagy nagyon undorító, vagy nagyon izgató. Még nem döntöttem el, melyik. Nem várta meg a válaszom, máris elfordult és elindult, hogy átverekedje magát a tömegen az ajtóig. Lassabban követtem, és ismét biztos voltam benne, hogy ez egy nagyon veszélyes ötlet. A támadója és Benny már nem voltak odakint, amikor kiléptünk, valaki más foglalta el a kidobó helyét az ajtónál. Valószínűleg nem is volt baj, mert ha megláttam volna a fickót, aki megtámadta, nem álltam volna jót magamért. Folyton Max arcát láttam magam előtt, ahogy elsápad és szenved, valamint a férfi kezét a nyakán. Más az emlék is elég volt, hogy újra készen álljak a harcra. Belém karolt, majd megkérdezte: – Jól vagy? Bólintottam. Nem volt szükség rá, hogy támogasson, de nem akartam lemondani a lehetőségről, hogy megérinthessem. Természetesnek éreztem, mintha egy régen összeszokott pár lennénk, akik hazasétálnak. Az első kétutcányi idő alatt nem szólaltunk meg, amikor azonban ránéztem, láttam üveges

tekintetét, és tudtam, hogy újra lejátssza gondolatban az eseményeket. Úgy véltem, hozzám hasonlóan ő sem szívesen éli át újra. – Szóval zenész vagy? – kérdeztem. Bólintott, de nem válaszolt. A tekintetét a járdára szegezte, és ebből a szögből láttam a nyakán a fojtogatás nyomait. Legszívesebben megállítottam volna, hogy a karomba vonjam, de tudtam, hogy ő nem ilyen fajta. Valószínűleg soha nem volt az a típus, aki szívesen fogadta az ölelést és a vigasztalást. Ezért megelégedtem annyival, hogy elterelem a figyelmét. – Tudod, én is írtam néhány dalt. Nem azért, mert zenész akarok lenni, hanem mert a zene segít rendszerezni a gondolataimat. Követtem, amikor befordult egy sarkon, és bár továbbra is lehajtotta a fejét, láttam, hogy halvány mosoly terült szét az arcán. – Elénekelsz nekem egyet? – Kizárt. – Ó, ugyan már! – Mind a két kezével belém karolt, és az alsó ajkát lebiggyesztette. Olyan átkozottul meggyőző volt, hogy egy pillanatig komolyan fontolgattam, hogy megteszem. Az egyetlen dal, azonban, amit kívülről tudtam, túl mélyen érintett. A ma este arról szólt, hogy elfelejtsem Blisst, és addig remekül sikerült is. A legkevésbé sem vágytam arra, hogy elénekeljek egy róla írt dalt. – Talán majd máskor – feleltem. – Úgyis ki fogom szedni belőled – mondta. Nem volt kétségem afelől, hogy ha valakinek sikerül, akkor az ő lesz. Az utca némasága az én gondolataimat is kiűzte a fejemből, de nem is bántam. Már az is elég volt, hogy csak ott sétáltam mellette, és sem gondolat, sem gond nem állt az utamba. Elmentünk egy nonstop nyitva tartó mosoda előtt, majd Max megállt egy üvegajtónál, ami mellett nagyon sok csengőgomb sorakozott. Bent lépcső vezetett felfelé. Kulcs nélkül nyitotta ki a lépcsőház ajtaját. – Nincs bezárva? Megvonta a vállát. – El van törve. Hetek óta kérem a házmestert, hogy javítsa meg. Ránéztem az ajtóra, miközben elindult felfelé. – Tudod, én meg tudnám javítani. A nagyapám lakatos volt. A lépcső feléről hátraszólt: – Van valami, amit nem tudsz, Aranyfiú? – Egy dolog eszembe jutott. Úgy tűnt, képtelen vagyok

egy olyan lányt találni, akinek nincs barátja. Hagytam, hogy becsukódjon mögöttem az ajtó, és elindultam felfelé. Két lépcsősor után végigmentünk egy folyosón, majd megálltunk az utolsó ajtónál balra. Kivette a kulcsot a kabátzsebéből, és egy pillanatig habozott. Mély lélegzetet vett, bedugta a zárba, majd addig fordította, amíg nem kattant. A lakása sötét volt, amikor beléptünk, a kulcsot letette az ajtó melletti kisasztalra. – Várj egy pillanatot! Ottmaradtam az ajtónál, amíg bent felkapcsolt egy néhány méterrel arrébb lévő lámpát. A fényben megpillantottam az otthonát, amely egyszerű, csupasz és élettelen volt. Követtem egy apró nappaliba, ahová egy futon ágy és egy nagydarab, kétüléses kanapé volt bezsúfolva. Nem láttam fényképeket, apró tárgyakat, semmi olyat, amiből megtudhattam volna valamit erről a csábító teremtésről, aki ma reggel belépett az életembe, és teljesen más irányba térítette azt. – Mióta laksz itt? – kérdeztem. Letette a táskáját a kanapéra, és azt felelte: – Ebben a lakásban majdnem két éve, Philadelphiában pedig kétszer annyi ideje. Akkor miért volt olyan lakása, mint aki bármelyik nap összecsomagolhat és elmehet? Semmi más nem volt itt, csak bútor. Az egyetlen tárgy, amelyet valamelyest személyesnek lehetett nevezni, egy gitártok volt a sarokba állítva. – Ülj le, én pedig hozok kötszert meg ami kell. Elkezdte levenni a kabátját, aztán hirtelen hangosan felszisszent, leengedte maga mellé a karját, és az arca fájdalmasan eltorzult. Talpra ugrottam. A szemét szorosan behunyta, a foga az alsó ajkába mélyedt. – Mi az, Max? Mi a baj? Halkan nyöszörögni kezdett, majd hátat fordított nekem. Felemelte oldalra a karját, mintha azt kérné, hogy én vegyem le a kabátját. Megfogtam a gallérját, és elkezdtem húzni. – Aú! – jajdult fel. A bélést átáztatta a vér, és a hátához ragadt. – A francba, Max! Miért nem mondtad, hogy megsérültél? Vékony és remegő volt a hangja, amikor válaszolt: – Azt hittem, nem olyan vészes. Lehet, hogy nem volt nagyon súlyos, a vér azonban elkezdett megalvadni, ezért ha levettem volna a kabátját, akkor újra vérezni kezdett volna. Megmoccant, de még ettől az apró mozdulattól is felnyögött. Az egyik kezemmel továbbra is a kabát gallérját fogtam, a másikat pedig a vállára tettem. – Nézzük meg, ki tudod-e húzni a karodat!

Igyekeztem mozdulatlanul tartani a kabátját, de még így is fel-feljajdult, miközben kiszabadította a karját. Odavezettem az ágyhoz, hogy feküdjön hasra. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. – Csak tépd le, Cade! Letérdeltem mellé, és kisimítottam egy tincset az arcából. Korántsem nézett ki olyan bátornak, mint amilyen a hangja volt. – Bármennyire tetszik is az ötlet, hogy letépjem a ruhád, azt hiszem, jobb lesz, ha nem teszem. Az arca a matracba nyomódott, és kissé pimaszul megjegyezte: – Te tudod, de sokat veszítesz vele. Efelől nem volt kétségem. – Várj egy pillanatot! A konyhája legalább olyan kicsi volt, mint a nappali. Elkezdtem kinyitogatni a szekrényeket, mert egy nagy tálat kerestem. – Tudod, elég lenne megkérdezned, és megmondanám, hol keresd – jegyezte meg. – Így sokkal szórakoztatóbb. Ki tudja, mire bukkanok. Találtam egy nagy, műanyag tálat és kivettem. Megnyitottam a csapot, majd megvártam, hogy felmelegedjen a víz. Hallottam, hogy Max az ágyon fekve nevet, majd felnyög. – Nem szívesen mondom, de nem fogsz semmiféle mocskos titkot találni. Maximum lejárt tejet. Megtöltöttem vízzel a tálat, kerestem egy mosdókendőt a mosogató melletti fiókban, majd visszatértem a nappaliba és megkérdeztem: – Akkor hol találok, mocskos titkokat rólad? Elmosolyodott és azt felelte: – Azokat magamra viszem a sírba. Bocsi, Aranyfiú. Lehajtottam a kabát felső részét, mire megvonaglott. – Bocs! – Semmi baj – suttogta. Nem úgy hangzott, mintha nem lenne semmi baj. Belemártottam a rongyot a meleg vízbe, majd kicsavartam. – Mondok neked valamit… Felajánlom a dalom egy részét egy titkodért – javasoltam. Rácsorgattam egy kis vizet arra a területre, ahol a bőre hozzá volt ragadva a béléshez, majd óvatosan húzni kezdtem. – Áll az alku – válaszolta, aztán elfojtott egy nyögést. Még csepegtettem rá vizet, és letisztítottam a bőrét amilyen óvatosan csak tudtam. Minél nagyobb részt láttam a hátából, annál mérgesebb lettem. A bőrén már itt-ott lila foltok jelentek meg, és minden karcolást úgy éreztem,

mintha az én testemen lenne. Hangosan beszívtam a levegőt, és olyan volt, mintha a tüdőmet tűz töltené meg. Alig láttam a dühtől, legszívesebben egyenesen visszamentem volna a bárhoz, hogy megkeressem azt a fickót. Még nem vérzett eléggé. Összenyomtam a tenyeremben a rongyot, és azt mondtam: – Akkor halljunk valami titkot! Mindkettőnkre ráfért, hogy valami másra figyeljünk. Nagy levegőt vett, és kibökte: – Szurkolólány voltam a középiskolában.

12 Max – Hogy micsoda? Szerettem megdöbbenteni ezzel az embereket, és segített, hogy egy kicsit elterelje a figyelmet a fájdalomról. – Hallottad, Aranyfiú. Szurkolólány voltam. Egy pillanatra megállt a keze, és nem húzta tovább a kabátomat, én pedig hálás voltam a kis szünetért. – Próbálom elképzelni – mondta. – De egyszerűen… Nem fejezte be, ezért megkérdeztem: – Mi az? Nem tudsz elképzelni szurkolólány miniszoknyában – Ááá, az a kép túlságosan is könnyen megjelent előttem. – Na persze. Férfiak! – A szemem forgattam, de azért nem bántam annyira. Volt valami hatalom abban, hogy tudtam, vonzó lehetek egy ilyen srác számára. Még akkor is, ha fogalma sem volt róla, mit vállal magára, ha velem kezd. – Ez komoly… szurkolólány? Úgy tűnt, mintha egy másik életben lett volna. Mintha nem is én nem lettem volna. Gyűlöltem a múltra gondolni. Ha megtettem, minden alkalommal úgy éreztem, mintha a gravitáció kétszeres erővel hatna rám, és nemcsak a földön tartana, hanem lerántana hasra. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de a szavak csak úgy ömlöttek belőlem: – Nagyon hosszú ideig úgy tettem, mintha valaki más lennék. Megint húzni kezdte a kabátomat, én pedig éreztem, hogy kinyúlik a bőröm, majd kiserken a friss vér. Óvatosan letörölte a sebet, a bőröm azonban túl érzékeny volt. Mindent megtettem, hogy ne ránduljak össze, amikor hozzám ér, de néha nem sikerült megállnom. – Legalább abbahagytad. Sok ember nem teszi. Vajon tényleg abbahagytam? Vagy csak lecseréltem egy másik szerepre. Szükségem volt valamire, hogy elterelje a figyelmen… a múltról és a fájdalomról. Összeszorítottam a szemem, és azt mondtam: – Te jössz, Aranyfiú. Énekelj! Ismét belemerítette a ruhát a vízbe, hallgattam, ahogy lecsöpög, miközben kicsavarja. A víz meleg volt és megnyugtató a bőrömön, ekkor azonban újra nekiállt húzni az anyagot. Visszatartottam a lélegzetem, és közben hallottam, hogy énekelni kezd.

A hangja erős volt és tiszta. Halkan énekelt, a mély hangok a mellkasában zengtek, és ettől kirázott a hideg. Közel vagy hozzám, mégis oly távol A tekintetem követ, megtalál bárhol A kézfeje meztelen hátamhoz súrlódott, az izmaim megfeszültek, és úgy remegtek, mint egy megpendített gitárhúr. A lélegzetem elakadt, és szinte nem is éreztem, hogy lehúzza a maradék területről a kabátot. Megint megnevesítette a ruhát, én pedig azt vártam, hogy folytatja a dalt, de nem tette. Letörölte az egyik sebet, majd még egyet… és nem szólalt meg. – Ez minden? – kérdeztem. Távolról sem volt még elég. – Bármilyen bizarr és… ösztönző volt ez a fantasztikus vallomás, ennél egy kicsit többre lesz szükségem, mielőtt feltárom előtted meztelen lelkemet. Hallottam a hangján, hogy mosolyog. A telhetetlen gazember! Hangosan felsóhajtottam. – Nem tudom, mi mást mondhatnék még. – Úgy emlékszem, mintha a mocskos szó is elhangzott volna korábban. Nyugtalanított, mennyire megijeszt a gondolat, hogy kiadjam neki a titkaim. Általában nem érdekelt, mit gondolnak rólam az embernek, vele azonban más volt a helyzet. – Az első csókomat a bébiszitterem fiától kaptam öt éves koromban. Ő hét éves volt. Megcsókolt, aztán meghúzta a hajam. Cade felnevetett, és megtörölt egy karcolást a szoknyám dereka fölött. – Úgy tűnik, nem ugyanazt jelenti számunkra a mocskos. Elvigyorodtam és hozzátettem: – A mai napig az izgat fel legjobban, ha egy srác meghúzza a hajam. Cade továbbra is hallgatott, a keze megállt a hátamon. Ölni tudtam volna azért, hogy lássam az arcát. Megköszörülte a torkát, felállt, és néhány lépésre eltávolodott. – Kötszer? – kérdezte. Úgy megdöbbentettem, hogy csak egyszavas kommunikációra volt képes. – A fürdőszobaszekrényben. A folyosó végén. Megharaptam az ajkam, de még így sem tudtam visszafojtani széles mosolyom, amely szétterült az arcomon. Meggyőztem magam, hogy nincs abban semmi rossz, ha ártatlanul flörtölök vele egy kicsit feltéve, hogy nem lépem át ezt a határt. Mace folyton flörtölt más lányokkal. Egyikünk sem

volt féltékeny típus, szóval ez nem jelentett gondot. Cade holnapután úgyis kilép az életemből. Eltartott néhány percig, mire visszatért a nappaliba, és addigra meggyőztem magam, hogy nem nagy ügy kettesben lenni vele. A csók sem volt nagy ügy. Az a szörnyen ostoba vigyor a képemen szintén nem nagy ügy. Megérdemeltem egy kis pihenést és lazítást ez után a nap után. Ártalmatlan az egész, tényleg. – Találtam kenőcsöt, gézt, ragasztót és ollót. Gondoltam, ez jobb lesz, mint az a sok kis ragtapasz, mivel olyan sok sebed van. A jó hír az, hogy egyik sem túl mély, csak sok van belőlük. – Jól hangzik. Na, mi lesz a dal a többi részével? Letérdelt mellém, és a szemem sarkából láttam, ahogy sötét haja a homlokába hullik, amikor fölém hajol. Behunytam a szemem, mert elkezdte beledörzsölni a hűvös kenőcsöt a bőrömbe. – Ja, igen… – kezdte. – Nem hiszem, hogy… – Ugyan már, Cade! Alkut kötöttünk. Különben is… fájdalmai vannak. Egy kicsit felemeltem a fejem, és a vállam fölött hátrafordulva a lehető legmeggyőzőbb ajakbiggyesztést produkáltam. Felnézett a mennyezetre, és megrázta a fejét. – Veszélyes vagy. Szerettem a veszélyt. Ez pedig… ennek a rabjává lehetett válni. Annak, hogy elérjem, hogy kívánjon. Azért éreztem olyan felvillanyozónak, mert annyira helytelen volt, és mert annyira különböztünk egymástól. Visszatettem a fejem a párnára, behunytam a szemem, és élveztem a csodálatos érzést, ahogy az ujjai a hátamat simogatják. – Inkább kezd elölről! – mondtam. – Hogy teljes legyen a hatás. Eltartott egy ideig, mire elkezdett énekelni, mintha rá kellett volna beszélnie magát. Amikor azonban megtette, a hangja ugyanolyan részegítő volt, mint először. Mély, zengő, és a lelkemig hatolt. Közel vagy hozzám, mégis oly távol A tekintetem követ, megtalál bárhol Megint megállt, és azt hittem végleg abbahagyja, de csak magasabb hangon folytatta, én pedig elolvadtam. Belefáradtam, hogy mindketten színlelünk Csak vágyakozunk, sohasem engedünk Érzem a testemben, látom a szemedben Ennél többek vagyunk, nem érzed, kedvesem?

Gondolj arra, amit nem tehetünk Puha érintések, lázas csókok Mert makacsul ragaszkodva Megtagadjuk a sorsot Csak szavak voltak, mégis ugyanolyan hatással volt rám, mint az a csók, amely korábban történt köztük. A várakozás, hogy hozzám érjen, szinte majdnem ugyanolyan csodálatos volt, mint maga az érintés. Nagyon kellett figyelnem, hogy ne emeljem fel magam a kezébe. Gézt ragasztott több helyen a hátamra, én pedig sóvárogva vártam azokat a pillanatokat, amikor lesimítja a ragasztószalagot, és az ujja a bőrömhöz is hozzáér. Tartsd vissza a lélegzeted, hunyd be a szemed Használj másokat arra, hogy elfeledj Csalódott sóhajaid nem lepnek meg, A hazugságokból nincs még eleged? Hangosabban énekelt, én pedig úgy éreztem, mintha a szavai az ágyhoz szögeznének, a keze pedig lefogna. Tudtam, hogy a dal nem nekem szól. Nem is szólhatott volna, hiszen csak aznap találkoztunk. De attól, hogy nem nekem írta, még nem jelentette azt, hogy nem rólam szólt. Gondolj arra, amit nem tehetünk Puha érintések, lázas csókok Mert makacsul ragaszkodva Megtagadjuk a sorsot Meztelen bőrömön éreztem a leheletét, miközben énekelt, és az egész testem megfeszült. Már nem tudtam úgy tenni, mintha nem lenne hatással rám. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne felejtsek el levegőt venni. Közel vagy hozzám, mégis oly távol A tekintetem követ, megtalál bárhol Felhelyezte az utolsó kötést is, lesimította a ragasztót, az ujja azonban még tovább simogatott, a gerincem vonalát rajzolta át. Libabőrös lettem, és próbáltam elfojtani egy nyögést a párnába, de biztosan hallotta. Elég volt. Nem bírom.

Már nem titkolom. A keze megállt hátul a derekamnál. Az utolsó sort félig énekelve, félig beszélve mondta, én pedig kis híján eszemet vesztettem a vágytól. Többet akarok!

13 Cade A tűzzel játszottam, hogy így érintettem meg. A kezem a derekán nyugodott, közvetlenül a feneke íve előtt, és esküszöm, hogy a tenyerembe emelte a csípőjét. A hangom halk és rekedt volt, amikor azt mondtam: – Kész. Ha babonás lettem volna, azt gondoltam volna, hogy magamra haragítottam Milo alkoholisteneit, mert a közelség meglehetősen kényelmetlen reakciót váltott ki belőlem. Elvettem róla a kezem, és gyorsan el akartam menni, ám ekkor felült, és azt mondta: – Várj, hadd csináljam én is neked! Igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon semmi. Tényleg megpróbáltam. E szavak hallatán azonban egyetlen férfi sem tudott volna közömbös maradni – legyen tizenöt vagy ötven éves. A szemét forgatta, és azt felelte: – A fejedet, Aranyfiú. Azt, amelyiknek gondolkodnia kellene. Istenem, annyira különbözött Blisstől! Elképzeltem, mennyire másképp zajlott volna le ez a jelenet vele. Sok motyogással és elpirulással kezdődött volna, aztán valószínűleg azzal ér véget, hogy valami eltörik vagy kigyullad. Max őszinte volt. Nem félt. Jól érezte magát a bőrében. Amit őrülten izgatónak találtam. – Hozok egy új rongyot. Felállt, kivitte a konyhába a mosdókendőt és a vizet. Én leültem a kanapéra, és mindent elkövettem, hogy a testem reakciója ne legyen olyan átkozottul szembetűnő. Megpróbáltam lebeszélni arról, hogy meghallgassa a dalt, mert úgy gondoltam, nem jó ötlet. Azt hittem, eszembe juttatja majd Blisst, de nem így történt. Igazság szerint miközben énekeltem, egyáltalán nem rá gondoltam. Csak Max járt az eszemben, és emiatt egészen más problémával kellett szembenéznem, mint amire számítottam. Előre szegeztem a tekintetem, mert amikor visszatért, nem voltam biztos benne, hogy képes leszek megállni, hogy ne érjek hozzá megint. Az egyik lábával feltérdelt a kanapéra, és közelebb húzódott hozzám. A térdre a combomhoz ért, én pedig szerettem volna megragadni a másik lábát, és az ölembe húzni. Kerestem valamit, bármit, hogy elterelje a figyelmen, de ebben a lakásban nem volt semmi, amit nézhettem volna. Csak mi ketten és a köztünk szikrázó elektromosság.

Megfogta az állam, és maga felé fordította a fejem. A homlokomon lévő sebet nézte, ezért néhány pillanatig zavartalanul bámulhattam anélkül, hogy feltűnő lett volna. Az arca kipirult, valószínűleg a fájdalom miatt, a száját pedig elhúzta, miközben a sérülésemet vizsgálta. A szeme olyan világoskék volt, mint egy háborítatlan tengerparton a víz. – Téged kellett volna először ellátni. Még mindig vérzik egy kicsit. Tényleg? Már nem is fájt. Túl sok egyéb dolog foglalta le a gondolataimat. Az ujja elmozdult az államon, és megsimította borostás arcomat, amit aznap reggel nem volt kedvem megborotválni. A tekintete egy futó pillanatra találkozott az enyémmel, majd elfordult, és belemártotta a ruhát a vízbe. Figyeltem, ahogy apró keze és finom ujja kicsavarja a rongyot, aztán kis téglalappá hajtogatja. Még közelebb húzódott, majd amikor hozzám fordult, a térde majdnem a lábamra hajlott. Már szemben voltam vele, de azért megfogta az állam. Először a seb környékét tisztította le, majd óvatosan a hajam vonalánál lévő vágást itatta fel. Az államnál fogva lejjebb biccentette a fejemet, hogy jobban lássa a sebet. A tekintetem így egyenesen kecses kulcscsontjára irányult, amit utoljára csókoltam meg. Majd' meghaltam, hogy onnan folytathassam, ahol abbahagytam. Valószínűleg még így sem látta elég jól, mert megmozdult, és felemelkedett mellettem a térdén. A mellkasa szemmagasságba került, a teste felém hajolt. Becsuktam a szemem, és felmondtam magamban a szorzótáblát, majd színdarabokból idéztem, amelyekben az elmúlt években játszottam. A lehelete a homlokomat simogatta, és éreztem a bőre melegét, amely csak néhány centire volt az enyémtől. Abbahagyta a törölgetést, és rányomta a ruhát a homlokomra, valószínűleg hogy elállítsa a vérzést. A hangja halk és meleg volt, amikor megkérdezte: – Egy lánynak írtad azt a dalt? – Ezzel megint arra célzol, hogy meleg vagyok? Felnevetett, én pedig legszívesebben a karomba vontam volna, és lefektetettem volna a kanapéra, hogy a teste minden porcikáját feltérképezzem a számmal. Szerettem volna megcsókolni minden tetoválást, és megtudni, mit jelent számára. Meg akartam fejteni a titkait, amelyek az álarca mögött rejtőztek. – Nem, csak úgy értettem… a barátnőd volt? Megráztam a fejem. – Nem. Mire elhatároztam, hogy cselekszem, már mással járt. – Szóval feladtad? Nem szívesen beszéltem erről, de úgy véltem, ha ezzel elterelem a gondolataim arról, hogy

megcsókoljam, akkor megteszi. – Nem lett volna értelme – feleltem. – Nem szállhattam versenybe. – Baromság. – Erősebben szorította a homlokomra a ruhát, és egy kicsit közelebb húzta az arcom az övéhez. – Te Aranyfiú vagy, mindenben jó. Édes, jóképű, és valószínűleg öreg hölgyeket kísérsz át az úttesten. Ha te nem vagy versenyképes, mi, többiek totál meg vagyunk lőve. Elmosolyodtam. Elég jó vigasztalás volt, hogy azt mondta, jóképű vagyok. – A másik srác angol. Hátravetette a fejét úgy nevetett, én pedig bársonyos nyakát néztem. – Ja, hát akkor tényleg semmi esélyed, Aranyfiú. Jó érzés volt nevetni erről valakivel. Még Milóval sem tudtam megtenni vagy bármelyik barátommal otthon. Ma reggel még úgy éreztem, hogy Bliss elvesztése mázsás súlyként nehezedik rám, most pedig már csak emlék volt. Max még mindig mosolygott, amikor felemelte a vizes ruhát a fejemről. – Jól néz ki – dörmögte. Leült a sarkára, az államról a combomra tette a kezét, és rátámaszkodott, amikor a géz után nyúlt. Édes jó istenem! Törtem a fejem, hogy mondjak valamit, bármit. – Ez a mai… érdekes nap volt. Tekintve, hogy csak aznap reggel ismertem meg, de máris kilométerekkel elhagytam a rokonszenv határát, és mélyen bent jártam a megszállotság erdejében. Szóval igen, nem túlzás, ha azt mondom, ez a nap átkozottul érdekes volt. – A holnaphoz képest pedig csak gyerekjáték – válaszolta. Levágott egy darab gézt, majd megint felállt a térdére, és a homlokomra tette. – Miért utálod annyira az ünnepeket? Talán túlzásba viszik a szüleid a felhajtást? Ragasztószalagot tett a géz szélére, lesimította, miközben a másik kezével a vállamra támaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Nehéz megmagyarázni. – Azt hiszem, fel tudom fogni. Megint megfogta a vizes ruhát, és letörölt még vért az arcomról. Miközben a feladatra koncentrált azt felelte: – Az ünnepek rossz emlékeket idéznek számunkra. A szüleim azt gondolják, ha elég erősen színlelnek, és eléggé feldíszítik a lakást, meg elegendő kaját főznek, akkor nem gondolnak arra, ami már nincs. – És ez nálad nem működik? Egy pillanatra rám nézett.

– Nálam, semmi sem működik. Csak a zene. Felemeltem a kezem, és a vállamon lévő kézfejére tettem. – Sajnálom. Lenézett rám, a tekintete az enyémet kutatta. – Általában utálom, amikor az emberek ezt mondják, de… A nedves ruha végigsiklott az arcomon, le a számon lévő vágáshoz. Max szeme sötét volt, az ajkát kissé szétnyitotta. Óvatosan megtörölgette a vágást. Figyeltem a torkát, mert nagyot nyelt. Lassan – olyan lassan, mintha egy álomban lennék – megfordította a kezét, és az ujjai külsejét végighúzta az ajkamon. A szeme nyitva volt, a tekintete tiszta. Mindketten józanok voltunk. Az egyik kezem a csípőjére siklott, a mellkasa a vállamhoz nyomódott, amikor hozzám hajolt. Éreztem a leheletét az ajkamon, és láttam, hogy a szemében vágy csillog. Megharapta az ajkát, én pedig elfojtottam magamban egy nyögést. A tekintete a számra siklott, a vizes ruha kiesett a kezéből. És ekkor megszólalt a telefonja. Olyan gyorsan ugrott hátra, hogy már a szoba másik végében volt, amikor kifújtam a levegőt, amit visszatartottam. A kezébe vette a telefont, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit, amikor azt mondta: – A barátom. Nyeltem egyet, a szám azonban még mindig úgy ki volt száradva, mint egy sivatag. Az univerzum mindkettőnknek nagy szívességet tett. Nem akartam rákényszeríteni, hogy megcsalja a barátját, már az is elég rossz volt, hogy korábban megcsókoltam. – Nekem úgyis mennem kell. Olyan gyorsan siettem az ajtóhoz, ahogy csak tudtam, ám ekkor utánam szólt: – Cade! – Kinyitottam az ajtót, és hátranéztem. A kezében tartotta a telefont, de még nem vette fel. – Sajnálom! – mondta. – Ne tedd! Én nem sajnálom. – Egyet lépett felém, én azonban elfordultam. – Holnap reggel találkozunk.

14 Max Micsoda elcseszett, kolosszális katasztrófa! Megnyomtam a telefonon a zöld gombot, és beleszóltam: – Szia, bébi! – A vonal másik végén Mace hangja torz volt és hangos. Bizonyára valamilyen klubban lehetett, mert zene dübörgött a háttérben. – Mace? – Maxi Paplan! És… részeg is volt. – Ezt már megbeszéltük, Mace. Vannak vicces becenevek, és vannak borzalmasak. Ez az utóbbiba tartozik. – Maxi… Gyere ide, a Nyersben vagyok. A francba, ha ott volt, valószínűleg sör helyett tablettákat küldött le a torkán. – Nem lehet, Mace. – Dehogynem! Jézusom, Max, ez a cucc állati jó. Ki kell próbálnod. Jól tippeltem. De nem ítéltem el. Túl sok szarságot követtem el már én is az évek során, hogy jogom legyen hozzá. Ennek a dolognak viszont nem volt helye az életemben. Ha így birkóznék meg a fájdalommal, nem lenne mit kifejeznem a zenében, és akkor nem maradna semmim. – Figyelj, Mace, nagyon nehéz napom volt. – Majd én elterelem róla a figyelmedet. – A hangja rekedt volt, a szavai összemosódtak. Általában elgyengülök a hangjától, ha meghallom, ma éjjel azonban nem. Nem kértem abból a megoldásból, amit ajánlott. – Nem, Mace. Inkább lefekszem. – A picsába, Max! Először faképnél hagysz ma reggel… – A szüleim a városban vannak, és te hagytál faképnél engem. Nem is figyelt rám, csak folytatta: – Most meg nem akarsz eljönni ide, mikor holnap sem láthatlak. Ehhez most nem volt energiám. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne tegyem le csak úgy. – Nem tudok, oké? Majd beszélünk, miután kijózanodtál. Jó éjt! Kikapcsoltam a telefonom, és lerogytam a kanapéra. A készülék hűvös kijelzőjét felhevült arcomhoz nyomtam, a másik kezemet letettem magam mellé. Nagyon sok gondolat kavargott a fejemben – Mace-ről és Cade-ről. Hosszú, érzelemdús nap állt mögöttem, mégsem voltam annyira ostoba, hogy a pillanat hevében hozzak döntést. Még akkor sem, ha még mindig Cade kezét

éreztem a hátamon, és az arcát az ujjaim alatt, amikor behunytam a szemem. Katasztrófa. Totális katasztrófa. Semmi másra nem vágytam, csak egy zuhanyra, de akkor összevizeztem volna a kötést a hátamon. Ezért inkább levetkőztem, és bedőltem az ágyba aztán pedig az öntudatlanságba. Meghúzta a hajam. Az érzés végigszaladt a gerincemen, le egészen a lábujjam hegyéig. Hátrahajtotta a fejem, és az ajka a nyakamra siklott. Lágyan végighúzta a száját torkomon, majd a fogával megkarcolta a kulcscsontomat. Zavarba ejtően hangosan nyögtem fel. Erre még egyszer óvatosan megharapta a bőröm. A pólója alá nyúltam, és a tenyeremet hátravittem a derekához. A csípőjét hozzám nyomta, mire éreztem az ujjaim alatt, hogy megfeszülnek az izmai. Felemelte a száját a vállamról, az orrával félretolta a pólómat, és megcsókolta a szegycsontomat. A nyelvét végighúzta a tetovált fa egyik ágán, én pedig úgy éreztem, tűzben égek. Borostás álla karcolta érzékeny bőrömet, a lábam elgyengült. – Kérlek! – könyörögtem. – Nem szabad – suttogta. A száját lehúztam az enyémre, mert eldöntöttem, hogy meggyőzöm. A karommal átfogtam a nyakát, az egyik lábammal pedig a csípőjét, és magamhoz húztam. Megkapaszkodott az egyik kezével a falban a másikkal megragadta a fenekem. – De igen – sziszegtem két csók között. A csókja részegítő volt. Lassú és gyors. A lágy és kemény. Teljesen elolvadtam, boldogan követtem, ahová repített. Megint elhúzódott. – Biztos vagy benne? Szentséges isten, igen! Bólintottam, mire elhúzott a faltól, és az ágyra fektetett. Végigsimított a lábamon, amitől libabőrös lettem, és vonaglani kezdtem alatta. Az ujját beleakasztotta a bugyim derekába, és lassan lehúzta. A pólóm már nem volt rajtam, valahol eltűnt az őrült kavarodásban. A csípőjét hozzám nyomta, nekem pedig felakadt a szemem. Ekkor az egész világ megpördült körülöttem, és a következő pillanatban már rajta ültem. Kócos haja nagyon jól nézett ki a párnámon, barna szeme olyan sötét volt, hogy szinte feketének látszott. Fodros szoknyám alá csúsztatta a kezét, megmarkolta a combomat, és azt mondta: – Lovagolj rajtam! Miért olyan átkozottul izgató, ha egy rendes fiú pajzán dolgokat mond?

Hátrahajtottam a fejem és felnyögtem. – Max! – Ó, istenem! – nyöszörögtem. Megsimogatta az arcom élét, majd erősen megfogta az állam. – Max, jól vagy? Istenem, igen! Annyira jól voltam, hogy egy mondatot sem bírtam összerakni. Megragadta a vállam, és a világ fordult egyet velem. Kinyitottam a szemem, és már nem rajta ültem. Ő hajolt fölém nagyon messziről. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem az arcát. Furcsa. Már nem volt borostás. Megborotválkozott. Átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. Ellenállt, de csak egy pillanatig, ám ez elég volt ahhoz, hogy valamelyest magamhoz térjek. Pislogtam egyet. A szám kiszáradt, a fejem kóválygott. Cade az ajkamat nézte, az arcán fájdalmas kifejezés tükröződött. – Max… Elhúzódott, én azonban továbbra is a nyakát fogtam, ezért ugyanazzal a mozdulattal felhúzott ülésbe. Rám nézett, és a tekintete elsötétült. Hangosan kifújta a levegőt. – Ó, bassza meg! Ez volt a terv, a hangja azonban feszültnek tűnt, nem csábítónak. A tekintetét a mennyezetre emelte, én pedig lefejtettem az ujjaim a nyakáról. Nem húztam el a kezem, hanem hagytam, hogy leesve megsimítsam a mellkasát. Ezúttal nem vette le magáról a kezem, csak halkan, reszelős hangon azt mondta: – Arányfiú ide vagy oda, Max, azért szent nem vagyok. A teste merev volt mellettem. Megdörzsöltem a szemem, és a világ lassan visszatért a tudatomba. Az ágyamban voltam. A lakásomban. Fény szűrődött be az ablakon, Cade pedig felöltözve ült az ágyam szélén, és úgy bámulta a falat, mintha Hitlert nézné. Jóságos isten, csak álmodtam! És álmomban kikezdtem vele! A szám elé kaptam a kezem, és azon törtem a fejem, mondtam-e valamit hangosan is, ami elárult. Amikor némileg magamhoz tértem a döbbenetből, a kezem a mellkasomra engedtem, és az ujjaim a csupasz bőrömhöz értek. Lenéztem magamra, és majdnem felsikítottam. ANYASZÜLT MEZTELEN VOLTAM. Az-egész-fa-tetoválásom-látható meztelen.

Magzatpózba-gömbölyödöm-és-elsüllyedek-a-szégyentől meztelen. A derekamról felrántottam a takarót az államig. Mellettem Cade hosszan kifújta a levegőt, és a válla ellazult. Amilyen nyugodt hangon csak tudtam, azt kérdeztem: – Mi folyik itt? Belül közben minden voltam, csak nyugodt nem. Egy takaró és Cade néhány vacak ruhadarabja választott el minket egymástól, miközben az agyam még mindig ködös volt az izgató álomtól. Hogy őszinte legyek, egy kicsit rosszul is esett, hogy képes másfelé nézni. Egy kis, őrült részem legszívesebben megint leengedte volna a takarót, csak hogy megnézzem, milyen erős az akaratereje. Cade felállt, és átment a szoba másik végébe. – Kopogtam, de nem válaszoltál. Odakint voltam, és meghallottam a nyöszörgésed. Úgy hangzott, mint nagy fájdalmaid lennének, vagy beteg lennél – mondta, és visszanézett rám. Most már értettem, miért tudott másfelé fordulni… bűntudat. Pedig nem is tett semmi rosszat! Nekem voltak izgató álmaim róla, én viszont a bűntudat csíráját sem éreztem miatta. – Esküszöm, hogy az ajtó nem volt bezárva, ezért bejöttem, hogy megnézzelek. Esküszöm, hogy nem próbálkoztam semmivel. Sajnálom! Kíváncsi voltam, ha leengedném a takarót, most próbálkozna-e valamivel. A testem olyan feszült volt, mintha órákon keresztül egy sziklaperemről lógtam volna le a mélybe. Akartam, hogy próbálkozzon valamivel. Megráztam a fejem. Annyira fel voltam izgulva, hogy már attól is elakadt a lélegzetem, hogy a takaró megsimította a mellem. Nem! Rossz Max! Te Mace-szel jársz. Koncentrálj! Biztosan elfelejtettem beállítani az ébresztőórát, mielőtt lefeküdtem. A nagyon fontos volt az ébresztés, de ha megfeszültem sem jutott eszembe, hogy miért. Ránéztem Cade-re, aki a takarót nézte mereven, amelyet a kezemben szorítottam a mellkasom előtt. Megborzongtam és libabőrös lettem. Megmozdultam, és talán felé fordítottam egy kicsit a meztelen hátamat. Láttam, hogy a tekintete a gerincem ívére siklik, és nagyot nyel. Az ördög vett rá, hogy megtegyen. Az ördög alatt pedig a méhemet értettem. Egy lépést tett felém, mire néhány másodpercig boldogan mosolyogtam. Aztán eszembe jutott, miért volt olyan fontos beállítani az ébresztést… és miért volt itt Cade egyáltalán. Hálaadás. Hálaadás plusz a szüleim. Hálaadás plusz a szüleim plusz én meztelenül egy szobában Cade-del.

Egyenlő katasztrófa. A csábítási tervet azonnal sutba dobtam, felálltam az ágyról, és gondosan ügyeltem rá, hogy a lepedőt magam köré csavarva tartsam. – A francba! Hány óra van? Kivette a telefonját a zsebéből. – Mindjárt kilenc. A FRANCBA! Ekkor mintegy végszóra, megszólalt a csengő. Hallottam, hogy az anyám az ajtó mögül azt kiáltja: – Max, drágám! Azután – mert voltam olyan idióta, hogy nem zártam be a lakásom ajtaját –, hallottam, hogy nyílik az ajtó, és felhangzik egy újabb „Drágám?”. Olyan volt, mint azokban a borzalmas zombi filmekben, ahol hallod, hogy jönnek feléd, de nincs hová menekülnöd. Muszáj beletörődnöd, hogy felfalják az agyadat. Anya volt a zombi, és ha besétál ide, és itt talál meztelenül egy fiúval – még akkor is, ha az Aranyfiú – mindkettőnk agyát roston fogják sütögetni. – Ööö, egy pillanat, Anya! A fenébe! Beletúrtam hajamba, de elfelejtettem, hogy a takarót fogom vele, ezért lecsúszott rólam. Cade torkából elfojtott nyögés tört fel, és gyorsan elfordult. Hormonoktól pezsgő testemnek nagyon tetszett a hang, de most nem volt alkalmas rá az idő! A francba. A francba. A francba. A francba. Valószínűleg az utolsót hangosan is kimondhattam, mert Cade azt felelte: – Semmi baj. Majd kimegyek, és beszélek az anyukáddal, amíg felöltözöl. – Nem érted! Ha kimész a szobából, aztán én is kiléptek, hogy lezuhanyozzak, a szüleim azt fogják gondolni, hogy együtt aludtunk. – Akkor ne zuhanyozz le! Így is gyönyörű vagy, ahogy vagy. A tekintete végigmérte a takarót, és még csak nem is látszott rajta, hogy sajnálja. Hová tűnt a bűntudat? Nyugi, kislány! Még mindig nem alkalmas rá az idő. – Füst-, alkohol- és izzadtságszagom van, ami legalább olyan borzalmas. Ráadásul az ébredés utáni kócos haj pontosan úgy néz ki, mint a szex utáni haj. Hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét. Biztatásnak szánta, de mivel a bőre a bőrömhöz ért, egyáltalán nem nyugtatott meg. Bármilyen perverz volt is, valami felizgatott ebben a helyzetben.

Egy kis részem szerette volna, hogy meglepjenek, még akkor is, ha nem igazán létezett olyan hogy „minket”, és nem is feküdtünk le egymással. – Akkor megmondom nekik az igazat – felelte Cade. – Te elaludtál, én pedig most értem ide. – Ja, majd biztos elhiszik. A hüvelykujja lágyan simogatta a vállam, és a testem majdnem elgyengült. – Majd én elhitetem velük. Ígérem. Úgy lépett el tőlem, mintha nem a csupasz bőrömet simogatta volna, és nem meztelen lettem volna a takaró alatt. Az arca nyugodtnak és közömbösnek tűnt, mintha semmilyen hatással nem lennék rá. Egyes férfiak más fajhoz tartoznak? Más a DNS-ük, ezáltal sokkal jobbak, mint a többiek? Ellenálltam a kísértésnek, hogy újra leengedjem magamról a takarót, csak hogy valami reakciót váltsak ki belőle. Behunytam a szemem és bólintottam. Ki se nyitottam addig, amíg kisurrant a szobából, hogy ne csináljak semmi ostobaságot. Csak álltam ott mozdulatlanná dermedve, felizgulva még akkor is, amikor hallottam, hogy üdvözli a szüleimet. Hosszú nap lesz ez a mai.

15 Cade Ebben a lakásban másodszor kellett kínos problémával szembenéznem egy kínos problémával egy nagyon alkalmatlan pillanatban. Ha választhattam volna, hogy Max szüleivel akarok-e találkozni ebben az állapotban vagy beugrom egy működő vulkánba, komolyan mérlegeltem volna mindkettő előnyeit és hátrányait. Vártam egy pár pillanatot, hogy összpontosítsak, habár tudtam, hogy ez a bár másodperc korántsem lesz elég ahhoz, hogy kiűzze Max látványát a fejemből. Elképesztően gyönyörű volt, az önuralmamat pedig jelenleg csak egy vékony cérnaszál tartotta. Még most is legszívesebben visszamentem volna, hogy megcsókoljam, ami nem nagyon segített a másik problémán, amivel küszködtem. Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, megigazítottam magam, amennyire tudtam, és végigsétáltam a folyosón a nappaliba. Kérlek, istenem, add, hogy Max anyja ne akarjon megölelni! Mrs. Miller boldogan felkiáltott, amikor meglátott. – Cade! Nem is tudtam, hogy itt vagy. Éppen egy pulykát próbált kihúzni egy hűtőtáskából, de otthagyta, hogy odajöjjön hozzám, és nagyon úgy tűnt, hogy magához akar ölelni. Én erre úgy ugrottam el az útjából, mintha a philadelphiai sasok egyik futballjátékosa lenne, és le akarna dönteni a lábamról. – Hadd segítsek! – mondtam, és odairamodtam a hűtőtáskába szorult pulykához, hogy ürügyként felhasználjam. A konyhapult mögé léptem hálát adva az égnek, hogy eltakar. Amikor Max anyja nem tett semmilyen megjegyzést a dologra, megkönnyebbülten fellélegeztem, és nekiálltam kiszabadítani a baromfit. A pulyka csúszós volt, és olyan szagú, mint… nos, a nyers hús. Némiképp segített a problémámon. Egy nagy madár szorosan bedugva a hűtőtáskába. Szorosan bedugva. Ne gondolj erre, agy! Eddig olyan jól csináltad. Elmondtam magamban az ábécét, hogy eltereljem a figyelmem, miközben a pulykát próbáltam kiszedni. Eltartott néhány percig, de mire kiszabadítottam, újra ura voltam a testemnek. – Hova tegyem, Mrs. M?

Mick éppen akkor fejezte be a kipakolást a konyhaasztalra. Úgy tűnt, egy egész lakást magukkal hoztak. Max anyja megfogott egy nagy serpenyőt, és odatette mellém a pultra. – Ebbe, légy szíves! Beletettem, ahogy kérte, aztán leöblítettem a kezem a mosogatónál. Még mindig rajtam volt a kabát és a sál. Eljött az ideje, hogy elmondjam az igazat, és csak remélni mertem, hogy beveszik. – Mackenzie elaludt. – Úgy véltem, ha bedobom Max igazi nevét, talán segít, tekintve, mennyire nem szívesen szólították a becenevén. – Igazság szerint én is csak néhány perccel érkeztem önök előtt. – Levettem a nyakamból a sálat, remélve, hogy így még hihetőbb a történetem. – Tegnap sokáig dolgozott, és biztosan nagyon elfáradt. Ne gondolj rá, agy! Koncentrálj! Kibújtam a kabátomból is, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hová tegyem. Vajon Maxnek van ruhásszekrénye? A szülein nem volt kabát. Hova tették? Az egész történetünk meg fog bukni, mert nem tudom, hová kell akasztani a kabátomat. Két ajtót láttam, ami lehetett szekrény, de akár fürdőszoba vagy mosókonyha vagy ki tudja, mi más is. – Vagyis Mackenzie most öltözködik? – Az anyja összevonta a szemöldökét, és láttam rajta, hogy azt gondolja, amitől Max tartott. – Azt hiszem, valószínűleg zuhanyozik. Mondtam neki, hogy nem szükséges, ő azonban szeretne jól kinézni önöknek. Remélhetőleg nem melegítőben jön ki vagy ilyesmi. – Szerinted fényképezni is akar majd? – Mrs. Miller szeme úgy felcsillant, mintha máris karácsony lenne. Ezek szerint ez kiválóan eltereli majd a figyelmét. – Szerintem igen. Végül is ez az első hálaadásunk együtt. Azt hiszem, érdemes lenne megörökíteni. Vállalva a kockázatot kinyitottam az egyik ajtót a nappaliban. BINGO! A szekrény volt. Nap=megmentetve. Vállfára tettem a kabátomat, amikor Mrs. M hátulról átölelt. A karját a derekam köré fonta és olyan erősen szorította meg, hogy azt hittem, a Heimlich-féle műfogást alkalmazza rajtam. – Annyira boldog vagyok, hogy beléptél Mackenzie életébe! Még ez alatt a néhány hét alatt is milyen csodálatos hatással vagy rá. Soha nem engedi, hogy lefényképezzem. Ó, a francba. Max nagyon dühös lesz. Elmosolyodtam és azt feleltem: – Ó, nem hiszem, hogy én változtattam meg. Már előtte is nagyszerű lány volt, és most is az.

