Cora Carmack ÖSSZPRÓBA

Cora Carmack ÖSSZPRÓBA

Cora Carmack: Keeping Her First published in the United States of America in 2013 by William Morrow Paperbacks, an imprint of HarperCollins Publishers Copyright © 2013 Cora Carmack Hungarian translation © Lukács Andrea, 2013 © Content 2 Connect, 2013. ISBN 978-615-5416-10-1 Minden jog fenntartva. A mű egészét vagy bármely részletét tilos sokszorosítani, reprodukálni, adathordozón tárolni, bármely elektronikus, mechanikus vagy egyéb rendszerben továbbítani, és változatlanul vagy változtatva újra felhasználni a jogtulajdonosok előzetes írásbeli engedélye nélkül. A Content 2 Connect Kft. az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Borító: Oscar Eduardo Mateo Nyomdai előkészítés: Bognár Anett Borító fotó: © Masterfile.com Szerző fotója: Matt Tolbert Kiadja a Content 2 Connect Kft., Budapest, 2013. Felelős kiadó: Pájer Donát Készült: Kinizsi Nyomda, Debrecen www.content2connect.com [email protected]

Annának Nagyon sok nagyszerű dolgot fogsz még véghezvinni, én pedig alig várom, hogy lássam. #TeamGarrick Street teamnek Egyszerűen

csodállak

titeket.

Remélem,

hogy

az

univerzum mindannyitokat megajándékoz egy csodálatos férfival, akinek ellenállhatatlan akcentusa van.

1 Garrick Az ébresztő túl korán szólalt meg. Elnémítottam, aztán Bliss felé nyúltam az ágyban, de csak a gyűrött takarót és az üres helyét találtam. A szemhéjam olyan súlyos volt, mintha két homokzsák lenne rajta, de nagy nehezen csak kinyitottam. A

hangom

reszelős

volt

az

álmosságtól,

amikor

megszólaltam: – Drágám? Hol vagy? – Válaszul valami csörömpölés hallatszott a konyhából. Felültem, a fáradtságot egy pillanat alatt elűzte a felismerés, hogy Bliss már felkelt. És főz. Nem jó jel. Felhajtottam a takarót, mire a hűvös, reggeli levegő megcsapta

meztelen

bőrömet.

Magamra

kaptam

egy

pizsamaalsót és egy pólót, aztán mezítláb kisétáltam a folyosón a konyhába. – Bliss? Újabb csörömpölés. Aztán egy elfojtott káromkodás. Miután befordultam a sarkon, egy háborús övezetben találtam magam.

Bliss tágra nyílt szemmel nézett rám. Az arca, a haja, és apró konyhánk minden szeglete lisztes volt. Az arcára és a pultra valamiféle tészta kenődött. – Szerelmem? – Palacsintát csinálok. – Úgy hangzott, mintha azt mondta volna, „Nem én voltam!" miközben egy rendőr pisztolyt szegez a halántékához. Lesütöttem a tekintetem, hogy ne nevessek, ekkor azonban megpillantottam észbontóan csinos, meztelen lábát, amely egy bő póló alól kandikált ki. Az én pólóm alól. A francba! Az első pillanattól kezdve imádtam a lábát, amióta először megláttam, és segítettem kezelni rajta egy sebet, amelyet a motoromon szerzett. Mindig elterelte a figyelmem, olyan biztosan, mint most. Órákig tudtam volna tanulmányozni a combja alakját, ahogy a csípője felé haladva kiszélesedik. Elfoghatott volna a birtoklás érzése, amely mindig eltöltött, amikor az én ruhámat vette fel. Több tucat dolog volt, amit ebben a pillanatban csinálhattam volna, ekkor azonban valami égett szag csapta meg az orrom, és láttam, hogy vékony füst száll felfelé

Bliss

mögött

a

tűzhelyről.

Odaszaladtam

a

serpenyőhöz, és egy fekete, amorf alakú valamit pillantottam meg benne. Lekaptam a tűzről, ugyanakkor hallottam, hogy Bliss halkan csuklik egyet a hátam mögött. Újabb rossz jel.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kidobtam a „palacsintát" a szemétbe, a serpenyőt pedig a mosogatóba tettem. – Szerintem menjünk el reggelizni valahová! – javasoltam. Bliss elmosolyodott, ám ez az a fajta könnyes, remegő mosoly volt, amelynek láttán minden férfi legszívesebben világgá szaladna. A pánikkitöréseihez már nagyon jól hozzászoktam, a sírás azonban… még mindig félelmetesen ismeretlen terület volt. Lerogyott egy székre, a feje nagyot koppant, amikor leengedte az asztalra. Én csak álltam ott, ökölbe szorítottam a kezem, aztán szétnyitottam, miközben próbáltam rájönni, mi lenne a legokosabb reakció a részemről. Bliss oldalra fordította a fejét, az arcát az asztallapra nyomta, úgy nézett rám. A haja mindenfelé szétállt, az alsó ajkát idegesen harapdálta, és a tekintete valamit megmozgatott bennem. Összefacsarodott a szívem. Csak annyit tudtam, hogy valami baj van, és szeretném helyrehozni. A kérdés az volt, hogyan. Odaléptem hozzá, és letérdeltem a széke mellett. A szeme piros volt, a bőre pedig sápadtabb, mint általában. – Mióta vagy fent? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Úgy négy óra óta. Vagy talán közelebb a háromhoz. Felsóhajtottam, és megsimogattam borzas haját. – Bliss…

– Először olvastam, aztán mostam egy kicsit, majd kitakarítottam a konyhát. – Körülnézett. – Tiszta volt. Esküszöm! Nevettem,

majd

egy

kicsit

felemelkedtem,

hogy

megpusziljam a homlokát. Odahúztam mellé egy széket, és leültem. Aztán én is lefektettem az arcom az asztalra, ő azonban behunyta a szemét, és átfordította a fejét a másik irányba. – Ne nézz rám! Borzalmasan nézek ki – mondta. Nem akartam engedni, hogy ennyivel megússza. A térde alá csúsztattam a karom, és az ölembe húztam. Panaszosan a nevem nyüszítette, aztán a nyakamba temette az arcát. Megfogtam az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Nem lehetett véletlen, hogy ez pont azon a napon történt, amikor el kellett indulnunk Londonba, hogy megismerkedjen a szüleimmel. bámulatosan nyugodt volt.

Egészen

mostanáig

– Minden rendben lesz, szerelmem. Esküszöm! – Mi lesz, ha utálni fog? Szóval erről volt szó. Az anyámról. Bliss a saját erőszakos anyját is alig tudta kezelni, ezért kegyetlenségnek tűnt, hogy az univerzum úgy látta jónak, hogy kettőt is ad belőle nekünk. Én azonban sokkal inkább amiatt aggódtam, hogy Bliss mit fog gondolni, nem pedig amiatt, hogy az anyámnak mi lesz a véleménye. Bliss őszinte volt, kedves és nyílt, a családom pedig… nos, nem igazán.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt feleltem: – Kizárt. – Garrick, elégszer hallottam a telefonbeszélgetéseidet az édesanyáddal, hogy tudjam, mennyire… erős akarata van. Bolond

lennék,

ha

nem

aggódnék

amiatt,

milyen

véleménnyel lesz rólam. – Akkor lennél bolond, ha azt hinnéd, hogy bármit is számít, amit gondol. – És nekem nem is számított. Blissnek azonban igen. Késő éjszaka, amikor elcsendesedett a lakásunk, magam előtt láttam anyámat mint egy ragadozót és Blisst mint az áldozatát. Egy hét. Csak egy hetet kell túlélnünk. Megsimítottam a hüvelykujjammal az álla vonalát, és hozzátettem. – Szeretlek. Annyira, hogy magam is megijedtem. Pedig nem voltam ijedős típus. – Tudom… csak… – Azt akarod, hogy szeressen. Tudom. És szeretni is fog. –

Kérlek, istenem, add, hogy az anyám kedvelje! – Szeretni fog, mert én is szeretlek. Lehet, hogy néha kicsit nehéz a természete, de mint minden anya, azt akarja, hogy boldog legyek. Vagy legalábbis reméltem, hogy ő is így látja majd a dolgot. Bliss kissé feljebb biccentette az állát, amitől az ajka közelebb került az enyémhez. Éreztem a számon a leheletét, és a testem azonnal reagált. A hátam kiegyenesedett, és

hirtelen kínosan tudatában lettem annak, hogy meztelen lába az ölemben hever. – És az vagy? Boldog? Istenem,

néha

szerettem

volna

megrázni!

Sok

szempontból szinte teljesen legyőzte a bizonytalanságát, az ilyen feszült pillanatokban azonban az összes visszatért. Nem pazaroltam az energiát arra, hogy válaszoljak, inkább felálltam, és ölben kivittem a folyosóra. – Mit csinálsz? – kérdezte. Egy

pillanatra

megálltam,

hogy

szenvedélyesen

megcsókoljam. A karját a nyakam köré fonta, én azonban elhúzódtam, mielőtt elterelte volna a figyelmemet arról, hogy érvényre juttassam, amit közölni akarok. – Megmutatom, mennyire boldog vagyok. A lábammal kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, majd behajoltam a zuhanyfüggöny mellett a fülkébe. Bliss felsikított, és még erősebben szorította a nyakamat, amikor úgy nyitottam meg a vizet, hogy még mindig a karomban tartottam. Felvonta az egyik szemöldökét, és ravasz mosoly terült szét az ajkán. – Attól vagy boldog, hogy lezuhanyozunk? – Miattad vagyok boldog. A zuhany csak mellékes tevékenység. – Milyen felelősségteljes vagy. Megcsókoltam

az

arcát,

kenődött, és elmosolyodtam.

amelyre

palacsintatészta

– Igen, ez a helyes kifejezés. Letettem a földre, ő azonban még mindig átkarolva tartotta

a

nyakamat.

Amikor

így

mosolygott

rám,

elfelejtettem lisztes arcát és kócos haját. Az a mosoly egyenesen a szívem közepéig hatolt. Megcsókoltam a homlokát, és azt mondtam: – Hadd mosdassalak meg! Megfogtam a pólója alját, és áthúztam a fején. Nem tudom, hova dobtam, mert amikor rájöttem, hogy nincs alatta semmi, már nem láttam mást, csak őt. Istenem, milyen gyönyörű volt! Ha valaki két évvel azelőtt azt mondta volna nekem, hogy feleségül fogok venni egy lányt, akivel csupán egy éve ismerkedtem meg, őrültnek tartottam volna. A szerelmi életem borzalmas volt, különben sem tartottam magam nősülős típusnak. Amíg meg nem ismertem őt. Bliss megköszörülte a torkát, mire a tekintetem visszatért rá. A szájára. A mellkasára. A derekára, amely tökéletesen illett a kezembe. Mindent megváltoztatott az életemben. Nem tudtam, milyen érzés egy ilyen életvidám ember mellett lenni, és ha csak a közelében voltam, máris boldogabbnak éreztem magam. Még sosem voltam olyan emberrel, aki ennyire lenyűgözött volna: az elmémet, a testemet és a lelkemet. Most persze a testem került a figyelem középpontjába. Bliss előretolta az alsó ajkát, úgy szólalt meg:

– Meddig kell itt állnom meztelenül, miközben te teljesen fel vagy öltözve? Leültem a vécé tetejére, és pimaszul rámosolyogtam. Hátradőltem, az egyik lábamat feltettem a térdemre, és azt feleltem: – Egész nap is el tudnának nézni. Nem

hazudtam.

Szerettem

volna

tanulmányozni,

emlékezetembe vésni, hogy ha becsukom a szemem, akkor is ugyanolyan tökéletesnek lássam, mint amilyen. Erre a szemét forgatta. – Nos, talán egy kicsit kényelmetlen lenne, ha egész nap meztelenül kellene járkálnom. Habár a repülőtéren lényegesen megkönnyítené a biztonsági ellenőrzést. Felnevettem, mire hozzátette: – Mr. Taylor, nem az volt a célja, hogy elterelje a figyelmem, és kevésbé féljek? Még nem igazán működik a módszere. Megfogtam a derekát, és közelebb húztam magamhoz, amíg az állam hozzá nem ért a köldöke alatti részhez. Megborzongott a karomban, ez a reakció pedig felforrósította a vérem. Megint finoman megérintettem a hasát az ajkammal. Aztán azt mondtam: – Nincs okod félni. Beletúrt a hajamba, és üveges tekintettel nézett le rám. Ezúttal egy kicsit erősebben húztam végig az ajkam a

köldöke fölött, majd a bordái közötti völgyben. Még itt is éreztem a bőrén a lisztet, ezért elfojtottam a nevetésem. A fejem fölött felsóhajtott, és azt mondta: – Most már jó úton jársz, hogy lefoglald a gondolataim. Hirtelen türelmetlen lettem, felálltam, és én is levettem a pólómat. Bliss felsóhajtott és megharapta az ajkát, nekem pedig elképesztően nehéz volt visszafognom magam, hogy ne legyek pimasz, és ne tegyem a magamévá ott helyben. Nagyot nyelt, mire a tekintetem a nyakára siklott. Istenem, nem tudtam mi van ezzel a testrészével, de folyamatosan ez volt a vesztem. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz fiú, szerettem volna újra és újra megjelölni azt a halvány, makulátlan bőrt, hogy az enyém. A hüvelykujjammal megsimítottam a pulzuspontját, mire ismét nyelt egyet, és tágra nyílt a szeme. Belefűztem az ujjam elfeküdt, kócos hajába, és hátrabiccentettem a fejét. – És most? – kérdeztem. Ha neki csak feleannyira terelődött el a figyelme, mint az enyém, azt mondanám, sikerült megvalósítanom a célt. A tekintete elszakadt meztelen mellkasomról, és azt kérdezte: – Ööö… tessék? Felnevettem, ám a hang a torkomban rekedt, amikor vékony ujjaival megsimogatta a mellkasomat, le a hasamon át a pizsamaalsómig. Aztán beleakasztotta az ujját a derekába, én pedig nagyot nyeltem. Lenéztem, és láttam, hogy

gömbölyded idomai szeretnének az enyémhez simulni, és másra sem vágytam, csak hogy összeolvadjunk. Mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem, azt mondtam: – Ne aggódj többet az anyám miatt, oké? Mindketten megfogadhattuk a tanácsot. Félig üveges tekintettel nézett rám. Az egyik kezemmel közelebb húztam, a másikkal pedig megmarkoltam a mellét. Aztán megismételtem: – Nincs több aggódás. – Megígéred, hogy minden alkalommal ezt teszed, amikor félek? Óvatosan megcsíptem a mellbimbóját. Összerándult, aztán felnyögött, és behunyta a szemét, a teste pedig felém dőlt. – Nincs több aggódás – lehelte. Én pedig azt gondoltam, hála istennek. Mert egy másodperccel sem tudtam volna többet várni. Hevesen lecsaptam az ajkára, és legalább századjára kívántam, bárcsak örökre össze tudnám forrasztani a szánkat. Minden porcikája csodálatosan finom volt, mégis a szája volt a kedvencem. Nagyon könnyen elvesztettem a fejem, miközben csókoltam, leginkább azért, mert éreztem, hogy ő is ugyanígy van vele. A testét szorosan hozzám nyomta, a körmét a vállamba vájta, mintha egy szikla pereméről lógna lefelé, és ez az egy tartaná fenn a magasban. Minél hevesebben csókoltam, annál mélyebbre vájta a körmét a bőrömbe. Végighúztam a kezem a nyakától le a gerincén, és

ekkor elszakította a száját az enyémtől. Behunyt szemmel megborzongott a karomban. A homlokához támasztottam a homlokomat, és meztelen mellkasát magamhoz húztam. A forró vízgőz és a bőre együtt olyan forróvá változtatták apró fürdőszobánkat, mintha egy kazán belsejében lennénk. Sohasem hittem volna, hogy ilyen békét érezhetek, miközben a szívem vadul kalapál, és lángol a testem. Mégis így volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelem bonyolult, zűrös és őszintén szólva visszataszító dolog. Valószínűleg azért, mert gyermekkoromban nem láttam jó példát arra, milyennek kell lennie egy igazi kapcsolatnak. Nem tudtam, hogy lehet másmilyen is. Bliss azonban elűzte a szürkeséget, és helyette mindent feketévé és fehérré változtatott. Bármi volt is a kérdés, mindig ő volt a válasz. Ő lett a mindenem: a tüdő, amellyel lélegeztem, a szív, amely a mellkasomban dobogott, és a szem, amivel láttam. A részemmé vált, és már csak egy papír hiányzott, hogy a világ is tudomásul vegye, olyan elválaszthatatlanok vagyunk, amilyennek tartottam magunkat. Csak egy papírlap volt az egész, ám az érzés sokkal többet számított. A lelkem mélyén valami idegesen azt követelte, hogy tegyük hivatalossá a kapcsolatunkat. Minél hamarabb. Ugyanez a részem azonban aggódott is amiatt, mit fog szólni Bliss a családomhoz… ahhoz, ahogy felnőttem.

Kilépett az ölelésemből, és megharapta már amúgy is vörös

és

felduzzadt

alsó

ajkát.

Ezután

elhúzta

a

zuhanyfüggönyt, és belépett a kádba. Gyűlöltem a félelmet, amely a szerelmem mögött bujkált. Annak ellenére, hogy a kapcsolatunk meglehetősen zavarba ejtő és képtelen körülmények között indult – tanárdiák viszonyként – azóta minden majdnem tökéletesen alakult. Egy igazi rózsaszínű világ volt a miénk. De nem maradhatott örökre így. A logika, a valóság és az a tény,

hogy

születésem

óta

ismertem

az

anyámat,

egyértelműen ezt vetítette előre. Ez az érzés mindig a semmiből érkezett. Lehet, hogy éppen Blisst néztem, megérintettem, megcsókoltam, aztán egy futó pillanatra hirtelen belém hasított a rettegés, hogy minden össze fog omlani. Olyan elkerülhetetlennek éreztem, hogy végül le fogunk zuhanni, mintha csak egy szakadék szélén egyensúlyoztunk volna. Nem tudtam, hogy történik meg. Az ő bizonytalansága vagy az én makacsságom lesz-e az oka, esetleg a sors (vagy a családom) közbeavatkozása, de néhány másodpercig meg voltam győződve róla, hogy ez vár ránk. Aztán

persze

Bliss

mindig

visszatérített.

Az

elkerülhetetlenség és a bizonytalanság érzése semmivé vált az iránta táplált, elsöprő szerelmem tüzében. A kétséget elűzte egy érintése vagy egy félmosolya, és úgy éreztem, hogy örökre elodázhatjuk a katasztrófát.

Most is ezt tette. Kinézett még egyszer a zuhanyfüggöny mellett, és nem volt rajta semmi, csak az arcán egy mosoly. Hallottam, ahogy a víz zuhogása megváltozik, és tudtam, hogy a tusoló alá állt. Így tehát félresöpörtem az aggodalmamat, hogy egy sokkal kellemesebb dologgal foglaljam le az időmet. Levettem az utolsó ruhadarabot is magamról, és beléptem hozzá a fülkébe. Még nem voltunk Londonban, de nem engedtem meg, hogy a félelem elragadja tőlem, akár egyetlen másodpercre is. Amíg visszahúzzuk egymást a szakadék széléről, addig sikerülni fog. Addig megőrizhetjük a rózsaszín világunkat.

2 Bliss A reggel a fürdőszobában kezdődött, majd az ágyban folytatódott, és ez a csodálatos férfi minden apró félelmet kiűzött a gondolataimból. Komolyan mondom. Szerintem a nyelve valami különleges képességgel rendelkezett, mert megolvasztotta a csontjaimat, és olyan nyugalom töltött el, hogy szinte elolvadtam. Csak hívjatok Alex Macknek. – Ez, Mr. Taylor, nagyon jó válasz volt a kérdésemre. Az ujja a térdem hátulját csiklandozta, az ajka lustán csókolgatta

a

vállamat.

Megborzongtam,

amikor

azt

kérdezte: – Mi is volt a kérdés? – A térdemnél levő keze feljebb siklott belső combom érzékeny bőrére. – Elterelődött a figyelmem. Nagyot nyeltem. Hatékonyan tudtuk elterelni egymás figyelmét. – Azt kérdeztem, boldog vagy-e. A keze tovább haladt felfelé, amíg az érintésére hirtelen ívben megfeszült a hátam, a fejem pedig hátrabiccent. – Ja, igen. Elég ostoba kérdés volt.

