Cora Carmack. Szerepváltás

Cora Carmack

Szerepváltás

Fordítás: Lukács Andrea

Cora Carmack: Finding It First published in the United States of America in 2013 by William Morrow Paperbacks, an imprint of HarperCollins Publishers Copyright © 2013 Cora Carmack Hungarian translation © Lukács Andrea, 2014 © Content 2 Connect, 2014. ISBN 9786155416620

Minden jog fenntartva. A mű egészét vagy bármely részletét tilos sokszorosítani, reprodukálni, adathordozón tárolni, bármely elektronikus, mechanikus vagy egyéb rendszerben továbbítani, és változatlanul vagy változtatva újra felhasználni a jogtulajdonosok előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Borító: Oscar Eduardo Mateo Nyomdai előkészítés: Szeile Aliz Borító fotó: © shutterstock.com Szerző fotója: Matt Tolbert Kiadja a Content 2 Connect Kft., Budapest, 2014. Felelős kiadó: Pájer Donát Készült: Kinizsi Nyomda, Debrecen www.content2connect.com [email protected]

1

Mindenki megérdemel egy nagy kalandot az életben. Egy olyan alkalmat, amelyre mindig vissza tud tekinteni, és azt mondja, „Na… na, akkor éltem igazán”. A kaland nem történik meg, ha az ember a jövője miatt aggódik, vagy gúzsba köti a múlt. A kaland csak a jelenben létezik. És mindig, mindig a legváratlanabb időben és a legvalószínűtlenebb formában érkezik el. A kaland egy nyitott ablak, a kalandvágyó ember pedig az a személy, aki hajlandó kimászni a párkányra és levetni magát a mélybe. Közöltem a szüleimmel, hogy Európába megyek, hogy világot lássak és felnőjek (nem mintha Apa a második vagy harmadik szó után még mindig figyelt volna rám, ezért ekkor belecsempésztem azt a mondatot is, hogy az ő pénzét fogom elkölteni, és megpróbálom a lehető legjobban feldühíteni. Észre sem vette). A tanáraimnak azt mondtam, hogy tapasztalatot akarok szerezni, hogy jobb színésznő legyek. A barátaimnak pedig, hogy bulizni fogok. Valójában egy kicsit mindegyik igaz volt rám. Vagy talán egyik sem. Néha mélyen a lelkemben elfogott egy furcsa, nyomasztó érzés. Olyan volt, mint egy szúnyog kitartó zümmögése, és azt súgta, hogy valamiről lemaradok. Szerettem volna átélni valami különlegeset, valami többet. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy a legszebb éveim elmúltak, most hogy befejeztem a főiskolát. Ha a kaland a jelenben létezik, én is ott akartam lenni. Miután már két hete hátizsákkal utazgattam Kelet–Európában, lassan szakértője lettem a témának. Egy régi macskaköves úton gyalogoltam, a cipőm magas sarka beragadt a kis kövek közé. Szorosan belekaroltam abba a két magyar férfiba, akikkel aznap este ismerkedtem meg, és így hárman követtük a másik két embert, akik hozzánk tartoztak. Gondolom, gyakorlatilag azt is mondhattam volna, hogy előző nap ismerkedtünk meg, mivel már hajnalodott. Ha megfeszültem sem tudtam megjegyezni a nevüket. Pedig még nem is voltam részeg. Na jó… talán csak egy kicsit. Tamást folyton Istvánnak szólítottam. Vagy lehet, hogy az András volt? Na, mindegy. Mindannyian jóképűek voltak, sötét hajúak és sötét szeműek, és amennyire meg tudtam állapítani, négy szónál többet nem beszéltek angolul. Amerikai. Gyönyörű. Inni. Táncolni. Ami engem illet, ennél többre nem is volt szükségük. Katalin nevére legalább emlékeztem. Néhány nappal korábban találkoztam vele, és azóta szinte minden este együtt mentünk szórakozni. Kölcsönösen előnyös kapcsolat volt. Ő megmutatta nekem Budapestet, én pedig a hitelkártyámmal fedeztem a költségeinket. Nem mintha Apa észrevette volna vagy foglalkozott volna vele. Ha pedig mégis, mindig azt mondta, ha a pénzzel nem tudunk boldogságot venni, akkor nem jó dolgokra költjük. Köszi a bölcs tanítást, Apuci.

– Kelsey – szólalt meg Katalin erős, egzotikus akcentussal. A fenébe, nekem miért nincs akcentusom? Fiatalabb koromban enyhe texasi tájszólásom volt, a színházban eltöltött évek alatt azonban teljesen eltűnt. – Isten hozott a romkocsmában! Romkocsma. Befejeztem István hajának összeborzolását (vagy legalábbis azét, akit én Istvánnak szólítottam), és körülnéztem, hol vagyunk. Egy kihalt utcán álltunk, ahol lepusztult épületeket láttam. Tudtam, hogy nem szabad a külső alapján ítélni, de ez a sötét hely tisztára olyan volt, mint egy zombi apokalipszis. Kíváncsi voltam, hogy mondják magyarul azt, hogy „agy”. A régi zsidónegyed… Katalin azt mondta, oda megyünk. Ajvé. Nekem aztán egyáltalán nem úgy tűnt, hogy itt bármiféle bár is van. Körülnéztem ezen a lepusztult környéken, és arra gondoltam, micsoda szerencse, hogy előző éjszaka szexeltem. Ha feldarabolnak, legalább élvezettel távozom. Szó szerint. Felnevettem, és majdnem elmondtam a társaimnak ezt a gondolatot, de szinte biztos voltam benne, hogy a fordítás során elveszne a poén. Különösen, mert már Katalin angoltudását is kezdtem megkérdőjelezni, ha ezt ő „bárnak” nevezte. Rámutattam az egyik lepukkant épületre, amelyen sem utcanév, sem bármiféle más felirat nem volt, és azt kérdeztem: – Inni? – Aztán a biztonság kedvéért el is mutogattam az ivás mozdulatát. Az egyik srác erre azt felelte magyarul, „igen”, aztán angolul hozzátette, „inni”. Annyi már ragadt rám a nyelvből, hogy megértsem, mi akar lenni az első szó. Juhé! Majdnem folyékonyan beszéltem már magyarul. Gyanakodva követtem Katalint, amikor belépett az egyik elhanyagolt épületbe. A sötét kapualj láttán kitört a frász. A magasabb, jóképű, magyar srác átkarolta a vállamat. Megkockáztattam egy nevet: – Tamás? – Elmosolyodott, és kivillantotta hófehér fogsorát. Ezt igennek vettem. Ezek szerint a magasabbik Tamás. Aki mellesleg lélegzetelállítóan szexis. Megjegyezve. Felemelte az egyik karját, és kisimított az arcomból egy szőke tincset. Én hátrahajtottam a fejem, hogy ránézzek, és izgalom ébredt a hasamban. Mit számít a nyelv, amikor egy ilyen sötét szempár mered rám, egy erős kéz mélyed a bőrömbe, és forróság szikrázik közöttük? Egy fikarcnyit sem. A ma éjjel jó éjszaka lesz. Éreztem. Követtük a többieket az épületbe, aztán éreztem a lábam alatt a techno zene lüktetését. Érdekes. Még beljebb mentünk, és egy hatalmas terembe érkeztünk. A falait lebontották, de senki sem vette a fáradságot, hogy eltakarítsa a törmeléket. Karácsonyi égők és lampionok biztosították a világítást. Különböző stílusú bútorok álltak mindenfelé a bárban. Még egy régi autót is újrahasznosítottak, és étkezőboksszá alakítottak. Minden bizonnyal ez volt a legkülönösebb és leginkább zavarba ejtő hely, ahol valaha jártam. – Tetszik? – kérdezte Katalin angolul. Közelebb húzódtam Tamáshoz, és azt feleltem: – Imádom!

Tamás a bárpulthoz vezetett, ahol minden ital piszok olcsó volt. Elővettem egy kétezer forintos bankjegyet. Alig tíz amerikai dollárnak megfelelő összegért mind az ötünknek tudtam venni egy italt. Elképesztő. Talán örökre Kelet–Európában kellene maradnom. És komolyan fontolóra is vettem volna a dolgot… csakhogy volt egy súlyos kifogásom Európa ellen. Valami okból kifolyólag – amelyet egyáltalán nem értettem – a tequilát citromkarikával szolgálták fel, nem pedig lime–mal. A csaposok mindig úgy néztek rám, mintha elefántverejtéket rendeltem volna pohárban. Egyszerűen nem értették a kedvenc italom varázslatos összetevőit. Ha az akcentusom nem árulta volna el, hogy turista vagyok, az italrendelésem, biztosan megtette. Lime ide vagy oda, a tequila volt a kedvencem, ezért örömmel felhajtottam. Ezután Tamás egy gin bitter lemont rendelt, amellyel néhány héttel korábban találkoztam először. Ettől majdnem elviselhetőbb lett a világnak ez a része, ahol nem létezett margarita koktél. Úgy hajtottam fel, mintha limonádét innék egy tűzforró, texasi napon. Tamás szeme elkerekedett, amikor megnyaltam az ajkam. István fizetett még egyet, és a savanyú és édes íz összekeveredett a nyelvemen. Tamás intett, hogy hajtsam fel ezt is. Nem igazán az a fajta ital volt, de ki voltam én, hogy megtagadjam a kérését? Legurítottam, erre megtapsoltak. Istenem, imádom, amikor imádnak. Belekaroltam Tamásba és Istvánba, és elhúztam őket a bártól. Észrevettem egy helyiséget, amelynek az egyik falát kibontották, és ezzel ajtót nyitottak rajta. Tele volt táncoló emberekkel. Na, oda akartam menni! Arrafelé húztam a két fiút, Katalin és András pedig szorosan a nyomunkban követtek. Át kellett volna mennünk egy halom betontörmeléken, hogy bejussunk a táncolókhoz. Vetettem egy pillantást türkizszínű tűsarkúmra, és tudtam, hogy nem fogok tudni úgy átmenni azon az akadályon, hogy közben ne szenvedjen csorbát a vonzerőm. Ezért Istvánhoz és Tamáshoz fordultam… és szemügyre vettem őket. István volt az izmosabb kettejük közül, ezért átkaroltam a nyakát. Nem volt szükség arra, hogy egy nyelvet beszéljünk, így is megértette, mit akarok. A térdem alá nyúlt, és ölbe vett. Még szerencse, hogy szűk farmer volt rajtam és nem szoknya. – Köszönöm – feleltem magyarul, pedig valószínűleg neki kellett volna köszönetet mondania abból ítélve, milyen leplezetlenül bámulta a mellemet. Na, igen. De nem bántam, hogy néz. Még mindig kellemes melegség töltött el az alkoholtól, és a zene elnémította a világot. Pocsék szüleim és bizonytalan jövőm több ezer kilométerre voltak az óceán túlsó partján. Amennyire pedig ebben a pillanatban a problémáimmal foglalkoztam, tőlem akár azok is az óceán fenekére süllyedhettek volna. Csak olyan elvárásaim voltak, amelyeket én ösztönöztem, és határozottan szándékomban is állt végigvinni. Lehet, hogy az új „barátaim” csak a pénzemért és a szex miatt voltak velem, ami mégis csak jobb volt, mintha egyáltalán nem lettek volna velem. Különben is… mindenki akar valamit a másiktól. Én pedig úgy döntöttem, hogy inkább nyíltan vállalom. István karja szorosabbra fonódott körülöttem, ezért hozzábújtam. Az apám mindig arról beszélt – vagyis kiabált –, hogy nem értékelek semmit. A férfitestet azonban minden

körülmények között tudtam értékelni. István focista volt, ezért mindenhol kemény izmot tapintottam, ahol csak hozzáértem. És alaposan megvizsgáltam. Mire átjutottunk a táncparkettre, és letett a földre, a kezem megtalálta azt a finom izmot, amely lefelé futott a csípőjén. Megharaptam az ajkamat, és félig lehunyt szemhéjam alól néztem fel rá. Ha az arckifejezéséből akartam volna jósolni, azt mondtam volna, hogy megtaláltam a Dunakorzó mezőt a Monopoly táblán, és zöld utat kaptam ahhoz, hogy átmenjek a Startkockán, és begyűjtsem a kétszáz dolláromat. Vagyis forintomat. Mindegy. Tamás a hátamhoz simult, én pedig átadtam magam az alkoholnak és a zenének, valamint annak a csodálatos érzésnek, hogy két ilyen gyönyörű férfipéldány közé szorultam. Az idő kezdett megszűnni a mohón tapogató kezek és az izzadságcseppek között. Újabb ital és még több tánc következett. Minden zeneszám a következőbe olvadt. Színek táncoltak behunyt szemem mögött. És majdnem elég volt. Egy időre üres voltam. Mint egy vadonatúj festővászon. Vagy mint a szűz hó. Lelki terheimet letettem a bejáratnál, és csak voltam. Tökéletesnek éreztem. Két kockahas közé préselődve nem maradt idő a boldogtalansággal törődni. Új életfelfogás, amire csak most jöttem rá. Adtam néhány bankjegyet Istvánnak, és elküldtem, hogy hozzon még italt. Azután Tamás felé fordultam. Isten tudja, mióta állt már a hátamhoz simulva, és már el is felejtettem, milyen magas. Hátrahajoltam, hogy a szemébe nézzek, miközben a keze végigsimított a hátamon a fenekemig. Elmosolyodtam, és azt mondtam: – Valaki nagyon boldog, hogy kisajátíthat. Magához húzta a csípőm, merev férfiassága a hasamhoz nyomódott. – Gyönyörű amerikai – válaszolta angolul. Na, igen. Felesleges lett volna energiát pazarolni évődő fecsegésre, mivel úgysem értett volna belőle semmit. Pontosan tudtam, hogy hasznosítsam inkább az energiámat. Átkaroltam a nyakát, és hátrabiccentettem a fejem annak egyetemes jeleként, hogy csókoljon meg. Tamás nem húzta az időt. Úgy értem… egyáltalán. Hatvan másodperc múlva a nyelve már olyan mélyen a torkomban volt, mintha egy gyík és Gene Simmons szerelemgyereke csókolna meg. Mindketten elég részegek voltunk már. Talán nem is tudta, hogy nem sok választja el attól, hogy Guinness–rekordba illő hosszú nyelvével beindítsa a garatreflexemet. Elhúzódtam, ami véget vetett a nyelves támadásnak, ekkor azonban a foga az alsó ajkamra csapódott. Nem bánom, ha valaki finoman harapdál, ő azonban annyira kihúzta az ajkam, hogy úgy nézett ki, mint egy hal szájának alsó fele. Aztán csak állt ott, és olyan sokáig szívta be, hogy a végén már számolni kezdtem, mennyi ideig bírja. Amikor tizenöt (TIZENÖT!) másodperchez értem, a tekintetem egy fickóra tévedt, aki a bárpultnál ült, és szélesen vigyorogva figyelte a dilemmámat. Vajon a szarházi grimasz szókapcsolat szerepel a szótárakban? Ha nem, lefényképezhettem volna illusztrációnak.

Összeszedtem magam, és egy cuppanással kihúztam szegény, meggyötört ajkamat Tamás fogai közül. Olyan érzés volt, mintha egy porszívó szívta volna be a számat. Miközben az ujjammal nyomkodtam elzsibbadt ajkamat, Tamás nyálas csókokat nyomott a szám sarkától az arcomon át az államig. A nyelve nedves csíkot húzott a bőrömön, mint egy csiga, mire az alkohol áldott kábulata – amiért olyan keményen megdolgoztam – semmivé lett. Szomorúan döbbenten rá, hogy egy elhagyatott házból kialakított bárban állok, az arcom csupa nyál, és a helyiség másik végében ülő férfi most már nyíltan nevet rajtam. Ráadásul rohadt jóképű volt, ami csak tovább rontotta a helyzetet. Néha… a jelen elég nagy szívás.

2

Jól mulató kukkolómnak kreol bőre volt, sötét szeme és nagyon rövidre nyírt haja. Olyan izmos, jó alakú férfinak tűnt, mintha katona lenne. Erről legalább fél tucat sikamlós poén jutott az eszembe, mint például, hogy megtámadta a felségterületemet. Magas termete mellett a szemében olyan tűz izzott, amitől még Tyra Banks is nagyot nézett volna. Sajnos itt most egyedül csak ő nézett. Miért kellett, hogy pont egy ilyen vadító pasi legyen a szemtanúja szégyenteljes arcnyúzásomnak? És mintha a pillantásomból kiolvasta volna a gondolataimat, még jobban elkezdett nevetni. Elszakítottam magam Tamástól, és felemeltem a kezem jelezve, hogy ne jöjjön közelebb. – Mosdó! – böktem ki. Ez a szó nem mondott neki semmit, ezért utánam nyúlt. – Nem–nem! – Ismét felemeltem a tenyerem, és egy másik szóval próbálkoztam. – Toalett? Összevonta a szemöldökét, majd a füléhez tette az egyik kezét, ezért hangosabban kiáltottam: – Toalett! A hangerő nem segített, több mint egy tucat angolul értő ember azonban azonnal felém fordult, és megütközve bámult rám. Áruló tekintetem erre ismét megkereste azt a férfit a helyiség túlsó végén. Ha ennél harsogóbban nevetett volna, felköhögte volna a tüdejét. A francba. Ő nyilván minden gond nélkül megértette, amit angolul mondtam. Megfordultam, és elmenekültem, amellyel valószínűleg exponenciálisan növeltem a jelenet kínosságát, ebben a pillanatban azonban csak azzal tudtam foglalkozni, hogy egy újabb itallal elűzzem a zavaromat. Át akartam mászni a törmelékhalmon, amely a bárhoz vezetett, de a föld hullámzott alattam, és a tűsarkú cipőben egy kilométer magasnak éreztem magam. Ezek szerint jobban be voltam csípve, mint gondoltam. Pislogtam egyet, és megpróbáltam kitisztítani a világot magam körül. Aztán le kellett hajolnom, és megkapaszkodnom egy betondarabban, hogy ne essek el. – Mi az? Nincs több helyi férfi, hogy ölbe kapjon?

Oldalra fordította a fejem, és láttam, hogy valóra vált a legszörnyűbb félelmem. Az izzó tekintetű katona állt mellettem. Közelről még lenyűgözőbb volt, a hatást pedig csak fokozta mély hangja. A kijelentéséből ítélve ő is amerikai lehetett. Az arcán részben incselkedő, részben elítélő kifejezés ült, és a pillantásától még mindig remegtek a belső szerveim. Vagy… lehet, hogy az alkoholtól? Mindkettőtől. Fogjuk rá, hogy mindkettőtől. – Nincs szükségem arra, hogy bárki is ölben vigyen. Tökéletesen… hűha! Megpróbáltam állva maradni, de a bokám kibicsaklott, és a világ hirtelen kibillent a sarkából. Mintha gyorsított felvételben történne, az egyik pillanatban még álltam, a másikban pedig már megint a törmeléken ültem. A tenyeremet lehorzsolta a durva beton. Éppen azt próbáltam meg kideríteni, hogy én mozgok–e villámgyorsan vagy a világ túl lassan, amikor hirtelen a levegőbe emelkedtem. A látóterembe betolakodott egy erős áll, majd egy puha, telt ajkú száj. Aztán pedig egy vesébe látóan éles tekintet, amiről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban – amikor még rendszeresen jártam templomba – úgy éreztem, hogy Isten mindent lát, még azt is, amit nem szeretném, hogy lásson. – Istenre emlékeztetsz – motyogtam, aztán rögtön azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a szavakat. A férfi felnevetett. – Na… ezt még senki sem mondta nekem. – Úgy értem… – Nem tudom, hogy értettem. Istenem, hiszen részeg voltam! – Tegyél le! Nincs szükségem rá, hogy bárki is ölben vigyen. Megszólalt, és éreztem, hogy a hangjának rezgése a mellkasából az enyémbe sugárzik. – Nem érdekel, hogy szerinted, mire van szükséged. Erről szólt az életem. Ugyanúgy szerettem a férfiakat, mint bármelyik másik nő, de miért volt az, hogy mindig úgy gondolták, hogy ők jobban tudják? A szemem forgattam, és azt feleltem: – Hát jó, akkor hurcolj egész éjszaka. Nekem megfelel. A vállára hajtottam a fejem, és a mellkasához bújtam, hogy kényelmesen elhelyezkedjek. Éppen a nyakát készültem átkarolni, amikor letett a földre – ezúttal a törmelék túlsó oldalán. Összerándultam, mert a durva földet éréstől fájdalom hasított a bokámba, és egészen a térdemig sugárzott. Felsóhajtottam. Be kellett volna fognom a szám. Úgy tettem, mintha nem lennék csalódott, megvontam a vállam, és a bár felé fordultam. A férfi olyan gyorsan termett előttem, a reflexeim pedig olyan lassúak voltak, hogy hajszál híján nekimentem a mellkasának. Várjunk csak… miért is nem kellene nekimennem? – Mi az? Meg sem köszönöd? – kérdezte. Jelentőségteljesen rámeredtem, és józanabbnak éreztem magam, mint néhány perccel azelőtt. – Nem szokásom megköszöni, ha valaki az akaratom ellenére tesz valamit. Ezért, ha nem bánod… Elmentem mellette, és intettem a csaposnak, aki szerencsére beszélt angolul. Kértem egy tequilát, és felültem az egyik bárszékre.

– Adjon neki egy pohár vizet is! – tette hozzá a kukkolóm, és leült mellém. Ránéztem. Jóképű volt, határozottan jóképű. De még sohasem találkoztam olyan fickóval egy bárban, aki azt akarta, hogy kevésbé legyek részeg. Emiatt valahogy nem bíztam benne. Tudom, kicsavart logika. Csakhogy hosszú idővel azelőtt megtanultam, hogy ha már az elején nem tudom, hogy valaki mit akar tőlem, később nagyon megbánom. Ráadásul, ha jól értelmeztem megfeszült állát, dühös volt, de elképzelni sem tudtam, miért ül mellettem, ha annyira felbosszantom. – Szörnyen rámenős vagy, idegen – jegyeztem meg. És veszélyes is, ami azt illeti. Ki gondolta volna, hogy egy veszélyes idegen ilyen vonzó lehet? – Te pedig szörnyen részeg, hercegnő. Nevettem. – Szivi, még csak most kezdem. Ha majd arról beszélek, hogy nem érzem az arcom, és tapizni kezdelek, na, akkor majd tudni fogod, hogy szörnyen részeg vagyok. Felvonta a szemöldökét, amikor azt mondtam „tapizni”, de nem tett megjegyzést. Megérkezett az italom egy pohár víz kíséretében. Ránéztem az utóbbira, és eltoltam magamtól, aztán megfogtam a tequilát. Ez az utazás a kalandról szólt, arról, hogy az életemet kötöttségek, súlyos gondolatok és lelki terhek nélkül éljem, csak a jelenben. Ebbe határozottan nem tartozott bele, hogyvizet igyak. Felhajtottam a tequilát. Csak a most számított. Néhány pillanatig éreztem, hogy a forróság szétterjed a belsőmben, és biztonságot nyújt. Kezdtem hozzászokni a citromkarikához. Édesebb volt, mint a lime, a savanyú íz viszont így is kellemesen csípte a nyelvem. Intettem a csaposnak, hogy még egyet kérek, bosszantó koloncom mély hangja azonban áthatolt a csodálatos kábulaton, amelyet próbáltam megteremteni. – Ha azért iszol, hogy elfelejtsd azt a csókot a táncparketten, kétlem, hogy működne. Ez az a fajta csók volt, amely megmarad az emlékezetben. Belül megvonaglottam, aztán azt feleltem: – Felesleges ezt mondanod. Megint megtöröltem az arcom, habár már régen nem volt nyálas. A pohár víz megint elém került, mert a férfi odatolta. Rásandítottam. Sötét szeme acélszürkén és eltökélten csillogott. A tekintetében emellett mosoly is bujkált, ami viszont a száján egyáltalán nem látszott. És micsoda csodálatos szájon! – Tudod, bármikor segíthetsz másik módszert találnom arra, hogy kitöröljem azt a kellemetlen csókot az emlékezetemből – vetettem fel. Ekkor megfordult, és háttal dőlt a bárpultnak. A karja az enyémhez súrlódott, mire megborzongtam. Szóval kicsit bosszantó volt, de emellett nagydarab, meleg és férfias, és nekem nem is kellett ennél több. Meg voltam győzve. A testemet nem érdekelte, milyen feszültség van köztünk. A feszültség az feszültség. Hűvösen a táncparkettet figyelte a másik helyiségben. Erős, borostás állával és szexis izmaival maga volt a magas, sötét, veszélyes férfi megtestesítője. A szókincsem egyetlen szóra szűkült le: nyami. – Megtehetném… – mondta, majd oldalról rám sandított.

Ó, kérlek! Kérlek, tedd meg! – De sokkal szórakoztatóbb visszaemlékeznem arra, milyen arcot vágtál, amikor megtörtént. A mindenit! A válla néma kacagástól rázkódott. Remek. Már megint rajtam nevetett. Szándékosan hozzáértem a karjához, és azt feleltem: – Én tudok olyat is, ami még szórakoztatóbb lenne. Erre abbahagyta a nevetést. A tekintetét elszakította a táncparkettől, és végigmérte a testem a lábamtól kezdve. Tudtam, hogy valamiért ezt a tűsarkú cipőt kell felvennem. Amikor a pillantása a csípőmhöz ért, végighúzta a hüvelykujját az alsó ajkán, én pedig majdnem rávetettem magam. Hátrahúztam a vállam, mire a szeme megbűvölten a mellemre tapadt. Bingo! Köszönöm, Victoria, hogy őrzöd a titkom. Már majdnem elterült az arcomon a győztes vigyor, amikor a tekintete némán visszatért a táncparkettre. Mi a franc? Nem nézett az arcomra. És a testemet sem bámulta olyan hosszú ideig. Ami azt illeti, kicsit meg is sértődtem. A lányok pedig – Marilyn és Monroe – határozottan zokon vették. Látják! Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy nem bízom az olyan pasikban, akik ki akarnak józanítani. Csakhogy túl régóta voltam már ébren, és túl sokat ittam ahhoz, hogy rájöjjek, mit akar. Annak ellenére, hogy jóképű volt (méghozzá a lélegzetelállító fajtából), elrontotta a kedvemet. Azt pedig nem kell mondanom, hogy az alkohol és a bizonytalanság együtt nagyon rossz kombináció. – Nos, ez rendkívül érdekes volt, de most már visszamegyek… – mondtam. – Az őrült fickóhoz a táncparkettre? Komolyan? Tettem néhány lépést, aztán hátrafordultam, és rámosolyogtam. – Van jobb ajánlatod? Megint egy hűvös pillantásra számítottam, ehelyett a szeme felizzott, és az álla megfeszült. Ellökte magát a bárpulttól, mint aki követni akar. Egy pillanatra megszédültem, és valami megmozdult az alhasamban. Majdnem rávetettem magam. Majdnem. Korántsem volt annyira közömbös irántam, mint amennyire el akarta hitetni, és ettől lett igazán érdekes. Megharaptam az ajkam, majd elégedetten konstatáltam, hogy a pillantása azonnal a számra ugrik. Mosolyogva visszaindultam felé, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy a mellkasunk összeért. Lehajtotta a fejét az enyémhez, és bár az arckifejezése gondosan szenvtelen volt, láttam, hogy az ádámcsutkája megmozdul egyszer, aztán még egyszer, amikor nyel. Az egyik tenyeremet izmos mellkasára támasztottam, majd a mögötte lévő vízért nyúltam. Megharaptam az ajkam, hogy ne mosolyogjak túl szélesen, és kettőnk közé tettem a poharat. Oldalra biccentettem a fejem, mélyen a szemébe néztem, úgy vettem a szívószálat az ajkam közé, és ittam egy nagy kortyot. Megköszörülte a torkát, miközben végig a számat nézte. Izgalom rántotta görcsbe a gyomrom, és azt mondtam: – Szólj, ha meggondoltad magad.

Aztán megfordultam, és visszaindultam a táncparkettre. A csípőm kicsit jobban ringott, mint általában. Ezúttal egyedül másztam át a törmelékhalmon, ezért nagyon kellett vigyáznom, hová teszem a lábam. Amikor visszajutottam a táncparkettre, és megláttam Tamást, a nyelves támadót, azonnal megbántam hatásos távozásom. Ezért amint megpillantottam Istvánt, rögtön hozzásiettem. Tamás hivatalosan is lekerült a teendőim listájáról. István nyaka köré fontam a karom, és úgy fordítottam, hogy közém és a nyálas srác közé álljon. Alig telt el néhány másodperc, a gondolataim máris visszakanyarodtak a bárpultnál lévő barátomhoz. A tekintete szinte felnyársalt. Igen, határozottan nem volt közömbös. Elmosolyodtam, és ittam még egy korty vizet. Elérkezett az ideje, hogy egy kis műsort adjak elő. Miközben a sötét és veszélyes férfit néztem, végighúztam a kezem István mellizmán. Megráztam szőke hajam, és még közelebb húzódtam hozzá. Megfordultam, hogy háttal simuljak a mellkasához, miközben kissé túljátszottam a szerepem a közönség kedvéért. Innen láttam, hogy a keze ökölbe szorul a bárpulton. István mellkasához nyomtam a hátam, és a valódi célpontom szemébe néztem. Végighúztam a kezem a testemen, és kacér mosolyt villantottam rá. Gyerekjáték lesz. István egyik keze hátulról átölelte a derekamat, én pedig hátraejtettem a fejem a vállára. Behunytam a szemem, ám a szemhéjam majdnem túl nehéz volt, hogy ismét kinyissam. Az izmaim kellemesen bizseregtek. Ismét beköszöntött a kábulat. Halleluja! A tequila kezdett hatni. Így… így akartam mindig érezni magam. Sodródva, mint aki már nem kötődik a földhöz, a vágyaihoz és a problémáihoz. Szerettem volna lebegni a tengeren, kiúszni az űrbe és elfelejteni, hogy ki vagyok. Tökéletes volt. De tudtam egy módszert, amivel még jobb lehetne. Kinyitottam a szemem, és egy ideig pislognom kellett, hogy a környezet kitisztuljon előttem. Mr. Sötét és Veszélyes már nem volt a helyén. Odanéztem a falhoz, ahol először láttam, de ott sem volt. Kerestem széles vállát és kreol bőrét, de sehol sem találtam. Eltűnt a tömegben, és elvitte magával a ma este legígéretesebb befejezését. A francba. Túl sokat kérettem magam. Rá kellett volna ugranom a bárpultnál, mihelyt megláttam a szemében az érdeklődést. A homlokomat ráncoltam, aztán félresöpörtem a csalódottságomat. Megpróbáltam ismét Istvánhoz bújni, ám a csípőmön lévő keze és a vállamat súroló lélegzete hirtelen már nem tűnt izgalmasnak. Nagy levegőt vettem, felnyújtottam a nyakam, és megfordultam, hogy szembenézzek vele. Bizonyára azt gondolta, hogy ezzel adok zöld utat, mert lehajolt, hogy megcsókoljon. Elhúzódtam, ezért az ajka az államat súrolta. Hátraléptem, és megráztam a fejem. Mi ütött belém?

Ránéztem a pohár vízre, ami még mindig a kezemben volt, és úgy döntöttem, valószínűleg újabb italra van szükségem. Egyedül utazgatni nem könnyű. Túl nagy a csend, és túl sok időt töltök a gondolataimba zárva. Néha úgy éreztem, olyan, mint a munka. A munka ellentéte pedig a szórakozás. Amikor odaértünk a bárpulthoz, István elmosolyodott, és azt mondta: – Inni, gyönyörű amerikai. Na jó. Lehet, hogy nem ártott volna, ha tud még néhány szót angolul. Rendeltem egy újabb kört, és bármikor máskor – a pokolba, akár még tegnap is – érdekes mutatványt csináltam volna a citrommal meg egy kis sóval, most azonban nem volt kedvem hozzá. Túl nagy fáradságot igényelt volna. Abban a percben, hogy a pohár a számhoz ért, tudtam, hogy nem jó ötlet. Beindult a nyálelválasztásom, a gyomrom pedig mintha valahol a mellkasomban lett volna. De azért csak megittam. Ez lesz az utolsó, fogadtam meg, csak még egy ideig élvezem a hatását. Teljes mértékben kézben tartottam a dolgokat. Vagy legalábbis azt hittem. Öt perc múlva, az ital nemcsak fejbe ütött, de egyenesen letarolt, két vállra fektetett és a földre tepert. Néhány lépést tettem, de már ettől is úgy éreztem magam, mint az a béna, felfújható, de mindig összeeső, hengeres gumifickó. A föld továbbra is hullámzott a lábam alatt, bármilyen óvatosan lépkedtem is, a levegő minden lépésnél vibrált. Neonfények cikáztak a teremben. A sok táncoló ember, a kaotikus berendezés, a zaj és a fejemben lévő zúgás mellett a Harlem Shake laza kerti partinak tűnt. – Azt hiszem… azt hiszem, friss levegőre van szükségem. – Táncolni? – kérdezte István. Jó ég, dehogyis! – Nem táncolok. Csak szükségem van… – Átvágtam a tömegen a folyosó felé, amelyen bejöttünk. Úgy dőltem ide–oda az emberek és a fal között, mint egy ping–pong labda, de végül csak elértem a kijáratot. Kirontottam a hűvös éjszakai levegőbe, és vettem egy hatalmas lélegzetet. Ez lett a vesztem. Az épület falához támaszkodtam, aztán gyalázatos, brutális és megalázó módon az utcára hánytam. A csendes, üres, zombik által még nem ellepett utcára. Lépteket hallottam a hátam mögött, aztán egy meleg kéz hátrahúzta a hajam, mert az arcomba lógott. Na jó, talán mégsem volt annyira üres az utca. Könnyes szemmel és égő torokkal hátrapillantottam a vállam fölött, arra számítva, hogy István vagy talán Katalin áll mögöttem. Ehelyett azt a férfit láttam, aki korábban eltűnt a szemem elől, hogy aztán a lehető legrosszabb pillanatban bukkanjon fel ismét. Az a halvány mosoly, amelyet korábban a szemében láttam, már rég nem volt ott. Valaki lőjön le!

3

Féltem, ha kinyitom a szám, megint hányni fogok… az alkohol és a kínos zavarom miatt. A világ forgott körülöttem, a srác arca azonban – egyenes orra és markáns állkapcsa – még mindig tiszta és éles volt előttem, mintha az univerzum azt akarta volna, hogy ez a pillanat örökre bevésődjön az agyamba. – Jól vagy? – kérdezte mogorván. Nem. Nagyon messze voltam a jótól (habár még bőven a négybetűs kategórián belül). – Hát persze. – Ellöktem magam a faltól, amibe kapaszkodtam, és kitámolyogtam az utcára. – Hova mész? – El. – Csak… el. Az éjszakai levegő hűvös volt, és csodálatosan lehűtötte izzadt bőrömet. – Várj! – kiáltotta, és elindult utánam. – Komolyan? Menekülnie kellene. Az emberek általában azt teszik, ha valaki komplett idiótát csinál magából. Elfordítják a fejüket, és mennek tovább. Ő viszont megállt előttem, az arca árnyékban volt a fölülről érkező lámpa fényében. – Nem engedem, hogy egyedül mászkálj. Ó! Ő is olyan volt. Hát nem értette a célzást? A fejem szédült, a számban pedig valami olyan undorító ízt éreztem, amit megnevezni sem akartam. Sohasem hittem volna, hogy egyszer majd azt akarom, hogy egy jóképű srác békén hagyjon. Úgy látszik, egyszer mindennek eljön az ideje. – Már mondtam, hogy jól vagyok. – Nap mint nap szörnyűségek történnek az olyanokkal, akik jól vannak. Szóval Mr. Sötét és Veszélyes valójában egy légiós frizurájú, szőke herceg volt. Ami nem kellett volna, hogy annyira tetsszen. Általában ki nem állhattam az ilyen típust. Minden észérv ellenére azonban éreztem, hogy ellágyulok, és az elhatározásom megrendül. A borostáját okoltam. Sosem tudtam ellenállni a kissé ápolatlan külsőnek. – Nézd, értem ezt az egész védelmező izét. A pasik ezt szokták csinálni. És ne érts félre, valamennyire vonzó is, de nincs szükségem bébiszitterre. Ezért ma estére inkább hanyagold ezt a fényes páncélú lovag szerepet. Szerintem kellően határozott és felnőttes voltam (hiszen be voltam rúgva). Abból azonban, ahogy a szemét forgatta, úgy véltem, nem vesz komolyan. – Én pedig már megmondtam, nem érdekel, hogy szerinted, mire van szükséged. – És akkor mi lesz? Követni fogsz akár akarom, akár nem? Összepréselte az ajkát, de a szája sarkában láttam egy halvány mosolyt. És micsoda csábító száj sarkában!

– Pontosan ezt fogom tenni. Valakinek haza kell vinnie téged. Egyetlen nyomorúságos porcikám sem tudta elhinni, hogy a „hazavinni” bármi mást is jelenthet azon kívül, hogy letesszük a szánalmas, részeg csajt a hostel–ében, hogy tovább dagonyázhasson a hányingerében és a nyomorúságában. Ezt pedig nem engedhettem, ugye? Elmentem mellette. – Még nem megyek haza. Szóval nyugodtan indulhatsz, és kereshetsz magadnak egy másik bajba jutott hölgyet. Elmosolyodott, de volt benne némi bosszúság is. Végighúzta a kezét rövidre nyírt haján, én pedig kényszerítettem magam, hogy elinduljak. – Te aztán megéred a pénzed! – kiáltott utánam. Erre már én is elmosolyodtam. Megálltam, megfordultam, aztán hátrafelé lépkedve mentem tovább előre. Széttártam a karom, és hangosan azt kiáltottam: – Arra mérget vehetsz! – A hang visszhangzott az utcán. Ha létezett volna múzeum olyan emberekből, akik „megérik a pénzüket”, valószínűleg én lettem volna a fő látványosság. Ezt meg is akartam mondani neki, de ez a hátrafelé menés nem volt a legjobb ötlet jelenlegi állapotomban. Megbotlottam, ám végül sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. A gyomrom mégis úgy érezte, mintha leérkezett volna a földre. Nem néztem a srácra, mert tudtam, hogy valószínűleg kétszer olyan ostobán nézek ki, mint ahogy érzem magam. És ez azért mondott valamit. Vettem egy bátorító lélegzetet, és attól féltem, hogy ismét hányni fogok. Furcsa dolog az alkohol… Amikor jól érzed magad tőle, az csodálatos. Amikor azonban rosszul, olyan, mintha az lenne életed legrosszabb pillanata. Nemcsak a hányinger, hanem az egész. Lehet, hogy megértem a pénzem, de ismertem magam annyira, hogy tudjam, ha most visszamegyek nyomorúságos szállómra – ahol az ágyrugó nyomta a hátamat, a szobatársaim kórusban horkoltak, a takaró pedig hajszálvékony volt –, akkor garantáltan mélypontra kerülök. A legtöbb szállót úgy tervezték, hogy az emberek megismerkedjenek egymással, mégis ezek voltak a világ legmagányosabb helyei. Itt minden ideiglenes – a lakók, a kapcsolatok, a meleg víz. Úgy éreztem magam, mintha virág lennék, amely a betonba próbál gyökeret ereszteni. Nem. Le kellett járnom az alkohol hatását, mielőtt hazamegyek, ha nem akartam úgy összeomlani, mint egy gyereksztár. És ezúttal előre nézek, miközben megyek. Néhány lépés után a koloncom még mindig a nyomomban volt. Haragosan ránéztem, és megpróbáltam gyorsabban lépkedni, a tűsarkúm azonban nem lelkesedett az ötletért. Különben sem voltam biztos benne, hogy egy ilyen éjszakán, mint ez, nem fogok arccal a macskakőre zuhanni. És persze soha nem ismertem volna be, de kicsit örültem, hogy nem vagyok egyedül. – Hogy hívnak? – kérdeztem. A srác felvonta az egyik sötét szemöldökét. – Elég sokáig vártál, hogy ezt megkérdezd. Megvontam a vállam. – Egy ilyen helyen – mutattam a bárra, amelyet éppen elhagytunk –, a nevek egyáltalán nem fontosak. És hogy őszinte legyek, totál nem érdekel.

Vagy legalábbis azt mondtam magamnak. Meg neki. – Akkor miért kérdezted? Ha nem fontos a nevem, és nem is érdekel? – Nos, először is, már nem vagyunk az előbb említett szórakozóhelyen. Másodszor pedig, követsz, ezért kérdéseket teszek fel, hogy megtörjem a csendet, máskülönben nagyon kínos lenne a helyzet. Valamint, ha beszélek, nem gondolok arra, hogy valószínűleg sorozatgyilkos vagy, azért követsz. – Először fényes páncélú lovag, most meg sorozatgyilkos. – Lehet, hogy a rendes fickó külső csak álca. Különben is, nagyon veszélyesnek látszol. – Te mindig ilyen őszinte vagy? – Egyáltalán nem. Csak az alkohol beszél belőlem. Teljesen kikapcsolja a szűrőt az agyamban. Erre visszatért a mosoly a szemébe. Hogy azért volt–e, mert részeg voltam, nem tudom, de egyáltalán nem értettem ezt a fickót. Amit aggasztónak kellett volna találnom. Lehet, hogy tényleg volt benne valami furcsa, jelenleg azonban a teljes agykapacitásomat lefoglalta, hogy függőleges helyzetben maradjak, és lélegezzek. – Megmondom a nevem, ha cserébe te is elárulsz valamit magadról – mondta. – Mit? A PIN–kódomat? – Nem számít. Csak őszinte legyen. Képtelen voltam egyenes vonalban menni, a lépteim folyton felé húztak. Valószínűleg csak azért, mert részeg voltam. Vagy mágneses volt a teste. Mindkettőt abszolút lehetséges magyarázatnak tartottam. A karom hozzáért az övéhez, és az érzés egyenesen a fejemben hasított: elektromos volt és kábító, ezért kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott: – Őszintét akarsz? Fáradt vagyok. A srác felnevetett. – Na igen, mindjárt hajnalodik. – Nem úgy. – Hanem hogy? – A csontig hatoló fajtából. Úgy fáradt, amin nem segít az alvás. Belefáradtam az… életbe. Egy ideig nem szólalt meg, két–három lépést tett a keskeny, visszhangzó utcán, aztán lelassított, és éreztem, hogy rám pillant. Erőltettem a periférikus látásomat, hogy minél többet lássak belőle. – Nem látszik rajtad – jegyezte meg. – Ahogy sok minden más sem. Tett három lépést csendben. – Gondolom, elég fárasztó lehet – mondta. Miért beszéltem neki erről? Ekkor ránéztem. Nyilvánvalóan a tűsarkú cipőm csak akkor volt biztonságos, ha odafigyeltem, hova lépek, mert a sarka ekkor becsúszott két macskakő közé. A bokám aznap este másodszor is kibicsaklott, és oldalra dőltem. Kinyújtottam a kezem, hogy megkapaszkodjak a vállában, de épp az ellenkező irányba estem, mint ahol ő volt, és túl lassan mozdultam. Szerencsére ő gyorsabb volt nálam. Megfordult, és egyik kezével elkapta a könyökömet, a másikkal pedig átfogta a derekamat. Felhúzott függőlegesbe, én pedig éreztem, hogy az arcom lángvörös lesz. Bármikor

gond nélkül eljátszom az ostoba szőkét, hogy elérjem, amit akarok, most azonban gyűlöltem, hogy akaratom ellenére testesítem meg ezt a sztereotípiát. – Mit érzel? – kérdezte. Pislogtam egyet, és közben mindennél erősebben éreztem a kezét a derekamon és hosszú ujjait, amelyek nagyon könnyen lejjebb vándorolhattak volna a testemen. Már attól is felgyorsult a pulzusom, hogy erre gondoltam. – Érzed az arcod? – kérdezte. Ja, vagy úgy! A csalódottság kioltotta a vágy lángját. A könyökömön lévő kezét feljebb csúsztatta, és megsimogatta az arcom, hogy emlékeztessen a kérdésre. Erre ismét fellobbant a láng. – Csak… – nyeltem egyet –, egy kicsit. A tekintete hatására néhány pillanatig nem tudtam megmozdulni. Olyan sok minden volt benne, sokkal több, mint egy olyan srácéban, akivel csak aznap este ismerkedtem meg (ha az megismerkedésének számít, hogy a szeme láttára hánytam, miközben még a nevét sem tudtam). Segített megállnom függőlegesben, aztán elvette meleg kezét a bőrömről. Ellenálltam a késztetésnek, hogy visszarántsam, és csak annyit mondtam: – Most te jössz. – Az én arcommal minden rendben. Elmosolyodtam. – Úgy értem, mi a neved? Bólintott, és ismét elindult. Követtem, de ezúttal már odafigyeltem, hova teszem a lábam. – A legtöbb ember úgy hív, Hunt. Megszaporáztam a lépteim, hogy utolérjem. – Én is így hívjalak? Én is a legtöbb ember vagyok? Zsebre dugta ökölbe szorított kezét, és még hosszabbakat lépett. Egy pillanatra rám nézett, majd ismét előrefordult a szűk, macskaköves utcán. – Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi vagy. Mit jelentett ez? Nem tudta miféle lány vagyok? (Mert nagyon szívesen elmagyaráztam volna). Merev vállából ítélve, valamint hogy szinte alig nézett rám, úgy véltem, valami sokkal komolyabbra gondol. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért meg sem próbáltam felelni. Már így is túl sokat árultam el. Együtt sétáltunk. Nem tudtam, hová megyünk, ő pedig nem szólalt meg, csak követett, bármerre is fordultam. Hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak a szomorú, gótikus építészetről oda, hová utazom ezután, majd az otthonomhoz, végül vissza a mellettem lévő srácra. Hunt, ami azt jelentette „vadászni”. Miféle név ez? Ragadozó. Hát ilyen. Tényleg aggódnom kellett volna, hogy egy vadidegennel mászkálok egy sötét, ismeretlen városban. Sok dolgot kellett volna csinálnom, mégsem tettem. Amikor pedig ránéztem, egy mákszemnyi félelmet sem tudtam kicsikarni magamban abból, amit éreztem kellett volna. Apa mindig azt vetette a szememre, hogy halálvágyam van. Talán igaza volt.

Fény derengett az égen, mi pedig kiléptünk egy szűk utcából a nyílt térre. A kanyargó folyó kettészelte a várost, a napfelkelte kidugta a fejét a víz fölött. Nagyon sok látnivaló tárult elém, ezért megálltam, hogy mindent szemügyre vegyek. Az ég rózsaszín és lila színben pompázott, a víz felszínén arany csillant meg. Nem emlékeztem a folyó nevére, de ugyanaz volt, amitől két sarokra állt a szállóm. Céltalan kóborlásunk ellenére meglehetősen közel kerültünk ahhoz a helyhez, ahová Hunt haza akart vinni. Nyeltem egyet, és még mindig nem rajongtam a gondolatért, hogy visszatérjek a szállóba. Ezért ahelyett, hogy északra indultam volna az ágyam felé, délre mutattam. – Van itt nem messze egy klub, ami reggel hatig nyitva van. Hunt lesújtó pillantást vetett rám. – Mára már eleget buliztál. Az elítélő hangsúly hallatán belül összerándultam, leginkább azért, mert tudtam, hogy igaza van. Ha egy újabb csepp alkohol ér a számhoz, azonnal hányni fogok. De egy kis hang ott duruzsolt az agyam hátsó részében, és azt súgta, hogy tennem kell valamit. Cselekedni mindig biztonságosabb, mint gondolkodni. Elfordultam Hunttól, és bementem egy utcába a folyó irányában. – Hova mész? – szólt utánam. Megfordultam, és ismét hátrafelé lépkedve azt feleltem: – Halvány fogalmam sincs. Lassan megvontam a vállam, és elmosolyodtam, majd kiszaladtam az úttestre, de Hunt elkapta a könyököm. Egy erőteljes mozdulattal megfordított, és felhúzott a másik oldalon a járdára. –. Megőrültél? Soha ne mászkálj úgy egy rohadt utcán, hogy nem nézel szét! Kirántottam a könyökömet a szorításból, és távolabb léptem tőle. – Nyugi! Jól vagyok. Ilyenkor senki sincs az utcán. Aztán, mintha az univerzum szándékosan akarna megcáfolni, egy sportkocsi süvített el mellettük, a nyomában hatalmas szél kerekedett. Hunt felvonta a szemöldökét, úgy nézett rám. Az álla dühösen megfeszült, én pedig nem tudtam, hogy eltoljam–e magamtól vagy rászorítsam az ajkamat. – Ki ne mondd! – figyelmeztettem, és elfordultam, mielőtt még azt mondhatta volna, hogy „Na, ugye!”. – Megérem a pénzem. Vettem. – A folyó felé szaladtam. – De tudod, mit?Nagyon jól csinálom. Lehajoltam, és először az egyik cipőmet vettem le, majd a másikat. A lábam sajgott, amikor a lapos, hűvös betonhoz ért, de nem bántam. Mindkét cipőmet egyik kezemben fogtam, úgy szökdécseltem a folyó felé. Hunt követett. Kiáltottam egyet, csak hogy halljam a visszhangot a víz fölött. – Nevetséges vagy – mondta. Nem tetszett a hangsúlya. Mintha szánakozott volna rajtam. – Helyesbítek: szórakoztató. Otthagytam, és a vízhez szaladtam. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy belevetem magam, vagy talán meztelenül fürdök, aztán úgy gondoltam, hogy az emberek hamarosan megjelennek az utcán, és különben sem lehet tudni, mi van abban a vízben.

A folyó mély volt és sötét, mint egy zúzódás a bőrön. Olyan csendes energiát árasztott, hogy lelassítottam, és csak bámultam. Gyönyörű volt. Néma és komoly, egy csipetnyi fájdalommal az áramlásban. Még a felkelő nap is csak néhány centire tudott áthatolni a felszínén, a mélyebb rétegek elnyelték a fényt. Kicsit távolabb a víztől apró, sötét tárgyakat vettem észre, amelyek a sétányt szegélyezték. Kíváncsian odamentem, de közelebbről sem tudtam rájönni, hogy mit látok. Cipők voltak. Több tucat. Fekete, vasból készült, és a folyóparton húzódtak végig. Üres cipők. Valamiféle műalkotás lehetett, de nem tudtam, mit jelent. A cipők mérete és alakja változatos volt, láttam köztük férfi és női lábbeliket is. Voltak kicsik is, a gyermekek apró lábára való. Egyesek egyszerűek, mások gondosan kidolgozottak. Tettem egy lépést, hogy átsétáljak közöttük, de valami visszatartott. Ha a folyó olyan volt, mint egy zúzódás, akkor ez volt a fájdalom. A veszteség. Nem volt bennük láb, mégsem voltak üresek. – Ez egy Holocaust emlékmű – mondta Hunt a háta mögül. Felszisszentem, a levegő hideg és furcsán jellegzetes ízű volt a nyelvemen. Az a sok cipő. Tudtam, hogy csak másolatok, hogy fémből készültek, de akkor is beszéltek. Énekeltek. Az ember nem is tudja, valójában milyen kicsi, amíg nem találkozik ilyesmivel. Úgy éljük az életünket, mintha mi lennénk a saját univerzumunk középpontja, miközben csupán apró porszemek vagyunk egy hatalmas, szétszóródott egészben. És itt voltam én… azon aggódtam, hogy fogom túlélni a főiskola utáni időszakot. Istenem, nem tűnt helyesnek úgy gondolni rá, hogy „túlélni”, miközben itt volt előttem az emlékeztetője annak, hogy sok embernek ez nem adatott meg. Beletúrtam a hajamba, és összekulcsoltam az ujjaim a tarkómon. Tudtam, hogy szerencsés vagyok. Talán még áldott is. De nagyon nagy nyomás nehezedett rám, hogy… ne pazaroljam el azt, amit kaptam. Szerettem volna elérni valamit. Szeretni valamit. Lenni valami. Csak nem tudtam, hogyan, és nem tudtam, mi. Minden barátom az álmait kergette, élte a jövőjét, és én is szerettem volna ugyanilyen elszántan, ugyanilyen tűzzel csinálni valamit. Színésznő voltam. A fél életemet azzal töltöttem, hogy belebújtam egy szereplő bőrébe, és próbáltam megfejteni a vágyait, rájönni, hogy mi vezérli. De ha megfeszültem sem tudtam ugyanezt saját magammal is megtenni. Nagyon– nagyon régen volt már, hogy valamit annyira akartam, hogy igazán fontossá váljon számomra. Egy csődtömegnek éreztem magam. Itt előttem minden egyes cipő egy álmot képviselt, amely már sosem válik valóra, egy életet, amelyet sosem fog szeretni senki. Nekem még soha nem kellett szembenéznem ilyen elnyomással vagy küzdelemmel. Ebből a helyből áradt a történelem és a tragédia, ehhez képest az én múltam sebei csupán apró karcolásoknak tűntek.

4

– Jól vagy?

Hunt közvetlenül mellettem állt, én pedig ösztönösen hátat fordítottam neki. Örültem, hogy ezt tettem, mert amikor megtöröltem az arcom, a kezem nedves lett. Megköszörültem a torkom. – Igen, jól vagyok. Csak ásítottam. Talán mégis fáradt vagyok egy kicsit. – Úgy érted, végül mégiscsak hazakísérhetlek? Átrendeztem az arcom, hogy mosolyogjak, aztán megfordultam. – Akkor menjünk, szőke herceg! Nézzük meg, milyen ez a lovagias stílus. Jó dolgokat hallottam róla. A szája sarka mosolyra görbült. – Nagyon régóta nem nevezett senki lovagiasnak. Felvontam a szemöldököm, amikor átmentünk az úton, vissza a másik járdára. – Nekem megfelel. A lovagiasság amúgy is nagyon uncsi. – Sokkal jobban érdekelt a nem– olyan–rendes oldala. Felnevetett, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy összeszedjem magam. Meglehetősen közel voltunk már a szállómhoz. Biztosra vettem, hogy csupán egy vagy két sarokra van észak felé. Miután ismét elindultunk, Huntra néztem. – Árulj el valamit! Ha nem engem kísérsz haza, mert így illik, miért vagy itt? Átvágtunk egy másik mellékutcán, aztán azt felelte: – Megint visszakanyarodunk a sorozatgyilkos elmélethez? Egy hosszú pillanatig őt néztem. Félig kijózanodott állapotomban sem láttam kevésbé izmosnak vagy félelmetesnek, de már nem tűnt veszélyesnek. Persze attól még nagyon is lehetett. A keze valószínűleg olyan nagy volt, hogy valakinek összezúzhatta volna a koponyáját, de ezt az erőt láthatóan visszafojtotta, és több réteg önuralom alá zárta el. – Nem, te nem lehetsz sorozatgyilkos. Ahhoz túl puhány vagy. – Puhány? Elvigyorodtam, és befordultam a sarkon. Ott volt a szállóm, feltűnés nélkül megbújva egy ajándékbolt és egy étterem között. – Várj csak! – szólt utánam Hunt. – Jól hallottam, azt mondtad, puhány vagyok? Megfogta a vállam, és maga felé fordított. Az egyik tenyeremet a hasára tettem. Szentséges Szűz Mária, micsoda kockahasa volt! Felnéztem átható tekintetébe. – Nos, ezt a testrészedet nem nevezném puhának. Játékos arckifejezése elsötétült, a feszültség visszatért az állkapcsába. A hangjából figyelmeztetés csendült ki, amikor azt mondta: – Kelsey! Nem tudtam pontosan, mire figyelmeztet, és nem is igazán érdekelt. Hátrabiccentettem a fejem, hogy teljesen ránézzek, mögötte a hajnali égbolt még mindig ezer színben pompázott. – Honnan tudod a nevem? – Az a lány mondta, akivel a bárba jöttél. Katalin. Elmosolyodtam, és a szabad kezemet a vállára tettem. – Nos, akkor már tudod a nevem, és én is a tiéd. Hogyan ismerhetnénk meg még jobban egymást?

A hasán lévő kezemet feljebb csúsztattam a mellkasára odáig, ahol már kifelé ívelt. Istenem, ha a teste csak fele olyan tökéletes volt, mint amilyennek éreztem, szerettem volna ebédlőasztalnak használni. Közelebb hajolt, az illata – karakteres és férfias aromája – csodálatosan összevegyült a hajnali levegővel. Megérintette a bordámat, és megborzongtam. Hosszú, erős ujjaival úgy játszhatott volna rajtam, mint egy zongorán, és a végeredmény remekmű lett volna. Hangosan kifújta a levegőt, én pedig majdnem felnyögtem, ahogy az izmai a tenyerem alatt összehúzódtak. Átfogtam a nyakát, mire halk morgás tört fel a mellkasából. Lábujjhegyre álltam, az ajkam az álla magasságába került, és úgy mondtam: – Érezd magad felhatalmazva, hogy megmutasd, mennyire nem vagy puha. Az ujjai megfeszültek a bordámon, és ökölbe záródó kezével megmarkolta a pólómat. – Az istenért! – nyögte, és hátrahajtotta a fejét eltávolodva tőlem. Vajon ez jó jel volt? Ellenálltam a kísértésnek, hogy feljebb másszak a testén, ezért megelégedtem annyival, hogy még erősebben öleltem át a vállát. Lehúztam a fejét az enyémhez, meleg és édes lélegzete az ajkamat legyezte. Közelebb hajoltam hozzá, és éreztem, hogy valami kemény nyomódik a hasamhoz. Nagyot sóhajtottam, ő pedig ugyanebben a pillanatban elhúzódott. Néhány méterrel távolabb megállt, és halkan így szólt: – Menned kellene. Feküdj le aludni! Nagyot pislogtam. – Mi? – Hosszú volt az éjszaka. Megint pislogtam. Reméltem, hogy még hosszabb lesz. – Ez baromi lovagiasnak hangzik. Unalmasan lovagiasnak. Egy újabb lépést távolodott tőlem. – Ez a tiéd, igaz? – mutatott a hátam mögötti szállóra. – Aha, igen, de… – Helyes. Akkor most magadra hagylak. Mi van, ha nem akartam, hogy magamra hagyjon? Tett néhány lépést hátrafelé, amíg ki nem ért a főútra, ahol beborította az alakját a napfény. – Jó éjszakát, Kelsey! Vagy inkább, jó reggelt! Aztán elment, otthagyott egyedül, kissé még részegen, és őrületesen felizgulva. – Mi a franc? – kérdeztem hangosan, a szavak visszhangzottak a kis utcában. Ekkor velem szemben egy apró, öreg nő kinyitotta az első emeleten az ablakot. Integettem neki, aztán bocsánatot kértem, majd elindultam a szálló felé. Mi a fene történt itt az előbb? Hunt kívánt engem. Határozottan éreztem, mert az semmiképpen sem lehetett mobiltelefon vagy bármi más a zsebében. Hacsak mostanában nem varrtak zsebeket mindenféle hülye helyre. Megdörzsöltem a szemem, aztán beletúrtam a hajamba. Nos, ezzel hivatalosan is kijelenthettem: a ma éjszaka hatalmas szívás volt.

***

Néhány szánalmas óra után, mialatt a szállóban az ágyamon forgolódtam, felhagytam a próbálkozással, és felkeltem, amikor a szoba többi lakója is felébredt. Gyorsan felöltöztem, mielőtt még Dilis Chris is felkelt volna, hogy engem bámuljon. Amikor megérkeztem ebbe a szállóba, ő már hónapok óta itt lakott, mint egy makacs ágyi poloska, amitől nem lehet megszabadulni. Az elmúlt éjszaka után pedig nem tartottam kizártnak, hogy behúzok neki egyet, ha két másodpercnél tovább néz rám. Fogtam a fogkefémet, és kimentem a folyosó végén lévő közös mosdóba. A könyökömmel nyitottam ki az ajtót, aztán rögtön azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Valaki még nálam is többet ihatott előző éjjel, mert a fürdőszobában förtelmes szag terjengett. Nem csoda, hogy az a kanadai lány a szobában mosott fogat. Nagy levegőt vettem, és csak annyira szaladtam be a fürdőszobába, hogy megvizezzem a fogkefét, aztán azonnal kimenekültem a folyosóra. Nagyot nyögtem, és a falnak dőltem, majd elkezdtem fogat mosni. Azzal nyugtattam magam – már vagy századjára –, hogy Hunt csak azért utasított vissza, mert előtte hánytam. Hajnalban, amikor hozzásimultam, ez eszembe sem jutott, mivel… nos… egész mással voltam elfoglalva. Amikor azonban visszatértem a szobámba, rájöttem, milyen ostoba voltam, hogy azt gondoltam, megcsókol, hiszen előtte látta, hogy az utca közepére ürítem a gyomrom tartalmát. Nem valami szexis. Ez lehetett az oka. Egészen biztosan. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat. Villámgyorsan ismét beszaladtam a fürdőszobába, hogy kiöblítsem a szám, aztán visszamentem a szobába, és felöltöztem. Talán ideje volt összeszednem magam, és hotelbe menni. Nem az olcsósága miatt választottam a hostelt, hanem hogy emberekkel ismerkedjek meg (és a lehető legjobban feldühítsem az apámat). És igen… mindkét taktika bevált. Megismerkedtem más utazókkal, akik közül néhánnyal nagyon közeli kapcsolatba is kerültem, az apám pedig dührohamot kapott, és azt mondta, szexrabszolgaként végzem, vagy elvérzek egy sikátorban. Ez volt Apa. Soha nem csomagolta be a véleményét. De így, hogy nem láttam dühtől elvörösödött arcát, úgy éreztem, az olcsó szálló nem éri meg a kényelmetlenséget. Még ma délután keresek egy szállodát. Kiléptem az utcára, és beszívtam a friss levegőt. Szándékosan nem néztem oda, ahol Hunt és én ma hajnalban álltunk, csak befordultam a sarkon, és elém tárult a gyönyörű Budapest. A kelet Párizsának nevezik, mert csodálatosan keveredik benne a régi és az új, valamint a természet és az építészet. Ez a látvány majdnem elég volt ahhoz, hogy eltompítsa a fejfájást, amely a jobb szemem fölött kezdődött. Vagy másnapos voltam, vagy abban a fürdőszobában biológiailag veszélyes anyagok is voltak. Bármi indokolta is… szükségem volt valami ébresztőre. Nagyon. És tudtam, hogy a kávé nem lesz elég.

