Brenda Joyce
Az ellopott menyasszon y
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book arc fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental. © Brenda Joyce Dreams Unlimited Inc., 2006 – Harlequin Magyarország 2013 A mű eredeti címe; The Stolen Bride (Harlequin Books, Historical Románcé) Magyarra fordította: Zirmer Judit Borító: Tipogrqflk Art ISBN 978-963-538-568-3 HU ISSN 1588 6700 A Harlequin Magyarország Kft. időszaki kiadványa. •Kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. •Felelős kiadó: dr. Bayer József •Főszerkesztő: Vaskó Beatrix •Műszaki vezető: Sárai Szabó Mária •Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 12-14. •Levélcím: 1535 Budapest, Pf 762. •Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584; •E-mail:
[email protected] •Terjesztés: +36-1-488-5588 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harleguin.hu Árusításban terjeszti a LAPKER Rt. és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomtatás: Kaposvári Nyomda Kft. Nyomda címe: 7400 Kaposvár, Fő utca 101. Megrendelés száma: 130008 Nyomtatás időpontja: 2013/3.
Felelős vezető: Pogány László igazgató
ELŐHANG Askeaton, Írország, 1814. június
Hívta őt az ismeretlen, a nagyvilág, tele volt kalandvággyal, belső nyugtalansággal. Még sosem érezte ennyire a sürgetést, s eljött az a pont, ahol már nem volt képes ellenállni neki többé. Sean O’Neill megállt otthona, a csaknem négy évszázada családja birtokában álló udvarház, vagy inkább kastély udvarán. Saját két kezével segített a városi mesterembereknek beépíteni az új ablakokat az üregekbe, ahol hajdanán pompás, színes ólomüvegek engedték be a fényt. Térden csúszva dolgozott odabent, gondosan pótolva az ősi padlóburkolat törött elemeit vállvetve a limericki kőmívesekkel. Egy hadseregnyi szolgálólány segítségével óvatosan kimentette a megégett kardokat, családi öröksége darabjait az előcsarnok romjai alól. A helyiséget díszítő, óriási falikárpit azonban menthetetlenül elpusztult a tűzben. Aztán az O’Neill család bérlőivel együtt addig szántotta a felperzselt, megfeketedett földeket heteken, hónapokon át, míg a talaj újra barnává és termékennyé nem vált. Irányította a marhák és a birkák kiválasztását, megvásárlását és odaszállítását, mely állatállomány a brit katonák által 1798 végzetes nyarán elpusztítottat volt hivatva pótolni. Ezekben a percekben is, amint ott állt hátasa mellett, melynek két oldalán tömött nyeregtáskák, a nyeregszarvhoz kötözve pedig egy kis oldaltáska lógott, báránykák ugrándoztak a ház mögötti dombok közt az anyjuk mellett a hajnal első sugarainál. Sean saját vérével, verejtékével, sőt néha könnyeivel építette újjá a birtokot bátyja, Devlin számára, aki ezek alatt az évek alatt a tengereket járta a brit királyi haditengerészet kapitányaként, háborút 6
viselve a franciák ellen. Devlin néhány nappal korábban tért haza amerikai feleségével és a kislányukkal. Visszavonult a flottától, és Sean tisztában volt vele, hogy Askeatonban kíván letelepedni. És ennek így is kellett lennie. Ekkor tört rá a fiatalemberre a nyugtalanság. Nem tudta, mit akar, de azt igen, hogy itt bevégezte a feladatát. Várta valami a birtok határain túl, valami nagyszerű, valami hatalmas, ami ellenállhatatlanul csábította maga felé, mint a szirének a tengeren eltévedt hajóst. A huszonnégy éves férfi belemosolygott a felkelő napba, amint lelkes öröm járta át a szívét. Készen állt bármilyen kalandra, amit a sors csak kínálhatott neki. – Sean, várj! Egy pillanatra el sem hitte, hogy Eleanor de Warrenne hangját hallja Pedig tudhatta volna, hogy a lány ébren lesz már ezen a korai órán, és észre fogja venni, hogy ő indulni készül. Azóta járt a nyomában, mint az árnyék, hogy az ő édesanyja feleségül ment a lány apjához. A lányka tipegő kétéves volt akkor, ő pedig egy nyolcéves, komoly kisfiú. A csöppség úgy követte, mint gazdáját egy kiskutya, ami néha mulattatta a fiút, máskor meg bosszantotta. Mikor pedig sok év múltán a felnőtt férfi nekilátott a családi birtok rendbetételének, a lány nem kímélte magát, vállvetve dolgozott együtt vele. Tizenhat évesen szülei Angliába küldték, s azóta a kis Elle nem volt többé a régi. Sean kelletlenül fordult feléje. A lány sietve közeledett. Mindig is hosszú, határozott léptekkel járt, nem egy igazi hölgyhöz illő apró lépésekkel. Ez nem változott benne, de minden más igen. Sean megmerevedett látva, hogy a lány mezítláb, egyetlen fehér, pamut hálóingben szalad felé. Ebben a pillanatban Sean ráébredt, hogy már egyáltalán nem ismeri azt a nőt, aki utána kiáltott. A hálóing a hajnali szélben selyemkesztyűként simult a testére, s olyan domborulatokat tett láthatóvá, melyeket Sean nem ismert, eddig sosem vett észre. – Hova mész? És miért nem ébresztettél fel? Én is kilovagolok veled. Versenyezhetünk a kápolnáig meg vissza – kezdte a lány, aztán hirtelen elhallgatott, s tágra nyílt szemmel bámulta a nyeregtáskákat meg a bőrtarisznyát. Arcáról lehervadt a mosoly. 7
Sean figyelte a döbbenetét s azt, ahogy a lány szemébe kiül a megértés, de még mindig saját meglepődésével volt elfoglalva. Eddig mindig csak suta gyerekként gondolt Elle-re, aki magas volt, és sovány, akárhány éves is volt éppen. Arca keskeny és szögletes, haja derékig érő copfokba fonva. Mi történt vele az elmúlt két évben? Sean nem tudta, mikor növesztett ilyen illetlenül nőies idomokat, vagy mikor telt ki az arca és lett ilyen tökéletes ovális alakú. Félrenézett, hogy ne bámulja hálóinge nyakkivágását, amit nem tartott volna illendőnek. Aztán elkapta tekintetét a lány csípőjének ívéről is, s el sem hitte, hogy az Elle csípője lehet egyáltalán. Sean arca lángba borult. – Nem járkálhatsz idekint hálóingben. Valaki még meglát – intette a lányt. Előző este szemben ült vele a vacsoránál, és már akkor is kínosan érezte magát, főleg mert valahányszor feléje nézett, Elle rámosolygott, és megpróbálta fogva tartani a tekintetét. Sean csak nagy erőfeszítés árán tudta elkerülni a szemkontaktust. – Már ezerszer láttál hálóingben – mutatott rá Elle nyugodtan. – Hova indulsz? Sean ezúttal egyenesen a szemébe nézett. A lány szeme nem változott, s ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Színe, mint a borostyáné, formája, mint a manduláé, s a fiú mindig képes volt kiolvasni belőle Elle hangulatát és minden gondolatát, akárcsak az érzelmeit. Most épp azt látta bennük, hogy a lány fél. Ösztönös reakcióként megnyugtatón rámosolygott. Valahogy egész életében kötelességének érezte, hogy feloldja benne a félelmet, akármi is váltotta ki. – El kell mennem – felelte halkan. – De egyszer visszatérek. – Mit beszélsz? – szisszent fel Elle meglepetten. Sean gyerekkorának kishúga szintén képes volt olvasni az ő gondolataiban, képes volt érzékelni minden hangulatváltozását. Mostanra felnőtt, de még mindig megérti őt, semmi szükség magyarázkodnia. Azért óvatosan mégis így fogalmazott: – Elle, van odakint a világban valami, és nekem meg kell találnom. – Micsoda? – A lány szeme egyre jobban megtelt rettegéssel. – Nem! Odakint semmi sincs! Én viszont itt vagyok! 8
Sean hallgatott, tekintetük egymásba fonódott. A férfi tudta – ahogy mindenki más is a családban –, hogy Elle szenvedélyesen bolondul érte amióta világ a világ. Senki sem emlékezett pontosan, mikor történt, de még apró gyerekként kijelentette, hogy szereti és egy nap feleségül fog menni hozzá. Seant mulattatta a dolog, s biztos volt benne, hogy a kislány ki fogja nőni ezt az őrültséget. Egy csepp vér sem volt bennük közös, a fiú mégis a húgának tekintette Elle-t, akinek – egy gróf lánya lévén – rangos és gazdag férj dukált. – Elle! – szólalt meg Sean nyugodt hangon, figyelmen kívül hagyva a kirohanást. Nem lehet, hogy kishúga még mindig ilyen bolondos álmokat dédelgessen magában. – Askeaton Devliné, immár az ő otthona. Én pedig érzem, hogy valami vár rám a nagyvilágban. Egyszerűen mennem kell, menni akarok. A lány elsápadt. – Nem! Nem mehetsz el! Semmi sem vár ott rád. Mégis miről beszélsz? Téged ide köt az életed, itt a családod… és itt vagyok én! Askeaton pedig ugyanúgy a tiéd, mint Devliné. Sean nem vesztegetett szót a cáfolatra, bár Devlin tulajdonképp már nyolc éve megvette a birtokot a gróftól, akinek apjuk a bérlője volt. Habozott, kereste a szavakat. Olyan szavakat, melyeket Elle talán megért majd. – Mennem kell. Mellesleg rám már nincs szükséged, hiszen felnőttél. – Mosolyogni próbált, de kudarcot vallott. – Hamarosan visszaküldenek Angliába, és többé nem is gondolsz rám, úgy fognak hemzsegni körülötted a kérők – mondta, de hirtelen furcsának és kellemetlennek érezte a gondolatot. – Most menj szépen vissza az ágyba! Elszántság ült ki a lány arcára, mire Sean gyanakodva megfeszült. Tapasztalatból tudta, hogy ha Elle elhatároz valamit, attól sosem tágít. – Veled megyek – jelentette ki a lány. – Azt már nem! – El ne merj menni nélkülem! Amíg felöltözöm, nyergeltess fel nekem egy lovat! – kiáltotta oda, és már meg is pördült, hogy rohanjon vissza a házba. 9
Sean elkapta a karját, s visszafordította. Agya kihagyott egy pillanatra, amint megérezte puha, telt idomait a saját testéhez simulni. Hirtelen hátralépett. – Tudom, hogy mindenkinél el szoktad érni, amit akarsz, engem is beleértve. De ezúttal nem fog menni. – Tisztára úgy viselkedtél, mint egy bolond, amióta tegnap este átjöttem. Kerültél engem, ne is próbáld tagadni! – kiáltott fel Elle. – Most pedig azt mondod, itt hagysz?! Annyira kétségbeesett, és annyira dühös volt, hogy alig kapott levegőt. Sean karba fonta a kezét maga előtt, s tekintete a hálóing elejére esett, ahol kirajzolódtak a lány telt keblei. Önmagát is megdöbbentette, amilyen hatást a látvány gyakorolt rá, elkapta hát a tekintetét, s a lány szemébe nézett. – Nem téged hagylak itt, csak elmegyek. – Nem értem – rázta a lány a fejét. Szemét elborította a könny. – Nem kell más, csak hogy vigyél magaddal! – Te visszamész Angliába. – Gyűlölök ott lenni. Hogy is ne gyűlölt volna! Hiszen vadvirág volt, nem melegházi rózsa. Öt fiú között nőtt fel, s arra teremtette a sors, hogy az ír dombok lankáin száguldozzon a lovával, nem pedig arra, hogy francianégyest járjon egy londoni bálteremben. Most csak állt ott összetörten, csalódottan, sebzetten, s egy pillanatra inkább volt a régi, nyolcéves lányka, mint a tizennyolc éves grófkisasszony. A könnyek végigfolytak az arcán. Sean nem tudott tovább ellenállni, s a karjába zárta, mint már ezerszer az elmúlt évek alatt. – Jól van, semmi baj – kezdte, de mihelyt megérezte kettejük között a felnőtt nő keblét a hajdani lányka csontos mellkasa helyett, lángba borult arccal eltolta magától. – Visszajössz még valaha? – kapaszkodott Elle a karjaiba. – Hát persze – felelte Sean röviden, hátha meg tudja nyugtatni. – Mikor? – Nem tudom. Egy vagy két év múlva. – Egy vagy két év múlva?! – Elle most már komolyan zokogni kezdett. – Hogy tehetsz ilyet? Hogy hagyhatsz itt ilyen hosszú időre? 10
Már most hiányzol! Te vagy a legjobb barátom, és én a tiéd. Én nem fogok hiányozni neked? Sean megadta magát, és a lány keze után nyúlt. – Dehogynem fogsz hiányozni – mondta halkan, s tudta, hogy igazat szól. Tekintetük összefonódott. – Ígérd meg, hogy visszajössz értem! Ígérd meg! – Megígérem – jelentette ki ünnepélyesen Sean, miközben merőn nézte a lány könnyáztatta arcát, s kezük szorosan egymásba kapaszkodott. Aztán finoman kiszabadította magát, ideje volt elindulnia. A lovára nézett, s a kengyel felé nyúlt. – Várj! A férfi félig megfordult, s mielőtt észbe kaphatott volna, Elle átkarolta a nyakát, s ajkát az ajkára szorította. Sean megdöbbent Elle, a kicsi Elle, a nyakigláb, csupa csont Elle, aki elég bátor, hogy leugorjon az öreg, romos kőtoronyból az udvarház mögött és kacagjon közben, megcsókolta őt. De hát ez lehetetlen, hisz nem a kislányt tartja a karjában, hanem a nőt, a puha, meleg testű nőt, akivé vált, s akinek oly forró az ajka. Rémülten visszahőkölt. – Mi volt ez? – Egy csók, te bolond! – kiáltotta a lány. Sean elképedten törölte meg száját a keze fejével. – Nem tetszett? – kérdezte Elle hitetlenkedve. – Nem, nem tetszett – válaszolta Sean szinte kiabálva. Felugrott a lóra, dühösen a lányra és saját magára. Aztán lenézett rá, ahogy ott állt hang nélkül zokogva, szájára szorítva a kezét. Sosem állhatta, amikor sírt. – Ne sírj! Kérlek! A lány bólintott, s falfehér arccal addig küzdött, míg már nem patakzott szeméből a könny. – Ígérd meg újra! Sean felsóhajtott. – Ígérem. Elle rámosolygott a könnyein át, mire ő visszamosolygott, bár neki is furcsán elszorult a torka. 11
Aztán felemelte a kantárt, és megsarkantyúzta a lovat. Nem szándékozott őrült módjára elvágtatni, de képtelen volt tovább elviselni a lány kétségbeesését, amelynek ő volt az okozója. Biztonságos távolságba érve még egyszer visszanézett. Elle mozdulatlanul állt fehér hálóingében a rácsos kertkapunál, ahol hagyta, s nézte őt, amint távolodott. Most felemelte a kezét, hogy búcsút intsen, s a férfi még a távolból is érezte félelmét és szomorúságát. Ő is visszaintett. Talán így a legjobb, gondolta egész lényében megrendülten. Aztán elfordult, s vágtatni kezdett lefelé az úton, de nem Limerick, hanem kelet felé. Az első domb tetejére érve megállt még egyszer, utoljára. Szíve hevesen vert, nem is értette, miért. Lovát megfordította, hogy vethessen még egy pillantást az otthonára. Az udvarház akkorának tűnt, mint egy játékszer, s a kapujában ott állt egy apró, fehér alak. Elle még mindig nem mozdult onnan. Sean pedig eltűnődött, vajon nem épp elhagyni készül-e azt, amit keres.
12
1. Adare, Írország, 1818. október 7.
H
árom nap múlva férjhez fog menni. Eleanor nem is értette, hogyan
juthatott el idáig. Három nap múlva férjhez fog menni ahhoz a nemes férfiúhoz, akiről mindenki úgy véli, a lehető legtökéletesebb parti a számára. Három igen-igen rövid nap múlva Peter Sinclair felesége lesz… Eleanor de Warenne-t félelemmel töltötte el a közelgő esemény. Olyan mélyen ráhajolt vágtató lova nyakára, hogy nem is látott mást, csak a mén sötét szőrét és sörényét. Megsarkantyúzta a lovat, hadd fusson még sebesebben, még veszélyesebb iramban. Hátha így maga mögött hagyhatja az idegességet – és a rettegést. Egy kis időre sikerült is. A száguldás izgalma minden más érzést, minden más gondolatot elnyomott. Hátasa patái alatt egybefolyt a látvány, s végül elenyészett a jelen. A lányon elragadtatottság lett úrrá. A halovány égen megjelentek a hajnal első sugarai, s Eleanor lassan fáradni kezdett, ahogy a lova is. Felegyenesedett a nyeregben, a ló futása lelassult, s nyomban visszatértek a küszöbönálló esküvővel kapcsolatos gondolatok. Eleanor lassú sétára fogta pej lovát. Elég magasra feljutott a gerincen, onnan nézett most le az otthonára. Adare volt apja három megye nagy részét magába foglaló grófságának központja, melyhez száz falu, több ezer parasztgazdaság, egy nagyon jól jövedelmező szénbánya, valamint több kőfejtő tartozott. Alant a hegygerinc sűrű erdőkben, majd szívfájdítóan buja, zöld mezőkben folytatódott. A hatalmas, kőből épült udvarházat lenyűgöző kertek vették körül, melyeket átszelt egy folyó. Bár a ház eredetileg az Erzsébet-korban 13
épült, a régi falakból alig maradt valami. Száz évvel korábban építették újjá, akkor kapott a ház eleje hosszan elnyúló két emeletet, melynek közepén egy tucat oszlop tartotta a háromszögletű oromfalat. Két alacsonyabb szárny csatlakozott a homlokzati részhez, egyik a család, másik a vendégek számára. Eleanor otthona ebben a pillanatban tele volt családtagokkal és vendégekkel. Háromszáz embert hívtak meg az esküvőre, s a keleti szárnyban ötven vendég – főleg Peter rokonsága – zsúfolódott össze. A többieket a falu vendégfogadóiban és a limericki Grand Hotelban szállásolták el. A lány kifulladva, felhevülten tekintett le a birtokra, hosszú, mézszőke haja kiszabadult a fonatból. Férfinadrágot viselt, melyet évekkel korábban csent el az egyik bátyjától. Amióta két évvel ezelőtt bevezették a társaságba, megkövetelték tőle, hogy dámanyeregben lovagoljon úri hölgyekhez illő lovaglóruhában. Csakhogy három fivér és két mostohafivér mellett felnővén Eleanor ezt nem tudta elfogadni. Ezért azóta hajnalban járt lovagolni, hogy férfi módra ülhesse meg a lovat és kerítéseket ugrathasson át, ami szoknyában teljességgel lehetetlen. Az úri társaság megbotránkozott volna az ilyen viselkedéstől, ahogy a vőlegénye is, ha valaha is rájön, hogy Eleanor szívesen öltözik így és lovagol férfiruhában. Ezért a lány el is akarta ezt kerülni, hiszen feleségül akart menni Peter Sinclairhez. Vagy mégsem? Eleanor nem bírta tovább. Azt hitte, rég elmúlt a bánat, a szomorúság, ám most felszakadtak a régi sebek. Hozzá akart menni Peterhöz, de most, hogy már csak napok választották el az esküvőtől, mégis szembe kellett néznie a szörnyű és félelmetes igazsággal: többé már nem volt biztos a szándékait illetően. S ami a legfontosabb: tudnia kellett, Sean él-e még, vagy meghalt. Lassan leballagott lovával a hegyről. Szíve sebesen, fájdalmasan vert, amint felkavarodtak benne a régi érzések, melyeket száműzni akart örökre. Sean négy éve hagyta el, s ő egy évvel ezelőtt már megbékélt az eltűnésével. Három végtelenül hosszúnak tűnő évig várta a visszatértét, és nem volt hajlandó elfogadni a következtetést, amelyre családja jutott, aztán egy reggel szörnyű felismerésre ébredt: 14
Sean elment, és sosem fog visszajönni. A többieknek igazuk van: mivel semmi hír nem jött felőle a távozása óta, csakis halott lehet. Napokra bezárkózott a szobájába, és siratta legjobb barátja elvesztését. A fiúét, akivel egész gyerekkorát leélte – a férfiét, akit szeretett. A negyedik reggelen elhagyta a szobáját, és egyenest apjához sietett. – Kész vagyok férjhez menni, apám. Szeretném, ha választana nekem egy megfelelő társat. A reggelije mellett egyedül üldögélő gróf döbbenten meredt a lányára. – Valakit, akinek nemesi címe van, és aki jómódú, aki ugyanúgy szeret vadászni, mint én, és elfogadhatóan vonzó külsejű – folytatta közömbös hangon Eleanor. Nem voltak többé érzései, azokat kisírta magából. De azért még mogorván hozzátette: – Ja, és legyen nagyszerű lovas, különben nem fogunk kijönni. – Eleanor! – ugrott talpra a gróf. – Helyesen döntöttél, lányom. A lány feltartotta a kezét. – Igen, tudom – mondta, azzal kisietett a szobából, mielőtt apja érdeklődhetett volna a hirtelen változás oka felől. Legmélyebb érzéseit nem akarta megvitatni senkivel. Egy hónappal később be is mutatták neki Peter Sinclairt, egy virágzó grófság leendő örökösét, mely birtoknak az angliai Chatton volt a központja. Peter egyidős volt Eleanorral, azonkívül jóképű és elbűvölő. Nagyszerű lovas volt, sőt telivér versenylovakat tenyésztett. A lányt aggasztotta angol származása, mivel néhány angol aranyifjú illetlenül zaklatta az elmúlt két báli szezon alatt, de első találkozásukkor nyomban megkedvelte. A fiú viselkedése kezdettől fogva őszinte volt, s Eleanor nyomban eldöntötte, hogy ő lesz a megfelelő kérő. Nem sokkal ezután meg is állapodtak a házasságban, tekintettel Eleanor előrehaladott korára. Most mégis úgy érezte a lány, mintha egy ágaskodó paripán ülne, amelyet képtelen megfékezni. És jó lovasként tudta, hogy ebből a helyzetből a legjobb kiút az, ha leugrik a lóról. Csakhogy ő élete huszonkét éve alatt még egyszer sem ugrott le egy megfékezhetetlen lóról. Inkább rákényszerítette az akaratát, és ügyesen uralma alá hajtotta. Próbálta azzal vigasztalni magát, hogy 15
minden menyasszony ideges ilyenkor, ez egyáltalán nem szokatlan. Végül is örökre meg fog változni az élete. Nemcsak hogy férjhez megy, de el is költözik Chattonbe, Angliában fog élni, irányítja a háztartást, s hamarosan gyermekeket szül a férjének. Istenem, tényleg képes lesz rá? Csak legalább tudná, mi történt Seannal! De semmit sem tudott a férfi sorsáról, és talán soha nem is fog. Apja és Devlin nyomozók segítségével évekig kutatott utána, de Sean neve nem volt ritka név, s minden nyom hamisnak bizonyult. Eleanor Sean O’Neillje egyszerűen köddé vált. A lány ismét magát vádolta, amiért hagyta elmenni. Megpróbálta ugyan megállítani, de most úgy gondolta, próbálhatta volna határozottabban. Hirtelen megfékezte a lovát, s összeszorított szemmel igyekezett meggyőzni magát. Peter tökéletes férje lesz, és ő nagyon kedveli. Sean elment, ráadásul sosem nézett úgy rá, ahogy Peter. Igenis nagyszerűen összeillenek. Vőlegénye kedves, szórakoztató, elbűvölő, szőke, csinos arcú, és ugyanúgy megőrül a lovakért, mint ő. Ahogy az angol első bálozó lányok mondanák: nagyszerű fogás. A lány sietve továbbindult a lóval, mert későre járt az idő. Tudta, hogy nem őszinte magához. Peter valóban egy drága ember, de hogy mehetne hozzá, ha akár csak a leghalványabb esélye is megvan annak, hogy Sean él? Viszont most már fel sem bonthatja az eljegyzést. Egyszeriben pánik fogta el. Londonban pocsékul érezte magát. Gyűlölte a bálokat, ahol lekezelték ír származása és magas termete miatt, és mert jobban szerette a lovakat a fényes összejöveteleknél. Az angolok rémesen leereszkedők tudtak lenni. Chattonben ugyanez lesz a helyzet, efelől semmi kétsége sem volt. Még ha Petert nem is érdekli a származása, ha jobban megismeri, talán még ő is leereszkedő módon fog bánni vele. Merthogy belőle sosem lesz igazi angol feleség. Az igazi úri hölgyeknek eszükbe sem jutna nadrágban lovagolni férfi módra, ráadásul egyedül. S bár néhányan elég bátrak a rókavadászathoz, az igazi hölgyek nem lőnek karabéllyal és nem kardoznak vívómesterekkel. Ezzel szemben imádnak vásárolgatni és 16
pletykálni, amitől ő iszonyodik. Peter nem ismeri őt igazán, azaz egyáltalán nem ismeri. A hölgyek nem hazudnak! Eleanor mintha Sean hangját hallotta volna megszólalni maga mellett, miközben ezüstös szemével feddőn rátekint. Bárcsak ne hagyta volna el! Hogyan fájhat ez még mindig ennyire, még az esküvője küszöbén is, miután az egész előző évet Peterrel való kapcsolata kivirágoztatásának szentelte? Eleanor ismét a megzabolázhatatlan ló hátán érezte magát. Három nap múlva lesz az esküvő, s mindeddig örült is neki. Valójában teljesen belefeledkezett az előkészületekbe, s legalább annyira izgatott volt, mint az anyja. Az évtized botránya lenne, ha most lemondaná. Nem más ez, csak a szokásos esküvő előtti pánik, semmit több, és Peter valóban az igazi. Eleanor megállította a lovat, lehunyta a szemét, és minden erejével igyekezett felidézni egy képet, amely végleg elűzi majd a félelmeit és a kétségeit. Menyasszonyi ruhájában látta magát, mely fölül csupa csipke és gyöngy, a hatalmas, szatén szoknya szintén gyöngy – és csipkeberakásos. A véget nem érő szatén uszályt ugyanúgy csipke és gyöngy szegélyezi. Peter mellette áll ünneplő ruhában, szőkén és csinosan. Mindketten elmondják esküjüket, s Peter felemeli a fátylát, hogy megcsókolhassa. A fátyol eltűnt a szeme elől, ahogy Peter is. Helyét egy magas, sötét hajú, meglepően ezüstszürke szemű férfi vette át. A hölgyek nem hazudnak, Elle. A lány válla megrogyott a kiújult fájdalom súlya alatt. Nem, erre most semmi szüksége sincs! Most nem. – Tűnj el! – kiáltotta szinte sírva. – Hagyj békén, kérlek! A baj mégis megtörtént, gondolta kétségbeesetten. Hagyta, hogy Sean visszalopózzon a gondolataiba, és ezúttal, mindössze napokkal az esküvője előtt nem is fog már eltűnni onnan. Gyerekkora óta ismerte Sean O’Neillt. A fiú anyja az angolok keze által özvegyült meg egy szörnyű mészárlás során, s ezután az ő apja, aki akkorra már szintén özvegyember volt, feleségül vette Mary O’Neillt. Az asszony Seant és bátyját, Devlint magával hozta a házasságba. Bár a gróf 17
sosem adoptálta az O’Neill fiúkat hivatalosan, sajátjaiként nevelte fel őket három fia és Eleanor mellett. Hirtelen felelevenedtek a lányban az emlékek. Már totyogós pici lánykaként is hercegnek képzelte Seant, hiába volt a családja elszegényedett ír katolikus kisnemesi família. Folyton a fiú után tipegett, és vékony hangon a nevét kiáltozva követte mindenhová. Sean először kedves volt hozzá, csontos, mégis erős vállán lovagoltatta, vagy kézen fogva vezette vissza a dadához. Mire azonban Eleanor nagyobbacska kislánnyá serdült, a fiú kedvessége bosszankodásra váltott. Elle el szokott rejtőzni a tanulószobában, és figyelte, amint csinálja a leckét, aztán meg tanácsokat osztogatott neki, hogy miként csinálhatná jobban. Sean erre oda szokta hívni a tanítót, hogy tegye ki a kislány szűrét, s azt kiabálta, hogy törődjön a maga dolgával. Sajnos Eleanor már hatévesen jobban számolt, mint ő. Ha a fiú megpróbálta elkerülni az aznapi tanulást, Eleanor nyomban tudomást szerzett a dologról, s követte a tóhoz, hogy horgászhasson vele. Sean megpróbálta elijeszteni a kukacokkal, csakhogy a kislány inkább segített neki felcsalizni velük a horgokat. Ráadásul ezt is jobban csinálta. – Az angyalát neki, akkor maradj. Folyondár! – adta fel ilyenkor Sean. A fiú szinte mindennap kilovagolt a fivéreivel Adare tájaira. Eleanornak volt egy kövér, öreg welsh pónija, azon követte őket, s nem hagyta magát hazaküldeni. Sean legtöbbször bosszankodva megengedte neki, hogy hazazavarja a pónit, s mögötte lovagolva tegye meg a hátralévő utat. A kislány kedvenc csínytevése azonban a leskelődés és a lopkodás volt. Néha elrejtőzött egy szekrényben, hogy kihallgassa az izgalmas nagyfiús beszélgetéseket, amelyekből persze leginkább semmit sem értett. Máskor meg elcsente Sean kedvenc tárgyait, egy könyvet, egy zsebkést, egy cipőt – csak hogy a fiú sose tudjon megfeledkezni róla. Mikor Sean rájött a dologra, dühösen kergetni kezdte a házon át vagy végig a kerten, visszakövetelve a tárgyat. Eleanor ilyenkor csak nevette, mert imádta a kergetőzést, és tudta, hogy Sean képtelen elkapni, hacsak ő meg nem engedi, mert gyorsabban fut nála. 18
Feléledt a lányban a régi fájdalom, ugyanakkor ráébredt, hogy mosolyog. Nem messze állt meg az istállóktól, s lova elégedetten kezdett legelészni, az ő szemét viszont égették a könnyek. Sean elment. Teljes szívével vágyódhat a visszatérésére, hiányolhatja minden pillanatában, de mi haszna belőle? A kérlelhetetlen logika azt diktálja, hogy ha vissza akarna jönni, vagy ha vissza tudna, mára már visszajött volna. A józan ész még egy fájdalmas tényre hívta fel a figyelmét: Sean egész életükben soha, egyetlenegyszer sem adta tanújelét annak, hogy többet érezne iránta testvéri szeretetnél. Eleanor észrevette, hogy közeledik valaki a ház felől. Legidősebb bátyját, Tyrellt ismerte fel a férfiban. Tyrellt annyira lekötötték az állam, a grófság és a család ügyei, hogy nem sok időt töltöttek együtt, de a lány nem ismert nála megbízhatóbb és kedvesebb embert. Egy nap ő lesz majd a család feje, neki kell döntenie minden személyes vagy másféle ügyben, amely elébe kerül. Eleanor csodálta őt, ő volt a kedvenc fivére. Tyrell megállt előtte, s a lány örömét lelte a látásában. A magas, izmos, sötét hajú fiatal férfi rámosolygott. – Megkönnyebbültem, hogy nincs semmi bajod. Észrevettelek az ablakból, mikor leszálltál a lóról, és úgy láttam, mintha valami nem volna rendben. Eleanornak sikerült mosolyt erőltetni az arcára, bár kissé szomorkás, tünékeny mosolyt. – Jól vagyok, csak úgy gondoltam, hagyom Apollót legelni. Tyrell sötétkék szeme húga arcát fürkészte. – Tudom, hogy sosem voltál képes lustálkodni az ágyban, de azt hittem, megállapodtunk, hogy amíg vendégek vannak a háznál, nem fogsz így kilovagolni. Eleanor igyekezett tovább mosolyogni, de nem nézett a bátyja szemébe. – Ma reggel muszáj volt vágtatnom egyet. Tyrell nem értette. – Mi a baj? Eleanor megmerevedett, Sean emlékképei még ott kavarogtak az agyában. Furcsamód mintha úgy érezte volna, hogy a férfi itt van 19
vele. Megrendülten nézett körül, de csak a kertészt és a segédjét látta áthaladni a pázsiton. Tyrell megfogta a szabad kezét. – A legtöbb menyasszony örülne egy kis megszépítő alvásnak, kedvesem – mondta szeretettel. – Az alvástól aligha leszek alacsonyabb – felelte a lány fanyarul. – Az igazi szépségek nem olyan magasak, mint a legtöbb férfi, s főleg nem magasabbak, mint a saját férjük. Bátyja halványan elmosolyodott. – Magasabb férjet szeretnél? Most már késő kicserélni. A csudába is, Eleanor első gondolata erre az volt, hogy Seannak bezzeg az álláig sem ért még cipőben sem. Bosszúsan harapta be a szája szélét. – Nagyon kedvelem Petert – sikerült valahogy kiböknie. – Nem érdekel, hogy egy vonalban van a szemünk, ha mezítláb vagyok. – Ennek örülök, mert ő fülig szerelmes beléd – mondta Tyrell komoly hangon. – Tegnap este a tánc alatt le sem tudta venni rólad a szemét. Háromszor is felkért, negyedszerre már illetlenség lett volna – nevetett fel. Eleanor nem nevetett vele. – Ez mind azért volt, mert pocsék táncos vagyok, és eltévesztek minden második lépést – mondta, aztán bátyja szemébe nézett. – Tényleg azt gondolod, hogy szerelmes belém? Nem csoda, hiszen kész vagyont viszek a házasságba. – Meglehetősen nyilvánvaló, hogy beléd habarodott, Eleanor. De miért sírsz? A lány megdermedt. Hirtelen el akart mondani Tyrellnek mindent, szüksége volt egy bizalmas, megértő barátra. – Össze vagyok zavarodva, Tyrell – suttogta. Bátyja egy kőpadra mutatott, arckifejezése csupa kedvesség, figyelem. Eleanor odanyújtotta neki a kantárt, leült a padra, s elfogta a már ismert, furcsa kétségbeesés. – Tényleg kedvelem Petert. Annyira szellemes, annyira figyelmes, valóban élvezem a vele töltött időt. Tudod, hogy utálom a bálokat, de az elmúlt hónapokban még azokat is elviselhetővé tette a jelenléte. 20
– Jó lesz neked ő, Eleanor – mondta Tyrell komolyan. – Ebben az egész család egyetért. Igazi, hagyományos hölgyet csinál belőled. – Én is igyekeztem, hogy igazi hölgyként viselkedjek – mondta a lány. A hölgyek nem hazudnak, nem lopnak és nem leskelődnek, Elle. Pánik fogta el a lányt, miközben felállt. – Tyrell! Sean emléke kezdett kísérteni, és úgy érzem, képtelen leszek végigcsinálni ezt! Nem tudom, nem lehet! Le kellene mondanom az esküvőt, azt sem bánom, ha örökre vénlány maradok. A férfi szeme kitágult a döbbenettől. – Mi történt veled, Eleanor? Honnan jönnek ezek a gondolatok? – kérdezte óvatos hangon. – Nem tudom! – kiáltotta a lány. – Bárcsak tudnánk, hol van Sean, bárcsak tudnánk, mi történt vele! Tyrell hallgatott, de Eleanor beszélt helyette is: – Tisztában vagyok vele, hogy szerinted halott. Tudom, mit mondtak a nyomozók, mégis hiányzik – suttogta, s legnagyobb döbbenetére ráébredt, hogy Sean hiánya annyira fáj, mintha kést forgatnának a szívében. Tyrell átkarolta húga vállát. – Egész életedben szeretted, és már négy éve, hogy elment. Biztos vagyok benne, hogy legbelül örökké hiányozni fog. De Peter minden elképzelhető szempontból nagyszerű parti a számodra, és el nem tudom mondani neked, mennyire örülök, hogy ráadásul őszintén szerelmes beléd. A lány alig hallotta a szavait. – De hogyan csináljam ezt végig, ha ennyire bizonytalan vagyok? Szinte úgy érzem, mintha Sean itt lenne mellettem, hogy megállítson. És most Peter Sinclair felesége leszek, neki fogok gyerekeket szülni, és Chattonben fogok élni vele! – nézett könyörögve a bátyjára Eleanor. – Még ha Sean itt lenne is, ahogy nincs, változtatna ez a helyzeten? – De még mennyire! – kiáltott fel a lány, aztán hirtelen elpirult. – Értem, mire gondolsz. Ő sosem szeretett engem úgy, ahogy Peter. 21
Tisztában vagyok ezzel, Ty. De akkor miért kell éppen most rá gondolnom? – Minden menyasszony ideges az esküvője előtt, legalábbis mindenhonnan ezt hallom – mosolygott rá Ty biztatón. – Talán csak ürügyet keresel, hogy halogathasd az eseményt, vagy lemondd egészen. Eleanor figyelmesen nézett a bátyjára. – Lehet, hogy igazad van. Most mit csináljak? Tyrell megsimogatta húga arcát. – Csaknem négy évet vártál rá, Eleanor. Mit gondolsz, mit kellene tenned? Még négy évet várni, hátha visszatér? Ha a szívére hallgat, Eleanor pontosan ezt szerette volna. – Sean nem halt meg, Ty. Tudom. Érzem. Nagyon is él. Szörnyű fájdalmat okozott azzal, hogy nem adott hírt magáról, de egy nap visszatér, és elmondja az okát. – Remélem, igazad lesz – felelte Tyrell komor arccal, majd átölelte a húgát. – Egy nagyon bölcs ember egyszer azt mondta, nem mi választjuk a szerelmet, hanem az választ minket. Az igaz szerelem sosem múlik el, Eleanor. – Akkor mit tegyek hát? – könyörgött válaszért a lány. Tyrell elgondolkodott egy pillanatra. – Hogy őszinte legyek, nem lep meg, hogy az esküvőd előtti napokban gyötörni kezdtek a vele kapcsolatos gondolatok. A múltat ismerve furcsa is lenne, ha nem jutna eszedbe. De ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy le kellene mondanod a házasságról Sinclairrel. Eleanor összerezzent. – Mit akarsz ezzel mondani? Tyrell habozott egy pillanatig, mire a lány megragadta a kabátja ujját. – Őszinte lehetsz velem, Ty. A férfi álla megfeszült. – Azt kívánom neked, hogy legyen saját életed. Saját otthonod és családod, jövőd, benne gyerekekkel és az örömmel, amelyet ők hozhatnak az életedbe. Sean sosem viszonozta az érzelmeidet, és nem tudhatjuk, hol van, vagy visszatér-e valaha. Sinclair valódi jövőt 22
kínál neked, és szerintem hiba lenne ezen a ponton faképnél hagynod. Sosem lesz még egy ilyen lehetőséged. Nem a korod miatt, amely szintén nem kis akadály, hanem azért, mert ő annyira jó társ lenne neked. Eleanor rájött, hogy mégsem érdekli Ty véleménye. Magába roskadva, kétségbeesetten és kétségek között rogyott le a padra. Tyrell nagyon óvatosan fogalmazva folytatta: – Sinclair tiszteletreméltó, becsületes férfi. Születésétől, természetétől, műveltségétől és jellemétől fogva igazi úriember. Ráadásul beléd szeretett, Eleanor, és én ezt nagyon is helyeslem. Komolyan felbontanád a jegyességet abban a bizonytalan reményben, hogy Sean hamarosan hazatér, mi több, rájön, hogy szeret téged? A lányt annyira elborították az érzelmek, hogy szinte gondolkodni sem tudott. Tyrellnek igaza van, mindez képtelenség. Különösen miután szavát adta Peternek. – Persze ha egyáltalán nem szeretnéd Sinclairt, nem akarnám, hogy hozzámenj – folytatta Tyrell szelíden. – De abból, amit láttam, arra következtetek, hogy őszintén kedveled. Örültem, hogy újra nevetni látlak, Eleanor, pedig sosem gondoltam volna, hogy valaha is mosolyogni fogsz majd francianégyes közben. Eleanor nagy levegőt vett, és meghozta a döntést. – Valóban nagyon szerencsés vagyok – mondta, pedig dehogy érezte magát annak. – Melyik más nőnek lehet ilyen fontos dologban választása? De hát nincs is szó igazi választásról. Peter rangos, gazdag és jóképű, kedves, és még szeret is. Én lennék a legnagyobb bolond, ha csak egy percre is megfordulna a fejemben, hogy felbontsam az eljegyzést egy olyan férfi kedvéért, akinek nem kellek, aki még csak itt sincs, és akit az egész világ halottnak gondol. – Te sosem voltál bolond – mosolygott rá Tyrell. – De azért megkönnyebbültem, hogy hajlandó vagy állni a szavad és hozzámenni Sinclairhez. Le sem tudom írni, mekkora örömöd lesz egy saját családban. Eleanor újból emlékeztette magát, mekkora szerencséje van, s közben igyekezett kiűzni Sean képét a gondolataiból. Sosem szabad gondolnia rá többet. Sem rá, sem a saját kétségeire. 23
– Te megbotránkoztattad az egész úri társaságot azzal, hogy Lizzie-t választottad a kötelességed helyett, Ty. Te szerelemből házasodtál, tiszta szerelemből, így aztán nem hiszem, hogy nekem részem lehet a tiédhez fogható örömben. – Nem tudhatod, amíg ki nem próbáltad – felelte a férfi. – Nem támogatnám ezt a házasságot, ha nem töltene el nagy reményekkel. Azt akarom, hogy érezd, hogy szeretnek, és hogy boldog légy, Eleanor. Mindannyian ezt akarjuk. A lány átölelte a bátyját. – Te vagy a kedvenc testvérem, mondtam már? Tyrell felnevetett. – Azt hiszem, igen – felelte szeretetteljes mosollyal. – És kérlek… ne változz azért meg egészen! Eleanor végre elmosolyodott. – Minthogy az egész csak csel, ne tarts tőle, hogy gyökeresen megváltozik a jellemem! Nem bizonyíték erre már az is, ahogy most fel vagyok öltözve? – mutatott végig magán. – Ebben a dologban ellent kell mondanom. Kérlek, viselj női ruhát akkor is, ha hajnalban támad kedved kilovagolni! Legalább az esküvő utánig, sőt, amíg véget nem érnek a mézeshetek. Utána pedig azt ajánlom, alázattal kérd meg Petert, engedjen férfi módra lovagolni. Nem kétlem, hogy meg tudod győzni őt bármiről, amit igazán akarsz. A lány felsóhajtott. – Ígérem, megpróbálok alázatos lenni, Ty. És igazad van, nincs szükségem botrányra éppen most. Belopózom a házba, hogy senki meg ne lásson. Az urak már ébren vannak? – Egy nagyobb csoport horgászni indul, és éppen reggelizik. Azt javaslom, a báltermen keresztül menj be. A hölgyek természetesen még alszanak, kivéve az én nejemet – tette hozzá önkéntelen mosollyal. Eleanor gyorsan elképzelte, milyen úton fog bemenekülni a házba, s a tervezgetés nyugtatólag hatott rá. – Köszönöm, Ty, hogy megosztottad velem a bölcsességedet – mondta, s felállt a pádról. – Megnyugtattál, és én észhez tértem. Már sokkal jobban vagyok. 24
Tyrell megcsókolta az arcát. – Hiszem, hogy helyesen döntöttél. És azt is, hogy idővel még jobban megszereted Petert. Minden esélyed megvan rá, hogy miután világra hoztad a gyermekeit, nem kell megbánnod semmit. Megérdemelsz minden jót, amit az élet kínálhat, és Sinclair meg is tudja adni neked. – Igen, igazad van. Tulajdonképpen neked mindig igazad van – mosolygott most már szélesen Eleanor a bátyjára. Sosem árt, ha hízeleg az ember egy kicsit a birtok örökösének. Tyrell felnevetett. – A feleségem nem értene veled egyet. Ennyire azért nem kell szolgalelkűnek lenned, kedvesem. – Pedig tényleg te vagy a legbölcsebb a fivéreim közül – bizonygatta Eleanor. – Visszavinnéd helyettem Apollót az istállóba? – kérdezte ugyanazzal a lendülettel. – Hát persze. Eleanor megölelte, aztán elindult a ház felé a nyugati szárny mentén, hogy a teraszon át bejusson a bálterembe. Tyrell egy helyben állva nézett utána. Arcáról lehervadt a mosoly. Neki hatalmas szerencséje volt, hogy el tudott kerülni egy elrendezett házasságot, és igaz szerelemből nősülhetett meg. Eleanor azonban ugyanolyan mélyen szereti Sean O’Neillt, mint valaha, ez most már a napnál is világosabb. Az elmúlt hónapokban csak színjátékot játszott, s Tyrell, akit a felesége reménytelenül romantikussá tett, azt kívánta, bárcsak ahhoz mehetne hozzá, akit valóban szeret. Csakhogy ez lehetetlen, a húgára Sinclair mellett vár jövő. Még ha Sean visszatérne is, semmit sem nyújthatna már Eleanornak. A férfin feszültség lett úrrá. Az imént elhallgatta az igazságot a húga elől, s nagyon remélte, hogy helyesen cselekedett. Ugyanis előző éjjel, jóval vacsora után Brawley kapitány, aki az akkor épp Limericktől délre állomásozó ezred parancsnoka volt, magánkihallgatást kért a gróftól, s Tyrellt is megillette a részvétel joga. A fiatal kapitány pedig arról értesítette őket, hogy fény derült Sean O’Neill hollétére. Döbbenettel vették tudomásul, hogy Seant az előző két évben egy katonai börtönben tartották fogva, s hitetlenkedésük és rémületük 25
csak tovább fokozódott hallván, hogy hazaárulással vádolták és állították bíróság elé. Nem volt magyarázat arra, miért tartották ilyen hosszú ideig börtönben ahelyett, hogy nyomban kivégezték volna, ahogy arra sem, hogy miért nem értesítették a családját. Aztán Brawley közölte a még rettenetesebb hírt: Sean három nappal korábban túszul ejtette a börtönigazgatót, és megszökött. Sean O’Neill tehát immár szökevény, akit a hatóságok köröznek, s vérdíj van kitűzve a fejére. És bármelyik pillanatban megjelenhet Adare-ben.
26
2.
Mindenki tudni véli, milyen a tüzes pokol, de mindenki téved. A pokol nem lángokban álló katlan, hanem csupa sötétség, csend, elszigeteltség. Sean tudta, hiszen most töltött el ott két esztendőt. Onnan szökött meg három nappal ezelőtt. Mivel bántotta szemét a fény, s megijesztette a leghétköznapibb neszezés is, de főleg mert üldözték az angolok, és nem óhajtott bitófára kerülni, nappal az erdőben rejtőzött el, s csak éjjelente haladt délnek tovább. Hallotta, hogy Corkban vannak olyanok, akik segíthetnek neki elhagyni az országot. Radikálisok, akik szintén árulók, férfiak, akiknek az életükön kívül nincs vesztenivalójuk. Már majdnem hajnalodott. Sean izzadságban úszott, miután mindössze három éjszaka alatt megtette az utat gyalog droghedai börtönéből Cork külvárosáig. Mikor ráébredt, hogy talán sosem fogják kiengedni abból a sötét veremből, mely a cellájául szolgált, szökést tervezve elkezdte edzeni a testét. Igaz, egészen egyszerű módon. Talált egy kiszögellést a falban, arra húzódzkodott fel számtalanszor. A földön pedig fekvőtámaszokat végzett, amíg csak bírta a karja és a válla. A lábát vívógyakorlatokat imitáló mozdulatokkal tartotta edzésben, előretörésekkel és guggolásokkal, a gyaloglástól, futástól vagy bármekkora távolságok megtételétől azonban teljesen elszokott. A két éve nem használt izmok most éktelenül fájtak, de leginkább a talpa. Az elméjét edzeni különösen nehéznek bizonyult. Számtanfeladványokon, földrajzi és filozófiai kérdéseken töprengett, verseket mondott magában, s hamar ráébredt, hogy agyát folyton dolgoztatnia kell, különben jönnek a gondolatok. A gondolatok után az emlékek, az emlékek után pedig a kétségbeesés, s ami még rosszabb, a félelem. A gondolatokat mindenáron el kellett kerülni. 27
Kezében égő fáklyát tartott, ez volt a legnagyobb kincse. Miután két évig csaknem teljes sötétségben élt, a fényforrás olyan fontos volt számára, mint a levegő vagy maga a szabadság. Felnézett a lassan gyászos sötétszürkévé váló égre. Már nem volt szüksége fáklyára, ha egyáltalán tovább mert menni. Kilvore falujának egyetlen másik túlélője eligazította, hogy menjen, amilyen gyorsan csak bír, egy bizonyos farmig, így tudta, hogy félelmét legyőzve folytatnia kell az útját. Óvatosan kioltotta a fáklyát. Elérte a város szívébe vezető Blamey Roadot, melyet keréknyomok által szabdalt sár fedett. Valahol feljebb ott terül el a Cormelly farm, ahol megpihenhet és segítséget talál. Nem mert rátérni az útra, csak azzal párhuzamosan haladt az erdőben szívdobogva. Az út szélessége és a keréknyomok arról árulkodtak, hogy nagy erre a forgalom. Az előző három éjszakán messze elkerülte az utakat, még az erdei ösvényeket is, inkább átvágott az erdőkön és a hegyeken. Egyszer hallotta csak katonák zaját, de az még száz mérfölddel északabbra történt. Alig néhány órányira járt Dublintől, mikor lódobogásra lett figyelmes, s kilesett egy szikla mögül a hegy tetején. Alant egy lovasezred kék egyenruháit pillantotta meg. Mikor utoljára látott lovas katonát, két tucat ember halt meg körülötte, no meg ártatlan asszonyok és gyerekek. Így aztán félelmében ismét bevette magát az erdőbe. Az ég most halvány rózsaszínre váltott, ma ezek szerint nem fog esni az eső. Ismerős, gyűlölt feszültség lett rajta úrrá megint, de most már túl közel volt ahhoz, hogy megfutamodjon. El fogja viselni a napvilágot, akármi lesz is. Már az ébredező erdő zajai is megriasztották, hiába tudta, hogy csak a madarak énekelnek vidáman a fészkükön. Ahogy az előző reggeleken is, a madárdal könnyeket csalt a szemébe. Annyira értékes, annyira drága volt számára ez a hang, akárcsak a kioltott fáklya a kezében. Az út kanyarodott, és Sean megpillantott egy nádfedeles házat stukkódíszes falakkal. Előtte a kútnál két disznó túrta a sarat. A ház mögött megtisztított kukoricaföld, mellette egy kisebb házikó. Sean megállt egy fa mögött. Nehezen kapott levegőt, de nem a megerőltetéstől. Hiába próbált óvatos lenni, alig látott át az út túloldalára, nemhogy a házakig, annyira meggyengült a szeme. 28
Végül mozgást vett észre a ház és a mező között, talán egy férfi lehetett. Remélte, hogy Connelly az. Körülnézett az úton, de nem látott senkit és semmit. Nem bízva megromlott látásában a fülét hegyezte, de csak a számtalan madár dala szállt a levegőben, s egy percnyi erőlködés után ki tudta venni a lombok suhogását is, az őszi szellő hangját. Úgy vélte, minden bizonnyal egyedül van a környéken. Újra kiverte a verejték. Szíve vadul kalapált, amint kilépett az erdőből az útra, szinte várva, hogy megjelenik egy menetoszlop, és lekaszabolja. De egyetlen katona sem járt arra, nemhogy egy menetoszlop. Megpróbált mélyebben lélegezni, de nem ment, ahhoz túl nagy volt benne a félelem. Felnézett a kivilágosodott égre, majd átvágott az úton. A férfi észrevette, és megtorpant. Sean átkozta gyenge szemét, de lépkedett tovább. Óriási erőfeszítéssel azon igyekezett, hogy megszólaljon. Mielőtt magánzárkába dugták volna, gyilkosság történt a börtönben, melynek következtében nagy lett a felfordulás. Őt alaposan helybenhagyták, s a kavarodásban megvágták a torkát. Persze nem hívtak hozzá orvost, s egy ideig élet és halál közt lebegett. Később meggyógyult ugyan, de nem egészen. Nehezen tudott beszélni, fárasztó és fájdalmas volt számára a szavak megformálása. Természetesen nem is volt kihez szólnia két éven keresztül, s mikor rájött, hogy alig tud beszélni, nem is próbálkozott tovább. Most minden erejét összeszedve igyekezett kicsikarni torkából a hangot. – Conn… elly? – nyögte ki, s maga is hallotta, milyen rekedt, kellemetlen hangokat ad ki. A férfi odasietett hozzá. – Maga biztos O’Neill – mondta, s megragadta Sean karját. Sean meglepődött az érintéstől, és megrémült attól, hogy várták. Összerándult, és hátrahőkölt. – Honnan… – Elhallgatott, majd tovább küzdött a szavakért, melyeket egy pici gyerek is könnyedén ki tudott volna ejteni. – Honnan is… mer? 29
– Nekünk is megvan a magunk titkos hírszolgálata, ha érti, mire gondolok – válaszolt Connelly. Nagydarab, erős ember volt, hosszú, vörös orral, eleven, kék szemekkel, – Megüzenték. De jobb lesz, ha bejön. Sebesen jöhetett az üzenet, hajóval előtte ideért a híre a szökésének meg annak, hogy segítségre van szüksége. Sean követte a tagbaszakadt férfit a házba, s némileg megkönnyebbült, mikor biztonságosan bezárult mögötte az ajtó, kirekesztve a kinti világot. – Az asszony már odakint van a tyúkoknál – magyarázta Connelly. – Magát mostantól John Collinsnak hívják – hadarta, s közben egyre növekvő aggodalommal méregette Seant. – Úgy néz ki, mint egy csontváz, fiam. Adok magának enni, meg egy borotvát, hogy leszedje a képéről a szőrt. Pokolba azokkal az átkozott britekkel! Sean mindössze bólintott, s megérintette sűrű szakállát. Két éve nem borotválkozott. Connelly habozott egy pillanatig, aztán megszólalt; – Sajnálom, ami Kilvore-ban történt. Részvétem a felesége és a gyermeke miatt. Sean megdermedt. Egy homályos kép kezdett formálódni előtte, egy édes arc kedves, reménykedő szemekkel. Peg mára már nem volt több, mint egy távoli, fakó, fájó emlék. Sean csak annyit tudott, hogy hihetetlenül élénkvörös volt a haja. Fájdalmasan görcsbe rándult a gyomra. Hónapokig gyászolta az asszonyt, de mára már csak a bűntudat maradt. Ő és a fia miatta haltak meg! – Nincs más választása, mint elhagyni az országot. Ugye, tudja? Sean bólintott. Örült, hogy félbeszakították a gondolatait. A börtönben megtanulta, hogyan kerülje el rövid házassága emlékeinek felbukkanását, legalábbis nappal. – Igen. – Jó. Egyenesen lemegy ezen az úton a főútig. Az első hídnál átmegy a folyón, aztán követi a folyót, és az elvezeti az Anderson rakpartra. O’Dell, a varga ad szállást magának. Újabb bólintás. Seannak voltak ugyan kérdései, különösen az, hogy mikor lesz hajó, amely kifut vele a tengerre, és hogyan fogja 30
tudni kifizetni a viteldíjat, de hirtelen rátört a kimerültség meg az éhség. Egyetlen száraz cipót evett a három nap alatt, de még ennél is rosszabb volt, hogy kimerítette a beszéd. Mégis megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat. – Mikor… mikor… hagyhatom… el… az országot? – Üljön le, fiam! – mondta Connelly komor arccal. – Nem tudom. Minden délben menjen el az Oliver utcai kocsmába! Csak be kell fordulnia O’Dell mellett a sarkon. Keressen egy urat, akinek fehér virág lesz tűzve a kabátjára! Ő meg tudja majd mondani magának, amire kíváncsi. Én csak egy egyszerű paraszt vagyok, Sean. Sean küszködött a szavakért. – Délben. – Megpróbálta megköszörülni a torkát, de még az állkapcsa is mintha berozsdásodott volna. – Ma? Menjek… már ma? – Fogalmam sincs, ott lesz-e az az úr akár ma, akár holnap vagy holnapután. De jó ember, és nagy segítségére van a hazafiaknak. McBane-nek hívják, megbízhat benne. Szóval McBane, gondolta Sean, aztán megint csak bólintott. Cormelly megfordult, bement a kamrába, majd egy tányéron főtt krumplit meg egy nagy darab kenyeret és sajtot hozott magával. Seannak nyomban összegyűlt a szájában a nyál. A vacsoraasztal fehér abrosszal volt megterítve, rajta Waterford kristály borospoharak, aranyozott, külföldi porcelántányérok. Óriási csillárok ontották fentről a fényt, az asztalon magas tartókban gyertyák. Libériás inasok ezüsttálcákon hozták a vadhúst, a bárányt, a lazacot. A felékszerezett hölgyek selyembe voltak öltözve, a férfiak fekete szalonkabátba fehér inggel és nyakkendővel. A levegőben parfüm illata szállt… Sean összerezzent, megdöbbentette az emlék, amelyhez immár semmi joga. Nem is akarta tudni, honnan bukkant elő, és kihez tartozik. Ehelyett letört egy-egy darabot a kenyérből meg a sajtból, s egy pillanat alatt fel is falta. Nem akart emlékezni a múltra, kivéve azt az időt, amelyet a Boyle-farmon töltött. Különben nem tudott volna vezekelni azért, amit ellenük elkövetett. Fülsiketítő volt a lárma. 31
Sean megállt a kocsma ajtajában, miután belépett, mintha falba ütközött volna. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy két kezét a füléhez szorítsa. A rekedt hangú nevetés, a beszélgetés zaja, a széklábak csikorgása a padlón, a bádogpoharak összekoccanása szinte megbénította, s vakítónak találta a fényeket. Nem sokkal érkezése után már el is hagyta a farmot, és követte Connelly utasításait. Könnyen megtalálta a vargát, aki egy kis szobában szállásolta el a műhelye fölött. Óriási erőfeszítésébe került átvágni az ébredező, nyüzsgő városon. Megrázó látvány volt az a rengeteg gyalog, szekéren vagy lovon közlekedő ember. Mennyi járókelő és mennyi jármű! Látott egylovas bricskákat, kétlovas fogatokat, sőt nagy hintókat is. Aztán ott volt az a rengeteg bárka a folyón. Túl sok volt szemének a mozgás, fülének a zaj, látványnak a piszok, a szemének a füst. Idegennek érezte magát ebben a világban, mint egy falusi, aki sosem járt még városon. Az alatt a pár óra alatt, amelyet eddig a városban töltött, érzékszerveinek nem volt idejük megszokni a túlterhelést. Kénytelen volt eltakarni a szemét a kocsmában, s egy pillanatra elfogta a pánik, már nem először. Túl sok a hangos ember ebben az egyetlen helyiségben, gondolta, s ösztönösen menekülni akart. Józan esze azonban győzedelmeskedett. Tudta, hogy a zsúfolt kocsma sokkal jobb annál a lyuknál, ahol raboskodott, és hogy végül hozzá fog szokni a látványhoz meg a zajhoz. Valaki belépett a helyiségbe, és súrolta a karját elhaladtában. Sean gondolkodás nélkül cselekedett. Tőr villant a kezében ösztönös mozdulattal, mely a túlélését volt hivatva biztosítani. Oly gyorsan, hogy senki sem vette volna észre. De mihelyt megragadta a faragott markolatot a halálos penge fölött, mihelyt mellmagasságba emelte a tőrt, hogy átvágja a behatoló torkát, visszatért belé a józanság, sőt az emberség, s meg tudta fékezni magát. Lihegve nekidőlt a falnak, s elfojtotta magában a késztetést, hogy megvédje magát, hogy önvédelemből öljön. Emlékeztette magát, hogy mégsem egy állat, hiába tartották két évig ketrecben és etették a rácson át, mint egy vadat. Ember ő, még ha senki más nem tartaná is annak.
32
A falhoz nyomta a homlokát. Tulajdonképpen maga sem tudta már, ki vagy micsoda. Talán valóban csak egy szörny az éjszakában, John Collins, aki akkor is öl, ha nincs oka rá. Hirtelen elfogta a kétségbeesés, de még maradt annyi ereje, hogy félresöpörje. – Hé, fiú, sajnálom – nézett rá a részeg, aki meglökte. Sean a börtönigazgatótól lopta a tőrt, amikor túszul ejtette. Most gyorsan elrejtette a ruhája ujjában. Tudta, hogy rá kellene mosolyognia a fickóra, ahogy egy úriemberhez illik, de képtelen volt végrehajtani a feladatot. Minden erejét megfeszítve megpróbált mosolyogni, utasítani az arcizmait a mosolyra, de azok annyira kijöttek a gyakorlatból, hogy hiába próbálkozott, nem változott az arckifejezése. Sean feladta, s csak bámult a világába betolakodóra. A férfi szeme tágra nyílt a félelemtől, aztán már sietett is kifelé az ivóból. Sean mozdulatlanul állt, és kapkodta a levegőt. A részeg tömeg zavaró zaja hullámokban söpört át rajta, még a feje is lüktetett belé. Talán a hajón majd jobb lesz, ha már kifutottak a tengerre. Átfurakodott a tömegen, de óvatosan került minden testi érintkezést. Észrevett egy kis sarokasztalt a fal mellett a sötétben, a terem hátuljában, afelé igyekezett. Odaérve nagyobb biztonságban érezte magát, és megkönnyebbült. Az asztal mellett két rozoga szék állt, de egyik sem jó helyen. A lábával a fal mellé tolta az egyiket, csak akkor ült le rá. A háta védve volt, s láthatta az egész közönséget. Figyelte a harminc-negyven férfit, aki mind ivott, nevetett, beszélgetett. Néhányan kockáztak vagy kártyáztak, s ő ismét kirekesztettnek érezte magát. Itt mindenki ír volt, akárcsak ő, s volt idő, mikor az életét adta volna, hogy megvédje honfitársait az igazságtalanságtól és a zsarnokságtól. Majdnem így is történt. Most viszont semmi rokonságot nem érzett ezekkel az emberekkel. A zavarodottságon és a meglepettségen kívül egyáltalán semmit sem érzett. Ekkor pillantotta meg a finom, kék gyapjúkabátba öltözött férfit, aki fehér vadvirággal a hajtókáján közeledett feléje, kezében egy kis 33
táskafélével. Csapdától tartva Sean óvatosan a keze ügyébe igazította a tört, s a combjára tette az asztal alatt. Az úriember észrevette őt, és megállt az asztala mellett. – Collins? Sean bólintott, reagálva az álnevére. Aztán rámutatott a másik székre. A férfi leült. – Megkaptam a személyleírását – mondta komoran. – Sajnos éppen úgy fest, mint egy veszélyes szökevény. Sean figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. A férfi magas volt, vörösesbarna hajjal, kabátja jó szabású, nadrágja finom, barna gyapjú. Seannak feltűnt fényesre viaszolt cipője. A fickó láthatóan előkelő körökben mozgott, s nagy eséllyel lehetett az a Rory McBane nevű úriember, akiről Connelly beszélt. Beletelt egy percbe, mire Sean meg tudott szólalni. Már valamivel könnyebbnek tűnt a beszéd, mint reggel. – Egyedül… jött? – Nem követtek – felelte McBane, óvatosan szemügyre véve Seant. – Nagyon vigyáztam. És maga? – Közelebb hajolt, mintha nem hallotta volna jól Sean hangját az előbb. Sean megrázta a fejét. A férfi tovább bámulta, túlságosan is közelről, mintha fel akarta volna mérni, kinek is segít, kinek lesz a bűnsegéde. Talán tudja, hogy gyilkosságért körözik, talán tudja, hogy valóban gyilkos, és talán fél tőle. – Minden, amire szüksége lehet, itt van a táskában – törte meg McBane a feszült csendet, majd lábával Sean felé tolta a földre tett holmit. – Van benne némi készpénz és egy váltás ruha. A hajójegy Hamptonba, Virginiába szól, egy amerikai kereskedelmi hajóra, a U.S. Heróra. Holnapután bont vitorlát az első dagálykor. Hamarosan szabad lesz! Napok kérdése, és áthajózik az óceánon, el a britektől, el Írországtól, ahol született, ahol az élete nagy részét töltötte. Sean tudta, hogy köszönetet kellene mondania McBane-nek, szívét mégis kellemetlen érzés öntötte el, mintha üzenne neki valamit. Bármi is volt az, nem akarta hallani. Néhány nap múlva nem fogják üldözni többé, s nyugodtan tarthatja arcát a nap felé. Talán 34
akkor már a szemét sem kell eltakarnia, és soha többé nem kell sötétben bujkálnia. Sosem veszik többé körül hideg kőfalak és vasrácsos ajtók. Sosem alszik többé kemény kőpadlón pusztán rongyokkal a testén. Sosem lesz többé a tápláléka krumplihéjból főzött leves és kukacos kenyér. Amerikába megy, és szabad emberként fog élni. Ott már senki sem találhatja meg. Örülnie kellene, és megkönnyebbülnie, de semmi effélét nem érzett. Kristálypoharak csendültek össze, parfümillat szállt a levegőben. Halk beszélgetés zaja hallatszott, s nevetéstől csillogó, borostyánszín szemek tartották fogva a tekintetét. Sean megdermedt a döbbenettől. Miféle játékot űz vele az agya? Rosszullét kerülgette, szinte émelygett. Lehet, hogy végleg meg fog bolondulni? Nem engedheti meg magának az ilyen emlékeket. Számára nincs visszatérés abba az életbe többé! Pánik fogta el. – Egy jó borotvára lenne szüksége – mondta most McBane szerencsésen félbeszakítva a gondolatait. – Láttam egy körözési plakátot, nagyon hasonlít ahhoz az alakhoz. Meg kell szabadulnia ettől a szakálltól. Sean értetlenül nézett rá. Használta ugyan Connelly borotváját, de nem sok sikerrel. McBane-nek igaza van, szüksége lesz egy jó borotvára, ecsetre és sima borotvaszappanra. Az elméje azonban nem hagyta abba a zavarkeltést. Csillogó, kellemes tekintet, ezüstszürke szempár nézett vissza rá a tükörből Csinos, sötéthajú férfi a reggeli borotválkozás közben. A háttérben szétvált a bársonydrapéria, s láthatóvá vált a ragyogóan kék ég, a meseszép, dús, zöld mező. Az ablakból egy torony romjaira lehetett látni, a távolban a tenger. „Sean! Húzod még az időt, vagy indulunk lovagolni a sziklához?” – Jól van? – kérdezte McBane. Sean megdermedt, nem értette a kérdést. Mi történik vele? Nem szabad a régmúltra gondolnia! Ezt a döntést akkor hozta meg, amikor feleségül vette Peg Boyle-t abban a reményben, hogy egyszer majd megszereti, és jó apja lesz a fiának meg annak a gyermeknek, akit a szíve alatt hordott. Az egyetlen nő, akire emlékeznie szabad, az Peg. 35
Összeszedve minden erejét felidézte, ahogy ott fekszik a karjában Összeverve, vérezve, holtan. – Figyeljen, Collins! Tudom, hogy megjárta a poklot, Egy oldalon állunk, én is ír vagyok, akárcsak maga. Azt beszélik, nemesi származású, ami újabb kötelék közöttünk. Nem néz ki valami jól. Segíthetek valamiben? – McBane zavartnak látszott, de nyilvánvalóan aggódott is érte. Sean nem tudott kitalálni semmit, ami javíthatna jelenlegi helyzetén. Végül sikerült megszólalnia, még ha nagyon halkan is. Tudnia kellett, miért kockáztatja érte az életét egy nemesember. – Miért… csinálja ezt? McBane meglepődött. – Már mondtam. Honfitársak vagyunk, én pedig hazafi. Maga is a szabadságért küzdött a maga módján, én is azt teszem. Rendszerint a tollammal, de van, hogy a magához hasonlók megsegítésével. Sean minden igyekezetével megpróbálta széthúzni az ajkát, hogy rámosolyogjon, de McBane láthatóan meghökkent az arckifejezésétől. – Köszönöm – mondta hát mosoly helyett rekedten. – Van esetleg még valamire szüksége? – kérdezte McBane. Sean megrázta a fejét. Pusztán arra volt szüksége, hogy minél távolabbra hajózzon innen, egy más országba, egy más életbe. Talán ha odaér, az agya felhagy a kínzásával, és nem idézi fel többé annak az életnek a képeit, amelyre fél visszaemlékezni. McBane áthajolt az asztalon. – Akkor csak húzza meg magát, amíg a Hero elindul! Én ma éjjel elmegyek Corkból, de elérhető leszek Adare-ben. Lóháton csak fél napra van innen, s közös barátaink tudnak nekem üzenni. Sean tisztában volt vele, hogy teste mozdulatlan maradt, de szíve akkorát dobbant, hogy mindene belefájdult. Mintha McBane egyenesen szíven szúrta volna. Szándékosan tehette? Vagy csak az elméje űz ismét gonosz játékot vele? McBane valóban Adare-t említette az imént? McBane felállt. – Szerencsés utat! Sean még mindig annyira döbbent volt, hogy nem is válaszolt. 36
McBane hümmögött egyet, és sajnálkozás csillant a szemében. Aztán átvágott a tömegen. Sean bénultan ülve maradt. Hagynia kell McBane-t elmenni, különben odalesz vasakaratának maradéka is. De mi van, ha a férfi csak egy jól kidolgozott csapda része? Nem fog visszamenni a börtönbe, és lógni sem fog, annyi szent! Követte McBane-t a szemével, s várt, míg az már majdnem elérte az ajtót. Helyesen gondolta, hogy nem fog visszanézni. Felugrott, megragadta a tarisznyát, s egy pillanattal McBane után elérte a kocsmaajtót. Aztán követte a fickót az éjszakába. A férfi szinte könnyed, hosszú léptekkel elindult lefelé a keskeny, sáros utcán, Sean pedig hangtalanul, láthatatlanul követte. Hosszú lábai egyre közelebb vitték gyanútlan áldozatához. Aztán kinyújtotta a kezét, hátulról megragadta őt, s arccal a legközelebbi falnak taszította. McBane nem mozdult, nyilván felfogta, hogy hiábavaló lenne küzdeni. – Maga… nem megy… Adare-be – nyögte Sean nehézkesen. Rekedt hangjából kihallatszott a dühe. – Ez… vagy vicc… vagy csapda. – Collins! – kapkodta a levegőt McBane. – Megbolondult? Mi a fenét csinál? Sean akkorát rántott a férfi karján, hogy majdnem eltörte. – Mi a… szándéka? Miféle… ravasz… csel ez? – Hogy mi a szándékom? – lihegte McBane a falnak. – Segíteni akarok magának elhagyni az országot, maga ostoba! Nem szabad, hogy együtt lássanak minket. Mindenki ismeri az én radikális britellenes nézeteimet. A francba! Tele van katonával a város! Sean erre még erősebben szorította a falhoz. – Nem lehet, hogy maga Adare-be megy! Ez csak egy csel! – kiáltotta, s kiverte a víz az erőfeszítéstől, hogy kimondjon folyamatosan egy egész mondatot. – Csel? Maga megőrült! Hallottam, hogy magánzárkában tartották két éven át, nem csoda, hogy elment az esze. A menyasszony és a család barátjaként megyek Adare-be. Sean erre már elvesztette minden önuralmát. Adare az otthona. 37
Adare zöld mezői és buja kertjei annyira pompásak, hogy arra járó angol társaságok bebocsátást szoktak kérni, hogy megcsodálják. Gyakran kémek engedélyt arra is, hogy megnézzék a hatalmas, nagyszerű kastélyt, s rendszerint meg is kapják, ha a gróf és a grófné épp ott tartózkodik. Sean minden ízében reszketett. Nem! Sean O’Neill volt az, aki Adare-ben nőtt fel, de ő most már John Collins. – Falfehér az arca – szólalt meg McBane feléje fordítva a fejét. – Elengedne végre? Sean meg sem hallotta. Délelőttönként óráik voltak természettudományból és humán tárgyakból a házitanítóval, Mr Godfreyval. Délután egy olasz mester adott vívóleckéket, majd a táncmester lépéseket és figurákat tanított nekik, később a lovaglás haladó fortélyait gyakorolták. Öten voltak, mind jóképű, erős, okos, kiváltságos és meglehetősen nyegle fiatalember. És aztán még ott volt Ette. – Collins! Sean visszatért a jelenbe, a corki utcára, ahol még mindig egy ház téglafalának szorítva tartotta McBane-t. De már késő volt, megtörtént a baj. Megengedte magának azt a luxust, hogy visszaemlékezzen a múlt egy darabkájára, amihez neki már nincs joga. Elengedte a férfit, és megnedvesítette az ajkát. Tudta, hogy meg kellene fordulnia és visszamennie a varga boltja fölötti szobába, mégsem tette. – Esküvő… lesz? – Igen. Méghozzá nagyon fontos esküvő. Sean lehunyta a szemét. Nem akart emlékezni azokra a melegséget adó, ártatlan időkre, amikor még tartozott valahová, családja volt, biztonsága, békéje, de már nem tudta elfojtani az emlékeit. Volt egy fivére, egy sógornője és egy unokahúga, volt édesanyja, mostohaapja, három mostohafivére, és ott volt Elle. Sean alig kapott levegőt. Minden erejével igyekezett eltorlaszolni az emlékek kapuját. Ha egyet is kienged, ezer másik fogja követni, s ő sosem lesz képes megszökni a britek elől, nem lesz képes elhagyni a hazáját. Itt viszont nem maradhat életben. Hatalmas erővel fogta el a vágyódás a családja iránt. 38
Arcok jelentek meg előtte ködösen, bizonytalanul Büszke, veszélyes fivére, a hajóskapitány, elbűvölő, széltoló mostohafivérei, a tekintélyes gróf és elegáns édesanyja. Meg egy copfos, nyakigláb kislány… Ellépett McBane-től, patakokban folyt róla a verejték, jótevője meglehetősen bosszúsan megigazgatta az öltözékét, aztán aggodalmasan nézett Seanra. – Jól van? McBane menyasszonyról beszélt. – Ki… házasodik? A férfi meglepődött, aztán lassan megszólalt: – Eleanor de Warrenne. Tán ismeri a családot? Sean a döbbenettől csak állt, félrelökve minden akadályt tíz emlékek árja elől. Egyszer csak ott állt Elle az ő askeatoni szobája ajtajában készen arra, hogy kilovagoljon. Haja egyetlen hosszú copfba fonva, rajta az ő egyik inge és Cliff egyik nadrágja. Ez nem lehet igaz! – Mi tart ilyen sokáig? – kérdezi. – Mára szabadságot adtunk magunknak. Nincs több padlósikálás. Azt mondtad, ellovagolhatunk a Dolan szikláig. A szakácsné összeállított egy piknikkosarat, és odakint már várnak a kutyák. Sean megpróbálta felidézni, hány éves is volt akkor a lány. Ez jóval az első báli szezonja előtt lehetett, tehát úgy tizenhárom vagy tizennégy. Magas volt, és nagyon sovány. Sean tehetetlenül tűrte, hogy leperegjen az emlék. Rámosolygott a húgára. – A hölgyek nem rontanak így be egy úriember szobájába, Elle. – Csupasz mellkassal állt a tükör előtt, majd elfordult onnan, és puha, fehér inge után nyúlt. – Csakhogy te nem vagy úriember, igaz? – vigyorgott a lány. Sean nyugodt mozdulatokkal begombolta az ingét. – Nem erről van szó. Te nem vagy hölgy. – Hála Istennek! Sean alig állta meg hogy fel ne nevessen. – Isten nevét a szádra hiába ne vedd! 39
– Miért ne? Te sokkal rosszabb dolgokat is csinálsz ennél. Hallottalak ám káromkodni mérgedben. A fiúk káromkodhatnak, bezzeg a hölgyeknek riszálniuk illik a csípőjüket járás közben azokban a nyavalyás fűzőkben. Sean végigmérte Elle vékonyka termetét. – Neked sosem kell majd fűzőt viselned. – Még szerencse! – kiáltott fel a lány, aztán hirtelen elkomolyodott, elment Sean mellett, és leült a vetetlen ágyra. – Tudom, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek lennem kellene – sóhajtott fel – Hízókúrára fogtak. Az utóbbi időben mindennap dupla desszertet eszem, de semmi sem segít. Végem van. Sean most már nem állta meg nevetés nélkül, mire Elle dühbe gurult, és hozzávágott egy párnát. – Sokkal rosszabb dolgok is vannak, mint soványnak lenni, Elle. Egy nap minden bizonnyal te is kikerekedsz – vigasztalta a lányt, bár képtelen volt őt másképp elképzelni, mint túl magasnak és túl csontosnak. Elle lecsusszant az ágyról. – Ezt csak azért mondod, hogy a kedvemben járj. Két évvel ezelőtt azt is mondtad, hogy nem növök tovább. – Csak azt akarom, hogy jobban érezd magad. Ha legyőzöl a szikláig, még egy napig itt maradhatsz. Elle szeme felcsillant. – Tényleg? – Tényleg – vigyorgott rá vissza. – Aki utoljára ér a sziklához, ma hazamegy – jelentette ki, és már indult is az ajtó felé. Elle felkiáltott, elviharzott mellette, s rohant lefelé a lépcsőn. Sean csak nevetett, s mire felszállt a nyeregbe, a lány már a mező túloldalán járt. Reszketve fordult el McBane-től. Ezt nem teheti. Nem állhat itt a hideg őszi délutánban, s nem hagyhatja, hogy elkalandozzanak a gondolatai. Fel kell szállnia arra a hajóra, és elhajózni innen messzire, egészen Amerikáig. Hány éves is lehet most Elle? Mikor utoljára látta, tizennyolc volt. Kétségbeesetten igyekezett elzárni az emlékek útját, de már túl késő volt. Megjelent előtte egy 40
felejthetetlen kép: Elle fehér, csipkés hálóingében áll Askeaton kapujában. Kicsi, elhagyatott alak, akit ő a domb oldalából letekintve egyre kisebbnek lát. Nem mozdul, de ő a távolból is tudja, hogy patakzanak a könnyei. Ígérd meg, hogy visszajössz értem! Seant annyira meggyötörték az emlékek, hogy alig kapott levegőt. – Kihez… megy hozzá? – kérdezte. Vajon beleszeretett valakibe? – Mi ez az egész? – követelt magyarázatot McBane. – Tán ismeri? Sean a férfira nézett, és végre valóban őt látta. Tudnia kellett a választ – Kihez megy hozzá? McBane meglepettnek látszott. – A vőlegény egy gróf fia, Peter Sinclair. Sean el sem hitte, hogy egy angolhoz készül Elle feleségül menni. – Egy átkozott brit! McBane óvatosan fogalmazott. – Van rangja, vagyona, és állítólag jóképű is. Azt hallottam, nagyon jól összeillenek. A feleségem szerint Sinclair odavan érte, ő pedig szintén nagyon boldog. Nézze, Collins, látom, hogy levert, de még inkább az lesz, ha itt talál minket egy őrjárat az utcán cseverészve. Vissza kell térnie a búvóhelyére, amíg el nem indulhat Amerikába. Igaza volt. Sean küszködött, hogy észhez térítse magát. Két nap, és indul Amerikába, ezen múlik az élete. Nem tartozik rá, mit csinál Eleanor, és kihez megy férjhez. Volt idő, amikor megvédte volna őt az élete árán is, de azóta más ember lett, az az idő pedig már történelem. Sean O’Neill meghalt, megölték nem sokkal a kilvore-i szörnyű éjszaka után. Ő most már nem más, mint egy gyilkos, akinek vérdíj van kitűzve a fejére. Akkor sem lenne innen visszaút, ha akarná, mert Sean O’Neill már nem létezik. Helyette csak egy szánalmas fickó áll itt, aki inkább állat, mint ember, a neve pedig John Collins. McBane-re emelte a tekintetét. – Igaza van. – Szerencsés utat, Collins! Szerencsés utat! 41
3.