El akartam tolni a kezét, de alapos ténykedéseinek köszönhetően meglepő módon nem tudtam irányítani a végtagjaim. – Nem is igaz – préseltem ki összeszorított fogam közül. – Nem tudok a gondolataidban olvasni, ezért néha szeretném hallani. Fölém hajolt, a haja össze volt borzolva, a tekintete azonban komoly volt. – Nekem pedig nem megy könnyen, hogy kimondjam. – De csak néha. – Vagy néha a szokásosnál is többször kellett hallanom. Tudtam, hogy ostobaság, de attól, hogy gyűlöltem a bizonytalanságomat, még nem szűnt meg létezni. Garrick

testhelyzetet

váltott,

és

a

lábam

közé

helyezkedett. Még mindig érzékeny voltam az előző aktus után, ezért felnyögtem, amikor a teste az enyémhez nyomódott. – Ebben

az

esetben

tudnod

kell,

hogy

minden

alkalommal, amikor ezt csinálom – ekkor megmozdította a csípőjét –, rendkívül boldog vagyok. A sokféle, heves érzelem közepette sikerült a szemem forgatnom. – Két különböző fajta boldogságról beszélünk. Megrázta a fejét, és az ajkát a fülemhez közelítette. – Csak egyfajta van. Akár benned vagyok, akár melletted fekszem, akár megérintem a hajad, vagy a nevetésedet

hallgatom, mind ugyanazt jelenti. Ha veled vagyok, boldog vagyok. Istenem, nagyon értett hozzá! Mindenhez. Rátapintott bennem egy érzékeny pontra, mire akaratom ellenére kibukott belőlem az a szó, hogy jó. Sötéten felnevetett. – Te most osztályozol? Azt hittem, itt én vagyok a tanár. A számhoz húztam a száját, hogy elhallgattassam, aztán a dereka köré kulcsoltam a lábam. – Nem osztályozlak. Az egód már így is elég nagy. Ismét nevetett, aztán továbbfolytatta a

figyelmem

elterelését. Egész délelőtt és a délután egy részében. Egy kis ideig működött… na jó, talán sok ideig. Amikor azonban felszállt a gépünk késő éjszaka, már semmilyen flörtölés, érintés vagy suttogás nem tudta elvonni a figyelmem arról a sok lehetséges katasztrófáról, amely Londonban várt ránk. Szinte semmit sem tudtam a családjáról, kivéve azt, hogy az anyja megrémít. Távolról is félelmet keltett bennem a telefonból kiszűrődő hangja és az az arc, amit Garrick vágott, amikor vele beszélt. Amikor megláttam a nevét a kijelzőn, mintha sötét fellegek lebegtek volna a lakásom fölött. Mi van, ha csak vet rám egy pillantást, és elkönyveli, amit már én is tudok? Hogy Garrick túl jó nekem. Ne értsetek félre, nem emésztettem magam emiatt, hiszen… helló, az enyém volt a srác. És nem is

panaszkodtam. Ami persze nem jelentette azt, hogy nem voltam tisztában vele, hogy megkaphatott volna helyettem egy csinosabb, magasabb vagy kevésbé göndör hajú lányt. Mégis velem volt. Legalábbis amíg el nem szúrtam. És isten a tanúm, nagyon értettem ahhoz, hogy kell elszúrni valamit. Így tehát ültem a repülőn, miközben körülöttem mindenki aludt, köztük Garrick is, én pedig halálosan rettegtem. Ha a félelmeim súlya valóságos lett volna, a repülő biztosan nem tudott volna fenn maradni a levegőben. Zuhanni kezdett volna, aztán forogni, míg végül egy bátor lélek ki nem lök az oldalsó ajtón, hogy mindenki más megmeneküljön. Azt kiáltotta volna „Könnyítsünk!", én pedig lezuhantam és meghaltam volna. Ez is egy olyan dolog volt, ami elromolhatott. Lehet, hogy lezuhanok és meghalok a lépcsőn Garrick otthonában. Várjunk csak… van egyáltalán lépcsőjük? Részletesen el kellett volna mesélnie mindent. Talán fel kellene ébresztenem, és megkérdeznem, van-e lépcső náluk. Aztán megkérni, hogy írja le nekem az egész házat. És persze mondjon valamit a szüleiről és mindenki másról, akivel valaha találkozott. Lehet, hogy jobb lenne, ha ő beszélne folyton, hogy ne halljam a saját gondolataimat. Már majdnem megérintettem, aztán visszahúztam a kezem, és a homlokomra csaptam.

Az istenért, Bliss! Nyugodj már meg! Ez lett a mantrám az út hátralevő részére. Magamban ismételgettem (és nem kizárt, hogy néha hangosan is), miközben a homlokom a repülő hideg ablakához nyomtam, és próbáltam aludni. A mantra legalább olyan hatásosnak bizonyult, mint az alvási kísérleteim. Felváltva hol az ablakhoz, hol a lehajtható tálcára, hol Garrick vállára dőltem, miközben próbáltam egy olyan helyet találni a fejemnek, amely nem borzalmasan kényelmetlen. Nem értettem, hogy tudok otthon a vállán aludni, most pedig, amikor az lett volna a legjobb pozíció az alváshoz, úgy éreztem, mintha üvegszilánkokkal teli párnára akarnám hajtani a fejem, amelyen hangyák nyüzsögnek, és meg van szórva antraxszal. Visszatértem

inkább

a

lehajtható

tálcához,

előregörnyedtem, és ráfektettem a fejem. Ekkor Garrick felült, és kicsatolta a biztonsági övét. Felébresztettem. Tipikus barátnő hiba. – Ne haragudj! – suttogtam. A testem és jelenlegi alvóhelyem közé nyúlt, megtalálta a biztonsági övem csatját, majd kioldotta. – Mit csinálsz? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak a kezével jelezte, hogy álljak fel. Nagy nehezen felemelkedtem a tálcáról, majd felálltam a szűk helyen. A fejemet oldalra kellett billentenem, hogy

elférjek a fenti csomagtartó alatt. Garrick eközben felemelte a kartámaszt, és átcsúszott az én helyemre. Megfogta a csípőmet, és leültetett az ő székére, majd felém fordult, és háttal az ablaknak dőlt. Kitárta a karját, álmosan mosolyogva nézett rám, én pedig hálásan a karjába dőltem. A fejemet a mellkasára fektettem, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Jobb? – kérdezte álmos hangon. – Tökéletes. Az ajkával megsimította a halántékomat, aztán az alvást legalább olyan ellenállhatatlannak találtam, mint őt. *** Néhány óra múlva felébredtem, és azt láttam, hogy fény árad be a repülőgép ablakán. Néhány sorral mögöttünk két nő halkan suttogva beszélgetett. A hangjuk ismerősen dallamos volt.

Ekkor jöttem rá,

hogy

mindjárt megérkezünk

Londonba.

Londonban leszek! Istenem, olyan sok hónapon keresztül nézegettem Kelsey képeit, hallgattam az úti beszámolóit, és evett a sárga irigység. Most viszont rajtam volt sor. Szerettem volna „vigyázni a résre” a metrómegállókban, fish & chipset enni, megnevettetni a királynő testőreit. Látni akartam a Big Bent, a Globe színházat, a London hidat és

Judi Denchet. Vagy Maggie Smitht. Vagy Alan Rickmant. Sir Ian McKellent. Vagy bármelyik angol hírességet.

Szentséges isten. Tényleg megtörténik! És nem csak egy hétköznapi turista voltam. Olyan emberrel látogattam ide, aki ebben a városban nőtt fel. A

vőlegényemmel. Na, ezt kapd ki, világ! – Boldogabbnak tűnsz. Elhúztam a fejem az ablaktól, és azt láttam, hogy Garrick ébren van, és engem néz. Halkan felsikítottam, majd rávetettem magam. Szorosan összeforrasztottam az ajkunkat, mire Garrick egy pillanatig döbbenten és mozdulatlanul ült alattam. Aztán behunyta a szemét, a tenyerébe fogta a tarkóm, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy majdnem elfelejtkeztem Londonról. Majdnem. Vigyorogva elszakítottam magam tőle, mire azt mondta: – Nem mintha valaha is panaszkodnék az ilyen pillanatok miatt, de mi ütött beléd? Egy kicsit elkéstél, ha az volt a célod, hogy mi is belépjünk a repülőn szexelők klubjába. Játékosan belebokszoltam a vállába, aztán adtam egy újabb futó csókot a szájára, mert nem tudtam ellenállni. – Angol vagy – feleltem. Elmosolyodott, és néhányszor pislogott. – Igen. – És hamarosan Angliában leszünk.

Lassan bólintott, én pedig tudtam, hogy őrültnek tűnök, de nem érdekelt. – Igen. Egy teljes hónapja tervezgetjük ezt az utazást. – Tudom… csak… eddig nem tudatosult bennem, hogy

Londonban vagyunk. Vagyis leszünk. Mindegy. Annyira lefoglalt az édesanyád miatti aggodalmam, hogy mással nem is igazán törődtem. Londonba megyek! Juhé! Halkan és csendesen kuncogott, aztán a szájam elé tette az ujját, hogy lecsendesítsen. Ja, igen. A többiek még aludtak. Aztán, mintha nem tudna uralkodni magán, hangosan felnevetett, teljesen figyelmen kívül hagyva a saját figyelmeztetését. – Mi olyan vicces? – kérdeztem. Lassan úrrá lett a jókedvén, és a tarkómon lévő kezével egymáshoz húzta a homlokunkat. Az ajkunk egy pillanatra összeért, aztán azt felelte: – Boldoggá teszel. – Helyeslően elmosolyodtam, majd hozzátette. – Hozzám jössz feleségül? A szívem úgy repkedett, palacsintáimnak kellett volna.

ahogy

ma

reggel

a

– Ezt a kérdést már feltetted egyszer, és igent mondtam. – Tudom, de nem igazság, hogy csak egyszer kérdezhetem meg.

Elolvadtam. Totálisan elolvadtam. Felemeltem a kezem, és megsimítottam az állkapcsát. Néhány napja nem borotválkozott, ezért borostás arca érdes

volt, férfias és hihetetlenül szexis. Behunyta a szemét, a kezembe hajtotta a fejét úgy, ahogy Hamlet szokta, amikor rajtam kívül bárki más játszik vele. Ostoba macska. – Igen. A válaszom mindig igen lesz – feleltem. Levette a kezemet az arcáról, majd könnyed csókokat hintett a kézfejemre. A belsőm olyan péppé olvadt, mint amilyen reggelit a stewardessek felszolgáltak. Garrick megcsókolta a gyűrűsujjamat. Ki gondolta volna, hogy egy eljegyzési gyűrű is erogén zóna lehet? – Szavadon

foglak.

Tudom,

mennyire

szereted

az

akcentusomat, és ebben az országban sokkal nagyobb konkurenciám lesz. Felnevettem. – Erre nem is gondoltam! Istenem, egy egész ország tele angol férfiakkal! Micsoda… Magához húzott, és a kedvenc módszeremmel fojtotta belém a szót. – Ez nem vicces – mondta. – Már az is elég rossz, hogy a családommal osztoznom kell rajtad. Huh. Nem akartam erre a családi találkozóra gondolni. Mostanáig annyira negatív voltam, hogy ez a negativitás az egész látogatásunkra kihatott. – Emlékszel, amikor megismerkedtünk, és azt mondtad, hogy nem vagy féltékeny típus? Emlékszel arra, mekkora

hazugság volt? Ó, igen. A féltékenység nagyon jól állt neki.

– Nem volt hazugság, csak előtted még nem találkoztam senkivel, akire féltékeny lehettem volna. Átkaroltam a derekát. – Minden angol férfi ilyen jól bánik a szavakkal? – Nem. Csak én. – Meg James Bond. – Na igen. Természetesen. – Rendben van. Akkor mivel James kitalált személy, be kell érnem veled. – Megszabadulhatnál tőlem, ha megpróbálnád. – Nem akarom megpróbálni. A stewardess megkopogtatta a vállamat, és megkért, hogy készüljünk fel a leszálláshoz. Szerintem valójában azt akarta udvariasan közölni, hogy ne molesztáljam a barátomat nyilvánosság előtt. Istenem, ezek a légitársaságok! Olyan szűkmarkúak, ha a mogyoróról és a szórakozásról van szó. Nem volt bűntudatom, mégis elpirultam, mert áruló testem erre az egyre volt igazán alkalmas. Előrefordultam, és észrevettem, hogy a másik sorból egy nő minket néz. A kartámaszra könyökölt, az állát a tenyerébe támasztotta, úgy nézte tátott szájjal a műsorunkat. Halvány pirulásom fokozódott, és a következő pillanatban már az egész arcom és a nyakam is lángolt. Talán egy kicsit mégis feltűnőek voltunk.

Garrick láthatóan nem zavartatta magát, a mellkasa rázkódott néma nevetése miatt. Megfricskáztam a karját, és próbáltam kizárni a tudatomból azt a nőt, aki még mindig minket nézett. Garrick újra megszólalt: – Hozzám jössz feleségül? Ó, ezek szerint, most már csak a műsor kedvéért folytatta. Hallottam, ahogy mellettünk a nő hangosan felsóhajt, és esküszöm, arra számítottam, mindjárt elővesz egy zacskó pattogatott kukoricát vagy ilyesmit. Megint megfricskáztam Garrick karját, mire csak nevetett. Hátraejtettem a fejem az ülés támlájához, miközben a gép lassan ereszkedni kezdett, és igyekeztem úrrá lenni a pirulásomon. Garrick mellettem végig önelégült arcot vágott, mialatt leszálltunk, és elvittek minket a kapuig. Örültem, hogy gép elején ülünk, így hamar magunkhoz vehettük a csomagjainkat, és elmenekülhettünk a nézőközönség elől. Kivettem a táskámat az előttem lévő ülés alól, aztán siettem, hogy minél hamarabb eltűnhessek. – Várjon! – mondta a nő. – Nem akar válaszolni neki? Garrick ismét kuncogott és hozzátette. – Igen, nem akarsz válaszolni? Leesett az állam, és úgy tátogtam… nos, mint egy hal. Komolyan kikényszeríti belőlem a választ úgy, hogy az a nő néz? Ráadásul most, hogy megszólított minket, néhány másik utas is szintén ránk figyelt. Összepréseltem az ajkamat,

úgy meredtem Garrickre. Színész voltam, ezért jobban kellett volna viselnem a rám irányuló figyelmet. Amikor azonban szerepet játszottam, egész más helyzet volt. Akkor ki tudtam kapcsolni az agyam, és valaki más fejével gondolkodtam. Vonakodva azt feleltem: – Igen. – Hogy mondtad, szerelmem? Nem hallottam. A szemem forgattam. – Azt mondtam, igen. Garrick a körülöttünk lévők felé fordult, és valósággal kiabált: – Azt mondta, igen! A kabin belsejében fokozatosan taps tört ki. Én pedig olyan tekintettel néztem rá, amely egy részben ezért-mégmegöllek és három részben vigyél-ki-innen-most-azonnal volt. Garrick élvezte az elismerést, bájosan mosolygott, miközben én őt néztem, és valószínűleg olyan vonzó lehettem, mint egy retek. Megfordultam, hogy elmeneküljek, és ekkor megbotlottam valamiben. Nem láttam semmit a lábam előtt, de esküszöm, hogy volt ott valami. Dühösen levonultam a gépről, majd nagy nehezen visszafogtam magam, hogy ne szaladjak teljes erőmből végig

a folyosón ki a terminálhoz. Garrick akkor ért utol, amikor átmentem a kapun. Átkarolta a nyakam. – Tudod, mennyire imádom, amikor elpirulsz. – Te pedig tudod, mennyire gyűlölöm. – Arra emlékeztet, amikor másodjára találkoztunk azon a reggelen

az

osztályteremben.

Az

volt

a

lehető

legalkalmatlanabb idő és hely, hogy felizguljak, de olyan elképesztően tudsz elpirulni. A testem nem adott sok választási lehetőséget. Csak azért mondta ezt, hogy még jobban elvörösödjek. Az ember azt hihette volna, hogy felszabadultabban tudok a szexről beszélni, miután már volt benne részem, meg minden. Valamint azt is feltételezhette, hogy ebben a korban képes vagyok sikeresen beleszúrni egy szívószálat egy dobozos üdítőbe. Sajnos az eredmény 2-0 volt, és nem az én javamra. Így tehát hagytam, hogy élvezze a zavaromat, én pedig azt élveztem, ahogy a teste hozzám nyomódott. Méltányos üzlet volt.

3 Garrick Még mindig egy kicsit csipás volt a szemem, amikor a bevándorlás hosszú sorában várakoztunk, aztán felvettük a csomagjaikat, és átmentünk a vámon. Bliss a bujaság és a némaság között ingadozott, habár leginkább az utóbbi volt jellemzőbb, miközben közeledtünk a végső úti célunk felé. Kint,

a

repülőtér

épülete

előtt

átkaroltam,

mert

szükségem volt rá, hogy érezzem a testét, és valamiféle uralmat erőltessek magamra, miközben a rémülete kezdett belém is átszivárogni. Nem túl nagy lelkesedéssel igyekeztem leinteni egy taxit, hogy elvigyen a szüleim kensingtoni házához, ám ekkor meghallottam, hogy valaki azt kiáltja: – Taylor! Garrick Taylor! Nézz már ide, te hülye! Bliss már megállt, és két idiótát figyelt, akik kiabálva és integetve szaladtak felénk a járdán. Az első idiótának sötét színű bőre volt és nagyon rövidre nyírt haja, amely legutóbb még rasztafrizura volt, amikor utoljára láttam. Ő volt Rowland. Mellette a másik idióta, Graham, aki annyira hasonlított hozzám, hogy akár a testvérem is lehetett volna. (Ezt a trükköt nem egyszer eljátszottuk gyerekkorunkban). Egyik fickó sem jelentett semmi jót. Beletúrtam a hajamba, és elmosolyodtam.

– Szentséges ég! Mi az ördögöt kerestek ezek itt? – A barátaid? – kérdezte Bliss. – Nagyon régi barátok. Bliss és én visszafordítottuk a csomagjainkat, és alig tettünk meg néhány métert feléjük, amikor Rowland rám vetette magát. – Ricky! – kiáltotta, és összeborzolta a hajam. Hallottam, hogy a vállam mögött Bliss azt visszhangozza „Ricky?", de ekkor leráztam magamról Rowlandet. Áthatóan ránéztem, és azt feleltem: – Ez a becenév már a középiskolában sem tetszett, és most sem tetszik. – Ó, ugyan már, tesó! – mondta Graham. – Engedd már meg neki, hogy egy kicsit szórakozzon! Ezer éve nem jártál itthon. Habár látom, mi tartott vissza. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Blisst nézi. Graham és én nemcsak külsőleg hasonlítottunk egymásra – magas termet, szőke haj, kék szem –, de a nők terén is egyforma ízlésünk volt. Leginkább vicceltem, amikor azt mondtam Blissnek, hogy talál egy másik férfit. Most azonban már nem volt olyan vicces. Megráztam a fejem a barátom láttán, és közelebb húztam magamhoz Blisst. – Bliss, ez a két fickó régi barátaim, Rowland és Graham. Együtt nőttünk fel. Ő pedig a menyasszonyom, Bliss. Istenem, de jó érzés volt ezt mondani!

– Ez a neve? Hogy boldogság? Vagy ez csak egy becenév azért, mert olyan jó az… – Rowland! – figyelmeztettem. Megvonta a vállát, és pimasz mosolyt villantott Blissre, aki mindkettőjükre

vigyorgott.

Az

arca

lángvörös

volt.

Bármennyire is örültem, hogy újra látom őket, semmi kedvem sem volt osztozni velük Blissen. – Mit kerestek itt? – kérdeztem. – Felhívtuk az apádat, és megkértük, hogy mondja meg az anyukádnak, hogy a géped néhány órát késik – felelte Rowland. – Miért tettetek ilyet? Graham Blissre nézve elvigyorodott, és azt felelte: – Mert szerettük volna megismerni a barátnődet… mielőtt az édesanyád ízekre szedi. Láttam, hogy az összes vér kifut Bliss arcából, és az élénkvörös szín hirtelen halálsápadttá válik. Nos, ennyit a nyugalmáról. – Garrick! – Bliss megragadta megmarkolta a mellkasom.

a

karomat.

Aztán

Vádló tekintetet vetettem Grahamre, megfogtam Bliss kezét, úgy húztam magamhoz. – Csak viccel, szerelmem. Minden rendben lesz.

Kérlek, add, hogy minden rendben legyen! – Néhány korsó után biztosan – vágott közbe Rowland. – Fényes nappal van – feleltem.

Rowland megvonta a vállát. – Majd gondoskodunk róla, hogy étel is legyen a gyomrotokban. Bliss karba tette a kezét a mellkasán, úgy bámult rám. Annyira elragadó tudott lenni, amikor haragudott, hogy majdnem nem is bántam. – Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek, és hogy rekordidőn

belül

sikerült

felbosszantanotok

leendő

feleségemet, de hosszú volt az út, és legjobb lenne, ha most azonnal hazavinném Blisst. Amikor meg akartam fogni a kezét, elrántotta, de visszahúzta, és megbökte a mellkasom. – Azt már nem, Mr. Taylor! – Hallottam, hogy Rowland felnevet mögöttem. – Nem fog megfosztani attól a lehetőségtől, hogy folyékony bátorságot meríthessek, vagy hogy kikérdezhessem a barátait. Graham füttyentett egyet. – Tetszik nekem ez a lány. Ez addig is meglehetősen nyilvánvaló volt. Belenéztem Bliss szemébe, aki azonban nem hátrált meg. Összepréseltem

az

ajkam,

mire

válaszul

felvonta

a

szemöldökét. – Hát jó. Legyen. – Régi barátaimhoz fordultam, és hozzátettem. – Egyetlen ital. Ennivalóval. Egy óra. Ennyit kaptok. – Ártatlanul és megadóan felemelték a kezüket, aztán mutatták az utat, merre menjünk.