Elsétáltam néhány saroknyit a legközelebbi Internet kávézóhoz, és készpénzzel tizenöt percet vettem a számítógépen. Nem néztem meg a leveleimet, mivel az egyetlen személy, aki valaha e– mailt küldött nekem, Apa titkárnője volt. Az apám még arra sem vette a fáradságot, hogy ő maga személyesen írjon, ezért válaszra sem méltattam a leveleket. Beléptem a Facebookra, és egy új üzenetet találtam. Bliss Edwards Keeeeeellllseeeeeey! Hol vagy? Azóta nem hallottam felőled, amióta megérkeztél Ukrajnába. Nem akarok olyan lenni, mint egy anya, de hogy tudnám rajtad keresztül átélni a kalandjaidat, ha még azt sem tudom, hogy életben vagy–e egyáltalán?! (Oda kellett volna tennem a kérdés végére, hogy szajha vagy ribi? Attól kevésbé hangzott volna úgy, mintha az anyád kérdezné?) Na mindegy, szeretném, ha megnyugtatnál, mielőtt elhatalmasodik rajtam egy kapitális méretű pánik. Szombaton Philadelphiába költözöm. A holmim nagy részét már előre el is küldtem. El tudod hinni? ÉN. ÖSSZEKÖLTÖZÖM EGY SRÁCCAL. Folyton azt várom, mikor kezdenek repülni a disznók… vagy, tudod, mikor dől össze a világ. Vagy talán csak felébredek, és kiderül, hogy töri órán ülök, és ez csak az univerzum legunalmasabb órájának mellékterméke. De komolyra fordítva a szót. Válaszolj, ribi! (látod, tudok ilyet is!) Szeretném, ha elterelnéd a figyelmemet! Tudom, hogy sok mesélnivalód van. Rákattintottam, hogy válaszolok. Kelsey Summers Ó, de még mennyire, hogy van mesélnivalóm! Azt hiszem, valahogy sikerült életet cserélnünk, mert jelenleg én szenvedtem el a szörnyen ügyefogyottak minden kínját és baját. Készülj fel… mert amit most elmesélek, abban lesznek testnedvek, egy borzalmas csókolózás és életem legmegalázóbb/leglehangolóbb pillanata. Miközben leírtam az előző éjszaka történéseit, szinte rosszabb volt Bliss kedvéért újra felidézni, mint személyesen átélni. Egyáltalán nem voltam hozzászokva ehhez a fajta kínos zavarhoz. Ha az ember a piranháktól származik, mint én, nem kerül megalázó helyzetbe. Ha pedig mégis, gondoskodik róla, hogy senki ne legyen a tanúja. Zsenge hétéves koromra Apuci példáját követve már magas szinten űztem a megvesztegetés művészetét. És maradjunk annyiban, hogy a színészi tehetségemet Anyától örököltem. Mindennap reggeli után hamarabb lerészegedett, mint ahogy egy korsó sört felhajtanak Szent Patrick napján. A vendégek elől azonban mindig sikerült eltitkolnia. Attól, hogy így utólag nevettem az előző esti megaláztatásomon és visszautasításomon, úgy tűnt, mintha régebben történt volna, mint valójában. És bár csak szavak voltak a képernyőn, szinte láttam magam előtt Bliss arcát, ahogy elolvassa. Elképzeltem, hogy azzal nyugtat meg, hogy ő sokkal rosszabb helyzetben is volt már, és majd történeteket is mesél. Ettől nem éreztem magam olyan egyedül. Reméltem, hogy Bliss talán fent lesz az interneten, és mesél még a költözésről, de miközben a képernyőt bámultam, és a válaszát vártam, lejárt az időm. Vehettem volna még, de egy dolgot

megtanultam: ha kapcsolatba lépek az otthoni barátaimmal, az először felvidít, utána viszont kétszer olyan rosszul érzem magam. Na persze… akár most is hazamehetnék. Semmi nem tartott itt. Nos, semmi, kivéve, hogy az otthonom egy börtön volt. Az életemet előre eltervezték. Jótékonysági események, gyakornoki állások, és randevúk az anyám által kiválasztott, gőgös, gazdag ficsúrokkal. Vitatkozhattam volna az apámmal, amennyit csak akartam, de végül mindig sikerült valahogy rám kényszerítenie az akaratát. Itt azonban… szabad voltam. És azt tehettem, amit akartam. Ha mindennap mással akartam lefeküdni, megtehettem. Ha minden éjjel le akartam inni magam a sárga földig, akkor berúghattam. Ha fel akartam ugrani egy vonatra úgy, hogy azt sem tudtam, hová megy, vagy mikor ér oda, azt is megtehettem. Szerettem volna mindent kipróbálni: jót és rosszat egyaránt. Fel akartam tölteni magam döntésekkel és következményekkel, örömmel és bánattal, hogy amikor majd visszatérek Amerikába… legyen bennem elég élet ahhoz, hogy túléljem, ha a saját otthonomba költözöm. Fogtam a táskámat, és az ajtó felé indultam. Nos, ami pedig a kávét illeti, Bliss és a koffein – tökéletes kombináció lesz ahhoz, hogy a tegnap este minden gondját félretegyem. Kicsit úgy éreztem, mintha csalnék, amikor beléptem az egy sarokkal arrébb lévő Starbucks kávézóba, tekintve, hogy egy másik országban voltam meg minden, de nem tudtam igazán törődni vele. Azt a kompromisszumot hoztam, hogy nem ott ittam meg a kávét, hanem kimentem, és leültem egy parkban. A több háztömbnyi nagyságú zöldterület majdnem közepén találtam egy szökőkutat, amelyet szobrok díszítettek. Leültem egy padra, és a szobrokat figyeltem. A szökőkút tetején egy hiányos öltözetű férfi állt kiemelkedve a vízből. Poseidonra emlékeztetett. Alatta három, majdnem meztelen nőalak ült a víz fölött, lágy és gyönyörű teremtések. Az ég ragyogó kék volt fölöttük, én pedig ugyanolyan mozdulatlanul ültem, mint ők, és élveztem a napsütést. A kávémat kortyolgatva figyeltem a körülöttem lévő embereket. Néhányan nyilvánvalóan turisták voltak, a legtöbbjük azonban helyi lakos. Hallgattam, milyen természetesen hangzik bonyolult nyelvük a szájukból. Talán amíg itt vagyok, én is megtanulok egy nyelvet. Az már több lenne. Valami jobb. De vajon elég? Próbáltam megismételni egy kifejezést, amit egy idősebb nő mondott mellettem, a szavak azonban összefolytak a számban. Ezután már nem ejtettem ki hangosan, mert féltem, hogy véletlenül valami sértőt mondok. Amikor már alig maradt a kávémból, egy csapat gyerek futott el mellettem nevetgélve. Ez a hang legalább minden nyelven ugyanolyan. Egyenruhát viseltek, ezért úgy gondoltam, talán iskolások. Aki elöl ment, körülbelül tizenkét–tizenhárom éves lehetett, ő volt a legidősebb köztük. Egy vázlatfüzetet tartott a szökőkút fölé, a többi gyerek pedig angolul biztatta. Ezek szerint valami nemzetközi iskolából lehetek. Egy másik, kisebb fiú érkezett futva a csoporthoz, a haja össze volt kuszálva, a szemüvege ferdén állt az arcán. – Add vissza! – követelte angolul.

A nagyobbik fiú úgy tett, mintha elejtette volna a füzetet, és csak közvetlenül a víz fölött kapta el. – Mondj egy okot, Tücsök! Át sem gondoltam, mit csinálok, csak felálltam, és elindultam feléjük. Elővettem egy Budapest térképet, és csak akkor álltam meg, amikor a nagyobbik fiúhoz értem. – Elnézést, beszélsz angolul? Azt hittem, rám se figyel, annyira lefoglalja a gonoszkodás, néhány pillanat múlva azonban megfordult, és mint minden kamasz fiúnak, a tekintete kevesebb, mint két másodperc alatt az arcomról a mellemre siklott. Miközben engem bámult, megismételtem: – Beszélsz angolul? Tudnál segíteni? Hátrafordulva rámosolygott a többi fiúra, majd azt felelte: – Persze. Közelebb léptem hozzá. A térkép fölé hajoltam, és próbáltam nem undorodni attól, ahogy továbbra is bámult. – Meg tudnád mutatni, hol vagyok? – kérdeztem. Buta szőke üzemmód bekapcsolva. – El akarok jutni ehhez a metrómegállóhoz, de csak körbe–körbe keringek. Miközben közelebb hajolt hozzám – és felváltva hol a térképet, hol engem nézett –, a tekintetem a másik fiúra siklott. Ő csak a vázlatfüzetet nézte a gonosz gyerek kezében, és láttam rajta, hogy azt fontolgatja, kikapja belőle. – Tessék! – mondtam, és a srác mindkét kezébe belenyomtam a térképet. – Egyszerűen képtelen vagyok megtalálni. Nagy nehezen próbálta széthajtani a térképet úgy, hogy még mindig a másik kezében tartotta a vázlatfüzetet, én pedig lecsaptam a lehetőségre. – Hadd segítsek! Mielőtt ellenkezhetett volna, kivettem a füzetet a kezéből, majd kinyitottam az első oldalon. Azonnal mosolyra görbült a szám. A rajz a szökőkutat ábrázolta. Az árnyékolás szinte tökéletesen visszaadta a szobrokat. Elképzeltem, hogy nézhet ki egy ilyen korú gyerek rajza, ha félmeztelen szobrokat akar megörökíteni, és teljesen biztos voltam benne, hogy nem így. Ez sokkal érettebb volt annál. Élethűbb. Még azt is le tudta rajzolni, ahogy a nap visszatükröződött a víz felszínéről, és ettől az egész háromdimenziós hatású lett. Igazán fantasztikus rajz volt. Sohasem hittem volna, hogy egy ilyen korú gyermek képes ilyet alkotni. A rajz központi témája a szökőkút volt, de láttam, hogy nagyon sok munkát fektetett a szobrok ábrázolásába is. Az egyik sarokban valami mást is elkezdett. Durván megrajzolta a pad körvonalát, és rajta egy lányt. Az alak nem volt olyan részletesen kidolgozva, mint a szökőkút – egyelőre – az arca és a haja azonban már kész volt, és ebből gondoltam, hogy talán én lehetek. A térdre simuló nyári ruha végleg meggyőzött. – Ez a tiéd? – kérdeztem a zsarnokoskodó fiútól. Megállt, és nem tudta, engem nyűgözzön–e le vagy a barátait. Rápillantott a hozzá legközelebb álló társára, aztán azt felelte: – Nem. Dehogyis.

Egy kis kéz emelkedett a magasba a csoport hátsó részén, és már mosolyogtam, mielőtt a kisfiú megszólalt volna. – Az enyém! Tettem egy lépést felé, mire a csoport kettévált előttem. A gyerek hátrahajtotta a fejét, hogy rám nézzen, az arcát piros foltok tarkították. – Ezt te rajzoltad? Nem felelt, és egy pillanatra azt hittem, el akar futni. Aztán bólintott. – Csodálatos! A mögöttem lévő fiúk úgy hallgattak, hogy szinte kézzelfogható volt a csend, néhányan a nyakukat nyújtogatták, szerették volna látni, mi van a füzetben. – Tényleg? – Tényleg. Nagyon tehetséges vagy. – A sarokban lévő lányra mutattam, és azt kérdeztem. – Ez én vagyok? Erre tényleg úgy nézett, mint aki mindjárt elmenekül. Vagy talán követi a példámat, és az utcára hány. Úgy döntöttem, megszabadítom a szenvedéseitől, ezért átnyújtottam neki a vázlatfüzetet anélkül, hogy választ vártam volna. – Gyönyörű. Ha továbbra is így folytatod a rajzolást, le sem tudod majd vakarni magadról a lányokat. Aztán… mert nem tudtam ellenállni, lehajoltam, és megpusziltam az arcát. Erre a bőre lángvörös lett, szinte lila, és miközben elsétáltam, a fiúk éljenezni kezdtek, és azt kérték, hogy mutassa meg a rajzát. Hátranéztem a vállam fölött, és láttam, hogy a többiek körbeveszik, a zsarnok fiú pedig értetlenül, térképpel a kezében, egyedül áll. Nyugodtan megtarthatja. Hadd szolgáljon emlékeztetőül, hogy ne legyen többé seggfej. Küldtem egy utolsó mosolyt a művésznek, aztán elindultam az utca felé. Nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. Ki gondolta volna, hogy már az is felvidít, hogy egy öntelt kis majmot a helyére teszek? Végignéztem az utcán, és azon töprengtem, merre menjek, amikor megpillantottam egy ismerős, légiós–frizurát. Hunt. A szívem azonnal a torkomban dobogott, tettem egy lépést felé, ekkor azonban valaki megérintette a könyökömet, és elvonta a figyelmem. Még egy–két másodpercig azt a férfit néztem, akiről azt hittem, hogy Hunt, csak azután pillantottam a hátam mögé. A kis művész volt. Mielőtt megkérdezhettem volna, mit akar, egy papírlapot nyomott a kezembe, aztán elfutott. Lenéztem, és majdnem elolvadtam, amikor felismertem a szökőkutas rajzot, amelyet kitépett a füzetéből. Megfordultam, és láttam, hogy visszafut a csoporthoz, és ezúttal pacsit adnak neki, és éljenzik. A mellkasomra szorítottam a rajzot, és integettem neki. Úgy tűnt, távolabbról már bátrabb, mert lelkesen visszaintegetett. Amikor visszafordultam a másik irányba, fantom Hunt már nem volt sehol. Felsóhajtottam. Valószínűleg nem is őt láttam. Mekkora volt rá az esély, hogy újra összefutok vele? Ráadásul az utcán?

Talán várnom kellene egy kicsit azzal, hogy szállodába költözöm, és egy ideig még a szállón maradnom. Mert ha Hunt tényleg szeretne megtalálni, ott keresne. Úgy értem… valószínűleg nem fog. Azok után pláne, milyen ostobán viselkedtem, de ki tudja. Nem halok bele, ha maradok még néhány napig. Remélhetőleg sikerül visszafognom magam, hogy közben ne öljem meg Dilis Christ.

5

Hunt nem talált meg aznap. Na, nem mintha összetörtem volna miatta vagy ilyesmi. Ő is csak egy férfi volt. Aligha az első, aki felkeltette a figyelmemet, és határozottan nem az utolsó. Katalint és a többi srácot sem láttam újra. Nem igazán vágytam rá, hogy ismét kiporszívózzák a számat. Ehelyett összebarátkoztam egy másik csoporttal, akik a szállómon laktak. Jenny, egy kanadai lány egy szobában volt velem. Két srác tartozott hozzá, az egyik a testvére volt, John, a másik pedig egy barátjuk, Tau. Tau ausztrál volt, sötét bőrű, és nagyon jól nézett ki. Aznap éjszaka elkísértem őket egy kocsmába. Könnyű volt beleolvadnom a társaságukba, és kímélhettem az agyam azzal, hogy a prágai, nyári filmfesztiválról folytatott beszélgetésüket hallgattam, amire el akartak menni. Egy ideig a szokásos megismerkedős kérdéseket tettük fel egymásnak, mire azonban átmentünk a második kocsmába, már annyit ittunk, hogy régi barátokként viselkedtünk, habár szinte nem is ismertük egymást. Valami bizonyára eltört bennem, mert nem tudott lekötni, amit Tau mondott, még úgy sem, hogy igazán gyönyörű férfipéldány volt ízes kiejtéssel. John a kissé tuskóbb fajtához tartozott, de azért aranyosnak tartottam, viszont határozottan nála sem éreztem azt a bizonyos szikrát. Minden kocsmában, ahol megfordultunk beszélgettem néhány sráccal, a tekintetem azonban folyton az ajtóhoz vándorolt, mintha arra várnék, hogy valaki megjelenjen. Egy nagyon is konkrét valaki. De ez ostobaság volt. Nem fog csak úgy besétálni véletlenszerűen. Az eszemmel tudtam, mégsem bírtam teljes figyelemmel és szívvel az estére koncentrálni. Két kocsma között legalább egy tucat internet kávézó mellett mentünk el, és mindegyik suttogott és hívogatott, hogy írjak üzenetet a barátaimnak, és hagyjam, hogy megvigasztaljon az otthon (vagy legalábbis amennyire közel kerülhettem hozzá). Ellenálltam a kísértésnek, és inkább minden alkalommal felhajtottam egy felest, amikor a gondolataim Hunt vagy az otthonom felé kanyarodtak. Mivel mindkettő garantáltan felért egy katasztrófával. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel, amikor Jenny lehuppant az ágyamra, és ráült a lábamra, úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Fogta a takarót, és lehúzta a fejemről. Felnyögtem, majd a párnába temettem az arcom. – Basszus! Ez túl fényes! Csettintett egyet a nyelvével. – Másnapos vagy. Az szar. Csak annyira fordítottam oldalra a fejem, hogy beszélni tudjak, és ne fulladjak meg a párnában. – Neked lesz mindjárt szar, ha nem beszélsz egy kicsit halkabban. Úgy mosolyodott el, mintha nem éppen az előbb fenyegettem volna meg. Egy dolgot megtanultam előző este… Jenny és én nagyon hasonlítottunk egymásra. Félelmetesen. Kicsit

olyan volt, mintha a saját klónommal lógtam volna. Nos… egy olyan klónnal, aki nem akadt fent egy pasin, akit soha többé nem fog látni. – Tudom a megoldást – jelentette ki. – Szerepel benne rituális öngyilkosság? Mert mindig is úgy gondoltam, az érdekes módja lenne a halálnak. – Azta! Te aztán morbid vagy másnap reggel. Nem csoda, hogy azt mondtad, sosem okoz gondot, hogy kidobd az egyéjszakás partnereidet. Lehet, hogy már amúgy is a szemétben vannak valahol. – Ha. Ha. Majd sokkal halkabban hozzátette: – Szóval, arra gondoltam, hogy igyunk meg egy kávét, és talán a tiédet béleljük ki valamivel. Tudod, kutyaharapást szőrével. Aztán majd elmegyünk vásárolni, mert ma estére terveink vannak. Hatalmas terveink. – Inkább egy hatalmas alvást választanék. – Ugyan már! Szerettem volna a párna alá dugni a fejem, és kizárni a világot a tudatomból. – Menj vásárolni a barátaiddal! – mondtam. – Azok pasik. Csak nyafognának meg türelmetlenkednének egész idő alatt. Különben is… ez tetszeni fog. Hidd el! Hunyd be a szemed! Örömmel. – Képzelj el egy szuper pasit! Megvan? Minden igyekezetem ellenére egy nagyon is konkrét férfi jelent meg a szemem előtt. Ugyanaz, aki már két napja ott táborozott a fejemben. – Akkor most képzeld el félmeztelenül, úszónadrágban, csurom vizesen! A francba! Miért volt olyan jó a fantáziám? Ha ezt így folytatom, soha nem fogom tudni kiverni a fejemből. – Most pedig szorozd meg százzal, adj hozzá zenét és alkoholt, és azt fogjuk csinálni ma este. – Hű… Jenny! Nem tudom, mit tanítottak neked földrajzból Kanadában, de Magyarországnak nincs tengere. Szóval nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben tengerparti buliba mennénk. – Ki beszél itt tengerpartról, spicceském? Ide megyünk! Szabályosan az arcomba nyomott egy szórólapot. Megfájdult a fejem, miközben a szövegre próbáltam fókuszálni. Először a képet láttam meg. Valamiféle bulit ábrázolt, több tucat embert fürdőruhában, akik láthatóan nagyon jól érezték magukat. Fölötte ez a cím állt: „Fürdők éjszakája”. Amikor felültem, hogy jobban szemügyre vegyem a hirdetést, Jenny hadarni kezdett. – A recepciós srác, tudod, az, akinek karika van a szemöldökében? – Ó, de még mennyire, hogy tudtam. Nagyon szívélyesen fogadott az első éjszakámon Budapesten. – Azt mondta, ez olyasmire hasonlít, mint amikor elmegyünk egy kocsmába, csakhogy itt bár helyett a termálfürdőkben lesz a buli. Ezek a fürdők már, nem is tudom, csillióbillió éve léteznek itt. Mindenki fürdőruhát visel, lerészegedik, és reggelig fennmarad. Jelenleg a gyomrom nemigen tudott volna elviselni egy újabb egész éjszakás bulit. – Nem is tudom, Jen… – Hogy érted azt, hogy nem tudod? Ez őrült jól hangzik! Ráadásul ez az utolsó estém Budapesten. És jól jönne egy kísérő, ha el akarom csábítani Taut. Ja, igen. Halványan rémlett, hogy előző este említett valamit arról, hogy tetszik neki a srác. Gondolom, még szerencse, hogy nem ébredt bennem vonzalom iránta. – Ugyan már, Kelsey! Meg fogod bánni, ha nem jössz. Ilyen buli csak egyszer adódik az életben.

Azzal, amit már megbántam, és amit féltem megtenni, mert megbánnám, úgy éreztem, az életem nem más, mint egy megbánásokkal teletűzdelt akadálypálya. – Na, jó. Elmegyek. Felvisított örömében, mire esküszöm, hogy az agyam tiltakozva kiabált. Aztán halkabban hozzátette: – Ne haragudj, csak izgatott lettem. Nem fogod megbánni, Kelsey. Veszünk valami dögös fürdőrucit, és ez lesz az utazásod fénypontja. Meglátod. Igaza volt. Csak meg kell szabadulnom ettől a fejfájástól, és akkor tisztábban tudok majd gondolkozni. És talán ma este lazábban veszem a dolgokat. Úgy is jól érezhetem magam egy bulin, hogy nem iszom alkoholt. A májamnak bizonyára jót fog tenni egy kis szünet. Segítek neki felcsípni Taut, és magamnak is keresek valakit. Aztán visszatérek a régi kerékvágásba, és továbblépek.

***

Leszavaztam azt a bikinit, amelyen először megakadt a szemem, és inkább egy fekete–fehér darabot választottam, amelynek pántjai körbefonták a mellkasomat, aztán hátul ugyanúgy keresztbe–kasul futottak a derekamon, és végül mind a két oldalon hozzákapcsolódtak a bikini alsómhoz. Vadítóan néztem ki benne, mégis divatosan, és a rengeteg falatnyi háromszög között feltűnő leszek, mert kihívást jelentek. Na persze, éppen ez volt a célom. Jenny, John, Tau és én olyan karszalagot vettünk, amellyel minden fürdőbe beléphettünk, ráadásul benne volt az árban a helyszínek közötti utazás költsége is. Levettük a kinti ruhánkat, elzártuk a holminkat, aztán beléptünk egy helyiségbe, és mintha egy másik világba érkeztünk volna. Neonfények villództak, dübörgött a techno zene, és szentséges isten, mennyi meztelen test volt ott! Láttam bikinis nőket, úszónadrágos férfiakat, még egy akrobatát is, aki a mennyezetről lógott egy kötélen. A hab a tortán pedig? Tűztáncosok álltak a medence körül. Szó szerint értve, emberek… akik tűzzel táncoltak. Totális őrület. A mozaikcsempék és márványoszlopok között mintha visszautaztam volna az időben azokhoz a Dionüszosz tiszteletére rendezett, görög, hedonista ünnepségekhez, amelyeket színháztörténetből tanultunk. Persze nem tudtam, hogy ez a fürdő görög vagy római építésű–e, ezért gondolom, lehetett akár Bacchus is. Mindenesetre olyan volt, mint Woodstock, egy élményfürdő és a Cirque de Soleil egyben. Más szóval elmebaj. – Ez tényleg valóság? – kérdezte Jenny. – Nem tudom – feleltem, és földbe gyökerezett lábbal, döbbenten álltam. – Valaki csípjen meg! Ebben a pillanatban egy férfi ment el a mellettem, és megtette. A mellkasa borzalmasan szőrös volt, és egy olyan szűk úszónadrágot viselt, amely valószínűleg az ereit is elszorította. Felsikítottam, megfogtam a fenekem, és csak bámultam távolodó hátát. Jenny felnevetett. – Lehet, hogy ennek a helynek varázsereje van, és bármit mondunk, valóra válik. Ryan Gosling! Kérlek!

Vártunk. A medence fölötti kupolából lógó akrobata ekkor hátradőlt a karikáján, és csak egy lábbal tartotta meg magát, Ryan Gosling azonban nem jelent meg varázsütésre. Jenny csettintett az ujjával. – Kár! De azért nagyon tuti ez a hely. A tuti meg sem közelítette a valóságot. Ez… hihetetlen volt. – Köszönöm, hogy elhoztál. Jenny elmosolyodott. – Úgysem engedtem volna, hogy kihagyd. A srácok is láthatóan élvezték, habár a tekintetük sokkal inkább a bikinikre tapadt, mint a látványosságra és a pirotechnikai körítésre. Beljebb sétáltunk a helyiségbe, elmentünk egy bár előtt a párás medencéhez közeledve. Mindenféle alakú és méretű nőt és férfit láttunk. Egy rövid szőke hajú fickó kiáltott egyet, aztán nekifutott, és beleugrott a vízbe. Néhány méterrel távolabb csobbant bele, mint ahol egy pocakos férfi neonzöld fánkra hasonlító úszógumival a derekán állt. A tekintetem folyton visszatért a fürdő kupolás tetejéről lelógó lányhoz, aki egy karikára fonódva tornázott. Az olyan kalitkára emlékeztetett, ahol a madár egy kör alakú ülőkén gubbaszt középen. Folyton azt vártam, mikor terjeszti ki a szárnyát és repül el. Aztán az a sok izmos has… édes jó istenem, mintha egy gyár futószalagon termelte volna őket, mert egyre csak jöttek, jöttek, és sosem fogytak el! Azt sem tudtam, hol kezdjem. Olyan volt ez, mint egy büfé tele… nos, igen… friss hússal, én pedig a falánkság bűnébe készültem esni. – Ne hozzunk egy italt? – kérdezte Jenny. Megráztam a fejem. – Nekem jó így. Először inkább nézzük meg a vizet! Amikor beléptem a medencébe, vissza kellett fojtatnom egy nyögést, olyan finom és meleg volt a víz. Rámosolyogtam Jennyre, és azt mondtam: – Lefogadom, hogy ilyen nincs Kanadában. – Viccelsz? Még mindig otthon lennék, ha lennének ott ilyesmik. Derékig besétáltam a vízbe, és elégedetten behunytam a szemem. A hullámok a mellkasomat nyaldosták, és éreztem, ahogy ellazulnak az izmaim. – Itt maradhatok életem végéig? – kérdeztem. – Csak szörnyen ráncos leszel. – Megéri. Még beljebb mentünk. Nagyon sok testet láttam. Az emberek táncoltak, nevettek és pancsoltak. A hőség, a pára, a zene és a fények együtt túláradó érzékiséget teremtettek. A srácok is belegázoltak a vízbe mögöttünk. – Ideje elcsábítanod a jóképű ausztrált – mondtam. Jenny elmosolyodott. – Türelem! Hidd el, elég sok időt töltöttem már vele, hogy tudjam, egy kis ösztönzésre van szüksége. A féltékenység majd megadja a kezdő lökést.

Majdnem sajnálni kezdtem szegény Taut. Jenny gyönyörű volt, csupa sötét az én világos külsőm mellett. Sötét haj, barna szem, barna bőr. Miközben végignézett a medencében lévő embereken, tudtam, nem lesz nehéz találnia valakit, akivel féltékennyé teheti Taut. – És te kit akarsz elcsábítani ma este? – kérdezte. – Én csak jól akarom érezni magam. Egy pár egymást nyakában ült, aztán egy méterrel mellettünk beborultak a vízbe, és összefröcsköltek minket. – Szerintem sikerülni fog! – kiabálta Jenny, miközben megtörölte a szemét. Én is ezt tettem, és elmosolyodtam. Igaza volt. Pontosan ezt kerestem. Azt a fajta élményt, amit Texasban nem kaphatok meg. Lehet, hogy naivitás, de attól, hogy itt voltam – olyan helyekre látogattam el, és olyan dolgokat csináltam, amit a legtöbb ember nem – különlegesnek éreztem magam. Bizonyos szempontból sikerként könyveltem el. Olyan sikernek tartottam, amely sokkal többet jelentett számomra, mint a főiskolai diploma megszerzése vagy egy kövér bankszámla. Ha soha semmilyen említésre méltó dolgot nem teszek életemben, ha a halálom napjáig boldogtalan házasságban vagy egy aranykalitkában élek, mint az anyám, legalább erre vissza tudok majd emlékezni. Ezek az élmények ott lesznek nekem, hogy kitűnjek a tömegből. Még beljebb mentünk a medencében, és Jenny nem húzta az időt, máris odavezetett két sráchoz. Tökéletes bulizós társ volt, és együtt képesek voltunk meghódítani a bulik világát. Méghozzá viharosan. – Jenny vagyok – mondta a közelebb álló fiúnak. – Ő meg itt a barátnőm, Kelsey. Ti pedig nagyon helyesek vagytok. – Az, akivel beszélt, valóban az volt. Napbarnított bőr, gyilkos, zöld szem, borzas haj, amely felgöndörödött a párás levegőben. Valamivel később hozzátette. – Ja, és ő itt John meg Tau. A mindenit, nagyon ügyesen csinálta. A testvére és annak barátja kicsit távolabb álltak a csoporttól, de láttam, hogy Tau a barátnőm minden mozdulatát követi, ahogy Jenny mosolyog, és új hódításával beszélget. Nem tudtam, hogy az ő ismerőseivel vagy a jóképű srác barátjával beszélgessek. A barátot is vonzónak találtam, magas volt, kicsit sovány, és hosszú, szőke hajú. De hogy őszinte legyek, vele sem volt túl sok kedvem beszédbe elegyedni. Jennyvel könnyű volt együtt lenni, mert állandóan beszélt, és nem sokat kérdezett. Kifejezetten jó társ volt a bulizásban, az a fajta, akivel az ember azonnal megtalálja a közös hangot, mert a stílusa hasonlít az enyémhez a szórakozásban, és nem igényel sok energiát. John és Tau azonban más volt. Mindketten inkább hallgattak, és szinte úgy éreztem, hogy munka a velük való beszélgetés. A jóképű srác pedig? Nos… nem volt meggyőző érvem arra, hogy vele miért nem akarok beszélgetni. Éppen megpróbáltam rávenni magam, hogy kezdeményezzek, amikor megelőzött. – Kelsey? Ugye így hívnak? – kérdezte. Bólintottam. – És téged? – Lukas. – Remekül beszélt angolul, és csak nagyon halvány akcentusa volt. Talán német? – Testvérek vagytok? – kérdezte.

Jennyvel egymásra néztünk, és elmosolyodtunk. Nem igazán hasonlítottunk, ő sötét volt, míg én világos, a testünket azonban eléggé egyformának lehetett tekinteni. Rámosolyogtam Lukasra, majd azt feleltem: – Igen. Hátrasimította a haját, majd sejtelmesen elvigyorodott. Isten tudja, mi volt a pasikkal, de valami megőrjítette őket a testvérekkel kapcsolatban. – Honnan jöttetek? – kérdezte Jenny új ismerőse. Az ő akcentusa sokkal feltűnőbb volt, mint a barátjáé. Jenny hátradobta a haját, és azt felelte: – Hollandiából. Láttam, ahogy Tau a szemét forgatja, és mérgesen néz. Lukas hozzám fordult, és csak annyit mondott: – Tényleg? – Ezután valami furcsa nyelven kezdett el beszélni, és csak tippelni tudtam, hogy talán hollandul. Jelentőségteljesen Jennyre meredtem. Most komolyan! A srácnak német akcentusa van, erre egy szomszédos országot mond? Nem választhatott volna valami mást, mondjuk Svédországot? Felnevettem, a vállára tettem a kezem, és reméltem, hogy a flörtöléssel elterelem a figyelmét a témáról. És ha ez nem működne, még mindig elmehetek úszni. A tekintetem a Lukas és Jenny közötti résre tévedt, a menekülő útvonalra, ha szükségem lenne rá. És mintha az univerzum keretbe foglalta volna nekem, ebben a kis résben egyszer csak megpillantottam Huntot. Pislogtam egyet, és arra gondoltam, biztosan csak a hőség miatt képzelődöm. De még mindig ott volt. Amikor felém fordította a fejét, pánikba estem. Megmarkoltam Lukas másik vállát, és addig fordítottam, amíg háttal nem álltam Huntnak. A víz felkavarodott körülöttünk, de olyan sok ember volt ezen a kis helyen, hogy bizonyára nem vette észre. Lukas megfogta a derekam, én pedig hagytam, mert a legkevésbé sem akartam jelenetet rendezni. Miután végre háttal álltam Huntnak, csakis akkor engedélyeztem magamnak, hogy elismerjem, milyen lélegzetelállítóan jól néz ki. Egyszer már kitapintottam az izmait a ruhája alatt, ma hajnalban el is képzeltem, de a saját szememmel látni – még ha csak egy pillanatra is – minden képzeletet felülmúlt. És nagyon hosszú idő óta először… ideges lettem. Jenny megfordult, és felvont szemöldökkel nézett rám. – Mi az, Kels? – Értsd: Hé, te dilis… mi a franc bajod van? Tényleg mi bajom volt? Hunt csak egy férfi. A férfiak pedig sohasem jelentettek kihívást számomra… vagy legalábbis nagyon régóta nem. Ez a srác azonban… teljesen elbizonytalanított, ráadásul úgy, hogy nem is szándékosan csinálta. Tudtam, hogy legalább száz bikinis lány van itt, de egészen biztosan én voltam az egyetlen közülük, aki hányásszagú lehelettel akarta megcsókolni. Ellenálltam a kísértésnek, hogy hátralessek a vállam fölött, és csak azt feleltem Jennynek: – Semmi. Jól vagyok. Csak van valaki, akit nem akarok látni. – Miközben majd’ belehaltam, hogy lássam. Ez aztán rohadt logikus, agy!

Őszintén szólva… nem értettem Huntot. Amikor pedig azt hittem, hogy értem, kiderült, hogy tévedek. Ez a bizonytalanság – hogy kiesett az irányítás a kezem közül –, ez volt a legfélelmetesebb dolog, amivel hosszú ideje szembe kellett néznem. Tökéletes ellentéte annak, amit ma estére terveztem. – Azt mondtad, öt ilyen fürdő van, ugye? – kérdeztem a barátnőmtől. Egyszerűen csak továbbmegyünk. Keresünk egy másik helyet, ahol bulizhatunk. – Igen, de… – Jenny a srácokra mosolygott, és azt mondta. – Még nem mehetünk el. – Azzal közelebb lépett a legújabb szerzeményéhez. Felsóhajtottam. Nem akartam arra kényszeríteni, hogy újra kelljen kezdenie a féltékenységi hadműveletet. – Ők is velük jöhetnének. Felemeltem az állam, hogy Lukasra pillantsak, mire szorosabban fogta át a derekam. Jenny megfordult, és hátranézett a válla fölött. – Mellesleg, ki elől menekülsz… ja! – Ja? Ja! Mit jelent ez a „ja”? Mosoly suhant át az arcán, amire a gyomrom várakozásteljesen összerándult. Odafordult a két sráchoz, és azt mondta: – Megbocsátotok nekünk egy percre? – Aztán megfogta a vállam, és miközben kihúzott Lukas szorításából, éreztem, hogy a srác körme óvatosan végigkarcolja a bőrömet. Néhány lépéssel távolabb megálltunk, és halkan azt kérdezte: – Az a személy, akit nem akarsz látni, egészen véletlenül nem egy szívdöglesztően jóképű férfipéldány légiós frizurával, és olyan vastag bicepsszel, amelyet az ősi civilizációk valószínűleg istenként imádtak? Nagyot nyeltem. – Kérlek, mondd, hogy azért tudod, mert gondolatolvasó vagy! – Nem, szívem. Azért mert van szemem. És ha már a szemnél tartottunk, esküdni mertem volna rá, hogy érzem Hunt tekintetét a hátamon, és úgy gondoltam, a gerincem akár magától is összegömbölyödhetne, úgy bizsereg. – Engem néz? – Méghozzá úgy, mintha te lennél az utolsó szelet torta. A víz hőmérséklete hirtelen emelkedni kezdett, holott már eleve is meleg volt. – Csak jól akarod magad érezni? Na, szívem! Itt a tökéletes alkalom. Mellesleg ki ez? – kérdezte Jenny. Egy rejtély. – Csak egy fickó, akivel a múltkor ismerkedtem meg – válaszoltam. – És mi a francért nem akarod újra látni? Herpesze van vagy ilyesmi? Mert az nagy kár lenne. Mintha festék ömlene egy Van Goghra vagy Ryan Gosling meztelen testére. – Nem olyan ismeretség volt. Erre csettintett egyet a nyelvével. – Ami szintén nagy kár. Akkor miért kerülöd? – Nem számít. Bármilyen érdekesnek is találtam Huntot, nem tetszett, milyen érzéseket kelt bennem. Összezavart, bizonytalanná tett, és mellette meztelennek éreztem magam, de olyan értelemben,

aminek semmi köze sem volt a jelenlegi hiányos öltözékemhez. Lukas sokkal jobb választásnak tűnt. Könnyebb volt meghatározni és irányítani. – Nos… ebben igazad van. Mert ő egyáltalán nem akar kerülni téged. Ez volt minden figyelmeztetés, amit kaptam, mert a következő pillanatban már Hunt forró lélegzete simogatta a fülem, és mély hangon azt súgta: – Örülök, hogy újra látlak, Kelsey. A szívem egy pillanatra megállt. Megfordultam, és azonnal kiszáradt a szám. A párás levegőben sötét szemébe néztem, és ettől a szívem újra elindult.

6

Egy csodálatos mellkassal szemtől szemben állva, képtelen voltam kinyögni a megfelelő üdvözlő szavakat. Isten áldja a kondigépeket, a súlyzókat és minden más csodát, ami ilyen testet adott neki. Jen jól mondta… ez valóságos műalkotás volt. – Hogy van az arcod ma este? – kérdezte. Ó, tudod, lángol. – Ööö… jól. Jól. Az arcom jól volt. Csak állt előttem, némán bólogatott azzal az állandóan összeszorított állkapcsával. Közben a feszültség egyre nagyobb lett köztünk, mint a gőz, és egyszerűen nem értettem, mi a fenéért van itt velem ez a srác. Látott a legrosszabb pillanatomban, aztán visszautasított. Miért jött vissza egy második menetre? Közelebb lépett, én pedig éreztem, hogy a víz áramlása megváltozik körülöttem. A testem azonnal reagált a közelségére, és pimasz mosolyából láttam, hogy ezt ő is tudja. A karja a mellkasomhoz ért, mire a mellbimbóm megkeményedett. Egy elfojtott hangot hallattam, amely félúton volt egy kövér ember asztmás hörgése és egy kutya gumijátékának sípolása között. Vagyis fényévekre bármilyen szexis hangtól. Hunt kuncogott, aztán kinyújtotta mellettem a karját Jenny felé. A teste belépett az intim szférámba, az arca pedig elég közel került hozzám, hogy közelről lássam borostás állát, miközben a barátnőmre nézett. – Szia, Hunt vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – Én pedig Jenny. Szintúgy. Még a neve hallatán is borzongás futott végig a gerincemen. – Ez a Hunter rövidítése? – tűnődtem hangosan.

Visszahúzta a karját Jentől, de továbbra is ott maradt az aurámban. Hozzám hajolt, és azt súgta: – Nem. Eltartott néhány másodpercig, hogy az agyam felfogja, mit mondott, mert egy kicsit lefoglalt, hogy az ajkát figyeljem. – Szóval, a szüleid egyszerűen csak Huntnak neveztek? – Nem kifejezetten. – Istenem, hogy te milyen titokzatos vagy! Elmosolyodott. A mosolya a szívemig hatolt, és mindent átrendezett odabent. – És tessék, másodszorra is Istennek neveztél. Hol volt egy asztal, hogy beleverjem a fejem? Lukas ezt a pillanatot választotta, hogy ismét megjelenjen mellettem, és így egy asztal már nem is lett volna elég. Egy egész rohadt konferenciateremre lett volna szükségem. Hunt egy pillanatra rám nézett, aztán Taura és Johnra, akik a közelünkben álltak, majd ismét visszatért rám a tekintete. – Nem tudtam, hogy társasággal vagy – mondta. Elvigyorodtam. – Megijedsz egy kis konkurenciától? Felnevetett, amelynek hallatán ismét megborzongtam. Úgy nézett rám, mintha még a gondolat is képtelenség lenne, hogy neki konkurenciája van. És a francba, milyen igaza volt! – Mi van a többi barátoddal? Akikkel a múltkor voltál? Megvontam a vállam. – Nem voltunk igazán barátok. De ez itt Jenny. – Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lett volna a mentőövem. Hunt elmosolyodott. – Igen. Már találkoztunk. Néhány másodperccel ezelőtt. Azt sem bántam volna, ha ekkor bekövetkezik a világvége, mert úgy legalább befogtam volna az ostoba szám. – Ja, igen. Ugyanabban a szállóban lakik, mint én. – Egy kéz simított végig hátul a derekamon, egy nagy férfikéz, amely nem Hunté volt. Hanem Lukasé. Sajnos. – Mert testvérekvagyunk. És úgy logikus, hogy a testvérek egy helyen lakjanak. Lassan zöldségboltot nyithatok a sok ostobaságból, amit mondtam. Jenny mellettem állt, és különös kifejezés ült ki az arcára. El tudtam képzelni, milyen furcsa lehet végignézni az önpusztításomat. Minek nekem megnézni a Vezúvot? Én magam vagyok egy természeti katasztrófa. Jenny tapsolt egyet. – Ooooooké, azt hiszem, ideje lenne inni egyet. Azt tudom, hogy rám tutira rám fér… Kelsey? Ó, igen! Vodkát ide azonnal! Intravénásan. Ekkor azonban Huntra néztem, és eszembe jutott, mit eredményezett az alkohol azon az estén, amikor megismerkedtünk. Ha nem lettem volna olyan részeg, a dolgok másképpen alakulhattak volna. Nem utasított volna vissza, és az agyam jelenleg nem lenne katasztrófa– sújtotta övezet. Valamint még aznap éjjel kiűztem volna őt a szervezetemből.

Amellett pihennem is kellett. Olyan feszült voltam miatta, hogy a szokásos hűvös, szexis viselkedésem megszűnt létezni. Vettem egy lassú, mély lélegzetet. – Csak egyet – mondtam Jennynek. Aztán ismét visszaveszem az irányítást az életem fölött. Kaptam az élettől egy második esélyt, és olyan gyorsan le fogok csapni rá, mint a focicsapat hátvédje a partnerére a szalagavató éjszakáján. Vagyis én csapok le a hátvédre, nem pedig fordítva. Oldalra léptem, ezért Lukas keze lecsúszott a derekamról. Olyan közel álltam meg Hunthoz, hogy még a meleg víz ellenére is éreztem a teste melegét. – Velem jössz? – kérdeztem. – Azt gondolnám, hogy a múltkor eleget ittál. Felvontam a szemöldököm. – Csak egy ital. Ma ez lesz az első. Gyere, szórakozz egy kicsit! Habozott. – Vagy majd később összefutunk. – Tettem egy lépést Lukas felé, aki azonnal felém nyúlt. Alig mozdultam azonban egy–két centit, Hunt keze máris a derekamon volt, és visszahúzott magához. – Jó, mehetünk! Lukas a homlokát ráncolta, de nem éreztem lelkiismeret–furdalást. Hiszen megkaptam, amit akartam. Hunt ujjainak leheletfinom érintése is felgyorsította a pulzusomat, így csak elképzelni tudtam, mi lenne, ha még jobban hozzám érne. Lukas ezért Jennyhez csapódott. A barátnőm, elmosolyodott. – Nos, akkor irány a bár! Majdnem felnevettem. John ment legelöl, minden bizonnyal próbálta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a testvére immár három férfit vezet az orránál fogva… beleértve Taut is. Mögötte lépkedtünk, én pedig vettem egy bátorító lélegzetet. Fogalmam sem volt, mit akar tőlem Hunt, azt azonban tudtam, hogy én mit akarok tőle. Egyetlen éjszakát. Ami elég lesz ahhoz, hogy kitöröljem ezeket az őrült gondolatokat az agyamból, és újra visszatérjek a normális kerékvágásba. – Úgy látom, az új barátod nem szívesen válik meg tőled. Összevontam a szemöldököm, és követtem a tekintetét nem Jennyre, hanem Lukasra, aki ide– oda nézegetett hol a barátnőmre, hol rám. – Majd túlteszi magát rajta. Alig két perccel ezelőtt találkoztunk. – Tudom. Láttam, amikor bejöttél. Olyan gyorsan kaptam felé a fejem, hogy kis híján meghúztam a nyakam. Micsoda? – Nagyon tetszett az a pörgésed, amikor megpróbáltál elbújni előlem. Ez nem lehet igaz. Hát soha nem lesz már nyugtom? – Nem bujkáltam. Én csak… A szavak hirtelen kiszálltak a fejemből. Istenem, az a szexis mosoly lesz egyszer a vesztem! – Na jó. – A szemem forgattam. – Elismerem, el akartam bújni. De nem mindennap csinálok bolondot magamból, és nem volt túl sok kedvem megismételni.

– Nem volt olyan rossz. Nos, az ember pont ezeket a szavakat szeretné hallani egy srác szájából, akivel le akar feküdni… nem volt olyan rossz. – És te mit keresel itt? – kérdeztem. Felvonta a szemöldökét, és ezzel viharszínű szemére vonzotta a pillantásom. – A hely tele van bikinis nőkkel. Szerinted mit keresek itt? Igyekeztem, hogy ne látszódjon a csalódottság az arcomon. – Úgy értem itt? Velem? Felsétáltunk a lépcsőn, amely kivezetett a medencéből, és amikor a gravitáció visszahúzta rólam a vizet a földre, a fürdőruhám szorosan a testemre tapadt. Felnéztem, és láttam, hogy Hunt még mindig a legfelső lépcsőn áll, a tekintete úgy siklik végig a testemen, ahogy a vízcseppek lecsorognak rajtam. Megrázta a fejét, és ezúttal nem szakította el a pillantását rólam, mint az első éjszakán, amikor találkoztunk. A szeme végigsiklott az alakomon fentről le, aztán vissza fel. A mellbimbóm vagy a hűvös levegőtől, vagy a tekintetétől, de megkeményedett, és egy pár pillanatig mereven azt nézte, majd az arcomra emelte a pillantását. A hangja rekedt volt és reszelős, amikor így szólt: – Mit is kérdeztél? Legszívesebben elmosolyodtam volna, de annyira felizgatott az, ahogy rám nézett, hogy képtelen voltam együttműködésre bírni az izmaimat. – Azt kérdeztem, mit keresel itt velem. Kilépett a medencéből, fölém tornyosult, és neki láthatóan nem esett nehezére uralkodnia az arcizmain, mert az a pimasz, szexis vigyor ismét ott ragyogott a képén. – Ja, úgy érted ostobaságot kérdeztél? Istenem, azt gondolta magáról, hogy imádnivaló. És valóban az volt. Hah! – De még mindig nem válaszoltál. – Igen, nos. – Kinyújtotta a kezét, és letörölt egy vízcseppet a kulcscsontomról. – Melletted elég nehéz gondolkozni. Na, ezt a választ bármikor elfogadnám. Egy kicsit magabiztosabbnak éreztem magam, megfordultam, hogy kövessem Jennyt, és a vállam fölött néztem hátra Huntra. A tekintete ismét végigfutott a testemen. Visszafojtottam egy mosolyt, és azt mondtam: – Gyerünk, katona! A bárpultnál majd befejezheted a bámulást. Ígérem, hogy nem fogok eltűnni. Felnézett a mennyezetre, és motyogott valamit a bajsza alatt, amit nem értettem. Bármi volt is, összezavartam. Kelseynél a pont. Három bár működött a fürdőben, ami nem is ártott, tekintve, hányan voltak itt ma este. A csoportunknak sikerült megszereznie néhány bárszéket a legközelebbi pultnál, és már rendeltünk, mire Hunt is odaért. A pultra támaszkodtam, amitől a csapos kiváló rálátást kapott a dekoltázsomra, miközben Hunt is akadálytalanul bámulhatta a hátsómat, amelyet megígértem neki. – Egy gin bitter lemont – rendeltem magamnak, aztán Huntra néztem. – Te mit kérsz?

– Semmit. Nekem jó így. A szemem forgattam, és azt mondtam: – Legyen két gin bitter lemon. Az előző éjszakával ellentétben úgy éreztem, most tökéletesen kézben tartom a dolgokat. Vagy legalábbis így volt, amíg két ujj a fürdőruhám pántja alá nem csúszott a derekamon, aztán el nem kezdett hátrafelé húzni a bárpulttól Hunt nyitott térde közé. A kezét a csípőmre helyezte, én pedig behunytam a szemem. Úgy nevezett dicsőséges nyaralásom összes estéje elbújhatott e mögött az éjszaka mögött. Borostás álla a vállamat karcolta, miközben azt súgta: – Bármi történik is ma éjszaka… Bármi? Bármi? Kérlek, add, hogy ugyanarra a bármire gondoljunk! – Igen? – leheltem. – Ne hányj a medencébe! A francba. Ott volt a pont.

7

Kihúztam magam Hunt szorításából, miközben nevetés morajlott mélyen a mellkasában. – Csak emiatt, vicces fiú… te fizetsz. Megérkeztek az italok, és felvontam a szemöldököm, úgy néztem rá kihívóan. Amíg felállt, hogy fizessen, elloptam a székét. Egyszerre volt bizarr és felszabadító egy teljesen normális környezetben lenni, mint egy bár, de teljesen abnormális öltözékben, amit nem igazán lehetett öltözéknek nevezni. De nem panaszkodtam. Így legalább lehetőségem nyílt rá, hogy jól megnézzem Huntot és gyönyörű hátát: kidolgozott izmait és napbarnított bőrét. A gyanúmat, hogy talán katona, megerősítette a jobb lapockája fölötti tetoválás, amely az Egyesült Államok tengerészgyalogságának logóját ábrázolta. Komoly lecke volt önuralomból, hogy csak a szememmel követtem végig a sas szárnyát és a szavakat, nem pedig a kezemmel. Hunt szembefordult velem kezében az italokkal, én pedig nem is próbáltam leplezni, hogy őt bámulom. Hiszen bámulnivaló volt. És ezt ő is tudta. Jenny nevetve hozzám hajolt, és az enyémhez koccintotta a poharát, én azonban nem tudtam elszakítani a tekintetem Hunttól. Jenny a fülembe súgta: – Nem mintha figyelnél rám, Miss Álmodozó, de a Tau–hadművelet nagyon ígéretesen alakul. – Jól hangzik. – És úgy vélem, ma este nem jössz haza velünk? – Remekül hangzik.

Megharaptam az ajkam, hogy ne mosolyogjak, mire Hunt szinte felfalt a szemével, még akkor is, amikor belekortyoltam az édes italba, és élveztem selymes ízét. A tekintete egy pillanatra a pohárra siklott, majd visszatért az arcomra. – Szóval, Hunt – kérdeztem. – Honnan jöttél? – Arra könnyebb lenne válaszolni, hogy honnan nem. – A hadseregnél szolgáltál, kölyök? Elmosolyodott, én pedig visszaemlékeztem arra, amikor először megláttam. Szinte sértő volt, mennyire gyönyörű. Olyan, mint az az okos gyerek az osztályban, aki tönkreteszi mindenki más esélyeit. Csakhogy ő nem az egyenletekben volt jó, hanem abban, hogy létezett. Keresztbe tettem a lábam, a pillantása követte a mozdulatom. Aztán így szólt: – Kölyöknek neveztél? – Ha csúfolni akarnálak, nem ez a szó lenne az első választásom. Megérintette a bokámat, és már ez a kis érintés is lángra gyújtott. – Akkor minek neveznél? – Nos, egyszer már puhánynak minősítettelek. – Összehúzta gyönyörű szemét. – De nem esik nehezemre bevallani, ha tévedtem. Az ujjai feljebb vándoroltak a bokámról a vádlimra. Az izmaim ösztönösen megfeszültek, és tényleg nagyon szerettem volna kihagyni ezt a szellemes párbeszédet, és ahhoz a részhez ugrani, ahol a szája az enyémre tapad. Vagy bármely más testrészemre. – Mi hozott Budapestre? – kérdezte. Megvontam a vállam, majd a lábfejemet a térde mögé csúsztattam. – Semmi különös. Csak érdekes helynek tűnt. – Finoman hozzányomtam a lábfejem, mire ellépett a pulttól, közelebb hozzám. – És mi a helyzet veled? Az ujjai a térdem érzékeny hátsó része közelében jártak, és elég közel állt hozzám, hogy ha át akartam volna kulcsolni a lábam rajta, hogy magamhoz húzzam, megtehettem volna. – Egy hirtelen ötletnek engedtem – felelte. Megnedvesítettem az ajkam, mire a szeme azonnal a számra szegeződött. Nagyon közel voltam ahhoz, hogy rávegyem, engedjen egy másik ötletnek is. – Szoktál ennél kevésbé titokzatos lenni? – Azt hittem, a nők szeretik a rejtélyeket. A hangja mély volt, és bizonyára valami különleges frekvenciát érhetett el, mert az egész testem megremegett tőle. Sárga és zöld neonfény villant fel, és megvilágította az arcát. – A nők valóban szeretik a rejtélyeket. De csak akkor, ha úgy gondolják, hogy meg tudják fejteni őket. – Rám emelte a tekintetét, amely olyan mély volt, hogy egyszerre nyugtalanított és megrészegített. – Megengeded, hogy megfejtselek téged, Hunt? A székem peremére támaszkodott, és közvetlenül a fülemhez hajolt. Forró lehelete hatására borzongás futott végig a bőrömön. – Ez oda–vissza működik, hercegnő. Már éppen meg akartam mondani neki, hogy kikerüli a választ, amikor Jenny bukkant fel Hunt válla mögött, mellette Tau állt. – Mi visszamegyünk a medencébe. Jöttök ti is?

Hunt elhúzódott, én pedig nagy nehezen megálltam, hogy ne kulcsoljam köré a lábam, hogy ne mehessen túl messzire. Felemeltem a poharam, ami szinte tele volt, és azt feleltem: – Még ezt sem ittuk meg. Ti csak menjetek, jó szórakozást! Jenny búcsúzásképpen futólag tisztelgett egyet, nekem pedig olyan érzésem támadt, hogy ma este már nem látom. Miután elment, ittam egy újabb kortyot az italomból, és belenéztem Hunt szemébe. Neki nem volt a kezében a pohár, ezért a háta mögé lestem, és láttam, hogy még mindig tele van, úgy áll a bárpulton. – Hozzá sem nyúltál az italodhoz. Tudom, hogy egy kicsit csajosan néz ki, de esküszöm, hogy itt ízleni fog. Hunt elmosolyodott, majd leült az egyik bárszékre, amiről a többiek felálltak. – Jó így. Tényleg. – Ó, ugyan már! – lecsúsztam a székemről, és elé álltam. A térdére támaszkodtam úgy tettem hozzá. – Kóstold meg az enyémet! – Kösz, de jó így. – Olyan komoly vagy. Lazíts egy kicsit! Szórakozz! – Ittam egy újabb kortyot, aztán a nyelvemmel lenyaltam az alsó ajkamról egy eltévedt cseppet. – Kóstold meg! A kedvemért? Beálltam a térde közé, ő pedig a derekamra tette a kezét. Elképzeltem, milyen ízű lenne az ajka, és milyen forró a teste, ha egymáshoz simulnánk. Vajon az ajka olyan puha volt, mint amilyennek látszott? Szinte magamon éreztem sima és magabiztos száját, amely ellentétben állt az álla érdességével. Már attól is felhevült a testem, hogy elképzeltem. Reszkető lélegzetet vettem, amikor azt mondta: – Ha válaszolsz egy kérdésemre. Egy centire hátrabiccentettem a fejem, és az egyik keze a nyakamra fonódott. – Megegyeztünk. Ittam még egy kortyot az italomból, aztán átnyújtottam neki. Víz csorgott végig a pohár külső oldalán, és néhány másodpercig azt nézte. Nem értettem, miért vonakodik úgy, aztán arra gondoltam, talán ahhoz a lovagiassághoz van köze, amely saját elmondása szerint nincs meg benne. Úgy viselkedett, mintha nem bízna magában, ha az alkoholról van szó. Én azonban száz százalékig amellett voltam, hogy egy kicsit legyen őrült. Különösen velem. Felsóhajtott. Aztán lenézett a félig üres pohárra. Az ajkához emelte, és egy picit belenyalt. Jelentőségteljesen ránéztem, mire egy hajtásra kiitta a maradékot. Diadalmasan elmosolyodtam, és elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy megkóstoljam az ajkát, és lenyaljam róla, ami ottmaradt. Kezdtem közelebb hajolni felé, amikor megszólalt: – Most én jövök. Felvontam a szemöldököm, de az üzlet az üzlet volt. Egy pillanatig nem szólt, a tekintete az enyémbe fúródott, a hüvelykujjával az államat simogatta. Éreztem, hogy mindjárt lecsukódik a szemhéjam ettől a kellemes érzéstől, és meg kellett erőltetnem magam, hogy továbbra is a szemébe nézzek. – A múltkor… hogy értetted azt a kijelentést, hogy belefáradtál az életbe?

A szavai váratlanul értek, és úgy hátrahőköltem, mintha egy vízfüggönnyel álltam volna szemben, nem pedig kíváncsi tekintetével. – Nem tudom, miről beszélsz. Elfordultam, ő azonban az államnál fogva visszafordította maga felé az arcom. – Tudod… rád nézek, és egy gyönyörű nőt látok élete legszebb időszakában, aki egzotikus helyekre utazik, és a világ a lábai előtt hever. Aztán azt gondolom, hogy ez csak a felszín, amit kifelé mutatsz. – Körülnéztem, mert kezdtem pánikba esni és kényelmetlenül érezni magam, ő azonban folytatta. – És talán én is szeretem a rejtélyeket, mert folyton arra gondolok, mi lehet ez alatt a maszk alatt, amit nem engedsz, hogy az emberek lássanak. Felemelte a másik kezét is, és az egyik ujjával a halántékomat simogatta, mintha ezzel kinyithatott volna bennem valami titkos kaput. Eltoltam a kezét, és kihúzódtam a szorításából. – Már megmondtam… nem tudom, miről beszélsz. Részeg voltam. Nem kellene készpénznek venned, amit valaki részegen fecseg. Hátat fordítottam neki, és a bárpultnak dőltem, majd felvettem ott árválkodó italát, és nagyot kortyoltam a belőle. – Nem hiszek neked. Szerintem ez volt a legőszintébb dolog, amit valaha mondtál nekem. És talán magadnak is – felelte. Jézusom! Mintha szükségem lett volna rá, hogy pszichológust játsszon! – Már megint ez a lovag–fényes–páncélban baromság. Nem szorulok a gyámkodásodra. – Már nagyon régóta nem volt rá szükségem. – Nem tudsz rólam semmit. Szóval bármit is csinálsz, bármit is próbálsz megjavítani bennem, elmehetsz a picsába. Ittam még egy nagy kortyot az italából, de egyáltalán nem éreztem az édes ízt. – Hé, sajnálom. Ne kapd fel a vizet! Éreztem, hogy ott van a hátam mögött, és a szívem a torkomban dobogott. Hogy siklott ilyen gyorsan félre ez a beszélgetés? Azt hittem, a megfelelő irányban haladunk. – Nem kaptam fel a vizet. – Kiittam az italát, aztán megpróbáltam leinteni a csapost. Mielőtt azonban észrevehetett volna, Hunt megfogta a kezem, és tenyérrel lefelé a pultra szorította. Szorosan mögöttem állt, ezért amikor levegőt vett, a mellkasa a hátamhoz ért. – Kelsey, sajnálom! – mondta. – Nem kellett volna erőltetnem. De ne azért igyál, mert haragszol rám. Visszafordultam felé, de csak a fejemmel. – Bocsánatkérés elfogadva. És azért iszok, mert akarok. – Beszélgessünk egy kicsit! Ma estére már eleget beszéltem. Felemeltem a másik kezem, hogy intsek a csaposnak, erre megfordított, és a hátamat nyomta a bárpulthoz. – Mi a franc bajod van? – háborodtam fel. – Csak szeretnék beszélgetni egy kicsit. – Ezért erőszakkal lefogsz, mint egy ősember? Jézus! Az ajka pusztító mosolyra görbült, és esküszöm, ha most megint viccet csinál abból, hogy Jézusnak szólítottam, letörlöm azt az önelégült vigyort a képéről. – Csak szerettem volna bocsánatot kérni.

– Már megtetted. – Tudom. De tényleg nagyon sajnálom. – Nem hiszek neked. Folyton ugyanaz történik: elítélsz, pedig nincs hozzá jogod. Amikor pedig nem ítélsz el, az életemben vájkálsz. – Nem ítélkezem fölötted. Ígérem. Ami pedig a többit illeti? Az csak a bennem lévő katona miatt van… Túlságosan egyenes vagyok. Ha tudni szeretnék valamit, megkérdezem. Ha meg akarok tenni valamit, megteszem. Erre a szememet forgattam. Ez mostanra teljesen egyértelműen kiderült. – Igen, a finomság határozottan nem az erősséged. Még szélesebben mosolygott. – Hát nem, az biztos. – Nos, akkor, ha elengedsz végre, megyek és megkeresem Jennyt meg a többieket. Mivel nem engeded, hogy igyak még egyet, és… Nem tudtam befejezni a mondatot, mert két kezébe fogta az arcom, és megcsókolt.