– Mick? Hallod ezt a csodálatos fiút? Tanulhatnál tőle! Mick feltápászkodott a kanapéról, és kijött a konyhába. – Hozzád képest mindannyian rosszabbnak tűnünk, fiam. – Elnézést, uram. Mrs. M megveregette a férje karját. – Ne is figyelj rá, Cade! – Igenis, asszonyom. Felsóhajtottam, és volt egy olyan érzésem, hogy nem utoljára aznap. Figyeltem, ahogy Max anyja a konyhában ténykedik. Többször is felajánlottam, hogy segítek, de mindig elhessegetett. Ha nem főzött, akkor Max üres lakás díszítette. Hozott párnát, takarót és fényképeket. Kezdtem érteni, hogy Max miért olyan homlokegyenest más, mint a szülei… Valószínűleg mert homlokegyenest más akart lenni, mint ők. – Honnan jöttél, Cade? – Texasból, asszonyom. – Ó, és ott honnan? Mi Oklahomában lakunk! – Fort Worthben nőttem fel. – És a szüleid még mindig ott vannak? Zavaromban a tarkómat vakargattam. – Igazság szerint csak a nagymamám. Az édesanyám meghalt, az apám pedig soha nem is volt a képben. Mozdulatlanná dermedt, a keze még mindig a pulyka belsejében volt, úgy nézett rám. – Ó, szívem! Nagyon sajnálom! – Semmi baj – válaszoltam. – Fiatal voltam, nem is nagyon emlékszem már rá. Különben is, ott van a nagymamám, és ez elég. A pulyka-mentes karjával intett, hogy menjek közelebb hozzá. – Gyere ide! Tettem felé néhány lépést, de továbbra és integetett addig, amíg közvetlenül mellette nem álltam. Aztán magához ölelt a szabad karjával, miközben a másik még mindig intim módon kutatott a pulyka belsejében. – Nem számít, hogy nem emlékszel az anyukádra – mondta. – Akkor is sajnálom, hogy mivel kellett szembenézned. Biztosan nagyon nehéz lehetett. Furcsa, de ettől az esetlen, pulykás öleléstől tényleg jobban éreztem magam. Értettem, miért viszonyul Max olyan furcsán a szüleihez, én viszont bármit megadtam volna azért, hogy a szüleim váratlanul betoppanjanak hozzám, és betolakodjanak az életembe. A nagymamám túl idős volt

ahhoz, hogy ilyesmit csináljon, habár szerintem akkor sem tette volna, ha képes rá. – Ööö… mi folyik itt? Mrs. M elengedett, én pedig távolabb léptem tőle és a pulykától. Max a folyosó végén állt. Nyilván lemondott az zuhanyzásról. Tépett vörös haját sokkal szolidabbra fésülte, mint ahogy valaha láttam. Magas nyakú garbót viselt, amely eltakarta sokféle tetoválását. A sminkje is jóval visszafogottabb volt. Úgy nézett ki, mint máskor, csak legalább huszonöt százalékkal csökkent vibráló életereje. Hiányoltam az igazi énjét. – Ó, semmi, drágám – felelte az anyja. – Csak Cade mesélt a szüleiről. – Aha. A szüleiről – visszhangozta Max, majd tágra nyílt szemmel nézett rám. Ezért témát váltottam: – Mrs. Miller, mondja, milyen volt Max kisgyereknek? Max felnyögött, az anyja viszont valósággal ujjongott. – Véletlenül vannak nálam babafotók! Mindig tartok egy albumot a táskámban. – Max besétált a konyhába, és lerogyott a mellettem lévő székre. – Babafotók. Hurrá! Micsoda remek ötlet, édesem. – Az ujjait az enyémbe fűzte, majd a körmét a kézfejembe vájta figyelmeztetésül. Én viszont csak arra tudtam gondolni, milyen érzés lenne, ha más körülmények között mélyesztené a bőrömbe. A számhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam. A szeme elkerekedett, és elakadt a lélegzete. Gonoszul rámosolyogtam, és azt mondtam: – Ó, szívem, nem hibáztathatsz, hogy szeretném látni a babafotóidat. Amíg az anyja a nappaliban kereste az albumot, Max hozzám hajolt, és a fülembe súgta: – De még mennyire hogy hibáztathatlak. Nem vagy vicces, Aranyfiú. – Tényleg? Pedig én azt hittem, hogy nagyon is az vagyok. – Később, amikor kettesben leszünk… –… ez jól hangzik. Hangosan felnevetett a nappali irányába, teljesen hamisan, majd hozzám fordult: – Ne hidd, hogy nem foglak megölni, Szépfiú. – Szóval eddig Aranyfiú voltam, most pedig Szépfiú? Vett egy újabb mély lélegzetet, és elképzeltem, hogy magában számol, hogy uralkodjon a haragján. Szerettem ilyennek látni. Az arca kipirult, a szeme szikrázott, és ismét önmaga volt a nagymértékű külső változás ellenére is. – Nem tehetek róla. Olyan jó szórakozás téged bosszantani. – Tényleg ezt a játékot akarod játszani? – Itt is van! – Az anyja belibbent a konyhába, és letette elénk az albumot.

Az első képen azt láttam, amikor hazahozták Maxet a kórházból. A gyerekszoba a rózsaszín különböző árnyalataiban pompázott, a falra nagy betűkkel fel volt festve a neve: MACKENZIE. Max úgy nézett ki, mint a legtöbb kisbaba – kicsi, rózsaszín, ráncos arcú, kopasz. Mrs. Millernek feltupírozott, göndör haja volt, és úgy festett, mintha a Dinasztia című sorozatból lépett volna ki. – Mrs. Miller, meg kell mondjam, egy nappal sem tűnik idősebbnek, mint ezen a képen. Erre felkuncogott, és megütögette a vállam. – Jaj, ne csináld már! Max kihámozta a kezét az enyémből, és halkan odasúgta: – Igen, kérlek, tényleg ne csináld már! Aztán magához ragadta az albumot, és olyan gyorsan lapozgatta, hogy alig volt időm megnézni a képeket. Egy dolog azonban nyilvánvalóvá vált: fiatalabb korában a szülei soha nem engedték, hogy önmaga legyen. Rózsaszínű, fodros ruhákba öltöztették, amelyeket láthatóan nem szeretett. A haja szőke volt, mindig tökéletes csigákba bodorítva. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam: – Eredetileg szőke vagy? Egyre könnyebb elképzelnem téged abban a szurkolólány egyenruhában. – Ha a tekintet fizikai formát ölthetett volna, az övé egy hatalmas pofon lett volna. Minden fényképen tökéletesen nézett ki, mint egy Barbie-baba, és a mosolya is legalább olyan mesterkéltnek tűnt. Gyönyörű volt, de szomorú. Gyorsan lapozta az oldalakat, én pedig egyszer csak megpillantottam az igazi szurkolólány Maxet, ahogy szétrepesztett lábbal a levegőbe ugorva megérinti a lábujját. – Most pedig már nem is kell elképzelnem. Szigorú tekintete továbbra is ott ült a szemében, a szája sarka azonban enyhén felfelé görbült. – Te sportoltál valamit, Cade? – kérdezte Mrs. Miller. – Igen. Fociztam és kosaraztam. Max abbahagyta a lapozást és így szólt: – Tényleg? – Texasban nőttem fel. Amellett jó is voltam benne. Felnevetett. – Még szép. – Lefogadom, hogy te pedig nagyszerű szurkolólány voltál. – Nagyszerű? Nem igazán. Szinte gyilkos? Naná. Láttam rágógumi rózsaszín szalagavató ruhájában, majd a bizonyítványosztáson a talárban. Közeledtünk az album végéhez, én pedig vártam a fényképeket erről nem Barbie-babás, új külsőjéről. Nem jöttek. Az album véget ért, mintha az elmúlt pár év nem is létezett volna. Láttam a

megkönnyebbülést Max arcán, amikor az utolsót lapozta. Aztán megpillantott egy képet a hátsó borító belső oldalára ragasztva, és a megkönnyebbülés helyét átvette a döbbenet meg valami más, amit nem tudtam megfejteni. Egy családi kép volt, amelyen tizenkét, talán tizenhárom éves lehetett. Az arcán az a jellegzetes kamaszkor előtti tekintet ült. Mögötte egy fiú állt, biztosan a bátyja. Neki is ugyanolyan szőke haja volt, és betűs dzsekit viselt. A másik oldalon egy tizenhat vagy tizenhét éves lány volt, Max kiköpött mása. Vagy inkább fordítva, mivel az a lány volt az idősebb. – Ez a bátyád és a nővéred? – kérdeztem. Max arcán valami összetört. Szembefordult az anyjával, a tekintete egyszerre volt rémisztő és rémült. – Na nem! Ez nem csináljuk! Hallod? Ha ezért jöttetek, akkor el is mehettek. – Becsapta az albumot, és beviharzott a szobájába. Arra számítottam, hogy az anyja megdöbben vagy felháborodik, ő azonban csak nyugodtan fogta az albumot és visszavitte a táskájába, mintha csak egy könyvet tett volna vissza a polcra. Bement a nappaliba, és levett egy fényképet a dohányzóasztalról, amit korábban odatett. Nem tudtam pontosan, mi folyik itt, csak azt, hogy köze lehet ahhoz, amit Max előző este említett az ünnepekről. Bármi volt is, apró darabokra törte, amit csak most vettem észre rajta.

16 Max Nem tudtam, hogy sikítsak, kiabáljak, tárgyakat dobáljak vagy a földre vessem magam. Volt valami az anyámban, amitől ismét tizennégy évesnek és dühösnek éreztem magam. Gyűlöltem ezt az érzést, és nem tudtam kikapcsolni sem. Egyszerűen képtelen volt leszállni a témáról. Nem volt szükségem arra, hogy lépten-nyomon Alexről mutogasson képet ahhoz, hogy emlékezzek rá. Láttam a metróban, a koncerteken, az utcán elmenni mellettem. Láttam, amikor behunytam a szemem. Régebben, mielőtt befestettem a hajam, és tetováltattam a bőröm, mindig őt láttam, ha a tükörbe néztem. Anya szemében is ő volt minden alkalommal, amikor rám nézett, és az a vágy tükröződött benne, ha elég erősen azt kívánja, hogy helyet cseréljünk, talán visszakaphatja a jó lányát. Nem számít, hányszor mondtam, anya mindig úgy intézte, hogy az ünnepek Alexről szóljanak. Beszélni akart arról az időszakról, amikor Alexandria ezt vagy azt csinálta. Olyan sokszor emlegette, hogy a nővérem fantomként ült velünk a vacsoraasztalnál, és kiszippantotta a boldogságot meg a normális beszélgetést a levegőből, és magával vitte a nemlétezés földjére. Nem kellett magamtól arra vágynom, bárcsak halott lennék. Anya gondoskodott róla, hogy ezt érezzem. A pokolba, hiszen máris itt volt nála egy fényképalbum, amivel megmutatta a világnak a másik szőke hercegnőjét, nem számított, hogy már nagyon régóta nem voltam olyan. Senki sem akarta az igazi Max képeit látni. Csak Mackenzie-ét. Miért rossz az, ha hagyjuk, hogy a múlt megmaradjon a múltban? Miért kell magunkkal hurcolni minden problémánkat a jövőbe? Már szinte levegőt sem kaptam attól a sok szellemtől, amiket anya vonszolt magával. Nem illettem abba a világba, és minél jobban próbálkoztam, annál inkább éreztem, hogy nem illek sehová. Az ágyon hasaltam, az arcomat a párnába fúrtam, amikor éreztem, hogy matrac egyik oldala lesüllyed. Tudtam, hogy Cade az. Anya sohasem jött utánam a veszekedés után, mert könnyebb volt úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Apa pedig mindig távol tartotta magát mindenféle érzelmi dologtól. Felkönyököltem, és a vállam fölött hátranéztem. Cade ott ült félénken az ágy legszélén. Jó sok helyet hagyott kettőnk között. Hanyatt fordultam, és vártam, hogy mondjon valamit. Vagy kérdezzen. Nem tette. Csak lefeküdt mellém – még mindig tisztes távolságra tőlem. Az alkarját a feje alá tette, és némán bámulta a mennyezetet. Csak most, ilyen közelről vettem észre, milyen széles a válla. Úgy értem, érezni már éreztem, de igazán megnézni csak most nyílt alkalmam. A karja izmos

volt, a mellkasa széles. Figyeltem, ahogy mozog a teste, miközben lélegzik. A ritmusa megnyugtatott. Azzal, hogy néztem a mellkasa emelkedését és süllyedését, a haragom lassan el is szállt. A szeme be volt csukva, az arca ellazult, amikor azt mondta: – Elengedem az embereket. Felkönyököltem és ránéztem, habár a szeme még mindig csukva volt. – Ööö… ha most a Bibliára utalsz meg Mózesre azzal az engedd-el-a-népem sztorival… akkor nem értem az összefüggést. A szája egyik sarka felfelé görbült és felsóhajtott. – Tegnap este megkérdezted, miért nem harcoltam azért a dalban szereplő lányért. Azért, mert elengedem az embereket. Fogalmam sem volt, miről beszél, de egyetértettem, feltéve, hogy addig sem kell magamról beszélnem. – Mindig? – Az utóbbi időben, igen. Régebben harcoltam, de túl sokszor veszítettem. Szerettem volna, ha kinyitja a szemét, és rám néz. Ez a komor, zárkózott Cade nyugtalanított. Én magam is elég sötét helyen voltam, és az, hogy őt ugyanilyennek láttam, még mélyebbre taszított. Sosem tudtam, mit kell csinálni az ilyen helyzetekben, ezért követtem a példáját, és csendben maradtam. Nem a kettőnk közötti vonzalomra gondoltam, amikor közelebb húzódtam hozzá, és a mellkasára hajtottam a fejem, csak meg akartam vigasztalni. Talán én magam is vigaszt kerestem. Néhány másodperc múlva kivette a karját a feje alól és átölelt. A kezét a csípőmre tette, én pedig kifújtam a levegőt, amit addig visszatartottam. Amikor már éppen megnyugodtam ebben a csendben és a közelség nyújtotta elégedettségben, megszólalt: – Az apámról az az első emlékem, hogy elmegy. Ötéves voltam, és kértem, hogy ne tegye. Jobban mondva könyörögtem. – Kifújta a levegőt és valami nevetésre hasonlító hangot hallatott… de szomorú nevetés volt. – Reggelre már nem volt ott. Anyám alig egy év múlva halt meg. – Behunyta a szemét, és láttam, hogy valahol máshol jár gondolatban, már nem velem van. – Rákos lett és egyszerűen… feladta a küzdelmet. Én sem voltam elég ahhoz, hogy maradni akarjon. A fájdalom a semmiből érkezett és leterített. Könny gyűlt a szemembe, a torkom elszorult az elfojtott érzelmektől. Nagyon régóta nem sírtam, de amikor a kisgyerek Cade-re gondoltam, aki valószínűleg akkor is ugyanolyan jó és tökéletes volt, mint most, hogy ilyen dolgokkal kellett szembenéznie… fájdalmat éreztem. Hozzá voltam szokva, hogy a saját érzelmeimről ne vegyek

tudomást. Olyan sokszor csináltam már, hogy nagyon könnyen ment. Valaki más miatt pedig még sohasem aggódtam. Még nem kerültem senkihez olyan közel, hogy számítson. Ezért minden önuralmamra szükség volt, hogy visszaűzzem ezeket az érzéseket a fal mögé. Nagyon sok dolog a nyelvem hegyére tódolult, hogy kimondjam, de mindegyiket vagy túl kevésnek, vagy túl soknak éreztem, ezért inkább nem szóltam semmit, és behunytam a szemem, amíg a sírás kényszere el nem múlt. Cade felnevetett, de nem azzal a nevetéssel, amihez már hozzászoktam, amelynek hallatán mindenki felé fordult. Ez a nevetés keserű volt és megtört. – Amikor az apám hazajött a temetésre, feltételeztem, hogy magával visz. Már elképzeltem, milyen lesz a szobám az új házában, és azon aggódtam, vajon az új barátnője kedvelni fog-e. Annyira elszántan akartam, hogy ezúttal sikerüljön. De megint elment, és a nagymamám vett magához. Hallgattam a szívverését a fülem alatt, és csak arra tudtam gondolni, micsoda seggfej az, aki magára hagyja a fiát, miután az elvesztette az anyját? Sohasem volt erősségem, hogy visszafogjam a nyelvem, és ez most sem történt másképp. – Legalább tudjuk, hogy a faszkalapság nem örökletes – jegyeztem meg. Nem sok választott el attól, hogy azt javasoljam, induljunk útnak, és keressük meg azt a gazembert apját, hogy helyre tegyük. Cade keze a hátamat simogatta le-fel, mintha meg akarna vigasztalni, holott nekem kellett volna vigasztalnom őt. Aztán rájöttem… tényleg ez a szándéka. Sok dolog felbosszantott a szüleimben és Alex halálában, a legjobban azonban az, hogy egyedül éreztem magam a fájdalmammal. Úgy értem, tudtam, hogy a szüleimnek is hiányzik. Tudtam, hogy folyton rágondolnak, ők azonban egyfajta boldog, kedves szomorúsággal tették, amely teljesen idegen volt tőlem. Amikor én gondoltam Alexre, akkor tiszta, hamisítatlan… gyötrelem töltött el. Úgy éreztem, mintha a szerveim átrendeződtek volna a testemben, mintha még mindig belső sérüléseim lennének a baleset után. Ennyi évvel később már az is elég volt, hogy behunyt szemem mögött lássam, és máris úgy éreztem, mintha elvéreznék. Nem értettem, hogy a többiek miért nem ezt érzik, és ettől dühös lettem. Abból azonban, ahogy Cade mellizma és hasizma megfeszült alattam, tudtam, hogy ő is érzi. Hiszem én is ugyanezt csináltam: megfeszítettem az izmaimat, mintha valami páncél lenne rajtam. Egyedül az inak és a szövetek tartották odabent a szenvedést. Ennél már csak az volt a rosszabb, amikor mindezeket az érzéseket a világ elé tártam. Hosszú idő óta először – talán Alex halála óta először – úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Mély lélegzetet vettem, és kimondtam:

– A nővérem meghalt. A hátamon lévő keze a hajamba siklott. Bármikor máskor ettől a hormonjaim ujjongásban törtek volna ki, most azonban csak lágy és kedves volt az érintése, és átkapcsolt valamit az agyam leghátsó részében, amit legtöbbször kikapcsolva tartottam. Annak a napnak az emléke soha nem kopott meg vagy halványult el az emlékezetemben. Ugyanolyan élesen élt bennem ma is, mint amikor megtörtént. Amikor megengedtem, hogy visszatérjenek az emlékek, szinte magam előtt láttam a vakító fényszórót, hallottam az üvegcsörömpölést, és éreztem a biztonsági övet, ahogy a nyakamba vág. Összeszorítottam a szemem. A képeket nem tudtam visszatartani, a könnyeket viszont igen. Cade nem próbált meg szóra bírni. Nem kérdezett. Csak folyamatosan simogatott, és ez a jelenhez kötve tartott. Csak feküdtünk szorosan egymáshoz simulva, olyan szorosan, hogy már nem kellett megfeszítenem az izmaimat. Nem volt szükségem páncélra, mert ő egyben tartott. Egy idő után – ami lehetett egy örökkévalóság vagy néhány másodperc is – azt suttogta: – A fájdalom megváltoztat minket. Az enyém azt érte el, hogy tökéletes legyek, hogy soha többé ne akarjon elhagyni senki. Nagy levegőt vettem. – Te arany lettél, én pedig dühös. Az egyik kezével megfogta az állam, és felemelte a fejem, hogy ránézzek. – Téged megerősített a fájdalom, Max. Szenvedélyessé és élettel telivé tett. Mindkettőnket azzá formált, amilyenek most vagyunk. Egy nevetés furakodott át a tüdőmben tábort vert fájdalmon, és kiszökött a torkomon. – Aranyfiú és Dühös lány. – Írnunk kellene egy képregényt a kalandjainkról. Ezúttal könnyebben jött a nevetés. Furcsa, hogy milyen hatékonyan meg tudott nyugtatni egy olyan srác, akit ilyen kevés ideje ismertem, miközben a szüleim, a barátaim és egy sor pszichológus nem volt rá képes. – Köszönöm – suttogtam. Visszahajtottam a fejem a mellkasára, de az arcomat továbbra is felfelé fordítottam. – Ezt… a mai és a tegnapi napot. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem vagy itt. Tudom, valószínűleg valami sokkal jobb helyen lehettél volna… – Hidd el, ez lényegesen jobb, mint a másik lehetőség. Pontosan ott vagyok, ahol lenni szeretnék. – Lenézett rám, és félmosolyra húzódott a szája. Az ujjaim végigsimították a hasát és megkérdeztem: – Mi volt a másik lehetőség?

– Egy olyan emberrel lettem volna, akit inkább meg kell hagynom a múltban. Okosabb, ha előretekintek. Most először számomra is lehetségesnek tűnt, hogy előretekintsek. Itt maradtunk ebben a saját magunk által létrehozott burokban, ahol csendben, ellazulva feküdtünk. Mindent elmondtunk, amit kellett, ezért lassan elszenderedtem Aranyfiú mellett az ágyamban.

17 Cade Valami fényesen villant lezárt szemhéjam másik oldalán. Álmosan meg akartam dörzsölni a szemem, de a bal karomat valami az ágyhoz szegezte. Egy nő állt fölöttem fényképezőgéppel a kezében. Fekete pöttyök árasztották el a látómezőmet, ezért eltartott néhány pillanatig, hogy rájöjjek, hol vagyok, és mit keresek ott. A nő a fényképezőgéppel Mrs. Miller volt, és éppen akkor készített rólunk egy képet, miközben Max békésen aludt a karomban. Egy nedves folt jelezte a pulóveremen, ahol kicsorgott a nyála. Istenem, nekem is kellett ez a kép! Mrs. Miller a szája elé tette az ujját, és azt suttogta: – Sajnálom. Csak olyan édesek voltatok együtt, hogy nem tudtam ellenállni. – Ezzel hivatalosan is ez lett életem legkülönösebb napja. – Kész a vacsora. Mick és én megvárjuk, hogy felfrissítsétek magatokat. Lábujjhegyen kiosont a szobából, és becsukta az ajtót maga után. Eljött az ideje, hogy felébresszem az alvó oroszlánt. Max álmában fiatalabbnak és szelídebbnek tűnt. Hosszú szempillái az arcára simulva pihentek. Az orra kicsi volt, és a végén enyhén felfelé kunkorodott. Még álmában is neki volt a legizgatóbb ajka, amit valaha láttam. Telt és egy kicsit ráncos, mintha engem hívogatna. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, amikor azt mondta, hogy nem sajnálja, hogy megcsókoltam. Nem mintha számított volna, hiszen volt barátja. Az lett a végzetem, hogy mindig olyan lányhoz vonzódjak, akit nem kaphatok meg. Ráadásul, amit korábban elmondott… nem lehetett könnyű. Láttam, mennyire felzaklatták az emlékek, ezért a legkevésbé sem akartam kihasználni a helyzetet, és visszaélni a gyengeségével. Már éppen fel akartam ébreszteni, amikor kinyitotta a szemét, és rajtakapott, hogy őt nézem. Pislogott néhányat, aztán összehúzta a tekintetét. Felült, és az ágy legtávolabbi végébe húzódott. – Mi csinálsz? – kérdezte. Bármilyen közelség alakult is ki közöttük korábban, úgy tűnt, nem tartott ki addig, amíg felébredtünk. Újra felvonta a falat maga köré, én pedig megint kint rekedtem. – Esküszöm, hogy nem az, aminek látszik. – Mondta a sorozatgyilkos a rendőrségnek. A haja összeborzolódott, és így jobban hasonlított arra, amilyen szokott lenni. – Fel akartalak ébreszteni. – mondtam. – Az anyukád szólt, hogy kész a vacsora.

– Az anyám itt volt? Kezdtem élvezni ezt a tágra nyílt, kétségbeesett tekintetet, amit minden alkalommal láttam rajta, amikor az anyja került szóba. – Lehet, hogy lefényképezett minket. Megfogott egy párnát, hozzám vágta, én pedig épphogy csak ki tudtam védeni, hogy ne találjon szembe. – Engedted, hogy lefényképezzen? Amikor a másodikért nyúlt, azt már megfogtam, és annál fogva közelebb húztam magamhoz. – Nem engedtem. A vaku villanására ébredtem fel. – Komolyan? – Olyan hangot hallatott, amely félig nyögés, félig morgás volt, majd a kezébe temette az arcát. – Ölj meg! Kettőnk között tartottam a párnát ütközőnek, és azt feleltem: – Nemsokára vége. – Te még nem tudod, milyen az anyám hálaadásnapi vacsorája. Még csak most kezdődik. Felállt az ágyról, és bement a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát. Követtem, és én is ugyanazt tettem. Félelmetesen családias volt, ahogy a kis helyiségben kerülgettük egymást, hogy ne ütközzünk össze. Megdöbbentett a gondolat, hogy alig huszonnégy órája ismerem csak ezt a nőt, és huszonnégy óra múlva valószínűleg szétválnak útjaink, és soha többet nem hallunk egymásról. Nyeltem egyet, és láttam, hogy rám néz a fürdőszobaajtóból. – Na, jössz már? – Igen, megyek. Amikor beléptünk a nappaliba, újabb fotó kattant. – Anya! Ne csináld már! Mrs. Miller tekintete arra a reklámra emlékeztetett, amelyben bántalmazott állatokat mutatnak, és szándékosan azt akarják elérni, hogy rosszul érezd magad. – Sajnálom. Csak Cade korábban említette, hogy nem bánod, ha fényképezek. – Igazán? Bajban voltam. Megfogta a kezem, és egy kicsit erősebben szorította meg, mint ahogy jólesett. – Ó, tudod, drágám. Elmondtam az anyukádnak, mennyire zavart téged, hogy elaludtál, mert nem tudtál illően felöltözni a fogadásukra. Beszéltünk arról is, milyen jól lenne, ha képekkel örökítenénk meg az első közös ünnepünket. – Mrs. Miller készített egy újabb fotót, miközben a lányával beszélgettem. – Mrs. M, ne is figyeljen Maxre! De szerintem a fényképezést inkább hagyjuk vacsora utánra.

– Hát persze, és utoljára kérlek, Cade, szólíts Bettynek vagy Anyukának! Max szélesen rám mosolygott, de olyan érzésem támadt, mintha az Animal Planeten látnék egy ragadozót, ami az agresszió jeleként kivillantja a fogát. Hozzám hajolt, és még mindig mosolyogva halkan odasúgta: – Ha Anyukának mered szólítani az anyámat, a sütőben lévő pulykát kicserélem a fejedre, megértetted? Visszamosolyogtam, és a tenyerembe fogtam az arcát. – Szavadon foglak, Dühös lány. – Áthatóan nézett rám, de láttam rajta, hogy örül, hogy újra a megszokott talajon vagyunk. A megszokott alatt természetesen azt értettem, hogy próbáltuk egymást feldühíteni. Kikiabáltam az anyjának a konyhába. – Mrs. Miller… vagyis Anyuka… a lánya néha olyan édes dolgokat tud mondani. Szerintem meglepődnének, milyen romantikus lelke van. Max halkan felnevetett, és a szeme megvillant. A kezét az enyémre tette az arcán, és azt mondta: – A játék elkezdődött, Aranyfiú. Meg fogod ezt még bánni. – Állok elébe. Ha ettől jobban érezte magát, és kevésbé sebezhetőnek, akkor folytattam a játékot. Max asztalán egy igazi lakoma fogadott minket, a nappalija pedig határozottan barátságosabbnak tűnt. Max megvárta, hogy mindannyian helyet foglaljunk, csak akkor indította az első támadást. – Ó, Apa, tudom, hogy általában te szoktad mondani az áldást, de nem akarnád átengedni Cadenek? Ő annyira vallásos, és tudom, hogy boldogan megtenné. Elmosolyodtam, és megráztam a fejem. Ennél jobbat kell kitalálnia, hogy kifogjon rajtam. – Mick, boldogan mondanám én az áldást, de nem akarom megváltoztatni az ünnepi hagyományokat. Max apja legyintett. – Badarság. Csak rajta, fiam! Maxre mosolyogtam, és megfogtam a kezét. Szűzies csókot leheltem a kézfejére, aztán a másik oldalon megfogtam az anyja kezét is. – Mennyei Atyánk, köszönjük Neked, hogy ma este együtt lehetünk. Köszönjük, hogy Betty és Mick szerencsésen megérkeztek Philadelphiába, és itt lehetnek velünk, mint egy család, miközben eszünk és hálát adunk. És mindenekelőtt köszönjük, hogy Max és én egymásra találtunk. Úgy érzem, mintha csak tegnap találkoztunk volna, de máris számtalan módon megváltoztatta az életemet. már is sok, érdekes módon megváltoztatta az életemet. Néha olyan ez a kapcsolat, mintha túl szép lenne ahhoz, hogy igaz legyen. Imádkozom, hogy az áldásod továbbra is elkísérjen minket, és hogy a napjainkat megtöltse az étel, a szórakozás és a barátság. Szent nevedben imádkozunk,

ámen. Miután befejeztem az áldást, Max kirántotta a kezét az enyémből. A szülei még egy ideig fogták egymásét, ránk pillantottak, aztán sokatmondóan egymásra néztek. Amikor még látták, Maxhez hajoltam, és megpusziltam az arcát. Nem volt abban semmi rossz, ha kihasználtam a lehetőségeimet a szerepemen belül, főleg hogy tudtam, ez a műsor csak a mai nap végéig fog tartani. – Ennél jobbat kell kitalálnod, Dühös lány – súgtam. Megvárta, amíg a szülei elfordulnak, és bemutatta a középső ujját, de mindketten mosolyogtunk. – Miért nem mondunk tósztot? – javasoltam. Millerék nem ittak alkoholt, de úgy véltem, a tea is megteszi. Felemeltem a poharamat, és azt mondtam. – Az új kezdetekre, az új családra, és az ígéretes jövőre! Láttam, hogy Maxet a hányinger kerülgeti, de ő is ivott velünk együtt. Mrs. Miller a szívére tette a kezét, és azt mondta: – Cade, biztos vagyok benne, hogy Mackenzie nem csinált titkot abból, hogy nem kedveltük néhány korábbi barátját. – Max felhorkant, amiből sejtettem, hogy a néhány igazából azt jelentette, hogy az összest. – De meg kell mondjam, te vagy az egyik legkedvesebb és legrendesebb fiatalember, akivel valaha találkoztam. Mick abbahagyta a pulyka szeletelését és hozzátette: – Igen. Úgy tűnik, ami a Maxünk végre megtanulta, hogy szedje fel őket. A szemem sarkából láttam, hogy Max háta hirtelen kiegyenesedik. Döbbenten meredt az apjára, minden bizonnyal azért, mert Mick végre a becenevét használta. Csak egy napja ismertem őket, de még én is éreztem, milyen nagy szó ez. Miközben Maxet figyeltem, láttam, hogy a döbbenet lassan átváltozik zavartsággá és végül haraggá. Összevonta a szemöldökét, telt ajka vékony vonallá préselődött. Hosszan és lassan kifújta a levegőt. Nem igazán tudtam hibáztatni érte. Ekkor véget kellett volna vetni az egésznek, befejezni a színjátékot. Arra gondoltam, hogy felállok, és valami fontos telefonhívásra vagy betegségre hivatkozom. Max ekkor azonban úgy döntött, hogy a dühét rajtam tölti ki. Én pedig – mivel fontos volt nekem –, hagytam. – Csodálatos fiú, ugye? – A hangja a felszínen mézesmázos volt, alatta azonban csöpögött a méregtől. – Különösen, ha arra gondolunk, hol volt egy évvel ezelőtt. Óó. Ez rosszul hangzott. – Egy évvel ezelőtt? – kérdezte az apja. – Ó, igen, egy évvel ezelőtt nagyon rossz állapotban volt. Ugye, drágám? Összehúztam a szemem. – Gondolom. – Gondolod? Ó, szívem, ne bagatellizáld el, milyen messzire jutottál. Keményen megdolgoztál

azért, hogy legyőzd a… függőségedet. Az anyja félrenyelte a teát, én pedig behunytam a szemem, hogy megőrizzem a nyugalmam. Max egyik keze ökölbe szorult az asztalon, én pedig rátettem az enyémet. A szüleihez fordultam, és feltettem a legmegnyerőbb mosolyomat. – Max szeret túlozni. Azt gondolja, hogy vicces. – Vetettek rám egy pillantást, én pedig magyarázatot kerestem, amivel elsimíthatom a dolgot náluk. Ránéztem az apjára, aki mélyen és gyanakvóan vonta össze a szemöldökét. Egy Oklahoma Egyetem feliratú pólót viselt, amiről eszembe jutott az egyetlen használható ötlet. – A függőség, amiről Max beszél, igazából nem nagy ügy. Régebben nagyon sok időt töltöttem a számítógépes focis játékokkal. Igazság szerint betegesen sok időt. Max gyűlölte, de végül sikerült abbahagynom. – Szinte éreztem, hogy szeretné forgatni a szemét, de továbbra is csak feszülten mosolygott. Én is mosolyogtam és hozzátettem. – Miatta. Halvány magyarázat volt, de arra alapoztam, hogy minden déli férfi imádja a focit. Mrs. Miller közbevágott: – Bocsáss meg, de valamit nem értek. Azt hittem, csak néhány hete jártok együtt? Kinyitottam a szám, hogy ismét hazudjak, de Max megelőzött. – Ó, így is van – felelte. – Cade azonban már jóval előtte fülig szerelmes volt belém. Folyton azzal zaklatott, hogy járjak vele. Olyan erőszakos volt, hogy az elején meg is ijesztett. Sötéten elmosolyodtam. – Kitartó vagyok. – Mi pedig nagyon hálásak – válaszolta az apja. – Már kezdtük azt hinni, hogy Max sohasem ismerkedik meg senkivel. Max a homlokát ráncolta és hozzátette: – Egy ideig valóban nagyon ellenszenves volt. Szinte már zavaró. Gyakorlatilag üldöztél. Az apja levágta az utolsó szelet pulykát is, és azt mondta: – Ne is törődj vele, Cade! Engedélyt adok, hogy bármikor üldözhesd. Max behunyta a szemét. – Ez hihetetlen – suttogta alig hallhatóan. Elmosolyodtam. – Csináljunk néhány fényképet a desszert előtt! – javasoltam.

18 Max Azzal az ürüggyel, hogy rendbe szedem magam az istenverte képek előtt, kimentettem magam és bemenekültem a szobámba. Esküszöm, ennek a srácnak természetfeletti ereje volt. Úgy meg tudta bűvölni az embereket, mint a vámpírok a Vámpírnaplók című sorozatban. De az is lehet, hogy gyerekkorában kísérleteztek rajta a tudósok, és most… nem is tudom… extra erős feromonjai voltak, amellyel más emberek akaratát az övéhez tudta hajlítani. Ez legalább megmagyarázta, miért olyan átkozottul szeretetreméltó. Rohadt szteroidok! Felsóhajtottam, és be akartam csukni az ajtót, Cade azonban beslisszolt, mielőtt megtehettem volna. – Most még dühösebbnek tűnsz, mint máskor, Dühös lány. Ennek a srácnak volt a világon a legrosszabb időzítése. Becsuktam az ajtót, aztán otthagytam a bejáratban, én pedig megnyugtató ágyamhoz mentem és lefeküdtem. Lehet, hogy még mindig aludtam, és ez csak egy szörnyű, zavarba ejtő, kellemetlen rémálom volt. – Mit keresel itt? – Csak meglátogatom az én kedves, szerető barátnőmet. Válasz helyett hozzávágtam egy párnát. Könnyedén elkapta, majd nekidőlt a csukott ajtónak, és engem nézett. Úgy festett, mintha egy nyavalyás férfiruha katalógusból lépett volna ki. Ami tetszett. Mi a franc ütött belém? – Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte. – Kitalálhatok valami ürügyet. A szüleim tuti nem fogadnának el semmilyen kifogást. Az anyám olyan volt, mint egy polip, és máris a csapjai között szorongatta Cade-et. Az őszinteségétől azonban elszorult a torkom, ezért megint el kellett fordítanom róla a tekintetem. Honnan tudta mindig, mit kell mondani? Természetfeletti. Kétségtelenül. – Max, nem éri meg. A hazugsággal csak elodázod az elkerülhetetlent. Előbb vagy utóbb el kell fogadniuk, milyen vagy. Keserűen felnevetett.

– Nos, ha eddig nem tették, biztos vagyok benne, hogy könnyedén be tudnak szorítani még huszonkét évet. Hallottam, hogy megnyikordul a padló, amikor elindult felém. – Max… Felültem, a lábam az ágy szélére lendítettem, hogy háttal legyek neki. Ma már elég titkot elárultam magamról, nem akartam megtenni újra. Különben is, vissza kellett nyernem az önuralmamat, mielőtt kiborulok. – Rendben. Akkor csak befejezzük a vacsorát, és utána vége lesz. Egy-két hét múlva azt mondom nekik, hogy szakítottunk. Majd túlteszik rajta magukat. Aligha. Valami azt súgta, hogy életem hátralevő részében úgy fognak beszélni róla, mint „akit elengedtem”. – Akkor csak mondd nekik azt, hogy a számítógépes játékokat választottam helyetted. Az apád olyan típusnak tűnik, aki ez beveszi – javasolta. – Milyen hízelgő! Felnevetett. – Tudod, bármikor inkább téged választanálak a foci helyet, Max. Hátranéztem rá a vállam fölött, és megkérdeztem: – Biztos vagy benne, hogy Texasban születtél? Elmosolyodott és azt javasolta: – Fegyverszünet? Bólintottam. Hozzám vágta a párnát, amit a kezében tartott, amivel telibe találta az arcomat. – Na, most már lehet fegyverszünet. A szemem forgattam. – Zaklató. – Hazug. – Köcsög. – Szerető barátnő. – Nagyon bénán tudsz sértegetni. – Összerándultál, amikor azt mondtam szerető, szóval ez is számít. – Aranyfiú. – Dühös lány. Elmosolyodtam, és már nem is voltam olyan mérges. Nagyon értett hozzá. Visszamentünk a nappaliba, és a desszert fájdalmas volt, mégsem kibírhatatlan. Cade

beszélgetett a szüleimmel, ezért nekem nem kellett. Kivételesen jól értett ahhoz, hogy maradjon meg a semmitmondó témáknál, amelyek nem váltottak át veszekedésbe, amely általában az ünnepi étkezéseinket jellemezte. Pontosan az volt, ami hiányzott a családunkból… jobban mondva Alexandria balesete óta. Ő volt a jó, az, aki mindig tudta, mit kell mondani, és hogy kell viselkedni. Ő volt az a kapocs, amely összetartotta a családot, de elment közülünk. Attól, hogy Cade itt volt, fájdalom nélkül tudtunk emlékezni Alexre. Anya behozta a sütőtök pitét, de addig nem adott senkinek, amíg meg nem mondta, hogy miért hálás. Apa hálás volt a finom ételért, anya azért, hogy Philadelphiába jöttek az ünnepre. Én még csak nem is hazudtam, amikor azt mondtam: – Hálás vagyok azért, hogy Cade itt van. A székem hátulján nyugodott a karja, amit ekkor felemelt, és lágyan megérintette a hajamat. – És mi a helyzet veled, Cade? Te miért vagy hálás? Ekkor rám szegezte a tekintetét, majd megsimogatta a nyakam oldalát, ahol a magas nyakú garbó rejtette a madárkás tetoválásomat. Aztán azt felelte: – Hálás vagyok, hogy a múlt az múlt, a jövő pedig a mienk, hogy mi alakítsuk. Pislogtam egyet, és arra gondoltam: feromonok. Némán azt formáltam a számmal, „Felvágós”, és áttettem a tányérjára az én pitémet (amit szintén nem szerettem). Anya valahogy soha nem emlékezett erre. – Kér valaki kávét a süteményhez? – kérdezte anya. – Én igen – feleltem. Erre felállt, és Cade is csatlakozott hozzá. A vállamra tette a kezét, és azt mondta: – Majd én behozom. – Tegyél bele… – Egy tejszínt és két cukrot. Emlékszem. Komolyan mondom, ez a srác nagyon jó volt. Figyeltem, ahogy beindítja a kávéfőzőmet, és közben az anyámmal beszélget. Túlságosan önzetlen volt… túlságosan minden. Valami hibája csak kellett, hogy legyen. Az ilyen srácok nem léteztek. Vagy ha igen, semmiképpen sem érdeklődtek irántam.

19 Cade Az est további része gyorsan eltelt, és mielőtt észrevettem volna, már búcsúzkodtunk. Mrs. Miller szorosan magához ölelt, Mr. Miller kezet fogott velem. – Mondd, hogy újra látunk majd, Cade! Karácsonykor? Maxre néztem, aki megvonta a vállát, és azt felelte: – Hát persze, majd megbeszéljük. Addigra már „szakítani fogunk”. Kíváncsi voltam, mivel indokolja majd. Engem kell bűnösnek beállítania, hogy rá egyáltalán ne háruljon semmilyen felelősség. – Szerencsés utat holnapra! – mondtam nekik. Mrs. Miller ismét megölelt, mintha biztos akarna lenni benne, hogy valóságos vagyok. Aztán lesétáltak a lépcsőn és elmentek. Becsuktam az ajtót, és körülnéztem Max lakásában. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy mindent itt hagyjon, amit hozott: az edényeket, amiket vett, valamint a párnákat, a takarót, a karácsonyfát és ki tudja, még mit. Már nem volt üres a lakás, de még így is élettelennek tűnt, mert nem Max stílusát tükrözte. – Nos, Dühös lány… – Túléltük – mondta. Nem akartam még elmenni, de már nem volt más okom hogy maradjak. Habár ekkor eszembe jutott egy, amivel még kapcsolatban maradhattunk volna, de biztosra vettem, hogy nagyon rossz ötlet. Amikor belementem ebbe a játékba, ígért nekem egy randit. Akkor ártalmatlannak tűnt… csak ártatlan vonzódás indokolta. Azt reméltem, hogy eltereli a gondolataimat Blissről, és meg is tette. Akkor még biztonságos randinak tartottam, mert mindketten tudtuk, hogy nem lehet belőle semmi. Már nem voltam olyan biztos benne. Nos, az agyam talán igen, a többi részem azonban nem. Semmiféle randi nem lenne ártalmatlan köztünk, legfőképpen pedig nem egyszerű. Szóval bármennyire is szerettem volna, nem tettem említést róla. – Köszönöm, hogy elviselted ezt az egészet – mondta Max. – Azok után, aminek kitettelek, valószínűleg fizetnem kellett volna. De beleírhatod az önéletrajzodba: profi színlelt barát. – Ugyan már, nagyon finomat ettem közben. Azt hiszem, ez sok férfinak elég. – Igen, étel és szex – vágta rá. Hirtelen nagyon kínos lett a csend. Max arca bájosan elvörösödött, én pedig csak azért nem szólaltam meg szándékosan, mert szerettem látni, amikor így kizökkent a magabiztosságból. Végül elkínzottan felkapta a kezét, és azt mondta:

– Mi van? Ez az igazság! Csak nem azt akarod mondani, hogy te nem gondolsz folyton a szexre, Aranyfiú? – Ó, dehogynem gondolok rá. – Most is éppen azon járt az eszem, és nem könnyítette meg a távozásomat. A tekintetem szokás szerint az ajkára siklott, és hirtelen elfogott a vágy, hogy összeborzoljam a haját, hogy jobban hasonlítson a szokásos stílusára. Szerettem volna levenni róla azt a nevetséges garbót, hogy lássam fehér bőrét és a művészi alkotást, ami díszíti. Istenem, lehetséges, hogy csak ma reggel láttam egyben a fa tetoválást? Még mindig emlékeztem kopár ágaira és kacskaringós gyökerére. Kíváncsi voltam, mit jelenthet számára. Szerettem volna tudni, milyen érzés végigsimítani az ujjammal. Az ajkammal. Megköszörülte a torkát, és rájöttem, hogy ki tudja, mióta bámulom, és elképzelem meztelenül. Köhögtem egyet. – Nos, azt hiszem, mennem kell. Megyek, és beleverem a fejem a falba. Megyek, és egy száguldó autó elé vetem magam. Megyek, és élek végre. Bármelyik megfelelt a három közül. – Jól van – mondta. – Ööö, még egyszer köszönök… mindent. Megráztam a fejem és elmosolyodtam. – Semmiség. Majd találkozunk, Dühös lány. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. – Jó éjszakát, Cade! – mondta. Csak egy pillanatra engedtem meg magamnak, hogy hátranézzek, csak amíg elköszöntem: – Jó éjszakát! – Aztán lesétáltam a lépcsőn, és kiléptem az utcára. A kínai negyed nagyon forgalmas volt, mivel az éttermek még hálaadáskor is nyitva tartottak. Vetettem egy utolsó pillantást Max épületének ajtajára, aztán megfogadtam magamban, hogy elfelejtem. Nem voltam hajlandó olyan lány után sóvárogni, akit nem kaphattam meg. Nem fogok ezen még egyszer keresztülmenni. „Viszlát, Max!” mondtam magamban, és elindultam a legközelebbi metrómegállóhoz. Másnap, pénteken túlságosan lusta voltam ahhoz, hogy felkeljek. Késő délutánig heverésztem az ágyban, hogy ne legyek szánalmas. Szerettem volna azonban valamit csinálni is ezen a napon, ezért tárcsáztam a nagymamám telefonszámát. Azt hazudtam Blissnek, hogy beteg, mert tudtam, hogy nem fogja megkérdőjelezni. A nagymamám utolsó évünk elején megbetegedett – tüdőgyulladás kapott –, én pedig halálra rémültem. Rajta kívül nem volt senkim, és azt hittem, hogy el fogom veszíteni. Huszonegy éves voltam, és az egész életem a bulizás körül forgott, mint minden főiskolás fiatalnak. Az utolsó évet azonban nem így akartam eltölteni. Ekkortájt kezdtem komolyabban gondolni a jövőre. És

körülbelül ekkor kezdtem beleszeretni Blissbe. A negyedik vagy ötödik csengetésre felvette. Valószínűleg azért olyan későn, mert időbe telt, hogy a telefonhoz menjen. Idős volt… és ahogy ő mondogatta „lassú, mint a melasz”. – Elértél – szólt bele. Soha senkit nem hallottam még így felvenni a telefont. – Szia, Nagyi! – Ó, Cade! De jó, hogy felhívtál! Mindenkinek nagyon hiányoztál tegnap. Behunytam a szemem, mert meglepően nagy hatást tett rám a hangja. Biztosan az volt az oka, hogy előző nap Millerékkel a szüleimről beszélgettünk. A család még mindig frissen élt az emlékezetemben. – Nekem is hiányoztál, Nagyi. – Milyen volt a hálaadás Bliss-szel, drágám? Nagyinak nem meséltem semmit arról, mi történt Bliss-szel. Azt mondtam, hogy nála töltöm a hálaadást, mert nem volt annyi pénzem, hogy hazautazzak, és azt sem akartam, hogy ő fizesse a repülőjegyet. A nyugdíja a számlákra is éppen hogy elég volt, különben is, túl sok mindent tett már értem. Nem szívesen hazudtam neki, de muszáj volt. – Ó, ismered Blisst és engem. A dolgok mindig érdekesen alakulnak. Hallottam reszelős nevetését a vonal másik végén. – Abban biztos vagyok. A nagyi az utolsó évünk második előadásán találkozott Bliss-szel. A bemutató után elmentünk együtt vacsorázni, és útban az étterem felé Bliss nekiment egy üvegajtónak. A nagyi később azt mondta, onnan tudta, hogy szerelmes vagyok belé, hogy nem nevettem azon, ami szerinte „a legviccesebb dolog volt, amit valaha látott”. Istenem, nagyon hiányzott. És Bliss is. Meg sok minden más. – Szóval, mindenki ott volt tegnap? – Igen, igen. A kicsik kérdeztek rólad. Minden második ünnepen nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek látogattak el hozzánk. Nem volt valami nagy családi összejövetel, de szerintem sok embernek még ennyi sem jutott. – Bárcsak ott lehettem volna! Alig várom a karácsonyt. Azt nem tudtam pontosan, hogy oldom meg, hogy akkor hazautazzak, de valahogy megtalálom a módját. Ha kell, kölcsönt veszek fel a diákhitelem tetejébe, úgyis legalább egy évszázadra eladósodtam már. Valaki kopogott, ezért azt mondtam: – Figyelj, nagyi, jött valaki. Visszahívhatlak később? Szeretném, ha elmesélnéd, milyen volt a tegnapi nap a családdal.