Graham a háta mögött hátravetette. – A francba, Taylor. A tanítás kiszívott belőled minden jófejséget? – Valamijét biztos kiszívták, amíg tanított. Hátulról

meglöktem

Rowlandet,

mire

nevetve

előrebukott. – Mi az? – kérdezte Bliss. – Mit mondott? – Semmit. Csak egy barom. Rowland ezek után tartotta a távolságot, majd odavezetett minket ugyanahhoz a régi Peugeot-hoz, amelyet akkor vezetett, amikor utoljára Londonban laktam, nyolc évvel ezelőtt. Furcsa, milyen keveset változtak bizonyos dolgok és bizonyos emberek. Én megváltoztam… az egészen biztos volt. Egy időben ugyanolyan sznob és mások fölött ítélkező voltam, mint a szüleim, máskor pedig elképesztően ostoba módon lázadtam és harcoltam ugyanaz ellen. Csak az elmúlt két évben kezdtem úgy érezni, hogy végre rátaláltam egy ésszerű középútra. Abban reménykedtem, hogy ma a szüleim is hasonló módon viselkednek majd. Azon imádkoztam, hogy nehogy visszafelé süljön el ez az egész látogatás. Besegítettem Blisst a hátsó ülésre, aztán mielőtt én is beszálltam volna mellé, odafordultam Grahamhez. Nemcsak úgy nézett ki, mint a testvérem, de szinte egész életemben annak is tartottam. Amikor elköltöztem ebből a városból,

magam mögött hagytam a barátságunkat is. Csak az utóbbi időben vettem fel újra vele a kapcsolatot. – Nagyon örülök, hogy újra látlak, haver. Sajnálom, hogy olyan hanyag voltam, és nem kerestelek többször. Megveregette a hátam, aztán megrázta a fejét. – Ne aggódj emiatt! Értem, miért maradtál távol. És látom, a dolgok nagyon jól alakultak nálad. – Benéztem a kocsiba, ahol Bliss mosolygott, és minden bizonnyal egy mocskos történetet hallgatott Rowlandtől, aki a volán mögött ült. Elmosolyodtam. – Igen, minden tökéletesen alakult. Beültem a hátsó ülésre, majd magamhoz húztam Blisst, aki így középre került. Lehet, hogy a régi barátaim a legelvetemültebb bajkeverők voltak, egy dolgot azonban a javukra lehetett írni. Blisst egy hete nem láttam ilyen felszabadultnak. Talán mégis jó ötlet volt, hogy egy kicsit lazítsunk. Mindkettőnkre ráfért. Magamhoz húztam a fejét, az orromat belefúrtam a hajába, miközben nevetett azon, milyen nevetséges hangot ad ki Rowland az anyját utánozva. Meleg teste és az illata megnyugtatott. Attól, hogy itt volt velem, más színben láttam Londont. Újra olyan szemmel tudtam nézni, mint mielőtt a szüleim és a rám nehezedő nyomás és manipuláció miatt el akartam menni.

Bliss újra és újra az új kezdetet jelentette számomra. Az ő segítségével képes voltam elengedni a múltat, és továbblépni. Megfogta a combomat, és felnézett rám. Lehet, hogy túl sokáig merengtem, mert azt kérdezte: – Jól vagy? A fejére hajtottam az enyémet, és azt feleltem: – Csak örülök, hogy itthon vagyok, és te is itt vagy velem. Megfordította a kezét, és egymásba fűzte az ujjainkat. Rowland az első ülésről olyan hangot adott ki, mintha hányni akarna. – Pofa be, Row! Csak féltékeny vagy, mert neked még nem sikerült egynél több éjszakán át magad mellett tartanod egy nőt. – Nem sikerült? Nem sikerült? Ezért díjat kellene kapnom, haver. Nehezebb, mint gondolnád. Bliss hozzám bújt, és azt kérdezte: – Mióta ismeritek Garricket? – Én csak a közép óta – felelte Rowland. – A gimi óta – fordítottam le Blissnek. – De Graham és Garrick már pisis koruktól fogva össze vannak nőve. – Kicsi korunk óta – tettem hozzá. – Hé, érti a lényeget. Nem kell lefordítanod minden egyes szót, amit mondok. Én is angolul beszélek.

– Szóval akkor azt akarjátok mondani – kezdte Bliss, és előrehajolt az első üléshez –, hogy Graham az, akit a kínos történtekről kell kérdeznem? – Elnézést. – Oldalba böktem, mire elhúzódott tőlem. – Ó, ugyan már! Mintha te nem tudnál elég zavarba ejtő dolgot rólam. A legtöbbnél te is ott voltál. – Nocsak, mesélj! – kérte Rowland, és a visszapillantó tükörben a szemöldökét húzogatva nézett ránk. – Meg. Ne. Próbáld. – Ezúttal Bliss bökött oldalba. – Várj! – Graham hátrafordult felénk. – Arról beszélsz, hogy beleszerettél a tanárodba? – Garrick! – Volt egy olyan érzésem, hogy sokszor fogom én még ilyen hangsúllyal hallani a nevem, amíg itt vagyunk. – Elmondtad nekik? – Grahamnek mondtam el, de mivel Rowland sem tűnik meglepettnek, gondolom, ő is értesült a dologról. Bliss előrehajolt, és a kezébe temette az arcát. – Ó, istenem, ez olyan ciki! – Miért lenne ciki? – kérdezte Rowland. – Nincs is izgalmasabb a diáklány fantáziánál. Miután Graham elmondta, egy hétig olyan lányokról álmodtam, akik a régi iskolánk egyenruháját viselik. Bliss érthetetlen hangon felnyögött, és még előrébb hajolt, hogy az arca hozzáért a térdéhez. Még mindig nem tudtam megfejteni minden egyes megnyilvánulását, de most szinte

biztos voltam benne, hogy ez a nyögés azt jelenti, éppen majd' elsüllyed a szégyentől. Jelentőségteljes pillantást vetettem a barátomra, és azt mondtam: – Kösz szépen, haver. Ezután megsimogattam Bliss hátát, és hozzáfordultam: – Nincs okod zavarba jönni, mert nem csináltunk semmi rosszat. Soha többé nem akarok hazudni kettőnkről. Lehet, hogy ez egy probléma volt nálam, lehet, hogy csak a mániám, de tényleg gyűlöltem a hazugságot. Undorító dolognak tartottam, amely csak elfertőződik, mint egy seb, és úgy terjed, mint a betegség. A hazugság olyan bűn, amelyben nincsenek nyertesek, és a végén mindenkit megbánt. A tenyerem alatt éreztem, hogy Bliss mély levegőt vesz, a háta megemelkedik, majd visszasüllyed. – Igazad van. – Felült, és a kezemet a háta és az ülés közé szorította. – Nem sajnálom, és elegem van abból, hogy félek miatta. – Ez a beszéd, kislány! – mondta Rowland. – Ez az, drágám! – súgtam a fülébe. – Őrizd meg a vastag bőrt az arcodon, szivi! Engedd, hogy Graham és én meghívjunk néhány italra, mert így kellően fel leszel vértezve, amikor Taylorék nagy előcsarnokába lépsz. – Nagy előcsarnokotok van? – sápadt el Bliss. Megvakartam a tarkóm, és azt feleltem: – Igazából nem is olyan nagy.

– És mi a helyzet a lépcsővel? Van lépcsőtök? Bólintottam. Erre felkapta a kezét. – Ennyi. Meg fogok halni. Tudtam. Ránéztem Rowlandre és Grahamre, akik értetlenkedve pillantottak egymásra, aztán rám. Megráztam a fejem, mert én sem tudtam, miről van szó. Talán nem kellene annyira szigorúan ragaszkodnom ahhoz az „egy ital" szabályhoz. – Nem tudom, miről beszélsz, de nem fogsz meghalni. Az csak egy ház. Nem kell aggódnod miatta. Valóban csak egy ház volt. Soha nem gondoltam rá úgy, mint az otthonomra. Bliss mély levegőt vett, és bólintott. Aztán kihúzta magát, és elszántan nézett. Lépcső. Macska. Szerettem ezt a nőt, de isten a tanúm, nem mindig értettem. Nagyon félt a kis dolgoktól – anyáktól és puccos házaktól –, amikor azonban valamit a fejébe vett, elképesztően hevesen harcolt, hogy véghezvigye. Nagy dolgokat. Félelmetes dolgokat. Például, hogy új karriert építsen fel Philadelphiában. Hogy elkezdje az életet a főiskola után. Hogy belém szeressen. Én voltam az, aki a nagy dolgokkal álltam hadilábon. Sosem tudtam igazán, mit akarok, amíg frontálisan neki nem ütköztem.

Vagy amíg be nem sétált az életembe egy kitalált macskával. *** – Nincs szüksége még egyre, Rowland. Eleget ivott már. Mindketten eleget ittunk. Ha én még egyet innék, nem lenne szűrő a fejemben a szüleimmel való találkozáskor, ami legalább olyan nagy katasztrófa lenne, mint amilyen a

Titanic mentőcsónakok nélkül volt. – O, ugyan már! Mi haszna annak, hogy kocsmában dolgozom, ha nem itathatom addig a barátaimat, amíg teljesen el nem áznak? Volt valami szörnyű rossz abban, hogy egy szinte üres kocsmában ültünk délben, és ennyit ittunk. – Nem is tudom… jövedelmező munkád van? Hogy végre annyit tudj spórolni, hogy elköltözz a szüleidtől? – Cssss! – Idegesen csendre intett, mintha a bárpulttal szembeni bokszban ülő két ember meghallhatná. – Először is ez aljas megjegyzés volt, haver, másodszor pedig saját lakásom van. Ami véletlenül a szüleim garázsa fölött található. Ami nem jelenti azt, hogy együtt lakom velük. – Oké, ha ettől tiszta a lelkiismereted, Row. – Akkor emiatt… – Töltött egy pohárral, és Bliss felé tolta.

Elkaptam, miközben Bliss érte nyúlt, és elhúztam előle. – Hé!

–

Az

alsó

ajkát

lebiggyesztette.

Szinte

ellenállhatatlanul. – Ó, édesem, szerintem e nélkül is boldogulni fogsz. Felém hajolt a székén, és átkarolta a nyakamat. Az ujjai a hajamba túrtak a tarkómon, és azt mondta: – Nos, ha én nem ihatom meg, akkor idd meg te! Rowland közbevágott: – Na, ez már jó ötlet. Talán ha iszol még egyet, nem leszel olyan unalmas. – Nem vagyok unalmas! Graham hangosan felhorkant, majd a poharára hajtotta a fejét, és úgy tett, mintha aludna. Bliss közönséges hangon felnevetett, és csak azért nem esett le a székről, mert fogtam a derekát. Graham kinyitotta a szemét, rákacsintott, aztán újra feltűnően horkolni kezdett. Megelégeltem. Megfogtam Bliss székét, és az enyém mellé húztam. Erre felsikított, aztán rám dőlt. Próbáltam leplezni, mennyire bosszant Graham, miközben átkaroltam Bliss vállát, és ittam egy korty sört. Rowland éljenzett, Bliss a nyakamba duruzsolt, én pedig úgy gondoltam, hogy még egy ital nem árthat. Híres utolsó szavak.

4 Bliss – Na jó, most már tényleg mennünk kell – jelentette ki Garrick mély, hipnotikus hangon. Nem akartam még menni. Annyival szórakoztatóbb volt itt lenni, mint a szüleivel találkozni. A vállára támasztottam az állam, és azt mondtam: – Csak még egyet! Lenézett rám, és azt felelte: – Hidd el, szerelmem, jobban teszed, ha most megállsz. Máskülönben dalocskákat találsz ki, és arról beszélsz, milyen jó illatom van, miközben illetlenül sokszor érintesz meg. A vállára fektettem az arcom, majd becsúsztattam a kezem az inge gallérja alá. – Azt hittem, szereted, amikor illetlenül sokszor érintelek meg. Garrick lefogta a kezem a nyakánál. – Csak nem akkor, amikor az anyámmal kell találkoznunk – felelte. Ó, istenem, az anyja! Nem volt vicces, mégis azon kaptam magam, hogy nevetek. Muszáj volt… máskülönben sírva fakadtam volna. Tudtam, hogy azt mondta, Rowland és

Graham csak viccelt, de szinte biztos voltam benne, hogy csak azért tette, hogy ne ijesszen el. – Az anyukád meg fogja érteni – jegyezte meg Rowland. – Ti ketten úgy néztek ki, mintha máris nászúton lennétek. Tiszta hányinger. – Hát persze, hogy meg fogja érteni – tette hozzá Graham. – Úgy értem, ő az anyukád. Nem arról van szó, hogy még sohasem szexelt volna életében. Ó, istenem. Most már nevetnem és sírnom is kellett. Graham oldalra hajolt, hogy mellettem Garrickre nézzen, akinek az arcán olyan csúnya fintor látszott, amelyet még sosem láttam. Aztán hogy tovább cukkolja a barátját, hozzátette: – Lefogadom, hogy most is azt csinálják. Lezavarnak egy gyors menetet, miközben „késik" a gépetek. Garrick leszállt a székről. – Éééés… ez volt a végszónk, hogy búcsút mondjunk. – És bejelentkezzetek egy pszichológushoz – mosolygott Graham. – Meg egy kávét igyunk – tettem hozzá. Határozottan szükségem volt kávéra. Garrick megállt mögöttem, meleg kezével átkarolta a vállamat. Én erre hátrahajoltam, lehajtottam a fejem, majd úgy fordítottam, hogy a hasára tegyem. Onnan néztem fel rá fejjel lefelé. Pislogtam. Vagy legalábbis akartam. Ehelyett csukva maradt a szemem, de a sötétségbe színek vegyültek,

és olyan érzésem támadt, hogy egy mély, fekete lyukba süllyedek. Kinyitottam a szemem, és hunyorogtam a helyiség fényes lámpája miatt. Így fejjel lefelé és két itallal túl azon a határon, amikor már semmi nem érdekelt, a világ vészesen kibillent a sarkából. – Azt hiszem… – felnéztem Garrickre –, túl sokat ittam. Bólintott, félig lehunyt szeméből arra következtettem, hogy ő sem igazán józan. Vagy fel volt izgulva. Vagy mindkettő… remélhetőleg. – Én pedig azt hiszem, hogy a barátaim köcsögök – felelte. Graham felállt, félig megivott sörét otthagyta a bárpulton. – Csak óvatosan az érzelgős dumával, Taylor. Tudjuk, mennyire szeretsz minket. Semmi szükség arra, hogy jelenetet rendezz. – Gyere, tűnjünk el innen! – mondta Garrick. Egyetértettem, ezért átkaroltam a derekát, és a fejem a mellkasára hajtottam. – De legalább megnyugodott – jegyezte meg Rowland. – Szívességet tettem neked. Ami azt illeti, csodálatosan nyugodt voltam. És arra gondoltam… talán elnyújthatnánk még egy kicsit ezt a haladékot, és kettesben maradhatnánk a városban, mielőtt belépünk az oroszlán barlangjába. A kezemet lecsúsztattam a bőrövhöz, amely Garrick derekán futott körbe, és lábujjhegyre emelkedtem. Halkan duruzsolva megtaláltam azt a kis mélyedést, ahol a válla átmegy a nyakába. Ez volt a

tökéletes testrésze. Amikor mély levegőt vettem, szinte el tudtam képzelni, hogy egyedül vagyunk, és teljesen körbevesz. Garrick megköszörülte a torkát. – Talán egy kicsit túl nyugodt is. Kinyitottam a szám, és megízleltem a tökéletességet. Elégedetten felmordultam, és valahonnan a hátam mögül azt hallottam: – Rowland tényleg nagy szívességet tett neked. Garrick óvatosan lenyomott a földre, amíg a talpamon nem álltam, és már nem értem el a nyakát. Felemelte a kinyújtott középső ujját a barátai felé. Graham felvonta a szemöldökét, mire Garrick rájött, hogy nem az Egyesült Államokban van. Pislogott egyet, majd megrázta a fejét, és felemelte mellé a mutatóujját is. Úgy nézett ki, mint egy háttal mutatott békejel, de tudom, hogy nem azt jelentette. Itt legalábbis nem. Graham megrázta a fejét. – A francba, tisztára átformáltak az amerikaiak. Garrick ismét bemutatta neki a két ujját, ezúttal valamivel nagyobb meggyőződéssel. Én figyeltem, de csak halványan fogtam fel, hogy mi történik, majd mindkettőjükből kirobbant a nevetés. Én csak a szemem forgattam. Férfiak.

Garrick erősen szorította a kezem, amikor kimentünk a bárból, és visszatértünk ahhoz a kocsihoz, amellyel érkeztünk. Először segített beszállni a hátsó ülésre, majd ő is bemászott mellém. Nem kötöttem be a biztonsági övét, hogy Garrick teste köré fonódhassak. Ismét megtaláltam azt a pontot a nyakán, és felsóhajtottam. – Tényleg nagyon jó illatod van. Felnevetett. – Mindig ezt mondod, különösen amikor iszol. Azért, mert igaz volt. Soha nem izgatott fel semmilyen illat. Amikor a korábbi barátaimnak parfümöt vettem, nekem valahogy mindegyik egyformának tűnt. Általában megkértem valakit a boltban, hogy válasszon egyet helyettem. Garrick esetében azonban… Istenem, szerettem volna, ha állandóan az ő illata vesz körül. Ha nem lehettem mellette, a ruháit akartam hordani, és az ő oldalán aludni az ágyban. Kéjenc vagyok, elismerem. Talán az alkohol volt az oka, vagy az, hogy egy idegen városban voltam, esetleg az, hogy most először mentünk el együtt inni, amióta megismerkedtünk. Bármi indokolta is, nagyon kívántam. Annyira, hogy majd' belehaltam, hogy megérintsem. Az inge gombjaival játszadoztam, próbáltam a lehető legártatlanabbnak tűnni. Aztán nagyon-nagyon lassan

kigomboltam a legfelső gombot. Nem mozdította meg a fejét, ezért továbbmerészkedtem a másodikra. Nyilvánvalóan csak egy gomb volt, amit titokban kioldhattam, mert ekkor lebuktam. Amilyen édesen csak tudtam, elmosolyodtam, majd az ujjaim az inge alá csúsztattam meztelen bőrére. Kissé lehajtotta a fejét, és figyelmeztető pillantást vetett rám, de nem állított meg. Végighúztam az ujjam a kulcscsontján, majd a válláról visszatértem a mellkasára. Sötét szemmel figyelt, aztán az a karja, amely az üléstámlán nyugodott, átkarolta a vállam. A kezét a pólóm alá csúsztatta, és megérintette a nyakam. Szembe fordultam vele, és a másik oldalammal dőltem az ülésnek, miközben a lábamat az ölébe tettem. Szinte azonnal átfogta a lábszáram a másik kezével. Lehet, hogy bizonyos dolgokban még naiv voltam, a vőlegényemet azonban ismertem. Tudtam, hogy imádja a lábamat. Az alkohol és az érintése hatására szédülni kezdtem.

Lehet, hogy többnyire az alkohol miatt, tekintve, milyen nehéz volt a fejem, és hogy a körülöttem lévő világ folyton hullámzott és forgott. Megcsiklandozta a térdem hátulját, mire felnevettem. – Ó, haver! – nyögött fel Rowland az első ülésről. – Olyanok vagytok, mint két kanos tinédzser.

Valóban tinédzsernek éreztem magam. Ezer éve nem voltam ilyen részeg, annyira lefoglalt a munka, és az, hogy dolgoznom, dolgoznom és még mindig dolgoznom kellett.

A felnőttkor szívás. Feljebb biccentettem a fejem, Garrickre néztem, és azt mondtam: – Nem érzem az ajkam. – Várj, hadd ellenőrizzem! – A száját az enyémre szorította, a nyelve az ajkam közé csúszott, és kergetőzni kezdett az enyémmel. Sör és Garrick íze volt, és rájöttem, hogy ő is majdnem ugyanannyit ivott, mint én. Egy idő után elhúzódott. – Nem, még mindig megvan. Játékosan elvigyorodott, amiből megtudtam, hogy ő is

sokat ivott. Nevetve átkaroltam a nyakát, és hátradőltem az üléstámlához magammal húzva őt is. – Hé! Hé, ti! – szólalt meg Rowland. – Vezetés közben nincs szex! Közveszélyes. Garrick végighúzta az ajkát a nyakamon, mire akaratom ellenére kuncogtam. – Akkor húzódj félre valahol! – javasoltam Rowlandnek. – Most komolyan szexelni fogtok a kocsimban? Mert az izgi. Lehetne Bliss felül? – Te csak az utat nézd, Rowland! – felelte Garrick. – Senki sem fog szexelni. A

homlokomat

ráncoltam,

lebiggyesztett ajkamat, és azt motyogta:

mire

megcsókolta

– Te vagy közveszélyes. Graham hátrafordult az ülésen, és rám nézett. – Nektek nem kávé kell, hanem egy nyavalyás nyugtató. Garrick nagyot nyögött. Levette a testemről a kezét, és hátradőlt az ülésen. Feljebb ült, én pedig nyüszítettem, hogy olyan nagy távolságot hagy köztünk.

Nyüszítettem. Talán zavarba jöttem volna, ha nem vagyok úgy felizgulva. Garrick ökölbe szorította a kezét, és hátraejtette a fejét a támlához. Hogy pont most tudott önuralmat gyakorolni! Amikor kis híján lángra lobbantam a bőrömben. Felnézett a mennyezetre, és feszült hangon azt mondta: – Sajnálom. – Sajnálod? – kérdeztem. – Ki sajnálja? – Én nem! – vágta rá Rowland. Végighúztam az ujjam a karján. – Azt sajnálom, hogy abbahagytad. Garrick addig nézett Rowlandra a visszapillantó tükörben, amíg a barátja ismét az útra nem figyelt. Aztán hozzám fordult, és a sofőrünkre mutatott. – Ezt sajnálom. Szinte biztos voltam benne, hogy valahol a testemben van még agyam. És valószínűleg egy ideje már hangosan kiabált is nekem, a hormonjaim azonban egy istenverte megafonba harsogtak, mert csak azokat hallottam. Én is feljebb ültem, a

karom és a lábam remegett a visszafojtott vágytól. A pólóm megcsavarodott rajtam, és kilátszott kék csipkés melltartóm, valamint a mellem domborulata. Gyorsan megigazítottam, és előre pillantottam, hogy Rowland vagy Graham észrevette-e, de szerencsére mindketten előre néztek. A pillantásom aztán Garrick sötét tekintetére tévedt. Igen, ő határozottan észrevette. Villám hasított belém, ezért összeszorítottam a combom, hogy egy kicsit enyhíteni próbáljam a nyomást. Garrick hozzám hajolt, az ajka súrolta a fülemet. Egyáltalán nem segített

a

helyzetemen.