8

Egy pár pillanatra megdermedtem, mert el sem hittem, hogy ez tényleg megtörténik. Az ajka egyszer, majd még egyszer finoman hozzáért az enyémhez. Kifújtam a levegőt, mire erősebben szorította meg az állam. Aztán a gyengédség eltűnt, és az ajkát az enyémre tapasztotta. Alaposan, mélyen csókolt meg, mint egy olyan férfi, aki tudja, hogy a vágy a részletekben rejlik az ördöggel együtt. Félrebiccentette a fejem, felfedezte a szám, én pedig átadtam neki az irányítást. Amikor először megéreztem az ízét, begörbítettem a lábujjamat, amikor pedig magához húzott, és meztelen bőröm meztelen testéhez ért, az agyam kivette régóta esedékes szabadságát. Hevesen és szenvedélyesen csókolt, mintha valami csata lennék, amelyet meg akar nyerni. Egy olyan férfi kétségbeesésével, akinek nincs vesztenivalója. Átfogtam a nyakát, és viszonoztam a csókot, egyre gyorsabban és keményebben, és a vágy lángja hamar tűzvésszé alakult bennem. Hunt szájából halk nyögés tört föl, aztán elengedte az arcomat, és végigsimított a bordáimon hátra a derekamig. A bőröm lángolt a keze nyomán, és amikor az ujjai beleakadtak a bikinim pántjaiba, homorítottam, és még jobban egymáshoz préseltem a testünket. A fogai közé vette az alsó ajkam, én pedig a vállába mélyesztettem a körmöm. Ezután elszakadt a számtól, és csókokat hintett az államon végig a nyakamig. Először forró leheletét éreztem a bőrömön, majd a nyelve hegyét. Nekinyomott a bárpultnak, én pedig örültem, hogy van valami a hátam mögött, ami megtart, mert hirtelen megszédültem.

Vettem egy mély lélegzetet, és bár nem volt kettőnk közt semmi hely, megpróbáltam még közelebb húzódni hozzá. A teste kemény volt az én puhaságom mellett, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha az agyam kilépett volna a testemből, mintha csak láttam, de nem éreztem volna azt, hogy a keze szorosan átfog, a teste pedig beteríti az enyémet. A világ olyan ködössé vált, mintha álomban lettem volna, és amikor olyan érzésem támadt, hogy ez talán nem is valóságos, nyöszörgés csúszott ki a számon. Aztán a fogával megkarcolta érzékeny bőrömet a pulzuspontomon, és a világ visszazökkent a helyére. Ínycsiklandóan valóságos volt. Halkan morgott valamit a nyakamba, a szája olyan volt a bőrömön, mint egy ismeretlen nép nyelve – egzotikus, kiszámíthatatlan és őrülten szexis. A csókjai a bőröm alá kúsztak, és felgyújtottak minden idegvégződést a testemben. És mintha elektromos lett volna, valamit rövidre zárt bennem, mert a lábam elgyengült, szinte elzsibbadt. A kezembe fogtam az állát, és szinte alig éreztem érdesnek a borostája miatt. Felhúztam az arcát az enyémhez, és belenéztem ködös tekintetébe. – Azt hiszem, szeretem, hogy nincs benned finomság. Az ajkán ismét megjelent az az ismerős mosoly, aztán a következő pillanatban visszahúzta magához a szám. Mindenünk egymáshoz ért – az ajkunktól a lábujjunkig – de csak egymáshoz ért. Erősebben ölelt magához, de csupán ártalmatlan helyeken. Az alhasamban gyötrő sajgás ébredt, a testem elhanyagolt részei szinte könyörögtek a figyelemért. Annyira kívántam, hogy szinte beleszédültem. Szabályosan elszédültem. Kezdtem lemaradni, nehéz volt követnem a tempóját, nem tudtam elég gyorsan mozgatni az ajkamat. Ezért elhúzódtam. A fejem elnehezült, megtelt homokkal, és meg kellett kapaszkodnom a vállában, hogy ne essek hanyatt. – Hűha! A homlokomhoz támasztotta az övét, és morogva azt mondta: – Már a legelején ezt kellett volna tennem. Próbáltam egyetérteni, de a csók valószínűleg elpusztította néhány agysejtemet is, mert nem tudtam megformálni a szavakat, mintha a testem és az agyam közti összeköttetés megszűnt volna. Megsimítottam az arcom, de nem éreztem. Furcsa. Mennyit ittam? A szédülés egyre fokozódott a fejemben, aztán már zúgás is társult hozzá, és a világ magától mozogni kezdett a periférikus látóteremben. – Ne mondd, hogy szóhoz sem jutsz, hercegnő! Kuncogtam, amelynek hallatán Hunt legalább olyan meglepettnek tűnt, mint ahogy én éreztem magam. Elengedtem a vállát, hogy a szám elé tegyem a kezem, de most hogy már nem kapaszkodtam, elkezdtem oldalra dőlni. – Hé! – Átkarolta a derekamat, és visszahúzott magához. A fejem előrebillent, mintha túl súlyos lenne, hogy a nyakamon tartsam, és zsibbadt arcomat a mellkasára fektettem. – Kelsey?

Megpróbáltam kinyitni a szemem, és ismét ránézni, de a szemhéjam túl nehéznek bizonyult. Úgy éreztem magam, mintha egy brutális vidámparki körhintán ülnék, és egy forgásra vagy egy bukfencre lennék attól, hogy apró darabokra essek. Vajon alkohol volt a nyálában? Nem értettem, hogy érezhetem magam így csupán másfél pohár ital után. Mert csak annyit ittam, ugye? Hunt megitta az enyémnek a felét, aztán én megittam az övét. – Az arcom – motyogtam. A keze forrón és birtoklón ölelte hátul a derekamat. – Mi van vele, hercegnő? Meg akartam rázni a fejem, de csak egy fél fordulatot bírtam megtenni, és így az ajkam a mellkasa közepét súrolta. Hangosan beszívtam a levegőt, mire erősebben szorította meg a derekam. A mellkasára támasztottam a homlokomat, és halkan nyöszörögtem. Éreztem, ahogy a belső szerveim összenyomódnak és széthúzódnak, és arra emlékeztetett, amikor a múlt éjjel rosszul lettem. Csakhogy ennek nem volt semmi értelme. Hunt két keze közé fogta az állam, és felemelte a fejem. A tekintetünk találkozott, az övé pedig először érdeklődőnek tűnt, aztán néhány másodperc alatt zavarttá vált. – Kelsey? Mit mondtál az arcodról? – Nem érzem. – Nem érzed az arcod? Nem éreztem semmit. – A francba! Hátrébb biccentette a fejem, és elmélyülten fürkészte a szemem. A fejem fölött villódzó neonfények elvakítottak. Feketeség öntötte el a látóterem, ezért ügyetlenül elhúzódtam tőle. De elkapott, és olyan erősen szorított magához, hogy a lábam szinte le sem ért a földre. Kinyitotta a száját, hang azonban nem jött ki rajta. Sötét, üveges szemmel tanulmányozott, és közben eltátotta a száját. Egy összetört játékbabára emlékeztetett. Felemeltem a kezem, és megérintettem az ajkát, mire becsukta a száját. Így már kevésbé tűnt összetörtnek, a szeme azonban még mindig felhős volt. – Kelsey, ugye nem ittál előtte semmit? Kinyitottam a szám, hogy nemet mondjak, a nyelvemet azonban túl nagynak éreztem, ezért csak megráztam a fejem. – A fenébe! Az italom! Felemelt, és feltett a legközelebbi bárszékre, aztán elfordult, és magához intette a csapost. – Ez az ital – mondta. – Nem látta, hogy valaki hozzányúlt volna? Nem fogta meg más is kettőnkön kívül? Azt nem hallottam, mit felelt a csapos, mert túl nehéznek éreztem a testemet. Istenem, annyira kimerültem! Mikor aludtam utoljára? Észre sem vettem, hogy oldalra dőlök, amíg Hunt át nem karolta a derekam, és vissza nem állított függőlegesbe. Az arca megjelent előttem, a homlokunkat összeérintette. Mondott valamit, a szavak azonban késve jutottak el hozzám, néhány másodperccel az után, hogy láttam

az ajka mozgását. De még így sem értettem. Azt tudtam, hogy a nevemet mondja, aztán újra még néhányszor. Nevettem, mert minél többször ismételte, annál idegenebbül hangzott. – Hazaviszlek – jelentette ki. Felsóhajtottam. Ez remekül hangzott. Egy újabb csókot leheltem a mellkasára, aztán ráhajtottam a fejem. Éreztem, hogy hangosan kifújja a levegőt. Szerettem volna tovább csókolni, amíg már nem marad levegő a tüdejében… vagy az enyémben. De nagyon fáradt voltam. Megérintettem a mellkasát közvetlenül a szíve fölött, mire kérges ujjai meztelen derekamba vájódtak, de olyan erősen, ami egyszerre volt birtokló és őrjítő. – Sajnálom – szólalt meg halkan suttogva. – Az én hibám. Figyelnem kellett volna. Minden forgott körülöttem, miközben a fejem le–fel mozgott, mert Hunt mély lélegzetet vett. Egy körhintán ültem, de túl sok irányba mozogtam egyszerre. Átfogtam a nyakát, mert szerettem volna megnyugtatni, az ujjaim azonban elzsibbadtak, és csak valami apró szúrást éreztem, amikor mozdítani akartam. Ekkor a karját a lábam alá csúsztatta, felemelt, és meleg mellkasához szorított. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Itt vagyok, hercegnő. Biztonságban vagy. Hallasz engem? Senki sem fog visszaélni a helyzeteddel. Ígérem! Annyit sikerült kinyögnöm: – A francba. Hangosan fújt egyet. – Micsoda nőszemély vagy te! Nagyon reméltem, hogy most nem kezdi el megint, hogy megérem a pénzem. A karja jó meleg volt körülöttem, és még sohasem éreztem ilyen kényelemben magam. Elindultunk, és miközben lépkedett, halk, morajló hangon kérdéseket tett fel nekem. Az agyam azonban lassú és ködös volt, a testem pedig teljesen kikerült az irányításom alól. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy értelmes válaszokat adjak, de mindezek ellenére valahogy mégis éreztem magamon a karját, valamint a lélegzetét és az arcom alatt a szívdobogását. Amikor ismét kinyitottam a szemem, a világ a fények, a színek és egy szürke szempár összevegyülő kavalkádjának tűnt. Amikor már azt hittem, tudom, hol vagyok, és mi történik velem, hirtelen minden átalakult valami újjá és zavarba ejtővé. Hunt tekintete azonban állandó maradt. Sötét volt, mély és megfejthetetlen. A fejem az ölében nyugodott. A világ pedig szédületesen kavargott, forgott körülöttem. Már nem tudtam követni vagy utolérni. Minden felborult, csak Hunt keze nyújtott biztonságot, ami a hasamon nyugodott. Hányingerem lett, és ez valahogy kitisztította egy kicsit a fejem, és könnyebb lett gondolkodom. – Mi történik? – motyogtam. – Egy taxiban ülünk. Nem mondom biztosra, de… – Az álla még jobban megfeszült, a tekintete pedig szikrákat szórt. – Minden jel arra mutat, hogy valaki beletett valamit az italomba, amíg a bárpulton állt.

Hát, ezért? Hirtelen a melegség és a súlyos érzés már nem volt megnyugtató és biztonságot adó. Sokkal inkább fojtogató. Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a mellkasomban, de ott is éreztem az elnehezült érzést. – Basszus! – nyögtem. – Közlöm veled, hogy kábítószert tettek az italodba, és te csak ennyit mondasz? – Közlöd, hogy elkábítottak, és elvárod, hogy többet mondjak? Nem tudtam többet válaszolni. Nem is akartam. Még gondolni sem szívesen gondoltam rá. Hunt arckifejezésén láttam, hogy haragszik, a derekamat és nedves hajamat simogató keze azonban másról tanúskodott. Végül mégiscsak volt benne gyengédség, és örültem neki. Annak is örültem, hogy nem vagyok egyedül ebben. Mert igaza volt… Ne gondolj rá! Semmi sem történt. Biztonságban vagy. Rátettem a hasamon lévő kezére a tenyerem, és próbáltam levegőt venni, érezni valamit. Nem volt értelme arra gondolni, mit történhetett volna. Mint ahogy annak sem volt értelme, hogy a múlton rágódjunk. Bizonyára ismét elaludtam, mert amikor legközelebb felnéztem, láttam, hogy Hunt kiemel a taxiból, és újra az ölébe vesz. Megint az a furcsa, testen kívüli érzés töltött el. Néztem, ahogy óvatosan, és nagy erővel az ölében visz, de úgy éreztem, mintha valaki mással történne. Meg sem kottyant neki, hogy engem cipel. Bementünk az előcsarnokba. Nem állt meg a recepciónál, amiből arra következtettem, hogy ebben a szállodában lakik. Összerándult a gyomrom. A liftben nem néztem rá, és egy dolgot még ebben a ködös állapotomban is megfigyeltem: azt, ahogy rám néz. Mintha máris jól ismerne, mintha olyasmit tudna rólam, amit még én magam sem – és ettől éreztem azt a kétségbeesett vágyat, hogy közelebb húzzam magamhoz, de ugyanakkor el is taszítsam. Nem tudtam, hogy mindenkire így néz–e, vagy csak rám. – Megijesztesz – mondtam. Összevonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta egy hang sem. Aztán levegőt vett, és lassan megszólalt: – Nincs miért félned. Nem foglak… nem tenném meg. Ágyba duglak, aztán elmegyek, és kiveszek egy másik szobát. Azt hitte, nem bízom benne… hogy talán történik velem valami. – Nem erről van szó. Nem erre értettem. – Akkor miért ijesztelek meg? – Mert nem akarom, hogy láss. Volt egy kis hang bennem, ami azt súgta, hogy be kellene fognom szám, mert olyan dolgokat mondok, amit nem lenne szabad, ez a hang azonban mintha egy betonfal mögött lett volna. Túl messze volt, és túl nehéz volt megérteni. – Mit ne lássak? Hunt a vállával kinyitott egy ajtót, én pedig egyszerűen csak azt feleltem: – Engem.

9

Hunt nem szólt semmit, miközben átvitt a sötét szobán, és leültetett egy székre. A lábamhoz tette a táskámat és a ruhámat. Megnéztem, hogy ott vannak–e. Bizonyára magához vette, mielőtt elindultunk, de nem emlékeztem, mikor. Ezután letérdelt elém, és egyik kezével a székre támaszkodott a combom mellett. – Miért nem akarod, hogy lássalak, Kelsey? Ahhoz elég tiszta volt tudatom, hogy megparancsoljam a számnak, hogy maradjon csukva. Nem akartam lemezteleníteni előtte a lelkemet. Egész életemben a magabiztos lányt játszottam, aki semmitől sem fél, merész, hetyke és független. Ez is csak egy szerep volt, amit eljátszottam, ugyanolyan, mint bármelyik másik. A vastag bőr és az álarc a gyerekkorom elengedhetetlen kelléke lett. Ha azonban az ember úgy nő fel, hogy álarcot visel, igazán sohasem ismeri meg a valódi arcát. Én viszont sejtettem, hogy milyen lehet. A magamról vetített kép tökéletes ellentéte: csúnya, félős, aki annyit sem ér, mint amennyibe a manikűrje kerül. Ha levenném az álarcom, ha hagynám, hogy lehulljon, nem maradna semmim. – Kelsey, nézz rám! A szemhéjam elnehezült, a látásom elmosódott, de kényszerítettem magam, hogy ránézzek. – Gyönyörű vagy, én ennyit látok. Megpróbáltam mosolyogni, de nem bírtam. Nem, mivel tudtam, milyen vékony felszín a szépség… milyen gyenge. Hunt néhány pillanatig engem nézett, és ezalatt a fáradtság újabb elsöprő hulláma tört rám. A fejem előrebukott, és minden erőmre szükség volt, hogy függőlegesen tartsam a nyakamon. Hunt megköszörülte a torkát egyszer, kétszer, háromszor. Vagy lehet, hogy csak egyszer, és az idő vagy az agyam meghasadt. – Én, izé, szóval le kellene venni rólad ezt a vizes fürdőruhát – mondta. Ásítottam egyet, és azt feleltem: – Rendben. – Megpróbáltam felállni, de a lábam összecsuklott alattam. Hunt elkapta a karomat, mire a mellkasom az övéhez nyomódott. A világ hirtelen kitisztult egy kicsit, a lélegzetem elakadt. Hunt ismét megköszörülte a torkát, és elfordította a tekintetét. A fürdőruhám nagyon sok pántból állt, amely a derekamon és a mellkasomon tekeredett körbe, aztán hozzákapcsolódott a bikini alsóhoz. Meg akartam fogni az egyik csomót, amely a csípőmön fogta össze a sok pántot, a kezem azonban használhatatlan volt. Mintha minden csont eltűnt volna a testemből. Aztán valahogy sikerült megmarkolnom, de nem voltam elég erős, hogy kioldjam. Az izmaim ólomnehezek voltak a fáradtságtól, és szédültem. – Nem bírom. Mintha kétszer olyan erősen hatott volna rám a gravitáció, és már nem tudtam állva maradni. Hunt fogta a karomat, a testem többi része azonban összecsuklott. – Semmi baj. Segítek. Minden rendben.

Leültetett a székre, aztán néhány lépést hátrált. Hangosan kifújta a levegőt, és megdörzsölte a fejét, majd az arcát is. – Mi a francot művelek? – motyogta magának. Ökölbe szorította a kezét, körözött egyet a nyakával, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármi mást tegyek, mint nézzem, ahogy a teste mozog, az izmai pedig hullámzanak meztelen bőre alatt. Még néhányszor azt dörmögte magában, hogy „oké”, aztán kivett valamit egy bőröndből, és visszatért hozzám. Letérdelt mellém, és azt mondta: – Tessék, ezt vedd fel! Fel akartam emelni a karom, hogy segítsek neki rám adni a sötétszürke pólót, a kezem azonban makacsul a testem mellett maradt. Hunt áthúzta a ruhadarabot a fejemen, és éreztem, hogy olyan illata van, mint neki. Behunytam a szemem, és mélyen belélegeztem. Megfogta az egyik kezem, én pedig valahogy meg tudtam szorítani az ujját. Biztatóan rám mosolygott, aztán átdugta a karomat a póló egyik ujján. Ugyanezt tette a másikkal is, ám közben a keze véletlenül a mellemhez ért. Egy halk hang szökött ki a számon, olyasmi, mint egy nyikkanás. Erre erősebben szorította meg a kezem, és néhány pillanatra behunyta a szemét. Súlyos szünet után bocsánatot kért, és befejezte a karom áthúzását. Ezután óvatosan letette a kezem az oldalam mellé, és átment a szoba másik végébe. Háttal volt nekem. A tarkóján összekulcsolta a két kezét, úgy állt némán és mozdulatlanul. Ahogy felemelve tartotta a karját, és láttam megfeszült hátizmát, szerettem volna felállni, átvágni a szobán, és átrajzolni rajta a vonalakat. Szerettem volna a hátához simulni. De nem voltam rá képes. – Oké. Következő lépés – fordult meg, és úgy nézett rám, mintha egy megoldandó probléma lennék, egy elvégzendő feladat. Átsétált a szobán, átkarolta a hátam, a másik kezét a térdem alá csúsztatta, és felemelt. Még az ölében voltam, úgy hajtotta fel az ágytakarót, aztán letett a hűvös ágyneműre, én pedig megborzongtam. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, és letérdelt mellém. Oldalra fordítottam a fejem, úgy néztem sötét szemébe. A halványsárga fény árnyékot vetett az arcára, kihangsúlyozta erős állát és egyenes orrát. Azt hittem, lemondott arról, hogy levetkőztessen, mert betakart. Megint reszketni kezdtem, és behunytam a szemem. Aztán éreztem, hogy a takaró alatt a keze a csípőm körül matat. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és megpillantottam bosszús mosolyát. – Ennyire félsz attól, hogy meztelenül láss? – kérdeztem. Minden gond nélkül kioldotta helyettem az első csomót. – Nem félek, édes. A pánt meglazult, és biztosan úgy gondolta, hogy én vagyok az, aki félek, mert hozzátette: – Ígérem, hogy nem nézek oda. Feljebb nyúlt a hasamon a takaró alatt, lehámozta rólam elöl a fürdőruha pántjait, a többi azonban a hátamon futott végig körbe a mellkasomra. – Fel tudod emelni magad? Úgy talán könnyebb lenne.

Megpróbáltam a kezemet az ágyra szorítani, és ívben megemelni a hátam, de túl gyenge voltam. Az alkohol vagy a kábítószer vagy bármi, ami bennem dolgozott, olyan erős hatást fejtett ki, hogy szinte megbénított a kimerültség. – Nem. – Gyűlöltem, hogy remeg a hangom, és gyengének látszom, de úgy éreztem, mintha a testem ellenem fordult volna, és már nem én irányítanám. Rémület áradt szét bennem lassan, mint ahogy egy virág kinyílik. Kényszerítettem magam, hogy a szemem nyitva maradjon, mert tudtam, mit látnék, ha hagynám becsukódni. Hunt leült mellém az ágy szélére. – Fogd át a nyakamat a kezeddel, és kapaszkodj belém, majd felhúzlak. Lassan sikerült kihúznom a karomat a takaró alól. Hunt ügyelt rá, hogy a paplan rajtam maradjon, majd felhúzott, és segített a nyaka köré kulcsolni a kezem. – Csak kapaszkodj! A nagyméretű póló alá csúsztatta a kezét, és éreztem, hogy meghúzza a fürdőruha anyagát, de az nem oldódott ki. Csak elfordult a többi részével együtt. – A fenébe! A másik darab át van fűzve ezen. Tarts ki még egy kicsit! Egy másik pánt alá csúsztatta a kezét, és felemelte, hogy alatta áthúzhassa az elsőt. Már fájt a karom, ezért erősebben vájtam a nyakába az ujjaim. Erre felszisszent, és a hátamon lévő keze megremegett. – Hunt? Láttam, hogy az ádámcsutkája fel–le mozog, miközben nyel egyet. – Igen? Az ujjbegye végigsimított a derekamon, és húzta magával a pántokat is. Az egyik kezemmel elengedtem a nyakát, és az állkapcsára vittem, majd azt mondtam: – Áruld el a másik nevedet! Azt, amin a legtöbb ember nem szólít. A tekintete az arcomat kutatta, és egy pillanatra az ajkamra siklott, majd visszatért a szememre. – Úgysem emlékszel rá holnap, édes. – Attól még szeretném tudni, édes. Mosoly kezdett formálódni az arcán, de szinte azonnal el is tűnt. Teljesen áthúzta a pántot, majd azt a kezét, amelyikkel felemelte a másikat, meztelen bőrömhöz nyomta. Hosszú ujjai beterítették szinte az egész hátamat, és a szobában hirtelen felszökött a hőmérséklet. – Jackson. A nevem Jackson Hunt. Elmosolyodtam, amit ő halványan viszonzott. – Nos, Jackson Hunt, ne légy beszari, vedd le végre a ruhámat! Először csak halkan és reszelősen kuncogott, majd teli tüdőből nevetett. – Te aztán nem vagy semmi, tudod? – Ahogy már mondtad, nem fogok emlékezni rá holnap. Csak essünk már túl rajta! Felnyögött, és a körmét végighúzta borostás állán. Közben motyogott valamit a bajsza alatt, ami úgy hangzott, „de én igen”. Kimerültem, fáztam és belefáradtam a várakozásba, ezért visszafeküdtem a párnára, ő pedig kihúzta a kezét a hátam alól. Mindent elkövettem, hogy letoljam magamról paplant, és közben a póló felhúzódott a hasamon.

Hunt összerándult, és hirtelen elfordította az arcát. – Jézusom, Kelsey! A hűvös levegő megcsapta a bőröm deréktól fölfelé, és libabőrös lettem. – Nem olyan nagy dolog. – De az. Nem fogom kihasználni a helyzetet. Semmiképpen sem, hiszen nem vagy elég józan, hogy tiszta fejjel hozz döntéseket. Felnyögtem. – Nem használsz ki. Már voltam olyan helyzetben, tudom milyen. Nem is hasonlított erre. Hirtelen felém kapta a fejét. – Mit mondtál? Ekkorra már olyan fáradt voltam, hogy éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe, és elhomályosítja a látásomat. De csak emiatt. Csak a fáradtság indokolta. – Semmit. – Kelsey… – Nem fontos. Csak segíts nekem. Kérlek? Kérlek! Gyűlöltem, hogy kétségbeesett a hangom, de azt akartam, hogy vége legyen, és ne gondolkozzak többet. Hunt nagyot sóhajtott, és néhány pillanatig a mennyezetet bámulta, aztán teljesen lehúzta rólam a takarót, és nekilátott a másik csomónak. Miközben levette rólam a fürdőruhát, végig az arcomat nézte. Olyan közel hajolt hozzám, hogy alig tizenöt centi volt köztünk. Az arca az enyém fölött lebegett, és a vágy lassú izzása áthatolt a fejemben lévő ködön. A hátam alá dugta a kezét, és felemelte a felsőtestemet. Nagyot nyeltem, ő pedig kihúzta alólam a fürdőruhát. Elég erősen fogta ahhoz, hogy lecsússzon a vállamról a könyökömre. Egy kicsit jobban homorítottam, így a hasam hozzáért a mellkasához. Erre halk morgás tört föl a torkából, és behunyta a szemét. Ez a hang beszivárgott a bőröm alá és az izmaimba, végül mélyen beivódott a csontjaimba. Sietve lefejtette rólam az anyagot, aztán hallottam, ahogy a vizes bikini felső a földre placcsan. Nem ért hozzám – az a keze, amely még mindig a póló alatt volt – egy centire meztelen testem mellett az ágyba nyomódott. Kinyitotta a szemét, és a köztünk lévő levegő megtelt elektromossággal. A tekintete az ajkamra siklott, a leheletét éreztem az arcomon. Nyöszörögtem egyet, mire alig hallhatóan káromkodott. – Jackson! Behunytam a szemem, és feljebb biccentettem az állam. Az izmaim megfeszültek a várakozástól. A csuklója hozzáért a bordámhoz, az ajka közeledett az enyémhez. Ez sokkal szédítőbb volt, mint bármilyen kábítószer. Az utolsó pillanatban azonban elfordította a fejét, és arcomra nyomott egy csókot. Nem vette el a száját, borostája a bőrömet karcolta, miközben azt súgta: – Nem tudom megtenni. Így nem. Ha egyszer átléptem ezt a határt, azt akarom, hogy emlékezz rá.

– Ha én is akarom, akkor nem lépsz át semmilyen határt. Olyan erősen kapaszkodtam belé, amennyire jelen állapotomban bírtam. – Hidd el, én is kívánlak. De fogalmad sincs, hány határt lépnék át, még akkor is, ha józan lennél. – Mit jelent ez? – Azt, hogy előkészítelek az alvásra, aztán elbúcsúzom. – Akkor készíts elő! – Megfogtam a kezét, és a fürdőruhaalsómhoz vittem. Két ujjával az anyag alá nyúlt, és elkezdte húzni a combomon, aztán végig le a lábamon. Amikor nem az arcomat nézte, akkor a mennyezet felé fordította a tekintetét. Végül felhúzta a takarót az államig, a sima anyag végigcsúszott meztelen bőrömön. Megfogtam az egyik kezét a takaró fölött, és magamhoz szorítottam. – Ne menj el! A másik kezével megdörzsölte az állát. – Muszáj. Ez nem jó ötlet. – Nem akarok egyedül felébredni. Ha nem emlékszem semmire… akkor… kétségbe fogok esni. Te nem tudod… Megint ugyanazt csinálta… engem tanulmányozott, és bármit is talált, rosszalló kifejezés jelent meg az arcán. – Jackson, kérlek! – Hát jó. Csak… adj egy percet! Megnyugodtam, a rémület csökkent a gyomromban. Hallottam, hogy a szobában járkál, aztán a bemegy a fürdőszobába, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és nézzem. Néhány perc múlva lekapcsolta az éjjeli lámpát az ágy mellett, és a szoba sötétbe borult. Vártam, hogy lesüllyedjen a matrac másik oldala, és érezzem azt az elektromosságot, amely tudtam, hogy bekövetkezik, ha a közelembe kerül. Vártam és vártam, de nem történt meg. – Jackson? Hallottam, hogy megnyikordul valami a szobának abban a részében, ahol korábban a széken ültem, aztán a hangja ugyanabból az irányból érkezett. – Jól vagy? Szükséged van valamire? – Nem. – Ellazultam az ágyon. – Csak… köszönöm. – Bármikor, hercegnő. Behunytam a szemem, és megadtam magam a végtagjaimat lehúzó súlynak valamint a szemem mögötti nyomásnak. Azt hittem, hogy az emlékezetemből feltörnek majd annak az éjszakának az emlékei, és őt látom. De minden valószínűség ellenére… biztonságban éreztem magam. Abban a tudatban, hogy Hunt néhány méterre van tőlem, elaludtam.

10

Halvány fény szűrődött be az ablakon, én viszont vakítóan fényesnek éreztem. Izzadt végtagjaim belegabalyodtak az ágyneműbe. Már attól is úgy éreztem, hogy földrengés rázza meg a koponyámat, hogy oldalra fordítottam a fejem. – Ba… – Még a káromkodást sem volt erőm befejezni. A fejemre húztam a párnát, lüktető homlokomat a matracba nyomtam. Ezután kényszerítettem magam, hogy még néhány órára visszasüllyedjek az öntudatlanságba. Amikor legközelebb felébredtem, már kevésbé volt bántó a fény, a másnaposság azonban éppen ellenkezőleg. A gyomrom úgy háborgott, mintha tengeren hánykolódnék. Szinte alig maradt időm felfogni, hogy egy ismeretlen hotelszobában vagyok, és megtalálni a fürdőszobát, mielőtt rám tört a rosszullét. Van néhány dolog a világon, amit gyűlölök. A menstruáció előtti fájdalmat. A Mátrixot. Azokat az embereket, akik beszélgetés közben túl közel állnak hozzám. A Dadus hangját. Azokat, akik szichológust mondanak a pszichológus helyett. És a hányást. Amiben ezen a héten már kétszer volt részem. A torkom égett, a szemem könnyezett, a nyakam izzadt, úgy fektettem le erőtlenül a fejem a vécé peremére. Néhány pillanatig megpihentem a hideg porceláncsészén, aztán újra rákezdtem. Élet. Talán valamit rosszul csinálok. A gyomrom újra és újra összerándult, megfeszült és elernyedt, amíg végül olyan érzésem támadt, mintha a belső szerveim gumiból lennének. Még jóval az után is, hogy kiürült a gyomrom, ott maradtam a vécécsésze fölé görnyedve, az arcomon csorgott a könny, és túl fáradt voltam ahhoz, hogy gondolkozzak vagy megmozduljak, amíg a testem nem kényszerített rá. Bizonyára egy óra is eltelhetett, mire éreztem, hogy meztelen lábam alatt hideg a fürdőszoba köve, és rájöttem, hogy nincs rajtam semmi, csak egy férfipóló. Visszagondoltam az előző estére, de az utolsó tiszta emlékem az volt, hogy Hunttal vitatkozom. Az ezt követő események összemosódtak, ráadásul még az azelőtti emlékeim is ködösek voltak. Ismét meztelen lábamra néztem, majd körbepillantottam az ismeretlen fürdőszobában. Hazajöttem Hunttal? Az biztos, hogy ebben reménykedtem. Legalábbis azt hiszem. De ami sokkal fontosabb… ha igen, hol van most? Kinyújtóztam, és azt az árulkodó sajgást kerestem, amely jelezte, hogy az éjszakát nem alvással töltöttem. Csakhogy az egész testem fájt. Volt egy másik srác is, akivel Hunt felbukkanása előtt beszélgettem, de nem jutott eszembe a neve. Jézusom, mennyit ihattam? A főiskolán kemény munkával dolgoztam meg azért, hogy világklasszis alkoholtűrő képességet fejlesszek ki magamban, most azonban a világért sem tudtam volna felidézni, hogy előző éjszaka néhány kortynál többet ittam. Voltam már borzalmasan másnapos régebben is, de még soha nem volt olyan rossz éjszakám, hogy minden kitörlődjön. Ezt egyáltalán nem tudtam mire vélni, különösen, hogy tegnap este elhatároztam, óvatosabb leszek.

Annak ellenére, milyen üres voltam belül, a gyomrom görcsbe rándult. Mi van, ha nem azért történt, mert túl sokat ittam? Emlékeztem, hogy Hunt felbosszantott, ezért odamentem a bárpulthoz. Behunytam a szemem, és kényszerítettem magam, hogy emlékezzek. Eszembe jutott, hogy beszélgettünk egy keveset, aztán… ittam egy pohárral. Egy pohárral. Talán kettővel. Maximum. Megragadtam a vécécsészét, és lassan feltápászkodtam a földről. A lábam úgy remegett, mint egy újszülött őzikének. Olyan voltam, mint egy kibaszott Bambi, miközben abban reménykedtem, hogy a történetem nem várt fordulatot vesz, és én nézek farkasszemet egy vadászpuskával. Ó, kérlek, szabadíts meg a szenvedésemtől! Talán akkor abbamarad ez a lüktetés a fejemben. Odavonszoltam magam a fürdőszoba ajtajához, és körülnéztem a szobában. – Hahó? – kiáltottam ki. – Van itt valaki? Mintha lázadó gyomrom nem hívta volna már fel magára a figyelmet. Az ágynemű összevissza állt, a takaró és a lepedő elcsavarodott, és lelógott az ágyról. Az egyik párna a földön hevert. Minden jel szerint… egyedül voltam. Ráadásul a szobában csak az én cuccomat láttam. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide, amihez képest a fejfájásom kellemes masszázsnak tűnt. A hasamra szorítottam a kezem, és valami miatt – amit csak éreztem, de megfogalmazni nem tudtam – a szívem gyorsabban kezdett dobogni, a kezem pedig remegett. Sok ostobaságot követtem már el életemben. Lefeküdtem emberekkel, amit később megbántam. Azért tettem meg valamit, mert mindenki más is azt csinálta. Pocsék döntéseket hoztam. De minden hibámért vállaltam a felelősséget. Mert az enyém volt. Az én döntésem. Egyet kivéve. Csak egyszer történt meg életem során, hogy nem én irányítottam a helyzetet. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy minden gyönyörű és gazdag alatt… létezik egy visszataszító mélység, amely lehúz, elnyel és megfojt, ha engeded. És ha egyszer már voltál abban a gödörben, sohasem enged el teljesen. Megpróbálhatod lemosni magadról, elfedni, a bőröd alatt azonban elérhetetlenül továbbra is ott él majd. A gyomrom összeszorult, és ismét a vécéhez tántorodtam. Olyan erősen vájtam az ujjam a porceláncsészébe, hogy már fájt. Azzal nyugtattam magam, hogy a könnyek csak a hányás természetes velejárói. Nem történt semmi. Sem tegnap este, sem akkor régen. Nem történt semmi. Szóval hagyd abba! Csak hagyd abba! Túldramatizálod a dolgot. Semmiség volt. Semmi. Legszívesebben megütöttem volna valamit, vagy elszaladtam volna, vagy sikítottam volna. Muszáj volt tennem valamit. Másra azonban nem futotta az erőmből, csak arra, hogy összegömbölyödve a hideg kőpadlóra feküdjek. Túldramatizálod a dolgot. Istenem, olyan sokszor hallottam már ezeket a szavakat, hogy szinte reflexszerűen jutottak eszembe. Megborzongtam, és az arcom a hideg járólapra nyomtam. Nagyon sokáig tartott, mire képes voltam magam mögött hagyni a bűntudatot, és elfelejteni a szégyent. Most azonban újra felütötte a fejét ez a visszataszító érzés, és úgy terjedt szét bennem, mint a gaz.

Nem tudtam, mi történt előző éjjel, de bármi volt is, nem én akartam. Megfogadtam, hogy soha többé nem történik velem ilyen. Igyekeztem mozdulatlanul maradni a hányinger miatt, de közben végigcsúsztattam a kezem a testemen, próbáltam bizonyítékot keresni arra, mi történhetett előző éjszaka. Még gondolatban sem mertem kimondani azt a szót, amely a nyelvem hegyén volt. Nem erőszakoltak meg. Soha nem erőszakoltak meg. Erre gondoltam megint. Aztán még legalább fél tucatszor. Ismerős mantra volt, és legalább annyira segített most, mint akkor régen… egyáltalán nem. Bármennyiszer gondoltam rá, még úgy is, hogy nem fájt semmim, és nem szakadt el semmim, nem tudtam visszatartani a könnyeket, amelyek a torkomat fojtogatták. Ha valaki el akart kábítani és megerőszakolni, nem hagyott volna utána egy ilyen szép hotelszobában. És nem voltak rajtam látható zúzódások vagy kékfoltok sem. Bolhából csináltam elefántot. Mindig bolhából csinálok elefántot. Ezért félretettem a gondolatot. Kényszerítettem magam, hogy felálljak a földről, aztán nagy nehezen beléptem a zuhanyfülkébe, megnyitottam a vizet, és olyan forróra állítottam, amit még el tudtam viselni. Egyfolytában azt mondogattam magamban: Jól vagy. Semmi sem történt. Jól vagy. Jól vagy. Mindig jól vagy. És valóban jól voltam… egy ideig. Csak amíg a meleg víz hozzá nem ért az arcomhoz, és a zokogás fel nem tört a mellkasomból. A lábam összecsuklott, térdre estem a zuhanyzóban. Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha ez a hatalmas kudarc életem nagy utazása lenne, amely csodával határos módon megmutatja, milyen úton kell továbbmennem az életben. Hogy ez helyrehoz. Ha ebben a gyönyörű, egzotikus városban sem tudtam boldog lenni, hogy lehetne bármi reményem életem hátralevő részére? Itt megvolt minden, amit akartam, mégis egy pillanatra sem maradt abba a fájdalom és az üresség. Semmi sem tudta elűzni. Leültem a zuhanyfülke padlójára, felhúztam a térdem a mellkasomhoz, és ráhajtottam a fejemet, miközben a víz a hátamra záporozott. Gyűlöltem, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy nem tudok megbirkózni, csakhogy van egy pont, amikor az ember olyan mélyen van már a gödörben, hogy nem látja a fényt az alagút végén, egyetlen apró pici fénypontot sem. Csak sötétség van, és még több sötétség, amely agyonnyomja és megfojtja. Ilyenkor már nincs értelme azt kérdezni, hogy került ide, és miért nem tud kijutni, mert túl mélyen van ahhoz, hogy bármit is tegyen ellene. Tudtam, hogy más embereknek még rosszabb. Tudtam. És azt is tudtam, hogy ami tizenkét éves koromban történt, sokkal rosszabbul is alakulhatott volna. Csak azt kívántam, bárcsak rájönnék, miért nem vagyok képes még mindig elengedni. Minden alkalommal, amikor azt hittem, hogy sikerült, az élet elgáncsolt, és ismét a múlt mocskába nyomta az arcom, hogy megmutassa, mennyire nem vagyok még túl rajta. Lehet, hogy egyszerűen csak vissza kellene repülnöm az Államokba. Meglátogatnám Blisst Philadelphiában, megerősíteném az elhatározásomat, és hazamennék. Mi értelme küzdeni ellene?

Bármit vártam is ettől az úttól – a kalandtól és attól az élettől, amit kerestem –, nem történt meg. Ami azt illeti, most még jobban összezavarodtam, és még elveszettebbnek éreztem magam, mint korábban. Megpróbáltam elmenekülni a problémáim elől, ezért egyik bárból a másikba, egyik városból a másikba rohantam, ám egy idő múlva a másfajta környezet már nem számított. Mert én ugyanaz voltam mindenhol. Alkalmatlan. Ostobaság, de ez az utazás előrevetítette a hátralevő életemet. Azt hittem, hogy majd beindít valamit, hogy megadja a kezdő lökést a továbbiakhoz. Minden reményemet és minden kétségemet erre az útra tettem fel, azzal a céllal, hogy az előzőeket valóra váltom, az utóbbiaktól pedig megszabadulok. Sajnos pont az ellenkezőjét csináltam. Talán eljött az ideje, hogy befejezzem ezt az utazást. Az állandó görcs kissé meglazult a gyomromban. A víz a hátamat ostromolta, én pedig minden egyes ütést úgy fogtam fel, hogy kiűz belőlem egy kis feszültséget. Lassan kezdtek ellazulni az izmaim, a tüdőm már nem égett, és a torkomat fojtogató érzés is csökkent. Az élet könnyebb, ha az ember nem törődik semmivel, amikor nem várja el, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Némileg magabiztosabban tápászkodtam fel a földről. Elzártam a vizet, és fogtam egy törülközőt. Megtörölköztem. Megtöröltem a hajam, az arcom, a testem. Szárazra dörzsöltem magam, miközben az utazásba és az életbe vetett minden reményem lassan lefolyt a vízzel együtt a lefolyón.

***

Vizesen és hullámosan hagytam a hajam, aztán összeszedtem a holmimat onnan, ahová valaki gondosan letette az ágy lábához. Vizes fürdőruhámat belecsavartam abba a pólóba, amelyet éjszaka viseltem, aztán előző napi gyűrött, ujjatlan ruhámban – amely a fürdőlátogatás előtt volt rajtam – szégyenteljesen távoztam. Valószínűleg ez volt a történelem szégyenteljes sétáinak legszégyenteljesebbike. De legalább nem tartott sokáig. Kiléptem ebből a szép butikhotelből, és ismerős környéken találtam magam. Az utca másik oldalán néhány épülettel távolabb a saját szállómat pillantottam meg. – Jézusom… Átszaladtam az úton, aztán benyitottam a szállóba. Benyúltam a táskámba, hogy a telefonomon megnézzem, mennyi az idő. Nem azért kellett a telefon, hogy bárkit is felhívjak, inkább csak végszükség esetére tartottam magamnál. Valamint azon volt az összes zeném. Még mindig azt kerestem a táska alján, amikor beléptem a hálóterembe, és láttam, hogy Jenny, John és Tau csomagolnak. Abbahagytam a keresést. Tau vett észre először, és megbökte Jennyt.

– Kelsey! Hova tűntél tegnap este, te kis huncut? Már éppen nyitottam a szám, hogy elmeséljem, hol voltam, hogy csak itt, a szemközti szállodában, de aztán becsuktam. Felvettem legmeggyőzőbb mosolyom, és azt feleltem: – Ó, hisz’ ismersz. Nem lett volna értelme elmondani. Történt már azelőtt is ilyen velem. Volt, hogy még jobban elszúrtam a dolgokat. Különben is… nem volt mit mondanom. Nem történt semmi. Különben sem voltunk barátok. Ők hárman nem sokban különböztek a kartonból kivágott alakoktól. Felszínes emberek voltak, akikkel együtt lóg az ember. És én is ugyanilyen voltam számukra. – Ó, istenem! – mondta Jenny. – Egyszerűen imádlak! Az a katona fickó volt? Lefogadom, hogy fantasztikusan teljesített. Gyere velünk, és mesélj el mindent! Odamentem az ágyamhoz, és letettem a holmimat. Nem találtam még meg a telefonomat, de szinte biztosra vettem, hogy nem sokkal múlhatott dél. – Elmentek szórakozni? Még olyan korán van. Jenny megvonta a vállát. – Körülbelül tíz perc múlva ki kell jelentkeznünk, a vonatunk viszont csak este indul. Ezért úgy gondoltuk, nem árt, ha iszogatunk egy kicsit nappal is. Tudod, hogy stílusosan zárjuk a budapesti hétvégénket. Tarts velünk! Megharaptam az alsó ajkam, és nem tudtam, hogy mentsem ki magam ebből. – Őszintén szólva, nem tudom, hogy alkalmas vagyok–e egy nappali ivászatra. – Akkor gyere a társaság kedvéért! – tette hozzá John. Nem hittem, hogy arra is alkalmas vagyok. Valószínűleg látszott az arcomon a tétovázás, mert Jenny ekkor fogta a hátizsákját, és odaadta Taunak. – Srácok, ti menjetek, jelentkezzetek ki! – mondta. – Én is mindjárt utánatok megyek. John kifelé menet integetett, Tau bólintott. Aztán Jenny hozzám fordult. – Oké, szóval, mi a helyzet? Tudom, milyen a szeretkezés utáni ragyogás az arcon, és rajtad nincs. Szóval, hol töltötted a tegnap estét? Leültem az emeletes ágy alsó részére, amely jelenleg az otthonomat jelentette. A matrac olyan vékony volt, hogy a fenekem alatt éreztem a deszkákat. – Sehol. Csak… – sóhajtottam egyet. – Csak rossz hetem volt, ez minden. És a tegnap este csak rátett egy lapáttal erre a mélyrepülésre. – Valószínűleg a fejeddel van a baj. Talán csak környezetváltozásra van szükséged. Új helyszínre. Hogy tiszta lappal kezdhess. Folyamatosan ezt csináltam: tiszta lappal kezdtem. Csak lassan rájöttem, hogy a múlt szennye mindenhová elkísér, annak ellenére, hogy a környezet mindig változik körülöttem. – Nem hiszem, hogy az segítene. Szerintem inkább hazamegyek. – Komolyan beszélsz? Összekulcsoltam a kezem az ölemben, aztán megsimítottam a tenyeremet a hüvelykujjammal. – Igen. – Bólintottam, aztán határozottabban megismételtem. – Igen. Jenny lehajolt, és leült mellém az alsó ágyra, mire a faszerkezet megnyikordult. – Nem teheted. Még nem. Ha most mész haza, amikor boldogtalan vagy, mindig így fogsz emlékezni erre az utazásra. Majd akkor utazz el, ha jó szájízzel teheted.

Megint megsimogattam a tenyerem a hüvelykujjammal, és a körmömmel óvatosan végigkarcoltam. – Van benne valami. – Hát persze, hogy van. Értem, hogy honvágyad van, és a kulturális sokk is néha túl sok, és visszaüt. De biztosan szeretnél jó érzéssel visszagondolni erre az utazásra. Úgy emlékezni rá, hogy jó volt… ugye? – Igen – bólintottam. Jenny tanácsa úgy hangzott, amit én magamnak is adtam volna. Vagyis ha nem lettem volna úgy összezavarodva és annyira letört. Ostobaság volt minden reményemet ebbe az útba fektetni. Túl sokat vártam el, túl nagy volt a nyomás. Még mindig úgy gondoltam, hogy a hazamenetel a legjobb döntés, de biztosra vettem, hogy egy utolsó bulit még el tudok viselni. – Kösz, Jenny. Elmosolyodott, és megvonta az egyik vállát. – Én vagyok a jó dolgok elrontásának királynője, de legalább felismerem ugyanezt a hajlamot másokban. Még egy utazás. Tégy olyat, amire emlékezni fogsz, olyasmit, amit nem bánhatsz meg. Aztán vidd haza magaddal azt az emléket! Bólintottam, az érzelmek fojtogatták a torkomat. Jenny felállt az ágyamról, és elindult az ajtó felé. – Majd üzenj a Facebookon, és mondd el, hogy sikerült! Már majdnem kiment, amikor utána szóltam: – Jenny? Megtámaszkodott az ajtófélfában. – Igen? – Szerinted Prága alkalmas lenne emlékezetes helynek? Elmosolyodott. – Naná! És véletlenül tudom, hogy nyolc óra múlva indul oda egy vonat. Akkor legyen Prága! Az utolsó kalandom.

11

Budapesten még a vasútállomás is gyönyörű volt. Csupa boltív és üvegablak. A boltíves mennyezet alatt körbefutó ablakokon keresztül ki lehetett látni a csillagos, éjszakai égboltra. Az állomás halványsárga fényben fürdött, a balzsamos esti levegő beszökött a sínek fölötti, nyitott bejáraton. Negyvenöt perccel korábban érkeztem, de sehol sem láttam Jennyt, Johnt vagy Taut. Az a vonat, amiről Jenny beszélt, éjszaka ment, és nem sokkal hajnal után érkezett Prágába. Megvettem a jegyemet egy fekvőkocsira valamelyik fülkébe arra az esetre, ha nem találnám meg őket, mielőtt elindul a vonat. Amúgy is nagyon kevés esélyét láttam annak, hogy sikerül ugyanabba a fülkébe kerülnöm, mint ők.

Leültem egy régies fapadra. Még mindig nem találtam a telefonom, arra gondoltam, hogy valamikor az öntudatlanságom éjszakáján veszíthettem el valahol. Mivel nem tudtam zenét hallgatni, csak én voltam és a csendes állomás, amelyet átjárt a közelgő vonatok zakatolása. A zakatolás hamarosan hangos zúgássá változott, és a szél fellibbentette a hajam az arcomról. Ekkor egy pillanatra… egy futó pillanatra jól éreztem magam. A gondok eltűntek a vállamról, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Egy gyönyörű európai városban ültem, ahol a legtöbb ember nem beszél angolul. A vasútállomás olyan hatalmas volt, hogy könnyen el tudtam képzelni, milyen lenyűgöző lehetett, amikor épült. Odakint pedig volt egy hatalmas, nyüzsgő világ, amelynek én is a része voltam. Na persze, halvány fogalmam sem volt arról, mihez kezdek az életemmel, hogy hol a helyem a világban, de akkor is része voltam. Otthagytam a lábnyomomat sok helyen a bolygón, és bár nem látszott, és nem is feltétlenül számított, én azonban tudtam, hogy ott vannak. Most pedig ennyi is elég volt. Elégnek kellett lennie. A vonat lefékezett, a szél elcsendesedett, és ezzel együtt elszállt a „valami több” apró szikrája is. Nagyon rövid pillanat volt, de megtanultam belőle valami fontosat. Van remény ebben az őrült világban, ha sikerül magam távol tartanom a sötétségtől. A vonatom indulás előtt néhány perccel állt be a vágányra. Fogtam a hátizsákom, és még egyszer utoljára körbenéztem a peronon, nem látom–e Jennyt és a srácokat. Nem voltak volt, de talán majd akkor rájuk találok, amikor megérkezünk Prágába. A peronról felléptem a vonat lépcsőjére. Egy vasutas segített megtalálni a fülkémet. Elhúztam az ajtót, aztán valahogy begyömöszöltem nagy hátizsákomat a szűk nyíláson. A fülkében hat ágyat láttam. A falhoz voltak erősítve egymás fölött. Három az egyik oldalon, három a másikon, és mindegyiken volt egy párna meg egy takaró. Megnéztem a jegyem, és kiderült, hogy az egyik középső az enyém. Nem akartam még bemászni erre a kis helyre, mivel alig több mint fél méter volt az én fekvőhelyem teteje, és a fölöttem lévő alja között. Ahhoz sem volt elég, hogy felüljek, hacsak nem akartam szándékosan beverni a fejem. Most, hogy már tudtam, hol vagyok, kimentem a fülkéből, és követtem az emberek áradatát, akik a helyüket keresték. Benéztem minden nyitott ajtón ismerős arcot keresve. Szinte az egész vonaton végigmentem, mire a hangosbemondó megszólalt. Először magyarul mondta, de nem kellett megvárom a fordítást ahhoz, hogy tudjam, mit jelent: Indulunk. És még mindig nem láttam Jennyt és a srácokat sehol. Már majdnem megfordultam, hogy visszamenjek a fülkémbe, amikor valami lármát hallottam. A vonat elindult, de a vasutas még mindig az ajtónál állt, és kiáltott valamit magyarul. Miközben a kavarodást figyeltem, egy kéz megragadta a lépcső melletti kapaszkodót, aztán egy szaladó ember felugrott a vonatra, és bejött a kocsiba. Megmutatta a jegyét a kalauznak, néhány másodpercig még beszéltek, majd kilépett a fényre. Titkon abban reménykedtem, talán John vagy Tau az, és a többiek is bármelyik pillanatban felugorhatnak a még lassan mozgó vonatra. De nem ők voltak. Az arc azonban korántsem tűnt ismeretlennek.

A vonat felgyorsított, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a falban, hogy ne essek el. A férfi bedugta a jegyét sötét farmernadrágja zsebébe, amely mélyen lógott a csípőjén, aztán rám nézett. Hunt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elmeneküljek. Vagy a karjába vessem magam. Egy lépést tett előre, majd felemelte a kezét, és megkapaszkodott a mennyezeten, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. – Elmentél – mondta zavart arckifejezéssel. – Én… Tessék? – És ezt otthagytad. Ismét a zsebébe nyúlt, és előhúzta a telefonomat. Kinyújtottam érte a kezem. – Hol találtad? – A szobádban hagytad. – Micsoda? A szobámban? A hotelszobában? Átadta a telefont, és azt válaszolta: – Bementem hozzád ma délután, hogy megnézzelek, de már nem voltál ott. Azután átmentem a szállóba, de onnan is eljöttél. Szerencsém volt, hogy összefutottam Jennyvel egy bárban nem messze a szállótól. Azt mondta, hogy ma este Prágába utazol. Még mindig az első mondatán rágódtam. – Bejöttél hozzám… Szóval tegnap este valóban ott volt. Vagyis el tudná mondani, mi történt. Nyilvánvalóan köze volt ahhoz, hogy abban a hotelszobában töltöttem az éjszakát. Kivett nekem egy szobát? Hogy jutottunk el a veszekedéstől addig, hogy gondoskodott rólam? Nagyon dühítő volt ez az üresség a fejemben. Felvonta a szemöldökét, és napbarnított bőre összeráncolódott a homlokán. – Nem olvastad el az üzenetemet, ugye? – Nem kellett válaszolnom, mert folytatta. – A fenébe! Sajnálom, Kelsey. Azt hittem, észreveszed az ágyad mellett. – Közelebb lépett hozzám, és ha akartam volna, kinyújthattam volna a kezem, hogy megérintsem a derekán azt a meztelen csíkot, amely minden alkalommal kilátszott, amikor megkapaszkodott a mennyezeten vagy a falban, hogy megőrizze az egyensúlyát. – Ott kellett volna maradnom. Nem akartam, hogy egyedül ébredj fel összezavarodva, és megijedj. – Nem ijedtem meg. A tekintetem határozott volt, az ajkam nem remegett. A hangom hűvösen és nyugodtan csengett. Hunt elhallgatott, a szája még mindig azt a hangot formálta, amit éppen ki akart mondani. – Kelsey… nem kell ezt csinálnod. – Mit? – Elfordultam, mert nyugtalanított a tekintete. Úgy éreztem, átlát rajtam. – Megígértem neked, hogy ottmaradok, hogy ne legyen az, hogy felébredsz, és fogalmad sincs, mi történt. És maradni is akartam, csak… sajnálom. Ha ott lett volna, nem rémültem volna meg. És nem kellett volna a múltra gondolnom.

– Miért nem tetted? Megköszörülte a torkát, és megvakarta a nyakát. – Én… szóval… távolságra volt szükségem. Lefoglaltam a szemközti szobát a folyosón. Szerettem volna megkérdezni, miért, magyarázatot kicsikarni belőle, de nem akartam, hogy megtudja, fontos a válasza, és hogy többről volt szó, mint ijedtségről. Valósággal halálra rémültem, darabjaimra hullottam, és még most is csak félig–meddig sikerült összefoltoznom magam. A vonat ekkorra már teljes sebességgel ment, és a kalauz néhány ajtóval messzebb benyitott egy fülkébe, hogy ellenőrizze az utasok jegyét. Vissza kellett mennem a helyemre. Most nekem volt szükségem távolságra. Mégis meg kellett kérdeznem: – Csak ezért ugrottál fel egy Prágába tartó vonatra, hogy visszaadd a telefonom? Megsimította borostás állát, és megvonta a vállát. – Megőrültél? Ez csak egy telefon. – Ez meg csak egy vonat. Ha nem ezen lennék, egy másikon utaznék. Prága van olyan jó hely, mint bármi más. Betettem a telefonom a hátizsákom egyik zsebébe, és őt fürkésztem. Katona volt… talán nem is olyan régen. A haja még mindig rövidre volt nyírva, vagyis vagy ezt a fazont szerette, vagy mostanában szolgált a hadseregnél. Mindenesetre úgy hangzott, mintha ő is ugyanolyan céltalanul utazgatna, mint én. Egy pillanatig eltöprengtem, vajon mit próbál megtalálni, és neki nagyobb szerencséje van–e, mint nekem. A kalauz átment a szomszédos fülkébe. A hátam mögé mutattam, és azt mondtam: – Jobb lesz, ha visszamegyek a helyemre. Azt mondtad, láttad Jennyt? – Igen, ma délután. De azóta nem, amióta ideértem az állomásra. – Ó! Értem. Köszönöm. Megfordultam, megigazítottam hátizsákot a vállamon, majd elindultam visszafelé azon az úton, ahol jöttem. Hunt követett, valószínűleg ő is a saját fülkéjébe ment. Nem tudtam, folytassam–e a beszélgetést, vagy megőrizzem azt az illúziót, hogy szétváltak útjaink. Pontosan mit lehet mondani egy elképesztően jóképű pasinak, aki visszautasított, kikezdett veled, beleütötte az orrát a magánéletedbe, aztán valószínűleg gondoskodott rólad egy kábítószerrel elkábított estén, amire már nem emlékszel? Az elhatározásom, hogy nem mondom el senkinek az előző esti történteket – hogy elkerüljem a szánakozást, a kérdéseket és a vitákat – nem működött valami jól, amikor jelen volt olyan valaki is, aki átélte velem. Ha beszélünk róla, akkor már nem tudunk úgy tenni, mintha nem történt volna meg. És bármennyire is szerettem volna tudni, tisztában voltam vele, hogy a tudatlanság néha boldogság. Némán átsétáltam egy, kettő, három vasúti kocsin. Amikor már csak néhány méterre voltam a fülkém ajtajától, megálltam, és szembe fordultam vele. – Mi volt az üzenetben? Hirtelen megtorpant. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd megint kinyitotta, és azt felelte: – Hogy minden rendben van, semmi rossz nem történt veled, és biztonságban vagy. – Ennyi?

Megkapaszkodott mellettem a falban. – Ezek voltak a fontosabb dolgok. – És a nem fontosak? – Mondtam, hogy szólíthatsz a keresztnevemen, hívhatsz Jacksonnak. – Ez azt jelenti, hogy már nem vagyok olyan, mint a legtöbb ember? Bólintott. – Akkor mi vagyok? – Erre még nem jöttem rá. Megköszörültem a torkom, és úgy éreztem, ha most elfordulok, az a horog, amelyet belém akasztott, feltépi a húsomat. Ezért nem fordultam el. Anélkül, hogy hátranéztem volna, a hátam mögé mutattam, és így szóltam: – Ez az enyém. Oldalra lépett, és kinyitotta nekem az ajtót. Én bementem, és vártam azt a húzóerőt, azt az ellenállhatatlan kényszert, hogy megforduljak, és mondjak még valamit, vagy még egyszer lássam. Nem igazán erő, sokkal inkább bizsergés áradt szét a hátamon. Amikor megfordultam, attól tartottam, hogy túl sokáig vártam, de láttam, hogy az ajtó be van zárva, ő pedig bent áll a fülkében. A bizsergés továbbterjedt az ujjamra is, ő pedig feltette a csomagját a mennyezet közelében lévő csomagtartóra. Halkan, hogy ne zavarjak senkit a fülkében, megkérdeztem: – Követsz engem? Pofátlanul elmosolyodott, és azt felelte: – Abszolút. Mit lehet erre mondani? Ott álltam leesett állal, tátogtam, mint egy hal, ő pedig csak mosolygott. Annak ellenére, hogy nem tudtam képeket és emlékeket társítani az előző éjszakához, úgy tűnt, a testem emlékszik. A jelenléte egyszerre töltött el nyugalommal és izgalommal. Megérintette a vállam, ám a gesztus nem igazán volt bensőséges, inkább ismerős. Aztán közelebb hajolt, és odasúgta: – Jó éjszakát, Kelsey! Nagy nehezen nyeltem egyet, és azt feleltem: – Jó éjszakát! Néztem, ahogy a középső ágyra hajtogatja magas, vékony testét, és így közvetlenül szemben feküdt velem. – Jackson? Fészkelődött, forgolódott, próbált kényelmesen elhelyezkedni, aztán megállt. – Igen? – Köszönöm, hogy vigyáztál rám tegnap éjjel. A pillantása még mélyebbre szúrta belém azt a horgot, és hirtelen valami egész más miatt féltem megtudni, mi történt köztünk előző éjszaka. Ez a gyönyörű, titokzatos férfi már kétszer látott a legrosszabb állapotomban, és még mindig itt volt velem.

Eddig minden városban ideiglenes barátokat szereztem. Voltak köztük helyiek is, és hozzám hasonló utazók is. De még soha nem okozott gondot, hogy elengedjem őket. Átmentem egy másik városba, és még csak eszembe sem jutottak többé. Reméltem, azonban, hogy Hunt más lesz. Azt akartam, hogy velem maradjon. Ugyanakkor megrémített, vajon mit jelent ez, és hogy fogom elviselni, ha már nem lesz itt.