– Hát persze, drágám. Mondd meg Blissnek, hogy üdvözlöm! Nagyot nyeltem, és azt feleltem: – Oké. Szeretlek. Szia! Másodszor is kopogtak, amikor elköszöntem és letettem a telefont. Az ajtó másik oldaláról hallottam, hogy egy hang azt kiáltja: – Hermano! Itthon vagy? – Egy pillanat, Milo! Kiszálltam az ágyból, felvettem egy pólót, majd mezítláb odatipegtem stúdiólakásom bejáratához, és kinyitottam a zárat. Aztán nagyon ásítva kinyitottam az ajtót is. Pizsamaalsóban voltam, Milo pedig úgy nézett ki, mintha kirabolt volna egy divatos butikot. – Hűha! Vagy tegnap feküdtél le nagyon későn, vagy ma nagyon korán – jegyezte meg. – Sajnos egyik sem. Mielőtt behívattam volna, már el is ment mellettem, és levetette magát a nappaliban lévő futon kanapéra. Felnevettem, és becsuktam az ajtót. – Ugye nem még mindig a miatt a Bliss lány miatt? Jó érzés volt, azt válaszolni: – Nem, nem miatta. – Ne mondd, hogy máris összetörte a szíved valami chica. Csak egy napra hagytalak magadra. – Nem, nincs itt összetört szív. Csak egy megszerezhetetlen lány. Milo kinyújtotta a lábát maga előtt és bólintott. – Aha. Tudod, mi erre a megfelelő gyógymód? – Mi? – Egy megszerezhető lány. – Nevetve odamentem a hűtőhöz, és felmutattam egy sört. Milo bólintott, én pedig hoztam egyet mindkettőnknek. – Komolyan beszélek. Ráadásul biztos forrásból tudom, hogy legutóbb szereztél egy telefonszámot. Felejtsd el a megszerezhetetlen lányt… mindkettőt… és hívd fel a múltkori szőkét! Ez nem is hangzott olyan rosszul. A randizás volt megoldás a Bliss (és most már Max) problémámra. – Oké, felhívom – mondtam. Megfogtam a telefonomat, hogy kikeressem a számát, mire Milo felkiáltott: – Hé, ácsi! Ne most hívd, hermano! Várj néhány napot! Tudod a szabályt. A szemem forgattam. Ja, igen… Milónak szinte mindenre volt valami szabálya – közülük is a két

legfontosabb az ivás és a randizás volt. – Hát jó – feleltem. – Akkor majd holnap felhívom. Elfintorodott és azt mondta: – Jobban teszed, ha vársz még egy napot. Az a lány teljesen odáig volt érted a bárban. Nem akarjuk, hogy még jobban rád tapadjon. A holnapután sokkal jobb lesz. Így tehát vasárnap délután Milo éber, figyelő tekintete mellett felhívtam Cammie-t. Elővettem a mobilom, kikerestem a számát a listából, és gyorsan megnyomtam a gombot, mielőtt meggondolhattam volna magam. A második csörgésre felvette. – Halló? – Cammie? – kérdeztem. – Igen? – Cade vagyok – mondtam. Aztán eszembe jutott, hogy talán nem mondtam meg a nevem a bárban, ezért hozzátettem. – Néhány napja találkoztunk a Kecskelábban. – Ó! – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szia, Cade! – Szia! – A hétvégére beszélj meg randit! – súgta Milo. – Adj neki elég időt, hogy ideges legyen! Ismét a szemem forgattam, de azt kérdeztem: – Mi a terved péntek estére, Cammie? És ha van valami, elrabolhatlak róla? – Elrabolni? Azt hiszem, boldogan mennék önként is. Kuncogott. Most már csak azt kellett kitalálom, hová menjünk. És hogy jutunk oda. Ha Texasban vagyunk, felveszem kocsival, itt azonban nem volt kocsim, és furcsának tűnt, hogy úgy találkozzam valakivel, hogy aztán metróval megyünk tovább. – Kitűnő – feleltem. – Akkor ezt a randit megbeszéltük. Néhány nap múlva felhívlak, hogy elmondjam, mit fogunk csinálni.

20 Max Hálaadás másnapján olyan korán csengett a telefonom, hogy nyugodtan beillett volna valami kegyetlen vagy szokatlan büntetésnek is. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, és ki tudja, mit vertem le, mire rátaláltam a telefonra. – Mi az? – mordultam bele. – Jó reggelt, drágám! Jaj, ne… ehhez még túl korán volt. – Szia, Anya! – Az apád és én a reptéren vagyunk. Késik a gépünk. Na ne! Ha azt mondja, hogy még tovább maradnak, megőrülök. Vissza kellett térnem az együtteshez és a munkámhoz, különben is kimerítettem már a heti őrültségadagomat. – Sajnálom, Anya. De ugye nem fogják törölni? – Ja, nem, szívem. Csak a pilóta gépe késett tegnap éjszaka, ezért pihennie kell. Ma estére már Oklahomában leszünk. – Hála istennek! – Az apád és én beszélgettünk, és csak szeretnénk még egyszer elmondani, mennyire kedveljük Cade-et. Biztosra vettem, hogy ez már addig is tökéletesen egyértelmű volt, kösz szépen. – Tudod, aggódunk miattad. Az apád és én nagyon nehezen tudtuk elfogadni, hogy otthagytad a főiskolát. – A „nagyon” elég enyhe kifejezés volt. Nem lepődtem volna meg, ha mentálisan sérültnek tartottak volna. – De elfogadtuk. – Ja! Egy év harc után. – Segítünk neked anyagilag, hogy több időt tudj tölteni azzal a kis zenei dologgal. – Istenem, ha még egyszer „kis zenei dolognak” nevezi a karrieremet és az életem álmát, sikítok. – Csak arról van szó… hogy olyan régóta itt vagy már, és az apád és én úgy érezzük, hogy talán ideje lenne szembenézned a helyzettel, és felnőni. Ne! Kérlek, ne! Olyan közel voltam! Éreztem. A jövő heti koncert a Tűzfészekben nagyon fontos lesz számunkra. Még rögzíteni is fogjuk élőben. Nem arról volt szó, hogy ne lett volna pénzük. Mindkettőjüknek jól fizető állása volt, és az Alex halála utáni biztosítási pénz még gazdagabbá tette amúgy is gazdag családunkat. Ötszáz dollárt adtak havonta, hogy segítsenek törleszteni a diákhitelt az után a két értelmetlen év után, amit a Pennsylvania Egyetemen töltöttem. Ahová – mellesleg – ők ragaszkodtak, hogy beiratkozzak. Az ember azt gondolná, ha már egyetemre kényszerítettek, legalább ők fizetik, de mivel Michaelnek sem segítettek, ezért nekem sem. Valami baromság arról, hogy találjam meg a saját utam. Kár, hogy ez mindig is az ő útjuk volt.

Ötszáz dollár nekik meg sem kottyant, nekem viszont azt jelentette, hogy foglalkozhattam azzal, amit imádok, ahelyett, hogy csak álmodoztam volna róla. Csak még egy kis időre volt szükségem. – Ez mit jelent? – kérdeztem. – Többé nem fogtok segíteni? – Egy idő után már nem. – A francba. Akkor dupla műszakot kell vállalnom a Kecskelábban, és ha még a tetoválószalonban lévő munkámat is hozzáveszem, semmi időm nem marad az éneklésre, nem beszélve a dalok írásáról. – Beszélni akartunk erről veled, mialatt itt vagyunk, de aztán megismertük Cade-et. – Mi köze ennek Cade-hez? – Nos… egyértelműen azt mutatja, hogy kezded összeszedni magad. Rendes, tiszteletreméltó fiúval randizol, és végül kezded komolyan venni az életet. Az apád és én nagyon örülünk annak, hogy levetkőzted azokat a negatív hatásokat, amelyek korábban befolyásoltak. Szóval, mivel nyilvánvalóan próbálkozol, adunk még neked néhány hónapot. – Mennyit? – kérdeztem. – Nos, majd idővel meglátjuk. De amíg továbbra is ilyen komolyan veszed az életet, nem kell aggódnod. Más szóval… amíg Cade-del járok. Legszívesebben ordítottam volna. Anyámra. A világra. Magamra. Hogy olyan átkozottul gyáva vagyok megmondani neki, mit is gondolok igazából. El kellett volna mondanom az igazat Cade-ről. A fejéhez kellett volna vágnom, milyen baromságokat beszél. Én igenis, komolyan vettem az életet. Akkor is komolyan vettem, amikor otthagytam az egyetemet. Csak mert nem a kitaposott úton akartam járni, vagy olyanon, amely számukra is elfogadható, még nem jelentette azt, hogy naiv vagy nemtörődöm lennék. Azt jelentette, hogy nem akarok egy agyatlan irodai dolgozó lenni, aki csak álmodozik arról, milyen lehetett volna az élete, ha másképp alakulnak a dolgok. Azt jelentette, hogy hajlandó vagyok áldozatokat hozni, két állást vállalni, és halálra dolgozni magam, csak hogy elérjem, amit akarok. Azt jelentette, hogy bátor vagyok. Bárcsak ahhoz is elég bátor lettem volna, hogy ezeket elmondjam neki! De nem voltam. Inkább nem szóltam semmit, és csak hallgattam, miközben egy jótékonysági eseményről fecsegett, amelynek ő lesz a háziasszonya karácsony előtt, meg hogy Michael milyen sikeres, és

milyen tökéletes a felesége, Bethany. Minél tovább beszélt, annál mélyebben hallgattam, és annál erősebb lett a hányingerem. Végül nem bírtam tovább, és azt hazudtam: – Anya, jött valaki. Mennem kell. – Igen, persze, drágám. Jó volt látni téged. Mondd meg Cade-nek, hogy üdvözöljük, és majd karácsonykor találkozunk. – Anya, nem biztos, hogy el tud jönni karácsonykor. – Miért nem? – Nos, van saját családja, ráadásul nem igazán olcsó a repülőjegy. Fizetnie kell a tandíjat és a kölcsönöket. Mint mindannyiunknak. – Ó, az apád és én majd gondoskodunk erről. Náluk maradhat néhány napig, aztán továbbmehet Texasba. Kifizetjük a repülőjegyét. Nem fogadok el nemet válaszul. Annyira örültem, hogy ilyen könnyen szórják a pénzt valakire, akivel még csak most találkoztak. – Majd meglátjuk, Anya. Most már tényleg mennem kell. Letettem, és ledobtam a telefonomat a földre. A fejemre húztam a takarót, átöleltem a párnám, de a baj már megtörtént. Túl ideges voltam ahhoz, hogy visszaaludjak. Vettem, egy hosszú fürdőt. Aztán főztem valami bonyolultat ebédre, aminek le kellett volna foglalnia az agyam, de nem tette. Elmentem futni. Gitároztam. Megpróbáltam írni egy dalt. Ezt csináltam két napig. Figyelemelterelés. Említett figyelemelterelés kudarca. Másfajta figyelemelterelés. Újabb kudarc. A fentiek végtelen ismétlődése. És a telefonom egész idő alatt ott figyelt és kísértett. Cade csak egy telefonhívásra volt tőlem. Vagy egy sms-re, ha nagyon gyávának éreztem volna magam. Egyetlen kérdés megoldotta volna minden problémámat. Vagy elhalasztotta volna későbbre. Hát nem erről szólt az élet? Elfogadod a jót, amíg tart, aztán elodázod a rosszat, amíg csak lehet. Cade volt a jó, és segíthetett elodázni a rosszat. Mindenki jól jár, nem? Kivéve azt a részt, hogy le kellett alacsonyítanom magam, hogy ezt megtegyem. Mekkora áldozatot voltam képes hozni azért a pénzért, amit a szüleim adtak? Tudtam… mélyen legbelül éreztem, hogy nem reménytelen az álmom. Ha valami ilyen jó, és ennyire felemészt, az nem lehet reménytelen. A sok koncertre gondoltam, amit le kell majd mondanunk, ha nem lesz pénzem. Bármelyik lehetne az, ami elindít minket az úton, hogy a zenéből éljünk meg. Ha viszont nincs koncert, nincs áttörés sem. Azzal zártam a gondolatot, hogy nem félek áldozatot hozni.

Vajon képes lennék feláldozni a saját büszkeségem, meghajolni a szüleim akarata előtt, és úgy tenni, mintha valaki más lennék, ha ez azt jelentené, hogy követhetem az álmaimat? Nem arról volt szó, hogy valóban mássá is kellett válnom, csak úgy kellett tennem, mintha… egy ideig. Havonta ötszáz dollár. Az emberek valószínűleg ennél kevesebbért is elárultak már másokat. Kibírtam egészen vasárnap estig, aztán bementem a szobámba, és előhalásztam a telefonomat egy párna alól, ahová elrejtettem, hogy ne jelentsen olyan nagy kísértést. Mielőtt mélyebben is megvizsgálhattam volna, mit is csinálok, végignéztem a korábbi üzeneteimet, és megtaláltam köztük Cade telefonszámát. Szia. Az együttesem most pénteken játszik a Tűzfészekben a Northern Liberties negyedben. Gyere el. Ledobtam a telefont az ágyra, aztán a kezem élét a szememre szorítottam. Miért éreztem úgy, mintha most nyomtam volna meg az önpusztítás gombot? Csak meghívtam, hogy nézzen meg minket. Ez még nem jelentett semmit. Még egy egész hetem volt, hogy elhatározzam magam. Megszólalt a telefonom, ezért rávetettem magam, hogy felvegyem. Ó, Mace. Valószínűleg csinálni akart valamit ma este… vagy csak együtt tölteni velem az éjszakát, most hogy a szüleim elmentek. Én viszont… úgy éreztem, nem vagyok képes emberek között lenni. Kinyomtam. Néhány perc múlva megérkezett Cade válasza. Hány órakor? A hét nagy részében kerültem Mace-t. Találkoztunk a próbákon, és néha előtte bekaptunk együtt valamit, de folyton azzal szereltem le, hogy dolgoznom kell, ami igaz volt. Amikor pedig nem kellett, azt mondtam, hogy nem érzem jól magam, ami nem volt igaz. De ugyan már. Azt beszéltünk meg, hogy a koncert napján délután találkozunk a Kecskelábban, és együtt visszük el a felszerelést. Spencernek volt egy kis furgonja, azzal szállítottuk a szükséges cuccokat. Amikor odaértem a klubhoz, Mace nem volt ott, csak Spence dohányzott kint. Nagyot szívott a cigiből, majd amikor kifújta a füstöt, megszólalt: – Szarul nézel ki. Ez volt az igazság. – Kösz, köcsög. Nem aludtam jól előző éjszaka, mert tudtam, hogy másnap látni fogom Cade-et, és még mindig nem döntöttem el, hogy megkérdezem-e tőle a karácsonyt vagy sem. – Csak mondom… ma este nagyon dögösnek kell lenned, most viszont úgy festesz, mintha statisztaszerepre jelentkeznél egy zombi filmben.

– Pocsék néhány napom volt, oké? – Ja, igen, Mace mondta, hogy beteg voltál. – A levegőben idézőjelet mutatott, mikor azt mondta, „beteg”. – Maradj ki ebből, Spence! És ne aggódj! Ma este jó leszek. Olyan szexis leszek, hogy majd' belehalsz, hogy ismét a bugyimba nyúlhass. – Tudod, én mindig majd' belehalok, hogy a bugyidba nyúlhassak. A szemem forgattam. – Ha-ha-ha. Elmosolyodott, és szívott egyet a cigarettából. – Biztos vagy benne, hogy Mace is eljön? – Miért ne jönne? Megvonta a vállát. – Talán vetett rád egy pillantást ebben a cuccban, és úgy döntött, mégsem jelenik meg. Vagy tudomást szerzett a pénzes barátodról, akire úgy meresztgetted a szemed múlt héten a bárban. Megfricskáztam a cigijét, mire kirepült a szájából. – Hé! Ezt még szívtam! – méltatlankodott. – Senkire sem meresztgettem a szemem. Képzelődtél. – Nem, drágám, csak megfigyeltem. A kettő nem ugyanaz. De tartsd meg a titkodat, nem bánom. Csak várd meg a ma estét, mielőtt kidobod Mace-t, különben bajban leszünk. Elfordítottam a kulcsot a zárban, és kinyitottam a Kecskeláb súlyos bejárati ajtaját. Spence követett a sötét, élettelen bár belsejébe, és közben azt feleltem: – Senki sem dob ki senkit. Nagyon rosszul látod a dolgokat, Spence. Felkattintottam a villanyt, ő pedig megvonta a vállát. – Akkor sem tévedtem, amikor engem tettél lapátra, kétlem, hogy most rosszul látnám a helyzetet. Néha tényleg idegesítő, ha az embernek az exe a barátja. Szerette felhozni a régi időket, miközben pontosan tudtam, hogy már régen túl van rajtam. Minden héten más lánnyal járt. Azt mondta, arra gyakorol, amikor majd híresek leszünk, és groupie-k rajonganak körül minket. Én ezért előszeretettel kurafináltnak neveztem. Megrezzent a telefon a zsebemben. Mace küldött üzenetet. Nem érek oda a beállásra. Bocs. Este azért talizunk. Ez most egy kibaszott vicc? Megnyomtam a hívás gombot, de rögtön a hangpostája jelentkezett be. Másodjára is megpróbáltam, de ugyanaz lett az eredmény. A sípszó után azt mondtam: „Melegen ajánlom, hogy

kurva jó kifogásod legyen, Mace. A ma este fontos. Ne merészelj elkésni!” Spence mindkét gitárt fogta, és önelégülten mosolygott, amikor letettem. – Talán nem is Mace az, akit ma lapátra tesznek.

21 Cade Kétségtelenül a világ legrosszabb ötlete volt, hogy Cammie-t elvigyem Max koncertjére, de a vágy, hogy lássam játszani, felülírt minden józan gondolatot, amely még maradt bennem. Éppen Milóval beszélgettem arról, mit csináljunk a randin, amikor megkaptam az sms-ét. Nem is haboztam, hogy igent mondjak-e. Cammie és én péntek este a koncert helyszínétől nem messze lévő étteremben találkoztunk. Egy kis fekete ruha volt rajta, amely tökéletesen simult karcsú testére. Valószínűleg többe került, mint az én egész ruhatáram… vagy talán az egész lakásom. Amikor a Kecskelábban találkoztunk, piros volt az arca, és feltételeztem, hogy az alkohol miatt. Emellett olyan sokat kuncogott, hogy akár ő is szerepelhetett volna a szótárban, mint a ’kuncog’ szó magyarázata. Ezt ismét az alkohol számlájára írtam. Nyilvánvalóan mindkét dologban tévedtem. Cammie alaptermészeténél fogva ilyen volt: piros arcú és nevető gázzal teli. Gépiesen csináltam mindent, amit egy randin szokás. Kihúztam neki a széket. Bort rendeltem. Bájcsevegtem. Kedves lány volt és nagyon csinos, de egy kicsit kiszámítható. Salátát rendelt, és olyan sokszor dobálta ide-oda a haját, hogy azon csodálkoztam, hogy nem fájdul meg a nyaka. Nemcsak akkor kuncogott, amikor vicces dolgot mondtam, hanem akkor is, amikor csak ki akarta tölteni a csendet. Én pedig elég sokszor hallgattam. – Szóval, a tanárom teljesen ésszerűtlenül viselkedett, nem engedte meg, hogy újraírjam a vizsgát, miközben az egész félreértés az ő hibája volt. Az ember azt gondolná, amennyi pénzt kifizetünk az óráiért, egy kicsit ügyesebben is kommunikálhatna, nem? Csend. Erre kuncogott. Összerándultam. Oda kellett figyelnem, hogy gyorsabban reagáljak. – Ja, de biztosan. Elmosolyodott, és megint hátradobta a haját. – Ne haragudj. Biztosan untatlak ezzel a sok iskolai dologgal.

– Nem, egyáltalán nem! – feleltem. – Akkor jó. Mert, tudod, találkoztam ugyanazzal a tanárral egy bárban, és egy korombeli lánnyal kezdett ki. El tudod ezt képzelni? Olyan gyors voltam, amennyire emberileg csak lehetséges. – Dehogyis! – Úgy értem, a fickó legalább negyven éves. Gondolom, ha másfajta lány lennék, talán nekem is megengedné, hogy újraírjam a vizsgát, de most őszintén! Írtam egy levelet a dékánnak erről a tanárról. Talán kirúgják. De ha nem, legalább megváltoztatják a jegyemet. Apa régóta jó barátságban van a dékánnal, ezer éve együtt golfoznak. – Ó, tényleg? – Igen. Tudod, majdnem átmentem egy másik iskolába, hogy „megtaláljam a saját utam” meg ilyenek, de végül azt gondoltam… miért ne használhatnék ki minden lehetőséget, ami a kezemben van? Folytatta a beszédet, én viszont már nehezen tudtam ráfigyelni. Úgy gondoltam, talán tovább is kitartottam, mint a legtöbb ember a helyemben, mielőtt elkalandoztak volna a gondolataim. Biztos voltam benne, hogy egy nagyon értékes személy rejtőzik a méregdrága ruha, a manikűrözött körmök és a világ legidegesítőbb kuncogása alatt, ma este azonban sem türelmem, sem kedvem nem volt ezt megtalálni. A testem szinte bizsergett a gondolattól, hogy hová megyünk ezután. Zavarba ejtően sok időt töltöttem az interneten, hogy utánanézzek Max együttesének az Üvegbura alatt nevű bandának. Megtudtam, hogy a nevüket egy Sylvia Plath regényből vették, amiről eszembe jutott Max fenyegetése, hogy a hálaadásnapi pulykát kicseréli a fejemre a sütőben. Ezen nagyon sokat nevettem. A basszusgitáros és Max voltak az alapító tagok, és úgy tűnt, Max barátja csak nemrég csatlakozott hozzájuk. A neve Mace volt. Az a cucc, amit az erőszakoskodók és rablók arcába szoktak fújni. Vagy pedig az az ősi fegyver, amellyel halálra vertek embereket régen. Igazi főnyereménynek tűnt. Kizökkentem a merengésből, amikor a pincér az asztalunkhoz lépett a számlával. Összerándult a gyomrom, miközben nevetségesen sok készpénzt hagytam a műanyag tartóban. Talán nem kellene randiznom, ha spórolni akarok arra, hogy karácsonykor hazamenjek. Kihúztam Cammie székét, és a karomat nyújtottam neki. Kuncogott. Ó, az istenért! – Annyira örülök, hogy találkoztunk abban a borzalmas bárban. A barátaim rángattak el oda, és azonnal el akartam menni, miután megérkeztünk. Nos, legalábbis, amíg nem találkoztam veled. Szuper. Ez azt jelentette, hogy valószínűleg utálni fogja azt a helyet, ahová megyünk.

– Mesélj arról az együttesről! – mondta. Elég időt töltöttem a weboldalon ahhoz, hogy mint egy papagáj, visszamondjam neki az adatokat. – Ez egy helyi philadelphiai banda, amely ötvözi a rock és a népzene elemeit. Azt mondják, nagyon jók. – Klassz. Kuncogás. Kuncogás. Kuncogás. Szentséges isten, muszáj volt tovább beszélnem. – Igen. Még nem hallottam őket játszani, de ismerem az egyik tagot. Szerintem nagyszerű lesz. Te szereted a zenét? Ekkor elkezdett beszélni Lady Gagáról, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez legalább kitart addig, amíg odaérünk a másfél sarokkal távolabb lévő Tűzfészekbe. Ott pedig remélhetőleg elég hangos lesz a zene, hogy túlharsogja az ostoba nevetését. Amikor megérkeztünk, kifizettem a beugrót, és boldogan beléptem a sötét bárba. Kerestem egy asztalt, aztán elmenekültem, hogy hozzak magunknak innivalót. Amikor elindultam, láttam, hogy Cammie olyan gyanakodva méregeti a széket, mintha legalábbis ebolát kapna tőle. Kitűnő választék volt helyi sörökből. Magamnak azt vettem, Cammie pedig egy Cosmopolitan koktélt kért. A csapos úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Ez nem igazán koktélbár volt, de azért elkészítette. Miközben az italokra vártam, előhúztam a telefonomat, és küldtem Maxnek egy üzenetet. Itt vagyok. Sok szerencsét! Nem vártam választ, mivel hamarosan ők következtek, de szinte azonnal megjött. Kösz. Utána gyere hátra a színpad mögé. Huh. Az első üzenete óta nem beszéltünk, ezért feltételeztem, hogy csak udvariasságból hívott meg… vagy hogy több pénzt keressen. De ezek szerint valóban látni akart. Arra a sok tervre gondoltam, amit arra találtam ki, hogy beszélhetnék újra vele, ám így már nyilván nem lesz rájuk szükség. Ettől azonban tízszer olyan nehéz volt elfogadnom az italokat, és visszatérnem Cammiehez aki megint kuncogott, amikor leültem, és odaadtam neki a történelem valószínűleg legrosszabb Cosmopolitanjét. Elfintorodott, amikor megkóstolta, de a javára legyen mondva, nem panaszkodott. Én folyamatosan a színpadot lestem, arra várva, mikor kezdődik már a koncert. Sikerült közben felszínes beszélgetést folytatnom Cammie-vel arról, hol szeretne külföldön tanulni.

– Nem tudom eldönteni, hova menjek tanulni. Ausztrália elképesztő lenne. Vagy London. De szerintem most Párizs a kedvencem. Igaz, ez minden héten változik. – Van egy barátom, aki Európában utazgat. Már nem tudom követni, hol van, de legutóbb amikor hallottam felőle, Németországban járt. Szerintem mindenhol volt már. Utazik, és olcsó szállókban száll meg. – Olcsó szállókban? Komolyan? Mi van, ha feldarabolják vagy ilyesmi, mint a filmekben? Elmosolyodtam. – Szerintem a valóságban ez nem így van. – Akkor is – mondta, és hátradobta a haját –, nem hiszem, hogy valaha is képes lennék egy ilyen helyen megszállni. Ezzel hivatalosan is feladtam a reményt, hogy megtaláljam az értékes embert az elkényeztetett felszín alatt. Az este mégsem volt teljes kudarc, mert ebben a pillanatban egy hangos sípolás hallatszott a hangfalakból, és láttam, hogy Max a mikrofont igazgatja a színpadon. Ugyanaz a virág volt a hajába tűzve, mint amit a megismerkedésünkkor láttam. A fehér szirmokat körbevették lázadó, vörös tincsei, amelyek még összevisszábban álltak, mint ahogy emlékeztem. Szinte mintha ellensúlyozni akarták volna azt a napot, amikor a szülei kedvéért szolidabban kellett fésülnie a haját. Leopárdmintás rövidnadrágot viselt, alatta fekete nejlonharisnyát és piros, magas sarkú cipőt, amiben a lába elképesztően szexisnek tűnt. A pólója fehér volt és szakadt, lecsúszott a válláról, amivel megmutatta a teste vonalát. A legkisebb erőlködés nélkül tudott vagány lenni. Fehér bőre szinte világított a lámpafényben, fehér pólója pedig csak annyira volt átlátszó, hogy átsejlett alatta fekete melltartója. Nagyon tetszett, amíg eszembe nem jutott, hogy mindenki látja azt a fekete melltartót. A nyakába akasztotta a gitárt, és hirtelen úgy nézett ki, mint aki jobban otthon van a színpadon, mint a saját lakásában valaha. Odalépett a mikrofonhoz, vörös ajka hozzáért a fémhez, és azt mondta: – Helló, Max vagyok, ez pedig az Üvegbura alatt. Szerettem volna éljenezni, de visszafogtam magam és csak tapsoltam, mint a többiek. – Az első számnak az a címe, hogy „Jobb”, és erről neveztük el magunkat. Hátralépett, amikor elkezdett játszani, és most először vettem észre a többieket is körülötte. A basszusgitáros a punk és a stréber legfurcsább keveréke volt, amit valaha láttam. Kötött mellényt viselt, és a csokornyakkendőjéből fémtüskék álltak ki. A szemüvege láthatóan nem csak kellék volt, a haja viszont hosszú és bozontos. Hátul, Max és közte a barátja ült, akit a kávézóban láttam. Mace. Ő volt a dobos, és egész idő alatt Maxet bámulta. Nem hibáztattam.

Alighanem én sem tudtam volna levenni róla a szemem. Max elmosolyodott, amikor eljátszotta az intrót, és láttam a pillanatot, amikor megszűnt számára a világ. Elkezdett énekelni, és ekkor körülöttem is megszűnt minden. Fogok egy mosolyt, az arcomra ragasztom Kisimítom a ráncokat, jóváteszem a rosszat Próbálom életre kelteni a szemem A hazugságok alatt elveszett a lelkem. A hangja halk volt és rekedtes, de olyan kellemes, amely ellentétben állt a megjelenésével. A zene enyhén felgyorsult, a dob hangosabb lett. Jobb lesz így, Jobb, ha senki sem lát Jobb lesz így Hordom álruhám Jobb lesz Jobb Jobb. A szeme be volt csukva, rózsaszirom ajkát közvetlenül a mikrofonhoz érintette. Miközben ezt a szót ismételgette, a kétségbeesés, a düh és a szégyen itatta át a hangját. Csak egyetlen szó volt, mégis olyan tisztán éreztem ezeket az érzelmeket, mintha egyenesen belém öntötte volna. Jobb Jobb Megfulladok e súly alatt Már nem ismerem magamat Az üvegbura alatt a levegő fojtogat Semmi nem megy ki, de befelé sem juthat Jobb nekem így Érintetlenül a bura alatt Hidd el, sokkal jobb Mert ez életben tart. A dal lelassult, a hangja pedig magasabban folytatta. Szívszaggatóan őszinte volt, és ebben a pillanatban jobban megértettem, mint valaha.

Jobb Jobb Jobb Jobb Jobb Soha Soha Nem tudom lerázni e terhet Soha, soha Én zárom börtönbe a lelkem Nálam senki sem lehet jobb. Komoran elmosolyodott, és esküszöm, hogy az egész közönség a tenyeréből evett. Mindenki előrehajolt, köztük én is. Pengetett még néhány akkordot, halkan dúdolt, majd a zene a dob és a basszusgitár hangjával elhalkult, miközben még néhányszor azt mondta: Jobb Jobb.

22 Max Ha ilyen volt a kábítószer, már értettem, miért válnak az emberek a rabjává. Nem számított, hányszor csináltam, mindig ugyanolyan felvillanyozó volt. Az idegesség, a félelem, a remény, a fájdalom és a gyógyulás – a lelkem egy egész galaxis volt, amikor a színpadon énekeltem. Alexandria halála után egymillió dologgal próbálkoztam, hogy újra összerakjam az életemet, hogy a világ ismét visszazökkenjen a rendes kerékvágásba. De csak a zene működött. Amikor a „Jobb” utolsó hangjai is elhalkultak, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy bármit megtennék azért, hogy ezt tovább folytathassam. Lehet, hogy emiatt gyenge voltam. Az biztos, hogy önző és hazug lettem, de ha volt rá mód, hogy meggyőzzem Cade-et arról, hogy folytassuk a színjátékot még egy ideig, csak azért hogy a szüleim ne vonják meg teljesen a támogatásukat, tudtam, hogy meg fogom tenni. A harmadik vagy negyedik szám után vettem észre őt a tömegben. Esküszöm, hogy akkorra már kétszer végignéztem az egész termet, és azt gondoltam, hogy elment. Aztán megpillantottam középen egy asztalnál. Azzal a szőke lánnyal ült, akivel a Kecskelábban beszélgetett. Teljesen irracionális volt, de egy pillanatra haragot éreztem, amiért elhozta ide. Az viszont megnyugtatott, hogy bármikor is néztem rá, sohasem vette le rólam a szemét. Elkezdtünk egy Rilo Kiley számot, és képtelen voltam nem ránézni, amikor azt énekeltem: Rossz hír, bébi, rossz hír vagyok neked Tudod, rossz hír vagyok, rossz hír, rossz hír. Cade engem nézett, és felvonta a szemöldökét, mire majdnem elnevettem magam a mikrofonba. A szöveg passzolt ránk, amikor kiválasztottam a listából, rá gondoltam. Arról szólt, hogy romolhat el egy kapcsolat, amikor az egyik fél benne olyan, mint én. Mérgező. Egy élő hulla… a dal így fogalmazott. Ez voltam én, de bármennyiszer mondtam magamnak, hogy nem jó ötlet Cade-del találkozni, túl önző voltam ahhoz, hogy ne tegyem. Próbáltam ezeket a gondolatokat átadni neki, miközben énekeltem, és figyelmeztetni amennyire csak lehet. Nem lett volna szabad észrevennem, mennyire követi a mozdulataimat, vagy hogy megváltozik a testtartása minden alkalommal, amikor ránézek. Nem lett volna szabad törődnöm vele. Nem kellett volna sötét szemébe mélyednem. És tényleg nem lett volna szabad megnyalnom az ajkam két sor között, mert még a színpadról is láttam, milyen hevesen emelkedik és süllyed a mellkasa.

Bűntudatot kellett volna éreztem, hogy így bátorítom azt, ami köztünk van – bármi volt is –, de nem volt bűntudatom. Rossz hír, rossz hír… A számnak vége lett, ezért Spence-re pillantottam, hogy megnézzem, készen áll-e a következő dalra, egy saját szerzeményre. Jelentőségteljesen rám nézett, majd a tekintete a közönség felé fordult. Nem kellett követnem, hogy tudjam, Cade-et nézi. Azt is pontosan tudtam, milyen hegyi beszédet tart nekem gondolatban. Én is tökéletesen el tudtam mondani magamnak ugyanazt. Az átlagos szintű őrültségen túl, amelynek ez a dolog minősült, jelenleg a legmagasabb fokú ostobaságot testesítette meg, mert elvonta a figyelmem egy koncert alatt, ráadásul akkor, amikor csak néhány hónapom volt arra, hogy valami jelentős áttörést érjek el a karrieremben, mielőtt a szüleim megvonják tőlem az anyagi támogatásukat. Muszáj volt, hogy minden dal a lehető legátütőbb legyen. Nem engedhettem meg, hogy összekeverjek egy versszakot, elrontsak egy sort, vagy akár egyetlen hangot is hamisan énekeljek. A műsor további részében nem néztem Cade-re. A színpadon mozogtam, flörtöltem Mace-szel és Spencerrel. Lehajoltam a közönséghez is, hogy megérintsek egy-két srácot, és velük is flörtöltem. Furcsa, hogy minél összetörtebb és zavarosabb egy ember, a színpadon annál szórakoztatóbbnak tartják. A közönségnek azok a dalok tetszettek leginkább, amelyeket a legsötétebb, legdühösebb pillanatomban írtam. Ha bárhol máshol és nem a színpadon engedtem volna szabadjára ezt az agressziót, az emberek megbámultak volna, összesúgtak volna a hátam mögött vagy diliházba zártak volna. Miután elénekeltük az utolsó számot is – Spencer egyik saját szerzeményét –, a taps olyan hangos volt, hogy egy pillanatra még az én gondolataimat is túlharsogta. Magamba szívtam a lelkesedésüket. Ez volt az igazi élet. Lehet, hogy élő hulla voltam mindenhol máshol, a színpadon azonban nem. A fénytechnikus végigpásztázott mindenkit a reflektorral, amikor meghajoltunk. Amikor a fény hozzám ért, elvakított, és hirtelen eltűnt a pillanat varázsa, a tüdőmben rekedt a levegő. Felvillanó fényszóró. Csikorgó fém. Visító gumi. Aztán pörgés, pörgés, pörgés. Irányíthatatlanul és végeérhetetlenül. Kővé dermedve álltam, amíg Mace át nem karolta a nyakamat. Izzadt volt a teste, ahogy az enyém is. Lehúzott a színpadról, hátra mögé, távol a közönség szeme elől. Csak akkor ráztam le a

karját, amikor már a folyosón álltunk. „Mosdó” mormoltam, remélve, hogy ezúttal veszi a lapot. Most már bementem egy fülkébe, hogy ne tudjon utánam jönni. A lábammal berúgtam az ajtót, és erőt vettem magamon, hogy ne gyújtsak rá. Szerettem volna, ha visszahívnak minket ide, ami azt jelentette, hogy nem füstölhettem tele a mosdójukat, még akkor sem, ha ettől jobban éreztem volna magam. Tehát csak eljátszottam. Elképzeltem, ahogy felkattintom a lángot, hogy milyen illata van a füstnek, milyen érzés a füstszűrő az ajkamon. Lassan beszívtam a levegőt, és emlékeztem arra, milyen megnyugtató hatást vált ki általában, aztán kifújtam. Arra koncentráltam, hogy a kilégzéssel együtt az emlékeket is kifújjam. Spencer egyszer azt mondta – ami azt illeti, Alexandria egyik születésnapján, amikor totális idegroncs voltam –, hogy úgy kellene élünk az életet, ahogy dohányzunk: beszívni a jelent, és kifújni a múltat. Ez megragadt bennem. Csak ritkán gyújtottam rá manapság, egy képzeletbeli cigit azonban szinte mindennap elszívtam. Nem volt szükségem nikotinra, csak a mozdulatra és a légzésre. A telefonom rezegni kezdett a hátsó zsebemben. Remek koncert volt, Dühös lány. Még mindig szeretnéd, hogy hátramenjek? Még mindig szerettem volna? Lehet, hogy rossz ember voltam, hogy a köztünk lévő zavaros érzések ellenére meg akartam kérni erre a szívességre, de ez nem változtatott semmin. Még mindig szükségem volt rá, és ha ő hajlandó volt megengedni, hogy kihasználjam, akkor megteszem. Igen, Aranyfiú. Amikor gondolod. Kimentem a mosdóból, és Mace ott várt. Spencer valahová eltűnt, ezért csak ketten voltunk. – Na, befejezted végre ezt a díváskodást? Válaszul a szemem forgattam. – Attól, hogy egy koncert után néhány pillanatra egyedül akarok maradni, még nem leszek díva, Mace. – Akkor mi a helyzet azzal, hogy egész héten leráztál? Nem tudtam megmagyarázni a viselkedésemet, legalábbis értelmesen nem, ezért visszapasszoltam a kérdést: – És mi van azzal, hogy te kinyomod a hívásaimat egész nap, és nem jössz el a beállásra? Hátralökte a fejét, hogy kiseperje a szeméből fekete haját. A bőrdzsekije zsebébe dugta a kezét, és teljesen bezárkózott. Az arca üres lett. – Már mondtam, hogy valami közbejött. Nyugtalanság hasított a szívembe. Valamit eltitkolt.

– És elmondod, mi volt az a valami? A zsebében ökölbe szorította a kezét, az állkapcsát megfeszítette. Megrázta a fejét, és megvonta a vállát. – Neked is megvannak a titkaid, és nekem is. – A különbség az, Mace, hogy az én titkaim nincsenek hatással az együttesre. – Jézusom, Max, magasról leszarom ezt a bandát. Te is tudod, hogy csak miattad vagyok itt. Hihetetlen. Az agya valamilyen degenerált részében bizonyára azt gondolta, hogy ez romantikus, mert hozzám lépett, és a csípőmre tette a kezét. Durván hátralöktem. – Ha valamit is tudnál rólam, tisztában lennél vele, hogy ez a banda az életem! – Ó, világos, hogy sokkal jobban törődsz vele, mint velem vagy bárki mással. – Még szép! Meghúzta az egyik fültágítóját, aztán a hüvelykujját elhúzta az orra alatt. Belemászott az arcomba, és azt mondta: – Szép kis alak vagy, tudod? Ezt már régóta tudtam magamról. – Mondja az a srác, akinek gombostűfej nagyságú a pupillája. Mit vettél be? Nem tudtál volna várni vele a koncert utánig? Behunyta a szemét és felnyögött. – Értem. Haragszol a ma délelőtt miatt. Sajnálom. – Megfogta az arcom és folytatta. – Nem lehetne, hogy csak… Megint hátralöktem, és éreztem, hogy a körme végigkarcolja az államat. – Nem, Mace! – Szinte már kiabáltam, ezért kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak, és lehalkítsam a hangom. Már csak az hiányzott, hogy valaki észrevegye, hogy itt hátul veszekszünk. – Csak… most nem vagyok erre képes, Mace. Aludjunk rá egyet, aztán majd később visszatérünk rá. – Később, ja! Az utóbbi időben elég sokszor hallottam ezt. Elegem van abból, hogy a későbbre várjak. A francba. Nem volt energiám most ezzel foglalkozni. Megpróbáltam megérinteni, hogy megnyugtassam, de hátralépett előlem. – Nem tudom, mi a francot akarsz tőlem, Mace. Az arca eltorzult a haragtól, és azt felelte: – Nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e még valamit. Kiviharzott a hátsó kijáraton a sikátorba. A kapcsolatunkra nézve nem volt jó jel, hogy leginkább az zavart, hogy ismét Spencernek és nekem kell összepakolnunk. Belégzés.

Kilégzés. Belégzés. Kilégzés. – Ez tényleg jó neked? – Megfordultam, és megpillantottam Cade-et, ahogy az ajtónak dőlve áll. Fekete inget viselt, és az ujját könyékig felhajtotta. Abból lehet tudni, hogy nagyon rossz állapotban vagy, amikor egy srác alkarja is képes elterelni a figyelmedet. Az iránta érzett vonzalmam cseppet sem csökkent az alatt az egy hét alatt, amíg nem láttam. Rossz hír. – Néha – feleltem. – Jelenleg teljesen közömbös. A szája egyik sarka félmosolyra görbült, majd megkérdezte: – Akarod, hogy elmenjek? Nem tudtam, hogy olyan sokat hallott-e a veszekedésünkből, hogy tudja, magányra van szükségem, vagy csak nagyon jól olvasott belőlem. Egyáltalán nem voltam nyugodt, de bíztam benne, hogy nem lesz tolakodó. – Nem, semmi baj. Jól vagyok. Belégzés. Kilégzés. Ellökte magát a faltól, és beléptünk egy helyiségbe, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Nagyon örülök, hogy eljöttem – mondta. Bólintottam, és mert mazochista vagyok, megkérdeztem: – Hol van a barátnőd? Felnevetett, és megsimította az állát. A kezem bizseregni kezdett, ezért a hátam mögé rejtettem biztonságos távolban tőle. – Elment. Hála istennek! Már a közepénél el akart menni, én viszont nem. Megegyeztünk, hogy külön utakon folytatjuk. Leültem egy rozzant kanapéra a sarokban, ő pedig egy méterre tőlem szintén helyett foglalt rajta. Kicsit közelebb húzódtam hozzá. – Tudod, nem sértődtem volna meg. Te is elmehettél volna. – Nem lettem volna képes. – A tekintete a lábamra tévedt. Csak egy futó pillanatra, de azért láttam. – Biztos vagyok benne, hogy sokszor hallottad már, de elképesztő voltál. A bőröm felforrósodott, és úgy élveztem a figyelmét, mintha a nap melege lenne. Felhúztam a lábam a kanapéra, és a térdemre támasztottam az állam. – Egész nyugodtan mondhatod még egyszer, és olyan gyakran, amennyiszer csak akarod. Kinyújtotta a karját a kanapé háttámláján mögöttem, és azt felelte:

– Nem lesz nehéz. Hátrahajtottam a fejem, és hozzáértem a karjához. A vérem még mindig hevesen dobolt az ereimben a Mace-szel történt veszekedés miatt, de egy sérült, dühös részem nagyon szerette volna bebizonyítani, mennyire nincs hatással rám a haragja. Cade felé fordultam, és a lábamat felé hajtottam. – Szóval… én… Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó, és Spencer sétált be rajta két emberrel. Egy magas, jóképű, szőke férfival, aki egy alacsony, barna hajú nőt ölelt magához. Hallottam, hogy Cade hangosan felszisszen, majd a barna hajú nő azt kérdezi: – Cade? Mikor jöttél vissza Texasból?

23 Cade Bliss. Esküszöm, minden alkalommal, ha egy kicsit is jobbra fordultak a dolgaim, az univerzum visszalökött a helyemre. – Szia, Bliss! Garrick! Mindketten átsétáltak a szobán felénk, miközben Max azt suttogta: – Ez ki? – Emlékszel a másik lehetőségre, amit hálaadáskor csinálhattam volna? – Az, akit inkább a múltban kell hagynod? Bólintottam, és felálltam, hogy üdvözöljem a barátaimat. Garrickkel kezet fogtam, Blisst pedig egy kézzel sután megöleltem. – Végül nem utaztam el Texasba. Ne haragudj, hogy nem mondtam meg, de az utolsó pillanatban megváltoztak a dolgok, és úgy döntöttem, hogy maradok. – A nagymamád jobban lett? – kérdezte Bliss. Összerándultam belül. – Igen, már jól van. – Akkor miért nem jöttél át hozzánk hálaadásra? – Megfogta a karom, én viszont hátraléptem és kiszabadítottam. Láttam, hogy elszomorodik, és észrevettem a tekintetében a szánalmat is, amelyet olyan rosszul leplezett. Tudtam, mi jár a fejében: én egyedül otthon, szomorúan az ünnepen. Persze ez is volt a terv, amíg Max be nem robbant az életembe. Már nyitottam a számat, habár még nem tudtam, milyen kifogást fogok mondani. Beteg voltam? Akár lehettem volna beteg is. Ekkor azonban Max szólalt meg: – Velem volt. Átkarolta a derekamat, mire ösztönösen átfogtam a vállát. Hozzám bújt, majd kinyújtotta a kezét Bliss felé. – A nevem Max. Bliss szemöldöke eltűnt oldalra fésült frufruja alatt, és láttam, hogy a tekintete Max tetoválásait és ruháját méregeti. Próbáltam az ő szemével látni, elképzelni, hogy nézhet ki egy olyan ember számára, aki nem ismeri. Amikor viszont ránéztem, csak a fekete melltartóját láttam, amely átsejlett szakadt, fehér pólóján, és úgy döntöttem, jobb, ha inkább egy ideig nem nézek rá.