Mielőtt
az urak visszavonulnak elfogyasztani a brandyt, szeretnék köszöntőt mondani – szólalt meg Adare grófja. A teremre csend telepedett. A hosszú, hófehér abrosszal letakart asztal mellett a ház ötven vendége foglalt helyet, valamint a teljes de Warrenne család, kivéve Cliffet, akinek az érkeztét még várták, azonkívül Devlin és Virginia O’Neill. Adare legszebb kristálypoharaival, kínai és aranyozott holland porcelánjával volt megterítve. Az asztal közepét két alacsonyan elrendezett, buja virágdísz foglalta el a grófné melegházából. A gróf az asztalfőn ült, a grófné az asztal túlsó végén. Eleanor látta, hogy az apja mosolyog. A gróf az ötvenes évei elején járó, jó vágású, ezüstös hajú férfi volt. Tartása kiváltságos hátteréről és hatalmáról árulkodott. Egész életét grófsága, országa és családja szolgálatával töltötte. Kék szeme melegséget és jóindulatot sugárzott, amint végignézett a hosszú asztal mellett ülő társaságon, először saját családján, aztán a vendégein. Végül ez a tekintet Eleanoron állapodott meg. A lány nem tudott nyíltan apja szemébe nézni, aki annyira örült, hogy hozzámegy Peterhöz. Nem akarta, hogy megsejtse, mennyire ideges egész nap. Akárcsak azok a butácska első bálozó menyasszonyok, akiket annyira megvetett. Korábbi beszélgetése Tyjal nem gyakorolt rá tartós hatást. Peter ott ült mellette, s csak rá figyelt az egész este folyamán. Tagadhatatlanul csinos volt ünnepi öltözékében. Eleanornak először nehezére esett mosolyogni, nevetni, és úgy tenni, mintha nem volna semmi baj, miközben tele volt nyugtalansággal. Sosem érdekelte a bor íze, ahogy az sem, milyen hatással van az ember gondolkodására, de ma este nem is egy, hanem egyenesen kettő pohárral ivott a vörösborból, amely csodák csodájára végül megnyugtatta. 42
Hirtelen értékelni kezdte Peter minden szavát, s végignevette szinte az egész estét. Eddig nem is vette észre, milyen szellemes a vőlegénye. Sőt eltűnődött azon is, miért nem figyelt fel arra sem, hogy milyen rendkívüli módon jóképű. Azok a nevetséges, házasságőrült első bálozók, akikkel annyi időt töltött azt elmúlt két szezonban, nemcsak azt mondanák róla, hogy jó fogás, hanem hogy egyenesen minden idők legjobb fogása. Miért is nem hívta meg Lady Margaret Howardot és Lady Jane Nettlest az esküvőjére? Sárgák lennének az irigységtől. Citromsárgák. Azt beszélik, az ő féljük egyenesen kövér. Ha nem tette volna ki magát annak, hogy megszólják, ivott volna még egy pohárral, hiába volt vége a vacsorának. Akkor talán sikerülne egyszerűen átlebegnie az este hátralévő részén. Peter odasúgta, hogy ne hallja senki más: – Jól érzi magát? Eleanor rámosolygott. – Igazán kellemes este volt. Vőlegénye enyhén meglepődve vonta fel a szemöldökét. – Számomra minden este kellemes az ön társaságában. Eleanor elolvadt a bóktól. Hogy is lehettek kétségei a házasságukat illetően? – Ön annyira romantikus, Peter! – nevetett fel, játékosan megbökve a férfi karját. Sinclair összerezzent. – Ön mellett mindig is az vagyok. Eleanor szempilláit rezegtetve nézett fel rá. Hogy lehet ekkora szerencséje? Miért is volt eddig annyira zaklatott? Már nem is emlékezett az okára. Lord Henredon, Peter apja a grófné jobbján foglalt helyet, aki most odaszólt a férjének: – Drágám! Várjuk a köszöntőt. A gróf megköszörülte a torkát, s lányáról az asztaltársaságra emelte a tekintetét. – El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy az én drága, gyönyörű leányom végre elszánta magát a házasságra. Csak annak örülök még ennél is jobban, hogy az ifjú Sinclairhez megy nőül. Nyilván kellett egy megfelelő férfi, hogy megváltoztassa a 43
véleményét. Nem hiszem, hogy valaha is láttam boldogabbnak. Igyunk a menyasszonyra és a vőlegényre! Legyen a jövőtök tele szerelemmel, örömmel, békével és nevetéssel! – mondta, azzal magasra emelte a poharát. Eleanor rámosolygott az apjára, bár nem tudta követni, miről is beszél, majd Peterre nézett, aki úgy tekintett rá, mint egy istennőre az Olimposz hegyéről. A férfi szeme ragyogott, vagy csak az ő látásával volt baj? Talán Tyrellnek igaza van, és ez az ember tényleg szereti, s egy nap ő is úgy ébred majd, hogy beleszeretett. Rámosolygott Peterre. Talán máris kezd beleszeretni, vagy már szereti is. Hát nem azért egyezett bele a vele kötendő házasságba, mert ő számára az igazi? Apja valami olyasmit mondott, hogy megváltoztatta a véleményét. A lány elhúzta a száját. Hogyan is változtathatná meg? Nyilvánvalóan megtalálta a megfelelő férfit – még ha nem is ezüstszürke a szeme. Erre a hirtelen támadt gondolatra Eleanor zavarba jött. Peter szeme valóban kék, nem szürke… Talán szüksége van még egy kis borra. Ha egyelőre mégsem lenne szerelmes, a harmadik pohár bor majd megteszi a magáét. – Szeretném megköszönni Lord és Lady Henredonnak is a segítségét ennek a nagyszabású esküvőnek a megszervezésében, valamint valamennyi vendégünknek a részvételt. Különösen Mr. és Mrs. McBane-nek, Lord és Lady Houghtonnak. Lord és Lady Bartonnak szeretném megköszönni, hogy itt vannak velünk ma este, ezen az első örömteli családi összejövetelen, amelyet remélem, még számtalan fog követni. Végül pedig a fiatal Sinclairnek szeretném kifejezni a köszönetemet. Köszönöm, Peter, hogy ilyen boldoggá tette a lányomat. Azzal a gróf helyet foglalt, s szerettei rámosolygott Eleanorra. – Hadd csatlakozzam ehhez a köszöntőhöz a magaméval! – állt fel Tyrell. – Igyunk a férfira, aki elég bátor, hogy elvegye a húgomat! Tegye egy életre boldoggá, vagy mind az öt fivérével találja szemben magát! Sinclair elmosolyodott. 44
– Életem célja, hogy boldoggá tegyem – felelte lovagiasan, aztán egyszerre zavar tükröződött a vonásain. – De bocsánat, Eleanornak nem négy bátyja van? A lány arcáról hirtelen eltűnt a mosoly. Három fivére volt, és két mostohafivére. Mindenki tudta ezt, hogyhogy Peter nem? Igaz, Sean elment, és semmi hír róla… – Valami rosszat mondtam? – kérdezte Sinclair zavartan. – Cliff még nincs itt, de vele együtt is csak négyen vannak. Eleanor az abroszt bámulta meredten, s hirtelen szomorúság szállta meg a bor ellenére. Hol lehet Sean? Miért nincs itt? Hát sosem akar már hazajönni? A bor úgy látszik, megzavarta az eszét. Hogy is mehetne férjhez, ha Sean nincs itt velük? Sean nélkül nem tarthatnak esküvőt, hisz ő az, akihez neki hozzá kellene mennie. Hirtelen elfogta a pánik. – Sajnálom, Eleanor – súgta oda neki Tyrell. A lány felnézett rá, s már semmit sem érzett a bor hatásából, mintha egy kád hideg vízbe dobta volna valaki. Peterhöz megy hozzá, nem Seanhoz. Szereti Petert – igen, már majdnem –, és sürgősen szüksége van még egy pohár borra, mielőtt végképp tönkremegy az este. Ekkor megszólalt Devlin O’Neill. A brit haditengerészet egykor hírhedt kapitánya még mindig bronzbőrű, napszítta hajú fenegyerek volt. – Biztos hallotta már a történetet, Peter. Van egy öcsém, Sean, aki négy éve eltűnt, és azóta semmi hír felőle. Sinclair meglepődött. – Nem, még nem hallottam. Istenem, nagyon sajnálom, kapitány úr! Eleanor poharában már nem maradt bor. A lány bámulta az üres poharat, s már-már azt kívánta, bárcsak sose ismerte volna Seant. Még a végén tönkre fogja tenni „élete legboldogabb napját”. Hiszen boldog, nem? Szereti, ahogy Peter ránéz, ahogy rámosolyog. Egy perccel ezelőtt még igenis boldog volt! Sean örökre űrt hagyott a szívében, és most is hiányzik, de ő hozzá fog menni egy csodálatos emberhez, a legtökéletesebb emberhez, még ha angol is. 45
Eleanor teljesen összezavarodott. Nagyon kedveli Petert, néha már azt hiszi, egyenesen szereti. Annak, hogy Sean – a szürke szemű Sean – hiányzik neki, semmi, de semmi köze sincs a házasságához. – Peter! – mosolygott a vőlegényére. – Szeretnék még egy pohár bort. Nagyon! A férfinak azonban nem volt alkalma válaszolni. – Igyunk Sinclaire-re! – kiáltott fel Rex de Warenne. Jobb lábát elvesztette a háborúban, így most a mankójára támaszkodva tápászkodott fel. – Aki húgocskánk tökéletes férje lesz, mert neki fogja szentelni az életét. Eleanor, nincs nálad szerencsésebb menyasszony. Eleanor tanácstalanul bámult Rexre. Nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e, vagy csak gúnyolódik. Annyira megváltozott, amióta visszatért a háborúból! – Én vagyok a legszerencsé… a legszerencsésebb nő egész Írországban – jelentette ki teljes meggyőződéssel. Mindenki feléje kapta a fejét, s Eleanor ijedten konstatálta, hogy összeakadt a nyelve. Még Rex sötét szemöldöke is kétkedve emelkedett a magasba. – Valóban? A lány tekintete találkozott bátyja sötét, átható tekintetével, s meg volt győződve arról, hogy Rex pontosan tudja, mit érez. Viszont mivel maga is kedveli a bort meg a brandyt – főleg mióta elvesztette a lábát –, talán neki is hoz még egy pohárral. De csak nagy titokban, hátha valóban elkövette azt a rémes balfogást, hogy becsípett egy fényes úri társaságban. A hölgyek nem csípnek be, Elle. Eleanor összerezzent, s megpördült a székén felkészülve, hogy ott találja Seant. De senki sem állt mögötte. – Mi az, Eleanor? – kérdezte nyomban Peter aggódón. – Itt van? – nyöszörögte a lány a szék hátát markolva. A gróf ekkor felállt. – Azt hiszem, visszavonulhatunk a brandy mellé. Eleanor? A lány rájött, hogy furcsa látványt nyújthat háttal az asztalnak. Sean nem volt ott. Annyira letaglózta a csalódás, hogy nehezére esett 46
szembefordulni a többiekkel, miközben a férfiak felálltak az asztaltól. Magán érezte a társaság kíváncsi tekintetét. Peter ülve maradt mellette. Miután a férfiak távoztak, Rex bicegett oda hozzájuk mankójára támaszkodva. Sötét hajú, sötét szemű, izmos férfi volt, szemétől eltekintve Tyrell kiköpött mása. – Sajnálom, Eleanor. Nem kellene téged terhelnem ezen az örömteli napon a rosszkedvemmel. A lány még évekkel ezelőtt feladta, hogy megértse őt, mikor először tért vissza a háborúból megkeseredve és sebesülten, és most fogalma sem volt, mire céloz. Legyintett, s rámosolygott. – Ó, Rex! Te vagy a kedvenc fivérem, nem tudsz olyat lenni, amivel megbántanál. Ugye, tudod? Rex Peterhöz fordult. – Elnézést kérek – mondta, azzal karon ragadta Eleanort, és valahogy elrángatta az asztaltól, pedig teljes súlyával a mankójára kellett támaszkodnia. – Te becsíptél? – kérdezte fojtott hangon. – Be bizony! – csillogott a lány szeme, mintha büszke lenne magára. – Kezdem megérteni, miért élvezed annyira az ivást. Csennél nekem még egy pohár bort? Vöröset, ha kérhetném! – Nem fogok – jelentette ki Rex, aki nem tudta, hogy elszörnyedjen vagy nevessen. – Szándékosan el akarod szabotálni az esküvődet? Eleanor elemezgetni kezdte a szó jelentését: – Hmm. Szabotálni annyit tesz, mint tönkretenni, igaz? De politikai értelemben. A szabotázs politikai természetű tett? Miért beszélünk tulajdonképpen szabotázsról? – Fel kellene menned a szobádba – tanácsolta Rex határozottan, bár felfelé görbült a szája sarka, mintha nagyon igyekezne, hogy el ne mosolyodjon. – Addig nem, amíg meg nem csókoltak, méghozzá istenesen! – tiltakozott Eleanor, majd faképnél hagyta a bátyját, és rámosolygott jövendőbelijére. A hölgyek is visszavonultak már egy másik szalonba, Peter maradt egyedül a teremben. – Minden rendben? – kérdezte. Eleanort meglepte a kérdés. 47
– Hát persze – felelte, s karját a férfi karjába fűzte. – Hisz itt vagyok önnel – tette hozzá. Sinclair zavarában elpirult. – Eleanor, ön sosem szokott inni. Talán ide kellene hívnom az egyik sógornőjét, és elköszönnöm holnapig. – Rémesen rossz ötlet! – tiltakozott a lány, s hozzásimult a férfihoz. – Egész nap nem volt egyetlen pillanatunk sem magunkra – mondta lágyan. – Csatlakozik hozzám nézni kicsit a csillagokat? Sikerült illedelmesen fogalmaznia, bár tanakodott, ne mondja-e ki kereken, hogy csókot akar. A férfi még jobban elvörösödött. – Épp javasolni akartam, de megelőzött. – Általában meg szoktam előzni a fiúkat és a férfiakat is – vallotta be Eleanor őszintén. – Jobban lovagolok és lövök bárkinél. Sinclair megtorpant, szeme tágra nyílt a meglepődéstől. – Hoppá! – motyogta magában Eleanor. A hölgyek nem vágtáznak és nem lövöldöznek. Továbbá a hölgyek nem káromkodnak és nem hazudnak. – A hölgyek nem hazudnak – tette végül hozzá hangosan. – Tessék? Talán beszélgetni mégsem a legjobb ötlet. Eleanor úgy döntött, inkább csak mosolyog, majd húzni kezdte Petert a teraszajtó felé. A férfi ellazult, s engedte, hogy vezessék. Sean felugrott a terasz lépcsőjére. A hely üres volt, és nem is volt kivilágítva, így mielőtt átvágott rajta, beláthatott a házba, ahol valami összejövetelt tartottak éppen. Odasietett a hatalmas ablakok egyikéhez, s belesett az ebédlőbe. Az asztalon ott állt a férfi, aki befogadta őt, miután megölték az apját, aki fiaként felnevelte, aki ételt és ruhát adott neki, aki nemességre és becsületre tanította, s aki úgy szerette, mintha a sajátja volna. Sean térde annyira elgyengült, hogy a falba kellett kapaszkodnia. Aztán megpillantotta a fivérét. A magas, erőteljes felépítésű Devlin épp felállt, mellette ott ült a felesége. Sean Devlinnek építette újjá Askeatont, és tudta, hogy megtenné megint, ha szükség lenne rá – ahogy az életét is odaadná Devlinért. 48
Nyelt egy nagyot. Devlin gyönyörű felesége, Virginia nagyon boldognak látszott, és Sean szívből örült ennek. A fiatalasszony volt az, aki évekkel korábban megmentette fivére lelkét, s ezért ő örökké szeretni fogja és hálás lesz neki. Aztán sorra szólásra emelkedtek a mostohafivérei, hangjuk némiképp kiszűrődött a teremből. Ünnepi, meleg, fényes volt a hangulat. A férfiban elkerülhetetlenül felelevenedett minden pillanat, melyet apjával, fivéreivel, anyjával és Elle-lel töltött abban a teremben. Emlékezetes pillanatok, érzések söpörtek át rajta, mint az Ír-tenger hullámai, a figyelmét követelve. Minden erejével küszködött egy szép karácsony reggel, egy sötét, téli délután, a kandalló előtt töltött kellemes esték, a család, az összetartó férfitársaság, a poharazások emléke ellen. Nagyon össze kellett szednie magát, hogy lerázza magáról a múltat. Miért csinálja ezt tulajdonképpen? Nem lesz könnyű megszöknie a britek elől és elmenekülnie az országból, ha folyton visszaemlékezik a maga mögött hagyott régi életére. Néhány perc múlva el fog lopni az istállóból egy pihent lovat, és visszatér Corkba. Oda fog érni, mielőtt megvirrad, s mire a hajója vitorlát bont, ő már ott lesz rajta. De most még nem tud elmenni. Azért jött ide, mert Elle férjhez megy, emlékeztette magát. Odanyomta arcát a hideg ablaküveghez, s nézte, ahogy Tyrell megveregeti Devlin vállát. Mindketten nevettek valamin, majd követték a többi férfit kifelé a helyiségből. Sean nem tagadhatta önmaga előtt a vágyat, hogy bemenjen a házba, és újból része legyen ennek a családnak. Annyira sóvárgott utána, hogy majd beleszédült, de nem tehetett egy lépést sem érte. Árulás vádjával körözték, s nem ránthatta magával a grófot, a bátyját és a mostohafivéreit. Most felálltak és távozni készültek a hölgyek is. Sean látta Virginiát, aztán Tyrellt is, aki egy élénkvörös hajú nő derekát ölelte. A távozó vendégseregből aztán már csak az anyja volt fontos a számára, aki mosolyogva vezette ki a hölgyeket a teremből. Ugyanolyan kecses és elegáns volt, mint régen, mégis meglátszottak 49
rajta az eltelt évek. Sean nem áltathatta magát: eltűnése nyilván végtelen bánatot okozott anyjának. Ekkor észrevette, hogy egy nő félrevonul Rexszel. Tekintetét arra fordította – s megállt a szívverése. Egy pillanatra mozdulni sem tudott. Elle megváltozott, mégis bárhol felismerte volna. Akkora megkönnyebbülés fogta el a láttán, hogy majdnem az ablaknak rogyott. Elle! Semmi nem maradt a merész, nyakigláb gyermekből – bár ha megengedi magának, hogy visszaemlékezzen arra az utolsó reggelre, a bimbózó, fiatal nőre, akit négy éve itt hagyott, már akkor sem volt benne semmi gyermeki. Persze mindig is magas volt, de immár végleg eltűnt a csontos szögletessége. Vonalai mára formásak és teltek, az esetlen kislány immár gyönyörű nő, aki bármely férfinak képes elvenni az eszét. Ahogy elnézte, amint a bátyját bűvöli éppen, Sean egész világa a feje tetejére állt. Elfogta a pánik. Mit keres itt tulajdonképpen? Arra számított, hogy egy vékonyka fiatal nőt talál Adare-ben, egy ártatlan fiatal nőt, akit sosem csókolt még senki, s akit ő pusztán barátnak és nővérnek tekintett. Most pedig egy kápráztató mosolyú szépség állt az ablak túlsó oldalán, akinek szinte hallotta a hangját. Mondtam már, hogy te vagy a kedvenc fivérem? Ezt mondta mindegyik bátyjának, sőt Devlinnek is, csak neki nem. Villám erejével csapott bele a felismerés, amitől egyenesen megtántorodott, s éhes férfitekintettel meredt Elle-re. Ez lehetetlen, gondolta hitetlenkedve és megrendültén. Nem kívánhat egy nőt, akit egész életében a húgának tekintett! Teste a kétévnyi böjtölés után úgy reagált a lányra, mint bármely szép nőszemélyre tenné. Elle ekkor elsétált Rex mellől, s egy szőke fiatalemberre mosolygott, karjába fűzve a karját. Nem lehetett más, mint a jövendőbelije, Sinclair. Jóképű férfi volt, és előkelő, tartása egy született arisztokratáé. Sean első pillantásra meggyűlölte. Reszketett, és elöntötte a kétségbeesés. Haragudott Elle-re, Sinclairre, saját magára. Az csak természetes, hogy Elle közben 50
felnőtt. Minden oka megvan, hogy meglepődjön, milyen szépség lett belőle, de más érzésekhez nincs joga. De hova a pokolba megy most Elle Sinclairrel? Benézett az ablakon, ám az ebédlőt üresnek látta. Nyílt a teraszajtó, és Sean meghallotta Elle nevetését. Ismerős volt a hang, de legalább annyira új és idegen is. A lány nevetése megváltozott: szenvedélyes, csábító volt, amilyennek még sohasem hallotta. Hátával a falhoz lapult, várta, hogy megpillantsa őket, s döbbenten érzékelte, hogy vággyal teli alteste megfeszül. Még fel sem tudta dolgozni ezt a szörnyű tényt, mikor azok ketten odasétáltak a terasz korlátjához. Annyira elmerültek egymásban, hogy Sean nem félt a lelepleződéstől. Nem fogják észrevenni a ház árnyékában. Ellenek még a mozdulatai is megváltoztak. Most is hosszúakat lépett, de volt valami érzéki abban, ahogy a csípőjét riszálta. Seannak nagyon nem tetszett ez a mozdulat. Elle úgy mozgott, mint egy nő, aki tudja, hogy csodálják és nagyra tartják, vágynak és figyelnek rá. – Mondtam már, hogy milyen bájos ma este? – kérdezte Sinclair két kezébe fogva Elle kezét. Sean meg szerette volna fojtani. – Nem hiszem – felelte Eleanor mosollyal a hangjában. – De ha mondta is, mondhatja bármikor újra. Kacérkodik! Mióta tud Elle kacérkodni? – Ön gyönyörű – mondta Sinclair a vágyakozástól rekedtes hangon, és Sean máris gyűlölte ezt a hangszínt. Nem volna szabad kint lenniük kettesben a teraszon késő éjjel. Hol a fenében vannak a többiek?! Négy fivére is van Ellenek, hogy vigyázzanak rá. Miért nincs itt vele senki? – Ön pedig, uram, túl lovagias és túl elbűvölő – viszonozta Elle a bókot lágy hangon. – Oly szerencsés vagyok, hogy egy ilyen férfi lesz a férjem! – Ha önről van szó, egy férfi sem lehet túl lovagias vagy túl elbűvölő – suttogta Sinclair. Vajon tudja, hogy hőn szeretett hölgye egy ördögfióka? Vagy talán Elle felhagyott a vad lovaglással, a bokszolással meg a kardvívással? Vajon vadászik és horgászik-e még? Vagy már csak bálokba jár és kacérkodik? 51
– Én örülök annak, hogy ön elbűvölő – suttogta vissza Elle. – Tulajdonképpen nagyon is annak találom, még ha kék is a szeme. Sean nem értette, mire célozhatott, és láthatóan Sinclair sem. Egy pillanatra feszültséggel teli csend támadt. Sean legszívesebben ököllel belecsapott volna a falba, mert tudta, Sinclair arra készül, hogy megcsókolja Elle-t. – Szabad? Megcsókolhatom önt, Eleanor? – hallatszott máris a kérdés. – Már azt hittem, sosem kérdezi meg – nevetett fel a lány. Sean hitetlenkedve nézte, ahogy Sinclair átöleli Elle-t, s lassan ráhajol. A hold is épp ezt a pillanatot választotta, hogy kibújjon az egyetlen felhő mögül, élesen megvilágítva a szerelmeseket. Sinclair Elle ajkára tapasztotta a száját, ő pedig hevesen visszacsókolta, belekapaszkodva a férfi vállába. Sean dühösen, bénultan lapult a falhoz. Kapkodta a levegőt, mégsem tudta elfordítani a fejét. Fel nem foghatta, mit keres ez az érzéki kis nő a másik férfi karjai közt. Az az Elle, aki most lelkesen csókolja azt a férfit, és akinek az öröm, az élvezet hangjai hagyják el közben a torkát. Sean megigazította a nadrágját. Lehet, hogy Elle immár felnőtt nő, méghozzá nagyon kívánatos, csakhogy ők együtt nőttek fel, s neki nincs joga ehhez az érzéshez az ágyékában. Megcsókoltak, Sean! Felkapta a fejét, s a lány sok évvel korábbi szavai visszhangzottak hirtelen a fülében. Mintha csak megint Adare istállójában álltak volna a szalmabálák és a lovak között – Elle tizenegy évesen az ő tizenhét évével szemben –, s újból látná a kislány huncut mosolyát. Ő akkor éppen hetek óta az egyik bérlő lányának egy bögyös kis szőkének tette a szépet, akinek kedves volt a mosolya, és gödröcske volt kétfelől az arcán. Aztán hirtelen a szalmában találta vele magát, keze a lány szoknyája alatt, aki sírva fakadt a gyönyörtől. Már majdnem ott tartott, hogy gombolni kezdje a nadrágját, és elmerüljön benne. Neki is látott, s a lány kezét oda vezette, ahol merev volt, és kemény, amikor kuncogás verte fel az istálló csendjét. Rögtön tudta, hogy Elle leselkedik – már megint. Minden vágya elillant. Dühösen talpra ugrott, miközben elrendezte a nadrágját, s ott találta a kis pimaszt a boksz falának sarkában kuporogva, széles 52
vigyorral az arcán. Rájött, hogy Elle mindent látott, s lángba borult az arca, majd kirobbant belőle a harag. Elle számított erre, mert ijedten leugrott a válaszfalról. Ő sebesen kinyitotta a reteszt a boksz ajtaján, s végigkergette az istállón a kislányt, aki ahelyett, hogy elmenekült volna, megállt az udvaron, s óvatos arckifejezéssel bevárta. Erre ő futtában megtorpant, s ugyanolyan óvatosan szólt hozzá. – Ugye, tudod, hogy bajban vagy? – kérdezte komolyan. Elle erre ráöltötte a nyelvét. – Jól megpofozlak, és beárullak apának. Elle picit odébb ugrott. – Úgysem tudsz megfogni. Igaza volt, lévén olyan fürge és ruganyos, mint egy őzike. – Akkor sem élvezem, ha meglesnek. – Szereted? – kérdezte hirtelen a kislány. – Nem! – kiáltotta ő, de meg is bánta, mire kimondta. Semmi köze hozzá. – Gyere ide, Elle! – lépett egyet feléje. A kislány a fejét ingatva hátrálni kezdett, majd elvigyorodott. – Megcsókoltak. Sean hirtelen túl nagynak érezte a csendet. – Remélem, most hazudtál, Elle. A lányka azonban csak még szélesebben vigyorgott. – Nem. Jack O’Connor csókolt meg a múlt héten a templom mögött. A fiú megdöbbent, aztán hirtelen megpördült és visszarohant az istállóba lovászért és lóért kiabálva. Eleanor utánafutott. – Hova mész? – Megölöm Jack O’Connort – felelte ő, és komolyan is gondolta. Életében nem volt még olyan dühös. Hiszen Elle még csak egy gyermek! Eleanor megragadta a karját – Várj! Ne! Az én hibám volt! Sean komor tekintettel meredt rá. – Most megcsókolt, vagy nem?
53
A kislány beharapta a szája szélét – Én csókoltam meg őt. Így. – Azzal Sean nyaka köré fonta a karját, és felugorva a szájára nyomott egy csókot. Sean lesöpörte magáról. – Te rávetetted magad arra a fiúra? – Miért ne? Te is megcsókolod az összes lányt Meg még a hölgyeket is. Egy kujon vagy, tudod? Apa is ezt mondja. Az utóbbi időben ő és a fivérei valóban hajszolták a nőket, tombolt bennük a kamaszos vágy. A fiú elvörösödött. – Nem leskelődhetsz utánam többet, érted? Én már nem vagyok kisfiú, Elle. Olyasmiket látnál, amiket nem volna szabad – mondta rémülten. – Például, hogy benyúlsz az ingmellük alá és megérinted őket a lábuk között? – mosolygott rá huncutul a kislány, aztán kéjesen nyöszörögni kezdett utánozva Sean szeretőit. Ebből elég itt már nem segít egy pofon! Sean a lány felé nyúlt, hogy jól elverje, de az már ott sem volt. A fiú üldözni kezdte abban a reményben, hogy sarokba tudja valahol szorítani, és legalább most az egyszer kiporolja a fenekét. Elle nevetve bújt meg egy fa mögött, és épp csak annyira táncolt el előle, hogy ne tudja elérni. Lehet, hogy gyors volt, mint a vadnyúl, de Sean meg kitartó, s a kislány hamarosan beleunt a játékba. – Jól van, feladom – fordult el ekkor a fiú. Elle megkönnyebbülten felsóhajtott, és kilépett a biztonságot adó fa mögül, mire Sean megpördült, és fülön fogta. – Aúúú! Kétszer is alaposan megrázta. – Ha legközelebb leskelődésen kaplak, a térdemre fektetlek, mint egy ötévest. – Jól van! Sajnálom! Esküszöm, soha többet! – könyörgött Elle rémülten. – A hölgyek nem esküdöznek. Persze te nem is vagy hölgy, csak egy ördögfióka. Na, menjünk! – mondta Sean, azzal elindult, maga mögött hagyva az istállót. Mivel még mindig nem engedte el a kislány fülét, az engedelmesen követte. – Sajnálom, és nem fogok esküdözni! 54
– Egyáltalán nem sajnálod, és talán még az esküvődön is csak esküdözni fogsz. – Ne vigyél apához! – könyörgött Elle, és kicsordult a könnye. Sean megtorpant. Annak ellenére, amit Elle tett – és amit látott –, sajnálta a kislányt. Elengedte a fülét, és karon ragadta. – Tényleg megcsókoltad Jacket? Elle habozott egy pillanatig. – Igen, de az arcán, nem a száján. – Gondoltam – sóhajtott fel a fiú. – A hölgyek nem hazudnak, Elle, nem csókolnak meg kisfiúkat, és nem esküdöznek. – Utálom, hogy hölgynek születtem – csücsörített dacosan Elle. Sean erre kénytelen volt elmosolyodni, s a kis ördögfóka visszamosolygott. – Szeretem önt, Eleanor. Sinclair fojtott hangú kijelentése zökkentette vissza Seant a jelenbe. Nem akart visszaemlékezni a múltra, de Elle-t sem akarta látni, ahogy egy másik férfival csókolózik. Sinclair két tenyerébe fogta a lány arcát, és szemmel láthatóan reszketett, Elle pedig – hogy a csuda vigye el! – mosolygott rá, mint aki tényleg szerelmes. – Nagyon igyekszem úriember maradni – suttogta Sinclair –, de ön megnehezíti a dolgomat. – Kettesben vagyunk – duruzsolta Elle. – Senki sem fogja megtudni, sikerült-e úriembernek maradnia ma éjjel, vagy sem. Sean már majdnem előugrott, hogy közbelépjen, de nagy nehezen visszafogta magát. Vajon Elle azt sugallta, hogy Sinclair többet is megengedhetne magának egy csóknál? Oly vad és önfejű gyerek volt mindig, hogy most csak vad és szenvedélyes nő lehet. Talán máris ágyba vitte a vőlegényét. Elle sosem tagadott meg magától semmit, amit csak megkívánt, és ő ismerte annyira, hogy tudja, mit sem törődne a szüzességével, hanem minden bizonnyal nagyon is élvezné a lepedőakrobatikát. És ekkor újabb csókok követték egymást. Sean most már valóban beleöklözött a falba. Hol a pokolban vannak a fivérei, hogy a fene vigye el az összeset! Kénytelen lesz 55
végignézni, ahogy ezek ketten itt falják egymást egész éjszaka? Mert azt nem fogja kibírni, annyi szent. Elle összerezzent, és elugrott Sinclairtől. – Mi volt ez? – kiáltott fel körültekintve. Sean szorosan a falhoz lapult, és azt kívánta, bárcsak láthatatlan volna. – Micsoda? – kérdezte Sinclair, s hangja ugyanolyan undorító lázas izgatottságról árulkodott, mint az előbb. – Nem hallotta? – kérdezte Elle zavartan. – Talán valaki leskelődik utánunk? – Drágám, ki tenne ilyet? – Te vagy az, Rex? – kérdezte Eleanor a sötéttől a homlokát ráncolva. – Ó, Istenem! – mondta Sinclair. – A fivérei ugyancsak védelmezik önt, ami természetesen dicséretes, és négyszemközt mindannyian világosan a tudtomra adták, hogy tökéletes úriemberként kell viselkednem egészen az esküvőig. – Sinclair megköszörülte a torkát. – Talán jobb lenne bemennünk. Elle megrázta a fejét. – Ó, ne is törődjön ezzel! Folyton fontoskodnak meg parancsolgatnak. Ne féljen, én elbánok velük. Élvezem a csókjait, Peter – tette hozzá merészen. Sean legszívesebben most is fülön fogta volna, mint tizenegy évesen, és addig rázta volna, amíg visszafelé nem kezd folyni az idő, és Elle nem lesz újra ártatlan kislány, még ha mérhetetlenül idegesítő is. Hirtelen kinyílt a teraszajtó, s furcsa lépések zaja hallatszott. Sean felismerte Rexet, aztán felfedezte azt is, hogy mostohafivére elvesztette a jobb lábát, és mankóval jár. Elképedve meredt rá. Nem is tudta! Hogy is tudhatta volna, hogy ilyen súlyos sebet kapott, hisz évek óta nem volt itthon?! Rex odabicegett a párocskához. – Úgy ítéltem meg, ideje félbeszakítani ezt az elragadó találkát. Még nem vagytok házasok – mondta mosolyogva, bár hangjából hiányzott a derű. 56
Sean ebben a pillanatban rokonlelket látott meg Rexben – ő is megváltozott minden ízében. Saját elveszett lelkét sosem gyászolta, de Rex vesztesége miatt most fájt a szíve. – Huszonkét éves vagyok – tiltakozott Eleanor, ami megint csak rá vallott. Egyetlen más nő sem hivatkozna ilyen nyíltan előrehaladott korára. – Aligha van szükségem gardedámra. – Sajnos ellent kell mondanom – szögezte le Rex. – Mehetünk? – kérdezte, bár ez nem is kérdés volt, hanem parancs. Elle tovább bosszankodott. – Ó, elfelejtettem, hogy rangban fölöttem áll. Sir Rex – vágta oda hevesen. Szóval Rexet lovaggá ütötték, gondolta magában Sean örülve mostohafivére sikerének. Kétségtelenül a harcmezőn vívta ki az elismerést. – Csak amíg férjhez nem mentél – helyesbített nyugodt hangon Rex, s a teraszajtó felé lendítette a karját. Sean nézte, ahogy Elle dúlva-fúlva elvonul mellette, Sinclairrel a nyomában. Az az ember sosem fog tudni lépést tartani. Elle-lel, állapította meg, de nem érzett semmi elégtételt. Csak arra tudott gondolni, hogy ha jól értette, két nap múlva Elle ennek az embernek az ágyában fog kikötni, és minden joga meglesz hozzá. Rex hirtelen megdermedt. Sean még a lélegzetét is visszafojtotta, amint rájött, hogy Rex megérezte a jelenlétét. Fivére odébb tette a mankót, és megfordult, de mielőtt bement volna a házba, végignézett a teraszon, beleértve azt a falat is, ahol ő meghúzódott. Egy pillanatra Sean meg mert volna esküdni, hogy meglátta, hogy találkozott a tekintetük. De nyilván tévedett, mert Rex elfordult, és bebicegett az épületbe odakint hagyva őt egyedül a keserű utóízével mindannak, amit az előbb hallania és látnia kellett.
57
4.
Új hajnalra virradt a birtok. Eleanor alig egy-két órát tudott aludni a bortól, és akkor sem Peterről álmodott, hanem Seanról. Álmában Sean hazatért, de nagyon megváltozott. Volt benne valami sötét és zavaró. Eleanor felriadt, s egy pillanatig azt hitte, nem álom volt mindez, hanem valóság. Aztán mikor rájött, hogy mégiscsak álmodott, csalódottság lett rajta úrrá. Úgy meghajtotta a lovát, ahogy csak bírta. Mélyen ráhajolt a pej mén nyakára, akár egy newmarketi zsoké, s belehajszolta egy éles kanyarba. Hirtelen egy férfi lépett elébe. Eleanor megrántotta a kantárt, a férfi pedig rezzenéstelenül állt tovább az úton, mintha kőből faragták volna. A ló visszahőkölt, megállt, Eleanor pedig szabadjára engedte a mérgét. Életében nem volt még ilyen dühös. – Ostoba! – kiáltott fel magasra emelve az ostort. Legszívesebben lesújtott volna a férfira. – Meg akar halni? Megfordult egyáltalán a fejében, hogy félreáll az utamból, vagy eldöntötte, hogy megöli magát? Rávette a lovat, hogy lépjen előre, mert meg akarta kerülni a fickót, de az megragadta a kantárt. A lány haragja az egekig csapott, de most már félt is. Apja birtokán eddig még senki sem állta az útját. Megsarkantyúzta a pejt, s ekkor összetalálkozott a tekintetük. Eleanor szíve előbb megszűnt dobogni, aztán vadul száguldani kezdett, ahogy elöntötte őt a hitetlenkedés, majd az elragadtatás. Sean állt ott az ösvényen előtte. Hazatért! Aztán nyomban felismerte, hogy valami szörnyűség történt vele. Egyetlen szívdobbanásnyi idő elég volt észrevenni, mennyire sovány és mennyire tele van sebekkel, de akkor is Sean volt az. Eleanor 58
örömteli kiáltással ugrott le a lováról, s olyan sebesen rohant oda hozzá, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Köréje fonta a karját, mint aki többé nem is engedi el. Aztán sírni kezdett. Istenem, mennyire hiányzott neki Sean! Csak most értette meg, hogy annyira hiányzott, mintha négy évvel korábban dobogó szívét tépték volna ki a mellkasából. Sean nem mozdult, csak valami nyers, reszelős hangot adott ki. Ez a hang hirtelen véget vetett a megkönnyebbülésnek, az elragadtatásnak. Eleanor ráébredt, hogy őrülten szorítja a sovány, izmos Seant magához, de félt elengedni, hátha nyomban köddé foszlik. Fejét befúrta Sean álla alá, arcát rászorította a mellkasára. Mindig is szikár volt, de most szinte csak csont és izom, nincs rajta semmi felesleg, állapította meg. S az a nyers morranás tele volt kínnal és fájdalommal. Mi történt vele? A lényeg mégis az, hogy visszajött – visszajött hozzá, visszajött érte. Elle egyre növekvő nyomást érzett belül: egyszerre tört felszínre benne minden régi és új érzelem. Az, ahogy Sean eddig hiányzott, és az, hogy mekkora szüksége van rá. Még mindig szerette, sosem szűnt meg szeretni. Felemelte a fejét, és rámosolygott. Sean nem mosolygott vissza. Arcán gyanakvás tükröződött, s gyorsan elhátrált a lánytól. Eleanor megdöbbent. Csak nem fél tőle? Csak nem bizalmatlan? Feléje nyújtotta a karját, hogy ismét átölelje. – Tudtam, hogy visszajössz egyszer. Sean ügyesen kitért az ölelés elől. – Ne! A lány nem értette. – Mit ne, Sean? Hisz itthon vagy! – kiáltotta. A férfi nem felelt, de nem is vette le róla átható tekintetét. Amint Elle a szemébe nézett megpróbálva megérteni a viselkedését, ez a tekintet hirtelen közömbössé, üressé vált, majd elfordult róla. Eleanor megrémült. Sosem voltak titkaik egymás előtt, Sean kifejező tekintete mindig nyílt és őszinte volt, ha vele beszélt. Gyönyörű szürke szeme mindig vidáman, szeretettel, kedvesen 59
csillogott, netán épp elsötétült az elszántságtól vagy a haragtól. Hányszor néztek ők ketten össze, s tudták azonnal, mit gondol a másik! Az arca is más lett, gondolta a lány. Sovány, beesett. Sebhelyeket látott rajta meg a nyakán is, s beleremegett: valaki megvágta egy késsel! – Ó, Sean! – nyúlt fel, hogy megérintse a fehér félholdat az arcán, de Sean visszahőkölt. Elle elhallgatott, s nem mozdult. Jól gondolta, itt valami nagyon nem volt rendben. De bármennyit is szenvedhetett Sean, ő most már itt van neki, hogy átsegítse minden nehézségen. – Jól vagy? – Eljegyezted magad – szólalt meg Sean suttogva, rekedten, mint akinek elment a hangja. Olyan erő volt a tekintetében, hogy a lány egy pillanatig válaszolni sem tudott. – Tessék? – kérdezte aztán zavartan. Ám Sean már nem a szemébe nézett, hanem előbb a szájára, majd a mellkasára vetődött a tekintete. Eleanor épp az ő egyik régi ingét viselte. Aztán Sean szeme folytatta útját a csomóra kötött bőröv meg a lány csípője felé. Eleanor hirtelen tudatára ébredt, hogyan is nézhet ki a férfinadrágban. Évek óta lovagolt így, Sean ezerszer láthatta ilyennek. Most mégis illetlennek, szinte meztelennek érezte magát. És hirtelen annyira üresnek! Életében először értette meg, mit jelent a vágy, s mennyire üres tud lenni egy nő ott belül. És ugyanabban a pillanatban értette meg azt is, hogy ezt az űrt csak Sean volna képes betölteni. Azt hitte, már korábban is érzett érzéki vágyat. Élvezte Peter csókjait is, s mielőtt Sean elhagyta Askeatont, arra vágyott, hogy ő ölelje, ő csókolja. Ebben a pillanatban értette meg, hogy csak szerepet játszott, csak úgy tett, mintha érezné, amit egy nőnek éreznie kell, ha szeret egy férfit. Sőt remélte, hogy érezni is fogja. De túl fiatal volt még, és túl ártatlan ehhez. Most viszont majd elemésztette a láng. Szörnyen nehezére esett megszólalni. – Visszajöttél – mondta lassan, remegve. Most már ő volt óvatos. Meg szerette volna fogni Sean kezét, ahogy könnyedén és ártatlanul 60
annyiszor megtette már, de ezúttal félt feléje nyúlni. Egy pillanattal ezelőtt hirtelen minden megváltozott közöttük. – Mi történt? Hol voltál? – kérdezte. Sean elkapta a tekintetét, miután egy másodpercre összefonódott az övével. – Hallom, férjhez mész – mondta újra lassan, időt hagyva a nyersen kiejtett szavak között, aztán ráemelte ezüstös szemét. A lány meghökkenten az ajkába harapott. Nem arról ábrándozott-e mindig, hogy Sean egyszer csak hazatér és megmenti attól, hogy egy másik férfival kössön házasságot? – Eljegyeztek – kezdte, aztán mégsem akaródzott épp most megbeszélnie Seannal Petert és a házasságát. – Az esküvő… – Sean elhallgatott, mintha nehezére esne a beszéd – két nap… múlva lesz. Eleanor meg sem gondolta, mit mond, csak reszketősen rámosolygott. – Tévedés. Nem megyek hozzá Peterhöz. Sean szeme felcsillant, s Eleanornak még egyszer meg kellett őt érintenie, bár most már félt ettől az egyszerű mozdulattól. Aztán mégis feléje nyújtotta a kezét, és végigsimított a kézfején. Legszívesebben megragadta volna, hogy sose engedje el. – Istenem, de rég volt! Mindenki halottnak hisz, Sean. Még én is majdnem elhittem. De megígérted nekem, megígérted, hogy visszajössz értem, és vissza is jöttél! Sean elfordította a tekintetét. – Sajnálom. Nem akartam… bánatot okozni senkinek. Annyira különösen viselkedett, és annyira furcsán beszélt! Szinte kínos volt a helyzet, mintha idegenek lettek volna egymásnak, pedig ez lehetetlen, hisz a legjobb barátok. – Mi történt veled? Mi lett a hangoddal? És miért vagy ilyen sovány? Miért nem üzentél soha? Annyira megváltoztál, Sean! – Nem tudtam üzenni – nézett röviden, minden érzelem nélkül a lányra Sean. Szeme még kifejezéstelenebbé, még sötétebbé vált, mint az előbb. – Börtönben… voltam. – Börtönben? – jajdult fel Elle, s alig hitt a fülének. – Ott szerezted ezeket a sebeket? Ó, Istenem! Ezért vagy ilyen sovány? De 61
miért kerültél börtönbe? Te vagy a legbecsületesebb ember, akit csak ismerek! Elle kezdte megérteni, miért maradt el a férfi ilyen sokáig, és miért nem vette fel a kapcsolatot vele és a családdal. Sean a földet bámulta. – Nem volna szabad itt lennem – mondta, aztán felnézett. – Megszöktem. Elle nyomban felfogta, mit jelent ez. – Köröznek? – Igen. A lány alig tudott gondolkodni a félelemtől. Sean nem mehet vissza a börtönbe, ezt semmiképp sem fogja megengedni. – El kell rejtőznöd! Követtek? – Nem. Elle megkönnyebbült. – Az istálló? Ott elbújhatnál egy szabad rekeszben. Sean nem válaszolt, s Elle-t elfogta a nyugtalanság. Mit jelenthet ez az átható tekintet? – Ezer éve ismerlek, mégis olyan ideges vagyok – nevetett fel magas hangon, tele aggodalommal. – El kell rejtőznöd. – Nem… maradok itt. Biztosan rosszul hallotta. Épp most tért vissza, hogyan mehetne el máris? Kellett egy perc, hogy Elle meg tudjon szólalni. – Hogy érted ezt? – kérdezte óvatosan. Sean félrenézett, a feje fölötti ágra vagy inkább mögötte az égre. – Elhagyom… az országot. – Csak most jöttél meg! – kiáltott fel a lány kétségbeesetten, rémülettel. Megragadta Sean csontos, kérges kezét, ez legalább ismerős volt benne. Sean elrántotta a kezét, szeme tágra nyílt, hitetlenkedés ült ki a tekintetébe. Megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Elle lassan megértette: nem akarja engedni, hogy megérintse. De hát együtt nőttek fel, s gyerekkorukban sokkal többet is tett, mint hogy megérintette. Ráugrott a hátára játék közben, vagy bemászott az ágyába, ha rémálmok gyötörték. Mögötte ült a lovon, akár egy fiú, de 62
még idősebb korában is akkor fogta meg a kezét, amikor csak akarta, Sean pedig milliószor fogta meg a vállát vagy a könyökét. A férfi rekedt suttogására ráemelte a tekintetét. – Megváltoztál. Hát persze hogy megváltozott! S bár Sean szavai közömbösen csengtek, és nem volt bennük semmi homályos célzás, tekintetének nyomasztóan átható volta visszatért. Elle válaszul megmerevedett, s ismét elöntötte a vágyakozás. Valahogy sikerült bólintania, s igyekezett óvatosan fogalmazni. – Felnőttem. De te is megváltoztál. A tisztáson tapintható volt a feszültség. Pattogtak köztük a szikrák, lobogott a tűz. Létezik, hogy Sean valóban ugyanakkora vágyat érez, mint ő? Régen sosem nézett így rá, mint az imént. Sosem viselkedtek egymással ilyen sután, ilyen feszülten. Régen könnyed, természetes kapcsolat volt köztük, természetes vonzalom, kölcsönös szeretet. Mit jelenthet most ez a feszültség? Eleanor megremegett. – Mennyi ideig voltál börtönben? Mit csináltál? Sean kiüresedő tekintettel nézett rá. – Két évig. A lány felszisszent. – Volt egy falu – folytatta Sean. – Már nincs meg. Elle jól ismerte népe, országa történelmét. Tele volt rablással, fosztogatással, elvesztett vagy ellopott születési előjogokkal, nők elleni erőszakkal, gyilkolással. Az ír történelem egyik legszörnyűbb mészárlásának áldozata lett Sean apja is. Nem kellett hallania a részleteket, hogy most megértse. Nyilván kirobbant valami tiltakozás vagy lázadás, s behívták a brit csapatokat. Mindegy, hogy igazuk volt, vagy sem, a földbirtokos nemesség védelme egy egész falu pusztulásához vezetett. Sean pedig belekeveredett a dologba. Egész felnőtt életét Askeaton megóvásának szentelte, amibe beletartozott a birtok ír bérlőinek őrzése, védelme is. A lánynak kérdeznie sem kellett, melyik oldalon szállt Sean harcba. Szinte megbénította a rossz előérzet. – Angol katonák haltak meg? Volt nálad fegyver? 63
A fegyverviselés Limerick megyében árulásnak minősült, ahogy a brit uralom kétségbevonása is. A megyét a zendülésellenes törvény hatálya alá helyezték, mielőtt Sean elment. A férfi bólintott. – Igen. Katonák haltak meg. Hogy fegyver? – gurult hirtelen méregbe. – Nem volt másunk, csak kések és vasvillák. Ha lett volna kéznél egy szék, Eleanor leroskadt volna rá. Érezte, hogy elsápad. Nem tudta, hol volt a felkelés, amelyről Sean beszélt, de nem is volt fontos. Ha katonák haltak meg egy összecsapás során, Sean hatalmas veszélyben forog. Lehet, hogy hazaárulónak minősül. Elle most már az életéért rettegett. – Tavalyelőtt télen több mint egy tucat embert felakasztottak, Sean, és deportáltak más több tucatot. A vád zendülés volt! Már nem apa a megyei elöljáró, jobbnak látta lemondani, mert részrehajlással vádolták. Meg merészelte védeni a mieinket! A megyei helyőrség parancsnoka Brawley kapitány, ő tölti be a főelöljárói tisztséget is. – A lány érezte, hogy elered a könnye, s letörölte az arcát. Most nincs idő sírni. – Sajnálom – mondta Sean komoran, az angolok iránti megvetéssel. Eleanor megrázta a fejét. – Ő is és Devlin is hamisan esküdött abban a reményben, hogy meg tudják menteni a vádlottak egy részét. Apa azért mondott le, mert már nem tudta kézben tartani a megyét, nem tudta többé megvédeni a honfitársainkat. Elle nyugalmat kényszerített magára, odalépett Seanhoz, de az elhátrált tőle, mintha tudta volna, hogy meg akarja érinteni. A lányt eddig is elkeserítette az igyekezete, hogy elhúzódjon tőle, de most már egyenesen megijesztette. Mi történt vele, miért ez az óvatosság, ez a távolságtartás? – Sean, engem nem érdekel, mit csináltál, ez semmin nem változtat köztünk. Te vagy a legjobb barátom, és én mindent meg fogok tenni érted. Mindent! – ismételte lelkesen. – Miért nem engeded, hogy megöleljelek, Sean? – Minden megváltozott köztünk, Elle. 64
A lány szeretett volna a szemébe nézni, és kiolvasni onnan a gondolatait, mint régen. Azt látta, hogy haragszik, de fel nem foghatta, miért. Ahogy azt sem értette, most mire gondol. – Szörnyű dolgokon mentél át, ez szemmel látható. Az én érzéseim irántad semmit sem változtak, ugyanúgy melletted állok, számíthatsz rám. Segítek neked elrejtőzni, aztán odamegyünk apához, és valahogy megoldjuk ezt a helyzetet, hogy újra szabad légy és nyugodtan hazajöhess. Sean szeme tágra nyílt a rémülettől. – Nem mész oda a grófhoz! – kiáltott fel rekedten. – Nem akarhatod, hogy… összeesküvőnek nevezzék. Nem akarhatod, hogy… odavesszen a grófság! Az árulók nem tarthatják meg a rangjukat és… a földjüket! – Annyira felizgatta magát, hogy most már kiabált, bár csak a maga szörnyű, suttogó módján. Eleanor elborzadt. – Árulással vádoltak? Sean elsötétült tekintettel bólintott, szeme villogott a haragtól. – De hát az árulókat felakasztják! – sikoltott Elle. A halálos ítéleteket gyorsított eljárásban hozták, és hamarosan következett a kivégzés. Sean elutasítón legyintett. – Hagyd abba! – Mellkasa sebesen süllyedt és emelkedett, látszott, hogy szörnyen ideges. – Amerikába megyek. A lány megtántorodott. Amerika oly messze van! Sean mégis jól mondta, apja nem válhat összeesküvővé. Az ír történelemben gyakran vesztek el emiatt címek és birtokok. Sean mégsem mehet Amerikába. – Nem szükséges egészen Amerikáig menned – hallotta a saját kétségbeesett hangját. Pánik lett rajta úrrá. – Devlin segíthet nekünk. Sean összerándult, s egy pillanatra Elle azt hitte, kinyújtja a karját feléje támaszért. De Sean maga mellé ejtette a kezét. – Nekünk nem. És nekem sem. A lány arca összerándult. – Devlin segíteni akar majd. Ő Írország egyik leggazdagabb embere, és még mindig jók a kapcsolatai a kormányban. Sőt vannak cimborái az admiralitásnál… 65
– Nem! – tornyosult föléje hirtelen a férfi. Sovány teste vadul, megállíthatatlanul remegett. – Miért… nem vagy képes… megérteni? Aki négy éve… elment, nem jön vissza többé. – Sean szeme dühtől csillogott, arca kipirult az indulattól. Eleanor majdnem megijedt tőle, de még annak is örült, hogy szenvedélyt lát benne fellángolni a közöny helyett, mindegy, milyen okból. – Pedig visszajött. Itt áll előttem. – Ő meghalt – kiáltotta Sean rémes, suttogó hangján. – Sean O’Neill halott. Eleanor visszahőkölt, megrémítették a szavak, de leginkább hogy Sean szerette volna, ha elhiszi, amit mond. – Én John Collins vagyok! Nem fogom magammal rántani Devlint… a pokolba – jelentette ki hevesen, szinte őrült módjára villogó szemmel. Elle rémült volt, de nem miatta, hanem amiatt a sok szörnyűség miatt, amin Sean átment. – Ha Sean halott lenne, tudnám – csapott nagyot a férfi mellkasára. Sean megugrott, szeme kitágult a döbbenettől. Elle ismét megütötte, ezúttal az öklével, méghozzá jó erősen. – Ha Sean halott lenne, most nem akarná megvédeni a bátyját! Nem tudom, ki az a John Collins, és nem is akarom tudni! – kiáltotta, majd vadul törölgetni kezdte a könnyeit. Aztán észrevette, hogy Sean minden erejével igyekszik megnyugodni, s az erőfeszítés nagysága csendre intette. Végigsimította a férfi arcát, épp mikor lecsillapult a remegése. Sean összerezzent, s rákapta a tekintetét. Borostás volt az arca, de Eleanor mit sem törődött ezzel. Jobban szerette, mint valaha, és csak ez volt a lényeg. Ez a simogatás, ez az egyszerű érintés is felkavarta az egész valóját. Tele volt szerelemmel, félelemmel, vággyal Bárcsak Sean átölelné! Megelégedne most ennyivel is, nem törődve kínzó vágyakozásával. – Ne sírj! Elle nem is vette észre, hogy még mindig folyik a könnye, s a vigasztaló szó még jobban kinyitotta a zsilipet. 66
– Hogyan mondhatod, hogy ne sírjak, mikor menekülnöd kell a britek elöl? Mikor azt tervezed, hogy újból elhagyod az otthonodat. Mikor annyira szükségem van rá, hogy átöleljelek és megérintselek, de te nem hagyod. Visszajössz valaha? Annyira sovány vagy! – zokogta a lány. – Ne! – mondta Sean elfúló hangon. – Elle! Nyomban elapadtak a lány könnyei. Milyen régen nem szólította így senki! Ezt a becenevet csak Sean használta eddig, s hirtelen elfogta Eleanort a képtelen vágy, hogy Sean újra ránevessen, ahogy akkor szokott, amikor elpárolgott a haragja. Nem mozdult, nem akarta elvenni a kezét Sean borostás arcáról, s ekkor a férfi szemébe ismét fény költözött. Vagy tán csak könnyektől csillogott? Elfordította az arcát, s Eleanor keze lehullt. – A gróf nem segíthet… és Devlin sem – szólalt meg Sean alig hallhatóan. – Meg kell értened. – Nem! Nem értem meg. Devlin igenis segíthet. Ő sosem hagyna téged cserben, ő nem gyáva! Annyira hiányoztál neki. Sean, majdnem annyira, mint nekem. – Megöltem egy katonát – szakította félbe a férfi. – Volt tárgyalás, áruló vagyok. Senki… sem segíthet. Elmegyek Amerikába… már holnap. Egy ökölcsapás sem fájhatott volna jobban a lánynak. Sean holnap elmegy? Megtántorodott, s a férfi ösztönösen utánakapott, hogy megtartsa. Fájdalmasan ismerős, nagy, erős, kemény, ügyes keze ráfonódott az övére, mint már annyiszor, ez az érintés mégsem volt többé ugyanaz. Eleanor most egész testével érezte, mert ez már egy férfi érintése volt, ő pedig percekkel ezelőtt hirtelen nővé érett. Sean szemébe nézett, s nyomban tudta: nincs más választása, ő is vele megy. – Ülj le… mielőtt elájulsz! Sean nagyon is jól tudta, hogy ő még életében nem ájult e1. A lány elengedte füle mellett a figyelmeztetést. – Mikor indul a hajód? Sean sűrű, fekete szempillái leereszkedtek, hogy elrejtsék a tekintetét. Elengedte a lányt, s hátat fordított neki. 67
– Mikor indul a hajód? – követelte a választ Eleanor, s elébe került rákényszerítve, hogy egyenest a szemébe nézzen. – Holnap éjjel – felelte lassan a férfi, s Eleanor bűntudatot vélt felfedezni a hangjában. Hazudik! Eleanor alig hitt a fülének, hisz Sean eddig sosem hazudott neki. Csakhogy annyi minden történt vele, és történik most is. Két dolog azonban világos volt a lány előtt. Seannak el kell rejtőznie, amíg el nem indul, valamint ha elmegy, ő is megy vele. – Veled megyek. Sean összerándult, szeme kikerekedett. – Te férjhez mész. – Veled megyek, és meg ne próbálj megállítani! – közölte elszántan. Sean egyszer már elhagyta, de még egyszer nem hagyhatja el. Tekintetük úgy csapott össze, mint két kivont kard. – Nem… nem fogsz – jelentette ki Sean határozottan. – Neked egy esküvőn kell részt venned. A saját esküvődön. Eleanor először szembesült ezzel a ténnyel azóta, hogy Sean megjelent előtte az ösvényen. Mit csináljon most Peterrel? Ezek után már nem mehet hozzá. – Mi baj? – Még mindig le tudod olvasni az arcomról minden hangulatomat és érzésemet? – kérdezett vissza komolyan Eleanor. Sean habozott, majd vonakodva, halkan, rekedten válaszolt: – Talán. A lány kutatón nézett a szemébe, de neki nem sikerült kiolvasni onnan Sean gondolatait és érzéseit. – Akkor tudnod kell, hogy most már nem mehetek hozzá Peterhöz. – Tegnap még… kedvelted. Mivel annyira furcsán beszélt, suttogva és megváltozott, reszelős hangon, Eleanor nem is azonnal értette meg, mire gondol. – Mit akarsz ezzel mondani? – kezdte, aztán hirtelen lángba borult az arca. – Te ott voltál? Nem, az lehetetlen! Ugye, nem voltál ott tegnap este? Vagy igen? – Eleanor előtt megelevenedett az este 68
minden szégyenletes részlete. Becsípett, és összeakadt a nyelve az asztalnál Peter családja és még ötven más vendég füle hallatára. Sean arca rezzenéstelen maradt, csak a szája mozgott. Hangjából hitetlenkedés csendült ki. – Miért nem vigyázott rád senki? – kérdezte, s hirtelen megváltozott még a tartása is. Kihúzta magát, s megvetette a lábát, mintha fivére egyik hajóján állna. Eleanor elborzadt. Eszébe jutott, ahogy ott állt a teraszon a vőlegényével csókolózva és csókokra áhítozva. Égett az arca, mint a tűz. – Mennyit láttál? – nyögte ki végül. Több mint illetlenül viselkedett, egyenesen merészen és szégyentelenül. – Mindent – felelte Sean, és elfordult. Léptei nyugtalanságról árulkodtak, de Eleanor azt is látta, hogy mereven mozog, mintha fájna mindene. A lány észrevett egy sziklát, s leült rá. Most kezdjen magyarázkodni? De mit is mondhatna? – Kedvelem Petert… – Nem érdekel – vágott közbe sebesen Sean meglepve Eleanort. Most már ő is elvörösödött. – Peter a vőlegényem – próbálkozott megértetni a helyzetet a lány. – Szóval angol leszel? – kérdezte csipkelődő hangon Sean. Eleanor megrázta a fejét. – Yorkshire-ben fogunk élni… azaz ott éltünk volna, Chattonben, de… – Megváltoztál – kiáltott fel Sean, s először volt a hangja erősebb egy suttogásnál. – Mennyire gyűlölted azt a két báli szezont! Elle sosem hagyná el Írországot! – Elhallgatott, de nem lehetett tudni, hogy azért-e, mert kimerítette a gyors, haragos beszéd, vagy mert nem volt több mondanivalója. – Én nem akarom elhagyni Adare-t! – kiáltotta a lány. – Akkor ne tedd! – kiabálta vissza Sean még reszelősebb hangon. Köhögnie kellett, s láthatóan dühös volt magára, amiért kezdte cserbenhagyni a hangja. – Tudja egyáltalán… hogy képes vagy… futtában lelőni… az agancsot… egy szarvas fejéről? Eleanornak fájt látni, ahogy küszködik. 69
– Hagyd abba, Sean! Látom, hogy nehezedre esik a beszéd – ugrott fel, s nyújtotta ki feléje a karját, amint Sean hangja fokozatosan halkult minden egyes kiejtett szóval. A férfi azonban csak dühösen megrázta a fejét. – Látott… már… férfiruhában? – kiáltotta akadozva, gúnyosan, haraggal. – Látott már… nadrágban, csizmában? Megcsomózott övvel? – Hagyd abba, Sean! – Nem is akar… így látni, Elle. – Miért csinálod ezt? – könyörgött a lány. – Neki az a… másik nő kell. Az a kacér! Eleanor megrázta a fejét. – Tényleg megváltoztam. Felnőtt nő vagyok, s neked nem volt jogod meglesni, hogy csókolózom Peterrel. És igazad van: ő nem ismer engem. De hogyan tűnhettél el négy évre? Hogyan? Aztán meg visszajössz és leselkedsz utánam? És most azt hiszed, elmehetsz nélkülem? – Igen! Eleanor a tenyerével feléje csapott, de Sean megragadta a csuklóját, mielőtt eltalálta volna. Persze nem akarta megütni, hiszen látta, hogy szenved, és szerette. De annyira gonoszul piszkálta Peter miatt, márpedig most nem Peter volt itt a lényeg. El akarta mondani neki mindezt, de ezúttal őt hagyta cserben a hangja. Mégpedig azért, mert belenézett Sean szemébe, amely villámokat szórt, és hirtelen ráébredt, hogy amit ott lát, az nem pusztán harag, hanem féltékenység. Sean még mindig szorította a karját, s közben maga felé húzta úgy, hogy Eleanor combja az ő lábának feszült. A lány szíve már eddig is vadul vert, de most még jobban felgyorsult az ütem, amint Eleanor megérezte Sean izmos combjának keménységét. Hirtelen áthelyezte a súlyát, mire keblei súrolták a férfi mellkasát. Olyan vágyakozás ébredt benne erre az apró érintésre, hogy azt hitte, felrobban, ha Sean még egy centivel is közelebb húzza magához. Sean azonban mozdulatlanná dermedt, csak nehéz légzése mozgatta a mellkasát. Ebben a pillanatban Eleanor rádöbbent, hogy bármit megadna, ha most magához ölelné, ha az ágyában lehetne, s 70
szerethetné szenvedélyesen, gátlástalanul, ha megérinthetné kemény, sebzett testét bárhol a kezével, a szájával, és megengedhetné neki ugyanezt. A férfi pedig tudta, mire gondol, mert szeméről a szájára vetődött a tekintete. – Igazad van – lihegte Eleanor. – Peternek nem kellene Elle. De neked igen. Sean szorítása fokozódott, s közelebb húzta magához Eleanort, akinek a mellbimbói belenyomódtak a két ing anyagán át a mellkasába, mire előbb kitágult a szeme, aztán elengedte a lányt. – Nem. Elle gyerek volt, Elle nincs többé. A lány mereven bámult rá, s megpróbálta visszanyerni a nyugalmát, míg ő járkálni kezdett megrendülten, feszülten. – Én vagyok az, Sean. Itt vagyok, csak felnőttem. Ez minden. A nyers hang, melyet a férfi kiadott, gúnyos kacagás akart lenni. A lány lassan elindult feléje. Seannak eltorzult az arca, s csak nézte Elle-t csendben, mint aki sosem akar megszólalni. Aztán a lány rájött, hogy csak keresi a szavakat. – Te… Sinclairhez… tartozol. – Nem! Én hozzád tartozom! Sean döbbenten összerezzent, megfordult, és sietve elindult az ellenkező irányba. Eleanor utánafutott, és utolérte. – El kell bújnod, és én segíthetek. – Éjjelre… elrejtőzöm… az erdőben. – És aztán elmész? Hajnalban már indulsz is? Sean kis ideig habozott a válasszal. – Igen. Eleanor elhatározása erre csak még jobban megszilárdult. Ő is össze tud csomagolni, és indulásra készen állhat hajnalra. Aztán még ragyogóbb ötlete támadt: – Nem az erdőben, ott túl veszélyes. Sean óvatos tekintettel rápillantott. – Az én lakosztályomban fogsz elrejtőzni.
71
5.
Óriási volt a tét, és Eleanor tudta ezt. Végül is mindent egy lapra tett fel: Sean életét és szabadságát, no meg a saját jövőjét vele. Arra nem is volt hajlandó gondolni, hogy Sean még nem egyezett bele, hogy magával viszi Amerikába. Az együtt töltött évekre sem akart emlékezni, mikor a fiú egyszer sem adta tanújelét annak, hogy viszontszeretné. Inkább csak az járt az eszében, ahogy az imént nézett rá, és ahogy pattogtak közöttük a szikrák. Nem érthette félre ezeket a jeleket! Megállapodtak, hogy Sean nappal az erdőben marad, mivel semmiképp sem tudott volna belopózni a házba észrevétlenül. Tudva, hogy a hatóságok keresik, Eleanor minden pillanatban attól tartott, hogy betoppannak a brit katonák. Sean feltűnően nyugodt maradt, s azt hajtogatta, meghallaná őket közeledni, mielőtt megtalálják. Abban egyeztek meg, hogy a vacsora alatt megy oda a házhoz, amikor a család, a vendégek és a személyzet egyformán elfoglalt. Eleanornak végre volt egy kis ideje megemészteni, amit megtudott. Mindig is szeretni fogja Seant, de ő most már elítélt áruló. Tudta, hogy minden egyes családtagja harcolna Sean szabadságáért és becsületéért, ha alkalmuk lenne rá. Ahogy azt is tudta, hogy senki – sem az apja, sem az anyja, sem a négy fivére – nem egyezne bele ezek után egy vele kötendő házasságba. Ha ugyanolyan volna a helyzete, mint amikor elment, nem lenne nehéz meggyőznie az apját, hogy engedje szerelemből férjhez menni. Sean családja nagyon régi, s ősei hajdan nagyhatalmú grófok voltak, az övék volt a fél ország. Ő maga azonban egy elszegényedett ír katolikus nemes kisebbik fiának született, az apja végül is már csak bérelte Askeatont Adare-től, még ha ezek a földek valaha az O’Neillek tulajdonát képezték is. A gróf mégis mostohafiának adta 72
volna lánya kezét, és ajándékozott volna nekik egy kisebb birtokot. Egyszerűen éltek volna, de ez mit sem számított volna Eleanornak. Most azonban a gróf sosem menne bele ebbe a házasságba, nem mintha Sean megkérte volna egyáltalán. És őt senki sem engedné elmenni vele, ha megsejtenék a tervét. A lányt mélyen elszomorította, hogy szép, nagy családja hirtelen kettészakad. Az éjszakát azonban együtt fogják tölteni, s Eleanor alig várta, hogy Seannal lehessen. Tudni akart mindenről, amin a férfi átment. Annyira távolinak tűnt, mint egy veszélyes idegen. Óvatossága vele szemben nyilván csökkenni fog, az a kijelentése pedig, hogy Sean O’Neill meghalt, kész butaság. Nagyon is él, még ha sovány is, és tele van hegekkel, még ha rekedt és fojtott is a hangja. Megsebesült, de nem halt meg. A sebek begyógyulnak, és Sean is meg fog gyógyulni egyszer. Erről majd ő gondoskodik. Bár a férfi nem volt messze az erdőben, máris szörnyen hiányzott neki. Mellé akart ülni, s érezni a vállán a karját, ahogy régen. Látni akarta, ahogy mosolyog, és hallani a nevetését. Istenem, de rég volt, hogy elment! Tudja egyáltalán, hogy Tyrell megnősült és már két gyereke van? Tudja-e, hogy Devlinnek van már egy kisfia is a kislánya mellett? Annyi mindent kell elmondaniuk egymásnak! És ha lesz elég bátorsága, még arra is ráveszi, hogy csókolja meg. Eleanorban magasra csapott a feszültség. A szörnyű körülmények ellenére és annak dacára, hogy Sean mennyire megváltozott, Eleanor boldog volt. Sean visszajött, és többé nem mehet el innen nélküle. Elérte a kővel kirakott teraszt, és óvatosan körülkémlelt Reggeli lovaglásai rendszerint jóval hét előtt véget értek, mielőtt a nap felmelegíthette volna a levegőt. Most viszont jóval elmúlhatott már hét óra, mert magasan járt és melegen sütött a nap. Ha nyolc fele jár, apja, fivérei és a férfi vendégek épp reggeliznek a szalonban. A hölgyek ritkán jönnek le tíz vagy fél tizenegy előtt. Egyszer csak Rexet pillantotta meg, aki egyedül üldögélt a teraszon. Ijedten összerezzent, mire fivére rámosolygott, s bicegve elindult feléje. – Megijesztettelek? – kérdezte különös hangsúllyal. – Igen – felelte a lány egyre idegesebben. 73
Rex furcsán nyugodtnak és közömbösnek tűnt, majd végigmérte a húgát. – Kicsit tovább lovagoltál, mint máskor. Gyanakszik, gondolta Eleanor rémülten. Rex szilárd és megbízható volt, mint egy szikla, bár az utóbbi időben kicsit gunyoros lett a humora. Mivel épp egyidősek voltak, mindig közel állt Seanhoz. Ha nem határozta volna el, hogy Seannal marad, most hozzá fordulna segítségért és tanácsért. De így türtőztetnie kellett magát. Sean világossá tette, hogy senkit sem akar belekeverni a szökésébe a családból, és Rex ugyanúgy nem akarná megengedni, hogy ő vele szökjön, mint a gróf vagy a többi fiú. Rex halványan elmosolyodott. – Nagyon kipirultál. Ennyire azért még nincs meleg. Eleanor nagyot nyelt. Egyedül Sean járt az eszében, akinek oly nagy szüksége van a segítségre. – Nem akarsz nekem elmondani valamit? Most már csaknem biztosra vette, hogy Rex gyanakszik rá. Megpróbált visszamosolyogni. – Késő van, futottam egészen az istállóktól idáig. Még csak az kellene, hogy valamelyik Sinclair meglásson ebben az öltözékben! – Akarod, hogy körülnézzek, tiszta-e a levegő? – kérdezte Rex. Eleanor bólintott, s hálásan megfogta fivére bal kezét. A mankót Rex mindig a jobb hóna alatt tartotta. – Az nagyszerű lesz. A férfi tekintete ellágyult, ahogy a húgára nézett. – Na gyere, megyek előre. Néhány pillanattal később Rex jelzett, hogy a szalon üres, mire Eleanor átvágott rajta, aztán be a hallba, majd megindult fel a lépcsőn. Egy szobalány ment el mellette, s Eleanor hirtelen megváltoztatta a tervet, amelyben Seannal megállapodott. – Beth! A gömbölyded lány pukedlizett előtte. – Mylady? – Szeme sem rebbent a látványtól, hogy Eleanor férfiruhában jelenik meg a hallban ezen a korai órán. Kellemes lányka volt, és nagyon készséges, de meglehetősen butácska, ezért 74
beleillett Eleanor terveibe. A személyzet többi tagja túlságosan szeretett pletykálni. – Menj be a konyhába, fogj egy kis zsákot, és tegyél bele egy egész kenyeret, egy jókora darab sajtot, egy kis húst, ha van, meg egy üveg bort! Nem kell, hogy be legyen hűtve – adta ki a parancsot. Sean azt mondta ugyan, hogy tud várni az evéssel estig, de ő fütyül erre. Beth bólintott. – Bor, sajt, kenyér – ismételte. – Egy zsákban. Ha a szakácsné rákérdez, megmondhatod neki, hogy nekem kell. És hagyd az egészet a konyha hátsó ajtaja mellett! – utasította a lányt Eleanor, s remélte, a feladat nem haladja meg a képességeit. – És ne felejtsd el a húst sem, ha van! Beth távozott, hogy teljesítse a kérést. Eleanor mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon. Úgy elvette az eszét Sean hazatérésének döbbenetes ténye, hogy alig tudott gondolkodni. Seannak ruhára is szüksége lesz. Végigsietett hát a folyosón, s bekopogott Cliff szobájába. Kalózokra vadászó hajóskapitányként, aki egyik zsákmányt üldözte a másik után a tengeren, Cliff alig tartózkodott itthon. Egy piruló szobalánytól Eleanor megtudta, hogy előző este jött haza jóval éjfél után, de még épp időben, hogy csatlakozhasson néhány vendéghez egy kis kártyázásra. Senki nem felelt a kopogásra, ezért a lány belökte az ajtót. A nagy, kékre festett szoba fényűzően volt berendezve, egyik fala mellett márványkandalló, közepén hatalmas, baldachinos ágy. A tömérdek ágynemű miatt nehéz volt megállapítani, de Eleanor fivére valószínűleg ott lehetett a közepén. – Cliff! – lépett közelebb Eleanor. A férfi meglepetten felült, s tágra nyílt szemmel bámult a húgára. Mellkasát nem fedte hálóruha, s Eleanor rájött, hogy nincs egyedül. Elvörösödve nézte, ahogy a Cliff mellett fekvő nő elbújik a takaró alatt. – Nem tudsz kopogni? – kiáltott rá a bátyja. A de Warenne család többi férfitagjához hasonlóan ő is magas volt, jó felépítésű, és rendkívül jóképű. Haja sötétszőke, akárcsak Eleanoré, de az övét 75
világos csíkokban kiszívta a nap, kifakították a tengeri szelek. Bőre bronzszínű, mint a kalózoké, akiket üldözött. – Csak most jöttél haza. Nem tudod legalább egyetlen éjjel fékezni magad? – vágott vissza Eleanor. Összes fivére közül Cliff volt a leghírhedtebb szoknyabolond. – Nem látod, hogy dolgom van? – csikorgatta Cliff a fogát. Bezzeg ő nem pirult el. – Kimennél végre? Eleanor kezdte élvezni a helyzetet. Cliff sosem jött zavarba, ő meg kíváncsi volt, ki lehet a nő. Tekintete a névtelen hölgy irányába vándorolt. Cliff már tizennégy éves korában abbahagyta a szobalányok hajkurászását – amikor először szökött el otthonról kalandot keresni tehát a hölgy az ágyában csak valamelyik vendég lehet. Ami viszont egyet jelent azzal, hogy Peter családjának a tagja vagy valamelyik közeli barátjának a felesége. – Ebből elég! – jelentette ki Cliff, majd gyakorlott mozdulattal maga köré tekerve az egyik takarót kiugrott az ágyból. Eleanor gyorsan elhátrált előle. – Néhány ruhára van szükségem – mondta, s hátat fordítva visszaszaladt a folyosóra. – Azt látom – mordult rá a bátyja. Eleanor résnyire nyitva hagyta a hálószobaajtót, így hallotta, hogy Cliff felhúzza a nadrágját. – Nem, Cliff, nekem a te egyik nadrágod és inged kell, meg egy kabát. – Mihelyt kimondta, tudta, hogy nagy hibát követett el, csak mert annyira szerette volna Seant ellátni rendes ruhával. Cliff kijött utána, s gondosan becsukta maga mögött a hálószobaajtót. Eleanor beharapta a szája szélét, és már meg is fordult, hogy elmeneküljön. – Ráér máskor. Bátyja megragadta a karját. – Félmeztelen vagy – jegyezte meg Eleanor némi éllel. Neki persze nem számított, de egy arra haladó szobalány biztos elájulna. – Miben mesterkedsz? – kérdezte Cliff, ügyet sem vetve a megjegyzésre. – Holnap délután férjhez fogsz menni. Ha ez sem elég 76
ahhoz, hogy igazi hölgyként viselkedj, akkor nem tudom, mi. Látott már a vőlegényed ilyen öltözetben? A lány édesdeden pislogva mosolygott bátyja eleven, kék szemébe. – A szobalány, aki tegnap este beengedett, azt mondta, először azt hitte, útonálló vagy, aztán meg hogy kalóz. Cliff megértette a célzást, s összefonta izmos mellkasa előtt hasonlóan izmos karjait. – Én úgy öltözöm, ahogy akarok, de te nem. Mellesleg egyenest a hajómról jöttem. Eleanor felsóhajtott. – Csak add ide a ruhákat, Cliff, később megmagyarázom. A férfi fürkésző tekintettel nézett rá. – Bajba keveredtél? Eleanor megdermedt. Cliff egyenest a hajójáról jön… – Limerickben kötöttél ki? – kérdezte óvatosan, miközben szíve egyre hevesebben kalapált. – Miért, mi van, ha igen? Eleanor beharapta a szája szélét. Cliffnek saját hajója van, és már vagy négy-öt éve járja a világóceánt olyan sikerrel, amely magáért beszél. Egyedül tavaly tizenegy kalózhajót fogott el, ami döbbenetes teljesítmény. Már huszonhat évesen kora egyik legelismertebb állami megbízásokat teljesítő, ugyanaltkor a maga útját járó hajóskapitánya volt, úgynevezett „állami kalóz”. Sean nem akarja, hogy Devlin belekeveredjen az ügybe, és igaza van. Devlinnek felesége van, és két gyermeke meg egy ősi birtoka, melyet örökül kell hagynia a fiának. Cliff azonban ízig-vérig kalandor, akinek felesége sincsen, talán nem is fog megnősülni soha. És bátrabb, mint tíz másik férfi. Ő elvihetne bennünket a hajóján a szabadság földjére, gondolta Eleanor. De hogyan tudhatná meggyőzni, hogy vigye magával, mikor még Seant kell előbb meggyőznie? – Mibe keveredtél, Eleanor? – kérdezte ekkor Cliff éles hangon. A lány úgy döntött, későbbre halasztja ezt a beszélgetést. – Oda tudod adni nekem most a ruhát, vagy jöjjek később? Akkor mindent elmesélek. – Mikor? – kérdezte gyanakodva Cliff. 77
– Találkozzunk vacsora előtt a galériában! – javasolta Eleanor, s megpróbált bátyjára mosolyogni. – Akkor elmagyarázom, de most rögtön kellene a ruha. – Meg akarsz szökni, igaz? Meg akarsz szökni Sinclairtől férfinak öltözve. – Cliff… – próbált meg Eleanor tiltakozni. – Nem kell elszöknöd, Eleanor. Édes Istenem, hová mehetnél? Miből élnél? Ha nem akarsz hozzámenni Sinclair-hez, odamegyünk ketten a grófhoz, és megmondjuk neki. Én támogatlak. A lánynak könnyes lett a szeme. – Te lettél volna a kedvenc fivérem, ha csak egy kicsit többet vagy itthon – suttogta. – Hadd öltözzek fel! Aztán beszélünk Edwarddal – mondta Cliff. Furcsa módon sosem nevezte apját másként, csak grófnak vagy Edwardnak. Eleanor megérintette a karját. – Nem akarok elszökni – mondta, és nem is akart, legalábbis nem úgy, ahogy Cliff gondolta. – Mindent elmondok neked, de nem most. Cliff tűnődve nézett rá. – Elismerem, összezavartál. Akkor mégis hozzámész Sinclairhez? Eleanor megrázta a fejét. – Nem. Már nem. Cliff összevonta a szemöldökét. – Az oltárnál akarod faképnél hagyni? – Bárcsak ne kellene, de nem tehetek másként – kiáltott fel a lány. – Nem várok vacsoráig, hogy megtudjam, mi folyik itt – jelentette ki hevesen Cliff. – De ne gyere azzal, hogy nem akarsz megszökni! Látom a szemedben. Nekem eddig még sosem hazudtál, Eleanor. – Mert sosem voltál itt – vágott vissza a lány. – Tíz voltam, amikor te megszöktél. Időre van szükségem, Cliff, kérlek! Huszonkettő vagyok, nem kettő, vagy három, vagy tíz! Tudom, mit csinálok. Hadd vegyem kölcsön a ruhákat, és találkozzunk este hatkor! És ne említsd senkinek, amiről beszéltünk! Az átható tekintetű, kék szemekből elutasítás sugárzott. – Kérlek! – könyörgött a lány. Cliff végül bólintott. 78
– Rendben. De nem örülök neki. Eleanor elfordult, mielőtt Cliff észrevehette volna a mosolyát. Ezt a bátyját sosem lehetett könnyen manipulálni, ám ő most is, mint mindig, elérte a célját. Mikor kilovagolt a tisztásra, ahol Seant reggel hagyta, nem találta sehol. Egy pillanatra még a szívverése is elállt: attól félt, szerelme másodszor is képes volt elhagyni. Ekkor a férfi kilépett a fák közül. – Mit csinálsz te itt? – kiáltotta reszelős hangon. – Megmondtam neked… hogy odamegyek… a házhoz ma éjjel. A lány lecsúszott a féloldalas nyeregből. Ezúttal sötét női lovaglóruhát viselt hetyke, karimás kalappal. – Nem hagyhattalak éhezni egész nap. Sean dühös volt. Megragadta a ló kantárját, hogy nyugodtan álljon, amíg a lány leveszi róla a zsákot az élelemmel és a borral. – A francba. Elle! Nem jöttek utánad? – Nem. Nagyon óvatos voltam. – A lány igyekezett a karján tartott zsákra koncentrálni, különben túlcsordultak volna az érzelmei most, hogy együtt lehetett Seannal. – Majdnem dél van! – kiáltott fel a férfi. – Valaki… biztos meglátott. Eleanor derűsen nézett rá. – Nem vagyok bolond. Fejfájásra hivatkoztam, hogy megússzam a hölgytársaságot, és egyedül mentem le az istállókhoz. Tessék! Van benne kenyér, bor, sajt és egy kis sonka – nyújtotta Sean felé a zsákot. A férfi csak nézte, erre ő rámosolygott. – A vízhatlan zsákban meg egy váltás rendes ruha – tette hozzá. – Köszönöm – mondta végül Sean mogorván, mint aki neheztel. Leült a földre, s kinyitotta a zsákot. Felnézett a lányra, aztán beleharapott a sajtba. Eleanor ekkor döbbent rá, mennyire éhes. Elcsendesedett, s örült, hogy hozott neki enni. Sean percek alatt elpusztított mindent. Vajon éheztették a börtönben? A lány félrenézett, nehogy Sean kiolvashassa a szeméből, mennyire felzaklatta a látvány. A férfi hirtelen megszólalt: 79
– Neked nem is hagytam. A lány nagy levegőt vett, és mosolyogva feléje fordult. – Nem vagyok éhes. Találkozott a tekintetük. – Te mindig éhes vagy – mondta Sean lágyan. Hirtelen szertefoszlott a jelen, s Eleanor tudta, hogy Sean is így érez. Mindig is nagy étvágya volt egy lányhoz képest, és ezt senki sem tudta jobban Seannál. Azokra a hosszú napokra gondolt, amikor mellette dolgozott Askeatonban az udvarház újjáépítésén, és a padlón fogyasztották el az ebédjüket, törökülésben a kandalló előtt. – Sokat reggeliztem – füllentette. – Kérsz egy kis bort? – kérdezte a férfi felállva Ezúttal még feltűnőbb volt merev mozgása, mintha fájna neki minden lépés. – Köszönöm, nem. Sean kipiszkálta a dugót egy félelmetes tőrrel. Egy pillanatig habozott, keresve a lány tekintetét. Eleanor megértette a pillantást. – Csak nyugodtan! Nem sértesz meg, ha üvegből iszol. Sean bólintott, s megdöntötte az üveget Jóleső érzés terült szét az arcán, s a lány gyanította, hogy évek óta nem volt szerencséje borhoz. Majd megszakadt érte a szíve. A bűnöző mögött ott rejlett az úriember, és a felszínre próbált törni, akár tudott róla Sean, akár nem. Eleanor kihasználta a lehetőséget, hogy élvezze a férfi látványát. Soványabb ugyan, mint régen, de mindig a leglenyűgözőbb férfi, akit ő valaha látott, s ez nem változott semmit. Lehet, hogy most csontosabb az arca, de minden ízében szép és tökéletes. Gyerekkorukban annyira szépnek látták a többiek, őt meg annyira hétköznapinak, hogy cukkolták is őket miatta. A maga módján a teste is tökéletes volt, mert nem volt rajta semmi felesleg. Minden mozdulatára játékba kezdtek az inak és az izmok sötét bőre alatt. Mindenki láthatta, mennyire kemény és izmos a teste. A lány tekintete Sean keskeny csípőjére tévedt, s eszébe jutottak azok az idők, amikor oly pimaszul megleste szerelmeskedés közben a helyi fehérnéppel. Ifjúként Sean nagy szoknyapecér volt, s ő sokkal többet látott tökéletes testéből, mint szabad lett volna. Elpirult, felemelte a tekintetét, s arra gondolt, Sean milyen végtelenül férfias, mikor észrevette, hogy a férfi elcsendesedett. Vajon milyen 80
lenne megízlelni, milyen lenne, ha rá tudná venni, hogy megcsókolja őt úgy igazán? – Ne! – intette hirtelen Sean. Eleanor megdermedt, s egybeforrt a tekintetük. – Én… nem csináltam semmit – köszörülte meg a torkát a lány. – Megsérültél, Sean? Látom, bicegsz. – Fáradt vagyok – felelte a férfi lassan. – És fáj mindenem – ismerte el. Eleanor megpróbálta elképzelni, milyen lehetett két évet egy cellában tölteni a gyaloglás vagy lovaglás lehetősége nélkül. Ebben is egyformák voltak: egyikük sem szeretett sokáig a négy fal között maradni. – Pihenned kell. – Neked meg… vissza kell menned… a házba. A reggeli viselkedésed… gyanúra adhatott okot. – Először beszélnem kell veled – mondta komoly arccal a lány. Sean aggódva pillantott rá, mire Eleanor megmerevedett. Miért gondolhatja Sean, hogy óvakodnia kell tőle? – Sean, én a te oldaladon állok, csak a te oldaladon. Tisztában vagy ezzel? A férfi először csak mereven állt, és nem válaszolt. – Elle – mondta végül nem okos dolog… segítened nekem… bármilyen módon. A lány nem akart vitatkozni. – Cliff tegnap éjjel hazajött. Sean arcvonásai felengedtek. – Hogy van? Még mindig a Nyugat-Indiákat járja, meg a nyugatafrikai vizeken csatázik a kalózokkal… zsákmányt szerez… bort meg selymet szállít? Még mindig képes Habsburg hercegnőket elcsábítani? – Elcsábított egy Habsburg hercegnőt? – mosolygott Eleanor. Ez tényleg féktelen fivérére vall. – Igen, sosincs itthon, folyton a tengereket járja. Nagy vagyont szerzett, azt hiszem. Nem változott sokat. Sean szája sarka megmozdult, mintha mosolyogni próbált volna. 81
– Az jó. Lehet, hogy… nagy gazember, de ő a legfiatalabb fiú. Teheti, amit akar… Szerencsés fickó. – Ahogy te is azt tetted, amit akartál? – kérdezte önkéntelenül Eleanor arra a napra gondolva, amikor Sean elment. A férfi álla megfeszült, Sean elfordult a lánytól. Eleanor megragadta hátulról a karját. – Bocsáss meg! Feszültség lett úrrá a férfin. Kiszabadította a karját, s szembefordult a lánnyal. – Sajnálom… hogy fájdalmat okoztam. Eleanor elcsendesedett. Sean tekintete a szeméről az ajkára siklott, aztán visszatért a szemére. – Még egyszer… nem tenném. – Annyira örülök, hogy visszajöttél! Eleanort egy pillanat választotta el attól, hogy felemelje a kezét, és két tenyere közé fogja a csinos arcot, de Sean megérezhette a szándékát, mert hátrébb lépett, s óvatosan figyelte a lány minden mozdulatát. Eleanor megnedvesítette az ajkát. – Cliffnek vannak hajói. Sean szeme felcsillant. – Gyors hajói vannak, ágyúkkal felszerelve – folytatta a lány. – Az egyik itt horgonyoz Limerickben. Sean, Cliff tud segíteni nekünk elhagyni az országot! A férfi megragadta Eleanort, mielőtt az észrevehette volna, mire készül. – Mit mondtál neki? – kérdezte felindultan, de abban a pillanatban már el is engedte a lányt. – Egyelőre semmit – kiáltotta Eleanor. – De megsejtette, hogy meg akarok szökni. Azt hiszi, nem akarok férjhez menni… és igaza is van. Sean merőn a szemébe nézett. – Én nem így gondolom. – Tessék? – kérdezte zavartan Eleanor. 82
– Ha nem kell neked Sinclair, miért… simultál a karjába tegnap éjjel? Eleanor arca lángba borult. Sean még mindig szorosan előtte állt, s tekintete belemélyedt az övébe. A lány testét vágy öntötte el. – Csak… tudni akartam – suttogta megnedvesítve az ajkát –, hogy milyen, ha megcsókolják az embert. Sean ezüstszürke szemében fény csillant, s Eleanor imádkozott, hogy csókolja meg őt. – Ne! – zihálta Sean. – Velem sose… játssz úgy, mint Sinclairrel! Eleanor egy pillanatig azt hitte, most fogja megcsókolni. Nem törődött a figyelmeztetéssel, s nem is igazán akarta megérteni. – Felnőtt nő vagyok, Sean – próbálkozott. – Biztosan észrevetted. A férfi felemelte a kezét, mintha távol akarná tartani magától Eleanort. A feltartott kéz reszketett. – Miért nem értesz a szóból? Miért nézel így rám? Velem nem lehet játszani… Eleanor! – Fogalmam sincs, mit akarsz ezzel mondani. Én nem játszom sem veled, sem senki mással. Szörnyen hiányoztál, Sean. – Mégsem hallgatsz rám! Én nem az az ember vagyok… A lány megrázta a fejét. – Ezt sosem fogom elhinni neked. – Bármit is akarsz… én nem tudom megadni neked. Ne nézz rám többet így! – kiáltotta a férfi kétségbeesetten. – Nem tudok másként. Tudnod kell, mennyire hiányoztál, és mennyire szeretlek. A véletlenül kibukott vallomástól Eleanor mélyen elpirult. Sean szeme tágra nyílt, félig a haragtól, félig a meglepetéstől. A hangja szinte csak károgás volt. – Menj vissza Sinclairhez… Eleanor. A te jövőd Anglia. Őmellette van a te jövőd. – Most már nem. Hanem melletted, Amerikában vagy ahová csak menni akarsz. Sean most már egész testében remegett, ahogy a lány is. Annyira makacs vagy… olyan önfejű… egy elkényeztetett kölyök! Elfelejtettem, milyen… lehetetlen alak… tudsz lenni. 83
– Te meg csak vesztegeted az idődet, ha meg akarsz győzni, hogy bűnöző lettél, vagy valamiféle szörnyeteg – vágta rá a lány, bár Sean szavai szörnyen rosszulestek neki. Valóban elkényeztetett kölyöknek látja? Becsapta volna önmagát, mikor azt hitte, meglátta benne végre a nőt? A nőt, akit kíván, akire szüksége van? Kemény, hideg maszkká változott hirtelen a férfi arca – Pedig bűnöző vagyok… gyilkos… számkivetett. Eleanor megrázta a fejét. – Miért csinálod ezt? Azt akarod, hogy féljek tőled? – Félned kellene – felelte Sean egész testében remegve, s szemét a lány szájára szegezte. Eleanornak nem volt kétsége többé. Ez a tekintet egy férfi mohó tekintete volt. Nyers és közönséges, de egyértelmű. Most már értette, mitől reszket a férfi: ez a vágy remegése, nem az indulaté. Gondolkodás nélkül reagált Sean tekintetére. Lassan feléje nyúlt, megfogta a kezét, majd az övét a férfi arcához, szájához emelte. – Engem nem érdekel, hogy katonák haltak meg miattad. Az sem érdekel, hogy börtönben voltál, és most szökevény vagy. Én sosem fogok félni tőled, Sean. – Akkor bolond vagy – mondta a férfi nyersen. Elhúzta Eleanor kezét a szájától, de szorosan fogva tartotta a mellkasa előtt. – Mikor érted meg végre? Sean elment, de én itt vagyok. Hívhatod magad Elle-nek… vagy Eleanornak, nem érdekel. Két évig tartottak bezárva, nem jó ötlet… kísértésnek kitenned. Félned kell tőlem. Most félned kell! A lánynak kellett egy perc, hogy felfogja, mire gondol. Látva Sean égő tekintetét, s látva benne a fékevesztett vágyat, hirtelen visszahőkölt. – Szent Isten! Azt akarod mondani, hogy semmit sem érzel irántam, csak egyszerűen szükséged van egy nőre? Bármilyen nőre? Sean egy darabig bámult rá, aztán elkeskenyedett a szája, s megkeményedett a tekintete. Bólintott. – Igen. Kegyetlensége sebet ütött a lányban.