Próbáltam

nem

feltűnően

fészkelődni, miközben azt súgta: – Bármennyire is szeretnélek most azonnal a magamévá tenni, az enyém vagy. És nem osztozom rajtad. Nagyot nyeltem, és még jobban összeszorítottam a combomat. Valahogy ez volt életem legjobb és legrosszabb pillanata. Ami azt illeti, az egész kapcsolatunkat ez jellemezte: a legjobb barát. A legrosszabb kínos pillanat. A legjobb csók. A valaha mondott legrosszabb kifogás. A legjobb (nos… az egyetlen) szex. A legrosszabb időzítés. Minden gond nélkül elviseltem a legrosszabbat, ha utána mindig a legjobb következett. Az orrával megsimította az államat, a lehelete csiklandozta a nyakam, és esküszöm, hogy a testem megrázkódott válaszul. Az ember azt hihette volna, hogy miután egész délelőtt elvonta a figyelmemet a repülésről,

nem kívántam ennyire kétségbeesetten, de én mindig kétségbeesetten kívántam. Ráadásul annak ellenére, hogy együtt éltünk, sohasem láttam eleget. Ott voltak az előadások és a mellékállások, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért a városközpontban, ezért úgy éreztem, mintha folyamatosan mozgásban lennénk. Nem is emlékszem, mikor mentünk el együtt utoljára szórakozni, legalábbis amikor nem éppen befejeztünk egy előadást és kimerültek voltunk. Hosszú évek után, miközben arra kerestem kifogásokat, miért ne szexeljek, most minden erőmmel azon törtem a fejem, hogy szabadulhatnék meg a barátaitól meg a szüleitől, hogy kettesben maradjunk. Ismét megsimította az ajkával a fülemet, én pedig megfogtam a combját, és megmarkoltam. Nem voltam biztos benne, hogy ezzel azt jelzem-e, hogy hagyja abba, vagy hogy adjon még. Csak azt tudtam, hogy már a közelségétől is

meghalok. Halkan felmordult, én pedig felpillantottam, hogy megnézzem, néznek-e a barátai. Nem minket figyeltek, ezért bátran feljebb csúsztattam a combján a tenyerem. Alig haladtam két centit, amikor lefogta a kezem, és mogorván a fülembe súgta: – Tényleg nagyon veszélyes vagy az egészségemre. – Megint megszorítottam a lábát, és lehajtottam a fejem, hogy felkínáljam a nyakam. Könnyű csókot lehelt rá, aztán azt suttogta: – Találkozni fogunk a szüleimmel. Mosolygunk, és

elég hosszan beszélgetünk ahhoz, hogy úgy érezzék, megismertek, aztán keresünk egy helyet, ahol kettesben lehetünk. Lehet az a hálószobám, a fürdőszoba, a konyha, nem számít. Csak az érdekel, hogy úgy megkeféljelek, hogy kettéálljon a füled. Ééééééés… szívroham. A levegő hirtelen kiszakadt a tüdőmből, mintha mellbe váltak volna, majd olyan erősen elpirultam, hogy úgy éreztem, felforr a vérem. De komolyan. Őrült meleg lett a hátsó ülésen, már-már attól tartottam, hogy hőgutát kapok. Össze kellett szorítanom a szám, hogy ne adjam ki azokat a felismerhetetlen hangokat, amelyek a nyelvem hegyén voltak. Garrick és én szoktunk szexelni. Méghozzá gyakran. És

nagyon jó. Az aktusok spektrumát tekintve (ó, istenem, csak az én agyam tudott ilyenkor olyan kifejezést találni, hogy az aktusok spektruma) a köztünk lévő szex szeretkezésnek minősült. Intenzív volt, édes és tökéletes. Nem tudom, hogy az alkohol vagy az én mesterkedéseim lökték-e át Garricket a spektrum másik oldalára, de azt tudtam, hogy olyan szorosan préselődöm hozzá, hogy ha még egy percig így suttog a fülembe, valószínűleg felrepít a csúcsra. Alighanem ezért éreztem úgy, hogy a lábam és a karom remeg, mint a kocsonya, amikor a szülei ajtaja előtt álltunk és becsengettünk. De biztos vagyok benne, hogy az alkohol, a feszültség és az utazás sem segített sokat a dolgon.

– Minden rendben lesz, ugye? – kérdeztem. – Nem látszik, hogy részeg vagyok, ugye? És vajon a szülei látni fogják rajtam, hogy egy perccel azelőtt minden vágyam az volt, hogy egy kocsi hátsó ülésén keféljek a fiukkal, mint egy szalagavató bulin? És hogy még

mindig ezt szeretném? Szinte már láttam is magam előtt.

Szia, Apa és Anya, ez itt a barátnőm… SZAJHA! Aztán megparancsolják, hogy minden ruhámra varrjak egy vörös A-betűt, pedig nem áll jól nekem a vörös szín ezzel a sok pirulással. Ráadásul jelmezkészítésből majdnem megbuktam a főiskolán. Én meg a tűk valahogy nem találtuk az összhangot. Egy kéz nehezedett a vállamra, ezért összerezzentem. Rowland elmosolyodott. – Nem lesz semmi baj, Bliss. Hidd el, zúzni fogsz. Csak várd ki! Igen. Minden rendben lesz. Garrick másodszor is becsengetett, és amikor senki sem nyitott ajtót, Graham megszólalt: – Mondtam, hogy kefélnek. Garrick lesújtó pillantást vetett hátra a válla fölött, majd mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Ránéztem, és most először vettem észre rajta, hogy ő is ugyanolyan ideges, mint én. Ó, a francba, ha ő is ideges, nekem végem. Annyi

esélyem sem volt, mint egy főszereplőnek a Trónok

harcában. Garrick elfordította a gombot, mire az ajtó kinyílt, és egy sötét előszobát pillantottam meg. A lépteink visszhangoztak, amikor bementünk. – Ez furcsa – mondta, és a hangja is visszhangzott. Vajon ez azt jelentette, hogy egyenesen felmehetünk a szobájába? Mert ó, istenem, köszönöm neked! A nyitott ajtón keresztül éppen csak annyi délutáni napfény szűrődött be a helyiségbe, hogy láthatóvá váljon egy üres… nos, előcsarnok. Soha nem hittem volna, hogy ezt a szót a való életben is használni fogom. Az ablakokat súlyos bársonyfüggönyök takarták el, hogy a helyiség sötétben legyen. Az ajtó mellett tapogattam a falat, végigsimítottam rajta a kapcsolót keresve. Nem tudtam, melyik problémát okoljam azért, amikor az alkarom hozzáért valami hideg, sima, váza alakú tárgyhoz, és meglökte. Amikor megpróbáltam elkapni, de nem sikerült, a szextől fűtött gondolataimat okoltam. Amikor hallottam, hogy leesik, és széttörik a földön, az alkoholt hibáztattam. Amikor pedig felkapcsolódott a villany, és körülnéztem egy

valóban hatalmas előcsarnokban, ahol mindenfelől emberek jelentek meg pezsgős pohárral a kézben, és egy elegáns, de félelmetes nő – aki csakis Garrick anyukája lehetett – rémülten meredt rám… nos, akkor már tudtam, hogy egyáltalán nem jó helyen keresem a hibát.

Mert ez mind csak én voltam… és ismét kudarcot vallottam az életben. Mögöttem Rowland megtörte a csendet, és tétován megszólalt: – Meglepetés? Nem… ez a zavarba ejtően hatalmas katasztrófa, ami én voltam, egyáltalán nem számított meglepetésnek. Zúztam, az biztos. Mintha Hulk unokatestvére lennék. Bliss, a ZÚZÓ.

5 Garrick Az összetört váza csörömpölése még néhány másodpercig visszhangzott az előcsarnokban, az anyám arca pedig minden egyes hanggal egyre jobban eltorzult. Mindig is úgy gondoltam, hogy van lélekjelenlétem, és vészhelyzetben jól tudok reagálni (anyámat elnézve pedig ez határozottan vészhelyzetnek minősült). Most azonban, ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna kinyögni egyetlen szót sem. Talán kijöttem a gyakorlatból, vagy még mindig nem volt elég vér az agyamban. Bármi is indokolta, csak egy szó visszhangzott a fejemben.

Bassza meg! És nem úgy, ahogy szerettem volna. Szerencsére az apám, a mindig higgadt üzletember elsimította a helyzetet. – Nos… ez aztán a hatásos belépő! A tömeg felnevetett, én pedig szinte éreztem Bliss pirulásának forróságát. A földszint tele volt emberekkel, mintha minden egyes személy jelen lett volna, akivel valaha találkoztam, valamint olyanok is, akikkel még nem. És halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit keresnek itt.

Apa odament Blisshez, aki úgy elsápadt, mintha nem sok választaná el attól, hogy elájuljon. Apán kifogástalan, sötét öltöny volt, amely ellentétben állt őszülő hajával. Megfogta Bliss kezét, megcsókolta a kézfejét, mire a menyasszonyom meglepetten rám pillantott. Aztán Apa olyan hangerővel szólalt meg, hogy mindenki hallja: – Egy percig se aggódj miatta, kedvesem! Biztos vagyok benne, hogy gyerekkorában Garrick már eltörte egyszer ezt az ősrégi vázát, aztán összeragasztotta. Anya élve megnyúzott volna érte. Imádta azt a vázát. Az emberek azonban nevettek, és az egész terem egyszerre sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől. Apa jól értett az ilyesmihez. Képes volt elbűvölni bármilyen konferenciát, társaságot, szemináriumot. Csak a személyes kapcsolatok nem mentek neki. Segített Blissnek, hogy átlépje a törött cserepeket, én pedig ekkor tértem magamhoz. Odamentem hozzájuk, de Apa továbbra is kettőnk között állt. Még mindig fogta Bliss kezét, úgy veregette meg a vállam, és nézett hátra a tömegre. – Nos,

meglepetés

partit

akartunk

rendezni

az

eljegyzésetek tiszteletére, és a meglepetés nem is maradt el. – Ismét nevetett mindenki. Megszorította a vállam, és folytatta. – Ismeritek a fiamat, Garricket. – Észrevettem néhány öltönyös üzletembert a tömegben… Őszes haj, makulátlan öltöny, tökéletes nyakkendő. Én viszont egész

biztosan nem ismertem őket. Szokás szerint megint összekeverte az üzletet a családdal. – Osztályelsőként végzett, ezért az édesanyja és én szerettük volna Oxfordba küldeni, ahol a többi Taylor is végzett. – Na, helyben vagyunk. Most jön az a nem túl burkolt célzás, hogy megtörtem a családi hagyományt. – A gyerekeknek azonban a saját útjukat kell járniuk, különben csak eljátsszák, hogy felnőttek. Büszkén tekintek most rá, és látom azt a férfit, akivé vált. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni. Anya és én sokszor beszélgettünk erről, arra azonban nem emlékeztem, mikor váltottam két szót az apámmal kettesben. Nagyon dühös volt, amikor elmentem, meg volt győződve róla, hogy tönkreteszem az életemet. Lehetséges, hogy a szüleim megváltoztak? Ez az új helyzet váratlanul ért, és hirtelen másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy sörszagú a leheletem, és valószínűleg zilált a külsőm. – Elhagyott minket, hogy a saját útját járja, elköltözött Amerikába, ahol ilyen fiatalon máris sikerült egyetemi tanárrá felküzdenie magát. Oké, szóval ez a történet egy kicsit hamis volt, tekintve, hogy már nem voltam tanár. Attól persze még bóknak számított. – Remek ember lett belőle, most pedig hazahozta ezt a bájos, kiszámíthatatlan teremtést, hogy ő is a családunk tagja legyen. – Odafordult Blisshez, és felemelte a kezét. – Nagyon

boldogok vagyunk, hogy itt vagy, Bliss. – Aztán visszafordult a tömeg felé. – Boldogok vagyunk, hogy mindenki eljött, és együtt ünnepelhetjük az eljegyzésüket. Kérem, egyenek, igyanak, érezzék jól magukat! És ha lehetséges, vigyázzanak a berendezésre! – Kacsintott egyet, mire Bliss elnevette magát. Láthatóan őt is levette a lábáról. Apa ezután átnyújtotta nekem a menyasszonyom kezét, közben az emberek tapsolni kezdtek, és mielőtt kettesben is szólt volna hozzánk néhány szót, visszavonult egy csapat öltönyös férfihoz. Dühös voltam. Körülöttünk az emberek nevettek, és elragadtatottan sóhajtottak a beszéde után, engem pedig ugyanúgy beszippantott a hatása, mint mindenki mást. Mintha megint tizenhat éves lennék. Forrt bennem a düh, és szerettem volna kimenekülni a házból. Ennyit a változásról. Csak azért rendezte ezt az ostoba a partit, hogy lenyűgözze az embereket, és azért szánta meglepetésnek, hogy ne tiltakozhassak ellene. Szeretném, ha az apám legalább egyszer tenne valami fontos dolgot közönség nélkül. Közömbös arckifejezést öltöttem magamra, és inkább Blissre figyeltem. Megcsókoltam a halántékát, mire megölelt, és a mellkasomba suttogta: – Ölj meg! Szabadíts meg a szenvedésemtől, kérlek! – Hogy itt maradjak egyedül szenvedni? Soha. – Önző!

– Ha rólad van szó? Mindenképpen. – Már most szerettem volna

elvinni

valahová,

hogy

kettesben

legyünk.

Felsóhajtottam és körülnéztem. A vendégek egy csoportja az előcsarnokban maradt, mások átsétáltak a ház másik részére, nevettek, iszogattak, és a körbesétáló pincérek tálcájáról előételt eszegettek. – Úgy látom, jelentősen lecsökkent az esélye annak, hogy kettesben legyünk – jegyeztem meg. Bliss felnézett rám, és összevonta a szemöldökét. Olyan csalódottnak tűnt, hogy a gyomrom ismét összerándult a vágytól. Csak néhány óra. Ez a buli nem tarthat örökké. – Annyira sajnálom a vázát. És hogy ilyen jelenetet rendeztem. – Az arca úgy torzult el, mintha sírni készülne, az a módszer azonban, amelyet előző nap reggel alkalmaztam a könnyei ellen, valószínűleg nem működött volna ebben az emberekkel teli teremben. Megsimogattam a haját, és az egyetlen dolgot mondtam ki, ami eszembe jutott. – Hozzám jössz feleségül? A tekintete szomorúvá változott. – Garrick, ne most. A szívem elszorult. Ez is egy olyan pillanat volt. – De igen, szerelmem. Hozzám jössz feleségül? – Még mindig el akarsz venni? Tudod, hogy folyton összetörök mindent.

– Te pedig tudod, hogy így is szeretlek. – Bánatos arca kissé felderült, ezért hozzátettem. – Különben is… ha nem jönnél hozzám feleségül, az engem törne össze. Az arca megenyhült, és sűrűn pislogva visszatartotta a könnyeit. – Engem is. – Akkor ezt megbeszéltük. Velem maradsz örökre. Megrázta a fejét, és olyan hangot hallatott, amely azt jelezte, hogy nem hisz nekem. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy egyszer majd lebeszéli magát a kapcsolatunkról. Hogy megrázza a fejét, és inkább a saját, mérgező gondolataira hallgat, mint azokra a szavakra, amelyeket én mondok neki. Megcsókoltam az arcát, és a fülébe súgtam: – Örökre együtt leszünk. Ha nem hiszel nekem, akkor meg kell győzzelek. Mihelyt találunk egy helyet, ahol kettesben lehetünk. Erre csak halványan pirult el, és lesütötte a tekintetét, de nekem ez is elég volt. A következő pillanatban felemelte a fejét, és felnyögött. A hang egyenesen a szívemig hatolt. – Farmer van rajtam – mondta. Bólintottam. Imádtam azt a farmert, mert tökéletesen állt rajta. – És ahogy elnézem, körülöttem mindenki elegánsan van felöltözve. Te pedig bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ez az

előcsarnok csak kicsit nagy. Hisz' egy nyavalyás csillár lóg a mennyezetről! – Amit szerencsére nem lehet leverni. – Anya hangja olyan volt, mint a whisky: először selymesnek tűnt, a végén azonban perzselt. – Anya! – Félig üdvözlésnek, félig figyelmeztetésnek szántam. – Szervusz, édesem! – Lábujjhegyre emelkedett, és megpuszilta az arcomat, majd Blisshez fordult. – Anya, ő itt Bliss. Bliss, az édesanyám. Anya elmosolyodott. – Micsoda név! Bliss összekulcsolta a kezét. – Ööö… köszönöm? Anya úgy mosolygott, hogy kilátszott fehér foga, és szinte szirupos volt a kedvessége. Én azonban a kedvesség mögötti borotvaéles nyelvétől tartottam. – Mrs. Taylor – kezdte Bliss –, szörnyen sajnálom a vázát. Nem is tudom, hogy kérjek bocsánatot. – Akkor ne tedd! – Istenem, az anyám hangját figyelmeztetéssel kellene ellátni, hogy fagyhalált okozhat. – Elvégre csak baleset volt. – Attól még nagyon sajnálom. És hálás vagyok, hogy meghívtak az otthonukba. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, és annyira, de annyira örülök, hogy itt lehetek.

– Azt látom. Mi is örülünk, hogy Garrick hazajött. És persze hogy téged is hozott magával. – Igen, nagyon örülök, hogy itt lehetek. – Ezt már mondtad. – Aztán hozzám fordult. – Nagyon aranyos lány, Garrick. Vajon csak az ügyetlenségét próbálja kompenzálni, vagy valami sokkal rosszabbat? Szóval elkezdődött. Felnevettem, mintha valami vicceset mondott volna. Az anyámat ugyanis csak így lehetett kezelni. Valami reakciót akart kiváltam belőlem, és a humor volt a legbiztonságosabb választás. Nem hagytam abba nevetést, és néhány pillanat múlva Bliss is feszülten követte a példámat. Témát váltottam, mielőtt anyám megjegyezhette volna, hogy igazából nem is viccelt. – A te ötleted volt ez a parti, Anya? Rám nézett, majd a szemét forgatta, és a pillantása megkereste Apát. – Az apád akarta, hogy a menyasszonyod és te a lehető legjobb fogadtatásban részesüljetek. Értsd: ki akarta használni az alkalmat, hogy felvágjon. A „lehető legjobb fogadtatás" csak a hivatalos verzió volt. Meglehet, hogy az anyámnak voltak bizonyos rossz tulajdonságai, azt viszont nagyon szerettem benne, hogy még csak nem is próbált úgy tenni, mintha egyetértene ezzel. – Na igen. Köszönöm ezt.

Nevetett, majd ivott egy kortyot a pezsgőjéből. Anyám

gyűlölte az ilyen eseményeket. Gondolom, ez volt az egyetlen közös benne és Blissben. Láttam, hogy Bliss a pólóját gyűrögeti, és tétován egyik lábáról a másikra áll. – Anya, megbocsátanál nekünk egy percre? Mivel nem tudtunk előre erről a partiról, nem megfelelő az öltözékünk. Átöltözünk, aztán megint lejövünk. – Hát

persze,

drágám.

Ez

nagyon

jó

ötlet.

Egy

hétköznapian elegáns ruha is megteszi. Miközben megfogtam a csomagokat, Bliss odasúgta nekem: – Milyen világban minősül ez hétköznapian elegánsnak? Az enyémben, sajnos. Vagy legalábbis a régi világomban. Megfogtam az ő csomagját is, és azt mondtam: – Az emeleten van a szobánk. Menj előre, követlek! Nem kellett kétszer mondanom. Amilyen gyorsan elindult,

biztos

voltam

benne,

hogy

legszívesebben

kettesével szedte volna a lépcsőket. A régi szobámhoz vezettem. Berontott az ajtón, aztán meg sem állt az ágyig, és hangosan felnyögve hasra vetette rá magát. – Nem megyek vissza oda. Inkább kimászom az ablakon. Letettem a csomagokat a falhoz, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Leültem mellé az ágyra, és megsimogattam a hátát.

– Nézd a jó oldalát, végül mégiscsak kettesben maradtunk. Hanyatt fordult, ám ezzel távolabb került tőlem. – Ne haragudj, de már nincs kedvem hozzá. Belül összerándultam. – Bliss, én… Felült, leszállt az ágyról, és járkálni kezdett. – Miért nem tudtad azt mondani, hogy gyűlölni fog? Miért kellett újra és újra azzal vigasztalnod, hogy feleslegesen aggódom, miközben nyilvánvaló, hogy nem így van? – Nem akartam,

hogy

félj.

Azt

gondoltam,

hogy

zökkenőmentesen megy majd a dolog, ha nyugodt vagy. – Te nem ismersz engem? A zökkenőmentes hiányzik a szótáramból. Ha zökkenőmentest akarsz, valahol máshol kell körülnézned. Elkaptam a karját, és magam felé fordítottam. – Ne tedd ezt! Ne lökj el magadtól! Rátette a kezét a másik kezére, és mély lélegzetet vett. – Sajnálom. Nem akartam. Csak… nem számítottam rá, hogy ilyen lesz. – Ez mit jelent? Megrázta a fejét, leengedte a kezét, és felnézett a mennyezetre. – Semmit. Semmit… nem jelent.

Elhúzódott, és odament a bőröndjéhez. Fel akarta tenni az ágyra, de miután hosszú ideig nézte a fehér ágyneműt, inkább a földre fektette. – Bliss, beszélj hozzám! – Szerinted ez jó lesz? Ennél jobb nincs. – Felállt, és kihúzott a bőröndből egy egyszerű, kék pamutruhát. – Bármit viselhetsz, amit csak akarsz. Csak azért mondtam, hogy átöltözünk, hogy egy kis időt nyerjünk. – Jól van. Talán találok még valami normális ékszert is. Adj egy pár percet. – Azzal fogta a ruhát meg még néhány holmit, és bement a fürdőszobába. Az ajtó egy kattanással bezárult mögötte, így most rajtam volt a sor, hogy az ágyra vessem magam. A mennyezetet bámulva magamban káromkodtam. Talán mégiscsak jogosak voltak a félelmeim.