Bliss kissé döbbenten kezet fogott Maxszel. Garrick hamarabb tért magához, és üdvözölte: – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Max. Amikor Max meghallotta az akcentusát, rám nézett, és tudtam, hogy összerakta a darabkákat. Rám mosolygott, én pedig próbáltam a tekintetemmel kifejezni a hálámat. Erre a mosolya kiszélesedett, amiből tudtam, hogy megértette. – Max, ő itt Bliss. Együtt jártunk főiskolára. Ez pedig a barátja, Garrick. – Kihagytam azt a részt, hogy egykor tanított minket, mivel a helyzet így is elég furcsa volt. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem Cade barátait. – Játékosan megbökött. – Már azt hittem, sosem mutat be senkinek. Ő hívott meg titeket a koncertre? – Igazság szerint – szólalt meg a zenésztársa, a punk csokornyakkendős, és közelebb lépett hozzánk –, én hívtam őket. Garrick egy barátom. – Ó, nem is tudtam, hogy ismered Spence-et – jegyezte meg Max. Ez a Spence úgy nézett felváltva Maxre és rám, mintha a világ kimozdult volna a tengelyéből. Nem hibáztattam. Én elegáns inget viseltem, Max pedig úgy nézett ki, mint egy rock istennő: nem illetünk össze. Mereven rám nézett, és azt kérdezte: – És te ki vagy? – Ő Cade, a barátom – vágta rá gyorsan Max. – Ne viselkedj már úgy, mintha nem beszéltem volna róla egy csomót, Spence! – Ja! – bólintott a barátja. – Cade. Úgy döntöttem, ideje átvállalnom a terhet Max válláról, ezért azt kérdeztem: – Hogy tetszett nektek a koncert? – Maxre néztem és megjegyeztem. – Hát nem elképesztő? Erre lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat. Minden bizonnyal otthagyta rubinvörös rúzsát a bőrömön. Tudtam, hogy csak színlel, de átkozottul jól csinálta. – A koncert… – Bliss elszakította a tekintetét rólam, és Maxre mosolygott –, lenyűgöző volt. Nagyon jó hangod van. – Hogy lehet, hogy még nem mutattad be nekünk Maxet eddig, Cade? – kérdezte Garrick. Erre Max válaszolt: – Ó, tudjátok, nem sok embernek mondtuk még el. Először szeretnénk csak lassan haladni, és kettesben eltölteni egy kis időt, mielőtt kihirdetnénk a világnak. Bliss Garrickre mosolygott, és a mellkasára tette a kezét. – Ezt nagyon is meg tudjuk érteni. A tekintetem az ujján csillogó gyűrűre tévedt. Szóval megtette. Garrick megkérte a kezét, ő pedig igent mondott. Arra számítottam, hogy fájdalmat érzek vagy vágyódást, ezek az érzések

azonban nem jöttek. Na persze, kényelmetlenség az volt, ám ez csak ösztönös reakcióként jelentkezett részemről ugyanúgy, mint amikor bármelyik másik barátom megváltoztatta a családi állapotát a Facebookon, vagy bejelentette, hogy terhes. Az a nyugtalan érzés fogott el, hogy körülöttem mindenki olyan sebességgel halad, amellyel nem tudok lépést tartani. Ebben a pillanatban, ahogy ott álltam szemben velük, Maxszel az oldalamon, először vontam kétségbe azt, amit Bliss iránt éreztem. Nem kellene ennek jobban fájnia? Vagy csak túlságosan elvonta a figyelmem Max hozzám simuló teste? Úgy éreztem, mintha egy szakadék szélén állnék, és csak másodpercek választanának el attól, hogy megtudjak magamról egy olyan igazságot, amit nem igazán akartam tudni. Max karja erősebben szorította a derekamat, mire elszakítottam a tekintetem a Bliss ujján lévő gyűrűtől. Megköszörültem a torkom, és mosolyt ragasztottam az arcomra. – Úgy látom, igent mondott. Garrick olyan ragyogó mosolyt villantott fel, és olyan boldog lett, hogy fájt ránéznem. – Igen! – Gratulálok! – feleltem. – Mindkettőtöknek. Nagyon boldog vagyok miattatok. Bliss az ajkába harapott, majd halványan elmosolyodott. A tekintete kissé üveges lett, a hangja ellágyult: – Köszönjük. Ez nagyon sokat jelent. Ekkor egy dobbanás következett. Egy olyan pillanat, amikor a szél megváltozik, az idő pedig megfordul, és az élet más irányban folytatódik tovább. Nem tudtam, hogy a szobában lévő személyek érzik-e, de azt láttam, hogy Bliss igen. Talán azért, mert mindketten színészek voltunk. Vagy talán csak azért, amilyenek voltunk. Láttam a szemében, hogy ő is tudja: itt lezárult egy fejezet. Innentől más irányba folytatjuk tovább, és minden egyes perc egyre távolabb sodor majd minket egymástól. Bármit is éreztem iránta, az már csak történelem volt, soha többé nem tudunk visszatérni oda. Régebben azt hittem, ha túl tudom tenni magam a fájdalmon, akkor minden a helyére kerül az életben. Nos, a fájdalom elmúlt, a szakadék azonban, amely kettőnk között nyílt, továbbra is megvolt. Furcsa, hogy négyévnyi barátságot ilyen könnyen tönkre tudott tenni egy pillanatnyi többmint-barátság. Bliss volt a régi életemnek az egyetlen olyan része, amelytől még nem szakadtam el, amikor Philadelphiába költöztem. A főiskola mindig is olyan volt számomra, mint az otthon, mint egy nagy család, amely nekem sosem adatott meg. Ez az otthon azonban már nem létezett, és egyikünknek sem tett jót, hogy Bliss révén még mindig próbáltam ragaszkodni hozzá. Minden emlék és érzés, amely összekötött minket, megfakult és elvékonyodott, amíg végül már csak egy haldokló, hajszálvékony cérnaszál lett belőle. Egy üres színházra emlékeztetett, miután a

darab véget ért, a közönség elment, és a személyzet kitakarított. Az utolsó ember, aki távozott, lekapcsolt minden lámpát, és csak egy magányos irányfényt hagyott égve a színpadon az amúgy koromsötét környezetben. Ahogy ott álltunk mereven és sután, ez az utolsó fény is kialudt. Bliss vett egy reszkető lélegzetet, és összepréselte az ajkát. Tudtam, hogy próbálja visszafojtani a sírást. Kölcsönvettem Maxtől egy technikát, és lassan beszívtam, majd kifújtam a levegőt. – Le kellene hoznunk a színpadról a felszerelésünket – szólalt meg Max. – Cade, bébi, segítenél? A dobosunknak el kellett mennie. Pislogtam egyet, és elfordítottam a tekintetem Blissről. – Persze. Persze, hogy segítek. Garrickre néztem, aztán Blissre, és azt mondtam: – Jó volt újra látni titeket. Még egyszer gratulálok. – Garrickkel kezet fogtam, és ezúttal szívből megöleltem Blisst. A mellkasomra szorította az arcát, a karjával pedig szorosan átölelte a derekam. Mormolt valami olyasmit, hogy „kiégett”, aztán elengedett. Sűrűn pislogott, de még így is láttam, hogy könny gyűlt a szeme sarkába. – Viszlát, Bliss! Meglepően zsibbadtnak éreztem magam, mint amikor egy sebet kiégetnek. Talán később jobban fog fájni. Vagy talán csak most kezdtem megtanulni, hogy a múlt jó dolgai ugyanúgy a múlthoz tartoztak. – Viszlát, Cade! Spencer kikísérte őket, én pedig egyedül maradtam Maxszel. Nagy levegőt vettem, és lerogytam a kanapéra. Max megállt fölöttem, és azt mondta: – Fogalmam sincs, mi a franc történt itt, mégis szomorú vagyok. Felnevettem, ami mindent figyelembe véve a legjobb reakció volt az összes közül, amit csinálhattam volna. – Tényleg lehangoló volt, mi? – Jól vagy, Aranyfiú? Felemeltem a fejem, hogy ránézzek, és megfogtam a kezét, amelyet maga mellett tartott. Futó csókot leheltem a kézfejére, majd visszaengedtem. – Köszönöm. Nem lett volna muszáj megtenned. És igen, jól vagyok. Előre tekintünk, nem igaz? – Ez a cél, barátom. – Nagyon belejöttünk a színlelésbe. Lehet, hogy neked is színésznek kellene menned. Erre felnevetett. – Még csak azt kéne! A saját érzéseimet sem szeretem, miért akarnám szaros pénzért eljátszani,

hogy még több van? – Azzal láthatóan nincs problémád, hogy éneklés közben kimutasd. Ami azt illeti, baromi jól csinálod. Zavartan elfordította a tekintetét, és azt felelte: – Mindenki azt csinálja, ami neki való, gondolom. Ideje volt témát váltani. Felálltam, és próbáltam kiűzni a súlyos lehangoltságot magamból. – Menjünk, pakoljuk össze a holmitokat, Dühös lány! – Nem kell segítened. Csak ürügyként mondtam… – Ne légy ostoba! Tudod, hogy segíteni fogok. – Igen, tudom. Követtem a szobán keresztül, és közben a csípője ringását néztem. Amikor a zárt ajtóhoz ért, megfordult. – Valami mást is kérdeznem kell tőled. Megiszol velem valamit, miután itt végeztünk? – Ez legjobb javaslat, amit valaha tettél. – Elmosolyodtam. – Habár ez nem sokat mond, figyelembe véve a többi ötletedet. Azt hittem, nevetni fog, de nem tette. Csak mosolygott, és azt felelte: – Ja… igaz.

24 Max Meggyőztem Cade-et, hogy menjünk vissza a belvárosba egy italra, hogy közelebb legyünk mindkettőnk lakásához, mielőtt leáll a metró éjszakára. – Nekem megfelel – válaszolta Cade. – Úgyis ragaszkodtam volna hozzá, hogy hazakísérjelek. Felnevettem. – Ebben biztos voltam, Aranyfiú. Így legalább a metróállomásig tartó séta és az utazás ideje is rendelkezésemre állt, hogy rábeszéljem, folytassuk a színlelést, hogy ő a barátom. – Szóval, gondolom, nem akarsz a Mace-szel való veszekedésről beszélni – állapította meg. Felvontam a szemöldököm úgy néztem rá, de nem válaszoltam. – Gondolom, te sem akarsz arról a lányról beszélni, akit eljegyeztek? Felsóhajtott. – Akkor csak a zenéd marad. Mióta játszol? Teljesen begomboltam a kabátomat, hogy kizárjam a hideget. – Tizenhárom éves korom óta. Amióta meghalt a nővérem. Megdöbbentett, milyen könnyen bele tudtam szőni ezt a dolgot a vele való beszélgetésbe. Ha bárki mással lettem volna, biztos, hogy még a gondolataimban sem fordult volna meg ez a mondat. – És mikor tudtad, hogy ezzel akarsz karriert csinálni? Elmosolyodtam, amikor visszaemlékeztem. – Amikor el tudtam játszani egy dalt emlékezetből. Akkor történt meg először, hogy az éneklés elrepített egy egészen más helyre. Az volt életem legjobb öt perce. Elfelejtettem, hol vagyok, ki vagyok, és csak a zenében léteztem. – Ezt megértem. Én is ugyanezt érzem, amikor a színpadon állok. Kilépek a saját bőrömből, és egy időre felveszem valaki másét. Átélem egy másik ember problémáit, amelyeket általában sokkal hamarabb és sokkal könnyebben meg lehet oldani, mint a sajátjaimat. Még sohasem volt olyan barátom, akivel így el tudtam volna beszélgetni. Olyan régóta éltem magányosan egy szigeten, hogy már el is felejtettem, milyen érzés ez a fajta kötelék. – Néha nem fáradsz bele, hogy önmagad vagy, Aranyfiú? – De igen. Időnként. És te? Nagyon őszinte volt, ezért én is az akartam lenni. Belégzés.

Kilégzés. – Állandóan. A csend törékeny volt közöttünk, mégis megnyugtató, miközben elsétáltunk az utcán a metrómegállóig. A körülöttünk lévő épületeket néztem, a hepehupás járdát, a lakások kivilágított ablakait az emeleteken. Nagyon sokszor jártam már erre, de igazán sosem néztem körül. Milyen furcsa az élet. – Gondolod, hogy mindenki így érzi? – kérdeztem. – Vagy csak velünk van valami baj? Egy hosszú pillanatig gondolkozott, miközben mellettem csoszogott csizmás lába. – Szerintem mindenki. Még a boldog emberek is. Lehet, hogy soha senkinek nem vallják be, de azt hiszem, ők is így érzik. Szerintem behunyják a szemüket vagy elmennek futni vagy vesznek egy hosszú fürdőt, és közben elfelejtkeznek egy pillanatra arról, hogy kicsodák, és hogy mit kell nap mint nap csinálniuk. Az élet nehéz, és mindennap egyre nehezebb lesz, mert egyre több terhet pakolunk magunkra. Ezért időnként megállunk, nagy levegőt veszünk, behunyjuk a szemünket, és kiürítjük a fejünket. Ez természetes. Feltéve, hogy miután kinyitottuk a szemünket, ugyanúgy folytatjuk tovább. Ránéztem, miközben beszélt. A tekintete az eget kémlelte, a lélegzete kis felhőkben áramlott ki a száján. Hitt abban, amit mondott, ezért nekem is könnyebb volt elhinnem. Meg kellett volna kérdeznem tőle akkor, de éppen egy ilyen tökéletes és értékes gondolatot mondott, ezért szerettem volna minél hosszabb ideig megőrizni, mielőtt tönkreteszem. Még egy sarkot mentünk némán, mire elértük a metróállomást. Tíz percet vártunk a vonatra, de még ekkor sem szólaltunk meg. Leültünk egy padra, és osztoztunk a csenden, amelyet nem éreztem kínosnak vagy feszélyezettnek. Nem akartam elmenekülni, kitölteni az űrt vagy bármi mást csinálni azon kívül, amit éppen csináltam. Jó… érzés volt. Amikor megérkezett a metró, felszálltunk, és leültünk egymás mellé. Olyan megszokottnak tűnt, mintha már ezer éve ezt csináltuk volna. – Kérdeznem kell tőled valamit, de igazából nem szeretném megkérdezni – mondtam. Kissé felém fordult, a térde az enyémhez ért. – Ez érdekesen hangzik. – Valójában inkább őrültség. Várt, én pedig megpróbáltam egyszerűen csak kibökni, de nem volt rá jó módszer, ezért a kezembe temettem az arcom, felnyögtem és azt mondtam: – Olyan hülyeség a pénz! Mindent tönkretesz. Hümmögött.

– Nekem ne mondd! Megígértem, hogy hazautazok karácsonykor, de olyan keveset kapok a munkámért, hogy örülhetek, ha egy rámenlevest ki tudok fizetni januárban. Felegyenesedtem, és még mindig a kezemet néztem, úgy kérdeztem meg: – Mi van, ha én segíthetek neked hazajutni karácsonykor? – Bocs, de nem hiszem, hogy a főnököd örülne, ha átvállalnám tőled a táncolást a Kecskelábban. Olyan hangosan nevettem fel, hogy a kocsiban mindenki ránk nézett. – Istenem, ezért még fizetnék is, hogy megnézzem. A vállával megbökte a vállamat. – Hé, nagyon jó táncos vagyok! – Mennyit ittál ma este? – El kell vigyelek táncolni, hogy bebizonyítsam, milyen profi vagyok? Elfogott a kísértés, hogy igent mondjak, és elvigyem a Garázsba vagy valami más helyre, és belefeledkezzek az alkoholba meg a vonagló testek mozgásába. De muszáj volt a lényegre koncentrálnom. Több ok miatt is. – Erre majd később visszatérünk, Aranyfiú. De… komolyan gondoltam a karácsonyt. A szüleim nagyon szeretnék, ha eljönnél hozzánk az ünnepekre, annyira, hogy hajlandóak kifizetni a repülőjegyedet is meg minden. Még mindig mosolygott, de oldalra biccentette a fejét, és összevonta a szemöldökét. – Azt hittem, akkorra már szakítunk? – Úgy volt. Igen… de… a francba, akkor kimondom, ahogy van. A szüleim azért jöttek, Philadelphiába, hogy közöljék, ideje abbahagynom az éneklést, és összeszedni magam, találni egy rendes munkát. Anyagilag támogattak, hogy legyen időm zenét szerezni és énekelni, de be akarták szüntetni… amíg nem találkoztak veled. Nyilvánvalóan az a tény, hogy veled járok, számukra elég bizonyíték, hogy már nem vagyok egy teljes csődtömeg, és hajlandók továbbra is pénzt adni még egy ideig. Ha azonban azt mondom nekik, hogy szakítottunk, megvonnak minden anyagi segítséget, és az itteni költségek meg az adósságom mellett nem fogom tudni folytatni az együttest. Így tehát, mint egy igazán gyáva alak, arra kérlek, hogy a szüleim kedvéért játsszuk el továbbra is, hogy együtt járunk. – Max… – Egy kicsit eltávolodott tőlem, ezért felé fordultam. – Tudom, hogy őrültség, de megígérem, hogy csak néhány napról van szó. Csak megjelenünk otthon, aztán el is mehetsz a családodhoz karácsonyozni. Azt mondtad, szükséged van pénzre a repülőjegyhez… a szüleim kifizetik neked. A tekintete az enyémet kutatta. – Nem engedhetem, hogy a szüleid fizessék, Max.

Megfogtam az egyik kezét, és a két tenyerem közé szorítottam. – Nekik ez semmi, Cade! Hidd el! Látnod kellene, milyen ostobaságokra szórják a pénzt. Sokkal jobban örülnék, ha rád költenék. A másik kezét az enyémre tette, és úgy nézett rám. – Max, szeretnék segíteni neked. De te is tudod, hogy ez nagyon rossz ötlet. Nem folytathatod ezt a színjátékot a szüleid kedvéért. Úgyis csak megbánnád. Te is tudod. Az első dal, amit ma este játszottatok… te írtad, ugye? Nem tanultál belőle semmit? Úgy éreztem, mintha felnyitotta volna a lelkemet, mintha felszabdalta volna az agyamat meg a szívemet, és kiterítette volna, hogy mindenki kedvére piszkálgathassa és nézegethesse. Akkor írtam azt a dalt, mielőtt kimaradtam az egyetemről, de igaza volt. Semmit sem változtam. Azt hittem, azzal, hogy otthagyom az egyetemet, minden színlelést magam mögött hagyok. Azt hittem, hogy kitéptem magamból a régi életem gyökereit, és új lappal kezdhetek. Nem tartottam nagy dolognak, hogy az ünnepek és más találkozók alkalmával színlelek, pedig az volt. Visszavedlettem ugyanazzá az emberré. És gyűlöltem, hogy Cade ezt látta. Kihúztam a kezem az övéből, és felálltam, habár a metró még mindig mozgott. – Nem terápiás kezelést kértem. Sajnálom, hogy nem tudok olyan tökéletes lenni, mint te. Akkor felejtsd el! Begördültünk az állomásra, én pedig elmentem a kocsi másik végébe, ott vártam meg, hogy a metró megálljon. Hallottam, hogy a nevemet kiáltja, amikor kiléptem a peronra, de nem fordultam hátra. A lépcsőn ért utol, de én akkor is csak mentem tovább olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam anélkül, hogy elestem volna. – Max… várj! Amikor felértem az utcára az éjszakai hidegben, megragadta a könyököm, és maga felé fordított. – Engedj el, Cade! – Nem! – Hogy érted azt, hogy nem? Megfogta a másik karomat is, és magához húzott. – Úgy értem, nem kell veszekednünk emiatt. – Nem te döntöd el, hogy min veszekszünk! – csattantam fel. – Megteszem, Max. Nagyot pislogtam, és csak néztem rá. Sötét tekintete az enyémbe mélyedt, és nem viccelt. – Miért? Éppen most mondtad, hogy…

– Igen, azt, hogy szerintem nem kellene olyannak mutatnod magad, amilyen nem vagy. Ezért megyek el veled karácsonykor, de csak akkor, ha önmagad leszel, nem pedig az a megszelídített, garbós változat. Ez az első lépés, hogy kijöjj a bura alól. A szívem olyan hevesen dobogott, hogy a torkomban is éreztem. A tüdőm mintha távolabb lett volna, lesüllyedt a hasamba, és mintha minden elmozdult volna bennem. – Veled kapcsolatban akkor is hazudnék. – Kis lépésekkel haladunk. Először megteszed az elsőt, és hagyod, hogy a szüleid hozzászokjanak ahhoz, kicsoda is valójában a lányuk. Aztán bevetheted Mace-t. Valahogy ebben a hatalmas zűrzavarban is sikerült felnevettem. – Tudod, sokszor gondoltam már rá, hogy lefújom őket vele. Félmosolyra görbült a szája, és ettől egy kicsit magabiztosabb lettem, egy kicsit kevésbé voltam elveszett. A veszekedésünk közben a keze valahogy felkúszott a karomon, a nyakamon, és az ujjai körbefogták az arcomat. – Szóval, mit gondolsz? – kérdezte. – Indulhat a „Mutassuk be az igazi Maxet a szüleinek” hadművelet? – Az inkább a „Hozzunk szívbajt a szüleimre” hadművelet lesz… de oké, indulhat. – Szuper. A hüvelykujjával simogatta az állkapcsom, mire borzongás futott végig a gerincemen. Nagyot nyeltem, és megnedvesítettem az ajkam. – Köszönöm – mondtam. – Mindent. A sétát. A beszélgetést. Meg… hogy eljátszod a barátomat. Egy pár pillanatig tétovázott, majd azt mondta: – Tudod, emlékszem, hogy a múltkor ígértél nekem egy igazi randit. Nagyot dobbant a szívem. Akartam őt. Már korábban is vonzódtam hozzá, ami azóta csak még erősebb lett. A ma éjszaka annyira tökéletes volt. Azt mondta, amit kellett, elgondolkoztatott, és arra biztatott, hogy önmagam legyek. És pontosan ezért nem volt jó ötlet, hogy randizzak vele. A randevúim mérgezőek, és ő volt az utolsó ember a földön, akit meg akartam fertőzni. Lehettünk barátok. Egész életemben egy ilyen barátra vágytam: rám szólt, ha hülyeséget csináltam, és mellette kevésbé féltem. Mégis, ahogy így nézett rám és megérintett… a barátság volt az utolsó, ami eszembe jutott. Megrezzent a telefonom, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy elmeneküljek. Elhúzódtam, hogy felvegyem, de amikor megláttam a nevet a kijelzőn, megálltam. Mace. A Cade-del való beszélgetés után olyan béke töltött el, amit nem akartam tönkretenni. Kinyomtam a hívást, de már az is tönkretette egy kicsit az este hangulatát, hogy megláttam a

nevét. Hosszú nap volt, és minden érzelem hirtelen egyszerre zuhant rám. Talán csak alvásra volt szükségem, ezért megkértem Cade-et, hogy halasszuk máskorra azt az italt. Felajánlotta, hogy hazakísér. Örültem, mert amikor mellettem volt, nem gondoltam olyan dolgokra, amelyekre nem volt tanácsos gondolnom… mint például, hogyan siklik félre a kapcsolatom Mace-szel. És hogy minél rázósabb a kapcsolatunk, annál nagyobb kárt okoz az együttesnek, amitől a kettőnk ügye jóval túlmutatott rajtunk. Amikor odaértünk a házamhoz, Cade kinyitotta a lépcsőház ajtaját. – A házmester még mindig nem javította meg ezt a zárat? – Feljött utánam a lépcsőn és folytatta. – Nem szabadna hagynod, Dühös lány. Ez nevetséges. Nem biztonságos így, mert bárki bemehet. A lépcsőn lépkedtem, és mosolyogva azt mondtam hátrafordulva: – Tudom… akár egy elmebeteg őrült is bejöhet a lakásomba, miközben… meztelenül alszom. Felértünk az emeletemre, és azt válaszolta: – Igazad van. Még az is megtörténhet. Felnevettem, és játékosan meglöktem. Ekkor elkapta a karom, és magához húzott. A gyomromban olyat éreztem, mintha éppen most indultunk volna lefelé egy hatalmas hullámvasúton. Megnyaltam az ajkam, mire azt mondta: – De komolyan, kérlek, szólj a házmesternek, hogy javítsa meg azt az ajtót! Ha ő nem csinálja meg, akkor én fogom. Az arca komor volt, én pedig libabőrös lettem tőle. Megpróbáltam humorral leplezni, milyen hatással van rám, ezért a szemem forgattam, és így szóltam: – Igenis, Gazdám. Mi mást parancsol még? A szeme elsötétült, és valami összerándult az alhasamban. Nyöszörgés kezdődött a torkomban, és csak pillanatok választottak el attól, hogy a karjába vessem magam, amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít: – Max? Az alhasamban ezúttal görcsösen rándult össze valami. Cade meglazította a szorítását a karomon, én pedig megfordultam, és Mace-t pillantottam meg. Az ajtóm előtt ült, és ekkor tápászkodott fel. Elindult felénk a folyosón, de tántorgott, ezért meg kellett kapaszkodnia a falban. Nem volt józan. Elléptem Cade-től, és azt kérdeztem: – Mace, te mit keresel itt? – Nyilvánvalóan nem szórakozok olyan jól, mint te. Nem vesztegetted az idődet, nem igaz?

Általában jóképű arca most eltorzult, és nagyon csúnyának tűnt. Az orra összeráncolódott, az ajka fintorgott. – Mace, ez itt a barátom, Cade. Eljött a koncertre, és hazakísért. Mace a szemöldökében lévő piercinget csavargatta. – Ja, persze. Azt hiszed, hülye vagyok? Felsóhajtottam. – Nem, azt hiszem, be vagy tépve. Felém támolygott, és azt mondta: – Én meg azt hiszem, hogy kurva vagy. Cade elém lépett. – Nyugi, haver! Nincs köztünk semmi. Belekaroltam és hátrahúztam. – Hagyd, Cade! Nem jó az együttesnek, és nem jó nekem sem. Vedd úgy, hogy egyik sem tart már rád igényt, Mace! Imbolyogva odalépett hozzám. A szeme piros volt, a pupillája összeszűkült. Furcsa, hogy el tud múlni a vonzalom egy pillanat alatt. Ahogy most ránéztem, már nem éreztem azt a szenvedélyt, ami általában izzott közöttünk. Csak állt ott becuccozva és dühösen, én pedig megkönnyebbültem. Ránéztem, ő pedig végigmért tetőtől talpig. Aztán az alsó ajkán áthúzta a hüvelykujját, és azt mondta: – Amúgy is untalak. Átugrottam a dühös fázist, és egyenesen az undornál állapodtam meg. Micsoda szemétláda! – Menj, és vegyél be még néhány tablettát, seggfej! Miközben elment Cade mellett, nekiütközött a vállával, és azt fröcsögte: – Élvezd a szar szexet, haver! – Te szemét… Mély levegőt vettem, és ökölbe szorítottam a kezem. Utána akartam menni, de Cade megfogta a derekam, és visszatartott. Addig fogott, amíg Mace el nem tűnt a szemünk elől, és a légzésem újra vissza nem tért a normálishoz. Bármilyen dühös voltam, és bármennyire szerettem volna utána menni a lépcsőn, hogy jól tökön rúgjam, egy részem hálás volt. Úgy éreztem magam, mint egy kalitkából kiszabadult madár. Szembefordultam Cade-del, aki még dühösebbnek tűnt, mint amennyire én voltam. Ennek a srácnak olyan önuralma volt, mint egy szentnek. Elmosolyodtam, és azt kérdeztem: – Mi lenne, ha mégis megmutatnád, hogy táncolsz?

Szabad lettem. Ideje volt, hogy élvezzem is.

25 Cade Nem tudtam, mit tegyek. Az egyik felem szerette volna azt mondani, hogy nem jó ötlet, hogy inkább arra kellene használnia az éjszakát, hogy lehiggadjon és gondolkodjon. A másik felem azonban már elképzelte, hogy nézne ki a táncparketten. És persze az agyam leghátsó részében ott volt az a csábító gondolat, hogy beviszem a lakásába, és bebizonyítom neki, hogy egyáltalán nem unalmas. Szokás szerint a felelősségteljes oldalam győzött. – Max… hosszú nap volt. Biztos vagy benne, hogy nem kellene egy kicsit kevésbé… A szavamba vágott: – Táncolni akarok, Aranyfiú. És meg is teszem vagy veled, vagy nélküled. – Bevetette azt a gyilkos ajakbiggyesztést, és hozzátette. – Habár egyedül lenni nem a legbiztonságosabb választás. – Rebegtette a szempilláját és elmosolyodott, mert már tudta, hogy győzött. – Ha eldurran az agyad a tánctudásomtól, elvárom, hogy bocsánatot kérj. Megfogta a kezem, és lehúzott a lépcsőn maga után. – Majd meglátjuk, kinek durran el az agya. Leintettünk egy taxit és észak felé indultunk, arra, amerre az én lakásom volt. Megálltunk egy olyan épület előtt, amely ránézésre elhagyatott raktárhoz hasonlított egy nem valami bizalomgerjesztő környéken. Én már csak tudtam, mivel én is a környéken laktam. Sokszor mentem el e mellett az épület mellett, és mindig úgy gondoltam, hogy üres, és minden bizonnyal hajléktalanok lakják. – Táncolni akarsz vagy megöletni magad? – kérdeztem. Kifizettem a taxist, és kiszálltam a kocsiból. Max megfogta a kezem, és maga után húzva sietett a raktár felé. – Nyugi, Aranyfiú! Szerintem tetszeni fog. Nekem ő tetszett. Túlságosan is. Mielőtt beléptünk az épületbe, már éreztem a zene lüktetését. Nem úgy nézett ki, mint egy tipikus klub. Kanapék álltak mindenfelé, a falakra pedig képek voltak festve, amitől úgy nézett ki a hely, mintha a barátod lakása és egy graffitis utcasarok kereszteződése lenne. A városban sok épületen lehetett látni hatalmas falfestményeket, amelyek több emeletet íveltek át. Itt is hasonló képek voltak, csak sokkal kisebbek, és közelről nézve látszott, mennyire kidolgozott alkotások. – Isten hozott a Garázsban! – mondta Max.

Ebből a helyből ugyanolyan energia áradt, mint az ő minden szavából és mozdulatából. Illett hozzá. Szóval igen, igaza volt, tetszett. Nem hasonlított a szokásos klubokhoz, ahol rengeteg izzadtságszagú ember van szorosan összepréselődve, és modern, elegáns lámpák világítanak. Ennek a helynek saját lelke volt. Saját szívverése. Visszafordultam az egyik falfestményhez. A fekete-fehér kép éneklő és táncoló embereket ábrázolt. Egyszerűnek tűnt, semmi szín, semmi csicsa. Mégis gyönyörűnek találtam. Max a fülemhez hajolt. – A tetoválószalonbeli főnököm festette, amikor megnyílt ez a hely. Ezt is ő csinálta. Tetoválószalon. Ez megmagyarázta a testén látható sok művészeti alkotást. Lehúzta a nyakáról a pólót, és megmutatta bársonyos bőrét, a fa ágait és egy olyan mély dekoltázst, hogy kiszáradt a szám. – Szerencsés fickó. Valaki Max nevét kiáltotta, ezért megfordultam, és láttam, hogy odaszalad az egyik csaposhoz. Amikor utolértem, a srác éppen azt mondta: – Bocs, hogy kihagytam a mai koncertet, de… – Felemelte a kezében tartott italt, amit éppen kevert, és megvonta a vállát. – Nagyon jó volt – jegyeztem meg. Max ragyogott, a csapos pedig felváltva nézett ránk, nem igazán értette, hogy illünk össze. A szemöldöke még mindig félig felhúzódva állt a homlokán, amikor azt mondta: – A következőt nektek csinálom. Jó szórakozást, srácok! – Kitöltött két felest a ház számlájára, aztán odafordult a következő emberhez, aki a rendelésére várt. Max rákönyökölt a bárpultra, felhúzta magát, és cuppanós puszit nyomott az arcára. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki most szakított a barátjával. Jelenleg hosszú lába foglalta le minden figyelmemet. Hátranézett a válla fölött, és észrevette, hogy bámulom. Amikor lecsúszott a bárpultról, láthatóan nem bánta. Sőt, kiszélesedett a mosolya. – Felkészültél a csodálkozásra, Dühös lány? Felvezetett az emeletre. A mosolygását elnézve lehet, hogy meg kell változtatnom a becenevét. Miközben a lépcsőn lépkedtem mögötte, azt hiszem, a helyemben bármelyik hetero férfi szívrohamot kapott volna. Piros magas sarkú cipője fölött néztem izmos vádliját, csodálatos combját és a leopárdmintás rövidnadrágot, amely kiemelte gömbölyű fenekét. Valahol a világon létezett egy ex-barátja, akinek a bőrére rá volt tetoválva az arca. Olyan szexis volt, hogy szinte könyörgött, hogy megörökítsék. Az emeleten többen voltak, mint azon a részen, ahonnan feljöttünk, de még itt is láttam kanapét

és sokféle bútort, amely ugyanazt a nyugodt légkört árasztotta. Középen volt a fő táncparkett egy kicsivel magasabban, egy emelvényen pedig egy másik, ahol breaktáncos fiúk szabadstílusban táncoltak, a tömeg pedig nézte és biztatta őket. Max nagy levegőt vett, és behunyta a szemét. Kezdtem felismerni a levegővételeit. Volt a „mindjárt tüzet okádok” belégzés, a „bármi, ami az anyámmal kapcsolatos” belégzés és személyes kedvencem az „éppen most csókoltak meg” belégzés. Amikor azonban a táncparkettre lépett, a levegővétele inkább ahhoz hasonlított, amikor énekelt. Teljesen ellazult. A karját a feje fölé emelte, amitől szakadt, fehér pólója annyira megemelkedett, hogy a rövidnadrág fölött kilátszott egy vékony csík a bőréből. Amikor utoljára láttam a hátát, sebhelyek és kötszer borította. Most, több mint egy héttel később, már csak halvány hegek maradtak a sérülések helyén. Innen nézve a bőre sima volt, és láttam a gerince alján a két bemélyedést. Néhányan közénk sodródtak, és eltakarták a kilátást. Max megfordult, és amikor a tekintete megtalált, begörbítette az ujját, és elmosolyodott. Ebben a pillanatban biztosan tudtam, hogy nem voltam szerelmes Blissbe. Nem lehettem. Ugyanis most semmi sem tudott volna visszatartani attól, hogy odamenjek Maxhez, még az sem, ha Bliss a másik irányból hívott volna. Besétáltam a tömegbe, amíg a közelébe nem értem. A zene ritmusára hajlongott és kígyózott, és egy olyan dalra énekelt, amit még sohasem hallottam. Leengedte a karját, és közben végigsimított az oldalán, a combján. A pólója egyik válla lecsúszott. Szerettem volna a combján lévő kezét a sajátommal helyettesíteni. – Várok, Aranyfiú! Jó volt nézni, de nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg. Sokkal energikusabb volt, mint a zene, amely körülöttünk lüktetett. Odaléptem hozzá, éppen amikor a testét, a mellkasától kezdve a csípőjéig ringatta. Amikor meg akarta ismételni a mozdulatot, én is ugyanúgy mozdultam. A mellkasunk összeért, mire megharapta az alsó ajkát. Minden színésztanulónak kötelező táncórákat vennie, és a tanárunk bemelegítésként mindennap azt gyakoroltatta velünk, hogy a testünk különböző részeit mozgassuk. Az volt a cél, hogy kilazítsuk, nem az, hogy táncoljunk, ám ez a képesség most nagyon jól jött erre a techno zenére. Max ugyanúgy táncolt, ahogy énekelt… teljes odaadással. Én csak követtem őt, a testünk egymás mellett ugyanúgy mozgott. Hátradobta haját és körbetáncolt. A zene megváltozott, és egy kicsit lassabb lett. A derekára csúsztattam a kezem, és magamhoz húztam. A csípőnk összeért, és rátettem a kezem, hogy körkörös mozgásra bírjam. A combom a lába közé csúszott, az enyém pedig az övé közé, és olyan közel voltunk egymáshoz, amennyire csak lehetett. Kihajolt az egyik oldalra, mire én a másikra. Körülöttük forró és izzadt volt a levegő. A csípőjét az enyémhez nyomta, mire összeharaptam a

szám, hogy ne nyögjek fel. Elképesztő volt vele együtt mozogni, de időnként mindig tett egy olyan mozdulatot, amelyre nem számítottam. Az ágyékunk olyan szorosan préselődött egymáshoz, hogy a dörzsöléstől csillagokat láttam. Hátrahajlítottam, ő pedig minden ellenállás és tudatosság nélkül hagyta. Hátraengedte a fejét és a testét. A derekán lévő karommal tartottam, és ahogy így hátraívelődött a felsőteste, láttam feszes hasát, fehér pólója alatt a fekete melltartót és a nyaka karcsú vonalát. Nem tudtam megállni, kinyújtottam a kezem, és megsimítottam a nyaka elejétől a tarkójáig. A kezemben tartottam a tarkóját, és annál fogva húztam vissza magamhoz. Erre mindkét kezével átfogta a nyakam, így a mellkasunk szorosan egymáshoz nyomódott. Leegyszerűsítettem a mozdulatainkat, mert így összetapadva sokkal jobb volt, mint bármilyen táncmozdulat, amely eltávolított volna minket egymástól. Éreztem, ahogy az izzadtság összegyűlik a bőrömön, de az övén is csillogott. Az egyik kezemet még mindig a tarkóján tartottam, a másikat pedig a combjától indulva végighúztam a mellkasáig. Felsóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak megállíthatnám ezt a pillanatot, és valahol máshol lehetnénk. Az arca a nyakam előtt volt, a homlokát az államhoz nyomta. Édes kínzás volt, ahogy a nyakamon éreztem a leheletét. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez nem jó ötlet, de nem tudtam rávenni magam, hogy érdekeljen. Már az első pillanatban tudtam, amikor megláttam Mace-szel, hogy nem jelentenek egymásnak semmit. Nem volt közöttük vonzás, nem úgy, mint közöttünk. Bármennyire próbáltuk távol tartani magunkat egymástól, mindig idejutottunk. Azt hittem, Bliss és köztem is van ilyen vonzás, de már tudtam, hogy tévedtem. Tökéletesek lettünk volna együtt, egy újabb rovátka a „helyes” élet iránti keresésemben. Ebbe voltam szerelmes… nem a barátomba. Azt hittem, hogy Bliss az, akit akarok. A barátságunk átment valami másba. Ami szeretetteljes és kedves. Édes és biztonságos. Max halálra rémített. És ezerszer jobb volt. Végre őszintén kimondhattam, hogy a múlt elmúlt, a jelen pedig sokkal vonzóbb. Feljebb csúsztattam a nyakán a kezem, amíg az ujjaim beletúrtak a hajába. A karja megfeszült a nyakam körül, az ajka az állkapcsomat súrolta. Egy pillanatra megmerevedtem, mert attól féltem, hogy rossz döntést hozok. Ekkor azonban, mintha meghallotta volna a gondolataimat, és megpróbálta volna elnémítani, a fogával megkarcolta a bőröm, és határozottan éreztem, hogy hozzám nyomja az ajkát. Ha ez hiba volt, akkor életem legjobb hibáját követtem el.

26 Max Követtem a példáját, és én is a hajába túrtam a tarkóján. A másik keze felkúszott a csípőmről a hátamra, és a pólóm alá csúszott. Az ujját a bőrömbe mélyesztette, én pedig visszaemlékeztem arra az estére, amikor a sebeimet kezelte, és arra, mennyire szerettem volna akkor ezt tenni. Lehajtotta a fejét, hogy rám nézzen, és azt mondta: – Max. Habozást éreztem a hangjában, és tudtam, hogy mire gondol. Arra készült, hogy tisztességesen viselkedjen. Valami baromságot akart mondani arról, hogy ez nem jó nekem, vagy hogy időre van szükségem vagy ilyesmi. Túlbonyolított valamit, ami rendkívül egyszerű volt. Ezért egyszerűvé tettem számára. Lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam. Nem lehetett valami nagy az ellenállása, mert azonnal visszacsókolt. A pólóm alatti keze még feljebb csúszott, amíg az ujjai elérték a melltartóm pántját. Egy kicsit feljebb emelt, amitől a csípőnk tökéletesen egy vonalba került, és felnyögtem. Úgy csókolt, ahogy élt… tökéletesen. A szája lázasan és alaposan kutatta az enyémet, mintha minden részemet meg akarná kóstolni. Ó, hogy alábecsültem a gyengéd csókok erejét! Lassú izzás volt, amely feltüzelt, és még többet akartam. Egy pillanatra puhán hozzáért az ajkamhoz, aztán a fogai közé vette az alsót. Ezúttal keményebben nyomta hozzám a száját, és a csók átalakult valami vad és részegítő párharccá. Nem akartam, mégis elhúzódtam, hogy levegőt vegyek. A szája ekkor a nyakamra siklott, és csókolta, harapta és szívta a bőröm, ami megőrjített. Minden érzékem arra a területre koncentrált, ahol a testünk összeért, ezért a többi részem szinte élettelen volt, ahhoz képest. A lábam remegett, és ezúttal ismét csak ő tartott egyben. A múltkor azért kellett, mert nagyon szenvedtem. Most az egyetlen fájdalmat az alhasamban éreztem, amely azért kiáltott, hogy többet kapjon. Felhúztam a fejét a nyakamról, és a homlokához támasztottam a homlokomat. Kíváncsi voltam, hogy az én pupillám is úgy kitágult-e, mint az övé. Nagy esély volt rá, hogy nemet mond, de már túlságosan messzire jutottam ahhoz, hogy érdekeljen a visszautasítása. – Azt mondtad, itt laksz a közelben? Felkészültem rá, hogy tiltakozni fog. Azt hittem, leszerel, a szeme azonban néhány pillanatig az arcomat kutatta. Ami azt illeti, úgy éreztem, egy kicsit túl sokáig is.

Ezután bólintott, és a méhem összerándult az örömtől. Megint megcsókoltam, mert megtehettem. Csak egy futó érintést terveztem, ő azonban két tenyerébe fogta az arcomat, és keményen folytatta. Megmarkoltam a pólóját, és imádkoztam, hogy nagyon közel lakjon. Amikor elhúzódott, fátyolos hangon azt mondta: – Nem tudok nemet mondani neked. Tökéletes. – Akkor ne tedd! *** Cade lakásának ajtaja becsukódott mögöttem, én pedig belülről nekitámaszkodtam. A fa hűvös volt a hátam mögött, ezért megborzongtam. A szívem vadul kalapált a mellkasomban. Úgy éreztem, mintha vér helyett Red Bull folyna az ereimben. Cade tett egy lépést felém, mire a testem felforrósodott. A szemét kutattam, a gyomrom pedig úgy lesüllyedt, mintha zuhannék. Még az első alkalomnál sem voltam ilyen ideges. Sőt… még soha nem voltam ilyen ideges. Engem nézett, és a vágy lassan felülkerekedett a félelmen. A pillantása hatására felizzott a bőröm. Nem csupán vonzónak éreztem magam. Ha az utcán valamelyik srác füttyentett vagy jobban megnézett, akkor is vonzónak éreztem magam. Ahogy viszont Cade nézett rám, az olyan volt, mintha… különleges lennék. Borzalmasan nyálasnak hangzott, és majdnem hányingerem is lett tőle, mégis ez volt az igazság. Amikor rám nézett, jobb embernek éreztem magam. Elűzte a kétséget, a félelmet és a haragot. Mintha a dallam lettem volna, nem pedig a kíséret. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését. Láttam rajta a vágyat, de nem tudtam eldönteni, hogy azt akarja-e hogy beleegyezzek, vagy azt, hogy nemet mondjak. Én viszont könnyen tisztáztam a helyzetet. Nem szavakkal válaszoltam, hanem áthúztam a fejemen a pólómat, és ledobtam a földre. A tekintete követte a mozdulatot. Aztán ráérősen végignézett rajtam a lábamtól kezdve fel az arcomig. Odajött hozzám, én pedig még jobban az ajtónak dőltem, mert szükségem volt arra, hogy valami megtartson. Az egész testem megfeszült a várakozástól, de majdnem egy lépés távolságot hagyott közöttük. Megfogta a melltartóm pántját, és a kézfeje megsimogatta a bőröm. A levegő égni kezdett a tüdőmben. Elkezdte lehúzni a vállamról a pántot, aztán láthatóan meggondolta magát. A szemembe nézett, és sötéten elmosolyodott. – Te vedd le! – mondta.

A levegő hirtelen kiszakadt a mellkasomból. Annyira fel voltam izgulva, hogy az ujjaim elzsibbadtak. Egyik kezével az ajtónak támaszkodott mellettem, így amikor hátravittem a kezem, hogy kikapcsoljam a melltartót, a mellkasom hozzáért. A fejem továbbra is hátrahajtva tartottam, hogy lássam az arcát. Nagyon közel volt, mégis túl messze, és minél hosszabb ideig maradt így, annál szaporább lett a légzésem. A kapoccsal bajlódtam, nem tudtam rávenni az ujjaim, hogy együttműködjenek. Már kész lettem volna akár letépni is magamról, amikor a kapocs végre kioldódott, és a pánt lehullott a vállamról. Továbbra is az ajtónak támaszkodtam, és hagytam, hogy a melltartó leessen rólam, és csatlakozzon a pólóhoz a földön. Az ajtó hideg volt forró bőröm mögött, a mellbimbóm megkeményedett. Cade a mutatóujjával megérintette a hasamat a köldököm fölött, mire az izmom azonnal megfeszült. Megtalálta a fa egyik gyökerét, és könnyed érintésével végigkövette, amíg bele nem csatlakozott egy másik vonal. Aztán azon a vonalon ment le a csípőmre, majd megint fel a bordámig. Nem sietett, lassan simított végig minden ágat, az érintése olyan puha volt, hogy libabőrös lettem. A bordáim érzékeny területén táncolt az ujja, én pedig felszisszentem. Válaszul valami mély hang tört föl a torkából. Ha ezt tovább folytatja, elpusztulok az idegességtől és a vágytól. Végül a tekintetét a fa törzsére irányította, amely a melleim közötti völgyben haladt felfelé. Ívben megfeszítettem a hátam, annyira vágytam rá, hogy ott is megérintsen, ahol szeretném. Két ujjával megnyomta szegycsontom, és visszatolt az ajtóhoz. – Türelem, Dühös lány! Felnyögtem, mire elmosolyodott. – Fogalmad sincs, milyen sokat gondoltam erre a tetoválásra. Szeretném az emlékezetembe vésni, hogy minden alkalommal, ha behunyom a szemem, lássam azt, ahogy kiemeli a tested. Egy futó pillanatra mindkét tenyerével megfogta a mellem, én pedig felnyögtem válaszul. Ezután felcsúsztatta a kezét a vállamra, és ott tartott az ajtónak dőlve. Megpuszilta lebiggyedt ajkam, és azt mondta: – Ígérem, hogy minden testrészeddel ennyit fogok foglalkozni. Életem legnehezebb feladata volt, hogy ott álljak nyugodtan, némán, miközben átrajzolt minden egyes ágat. A fa az egész mellkasomat beterítette, de mindig néhány centire befejeződött attól, ahol igazán szerettem volna, hogy megérintsen. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, és odatettem volna, de túlságosan tetszett, hogy ő irányít. Amikor befejezte, a bőröm tüzelt, a légzésem elnehezült. A térdem elgyengült, a kezem pedig görcsösen fogta mögöttem az ajtót. Egymásra néztünk, a szemhéja mélyen leereszkedett, a pupillája sötét volt. Úgy éreztem magam, mintha részeg lennék. Rajta kívül az egész világ elmosódott. Aztán el is tűnt, csak ő maradt.