84
– Nem hiszek neked – mondta kapkodva a levegőt. Ennyire nem változhatott meg! – Engem nem volnál képes csak úgy használni. Előbb halnál meg, mint hogy kihasználj. Sean szorítása fájdalmassá fokozódott, s Eleanort egy pillanatra elfogta a rettenet. Lehetséges, hogy Sean valóban félelmetes idegenné változott? De csak annyi történt, hogy a férfi végighordozta tekintetét a barna lovaglóruhán, mintha le akarná szaggatni róla. – Sean valóban előbb halna meg – mondta halkan, nyomatékkal. – Nem! – Eleanor meg sem próbálta elhúzni a kezét. Ösztöne azt súgta, hogy nem sikerülne. – Áruló lehetsz, de szörnyeteg nem vagy. Nem tudom, miért akarod, hogy én ezt gondoljam, de nem fogod elérni. Sean elengedte, s haragosan meredt rá. Eleanor elfordult tőle, és pár lépést eltávolodott. Jobban megrendült a jelenettől, mint Sean gondolta volna. Alig kapott levegőt, de azt képtelen volt elhinni, hogy Sean bántani tudná. Egész életében a védelmezője, a megmentője, a barátja volt. De végül is megváltozott… A kérdés csak az, hogy mennyire és visszavonhatatlanul-e. A lány zihálva egy fának dőlt. Ha őszinte akart lenni magához, egy pillanatig nem volt biztos benne, Sean mit fog tenni. Akarta, hogy Sean O’Neill kívánja őt, hogy magáévá tegye, hogy szeresse. Mindig is akarta. És eltökélten meg akarta őt szabadítani attól bűnözőtől, aki megszállta a testét. A férfi hirtelen ott termett mögötte. Eleanor megdermedt, de nem mozdult. Sean egy végtelennek tűnő pillanat múlva szólalt meg. Lélegzete bizsergette a lány tarkóját, fülét. – Komolyan mondtam. Félned kell tőlem… és most jobb, ha elmész. Eleanor levegőért kapkodott, de elszánta magát, hogy harcolni fog Seanért… kettejükért. – Nem félek tőled, Sean. És ha úgy kellek neked, az azért van, mert egyszerre vagyok Elle és Eleanor, nem pedig azért, mert egy szökevény gazember vagy, aki ki van éhezve egy nőre. Sean nyers hangot hallatott. – Add fel! 85
A lány megfordult, és szemben találta magát vele, alig néhány centi választotta el őket egymástól. – Soha! A férfi szeme mintha örömtől csillant volna fel, a lánynak mégis össze kellett szednie a bátorságát, hogy fel merje emelni a kezét. Megsimogatta a sebhelyet Sean arcán, hogy bebizonyítsa, nem sikerült elriasztania. – Végül is nem harapsz. Jobban ismerlek, mint te önmagadat. Sean elrántotta az arcát. – Már megint… sírsz. Elle észre sem vette. Lassan leengedte a kezét. – Sean, neked fáj minden mozdulat, és nekem is fáj, hogy így kell téged látnom. – Nincs szükségem a sajnálatodra! – kiáltott fel a férfi. – Én nem sajnállak, hanem vérzik érted a szívem. Azt sajnálom, hogy annyi szörnyűségen kellett átmenned. És ha hagyod, el fogom feledtetni veled. – Olyan sokáig már… nem leszek itt – jelentette ki Sean komoran. Eleanor óvatosan ráemelte a tekintetét. Hogyan tudhatna közelebb férkőzni hozzá? Nem ahhoz a férfihoz, akivé saját maga szerint vált, hanem ahhoz, aki ott rejlik belül. – Emlékszel, mikor először leestem arról az öreg sárga welsh póniról? Figyelte Sean arcát, s látta, ahogy felcsillan a szeme. Emlékszik, gondolta lelkesen. – Teljesen fel voltam háborodva, hogy nem hajlandó átugrani azt a rönköt. Kérkedni akartam a lovaglótudásommal, pedig csak négyvagy ötéves voltam. Sean félrenézett, s kiüresedett a tekintete. – Nem emlékszem. Dehogynem emlékezett! Eleanor előtt már hiába tagadta. – Azt akartam, hogy átugorja, ehelyett makacskodni kezdett és lecövekelt. Én meg egyenest átrepültem a fején. Sean kissé eltávolodott, bár minden lépésnél lüktetett a teste. Aztán dünnyögve megszólalt: 86
– Emlékszem arra a pónira. Olyan öreg volt, hogy egy fűszálat sem tudott volna átugorni, nemhogy egy rönköt. Eleanor nem tudta megállni nevetés nélkül. – Igaz, de imádtam. Sean visszafordult, s váratlanul ellágyult az arca. – Tényleg imádtad – mondta, aztán hirtelen elhallgatott. Eleanor várakozón nézett rá, mire a férfi nagy nyomatékkal kijelentette: – Semmi értelme a múltról beszélni. Eleanor nem értett vele egyet. Sean az előbb mosolygott, ha nem is láthatóan, de a szívében. A lány tisztán érezte. – Folyondárnak szoktál hívni, amit nagyon utáltam, és nyakon szoktál legyinteni, ha felbosszantottalak. Aztán meg végigkergettél a házon. – Semmi ilyesmire nem emlékszem – tiltakozott Sean. Az izmok árulkodón feszültek meg az állkapcsán. – Egyszer elbújtam a padláson, és nem találtál. Jött a vacsoraidő, és kész felfordulás támadt odalent. Apa nagyon dühös volt, hogy nem voltam sehol. – A lány majdnem nevetett. – Rád haragudott, Sean, pedig én voltam a ludas. Téged büntetett meg, azt hiszem, egy hétre elkobozta a vadászkutyádat. Engem meg agyonsimogattakölelgettek, mikor végre előjöttem a rejtekhelyemről. – Hatéves voltál, és mindenki a tenyeredből evett. – Szóval képes vagy emlékezni a múltra, ha akarsz. – Csakhogy nem akarok! – Sean most már tényleg dühös volt, a hangja óriási feszültségről árulkodott, Eleanor elhallgatott látva a kínlódását. – Hadd segítsek! – Már segítettél. Hoztál élelmet… ruhát. – Még sosem volt rám akkora szükséged, mint most – mondta végsőkig elszántan a lány. – Nem foglak cserbenhagyni, mikor ekkora bajban vagy. Sean hirtelen szúrós tekintetet vetett rá, s Eleanor rádöbbent, mennyire szó szerint lehet venni az iménti szavait. Szinte sütött a férfiból a vágy, tisztán érezte. Három igencsak férfias fivér és két hasonló vérmérsékletű mostohafivér mellett felnőve megtanulta, 87
hogy a férfiak igényei nagyon különböznek az övéitől. Sokkal erőteljesebbek, sokkal emésztőbbek. Hirtelen egy szörnyen merész terv fogalmazódott meg az agyában. – Talán emlékszem, hogy Folyondárnak hívtalak, de elkényeztetett kölyöknek is – mondta váratlanul Sean fel-alá járkálva a tisztáson. – Témát váltottál – figyelmeztette a lány, majd nyelt egy nagyot. – Este folytathatjuk a múlt felidézését, de most jobb lesz visszamennem a házba, mielőtt valaki hiányol. Sean elkomorodott. – Jobban tenném, ha itt maradnék az erdőben. Csak az éj leple alatt tudok utazni. Eleanor kétségbeesett. – Ne! – rohant oda hozzá. – Annyi mindent kell elmondanunk egymásnak, Sean! Annyi minden történt, amíg nem voltál itthon! Nem akarsz hallani Tyrell házasságáról? És képzeld, Gallant bajnok lett. Emlékszel rá? Nyakigláb kiscsikó volt, amikor elmentél. És meg is fürödhetnél, Sean, forró, szappanos vízben. Vacsoráról már gondoskodtam: fácán lesz, sonka, lazac meg sült gyöngytyúk. Lesz burgundi is, amit annyira szeretsz! Sean elsápadt. – Meg akarsz vesztegetni? – Ha kell, igen. – Nagy a kísértés, de… a válaszom nem. Elmegyek… és sosem jövök vissza. Eleanor nagyon óvatosan megfogta a kezét, mire a férfi összerezzent, de ő ügyet sem vetett rá. Sosem volt még ennyire eltökélt. – Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál? Tényleg nő nélkül töltöttél két évet? – kérdezte lágyan. Sean elrántotta a kezét. – Mi a fenét akarsz ezzel? – Azt hiszem, tizennégy voltál, mikor először lett szeretőd. Tudom, mert leselkedtem. Sean merev arccal válaszolt. – Te aztán tudhatod! Folyton kémkedtél utánam. 88
– És attól kezdve mindig volt könnyen kapható szoknya – folytatta Eleanor mélyülő, rekedtes hangon. – Két év? El sem tudom képzelni, milyen lehetett ilyen sokáig szerető nélkül. – A lány már nem volt a régi önmaga, inkább olybá tűnt, mint egy tapasztalt csábító, aki beveti mestersége bevált trükkjeit. Sean elvörösödött, s másutt is jelentkezett rajta a lány szavainak a hatása. – Miért csinálod ezt? – Hogy viselted el? Mondd, álmodtál néha magadnak szeretőt? – suttogta Eleanor égő arccal. – Éjszakánként magadon érezted egy nő meleg érintését, ahogy hozzád simul a puha teste? Sean mozdulatlanul, meredten nézte, de ezüstös szeme egyre jobban lángolt. – Talán az én testemről álmodtál olyankor, az én érintésemről – duruzsolta Elle halkan. A férfi összerezzent. – Tudod, mit érzek irántad – suttogta a lány. – Úgyhogy gyere csak el a házba, Sean, az este, én gondoskodom rólad. Azonnal tudta, hogy bevált a terve, mert Sean szereleméhsége szinte tapintható volt a levegőben, s csak egyre nőtt.
89
6.
Sean minden éjjel ugyanazt álmodta Annyiszor, hogy mihelyt elkezdődött, nyomban tudta, hogy álmodik.. Ettől azonban nem csökkent a rettegés, a pánik. Nem tehetett mást, mint bénultan újra meg újra végignézte annak a véres éjszakának az eseményeit, képtelenül arra, hogy megakadályozza a falu lakóinak lemészárlását, saját felesége és fia megölését. Peg rámosolygott, de szemében mindig ott bujkált a kérdés: miért nem szeretsz engem? Sean oda akart menni hozzá, és könyörögni a bocsánatáért. Elmondani neki, hogy ő igenis szereti, még ha hazugság lett volna is. A körülmények kényszerítették arra, hogy elvegye, s ezt mindketten tudták. – Mikor adod vissza a csónakomat? – jelent meg előtte Michael, furcsán szürke arccal, csaknem fekete hajjal, pedig mindig is vörös volt. Sean azért büntette meg aznap este és vette el tőle a fából faragott játékot, mert a gyerek tiszteletlenül viselkedett az édesanyjával. A hajócskát még az édesapjától, egy tengeren eltűnt hajóstól kapta. A kis hajó azóta is ott lapult Sean zsebében, még akkor is, amikor aludt. De annak idején már nem volt lehetősége felelni a kisfiúnak. Dühös falusiak csapata jelent meg, s ő tudta, hogy meg kell akadályoznia őket abban, hogy Lord Darby birtoka ellen vonuljanak. Tudta, mi fog történni, ha megjelennek a birtok vasrácsos kapui előtt Tudta, mert ő már átélte. Nemcsak két évvel korábban, azon a véres éjszakán, hanem gyerekként is, mikor saját apja vezetett egy felhevült tömeget a britek ellen. Megpróbálta elmondani nekik, hogy semmi jó nem származik ebből, de nem jött ki hang a száján. Egyre nagyobb pánik lett rajta úrrá. Megpróbálta megragadni Boyle-nak, Peg apjának a karját, de ő észre sem vette. Megpróbálta megragadni 90
Flynnt, de az ő alakja is szertefoszlott, aztán már égett is a birtok, jöttek a katonák, és ő maga is ott volt a küzdelemben. A következő pillanatban már hasba is szúrt egy vöröskabátost, aki alig volt idősebb egy kölyöknél, aztán a fiú felnézett rá, egyenest a szemébe, tekintetében a kimondatlan kérdés: miért? A földre fektette a fiút, s felegyenesedve egy angol katonatiszt szikrázó, kék szemével találkozott a tekintete. Reed ezredes meredt rá gyűlölettel. Sean megértette Reed szándékát. Megpróbálta utolérni, de a tiszt ellovagolt, és ő nem ért a nyomába. Teltek a napok, s még mindig csak futott a házikó felé, ahol elrejtette a családját. De már futtában tudta, mit fog ott találni, és rosszul volt a félelemtől, az elkeseredéstől. Túl késő! Odaért, de a ház már maga volt az égő pokol. Túl késő! Kiabálva hívta őket, de Michael nem volt sehol, Peg pedig ott halt meg a karjai közt… Sean felkiáltott, felült, ömlött róla a verejték. Egy pillanatra máshol járt, az ország belsejében, egy kis, éhező faluban, alig néhány kilométerre Kilvore-tól. Egy pillanatra füst és tűz borított el mindent, a levegő kiáltásokkal, a visszavonuló katonák lovainak patadobogásával volt tele, ő pedig zokogástól fulladozott haldokló felesége teste fölött, siratva őt és gyermeküket. Egy darabig levegőért kapkodott, aztán visszatért a valóság. Nem Kilvore-ban volt, nem az égő pokolban, ahol a felesége meghalt. Talpra állt, s nézte maga körül a csendes erdőt. Az előző nap Corkban lopott ló ott legelészett tőle nem messze megbéklyózva, hogy el ne kóboroljon. Sean minden ízében remegett, megállíthatatlanul. Tudta, hogy nem tehet semmit, meg kell várnia, hogy elmúljon a roham. Kiment a fák közül a tisztás szélére, és elhányta magát. Aztán visszaült a sarkára, lehunyta a szemét, s erővel emlékeztette magát, hogy Adare-ben van. Otthona, ahol nyolcéves kora óta élt, ahol felnőtt, ott áll az erdő túloldalán. Abban a hatalmas házban lakik a gróf, akit apjaként szeret, az édesanyja, a fivére, a mostohafivérei. És Elle. Csakhogy ő már nem Elle többé. A férfi gyomra görcsbe rándult, szíve nagyot dobbant. Ismét elfogta a pánik, egy olyan erőteljes félelem, hogy meg sem próbálhatta letagadni. 91
Elle gyönyörű nővé érett, nővé, akit ő alig ismert meg. De még mindig makacs volt, és merész, még ha nem is volt soványka gyermek többé. Bizonygathatta ugyan magának, hogy a hosszú bezártság után természetes volt teste reagálása Elle szépségére, csakhogy Cork utcáin alig vette észre a nőket. Még a varga csinos lánykája is csak halvány, futó érdeklődést váltott ki belőle. Minden szót komolyan gondolt, mikor azt mondta, hogy Elle-nek félnie kellene tőle. Azt akarta, hogy féljen. Tőle, a kéjvágyától és a britektől, akik üldözik. El akarta kergetni magától. Gyűlölte, ahogy a lány ránézett. Gyűlölte, hogy szemmel láthatóan még mindig szereti, talán annál is jobban, mint azelőtt. Elle azonban nem hagyta magát elijeszteni. Sőt, ami még ennél is rosszabb, felajánlotta neki az ágyát. Talán ő az, aki fél a lánytól. Szentséges ég, felajánlotta neki a testét! Csakhogy ő sosem fogja elfogadni ezt az ajánlatot, pedig már a puszta gondolat is vészesen felizgatta. Nem fog felmenni a házhoz az éjjel, mert ez az ajánlat feltételekkel jár. Megpróbálhatná meggyőzni magát arról, hogy Elle már nem létezik, de ez nem igaz. A régi kislány még mindig imádja őt, s az iránta érzett szerelem ott csillog a szemében. Lehet, hogy kész neki adni a testét, de a szívét akarja cserébe. Azt pedig ő nem adhatja. Még ha biztos volt is abban, hogy Sean O’Neill meghalt és többé nem létezik, egy része mégsem veszett ki, mert képtelen lenne egyszerűen kihasználni a lányt, még ha kétségbeesetten vágyik is erre. De ez még nem minden, hiszen Elle most már egy másik férfihoz tartozik. Ő pedig nem akar neki még több fájdalmat okozni, mint amennyit máris okozott. Különben is itt hagyja ezt az országot, Eleanor pedig hozzámegy valaki máshoz. Istenem, de gyűlöli Sinclairt! Pedig jól értette a dinasztiák társadalmi életének játékszabályait: Elle ranghoz, és ha lehet, vagyonhoz fog feleségül menni. Most mégis úgy érezte, menten szétrobban. Féktelen késztetés fogta el, hogy megakadályozza ezt az esküvőt. S ami még rosszabb, teste dühöngve követelte, hogy fogadja el Elle szégyenletes ajánlatát. Lassan képtelen volt kiigazodni saját magán. 92
Végül mégis inkább legyűrte érthetetlen dühét. Sinclair nagyon jó parti annak ellenére, hogy angol, ő pedig amúgy is elhajózik Amerikába. Arról meg szó sem lehet, hogy Elle vele menjen. Őt valószínűleg üldözni fogják, és ha fogságba esik, miközben Elle vele van, talán a lány is Peg sorsára Jut. Sean lerogyott, és újból kiadta gyomra tartalmát. Honnan bukkant elő ez a gondolat? – tűnődött, amint szédelegve egy fának támaszkodott. Azért nem viszi magával Elle-t, mert annyira azért nem lett gazember, hogy a szeretőjévé tegye, márpedig még egyszer megnősülni nem fog. Nem viszi magával Elle-t, mert a lány megérdemli, hogy nemesi rangú, gazdag férje legyen, és békés jövője. Veled megyek. Én is akarok vadászni! Sean megfeszült. Ismét felbukkanással fenyegetett egy nem kívánt emlék. A copfos, lovaglóruhás kislány dühösen toppantott egyet a lábával Sean felsóhajtott. Tudta, hogy ez lesz, ha kiderül, hogy kétnapos vadászatra készülnek. Könyörgött Tyrellnek, nehogy elárulja húgának a kirándulás tervét. Egész héten képtelen volt lerázni magáról a kislányt pár percnél hosszabb időre. – Kilencéves vagy, és lány, még ha fiúnak akarsz is látszani. Nem jössz velünk, és punktum – jelentette ki határozottan. – De megyek – toppantott még egyet Elle. – És miért baj, ha fiú szeretnék lenni? Lánynak lenni tiszta hülyeség. Utálom a babákat, én vadászni szeretek. Meg horgászni és kukacokat húzni a horogra. És nem is vagyok túl fiatal Apa téged is elvitt vadászni kilencéves korodban! – Honnan tudod? Akkor még kisbaba voltál – fordult meg a fiú bosszankodva, s elindult kifele a szobából. A kislány levette. – Apától. Megkérdeztem. Sean hirtelen megtorpant, s Elle nekiütközött a hátának. – Nem mondta még neked senki, hogy nem tesz jót, ha ennyire okos vagy? Nem jössz velünk, Elle. Ha nem vigyázol a végén még fiú lesz belőled, és nem fogsz tudni férjhez menni! A kislány sírni kezdett. 93
– Utálok lány lenni! Remélem, hogy egyszer fiú leszek, és olyan lehetek, mint te. Erre nem volt mit mondani. Sean még meg is sajnálta mostohahúgát, s már bánta, hogy kegyetlen volt hozzá, aztán csak a szemét forgatta, majd kiment a szobából. Érdekes módon néhány órával később, mikor a vadászcsapat indulni készült, Elle-nek nem volt nyoma sem. Sean nem hitte, hogy feladta volna a küzdelmet. Talán a szobájában duzzog? Vagy még mindig sír? A fiú szíve belesajdult a gondolatba. A kislány könnyei rendszerint csak a megtévesztést szolgálták, ő mégsem szerette látni, hogy szomorú. Néhány óra elteltével már messze jártak Adare-től. Megálltak pihenni, megitatni a lovakat és enni néhány falatot. Sean már meg is feledkezett Elle-ről, miközben Cliffet hallgatták, aki legújabb hódításának történetét mesélte. A hölgy vagy hat évvel volt idősebb nála, s apjuk egyik korosodó barátjának volt a menyasszonya. Hanem ekkor Elle kövér, sárga pónija kocogott be a rögtönzött táborba a lovasa nélkül. Seant egy pillanatra megbénította a félelem. Szétváltak, hogy átfésüljék a kislány után az erdőt. Sean lelki szemei előtt képek cikáztak, ahogy a lány ott fekszik az úton nyakaszegetten, ami az egyik leggyakoribb halálok volt akkoriban. Másra sem tudott gondolni, mint hogy mindez az ő hibája, s imádkozott, hogy ne legyen Elle-nek semmi baja. Ha bármi szörnyűség történt vele, sosem fogja magának megbocsátani… Az ösvényen sétálva talált rá, piszkosan és morcosan, de sértetlenül. Amikor meglátta őt, felderült az arca, mint egy világítótorony, felkiáltott, s karját kitárva futni kezdett felé. Ő leugrott a lováról, és elébe rohant, aztán szorosan magához ölelte. – Mégis hogy képzelted ezt? – kiáltott rá szinte dühösen. Aztán kis arcát két tenyerébe fogta. – Jól vagy? Ette tágra nyílt szemmel, komolyan bólintott. – Képzeld, elaludtam. A fiú el sem hitte, hogy képes volt elaludni a lován. Újra magához ölelte, el sem akarta engedni. 94
– Egy óra múlva sötét lesz, és az erdő tele van pumákkal meg farkasokkal – mondta fojtott hangon. – Elle, ígérd meg, hogy sosem leszel többé ilyen meggondolatlan! A kislány komoly pofikával pislogott fel rá. – Én csak veled akartam lenni. Sean leült egy fa tövébe. Már nem tizenöt éves, és Elle sem kilenc. Volt idő, mikor olyan könnyedséggel manipulálta őt, mint ahogy az ember füttyent egy engedelmes kutyának. De ezeknek az időknek már vége. Őt most már senki sem manipulálhatja, legkevésbé Elle, mert többé már nem az a bosszantó csitri. Tudod, mit érzek irántad. Úgyhogy gyere csak el a házba, Sean, az este, én gondoskodom rólad. Felállt, amint egy pillanat alatt, fájdalmasan felizgatta az emlékezés. Alig kapott levegőt. Elle-t kiskorában túlságosan is elkényeztették. Szerette volna most fültövön csapni, hátha attól megjön az esze. Csakhogy Elle sem kislányként, sem nagylányként még csak nem is igyekezett soha igazi hölgy módjára viselkedni, és ez jottányit sem változott. Őt nem érdekelték a társadalmi szabályok, s mindig is figyelmen kívül hagyta az illendőséget. Nem csoda, ha Sinclair beleszeretett. Sean eltakarta az arcát a kezével. Valakinek vaskézzel kordában kell tartama Elle-t. Négy évvel ezelőtt még ő lehetett volna ez a valaki. De van apja és három bátyja, majd ők megfékezik. Egyiküknek, vagy talán Devlinnek, komolyan el kell beszélgetnie vele. Egyetlen hozzá hasonló rangú és társadalmi helyzetű nő sem tehet egy férfinak ilyen merész ajánlatot. Az ilyen beszéd egyszerűen veszélyes. Mégis mit gondolt Elle? Tudod, mit érzek irántad… Gyere csak el a házba ma este… Sean a hátasára nézett. Fel kellene rá pattannia és ellovagolni Adare-ből amilyen gyorsan csak lehet. Nem fog felmenni a házhoz az este. Még ha ez azt jelenti is, hogy sosem fogja többé látni Elle-t.
95
– Rex! – szólította meg fivérét Cliff, s megtorpant a kis könyvtárszoba küszöbén. Rex háttal állt neki, és az üres kandallót bámulta. Láthatóan zavarta valami, valamin erősen elgondolkodott. Fivére hangja hallatán azonnal megfordult, rámosolygott Cliffre, s feléje bicegett. Összeölelkeztek, s alaposan megveregették egymás hátát. – Hogy vagy? – kérdezte Cliff. Több mint egy éve nem járt itthon, s amikor épp itt tartózkodott, Rex nem volt Adare-ben, bár előző télen a londoni Harmon házban sikerült találkozniuk. – Jól. És te is jól nézel ki – mondta Rex végigmérve Cliffet. – De még ezek a szép ruhák sem tudják elrejteni a tényt, hogy nagy pogány lett belőled. Cliff felnevetett. Tudta, hogy a haja túlságosan hosszú, de nem foghatta fel, miért látja mindenki barbárnak vagy olajos bőrű mórnak. Azt senki sem sejthette, hogy késsel az övében, gyilokkal a ruhaujjában és tőrrel a csizmájában jár-kel. Még elegáns ruhához sem viselt soha cipőt. – Túl élénk a fantáziád. Mi újság Comwallban? Rex megrázta a fejét. – Egyáltalán semmi. Cliff odalépett egy bárszekrényhez, és kiöntött két pohár whiskyt. – Akkor miért töltöd ott az életed javát? Én megőrülnék az unalomtól. – Fejlesztgetem a birtokot, abból élek – felelte Rex elfogadva az italt. Cliff tisztában volt vele, hogy ő és Rex úgy különbözik egymástól, mint a nappal és az éj. Mégsem tudta megérteni, miért akarhat bárki is elzárkózni a világtól egy comwalli birtokon, a semmi közepén. – Remélem, legalább van egy szép szeretőd, aki melegíti az ágyad. – Vannak készséges szobalányaim – válaszolta Rex. – Egy szépséges metreszt nem engedhetek meg magamnak. Cliff arcáról eltűnt a mosoly. El sem tudta volna képzelni, hogy kikezdjen egy szobalánnyal. Előző este megleste Lady Bartont, ahogy whistet játszott, s úgy intézte, hogy bekapcsolódhasson a 96
játékba, mikor a hölgy kártyapartnere visszavonult. Némi kihívó kedveskedéssel el is érte a kívánt eredményt. Kizárólag a rendkívül szép nők érdekelték. Talán szerezhetne a fivérének is egy gyönyörű kurtizánt, akivel még Comwallban is gyorsabban telne az idő. – Miért nézel így rám? Te gazdag vagy, és jóképű. Neked nem kell fizetned a nőkért, nekem igen. Cliff határozott. Ajándékot fog küldeni Rexnek, egy nagyon csábító ajándékot. – Nem volt szándékomban. Ha neked jó, hogy az úri gazdálkodót játsszad, nem foglak lebeszélni. És mindig is voltak nők, akik téged sokkal vonzóbbnak találtak nálam. Ez volt az igazság. Csak nem az amputált lába miatt érzi magát Rex hátrányos helyzetben? Rex megrázta a fejét. – Az már a múlt, öcsém. És akkor is csak az egyenruhámat imádták. Cliff kételkedett ebben, bár Rexnek annyiban igaza volt, hogy a hölgyek minden egyenruhást csodáltak a háború alatt, különösen a lovas tiszteket. – Mintha forralnál valamit – mondta Rex váratlanul. – Remélem, semmi köze sincs hozzám. Te mindig is féktelenebb voltál annál, mint ami a javadat szolgálta. Tekintve, hogy mivel foglalkozol, csoda, hogy még élsz. Cliffnek nem állt szándékában megemlíteni az ajándékot. amelyet fivérének készült adni. Legyen csak meglepetés! – Arra célzol, hogy kalózvadász vagyok? – Ezzel a névvel szerette illetni magát, ha már meg kellett határoznia, mivel foglalkozik, és a társaságban szükség is volt erre. – „Állami kalóz”, akit hajszál választ el az akasztófától – replikázott Rex. Cliff szélesen elvigyorodott, kivillant fehér fogsora. – A berberek levágják az ellenségeik fejét, ahogy a mórok és a törökök is. A spanyolok új trükköt találtak ki, úgy hívják: végigmenni a pallón, azaz „önként” beleugrani a tengerbe. – Milyen jó neked, hogy ekkora a választék! – berzenkedett Rex, aztán leült, ép lábát kinyújtotta, a másik maradékát pedig, mely térd 97
felett ért véget, szórakozottan dörzsölgetni kezdte. – Te és Eleanor teljesen egyformák vagytok – tette hozzá elgondolkodva. Cliff kíváncsian ült le mellé. – Remek! Végre a témánál vagyunk. Épp róla szeretnék veled beszélni. – Arról, hogy mi bennetek a közös? – Látom, a humorod még megvan. Nem, bátyám, a kishúgunk küszöbönálló házasságáról. Rex elmosolyodott, de a szeméig nem ért el a mosoly. – Egyeztessük a véleményünket? – Feltétlenül – felelte Cliff zordan. Eleanor már elkezdett csomagolni, s azt tervezte, hogy csak egy kis útitáskát visz magával. Csomagolás közben azonban eszébe jutott Peter és a tény, hogy másnapra van kitűzve az esküvő. Elszorult a szíve. Bár lenne Peter kegyetlen, hideg és csúf, nem pedig csinos és kedves! Ő mégis cserben fogja hagyni. Bárcsak meg tudná kímélni a szívfájdalomtól! Hirtelen megjelent a szeme előtt egy kép: Peter ott áll az oltárnál és várja az ő érkezését, de hiába. A menyasszony addigra már messze jár. Először csak értetlenkednek, s mindenki, minden családtag és vendég azt hiszi, csak késik. Aztán kitör a zűrzavar, mikor egyszerre ráébrednek, hogy eltűnt, sőt ami még rosszabb: megszökött. Eleanor elborzadt. Senki sem tudja, hogy Sean itt van, senki sem fogja sejteni, hogy vele szökött el, pedig mostanában a közelgő esküvő miatt mindenki rá figyel. Csapatot fognak felállítani a keresésére, s bevonják a hatóságokat is… S ahogy ott állt az ágya mellett, ahová ledobta néhány holmiját, hirtelen ráébredt, hogy ha elhagyja Petert, a briteket egyenest Sean nyomára fogja vezetni! Kétségbeesetten arra a következtetésre jutott, hogy az esküvőt nyomban le kell mondani. Apja azonban sosem menne bele a megállapodás felbontásába az utolsó percben, csak ha nagyon nyomós oka lenne rá. Nem veszítheti el Seant még egyszer! Kell, hogy legyen megoldás, s Eleanor már tudta is, mi az. Valahogy el kell érnie, hogy Peter hagyja el őt. 98
Neki kell visszavonnia a házassági megállapodást. Eleanor azonnal cselekedett. Végigrohant a házon, s a teraszon megtalálta Petert a nővére. Lady Barton és férje társaságában. Lady Barton gyönyörű és elegáns, szőke nő volt. Férje némileg idősebb, szigorú arcú férfi. A lánynak sikerült kellő udvariassággal üdvözölni őket, bár belül reszketett a türelmetlenségtől, hogy végrehajtsa tervét. Lady Barton melléje lépett. – Bizonyára rendkívül izgatott már, Eleanor. Én is jól emlékszem, milyen volt az esküvőm napja. Alig vártam, hogy végigvonulhassak a padsorok között a menyasszonyi ruhámban. – Telve vagyok örömmel, mylady – mondta nagy nehezen Eleanor. Arcára rádermedt a kényszeredett mosoly. Istenem, mennyire utálta, hogy ezt kell tennie! Lady Barton megveregette a karját. – Hívjon csak Diannának, kedvesem! Szeretne sétálni egyet? Láttam a fivéreit belépni a labirintusba. Eleanor érezte, hogy kiveri a veríték. – Tulajdonképpen abban reménykedtem, hogy a vőlegényemmel sétálhatok – mosolygott Peterre, s tudta, egyértelműen könyörgő a tekintete. Peter nyomban odalépett mellé. – Boldogan sétálok önnel, kedvesem – jelentette ki. Lord Barton megszólalt: – Dianna, engem vár őlordsága, hogy körüljárjuk a birtokot. Attól tartok, magadra kell, hogy hagyjalak. – Ó, drágám, semmi baj! Biztos találok magamnak szórakozást – felelte az asszony, s megcsipkedte férje arcát, aki bólintott a többieknek, és távozott. – Akarsz csatlakozni hozzánk? – kérdezte Peter a nővérét. – Ó, eszemben sincs tolakodni – felelte az nagy vidáman. – Ti csak érezzétek jól magatokat, én majd sétálok a kertben. Eleanor hirtelen Cliffet pillantotta meg a labirintus egyik kijáratánál. Lady Bartonhoz fordult, s észrevette, hogy az asszony is arrafelé néz. Az előkelő társaság hírhedt volt szerelmi ügyeiről, s Eleanor nyomban rájött, hogy Lady Barton volt bátyja ágyában aznap reggel. De cseppet sem érdekelte. 99
– Drágám? – sürgette Peter. Eleanor hagyta, hogy jegyese karon fogja, s lassan lesétáltak a teraszról. Szíve vadul vert az idegességtől és a félelemtől. Peter szerelmet és hűséget érdemel, semmiképp sem, amire ő készül. – Ön annyira csendes! – kiáltott fel Peter. – Minden rendben? Eleanor belenézett a férfi kék szemébe, és őszinte aggodalmat olvasott ki belőle. – Szeretnék bocsánatot kérni tegnap esti viselkedésemért. Peter szeme tágra nyílt, aztán a férfi elvörösödött. – Én nagyon élveztem a csillagnézést önnel, Eleanor – mondta halkan. A lány nem szívesen emlegette fel Peter csókjait és a maga mámoros reakcióját, de kénytelen volt. Nagyot nyelt, aztán folytatta: – Rémesen illetlen volt a viselkedésem. Kérem, bocsásson meg! A férfi megállt, s megragadta a lány mindkét kezét. – Kedvesem! Nem volt semmi illetlen a tegnap estében, hisz holnap délután már férj és feleség leszünk. Eleanor érezte, hogy elpirul és kiszárad a szája. – Be voltam csípve… Vőlegényét láthatóan meglepte a nyílt beismerés. – Rájöttem. Eleanor beharapta a szája szélét. Nagyon nem szeretett hazudni, de nem volt más választása. Meg kellett győznie Petert, hogy fölöttébb szereti az alkoholt. – Szívesen megiszom egy… vagy két pohár bort, ha úgy adódik. Peter felkapta a fejét. – Drágám, én még sosem láttam inni, amióta csak ismerem, kivéve egy-egy korty pezsgőt. Eleanor arca most már lángolt. – Nem akartam, hogy megtudja. A férfi döbbenten meredt rá. – Mit akar ezzel mondani? – Hogy kicsit olyan vagyok, mint Rex – nyögte ki a lány, s rémesen érezte magát. – Úgy érti… Nem, ezt nem hiszem el! Úgy tudom, neki fáj a lába, és egész nap iszik. Ne akarja nekem azt mondani, hogy ön is! 100
Eleanor erre azért képtelen volt. – Nem, csak… szeretem a bort… és az utóhatását. Egy kicsit túlságosan is szeretem… egy hölgyhöz képest. Azért mondom el, mert nem akarok önnek meglepetést okozni… az esküvő után. Peter gyanakodva méregette. – Eleanor, semmi kifogásom, ha meg kíván inni időnként egy pohárka bort. Chattonben van egy borospincénk, s bár nem kellene bevallanom, a borok benne franciák, az ország termésének legjava. Akár minden este megihatunk az élvezet kedvéért egy üveggel. Jobban is szeretem, ha nem egyedül kell innom. Eleanor elfordult. Nos, ez a húzás nem vált be. – Minden hölgy szívesen elfogyaszt egy-egy pohár bort vagy sherryt – folytatta Peter, aztán tréfálkozni támadt kedve. – Ön netán kedveli a brandyt és a szivart is? A lány a szalagot piszkálta a ruháján. – Nem, brandyt nem iszom, bár… úgy hallom, Párizsban vannak nők, akik dohányoznak. Peternek tágra nyílt a szeme. – Igen, vannak. De azok nem hölgyek. Csak nem azt akarja mondani, hogy ön is dohányzik? Elborzadt a gondolattól, állapította meg magában Eleanor, bár nem érzett elégedettséget. Hirtelen arra gondolt, hogy meg kellene mondania Peternek az igazat. Azt, hogy csodálatos ember, de ő nem mehet hozzá, mert mást szeret. – Lovagolok – bökte ki ehelyett. Megkönnyebbülés csillant a férfi szemében. – Tessék? – Lovagolni szoktam egy csődörön, férfi módra, férfiruhában. Félelmetes csend állt be hirtelen, a lánynak lángolt az arca. – Miért csinálja ezt, Eleanor? – kérdezte Peter halkan. – Tudnia kell ezeket a dolgokat rólam, ha össze akarunk házasodni – jött a válasz. – Tudok a hajnali lovaglásairól. A lány levegőért kapkodott. – Tud róluk? 101
Peter rámosolygott. – Mindig meglesem, amikor csak tudom. Felségesen fest a lovon. Ugyanúgy vagy még jobban lovagol, mint bármelyik férfi. Lélegzetelállító látvány, amikor elvágtat azon a csődörön. Bevallom, először megdöbbentem. Nem a lovaglótudásán, hanem az öltözékén. De aztán rájöttem, hogy dámanyeregben nem tudna így lovagolni, az fizikai képtelenség, így aztán megértettem, hogy nadrágba kell öltöznie. Örülök, hogy rám bízta a titkát, kedvesem. Eleanor megrökönyödve torpant meg. – Hogy lehet ennyire megértő? Hölgyek nem lovagolnak átvetett lábbal, férfiruhában – kiáltott fel. – Ez rémes illetlenség! – Pedig ön így lovagol, és mégis hölgy. A hölgy, akit szeretek. Miért nem hajlandó megérteni? Még sosem találkoztam önhöz fogható nővel. Annyira büszke, szép, és oly eredeti! Mit gondol, miért szerettem önbe? Istenem, Eleanor, én még sosem éreztem így senki iránt, és sosem fogok, mert nincs senki önhöz fogható. Eleanor megtántorodott, mire Sinclair odasegítette egy kerti székhez. Szóval Peter olyannak szereti, amilyen, nem amilyennek látszik. Hogy történhetett ez? Kétségbeesetten nézett a gyepen előtte térdeplő férfira. – Nem egy igazi hölgyet akar az otthonába? – kérdezte szinte könyörögve. – Az angolok olyan félelmetesen sokat adnak a helyes viselkedésre! – Én nem vagyok a régimódi szabályok híve, és a barátaim sem. Máris imádják önt! Nos, az urak mindenképpen. A hölgyek között bizonyára van néhány, aki irigykedik az önre irányuló nagy figyelem miatt – mosolygott rá gyengéden a férfi. – De miért van annyira kétségbeesve? Íme egy lehetőség, meg kellene ragadni! Most elmondhatná Peternek, hogy mindig is Seant szerette, és őt bármennyire kedveli is, egyszerűen nem lesz képes hozzámenni feleségül. Csakhogy Sean pár száz méterre van innen, s 1az igazságot nem tudhatja meg senki. Nem tudhatják meg, hogy itt volt Adare-ben, amíg ők ketten biztonságos távolsági nem kerülnek. – Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok a megfelelő feleség önnek – mondta kis gondolkodás után. 102
– Nem számít – húzta közel magához Peter. – Én biztos vagyok benne. Eleanor sietett vissza a lakosztályába. Egyrészt mardosta a kétségbeesés Peter miatt, másrészt feszültséget keltett benne a tudat, hogy néhány órán belül újból együtt lehet Seannal – s az együtt töltött idejük örökre lejár. Ha nem jelenik meg a saját esküvőjén, ha elmenekül vele, épp ő fogja előidézni Sean elfogását és halálát. Teljesen tanácstalan volt. Nem okozhatja a vesztét, márpedig akkor egyedül kell elengednie Amerikába. Képtelen volt gondolkodni és előállni egy újabb tervvel, amely lehetővé tenné, hogy együtt menjenek. Hát nem mindennél fontosabb Sean szabadsága? Nem az áldozatról szól a szerelem? Csakhogy ez az áldozat túlságosan fájt ahhoz, hogy el tudja viselni. Hirtelen két férfi állta el az útját. Rex rámosolygott, de a tekintetében nem volt vidámság. – Sietsz? – kérdezte udvariasan, bár semmi udvarias nem volt abban, ahogy lecövekelt előtte. Idősebbik bátyja furcsa mosolyáról Cliff arcára esett a lány tekintete, aki segített Rexnek elállni a lépcsőn felfelé vezető utat. Az ő arckifejezése sem volt derűsebb, s Eleanor ráébredt, hogy lelepleződött. Megfordult, hogy elmeneküljön, de valaki karon ragadta. Cliff volt az. A lány vonakodva ráemelte tekintetét. – Beszédünk van veled – mondta Cliff furcsán közömbös hangon. Eleanor újra kislánynak érezte magát, akit rajtakaptak valami illetlen dolgon, s akire komoly büntetés vár. Csakhogy már nem gyermek, és ezek a férfiak a fivérei. Túl tudna járni mindkettőnek az eszén egyszerre, ha nagyon kell. Vett egy mély levegőt, összeszedte a bátorságát, és rájuk mosolygott. Azt nem tudhatják, hogy Sean itt rejtőzködik az erdőben, és azt sem, hogy ő ma este találkozni fog vele, sőt ha lesz hozzá bátorsága, el is fogja csábítani. Ha valaha is megsejtenék a szándékát, megmozgatnák a hegyeket is, hogy eltérítsék tőle. Rex egy szomszédos szoba felé intett. A kis szalont csak olyan ritka alkalmakkor használták, mikor alig egy-két családtag volt itthon. Eleanor aggódva lépett be a szalonba, nyomában két fivére. Cliff gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. 103
– Hogy érzi magát a menyasszony? – kérdezte Rex vizslató tekintettel. – Nagyon idegesen, de ez természetes, nem? – nézett Eleanor egyikről a másikra. – Azt hittem, faképnél akarod hagyni Sinclairt az oltár előtt – jegyezte meg Cliff. Eleanor bosszúsan Rexre pillantott, s látta, hogy fivérét nem lepi meg Cliff megjegyzése. – Szóval elárultál – fordult Cliffhez, de túl ideges volt még ahhoz is, hogy haragudjon. – Mennyit mondtál el neki? Cliff rámosolygott. – Mindent, amit tudok, és amit gyanítok. A lány összefonta maga előtt a karját eltűnődve, mit jelenthet ez pontosan. De már úgysem számít. Holnap feleségül kell mennie Peterhöz, mert ha nem, keresni fogják, és megtalálják Seannal együtt. Ha pedig Seant elfogják, lógni fog, s ő lesz halálának az okozója. Végig kell hát csinálnia az esküvőt, s el kell engednie Seant Márpedig, ha ez a helyzet, Cliff és Rex segíthet Seannak a menekülésben. Sean dühös lesz, amiért elárulta, de ő már hallotta Cliffet azzal hencegni, hogy egyetlen hajó sem éri utol a tengeren vagy tudja legyőzni csatában, olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Eleanor biztos volt az igazában. Fel merje hát adni Seant? Legyen hozzá bátorsága? Ekkor Rex szólalt meg: – Tegnap még szerelmes voltál, vagy legalábbis úgy látszott. Ma pedig azt tervezed, hogy faképnél hagyod a vőlegényedet, és férfiruhákat gyűjtögetsz. Furcsa ez a hirtelen változás, főleg mert ismerlek jól. Te nem vagy kegyetlen. Ha megváltozott volna a véleményed Sinclairrel kapcsolatban, biztos vagyok benne, hogy már beszéltél volna apával. Az én kishúgom nem hagyja faképnél a vőlegényét az oltár előtt. Eleanor tudta, hogy önzetlennek kell lennie, de megbénította a kín. Képtelen volt megszólalni. – Történt valami, Eleanor – folytatta Rex lágyan – ami megváltoztatta az érzéseidet Sinclair iránt? 104
Lehet, hogy Sean sosem bocsátja meg, ha elárulja, de legalább élve marad és szabad lesz. – Minden menyasszony ideges – mondta remegve, miközben igyekezett összeszedni a bátorságát. – Minden nőnek vannak bizonytalan pillanatai. Cliff gyanakodva méregette. – Az a lány, aki mellettem nőtt fel, tudta, mit akar, és mindig el is érte. Mi a baj, Eleanor? Mitől nézel úgy ki, mint aki menten sírva fakad? Miért jutott eszedbe, hogy faképnél hagyod Sinclairt? Miért akartad reggel megkaparintani a ruháimat? Eleanor szeme előtt megjelent Sean szürke szemének izzó pillantása, de a vágy még nem szerelem. Ő csak tudta, hisz éveken át látta a fivéreit nőket hajkurászni. Ha most feladja Seant, nem fogja látni őt az éjjel. Talán el sem tud tőle köszönni. Érezte, ahogy egy könnycsepp elindul az arcán. Mielőtt megszólalhatott volna, Rex feltette a döntő kérdést: – Kivel akarsz megszökni, Eleanor? Igen, képes lesz megtenni. A Sean mellett leélt évekre gondolt, a boldog pillanatokra, melyben annyi volt a szeretet, a bizalom, a nevetés. Látta Seant mosolyogni sértetlen arccal, nyílt tekintettel, őszintén. Talán egyszer, Amerikában újra az lehet majd, aki volt. – Sean van itt? – kérdezte ekkor Rex komor arccal. Eleanor felnézett sötét, átható tekintetű szemébe, és bólintott. – Óriási… – kezdte, de alig jött ki hang a torkán. – Óriási bajban van, szüksége van mindkettőtökre. – Azzal végképp eleredtek a könnyei, s felkavarodott a gyomra. – Hol van? – kérdezte Cliff hevesen, de halkan, tenyerét a lány vállára téve. – Tudod, hogy mindent megteszünk érte, bár lehet, hogy előbb megölöm, amiért annyi bánatot okozott neked. Eleanor felnézett bátyjára a könnyein át. – Halálos veszélyben forog, de most is csak másra gondol, ahelyett hogy saját magát mentené. Cliff és Rex jelentőségteljesen összenézett Rex szólalt meg: – Ha már beszéltél Seannal, akkor tudod, hogy a bűnei rendkívül súlyosak, úgyhogy versenyt kell futnunk az idővel. 105
A lány annyira kétségbe volt esve, hogy szinte meg sem lepődött azon, hogy fivérei láthatóan tudnak Sean helyzetéről. – Mikor tudtátok meg? És nekem miért nem szólt senki? – Két nappal ezelőtt erre járt Brawley kapitány, és megkérdezte a grófot meg Tyrellt, hogy mit tudunk róla. Mivel addig a pillanatig nem tudtunk semmit, nem is volt mit mondanunk – felelte Rex. – El akartátok valaha is mondani nekem az igazat? – kérdezte a lány keserűen. Cliff válaszolt: – Azt hiszem, mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem kell hallanod róla az esküvőd előtt. És szemmel láthatóan helyes volt a döntés. – És te mikor tudtad meg, mi történt Seannal? – kiáltott fel Eleanor ingerülten, sőt immár dühösen. – Ó, hadd találjam ki! Mihelyt betetted ide a lábad. Persze én csak egy nő vagyok, nekem nem kell tudnom, hogy a férfi, akit mindig is szerettem, életben van, és iszonyú nagy szüksége lenne a segítségemre! – Megértjük, hogy még mindig azt hiszed, szerelmes vagy Seanba, de el kell szöknie az országból, és én segíteni is akarok neki ebben. Az én segítségemre van szüksége, Eleanor, nem a tiédre – nézett rá Cliff szigorú szemekkel. A lány még sosem látta ilyennek az arcát. Akkor lehet ilyen, amikor a hajója fedélzetén épp össze készül csapni az ellenséggel. Eleanor megrázta a fejét. – Könyörgött nekem, hogy tartsam titokban az ittlétét. Attól fél, a grófság bukását okozza, ha segítetek rajta, és Devlin is elveszíti a birtokait. És ebben igaza van. Cliff felvonta sötét szemöldökét. – Te pedig vele akartál szökni. Remélem, Eleanor, azóta megjött az eszed, mert ha holnap cserbenhagyod Sinclairt, és elszöksz Seannal, azzal csak ártasz neki, nem segítesz. – Már rájöttem! – kiáltotta a lány. – De te ezt nem értheted, hisz sosem voltál még szerelmes. Annyira hiányzott az elmúlt évek során, hogy azt hittem, belehalok a szívfájdalomba. Most meg elviszed egy idegen országba, és sosem látom többé. Sosem lesz többé lehetőségem meggyőzni, hogy én vagyok az a nő, akit szeretnie kell. 106
– Hol van most? – kérdezte Cliff. Láthatóan úgy döntött, nem foglalkozik húga lelkével. – Az erdőben – felelte a lány, s röviden elmondta, hol találhatják meg Seant. – Megsebesült? – kérdezte Cliff. Látszott, hogy már formálódik agyában a terv. – Csak sebhelyes és sovány, a hangja pedig gyenge és nagyon fura. Nem fizikailag sérült, hanem a lelke. – Eleanort nem tartotta tovább a lába, lerogyott egy székre. – Tehát lovagolni és gyalogolni tud? A lány szeme szikrát szórt. – Igen. De tele van fájdalommal, Cliff! Akkora fájdalommal, hogy azt talán meg sem értheted. Bátyja nem enyhült meg. – Sajnálom, hogy ennyire kétségbe vagy esve, de a körülményeket látva azt nem sajnálom, hogy visszautasított téged. Seannak most már nincs jövője, és neked sem lenne jövőd mellette. A te jövőd Sinclair mellett van, Eleanor. – Milyen öntelt vagy, és milyen nehéz felfogású! – vágta oda a lány mit sem törődve bátyja meglepődésével. – Remélem, egyszer még eltalál Ámor nyila, de a hölgy rájön, mennyire faragatlan vagy! – Te vagy az egyetlen húgom. Kötelességem vigyázni rád s azt tenni, amit a legjobbnak tartok – jelentette ki Cliff. Állkapcsán megfeszültek az izmok. Odafordult Rexhez. – Szerintem jobb, ha kihagyjuk ebből apát, Tyt és Devlint. Elküldök egy embert Limerickbe, hogy készítsék fel a Fair Ladyt az útra. Öt perc múlva lent találkozunk – adta ki a parancsot, s mielőtt Rex akár csak bólinthatott volna, kisietett a szobából. Eleanor azt kívánta, bárcsak hozzávághatna legalább egy könyvet, de nem volt semmi a keze ügyében. Csak ellenséges tekintettel nézhetett utána. Rex magához húzott egy puffot, és leült a lány mellé. Odanyújtott neki egy tiszta zsebkendőt, melynek sarkába a monogramja volt belehímezve. Eleanor elfogadta, s dühösen megtörölte a szemét.
107
– Én megértelek – mondta Rex halkan. – Megértem, mennyire szereted, vagy legalábbis azt hiszem. És azt is tudom, mekkora áldozatot kell hoznod érte. Eleanor elcsendesedve belenézett bátyja meleg, barna szemébe. – Köszönöm. – Nagyon bátor vagy, Eleanor, de hát a bátorságodat sosem vonta kétségbe senki. – Összetört a szívem – vallotta be a lány. – Sean bolond – jelentette ki Rex indulattal –, és ezt meg is fogom mondani neki. Bármelyik férfi, kivéve talán Cliffet, odaadná a karját, hogy ennyire szeressék. – A háború előtt romantikus fiatalember voltál – mondta Eleanor halkan – és látom, még mindig az vagy. Rex megérintette húga egyik fürtjét. – Megszervezem, hogy el tudj tőle köszönni. A lány meglepetten felszisszent, majd megragadta bátyja karját. – Köszönöm, Rex! Köszönöm! A férfi rámosolygott. – Mit köszöngetsz? Nem azt szoktad mondogatni, hogy én vagyok a kedvenc fivéred? Mivel megszólalni nem tudott, Eleanor csak bólintott, s szemére szorította a zsebkendőt. Rex felvette a mankót, majd felállt. – Helyesen cselekszel a mostohafivérünk érdekében. Eleanor lehunyta a szeméi, amint szívébe hasított a fájdalom. Kellett egy perc, hogy képes legyen megszólalni. – Tudom.
108
7.
Sean besurrant Eleanor szobaablakán. Odabent meg kellett állnia, hogy tájékozódjon. Számtalanszor járt már ebben a szobában, de legutóbb négy évvel ezelőtt. Ellépett a nehéz, arannyal átszőtt bársonyfüggöny mellett, s lassan körülhordozta a tekintetét. Eleanor hálószobája régen kék és fehér volt, most zöld és arany. Buja, nőies, egy felnőtt nő szobája, nem egy gyermeké. Küllemében, de még illatában is érzékiséget sugárzott. Meglátta az asztalt, egy főre volt megterítve. Eleanor gondoskodott számára vacsoráról. Hálával telt meg a szíve. Aztán Rexre és Cliffre gondolt, akik ezalatt az erdőben keresik. Elle elárulta, ami felbőszítette Seant, de könnyedén sikerült elkerülnie fivéreit. Nem kellett volna idejönnie, már úton kellene lennie Cobhba. Csakhogy nem tudott elmenni búcsú nélkül. Egy kép jelent meg előtte betöltve az egész látóterét. Eleanor, ahogy tegnap este először meglátta: Sinclair karjában, szenvedélyesen, zihálva, a másik férfi vállába kapaszkodva. Bárcsak elfelejthetné azt a szégyenletes ajánlatot! Mégis folyton az járt a fejében hatalmas feszültséget keltve benne, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. Valóban nőre van szüksége, de majd lesznek szajhák a hajón, ahogy mindig is vannak. Életében nem hált még szajhával. Üldözték a nők attól a perctől kezdve, hogy elvesztette az ártatlanságát. Kellett nekik Sean O’Neill, egy ír nemes délceg fiatalabbik fia, egy gróf mostohafia. A jelenlegi állapotában viszont egyik régi szeretője sem vetne rá egyetlen pillantást sem, de már ő sem nézné meg őket kétszer. Miközben ott állt Eleanor fényűzően berendezett lakosztályában, vagy századszor tűnődött el azon, hogyan siklott így félre az élete. Hogyan vált ennyire idegenné még saját maga számára is. Nem akart azonosulni azzal a másik fiatalemberrel, azzal a féktelen, mégis 109
megbízható fiúval, aki kész lett volna bármit megtenni a családért, és akit annyira vonzottak a hölgyek. Egy híd e felé a múlt felé mégis megmaradt, látta a lelki szemei előtt. Egy kis, ácsolt híd ívelt át az események, érzelmek és eltelt évek mély szakadékán, de korhadtak voltak a gerendák, s helyenként hiányoztak egyes darabok. Mi kellene ahhoz, tűnődött el, hogy teljesen lerombolja a hidat, hogy lássa leomolni a mélybe s összetörni a rossz döntések halálos szikláin odalent? Arra már rájött, hogy a börtönben töltött két év nem bizonyult ehhez elégnek. Odabent azt hitte, sikerült tökéletesen kitörölnie elméjéből a múltat, de tévedett. Talán az új élet Amerikában meg fogja tenni a magáét. Ha pedig mégsem, kénytelen lesz nap mint nap kövekkel dobálni azt a hidat, amíg végül össze nem omlik. Hirtelen meglátta az ablakból az öreg kőhidat Askeaton és Adare között. A Shannon egyik mellékfolyójának egy különösen mély szakasza fölött ívelt át. Százszor is leugrott róla a bátyjával kisfiúkorában, de ez még nem volt minden. A nap bizonyos szakában erősebbek voltak az áramlatok, és miután beleestek a folyóba, az sebesen továbbsodorta őket lefelé egy sor zúgón át, majd lelassulva nyugodt medencévé szélesedett egy kanyar után. A medencénél szoktak hagyni két lovat, két másikkal pedig fellovagoltak a hídig. Később az egyiket ketten, a másikat hárman lovagolták, ha ott voltak mind az öten. Egész délutánokat töltöttek azzal, hogy beugráltak a hídról a folyóba. A férfi nem akart emlékezni, de már elkésett. – Sean! Csuromvizesen, ing nélkül lovagolt vissza a hídhoz Rexszel és Cliff-fel egy lovon, mögöttük Devlin és Tyrell egy másikon. Eleanor hangjára felkapta a fejét, s tekintetével keresni kezdte a kislányt. Nyomban elfogta a félelem. Vajon követte őket? Mindössze hatéves volt, de máris túl merész. Ugyanolyan féktelen csikóként viselkedett, mint bármelyikük, pedig nem volt még félannyi esztendős sem. – Sean! Ekkor meglátta, ahogy ott áll a hídon, boldog vigyorral az arcán. Fehér ruhácskában integetett feléjük. 110
Seannak még a szívverése is elállt, mert tudta, mire készül. – Elle! Meg ne próbáld! – ordította feléje. A kislány csak nevetett, felemelte a szoknyáját, mely alól kilátszott vastag harisnyája és fekete, gombos cipője, majd kezdett átmászni a híd mellvédének a túloldalára. – A francba! – kiáltott föl Rex. Ő lovagolt elől, s most vágtára sarkantyúzta a kivénhedt lovat. – Menj le onnan, Elle! – üvöltötte Sean két mostohafivére közé szorultan. Elle azonban már fenn állt a hídkorlát tetején, már nem mosolygott, hanem bámulta maga alatt a vizet. Le fog ugrani, gondolta Sean rémülten, Cliff pedig hangosan ki is mondta: – Megteszi. Sean lelökte Cliffet a ló hátáról, majd lecsúszott ő is. Eleanor ekkor hirtelen felemelte a karját, és leugrott a hídról. Sean átrohant az úton, és lemászott a füves, csúszós folyóparton, de egy pillanatra sem vette le a szemét a kislányról. Elle egy kiáltással ért vizet, s a fiú azt figyelte, hol tűnik el a habokban. Csakhogy nem ott fog felmerülni. Sean ismerte az áramlatokat, s rohanni kezdett a folyó egy távolabbi pontja felé. Amikor odaért, beugrott, és lebukott a víz alá. Fölötte rohantak a habok, s vitték lefelé. Hallotta, ahogy Elle nem messze tőle fulladozik, s taposta a vizet bármilyen nehéz volt, hátha meglátja. Aztán megjelent a fehér arcocska és az ijedt szemek, mielőtt a folyó lehúzhatta volna a kislányt a mélybe. Sean a víz alá bukva feléje nyúlt, s megragadta a fehér ruha szegélyét. Annyira elszánt volt, hogy semmiképp sem győzhette le a folyó. Küszködve közelebb úszott a dühöngő ár ellenében, s átölelte a kislányt Aztán maga fölé tartva őt fellökte magát a felszínre. Hallotta, ahogy Elle levegőért kapkod. – Fogom – mondta Tyrell, s átvette tőle a húgát. – Sean – nyúlt feléje Devlin, hogy őt is fenn tartsa a felszínen, s kaphasson végre levegőt. Egy pillanattal később mind a négyen ott ültek a nyugodt medencében. Sean remegve felállt Megbolondult ez a gyerek? Még 111
csak hatéves, és majdnem megfulladt! Devlin is felállt komoran, csendben, csak Tyrell ült megkönnyebbülten a sekély vízben, ölében a tágra nyílt szemű kislánnyal. Elle felnézett rá, arca kezdte visszanyerni a színét Elmosolyodott, miközben felállt. – Megcsináljuk még egyszer? Sean nekirontott, s kezénél fogva kirántotta a vízből, hogy fájjon. A kislány kiabálva tiltakozott. – Megbolondultál? – kiáltott rá Sean, mikor kiértek a partra. – Ha ti meg tudjátok csinálni, én is – kiabálta vissza Elle. Sean annyira dühös volt, hogy a legközelebbi letört ág felé nyúlt. Elle megértette a szándékát. Elsápadt, és hátrálni kezdett. – Nem fogsz megverni. – Valakit kell, hogy érjen ez a megtiszteltetés – válaszolta a fiú. A szíve még mindig zakatolt a félelemtől, talán abba sem fogja hagyni soha. – Sean! – vette el tőle az ágat Tyrell. – Nem fogja még egyszer megtenni. Sean furcsa nedvességet érzett az arcán, s rádöbbent, hogy eleredtek a könnyei. Elszörnyedve fordult el a többiektől. Elle azonban nyomban melléje állt. Megfogta a kezét, s a száját csücsörítve megszólalt: – Nem fogom még egyszer megtenni. Miért vagy ilyen szomorú, Sean? A férfit megdermesztette a benne uralkodó feszültség. Nem akart emlékezni a múltra. Hajdanán őt és Elle-t különleges kapocs kötötte össze, s megtett volna bármit, hogy megvédje a lányt. De ez a kapocs már nem létezik, és Ellenek itt van Sinclair, hogy megvédje. Sean leült a baldachinos ágy szélére, alatta besüppedt a puha matrac. Rég elvesztette már legjobb barátját, s nincs visszaút. Az emlékek nem segítenek, csak elmélyítik a zűrzavart. Ha most Elle-re néz, már nem tudja, mit gondoljon vagy tegyen. Egyszerre látja Eleanort és Elle-t. A jelenben él, de hívogatja a múlt. Érthetetlen ez az egész. Különösen az, hogy miért van most itt a lány hálószobájában, és ő miért tette azt a szerencsétlen ajánlatot. 112
A jelenben kell maradnom, döntötte el. A múlt, az emlékezés túl veszélyes. Elle már nem létezik, évek óta nincs vele. Neki nincsenek barátai, s csak arra kell emlékeznie, hogy nem más, mint szökevény áruló, a lány pedig egy Eleanor nevű idegen. Mégis el kell köszönnie tőle. Valóban gyötrő fejfájására hivatkozva Eleanor az urak és a hölgyek társaságában hagyta Petert. A vacsorának nem akart vége szakadni, s ő egész idő alatt csak arra gondolt, hogy Cliff és Rex nem találta meg Seant az erdőben. Nyilván elment, ahogy megmondta előre. Eleanor el sem tudta hinni. Sean csak úgy elment, mintha haza sem jött volna. Valóra vált a rémálom, s még el sem tudott búcsúzni tőle. – Eleanor, drágám! – közeledett a grófné a lány háta mögül. Eleanor megdermedt. Kellett egy kis idő, míg újra kapott levegőt, s oda tudott fordulni a lépcső aljánál álló anyjához. A grófné, Mary de Warenne gyönyörű nő volt. Valójában persze nem volt Eleanor anyja, hanem csak Seané és Devliné. De Eleanor édesanyja meghalt, miközben életet adott neki, s a lányt kétéves koráig egy dada és az apja nevelte. Mary volt az egyetlen anya, akit ismert, s gyakran titokban azt kívánta, bárcsak jobban hasonlíthatna hozzá, aki kecses, bájos és végtelenül nagylelkű. Eleanor megpróbált rámosolyogni. Mary megállt előtte. – Látom, szörnyen lehangolt vagy, kedvesem. Szeretnél beszélni róla? – Nem tudok. Mary kék szeme fürkésző pillantással méregette. – Minden menyasszony aggódik és ideges az esküvő előtt, de attól tartok, itt többről van szó. Csak segíteni szeretnék. A lány szeme megtelt könnyel. Tudta, hogy a grófné még most is siratja a fiát, akiről azt hiszi, hogy halott. S bár Sean édesanyja már csaknem két éve feladta a reményt, Eleanor nem akarta felszakítani a sebeket. – Seanról van szó, drágám? Eleanor bólintott. 113
– Annyira hiányzik, hogy valóságos fájdalmat érzek a mellkasomban. – Mindannyiunknak hiányzik – mondta a grófné, aztán aggodalommal a hangjában folytatta: – Azt hittem, már túltetted magad rajta. Azt hittem, őszintén kedveled Petert, sőt talán a legjobb úton vagy afelé, hogy beleszeress. Apád és én annyira örülünk és annyira megkönnyebbültünk, hogy te meg ő láthatóan igen jól megértitek egymást. – Én is ezt hittem – felelte Eleanor. – De tévedtem. Csak egyetlen férfit tudok szeretni, és az Sean. A grófné elsápadt, s átölelte mostohalánya vállát. – Üljünk le! Van valami, amit el kell mondanom neked. Eleanor csak a fejét rázta, és elhúzódott az asszonytól. – Fel kell mennem a szobámba. Nagyon fáradt vagyok, és a holnapi hosszú nap lesz. – Már nem maradt ereje harcolni elkerülhetetlen házassága ellen. Cseppet sem érdekelte, mi fog történni másnap. – Eleanor, kedvesem! Én tudom, mit jelent kedvelni egy férfit és kötni egy előnyös házasságot… ugyanakkor valaki mást szeretni. Eleanor már sokszor hallotta Edward és Mary szerelmének történetét, de sohasem az érintettektől. Hallotta a helyi uraktól, hölgyektől, az öreg dadától és a család azóta elhunyt orvosától. – Ez igaz? Anyám nem szerette az első férjét? – suttogta. Mary elmosolyodott. – Szerettem Geraldot, mert ezt diktálta a kötelesség. Jó ember volt, a két fiam apja. És annak ellenére, hogy tette a szépet a nőknek, tudtam, hogy a maga módján szeret engem, és szeretni is fog, amíg csak él. – De? – kiáltotta Eleanor. – Szerettem Geraldot, mert ez volt a kötelességem, drágám. Ám amikor Edward megmentett engem és a fiaimat az angoloktól Gerald meggyilkolása után, mellette megtaláltam azt a fajta szerelmet és szenvedélyt, amelyről addig álmodni sem mertem. – Mary habozott kissé, aztán folytatta: – Úgy öt évvel a Geralddal kötött házasságom után találkoztam először az apáddal, amikor a bérlői lettünk. Bár még magamnak sem akartam bevallani, hogy kialakult valami közöttünk, 114
attól a pillanattól fogva, amikor először belépett a házunk kapuján, tudtam, hogy ő más, mint a többi férfi. A következő öt évben alig váltottunk tíz szót. Ő mindig udvarias volt, és kifogástalanul viselkedett. De amikor végül először a karjaiba zárt, rögtön tudtam, hogy addig fogalmam sem volt, mi a szerelem és a szenvedély. Mennyire hasonló a történetük, és mégis mennyire más! – Mit akar ezzel mondani, anyám? Mary megérintette a lány arcát. – Azt akarom, hogy neked is megadja az ég, amit nekem, drágám. Eleanor megremegett. – Nekem sosem fogja. Világéletemben szerettem Seant, de ő nem szeret engem. Bocsánat, mennem kell. Kimerültem. – Eleanor, kérlek! Annyira aggódom érted! De a lány ekkor már rohant fel a lépcsőn. A lakosztálya ajtajában megállt, halántékába belehasított a fájdalom. Most végre utat engedhet a fájdalomnak, és újból meggyászolhatja Seant. Hányszor fog még összetörni a szíve ugyanazon férfi miatt? Belépett a hálószobába, és becsukta az ajtót. Aztán megpillantotta az asztalt, ahová oly szépen megtéríttetett Seannak. Elfelejtette megmondani a szobalánynak, hogy mégse tegye. Ránézett a tálakra, s egy pillanatra kihagyott a szívverése, aztán vadul száguldani kezdett ereiben a vér. A tányérból ettek, ott volt rajta egy kis maradék. Hitetlenkedve nézett a borosüvegre – majdnem üres volt. Ekkor Sean kilépett az arannyal átszőtt, nehéz bársonyfüggöny mögül, s találkozott a tekintetük. Hát mégis itt maradt! Nem szereti őt, ahogyan ő szereti, de Eleanort ez most már nem érdekelte. Négy éve gyötörte a hiánya, és sosem volt még ennél boldogabb. Odarohant hozzá, s köréje fonta a karját. Szorosan magához ölelte, s közben puha mellén erezte kemény mellkasát, tenyere alatt széles vállát. Nyomban szertefoszlott az elhagyatottság, az egyedüllét szörnyű érzése. Sean megragadta a kezét, lefejtette magáról, s közben szikrázott a tekintete. – Elmondtad nekik. 115
A lány azonnal értette, mire céloz. – Valahogy megsejtették, meg kellett mondanom. Csak segíteni akarnak. Sean a fejét rázta. – Megkértelek… könyörögtem, hogy maradj csendben. Elmagyaráztam… – Erőszakosak voltak, és hajthatatlanok. Cliff el akar vinni a hajóján még ma éjjel. Sean rámeredt, csillogó tekintete csupa tűz volt. Nem válaszolt, egyszerűen úgy nézett rá, ahogy egy férfi néz egy nőre, akit az ágyába akar vinni, Eleanornak pedig eszébe jutott az ajánlata… és a tény, hogy ez az utolsó éjszakájuk együtt. Hatalmas erővel ragadta magával a vágy. Sean azért jött vissza, hogy őt ágyba vigye! Óvatosan az ezüstszürke szempárra emelte a tekintetét. Sean még mindig merőn bámulta őt, de láthatóan szintén nehezen vette a levegőt. Eleanor megnedvesítette a szája szélét. – Sean… A férfi álla megfeszült. – Nem azért… jöttem. A lány szeme tágra nyílt, először nem is akart hinni neki. – Akkor miért? Miért vagy itt… a hálószobámban? Sean vállat vont, s elfordult, hogy a lány ne lássa a szemét. – Miért jöttél vissza egyáltalán? – kérdezte Eleanor, mert kétségbeesetten akarta tudni a választ, a magyarázatot, amelyet megőrizhet magának egy életen át. – Ha nem azért, hogy elvigyél magaddal, és nem is azért, hogy lásd a családodat, akkor miért? – Nem tudom! – kiáltott fel Sean, s legalább annyira kétségbeesettnek látszott, mint Eleanor. – Meghallottam, hogy… férjhez mész – tárta szét a karját. Hosszú, kínos csend telepedett a szobára. Akkora feszültség volt a levegőben, hogy lélegezni is alig lehetett. – De mégsem azért jöttél, hogy megakadályozd az esküvőt – mondta végül Eleanor. Sean egy pillanatra a szemébe nézett. – Nem. 116
Eleanor nem ezt a választ akarta hallani. – Nekem szörnyen hiányoztál, és hiányozni fogsz egész életemben, ha most elmész. Én nem hiányoztam neked, Sean? A férfi arca megfeszült. – Kezdetben nagyon nehéz volt. Eleanor most végképp nem értette, pedig hajdanán szinte olvasni tudott a gondolataiban. – Mit akarsz mondani ezzel? – Nem számít. Most már nem – fordult feléje Sean dühösen. A lány megborzongott, félt attól, amit ez a mondat jelenthet. Mielőtt bármit mondhatott volna, Sean megszólalt: – Zöld a ruhád. Eleanor szíve nagyot dobbant, de a lelke nehéz volt, és dermedt. – Igen. – A hajadon lányok… fehéret viselnek. Eleanor nagy gonddal választotta ki ezt a ruhát a Rex által megígért búcsúhoz, s mikor meghallotta, hogy Sean eltűnt az erdőből, nem törődött azzal, hogy lecserélje. A kelengyéje része volt, színe sötétebb, mélyebb a pasztellzöldnél. Csak az esküvő után kellett volna magára öltenie, mert jobban illett egy férjes asszonyhoz, mint egy hajadonhoz a színe és a fazonja miatt. Ez volt a legcsábítóbb ruhadarabja, s mind a grófné, mind Tyrell felesége, Lizzie, akik a kelengyét felügyelték, meglepetten látták, hogy felvette. Azért viselte, hogy nagy benyomást tegyen Seanra. Azért, hogy a szeretett férfi úgy nézzen rá, ahogy az erdőben tette – és ahogy most is nézett. Merész, égő tekintettel. Azt mondta ugyan, hogy nem fogja elfogadni az ajánlatát, de akkor miért néz most így rá? – Egy fiatal, hajadon hölgynek szabad pasztellszíneket viselni – jelentette ki bátran. – Ez nem pasztell – szögezte le Sean. Örökre el fogja hagyni őt. Miért nem érti hát meg, hogy egyetlen együtt töltött éjszaka is több a semminél? Miért nem érti meg, hogy még ha nem is szereti őt, benne elegendő szerelem dúl mindkettejük számára is? Kétségbeesetten vágyott az ölelésére, arra, hogy lecsillapíthassa Sean teste-lelke háborgását, ha csak egy kis időre is. 117
Kétségbeesetten vágyott a szerelmére, még ha Sean csak tettetné is, hogy érez iránta valamit. – Nekem nem tetszik – mondta a férfi hirtelen. Eleanornak fájt a nyers bírálat. – Ez egy gyönyörű ruha. Sean vállat vont, s karba fonta a kezét maga előtt. – Én… nem értek a divathoz. A lány beharapta a szája szélét. Tudta, nem kellene olyan mélyre süllyednie, hogy játékot űzzön Seannal, de nem tehetett mást. – Peternek tetszik. Annyira bámult benne, hogy nyilvánvaló volt. Arra kért, vacsora után sétáljunk a kertben, de elutasítottam. Ez utóbbi állítás szemenszedett hazugság volt. Sean arcszíne sötétebbre váltott. – Ne! – Mit ne? Ne utaljak arra, hogy egy másik férfi nagyon is kívánatosnak tart, miközben te az ellenkezőjét állítod magadról? – Eleanor most már szaporán szedte a levegőt. – Miközben mindketten tudjuk, hogy nem mondasz igazat? Sem meglepetten rezzent össze. – Én csak… azt mondtam, hogy… ma éjjel nem érted jöttem vissza. – Akkor miért? – kiáltotta Eleanor. – Te most már… máshoz tartozol – jelentette ki Sean elvörösödve. A lány megdermedt. – Nem – rázta meg a fejét. – Nem! Évekkel ezelőtt Seannak adta a szívét és a lelkét. Ő csak egy emberhez tartozott, és az Sean volt. A férfi küszködni látszott a szavakkal, mielőtt megszólalt. – Szakítottál… vele? Eleanor megfeszült, és nem felelt. – Gondoltam, hogy nem. Jó! – mondta Sean, majd ellépett a lánytól, s mereven járkálni kezdett a szobában. Eleanor tudta, hogy dühös és feldúlt, mégsem hátrált meg. – Még mindig áll az ajánlatom, Sean. A férfi megtántorodott, aztán megpördült a tengelye körül. – Nem! 118
A lány vette a bátorságot, és közelebb ment hozzá. – Sean, mi mindig őszinték és nyíltak voltunk egymással. A férfi tágra meredt szemmel, óvatos tekintettel nézett rá. – Az még Elle volt. A lány érezte rajta az ellenállást, és küszködött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Tudom, hogy nem szeretsz, legalábbis nem úgy, ahogy én szeretném. De Elle már felnőtt, ebben már korábban is egyetértettünk – mondta mosolyogva, bár belül majd felemésztette a feszültség. – Tegnap éjjel… Sinclair karjában… nyögdécseltél a gyönyörűségtől. Eleanor felszisszent. – Kérlek, hagyd befejeznem! – Miért? – Sean dühös tekintete végigpásztázta a lány arcát, majd lejjebb siklott a ruha kivágására. – Holnap… Sinclair ágyában… fogsz elaludni – meredt rá rendíthetetlenül. – Nem szeretem Petert, és nem akarok feleségül menni hozzá. De mit érdekel ez téged? Miért vagy ennyire dühös? És ne mondd nekem, hogy nem vagy az! Sean, lehet, hogy most látjuk egymást utoljára az életben! Legeslegutoljára! A férfi mogorván meredt rá, ökölbe szorított kezét a csípőjére tette. – Nem vagyok… dühös. Csak beszélni akarok veled Sinclairről. – Ne! – kiáltotta ezúttal Eleanor remegve. – Én csak a ma éjszakáról akarok beszélni. Csak arról, hogy egymás karjában fekhetnénk itt és most! Sean felkiáltott. Legalább annyira dühös volt, mint amennyire megbotránkozott, s a lány tudta ezt. – Nem szerelmet kérek tőled – suttogta kétségbeesetten. – Hozzá kell… menned Sinclairhez! – villant Sean szeme. – Az a házasság jó, a fenébe is! Cím, rang, birtok, gazdagság… Nem beszélhetsz így! Hát nem érted? A lány maga köré fonta a karját. – Miért? Mert akkora a kísértés, hogy attól félsz, elveszted az önuralmadat? Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem 119
félek tőled. Szeretkezz velem, Sean! Csak most az egyszer, hogy legyen mire emlékeznem hátralévő életemben! Sean bénultan nézett a lányra. Az merészen állta a tekintetét, s akkora lett a csend, hogy hallani lehetett az állóóra ketyegését a sarokban. Teltek a másodpercek, s a lány végül könyörögve felemelte a kezét. Sean összerezzent, de nem mozdult. Eleanor nagy levegőt vett, s a férfi borostás arcához emelte a kezét. Sean megremegett, de nem lépett hátra, s amint tekintetük egymásba fonódott, Eleanor látta, mekkora harcot vív magával. Aztán lecsukódtak a férfi hosszú, sűrű szempillái. Eleanor hangosan beszívta a levegőt, Sean pedig felnyögött. Ekkor kopogtak az ajtón. Sean szeme kipattant, s a lány félelmet pillantott meg a tekintetében. – Lady Eleanor! – szólalt meg odakint a szobalány. Sean elsápadt. – A szobalány? – Elküldöm – kiáltotta Eleanor megragadva a férfi kezét. Seant már csak egy hajszál választotta el attól, hogy megadja magát, a létező legrosszabb volt hát az időzítés. Most már csak a menekülésre tud gondolni, nehogy felfedezzék. Sean vadul megrázta a fejét. – Semmi baj. Nyisd ki az ajtót! A vágyakozásnak már nyoma sem volt a szemében. Tekintete megkeményedett, visszanyerte az önuralmát, Eleanor nem is lehetett volna elkeseredettebb. Aztán Sean elhúzódott tőle, átvágott a szobán, s eltűnt a függöny mögött. Az ablak azonban nem csukódott be mögötte. A szobalány újból kopogott. – Lady Eleanor! Eleanor a szoba közepén állt, s alig hallotta a lány hangját. Csak arra tudott gondolni, hogy Sean az előbb már majdnem hagyta magát ágyba csalni. Még mindig remegett a vágytól, végül mégis megfordult, s beengedte Lettie-t. – Miért ilyen sokára nyitott ajtót, mylady? 120
Csakis személyes szobalánya, akit egész életében ismert, engedhetett meg magának ekkora merészséget. – Elaludtam – hazudta Eleanor, s lopva a függöny felé nézett. Tudta, hogy Sean nem ment el, szinte érezte intenzív jelenlétét a szobában. – Hadd hozzam a hálóingét, mylady – mondta Lettie, s máris odalépett a szekrényhez, s kivette belőle Eleanor fehér pamut hálóruháját. A lány már majdnem megszólalt, hogy csak később szándékozik átöltözni, de már amúgy is késő volt, s nem talált semmi kifogást, hogy visszautasítsa Lettie segítségét a lefekvéshez való készülődésben, hiszen egy mindennapos szertartásról volt szó. Csakhogy ezúttal Sean ott állt alig pár méternyire a függöny mögött, s még be kell fejezniük a beszélgetést, amelynek az emléke ki kell, hogy tartson Eleanor egész életére. Hogyan is vetkőzhetne így le? Remegni kezdett, s melleit teltebbeknek érezte, bimbójuk pedig bizsergett. Más, megemlíthetetlen helyeken is duzzadtnak érezte magát. A szobalány kiterítette a hálóruhát az ágyra, ahogy szokta, s Eleanor gyorsan kigombolta a rajta lévő ruhát. Már alig kapott levegőt. Lettie közben kilazította rajta a fűzőt. A fűző lekerült a testéről, s Eleanor lehajolt, hogy levegye a harisnyakötőt is. Meztelennek érezte magát, és lángolt az arca. Szíve sebesen vert, bőre mindenütt bizsergett. Alig hitte el, mit is csinál, s közben tudta, hogy Sean figyeli. Sean mindent elborító vágya és kétségbeesése egyetlen, szinte megfogható energiává állt össze, és megtöltötte a szobát. Midőn Eleanor harisnyája és cipője is lekerült már, a lány várt egy kicsit a további vetkőzéssel. Megállíthatatlanul remegett, s félt, hogy a szobalány még észrevesz valamit. Sean szerelmeskedése messze nem olyan lesz, mint Peter pengéd csókjai. Eleanor ebben egészen biztos volt. Már alig tudott várni. Akarta Seant – azonnal. Aztán lekerült róla az ing is, és Eleanor nem bírta tovább. Lettie a bugyogó megkötőjét bogozta éppen, de ő csak arra tudott gondolni, milyen érzés lesz, mikor Sean megérinti a meztelen bőrét, milyen lesz tenyerének érintése a csípőjén, az ajkáé a nyakán. 121
Egyszer csak rákerült és végighullott testén az ujjatlan hálóing. A legfinomabb pamutból volt szőve, nyaka V alakú, elöl a betét áttetsző. Széleit csipke keretezte. Eleanor mozdulni sem bírt. Lettie kihúzta a tűket a hajából, s a tincsekkel beterítette a vállát. Aztán elkezdte részekre osztani, hogy befonja. Eleanor nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni. – Ne! Ma éjjelre nem akarok fonatot – mondta, s mielőtt még a szobalány hangot tudott volna adni meglepődésének, határozottan rámosolygott. – Jó éjszakát, Lettie! Nagyon kimerült vagyok – tette hozzá. Megköszönte a szobalánynak a munkát, s kikísérte az ajtóig, de nem is érzékelte, mit tesz. Ahogy az sem jutott el a tudatáig, hogy bezárta a lány után az ajtót. Egyedül Sean járt a fejében. Közben akkora lett a szobában a forróság, a feszültség, hogy alig kapott levegőt. De nem is annyira a saját vágyát és feszültségét érzékelte, mint a férfiét. Hallotta, hogy Sean közeledik. Megfordult, s az ajtónak szorította a hátát. Sean hatalmas léptekkel vágott át a helyiségen, szeme tágra nyílt, benne vad tűz lobogott. Eleanor egy pillanatra kibírhatatlan izgatottságot, sőt felelmet érzeti. Ő provokálta Seant, ugyanakkor látta azt is, hogy a férfi teljesen elvesztette az önuralmát. Sean a végtelenségig fel volt izgatva, ahogy a jókora kemény dudor mutatta a nadrágján. A látványtól Eleanort önkéntelenül elborították a gyönyör hullámai, s forróság öntötte el az ölét. Sean odaért, s ő zihálva feszült az ajtónak. Amint a férfi megmarkolta mindkét vállát, egymásba fonódott a tekintetük. Még mindig Sean volt az, de Eleanor még sosem látta ilyennek. Mint akinek elvette a kétségbeesés és a kéjvágy az eszét. A lány tudta, hogy inkább gyengédséget és szerelmet szeretne látni a szemében, de szerelemből az ő szívében mindkettejük számára volt elég. – Sean… – nyúlt Eleanor kedvese szép arca felé. 122
A férfi tekintete kérdőn fúródott az övébe, szája centikre volt az ajkától. – Túl késő! – kiáltott fel, s megkeményedett, lángra gyúlt testéhez húzta a lányt. Ajka szétnyílt s rátapadt Eleanor szájára. Csókja maga volt a kielégíthetetlen, mohó vágy. A lány elcsendesedett, megmarkolta Sean vállát, ő pedig nyelvével mélyen a lány szája belsejét simogatva szinte falta őt. Eleanor szívét majd szétvetette a boldogság, teste felkészült, s a férfi tudva ezt, nekifeszítette kemény ágyékát. Fogalma sem volt, hogy ilyen elsöprő tud lenni a szenvedély, döbbent rá a lány. Felkiáltott, s most már ő is visszacsókolta Seant, ő is kutatta a szája ívét, belsejét a nyelvével, s mohósága kezdett felérni a férfiéval. Sean a gyönyörűségtől kapkodta a levegőt. Tenyere rátalált Eleanor mellére, s letépte róla a hálóruhát. A lány égető forróságot s a kéj első hullámait kezdte érezni mélyen magában, amint Sean hihetetlen, fájdalmasan gyönyörteli állapotba cirógatta a bimbóit. Szájuk összeforrt, mintha sosem akarna szétválni többé. Aztán a férfi mellkasa hirtelen a mellének feszült, mire háta az ajtónak szorult, és Sean hatalmas férfiassága utat talált nedves combjai közé. A lány megszédült, szinte beleájult az egyre jobban tomboló vágyba, a lüktető izgatottságba. Sean is megállíthatatlanul remegett. Nekinyomta magát a lánynak, ajka a nyakára tapadt. Forró, lüktető keménysége otthonra talált a lány combjai közt. Eleanor kezdett elemelkedni a földtől az extázis szárnyán s szétrobbanni a gyönyörben. Száját Seanéra tapasztva zokogott a kéjtől. A férfi megragadta immár meztelen fenekét. – Kérlek – zihálta –, kérlek, Elle, légy az enyém! A lány megértette, hogy kell neki, hogy szüksége van rá, hogy akarja őt, ahogyan sosem akart mást ezelőtt. – Sean! – sikoltotta, majd ősi ösztöntől vezérelve felemelte a lábát, s a férfi dereka köré fonta.
123
Sean felnyögött, s Eleanor sosem hallott még ilyen szép férfihangot. Sean segített neki felemelni a másik lábát is, s végre teljesen belé merült. Eleanor futó fájdalmat érzett, de a nyomában rögtön észbontó gyönyört, Sean gyorsuló mozgását, nedves forróságot, majd a vad beteljesülés ígéretét. Sean betöltötte teljesen, tökéletesen. Aztán egyre gyorsabban mozgott zihálva, elszántan, önfeledten. Eleanor kapaszkodott beléje, s felzokogott a gyönyörűségtől, majd élesen felkiáltott, mikor elérte a várva várt beteljesülést. Aztán Sean is rekedt kiáltást hallatott, s nekirogyott a lánynak, testén rángások futottak végig. Forró magja szétáradt Eleanorban. A feszültség lassan feloldódott, eltűnt. Eleanor szorosan átölelve tartotta szerelmét, levegőért kapkodott, s ha lehet, még jobban szerette, mint ezelőtt. Lassan megmozdította a lábát, Sean pedig leengedte a földre. De Eleanor még szorosabban ölelte magához, s csak most kezdte felfogni, mi történt. – Ó, Sean! – suttogta. A férfi megdermedt a karjában. Eleanor ebben a pillanatban tudta, hogy ő is visszanyerte az öntudatát. Sean felegyenesedett, tágra nyílt szemmel nézett a lányra, de olyan tekintettel, melyet Eleanor egyszer már látott a szemében, s nagyon remélte, hogy sosem lát újra. Sean szemében ugyanis döbbenet ült. – Ne! – nyúlt az arca felé a lány, mire Sean hátraugrott. – Sean! Ne! Minden rendben! – kiáltott Eleanor kétségbeesetten, s mosolyogni próbált. – Szeretlek! A férfi elhátrált tőle, tágra nyílt szemében mély hitetlenség. S Eleanor végignézte, ahogy ez a szem önutálattal telik meg. – Ne menj el! – suttogta. – Szeretlek! Kérlek, gyere vissza! Sean megrázta a fejét, s még egy lépést hátrált. Aztán megfordult, s elindult az ablak felé, Eleanor zokogva kiáltotta a nevét. De a férfi addigra már nem volt sehol.
124
8.