6 Bliss Ez vicc volt. Egy baromi rossz vicc. Megigazítottam a hajam, a sminkem, felvettem a legjobb ruhám meg a legjobb ékszereim, de még így is szinte biztosra vettem, hogy a vécékeféjük is többe került, mint az én egész megjelenésem. Miért nem mondta? Értem, hogy nem beszélt túl sokat a családjáról. Nyilvánvalóan nem álltak túl közel egymáshoz. Isten a tanúm, én sem emlegettem gyakran az enyémet, és akkor is csak panaszkodtam rájuk. Az ember azonban azt gondolná, hogy csak vette egyszer a fáradságot ahhoz, hogy egy beszélgetés közben elejtsen egy olyan megjegyzést, hogy „ja, mellesleg a családom tele van pénzzel”. Ha korábban amiatt aggódtam, hogy Mrs. Taylor, talán azt gondolja, hogy nem vagyok elég jó a fiának, ez mostanra már betonbiztos tény lett. Nem illettem ide. Egyáltalán. Még egy kicsit sem. Egy valaki nagyon kilógott itt a többiek közül. És mindezek tetejébe, amikor kimentem a fürdőszobából, Garrick

tökéletesen

nézett

ki.

Elegáns

inget

viselt

nyakkendővel, amely színben passzolt vászonnadrágjához.

Erőfeszítés nélkül nézett ki előkelően. Velem ellentétben ő ideillett. Egy halk hang az agyamban azt kérdezte, hogy lehetséges, hogy mi ketten mégis illünk egymáshoz. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataim, majd Garrick hozzám lépett, és megcsókolta a homlokomat. – Csodásan nézel ki. Elmosolyodtam, de nem éreztem őszintének. – Köszönöm. Te is. – Minden rendben lesz. Ezt olyan sokszor mondta már, hogy többé nem jelentett semmit. Mint amikor sokszor egymás után ismételgetünk egy szót, és egy idő múlva elveszti a jelentését, és idegenül hangzik. – Akkor menjünk! – javasoltam. Kezébe fogta az államat, és hozzám hajolt, hogy megcsókoljon. Én azonban hátrahajtottam a fejem. – Összerúzsozlak. – Nem érdekel, szerelmem. Ebben a pillanatban ebben az egész házban kizárólag egy dolog érdekel: te. A tartózkodásom semmivé lett, ő pedig leheletfinom csókot adott az ajkamra. Valahogy sikerült megúsznia, hogy rúzsos legyen. Összekulcsolta a kezünket, aztán megcsókolta a kézfejemet is.

Szerettem volna, ha megnyugtat ez a gesztus, de csak még idegesebb lettem tőle, mert most még inkább arra gondoltam, vajon mit lát bennem. Együtt

lesétáltunk

a

lépcsőn,

és

visszatértünk

a

pezsgőspoharak, méregdrága táskák és ruhák dzsungelébe, amelyek

mellett

az

én

megjelenésem

szánalmasan

egyszerűnek tűnt. Tipikusan az a környezet volt, ahol a maradék önbecsülésemet is megkérdőjelezem, és most ott álltam a kellős közepén. Alig léptünk néhányat a lépcsőtől, máris észrevett minket valaki. – Garrick! Annyira örülök, hogy látlak! Garrick elengedte a kezem, és egy hasonló korú férfit üdvözölt. Sötét haja volt, amelyet tökéletesen fésült hátra, és öltönyt viselt. Ismét felteszem a kérdést, milyen világban számít az öltöny hétköznapinak? – John, én is örülök, hogy látlak. Ez itt a menyasszonyom, Bliss. John kissé oldalra fordult, és egy nő lépett mellé. Neki is sötét haja volt, amely tökéletes kontyba csavarva állt a tarkóján. Gondosan ügyeltem rá, nehogy lesimítsam saját, rakoncátlan tincseimet. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Bliss. Ez itt a feleségem, Amy. Elmosolyodtam. – Örülök, hogy megismerhettelek.

Istenem, folyton ezt ismételgettem. A nő felnevetett. – Nem, én örülök, hogy megismerhettelek. Valószínűleg mondanom kellett volna még valamit, de semmi más

nem jutott

ragaszkodjam

hozzá,

eszembe

azon

kívül,

hogy

én

örülök

hogy a

megismerkedésünknek, ami olyan lett volna, mint egy nyavalyás huzavona. És mivel nem is volt igaz, csendben maradtam. Néhány fájdalmas másodperc után Garrick hozzátette: – John és én együtt jártunk iskolába. John bólintott, ám a mosolya erőltetettnek tűnt. – Nagyon tetszett, amikor az apád emlékeztetett rá, hogy osztályelső voltál. Még ennyi év után is visszaköszön, hogy állandóan második voltam mögötted. Garrick nevetett, és ismét összefűzte az ujjainkat. Az érintéséből tudtam, mennyire merev, habár az arcán semmi sem látszott belőle. Talán nekem is ezt kellene tennem. Szerepet játszani. Kikapcsolni Blisst, és valaki mássá válni, valaki olyanná, aki tudja, mit kell mondani, és mit nem. Ha egy másik ember lennék,

el

tudnám

különíteni

a

gondolataimat

az

aggodalmaimtól, és talán ép bőrrel átvészelném az éjszakát. Csak a színpadon voltam magabiztos, és most nagyon rám fért volna egy kis magabiztosság. Ezért ezt tettem. Szerepet játszottam.

– Szóval, John – fordultam hozzá. – Mi csináltál, amióta Garrick és te utoljára találkoztatok? Mesélj nekünk! – Nos – megcsókolta Amy kézfejét – megnősültem. Legalább ebben megelőztelek. – Istenem, ez a fickó tényleg egy pöcs volt. Nem csoda, hogy Garrick olyan feszülten viselkedett. – Most pedig szoftverfejlesztőként dolgozom. – Szoftverfejlesztő? Ez érdekes. Gondolom, sok kihívással találkozol a munkád során. – Ó, nem igazán. Ami azt illeti, kissé unalmas. Habár ahhoz képest, amit Taylor csinál manapság, valószínűleg ez agysebészet. Felnevettem, és minden egyes kacajnál arra gondoltam, milyen jó érzés lenne képen törölni. – Nos, néhányan nagyon szerencsések vagyunk, mert olyan munkát végzünk, amit szeretünk, és ami azért egyszerű, mert szeretjük. Másoknak pedig, hogy is mondtad? Unalmas a munkája? De talán egy nap majd te is megszereted. Garrick lehajtotta a fejét, és köhögött egyet, amely gyanúsan inkább nevetésnek hangzott. Aztán azt felelte: – Jó volt beszélni veletek, John, Amy. De most már jobb lesz,

ha

továbbmegyünk,

üdvözölnünk. Miután néhány

lépést

megrázkódott a nevetéstől.

sok

vendéget

távolodtunk,

kell

még

Garrick

válla

– Látom, hogy már nincs rám szükséged, de nem tehetek róla. Hozzám jössz feleségül? – Eléred, hogy az unalomig ismételjem azt a szót, hogy

igen. – Dehogyis. Azt majd a nászéjszakánkra tartogatom. Csodálatos módon alig pirultam el. Nagyon erősen kordában tartottam a reakcióimat. Körbesétáltunk a teremben, újabb régi osztálytársakkal és szomszédokkal

beszélgettünk.

Voltak

köztük

öregek,

fiatalok, férfiak, nők, én pedig remekül álltam a sarat. Nem voltam olyan elbűvölő, mint Garrick, mivel az emberileg lehetetlen lett volna számomra. Meg a legtöbb ember számára. De azért én sem vallottam kudarcot. Figyeltem, ahogy

a vendégek arckifejezése

megváltozik,

mialatt

beszélgetünk. A kezdeti tartózkodásuk vagy vidámságuk (valószínűleg a belépőm miatt) lassan mosolygássá és elfogadássá alakult át. Nagy levegőt vettem, és büszke voltam magamra. Garrick megcsókolta az arcom, és azt mondta: – Csodálatos vagy. Látod? Nincs miért aggódnod. Elmosolyodtam, de keserű szájízzel. Jó volt… hogy képes vagyok eljátszani, hogy beleillek ebbe a közegbe, csak jó lett volna, ha ehhez nem kell valaki mássá változnom. Ekkor – mintha megérezte volna a sebezhetőségem – Garrick anyja bukkant fel mellettünk. Megcsókolta a fia arcát, aztán végignézett az öltözetén.

– Jobb. Sokkal jobb. Egy pillanatra szemügyre vette az én ruhámat is, de nem mondott semmit. – Minden rendben van? Láttam, hogy Mrs. Everhearttal beszélgetsz. Jól van? – Mikor nincs jól? – kérdezte Garrick. – Hány éves is most? Száz? Ja, igen. Bólintottam, mert rájöttem, hogy kiről beszélnek. Az anyja megvonta a vállát. – Ki tudja? Nem lennék meglepve, ha túlélne engem is, csak azért, hogy bosszantsa azt a sok kapzsi gyermekét, akik majd’ meghalnak az örökségéért. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nem kimutatni, mennyire undorítónak találom ezt az egészet. Az idős hölgy, Margaretnek

hívták,

annyira

kedves

volt.

Cade

nagymamájára emlékeztetett, és arra az időszakra, amikor Cade a főiskolán bemutatott minket egymásnak. Mrs. Everheart kedves volt, az viszont egyértelműen látszott, hogy a felszín alatt igazi tüzes személyiség. Szörnyűnek tartottam, hogy a saját gyermekei csak egy pénzeszsákot látnak benne. Az pedig még rosszabb volt, hogy Garrick anyja, sőt még maga Garrick sem háborodott fel a dolgon. Mrs. Taylor hozzám fordult, és hűvösen azt mondta: – Szóval, Bliss, mesélj magadról valamit! Nem volt nehéz kérés. De vajon őszintén válaszoljak? Vagy azt mondjam, amit hallani akar?

7 Garrick Bliss habozott, aztán szólásra nyitotta a száját, de azonnal félbeszakította egy kiáltás. Valaki az én nevemet mondta. – Garrick! Fiam! Mindketten megfordultunk. Az apám másodszor is kiáltott, aztán intett, hogy menjek oda hozzá. – Gyere ide egy percre! Felsóhajtottam. – Csak menj! – mondta Anya. – Tudod milyen, nem hagyja abba, amíg meg nem teszed. – Megint belerángat valami üzleti megbeszélésbe. Nem akarom kitenni magam ennek, és legfőképpen Blisst szeretném megkímélni tőle. – Akkor hagyd itt velem! Próbáltam nem rémült arcot vágni. – Ó, nem, Anya. Semmi baj. Bliss és én szeretnénk együtt maradni, elvégre ez a mi eljegyzési partink. – Badarság. Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni neki, ha egy kicsit elszakad tőled. Ha valamennyire is hasonlítasz az apádra, émelyítően vidám lehetsz. – Valószínűleg ez volt az egyik legkedvesebb dolog, amit valaha az apámról

mondott. – Különben is, ha csak egy hetet tölthetek a leendő menyemmel, minden egyes percet ki kell használnom. Úgy beszélt, mint egy idomár, aki be akart törni egy lovat, vagy mint egy rendőr, aki meg akar törni egy kihallgatandó tanút. Bliss arckifejezéséből ítélve az ember azt gondolta volna, hogy kínvallatás vár rá, nem pedig egy beszélgetés az anyámmal. Belenéztem tágra nyílt szemébe, és nem akartam kettesben hagyni vele, de való igaz, hogy nagyon jól helyt állt, amióta lejöttünk. Anya arcán eltökélt mosoly ragyogott, és már tudtam, hogy most nem nyerhetek. Őszintén szólva egyik szülőmmel sem lehetett vitatkozni. Ha az apám azt akarta, hogy odamenjek hozzá beszélgetni, akkor meg kellett tennem. Ha pedig az anyám azt akarta, hogy Bliss ottmaradjon vele, végül úgyis elérte a célját. Éppen ezért előre nem is mondtam meg nekik, hogy el akarom hagyni Londont. Isten látja lelkem, eleget veszekedtünk ezer más dolog miatt. Ahogy idősebb lettem, mint egy ingaóra, minden tekintetben egyre távolabb sodródtam a szüleim nézeteitől és szokásaitól. Ezért már csak akkor mondtam meg nekik, hogy elmegyek, amikor az Egyesült Államokban voltam, és egy nyilvános telefonfülkéből felhívtam őket. Az egyetem előtti utolsó év nagyon hamar eltelt. A dolgok sokkal gyorsabban történtek, mint ahogy fel tudtam volna fogni. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy sziklatömböt próbálnék visszatartani, hogy leguruljon a hegy tetejéről. Az

életem az előre eltervezett ösvényen haladt, és úgy éreztem, mintha nem is élnék, csak reagálnék. Gyűlöltem, és a költözésen kívül nem tudtam más módszert, hogy véget vessek neki. Úgy legalább tiszta lappal indulhattam. Az apám ismét a nevemet kiáltotta, mire felsóhajtottam. – Hát jó. De nem fogok egész este ügyfelekkel, lehetséges üzletfelekkel vagy bárki mással beszélgetni, akit éppen szóval tart. – Sietek – ígértem Blissnek. Az arckifejezése üres volt, ezért nem tudtam, mit érez, de általában piros arca most inkább sápadtnak tűnt. Megcsókoltam a homlokát, aztán ugyanezt tettem az anyámmal is. – Légy kedves hozzá! – dörmögtem. Anya felnevetett, ami vagy nagyon jó vagy nagyon rossz jel volt.

Két perc. Két perc múlva visszajövök. Adtam Blissnek még egy búcsúcsókot, aztán a világ legrosszabb vőlegényének érezve magam, otthagytam, hogy egyedül harcoljon meg a szembenéztem az enyémmel.

cápával,

miközben

én

Odaléptem az apámhoz és a kis csoporthoz, akik körülötte álltak, és amikor megszólaltam, legszívesebben máris befejeztem volna a beszélgetést. – Igen, Apa? – Ó, nagyszerű! Garrick, emlékszel Mr. Woodsra? Az ő vállalatánál végezted a nyári gyakorlatodat.

Talán reklámcég volt? Őszintén szólva nem emlékeztem. Apa olyan sok gyakorlatra küldött, hogy már kezdtek összemosódni. – Hát persze, Mr. Woods. Örülök, hogy újra látom. Mr. Woods idős ember volt, a hatvanas vagy hetvenes éveiben járhatott. Nagy szemüveget viselt, a haja fehér volt. Amikor mosolygott, a szája körüli ráncok még mélyebbnek látszottak, és amikor kezet fogtam vele, láttam, hogy a bőre öreg és ráncos, mint a régi bőr. – Én is örülök. Nagyon bájos a menyasszonyod. Elmosolyodtam. – Köszönöm. Nagyon szeretem, ő teszi érdekessé az életem. Harsányan felnevetett, mire a ráncok egy pillanatra mintha teljesen eltűntek volna az arcáról. – Ugyanolyan talpraesett vagy, mint ahogy emlékszem. Az édesapád folyamatosan beszámolt nekem az életedről az Államokban. Nagyon lenyűgöző. Megálltam, hogy ne forgassam a szemem. Az apám kétségtelenül kiszínezte a tényeket olyannyira, hogy az elmondása szerint valószínűleg én voltam a Harvardon a legfiatalabb

kinevezett

professzor,

meg

képtelenségek. Megvontam a vállam. – Én nem mondanám, hogy olyan lenyűgöző.

hasonló

– Nem könnyen elégszel meg. Ez tetszik. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az apádat is túlszárnyalod. Apa nevetett, majd úgy karolta át a nyakam, mintha birkóznánk. – De harc nélkül nem adom meg magam. Az egész olyan hamis és erőltetett volt! Nem tudtam, hogy mások is érzik-e vagy már annyira hozzászoktak, hogy észre sem veszik. A körülöttünk álló férfiak és nők nevettek, én pedig megszokásból szintén követtem a példájukat. Nyolc év. Több mint nyolc éve költöztem el, de alig egy órán belül ismét visszasüllyedtem abba az életstílusba, amit gyűlöltem. Puccos partik, szép holmik, drága ruhák, és mindezt a hamisság olyan vastag rétege borította, amely elnyomott minden igazi érzelmet. Most már biztosan eltelt két perc. És még ez is két perccel többnek tűnt, mint kellett volna. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mr. Woods, de most vissza kell mennem a menyasszonyomhoz. – Biccentettem a körülöttünk állóknak, majd azt mondtam. – Hölgyeim. Uraim. – Csak még egy szó, mielőtt elszaladsz, Garrick. Megtorpantam, és igyekeztem nem bosszús arcot vágni. – Igen, Mr. Woods?

A többiek fokozatosan elszéledtek, és végül már csak az apám és a régi főnököm maradt. – Szerettem volna egy álláslehetőségről beszélni veled… Jézusom.

Még

egy

napja

sem voltam

itt,

máris

elkezdődött. – Ó, uram, én… – Hallgass meg! Van egy PR állás, ami azt illeti, ugyanazon részlegen, ahol a gyakorlatodat végezted. Az elmúlt három évben legalább fél tucat ember fordult meg ebben a pozícióban. Mindegyikük okos, de hiányzik belőlük az a különleges képesség, amely vonzza az embereket, amitől az ügyfelek felszabadultabbak lesznek. Nem olyanok, mint te vagy az apád. – Igyekeztem, hogy ne borzongjak meg azon, hogy éppen abban hasonlít az apámhoz, amiért a legjobban megvetettem. – Emlékszem, hogy a gyakorlatod során csodálatos munkát végeztél. Es abból, amit az édesapád elmondott rólad, gyorsan alkalmazkodsz és tanulsz. – Elővett a zsebéből egy névjegyet, majd felém nyújtotta. – Csak gondolkozz rajta! Aztán hívj fel, és megbeszéljük. Nem árthat, ha fontolóra veszed az ajánlatomat. Ránéztem a névjegyre, de nem vettem el. – Nagyon kedves öntől, Mr. Woods, de Bliss és én nem tervezzük, hogy Londonba költözünk. – Az utolsó szavakat az apámnak szántam, próbáltam a lehető leghatározottabban kijelenteni anélkül, hogy dühösnek látszanék. Apa most először vágott közbe:

– Talán mégis meg kellene gondolnod, Garrick. Ez egy jó állás. Biztos voltam benne, hogy remek munkalehetőség. Mégsem volt véletlen egybeesés, hogy a felkérés éppen akkor érkezett, amikor az apám is jelen volt. Olyan volt, mint egy bábjátékos, húzogatta a szálakat, én azonban már régen elvágtam az enyémet. Mr. Woods hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy a tanítás után jelentős előrelépés lesz a fizetést tekintve, és az ideköltözéseteket is mi fedezzük. Ha a tanításhoz képest előrelépés lett volna, akkor háromnégy fokozattal lenne jobb, mint amit jelenleg csináltam. Az egyetemi tanítás kényelmes munkája után nehéz volt újra visszaszoknom a részmunkaidős állásokhoz és a kis szerződésekhez. De azért elboldogultunk. Elvettem a névjegyet csak azért, hogy véget vessek ennek az orvtámadásnak, majd azt feleltem: – Még gondolkozom rajta. Őszintén szólva azonban elégedett vagyok azzal, ahol most vagyok. Éreztem, hogy az apám engem néz, én azonban nem pillantottam rá. Bólintottam Mr. Woods felé. – Örülök, hogy újra láttam. És köszönöm, hogy eljött. Érezze jól magát!

Ezután elfordultam, és zsebre tettem a névjegyet. Alig távolodtam

el

néhány

lépésnyire,

amikor

az

apám

megállított, és az este folyamán először beszélt velem négyszemközt. Igazság szerint évek óta először. – Tudom, mit gondolsz, Garrick, de nem ártana, ha adnál egy esélyt ennek a munkának. – Már van munkám, Apa. – Ami azt illeti, nem is egy. – De ez egy olyan állás, ami vezethet is valahová. Ha továbbra is azt csinálod, amit most, negyven éves korodban is egy étteremben fogsz felszolgálni, hogy megélj valahogy. Csakhogy akkor ez a lehetőség már nem lesz előtted. – Kösz a bizalmat, Apa. – Ne csináld ezt! Felnőtt vagy. Nincs szükséged arra, hogy ott üljek a lelátón, tapsoljak, és hazudjak neked. Hamarosan megnősülsz, új életet kezdesz. Fel kell nőnöd, és igazi munkát vállalnod. Ahol igazi előnyök várnak rád. Ó, milyen ironikus, hogy éppen ő tartott előadást arról, hogy mi az igazi. – Köszönöm a beszélgetést, Apa, de most meg kell keresnem Anyát és Blisst. Megkerültem, aztán otthagytam, mielőtt még folytathatta volna a vitát. Már félúton jártam a teremben, amikor először néztem körül. Bliss nem volt ott, ahol hagytam. És az anyám sem.

8 Bliss Istenem, Garrick anyjának ügyvédnek kellett volna mennie, nem könyvelőnek. Már a pillantása is olyan volt, mint egy horog a horgászboton, kihúzta belőlem az összes titkomat. És én voltam a szerencsétlen hal a zsinórra akadva, az a rozsdás fémhorog pedig feltépte a húsomat. Egy óra kihallgatás után magzatpózba gömbölyödve feküdnék, miközben felsorolnám gyermekkorom összes traumáját, kezdve azzal, hogy harmadik osztályban, az egyik szünetben Jimmy lehúzta a nadrágomat a csúszda tetején. – És kitűztétek már az esküvő időpontját? Majdnem megkértem, hogy válasszon nekünk egy napot. – Nos… még nem döntöttünk el semmit. De úgy gondoljuk, talán június. Vagy augusztus. – Jövőre? Ó, az kivitelezhető. – Ami azt illeti, idén… asszonyom. – Idén? Hiszen az csak néhány hónapra van innen. – Tudom, de nem szeretnénk nagy felhajtást. Csak egy kis szertartást a közeli barátoknak és a családnak. – De addigra még egy évig sem lesztek jegyesek. Ez volt az a dolog, amit nem fogok elárulni. Teljes képtelenség, hogy egy évet várjak, hogy összeházasodjunk.