– Gyönyörű – suttogta. Önkéntelenül kicsúszott a számon, hogy „kérlek”, mire megajándékozott azzal, hogy magához húzott, és a felsőtestünk egymáshoz nyomódott. Jó volt, de mivel ő még mindig fel volt öltözve, nem volt elég. Mohón megragadtam a pólója alját, és felemelve áthúztam a fején. Fölém magasodott, mindkét kezével az ajtónak támaszkodott mellettem. Kicsit arra emlékeztetett, amikor a Kecskeláb előtt megcsókolt, ezúttal azonban sokkal szebb volt a látvány. A mellkasa széles volt és napbarnított, az izmok hullámzottak a hasán. A kezem egyből a V-alakú izomhoz tévedt, amely a csípője fölött kezdődött, és eltűnt a farmerja alatt. Mace is izmos volt, de inkább vékony. Cade pedig… istenem, jobb lenne, ha soha nem viselne magán ruhát. Maximálisan támogatnám az ötletet. Kissé türelmetlenül a farmerja dereka alá csúsztattam az ujjam, és annál fogva magamhoz húztam. A bőre első érintése olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Éreztem, ahogy az elektromosság egyre fokozódik közöttük. Ezután a lassú tempó már csak emlék volt. A szája vadul lecsapott az enyémre. A kezét levette az ajtóról, és a hajamba túrt, a hátam pedig hangos koppanással az ajtónak dőlt. Ebben a csókban nem volt semmi kedves vagy finom. Azt a srácot, aki lassan átrajzolta a tetoválásom vonalait, felváltotta egy kiéhezett, kétségbeesett hím. A keze egy helyben tartott, az ajka pedig leigázta az enyémet. Átadtam neki magam, és átöleltem a nyakát. Elengedte a hajam, én pedig felnyögtem a csalódottságtól. Ekkor azonban megfogta a combomat. Behajlította a térdét, és megragadta hátul. Felemelt, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábam. Ahogy így a karommal és a lábammal átfogtam, éreztem, ahogy a hasamhoz nyomódik merev férfiassága. Elállt a lélegzetem, ő pedig a csípőjét felbiccentve még jobban hozzám nyomta. A hátam ismét az ajtónak ütődött, de ezt a fogságot örömmel vállaltam. A nyelve a kulcscsontomat simogatta, én pedig megmarkoltam a haját. Mindkét kezével a fenekemet fogta, és szorosan összepréselte az altestünket. A szája lejjebb siklott a mellkasomra, de túl magas volt ahhoz, hogy elérje azt, amit mind a ketten szerettünk volna. Tőlünk jobbra volt egy kis étkezőasztal, ezért megfordult, és hanyatt fektetett rá. Aztán lehajolt, és a szájába vette az egyik mellbimbómat. Felkiáltottam és hátrafeszítettem a hátam. A karja a derekam alá csúszott és így tartott, miközben a testem a szája felé ívelődött. A nyelvével pöckölte a bimbót, majd a másik oldalon végigsimított a faágon. Annyira kívántam, hogy szinte már ettől is majdnem elmentem. A dereka köré kulcsolt lábammal közelebb húztam magamhoz, és megint könyörögtem: – Kérlek! – Nem reagált, csak folytatta a csókokat a mellkasomon. Megfogtam a fejét, felemeltem,

és azt mondtam. – Azt hittem, nem tudsz nekem nemet mondani. Ismét lehajolt, és megcsókolta a szegycsontom. – Még nem végeztem azzal, hogy felfedezzem ezt a részt. Átkaroltam a nyakát, és feljebb húztam, hogy a mellkasunk érjen össze. – Inkább később fedezd fel! A mosolya átkozottul szexis volt. – Szeretem ezt hallani, de még jobban szeretem, ha könyörögsz. – Az enyémhez húztam a fejét, és megcsókoltam. Két csók között pedig azt súgtam az ajkába: – Szeretem, amikor nem vagy olyan arany. Felemelt az asztalról, és a nappali közepén álltunk, én a dereka köré kulcsolt lábbal, ezért most először én voltam a magasabb. Kisimítottam a homlokából a haját, és a szemébe néztem. Annyira gyönyörű volt, amihez nem voltam hozzászokva. Sok jóképű sráccal jártam már, de olyannal, mint ő, még sosem. Annyira szép volt, mint egy filmsztár. Érinthetetlen. Hogy elűzzem magamtól ezt a gondolatot, megcsókoltam az ajkát. Ma estére az enyém volt, és mindent meg akartam tenni, hogy élvezzem. – Kívánlak! – súgtam. – Hányszor kell még könyörögnöm? Megfordult, és egy ajtó felé indult, ami remélhetőleg a hálószobába vezetett. – Azt hiszem, már az első is elég volt.

27 Cade Nagyon jól nézett ki az ágyamon fekve. Korántsem teltem be a csókolgatásával, de én is legalább olyan türelmetlen voltam, mint ő. Levette a lábát a derekamról, én pedig betérdeltem közé. Kigomboltam a rövidnadrágját, majd lehúztam a harisnyájával együtt. A csípője tökéletes volt. A lába is tökéletes, fekete bugyija pedig, amely passzolt a korábban levetett melltartóhoz, szintén átkozottul tökéletes. Valami ördögi csillant meg a szemében, és a hasamra támasztott kezével addig nyomott, amíg fel nem álltam az ágyról. Ezután elém térdelt, és kigombolta a farmerem. Ami vér még maradt a testemben, az mind azonnal lefelé száguldott. Ökölbe szorítottam a kezem az oldalam mellett, hogy uralkodjak magamon, amikor azonban a földre hullott a farmerom és a boxeralsóm, elvesztettem a csatát. A szája egyszerre volt mennyország és pokol, és a helyzet olyan hirtelen fordult meg, hogy beleszédültem. – Édes istenem, Max! Felnyögtem, és élénkvörös hajába túrtam. Nem tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban. Egy részem arra vágyott, hogy lassan haladjunk, a másik pedig hallani sem akart a lassításról. Erre később is lesz még idő. Felért egy kínzással, hogy hátratoljam, de nem bírtam tovább várni. Felhúztam magam elé, és letoltam a bugyiját a csípőjéről. Annyira gyönyörű volt, hogy szinte fájt. Leült az ágyra, és hátrálni kezdett a párnák felé. Szerettem volna követni, de kényszerítettem magam, hogy kivegyek egy óvszert az éjjeliszekrény fiókjából. Aztán odamentem hozzá, és fölé helyezkedtem. Egy pillanatig tétováztam, tudva milyen intenzív élmény lesz, ha egyesül a testünk. Behunyta a szemét a várakozás közben, és a csókoktól megduzzadt ajkát harapdálta. A szájára szorítottam a számat, és beszívtam az alsó ajkát. Aztán belemerültem a paradicsomba. Lassan akartam csinálni, de leginkább azért, hogy emlékezetembe véssem, milyen érzés benne lenni. Gyűlöltem, hogy azzal a seggfej Mace-szel is volt. Gyűlöltem, hogy ő is látta így, de boldoggá tett a tudat, hogy most az enyém. Levettem a kezét a nyakamból, és összekulcsoltam az ujjainkat. A tenyerét az ágyra szorítottam, ugyanakkor a csípőmet előrelendítettem. Némán felkiáltott és hátravetette a fejét. Szerettem volna hallani is a hangját, ezért újra megtettem, csak erősebben. Az ajkába harapott, és halkan felnyögött. Minden újabb lökésnél a reakciója egyre kevésbé volt visszafogott. Végigsimítottam a térdétől izzadt lábán át fel gömbölyű fenekéig. Előredöftem a csípőm, és felnyomtam az övét. Alattam vonaglott, és a nevemet nyöszörögte. Ez a hang majdnem

elég volt ahhoz, hogy átlendítsen a határon, ezért inkább lelassítottam. – Max! Kábultan kinyitotta a szemét, és félig leengedett szemhéja alól nézett fel rám. Megcsókoltam a homlokát, aztán megint löktem egyet. Behunyta a szemét, én pedig újra lelassítottam. – Nézz rám, Max! Nyöszörgött, de megtette. A következő lökéstől az én látásom homályosodott el, és bár a teste hullámzott alattam, és megpróbálta kiszabadítani a kezét a szorításból, nem hunyta be a szemét. Túl sok gyönyör, túl sok vágy és túl sok szépség volt alattam. Mindenből túl sok volt. A világ mintha kitágult volna, hogy beleférjen ez a hatalmas erő. Ekkor valami megváltozott közöttük – nagyon apró és megfoghatatlan volt – de a korábbi viszonyunk megszűnt, és valami új kezdődött. Láttam a szemében a csodálkozást, amit én is éreztem a szívemben. Aztán megláttam rögtön utána a félelmet is. Tudtam, hogy be fog zárkózni, ezért tennem kellett valamit. Megfogtam a csípőjét, és megfordítottam magunkat, hogy ő legyen felül, ő irányítson. Behunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a félelem eltűnt belőle. Elmosolyodott, a tenyerével a hasamra támaszkodott, megmozdította az ágyékát, és azt felelte: – Egyszer azt álmodtam, hogy ezt csináljuk. A francba! Most rajtam volt a sor, hogy felnyögjek, mert a gondolat, hogy rólam álmodott, annyira felizgatott, hogy le kellett fognom a csípőjét és megállítani, amíg ismét vissza nem nyerem a testem fölött az uralmat. Lehajolt és megcsókolt. A melle meztelen mellkasomhoz préselődött, ami nem segített rajtam, de túl jó volt ahhoz, hogy eltoljam. Egy perccel később levettem róla a kezem, és hagytam, hogy ismét mozogjon. Felült, a feje fölé emelte a karját, és a hajába túrt. Ez volt a legerotikusabb látvány, amit valaha láttam. Azt hiszem, amíg élek, nem fogom elfelejteni. Persze ettől még nehezebb volt visszatartanom magam, ezért odacsúsztattam a kezem, ahol a testünk találkozott, hogy segítsek neki. Válaszul erőteljesen előre-hátra hintázott rajtam. Ha művész lennék, így festetném le. Azokra a nimfákra emlékeztetett, amelyek Shakespeare darabjaiban vannak. Vad volt, szabad és földöntúlian gyönyörű. Csak akkor láttam ugyanilyen élettel telinek, amikor a színpadon énekelt. A combját összeszorította a testem körül, és ismét a mellkasomra támaszkodott. A körmét végighúzta a hasamon, én pedig döftem egyet fölfelé. Hátravetette a fejét, én pedig erősebben dörzsöltem az ujjammal. Ekkor nagyot nyögött, és előttem is elhomályosult az egész világ… Istenem, de szűk volt! Rám nézett, a tekintete sötét és üveges volt. Felemeltem és magamhoz öleltem. A teste még rázkódott az enyémen, ezért a homlokomat az övéhez nyomtam, és élveztem az érzést.

Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így összeölelkezve, a homlokunkat összeérintve, farkasszemet nézve. Lehet, hogy percekig, de lehet, hogy évekig. Csak azt tudtam, hogy soha nem akarok megmozdulni. A testünk tökéletesen passzolt, mint kulcs a zárba. Megcsókoltam puhán és lassan. Nem akartam semmi másra gondolni, csak a bőre érintésére, a csípője ívére és a haja illatára. Egy ideig azonban elég lesz az is, hogy mellette fekszem, és a karomban tartom.

28 Max Ellazultan, kábultan és csodálatosan éreztem magam. Amíg el nem múlt. Amíg el nem tűnt a ragyogás, és rám nem törtek azok a gondolatok, amelyek korábban is ott bujkáltak az agyamban, de nem értem rá foglalkozni velük. Cade karja szorosan átölelt, biztonságot és vigaszt nyújtott, ugyanakkor kelepcébe is zárt. A szex soha nem volt ilyen számomra. Mindig is csak a test, az érzések és az egyszerűség jellemezte. A Cade-del való szex zavarba ejtett. Mintha az ember összeadna egyet meg egyet, és nem kettő lenne a végeredmény. Több volt, mint amennyinek kellett volna lennie, és ez kibillentette a világomat az egyensúlyi helyzetéből. Cade felkelt, kiment a mosdóba, én pedig felhúztam a bugyimat, majd átmentem a nappaliba, hogy megkeressem a pólómat. Cade lakása az enyém szöges ellentéte volt. Nála barátok és családtagok fényképei díszítették a falakat meg a könyvespolcokat. És a polcokon tényleg könyvek voltak, valamint kisebb díszek és apróságok, amelyek jelentettek neki annyit, hogy elhozza őket Philadelphiába. A lakása otthonos volt, kedves és megnyugtató. Mint ő. Nyugtalanság ébredt a szívemben, de elfojtottam. Lábujjhegyen visszatipegtem a hálószobába, de éreztem, hogy kezdek ideges lenni. Ránéztem a gyűrött ágyneműre az ágyon, és nem tudtam rávenni magam, hogy visszafeküdjek. Cade csodálatos volt. Eszméletlenül csodálatos, a ma este pedig életem egyik legemlékezetesebb pillanata lett. De éppen ez volt a probléma. Még csak tíz napja ismertük egymást. Rápillantottam az órára: hajnali három. Helyesebben tizenegy napja, de akkor is… tizenegy napja! És a végén úgy nézett rám, ahogy még soha senki. Szavakba sem tudom foglalni, milyen hatással volt rám az a pillantás. Alapjaiban rázott meg. Annyira őszinte és nyers volt, hogy ahhoz képest az egész életem jelentéktelennek és hamisnak tűnt. Minden túl gyorsan történt. Még most is, ahogy rágondoltam, úgy éreztem, valami sokkal gyorsabban porlik szét bennem, mint ahogy össze tudnám tartani. Megijedtem, amikor hátulról átkarolta a derekamat. A mellkasa a hátamhoz nyomódott, és néhány csókot hintett a nyakamra. Az érintése majdnem elég volt, hogy eloszlassa az aggodalmamat, de mégis ott maradt, a torkomban bujkált, és alig kaptam tőle levegőt. A testem ennek ellenére továbbra is ellazult és hozzásimult. Hátradőltem a karjába.

Az ajkát a fülemhez tette, úgy suttogta: – Mondtam már, milyen gyönyörű vagy? Nagyot nyeltem. – Egy pár perce nem. – Mmm… – Borostás álla csiklandozta a nyakamat. – De legalább tudod. Túl jó volt nekem. Ez teljesen egyértelmű volt. Kedves, figyelmes és bőkezű minden tekintetben. Soha nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy megdicsérjen, bókoljon vagy megérintsen. Nem voltam hozzászokva az ilyen ragaszkodáshoz. Az életem minden más területén menekültem előle, amikor azonban ő csinálta, úgy szívtam magamba, mint kiszáradt föld az esővizet. De belefáradtam a gondolkodásba, ezért megfordultam a karjában, és én is átöleltem. A mellkasa még mindig meztelen volt, de felvett egy pizsamaalsót, amely mélyen lógott a csípőjén. Az arcomat a mellkasához szorítottam és lenéztem. Megláttam meztelen lábunkat, ahogy egymás felé néz, és valami elszorult a mellkasomban, a levegő a tüdőmben rekedt. Olyan bensőséges volt ez az ölelés, hogy pánikba estem, mégis fájdalmas volt arra gondolnom, hogy kilépek belőle. Cade lehúzott az ágyra, és mindkettőnket betakart a takaróval. Koncentráltam, hogy egyenletesen lélegezzek, miközben átfogta a derekamat. Átnyúlt fölöttem, hogy lekapcsolja a lámpát. A sötétben megpuszilta a tarkómat, mire megborzongtam. Legszívesebben sírva fakadtam volna. Ez… nem az én életem. Az ilyen dolgok nem történnek meg velem. Ha pedig mégis, nem hosszú életűek. A hozzám hasonló lányok nem kapnak meg olyan fiúkat, mint Cade. Talán egy hétig fog tartani vagy addig sem, végül azonban biztos, hogy elszúrom. Mert mindig elszúrtam. Az egyetlen dolog, amihez jobban értettem a dolgok elrontásánál, az az éneklés volt. Habár a mai viselkedésem után kezdtem azt hinni, hogy talán még azt is tönkre fogom tenni. De ami a legfontosabb volt, nem bíztam magamban. Egy héttel korábban bele voltam esve Macebe. Annyira odáig voltam érte, hogy képes voltam vállalni ezt a bonyolult összeesküvést is, csak hogy távol tartsam tőle a szüleimet, nehogy elijesszék. Aztán bumm! Felébredtem, és már egyáltalán nem érdekelt az a kapcsolat. Én így működtem. Jobban mondva… így nem működtem. Nem tudtam ezt megtenni Cade-del. Mi lesz, ha összejövünk, és egy nap arra ébredek, hogy el akarok menekülni tőle? Jobban szerettem őt, mint magamat, ezért valószínűleg feláldoznám a saját boldogságomat, csak hogy ne bántsam meg. Ugyanolyan lenne, mint azok az évek, amikor a szüleim kedvéért eljátszottam, hogy én vagyok Alex. Most viszont szőke tincsek és szurkolólány ruha helyett valószínűleg gyerekeim lennének meg egy családi autóm. Lehet, hogy nem én voltam a legtudatosabb ember a világon, de annyira ismertem már magam,

hogy tudjam, ha engedem, hogy fontossá váljon számomra, azzal tönkreteszem a saját életem, mert megpróbálom jobbá tenni az övét. Vagy tönkreteszem az egészet, csak mert megtehetem. De lehet, hogy nem is kellene semmit tönkretennem. Cade nyilvánvalóan kiheverte azt a Bliss lány. Na, ő… ő sokkal inkább illett hozzá, mint amennyire én valaha is. Mi van, ha én csak egy fejezet vagyok számára, egy pótlék, miután vele nem jöttek össze a dolgok? Mennyi idő múlva fog rájönni, hogy igazából nem is rám van szüksége? És mennyire fog fájni, amikor ez bekövetkezik? Rosszul lettem, de nemcsak a gyomrom, hanem a lelkem is. Megvártam, amíg a lélegzése egyenletessé válik, és biztos lehettem benne, hogy alszik. Aztán kicsúsztam a karjából, és felvettem a rövidnadrágom. Csak egy pillanatnyi időt hagytam magamnak, hogy gondolkozzak, és levegőt vegyek. Abban a pillanatban, hogy már nem ért hozzám, a pulzusom felgyorsult, és minden egyes szívdobbanásnál azt kiáltotta: menekülj, menekülj, menekülj! Hátranéztem izmos testére, ellazult arcára és pontosan ezt tettem. Fogtam a cipőmet meg a táskámat, majd amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam a bejárati ajtót. Majdnem hajnali négy volt. Ezen a környéken nem mehettem haza egyedül, de itt sem maradhattam. Percek választottak el attól, hogy nagyon csúnyán összeomoljak. Ezért felhívtam Spence-t, hogy jöjjön el értem. Philadelphia északkeleti részén lakott, és neki volt kocsija. A késői időpont ellenére a második csörgésre felvette. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor meghallottam a hangját, és könny gyűlt a szemembe. A francba. – Spence, nagyon sajnálom, de el tudnál jönni értem? A hangja álmos volt, mégis habozás nélkül azt felelte: – Persze. Hát persze. Hol vagy? Megadtam a keresztutcákat, mire azt válaszolta, hogy tíz perc múlva ott lesz. Letettem a telefont, és a mellkasomhoz szorítottam. Tudtam, hogy szörnyűséget csinálok, de ha ezzel egy még szörnyűbb dolgot akadályoztam meg, akkor is olyan borzasztó volt? Muszáj volt kitartanom a megérzésem mellett. Cade jobbat érdemelt nálam. Én nem tudtam megadni neki azt, amire szüksége van. Neki egy olyan lány kellett, aki el tudja kötelezni magát mellette, és ugyanúgy törődik vele, ugyanannyira átadja magát neki, hogy ő teszi. És ez nem én voltam. Én összetörtem, összefoltoztak, és itt-ott hiányoztak belőlem darabok. Nem tudtam volna egész valómat átadni neki, mivel nem voltam egész. Egy részem még mindig ott hevert, azon az országúton, egy másikat pedig eltemettek a nővéremmel. A városban is mindenfelé otthagytam a szilánkjaimat, ő pedig nem érdemelte meg, hogy ezt a zűrzavart kelljen összetakarítania.

És nem is akarná megtenni… miután elmúlik a vágy, és meglátja a valódi arcát annak a lánynak, aki mellette van, tudni fogja, hogy igazából milyen vagyok… mérgező. És semmit sem akar majd tőlem. Leültem a felső lépcsőre Cade folyosóján, és átkaroltam a derekamat. Az izmaim ismét megfeszültek, hogy a puszta erő segítségével összetartsanak. Eszembe jutott, amikor az ő karja ölelt át ma este meg korábban hálaadáskor. Amikor ő volt az, aki összetartott. Nem bírtam tovább. A látásomat elhomályosították a könnyek, de visszatartottam a levegőt, mintha azzal a könnyeket is vissza tudnám tartani. Megborzongtam, és a térdemre hajtottam a fejem. Kilenc év óta először – Alex óta először – nem tudtam visszafojtani a sírást. Nem tudtam uralkodni magamon, sírva fakadtam. Zokogtam. Az érzések kiszakadtak a mellkasomból, és kis darabokat vittek magukkal. Hajnali négy óra volt, ha most nem sírhattam, akkor mikor? Ezért hagytam, hogy a bűntudat végigsöpörjön rajtam, és elköszöntem valami csodálatos, rémisztő és gyönyörű dologtól, amelyet néhány órára a lelkembe zárhattam. Elköszöntem valamitől, aminek soha nem lett volna szabad rám találnia. Egy emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és nevetés hangja szűrődött fel a lépcsőházban. Megpróbáltam megtörölni a szemem, de már túl vörös volt, és nem is voltam elég gyors. Cade barátja, Milo és egy szép lány állt a lépcső alján, és engem nézett. Lehajtottam a fejem, és a falhoz húzódtam, hogy el tudjanak menni mellettem. A lány némán felsétált, Milo azonban leült mellém. Összeszorítottam a szám, és próbáltam az egyenletes légzésre koncentrálni. – Max, ugye? Ha megszólalok, valószínűleg ismét elsírom magam, ezért inkább csak bólintottam. Végigmérte a külsőmet, és tudtam, hogy borzalmasan festek. Felsóhajtott. – Legalább hagytál neki üzenetet? Döbbenten meredtem rá. – Miért? Itt ülsz kint hajnali négykor, sírsz, a hajad összeborzolódott szex után. Nem kell hozzá nagy logika, hogy összerakjam a darabkákat. Csak azt kérdeztem, megmondtad-e neki, hogy miért. Istenem, azt hittem, ennél rosszabbul nem érezhetem magam. Tévedtem. Rezegni kezdett a telefonom. Spencer hívott. Tudtam, hogy szörnyű, amit teszek, de nem akartam meggondolni magam. Milóra néztem, és megráztam a fejem. – Mondd meg neki, hogy sajnálom. Aztán leszaladtam, és magam mögött hagytam a legjobb dolgot, aminek sohasem lett volna

szabad megtörténnie velem. *** Másnap addig ágyban maradtam, amíg a nap ismét le nem szállt. Cade nem hívott fel. Nem mintha akartam volna, csak arra gondoltam… nem is tudom, mire gondoltam. Elengedte az embereket. Ő maga mondta. Nem harcolt az utolsó lányért sem, ahogy értem sem. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, egy apró, rémült részem éppen erre alapozott. Ha utánam jön, nem hiszem, hogy vissza tudtam volna utasítani. És így volt a legjobb. Ebben kellett hinnem, különben soha többé nem tudtam volna kimászni az ágyból. Mindkettőnket megmentettem. Ezért lefoglaltam magam, hogy a lehető leghasznosabban töltsem el az időt. Nem szóltam Anyának és Apának a „szakításról”. Nem számított, mert mire leküzdöttem magamban annyira a depressziót, hogy felhívjam őket, már mindkettőnk repülőjegyét lefoglalták. Majd ha elérkezik az idő, mondok nekik valamit – hogy Cade megbetegedett vagy valami családi vészhelyzet állt elő vagy ilyesmi. A francba, lehet, hogy egyszerűen elmondom az igazat. Különben is, mit számított már? Nem sok időm maradt, amíg el kell utaznom Oklahomába, és az egész kiderül. Az volt a fontos, hogy addig is a lehető legtöbb próbát zsúfoljak bele az időbe, különösen hogy új dobost kellett keresnünk Mace helyett. Most csak a zene számított. Az egyetlen igazán fontos dolog.

29 Cade Hideg volt az ágy, amikor a másik oldalamra fordultam, és már rossz érzésem volt. Nem tudom azért-e, mert Max olyan csendesnek tűnt, amikor elaludtunk, vagy mert olyan kétségbeesetten kapaszkodott belém az ölelésnél, de tudtam, hogy valami nincs rendben. Ott feküdt mellettem, mégis úgy éreztem, mintha mérföldekre járna tőlem. Másnap reggel ennek ellenére felkeltem, és megnéztem a fürdőszobát. Üres. Megnéztem a nappalit és a konyhát is. Üres. A nevét mondtam, de csak a saját hangom visszhangzott. Üres. Én is így éreztem magam. Leültem az ágyra zsibbadtan, és nem voltam meglepve. Figyelnem kellett volna arra, amit az eszem egész végig mondogatott. Egyértelmű volt – már ránézésre is – hogy két külön világból jöttünk. Naivan azt hittem, hogy boldog lehet egy ilyen sráccal, mint én. És abban is túl naiv voltam, hogy azt hittem, csak fizikai vonzalom van közöttünk. Sokkal többről volt szó. Én viszont csak azt tudtam, hogy belefáradtam, hogy a szívem mindig darabokra törik. Végül az ürességet harag váltotta fel, és letéptem a lepedőt az ágyról, majd a földre dobtam. Még mindig olyan illata volt, mint Maxnek, és nem voltam hajlandó megengedni, hogy ugyanúgy megmaradjon az életemben, mint Bliss. Ha nem akart engem, hát jó. Valószínűleg elkerültem ezzel a golyót. Nyugodt voltam, miközben lehúztam az ágyneműt. Fogtam a szennyeskosarat, kivettem belőle a már benne lévő piszkos ruhát, hogy az ágyneműnek legyen hely. Ránéztem az órára. Reggel 7:21. Nem volt túl korán hogy a mosodába menjek. Minél hamarabb kiűzöm az életemből, annál jobb. Előre kellett tekintenem. Egyik lábamat a másik elé tenni. De hol a francban lehet a mosópor? Nem volt a fürdőszobában, ahol általában tartottam. Megnéztem a konyhában és a szekrényben, mindeközben a nyak- és hátizmom egyre jobban megfeszült, míg végül olyan kemény és engesztelhetetlen lett, mint a kő. Átkutattam a hálószobát is, de mosópor helyett Max fekete nejlonharisnyáját találtam meg.

Csak bámultam rá, miközben az önuralmam egyre csökkent. Ki akartam dobni a szemétbe. Vissza akartam vinni neki. Meg akartam tartani. Sok mindent akartam, de egyik sem számított, mert ő nem akart engem. Felkaptam a lámpát az éjjeliszekrényről, és a falhoz vágtam. Néztem, ahogy szanaszét törik, és azt kívántam, bárcsak saját magamat is látnám így széttörni. Sokkal rosszabb, ha az ember nem látja, és nem tudja megérinteni azt, ami darabokra hullik benne. A dühtől még rosszabbul éreztem magam. Hamarosan azonban átadta a helyét a bűntudatnak, és néhány nappal később még üresebb lettem, mint azelőtt. A következő hét folyamán nem sok időt töltöttem otthon. Képtelen lettem volna. Minden alkalommal, ha megérintettem az ajtót, vagy letettem valamit az asztalra, vagy az ágyamban aludtam, őt láttam. Még mindig éreztem az illatát a párnámon, pedig kimostam az ágyneműt. Vagy lehet, hogy az emléke annyira beleégett a gondolataimba, hogy csak azt hittem, hogy még mindig érzem. Lehunyt szemem mögött is csak ő volt, amikor esténként próbáltam elaludni. Ezért ahogy csak lehet, elkerültem a lakásomat. Egyetlen éjszaka vele megfertőzte. Több időt töltöttem a könyvtárban, órák után még ott maradtam az egyetemen, önként jelentkeztem segíteni a színházban bármire, ami csak adódott. Rendbe kellene tenni azt a raktárt, amit már évek óta senki sem nyitott ki? Semmi gond! Valakinek meg kellene építenie azt a díszletet? Örömmel! Célul tűztem ki, hogy minden tantárgyból minden feladatot a lehető legjobban végezzek el. Hogy tökéletes legyek. És mint olyan, kiválóra írtam meg az évközi vizsgáimat is. Csak arról kellett gondoskodnom, hogy lefoglaljam az agyam, és ne maradjon hely az ő számára. Legalábbis ez volt a terv, Max azonban még ennél is hatalmasabb volt, és bármilyen keményen próbálkoztam is, folyton kiszorított valami mást a fejemből. Amikor az ünnepek előtt befejeződött a tanítás, nem maradt semmi, ami elterelhette volna a gondolataim. A hét vége felé arra mentem haza, hogy Milo a kanapémon ül, és chipset eszik. Nem mondtam el neki, mi történt, mert nem akartam újra átélni. – Tudod… csak vészhelyzet esetére adtam neked a pótkulcsot, nem pedig azért, hogy bejöjj és megedd a kajámat – mondtam neki. Lenyelte a chipset, és azt kérdezte: – Hol a pokolban voltál egész héten, Winston? Ledobtam a táskámat egy székre, és levettem a kabátomat. Ha el akart ráncigálni valami bárba vagy klubba, nem voltam alkalmas rá. Bementem a konyhába, és közömbösen azt feleltem: – Itt-ott. Felállt, de nem jött utánam a konyhába.

– Jól vagy? Kinyitottam a szekrényt, hogy kivegyek egy poharat, és megkérdeztem: – Persze, miért kérdezed? – Láttam őt, Cade. Az egész testem megfeszült, és majdnem elejtettem a poharat. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam a hűtőt, hogy keressek benne egy üveg vizet. Szándékosan nyitva hagytam az ajtaját, hogy eltakarjon, miközben azt kérdeztem: – Kit? – Hagyd a süket dumát, hermano! Légy őszinte velem! Reszketett a kezem, miközben kitöltöttem a vizet. – Mi van? Lefeküdtünk. Elment. Nem nagy ügy. – Nem nagy ügy? Olyan sokszor fogom erre azt mondani, hogy baromság, amíg a szó el nem veszti az értelmét. – Mit akarsz, mit mondjak? – sóhajtottam. Ittam egy kortyot, majd letettem a poharat a pultra. Megvonta a vállát. – Nos, mondjuk, kezdheted azzal, hogy milyen volt. Egy pillanat alatt dühbe gurultam, és már félig átmentem szobán, mire azt kiáltotta: – Hé, haver! Vicceltem! – A fülemben dobolt a vér, Milo pedig az ágyon állt, és maga elé tartotta a két kezét. – Azt hiszem, ezzel be is bizonyítottam, hogy igenis nagy ügy. Lassan kifújtam a levegőt, és megdörzsöltem az arcom. – Azt akarod hallani, hogy pocsékul érzem magam? Hát, tessék. Pocsékul érzem magam. Rá akarsz venni, hogy igyak még néhány ostoba felest? Mert az nem fog semmit megszüntetni, szóval inkább hagyd! Milo füttyentett egyet. – Itt volt az ideje, hogy mérges legyél. – És minden pillanattal egyre mérgesebb vagyok. – Utánamentél? – kérdezte. Mélyen beszívtam a levegőt, aztán kifújtam, de erről is csak Max jutott az eszembe. – Nem, nem mentem utána. Mi értelme lett volna? – Az, hogy szembesítetted volna azzal a baromsággal, amit csinált. Ahogy most én teszem veled. Megráztam a fejem. – Azt hiszem, azzal, hogy elment, teljesen egyértelművé tette számomra, hogy mit érez. Tudta, hogy nem fogok utánamenni. Tudta, hogy elengedem az embereket, és mégis elment. Ami

engem illet, ebből egyértelműen az következik, hogy vége van. Elegem volt ebből a beszélgetésből. Visszamentem a konyhába, és ittam még néhány kortyot a vízből. – Sírt, Cade. Az idő hirtelen megállt. – Micsoda? Milo a konyhaajtóban állt, az arca komor volt. Biztosan nem jól hallottam. – Ezért vagyok itt – mondta. – Egész héten próbáltalak elérni. A múltkor éppen akkor jöttem haza, amikor elment tőled. Teljesen ki volt borulva. A lépcső tetején ült, és várta, hogy eljöjjenek érte. Úgy láttam, már egy jó ideje sírt. Valami megmozdult a mellkasomban, és legszívesebben azonnal utánamentem volna, hogy megkeressem és megvigasztaljam, annak ellenére, hogy én voltam a probléma. – Mondott valamit? – Csak azt, hogy sajnálja. Lerogytam az ágy végébe, és a kezembe temettem az arcom. Milo folytatta: – Csak azt mondom, hogy… bármi történik is köztetek, srácok, az igenis nagy ügy. Az ilyen lányok nem sírnak csak úgy, semmiségek miatt. Fájt újra reménykednem, habár teljesen nem is vetettem el még a reményt. A csalódás azonban százszor rosszabb lesz. Ha harcolok érte és vesztek… azt egyszerűen… nem, azt nem tudnám elviselni. Nem tudtam itt maradni, és nem tudtam utánamenni sem. Mindkettőnket megbénított a múltunk. És ez egyszer… magamra kellett először gondolnom. – Túlbonyolítod a dolgokat. Nem azt mondom, hogy vallj neki szerelmet, tetováltasd a seggedre a nevét, vagy írd ki az égre, hogy szereted. Csak beszélj vele! Tapogatózz! Ha soha többé nem látod, örökre bánni fogod. Ha átgondoltam volna néhány dolgot Maxszel kapcsolatban, talán nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Különben is… a sírás még nem jelentette azt, hogy bármit is érez irántam. Lehet, hogy csak a bűntudat miatt sírt. Ha tényleg annyira fel lett volna dúlva, akkor visszajött volna. Felhívott volna. Vagy csinált volna valamit. – Mennem kell, Milo. Ma az önkéntes programban dolgozom. Az önkéntes munka tökéletes ellenszer volt az érzéseimre. A legtöbb gyereknek összehasonlíthatatlanul rosszabb sorsa volt, mint nekem. Egy velük töltött délután majd kiűzi belőlem ezt az önsajnálatot, amelytől egyedül nem bírtam megszabadulni. Azok a gyerekek a kegyetlen valóságban éltek, és ideje volt felébrednem és rájönnöm, hogy én is ott vagyok. Ha a

lehetetlenben reménykedek Maxszel kapcsolatban, azzal csak még jobban összezavarom magam. – Hibát követsz el, hermano. Nem. Ez lesz a leghelyesebb dolog, amit valaha tettem.

30 Max Pokoli rossz ötlet volt, de valahogy sikerült elfojtanom minden aggodalmamat, és ott álltam az ajtaja előtt. Teljesen elfogadható okom volt, hogy ott legyek: a szüleim mindkettőnknek megvették a repülőjegyet, ezért akár fel is használhatta az övét. Vagy talán csak olyan nagyon szerettem volna látni, hogy nem érdekelt, miként alakulhat rosszul is ez a helyzet. Biztosan haragudott rám. Szó nélkül kiosontam a lakásából, aztán fel sem hívtam. Nem értettem a veszekedéshez… az számomra túl strapás volt. A veszekedés olyan embereknek való, akik törődnek egymással, én viszont elvből nem kötődtem senkihez. Akkor miért aggódtam amiatt, hogy esetleg nem lesz mérges? Hogy egyáltalán nem is érdeklem? Felemeltem a kezem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, bekopogtam. A szívem őrülten kalapált a mellkasomban, a szám kiszáradt. Látni fogom. Ha korábban azt hittem, hogy ezt szeretném, hogy erre vágyom, az érzés eltörpült a mellett a várakozás mellett, amit ebben a néhány néma, feszült pillanatban éreztem. Cade a bőröm alá kúszott, és tábort vert a gondolataimban. Még mindig olyan élesen láttam, éreztem, és emlékeztem az illatára, mintha csak pár pillanattal azelőtt találkoztunk volna, nem pedig napokkal korábban. Egy héttel korábban. Hogy őrülhettem meg ennyire egy hét alatt? Elvesztettem az irányt, és fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Az iránytűm folyamatosan csak körbe-körbe pörgött, és nem találta, merre van észak. Cade volt az egyetlen, ami biztonságot nyújtott. Ha csak még egyszer láthatnám, minden sokkal könnyebb lenne. Le kell zárnom. Igen, erre volt szükségem. Ha látom, hogy jól van, akkor nem fogok ilyen bűntudatot érezni. Akkor nem fogok folyton azon tépelődni, vajon hibát követtem-e el. Néhány pillanat múlva ismét bekopogtam. Nem kaptam választ. Még egy pisszenés sem hallatszott az ajtó másik oldaláról. Nem volt otthon. Rengeteg érzelem rohant meg egy pillanat alatt, és nem tudtam eldönteni, hogy le vagyok-e sújtva vagy megkönnyebbültem. – Pont elkerülted. A hang a hátam mögül szólalt meg, ezért megpördültem, de olyan gyorsan, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és meg kellett kapaszkodnom az ajtóban. A szomszédja volt, Milo. Ugyanaz a srác, aki egy héttel azelőtt látott, amikor eljöttem Cade-től. A szemem tágra nyílt, az agyamból kiszállt minden gondolat.

– Én csak… izé… Felemelte a kezét, és azt mondta: – Nem kell megmagyaráznod. Ami jó volt, mert nem is tudtam volna mit mondani. Abban reménykedtem, hogy amikor találkozom Cade-del, majd varázsütésre eszembe jutnak a szavak. Hogy nemcsak átnyújtom neki a jegyet és elszaladok. A pokolba, nem is tudtam pontosan, mit akartam ezzel elérni. Megköszörültem a torkom, és Milo homlokára szegeztem a tekintetem, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele. – Hogy… hogy van Cade? Az ajtófélfának támaszkodott, és lazán karba tette a kezét a mellkasán. – Jól. Ami azt illeti, nagyon jól. – Ó! Ez rossz volt. El kellett innen menekülnöm. A lépcső felé fordultam, mire Milo elém lépett. – De kérdezd meg tőle te magad! A szabadidőközpontban van az egyetem területén, az önkéntes munkáját végzi. Azt már nem. – Nem gond. Majd máskor visszajövök. Milo felnevetett. – Nem fogsz. Ha most nem szánod rá magad, soha nem fogod megtenni. – Miből gondolod? – Mert felismerem a rokonlelkeket. Minden bátorságodra szükség volt ahhoz, hogy idegyere. Másodjára nem fogod megtenni. Hidd el, tudom, én is voltam ilyen helyzetben. Kényelmetlenül éreztem magam fürkésző tekintete alatt, ő pedig csak vigyorgott. Olyan öntelt volt ezzel a jellemzésével, hogy azon csodálkoztam, hogy nem fullad meg ettől a nagy önelégültségtől. – Nem tudom, miről beszélsz. Csak azért jöttem, hogy odaadjak neki valamit, ami az övé. Milón látszott, hogy nem hisz nekem. Nem tudtam, hogy én hiszek-e magamnak. – Majd eljövök máskor. Megfordultam és leszaladtam a lépcsőn. Másodjára menekültem el Cade lakásából. És bár nem vallottam volna be Milónak, tudtam, hogy igaza van. Ezért észak felé fordultam a Temple egyetem irányába. Az odáig tartó séta alatt vagy összeszedem a bátorságomat, vagy meggondolom magam. *** A szabadidőközpontot nem volt nehéz megtalálnom, Cade azonban már más történet volt.

Nagyon sok gyereket láttam, több százat. Mindenféle korút, neműt és nemzetiségűt. Sakkoztak, kosaraztak és táncolni tanultak. Az épület hangos volt a nevetésüktől és a kiabálásuktól. Egy csapat elfutott mellettem, és majdnem elsodortak közben. Mosolyogva néztem utánuk, amikor hirtelen megpillantottam Cade-et. Egy sereg gyerek vette körül őt meg a mellette álló, szép, szőke lányt. Mindketten piros pólót viseltek, amelynek a hátulján az ÖNKÉNTES felirat díszelgett. A gyerekek tátott szájjal figyelték minden egyes szavát. Az egyik karját kinyújtotta a mellkasa előtt, a másikkal pedig meghúzta. A pólója épp annyira volt szűk, hogy élesen kirajzolódjon a mellkasa és a válla. Ránézésre is látszott, milyen jó formában van, de még én sem gondoltam volna, hogy ennyire lenyűgöző a teste. Ha behunytam a szemem, túl könnyen fel tudtam idézni gondolatban. Lerázta a karját, és azt mondta: – Jól van, srácok. Most, hogy kilazítottuk a testünket, ki kell lazítanunk az arcunkat is. Az arckifejezés nagyon fontos egy színész számára. Most akkor vágjunk Oroszlán arcot és Citrom arcot! Gondoljátok azt, hogy éppen most haraptatok bele a világegyetem legsavanyúbb citromjába! A gyerekek összeráncolták a szájukat és fintorogtak. Cade körbejárt, és ő is furcsa arcokat vágott velük. Megállt egy fiú mellett, aki körülbelül hét éves lehetett, és nagyon koncentrált arra, milyen az arca. – Mennyire savanyú az a citrom, Jamal? A fiú egyik lábáról a másikra állt, megrázta a fejét, és azt felelte: – NAGYON savanyú, Mr. Cade. A kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallatsszon a nevetésem. – Na jó, most pedig szeretném, ha feldühödnétek, hogy milyen savanyú volt az a citrom, és úgy ordítanátok, mint egy oroszlán. A gyerekek felhagytak a fintorgással, és nagyra nyitották a szájukat. A szemük kidülledt, és teli torokból kiabálni kezdtek, ami kissé rémisztő volt. A horrorfilmekben lehet ilyet hallani. Cade ezek után gyorsan felváltva kiabálta, hogy „Citrom arc! Oroszlán arc!”, a gyerekek pedig vidáman hol ilyen, hol olyan arcot vágtak. Néhány kör után már kiabáltak és ugrándoztak függetlenül attól, hogy milyen arc volt a feladat. Cade ránézett a társára, és elnevette magát. A lány azzal az egyetemes „akarlak” pillantással nézett vissza rá. Egymás mellett álltak, és hozzáérintette a vállát Cade-hez. Ahogy őket néztem, úgy éreztem, mintha megnyílna a lábam alatt a föld. Milo azt mondta, hogy Cade jól van. Nagyon jól.

Vajon ezért akarta, hogy idejöjjek? Felfordult a gyomrom. Megint ránéztem a szőke lányra, és arra gondoltam, mi lehet a neve Miss Nagyon jólnak. Hiba volt idejönnöm. Ez az ő világa. Csupa nevetés, jó cselekedet, napsütés. Pontosan ezért hagytam el. Az én életem ehhez képest sötét volt, lehangoló és rothadó. Nem tudtam, mi ütött belém, hogy idejöttem. Arra számítottam, hogy hirtelen összeillik az életünk? Komolyan azt hittem, hogy a különbségeink és az a sok lelki teher, amely közénk állt, majd csak úgy semmivé válik, mert… miért is? Mert hiányzott? Vagy azt hittem, hogy úgy folytatjuk a barátságunkat, mintha semmi sem történt volna? Pedig minden megváltozott. Soha nem tartottam magam naivnak, de nyilván mindenben van egy első alkalom. Vetettem rá még egy utolsó pillantást. Lenyűgöző volt a mosolya, annyira, hogy szinte fájt látnom. Másodpercek választottak el, hogy eljöjjek onnan, csak még egy kicsit élvezni akartam a látványt. És ekkor rám nézett. Nagyot pislogott, mintha csak képzelődne, de a mosoly azonnal lehervadt az arcáról. Ennél több ösztönzésre nem is volt szükségem. Megfordultam, pedig hallottam, hogy azt mondja: – Amy, átvennéd egy kicsit? A sakkozó gyerekek asztalai között szaladtam. – Max! Gyorsítottam, és kimentem egy szárnyas ajtón. Hallottam, hogy mögöttem van, és fontolóra vettem, hogy kirohanok a forgalomba. Az is könnyebb lett volna, mint vele szembenézni. Ehelyett inkább vettem egy mély lélegzetet, és délnek fordultam, majd olyan nyugodtan sétáltam az utcán, amennyire csak tudtam. Amikor legközelebb a nevemet mondta, már csak halkan szólalt meg, és ettől megborzongtam. – Max. Volt egy olyan érzésem, hogy meg fogom bánni, de nem tudtam tovább menekülni. Semleges kifejezést öltöttem magamra, és felé fordultam. – Szia, Cade! Az arca semmit sem árult el, miközben azt kérdezte: – Mit keresel itt? Szóval egyenesen a közepébe vágunk. A táskámban kutattam, és örültem, hogy legalább ezzel előre készültem. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam neked. Milo mondta, hogy itt talállak. – Odanyújtottam neki a borítékot, és abban a pillanatban, ahogy megfogta, elengedtem. Nagyot nyeltem és hozzátettem. –

A szüleim már megvették a jegyedet. Visszaváltható, ezért azt gondoltam, hogy izé, szóval, átcserélheted Oklahomáról Texasra. Nem nyitotta ki a borítékot, még csak meg sem nézte a jegyet. Csak engem bámult megfeszített állkapcsával, és azt kérdezte: – Ez minden? Eszembe jutott, ahogy az a szőke lány megérintette. Ő volt a második szőke, akit vele láttam, és mindkettő sokkal inkább illett hozzá. Mindkettő az a típus volt, amilyennek a szüleim engem szerettek volna látni. Ami mindennél jobban bebizonyította, hogy igazam volt. – Igen. Ez minden – feleltem. – Akkor miért szaladtál el? Tényleg elszaladtam, ugye? De kínos. Mert azon a ponton voltam, hogy valami ostobaságot kövessek el… mint például, hogy azt gondoljam, hibáztam. Vagy hogy van esélyem. – Mert dolgom volt. El akartam menni, venni egy sütit a büfében, és aztán visszajönni. – Tömni akartam a fejem. Ez aztán vonzó. Szuper kifogás, Max! – De vissza kellene menned, nem akarlak elszakítani a gyerekektől. – És Amytől. Akit legszívesebben megcsonkítottam volna. A csend úgy nőtt közöttünk, mint a gyom, és nem tudtam, mi mást mondjak még. Meg kellene fordulnom és elmenni. Megszabadulni a veszteségtől, aztán elégetni a kötél végét, hogy ne rojtosodhasson tovább. De nem tudtam. Mi van, ha most látom utoljára? – Mennem kell – mondtam, mégsem mozdultam. A lábam gyökeret eresztett, és hozzánőtt a betonhoz. – Ööö… jó volt látni téged. A tekintete az enyémet kutatta, és láttam benne a bizalmatlanságot, mintha a szavaimat mérlegelné, és azt próbálná eldönteni, hogy őszinték-e. Nem hibáztattam. Legtöbbször még én sem voltam benne biztos, hogy őszinte vagyok. Az arckifejezése olyan merevnek tűnt, amilyennek soha azelőtt. Az álarc az én védekező mechanizmusom volt, és gyűlöltem, hogy őt is erre kényszerítettem. Bármilyen kapcsolat volt is közöttünk, az már régen véget ért. Csak nekem is el kellett fogadnom. Mosolyt ragasztottam az arcomra, és azt mondtam: – Viszlát, Cade!