Eleanor ott állt az ablakban, s nézte, ahogy Sean futva átvág a gyepen, halvány, elmosódott alakja egyike volt az éjszaka sötét árnyainak. A lánynak eszébe villant, hogy a férfit a hatóságok keresik, és sok vendégük valószínűleg még ébren van, kártyázik vagy billiárdozik odalent. Csak ezért nem sikoltotta utána a nevét. Elfordult az ablaktól, s rémület fogta el. Sean nem mehet el így – főleg nem ezek után! Odarohant az ágyhoz, s magára kapta a köntösét, de közben már át is vágott a szobán. Lerohant a lépcsőn. Ezen az emeleten az első szoba Rexé volt, s a lány gondolkodás nélkül berontott az ajtón. Rex ébren volt még, a kanapén ült a kandalló előtt. Még le sem vetette az esti öltözékét, csak a kabátját dobta félre. Kezében egy pohár brandyt szorongatott. A tüzet bár tudta éppen, de meghallván a zajt megpördült, s a mellette álló zsámolynak támasztott mankójáért nyúlt. Eleanor lihegve állt meg előtte. Rex ránézett, s elsötétült a tekintete. Letette kezétől a brandyt, talpra küzdötte magát, s a hóna alá szorította a mankót. – Eleanor? A lány tudta, hogy sem neki, sem senki másnak nem szabad rájönnie, mi történt valójában ezen az éjjelen. Megérezte, hogy nedves az arca, nyilván sírva rohant idáig. – Rex! Sean épp most hagyta el a házat. Kérlek… – Hirtelen elhallgatott. Tulajdonképpen azért futott ide, hogy megkérje Rexet, hozza vissza Seant. De mielőtt kimondta volna, megrettent. Seannak el kell menekülnie innen, a vendégek, a hatóságok elől, el az országból, s neki vele kell tartania… Csakhogy semmi sem változott. Ő másnap feleségül megy Peterhöz, hogy Sean biztonságosan elmenekülhessen. 125
Egyszerre verte ki a víz és rázta a hideg. Még arra sem volt alkalma, hogy átgondolja, mi történt az imént, de most elkezdtek záporozni a gondolatok. Vajon rosszul cselekedett? Hogyan mehetne hozzá Peterhöz ezek után? És hogyan nem? Nem ezért… jöttem. Akkor miért jöttél vissza? Nem tudom. Azt akarta, hogy Sean megérintse, ölelje, csókolja, mintha szeretné, hadd őrizze meg ezt az emléket, mintha igazi volna. De mi is történt tulajdonképpen? Addig csábította Seant, amíg a férfi már nem volt képes ellenállni többé. Döbbenetes kitörése volt ez a szenvedélynek, és még döbbenetesebb beteljesülés követte, de a szenvedély még nem feltétlenül szerelem. Az igazság márpedig az, hogy ő Sean szerelmét akarja. Olyat, amilyet ő érez iránta. Eszébe jutott a döbbenet és a rémület, amely kiült Sean arcára, miután szerették egymást. Hozzá kell menned… Sinclairhez! Mit akar Rextől, mit tegyen? Keresse meg Seant és hurcolja vissza hozzá, csak hogy a kedvese még nagyobb irtózattal, sőt elborzadva nézzen rá azzal a szürke szemével? Sean nem szereti őt úgy, ahogy ő szeretné, ha szeretnék, s ez most nyilvánvalóbb, mint valaha. – Eleanor? – tornyosult fölébe Rex. – Mi az ördög történt? Valami bajod van? Bántott? Eleanor összerezzent, s rájött, hogy bátyja szörnyen dühös, és a legrosszabbat gyanítja… azaz az igazat. Valahogy kicsikart magából egy mosolyt, hogy megnyugtassa. – Sosem fogom többé látni Seant az életben, és összetört a szívem. Összevitatkoztunk, és elment, mielőtt még elbúcsúzhattunk volna. Meg tudod találni? Neked és Cliffnek segítenetek kell neki a menekülésben, nekem meg látnom kell őt még egyszer, utoljára. – Ez legalább igaz volt. Nem válhatnak el egy végső búcsú nélkül. Rex csak bámulta tovább, arca maga volt a gyanakvás. – Bent járt a szobádban? Eleanor felszegte az állát. – Hol máshol lett volna biztonságos? 126
Rex tekintete elsötétült. – El kell mondanod az igazat! – követelte nyersen. Eleanor félbeszakította. – Az igazat mondom. Sean azt fejtegette, milyen előnyökkel jár számomra a Peterrel kötendő házasság. Egyenesen azt akarja, hogy menjek hozzá. Ezért lettem ennyire zaklatott. Rex egy pillanatig még méregette a húgát, aztán bólintott. – Megpróbálom megtalálni. Öltözz fel! Ha megtaláltam, elviszem Limerickbe, ott majd elköszönhetsz tőle. Meg sem várva a lány válaszát megfordult, s odament Cliff ajtajához. Eleanor várt még egy percet, hogy biztos legyen benne, Cliff kinyitja az ajtót, majd visszatért a szobájába. Ha valaki, akkor a fivérei meg fogják találni Seant. Becsukta maga mögött a hálószobaajtót, s nekidőlt, minden részletében felidézve az élményt, amelyet épp itt élt át Seannal az imént. Remegett, s hirtelen kétségek törtek rá. Most végül is kihasználták őt? Szinte fojtogatta a lelki gyötrelem. Óriási szenvedély robbant ki közöttük, sosem fogja elfelejteni azokat a csókokat. De minden percek alatt történt – vagy addig sem tartott talán? Sean úgy csókolta, mintha egész életében csókolni akarná – vagy csak így csókol egy férfi, aki két esztendeje nem volt nővel? Jelentett egyáltalán valamit a szenvedélye? Eleanor a padlón ülve találta magát, háttal az ajtónak. Ő erőszakolta rá magát Seanra, mit sem törődve szerelme tiltakozásával, hogy nem akar kapcsolatba kerülni vele. Talán hallgatnia kellett volna rá. Talán ez egyszer odafigyelhetett volna arra, amit más szeretne, nem csak arra, amit ő akar. Seannak nem volt egyetlen lágy mosolya, egyetlen gyengéd tekintete sem. A lány kezdte szörnyen érezni magát. Hát nem hangoztatta Sean eléggé, hogy visszavonhatatlanul megváltozott? Rex hajnalra tért vissza. Eleanor még mindig ugyanott ült, szinte mozdulatlanul, átkulcsolva felhúzott térdét. Visszajátszott magában minden szót, minden pillanatot, melyet Seannal töltött, mióta összetalálkoztak az erdőben – ahogy minden olyan pillanatot is, amelyet a karjában töltött az este. Egyetlen következtetést lehetett 127
mindebből levonni: ő szereti Seant, és mindig szeretni fogja, bármenyire is megváltozott, Sean azonban nem viszonozza a szerelmét. Hajdanán húgaként és barátjaként szerette őt, de már ez is örökre oda. Sean megváltozott, és már semmi sem lesz többé a régi. Eleanor felállt az ajtó mellől. Tagjai merevek voltak az egy helyben üléstől, öle sajgott szüzessége elvesztésétől. Kinyitotta szobája ajtaját, s ott találta a küszöbön Rexet. Arca komor volt, s a lány rögtön tudta, hogy nem találta meg Seant. Mondania sem kellett. – Sajnálom, Eleanor. Ravasz lett, mint a róka, s elbújt a föld alá – mondta, s tekintete ugyanolyan fürkésző volt, mint az este. A lány összeszorított szájjal bólintott. Rex nagyon feldúltnak látszott. – Biztos vagy benne, hogy nem bántott? Eleanor csak megrázta a fejét, nem lett volna képes megszólalni. – Aludtál egyáltalán? Fél óra múlva már hajnalodik. Hogy is alhatott volna? – Nem. Rex felsóhajtott. – Istenem, Eleanor! Még néhány óra, és itt az esküvőd. Eleanor elfordult, a sírás fojtogatta. Kimerült lélekben, testben és érzelmileg, nem maradt semmi tartaléka. Néhány napja még örült a Sinclairrel kötendő házasságnak, most meg retteg tőle. De túl kimerült volt ahhoz, hogy elemezze a dolgokat. Most már aligha hagyhat faképnél egy olyan magas rangú férfit, mint Peter Sinclair. Tehát valójában nincs is itt miről gondolkodni. – Aludnod kell néhány órát, Eleanor – hallotta meg Rex kedves hangját. Megfordult, s belenézett bátyja gyengéd, aggódó tekintetébe. – Szeretem Seant – bukott ki belőle a vallomás. – Tudom. – Rex egy pillanatig habozott, mint mondjon. – Édesem, ennek már vége. Még ha Sean viszont is szeretne, Cliffnek igaza van: mellette nincs jövőd. De még csak nem is szeret téged úgy, ahogy te szeretnéd. Ha szeretne, nem hagyott volna itt könnyek között az este. És nem pártolná a házasságodat, hanem megpróbálná megakadályozni. 128
Eleanornak fájtak ezek a szavak. Felzokogott, mire Rex kemény, széles mellkasára vonta. – Pihenj egy kicsit! – tanácsolta szelíden, s a lány rábólintott. Eleanor lement a lépcsőn. Képtelen volt elaludni, és tudta, ha ma férjhez akar menni egyáltalán, segítségre van szüksége, különben háromszáz vendég, a családja és a vőlegénye nyomban rájön, hogy valami nagyon nincs rendben a menyasszonnyal. Sógornőjét a konyhában találta, ahol az asszony az esküvő utáni fogadás részleteit tárgyalta meg. Lizzie nagyon szeretett sütni-főzni, s amióta hozzáment Tyrellhez, fokozatosan átvette a grófné egynémely feladatát. Ő lett Eleanor legjobb barátnője a Tyrell-lel kötött szűk körű, bensőséges esküvője óta eltelt három évben, és ő volt az egyik legkedvesebb nő, akit Elle valaha ismert. Most is elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, a szenvedő barátnőjére, és máris odasietett hozzá. Eleanor tudta, hogy feltűnő látványt nyújthat. Mindenki láthatta rajta, hogy sírt. Szeme vörös és dagadt volt, arca pedig rémesen sápadt. – Eleanor? Ó, drágám, gyere ide! Beszélgessünk! – kiáltott fel Lizzie, s vállát átölelve kivezette őt a konyhából. Eleanor megpróbált vidáman rámosolyogni, de maga is tudta, hogy ez nem sikerült. – Biztosan rengeteg a dolgod – kezdte és nem is tudom eléggé megköszönni neked, hogy felügyeled a fogadást… Lizzie látható aggodalommal szakította félbe: – Mi a baj, Eleanor? Beteg vagy? A lány beharapta a szája szélét. Nehezére esett a beszéd. – Segítenél felöltözni? Valóban nem érzem jól magam, és el tudom képzelni, milyen szörnyen nézek ki. Lizzie szürke szeme tágra nyílt. – Nem nézel ki szörnyen – füllentette –, csak idegesnek látszol, és kimerültnek. Aludtál egyáltalán? Eleanor megrázta a fejét. – Segítené] rajtam egy kis arcpirosítóval? Lizzie aggodalmas, fürkésző tekintettel méregette.
129
– Annyira szeretlek, Eleanor, mintha az édes húgom volnál. A mai nap kellene, hogy legyen életed legszebb napja, de nem az. Jól látom? Eleanor lehunyta a szemét. Sean jelent meg nyomban a lelki szemei előtt, de nem úgy, ahogy előző nap az erdőben meglátta, hanem ahogy szenvedélytől izzó tekintettel átvágott a hálószobáján, mielőtt a magáévá tette. – Drágám, leüljünk és beszéljünk róla? Eleanor megrázta a fejét. – Csak… segíts öltözni… kérlek! – Hát persze – felelte Lizzie, de közben megfogta Eleanor kezét, és szorosan tartotta az övében. – Eleanor, ha boldogtalan vagy, talán nem kellene végigcsinálnod ezt az egészet. A lány Lizzie szemébe nézett. – Te annyira bátor vagy! Te és Ty képesek voltatok elviselni még a botrányt is, amelyet az indiszkrét viselkedésetekkel okoztatok. Hogy csináltátok, Lizzie? A fiatalasszony halványan elmosolyodott. – Annyira szerelmes voltam, hogy egyáltalán nem érdekelt a külvilág. Egészen addig, amíg bele nem szólt az életünkbe a valóság – felelte, aztán érdeklődő pillantást vetett sógornőjére. – Biztos végig akarod csinálni? – Mit számít ez már? – sóhajtott Eleanor. Félelem és undor telepedett a szívére. – Nem érdekel. Ha lenne még néhány hét az esküvőig, lehet, hogy felbontanám az eljegyzést, de már csak órák vannak hátra. Már arra sincs erőm, hogy izgassam miatta magam. – Mi történt? – kérdezte Lizzie lágyan. Eleanor már-már azon volt, hogy elmondja neki. Csakhogy ő nyomban sietne Tyrellhez, a grófság örököséhez. Tynak pedig nem szabad tudnia Seanról, neki nem szabad ebbe belekeverednie. – Szomorú vagyok – suttogta, s vállat vont. – Régen arról álmodtam, hogy valaki máshoz megyek majd férjhez, és ezeknek az álmoknak most vége. Eleanor elhúzódott, mielőtt Lizzie válaszolhatott volna, s otthagyta őt a konyha küszöbén. 130
A folyosón ment végig, nehogy belefusson valamelyik vendégbe. Hogy elkerülje az előcsarnokot, a folyosóról kisurrant az udvarra, s így a hátsó ajtón át tudott visszakerülni a családi szárnyba. Már majdnem sikerült feltűnés nélkül belépnie a házba, mikor valami vöröset vett észre a szeme sarkából. Megpördült, s a ház elé kanyarodó felhajtón Brawley kapitányt pillantotta meg. A kapitányt meghívták az esküvőre, mivel Eleanor apja jó viszonyban akart maradni a brit katonákkal. Brawley volt a rangidős tiszt a megyében, s mint ilyen, ő foglalkozott a helyi rendzavarásokkal és más ügyekkel. Felettese, Wilkes őrnagy pedig ennek a megyének, valamint Corknak és Kerrynek a parancsnoka volt. Eleanor látta, hogy öt másik katona is jön Brawleyval, s élénk beszélgetésbe bonyolódva állítják meg lovaikat a főbejáratnál. Habozás nélkül felemelte a szoknyája szélét, és futásnak eredt feléjük a gyepen át. Épp azon vannak, hogy szétszóródjanak, döbbent rá. Szíve vadul vert, s nyomban kiment belőle az összes fáradtság. – Kapitány! – kiáltotta, s fokozta a tempót. – Brawley kapitány! A férfi azonnal megfordította a lovát, szeme meglepetten elkerekedett. – Lady Eleanor! – mondta, s nyomban lepattant a lóról. Meghajolt a lány előtt. A koromfekete hajú, világos bőrű, világoskék szemű fiatalember a húszas évei elején járt. Mivel gyakran ellátogatott Adare-be, ismerték egymást, de csak hétköznapi dolgokról beszélgettek. Bár Brawley fiatal volt, és eléggé jóképű, nem volt sem sármőr, sem szoknyabolond. Komoly volt, és törekvő, de mindig udvarias, amikor náluk járt. Mindent egybevetve Eleanor jelentéktelen figurának tartotta. Bár éktelenül kalapált a szíve a futástól, sikerült derűsen rámosolyognia. Mindenáron meg akarta tudni, mit keres a kapitány és az emberei Adare-ben. Őt meghívták ugyan az esküvőre, de a katonáit nem. Kétség sem fért hozzá, hogy Seant keresi. – Jó reggelt, kapitány! – Lady Eleanor! Távol álljon tőlem, hogy zavarjam önt épp ezen a napon! – mondta a tiszt halvány pírral az arcán, kissé mereven, de udvariasan. 131
Eleanornak semmi kedve sem volt egy modoros társalgáshoz. – Aligha zavar, hisz én jöttem ide üdvözölni. Kicsit korán érkezett az esküvőre, még fel sem öltöztem – nevetett, mint akinek jó a kedve. A férfi tekintete Eleanor arcán nyugodott, s a lány attól félt, még észreveszi rajta a könnyek nyomát és bőre természetellenes sápadtságát. – Lady Eleanor, attól tartok, rabolom az idejét. Visszakísérhetem a házba? A lány derűsen rámosolygott. Nem hagyta eltéríteni magát a témától. – Valóban máris az esküvőre jött? Hiszen még dél sincs. A kapitány egy pillanatig habozott. – Igazából nem. Egyelőre más a dolgom, de a világ minden kincséért sem mulasztanám el az esküvőt. Eleanornak már a gondolkodás is nehezére esett. Vajon valóban Sean miatt vannak itt? De mi más okuk lehetne? Annyira félt, hogy elfogta a reszketés. A férfi nyomban megragadta a karját. – Lady Eleanor! Csak nem fog elájulni? Szörnyen sápadtnak látszik. A lány erősen kapaszkodott a kapitány karjába, így a férfi nem tudott elmenni. – Kapitány! El kell mondania nekem az igazat! – Hadd keressek egy helyet, ahová leülhet, aztán hívok segítséget. Eleanor megrázta a fejét. – Néhány órán belül férjhez megyek, amint tudja. És ezért mindenki azt hiszi, meg kell óvnia engem minden hírtől. De tudom, hogy nálunk járt néhány nappal ezelőtt, és a látogatás okával is tisztában vagyok, kapitány. A férfi elkomorodott. – Lady Eleanor, azt hiszem, vissza kell kísérnem a házba. Ahogy ön is rámutatott, ez az esküvője napja, és én meg az embereim kellemetlen betolakodók vagyunk. Eleanor megragadta a férfi karját. 132
– Tegnap szörnyű híreket kaptam. Megtudtam, hogy a mostohafivérem, Sean börtönben volt, és nemrég megszökött. Aztán itt látom magát az embereivel! Amennyiben szeretett mostohafivéremre vadásznak, el kell mondania nekem! – Lady Eleanor – felelte a férfi rövid, feszült hallgatás után attól tartok, ezt nem vitathatom meg önnel. – Sean nincs itt! – kiáltotta a lány. – Ha itt volna, eljött volna hozzám minden jót kívánni ezen a napon! Brawley kétségek között hányódva nézett a lányra. – Ugye, nem gondolja komolyan, hogy itt van? – kérdezte Eleanor elengedve a katona kabátujját. – Sean és én együtt nőttünk föl ebben a házban. Szörnyen aggódom miatta. És akármivel vádolják is, tévednek. Sean ártatlan minden ellene felhozott vádban. – Lady Eleanor! Ha a családja úgy találja jónak, hogy önt ne értesítse arról, ami kiszivárgott, én semmiképp sem tehetek másként – jelentette ki a fiatal kapitány határozottan. A lány érezte, hogy gyülekeznek szemében a könnyek. Részben a kimerültségtől, részben a szívét szorító érzelmektől. – Hogyan mehetnék ma férjhez, ha még azt sem tudom, él-e vagy meghalt? Ha nem tudom, biztonságban van-e. Ha nem tudom, hol van egyáltalán. – Kérem, Lady Eleanor! – nyugtatta Brawley odanyújtva makulátlanul fehér zsebkendőjét a lánynak. – Sajnos azt a parancsot kaptam, hogy kutassam át a birtokot – mondta végül. – Ennek a parancsnak ugyan nem volt semmi tárgyi alapja, nem volt bizonyíték arra, hogy Sean itt járt. Tulajdonképpen a terület átkutatása épp az ellenkezőjére utalt. Az ön mostohafivére nem tért vissza Adare-be – jelentette ki a fiatal tiszt, s mereven rámosolygott Eleanorra. – Tehát megnyugodhat: biztonságban van, akárhol tartózkodik is. Eleanor végtelen megkönnyebbüléssel nézett Brawley szemébe. – Ez azt jelenti, hogy a keresésnek vége? A férfi elfordította a tekintetét. – Attól tartok, nem. A törvény szerint a fivére szökevény, s nekem az a parancsom, hogy letartóztassam.
133
Eleanor megkönnyebbülése semmivé lett. Nem kellett még jobban ismernie Brawleyt, hogy tudja, ez az ember minden körülmények között teljesíti a kötelességét. – És ezt is fogja tenni? – kérdezte keserűen. – Tudva, hogy ártatlan? A tiszt mereven kihúzta magát, s nem nézett a lány szemébe. – Az ön hűsége a mostohafivére iránt dicséretes, Lady Eleanor. Elárulom, az ön helyében én is így viselkednék. Ám én katona vagyok, és teljesítenem kell a parancsot. A lányban szörnyű gyanú ébredt. – És mi ez a parancs pontosan? – kérdezte minden ízében remegve. Az árulókat felakasztják, nincs kegyelem Seant pedig egyszer már elítélték hazaárulásért. – Brawley kapitány! Az előbb azt mondta, a parancsa szerint le kell tartóztatnia Seant. Most mégsem néz a szemembe. – Ő veszélyes ember! – kiáltott fel a kapitány. Állta a lány tekintetét, de nyomban el is pirult. – Miért kínozza magát miatta alig pár órával az esküvője előtt? Eleanor megragadta a karját. – Van itt még valami! Mit nem mond el nekem? Sean egyáltalán nem veszélyes! Brawley láthatóan küzdött magával. Kiszabadította a karját a lány kezéből. – Körözés alatt áll, el kell fogni élve vagy halva. Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnia. Lady Eleanor. A lány feljajdult. Eleanor menyasszonyi ruhában ült a fésülködőasztalkája előtt az öltözőszobában, mellette mindkét sógornője. Devlin felesége, Virginia törékeny, világos bőrű, fekete hajú nő volt, aki egy ültetvényen született az amerikai Virginia államban. Épp megjegyezte, hogy Eleanor milyen gyönyörű gyöngyökkel kivarrt, csipkével szegélyezett menyasszonyi ruhájában. A lányt ez mit sem érdekelte. Nem tudta kiverni a fejéből Brawley szavait. Most már azért imádkozott, bár lenne Sean máris egy hajón, útban az Atlanti-óceán túlsó partja felé. 134
Holtsápadt arcát nézte a tükörben, amelyet – ha lehet – még sápadtabbnak mutatott a hajába tűzött fátyol. Betegnek tűnt, vagy olyannak, mint aki gyászol. És gyászolok is gondolta magában. Gyászolja legjobb barátját, a férfit, aki szeret. Talán örökké gyászolni fogja. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, nemsokára le kell mennie a lépcsőn, és kezét nyújtania Peter Sinclairnek, egy becsületes fiatalembernek, aki szereti. Eleanor tisztában volt azzal, hogy megsértette Sinclair jogait az éjjel, és azzal is, hogy csak rosszat tesz vele, ha hozzámegy feleségül. Lizzie közelebb lépett hozzá, s fedetlen vállára tette a kezét. A menyasszonyi ruhának ejtett válla és rövid, puffos ujja volt, mély, szögletes nyakkivágása, és bő, tulipán alakú szoknyarésze. Az egész ruha csipkéből készült, rengeteg gyönggyel és ezüstszállal varrt hímzéssel volt díszítve. A hosszú uszálynak ugyanígy gyöngyös és hímzett volt a szegélye. – Drágám, egy órája nem szóltál egy szót sem. Beszélhetnénk? Megijesztesz minket. Eleanor lecsukta a szemét, elfogta a kétségbeesés. Mi történik vele? Hogy tudta Sean megtenni, amit tett – még akkor is, ha ő bátorította s utána csak így otthagyni őt? És magasságos Isten, nem akar Peter felesége lenni! Ez nem lenne tisztességes, nem lenne helyénvaló. Csakhogy kiszállt belőle minden akaraterő. Úgy érezte magát, mint akit félholtra vertek. Annyira rosszul volt, hogy sem mozdulni, sem lépni, sem gondolkodni, sem beszélni, de még érezni sem tudott. – Eleanor? – szólt hozzá Virginia – Úgy viselkedsz, mintha meghalt volna valaki, nem pedig úgy, mint egy boldog menyasszony. Eleanor felnézett csinos sógornőire a tükörben. Találkozott a tekintetük. – Valaki valóban meghalt, én pedig nem szeretem Petert. Nem tudom ezt végigcsinálni – tette hozzá keserűen. – Peter nem ezt érdemli. Virginia és Lizzie ijedten nézett össze. – Ki halt meg? – kérdezte Lizzie aggodalommal. 135
– Én – válaszolta Eleanor szobormereven. Csak a mellkasa süllyedt és emelkedett, ahogy nehezen vette a levegőt. – Én haltam meg, és ez most bizonyára a pokol. – Megyek, idehívom a grófnét – mondta Lizzie sápadtan az ijedtségtől. – Azt hiszem, a kulcsárnővel tárgyal, de most itt van rá szükség. – Sean itt járt – mondta ekkor tompa hangon Eleanor. Lizzie felszisszent, Virginia szeme tágra nyílt. – Mit mondtál? – kiáltott fel a fiatalasszony elfehéredve. Eleanor ránézett a tükörből. – Nem szeret engem. Micsoda bolond voltam! De ami még rosszabb, én még mindig szeretem. Virginia beharapta a szája szélét. – Hol van most? Szentséges ég! Itt jártak a katonák a minap, és ma reggel is! Devlinnek tudnia kell, hogy az öccse itt van a közelben! – Tegnap éjjel elment. Nem fog visszajönni, elhajózik Amerikába – mondta Eleanor szinte transzban. – Szólnom kell Devlinnek – kiáltotta Virginia, s már futott is az ajtó felé. Lizzie megfogta Eleanor kezét, s rákényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Miért nem szóltál senkinek? – Mert Sean megkért rá – felelte Eleanor. – De Cliffnek és Rexnek azért elmondtam. Lizzie összerezzent, már ő is majdnem sírt. – Meg kell mondanom Tyrellnek. Megleszel addig itt egyedül? – kérdezte. Eleanornak valahogy sikerült bólintania. – Nem megyek férjhez – jelentette ki. – Sem ma, sem máskor. Talán belépek egy apácarendbe. Lizzie felkapta a fejét. – Maradj itt! – mondta határozottan. – El ne mozdulj innen, amíg valamelyikünk vissza nem ér! – Azzal megszorította Eleanor kezét, és elhagyta a szobát. 136
Eleanor magára maradt. Letörölt az arcáról egy könnyet, mert bosszantotta, hogy végigcsorgott rajta. Legalább Seannak van jó tizenkét óra előnye Brawleyval szemben, vagy még több is, ha még nem akadtak a nyomára. Bárhogy bánt is vele, még ha elhagyta is, a lány örült ennek. Mindig is szeretni fogja Seant, s mindig is sértetlennek és biztonságban akarja majd tudni. Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Belenézett a tükörbe, s nem a saját tükörképét találta ott, hanem egy fürkésző, szürke szempárt. Sean állt mögötte. A lány felpattant, és megpördült a tengelye körül. Feléledt benne a remény. – Sean! A férfi a fejét csóválta, szeméből aggodalom sugárzott. – Azért jöttem… – kezdte felindultságtól fátyolos hangon –, mert sajnálom, Elle. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. A lány megnedvesítette a szája szélét, agyában vadul keringtek a gondolatok, de végül a szíve szólt belőle: – Szeretlek. Sean összerezzent. – Ne tedd! Hiba volt… gyűlölöm magam érte. Sajnálom! Hogyan tehetném jóvá? Meg nem történtté? Hogyan? – Semmi baj! – suttogta Eleanor megállíthatatlanul remegve. Szerette volna a férfi karjába vetni magát, de nem merte. – Csak az számít, hogy visszajöttél – mondta, aztán rémülten döbbent rá, mit is jelent ez. – Sean, téged köröznek! – Tudom – felelte a férfi rekedten, le nem véve tekintetét a lányról. Szeméből szomjúság és kétségbeesés sugárzott, mintha emlékezetébe akarta volna vésni Eleanor minden arcvonását. – Egy órája mentek el. Semmi baj… nem fognak elkapni. – Elhallgatott, s tekintete végigsiklott a menyasszonyi ruhán, majd visszatért a lány szemére. – Sosem akartalak bántani. Téged soha. Nem tudom, mi történt… vagy miért. Szégyellem… magam. Le van sújtva, mert azt hiszi, bántotta őt. – Nem bántottál, nem okoztál fájdalmat – hazudta Eleanor. – Te képtelen vagy bántani engem – tette hozzá gyengéden. – Bármit 137
mondasz, bármit teszel, az nem fog változtatni azon, amit irántad érzek. Sean megrázta a fejét. – Ne! – Láthatóan nehezére esett a beszéd. A lány tett néhány lépést, s kinyújtotta felé a kezét. Sean elkapta a csuklóját, nem engedte, hogy közel kerüljön hozzá. – Ne! – Nem! – Eleanor fejében sebesen kergették egymást a gondolatok. Vele fog menni, hát persze hogy vele megy. Végül is nincs más választása. – Sinclair… ma éjjel… Elle, tettetned kell. A lány hirtelen megértette, mit akar közölni. A nászéjszakára gondol. – Nem! – Fájdalmat… kell tettetned. Nem fog rájönni… szeret téged. – Hagyd abba! – zokogott fel Eleanor. – Nem fogok feleségül menni hozzá. Nem fogok, nem tudok! – Ne! Ő vigyázni fog rád, mert… én már nem tudok. Sean arca eltorzult, szemében könnyek csillogtak. Eleanor képtelen volt megszólalni, de még levegőt venni is. Fojtogatta a kétségbeesés. – Isten veled! – mosolygott rá Sean szomorúan. – Nem! – suttogta Eleanor. Sean megfordult, s elindult a lány hálószobája felé, mire Eleanorba visszatért az élet. – Ne! – rohant utána, s még elérte a szélesre tárt ablak előtt. – Sean, nem mehetsz el! Nem mehetsz el nélkülem! A férfi úgy tett, mint aki meg sem hallotta, s kezdett kimászni az ablakon. – Sean! – kiáltott utána a lány a párkányhoz rohanva. A férfi ekkor már az alattuk lévő erkély felé mászott. – Sean! Vigyél magaddal! Szerelme nem nézett vissza, csak átugrott az erkély korlátjáról a tölgyfára, majd annak törzsén kezdett ereszkedni lefelé a földre. Eleanort megkeményítette az elszántság. Sarkon fordult, felemelte a szoknyája szélét, és átrohant a szobán, aztán kicsapta a háló ajtaját. 138
Egy szobalány ment éppen végig a folyosón egy tálca frissítővel a kezében, de Eleanor észre sem vette. A lány a falhoz lapult, hogy fel ne döntsék, s a tálca a csészékkel és a poharakkal együtt csörömpölve a földre esett. Eleanor rohant tovább lefelé a lépcsőn, meg-megbotolva a ruhában, amelyet egyik kezével magasra emelt, míg a másikkal a korlátot fogta. Mögötte végtelen, fehér csíkként hullámzott az uszálya. Tudta, hogy százával nyüzsögnek a vendégek a házban, de ügyet sem vetett rá. Meg sem hallotta a meglepett felszisszenéseket, a növekvő morajt, amint átrepült az előcsarnokon utat törve a tömeg között Mindenki igyekezett félreállni az útjából. A szeme sarkából észrevette, hogy Cliff is ott beszélget nagy mosolyogva Lady Bartonnal. Ahogy meglátta a húgát, a férfi felegyenesedett. – Eleanor! A lány már majdnem elérte a bejárati ajtót, mikor meglátta Peter apját, Lord Henredont, Chatton grófját, amint döbbenten néz leendő menyére. – Nyissátok ki az ajtót, ostobák! – kiáltott oda Eleanor a két libériás ajtónállónak. Azok nyomban engedelmeskedtek. – Eleanor! – hallotta meg Devlin hangját maga mögött. A kiáltás olyan volt, mint egy parancs. A lány csak rohant tovább, s ekkor megpillantotta Seant, ahogy nagy léptekkel siet az istállók felé. Még magasabbra emelte a szoknyáját, és rohant, ahogy tudott. – Sean! A férfi összerezzent, hátrafordult, és meglátta Elle-t. Aztán megpördült, és rohanni kezdett. Eleanor észrevette, hogy egy lovász egy lovat vezet feléje az istálló felől. Elszántsága most már egetverő méreteket öltött. – Sean! – sikoltotta, ahogy csak kifért a torkán. Aztán megbotlott, amint nekilódult, hogy átrohanjon a füvön. Sean felugrott a lóra, az felágaskodott, s a férfi Eleanor irányába nézett. Kétszáz méter választotta el őket egymástól. 139
Eleanor oldalába élesen hasított a fájdalom. Nem bírta tovább. Lihegve megállt, az oldalára szorítva a kezét. Halványan érzékelte, hogy tömeg verődik össze a ház előtt, s moraja egyre izgatottabb, majd Devlin és Cliff áll meg a háta mögött. Aztán Cliff hangosan elkáromkodta magát. – Dev! Visszajöttek! Eleanor nem tudta levenni a szemét Seanról, de nem is volt rá szükség. Tudta, hogy Cliff a katonákra gondol. Ha a ház felé fordulna, őket látná meg közeledni a felhajtón. Sean sarkát a ló vékonyába vágta, s az erdő felé vette vágtatva az útját, hogy elmeneküljön. Ne! Eleanor felemelte a szoknyáját, és sikoltva rohanni kezdett utána. – Sean! Sean! – Aztán megállt, mert már nem kapott levegőt. Hirtelen a hatalmas, fekete ló irányt változtatott, olyan hirtelen, hogy majdnem elbotlott a saját lábában, és Sean észveszejtő tempóban a lány felé vágtatott. Eleanor feltartotta a kezét. Sean már csak néhány méternyire volt, tekintetük találkozott. A férfié világos és ragyogó, s a végletekig elszánt. Eleanoré pedig elködösült az elragadtatástól. Sean érte vágtat vissza! Aztán a férfi lenyúlt, szinte ráhajolt a lányra. Kezük összeért, majd összekulcsolódott. Azzal Eleanor felugrott a lóra, miközben Sean húzta felfelé, s már ott is ült mögötte férfi módra. Két karjával átfogta szerelme derekát, arcát a hátába temette. Sean újra éles ívben megfordította a lovat, mire döbbent kiáltások hallatszottak, s parancsszavak, hogy nyomban álljanak meg. De ők már vágtattak is egyenest be az erdőbe.
140
9.
Szentséges ég, mit tettem? Milyen messze lehetnek mögöttünk? Eleanor szorosan kapaszkodott a férfiba, miközben vágtattak át az erdőn. Könnyű kezével erősen fogta a derekát Ugyanolyan jól tudott lovagolni más mögött, mint egyedül. Ugyanolyan jól megtartotta az egyensúlyát, mint régen, ha minden más megváltozott is. Sean egyfolytában azt kérdezte magától, mit is tett, hogy volt képes erre. A lány telt, puha keble a hátának szorult, s ő ugyanúgy élesen tudatában volt a mögötte lovagló nőnek, mint ahogy annak is, hogy a ház, amely már messzire elmaradt mögötte, tele van az esküvő vendégeivel. Devlin is ott van, ahogy a gróf is meg az édesanyja, s mindannyian dermedtek a döbbenettől. Épp most lopta el tőlük a menyasszonyt. Megrémítette saját merészsége, de most már semmi nem számított. Még mindig ugyanolyan jól ismerte az erdőt, mint fiatal korában, mikor a vadóc, elkóborolt Elle-t kereste benne. Már vagy tizedszer fordult be egy-egy vadcsapásra, s ez utóbbi végre elvezette őket egy széles, sekély folyóhoz, mely délkelet felől igyekezett a Shannonba. Eleanor végig a vállához szorította az arcát, s csak most egyenesedett fel, mikor ő megállította a csődört. Megkönnyebbülés volt, hogy megszűnt hátán a nyomás. Elle már nem a régi bimbózó kislány, hanem igazi nő. Nem lenne szabad így együtt menekülniük, ahogy előző este sem lehetett volna megosztaniuk az ágyat. Igaz, odáig nem is jutottak el. A falnál tette a magáévá, mint egy szajhát szokás a sikátorban! – Sean! – szólalt meg Eleanor rekedten. – A folyóban le tudjuk rázni őket. Természetesen rájött, mi a szándéka. Még most is a legintelligensebb nő, akit valaha ismert. Sean átvetette jobb lábát a 141
fekete ló nyakán. Lecsússzant a földre, s végül nem halogathatta tovább, fel kellett néznie a lányra. Rosszul volt önmagától, amióta csak kitette a szobájából a lábát. Elle azt mondta ugyan, hogy nem számít, nincs semmi baj, ő mégis rosszul volt. Nagyon is számított, neki mindenképpen. Vadállat lett belőle a rabság évei alatt, s múlt éjjel be is bizonyította ezt. Eleanor aranyló tekintete találkozott az övével. Sean szíve kihagyott egy ütemet. A lány döbbenetesen szép volt a fehér menyasszonyi ruhában. Arca kipirult, szeme ragyogott. Bár a haja fel volt tűzve, néhány tincs kiszabadult, s az arca körül hullámzott. Az egyik épp ott tekergett a ruha kivágásában, a két melle közt. A valaha oly szép, de mostanra csupa piszok, hosszú uszály szétterült a ló mögött a földön. Máris rongyos volt, csupa szakadás. Sean attól félt, leszakadt darabjai a valahol elveszett fátyollal együtt nyomukra vezethetik a katonákat. Nem volna szabad csodálnia a lányt! Sem most, sem máskor! Csak azért ment vissza, hogy megpróbálja elmondani neki, hogyan csapja be Sinclairt a nászéjszakáján, s ami még fontosabb: könyörögni akart a bocsánatáért, bár tudta, hogy nem érdemel bocsánatot. No és persze szeretett volna elbúcsúzni tőle még egyszer, utoljára. Ehelyett elvesztette az eszét, és megszöktette. Elfogta a pánik. Még mindig nem értette, mi vitte rá arra, hogy visszaforduljon. Látta, hogy a katonák fellovagolnak a kapu előtti felhajtóra, folytatni kellett volna hát az útját az erdő felé. Ám Eleanor a nevét kiáltotta, ahogy annyiszor gyerekkorában: kétségbeesetten, rettegve, félve. Ő pedig gondolkodás nélkül megfordította a lovat, hogy a segítségére siessen. – Sean? – suttogta idegesen a lány. Várta, hogy szerelme tegyen végre valamit. A pánik egyre csak nőtt, Sean attól tartott, végleg legyűri. S a nyomában jött a félelem, a rettegés. Az angolok most már mindkettejük után kutatnak, és éppen ő sodorta Elle-t halálos veszélybe. – Sean? Most mit csináljunk? A férfi összerezzent. Nem teheti ezt Elle-lel! – Lerázzuk őket a vízben – felelte lassan. 142
– Én is gyalog megyek – mondta határozottan a lány, félbeszakítva Sean gondolatait. – Így gyorsabban tudunk haladni. De nem gázolhatok a vízben ebben a ruhában. Ez nyilvánvaló volt. A hatalmas szoknya és az uszály csak lehúzná a súlyával. Alig mondta ki Eleanor az utolsó szavakat, mikor Sean kezében megvillant a tőr. – Ülj nyugodtan! – mondta komor arccal. A lány bólintott, s tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Sean levágja az uszályt a ruháról, aztán összetekeri. Nem hagyhatnak nyomokat maguk után a katonáknak, és Sean szívből remélte, hogy nem veszik észre a már leszakadt darabokat. – Add ide a kést! – szólt a lány halk, feszült hangon, miután lecsusszant a földre. Sean megértette, mit szándékozik tenni. Megjelent előtte a kép, ahogy ott állt az ajtónál félmeztelenül, elöl végighasított hálóruhában, feszült, de szenvedélytől kipirult arccal. Érezte, hogy arcát elönti a pír, s megfeszül az ágyéka. Odanyújtotta Eleanornak a kést. Kezük súrolta egymást, mire teste még jobban megkeményedett, s még elevenebbek lettek az előző éjszaka képei. Elle nagyon puha volt bizonyos helyeken, másutt meg nagyon kemény. Sean elfordult, s talált egy letört ágat a földön. Miközben odalépett érte, hallotta, hogy szakad a lányon a ruha. A földre szegezte a tekintetét, s kissé eltávolodva kezdte eltüntetni a nyomaikat hátrafelé haladva egészen addig, ahol Eleanor állt a lóval a folyónál. Teljes figyelmét a feladatra összpontosította, de még így is hallotta a ruha szakadásának kellemetlen hangját. Aztán a zaj abbamaradt. Sean szíve furcsán vert: lassan, nehézkesen. Végül felemelte tekintetét a földről. A lány állta a pillantását, mintha várná, hogy mondjon valamit. A bő szoknya addigra eltűnt. Eleanor mindössze egy vászon alsószoknyát viselt, bár az is csupa csipke és rózsaszín szalag volt. Ruhája fehér, gyöngyös felső részét érintetlenül hagyta, így még mindig menyasszonynak tűnt, csak épp olyan menyasszonynak, akit épp most szöktettek meg, ráadásul nem a legjobb okból. Olyan 143
menyasszonynak, akinek azért szabdalták meg a szoknyáját, hogy erőszakot tegyenek rajta. Sean elvörösödve a ló fejéhez lépett. – Mit gondolsz, mennyivel lehetünk előttük? – kérdezte Eleanor csendesen. Sean belevezette a csődört a vízbe. A víz sekély volt, de a meder tiszta kő. A férfi csak azt figyelte, hová tegye a lábát. Elle követte a vízbe, Sean pedig kerülte a tekintetét. – Lehet, hogy teljesen… elvesztették a nyomunkat – mondta, s közben azon járt az esze, hogyan fog tudni Elle legyalogolni egy mérföldet vagy még többet is ebben az alsószoknyában. – De lehet, hogy… csak percekkel előztük meg őket. A lány igyekezett nagyon csendben haladni mögötte, ami nem kis teljesítmény volt az átázott ruhában. – Közbeléptek volna – mondta. Sean visszanézett, s mikor meglátta, hogy Elle a derekába tűrte az alsószoknya alját, elkapta a fejét. Elle csipke szegélyű bugyogót viselt, mely a térde fölött ért véget. Minden tekintetben illett az alsószoknyához. Sean fogadni mert volna az életébe, hogy a fűzője is fehér csipke rózsaszín szalagokkal Letörölte az izzadságcseppeket a homlokáról. – Devlin és Cliff mögöttem állt, amikor visszajöttél értem. Biztos tettek volna valamit, hogy segítsenek minket a szökésben – folytatta a lány. Igaza volt. Sean szívből remélte, hogy ha fivérei bármit tettek is, azt nagyon diszkréten tették. De most értette meg igazán, hogy nemcsak Elle-t sodorta veszélybe a tettével, hanem az egész családját. – Most mit fogunk csinálni? – kérdezte a lány aggodalmasan. – Megyünk, amíg be nem sötétedik. Aztán pihenünk… és megyünk tovább – felelte Sean. Igyekezett közömbösen, nyugodt hangon beszélni. – Hova megyünk? Ránézett a lányra, aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A víztől a bugyogó szára rátapadt Elle hosszú combjára. Erős, izmos lába volt, s előző éjjel őt fonta körül vele. Sosem gondolta volna, hogy egy nőnek ilyen szép lába lehet. 144
– Corkba. – Cliffnek van egy hajója Limerickben. Sean úgy döntött, nem válaszol. Minél kevesebbet tud Elle, annál jobb. Most már ő is veszélyben van. A végén még megfizet az ő bűneiért – ahogy Peg és Michael is megfizetett. Sean pokolian érezte magát, amint rátörtek az emlékek. Az asszony arca viaszfehér volt a félelemtől. – Meg kell állítanod őket! – könyörgött. – Megölik mindannyiukat Sean, kérlek! Sosem fogja elfelejteni Peg arcán a rettegést. Utánament az apjának, aki a sokaságot vezette, mert megígérte Pegnek, hogy közbelép. Amióta egy évvel korábban megérkezett, az egész falu hozzá fordult tanácsért, őt tekintette a vezetőjének. S mivel bátyja távollétében gyakorlatilag ő volt Askeaton ura, természetesnek érezte, hogy betöltse ezt a posztot. Megígérte Pegnek, hogy nem engedi bekövetkezni a katasztrófát, de már túl késő volt Két tucat állig felfegyverkezett ember már szembeszállt Lord Darbyval. Kiállták az utat, s nem engedték be saját birtoka kapuján. Darbynak volt kísérete is: Reed ezredes és öt embere. Mire észbe kapott, már Darbyval tárgyalt egy kilakoltatás elhalasztásáról abban a reményben, hogy meg tudja előzni a lázadást Darby hallani sem akart a dologról. A tömeg megvadult, felborította a hintót, és kirángatta belőle Darbyt. Két katonát is lerántottak a lováról, és nyomban holtra vertek. Reed és a többi katona elmenekült. Darbyt odavonszolták a legközelebbi fához, miközben sírt és bevizelt. Sean könyörgött az embereknek, hogy kíméljék meg az életét, de a tömeg felakasztotta az angolt. Aztán nekirontottak Darby otthonának, hogy földig rombolják, és most sem hallgattak rá pedig könyörgött nekik, hogy vonuljanak vissza. Mivel képtelen volt hatni rájuk és nem akarta végignézni a pusztítást, elindult haza. Ekkor megérkezett az erősítés, és megkezdődött a mészárlás. Mire véget ért, Kilraddick minden férfija halott volt, kivéve őt és Flynnt, s egy vöröskabátos Sean kezétől lelte halálát. Ösztönétől vezetve minél hamarabb meg akarta találni Peget és Michaelt, hogy 145
mindhárman elmeneküljenek. Egy szurony által ejtett sebtől bicegve gyalog átvágott a falun. Peg falfehér arccal várta. Magyarázatra nem volt idő, de még arra sem, hogy összecsomagolják csekélyke holmijukat. Sean elvitte Peget és a kisfiút a szomszéd faluba, s másnap elmondta neki, mi történt. Peg kisírta a szemét apja és a többiek halála miatt, s elárulta neki, hogy a gyermeküket hordja a szíve alatt. Másnap feleségül vette, Michael vitte utánuk a templomban a kölcsönkért gyűrűt. Mivel nem keresték a katonák, kezdtek reménykedni benne, hogy azt hiszik, ő is meghalt a Darby udvarházánál gyújtott tűzben. Már-már fellélegeztek, de az igazi gyász még csak ezután következett. S vele az izzó bosszúvágy a holtakért, de Sean nem akart fejjel menni a falnak. Aztán mikor Peg odament hozzá, és megkérdezte, hol fognak élni, végre felfogta, hogy házasember lett belőle. Csak nézett a nőre, mint aki azt sem tudja, hol van, s alig emlékezett, hogyan és mikor vette feleségül. Hisz nem is igazán ismeri, nemhogy szeretné. Borostyánszín szemek kísértették az álmaiban, s most elöntötte a bűntudat. Peg félénken elmondta, hogy szeretne előkészületeket tenni gyermekük születése kapcsán, s azt is, hogy szükségig lesz egy saját otthonra, melyhez remélhetőleg egy másik farm is tartozik majd. Sean rádöbbent, hogy felesége van, akiért felelősséggel tartozik, továbbá egy fia és egy még meg nem született gyermeke. Túl közel voltak Kilvore-hoz és a droghedai helyiséghez. Tudta, hogy vissza kell vinnie a családját Askeaton-ba. Reed ezredes ott sosem keresné, de ha mégis, fel sem tételezné, hogy a gróf mostohafia ugyanaz az ember, aki részt vett a kilvore-i felkelésben. De hogyan is mehetne haza Peggel és Michaellel? Mit szólna hozzá a bátyja? Mi szólna hozzá a gróf és a grófné? Mit gondolnának róla? És mit gondolna Elle? Ott maradt hát a falu fogadójában, hogy megvitassa magával a dolgot, mígnem figyelmeztető kiáltások riasztották fel töprengéséből Tűz támadt valahol, s ő megörült, hogy addig sem kell a gondjaival foglalkoznia, amíg csatlakozik a férfiakhoz eloltani a tüzet. Addigra 146
besötétedett, s amint kilépett az utcára, rádöbbent, hogy az a ház ég, ahol ő bérelt szobákat. Hirtelen lovasokat látott meg elvágtatni onnan, s már tudta, mi történt… Rohanni kezdett. Csak egyetlen ház égett, az övé. A nádtető ropogva lángolt, a falak is már épp kezdtek égni. Peg és Michael nevét üvöltötte, s letépte magáról az inget, hogy odatartsa a füst ellen az arca elé. Odabent a lángok már felemésztettek minden bútort és minden ajtót. Peget eszméletlenül találta a földön, széttépett ruhában, több sebből vérezve, markában a faragott játék hajó. A karjai közt halt meg, Michael pedig sosem került elő… Most pedig Elle van itt mellette, s ugyanúgy üldözik őket a brit katonák. Rémület fogta el, hogy a múlt megismétli önmagát. Semmi sem volt számára fontosabb, mint megvédeni Elle-t. Saját megmenekülésénél is fontosabb volt őt biztonságban tudni otthon. Amíg vele van, veszély fenyegeti. Ha az erdő nem volna oly veszélyes, ha nem kellene vaddisznóktól tartani, most azonnal itt hagyná, hadd menjen egyedül haza. De mégsem hagyhatja magára az erdőben, elviszi hát magával Corkba, ahol majd talál számára biztonságos kíséretet, és visszaküldi Adare-be. Adare biztonságos falai közt nem árthatnak neki a Reedhez hasonló alakok. De meg tudja-e a gróf védeni a bűnvád rémétől? Ha nem is tudják bántani úgy, mint Peget és Michaelt, még mindig bebörtönözhetik. Nem ő lenne az első nő a Towerben, aki összeesküvés és felségárulás vádjával ott tölti hátralévő életét. Nem, ez nem történhet meg! – gondolta Sean dühödten. Akkora pánik lett rajta úrrá, hogy már gondolkodni sem tudott. – Sean! Miért nem mentél el tegnap éjjel? A férfi nem akart arra az éjszakára gondolni soha többé, és még kevésbé akart beszélni róla a lánnyal. – Elmentem. – De visszajöttél. Erre már nem válaszolt. 147
Eleanor megragadta a karját, s rákényszerítette, hogy megálljon a vízben. Valahogy szembefordította magával. Sean tudta, hogy a víz nyaldossa a lány combját, s a bőre átlátszik a bugyogó pamutján, így nem volt hajlandó ránézni, legfeljebb a szeme sarkából. – Köszönöm – mondta Eleanor lágyan. A férfi elhúzódott. – Én… istenhozzádot mondtam neked. – Az nem istenhozzád volt, hanem egy új kezdet – ellenkezett szelíden Eleanor. – A fenébe! Mikor lettél ennyire… értetlen? – robbantak ki Seanból a szavak. – Mostanra már… egy angol… felesége lehetnél. Ehelyett itt… fagyoskodsz a vízben… és angolok üldöznek. – Nem szeretem Petert – jelentette ki Eleanor makacsul. Sean áruló elméje ezt a pillanatot választotta, hogy visszajátssza a múlt éjszakát. Majdnem kicsúszott a száján, hogy ezt be is bizonyította az éjjel. – Nem számít – mondta, s továbbindult lefelé a folyón. – Senki sem… szerelemből házasodik. – Sajnálom, de ellent kell mondanom – caplatott utána Eleanor. – Apa is szereti a grófnét, szerelemből vette feleségül. Tyrell is szerelemből nősült… persze ezt nem tudhatod, mert nem voltál itthon. Egy gazdag örökösnő jegyese volt, de nyílt viszonyt folytatott Lizzie-vel, együtt éltek Wicklow-ban. Kész volt még a grófságról is lemondtani érte. No és Devlin? – kiabálta Sean hátába. – Ugyanúgy tudod, mint én, hogy ő is szerelemből nősült. Sean megpördült. – Furcsa család… a mienk, nem igaz? Bár Cliff talán sosem fog megnősülni. Én pedig… Hirtelen elhallgatott, s kapkodni kezdte a levegőt – Ő semmiképp sem szerelemből házasodott meg, hanem ezért, mert teherbe ejtette Peget, s az asszonynak óriási szüksége volt rá, ahogy a kis Michaelnek is, aki könyörgött neki, hogy legyen az apja. Azért vette el Peget, mert túl nagy megrázkódtatás érte a mészárlás során, s másra sem tudott gondolni, mint hogy meg kell mentenie a nőt és a gyermekét a még nagyobb bajtól. És mit ért el vele? Épp azt tette, 148
amit a leginkább el akart kerülni. Ő sodorta őket bajba miatta haltak meg. – Te pedig? – kérdezte Eleanor zavartan, Sean karja után nyúlva. Sean lerázta magáról a lány kezét, és tovább vezette a lovat. Eleanor nem követte. Bár Sean dühös volt magára, amiért magával rántotta az üldöztetésbe, jó volt hallani, ahogy vonszolja magát utána a vízben. Beletelt egy percbe, mire a lány utána indult. Elle mindig tudta, mikor kell vitába bocsátkoznia és mikor célszerűbb abbahagyni. Mikor erőltesse az igazát és mikor vonuljon vissza. – Azt hiszem, jól haladunk – jegyezte meg, mintha nem is vitatkoztak volna az imént. – Még meg sem álltunk. Egyszer azért pihennünk is kell majd, főleg Saphyr miatt. Sean úgy vélte, még két órája sem hagyták el Adare-t, de Elle-nek igaza volt: mindvégig jó tempóban haladtak Pihenniük kell, ahogy a lónak is. Most még magasan állt a nap, de már gyengült az ereje, s egy-két órán belül megkezdi hanyatló útját nyugat felé. – Fél óra múlva elhagyjuk a folyót, és… visszafordulunk az erdőbe. – Sean! – ragadta meg váratlanul Eleanor a karját. – Hallod ezt? A férfi nem várta meg, hogy maga is meggyőződjön, valóban az üldözőiket hallotta-e a lány. – Gyere! – súgta, s a lóval kifutott a másik partra, nyomában Eleanorral. Átadta a lánynak a kantárt, s az beszaladt az állattal az erdőbe. Sean a karja köré tekerve vitte magával a menyasszonyi ruha uszályának egyik darabját, s most odakötözte egy ághoz. Gyorsan tisztára söpörte vele a homokos partot, majd az erdő felé hátrálva eltüntette saját nyomait is. Megtalálta Elle-t, s zihálva megállt mellette. Találkozott a tekintetük. A lány kutató, fürkésző tekintettel nézte, de látszott, hogy nem az üldözők érdeklik, hanem sokkal inkább a múlt éjszaka és amit jelentett. Sean elfordította a fejét. Miért akar tőle Elle ennyire kitartóan olyasmit, amit nem adhat meg neki, mert nincs miből adnia. Aztán már ő is hallotta a hangokat. Halkan, de nem is túl távolról. Angolok voltak. Az egyik hang határozott parancsokat osztogatott. 149
Elle feléje fordult, s meg akart szólalni, de Sean a szájára tapasztotta a kezét, s közben közel húzta magához. A lány elcsendesedett. – Feljebb a folyón. Egész közel – súgta Sean a fülébe. Elle tágra nyílt szemmel bólintott. Sean lassan elvette a kezét, s kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a lány hiányos öltözetben hozzá simuló testére. Másik kezével a ló nyakát simogatta. Egyetlen nyihogás elég, hogy elárulja őket. Négyen lovagoltak a folyóban egymás mögött, tekintetük a partot pásztázta. Az ötödik lovas Devlin O’Neill volt. Bátyja láttán Sean szíve nagyot dobbant. Tudta, miben mesterkedik Devlin. Nyilván meggyőzte a tisztet, hogy engedje csatlakozni a kereső csapathoz. Nem lehetett nehéz dolga, hisz kíméletlen hajóskapitány hírében állt a háborúban. A haditengerészet parancsnokainak nagy része félt tőle, de egyben tisztelte is. Azért jött, hogy segítsen Seannak megszökni. Devlin pillantása feléjük irányult, mintha valami hozzájuk vonzotta volna a tekintetét a fák között. Sean magához ölelte Eleanort, s érezte rajta a feszültséget. Meg szerette volna nyugtatni, bár a katonák csak egy kiáltásnyira voltak, és ő maga is félt. A tekintetével igyekezett hát biztatni, bár a homlokáról csorgott a verejték, ami belement a szemébe. Elle mosolyogni próbált, de arca falfehér volt a félelemtől. Válaszul Sean még szorosabban vonta magához. Elle felnézett rá. Szembogara kitágult, arca még jobban elsápadt. Reszketett, és Sean mellkasába fúrta a fejét. A férfi szíve elszorult, de karja még szorosabban fonódott a lány köré. Aztán már mindkét karjával ölelte. – Uram! – kiáltotta az egyik katona veszélyesen közelről. – Sokkal lejjebb mehettek ki a partra. Itt semmi nyoma sem lónak, sem embernek. – Ön mit gondol, kapitány úr? – kérdezte a tiszt Devlint. – Azt hiszem, bölcs dolog volt öntől, hogy emberei felét Limerick felé küldte. Semmi jele, hogy erre jártak volna – felelte Devlin. – A menyasszonyi ruha foszlányai csak fennakadtak volna valahol. 150
Sean belenézett Elle szemébe. Devlin minden bizonnyal megtalálta a ruha darabjait, s elrejtette őket vagy másfelé irányította a katonák figyelmét. – Azt hiszem, igaza van, O’Neill kapitány. Szerintem is északnak mentek, Limerickbe, itt nyilván rossz nyomon vagyunk. Ha erre jöttek volna, észrevettünk volna valami jelet. De nem volt sem egy letört ág, sem egy patanyom, sem egy darabkája a mostohahúga öltözetének. És ön is feltűnően nyugodt, uram. – Már mondtam magának, és nem szeretem ismételni magam, hogy a fivérem nem jelent veszélyt senkire, az ellene felhozott vádak pedig tévesek. – O’Neill hűvös mosolyt villantott a tisztre. – Épp elég hamis váddal volt dolgom, miközben Nagy-Britanniát szolgáltam, kapitány. – Amennyiben igaza van, minél hamarabb elfogjuk az öccsét, annál hamarabb tudja a nevét tisztázni. Menjünk ki a folyóból! A katonák és Devlin a távolabbi part felé irányították a lovakat, s visszamentek arra, amerről jöttek. Devlin egyszer sem nézett vissza. – Látott bennünket – suttogta Elle. Sean semmire sem tudott gondolni a karjában tartott lányon kívül. Férfitestének minden sejtje, minden porcikája életre kelt, figyelemért, megkönnyebbülésért könyörgött. Elengedte a lányt, s ellépett mellőle. Hogy összeszedje magát, odament a fekete ménhez, s megsimogatta. – Igen. Elvezette őket… a közelünkből. És Devlin most már azt is tudja, hogy öccsének Cobh jelentős kikötője az úti célja. Sean ösztönösen arra vágyott, hogy utánaeredhessen a bátyjának, és a segítségét kérje. De most már férfi, nem egy kisfiú, bátyjának pedig túl sok a vesztenivalója. A benne tomboló férfiúi vágyak lecsillapodtával ránézett Elle-re, aki nem messze tőle leült a földre. – Elmentek – mondta –, ma már nem jönnek vissza. A lány bólintott, láthatóan nem volt ereje beszélni. Nem látszott annyira megkönnyebbültnek, ahogy a helyzet indokolta volna. Levetette fehér, kecskebőr cipőjét, mely itt-ott elszakadt, s vastag sár borította. 151
– Majdnem elkaptak… de megúsztuk – biztatta Sean. Azt kívánta, bárcsak emlékezne, hogyan kell mosolyogni, s megvigasztalhatná a lányt. – Elle… nekik én kellek, nem te. – Nem akart most Pegre és Michaelre gondolni, egyszerűen nem mert. A lány közben levette a harisnyáját is. – Hát épp ez az! Ez Brawley volt, Sean. Ő volt a kapitány. Vele beszéltem ma reggel. Azt a parancsot kapta, hogy fogjon el, és szabad kezet kapott a módja felől. Sean lehorgasztotta a fejét. Megértette a célzást: Brawley-nak azt mondták, kapja el élve vagy holtan. Elle a csupasz lábfejét nézve folytatta: – Devlin arról próbálta meggyőzni, hogy ártatlan vagy, ahogy én is. Csakhogy én ismerem azt az embert egy kicsit. Minden ízében katona, mondhat neki Devlin bármit. Talán sikerült nyernie nekünk egy napot, de Brawley mindent meg fog tenni, hogy elfogjon téged. Sean nem hitt a fülének. – Te megpróbáltál… könyörögni… alkudozni egy angol katonával? Elle bólintott. – Nem volt más választásom. Sean letérdelt, s vállon ragadta a lányt. – Nem akarom, hogy… valaha is… a közelébe menj… egy vöröskabátosnak! Hallod? – Majdnem meg is rázta, úgy elvakította a félelem és a harag. – Csak megpróbáltam kideríteni, mit tud. Csak segíteni akartam! – kiáltotta a lány. – Te szörnyen félsz, látom a szemedben. Nem is látok benne a félelmen kívül semmi mást – tette hozzá kétségbeesve. – Még sosem láttalak ennyire félni. – Téged… féltelek! – kiáltott fel Sean, mielőtt parancsolni tudott volna magának. Eleanor összerezzent, s elsápadt. – Miért? Sean lehunyta a szemét, egész testében remegett. – Mennünk kell tovább… keletnek. Ott sűrűbb az erdő, és az… jó nekünk. – Látva a lány kérdőn tágra nyílt szemét, hozzátette: – Corkig hosszabb… lesz így az út, de biztonságosabb. 152
Elle maga köré fonta a karját. – Nem akarom, hogy aggódj miattam – mondta lassan. – A te életed forog veszélyben, Sean, nem az enyém. Szavai nagy fájdalmat okoztak a férfinak. Később, mikor már nagyobb biztonságban lesznek a corki bérelt szobában, meg fogja mondani neki, hogy haza akarja küldeni. Most azonban nem volt szüksége vitára. – Jobb, ha indulunk. A lány egy pillanatnyi habozás után lassan, fájdalmasan felállt. Sean nyomban észrevette, mi a baj. – Mi történt a lábaddal? – kérdezte, bár felesleges volt Saját, gyalogláshoz nem szokott lába is pokolian fájt, de ő már napokkal ezelőtt úgy döntött, hogy nem vesz róla tudomást. – Próbálj meg gyalogolni egy vadonatúj cipőben! A folyómederről nem is beszélve – tette hozzá Elle fájdalmában beharapva a szája szélét. Sean karon ragadta. – Ülj le! Elle engedelmeskedett, Sean pedig a lábáról az arcára emelte a tekintetét. Érezte, hogy melegszik a bőre, pedig a lány csak úgy nézett rá, mint mindig: tökéletes hittel és bizalommal. Sean azt kívánta, bárcsak sose ismerte volna őt kisgyerekként, bárcsak ne látta volna annyiszor ezt a tekintetet. Letérdelt, hogy szemügyre vegye a lány lábát, s elkomorodott, amint meglátta a hólyagokat. Ez nagyon fájhat, és neki kell helyrehoznia a bajt. Felnézett a lányra. – Tudok járni – jelentette ki az makacsul. Sean észbe kapott, hogy még mindig a tenyerében dajkálja Elle lábát, gyorsan visszaengedte hát a földre. – A lovon jössz tovább, amíg… meg nem állunk éjszakára – jelentette ki. – Az uszályodból csinálok rá kötést. Majdnem éjfél volt már, mikor Devlin belépett Adare előcsarnokába. Brawley kapitány is vele tartott, csak az embereit hagyta a ház előtt. Egy pillanat alatt előkerült Cliff és Tyrell is, mögöttük Rex, a gróf, a grófné és Peter Sinclair. Az utóbbi fehér volt, mint a fal, s tágra nyílt szemmel várta a híreket. Devlin összenézett Cliff-fel, aki halványan elmosolyodott. 153
Devlin tudta, hogy Cliff ördöglovasként robogott át az erdőn Limerickbe, hogy mégse készítsék fel indulásra a hajót, ahogy azt nyilvánvalóan előző este elrendelte. Hamis nyomokat hagyott maga után, hogy félrevezesse a katonákat, s az elégedettség a szemében azt mutatta, hogy azok bekapták a horgot. – Megtalálta őket? – kérdezte a gróf Brawleyt, miközben gondosan kerülte Devlin tekintetét. – Sajnos nem. Úgy tűnik. Limerick felé lovagoltak. Várom az üzenetet az emberemtől, akit korábban északnak küldtem. A gróf bólintott. – Méltányolom az érdekemben tett erőfeszítését, Thomas – mondta. – Mindent megadnék, hogy megtaláljam a fiamat. – Tudom, mylord. Reménykedjünk benne, hogy mindenki számára kielégítő módon oldódik meg ez a válságos helyzet – felelte a kapitány, majd meghajolt és távozott. A gróf a fiatal Sinclairhez fordult. – Peter, volna kedve csatlakozni hozzám és az apjához még egy italra? Ma éjjel nem számíthatunk további hírekre. Sinclair zavartan fordult Devlinhez. – A gazfickó az ön öccse, kapitány uram! Valóban azt hiszi, hogy Limerickbe ment? És mi van Eleanorral? Mindenki esküdözik, hogy az öccse részéről nincs veszélyben, de én nem vagyok erről meggyőződve. – A fivérem ártatlan az ellene felhozott vádakban – jelentette ki Devlin, nyugtatólag a fiatalember vállára téve a kezét. – Gyilkossággal vádolják, uram! Gyilkossággal és hazaárulással! – kiáltott fel Sinclair. – Sean úriember, nem útonálló. És hazafi. – Egy ír hazafi, ugyebár? – Mi is az unió része vagyunk – szögezte le Devlin legparancsolóbb stílusában. – Sean ugyanolyan hazafi, mint ön. Eleanor pedig a mostohahúga, sosem lenne képes ártani neki. Ellenkezőleg: az életét adná érte. Sinclair bólintott ugyan, de továbbra is zaklatott maradt. – Sosem fogom megérteni, miért ment el vele. A gróf odalépett Sinclairhez. 154
– Attól tartok, Eleanor mindig is lobbanékony volt, és meggondolatlan. Igyekezzünk megnyugodni! Sean gondoskodni fog a biztonságáról, és holnapra minden bizonnyal megtalálják őket. Az aggodalmai alábbhagynak majd, miután beszélt Eleanorral, mi pedig természetesen azon leszünk, hogy tisztázzuk Sean nevét a szörnyű vádak alól. Sinclair maga elé bámult, s megrázta fejét. – Bocsásson meg, azt hiszem, én inkább kimegyek a levegőre. Gondolkoznom kell. Miután kitette a lábát a házból, Rex megszólalt; – Egyikünknek mindig mellette kellene lennie. Hasznos szövetségesünk lehet, ha Seant letartóztatják. – Igazad van – mondta a gróf. – Tyrell, menj, és csendesítsd le a fiút! Győzd meg, hogy Seant hamis vádakkal állították bíróság elé, hamisan ítélték el és tartották fogva. Utána pedig próbáld arról is meggyőzni, hogy Eleanor csak könnyelműségből, drága, rég nem látott fivére iránti szeretetből ragadtatta magát arra, amit tett – fűzte hozzá komoran. Tyrell kurtán bólintott, s elindult Sinclair után. – No mi történt? – kérdezte ekkor a gróf Devlint. – Délnek tartanak, Corkba. Csak négymérföldnyire voltak innen, a folyó túlsó partján. Gondoskodtam róla, hogy ne hagyjanak nyomokat, így Brawley azt hiszi, északnak mentek, Limerickbe. A gróf bólintott, majd Cliffhez fordult. – Ki tudsz hajózni hajnalban? – Legrosszabb esetben két nap alatt fel tudom készíteni a Fair Ladyt az útra Cobhban – felelte Cliff elszánt tekintettel. – De mi lesz Eleanorral? Rövid csend telepedett a társaságra, ahogy néhányan összenéztek. A grófné is odalépett, de csak a gróf tekintetét kereste. – Eleanor immár felnőtt nő, és máig szereti Seant – mondta. – És mi van, ha nem tudjuk felmentetni őt a vádak alól? Mi van, ha nem kap amnesztiát? Sean egy elítélt szökevény, Mary, s el kell hagynia az országot. Mi lesz, ha elfogják, és Eleanor vele van? Mi lesz, ha őt is megvádolják felségárulásban való összeesküvéssel? Mary elsápadt. 155
– Ha Sean elfogadja őt, sosem fogjuk tudni meggyőzni Eleanort, hogy hagyja cserben – felelte. – Drágám, tudom, hogy szörnyen haragszol Seanra, de én ismerem a fiamat. Beleszeretett a lányodba, Edward, nincs más magyarázat a viselkedésére. – Ami azt illeti, jelenleg egyáltalán nem érdekel, mit érez Eleanor iránt – vágott közbe a gróf. – Sinclair a megfelelő parti a lány számára, mert rangos, gazdag, és nem törvényen kívüli, aki veszélybe sodorná Eleanor életét. Mary kihúzta magát. – Hiába tudod, hogy Eleanor egész életében a fiamat szerette, mégis ellenük vagy? A gróf nem engedett. – Semmi kifogásom nem lett volna a házasságuk ellen, mielőtt Sean fegyvert fogott az angolokra. A fiamként neveltem, és ma is a fiam! De nem várhatod el tőlem, hogy engedjem Eleanort hozzámenni egy jogfosztott száműzötthöz. – Ha mindketten ezt akarják, én bizony épp ezt várom el tőled. Rémes feszültség lett úrrá a családon. Ekkor Devlin lépett kettejük közé. Biztatón rámosolygott az anyjára, gyengéd mosolyától egészen ellágyult az arca. Aztán odafordult a grófhoz. – Atyám, ez pillanatnyilag nem szempont. A lánya és a fivérem házassága nincs napirenden. Azt sem tudjuk, ők mit akarnak. Egyet azonban tudok: Sean sosem tenné ki szándékosan veszélynek Eleanort, mert még húgaként is túlságosan szereti ehhez. – Már megtette! – kiáltott fel Edward. – És én mindkettejüket egyformán féltem. – Tudom. Mindazonáltal nem fogják Seant elfogni – jelentette ki Devlin határozottan, mély meggyőződéssel. – És én szeretnék lenni az, aki biztonságban elhajózik vele idegen partokra. Cliff megragadta a karját. – Neked feleséged van, és két gyermeked, nekem viszont nincsen. Én majd gondoskodom Seanról. És ha Eleanor vele van, akkor róla is. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, drága fivérem, de én képes vagyok gyorsabban hajózni és jobban hadakozni bárkinél, ideértve bármelyik brit hajót, amelyet utánunk küldhetnek. 156
Devlin farkasszemet nézett Cliff-fel. – Ha komolyan azt hiszed, hogy legyőzhetetlen vagy, akkor csalódnod kell, fiacskám. Cobhban haditengerészeti bázis van, elfelejtetted? Cliff hűvösen mosolygott. – Még egyetlen csatát sem veszítettem el a tengeren, és nem szándékozom épp most elkezdeni. Ami meg a haditengerészetet illeti, a tengerészek fele erőszakkal toborzott gonosztevő, aki a veszély első jelére megszökik a hajóról. Rex bicegett a vitatkozók közé. – Most egymást próbáljátok túllicitálni? Ugyan már! Aki innen elviszi a hajóján Seant akár Eleanorral, akár nélküle, lehet, hogy sosem térhet vissza többé. De nekem van egy tervem. Mary leült egy székre, karját szorosan összefonta maga előtt, s feszülten figyelt. – Mondd, Rex! – Cliff elhajózhat Cobhba, de ő csak a csalink lesz. Devlin, neked titokban vásárolnod kellene egy gyors, jól felfegyverzett hajót. Azt is el kell küldeni Cobhba, már ha nem ott veszed. Amikor megtaláljuk Seant, Cliff vitorlát bont, és félrevezeti a briteket. Ezalatt pedig Devlin biztonságban elhajózhat Seannal anélkül, hogy üldöznék. Közben én a szárazföldön Corkba megyek. Ha most nyomban elindulok, gyorsan beérhetem őket, amíg még frissek a nyomok. Valaki köhentett, s minden fej az érkező felé fordult. Rory McBane állt a küszöbön. – Úgy döntöttem, megszólalok, mert szükségük lesz a segítségemre. Végre lement a nap. Eleanor még sosem örült ennyire az éjszakának. Míg Sean kipányvázta a lovat, hirtelen rátört a kimerültség. Odabicegett egy füves részhez a tisztáson, kiterítette rajta uszálya maradékát, majd többször összehajtogatta. Karját nem fedte semmi, így eléggé fázott. Reszketve leült, s el kellett ismernie, hogy fáj mindene, ráadásul rettentően éhes. Mégsem volt soha boldogabb. Sean visszajött érte! Kész megvalósult álom, egy igazi csoda. A múlt éjszaka mindent megváltoztatott. Sean nyilvánvalóan 157
viszonozza az érzelmeit, vagy legalábbis kezd beleszeretni. És mivel sikerült elkerülniük a katonákat, a legrosszabbon már bizonyára túl vannak. Hamarosan odaérnek Corkba, és nemsokára már hajóznak is Amerika felé. Hisz másképp nem volna értelme az egésznek. Ha egyszer Sean visszament érte, ha nőként érdekli őt, nyilván azt akarja, hogy utazzon el vele. Eleanor átfogta karjával felhúzott térdét, és Seant figyelte. Fájt a lába, mégis úgy érezte, mintha a felhőkön járna. Alig pár lépésnyire tőle Sean megérezhette a pillantását, mert feléje nézett, de gyorsan el is kapta a tekintetét. – Hogy vagy? Eleanor mosolya elhalványult. Másrészt viszont, folytatta a gondolatmenetet, Sean egész nap furcsán bánt vele. Azt hitte, tudja, miért: zavarban van a múlt éjszakai viselkedése miatt. De nem megmondta neki, hogy nem számít, mi történt? Csak a jövőjük számít, amely most kezdődik. – Kimerültem és fázom, meg éhes is vagyok. De különben remekül érzem magam, Sean – felelte, s maga is hallotta, mennyire lágy lett a hangja hirtelen. A férfi először megmerevedett, aztán gyorsan befejezte a lóval való foglalkozást, s hagyta, hogy legeljen. Levette a nyeregre kötött viaszosvászon zsákot, s közelebb lépett a lányhoz. – Nem akarok tüzet gyújtani – mondta lassan. Eleanor megértette. Igaz, hogy a Brawley vezette brit katonák visszafordultak, de bárki beléjük botolhat, tele van az ország angol katonával. – Azt hiszem, túlélem az éjszakát tűz nélkül – mondta kedvesen mosolyogva. Sean egy pillanatra ráemelte a tekintetét. – Fázol, és egyre hidegebb lesz… Nincs nálunk semmi azon az uszályon kívül. Nem lesz valami meleg. A lány nyomban a felmelegedés legkézenfekvőbb módjára gondolt, s elmosolyodott. Sean karjai közt sosem fázna. S ezúttal igazi szerelem fűzné őket össze, nem csak kirobbanó szenvedély. Idegesség lett rajta úrrá. 158
– Nem aggódom a hideg miatt – mondta halkan. Sean felkapta a fejét. – Mit… jelentsen ez? Eleanor felállt, s megfogta a kezét. – Miért félsz még attól is, hogy rám nézz? – kiáltotta. – Sean, ha itt valakinek zavarban kellene lennie a múlt éjszaka miatt, akkor az én vagyok. A férfi kiszabadította a kezét. – Van itt kenyér és sajt – mondta nyersen, majd letérdelt, és feltépte a zsákot. Eleanor nem szólt, csak beharapta a szája szélét. Felidézte, milyen érzés volt, amikor Sean mélyen betöltötte odalent. – Sean, a viselkedésem igazán helytelen volt, de… A férfi kitágult szemmel nézett fel rá. – Nem akarok… beszélni… a múlt éjszakáról! Eleanor összerezzent. – Tudom, hogy a téma nem illendő, de legalább a vonakodásod azt bizonyítja, hogy mégis úriember maradtál. Sean hitetlenkedve állt fel. – Tán úriemberként viselkedtem? Megbolondultál? Eleanor elpirult, most már valóban kínosan érezte magát. – Én bátorítottalak… – Azt mondtam, ne beszéljünk… a múlt éjszakáról. Ami engem illet… meg sem történt! – kiáltotta a férfi. Eleanor visszahőkölt, nem hitt a fülének. Sean csak térdelt tovább a zsák mellett, s vadul vagdosta szeletekre a sajtot és félbe a kenyeret. Eleanor melléje térdelt. – Nem értelek. Miért vagy mérges? Rám haragszol? Sean mozdulatlanná merevedett a késsel a kezében, s némán bámulta az ételt. – Saját magamra haragszom – mondta végül, láthatóan küszködve, hogy megtalálja a helyes szavakat. Kemény volt a tekintete, amikor felnézett. – Azért haragszom, mert… belekeveredtél. Azért haragszom, mert kihasználtalak a múlt éjjel – 159
tette hozzá elvörösödve. – Dühös vagyok… és ki nem állhatom magamat! – kiáltotta rekedten, s teljes erőből a földbe vágta a kést. A lány nézte, amint feláll és járkálni kezd, s nem volt hajlandó elhinni, hogy csak kihasználták. – Mégis visszajöttél értem. Sean megpördült. – Azért jöttem vissza… a fenébe is, hogy… elbúcsúzzam. Egyél! – adta ki a parancsot. Aztán vészjóslón hozzátette: – Komolyan mondtam, Elle. – De hát nem mentél el. Visszajöttél értem! Nem? – nézett fel a lány könyörögve Seanra. Ő visszanézett rá. – Bárcsak… ne… ne tettem volna! Eleanor döbbenten felszisszent, s szívéhez kapta mindkét kezét. – Azt kívánod, bárcsak ne jöttél volna vissza értem? A férfi küszködött, hogy lehiggadjon, vagy legalább találjon szavakat. – Az életemet… az egész életemet… azzal töltöttem, hogy védelmeztelek. Megmentettelek mindentől és mindenkitől. Most nem volna szabad mellettem lenned. – Nem értek egyet! – kiáltott fel Eleanor. – El sem hiszem, hogy ezen vitatkozunk, miután itt vagyok veled, és miután tegnap éjjel elvetted az ártatlanságomat. Sean szeme felvillant. – Mit akar ez jelenteni? – Azt hittem, ezért jöttél vissza értem. Azért, ami a szobámban történt. – Mire gondolsz? – kérdezte Sean halk, érdes hangon. Eleanor megnedvesítette az ajkát, kezdett félni. – Többé nem vagyok szűz. Kötelességed, hogy feleségül vegyél, és elvigyél magaddal. Sean értetlenül meredt rá. – Szent Isten! – suttogta a lány maga köré fonva a karját. – Neked eszedbe sem jutott a házasság, igaz? Sean megrázta a fejét. 160
– Nekem az jutott eszembe, hogy… hazaküldelek Adare-be, ahová tartozol…, ahol a gróf meg tud védeni. Eleanor felsikoltott, majd gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. – És sajnálom, Eleanor – tette hozzá a férfi hevesen. – Nagyon sajnálom. Én nem akartalak… a magamévá tenni… egyáltalán! Már megmondtam neked, mennyire… sajnálom! Megmondtam, hogy… menj hozzá Sinclairhez! De nem vagyok úriember többé, Sean O’Neill már nem létezik. Ne sírj! Én megmondtam… de nem hallgattál rám. Nem tarthatsz egy szökevénnyel. Miért nem hallgatsz az okos szóra? – kiabálta Sean akkora hévvel, hogy a végére teljesen kifogyott a szuszból. A lány elfordult, elviselhetetlennek érezte a megrázkódtatást. Tegnap éjjel felajánlotta Seannak az ágyát, és semmit nem kért cserébe, ám amikor Sean visszajött érte, azt feltételezte, feleségül akarja venni. Tévedett. Talán itt az ideje, hogy meghallgassa, mit akar mondani. Valóban azt hajtogatta, hogy Sean O’Neill halott, de ő nem hitt neki. Csakhogy a férfi, akit egész életében szeretett, tegnap nem kapott volna az alkalmon, nem vette volna el az ártatlanságát, ha nem szerette volna viszont. A férfi, akit egész életében szeretett, most nem állna itt előtte a tegnap éjszaka után, és nem sürgetné, hogy menjen hozzá Sinclairhez. Eleanor dühödten szembefordult Seannal. – Akkor mi az ördögért hoztál magaddal? Miért? Ha nem azért, hogy becsületes asszonyt csinálj belőlem, akkor miért? Mondd meg, mert nem értem! – Nem tudom – kiáltotta Sean. – Egyszerűen nem tudom! A francba! A nevemet kiáltottad… sikítva, mint ahogy Elle szokta. Visszamentem érted… ahogy már ezerszer! Eleanor erre teljes erejéből arcul ütötte. Tenyere olyan hangosan csattant az arcán, mint egy korbácsütés. – Már nem az a kislánny vagyok, akit folyton dédelgettél és kimentettél a bajból! Én az a nő vagyok, akinek elvetted a szüzességét. De mi is vagyok most tulajdonképpen? A tányéron hagyott maradékod, amelyet ki kellene dobni a szemétbe? Sean megrázta a fejét, szeme furcsán, nedvesen csillogott. – Sinclair szeret téged. 161
– Nem megyek vissza hozzá, nem mintha ezek után akarná. Hogy merészelsz rásózni, miután a magadévá tettél? – Eleanor ismét meglendítette a karját. Addig akarta Seant csépelni, amíg bírja szusszal, de a férfi megragadta a csuklóját. – Elle! – szólt határozottan, miközben a lány harcolt ellene, hogy kiszabadítsa a karját, s még nagyobbat tudjon behúzni neki. – Meg kell, hogy védjelek… kérlek, értsd meg! Sinclair angol. Ha hozzámész, senki sem fog üldözni… és senki sem fog tudni ártani neked. Ő biztonságot nyújthat neked. Eleanor dühösen kitépte kezét az övéből. – Most te beszélsz őrültségeket! Sosem fogadna vissza engem azok után, amit tettünk, hiszen otthagytam az oltár előtt! Engem senki sem bánt, csak te! Kellemetlen csend következett, aztán Sean lassan, nyugodtan megszólalt: – Majd azt mondod neki, úgy szeretsz… mint fivéredet, ahogy egy húg szereti a bátyját. És hogy segíteni akartál nekem megszökni. Sinclair hinni fog neked. Megvan a módja… hogy elhitesd vele. Eleanor megállíthatatlanul remegett. – Tiszta bolond voltam. Odaadtam neked a testem, és odaadtam volna az életemet is, de minek? Hogy így bánj velem? Szerettél engem egyáltalán valaha, akár gyerekkorunkban is? A lány úgy érezte, tőrt forgatnak a szívében, s nekiindult gyalog az erdőnek. – A francba! – rohant utána Sean. Hátulról megragadta, és visszarángatta a tisztásra. – Hova mész? Itt farkasok vannak! – Egyáltalán nem érdekel. Olyan messze akarok lenni tőled, amennyire csak lehet – kiáltotta a lány, s addig tekergett, amíg ki nem szabadította magát. Elszántan letörölte az arcát. Egy csepp könnyet sem fog ontani ezért az emberért, legalábbis nem előtte. Csakhogy a könnyeinek nem tudott parancsolni. – Megtanultam a leckét. Nem szeretsz, sosem szerettél, így én sem foglak szeretni többé. Nem érdemled meg a szerelmemet. Sean mozdulatlanul nézte, ő pedig állta a tekintetét. – Jó – mondta váratlanul a férfi. Eleanor nem ezt a választ remélte hallani. 162
– A múlt éjjel használtál engem, tehát a múlt éjjel a szajhád voltam. Sean elszörnyedve szisszent fel, szeme tágra nyílt. – Nem! Ez… nem igaz! Eleanor maga köré fonta a karját. – Én akartam, hogy szerelmeskedj velem, Sean. De nem ez történt, ugye? A férfi egy hosszú pillanatig hallgatott. – Nem – mondta aztán lassan, óvatosan. – Nem ez történt. Ekkor Eleanor újból megütötte, és ő nem ellenkezett.
163
10.