12

Az ágy túl kemény volt ahhoz, hogy kényelmes legyen, ráadásul az sem javított a helyzeten, hogy a hátizsákomat a lábamnál kellett tartanom, nehogy ellopják. Ennek ellenére a halk zúgás és az enyhe ringatózás néhány perccel az után, hogy letettem a fejem, álomba ringatott. Percekkel vagy órákkal később, arra riadtam, hogy a fölöttem lévő ágyról elmegy valaki. Miközben lemászott, a táskája nekiütődött a térdemnek. A szemhéjam nehéz volt, de miközben figyeltem, ahogy elmegy, megpillantottam Huntot a szemben lévő ágyon. Halvány, sárga fény égett az ágya fölött, és megvilágította a teste egy részét, a többit árnyékba vonta. Fekve valamit körmölt egy füzetbe. Nem folyamatosan csinálta, mint az írást, ezért úgy gondoltam, talán rajzol. Őt néztem, ő pedig a papír egyik sarkát. Egy pillanatra kinyújtotta a nyelvét, hogy megnedvesítse az ajkát, a vállizma megfeszült, miközben apró, precíz vonalakat húzogatott a lapra. Jó lett volna, ha én is tudok rajzolni, mert akkor megörökíthettem volna ezt a lenyűgöző, ugyanakkor egyszerű látványt, amit nyújtott. Felpillantott, és amikor meglátott, elkerekedett a szeme. Néhány pillanat múlva azt suttogta: – Szia! – Szia! – A torkom száraz volt, ezért alig lehetett hallani, mit mondok. – Minden rendben? – kérdezte. Bólintottam, majd az oldalamra feküdtem, hogy szembe forduljak vele. A karomat a párnám alá tettem, és megkérdeztem: – Nem fogsz aludni? Becsukta a füzetet, aztán az alsó ajkához érintette a ceruzáját. Mintha szükségem lett volna rá, hogy még valami a szájára vonzza a tekintetem. – Talán egy kicsit később. – Rajzoltál? Bólintott. – Régi szokásom. Megnyugtatja a gondolataimat, amikor nem tudok elaludni. – Gyakran megtörténik? – Néha.

Valami susogás hallatszott az alattam lévő ágyról, aztán lihegés, nyögés, és olyan hangok, amelyeket az ember nem szívesen hall az alatta lévő fekhelyről. Huntra néztem, majd mindketten néma nevetésben törtünk ki. A fülére szorította a párnáját, és lekapcsolta az olvasólámpát. – Ez a végszó – suttogta. Követtem a példáját, kivettem a párnát a fejem alól, és a fülemre tettem, a fejemet pedig a könyökömre hajtottam. A sötétben azt a helyet néztem, ahol Hunt arca volt, mielőtt lekapcsolódott a fény, és azon gondolkoztam, vajon ő is engem néz–e. A szemem kezdett lecsukódni, és az álom már majdnem elragadott, amikor az ablakon beszűrődött valami fény, és megadta a választ a kérdésemre. Találkozott a pillantásunk. Nagyot dobbant a szívem annak ellenére, hogy a vonat egyenletesen ment. Egy másodperc múlva ismét sötét lett, én pedig próbáltam lecsillapítani vadul dobogó szívemet, hogy újra elaludjak.

***

Amikor másnap reggel felébredtem, a fogamat piszkosnak éreztem, a hajamat zsírosnak, Hunt pedig mélyen aludt. Hála istennek! Ha csak feleannyira borzalmasan néztem ki, mint ahogy éreztem magam, a jeti könnyedén legyőzött volna egy szépségversenyen. A hátam sajgott vagy a kemény ágytól, vagy attól, hogy számtalan országon keresztül hurcoltam hatalmas hátizsákom. A melltartóm alsó drótja a bőrömbe vágott, és viszketett a helye. Kihajoltam az ágy széléről, és láttam, hogy Hunton és rajtam kívül mindenki elment. Elővettem a sminkes táskámat, és mindent elkövettem, amit csak lehetett, hogy emberi külsőt varázsoljak zsíros, gyűrött arcomra. Találtam egy rágót, ami elvette a reggeli rossz leheletem szagát, a hajamat pedig magas lófarokba fogtam. Ezek után már kissé magabiztosabban másztam le az ágyról, és lestem ki az elfüggönyözött ablakon. A vonat állt, és nagyon sok ember szállt le. Átmentem a fülke másik oldalára, és elhúztam az ajtót. Abból ítélve, hányan vártak még a leszállásra, úgy tippeltem, valószínűleg megérkeztünk Prágába. A fenébe! A lehető leghamarabb le akartam szállni, hogy megkeressem Jennyt. Felvettem a hátizsákomat az ágyról, és a hátamra lendítettem. A súlya lehúzta a vállam, és esküdni mertem volna, hogy az a táska napról napra egyre nehezebb lett. Majdnem elmentem. Vagy legalábbis azt mondtam magamnak. Azt hiszem, igazából alig tettem egy lépést az ajtóhoz, máris az alvó Hunt felé fordultam. Mint aki megérezte a jelenlétemet, abban a másodpercben kinyitotta a szemét, hogy elindultam felé. Megdörzsölte előbb a szemét, aztán rövidre nyírt haját. – Szia! – A hangja rekedt volt az alvástól, és az a horog megfeszült a bőröm alatt.

– Azt hiszem, megérkeztünk – közöltem, mire bólintott. Az arcán látható álmos kifejezéstől fiatalabbnak tűnt. Szelídebbnek. – Azta, nagyon régóta nem aludtam már ilyen jól! Kinyújtózott, én pedig mohón figyeltem megfeszült karizmát és azt a feszes sávot a pólója és a farmere között. Mielőtt még észrevehette volna, hogy bámulom, azt kérdeztem: – Komolyan? Nekem egy masszázsra lenne szükségem, hogy kiheverjem ezt az éjszakát. Lelógatta a lábát az ágyról, aztán leugrott mellém. – Hozzá vagyok szokva, hogy kényelmetlen helyeken aludjak. Olyan érzés, mintha otthon lennék. Most már biztos, hogy katona volt. Egy pillanatra eszembe villant az Amerikai Tengerészgyalogság logójának tetoválása valakinek a hátán, és tudtam, hogy csakis az övén lehetett. – Nos, legalább egyikünk jól érzi magát – feleltem. Felemelte a karját, és a nyakam köré fonta a kezét. Az ujjai finoman masszíroztak, amitől libabőrös lettem. Nagyon bensőséges volt az érintés, és ettől ellenállhatatlanul rám tört a vágy, hogy megtudjam, mi történt a múltkor. Aztán mielőtt túl sokat aggódhattam volna a válaszok miatt, amelyeket nem akartam hallani, kiböktem: – Mi történt akkor éjszaka? Egy ideig habozott, aztán elengedte a vállamat. – Inkább mondd el, mire emlékszel, aztán majd betömöm a lyukakat. A vállammal az ágyához támaszkodtam, és rásandítottam. – Az utolsó tiszta emlékem az, hogy veled vitatkozom. Vannak még halvány emlékfoszlányaim egyéb dolgokról is: beszélgetésekről, és emlékszem, hogy a kezemben tartottam egy italt, talán kettőt, de ennyi. – Semmi más? Egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és csalódottnak. Nyeltem egyet, és megráztam a fejem. Felsóhajtott, aztán megfogta a vállam, és ezúttal csak futólag és egy pár pillanatra ért hozzám. – Szálljunk le a vonatról, aztán elmondok mindent, amit tudni szeretnél. Bólintottam. – Meg kell keresnem Jennyt. Úgy volt, hogy a vonat indulása előtt találkozunk, de akkor nem találtam. – Segítek keresni. Követtem Huntot, és közben próbáltam visszaemlékezni, hol lehet rajta az a tetoválás. Mielőtt lement volna a lépcsőn a peronra, azt mondta: – Mellesleg az a vita, ami köztünk volt? Valószínűleg nem emlékszel, de bőszen bocsánatot kértél, és azt mondtad, hogy tévedtél. Csak hogy tudd. Felhorkantam, majd a lépcső felé löktem. – Még úgy is, hogy nem emlékszem, biztos vagyok benne, hogy ez hülyeség. Gyorsan leszállt a vonatról, aztán mosolyogva felnyújtotta nekem a kezét. – Egy próbát megért.

Lesegített, majd gyorsan elengedett, miután én is a peronon voltam. – Legközelebb majd jobban sikerül, katona. Visszagondoltam a vita előtti időre. Eszembe jutott, hogy nézett rám, és majdnem azt is éreztem, amikor az ujjai végigsimítottak a lábamon. Most pedig csak a lovagiasságkedvéért érintett meg. Mit jelentett ez? Vitatkoztunk, mégis hazavitt, vagyis nem lehetett olyan vészes az a vita. Viszont most már másként kezelt. A kérdés csak az, miért. Együtt átnéztük a peront, és kerestünk egy ismerős arcot. Felmentem a felső részre vezető lépcsőre, de onnan sem láttam semmit. Együtt végigsétáltunk az állomás egyik végéből a másikba, és közben beszélgettünk. Azt ígérte ugyan, hogy válaszokat ad, én azonban nem kérdeztem. Még nem. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy akarom–e hallani őket. Ehelyett ő kérdezett: – Szóval, mit fogsz csinálni Prágában? Megvontam a vállam. – Még nem tudom. Valami jót. Valami emlékezeteset. – Mint például? – Nem tudom. Egy kalandot. Nem akarom úgy bejárni, mint egy turista. Szeretnék valami eredetit csinálni, tudod. Bólintott. – Értem. Végignéztem a fülkéket a női vécében, amíg ő kint várakozott, aztán én vártam, amíg megnézte a férfi vécét. Körülbelül fél óra múlva kimentünk az állomásról egy utolsó kísérletként, hogy talán odakint várnak rám. De nem voltak ott sem. – Nos, akkor mit csináljunk? – kérdezte Hunt. – Úgy érted, mi ketten? – Követlek, nem emlékszel? Ez azon kevés dolgok közé tartozott, amit nem felejtettem el. – Nem tudom. Azt hiszem, magunkra maradtunk. Próbálkozhattam volna még. Kereshettem volna egy internetes számítógépet valahol, és küldhettem volna neki üzenetet a Facebookon. És talán később meg is teszem. Most azonban sokkal jobban izgatott ez a „mi ketten” dolog Hunttal. – Ebben az esetben menjünk, fedezzük fel Prágát! – Feljebb tette a hátizsákját a vállán, és elindult. Én ott maradtam, ahol voltam, és utána kiáltottam: – Nem kellene szállást keresnünk? Azt hiszem, itt van metró és vannak hordárkocsik is. – Majd arra is sort kerítünk. Most inkább sétáljunk! Eltátottam a szám. Nem gondolhatta komolyan. Fáradt voltam, nyűgös, és a hátizsákom is nehéz volt. – Miért csinálnánk ilyen ostobaságot? Elmosolyodott. – Mert kalandot akartál.

Aztán elindult, és ezúttal nem állt meg, amikor utána kiáltottam. Néhány pillanatig elképedve álltam egy helyben, aztán szaladtam, hogy utolérjem. A tüdőm hevesen tiltakozott az ellen a húsz másodpercnyi majdnem–futás ellen, ezért el tudtam képzelni, hogy a „kalandvágyó” sétától egyenesen fel is lázad majd. – Úgy is lehet kalandban részem, hogy közben nem lesz bütykös a lábam, és nem teszem tönkre a pedikűrömet. Megrázta a fejét. – Szinte biztosra veszem, hogy a szótárban benne van, hogy nem lehet úgy kalandot keresni, hogy az ember közben olyan dolgok miatt aggódik, mint a pedikűr. Szerzett egy térképet a vasútállomáson, aztán azt mondta, hogy van egy környék, ahol bőven találunk fogadókat és szállókat. Oda megyünk először. Nem igazán ez jelentette számomra a kalandot. Még mindig szívesebben utaztam volna taxival vagy metróval. Azt azonban el kellett ismernem, hogy üdítő volt a járdán sétálgatva a házakat nézegetni. Nagyon sok modern épület és étterem mellett haladtunk el, néha pedig amikor befordultunk a sarkon, olyan érzésem támadt, mintha egy tündérmesébe léptem volna: az épületeken vízköpők néztek le ránk a magasból. Hunt és én azon vitáztunk, hogy kell kiejteni a szavakat, amelyeket a neonfeliratokon láttunk. Volt olyan, amiben szinte az ábécé minden mássalhangzója megtalálható volt alig egy–két magánhangzóval köztük. Azon is vitáztunk, mit jelenthetnek a szavak. Én mindig a lehető legképtelenebb fordítást mondtam, csak hogy megnézzem, mennyire tudom felbosszantani. – Kizárt dolog, hogy ezt jelentse. – Nem tudhatod. Beszélsz csehül? – Lehet, hogy megtanulok, csak hogy bebizonyítsam, milyen nevetséges dolgokat állítasz. – Sok szerencsét, katona! Elég szórakoztató volt ahhoz, hogy ne figyeljek arra, mennyire fáj a lábam, vagy hogy ég a tüdőm, és húzódik a hátam a hátizsák súlya alatt. Legalábbis egy ideig. Egy óra múlva azonban már alig éreztem a lábam, a hátam pedig majd’ leszakadt. Ügyelnem kellett a légzésemre és a beszédre, hogy ne kezdjek el lihegni. Aztán felnéztem az egyik épületre, amely mellett elmentünk, és döbbenten megtorpantam. – Jackson! Tudod merre megyünk? Feltartotta a térképet, és azt felelte: – Hát persze! Most már bármelyik percben megérkezhetünk. Lecsúsztattam a hátizsákot a vállamról, és letettem a járdára. Egy lépést sem voltam hajlandó továbbmenni. Az épületre mutattam, és azt mondtam: – Akkor miért megyünk el újra a vodkazselés hely előtt? – Már megmondtam, Kelsey. Képtelenség, hogy a Minutkova Jidla vodkazselét jelentsen. Ez láthatóan egy étterem. – Igen, egy olyan étterem, ahol vodkazselét is felszolgálnak. – Inkább a perchez lehet köze, mert a minutkova arra hasonlít, hogy minutum. – Persze, mert ez instant zselé! De a lényeg az… hogy itt már jártunk. Ránézett az étteremre, és láttam az arcán, hogy ő is tudja, hogy igazam van.

Szuper. – Eltévedtünk. – Nem tévedtünk el… vagyis… – Megint ránézett a térképre, aztán elforgatta néhányszor, és hozzátette. – Talán csak egy kicsit. – Te így képzeled el a kalandot? Azt hittem, a katonáknál alap, hogy jól tájékozódjanak. – Már tudom, mi a megoldás – felelte. A hátizsákom kezdett nagyon csábítani, hogy leüljek rá, de meggyőztem magam, hogy maradjak állva. Csípőre tettem a kezem, és azt mondtam: – Halljuk! Odajött hozzám térképpel a kezében, és olyan közel állt meg, hogy valószínűleg érezte a hátamon lecsorgó izzadtság szagát. Zavarnia kellett volna, amikor azonban hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe nézzek, a mosolya úgy mellbe vágott, mint egy bokszzsák, és teljesen összezavarta a gondolataimat. Hozzám hajolt, mire a szívem nagyot dobbant. Aztán kinyújtotta a karját, és a térképet a hátam mögötti szemetesbe dobta. Nem egyenesedett fel, továbbra is úgy maradt, a mellkasunk alig néhány centire volt egymástól. Ekkor halk, mély hangon megszólalt: – Probléma megoldva.

13

– Ez a megoldásod arra, hogy eltévedtünk? Megvonta a vállát. – Ha nem akarunk egy bizonyos helyre eljutni, akkor nem is tévedhetünk el. Csak felfedezzük a környéket. – De találnunk kellene szállást, ahol lepakoljuk a dolgainkat, és… – Majd később. Még korán van, Kelsey. Előttük az egész nap. Lehet, hogy ő türelmes volt, de én nem. Már majdnem követelni kezdtem, hogy keressünk valami szállót vagy egy taxit, amikor megfogta a könyököm, és végigsimított a karomon a csuklómig. – Bízz bennem! – mondta. Megborzongtam. Én bíztam benne… aminek totálisan semmi értelme nem volt. Az előző éjszakáról szóló emlékeim helyén egy nagy fekete lyuk tátongott. Óvatosnak kellene lennem. De legalábbis nem lenne szabad egyedül maradnom vele úgy, hogy nem tudom, mi történt azon az éjszakán. Miközben azonban a csuklómat simogatta, bárhova elmentem volna. És most úgy kellene vele tartanom, hogy nincs terve, nincs térképe, sőt elképzelése sem, hová megyünk? Egy horrorfilm nyitójelenetének is beillett volna. Lehettem volna a Motel című film valóságshow változatának résztvevője is. – Először mondd el, mi történt tegnap este! – Kényszerítettem magam, hogy kimondjam.

A keze lecsúszott a csuklómról, és megfogta az ujjaim. – Nem bántanálak, Kelsey. És azt sem engedném, hogy bárki más bántson. – Szóval valaki elkábított. Aztán mi történt? – Nem tudom biztosan. Csak azt tudom, hogy jól voltál. Bátor, és képes lettél volna leharapni a fejem. Aztán… – Aztán mi? A tekintete az ajkamra siklott, és megrázta a fejét. – Beszélgettünk, majd váratlanul úgy viselkedtél, mint aki részeg. Összevissza beszéltél, összefolytak a szavaid, és nem tudtál megállni a lábadon. – Ezért elvittél egy szállodába? – Nem akartalak a szállódban hagyni egy tucatnyi emberrel egy szobában úgy, hogy nem tudsz magadról. Elvittelek a szállodámba, én pedig kivettem magamnak egy másik szobát. – Ennyi? – Gondolom, azt is megemlíthetem, hogy beszarinak neveztél, amiért nem veszem le a ruhádat. – Hogy MIT csináltam? Kuncogott, aztán lehajolt, és felemelte a hátizsákomat. A vállára lódította a sajátja mellé. Ezután megfogta a kezem, és húzni kezdett az utcán. Megmakacsolhattam volna magam, és azt mondhattam volna, hogy nem megyek tovább. Persze, lehet, hogy nem tudtam volna megtenni. Ha ő is érintett volt a dologban, valószínűleg nem. – VÁRJ! Nem mondhatsz ilyet anélkül, hogy megmagyaráznád. Elmosolyodott. – De igen, ha ez a megvesztegetés eszköze. Majd később elmondom. Miután megmutattam, számomra milyen egy kaland. Az agyam minden egyes alkalommal leblokkolt, amikor a kalandot említette. Elkerülhetetlen reakció volt egy ilyen külsejű srác mellett, mint ő. Találomra befordult egy utcasarkon, és maga után húzott. – Csak hogy tudd, szerintem ez a térkép nélküli dolog pocsék ötlet. – Értettem. – Nagyon rosszra is fordulhatnak az események. – Vagy nagyon jóra. Egy kicsit húztam a lábam, miközben gyalogoltunk, de sokkal jobban érdekelt, hogy mit tervez, mint amennyire mutattam. Ő vitte a hátizsákomat, fogtuk egymás kezét, ezért nem számított, hová megy. Sétáltunk néhány utcasaroknyit, aztán ráakadtunk egy metrómegállóra. Hátrapillantott a válla fölött, és a lépcső felé húzott. – Ó, szóval már nem kell gyalogolnunk a kaland kedvéért? Lesújtó pillantást vetett rám, mire gyorsan hozzátettem: – Oké, tudom. Bízzak benned. Lementünk a lépcsőn, és arra számítottam, hogy valami sötét, nyirkos, lepusztult és vizeletszagú környezetet találok, mint a legtöbb metróállomáson. Megdöbbentő módon itt

minden ragyogott, tiszta volt és modern. Hunt egy nagy térképhez húzott, amelyen az állomások voltak feltüntetve. Mind a két hátizsákot letette a földre. Aztán elém lépett, és azt mondta: – Hunyd be a szemed! Próbáltam nem kimutatni, mennyire szkeptikus vagyok. Egy dolgot megtanultam az életben: azt a mondatot, hogy „Hunyd be a szemed!” rendszerint vagy valami nagyon jó követi (pl. csók) vagy valami nagyon rossz (pl. gyilkosság, otromba tréfa vagy valami undorító, amit a kezedbe tesznek). Őszintén reméltem, hogy ez inkább a csókolózós kategóriába fog tartozni. Hunt biztatóan megszorította a vállam, én pedig behunytam a szemem. A várakozás hatására vékony jégréteg borította be a bőrömet, és megborzongtam. Az egyik kezét levette a vállamról, majd éreztem, hogy megkerül, és a hátam mögé áll. A lélegzete a nyakamat legyezte, a hevétől felolvadt rajtam a jég. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne dőljek hátra hozzá. – Ne nyisd ki a szemed! – súgta a fülembe. Képtelen voltam értelmes szavakat összefűzni, ezért csak bólintottam, miközben az arca az enyémhez ért. – Kész vagy? Ennél több figyelmeztetést nem kaptam, csak megragadta a vállam, és forgatni kezdett. – Viccelsz velem? – Ne nyisd ki a szemed! Háromszor forgatott meg, aztán a vállamra tett kezével megállított. – Mutass rá valamire! – mondta. – Hol? – Bárhol. Felemeltem a kezem, ráböktem egy pontra, aztán azt mondta: – Most már kinyithatod! Mellettem előrenyújtotta a karját, és az ujját arra a metrómegállóra helyezte, amely legközelebb volt az enyémhez. Malostranská. – Ide megyünk – közölte. – Tényleg? Fogta a hátizsákunkat, úgy felelte: – Igen. – Mi van, ha ez egy szörnyű környék? Lehet, hogy veszélyes. – Már mondtam, hogy nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled. – Vannak dolgok a világon, amelyeket még te sem tudsz az ellenőrzésed alatt tartani. Megfeszült a válla, a tekintete elfelhősödött. – Tudom. Hidd el… tudom. Zaklatott kifejezés terült el az arcán, amely mögött szellemek és árnyékok húzódtak. Az a fajta pillantás volt, amely többet elárult róla, mint bármilyen szó, amit valaha mondott. Komolyan gondolta, hogy megvéd. Ez olyan világosan látszott rajta, mint az a tragédia, amely most jutott eszébe a szavaim miatt. Egy ilyen arcot látva nem lehetett nem bízni benne.

Összekulcsoltam az ujjainkat, és azt feleltem. – Mehetünk! Amikor elmosolyodott, az árnyékok úgy eltűntek az arcáról, mintha soha nem is lettek volna ott. Megvettük a metrójegyünket, aztán együtt kiderítettük, melyik vonatra kell felszállnunk. A metróállomás peronja úgy nézett ki, mint valami tudományos–fantasztikus film helyszíne. Prágából eddig csak olyan részeket láttam, amely a múltba repített vissza. Ez viszont ennek épp az ellenkezője volt. A falak és a mennyezet arany, ezüst és zöld csempekövekből állt, bennük több száz apró, homorú bemélyedéssel, amelyek együtt egy hosszú folyosót alkottak. Vékony, összefüggő fénycső futott végig az íves mennyezeten, és különös fénybe vonta az alagutat. A vonat halkan gurult be az állomásra, a hajamat azonban felfújta a szél, amit kavart. A kocsi már akkor is tele volt, amikor beszálltunk, de aztán új utasok is beléptek még elénk és mögénk. Még mindig ülőhelyet, állóhelyet vagy valamiféle kapaszkodót kerestem, amikor megindult a szerelvény. Oldalra dőltem a szomszédomnak, aztán éreztem, hogy Hunt megragadja a hátizsákom, és magához húz. – Kapaszkodj, hercegnő! Átfogtam a derekát, és az ő testét használtam arra, hogy megtartsam magam. A fülembe súgta: – Úgy értettem, hogy a fenti rudat fogd meg, de ez is megteszi. – Nem hiszem, hogy elérem – feleltem. Valójában nem is akartam megpróbálni. Sokkal jobban tetszett, hogy őt ölelem át. A metró annyira tele volt, hogy minden pillanatban minimum három emberhez értem hozzá. Hunt másik oldalán egy húszas évei közepén járó, vállig érő hajú srác állt, és minden alkalommal elmosolyodott, amikor hozzásúrlódott a testem. A vonat lelassított, amikor begördült a következő állomásra, Hunt pedig megfogta a csípőm, hogy megtartson. Azután is ott maradt a keze, még az után is, hogy elindultunk. Birtoklón és erősen. A farmeren keresztül is éreztem a tenyeréből sugárzó forróságot, mintha megbélyegzett volna. Amikor felszabadult egy közelünkben lévő ülőhely, odatolt. Lerogytam a padra, majd jeleztem, hogy adja ide a hátizsákom, de megrázta a fejét. – Jó így. Közvetlenül előttem állt, a hosszú hajú srác és közöttem, és úgy védett, mint egy testőr. Ez a reakció felbosszantott volna, ha nem lett volna olyan izgató. Mindkét kezét a feje fölé emelte, úgy fogódzkodott a rúdba, amitől ismét láthatóvá vált az a vékony, izmos sáv a derekán, amely lassan tizenkét órája az őrületbe kergetett. Kiszáradt a szám. Vajon nagyon furcsa lenne, ha megérinteném izmos hasát? Az arcommal? Ha nem folyamatosan a hosszú hajú srácot bámulta volna rosszallóan, azt hittem volna, hogy szándékosan csinálja. Megérkeztünk arra az állomásra, amit kiválasztottam, és amikor a vonat lefékezett, Hunt megfogta a kezem. Követtem ki az állomásról, fel az utcára, és miután az ott sétáló tömegben voltunk, akkor sem engedte el a kezem.

Bármi történt is köztük azon az éjszakán… megváltoztatta. Most megint hozzám ért, de valahogy máshogy, mint akkor éjjel. Most úgy tette, mint aki ismer, nem pedig mintha egy idegen lennék egy bárban. Engem nézett, amikor azt hitte, hogy nem látom. És nem kérdezett semmit, legalábbis nem túl személyes dolgokat. Valami elnehezült a gyomromban, és éreztem, hogy fájdalmasan görcsbe rándul. – Semmi őrültség nem történt a múltkori estén? – Úgy érted, a beszari megjegyzéseden kívül? Ami azt illeti, ez pontosan úgy hangzott, mintha én mondtam volna. – Igen, azon kívül. – Talán egyszer–kétszer szerelmet vallottál, és felajánlottad, hogy gyereket szülsz nekem. A szemem forgattam. – De most komolyan! – Szerinted egy szerelmi vallomás nem komoly dolog? – Szerintem nem történt meg. – Vissza tudsz emlékezni? – Nem, csak ismerem magam. Lehet, hogy részegen sokszor megérintem az embereket, de ez a másik típusú érintés. Bólintott, és nem viccelődött többet, ezért úgy gondoltam, fején találtam a szöget. Nem ismerte a titkaimat. Csak bizonyára kikezdtem vele. Elég sokszor, gondolom. Ezért viselkedett másképp. Ezzel pedig szerencsére meg tudtam birkózni. Meghúzta a kezem, és együtt felmentünk a lépcsőn spontán kiválasztott úti célunkhoz. A környék régies volt és festői a szűk, kanyargós, macskaköves utcákkal. Az út mentén itt–ott fák álltak a ragyogó, kék ég alatt. – Igazad van – mondta Hunt. – Ez a környék hihetetlenül veszélyes. Egyenesen rémisztő. Megértem, ha vissza akarsz fordulni. Meg akartam ütni, de nevetve elhajolt. – Ugyan már, hercegnő! Na, menjünk, nézzük meg, milyen bajba keveredhetünk! Szerettem volna mindenféle bajba keveredni vele. Az összesbe. Lehetőleg többször. Egy ideig csak kószáltunk, befordultunk egy másik utcára, ha érdekesnek tűnt, ráérősen lépkedtünk, és csak csodáltuk a környéket. (Huntot teljes mértékben a környék látnivalói közé soroltam.) – Szóval, most hová? – kérdezte. – Hát, gondolom, egyenesen? – Úgy értem, Prága után. Hová utazol ezután? Felsóhajtottam, és letöröltem egy izzadságcseppet a homlokomról. – Sehová. – Itt maradsz? – Nem. Úgy értem, hazamegyek. Azt hiszem. Előrehúztam a hajam a vállam mögül, hogy felemeljem izzadt tarkómról. – Azt hiszed? Vágysz haza? Ha a haza a múltamat jelentette, mindenképpen. Más értelemben abszolút nem. – Bonyolult – feleltem. – Már nem tudom, mi az otthon.

– Az otthon az, ahol a legboldogabb vagy. – És mi van, ha az egy olyan hely, ahová már nem mehetek vissza? Letértünk az útról, amelyen addig mentünk, és egy parkba vezető ösvényen folytattuk az utunk. A fák hosszú sora és a hatalmas, zöld mező megnyugtatott. – Akkor keress új otthont, egy új helyet, ahol boldog vagy – tanácsolta. – Ez nem olyasmi, ami csak egyszer történik meg az életben, Kelsey. Az emberek bármikor új otthonra találhatnak, új álmokat tűzhetnek ki maguk elé, és új emberekkel ismerkedhetnek meg. Az otthon magától jön, mint a gravitáció. Nem bíztam a gravitációban. Úgy tűnt, mindig rossz irányba húz. – Ez nem olyan egyszerű – válaszoltam, aztán megszaporáztam a lépteim, remélve, hogy ebből megérti, hogy váltsunk témát. – Hát persze, hogy nem egyszerű. A legjobb dolgok általában nem azok. – Utolért, és azt kérdezte. – Miért akarsz hazamenni, ha nem vágysz haza? – Mert nem tudom, mi mást is csinálhatnék. Megfogta a könyököm, és megállított. – Folytathatod az utazgatást. – Azt már csináltam. Nem vált be. – Hogy érted azt, hogy nem vált be? Nem akartam elmondani, hogy azért nem működött, mert még mindig magam alatt voltam. Ez a srác többször látott sebezhetőnek néhány nap alatt, mint mások hosszú évek során. – Csak úgy értem… nem szórakozom olyan jól, mint ahogy gondoltam. – Talán rosszul csinálod. – Mit akar ez jelenteni? Elengedte a könyököm, és megdörzsölte az állát. Amikor megszólalt, lassan beszélt, mintha gondosan megválogatná a szavait. – Azt mondtad, kalandot szeretnél. Mi a legkalandosabb dolog, amit eddig csináltál? Nagyon sok kalandos dolgot tettem. Teljesen a pillanatnak éltem, pontosan úgy, ahogy terveztem. Amikor azonban visszagondoltam, és próbáltam bizonyítékként kiválasztani egyet a sok közül, a napok valahogy összefolytak. Úgy értem, sok emberrel ismerkedtem meg, sok helyen jártam, de a végeredmény mindig ugyanaz volt. Mindig vagy egy bárban, vagy egy klubban lyukadtunk ki. Ittunk, táncoltunk és szexeltünk. Kinyitottam a szám, de egyiket sem tudtam hangosan kimondani. Folytatta: – Árulj el valamit! Leszámítva azt, hogy egy másik helyen vagy más emberekkel, tettél valami alapjaiban különbözőt attól, mint amit otthon csináltál volna? Nyeltem egyet. Félre kellett tennem a büszkeségemet, hogy beismerjem: – Nem igazán. Hacsak nem számítjuk ide a mai napot. Erre elmosolyodott. – Az életben azok a legjobb dolgok, amiket nem tervezünk meg. És sokkal nehezebb megtalálni a boldogságot, ha csak egy helyen keressük. Néha egyszerűen el kell dobni a térképet. Beismerni, hogy nem tudjuk, merre megyünk, és felhagyni azzal, hogy mindenáron

meg akarjuk fejteni. Különben is… a térkép az valaki más élete. Sokkal szórakoztatóbb a saját magunkét megteremteni. Logikusan nézve tudtam, hogy igaza van. Ha erővel kényszerítem magam, hogy boldog legyek, sosem fog sikerülni. – Ne gondolkozz túl sokat! – mondta. – Csak döntsd el, mit akarsz csinálni. Tedd meg az első dolgot, ami eszedbe jut! Meg akartam csókolni. Ennél jobban semmi másra nem vágytam. A tekintetem az ajkára siklott, és ha a gravitáció valaha is egy irányba húzott, akkor most biztosan. Lábujjhegyre álltam, és megkapaszkodtam a vállában. Mielőtt azonban a szája közelébe érhettem volna, megköszörülte a torkát, és hátralépett egyet. Úgy tűnt, ezt az egyet kivéve bármit megtehetek.

14

A francba! Miért csináltam ezt folyton magammal? Ezzel együtt már kétszer utasított vissza. Vagy, ha a tegnap estét is hozzáveszem, talán még többször. Tudok, úgy vele lenni, hogy ne vessem magam a karjába. Meg tudom tenni. Habár nem nagyon akartam. Felsóhajtottam, és másfelé néztem. Úgy száz méterre tőlük észrevettem egy játszóteret. Azt kérdezte, mit akarok, és amellett, hogy megcsókoljam, ez volt az, amit akartam. Szerettem volna visszatérni a hinták, a csúszdák és az egyszerűség időszakához. Ahhoz az időhöz, amikor egy pillangó is fel tudott vidítani, egy sor pocsolya pedig feldobta a napom. Visszatalálni egy olyan korhoz, amikor a boldogságot nem kellett keresnem, mert… csak volt. Ezért elindultam a játszótér felé, néztem a hintát, a libikókát és a forgót. Ezeken kívül voltak még bizarr kerámiaszobrok is, amelyek úgy néztek ki, mint egy dinoszaurusz és egy gyurmafigura keveréke. Azonnal a forgó felé vettem az irányt. Leültem és vártam, hogy Hunt odaérjen. Néhány méterrel távolabb letette a két hátizsákot, aztán azt kérdezte: – Ezt akarod csinálni? Megvontam a vállam. Ez volt a másik ötletem, és ezt megvalósíthatónak ítéltem. – Nos, akkor fogódzkodj! Megragadtam a hozzám legközelebb eső rudat, aztán Hunt megforgatott. Egyre erősebben csinálta, amitől egyre jobban forogtam. Ostobaság volt, gyerekes, de az biztos, hogy gondolkozni nem kellett hozzá. – Még gyorsabban! – kiáltottam. Hunt még egyszer erősen meglökte, aztán ő is fel akart ugrani mellém. A játék azonban olyan gyorsan forgott, hogy majdnem elvétette, úgy kellett felhúznia magát a felületére. Olyan furcsa volt ezt a férfias és hűvös férfit úgy látni, hogy egy körhintára küszködi fel magát. Kitört belőlem a nevetés. Miután feljött, hanyatt feküdt, és ő is nevetett. Lefeküdtem mellé, miközben

próbáltam levegőt is venni hisztérikus nevetésem között. Minden alkalommal azonban, amikor eszembe jutott, hogy mászott fel erre a gyerekjátékra, megint rám tört a kuncogás. Furcsa dolog történik, amikor az ember befejezi a főiskolát. Olyan sokat hall arról, hogy felnőttnek kell lennie, hogy kezdi úgy érezni, egy nap alatt kell személyiséget váltania, és hogy a felnőtt élet azt jelenti, hogy már nem lehet önmaga. Aztán annyira koncentrál arra, hogy megfeleljen ennek a fogalomnak, hogy elfelejti, hogy az ember attól lesz felnőtt, hogy megéli, nem pedig attól, hogy erőszakkal magára kényszeríti. Felnéztem a fejem fölött forgó faágakra, amelyet a reggeli ég rózsaszín és lila színvilága kísért, és fiatalabbnak éreztem magam, vagy talán csak olyan idősnek, amennyi voltam. Egymás mellett feküdtünk, nevettünk a semmin, és mindent magunkba szívtunk, amíg a körhinta le nem lassult és meg nem állt. Hunt karja az enyémhez nyomódott, és amikor oldalra fordulva felültem, feltört bennem mélyről az az érzés, hogy tudom, milyen megcsókolni. Hogy már megtettem korábban. Nem emlékeztem rá, legalábbis képekben nem, de éreztem. A testem emlékezett rá. Talán a forgás kicsit túlságosan is kiszellőztette a fejem, mert gondolkodás nélkül kimondtam: – Megcsókoltál. – Tessék? – Akkor este. Megcsókoltál, nem igaz? Felült, és a térdére könyökölt. Egyik kezével a tarkóját masszírozta, és azt felelte: – Ez még az előtt történt, hogy rájöttem, elkábítottak. Azután már nem… nem akartam. Tudtam! Megfogta az egyik rudat a körhintán, és leszállt. Nem nézett a szemembe, inkább körülkémlelt a játszótéren, és azt kérdezte: – Mi a következő? Engedtem, hogy témát váltson, habár nagyon szerettem volna még erről beszélni. Ehelyett hagytam, hogy meglökjön a hintán, és minden alkalommal, amikor a hátamhoz ért, mintha elektromosság szikrázott volna köztünk. Játszottunk a mérleghintán, amely az együtt töltött időnk fizikai megtestesítője volt, ha egyáltalán lehetett ilyet mondani. Odaadtam Huntnak a fényképezőgépemet, és lefényképezett, ahogy az egyik hatalmas kerámia dinoszauruszon ülök. Óvatosan megfogtam a dinoszaurusz fejét, és felálltam a hátára. Most először kémleltem körbe, és megláttam a kilátást a játszótér Hunt–mentes oldaláról. Majdnem leestem a szoborról. Prága teljes panorámája elém tárult, és hihetetlen volt. Tengernyi narancssárga háztető, egyik szélén kanyargós folyóval, valamint itt–ott egy székesegyház kicsúcsosodó tetejével. Hidak szelték át a folyót, gyönyörűek és erősek voltak. Ezen a véletlenszerűen kiválasztott dombon, egy elhagyatott játszótéren a saját kilátásunkat kaptuk meg a városról. Gyönyörű volt. Olyan érzésem támadt, hogy sohasem találtunk volna rá, ha az úti könyvekben vagy az Interneten kerestük volna. És nem kellett megosztani más turistákkal sem. Csak a miénk volt. Leszálltam a dinoszauruszról, és közelebb léptem Hunthoz. A gyalogút mindkét szélén korlát húzódott. Mindenfelé apró, sárga virágok nőttek, amelyet fehér virágok tarkítottak, mintha hópelyhek lettek volna.

Lenyűgözve álltam. – Szerintem megtaláltad – jegyezte meg. Mosolyogva megfordultam, és nekidőltem a korlátnak. Hunt elvétette a lépést, és egy pillanatra megtorpant. A tekintete először a mögöttem lévő tájat nézte, aztán visszatért rám. Eltátotta a száját, és párszor pislogott. Erre kiszélesedett a mosolyom. – Mit találtam meg? Csak néhány pillanat múlva tudott válaszolni, amikor azonban megtette, megborzongtam. – Egy parányi otthont. Igaza volt. Könnyebbnek éreztem magam. Nem volt teljesen olyan könnyed boldogság, mint a főiskolán, de határozottan ez állt hozzá a legközelebb, amelyet hosszú ideje nem éreztem. Egy dolgot, azonban nem tudtam kiverni a fejemből. – Miért nem akarsz megcsókolni? Azon az estén megtetted. Most miért nem? – Akkor nem gondoltam át a dolgokat. – És most igen? Bólintott. – És mire gondolsz? – Arra, hogy szeretnélek megtartani. – Megtartani? – Úgy értem, megtartani ezt a jó viszonyt. Kedvellek. Szerintem jól szórakoznánk együtt. Sok kalandot élnénk át együtt. – Egy csók nagyon is jó kalandnak hangzik számomra. – Szerintem okosabb, ha barátok maradunk. – Megígérted, hogy betömöd a lyukakat az emlékezetemben. Ez például egy elég nagy, fekete lyuk. – Kelsey… – Nem olyan nagy ügy. Csak egy csók. Sötét tekintetet vetett rám, amitől alig kaptam levegőt. Olyan érzés volt, mintha a tüdőm összeesett volna, és beborította volna a szívemet. Még szerencse, hogy mögöttem volt a korlát, máskülönben hanyatt estem volna. Megindult felém, mire megmarkoltam a hideg fém rudat a hátam mögött. – Kössünk üzletet! – Mosolyogva lehajtotta a fejét. – Adj egy hetet! Utazz velem egy hétig! Ha nem tudom megadni neked azt a kalandot, amit keresel, akkor szétválnak útjaink. Korábban azt gondoltam, hogy a gravitáció húz Hunt felé, de rájöttem, hogy ennél többről van szó. Ő maga volt a gravitáció. Ebben a pillanatban ő volt az az erő, amely összetartotta a világomat. – Egy hetet egy csókért? Elég magas ár. – Ez az ajánlatom. Olyan közel állt hozzám, hogy úgy éreztem, mintha a bőröm vibrált volna. Hallottam a szívverésem, úgy dobogott a fülemben, mint egy madár csapkodó szárnya. Felgyorsult, és kétségbeesetten szeretett volna fennmaradni a levegőben. – Rendben. Benne vagyok.

A mosolya nem csupán ragyogó volt, hanem egyenesen vakító. És amilyen forró lett a bőröm, azt hihettem, hogy két nap világít az égen. Még egy puszit sem adott, csak elfordult, és elment a közelemből. Felvette a két hátizsákot a földről, ahová a forgó közelében letette, majd hátranézett rám. – Azt mondtam, benne vagyok – ismételtem meg, és arra gondoltam, talán félreértett. – Nyugi, meg foglak csókolni, hercegnő. De nem most, amikor te kéred. És különösen nem akkor, amikor csak olyasvalamit jelent számodra, amit kipipálhatsz egy listán. Akkor foglak megcsókolni, amikor majd számít.

***

Hunt egyetlen pillantást vetett a szálló nevére – Őrültek háza – és felvont szemöldökkel nézett rám. Lehet, hogy nem győzte meg az első benyomás, amikor azonban beléptünk, és megláttam a Jack Kerouac idézetet a falon, tudtam, hogy tökéletes hely. Hangosan felolvastam: – Mindig csakis az őrültek tudnak érdekelni, akik őrülten élnek, őrülten beszélnek, egyszerre kívánnak mindent, akik sohasem ásítanak, és akiknek soha egy elcsépelt szó ki nem jön a szájukon, hanem égnek, égnek, égnek, mint mesés sárga római gyertya, mely pókként robban szét a csillagok között. Lehet, hogy egy kicsit túljátszottam az előadást, elvégre színésznő voltam, viszont előfordul, hogy valaki olyan tökéletesen eltalálja a szavakat, hogy úgy érzed, a szíved mélyéről szólnak. Hunt tekintete rám szegeződött, aztán felemelte a kezét, de nem ért hozzám. Úgy tartotta a levegőben, mintha valami műalkotás lennék, amelyet beszennyezne az, ha megérintik. Még mindig engem nézett, aztán leengedte a karját, és azt mondta: – Két ágyat kérünk. Lepakoltunk egy koedukált szobában, ahol hat másik fekhely is volt, és próbáltam nem gondolni arra, hogy az övé közvetlenül az enyém mellett áll. Ha mindketten kinyújtanánk a karunkat éjszaka, az ujjaink összeérnének. Elzártuk a holminkat, habár a szálló minden más lakója elment. – És most? – kérdezte. Mondhattam volna, hogy keressük meg Jennyt. Tekintve azonban, hogy kettesben voltunk, sokkal jobb ötletem támadt. Leültem mellé az ágyra, elég közel ahhoz, hogy amikor szembe fordultam vele, a térdem az övéhez ért. – Döntsd el te! – feleltem. – Egy hétre a tiéd vagyok. – A kezemre támaszkodva hátradőltem, és figyeltem, ahogy a tekintete végigsiklik a testemen. – Szóval, Jackson, mit fogsz csinálni velem? Az egyik ujjával megérintette az állát, és a tekintete ismét végigszaladt rajtam. – Van néhány ötletem. – Igen? – Igen.

Fölém hajolt, mire megremegett a könyököm. A derekam alatt bizsergő érzés terjedt szét a testemben. Arra emlékeztetett, amikor felrázok egy dobozos üdítőt. Tudom, mi fog történni, mihelyt kinyitom, szinte érzem a palackban felgyülemlett energiát, de túlságosan csábít, hogy mégis felbontsam. – Nekem is van egy nagyon jó ötletem – mondtam. Morgott egyet, és borostás álla leheletfinoman a kulcscsontomhoz súrlódott. Hátraejtettem a fejem, mire a lélegzete szabadon legyezte a nyakamat. Az ajka egy pillanatra hozzáért a pulzuspontomhoz, mintha majdnem megcsókolt volna, és az izmaim megfeszültek. A szája feljebb emelkedett a fülemig. A karom annyira remegett, hogy azt vártam, melyik pillanatban csuklik össze. Megint morgott, és annak ellenére éreztem a remegést a bőrömön, hogy nem is értünk egymáshoz. Az ajka finoman megsimította a fülkagylómat, és azt felelte: – Még nem, szivi. A karom ekkor megadta magát, én pedig egy csalódott nyögés kíséretében hanyatt dőltem az ágyon. A mosolya őrjítő és pajkos volt. Megfogta az ágykeretet, és felhúzta magát, engem pedig otthagyott egyedül fekve a matracon. Milyen kegyetlen! – Hogy viseled a magasságot?

15

– Te megőrültél! – nyüszítettem. – Kalandot akartál, Kelsey. – Azt hittem, újabb spontán metrózás meg játszótér következik, nem pedig az, hogy leugrunk egy hídról! – Hallottam a lány sikítását, aki az előbb tűnt el alattunk, és mélyebbre vájtam az ujjaim Hunt karjába. – Képtelen vagyok rá. Voltam már magasabb hídon is, mint a Zvikov híd, de azokról nem kellett leugranom. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, Hunt pedig úgy vigyorgott, mint a fakutya. Megfordultam, hogy elszökjek, de visszahúzott, és hátul a derekamra tette a kezét. Szinte mintha tudta volna, hogy ott fejti ki a legnagyobb hatást. Amikor a közelemben volt, a gerincem egy árammal teli vezetékké változott, amely elektromos szikrákat küldött az összes idegvégződésemhez. Az érintése pedig mindezt felerősítette. – Imádni fogod. – Meg akarsz halni? – kérdeztem.

– Ígérem, hogy minden rendben lesz. Nem fogunk meghalni. Ha úgy jobb neked, ugorhatunk együtt is. – Nem úgy értettem, hogy az ugrásba halsz bele. Hanem, hogy én öllek meg. – Az ugrás után nyugodtan megölhetsz. – És mi lesz, ha túl halott leszek ahhoz, hogy megtegyem? – Kicsit zavart, milyen hisztérikusan hangzott. Összekulcsolta az ujjainkat, megszorította a kezem, aztán elindult, és maga után húzott. – Bízz bennem! Bíztam. Ám ettől még jobban féltem. A bizalom volt az, amivel olyan helyre is beférkőzhetett, ami sokkal törékenyebb volt, mint a testem. Amikor az oktató elkezdett hozzáerősíteni minket ugyanahhoz a vastag kötélhez, minden erőmre szükség volt, hogy ne sikítsak vagy hányjak, vagy mindkettő. Hámot tettek ránk, becsatoltak, mindent elmagyaráztak, engem pedig csupán az mentett meg a teljes idegösszeomlástól, hogy Hunttal szemben álltam, miközben egymáshoz kapcsoltak minket. A közelsége és a homlokomon érzett lehelete elég volt ahhoz, hogy elterelje a figyelmem közelgő halálomról. Közelebb toltak a híd pereméhez, én pedig önkéntelenül is felszisszentem, amikor megláttam a mélyen alattunk kanyargó folyót. Jackson átkarolta a nyakam, és feljebb biccentette a fejem. Édes csókot nyomott a homlokomra, amitől még idegesebb lettem ahelyett, hogy megnyugodtam volna. A szívem felugrott, és elbújt valahol a nyakam mögött. Ott dobogott, ahol Hunt keze hozzám ért. És közben semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy… ajánlom, hogy ne ez legyen a csókom! – Csak próbáld ki a kedvemért! – mondta. – Később majd én is kipróbálok valamit a te kedvedért. Bármit, amit akarsz. Vettem egy lassú, mély lélegzetet, és bólintottam. Miután befejezték az előkészítésünket, az oktató beállította a kezünket és a testünket a megfelelő pozitúrába. A fejemet Hunt vállának gödrébe hajtottam, ő pedig az övét ugyanígy az enyémbe. A bőrének olyan illata volt, mint a körülöttünk lévő erdőnek, csak édesebb. Mindketten egy karral öleltük át a másikat. A másik kezünket megfogtuk, összekulcsoltuk az ujjainkat, és arra mutattunk, amerre ugrani fogunk. – Olyan, mintha táncolnánk – jegyezte meg Hunt. Tompa hangja a kulcscsontom érzékeny bőrét csiklandozta. – Akkor miért nem vittél inkább táncolni? A tangóba legalább nem lehet belehalni. A mellkasa megrázkódott, amikor felnevetett, aztán az oktató elkezdett visszaszámolni. – Jackson… – Nem tudtam semmi mást kinyögni, csak a nevét. Aztán, mintha olvasott volna a gondolataimban, Kerouac szavait idézte, amely a szállónk előcsarnokában volt felírva. – Őrülten élni, Kelsey. Ez az igazi élet. Adott egy újabb csókot a vállamra, és az ajka még mindig a bőrömet égette, amikor leugrottunk.

A világ egy röpke pillanatra megállt, én pedig szemügyre vettem az alattunk elterülő táj épületeit. Hunt erősebben ölelt át, és ekkor megszűnt a béke. A szél az arcomba csapott, a föld szédítő sebességgel közeledett felénk, a szívem pedig ottmaradt valahol fent. Aztán sikítottam. Egy üveget megrepesztő, dobhártyaszaggató sikítást hallattam, amely visszhangzott a völgyben, és mindenfelől visszaverődött. A kötél megfeszült, a belső szerveim érezhetően ellenálltak, és az ellenkező irányba húztak. Annak ellenére, hogy rántott rajtunk egyet, továbbra is zuhantunk, a folyó gyorsan közeledett felénk. Sötét volt és kíméletlen. Elengedtem Jackson kezét, hogy azzal is átöleljem a testét. Olyan erősen szorítottam magamhoz, ahogy csak bírtam, de még így is csak feleannyi volt, mint ahogy szerettem volna. Kinyitottam a szám, hogy felkiáltsak, ám ekkor megálltunk, és elindultunk visszafelé. Azt hittem, hogy az emelkedés nem lesz olyan rossz, ekkor azonban a testünk elcsavarodott és megfordult, és lehet, hogy otthagytam néhány létfontosságú belső szervemet, ahol előtte a szívem is eltűnt. Ezután ismét süllyedni kezdtünk, és Hunt izgatottan felkiáltott. – Ó, istenem! – sikítottam. El sem hittem, hogy ezt csinálom. Ezúttal nem azért öleltem át szorosan, mert féltem, hanem mert egy erős és vad érzés ébredt fel bennem, és magamban akartam tartani. Amikor megint felfelé lökődtünk, a sikításom olyan kacagássá alakult, amire még a gonosz mostoha vagy a tenger boszorkánya is büszke lett volna. Huntnak igaza volt. Ez tényleg jó. Sikítottam még egyet, mert megtehettem, és mert amikor hallottam, hogy a hang visszaverődik a völgyben, úgy éreztem, csak ő és én létezünk a földön. Valószerűtlen volt… mintha egy test és két lélek lennénk. Rugóztunk még néhányszor, aztán összeszedtem a bátorságom, és elengedtem Huntot. Kinyújtottam a föld felé a karomat, eltávolodtam tőle, és körülnéztem, majd felpillantottam oda, ahonnan leugrottunk. – Meghaltál? – kérdezte. – Nem. – Távolról sem. Ami azt illeti, még sohasem éreztem magam ennyire elevennek. Szélesen elmosolyodtam, Hunt visszamosolygott rám, és onnan tudtam, hogy a szívem ismét a helyén van, mert akkorát dobbant, hogy szinte fájt. Nem kellett megkérdeznem, hogy ez–e a megfelelő pillanat, és neki sem kellett mondania. Az ajkunk egymáshoz tapadt, mintha két mágnes lett volna. Az energia, amely korábban életre kelt bennem, most kiszabadult. Éreztem, ahogy végigsiklik a bordáim körül, aztán kiáramlott az ujjam hegyén át az ő testébe. Beletúrt a hajamba, és úgy csókolt, mintha még mindig zuhannánk, mintha így akarná tölteni életünk utolsó pillanatait. Az ajka keményen tapadt az enyémre, minden egyes nyelvcsapásnál dobolt a vér a fülemben. Átkaroltam a nyakát, és amennyire csak lehet, hozzápréselődtem, de még mindig nem voltam elég közel. Szerettem volna átkulcsolni a lábam a derekán, és érezni a bőrét a ruhája alatt. A levegő lágyan és finoman legyezett bennünket, éles ellentétben állt azzal az őrült örvénnyel, amely a bőröm alatt tombolt.

Valami meghúzta a bokánkat, és elkezdtünk felemelkedni. Halkan nyüszítettem a szájába, mert még nem készültem fel arra, hogy véget érjen a pillanat. Ő válaszként még gyorsabban csókolt, a levegő kiszökött a szánkon, miközben megmozdítottuk a fejünket, és minden másodpercet kihasználva ízleltük, martuk egymást. Csak az utolsó pillanatban váltunk szét, amikor már muszáj volt, amikor vissza kellett térnünk a valóságba. Talán az ugrás volt az oka vagy a fejembe tódult vér, esetleg annak az utóhatása, hogy az univerzum végül a helyére zökkent, de meg kellett kapaszkodnom az oktatóban, hogy ne essek el, miközben kiszabadított a kötélből. Nem beszéltünk, miközben levette rólunk a hámot és a szíjakat, Hunt tekintete azonban olyan volt, mint egy érintés: lágy, fájó és birtokló. Aznap még sétálgattunk, aztán busszal visszamentünk a városba. A lábam a kemény, macskaköves utcákon lépkedett, amikor azonban éjszaka bebújtam az ágyba Hunttal szemben, még mindig úgy éreztem, mintha zuhannék. A fejem a párnára hajtottam, de esküdni mertem volna, hogy a szél süvít a testem mellett, szinte hallottam a fülemben. Hunt mondott valamit a belső fülről, és hogy ez majd egy–két nap múlva elmúlik, én azonban nem voltam benne olyan biztos. A csendes éjszakában arra gondoltam, ez nem valami nagy dolognak a kezdete–e. Egy hosszú, felvillanyozó, rémisztő zuhanás kezdete, ahol nincs biztonsági kötél, sem hám vagy terv. Ahol nincs garancia arra, hogy végül nem csapódok–e a sziklás talajra.

***

Másnap reggel mérges voltam, amikor felébredtem. Nem menstruáltam, és senki sem idegesített fel (egyelőre). Egyszerűen csak mogorva voltam. Az érzést tovább rontotta, hogy leültem a szálló ingyenesen használható számítógépéhez, és megnéztem a leveleimet. Bliss megérkezett Philadelphiába, és egy egész regény írt arról áradozva, hogy milyen a lakása, a környék és a tökéletes barátja. Undok dögnek éreztem magam, amikor válasz nélkül zártam be a levelét, de bármit is írtam volna, később úgyis csak problémát okozott volna. Aztán mert mazochista vagyok, elhatároztam, hogy elolvasom az apám – vagyis a titkárnője – leveleit is. Átnéztem a több mint egy tucat üzenetet a postaládámban, amelyeknek legtöbbje arról szólt, hogy hol jártam, és mennyit költöttem. Ha az embernek ilyen apja van, nem kell a Nagy Testvér miatt aggódnia. Elképzeltem, hogy meghagyta a titkárnőjének, hogy a bankszámlámon keresztül figyelje minden lépésemet. Milyen elcseszett! Nem az anyagi része. Ahhoz már hozzászoktam. Nekem bankszámlák voltak a testvéreim, és mindig én álltam leghátul a sorban.

Az volt a szörnyű, hogy az apám úgy gondolta, mindent képes irányítani. Azt hitte, ő a nagy bábjátékos, aki az egész világot irányítja és vezérli. Ez azért is szörnyű, mert pontosan tudtam, hogy nem tud mindent az ellenőrzése alatt tartani, mégis úgy tett, mintha úgy lenne. Kíváncsi voltam, mit reagálna, ha megmondanám neki, hogy elkábítottak. Vajon engem okolna, és azt mondaná, hogy az én hibám, amiért ilyen erkölcsileg elfajzott vagyok, és minden időmet olyan helyeken töltöm, ahol az embereket el lehet kábítani? Igen. Ezt tudtam. Kíváncsi lettem volna azonban, hogy ezután mit tenne. Vajon törődne velem? Azt akarná, hogy hazamenjek? Vagy csak a szőnyeg alá söpörné, kiradírozná, és azt mondaná, hogy megint túlreagálom a dolgot? Miközben a számítógép előtt ültem, egy újabb levél érkezett. Cindy, a titkárnő – akivel még sohasem találkoztam, és valószínűleg velem egykorú lehetett – azt írta: „Az édesapád úgy gondolja, ideje lenne megszervezned a hazautazásodat. Az édesanyád jótékonysági estélyt ad a jövő hét után, mert az édesapád szeretne egy nagyon családcentrikus céggel üzleti vállalkozásba kezdeni. Szeretné, ha ott lennél, hogy jó benyomást tehessen rájuk. A szokásos öltözéket kell viselned, azt mondta. Mellékelve küldök egy dokumentumot, amelyben a hazainduló járatokat soroltam fel. Kérlek, nézd át, és tudasd velem, melyik lenne a legalkalmasabb számodra.” Hihetetlen. Ez meg is válaszolta azt a kérdést, hogy törődne–e velem. Tudtam, hogy anya is csak egy kellék számára. Ezért hagyta, hogy mindennap részegre igya magát. Hagyta, hogy megvegye, amit csak akar, és szemet hunytak afölött, ha valamelyikük vagy mindkettőjük megcsalta a másikat. Mert az én családomban csak az számított, amit mások láttak. Azt persze nem látták, amikor apa üzleti partnere tizenkét éves koromban fogdosott. Nem maradt nyoma a kezemen, amellyel meg kellett érintenem. Az egyetlen nyom csupán a bőröm alatt volt. Szóval, természetesen, nem számított. Amikor Jackson a nevemet mondta, és belépett a számítógépes terembe, válasz nélkül zártam be a levelet. Nem mintha a „Menj a picsába!”, ami a nyelvem hegyén volt, megfelelt volna válasznak. – Mi a helyzet? – kérdeztem. – Pakold össze a holmidat! Elmegyünk. – Hová? – El az országból. Felálltam a székről, ám amikor közelebb akartam lépni hozzá, tisztes távolságot tartott kettőnk között. Csalódottság töltött el. – De csak tegnap érkeztünk Prágába. – Ma pedig elhagyjuk. Csak egy hetet adtál, és nagyon sok mindent szeretnék még tenni. Én is nagyon sok mindent szerettem volna csinálni, de a csókunk óta szinte alig nézett rám.

Nem is próbáltam leplezni a nemtetszésemet, úgy dobáltam be mindent a hátizsákomba, és hagytuk magunk mögött az Őrültek Háza nevű szállót. Bárcsak a pocsék hangulatomat is otthagyhattam volna. A vasútállomáson azt kérdeztem: – Megmondod, hová megyünk? Hunt erre csak mosolygott. Imádtam és gyűlöltem ezt a mosolyt. – Miért csinálod ezt? – Te tényleg nem szereted a meglepetéseket, ugye? – kérdezett vissza. A szemem forgattam, és karba tettem a kezem a mellkasomon. – Úgy értem, ezt az egészet. Miért törődsz velem? Más körülmények között nem kérdeztem volna ilyet. Pláne nem egy olyan sráctól, akivel össze akartam jönni. Különösen akkor, amikor a válasz lehetett volna az is, hogy nem törődik velem, vagy nem igazán. Az mindenesetre semmi gondot nem okozott neki, hogy visszautasítson. De már több napot töltöttem vele, és szinte mindent, amit megtudtam róla, csupán a megfigyelésemnek köszönhettem. Hiszen még a keresztnevét is harapófogóval kellett kihúznom belőle. – Mert szerettem volna veled lenni. Kell más ok is? – Van? Megvonta a vállát. – Senki sem szeret egyedül utazni. Ez volt Hunt ütős kombinációja. Magához húzott, aztán átgázolt rajtam. Életem legforróbb csókját adta, aztán úgy tett, mintha meg sem történt volna, és hagyta, hogy a szexuális frusztráció kínozzon. Nem szólaltam meg, miközben kimentünk az állomásra, és felszálltunk egy Németországba tartó vonatra. Amikor elindultunk, ráhajoltam a hátizsákomra, és párnaként használtam. Legalább egyszer szerettem volna pontosan tudni, hányadán állok vele. Szerettem volna megrázni, hogy végre valódi válaszokat kapjak, nem pedig elbűvölő, kedves, semmitmondó szavakat. Münchenben átszálltunk, és annak ellenére, hogy a vonaton szinte senki nem volt, Hunt mellém ült. Próbáltam nem reagálni a közelségére, mert csak undok megjegyzéseket tettem volna. Inkább kihalásztam a telefonom a hátizsákomból, aztán felálltam, hogy a zsákot feltegyem a fejünk fölött lévő csomagtartóra. Visszaültem mellé, és bedugtam az egyik fülhallgatót a fülembe. Épp egy számot kerestem, amikor megszólalt: – Haragszol rám. Rápillantottam, aztán megnyomtam a lejátszás gombot. – Nem. Bedugtam a másik fülhallgatót is, ő azonban mindkettőt kihúzta. – De igen. Lehet, hogy az elmúlt néhány évben többnyire férfiakkal voltam különböző sivatagokban, de annyira még nem távolodtam el a valóságtól, hogy ne ismerjem fel, ha egy „Nem” azt jelenti, „De még mennyire!”.

Felsóhajtottam. – Jackson, nem haragszom rád, esküszöm. Csak fáradt vagyok. – De az előző vonaton már aludtál. – Nem olyan fáradtságra gondoltam. – Belefáradtál abba, hogy velem légy? Felnyögtem, és megdörzsöltem az arcom. – Csalódott vagyok. Nem tudom, mit akarsz tőlem. A szemében látott tekintet a fájdalomra emlékeztetett. Arra a fajtára, amelyet figyelmen kívül hagysz, amíg tudod, aztán az éjszaka közepén zihálva és izzadtan ébredsz, és már nem tudod tovább tagadni. Ő sem tudta, mit szeretne tőlem. – Sok mindent akarok tőled, Kelsey. Jelenleg azonban csak azt, hogy a barátod legyek, és együtt utazzunk. A második mondatot nem is hallottam, leragadtam a „sok mindent akarok tőled” részen. Elképzeltem, mi lehet az. Talán én magam sem tudtam, mit akarok tőle. Nem egy egyéjszakás kaland volt, az biztos. Nem az a fajta srác, akit másnap reggel csak úgy ott tudok hagyni. Csakhogy nem tudtam biztosan, akarom–e azt a dolgot, amit nem tudok csak úgy magam mögött hagyni. Mivel ahhoz nagyon értettem. Bólintottam. – Barátok. Értem. Néhány órával később megint kihúzta a fülhallgatómat, és azt mondta: – Itt vagyunk. – Hol itt? – Heidelbergben. Ránéztem. – Még egyszer megkérdezem: hol itt? – Még mindig Németországban. – Akkor jó. És mit keresünk itt? Levette a csomagtartóról a hátizsákom, aztán azt felelte: – Szeretnék megmutatni neked valamit. Most pedig elég a kérdésekből. Követtem, amikor leszállt a vonatról. Megvártam, hogy útbaigazítást kérjen, aztán együtt kimentünk a vasútállomásról. Heidelberg egy kis, régies városka volt, nem nagyon különbözött a többi várostól, amelyet Európában láttam. Volt benne székesegyház, szűk utcák és egy folyó. Már majdnem lement a nap, és a város elcsendesedett, szinte kihalt. Hunt megállt, körbefordult, mert keresett valamit. Amikor megtalálta, elmosolyodott. Követtem a tekintetét egy várhoz, amely a városra néző hegy tetején állt. Romos volt és düledező, kilátszott a sűrű erdő közepéből, láthatóan nem érintette meg a modern világ. – Egy várba viszel? – kérdeztem. Elmosolyodott. – Gyere, hercegnő!