Garrick és én annyit vártunk már egymásra, hogy egy életre elég volt. – Igen, de már több mint egy éve leszünk együtt akkorra. – Dehogyis, hiszen… – Az anyja elhallgatott, összevonta a szemöldökét, és felemelte az egyik ujját. – Várjunk csak, több mint egy éve lesztek együtt? Bólintottam, aztán rögtön azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Összehúzta a szemét, és olyan tekintettel nézett, amely inkább pöröly kalapács volt, mint horog. – Én azt gondoltam, hogy Philadelphiában ismerkedtetek meg. Egy évvel ezelőtt Garrick még Texasban tanított. Nagyot nyeltem. Istenem, kérlek, add, hogy Garrick elmondta nekik, hogy ismerkedtünk meg! Miután előadta Grahamnek azt a hegyi beszédet arról, hogy nem hazudunk, és nem szégyenkezünk, feltételeztem, hogy legalább az alap dolgokat elárulta a családjának. Az anyja gyanakvó tekintetéből ítélve azonban teljesen egyértelmű volt, hogy nem. – Szóval Texasban ismerkedtetek meg? Próbáltam igennel válaszolni, de csak valami hang jött ki a torkomon, és bólintottam. – Hány éves vagy, Bliss? Bárcsak narkolepsziás lettem volna! Akkor megmenekülhettem volna a válaszadás elől, ugye? Úgy csináltam volna, mintha elájulnék. Vagy talán tényleg el is ájulhatnék.

A hallgatásom elegendő volt ahhoz, hogy megerősítsem a sejtéseit, mert sarkon fordult, és elindult Garrick felé. Megkerültem, és útját álltam, majd felemeltem a kezem. – Mrs. Taylor, várjon! Nem csináltunk semmi rosszat. Esküszöm! – Ó, édesem. – A mosolya láttán kirázott a hideg. – Nem hinném, hogy te bármi rosszat csináltál volna. – Nem? – Úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. – Nem, drágám. A fiam az, aki valami rosszat tett. Úgy összerándultam, mintha pofon ütött volna. Már addig is sok kétségem volt Garrickkel kapcsolatban, amely az érkezésünk idejére úgy tűnt, megsokszorozódott, de nem akartam még továbbiakkal növelni. Bátran álltam az anyja előtt egyszerű, kiárusításon vásárolt ruhámban, és néztem szembe makulátlan, kétségtelenül csillagászati összeget érő koktélruhájával. – Már megbocsásson, Mrs. Taylor, de téved. A fia szeret engem, én pedig szeretem őt. Mindketten felnőttek vagyunk, és akkor is azok voltunk, amikor megismerkedtünk. Ha most felfújja ezt a dolgot, nemcsak a partit teszi tönkre, hanem valószínűleg a már így is ingatag kapcsolatát a fiával. Garrick huszonhat

éves,

majdnem

huszonhét.

Karrierje

és

menyasszonya van, ön pedig nem fog csatát nyerni vele szemben, ha ismét gyerekként kezeli. Garrick felnőtt – ismételtem meg, habár ez is egy olyan szó volt, amelyet olyan sokszor mondtam, hogy már kezdte elveszíteni a

jelentését. – Mindketten azok vagyunk. Nem számít, hogy ismerkedtünk meg. Vörös ajka egy vonallá keskenyedett, a tekintete pedig olyan metszővé vált, hogy képes lett volna kenyeret szeletelni. Valami furcsa hang tört föl a torkából, ami nem igazán nevetés volt, sokkal inkább a meglepetés hangja. – Nocsak, úgy látszik, mégiscsak van gerinced.

Hé, ez egy kétélű bók volt? Ezt a típust már nagyon jól ismertem. Inkább neki hiányzott egy létfontosságú szerve… például a szíve. Néhány pillanatig még nézett, majd lassan megfordult, és hátat fordított Garricknek. – Két kérdésem van, Bliss. Ezek szerint lebeszéltem? Szent ég! – Igen, asszonyom? A körmeit egymáshoz kocogtatta, és másfelé nézett, amikor megkérdezte: – Van kedved csütörtökön együtt ebédelni velem? Annyira megdöbbentem, hogy majdnem félrenyeltem a nyálamat, amely teljesen tönkretette volna az iménti gerinces pillanatomat. Kényszerítettem magam, hogy ne csak azt hümmögjem, „Aha”. – Ebédelni? Igen. Az nagyszerű lenne. – Remek. És még egy dolog. Hamarosan össze akartok házasodni?

– Igen, asszonyom, így van. – Terhes vagy? Elsápadtam, aztán határozottan rávágtam: – Nem! Egyáltalán nem. Nem vagyok… nem vagyunk… Hirtelen

elhallgattam.

Teljesen.

Elnémultam.

És

ellenálltam a kísértésnek, hogy előkapjam a naptáramat. Ami mellesleg nem is volt nálam. Mert Philadelphiában hagytam. Halványan azonban emlékeztem, hogy feljegyeztem, hogy fogamzásgátló tablettát kell íratnom. Mennyi idővel azelőtt lehetett? Éppen befejeztük a Pán

Pétert, és a lehető legtöbb előadást zsúfoltuk egy hétbe, mert olyan siker volt. Elég zűrös időszak volt, és… a francba. – Én… Becsuktam a szám, és feszülten elmosolyodtam. Aztán megráztam a fejem, és azt válaszoltam: – Nem. Szó sincs róla. A fenébe. Miért olyan lyukas a memóriám? Na persze, ez történik, ha valaki több munkát végez egyszerre, és nap mint nap ugyanazt a darabot játssza, mert így tényleg rohadt nehéz volt megkülönböztetni egyik napot a másiktól. – Akkor jó. Most pedig visszaengedlek a fiamhoz – felelte. Bólintottam, de gondolatban már több ezer kilométerre jártam. – És Bliss? Felemeltem a fejem, majd ismét belenéztem jéghideg szemébe.

– Most már ne törj össze semmit, jó? – Rendben. – Feszülten felnevettem. – Hát persze. Elsétált, cipősarka kopogott a márványpadlón. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy elmegy, valamint örömet, hogy Graham és Rowland odajönnek hozzám, hogy megnézzék, hogy vagyok, de egyiket sem éreztem. Mert

ha

nem

csalt

az

emlékezetem,

késett

a

menstruációm. És rám tört a hányinger. *** – Nem gondoltam volna, hogy ennyire dühös vagy. Elég puhány lehetsz. Rowland és Graham a mosdó előtt vártak, amikor kijöttem. Nem tudtam, hogy meg akarom-e keresni Garricket vagy elkerülni, sikítani, sírni, vagy hányni még egy kicsit. – Csak… le kell ülnöm egy percre. – Akkor menjünk be a szalonba! – javasolta Graham. Azt a rohadt! Naná, hogy ebben a házban még egy kibaszott

szalon

fürdőszobájukkal

is

volt.

A

büszkélkedtek,

szüleim ez

gyakorlatilag palotának is beleillett volna.

a

a hely

felújított viszont

A szalon sokkal szebben nézett ki a valóságban, mint ahogy elképzeltem. Sokkal elegánsabb volt, mint az a

Büszkeség és balítélet korabeli szoba, amire számítottam. Ittott emberek sétáltak, vagy a mennyezetig érő ablak és a drága függöny közelében álldogáltak. Találtam egy üres, krémszínű kerevetet, és lerogytam rá. Túlságosan kétségbe voltam

esve

ahhoz,

hogy

amiatt

aggódjak,

esetleg

összepiszkolom. Lehet, hogy rosszul emlékeztem. Reméltem, hogy rosszul emlékeztem. Legutóbb azonban akkor volt meg, amikor a

Pán Péter utolsó hetét zártuk. Ezért felejtettem el újabb tablettát venni, mert akkoriban nem állt fenn a terhesség valódi veszélye. És az mikor is volt? Hat héttel ezelőtt? Talán öt? Így is úgy is több, mint egy hónapja. Néha azonban a nőknek akkor is szokott késni, ha nem terhesek. Ez elő szokott fordulni… ugye? Teljesen elképzelhető volt, hogy csak elhamarkodott következtetést vontam le. Vagy pedig valami mégis növekedett bennem. Istenem, ez tisztára úgy hangzott, mint egy sci-fi film. Mit tudtam én az anyaságról? Mit tudtam bármiről? Egy

rakás

szerencsétlenség

voltam.

Még

a

saját

adóbevallásomat sem tudtam elkészíteni, vagy túlélni egy eljegyzési a partit, felkapcsolni egy rohadt villanyt anélkül, hogy ne törnék össze valamit. És nekem kellene felnevelnem egy másik emberi lényt?

A gyermekem olyan alkalmatlan lenne a társasági életre, hogy járni sem tudna, sem egész mondatokban beszélni, vagy más emberekkel kommunikálni.

Egy remete gyereknek adnék életet. Lélegezz, Bliss! Lélegezz! A francba. Erről a gyermekjátékok jutottak eszembe, és megint rám tört a hányinger. Mi van, ha a gyerekem olyan lesz, mint Hamlet, a sátán macskája, és gyűlölni fog? A francba. A francba! Legszívesebben

teli

tüdőből

ordibáltam

volna,

de

valószínűleg nem ez volt a megfelelő hely és idő hozzá. – Jól van? Kinyitottam a szemem, és egy magas, szőke nőt pillantottam meg, akinek a lába mellett az enyém szégyenkezve elbújhatott. Rövid, fekete, szűk ruhát viselt őrülten szép, türkizszínű, magas sarkú cipővel. Gyakorlatilag egy modell állt előttem, miközben én ziháltam, és próbáltam magamban tartani a gyomrom maradék tartalmát.

Köszönöm, világ. Nagyon rendes tőled. – Most nem alkalmas, Kayleigh – fordult hozzá Graham. – Történt valami? Csak nem szakítottak? Miért volt olyan reménykedő a hangja? Rowland válaszolt, mielőtt én megtehettem volna:

– Nem, nem szakítottak, csak nem érzi jól magát. Majd később beszélünk, Kayleigh. – Ó, jól van. Nos, akkor jobbulást! Gyűlöltem, amikor az emberek ezt mondták. Mintha varázsütésre megcsinálhatnám. Vagy mintha én magam nem akarnám eléggé. De jól van, oké, kösz a tippet. A miután elment, Rowlandre néztem. – Ki volt ez? Rowland Grahamre pillantott, és talán Mrs. Taylor megfigyelőképessége rám is átragadhatott, mert furcsa érzésem támadt. – Csak nem egy ex-barátnő? – Ööö… hmm… izé… Ez a nap akár be is fejezhetné, hogy folyton egyre rosszabb lesz. Bármikor. De tényleg. – Miért hívták meg a szülei egy régi barátnőjét? – Nos, Kayleigh a család egyik barátja. De úgy gondolom, hogy Eileen, Garrick anyja szándékosan akart bajt okozni, mert… nos, nem Kayleigh az egyetlen. – Tényleg? Hányán vannak? Rowland ismét Grahamre pillantott, engem pedig nem sok választott el attól, hogy megfojtsam. Ha terhes voltam, ráfoghattam a hormonokra. Nevezhettük volna átmeneti elmezavamak is. – Hányan vannak, Rowland? Megvakarta a fejét.

– Nos, nem számoltam. – Körülbelül? – Istenem, Eileen átadta neked a szuper erejét? – Rowland! – csattantam fel. – Nem tudom, tíz. – Tíz? Garricknek tíz ex-barátnője volt jelen. Garricknek tíz barátnője volt, mielőtt főiskolára ment? És ezek csak azok, akik itt megjelentek. Képzelem, mennyivel többen lehettek a valóságban.

Hé, univerzum? Szerintem most már tényleg elég ebből a tegyük-még-nyomorultabbá-Blisst projektből. Nagyra értékelném. Felálltam, hogy visszamenjek a mosdóba, amikor Garrick lépett a szobába. – Hát, itt vagy! Már aggódtam, hogy az anyám megölt, és elrejtette a holttestedet. Nem nevettem. – Jól vagy? – kérdezte. Bólogatni kezdtem, de Graham válaszolt helyettem: – Hányingere van. És lehet, hogy találkozott Kayleighvel. Rowlandnek pedig nagy a szája. – Jézusom! Bizonytalanul nyúlt felém, hogy megérintse a vállam. – Egy egytől tízig terjedő skálán mennyire vagy dühös?

A halántékomra szorítottam a kezem, mert tompa lüktetés kezdődött a fejemben. – Fáradt vagyok. – Ó, az jó – jegyezte meg Rowland. Hallottam egy tompa hangot, és úgy sejtettem, Graham vágta tarkón a barátját. Garrick összefűzte az ujjainkat, és megcsókolta a kézfejem. – Gyere, menjünk fel, és feküdjünk le! Még egy kicsit korán van, de majd ráfogjuk az időeltolódásra. Senkinek sem fogunk hiányozni. Csak a tíz ex-barátnőjének, akik vissza akarták szerezni. Igen, nagyon egyetértettem azzal, hogy korán lefeküdjünk. Elköszöntem Rowlandtől és Grahamtől, majd szerencsét kívántam Rowlandnek, hogy sikerüljön felszedni az egyik exet. Ezután hagytam, hogy Garrick kivezessen a szalonból a lépcsőhöz, amely az étkezőből vezetett fel az emeletre. Éppen amikor a lépcső aljához értünk, az anyja észrevett minket. – Hova mentek? – Bliss nem érzi jól magát, és még egyikünk sem állt át teljesen erre az új időre. Korán lefekszünk. Úgy vélem, a többséggel már találkoztunk, akivel beszélgetnünk kellett. Nem néztem az anyja szemébe. Túlságosan féltem, hogy azzal a furcsa Mardekár nézésével olvas a gondolataimban. – Ó, sajnálom. Előkészítettem Blissnek a vendégszobát.

Garrick szorosabban markolta a csomagunkat, kikerülte az anyját, és fellépett az első lépcsőfokra. – Szó sem lehet róla, Anya. A bőröndje már az emeleten van, és nem vagyunk hozzászokva, hogy külön aludjunk. – Elsápadtam. Ha az én szüleimnek mondta volna ezt, egy puska csövével nézett volna farkasszemet. – Az én szobámban leszünk. Ekkor rápillantottam az anyjára, aki mély lélegzetet vett, és szintén rám nézett. Annak ellenére, milyen pocsékul éreztem magam, kiegyenesítettem a hátam, felvontam a szemöldököm, és reményeim szerint egy én megmondtam típusú tekintetet vetettem rá. Reméltem, hogy nem az sugárzik helyette belőle, hogy

hazudtam, és lehet, hogy mégis terhes vagyok. Követtem Garricket fel a lépcsőn, és közben még mindig próbáltam megemészteni a ma esti történteket. Elmondjam neki? Mi van, ha rosszul emlékszem? Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon. Inkább várok. És töröm a fejem, hogy visszaemlékezzek. Talán elfelejtettem valamit, vagy rosszul emlékszem a napokra. Vagy akár vehetnék is egy tesztet. Igen. Ezt fogom tenni… hogy biztos legyek benne. Annyira szerettem volna már fogat mosni, hogy egy szót sem szóltam Garricknek, csak bevonultam a szomszédos fürdőszobába. És talán még egyszer ellenőriztem, hogy az elmúlt tíz percben esetleg nem jött-e meg.

Néhány perc múlva Garrick kopogott az ajtón. Ki gondolta volna, hogy valaha is azt akarom, hogy megjöjjön? Halkan és bizonytalanul kérdezte: – Jól vagy, szerelmem? – Igen, jól vagyok. Egy perc, és kimegyek. Mély levegőt vettem. Nem volt okom még pánikba esni. Azt mondtam Eileennek, hogy felnőtt vagyok, és nagyon jó érzés volt a sarkamra állni vele szemben. Kimondani, és tényleg komolyan is gondolni. Jelenleg mindennél fontosabb volt tehát, hogy úgy is viselkedjek. Mert ha… ha mégis terhes lennék, sokkal több forogna kockán, mint egy látogatás a szüleinél és egy ostoba, törött váza. Holnap veszek egy terhességi tesztet. Az emberek folyton ezt csinálják. És szinte mindig negatív lesz az eredmény. Ma este ki kell vernem ezt a fejemből, és inkább pihennem. Ha tovább aggódom, attól csak újra rosszul leszek. A fürdőszobaajtó nyikorgott, amikor kinyitottam, Garrick pedig megfordult. Éppen átöltözött, és egy pizsamanadrágot húzott fel a csípőjére. Ha nem ez volt a tökéletes dolog, hogy elterelje a figyelmem, nem tudom, mi más lehetett volna.

9 Garrick Bliss a fürdőszobaajtóban állt, én pedig nem tudtam, mit csináljak. Fogalmam sem volt, hogy alakult a beszélgetése az anyámmal, vagy hogy azután mi történt. Csak annyit tudtam, hogy hallgatag. Feltűnően hallgatag. Természetesen nem akartam, hogy beteg legyen, de reméltem, hogy csak erről van szó. – Hogy érzed magad? Keresztbe fonta a karját a hasán, és azt felelte: – Jól. Azt hiszem, csak… hosszú volt ez a nap. Elfáradtam. De most már jól vagyok. – És az anyám? – Olyan, mint egy Disney filmben a gonosz. Felnevettem. Még így betegen és kimerülten is… elképesztő volt. – De azért jól ment? Egy kínosan hosszú pillanat után bólintott. – Azt hiszem. Egyetértésre jutottunk. – Ez baljóslatúan hangzott. – Meghívott ebédelni holnaputánra. Felszökött a szemöldököm. – Vagyis akkor több mint jól ment. Nagyon jól.

Halvány mosoly jelent meg az arcán. Hogy is szólt az a tudományos elmélet? Minden hatásnak megvan a maga ellenhatása? Amikor megláttam a mosolyát, attól én is jobb kedvre

derültem.

Megkötötte

a

gondolataimat,

kiegyensúlyozta az életem, visszaállította a középpontot, ha eltávolodtam tőle. És szükségem volt erre… nagyon. Újra itt lenni… furcsa érzés volt. Folyton azon a vékony határon egyensúlyoztam, hogy udvarias és kedves legyek, de mégse süllyedjek vissza a régi életembe. – Ami pedig az exeidet illeti… Kellett nekem a régi életemre gondolni. – Az exeim? – Ó, igen. Rowland becslése szerint körülbelül tízen voltak jelen.

A jó mindenedet, Row! Behunytam a szemem, és nagy nehezen megálltam, hogy lemenjek, és darabokra tépjem. – Biztos vagyok benne, hogy túlzott. Bliss a hasáról feljebb emelte karba tett kezét a mellkasára, és ínycsiklandóan parancsolgatónak tűnt. Nem ugorhatnánk át ezt a részt, és folytathatnánk azzal, amit korábban terveztünk? – Ilyen sok barátnőd volt Londonban? Törtem a fejem, milyen irányba terelhetném ezt a beszélgetést, hogy ne végződjön katasztrófával. – Nem mondanám, hogy a barátnő lenne a megfelelő szó.

– Vagyis nem volt mind kapcsolat? Hát micsoda… szex? Elfintorodtam. Ezek szerint rögtön a tárgyra tértünk. Nem nagyon kedveltem, amikor ezt a merész oldalát velem szemben alkalmazta. – Bliss… amikor itt laktam, egy igazi pöcs voltam.

Gyűlöltél volna. A szüleim nem igazán jeleskedtek a gyermeknevelésben, adtak egy csomó pénzt, és hosszú pórázra engedtek, amit én, mint egy ostoba tinédzser, ki is használtam. Gyakran. Annyira más az életem most, hogy ha visszagondolok arra a régi énemre, mintha egy másik ember lettem volna. És más is voltam. Az, hogy elmentem Londonból, durva ébresztő volt számomra, mert kikerültem a pénz, a hatalom és a hagyomány védelmező burkából. De jót tett, mert felnőttem. Találtam valamit, amit igazán szeretek, és ez elvezetett hozzád, akit igazán szeretek. Ha voltak is itt a múltamból lányok, észre sem vettem őket. Mert nem számítanak. Ezen a helyen semmi sem számít nekem, csak te. Egy pillanatra megharapta az alsó ajkát, és csak némán nézett. A szeme sarkában könny csillogott, aztán behunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Nem lehet haragudni rád. Ez viszont veszélyes precedenst teremt a kapcsolatunkban. Ez jó jel volt. Előre léptem egyet, és megfogtam a csípőjét. – Tetszik nekem ez a precedens.

A mellkasomra tette a kezét. – Tudom, hogy honnan örökölted. A sármodat. Az apád csatlakozhat hozzád és James Bondhoz, mint az egyik legsimább modorú angol. Nagyon kedvesen reagált arra a vázás dologra. Felnyögtem, – Igen, valóban sima modorú, de ne engedd, hogy megtévesszen. Korántsem olyan rendes, mint amilyennek mutatja magát. Végigsimított az állkapcsomon, és magához húzta az arcomat. – Ez mit jelent? Megráztam a fejem. – Emiatt nem kell aggódnod. Csak számára mások a prioritások, ez minden. Neki mindig is az üzlet, a pénz és a társadalmi rang állt az első helyen. – Összekulcsoltam a kezem a tarkóján, és a hüvelykujjammal az állát simogattam. – Lehet, hogy örököltem tőle néhány dolgot, de ezt nem. Nálam mindig te leszel az első. Mindig is a családunk lesz a legfontosabb számomra. A tekintete kitágult, és üvegessé vált, de nem tudtam mire vélni azt a pillantást. Talán valamit én mondtam, vagy csak valóban elfárasztotta ez a nap. – Furcsa, hogy a gyermekek végül mennyire mások, mint a szüleik – tűnődött.