Sean a lányt figyelte, aki háttal feküdt neki. Betakarózott menyasszonyi ruhája uszályának maradékával, de nem lehetett tudni, hogy a hideg ellen, vagy hogy védettebbnek érezze magát. Leszállt az éj, a sötét, nehéz éjszaka, de fent voltak a csillagok. Sean örült, hogy mégsem lett annyira hideg, mint gondolta. Tudta, hogy Elle végül elaludt, mert elmélyült és lelassult a lélegzése. Ő maga háttal egy fának dőlve ült, magára vállalva az őrködést, hátha arra tévednek a katonák vagy bárki, bármi, ami veszélyt jelenthet. Az éjszaka azonban nyugodt volt, és csendes. Egy bagoly huhogott mély, békés hangon, tücskök zenéltek, s időnként hallotta, ahogy a fekete mén odébb megy legelészni. Ha más lett volna az előző nap, ha más lett volna a helyzet, élvezni lehetett volna az ilyen éjszakát. Csakhogy Sean semmi élvezetet nem talált jelenlegi helyzetében. Térdét felhúzta a mellkasához, két karját lazán maga mellé engedte. Emlékezett, hogy Elle küszködött a könnyeivel, de nem sírt igazán. Egyszer sem sírt. Ő viszont megbántotta újra meg újra, még sokkal jobban, mint az előző éjjel, s ezen képtelen volt túltenni magát. Hogy történhetett ez meg velük, mikor ő azzal töltötte az egész életét, hogy Elle-re vigyázott, s megvédte mindentől és mindenkitől? Most úgy tűnt, a lányt épp tőle kell megvédeni. Az pedig mit sem számít, hogy nem kislány többé. Mindig is az ő kötelessége lesz vigyázni rá. Csak sajnos túl későn gondolt erre. Tekintete a lány keskeny, hosszú hátáról az erdőre siklott. A katonák mostanra már messze északon járnak, efelől semmi kétsége sem volt. Devlinnek köszönhette sikeres megmenekülésüket. De mi lesz Elle-lel? Én sem foglak szeretni többé! 164
Nem akart emlékezni ezekre a szavakra. Különben így lesz a legjobb. Ő sosem kért, sosem várt el tőle ekkora szerelmet, ekkora hűséget, ekkora bizalmat. A lány kijelentése mégsem töltötte el megkönnyebbüléssel. Inkább úgy érezte magát, mint akit kínpadra vontak, teste-lelke egyformán gyötrődött. A lány szavai furcsamód megijesztették. Óvatos pillantást vetett körbe a tisztáson, majd a kézfejére fektette az arcát. Elle annyira megváltozott, de legbelül mégsem. Seannak fogalma sem volt, mit tegyen. Persze hogy az lesz a legjobb, ha Elle nem fogja többé szeretni. Neki Sinclairt kell szeretnie, hozzá kell feleségül mennie. De barátok lehetnek-e még valaha? Sean sosem érzett még ekkora zűrzavart a lelkében. Emlékek sora tört a felszínre. Elle kislányként, amint folyton a nyakán lóg, és együtt megy mindenhová a fivéreivel; Elle, miközben felnő és leselkedik utána még légyott közben is; Elle, amint vele vállvetve, hólyagos tenyérrel, napégette arccal dolgozik, segít neki újjáépíteni Askeatont. Sean összeszorította a szemét. A legfontosabb az, hogy visszajuttassa Adare-be és rávegye, hogy menjen hozzá Sinclairhez. Ha ő még ezután is meg tud szökni valahogy, hát meg fog. Ha meg nem, legalább úgy hal meg, hogy tudja, Elle biztonságban van és szeretetben él. De annyira azért nem volt bolond, hogy azt higgye, a lány valaha is meg fogja bocsátani neki, hogy kihasználta és nem viszonozta a szerelmét. Sosem lesznek többé barátok, még ha ő képes is lenne egy ilyen barátságra, mint ahogy nem az. Mellesleg nagyon valószínűtlen, hogy életben marad, hogy a barátja lehessen. De azt mindenképpen tudni akarta, hogy Elle gyűlöli-e. Persze megértené. Minden oka megvan rá, hogy megvesse. Mégsem tudna ebbe belenyugodni. Fel nem foghatta, hogyan juthatott ilyen végre a kapcsolatuk, melyet egész életükben ápoltak. Hogy juthattak oda, hogy ő folyton csak bántja a lányt, az pedig gyűlöli érte? Hiába volt hűvös az éjszaka, Sean halántékáról verejtékcseppek csorogtak. Persze ha a gyűlölet segít Elle-nek távolságot tartani tőle, neki el kell fogadnia a haragját és a gyűlöletét. Egyszerűen szüksége van Elle haragjára, hogy egy másik férfi karjába tudja taszítani. 165
A bagoly huhogott egyet, ami ezúttal nem volt épp megnyugtató hang. Sean halántéka lüktetett, de a szívét is megmarkolta a fájdalom. Elle képe lebegett a szeme előtt, ahogy könnyek közt, dühösen, lesújtottan állt előtte. Az éjszaka megenyhült, lágyan simogatta a menekülőt, s biztonságot ígérve álomra csábította. Elle arcvonásai is kisimultak, s már mosolygott is rá. De mégsem! Peg volt az, aki mosolygott, ha furcsán halvány volt is a kép. Ahogy a férfi felfogta, hogy álmodik, pánik vett rajta erőt. Nem akart visszamenni abba a rettenettel, halállal teli éjszakába! – Miért nem szeretsz engem, Sean? Sean megfeszült, és összezavarodott. Álmában Peg sosem kérdezett tőle ilyet, hiszen életében sem volt képes ezt megfogalmazni, de a lelkében dúló zavarodottság mindig kiült színtelen szemébe. – Miért nem akarsz engem szeretni, Sean? Sean szíve vadul vert, s döbbenet lett rajta úrrá, mikor Peg másodszor is megszólalt. Csakhogy most nem Peg volt az. Lenézett a karjában tartott nőre, és Elle-t látta épségben, elevenen. A gyönyörű Elle-t csillogó borostyánszín szemével, melybe kiült az iránta érzett szerelem és bizalom. Rémes zavarodottság és félelem tört rá. Ellenek nem volna szabad itt lennie az álmában, főleg nem ezen a véres éjszakán, amikor Peget megerőszakolták és megölték! Meg akarta mondani neki, hogy siessen, és tűnjön el innen, mielőtt megérkeznek a katonák; ölelni akarta, és könyörögni a bocsánatáért, aztán megnyugtatni és megmondani neki, hogy igenis szereti. Seannak nem tetszett, hogy ilyen irányt vett az álom, de már túl késő volt. Megjelent a felbőszült falusi tömeg, s ő tudta, meg kell őket állítania, hogy ne induljanak Lord Darby birtoka ellen. Tudta, mi fog történni, ha megjelennek a birtok vaskapujában. Megpróbálta elmondani nekik, hogy semmi jó sem fog származni ebből, de cserbenhagyta a hangja, egy szó sem jött ki a torkán. Lelkében a pánik egyre nőtt. Megpróbálta megragadni Boyle karját, ám Peg apja észre sem vette őt. Megpróbálta elkapni Flynnt, de ő meg köddé vált a szeme előtt, s a birtok máris lángokban állt. Jöttek a katonák, 166
és ő is ott volt, tőre markolatig egy vöröskabátos gyomrában. A fiú szinte kölyök volt még. Felnézett rá szemében ott ült a ki nem mondott kérdés. S miután Sean lefektette a földre, egy brit katonatiszt dühtől szikrázó tekintetével találkozott a tekintete. Reed ezredes kék szeme gyűlölettel meredt rá. Sean megértette Reed szándékát, mert immár ott állt Elle, s fogalma sem volt, milyen kimondhatatlan, embertelen szenvedésnek néz elébe, melynek Reed lesz az okozója. Nem engedheti, hogy Reed megölje a lányt, ahogy megengedte, hogy az emberei megöljék Peget és Michaelt. És mihelyt tisztába jött ezzel az érzéssel, a tiszt eltűnt a szeme elől. Elle ott feküdt a karjában, mosolygott rá, szeme tele volt szerelemmel. Ő szorosan magához ölelte, szíve vadul kalapált, alig tudta elhinni, hogy Elle megmenekült az erőszaktól és a haláltól. Megkönnyebbülten ölelte a lányt, de ez a megkönnyebbülés hirtelen más érzéseknek adta át a helyét Elle annyira meleg volt, annyira puha, annyira valóságos, hogy Sean megdermedt, s elvakította a szenvedély. Rátalált a lány szájára, s gyengéden csókolózni kezdtek, majd a szenvedély elvette Sean eszét, nem volt önmaga ura többé. Sosem kellett neki még nő ennyire, mint most Elle, s a lány tudta ezt. Megértőn rámosolygott, majd hívogatón intett neki. Ő felkiáltott, s valahogy sikerült visszafognia magát, amíg lassan, mélyen beléhatolt, bármelyik pillanatban készen a felszabadító robbanásra… Sean a mindent elborító kéj hullámain ébredt, s csak lassan fogta fel, hogy álmodott. Talpra ugrott, s igyekezett úrrá lenni kielégíthetetlen vágyán. Mohón Elle-re kapta a tekintetét, de a lány mélyen aludt a kimerültségtől. Az álom fájdalmasan valóságosnak tűnt. Sean még mindig felajzott volt, s izzadság csorgott a homlokán. Őriznie kellett volna Elle álmát, de elaludt. Meg kellett volna védenie az esetleg erre tévedő ellenségtől, ehelyett szeretkezett vele álmában. Szörnyű dühös volt magára. Sietve elfordult, és kiment a tisztás szélére, de mindent rendben talált. A ló mindvégig ébren volt, őrt állt helyette is. Nem is volt más őrszemre szükség. 167
Sean megállt, s kapkodva vette a levegőt. Igyekezett lecsillapítani kemény, felforrósodott testét. Ezentúl Elle is része lesz már a rémálmainak? Két éve álmodta pontosan Ugyanezt az álmot, de most hirtelen megváltozott, s Elle vette át benne Peg helyét. A férfi megborzongott félelmében. Mit jelentsen ez? Miért játszik ilyen kegyetlen játékot vele az elméje? Elle sosem járt Kilvore kis falujában, és soha nem is fog. Sosem fog szembetalálkozni az ő üldözőjével, Reeddel. És ő sosem fogja a karjában tartani úgy, mint álmában, mert valóban az lesz a legjobb, ha Elle nem szereti őt többé, és visszatér Sinclairhez. Ő semmit sem tud nyújtani neki, csak folytonos menekülést és egy kiüresedett lelket. A tisztás szélén túl egy patakocska csobogott, s a férfinak nagy szüksége volt hűvös vizére. Aztán hirtelen mégis meggondolta magát. Nem hagyhatja magára Elle-t a tisztáson egy pillanatra sem. Így inkább visszatért oda, ahol először ült, de nem telepedett le a fa tövébe, hanem Elle-t nézte, miközben aludt. Ha nem téved, abban a nyomorult álomban azt mondta neki, hogy szereti, és akkor ez nem is volt hazugság. Pusztán az elméje űzhetett gúnyt belőle, hiszen ez nem lehet igaz. Neki már nincs szíve, ezért nem is szerethet senkit, és ez így van rendjén. Eleanor mereven állt Sean mögött a lehangoló, sötét és nagyon szűk folyosón, a lehetetlenül keskeny lépcsősor tetején, míg a férfi kinyitotta a megvetemedett fenyőfa ajtót. Az egyetlen szoba, ahol Sean és ő rejtőzködni fog egy varga üzlete fölött volt, egy olyan utcán, amely a Corkot átszelő számtalan csatorna egyikére nézett. Nehéz volt elhinni, hogy itt lesz a szállásuk, még ha ideiglenesen is. Mikor beléptek a házba, egy patkány tűnt el éppen a lépcső alatt, és sem a lenti kis előtérben, sem idefent az ajtó előtt nem volt világítás. A ház gyanús ecetszagot árasztott, de talán nem is ecet volt az, hanem vizelet. Az ajtón, amelyet Sean épp belökött, nagy rés tátongott két deszka között. Valaha talán zöldre volt festve, de mostanra már leginkább ocsmány szürkének látszott, másutt meg teljesen lekopott róla a festék. Sean félreállt, és visszanézett rá, megpróbálva elkapni a tekintetét. – Nem sok… de rejtekhelynek megfelel – mondta lassan. 168
Eleanor nem volt hajlandó ránézni. Elment mellette, s még arra is vigyázott, nehogy hozzáérjen az alsószoknyája széle, majd megállt a gyéren bebútorozott szoba közepén. Sean követte, becsukta az ajtót, aztán betolta mindkét reteszt. Hajnaltól úton voltak. Bár Eleanor az éjjel nem hitte, hogy fog tudni pihenni, szinte nyomban elaludt, amint letette a fejét s betakarózott a menyasszonyi ruha maradékával. A kimerültségtől mélyen aludt, álmok sem zavarták. Azt beszélték meg, hogy Sean két óra hosszat áll őrt, aztán cserélnek, de a férfi nem ébresztette fel, csak amikor már indulni kellett. Ha most azt várja, hogy hálás legyen ezért, arra aztán várhat! Nem viselkedett úriemberként, amit az is bizonyít, hogy eszébe sem jutott a házasság, csak használta a testét. Sosem fogja megérteni, miért jött vissza érte, hogy magával vigye, és talán jobb is így. Végre felfogta az igazságot: a férfi, akit szeretett, valóban nincs többé. Egy sötét, sőt veszélyes idegen foglalta el a helyét, aki nem tiszteli a hölgyeket, és nem tiszteli őt sem. Eleanor tompultan nézett körül a szobában. Egy bádog mosdótál állt az egyik deszkafalnál, mellette öntöttvas kályha, és egy kosárban gyújtós. Fölötte egy szekrényke a falon. Egy kis, rozoga asztal és két hasonlóan gyengécske szék állt a szoba közepén, olcsó, világos fenyőből faragva. A szemben lévő falnál egy egyszemélyes ágy foglalt helyet, rajta piros takaró és némi ágynemű, amely valaha fehér lehetett, de mára jócskán megsárgult. Az ajtóval szemben piszkos ablak nyílt az utcára, rajta kifakult muszlinfüggöny, s volt még egy fogas is, melyen egy férfiruha lógott mellénnyel és zsabós inggel kiegészítve. A jól szabott összeállítás sehogy sem illett a szoba összképébe. – Tudom, hogy… sosem voltál még… nyomortanyán – szólalt meg Sean –, de nem tart sokáig. Eleanor odabicegett az ablakhoz, ahonnan a Lee folyó egyik csatornájának látványa tárult elé. Néhány kisebb bárka ringott a folyón, meg egy egyárbocos hajó utasokkal, amely épp kiindult az egyik dokkból. A rakparton néhány utcai árus álldogált, előttük egy egylovas kocsi haladt el. A lány elfordult a békés látványtól, s leült az egyik székre az asztal mellett. Miközben levette szörnyen 169
elpiszkolódott cipőjét, azon morfondírozott, levegőnek nézze-e Seant egész itt-tartózkodásuk alatt, főleg hogy a férfi láthatóan magára akarta vonni a figyelmét. Végül úgy döntött, gyerekes volna az ilyen viselkedés, annál is inkább, mert válaszolni akart Seannak. Így végül ráemelte a tekintetét. Olyan izzó pillantással találta szemben magát, hogy visszahőkölt. Ám mihelyt találkozott a tekintetük, Sean félrenézett, hosszú, sötét szempillái eltakarták a szemét. Miért nézhetett így rá? – töprengett a lány. Bolondos szíve nagyot dobbant. Mély levegőt vett, s nyugalomra intette magát. Ez az ember egy idegen, akit nem ismer, és akit nem is akar megismerni. – Igen, nem felejtettem el. Megmondtad, hogy hazaküldesz. Pontosan mikor is? – kérdezte keserűen. Sean összefonta a karját maga előtt. Mellkasa soványsága ellenére most is széles, és izmos volt, mint régen. Eleanor azt kívánta, bárcsak ne figyelt volna fel erre. – Mihelyt lehet. Nem küldhetlek haza… akárkivel, Elle – mondta Sean, és elvörösödött. – Eleanor – helyesbített nyomban. – Szereznem kell egy olyan kísérőt, akiben megbízom. Valakit, aki az élete árán is megvéd. Szóval már Eleanor, gondolta a lány elkeseredetten. – És mielőtt elmegyek, elmondod még egyszer pontosan, hogyan hitessem el Peterrel, hogy még szűz vagyok? – mondta hűvösen, közömbös hangon. Sean arca összerándult, s ha lehet, még jobban elvörösödött. – Igen – felelte, azzal hátat fordított a lánynak, s mélyen vászonnadrágja zsebébe süllyesztette mindkét kezét. – Talán jobb, ha máris elkezded – vágta oda a lány. – Netán szakértője vagy az ártatlanság elvételének és annak, hogy kioktasd vonzódásod korábbi tárgyait a tettetés művészetéből? Sean szembefordult vele. – Megértem, hogy… dühös vagy rám. Minden okod megvan rá. – Nem vagyok dühös – mosolygott a lány hidegen, majd felállt. – Rájöttem, hogy igazad van. Megváltoztál, Sean O’Neill valóban halott. Vissza akarok menni a vőlegényemhez, amilyen gyorsan csak 170
lehet. Szerelmes voltam, mielőtt visszatértél, és fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy szóba álltam egy olyan emberrel, mint te. Sean elsápadt. Eleanor meg akarta sebezni, és még mindig ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, sikerrel járt. Látta a szemében. Nem kellett volna aggódnia emiatt, hiszen itt volt az ideje, hogy hazatérjen és feleségül menjen Sinclairhez, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Sean már eleget szenvedett. A férfi arca kifejezéstelenné vált, amint odalépett a kályhához, és kezdte rakosgatni bele a gyújtóst. Hűvös volt a szobában, ezért Eleanor nem tiltakozott. Látta, hogy Sean feszült és dühös, s már azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna az imént oly kegyetlenül. – Segíthetek? – kérdezte. – Nem. – Sean kovakővel meggyújtotta a tüzet, s mikor az már teljes lánggal égett, rácsukta a kályha ajtaját. Nem nézett a lányra, csak odament az egyik székhez, kihúzta az asztal mellől, és leült. Kinyújtotta hosszú lábát, s abban a pillanatban hátrahanyatlott a feje. Eleanor ekkor döbbent rá, mennyire kimerült lehet. Csak néhány nappal korábban szökött meg a börtönből, és azóta egyfolytában menekül az üldözői elől. Tegnapelőtt éjjel az erdőben aludt, a múlt éjjel pedig mindvégig ébren volt, s figyelte, nem jönnek-e a katonák. Nem akarta sajnálni, de láthatóan nem maradt tartalék energiája. Eleanor egy pillanatig habozott, s tekintete végigsiklott Sean arcának minden ismerős vonásán, mely mostanra ellazult. Pillantása követte erős nyaka vonalát, aztán kemény, izmos mellkasára tévedt, amelyre rátapadt puha, fehér inge. Sean kinyitotta a szemét, s találkozott a tekintetük. Eleanor érezte, hogy elpirul. – Nagyon fáradt lehetsz. Miért nem veszed le a csizmád? Én majd őrködöm. – Nem mosolygott, de volt benne annyi együttérzés, hogy nem bánhatott Seannal másként, mint bárki mással tenné ebben a helyzetben. A férfi nem mozdult ernyedt helyzetéből, de a tekintetét nem vette le a lányról. Aztán felegyenesedett, felemelte az egyik lábát, s nekilátott lehúzni a csizmát. Nyomban felnyögött. 171
Eleanor elfordult. Szeretett volna segíteni, de emlékeztette magát, hogy Sean pimasz csirkefogó és gazember, akinek nincs lelkiismerete. Téged féltelek! Nem tudta ugyan, miért kell őt féltenie, mikor Sean maga van bajban, és nem is akart emlékezni erre a mondatára. Hirtelen észrevette, hogy Sean küszködik a csizma levételével. Arca falfehér, izzadság csöpög a homlokáról, vonásai eltorzulnak, mintha fájdalom gyötörné. Eleanor nem türtőztette magát tovább, odalépett hozzá. – Majd én – mondta határozottan. Tekintetük találkozott, mire Sean nyomban félrekapta az övét. – Köszönöm. Eleanor szembe állt vele, megfogta a csizmát, és teljes erejéből húzni kezdte. A csizma a kezében maradt, Sean azonban feljajdult, s holtsápadttá vált az arca. A lány nyomban meglátta az okát. Sean harisnyája rongyokban lógott, lába pedig dagadt volt, és tiszta vér. Eleanor elszégyellte magát. Sean két évet töltött börtönben, nem volt hozzászokva a járáshoz, ahogy a csizmaviseléshez sem. És még ő panaszkodott három jelentéktelen hólyag miatt! – Sean! – suttogta, mikor már képes volt megszólalni, s vérzett a szíve a férfiért. Seannak kezdett visszatérni a szín az arcába. Lehámozta lábáról a véres harisnyát, félredobta, s letette a lábát. A másik csizma után nyúlt, de Eleanor lefogta a kezét. – Majd én – mondta. Sean felpillantott, tekintetük találkozott, s a férfi ezúttal nem nézett félre. – De gyorsan! Eleanor bólintott, s lehúzta a másik csizmát is. Sean meg sem nyikkant. Eleanor a lábához térdelt, s lehámozta róla a véres harisnyát. – Hozok vizet. Van szappanunk? – nézett fel. Sean hátravetett fejjel, nehezen lélegezve ült a széken. Kellett egy perc, hogy meg tudjon szólalni, de akkor sem nézett a lányra. 172
– Jól vagyok – mondta, bár az inge is nyirkos volt az izzadságtól, s rátapadt izmos mellkasára. Eleanor már bánta, hogy odanézett. Elfordította a fejét, s próbált úrrá lenni a félelmén. – Aligha. Hacsak nem akarsz magadnak egy súlyos fertőzést, kezelni kell a sebeidet, Sean – mondta, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Miért nem szóltál? A férfi végre lepillantott rá. – Voltak fontosabb dolgok is, amelyekkel foglalkoznom kellett – felelte, s fel akart állni. Eleanor visszalökte a székre. – Hozom a vizet meg a szappant. Addig maradj nyugodtan! Sean nem felelt, így a lány felállt, fogott egy vödröt a mosdótál mellől, ahol szerencsére talált egy darab barna, lúgos szappant is, és kiment az ajtón. A műhely mögött volt egy kis udvar egy nyomós kúttal. Eleanor gyorsan megtöltötte a vödröt, s közben azon aggódott, hogy meglátják, de senki sem volt az udvaron. Ha Sean lába ennyire megszenvedte az elmúlt néhány napot, vajon mi baja lehet még? Azt észrevette, hogy a járása megváltozott, hogy nem mozog olyan fürgén, mint régen. Eleanor rádöbbent, hogy nyilván minden izma merev és feszült. Visszatérve a szobába Seant ugyanott találta a széken hátravetett fejjel, mély álomba merülve. Eleanor abban a pillanatban megfeledkezett minden sérelméről, minden haragjáról. Szörnyen aggódott Sean miatt, s már nem is akart tenni ez ellen semmit. Ahogy az érzései ellen sem, melyek újból a felszínre törtek. Sean kimerült, sebesült, s valahol mélyen szörnyen fáj a lelke. Hogy is haragudhatna rá? Ha ő nem segít rajta, akkor ki fog? A lába elé térdelt, s eltűnődött, hová fog ez vezetni. Sehová, állapította meg végül, miközben óvatosan mosni kezdte a férfi lábát. Sean világosan megmondta, és igaza is volt. Valóban annyira megváltozott, hogy soha nem lehet belőlük egy pár. Sosem fognak többé hidakról ugrálni vagy sziklát mászni. Sosem fognak egymás mellett gürcölni a mezőn, vagy együtt meszelni egy falat, majd heves csatát vívni az ecsetekkel. A lány hirtelen mozdulatlanná dermedt, amint rátört az elviselhetetlen szomorúság. 173
Elvesztette a legjobb barátját – és a férfit is, akit szeretett. Sosem fogja tudni megbocsátani neki, hogy kihasználta, még ha ő maga bátorította is. Arról viszont gondoskodni fog, hogy Sean ne kapjon fertőzést, és segíteni fog neki elmenekülni az országból, hogy mentse az életét. Eleanor befejezte Sean lábának lemosását, és felnézett rá. A férfi mélyen aludt a kemény szék és a kényelmetlen helyzet ellenére, így neki alkalma adódott alaposan szemügyre venni. Az arca vékonyabb ugyan, és ott van a sebhely is a jobb felén, a vonásai azonban a régiek. Markánsak, csinosak és fájdalmasan, ugyanakkor csodálatosan ismerősek. Nem lesz egyszerű hűnek maradni az elhatározásomhoz, gondolta Eleanor komoran. A rongyot, amellyel Seant tisztogatta, beledobta a véres vízbe, és felállt. – Sean! – fogta meg a kezét – Sean, feküdj az ágyba! – mondta, ám a férfi meg se moccant. – Sean! Aztán lassan kinyílt a szeme, de látszott rajta, hogy nem tudja, hol van. – Gyere, feküdj az ágyba! – utasította Eleanor, s elkezdte rángatni. Sean szája megmozdult, s a szögletében mosoly jelent meg. – Elle! A lány jól látta, hogy aligha van ébren, de ahogy a nevét kimondta, az maga volt a hívogató csábítás. És mosolygott! Eleanor szíve repesett az örömtől. Egyszer sem látta mosolyogni, amióta visszatért, de most, a kimerültségtől félig eszméletlenül mégis megpróbálta. Eleanor úgy érezte, mindent megtenne, hogy újra mosolyogni lássa. Vajon ha képes lenne valóban mindent megtenni érte, visszatérne hozzá a régi Sean? A férfi felállt, s ő még mindig fogta a kezét. Megfeszült, amint Sean álmos tekintete a szájára siklott, majd lassan tovább a keblére. Akkor sem lehetett volna izgatottabb, ha a férfi kinyújtja a kezét, hogy megsimogassa. Vére száguldott az ereiben, bőre bizsergett, Sean szája sarka pedig ismét felfelé görbült. Lapos pillantása a lány csípőjén időzött. Mielőtt Eleanor mozdulni tudott volna, átölelte a derekát. Aztán odahúzta magához, s kemény testéhez szorította a 174
lányt. Eleanor megmerevedett, s egyszerre tört benne felszínre a félelem és a vágyakozás. – Gyere velem! – suttogta Sean az ágy felé lépve, s ahogy ledőlt rá, magával húzta a lányt. Eleanor egyszer csak ott feküdt mellette, a karjai közt. Ezt nem teheti, gondolta ijedten. Teste azonban feléledt, s a forróság lüktetni kezdett a combjai közt. Tudta, hogy Sean álmodik, vagy elakadt az álom és az ébrenlét határán, és ha ő most enged a kísértésnek, nagyon meg fogja bánni. Nem hagyhatja ismét kihasználni magát, még ha kétségbeesetten kívánja is Seant. – Elle! – sóhajtotta a nevét a férfi, s ujjait a lány hajába fúrta a tarkójánál. Lábát áttette az övén, s száját rászorította az ajkára. Eleanor teste lángokban állt, s várta a mohó folytatást. De hiába. Sean keze végigsiklott a hátán, s közelebb húzta magához, miközben ajka súrolta az övét lágyan, gyengéden, kutatón. A lány hirtelen végtelenül üresnek érezte magát, s olyan erővel tört rá a sóvárgás, hogy megfordult vele a szoba. Sean ajka ebben a pillanatban elernyedt. Eleanor ránézett, s látta, hogy mélyen alszik. Bár habozott egy pillanatig, végül ott maradt a karjában, mert nem kívánkozott el onnan. Elfordult kissé, s kiszabadította az egyik karját, aztán tenyerét a férfi borostás arcára tette. Elkésett azzal, hogy másként lássa Seant, szerelme újból fellángolt. Soha nem is fog kialudni, gondolta egyszerre elragadtatottan és kétségbeesve. De vajon egy létező férfit szeret, vagy annak megnyomorított maradékát? Ebben a félelmetes pillanatban nem volt biztos abban, hogy különbséget tud tenni a régi Sean és a mellette fekvő férfi között. De mivel még mindig mélyen szerette a régit, ott maradt a karjai közt, s élvezte a közjátékot tudva, hogy mindez nem több annál. Néhány óra múlva kicsusszant az ágyból. Sean egyszer sem mozdult, mióta álomba szédült. Eleanor az ablakhoz lépett. Késő délután volt, és ő nem aludt semmit. Együtt lenni Seannal kész érzelmi kötélhúzás volt, s nem tudta, meddig bírja még. Éhes volt, de a kenyér és a sajt még reggel elfogyott. Mégsem hagyhatta magára Seant, és fel sem ébreszthette. Gyötörte a szörnyű felismerés, hogy a 175
férfi tán napokig nem fog tudni aludni megint. Meddig fogja még bírni ezt a tempót? Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Az ágy felé fordult, ahol Sean az oldalán feküdt, s őt nézte a szürke szemével. – Ébren vagy? – mosolygott rá halványan Eleanor. Szíve izgatottan dobbant, ami váratlanul érte. Nem akarta ezt az érzést, nem volt rá szüksége. – Meddig aludtam? – kérdezte Sean, s továbbra sem mozdult. – Úgy négy-öt órát. Későre jár, hallottam, hogy ötöt ütött a toronyóra. Sean hirtelen felült, s lábát áttette az ágy peremén. Fürkésző pillantást vetett a lányra, miközben felállt. Ha fájt is a lába, nem adta semmi jelét. – Voltál odakint? Eleanor megrázta a fejét. Sean átment a szobán a csizmáiért, s közben kivette a fogas alatt lévő cipőből a tiszta harisnyát. Eleanor kíváncsian nézte. – Hova mész? – kérdezte óvatos hangsúllyal. Nem tetszett neki a gondolat, hogy Sean kimenjen az utcára. A férfi nem nézett vissza rá. – Ennivalóra van szükségünk… ágyneműre… ruhákra – felelte, aztán eltorzult az arca, amint felhúzta a csizmát. Eleanor beharapta a szája szélét. Seannak gyógyulnia kellene, nem járni a várost a szükséges holmik után, s közben kerülgetni a helyőrség katonáit, akikkel összefuthat. – Én megyek! Sean felegyenesedett. – Nem. Te itt vársz. Eleanor megpróbált rámosolyogni. – Neked pihenned kell – jelentette ki. Sean korábban odaadta a bérkocsisnak az ő egyik gyémánt fülbevalóját Saphyr ellátása fejében. Most nyúlt a füléhez a másikért. – Van egy szatócs a sarkon. Az nincs messze. Biztos tudok nála venni kenyeret és sajtot, talán még egy kis szalonnát is. Van serpenyőnk? Ezért a fülbevalóért hónapokra kapunk hitelt. 176
Sean ezüstös tekintete a lányéba fúródott. – Mi ez az egész? – kérdezte gyanakodva. Eleanor tudta jól, mire gondol, de úgy tett, mintha fogalma sem volna. Alig néhány órája végül is még szörnyen dühös volt rá. – Én jól vagyok, te viszont nem. Mindig is vigyáztunk egymásra, nem igaz? Én megyek, amúgy is szükségem van egy kis levegőre. Sean szeme tágra nyílt. – Néhány órája még… gyűlöltél. Eleanor kénytelen volt elébe állni és a szemébe nézni. – Nem hiszem, hogy valaha is gyűlöltelek volna, Sean, és nem számít, mennyit változtál, semmi értelme veszekedni. Az, hogy mindig is barátok voltunk, nem lehet vita tárgya. A férfi csodálkozva meredt rá. – Azt hiszed… lehetünk barátok? Eleanor nagy levegőt vett. Ha most tesz egy ilyen ajánlatot, Sean vajon elfogadja? Még egy visszautasítást nem lenne képes elviselni. Ám a férfi nem hagyott neki időt a válaszra. – Megbocsátasz nekem? – kérdezte hitetlenkedve. Eleanor egy pillanatig tétovázott. – Ha azt kéred, bocsássam meg, hogy úgy bántál velem, mint egy alkalmi, jelentéktelen szeretővel, mint azokkal a farmerfeleségekkel és – lányokkal, akikkel összefeküdtél kamaszkorodban, akkor nem. Ezért nem tudok megbocsátani. – Megnedvesítette az ajkát. Már nem maradt benne harag, sőt leginkább úgy érezte magát, mint aki máris megbocsátott. – Hozok vacsorát, Sean, meg még néhány harisnyát. – Nem! – jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. – Miért nem? – kiáltott fel Eleanor kétségbeesetten. – Hogy miért nem? – kiabálta vissza Sean. – Tele a város… katonával. Van egy helyőrség… a várostól nyugatra. Feldúltnak látszott, és a lány nem értette az izgatottságát. – Mitől akarsz megvédeni? Neked van védelemre szükséged, nem nekem! – Ne engedj be senkit! – mondta Sean ellentmondást nem tűrve. – És zárd be az ajtót! – Azzal kitolta a két reteszt, és kilépett a folyosóra. 177
Eleanor habozás nélkül utánafutott, mielőtt be tudta volna csukni maga mögött az ajtót. – Mitől félsz ennyire, Sean? Nem értelek. A férfi állán megfeszültek az izmok. – Már megmondtam. Mindegy, mit mondok én… vagy te… meg fognak vádolni, mint a bűntársamat. A lányt megijesztette Sean határozottsága. Meg kell, hogy védjelek! – kiáltotta oda neki tegnap. – Senki sem fog engem megvádolni mással, mint hogy meggondolatlan és ostoba voltam. Tegnap azt mondtad, meg akarsz védeni, de nem én vagyok veszélyben, Sean, hanem te! – Most ostobán viselkedsz. Összeesküdtél velem… és ez árulás! Nem fogsz börtönbe kerülni… az én vétkeimért! – kiáltotta a férfi szikrázó szemmel. Eleanor rémülten elhallgatott. Miért beszél Sean vétkekről? Ösztöne azt súgta, itt a nyitja lelki sebeinek. – Ugye, bűnt akartál mondani? Nem akarod, hogy én fizessek a bűneidért? Engem senki sem fog bíróság elé állítani azért, amit te tettél, Sean. A férfi remegve elfordult, s felemelte a vödröt. – Mindjárt jövök a vízzel – mondta, de nem indult azonnal. – Zárd be az ajtót, Eleanor! – tette még hozzá nyomatékkal. Eleanor alig hallotta meg. Még ahhoz képest is furcsák voltak az előbbi szavai, amekkora változáson átment Sean sosem volt buzgó vallásos. Eleanor tudta, hogy hisz Istenben, ahogy a legtöbb ember, mégsem tudta elképzelni, hogy egy katona halálára, amelyet hazafias küzdelemben okozott, azt mondaná, vétek. Isten ellen való vétek. Igaz, most a régi Seanra gondol, arra, aki Sean valaha volt, nem arra, akivé lett. Eleanor gyors következtetésekre jutott. Sean kemény, visszahúzódó emberré vált, hideggé és dühössé. Semmi kétség, megváltozott. De mégsem a felismerhetetlenségig. Maradtak benne elemei annak a férfinak, akit ő valaha szeretett. Veszedelmes gondolat volt ez, de Eleanor nem akart áldozatául esni ennek a felismerésnek és úgy tekinteni rá, mint régen. Sem most, sem később. 178
A logika nem hagyott kétséget: ha Sean a bűneire vétekként utalt, valami szörnyűség miatt hibáztatja magát. Ez lehet a benne bekövetkezett változások oka? Sean hirtelen belépett a szobába a vízzel, és nyomban rárivallt: – Nem reteszelted be az ajtót! A lány nem felelt azonnal, kellett egy kis idő, hogy megacélozza a szívét Sean ellenében. Tudnia kell, mi történt, mindent tudni akar. – Csak egy percre mentél ki. – Azt mondtam… zárd be az ajtót! Eleanor nem akarta folytatni a vitát az engedetlenségéről. A nyelve hegyén volt a kérdés, és nem tudta tovább türtőztetni magát. – Miért mondtál az előbb vétket a bűn helyett? Sean nyomban félrekapta a tekintetét. – Nyelvbotlás volt – vonta meg a vállát, s leengedett szempillái mögül méregette a lányt. – Én nem hiszem. Sean felnézett, de immár azzal az üres tekintettel, amelyet tökélyre fejlesztett az utóbbi időben. Eleanor megnedvesítette a szája szélét. – Történt valami. Valami szörnyűség történt valakivel. De az illető nem egy katona volt. Nem hibáztatnád így magad egy harctéri halálért. Sean nem mozdult, csak a szeme tágult ki egy pillanatra a meglepetéstől. – Fogalmam sincs, mire célzol. Eleanor azonban már tudta, hogy célba talált. Sean az ajtóhoz ment, mintha indulni akarna, de a lány nem lépett odébb az útjából. – Bocsáss meg! – mondta Sean rekedtes hangon. Szeméből harag sugárzott a lány felé. Eleanor nem igazán félt tőle, annyira meg végképp nem, hogy félreálljon vagy meghátráljon. – Segíthet, ha beszélsz róla – mondta nagyon óvatosan. – Nem. Megyek, és hozok ennivalót meg ruhát. – Ezért változtál meg? Mert van egy sötét titkod, valami vétek, amelyet elkövettél? – kiáltott fel a lány. 179
– Ne! – ragadta meg Sean a karját. Szorítása fájt, s a lány elsápadt, mire a férfi nyomban elengedte. Eleanor megdörzsölte a karját, de szemét nem vette le közben Seanról. – Hadd segítsek! – suttogta, s felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arcát. Sean félrelökte a simogató kezet, s kellett egy perc, hogy meg tudjon szólalni. – Nem tudsz… Rajtam senki sem tud segíteni – mondta, s bevágta maga mögött az ajtót. Eleanor ezúttal betolta mindkét reteszt.
180
11.
Eleanor idegessége egyre nőtt. Sean már jóval több, mint egy órája elment. Nem tarthat ennyi ideig lemenni a sarki szatócshoz élelemért, meg ami még kell. Mezítláb állt a szoba egyetlen ablaka előtt, csak előbb átöltözött a térdnadrágba és a zsabós ingbe, hogy kinézhessen az ablakon, hátha észreveszi Seant. Végiglátott a széles, lekövezett utcán, mely a vámháznál ért véget, ahol a folyó két csatornája találkozott. Számos vízi jármű ringatózott a vízen kikötve, többnyire halászcsónak és bárka. Dél felé azonban, ahol kiszélesedett a folyó, a Nagy Sziget felé, egy fregatt három magas árbocát lehetett látni. Eleanor tudott annyit a hajókról, hogy felismerjen egy ágyúkkal felszerelt hadihajót. Mivel a közeli Cobhban volt egy haditengerészeti bázis, feltételezte, hogy a hadihajó őfelsége királyi haditengerészetéhez tartozik. A félelmetes hajó látványa csak további aggodalomra adott okot. Eleanor végignézett az utcán, ahol a varga műhelye volt, de Seant nem látta sehol. Mint a legtöbb ír városnak, Cork-nak a története is a középkorra nyúlt vissza, ha nem még régebbre, a modem rakpart azonban széles volt, és stukkódíszes házak szegélyezték. Legtöbbjüket sárgára vagy zöldre festették, s mindkét emeletük magas volt. Az ablakok között ruhaszárító kötelek feszültek, mintha az utcát zászlók díszítenék, nem pedig ingek és harisnyák. A házak aljában boltok, előttük járókelők, akik láthatóan nem siettek. Eleanor egy molnár, egy patikus, egy szabó, egy másik varga és egy bútorasztalos boltját tudta megkülönböztetni az ablakból. A távolabbi sarkot, ahol a szatócs boltja volt, már nem láthatta onnan. Mi tart Seannak ilyen sokáig? Már épp meggyőzte magát, hogy biztos bajba került, mikor megpillantotta, ahogy felfelé jött az utcán. Szíve nagyot dobbant, bár 181
nem akarta elemezni az okát. De mindenképp nagyon megkönnyebbült. Sean jó néhány csomagot cipelt. Hozott ennivalót, de ami sokkal fontosabb: nem volt semmi baja, és el sem fogták. Eleanor már majdnem elmosolyodott, de hirtelen megmerevedtek a vonásai. Sean nem volt egyedül. Egy alacsony kis nő gyalogolt mellette, hosszú, göndör, fekete haján főkötőt viselt, s jól láthatóan Seannal beszélgetett. Eleanornak abban a pillanatban eszébe jutott Sean minden találkája, amelyről fiatal éveikből csak tudott. Sean nagy kujon volt akkoriban, csak Cliff pályázhatott volna nála nagyobb sikerrel a szégyentelen csirkefogó címre, ha nem ment volna el otthonról tizennégy évesen. S meg is maradt kirobbanó, fékezhetetlen szenvedélyessége, ahogy maga is megtapasztalhatta. Két évig tartották elzárva… s most valami könnyűvérű nőcske jár a nyomában. Nem kellett hallania, amit a nő mond, sem látnia az arcát, hogy tudja Az ösztöne nem tévedhetett. Azok ketten megálltak odalent az utcán, a vargaműhely előtt. A nő gömbölyded és csinoska volt, s beszéd közben többször megérintette Sean karját. Kétségtelenül kacérkodott vele. Eleanor pontosan tudta, mi folyik odalent: ha Sean eddig még nem vitte ágyba a nőt, hamarosan fogja. Eleanor megmarkolta az ablakpárkányt, és megpróbált mélyeket lélegezni. Nem lehet féltékeny! Azon van, hogy hazatérjen és hozzámenjen Sinclairhez. Haza akart menni és feleségül akart menni hozzá, mert a férfi, akit valójában szeretett, annyira megváltozott, hogy már azt sem tudta, ki is áll odalent az utcán. Az ésszerű érvelés azonban mégsem csillapította le kavargó érzéseit. Rosszullét környékezte, s elfordult, hogy ne is lássa őket. Csak akkor nézett ki újra, miután Sean és a nő elvált egymástól s a lépcső aljánál lévő ajtó becsapódott. – Elle! Eleanor odament az ajtóhoz. Vett egy mély lélegzetet, mosolyt erőltetett az arcára, s nyugodt mozdulattal félretolta a reteszeket. Mit számít, hogy Sean ágyba vitte-e azt a nőt, vagy hogy szándékszik-e? 182
Kettejük között már csak egy félszeg, ügyetlen barátság maradt, és a megkerülhetetlen múlt. Jövőjük nincsen. Ő pedig félreteszi a szomorúságot, amelyet ez a felismerés okoz, mert ehhez a gondolathoz ragaszkodnia kell mindenáron. Sean meglepetten nézett rá. – Jól vagy? Eleanor újból csak mosolygott, bár ez fölöttébb törékeny mosoly volt. – Túl sokáig voltál el, már aggódtam. Sean óvatos pillantást vetett rá, majd belépett a szobába. Eleanor becsukta mögötte az ajtót, és betolta a reteszt. A férfi az asztalra tette a papírzacskót, majd szelíden megszólalt: – Gyere, ülj le! Bekötöm a lábad. – Az én lábamnak semmi baja, neked kell kötés. Ki volt az a hölgyismerősöd? – A kérdés önkéntelenül bukott ki Eleanor száján, ő maga is meglepődött. Érezte, hogy elvörösödik. Sean felegyenesedett, s találkozott a tekintetük. – Tessék? Eleanor beharapta a szája szélét, s legszívesebben visszaszívta volna a szavait. – Kate-re gondolsz? Eleanor először tétovázott, aztán vállat vont, amilyen közömbösen csak tudott. – A varga leánya – felelte Sean, majd megfordult, s kezdte kirakodni a holmikat az asztalra. – Megmondtam neki, hogy a húgom vagy – tette hozzá, de kerülte a lány tekintetét. – Milyen kényelmes megoldás! – vágta oda Eleanor lehangoltan. Sean feléje fordult, tekintetéből nehéz lett volna kiolvasni bármit. – Nem értelek. Látott minket bejönni. Olyan lány, aki… szeret szimatolni. Kellett mondanom neki… valamit. Azt mondtam, Janenek hívnak – tette hozzá. – Engem John Collinsnak ismer. Leülnél végre? Eleanor mégiscsak tudni szerette volna, hogy megosztották-e már az ágyat. Ha netán korábban épp ezt az ágyat, akkor soha többé nem fekszik bele. Semmi köze nem volt hozzá, mégis fájt. 183
Elfordult, s nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. Hogyan érezhet továbbra is így Sean iránt, mikor ez az ember kész rejtély? Egy dolog, hogy szeretné, ha kigyógyulna a sebeiből és megmenekülne a hatóságoktól, és megint más félig-meddig szerelmesnek maradni belé – vagy a férfiba, akivé vált. Sean elpirult. – Nem vittem ágyba, ha… erre gondolsz. Még mindig tud olvasni a gondolataiban! – Dehogy! – mosolygott a lány szélesen, majd leült az asztal mellé. – Meg sem fordult a fejemben – vont vállat olyan nemtörődöm módon, ahogy csak tőle telt. Közben érezte, hogy még jobban elvörösödik, de végül fel mert pillantani, s el is akadt rögtön a lélegzete. Semmi kétsége nem volt ugyanis, hogy Seannak mi jár a fejében. Egyetlen gondolatot sem vesztegetett többé Kate-re. Gyomra görcsbe rándult, s akkora ürességet érzett belül, hogy azon nyomban mohón befogadta volna Seant. A férfi tekintete végigsiklott a zsabós ingen, aztán elfordította a fejét. Kitett az asztalra egy csomag összetekert vásznat. – Miért nem… – kezdte, aztán elhallgatott. Hangja ezúttal nem a két év hallgatástól vagy a sebesüléstől volt rekedtes. Eleanor megijedt. Nincs joga ilyen mohón szomjazni Sean szerelmét. – Majd én – mondta. Sean bólintott, s odaadta a kötszert, de kerülte a tekintetét. Folytatta a kevéske élelmiszer kipakolását. Eleanort szíven ütötte a helyzet iróniája Évekig arra várt, hogy Sean a nőt lássa benne, és most, hogy eljött ez az idő, ő elszántan küzdeni akar mindkettejük vonzalma ellen. Ez több mint ironikus, kész tragédia. A lány bekötötte a lábát, s közben kínosan érezte magát. A szoba levegője egyre sűrűbbé vált, főleg mikor eszébe jutott az előttük álló hosszú éjszaka, s a tény, hogy a szobában egyetlen ágy van. – Sült pulykát hoztam vacsorára… a kocsmárostól a tömb túloldalán. Eleanor végzett a kötözéssel, s felegyenesedett a széken. Akkor nem csoda, hogy ilyen sokáig elmaradt. A férfi óvatosan kerülte a 184
tekintetét, miközben kinyitotta a kis szekrényt a mosdó fölött. Elővett két tányért, két bádogbögrét és néhány evőeszközt. Eleanor egy üveg vörösbort is talált az asztalon. A madzaggal átkötött papírcsomagból csábító illatok áradtak felé, mégis nagy volt benne a feszültség. Kétségbeesett. Nem akart így érezni sem most, sem ezentúl. Sean megterített, Eleanor pedig felállt, s kibontotta a csomagot, miközben Sean kihúzta az üvegből a dugót. – Láttál katonákat? – kérdezte a lány remélve, hogy ettől csökken majd a feszültség. – Nem. Viszont van egy fregatt a szigeti kikötőnél, őfelsége hajója, a Gallatine. Ez már biztonságosabb terep, gondolta Eleanor. – Ismered azt a hajót? – kérdezte, miközben szedett magának, de felnézni nem mert. A dugó nagyot pukkant a túl kicsi és túl csendes lakásban. – Devlin megtámadta évekkel ezelőtt, és elfoglalta a franciáktól. Megkérdeztem… harminckét ágyúja van. Holnap talán… megnézem közelebbről. Eleanor meglepődött. – Miért fontos ez neked? Nem mindegy, hogy kilenc ágyúja van, vagy harminc? Sean felemelte a tekintetét, aztán lassan félrenézett. – Nekem csak akkor fontos… ha üldözni kezd, mikor vitorlát bontok. Ezúttal másfajta feszültség lett úrrá a lányon. – Megvetted a jegyed az átkeléshez? – Hogy tehetném? – nézett Sean Eleanorra meglepetten. – Előbb te mész haza – mondta, majd gyorsan a bor felé nyúlt, s kitöltött két pohárral. Aztán megállt a keze a levegőben. – Elfelejtettem, hogy nem iszol. – Semmi baj – felelte Eleanor. Sosem volt még ekkora szüksége a bor hatására, mint most. Sean átnyújtott a bádogpoharat, s közben összeértek az ujjaik. A lány úgy érezte magát ettől az egyszerű érintéstől, mintha Sean a karjába vonta volna, mintha az ajka ráborult volna az övére, s egy pillanatra nem kapott levegőt. A bőre lánggal égett, s lüktetett a teste. 185
Sean hátat fordított neki, s beleivott a poharába. Eleanor mintha úgy látta volna, hogy megremeg, de nem volt benne biztos. A hátát és a vállát mégis merevvé tette valamiféle feszültség. A lány letette az érintetlen bögrét. – Gondolkodtam rajta. Sean óvatos tekintettel fordult feléje. – Min? – kérdezte gyanakvó hangsúllyal. – Azt hiszem, neked kellene előbb elhagynod az országot, mielőtt én hazatérek. Tudni akarom, sikerült-e megmenekülnöd. – Azt már nem! – vágott vissza a férfi határozottan. Eleanor mély elszántságot látott szürke szemében. Aztán Sean elfordult, s haragosan magába döntötte a bor maradékát. – A barátságunk talán megváltozott – mondta Eleanor halkan –, de valaha közel álltunk egymáshoz. Valaha te voltál a hősöm. Tartozom neked, Sean. Hányszor és hányszor mentettél meg magamtól, miközben felnőttünk? A lelkiismeretem nem engedi, hogy itt hagyjalak egyedül. Sean csodálkozó, de kemény tekintettel nézett rá. – Nem tartozol nekem semmivel, Elle… Eleanor. Sosem tudnám magamnak megbocsátani, ha hagynám, hogy… valami történjen veled… azért, amit én tettem. – Te már most nem tudsz magadnak megbocsátani – tört ki a lányból a feszültség. Majd megszakadt a szíve a férfiért. – Ó, Sean! Miért vádolod magad? Sean összerezzent, s megfeszítette magát. Eleanor tudta, hogy jó nyomon jár. – Mi történhetett, ami miatt ilyen szörnyen vádolod, sőt talán gyűlölöd magadat? Miért változtál meg ennyire? Hol az az ember, akit én szerettem és akiben megbíztam? – Ennünk kell – rántott ki Sean egy széket az asztal mellől magának. Leült, belevágta villáját az ételébe, s egyenletesen tömni kezdte magába a falatokat. Eleanor látta, hogy kényes pontra tapintott. A férfi érzéseivel már kezdett tisztába jönni, de azok okával még nem. Ő is leült az asztal mellé, ahol Sean már félig eltüntette az ételt a hatalmas tálról. A lány félt attól, hogy ha egyszer felébred benne az együttérzés Sean iránt, 186
nem fog tudni tőle megszabadulni s más irányt adni az életének, de már késő volt. Senkit sem látott még ilyen gyorsan enni, kivéve a kiéhezett kóbor kutyákat. – Sean, én nem fogok többé kíváncsiskodni. Egyél nyugodtan! – suttogta. Sean kezében félúton megállt a villa. Aztán letette, s lenyelte a falatot. Felnézett Eleanorra, nyugtalanító, egyenes pillantással. – Kérlek! – próbált a lány rámosolyogni, s mielőtt még meggondolta volna, mit tesz, finoman rátette a kezét Sean karjára. Szíve nagyot dobbant ekkora lelki és fizikai erő láttán, s gyorsan elkapta a kezét. Sean feszülő arcizmokkal bámult maga elé. Eleanor nem látta, hogy az asztalt, a tányért vagy az ő kezét nézi. Aztán felemelte a villát, s mivel a lány nem számított arra, hogy megszólal, meglepetésként érték a szavai. – Régen is folyton szaglásztál utánam. Leselkedtél. – Sean továbbra is csak az asztalt bámulta… bár a múltat látta maga előtt. Szája vonala lassan ellágyult. – Lehetetlen fruska voltál… nem bírtad elviselni, hogy titkaim legyenek. Eleanor megrázkódott. – Nem akartalak bosszantani, csak annyira szerettelek! Mindig veled kellett lennem, nem tehettem róla. Sean arca kezdett színt ölteni, de tekintetét továbbra sem emelte fel. – Annyira lehetetlen fruska… – mondta lágyan. Eleanor fürkészte az arcát, miközben csend telepedett a szobára. Vajon kettejük múltjának képei peregnek Sean előtt? A lány megremegett, kétségbeesetten remélte, hogy így van. Szörnyű helyzetük ellenére mindenről kész lett volna lemondani, csak hogy visszakapja a régi Seant. Megnedvesítette a szája szélét. – Ennek ellenére mindig kihúztál a csávából, megmentettél még akkor is, ha nem is volt igazán veszélyben az életem. Sean kiadott valami hangot, amely már majdnem egy kelletlen nevetésre emlékeztetett. – Valóban. 187
– Emlékszel, mikor megmondtad, hogy ne menjek bele a tóba, mert egy álló hete esett? Természetesen nem hallgattam rád. Sean lassan felemelte a tekintetét. – Sosem hallgattál rám. – Beleakadtam valami ágba, és megfulladtam volna, de te beugrottál, és kimentettél – mosolyodott el Eleanor. – Nyolc- vagy kilencéves lehettem. – Tíz – helyesbített Sean. – Tíz voltál, mert én már tizenhat. Eleanor hirtelen megértette, mire célzott. – Hogy is felejthettem el? Az új nevelőnő szőke volt, és gyönyörű, te meg nyomban az ágyában termettél, mihelyt betette a lábát Adarebe! Sean nem vette le róla a szemét. A lány azonnal megérezte, hogy a szobában felforrósodott, érzéki feszültséggel telt meg a levegő. Szíve lassan, de annál erőteljesebben dobogott. – Karcsú volt, és magas egy lányhoz képest. Sean lesütötte a szemét, de most már Eleanor volt az, aki merőn nézte. Sean belehabarodott Lady Celiába azon a nyáron, és a tízéves kislány számára fölöttébb szórakoztató volt a fiú rajongása a nála kicsit idősebb nő iránt. Celia sötétszőke volt, mint ő most, karcsú, és magas. Eleanor megpróbált nem túl sokat belemagyarázni ebbe a jelentéktelen egybeesésbe. – Egyél! – szólalt meg Sean. Eleanor annak idején figyelte a fiút, ahogy táncolt a nővel kint, a teraszon, míg odabent zajlott a Szent Iván-napi bál. Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy nem vették észre, amint ő az árnyékból leskelődött. – Szerelmes voltál belé? Sean vállat vont. – Én folyton szerelmes voltam… de sosem tartott sokáig. Eleanor tekintete találkozott a férfi rezzenéstelen, túlságosan is csillogó tekintetével. – Akkor az nem volt szerelem. Az igaz szerelem sosem ér véget. Sean felhorkant. – Tizenhat voltam. 188
Eleanor elmosolyodott. – Amikor pedig én lettem tizenhat, anya és apa rákényszerített, hogy ezentúl vegyek részt a társasági életben. Emlékszel? Sean elhúzta a száját. – Szörnyen sajnáltalak. – Nem jobban, mint én magamat! – kiáltott fel a lány. Gyűlölte a londoni báli szezont, és azt is, amikor Bathba küldték. Kész nyomorúság volt, csupa társadalmi kötöttség. Neki is börtönt jelentett az a két év. Ám Sean még akkor is a megmentésére sietett. Hirtelen felnézett, s a férfi figyelő tekintetével találta szemben magát. Összeszorult a torka. – Lejöttél Londonba az első bálomra. Istenem, évek óta nem is jutott az eszembe! Annyira szörnyű volt! Sean félrenézett. – Sajnálom – mondta lassan –, hogy viccelődtem a ruhádon. Eleanor ezt már el is felejtette. Első báli ruhája gyönyörű volt, de ő ostobán érezte magát benne, mint egy égimeszelő. Akkoriban valóban sovány volt, és túl magas. Sean kinevette, ő meg beleöklözött a gyomrába, de annyira ám, hogy a fiú levegőért kapkodva összegörnyedt a fájdalomtól. Egy pillanatra akkor még gyűlölte is, csak mert igaza volt – a báli ruha még nem tette őt más emberré. De mikor Sean felkérte a legelső táncra, amikor karonfogva a táncparkettre kísérte, már hálás volt neki, és nagyon büszke. Még néhányszor eltévesztette a lépéseket, de Sean ügyes irányításával sikerült úgy végrehajtania a figurákat, hogy más észre sem vette. A tánc elején még rettegett, a végére viszont már egészen jól érezte magát. – Táncoltál velem – mondta elmerengve, majd felgyorsuló szívveréssel hozzátette: – Most már pontosan tudom, miért is szerettelek egész életemben annyira. Sean felállt. – Egyél! Eleanor megrázta a fejét, félretolta a tányért, majd ő is felállt. – Szükségem van rád, Sean. Vissza kell térned hozzám, hadd legyen minden úgy, mint régen! A férfi vadul rázva a fejét ellépett mellőle. 189
– Kérlek! – kiáltotta Eleanor. – Beszélnünk kell a múltról, az emlékeinkről, ahogy most is tettük. Vissza kell térnünk együtt Askeatonba, és felmenni a lépcsőn. Devlin sosem fejezte be a harmadik emeletet… Sean hitetlenkedő arcot vágott. Vagy inkább félelem ült ki az arcára? – Együtt befejezhetjük azt a néhány szobát. És bármi is zavart téged, egyszer el fog múlni. Tudom, hogy elmúlik! – Sosem fog… elmúlni! – robbantak ki Seanból szaggatottan a szavak. – Hagyd abba… a könyörgést azért, amit… nem adhatok meg neked, mert… nekem sincs! – Nem a szerelmedet kérem – kiáltotta Eleanor hevesen. – A szerelmedről le tudok mondani. Tényleg. De téged vissza akarlak kapni, a pokolba is! Sean felemelte a kezét, mintegy távol tartva magától a lányt. – Ne! – lépett eléje Eleanor annyira közel, hogy a férfi keze majdnem az arcához ért. – Ne! Elűzhetsz magadtól, mint a múlt egy kísértetét, csakhogy nem én kísértelek. Sean, hanem csak az Isten tudja, mi vagy ki. Az viszont biztos, hogy én tudnék rajtad segíteni. Seant fojtogatták az emlékek és az indulatok. – Vannak titkok, amelyek azért… titkok, hogy… ne tudja őket senki. Megváltoztam, és kész. Ezt teszi a börtön az emberrel. – Mennyire volt borzalmas? – kérdezte Eleanor. Egyszerűen tudnia kellett. – Ez a baj a hangoddal? Ezért vagy ennyire sovány? – Borzalmas volt… Nagyon. Mint élve eltemetve lenni egy fekete lyukban. Jézusom, csak nem szó szerint kell ezt érteni? – Te is megváltoztál – folytatta Sean és már máshoz tartozol. Én is megváltoztam, ráadásul szökött elítélt vagyok, aki… épp Amerikába készül menekülni. – Van valami, ami sosem fog megváltozni, Sean. A férfi úgy nézett rá, mint aki nem akarja hallani a folytatást. – A múlton nem változtathatunk, ahogy a közös múltunkon sem. Más vagy, mint régen, s fájdalmas lecke kellett hozzá, hogy ezt elismerjem. A múlt azonban megmarad, és ez számunkra közös. Én nem akarom elfelejteni, és nem is fogom. És ha tudok segíteni neked 190
begyógyítani a sebeidet, ha tudok segíteni abban, hogy visszatérj hozzám, meg fogom tenni. – Nem! – fordult sarkon Sean, s már indult is az ajtó felé. Eleanor utánarohant, mert egy mondat nem hagyta nyugodni. – Sean, ugye nem komolyan mondtad, hogy egy lyukban voltál bebörtönözve? – kérdezte, s előre rettegett a választól. A férfi megfordult, s csak csendben rámeredt. – Ó, Istenem! – kapkodott levegő után Eleanor döbbenten, ahogy a választ kiolvasta a szeméből. – Egy veremben voltál két éven át?! – Nem számít – felelte Sean reszelős hangon. – Nekem nagyon is! – Sean nyilvánvalóan még annál is nagyobb sebeket szerzett, mint ő valaha gondolta. A fizikai megpróbáltatások azonban szemmel láthatóan eltörpültek a bűntudatához képest. – Sajnálom, annyira sajnálom! – Ne sajnáld! – nyúlt Sean a kilincs után. Eleanor megragadta a karját. – Tudom, hogy nem vagy gyáva, most mégis elfutsz előlem, és valami vagy valaki más elől is. Ugye, erről van szó? Nem a britektől menekülsz, hanem attól, amivel te magad vádolod magadat! Sean szembefordult vele, s lerázta magáról a kezét. – Gyűlölnöd kellene azért, amit a minap éjjel tettem. – Ó, szóval megpróbálsz témát váltani? Most nem arról van szó, hogy elvetted az ártatlanságom, amelyet mellesleg önszántamból adtam neked. Arról van szó, hogy miért futsz előlem, magad elől vagy az elől, amit szerinted elkövettél. Sean indulatosan beleöklözött a levegőbe, s megfordult, hogy félrehúzza a reteszeket. A lány haragja elszállt. – Állj meg, Sean! Hova mész? A férfi az ajtónak támasztotta a homlokát, s nehezen vette a levegőt. – Befejeztem, nem győzködlek tovább. Az érzéseim azonban nem fognak megváltozni soha – mondta még utoljára Eleanor. Sean felhorkant, de nem szólt semmit. – Tudod, hogy nem biztonságos kimenned – jelentette a lány határozottan. – Hisz bujkálunk. 191
A férfi elfordult az ajtótól. – Egyél… és aludj! Én majd… őrködöm. Eleanor halványan rámosolygott. – Jól van – felelte, de amikor leült az asztalhoz, s a szeme sarkából figyelte, ahogy Sean odalép az ablakhoz és kinéz, az esze mégsem a vacsorán járt. Sean nyilvánvalóan menekül, de nem előle, hanem önmaga elől. Márpedig ő meg fogja állítani ezt a menekülést. Meg fogja újra találni a férfit, akit szeret, és visszaadja neki az életét. A kályhában pislákoló tűz fényétől eltekintve teljesen sötét volt a lakásban. Ezúttal felváltva aludtak, ehhez Eleanor határozottan ragaszkodott. Tán egy óra lehetett még hátra a hajnal első sugarainak megjelenéséig, koromfekete volt az éjszaka. Sean mélyen aludt az egyetlen ágyban. Eleanor az ablaknál ült, de mivel odalent az utca is sötétbe burkolózott, nem volt semmi látnivaló. A lány nem bánta. Jól kipihente magát, s örömmel töltötte el, hogy rá tudta venni Seant, feküdjön le egy kicsit. Tudta, hogy a férfi még mindig kimerült, mert egy pillanat alatt elnyomta az álom, mihelyt letette a fejét. Örült a magánynak is, mert legalább nyugodtan gondolkodhatott és tervezgethetett. Seant kegyetlenül egy veremben tartották fogva egymagában. Fájt a szíve érte, valahányszor erre gondolt, és még sosem gyűlölte ennyire a brit katonákat. Egyszer valaki még megfizet azért, ami Seannal történt, ezt szentül megfogadta. De ez már a múlt. Ha tényleg mindent meg akar tenni azért, hogy feltámassza a régi Seant, nem mehet haza egyhamar. Erezte, hogy máris elért némi haladást. Minden együtt töltött perc fontos emlékeket hoz a felszínre a múltból, és Sean kezd nekik örülni. Egyszer-egyszer már majdnem el is mosolyodott. A múltjuk fogja kikövezni az utat a jövőbe, feltétlenül így lesz. És még ha Sean nem is szerette őt soha úgy, ahogy ő elvárta, ezentúl sokkal kevesebbel is be fogja érni. Kitartó lesz, és nagyon elszánt. Akárhogy is, segíteni fog neki kigyógyulni a sebekből, és megtalálni önmagát. Lopva a férfi felé pillantott, s nézte, ahogy alszik. Nehéz is lett volna megállni, hogy ne nézze, így viszont egyre jobban megtelt a szíve vágyódással és szerelemmel. Sean mellkasa lassan, 192
egyenletesen emelkedett és süllyedt, s egyetlen izma sem mozdult, amióta bezuhant az ágyba. Csakhogy alvó szerelme látványa más hatással is volt Eleanorra. Tudta, milyen mélyen gyötri Seant a bűntudat, az önutálat és isten tudja, mi még, számára mégis a legizgalmasabb, legvonzóbb férfi maradt. Most, hogy már bensőségesen ismerte magas, sovány testét, s eszébe jutottak rövid együttlétük pillanatai, kiszáradt a szája, s felpezsdült a vér az ereiben. Mindig is kívánni fogja, amíg él. De mivel üzletet készült kötni önmagával és az Istennel, elhatározta, hogy amennyiben az Úr odafönt meghallgatja a kérését, ő hajlandó lesz kordában tartani ezt a vágyakozást. Sean hirtelen megmozdult az ágyon, s a lány azt hitte, ébredezik. De a férfi csak nyugtalanul csapkodni kezdett a karjával, s motyogott valamit álmában. Nyilván álmodott. Eleanor nem akarta zavarni, így visszafordult az ablak felé, ahol mostanra már ki lehetett venni a hajnal pírját az ég alján. Sean felkiáltott. Eleanor ijedten fordult meg, s látta, hogy szerelme még mindig alszik. Izzadság csillog a homlokán, s rátapad az átnedvesedett inge. Aggódva felállt, s latolgatta, hogy felébresszee. Sean ekkor felzokogott. – Ne! A lány megdermedt szaggatott hangjától. Rémülten rohant oda hozzá. – Sean! – tette a kezét a vállára. De addigra a férfi már el is csendesedett, légzése elmélyült s újból egyenletessé vált. Arca azonban könnyektől volt nedves. Miről álmodhatott? Miért sírhatott? Csak egy álom volt, de nyilván arról, ami kínozta. Bármi kísértette is az ébrenlét óráiban, álmában sem hagyta nyugodni. Eleanor egy pillanatig habozott, aztán engedett a késztetésnek. Leült Sean mellé az ágyra, s kezébe fogta a férfi kezét. A gesztus kétélű fegyvernek bizonyult, s a lány megnedvesítette a szája szélét, mielőtt kiejtette Sean nevét, annyira meglepte önmagát is a hirtelen rátörő vágy, hogy bebújjon mellé az ágyba. Ha meg merte volna 193
tenni, átöleli a férfit, de csak azért, hogy megvigasztalja. Attól tartott azonban, hogy áruló teste sokkal többet akarna ennél. Sean keze egyszer csak ráborult az övére, s megszorította. – Elle! Eleanor összerezzent, mert ez a kiáltás a félelem, a rémület, sőt a pánik kiáltása volt. – Ébredj fel, Sean! – Nem! Elle, a fenébe, nem te! Ez Peg! – kiáltotta a férfi, azzal eltaszította a lány kezét, hirtelen felült, s közben holtsápadttá vált az arca. Rémület sugárzott elködösült tekintetéből. Eleanor átfogta a vállát, hogy vigaszt nyújtson neki, de közben vadul száguldottak a gondolatai. Ki az a Peg? Jól hallotta egyáltalán? Sean egy másik nőről álmodik? Sean tekintete hirtelen kitisztult, arca furcsa, beteges zöld színt öltött. Kiugrott az ágyból, és a szoba ellenkező falához rohant, ahol belehányt egy éjjeliedénybe. Eleanor meg sem mert mozdulni, csak a karját fonta maga köré. Sean tovább öklendezett akkor is, mikor már kiürült a gyomra. A lány felállt az ágyról. Túlságosan aggódott ahhoz, hogy féljen a visszautasítástól. Odament Seanhoz, és finoman a hátára tette a kezét, miközben az még az éjjeliedény fölé görnyedt. – Nincs semmi baj, Sean. Én vagyok az, Elle. Csak rémálmod volt, de már vége. Sean továbbra is térdelt, s nehezen kapkodta a levegőt. A feszültségtől görcsbe álltak hátán az izmok. – Sean? Újabb mély levegő. – Hallom – zihálta. – Jól vagyok. Persze ez nem volt igaz, de Eleanor nem ellenkezett. – Adj egy percet, Elle! Kérlek! – mondta Sean érdes hangon. A lány bólintott, s átment a szoba másik felébe, hogy Sean visszanyerhesse a nyugalmát, és rendbe tegye magát. Aztán a férfi felállt, s kissé támolyogva ugyan, mintha egy vihar dobálta hajón próbálná megtalálni az egyensúlyát, de odament a mosdótálhoz. Eleanor gondosan félrenézett, miközben lázasan 194
latolgatta a lehetőségeket. Sean kimosta a száját borral, s letörölte a könnyek nyomát az arcáról az inge ujjával. Eleanor agya vadul zakatolt. Mi köze őneki, kettejüknek és a közelmúltnak ahhoz a Peg nevű nőhöz? Sean lassan feléje fordult. – Csak egy álom volt… biztosan romlott ételt ettem… Te nem vagy rosszul? – kérdezte, azzal elfordult, ami nyilvánvalóvá tette, hogy csak félrevezetés volt az egész. Sean okos volt, de mégsem annyira ravasz, mint Elle. – Nem. Gondolom, szerencsém van. Lemehetek hozni neked friss vizet? Amúgy is szükségünk van még vízre – mondta mosolyogva, mintha mi sem történt volna. – Én megyek. – Sean… – lépett közelebb Eleanor. – Miről álmodtál? A férfi megmerevedett. – Nem emlékszem. – Az én nevem kiáltottad. Sean elvörösödött, de nem nézett a lányra. – Nem emlékszem. Eleanor nagy levegőt vett, és megérintette Sean inge ujját. – Ki az a Peg? A férfi arcán döbbenet tükröződött. Eleanor nagyot nyelt. – Hallottam, hogy ezt a nevet kiabálod. – Csak álom volt! – csattant fel Sean. – Tudom. De felizgatott téged, és az ember néha arról álmodik, amit átélt… Sean durván közbevágott. – Nem ismerek Peg nevű nőt – vágta oda, azzal eltolta a reteszeket, és kirontott az ajtón. Eleanor azon mérhette le, mennyire felzaklatta az álom, hogy még be sem csukta maga után az ajtót. Ő sem ment oda, hogy becsukja. Sean nyilvánvalóan hazudott, látszott a szemén. Nagyon jól tudja, ki az a Peg, csak nem akarja neki elmondani.
195
Eleanor most már tényleg megijedt. Mi történhetett Seannal, ami ilyen eleven álmokkal és ekkora szenvedéssel sújtja? És ki az a másik nő? Sean vajon miatta sírt? Vajon szerette azt a nőt? A lányt lesújtotta ez a lehetőség. Nem áltatta magát azzal, hogy nem számít, ha Sean mást szeret, hiszen tudta, hogy semmi sem fájna neki ennél jobban. Bármi, amivel Sean eddig megbántotta, eltörpülne emellett. Ez a férfi hozzá tartozik még akkor is, ha nem szereti őt viszont. Nem lehet egy másik nő az életében, az több mint képtelenség! Figyelmeztette magát, hogy vissza kell nyernie a nyugalmát, mert nem tud segíteni Seannak, ha legyűri a megrázkódtatás. Egyrészt legszívesebben elfelejtette volna, hogy hallotta, amint egy másik nő nevét kiáltja, másrészt viszont elszántan meg akarta tudni, ki az a Peg, noha félt az igazságtól. Sean két vödör vízzel tért vissza. Berúgta maga mögött az ajtót, aztán a mosdótál mellé állította a vödröket. – Már majdnem világos van. Szeretnél néhány friss fánkot? – kérdezte nyugodt hangon, mintha Eleanor sosem látta volna, ahogy rémségeket álmodik, sír és elhányja magát. Csábító illatokat hozott a szél az utcán lejjebb található pékség felől. – Nem vagyok éhes. Sean rápillantott, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. Kezét mélyen a nadrágzsebébe dugva odalépett az ablakhoz, és csak bámult kifelé. Eleanor szíve sebesebben kezdett verni, amint elszántan megszólalt: – Gyakran vannak rémálmaid? Sean megfordult, s nekitámaszkodott a falnak. – Nem. – Akkor jó – mondta Eleanor, majd megnedvesítette a szája szélét a pár percen belül immár második hazugság hallatán. – Sean, tényleg úgy gondolod, hogy a britek ilyen messze délen is keresnek? Azt mondtad, a börtön, ahonnan megszöktél Droghedában volt. A férfi összefonta maga előtt a karját. – Droghedától délre. De mit akarsz ezzel mondani? Ennyit a tapintatosságról, gondolta magában Eleanor. 196
– Csak eltűnődtem – kezdte –, hogy ha két évet töltöttél börtönben, hol voltál a másik két évben. Sean szeme kikerekedett. – Egy faluban… nem ismered. Tehát nem szeretne beszélni arról a két évről. A lány, ha lehet, még jobban megijedt. – Talán mégis… – Nem. Mit akarsz tudni? – meredt rá Sean hűvösen. Eleanor maga köré fonta a karját, s állta a férfi tekintetét. – Azt hiszem… tudod. Sean mereven elfordult. – Fogalmam sincs – mondta végül. – Négy évig voltál távol – kiáltott fel Eleanor. – A börtön két éve magyarázatot ad ennek a felére. Mit csináltál a másik két év alatt? Sean szembefordult vele. – Jobb lenne, ha feladnád. – Miért? A férfi csak ingatta a fejét. – Miért? – kiáltotta most már Eleanor. – Mert nem tetszene… a válasz! – kiabált vissza Sean elkínzottan. A lány előre tudta. Attól a pillanattól fogva, hogy hallotta Seant álmában kiabálni. – Peggel voltál. – Hagyd abba! – követelte Sean. – Hagyd abba! – Így volt? Volt egy másik nő? Van egy másik nő? – követelte Eleanor is a választ, bár már szinte félholt volt a megrázkódtatástól. – Csak segítettem nekik, ez minden! – kiabálta Sean. – Miért kell neked még mindig mindenbe beleütnöd az orrodat? Miért, a pokolba is? Két évet töltött azzal, hogy segített egy másik nőnek? Miben? Eleanort lesújtotta a hír, és Sean tudta ezt, mert legyőzve haragját odalépett hozzá. Aztán amint némileg visszanyerte a nyugalmát, érdes hangon megszólalt; – Nem számít, Elle… Te úgyis hazamész Sinclairhez, én meg Amerikába. 197
– De számít – nyögte ki a lány. – Nagyon is számít – mondta, azzal megragadta Sean karját. – Szeretted? A férfi arca megrándult, s Eleanor igazoltnak látta a félelmét. – Nem – hangzott a meglepő válasz. Sean nagyon lassan beszélt. – Nem szerettem.
198
12.
Ezt nem hiszem el! – mondta Tyrell fel-alá járkálva. – Itthon ülök tétlenül, miközben Eleanor és Sean valahol odakint menekül az üldözők elől, és Sean élete veszélyben forog. Megtorpant a kandalló előtt, ahol a felesége ült a kanapén a grófné társaságában. Lizzie felállt, s odalépett hozzá. – Rex már Corkban van, megüzente, és Cliff is odaér reggelre. Az apád pedig Londonba ment, hogy kieszközölje a kegyelmet. Valakinek itthon is kell lennie, Ty. – Hidd el, én is tudom, hogy a grófság érdeke mindenek fölött áll – mondta a férje keserűen. – Úgy tűnik, a kötelesség megint megköti a kezem. Lizzie összenézett a grófnéval. – Tudom, hogy szívesebben vágtatnál Corkba és kutatnál át magad minden üzletet és házat, de a grófság valóban elsőbbséget élvez. Sean nem akarná, hogy belekeveredj, és ezzel veszélybe sodord az egész családot. – Devlin is elindult már Cobhba, hogy megvegye a hajót – tette hozzá a grófné. Arca sápadt volt az idegességtől és a kimerültségtől. – És ha valaha is kiderül, milyen szerepet játszott ebben az egészben, ő is elveszíti mindenét – mondta Tyrell hevesen. – Ami pedig drága McBane barátomat illeti, ki tudnám tekerni azt a vékony nyakát, amiért egy egész délutánt várt, mielőtt elmondta nekünk, amit tud. – Ő is árulónak minősül – védte Lizzie a sógorát. – Inkább meg kellene köszönnöd neki, hogy segített Seannak, pedig akkor még azt sem tudta, kicsoda. – Istennek hála Roryért – suttogta a grófné. – Hogy bírja a nővéred ezt az egészet, Lizzie? Lizzie nővére. Georgina volt McBane felesége. 199
– Szokatlanul nyugodt. Biztos vagyok benne, hogy Georgie már korábban tudott Rory titkos ügyeiről – felelte Lizzie, majd megfogta anyósa kezét. – Ezek a férfiak mindannyian erősek, elszántak és nagyon bátrak. Ó, drága Mary, tudom, mit érez. Tényleg tudom, mert Eleanor nagyon kedves nekem, és annyit hallottam már Seanról, hogy őt ugyanúgy szeretem. A férje és a fiúk mindent megoldanak, ne féljen! Hinnie kell ebben, mert én is hiszek. Mary magához ölelte a menyét. – Az a nap, amikor a lányom lettél, a legnagyobb áldást hozta ennek a családnak – mondta. – Végre valami, amivel egyetértek – jegyezte meg Tyrell. Kopogtak az ajtón, mire Tyrell odafordult, s kikiáltott; – Bejöhet! Egy inas hajolt meg az ajtóban. – Mylord, egy bizonyos Reed ezredes akar beszélni önnel. Azt állítja, sürgős az ügy. Tyrell feleségére és anyjára nézett. – Küldje be! – Nem szükséges – lépett be a szobába fürgén egy csinos, szőke tiszt a könnyűdragonyosok kék egyenruhájában, kék szemében hideg, kemény tekintettel. – Végre találkozunk, Lord de Warenne. – Meghajolt, ám hangjából enyhe gúnyt lehetett kihallani. – Ezredes! – viszonozta az üdvözlést Tyrell óvatosan, majd odafordult a hölgyekhez. – Szeretnénk négyszemközt beszélni. – Természetesen – mosolygott rá Lizzie, majd karon fogta a grófnét, és kisiettek. – Kér valami frissítőt? – kérdezte udvariasan Tyrell, miközben gyanakvása egyre nőtt. Még sosem hallott erről a tisztről, nem ismerte. Attól tartott, hogy bármi hírt hoz is, az jó nem lehet. – Bort, ír vagy skót whiskyt? – Köszönöm, nem – mosolygott halványan Reed, s alig mozdult meg keskeny szája sarka. A szökött elítélt, Sean O’Neill miatt vagyok itt. Tyrellt nyomban elöntötte a méreg, amiért ilyen megvető, nyíltan tiszteletlen módon hivatkoznak az öccsére, de pusztán bólintott. Ha 200
elveszítené a fejét, azzal nem használna Seannak, márpedig most mindent meg kell tennie, hogy segítsen rajta. – Nyilvánvalóan – mondta halk, nyugodt hangon. – Van valami újdonság az ügyben? – Nincs. A vadászat folytatódik, azt szeretném, ha elmondaná, mit tud. – Hogy én mit tudok? – Tyrell egyre nehezebbnek érezte, hogy visszafogja a dühét. – Mostohafivéremet két éve bebörtönözték, s a családunkat még csak nem is értesítették róla! És még azt kérdi, én mit tudok? – kérdezett vissza felháborodottan. – Árulás vádjával ítélték el, a család pedig még arról sem hallott, hogy volt per egyáltalán. Én semmit sem tudok, uram. – Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg már bocsánatot kért a családjukól az etikett megsértése miatt. Tyrell megpróbált mélyet lélegezni. – Az, hogy a mostohafivérem két évet magánzárkában töltött, miközben mi azt sem tudtuk mi történt vele, aligha nevezhető az etikett megsértésének. Reed felsóhajtott. – Igen, valóban rémesen elfuserálták a dolgot, igaz? De nem azért vagyok itt, hogy védelmembe vegyem az írországi börtönrendszert. O’Neill felvette önökkel a szökése óta a kapcsolatot? – kérdezte, s merőn Tyrell szemébe nézett. – Nem. – Tegnap mégis itt járt. Háromszáz vendég látta. – Én is láttam. Ez volt az első alkalom, hogy láttam négy év után. – Tyrell úgy érezte, ráférne egy ital, öntött hát magának egy erős ír whiskyt. – Tehát nem tudta, hogy Kilvore-ban lakott a lázadást megelőzően? – Csak most, a szökése után értesültem róla. Nem is ismerem azt a falut. – Egy kis, földművelő falu az ország közepén, Droghedától délre. És akkor sem írt önnek vagy bárkinek a családból, amikor megnősült, hogy megossza önökkel az örömhírt? Tyrell őszintén elképedt. 201
– Megnősült? – kérdezte, s az első gondolata Eleanor volt. Le lesz sújtva, amikor megtudja. – Látom, meglepődött. – Egyikünk sem hallott róla, amióta elment itthonról négy évvel ezelőtt. Reed ezredes, ön józan gondolkodású, okos embernek látszik. Lehet, hogy volt Kilvore-ban egy lázadás, de biztosíthatom, hogy a mostohafivérem abba nem keveredett bele. Azóta tartozik az itteni arisztokráciához, amióta apám elvette az édesanyját. Akkor ő még csak kisfiú volt. Azokat a parasztokat valaki más vezette, uram. A gond csak az volt, hogy Sean mindig is a parasztok pártját fogta, úgyhogy Tyrell a legrosszabbtól tartott. Reed világos szemöldöke a magasba szökött. – De ő maga nem nemesember, igaz? Az apja csak bérelte a földjeit Adare-től, ha jól tudom. A család pedig katolikus, nem? Rangjuk nincsen, és attól a vagyontól eltekintve, amelyet Sir O’Neill kapitány gyűjtött össze magának, vagyonuk sincs. – Mit akar ezzel mondani? A mostohafivérem az enyém melletti szobában nőtt fel, és ugyanazokat az előjogokat élvezte, mint én. Ártatlan az árulás bűnében, uram. A falusiakat valaki más vezette. Reed hűvösen elmosolyodott. – Biztosíthatom, hogy ő vezette őket. Ugyanis ott voltam, Lord de Warenne. Tyrell megdermedt az ijedtségtől. – Bizonyára téved – jelentette ki, bár épp ez volt az, amitől titokban rettegett. – Ön nagyon lojális, de hát az ír lojális fajta, nemdebár, akár katolikus, akár protestáns. Tyrell veszélyesen közel állt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. – Ne gyalázzon minket, ezredes! Főleg ne itt, mikor kegyes voltam fogadni a házamban. Reed nem hátrált meg, de legalább bocsánatot kért. – Elnézést! Nem állt szándékomban – mondta ridegen. – Viszont szeretnék beszélni a húgával. Lady Eleanorral. – Én is. Sajnos, amint azt ön is nyilván tudja, nincs itthon – felelte Tyrell. Kissé megnyugodott a témaváltástól. 202
– Tehát még nem tért vissza, miután megszökött a mostohafivérével? – Még nem – felelte határozottan Tyrell. Mennyire bánta már, hogy nem mondta el Eleanornak, hogy Sean szökött bűnöző! Ha elmondta volna, talán hamarabb rájön, mit akar tenni Eleanor, miután Sean megjött, és félig sem volna ekkora a baj. – Különben sem szökött el Seannal. Eleanor mindig ösztönösen szokott cselekedni, uram, és mindig is makacs, meggondolatlan lány volt. Biztos vagyok benne, hogy annyira megörült a viszontlátásnak négy év távollét után, hogy túláradó örömében tette, amit tett. Annyira szeretett volna beszélni Seannal, hogy utánakiáltott. Biztosan nem gondolt a következményekkel, csak látni akarta, és beszélni vele. Reed kis híján elnevette magát. – Valóban? Az esküvője napján? Tyrell nyugalmat erőltetett magára, pedig legszívesebben betörte volna a katona orrát. – Valóban. A húgom történetesen szereti a vőlegényét, és ez az egész ügy semmiképp sem ad okot derültségre, ezredes. Reed továbbra is somolygott. – Bocsánatot kérek. És gondolja, hogy a húga kapcsolatban állt O’Neill-lel a szökése után, még mielőtt tegnap este elhagyták Adaret? – Árulónak nevezi a húgomat, ezredes? – kérdezte merészen Tyrell, bár jeges rémület fogta el belül. Immár Eleanort is félteni kell! Ez az ember veszélyes, és nemcsak Seanra, hanem Eleanorra nézve is. Reed arcáról eltűnt a mosoly. – Természetesen nem. Csak szeretném tisztán látni a tényeket. Miért hagyta ott az esküvőt Lady Eleanor a mostohafivérével? – Azt hiszem, már elmagyaráztam. És hogy válaszoljak az előző kérdésére, ezredes, a húgom négy éve egyetlen hangot sem hallott Sean felől. – Akkor azt mondja meg, miért vitte őt magával O’Neill? – Nem tudom – felelte Tyrell, és ez egyszer igazat mondott. Sean tettének látszólag nem volt semmi értelme. – Gyerekkorukban ők ketten elválaszthatatlanok voltak a hat év korkülönbség dacára. 203
– Tehát nagyon közel állnak egymáshoz – jegyezte meg Reed fondorlatosán. – Közel álltak – helyesbített Tyrell. Egy pillanatra csend lett, aztán Reed megszólalt. – Kétféle pletyka járja. Az egyik szerint a fivére elrabolta a hölgyet, és arra akarja használni, hogy az ő révén kijuthasson az országból – mondta, s közben feszülten figyelte Tyrell reakcióját. – A mostohafivérem úriember, ezredes. Sosem rabolná el a saját húgát. – O’Neill hét katona haláláért felelős, szökött elítélt. Ez nem éppen úriemberre vall, mylord. – Vannak enyhítő körülmények. És tudom, hogy Sean ártatlan az ellene felhozott vádakban. – Tyrell olyan megfélemlítő és leereszkedő arcot vágott, amilyet csak tudott, miközben fogalma sem volt a történtekről. Reed azonban hűvös arccal állta a tekintetét. – Mások meg azt beszélik, hogy Lady Eleanor nem csupán mostohanővér. Tyrell megdermedt. – Tessék? – Hallottam suttogni még az önök saját istállóiban is, hogy Lady Eleanor több mint O’Neill mostohanővére, és hogy szerelmes belé. – Az én húgom az ön honfitársába. Lord Sinclairbe szerelmes – jelentette ki Tyrell villogó szemmel. Nem hagyhatta, hogy Reed valaha is megtudja az igazat Eleanor határtalan szerelméről Sean iránt. Reed elmosolyodott, de szeme se rebbent. – Gondolom, ez majd kiderül. Amennyiben tudomást szerez O’Neill hollétéről, brit állampolgárként kötelessége engem értesíteni. Bizonyára tudja, hogy ha nem teszi, összeesküvőnek minősül, és az ön fejére is visszahullanak az ő bűnei. – Én leszek az első, aki elmondja önnek, hol tartózkodik – felelte Tyrell hatalmasat hazudva. Reed gúnyos hangon felnevetett, s elhagyta a szalont.