Csak bámultam rá, és nem tudtam, hogy még csalódottabb legyek zavaros jelzéseitől, vagy örüljek, hogy egy ilyen valaki, mint ő megpróbál boldoggá tenni. Rosszabb is lehetne, mint hogy olyan barátom van, mint Jackson Hunt. Persze sokkal jobban örülnék, ha több lenne, mint a barátom. Tudom, milyen rosszul alakulhat, ha valaki vonzódik a barátjához. Az első sorból néztem végig azt a hatalmas katasztrófát, amely Bliss és Cade között zajlott. Hunttal azonban más volt a helyzet. Tudtam, hogy vonzódik hozzám. Lehet, hogy első éjszaka részeg voltam, és nem sokra emlékeztem abból, ami a termálfürdőben történt, deezt nem fejtettem el. Az a csók pedig… istenem! Kívánt engem. Mégis visszatartotta valami. És az, hogy nem tudtam, mi az, határtalanul feldühített. Az egyhetes utazásunk második napján voltunk, ami azt jelentette, hogy öt és fél napom volt rájönni, mi fogja vissza, aztán kiküszöbölni. Na persze, visszafelé is elsülhetett a dolog több szempontból is, nagy valószínűséggel az én káromra. De ha a szívem sok millió darabra törik is közben, és konfetti lesz belőle, ez megéri. Felnéztem a várra, aztán megint Huntra. A vállára tettem a kezem, lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát. – Köszönöm, Jackson. Hagytam, hogy a kezem lefelé végigsimítson a mellkasán, aztán elfordultam, és elindultam a vár felé. Hallottam, hogy a hátam mögött lassan kifújja a levegőt, és tudtam, hogy a hadművelet hivatalosan is elkezdődött. Átvágtunk a városon, majd akkor értünk ki a szélére, amikor a nap elkezdett lebukni a látóhatár alá. Egy hosszú lépcső vezetett fel, és már attól is megfájdult a lábam, hogy ránéztem. – Most viccelsz, ugye? – Ugyan már! – mondta. – Nem olyan vészes. – Hááát, nem hiszem, hogy helyes a feltételezés. Az emberek azt is feltételezték, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen, és nézd, mi lett a vége. – Nem hallok mást, csak kifogást, és nem úgy tűnik, mintha valaki nagyon szeretne kalandot átélni. Mit szólsz ahhoz, ha kihívlak egy versenyre: ki ér fel leghamarabb a tetejére? – Verseny? És ettől most be kellene lelkesülnöm? – Ez felhívás kalandra. – Akkor később majd én is kérhetek valamit? Sokatmondó pillantást vetett rám, és biztos voltam benne, hogy tudja, miféle kérésem lesz. – Ésszerű kereteken belül, igen. És ha te nyered a versenyt, felajánlom, hogy két kérésedet is teljesítem. Volt egy olyan érzésem, hogy az „ésszerű keretek” kizárta a javaslataim többségét. Ezért így szóltam: – Szóval, így működik ez a kaland? Te kényszerítesz valamire, amit nem akarok megtenni, aztán én viszonzom a szívességet, és közben varázsütésre hirtelen elkezdjük jól érezni magunkat? – Valahogy így, igen. Hatásos történet lesz, ha megfilmesítik az életünket. – Úgy érted, az én életemet. Én vagyok itt a hercegnő. Te csak az idegenvezető.

A szemét forgatta. – Akkor adja ide a csomagját, felség! Elvette a hátizsákom, majd az övével együtt elrejtette egy közeli bokorban. – Nem lenne jó, ha bármi is leterhelne minket a verseny alatt – közölte. Megráztam a fejem, aztán elindultam a lépcső felé. Mindegyikre fel volt festve egy fehér szám, az elsőre egy egyes. – Szerinted hány lépcső van? – kérdeztem. – Gondolom, megtudjuk, amikor felérünk a tetejére. Készen állsz? Bólintottam. – Felkészülni, vigyázz, rajt! – kiáltotta. Futásnak eredtünk, és a kis, fehér számok egy idő múlva összefolytak, miközben szaladtam felfelé, amilyen gyorsan csak tudtam. Az első húszegynéhány lépcsőig tartottam vele az iramot, aztán elhúzott. Dögös, tűsarkú cipőim formában tartották a lábam, de nem voltam olyan edzett, mint – nem is tudom, mondjuk – egy kiképzett katona a hadseregben. Mire felértem a hetvenötödik lépcsőre, égett a vádlim. A százkettediknél a tüdőm is csatlakozott a bulihoz. A százharmincadiknál legszívesebben levágtam volna a lábam, hogy soha többé ne kelljen lépcsőt másznom. Néhány pillanatra megálltam, és lihegve felnéztem. Hunt ki tudja, hány lépcsővel volt előttem. Lehetett vagy ötven. És még ő is csak félúton járt. – Nem érdekel – suttogtam. Leültem az egyik fokra, bekentem egy kis piszokkal a kezemet és a lábszáramat, aztán gondosan megtervezett (és talán egy kicsit túljátszott) kiáltást, majd halk fájdalmas nyüszítést hallattam. Megragadtam a bokámat, megharaptam az ajkam, és vártam, hogy… – Kelsey? Jól vagy? Bingo! Nem néztem fel, továbbra is csak a bokámat szuggeráltam. – Jackson! – leheltem épp csak olyan hangosan, hogy meghallja, aztán hangosan felszisszentem. Harminc másodperc múlva lelassított, és megállt mellettem. Letérdelt az alattam lévő lépcsőre, és kinyújtotta a kezét úgy kérdezte: – Mi történt? Amióta úgy döntöttem, hogy eljátszom ezt a sérülést, nem pislogtam, ekkor azonban igen, ezért a szemem sarkában felgyűlt víz ekkor legördült az arcomon, amikor ránéztem. – Elestem – nyögtem. – A bokám! Megérintette a lábamat közvetlenül a fölött, ahol mindkét kezemmel szorongattam, és megint felszisszentem. Hátrahőkölt, és bocsánatot kért. – Semmi baj – feleltem. – Csak érzékeny. Istenem, annyira fáj! Kipréseltem még néhány könnycseppet a hatás kedvéért. – . Le akarsz menni? – kérdezte. – Vihetlek ölben. – Nem, én… – Hatásszünetet tartottam. – Szeretném látni a várat. Tudom, hogy undok voltam odalent, de ez nagyon kedves dolog volt tőled, és… ne is törődj velem.

– Nem! – vágta rá. – Akkor felfelé viszlek. – Ezt nem kérhetem tőled. Nagyon messze van. Megpróbálok ráállni. Megkíséreltem, hogy felálljak, aztán eljátszottam egy újabb kiáltást, és visszarogytam, amit nem is nagyon kellett megjátszanom. Mielőtt újra megpróbálhattam volna, Hunt felállt, és az ölébe vett. Boldogan felsóhajtottam, amit gyorsan fájdalomnak álcáztam, és a nyakába temettem az arcom, hogy ne lássa a mosolyom.

16

Lassan haladtunk felfelé a várhoz, mivel Hunt az ölében vitt, én azonban nem bántam, hogy még egy ideig hozzábújhatok. A karja acélpántként tartott, a homlokomon érzett lehelete azonban meleg volt és puha. – Még mindig jól vagy? – kérdezte, mire bólintottam. Időnként halkan nyöszörögtem, mert nagyon élveztem, hogy ilyenkor mindig szorosabban fog magához. Mindkét karommal átöleltem a nyakát, és néha hagytam, hogy az ujjaim elkalandozzanak. A körmömmel finoman megkarcoltam a nyaka oldalát, és vissza kellett fojtanom a nevetésem, amikor megbotlott. Megköszörülte a torkát, és ment tovább. Egyenletesen haladt felfelé, én pedig dokumentáltam a reakcióit. Mint például, hogy egy pillanatra behunyta a szemét, amikor az ujjam hegyével finoman végigsimítottam a füle alatt az állkapcsán. Aztán elakadt a lélegzete, mert mélyebbre vájtam a körmöm a vállában, amikor „fájdalmasan” zökkent egyet a bokám. Amire felértünk a kétszázötvenedik lépcsőre, éreztem, hogy fárad, és úgy gondoltam, megkönyörülök rajta. Felemeltem a fejem, és azt mondtam: – Jackson. Nem készültem fel arra, milyen közel kerül egymáshoz az ajkunk, amikor felém fordítja a fejét. Vágy hasított a hasamba, és hirtelen kiment a fejemből, mit akartam mondani. – Ööö… én… Az a szó, hogy akarom meg sem közelítette azt, mennyire vágytam rá, hogy ismét megcsókoljon. Lelassított, és a szívem őrült módon kezdett verni. Én is megcsókolhattam volna, az ajkára szoríthattam volna az enyémet, és szorosan átölelhettem volna, de azt akartam, hogy ő tegye meg. Belefáradtam abba, hogy mindig elhúzódik. Ha pedig elérem a célom, öt és fél nap múlva teljesen az enyém lesz. Felemeltem a tekintetem, és élveztem a szemében látott feszültséget és a magára erőltetett nyugalmat. Ha most megadnám magam, a tervem hamarabb fulladna kudarcba, mint Lindsay Lohan rehab programja. – Most már tudok járni – mondtam. Aztán hozzátettem. – Ha segítesz.

Nem vitatkozott, valószínűleg mert örült, hogy eltávolodhat tőlem. Óvatosan letett a földre, aztán átkarolta a derekamat. Én átfogtam a vállát, és így lassan lépkedtünk felfelé a lépcsőn. Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy állítólag megsérültem. Amikor felértünk a háromszázadik lépcsőre, már csak tíz–tizenöt fok választott el minket a végétől. Felszisszentem és összerándultam. Hunt megállt, és szembefordult velem. – Mi a baj? Megint kibicsaklott? – Nem tudom. Én… – Letérdelt mellém, hogy megnézze, és mihelyt leguggolt, nekiiramodtam, és felszaladtam a maradék lépcsőn. Felléptem a háromszáztizedikre, és hallottam, hogy mögöttem nevet, amikor pedig háromszáztizenötödikre értem, diadalmasan felkiáltottam. Megfordultam, és láttam, hogy a fejét csóválva, lassan lépked felfelé. Az ajkát szorosan összepréselte, de tudtam, hogy csak a mosolyát próbálja leplezni. – Nyertem! – dicsekedtem gúnyosan. – Nem is tudom, mit kérjek. Hunt lassan közeledett felém, mint egy ragadozó, amely a zsákmányát cserkészi be. A láttán összerándult a gyomrom. Úgy tettem, mintha a kérésemen törném a fejem, de túlságosan lefoglalt a káröröm, ezért nem vettem észre, hogy az utolsó néhány lépcsőn már szalad. Felsikítottam, amikor felemelt, és átvetett a vállán. – Hunt! – kiáltottam. – Hihetetlen vagy – mondta. Nevettem. – Úgy teszek, mintha ezt bóknak szántad volna. – Ó, az is volt, hercegnő. – Akkor tegyél le! – Nem lehet. Kicsit tiltakoztam, úgy tettem, mintha nem örülnék neki, igazság szerint azonban… mesés feneke volt. És ezért a kilátás is mesés volt. – Mit fogsz csinálni velem? – kérdeztem. – Még nem döntöttem el. Lehet, hogy van ennek a várnak börtöne is. Füttyentettem egyet. – Hű, milyen perverz! Erre megcsípte a combom hátulját, én pedig felkiáltottam. Nem láttam sok mindent – leszámítva az imént említett csodálatos hátsót –, a nap azonban már bizonyára teljesen lement, mert az ég élénk lila színben pompázott. A szemem sarkából észrevettem néhány másik turistát, akik a vár területén kószáltak, ezért vad következtetést vontam le, és azt mondtam: – Tegyél le, Jackson! Az emberek megbámulnak. – Hadd bámuljanak! – válaszolta. – Szép a látvány. Nos, ebben legalább egy véleményen voltunk. Megütögettem a hátát, és azt feleltem: – Nem tudsz veszíteni.

– Nem, én csak egy olyan férfi vagyok, valószínűleg nem az első, aki a mesterkedéseid áldozatává vált. És volt öt és fél napom, hogy egy másiknak is bedőljön. – Jó leszek, ígérem! – feleltem. – Hacsak persze, nem akarod, hogy rossz legyek. Felnevetett, de a hangja feszült volt. Aztán figyelmeztetés nélkül leemelt a válláról, és letett a földre. Ravaszul rámosolyogtam, mire azt mondta: – Veszélyes vagy. – Én? – kérdeztem színlelt ártatlansággal. Megrázta a fejét. – Gyere, hercegnő! Nézzük meg a várat, mielőtt úgy döntök, hogy bedoblak a szökőkútba. – Vizes póló bajnokság? De csak, ha te is beugrasz velem. Vicceltem, de láttam rajta, hogy kísértésbe esik. Tipikus. – Lehet, hogy új becenevet kell kitalálnom neked – jegyezte meg. – Úgy néz ki, nem vagy elég előkelő ahhoz, hogy hercegnőnek nevezzelek. – Tudod, a rendes lányoknak mindig van egy rossz oldala. Az enyém történetesen jóval nagyobb, mint a jó. Rám nézett, és már kezdtem azt gondolni, hogy nem lesz szükség öt és fél napra, hogy elcsábítsam. – Menjünk, nézzük meg a várat, mielőtt… – Nem fejezte be, csak megrázta a fejét. – Szóval menjünk! Nagy nehezen leküzdöttem magamban a vágyat, hogy örömtáncot lejtsek csökkenő önuralma láttán, és inkább a városnézésre koncentráljak. A vár gyönyörű volt, csodálatos építészeti alkotás és még annál is szebb rom. Kúszónövények és moha borították a lépcsőt, valamint a vár falát, és tényleg olyan volt, mint egy tündérmesében. Már majdnem teljesen besötétedett, az épületet azonban gyönyörűen kivilágították. Odalent a város is fényesen terült el alattunk, így bármerre néztem, lélegzetelállító látvány tárult elém. A tekintetem azonban mindig visszatért Huntra. Ahhoz már túl későre járt, hogy belülről is megnézzük, pedig volt benne egy hatalmas boroshordó, amelybe közel kétszázezer liter bor fért. – Lehet, hogy visszajövünk megnézni? – viccelődtem. – Nincs rá időnk. Szoros a program. Most mégis lazán a falnak dőlve álltunk, és csendben csodáltuk az alattunk elterülő, kivilágított várost. – Szóval nem használhatunk térképet, de ütemezett programunk van? – Csak egy hetet adtál, szóval, igen. Szigorú ütemterv szerint haladunk. – És mi van, ha úgy döntök, tovább maradunk, mint egy hét? – Az tetszene. Nem nézett rám, amikor ezt mondta, továbbra is a lenti tájat figyelte. Megpróbáltam leolvasni valamit a profilból látott arcáról, de nem sikerült. – És neked nem kellene valahol lenned? Senkid nincs, akihez haza kell menned? – A tiéd vagyok a belátható jövőben.

Mint barát. Remek. Nem kellene valamire következtetnem ebből? Vajon van otthon barátnője? Ezért taszít el mindig magától? De akkor mit keres itt velem? Nem kaptam választ a kérdéseimre, és végül elindultunk lefelé a lépcsőn. Ezúttal nem versenyeztünk. A látvány túl szép volt ahhoz, hogy ne azt csodáljuk. A fekete lilába olvadt a városban, amely mintha egy másik évszázadból csöppent volna ide. Félúton hangosan megkordult a gyomrom. Hunt elmosolyodott, és átkarolta a vállamat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Menjünk, együnk valamit! – javasolta. Nyilvánvalóan a barátok is ezt teszik. Még akkor is a vállamat fogta, amikor leértünk a domb aljára, és visszasétáltunk a városba. Találtunk egy kis kávéházat, amely rajtunk és egy másik páron kívül üres volt. A tulajdonos egyben a pincérünk is volt, és törte az angolt. – Isten hozta! – Huntra és rám mutogatott felváltva. – Gyönyörű pár. Foglalni helyet! Egy sarki asztalhoz ültetett, amely körül művészeti alkotások és gyertyák álltak. Hunt levette a vállamról a karját, és kihúzta a székemet. Válaszul elmosolyodtam. Amikor megkerült, és odasétált a saját helyéhez, a kezével végigsimított a hajamon, majd a vállamon. Megborzongtam. – Fázol? – kérdezte, mire megráztam a fejem. Most komolyan, ez a srác úgy meg tudta zavarni a fejem, mint senki más. – Szóval, mi következik a programban, katona? – Újabb vonatozás. Blöö. Felnevetett, amikor meglátta az arckifejezésem, aztán hozzátette: – Megéri, amikor odaérünk. – Oda? – Olaszországba. Megálltam, hogy ne sikítsak fel örömömben. OLASZORSZÁG! Ki ne álmodozott volna arról, hogy odamegy? Ott aztán nem lesz nehéz elcsábítanom. Ha Olaszországban nem sikerül, akkor nyugodtan kivehetik a méhemet, mert nem érdemlem meg. – A mosolyodból arra következtetek, hogy helyesled az úti célt. – Így van. – Az jó, mert tizenöt óra utazás áll előttünk. Pislogtam egyet. – Meg akarsz ölni? – Természetesen nem, hercegnő. Mehetünk repülővel is, ha akarod, de gondoltam, mivel Eurail bérleted van, inkább vonattal utaznál. Panaszos siránkozásomat a tulajdonos érkezése akadályozta meg, aki az étlapot hozta. Ami németül volt írva. Szuper. Mutogatott valamit Hunt és közöttem, és azt kérdezte: – Együtt? Friss házasok?

Már éppen megráztam volna a fejem, amikor Hunt azt felelte: – Igen. Nászúton vagyunk. Felvontam a szemöldököm, úgy néztem rá, mire megvonta a vállát. Totális. Elmebaj. A tulajdonos tapsikolt, majd elmosolyodott és bólogatott. Ezután feltartotta az ujját. – Várni! Elment, én pedig Jacksonra néztem. – Szóval… a férjem vagy? – Talán így ingyen kapunk desszertet. Összehúztam a szemem. – Van valami más előnye is annak, hogy a megjátszott feleséged vagyok? Mert szívesen kiegyeznék némi házastársi kötelességgel. – A társaságom nem elég? – kérdezte, aztán olyan elbűvölő mosolyt villantott felém, amitől egy tucat lány elalélt volna. – Nem fogom legyezgetni a hiúságod. Fogtam az étlapot, és átnéztem, hátha találok valami ismerős szót. Egy ilyen hosszú utazás és trükkös csalás után azonban az ismeretlen szavak és betűk összefolytak előttem a papíron. – Elég érdekes lesz így rendelni – jegyezte meg Hunt. – Mi az? Nem beszélsz németül, ahogy csehül sem? – Nos, a te fordításodban biztosan nem bízom. Ez száz százalék. Ekkor megjelent a tulajdonos két pohár vörösborral, amit az asztal közepére tett. – Önöknek. A házasságért. Elmosolyodtam. Ennek a megjátszott házasságnak végül mégiscsak volt valami előnye. – Danke – válaszoltam a tulajdonosnak. A szívére tette mindkét kezét, és bólintott. Ittam egy kortyot a poharamból, és helyeslően elmosolyodtam. A férfi az étlapra mutatott, én pedig kétségbeestem. És ráböktem az első bejegyzésre, amit megláttam. – Schwarzsauer – Amely gyanúsan úgy hangzott, mint Schwarzenegger, amikor kimondtam, de a tulajdonos bőszen bólogatott. – Igen. Igen. Gut. Aztán Hunthoz fordult, aki legalább olyan elveszettnek tűnt, mint én. Ő is rámutatott valamire, mire a tulajdonos azt mondta: – Igen. Himmel und Erde. Az önök nyelvén „föld és mennyország”. Remek. Én a terminátort kapom, ő pedig egy földi mennyországot. A tulajdonos elvette az étlapot, és elment. Fogtam a poharam, és megszagoltam a sötét, gyümölcsös italt. – Te nem kóstolod meg? – kérdeztem. Hunt egy pillanatra a pohárra nézett, aztán megrázta a fejét. – Nem. – Inkább sört kérsz? Elvégre Németországban vagyunk. – Kösz, de így is jó. – Na jó, ki vele! Hány éves is vagy? Huszonöt?

– Huszonhét. Vagyis öt évvel idősebb, mint én. – Jó, szóval huszonhét, vagyis *meglepetés* elég idős ahhoz, hogy igyál. – Régebben elég sokat ittam, Kelsey. Most már egyáltalán nem szoktam. – Rossz élmény? – Rossz élet. Merev, görcsös mozdulattal nyitotta szét a textilszalvétát. – Mi történt? – kérdeztem, aztán néhány pillanat múlva meg is bántam. Egész nap olyan elbűvölő és vicces volt, most azonban komor felhő telepedett rá. Ugyanolyan feszült lett, mint az első alkalommal, amikor megismerkedtünk. – Ne haragudj, buta kérdés volt. Nem kell mondanod semmit. – Nem, semmi baj. Csak arról van szó, ami mindig történik az alkohollal. A kicsiből sok lett, és egy idő múlva az életem már az üveg körül forgott. – Szóval, te… – Alkoholista voltam, igen. De már egy éve józan vagyok. Vagyis voltam a múltkori estéig. – Voltál? – kérdeztem. Törtem a fejem, hogy visszaemlékezzek, láttam–e inni. Lehet, hogy még az előtt megszegte a fogadalmát, hogy megismerkedtünk. – Ittam egyet a fürdőben. – Mikor? – Ködös emlékeim között kutattam. Megvonta a vállát. – Nem számít. – Hogy érted azt, hogy nem számít? – Csak úgy. Megtörtént. Vége. A gondolat szöget ütött a fejemben. Lehet, hogy részben egy emlék villant be, de lehet, hogy csak ismertem magam, ezért megkérdeztem: – Az én hibám volt, ugye? Bármi történt is… miattam szegted meg a józanságot. Összerándult a gyomrom, és hányinger tört rám. Lehet, hogy mindenkit ivásba kergettem. Nemcsak az anyámat. – Nem, hercegnő. Az én döntésem volt. Ne hibáztasd magad! De nem tagadta. Nem tagadta, és ettől szédülni kezdtem. Aztán folytatta: – Nem az első eset, hogy félresiklottam, és valószínűleg nem is az utolsó. – A tekintete a borospohárra siklott, majd hozzátette. – De most jól vagyok. Megköszörültem a torkomat, és hátratoltam a székem. – Mindjárt jövök. Csak kimegyek a mosdóba. Próbáltam kecsesen távozni, de a tulajdonos éppen akkor jött oda hozzánk, amikor felálltam. Kérdezett tőlem valamit németül, amit nem értettem. Elmosolyodtam, és azt kérdeztem: – Mosdó? Ööö, toalett? Bólintott, aztán egy sötét folyosó felé mutatott az étterem másik végében. Lehajtottam a fejem, és szabályosan elfutottam.

17

Két raktárhelyiségbe nyitottam be, mire megtaláltam a mosdót, amelyet semmi nem jelzett. Berontottam, aztán rátámaszkodtam a kagylóra, és a hideg tükörhöz nyomtam a homlokom. Nem tudom, miért volt rám olyan nagy hatással, de úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Jackson rendes srác volt. Nagyszerű srác. Elkábítottak, mégis gondomat viselte. Viharos sebességgel ingadoztam a totális csődtömeg és az undok dög között, és még így is itt volt velem. Ráadásul időközben sikerült tönkretennem egy egyéves teljesítményt is. Nem csoda, hogy folyton visszautasít. Nem először töprengtem el azon, vajon miért. Miért törődik egyáltalán velem ez a remek srác? Szerintem neki fontosabb volt, mi történik velem, mint nekem magamnak. Nem számított, hol vagyok, hány repülővel vagy vonattal jutottam oda, a sötétség mindenhol utolért. Nem azért, mert balszerencse vagy rossz karma üldözött volna vagy ilyesmi. A balsors azért követett, mert én magam voltam a katasztrófa. Egy két lábon járó forgószél, és az én értelmezésemben az élet azt jelentette, hogy mindenkit lehúzok magammal. Belenéztem a tükörbe. A kerete régi, rozsdás vas volt, a mennyezetről halványsárga fény világította meg. A közepén pedig egy világos hajú és rózsaszín ajkú lány látszott. Szép, mint egy szépségkirálynő. Az anyám mindig ezt mondogatta gyerekkoromban. Azt akarta, hogy én legyek a következő Marilyn Monroe. Ezt mondta olyan reggeleken, amikor részeg volt, és lepihent, mert „fájt a feje”. A szépség azonban börtön. Hazugság. Csak egy vékony felszín, semmi több. Amikor belenéztem a tükörbe, csak azt láttam, amit a szüleim nem akartak észrevenni. Táskás szemet, elkenődött szemfestéket, beesett arcot. Túl vékony karomat és a folyamatos homlokráncolástól kialakult barázdákat a homlokomon. Ezeknek a hibáknak azonban semmi közük sem volt megtépázott lelkemhez, amely a felszín alatt rejtőzött. Mert azt nem tudtam megváltoztatni. Elfedhettem magam sminkkel, elterelhettem a figyelmem bulizással, fiúkkal és utazással, az ember azonban nem menekülhet el saját maga elől… örökké. És most itt, ebben a kis, német étteremben, valószínűleg a legtökéletesebb férfival a világon… végül engem is utolért. Valaki kopogott az ajtón. – Kelsey? Jézusom! Hogy nézzek a szemébe, amikor mindketten tudjuk, hogy sokkal jobb lenne neki nélkülem? Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hagynánk ezt az egyhetes utazást, és mindketten mennénk a saját dolgunkra. Ő folytathatná az útját, bárhova ment is. Én pedig visszatérhetnék Texasba, és kideríthetném, van–e rehabilitációs program olyan pusztító dögöknek, mint én. – Egy perc! Nem várta meg, néhány másodperc múlva elfordult a gomb, és az ajtó, amit nem zártam kulcsra, kitárult. Sietve letöröltem a szemem alól az elkenődött festéket, majd fogtam egy papírtörlőt, hogy úgy tegyek, mintha éppen kezet mostam volna. – Szia! – szólalt meg Hunt.

– Jézusom, hogy te milyen türelmetlen vagy! Ha ennyire sürgős, már itt sem vagyok. Majdnem elslisszoltam mellette, de megfogta a könyököm, és maga felé fordított. – Ne! – szólt rám. – Ne csináld ezt! – Mit? – Ne játszd el, hogy jól vagy, amikor nem így van! Furcsa dolog ez. Az embernek tudnia kell, mi a valóság, hogy abbahagyhassa a színlelést. Én azonban már régóta nem láttam tisztán. – Nem ját… – Kelsey! A francba! A szeme. Az átkozott szeme, mintha egyenesen a vesémbe látott volna. – Mit törődsz velem? – Rémülten hallottam, hogy megbicsaklik a hangom. – Miért ne törődnék, hercegnő? – Mert szörnyű vagyok. Nem értek máshoz, csak ahhoz, hogy tönkretegyek mindent. Téged is beleértve. Amilyen gyorsan csak tudsz, menekülnöd kellene az ellenkező irányba. – Akkor ki cipelne, ha eljátszod, hogy kibicsaklott a bokád? Felnevettem, de elcsuklott a hangom, aztán átalakult zokogássá, ezért a tenyerembe temettem, hogy ne lássa, ahogy szétesek. – Látod, milyen szörnyű vagyok? Lefejtette a kezem az arcomról, ezért lehajtottam a fejem. – Nem, vagy szörnyű, Kelsey. Egy vibráló, gyönyörű nő vagy, aki izzik. Nagy lánggal égsz. A tűz pusztíthat, ugyanakkor gyönyörű és élettel teli, és megtisztíthat bárkit, hogy tiszta lappal kezdhessen. Nem vagy szörnyű. Egyáltalán nem. Szerettem volna odafigyelni rá, elhinni, amiket mond, az agyam azonban megakadt azon az egy dolgon, hogy ő is tudja, hogy pusztító vagyok. Egész életemben valami más akartam lenni, hogy észrevegyenek, hogy úgy égjek, mint Kerouac római gyertyái, de eszembe sem jutott, hogy ezzel milyen kárt okozhatok. – Azt hiszem, haza kellene mennem – állapítottam meg. Hunt a könyökömnél fogva közelebb húzott magához, és azt felelte: – Nem tudom, mit tehetnék, hogy meggyőzzelek. – Semmit – válaszoltam. – Nem tehetsz semmit. Szomorúan rámosolyogtam, ekkor azonban a könyökömről a derekamra siklott a keze, és perzselő csókot nyomott az ajkamra. Kivéve ezt. Ezt bármikor megteheted. Egy pillanatig ellenálltam, megpróbáltam elhúzódni, de teljesen átkarolta a hátam, a mellkasához szorított, és néhány másodperc tiltakozásnál többre nem voltam képes. Én is átöleltem, azt sem tudtam, hogy szorítsam magamhoz. A nyelve az ajkam közé csúszott, és megsimogatta az enyémet. Ez volt a tűz. Az őrült forróság, ami köztünk lángolt, és nem tudtam elég közel kerülni hozzá. Az egyik kezemmel lejjebb simítottam a hátán, aztán a pólója alá csúsztattam a tenyerem, és forró bőrére szorítottam. Amikor megérezte a kezem, a csókja még szenvedélyesebbé vált, én pedig éreztem, hogy a derekamba vág a kagyló porcelánpereme. A bőrébe nyomtam a körmöm,

mire morgás tört föl a szájából. A derekamról a csípőmre csúszott a keze, aztán felültetett a pultra. – Abba kellene hagynom – suttogta a számba. A dereka köré kulcsoltam a lábam, és magamhoz húztam. Megtaláltam az állkapcsa sarkában azt a pontot a füle alatt, amiről tudtam, hogy felizgatja, és ott csókoltam meg. Aztán a fogammal megkarcoltam a vékony bőrt, és hallottam, hogy felszisszen. – Ne merészeld! – figyelmeztettem. Visszatértem a szájához, és azzal a kezemmel húztam közelebb az arcát, amivel nem a pólója alatt simogattam. A hátam a tükörhöz nyomódott, a hűvös üvegtől megborzongtam. A tenyere végigsimított meztelen térdemen, majd a combomon a rövidnadrágom száráig. Az ujja a nadrág szára alá csúszott, és a belső combomat csiklandozta. Halkan felnyögtem a szájába. Hátraejtettem a fejem a tükörhöz, mire csókokat hintett a nyakamra. Annyira felizgatott, hogy remegett kezem–lábam, de még ez sem akadályozott meg, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Egyik kezemmel feszes izmait simogattam, válaszul a csípője keményen hozzám dörgölőzött. Éreztem merev férfiasságát a rövidnadrágom cipzárjához nyomódni, miközben a szája elképesztően csodálatos dolgokat művelt a nyakamon. Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban széthullhatok. Olyan tűzben fogok égni és olyan gyorsan, hogy egyszerűen semmivé válok a karjában. A csípőjét hozzám szorította, lökéseket imitált, az erekcióját a lábam közé nyomta, én pedig nyöszörögve feszültem neki. A nyakamtól a kulcscsontomig csókokat hintett a bőrömre, aztán félretolta a pólómat, hogy a dekoltázsom vonalát is megcsókolhassa. Lejjebb engedtem az egyik kezem, mert le akartam venni a pólóját, amikor ismét kopogtak az ajtón. Tétova jelzés volt, a hang pedig a kedves tulajdonoshoz tartozott. – Étel, uram, hölgyem! – mondta. Hunt a nyakam és a vállam közti mélyedésbe ejtette a fejét, és felnyögött. – A francba! Nagyon rossz voltam, hogy nem akartam kimenni? Persze, biztos furcsán nézett volna ki, de hiszen friss házasok voltunk. Vagy legalábbis azt hitték rólunk. Én nagyon is benne lettem volna, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Ám mielőtt összerakhattam volna ezt a javaslatot a megfelelő szavakból, Hunt hátralépett, és a fal felé fordult. Arra gondoltam, hogy itt maradunk. Talán visszacsábíthatom egy csókkal. Ekkor azonban ismét felnyögött, és megint káromkodott, megdörzsölte a szemét, majd rövidre nyírt haját is. Nem volt zavarban. Szinte biztosra vettem, hogy a zavarát egy vállrándítással vagy egy mosollyal lerázta volna magáról. Itt másról volt szó. Haragudott magára. A vágy édes ragyogása, amely elfeledtette velem korábbi bizonytalanságomat és félelmemet, lecsökkent, ezért most még nyersebbnek és összetörtebbnek éreztem magam, mint valaha. Nem véletlen, hogy Hunt éppen ebbe a bizonyos városba és ehhez a bizonyos várhoz hozott el, miközben oly sok más kastély közül választhatott volna. Mert ezt – habár gyönyörű volt –, megtépázta, összetörte és romba döntötte az idő.

Lecsúsztam a pultról, a lábam még mindig remegett a csók után. Hunt ekkor megfordult. – Sajnálom, Kelsey. Én… – Ne, Jackson! Kérlek, ne! – Bármit is akart mondani, nem akartam hallani. Az ajtó felé indultam, de visszahúzott. Kemény csókot nyomott a halántékomra. A csók édes volt, de átjárta a harag. Aztán még egyszer bocsánatot kért. Ezután kivezetett a mosdóból. Hála istennek, a tulajdonos elment a kis bejelentése után. Hunt ismét kihúzta a székemet, most azonban már közénk telepedett valami feszültség, amely addig nem volt ott. Korábban vonzalom és barátság jellemezte a viszonyunkat. Persze, ez most is megvolt, csak átalakult valamivé. A vonzalom erősebb lett, és átitatta az a fajta sötétség, amely csak akkor üti fel a fejét, amikor az ember nem kaphatja meg azt, amit akar. Minden lépésünknek, lélegzetvételünknek saját hangja volt, és hallottam, ahogy azt suttogja: miért. Nem volt elég számomra, hogy úgy gondoljak erre a távolságra közöttünk, mint egy vonalra vagy egy falra. Többre volt szükségem, mint egy metaforára. Pontosan tudni akartam, hogy állnak köztünk a dolgok.

***

Az est hátralevő részében úgy tettünk, mintha ez a sötétség nem létezne, és nem most kaptam volna életem legszenvedélyesebb csókját. Kényszerítettük magunkat, hogy beszélgessünk és nevessünk bármin, amely egy kicsit is vicces lehetett, mint például, hogy az étel, amit én rendeltem, valami furcsa leves volt. Úgy nézett ki, mintha olaj és vér keveréke lenne, a szaga pedig arra a halott állatra hasonlított, amelyből a vér származott. Felhasználtam az egyik kívánságom arra, hogy cseréjük ki az ennivalókat, mert ha meg kellett volna kóstolnom az enyémet, biztos, hogy az asztalra hányok. A levesemmel ellentétben Hunt vacsorája krumplipüré volt hagymával és valami fekete, szaftos kolbásszal. A kolbászt határozottan elkerültem, a krumplipüré azonban ígéretesnek tűnt. Amíg meg nem kóstoltam, és valami édes darabkákat nem találtam benne, ami talán alma volt. Földi mennyország, ja, persze! A vacsora alatt végig fenntartottuk a látszatot. Amikor felálltunk, hogy távozzunk, Hunt megfogta a kezem, mindketten megköszöntük a tulajdonosnak, aki azóta úgy vigyorgott, mint a fakutya, amióta együtt kiléptünk a mosdóból. Odasietett hozzánk, és megfogta összekulcsolt kezüket. Mondott valamit németül, amit nem értettem, de volt egy olyan érzésem, hogy talán áldás. Nem mintha megérdemeltük volna. Még akkor is fogtuk egymás kezét, amikor átsétáltunk a sötét városon a vasútállomásig, ahová reggel megérkeztünk. – Most indulunk? – kérdeztem.

Hunt bólintott. – Úgy gondoltam, szívesebben utazol éjszaka. De meg is szállhatunk, ha akarsz. Nem nézett rám, amikor felajánlotta, nyilvánvalóan jelenleg szóba sem jöhetett, hogy egymás közelében feküdjünk bármilyen ágyban. – Nem, jó lesz, ha most megyünk. Elvégre tartanunk kell magunkat az ütemtervhez. Szerettem volna azt gondolni, hogy sikerült távol tartanom a keserűséget a hangomból, abból ítélve azonban, ahogy a válla előreesett, arra következtettem, hogy mégsem.

18

Ha előre tudtam volna, hogy mi vár rám aznap éjjel, lehet, hogy azt mondtam volna, a pokolba Hunt problémájával, és követeltem volna, hogy szálljunk meg. Azt hittem, most is közvetlen vonattal utazunk Olaszországba, mint ahogy Budapestről Prágába mentünk. Ehelyett Hunt hét vonatot tervezett be. HETET. Összesen durván tizenöt óra alatt. Ez a katasztrófa biztos receptje volt. (Amelyben természetesen én voltam a katasztrófa). Az első vonaton mindössze tizenkét percig utaztunk, és még Németországon belül egy másik városba érkeztünk. Onnan csupán alig tíz percünk volt elérni egy másik vonatot Bázelbe, Svájcba. Ezen körülbelül két és fél órát töltöttünk, amelynek során többször sikertelenül próbáltam meg aludni a hátizsákomra dőlve vagy az ablakhoz vagy bármi más felületre, amelyet csipás, véreres szememmel erre alkalmasnak ítéltem meg. Mert arról szó sem lehetett, hogy Hunttal beszélgessek, ugyanis egészen biztosan leharaptam volna a fejét. Bázelbe valamivel éjfél előtt érkeztünk, és hat percünk maradt az átszállásra a következő vonatra. Hunt fogta az én csomagomat is úgy húzott maga után futva, hogy le ne késsük a csatlakozást. Lerogytam az első két szabad helyre, amit találtam, és azt mondtam: – Emlékeztess, hogy soha ne akarjak benevezni egy világkörüli versenyfutásra. Nem olyan jó móka, mint ahogy azt az ember gondolná. Egy ideig ezen a vonaton utaztunk, aztán átszálltunk egy másikra Oltenben, majd körülbelül egy óra múlva megérkeztünk a svájci Bern városába. Egyik helyen sem töltöttünk elég hosszú időt ahhoz, hogy az alvásnak akár csak a gondolata is megforduljon a fejemben. Így bőven maradt időm, hogy dühösen magamban fortyogjak. – Mindig gondolj Olaszországra! – tanácsolta Hunt. – Megéri, amikor odaérünk. – Van ott zuhanyzó, a világ legkényelmesebb ágya és egy profi masszőr, aki csak ránk vár? Mert ez az egyetlen módja annak, hogy megérje. Kimerülten leszálltunk Bernben, és azt kérdeztem: – És most hová, kapitány? Hunt elővette a kinyomtatott úti tervet, amelyet Heidelbergben kapott a jegypénztárostól, és lapozgatva keresgélt benne. Amikor megtalálta az aktuális oldalt, csak ennyit mondott:

– Ó! – Ó? Mit jelent ez az „ó”? – Csak azt, hogy ezúttal egy kicsit több időnk van az átszállásra. – Mennyi az a kicsit több? Szórakozottan megdörzsölte az állát, és még mindig a papírt tanulmányozta, nem nézett a szemembe. – Mennyi idő, Jackson? Félénken elmosolyodott, és azt felelte: – Öt óra? – Az agyam most túl ködös a fáradtságtól, hogy kitaláljam, hogy öljelek meg, de adj öt percet, és rájövök. – Kelsey… – Cápák – mondtam. – Egy éles papírral ejtek rajtad néhány vágást, aztán a cápák közé vetlek. – Nem hiszem, hogy Svájcban vannak cápák. – Akkor keresek egy akváriumot! – Ne haragudj! Jobban oda kellett volna figyelnem, amikor a pénztáros ideadta az úti tervet. De csak arra koncentráltam, hogy odajussunk. Minden rendben lesz. Majd elütjük az időt valahogy. Talán elmegyünk enni valamit. – Hajnali egy óra van, Hunt. Azért sikerült találnunk egy McDonald’sot, ami még nyitva volt. Így vissza kellett szívnom, amit mondtam. – Egy McDonald’s Svájcban? Nem igazán így képzelem el a kalandot. Nem kellett tudnia, milyen mennyei volt az a sült krumpli ebben a pillanatban. Legutóbbi gasztronómiai kalandunk után azzal az almás krumplipürével meg a vérlevessel, a McDonald’s sült krumplija többet ért, mint az arany. Amikor közeledtünk az étteremhez, és először éreztem meg az olajban sütött ennivaló csodálatos illatát, nem sok választott el tőle, hogy térdre boruljak, és megkérjem a pattanásos alkalmazott kezét a pultnál, csak hogy kaphassak végre egy kis krumplit. Kényszerítettem magam, hogy lassan egyek, ám minden alkalommal, amikor Hunt elfordult, úgy termeltem befelé az ennivalót, mint egy porszívó. Miután fájdalmasan tele lettem, visszasétáltunk a vasútállomásra. Nyár volt, vagyis nem hűlt le túlságosan a levegő, a nyitott vágányoknál azonban befújt az éjszakai szél, és megborzongtam. Találtunk egy padot azon a peronon, ahonnan a vonatunk durván négy óra múlva indul majd, és letáboroztunk. Hunt kivett egy dzsekit a hátizsákjából, és átnyújtotta nekem. Én kifordítottam, és takaróként magamra terítettem. – Gyere ide! – Leült a padra, és közelebb húzott magához, a keze a kabát alatt megérintette a vállamat. – Mit csinálsz? – Csak lazíts! Feszült vagy és fáradt. Meg undok, ezt a szót azonban nem használta, és valószínűleg nem is akarta. – Profi masszőrt akartál Olaszországban. Nos, ez itt Svájc, és nem vagyok profi, de talán nekem is menni fog.

A hüvelykujját belenyomta a vállizmomba a nyakam mellett, és esküszöm, hogy egy pillanatra az egész testem elzsibbadt. Képtelen voltam értelmes szavakat formálni, csak az elégedettség felismerhetetlen hangjait tudtam kinyögni. Minek nekem profi masszőr, amikor sokkal jobb, ha ő ér hozzám? – Megfelel? Az „igen” ebben a pillanatban meghaladta a képességeimet. A szemem majdnem felakadt, olyan jó volt, és csak annyit tudtam kipréselni magamból: – Hm? – Erősebben? Felnyögtem. Ez nagyon nem használt szexuálisan túlfűtött agyamnak. – Tökéletes. A keze végigsiklott a hátamon a gerincemtől a derekamig. Elolvadtam a karjában, és végül már úgy éreztem magam, hogy folyékony vagyok, mint a víz. A kezét előrehozta a bordámra, mire a testem önkéntelenül megborzongott. – Jól vagy? Nos, teljes képtelenség volt, hogy szavakat rakjak össze. Most ugyanúgy felizgultam, mint annál a csóknál a mosdóban. Talán most még jobban, mivel eszembe jutott ez az emlék. Így tehát bólintottam. Felhúztam a lábam a mellkasomhoz, és a térdemre fektettem az arcom. Aztán átadtam magam a keze csodálatos mesterkedéseinek, és elképzeltem, mi történne, ha most megfordulnék, lovagló ülésben az ölébe ülnék, és szenvedélyesen megcsókolnám, ahogy szerettem volna. Olyan élénken képzeltem el, hogy a fantázia átváltott álomba. Amikor felébredtem, már nem előrehajoltam a térdemre, hanem hátra Hunt mellkasára, és a lába között elhelyezkedve feküdtem. Oldalra fordultunk a padon, ő a hátizsákjának dőlt, én pedig a mellkasához. A térdemet még mindig felhúzva tartottam, mert a pad túl rövid volt, és a végén a karfa nem engedte, hogy kinyújtsam a lábam. Mégsem ez a kissé kényelmetlen helyzet ébresztett fel. Hanem Jackson ujjainak finom simogatása, amely a melltartóm alatt siklott végig a bordámon a derekamra, aztán vissza. Egyszerre volt megnyugtató és őrjítő, én pedig mindennél élénkebben érzékeltem azt, ahol a testünk egymáshoz ért. A mellkasának emelkedése és süllyedése olyan volt alattam, mint az óceán hullámzása, és az iránta táplált érzelmeim is legalább ennyire kavargóak voltak. Már felhagytam azzal, hogy megfejtsem, mi a helyes ebben a helyzetben, vagy szerintem mi a legjobb. Az igazság az volt, hogy nem akartam gondolkodni. Amikor pedig így értünk egymáshoz, nem is kellett. Csak érezni. Amíg a mellkasomtól végigsiklott a keze a derekamig, átfordultam a másik oldalamra. A fejem a mellén nyugodott, az egyik karomat felhúztam a mellkasára, és lazán átöleltem vele a derekát. Amikor megfordultam, a keze az oldalamról a hasamra csúszott, és véletlenül felhúzta a pólómat. Visszatartottam a lélegzetem azt remélve, hogy ugyanúgy marad, ahogy volt, és nem veszi el a kezét. A másodperc olyan sokáig húzódott, hogy azt hittem, szétvet a várakozás izgalma. Tétova érintése azután magabiztossá vált, a tenyerét a hasamhoz közelítette, és megérintette meztelen bőrömet.

Mindketten tudtuk, hogy a másik ébren van, mégis úgy tettünk, mintha nem így aludnánk. Olyan volt ez, mint egy játék, hogy megnézzük, milyen közel tudunk kerülni a határhoz anélkül, hogy átlépnénk. A kezemet, amellyel hanyagul a derekát öleltem át, óvatosan a pólója alá csúsztattam hátul, és ugyanahhoz a részhez értem, amelyet néhány órával korábban az ujjam simogatott. Nem csináltam többet. Egyelőre. És ő sem. Csak feküdtem ott, a szívem vadul vert, és miközben kifelé néztem az üres sínekre, magamba szívtam a meleget abból, ahonnan a testünk összesimult. Még most is a lába között feküdtem, a csípőm egy magasságban volt az ágyékával, de még éppen nem ért hozzá. Néhány másodpercnyi mozdulatlanság után lassan közelebb húzódtam hozzá. A testünk bizalmasabban ért össze, a fejem feljebb csúsztattam a mellkasán, és így az ajkam majdnem elérte a nyakát. Megmozdította a fejét, amitől az arca a homlokomhoz nyomódott. Éreztem, hogy engem figyel, mégsem tudtam a szemébe nézni. Ha nem nézünk egymásra, egyikünknek sem kell gondolkoznia. Nekem nem kell azon agyalnom, hogy fogom elszúrni, és egyikünknek sem kell arra gondolnia, miért taszít el folyton magától. Semmi mást nem kellett tennünk, csak egymáshoz érni. Az érintésétől megszűnt számomra a világ. Még mindig éreztem, hogy engem néz, és azt kívántam, bárcsak elfordulna. Néhány hosszú pillanat múlva hallottam, hogy kifújja a levegőt, és mintha még jobban hozzásimultam volna. Továbbfordította az arcát, és így az ajka a homlokomhoz ért, a derekamon lévő keze pedig ismét elkezdte azt a lassú simogatást, amelyet az oldalamon csinált. Ezúttal teljesen a pólóm alá nyúlt. Így kezdődött. Ezekkel a leheletfinom érintésekkel. Mindegyik egy kicsit közelebb hozott minket egymáshoz. Mindegyik fokozatosan eltörölte a köztünk lévő képzeletbeli határt. Aztán hamarosan már nemcsak hogy eltörölte, de teljesen meg is semmisítette.

19

Amikor megérkezett a vonatunk, nem beszéltünk arról, mi történt köztünk. Magamra vettem Hunt dzsekijét, aztán fogtuk a holminkat, és felszálltunk. A vonaton mellé ültem, ő pedig felemelte a kartámaszt, és szó nélkül ismét egymáshoz simultunk. Ugyanezt tettük a következő vonaton is, amely a svájci Brigből Milánóba vitt minket. Azt hittem, ez lesz a végállomásunk, de felszálltunk egy utolsó vonatra Firenzéig. Örültem, hogy újra lehetőségem nyílik megérintenem, mert nem tudtam, meddig tart ez a furcsa, békés állapot, miután visszatérünk a valóságba. Azt terveztem, hogy a közelsége minden pillanatát kiélvezem, azonban úrrá lett rajtam a fáradtság, és tíz perccel a vonat indulása után elaludtam. Csak akkor riadtam fel újra, amikor nem sokkal több, mint másfél óra múlva megérkeztünk. Hunt hátrafésülte a hajam az ujjával, és azt mondta: – Itt vagyunk.

Ásítottam egyet, és felemelkedtem a mellkasáról. A szeme nagyon fáradtnak tűnt, és tudtam, hogy valószínűleg egyáltalán nem aludt. Az arca általában nagyon markáns és szögletes volt, álmosan azonban fiatalabbnak és kevésbé félelmetesnek látszott. Ásított, én pedig felnevettem, mert annyira aranyos volt. – Úgy gondoltam, kezdhetnénk azzal, hogy körbejárjuk a várost. Talán elmehetnénk megnézni a Dávid–szobrot. Aztán eszünk egy kis fagyit. Észrevettem, hogy ő is ásít, és azt feleltem: – Jól hangzik, de… Nem fejeztem be, mert nem akartam bevallani, mennyire fáradt vagyok. Szerencsére megtette helyettem. – De először aludjunk? – Ó, istenem, igen! Nevetett, és ő is egyetértett. Miközben kibotorkáltunk a vasútállomásról, alig voltunk jobb állapotban, mint két zombi. A szálló szóba sem jöhetett, mivel ott olyan sok emberrel osztoztunk volna egy szobán, hogy képtelenség lett volna napközben aludni. Így megálltunk az első valamirevaló szállodánál, amelyet az állomástól néhány sarokra találtunk. Még arra sem volt energiám, hogy elolvassam a nevét. Túl hosszú volt. B–betűvel kezdődött, és úgy végződött, hogy hotel. Ennél többet nem is kellett tudnom róla. Hunt hátára hajtottam a fejem, miközben a recepcióssal beszélt, és átnyújtotta neki a hitelkártyámat. Nem gondoltam semmire, amíg meg nem érkeztünk a szobába, és egy hatalmas franciaágyat nem találtunk a közepén. – Sajnálom. Nem jutott eszembe, hogy két külön ágyat kérjek – mentegetőzött Hunt. – Mindjárt lemegyek. – Ne! Ez az ágy csodálatosnak tűnik, és összeesem, ha most azonnal nem fekszem le. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Nem válaszoltam, csak lerúgtam a cipőmet, és ruhástól lerogytam a matracra. Hallottam halk nevetését, aztán már aludtam is. Később ébredtem fel, amikor felhajtotta az ágytakarót, és valahogy alá irányított. Halványan ismerős volt a helyzet, mintha ez már egyszer megtörtént volna. Kinyitottam a szemem, és megláttam. Minden bizonnyal lezuhanyozott, mert az arca még mindig vizes volt, és csak egy pizsamaalsót viselt mélyen a csípőjén lógva. Izmos hasa felvehette volna a versenyt Toszkána minden szépségével, amilyen gyönyörűen hullámzott. Felhúzta a takarót a nyakamig, aztán eltávolodott az ágytól, és elhelyezkedett a bordó kanapén, amely a szoba másik végében állt a falnál. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Csss! Aludj vissza! – Nem, nem hagyom, hogy a kanapéra kényszerülj egy ilyen éjszaka után. Ha túlságosan félsz egy ágyban aludni velem, akkor lemegyek, és kiveszek egy másik szobát. Felhajtottam a takarót, és kezdtem felkelni. Mielőtt azonban a lábam leért volna a földre, már fel is pattant a kanapéról, és előttem állt.

– Ne, Kelsey! Inkább feküdj vissza! Összepréseltem a szám, és feljebb csúsztam az ágyon, helyet csináltam neki, hogy ő is felmásszon. – Csak nem hagyod annyiban? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Igazság szerint a kanapé is nagyon kényelmes. Különben sem jó ötlet, hogy… Belefáradtam a vitába, ezért megfogtam a kezét, és megrántottam. Lehuppant mellém az ágyra, és azt mondtam: – Nincs több kifogás! Előző éjszaka, amikor simogatott, minden egyes érintése szép lassan felmorzsolta a türelmemet. Úgy elszállt, mint homok a szélben, apránként, amíg már csak a vágy maradt alatta. Még mindig fogtam a kezét, úgy feküdtem vissza az oldalamra hátat fordítva neki. Addig húztam a karját, amíg mögém nem helyezkedett, aztán elengedtem a kezét, és hagytam, hogy a hasamra essen. Nem voltam hajlandó visszatérni ahhoz az állapothoz, amelyben korábban voltunk. Halálosan fárasztott ez az akarom–nem–akarom huzavona. Egyszerűen csak a közelében szerettem volna lenni, a pokolba a következményekkel. Először mereven feküdt, és úgy tartotta a karját, hogy a lehető legkevésbé érjen hozzám. Ekkor hátrébb araszoltam, hogy még jobban hozzábújjak, mire megdermedt. – Jackson… Hagytam, hogy a neve ott lebegjen a levegőben, és néhány pillanat múlva ellazult. A karját a derekam köré fonta, a mellkasának mozgását az enyémhez igazította, úgy aludtunk el. Délután ébredtem fel ismét, amikor a nap betűzött az ablakon, és erősebb volt, mint egy whiskys kóla, kóla nélkül. Átfordultam a másik oldalamra, hogy elmeneküljek a napsütés elől, és hirtelen egy falba ütköztem, ami Hunt volt. Hanyatt fekve mélyen aludt. Csak egyszer láttam még aludni azon a Prágába tartó vonaton, és akkor is csak néhány másodpercig, mielőtt felébredt. Álmában úgy tudtam megfigyelni, ahogy addig még nem sikerült. A jobb szemöldöke fölött egy kis sebhely volt látható, valamint egy másik az állán. Az orra nem volt olyan egyenes, mint gondoltam, a tövénél egy kis dudor látszott. Kíváncsi voltam, vajon eltörte–e valamikor. A mellkasát már többször nyílt alkalmam megcsodálni, de attól még most is ugyanolyan lenyűgözőnek találtam. Azon is több sebhely volt, az egyik a válla közelében apró és kicsi, gondolom, valami műtéti heg lehetett. Egy másik pedig az oldalán, az sokkal recésebb, és több bordányi távolságot ölelt át. Amikor annyit magamba szívtam a látványából, amennyit csak tudtam – anélkül, hogy megfordítottam volna, és levettem volna a pizsamaalsóját, amely ínycsiklandóan takarta a csípőjét –, úgy döntöttem, én is visszaalszom még egy–két órára. Óvatosan a hasára tettem a kezem. Amikor nem ébredt fel, a mellkasára hajtottam a fejem. Alighogy fellélegeztem, Hunt hanyatt fordított, és a vállamat a matracba nyomta. Felkiáltottam a döbbenettől, aztán a fájdalomtól, mert annyira szorított. Erős volt és teljes súlyával rám nehezedett, úgy feszítette hátra természetellenes szögben a vállam. A tekintete

vad volt, sötét és élettelen. Erősen zihálva vette a levegőt, és minden egyes lélegzetvételnél egy kicsit még jobban belenyomta a vállam az ágyba. – Hunt! – szóltam neki, de nem reagált. Könyökből behajlítottam a karom, és sikerült megfognom az alkarját. – Jackson! Kelsey vagyok. Ébredj fel! – Nyüszítettem, mert nagyon szerettem volna, ha abbamarad a fájdalom. Aztán hangosabban megismételtem. – Jackson, kérlek, ébredj fel! Fájdalmat okozol! Nem tudom, hogy az eltelt idő, a szavaim vagy valami más hatott–e rá, de végül magához tért, és elengedett. Addig üres arcára rémület ült ki. Vége volt, de továbbra is hangosan zihált, a légzése szabálytalan volt, és csak hosszú másodpercek múlva szólalt meg: – Ó, istenem! Nagyon sajnálom, hercegnő. Sajnálom! Láthatóan megsemmisült, a múlt szelleme bujkált a szemében, és elkezdett hátrálni, hogy leszálljon rólam. Felemeltem a kezem, és megragadtam a karját. – Ne! Ne csináld ezt! – ismételtem azokat a szavakat, amelyeket a kávéház mosdójában mondott nekem. – Kelsey… Meghúztam a karját, de olyan volt, mint egy megmozdíthatatlan kőoszlop. – Gyere vissza! – kértem, majd megint meghúztam, és ezúttal engedett. A csípőjét mellém fektette az ágyra, a mellkasa azonban még mindig keresztben volt az enyémen. Az arcát a nyakam és a vállam közti mélyedésbe ejtette, átfogta a vállam, és ezúttal finoman és vigasztalón simogatta. – Sajnálom! – mondta újra. – Semmi baj. – Átkaroltam a vállát, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, mi gyötri, csak sejtettem, és biztos voltam benne, hogy az én problémám eltörpült bármelyik lehetőség mellett, ami eszembe jutott. – Soha nem akartalak bántani – suttogta. Szóval ezért taszított el mindig. Azt gondolta, hogy nem tudom kezelni ezt, vagy talán nem is akarom. Az igazság azonban az volt… hogy egy olyan világban nőttem fel, ahol az emberek szándékosan bántották egymást. Vagy azért, hogy igazolják egy állításukat, vagy csak szórakozásból. Jackson bántását bármikor inkább vállaltam volna. – Hé! – mondtam, és felemeltem az arcát, amíg a tekintetünk össze nem kapcsolódott. – Nem bántottál. Jól vagyok. Megrázta a fejét. – Nem tudod, Kelsey. Van ez a dolog… – Mindannyiunkban van ilyen, Jackson. Nem érdekel. Megfogtam az állát, és közelebb húztam az ajkát az enyémhez. Amikor már csak milliméterekre volt tőlem, hátrarántotta. – De igen is kellene, hogy érdekeljen! Nem tudsz rólam semmit. – Akkor mondd el! Hanyatt fordult mellettem, és megdörzsölte az arcát. Én az oldalamra gördültem, és a mellkasára hajtottam a fejem.

– Kelsey… – sóhajtotta. Behunytam a szemem, és közelebb bújtam hozzá. – Erővel kell ellöknöd magadtól, mert nem megyek sehová. És átkozottul makacs tudok lenni. Egy pillanatra megmerevedett, aztán levegőt vett, de olyan volt, mintha nevetne. Néhány másodperc múlva a légzése visszatért a normálishoz, és eltűnt belőle a nevetés, a karja azonban átölelt. És nekem ennyi is elég volt. A nap hátralevő részében így maradtunk összeölelkezve az ágyban. Néha aludtunk, néha nem. De bármennyit is mozogtunk, bármilyen testhelyzetben is feküdtünk, néhány pillanatnál tovább nem engedtük el egymást. Minden alkalommal megdöbbentem, milyen fájdalmat érzek azokban a pillanatokban. Hamar kialakult, belém mart, feltépte a mellkasom, amely úgy visszhangzott, mint egy üres barlang, amíg Hunt ismét hozzám nem ért. Ilyenkor mindig megkönnyebbülten fellélegeztem, és szorosan magamhoz öleltem, valószínűleg egy ideig túl szorosan is. De nem mondott semmit. Egyikünk sem. Sem az álmáról, sem arról, milyen erősen kapaszkodom belé. A sötétség sem került szóba, amely oly nyilvánvalóan ott rejtőzött mindkettőben. Kitöltötte a helyet a bőröm, az izmaim és a csontjaim között. Nem szóltunk egy szót sem, és ez arra a néhány másodpercre emlékeztetett, mielőtt leugrottunk a hídról Prágában. Nagy volt a zaj körülöttük, félelem és adrenalin, leginkább azonban egy mindent átható, elkerülhetetlen és megnyugtató csend, miközben zuhantunk és zuhantunk lefelé. Amikor végre kiszálltunk az ágyból, az estét azzal töltöttük, hogy Firenzében sétálgattunk. Fagyit is ettünk. Aztán megnéztük a Dávid–szobor másolatát a múzeum előtt, amely majdnem ugyanaz volt számunkra, mintha az igazit látnánk. A szállodánk tetőteraszán vacsoráztunk, aztán aznap éjjel újra egymás karjában aludtunk el. De mégis… semmi mást nem csináltunk, csak simogattunk. És éreztünk.

20

Szinte biztosra vettem, hogy Hunt másnap ismét útnak akar indulni, hogy egy új helyre utazzunk, de nem számított arra, hogy az első napot egész végig ágyban töltjük. Korábban arra gondoltam, hogy olyan, mint a gravitáció vonzása, az igazi vonzás azonban kettőnk között működött. Sem ő, sem én nem gondoltuk, hogy ilyen erős lesz. Logikátlan volt, mégis folyton úgy éreztem, ha elhagyjuk ezt a kis szállodát Firenzében, elveszítjük azt, ami kettőnk között van. Bármi volt is az. Néha úgy éreztem, akkor is elveszítjük, ha felkelünk az ágyból. Szörnyű volt attól rettegni, hogy felébredünk, felkelünk vagy kimegyünk a szobából. Ostoba voltam, és amikor nem rettegtem, magamat szapultam miatta.