– Furcsa, hogy milyen normális emberek lettünk ahhoz képest, mennyire őrültek a szüleink. Nagyot nyelt, és nevetett egyet. – Így van. És ez hogy történhetett? A karomba vontam, az arcomat a feje tetejére hajtottam. A haja jó illatú volt és megnyugtató, mint a levendula. – Menjünk ki holnap! Megmutatom neked a várost. Ki kell szabadulnom ebből a házból egy kicsit. – Igen, ez remekül hangzik. Amúgy is el kell mennem a boltba. Valamit elfelejtettem. Megcsókoltam a homlokát. – Mit? Bármi is az, lehet, hogy nekünk is van. Elhúzódott tőlem. – Ó, nem fontos. Csak egy-két apróság. Odament a földön lévő bőröndjéhez, és lehajolt, hogy kivegye a pizsamáját. Mögé léptem. – Biztos vagy benne, hogy már nincs hányingered? – Igen, jól vagyok – vetette hátra a válla fölött. – Csak múló rosszullét volt. – Helyes. – A térde alá nyúltam, és a karomba emeltem. – Mert én nagyon is ébren vagyok még, de van egy ötletem, hogy merítsem ki magam. Ledobta a ruhát, amit kivett a bőröndből, és átkarolta a vállamat. Apró szája csücsörített. Ennél többre nem is volt szükségem. Nem számított, hogy odalent több száz ember

volt, és hogy a szüleim házában voltunk. Ugyanúgy kívántam, mint mindig. Odaléptem az ágyhoz, mire tiltakozni kezdett: – Garrick! Odalent vendégek vannak. – Akik nem hallanak semmit, hacsak nem akarod hangosan kiáltani a nevem. Ami lehet, hogy mégiscsak megérné. Játékosan belebokszolt a vállamba, én pedig lefektettem az ágyra. – Mi van, ha az anyukád feljön hozzánk? Letérdeltem az ágy mellé, és levettem a cipőjét. – Akkor újabb repertoárunk.

kínos

pillanattal

gazdagodik

a

– Ez egyáltalán nem vicces, Garrick. Megcsókoltam a térde belső oldalát, és azt feleltem: – Szerinted én nevetek? Nagyot nyelt, a tekintete követte a kezem, amikor elindult. A ruhája sztreccs anyagú volt, ezért könnyedén lecsúsztattam a válláról a pántot. Erre lehullott a derekáig, és feltárta a felsőtestét. Csipkés, kék melltartót viselt, amely édes és ártatlan volt, és minden alkalommal a vesztemet okozta. – Van fogalmad róla, milyen izgató arra gondolni, hogy a régi szobámban kaplak meg? – Megrázta a fejét, de kidugta a nyelvét, hogy megnedvesítse az ajkát, és tudtam, hogy pontosan tisztában van vele, mire gondolok. – A tavalyi évre

emlékeztet.

–

Milyen

borzalmas

volt

mindig

arra

gondolnom, hogy a tanítványom, és hogy ez mennyire nem tudta megakadályozni az érzéseimet iránta. Ha lehetséges, ettől

csak

még

jobban

kívántam.

–

Minden

órán

legszívesebben azt mondtam volna, hogy maradj ott, miután mindenki elment. Még akkor is, ha odakint voltak a barátaid, és bármikor bejöhettek volna, másra sem vágytam, csak hogy hozzád érjek. Hogy megízleljelek. Nagy, sötét szemmel nézett rám, és elakadt a lélegzete. Ismét megcsókoltam a térde belső oldalát, majd feljebb csúsztattam a kezem a combján a ruhája széléig. – Miért nem tetted? – kérdezte. – Mert nem lett volna tisztességes tőlem. Ezért be kellett érnem azzal, hogy csak elképzelem. Hála istennek már nem kellett fantáziálnom róla. – És mit képzeltél el? Fölé hajoltam, és lefektettem az ágyra. Két oldalra kitette a karját, úgy nézett fel rám, tágra nyílt, félénk tekintettel. Ez a pillantás az első éjszakára emlékeztetett, amikor megismerkedtünk, mire hirtelen minden vér lefelé tódult bennem, és elhomályosult a látásom. A ruhája alá csúsztattam a kezem, és azt feleltem: – Nagyon sok mindent. Arra gondoltam, hogy a falnál állva, a függöny mögött csináljuk. – Behunyta a szemét, és megmarkolta a takarót. – Elképzeltem, hogy abban a

szoknyában vagy, amiben az első napon jöttél iskolába, és hogy a lábad a derekam köré kulcsolod. Beleakasztottam az ujjam a bugyijába, és lehúztam csodálatos lábán. – A nézőtér minden egyes székén szeretkezni akartam veled. – Erre halkan felnyögött, és megpróbált felülni, de a hasára tettem a kezem, és nem engedtem. – Minden egyes széken akartam csinálni, hogy bárhová is ülsz abban a színházban, mindig rám gondolj. – Ez a nélkül is úgy volt. Elmosolyodtam. – Jó tudni. Megfogta a kezem, amely a hasán nyugodott, és egy pillanatra erősen magához szorította. Aztán halkan, vékony hangon azt mondta: – Annyira szeretlek! Felemelkedtem, és fölé hajoltam, hogy lássam az arcát. Néhányszor pislogott, és nem értettem az arckifejezését. Szomorú volt, boldog és zavart. Ilyen reakciót még soha nem láttam tőle az ágyban. Nem tudtam, mi folyik itt, de éreztem, hogy rémület kel életre a bőröm alatt, a torkomban, a tüdőmben. – Biztos, hogy jól vagy? Megrázta a fejét, és eltűnt az arcáról az a furcsa kifejezés. Aztán elmosolyodott. – Igen… csak a jövőre gondoltam.

A szívem megdobbant, és közben próbáltam nem megmagyarázni a szomorúságot és a félelmet, amit a szemében láttam. Nem feltétlenül jelentette azt, hogy kételyek gyötrik. Ezer más dolgot is jelenthetett, de ha megfeszültem sem jutott eszembe semmilyen más lehetőség. Csókot leheltem az ajkára, és azt feleltem: – Az igaz, hogy azt ígértem, örökre együtt leszünk. Ez elég hosszú jövő. Bólintott, és egy hosszú pillanat múlva már ő is mosolygott. – Sajnálom, de mi lenne, ha most csak… aludnánk? Tudom, hogy azt mondtam, jól vagyok, mégsem érzem magam teljesen rendben. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam nem túl sokat belemagyarázni a dolog mögé. Beteg volt. Nem kellett, hogy bármi rosszat jelentsen. De a francba, már nem tudtam másra gondolni. Amilyen nyugodtan csak tudtam, megsimogattam a haját, és megcsókoltam a homlokát. – Hát persze. Hozzak valamit? Vizet? Gyógyszert? Nagyot nyelt, és megrázta a fejét. – Azt hiszem… csak alvásra van szükségem. Bólintottam. – Rendben.

Felhajtottam a takarót, ő pedig bebújt alá, a ruhája még mindig félig a derekán volt. Vettem egy mély levegőt, ám ettől sem csökkent a nyomás a nadrágomban és a fejemben. Még egyszer megcsókoltam. – Szeretlek – mondtam. Lassan és tagoltan. Szerettem volna, ha eljut a tudatáig, és áthatol azon a falon, bármi zajlott is éppen a fejében. – Aludj! Én megyek, és lezuhanyozom. – Ne haragudj rám! – mondta megint, miközben elmentem. – Nem kell mentegetőznöd, szerelmem. Hacsak nem valami más miatt kért bocsánatot, amit nem mondott ki. – Majd kárpótollak – válaszolta. – Ez sem szükséges, habár jólesik hallani. Felhúzta a nyakáig a takarót, elhelyezkedett a párnán, én pedig lekapcsoltam a villanyt, és azt mondtam: – Jó éjszakát, Bliss! Aztán egy hideg zuhannyal véget vetettem az aznapi hullámvasútnak, de még így is túl sok dolog maradt, ami miatt aggódtam. *** – Várj, várj! Csak még egyet! – Bliss, a gyerekek várnak.

És valószínűleg gyűlöltek is minket, de annyira örültem, hogy ismét mosolyogni látom, hogy nem érdekelt. – Ja, igen, de ők még csak most jöttek. A legtöbbjük nem is élt, amikor én először olvastam a Harry Pottert. A hátam mögött álló kanadai családhoz fordultam, és így szóltam: – Nagyon sajnálom. Ez lesz az utolsó, ígérem. – Aztán csináltam Blissről még egy fotót, miközben úgy tett, mintha megpróbálná áttolni a falon a poggyászkocsit a 93/4 vágány mellett a King's Cross vasútállomáson. Egy kisfiú kiöltötte rá a nyelvét, amikor elmentünk. Még időben elhúztam Blisst, mielőtt ő is ugyanezt tehette volna. – Az a gyerek jobban teszi, ha vigyáz magára, mert vérszomjas Mardekár vagyok. Mosolyogva megráztam a fejem. – Szerelmem, meg kell kérjelek, hogy fogd vissza egy kicsit az őrültségedet. – Igazad van. Reálisan nézve inkább Hollóhát vagyok. Nevettem. Még akkor is, ha nem mindig értettem, szerettem. Valószínűleg azért, mert nem értettem. Bliss tudta milyen, és nem volt hajlandó változtatni magán. Még a kedvemért sem. Halkan kuncogtam. – Mi olyan vicces? – Csak elképzeltelek a gyerekeink között. Valószínűleg össze fogsz veszni velük azon, hogy ki játsszon a játékokkal.

Nem is vettem észre, hogy megállt, amíg be nem fordultam

a

sarkon,

és

már

nem

volt

mellettem.

Hátranéztem, ő pedig még mindig néhány lépéssel mögöttem állt. – Csak vicceltem, szerelmem. Keresztbefonta a karját a derekán, és megvonta a vállát. – Tudom. – Akkor miért vagy úgy halálra rémülve? – Csak nem gondoltam volna, hogy ilyeneken töröd a fejed. Ó, istenem! Már csak az hiányzott ezen a feszültséggel teli utazáson, hogy elijesszem a gyerektémával. Pláne akkor, amikor úgy tűnt, megint ugyanolyan, mint régen. Hogy én milyen ostoba tudok lenni néha! Átfogtam a vállát, és azt mondtam: – Bármilyen gondolatok kavarognak is a fejedben, hagyd abba! Még sok mindent kell megmutatnom a városból, és csak viccelni akartam. – Jól van. Mi a következő? – Nos, a Globe színházat már láttuk. Éreztem, hogy ellazul mellettem, miközben sétálunk, aztán azt mondta: – Úgy érted, a Globe másolatát? – Elég jó másolatát. Már láttuk a Big Bent, a Parlamentet, a Towert. Mit szólnál a London Eye-hoz? – kérdeztem. – Az a hatalmas kerék? – Bólintottam. – Jó, menjünk oda!

Ez az egyetlen nap is, miközben megmutattam Blissnek a régi városomat, elég volt ahhoz, hogy elűzze az előző esti gondokat, és eloszlassa néhány aggodalmamat. Valószínűleg tényleg csak alvásra volt szüksége, mert ma reggel ugyanolyan tökéletes volt, mint máskor. – Megállhatnánk először egy boltnál? – kérdezte. – Egy drogériánál? Csak szeretnék venni valamit, ha esetleg megint rosszul lennék. – Hát persze. – Megcsókoltam a halántékát, aztán elindultunk a metróhoz, amely átvitt minket a város másik oldalára.

10 Bliss Megálltunk egy kis drogériánál, amely alig volt nagyobb, mint

egy

vegyesbolt.

Árultak

benne

élelmiszert,

piperecikkeket meg sok minden egyéb dolgot, engem azonban a gyógyszerrészleg érdekelt a legjobban. – Hoznál nekem egy üdítőt? – kérdeztem. – Én addig hátraszaladok a gyógyszerekhez, és veszek valamit. Aztán majd elöl találkozunk. Nem

vártam

megfordultam gyógyszerek

és felé,

meg,

hogy

elindultam. és

közben

beleegyezzen, Lassan

azonnal

lépkedtem

hátrapillantottam,

a

hogy

megnézzem, mikor nem néz már. Amikor ő is megfordult, megszaporáztam a lépteim, és szabályosan szaladtam a terhességi tesztek polca felé. Három próbálkozás után találtam meg a megfelelő részt, aztán pedig csak bámultam a készletre.

Mi a francért kell olyan soknak lennie? Volt ott márkás, kevésbé márkás, digitális, rúd alakú, csésze alakú, egy vonalas, két vonalas, pluszjellel és az apokalipszis jelével.

Ó, istenem, miért volt ez olyan rémisztő? Talán vennem kellene mindegyikből egyet.

Aztán megnéztem az árakat. Hah… valószínűleg egyelőre egy is megteszi. Levettem a polcról egy rúd alakút, amelyen pluszjel volt, és hátraszaladtam a gyógyszerrészleg pénztárához. Egy szemüveges indiai srác gépelt valamit a számítógépen. – Elnézést? – Erre felnézett. – Fizethetnék itt? – Nem, hölgyem. A pénztár ott van elöl.

Szuper. Felkaptam még néhány dolgot. Ibuprofent, naptejet és egy doboz tampont (adná az ég). Mindent a kezemben tartottam, a terhességi tesztet pedig az aljára rejtettem. Ezután mentem előre Garrickhez. Ott állt egy doboz kólát szorongatva, és mosolygott. Olyan tökéletes volt, hogy istenem, legszívesebben elmondtam volna neki. Az a megjegyzése azonban a gyerekekről teljesen összezavarta a fejem. Gondoltam rá, hogy akkor elmondom neki, de annyira ragaszkodott hozzá, hogy csak viccelt, hogy elkezdtem aggódni, és féltem, hogy talán kiakadna. Úgy értem, miért is ne tenné? Csak egy éve voltunk együtt, és éppen össze akartunk házasodni. A lakásunknál még néhány börtöncella is otthonosabb volt. Megvártam, hogy ránk kerüljön a sor a pénztárnál, aztán odafordultam hozzá, és azt mondtam: – Ó, drágám, sajnálom, lennél szíves kicserélni ezt a kólát inkább vízre? Vagy talán gyümölcslére? Azt hiszem, az jobb lenne a gyomromnak.

Mihelyt elment, letettem a kezemből dolgokat a futószalagra, és a terhességi tesztet a pénztáros kezébe nyomtam. – Lennél szíves ezt beütni először? A pénztáros lány szőke volt, és nem sokkal idősebb tizenhat évesnél. Nevetett. Szabályosan kinevetett. – Nézd, tudom, hogy őrültség, de kérlek! Csak csináld gyorsan! Megvonta a vállát, és azt felelte: – Előbb vagy utóbb úgyis észre fogja venni.

Egyáltalán nem volt szükségem erre a megjegyzésre jelenleg. Áthúzta a tesztet a vonalkód leolvasó előtt, én pedig villámgyorsan a táskámba rejtettem. Garrick épp ekkor jelent meg a sarkon. Letette a vizet a futószalagra, aztán megnézte, hogy miket vettem. – Azt hittem, gyógyszerért jöttünk?

Elnézést, te pimasz pénztáros lány, kölcsönkérhetném egy percre a pénztárgépedet, hogy belefejeljek? Felkaptam az Ibuprofen dobozát és megráztam. – Sokszor fáj a fejem, és azt hiszem, az okozta a hányingert. A lány kuncogott, amikor azt mondtam, hányinger. Valószínűleg nem sok jót jelentett jövendőbeli anyaságomra nézve, hogy kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni annak a csitrinek.

Garrick megfogta a szatyrot, miközben fizettem, és a kezében tartva kivitte. A járdán így szólt: – Megmondhattad volna. Nem vagyok olyan naiv. Félrenyeltem a vizet, amit éppen akkor bontottam fel, és azt kérdeztem: – Micsodát? Felemelte

a

félig

átlátszó

nejlonszatyrot,

amelyen

keresztül átsejlett a tampon doboza. – Ezt. A fájdalomcsillapítót. Megmondhattad volna, hogy megjött a mensesed. Csak én kerülhettem abba a megalázó helyzetbe, hogy a barátommal a nem létező menstruációmról beszéljek. – Ó, nem. Nem, csak… – Totálisan semmi nem jutott az eszembe. – Csak akciós volt. Felvonta a szemöldökét. – Ezért úgy döntöttél, hogy most veszed meg? Azt hiszem, a jövőben pantomimművész leszek. Mivel ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam, hogy hülyeségeket beszéljek. Kikaptam a kezéből a szatyrot, és belegyömöszöltem hatalmas táskámba. – Milyen közel vagyunk ahhoz a kerék izéhez? – kérdeztem. Befordultunk a sarkon, és felmutatott egy hatalmas óriáskerékre. – Nagyon közel.

Örültem,

hogy

témát

váltottunk,

és

elégedetten

hallgattam, miközben elmesélte, hogy a London Eye-t akkor építették, amikor ő még iskolába járt, és hogy szilveszterkor tűzijátékot lőnek fel róla. Elmagyarázta, hogy úgy kell beszállnunk az egyik kapszulába, hogy közben mozog a kerék, bár nagyon lassan. Egy ideig sorban állva vártunk, de mivel hétköznap volt, nem tartott sokáig. Kézen fogva a sor elejére léptünk, és mi voltunk az elsők, akik a következő kapszulába kerültek. Tizenöt másik ember szállt be velünk. Mi odaálltunk az ablakhoz, ahonnan jó kilátás nyílt a városra, miközben a kerék lassan elindult felfelé. Garrick elmondta, hogy egy körbefordulás körülbelül harminc percig tart. Én a korlátot fogtam, ő pedig a derekamat átölelve engem. Az enyémhez szorította az arcát, és így együtt néztük a várost, amint egyre kisebb lett, mi pedig egyre magasabbra emelkedtünk az ég felé. A Temze lassan hömpölygött alattunk, épülettornyok és felhőkarcolók törtek a tiszta, kék ég felé, az emberek pedig messziről apró hangyáknak tűntek. Innen fentről annyira kicsik voltak, és olyan sok volt belőlük. Egyesek a kerékre vártak, hogy felszálljanak, mások a forgalmas utcán siettek. Elképzeltem, hogy mindegyikük a saját gondolatába temetkezik, az álmain gondolkozik, szerelmes lesz, és olyan hírt kap, amely az egész életét megváltoztatja.

Az életben nagyon könnyű csőlátást kialakítani, azt képzelni, hogy az egész világ csak egy forgatási helyszín, és csak a mi történetünk a fontos, csupán annyi számít, amit a szemünkkel látunk, az agyunkkal gondolunk, és a szívünkkel érzünk. A világ azonban sokkal nagyobb ennél. Az élet is sokkal nagyobb. Néha nem értem, hogy képes ennyi mindent, ennyi embert és ennyi reményt magában tartani. Legalább ilyen elképzelhetetlen volt arra gondolnom, hogy abban a percben talán egy új élet alakult ki bennem. Nem értettem, hogy én is hogy vagyok képes ezt magamban tartani, hogy lehet, hogy egy másik ember ennyire tőlem függ. Az életem kamerája beszűkült. Persze, benne volt Garrick is, de mindketten a saját karrierünkre koncentráltunk, a saját életünket építettük. Egy kisbaba azonban

mindent

megváltoztatna

számunkra.

A

kameránknak újra meg kellene találnia a fókuszt, és már nem csak mi ketten léteznénk többé. Éreztem Garrick kezének melegét a hasamon a pólón keresztül is, és arra gondoltam… a felelősség nem kizárólag az enyém lesz. Igen persze, Garrick férfi volt, és a legtöbb férfi retteg az elkötelezettségtől, a kisbabáktól és az ilyen dolgoktól. Ő azonban más volt. Olyan férfi, aki zokszó nélkül fogja a tamponomat, aki nem mérges, ha közvetlenül a szex előtt állítom le, és aki minden furcsaságom és problémám ellenére is szeret és becsül.

Megszakította a gondolataimat azzal, hogy kimutatott az ablakon. – Ott voltunk ma reggel. Az az a templom, amelyik mellett elsétáltunk. És arra van a szüleim háza. Ott láthatod az általános iskolát, ahová jártam. Graham és én szinte mindennap bajba kerültünk. A szüleim azzal fenyegetőztek, hogy bentlakásos iskolába küldenek. A világ történelmében talán ez volt a legrosszabb témaváltás, de ekkor hátranéztem a vállam fölött, és kiböktem: – Vettem egy terhességi tesztet. – Tessék? – Nem úgy mondta, mint aki megdöbbent vagy halálra rémült. Sokkal inkább, mint aki nem hallotta, mit mondtam. Ezért folytattam: – A drogériában. Azért viselkedtem olyan furcsán, és küldtelek el innivalót venni, mert terhességi tesztet vettem, de féltem elmondani neked. Erre már reagált. A kezét leengedte a hasamról, és mellém lépett a korláthoz. A tekintete az arcomat kutatta, én pedig azt gondoltam, hogy ez a hallgatás meg fog ölni: a légcsövemet aranyos kis masniba köti, és megfulladok. – Mondj valamit! Kinyitotta a száját, de hosszú másodpercekig semmi nem jött ki rajta, aztán azt kérdezte:

– Terhes vagy? Oké,

helyesbítek.

Mondjon

valami

olyat,

amiből

megtudom, mit érez. – Nem tudom. Késik. Azt hiszem. Lehet, hogy nincs is semmi. – De az is lehet, hogy van. A francba, miért nem tudok a sorok között olvasni? – Igen, lehet. Mert… nos… elfelejtettem felíratni az újabb adagot. Mármint a tablettát. Összejöttek a dolgok, és kiment a fejemből. Ez még nekem is nagyon új, és… – Miért nem mondtad el? Esküszöm, megőrülök, ha nem ad valami határozott állásfoglalást hamarosan. Felsóhajtottam, és kinéztem a városra. Épp ekkor értük el a kör legmagasabb pontját, és a kapszulából

csodálatos

panoráma

nyílt

a

városra.