31 Cade – Max, várj! – Nem tudtam, mit mondok, amíg a szavak el nem hagyták a számat. – Mikor indul a gépünk? Erre megfordult, és valami átsuhant az arcán, amit nem tudtam megfejteni. Nagyon elszántan próbáltam közömbös maradni, és nem hagyni, hogy hatással legyen rám, de nem sikerült. Az arcára kiült döbbenet pontosan azt tükrözte, amit én is éreztem. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, már meg is bántam. De amikor megkérdezte, hogy „a gépünk?”, nem visszakoztam. Belenéztem tágra nyílt, kék szemébe, és azt feleltem: – Ha még mindig szeretnéd, hogy veled menjek, akkor megteszem. Ígéretet tettem, amit be is tartok. – Még ha belehalok, akkor is. Karba tette a kezét a mellkasán, úgy nézett rám. Erősen koncentráltam, hogy az arcom semleges maradjon, a testem pedig nyugodt. Nem akartam, hogy azt higgye, így akarom visszaszerezni. Mert nem erről volt szó. Ez a színjáték nagyon fontos volt számára, és ha úgy gondolta, hogy szüksége van rám, hogy szembenézzen a szüleivel, nem akartam cserbenhagyni. Attól tartottam, ha nem megyek vele, folytatni fogja a színlelést. – Megtennéd értem? – kérdezte. Kicsit féltem megvizsgálni, mi mindenre lennék hajlandó érte. Gondosan megválogattam a szavaim, mielőtt válaszoltam: – Alkut kötöttünk. Bárkiért megtenném. – Esküszöm, hogy ennek hallatán megrándult az arca, nekem pedig el kellett harapnom a nyelvem, hogy ne mondjam el az igazat. Nagyot nyelt és bólintott. – Akkor jó. Izé, köszönöm. Vasárnap délelőtt tizenegykor indul a repülő. – Jól van. Korán odamegyek hozzád, és együtt kimegyünk taxival a repülőtérre. – Rendben, nos, akkor viszlát vasárnap. Néhány percig figyeltem, ahogy elmegy, aztán visszamentem a szabadidőközpontba. Az a kifejezés, hogy rossz ötlet, meg sem közelítette az igazságot. *** A következő néhány napon azon kaptam magam, hogy folyton azt a repülőjegyet nézegetem. Néha csak bámultam a számokat – dátum, idő, járatszám – amíg teljesen össze nem folytak a

szemem előtt. Máskor pedig csak fogtam a kezemben és koncentráltam, mintha csupán tapintással meg tudnám érezni, milyen szándékai vannak Maxnek. Vajon csak egy jegy volt? Vagy többet is jelentett? A kanapén ültem, és éppen a kezemben tartottam, amikor csörgött a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és elmosolyodtam. Pontosan egy otthoni baráttal való beszélgetésre volt szükségem. Megnyomtam a gombot és felvettem, majd a fülemhez tettem. – Rusty, ha azért hívsz, hogy amiatt mérgelődj, milyen szívás a felnőtt élet, akkor ne várd, hogy én majd megcáfolom, mert nincsenek érveim. Rusty felnevetett a vonal túlsó végén, és ezzel az idő és a távolság hirtelen semmivé vált közöttünk. – Nekem ne mondd! Nem mehetnénk vissza az időben, és mondhatnánk meg a korábbi önmaguknak, hogy bukjon meg néhány tantárgyból, hogy megint főiskolára járhassunk? – Hé, én még mindig főiskolára járok. – Ó, a tied nem számít. Az olyan, mint a főiskola 2.0: csupa tanulás, semmi szórakozás. – És teljes munkaidőben dolgozni annyival jobb? – kérdeztem. – Egy frászt! Tegnap valaki kávét köpött rám. Na jó, nem rám, hanem előttem a pultra, de akkor is láttam, ahogy a folyadék egy idegen szájából felém spriccel. Ilyen az életem. Mindketten felnevettünk, aztán elnémult a vonal. Néhány másodperc múlva azt mondta: – Miután felvidítottalak, a lényegre térek… – Most jön a feketeleves. – Bliss. Hallottam az eljegyzésről. Sajnálom, haver. Megint kezembe vettem a repülőjegyet, és úgy válaszoltam: – Te és mindenki más a Facebookon. – Hogy viseled? – Jól – feleltem. Ami igaz is volt… már ami Blisst illette. – Cade… – Tényleg, Rusty, esküszöm! Úgy értem, találkoztam vele egy-két hete, és nagyon kínos volt. Meg lehangoló is, mert biztos vagyok benne, hogy ezzel véget ért a barátságunk. De jól vagyok. Igazság szerint van egy másik lány. Senkinek sem beszéltem még Maxről. Tetszett az érzés, hogy ez egy csodálatos titok, amit senkivel sem osztottam még meg. Mostanra viszont annyira összezavarta a fejem, hogy el kellett mondanom valakinek. – Egy másik lány, mi? – kérdezte. – Milyen?

– Totál elmebaj. Hát ilyen. – Máris kedvelem – felelte. És tényleg kedvelné. – Szóval együtt vagytok? – Nem egészen. – Akkor csak lesztek? – kérdezte. Megint arra az átkozott jegyre néztem, és azt mondtam: – Hát… kétlem. – Együtt voltatok? – Mondjuk. – Na, most már nem értek semmit, pedig még csak része sem vagyok a dolognak. – Üdv a klubban! – Ha a szavaid között kellene olvasnom, azt mondanám, még mindig szeretnél vele lenni. – Nem is tudom, haver. Igen is, meg nem is. Elképesztő lány, de annyi lelki terhet cipel, mint egy kamionkonvoj. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt hiszem, nagy esélye van rá, hogy jobban kikészítsen, mint Bliss valaha. – Látod, én ezért nem randizok lányokkal. – Ez az út nem járható számomra, haver. – Úgy tűnik, mintha már elhatároztad volna magad. Tudod, ez a lány nem jó neked. Igen, tudtam, ez mégsem akadályozott meg abban, hogy folyton rágondoljak. Mindig emlékeztetnem kellett magam, milyen érzés volt egyedül felébredni másnap reggel, és így meg tudtam állni, hogy felhívjam. – Igazad van. Csak azt szeretném, ha megint egyszerű lenne az életem, tudod? Ezt láttam Blissben. Most már tudtam. Egy olyan életet, amely egyszerű, kellemes és biztonságos. Komplikációmentes. – Sok szerencsét hozzá, Winston! Az élet sohasem egyszerű. Csak a halál után. Még beszélgetünk egy ideig, nekem azonban megragadtak ezek a szavak az agyamban. Beszélgetünk arról, hogy a barátaink mivel foglalkoznak, és hogy esetleg összejövünk szilveszterkor. Én azonban arra gondoltam, hogy az elmúlt huszonkét évet azzal töltöttem, hogy egy olyan életet kergettem, amelyről meg voltam győződve, hogy azt akarom. Egy egyszerű, kiszámítható, tökéletes életet. Csakhogy ezek egyike sem valósult még meg. Folyamatosan gyűjtögettem a képességeket és a teljesítményeket, amelyeket kipipáltam egy képzeletbeli listán, amely gyerekkorom óta az agyam hátsó részében bújt meg. És mire mentem vele? Az igazság az volt… hogy ez sem tartott vissza senkit attól, hogy elhagyjon. Semmi sem tehette, ha az az ember el akart menni. Az egyetlen kérdés csak az volt, mennyi ideig vagyok hajlandó

üldözni őket. Rustynak dolgoznia kellett, ezért befejeztük a beszélgetést, de a végén megfogadtuk, hogy hamarosan megint beszélünk. Reméltem, hogy a vele való társalgás után új szemszögből nézem majd a dolgokat, de továbbra sem tudtam, mit akarok, és a gondolataim még zavarosabbak voltak, mint azelőtt.

32 Max Nem voltam hajlandó idegeskedni amiatt, hogy Cade-del leszek. Főleg hogy sok más dolog miatt is kellett aggódnom, mégis folyton ott bujkált a gondolataim között. Elrontott. Mielőtt megismertem, olyan voltam, mint a jég: hideg, merev és szilárd. Heteken keresztül azonban felolvasztott, és ezt gyűlöltem. Így ugyanis irányíthatatlanná vált az életem, és védtelen lettem. Most pedig alig huszonnégy órám maradt a világ végig. Más néven a családi karácsonyig. Az otthon az oroszlán barlangja volt. Amikor hazamentem, a sebeim még érzékenyebbek lettek, mert ott szereztem a sérüléseket. Ezért most mindennél nagyobb szükségem volt a páncélomra. Vagyis a mai nap arról szólt, hogy megerősítsem az elhatározásom. Anya már tizenhét és félszer hívott ma. Azért volt a fél, mert az egyik telefonbeszélgetésünk olyan sokáig tartott, hogy nem lett volna tisztességes egynek nevezni. A bátyám és a felesége, Bethany tegnap érkeztek, és már csak abból, hogy a háttérből hallottam őket, éreztem a nagyzolást a telefonvonalon keresztül. Még mindig nem csomagoltam be. Két kupac ruha állt összehajtva és előkészítve: a hagyományos ünnepi öltözékem – garbók és sálak – valamint a rendes ruháim. Bármennyire is szerettem volna boldoggá tenni Cade-et, ezt a döntést nem vehettem félvállról. Amikor hazamentem a tetoválószalonbeli munkámból, ki akartam nyitni az épület üvegajtaját, de meg sem mozdult. Nagyot néztem, aztán megint meghúztam, de semmi sem történt. Hátraléptem, és körülnéztem az utcán, hogy megbizonyosodjam róla, valóban jó házba akarok-e bemenni. Volt egy mosoda a szomszédban. Ami azt jelentette, hogy jó helyen járok. Ismét odaléptem az ajtóhoz és meghúztam. Semmi. Be volt zárva. Ennek az épületnek az ajtaja ezer éve nem volt bezárva. Szinte egy teljes éve. Ebben biztos voltam. Előhalásztam a kulcsomat, és eltartott néhány másodpercig, hogy rájöjjek, melyik nyitja, mert olyan régen nem kellett már ehhez az ajtóhoz használnom. Mi ütött a házmesterbe, hogy végül megjavította? Hónapokkal azelőtt lemondtam arról, hogy ezzel zaklassam, mivel semmi sem hatott rá. Hacsak nem valaki más javította meg.

A kulcsom félúton járt a zár felé, amikor mozdulatlanná dermedtem. Lehet, hogy Cade volt? Még úgy is, hogy köztünk… nos, már nem az volt, mint korábban. Mérlegeltem a lehetőséget, hogy vajon ki javíthatta meg: a lúzer házmester vagy Aranyfiú. A válasz egyértelmű volt. A szívverésem hirtelen felgyorsult, amikor erre gondoltam. Talán nem jelentett semmit. Talán nem is ő volt. De mi van, ha mégis? Ismét olvadtam egy kicsit. Megráztam a fejem, és a kulcsra néztem. Bedugtam a zárba, egy kicsit túl erősen. Aztán felmentem az emeletre, és átgondoltam a ruhákat. A biztonság kedvéért betettem néhány garbót is, de leginkább a saját ruháimat pakoltam be, amelyekkel Cade is egyetértene. Amikor már nem tudtam leküzdeni a holnapi nap miatt az idegességemet, valamint azt a gondolatot, hogy Cade javította meg az ajtót, lefeküdtem, és reméltem, hogy erős leszek… mindennel szemben. *** A fejem lüktetett, és úgy éreztem, mintha víz alatt lennék. A világ nagyon távoli volt és túl fényes, miután sokáig egyedül voltam a sötétben. Fény világított a szemembe, ezért összerándultam. Azután egy arc jelent meg fölöttem, mire a szívem nagyot dobbant. Alex. Más nem lehetett. Próbáltam a nevét mondani, a nyelvem azonban olyan száraz volt, mint a smirgli, a torkom pedig égett az erőlködéstől. Mást nem tudtam kipréselni magamból, csak egy suttogást. – Ne próbálj beszélni! Pihentesd a hangszálaidat! A hang nem Alexé volt. És a világ ezt a pillanatot választotta, hogy kiélesedjen. A látásom is kitisztult. Megnyaltam az ajkam. Ragacsos volt és fém ízű. Két ujj nyomódott a csuklómba, a férfi pedig számokat kezdett mormolni valakinek, akit nem láttam. Érzékeltem egy autó rázkódását, és hogy az, amin fekszem, enyhén inog. Egy mentőautóban voltam. És elvittek. Pánikba estem, megpróbáltam felülni, de a vállam le volt kötözve. Ismét csapdába estem. Fészkelődni és küzdeni kezdtem, mire éles fájdalom hasított a lábamba. Megpróbáltam sikítani, de egy hang sem jött ki a torkomon. A fejemben addig fokozódott a nyomás, hogy azt hittem, menten felrobban. Újra és újra Alex nevét formáltam a számmal, habár kimondani nem tudtam.

– Minden rendben lesz – nyugtatott meg a mentős. – Időben érkeztünk. Nem. Nem érkeztek időben. Elkéstek. Láttam, hogy a mentős megfog egy fecskendőt, aztán a világ ismét ködössé vált. A pánik lecsendesedett bennem, az emlékek azonban nem. Túl későn jöttek. Zihálva ébredtem, a karom és a lábam nedves volt az izzadtságtól, és a lepedőhöz ragadt. Az ünnepek közeledtével az álmaim mindig egyre rosszabbak lettek, most azonban ez volt az első ilyen. Túlságosan lefoglalt sok más egyéb, ezért a régi démonjaim még nem tudták felütni a fejüket. Nyilván túl nagy elvárás volt, hogy talán végleg eltűnjenektek. Próbáltam visszaaludni, de a baleset nagyon frissen élt az emlékeimben. Minden alkalommal, ha egy autó elment odakint, és a reflektora bevilágított az ablakon, felriadtam, mert azt hittem, megint álmodom. Végül úgy döntöttem, hogy már úgysem tudok elaludni, ezért felkeltem, és hosszan lezuhanyoztam. Kihasználtam az időt, hogy kiürítsem a fejem, és arra koncentráljak, amit ezen az utazáson kell csinálnom. A legfontosabb cél a zene. Ezt kellett mindig észben tartanom. A zene állandó volt az életemben. Bármennyire is szerettem volna újra látni Cade-et, nem engedhettem meg, hogy elvonja a figyelmem. Sem ő, sem a múlt, sem semmi más. Arra fordítottam a plusz időt, hogy kiegyenesítsem a hajam, amit nagyon ritkán csináltam, de legalább lefoglalta a kezem. Anya kétszer is hívott, hogy megkérdezze, felkeltem-e, másodjára pedig már csak kihangosítottam, és hagytam, hadd mondja a magáét. Néha benyögtem egy „igen”t vagy egy „tényleg?”-et, hogy fenntartsam a beszélgetést. Környakú pólót választottam, és megnéztem a tükörben. A tetoválásaim látszottak, de nem durván. Az viszont egyértelmű volt, hogy nem próbálom elrejteni. Behunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni, hogy fognak reagálni a szüleim. De ha agyonütnek sem tudtam volna megjósolni. Vagy lehet, hogy nem is akartam. Már a kabátomat és a sálamat vettem fel, amikor kopogtak. Cade. Megszédültem. – Egy pillanat! Nekidőltem a legközelebbi falnak, és vártam egy kicsit, hogy megnyugodjak, és felhúzzam a védőfalat magam köré. Ne gondolj rá! Gondolj a zenére!

Elképzeltem, hogy elszívok gyorsan egy cigit, de ez sem nyugtatott meg. Végül csak megfogtam az ajtógombot, és meghúztam. Ott állt a másik oldalon az ajtófélfának dőlve, és olyan laza és szexis volt, hogy azt hittem, álmodom. Megcsíptem magam, de nem változott semmi. Ennyit arról, hogy nem gondolok rá. Minden érzelmem, amelyet gondosan uralmam alatt tartottam, egyszerre zúdult rám. Megpróbáltam visszafojtani, de túl sok volt. Cade arcáról nem lehetett semmit leolvasni, miközben én alig bírtam feldolgozni azt a tényt, hogy itt áll előttem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy kinyögjek egy „Szia”-t. Ezután minden gondolat kiszállt a fejemből. Cade ellökte magát az ajtótól, és zsebre tett kézzel állt előttem. Áruló tekintetem végigsiklott a karján fel a vállához, majd egyenes állkapcsához, és csak ekkor tudtam ismét visszanyerni az önuralmam. Ha már a látványa is ilyen nagy hatással volt rám, hogy fogom túlélni azt, hogy velem tölti az ünnepeket a szüleim házában? Felnéztem rá, ő pedig úgy mosolyodott el, mintha nem lenne köztünk fájdalmas múlt, mintha nem lenne nehéz neki, hogy ilyen közel van hozzám. Minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne érintsem meg, miközben ő csak állt a nyugalom és a fesztelenség szobraként. Szótlanul bámultam, és magamban harcot vívtam. Azután egyszer csak megköszörülte a torkát, és azt kérdezte: – Kész vagy? Még csak közel sem jártam hozzá.

33 Cade Amikor Max kinyitotta az ajtót, és megláttam, elvesztem. A haja hosszabb volt, és nagyon világosszőke, majdnem fehér. A szokásos hullámok eltűntek belőle, hosszú, egyenes zuhatagként omlott a vállára. A szívem elszorult, mert arra gondoltam, hogy a szülei kedvéért választott ilyen szolid színt. Aztán oldalra fordult, hogy intsen, menjek be, és a fény az ablakon át a hajára esett. Nem fehér volt, hanem nagyon világos lila. Elmosolyodott, és úgy tűnt, őszintén örül, hogy lát. – Klassz a hajad – jegyeztem meg. Felül hátrafogta, hogy ne takarja el a madárkákat a nyakán. A ruhája nem volt kirívó, mégis még mindig ő volt. És ami sokkal fontosabb, úgy tűnt, nem próbálja rejtegetni magát. Megvonta a vállát. – Azt mondtad, legyek önmagam, hát az vagyok. Nem kellett színlelnem a mosolyt, ami szétterült az arcomon. Max odament a kanapéhoz, és a táskájával bíbelődött, miközben feltűnés nélkül nézhettem. Idegesnek látszott, de biztos voltam benne, hogy csak a szüleivel való találkozás miatt. Én viszont egy idegroncs voltam belül. Próbáltam eldönteni, hogy mit akarok: megfordulni és kisétálni az ajtón, vagy a karomba vonni és megcsókolni. Aztán végül úgy döntöttem, a lehető legtermészetesebben viselkedek. Nem tudtam, mit mondani, ezért inkább hasznossá tettem magam. Mihelyt behúzta a cipzárt a sporttáskáján, lehajoltam mellette és felemeltem. A mellkasom egy kicsit hozzáért a hátához, mire megdermedt. Gyorsan visszahúzódtam, de a baj már megtörtént. Ellépett tőlem, hogy felvegyen még néhány cuccot. – Ideges vagy? – kérdeztem. Rám nézett, kék szeme tágra nyílt, és csodálkozva meredt rám. Annyival nehezebb volt, ha a szemébe néztem. Amikor nem válaszolt, hozzátettem: – Úgy értem, a szüleid miatt? Elhalóan nevetett egyet, és azt felelte: – Csak annyira, hogy mindjárt hányok. Jó volt hallani a nevetését.

– Ja, csak annyira? Követtem a folyosóra, majd megvártam, hogy kulcsra zárja az ajtót. Hátranézett a válla fölött, és azt mondta: – Figyelmeztetlek, hogy a sógornőm, Bethany egy harisnyába bújt Antikrisztus. Nevettem, mire hirtelen megpördült, és rám nézett. Meglepett kifejezés ült az arcán. El sem tudtam képzelni, mit várt ettől az utazástól. Talán azt hitte, hogy megpróbálom visszaszerezni. Vagy csak arra számított, hogy összetörök amiatt, amit velem tett. Elegem volt abból a szerepből. Nem láttam okát, miért ne viselkedhetnék hétköznapian. Elvégre színész voltam, az ég szerelmére. – Most nevetsz, de komolyan mondtam. Ha a közelében vagy, olyan, mintha sajtreszelőn lereszelnéd az agyad. – Nem lehet annyira rossz. Lesújtó pillantást vetett rám, majd azt felelte: – Amikor hozzáment a bátyámhoz, ragaszkodott hozzá, hogy a csóknál fehér galambokat engedjenek el. Oklahomában házasodtak össze. Szerencséje volt, hogy nem állt fel senki a nézők közül, hogy tüzet nyisson. – Vagyis egy kicsit őrült, de nem minden nő az, ha az esküvőjéről van szó? Kiléptünk az utcára, és hozzátette: – Azt mondta, hogy nem lehetek koszorúslány, mert a bőrszínem nem passzol ahhoz a ruhához, amit kiválasztott. Elfintorodtam, de még nem fejezte be. – Hát igen. Ráadásul nyolc évvel ezelőtt ő lett a második helyezett a Miss Oklahoma szépségversenyen, de máig úgy tartja, hogy a versenyt megbundázták, és neki kellett volna nyernie. A taxi a járda mellett állva várt. Kinyitottam az ajtót, hogy Max szálljon be először. – Értem. Szóval nem szabad egyedül hagynom vele, különben elveszíti az integető kezét. Amikor elindultunk a repülőtérre, a beszélgetés erőltetetté vált. Nehéz volt színlelni, miközben ilyen szűk helyen voltunk összezárva, ráadásul a taxisofőr is hallott minden szót. Max idegesen tördelte a kezét az ölében. Az egyiket felemelte, és megsimította a nyakán a madárkás tetoválást. Mielőtt visszafoghattam volna magam, kibukott belőlem a kérdés: – Miért madarak? Úgy tűnt, meg is feledkezett róla, hogy én is ott vagyok. Bárcsak én is megtehettem volna ugyanezt! Az ajkát harapdálta, ezért gyorsan hozzátettem:

– Ne haragudj! Nem kell válaszolnod. – Semmi baj. Igazság szerint elég közhelyes. Mielőtt üvegbura alatt éltem volna, kalitkában voltam. – Átfogta a nyakát és folytatta. – Akkor csináltattam ezeket, amikor kimaradtam az egyetemről. Az első alkalom volt, hogy megpróbáltam abbahagyni a színlelést. Azért választottam madarakat, hogy emlékeztessenek rá, hogy felfelé és előre kell tekintenem. Most viszont már úgy érzem, mintha hazugság lenne. Felemeltem a kezem, és elhúztam az övét a nyakáról. Nem vettem tudomást a hirtelen melegségről, ami eltöltött, inkább azt feleltem: – Minden rendben lesz, Max. Elengedtem a kezét, ő pedig mindkét karjával átölelte a derekát, mintha így akarná egyben tartani magát. – Tényleg rettegsz ettől, ugye? – Fogalmad sincs, mennyire. Az anyám véresen komolyan veszi a karácsonyt. Olyan, mint Mrs. Télapó és a Terminátor szerelemgyereke. Ha egy pillanatra is úgy látja, hogy nincs eléggé karácsonyi hangulatod, azonnal tojáslikőrt, süteményt és karácsonyi énekeket nyom le a torkodon. – Nevetett, de erőltetettnek éreztem, és láttam, hogy szívesen váltana témát. Ezért megtettem helyette. Megvontam a vállam, és azt feleltem: – Szeretem a tojáslikőrt. Felnyögött, de a csalódottsága lassan mosollyá alakult. Minden új mosoly egy kicsit kevésbé volt hamis, ezért magamban megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg teljesen meg nem nyugtatom. Mazochista voltam. Legalább olyan elvakult, mint az az őrült szerzetes a Da Vinci Kódban, csak nekem az ő mosolya volt az ostorom. – Szóval, ööö. – Idegesen tördelte a kezét. – Már korábban is akartam mondani, hogy köszönöm, hogy eljössz velem… örülök, hogy nem leszek egyedül. – Szívesen. Azt hittem, ezzel lezárja a témát, de elpirult és folytatta: – És, nos, szóval, nem muszáj… tudod, ha nem szívesen játszod azt, hogy együtt vagyunk, nem kell… csinálnod semmit… semmi olyat… amit a párok szoktak. Mosolyt erőltettem az arcomra. Szinte folyton erre gondoltam. Egy részem úgy vélte, minden áron tartózkodnom kell az ilyen megnyilvánulásoktól, a másik azonban soha vissza nem térő alkalomnak tartotta. – Nem okoz gondot a színlelés. – Talán ha hangosan is kimondom, akkor igaz lesz. – Nem nagy ügy. Elvégre a színjátszás a munkám.

Bólintott, majd az ajka vékony vonallá préselődött. – Jól van, oké, csak szerettem volna… felajánlani. Az idegessége egyre fokozódott, ezért mire beszálltunk a gépbe, már úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne visszafordulni. Intett, hogy üljek az ablak mellé, így ő a folyosó melletti helyet kapta, és olyan messzire húzódott tőlem, amennyire csak tudott. Levette a cipőjét, és felhúzta a lábát, mintha otthon ülne a kanapén. Amikor elég magasan voltunk a levegőben, hogy már elektronikai eszközöket is lehetett használni, elővette a telefonját, és a fülébe dugta a fülhallgatót. Hallottam a kiszűrődő zenét, és arra gondoltam, vajon ez segít-e megfeledkezni a félelméről. Behunytam a szemem, az ablakhoz támasztottam a fejem, és megpróbáltam én is belemerülni valamibe. Nem tartott sokáig, hogy a fejem előrebukjon, és békés álomba szenderüljek. Úgy éreztem, pár pillanattal később valami megérinti a vállamat, ezért felébredtem. Felemeltem a fejem az ablakról. Az arcom viszketett, ahol a plexihez nyomódott. Pislogtam, és Maxre néztem, aki az arcát a vállamra hajtotta. Álmában mélyen összevonta a szemöldökét, és szorosan behunyta a szemét. Apró, felszínes levegőket vett, és időnként eltorzult az arca, mintha fájdalmai lennének. Halkan nyöszörgött, és a vállamba nyomta az arcát. Egészen másképp nézett ki… sebezhető volt és szenvedett. Amikor azt motyogta álmában, hogy „Alex”, az arcára tettem a kezem. Néhány utas már minket nézett. Odahajoltam hozzá, és azt suttogtam: – Csak álmodsz, Max, ébredj fel! Megmarkolta a pólómat, mire átkaroltam, és magamhoz húztam. – Cssss! Nincs semmi baj. Itt vagyok. Csak ébredj fel! Hirtelen kinyitotta a szemét és hátrahőkölt. – Csak álom volt. – Folyamatosan ezt ismételgettem, mert nem voltam biztos benne, hogy hallotta. A tekintete körbefordult, és amikor rájött, hogy hol vagyunk, elengedte a pólóm. – Jól vagy? – kérdeztem. Összepréselte az ajkát és bólintott. Aztán behunyta a szemét, és vett egy mély, reszkető lélegzetet. Hátraejtette a fejét az ülés támlájához, de a karom még mindig a válla körül volt. Amikor a nyaka a bicepszemhez ért, rám nézett.

34 Max Az érzéseim még mindig fel voltak kavarodva az álom miatt, és attól, hogy Cade karja átölelt, felgyorsult a pulzusom. Ránéztem, a tekintetem követte az orra vonalát és az arccsontja ívét. Kissé borostás volt, ami annyira tetszett, a szeme pedig még fáradt az alvás után. Elmosolyodott, mire ismerős melegség áradt szét a hasamban. Megnyaltam az ajkamat, erre a tekintete kitisztult. Képtelen voltam másfelé nézni. Az arcán lassan zavart fedeztem fel, de ő sem fordította el a tekintetét. Szerettem volna, ha tudja, milyen rosszul érzem magam, de nem bírtam szavakba önteni. Azt sem tudtam, vajon érdekli-e egyáltalán. Megmozdult az ülésén, amitől a karja még erősebben nehezedett a vállamra. Istenem, annyira össze voltam zavarodva, mintha én lettem volna Alice Csodaországban, aki másodszor botladozik le a nyúl üregébe. A karjának támasztottam a fejem, úgy feküdtem, és ekkor a stewardess megveregette a vállamat, hogy megkérdezze, kérek-e egy italt. Udvariasan nemet mondtam, mire azonban Cade-re néztem, már nem ölelt magához, és lefelé nézett. A fülhallgatóm dugója még mindig a nyakamban lógott, a zene pedig harsogott. Lejjebb vettem a hangerőt, és kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit. De hogy mit, arról fogalmam sem volt, csak azt tudtam, ha továbbra is hallgatok, biztos, hogy spontán felrobbanok. Mély levegőt vettem, ám ekkor Cade szólalt meg: – A múlt elmúlt, Dühös lány. Összecsuktam a szám, és egy pillanat múlva bólintottam. Cade összeszorította az ajkát, és azt hiszem, mosolyt szeretett volna mutatni, de nem volt benne élet. A tekintete is távolinak tűnt, mintha valahová túlnézne rajtam. Most láttam rajta először, hogy szerepet játszik. Hirtelen már nem voltam olyan ideges amiatt, hogy napokat kell eltöltenem vele. Ettől azonban elszomorodtam. Sok dolog volt az életemben, amelyet szerettem volna a múltban hagyni, most azonban már biztosan tudtam, hogy ő nem tartozik közéjük. Ismét elkéstem.

35 Cade Gyűlöltem, milyen könnyű álarcot felvennem mellette. Arra próbáltam rávenni, hogy legyen önmaga, miközben én sem voltam jobb nála. Valójában semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy magamhoz húzzam, és megcsókoljam. De az eszemre kellett hallgatnom, nem a szívemre. Ez volt az egyetlen módszer, hogy túléljem ezt az utazást. Az új hajszíne kicsit lágyabbá tette, a szemében azonban rémület tükröződött. Olyan természetellenes volt ezen a félelmet nem ismerő lányon rettegést látnom, hogy egy pár pillanatig úgy éreztem, mintha egy teljesen más ember lenne. Ezért azt mondtam, amit hallani akart, habár nagyon rossz érzés volt. Megnyugodott, de csak egy kicsit. A repülőút hátralevő részében mindig valamivel babrált, és folyton az óráját nézte. Minél közelebb kerültünk a leszálláshoz, annál idegesebb lett. A gép meredeken ívelt lefelé, és Max megfeszült. A keze görcsösen szorította az ülés karfáját, a szemét behunyta. A fejét hátranyomta a támlának, és meg sem mozdult, miközben mély levegőket vett. El kellett fojtanom a vágyat magamban, hogy ismét átkaroljam. – A leszállás miatt vagy ilyen ideges vagy amiatt, ami odalent vár ránk? – kérdeztem. Nem nyitotta ki a szemét, úgy válaszolt: – A C-t választom. – Mindkettő? Bólintott, majd megnyalta az ajkát és megmagyarázta: – Úgy érzem, a landolás mindig egy perccel tovább tart, mint amennyit el tudok viselni. És őszintén szólva, ami ezt az utazást illeti, inkább maradnék fent a levegőben. Nem teljesült a kívánsága. Az utastérben is hallatszott a szél süvítése, amikor a repülő a föld felé közeledett. Max kézfején kifehéredtek az ízületek, ahogy a karfát markolta, az ajka pedig élénkrózsaszín lett, annyira harapdálta. Az eszemmel tudtam, hogy ideges, ám merev nyaka és piros ajka valami egészen másra emlékeztetett, ezért el kellett fordítanom a tekintetem. Amikor a kerekek leértek a földre, mindkét kezével az előtte lévő ülés hátára támaszkodott, és fájdalmas fintort vágott, miközben a repülő fékezett. Miután megálltunk, kifújta a levegőt, és ellazult a széken. Vártam, hogy mindjárt felélénkül, de nem nyitotta ki a szemét, és még mindig görcsösen markolta a karfát. – Elég sápadtnak tűnsz, Dühös lány. Olyan választ vártam, hogy, „Te pedig úgy tűnik, azt akarod, hogy behúzzak neked egyet,

Aranyfiú.” De nem szólalt meg. Amikor végül kinyitotta a szemét, csak mereven bámult az előttünk lévő emberekre, akik levették a csomagjukat a fenti tartókból. Aztán a combjára szorította a tenyerét. Már nem láttam félelmet a szemében. Igazság szerint semmit sem láttam benne. Olyan üres volt, mintha teljesen bezárkózott volna. Borzalmas volt ilyennek látnom. Talán nem lett volna szabad rávennem, hogy eljöjjünk. És ekkor eldöntöttem… bármilyen fájdalmas lesz, vagy bármibe kerül is nekem, de átsegítem ezen a látogatáson minden erőmmel, amivel csak tudom. Még akkor is, ha soha többé nem látom utána. *** Én vittem mindkettőnk csomagját, amikor kiszálltunk a gépből. Max csendben maradt, még akkor sem szólalt meg, amikor kiértünk az érkezési oldalra. Fásultan előhúzta a telefonját, hogy felhívja a szüleit. Egymás mellett lépkedtünk, de egyszer csak már nem volt mellettem. Hátranéztem, ott állt mereven, mint egy szobor, és úgy tűnt, mindjárt sikítani fog vagy elájul. Vagy mindkettő. Amikor visszamentem hozzá, felnyögött. – Ezt nem tehették! – Kik nem tehették? – kérdeztem. – Mi a baj? – Megérintettem a karját, mire hirtelen odakapta a tekintetét az enyémre. Egy pár pillanatig egyikünk sem mondott semmit, de tudtam, hogy átléptem egy határt. Visszahúztam a kezem, és egy lépést hátráltam. A tekintete ellágyult, és azt mondta: – Ne haragudj! Azt hittem, az érintésemre érti, ekkor azonban mögém lépett, és elkezdte begombolni a kabátját. Egészen a nyakáig begombolta, majd felvette a sálát is. Kivette a hajából a csatot, ami hátrafogta, ezért a tincsei az arcába hullottak. Így is gyönyörű volt, de tudtam, hogy mit csinál. – Max… mi folyik itt? Ugyanolyan könnyen és hatékonyan szelídítette meg a külsejét, mint amikor megismerkedtünk a kávézóban, és a szüleit várta. Megfordultam, és a hátam mögé pillantottam, de sehol nem láttam Micket és Bettyt. – A francba, Max, megbeszéltük… – Tudom. – Rám nézett, és már nem volt üres a tekintete. – Bethanyt és Michaelt küldték elénk. Nem tudom velük kezdeni. Ezt a harcot csak egyszer tudom megvívni.

Miután mindent elrejtett, ami azzá tette, ami, a teste megnyugodott, és minden feszültség eltűnt belőle. Az a szomorú érzésem támadt, hogy a látogatásunk végéig már nem is fogom látni az én Maxemet. Nem mintha még mindig az enyém lett volna. Vagy valamikor is az volt. – Megígérem, hogy megcsinálom, Cade. – Olyan volt a hangja, mintha inkább magát próbálná meggyőzni, mint engem. Felsóhajtottam és azt feleltem: – Rendben. Oké. Menjünk, találkozzunk az Antikrisztussal! Hátrahúzta a vállát, mintha harcba indulna. Követtem a tekintetét a terminálban, és megláttam egy elegáns öltözetű párt, amelynek férfitagjában a bátyját véltem felfedezni. Az anyja fotóalbumában látott fiú idősebb változata volt. A pár egymásba karolva elindult felénk. Max bátyja öltönyt viselt, a nyakkendője azonban egy kicsit meg volt lazítva. Mellette a nő, Bethany, a húszas évei közepén vagy végén járhatott. Egy olyan piros ruhát és fekete, magas sarkú cipőt viselt, amely jobban illett volna egy koktélpartira vagy egy politikai kampányülésre, mint arra, hogy valakit hazavigyen a repülőtérről. Hosszú, leomló, szőke hajáról Csipkerózsika jutott eszembe. Szélesen mosolygott, és visszafogottan integetett, amit biztosan még a szépségversenyen gyakorolt be. Max úgy nézett ki, mintha minden idegességét és félelmét egy szőke hajú bokszzsákon szeretné levezetni. Már láttam, hogy nagyon hosszú látogatás lesz. – Mackenzie, drágám! – kiáltotta Bethany. – Annyira örülök, hogy látlak! Nagyon sokat hallottam már a barátodról, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy Michael és én vegyünk fel titeket a reptéren. Muszáj volt a saját szememmel is megnéznem. Közelebb hajoltam Maxhez és emlékeztettem: – Lélegezz! Bethany külseje makulátlan volt manikűrözött körmétől kezdve a szőke tincsekig, amelyek egyszerre álltak meg, mintha koreografálták volna a mozgásukat. Ránézett Maxre, végigmérte tetőtől talpig, aztán lenézően így szólt: – Hogy te milyen fáradtnak látszol az utazás után! Max komoran elmosolyodott, és kinyitotta a száját, de megelőztem: – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket – mondtam, és kinyújtottam a kezem. Michael fogott velem kezet először. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy néz ki a húga. Sokkal jobban lekötötte a figyelmét az a BlackBerry, amit kihúzott a zsebéből. – Cade vagyok, habár ezt már biztosan tudjátok. Bethany elmosolyodott. – Igen, Betty és Mick másról sem beszélnek, mint hogy milyen – ekkor elhallgatott, és Maxre

nézett – jó hatással vagy a mi Mackenzie-nkre. Isten a tanúm, nagy szüksége volt már rá, hogy valaki gatyába rázza. Én évek óta próbálkozom, de hát a legrangosabb egyetemi oktatás sem képes csodát tenni. Visszamentem Max mellé, és nem tudtam, hogy megérintsem-e vagy sem. A kezét ökölbe szorította maga mellett, ezért úgy gondoltam, inkább nem teszem. Bethany tovább beszélt: – Mackenzie, egy percig se aggódj azért, hogy így elrontották a hajadat. Persze, talán nem lesz könnyű az ünnepek miatt, de biztos vagyok benne, hogy a fodrászom be tud szorítani, és helyrehozhatja ezt. – A kézmozdulata nemcsak a hajára mutatott, hanem az egész testére. Láttam, hogy Max lassan beszívja a levegőt, majd lassan kifújja. Úgy tűnt, ez is egy olyan alkalom volt, amikor a megbirkózási technika nem igazán működött. Eljátszottam a gondolattal, hogy megfogom a kezét, hátat fordítunk, és elsétáltunk. Legalább annyira nem akartam, hogy ezt el kelljen viselnie, amennyire ő. – Nézd, Beth… – Olyan rosszindulattal mondta ki a nevét, hogy biztos voltam benne, egy másik bbetűs szóra gondol. Közbeszóltam, mielőtt a beszélgetést elárasztották volna a csúnya szavak. – Nem tetszik, hogy levendulaszínű a haja? – kérdeztem. – Szerintem gyönyörű. Max megmerevedett mellettem, vagyis csúfos kudarcot vallott a törekvésem, hogy megnyugtassam. Bethany elmosolyodott. – Ó, egyem a szíved! Ez nagyon kedves tőled, de nem kell babusgatnod. A mi Mackenzie-nket kemény fából faragták. El tudja viselni. Max előrelépett egyet, én pedig már nem gondolkoztam azon, hogy megérinthetem-e vagy sem. Megragadtam a vállát, és visszatartottam. – Szerintem akár indulhatunk is – javasoltam. – Nem tudom, Max hogy van vele, de nekem hosszú volt az út, és szeretnék már egy kicsit lepihenni. – Nincs más csomagotok? – Bethany Max sporttáskájára és az én hátizsákomra nézett, amely a vállamon lógott. – Ne mondd, hogy ebbe van belegyűrve a ruhád! Max elsápadt. – Milyen ruha? – A kórház jótékonysági gálájára. Az édesanyád folyamatosan erről beszél. Nem mondta, hogy hozz egy elegáns ruhát is? Max felnyögött, és azt felelte: – Halványan rémlik, hogy említett valami ilyesmit, de nem mondta, hogy nekünk is részt kell vennünk rajta. – Pedig ott kell lennetek. – Bethany nagyon élvezte Max zavarát, aztán bosszúsan fújt egyet,

mintha ez tönkretette volna a karácsonyt. – Azt hiszem, akkor egy vásárlást is be kell iktatnunk délelőttre a fodrász mellé. Nem tudom, hogy boldogult a családod, mielőtt én idekerültem volna. – Felnézett a férjére, és azt kérdezte. – Kész vagy, drágám? Michael abbahagyta, amit éppen a BlackBerryn csinált. – Természetesen, kedvesem. Megcsókolták egymást, én pedig úgy éreztem, mintha túladagoltam volna a cukrot. – Kövessetek! – mondta Bethany, azzal megfordult, és ruganyos léptekkel elindult. A haja minden mozdulatnál libegett. – Meg fogom ölni – lehelte Max. – Külön dobozokban találod majd meg a feldarabolt testrészeit a karácsonyfa alatt. – Ijesztő, hogy szerintem mennyire komolyan gondolod. Kicsit lemaradva követtük őket, és egész úton továbbra is Max vállát fogtam. Nem tudtam, hogy egyáltalán észrevette-e, annyira lefoglalta az, hogy gondolatban kínai dobócsillagokat hajigáljon Bethany fejére hátulról. – Megtestesít mindent, amit gyűlölök a családomban – mondta. – Hányingerem van tőle. Én sem kedveltem, ő azonban olyan mély gyűlölettel beszélt róla, ami aggasztott. – Minden családban van egy ilyen személy – jegyeztem meg. – Néhány nap múlva elmegyünk, és egy évig nem kell látnod. – Nem érted. – Anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a sógornőjéről, folytatta. – Olyan, amilyen én voltam. Ugyanilyen voltam a középiskolában. Ugyanilyen hamis, gonosz és… Megállítottam és azt mondtam: – De most már nem! Azért ostorozod magad, amilyen voltál, és amilyen nem vagy, sőt még amiatt is, amilyen vagy. Ezt abba kell hagynod! Rám meredt, és láttam, hogy áthatoltam a falán. Még ha csak egy pillanatra is. Aztán Bethany hátrafordult, és a válla fölött odavetette: – Nézzétek el nekünk, milyen kocsival jöttünk. Az autókölcsönzőben valamit összekevertek, és másnak adták azt a BMW-t, amit Michael lefoglalt. Ilyen rövid időn belül pedig ennél jobbat nem tudtak biztosítani. – Menjünk! – mondta Max. Elhúzódott, és néhány lépést előrehaladt egy vadonatúj Toyota terepjáróig, amely valószínűleg többe került, mint egy új máj a feketepiacon. Michael kinyitotta az ajtót Bethanynak, és futó csókot lehelt az ajkára, azután felnyitotta nekünk a csomagtartót. Bedobtam a táskákat, és kinyitottam Maxnek a hátsó ajtót. – Micsoda úriember! – jegyezte meg Bethany. – Tényleg javul az ízlésed, Max. Ha nem vigyáz, csupa vér lesz ez a szép bőrülés. Max mereven ült mellettem, a kezét ökölbe

szorítva az ölébe tette. Megfogtam az egyik öklét és megszorítottam. Gondoltam, az a legjobb taktika, ha Bethanyt saját magáról kérdezem. Miután kigurultunk a parkológarázsból, és az úton voltunk, azt kérdeztem: – Szóval, milyen régóta vagytok házasok? – Ó, idén júniusban volt két éve. Csodálatos júniusi esküvőt tartottunk. Minden apró részlete tökéletes volt. Michael sebességbe tette a kocsit, és megjegyezte: – Olyan tökéletes, mint te. Bethany elolvadva felsóhajtott, majd mindketten egy rövid időre levették a szemüket az útról, és gyorsan megcsókolták egymást. Max olyan hangot hallatott, mintha hányni akarna, és hozzátette: – És tökéletesen is vezet. – Van rá esély, hogy egyszer ti is összeházasodtok? – kérdezte Bethany. Nem tudtam Maxre nézni. Játszottam a szerepem, a tekintetem a közönségen tartottam, és igyekeztem nem kizökkenni, amikor azt feleltem: – Egyelőre még csak lassan haladunk, meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. – Ó! – Bethany ajka lebiggyedt, és szánakozva nézett Maxre. – Hát persze. Követtem a sógornője tekintetét, és még időben láttam, hogy Max az ablakhoz szorítja a homlokát, és behunyja a szemét. Kihúzta a kezét az enyémből, és ismét bezárkózott. – Mennyi idő múlva érkezünk meg a szülei házához? – kérdeztem. – Körülbelül harminc percre van ide – válaszolta Michael. – Ha addig nem borulunk az árokba a csókolózásuk miatt – jegyezte meg halkan Max.