Én nem ilyen lány voltam. Nem az a típus, aki hagyja, hogy az egész világa egy férfi körül forogjon. Habár, ami azt illeti, még soha nem engedtem, hogy bárki más körül forogjon, mint saját magam körül. Most pedig, hogy én kiléptem a középpontból, és valaki mást tettem oda, nehéz volt újra visszaállni. Ezért Hunt – bár nem ismerte be – de szerintem, megváltoztatta a tervet. Nem mentünk másik városba, Firenzében maradtunk. Néha kimerészkedtünk a város határain kívülre is, például amikor biciklivel körbejártuk Toszkánát. Egy teljes napot töltöttünk a nyeregben, kimerültünk és megizzadtunk, miközben felfedeztük a dombos falvakat, amelyek nem kimondott idegenforgalmi úti célok voltak. A legtöbb városban mi voltunk az egyetlen turisták. Szinte senki sem beszélt angolul, de nagyon lelkesen fogadtak. Az egyik helyen megnéztünk egy műtermet, ahol a művész alabástrommal dolgozott, és szobroktól kezdve lámpákon át sakk készletig bármit kifaragott ebből az anyagból. Vettem egy világos színű, alabástrom szívmedált, és ráfűztem a láncomra, amelyet a nyakamban viseltem. Egy fallal körbevett városnál rátaláltunk a leggyönyörűbb római színház romjaira. Nem tudtunk közel menni, de a fal tetejéről kiváló rálátás nyílt a színház maradványaira. Mindent elmeséltem Huntnak, amit a római színházakról tudtam. Elmondtam a római nevét az összes résznek, mint például a scaena fron, a cavea és a vomitorium. Biztos vagyok benne, hogy nem érdekelte, és nem is jegyezte meg, amit néhány perc múlva mondtam, de figyelmesen hallgatta, és mosolygott. Végigbicikliztünk a kanyargós utakon, néha órák teltek el anélkül, hogy egyetlen autót is láttunk volna. Aztán megálltunk, és a fűben ülve megebédeltünk. Felnéztem az égre, a felhők alakját figyeltem, miközben Hunt valamit rajzolt a füzetébe. Azt hiszem, engem. Amikor megláttunk egy várost a távolban, odamentünk, bár fogalmunk sem volt, mi a neve vagy merre lyukadunk ki. Itt ettem életem legfinomabb házi készítésű tésztáját valakinek az otthonában. Éttermet kerestünk, de Giovanni és a felesége meghívtak minket magukhoz. Csodálatos nap volt, és megszállhattunk volna bármelyik városban, vagy továbbfolytathattuk volna a barangolást, mégsem tudtuk rávenni magunkat, hogy továbbmenjünk. Másnap is biciklire ültünk, és egy másik irányba indultunk el. Új embereket, új helyeket fedeztünk fel, de mindkét nap végén sötétedésre visszamentünk Firenzébe. Vissza a néma szentélyünkbe, ahol nem kellett kérdeznünk semmit, nevet adni a dolgoknak vagy elemezni bármit kettőnk között. Tökéletes volt. Leszámítva azt, hogy mennyire feszült lettem attól, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és megérinthetem, ezért néha szinte alig tudtam aludni. Ő minden este egyre gyorsabban elaludt, én pedig egyre tovább maradtam fent, mert a testem sajgott az elhanyagoltságtól. Néhány éjszakával később már nem bírtam tovább. Miközben Hunt mélyen és némán aludt mellettem, végigsimítottam a hasamon, majd bedugtam a kezem a pizsamaalsóm alá, amelyet aznap éjjel felvettem. Ekkor már nagyon nedves voltam, az első érintéstől is begörbítettem a lábujjam, és behunytam a szemem. Felszisszentem, aztán megharaptam az alsó ajkam, hogy csendben maradjak. A testem azonban zsongott a felgyülemlett energiától. Ugyanazt az izgalmat éreztem, mint amikor kimegyek a színpadra: felpörget a fény, a taps és a figyelem. Ezúttal azonban mindezt miatta éreztem. Amiatt, hogy közel voltam hozzá, mégsem kaphattam meg.

Behajlítottam az ujjam, és olyan gyönyört éreztem, hogy hátrafeszítettem a testem. Teljesen átadtam magam ennek az érzésnek, és csak a saját kezemre figyeltem, így nem vettem észre, hogy Hunt közben felébredt. Csak akkor döbbentem rá, amikor megfogta a csuklómat. Kihúzta a kezem a nadrágomból, és a párnára szorította a fejem fölött. Kinyitottam a szemem, és eltátottam a szám. Nem tudtam, mit mondjak. Csak azt tudtam, hogy még jobban felizgat a látvány, ahogy fölém hajol, és leszorítja a csuklómat. Nyöszörögtem, miközben olyan sötét tekintettel nézett rám, hogy a szeme szinte már fekete volt. Nem szólt egy szót sem, csak végigsimított a hasamon, aztán a saját kezével helyettesítette az enyémet. Kérges ujját hozzám nyomta, én pedig behunytam a szemem, mert egy egész galaxis szikrázott fel a szemhéjam mögött. A csípőmet feljebb lendítettem. Ismét hozzám nyomta az ujját, és ezúttal körözni kezdett, nekem pedig már nem kellett csendben maradnom. Felkiáltottam, és a szabad kezemmel megfogtam a csuklóját, amivel leszorította a kezem a fejem fölött. Fölém hajolt, a fejét a vállam mélyedésébe hajtotta, mélyen beszívta az illatomat, aztán az orrával végigsimított fel a nyakamon. Az ujja a legérzékenyebb pontomon körözött, én pedig már nagyon közel jártam. A csuklójába mélyesztettem a körmöm, mire valami morgáshoz hasonló hang tört föl a torkából. Erősebben csinálta, nekem pedig csak ennyire volt szükségem, hogy átlendüljek a csúcson. Halk kiáltással elélveztem. Majd’ egy hét visszafojtott vágyakozása robbant ki és lobbant lángra a véremben, a hirtelen jött gyönyör a fejemben kezdődött, fényesen és fülsiketítően szikrázott, mint egy tűzijáték. Aztán a gerincemen keresztül végigfutott a testemen, és szétterjedt minden porcikámba. Ívben hátrafeszítettem a hátam, mert csak az hiányzott, hogy az ajka az enyémen legyen, a bőre az enyémhez érjen. Mielőtt azonban magamhoz tudtam volna húzni a fejét, elfordult, és felállt az ágyról. Ezután szó nélkül bevonult a fürdőszobába. Miközben ernyedten és erőtlenül feküdtem az ágyban, hallottam, hogy megnyitja a zuhanyt.

***

Közös kalandunk hatodik napján felébredtünk, és egyikük sem említette, mi történt előző éjszaka. Hunt szeme olyan fáradt volt, mintha nem aludt volna, én pedig nem tudtam, mit tegyek, hogy ne legyen bűntudata. Habár nem értettem, miért kellene bűnösnek éreznie magát. Minden alkalommal, amikor elgondolkoztam rajta, elszorult a szívem, ugyanúgy, mint amikor arra gondoltam, hogy kiszállunk az ágyból, és elhagyjuk a szentélyünket. Már csak két napunk maradt. Két nap. És bár a határidőt mi szabtuk meg, tudtam, hogy nem lépjük át anélkül, hogy beszélnénk róla. És féltem, hogy akkor minden véget ér. Lassan megszokottá váló reggeli félelmeimmel felkeltem Jackson mellől. Ekkor megérintette a könyököm, hogy megállítson. Hátrafordultam, és megdöbbentem, milyen szürreális, hogy itt

fekszik mellettem meztelen felsőtesttel. Ez a néhány együtt töltött éjszaka olyan volt, mintha több év lett volna, mégis szinte alig tudtam róla valamit. Nem volt szokatlan számomra, hogy egy ismeretlen aludjon az ágyamban, az azonban annál inkább, hogy ez zavarjon. Talán amiatt, hogy amellett, hogy nem ismertem a gondolatait, nem ismerkedtem meg a testével sem. A keze csiklandozta a könyökömet, és azt mondta: – Ne haragudj a rémálmaimért. Tegnap este többször is felriadt azután, amiről nyilvánvalóan nem beszéltünk. Amikor véget értek, ahelyett, hogy a karomba simult volna, felállt, és járkált a szobában vagy az ablaknál ülve rajzolt. – Semmi baj. Megmozdultam, hogy felkeljek, de éreztem, hogy megfogja a kezem. Egy ideig az ujjaimmal játszadozott, mintha csak ezért állított volna meg. Aztán megkérdezte: – Mesélj arról, milyen az életed odahaza! Ez nem az a téma volt, amit korán reggel szívesen vitattam meg, de láthatóan beszélgetni akart. Talán ha ezzel elkezdjük, könnyebben beszél másról is. – Mit szeretnél hallani? Nem olyan érdekes téma. – Mondd el, melyik volt gyermekkorod legszebb karácsonya! – Most viccelsz? – Nem, komolyan beszélek. Csak szeretném megismerni az igazi Kelsey Summerst. Nem volt valami vonzó az összkép, de ha erről akart beszélni… – Hát jó – egyeztem bele. – A legszebb karácsonyom kétségtelenül az első olyan karácsonyom előtt volt, amire már emlékszem. Lenézett, és megszorította a kezem. – Ez nagyon szomorú. – Igen, nos, az egész családom az. – Mi ennek az oka? Hátracsúsztam az ágyon, és nekidőltem a párnának, majd elengedtem a kezét. – Beszélhetnénk valami másról? Szerette volna folytatni. Éreztem a csendben, óvatos lélegzetvételében és az ágy nyikorgásában, amikor előrehajolt, aztán szinte azonnal átgördült a másik oldalára. – Menj, zuhanyozz le! Aztán majd kitaláljuk, mit csináljunk ma. Istenem, nagyon nehezen ment ez nekünk. Képtelenség volt, hogy működjön, nem mintha tudtam volna, mit is jelent tulajdonképpen az, hogy „működik”. Miután megszabadultam a kérdéseitől, bemenekültem a fürdőszobába. Ráérősen élveztem, ahogy a forró víz ellazítja fájdalmas izmaimat, de egy pillanatra sem feledkeztem meg arról a másik testről, amely a szomszédos helyiségben volt a fal túloldalán. Úgy döntöttem, elég sokáig vártunk. Egyikünknek sem volt erőssége a beszéd, mindketten a tettek emberei voltunk, ezért működött olyan jól a tegnap éjszaka. Mert akkor nem beszéltünk. Talán eljött az ideje, hogy egy kis nyomást gyakoroljak rá. Ezért amikor kiléptem a zuhany alól, ügyet sem vetettem a fürdőszobában lévő halom ruhámra, egy szál törölközőben mentem ki. – Megmondtam, hogy minden rendben van. – Bocs, elfelejtettem az… – kezdtem.

Aztán megtorpantam, mert Hunt háttal állt nekem, és éppen telefonált. Ekkor megpördült, majd halkabbra vette a hangját. – Én csak, izé, valamit elfelejtettem. Bocsánat. Halkan azt mondta a telefonba: – Most mennem kell. Nem. Nem. Köszönöm, de mennem kell. Leengedte a füle mellől a telefont, és mielőtt kinyomta volna, még hallottam, hogy valaki beszél a vonal másik végén. Felkaptam egy zoknit, az első dolgot, amit megpillantottam a hátizsákomban, és azt kérdeztem: – Ki volt az? – Tessék? – Nem nézett rám. – Ja, csak a recepciós. Azt kérdezte, eldöntöttük–e már, mikor jelentkezünk ki. Én csak álltam ott egy szál törölközőben, alattam tócsába gyűlt a víz, miközben egy teljesen felesleges zoknit tartottam a kezemben. Hunt még mindig nem nézett rám. Nem tudtam megmondani, hogy a reakciója hiánya zavart–e jobban vagy a feszült válla. A recepcióssal való beszélgetés nem indokolta ezt. Ha pedig csak azt kérdezték tőle, hogy meddig maradunk, az egyszerűbb és rövidebb beszélgetés lett volna, nem igaz? Talán csak kettőnk miatt volt olyan feszült, és a telefonhívásnak semmi köze sem volt hozzá. Még vártam néhány másodpercet, mielőtt visszamentem volna a fürdőszobába. Már majdnem becsuktam az ajtót, amikor hallottam, hogy megkérdezi: – Mit szónál ahhoz, ha vonatra ülnénk, és elutaznánk a tengerpartra? Mondjuk, az olasz riviérára? Kidugtam az ajtón a fejem. Hunt mereven ült az ágyon, ökölbe szorított keze a teste mellett nyugodott. Úgy tűnt, végül mégiscsak el kell búcsúznunk firenzei menedékünktől. Lehet, hogy a titkaink már túlnőttek ezen a kis szobán. – Oké. Jól hangzik – feleltem. A hangom visszhangzott a csempézett falak között, és közben éreztem, hogy egy lyuk nyílik a mellkasomon, és bekúszik rajta a félelem.

***

Riomaggiore kis falu volt, és egy szikla oldalában terült el az olasz riviérán. Abban a pillanatban, hogy leszálltam a vonatról, tudtam, hogy imádni fogom ezt a helyet. A levegő friss és sós illatú volt, az óceán felől feltámadt szél felfújta a hajam. A vasútállomás előtt egy fal húzódott, azon túl pedig a türkizkék tenger látszott. Odaszaladtam a falhoz, és lelkesen szívtam magamba a látványt. A nagy fekete sziklákon fehér hab csillogott, élénken elütött a tenger szikrázó kék színétől. Hullámok csapkodták a köveket, és esküdni mertem volna rá, hogy még ott fent, az állomásnál is éreztem a tengervíz permetét. Boldogan sikítottam egyet, és átkaroltam Hunt nyakát.

– Tetszik? – kérdezte. – Nagyon! Ezért megérte elhagynunk Firenzét. A vonaton Hunt elmesélte, hová megyünk. Öt falu sorakozott egymás mellett a part mentén, amelyeket közös néven úgy hívtak, Cinque Terre. Valami elzárt park vagy terület egy részét képezték, ezért szinte semmi modern nem volt bennük, csak vonat közlekedett keresztül rajtuk. Az elkövetkező két napot – az utolsó két napunkat – itt fogjuk tölteni, felfedezzük a falvakat, egyikből a másikba kirándulunk. Ha a többi is ilyen gyönyörű lesz, mint ez a vasútállomás, én biztosan a rajongója leszek. Kimentünk az állomásról be a faluba, hogy szállást keressünk, és megebédeljünk. Mindkettőt sikerült megtalálnunk. Megálltunk egy kis étteremnél, ahol az univerzum történetének legfinomabb pestós tésztáját ettem. Nem különösebben szeretem a pestót, Cinque Terre azonban a híveinek sorába állított. Az étteremben a pincér ajánlott egy családot nem messze az utcán, akik a házukhoz épített apartmanokat adták ki bérbe. Útban odáig megcsodáltam a falut. A házak úgy álltak szorosan egymás mellé építve, mintha élénk színű építőkockák lennének. Voltak narancssárga, citromsárga és rózsaszín épületek kék, zöld és piros redőnnyel. Bármerre néztem, láttam valami lefényképeznivalót: egy kopott, türkizszínű ajtót, amelynek történetét szinte érezni lehetett a széthasadt fából és a lepattogzott festékből. Vagy egy napbarnított kisfiút, akinek meztelen talpa megedződött a göröngyös utakon, és aki egy puhaszőrű, kóbor macskát tartott a karjában. Hunt megérintette hátul a derekamat, én pedig ösztönösen hozzádőltem. – Ez csodálatos! – mondtam. – Még… sohasem láttam ehhez foghatót. – Vagyis sikerült? – kérdezte. – Micsoda? – Kalandot nyújtanom neked. Megálltam és ránéztem. Az arca feszült volt, és olyan érzésem támadt, mintha valami mást is kérdezne, nemcsak azt, hogy jól érzem–e magam. A sötétkék horizonton összeért a tenger és az ég, és szerettem volna megállítani az időt. Egy fénykép soha nem lett volna elég, hogy megragadja ezt a pillanatot. Féltem, ha nem égetem az agyamba, elfelejtem, hogy lengette a szél az ablakokba kiteregetett ruhákat, hogy csillogott a napfény a víz tetején, és milyen sötétszürke volt Hunt szeme. Bűn lett volna mindezt elfelejteni. Szerettem volna megállítani az időt, mert egy másodperc nem volt elég, hogy átérezzem mindazt, amit a testem érezni akart, és átgondoljam a dolgokat, amelyekre gondolni akartam. Ezért őszintén azt feleltem: – Az a szó, hogy kaland, meg sem közelíti az elmúlt napok élményeit. Hunt mosolya még a napot is elhomályosította. Átkarolta a vállam, és elindultunk megnézni azt a szállást.

***

Minden falut vonat és gyalogos ösvény kötött össze. Miután berendezkedtünk a kényelmes, de egyszerű apartmanunkban, elindultunk felfedező útra. A gyaloglást választottuk, mert Hunt semmiképpen sem engedte volna, hogy vonatra üljünk. Nem mintha én azt akartam volna. A turistatérképen megtaláltuk azt az utat, amely Riomaggioréből Manarola felé vezet. Az út neve Via Dell Amore volt, vagyis a szerelmesek útja. Egy szikla oldalába vájták, és a lapos felületen nem volt nehéz átkelnünk az első faluból a másodikba. Az út a hegy oldalában vezetett, ahonnan csodálatos látvány tárult Riomaggioréra, miután elhagytuk, valamint az óceánra, ahogy haladtunk előre. Nemsokára egy alagúthoz érkeztünk, amelyben több ablaknyílás sorakozott egymás mellett, rajtuk keresztül kiláttunk a vízre és a lenti sziklákra. Ahogy egyre beljebb mentünk az alagútban, észrevettem, hogy itt–ott lakatok lógnak a rácson, a mennyezeten lévő köteleken és minden rendelkezésre álló felületen. Volt ott mindenféle alakú és méretű lakat. Egyesek fényesek és újak, míg mások rozsdások és régiek, de több ezernyi volt belőlük. A lakatokat követve egy kőből kifaragott székhez értünk. Elég nagy volt ahhoz, hogy két ember is elférjen rajta, a háttámlája pedig úgy volt kifaragva, hogy két csókolózó embert ábrázolt. A szék egy kő boltív alatt helyezkedett el, mögötte korlát védte az embereket, nehogy leessenek a vízbe. Nem mintha látszottak volna a rudak. Azok is tele voltak rakva lakatokkal, amelyek egymás hegyén–hátán álltak. Némelyeket már nem is a rúdhoz erősítették, hanem egy másik lakathoz, így keretezték a szerelmesek székét, a háttérben az óceánnal. A széket és az alagút nagy részét graffitikkal firkálták össze, de nem számított. Így is lehetett érezni, milyen különleges ez a hely. A horizont majdnem pontosan ott húzódott, ahol a szerelmesek ajka, mintha a tenger, az ég és az élet összejátszott volna, hogy együtt tökéletesen megmutassák, mit jelent egy másik emberrel együtt lenni. Hogy milyen állandó. Nem tudom hány pár helyezte el a lakatját a szék körül, sem azt, hányan voltak közülük még mindig együtt. De nem is számított. Ha az ember szeret valakit – igazán szeret –, az örökre nyomot hagy a lelkén. Lakat kerül a szívére, amelyet mindig magával visz. Lehet, hogy elveszíti vagy elajándékozza a kulcsot, ám a lakat akkor is örökre vele marad. Egy férfi jött oda hozzánk, és megkérdezte, nem akarunk–e lakatot venni. Volt nála egy doboz, benne mindenféle fajtájúval. Már éppen nemet akartam mondani, amikor Hunt azt kérdezte: – Miért is ne? Adott a férfinek egy kis pénzt, aztán kivett egyet a készletből. Egyszerű, de masszív darabot választott. – Hová tegyük? – kérdezte. Ránéztem a székre, de abból ítélve, ahogy a szívem megdobbant, inkább valami más helyet kerestem, ahol kisebb a nyomás. Mentem még néhány lépést az alagútban arrafelé, amely visszavezetett a rendes útra. Az alagút végénél láttam, hogy a mennyezetről is lógnak lakatok. Rámutattam egy helyre, és azt mondtam: – Oda! Közelebb lépve láttam, hogy egy hálót erősítettek fel az egyik kőtömbre a szikla oldalában, és a lakatokat arra a kötélre tették. Ez tökéletes volt. Így is itt hagyjuk a jelünket, de anélkül, hogy többet kifejezne, mint amennyit hajlandó voltam elismerni.

– Majd én felemellek – ajánlotta Hunt. Elvettem tőle a lakatot, ő pedig lehajolt, szorosan átfogta a térdemet, és felemelt. A vállára támaszkodtam, hogy megőrizzem az egyensúlyom. Amikor kiegyenesedett, az egyik kezemmel megkapaszkodtam a sziklán, a másikkal pedig megfogtam a hálót. Kinyitottam a lakatot, beleakasztottam az egyik kötélbe, majd összezártam. Elmosolyodtam. – Kész. Hunt meglazította a térdemen a karját, mire lassan lecsúsztam a testén. És ahogy a lakat, olyan érzés volt, mintha mi is helyre kattantunk volna.

21

Forróság öntött el, Hunt szürke tekintete az enyémbe fúródott. A szemem az ajkára siklott. Arra a szájra, amely napok óta a gondolataimban járt, és amit napok óta vágyakozva néztem. Azon gyötrődtem, milyen kifogást mond, amivel távol tartja magát tőlem, és mi lehet az az ok, amit nem árul el. Most azonban a hátam mögött a tengerrel és a gondolataimban az emlékkel, hogy a kezemben tartottam a lakatot, egyetlen egy ok sem jutott eszembe. Vagy csak nem akartam rágondolni. Feljebb biccentettem az állam, ő pedig lejjebb hajtotta a fejét. A világ olyan kicsire zsugorodott össze, hogy csak az ajkunk között létezett, csupán akkora volt, amelyet a levegő átszelt kettőnk szája között. A szívem majd’ kiugrott a mellkasomból, és esküszöm, hogy hallottam az ő szívdobogását is. Tudtam, hogy ő is legalább annyira akarja ezt, mint én. Belefáradtam, hogy valami képzeletbeli határ szabja meg a cselekedeteimet. Ezért közelebb hajoltam, és egy pillanatra az alsó ajkammal az övéhez értem. Ekkor az a kicsi világ elkezdett kitágulni, majd felrobbant, és mi voltunk tűzforró középpontjában. Erősebben szorítottam rá az ajkam, az egyik kezemmel átfogtam a nyakát. Egy pillanatra közelebb húzott magához, a mellkasom hozzápréselődött, a lábam pedig felemelkedett a földről, és néhány centiméterrel a köves sétány fölött lebegett. A fejem beleszédült a vágyba. Aztán hirtelen elengedett. A lábam ismét leért a földre, és a fejem már nem forgott, mégis jobban szédültem, mint valaha. – Kelsey, nem tehetem – mondta. – Nem teheted? Nekem inkább úgy tűnik, hogy nem akarod. – Te ezt nem érted. Széttártam a karom, és hátrébb léptem az út másik szélére. – Igazad van, nem értem. Nem értem, mi ebben a helytelen. – Az emberek megbámultak, de nem érdekelt. – Nem értem, hogy lehet, hogy minden pillanatot együtt töltünk, hogy tudsz hozzám érni, hogyan aludhatunk egy ágyban, egymás karjában, de ez mégis tilos? Ez valahogy még sincs rendben? Nem, nem értem. Nem értem, hogy tudtál úgy

megcsókolni, ahogy megcsókoltál, és azt érezni, amit tudom, hogy éreztél, miközben folyton elutasítasz. De elegem volt abból, hogy megpróbáljak rájönni. Sarkon fordultam, és futásnak eredtem az alagútban, elszaladtam a szerelmesek széke előtt, amely alig néhány pillanattal korábban olyan találóan és tökéletesen jelképezte azt, amit akarok, és amit azt hittem, hogy Jackson és én végre megtaláltunk. Talán az emberek nem azért választják a lakatot, mert a szerelem örök. Talán inkább azért, mert az érzelem gúzsba köt. Lehúz. Ezer különböző irányba szakítja a szíved, amíg nem marad más lehetőség, csak az, hogy széttörjön. Az a szék kőből készült, és örökre megragadt abban a szűzies csókban. Kemény volt, hideg és élettelen. Amilyen időnként Hunt is. Így tehát elfutottam, a szandálom csattogott a kőösvényen. Az alagút sötét volt, csak időnként áradt be a fény a szögletes ablakokon. Elég messzire jutottam, hogy ne érezzem Hunt tekintetét a hátamon, sem a vonzást, amely folyamatosan egymáshoz húzott minket. Ekkor lelassítottam. A lélegzetem úgy recsegett, mint egy anyag, amely elszakad, amelyben a szálak eltépődnek. Aztán mivel az univerzumnak mindig tökéletes az időzítése (és mert gyűlölt engem), egy esőcsepp hullott a homlokomra. Aztán egy második, majd egy harmadik is. Ezután megnyílt az ég, és egy egész óceán zúdult a nyakamba. – Basszus! Hát persze! – kiáltottam. Felnéztem az égre, eső záporozott az arcomra, és úgy kiabáltam. – Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm! A kemény talajon rázkódott a bokám futás közben, de nem álltam meg, sokkal fontosabb volt, hogy menedéket találjak. Vissza is fordulhattam volna, hogy bemenjek az alagútba, de akkor ismét szembe kellett volna néznem Hunttal. Kösz, de nem. Pláne azok után, hogy szabályosan elszaladtam előle. Miután minden adandó alkalommal ellökött magától. A kő csúszóssá vált az esőben, én pedig megcsúsztam. Megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyom, de nem tudtam mibe belekapaszkodni. Hátratántorodottam, és felkészültem a becsapódásra. A hátam azonban nem a kőhöz ütődött, nos, legalábbis nem az út kövéhez. Egy ismerős kar ölelt át hátulról. Először Hunt átázott teniszcipőjét pillantottam meg, de anélkül is tudtam volna, hogy ő az. Még esőtől ázottan is melegség öntött el az érintése hatására. – Jól vagy? – kérdezte. Kirántottam magam a karjából. – Hát persze. Továbbindultam az úton, olyan gyorsan lépkedtem az egyenetlen, csúszós köveken, ahogy csak tudtam. – Kelsey, várj! – Elegem van a várakozásból, Jackson – kiabáltam vissza. – Azt hiszem, végeztem. Követtem az ösvényt vissza a faluba, az utcák piszkosak voltak a sártól. Éreztem, ahogy apró sárcseppek csapódnak fel a vádlimra és a combomra. Visszatértem a házhoz, amelyben a szállásunk volt, felszaladtam a rozoga lépcsőn az emeleti apartmanba, amit kibéreltünk. Feltéptem az ajtót, aztán hangosan becsaptam magam mögött.

Tudtam, hogy gyerekes dolog, és ez nem akadályozza meg Huntot, hogy bejöjjön az esőről, mégis jólesett. Lerúgtam a szandálom, amivel sarat és vizet fröcsköltem a padlóra és a ruhámra. Ezután – talán mert őrült voltam, vagy mert túljutottam azon a ponton, hogy érdekeljen –, lerángattam magamról csurom vizes pólómat. Ugyanabban a pillanatban placcsant le a földre, amikor az apartman ajtaja kinyílt. Hallottam, hogy egyszer a falnak csapódik, aztán még egyszer, mert a szél odavágta. Megfordultam, és láttam, hogy Hunt áll mozdulatlanná dermedve az ajtóban. A tekintete meztelen hasamra szegeződött, amely libabőrös volt és nedves az esővíztől. – Egész nyugodtan kint maradhatsz – jegyeztem meg undok hangon. – Tudod, ha ez is egy olyan dolog, amit nem tudsz kezelni. Nem mozdult az ajtóból, erősen markolta az ajtófélfát. Kigomboltam a rövidnadrágom, és lecsúsztattam a combomon, majd hagytam, hogy leessen a földre. – Tudod, mit? Inkább megkérlek, hogy gyere be. Még van egy kívánságom Heidelbergből. Szóval azt kívánom, hogy gyere be, és csókolj meg. A felsőteste behajolt a szobába, de továbbra is erősen szorította az ajtó keretét, a lába szilárdan a verandán maradt. Az arca eltorzult, mintha fájdalmai lennének, aztán lehorgasztotta a fejét, és elfordította a tekintetét. – Mindjárt gondoltam – jegyeztem meg gúnyosan. Megfordultam, és a zuhanyzó felé indultam, amely a szoba sarkában állt. Nem külön helyiség volt, csak egy csempézett emelvény, amelyet zuhanyfüggöny vett körül. Megnyitottam a csapot, és hallottam, hogy fütyülni kezd a vízvezetékcső, majd ugyanebben a pillanatban becsapódik az ajtó. Azt hittem, Hunt elment, ekkor azonban meghallottam, hogy mogorván azt motyogja, „le van szarva”. Megragadta a derekam, és a mellkasához húzott. Vizes ruhája meztelen bőrömhöz ért, ezért megborzongtam a hidegtől. A szája megtalálta a nyakam, és a borzongás remegéssé változott. Finoman megharapta azt a helyet, ahol a nyakam és a vállam összeért, én pedig előredőltem a zuhany alá. Felszisszenem, amikor rám zúdult víz, ő pedig megszorította a derekam, és a csípőmet az övéhez húzta. Az egyik keze felfelé indult, a markába fogta a mellem a nedves melltartón keresztül, mire a fejem hátraejtettem a vállához, és felnyögtem. Ekkor megfordított, és a hátam a csempés falhoz ütődött nem sokkal a zuhanyfej alatt. Víz záporozott mindkettőnkre, Hunt azonban láthatóan észre sem vette, miközben a számat az övére húzta. Istenem, többször kellene veszekednünk. Keményen csókolt meg, a nyelve szétfeszítette az ajkam. Tenyerébe fogta az állkapcsom, és úgy fordította a fejem, hogy még mélyebbre hatolhasson a csókja. Szédülni kezdtem a vágytól, és eközben a szája leigázta az enyémet. Megmarkoltam az alkarját, a körmöm a bőrébe vájtam. Még mindig csalódott és dühös voltam, ahogy ő is. Ettől azonban csak még hevesebb lett a helyzet. Mohó kezemmel megfogtam a pólója alját, mert nagyon szerettem volna érezni meztelen bőrét. Aztán egy gyors mozdulattal áthúztam a fején. A víz apró csíkokban csorgott végig az

arcán és a mellkasán, én pedig szerettem volna minden egyes helyen megízlelni. Nem tudtam megállni, hogy ne érjek hozzá. A mellkasán kezdtem, mindkét tenyeremet szétnyitva a mellizmára nyomtam, mire felnyögött válaszul. Lejjebb csúsztattam a kezem a hasára, a körömmel finoman megkarcoltam a bőrét. Felmordult, és belemélyesztette az ujját a húsomba. Erre lehajtottam a fejem, és felnyaltam egy kis vizet a mellkasa közepéről. Ekkor megragadta az állam, és felhúzta a fejem az övéhez. – Ellenállhatatlan vagy. Bóknak tekintettem volna, ha nem látszott volna rajta, mennyire bosszantja. Na jó, lehet hogy azért így is bóknak vettem. – Ez érdekes – feleltem. – Akkor mi a franc tartott ilyen sokáig? Megfogtam a válla csúcsát, mire a keze feljebb siklott a testemen. A hüvelykujját erősen a csípőmbe nyomta, a többit pedig széttárva a fenekemre fektette. Válaszként csak annyit kaptam, hogy magához rántotta a csípőmet, és a sajátjához szorította. Az ereje feltüzelt, minden idegvégződésem lángra lobbant. Merev férfiassága a hasamba nyomódott a farmerján keresztül, én pedig felszisszentem, amikor megéreztem. Kihasználta, hogy kinyílt a szám, a nyelvét az ajkam közé dugta, és kergetőzni kezdett a nyelvemmel. A keze erősen és merészen fedezte fel a testem, ugyanúgy, ahogy csókolt. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkából kiszabadult madár, mintha nem tudna a mellkasomban maradni. Végigsimított a hátamon, és minden gond nélkül kikapcsolta a melltartómat. Csak annyira szakította meg a csókot, hogy kihúzza a vizes fehérneműt kettőnk közül, majd ismét szorosan magához rántott. Hallottam, ahogy a nedves melltartó a csempézett földre esik. Meztelen felsőtestünk összesimult, mire Hunt halkan felmordult. A száját az enyémre nyomta, meghúzta az ajkam, és mozgásra csábította. Az idő egyszerre gyorsult fel és lassult le számomra. Amikor a tüdőm már égett, hogy levegőt kapjon, lihegve elhúzódtam. – Te vagy az egyik legérthetetlenebb ember, akivel valaha találkoztam. És néha gyűlöllek. Nem a legromantikusabb vallomás volt, de legalább őszinte. Ismét a falhoz szegezett, és ezúttal megragadta a csuklóm, majd a fejem fölé emelve azt is a falhoz szorította. – Ez most számít – morogta, majd megharapta az alsó ajkam. Nem tudtam, miről beszél, de bólintottam, mert a lába az enyém közé csúszott, és a combom találkozásához nyomódott. Minden mozdulattal valamit széttört bennem, aztán összerakott. – Mondd ki! Még erősebben nyomtam hozzá a csípőm, miközben magamhoz húztam a vállát. – Mit mondjak? – Hogy ez valóságos. Hogy számít. Az enyémhez támasztotta a homlokát, és az, ami elszabadult bennem, olyan nagyot szólt, hogy biztosan valóságos volt. Valami a szívem és a tüdőm közti helyen lebegett, leválva onnan, ahol korábban volt. – Igen, valóságos. – Megborzongtam, hirtelen fázni kezdtem a víz alatt.

Elengedte a csuklóm, és elzárta a zuhanyt, majd behúzott a hálószobába. Víz csorgott a testünkön, tócsába gyűlt a padlón, de Hunt alighanem észre sem vette. Egyik karjával átkarolta a derekamat, a másikkal pedig a combom, aztán felemelt. A feje egy vonalba került a hasammal. Megállt, hogy a mellem alatt megcsókolja vizes bőröm, én pedig behunytam a szemem. Megmarkoltam a vállát, a testemben minden egyes izom megfeszült, amikor a nyelvét kidugta, és a bordám érzékeny felületén nyalt végig. – Jackson – nyögtem. Nem tudtam, mit akarok mondani. Lehetett volna egy újabb dühös kirohanás, vagy zavart dadogás, esetleg romantikus vallomás. Amikor azonban feljebb emelte a fejét, és a szájába vette megkeményedett mellbimbómat, mindent elfelejtettem, és felkiáltottam. Lassan meglazította a karját, és lecsúsztam a testén ugyanúgy, ahogy kint, a szerelmesek ösvényén. Most azonban összeolvadt nedves bőrünk. Puha testem kemény izmaihoz préselődött, és csak nem szalonképes szavak jutottak az eszembe. Amikor az arcunk egy vonalba került, megszólalt: – Ezt kellett volna csinálnom odakint. Erről fantáziáltam már vagy ezerszer. Aztán szenvedélyesen megcsókolt. Azonnal kinyitottam a szám, a nyelve kergetőzött az enyémmel. Olyan íze volt, mint a meleg nyári napnak és a forgószélnek. Az volt, amit mindig is akartam, de amiről nem tudtam, hogy szükségem van rá. Ajka közé fogta az alsó ajkamat, megszívta, finoman harapdálta, nekem pedig eszembe jutott az első alkalom, amikor megláttam. Az a borzalmas csók a romkocsmában elhozta őt az életembe. Soha nem gondoltam volna, hogy hálás leszek életem legrosszabb csókjáért, különösen nem akkor, amikor éppen a legjobban volt részem. Az egyik karjával még mindig a bordámnál átölelve tartott felemelve, a másikat azonban lejjebb vitte a fenekemre. Megmarkolta és magához szorította, mire a lábammal átkulcsoltam a derekát, hogy még jobban éreztem. Ekkor azonban azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert a vizes farmerjához értem, amelyet szerettem volna levenni. Mondjuk, úgy tíz perccel azelőtt. Megkerestem a farmer derekát, de túl szorosan préselődött hozzám, hogy elérjem a gombját, ezért nyöszörögtem a csók közben. Lejjebb húztam rajta a farmert, aztán éreztem, hogy az ágy felé indul. Figyelmeztetés nélkül hanyatt dobott a matracra úgy, hogy néhányszor még fel–felpattantam róla. – Te… – kiáltottam döbbenten. De gyorsan lenyeltem a sértéseimet, amikor a keze a farmernadrágja gombjához vándorolt, kigombolta, aztán letolta meztelen csípőjén. Amikor sikerült felvennem a padlóról leesett államat, én is követtem a példáját, és letoltam a lábamon vizes bugyimat. A végén lerúgtam a bokámról, és mindketten meztelenek voltunk egymás előtt. Hosszú másodpercekig csak gyönyörködtünk a látványban, amelyet olyan régóta megtagadtunk magunktól. – A képzeletem meg sem közelítette a valóságot – szólalt meg, és sötéten elmosolyodott. – Sokszor képzeltél el meztelenül? – Ó, csak minden második pillanatban. Elvigyorodtam, és a csalódottságom utolsó morzsája is elillant, a helyét várakozás vette át.

Felültem, és az arcom egy vonalba került a hasával. Gyengéden a hajamba túrt, én pedig a tenyerébe hajtottam a fejem, és megcsókoltam a csuklóját. Aztán előrehajoltam, és lenyaltam egy kóbor vízcseppet meztelen csípőjéről. Megmarkolta a hajam, és hangosan kifújta a levegőt. Átöleltem a csípőjét, mire elfojtott nyögést hallatott. Néhány pillanatig nem mozdult, a tekintetét a mennyezetre emelte. – Akkor miért nem tettél semmit? – kérdeztem. – Ha ilyen sokat gondoltál rám, és kívántál… Miért löktél el? Lefejtette magáról a karom, és inkább megcsókolta a kézfejem. – Nem tudtam félvállról venni ezt a dolgot. Veled nem. Azt akartam, hogy neked is ugyanolyan sokat jelentsen, mint nekem. Ekkor lehajolt, és finoman megcsókolt. Olyan finoman, hogy az érintése perzselt, mint a cukor egy Molotov–koktélos pohár peremén. Megfogta a csípőm, és hátrébb tolt az ágyon, amíg már csak a lábfejem lógott le a szélén. Feltámaszkodtam a könyökömre, és néztem, ahogy a szeme végigsiklik rajtam a fejemtől a lábujjamig. Felemelte a jobb lábamat, és gyengéd csókot lehelt a bokám belső oldalára. A csókja mélyen a csontjaimban lángra lobbantott valamit, és a tűz úgy söpör végig a testemen, mint egy meggyújtott kanócon. Miközben a vádlimat és a térdem belső oldalát csókolta, a csontjaim elolvadtak. A tenyerével végigsimított hátul a lábamon a sarkamtól kezdve, és csiklandozta érzékeny bőröm. Fészkelődni kezdtem, összezártam a tértem, mire a hasamra tette a kezét, hogy lecsillapítson. – Türelem, hercegnő! Nem voltam türelmes. Különösen akkor nem, ha megint ugyanazt fogja tenni, mint mindig, hogy elhúzódik, amikor észhez tér. – Nem fogod meggondolni magad, ugye, Jackson? Mert képtelen vagyok ezt továbbfolytatni – közöltem. – Én viszont nagyon remélem, hogy képes vagy, mert úgy tervezem, hogy nem engedlek ki innen, amíg a hét napom le nem telik – válaszolta.

22

Felfelé haladva csókokat hintett a combom belső oldalára, én pedig olyan zihálva vettem a levegőt, hogy nem sok választott el attól, hogy légszomjam legyen. Az egyik keze még mindig a hasamon nyugodott, a másik szétnyitotta a térdem. A foga a bőrömet karcolta, mire a csípőm automatikusan felbillent. Meg fog ölni. Ebbe biztos belehalok. – Kérlek! – könyörögtem.

– Mit kérsz, hercegnő? A lehelete a combom belső oldalát legyezte, és már ennyi is elég volt, hogy gyönyör öntse el a testemet. A hasamon lévő keze a lábam közé csúszott, és teljesen elaléltam. Oldalra fordítottam a fejem, és elfojtottam egy nyögést. Az ujjai munkálkodása a csúcs közelébe juttatott, míg végül már csak nyöszörögni tudtam meg lihegni, nyöszörögni és lihegni. – Mondd el, mit akarsz! – parancsolt rám. A testem megfeszült az ujja körül, és csak annyit tudtam kinyögni: – Téged! – A hüvelykujját erősen a legérzékenyebb pontomra nyomta, mint előző éjszaka, mire ismét azt nyögtem. – Ó, istenem, téged! Csak azt tudtam, hogy túl messze van tőlem, és már nincs szükségem több előjátékra. Az egész kapcsolatunk egy istenverte előjáték volt. Most már őt akartam. Kinyújtottam felé a kezem, ő pedig összekulcsolta az ujjainkat. Meghúztam a karját, erre felállt a térdelésből. Megint húztam rajta egyet, amire válaszul a lábam közé térdelt az ágyon. Fölém helyezkedett, izmos, vékony teste fölöttem egyensúlyozott, a szeme olyan volt, mint egy ragadozóé. Úgy nézett rám, mint aki fel akar falni, én pedig szíves–örömest lettem volna az áldozata. Elengedtem a kezét, hogy megérintsem a derekát, aztán magamra húztam a testét. Hátrabiccentettem a fejem, és nagyot nyögtem, amikor hozzám ért. A száját a vállamhoz érintette, és végigcsókolta az izmomat a kulcscsontomig. A combja a lábam közé préselődött, én pedig visszatartottam a lélegzetem. Felemelte a fejét, és rám nézett. Amikor találkozott a tekinthetünk, megint hozzám nyomta a combját, és a levegő, amit visszatartottam, hirtelen kirobbant belőlem. Lehajolt az ajkamra, és óvatosan, gyengéden megízlelte. Én erősen megragadtam a hátát, csodáltam az izmait, ahogy megfeszülnek és mozognak, miközben megcsókol. – Kérlek! – ismételtem újra. – Kérlek, Jackson! A tekintete ellágyult, a homlokát az enyémhez támasztotta. Behunyta a szemét, és vett egy lassú, mély lélegzetet. Aztán lehajolt, és egy csókot nyomott a szegycsontomra, a mellem két dombja közé. – Várj egy pillanatot! Azzal leszállt rólam, én pedig úgy éreztem, megfulladok az alatt a pár másodperc alatt, amíg elővett egy óvszert és visszajött hozzám. Felkönyököltem, miközben fölém helyezkedett. Gyengéden, lassan megcsókolt, és az előző pillanatok vad szenvedélye eltűnt. Volt valami nagyon bensőséges abban, hogy csak csókolóztunk, amit még soha nem éreztem, és emiatt izgatottan és rettegve vártam, mi következik ezután. A szex sohasem volt nagy dolog számomra. Jacksonnal kapcsolatban azonban minden az volt. Féltem, hogy nem leszek elég jó, féltem, hogy nem tudom, hogy kell csinálni azt a fajta szexet, ami jelent is valamit. Amikor vége lesz, vajon megbánja, hogy átlépte ezt a határt? Megsimogatta az arcom, és azt súgta: – Ne! Ne csináld ezt!

Nem tudtam, hogy sejti–e, merre kalandoznak a gondolataim, vagy csak annyit lát, hogy aggódom, de így is úgy is megnyugtatott. Ismét megcsókolt, aztán lassan hátradöntött az ágyon. Lefeküdt mellém, én pedig az oldalamra fordultam, szembe vele. A fejemet a karjára hajtottam, ő pedig magához húzott, és egy pillanatig csak átölelt. Korábban is feküdtünk már így összeölelkezve, ezúttal azonban más volt. A szívem vadul vert, a bőröm bizsergett. Végigsimított a gerincemen a nyakamtól lefelé, mire ívben hátrafeszítettem magam, és még jobban hozzádőltem. A keze továbbvándorolt a csípőmre, aztán le a lábamra, majd az ujjai a térdem mögé siklottak. Elektromosság hasított a térdemből a lábam közé, amikor magára húzta a lábam. A szánk találkozott, és azt suttogta: – Imádom az ajkad ízét. Még közelebb hajolt hozzám, a lábát az enyém közé tette, és egy szintbe hozta az ágyékunkat. Aztán belém hatolt, és a testem egy pillanatra mintha elfelejtette volna, mi a dolga. A vér nem áramlott az ereimben, a tüdőm nem vett levegőt, a csípőm nem mozdult. Erősebben szorított, majd halkan a nyakamba nyögött. – Imádom a tested érintését – morogta. Amiatt, hogy az oldalamon feküdtem, és a lábunk egymásba kulcsolódott, mélyebbre tudott hatolni bennem. Még sohasem szeretkeztem így, annyira összefonódva egy másik emberrel, hogy nehéz lett volna megmondani, hol van a választóvonal kettőnk között. Visszahúzta a csípőjét, aztán ismét előrelendítette, én pedig a dörzsöléstől hátrafeszítettem a hátam. A csípőm ugyanott maradt, a felsőtestem azonban hátrahajolt, amíg már a fejem és a hátam fele is az ágyon feküdt. Jackson jött velem együtt, a testem ívét követte. Forró csókokat hintett a kulcscsontomról le a mellem közötti völgybe. Az egyik kezét továbbra is hátul a derekamon tartotta, és minden alkalommal magához húzott, amikor lökött egyet. Csókokkal borította a mellkasom, én pedig átöleltem a nyakát, mert éreznem kellett, ahogy szorosan hozzám préselődik. Ismét elindult felfelé, a vállamat nyalogatta, a fogával karcolta a nyakamat. Libabőrös lettem, és megborzongtam a karjában. Az államra adott egy csókot, én pedig lehajtottam hozzá a fejem. A nyelve azonnal a számba csúszott, és a teste mozgását imitálta. Erősen kapaszkodtam belé, miközben minden lassú lökéssel újabb gyönyört fakasztott a testemben. – Kelsey! – suttogta. Ki kellett nyitnom a szemem, de minden alkalommal, amikor a bőre az enyémen siklott, erővel kellett kényszerítenem magam, hogy ne hunyjam be ismét. A homlokát az enyémhez nyomta, én azonban nem zuhantam sötét mélyére, hanem ő öntött valamit belém azon keresztül. Talán magabiztosságot. Vagy ragaszkodást. Bármi volt is, már nem aggódtam amiatt, hogy alakul ez a szeretkezés. Már nem gondoltam arra, hogy nem vagyok jó neki. Már nem gondoltam semmire, aminek nem volt köze ehhez a pillanathoz. – Van fogalmad róla, mit teszel velem? Tudod, mióta vágyom rád? Nem volt fogalmam semmiről, csak arról, hogy nagyon közel vagyok. Megmarkoltam a csípőjét, az ujjam a derekáról a teste ívére siklott, a bőrébe vájtam a körmöm, úgy sürgettem. – Erősebben! – könyörögtem.

Hirtelen nagyot lökött a csípőjével, amit a lábujjam hegyéig éreztem. Kihúzta a karját a fejem alól, és feltámaszkodott. A térde a lábam közt maradt, a csípőnk továbbra is összetapadt, de a rajta lévő combomnál fogva hanyatt fordított. Ezután a felhúzott lábam a mellkasához szorította, és megadta, amit kértem. Az ágyéka először csak finoman döfött egyet, aztán miután alkalmazkodtam az új testhelyzethez, erősebben csinálta. A második lökésnél a fejem fölé emeltem a karom, és nyitott tenyérrel az ágy támlájának támaszkodtam. A tempó átváltott a lassú és egyenletesből gyors és keményre, az ágy nyikorgott alattunk. Hangosan beszívtam a levegőt, és bent tartottam, miközben egyre közelebb és közelebb jutottam a csúcshoz. Aztán zuhanni kezdtem. Leugrottam arról a hídról, miközben a szívem a torkomban dobogott. Belezuhantam Huntba úgy, hogy a szívem a kezemben tartottam. Szétestem, de ő is velem együtt. Helyrezökkentem. Óráknak tűnt, mire a szívverésem lelassult, és elég erősnek éreztem magam, hogy kinyissam a szemem. Amikor megtettem, a fejem egyszerre volt ködös és tiszta. Nem tudtam volna elmondani a szorzótáblát vagy az államok fővárosait, talán még a nevemet sem. Ezek a dolgok valahol a földöntúli boldogság mögött maradtak elzárva. Jackson arca azonban fölöttem? Az teljesen tiszta volt, mint ahogy az is, ahogy a szívverésem ismét felgyorsult. Leengedtem a lábam a teste mellé, és így a combom között feküdt. Lehajolt, fáradt ajka az enyémet cirógatta. – Százszor is tudnálak nézni. Ezerszer – mondta. Összeráncoltam az orrom, mert biztos voltam benne, hogy szörnyű arcot vágtam a gyönyör pillanatában. A hüvelykujjával kisimította a ráncokat a homlokomon, és azt felelte: – Szeretném az emlékezetembe vésni, ahogy összeszorítod a szemed, megharapod az ajkad, hogy emlékezetből tudjam lerajzolni az arcod. Szeretném megismerni a nyakad minden vonalát, és megtudni, hányszor ver a szíved egy perc alatt. Tudni akarok mindent. Nyeltem egyet, és a szívem még gyorsabban dobogott ahelyett, hogy lelassult volna. Voltak dolgok velem kapcsolatban, amelyeket még én sem akartam tudni, nemhogy mással megosztani. Témát váltottam, és azt kérdeztem: – Ezek szerint nem bántad meg, hogy átlépted ezt a határt? Apró csókokat hintett az államra, miközben halkan morgott. – Van még néhány másik határ is, amit át akarok lépni veled, mielőtt véget ér az éjszaka. Oldalra gurult, és húzott magával, majd végül én kerültem felülre, miközben a testünk még mindig intim módon összekapcsolódott. A dörzsölés ingerelte érzékeny bőrömet, ezért rá kellett támaszkodnom a mellkasára. Végigsimított a testemen a mellemtől kezdve a derekamon át a csípőmig, és gonosz mosollyal azt kérdezte: – Szereted a kalandos felfedezéseket, ugye? Na, erre a kalandra mindig vevő voltam.

***

Az órák napokká váltak, és csak akkor hagytuk el a kis lakást Riomaggioréban, amikor muszáj volt. Beszereztünk mindenféle ételt és más holmit, amire szükségünk lehetett, de sohasem telt el sok idő, mire az étvágyunk elkanyarodott az ennivalótól. Elérkezett, aztán el is múlt a hetedik nap, és egyikünk sem mutatott hajlandóságot, hogy véget vessen az együtt töltött időnek. Kezdtem jobban megérteni a szerelmesek útját, meg azt a széket és a lakatokat. Rájöttem, hogy nem is maga a lakat a fontos, hanem az, hogy kulcs kell hozzá. Jackson megtalált bennem minden apró, érzékeny pontot, amitől elaléltam és felakadt a szemem. Tudta, mitől áll el a lélegzetem, és mitől kiáltom a nevét. Kinyitotta a testem, de közben olyan helyeket is megnyitott, amelyekben nem volt más, csak állott levegő és rossz emlékek. Ha elhittem a gyerekkoromban tanított meséket, Isten hat nap alatt teremtette a világot, aztán a hetedik napon megpihent. Kíváncsi voltam, vajon hozzám hasonlóan a nyolcadik napon azt látta–e, hogy minden széthullik.

23

Amikor felébredtem, a levegő úgy szökött ki a tüdőmből, mint egy összetört üveg szilánkjai. Jackson nem feküdt mellettem az ágyban, ezért összegömbölyödtem, és örültem, hogy nincs ott. Az álom foszlányai kezdtek eltünedezni, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak–e, és megpróbáljam megvizsgálni őket, vagy söpörjem félre, hogy ne is kelljen. Megint tizenkét éves voltam, de olyan zavarosan, ahogy az álmokban szokott lenni, mert ugyanakkor huszonkettő is. Anya és Apa a konyhában vitatkoztak, Mr. Ames, Apa üzlettársa pedig feljött az emeletre. Azt mondta, a mosdót keresi, pedig az alsó szinten kettő is volt. Megérintette a vállam, és megjegyezte, milyen puha a bőröm. Aztán, mint abban a gyermekkori mozgókép füzetecskében, amivel régen játszottam, az álom váltott, és már nem Mr. Ames keze érintett, hanem az a fiú, aki elvette a szüzességemet körülbelül másfél évvel később. Végighúzta az ujját a nyakamon, aztán le a mellkasomra. Ismét megváltozott a kép meg a helyszín, és az engem érintő kéz is más lett – egy furgon hátsó ülésén ültem, aztán a főiskolai hálóteremben, a lakásomban, és néhány szállón. A jelenet is megváltozott: minden helyszínen Mr. Ames és én voltunk, én pedig sikítottam és még sokkal az után is sírtam, hogy az álom váltott, és egy új személy és új helyszín jelent meg előttem. Minden kéz kitépett belőlem egy kis darabot, lecsiszolta és legyalulta a belsőmet, míg végül teljesen kiürültem, és olyan üres lettem, mint egy szalmabábu.

Elhúzódtam, sírtam, és a szállóbeli ágyamtól a szüleim nappalijába támolyogtam. Ezúttal egyedül voltam a jelenben, a szüleim azonban úgy néztek rám, mintha még mindig körülbelül egy méter magas lennék. Apa beszélt valamiről, olyasmit mondott, hogy felfújom a dolgokat, aztán átalakult, és Mr. Ames lett belőle, de csak egy pillanatra, amikor azt mondta: – Ne játszd az áldozatot! Anya kérdezett valamit arról, hogy hol és hogyan érintett meg Mr. Ames. Amikor megmutattam nekik, a mellkasomra tettem a kezem… és tudtam, mi következik. Olyan biztosan tudtam, mintha a szavak a bőrömbe lettek volna égetve, mintha a szívem morzejelként hirdette volna ki a nagyvilágnak. Vártam, hogy elhangozzanak, rettegtem és könyörögtem értük, mert muszáj volt hallanom, hogy nem számít. Ehelyett Hunt jelent meg az álomban, mindent látó szemével, perzselő érintésével és elsöprő csókjával. Valamint azzal, ahogy azt mondja: „Mondd, hogy ez számít!” Nagy, kérges tenyere a mellkasomra nehezedett, amely alatt a szívem parányira volt koptatva. Álmomban átölelte széteső testemet, és azt súgta, hogy minden rendben van. Az érintése gyengéd volt és tökéletes, pontosan olyan, amire szükségem volt, de még ez sem tudta megakadályozni, hogy széthulljak a karjában, bármennyire gyengéd volt is velem. Ekkor történt meg, hogy a hazugságok, amelyeket olyan magasra halmoztam, hogy szinte az eget súrolták, összedőltek. Minden tégla, amit közém és a közé a nap közé építettem, amikor tizenkét éves voltam, szétporladt, mintha még a homoknál is lazább anyagból készült volna. Mert igenis számított. Bárki is érinti meg az embert, akár a testét, akár a lelkét, az számít. Ott feküdtem összekuporodva az ágyban, abban az olasz házban, és egy álom miatt reszkettem, amelyről tudtam, hogy semmi más, csak az agyamban felvillanó ingerületek végterméke. Csak a mostani gondolataimat alapul véve – minden értelmet és rendet nélkülözve –képeket helyezett egymás mellé. Tudtam, mi ez, ám attól, hogy valami nem logikus, még nem biztos, hogy nem igaz. Minden kezet éreztem, amely valaha megérintett. Azokat, amelyeket szívesen fogadtam és azokat is, amelyeket nem. Mintha mindegyik egyszerre nehezedett volna rám, és lenyomott volna a víz alá, amíg nem maradt más választásom, mint belélegezni az igazság ezernyi összetört szilánkját. Minden számított. Hunt ekkor besétált megmérgezett oázisunkba, felemelte a kezében tartott zacskót, és így szólt: – Hoztam reggelit. Minden erőmre szükség volt, hogy ne fakadjak sírva. Mert Hunt tökéletes volt. Annyira átkozottul tökéletes. Én pedig egy romhalmaz. – Köszönöm. – Megvontam a vállam, és egy pillanatra a szám sarka is ugyanezt a mozdulatot tükrözte. – De nem vagyok éhes. Az éjjeliszekrényre tette a zacskót, amelyben bizonyára valami péksütemény rejtőzött, és lerúgta a cipőjét.

Az egyik térdét felhúzva az ágyra ült, elvigyorodott, majd odakúszott hozzám. – Tudok néhány módszert, hogy megjöjjön az étvágyad. A másik oldalra simította kócos hajamat, és megcsókolta a vállam. Behunytam a szemem, és arra gondoltam, lehet, hogy ő az, aki segíthet elűzni a pókhálókat ezekről az újonnan kinyitott ajtókról. Ehelyett a csókja úgy ért, mint egy késszúrás. Nem tudtam, melyik fáj jobban – az eleje, amikor belém döfte a kést vagy a vége, amikor kihúzta. Édes csókjáról eszembe jutott minden más csók, amit könnyelműen osztogattam. Ettől pedig csak arra tudtam gondolni, mennyire nem érdemlem meg őt. Vagy inkább… hogy ő nem érdemli meg, hogy egy olyan valakivel legyen megáldva, mint én. Elhúzódtam azzal az ürüggyel, hogy szembefordulok vele. – Mióta vagy fent? – kérdeztem. Hátradőlt az ágy háttámlájának. – Egy ideje. – Nem tudtál aludni? Bárcsak én sem aludtam volna el! – Valami olyasmi. – Megint rémálmaid voltak? Megfogta a derekam, és a lába közé húzott. A hátammal a mellkasának dőltem, ő pedig a vállamra fektette az állát. – Ne beszéljünk erről! Tudod már, mivel szeretnéd tölteni a napot, hercegnő? Borostás álla a nyakamat karcolta, és megborzongtam. Végigsimított a combomon, én viszont pánikba estem, és azt mondtam: – Menjünk ki! Egy pillanatra megállt, aztán lazán átkarolta a testemet. – És aztán mit csináljunk? – Azt hittem, te szövöd a terveket. – Igen, nos. – Még közelebb húzott magához. – Könnyen el lehet terelni a figyelmem. Istenem, először alig bírom rávenni, hogy cselekedjen, most meg nem akarja abbahagyni! – Mi lenne, ha úsznánk egyet? Van egy kis fürdő, amit az étteremben említett az a hölgy. – Nem tudok nemet mondani neked, ha fürdőruhában vagy. Ugyanazt a fürdőruhát vettem fel, amit Budapesten viseltem. Hunt tekintete elsötétedett, amikor meglátott, aztán megfogta a csípőmről lelógó egyik pántot, és magához húzott. Akaratom ellenére a karjába olvadtam. Az érintése függőséget okozott, és a függőség nem lett kevésbé vonzó attól, hogy fájdalommal társult. Megcsókolt, az ajka mintha elhozta volna a fényt egy életen át tartó sötétség után. Bántott az éles fény, de korántsem volt olyan rossz, mint egy sötétben elpazarolt élet. Kényszerítettem magam, hogy távolabb lépjek, mielőtt darabokra hullok. Lefejtettem a kezét a csípőmről, és azt mondtam: – Később.

Később, miután összeszedtem magam. Előbb össze kellett csomagolnom ezeket az érzéseket és emlékeket egy dobozba, aztán elrejteni az agyam leghátsó részébe. Azután minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Láttam, hogy a tekintete az ajkamra siklik, és tudtam, mire gondol, ezért az ajtó felé indultam, hogy még távolabb kerüljek tőle. – A távollét felszítja a szeretet lángját – jegyeztem meg. Elfordítottam az ajtógombot, ő pedig hátulról átölelt. – Azt hiszem, az én érzéseimen már nincs mit felszítani.

***

Ismét a szerelmesek útján sétáltunk át Manarolába. Amikor az alagútban odaértünk a mi lakatunkhoz, Hunt magához húzott, és megcsókolta a halántékomat. A könnyű ösvényen tíz–tizenöt perc alatt átértünk a másik faluba. Manarola egy sziklás nyúlványon terült el a part mentén. Színesebb volt, mint Riomaggiore, és láthatóan közelebb esett a tengerhez, mint az első falu. Bármerre néztünk, csónakokat láttunk, még akkor is, amikor nem a vízparton voltunk. Ez idáig tartó utunk során ekkor ettük a legfinomabb fagyit a 5 Terre Gelateria e Creperia nevű helyen. Egy másik pár a szikláknál lévő fürdőhöz irányított minket. A falu meredeken lejteni kezdett, ahogy közeledtünk a kikötő felé, a fürdő pedig, amelyet említettek, egy sziklákkal körülvett, természetes, kis medence volt. A közepén lévő sötétkék foltból ítélve, úgy véltem, elég mély is. Lemászhattunk volna egyedül is a sziklákon, de állt ott létra, amely a tengerhez vezetett. Meleg, nyári nap volt, a vízben pedig rengeteg turista fürdött. Láttam, ahogy egy hófehér bőrű, negyvenéves férfi a sziklákon vetkőzik le, és ott veszi fel a fürdőnadrágját. Hunt a hajamba temette az arcát, úgy nevetett. Tudtuk, hogy a többi faluban van más fürdő is, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt a bizonyos helyet most kihagyjuk, és inkább folytatjuk a felfedezést. A Manarolából Cornigliába, a harmadik faluba vezető ösvény teljesen más volt, mint a szerelmesek útja. Ez inkább egy valóságos túrázásnak illett be, kanyargós utak vezettek fel a sziklás hegyekre a parttól. A sziklák után végül zöld mezők tárultak elénk citrom– és olajfákkal, szőlőtőkékkel és vadvirágokkal. A tenger sós levegője összekeveredett a virágok bódító illatával, és amikor Hunt azon kapott, hogy megint a levegőbe szimatolok, elnevette magát. Én is nevettem, aztán játékosan meglöktem. – Mi van? Olyan finom ez az illat! Megcsókolta a vállam, és azt felelte: – Neked van finom illatod. Mindig, amikor ilyet mondott, megsajdult valami a lelkemben. Nem a szívemben vagy a tüdőmben, hanem az üres helyeken, a lyukakban. Mint egy amputált végtag, olyan részen fájt, ahonnan az életem során elvesztettem egy–egy apró darabot magamból.