Megmarkoltam a korlátot, amely távol tartotta az embereket az üvegtől, és azt mondtam: – Féltem. A gondolat, hogy gyermekem lesz, félelmetes. Néha még én is félig gyereknek érzem magam. És mindkettőnknek sok munkája van, a lakásunk kicsi, és egy hatalmas, néha veszélyes városban élünk, amely máris szinte túl drága számunkra. Azonkívül, igazából még nem is beszéltünk a gyermekvállalásról. Amikor mégis megemlítjük, mindig egy távoli, homályos jövőben képzeljük el. És nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Ezért inkább meg akartam

várni, hogy biztos legyek benne. Vagy amíg hazaérünk, és megnézem a naptáramat. – De? A lélegzetem túl hangos volt a fülemben, szinte megsüketültem tőle. – De nem akartam egyedül félni. Két tenyerébe fogta az arcom, és a homlokunkat egymáshoz érintette. Elakadt a lélegzetem. – Soha nem kell egyedül félned – mondta. Zokogás tört föl a torkomból, és erősen magamhoz öleltem. Az egyik kezét lecsúsztatta a derekamra, a hüvelykujjával a hasamat simogatta. – Gondolod… érzed, hogy az vagy? Megvontam a vállam. – Nem tudom megmondani. Kimerült vagyok, de lehet, hogy csak az időeltolódás miatt. Kavarognak az érzelmeim, de lehet, hogy csak azért, mert a társasági életre alkalmatlan béna vagyok, aki drága vázákat tör szét első benyomásként. És igaz, hogy tegnap rosszul lettem, de csak egyszer, és az is lehet, hogy a fáradtságtól és a feszültségtől. Bólintott, majd ezúttal a pólóm alá csúsztatta a kezét és megérintette a hasam. – Ha az vagyok… – Akkor minden rendben lesz. Amiket elmondtál, mind igaz, de akkor is rendben lesz. Kivételes anya leszel, és mindketten megteszünk mindent, amit tudunk, hogy gondját

viseljük a gyermekünknek. – Elmosolyodott és megrázta a fejét. – A mi gyermekünk. Hűha! Ez zavart tegnap? Bólintottam, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Ez jó jel volt, nem? – Ez azt jelenti, hogy nem haragszol? – A szívem kihagyott egy ütemet. – Ez azt jelenti, hogy szeretlek, feleségül akarlak venni, és azt akarom, hogy te légy a gyermekeim anyja. Nem számít, milyen sorrendben történik. A mellkasára fektettem a fejem, és hirtelen úgy éreztem, túl nehéz a testem. A karja a hátamra siklott, magához húzott, amíg a hasam az övéhez nem préselődött. Hagytam, hogy ő tartsa a súlyom egy részét, és azt mondtam: – Valóban megvan az a szokásunk, hogy felborítjuk a sorrendet. – A világ elég meglepetéssel szolgált már nekünk, de mindegyikről kiderült, hogy jobb, mint az előző. Nincs kétségem afelől, hogy most is ez lesz a helyzet. Felemelte a fejem és megcsókolt. Az utazás hátralevő részében már nem figyeltünk a kilátásra, csak egymásra, és mire újra leérkeztünk a földre, egy kis részem kezdett abban reménykedni, hogy talán pluszjelet fogok majd látni.

11 Garrick – Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mr. Woods. Nagyra értékelem, hogy fogadott. – A férfi felállt a hatalmas, fekete íróasztal mögött, majd megkerülte, és kezet fogott velem. – Ugyan, kérlek! Tayloréknak bármit. Örülök, hogy úgy döntöttél, fontolóra veszed az ajánlatomat. Hívj fel, miután megbeszélted a menyasszonyoddal! – Igen, uram. Ma este beszélek vele. – Nagyszerű. Úgy vélem, igazán illetek egymáshoz, Garrick. – Köszönöm, uram. Holnap felhívom. A gyomrom görcsben állt, amikor beléptem a liftbe, és lementem a harminchetedik emeletről a földszintre. Valójában előző nap kezdődött, amikor felhívtam, hogy időpontot kérjek az állásinterjúra, most viszont már úgy éreztem, mintha az egész középső részemet görcsbe rántotta volna. Lehet, hogy igazából már az óriáskeréken elkezdődött, vagy akkor, amikor Bliss megcsinálta az első tesztet, ami negatív lett. Akkor majdnem lemondtam az időpontot, a terhességi teszt dobozán azonban az állt, hogy végezzünk el újabb vizsgálatot is, ezért elmentem, és vettem egy másikat. Ami pozitív lett.

Bliss még kettőt megcsinált ma reggel, mindkettő negatív eredményt mutatott, és végül úgy döntöttünk, hogy túl korai még az idő a vizsgálathoz. Pontosan nem tudta, hány napot késik a menstruációja, de számításai szerint csak néhányat, az Interneten pedig minden cikk azt javasolta, hogy egy héttel később is végezzünk vizsgálatot. Ezért úgy gondoltuk, hogy várunk. Úgy tűnt, a várakozás lett a kapcsolatunk állandó jellemzője. De akár terhes volt, akár nem, a tényeken nem változtatott. Feleségül fogom venni, és ugyanúgy nem volt pénzünk egy gyermekre, mint ahogy nagy esküvőre vagy nászútra sem. És egyikünknek sem volt egészségbiztosítása. Én imádtam a színészetet, de ha azt választom ahelyett, hogy a családomról gondoskodjak, mennyiben különbözök az apámtól? Amikor Bliss és én találkoztunk az üres színpadon az után a Büszkeség és balítélet előadás után, és fél térdre ereszkedtem, minden megváltozott. Neki kell a legfontosabbnak lenni az életemben, és az volt a dolgom, hogy gondoskodjam róla. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy Londonban kell állást vállalnom, ha ezzel több pénzt keresek. Meglehet, hogy ez az apám világában volt, amelynek soha többé nem akartam a része lenni, de tudtam,

még ha kívülről úgy is tűnik, hogy olyan lettem, mint ő, valójában akkor is különbözni fogok tőle. Londonban

még

jobb

színházak

voltak,

mint

Philadelphiában, ezért Bliss tovább dolgozhatna itt, én pedig eleget keresnék, hogy ne kelljen másik munkát vállalnia. Csak annyi lenne a dolga, hogy meghallgatásokra jár. És… én pedig majd a nézőtérről nézném őt, amivel be kell érnem. Úgy fedeztem fel a színészet iránti tehetségemet, hogy teljesen természetesen jött számomra a színlelés. A gyerekkorom másról sem szólt. De akkor szerettem bele a színházba, amikor rájöttem, hogy ez a fajta színlelés ugyanakkor valami igazságot is mond. Fájni fog, hogy mindezt magam mögött kell hagynom, valamint azt az érzést, hogy valami nagyobb, valami nagyszerűbb része vagyok. Meg kell tanulnom átélni ugyanezt a közönség soraiban ülve is. Különben is… az, hogy feleségül veszem Blisst és családot alapítok, az volt az életemben a nagyobb dolog. A cég fizetni fogja az átköltözésünket

és

az

egészségbiztosításunkat. Akár útban volt a baba, akár nem… ezt tűnt az okos döntésnek. A helyes döntésnek. Miközben a metrókocsi ringatott visszafelé Kensingtonba, ezeket az okokat ismételgettem magamban. Bliss az anyámmal ebédelt a városban, de körülbelül egy időben

fogunk hazaérni. Nagyon összeszedettnek kell lennem, amikor elmondom neki a hírt. Nem tudtam, hogy fog reagálni arra a gondolatra, hogy el kell hagynunk az Államokat. Látszott rajta, mennyire örül, hogy Londonba jövünk, de idelátogatni és itt élni, két különböző dolog volt. Habár annak ellenére, milyen nehézkesen indított, igazán jól magára talált. Az átmenet szinte teljesen zökkenőmentes volt. Sokkal jobb, mint amire számítottam. Nem lesz semmi baj. Ez a dolog mindent meg fog oldani. És Bliss sem aggódik majd a terhesség miatt, mert ez az állás mindenről gondoskodik. Néhány év múlva pedig talán találok egy hasonló jó lehetőséget az Egyesült Államokban, ha esetleg vissza akarna menni. Amikor hazaértem a szüleim házába, anya és Bliss még nem voltak otthon, de meglepő módon az apámmal futottam össze az ajtóban. – Ó, Garrick, örülök, hogy elkaptalak. Csak hazaugrottam az ebédszünetben, hogy elvigyek néhány dolgot. Hogy ment az interjú? Hát persze, hogy tudott róla. En nem szóltam róla senkinek, de valószínűleg Mr. Woods elárulta. – Jól. Ma este fogok Bliss-szel beszélni. Bólintott, majd elővette a BlackBerryjét a zsebéből, mert megrezzent.

– Helyes. – Egy üzenetet kezdett bepötyögni rajta, és lehajtott fejjel hozzátette. – Helyes döntést hozol, Garrick. Okos döntést. A gyomromban még keményebb lett a görcs, amikor szó szerint ugyanazt mondta, amit én is magamnak. Nem olyan voltam, mint az apám. Különböztem tőle. Ez egész más helyzet volt. Mielőtt elment, még egyszer kijelentette, hogy jól döntöttem, aztán magamra maradtam az üres házban a gondolataimmal. Hol járkáltam, hol ücsörögtem, és mire Bliss hazaért, már szinte minden szobában megfordultam idegességemben. Órákkal később jött meg, mint ahogy vártam. Éppen az ebédlőben ültem, és feszülten doboltam az ujjammal a hosszú asztalon. Kinyílt a bejárati ajtó, én pedig kacagást hallottam. – Láttad az arcát? Nem nevettem ilyen jót… nos, azt hiszem évtizedek óta. – Azt hittem, meg fog gyilkolni ott helyben a boltban. – Majdnem megszakadtam, úgy nevettem. El sem tudod képzelni, mennyire utálom azt a nőt. Kimentem az előcsarnokba, ahol azt láttam, hogy Bliss és az anyám úgy nevetgél, mint a legjobb barátnők. – Mi csináltatok egész nap? – kérdeztem. Anya legyintett.

– Csak egy kis huncutságot. A leendő feleségednek nagyon természetesen jön az ilyesmi. Ezt én is nagyon jól tudtam. – És hol voltatok egész eddig? – Ó, itt meg ott. Ne aggódj! Vigyáztam rá. És kedves voltam, ahogy fogalmaztál. Legalábbis vele. Bliss felnevetett, és bármiből is maradtam ki, biztosan nagyon vicces történet volt. Szerettem volna hallani… később. Jelenleg ezer más dolog foglalkoztatott, amit ki kellett adnom magamból, és minden gondolatom gondosan felépítve sorakozott a fejemben. Muszáj voltam elmondani, mielőtt az egész összedől, mint egy kártyavár. – Örülök, hogy jól szórakoztatok, de elrabolhatnám most Blisst egy időre? – Hát persze – felelte Anya. – Csak nyugodtan. Megfogtam a kezét, úgy mentünk fel az emeletre a szobámba. Megráztam a fejem és kuncogtam. – Elképesztő. Hogy csináltad? Bliss pókerarccal azt válaszolta: – Elborítottam öt ruhaállványt az egyik elegáns butikban, ahová az édesanyád elvitt. De komolyan, szörnyű volt! A világtörténelem legdrágább dominója. Kirobbant belőlem a nevetés. – Anyukád is így reagált. Addig kimérten udvarias volt, ekkor azonban mintha átkapcsoltak volna benne valami

kapcsolót, teljesen megváltozott. Remekül szórakoztunk – mondta. Ez jó jel volt. Nagyszerű jel. Talán mégis örömmel maradna Londonban. – Az anyám életét a munka teszi ki. Valószínűleg évek óta nem szórakozott ennyit, mint ma. – Nekem is jót tett – felelte. – Nézd, én… – Valamit el kell mondanom – kezdtem. – Ó! – Felvonta a szemöldökét. – Hát persze. Mondd csak! Leültettem az ágy szélére, és megszokásból a hasára tévedt a tekintetem. Azt hiszem, az elmúlt két nap során többször néztem a hasára, mint egész kapcsolatunk alatt összesen. – Csináltam valamit. Valami kis őrültséget. – Oké – mondta óvatosan, és ökölbe szorította a kezét a térdén. Kifújtam a levegőt. – Állásinterjún voltam. – Hogy micsoda? – Tudom, tudom! – Járkálni kezdtem fel-alá előtte a szőnyegen. – Tudom, hogy váratlanul ért, de egy régi főnököm felajánlotta ezt az állást a partin a múltkor. Tegnapig nem is foglalkoztam vele, de megoldaná minden problémákat. A fizetés nagyszerű, és állnák az átköltözésünk költségeit is. Lenne egészségbiztosításunk, hogy ne kelljen kifizetnünk a szülést. Megengedhetnénk magunknak, hogy egy biztonságos környéken éljünk a városban, ahol jó iskolák

vannak. Járhatnál meghallgatásokra itt, és nem kellene másik állást vállalnod. – Te úgy jelentkeztél egy állásra Londonban, hogy nem is szóltál róla nekem? – Még nem fogadtam el. – Még szép, hogy nem fogadtad el. Totálisan elszúrtam.

Kényszerítettem magam,

hogy

megállják, és letérdeltem elé az ágy mellett. – Tudom, hogy ez nagy lépés. Csak azt kérem, hogy gondolkozz rajta, és gondold át, mennyi problémánkat oldaná meg. – És mi a helyzet azokkal a problémákkal, amelyeket okoz? Őszre már leszerződtettek egy előadásra. – Ha terhes vagy, amúgy is vissza kellene utasítanod. Akkorra már látszani fog. Felállt, és most ő kezdett el járkálni. – Még azt sem tudjuk biztosan, hogy terhes vagyok-e. Fenekestől fel akarod borítani az egész életünket valami miatt, ami nem is száz százalék? Megfogtam a könyökét, és azt mondtam: – Nem. Persze, hogy nem. A válasszal várunk jövő hétig, amíg biztosat nem tudunk. De még ha nem is vagy terhes, Bliss, egy nap lehet, hogy az leszel. Ez az állás ritka jó lehetőség. A legtöbb embernek évekig kell dolgoznia azért, hogy elérjen erre a szintre. – És miféle munka ez?

– Ezt hogy érted? Úgy szorította meg a vállam, mintha meg akarna rázni. – Mit fogsz csinálni? Imádod a színházat. Elmondtad, hogy ettől nőttél fel. Ez vezetett el hozzám. És mindezt feladod? Miért? Egy íróasztal mögötti munkáért? – Téged sokkal jobban szeretlek, mint amennyire valaha is a színjátszást szerettem. Kihúzta a könyökét a szorításomból, és felkapta a kezét. – És ennek mi köze bármihez? – Bliss, ezt érted teszem. Értünk. – Akkor ne tedd! Megráztam a fejem. – Micsoda? – Hallottad. Nem kell! Nem kértem, hogy ezt vállald. – Nem kell kérned – a hüvelykujjammal megsimítottam az állkapcsát. – Csak úgy vélem, itt az ideje, hogy reálisabban gondolkozzam. Felelőtlenség lenne, ha nem vállalnám el ezt az állást. – Nagyon sok ostobaságot hordasz itt össze. Oké. Szóval mégsem lelkesedett annyira a gondolatért, hogy Londonban éljen. – A fenébe, Bliss, szükségünk van erre. Próbálok felnőtt lenni, igazi munkát szerezni, és éretten viselkedni. – Attól, hogy felnőtt vagy, még nem kell mindent megváltoztatnod magaddal kapcsolatban. Ezelőtt is felnőtt voltál, e nélkül a zsíros állás és a pénz nélkül is.

– Most viszont olyan felnőtt lehetek, aki képes eltartani téged. – Eddig is megadtál mindent, amire szükségem volt. Azt mondod, reálisabban kell gondolkoznunk? – Igen, azt. Most már értettem. – Szinte ugyanezt mondtad nekem az első éjszakán, amikor megismerkedtünk. Akkor, amikor csókolóztunk. A színházról beszélgettünk, Shakespeare-ről. – Bliss… – Soha nem álltam volna meg az asztalodnál, ha nem azt a színdarabos könyvet olvastad volna. Tanárként és diákként találkoztunk volna először, és semmi nem történt volna köztünk. Lehet, hogy nem szerettem volna beléd, ha nem te vagy a Phaedra rendezőasszisztense. A színpadon kérted meg a kezemet, Garrick. Az egész életünk a színházhoz kapcsolódik. A színház miatt szerettünk egymásba. Életünk legnagyszerűbb pillanatait egy színdarabhoz tudom kötni. Ha a megismerkedésünkkor azt néztük volna, mi a biztonságos és az okos dolog, most nem lennénk együtt. Mindig is te voltál az az ember, aki arra ösztönzött, hogy váltsam valóra az álmaim, aki megtanította, hogy bátor döntéseket hozzak, és tartsak ki amellett, amit akarok, Te mondtad, hogy nem olyan vagy, mint az apád. Ő az, akinek a pénz a legfontosabb.

– A pénz csak egy eszköz. Te és a kisbaba vagytok a legfontosabbak számomra. – Ha tényleg tenni akarsz értem valamit, akkor utasítsd vissza ezt az állást. – Bliss, csak gondolkozz rajta! – Gondolkoztam. És arra gondolok, hogy egy olyan férfiba szerettem bele, aki a végzős osztálynak azt mondta, hogy az életben nem az a legnehezebb, hogy megkapjunk egy szerepet, vagy hogy elég pénzünk legyen. A legnehezebb életben tartani a hitünket, és emlékezni mindig arra, hogy miért választottuk a színházat. Szóval fogadd meg a saját tanácsodat, Garrick! Évekkel ezelőtt választhattad volna ezt az életet, de nem akartad. Valami mást akartál, valami jobbat. És vagy akarod még mindig azt a másik lehetőséget, az életet velem, vagy sem. De én inkább elhagylak, minthogy végignézzem, hogy tönkreteszed az álmaidat. A csendtől szinte megsüketültem. A szívem őrülten kalapált a mellkasomban, és úgy éreztem, ha még gyorsabban verne, kiszakadna a bordáim közül. Nem veszíthettem el. Jobban akartam őt, mint bármi mást az életben. Elhomályosított minden álmot, minden vágyat, minden kétséget. – Bliss… – Komolyan mondtam, Garrick. Értékelem, amit teszel, és megértem. Szeretlek azért, hogy hajlandó vagy erre, de nem

éri meg. Akkor nem, ha ettől te nem leszel ugyanaz az ember. Megfogta a kezem, és a hasára szorította. – Ha gyermekünk lenne, és ezzel a dilemmával jönne hozzád, mit mondanál neki? Azt, hogy fogadja el a pénzt és az állást, ami nem jelent számára semmit? De miért is kérdezem, hiszen tudom, mit mondanál. Azt tanácsolnád, hogy azt csinálja, amit szeret, amitől úgy érzi, hogy igazán él. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elpocsékoljuk, és úgy éljünk, ahogy nem jó nekünk. Igaza volt. A francba, nagyon is igaza volt. A gyomromban lévő görcs meglazult, és feszülten kifújtam a levegőt. – Hogy lehet, hogy jobban ismersz, mint én magamat? – Mert szeretlek. A szívem nagyon gyorsan kezdett dobogni, és minden dobbanás egyre közelebb sodort hozzá. Mindig, amikor kimondta ezt a szót… minden alkalommal úgy éreztem, mintha most történne először. Átöleltem és magamhoz húztam, hogy a lába már nem ért le a földre. Megcsókoltam az állkapcsa sarkát, és én is ugyanezt mondtam neki. – De ha terhesek vagyunk… nagyon sok dolgot kell legyőznünk. Nehéz lesz megváltoztatni az életünket. Beletúrt a hajamba, és azt felelte: – Az édesanyád elvitt egy barátjához, aki orvos.

A szemébe néztem, és letettem a földre. – Elmondtad az anyámnak? Megvonta a vállát. – Annak a nőnek különleges képességei vannak, hogy kiszedje belőlem a titkaimat. – És? – Nem vagyok terhes. Nagyot nyeltem, és a gyomrom a sokféle érzelem hatására összerándult,

de

az

érzés

túl

összetett

volt,

hogy

beazonosítsam. – Nem? Megrázta a fejét. – Az orvos szerint valószínűleg csak a feszültség zavarta meg a ciklusomat. A sok munka és az, hogy folyton azon idegeskedtem, hogy megismerkedem a családoddal. A szívverésem lelassult, a fülemben azonban még mindig hangosan dobolt a vér. – Szóval… szóval nem kell aggódnunk semmi ilyesmi miatt. – Nem, most még nem. Ha megfeszítenek sem tudtam volna megmondani, hogy csalódtam-e

vagy

megkönnyebbültem.

A

kisbabával

kapcsolatban legalábbis. Ami azonban a munkát illette… úgy éreztem, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről. – Jól vagy? – kérdezte.

Megcsókoltam a homlokát, aztán az orra hegyét, majd az ajkát. Magamba szívtam a bőre melegét, és a közelsége nyújtotta biztonságot. – Igen. Nagyon jól vagyok – feleltem. Bólintott. Az ő arcáról is nehéz volt bármit leolvasni, de volt egy olyan érzésem, hogy legalább olyan zavart, mint amennyire én. – Garrick? Még egy kérdés. – Kérdezz bármit! A mosolya kiszélesedett, ragyogóvá és gyönyörűvé vált. Minden zavar eltűnt róla. – Feleségül veszel? Fél tucat válasz futott át hirtelen az agyamon, a legegyszerűbbtől a pimaszul szemtelenig, de egy dolog mindig is igaz volt rám: jobban szerettem cselekedni, mint beszélni. Ezért magamhoz húztam, és olyan alaposan válaszoltam neki, amennyire csak tudtam.

Olvasd el Cora Carmack többi könyvét is Szakítópróba (Losing It) – 1. – Keresd a boltokban! Az elsőt soha nem felejted el… Színjáték (Faking It) – 2. – Keresd a boltokban! Mackenzie „Max” Millernek van egy problémája. A meglepetésként váratlanul

szülei meg-

látogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét… Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik. Szereposztás (Finding It) – 3. Várható megjelenés: 2014 tavasz