36 Max Anya kinyitotta a kétszintes házuk bejárati ajtaját, és felsikított, amikor meglátott minket. Jokernek valószínűleg őszintébb volt a mosolya, mint az enyém ekkor. Amikor mindkét szülőm kijött elénk, Cade átfogta a derekamat pontosan a kabátom szegélye alatt. Éreztem a pólón keresztül az ujjai melegét, mintha öt kis tőr állt volna a hátamba. Nagyon nehéz volt. A testem, az agyam és a szívem háborúban állt egymással, és az épelméjűségem látta kárát. Apa kezet fogott Cade-del, Anya pedig mindkettőnket egyszerre megölelt. – Gyertek be! Gyertek be! Ó, Cade, Mick és én annyira örülünk, hogy itt vagy! – Elengedett, aztán néhány pillanatra őt is megölelte. Cade még mindig a derekamat fogta, ezért úgy nézhettünk ki, mint valami mutáns szörny, aminek túl sok keze és lába volt. Amikor Anya elhúzódott, kisimított egy tincset a homlokomból, és csettintett egyet a nyelvével. – Ó, drágám! – Azután elhallgatott, és nem mondott többet. Ebből egy kis reményt merítettem, hogy talán el tudja viselni a többit is. De nem mertem túlzásba vinni. Cade-re néztem, ő pedig az anyámra. Mély lélegzetet vettem, és azt mondtam: – Anya? – Igen, drágám? Rám nézett, de úgy, ahogy már évek óta nem. Általában csak egy-két másodpercre pillant rám, aztán mindenhová néz, csak rám nem. Most pislogott egyet még mindig engem figyelve, és várta azokat a szavakat, amelyeket képtelen voltam kimondani. Ezért inkább azt kérdeztem: – Cade melyik szobában lesz? – Ó, az emeleti hálószobát szántam neki a régi szobád mellett. Cade-re pillantottam, ő pedig feszülten elmosolyodott. Minden alkalommal, ha egy lépést tettünk előre, hajlamos voltam egy hatalmasat visszaugrani. Anya folytatta: – Menjetek fel, és pakoljatok le! A vacsora nemsokára kész, ezért siessetek! Bólintottam, és megfogtam Cade kezét. Ő azonban ellépett tőlem, és intett, hogy mutassam az utat. A válla még a mosolyánál is merevebb volt. Beléptem a szüleim hatalmas, díszes bejárati

ajtaján, ő pedig követett. Egy pillanatra megállt, hogy megnézze a magas, boltíves mennyezetet és anyám művét, aki hajlamos volt minden négyzetcentiméternyi felületet feldíszíteni. – A lépcső arra van – mondtam. Bólintott, de nem válaszolt. Miközben felmentünk, minden egyes lépcsőfokon hallottam súlyos lépéseit, és mindig összerándultam. Mire kinyitottam a vendégszoba ajtaját a folyosó végén, már úgy éreztem az érzelmeit, mint egy felhőt a fejem fölött. Ledobta a táskákat az ágyra, és szembefordult velem. Általában szerettem, ahogy rám néz… bárhogyan nézett. Amikor a közönség sorai között ült, miközben énekeltem. Ahogy lehajtotta a fejét, amikor hazasétáltunk, de oldalról rám-rám pillantott. Ahogy lenézett rám, miközben alatta feküdtem az ágyon. Egyetlen pillantásából tudtam, hogy hisz bennem… maximálisan. A mostani arckifejezése azonban egyáltalán nem ilyen volt. Nem tűnt mérgesnek… Na jó, de igen. De leginkább szomorú volt. És csalódott, amelyet már túl jól ismertem. Ezenkívül az a meghatározhatatlan valami, amit mindig láttam benne, az is eltűnt. A belém vetett hitével együtt. Becsuktam az ajtót, a kattanás túl hangosan visszhangzott a néma szobában. – Sajnálom. – Nagyon sokszor mondtam neki ezt, többször, mint bárki másnak az életemben, kivéve Alexet. – Tudom, hogy azt mondtam, elmondom nekik… hogy nem színlelek többé… – Sok mindent mondtál. Hangosan beszívtam a levegőt, a tüdőm azonban még így is üres maradt. – Cade. – Nem értelek. – Beletúrt a hajába, aztán járkálni kezdett az ágy előtt. – Azt hittem, semmitől sem félsz. Egy hang tört föl a torkomból, de még én sem tudtam megmondani, hogy nevetés-e vagy sírás. – Nos, tévedtél. – Kiállsz a színpadra több száz ember elé, és lemezteleníted a lelked. Nem hagyod, hogy bárki szórakozzon veled. Megvalósítod azt, amit akarsz. Elképesztő vagy. De amikor idejössz, mintha egy másik ember lennél. – Ó, ugyan már! Ez egy szerep, egy mankó, egy álarc, ahogy tetszik. Én azt vetítem kifelé magamról, hogy nem félek semmitől, te pedig azt, hogy tökéletes vagy. Ami nem jelenti azt, hogy ez tényleg így is van. Irányt változtatott, és odalépett elém. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Szerinted mi lesz ennek a vége? Nem tarthatod örökre titokban, hogy ki vagy. Mit fogsz csinálni? Minden látogatásnál garbót veszel fel? Soha nem jössz haza nyáron? Nem hívod meg őket az esküvődre?

Nagyot nyeltem. – Majd megmondom nekik. Csak időre van szükségem. Fel kell készítenem őket, hogy ne döbbenjenek olyan nagyot. Sakkban tartanak a pénzzel. Cade felhorkant. – A világ mindenkit sakkban tart a pénzzel. Ez az élet rendje. – Mintha az olyan könnyű lenne. Nem tudom, miért érzed úgy hirtelen, hogy ítélkezhetsz fölöttem. – Mert ismerlek! Nem ismert. Egyáltalán nem. Ha tényleg ismert volna, nem lett volna itt. Nem törődött volna velem. Ezt persze nem mondhattam, ezért csak hátráltam néhány lépést, és megráztam a fejem. Azt akartam, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek, ő azonban még nem fejezte be. – Szerintem csak félsz. – Még szép, hogy félek! – kiáltottam hangosan, ezért a számra szorítottam a kezem, remélve, hogy a szüleim nem hallották meg. Vettem egy mély lélegzetet, és halkabban folytattam. – Naná hogy félek… mindig. Féltem, hogy nem fog sikerülni. Hogy egy nap felkelek, és rájövök, hogy a szüleimnek igaza van. Féltem, hogy minden, amit egy karrierre és egy életcélra áldoztam, soha nem fog megvalósulni… hogy elpazaroltam egy életet, amely inkább Alexé kellett volna, hogy legyen. – Mitől félsz, Max? – Mindentől. A világon mindentől. Nem mondtam, hogy ebbe ő is beletartozik, de azt hiszem, nem is volt szükséges. Tudta. – Ezt akartad hallani, Aranyfiú? Felsóhajtott és lehajtotta a fejét. Hozzá voltam szokva, hogy csalódást okozok az embereknek, de soha nem akartam, hogy ő is közéjük tartozzon. – Nem, egyáltalán nem – felelte. – Nos, akkor sajnálom, hogy csalódtál bennem. Istenem, tényleg sajnáltam. Nagyon. Egy lépést tett felém, én pedig hármat hátráltam. Megköszörültem a torkom, és azt mondtam: – Leteszem a cuccom a szomszédban. Van egy fürdőszoba a folyosón, ha szükséged lenne rá. Ha kész vagy, kopogj be hozzám! Aztán elmenekültem. A lépcső alján nem ácsorgott senki kíváncsian bámulva felfelé, ezért reméltem, hogy nem hallották a veszekedésünket. Mihelyt biztonságban voltam a szobámban, nekidőltem az ajtónak, és

a légzésemre koncentráltam. Gyűlöltem, hogy mennyire félek. Gyűlöltem, hogy a félelem mindent el tud homályosítani, még az élet állandó elemeit is. Mint például a földet a lábam alatt és az eget a fejem fölött. Mintha azok is csak a képzeletem szüleményei lennének. A félelem miatt szánalmas és kicsi lettem, mégsem tudtam túltenni magam rajta. Nem csak a pénz aggasztott vagy az, hogy magamra haragítom a szüleimet. Volt egy tüske a szívem sötét oldalán, amely azt éreztette velem, hogy alkalmatlan vagyok, és hogy van a jóságnak és a fontosságnak egy bizonyos szintje, amelyhez én nem érek fel. Amíg senki nem látta ezt a tüskét, olyan titok volt, amelyet megvédhettem, egy seb, amelyet titokban kezeltem. A szüleimmel való beszélgetés azonban mindig felszakította, ismét vérezni kezdett, és képtelen voltam figyelmen kívül hagyni. Levettem a kabátom, és lehúztam magamról a pólót. A táskát az ágyra dobtam, kinyitottam, és kerestem benne egy garbót. Találtam is egy feketét. Éppen a fejemen húztam át, amikor kinyílt az ajtó. A fekete anyagon keresztül nem láttam, ki az, ezért gyorsan hátat fordítottam a bejáratnak, hogy ne látszódjon a tetoválásom. Megpróbáltam lehúzni a garbót, hogy eltakarja a hasam, de az ostoba nyaka valahogy megakadt a fejemen. – Várj egy percet, Anya! – mondtam. Végre sikerült áthúznom, és megnéznem ki az, de ugyanakkor már hallottam is: – Cade vagyok. Úgy éreztem, mintha a szívem hamarabb fordult volna felé, mint a fejem. Lehúztam a garbó alját a hasamra, és Cade szemébe néztem. Nagyon sok érzelmet láttam benne – dühöt, szomorúságot, vágyat –, de nem tudtam megmondani, melyik került ki győztesen. – Kész vagyok – közöltem rekedt hangon. Cade hosszú pillanatokig nem mozdult, csak meredt rám átható tekintetével. A várakozás és a vágy egyre fokozódott bennem, és végül megroggyant a térdem. Amikor már éppen megadtam volna magam neki, hátralépett, és kiment a folyosóra. – Kész a vacsora! – kiáltotta Anya néhány pillanattal később. Kihúztam magam és Cade után indultam. Miközben lementünk, megérintette hátul a derekamat, nekem pedig minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne bukjak orral előre le a lépcsőn. Ez a látogatás alighanem az egész életemet meg fogja változtatni. Lehet, hogy elveszítem a családomat, a támogatásukat és azt az életet, amelyet magamnak építettem fel. Mégis, valahogy semmi másra nem tudtam gondolni, csak Cade érintésére, és arra, hogy mennyire hiányzott. Bármilyen katasztrofálisnak érkezett is az itt töltött idő, azt akartam, hogy soha ne érjen véget.

37 Cade Amikor lementünk az ebédlőbe, már mindenki az asztalnál ült, és ránk várt. Most először voltam olyan házban, ahol igazi ebédlő volt, nemcsak egy asztal bezsúfolva a konyhába. A szülei a hosszú asztal két végén ültek, Michael és Bethany az egyik oldalon két üres székkel szemben, amely a miénk volt. Kihúztam Maxnek a széket, aztán leültem mellé. A vacsora nem volt olyan pazar, mint Mrs. Miller hálaadásnapi lakomája, de nem sokkal maradt le mögötte. Elképzeltem, milyen lehet a karácsonyi menü. – Mick? – szólalt meg Mrs. Miller. – Mondanál áldást? Lehajtottam a fejem, ekkor azonban Max kibökte: – Mondhatom én? Még Michael is meglepődött. Mrs. Miller pislogott néhányat, aztán elmosolyodott. – Hát persze, drágám. Max kinyújtotta felém a kezét, ezért megfogtam. Felé fordultam, és a szemébe néztem, miközben összekulcsoltam az ujjainkat. Mindenki lehajtotta a fejét, ezért én is, de továbbra is Maxet néztem. Ő az üres tányért bámulta, amikor megszólalt, mintha az segítene megtalálni a szavakat. – Mindenható Isten, köszönjük ezt az ételt és a családot. A félelmet és a megbocsátást. – Elhallgatott, mintha még szeretne mondani valamit, de nem volt képes összefűzni a szavakat. Végül behunyta a szemét, és csak annyit tett hozzá. – Legyen mindkettőből egy jó nagy adag az életünkben. Ámen. A többiek tétován szintén áment mondtak, Max pedig továbbra is a tányérját nézte. Megszorítottam a kezét, de nem engedtem el. Bethany az ölébe tette a szalvétát, és halkan megjegyezte: – Még sohasem hallottam ilyen asztali áldást. – Nagyon szép volt, drágám – felelte Mrs. Miller. Max egy alig hallható köszönömöt mormolt, és ennél többet egész vacsora alatt nem mondott. Szerencsére Bethany vitte a szót, Michael munkájáról beszélt, a házukról és arról, hogy lassan készen állnak a gyermekvállalásra. Kezdtem megérteni, hogy tud olyan vékony maradni. Annyira sem hagyta abba a beszédet, hogy rendesen egyen valamit. Max szórakozottan tologatta az ételt a tányérján, én pedig azzal foglaltam le magam, hogy őt néztem.

Amikor befejeztük a vacsorát, Mrs. Miller átküldött minket a nappaliba, miközben leszedte az asztalt. Most, hogy már nem kötötte le a figyelmüket az étel és az evés, a hangulat még kínosabb lett. Mr. Miller félrehúzott, hogy megmutassa a számtalan kitömött állatát, amelyek szanaszét voltak elhelyezve a nappaliban. Texasban nőttem fel, ahol legalább annyi állatkitömő műhely volt, mint templom, de elképzeltem, milyen lehetett Max régebbi barátainak, akiket idehozott. Elképzeltem, ahogy Mace belenéz egy hatalmas agancsú, kifejlett szarvas halott szemébe, és elfojtottam a nevetést. Éppen egy vaddisznó előtt álltunk, és Mr. Miller elmesélte a vadászkalandját, amikor meghallottam, hogy Bethany Maxszel beszélget a kanapén. – Sohasem jó jel, ha a veszekedés ilyen korán kezdődik. Úgy értem, azok után, ahogy az emeleten vitáztatok, és a vacsora alatt olyan kínosan hallgattatok, nem adok nektek egy hétnél többet, és külön utakon fogjátok folytatni. – Max csodával határos módon nyugodt maradt. Csak nézett előre, és a kanapé karfáján egy cérnaszálat piszkált. – Szerencséd, hogy én vittem a prímet a beszélgetésben, különben a szüleid észrevették volna. – Max még mindig nem szólt semmit. – Tudom, hogy nehéz – Bethany megfogta Max vállát, aki erre megmerevedett –, de ugye te sem gondoltad komolyan, hogy megcsíped az első rendes fiút, aki rád néz. Biztosan elkövettél valami hibát, de legközelebb legalább majd tanulsz belőle. Nem tudtam, miért haragszik ennyire Bethany Maxre, de olyan rosszindulat volt a hangjában, amelyből egyértelművé vált, hogy élvezi a helyzetet. Nem tudtam tovább hallgatni. Odafordultam Mr. Millerhez, és azt mondtam: – Elnézést, uram, megbocsátana egy percre? – Aztán odamentem a kanapéhoz, lehuppantam Max mellé, amivel kizökkentettem a néma kőszobor szerepből, amit Bethany kedvéért alakított. – Szia! – mondtam, és mert szerettem volna elhallgattatni a sógornőjét… igazság szerint ez volt a leghőbb vágyam az első pillanattól kezdve, hogy ma reggel megláttam… odahajoltam Maxhez és megcsókoltam. Egy pillanatra meglepődött, aztán behunyta a szemét és visszacsókolt. A testem hirtelen életre kelt, és vissza kellett fognom magam, nehogy elmélyítsem a csókot. Elhúzódtam, de átöleltem a vállát. Közelebb húztam magamhoz, hogy a fejét a mellkasomra hajtsa. – Ne haragudj, de már kezdtem magányosnak érezni magam. – Elmosolyodtam, és megkérdeztem. – Miről beszélgettetek? Bethany csak dadogott, Max arcán viszont lassú mosoly terült szét. Ettől minden porcikám felmelegedett. – Éppen azt mondtam Bethanynak, milyen nagyszerű vagy – felelte Max. – Valóban? – Ó, igen, úgy értem, olyan tökéletes, amennyire csak lehetséges.

Elfojtottam a nevetésemet, és azt válaszoltam: – Ó, nem, te vagy a tökéletes! A mellkasomra hajtotta a fejét, és arra gondoltam, hallja-e, milyen hevesen ver a szívem. – Azt hiszem, akkor kölcsönösen tökéletesek vagyunk egymás számára – állapította meg Max. Még szorosabban öleltem át és fogtam magamhoz. Bethany felállt, és azt mondta: – Elnézést, megkeresem Michaelt, nem tudom, mi tartja fel ilyen sokáig. Minden bizonnyal elrejtőzött, hogy a BlackBerryje páratlan társaságát élvezhesse. Néztük, ahogy Bethany kimegy a szobából. Max egy pillanatig még várt, aztán a mellkasomba fordította a fejét, és halkan felnevetett. – Hivatalosan is ez lett életem legjobb karácsonyi emléke – lehelte. – Miért gyűlöl annyira? – kérdeztem. Az állát a mellkasomra támasztotta, úgy nézett fel. Amikor nem nézett rám, sokkal könnyebb volt úgy tennem, hogy csak játszom. Hogy ez is csak egy ugyanolyan szerep, mint a többi. De azzal, hogy a tekintete az enyémbe fúródott… kiestem a szerepemből. – Említettem, ugye, hogy ő az Antikrisztus? – kérdezte. – Értem, vagyis akkor ez egy olyan „jó és rossz harca” típusú dolog. – Nem, ez egy olyan „ő egy elmebeteg” típusú dolog. – Ezt elhiszem. Annyira szereti hallani a saját hangját, hogy az már tényleg egy kicsit beteges. Max elalélva behunyta a szemét, én pedig rájöttem, hogy a kezem beletúrt a tarkóján a hajába. Észre sem vettem, hogy ezt csinálom. Tudtam, hogy milyen hatással van rá. El akartam húzni a kezem, ekkor azonban a mellkasomra tette a fejét, és átkarolta a derekamat. Ha ez nem engedély volt, akkor nem tudom, mi. Bethany Michaellel tért vissza, Mrs. Miller pedig egy tálcán forró csokoládét hozott mindenkinek. Én vettem egyet, Max azonban nem kért. Továbbra is hozzám simulva feküdt, a feje a szívem fölött, miközben a családja leült körülötte. Igyekeztem megnyugtatni a testem és a gondolataimat is, miközben ott ültünk. Belefáradtam, hogy mindent megkérdőjelezzek, ezért egyszerűen csak átadtam magam az érzésnek. Megcirógattam a haját, majd a nyakát és a hátát simogattam. Nem tudom, mire gondolt, vagy hogy gondolt-e valamire egyáltalán, de nagyon békés volt ez a helyzet, mintha kaptunk volna egy kis haladékot a világtól. Bethany többször is felénk pillantott, ám most az egyszer nem mondott semmit. Behunytam a szemem, és Max fejére hajtottam az arcom. Én is kihasználtam ezt a kis haladékot, mert mindkettőnknek nagy szüksége volt rá.

– Michael – fordult Mrs. Miller a fiához. – Vegyük hasznát annak a sokéves zongoratanulásnak, és énekeljünk karácsonyi dalokat! Szóval előbújt Mrs. Millerből a karácsonymániás, amiről Max beszélt. Michael kötelességtudóan odament a szoba sarkában álló zongorához, felemelte a zongoraszék ülőlapját, és belenézett az alatta lévő kottatárolóba. Aztán kivett egy kottát. – A pirosat! – mondta neki Mrs. Miller. Michael visszatette azt, amit ő választott, és kivette a pirosat. Lapozgatta, majd azt kérdezte: – Csendes éj? Mrs. Miller bólintott, Michael pedig játszani kezdett. Max egy kicsit feljebb húzódott, és így már a vállamra hajtotta a fejét. Mindenki énekelni kezdett, de én csak az ő hangját hallottam. Csendes éj! Szentséges éj! Mindenek nyugta mély; Nincs más fenn, csak a Szent szülepár, Drága kisdedük álmainál, Szent Fiú, aludjál, Szent Fiú aludjál! Elképesztőnek találtam, hogy az ő szájából milyen gyönyörűnek és különlegesnek hangzik egy olyan dal, amit már több százszor hallottam. Volt valami más az ő hangjában, abban, ahogy a szavakat mondta, és ettől új értelmet nyert a dal. A hangja lágy volt és sebezhető, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá. Felemelte a fejét, és ő is rám pillantott. Megsimogattam az arcát, ő pedig a kezembe hajtotta a fejét. Hátrasimítottam a haját, és éreztem, hogy leomlik körülötte a védőfal. Eltűnt a félelme, és az én haragom is elpárolgott, a helyére bizonyosság költözött. Biztos voltam benne, hogy nem vagyunk olyan különbözőek, mint amennyire hittük, hogy ő is érez valamit irántam, és hogy működhet ez a dolog közöttünk. Max mély levegőt vett, és biztosra vettem, hogy ő is érzi. A zene véget ért, és a varázs megtört. Láttam, ahogy ismét bezárkózik. Távolabb húzódott a kanapén, amitől minden korábbi bizonyosságom semmivé lett. Megértettem, hogy bizonytalan, de ezt már nem tudtam többé elviselni.

38 Max Távolságot tartottam tőle. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megvédjem a szívem. Tudtam, hogy nem tarthatom örökké távol magamtól, de az Anya hirtelen javaslatára kezdődő éneklés további részében azért sikerült. Egészen addig, amíg el nem jött a lefekvés ideje. Cade a saját szobájában volt, én pedig az enyémben. Szükségem volt az alvásra, hogy megerősítsem az elhatározásomat – mind Cade-del, mind pedig azzal kapcsolatban, hogy elmondom a szüleimnek az igazat. Nem sok jót jelentett egyikre nézve sem, hogy hajnali kettőkor még ébren hánykolódtam. Ekkor valaki kopogott az ajtón. Bő pólót és férfi boxeralsót viseltem pizsamaként. Gondoltam, keresek egy rendes rövidnadrágot a ruháim közt, és gyorsan felveszem, de bárki kopogott is, olyan zajt csapott, hogy féltem, felébreszti a szüleimet, ezért úgy gondoltam, jobb, ha inkább azonnal beengedem. Amikor kinyitottam az ajtót, Cade beviharzott a szobámba. Rémülten kinéztem a folyosóra, de nem égett a villany sehol, ami azt jelentette, hogy nem ébresztett fel senkit… egyelőre. Halkan becsuktam az ajtót, és azt kérdeztem: – Mit keresel itt? A tekintetét hirtelen felkapta meztelen lábamról az arcomra, és láttam, hogy szikrát szór a szeme. – Haragszol – állapítottam meg zavartan. – De még mennyire, hogy haragszom! – Megígértem, hogy elmondom nekik, Cade. Igazság szerint holnap reggel terveztem megtenni. Másra sem tudok gondolni. – Nem ezért haragszom. Alig volt időm kinyögni egy „akkor miért?”-et, máris két kezébe fogta az arcom, és a száját az enyémre szorította. A csókja dühös volt és büntető, én pedig a csontjaim velejéig éreztem. – Azért haragszom, mert ellöksz magadtól, amikor tudom, hogy nem ezt akarod. Ismét összeforrasztotta az ajkunkat, dühösen és csodálatosan. – Haragszom, hogy magamra hagytál életem legjobb szeretkezése után. Megfordított, és az ajtóhoz nyomott, mint azon az éjszakán. Én válaszul halkan nyöszörögtem.

– De leginkább azért haragszom, mert ilyen sokáig kellett várnom arra, hogy újra megcsókoljalak. Ezután minden dühét belém öntötte, a nyelvünk harcot vívott a szánkban. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam, mit tegyek: ellökjem vagy közelebb húzzam magamhoz. Nem mintha adott volna választási lehetőséget. Megfogta a csuklómat, és a fejem fölött az ajtóhoz nyomta. A félelem minden apró morzsáját kiölte belőlem, és végül elgyengültem, ziháltam, és szinte eszemet vesztettem a vágytól. Amikor el akart húzódni, előrehajoltam, és újra megcsókoltam. Elengedte a kezem, én pedig megragadtam széles vállát. A foga az alsó ajkamat karcolta, szinte megharapta, én pedig elvesztem. Minden kifogásom semmivé lett ebben a forróságban, miközben a teste az enyémhez préselődött. A csípőmet az övéhez nyomtam, mire felnyögött a számba. Nem tudtam visszafogni magam. Simogatni kezdtem a derekától a mellkasáig, mire még szorosabban ölelt magához. Megfordítottam magunkat, és húzni kezdtem az ágy felé. A keze a fenekemre csúszott, a csókja olyan pusztító és elsöprő volt, hogy legszívesebben ujjongtam, sikítottam vagy sírtam volna. Amikor a lábam hozzáért az ágyhoz, elhúzódott. A szeme sötét volt, és alig kapott levegőt. – Bármilyen ostoba ok miatt tartod magad távol tőlem, nem helyes. És addig nem nyugszom, amíg ezt be nem bizonyítom neked. Aztán elment, én pedig döbbenten lerogytam az ágyra. Legalább öt percig tartott, hogy meg tudjak mozdulni, és felemeljem a kezem megduzzadt ajkamhoz. *** Amikor meghallottam, hogy Anya odalent tevékenykedik, kirángattam magam az ágyból. Odakint még mindig sötét volt. Nem aludtam annyit, amennyire szükségem lett volna, mégis megerősödtem. Talán Cade éjszakai csókja öntött belém bátorságot. Bármi is volt az oka, a szívemet furcsán magabiztosnak éreztem, miközben felöltöztem. Azt a környakú pólót választottam, amelyikben otthonról elindultam. Hátrafogtam a hajam, és lazán befontam, hogy a nyakam tisztán látszódjon, rajta a madarakkal. A póló miatt csak az ágak legteteje látszott, de mivel a vonalak elég sötétek voltak, nem lehetett nem észrevenni. Kivettem a fülemből a piercinghelyettesítő műanyagokat, és betettem a szokásos piercingjeimet. Ez a pillanat mérföldkő volt az életemben. Nagyon sok időt töltöttem azzal – túl sokat is –, hogy más emberek kedvéért megváltoztassam a

külsőm. Ez volt a válaszút számomra, és az új úton már semmi sem lesz ugyanaz, mint régen. Én sem. Mielőtt meggondolhattam volna magam, átmentem a másik szobához és bekopogtam. Cade kinyitotta az ajtót, már felöltözve készen állt a napra. A haja még vizes volt és kicsit göndör az arca körül. Éreztem azt az ismerős, férfias illatát, és hirtelen eszembe jutott az előző éjszaka. Nagy önuralommal tudtam csak megállni, hogy ne vessem magam a karjába. – Jó reggelt! – köszöntött. A hangja óvatos volt, mintha arra számítana, hogy ezúttal én támadok rá dühösen. De nem voltam mérges, csak… nem sok választott el attól, hogy légszomjam legyen. Az a nyugalom, amivel felébredtem, egyből eltűnt, amikor megláttam. Most ugyanis valahogy minden sokkal valóságosabbnak tűnt. Az önuralmam semmivé lett, a torkom pedig úgy elszorult, hogy attól tartottam, nem leszek képes megszólalni. Biztosan látta, hogy a kiborulás határán állok, ezért behúzott a szobába, és becsukta mögöttem az ajtót. Hátat fordítottam neki, és azt mondtam: – Adj egy percet! A tenyeremet a szememre szorítottam, hogy megállítsam a könnyeket, amelyek elöntöttek. – Max… – A hangja halk volt, és közvetlenül előttem szólt. – Jól vagyok – suttogtam, de még mindig nem engedtem le a kezem. Gyűlöltem, hogy elérzékenyülök, mivel nincs annál rosszabb, mintha valaki egy másik ember előtt akar sírva fakadni. Átkarolt, én pedig nekidőltem a mellkasának. A levegő hörgött a tüdőmben. Ökölbe szorítottam a kezem a pólóján. – Meg tudod csinálni – biztatott. Ismét itt volt… a hite. Sokkal jobban hitt bennem, mint én saját magamban. Ha semmi jó nem sül ki ebből az egészből, legalább ez megmarad. – Nem lesz könnyű – mondta. Micsoda enyhe kifejezés! – De a szüleid szeretnek, Max. – Felnevettem, habár semmi nem volt vicces. A torkom elszorult az érzelmektől. Felemelte a kezét, és elhúzta az enyémet a szemem elől. – És ha nem látják, milyen csodálatos vagy, akkor vakok. Nyeltem egyet, és éreztem, hogy kiszárad a torkom. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki. Nem tudtam, miért akar velem lenni, hiszen mérgező voltam, mégis hálát éreztem. Csend töltötte meg a szobát, de a megnyugtató fajta csend, amely Cade és köztem létezett, mielőtt minden megváltozott volna. Nem mondtam semmit, mert nem volt rá szükség. Kinyújtotta a kezét, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mintha zuhannék, és ő lenne az egyetlen, aki megmenthet. – Végig melletted leszek. A mellkasomban kicsit enyhült a szorítás, és bólintottam.

– Köszönöm – válaszoltam. – Nem tudom, miért köszönöd meg. Eszembe jutott, hogy tegnap este mit csinált, és azt feleltem: – Szembenéztél a démonjaiddal, és győztél. Talán nekem is sikerülhet. Elmosolyodott és megszorította a kezem. – Fel a fejjel, Bátor lány! Távolról sem voltam bátor, de az, hogy ezt gondolta rólam, öntött belém annyi bátorságot, hogy megtegyem, amit kell. Együtt kiléptünk a vendégszobából, és elindultunk a földszintre. Apa tévét nézett, Anya pedig a konyhában pepecselt, amikor leértünk. Michael a telefonját nyomogatta, az Antikrisztus pedig egy lakberendezési magazint lapozgatott. Bethany látott meg először, és leesett az álla. Istenem, de jó érzés volt, hogy én okoztam ezt az elborzadt kifejezést. Reméltem, hogy örökre ott marad az arcán. – BETTY! – kiáltotta, majd önelégült vigyorra húzódott a szája, és eszembe jutott Cade kérdése. Tényleg, miért utált ennyire? Valószínűleg azért, mert a szüleimhez hasonlóan ő is a tiszta, rendes, takaros környezetet szerette. Én pedig egyik sem voltam, sem a tetoválásokkal, sem azok nélkül. Cade megszorította a kezem, én pedig olyan mély lélegzetet vettem, amilyet csak tudtam. Anya kijött a konyhából, a kezében egy serpenyőt tartott, amit éppen eltörölt, és azt kérdezte: – Igen? Bethany rám mutatott. Tettem előre néhány lépést, hogy teljesen bent legyek a nappaliban. Cade szorosan mögöttem állt. Anya rám nézett, de eltartott néhány pillanatig, mire valóban fel is fogta, amit lát. Kiejtette a kezéből a serpenyőt, ami hangos koppanással leesett a keményfa padlóra. Az arcán nagyon sok érzelem suhant át, amit más körülmények között viccesnek találtam volna, csakhogy most fogalmam sem volt, melyiken állapodik meg végül. Olyan volt, mint a Szerencsekerék, amelyből kivették az összes jó mezőt. Apa felnézett a tévéből, amikor Anya azt mondta: – Mackenzie Kathleen Miller, hogy tehettél ilyen borzalmas dolgot a testeddel? Fájt, de igyekeztem, hogy ne látszódjon rajtam semmi. – Milyen borzalmas dolgot? – kérdezte Apa. Aztán rám nézett, és láttam, hogy dühbe gurul. Kettőjük közül ő volt a kiszámíthatatlanabb. Lassan felállt, a mozdulatai merevek és kimértek voltak. A tekintete felváltva ugrált a nyakam és a fülpiercingjeim között. – Az isten szerelmére, mit műveltél? A hangja, szelíd volt, de pattogós. Ez volt a legfélelmetesebb hangulata – néma és nyugodt, mint egy vihar előtti csend. Anya odaállt Apa mellé, aki átkarolta. Anyának könnyes lett a szeme, és a kézfejével törölte meg a szemét.

– Miért teszi ezt velünk? – kérdezte apától. Az idegességem hirtelen átcsapott haragba. – Nem veletek csinálom. Hoztam egy döntést a testemmel kapcsolatban, aminek semmi köze sem volt hozzátok. Apa kirobbant: – Megbélyegzed a tested, mintha valami… utcai csavargó lennél, és elvárod, hogy ne zavarjon minket? – Nem emelt rám kezet, de akár meg is tehette volna, mert ez is legalább annyira fájt. – Mick! – vágott közbe Cade határozottan és keményen. Apa elhallgatott, és láttam rajta a zavart és a haragot, hogy egy kívülálló is tanúja ennek a családi beszélgetésnek. – Fiam, azt hiszem, jobb lenne, ha most magunkra hagynál minket. Pánik tört rám, ezért erősen megszorítottam Cade kezét. – Már meg bocsásson, uram, de nem megyek sehová. Anya döbbenten dadogott, Apa pedig tajtékzott. Nem akartam, hogy olyasmi miatt utálják meg Cade-et, aminek én vagyok az oka. Egy lépéssel közelebb mentem hozzájuk, és azt mondtam: – Tudom, hogy nem tetszik nektek az ilyesmi, de… – Nem tetszik? – Anya hangja hisztérikus lett. – Vallásos szellemben neveltünk fel. Arra tanítottunk, amióta csak beszélni tudsz, hogy a tested egy templom, amit most tönkretettél. Te is tudod, mit mond a Biblia az ilyen elfajzott dolgokról. – A Biblia azt is mondja, hogy osszátok szét a vagyonotokat, ti azonban nem tettétek. És nem tettem tönkre a testem. Nincsenek szúrásnyomok a karomon, nem vagyok a rabja semminek, és nem lettem prostituált sem, Apa. Ez művészet, és számomra jelent annyit, hogy azt akarjam, hogy a részem legyen. – Ezek a kanyargós vonalak sokat jelentenek neked? – vetette oda dühösen. – És madarak? Igen, azt értem, miért jelentenek sokat számodra a madarak. – A szabadság jelent sokat. – Ezt örömmel hallom, mert bőven lesz benne részed. Ha arra költötted a pénzt, amit adtunk, hogy megcsonkítsd a testedet, és tönkretedd az esélyét annak, hogy valaha is tisztességes és becsületes életet élhess, akkor nem segítünk többé. Sokkal kevésbé fájt ez a hír, mint amennyire gondoltam, hogy fog. Végeredményben a pénzük nem jelentett semmit. Ez volt a leglényegtelenebb dolog, amit elvehettek tőlem. – Már régóta nem akartok segíteni nekem. – Komolyan mondtam, Mackenzie – felelte Apa. – Jobb lesz, ha abban reménykedsz, hogy az a kis zenei dolog bejön, mert ilyen külsővel sehol nem kapsz rendes állást. Nem bírtam tovább itt maradni, mert belebolondultam volna. A fogamat csikorgatva szinte

köpködtem a szavakat: – A nevem Max. Max! És az a „kis zenei dolog” az életem. Elegem van abból, hogy megpróbáljátok azt is és engem is olyanná formálni, amilyennek ti akartok látni. Nem vagyok Mackenzie, és nem vagyok Alexandria. Anya úgy szisszent fel, mintha pofon ütöttem volna. Még ez is feldühített. Ő állandóan mondogatta Alex nevét, fotókat és régi emléktárgyakat kényszerített rám, de abban a pillanatban, hogy én akartam őszinte lenni a nővéremmel kapcsolatban, láthatóan túl messzire mentem. Sarkon fordultam, és odaléptem az asztalhoz, ahol a slusszkulcsokat tartjuk. Megtaláltam annak a kocsinak az ismerős kulcsát, amit a Philadelphiába való költözésem előtt vezettem. – Mit képzelsz, hová mész, kisasszony? – kiáltotta Anya. – Kiszellőztetem a fejem, és majd akkor jövök vissza, ha már nem lesz hányingerem az itteni légkörtől. Habár jelenleg úgy éreztem, ez soha nem fog megtörténni. Egyre nehezebben kaptam levegőt, és pontosan tudtam, hova fogok menni… oda, ahová mindig akkor mentem, amikor azt kívántam, bárcsak más lenne az életem.

39 Cade Néhányszor én magam is majdnem kirángattam a házból. Tudtam, hogy nehéz lesz felfednie a szülei előtt az igazi énjét, de arra nem számítottam, milyen hatással lesz ez rám, és álmomban sem gondoltam, hogy a szülei ilyen rosszul fogadják majd. Úgy tudtam, a szülőknek feltétel nélkül kell szeretniük a gyermeküket. Sejtettem, hogy haragudni fognak, egy kicsit kiabálnak, talán sírnak is, de aztán megnyugszanak, és felnőtt emberekhez illőn megbeszélik. Amikor az apja csavargónak nevezte, majdnem megütöttem egy nálam háromszor idősebb férfit. Követtem Maxet ki az ajtón a konyhán keresztül, amely a garázsba nyílt. Azt hittem, a szülei utánunk jönnek, de nem tették. A garázsban három autó állt. A túlsó végén egy fekete Volvo lámpája villant fel, amikor Max megnyomta a gombot a slusszkulcson. Próbáltam utolérni, de már kinyitotta a kocsi ajtaját, és ezzel elzárta előttem az utat. – Max… – Gyere, szállj be, Cade! Hála istennek! Már attól féltem, hogy egyedül akar elmenni. Mondanom sem kell, milyen kínos lett volna visszamennem a házba. Futva megkerültem az autót, és beültem előre mellé. Az elektromos garázskapu már elkezdett felemelkedni, és mihelyt teljesen felnyílt, Max nagy gázzal kihajtott a garázsból, végigszáguldott a kocsifeljárón, és kikanyarodott az útra. Sebességbe tette a kocsit, aztán megint rátaposott a gázra. – Max, légy óvatos, kérlek! Lelassított egy kicsit, de nem nagyon. – Sajnálom – mondtam. Istenem, mennyire nem jelentett semmit ez a szó. Minden az én hibám volt. – Nem lett volna szabad erre kényszerítenem téged. Annyira sajnálom! Elmosolyodott, és a szeme megtelt könnyel. – Ne sajnáld! – Nem lett volna szabad ragaszkodnom hozzá. Féltél, és a jelek szerint nem is alaptalanul. – A félelemre mindig találok okot, Aranyfiú. Ideje, hogy túltegyem magam rajta, nem gondolod? Tudtam, mire érti, és próbáltam is örülni neki, de még mindig a történtek hatása alatt voltam. Soha nem akartam, hogy olyasmivel nézzen szembe, ami könnyet csal a szemébe. Most először ijedtem meg attól, merre tart ez a dolog, és milyen mélyen érzek iránta. Az én életem lassan döcögött. Hónapokba telt, hogy érezzek valamit Bliss iránt. Sohasem történt még meg, hogy ilyen intenzív érzések alakuljanak ki bennem valaki iránt, ráadásul ilyen gyorsan.

Max úgy robbant be az életembe, mint egy forgószél, és igazán esélyem sem volt ellenállni. Élesen balra kanyarodott, majd jobbra, aztán megint balra. A lakópark útvesztőjében keringtünk, és ami engem illet, úgy láttam, mintha visszatértünk volna ugyanabba az utcába. Aztán Max ismét jobbra fordult, és egy kétsávos főútba csatlakoztunk be. Balra kanyarodott, és a felkelő nap felé indultunk. Már lazábban fogta a kormányt. Minél távolabb jutottunk a szüleitől, annál nyugodtabbnak tűnt. – Hová megyünk? Felsóhajtott. – Az egyetlen helyre, amely még az otthonomnál is lehangolóbb. Mindig, amikor azt hittem, hogy egy kicsit jobban értem, bebizonyosodott, hogy tévedek. – Miért? – kérdeztem. Rám nézett. A haja csillogott a felkelő nap fényében. A szeme feneketlen óceán volt, amelynek kedvéért még az oxigénről is lemondtam volna, csak hogy felfedezhessem. Tökéletes pillanat volt, amelyet nem szakított félbe a világ, nem siettetett az idő, és nem mérgezte meg a múlttól vagy a jövőtől való félelem. Aztán azt válaszolta: – Lezárni. *** Újabb tizenöt percig mentünk, mire a kihalt főúton elértük egy dombhoz. Fák szegélyezték az út két oldalát, és úgy zárultak össze fölötte, mintha alagút lenne. A domb tetején ült a nap, és úgy tűnt, ha nem állunk meg, egyenesen belemegyünk. Lélegzetelállító volt. Az a fajta kép, amelyet tájképfotókon vagy festményeken látni. Mielőtt azonban odaértünk volna a dombhoz és a fákhoz, Max leállt oldalra. Leállította a motort, és egy pillanatig csak ült, és maga elé bámult. Olyan zaklatott volt a tekintete, hogy nem akartam semmit sem mondani. Bármilyen hely is volt ez, nyilvánvalóan többet jelentett számára egy szép környezetnél. Halkan megszólalt: – Gyere! Kivette a kulcsot az indítóból, és a farmerzsebébe dugta. Kinyitotta az ajtót, majd az út mentén elindult fel a dombra. Kicsatoltam a biztonsági övem, és utánaszaladtam. Nem szólt egy szót sem, miközben a térdig érő fűben lépkedett. Mögötte mentem, és láttam, hogy egy kis ösvény van kitaposva a földön. A fű és a többi növény elhajolt az útból, és az az érzésem támadt, hogy ezt az utat Max járta ki. Ahogy emelkedett a domb, egyre hangosabban vette a levegőt, de a tempója nem lassult. És nem is szólt semmit. Mire felértem a domb tetejére, a pólóm a hátamhoz tapadt az izzadtságtól, ezért

levettem a kabátomat bármilyen hideg volt is. Max otthon hagyta az övét, de nem válaszolt, amikor felajánlottam, hogy kölcsönadom neki az enyémet. Az ösvény elkanyarodott az egyenestől, és a tetőn egy sziklás felület felé fordult. Max követte, és gyakorlott, könnyed mozdulatokkal felmászott a legnagyobb sziklára. Én is utánamentem, próbáltam ugyanoda lépni, ahova ő. Leültem mellé, és a lábunkat lelógattuk a szikla pereméről. A fák takarásában voltunk, és innen a domb mindkét oldalára leláttunk, ahol az út a távolba futott. Béke töltött el. Innen nem látszott a város, és se ház, se autó nem volt a közelben. Már értettem, miért szokott idejönni. Ilyen távol az élettől, a semmi közepén, az ember lelke valahogy kitágult. Max vett egy reszkető lélegzetet, az útra mutatott, és kijelentette: – A nővérem ott halt meg a szemem láttára. Minden levegő kifutott a tüdőmből, és a lelkem, amely alig néhány pillanattal korábban még tiszta és végtelen volt, hirtelen összezuhant. Halkan és nyugodtan mondta, nem tétovázott, de láttam, mennyire megviseli. A kezét ökölbe szorította, és az ölében tartotta. Mereven és mozdulatlanul ült, csak a torkán látszott, hogy néhány másodpercenként nyel egyet. – Tizenhárom éves voltam, és egy hülye, ott alvós buliban vettem részt valahol az isten háta mögött. Nem akartam elmenni, de Anya ragaszkodott hozzá. Ezért… szokásomhoz híven undokul viselkedtem, és felbosszantottam a lányt, aki a bulit rendezte. Anya Alexet küldte el értem, hogy hazavigyen. Felnézett a lila és rózsaszín reggeli égre, és összepréselte az ajkát. – Alex jó volt az ilyesmiben. Más tinédzser kiakadt volna, hogy egy szombat estén el kell mennie a kishúgáért, Alex azonban nem tiltakozott. Valami miatt ideges volt, ezért folyton azzal nyaggattam, hogy mondja el, mi az. Aztán megtudtam, miért maradt otthon szombat este. Anya és Apa füvet találtak a szobájában, ezért szobafogságra ítélték, körülbelül örökre. Részben ezért is olyan konzervatívak most a szüleim. Szipogott egyet, és egy pillanatra a szájára szorította a bal kézfejét. Aztán levette a kezéről a bőr karkötőt. A csuklója belső oldalán, a fehér bőrén egy tetoválás látszott, amit addig nem vettem észre. 11:12. Ez állt rajta. A gyomrom hirtelen összeugrott, és felkészültem arra, amit hallani fogok. – Éjjel 11 óra 12 perckor történt. – A hangja elcsuklott, és könny csorgott végig az arcán. – Azért tudom, mert éppen a rádiót csavargattam, hogy egy normális adót találjak a semmi közepén. Alex arra panaszkodott, hogy Apa és Anya milyen igazságtalan. A fű Michaelé volt, de mivel nem akarta őt bemártani, magára vállalta a büntetést. A domb teteje felé közeledtünk, és egyikük sem figyelt túlzottan az útra. A másik oldalon egy férfi jött szembe, aki elaludt a volánnál. Max megborzongott, és bár tudtam, hogy nem a hidegtől, a vállára terítettem a kabátomat. Kifújta a levegőt, és behunyta a szemét. Az ajkát és a szemét szorosan összepréselte. A könnyein megcsillant a napfény, és láttam, hogy az arca összetört, a fájdalom átrendezte a vonásait.

Magasabban és hangosabban folytatta: – Alex elrántotta a kormányt, de nem volt elég gyors. A szembejövő autó nekiütközött a miénk oldalának, és Alex ugyanebben a pillanatban rátaposott a fékre. Megpördültünk, aztán a kocsi repülni kezdett. Az ezt követő másodpercekből minderre és semmire nem emlékszem. Sikítottam, és kinéztem az ablakon a fára, ami felé repültünk. Ezután Alexre pillantottam. Mindenfelé üvegszilánkok repkedtek, és a szélvédőn volt egy nagy lyuk. Alex nem volt a helyén, az egyik cipője azonban a műszerfal és az ablakból megmaradt üveg közé szorult. Egy örökkévalóságig néztem azt a cipőt, amíg a kocsi fejre fordulva a földre nem érkezett. Lehet, hogy csak egy, talán két másodperc volt az egész, a gondolataim azonban a jövőbe szaladtak. Arra gondoltam, mit fogok… fogunk… csinálni, ha Alex meghal. Elképzeltem, hogy nélküle növök fel, és minden születésnapon és ünnepnapon hiányzik. Tíz évre néztem előre a jövőbe, és szörnyű volt. Megborzongott, és a légzése szaggatottá vált. A mellkasára szorította az egyik kezét, mintha fizikailag is a testében akarná tartani a szívét. Nem tudtam tovább elviselni, hogy csak ülök, és nem csinálok semmit. Közelebb húzódtam hozzá, és a szívére szorított kezére tettem az enyémet. Összekulcsolta az ujjainkat, aztán az összekapcsolt kezüket erősen magához fogta. – Néhány pillanatra minden elsötétült előttem, mert a biztonsági öv a testembe vágott. Fejjel lefelé lógtam az ülésben, a bőrömet vér áztatta a sok üvegszilánk miatt, ami beleállt. Megint megláttam a cipőjét, és sikítozni kezdtem. Nem emlékszem, hogy szavakat mondtam-e vagy csak zajt csaptam, de a nővérem valahol odakint volt. Bármennyire fészkelődtem és húztam az övet, nem tudtam kikapcsolni. Abbahagytam a küzdelmet, és megpróbáltam elfordulni, hogy meglátome Alexet valahol az ablakon keresztül. Kinéztem az oldalsón, és észrevettem élénkrózsaszín pulóverét valamint egy halmot, ami valószínűleg a teste volt. Nem mozdult, én pedig olyan hangosan kiabáltam a nevét, ahogy csak tudtam. Újra és újra kiáltottam, és vártam, hogy megmozduljon, vagy a másik kocsi sofőrje odajöjjön és megtalálja, vagy valaki jöjjön és segítsen. De senki nem jött. Akkor még nem tudtam, de a másik sofőr egy fának rohant, és szintén meghalt. Nem volt nálam a telefonom, mert Anya korábban elvette, azt pedig nem tudtam, hogy Alexé hol van. Tovább kiabáltam és sikítoztam Alexnek. Nem tudom, mennyi ideig, de kilométereken belül én voltam az egyetlen élőlény. Nem tudtam, mennyi idő telt el, mire valaki jött. Akkorra a torkom berekedt, a látóterem elhomályosult, és úgy éreztem, mintha valaki teljes erejéből összenyomná a fejem. Tudtam, hogy a nővérem meghalt. A karomba vontam, ő pedig sírt, amíg a reggeli események el nem tűntek, miközben a jelen a múlt mögé szorult, én pedig biztos lettem benne, hogy nem tudok nélküle élni.