Ahogy közeledtünk a faluhoz, láttuk, hogy egy szikla tetejére épült. Kiderült, hogy egy hosszú lépcsősor vezet fel odáig. A heildelbergi emlékezetes lépcsős kaland után tudtam, hogy nagyon nehéz lesz feljutni a tetejére. Huntra néztem. – Eszedbe ne jusson, megint úgy tenni, mintha kificamítottad volna a bokádat – figyelmeztetett. – Ismerlek. Elmosolyodtam. – Sohasem vetném be ugyanazt a trükköt kétszer, szivi. Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a lépcsőt, ezért más lehetőséget kerestem, hogy feljussunk a faluba. Talán volt itt vonat vagy sikló. Egyiket sem találtuk, viszont ráakadtam egy kézzel rajzolt jelzésre az egyik sziklán, amelyen ez állt: „Guvano Beach”, valamint egy nyíl. A „titkos” szó utólag volt a Guvano fölé biggyesztetve. Azonnal lecsaptam az ötletre. – Jackson! – kiáltottam. Odalépett hozzám, aztán együtt elindultunk a nyíl irányába. Hamar világossá vált, hogy egyetlen nyíl nem lesz elég útbaigazítás, és fogalmunk sem volt, merre folytassuk az utat. Bekopogtam egy közeli házba, ahol egy idős nő görnyedten állt a verandán, és sepregetett. Hunt megpróbált beszélni vele, de nem tudott angolul. Ekkor azt mondtam: – Guvano. A nő arckifejezése azonnal megváltozott, a szája elkerekedett és egy halk „ó” hagyta el a torkát, majd bólintott. Intett, hogy kövessük. A ház mögé ment, és azt mutogatta, hogy nyomjunk meg egy gombot. Tétován álltunk, aztán a seprűjével hessegetett, hogy menjünk el. – Aha… rendben. Hunt megfogta a kezem, és néhány ház mögött együtt indultunk útnak egy még meredekebb emelkedőn, amíg rá nem találtunk egy régi, elhagyatott vasúti alagútra. Itt ismét megláttuk a Guvano Beachet jelző feliratot, majd egy nyilat, amely az alagúton keresztül mutatta az utat. Megtaláltuk a gombot, amelyre valószínűleg az idős nő utalt, és láttuk mellette a feliratot mind angolul, mind olaszul, amely azt jelentette, világítás. Hunt megnyomta a gombot, de nem történt semmi. Megint megpróbálta, még mindig semmi. – Hadd nyomjam meg én is! Maradt a koromsötét. Találtunk egy kis elosztó dobozt, amelyben minden létező kapcsolót felkapcsoltunk. De még ekkor sem történt semmi. – Bemegyünk? – kérdeztem, és az előttünk álló, sötét folyosóba néztem. Úgy értem, szerettem volna eljutni egy tengerpartra, ami minél elzártabb, hiszen annál jobb. És mivel úgy tűnt, meg kell járnunk érte a poklot, bármibe le mertem volna fogadni, hogy nagyon elzárt lesz. Hunt levette a hátáról a hátizsákot, maga elé fogta, és azt mondta: – Várj egy pillanatot! – azzal kutatni kezdett, és kihúzott egy mobiltelefont. – Neked van telefonod? Miért nem tudtam én erről? Megvonta a vállát. – Nem sűrűn használom. Tudod, csak vészhelyzet esetére. Én is elővettem a hátizsákomból az enyémet, és követtem a példáját.

– Én szintén. Beléptünk az alagútba. A telefonok fénye nagyon halvány volt a hatalmas sötétségben, és nem sok mindent világított meg, csak a karunkat, valamint homályosan a lábunkat, hogy lássuk, hova léptünk. Belekaroltam Jacksonba, így csoszogtunk lassan a sötétben, miközben az út lefelé lejtett. Nyirkosnak tűnt, és szinte éreztem, ahogy menet közben a lábamra kenődik a piszok, de folyton azt mondogattam magamnak, hogy megéri, amikor odaérünk. Már pár perce gyalogoltunk, ezért arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban megláthatjuk a végén a fényt, de csak nem akart kivilágosodni. A sötétség végtelen hosszan terült el előttünk, és miközben egyre lejjebb haladtunk, a lépteim visszhangzottak körülöttünk az üres folyosón. Amikor már tíz perce az alagútban voltunk, halk dörömbölést éreztem a lábam alatt, aztán a rezgés továbbterjedt a falakra. Hallottam, hogy apró kavicsok hullnak a földre, és szétgurulnak. Rémülten Huntra néztem, de túl sötét volt, hogy lássam az arcát. Megragadtam a mellkasán a pólót, és azt mondtam: – Jackson! Vonat! A második szót már elnyomta egy elsüvítő vonat zakatolása. De nem a mi alagutunkban ment. Hanem mellette. Még mindig teljes erőmből szorítottam Hunt pólóját, amikor rájöttem, hogy a mellettünk lévő alagútban zúgott el a vonat. Megkönnyebbülten fellélegeztem, amit elnyomott a szerelvény hangja. Aztán Jackson futó csókot lehelt a homlokomra, én azonban túlságosan zsibbadt voltam, hogy reagáljak. Ezután egy kicsit gyorsabban haladtunk, és perceken belül megláttuk a fényt a végén. Az utolsó pár száz méteren már futottunk, mert alig vártuk, hogy kiérjünk a napfényre. Ebben a nyomorúságos odúban kétségbeesetten vágytam a friss levegőre, amelyet korábban nagyon élveztem. Kiléptünk a napfényre, amely elvakított minket. Összeszorítottam a szemem, és vártam, hogy alkalmazkodjon a fényhez. Amikor ismét kinyitottam, megpillantottam egy férfit az alagút végénél, aki öt eurót kért azért, hogy átjöttünk. Hunt nem nagyon akarta kifizetni, én azonban a szemem forgattam, és elővettem a pénzt a hátizsákomból. Odanyújtottam egy pár érmét, ekkor azonban egy Jackson korabeli férfi sétált el mellettünk teljesen meztelenül, a szájából meggyújtott cigaretta lógott. Leesett az állam, és el is ejtettem egy eurót. Végiggurult a sziklán abban az irányban, ahonnan a meztelen férfi jött. Tétován felnevettem, és előhalásztam egy újabb érmét az alagút díjára. – Biztos vagy benne, hogy ide akarsz… – kérdezte Hunt. – Már itt vagyunk, nem igaz? Megszorítottam a kezét, és a strand felé húztam. Nem homokos volt a partja, ahogy elképzeltem, hanem sziklás, mint a falu többi része. Az apró kavicsos vízpart finoman lejtett a tenger felé. Alig tíz ember volt kint, öten közülük teljesen meztelen. Elsétáltunk egy pucér férfi és nő mellett, akik a közeli sziklán napoztak, majd Jackson kijelentette: – Mielőtt megkérdeznéd, a válaszom nem.

Lebiggyesztettem az ajkam. – Ó… ugyan már! Ne mondd, hogy szégyenlős vagy! Hidd el, nincs miért aggódnod. – Ami azt illeti, rólad beszéltem. De nem, én sem teszem meg. – Rólam? Megszabod, mit csináljak? Távolabb léptem tőle, és a fejemen áthúztam a nyári ruhámat. A tekintete végigmérte fürdőruhás testemet. Miközben hátul a derekamra siklott a keze, a hüvelykujjával súrolta a mellem alját. – Nem osztozom rajtad vadidegen emberekkel. – Nézz körül, Jackson! Nem is foglalkoznak velünk. Különben is… ez most kaland – feleltem. Az érvem nem érte el a kellő hatást, mivel le sem vette rólam összehúzott szemét. Elléptem a közeléből, majd a derekamon lévő csomóra tettem a kezem, amely összetartotta a pántokat a testem körül. Felvonta a szemöldökét, és figyelmeztetően rám nézett. – Kelsey! – Jackson – mosolyogtam rá. Ez nagyon jó volt. Éppen erre volt szükségem, hogy a jelenben éljek, és elengedjem a múltat. Ha be tudnám betonozni magam a jelenbe, eltűnne az a sok őrültség, amely felszínre került bennem. Lassan oldottam ki a csomót a csípőmön. Amikor befejeztem, a pántok egy része lehullott, és többet mutatott meg a hasamból. Hagytam, hogy a szalag a hátam mögött lógjon, közben a másik csípőmön lévő csomó felé nyúltam. Ha ezt is kioldom, teljesen le tudom tekerni magamról a fürdőruhát, és még nagyobb felület lesz meztelen. – Kelsey, ez nem vicces. A szívemre szorítottam a kezem, és úgy tettem, mintha megbántott volna, aztán elmosolyodtam, és egy kicsit lejjebb húztam a mellemen a fürdőruhát. Csak annyira, hogy felingereljem. Szenvedélyes pillantást vetett rám. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a szenvedélyt a harag vagy valami más indokolta–e. De nem is érdekelt. – Mi az? – Megvontam a vállam. – Senki sem szereti, ha meglátszik a fürdőruhája helye. Kioldottam a másik csomót is, aztán elkezdtem lebontani magamról a pántokat, de mielőtt még többet is megmutathattam volna a hasamból, Hunt nekem rontott. A vállára vetett, és megakadályozta, hogy teljesen meztelen legyek. – Jackson Hunt! Nem teheted ezt minden alkalommal, amikor valami olyat csinálok, ami nem tetszik neked. – Eddig egészen jól működött. Belegázolt a vízbe, miközben még mindig a vállán átvetve lógtam. Ha te úgy, én is úgy, gondoltam. Megfogtam az úszónadrágja derekát, és megpróbáltam letolni a fenekén. Egyikünk így vagy úgy, de meztelen lesz. Alig egy–két centit tudtam csak lejjebb húzni rajta, mert ekkor lecsúsztatott a válláról, és belelökött a tengerbe.

A sós víz belement az orromba, és köhögve álltam fel. Huntból kirobbant a nevetés. – Ó, ezt még megbánod, Hunt! Hátrasimítottam vizes hajamat az arcomból, és jelentőségteljesen néztem rá. Hátráltam néhány lépést, mert tudtam, hogy a következő megmozdulásomhoz hely kell. Amikor a víz a bordámig ért, és kellően távol voltam tőle, hogy biztos legyek benne, hogy nem ér oda hozzám túl gyorsan, megfogtam a fürdőruhám felső részét, és áthúztam a fejemen anélkül, hogy a többi részét kioldottam volna. Hűvös levegő csapott meg, és sikerült egy kis mosolyt ragasztanom az arcomra, mielőtt Hunt odaért, és a víz alá nyomott volna. Másodjára már hidegebbek tűnt a víz. Szerencsére a fejemet a felszín fölött tartottam. – Jackson! – Megpróbáltam felállni, a keze azonban lent tartott, és ekkor egy hullám érkezett a hátam mögül. A fürdőruhám felsője kicsúszott a kezemből, és amikor benyúltam a vízbe, hogy elkapjam, már nem találtam. – Ó–ó! – szólaltam meg. – Mit jelent ez? Jól vagy? Megcsípett valami vagy elvágtad magad? Egy pillanatig nem válaszoltam, mert reméltem, hogy a testi épségem iránti aggodalma meglágyítja a szívét, amikor rájön, hogy már nincs mivel eltakarnom magam. – A te hibád – kezdtem. – Kelsey, mondd már, mi történt! – kiabált rám. – Lehet, hogy elvesztettem a fürdőruhámat. Az ajka dühösen összepréselődött. Én azonban elmosolyodtam. – Kaland? Megrázta a fejét, aztán kifújta a levegőt az orrán keresztül. Aztán egy kicsit úsztam hátrafelé, és követett. Ezután ráfeküdtem a víz tetejére, és úgy lebegtem rajta, hogy a mellkasom kiemelkedett belőle. – Kaland – ugrattam megint. Vártam, hogy mondjon valamit, de úgy tűnt, eltereltem a figyelmét a haragról. A tekintete a mellkasomra tapadt, mire diadalmasan elmosolyodtam. – Csatlakozhatnál hozzám, tudod. Ő szinte teljesen fel volt még öltözve, mert nem vette le a pólóját meg a cipőjét, amikor becipelt a vízbe. Látszott rajta, hogy kísértésbe esik, ezért hozzátettem: – Beúszhatnánk egy kicsit. – Rámutattam egy szikla oldalából kinyúló részre, amely elég messze volt a parttól ahhoz, hogy kikerüljünk a figyelem középpontjából. – Ott letehetnéd a ruhádat, amíg nem indulunk vissza. Így félmeztelenül meglepően könnyű volt rávennem, hogy egyetértsen velem. Miután odaértünk a sziklához, levettem magamról a fürdőruha alsót is, és a már tönkrement szandálom, amely még rajtam volt, amikor Hunt a vízbe dobott. Ő is követte a példám, levette a pólóját, a rövidnadrágját és a cipőjét. Aztán mindketten meztelenek voltunk, és viszonylag egyedül a zöldeskék tengerben.

A vízben taposva közelebb úsztunk egymáshoz, amíg a térdünk össze nem ért. – Most már később van – közölte Hunt. – Azt mondtad, hogy majd később. Nyeltem egyet. Meg tudom csinálni. Csak akaraterő kérdése. Meg fegyelemé. Meg akartam csinálni. Kisimított az arcomból egy nedves hajtincset, én pedig átkaroltam a nyakát. Vizes mellem a mellkasához préselődött, mire azt mondta: – Na jó, lehet, hogy egy kicsit szeretem a nudista strandokat. Megborzongtam. Az arcom az övéhez nyomtam, és a légzésemre koncentráltam. A nyelve érezte a sós vizet a vállamon, én pedig a hátába mélyesztettem a körmöm. Nem a vágy miatt, hanem a félelemtől. Szükségem volt az érintésére, hogy meggyógyítsa a fájdalmat. Szerettem volna belefeledkezni a csókjába, hogy elfelejtsem a múltat. De nem gyógyított meg, nem homályosította el a rosszat, hanem inkább megvilágította. Minden egyes pillanat, amit vele töltöttem, tökéletes volt, amely valahogy még inkább fokozta a fájdalmamat. Eltoltam a fejét a vállamról, mert szükségem volt egy kis szünetre. A tekintete az enyémbe mélyedt, meleg volt és átható. Nem tudtam pontosan, mit látok benne, de valahogy túl sok volt, mintha a megmagyarázhatatlant akartam volna megmagyarázni. Mint amikor látok egy csillagot, és tudom, hogy a fénye több milliárd éves. Vagy ahogy az idő lelassul egy fekete lyuk körül. Miközben egymást néztük, kimondatlan igazságok törtek felszínre közöttünk. Hunt taposó lába már nem volt elég ahhoz, hogy mindkettőnket a felszínen tartson. A víz elérte a mellkasom. Aztán a vállamat, majd a nyakamat. Úgy gondoltam, a fulladás tökéletes szó arra, milyen érzéseket ébreszt bennem. Megfulladok egy életen át tartó szárazság után. Nevetett, és mondott valamit arról, hogy a mély víz nem a legideálisabb hely arra a fajta dologra, amit tenni akar. Lehet, hogy én is nevettem. A hangok eltompultak, mintha víz alá merültem volna, és még mindig a felszín alatt lennék. Visszavettük a ruháinkat. Hunt megpróbált rábeszélni, hogy vegyem fel a pólóját. – Úgyis le kell vennem, amikor kiérünk. Nem fogom felvenni a csurom vizes pólódat, amikor ott van a száraz nyári ruhám. Vonakodva beleegyezett. Ő sem vette vissza a pólót. Amikor már annyira közel jártunk a parthoz, hogy leért a lábunk, Hunt hátára másztam, és ő vitt ki a vízből, meztelen felsőtestemet elrejtettem a hátán. Kerestünk egy kis, sziklás bemélyedést, Hunt pedig megpróbált eltakarni, miközben átöltöztem, habár senki sem figyelt ránk a parton. Aztán együtt elindultunk az alagúthoz. Megállítottam, és elhúztam a cipzárt a hátizsákja egyik zsebén. – Kiveszem a telefonodat. – Kelsey, várj… Én azonban már a kezembe is vettem, és elhúztam az ujjam a kijelzőn. Tizenhét hangposta üzenet várta. Összeráncoltam a homlokom, és ránéztem.

– Úgy emlékszem, azt mondtad, ez a telefon csak vészhelyzet esetére van. Miért nem hallgattad meg az üzeneteidet? – Mert ez nem vészhelyzet. Biztos vagyok benne. – Ki küldte? – kérdeztem. – Nem fontos. Sietnünk kell az alagúthoz, mert vissza kell érnünk Riomaggioréba éjszakára. Tovább kellett volna forszíroznom a dolgot. Meg kellett volna makacsolnom magam, és nem mozdulni, amíg el nem mondja az igazságot. Ezt kellett volna csinálnom. De nem tettem. Hagytam, hogy kivegye a telefont a kezemből, és egyetlen szó nélkül követtem a koromsötét alagútba. Lazán fogta a kezem, én pedig azon tűnődtem, valójában mennyit is tudok róla. Nem sokat. És minél többet gondoltam rá, annál biztosabb lettem benne, hogy valamit titkol előlem. Valamit, ami szétzilálja amúgy is törékeny kapcsolatunkat. Mégsem kérdeztem rá. Még az alagútban sem, ahol nem látta az arcom, és én sem láttam a szemét. Mert egy részem – egy kicsi, és néma részem – felismerte ebben a menekülési lehetőséget. Ugyanez a sérült részem kedvelte jobban a sötétséget a világosságnál. Ha nem tudom a titkát, neki sem kell megtudnia az enyémet.

24

Aznap este nem aludtunk együtt. Nem azért, mert bármelyikünk is mondott volna valami kifogást, hanem csak úgy. Amikor lefeküdtünk, mindketten olyan mélyen belemerültünk a saját gondolatainkba, hogy eszünkbe sem jutott összebújni. Legalábbis nekem. A szoba koromsötét volt. A falut annyira nem érintette meg a modern társadalom, hogy még közvilágítás sem volt. Itt–ott egy ház bejárata fölött lógott valami világítás, a miénken azonban nem. A sötétséget némaság és mozdulatlanság töltötte meg, és amikor Jackson egyenletes lélegzését akartam hallgatni, nem hallottam semmit. Kíváncsi voltam, vajon mi tartja ébren. Talán érezte, hogy egy kicsit furcsán viselkedtem? Észrevette, hogy elhúzódtam, amikor megcsókolt? Vagy talán a saját titkai foglalták le az agyát, és ezért nem tudott pihenni? Azt hittem, felfedezem a világot, de talán csak menekültem. Talán nagyon régóta futottam, és lehet, hogy ő is. Bármi elől menekült is – barátnő, család, egy elkövetett hiba – nem könnyen engedte el. A csendnek megvolt a saját lüktetése, és azt hallgattam, hogy elüssem az időt. Aztán végre Hunt lassú lélegzése is csatlakozott a szimfóniához, és én is megnyugodtam. Kiszálltam az ágyból, de nem azért, hogy bárhova is menjek, csak muszáj volt felállnom.

Lassan csoszogtam előre tartott kézzel, amíg meg nem érintettem a falat. Nekidőltem, hozzányomtam az arcom, és megpróbáltam lélegezni. Túlreagálod a dolgot. A gondolat automatikusan jött, mint egy ismétlésre beállított zeneszám, és majdnem kirántotta alólam a talajt. Ezeket a szavakat olyan sokszor hallottam már, hogy páncélt vontam belőlük magam köré, és arra használtam, hogy elzárjam a sok visszataszító érzést a lelkemben. Gondolom, fel kellett áldoznom néhány jó érzést is emiatt, mert most azok is visszatértek a nyomasztó gondolatokkal együtt. Teljesen felőrölt az egész napi színlelés, olyan érzés volt, mintha véresre dörzsölte volna a bőröm. Szembe kellett néznem egy igazsággal, amely az agyam hátsó részéből kiabált, de nem hittem, hogy életben tudok maradni, ha folyton azt kell hallgatnom. Ezért valamivel el kellett hallgattatnom.

***

Nem gondolkoztam, amikor kimentem a házból. Magamra vettem egy rövidnadrágot és valami szandált. Azt mondtam magamnak, hogy a hálóingem felső része elmegy blúznak, aztán lassan lesétáltam a rozoga lépcsőn, és nem hallgattam a késztetésre, amely arra sarkallt, hogy fussak. Messzire és gyorsan. Riomaggiore nem igazán volt az éjszakai élet központja, mégis találtam egy bárt. Csak a fényeket és az emberek beszélgetésének hangját kellett keresnem. Leginkább turistákkal volt tele, én pedig leültem egy üres székre a bárpultnál. Azt mondtam a csaposnak, hogy hozzon bármit, bármit a világon. Elkezdett beszélni valami különleges, citromos likőrről, amit limoncellónak nevezett, majd azt is hozzátette, hogy házilag készítik olyan citromból, amelyet a családja termeszt. Nem is figyeltem rá, csak elvettem a kis kupicát, amit a kezében tartott, és egy hajtásra megittam. Arra számítottam, hogy savanyú lesz, de keserédes volt. Valami citromos tisztítószerre emlékeztetett, de nem érdekelt. – Lassan kortyolni! – figyelmeztetett a csapos, és el is mutogatta, mintha félreértettem volna tört angolságú magyarázatát. Pedig tökéletesen értettem. Felemeltem az ujjam, és azt mondtam: – Még egyet! Várjon, nem! Adja ide az üveget! Felvonta a szemöldökét, én pedig hangosabban megismételtem: – Az egész üveget. Mindet. Letettem a pultra néhány bankjegyet – a legmagasabb címletűt – amely valószínűleg kétszer annyi volt, mint az üveg ára, de nem érdekelt. Megfogtam a nyakát, amikor a férfi ideadta, és a számhoz emeltem. Égetett, de nem eléggé.

Az alkohol állítólag sterilizál, nem? Mert nekem most erre volt szükségem. Ki kellett égetnem magamból a fertőzést, és elzsibbasztanom a sebeket. Egy férfi lépett hozzám, én azonban annyira nem tudtam, mitévő legyek, hogy éreztem, hogy a torkomat sírás fojtogatja. Végül elküldtem, habár még akkor is arra gondoltam, hogy utánamegyek. Azzal a határozott szándékkal jöttem ide, hogy mindenről megfeledkezzek, ahogy régen. Csak szerettem volna, ha elmúlik a fájdalom. Amikor minden éjszakát egy bárban töltöttem egy új sráccal, akkor nem fájt annyira. Az másfajta fájdalom volt. Szinte üresség. A fájdalom hiánya. Mintha hiányozna valaki, akit régóta nem láttam. Azt legalább el lehetett viselni, és együtt lehetett élni vele. Ez a mostani azonban éles volt. Váratlan, és nem tudtam uralkodni rajta. Néha akkor jött elő, amikor Jackson megérintett, gyakran azonban még az sem kellett hozzá. Csak egy gondolat, egy érzés vagy egy emlék is előidézte. És minden alkalommal úgy éreztem, mintha valami átszúrta volna a tüdőmet, és víz nélkül fuldokoltam volna. Ittam még egy kortyot az üvegből, és úgy éreztem, túl édes ehhez a savanyú pillanathoz. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez az ára annak, hogy ismét egész legyek. Hosszú évekkel azelőtt kikapcsoltam magam, hogy ne kelljen újra éreznem azokat a dolgokat, amelyeket elvesztettem. De tudtomon kívül minden egyes nap egy újabb darabot veszítettem el magamból. Az univerzum nem hagyta, hogy úgy lépjek tovább, hogy ezeket nem érzem. De talán sikerül megint megrekednem egy ponton. Talán visszatalálok ahhoz a stagnáló élethez, ahol soha semmi nem változik, és a dolgok nem nagyon jók ugyan, de legalább nem is túl rosszak. Vissza tudok találni oda. Igen. És amikor majd sikerül, sokkal jobb lesz. – Kelsey? Ne! Ne, kérlek, ne! Ittam egy nagyobb kortyot, és reméltem, hogy az eltüntet ebből a pillanatból. Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki azt kívánja, hogy ruhásszekrényből Narniába léphessen. Persze nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, meg is kapom, amit kérek. – Kelsey, mit keresel itt? Istenem, nem tudtam, mit feleljek. Nem tudtam, hogy hűvös legyek és eltaszítsam–e, vagy a karjaiba vessem magam. Mindkét lehetőség fájt, én pedig pontosan ezt akartam elkerülni. Ezért nem válaszoltam, inkább ittam. – Hé! – Kivette a kezemből az üveget. – Nézz rám! Nincs szükséged erre. Az arcomat a bárpult töredezett, kopott felületére fektettem, és megnedvesítettem a szemem sarkából kitartóan csorgó könnyel. Összeszorítottam a szemem, és azt motyogtam: – Csak hagyj békén! Kérlek! Kérlek, hagyj magamra! – Hercegnő, mi a baj? Mi történt? – Semmi sem történt. Jól vagyok. Nem ihatok, ha akarok? A limoncello után nyúltam, Hunt azonban közém és az ital közé lépett. – Így nem. Az éjszaka közepén ugyanabban a ruhában, amiben elaludtál. – Meghúzta a hálóingem csipkés pántját, és folytatta. – Különösen, hogy láthatóan fel vagy dúlva. Nem tudom,

mi történt, de ez nem jó módszer. Én is átéltem ugyanezt. Azt hittem, ez a megoldás, de csak felerősítette a problémát. Gyere, beszélgessünk! – Én magam vagyok a probléma! Hát nem érted? Én ilyen vagyok. Ez az egyetlen módja annak, hogy túléljem. – Ez nem igaz. Sokkal több vagy ennél. Bármi elől menekülsz is, az csak egy dolog, egy emlék. Nem irányíthatja az életedet. Beletúrtam a hajamba, és megmarkoltam, miközben próbáltam nem sírva fakadni. – Már megtette. És már nemcsak egy emlék… hanem ezer. Nem tudok elmenekülni előle. És ezzel nem is menekülök. Hanem megadom magam. Felemeltem a kezem, hogy hívjam a csapost. Ő el is indult felém, ekkor azonban Jackson is intett neki, és azt mondta: – Nem! Ne adjon neki semmit! A fenébe! Most kereshetek egy újabb bárt, mert Hunt határozottan sokkal félelmetesebb volt, mint amilyen én valaha is lehettem. – Tudom, mit csinálsz, Jackson. És kedves tőled, meg hálás is vagyok, de nem fog működni. Kíméljük meg mindkettőnket az időtől és az erőfeszítéstől. Alig két hete ismertük egymást, és a sötétség máris beszivárgott közénk. Ha nem tudtuk legyőzni az elején, amikor még minden friss volt, és az érzelmek a legintenzívebbek, akkor nem volt közös jövőnk. Közelebb lépett hozzám, megfogta az állam, és felemelte, hogy a szemébe nézzek. – Már mondtam azon az estén, amikor megismerkedtünk, hogy nem érdekel, hogy szerinted, mire van szükséged. Ez alól a mostani sem kivétel. Nem engedem, hogy ezt tedd. Megfogta a könyököm, és elkezdett kifelé húzni a bárból. Kirántottam a karom, és visszaindultam néhány lépést. – Nem vonszolhatsz el vagy vethetsz a hátadra, hogy megkapd, amit akarsz, Jackson. Ezúttal nem. Csak rontasz a helyzeten. – Rontok a helyzeten? Akkor magyarázd el, mi történik! Mi változott meg? – Semmi. – A szájam sarka megrándult, mintha egy marionett bábu madzagja húzná. – Éppen ez a lényeg. Úgy tettem, mintha megváltoztam volna. Mintha az az ember lennék, aki kalandot keresve elszökik veled, és napokat pazarol el az ágyban. Mintha olyan ember lennék, aki képes szerelmes lenni. De nem az vagyok. Ez a részem nagyon hosszú idővel ezelőtt eltűnt. Elmentem mellette ki az éjszakába, és arra gondoltam, van–e egyáltalán másik bár egy ilyen faluban. – Ez amiatt van, ami fiatalkorodban történt? Kővé dermedtem. Éreztem a talpam és a szandál közé beszorult kis kavicsokat, hallottam a tüdőmben a recsegő hangot, amint egyszerre próbál levegőt venni és visszatartani a lélegzetet. Abból éreztem, hogy Hunt a hátam mögött áll, hogy követtem a pánik hullámait, mint egy szonárt. Ekkor megfordultam. – Honnan tudsz te erről? – Te mondtál valamit… azon az éjszakán, amikor elkábítottak. Részleteket nem, csak azt, hogy… tudod, milyen érzés, ha valaki kihasznál. Nem akartam akkor erősködni, hogy beszélj

róla, ha nem álltál rá készen, de figyeltem a jeleket, és ha ez most azért történik, tudnod kell, hogy nem a te hibád volt. Bármit is tettek veled… nem tehettél róla. – Nem azért csinálom. Persze az is a része, igen. De leginkább, ami ezután következett, amiről már nagyon is én tehettem. Az bántott a legjobban. – Mondd el, mire gondolsz! Beszéljük meg! Talán az segít. Ezt akartam legkevésbé. Minél jobban megnyíltam, annál jobban fájt. Így kezdődött ez az egész szarság. Megfordultam, és elindultam, de az út annyira lejtett a víz felé, hogy nem lehetett lassan menni. – Nem engedem, hogy ennyiben hagyjuk ezt a dolgot – közölte Jackson a hátam mögött. – Láttam, hogy elengeded a problémáidat, és megnyílsz. Figyeltem a mosolyod, ahogy az erőltetettből ragyogóvá változik. Nem fogom végignézni, hogy mindennek hátat fordíts, csak mert nehéz. Dühösen megpördültem. – A picsába veled! Ne kicsinyítsd le, amit érzek, és ne mondd azt, hogy nyeljem le! Egészen eddig mást sem csináltam, csak nem törődtem azzal, ami fáj, és nézd meg, mire mentem vele! Két kezébe fogta az állam, és az ujját pont olyan erősen nyomta a bőrömbe, hogy áthatoljon az alkohol ködén. – Nem kicsinyítem le, amit érzel. Soha nem tenném. Csak azt kérem, hogy engedj be. Hadd érezzem én is veled! El akartam húzni az arcom, de erősen tartotta. – Ez nem akarhatod. – Tégy próbára! Düh lobbant lángra bennem. Nem tudtam, honnan jött, vagy ki ellen irányult, csak annyit, hogy szinte elborított. Ellöktem Huntot, az ujja végighúzódott az arcomon. – Hallani akarod? Hát jó. Igazság szerint nagyon egyszerű a történet egy szép lányról, aki nagyon ostoba volt. Megengedte, hogy egy férfi megérintse, mert félt nemet mondani, aztán elmondta a szüleinek, mert túlságosan félt, hogy elhallgassa előlük. Ezután a szülei féltek bármit is tenni, nehogy tönkretegyék tökéletes kis életüket, ezért azt mondták a lánynak, hogy semmiség. Az, hogy csak megérintették, nem elég ahhoz, hogy harcoljanak érte. A lány félt ellentmondani nekik, ezért úgy folytatta az életét, mintha tényleg semmiség lett volna, ezért megengedte, hogy még több férfi érintse, és közben nem tudta, hogy ezzel apránként elveszíti saját magát. Ó a francba, talán a szíve mélyén tudta, csak annyira gyűlölte magát, hogy még örült is neki. Az élete nem volt szép, de nem volt félelmetes sem, amíg nem találkozott egy kétnevű férfival, aki úgy érintette meg, hogy közben nem vett el belőle semmit. Ettől a lánynak hiányozni kezdett az, amit elveszített. Most pedig a dolgok nemcsak hogy félelmetesek, hanem egyenesen rémisztőek, és nem vagyok rá képes. Nem tudok így élni, tudva azt, mi mindent tettem tönkre, és hogy ezen már nem lehet segíteni. Hunt megfogta a kezem, amely a hajamban volt, és magához húzott, én pedig éreztem a lyukakat a lelkemben. A zokogásom úgy visszhangzott, mintha barlangban lenne. Sohasem gondoltam volna, hogy az üresség ilyen súlyos is lehet.

Már nem tudtam csak azzal legyőzni, hogy mély levegőt veszek.

25

Elszorult a torkom, mintha satuba lett volna fogva, amely szépen lassan összezáródott. És elszorított. Fojtogatott. Ha nem jutok ki azonnal, soha többé nem kapok levegőt. Ha nem jutok ki, úgy fogom érezni magam, mintha kifordult volna a testem, és a belső szerveim kifolynának belőlem. Várjunk csak… hiszen odakint voltam. Besötétedett, a levegő lehűlt, én mégsem kaptam levegőt. Miért nem kaptam levegőt? Meg kellett kapaszkodnom Huntban, hogy ne dőljek hanyatt, és ne essek el. Pánik gyűlt fel bennem, már az államig ért, és azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban leránthat a mélybe. – Ülj le! Hunt arca jelent meg előttem, először elmosódott volt, aztán kitisztult. Majd megint elmosódott, és megint kitisztult. – Kelsey, ülj le! Most, hogy belegondoltam, valóban remegett a lábam. Nem hittem, hogy el tudok menni addig, hogy leüljek valahová, ezért inkább leereszkedtem a kavicsos útra. Hunt azonban ölbe vett, és egy padra ültetett. Körülnéztem. Egy hajón voltunk. Egy kék hajón, amelyet valaki kikötött világoszöld háza előtt. A részletek segítettek, ezért újabbakat kerestem. Sötétzöld redőny. Két emelet. Egy koszos kutya, amely a verandán aludt. Gyerekjátékok elfelejtve a sarokban. Hunt ott volt mellettem, és kérdéseket tett fel. A szája nagyon sokáig mozgott, mire képes lettem felfogni, hogy mit mond. – Pánikrohamod van. Lélegezz! Csak nyugodtan lélegezz! Hunyd be a szemed! Megtettem, amit kért, és csak annyit tudtam kinyögni: – Sajnálom! Nagyon sok mindent éreztem, de ez volt a legerősebb közülük. – Ó, hercegnő, nem kell bocsánatot kérned. Mellettem sohasem. Észrevettem, hogy a mellkasom megugrik, aztán rájöttem, hogy sírok. – Minden rendben. – A hangja mély volt és nyugodt, és magához vonzott. Nem volt semmi értelme, de amikor a vállába temettem az arcom, valahogy könnyebben tudtam lélegezni. – Nem is tudom, hol kezdjem. Nem bánok jól a szavakkal, inkább vizuális típus vagyok. Azt tudom, amit látok, és most tudom, hogy belőled nem hiányzik semmi. Egyetlen darab sem, drága. – A tüdőm égett, a fejem kavargott. Szorosan fogtam Huntot, és azt vártam, hogy ez az egész elmúljon. – Megtépázott és megsebesített, hogy olyan dolgokkal kellett megbirkóznod,

amelyeket nem lett volna szabad átélned, de ettől nem lettél kevesebb. Sőt, inkább több. Megsimogatta a hajam, gyengéden és megnyugtatóan. – A szüleid tévedtek. Ami veled történt, az igenis rossz volt. És harcolniuk kellett volna érted. Benned volt elég bátorság, hogy elmondd nekik, ők azonban cserbenhagytak, amitnagyon sajnálok. Azt is sajnálom, hogy egyedül kellett rájönnöd, hogyan orvosold a fájdalmat, és nem a te hibád, hogy ezt kellett tenned. Valakinek ott kellett volna lennie melletted, hogy segítsen, és más utat mutasson. Sajnos nem volt, ami szörnyű, de már véget ért. Most azonban itt vagyok neked én, és megmutatom, hogy van más út is. Elhúzódtam, megtöröltem könnyes arcom, és azt feleltem: – Azt hittem, hogy te leszel az. Azt hittem, ha veled vagyok, az segít, de ó, istenem, még jobban fáj! – Felhúzott térdemre hajoltam, mintha azzal, hogy a lehető legkisebbre gömbölyödöm össze, megakadályozhatom, hogy a fájdalom rám találjon. – Amikor veled vagyok, rájövök, milyen sokat mulasztottam el. – És ennek nem örülsz? Hogy jó érzés velem lenned? – De igen. Amikor éppen nem szomorodom el. És nem tudom, hogy hozzam egyensúlyba ezt a kettőt. Végigsimított felfelé a hátamon, aztán felhúzott a padról, kényszerített, hogy felálljak. A kezét a nyakam köré fonta, a hüvelykujjával megsimította az alsó ajkamat. – Hát nem úgy, ahogy ma este próbáltad. Az nem hoz egyensúlyba semmit. Azzal teljesen aránytalan lesz a mérleg két serpenyője. Egyszer én is ugyanezt tettem, amikor eltávozáson voltam. Visszatértem ahhoz az élethez, megpróbáltam ívással megszabadulni attól, amit a sivatagban láttam. Amíg részeg voltam, könnyebb volt szembenéznem vele, miután azonban kijózanodtam, kétszer olyan borzalmas lett. – Istenem, szörnyű vagyok! Így felfújok egy dolgot, amikor te sokkal rosszabbat is láttál már. – Állj! – Közelebb húzta az arcom az övéhez. – Ne csináld ezt! Lehet, hogy a szüleid elbagatellizálták, ami veled történt, de egyáltalán nem volt bagatell. Én önként léptem be a hadseregbe, az az én döntésem volt. – És hogy birkóztál meg vele? Elmosolyodott. – Próbálkoztam. – A tekintete az ajkamra siklott. – És mindig ügyeltem rá, hogy legyen mellette valami más, amit jobban akarok. Maradj velem! Együtt legyőzzük, oké? Mondd, hogy velem maradsz! Nagyot nyeltem, és reméltem, hogy ez elég lesz. – Rendben. – Rendben? – Ha elárulsz valamit. – Bármit. – A hangposta üzeneteket – kezdtem, mire azonnal megfeszült. – Nincs… valaki otthon, aki rád vár? Egy lány? – Ó, istenem, dehogyis, Kelsey! Nincs senki, csak te. Esküszöm! Bólintottam. – Jól van. – Bármi mással meg tudtam birkózni.

Az ölébe húzott, és ezúttal nem fájt.

***

Még néhány napot töltöttünk Cinque Terrében, megbeszéltük a problémáinkat, miközben túráztunk a tengerparti sziklákon. Nem gyógyultunk meg varázsütésre. Gondjaim támadtak az alvással, de neki is. Visszatértünk ahhoz, ami Firenzében volt, hogy az egyszerű érintésekben találtuk meg a vigaszt. Jackson úgy döntött, hogy környezetváltozásra van szükségünk, hogy felrázzuk a dolgokat, ezért elmentünk Rómába. Micsoda őrültség! Valami másra van szükséged? Nosza, ugorjunk át a világ talán legősibb civilizációjába! Nem nagy ügy. Most először igazi turistaként viselkedtünk, de nem bántam. Nappal könnyű volt színlelni, mivel mindketten jól értettünk hozzá. Körbejártuk gyalog a várost, láttuk a Colosseumot, a Forum Romanumot és Marcellus színházát. Színháztörténet órán nagyon sokat tanultam Rómáról, ezért olyan voltam, mint egy két lábon járó Wikipédia, miközben elmeséltem neki mindent arról, mire használták a Colosseumot, valamint más őrültségeket is, amelyeket a rómaiak szórakozás címén műveltek. – Tengeri csatákat játszottak el – magyaráztam. – Képzeld, az egész arénát feltöltötték vízzel, aztán nézték, ahogy a két, emberekkel teli hajó összecsap, és addig harcol, amíg az egyik el nem süllyed. – Klasszul hangzik. – Valóban, de még mennyire. Leszámítva persze azt a több száz vagy több ezer embert, aki meghalt közben. – Na igen – válaszolta nevetve. – Tudod, úgy látom, nagyon szereted ezt. – Rómát? Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon, aki legalább egy kicsit ne kedvelné ezt a várost. Russel Crowe–nak köszönhetően. – Nem, úgy értem a történelmet. Lehetnél tanár. Felvontam a szemöldököm. – Én? Nos, azt hiszem, az első napon kizavarnék néhány gyereket az óráról. Eszembe jutott az a budapesti eset azzal a fiatal művésszel. Izgalmas dolog volt segíteni neki, ugyanakkor nagyon szívesen behúztam volna egyet annak a zsarnokoskodó társának. – Nem, szerintem nem. Nagyszerű lennél. És minden diákod figyelne rád, mert gyönyörű vagy. – És ettől már rögtön alkalmas is lettem tanárnak. Hiszen van cicim. Megvonta a vállát. – Középiskolás koromban nekem ennyi is elég lett volna. Megráztam a fejem, és témát váltottam. – Tudom, hogy azt mondtad, nem vár otthon semmi. Ez azt jelenti, hogy még mindig a hadseregben vagy? – Nem, már nem.

Megérintettem a vállát ott, ahol tudtam, hogy van egy vékony sebhelye, és arra gondoltam, vajon annak köze van–e a leszereléséhez. – És nincs semmi, amiért vissza kellene menned? – Már mondtam, Kelsey. – A homlokát az enyémre szorította. – Csak a tiéd vagyok. Aznap éjjel ezt be is bizonyította. Lassan, mintha mindent újrakezdtünk volna a semmiből. Addig csókolt, amíg a legkisebb fájdalmat sem okozta az érintése, amíg senki más ajkára nem emlékeztem, csak az övére. Megtalált minden érzékeny pontot, amitől begörbítettem a lábujjam, és teljesen elaléltam. Tudta, mitől áll el a lélegzetem, és mitől kiáltom a nevét. Ezt a felfedezést különösen élvezte. Úgy tárta fel a testem, mintha ő lett volna az első, és nekem is olyan érzés volt. Szorosan magához ölelt, az ujját a hajamba fűzte, miközben a testünk összekapcsolódott. A lélegzete az ajkamat csiklandozta, és arra gondoltam… ilyen érzés megbízni valakiben. Nem is tudtam, hogy sírok, amíg fel nem itatta a könnyem a csókjaival. Sok mindent mást sem tudtam, annyira lefoglalta minden gondolatomat.

***

Rómából Nápolyba utaztunk, ahol három célt tűztünk ki magunk elé: pizza, Pompeii és még több pizza. És talán titokban lefényképezni néhány öltönyös olasz férfit, akikről úgy gondoljuk, hogy a maffiához tartoznak. De ez csak nem hivatalos cél volt. Rómában felszálltunk egy helyi vonatra, és találtunk egy üres fülkét az utolsó kocsiban. Három ülőhely volt mindkét oldalon egymással szemben. Hunt leült az ablak mellé, én pedig középre, és odabújtam hozzá. – Szóval, arra gondoltam, hogy Nápolyból talán átmehetnénk Caprira. Nincs olyan messze. – Ott is vannak nudista strandok? – kérdeztem. Megcsípte az oldalamat, mire felvisítottam, és elhajoltam tőle. Nevetve visszahúzott magához, és ekkor a vonat lassan kigördült az állomásról. – Hát jó – válaszoltam. – Akkor vennem kell egy másik fürdőruhát. Hunt megvonta a vállát. – Nem bánom. Feltéve, ha bemutatod magadon a választékot. – Azt hiszem, az menni fog – feleltem, és kacagva az ölére helyezkedtem. Egy kicsit eltávolodott az ablaktól, hogy a lábam elférjen a teste két oldalán. – Messze ez a legjobb utazásom. Megtaláltam azt a helyet az állkapcsán, ami megőrjítette, és minden energiám oda koncentráltam. Megragadta a csípőmet, és lehúzta magára. – Kelsey. Hozzádörgöltem az ágyékomat, mire hátraejtette a fejét az ülés támlájához, és felnyögött. Istenem, sohasem fogom megunni, hogy ezt tegyem vele. – Kelsey, hogy érzed magad?

– Ez komoly? – Hozzányomtam a mellkasom. – Ezt tényleg meg kell kérdezned? Lefejtette a válláról a kezem, és lenyomta a lábamhoz. – Nem erre gondoltam. Hanem arra, amiről Cinque Terrében beszéltünk. Ez a három nap Rómában nagyon szórakoztató volt, de szeretném, ha őszinte lennél velem, és elmondanád, meddig jutottál. – Jelen pillanatban az öledig. – Komolyan kérdeztem. Vannak dolgok, amikről szeretnék beszélni veled, de nem akarlak siettetni. Ez még csak nem is hasonlított ahhoz, ahogy ezt az utazást el akartam tölteni. Magamhoz húztam az arcát, és azt feleltem: – Most csókolj meg, aztán később majd beszélünk. – Kelsey… – Nem tudom, Jackson. Nem tudom, hogy érzem magam. Annyira hozzá vagyok szokva, hogy színleljek, félresöpörjem a gondokat, és mosolyt ragasszak az arcomra, hogy néha már észre sem veszem, hogy ezt csinálom. De próbálkozom, csak még nem tudom megmondani, hogy megy. A tekintete egy pillanatra az enyémet fürkészte, és láttam, hogy valami megvillan benne, amely a fájdalomra hasonlít, de nem akartam, hogy jobban sajnáljon, mint amennyire addig tette. Ezért lehajoltam, és én csókoltam meg. Egy kicsit habozott, aztán amikor a fogam közé vettem az alsó ajkát, a csípőjét az enyémhez biccentette, és szenvedélyesen visszacsókolt. – Ellenállhatatlan vagy – lehelte. – Ezt már mondtad. A keze feljebb siklott a fenekemen, és a pólóm aljánál simogatta a bőröm. Aztán már nemcsak cirógatta, hanem határozottan a póló alá csúsztatta a kezét, és kikapcsolta a melltartómat. Az érintésére az egész testem mintha kivirult volna, a szívem pedig megdagadt, ezért a bordáimnak ki kellett nyílniuk, mint egy virág szirmának, hogy a szívem elférjen benne. Megszakította a csókot, és ismét a nevemet nyögte: – Kelsey. – Jackson. – Megint hozzádörgöltem a csípőm, mire a teste megmerevedett, és olyan erősen szorított meg, hogy szinte fájt. Szinte. Valójában pedig csak még jobban kívántam. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt fogom érezni. – Mit? – kérdeztem. – Hogy ismét érdemes élni. Elhúzódtam, a szemébe néztem, és az az érzés, az a kötődés már nemcsak olyan volt, mint egy horog, hanem mint egy igazi vashorgony, amely mélyen a mellkasomba akadt. – Nem hittem neked, amikor azt mondtad, egyszer találni fogok majd egy olyan helyet, amit az otthonomnak érzek. – Gyengéden csókoltam meg, és igyekeztem a hálámat, a szeretetemet és az összes többi, kimondatlan érzésemet belesűríteni abba a csókba. – De ez olyan, mintha hazaérkeztem volna.

26

Nápolyban két teljes napig pizzán, fagyin és kávén éltünk, majd vonattal elutaztunk Pompeii ősi városába. Rendkívül lenyűgözött az ottani történelem, és hogy a vulkánkitörés – amely megállította az időt – milyen tökéletesen megőrizte az ottani életet. A romok közt sétáltunk, megnéztük a freskókat, a házakat és az oszlopokat, amelyek még megmaradtak. Mindenfelé kóbor kutyákat láttunk. Egy gyönyörű kékszemű, kis korcs, akit Chachinak neveztem el, szinte egész nap követett minket. A romok között nemcsak egy, hanem két színház is fennmaradt. Azonban még ezek sem vehették fel a versenyt az emberek megkövesedett testével. Amikor a vulkáni hamu maga alá temette a várost, az embereket is eltemette vele együtt. Mire felfedezték ezt az ókori települést, a testek már elporladtak, életük utolsó percének lenyomata azonban megőrződött a vulkáni kőzetben. Voltak, akik a szájuk elé kapták a kezüket, vagy egy másik embert próbáltak a testükkel védeni. Egyeseknek még arra sem volt idejük, hogy magukat mentsék, mielőtt meghaltak. Most pedig úgy maradtak, mintha megállt volna az idő, örök mozdulatlanságban megrekedve, és annak tanúságaként, milyen tragédia történt itt. Ezzel könnyen tudtam azonosulni. Annak ellenére, hogy mozogtam, lélegeztem és beszéltem, úgy éreztem, mintha megrekedtem volna egy nagyon régi pillanatban. Magam mögött hagytam a múltat, amit el akartam felejteni, miközben egy olyan jövő felé közeledtem, amelyre nem vágytam. De csak amíg meg nem ismertem Huntot. Amikor vele voltam, úgy éreztem, talán nem kell ugyanabba az irányba folytatnom. Azt hittem, azért van szükségem erre az utazásra, hogy legyen valami emlékem, amelyet magammal tudok vinni nyomorúságos életemben, hogy vigaszt és megnyugvást nyújtson. Hunt azonban megmutatta, hogy létezik egy ennél sokkal nagyszerűbb élet is, amelynek talán nem kell feltétlenül véget érnie, amikor befejezem ezt az utazást. Talán mégsem volt olyan rossz ötlet, hogy tanár legyek. Az apámnak persze biztosan nem tetszene, és úgy gondolná, hogy sokkal jobbat is csinálhatnék. A történelemben azonban nagyon sok történet volt, köztük jók és rosszak, én pedig imádtam, hogy ezektől a történetektől a történelem több lett, mint pusztán dátumok, nevek és helyek sokasága. Történelmet az olyan emberek írták, mint én, akik történetesen olyan döntéseket hoztak, amely hatással volt az élet alakulására. Én is nagyon szerettem volna valami nyomot hagyni magam után a világban, de talán csak arra születtem, hogy mások nyomát tanulmányozzam. – Mire gondolsz? – kérdezte Hunt. – A történelemre. – A tiédre vagy az ókorira? – Mindkettőre. A vállamra tette a kezét, és azt kérdezte: – És mire jutottál? – Csak arra, hogy a történelem fontos. Az enyém is, a tiéd is és a világé is. A múlt állandó. Kőbe van vésve. A jövő viszont nem.

Miközben az elkövetkező néhány nap során felfedeztük a történelmet, sokat gondoltam a jövőre. Jackson és én búvárkodtunk, megnéztünk egy másik ókori várost nem messze Nápoly partjaitól, amely több száz évvel azelőtt a tengerbe süllyedt. Figyeltem, ahogy a korallzátonyok, halak, római szobrok között úszkál, amelyek a tengerben végezték, és tudtam, hogy szeretném, ha az életem része lenne. Csak azt nem tudtam, hogy mondjam meg neki. Persze már korábban is utaltunk dolgokra, amelyekből sejteni lehetett, mit jelentünk egymás számára, és itt–ott utaltunk az érzéseinkre is. De nyíltan beszélni a jövőről, valamint arról, hogy mi ketten hogy férünk bele? Ez még ismeretlen terület volt. A kapcsolatunk alig pár hete tartott, mégis komolyabbnak gondoltam, mint bármelyik másikat az életem során. Még sohasem éreztem ilyet. Ahhoz a fajta viszonyhoz voltam hozzászokva, ahol a fiú jobban érdeklődik irántam, mint fordítva. Akkoriban mindig azon aggódtam, mikor fogja azt mondani, hogy szeret, és ezzel tönkreteszi a kapcsolatunk törékeny egyensúlyát. Még sohasem voltam a másik oldalon, aki ki akarta mondani ezt a szót, és már az a tény is megrémisztett, hogy ilyet érzek. Féltem, hogy tévedek, és ő nem mondja ugyanezt nekem. Azt azonban éreztem, hogy az utazásunk a végéhez közeledik. És tudnom kellett, hogy találkozunk–e még.

***

Másnap hajóval mentünk át Capri szigetére. Ha valaha létezett tökéletes hely, hogy a jövő témáját felvessem, az Capri volt. A kristálytiszta tenger, a magas sziklák és a zöld táj igazi paradicsommá varázsolták a szigetet. Igen, annyira népszerű volt, hogy legalább egy óráig tartott, hogy szállást találjunk. Minden helyen, ahol próbálkoztunk, teltház volt. A csomagok cipelésétől elfáradva beültünk egy kis kávézóba, ahol volt Internet és számítógépek is. Jackson szállást keresett, én azalatt megnéztem a leveleimet. A Facebookon küldtem egy üzenetet Blissnek, elmeséltem a kalandjaimat, de Huntot egy szóval sem említettem. Nem azért, mert nem akartam, hogy tudjon róla. Ahogy most éreztem magam, legszívesebben az egész világnak kikiabáltam volna, hogy együtt vagyunk. De… nem akartam semmit mondani, amíg nem tudtam biztosan, hogy tartós lesz. Kissé nyugtalanul léptem be a postafiókomba, csak azért, hogy megbizonyosodjam róla, nincs semmi szuper fontos üzenetet, amiről lemaradtam. Ahogy sejtettem, több mint húsz olvasatlan levél érkezett az apám titkárnőjétől. Nem volt türelmem mindegyiket végigolvasni. Csak a legutolsót néztem meg. Azt az apám küldte. Vagy legalábbis az ő e–mail címéről érkezett. Haboztam egy pillanatig, aztán megnyitottam. Kelsey,

Az édesanyád és én nagyon csalódottak vagyunk, hogy az elmúlt hetekben nem válaszoltál a leveleinkre. Számítottunk rá, hogy hazajössz a jótékonysági estélyre, ezért a távolléted mind az édesanyádnak, mind nekem rendkívüli kényelmetlenséget okozott. Gondolhatnál az édesanyádra is. Nem tesz jót neki, hogy miattad aggódik. Ha az a célod, hogy elpazarold az életed, és elköltsd az összes pénzem, legalább lehetne benned annyi becsület, hogy tudatod velünk, jól vagy. Ha nem hallok felőled, felbérelek egy magánnyomozót, és hazahozatlak. Tisztelettel, Richard N. Summers.

Ez volt az apám. A jó öreg Richard N. Summers. Micsoda felemelő érzés, ha úgy bánik valakivel a saját apja, mint egy alkalmazottal. Majdnem rákattintottam, hogy válaszolok. Nagyon sok mindent akartam mondani neki, legelőször is azt, hogy „Életben vagyok, köcsög”. Elhittem, amikor azt mondta, hogy magánnyomozót fogad. Az utóbbi időben rászoktunk arra, hogy készpénzzel fizetünk, mivel Cinque Terrén nem fogadtak el hitelkártyát. Azt hiszem, Firenze óta egyáltalán nem is használtam a kártyámat. Nem lesz könnyű dolga ránk találni. Fogytán volt a türelme, és ha most megmondom neki, hol vagyok, szinte biztos, hogy másnap már itt lesz valaki, hogy hazarángasson. Vagy folytathatjuk az utunkat, és talán beletelik egy–két hétbe is, hogy a nyomomra bukkanjon. Az utolsó levele óta, amit Prágában kaptam, sehol nem fizettem kártyával. Csak pénzt vettem fel róla, amikor elhagytunk egy várost. Vagyis az időnkénti ATM tranzakción kívül más támpontja nem lenne. Holnap, határoztam el. Holnap majd foglalkozom a dologgal. Nem akartam, hogy hazarángasson, de abba is belefáradtam, hogy meneküljek. Ha valamit megtanultam ezen az úton, az az volt, hogy a menekülés még nem jelenti azt, hogy az a bizonyos dolog nem üldöz tovább. Én pedig untam, hogy úgy éljem az életem, hogy a problémáim folyton a sarkamban lihegnek. Ma beszélni fogok Hunttal, és megtudom, milyen irányba halad a kapcsolatunk. Aztán ettől függően holnap írok egy levelet az apámnak. Vagy azt mondom, hogy hazamegyek… vagy valami mást, bármit, amivel még egy kicsit itt maradhatok ebben a paradicsomban. – Kész vagy? – kérdezte Hunt a hátam mögül. – Mit olvasol? Bezártam az ablakot, és kiléptem a számítógépből. – Csak egy levelet az apámtól. Még mindig irányítani akarja az életem, pedig egy egész óceán van közöttünk. Eltartott néhány pillanatig, hogy Hunt tekintete kitisztuljon, de aztán rám mosolygott. – Találtál szállást? – kérdeztem. – Igen. Egy kicsit messze van innen, ezért be kell szereznünk mindent, amire szükségünk lehet, hogy ne kelljen visszajönni a városközpontba, ha nem muszáj. A jó hír viszont az, hogy a panzió nincs messze a kikötőtől, ahol lefoglaltam egy csónakot holnapra, amivel körbejárjuk a szigetet. – Mesésen hangzik.

Összeszedtük a holminkat, vásároltunk egyet s mást – köztük egy új fürdőruhát nekem –, majd fogtunk egy taxit, és elmentünk a panzióba, az új szállásunkra. Ott bezárkóztam a fürdőszobába, hogy felvegyem a fürdőruhát, egy egyszerű fekete bikini felsőt, amelyet a régi fekete alsómhoz vásároltam, amelyet nem vesztettem el Cinque Terrén. Belenéztem a tükörbe, de először bátorságot gyűjtöttem. Nem volt rá szükség. Elcsodálkoztam, mennyire megváltoztam az utóbbi néhány nap alatt. Amikor Heidelbergben belenéztem a tükörbe abban a mosdóban, undorodtam magamtól. Akkor szomorú voltam, kicsi, szánalmas és meggyötört. Most azonban… boldog. Úgy értem, természetesen elfáradtam a sok utazásról meg a hátizsák cipelésétől. A homlokom izzadt, mert a taxiban, amivel idejöttünk, nem volt légkondi. És csak épphogy a szempillámat festettem ki, semmi más sminket nem viseltem. Határozottan voltam már ennél szebb is. De boldogabb? Soha. Több biztatásra nem is volt szükségem. Felvettem egy másik nyári ruhát, kinyitottam az ajtót, és láttam, hogy Jackson az ágyon ül. Odafutottam hozzá, és a karjába vetettem magam. A reflexei túl gyorsan voltak ahhoz, hogy meglephessem, ezért elkapott, és az ágyra fektetett maga alá. Nevettem, ő pedig határtalan gyengédséggel nézett le rám. Az egyik karjával felkönyökölt, majd a párnán szétterült hajamba fűzte az ujjait. – Valaki nagyon boldog – állapította meg. Bólintottam, és lehúztam a fejét, hogy megcsókoljam. A lábamat a dereka köré kulcsoltam, ő pedig rám nehezedett. Felmordultam a csók közben, és azt súgtam: – Úgy tűnik, valaki más is nagyon boldog.

27

Öt percet késtünk a csónaktúránkról. De nagyon megérte. Kibéreltünk egy kis hajót, valamint egy Gianni nevű férfit kapitánynak. Gianni kövérkés, idősebb férfi volt, az arcán állandó rosszalló kifejezés látszott, fehér szemöldöke pedig olyan bozontos volt, mintha pofaszakáll lett volna. De még mogorva hangulatával és tört angolságával sem tudta elrontani a pillanatot. Felszálltunk a kis motoros csónakra, amely éppen akkora volt, hogy hárman kényelmesen elfértünk rajta. Gianni csendben elindult, Hunt és én a hátsó részbe helyezkedtünk, és élveztük az utat. Egyenesen kihajóztunk a kikötőből, a csónakokkal teli, kis öböl gyorsan eltűnt mögöttünk. Aztán amikor elég messze voltunk, és már csak egy–két hozzánk hasonló járművet láttunk a vízen, Gianni megfordult, és körbeindult a sziget körül.

Nekidőltem az ülés támlájának, majd egy mosollyal Hunt ölébe tettem a lábam. Amikor visszamosolygott rám, lenyűgözően jóképű volt. Rápillantott Giannira, aki nem is figyelt ránk, majd felemelte a lábamat, és egy érzéki csókot lehelt a bokám belső oldalára. Ugyanúgy, mint azon az éjszakán, amikor először szeretkeztünk. Borzongás futott végig a gerincemen, és az alhasamban gyűlt össze. Egy idő múlva kényelmes csend telepedett ránk. A motor amúgy is túl hangos volt, hogy beszélgetni lehessen mellette. Ezért hátradőltem a párnához, és figyeltem, ahogy a víz hullámzik körülöttünk. Hunt elővette a rajzfüzetét, és megint rajzolni kezdett. Miután a sziget nagy részét már láttuk a távolból, Gianni ismét a part felé közeledett, és ezúttal egy olyan részhez, ahol nem volt kikötő és tengerparti épületek. Lelassított. A víz élénk türkizszínben ragyogott alattunk, és amikor a sekélyebb részre értünk, egyenesen leláttunk a aljára, ahol halak és korallok úszkáltak. Több hajó állt előttünk, egy kiugró szikla körül gyülekeztek. Gianni megállt, majd elővett egy kis evezős csónakot vagy talán kenut? A szókincsem sokkal gazdagabb volt a pajkosság terén, mint a hajózásban. Leeresztette a kis evezős csónakot a vízre, majd a sziklában egy nyílásra mutatott, és azt mondta: – Grotta Azzurra. Egy merész asszociációval arra következtettem, hogy az Azzurra valamiképpen kapcsolatban áll az Azúr szóval. – Kék? – kérdeztem. – Sì, Kék Grotta. Intett, hogy másszunk le a csónak oldalán lévő létrán a kis kenuba/csónakba/izébizébe. Jackson ment előre, én pedig követtem. Gianni mászott le utoljára. Tényleg kis csónak volt. Egy kicsit aggódtam is, megbír–e mindhármukat, de nem akartam vitatkozni Gianni szigorú szemöldökével. Ismét a barlang szája felé mutatott, és azt mondta: – Grotta. Közelebb húzódtam Hunthoz, hogy egy kicsit több hely legyen, ő pedig a lába közé vett. Gianni a barlang felé evezett, ahol beálltunk a sorba, mivel a miénkhez hasonló csónakok is beléptek és kijöttek a barlangból. Le kellett húzni a fejünket, hogy beférjünk a szikla alatt, de mihelyt bent voltunk, már tudtam, honnan kapta a barlang a nevét. Odabent a víz csodálatosan ragyogó, kék színben tündökölt. Először azt hittem, hogy csak a bejáraton érkező világosság miatt, de a fény valahonnan a felszín alól jött. Beletettem a kezem a vízbe, és az is kék lett. – Gyönyörű! – A hangom visszhangzott, minden irányból visszaverődött a sziklás falakról. Ekkor mogorva idegenvezetőnk dalra fakadt, nekem pedig leesett az állam a döbbenettől. A hangja zengő volt és mély, olaszul énekelt lassan és megbabonázóan. A hangja visszhangzott körülöttünk, megtöltötte a helyiséget, hogy még a lélegzetem is elállt. Jackson szorosabban ölelte át a derekam, és megcsókolta a vállam. Gianni túl hamar fordította meg a csónakot, és már ismét a bejárat fényes nyílása felé evezett. Szerettem volna lelassítani az időt, hogy még néhány pillanatig élvezhessem ezt a percet.