204
Tyrell megvárta, amíg meghallotta becsukódni mögötte a ház ajtaját, aztán akkorát rúgott a szalon nyitott ajtajába, hogy belereccsent a fa. Éktelen dühös és elkeseredett volt: Sean óriási veszélyben van, de most már Eleanor is. S ami még rosszabb: Reed nagyon veszedelmes ellenfél, ezt Tyrell érezte a zsigereiben. Már majdnem dél volt. Odakint egyre szürkébb lett az ég, eső közelgett. Eleanor az ágyon ült, s karjával átölelte felhúzott térdeit. Sean már jó pár órája elment, ő pedig tudta, hogy addig nem fog megnyugodni, amíg biztonságban vissza nem tér. A férfi kiment a városból, hogy megnézze magának a fregattot, amely épp a város határán túl horgonyoz, és azt mondta, vannak más elintézendő ügyei is. Eleanor félt megkérdezni, miféle ügyek ezek, de anélkül is tudni vélte. Seannak jegyet kell vennie Amerikába, és találnia kell egy kísérőt, aki őt hazaviszi, pedig neki már esze ágában sincs visszatérni Adare-be. Nem fogja Seant csak úgy itt hagyni. No és mi a helyzet Peggel? Még erősebben a mellkasához szorította a térdét, ahogy beléhasított a fájdalom. Ki ez a másik nő, aki annyira fontos Seannak, hogy még álmodik is róla? Vajon vele töltötte a bebörtönzése előtti teljes két évet? Eleanor épp ettől félt. Sean azt mondta ugyan, hogy nem szerette, ám ettől még nem lett Eleanor számára könnyebb ez az egész. Rettegett az igazságtól, de tudnia kellett minden részletet. Elszánta magát, hogy ki fogja bírni, akármit is kell hallania. Mert ha nem, hogyan tudhatna segíteni Seannak visszatalálni ahhoz a férfihoz, aki valaha volt? Számított rá, hogy nem fog simán menni, és fel kell készülnie a harcra, mert Sean nem akar vele beszélni az elmúlt négy esztendő eseményeiről. Ezt nagyon is nyilvánvalóvá tette. Odakint megnyíltak az ég csatornái, szakadni kezdett az eső. Eleanor odaszaladt az ablakhoz, hogy becsukja. Ekkor látta meg Seant szapora léptekkel közeledni az utcán, s nekirogyott az 205
ablakpárkánynak a megkönnyebbüléstől. Egy perccel később a férfi már dörömbölt is az ajtón, s Eleanor sietett, hogy beengedje. Sean csuromvizesen lépett be a szobába. A lány bereteszelte mögötte az ajtót, majd odafordult hozzá. – Jól vagy? – kezdte, s azzal folytatta volna, hogy merre járt, de elakadt a szava. Sean ledobta magáról a vizes inget, amivel felfedte szép, izmos mellkasát. Am amint megfordult, hogy kiterítse az inget a szék hátára, Eleanor tucatnyi hosszú, kígyózó sebhelyet fedezett fel a hátán. Felszisszent, amint ráébredt, hogy Seant kegyetlenül megkorbácsolták. A férfi meglepetten pördült hátra. Eleanort annyira megrázta a látvány, hogy remegni kezdett, mint a nyárfalevél. – Sean! Mi történt veled? A férfi mozdulatlanul állt, miután megértette, mi okozta a lány kétségbeesését, s óvatosság ült ki a tekintetébe. – Hisz tudod. Börtönben voltam. – Megkorbácsoltak! – sikoltotta Eleanor, Sean közömbösen nézett rá. – Nem számít… már rég volt. – Azzal elfordult, s a lánynak be kellett csuknia a szemét, annyira fájt Sean hátának látványa. A férfi végre ráterítette az ingét a székre, majd közelebb tolta a kályhához. Eleanor megpróbált megnyugodni, de hiába. Képtelen volt elmozdulni az ajtótól. – Miért korbácsoltak meg? Sean a mosdótálnál állt, s egy bögre vizet öntött magának a vödörből. Egy hosszú perc elteltével válaszolt: – Próba volt. – Próba? Sean lassan szembefordult a lánnyal. – Nem számít. – Nekem igen! – kiáltott fel Eleanor. A férfi fürkésző tekintettel nézte egy ideig, aztán felsóhajtott. – Az őrök sportot űznek az ilyesmiből, Elle. Jött egy új börtönlakó… egy áruló… aki nemsokára úgyis lógni fog. 206
A lány maga köré fonta a karját. – Annyi rajtad a sebhely… – suttogta. Sean nem felelt. Eleanor beharapta a szája szélét. – Kipécéztek maguknak, igaz? Ez nem egyetlen alkalom volt… sokszor megkorbácsolhattak. Sean nagy levegőt vett. – Nem kell tudnod. Eleanor letörölte arcáról a csordogáló könnyeket. – Tudnom kell, Sean. – Mit számít, hányszor? Ezek csak sebhelyek… A lényeg, hogy meggyógyultam. – Valóban? Mert szerintem semmi sem gyógyult meg rajtad a bőrödön kívül – kiáltotta Eleanor hevesen. Sean elfordult, s ráhajolt a mosdóra. Eleanor habozott egy pillanatig, aztán hagyta, hogy a szíve vegye át az irányítást. Odalépett Seanhoz, s mielőtt az reagálni tudott volna, kezével végigsimította a számtalan kidomborodó heget. A férfi háta megfeszült. – Miért tettek magánzárkába, Sean? – kérdezte a lány halkan, le nem véve tenyerét a férfi sebhelyes hátáról. Sean nem mozdult, csak egyre nehezebben lélegzett. – Megöltem egy rabot. Eleanor elképedt. Sean ekkor hirtelen megfordult, s a mozdulat következtében hátáról a karjára siklott Eleanor keze, mire a lány hátralépett. – Megöltél egy rabot? – kérdezte hitetlenkedve. Sean megnedvesítette a szája szélét. – Ne nézz… így rám! – Nem értelek. – Meg kellett védenem valakit… egy fiút – mondta Sean villogó szemmel. – Senki más nem állt ki érte. Eleanor a szája elé kapta a kezét, nehogy felsikoltson. Mennyit szenvedhetett Sean, és mennyi mindent nem mondott el még! Mennyi kínt bír egy ember elviselni? – Megvédtél egy fiút? 207
Sean szeme villámokat szórt, ahogy átélte a történteket. – Megtámadták… lefogták… bántani akarták… le kellett őket állítanom. Eleanor nagy levegőt vett. Úgy vélte, érti, Sean mire céloz, de még elképzelni is szörnyű volt. – De Brian így is meghalt… Belehalt a következő… bántalmazásba. Nem értettem azt a világot… Ha nem az egyik csirkefogó teszi meg, megteszi a másik. Eleanor elfordult, többé nem tudta visszatartani a könnyeit. Siratta azt a Brian nevű fiút, és siratta Seant. – Ne sírj, Elle! – suttogta Sean reszelős hangán. A lány nem akart sírni, nem akart elgyengülni, ezért bólintott, s megtörölte a szemét. Sean ekkor megfogta mindkét csuklóját, amivel nagyon meglepte. – Már vége… vége annak a… pokolnak. Már nem számít. Eleanor nem tiltakozott, bár biztos volt benne, hogy neki mindig is számítani fog. Hirtelen tudatára ébredt Sean közelségének, érezte erős kezének szorítását, bőrének nedves, természetes illatát. Izmos mellkasa még mindig nyirkos volt az esőtől, s a lány teste izgatottsággal válaszolt. Eleanor lassan Sean szemére emelte a tekintetét. Vajon örökké érezni fogja ezt a hatalmas vonzerőt? És hogy fog megbirkózni vele? – Miért voltál magánzárkában két évig, Sean? A férfi elengedte a kezét, s hátralépett. – Nem sokkal azután, hogy odakerültem, elbocsátották az igazgatót. Részeges alak volt, de… én ezt akkor még nem tudtam. Semmit sem tudtam a szökésemig. – A lány szemébe nézett, tekintetében szenvedés és irtózat keveredett. – Azt hittem, abban a sötét lyukban maradok… életem végéig. Eleanor nagyot nyelt. – Úgy érted, a második börtönigazgató nem is tudott róla, hogy ott vagy? Sean bólintott. – De végül is ez volt a szerencsém. Különben… felakasztottak volna. 208
Eleanor el sem tudta képzelni, milyen lehetett így bezárva lenni, és közben nem tudni, mi történik odakint és meddig fog tartani ez a kínszenvedés. – De valaki csak látogatott abban a két évben! Úgy értem, ennivalót csak vitt valaki neked… Sean közbevágott. – Volt egy rés az ajtón. Úgy etettek, mint… egy kutyát. Az őrök nagyon… szórakoztatónak tartották. Az igazgató nem tudott rólam, csak az őrök, de őket nem érdekelte a dolog. Senkit sem láttam, Elle… egyetlen embert sem, amíg meg nem szöktem. – Sean válla megrándult, a férfi küzdött a dühével. Aztán beleöklözött a bádog mosdótál szélébe. Eleanor összerezzent. – Micsoda gazemberek! És hogyan szöktél meg? Sean visszanézett rá a válla fölött. Láthatóan meglepte a kérdés, de merev teste furcsamód kezdett ellazulni. – Túszul ejtettem az igazgatót. – Tehát az igazgató, a második, végül rájött a létezésedre? Sean megrázta a fejét. – Egy másik igazgató… Lord Harold. Sajnálatát fejezte ki a kellemetlenségért! Jött bocsánatot kérni. – Sean felnevetett, de micsoda keserű, megrázó nevetés volt ez! – Ekkor ijedtem meg igazán. Belebámult a mosdótálba, s Eleanor újból a hátára tette a kezét, mire Sean megrázkódott. – Biztosan kitervelted, mit fogsz tenni, ha valaki, bárki végre eljön hozzád. Sean hirtelen megfordult, s szembenézett a lánnyal. – Igen. Tekintete annyira kemény volt, és hideg, hogy Eleanor összerezzent. Sean annyi mindenen ment át, s egy pillanatra megijesztette. Csakhogy neki nem szabad félnie tőle még egy pillanatra sem, mert akkor oda a küldetése. – Hála Istennek, hogy vége van! Sean felhúzta a szemöldökét. – Valóban vége? – kérdezte, s ellépett a lánytól. 209
Ezúttal Eleanor támaszkodott a mosdónak, s követte a tekintetével. – No és a tárgyalás? Nyilvánvalóan nem vettél részt rajta, mégis elítéltek. – Folyton ezt csinálják. Nyilván hallottad már. Ez az eljárás katonáéknál. – Sean kihúzta a másik széket az asztal mellől, és leült. A karjára támasztotta a fejét, mint aki kimerült a sok beszédtől és az emlékezéstől. Eleanor gondolkodni próbált, ami nem volt könnyű, mivel legszívesebben átölelte volna Seant s csak tartotta volna magához ölelve vigasztalón. – Biztos vagy benne, hogy törvényesen ítéltek el? Talán meg lehet változtatni azt az ítéletet. – Talán igen. – Sean felnézett, de üres volt a tekintete. – És talán nem. – Sosem fogod ezt még egyszer végigszenvedni, Sean! Nem engedem! – Ne sajnálj! Egymásba fonódott a tekintetük. Már hogyne sajnálná? Eleanor tudta, hogy ha tovább kérdezősködik, Sean esetleg ismét bezárul, de nem bírta visszafogni magát. – Erről szoktál álmodni? A magányosan, sötétségben töltött évekről a magánzárkában? Sean arcán megfeszültek az izmok. – Sean! – próbálkozott tovább Eleanor. – Pegről van szó? Róla álmodsz? Sean talpra ugrott. – Miért kell folyton kíváncsiskodnod? Miért? – Mert elhatároztam, hogy segíteni fogok neked – jelentette ki Eleanor határozottan. – Segítek elfelejteni az elmúlt két év minden szörnyűségét. Sean hitetlenkedve rázta a fejét. – Képtelenség! – Nem akarod visszakapni az életedet? – kiáltotta a lány. – Vagy inkább azt akarod, hogy Peg segítsen? – vágta oda, de már akkor bánta, amikor kimondta. 210
Sean haragra gerjedt. – Te sosem tudod abbahagyni, igaz? Soha. – Ne menj el! Sajnálom! Nem fogok többé kíváncsiskodni! Sean! De elkésett, a férfi máris kívül volt az ajtón. Sean megállt az udvaron a varga műhelye mögött, s nekitámaszkodott az épület falának. Lecsukta a szemét, s megpróbált mélyeket lélegezni. Miért kellett Elle-nek már megint szimatolnia? Hát nem tudja, hogy a kutakodásával éles tőrt szúr belé és még meg is forgatja a sebben? Peg halott, és ő nem fog beszélni róla senkinek, legfőképp Ellenek nem. Tenyerébe temette az arcát. Elfogta egy furcsa késztetés, hogy felmenjen, és hagyja, hogy Elle vigasztalón átölelje. Egy belső hang mintha azt súgta volna, hogy ha megteszi, Elle el fogja tudni űzni a démonjait. Csakhogy ő sosem engedhet ennek a késztetésnek, főleg nem most, és főleg nem az után az éjszaka után. Tudta, hogyan fog reagálni áruló teste a legártatlanabb ölelésre is. Sosem égette még ekkora tűz valakiért, sosem érzett még ilyen elkeseredett, ilyen kirobbanó vágyat. Elle gyönyörű nővé érett, és a tény, hogy ennyire kívánatosnak találja, összezavarta Seant. Egy dolgot azonban biztosan tudott: örök életében emlékezni fog arra a néhány pillanatnyi gyönyörre, amelyben akkor az egyszer részesítették egymást. Azonnali bizonyítéka volt ennek az állításnak nadrágja kényelmetlen szorítása. Azért jött le az udvarra, mert megijesztette az Elle által feltett kérdés, s úgy érezte, el kell menekülnie. Nemcsak Elle-től, hanem Pegtől, a saját bűntudatától, a múltjától is. A gyász és a bűntudat azonban hirtelen kínzó vágyakozássá alakult, s ott kavargott benne, mint valami kéretlen megszállottság. Aznap reggel kiment a folyópartra, és messzelátójával alaposan megnézte a Gallatine-i. A hatodik osztályba tartozó, huszonnyolc kilencfontos ágyúval felszerelt hajó nagyon gyorsnak tűnt. Meglátogatta Connellyt is, aki egyetértett vele; McBane lenne a legjobb kísérő Elle számára Adare-be. Úriember, úgyhogy tisztességesen viselkedne vele az úton, s tán kész lenne megvédeni az élete árán is. Connelly megígérte, hogy megpróbálja felvenni vele a 211
kapcsolatot. Ha nem sikerül, azt mondta, hajlandó visszakísérni Ellet ő maga is. – John! A férfi megfeszült a lágy női hang hallatán, majd a gazdája felé fordult. Kate állt mosolyogva az eresz alatt. – Esik – mondta halkan. – Miért álldogálsz idekint? Az eső már nem zuhogott, átváltott kitartó, csendes szitálásba. Sean pontosan tudta, mit akar a lány. Mindig megérezte, ha egy nő megkívánta, már fiatal fiú korában is. Sosem értette igazán, miért nézik meg annyira maguknak, s fognak nyomban az üldözésébe, de tény, hogy sosem szenvedett hiányt nőtársaságban. Tizennégy évesen volt először szeretője, és azóta is folyamatosan követték egymást a nők az életében. Az O’Neill család többi férfi tagjához hasonlóan rendkívüli férfierővel és ennek megfelelő igényekkel bírt. Kivéve az elmúlt két évet, amikor természetellenes magányt kényszerítettek rá. Aztán jött az a bizonyos éjszaka, mikor kis időre elvesztette az eszét, s magáévá tette Elle-t, ráadásul még csak nem is az ágyban. Kate közelebb jött, átázott öltözéke rátapadt teste minden hajlatára. Az arcán és ruhájának csipkeszegélyű kivágásában vízcseppek gyűltek össze. – Jól vagy? – kérdezte. Sean tudta, mit akar a lány, és tulajdonképpen ő is akarta. Kétségbeesetten feszítette a szükség. Ez a lány nem játszana semmiféle játékot, nem támasztana feltételeket, nem követelne tőle szerelmet a szexért cserébe. Egyszerűen átsétálhatna vele az udvaron az istállóba, s lefekhetne vele egy tiszta rekeszben. – Jól – felelte, s nem mozdult. Kate megállt előtte, sötét szeme fürkészőn tapadt az arcára. – Ennek örülök – búgta két keze közé fogva a férfi állát. Seannak semmi oka nem volt, hogy ne fogja meg a lány kezét, és tegye oda, ahol a leginkább jólesett volna az érintése – kivéve egyet. Az az egy pedig odafent volt abban a förtelmes lakásban, és várta őt. Tudná, mit tett, mihelyt betenné a lábát az ajtón. Csak rá kellene néznie, s rögtön tudná. És pokolian fájna neki. 212
Sean máris gyűlölte magát, amiért annyi fájdalmat okozott Ellenek. Hogy is okozhatna újabbakat? Kate keze végigsiklott a nyakán, majd folytatta útját fedetlen, meleg mellkasán. Sean alig kapott levegőt, és gondolkodni is alig tudott. Aztán rádöbbent, hogy Kate talán nem is tudná csillapítani a vágyát, hisz nem ő volt az, aki felszította. A varga lánya tovább mosolygott, s keze már Sean térdnadrágjának derekánál járt, majd ujjai eltűntek a nadrágkorc alatt. Sean mélyen beszívta a levegőt, majd elkapta a lány kezét, hogy eltolja magától. Kate ráemelte a tekintetét, arcát pír öntötte el. Sean épp szabadkozni kezdett volna, már a nyelvén voltak a szavak, mikor megérezte, hogy nincsenek egyedül. Elle állt tágra nyílt szemmel a kinyúló eresz alatt. Sean szinte ellökte magától Kate-et, s már nem is gondolt rá, mintha ott sem lenne. Tudta, hogy rá kellene kiabálnia Elle-re, és emlékeztetni, hogy a hölgyek nem leskelődnek, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézett rá merőn, ő pedig vissza. Aztán Elle megpördült, és végigrohant az eresz boltívei alatt, majd fel a lakásba. Sean ekkor fogta fel, hogy Kate még mindig mellette áll meglepetéstől tágra nyílt szemmel. Arcán látszott, hogy megértette a helyzetet. – Sajnálom – nyögte ki végre Sean. – Ő nem a húgod – kapkodta a levegőt Kate. Sean azonban már nem is hallotta, csak rohant Elle után. Eleanor befutott a lakásba, és bevágta maga mögött az ajtót. Megállíthatatlanul remegett, s folyton Seant látta maga előtt, amint ott áll Kate-tel, s körülöttük kéjvágytól sistereg a levegő. Egy pillanatig sem habozott, mindkét reteszt a helyére tolta. Aztán zihálva elhátrált az ajtótól. Hát nem gondolt eddig is nemegyszer arra, hogy Sean biztosan lefektette már Kate-et vagy ha nem, hát le fogja? Kileste már számtalanszor a szeretőivel, ismerte jól a jeleket. De miért érinti ez ennyire rosszul? Miért kell ezzel törődnie? Sean már nem ugyanaz az ember, mint régen, és ő nem szereti azt, akivé vált. A célja mindössze az, hogy meggyógyítsa és 213
visszakaphassa legjobb barátját. Ha netán úgy hozná a szerencse, hogy sikerrel jár, akkor is lennének Sean életében más nők, mert nagy természetű és szenvedélyes. Ezt előbb-utóbb el kell fogadnia, akkor meg miért ne már most azonnal? Sean verni kezdte az ajtót. – Elle! Nyisd ki! A lány némán bámult a bezárt ajtóra. Gyerekes énje győzött, s kikiáltott; – Nem! – Igenis gyűlöli, hogy Sean más nőket hajkurászik, és azok is hajkurásszák őt. A dörömbölés abbamaradt. – Elle! Nyisd ki az ajtót, és engedj be! Vizes vagyok… és fázom. – Kétlem – vágott vissza a lány. – Szerintem nagyon is meleged van. Csakhogy neki is egyre jobban melege lett, ahogy fájdalmasan elöntötte a vágy. Seannak nő kell, és benne is tombol a szenvedély. Eleanor zaklatottan és zavartan fordult el az ajtótól. Miért kell az ő testének így reagálnia? Miért tör rá a láz, valahányszor Seanra pillant? – Nyisd ki, hogy… tudjunk beszélni, a pokolba is! Eleanornak az az érzése támadt, hogy jobb lenne, ha nem nyitna ajtót, aztán mégis odalépett, félretolta a reteszt, és elhátrált a küszöbtől. A férfi belépett, sötét pillantást vetett Eleanorra, majd betolta a két reteszt. – Azt hittem, már kinőtted a késztetést, hogy… kémkedj utánam. – Nem kémkedtem – füllentette Elle. Látta Kate-et az ablakból, s az ösztönei azt súgták, menjen le az udvarra. – Csak szükségünk van vízre, és te nem vitted magaddal a vödröt. Azt vittem utánad. – Igenis kémkedtél – fonta maga előtt karba a kezét Sean. Eleanor megbűvölten bámulta, mert Sean mellkasa még mindig csupasz volt, s karján kidagadtak az izmok. Tisztában volt vele, hogy viselkedik, de képtelen volt elfordítani a tekintetét. Nem lehetne, hogy miközben segít neki túljutni a szenvedésen, megossza vele az ágyát? Ha ő nem, akkor majd megosztja valaki más… És már amúgy sem szűz többé. 214
– Ide figyelj! – kezdte Sean elmélyült hangon. – Nekem nem kell Kate. Eleanor a szemébe nézett. – Dehogynem. Sean erre elvörösödött. – Nem… Kate nem. A lány mozdulatlanná dermedt. A levegő szinte lüktetett körülöttük, ahogyan az ő teste is. – Hogy érted ezt? – kérdezte elfúló hangon. Sean tanácstalanul széttárta a karját, majd tekintete Eleanor keblére, aztán még tovább, a csípőjére vándorolt. Gyorsan lehunyta a szemét, mintha nem akarná tovább méregetni ilyen merész férfitekintettel, s hátat fordított a lánynak. Eleanor nagyot nyelt. Azt akarta ezzel Sean mondani, hogy őt kívánja? Csak mert ő nagyon is kívánta Seant, még jobban, mint valaha. A férfi küzdött, hogy visszanyerje az önuralmát, de hogy a haragját vagy a vágyát akarja leküzdeni, az nem volt a lánynak világos. – Én… nem feküdtem le Kate-tel, Elle. És nem is fogok. Eleanor nem értette, csak bámulta a hegekből szőtt szörnyű pókhálót a hátán. – Miért nem? Régen nem voltál valami válogatós. Sean nem válaszolt, csak állt ott lehajtott fejjel, merev háttal, feszülő vállal. Eleanor végül nagy levegőt vett, bár még mindig reszketett. Rátette a kezét az egyik kanyargó sebhelyre. – Nem értem. Mostanra már végezhettél is volna vele. – Ne! – nyögött fel a férfi. Elle végighúzta a kezét a sebhelyeken. – Sean – súgta, mire remegés futott végig a férfi hátán. A lány erre egy hasonló, lefutó hegre tette a másik kezét, közelebb hajolt, s száját a kitüremkedő sebhelyre szorította. – Ez nem… jó – szívta be hangosan a levegőt Sean. Eleanor megérezte, hogy ebben a pillanatban adta meg magát. Bár alig kapott levegőt, közelebb lépett, s puha mellét, melynek csúcsai 215
fájón megkeményedtek, Sean hátához szorította. Majd lassan csókolgatni kezdte a bőrét, a sebhelyeket. A férfi beleremegett, s rekedten suttogta: – Azt akarod, hogy megint bántsalak? Eleanor megfogta a vállát, s miközben beszélt, ajka forró nyomot hagyott végig Sean hátán. – Nem. Bántottak már eleget. Te sosem fogsz engem bántani. – Azzal megcsókolta oldalt a férfi nyakát, amely a hátával ellentétben puha volt, és sima. Sean kiszabadította magát, s szembefordult a lánnyal. Szemében tombolt a tűz. – Miért? Miért… csinálod ezt? Miért akarsz… elcsábítani már megint? – Hangjából sütött a vágy, de egyszersmind tele volt félelemmel. Eleanort akkora lánggal emésztette a szerelem, hogy gondolkodni sem tudott. – Mert nekem is szükségem van rád! Mert szenvedélyes férfi vagy… én pedig szenvedélyes nő. – És mert szeretlek, tette hozzá gondolatban. – Ne! – mondta Sean érdes hangon. – Ne tedd a helyzetet… még nehezebbé! Eleanor fejében kavarogtak a gondolatok, de nem jutottak sehová, vére viszont annál jobban pezsgett. – Megváltoztál ugyan, Sean – suttogta –, de ugyanúgy kellesz nekem, sőt jobban, mint régen. Sean nem mozdult, csak a szeme nyílt nagyra, s belül hatalmas harcot vívott magával. Majd nagyon lassan formálva a szavakat megszólalt: – Nem okozhatok neked fájdalmat… már megint. Kérlek! – Nem fogsz – jelentette ki Eleanor, de máris tudta, hogy nem mond igazat. Tudta, hogy szenvedni fog, méghozzá nagyon. A szíve megsúgta, de őt nem érdekelte már semmi. Sem a logika, sem a szépen kigondolt tervek, sem az elhatározása. Egyedül a tompán megvilágított, alig bebútorozott, olcsó szoba, ahol nincs senki más, csak ők ketten. 216
– Vissza kell menned Adare-be – tiltakozott Sean, de közben izzó, csillogó tekintettel nézett rá. – Hozzá kell menned Sinclairhez. \ – Neked meg el kell menned Amerikába. Tudom. De mi köze mindennek a mai naphoz? Ehhez az éjszakához? – kérdezte Eleanor lágyan. Sean még mindig mozdulatlanul állt ott, csak a levegőt vette nehezebben. Ahogy a lány is. – Sean? A férfi még a tekintetével is könyörgött. – Én nem adhatok neked… szerelmet. – Semmi mást nem kérek tőled, csak gyönyört – suttogta a lány, s abban a pillanatban komolyan is gondolta. Sean elsápadt. – Csak örömöt kérek, Sean. Szükségem van rád, arra, amit adni tudsz. Mégpedig most. A férfi arca lángolt, ezüstös szeme felragyogott. Felnyögött, és kitárta a karját. Eleanor felkiáltott, s már repült is felé. Ajkuk mohón összeforrt, testük szorosan összesimult. – Elle! – suttogta Sean lázasan a lány ajkai közé, s már gombolta is ki az ingét. – Elle! Eleanor levegő után kapkodott, amint Sean tenyere ráborult a keblére a zsabós ing és az alsóing alatt. A férfi egy pillanatra elvette a száját az övéről, hogy a szemébe nézhessen – és közben mosolygott. A lány megdöbbent, de nem volt ideje eltűnődni a mosolyon. Sean hátrahajtotta a karjában, hogy még keményebben, még mohóbban csókolhassa, aztán félig emelte, félig odavonszolta az ágyhoz, ahol nyomban fölébe feküdt, s megkereste a mellbimbóját az ajkával. Rendkívüli, tökéletes érzés, félig gyönyörűség, félig fájdalom hasított a lányba. Elhagyta őt az erő, s felkapta hullámaira a vad gyönyör, mely egyre magasabbra csapott egész testében. Siettetni szerette volna Seant. A férfi a lány nadrágjával bajlódott, aztán Eleanor érezte, hogy húzza róla lefelé, s vele eltűnt a bugyogó is. Sean szája visszatalált az arcára, a szájára, a nyakára, a mellére. Keze remegve követte szája 217
útját Eleanor testén. A lány alig bírta ki a gyönyörűséget. Testét annyira duzzadtnak érezte, hogy attól félt, szétszakad. Sean keze hirtelen megállapodott a csípőjén, s az ágyhoz szegezte. Aztán felfedezőútra indult ajkával, nyelvével a köldöke körül. Eleanor testében a végletekig fokozódott a feszültség, s lüktetve követelte a beteljesülést. Tehetetlenül dobálta magát az édes kíntól, s levegőért kapkodott, mikor Sean testének azt a részét kezdte simogatni, amely a legjobban vágyott a szerelemre. Szíve majd kiugrott a helyéről, s miközben száguldott a csúcs felé, majd felérve elernyedt, Sean nyelve egyre merészebben és kitartóbban, egyre ügyesebben, egyre féktelenebbül hajszolta újabb és újabb beteljesülésbe. Aztán a férfi felemelte kissé magát, és Eleanor fölé került. Egymás szemébe néztek, s Sean szeméből végtelen szenvedély áradt a lány felé. – Kellesz nekem – nyögte a férfi rekedten. Eleanor tudta ezt, és rámosolygott, két keze közé fogva az arcát. Sean egyik erős karját a lány alá csúsztatta, lehajolt, és megcsókolta megint. Mohón, mégis visszafogottan. Azzal kiszabadította magát is a nadrágból, s kemény ágyékát a lány öléhez nyomta. Eleanor levegőért kapkodott, s újból feltámadt benne a kínzó mohóság. Sean még mindig tétovázott, mire Eleanor kutatón a szemébe nézett. – Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi. Eleanor megérintette az arcát, a rajta ívben végighúzódó sebet. – Igen – felelte. Soha sem volt még ennyire biztos semmiben. Sean bólintott, s lehunyta a szemét. Arcára kiült a színtiszta, sürgető vágy, s elmerült Eleanor forró ölében. – Elle! A lány két keze közé fogta szerelme arcát, azt a drága, szeretett arcot. – Nem fogsz fájdalmat okozni – suttogta. – Siess, Sean, annyira szeretlek! A férfi felkiáltott. Verejték – vagy könny – csorgott végig az arcán. Megcsókolta a lányt, aztán szorosan összezárt szemmel 218
mozogni kezdett. Az Eleanor szívét szétfeszítő szerelem valami sürgetőbb, intenzívebb érzésnek adta át a helyét. Kapaszkodott a férfi vállába, s a feszültsége egyre nőtt, mígnem képtelen magasságokba jutván kirobbant megint. Sean zihálva egyre gyorsabban mozgott, míg Eleanor körül forgott a szoba és az egész világ. A férfi kiáltásai keveredtek az övéivel, s végre Sean is elérte a beteljesedést. A lány lassan, lebegve visszajött a földre a felhők közül. Szorosan ölelte Sean nyirkos testét, amint az az oldalára dőlt, s kavarogni kezdtek benne a gondolatok. Megijedt attól, hogy ugyanúgy szereti ezt a mostani Seant is, ahogy a régit szerette. Bármennyire megváltozott is, még sosem szerette ennyire. Megcsókolta a férfi nyirkos arcát, s elfogta a félelem. Vajon mi következik most? Sean az előbb még teljesen elernyedt, ellazult, de hirtelen visszatért bele a merevség. Felemelte a fejét, s találkozott a tekintetük. Az övé máris üres volt, mint korábban. – Jól vagy? Eleanor megrettent. Hogyan szeretheti azt az embert, akivé Sean vált? De hogyan ne szeresse? És hová vezet ez az egész? Még ha Sean ennyire szenvedélyes is, az még nem feltétlenül szerelem. Ő pedig az imént meg is ígérte, hogy nem kívánja a szerelmét, ahogy önmagának is megígérte, hogy nincs másra szüksége, csak hogy testben-lélekben újra egészségesnek lássa. – Elle… Eleanor? Jaj, mennyire gyűlölte a lány, mikor Sean így kijavította magát! – Még mindig Elle vagyok, csak felnőttem. Sean furcsa, boldogtalan arccal nézett rá. Eleanor az inge után nyúlt, s eltakarta vele a keblét, majd a takarót is magára húzta derékig. – Igen – felelte az előbbi kérdésre, majd nagyot nyelt, s elmosolyodott. – Remekül vagyok. Ez… mesés volt. Sean fogva tartotta a tekintetét, s a lánynak sikerült fenntartani a mosolyt. A férfi nem mosolygott vissza rá, de ő is habozni látszott, mintha hasonlóan bizonytalan volna. Eleanor nagy nehezen könnyedséget vitt a hangjába. 219
– Tényleg jól vagyok. Szeretkezni… úgy értem, megosztani veled az ágyat… csodálatos volt. És természetesen nem is volt több ennél. Úgy értem, ez volt minden, amit akartam. Sean úgy bámult rá, mintha ő lett volna a Loch Ness-i szörny. Eleanor arcáról lehervadt a mosoly, s egyre nagyobb küzdelmet kellett folytatnia a növekvő fájdalommal. – Mert ez minden, ami neked kell. Szenvedély, egy hálótárs, egy szerető. Sean felült, s elfordult, hogy Eleanor ne lássa, amint megigazítja a nadrágját. Aztán visszanézett rá. A lány mostanra nyakig betakarózott. – Nekem az kell, hogy biztonságban tudjalak. Semmi más – mondta a férfi, majd kiszállt az ágyból. – Hozok vizet, hogy megfürödhess. Eleanor nem akart fürödni, de tudta, hogy nem érdemes ellenkeznie. – Tehát szeretnél biztonságban tudni… Adare-ben. Sean már az ajtónál járt. – Igen. A lány szándékosan nem azt mondta, hogy Sinclaire-rel. Egy következtetést azért mindenképpen levont: Sean végtelenül vonzódik hozzá, de ha ennél mélyebb érzéseket táplálna iránta, nem lenne képes visszaküldeni a vőlegényéhez. Ha mélyebb érzéseket táplálna iránta, magával akarná vinni Amerikába. Az ajtónál Sean hirtelen megfordult. – Elképesztően gyönyörű vagy… Eleanor. A lány megdermedt. Nem tetszett neki Sean arckifejezése, sem a hangsúly, ahogy beszélt, és tudta, hogy ilyenkor szokott jönni a „de”. – Többet érdemelsz, mint egy éjszakát… az ágyamban. Eleanor nem habozott. – Igen, többet – mondta, s azt kívánta, bárcsak elmondhatná, mit ért ezen. Sean szemmel láthatóan boldogtalan volt, és lemondó. – Sajnálom – mondta, Eleanor pedig még magasabbra húzta magán a takarót, és nézte, ahogy a férfi kilép az ajtón és otthagyja őt megint. 220
13.
A
szoba egyszeriben fájdalmasan üresnek hatott. Eleanor remegve nagy levegőt vett. Alig néhány perce, miközben szerették egymást, közelebb érezte magához Seant, mint valaha. Mostanra viszont szerelme láthatóan bánja már, amit tettek, amit megosztottak egymással. A lány tudta, hogy több szenvedésen ment keresztül, mint bárkinek szabad lenne, mégsem értette, miért nem képes elfogadni, hogy nekik kettejüknek szükségük van egymásra. Miért nem engedi, hogy kivirágozzon köztük a szerelem? Öltözködni kezdett, s nem hagyta, hogy eluralkodjék rajta a sértettség, a fájdalom. Próbálta megérteni Seant, de hiába. Talán ha többet megtudna az elmúlt négy évéről, érthetőbbé válna számára a viselkedése. De vajon mennyi ideje van erre, mielőtt a férfi elindul Amerikába, őt pedig rákényszerítik a hazatérésre? Eleanor hirtelen összerándult, amint mezítláb rálépett valami éles dologra a padlón. Lenézett, s meglepetten látta, hogy egy aprócska, faragott tárgy fekszik a földön. Csak Sean nadrágzsebéből eshetett ki az imént. Felvette, s egy aprólékos részletekkel teli, egyárbocos kis hajót tartott a kezében. A mérete miatt csakis gyermekjáték lehetett. Kellemetlen érzés lett úrrá a lányon. Miért tartotta Sean a zsebében ezt a kis hajót? Mennyi titkot rejteget még ez az ember? Először is ott van Peg, és most még valami gyermek is felbukkan a múltból? Sean belépett a szobába. Tekintetük összevillant, majd a férfi elkapta az övét, s a szoba sarkában álló, fából készült fürdődézsához lépett. – Megtöltöm, hogy fürödhess – mondta, közben azonban nem nézett a lányra. Beledöntötte a vödör vizet a dézsába, ám mielőtt még visszamehetett volna egy másikért, Eleanor odalépett hozzá. – Sean, várj! 221
A férfi megmerevedett, de kénytelen volt visszanézni. – Ne! – Ez volt minden, amit mondani tudott. – Nem értelek! – kiáltotta a lány. Tudta, hogy jobb lenne annyiban hagyni a dolgot, mégsem volt képes rá. – Tudom. Nem is érthetsz. Többé nem. – Sean kutató, meggyötört tekintete fogva tartotta a lányét. – Megváltoztam… ebben egyszer már megegyeztünk. Őszinte voltam hozzád. Megmondtam, hogy nem tudok neked mást nyújtani, mint… egy órát az ágyban. És te azt mondtad, megérted. Csakhogy te nem voltál őszinte, igaz? – kérdezte vádlón. Eleanor habozott egy pillanatig, mielőtt megszólalt. – Azt hittem, megelégszem a szenvedéllyel, de tévedtem. Sean elsápadt. – Hoznom kell még vizet. A lány megragadta a karját. – Ez sokkal több volt, mint szenvedély, Sean! A férfi hitetlenkedve fordult feléje. – Te semmit… sem tudsz. Ártatlan voltál… egészen mostanáig. Nem akarok erről beszélni. – Azzal elrántotta a karját, és elhagyta a helyiséget. Eleanor leroskadt egy székre az asztalnál, s ekkor döbbent rá, hogy még mindig a kezében szorongatja a faragott hajót. Letette az asztalra maga mellé. Sean majdnem kimondta, hogy téved, hogy szerelmeskedésük semmit sem jelentett a számára. Ha képes lett volna ilyen nyers őszinteségre, ő azt talán el sem tudná viselni. Eleanor maga köré fonta a karját. Egyet világosan látott: több időre van szüksége Seannal, hogy átsegítse a nyomorúságán, és hogy ráébressze, mit akar valójában. Csakhogy a britek a nyomában vannak, s alig néhány nap múlva Sean tán már Amerika felé hajózik, ő pedig úton lesz hazafelé. Szíve nagyot dobbant, ahogy elfogta a pánik erre a gondolatra. Sean visszajött kipirult arccal, de nem nézett rá. Még egy vödör vizet öntött a dézsába. – Az udvaron várok – mondta röviden. Eleanor talpra ugrott. – Megvetted a jegyed Amerikába? 222
Sean nem válaszolt azonnal. – Még nem. A lány annyira megkönnyebbült, hogy hangosan felsóhajtott. A férfi mogorván nézett rá. – Elle… akarom mondani, Eleanor! – kezdte, s megnedvesítette kiszáradt szája szélét. – Ez rossz ötlet volt. Már megint az én hibám. Teljes felelősséget vállalok… Kérlek, ne sírj! – tette hozzá könyörögve. – Nem sírok. – De megbántódtál… Látom a szemedben, látom az arcodon! – kiáltotta Sean. – Már megint bántottalak. – Nem tudom felfogni, hogyan vagy képes úgy érinteni és csókolni engem, ahogyan tetted, aztán meg azt állítani, hogy mindez nem volt több ágytornánál! Gyerekkoromban szerettél, ne próbáld tagadni! – kiáltott a lány, amint Sean tiltakozásra nyitotta a száját. – Később pedig a legjobb barátok lettünk. Együtt csináltunk szinte mindent. Most felnőtt nő vagyok, és együtt éltük át a szenvedélyt. Most is együtt, mint mikor régen mindent együtt csináltunk. – Ne folytasd! – figyelmeztette a férfi. De Eleanor már képtelen volt abbahagyni. – Tudom, hogy két évre bezártak egyes-egyedül. Tudom, hogy kegyetlenül megkorbácsoltak. Tudom, hogy katonák haltak meg azon az éjszakán a faluban, és tudom, hogy magadat okolod mindenért! De Sean, ennek már vége. Ez már a múlt. Miért nem akarsz magaddal vinni engem? – kiáltott fel Eleanor őszintén összezavarodva. – Miért? Büntetni próbálod magadat valami miatt? Meg akarsz tagadni magadtól minden boldogságot ezentúl? Néhány perccel ezelőtt boldoggá tettelek, és meg tudnám tenni újra meg újra! Minden éjjel megoszthatnánk egymással az ágyat és az egész életünket! Máris a legjobb barátok vagyunk, a gyermekeid anyja lehetnék…! Sean merev volt, mint egy kőszobor, s az arca is legalább annyira fehér. – Kell benned lennie némi büszkeségnek. Nem könyöröghetsz egy férfinak… szerelemért. Eleanor legszívesebben agyoncsapta volna. 223
– Nem a szerelmedért könyörgöm, csak rámutatok arra, ami nyilvánvaló. Azt hiszem, te szeretsz engem, vagy legalábbis mélyen érzel irántam. Képes lennél letagadni? – kérdezte kihívó hangon, aztán lélegzet-visszafojtva várta a választ. Sean hallgatott, láthatóan nem volt hajlandó beszélni. Közben a halántékán lüktettek az erek. – Nem is gondoltam, hogy tudnád – értelmezte a hallgatást Eleanor határozottan, de közben mindene reszketett. – Nem akarlak… újra… bántani – nyögte ki a férfi végül. – Akkor bántasz igazán, ha eltűnsz az életemből örökre – felelte Eleanor szenvedélyesen. – És ki fog vigyázni rád Amerikában? Ki fogja begyógyítani a sebeidet? Sean összerezzent. – Már megmondtam, hogy begyógyultak. – És mindketten tudjuk, hogy nem mondtál igazat – vágott vissza Eleanor. Tekintetük úgy villant össze, mint két kardpenge. – És ha… elfognak minket? A lány szíve nagyot dobbant, ahogy felcsillant előtte a remény. Most már oda mert menni Seanhoz, és megérinteni a karját. – És ha nem? Sean a fejét ingatva hátralépett. – Te nem tudod… mire képesek… az angol katonák. – Velem nem tehetnek semmit! – kiáltott fel Eleanor. – Én nő vagyok, egy lady, egy gróf leánya. Sean, ha hagyjuk, hogy Cliff segítsen nekünk, sosem fognak elkapni. Ő olyan veszélyes, mint egy barbár kalóz. – Nem akarom, hogy mellettem lógjon! – kiáltott rá Sean. – És nem akarom, hogy még többet szenvedj miattam! Eleanor összerezzent. Sean annyira vigasztalan volt, hogy ő már haragudott magára, amiért erőltette a vitát. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán alig hallhatóan megszólalt: – Többről van itt szó, igaz? Van még valami szörnyűség, amiről eddig nem beszéltél. Valami, ami miatt ennyire féltesz engem, Cliffet, mindannyiunkat. Istenem, Sean! Mi történt veled valójában abban a börtönben? 224
A férfi arca olyanná vált, mint egy maszk. Ingatta a fejét, mintha képtelen lenne megszólalni, s félelmetes csend telepedett a szobára. Eleanor még attól is félt, hogy egyáltalán megpróbálja elképzelni, milyen démonok tartják markukban a férfit. – Tudod, hogy bennem megbízhatsz – mondta végül. – Bármit titkolsz is, tudod, hogy én megőrzőm a titkod. Sean szinte hörögve vett egy mély levegőt. Eltelt még egy hosszú perc, mire megszólalt halkan, feszülten: – Nem tudom megadni neked, amit akarsz… nem tudom, Elle. S a lány abban a pillanatban megérezte, hogy hullámokban sugárzik a férfiból a fájdalom. Hatalmas, maró hullámokban. Akkor sem lepődött volna meg, ha Sean zokogni kezd. Odament hát hozzá, s mindkét karjával átölelte. A férfi nem mozdult. – Nem erőltetlek tovább, Sean – suttogta Eleanor, s megsimogatta a férfi haját. – Csak engedd, hogy vigasztaljalak! Ezt biztosan el tudod viselni. Sean még egy pillanatig hallgatott, látszott, hogy küzdelmet folytat magával. Szaggatottan, nehezen vette a levegőt. Aztán amint visszanyerte az önuralmát, elhúzódott a lánytól. – Nagyszerű nő vagy, Eleanor – mondta, s szeméből gyengédség sugárzott. Szája sarka kissé felfelé görbült halványan emlékeztetve egy mosolyra. Eleanor megérintette az egyik sarkot. – Régen szokott itt lenni egy gödröcske. Szeretném látni megint. Egyszer már láttam, amikor rám mosolyogtál, mielőtt bevittél ebbe az ágyba. Sean a fejét rázta, mintha tagadná, de nem lehetett tudni, azt akarja-e tagadni, hogy mosolygott – talán évek óta először –, vagy azt, hogy valaha is mosolyogni akarna még. Aztán az asztalra esett a pillantása, és összerezzent. – Ezt honnan vetted? – kiáltott fel. Eleanor meglepetten nézte, ahogy odarohan az asztalhoz, mintha az élete múlna rajta. A kis hajó egy pillanat alatt eltűnt a zsebében. Hitetlenkedő, vádló tekintettel nézett a lányra, amint megfordult. 225
Eleanor megrémült. Vajon mit jelent Sean számára az a kis játék hajó? – A padlón találtam – magyarázkodott lassan, kiszáradt szájjal. – Sean, miért hurcolod magaddal azt a figurát? Valami emlék? A férfi arca nem árult el semmit. – Igen – felelte, azzal megfordult, és nyúlt a vödörért. Eleanor az ajtóhoz lépett, és elállta az útját. – Nem értem. Mit jelent? Ki adta neked? Egy kisgyereké? Sean a fogát csikorgatta. – Bocsáss meg! – tolta volna félre a lányt. – Ez egy kisgyerek játéka? – kérdezte újból szinte sikoltva Eleanor. Sean egy pillanatig hallgatott, mintha nem akarna hinni a fülének. Aztán kirobbant, akár egy vulkán. – Igen, egy kisgyereké. Michaelé volt… a fiamé. Michaelé… aki már halott. Azzal félretolta a lányt, s lerohant a szűk lépcsőn. Eleanor nem mozdult, megbénította a sokk és a rettenet. Seannak volt egy fia? Egy fiú, aki meghalt? A lány gondolkodni sem tudott a döbbenettől. A szíve olyan erővel kalapált a mellkasában, hogy szinte fájt. Sean annyi nővel hált már életében, nem lenne csoda, ha lenne egy fattya. A legtöbb férfinak van. Aztán mégis leroskadt az egyik székre. De hogy ez a fiú halott? Eleanor maga köré fonta a karját. Szörnyű aggodalom fogta el. Ez volt hát Sean mélységes szomorúságának, keserűségének az oka? Ettől járta át velejéig a fájdalom? A férfi visszatért, s beleöntötte az utolsó vödör vizet a dézsába. Mozdulatai haragról árulkodtak. – Nem tudtam, hogy volt egy fiad – suttogta Eleanor. – Annyira sajnálom, Sean! – S amint leülepedett benne a felismerés, hogy Seannak volt egy fia, aki immár halott, eleredtek a könnyei. A férfi hirtelen szembefordult vele. – Az én kötelességem lett volna megvédeni. Eleanor gyorsan odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Hogy halt meg? 226
Sean viszonozta a lány pillantását. – A katonák felgyújtották a házamat. Engem nem találtak… így megölték őt – felelte, s elhúzta a kezét. Teljes testében remegett. – Nem akarok erről beszélni… Miért nem hagysz békén? – Odament a kályhához, s mellétérdelt, látszólag azért, hogy táplálja a tüzet. Eleanor követte, és letérdelt mögéje. – Megértem, mennyire fáj ez neked – csitította, s megsimogatta a hátát. Sean remegése nem csillapodott, s szemmel láthatóan küzdött az érzései ellen, hogy visszanyerje az önuralmát. Eleanor még sosem szerette ennyire, sosem akarta még ennyire megvédelmezni a fájdalomtól és a veszteségtől. – Nem a te hibád – mondta, s ösztönösen átölelte a férfit. Sean nem mozdult, úgy felelt: – De igen, az én hibám. Tehát igazam volt, gondolta Eleanor, Sean önmagát hibáztatja egy szörnyű tragédiáért. Most már azt kívánta, bárcsak tévedett volna. – Nem – szólalt meg végül. – Azok a tisztek a felelősek, akik megengedték az embereknek, hogy felégessék az otthonodat. Ők a felelősek Michael haláláért. Te csodálatos, tisztességes ember vagy. Ha akkor ott lettél volna, inkább te haltál volna meg helyette, ezt mindketten tudjuk. Nem hibáztathatod önmagad. – Eleanor megfogta a férfi vállát, hogy szembefordítsa magával. – Nézz rám, Sean! Sean engedte megmozdítani magát, és szembefordult a lánnyal, majd engedelmesen ráemelte szürke szemét. Eleanor két keze közé fogta az arcát. – Be kell fejezned önmagad hibáztatását. Attól Michael nem fog visszajönni, és ezt te is nagyon jól tudod. Sean szeméből gyötrelem sugárzott. – Hányszor… mentettelek meg téged a bajtól? – suttogta. Eleanor nem válaszolt, igyekezett nem megadni magát a Seanból áradó mély szomorúságnak, hogy erős maradjon. – Michaelt mégis cserbenhagytam – mondta a férfi lassan. – Miért? Végre kicsordult szeméből az első könnycsepp, s Eleanor letörölte a hüvelykujjával. Sean tekintete összefonódott az övével. A lány mozdulatlanná dermedve az arcán tartotta a kezét, amíg a gyötrelem 227
hulláma csillapodott, s átadta a helyét a kétségbeesésnek. El akarta mondani neki, hogy nem futhat örökké Michael meggyilkolásának emléke elől, de inkább csak simogatta ujjaival az arcát. Sean összerezzent, s szemében tűz gyúlt. Semmi sem számít, gondolta Eleanor, csak az, hogy Sean szenved, és szüksége van rám. Ő pedig képes csillapítani a szenvedését, még ha csak időlegesen is. Megfogta Sean kezét, felállt, és felhúzta őt is magával. – Annyira szeretlek! – suttogta bizonytalanul. A férfi csak nézte, és újra könnyek gyűltek a szemébe. Aztán megrázta a fejét. Eleanor nem tudta, hogy ez a kijelentésének szól, vagy tiltakozás az ellen, amire készül, de azt már tudta, hogyan vigasztalhatja meg Seant. Becsukta a szemét, s lassan a szájára szorította az ajkát. Sean mozdulatlanná dermedve állt, s hagyta, hogy a lány csókolja őt. Eleanor nemcsak kemény ajka ízét érezte, hanem a könnyeiét is. Aztán Sean karjai köréje fonódtak, s a férfi viszonozta a csókokat. Mohón, elkeseredetten. Ezúttal mikor a férfi a hátára fordult, Eleanor odabújt az oldalához, és a mellkasára hajtotta a fejét. Erezte, ahogy Sean teste válaszul megfeszül, s imádkozni kezdett. Aztán a férfi keze lassan az ő karja fölé siklott, s átölelte őt. Eleanor lehunyta a szemét, nehogy kibuggyanjanak a hirtelen jött könnyek. Sean nem utasította el! Ez a mozdulat valaminek a kezdete volt… A férfi hallgatott, s Eleanor is várt, hogy visszanyerje az önuralmát, majd Michaelre, Sean fiára gondolt. Annyi mindent szeretett volna kérdezni, de tudta jól, nem most van itt az ideje, hogy újra felszakítsa ezt a fájdalmas sebet. Emellett szeretett volna a lehető legtovább ott maradni, ahol éppen volt, azaz Sean ágyában, karjában, gyengéd ölelésében. Ezúttal nem áltatta magát: szenvedélyes ölelkezésük nem jelentett semmi változást Sean szándékaiban. Így hát most egyszerűen ki akarta élvezni a pillanatot. Kezét a férfi mellkasára tette, simogatta őt, de nem azért, hogy újból felizgassa, hanem vigasztalásképpen. Szerette volna ajkát a bőrére szorítani, s beleadni teljes szerelmét az érintésbe, de óvatosan visszafogta magát. Aztán hangosan megkordult a gyomra. 228
Felpillantott, Sean pedig lenézett rá gyengéd, kérdő tekintettel. Végül halványan ugyan, de elmosolyodott. – Szerzek vacsorát. A lány szívét szertelen öröm járta át a mosoly láttán. Visszamosolygott, arcát még mindig Sean mellkasán nyugtatva. – Sötét van. Nem ajánlatos ilyenkor kimenni az utcára. Sean arckifejezése újból komor színt öltött, de a tekintete nem változott. Tovább nézte Elle arcát, mintha először látna minden egyes vonást, és mintha alaposan meg akarná jegyezni őket magának. – Én is éhes vagyok – mondta, majd hozzátette: – Jobb a sötétben. Anélkül surranhatok át a városon, hogy… bárki meglátna. És nincs is messze… a kocsmáig. Eleanor egy pillanatra Sean kemény hasára tette a kezét, s élvezte bőre sima tapintását meg a tényt, hogy szerelme megenged neki egy ilyen bizalmas érintést. Aztán eszébe jutott a rengeteg sebhely a hátán, és kijózanodott. Felült, mert nem engedhette, hogy Seannak még egyszer így kelljen szenvednie. – Én hozok vacsorát. Én megyek az ivóba. Sean a mellét bámulta. – Nem. Eleanor rádöbbent, hogy a férfi épp csodálja őt, s elöntötte vonzerejének mámorító tudata. Ösztöne azt diktálta, hogy maga elé húzza a takarót, mégsem tette. – Már nem vagyok gyerek, Sean. Nem kell védelmezned minden percben. A kocsma itt van mindjárt a sarkon… – Nem. – Sean a takaró sarkát a lány keblére borította. – A hölgyek tartózkodók, Elle – intette, mint régen. Eleanor nem állta meg mosolygás nélkül. – Csakhogy mi már rég megegyeztünk abban, hogy én nem vagyok hölgy. Sean visszamosolygott, és kiszállt az ágyból. – Hogy is felejthettem el? A lány tágra nyílt szemmel figyelte, amint öltözködni kezd. Sean hirtelen rápillantott, miközben belelépett a térdnadrágjába, s arcát pír öntötte el. – A hölgyek nem ilyen merészek. 229
A lány vállat vont. – Szép vagy… miért ne nézhetnélek? A férfiak is folyton bámulják a nőket. Kedvese felsóhajtott, és a mostanra megszáradt inge után nyúlt. – Neked nem szabad… Tudod, hogy… illetlenség. – Utálom az illendőséget – jelentette ki a lány, s komolyan is gondolta, amit mondott. Sean elcsendesedett, s a távolba révedt a tekintete. Eleanor is azokra az időkre gondolt, amikor Sean még fiatal fiú volt, ő pedig csak egy kislány. – Sean? A férfi lassan megfordult, s tekintetéből Eleanor kiolvasta, hogy nem a nőt látja, akit épp most vitt ágyba, hanem a copfos kislányt. Aztán Sean visszatért a jelenbe. – Igenis hölgy vagy… csak nem a megszokott értelemben. Ezt sose felejtsd el! – Megjátszom a hölgyet, ha kell, azaz majdnem mindig – vágott vissza a lány. – Tudod, mennyire utálok ruhát viselni, teázgatni, és bálokba járni. Még táncolni sem tanultam meg rendesen. Sean arcán látszott, hogy mulat rajta. – Csak te… mersz ilyen őszinte lenni. – Sean! Látom a gödröcskédet! – kiáltott fel Eleanor örömében. A férfi meglepetten felegyenesedett, s a gyengéd mosoly eltűnt az arcáról. Eleanor arra gondolt, hogy talán szándékosan kényszeríti magára a szomorúságot. Felkelt az ágyról. – Sean… olyan csodálatos, hogy újra mosolyogni látlak! A férfi szeme tágra nyílt. – Fel kellene öltöznöd – mondta, s elvörösödött. Eleanor számára annyira természetes volt az együttlétük, hogy csak most döbbent rá meztelenségére. Lekapta az ágyról a takarót, s maga köré tekerte. – Azt hiszem, mostanra alaposan ismered a testem minden centiméterét. A férfi arcszíne tovább mélyült. – Nehogy azt hidd, hogy bánom! – kiáltotta a lány. 230
Sean szemén látszott, hogy nem tetszik neki a dolog. – Elle, remélem, csak velem viselkedsz… ilyen merészen. Senki más nem értené meg… vagy nem tudná elfogadni. A lány karba fonta a kezét. – Ó, úgy érted, az olyanok, mint Sinclair? – kérdezte aggodalomtól dobogó szívvel. Sean felszegte az állát. – Igen, ő sem. Hirtelen óriásivá nőtt a feszültség közöttük, aztán Sean elfordult. Eleanor megragadta a karját, s csak úgy ömlöttek belőle a szavak: – Ugye, nem gondolod komolyan, hogy térjek vissza hozzá? Azok után, amit ma együtt átéltünk, ugye, nem? A férfi elhúzódott, kezdte gombolni az ingét, és határozottan megtagadta a választ. Szóval még mindig vissza akarja küldeni Sinclairhez. – Egész délután szerelmeskedtél velem! – kiáltotta Eleanor őszinte döbbenettel. Sean dühös lett. – Ezt már megbeszéltük. – Nem volt itt semmi megbeszélés, csak egy parancs, egy utasítás. A te döntésed, nem az enyém. – Miért kell ezen már megint vitatkoznunk? – horkant fel Sean. – Mert egy dolog egyetlenegyszer elkövetni egy ostoba hibát, egy jelentéktelen, ostoba hibát, és megint más szándékosan becsapni egy jó és becsületes embert, mikor mindketten tudatosan döntöttünk úgy, hogy szeretők leszünk – érvelt Eleanor dühösen. – Semmi sem változott – nézett rá oldalvást Sean. – Sinclair a biztonságot, a védelmet jelenti neked – tette hozzá, s már indult is az ajtó felé. A lány annyira megdöbbent, hogy nem hitt a fülének, s csak állt ott maga elé bámulva. – Nekem nincs szükségem védelemre az angolok ellen, de te ezt sosem fogod elhinni, ugye? Sean szembefordult vele. – Én egy… ketrecbe zárt vadállat voltam. Kész őrület volt… maga a pokol. Ezúttal felakasztanak, ha elkapnak. És te? A Towerben 231
akarod tölteni életed hátralévő részét? Vagy inkább élnél kivételezett helyzetben Lady Sinclair-ként? Eleanorból mostanra elszállt a düh, és makacsul meg akarta érteni Seant. – Ennek nincs semmi értelme. Senki sem fog engem a Towerbe zárni. Van ennek az ésszerűtlen félelemnek valami köze ahhoz, ami Michaellel történt? Sean nem válaszolt. – Nem tehetem meg, hogy az egyik pillanatban kiszállok a te ágyadból, a másikban meg hozzámegyek Peterhöz – szögezte le a lány őszintén. – Magad is beláthatod, hogy ez becstelenség volna. Sean elkáromkodta magát. – Tudtam, hogy hiba volt! Már elintéztem, hogy holnap visszatérj Adare-be. És megállapodtunk, hogy ártatlanságot tettetsz Sinclairnek. Megígérted. – Semmi ilyesmit nem ígértem – kapkodott levegő után Eleanor. – És az az egyoldalú vitánk is még az előtt volt, hogy egy egész délután élvezted a kegyeimet – tette hozzá. Sean feltartotta a kezét. – Ne! – Mit ne? Ne ragaszkodjak ahhoz, hogy megtedd, amit a becsület kíván? Már elkövettem az általad emlegetett hibát, nem igaz? És te egyszer már visszautasítottad, hogy feleségül vegyél – sorolta a lány keserűen. Akármit tudott is már meg Seanról, és akármennyit értett is meg belőle, a visszautasítás még mindig nagyon fájt. – Nem vagyok bolond, nem fogom azt a kártyát még egyszer kijátszani. – Akkor miféle játékot játszol? – villant fel dühösen a férfi szeme. Eleanor nagyot nyelt. – Nem tudlak itt hagyni csak úgy, Sean. Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Ha egyedül mész Amerikába, nem lesz senki, aki törődjön veled. Azt mondtad, rajtad senki sem segíthet, de ez nem igaz. Én tudok segíteni. És fogok is, hiszen én vagyok a te másik feled – mondta, s valahogy még mosolyognia is sikerült a könnyein át. Sean arca falfehér lett. 232
– Előbb halok meg – suttogta alig hallhatóan –, mint hogy kitegyelek egy ilyen veszélynek. Szörnyű zsákutcába jutottak: Sean nem hallgatott Eleanorra, ő pedig nem tudta megérteni a férfi félelmeit. – Én pedig előbb halok meg, mint hogy elhagyjalak, ráadásul így. – Nem! – kiáltott fel hitetlenkedve Sean. – Mikor érted már meg végre? Ez nem biztonságos. Nem kellett volna visszamennem érted… akkor mostanra már férjes asszony lennél. Biztonságban lennél Sinclair mellett. A fenébe is, Elle! A lány arra gondolt, biztos elment Sean józan esze, hogy ennyire ragaszkodik az ötletéhez azok után, amit megosztottak egymással. – Azt még megértem, hogy haza akarsz küldeni. No de egy másik férfi karjába? Ezt nem hiszem el! Te velem akarsz lenni! Szükséged van rám, Sean! – kiáltotta. – Nekem senkire sincs szükségem! – ordított vissza a férfi. – Csak levegőre, vízre, élelemre. Neked van szükséged rám, nem fordítva, ahogy mindig is! Eleanor visszahőkölt. – Úgyhogy hagyd abba, hogy az ellenkezőjét bizonygatod, a fene vigye el! És ezt sosem akartam. Nekem nem kellett ez a… szerelem! Egyszer sem, soha! – folytatta a dühös kitörést Sean. – Ha másként állnának a dolgok, akkor talán együtt lehetnénk. Ha másként állnának a dolgok, tiszteletreméltó úriember lennék, és feleségül vehetnélek. De te menyasszony vagy… és ez így van jól! Felejts el engem! Felejtsd el ezt! – mutatott heves mozdulattal az ágyra. – Sinclairhez kell feleségül menned, nem hozzám. Nem egy árulóhoz, akit vár az akasztófa. És az ördög vigye el, ha mostanra terhes lennél az én gyermekemmel, ő majd felneveli a saját fiaként… nyomorult angolnak. Annak a gyermeknek legalább nem lesz része megaláztatásban, igazságtalanságban, semmi rosszban! – kiáltotta, s földhöz vágta az üres borosüveget. Eleanor megrázkódott. Istenem, mennyire fájt az igazság! – Igen, úgy van, ahogy mondod. Nekem mindig is szükségem volt rád, mindig is szerettelek. És te? Te talán gyűlölted, hogy vonzódom hozzád, bízom benned, és hű vagyok? Ahogy a szerelmemet is gyűlölted percekkel ezelőtt? 233
Sean zihálva vette a levegőt. – Ez nem tisztességes. – Valóban nem. Ahogy az sem volt tisztességes, hogy négy éve egy szó nélkül elmentél, és hatalmas űrt hagytál magad után, miközben talán lubickoltál egy kapcsolatban valaki mással. És nem tisztességes, hogy végül hazajöttél, levettél a lábamról és megszöktettél az esküvőm napján. És az sem tisztességes, hogy ágyba vittél, de nem akarod megtenni, ami egy úriemberhez illik, és ami helyes. Nem, ez egyáltalán nem tisztességes, Sean. A férfi elképedten bámult rá. Eleanor megnedvesítette kiszárad száját. Most már nem tudta abbahagyni: – Szörnyű fájdalmat okoztál, amikor elmentél, és most, amikor hazajöttél megint. Felmerült benned, Sean, hogy miközben felnőttünk, egyszer sem bántottál meg? Azokban az években te voltál a hősöm. – Hagyd abba! – suttogta elkínzottan a férfi. Eleanor megrázta a fejét. – Talán nem volt szükséged egy bosszantó, elkényeztetett kölyökre, hogy folyton kémkedjen utánad, vagy egy fiatal nőre, aki szíves örömest sikálta véresre a kezét, hogy segítsen újjáépíteni az otthonodat. Tulajdonképpen nem kétséges, hogy kellemesebb lett volna az életed fiatal fiúként, ha nem koslatok folyton a nyomodban, ahogy Askeatont is fel tudtad volna építeni nélkülem. – Sajnálom – próbálkozott némi bocsánatkéréssel Sean. – Ne! Te már elmondtad a magadét, most én jövök, igenis szükséged van rám. Szenvedsz Michael elvesztésétől és a börtönben töltött évektől, de talán sokkal több mindentől is. Nem tudom. Akkora szükséged van rám, mint még senkire vagy semmire eddigi életedben. Nagyobb szükséged van rám, mint a levegőre, a vízre és az élelemre, Sean! A férfi a szék felé nyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon. – És tudod, mire jöttem még rá ma délután? Sean nem mozdult, tekintetét is ugyanarra a pontra szegezte. – Arra, hogy teljes szívemből szeretlek. Nemcsak azt, aki voltál, hanem azt is, aki most vagy. 234
A férfi kínjában összeszorította a szemét. – Akkor bolond vagy – mondta halkan. – Igen, talán igazad van. De ma felismertem az igazságot; te Michael halála elől futsz. Rendben van, legyen! De előlem nem futhatsz el. A feleséged akarok lenni, Sean. És ha kell, várni fogok rád, bármeddig is kell vámom. Sean elsápadt, nagy levegőt kellett vennie. – Nem. Eleanor remegni kezdett a felindultságtól. – Nem térek haza, hogy feleségül menjek Sinclairhez, Sean. – Azt mondtam, nem! – ordított fel a férfi. – Mikor érted már meg? Én feleségül vettem Peget. Téged nem foglak!
235
14.
Eleanor biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. Az egyszerűen képtelenség, hogy Sean feleségül vett valaki mást. Bizonyossága azonban hamar megingott, ahogy Sean kipirult arcára és dühösen villogó szemébe nézett. Olyan gyorsan kezdett verni a szíve, hogy megszédült, s azt hitte, menten elájul. De mégiscsak rosszul hallhatta… Vagy elaludt, és ez valami rémálom? Megragadta a szék támláját, hogy el ne vágódjon. A szoba falai megdőltek, s ő úgy érezte, mindjárt ráomlanak… – Te nem lehetsz házas – nyögte ki végül. Sean megragadta a karját, hogy megóvja az eleséstől. Szeme kutatón pásztázta a lány arcát, s tekintetük találkozott. – Peg halott. A szoba falai elmosódtak, Sean alakja is elmosódott, semmi sem volt valóságos többé. Elle nem értette, hogyan történhetett ez meg vele. Egész életében Sean nyomában járt, üldözte, nevetett rá, nevetett vele együtt; megosztották egymással életük ezernyi pillanatát. Együtt úsztak, együtt hajszolták a lovaikat, együtt ugrottak a vízbe a sziklákról. Kártyáztak, bújócskáztak, kergetőztek. És valahányszor ő bajba került, Sean valami csoda folytán nyomban megjelent, és megmentette. Ahogy aznap is, mikor leesett a póniról, miután a vadászatra induló társaság után eredt, s ijedten téblábolt az erdőben. Aztán mikor beakadt a lába valami hínárba a tóban, és halálra rémült. De nem lett semmi baj, mert Sean mindig ott volt, hogy kimentse. Attól a pillanattól fogva szerette, mikor először megpillantotta, és soha nem szűnt meg szeretni. Még akkor sem, mikor a férfi olyan érzéketlenül vette el az ártatlanságát. Mégis valaki mást vett feleségül. 236
– Tessék! – nyújtott feléje Sean egy bögre vizet. – Igyál egy kortyot, attól mindjárt jobban leszel. Eleanor ügyet sem vetett a bögrére. Hogyan vehetett el Sean valaki mást? – Miért? – sikerült kipréselnie zsibbadt ajkai közt a szót. Szíve mintha megszűnt volna dobogni, s annyira fázott, hogy átfagytak még a csontjai is. – Ő halott, Elle. És miattam… miattam haltak meg mind a ketten – mondta Sean érdes hangon. – Le kellene ülnöd. A lány a következő pillanatban a széken találta magát, de nem tudta, hogyan került oda. Nedves volt az arca, s lassan rájött, hogy a könnyei folynak. Megpróbált Sean arcára fókuszálni, de csak elmosódott foltokat látott, a csinos arc részleteit nem tudta kivenni. – Hogyan vehettél feleségül valaki mást? – hallotta a kérdést, aztán rájött, hogy az ő száját hagyta el. Sean megragadta a kezét. – Az nem úgy volt – magyarázta könyörgő hangon. – Nem szerettem. Most hazudik? Eleanor egyszerűen nem értette, milyen viszonya lehetett Seannak azzal a másik asszonnyal, egy olyan nővel, akit saját akaratából feleségül vett. Csak nézte a férfit, s szemébe mély gyász és hitetlenség költözött. – Miért nézel így rám? – kiáltott fel Sean. – Annyi minden történt azóta! Te hozzá akartál menni Sinclairhez… én meg elvettem Peget, de ennek már vége! Eleanor most már egyáltalán nem értett semmit. Csak az járt a fejében, hogy Sean feleségül vett egy másik nőt. Azért hagyta el őt, hogy elvehessen valaki mást? Ez volt a létező legnagyobb árulás. Ha Sean is érezte volna, amit ő, azt, hogy ők ketten összetartoznak, bármit hozzon is a sors, sosem tudott volna elvenni valaki mást. A házasság örökre szól. És Sean úgy döntött, hogy egy másik nővel fogja leélni az életét. Mit számít az, hogy az a nő már halott? Sean választása, Sean döntése örökre szólt, és most már csak ez az árulás számít, semmi más. 237
– Mennyi ideig tartott? – préselte ki magából keservesen a szavakat, letörölve közben a könnyeit. – Mennyi ideig voltál házas? Sean megrázta a fejét. – Nem sokáig. Kérlek, ne sírj! Eleanor nagy nehezen rávette magát, hogy a férfi halványszürke szemébe nézzen. – Neked engem kellett volna feleségül venned – hallotta a saját suttogását. Sean megmerevedett. – Megyek, hozok vacsorát – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Mielőtt kilépett a szobából, még visszafordult. – Told be a reteszt! Eleanor nem mozdult. Egyetlen gondolat ismétlődött a fejében, mint egy refrén: Sean feleségül vett egy Peg nevű nőt. Elméje ellene fordult, készen, hogy tovább kínozza. Egy elviselhetetlenül gyönyörű nőt látott, természetesen írt, talán egy másik gróf lányát. Bizonyára szőke volt, és alacsony, mert Sean nem szerette a magas nőket, és annyira szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Talán olyan volt, mint Lady Blanche Harrington, akit Tyrellnek kellett volna elvennie. Szőke, szép, és tökéletes. Lélegzetelállítóan elegáns, és hibátlanul kecses. Eleanor látta Seant a nővel, a feleségével, ahogy egymásra nevetnek imádattal a szemükben, szerelmesen. Megpróbálta emlékeztetni magát arra, hogy Sean állítása szerint nem szerette. Aztán sírni kezdett. Elég jól ismerte a férfit ahhoz, hogy tudja, bizonyára sokat jelentett neki az a nő. Nagyon is sokat, talán többet is, mint jelenleg ő. Ez több volt, mint szenvedély. Sean. Te semmit sem tudsz! Ártatlan voltál… egészen mostanáig. Eleanor egyre szívszaggatóbban zokogott. Micsoda bolond volt! Sean nyilvánvalóan őt is csak használta, ahogy a Kate-hez hasonló többi nőt. Naivitás volt azt hinnie, hogy szerelmeskedésük az volt, aminek hívják; szerelem. Vajon Peggel is ugyanilyen szenvedélyesen szeretkezett? Minden bizonnyal, hisz feleségül vette. Az igazság tehát az, hogy ő, Eleanor nem más Seannak, mint Kate, a szobalányok, a farmerfeleségek, hiszen ő nem Peg. Sean nem várt rá, 238
nem szerette annyira, hogy feleségül kérje, és valaki más mellett akarta leélni az életét. Eleanor egyszeriben gyűlölte azt a másik nőt, szívből és hevesen gyűlölte. Persze ez nem volt szép, hiszen az a nő már meghalt. Ekkor döbbent rá, hogy igazából Sean az, akit gyűlöl. Nem kapott levegőt, és fulladozni kezdett. De már ez sem számított, mindegy, hogy él vagy hal. Csak egy dologban volt biztos: egy perccel sem maradhat tovább Sean mellett. Sean áruló a szó minden értelmében. Elárulta őt is, elárulta a szerelmüket. Ezt sosem fogja neki megbocsátani. Patakzottak a könnyei, amint lebotorkált a keskeny lépcsőn, s csak későn vette észre, hogy nincs rajta cipő. De már ez sem számított. Az éjszakai égen százszámra ragyogtak a csillagok, s az utca távolabbi végén egyetlen öntöttvas gázlámpa pislákolt. Eleanor rohanni kezdett. Mindegy volt, merre viszik a lábai, csak az volt a fontos, hogy minél messzebbre jusson. Hogy megszökhessen saját szíve és az emésztő fájdalom elöl. Aztán ahogy befordult egy sarkon, három brit katonát látott meg tántorogni az úton felfelé. Lármásak és láthatóan részegek voltak. Eleanor lebukott egy kapualjban. Kis idő elteltével, mikor a katonák már rég nem voltak ott, eleredt az eső. Eleanor észre sem vette. Olyan vastag jég borította a szívét és a lelkét, hogy nem is érezte az éjszaka hidegét. Sean pokolian érezte magát. Lassan ballagott felfelé a lépcsőn a vargaműhely fölötti lakásba, s egyfolytában Eleanor döbbenete és mélységes szomorúsága járt a fejében. Elle túlreagálta a tényt, hogy ő megnősült, tekintettel arra, hogy Peg már halott. Úgy viselkedett, mint akit elárultak. Pedig ő csak a kilvore-i mészárlás miatti szörnyű megrázkódtatás hatására tette le a házastársi esküt. Ideje sem volt átgondolni a dolgot, akkora terhet rótt rá a gyász. És ráadásul soha, egész kapcsolatuk alatt egyetlenegyszer sem utalt rá, hogy szeretné Peget úgy, ahogy Peg szerette őt. Megígéred, hogy visszajössz értem? Megígérem. 239
Sean megdermedt. Már akkor tudta, mikor otthagyta Elle-t Askeaton kapujában, hogy a lány szó szerint vette ezt az ígéretet, pedig ő nem annak szánta. Az ő hibája lenne ez az egész? Miután visszatért Adare-be, az első dolga az volt, hogy megleste őt, aztán találkozott, s végül szeretkezett vele. Ahogy most is engedett legvadabb vágyainak, és ágyban töltötte vele a délutánt. Pedig egyszer sem lett volna szabad hozzáérnie. Hát persze hogy Elle-nek elvárásai vannak vele szemben, mert nem fogja fel, mekkora veszélyben forog. Minden előkelő származású és neveltetésű nő házasságot várna tőle ebben a helyzetben, csakhogy Elle-nek a szerelme is kell, pedig az ő szívében már nem maradtak érzelmek, melyeket odaadhatna bárkinek. Még Elle számára sem maradtak. Te, Sean O’Neill elfogadod ezt a nőt, hogy törvényes feleséged legyen? Gondját viseled és becsülni fogod betegségben, egészségben, amíg a halál el nem választ? Sean akkor is pokolian rosszul érezte magát. Ott állt Peg mellett a kis, falusi kápolnában, rajta a kovács sötét ünneplő ruhája. Peg egyszerű, fehér ruhát viselt, s hozzá egy kölcsönkapott fátylat. Sean szorongva nézett rá, s tudta, hogy egy nyomasztóan óriási kötelességet teljesít éppen. Hirtelen úgy érezte, összeroppantja a teher Peg sírt az egybekelésük fölötti örömében, de könnyei egyben a gyász könnyei is voltak apja és számos barát halála miatt. Egy végtelennek tűnő pillanatig Sean nem is tudta a pap után mondani az eskü szövegét. Peg alakja elhalványult előtte, kék szemét hirtelen sötét borostyánszínűnek látta, s Elle nézett rá várakozásteljesen. Nagy megrázkódtatás volt hónapok óta először Elle-re és az otthonra gondolni, s halványan megérezni, hogy itt valami nincsen rendben. Ám ekkor Peg suttogására lett figyelmes: – Sean? Mintegy a pánik határán összerezzent, ránézett Pegre, majd Michaelre pillantott, aki már alig várta, hogy feleségül vegye az édesanyját. A gyülekezet néhány tagja halkan sírt, fivéreit, unokafivéreit, apáit és fiait siratta, akik a hét eleji mészárlásban vesztek oda. Neki pedig az a sors jutott, hogy meg kell védelmeznie Michaelt és Peget. Komor arccal nézett a papra. 240
– Igen. Sean megrázkódott, s rádöbbent, hogy a sötét, nyirkos lépcsőházban áll, belefeledkezve a múltba. Egyszer sem gondolt az esküvője napjára azóta, gyakorlatilag elfelejtette. Vagy inkább eltemette magában annak az egész hétnek az emlékével együtt. Peg és Michael nincs többé, de Elle itt van vele. Kénytelen bevallani magának, hogy azért nem beszélt neki a házasságáról, mert tudta, hogy fel fogja zaklatni. Ezt is hozzáírhatja az ellene elkövetett bűnei, azaz inkább vétkei hosszú listájához. Elindult felfelé a lépcsőn. Feleségét és fiát nem tudta megvédeni, de Elle-t nem hagyja cserben. Semmi más célja nem lehet mindaddig, amíg nem tudja biztonságban Adare-ben, Sinclair mellett. És egyszer sem fog gondolni arra, hogy az a másik férfi fogja feleségül venni és az ágyába vinni. Félúton a keskeny, sötét lépcsőn habozva megállt. Nekitámaszkodott a falnak, s elfogta a remegés. Mi történik vele? Hogyan is térhetett haza csak hogy így beleavatkozzon Elle életébe, hogy ennyire összegabalyodjon a sorsuk? Az ő életében kihunyt a tűz, s eluralkodott a sötétség azon az éjszakán, amikor Peg és Michael meghalt. Mégis, bár tudta jól, hogy késő, a sötétben állva fájó szívvel és magányosan úgy érezte, mintha a lépcsőházat meleg és fény töltötte volna be, amikor Elle-re gondolt. Nem csoda, hisz mindig is Elle volt a napfény az életében. Mikor Elle mosolygott, őt melegség öntötte el, és nemcsak a testét, hanem a szívét és a lelkét ugyanúgy. És ha merne visszaemlékezni az órákra, melyeket a karja közt töltött az ágyban, el kellene ismernie azt is, hogy sokkal több volt számára Elle, mint napfény és béke: maga volt a csábító szirének éneke. Csakhogy szörnyen veszélyesek ezek a gondolatok. Ha felidézi, milyen volt megosztani a lánnyal az ágyát, a végén még úgy dönt, nem küldi őt vissza várakozó vőlegényéhez. Egyelőre azonban azt sem tudja, hogyan kérjen tőle bocsánatot, és meg sem meri próbálni, hogy vigasztalja. Folytatta útját felfelé a lépcsőn. Már akkor észrevette az ajtón kiömlő fényt, mielőtt felért a lépcső tetejére. Megdermedt a félelemtől: a lakás ajtaja sarkig tárva volt. 241
Sean ledobta kezéből a csomagot, s berohant a szobába. Egyetlen pillantással felmérte, hogy Elle eltűnt, a lakás üres. Felüvöltött, s öklével verte a falat. Mégis mit gondolt Elle? Hová mehetett? A pánik rettegésbe csapott át. Peg elhalványult fekete-fehér képe lebegett előtte, majd kihűlő kék szemének félelmetes látványa a halála pillanatában. Seanról csorogni kezdett a verejték. Arra gondolt, hogy ha Reednek még mindig van hatalma Írországban, akárhol lehet. Akár itt, akár északon, Droghedánál. Lovastiszt, akinek az ezrede ott állomásozik, ahol szükség van rá, ahová hívják. Aztán emlékeztette magát, hogy bár számára maga volt az ördög, a fickó minden bizonnyal rég elfelejtette, hogy ő valaha élt. Sosem fogja keresni vagy bántani Elle-t. Megfordult, hogy elinduljon a lányt felkutatni, aztán hirtelen visszanézett, mikor a szeme sarkából észrevette a fűzős cipőket, melyeket ő szerzett neki. Elle kint van a városban, méghozzá mezítláb! Kétségbeesetten száguldott lefelé a lépcsőn, de máris rájött, hogy ez tán egyenesen szerencse, hisz cipő nélkül nem juthatott messzire. Néhány perccel később már lóháton kutatta az utcákat. Gondolta, így nagyobb területet tud bejárni, mint gyalog. Eleanort azonban sehol sem találta. Talán elindult gyalog haza? Őt ismerve, még ez sem volt lehetetlen. Sean némileg leküzdötte a pánikot, de a mély félelem a lány biztonsága miatt vele maradt. Egy gyönyörű nő egyedül az utcán, férfiruhában bizonyára magára vonja a figyelmet, s bajba kerülhet, még ha nem is találkozik katonákkal. Sean megsarkantyúzta Saphyrt. A hajnal halvány pírt festett a várostól délkeletre fekvő kikötő egére. Sean megállította a lovat egy domb enyhe lejtőjén. Túlságosan féltette Elle-t ahhoz, hogy érezze, mennyire kimerült. Gyorsan rájött, hogy ha a lány kinn akar maradni a városban, és elrejtőzik előle, sosem fogja megtalálni. Úgy döntött, északnak lovagol. Limerick felé, de a főút mellett sehol sem látta. Akkor adta fel, mikor rádöbbent, hogy gyalog nem juthatott ilyen messzire. Persze nem tudhatta, még mindig gyalogol-e. Ha szerzett valami közlekedési eszközt, akár máris úton lehet Adare-be. Sean ettől a 242
gondolattól sem tudott azonban megkönnyebbülni. Érezte, hogy nem lesz egy pillanat nyugta sem, amíg meg nem tudja, hogy Elle biztonságban hazaért. Szüksége volt a józan eszére, de úgy tűnt, az ezúttal is cserbenhagyta. Hol lehet Elle? Vajon jól van? Mi van, ha megtámadták, vagy valami még rosszabb történt vele? Nem tartóztatták fel a katonák? Sean a pánik határán járt, ami megakadályozta, hogy józanul tudjon gondolkodni. Aztán eszébe jutott még valami. Cliff és a bátyja segíteni akar neki, függetlenül az ő akaratától. Itt van épp alatta egy kikötő, ahonnan kompok járnak át Cobhba. Sean lenézett a kikötő, a sziget és Cobh kusza parti házsora között hullámzó öbölre. Előző éjjel vett egy messzelátót, azzal kezdte figyelni a panorámát odalent. Egy tucat dingi és egyárbocos szlúp horgonyzott a kikötőben, néhány halászhajó pedig már épp indult kifelé a tengerre. Az egyetlen nagy hajó a Gallatine volt, egy oda nem illő látvány, hiszen a tengerészeti bázis a sziget másik, Cobh felőli oldalán helyezkedett el. Sean szeméhez emelte a távcsövet, hogy jobban szemügyre vegye a tengert – és elmosolyodott. Egy sokkal nagyobb, sokkal több ágyúval rendelkező, feketére és vörösre festett, félelmetes fregatt himbálózott a horgonyán alig kicsivel messzebb onnan. Vitorlái harmadolva lógtak a hatalmas kötélzeten. Egyedül Cliffnek van ilyen merész színekre festett fregattja. Ha nem tévedek, ez a Fair Lady, állapította meg Sean. Ó, igen! Megsarkantyúzta a lovat, s maga mögött hagyta Corkot. Ha neki feltűnt, hogy Cliff itt van a közelben, talán Eleanornak is. Nem mert reménykedni, de bármit megadott volna, hogy biztonságban a fedélzeten találja. Már annyira aggódott, hogy kész volt könyörögni Cliffnek, segítsen megtalálni Eleanort. A legközelebbi dokknál hagyta a lovat, s kerített egy kis halászcsónakot. Nem volt ugyan tengerész, de gyorsan el tudta kötni, aztán dühödt tempóban evezni kezdett a Fair Lady felé. Félúton meghallotta, hogy kiált az őrszem. Mire elérte a hajót, számos tengerész állt a korlátnál, s kampókat meg egy kötélhágcsót dobtak le neki. Első látásra Sean móroknak vagy kalózoknak nézte őket, de a 243
korlátnál álló férfi nem mór volt, se nem kalóz. Bár bőrét bronzbarnára cserzette a nap, piros kendőt hordott napszítta haján, az egyik fülében aranykarika lógott, vászoningét meg törökös bársonymellény fedte, Cliff magasodott a fivére fölé. Miután rögzítette a kis csónakot, Sean gyorsan felmászott mostohaöccse hajójának fedélzetére. Cliff átölelte, s átvezette a fedélzeten a számos ágyú mellett a kapitányi kabinhoz. Sean alig ismerte meg. Cliff alaposan fel volt fegyverkezve. Oldalán hatalmas, ékköves markolatú kardot viselt, övéből tőr kandikált ki, válltáskájából meg egy pisztoly. Láthatóan komolyan vette a dolgot, ami megnyugtatóig hatott Seanra. – Megbolondultál? – súgta neki Cliff, majd parancsoló hangon odakiáltott az embereinek: – Senki sem közelítheti meg a hajót, és senki sem hagyhatja el! – Értettük, kapitány – hallatszott mindenhonnan. – Én is örülök, hogy látlak – dünnyögte Sean. – Mi az? Aranygyűrűket nem hordasz? Cliff erre már elnevette magát, és beljebb tessékelte Seant. A nagy kabin meglepő módon sötétpirosra volt festve. A fapadlót csaknem teljes egészében egy piros kínai szőnyeg fedte, szegélyén zöld, kék és aranyszín virágok. A helyiség közepén hatalmas mennyezetes ágy terpeszkedett, rajta ugyancsak vörös és arany a takaró, mellette az ebédlőasztalnál pedig négy burgundivörös bársonnyal bevont szék foglalt helyet. Egy csavart lábú, portugál íróasztal állt szemben az ajtóval, rajta térképek és táblázatok. Sean tekintete végigpásztázta a szobát, s szíve elnehezült. Cliff berúgta az ajtót, s keményen keblére szorította mostohabátyját. – A pokolba, Sean! Sean több mint négy éve nem látta fivérét, mivel Cliff a NyugatIndiákon hajózott éppen, amikor ő elment. Két évvel fiatalabb volt Seannál, de merész természete és sok más tulajdonsága miatt is mindig ő látszott az idősebbnek. Különösen közel álltak egymáshoz, talán épp azért, mert annyira különbözött a természetük. Sean óvatos volt, konzervatív és felelősségteljes, Cliff pedig születésétől fogva 244
kész ördögfióka. Sean fivére kék szemébe nézett, s különös, kutató tekintet nézett vissza rá. – De rég volt! – Hát igen – sóhajtott fel Cliff is, majd karba fonta a kezét maga előtt. – Tegnap éjjel érkeztünk, úgy éjfélkor. Mihelyt az angolok rájönnek, hogy itt vagyok, figyelni fognak, ebben biztos lehetsz – mondta, s újból tetőtől talpig végigpásztázta Seant. Mosolya elhalványult. – Alig emlékeztetsz a bátyusra, akivel felnőttem. Jól vagy, Sean? Sean maga is tudta, hogy inkább hasonlít gonosztevőre, mint úriemberre, de nem volt ideje magyarázkodni. – Te sem egészen úgy festesz, mint egy nemesember fia. – A tengeren nem számít a divat. De mondd, mi történt? – Láttad Elle-t? – kérdezte Sean komor arccal. Cliff megdöbbent. – Hát nem veled van? Sean leült. – Nem. Most éppen nem. – Igyekezett mélyeket lélegezni, mert megint kezdte elfogni a pánik. – Attól tartok, szükségem lesz a segítségedre. Cliff megragadta a vállát. – Mondd el, mi történt – kérte higgadtan –, és majd kitaláljuk, mit tegyünk. Sean felnézett rá. – Elle elment… Kimentem vacsoráért, és mire visszajöttem… nem volt sehol. Cliff óvatos tekintettel méregette. – Miért akarhatott Eleanor otthagyni téged, Sean? Úgy tudom, őrülten szerelmes beléd. Végül is faképnél hagyta Sinclairt az oltárnál miattad. Sean belenézett mostohafivére szemébe, mely tele volt kérdésekkel, de helytelenítést, szemrehányást egyáltalán nem lehetett kiolvasni belőle. – Azért, mert tiszta hülye vagyok, Cliff. Elmondtam neki az igazat, azt, hogy… feleségül vettem egy másik nőt. 245
Cliff szeme tágra nyílt a meglepetéstől. Kellett egy perc, hogy meg tudjon szólalni. – Kezdem érteni. Erről fogalmam sem volt. Ki az a csodalény, és hol van most? – Dehogy érted! – felelte Sean komoran. – Peg meghalt, ahogy a fia is. Cliff nagyot nézett. Rekedtes volt a hangja, amikor megszólalt: – Nagyon sajnálom, Sean. De ugye nem vártad Eleanortól, hogy higgadtan fogadja a híreidet? Világéletében szerelmes volt beléd, és várta, hogy visszatérj hozzá. Évekig kellett néznünk, ahogy emészti magát utánad. – Én sosem ígértem neki semmit… – kezdte Sean, aztán hirtelen elhallgatott. – Tehát mégiscsak ígértél neki valamit – csattant fel Cliff. Sean megrázta a fejét. – Azt mondtam, hogy visszajövök, és komolyan is gondoltam. Arra nem számíthattam, hogy börtönben fogok rohadni két éven át. – Mi ütött beléd, hogy fegyvert fogtál az angolokra? – Én csak megpróbáltam megakadályozni, hogy a falusiak… megtámadják Darby birtokát – felelte Sean. – Vannak tanúk? Mert Reed ezredes esküszik, hogy látott téged, amint épp te vezetted a falusiakat, ahelyett hogy le akartad volna beszélni őket a támadásról. Sean megdermedt. – Reed? Cliff megfogta a vállát. – Reed ezredes meglátogatta Tyrellt, aki megüzente nekem, hogyan zajlott a beszélgetés. Láthatóan Reed vezeti utánad a hajtóvadászatot. Sean felkiáltott, s hirtelen úgy érezte, mintha hánykolódna a hajó. – Cliff! Reed gyilkos! Ő ölte meg Peget és Michaelt. Cliff szeme kikerekedett. – Úgy gondolod, ő ölte meg a feleségedet és a fiadat? Biztos vagy ebben? – De még mennyire! És attól tartok, Elle-nek is árthat. Segítened kell megtalálni őt! – kiáltotta Sean kétségbeesve. 246
Cliff megragadta a karját. – Mondd, szereted te a húgomat? És ha igen, mi az ördögért vettél el valaki mást? Sean elrántotta a karját. Hogy szereti-e Elle-t? – Két nappal a mészárlás után házasodtunk össze. Azért vettem el Peget, mert teherbe ejtettem… és mert így gondoltam megvédeni őt és Michaelt, a fiát az angol katonáktól. Szükségük volt rám, Cliff, Michaelnek pedig apa kellett. De cserbenhagytam mindkettejüket… Reed elkapta őket, miután engem nem talált. Hol van most Reed? – Utoljára azt hallottam, hogy Limerickben. Meg fogjuk találni Eleanort, Sean. Rex, Devlin és Rory McBane A szarvashoz címzett fogadóban tartózkodik Corkban, ők majd segítenek. Látom, nagyon aggódsz érte, csakhogy itt nem ő van veszélyben. Lehet, hogy Reed gyilkos, de Adare lányát nem merné bántani. Az egyenlő volna a politikai öngyilkossággal. Úgyhogy Elle felől legyél csak nyugodt! Engem sokkal jobban aggaszt a te helyzeted. Azt terveztem, hogy azonnal vitorlát bontok, és elhajózom veled idegen partokra. Semmi értelme itt maradnod. Nem adtam eltávozást az embereimnek, úgyhogy órákon belül indulhatunk. Késő reggelig kedvező lesz a dagály. – Én nem megyek sehova! – kiáltott fel dühösen Sean. – Hát nem érted? Reed veszélyes, nincs semmi erkölcsi érzéke. Az emberei megerőszakolták a feleségemet, Cliff, és halálra verték… ebbe halt bele. Ő fizetett meg azért, amit én tettem… ez volt a büntetés az én vétkeimért! Elle mezítláb van, férfiruhában, és egy fillérje sincs. Egyedül van valahol Corkban vagy úton Adare-be! Bármilyen hitvány alak megtámadhatja! Ha pedig megtalálják a katonák, neki vége! – Le kellett ülnie, mert már nem kapott levegőt. – Reed kérdezett felőle és a kapcsolatotokról. Sean reszketni kezdett. – Eleanor okos és elszánt, ráadásul nagyon erős is, és jobban lő, mint a legtöbb férfi – vigasztalta Cliff. – Van fegyvere? – Nincs. Cliff elkomorodott. – Kár. Mennyire izgatta fel magát, mikor beszéltél neki a házasságodról? 247
– Ennyi erővel akár szíven is szúrhattam volna. – Hát igen. Nos, én ismerem a húgomat. Lehet, hogy összetört a szíve, de annyira azért magához fog térni, hogy megvédje magát. Talán visszamegy a lakásba, ahol bujkáltatok. De azért üzenek Rexnek és Devlinnek, ők majd keresni fogják az Adare-be vezető úton, mi pedig nyomban indulunk. – Nem megyek sehová! Csakis akkor, ha Elle már biztonságban van – robbant ki Sean. – Egy perccel sem hamarabb. Cliff éles tekintettel nézett rá. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Szerelmes vagy Eleanorba? Sean szíve furcsán nagyot dobbant. Eddig még nem mert elgondolkodni ezen. Odalépett a nyitott hajóablakhoz, s mélyen beszívta a levegőt. Előtte teljesen nyugodt volt a tenger. – Meg kell mentenem. Mindig is megmentettem, ha bajba került. Az én felelősségem hazajuttatni… hogy biztonságban feleségül mehessen Sinclairhez – felelte, aztán hirtelen megfordult. Cliff nyugodt kétkedéssel nézett rá. – Cliff, ígérd meg nekem, hogy… hozzámegy Sinclairhez! – Ezt nem értem – mondta Cliff lassan. – Ha érzel valamit iránta, ő pedig szintén szeret téged, miért akarod visszaküldeni? Miért nem viszed magaddal? Ő nyilvánvalóan ezt akarja… és kezdem azt hinni, hogy te is. Sean most már dühös volt Cliff értetlensége láttán. – És mi van, ha Reed elfog minket? Elle-nek hozzá kell mennie Sinclairhez! – Nagyon sajnálom a feleségedet, Sean. Úgy gondolom azonban, hogy kezdem érteni ennek a válsághelyzetnek minden vonatkozását – mondta Cliff megfontolt lassúsággal. Sean elfordult, nem maradt ereje vitatkozni. – Meg kell találnunk Elle-t. Fegyverekre van szükségem. Cliff habozni látszott. – Sean… – kezdte, s fivére elé állt, tekintetét az övébe mélyesztve. – Vissza fogja őt venni Sinclair? Sean nyomban felfogta, Cliff mire gondol. Azt akarja tudni, milyen messzire jutott a kapcsolatuk. Valahogy sikerült 248
rezzenéstelenül Cliff szemébe néznie és nem elkapni a tekintetét. Nehezére esett megszólalni, de nem a fizikai korlátai miatt. – Elle-nek csak azt kell mondania, hogy… azért ment el a fivérével, mert ő a létező legszeretőbb nővér. Cliff tekintete elsötétült. – Nem ezt kérdeztem. Te sosem lennél képes kihasználni őt. – Ez az utóbbi mondat nem kérdés volt, hanem állítás. Sean önkéntelenül megfeszült, s ami még rosszabb, érezte, hogy elvörösödik. Cliff szeme kitágult, és Seannak nem maradt ideje védekezni. Az ökölcsapás az arcán érte, elterült a padlón. Amikor felnézett, Cliff tornyosult fölébe éktelen dühösen, tőrrel a kezében. – Te gazember! Te átkozott gazember! Ha nem fivérekként nőttünk volna fel, most egyenként kivágnám a golyóidat, és kiakasztanám száradni! Sean feltápászkodott. – Csak tessék! Verj agyon, megérdemlem. Gazember vagyok, tégy velem, amit akarsz! Cliff láthatóan küzdött magával, hogy valóban megtegye, amiről beszélt, aztán megrázta a fejét. – Menj a pokolba! – kiáltotta. – Nem csoda, hogy Eleanor otthagyott. Mi a fenének kellett egyáltalán beszélned neki a halott feleségedről? – Nem tudom! – kiabált most már Sean is. – Már fogalmam sincs, mit csinálok, vagy ki vagyok egyáltalán! Cliff megrökönyödve hallgatott, hatalmas csend telepedett a kabinra. Sean leült, s felnézett az öccsére. – Könyörgök, segíts! Elle-nek haza kell térnie. Hozzá kell mennie Sinclairhez, mielőtt bárkinek eszébe jutna megvádolni őt… bármiféle bűnnel… bármiféle összeesküvéssel… Mielőtt Reed találja meg! – Neked kellene elvenned, nem Sinclairnek – vágott vissza Cliff éles hangon. – Hogy aztán együtt lógjunk a kötélen? Szép látvány lenne anyánknak… nem gondolod? 249
– Nem hagytad, hogy befejezzem. Ha mások lennének a körülmények, én magam cipelnélek az oltárhoz, akármit is csinálnál – villant Seanra Cliff kék szeme. – Rendben van, benne vagyok. Azonnal felveszem a kapcsolatot Rexszel és Devlinnel, és mindannyian Eleanor megtalálására összpontosítjuk az erőnket. És mi lesz azután? Mi van, ha a keresés napokig is eltart? Mi van, ha téged közben elfognak? – Itt nem az én megmenekülésem a fontos – szögezte le Sean. Cliff szeme összeszűkült. – Ugye tisztában vagy vele, hogy nagyon úgy viselkedsz, mint egy szerelmes? – Te aztán nagyon tudhatod! – vágott vissza Sean. Hirtelen fölöttébb kényelmetlenül kezdte érezni magát. – Vagy talán te is akkorát változtál időközben, hogy magad is megismerted ezt az érzést? Cliff egy pillanatra megengedte magának, hogy derüljön mostohabátyja feltételezésén, és elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy én valaha is beleesem ebbe a verembe, de láttam, hogyan lett a bátyád kótyagos bolonddá Virginia miatt, és hogyan adta fel majdnem a saját bátyám is az egész örökségét Lizzieért. Azt hiszem, felismerem a jeleket, ha másokon látom. Sean most már haragudott az egész világra, különösen Cliffre. – Nem érdekel, mit gondolsz. – Azért jobb lenne, ha kicsit együttműködőbb lennél, mert kifundáltunk egy tervet. Énnekem jut a csali szerepe, és amíg a hatóságok engem üldöznek, Devlin hajózik el veled innen. – Nem akarom, hogy belekeveredj, és azt sem, hogy Devlin belekeveredjen. Én magam fogom elintézni az utazásomat, köszönöm – mondta Sean komoran, s már indult is az ajtó felé. Cliff tüstént elállta az útját. – Ezt nem engedhetem. Egyedül nem tudod megoldani. Sean megragadta a karját. – Engedj mennem, Cliff – mondta felemelve a hangját. – Az előbb hagytam, hogy megüss, de figyelmeztetlek, már nem vagyok az a nyugodt fiú, akinek ismertél. Cliff habozott, láthatóan tanakodott magával. 250
– Rendben. Nem mintha félnék tőled, Sean, de látom, még mindig önzetlen és nemes a lelked. Hogyan tudlak értesíteni, ha megtaláltuk Eleanort? – kérdezte, majd odalépett az íróasztalához, kinyitotta a bezárt fiókot, és odanyújtott Seannak egy duplacsövű pisztolyt, egy zacskót puskavesszőkkel, puskaporral és kovával, egy karabélyt meg az egyik tőrt az övéből. – Azt mondtad, McBane Rexszel és Devlinnel van? Cliff bólintott. – Nem ismered, de megbízható. Benősült a családba. Sean majdnem elnevette magát. – Tulajdonképpen ismerem, és ő is engem, csak… John Collins néven. Mondd meg neki a hírt, ő tudni foga, hol talál. – Egyre kíváncsibbá teszel – jegyezte meg Cliff szárazon. – Elhiszem – felelte Sean, aztán egy pillanatnyi habozás után folytatta: – Vigyázz rá, Cliff! Ígérd meg nekem! Cliff fürkésző tekintettel nézett vissza. – Elfelejted, hogy ő a kishúgom. Persze hogy vigyázok rá. Az életemet adnám érte. – Köszönöm – mondta halkan Sean, s elöntötte a megkönnyebbülés. Cliff megölelte. – Te is vigyázz magadra, a fene vigyen el! – morogta. Sean bólintott, s kibontakozott az ölelésből.