40 Max Üresnek éreztem magam. Mintha minden darab, amelyet addig egyben tartottam belül, hirtelen kiáramlott volna belőlem. Azok a darabok töröttek és sérültek voltak, és már túl régóta sebezték a lelkem. Jó, hogy kimentek, így azonban üres lettem. Teljes egészében soha senkinek nem meséltem el ezt a történetet. Elmondtam a mentősöknek, amit tudniuk kellett, a pszichológusnak pedig azt, amit hallani akart. Még mindig alig hittem el, hogy Cade-nek mindent elmondtam. Féltem a szemébe nézni, nem akartam meglátni benne, hogy ki vagyok. Ezért inkább a szívverésére koncentráltam, amely az arcom alatt erősen és stabilan dobogott. Az életem sohasem volt sem erős, sem stabil. Szükségem volt valami állandóra, mert még nem tettem magam túl a dolgon. Ha valóban le akartam zárni a múltat, ha tényleg el akartam engedni, el kellett mondanom a többit is. A természet felhangosodott reggel, a bogarak énekeltek és lármáztak, én pedig halkan azt suttogtam: – Azt szerettem volna, ha én halok meg. Ezért jártam ide vissza. Én voltam az, aki nem tudott beilleszkedni, aki nem működött jól. Alex volt a jó, ezért nekem kellett volna meghalnom. Cade megfogta a karomat és eltolt magától. – Ami a nővéreddel és veled történt, szörnyű. Egy olyan tragédia, amit bárcsak sohasem kellett volna átélned, de ne mondd, hogy neked kellett volna ottmaradnod! Te túlélted, és annak ellenére, hogy egy olyan tragédián mentél keresztül, ami lelkileg megnyomorította volna a legtöbb embert, te erős, gyönyörű és tehetséges nővé váltál. Már nem kívántam azt, bárcsak én haltam volna meg. Vagyis nem túl gyakran. Most azonban még túlságosan sebezhető voltam ahhoz, hogy Cade dicséretét hallgassam. Megtöröltem a szemem, kinyújtóztam, és igyekeztem nem ránézni. A nap felkelt a fejünk fölött, és úgy éreztem, mintha a fénye minden titkomat, hibámat megmutatná, még azt a sötét, elrejtett tüskét is a szívem mélyén. – Már érted, hogy miért hagytalak el? A szél összeborzolta a hajamat, ezért Cade lesimította, és a vállam mögé tette. – Azt hiszem, már egy ideje értem, Max. Mély lélegzetet vettem, és arra gondoltam, talán könnyebb lesz, mint amilyenre számítottam. – Szóval, megérted? Az jó. Akkor telefonáljunk, és nézzük meg, hogy át tudjuk-e váltani a repülőjegyed Texasba. Elmehetsz a családodhoz, én pedig megpróbálom helyrehozni a dolgokat az

enyémmel. Leugrottam a szikláról, és követett. – Max, nem megyek sehová, hacsak nem jössz velem te is. Na tessék, feláldozza magát az én érdekemben. Talán hiba volt hagyni, hogy így lásson. Olyan empatikus volt, hogy minden szenvedő embernek segíteni akart. Elfordultam és elindultam az ösvényen, de megragadta a csuklómat és megállított. – Minden rendben lesz, Cade. Elbírok a szüleimmel. – Legalábbis reméltem. El akartam húzódni, de addig húzott, amíg teljesen szembe nem fordultam vele. Nagyon közel állt hozzám, a testem pedig önálló életre kelt, és felé hajolt. – Nem azért maradok, mert azt gondolom, szükséged van rám. Azért maradok, mert maradni akarok. Tegnap este megmondtam, hogy bebizonyítom, hogy tévedsz, és ez – az előttünk lévő dombra mutatott – nem változtat semmin. – Barna szemében őszinteség csillogott. – Utánad kellett volna mennem, amikor elhagytál akkor éjszaka, és nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát még egyszer, hogy elengedlek. Behunytam a szemem. Hogy tudott egy mondat ennyire elszomorítani és felvidítani egyszerre? – Nem kellett volna utánam jönnöd – feleltem gyászosan. Megrándult az arca, de folytatta: – Vannak dolgok az életben, amelyekért érdemes harcolni, bármi lesz is a végeredmény. Te is ezek közé tartozol. – Cade… – Tudom, mennyire különbözőek vagyunk. Tudom, hogy nem az a típus vagyok, akivel általában járni szoktál, de azt is tudom, hogy vonzódsz hozzám. – Felemelte a kezét, és megérintette az arcomat, mire áruló testem mohón elfogadta az érintését. – Tudom, hogy megnevettetsz, és hogy imádom hallani a hangodat, különösen amikor énekelsz. Tudom, hogy folyton rád gondolok, amióta az első nap leültél mellém a kávézóban. – Ha őszinte akartam lenni magamhoz, ez valószínűleg rám is igaz volt. – És azt is tudom, hogy semmit sem gyűlölök jobban a világon, mint téged szenvedni látni. – Cade… nem vagyok rá képes. El akartam húzódni, de ekkor a másik kezével is megfogta az arcom, és erősen tartott. – Miért? – Mert meg foglak bántani. – Vállalom a kockázatot. Eltoltam magamtól, és ezúttal hagyta. A domb tetejére mutattam, ahol az elmúlt néhány órát töltöttük. – Hát nem látod, ki vagyok? Hogy milyen hatással vagyok másokra? Mindent megmérgezek.

Az arckifejezése haragossá vált. – Nem vagy mérgező, Max. Megráztam a fejem, és gyűlöltem, hogy ismét a sírással küszködök. – De igen. Tönkreteszek minden jót, ami az életemben van. Minden elrohad körülöttem, és te is ugyanilyen leszel. – Tévedsz. Engem nem tudsz tönkretenni, mert minden, ami vagy, csak jobbá tesz. Miattad vállalok kockázatot és teszek merészebb dolgokat. A te hatásodra kevésbé foglalkozom azzal, hogy tökéletes legyek és többet azzal, hogy valóságos. Miattad én is bátor akarok lenni. Minél közelebb jött hozzám, annál idegesebb lettem, és le kellett győznöm magamban a késztetést, hogy elfussak. – Ne ismételgesd ezt folyton! Már mondtam, hogy nem vagyok bátor! Sőt, inkább épp az ellenkezője. Életem minden napján félelem tölt el, és addig fojtogat, amíg már nem tudok megmozdulni, levegőt venni vagy gondolkodni, mert átveszi fölöttem az uralmat. Nem számít, mennyi idő telt el, még mindig úgy érzem, mintha fejjel lefelé lógnék abban az ülésben, miközben a világ széthullik körülöttem. – Alig kaptam levegőt. Minden fal, amit az évek során magam köré építettem, leomlott, amikor Alexről meséltem Cade-nek. Most pedig nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna, hogy az érzelmek elborítsanak. – Tudom, hogy nem vagy bátor, de nem hiszem, hogy a félelem annyira uralná az életedet, amennyire te gondolod. Harcolsz az álmaidért. Nem hagyod, hogy játszanak veled. Elég bátor voltál ahhoz, hogy vállald önmagad a szüleid előtt. Te vagy a legelevenebb, leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Előttem állt, és az egyik kezét a kabát alá csúsztatta, majd megfogta hátul a derekamat. Szikrák pattogtak közöttünk, majd a homlokát az enyémhez nyomta. – Hunyd be a szemed! Emlékszel arra, amiről a koncert után beszélgettünk? Az élet nehéz. Nehéz volt tizenhárom éves korodban, és ma is nehéz, sőt a jövőben is az lesz. Ezért hunyd be a szemed, és lélegezz velem! Lélegezz velem! Remegtem, de erősebbnek éreztem magam, hogy itt állt előttem, és a lehelete az arcomat simogatta. Addig lélegeztem, amíg a világ súlya könnyebbnek tűnt. Talán mert nem csak egyedül kellett tartanom. – Annyira félek – vallottam be. – Tudom, hogy félsz. De a félelem azt jelzi, hogy életben vagy. Azt mutatja, hogy érdekel, mi történik közöttünk, mert az agy nem fél feleslegesen olyan dolgoktól, amelyek nem számítanak. – Most pedig nyisd ki a szemed, Max! Nem vagy mérgező, nekem pedig nem lesz jobb nélküled. Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem érzel semmit irántam!

Ránéztem, de nem tudtam kimondani, mert nem volt igaz. – Csak ennyit kellett tudnom. Mindkettőnknek vannak problémái, Max, de nekem elegem van abból, hogy ezek irányítsák az életem. Azt mondtad, azért jöttél ideje, hogy lezárd a múltat, és szerintem mindkettőnknek erre van szüksége. Túl sok halál és csalódás ért már minket, ezért nem tudjuk, hogy fogadjuk el a jót, amikor megtörténik velünk. Én megelégeltem ezt. Elegem van abból, hogy elengedem az embereket. Boldoggá tett, hogy harcol a démonjaival, de én egész nap az enyéimmel harcoltam, és nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok egy újabbal is szembenézni. – Nem érted. Igen, érzek irántad valamit – feleltem. Az ajka mosolyra görbült, és majdnem eltérítette a gondolataimat. Elszakítottam a tekintetem az övétől, és folytattam. – Életem egyik legnehezebb döntése volt, hogy elhagyjalak. De ismerem magam. Tudom, hogy működök, és nem bízom magamban, ha rólad van szó. A szívem ingatag és bizonytalan, és félek, hogy egy nap majd arra ébredek, hogy másképp érez irántad. Szomorúan elmosolyodott, és így válaszolt: – Szerintem attól félsz, hogy ez nem következik be. Becsuktam a szám. Lassan ez lett jellemző ránk… igaza volt. Azután folytatta: – És ha mégis arra ébredsz egy nap, hogy nem akarsz velem lenni, harcolni fogok érted, mint ahogy most is. – A hüvelykujjával megsimogatta az ajkam, majd magához húzott. – Mindennap emlékeztetni foglak, milyen csodálatos érzés, amikor a tested az enyémhez ér. Eszedbe juttatom a jó időszakokat, és segítek elfelejteni a rosszat. Emlékeztetlek, ki vagy, amikor az élet pofon üt, és kétségek ébrednek a szívedben. Berontok hozzád az éjszaka közepén, és addig csókollak, amíg a félelem nem lesz más, csak félelem, és már nem uralkodik fölötted. Vállalom a kockázatot az ingatag szíveddel szemben, ha ez azt jelenti, hogy az enyém. Kezdtem rájönni, hogy máris az övé. A válla fölött a domb tetejére néztem. Ez a hely számomra mindig is azt jelképezte, ahol véget ért valami, de talán most valami elkezdődött. Mély levegőt vettem, és azt feleltem: – Legtöbbször undok dög leszek. Sokkal választékosabban fogalmazott nálam, de úgy éreztem, ez az igen elég lesz számára. Széles mosolyra húzódott a szája, a szívem pedig hatalmasra dagadt, kitöltötte az egész felsőtestem. – Azt hittem, ezen próbálsz változtatni. Mosolyogtam, és megvontam a vállam. – De rohadt jó a memóriád. Mindketten nevettünk, és ettől egy kicsit csökkent a nyomás a mellkasomban.

– Nem arra kérlek, hogy ne félj – mondta. – Igazság szerint, ha ez bekövetkezik, akkor el is kezdek aggódni. Csak azt a randit szeretném, amit a megismerkedésünk napján ígértél. – Az menni fog. Odalépett hozzám, és az ajkát az enyémre szorította. Hirtelen minden üres hely csordultig tele lett bennem, és hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy a világ a helyére zökkent.

41 Cade Miután ismét a karomban tartottam, nem akartam elengedni még annyi időre sem, hogy valahová elmenjünk. Kivettünk a csomagtartóból plédeket, és bevackoltuk magunkat a hátsó ülésre. Csókolóztunk, simogattuk egymást és beszélgettünk, mintha egész nap ráérnénk. Reméltem, hogy így van. Egymáshoz simulva feküdtünk, próbáltunk elférni a túl kicsi hátsó ülésen. – Úgy emlékszem, középiskolás koromban ez sokkal kényelmesebb volt – jegyeztem meg. Max felemelte a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét. – Szóval sok időt töltöttél a hátsó ülésen, Aranyfiú? Az ujjamat az oldalába nyomtam, mire összerándult és nevetett. – Azt hittem, megegyeztünk, hogy a múlt elmúlt. Hagytam, hogy lefejtse magáról a kezem, aztán mind a kettőt a mellkasomhoz nyomta. – Igen, de szeretném biztosan tudni, hogy szigorúan a jelenben jársz… Ekkor megcsókolt. Minden újabb csók elhomályosította az előző emlékét. Kiszabadítottam a kezem az övéből, mire a számon éreztem, hogy lebiggyeszti az ajkát. Azután a hajába túrtam, és már nem panaszkodott. Hideg volt a kocsiban, közöttünk azonban forrt a levegő. Most nem siettünk a csókolózásnál, nem úgy, mint a múltkor. Felváltva beszélgettünk és csókoltuk egymást, amíg a nap már az ég másik oldaláról sütött, és mindkettőnk háta megfájdult. – Így kezdődik, nem igaz? Öregszünk – jegyezte meg Max. – Hát, igen, te már túl vagy életed fénykorán. Innen már csak lefelé vezet az út. Megütötte a mellkasom. Aztán megpuszilta azt a helyet, ahová ütött. – Örülök, hogy harcoltál értem – mondta. – Örülök, hogy megengedted. *** A nap már lemenőben volt, amikor visszatértünk a szülei házához. Felajánlottam, hogy keressünk egy hotelszobát, vagy béreljünk egy kocsit, és menjünk azzal Texasba, de Max ragaszkodott hozzá, hogy szembe tud nézni újra a szüleivel. Ráfordultunk a kocsifeljáróra, és mielőtt még becsuktuk volna a kocsiajtót, az anyja máris Max hajába hajolva sírt. – Az apád megpróbált utánad menni, de a sok kis utcán elvesztette a nyomodat. Fel akartunk

hívni, de itthon hagytad a telefonodat. Soha többé ne ijessz meg így minket! Max olyan arcot vágott, mintha az apokalipszis egyik lovasa ölelné meg, de nem húzódott el. – Az apád szörnyen aggódik érted. Most is odakint keres. – Nincs semmi baj, Anya. Csak valamit el kellett rendeznem. Az anyja elhúzódott, és két kezébe fogta a lánya arcát, majd gyengéden hátrasimította a haját a homlokából. – Sajnálom, amiket mondtam… Max. – Max folyamatosan nagyokat nyelt, és tudtam, hogy ez annak a jele, hogy a sírással küszködik. – Az apád és én csak nagyon félünk. Elvesztettük a nővéredet, és most minden megrémít minket. – Max olyan hangot hallatott, amely félúton volt a sírás és a nevetés között. – Ha rajtam múlt volna, sohasem tanultál volna meg autót vezetni, nem léptél volna ki a házból, és nem tettél volna olyat, amivel elkerülsz a közelünkből. Csak azt szeretnénk, hogy a lehető legjobb életed legyen, de hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem az számít, amit mi akarunk. Felnőtt nő vagy, ideje, hogy az apád és én ne irányítsuk tovább az életed. Max magától megölelte az anyját, valószínűleg tíz év óta először, mire Mrs. Miller újra zokogni kezdett. Nem lesz könnyű nekik. Max túlságosan meg volt bántva, a szülei pedig nagyon zaklatottak voltak ahhoz, hogy egyetlen közös sírás mindent megoldjon. De ez volt a kezdet. Ennél többet nem is lehet kérni az élettől: legyen minden vég után egy új kezdet. Max apja is hazajött, és miután közel egy órán keresztül hárman beszélgettek és sírtak, Maxen látszott, hogy szüksége lenne pihenésre. – Menjünk, vegyünk ruhát arra a gálaműsorra! – javasoltam. – Holnap lesz, ugye? A bevásárlóközpont szerintem még most is nyitva van. Mrs. Miller elfintorodott az olyan közönséges dolog hallatán, mint a bevásárlóközpont, de azt felelte: – Igen, azt hiszem, a késői vásárlók kedvéért még nyitva van így az ünnepek előtt. De nem muszáj elmennünk a gálára, drágám. – Dehogyisnem – vágta rá Max –. Nagyon sok munkát fektettél bele. Az anyja elmosolyodott, és szinte láttam, ahogy az elszakadt cérnaszál újra összeforr közöttük. Egy cérnaszál nagyon messze állt még a hídtól, de már ez is sokat jelentett. Mrs. Miller oda akarta adni Maxnek a hitelkártyáját, hogy ő fizesse a ruhát. – Nem, Anya, nem szükséges. Majd veszek valamit. – Ne légy nevetséges! Tudom, hogy gyűlölöd az ilyesmit, és csak az én kedvemért jössz el. Ezért hadd fizessem én! És vegyetek Cade-nek is valamit! Bethany említette, hogy felveheti Michael egyik régi öltönyét, ami még mindig a szekrényben lóg, de szerintem Cade nem akar majd úgy kinézni,

mintha a szalagavatóján lenne. Max eltetette a hitelkártyát, de mindenkinek egyértelműen a tudomására hozta (különösen Bethanynak, aki az ebédlőből hallgatózott), hogy olcsó ruhát fog venni. Csak valami egyszerűt. Később aztán kiderült, hogy neki sem felelnek meg azok, amelyeket az áruházban lehet kapni, ezért néhány sarokkal arrébb bementünk egy régi és használt dolgokat árusító, vintage boltba. A tulajdonos már éppen zárni készült, amikor odaértünk, de hajlandó volt még egy kicsit nyitva tartani a kedvünkért. Ünnepi hangulat meg ilyesmi. Maxen látszott, hogy a mennyországba érkezett. Én nagyon hamar találtam magamnak öltönyt – egy szürkét, rajta nagyon halvány, piros, skótkockás mintával. Nadrágtartó is járt hozzá, ami Maxnek nagyon tetszett. Beleakasztotta a kezét, és annál fogva húzott magához, hogy megcsókoljon. Úgy éreztem, félóránként meg kell csókolnom, hogy ne felejtsem el, ez a valóság. Max felpróbált néhány ruhát. Az első egy sárga gyöngyös darab volt, amely a combja közepéig ért, és amikor megláttam rajta, legszívesebben utánamentem volna a próbafülkébe. Ezután egy sötétzöldet választott, amelynek magas nyaka volt, és eltakarta a fa tetoválást. – Ez nagyon szép – mondtam –, de eszedbe ne jusson megvenni. – Úgy véled, nem kellene eltakarnom? Megfogtam a karját, és hátrálva bevezettem a próbafülkébe, majd becsuktam magunkra az ajtót. – Szerintem soha nem lenne szabad eltakarnod magad. Elmosolyodott, és a mellkasomra tette a kezét. – Köszönöm. – Komolyan gondoltam, szerintem mindig meztelenül kellene járkálnod. Felnevetett. – Ó, szóval ez a véleményed? – Igen, elég sokat gondolkoztam rajta. – Képzelem. Felemelte a karját, és átfogta a nyakamat. Ezt engedélynek vettem, és a tükörhöz nyomtam. A körmét belemélyesztette a tarkómba, mire felnyögtem. – Psssszt! Vigyázz, még bajba kerülünk! – A lehető legjobb bajba. A szájától az állkapcsa vonalán át a nyakáig csókokat hintettem a bőrére. Hátrahajtotta a fejét tükörhöz és nyöszörgött. Ez a hang a lelkem mélyéig hatolt, és nekem is el kellett fojtanom egy nyögést. – Azt hiszem, a tulajdonos nem emiatt egyezett bele, hogy tovább nyitva tartson. Találtam egy pontot a nyakán, közvetlenül a kulcscsontja fölött, és amikor megcsókoltam,

felnyögött. – Ó, istenem! – Szándékosan nem mozdultam el onnan, mire olyan erősen fogta át a nyakam, mintha mindjárt összeesne. A légzése szaggatottá vált, de az enyém sem volt jobb. Nem akartam ilyen messzire menni, de ha megérintettem, valahogy mindig megfeledkeztem magamról. Lejjebb is megcsókoltam, ám a ruha magas nyaka gátat szabott a kalandozásaimnak. Felnyögtem. – Ez a ruha semmiképpen sem lesz jó. Reszkető lélegzetet vett, aztán eltolt magától. Ezután már nem mehettem be a próbafülkébe, és az utolsó ruhát még csak meg sem mutatta. Vissza kellett mennem a kocsihoz, mert meglepetésnek szánta, és mert bűntudata volt, hogy ilyen sokáig időztünk. Másnap végül megláttam rajta. A fekete bársonyfűző szorosan ölelte át a mellkasát, a melle alatt pedig bő, fehér szoknya kezdődött, és leomlott egészen a földig. A fehér anyag áttetsző volt, és olyan sokrétegű, hogy egy felhőre emlékeztetett. A felső részből számtalan vékony pánt ívelt át a vállán, és hátul összekapcsolódott. A fa ágai olyan szépen beleolvadtak a pántok közé, mintha a fűző meghosszabbításai lettek volna. Egy ilyen ruhában könnyen el tudtam képzelni az esküvőjén. Megállt az ajtóban, és elmosolyodott. A mosolya olyan szemérmes és szokatlan volt, hogy a szívem hevesebben kezdett dobogni. Életem során rengeteg érzelmet átéltem már, amelyeket igyekeztem a színpadon hasznosítani. Amikor azonban Maxre néztem, a szívemben támadt érzés minden addigit elhomályosított. Ekkor döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok belé.

Epilógus Max Három hónappal később Én még nem mondtam neki, hogy szeretem, ő viszont már néhány héttel azelőtt kimondta. Éppen akkor hagytuk el a leghosszabb kapcsolatom határát, és bár nem vallottam volna be neki, de még mindig attól féltem, hogy valahogy elszúrom. Folyton azt vártam, mi romlik el. Már legalább egy tucatszor majdnem kimondtam, ám ez az a szó, amit ha egyszer kiejt a száján az ember, nem tudja visszavonni. Akkor már kint van az univerzumban, és minden megváltozik. Így tehát a megfelelő alkalmat vártam, hogy megváltoztassak mindent. Cade az ilyeneket „dobbanás”-nak nevezte. Ez egy színházi szakszó, amelyet akkor tanított meg nekem, amikor együtt dolgoztunk a zenémen. Tettem még egy kis pirosítót az arcomra, aztán felkentem az ajkamra a már védjegyemmé vált piros rúzst. Cade bekopogott a mosdóba, és azt kérdezte: – Kész vagy, bébi? Mi következünk. Ma este Cade és én egy szabad mikrofon esten énekeltünk… együtt. Volt egy dal – igazság szerint a legelső, amit valaha írtam – amelyhez most éreztem magamban először elég erőt, hogy elénekeljem, de nem hittem, hogy egyedül képes leszek rá. Cade nem szívesen játszott együtt a bandával, én pedig nem akartam ezt a dalt az együttessel kapcsolatba hozni. Ez nem a pénzszerzésről vagy a szabadságról szólt. Hanem rólam. – Ideges vagy? – kérdezte. Elmosolyodtam, és azt feleltem: – Csak annyira, hogy mindjárt hányok. Felnevetett, és azt mondta: – Akkor minden rendben lesz. Amikor felálltunk a színpadra, a bár félig tele volt. Ez elég nagy közönségnek számított ahhoz, hogy ne érezzem úgy, hogy értelmetlen elénekelnünk, ahhoz azonban nem volt elég nagy, hogy nyomasszon. Cade megcsókolta a kezem, aztán felvette a nyakába a basszusgitárt. Igazi Aranyfiú módjára egy hónappal azelőtt megtanult játszani rajta, hogy kísérhessen, miközben dalokat írok. Én is felvettem a gitárt, és megigazítottam a mikrofont. Csak annyi fény világított, hogy még sötét legyen a teremben. Odahajoltam a mikrofonhoz, és azt mondtam:

– A nevem Max, ő pedig Cade. Ma este egy olyan dalt adunk elő, amelyet nagyon régen írtam. Még sohasem játszottam el közönség előtt, de most úgy döntöttem, hogy eljött az ideje. – Vettem egy mély lélegzetet. – A címe „Tíz év”. Az ismerős nyitó akkordokkal kezdtem, és hirtelen megrohantak a régi érzelmek. Vettem egy nagy levegőt, és arra gondoltam, miért csinálom. Ez a dal azóta kísértett, amióta megírtam, ezért ideje volt végre túllépnem rajta. Egy újabb mély lélegzet után elkezdtem. Cade is velem énekelt, a hangja mély volt és erős. Az a biztos pont, amire a dalnak és nekem is szükségem volt. Egy másodperc alatt tíz évet ugrok Egy félelemmel teli jövőt látok Egy pillanat, és azt hiszem, Ha elveszítelek, én is elveszem. Cade szemébe néztem, és arra gondoltam, bizonyos értelemben ez rólunk is szól. Három hónapja jártunk együtt, és teljesen beleolvadtunk egymás életébe. Még attól is vissza kellett fojtanom a könnyeimet, hogy egy veszteségről szóló dallal azonosítom. Ha nem vigyázok, kimondom azokat a nyálas dolgokat az ember jobbik feléről meg a lelki társakról, amelyeken mindig nevettem a filmekben. Fényszóró villan, a kocsi felborul Az emlék itt belül sohasem fakul Felsebzett bőr, tönkretett évek Behunyt szemem mögött mindig feléled Felsebzett bőr, elvesztett élet A tiéd véget ért, és vitte az enyémet. A lelkem hangosan sikolt, Mert többé soha nem leszek jól Leragadtam egy pillanatnál Az agyam megrekedt, nem lép tovább Az idő telik, az életem folyik Mind őrültek lettünk bizonyos fokig Te ott fekszel, én beszorulva ülök Rémülten nézek, és már szédülök. Annyira elszorult a torkom, hogy elcsuklott a hangom, és meg kellett ismételnem néhány

akkordot, mielőtt tovább tudtam volna folytatni a szöveget. Cade nem esett ki a ritmusból, és annyira figyelt rám, hogy könnyen alkalmazkodott. Egyszer úgyis mind meghalunk Ezen nem változtathatunk Ezért behunyjuk a szemünk, hogy kizárjuk De közben folyton-folyvást csak ezt látjuk. Behunytam a szemem, és valóban mindent láttam, miközben énekeltem. Eszembe jutott, milyen képek futottak állt a fejemen egy Alex nélküli életről. Azokra a pillanatokra gondoltam az életemben, amelyeket ő már nem láthat, és hogy semmi sem lesz ugyanolyan nélküle. Kilenc év telt el, és bár tényleg semmi sem volt ugyanolyan, az élet mégsem alakult olyan rosszul, mint ahogy elképzeltem. Cade-re néztem. Az élet egyáltalán nem volt rossz. Egy másodperc alatt tíz év lepereg Megállíthatatlanul, mint a könnyek Fekete ruha, gyász, fájdalom Hitevesztettség, szánalom Az életem alakul, a tiéd elnémul Ha becsukom a szemem. Cade megismételte az utolsó sort egyedül, és amikor meghallottam mély, erős hangját, végre úgy éreztem, hogy minden démon kiszállt belőlem. A közönség tapsolni kezdett, én pedig ránéztem a mikrofon fölött, és némán azt formáltam az ajkammal: – Szeretlek!

Lábjegyzet 1 Mace jelentése: 1. láncos buzogány, 2. önvédelmi gázspray márkája/

Olvasd el Cora Carmack többi könyvét is!

Szakítópróba (Losing It) - 1. - Keresd a boltokban! Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be. És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban... Összpróba (Keeping Her) – 1.5 – Szakítópróba novella Várható megjelenés: 2013 december Garrick Taylor és Bliss Edwards sikeresen megtalálta a boldogságot egymás mellett egy kissé... khm... rázós indítás után. Ehhez képest már gyerekjáték lesz megismerkedni a szülőkkel, nem igaz? Attól kezdve azonban, hogy a repülőgépük leszáll Londonban, újabb és újabb bökkenők jelentkeznek: egy rosszalló anyósjelölt, számos (többnyire) jelentéktelen galiba, és rájönnek, hogy talán mégsem készültek fel még annyira a közös jövőre, mint gondolták. Mint kiderül, a szerelmet megtalálni sem könnyű, megtartani azonban még nehezebb. Az 500 példányra limitált, sorszámozott nyomtatott kiadás kizárólag a www.szakitoproba.hu oldalon rendelhető meg. Valamint elérhető lesz e-könyv formátumban az iTunes, Kobo, Nook áruházában és egyéb e-könyv értékesítőknél.

1 Mély lélegzetet vettem. Szuper vagy. Nem találtam elég hihetőnek, ezért még egyszer kimondtam magamban. Szuper. Egyszerűen szuper. Ha az anyukám hallotta volna, biztos azt mondja, legyek egy kicsit szerényebb, de a szerénységgel nem mentem semmire. Bliss Edwards, te egy igazi főnyeremény vagy. Akkor hogy történhetett, hogy huszonkét évesen én voltam az egyetlen ember, aki még sohasem feküdt le senkivel? Valahol a Szívtipró gimi és a Pletykafészek között egyszerűen elképzelhetetlenné vált, hogy egy lány úgy végezze el a főiskolát, hogy még mindig szűz. Most pedig itt álltam a szobámban, és már megbántam, hogy összeszedtem a bátorságomat, és bevallottam a titkot a barátnőmnek. Kelsey úgy reagált, mintha azt mondtam volna, hogy hosszú farkat rejtegetek a szoknyám alatt. Még mielőtt az álla teljesen leesett volna, már tudtam, hogy hibát követtem el. – KOMOLYAN? És Jézus miatt? Csak nem neki tartogatod magad? – Kelseynek olyan teste volt, mint egy Barbie-babának, az agya pedig egy szexuálisan túlfűtött tinédzserfiúéra hasonlított, ezért számára a szex sokkal egyszerűbb dolognak számított. – Nem, Kelsey – feleltem. – Kicsit nehéz is lenne olyannak tartogatnom magam, aki több mint kétezer éve halott. Ekkor levette a pólóját, és a földre dobta. Biztosan nagyon hülye arcot vághattam, mert rám nézett, és elnevette magát. – Nyugi, Szende királykisasszony, csak átveszem a felsőm. – Azzal odalépett a szekrényemhez, és keresgélni kezdett a ruháim között. – Miért? – Mert, Bliss, most elmegyünk, hogy keressünk neked valakit, akivel lefekszel. – A „lefekszel” szónál úgy felkunkorodott a nyelve, ahogy a késő éjszakai telefonszex reklámokban mondják. – Jézus, Kelsey! Elővett egy olyan pólót, ami rám is elég szűk volt, az ő gömbölyded formáin pedig egyenesen botrányosan nézett ki. – Mi az? Azt mondtad, nem miatta. Nagy nehezen megálltam, hogy ne ejtsem a tenyerembe a homlokomat. – Nem is. Nem tudom… úgy értem, szoktam templomba járni, meg minden… na jó, néha elmegyek. Én csak… nem is tudom. Sosem érdekelt igazán a dolog.

A pólót már félig áthúzta a fején, de erre megállt a mozdulat közben. – Sosem érdekelt? A fiúkkal? Leszbikus vagy? Egyszer véletlenül meghallottam, hogy az anyám – aki nem értette, miért akarom úgy elvégezni a főiskolát, hogy nem vagyok gyűrűs menyasszony – ugyanezt kérdezte az apámtól. – Nem, Kelsey, nem vagyok leszbikus, szóval vedd csak fel nyugodtan a pólód. Nem szükséges miattam a dákódba dőlni. – Ha nem vagy leszbikus, és nem Jézusnak tartogatod magad, akkor csak nem találtad meg a megfelelő pasit, vagy mondjam inkább, hogy a… megfelelő dákót. Erre csak a szemem forgattam. – Nahát! Ez minden? Csak meg kell találnom a megfelelő pasit? Hogy ezt nekem miért nem mondta még senki? Szőke haját lófarokba fogta, ami valahogy még jobban a mellére vonzotta a tekintetet. – Nem úgy értem, hogy a megfelelő férjjelöltet, drágám. Úgy értem, azt a pasit, akitől forr a véred. Hogy kikapcsold az elemző, ítélkező, hiperaktív agyad, és inkább a testeddel gondolkodj. – A test nem tud gondolkozni. – LÁTOD? – vágta rá azonnal. – Elemző. Ítélkező. – Jól van, jól van! Ma este melyik bár legyen? – Természetesen a Buktató Bár. Felnyögtem. – Tipikus! – Mi van? – Úgy nézett rám, mintha nem tudnám a választ egy teljesen egyértelmű kérdésre. – Az egy nagyon jó bár. És ami még fontosabb, a pasik szeretik. És mivel mi igenis szeretjük a pasikat, ezt a bárt is szeretjük. Lehetett volna rosszabb is. Például ha egy éjszakai klubba visz. – Na jó, menjünk! – Elindultam a függöny felé, ami a hálószobámat választotta el a padlástéri lakásom többi részétől. – HOHÓ! Ácsi! – Megragadta a könyököm, és olyan erősen rántott vissza, hogy hanyatt dőltem az ágyra. – Így nem mehetsz! Végignéztem magamon: virágos A-vonalú szoknya, egyszerű, ujjatlan felső megfelelő méretű dekoltázzsal. Elragadóan néztem ki. Ebben a szerelésben nagyon is fel lehetett szedni egy pasit… talán. – Nem értem, mi a gond – mondtam. Kelsey a szemét forgatta, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. Gyűlöltem ezt az érzést, pedig ha a beszélgetés a szexre terelődött, szinte mindig ez fogott el.

– Szívem, most úgy nézel ki, mint valakinek az imádnivaló kishúga. Egyetlen pasi sem akarja megkefélni a kishúgát. Vagy ha igen, jobb, ha távol tartod magad tőle. Igen. Totálisan kisgyerek érzés volt. – Jogos. – Hmm… úgy látom, gyakorlod, hogy kapcsold ki azt a túlbuzgó agyadat. Helyes. Most pedig állj meg itt, és hagyd, hogy csodát tegyek! Csodát. Ami valójában kínzást jelentett. Miután leszavaztam három olyan pólót, amiben prostinak éreztem magam, egy nadrágot, ami inkább cicanadrágra hasonlított, és egy olyan rövid szoknyát, amiből még egy lágy szellőnél is bárki megláthatta volna a puncimat, végül megegyeztünk egy szűk, csípő szabású, farmer térdnadrágban és egy fekete csipkés, ujjatlan felsőben, ami jól kiemelte fehér bőrömet. – A lábad le van borotválva? Bólintottam. – Egyéb… dolgok is… le vannak borotválva? – Amennyire csak lehet, na menjünk már! – Itt húztam meg a határt a beszélgetésben. Kelsey elvigyorodott, de nem vitatkozott. – Oké, oké. Óvszer? – A táskámban. – Az agyad? – Kikapcsolva. Na jó… helyesebben lehalkítva. – Kitűnő. Akkor kész vagyunk. Én nem voltam kész. Egyáltalán nem. Megvolt az oka annak, hogy addig miért nem szexeltem, és erre csak most jöttem rá. Mániákusan szeretek irányítani. Ezért tanultam olyan jól egész életemben, ezért voltam olyan jó színházi ügyelő – senki nem irányított olyan gördülékenyen egy színházi próbát, mint én. Amikor pedig összeszedtem a bátorságomat, hogy én magam is játsszam, mindig felkészültebb voltam, mint bármelyik másik színész az osztályban. A szex viszont… a szex az irányítás szöges ellentéte volt. Ahhoz érzelmek kellettek, vonzalom, és az a bosszantó másik személy, akinek muszáj volt szintén jelen lennie. Én nem így képzeltem el a szórakozást. – Túl sokat gondolkodsz – mondta Kelsey. – Jobb, mintha nem gondolkodnék eleget. – Nem, ma este nem jobb – felelte. Ahogy beültünk a kocsiba, felhangosítottam az iPodját, hogy nyugodtan tudjak elmélkedni. Meg tudom csinálni. Ez is csak egy probléma, amit meg kell oldani, egy tétel a teendőim listáján,

amit majd kipipálhatok. Egyszerű. Végtelenül egyszerű. Maradjunk is az egyszerűnél. Nem sokkal később megálltunk a bár előtt, és az éjszaka minden volt, csak egyszerű nem. A nadrágomat túl szűknek éreztem, az új pólómat túl mélyen kivágottnak, az agyamat pedig túl ködösnek. Rám tört a hányinger. Abban biztos voltam, hogy nem akarok szűz lenni. Nem akartam éretlen prűdnek érezni magam, aki nem tud semmit a szexről. Gyűlöltem, ha valamit nem tudtam. A gond csak az volt… hogy amennyire nem akartam szűz lenni, legalább annyira nem akartam szexelni sem. A talányok talánya. Miért nem lehetett ez is egy olyan „nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar ” típusú dolog? Kelsey az ajtóm előtt állt, magas sarkú cipőjével egy ütemre csettintgetett, hogy kászálódjak már ki a kocsiból. Kihúztam magam, megigazítottam a hajam (csak tessék-lássék), és követtem Kelseyt a bárba. Odabent egyenesen a bárpulthoz startoltam, felültem egy magas bárszékre, és magamhoz intettem a csapost. Őt is esélyesnek tartottam. Szőke haj, átlagos testalkat, kellemes arc. Semmi különös, de semmiképpen sem elvetendő eshetőség. Pont alkalmas lett volna egy egyszerű alkalomra. – Mit hozhatok, hölgyeim? Déli akcentus. Határozottan hazai típusú srác. Kelsey válaszolt: – Kezdetnek két feles tequilát. – Legyen inkább négy – nyögtem. A csapos füttyentett, és rám nézett. – Ez is egy olyan este, mi? Nem álltam készen arra, hogy szavakba öntsem, milyen este volt ez, ezért csak annyit mondtam: – Folyékony bátorságra van szükségem. – Én pedig örömmel segítek. – Rám kacsintott, és még alig ért hallótávolságon kívülre, amikor Kelsey izgatottan pattogni kezdett a széken. – Ő az! Ő lesz az! Ettől úgy éreztem magam, mintha hullámvasúton ülnék, és éppen most zúgtunk volna le a mélybe, miközben a belső szerveim kétségbeesetten próbálnak lépést tartani a testemmel. Időre volt szükségem, hogy alkalmazkodjam a helyzethez. Igen, ez az. Megfogtam Kelsey vállát, és lenyomtam a székre.

– Nyugi, Kels! Olyan vagy, mint egy nyavalyás csivava. – Miért? Jó választás. Cuki. Kedves. És tutira láttam, hogy a dekoltázsodat nézte… KÉTSZER. Igaza volt, de még mindig nem éreztem túl nagy kedvet ahhoz, hogy lefeküdjek vele, ami – gondolom – még nem feltétlenül jelentette azt, hogy levehettem a listáról. Na persze, sokat lendített volna a dolgon, ha valamennyire érdekel is az illető. – Nem is tudom… nincs meg a szikra – mondtam. Előre tudtam, hogy forgatni fogja a szemét, ezért gyorsan hozzátettem. – Még! Amikor Csapos Fiú visszatért az italunkkal, Kelsey fizetett, én pedig kettőt fel is hajtottam, még mielőtt elővette volna a hitelkártyáját. A srác maradt egy pillanatig, rám mosolygott, aztán továbbment a következő vendéghez. Elloptam Kelsey egyik poharát. – Szerencséd, hogy ez a te nagy éjszakád, Bliss. Máskülönben senki sem kerülhetne a tequila és közém. Kinyújtottam felé a kezem. – Nos, az én lábam közé sem kerülhet senki, hacsak nem vagyok elég részeg, szóval ide azzal az utolsó pohárral is! Megrázta a fejét, de mosolygott. Néhány pillanat múlva beadta a derekát, nekem pedig négy feles tequila után már nem is tűnt olyan félelmetesnek a szex gondolata. Ekkor egy másik csapos jött oda hozzánk, ezúttal egy nő, és rendeltem egy Jack Danielst kólával, hogy azt szopogassam, amíg elrendezem magamban ezt az egész felfordulást. Volt ugye Csapos Fiú, aki legalább hajnali kettőig nem szabadul, én pedig máris egy idegroncs voltam, vagyis ha ezt hajnalig kell húznom, akkorra totálisan zakkant leszek. Már láttam is magam előtt… kényszerzubbonyba kerülök a szex miatt. Állt mellettem egy srác, aki minden elfogyasztott ital után egyre közelebb araszolt hozzám, de minimum negyvennek néztem. Kösz, nem. Ittam még egy kortyot a poharamból, és közben hálás voltam a csapos lánynak, hogy nem sajnálta belőle a whiskyt. Körülnéztem a bárban. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte Kelsey, és egy közeli asztalnál ülő fickóra mutatott. – Túl jólfésült. – Ő? – Túl hippis. – Az ott? – Pfúj, túl szőrös. A lista addig folytatódott, amíg végleg meg nem győztem magam arról, hogy az éjszaka teljes kudarc. Kelsey azt javasolta, hogy menjünk át egy másik bárba, amihez aztán végképp nem volt

kedvem. Azt mondtam, hogy ki kell mennem a mosdóba, és reméltem, hogy amíg ott vagyok, valakin megakad a szeme, én pedig mindenféle cirkusz nélkül haza tudok osonni. A mosdók egészen hátul voltak, a biliárdasztalok és a darts táblák után egy kis rész mögött, ahol kerek asztalok álltak. Ekkor vettem észre őt. Nos, pontosabban a könyvét. És képtelen voltam befogni a szám: – Ha így akarsz felcsípni lányokat, azt javaslom, menj át oda, ahol egy kicsit nagyobb a forgalom. Felnézett az olvasásból, és hirtelen nyelni is alig tudtam. Minden bizonnyal ő volt a leghelyesebb férfi, akit ma éjszaka láttam – szőke haj, kristálytiszta kék szem, és épp csak annyi borosta, hogy férfiasnak tűnjön, de ne keltsen túl szőrös benyomást. Az arca pedig olyan gyönyörű volt, amelynek láttán még az angyalok is dalra fakadtak. Én nem akartam dalra fakadni, inkább csak bámultam. Miért álltam meg? És miért kell nekem mindig bolondot csinálnom magamból? – Tessék? Az agyam még mindig azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozzam a tökéletes hajának és kék szemének látványát, ezért eltartott egy ideig, amíg kinyögtem a választ: – Shakespeare. Senki sem olvas Shakespeare-t egy bárban, hacsak nem álcából, hogy lányokat szedjen fel. Csak azt tanácsoltam, hogy elöl több szerencséd lenne. Hosszú pillanatokig nem válaszolt, aztán a szája széles mosolyra húzódott, és kivillantotta – minő meglepetés! – tökéletes, fehér fogsorát. – Nem álca, de ha az lenne, úgy tűnik, mégis szerencsével jártam. Az akcentusa! BRIT AKCENTUSA VOLT. Szentséges ég, mindjárt meghalok! Levegőt! Nem kaptam levegőt. Uralkodj magadon, Bliss! Letette a könyvét, de előtte még beletett egy könyvjelzőt, hogy megjelölje, hol tart. Istenem, tényleg Shakespeare-t olvasott egy bárban! – Nem akarsz lányokat felszedni? – Eddig nem akartam. Analitikus agyam nem siklott el a múlt idő használata fölött. Vagyis… addig nem akart elcsábítani senkit, de most talán már akar. Még egy pillantást vetettem rá. Most már vigyorgott – fehér foggal és borostás állal, amely tényleg csodálatosan nézett ki. Nos, én határozottan elcsábítható voltam. Ami már önmagában is megdöbbentett. – Hogy hívnak, drága? Drága? DRÁGA! Még mindig az ájulás kerülgetett.

– Bliss. – Biss vagyis boldogság? Ez jelent valamit? Céklavörös lettem. – Nem, ez a nevem. – Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak. – A hangja olyan mély regiszterben zengett, hogy a belső szerveim is beleremegtek. Olyan volt, mintha a méhem örömtáncot lejtett volna a többi szervemen. Istenem, a világtörténelem leghosszabb, legkínzóbb és legizgatóbb halálát haltam éppen. Vajon mindig ilyen érzés, ha valakit felizgatnak? Nem csoda, hogy a szex őrült dolgokra vette rá az embereket. – Nos, Bliss, még új vagyok a városban, és máris kizártam magam a lakásomból. A lakatost várom, és gondoltam, egyúttal kihasználom az időt. – Azzal, hogy felfrissíted a Shakespeare-ről megszerzett tudásod? – Csak próbálom. Őszintén szólva, sosem szerettem igazán az ürgét, de ez maradjon kettőnk közt, jó? Biztos voltam benne, hogy az arcom még mindig lángvörös, már csak azért is, mert olyan forró volt, mint a tűz. Igazság szerint az egész testem tűzben égett. Nem tudtam, hogy a megalázottság vagy az akcentusa miatt fogok-e spontán felgyulladni mindjárt a szeme láttára. – Csalódottnak tűnsz, Bliss. Csak nem Shakespeare-rajongó vagy? Bólintottam, mert a torkom alighanem elszorult. Válaszul összeráncolta az orrát, a kezem pedig alig várta, hogy végigsimítsak az orrnyergén, aztán továbbhaladjak az ajkára. Elment az eszem. Igen, bizonyíthatóan dilis lettem. – Ne mondd, hogy Rómeó és Júlia rajongó vagy? Na végre! Erről legalább tudtam beszélni. – Igazság szerint Othello. Az a kedvencem. – Ó, a szép Desdemona. Hűséges és ártatlan. A szívem megdobbant az ártatlan szó hallatán. – Nekem, hmm – igyekeztem értelmesen megfogalmazni a gondolataimat. – Nekem tetszik az értelem és a szenvedély ilyen közelsége. – A szenvedélyt én is szeretem. – Ekkor lejjebb siklott a tekintete és végigmérte az alakomat. A gerincem bizseregni kezdett, és végül úgy éreztem, mintha ki akarna szakadni a hátamból. – Az én nevemet még nem kérdezted – jegyezte meg. Megköszörültem a torkom. Ez nem lehetett valami vonzó. Olyan otromba voltam, mint egy ősember. Ezért megkérdeztem:

– Hogy hívnak? Félrebiccentette a fejét, amitől a haja majdnem eltakarta a szemét. – Csatlakozz hozzám, és megmondom. Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy a lábam úgy remeg, mint a kocsonya, ezért ha leülök, azzal megkímélem magam attól, hogy valami kínos történjen velem a felbolydult hormonok miatt, amelyek nyilvánvalóan elszabadultak az agyamban. Lerogytam a székre, de a megkönnyebbülés helyett egy fokkal még idegesebb lettem. A srác megszólalt, és a szemem az ajkára szegeződött. – A nevem Garrick. Ki gondolta volna, hogy egy név izgató is lehet? – Örülök, hogy megismertelek, Garrick. A könyökére támaszkodva előrehajolt, én pedig észrevettem széles vállát, és azt, ahogy az izmai megfeszültek a pólója alatt. Ekkor találkozott a pillantásunk, és a félhomályos bár elsötétült, én pedig belevesztem csodálatos kék szemébe. – Fizetek neked egy italt. – Nem kérdésnek szánta. Igazság szerint, amikor rám nézett, semmi kérdés nem látszott rajta, csupán magabiztosság. – Aztán tovább beszélgethetünk az értelemről és… a szenvedélyről.