Elfordítottam a fejem, és Jackson szemébe néztem. A barlangban az is majdnem kéknek tűnt, és a szívem hirtelen vadul dobogni kezdett. Mielőtt meggondolhattam volna magam, azt mondtam: – Kezdek beléd szeretni. A tekintete az enyémet kutatta, én pedig úgy éreztem, mintha zuhannék, miközben a válaszát vártam. A fülem csengett, ahogy a föld felé süvítettem, a szemem könnyezett, mintha a szél egyenesen az arcomba vágott volna. És csak vártam. Vártam, Hunt arcáról azonban semmit nem lehetett leolvasni. Aztán kinyitotta a száját, és a szívem nagyot dobbant. Ekkor Gianni szólalt meg: – Lebukni! Hunt nagy tenyere két oldalról megfogta a fejem, és mindkettőnket lehúzott, miközben a csónak átsiklott a szikla alatt. A szívem kettéhasadt, megrepedt és széthullott minden egyes másodpercben, amíg nem válaszolt. De felesleges volt aggódom. Abban a pillanatban, hogy átértünk a bejáraton, felemelt, és tökéletes, perzselő csókot nyomott az ajkamra. Nem mondott semmit, csak megolvasztott a szájával, és átszúrt a tekintetével. Gondolom, ennyivel be kellett érnem. Sokkal inkább a tettek embere volt, mint szavaké, és én így szerettem. Ezután Gianni egy félreeső öbölhöz vezetett minket. Kikötötte a hajót egy kiszögellő sziklához, majd intett, hogy ugorjunk le, aztán a fejére húzta a kalapját, mint aki aludni készül. Jackson és én kihasználtuk, hogy kettesben lehetünk, és egy viszonylag sima felületű sziklán sikerült megvalósítanunk azt, amit Cinque Terre mély vizében nem lehetett. Amikor aznap este visszatértünk a szobánkba, a bőrünk több árnyalattal sötétebb lett, a hajam sós illatú volt, és só és homok került mindenhová, még néhány kellemetlen helyre is. Mindkettőnknek alaposan le kellett zuhanyoznia. – Menj először te! Nekem egy örökkévalóságig tart, hogy mindent kiszedjek a hajamból. – Segíthetek. Bármilyen vonzónak tűnt is, tudtam, hova vezetne, és őszintén szólva még az is fárasztott, hogy a szexre gondoljak, nemhogy meg is tegyem. – Köszönöm, Casanova, de inkább csak fürödjünk meg. Aztán később megint összepiszkolhatsz. – Már alig várom. Felnevettem, aztán megfordultam, és az ágy lábához dobáltam a holmimat. Amikor leértek a földre, egy kar ölelte át a derekam, megfordított és hanyatt döntött. Hunt lassan csókolt meg, borostás álla csiklandozta a bőröm. Nem tudtam betelni azzal, mennyire más minden csók vele, mintha új lenne. Reméltem, hogy mindig így lesz. Kiegyenesített, aztán még egy futó csókot lehelt az ajkamra. – Nagyon régóta nem voltam ilyen boldog. Talán még soha. – Én sem.

Fütyörészve ment a fürdőszobába, nekem pedig mosoly terült szét az arcomon, nem tudtam elfojtani. Behunytam a szemem, és úgy nyújtóztam ki, mintha életem legfontosabb versenyét fejeztem volna be. Istenem, Hunt tökéletes volt! Nos, leszámítva a zűrös tényezőt, de azt el tudtam viselni. Az ajtónál hagyta a hátizsákját, én pedig megfogtam, és az íróasztalhoz vittem. Láttam, hogy az egyik nyitott zsebéből kikandikál a telefonja, és egy kíváncsi és kétségbeesett pillanatomban kivettem. Megnyitottam. Nem azért, hogy kutassak benne, nem igazán. Csak hogy megnézzem. Görcsbe rándult a gyomrom. Huszonkilenc hangposta üzenete volt. Huszonkilenc. Az ujjamat a képernyő fölött tartottam, és nagyon szerettem volna belehallgatni. Csak egy pillanatra, hogy meggyőződjem róla, tényleg nincs miért aggódnom. Megérintettem a képernyőt, de azonnal vissza is húztam a kezem. Nem leszek ilyen. Jackson annyira tisztelte a magánszférámat, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem sürgetett, habár a legelejétől kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy ellenkezik a természetével. Olyan sokat tett értem, többet, mint amit szavakkal ki lehetett fejezni. Nem fogom elárulni. Nem tehetem. Letettem a telefont az asztalra, és ekkor megpillantottam a füzetét. A vágy, hogy tudjam, miket rajzolt, valahogy még erősebb volt, mint az, hogy meghallgassam az üzeneteit. Azt mondtam magamnak, hogy csak kiveszem, de amikor megtettem, néhány kitépett lap kiesett belőle a földre. Összeszedtem, és visszatettem a füzetbe. Amikor megfordítottam az utolsót, megdöbbentem. Néhány pillanatig azt hittem, hogy azt a rajzot nézem, amit az a kisfiú rajzolt Budapesten. Ugyanaz a szökőkút volt, felismertem a tetején lévő alakot: büszkén és meztelenül állt, mintha most lépett volna ki a tengerből. Ugyanazok a tűnődő nők ültek alatta, a válluk előregörnyedt, a testük finoman megmunkált. Ez a kép azonban más volt. Sötétebb. Amíg a fiú úgy örökítette meg a világot, ahogy volt, próbálta megragadni az alakok valós formáját, a természet fizikai látványát, ez a rajz valahogy… szomorúnak tűnt. Az árnyékok egymásba olvadtak, amitől a szobrok élesen kirajzolódtak. Ezen a rajzon a női alakok mintha beszéltek volna, örökre megállva az időben, és nem tehettek semmi mást, csak léteztek. A fiú engem csak épphogy elkezdett lerajzolni, ezért olyan voltam, mint egy kísértet, csupán egy halvány mosoly, szőke haj és egy nyári ruha. Ezen a rajzon is szellemnek látszottam. De nem azért, mert nem voltam teljesen kidolgozva, hanem mert valóban az voltam. Mereven, mégis valahogy csüggedten ültem azon a padon, a tekintetemben a vágyakozást elhomályosította a szenvtelenség, és egy leheletnyi mosoly játszott az ajkamon, amely nem volt több, mint egy apró folt a papíron. A fürdőszoba felé pillantottam, ahol Jackson az ajtó másik oldalán zuhanyozott. Talán mégsem képzelődtem, hogy ott volt aznap. Csak egy pillanatra, egy futó másodpercre láttam egy hozzá hasonló arcot, de akkor úgy gondoltam, csak a képzeletem játszik velem.

Ha viszont ezt rajzolta, akkor neki is ott kellett lennie. Már nem érdekelt, hogy összevizezem–e a széket, és nem foglalkoztam a magánszféra megsértésével sem. Leültem, hogy átlapozzam a füzetet. Azt gondoltam, talán vigaszt találok a rajzokban. Hunt átlátott rajtam, ahogy ezt a budapesti rajz is bizonyította. Látta, hogy fájdalom gyötör, amikor én még csak akkor kezdtem rájönni. Szerettem volna tudni, most mit lát rajtam. Olyan magabiztosan állította, hogy le tudom győzni a bennem lévő sötétséget. Talán látott olyat is, amit én nem. Reménnyel és félelemmel telve nyitottam ki a vázlatfüzetet, és arra számítottam, hogy valahol a képeken megtalálom a következő fogódzót, egy kezet, amely kihúz a gödörből. Ehelyett egy hatalmas szakadékba zuhantam.

28

– Te jössz, kedves. Nem bírtam ránézni. Alig voltam magamnál, és tudtam, ha rápillantok, biztos, hogy darabokra hullok. Szerettem volna visszatekerni az időt, visszahozni a boldogság drága pillanatait, mert ha tudtam volna, hogy véget érnek, jobban megbecsültem volna őket. De hát ilyen az élet, gondolom. Mindig egy fél másodperccel lemaradunk, és egy szóval kevesebbet mondunk, mint amire szükség lenne. – Kelsey? Jól vagy? Jackson elindult felém, kinyújtotta meztelen karját, én pedig olyan gyorsan mozdultam hátra, hogy a székem felborult. – Ne érj hozzám! Ne merészeld! Az arckifejezése úgy omlott össze, mint egy összegyűrt, eldobott papírlap, és olyan őszintének és valóságosnak tűnt, hogy a szívem megdobbant. Felnéztem a mennyezetre, hogy ne kelljen őt látnom, és ne tehessen megint bolonddá. – Nem értem – mondta. – Csináltam valamit? Nem tudtam szavakkal kifejezni, milyen borzalmat érzek, ezért inkább felkaptam a rajzfüzetét a mellettem lévő székről, és a budapesti szökőkutat ábrázoló képet az asztalra csaptam. – Ez másnap készült, miután megismerkedtünk. Rátettem egy másik képet, amelyet a Budapestről Prágába tartó vonaton készített rólam, miközben aludtam. Az arcom szelíd volt, szinte angyali, de még mindig szomorú. – Ez néhány nappal utána. – Én… – Kinyitotta a száját, talán azért, hogy mentegetőzzön, de beléfojtottam a szót, amikor egy másik rajzot csaptam elé. – Ez pedig én vagyok a kijevi kolostor előtt. Nos, nem vagyok túl jó a dátumokban és az idő kiszámításában, de ez durván egy hónappal ezelőtt történt. Egy hónappal. – Kelsey, meg tudom…

Az asztalra csaptam egy másik lapot, és éreztem, hogy az ütés ereje felkúszik a karomon a mellkasomba. – Ez pedig Bukarest. Ezen az elsőn nem vagyok rajta, de ó, nézd csak, ezeken már igen. – Kitettem elé egy második és egy harmadik rajzot is. – És biztosan tudom, hogy nem láttalak abban a klubban Belgrádban, pedig nyilvánvalóan ott voltál. Mellesleg nagyon jól eltaláltad a fényviszonyokat. Újabb rajzokat löktem elé dühösen és a könnyeimmel küszködve, miközben remegett a kezem. A lapok, mint a falevelek, lehullottak a földre. Helyek, amelyeket láttam. Városok, ahol jártam. Az életem elmúlt egy hónapja fekete–fehér rajzokon megörökítve. – Kelsey… – Csak magyarázz meg nekem valamit, Hunt! Játszadozol velem? Vagy üldözöl? Az a sok nem fogadott hívás a pártfogó tisztedtől jött? Az első éjszakán sorozatgyilkosnak neveztelek, vagyis bocsánat, számomra az első éjszakán. Vicceltem, de lehet, hogy már akkor is tudtam, hogy valami nincs rendben veled. – Esküszöm, hogy nem erről van szó, Kelsey. Tudom, hogy nem áll jól a szénám, de soha nem akartalak… – Mit nem akartál? Követni az egész kontinensen keresztül? Beférkőzni az életembe? Az ágyamba? Istenem, milyen kibaszottul türelmes voltál, nem igaz? Ha az első éjszakán lefeküdtél volna velem, elmegyek és faképnél hagylak. De nem… ez nem volt elég neked. Megragadta a vállamat, és most először félelem töltött el a harag mellett, mert nem tudtam, mire képes. Még most sem sejtettem, mit akar tőlem. – Ez nem játék. És komolyan gondoltam minden pillanatot. Meg tudom magyarázni, ha adsz rá lehetőséget. Valami megrezzent az asztalon, én pedig felkaptam Hunt telefonját onnan, ahová korábban letettem. Felemeltem, és azt mondtam: – Vagy akár én magam is kideríthetem az igazságot. Megnyomtam a gombot, hogy fogadjam a hívást. Kinyújtotta felém a kezét, de elhajoltam előle, és hátraléptem néhányat. Az ajtó közelében álltam meg, és a fülemhez tettem a telefont. Hunt arckifejezését láttam meg először: megsemmisült és legyőzött volt. Aztán meghallottam a vonal másik végén egy ismerős hangot. – Éppen ideje, hogy végre felvetted, Hunt! Mondd meg, mi a francot csinál a lányom, vagy kirúglak! A telefon kicsúszott a kezemből, és az idő lelassult, miközben a földre esett. A szívem ugyanilyen sebességgel tört össze, elég sokáig tartott ahhoz, hogy több galaxison átsuhanjon, mielőtt darabokra törve a földre zuhant volna. A telefon legalább jó nagyot koppant, amikor leesett, a szívem viszont nem hangosan tört össze, csak egy tompa, üres puffanással. – Nem csak szimplán üldözöl. Megfizetnek érte. Ezek szerint nem is tőlem akart valamit.

***

A szív halkan törik össze. Azt hittem hangos lesz, hangosabb, mint a levegő süvítése körülöttünk, amikor leugrottunk arról a hídról. Azt hittem, túlharsog minden mást. De nem volt hangosabb egy suttogásnál. Egy apró, tiszta hasadás. Egy pillanat alatt megtörtént, és csak annyira fájt, mint egy szúnyogcsípés. Az utóhatása azonban halálos volt. Mint a Grotta Azzurra belsejében hallott visszhang, az az apró, pici hang ide–oda pattogott a bordáim között, és egyre hangosabb lett. Megsokszorozódott, amíg végül úgy éreztem, mintha több száz, több ezer szív törne össze. És mind az enyém volt. – Kelsey, hallgass meg! Hogy tehetném? Nem hallottam semmit a fájdalomtól. Odakint. Odakint talán lesz majd hová elszöknie a hangnak. Felkaptam a táskámat. Nem volt benne minden, a legfontosabb dolgok azonban igen. Ami a meneküléshez kellett, az benne volt. Elviharzottam mellette, és még csak nem is pillantottam a testére, amelyet csupán egy törülköző takart a derekán. Nem engedhettem meg magamnak. Az elmém évtizedekkel a többi testrészem előtt járt. A testem még mindig emlékezett az övére, az átkozott vonzás pedig még mindig ellenállhatatlanul húzott felé. Ezért elszakítottam magam tőle, és futásnak eredtem. Úgy gondoltam, messzire jutok, talán kimegyek a főútra is, és ezúttal lesz egy taxi a közelben, hogy ne kelljen várnom vagy hívnom egyet. Hunt azonban megelőzött, mielőtt még leizzadhattam volna. Időközben magára kapott egy rövidnadrágot meg egy teniszcipőt, amit nem kötött be. Úgy lihegett, mintha maga az ördög elől menekült volna. – Ne gyere a közelembe! – Soha nem akartalak bántani, Kelsey. Szeret… – Ki ne mondd! Ne merészeld kimondani! – Nem akartam, hogy ez történjen. Nem tudtam, vajon sírjak, kiabáljak vagy elájuljak, miközben a testem remegett a felgyülemlett érzésektől. Felhorkantam. – Ja, persze, értem. Ez mind csak véletlenül történt. Véletlenül követtél egész Európán keresztül, és véletlenül kaptál érte fizetést. Az ilyesmi bárkivel előfordul. – El akartam mondani. – Nem érdekel. És nem is számított volna. Meséltem a szüleimről. Mindent elmondtam. – Tudom. Tudom. Hetek óta nem beszéltem az apáddal. Láttad az üzeneteket. Nem léptem vele kapcsolatba. Ki akartam kerülni Huntot, ekkor azonban megtorpantam. – Mikor beszéltél vele utoljára? Habozott. – Az istenért, Hunt! Mikor?

– Prágában. Ó, szent ég! A hányinger kerülgetett. Prága volt minden, mindennek a kezdete. Előtte is találkoztunk, de annak már a felére sem emlékeztem. Prágában történt, hogy elűzte a félelmeimet azon a játszótéri forgón. Prágában győzött meg arról, hogy találhatok egy másik helyet, amit otthonomnak érzek, és talán egy másik embert is. Prágában kezdtem beleszeretni. Az isten verje meg! – Felhívta a szállodát Firenzében, de nem mondtam neki semmit. És gondoskodtam róla, hogy még aznap elutazzunk. Ezek szerint ezért mentünk el Cinque Terrébe. Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a recepcióssal folytatott beszélgetéssel. Hazudott nekem. Még amikor azt hittem, hogy szabad vagyok, akkor sem voltam az. Csak egy törött szárnyú madár. Amikor azt gondoltam, hogy életem nagy kalandját élem át, csak egy pórázon vezetett kutya voltam, akit a parkban sétáltattak. Amikor pedig úgy éreztem, hogy beleszerettem, az is hazugság volt. Emléket akartam, hát megkaptam. Ó, istenem, milyen jó lesz erre visszagondolni, amikor majd öreg, boldogtalan és keserű leszek! Semmiben sem különbözött az addigi életemtől. Az arcom mosolygott, miközben a hátamba kés állt. Ölelés a nyilvánosság előtt, otthon pedig alig leplezett megvetés. Egy csinos arc és egy romlott lélek. Milyen ostoba voltam, hogy azt hittem, megváltozott a tükörképem. – Felhívtam, amikor Prágában voltunk, miközben te a mosdóban kerested Jennyt. Nagyon keveset tudtam rólad, az az éjszaka azonban, amikor elkábítottak, megrémített. Nem tudtam, mivel állok szemben. De az volt az utolsó alkalom. Miután kezdtük megismerni egymást, nem válaszoltam a leveleire és a hívásaira. – Elmondtad neki, hogy elkábítottak? Meghatotta egyáltalán? – Nem mondtam el. Úgy gondoltam… úgy véltem, így jobb lesz neked. – Kár. Elmulasztottad a lehetőséget, hogy megtudd, milyen szívás a családom. – Tudom, hogy dühös vagy, és minden okod megvan rá. De kérlek… kérlek, hallgass meg! Hadd magyarázzam meg! – Nem számít, mivel magyarázod. Hát nem érted, Jackson? – Senki nem hívott Jacksonnak, amióta beléptem a hadseregbe. Senki, csak te. – És ettől most jobban kellene éreznem magam? – Jackson a régi énem volt. Az a kisgyerek, aki egy elcseszett családban nőtt fel, ahol a pénz fontosabb volt, mint a szeretet, a társadalom pedig előbbre való, mint az egyén. – Ha most meg akarsz hatni a hasonló sorsoddal, akkor rohadtul elkéstél. – Tizenhét éves koromra whiskyt reggeliztem. Teljesen részegnek kellett lennem, hogy egyáltalán felkeljek az ágyból. Végigittam a főiskolás éveket is. Bántottam magam és a barátaimat, valamint mindenkit, aki törődött velem. Még amikor nem akartam, akkor is bántottam másokat. Azt hiszem, ez most is így van.

Éreztem, hogy sírás fojtogatja a torkom, és megpróbáltam visszatartani. Halkan és jéghidegen azt feleltem: – Nyilvánvalóan. – Leginkább azért léptem be a hadseregbe, hogy felbosszantsam az apámat, hasonlóan ahhoz, amiért te is eljöttél erre az útra. Gyűlöltem, hogy azt hiszi, ismer. Azért pedig még jobban, mert tényleg ismert. – Kezdetben ott is szörnyen éreztem magam. Bajba kerültem. Feldühítettem másokat és magamat is. Aztán áthelyeztek egy másik egységhez, és… ők megértettek. Ne érts félre, ők is szembesítettek vele, ha valami baromságot követtem el, lekevertek egy–két pofont, ha megérdemeltem, de megértettek és segítettek. Ők voltak a családom. Ekkor kóstoltam bele először abba, milyennek kell lennie egy igazi családnak. Kijózanodtam. Lassan és sok hibás lépéssel meg kudarccal, de megcsináltam. És az élet kezdett jobbra fordulni. Kezdtem elhinni, hogy a dolgok jobbak is lehetnek. Hogy én is lehetek jobb. Olyan érzés volt, mintha a mennyországban lettem volna, nem pedig Afganisztánban. Ennél boldogabb már nem is lehettem volna. Aztán egy nap egy fülest követve megnéztünk egy régi imaházat, amely állítólag elhagyatott volt. Csakhogy mégsem. Felrobbant, miközben az egységem odabent tartózkodott. Én egy ablak közelében álltam, ezért sikerült kiugranom, és elkerülnöm a robbanás nagy részét. Az ugrás miatt azonban kiment a vállam, és eltört fél tucat bordám, amikor a kinti törmeléken landoltam. Egy pillanat alatt elvesztettem mindent, amit megszereztem. Egészségügyi okok miatt leszereltek, és az elkövetkező hat hónapban egy héten ötször jártam az anonim alkoholisták gyűlésére, hogy ne nyúljak megint a piához, amivel megpróbálnám elfelejteni, milyen érzés volt egyszer boldognak lenni. – És elfelejtetted? – kérdeztem feszülten. Egy részem szeretett volna sót szórni Hunt sebébe, a másik pedig abban reménykedett, hogy talán mégis van remény. – Egy pillanatra sem. – Helyes – préseltem ki nagy nehezen. – Az apám szerezte nekem ezt a munkát. Az apádnak szüksége volt valakire, hogy rajtad tartsa a szemét, és gondoskodjon róla, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot. És ki lett volna alkalmasabb arra, hogy vigyázzon rád, mint egy katona? Azért vállaltam el, hogy megszabaduljak az apámtól. Azt hittem, könnyű meló lesz. Jó fizetés, ingyen utazás és talán közben elfelejthetem a saját problémáimat. Aztán láttam, hogy ugyanabba a hibába esel, amibe én is. Néztem, hogy ugyanarra az útra lépsz, és szerettelek volna megkímélni tőle. Nem akartam, hogy azon kelljen keresztülmenned, amin nekem. – Szóval szánakoztál rajtam? Fantasztikus. Kérlek, folytasd! Annyival jobban érzem magam! – Nem szántalak. Gyűlöltelek. – Ne hagyd abba, Casanova! – Gyűlöltelek, mert emiatt szembe kellett néznem a saját múltammal. És amikor megtettem… amikor tudatosult bennem, elkezdtem rájönni, miben vagy más, mint én. Komolyan gondoltam, amit Németországban mondtam, Kelsey. Fényesen és gyönyörűen ragyogsz. Ha belépsz egy helyiségbe, az rögtön kivirul. Figyeltem, ahogy városról városra, bárról bárra az emberek önkéntelenül is hozzád csapódnak. Neked… a legrosszabb pillanatodban is több élet van a kisujjadban, mint nekem az egész testemben valaha volt. És amikor már nem gyűlöltek, akkor

kívántalak. Aztán pedig már esélyem sem volt. Távol akartam tartani magam tőled… de nem bírtam. Olyan vágyakozás tükröződött a szemében, amikor rám nézett, hogy a szívem elszorult, mintha a szeme mágnes lenne, és ki akarná húzni a szívem a mellkasomból. Hittem neki. Túl sok fájdalom volt a hangjában, túl sok szégyen a testében, hogy ne higgyem el, hogy nem így tervezte. De még ez sem mulasztotta el a fájdalmamat, és nem tudta elfeledtetni, hogy becsaptak. Megvártam, hogy biztosan befejezze a beszédet, aztán azt feleltem: – Oké. Megfordultam és elindultam, ő azonban utánam kiáltott: – Oké? Ennyi? – Igen, oké. Megértelek. Köszönöm, hogy megmagyaráztad. Isten veled, Hunt! – Ne menj el, Kelsey! Kérlek! Sajnálom! Soha nem sajnáltam még ennyire semmit. Mindent el akartam mondani, amikor úgy éreztem, hogy meg tudsz birkózni vele. Megálltam, de nem fordultam meg, úgy válaszoltam: – Hát persze, hogy meg tudok birkózni vele. Hiszen semmiség. Csak ismét egy dolog, ami nem igazi. – Éreztem, hogy megint abba az ismerős gödörbe zuhanok, arra a helyre, ahol oly sok évet pazaroltam el. – Ez is csak egy újabb dolog, ami nem számít.

29

Egy hónap telt el, és még mindig nem tudtam elég gyorsan elmenekülni. Megpróbáltam Görögországot. A romok Rómára emlékeztettek. A sziget Caprit idézte. És közben mindenről Hunt jutott eszembe. Ezért továbbmentem. Németországban túl sok vár volt. Ausztriában szintén. Minden folyó, amely kettészelt egy várost, menekülésre késztetett. Minden játszótér a szívemmel játszott, és mindig vesztettem. Az ember nem is tudja, milyen sok híd van körülötte, amíg minden egyes láttán meg nem hal valami a lelkében. Már majdnem feladtam a reményt, és elhittem, hogy sohasem találok egy helyet, amelyet az otthonomnak érezhetek. Oda nem térhettem vissza, ahol felnőttem. Az a ház egy temető volt, folyton arra emlékeztetett, amit elveszítettem, és amilyen problémákat szereztem. Minden új

helyen valami részem megfájdult, mint egy régi seb, amely tiltakozik minden időjárás változás ellen. Aztán rájöttem, hogy ha egyetlen hely sem felel meg otthonnak, van még egy lehetőségem. Madridban, a szállóban találtam egy csendes, takarítóeszközökkel telezsúfolt zugot, valami kis raktárfélét, amelyet valószínűleg évtizedek óta nem takarítottak ki. Bliss szinte azonnal válaszolt a Skype hívásomra, méghozzá olyan örömujjongással, mint egy sziréna. – Ó, istenem! Soha többé ne várj ilyen sokat azzal, hogy felhívj! Az őrültségem kínos magasságokba szökött, amióta nem vagy itt. A hangom elcsuklott, amikor azt feleltem: – Te? Őrültebb, mint voltál? Lehetetlen! – Kelsey? Ott vagy? Olyan, mintha megszakadna. Inkább a szívem szakadt meg. Az öklöm a szájamba tömtem, és erősen odaszorítottam. A csontom a fogamnak feszült, mindkettő olyan erős volt, amilyen én szerettem volna lenni. – Itt vagyok – feleltem. – Most hallasz? – Igen. Tisztán és érthetően, drágám. – Ó, szívem! Ne beszélj úgy, mint a barátod. Ijesztő, ha nincs hozzá akcentusod. – Milyen könnyen ítélkezel, amióta a világot járod. – Az a sok szex bizonyára elvette az eszedet, mert mindig is ilyen könnyen ítélkeztem. Bliss felnevetett, aztán felsóhajtott a vonal másik végén, és arra gondoltam, én is ezt tenném– e, ha már korábban beszéltem volna neki Jacksonról. – Ó, istenem, Kelsey! Nem is tudom. Azt hiszem, Garrick rabjává váltam. Olyan hangot adtam ki, amely félúton volt a nevetés és a nyögés között, mert tudtam, hogy ez milyen érzés. És az elvonási tünetek borzalmasak voltak. – Akkor élvezd! – feleltem. Amíg tart. – Mi a baj? – kérdezte Bliss. – Hogy érted ezt? Azt hittem, jól leplezem. Istenem, annyira szenvedtem, hogy még egy nemzetközi telefonvonalon keresztül is érezhető volt, ahogy sugárzik belőlem? – Olyan hangon beszélsz – válaszolta. – A szerepjátszós hangodon. – Nincs is szerepjátszós hangom. – Ó, szívem. De van. Tudod… ez az a fajta, amikor a hangod elmélyül, és hirtelen nagyon precízen ejtesz ki minden szót. Hangosabb is vagy, azt sugallva, mintha a fülsüketítő hangerőtől hihetőbb lenne, amit mondasz. Ez a színészek trükkje. Mindannyiunknak van. Most pedig ki vele, mondd el, mi bánt! Hátraejtettem a fejem a falhoz, és felsóhajtottam. – Minden. Minden rossz. – Nos… Akkor kezdd az elején! Mondd el, mi romlott el először! Erre könnyű volt a válasz: – Én.

A gyerekkoromról mesélni Blissnek egyszerre volt megdöbbentően könnyű és hihetetlenül nehéz. Az évek során megtanultam, hogyan torzítsam el az igazságot a múltamról, hogy – anélkül, hogy elárulnám a titkaimat – én is részt vehessek a játékokban, amikor a barátaim gyerekkori történeteket meséltek. Mint minden más szerepben, amit játszottam, itt is megengedtem magamnak bizonyos szabadságot. Egy laza, lázadó lánynak állítottam be magam, aki szomjasan vágyik a kalandra. Most azonban szét kellett törnöm ezt a képet, és felfedni az igazi énemet, ami nem volt sem laza, sem lázadó… csak elveszett. Az elején nagyon nehéz volt beszélnem róla, később azonban könnyebbé vált. Meséltem neki Mr. Amesről meg a szüleimről. Elmondtam, hogy tanultam meg megbirkózni ezzel, ami végül még jobban tönkretett. Mindent elmondtam neki. Kivéve Huntot. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de a szavak egyszerűen nem voltak hajlandók kijönni. Nem tudtam, hogy beszéljek róla anélkül, hogy teljes csüggedésbe süllyednék. Nem tudtam elmagyarázni, mit tett velem anélkül, hogy megmondtam volna, mennyire más, mint a többi, és én is mennyire másképp viszonyulok hozzá. Nem voltam a stabil kapcsolatok híve. És talán Hunt és köztem nem is volt igazi kapcsolat, mégis ez volt a legvalóságosabb, amit életemben átéltem. Ami csak arra volt jó, hogy rádöbbenjek, mennyire eltorzítottam magam. Ha megpróbáltam volna beszélni róla… nem tudtam biztosan, mi történne, de abból ítélve, mennyire összerándult a gyomrom, tudtam, hogy félek. Félek, hogy újra beleszeretek gondolatban, és megint át kell élnem, hogy a gödör mélyére kerülök. Ezért hallgattam. Talán szégyelltem, hogy becsaptak. Reméltem, hogy csak erről van szó. Az agyam leghátsó részében egy hang azonban azt súgta, hogy valami más van a háttérben. Annak ellenére, hogy megbántottak és dühös voltam, nem akartam, hogy Bliss rossz véleménnyel legyen Huntról. Istenem, micsoda elcseszett helyzet! Darabokra kellene szaggatnom, panaszkodni rá, és hagyni, hogy Bliss is csatlakozzon hozzám. Ezt kellett volna csinálnom. – Tudod, mit kell tenned most, ugye, Kelsey? – kérdezte Bliss. – Próbáljak meg elmenekülni a problémáim elől egy tucat országon keresztül? Ez addig sem működött, de talán a tizenkettő volt a bűvös szám. – Szerintem te is tudod, mennyire hatékony ez a módszer. Az egy dolog volt, hogy én tudok valamit. De hogy mindenki más is tudta, az már sokkal rosszabb. – Semennyire. Szóval, mi a teendőm? – Szembe kell nézned a szüleiddel. – Nem! Bliss, nem! – A laptop hirtelen túl forró lett a lábamon, és a kis raktárt is túl kicsinek éreztem. – Nem tehetem. Nem mehetek vissza oda. Most nem. A helyzet… bonyolult. Nem tudtam, kire haragszom jobban… Huntra vagy az apámra, de nem tudtam volna elviselni egyikük látványát sem.

– Nem kell visszamenned. De túl sokáig fogadtad el a hazugságaikat. Meg kell mondanod nekik, milyen nagyot tévedtek. A szívem gyorsabban kezdett dobogni, és gyűlöltem, hogy ennyire félek. – Nem változtatna semmin. Te nem ismered a szüleimet. – Nem azért teszed, hogy őket megváltoztasd. A fenébe. A jó büdös francba! Mióta lett értelme Bliss fecsegésének? – Majd gondolkozom rajta – feleltem. – Kelsey, meg kell tenned. Nem halogathatod örökké. Néhányszor a falba ütöttem a fejem a hátam mögött, és dühös voltam, hogy igaza van. – Rendben. Gondolom, úgysincs mit vesztenem. Legalább jó érzés lesz beolvasnom nekik. – Nincs mit vesztened? – Nem igazán. Én, izé, egy kis őrültséget követtem el néhány hete. Lehet, hogy odaadtam a hitelkártyámat egy idegennek, és azt mondtam, hogy használja kedvére. – Ó, istenem, Kels! Az apád dührohamot fog kapni. Helyes. Legalább akkor mindketten mérgesek leszünk. – Biztos, hogy azonnal letiltatta a kártyát. – De akkor honnan szerzel pénzt? Hol laksz? – Nyugi, bébi, jól vagyok. Ne aggódj miattam! Levettem róla egy nagyobb összeget, mielőtt megszabadultam minden Apával kapcsolatos cuccomtól. Az Eurail vonatbérletem pedig a a hónap végéig érvényes. Ne kérdezd meg, hogy a hónap végén mit fogok csinálni. Mert. Fogalmam. Sincs. – És azután? – Naná, hogy megkérdezte. – Hogy fogsz hazajutni? Lassan tényleg kezdtem megutálni ezt a szót, de egy olyan hatalmas és ismétlő nyelvben, mint az angol, még nem találtam olyan szinonimát, amely ugyanezt a határtalan jelentést ki tudta volna fejezni. – Itt maradok, Bliss. Legalábbis egy időre. Már néztem állást… – Nem kell ezt tenned. Beszélek Garrickkel. Ketten valószínűleg elő tudjuk teremteni a repülőjegyed árának nagy részét. – Nem fogadhatom… – És lakhatsz nálunk Philadelphiában, ameddig csak akarsz. A lakásunk kicsi, de van egy kanapénk, amit ággyá lehet alakítani. Lehet, hogy egy kicsit dohos, mert egy használt bútorboltban vettük, de… – Kösz, de nem. – Szinte láttam magam előtt, ahogy összecsukja a száját, és elfintorodik. – Nem a pénz miatt maradok. Igazad volt. Van néhány dolog, amit el kell rendeznem, köztük azt is, hogy beszéljek a szüleimmel. De amíg megteszem, nem számít, hová megyek. A problémáim mindenhová követni fognak. Spanyolország is van olyan jó hely, hogy összeszedjem magam, mint bármely más vidék. Tudod, matadorok, bikák és vörös köpenyek. Legalább jó inspiráció, hogy szembenézzek a dolgokkal. Kétszer olyan magabiztosnak hangzott, amit mondtam, mint ahogy valójában éreztem magam. Kíváncsi voltam, hogy egyszer képes leszek–e abbahagyni a színlelést. A múltkori is így kezdődött. Először csak mások kedvéért játszottam meg magam, aztán saját magamért is, végül pedig már minden hazugság volt, és folytatnom kellett, amit elkezdtem.

– A matadorokról jut eszembe… nincs valami veszélyesen szexis, spanyol férfi, akiről tudnom kellene? – Ezt is szüneteltetem egy időre. Jelenleg képtelen voltam még akár gondolni is a szexre. Most… valahogy nem olyan volt, mint régen, mintha a szó új értelmet nyert volna. A telefonvonal végén csend volt. – Szerintem ez okos dolog, Kels. Túljutsz rajta. Merész vagy, bátor és erős. Minden rendben lesz. – Mint a legjobb barátnőm, kötelességed ilyeneket mondani. – Ez az igazság. Azt, hogy most boldog vagyok, kizárólag annak köszönhetem, hogy egy éjszaka egy bárban kölcsönvettem a bátorságodat. Mellesleg megköszöntem már neked? – Igen, és nagyon szívesen. De feleannyira sem vagyok bátor, mint amennyire mutatom. – Ez baromság. Hát nem látod, milyen nagy mersz kellett ahhoz, hogy ezt mind elmondd nekem? Én csak az utolsó évben mertem bevallani neked, hogy még szűz vagyok. A nevetéshez hasonló hangot hallattam. – Azok voltak a szép idők! – Egész nyugodtan feleleveníthetsz bármilyen ügyefogyott pillanatomat, ha az felvidít. Elmosolyodtam. Nem túl szélesen, de őszintén. – Köszönöm a biztatást. És azt, hogy meghallgattál. – Ez csak természetes. Szeretlek. – Te vagy a családom – feleltem. Az egyetlen, ami számított. – Hamarosan hívj fel! – Rendben. Szia, Bliss! Hunt sok mindent mondott, köztük sok olyat, ami nem volt jó. Ebben az esetben azonban teljesen igaza volt. Mert, ahogy itt ültem a kis raktárban, a hideg betonföldön, és a tisztítószerek átható szaga eltompította az érzékeimet, széles mosoly terült szét az arcomon. Igaz, csak egy pillanatra – mint egy túl rövid érintést –, de éreztem. Meglegyintett az otthon szele.

30

Hónapokon át tartó kóborlás és céltalan utazgatás után jó volt végre valami kézzelfogható dologra összpontosítanom az energiáimat. Egy állásra. Pénzre. Lakásra. Ez menni fog. Mint kiderült, Madridban nagy a kereslet angol anyanyelvű emberek iránt, akik taníthatnak vagy kétnyelvű oktatási programokban segédkezhetnek. Soha nem dolgoztam tanárként, de volt diplomám. Valamint Hunt megjegyzése sem ment ki a fejemből, amikor ezt a pályát

javasolta. Mivel Texasban nőttem fel, tudtam annyit spanyolul, hogy elboldoguljak. Amikor a szállóban találtam egy angol nyelvű újságot, és megláttam benne a hirdetést, hogy nem szükséges tanári tapasztalat ehhez a munkakörhöz, tudtam, hogy ez a legmegfelelőbb állás számomra. Mint amikor megtalálod a tökéletes ruhát, ami már akkor is felvidít, ha csupán felveszed. Kiváltottam a munkavállalói vízumomat, és kapcsolatba léptem az Oktatási Minisztériummal. A hónap végére már volt is munkám: nyelvi és kulturális asszisztens lettem. Nos… jobban mondva, két munkát is szereztem: az egyikben részmunkaidőben tizenéveseket kellett tanítanom, a másikban pedig kisgyerekeket. Emellett még hetente négy magánórát is vállaltam, hogy meg tudjak élni. Új életem első döbbenete: A felnőtt élet kemény munka. Tudom, hogy ezt mindenkinek elmondják, miközben felnő, ám addig nem tudatosul, amíg az ember a valóságban is meg nem éli, amíg derékig nem süllyed a nincs–szabadidőm és nincs–elég–pénzem nevű mocsárba. Új életem második döbbenete: Megéri. Újfajta elégedettséget jelentett, hogy a saját lábamra álltam, és elboldogultam. Nem, ennél többről volt szó. Jól éreztem magam. Volt állásom, sőt nem is egy. Lakásom szintén, és írtam egy levelet a szüleimnek. A levélben papírra vetettem minden keserűségemet, megbántottságomat és megsebezett gondolatomat, amit mindig is elfojtottam. A szívem egy részét tettem bele abba a borítékba. Nem ez volt a legbátrabb módja annak, hogy szembenézzek a szüleimmel, a szavak azonban elég bátrak voltak, és nekem egyelőre ez is megfelelt. Előre sejthető módon nem kaptam választ. De nem is számítottam rá. Ha válaszoltak volna, azzal elismerték volna, hogy baj van, ők azonban sokkal jobban szerettek úgy tenni, mintha a problémák nem léteznének. Még most is valószínűleg valami oltári nagy hazugságot mondtak arról, hogy miért nem vagyok velük. Meglepett, milyen kevéssé zavar. Kíváncsi voltam, vajon mindenki átél–e egy ilyen pillanatot az életében – amikor rádöbben, hogy kinőtte a saját szüleit. Nemcsak azért, mert már nem volt szükségem rájuk, hanem mert végül rájöttem, hogy ugyanúgy megrekedtek, ahogy régen én. Most olyan tisztán láttam őket, ahogy egy gyerek soha nem láthatja, mivel akkor még ők jelentik számára az egész világot. Végül mégiscsak kaptam választ, de nem tőlük.

***

– Carlos? Mi ez? Carlos kilenc éves volt, és a legtalpraesettebb fiú az osztályban. Talán ezért is imádtam annyira. – A házi feladatom, Miss Summers.

– Nem az. Erre gondoltam. – Feltartottam egy lezárt borítékot, amit a füzetével együtt adott be. Elmosolyodott, és a mosolyából sejteni lehetett, milyen szívtipró lesz belőle nagykorában. – Ez az öné, Tanárnő. – És mi ez? Megvonta a vállát, mint azok a gyerekek, akiket nem érdekel, vagy nem tudják a választ. – Honnan vetted? – Egy férfitól. – Milyen férfitól? – Nem tudom. Americano. Señora Alvez, a vezetőtanár rászólt: – Angolul beszélj, Carlos! Nem kérdeztem többet, mert nem akartam bajba keverni. Amikor azonban Señora Alvez elkezdte az órát, a boríték füle alá csúsztattam az ujjam, és amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam. Igazság szerint soha nem láttam Hunt kézírását, mégis azonnal felismertem. Mert… annyira olyan volt, mint ő: határozott, pedáns, bosszantó. Nem tudtam elolvasni a szavakat. Nem akartam. De megszámoltam, hogy három lapot írt tele, és beletett egy rajzot is a borítékba. A rajz a játszóteret ábrázolta. Azt a prágai játszóteret. A szívem összerándult, jéghideg lett, a fagy kilépett a bordáim börtönéből, és átszúrta a tüdőmet. A kezem remegett, ezért visszatettem a lapokat a borítékba, és felálltam. Señora Alvez rám meredt, miközben a fülemben dobolt a vér. – Most el kell… muszáj… – Istenem! Legszívesebben trágár szavakat kiabáltam volna, csakhogy egy gyerekekkel teli osztályteremben álltam. – El kell mennem. Nem adtam magyarázatot, csak egyenesen az ajtó felé siettem. Gondolják azt, hogy beteg vagyok. Mert az voltam. A csontom velejéig. Kijelentkeztem az irodából, és ezúttal már nem hazudtam, hogy nem érzem jól magam. Aztán elindultam haza. Különös, de az ösztönöm azt súgta, hogy szaladjak, miközben a lakásom felé sétáltam. Erre még nem készültem fel. Az életem többi részét sikerült összefoltoznom, ezt azonban… ezt még nem. Egy sérült test pedig ösztönösen elhúzódik, ha megérintik, hogy megóvja magát az újabb fájdalomtól. A futással sem értem volna el semmit, mert a lakásom előtt egy újabb levél várt. Felvettem a földről az ajtó elől. Nem tudtam, hogy összegyűrjem, szétszakítsam vagy a szívemre öleljem–e. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy nem veszek róla tudomást. Csakhogy ezzel még nem volt vége. Amikor szerda reggel megérkeztem az osztályterembe, egy újabb levél hevert a földön az ajtó közelében. Aztán a postával is érkezett egy. A főbérlőm pedig egy következőt adott át. Felbontatlanul az asztalra dobtam őket, de minden alkalommal, amikor beléptem a lakásomba, szinte beszéltek hozzám. Egy héttel az első levél érkezése után, arra mentem haza, hogy a tizedik levél hever a küszöbön. Ezt nem dobtam a többi tetejére, hanem kivettem egy szövegkiemelő filcet a

táskámból (ó, te jó isten, szövegkiemelő filcet tartottam a táskámban! Ez annyira tanáros!), és azt írtam a boríték hátuljára: „Még mindig követsz? Még mindig nem tetszik.” Aztán otthagytam a levelet a verandán, ahol valószínűleg másnap megtalálja. A következő levelet Carlos adta át. Letette az asztalomra, és ezúttal már a házi feladatát sem tette mellé ürügyként. – Az amerikai férfi azt kéri, hogy olvassa el, és akkor nem követi többé. – Carlos, nem akarom, hogy ezzel a férfival beszélj, rendben? Ha odamegy hozzád, csak hagyd ott! Ne fogadj el tőle több levelet! Azt hittem, hogy ez talán működött, hogy Hunt végre megértette a célzást, mert egy teljes hétig nem kaptam semmit. Az első pár napon megkönnyebbültem. Aztán viszont várni kezdtem őket. És azon töprengtem, vajon miért nem jönnek, miért hagyta abba. De mindenekelőtt… azt szerettem volna tudni, mi áll bennük. De nem tudtam elolvasni. Dühös akartam maradni. Biztonságosabb volt, ha dühös vagyok. Mert tekintve, milyen hatást váltott ki belőlem a levelek elmaradása, tudtam, hogy nem lennék képes erős maradni, ha elolvasnám őket. Az ezt követő héten rájöttem, hogy Hunt nem hagyta abba a levélírást, csak várt. Hétfőn beléptem az iskola udvarára, és megpillantottam a gyerekeket, akik a kerítésen kívül egy csoportba tömörültek. Carlos állt a kör közepén. Valamit osztogatott, és amikor közelebb értem hozzájuk, és elmentem mellettük, mindannyian suttogni kezdtek, és feltűnően meredtek rám. Aznap reggel miután minden gyerek elfoglalta a helyét a tanteremben, minden padon feküdt egy boríték. Mind nekem szólt. Haragudtam és megkönnyebbültem, de mindenekelőtt őrülten vágyakoztam. Aznap úgy mentem haza, hogy a karom tele volt borítékokkal, a fejem pedig frusztrált gondolatokkal. Arra gondoltam, hogy valami olyat teszek, amivel látványosan tudok üzenni Huntnak. Mondjuk, kidobom az összes levelet oda, ahol megtalálja. Vagy elégetem őket. Vagy szétszaggatom. Vagy akár fel is bonthatom. Talán ha megmutatom, hogy kinyitottam, abbahagyja. Ezért kihúztam egyet a halomból, és a bőröm hirtelen bizseregni kezdett. Nyelni akartam, de valami elzárta a torkomat. Ez csak egy levél. Csak szavak. Valószínűleg olyan szavak, amiket már hallottál. A remegés a kezemről átterjedt az egész testemre, amikor felnyitottam az első küldeményt. Egy rajz esett ki belőle először. Még nem voltam azon a helyen, de tudtam, hogy Velence látható rajta. Egy gondola úszott el egy ház előtt, amely láthatóan a vízből emelkedett ki. Az erkélyeken rózsák virítottak, és minden olyan hihetetlenül gyönyörű volt, hogy éreztem, hogy elfutja a szemem a könny. Ez a levél rövid volt. Nem tudok úgy elmenni egy gyönyörű helyre, hogy ne gondoljak rád. A francba, kit akarok becsapni? Sehová sem tudok úgy elmenni, hogy ne te járj az eszemben. Szerettelek volna elvinni ide. Tudom, hogy nincs mentség arra, amit tettem. Elmondhatnám azokat az okokat, amelyekkel magamat győzködtem.

Magyarázhatnám azzal, hogy szükségem volt a pénzre, az állásra. Vagy hogy azért vártam, mert aggódtam érted. Az igazság azonban az, hogy nem akartam, hogy véget érjen. Tudtam, ha rájössz, elhagysz, ezért folyton azt mondogattam magamnak… csak még egy nap. De ha valamit megtanultam a veled eltöltött idő alatt, az az volt, hogy még egy nap soha nem elég. Leültem a földre az ágy lábánál, és egy hang szakadt ki a mellkasomból, amelyet nem tudtam beazonosítani. Nem sírás volt, hanem valami mélyebb. A tüdőmből tört fel, halk volt, heves és üres. Ha meg kellett volna neveznem… azt mondtam volna, hogy annak a hangja, amikor valakinek hiányzik egy másik ember. Amikor olyan erős a hiányérzet, mintha egy második bőr lenne rajta. Felvettem egy másik levelet. Ezúttal a rajz nem egy gyönyörű tájat vagy egy várost ábrázolt, hanem négy férfit katonai egyenruhában. Az arcuk részletesen kidolgozott volt, valósághű és szinte élettel teli. Vagyis vagy egy fénykép alapján rajzolta őket, vagy beleégett az emlékezetébe. Eszembe jutott, mit mondott az egységéről, hogy vesztette el őket, és már nem is próbáltam letörölni a könnyeket, amelyek végigcsorogtak az arcomon. Sajnálom, hogy nem mondtam többet magamról. Hogy nem nyíltam meg. Csakhogy… azt hittem, amikor ezeket a srácokat elvesztettem, velük együtt megszűnt az a részem is, ami jelent valamit. Ők voltak a családom. Ezért szerettem hidakról leugrálni, hegyet mászni és más hasonló őrültségeket csinálni, hogy végre érezzek valamit. De egy idő után már ezek sem használtak… amíg nem találkoztam veled. A te egyetlen pillantásodtól is többet éreztem, mint amikor kiugrottam egy repülőből. Több adrenalin szabadult fel az érintésedtől, mint amikor ellenséges területre léptem vagy tüzet nyitottak rám. Tudom, milyen őrültségnek hangzik, és tudom, milyen őrültség ez az egész. És lehet, hogy nem jól csinálom, de csak egyetlen mentségem van: megőrülök érted. Az életem nem ér semmit, ha nem tölthetem veled. Te vagy az én kalandom. Az egyetlen, amelyre vágyom. Szóval, ha ez nem sikerül, megpróbálok valami mást. Ha valamit megtanultam a hadseregben, az a kitartás volt. Hogy átvészeljem a viharokat. Ezért ezt fogom tenni. Kibontottam minden levelet. A hálószobámat elborították a papírok, a szavak, amelyekben olyan mély gondolatok rejtőztek, mint az óceán feneke, és rajzok, amelyeknek akkora erejük volt, mint az árnak. Amikor mindet elolvastam, és a szavak kitöltötték az üres helyeket, amelyeket Hunt hagyott bennem, én is írtam egy levelet, és kitettem az ajtó elé.

31

A hintán ültem, a szívem ide–oda ringott, habár én meg sem mozdultam. Mi van, ha nem jön el? A levél eltűnt, mialatt dolgozni voltam, vagyis hacsak nem garázdálkodott levéltolvaj a környéken, megkapta az üzenetem. Részletesen leírtam, hogy jöjjön ide, de mi van, ha nem volt elég? Vagy ha túl sokáig vártam? Olyan erősen szorítottam meg a hinta láncát, hogy a lenyomata ottmaradt a tenyeremben. Lehajtottam a fejem, behunytam a szemem, és próbáltam nyugodt maradni. Én irányítom a helyzetet. Semmi nem történhet, hacsak én magam nem akarom. Ez az én döntésem lesz. – Örülök, hogy útbaigazítást is mellékeltél. Attól tartok, a kép nem volt valami… ööö, informatív. Felkaptam a fejem. Hunt állt előttem, magas alakja eltakarta a napot, és árnyékot vetett rám. Eltartott néhány pillanatig, hogy a szemem képes legyen fókuszálni, és hogy bármi mást is tudjak csinálni, mint hogy némán bámulom. Közhelyesen hangzik, de már el is felejtettem, milyen jóképű. Nem emlékeztem, hogy a mosolyának olyan vonzereje van, hogy még a napot is képes lenne magához vonzani az égről. A levelem egyik lapját tartotta a kezében, azt a rajzot, amelyen megpróbáltam felvázolni a játszóteret, ahol találkozni akartam vele. Megvontam a vállam, de olyan súlyosnak éreztem, hogy alig bírtam felemelni. – Nem vagyok művész – válaszoltam. – Pálcikaemberek és macskakaparás a maximum, ami tőlem telik. A mosolya kiszélesedett, a tekintete úgy ugrált ide–oda az arcomon, mintha nem tudná elhinni, hogy ott vagyok előtte. – Szeretem a pálcikaembereket. Gondolom, ez a magas én vagyok? Istenem, azt sem tudta megállapítani, melyik a lány! Milyen ciki! Nem tudtam, mit mondjak. Én kértem ezt a találkozót, ezért nekem kellett volna mondanom valamit, és irányítani a beszélgetést. Amikor azonban rápillantottam, a gondolataimat azok a dolgok töltötték ki, amelyek köztünk történtek, és mindaz, ami nem. Ő pedig úgy nézett rám, mint aki ki van éhezve. Ennivalóra, fényre, figyelemre és minden másra. – Voltál már itt ezelőtt? – kérdezte. Megköszörültem a torkomat. – A játszótéren nem, de a parkba szoktam jönni néha. Szép és megnyugtató. Ismét csend támadt, hangos és kényelmetlen csend. – Elolvastam a leveleidet – szólaltam meg ugyanabban a pillanatban, amikor bocsánatot kért. – Tényleg? – kérdezett vissza. – Sajnálom, ha túlzásba estem. Mentségemre legyen mondva, az egész osztály bevonását Carlos találta ki. Hát persze. Carlos ezek szerint nemcsak küldönc volt. A kedvenc diákom összeesküvő lett. – Nem. – Megint megköszörültem a torkom. A szám kiszáradt, a szavak összeakadtak a nyelvemen. – A levelek nagyon… jók voltak. Úgy értem, jó sok, az igaz… de jó. A kezét zsebre dugva tartotta, én pedig a ruha alatt láttam, hogy szorosan ökölbe szorítja. – Megbántottál – mondtam. Az arckifejezése eltorzult, fájdalom és szégyen ült ki a vonásaira. – Tudom. – A hangja mély volt és halk. – A legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem. Pedig volt belőlük elég.

Nem tudtam, mi lenne erre a jó válasz. Azt sem tudtam, mit kellene tennem. A szívem és minden romantikus film, amit valaha láttam, azt súgta, hogy ugorjak a nyakába, és felejtsem el, ami történt. Az eszem azt mondta, hogy meneküljek. Zárkózzak be, és soha ne engedjem magamhoz közel. De senki mást sem. Én azonban… az, ami nem az eszem és nem a szívem volt, hanem valami más… azt súgta, hogy most nincs jó válasz. Nehéz és fájdalmas lenne megbocsátanom neki, de az is, ha nélküle akarnék élni. Nem tudtam, képes leszek–e megbízni benne valaha. Csak azt tudtam, hogy akarok. Szerettem volna a karjába vetni magam, és elhinni, hogy elkap. Ugyanolyan magabiztos akartam lenni, mint amikor leugrottunk arról a hídról Prágában. – Amit irántad éreztem – kezdtem, mire kihúzta magát, és láttam, hogy a szája elkeskenyedik és kiegyenesedik. Csak úgy sugárzott róla a feszültség. – Még soha nem éreztem senki iránt. De meg kell értened, az egész életem hazugságokra épült. Azért voltak olyan érzéseim irántad, mert te voltál az egyetlen dolog, amit igaznak tartottam. Valóságosnak. Nem tudtam, mi lesz ezután, hogyan csökkenthetem a fájdalmat. Csak azt tudtam, hogy elegem van abból, hogy a félelem irányítja az életem. Hogy mindentől félek. Attól, hogy felnövök és megöregszem. Hogy élek és szeretek. Boldog voltam itt, Madridban. Másfajta boldogság volt ez, mint amikor Hunttal voltam, kevésbé szenvedélyes, viszont stabil. Nem emésztett fel, de kitöltötte az üres helyeket. Belenéztem a szürke szemébe. Sok száz dolgot elfelejthettem vele kapcsolatban, amikor a szemébe néztem, de ezt soha. Bizonyára látta, hogy gyengül a védőbástyám, mert lassan odalépett hozzám. Letérdelt a hinta elé, és nagyon lassan megérintette az arcom. – Mindennap. Mindennap bebizonyítom, milyen sokat jelentesz nekem. Hogy mennyire valóságos ez. Egyszer te mondtad, hogy a történelem számít, csakhogy az állandó, kőbe vésett. Ez is része a történetünknek. Nem tudom megváltoztatni, és nem tudom visszacsinálni. De nem kell, hogy ez határozza meg a jövőnket is. A jövőnk. Ez az egyszerű szó belekapaszkodott a szívembe, és úgy éreztem, mintha nem is váltunk volna el. Mintha csak aludtam volna. Amikor idejöttem, tudtam, hogy látni akarom, és átgondoltam azt a lehetőséget is, hogy újra együtt leszünk. Őszintén szólva azonban nem voltam biztos benne, hogy meg tudok–e birkózni vele. Most azonban eldöntöttem: igen. Mert minden alkalommal, minden egyes alkalommal inkább a mi jövőnket választottam az én jövőmmel szemben. Mert legvadabb álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy a nélküle töltött legjobb jövő felérhet a vele töltött legrosszabb jövővel. És annak ellenére, hogy az itteni életem Madridban kitöltötte az üres helyeket a lelkemben, nélküle nemégtem. Az összes dolog közül pedig, amelyet az életben szerettem volna megkapni – helyek, amiket látni szerettem volna, dolgok, amiket véghez akartam vinni –, a legjobban olyan ember akartam lenni, aki ég. A kezébe hajtottam a fejem, és azt kérdeztem:

– Jackson? A lélegzete felszínes volt, és gondoltam, hogy a szíve vadul ver. Ugyanolyan gyorsan, mint az enyém. – Igen? – Van még egy kívánságom? Az ajka mosolyra görbült, és az egyik arcán kis gödröcske jelent meg. – Annyit kívánhatsz, amennyit csak akarsz. – Szeretném, ha megcsók… Be sem fejeztem a mondatot, az ajka máris az enyémen volt. Fölém hajolva állt, két kezébe fogta az arcom, és olyan áhítattal érintette meg az ajkamat, mintha ezer év után most először érne hozzám. A nyelve megsimította a szám, és a hasam összerándult, amikor eszembe jutott, milyen íze van. Erősebben szorította rám az ajkát, és amikor ismét megsimogatott a nyelvével, kinyitottam a szám. A nyelvünk összeért, mire felnyögött, az ujjait a hajamba fűzte. Megborzongtam, és elengedtem a hinta láncát, amelyet még mindig vadul szorítottam, hogy átöleljem. Úgy viszont, hogy ő állt, én pedig ültem, nem tudtam úgy köré fonni a karom, ahogy szerettem volna. Mielőtt megparancsoltam volna a lábamnak, hogy álljon fel, Hunt megfogta a hinta láncát, és hátratolt, mintha meg akarna lökni. Nem azt tette, hanem olyan magasra tolt, hogy a fejünk egy szintbe kerüljön. A térdemet szétnyitotta, és beállt közé. Ezúttal én nyögtem fel a szájába, amikor a teste az enyémhez simult. Elengedte a láncot, átkarolta a hátamat, és magához szorított. Én is átöleltem, és amikor megéreztem ismerős izmait a tenyerem alatt, vágy ébredt bennem. – Istenem, annyira hiányoztál! – motyogta az ajkamba. A „hiányoztál” meg sem közelítette azt az érzést, amely ekkor áramlott végig az ereimben. Miközben csókolt, és a csípője a lábam közé nyomódott, elképzelni sem tudtam, hogy bírtam ki ilyen sokáig nélküle. Még közelebb jött hozzám, nekinyomott a hintának. Merev férfiassága a farmerem cipzárjához préselődött, és csillagokat láttam a dörzsöléstől. – Ezt nem a játszótéren kellene csinálnunk – leheltem. – Nincs itt senki. El kellett hinnem, mert az ajka még annyi időre sem szakadt el az enyémtől, hogy körülnézzek. A nyelve a nyelvemmel kergetőzött, én pedig az egész testemben remegtem. A kezem, a karom, a lábam – minden porcikám elgyengült a vágytól, és reszketett. Összekulcsoltam a két kezem a nyaka mögött, mert féltem, hogy nem tudom felemelve tartani, ha nem teszem. Elhúzódott, kifújta a levegőt, én pedig éreztem a leheletét. Megint megcsókolt finoman, ingerlően, és megduzzadt ajkamat harapdálta. Halkan morgott, és éreztem, ahogyan a vibrálás a bőröm alá kúszik. A kezét a hajamba temette, az ujjai úgy siklottak a tincsek között, mintha homokban húzná végig. A lelkem legmélyén is éreztem. A homlokát az enyémhez támasztotta, és szomorúan elmosolyodott. – Na jó, lehet hogy vannak itt emberek. Mentségemre legyen mondva, túlságosan lefoglalt valami más, hogy észrevegyem őket.

Alighanem zavarba kellett volna jönnöm. Igazság szerint azonban annyira nem érdekelt, hogy körül is nézzek, és megpillantsam a minden bizonnyal megbotránkozott családot, akik szemtanúi lettek egymásra találásunknak. Hunt fokozatosan hátrálni kezdett, amíg a hinta vissza nem tért a helyére. A lábam még mindig remegett, amikor felálltam előtte. Ő azonnal átkarolt, átfogta a nyakam, és hátrébb biccentette a fejem. A tekintete a szívemig hatolt, mint az első éjszaka, amikor megismerkedtünk. Semmi másra nem vágytam, csak hogy visszamenjünk a lakásomra, és folytassuk, amit elkezdtünk. – Menjünk haza! – javasoltam. Olyan alaposan és elmélyülten csókolt meg, ahogy rajzolt. Tűz perzselt, ahol a bőrünk egymáshoz ért, majd azt felelte: – Én már hazaértem.

A sorozat további részei Szakítópróba (Losing It) – 1 – Keresd a boltokban A sorozat további részei A New York Times és a USA Today nagysikerű bestsellere Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be. És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…

Összpróba (Keeping Her) – 1.5 – Szakítópróba novella

Garrick Taylor és Bliss Edwards sikeresen megtalálta a boldogságot egymás mellett egy kissé... khm... rázós indítás után. Ehhez képest már gyerekjáték lesz megismerkedni a szülőkkel, nem igaz? Attól kezdve azonban, hogy a repülőgépük leszáll Londonban, újabb és újabb bökkenők jelentkeznek: egy rosszalló anyósjelölt, számos (többnyire) jelentéktelen galiba, és rájönnek, hogy talán mégsem készültek fel még annyira a közös jövőre, mint gondolták. Mint kiderül, a szerelmet megtalálni sem könnyű, megtartani azonban még nehezebb. Az 500 példányra limitált, sorszámozott nyomtatott kiadás kizárólag a www.szakitoproba.hu oldalon rendelhető meg. Valamint elérhető lesz e–könyv formátumban az iTunes, Kobo, Nook áruházában és egyéb e–könyv értékesítőknél.

Színjáték (Faking It) – 2. – Keresd a boltokban! Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade–del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. A New York Times és a USA Today nagysikerű bestsellere Szüzesség. Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.

És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…