251
15.
Brawley kapitány kényelmetlenül érezte magát. Majdnem két évig volt a Limerick megyei Kilraven Hill kis helyőrségének parancsnoka, mióta felettese meghalt egy kocsibalesetben, és nem neveztek ki mást a helyére. Ráadásul amióta Adare grófja lemondott az elöljárói tisztségről, az ehhez fűződő polgári feladatokat is ő látta el. Az erődben lévő főhadiszállás azonban nem volt többé a régi. Az előszobában két új segédtiszt bitorolta az ő régi tisztjei helyét, saját hivatalát pedig Reed ezredes foglalta el. Tulajdonképpen átvett tőle minden parancsnoki feladatot. Reed Brawley íróasztalánál ült, s iratokat lapozgatott türelmetlenül és oly éleselméjűséggel, hogy még Brawley is csodálta érte. Tudta, hogy Reed az ezredparancsnoksággal kapcsolatos dokumentumokat nézi át, íróasztala közepét azonban Sean O’Neill képmása foglalta el, egy másik pedig a falon lógott mögötte. Brawley legalább annyira le szerette volna tartóztatni a gróf mostohafiát, mint bárki más, különösen mivel csaknem biztos volt abban, hogy O’Neill veszélyt jelent Lady Eleanor számára. Mivel egy hölgy sosem szökne meg egy bűnözővel, nyilvánvaló, hogy O’Neill valahogy megtévesztette őt, s ármánnyal vette rá, hogy elhagyja a vőlegényét és Adare-t, és vele tartson. Reed minden szabad percében O’Neill plakátját bámulta, de Brawley még azt is tudta, hogy egy összehajtogatott példány ott lapul a belső zsebében. Nemegyszer látta, hogy gyakorlatozás vagy sorakozó alatt hirtelen kikapja a zsebéből, széthajtogatja, és csak bámul rá. Reednek volt a leghidegebb és legelevenebben csillogó szeme, amelyet ő valaha is látott, főleg amikor O’Neill képmására függesztette a tekintetét. Brawley nem örült, hogy elvették tőle a parancsnokságot, de még ennél is jobban zavarta az új kapitány erőszakos tettrekészsége. 252
Annak idején alaposan átvizsgálta az O’Neill-aktát. Reed ezrede a megyei helyőrségben állomásozott azon a végzetes éjszakán, amikor fellázadtak a falusiak. Az ő csapatai fojtották el a zendülést, de csak miután Darby birtoka leégett, utána pedig majdnem minden helybéli férfit megöltek. Reed adta be az első jelentést az ügyben, és ő volt az is, aki letartóztatta O’Neillt, majd egy héttel később bekísérte a börtönbe. Most pedig itt van Limerickben, jelenlegi parancsnoki körzetétől többszáz mérföldnyire, s azon igyekszik, hogy másodszor is letartóztassa O’Neillt. Brawley biztos volt abban, hogy ez az embervadászat fölöttébb személyes üggyé vált a számára. A kapitány válaszul levelet irt Wilkes őrnagynak, aki az ország déli részének a parancsnoka volt, s felvilágosítást kért Reed szerepéről az embervadászatban. Közben megemlítette az ezredes beavatkozását egy olyan körzetben, mely nem az övé. Ezt a levelet azonban Brawley még nem küldte el. Minden ízében katona lévén ösztönei azt parancsolták, hogy tartsa tiszteletben feljebbvalói akaratát. Így a levelet a legvégső esetre tartogatta. Addig Reedet is megillette az ártatlanság vélelme. Reed csillogó, kék szemével felnézett az érkezőre. – Mi az, Brawley? – A csapatok visszatértek Limerick városából, uram. Ha O’Neill ott lenne is, nem találták. Átkutattunk minden egyes házat, minden műhelyt, minden istállót. Ezt szó szerint kellett érteni, az embervadászat ekkora alapossággal folyt. Brawley ezek után úgy vélte, O’Neill nem tartózkodhat Limerickben. Reed hátradőlt a székén, s gúnyosan elmosolyodott. – Mert nincs is ott. De Warenne O’Neill Adare-ből való szökésének másnapján kihajózott. A Fair Lady tegnap éjfél óta Corktól néhány mérföldnyire horgonyoz. Úgyhogy szerintem O’Neill Corkban van. Brawleyt felvillanyozta a hír. – Uram! Kérhetek engedélyt, hogy nyomban odamenjek egy tucat katonával? – Nem – felelte Reed, s felállt. 253
Brawley meglepődött, s némi csalódottságot is érzett. – Uram! Lady Eleanor veszélyben lehet. Tudja, szerintem O’Neill túszul ejtette őt. Reed erre csak legyintett. – Kétlem. Még ön is azt mondta, hogy a saját akaratából ment el O’Neill-lel. – Legalábbis úgy tűnt – ismerte el Brawley kelletlenül. – De én ismerem őt kissé. Nagyszerű hölgy, uram, ha néha különös is. O’Neill valószínűleg meggyőzte, hogy menjen vele, csak hogy túszként használhassa. Meg kell őt menteni, mielőtt valami baj éri. – És fogja is, amikor O’Neillt letartóztatják. – Reed odalépett Brawleyhoz, és megveregette a vállát. – Vannak kémeim Corkban, kapitány, és figyelik de Warenne hajóját. Sean O’Neill egyenesen bele fog sétálni a csapdába, ebben biztos lehet. Brawley megrázkódott parancsnoka lángoló tekintetétől. Kopogtak az ajtón, mire mindkét férfi odafordult. Egy fiatalember állt ott erőfeszítéstől vörös arccal, izzadságtól vizesen. Nem viselt egyenruhát, de Brawleynak halványan ismerősnek tűnt. Reed odaintett az ifjúnak. – Lépjen be, Lewes őrmester! Mit tudott meg? Lewes sietve előlépett. – O’Neill hajnalban felment a Fair Lady fedélzetére, ezredes úr. Legalább fél órát beszélt de Warenne-nel. Reed felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Remek munka! Most hol van? Lewes nyelt egyet. – Nem tudom, uram. Reed arcáról eltűnt a mosoly. – Mi az ördögöt jelentsen ez? – Ezredes úr! Én azonnal elindultam jelenteni önnek, mihelyt elhagyta a hajót. Ez volt a parancs, uram! – Átkozott hülye! – ordította Reed. Lewes elsápadt. – A maga parancsa az volt, hogy derítse ki a hollétét – folytatta Reed elvörösödve a dühtől. – Akkor most ki figyeli? Vagy netán a Fair Lady már ki is hajózott? 254
– John Barret figyeli a hajót, uram. – Elmehet – vágta oda Reed nyersen. Brawleyt meglepték a fejlemények. Nem tudta, hogy Reednek emberei vannak Corkban, akik Cliff de Warenne-t figyelik. Reed nyilván nem akarta beavatni, és bár nem kérdőjelezhette meg felettese tetteit és módszereit, ismét elfogta a korábbi kellemetlen érzés. – Uram, én ismerős vagyok Corkban és a környékén, ismerem a polgármestert, a városatyákat és néhány helyi polgárt. Valamint Cobh is ismerős a számomra. – Ezzel tisztában vagyok, kapitány. Elolvastam az aktáját, méghozzá nem is egyszer. Brawley hallgatott, mert nem tudta, mit jelentsen ez a megjegyzés. Ő nagyon is alkalmas lett volna a küldetés irányítására, és mára már tudnák, hol tartózkodik O’Neill. Parancsnoka azonban láthatóan nélküle akarja elfogni. De miért? Magának akarja a dicsőséget, vagy valami más lapul itt a háttérben? Reed hűvösen folytatta: – Több emberem is van a városban. Azt suttogják, először egy blueboy segített O’Neillnek. Kész hálózatuk van ezeknek az átkozott ellenállóknak, akik az életük kockáztatásával is támogatják titokban a többieket. Hozzák-viszik a híreket és szervezkednek a hátunk mögött. Tegnap sikerült megtörnöm az egyiket, kapitány. Mostanra van egy áruló a soraikban. Mihelyt O’Neill újból kapcsolatba lép hitszegő barátaival, azonnal hallani fogunk róla. Brawleyt kiverte a verejték. – Uram! – szólalt meg. Reed felhúzta egyik szemöldökét, és várt. – És ha úgy véli, már nem biztonságos felvennie a kapcsolatot egy blueboyjal? – Akkor a fivéréhez fog folyamodni segítségért. Ezért kell önnek eme új információ tükrében Corkba menni egy különítménnyel. Letáborozhat a városon kívül. Vigyen magával néhány embert, és figyelje a Fair Ladyt! Én majd üzenek az új kémünknek. Akárhogy is, de megtaláljuk O’Neillt. 255
– Igen, uram – felelte Brawley megkönnyebbülten, hogy akcióba léphet. Most már csak abban kell reménykednie, hogy Eleanor de Warenne jól van, és mostohafivére nem akarja őt felhasználni arra, hogy elmeneküljön a hatóságok elől. – A parancs a régi. Fogják el O’Neillt élve vagy halva! Nem számít, hogyan, mert ezúttal úgyis lógni fog. – Igen, uram. – És ha lehetőség adódik, tartóztassa le a nőt is! Brawley meghökkent. – Hogy mondta, uram? – Ha kideríti Lady de Warenne hollétét O’Neill-étól függetlenül, a nő hasznos információkkal szolgálhat nekünk. Tartóztassa le, és hozza egyenesen hozzám! Brawley egyre rosszabbul érezte magát. – Igen, uram. Reed tudta, hogy kínban van, mert láthatóan derült a zavarán. – Nyugodjon meg, kapitány! Ha önnek van igaza, a hölgynek sokkal több félnivalója van zsivány mostohafivérétől, mint tőlem. Mellesleg kétlem, hogy egyedül fogja találni – villogott Reed szeme. Brawley érezte, hogy Reed szavaiban burkolt gyanúsítás rejlik, de nem fogta fel annak értelmét. Legalább fegyverem már van, gondolta Sean belépve a kapun a lakáshoz vezető lépcső aljában. Rosszul volt az aggodalomtól, és tudta, hogy ez nem fog változni egészen addig, amíg meg nem találják Eleanort. A lány tele van sérelemmel és haraggal, ugyanakkor nagyon makacs is. Nyilván nem áll szándékában visszatérni hozzá. Ha mégis, akkor viszont már órákkal ezelőtt visszatért. Mostohafivérei és Devlin máris nagy erőkkel kutatnak utána. Meg fogják találni, méghozzá hamar. Sean felnézett a lépcső tetejére a sötétben. Ő is folytatni fogja Elle keresését, de legalább egy órát pihennie kell. Hirtelen megtorpant, s tekintetével a sötétet fürkészte a lépcsőfordulón, aztán lassan kivette egy rongykupac körvonalait, amely nem volt még ott, mikor ő elhagyta a lakást. Amint rájött, hogy a rongykupac nem egy üres halom ruha, felkiáltott: 256
– Elle! A lány összekuporodva, reszketve feküdt a fal tövében. Felnézett a férfira, az pedig letérdelt hozzá, megérintette, s érezte, hogy csuromvizes. Eleanor összerezzent, s eltolta magától. – Én vagyok az – sietett megnyugtatni Sean, s nem törődve a tiltakozásával szorosan magához ölelte. Eleanor bőre nedves volt, és félelmetesen hideg. A lány ellökte magától. – Az ajtó zárva van – mondta rekedten. A mellette térdelő Sean belenézett a szemébe, s összeszorult a szíve a benne látott mély szomorúságtól. Elle még mindig ugyanolyan feldúlt, mégis visszajött hozzá. – Tudom. Nem akartam nyitva hagyni arra az esetre, ha netán a britek megtalálnák a menedékünket. Gyere, át kell melegedned! – tette hozzá gyorsan, aztán felállt, s remegő kézzel megpróbálta beleilleszteni a kulcsot a zárba. Vajon Elle odakint töltötte az éjszakát az esőben? Miért nem keresett valami fedett helyet? – Csak Saphyrért jöttem vissza. Hazamegyek – jelentette ki a lány alig hallhatóan. Sean visszafordult. Eleanor továbbra is ott ült a földön térdét a mellkasához húzta. Lábai szörnyen piszkosak voltak, s a férfi észrevette, hogy az egyik lábfeje vérzik. A lány vádlón nézett fel rá. Sean rájött, hogy kell adnia neki valami magyarázatot a házasságára, de hogy tehetné, mikor még rágondolni is annyira fájdalmas volt, hát még beszélni róla? Különben is, mit számít az már? Látta Elle szemén, hogy nem bocsátotta meg az árulását, és nem is fogja soha. – Meg kell száradnod. Kerítettem neked kísérőt. Azt mégsem gondolhatod, hogy egyedül lovagolsz végig a fél országon. A lány vállat vont. Sean habozott egy pillanatig, aztán feléje nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Eleanor félrenézett, s az orra hegye kivörösödött, mintha sírva akarna fakadni. – Elle… Eleanor! Hadd segítsek! A lány nem válaszolt, felállt egyedül, s közben eltorzult az arca. 257
Sean ezt látva még jobban megijedt, belökte az ajtót, s egyenesen a kályhához sietett. Gyorsan tüzet gyújtott, s közben hegyezte a fülét, vajon mit csinál a lány. Eleanor belépett a szobába, de aztán megtorpant, és Sean nem hallotta, hogy becsukta volna az ajtót maga mögött. Azt sem lehetett hallani, hogy egyáltalán megmozdul. A tűz ropogni kezdett, a férfi becsukta a kályha ajtaját, és felállt. Lassan a lányra nézett, s összeszorult a gyomra. Eleanor úgy festett, mint akit a folyóból húztak ki. Sean figyelmen kívül hagyta a testére tapadó inget, mely áttetszővé vált a víztől, s kiadta keble alakját. Vérző lábát vette inkább szemügyre, bár tekintete közben azért végigsiklott az átázott őzbőr nadrág fedte, hosszú combján. – Mi történt? Eleanor vállat vont, s átbicegett a szobán. Sean rájött, hogy amúgy vizesen végig akar nyúlni az ágyon. Gyorsan mellélépett, és megfogta a karját. – Le kell vetned ezeket a vizes ruhákat. Az aranyszínű szemek felnéztek rá. – Nem hiszem. Addig nem, míg itt vagy a szobában. Sean érezte, hogy megérdemli a gyanakvását, azt, hogy elvesztette a bizalmát iránta. Mégis csak állt ott lesújtva, mert ez volt az első alkalom mindkettejük életében, amikor Elle nem ajándékozta meg feltétlen bizalmával. A lány viszonozta a pillantását, szeme ellenséges érzésekkel, sértettséggel, gyanakvással volt tele. – Talán addig meglátogathatnád Kate-et. Így legalább képes leszel engem békén hagyni. Szavai tőrként hatoltak Sean szívébe. El akarta mondani Elle-nek, hogy nem erről volt szó, aztán mégis más jött ki a száján. – Az előtérben várok – mondta, s lassú léptekkel elhagyta a szobát. Az ajtóból még visszanézett, de a lány nem mozdult, s látni lehetett, hogy zokog. Úgy tűnt, végleg összetört a szíve, s a férfinak az a szörnyű érzése támadt, hogy sosem fogja visszakapni Elle-t. Kiment a lakásból, becsukta maga mögött az ajtót, s megpróbálta leküzdeni a rátörő pánikot. Ennek így kell lennie, győzködte magát 258
vadul, mert így legalább elfelejti őt, és oda tudja adni a szívét Sinclairnek. Akkorát rúgott a falba, hogy a térdéig hatolt a fájdalom, de persze ettől nem várhatott megkönnyebbülést. Örökre vége. Mindennek vége. Mikor úgy gondolta, eltelt a megfelelő idő, bekopogott az ajtón, de válasz nem érkezett. Óvatosan bekémlelt a szobába. A tartalék ruha ott lógott a fogason, Eleanor pedig fülig betakarva bent feküdt az ágyban. Az inge a földön hevert, s esővízzel kevert vérfoltok tarkították, amiből Sean megállapította, hogy legalább letisztította a sebeit. Bement a lakásba, s bereteszelte maga mögött az ajtót. – A tűz elé kellene ülnöd – próbálkozott, de mivel a lány vélhetően meztelen volt a takaró alatt, ez nem volt a legjobb ötlet. Eleanor nem válaszolt. Sean aggódni kezdett, így odalépett hozzá. A lány vagy aludt, vagy csak tettette, de közben reszketett, majdhogynem hevesen rázkódott a teste. Sean nem tudta, mitévő legyen. A lánynak sokkal több melegre volt szüksége, mint amit az egyetlen takaró tudott nyújtani, és a sebeket is látni szerette volna a lábán. Csakhogy Eleanor most már gyűlöli őt, efelől semmi kétsége nem volt. – Elle? Semmi választ nem kapott, s rájött, hogy a lány valóban mélyen alszik. Odaült melléje az ágyra, s eltűnődött, hogy vajon ébren töltötte-e az egész éjszakát az utcákat járva összetört szívvel, egyedül. Sean most már ugyanúgy gyűlölte saját magát, mint a lány. Épp azt az embert bántotta meg halálosan, aki a legkedvesebb volt számára az egész világon. Szereted a húgomat? A kérdés olyan volt, mint egy csapda, és ő nem akart belesétálni. Mit sem számított, hogy mit érez. Ösztönösen megfogta a lány kezét – jéghideg volt. Sean feladta az önmagával folytatott küzdelmet. Letépte magáról a csizmát, befeküdt a takaró alá, s magához ölelte a lányt. Eleanor olyan ernyedt maradt, mint egy rongybaba, s jéghideg volt az egész teste. 259
Ezt ő tette vele! – Sajnálom, Elle! Nagyon sajnálom! – Sean megcsókolta a lány arcát, és sírva fakadt. – Beszélnem kellett volna neked Pegről, mihelyt hazaértem… de féltem. Tudtam, hogy gyűlölni fogsz, amiért feleségül vettem… de tudd, hogy sosem szerettem őt. Sean szorosan ölelte magához a lányt, egészen körülfonta karjával, lábával, s Eleanor arca a vállába fúródott. A férfi felemelte a fejét, hogy láthassa kedves arcát. Eleanor szempillája megrebbent, s őt nézve Sean szívét szinte szétfeszítették az érzelmek. Annyira gyönyörű, annyira erős, annyira bátor! – gondolta. Lehajtotta a fejét, s álla alá igazította a lány feje búbját. – Hogy is szerethettem volna Peget? Hiszen téged szeretlek – mondta ki hangosan, s mélyen átérezte, mennyire igazat szók. Lehunyta a szemét, még erősebben magához szorította a lányt, s végre megengedte magának, hogy azonosítsa az érzéseit. Őt magát is megdöbbentette a mélységük, az erejük, a hatalmuk. De azt is tudta, mi történne, ha megengedné magának ezeket az érzéseket. Eleanor szenvedne meg miattuk ugyanúgy, ahogy Peg megszenvedett. Ő már elveszett ember. Semmi nem változott, kivéve hogy a szíve immár olyasmit akar, ami sosem lehet az övé, amihez nincs joga. – S-s-sean? F-f-fázom. A férfi megdermedt, amint találkozott a tekintetük. Elle szeme homályos volt, mintha nem lenne egészen magánál. Sean megpróbált rámosolyogni. – Tudom. Mindjárt megmelegszel. Megmelegszel és biztonságban leszel. Megígérem. A lány ajka mosolyra húzódott, s újra ugyanolyan bizalommal nézett fel rá, mint régen. Ahogy Sean már sosem remélte. – Biztonságban vagyok – dünnyögte Elle, majd megcsókolta a férfi állát. Seanra azonnali hatást gyakorolt az ártatlan csók. Emlékeztetnie kellett magát, hogy Elle nincs egészen ébren, és tán beteg is, ha nem egyenesen félrebeszél. Hisz gyűlöli őt, s az imént látott bizalom a szemében csak kegyetlen emlékeztető arra, amiben neki soha többé 260
nem lehet igazából része, és amit valójában sosem érdemelt meg. Épp a jelen erre a bizonyíték. A hideg kis kezek hirtelen befurakodtak az inge alá, s végigsimították a mellkasát. Eleanor felsóhajtott, s elkezdte dörzsölni a bőrét, aztán a mellbimbóit. Sean elkapta a lány csuklóját, hogy véget érjen a kínzatás. Józan esze azt súgta, keljen fel az ágyból, mielőtt megadja magát a kísértésnek. Merthogy mostanra nagyon is tudatában kezdett lenni a lány meztelenségének, puhaságának és annak, ahogy testük összefonódott. Aztán hirtelen megérezte, hogy a lány teste elernyed. Eleanor mély álomba merült, s megszűnt a reszketés. Sean felsóhajtott – felzaklatva ugyan, de megkönnyebbülten –, majd még szorosabban magához húzta Eleanort. Csókot nyomott a feje búbjára, s az épp megtalált érzéseire gondolt, engedve, hogy az új felfedezés csodája átsöpörjön rajta. Nem tudta, mikor szeretett bele a lányba, de azt igen, hogy ő volt az élete, amióta csak megismerte. A szívét duzzasztó érzés lehetett volna öröm vagy remény, vagy akár mind a kettő, ha más ember lett volna más időben. Eldöntötte hát, hogy nem is elemzi tovább. Megilletődöttséget, áhítatot érzett, mint akivel csoda történt éppen, s tudta, hogy magával kell vinnie ezt a pillanatot, hogy legyen mibe kapaszkodnia, amíg él. A valóság várhat. Aztán mikor már hajnalodott, lassan kiszállt az ágyból, s megtette a szükséges előkészületeket a jövőre nézve, amely már sosem lesz kettejük számára közös jövő. Mikor Eleanor felébredt, kellett hozzá egy perc, hogy felismerje, hol van. A nap egy gyéren bútorozott, kis lakást ragyogott be a fényével. Egy bádog mosdó mellett, öntöttvas kályhában tűz ropogott. Ő egy keskeny ágyban feküdt, ahol egyetlen párna, egy lepedő és egy vékony takaró volt az összes ágynemű. Aztán meglátta Seant. A férfi épp belépett a szobába karján egy ölnyi tűzifával. A lány agyába nyomban bevillant, hogy Sean visszajött érte, és ő Peter Sinclairt otthagyta az oltár előtt. Most éppen Corkban vannak, s 261
bujkálnak a hatóságok elől – Sean pedig egy Peg nevű nőt vett feleségül. Elhatalmasodott rajta az érzés, hogy mindez egyszerűen nem történhetett meg. Lassan felült, az álláig magához szorítva a takarót. Soha nem érzett még ekkora szomorúságot. Sean már nem tartozik hozzá, és soha nem is tartozott! – Mi történt velem? Hol vannak a ruháim? – kérdezte még a maga számára is magas, rekedtes hangon. Sean beletette a fát a kályha melletti fonott kosárba. – Megszöktél tőlem – nézett a lányra feszült, szigorú arccal aztán összefagyva és átázva visszajöttél. Eleanor most már emlékezett, hogy egy kapualjban töltötte az éjszakát reszketve, elázva és kisírva a lelkét. Sosem élt még át ekkora veszteséget. Sean felállt, s röviden rápillantott. – Vettem neked rendes ruhát – mutatott a fogasra a falon, ahol egy muszlin ruha, alsónemű, egy bélelt köpeny és egy kalap lógott egymás mellett. Alatta egy pár cipő és harisnya. Eleanor eltűnődött, maradt-e Seannak egyáltalán pénze, aztán úgy döntött, nem fog aggódni miatta egy percet sem. Sean áruló, és nemcsak a hatóságok szemében. Elsősorban őt árulta el, vagyis inkább kettejüket. Ezt sosem fogja elfelejteni. – Feltételezem, azt várod, hogy hálás legyek a ruhákért – mondta keserűen. – Nem tartozol nekem… semmivel – felelte Sean élesen, s összevillant a tekintetük. A férfi félrenézett, majd pír öntötte el az arcát. – Hát nem is – vágott vissza a lány a kebléhez szorítva a takarót. Sean viszont annál inkább tartozik neki, de ő sosem fogja behajtani rajta a tartozását, mert Sean egy másik nőt választott helyette. Eleanor arra gondolt, talán sosem fog begyógyulni a szívén ejtett seb, amíg él. – Hol a nadrágom? – kérdezte mogorván. Valójában a tiszta női ruhára és alsóneműre vágyott, de semmi pénzért nem vallotta volna be. Sean odalépett a fogashoz, és levette róla az új holmit. 262
– Elégettem – mondta halkan, s megpróbálta odanyújtani a lánynak a ruhadarabokat. – Hogy merészelted? – kiáltott fel Eleanor, s dühöngeni kezdett. – Vissza akarom kapni a nadrágomat! Sean megdöbbent, s aggodalom ült ki az arcára, mintha azt gondolná, hogy a lánynak elment az esze. – Már nincs meg. Nem járkálhatsz… férfinak öltözve. Odahaza majd biztos… leimádkozod Tyrellről a ruháit. Odahaza… eldobva, mint valami otthagyott maradék, amely senkinek sem kell már. Mert az is. Használt holmi, amelyet ki kell dobni. Peget bezzeg nem dobta Sean félre. – Odakint várok – mondta hirtelen Sean. – Ó, persze! Kate-tel. Tőle szerezted a ruhát is? – vágta oda Eleanor feldühödve. – Valójában egy boltban vettem – felelte óvatosan a férfi. – Pedig Kate ruhái olyan jól illettek volna rám! Hisz nem különbözöm tőle semmiben, nem igaz? Én is csak olyan vagyok, mint egy szobalány vagy egy fejőlány vagy egy farmer lánya. Én sem vagyok más, csak egy szajha. Sean elfehéredett. – Az Isten szerelmére, ne tedd ezt! – szólt merev arccal. – Mit ne tegyek? Ne mutassak rá a tényre, hogy éppúgy bántál velem, mint azokkal a szutykos cafkákkal, akiket éveken át az istállóba cipeltél? – kiáltotta a lány, s könnyek gyűltek a szemébe. – Hogy merted elégetni a nadrágomat? Sean mélyen beszívta a levegőt. – Sajnálom. Mindent sajnálok. Nem vagy fejőlány, és nem vagy szajha. Tudom, hogy szeretsz… hogy szerelemből tetted, és én vagyok a gazember. Kihasználtalak, és erre nincsen mentség – mondta, s megfordult, hogy kimenjen a szobából. Eleanor kicsusszant az ágyból, a takarót magára tekerve. – Nem szeretlek! Sean megbotlott, mozdulatlanná dermedt, azután visszafordult. – Szoknyapecér voltál már kislánykoromban, én aztán csak tudom. És az is maradsz. Szoknyapecér és gazember! Egy csaló vagy, Sean, egy hazug, egy hazug csaló és egy nyomorult gazember! 263
A férfi nem mozdult, nem is szólt semmit. Úgy állt ott, mint egy kőszobor, egy gyönyörű férfit ábrázoló szobor. – Védd magad legalább! – harsogta Eleanor remegve a dühtől. Sean megrázta a fejét. Eleanor erre már nem tudta türtőztetni magát: tiszta erőből megütötte a holtsápadt, csinos arcot. A férfi összeszorította a szemét, de tovább állt ott rezzenéstelenül. – Csak hogy ne legyen semmi félreértés: most már egyenesen gyűlöllek. Sean bólintott, s kiment a szobából. Eleanor mélyen az arcába húzta széles karimájú kalapját, amint követte Seant a dokkhoz, hogy elrejtse az arcát. Sean rizsporos parókával álcázta magát, amilyet az idősebb, régimódi urak szoktak viselni, mintha még élne az előző király. A lány még soha nem érezte a szívét ilyen nehéznek, most mégis egyetlen dologra vágyott: a hazaútra. Sean azt mondta, Cliff fogja hajóval elvinni Limerickbe. A szárazföldön sokkal rövidebb lett volna az út, de a lány el akart kerülni minden társalgást Seannal. Láthatóan ő is ezt akarta, és nem is váltottak néhány mondatnál többet az előző vitájuk óta, s azt is csak a terveikről. Sean sietni látszott, s Eleanor önkéntelenül is eltűnődött, vajon ez mit jelent. Talán nyomukban vannak a hatóságok? Már látni lehetett a mólókat meg a számos mindenféle méretű és formájú, himbálózó hajót. A lány egyszer csak megpillantotta a nem messze horgonyzó Fair Ladyt. Látta a brit hadihajót is, s a zászlaja láttán megborzongott. Néhány vörös kabátos tengerész tett-vett a fedélzetén, de máskülönben csendesnek és néptelennek tűnt a hajó. Eleanor karba fonta a kezét, s újfajta feszültség lett rajta úrrá a tengerészek láttán. – Miért engem visz haza Cliff, mikor veled is elhajózhatna? Ti ketten minden bizonnyal összeesküdtetek – mondta, s kerülte Sean tekintetét. – Igen. Mi ketten megállapodtunk, hogy téged visz haza – jelentette ki a férfi határozottan. Eleanornak szörnyű nehéz volt beszélgetést folytatni azzal a férfival, akit valaha oly nagyon szeretett. Most nem kívánt mást, mint 264
minél messzebb lenni tőle és sose látni többé, de úgy vélte, azt azért nem érdemli, hogy felakasszák. – Nehogy félreérts – kezdte tekintetét a kikötőre szegezve –, mindenképp haza akarok menni a lehető leghamarabb. Ez a leghőbb vágyam. Viszont jobban szeretnék a szárazföldön utazni, Cliff pedig elvihet téged – jelentette ki, s végre viszonozta Sean tekintetét. – Mihelyt hajóra szálltál, én is veszek magamnak jegyet… egy másik hajóra – mondta Sean lágyan, bár a hangja sosem volt még ennyire komoly. Mintha megértésért könyörögne. A lány arca felhevült. – Azt csinálsz, amit akarsz, csak tűnj el az országból! – mondta teljes meggyőződéssel. – Nézd, katonák vannak mindenütt. Kocsival megyek, és kész. Sean kutató tekintete elől a lány lesütötte a szemét. – Nincs időnk vitatkozni. A terv kész, és Cliff vigyázni fog rád. – És terád ki fog vigyázni, Sean? – csúsztak ki Eleanor száján önkéntelenül a szavak, bár a hangsúlya ellenséges maradt. – Miért érdekel, hiszen gyűlölsz? – kérdezte a férfi halkan. Hosszú, feszült csend következett. – Gyűlöllek… de nem akarlak holtan látni – válaszolt végül a lány. Aztán Seanból kibukott a gyötrő kérdés: – Sosem fogsz megbocsátani, igaz? Eleanor kénytelen volt belenézni a férfi szenvedéssel teli szemébe. Reszketve megacélozta magát, mielőtt válaszolt: – Nem. – Nem is reméltem – mondta Sean. Eleanor egyedül ült a bricska hátuljában Connelly feleségének puha gyapjúköpenyébe burkolózva. Túl sok katona volt a dokkoknál, hogy felszállhasson Cliff hajójára, így végül valóban kocsin indult haza. Az egyetlen ló húzta bricska nyitott volt, és bár sütött a nap, hideg, kellemetlen volt az idő. Eleanor reszketett, noha a kinti hideg semmi sem volt a szívére rakódott jég hidegéhez képest. Connelly felajánlotta, hogy elviszi Adare-be, így végre úton volt hazafelé. Megpróbált nem gondolkodni vagy érezni, de hiába, hisz tudta, hogy sosem fogja többé látni Sean O’Neillt. 265
Hogyan alakulhatott így az élete, hogyan juthatott erre a sorsra? Egyetlen útitársa a számtalan emlék volt kettejükről gyermekkoruktól mostanáig. Csakhogy pokolian fájdalmas volt az emlékezés, még a szép emlékek is, mert minden remény elveszett. Életútjuk rég elvált egymástól, amikor Sean úgy döntött, elhagyja Askeatont és északnak indul, hogy aztán belépjen egy másik nő életébe. Milyen különös, hogy a sors egyetlen fordulattal rövid időre mégis összehozta őket! Most pedig minden lélegzetvétellel ismét nő a távolság közöttük, ám ezúttal véglegesen. A sors nem tehet még egyszer csodát, útjuk sosem fogja többé keresztezni egymást. Nem kellett volna, hogy ez fájjon neki azok után, amit Sean elkövetett ellene, de Isten lássa a lelkét, mégis nagyon fájt. Eleanor beleborzongott a kínba. Azt tartja a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket, ám a lány tudta, hogy az övé sosem fog begyógyulni. A gyűlöletbe menekült ugyan, de sosem gyűlölte igazán Seant. Bele fog persze kapaszkodni a haragjába, ameddig csak lehet, legbelül azonban tisztában volt azzal, hogy ez csak kifogás. Connelly hirtelen visszanézett a válla fölött, arcán feszültség tükröződött. Eleanorba belehasított a félelem, és ő is hátrafordult. Mögöttük porfelhő jelezte, hogy számos lovas közeledik sebesen. – Társaságot kaptunk, mylady. Talán egy bérkocsi, de sosem lehet tudni. Lehetnek útonállók is, vagy valami még rosszabb. A „még rosszabb” természetesen katonákat jelentett. Eleanor először érezte át a helyzete komolyságát, mióta elszökött Seannal. Bizonyos értelemben bűnsegéd volt Sean szökésében. Továbbra is hitt azonban abban, hogy Adare lánya lévén senki sem merné ezért elítélni. Belekapaszkodott a kocsi ajtajába, Connelly pedig lelassította a bricskát. A porfelhőből féltucat lovas vált ki, egy kivételével mind a könnyűdragonyosok kék egyenruháját viselte. A vörös egyenruhás tiszt pedig nem volt más, mint Thomas Brawley kapitány. Eleanort hirtelen aggódás kerítette hatalmába Sean miatt, ugyanakkor megkönnyebbült, mert semmit sem tudott a férfi pontos terveiről. Remegve arra gondolt, meg kell győznie a katonákat, hogy Sean napokkal korábban elhagyta az országot, és már messze jár a 266
tengeren. Ebben a pillanatban semmivé foszlott a gyűlölet, s nem maradt benne más, csak határtalan vágy, hogy megvédje a férfit, akit egész életében ismert és szeretett. Odasúgta Connellynek: – Nem tettünk semmi rosszat. A férfi falfehér volt. – Engem fellógatnak, ha rájönnek, ki vagyok – felelte. Eleanor sebesen sorra vette a lehetséges magyarázatokat. Napok óta nem látta Seant, aki azonnal elhagyta az országot, mihelyt Corkba értek, míg ő ott maradt az elmúlt napokban betegen. – Hadd beszéljek velük én! – mondta gyorsan Connellynek. Brawley odalovagolt hozzá. – Lady de Warenne! – kiáltott fel látható megkönnyebbüléssel. A lánynak sikerült rámosolyognia. – Kapitány! A férfi leugrott a lováról. Tekintete végigpásztázta a lányt, de nem tiszteletlenül, csak hogy tudja, épségben van-e. – Minden rendben? Eleanornak feltűnt az aggódás, de jobban izgatta most az, hogy milyen árulás folytán juthattak a nyomára. Connellyre pillantott, de az félholt volt a félelemtől, így abban biztos lehetett, hogy nem ő volt az áruló, már ha volt valaki egyáltalán. Tudta, hogy minden lélekjelenlétére szüksége van, és ha Brawley őszintén aggódik miatta, akkor ezt is ki kell használnia. Kinyújtotta a kezét a kapitány felé. Arra nem számított, hogy reszket. – Sok megpróbáltatás ért – mondta halkan, s még könnyeket is tudott varázsolni a szemébe. – Hála Istennek, hogy itt van! – Mi történt önnel? – A kapitány kisegítette a kocsiból, karon fogta, s csak kicsit távolabb állt meg vele beszélni, hogy ne hallja őket más. – O’Neill hol van? – Elment – felelte Eleanor mélyet sóhajtva, még több könnyel a szemében. – Napokkal ezelőtt otthagyott a városban, uram, teljesen elveszetten, egyedül. Miután sokáig bolyongtam az esőben, szörnyen megbetegedtem, lázam lett. Egy farmon tértem magamhoz, és ez a kedves farmer nemcsak hogy törődött velem, hanem még azt is felajánlotta, hogy hazavisz, miután felépültem. 267
Brawley fürkésző tekintettel pásztázta a lány arcát. – Még mindig nem néz ki jól, Lady Eleanor. Sajnálom, hogy ilyen rémes dolgokon kellett átmennie, de fel kell tennem még egy kérdést. Tudja, hová ment Sean O’Neill? – Csak annyit tudok, hogy hajóra szállt, de azt nem, hogy hová tartott az a hajó – felelte Eleanor, és figyelmesen várta a kapitány reakcióját a mesére. – Megmondta önnek a hajó nevét? A lány megrázta a fejét, s megkönnyebbült, mert Brawley láthatóan hitt neki. Folytatta a tettetést. – Hogy van a vőlegényem? – kérdezte könnyek között. – Sosem fogja megbocsátani, amit tettem. Brawley előhúzott egy patyolatfehér zsebkendőt, és átnyújtotta. – Szörnyen aggódott, mikor utoljára láttam, Lady Eleanor. Biztos vagyok benne, hogy miután ön kellő magyarázattal szolgál, meg fog bocsátani önnek. Ugye O’Neill kényszerítette, hogy elmenjen vele? Eleanor elfogadta a zsebkendőt, s felitatta a könnyeit. Hogyan gondolhat ilyet Brawley, mikor a fél megye látta, ahogy Sean után rohan a menyasszonyi ruhájában? – Aggódtam érte, amint azt ön is tudja. Nem akartam elengedni, és amikor nem akart maradni, úgy gondoltam, vele megyek, hogy megtudjam az igazat. Aztán mikor elhagytuk Adare-t, már nem volt visszaút. Ő az első pillanatban megmondta nekem, hogy ott fog hagyni Corkban, mihelyt odaérünk. – Micsoda lelkiismeretlenség! – kiáltott fel Brawley. Eleanor törte a fejét. Brawley nyilván ragaszkodni fog hozzá, hogy hazakísérje, ezt nemigen tudja elkerülni. – Haza kell jutnom, és jelentős összeget ajánlottam O’Briannek, amiért ilyen szívélyes hozzám és hazavisz – mondta óvatosan, nehogy kiderüljön Connelly személyazonossága. – Utunkra engedne? Már alig várom, hogy megnyugtassam a családomat, hogy jól vagyok, és Peter is szörnyen hiányzik. – Természetes, hogy nagyon szeretne visszatérni Adare-be. Lady Eleanor. Nagy örömömre szolgálna, ha odakísérhetném.
268
– Igazán nem szükséges. Nem akarom elvonni fontos feladataitól, és amint látja, van kocsim és kocsisom – mosolygott a kapitányra a lány. Brawley hirtelen merevnek tűnt, és látszott rajta, hogy kínosan érzi magát. Megrángatta magas, szűk gallérját. – Sajnos én más parancsot kaptam. Eleanor megdermedt. – Parancsot? Milyen parancsot? Brawley zavarában megnyalta a szája szélét. – Bocsánatáért esedezem. Lady Eleanor, de az a parancs, hogy Kilraven Hillbe kísérjem. A lány megdöbbent. Haza kell menned Adare-be, Sinclairhez. Ő meg tud védeni téged, Elle. Nem engedem, hogy kockára tedd a szabadságodat, az életedet! Visszaemlékezve Sean furcsa szavaira, a szavakra, melyeknek az értelmét akkor igazából fel sem fogta, a lány torkát elszorította a félelem. – Miért kapott olyan parancsot, hogy engem elvigyen az erődbe? – kérdezte lassan, óvatosan. – A parancsnokom beszélni szeretne önnel. – Brawley megpróbált megnyugtatón rámosolyogni, de kudarcot vallott. – Nincs más választásom. Sajnálom, de a helyőrség felé kell folytatnunk az utat. Sean folyton azt hajtogatta, hogy őt is megvádolhatják különféle bűnökkel miatta. Eleanor akkor nem hitte el, de most már félni kezdett. Egyetlen vigasza az volt, hogy apja nyilvánvalóan nem fogja hagyni, hogy bármi történjék vele. – Fogoly vagyok, uram? Brawley elvörösödött. – Természetesen nem! Reed ezredes pusztán beszélni szeretne önnel. Mihelyt a beszélgetés véget ér, örömmel fogom önt hazakísérni. – De hát én mindent elmondtam önnek, amit tudok – mondta Eleanor bizonytalanul. – Lady Eleanor, ön esetleg tudtán kívül is őrizhet információkat O’Neill hollétéről, vagy azonosíthatja az árulókat, akikkel kapcsolatot tartott. Reed ezredes pusztán néhány kérdést szeretne 269
önnek feltenni. Tudom, hogy fáradt és letört, és hogy ez az egész fölöttébb kellemetlen. Az ezredes nevében is elnézését kérem, de kénytelen vagyok elvinni önt Kilravenbe. Eleanor látta, hogy ezúttal többet nem tud elérni Brawley-nál. Később talán nem lesz ennyire hajthatatlan. Bólintott hát, s a tőle telhető legnagyobb kecsességgel és méltósággal válaszolt: – Megértem, hogy csak a kötelességét teljesíti, uram. Nem fogok ellenállni. – Reméltem, hogy megért. Lady Eleanor – örvendett Brawley. – Végtelenül sajnálom, hogy kényelmetlenséget kell okoznom önnek ebben az amúgy is nehéz helyzetben. Eleanornak nagy nehezen sikerült rámosolyognia.
270
16.
Devlin O’Neill hosszú, céltudatos léptekkel sietett be Askeaton nagy előcsarnokába, s nagykabátját odadobta az inasának. – Hol a feleségem, Hughes? – kérdezte, de nem kellett várnia a válaszra, mert kitárult az erős, kétszárnyú ajtó, mely egy nagy, mégis bensőséges hangulatú szalonba vezetett, s megjelent Virginia. Az asszony felkiáltott, végigfutott az előcsarnokon, s férje karjába vetette magát. – Devlin! A férfi szorosan magához ölelte, aztán gyorsan vissza is vezette a szalonba. – Hughes! – kiáltott, mintha most is egy hadihajón parancsnokolna. – Ne zavarjon senki! – Igenis, kapitány úr! – felelte az inas, majd becsukta mögöttük az ajtót. Devlin felesége ijedt szemébe nézett, s nagyot dobbant a szíve. Volt idő, mikor Virginia megszállottsága tárgyát képezte, mivel szerencsétlenségére a család legnagyobb ellenségének unokahúga volt, s ő kegyetlenül, kíméletlenül felhasználta őt bosszúja céljára. Később már nem tudta, mikor szeretett bele, de talán már az első pillantásra, mikor a lány ott állt egy amerikai kereskedelmi hajó fedélzetén a nyílt tengeren, s megpróbálta őt orvul agyonlőni. Devlinnek akkor csak a maga okozta felforduláson és a kalóztámadáson járt az esze, de még az ellenséges hajóra való átszállás közben is csodálta a nő merészségét és bátorságát, rendkívüli szépségéről nem is beszélve. Előbb a szeretője lett, aztán a felesége. Most pedig már a mindene: legjobb barátja, fáradhatatlan szerelmese, két gyermekének anyja, vezérlő csillaga. – Drágám, nem kell ennyire aggódnod! 271
– Nem kell aggódnom? – ismételte Virginia hitetlenkedőn, falfehér arccal, a fejét ingatva. – Azt sem tudtam, látlak-e még valaha! Azt hittem, Cobhba mentél. Devlin két keze közé fogta felesége apró kezét. Még ennyi együtt eltöltött év után is el tudott csodálkozni, milyen kicsi és törékeny az asszony. – Mielőtt még elhagytam volna a megyét, hallottam egy szkúnerről, amely frissen érkezett Limerickbe, és meg is vettem a Gazelle-t. Kicsi, de gyors és ügyes, teljesen megfelel a céljainknak. Virginia szemben állt vele, s mindkét tenyerét Devlin széles mellkasára tette. – Veled kell mennem, Devlin. Szörnyen félek, hogy sosem látjuk többé egymást. A férfit megdöbbentette Virginia előérzete. – Minden szándékom visszatérni hozzád. És mi lenne a gyerekekkel? Könnycsepp csordult ki az asszony szeméből. – Tudod, hogy őket nem hagyhatom itt, de jöhetnének velünk. Bármi történjék is, legalább együtt leszünk. – Szó sem lehet róla! – Mennyire kicsi a Gazelle? Hány ágyúja van, és hány tengerésze? Sajnos Devlin felesége rengeteget tudott a hajókról és a tengeri hadviselésről. A férfi habozott, megmondja-e az igazat. – Devlin! – kiáltotta gyanakodva Virginia. – Csak kilenc ágyúja van, drágám – felelte Devlin, s látta, ahogy felesége szeme megtelik félelemmel. – Nem fogok összetűzni az angolokkal, Virginia. A hajó rendkívül gyors, ők meg amúgy is Cliffet fogják követni – emlékeztette asszonyát, majd hogy felvidítsa, rámosolygott. – Cliffnek az a szándéka, hogy jó kis kergetőzésre kényszeríti őket. Az önteltsége nem ismer határokat. Élvezi a küldetését, és biztos vagyok abban, hogy végig akarja őket csalogatni az egész Atlanti-óceánon, mielőtt egyáltalán rájönnek, hogy átverés volt az egész. Ahogy a fivéremet ismerem, a végén megitatja velük a feketelevest a szigeten, ahol az otthona van. – Hogyan fogsz visszatérni, ha beválik a tervetek? 272
– Nem akarom, hogy tudd a részleteket, mert idővel fel fog tűnni a távollétem. Hamis nyomot hagytam az angoloknak Párizs felé, úgyhogy mondhatod, hogy üzleti ügyben Párizsba utaztam. És nem a Gazelle fedélzetén fogok visszajönni. Ne félj, Virginia, visszatérek! Devlin még sosem látta a feleségét ennyire rettegni az óta a szörnyű nap óta az asszony szülőföldjén, mikor azt hitte, megölték őt a harcban, az országaik között dúló háború során. – Drágám, segítenem kell Seannak. – Tudom. Te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem, és a legrendíthetetlenebb – suttogta Virginia. – Csak néhány hónap lesz az egész – nyugtatta Devlin, s végre megengedte magának, hogy kimutassa valódi érzéseit. Az utóbbi években nagyot változott az élete. Régen úgy kerülte a szárazföldet, mint a pestist, néhány napnál többet ritkán töltött egy kikötőben. Most ugyanígy irtózott az utazástól. Mindössze három napja nem látta a feleségét és a gyerekeit, de ez a három nap is három évnek tűnt. Gyűlölte már a gondolatát is, hogy hónapokra itt kell hagynia őket. de meg kellett mentenie az öccsét az akasztófától. – Várni fogunk, Devlin – kényszerített magára Virginia egy mosolyt. – Sajnálom, hogy ilyen gyáván viselkedtem. Annyira örülök, hogy haza tudtál jönni, ha csak pár órára is! Mennyire jól ismer ez az asszony! – gondolta Devlin. – Még hajnal előtt vitorlát kell bontanom, Virginia, és odasietnem a Gazelle-lel Cobhba – nézett felesége ibolyakék szemébe. – Nem akarok egy percet sem veszíteni. Virginia feléje nyújtotta az ajkát. Devlin hevesen magához ölelte, és ugyanolyan mohón vette birtokba a száját, mint amilyen vágyat hat viharos évvel ezelőtt érzett iránta, amikor először meglátta azon a hajón. Kilraven Hill régi helyőrség volt, évszázadokkal korábban alapították, Erzsébet királynő uralkodásának vége felé. Az eredeti kőfalak egy része még mindig állt. A Limericktől és Adare-tól úgy ötórányira fekvő erőd elég közel volt ahhoz, hogy Eleanor ismerje, de még egyszer sem járt ott. Most a megbilincselt Connelly mellett ült a kocsiban, s megremegett, mikor áthajtottak a karósáncokkal 273
körülvett erőd kapuján. Brawley azt állította ugyan, hogy nem fogoly, de ebben a percben nagyon is annak érezte magát. Connelly arcáról már eltűnt a sápadtság. Egyetlen szó nélkül ülte végig az utat, Eleanor időnként csak annyit hallott, hogy halkan imádkozik. Eleinte megpróbálta biztatni, aztán feladta. Közember volt, ír és katolikus, és közreműködött egy áruló menekülésében. Még szerencséje lesz, ha csak száműzik és nem akasztják fel. – Önért is imádkoztam, mylady – mondta a férfi váratlanul, szembefordulva Eleanorral. A lány szívébe újult erővel markolt az aggodalom. – Mr. Connelly, maga nagy veszélynek tette ki magát, hogy engem biztonságban hazakísérjen. Mihelyt valóban hazajutok, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiszabaduljon. A férfi megcsóválta a fejét. – Feleségem van, és két gyerekem. Őket is szörnyen féltem. Eleanor Connelly karjára tette a kezét. – Róluk is gondoskodni fogok – mondta. – Megígérem. A férfi kissé megkönnyebbült. A kocsi egy nagy kőépület előtt állt meg, s Brawley már nyitotta is az Eleanor melletti ajtót. – Lady Eleanor – mosolygott a lányra biztatón –, megérkeztünk a helyőrség főhadiszállására. Kérem! – nyújtotta a kezét. – Mi lesz O’Briennel? – kérdezte Eleanor, miközben Brawley segítségével kiszállt a kocsiból. – Ő börtönbe kerül, amíg az ügyét le nem tárgyalják. – Tehát máris megvádolták? – kiáltott fel a lány. Brawley arcát pír öntötte el. – Tudtommal nem. – Hát nincs igazság ezen a világon? – kelt ki magából Eleanor. – Meg sem fordult a fejében, hogy ártatlan is lehet mindabban, amivel meg akarja vádolni? Brawley lesütötte a szemét. – Lady Eleanor, nekünk napokig dolgoztak kémeink Corkban, és Connellyről csaknem azonnal kiderítették, hogy blueboy. Van egy emberünk, aki tanúsítani fogja, hogy segítette Sean O’Neillt attól a 274
perctől fogva, hogy betette a lábát a városba. De igaza van, lehet, hogy az egész csak félreértés, és elhamarkodottan ítélkeztem. – Köszönöm. – Ez volt minden, amit Eleanor ki tudott préselni magából, annyira megdöbbentette, hogy Brawley ismerte Connelly kilétét. Az pedig, hogy ő maga hazudott az érdekében, őt is bűnsegédnek tünteti fel. Erre azonban Brawley nem tett utalást, csak szigorú arccal bekísérte őt az épületbe. Egy nagy teremben tisztviselők és szolgálattevő őrmesterek ültek az íróasztaluknál, és végezték a dolgukat. A terem túloldalán Eleanor észrevett egy nyitott ajtót s mögötte egy másik irodát, melyet egy hatalmas íróasztal uralt. Brawley intett, hogy menjen előtte arrafelé. A lány szíve őrülten vert a félelemtől. Volt ideje órákig töprengeni a kocsiban, és tudta, mit kell tennie. A sors valami rémes és ironikus módon megint közbelépett, hogy alkalma legyen segíteni Sean menekülését. Lehet, hogy sosem látja többé, de legalább hamis információkkal félre tudja vezetni a hatóságokat az utána indított kutatásban. Eleanor belépett az irodába, s abban a pillanatban Sean képmását látta meg az íróasztal mögötti falon. Elsápadt. A plakát messze volt ahhoz, hogy el tudja olvasni, de tudta, hogy csak a Sean elfogásáért kitűzött jutalomról szólhat. Émelyegni kezdett a gyomra. Brawley biztatón rámosolygott. – Hozatok teát és süteményt. Az ezredesnek már szóltak, nemsokára itt lesz. A lány meredten nézte a plakátot, alig hallotta Brawleyt. Igyekezett megőrizni a nyugalmát, bár legszívesebben leszakította volna a papírt a falról, hogy elolvassa, aztán apró darabokra tépje. Ehelyett mélyeket lélegzett, majd a fiatal kapitányra emelte a tekintetét, és rámosolygott. – Ön rendkívül kedves hozzám. Köszönöm, hogy némileg elviselhetőbbé teszi számomra ezt a megpróbáltatást, kapitány. – Bárcsak ne lenne semmilyen megpróbáltatásban része, Lady Eleanor! A lány megint rámosolygott. – Tudna üzenni az apámnak, hogy itt vagyok? 275
A kapitány meglepődött. – A gróf Londonban van, hogy kegyelmet eszközöljön ki az ön mostohafivére számára. Remény ébredt Eleanor szívében, de vigyázott, hogy ne üljön ki az arcára. Brawley meghajolt, és kiment, határozottan becsukva maga mögött az ajtót. A lányon izgatottság lett úrrá. Az apja nagy hatalmú, gazdag ember, és ha valamit elhatároz, sosem vall kudarcot. Biztosan sikerülni fog neki kieszközölni a kegyelmet Sean számára, és véget ér végre ez a rémálom! Abba nem mert belegondolni, mit jelent az ő számára Sean szökevény volta. Több reménykedésre és főleg több késlekedésre nem volt idő. Eleanor odalépett az íróasztalhoz, s megkerülte. Ránézett a képre, s végleg megerősödött a meggyőződésében. A plakát azt hirdette, hogy Seannak fegyvere van, s veszélyes, szökött fegyenc és áruló. El kell fogni bármiképpen, élve vagy halva. A felajánlott jutalom tíz font. Eleanor már épp nyúlt a plakát felé, hogy dühében leszakítsa a falról, mikor egy angol hang megállította: – Elviheti emlékbe, ha akarja. Eleanor maga mellé ejtette a kezét, és megdermedt. Aztán átrendezte a vonásait, hogy kellőképpen zaklatottnak tűnjön, s könnyekkel a szemében megfordult. Egy feltűnően eleven és szörnyen hideg, kék szempár nézett vele farkasszemet. Az ezredes sápadt, keskeny arcán lágy mosoly ült, de nem érte el a szemét. Eleanor egész testében megfeszült. Ekkor az ezredes meghajolt előtte. – Feltételezem, ön Lady Eleanor de Warenne. A lány szíve vadul zakatolt. Emlékeztette magát, hogy nincs oka félni ettől az embertől. Katonatiszt, és ebből kifolyólag úriember. – Igen. Ön pedig Reed ezredes? A férfi olyan élénken csillogó szemmel nézett rá, hogy a lány félelme csak tovább fokozódott. Ekkor az ezredes tetőtől talpig végigmérte, lassan, gondosan, nehogy egy kis részlet is kimaradjon. A lány mereven állt, durvának és alantasnak érezte a szemrevételezést. Úgy méregette a férfi, ahogy egy farmer a lovat, 276
amelyet meg akar venni. Összébb húzta magán a barna köpenyt, s szorosan összefogta a keblén. – Szeretné megkapni a mostohafivére plakátját? – kérdezte vallatója feltűnően semleges hangon, felhúzva világos szemöldökét. – Aligha szeretnék emléket arról a szörnyű megpróbáltatásról, amelyben részem volt. – Biztos vagyok benne, hogy nehéz volt önnek – mondta vontatottan az ezredes. A szeme nem árult el semmit. – Jöjjön, kérem, foglaljon helyet! Látom, kimerült. El kell mondania nekem mindent. Eleanor habozott. Az íróasztal fizikai akadályt emelt közéjük, s neki valamiért nem akaródzott kijönni mögüle. Mintha megértette volna, hogy a lány nem akar hozzá közelebb kerülni, Reed határozottan megragadta a karját, mire Eleanor összerezzent. A férfi elviselhetetlenül idegessé tette, és haragudott magára, amiért ilyen hisztérikusan reagált a rangjára és az egyenruhájára. Mivel volt egy terve, amelyet végre akart hajtani, s amely a szabadságot jelenthette Sean számára, jobbnak látta megengedni, hogy a székhez vezessék. Reed visszatért az íróasztal mögé, majd leült a lánnyal szemben. – Ugye, mindent el fog mondani nekem. Lady de Warenne? – Természetesen – felelte Eleanor mereven tartva magát. Nagyot sóhajtott, majd leitatta arcáról a hamis könnyeket. – Szörnyen balga nő vagyok, uram. Amikor annyi év után megpillantottam a fivéremet, elöntöttek az érzelmek. Csak nemrég értesültem arról, hogy börtönből szökött meg, de tudtam, hogy nem lehet bűnös. Azért mentem vele, hogy megtudjam az igazat. Eszembe sem jutott, hogy mihelyt elhagyjuk Adare-t, üldözni fognak minket, és hogy nem fordulhatok egyszerűen vissza és mehetek haza, miután beszéltem vele. – Vette a bátorságot, hogy ránézzen az ezredesre, csak hogy lássa, elhitte-e a történetét, ahogy Brawley kapitány. A férfi mosolygott. Látszott rajta, hogy mulattatja a mese. Ebben a pillanatban döbbent rá Eleanor, hogy ezt a tisztet nem tudja úgy manipulálni, mint a fiatal Brawleyt. – Kihagyhatnánk a felesleges részleteket. Lady Eleanor?
277
A lány meglepődött. Brawleynak joga volt ilyen bizalmasan szólítani, mert számtalanszor volt már vendég náluk az apja meghívására. Ez az ember azonban idegen, ő nem tehetne ilyet. – Tessék? – Meg kell találnom a mostohafivérét, és én türelmetlen ember vagyok. Úgyhogy lenne szíves abbahagyni ezt a szamárságot? Eleanor szívverése felgyorsult. – Szólítson csak Lady de Warenne-nek, ezredes! – Nem elég, hogy ilyen tiszteletlenül szólt hozzá, még durva is. Eleanor egészen elképedt. A férfi gúnyosan felnevetett. – Ha önnek így jobb. Lady de Warenne. Hol van O’Neill? – Úton Szicíliába, uram. – Szicíliába? Azt hittem, nem ismeri az úti célját. Szóval szánt egy kis időt arra, hogy kikérdezze Brawleyt. – Csak úgy tettem, ezredes. Sean könyörgött, hogy tartsam titokban a terveit, de fázom, fáradt vagyok és haza szeretnék menni, úgyhogy úgy döntöttem, elmondok magának mindent – felelte Eleanor egy engesztelő mosollyal. – Elmondom az igazat, hogy mielőbb hazaengedjen. Nincsenek már hadihajóink a Földközitengeren? Biztos vagyok benne, hogy megtalálják ott Seant, ha nagyon keresik. Reed hátradőlt a székén, és csendben nézte a lányt, amíg annak az arcába nem szökött a vér. Aztán megszólalt. – És ön hirtelenjében azt szeretné, ha elfognánk a mostohafivérét? – kérdezte, gúnyosan megnyomva a fivér szót. Eleanor remegni kezdett, s csak remélni tudta, hogy Reed nem veszi észre. De most már tovább kellett játszania az ostobát. – A mostohafivérem úriember, uram, nem egy gonosztevő vagy egy zsivány. Tudom, hogy ez csak egy szörnyű tévedés lehet, és mihelyt a hatóságok elé kerül, az egész ügyet tisztázni lehet. Sosem voltam még ennyire biztos semmiben, ezért akarom, hogy hazajöjjön. Megpróbáltam józan ésszel hatni rá, de nem hallgatott rám. – Eleanor nagyot sóhajtott. – Sean már csak ilyen. Néha ésszerűtlenül viselkedik. Reed mosolya egy pillanatra sem halványult. 278
– Melyik hajóval bontott vitorlát, és mikor? – Azt nem tudom. Engem otthagyott Corkban aznap reggel, mikor megérkeztünk. Négy nappal ezelőtt, egy nappal később, mint hogy az esküvőm lett volna. – Eleanor megpróbált minél mérgesebbnek és feldúltabbnak látszani. – Egyszerűen otthagyott egyedül! Ezt sosem fogom megbocsátani neki, uram! – Milyen felháborító! – mondta Reed érzékelhetően hamis együttérzéssel. – Szóval ön három napot egyedül töltött Corkban és csak ma, a negyedik napon döntött úgy, hogy hirtelen megpróbál hazatérni? – Nagyon beteg voltam! – kiáltott fel elkeseredett hangon Eleanor. Örült, hogy legalább részben igazat mondhat. – Ott kóboroltam éjszaka az esőben, és a hidegtől meg a félelemtől elveszítettem az eszméletemet. El sem tudom mondani, mennyire megbetegedtem. Egy kapualjban aludtam, uram! Több nap kellett, míg annyira össze tudtam szedni magam, hogy segítségért könyörögjek, mint egy közönséges csavargó. Ekkor ajánlotta fel az a kedves gazda, hogy hazafuvaroz. Természetesen meg fogom jutalmazni az értem tett erőfeszítéseiért. Reed hitetlenkedve felmordult. – Természetesen. Az a kedves gazda egy blueboy, egy átkozott ellenálló, és ezt ön is tudja. Felségáruló, aki forradalmat és anarchiát akar szítani. Már akkor ebben sántikált, mielőtt segített az ön szökevény mostohafivérének. Eleanor csak pislogott, akkora hévvel és dühvel csattant fel az ezredes. A férfi tekintete végigsiklott olcsó, fehér ruháján. Mikor újból megszólalt, már ismét közömbös volt a hangja: – Tehát egész idő alatt Corkban kóborolt, illetve egy kapualjban feküdt betegen? Eleanor tudta, hogy a történet nehezen áll meg a lábán. – Két napig nem voltam teljesen magamnál, ezredes. Aztán elbotorkáltam egy farmig, végül ott tértem egészen magamhoz. Talán kételkedik a szavamban? – kiáltotta felháborodottan, majd gyorsan maga elé kapta újra a köpenyt, amelyet a beszéd hevében elengedett. Reed továbbra is udvariasan mosolyogva felállt. Eleanor annyira félt, hogy levegőt is alig kapott. 279
– Hogy kételkedem-e? Szerintem ön egy hétpróbás hazug. A lány felkiáltott. A férfi tovább bámulta, aztán a mosoly lassan eltűnt az arcáról, szeme lázasan kezdett csillogni, s a szobára félelmetes, elviselhetetlen csönd telepedett. A lány végül felállt. – Hogy merészeli? – préselte ki magából döbbenten. Életében nem beszélt még vele senki ilyen tiszteletlenül. – Üljön vissza! – parancsolt rá a férfi. Eleanor elengedte az utasítást a füle mellett. – Nem fogok, sőt egyenesen hazamegyek. Ön nem úriember, és még hallani fog apámról, a grófról! – fakadt ki halálsápadtan. Ekkor Reed ezredes hahotára fakadt. Eleanor nem hitt a fülének. Most ijedt csak meg igazán. Reed ugyanis megkerülte az asztalt, és elindult feléje. – Az apja, kedvesem, nincs is az országban. – Uram, ez nem helyes viselkedés – tiltakozott a lány. A férfi csak mosolygott. – Nem szeretem a hazugságokat… Eleanor. Abban a pillanatban, mikor ilyen tiszteletlen módon mondta ki a nevét, a lány rádöbbent, hogy nagy veszélyben forog. Hirtelen eszébe jutott, mennyire aggódott Sean a biztonsága miatt. Egyszerre kezdte megérteni, miért féltette annyira. Elhátrált az ezredestől, egészen a falig. – Lady de Warenne! Reed nem állt meg. Eleanor dermedten a falhoz lapult, ahogy az ezredes egyre közeledett hozzá. Alig hitte el, hogy ez vele történik. Már csak pár centiméter választotta el őket egymástól. – Tényleg bolondnak néz? Tiszta hülyének? – kérdezte a férfi halkan. – Lépjen távolabb! – utasította Eleanor kétségbeesetten, mikor Reed lélegzete már a bőrét csiklandozta. – Itt csak én adhatok parancsokat – emlékeztette az ezredes. – Ha együttműködik, hazamehet… viszonylag sértetlenül. Vagy tovább 280
hazudik, és vállalja a következményeket. Azok pedig iszonyúak lesznek. A lány megpróbált egyenletesen lélegezni. – Hogy mer úgy kezelni, mintha közember lennék, uram? Én nemes hölgy vagyok, és… – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ön nem éppen egy hölgy. Eleanor levegőért kapkodott. A férfi még közelebb hajolt, szája szinte a lány arcához ért, amint megszólalt: – Megismerem a szajhát, ha látom. A lány ösztönösen reagált, s ütésre emelte a kezét. Reed erre akkora erővel ragadta meg a csuklóját, hogy ő azt hitte, egy perc, és eltörik. Felszisszent a fájdalomtól, s hirtelen elmosódottá vált előtte a szoba. A kín forró hullámokban öntötte el a kezét, s a helyiség lassan elsötétült. Arra tért magához, hogy a szorítás valami csoda folytán felengedett, s repülősót tartanak az orra alá, pedig legszívesebben ájult maradt volna, hogy megmeneküljön kínzójától. – Ne! – könyörgött, s elfordult a kellemetlen szagtól. – Meg fogja adni nekem, amit akarok – förmedt rá a férfi és semmiképp sem fogom megengedni, hogy elájuljon. – Ne! – kapkodott levegő után Eleanor, de Reed az orra alatt tartotta az üveget, s a világ megszűnt forogni. A hasító fájdalom rémesen lüktető fájdalommá alakult, de ezt el tudta viselni. Kinyitotta a szemét, és a valaha látott legkegyetlenebb szempár nézett vissza rá. A lány nem hitte, hogy eltört a csuklója, de ösztönösen tudta, hogy a férfi élvezte volna, ha még nagyobb fájdalmat okozhat. Életében nem félt még ennyire. – O’Neill a szeretője, és ön nem más, mint egy ugyanolyan áruló – jelentette ki Reed kíméletlenül, majd karját Eleanor köré fonta. A lány küzdeni kezdett ellene, aztán rájött, hogy az ezredes csak vissza akarja tuszkolni a székbe. Lerogyott rá, s kezét sérült csuklójára tette. Próbált mélyeket lélegezni és gondolkodni, de túl nagy volt benne a félelem ahhoz, hogy bármit kifundáljon.
281
– Micsoda balszerencse, hogy elesett a lépcsőn! – gúnyolódott a férfi. – A következő „esés” még rosszabb lesz. Talán még csontja is törhet. A lány mozdulatlanná dermedt. – Igen, Eleanor, akár ezer darabra töröm, csak megkapjam, amit akarok. Mégpedig a szeretőjét. Már két éve fel kellett volna akasztani az embereim haláláért. Ezúttal megfizet. – Maga megőrült – lihegte a lány, s végre megértette Sean félelmeit. Óriási, halálos veszélyben forgott. – Az apám, a fivéreim… – Sosem fogják megtudni, mi történt magával! Ha rákényszerít az erőszakra, gondoskodni fogok arról, hogy nyomtalanul eltűnjön. – Azzal megragadta Eleanor állát, és felemelte, hogy a szemébe nézzen. – Úgyhogy ne akarja, hogy bántsam. Lady de Warenne! Ha drága az élete, megmondja nekem, hol bujkál O’Neill. És akkor még attól is megmentem, hogy elítéljék egy árulóval folytatott kapcsolata miatt. Eleanor hallgatott. Ez az ember megőrült. Épp most fenyegette meg halálosan, és bizonyára meg is teszi, amivel fenyegetőzik. Sőt annyira öntelt, hogy még a családjától sem fél. Ráadásul igaza is lehet: ha ő egyszerűen eltűnik, ki gondolna valaha is arra, hogy egy tiszt gyilkolta meg? Ekkor döbbent rá, hogy teljesen tehetetlen. Egy pillanatra képtelen volt még gondolkodni is. Egész életében Adare grófjának hőn szeretett, óvott lánykája volt, mindenki tisztelettel viseltetett iránta. Sean mindig ott volt, hogy megvédje, ha úgy adódott, s vele az ő három bátyja és Sean fivére. Most szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy ki van szolgáltatva egy őrültnek, aki nem tart sem a családjától, sem a rangjától, ahogy a neveltetése, a társadalmi helyzete sem jelent neki akadályt. De hogyan is árulhatná el Seant?! – Mindketten tudjuk, hogy O’Neill Corkban van. Vannak ott kémeim. Másképp hogyan tudtam volna magát feltartóztatni az úton? – szakította félbe Reed a lány rémült gondolatait. Eleanor hallgatott, csak reszketett, mint a nyárfalevél. Az ezredes felhorkant. 282
– Halljam, hol van! A lány kénytelen volt összeszedni a gondolatait. Óriási veszély fenyegeti, de soha nem fogja elárulni Seant. Viszont meghalni sem szeretne. Ehhez pedig az kell, hogy kiszabaduljon Reed markából. – Nem tudom. A férfi meglepettnek tűnt. Eleanor azt várta, hogy valami szörnyűség következik, talán odakap, és eltöri a csuklóját. Ám amikor a férfi megfordult, egy faragott csontnyelű, finom, vékony, ezüst papírvágó kés volt a kezében. Eleanor szíve először kihagyott, aztán annál hevesebben kezdett verni. A papírvágó kés éppolyan volt, mint egy igazi tőr. A férfi elmosolyodott, s felemelte a lány egyik hajfürtjét. – Fontos önnek egyáltalán az élete, Eleanor? A lány megkönnyebbült: Reed csak a haját akarja levágni. Most már lélegzetet venni is mert. Mit törődik vele, ha kopaszra nyírja is, a haja visszanő. Ekkor azonban a férfi azzal lepte meg, hogy egy villámgyors nyisszantással elvágta a köpenyét összetartó zsinórt, s a köpeny a földre esett. Eleanor talpra akart ugrani, de a férfi a ruhakivágása fölé nyomta a tenyerét, és visszakényszerítette a székbe. Belenézett a lány döbbent szemébe, és elmosolyodott. – Mindez lehet hosszú és kegyetlen, de rövid és gyors is. Hol van O’Neill? – Nem tudom – állította szilárdan Eleanor, miközben szörnyen szenvedett a férfi érintésétől. Reed fogta a papírvágó kést, és megemelte vele Eleanor ruhája felső részének az elejét. Belenézett a szemébe, és várt, hogy a lány rájöjjön, mi a szándéka. Eleanor még nyelni sem tudott, amint rádöbbent, hogy le akarja róla vágni a ruhát, ahogy a köpennyel is tette. – Ne tegye! – kapkodott levegő után. – Szégyenlős a kis ír szajha? Milyen különös! A lány annyira félt, hogy nedvességet érzett csorogni a lába közül. – Hol a szeretője? Eleanor lehunyta a szemét. A félelemtől még imádkozni sem tudott. 283
S mikor továbbra sem mondott semmit, érezte, hallotta, ahogy kettéhasad rajta a ruha. Felszisszent, kipattant a szeme, a férfi pedig nyugodtan hasította tovább a fehér anyag felső rétegét a mellei közül indulva lefelé a derekáig. Ott meghúzta az anyagot, az pedig szétnyílt, felfedve Eleanor testét az áttetsző alsóingben. A lány nyomban újból lehunyta a szemét, és gondolkodni próbált. Tehetetlen volt, és női mivoltában bántalmazták úgy, ahogy sosem hitte volna. De Seant nem adhatja föl! Mi lehet Reed célja? Vajon egészen levetkőzteti? Talán megerőszakolja? Inkább meghal, mint hogy el kelljen viselnie az érintését, a behatolását. – Nézzen rám! – parancsolta a férfi. A lány kinyitotta a szemét, s belenézett a csillogó, hideg szemekbe. – Mit akar tenni? – kérdezte, majd minden méltóságát összeszedve összefogta magán az elszakadt ruhát. A férfi jót derült rajta. – Addig folytatom, amíg el nem mondja, amit hallani akarok. Ne kényszerítsen rá, Eleanor! A lány megacélozta magát. – Én nem kényszerítem önt semmire. Nem kell, hogy ilyen gonosz tettre vetemedjen. Miért is? Megbosszulni az embereit? Nem Sean vezette a lázadást! – Istenem, ez a népség! Útonálló barbárok, és hogy összetartanak! Mindig ez van! – dühöngött Reed, aztán letette a kést, és megfogta a lány állát. – Tudja, hogy anyám egy ír szajha volt? Aztán a végén megölte az apámat. Maga teljesen rá emlékeztet! Ha nem is külsőre, hát lélekben. – Ne engem hibáztasson azért, amit az anyja tett az apjával! Reed lassan megkerülte a lány székét, s eszelős tekintettel nézett le rá. – Annak szenteltem az életemet, hogy igazságot tegyek ebben a barbár országban, pedig lehetetlen, hálátlan feladat. Talán tényleg nem tudja, hol van most O’Neill. De azt mondja meg legalább, hol bujkáltak maguk ketten Cork-ban! – A kémei már bizonyára kiderítették. A férfi erre durván arcul ütötte, majd eltávolodott a széktől. 284
Eleanor csendben sírt, amíg az arca jobb oldalán csillapult a fájdalom, a lüktetés. Mennyi kínzást tud vajon elviselni? Mert minden bizonnyal meg fogják kínozni és meg is erőszakolják, hiszen Reed személyes bosszút esküdött minden ellen, ami ír, s ráadásul nem fél senkitől. Haladékot kell kicsikarnia valahogy, mert ha időt nyer, meg fogja találni a módját a menekülésnek. Reed most az asztal szélére ült, s kétkedve méregette a lányt. – Szerelmes belé? – kérdezte, majd hitetlenkedve felnevetett. – Micsoda hűség! És ugyan miért? Erőszak, kínzás és dicstelen halál vár magára a tenger mélyén. És ő is szereti magát legalább? Kétlem. Eleanor nem tétovázott. Nem számított már Sean mással kötött házasságának fájó valósága. – Igen, szeretem. És sosem fogom feladni. Reed az arcára függesztette a tekintetét, s élvezettel mondta: – Kíváncsi lennék, gondolt-e magára, mikor éjjelente az ágyban hentergett azzal a csinos kis vörös feleségével. Eleanort fojtogatta a megaláztatás, az újból feltörő fájdalom. Reednek igaza van: Sean nem gondolt rá, amikor feleségül vette Peget, ebben egészen biztos lehet. – Aha! Szóval megbántotta! Peg Boyle-t vette el, nem Lady Eleanort. Én magát választottam volna, sokkal jobbak az… adottságai – mosolyodott el, a lány mellére irányítva a tekintetét. Ez több volt, mint undorító. Eleanor nem volt hajlandó megszólalni. – No akkor beszélgessünk csak Sean házasságáról! Elmeséljem magának, milyen volt Peg Boyle? Eleanor kénytelen volt az ezredesre nézni. Még mindig undorodott tőle, de hallani akarta a mondandóját, mert kétségbeesetten tudni szeretett volna valamit arról a másik nőről, még ha tisztában is volt vele, hogy Reed épp manipulálja. – Nagyon csinos volt, lángoló vörös hajjal, hibátlan bőrrel. Alacsony volt, egészen tökéletes. Tudta, hogy a férfiak a kis, tömör nőket kedvelik? Nagyon nőies volt, igazán csábító. Eleanor az ajkába harapott, nehogy kiadjon bármiféle hangot. – Sajnos sosem adódott alkalmam megkóstolni a kicsikét, az embereimnek jutott az élvezet. 285
Eleanor elképedt. – Remélem, hazudik! – Az igazat mondom. Nem tudtam közvetlenül elkapni O’Neillt, de gondoskodtam róla, hogy megfizessen a bűneiért. Maga is kész az életét adni érte? Eleanor a szemébe nézett. – Kész vagyok. Reed nagyot nézett, ajkáról eltűnt a mosoly. Hangja suttogássá halkult. – Ő nem akart meghalni, az utolsó pillanatig harcolt. Ha a halál nem elég ijesztő magának, találnom kell egy kegyetlenebb sorsot. Persze, ha rám bízza a titkát, megmenekül minden további bántalmazástól. Eleanor megfeszült, amint a férfi közeledett hozzá. – Akkor sem engedhetne már el, ha elárulnám, hol találja Seant. Elmondanám a fivéreimnek, mit tett, és szörnyű árat fizetne érte. A férfi közelebb hajolt. – Nem győzhet le. Ugye, nem akarja látni, amint bármelyik fivére megtámad egy brit tisztet? A lány rádöbbent, hogy csapdába került. Ha meg is menekül, Reed sosem fog megfizetni azért, amit vele tett, mert igaza van: ő nem akarhatja, hogy a fivérei bosszút álljanak egy angol katonatiszten. – O’Neill halott ember, akár segít neki, akár nem. És most gondolkodjon el, milyen lenne kiszolgálni egy egész börtönre való elítélt gazembert, orgyilkost, banditát és tolvajt, mert ezt fogom tenni magával: bezárom oda, ahol senki sem talál magára, odavetem prédául a söpredéknek. Gondolkozzon el ezen! – tette hozzá, azzal távozott. Eleanor összecsuklott a széken, és vadul remegni kezdett. El tudta hinni, hogy Reed beváltja a fenyegetését, s hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy ő képes lesz ellenállni. Ennek a férfinak az őrültsége nem ismer határokat. Megtörölte a szemét, felállt, s odatámolygott az ablakhoz. Már esteledett, de az erődöt még jól lehetett látni. Brawley talán segíthet. Ha megtudná, hogyan bántak vele, kétségkívül hevesen 286
tiltakozna. Egyetlen úriember sem tűrné el, hogy ilyen kegyetlenül bánjanak egy nővel. De az épület előtt álló két katona nem volt ismerős, mire erőt vett a lányon a sötét kétségbeesés. Reed megrémítette, s Eleanor attól félt, képes lesz megtörni őt.
287
17.
Brawley Reed irodája előtt járkált fel és alá. Alig hitte el, hogy feljebbvalója kizárta a meghallgatásból, ahogy azt sem engedte meg neki, hogy frissítőket vigyen be. Eleanor de Warenne láthatóan kimerült volt, arca elgyötört és sápadt. Nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, s őt mélyen megindította a helyzete. Könnyíteni akart a körülményein, Reed azonban nem engedte. Brawley már nem bízott a felettesében. A beszélgetés túl hosszúra nyúlt, pedig csak meghallgatásról volt szó, nem kihallgatásról. Épp amikor felmerült benne ez a kellemetlen gondolat, kiáltást hallott bentről, kétségbeesett kiáltást. Odafordult az ügyeletes őrmesterhez. – Maga is hallotta? – kérdezte, mivel a bezárt ajtó mögött mostanra vészjósló csend lett. Mackenzie őrmester felnézett rá. – Igen, uram. Hallottam. Brawley mégis remélte, hogy csak képzelte azt a kiáltást. Legszívesebben berontott volna a szobába. Az Isten szerelmére, mi történik ott? Emlékeztette magát, hogy Eleanor de Warenne nagyon rossz állapotban van, s természetes, ha könnyeket hullat mostohafivére miatt. De ebben az esetben Reed nyilvánvalóan udvariasan kimenne a szobából, hogy a hölgy összeszedhesse magát. És amikor kijön, ő ragaszkodni próbál majd ahhoz, hogy bevihessen neki egy pohár vizet. Reed azonban nem jött elő. Brawley tudta, hogy Reed nem igazi úr. Hivatásos katonatiszt, akinek az apja egy hentes fia volt, majd a kapitányi rangig vitte. A fickó közember, csak elég eszes, hogy feljebb tudjon jutni a ranglétrán. Eltelt még tíz perc. Közben Brawley hegyezte a fülét, de nem hallott semmit odabentről. Végül Reed ezredes kilépett a szobából. 288
Brawley kihúzta magát. Reed azonban nem állt meg, csak intett neki, hogy kövesse, majd átvágott az előszobán, és kilépett az éjszakába. Gyorsan beszélni kezdett: – Most vihet Lady de Warenne-nek teát. Mutasson mély együttérzést, aztán segítsen neki megszökni! Brawley megdöbbent, nem értett semmit az egészből. – Hogyan? – Ne legyen ostoba! – vágta oda Reed jellegzetes türelmetlenségével. – Azt akarom, hogy segítsen neki ma éjjel megszökni. Nyilván felfogta, hogy így fog minket elvezetni O’Neillhez, ha a fickó még itt van az országban. Brawley nem nagyon hitte. – Uram, szerintem a lady Adare-be akar majd visszatérni, mivel az volt az eredeti úti célja. Reed úgy nézett rá, mintha a bolondok házából szökött volna. – Nem érdekel, mit gondol vagy mit hisz, Brawley. Elvárom, hogy teljesítse a parancsot. Megtervezi vele a szökést, úgy, hogy el is higgye, mi pedig követni fogjuk, mint a rókát az odújához. A kapitányt kiverte a verejték. – Uram, akkor hát Lady Eleanor fogoly? – kérdezte bizonytalanul. Különben miért kellene megszöknie? – Hazudott O’Neillről, ezért nem távozhat szabadon. Tudom, hogy maga bele van habarodva, de értse meg, hogy áruló, akárcsak O’Neill. Ha nem egyenruhában lett volna, Brawley most kardot ránt, és kihívja párbajra Reedet. Ehelyett a Wilkes őrnagynak írt levél jutott eszébe, melyet még az előtt elküldött futárral, hogy elindult volna Kilraven Hillből, hogy feltartóztassa Lady Eleanort. Akkor még volt benne némi kétely tette helyességét illetően, most azonban hatalmas megkönnyebbülést érzett, amiért rászánta magát. Reed utálkozó hangot hallatott, s ingatta a fejét. – Vigyen neki teát, tervezze meg a szökést, és értesítsen a fejleményekről! – adta ki a parancsot. Aztán elindult az éjszakába, de közben benyúlt a belső zsebébe, s Brawley látta, hogy széthajtogatja 289
a plakátot, mely O’Neill szökéséről és az elfogásáért kapható jutalomról értesítette a lakosságot. A kapitány elborzadt. Szóval Eleanor de Warenne fogoly, vagy legalábbis azt gondolja magáról. És neki kell segítenie őt a szökésben. Semmi sem tenné boldogabbá, különösen mert biztos abban, hogy a lady haza akar majd menni, ahol biztonságban lesz végre. A kapitány elővett egy zsebkendőt, és leitatta a verejtéket a homlokáról, majd bement az épületbe. Utasított egy segédtisztet, hogy hozza vissza az ezüsttálcát a teával és a süteménnyel, s kövesse őt az irodába Mielőtt belépett, kopogott az ajtón. Odabentről nem kapott választ, mire belökte az ajtót. Sötét volt, még egy olajlámpát sem gyújtott meg senki, mégis nyomban meglátta Eleanort. Az ablaknál állt szobormereven, s az ajtót bámulta. Az ablak hátterében, fehér ruhájában, lazán leengedett, hosszú hajával kétségtelenül a legszebb nő volt, akit Brawley valaha látott. – Kapitány! – szólalt meg a szobor rekedten. A fiatalember elmosolyodott, s odafordult a segédtiszthez. – Kérem, gyújtson lámpát! – Azzal a kandallóhoz lépett, letérdelt, s kovával gyorsan fellobbantotta a tüzet, mert biztosra vette, hogy Lady Eleanor alaposan átfázott. Közben mögötte meggyulladt mindkét lámpa. Brawley még rakott némi fát a tűzre, közben a segédtiszt elhagyta az irodát, s becsukta maga mögött az ajtót. A kapitány ekkor felállt, s szembefordult Eleanorral. A lány továbbra is az ablaknál állt tágra nyílt, elsötétült szemekkel, melyek kiragyogtak döbbenetesen sápadt arcából. A férfi csak ekkor vette észre, hogy valahogy furcsán tartja magát – és összefogja maga előtt a ruhát. Elképedve látta, hogy a ruha végighasadt. – Szentséges ég! Mi történt? – fakadt ki, s megpróbálta elhitetni magával, hogy Eleanor ruhája csak beleakadt valami éles tárgyba. – Nem számít. – Dehogynem! – Brawley arca lassan lángra gyúlt. Feljebb kapta a tekintetét, s észrevette, hogy a lány kezén elfehéredtek az ujjak, annyira szorítja a ruhát. Aztán az arcára nézett, s azonnal meglátta a rajta végighúzódó, élénkpiros csíkot. 290
A döbbenet helyét rosszullét vette át, a kapitány torka elszorult. Odarohant a lányhoz. – Kérem, engedje meg, hogy segítsek! – buktak ki belőle nehezen a szavak. Reed tette volna ezt? Reed megütött egy nőt? Elszakította a ruháját? Vajon mi mást tett még? Eleanor szeme megtelt könnyel, de nem hagyta végigcsorogni az arcán. Magasra tartotta a fejét. – Köszönöm… köszönöm, kapitány. Brawley megfogta a könyökét, s odavezette az egyik székhez. A lány leroskadt rá. – Hívatom a helyőrség orvosát – jelentette ki. Eleanor megrázta a fejét. – Kérem… csak segítsen nekem… Thomas! A férfi elcsendesült, s összekapcsolódott a tekintetük. Lady Eleanor még sosem szólította a keresztnevén, nem is hitte, hogy egyáltalán tudja. Letaglózta a lány szenvedése, a megpróbáltatás, amelyen át kellett mennie, ahogy az egész lénye is megragadta. – Természetesen segítek önnek – mondta. – De attól tartok, előbb orvosi segítségre lesz szüksége. – Fel fog dagadni az arcom, de nem érdekel. Azt azonban megköszönném, ha bekötné a csuklómat. Jelenleg nemigen tudom használni, de szükségem lesz rá. Ő volt a legbátrabb és legméltóságteljesebb hölgy, akit a kapitány valaha ismert. Megnézte a zúzódott csuklót, de túlságosan úriember volt ahhoz, hogy meg merje kérdezni, mi mást tett még a lánnyal Reed, bár a legrosszabbtól tartott. Reed nyilvánvalóan nem épeszű. – Rögtön visszajövök – nyögte ki. – Ne! – ugrott talpra Eleanor, s megragadta a férfi kezét, mire szétnyílt rajta a széttépett ruha. – Ne hagyjon egyedül! Az az ember visszajöhet! Kérem, küldjön valaki mást kötszerért, könyörgöm! A férfi hátat fordított Eleanornak, és remegő kézzel gombolni kezdte a kabátját. Hogy történhetett meg mindez? Képes lesz-e valaha is elfelejteni a zilált, rettegő Eleanor látványát? Átnyújtotta neki a kabátot anélkül, hogy ránézett volna, s várt, amíg meg nem hallotta, hogy a lány magára ölti. Aztán még mindig vérvörös arccal odalépett az ajtóhoz, s a szárnysegédet elküldte kötszerért. 291
– Köszönöm – pihegte a lány megkönnyebbülten. – Kiviszem önt innen ma éjjel – jelentette be a kapitány. Remény csillant a lány szemében. – Lehetséges ez? El lehet menekülni ebből az erődből… ettől az őrülttől? – Van rá mód, és én meg fogom találni – mondta Brawley határozottan. A lány a levegőt kapkodva lehunyta a szemét. Aztán mikor újból kinyitotta, rámosolygott a kapitányra. Eleanor nem tudta, hány óra, de végre egy kocsiúton haladtak, és világított a telihold. Közel járhatott az éjfél. Alig pár perce surrantak ki az erődből gyalog. Brawley elintézte, hogy két ló várja őket egy fához kötve az erdőben. Eleanor valakinek az ingét viselte, és a köpenyt. Gyanította, hogy az ing Brawleyé. Minden jel arra vallott, hogy egyedül vannak, nem üldözi őket senki. Túl könnyűnek látszott a menekülés, s ez feltűnt a lánynak. Az út nemsokára kettévált. Az egyik délnek tartott, Cork felé, a másik északkeletnek, Adare és Limerick felé. A lány megállította a lovát, s szembefordult a kapitánnyal. Rettenetesen félt Reed ezredestől. Szívesen ment volna Adare-be, ahol biztonságban lenne, mint egy hercegnő egy várkastély tornyában, de a vágya, hogy figyelmeztesse Seant erősebb volt a gyávaságánál. – Az erdőben kellene haladnunk – mondta zihálva. – Reed rá fog jönni, hogy eltűntem, és üldözőbe vesz minket. – Nem számít – felelte Brawley egyenesen a lány szemébe nézve. – Már most is követ. Eleanor felkiáltott, s megsarkantyúzta a lovát, hogy megforduljon és elmeneküljön, de a férfi megragadta a kantárt. – Lady Eleanor! Én most már megingathatatlanul az ön pártján állok. Kérem, hallgasson meg! Eleanor annyira megijedt, hogy alig értette. De az életét köszönhette Thomas Brawleynak, ezért immár megbízott benne. – Mit akar mondani? – Ő kért meg, hogy segítsek önnek megszökni. Azt hiszi, persze tévesen, hogy ön vissza fog térni Corkba a mostohafivéréhez. Abban 292
reménykedik, hogy ön el fogja vezetni O’Neillhez. Csakhogy ön Adare-be megy, és én biztonságban oda is kísérem. Eleanor összerezzent. Brawley segített neki elmenekülni Reedtől, és a kedvéért elárulta a parancsnokát. A kapitány tisztességes ember, akit minden tisztnek követnie kellene. Most azonban Sean élete a tét. Eleanor közelebb léptette a lovát. Kénytelen volt felhasználni Brawleyt. Feléje nyújtotta a kezét. – Lady Eleanor? – kérdezte a kapitány értetlenül. A lány közelebb hajolt. – Többel tartozom önnek, mint amit valaha meg tudnék hálálni – suttogta, s megérintette a rugós csíptetőt a férfi vállszíján, leoldva ezzel róla a karabélyt. Sebesen megfordította, s elcsúsztatta a biztonsági reteszt, hogy szabaddá tegye az ütőszeget, bár nem célzott egyenesen a kapitányra. Brawley levegőért kapkodott. – Thomas! – kiáltotta Eleanor. – Nagyon sajnálom, de Corkba megyek, nem Adare-be. Reed egy őrült, és nekem gondoskodnom kell arról, hogy Sean el tudjon menekülni az országból. Ha Reed velem ilyen gyalázatosan bánt, mit fog tenni vele? Brawley falfehér volt. – Ő maga is azt mondta, hogy ön hozzá fog sietni, de én nem hallgattam rá. Azt hittem, hazamegy, ahol biztonságban lesz. Drága Lady Eleanor, gondolja át újra! Igaza van, Reed egy őrült. Én azonban már küldtem egy levelet Wilkes őrnagynak. Reednek nem fogják engedni, hogy így folytassa tovább. – Remélem, igaza lesz. De nekem figyelmeztetnem kell Seant. – Akkor engedje meg, hogy elkísérjem Corkba, Lady Eleanor. Kérem! Én úriember vagyok, nem engedhetem, hogy egyedül lovagoljon az úton éjjel. Eleanor azonban nem akarta őt belekeverni a titkos tervébe. – Ha elkísér Corkba, azt mondhatjuk, hogy itt megszöktem öntől, és ön csak üldözött a városhatárig – mondta tűnődve. – Igen, azt mondhatjuk. – Brawley megértette, hogy Eleanor senkit, még őt sem engedi eljutni Sean búvóhelyéig. Bólintott, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Kérem! 293
Eleanor visszaadta neki a karabélyt. A fejük fölül továbbment a felhő, s a hold megvilágította az utat. Megsarkantyúzták a lovakat, és nekilódultak az éjszakának. Sean nem Amerikába, hanem Franciaországba vett hajójegyet, hogy majd Normandiából induljon tovább az Egyesült Államokba. Hajója, egy kis francia szkúner másnap készült vitorlát bontani. A férfi úgy érezte, mintha egy valószerűtlen rémálom közepébe csöppent volna. Épp fát vágott O’Riley gazdának, mert úgy érezte, viszonoznia kell valamivel a férfi önzetlen tettét, hogy segít elrejtőznie. De mozdulatai csak gépiesek voltak, már nem gondolkozott és nem is érzett. Kába volt, és érzéketlen. Halvány szomorúság töltötte el, név nélküli, azonosíthatatlan megbánás, sajnálkozás. De legalább Elle mostanra már biztonságban van Adare-ben. Tegnap kellett megérkeznie. Örülni nem tudott ugyan, de legalább megkönnyebbült. Meglendítette a fejszét, és kettéhasította a nehéz farönköt. Bár a szürke ég nem sok jóval kecsegtetett, Sean nem fázott, jóllehet nem volt rajta ing. Egyedül a lelke volt fagyos. A bizonytalan jövő oly sötétnek tűnt előtte, mint a verem, amelyben két évig raboskodott. Szerette volna megfejteni a történteket. Már nem tudta azt sem, ő maga mi és kicsoda. Mielőtt oly meggondolatlanul elhagyta Askeatont, még ép volt, és egész. S az utóbbi pár napban egy kis időre újból olyannak érezte magát, mint hajdanán. Mint az a négy évvel ezelőtti férfi, akinek volt szíve és lelke, múltja és jövője. Ám ez a furcsa, újonnan megtalált öntudat hamar elszállt. Elle magával vitte. Meghallotta, hogy lovas közeledik, és megdermedt. A ház mögött állt az udvaron, nem messze a kis, fából ácsolt óltól, melyben O’Riley megbecsült kocáját tartotta. Gyorsan odafutott a házhoz, s a falnak lapult, fejszével a kezében. Aztán kilesett az épület mögül. A látványtól megállt a szívverése. Eleanor ugrott le egy katonalóról abban a fehér ruhában, amelyet ő vett neki, egy férfiingben és egy barna köpenyben. Rohanni kezdett a bejárat felé, de Sean tudta, hogy senki sincs otthon. Előlépett a ház mögül. 294
– Elle! A lány megtorpant, és sebesen hátrafordult. – Nem mentél el! – kiáltott fel. Sean szíve életre kelt. Vadul, őrülten, bolondmód kezdett verni az örömtől. Látnia kellett Elle-t legalább még egyszer, mielőtt elindul. Már szemerkélt az eső, de az udvar még napfényben fürdött. Sean rádöbbent, hogy mosolyog. S Eleanor is mosolyogva rohant oda hozzá. Mikor feléje nyújtotta a kezét, a férfi észrevette a zúzódást az arcán, mely már kezdett széterjedni, s egyszerre volt lila, zöld és kék. Eleanor a karjába vetette magát. – Semmiség. Kate mondta, hol talállak. Híreim vannak, Sean! A férfi megijedt. A lány arcáról a szemére emelte a tekintetét, ahonnan az ő rettegése tükröződött vissza. – Mi történt? – kérdezte halkan, majd megfogta a lány kezét, s lefejtette a válláról. Eleanor összerezzent. – Van egy kém az ellenállók között, Sean. Itt nem vagy biztonságban. Connellyt és engem feltartóztattak az úton a katonák. A férfi Eleanor szorosan bekötözött csuklójára nézett. Vére úgy kezdett zúgni a fejében, a fülében, hogy alig hallott tőle. Hirtelen Peg elmosódott képe jelent meg előtte. Kérdőn a lány szemébe nézett. – Leestem a lóról – mondta Elle sietve. Ennél nagyobb hazugságot Sean még sosem hallott. – Megbotlott – magyarázkodott tovább Eleanor. – Mennyire sérültél meg? – kérdezte Sean, miközben sötét, veszélyes indulatok keltek életre benne. – Nem sérültem meg – felelte a lány rövid, kényszeredett mosollyal. – Sean, figyelmeztetnem kell téged. Reed ezredes Kilraven Hillben van, és bevallotta, hogy megölte a feleséged. Sean a döbbenettől mozdulni sem tudott. Egy pillanatra még gondolkodni sem. – Az egy őrült – suttogta a lány, s könnyek gyűltek a szemébe. – Jön utánad, Sean! Azért jöttem vissza, hogy figyelmeztesselek. Sean nyomban megértette, hogy Reed tette mindezt Eleanorral. 295
– Mondj el mindent… Eleanor! – kérte olyan határozottan, hogy maga sem ismert a hangjára. A lány elhúzódott tőle. – Nincs itt több mondanivaló, mint hogy szándékosan küldte az embereit a szegény feleségedre. Nagyon félek tőle, és neked is félned kellene. Sean szívverése lelassult, megszállta valami furcsa nyugalom. – Tehát egy kém adott fel minket. Téged feltartóztattak a katonák, és elvittek Reedhez… Kilraven Hillbe. A lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Sean arca holtsápadt volt, amitől még élesebben kirajzolódott a sötét sebhely. – Semmi sem történt – sietett megnyugtatni Eleanor. Sean testén borzongás futott át. – Hogy kerültél ide? – Brawley kapitány segített megszöknöm. A férfi felszegte az állát, mire könnyek szöktek Eleanor szemébe. – Ne hazudj nekem! – figyelmeztette Sean. – Hidd el, jól vagyok! – De megütött, igaz? Hozzád is nyúlt? – kérdezte, s lelki szemeivel látta, ahogy Reed megég a pokol tüzén. A lány először megrázta a fejét, aztán ahogy lassan elöntötték az emlékek, igent intett. Sírni kezdett, két nagy könnycsepp gördült le lassan az arcán. Megöli Reedet! – Semmi baj! – ölelte át a lányt. – Most már itt vagyok, Elle, és nem fogom engedni, hogy még egyszer hozzád érjen. Eleanor bólintott, s tekintetét Seanéba fúrta. – Annyira féltem! – Mit tett veled? – kérdezte a férfi, s maga is elcsodálkozott, milyen nyugodt a hangja, miközben forr benne a düh. A lánynak nehezére esett megszólalni. Sean lehajtotta a fejét, s ajkával lágyan súrolta az övét. – Mondd el nekem, Elle! Eleanor bólintott. – Szörnyen durva volt. Sean, ez az ember nem fél senkitől, még apától vagy Tytól sem, senkitől! Senki nem beszélt még így velem, 296
arról nem is beszélve, hogy… – Elhallgatott, csak a könnyei potyogtak még sűrűbben. Sean szorosan tartotta a karjában, ő pedig a mellkasára hajtotta a fejét, és zihált a gyötrelemtől. A férfi még szorosabban magához ölelte, és feltette a kérdést. Tudnia kellett. – Megerőszakolt? – Nem. Sean merőn a szemébe nézett, ő meg vissza. – Akkor miért van rajtad férfiing… a ruhád fölött? A lány szája megremegett. Sean erre kibontotta a köpenyt, s ledobta a földre. Az ing felé nyúlt, s keze remegése elárulta, micsoda harag és kín dúl a lelkében. Kezdte kigombolni az inget. Elle a keze után nyúlt, hogy megállítsa, de Sean nem vett róla tudomást, s amint fogytak a gombok, egyre inkább láthatóvá vált a szakadás. Sean végül szétnyitotta az inget, amely alatt két tű tartotta egybe a ruha elejét. Seannak felfordult a gyomra az idegességtől. – Ne hazudj nekem! – Azt… nem tette, amit kérdeztél. Egy késsel, egy levélbontóval vágta szét a ruhám – mondta a lány holtsápadtan, majd lehunyta a szemét. Elle egész életében biztonságban, tiszteletben, védetten élt. Sean legszörnyűbb félelme vált valóra. Reed újra megjelent az életében, és rátette a kezét Elle-re. Már nem látott semmi különbséget a kegyetlenkedés, a durvaság és az erőszak között. Magához húzta a lányt, aki szorosan kapaszkodott belé. Sean a hátát, a haját simogatta. – Hol van most Reed? – Nem tudom. – Eleanor hangját alig lehetett hallani, ahogy arcát a férfi mellkasába fúrta. – Brawleynak ő engedte meg, hogy megszöktessen, mert követni akart minket. Jól gondolta, hogy visszajövök hozzád. Istenem, Sean, hogy miket mondott nekem! A férfi belenézett a lány szenvedő tekintetébe, és tovább simogatta a haját.
297
– Mihelyt biztonságban visszakerültél Adare-be, elkezdesz felejteni. Lassan elhalványodik majd, hogy… bárki képes volt ilyen megalázóan bánni veled. Brawley hol van? – Órákkal ezelőtt elváltam tőle. Megállapodtunk, hogy nem tudhatja meg a hollétedet. Azt hiszem, sikerült kijátszanunk a katonákat, de Reed itt ólálkodik valahol Cork körül. Sean bólintott. Nem lesz nehéz Reedet kicsalogatni a patkány lyukból. Már előre élvezte a gondolatát is annak, hogy szembeszáll vele, és puszta kézzel megfojtja. A lány tökéletesen értette, mi jár a fejében. – Nem támadhatsz rá még egy angolra, Sean! Nem szabad! Nem engedem! Sean megérintette a lány arcát, ahol nem volt zúzódás. – Sajnálom, Elle, de Reednek meg kell fizetnie… mindenért. – Meg fog ölni. Ezt Sean is valószínűnek tartotta, de jobbnak látta, ha hazudik. – Akkor csapok le rá, amikor a legkevésbé várja. A sötétben, mint egy gyáva útonálló. Mire észbe kap, már vége, és vele minden bajnak vége lesz, Elle. Nyugodtan alhatsz majd éjjelente. A lány hevesen megrázta a fejét. – Itt nem nekem vannak rémálmaim! Nem én nem tudok nyugodtan aludni amiatt, amit Reed Peggel és Michaellel művelt. Ne akarj engem megbosszulni, én jól vagyok, Sean. – Nagy levegőt vett, aztán folytatta: – Kérlek, ne menj Reed után! Apa ezekben a percekben is azon van, hogy kegyelmet eszközöljön ki a számodra Londonban. Ha neki támadsz Reednek, nem kapsz kegyelmet soha! – Sosem tudnék együtt élni a gondolattal, hogy hagyom elsétálni, hogy nem bűnhődik meg azért, amit veled tett! – kiáltott fel a férfi. – Én jól vagyok! – kiáltotta Eleanor sírva. – De még sosem láttam ilyennek a tekintetedet. Semmivel sem tudlak meggyőzni, igaz? Bosszút esküdtél, és mindketten tudjuk, hogy ez a halálodat jelenti! – Ne sírj miattam! – mondta halkan Sean, s azt kívánta, bárcsak meg tudta volna ettől kímélni Elle-t. – Gyere ide! – ölelte újra magához. A lány ezúttal nem fektette arcát a mellkasára, hanem felemelt fejjel az ajkát kereste lázasan. Sean agyán átfutott, hogy ez számukra 298
a vég. Mindjárt itt fogja hagyni Elle-t, hogy megbosszulja, ami vele történt, aztán pedig lógni fog, már ha Reed katonái nem mészárolják le azonnal. Ebben a pillanatban megkeményedett a teste, s hatalmas, elkeseredett, emésztő vágy kerítette hatalmába. A lány megérezte rajta a változást. Elvette száját az övéről, és tágra nyílt szemmel, meglepetten a szemébe nézett. Sean megfogta a kezét. – Gyere! – súgta, azzal magával húzta a ház mögé, átölelte, s ledöntötte a földre. Eleanor felkiáltott, benne ugyanúgy fellobbant a láng. Ajkuk mohón összeforrt, ahogy nemsokára a testük is. Nyelvük ritmusos csatába kezdett, Sean keze pedig a szoknyát tolta félre, hogy hozzáférjen a lányhoz. Elle sóhajtozott a gyönyörtől, s szerelme nadrágjának gombjai után nyúlt. Sean elcsendesedett egy pillanatra, amint a lány keze végigsiklott kemény vesszején. Elszállt az agyából minden bosszúvágy, csak Elle számított, semmi más. Zihálva hanyatt feküdt, s a lány szétnyitotta nadrágja elejét. Hosszú haja ráhullott, s a végletekig ingerelte a férfit, aki már majdnem könyörgőre fogta, de nem lett rá szükség. A lány nyelvével végigsimogatta, mire ő két tenyere közé fogta az arcát, s lágyan elsuttogta a nevét: – Elle! Aztán megmozdult, s maga alá fordította a lányt. Tekintetük egy pillanatra találkozott, majd Sean mélyen besiklott Eleanor combjai közé. A lány mindkét karját a nyaka köré fonta, s kapaszkodott bele, miközben feljutottak a fellegek közé. – Ne engedj el! – sikoltotta. – Soha! Eleanor egy percig még csendben feküdt Sean karjában, s ráébredt, hogy ugyanolyan mélyen szereti, mint valaha. Nem is Reedtől félt már, inkább Sean tervei aggasztották. Bár még mindig zihált, felült, és elrendezte a ruháját. – Mennünk kell, Sean. Cliff hajója még mindig itt van a közelben? Még ha figyelik is, a Fair Lady a legjobb esélyünk a menekülésre.
299
– Igazad van, mennünk kell. Rajta akarlak látni azon a hajón – értett egyet Sean. Felállt, hátat fordított, és gyorsan begombolta a nadrágját. A lány talpra ugrott, amint rájött, mi Sean szándéka. – A fenébe, Sean! Azt tervezed, hogy otthagysz Cliff-fel, míg te öngyilkosságot készülsz elkövetni? – Kétségbeesett egyezkedésbe fogott. – Ne tedd ezt, Sean! Ha ragaszkodsz hozzá, hogy hazamenjek… Sinclairhez… hát megyek. Te Amerikába mész, én meg haza. Sean szomorú tekintettel fordult feléje. – Túl késő az alkudozáshoz. Menjünk! Ketten ülünk a lovon. Eleanor megmakacsolta magát. – Nem. Nem foglak itt hagyni, hogy tönkretedd magad és az egész életed. Sean rámeredt, arcára kőkemény elszántság ült ki. – Ne akard, hogy erővel tegyelek fel arra a lóra! Eleanor senkit sem látott még ennyire elszántnak, de nem adhatta fel. – Ha szeretsz egyáltalán, akkor élni akarsz, nem pedig Reed ezredes nyomába eredni. Sean megacélozta magát, de szemébe fájdalom költözött. – Ez nem tisztességes. – Itt semmi sem tisztességes! – kiáltotta a lány hisztérikusan. A férfi haragtól elsötétülő tekintettel megrázta a fejét, és elindult a ház másik oldala felé, ahol a katonalovat hagyta legelni. Ekkor hallotta meg Eleanor a lovasokat. Ahogy Sean is. Tágra nyílt szemmel fordult hátra. – Befelé a házba! – parancsolta. – Az ágynál van egy csapóajtó. Használd! Eleanornak csak egy másodperce volt dönteni. – Nem hagylak itt. Még fegyvered sincs. – Van kezem – vágta oda Sean haragos pillantást vetve Eleanorra. Aztán nagy léptekkel megkerülte a házat. Eleanor utánarohant, s azt várta, hogy Reedet meg az embereit fogja látni belovagolni az udvarra. Amint elképzelte, hogyan esik 300
neki Sean a tisztnek és mi lesz ennek a következménye, szinte már látta szerelme élettelen testét a földön heverni. Sean azonban hirtelen megtorpant, s ő beleszaladt a hátába. Aztán észrevette Devlint, Tyrellt és Rexet. A fivérek az udvar másik oldalán állították meg a lovaikat. A férfiak egy pillanatig csendben egymásra meredtek, aztán a három érkező egyszerre nézett őrá. A lányt nem érdekelte, észreveszik-e rajta szerelmeskedésüket, csak elrohant Sean mellett. – Meg kell állítanotok! – fordult Devlinhez, hisz végül is ő volt Sean bátyja, akire a fiú mindig hallgatott. – Meg akarja ölni Reed ezredest! Devlin leugrott a lováról, majd Tyrell is, csak Rex nem, aki csonka lába ellenére nagyszerű lovas volt. Devlin ért oda a lányhoz először. Tekintetével végigpásztázta az arcát, aztán odalépett Seanhoz. A fivérek egymásra meredtek, aztán Devlin elkáromkodta magát: – Átkozott bolond! Aztán úgy ölelte magához, mint kisfiúkorában, s egy hosszú pillanatra nem is engedte el. Eleanor sosem érzett még ekkora megkönnyebbülést. Tyrellhez fordult, miközben mankójára támaszkodva Rex bicegett feléjük. – Meg kell állítanod, Ty! – Mindent megteszek, amit tudok. Történt valami bajod? – Alig. Ty felemelte húga állát, és mélyen a szemébe nézett. – Döntened kell, Eleanor. Választanod kell Sean és Sinclair között. Sean talán nem éli túl ezeket az eseményeket, Sinclair pedig még mindig Adare-ben van, és várja, hogy visszatérj. Nincs sok idő. Eleanor Sean felé fordult. Devlin addigra már elengedte az öccsét, aki merőn nézte a lányt, tágra nyílt, sokatmondó tekintettel. – Ez nem kérdés – suttogta Eleanor. Semmi sem változott, Sean volt az élete. Sean komor arccal lépett közelebb. – Sinclairt választja – jelentette ki a lány helyett. 301
Eleanor felkiáltott, s észrevette, hogy könnyek csillognak Sean ezüstszürke szemében. – Megmagyaráznád ezt neki is? – szólalt meg Tyrell tekintélyparancsoló hangon. Sean még csak rá sem nézett mostohafivérére. – Elle… – kezdte, de képtelen volt folytatni. Eleanor zokogva rázta a fejét, szavak nélkül könyörögve, hogy gondolja meg magát. Sean holtsápadtan igyekezett mégis megadni a magyarázatot. – Ezt kell tennem. Sosem tudnám elviselni a terhét annak, ami történt, ha hagynám, hogy Reed megússza, amit tett. – Jól vagyok – suttogta Eleanor. Úgy hajtogatta ezt a hazugságot, mint egy imát. – Nem vagy jól! És neki felelnie kell gyalázatos viselkedéséért. Mindketten tudjuk, hogy… én nem érem meg a holnapot. Eleanor odalépett hozzá, de úgy zokogott, hogy egyetlen szót sem tudott kinyögni. Sean azonban erőt vett magán, és rámosolygott. – Ha máshogy állnának a dolgok, ha újraélhetném az életemet, sosem hagynám el Askeatont, mint négy évvel ezelőtt. Ha nem lennék szökött fogoly… feleségül vennélek, Elle. Szeretlek. Eleanor összerogyott, de nem Sean kapta el, hanem Tyrell. – Elviszlek Cliffhez – mondta Tyrell gyengéden –, Rex és Devlin pedig itt marad Seannal. A lány megrázta a fejét, azt akarta mondani, hogy Seannal marad a végső pillanatig. Tapodtat sem mozdul mellőle többet. Ekkor hangos patadobogás verte fel a csendet, s Eleanor tudta, hogy ez csak Reed lehet, és a csapata. Nagy nehezen felegyenesedett, s megfordult. Tyrell még mindig erősen tartotta a karjával, miközben egy tucat katona léptetett be az udvarra kék kabátban, világító, fehér vállszíjjal, élükön Reeddel. A katonák megállították a lovakat. Félelmetes csend lett az udvaron, melyet csak a lovak horkantása és a lószerszámok csörgése zavart meg. Sean mosolygott. Eleanor nem tudta levenni róla a szemét, s rosszullét fogta el a félelemtől. 302
Sean Devlinre nézett, aki kivonta a kardját, azt a hosszú szablyát, amelyet a királyi haditengerészet kapitányaként viselt, és odadobta neki. Eleanor szíve összeszorult rémületében, amint Sean könnyedén elkapta a kardot a markolatánál, majd Reedre szegezte a tekintetét. Reed mosolygott. – Hát itt a viperafészek! Vagy talán más szót kellene használnom? – gúnyolódott, majd az ő kezében is megcsörrent a kard. Sean nem felelt. Ellépett Eleanor, Tyrell és Rex mellett, s elindult Reed felé. Reed lova nekilódult. – Egy egész ír lázadófészek – dünnyögte Reed elégedetten. – O’Neill, le van tartóztatva! – Szálljon le a lóról! – mondta halkan Sean, annyira halkan, hogy alig lehetett hallani. Valahogy mégis mindenki felfogta az udvarban, hogy mit akar. – Tartóztassák le! – táncolt félre Reed a lovával. – Gyáva! – vágta oda Sean. A hideg mosoly még mindig ott játszott a szája körül. Reed azonban már nem mosolygott. Olyan fürgén ugrott le a lóról, hogy Eleanor rémülete az elviselhetetlenségig fokozódott. A két férfi úgy állt egymással szemben, mint két vívómester, kardjukat magasra tartották, hogy le tudjanak sújtani. Mindkettejük szeme vadul villogott. – En garde! – szólalt meg Reed hirtelen. Sean lesújtott, de Reed hárította a csapást. Eleanor tudta, hogy minden fivére ragyogó vívó, de Sean legalább két éve nem fogott kardot a kezében, így hát hatalmas hátrányban volt ellenfelével szemben. Vadul dobogó szívvel nézte, ahogy a két férfi újból összecsap. Csattogtak a kardok, csapás csapást követett. Sean előrenyomult, mire Reed hátrált, majd fordítva. A másodpercek gyötrő percekké álltak össze. Sean arca csillogott az izzadságtól, ahogy Reed arca is, de mindketten elszántan összpontosítottak. Valakinek aznap meg kellett halnia. Ismét összecsendültek a kardok. Sean cselt vetett, és szúrt, kardhegye hirtelen Reed kék egyenruhája vállába mélyedt. Sean visszahúzta a kardot, s az vöröslött a vértől. 303
Reed felmordult, visszavágott, s a két kard összecsapott, majd egymásnak feszült. Eleanorban feltámadt a remény. Sean dühösen újból előrerontott, s a lány hitetlenkedve látta, hogy Reed kardja csörömpölve a földre hull. Az ezredes megdermedt, de Sean is. Aztán Sean a pengéje hegyét Reed szívének szegezte, s elmosolyodott. – Ne! – kiáltotta Eleanor. – Sean, ne tedd! Sean láthatóan megmerevedett. – Fogják el! – ordította Reed. Egy tucat kard csörrent, ahogy kivonták a hüvelyből. Egy tucat katona vette körül a vívókat, s egy tucat penge irányuk nyomban Sean felé, alig centikre a testétől. Eleanor tudta, hogy itt a vég. Olyan közel érezte magához Seant, mintha eggyé vált volna vele, mintha a lénye része volna, akinek ismeri minden gondolatát, a saját lelkében érzi minden vágyát. Sean ölni akart, ölni készült, akkor pedig a katonák őt ölik meg. Ekkor lövés dördült, és Sean kezéből kirepült a kard. Eleanor nem hitt a szemének. Rex teljes súlyával mankójára és bal lábára támaszkodva állt nem messze tőlük lőállásban, pisztolya még mindig Seanra és Reedre szegezve. Az udvar nyomban megelevenedett. Mielőtt még Reed megszólalhatott volna, Seant megragadták a katonák. – Bilincseljék meg! – vágta oda Reed megvetőn. – Ne! – sikoltotta Eleanor. Seant a toporgó lovak és a többi katona felé vonszolták. Eleanor ki akarta tépni magát Tyrell kezéből. – Eleanor! – sziszegte a bátyja, s még erősebben markolta a karját, nem engedve, hogy Sean után rohanjon. Mennyire gyűlölte őt ezért! – Engedj! – kiáltotta. – Hadd búcsúzzam el! Engedj, Tyrell! Tyrell magához szorította. – Nem. – Lóra, és indulás! – csattant Reed parancsszava, aki máris fenn ült a lován. Feléjük fordította a pejt. – Önökkel nincs semmi vitám, különösen nem önnel, kapitány úr – fordult Devlinhez –, vagy önnel, 304
őrnagy úr – nézett Rexre. Azzal megfordította a lovat, felemelte a karját, s intett a csapatnak, hogy kövesse. Sean ott lovagolt közöttük maga előtt megbilincselt kézzel, s a csapat lassan távolodott. Eleanor tovább harcolt Tyrell-lel. Rúgott és csapkodott, s a férfi hirtelen elengedte. – Ne, Eleanor! De a lány felemelte a szoknyáját, s a lovak közé rohant. – Sean! Sean! – kiáltotta, majd utolérve a férfi lovát, szerelme lábába kapaszkodott. Sean merőn nézett előre, mintha nem is hallaná. – Sean! A férfi álla megfeszült, halántékán lüktettek az erek, mégsem volt hajlandó semmi jelét adni, hogy érzékeli a lány jelenlétét. Eleanor végül nem tudott már lépést tartani az ügető lovakkal. Megbotlott, de mit sem érdekelte, hogy ha elesik, esetleg megtapossák. Aztán elment mellette az utolsó lovas is, s ő csak nézett utánuk, amíg el nem tűntek az út kanyarulatában. Valaki megállt mellette. Tyrell volt az. – Gyere, Eleanor, ideje hazamenni.
305
18.
Szakadt az eső, amikor Eleanor megérkezett Adare-be. Rexszel utazott Corkból, fivére lova a kocsi után volt kötve. Eleanort megbénította a félelem, lélegezni is alig tudott. Egész úton Sean elfogásának képei kísértették. Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni, milyen beletörődő nyugalommal fogadta a férfi, amikor elvezették, ahogy azt sem, hogy tudomást sem vett róla. Mostanra már minden bizonnyal odaért a Kilraven Hill-i börtönbe. Végre bevallotta, hogy szereti őt. Örömnek kellene hát betöltenie a lelkét, nem ekkora kétségbeesésnek. Az egyik bátyjától kapott finom zsebkendő már cafatokban lapult a tenyerében. Felnézett Rexre, aki az úton többnyire csak hallgatott. Láthatóan ugyanúgy elmerült a saját gondolataiban, mint ő. – Reed egy eszelős – tört ki hirtelen belőle. – Képes rá, hogy puszta szórakozásból bántsa Seant, vagy ami még rosszabb, felakassza, mielőtt bármi hír jönne Londonból. Rex megfogta a kezét. – Ezért lovagolt Tyrell egyenest a helyőrségbe, hogy nyomást gyakoroljon az ezredesre, és megértesse vele, hogy várnia kell a további parancsra, vagy komoly következményekre számíthat. – Tynak fogalma sincs, kivel van dolga! – kiáltott fel Eleanor. Már a hosszú, kavicsos behajtón haladtak, s megpillantották az udvarház fenséges szürke kőfalait, melyek ezüstösen csillogtak az esőben. – Reed nem fél tőle, sem apától, sem senki mástól a családban. – Devlin is ott van Tyrell-lel – mondta Rex nagy nyugalommal, sőt halványan mosolyogva. – Nem tudom elképzelni, hogy ne félne tőlük legalább egy kicsit bárki, akivel ők ketten farkasszemet néznek. Ha Reednek sikerült is elhitetnie veled, hogy nem fél senkitől, az 306
csak ámítás volt. Ő egy szájhős, Eleanor, ez teljesen világos. És a szájhősök mind gyávák. A lány szívében egyetlen pillanatra feléledt a remény. – Nekem nem tűnt gyávának. Rex elszánt arckifejezést öltött. – Te egy védtelen, fiatal nő vagy. Ő meg egy gyáva szájhős, aki mindenképp meg fog fizetni azért, ahogy veled viselkedett. Eleanor tudta, hogy Rex valami szörnyű sorsot szán Reednek, de most nem ez volt a legnagyobb gondja. Szerencsétlen arccal bámulta a házat miközben megállt a kocsi. – Talán el kellene mennünk Londonba, hogy kiderítsük, apa mit intézett – mondta. – Másrészt meg nem akarom itt hagyni Seant. Látnom kell őt, Rex. A férfi a húga keze után nyúlt, erősen megszorította. – Eleanor, Peter Adare-ben maradt, és neked nagy önuralomra lesz most szükséged. Nem segít senkinek, ha Peter rájön, hogy őrülten szerelmes vagy Seanba. – Nem tudok találkozni vele. Most semmiképpen, amíg rosszul vagyok az aggodalomtól Seanért. Hisz az élete a tét. – Muszáj lesz – jelentette ki Rex határozottan. – De azt biztosan megérti majd, hogy egyenesen a lakosztályodba kell menned ebben az állapotban – mondta bátorító bólintással. Kap tehát egy kis haladékot, legalábbis reggelig, Peter azonban mindenképp magyarázatot vár. – Nem tehetek más, cserben kell hagynom – suttogta Eleanor. – Nem maradt egy csepp bátorságom sem magyarázkodni vagy szépen becsomagolni a dolgot. – Azt javaslom, ne legyél őszinte Sinclairrel, Eleanor. Ha Sean nem kap kegyelmet, a te fejed fölül sem múlik el a veszély. A lány felfogta, hogy összeesküvéssel vádolhatják Sean szökésében, hisz Reed meg a katonái látták Seannal, amikor elfogták. – Én is áruló vagyok! Többé már nem tagadhatom, és nem is akarom. Talán így a legjobb. Ha Sean lógni fog, engem is felakaszthatnak vele – felelte, s komolyan is gondolt minden egyes szót. 307
– Ne mondj ilyet! – kiáltott fel Rex, sötét bőre egészen elsápadt. – Ő nem Rómeó, és te nem vagy Júlia. Megmondom, mit tegyél, és életedben először hallgatni fogsz rám. Sőt engedelmeskedsz! Nem magyarázol el semmit senkinek, kivéve Sinclairt, neki pedig azt a sztorit fogod előadni, amit Reednek. Szörnyen hiányzott a mostohafivéred, és mivel hittél az ártatlanságában, tőle akartad hallani az igazat. A pillanat hevében mentél el vele Adare-ből, nem pedig azért, hogy segítsd a szökésben. De miután vele mentél, már nem volt visszaút. Otthagyott téged nyomban, amint beértetek Corkba, te pedig azért tértél oda vissza, hogy figyelmeztesd Reed szándékai felől, miután téged is elfogtak. Sean a te szeretett mostohafivéred, Eleanor! – rágta a lány szájába Rex kíméletlenül. – Semmi több! Eleanor maga köré fonta a karját. – Tucatnyi tanúja van annak, hogy megszöktem a helyőrségből, és egyenest Seanhoz siettem. Melyik nővér viselkedik így? – Az, aki figyelmeztetni akarja a fivérét, hogy egy őrült jár a nyomában – vágta rá Rex. – Az lesz a legjobb, ha hozzámész Sinclairhez, még mielőtt ez az ügy véget ér. Valószínűleg nincs más választásod. Eleanor levegőért kapkodott, s remegni kezdett a haragtól, amikor felfogta Rex álláspontját. – Soha! Nem mehetek hozzá, hiszen Seant szeretem! És ha nem hallottad volna, ő is szeret engem. – Hallottam. De már túl késő. Lehet, hogy Seant felakasztják, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy életed hátralévő részét a Towerban töltsed. Eleanor a fejét rázta, s kibuggyantak szeméből a könnyek. – Szeretem Seant. A szeretője vagyok! És nem fogom letagadni. Rex éktelen haragra gerjedt. – Ha Sean ezt túléli, ezért én vonom felelősségre! Szóval el akarsz mondani Peternek mindent? Ő szeret téged, Eleanor, és mindvégig tisztességes volt veled. Betegre aggódja magát miattad, te pedig vérig akarod sérteni az igazsággal? A lány hallgatott. Peter sokkal többet érdemel annál, amit ő valaha nyújtani tud neki. 308
– Természetesen nem mondom meg neki az igazat. Máris megbántottam, pedig nem ezt érdemelte, és nem akarom ezt tovább tetézni. De nem mehetek hozzá, Rex, mikor Seant szeretem. – Még Sean is azt kívánja neked, hogy menj férjhez Sinclairhez – vitázott tovább Rex villogó szemmel. Eleanor elfordult tőle, s kibámult a kocsi ablakán. Ijedsége, félelme egyre nőtt. Sean valóban egyfolytában arra biztatta, hogy menjen hozzá Peterhöz. Még akkor is, mikor végre bevallotta, hogy szereti. Rápillantott Rexre. – Egy dologban igazad van. Azt fogom mondani Peternek, amit Reednek is, ezzel legalább nem bántom meg annyira. Rex felsóhajtott. – Eleanor, nem akarok durvának vagy kegyetlennek tűnni, csak megpróbállak megvédeni arra az esetre, ha a dolgok még rosszabb irányt vesznek. – Ezt értem. De miért nem felejtkezünk el most az én sorsomról, hisz az pillanatnyilag aligha forog kockán? – Majd ezt is megbeszéljük holnap – felelte Rex némileg szelídebb hangon ha Tyrell már visszatért. Eleanort ekkor szörnyű érzés kerítette hatalmába. – Ugye, nem akarsz az oltár elé vonszolni, ha Ty visszajött? Rex kényszeredetten rámosolygott, miközben szolgák szaladtak ki a házból az esőben, de nem felelt. Eleanor elborzadva döbbent rá, hogy pontosan ezt fontolgatja. De már nem volt lehetősége rákérdezni, mert kinyílt a kocsi ajtaja. A grófné lépett ki a házból, s állt meg a fehér kőlépcső tetején, aztán Peter jelent meg ugyanott. Eleanor térde megbicsaklott, szíve egyenetlenül kezdett verni, amint egy komornyik segítségével lelépett a kocsi lépcsőjéről. Tekintete sápadt, de halványan mosolygó anyjáról Peter Sinclairre vándorolt. Ő ugyanolyan sápadt volt, de nem mosolygott, csak fürkésző tekintettel nézett rá. Eleanort ideges félelem fogta el. Peter úriember, és amint arra Rex is rámutatott, szereti, tiszteli, becsüli őt. A lány előtt egy pillanatra felvillant a Seannal töltött pár nap minden eseménye, beleértve a szenvedélyes perceket is. Érezte, hogy lángra gyűl az arca s felgyorsul a szívverése. 309
– Anya! – suttogta, elfordítva tekintetét Peter merev arcáról. Rex erősen tartotta a karjánál fogva, s mankója segítségével bicegve elindult vele a lépcső felé. Odaérve aztán elengedte, s ő engedelmesen lépkedett előtte a bejáratig. Lopva vetett még egy pillantást Peter felé, aki láthatóan nem volt képes levenni róla a szemét. A grófné felsikoltott, s a könnyeivel küszködött, Eleanor pedig a karjába vetette magát. – Jól vagyok – sietett megnyugtatni. – És Sean? – kérdezte a grófné a lány kezét fogva, tágra nyílt kék szemében gyötrelmes aggódással. Eleanor minden erejét összeszedte, hogy megőrizze az önuralmát. – Elfogták, anya. – Mikor a grófné megtántorodott, gyorsan hozzátette szinte sikoltva: – De él, és sértetlen! A helyesbítés már mit sem számított. A grófné elájult, Peter Sinclair azonban elkapta estében. A karjába vette, aztán Eleanorra nézett. – Ön jól van? A lány bólintott, telve bűntudattal. A férfi gyorsan bevitte a grófhét a házba, Eleanor és Rex pedig követte. Miután Peter letette egy párnázott padra az előcsarnokban, Mary szeme lassan kinyílt. A férfi hátralépett, amint Eleanor az asszony mellé térdelt, s megfogta a kezét. – Anya? A grófné könnyes szemmel nézett vissza rá. – Tényleg nincs semmi bajod? Eleanor bólintott. – Piszkos vagyok, és éhes, de máskülönben nem túl megviselt. – Ez volt élete első hazugsága a mostohaanyjának. A grófné fürkésző tekintettel méregette, s nem szólt semmit. Eleanor pedig tudta, hogy komoly kétségei vannak a kijelentés igazságtartalmát illetően. – Annyira féltettelek, és Seant is! Hova vitték? – Kilraven Hillbe – felelte Eleanor. Tudta, hogy anyjának még száz kérdése volna, amelyre tudni szeretné a választ, de amelyet nem mer feltenni. A grófné felült. 310
– Pihenned kell, drágám. Csináltatok neked egy forró fürdőt, és felküldetek vacsorát a szobádba. Természetesen magam szolgállak ki. Eleanor megértette az üzenetet. A grófné gondoskodni akart arról, hogy ő gyorsan és biztonságban visszavonulhasson, beszélgetni ráérnek odafent. – Valóban szükségem van pihenésre, nagyon kimerültem – bólintott. Aztán dobogó szívvel lassan felállt, és szembefordult Peterrel. Érezte, hogy reszket, és lángol az arca. Egy végtelennek tűnő pillanatra csend támadt, feszült csend. De Eleanor egyszerre látott megkönnyebbülést és szenvedést Peter szemében. Vajon mennyit sejt? – Sinclair! – törte meg Rex a csendet. – Szeretnék önnel néhány szót váltani. Peter nem vette le szemét a lányról. – Beszélhetnék előbb a menyasszonyommal? Eleanornak elszorult a szíve. Hogy gondolhatja, hogy ezek után is feleségül akarja venni őt? Vagy csak azért használta ezt a szót, mert hivatalosan még nem bontották fel az eljegyzést? – Eleanor szörnyű megpróbáltatásokon ment át – mondta Rex határozottan. – Elfogták és kihallgatták az angolok, pedig teljesen ártatlan. Most vissza kell vonulnia. Peter elfehéredett. – Megsérült, Eleanor? – kérdezte, s tekintete a lány arcán lévő zúzódásra esett. Eleanor megrázta a fejét, s erőt véve magán közelebb lépett. – Rémes napok voltak – mondta végül. – Végtelenül sajnálok mindent, Peter. A férfi megfogta Eleanor kezét, de még mindig az arcán lévő zúzódást nézte. – Hálát adok Istennek, hogy visszatért hozzám – suttogta. Eleanor nem tudta, mit tegyen. El akarta húzni a kezét, de nem merte. – Biztosan nem esett baja? – kérdezte Sinclair megrendültén. – Igen. És magyarázattal tartozom önnek – kezdte a lány, de a férfi közbevágott: 311
– Anyjának és fivérének igaza van, előbb vissza kell vonulnia. Pihenésre van szüksége, én pedig addig idehívom a család orvosát. Beszélünk, ha majd jobban érzi magát. Eleanor nem is értette, hogyan felejthette el, mennyire kedves és figyelmes ez az ember. – Köszönöm – mondta, Peter pedig halványan rámosolygott. A börtöncellában legalább volt fény és levegő. Ezt Sean már akkor észrevette, mikor egy katona belökte oda. Persze ez a tény sem tudta enyhíteni benne a növekvő pánikot. A kinti szürkülettel ugyanis hirtelen sötét lett odabent, s ő egyre nehezebben kapott levegőt. Félelem fojtogatta, akkor sem retteghetett volna jobban, ha a megásott sírja mellett kell állnia. A rácsos vasajtó túloldalán Reed halkan felnevetett. – Csak nem sírunk, O’Neill, mint egy kisgyerek? Egy kislány? Ekkor hallotta meg Sean a zokogásra emlékeztető hangot, mely a saját mellkasából tört fel. Arccal a kőfalnak dőlt. Nem a sírjában fekszik, és nincs elfelejtve. Most nem az a helyzet, mint korábban. Ezúttal nem örök reménytelenség vár rá, nem pokol, hanem gyors, biztos halál. Eleanorra gondolt, akit szeretett. Miután őt felakasztották, a lány szerepére az árulásban minden bizonnyal fátyol borul. Ő nem jut Peg sorsára. Most már végképp elfogyott a levegő a cellában. Az ablakon csak rácsok voltak, üveg vagy ablaktábla nem, Sean tüdeje azonban ezt valahogy nem vette tudomásul. Szíve vadul vert, teste verejtékben úszott, körmei a falat kaparták. – Ne aggódjon – folytatta halkan Reed –, nem fog sokáig itt maradni. Napokon belül lógni fog, O’Neill, mert én azon leszek, hogy mielőbb igazságot szolgáltassanak. Sean a kőfalhoz verte a homlokát, és ez fájt, ő azonban mit sem törődött vele. Csak kaparta a falat, és levegőért kapkodva próbálta megőrizni a józan eszét, de nem talált megnyugvást. – Eleanor? – zihálta. – A szeretője bizonyára már a családja kebelén piheni ki magát – felelte Reed. – Ő ártatlan! – kiáltotta Sean. – Ő a mostohahúgom! 312
Reed felnevetett. – Ő a maga ír szajhája, és ezt mindketten tudjuk. Annyira kedves, annyira finom! Sajnálom, hogy nem tudtam befejezni vele, amibe belekezdtem. Sean felkiáltott, s megpördült. – Megölöm, maga kurafí! – vágta oda fuldokolva. Reed csak nevetett. – Hogyan? Szavakkal? Látnia kellett volna a rémületet a szemében, amikor kettévágtam rajta a ruhát! Igazán szép nő, nem mondom! Sean nekilódult, hogy megragadja, de a rács túloldalán álló Reed elhátrált. – Meg fog fizetni azért, amit tett – sziszegte Sean. – Vagy talán ő fog megfizetni azért, amit maga tett – mondta Reed halkan. Peg összetört, megkínzott alakja jelent meg Sean lelki szemei előtt. Ezúttal olyan elevenen, hogy szinte látta minden arcvonását és rajta a vért. Peg arca szürke volt, de a vére vörös – sötét, ugyanakkor eleven. Sean fogadalmat tett, hogy még mielőtt felakasztanák, megöli Reedet. Csak az a kérdés, hogyan tudná becsalogatni a cellájába, hogy kitörhesse a nyakát. – A szeretője ugyanolyan bűnös, mint maga – folytatta Reed – és erről a világ is hamarosan tudomást szerez. Felelnie kell majd a tetteiért. Azt hiszem, ez sokkal nagyobb elégtétel lesz a számomra, mintha megerőszakolnák vagy felakasztanák. Élete hátralévő részét vagyontalanul, börtönben, egyedül fogja leélni, elfeledve, jelentéktelenül. Sean megragadta a rácsot, s igyekezett visszafogni magát, legyőzni a késztetést, hogy kinyújtsa a kezét fogva tartója felé. – Minden téren győz az igazság – jelentette ki Reed hűvösen. – Örülök, hogy ön is az igazságot keresi, ezredes – szólalt meg Reed háta mögött Tyrell határozott hangon, meglepve mindkettőjüket, amint Devlin kíséretében belépett az előtérbe a folyosóról. – Ha mindannyian ugyanazért a nemes célért küzdünk, sokkal könnyebb lesz elérni. 313
Sean végre be tudta szívni tüdejébe a levegőt. Tyrell és Devlin itt van. Ő ugyan kétségkívül nem kerülheti el a sorsát, de legalább azt nem fogják megengedni, hogy Eleanornak baja essen. – Az igazság azt követeli, hogy O’Neill himbálózzon a kötélen, és ezt maguk is átkozottul jól tudják – vágta oda Reed. – Nem. Ez csak egy újabb igazságtalanság lenne, és szeretném emlékeztetni, hogy mostohafivérem már eddig is a legsúlyosabb igazságtalanságot szenvedte el a katonaság részéről, az ön részéről. Két évig volt bezárva egy angol börtönbe hamis vád alapján. Adare ezekben a percekben is Londonban van, és gondosan ki fogják vizsgálni annak a kilvore-i éjszakának, valamint Sean letartóztatásának, bebörtönzésének és elítélésének az eseményeit. Sean alaposan meglepődött, mert nem hitte volna, hogy lehetőség van bármiféle utólagos kivizsgálásra. Tyrell azonban olyan tekintéllyel és olyan határozottan lépett fel, hogy valódi vigaszt merített a szavaiból. Reed már halványabban mosolygott. – Van ennek értelme? Mert ha igen, mylord, én bizony nem látom. – Van egy tanúja annak a napnak, ezredes, és a fivérem épp most viszi Londonba. Sean sosem követett el árulást, és miután ez bebizonyosodik, kegyelmet fog kapni. Nyomatékosan figyelmeztetem, hogy vigyázzon a biztonságára… és az életére addig a napig! – mondta Tyrell hűvösen. Reed válaszolt, bár nem annyira önelégülten, mint korábban: – Nem maradt tanú. A falu minden férfija részt vett a fegyveres felkelésben, és mindannyian az életükkel fizettek. Kivéve O’Neillt. – Téved. Maradt egy tanú, és az ő vallomása tisztázni fogja Seant – jelentette ki Tyrell kereken. – De ez még nem elég. Az ön tevékenységét is nagyító alá veszik, akár egy patkányt a laboratóriumban. Reed először nagyot nézett, aztán elnevette magát. – Ezt a szájhősködést! Ki engedte be magukat? – Brawley. És ha azt gondolja, hogy megtagadhatja tőlem a mostohafivérem meglátogatását, miután igazságtalanul már eddig is két évet kellett börtönben töltenie, akkor nagyon téved. Reed szeme villogott a dühtől. 314
– Nincs tanú, és én nem csináltam semmi rosszat! Tyrell szája fenyegető mosolyra húzódott. – Hozzányúlt a húgomhoz. Sean megfeszült. Vajon mennyit tud Tyrell? Reed csak egy perc múlva szólalt meg: – Csak kihallgattam az őt megillető tisztelettel. Sajnos megbotlott, és elesett, mikor behozták az erődbe. Én sosem nyúlnék egy ujjal sem egy hölgyhöz. Tyrell közel hajolt a férfihoz. – A karrierjének vége, ezredes. Reed összerezzent, majd felmordult. – Ne merjen fenyegetni! – sziszegte, azzal kimért léptekkel távozott. Sean nekidőlt a falnak. Ahogy halványodott benne a gyűlölet, lassan csökkent a pánik is. Különös nyugalmat érzett. – Ne tedd, Ty! Ne cukkold, túl veszélyes. Elle után vetheti magát, miután velem végzett. – Nem félek tőle, Sean. Valóban tönkre akarom tenni. – Akkor várj a sorodra! – dünnyögte Sean. Ty felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, te már épp eleget tettél. Úgyhogy azt javaslom, Reedet bízd csak rám. Ekkor Devlin ellépett Tyrell mellett, és megmarkolta a cella rácsát. – Beteg vagy? – kérdezte egyenesen. Sean majdnem felnevetett. – Mit számít már nekem a betegség? – kérdezte, de közben inge ujjával letörölte a homlokáról csorgó verejtéket. – Miben tudok neked most segíteni? – kérdezte a bátyja komoran. Devlin megérezhette, hogy újra bezárva lenni egy cellába olyan lehet az öccsének, mintha élve eltemetnék. Sean megrázta a fejét, s magára kényszerített néhány mély, megnyugtató lélegzetet. Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nincs itt elég levegő – nyögte –, de tudom, hogy csak úgy érzem. – Lázas vagy? – kérdezte Devlin. 315
Sean megrázta a fejét. – Nem, csak kezdek megbolondulni. – Azzal leült a padlóra, és maga elé bámult. Egyik fivére sem szólalt meg, mire egy idő után ő kezdett beszélni: – Magammal nem törődöm. Kész vagyok meghalni… Kezdettől ez várt rám, és már nem tudom elkerülni. De Elle… – Felnézett a többiekre. – Meg kell védenetek Eleanort. Találd meg a módját, Dev, hogy ne tűnjön úgy, mintha bármi köze lett volna hozzám! Reed megfenyegette. – Reed nemsokára egy Ausztrália felé tartó fegyenchajón fogja találni magát – jelentette ki Tyrell komoran. – De a fenébe is! Eleanor valóban belekeveredett ebbe az egészbe, és ezt egy tucat katona is tudja. Szándékosan jelentél meg az esküvője napján, hogy tönkretedd a jövőjét? Az életét? Sean maga elé idézte Eleanort, ahogy ott állt az öltözőtükre előtt esküvői díszében, lélegzetelállítóan gyönyörűen. Összeszorult a szíve. Ő csak el akart búcsúzni, nem pedig megszöktetni a menyasszonyt. – Elég neki az, amin átment, mi meg csak vesztegetjük az időt a vádaskodással – szólalt meg Devlin hűvösen. Sean lassan szóra nyitotta a száját: – Kell, hogy legyen valami módja… esetleg egy csereüzlet… az ő szabadsága az én életemért. – Nem! – csattant fel Devlin. – Te ezt nem érted – nézett fel rá Sean. – Szívesen meghalok, ha ő tovább élhet olyan körülmények között, amilyeneket megérdemel. – Dehogynem értem. Nagyon is értem, hogy szereted Eleanort. De nem lesz semmiféle alku. Mindent a maga idejében. – Devlin most olyan volt, mint egy igazi parancsnok. – Nyomozók keresik Flynnt. Cliff már elindult Kilvore-ba, talán már oda is ért. Meg fogják találni, Sean. Vagy így, vagy úgy, de mindenképp tisztázni fognak téged a vádak alól. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Sean, ahogy észrevette a villanást bátyja szemében. Azt a kegyetlen csillogást, amelyről azt hitte, sosem látja többé. Devlin hamiskásan elmosolyodott. – Lehet, hogy meg sem ismered Flynnt, ha legközelebb látod. 316
Egy csavargót fognak megtenni Flynn-nek, ha az igazit nem találják! Felcsillant Sean előtt a remény, de túl veszélyesnek látta ahhoz, hogy belekapaszkodjon. – Katonák haltak meg azon az estén. És végül én is fegyvert fogtam. – Te csak megpróbáltad megállítani a lázadókat – kiáltotta Tyrell. – Ráadásul te nemesember vagy, nem pedig paraszt. Itt igazságot kell szolgáltatni. És akkor még ott van a feleséged és a fiad dolga. Ők is megérdemlik az igazságtételt. Az utóbbi néhány napban elhalványult bűntudat hirtelen újból a felszínre tört, s vasmarokkal szorította össze Sean szívét. – Honnan? Honnan… tudtok ti róluk? Devlin szeméből együttérzés sugárzott. – Eleanortól, Sean. Sajnálom, ami velük történt. – Akkor azt is tudnotok kell, hogy ők az én bűneimért lakoltak, és Reed okozta a vesztüket – mondta Sean rekedten. – Ebben az esetben a vizsgálat a bebörtönzéséhez vezethet – jelentette ki Tyrell. Sean lassan felállt a földről. Ismét felcsillant benne a remény, s vele Eleanor gyönyörű arcának emléke, ahogy szelíd tekintetéből bizalom és szerelem árad. Aztán Peg arca jelent meg előtte tisztán, amint ott feküdt a karjában haldokolva. Rémület rántotta görcsbe a szívét, s vadul kezdett verni a félelemtől. Peget kegyetlenül megkínozták és megölték miatta, és csak az Isten tudja, mit történt Michaellel. Nem remélhet ő már semmit, legkevésbé egy közös jövőt Eleanorral… Ismét tehetetlen, semmi hatalma, erről nem szabad megfeledkeznie. Az életének vége, csak valami csoda tudna rajta segíteni. De már nem is érdekelte. Eleanor élete azonban annál inkább, ahogy mindig is. Bármennyire gyűlöli még a gondolatát is annak, hogy Sinclair felesége legyen, az ő ágyát melegítse, az ő gyermekeit hozza a világra, az az ember szereti Eleanort. Neki van hatalma, gazdagsága, rangja, ráadásul angol, és szép, hosszú életet biztosíthat Elle-nek. Szembefordult a fivéreivel. 317
– Mindketten tévedtek – jelentette ki. – Írországban nincs igazság, sosem volt. Reed megússza az üzelmeit, én pedig lógni fogok a bűneimért. Ha mégsem, akkor elmegyek Amerikába, de egyedül. Ami Eleanort illeti… nem szeretem őt úgy, ahogy ő szeretné – mondta, s közben látta, hogy Tyrell felkapja a fejét. – Ő varrta magát a nyakamba, és hát gyönyörű nő… Én pedig nem vagyok már az az ember, akinek valaha ismertetek. Elég világosan beszéltem? Tyrell falfehér lett. – Ha ez valami vicc, nagyon rossz ízlésre vall. – Tudod, hogy mindig is szoknyabolond voltam – vont vállat Sean. – Két év egyedül egy lyukban… és akkor Eleanor felajánlott nekem valamit, amit nem akartam visszautasítani… Tyrell agyát úgy elöntötte a düh, hogy meg sem tudott szólalni. Olyan szemekkel meredt Seanra, mintha valami szörnyszülöttet látna, akit sosem ismert. Sean várt, Tyrell pedig átkot szórt rá, majd kiviharzott a helyiségből. Devlin az öccsére nézett, és átlátott rajta. – Ez nagyon meggyőző volt. De miért, Sean? Gondoskodom róla, hogy kiszabadulj. Sean megrázta a fejét. Nehezére esett megszólalni. – Biztonságban akarom tudni Elle-t. Arról gondoskodj, hogy hozzámenjen Sinclairhez – felelte érdes hangon. – Add a szavad! Devlin gondolkodás nélkül válaszolt; – Nem adom.
318
19.
Ugyanaznap
késő délután Eleanor remegve állt meg az aranyszalon küszöbén. Egyedül Peter volt a teremben. A kandalló előtt ült, és bámulta a lángokat. Láthatóan mélyen elgondolkodott. Eleanor tétovázott. Először az volt a szándéka, hogy addig marad a szobájában, amíg csak lehet – látszólag, hogy pihenjen, igazából azonban, hogy elkerülje Petert. De hogy is tudott volna pihenni úgy, hogy Sean alig néhány órányira Adare-től újra egy börtön foglya, és halálos veszélyben forog az élete? Tovább rontott a helyzeten, hogy élesen tudatában volt Peter jelenlétének az otthonában, és annak, amilyen igazságtalanul bánt a férfival. Többel tartozott neki egyszerű magyarázatnál; komoly bocsánatkéréssel. Elkezdett írni egy levelet, de gyorsan rájött, hogy csak egy gyáva keres ilyen kiutat. Fel kell bontania az eljegyzésüket, végleg véget kell vetnie a kapcsolatuknak. – Peter! A férfi talpra ugrott, meglepetten, hogy ilyen hamar viszontlátja. Eleanor mosolyogni szeretett volna, de képtelen volt rá. Beljebb akart menni, csakhogy nem engedelmeskedett a lába. Peter nyomban odarohant hozzá. – Eleanor! Miért nem pihen odafent? Legalább amíg a doktor megérkezik és megvizsgálja. A lány beharapta a szája szélét. – Képtelen vagyok pihenni – felelte, s azt kívánta, bárcsak ne lenne Peter ennyire kedves és figyelmes hozzá. Lassan elment mellette, s besétált a szalonba. – Beszélnünk kell, Peter. A férfi dermedten állt az ajtóban. Eleanor lassan szembefordult vele, keze tétován járt ide-oda a rojtos kanapé háttámláján. – El sem mondhatom, mennyire sajnálom, amit az esküvőnk napján tettem. 319
A férfi elsápadt, majd becsukta az ajtót. – Én megértem, Eleanor – mondta rekedtes hangon. A lány meglepődött. – Hogyan lehetséges ez? Hadd magyarázzam el legalább! Peter közelebb lépett, arcába visszaköltözött a szín, sőt még el is pirult. – Tudom, hogy Sean a mostohafivére. Hallottam, hogy kislányként ön nagy szeretettel csüngött rajta. Azt is elmondták, hogy Sean két évig börtönben raboskodott, és egyetlen családtag sem tudta, él-e még egyáltalán. Milyen szörnyű lehetett ez mindannyiuk számára! Eleanor el sem tudta hinni, hogy lehet Peter ennyire együtt érző. – A családom végül arra jutott, hogy már bizonyára meghalt, de én sosem – suttogta. – Boldog vagyok, hogy mégsem halt meg – jelentette ki Peter. Eleanornak le kellett ülnie, mert attól félt, különben elájul. Peter is leült a kerevetre vele szemben. – Én nagyon jól ismerem az ön jellemét – mondta hevesen. – Tudom, hogy kész bármit megtenni azokért, akiket szeret, akik kedvesek önnek. A lánynak csak egy bólintásra futotta. Mikor fogja Peter végre hűtlenséggel, hitszegéssel, csalással vádolni? Még csak magyarázatot sem követel a viselkedésére? – A családja egyhangúan azt állítja, hogy Sean ártatlan. Hamarosan én is ennek a családnak a tagja leszek, és önök mellett fogok felsorakozni. Eleanort elképesztette ez a nagylelkű viselkedés. Figyelmesen tanulmányozta a férfi arcát, hátha kiolvas valami vádat a tekintetéből, de nem járt sikerrel. Tényleg el akarja őt még mindig venni? Hirtelen képtelen volt tovább hazudni neki. – Mikor Sean megjelent, engem elborítottak az érzelmek, Peter. Amíg ő el nem mondta nekem, fogalmam sem volt, hogy elítélték árulásért, és börtönbe zárták. Mikor rájöttem, hogy a hatóságok kutatnak utána, és fel akarják akasztani, muszáj volt vele mennem. Talán ostobaság volt, de elhatároztam, hogy segítek neki kiszökni az országból. 320
– Értem – mondta a férfi egyszerűen. – A hatóságoknak azonban erről nem szabad tudniuk. – Hogy képes ön ezt megérteni? – kiáltott fel a lány, miközben talpra ugrott. – Miért nem gyűlöl érte? Hisz otthagytam az oltár előtt! Faképnél hagytam önt, Peter, vagy legalábbis úgy fest. Pedig én ezt igazán nem akartam! A férfi megfogta Eleanor kezét. – Azért értem meg, mert szeretem önt – mondta halkan. Eleanor kővé dermedt. Csak akkor tudott megszólalni, mikor végre kapott levegőt: – Hogyan szerethet ezek után? – Hogyan ne szeressem? – kérdezett vissza Sinclair csendesen. Eleanor kihúzta a kezét az övéből, s elfordult. Peter haragja és vádaskodása megkönnyítette volna a dolgát. Ekkora hűség és bizalom láttán azonban tanácstalanná vált, nem tudta, mit tegyen. Egyiket sem érdemelte. Lassan ráeszmélt, hogy el kell mondania a teljes igazságot. – Szeretem Seant – kezdte alig hallhatóan. Sinclair azonnal előtte termett. – Eleanor! Én tudom, hogy ön minden fivérét szereti, így Seant is. Ezért elküldtem apámat Londonba, hogy segítsen az ön apjának megszerezni számára a teljes kegyelmet. Eleanor egy pillanatra fel sem foghatta ezt a végtelen nagylelkűséget. – Lord Henredon a miniszterelnök unokatestvére – jutott eszébe. – Igen, az – bólintott Peter, majd újból megfogta a lány kezét. – Apám mindent meg fog tenni, ami a hatalmában áll, hogy kieszközölje Seannak a kegyelmet. Nagyon jók a kapcsolatai, reménykedhetünk. Eleanornak le kellett ülnie. Felnézett Peterre, s megpróbálta megérteni. – Miért csinálja ezt? A férfi halványan elmosolyodott. – Ön hamarosan a feleségem lesz, az ön gondja az enyém is. Ha Sean az ön fivére, az enyém is. Mikor érti már meg, hogy én mindent képes volnék megtenni önért? Bármit. 321
Könnyek gyűltek Eleanor szemébe. – Még mindig el akar venni, miután faképnél hagytam az oltár előtt? – Nemes ügy érdekében hagyott ott! – kiáltott fel Sinclair kipirultan, majd letérdelt a lány elé, s két tenyere közé zárta mindkét kezét. – Ön egy tisztességes nő, Eleanor, akiben buzog a hűség a családja iránt, és én ezt ugyanúgy szeretem önben, mint minden mást. Bízom önben, miért is ne bíznék? És bármit megteszek, csak hogy a feleségem legyen. Eleanor arca lángra gyúlt a bűntudattól, miközben hallgatta, ahogy a férfi fogalmaz és amekkora lelkesedéssel teszi. – Peter – kezdte halkan, még mindig elszántan, hogy elmondjon neki mindent –, azt hiszem, nem kellene… A férfi talpra ugrott, és félbeszakította: – Azonnal összeházasodunk, amint meghalljuk a hírt, hogy Sean kegyelmet kapott, ám ezúttal minden látványos felhajtás nélkül. Eleanor szívverése furcsán lelassult. Ránézett a férfira. Afelől semmi kétsége sem volt, hogy szereti őt, de abban már nem volt biztos, hogy tudja-e az igazat az ő Sean iránti szerelméről. Volt valami természetellenes abban, amilyen szenvedélyesen hangoztatta, mennyire bízik benne és hisz neki. – Sean kegyelmet fog kapni, Eleanor. Apámat még sosem utasították el ilyen ügyekben. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan meghalljuk a hírt, és megünnepelhetjük egybekelésünket. A lány hallgatott, s csend telepedett a szalonra. Hirtelen értelmet nyert Peter mondandójának üzenete. Londonba küldte befolyásos apját, hogy segítsen Edwardnak az amnesztia kieszközlésében, és azt várja, hogy nyomban megköttessék a házasság, mihelyt ez sikerül. Eleanor úgy érezte, kicselezték, csapdába esett. De valóban ez volt Peter szándéka? Vajon épp alkut kínál neki? Tudatosan alkuszik az ő kezére Sean szabadsága és élete fejében? Ha nem, vajon mit tenne, ha elmondaná neki, hogy nem megy hozzá feleségül? Visszahívná az apját Londonból? – Azt hittem, örülni fog a híreimnek, Eleanor – jegyezte meg a férfi mereven. 322
A lány felállt, és sikerült arcára erőltetnie egy mosolyt. Ez mindenképpen csapda, de Sean szabadságáért semmi sem túl nagy ár. – Nagyon örülök, Peter, és köszönöm. Mindent köszönök, amit a mostohafivérem érdekében tett. Sinclair erre már maga is elmosolyodott. – Nem kell, hogy megköszönje, Eleanor. Csak ígérje meg, hogy ezúttal nem hagy faképnél az oltár előtt! A lány azt gondolta, csak tréfálkozik, de nem lehetett benne biztos, hogy nem komolyan gondolja-e. – Természetesen – felelte. – Csak tűzzön ki egy új napot, és a menyasszonya várni fogja. A férfi arca felragyogott, s Eleanor megkönnyebbülést látott csillogni a szemében. – Akkor menjünk, és osszuk meg a jó hírt a családdal! Eleanor bólintott. Peter elégedettnek látszott, s ő tudta, hogy ki nem mondott egyezségükre rákerült a pecsét. Eleanornak egyfolytában emlékeztetnie kellett magát, hogy a sorsnak ez a fordulata a lehető legszerencsésebb. Sean el fogja nyerni a szabadságát, neki pedig csak annyit kell tennie, hogy cserébe hozzámegy egy nemeshez, aki szereti őt. A grófnét a zeneszobában találták a zongora mellett. Ujjai a billentyűkön nyugodtak, de látszott, hogy nincs szándékában játszani. Kifejezéstelen tekintettel nézett fel az érkezőkre, s csak halvány mosolyra futotta az erejéből. – Van remény – mondta Eleanor halkan, ellépve Peter mellől. Odament anyjához, és leült mellé a párnázott, padhoz hasonló zongoraszékre. – Peter apja Londonban van, ő is azon dolgozik, hogy Sean kegyelmet kapjon. Valóban van remény. A grófné átölelte a lányt. – Túlságosan félek ahhoz, hogy reménykedni tudjak. Eleanor beharapta a szája szélét, aztán az ajtó felé nézett, ahol Peter állt. – Peter és én abban a pillanatban összeházasodunk, ahogy Sean megkapja a kegyelmet. A grófné szeme elkerekedett, majd Peter felé fordította a tekintetét. A férfi rámosolygott az asszonyra, és meghajolt. – Természetesen az ön engedélyével, mylady. 323
Mary zavart pillantást vetett a lányára. – Drágám? Eleanor válasz helyett csak mosolygott, bár erőltetettre sikerült ez a mosoly. – Veled akartam először megosztani a hírt – mondta, azzal megcsókolta anyja jéghideg arcát, és felállt. – Most visszamegyek a szobámba pihenni. Mary bólintott, láthatóan még mindig nem volt képes megszólalni. A folyosón Eleanor már épp azon volt, hogy elnézést kér Petertől, és távozik, mikor lárma hallatszott fel az előcsarnokból. Tyrell tiszteletet parancsoló hangja csendült ki a többi közül, s a lány szíve vadul kezdett kalapálni. Peter megragadta a karját. – Az apja távollétében talán a fivérét illene tájékoztatnunk a szándékunk felől. Eleanor alig hallotta, amit mondott. Vajon Sean jól van? Tyrell látta őt, és beszélt vele? És mi van Reeddel? Sikerült bólintania, s végigsiettek a házon, le az előcsarnokig. Tyrell épp azon volt, hogy eltűnjön a könyvtár ajtaja mögött, mikor a lány utánakiáltott. – Ty! – szaladt feléje. Fivére megfordult. A kabátját már levetette, csizmája, nadrágja csupa sár. Még fodros, fehér ingét is sárfoltok pettyezték, és elázott az esőben. Tekintete húgáról annak vőlegényére siklott. – Miért nem a szobádban pihensz, Eleanor? A lány szíve elfacsarodott Ty túlságosan komor tekintetétől. – Nem tudok pihenni, túl izgatott vagyok – erőltetett magára egy széles mosolyt. – Peter megbocsátotta sajnálatos viselkedésemet, és hamarosan egybekelünk. Ty arckifejezése semmit sem árult el. Tekintete összefonódott húga tekintetével, s Eleanor tudta, hogy gyanít valamit. – Örülök, hogy ezt hallom – mondta Tyrell óvatosan. – Peter, igyunk meg ketten egy ünnepi italt! Ugye, megbocsátasz, Eleanor? A lány azonban lecövekelt. – Ty, vannak dolgok, amelyeket meg kell beszélnem veled – mondta, s szíve közben majd kiugrott a helyéről. Fivére tekintete hirtelen kifejezéstelenné vált. 324
– Hogyne. Peter? Szeretnék pár percre kettesben maradni a húgommal. A férfi meghajolt. – Ameddig tetszik – felelte, azzal elhagyta a könyvtárszobát. Eleanor habozás nélkül odarohant a kétszárnyú tölgyfa ajtóhoz, és becsukta utána, majd lihegve szembefordult Tyrell-lel.. – Mi történt? Hogy van Sean? Láttad? – kiáltotta. – Így beszél egy igazi menyasszony – jegyezte meg Tyrell sötéten. Megfordult, s öntött magának egy jó adag ír whiskyt egy pohárba. Eleanor sietve megkerülte, hogy lássa az arcát. – Ne merj kigúnyolni az igaz szerelmemért! Sajnálom, hogy nem szeretem Petert. Tényleg sajnálom! Sean jól van? – Azt hiszem, jól, már amennyire ilyen körülmények között lehet – felelt Tyrell egyenesen. – De mi az ördög történt vele, Eleanor? A lány világosan értette a kérdést. – Be volt zárva egy kis, sötét cellába, Tyrell, és két évig nem látott, nem hallott embert, nem beszélt senkivel. Mintha élve lett volna eltemetve. De előtte még megkínozták, megkorbácsolták. Az előtt pedig? Már elmondtam nektek, hogy a feleségét szándékosan megerőszakolták és meggyilkolták Reed emberei, a mostohafia pedig meghalt a katonák gyújtotta tűzben. Mindezt azért, hogy megfizessenek Sean vélt bűneiért. Szinte belepusztul a bűntudatba. – Alig lehet ráismerni – mondta lassan Tyrell. Láthatóan fájdalmasan érintették a hallottak. Eleanort sírás fojtogatta. – Látnod kellett volna egy héttel ezelőtt, amikor még alig tudott elmondani egy összefüggő mondatot. Látnod kellene a sebhelyeket a hátán meg azt a sötét, sivár reménytelenséget a szemében. Tyrell egy pillanatig csendben nézte a húgát. – Helyesen cselekszel, ha hozzámész Sinclairhez. Eleanor a könnyeivel küzdött. – Nincs más választásom. Szerződést kötöttem az ördöggel: hozzámegyek egy férfihoz, akit nem szeretek, hogy kiszabaduljon az, akié a szerelmem. Tyrell letette üres poharát az asztalra, és megfogta húga vállát. 325
– Sean megváltozott, és nem épp a javára. Mindig szeretni fogom a mostohafivéremet, de nem ő a hozzád való férfi, Eleanor. Ő csak fájdalmat tud okozni egy nőnek… és nem hiszem, hogy képes olyan szerelemre, amilyenről te álmodsz. Eleanor is attól félt, hogy Tyrellnek igaza van. Mégis megrázta a fejét, mert a szíve szólalt meg az esze helyett. – Mielőtt elfogták, már épp kezdte megtalálni önmagát. Újra tudott mosolyogni, kezdett beszélni a múltról, és kezdte felfedni előttem a démonjait. Képes lettem volna segíteni neki abban, hogy visszataláljon hozzánk, ha vele maradhatok. De nem adatott meg ez a lehetőség. Hozzámegyek hát Peterhöz, Peter apja pedig megszerzi Seannak a kegyelmet. És akkor Sean ott marad egyedül a sebhelyeivel meg a lelki sérüléseivel. – Eleanor elfojtotta feltörő zokogását. Kire számíthat Sean, ki lesz mellette, ha ez bekövetkezik? – Nem lesz egyedül – mondta Tyrell mogorván. – Devlin és Virginia majd támaszt nyújt neki, ahogy mi mindannyian. Nem, gondolta a lány végtelen szomorúsággal a szívében. Nem mindannyian, hisz ő Chattonben fog élni egy másik férfi hű és szerető feleségeként. Elfordult, hogy fivére ne láthassa mélységes gyötrelmét. Tyrell megszólalt mögötte: – Így lesz a legjobb, Eleanor. Féltenélek téged, ha a mellett az ember mellett maradnál, akivé Sean vált. A lány hátrapördült. – Tévedsz! Sean szeret engem, és az életét is odaadná, hogy megvédjen. – Vele az élet sötét volna, és üres. Sean csak bántana téged, higgyél nekem! Eleanor nem árulta el a bátyjának, hogy bármit megadna, ha megoszthatná ezt a sötét, üres életet Seannal, még akkor is, ha szerelme bántaná. – Tisztességesen bánnak vele? Tyrell bólintott. – De jobb lenne, ha nem maradna sokáig börtönben. Nem hiszem, hogy lelkileg el tud viselni még több bezártságot. Eleanor megborzongott a félelemtől. 326
– Látnom kell őt. – Nem. – Nem az engedélyedet kértem. Csak közlöm veled, hogy meg fogom látogatni, még ha egyedül kell is mennem, minden kíséret nélkül, az éjszaka közepén! – nézett a bátyjára villogó szemmel Eleanor. – És mivel már kimondhatatlanul sokat szenvedtem Reed ezredes kezétől, kötelességed gondoskodni arról, hogy biztonságban legyek, amikor meglátogatom Seant. – Kockára teszed a jövődet Sinclairrel! – kiáltott fel Tyrell. – Nem fogom. Már eleget hazudtam, így egyszerűen megmondom Peternek, hogy meg kell látogatnom Seant. Tyrell megadta magát. – Rendben. Holnap odaviszlek reggeli után. Eleanor megkérte Tyrellt, hogy várja meg odakint. Egy segédtiszt kísérte Sean cellájához, s a lány legalább annyira vágyott látni őt, mint amennyire félt attól, ami várja. A cellához közeledve látta, hogy Sean egy szalmazsákon fekszik a padlón, s egy pillanatra a délelőtti óra ellenére azt hitte, alszik. Odakint azonban ragyogva sütött a nap, mintha kárpótolni akarná az embereket az előző napi szakadó esőért, s a cellába is csak úgy áradt befelé a fény. Aztán észrevette, hogy Sean szeme nyitva, s a plafont bámulja felületesen lélegezve. Eleanor odarohant és felkiáltott. – Sean! Sean odakapta a fejét, és már talpra is ugrott. – Elle! A lány ekkor vette észre a sebeket a homlokán és az arcán. – Kérem, engedjen be a cellába! – szólt a lány a segédtisztnek, igyekezve leküzdeni az ijedségét. – Sajnálom, oda nem mehet be senki – felelte a katona. – De megsebesült! – kiáltotta a lány, ahogy kirobbant belőle a düh. – Beteg! – Csak őrült – ellenkezett a katona. – Meg van bolondulva. Azzal a cellakulcsokat csörgetve visszaballagott az előtérbe. Mögötte hangosan becsapódott az ajtó. – Igaza van – mondta Sean nyersen nem kellene itt lenned. 327
Eleanor megragadta a rácsot szemben a férfival. Megértette a rettegését, és remélte, hogy meg tudja nyugtatni. – Minden rendben lesz, Sean. Tyrell odakint vár, és egykét nap múlva elengednek téged. Sean szemén látszott, hogy nem hisz a lánynak. – Nem kellett volna eljönnöd – dünnyögte. – Láttad Reedet? – Nem. Brawley engedett be minket – felelte Eleanor, majd átnyúlt a rácsok között, hogy megérintse Sean nyirkos arcát az ujjai hegyével. – Jó híreim vannak. Sean a szemébe nézett. – Ugyan milyen híreid lehetnek? A lány magára erőltetett egy mosolyt. – Peter apja rokona a miniszterelnöknek. Ő is Londonban van, hogy elnyelje neked a kegyelmet. Derűlátók vagyunk, Sean. A férfi összerezzent, arcvonásai megkeményedtek. Eleanor azonnal tudta, hogy megértette, mi az ára ennek. Megpróbálta nem elsírni magát. – Nincs más választásom – suttogta. – Ez egy alku. Ki nem mondott alku, de mégis az. Az apja harcol azért, hogy megkegyelmezzenek neked, és amikor megjön a kegyelem, összeházasodunk. – Jó – mondta Sean nyersen, s a légzése újból felületessé vált. – Ne! Vegyél mély levegőket, Sean! – kiáltotta Eleanor. – Annyira szeretlek, hogy bármit kész vagyok megtenni a szabadságodért. A férfi feltartotta a kezét. Remegett. – Jó! Én is épp ezt akarom! így sosem jutsz… Peg sorsára. Eleanor nem bírta tovább hallgatni, hogy még mindig magát vádolja Peg halála miatt. – Te nem megölted őt, hanem feleségül vetted, és ez nagy különbség. Reed adta ki a parancsot az embereinek, hogy bánjanak el vele. Reed ölte meg! Sean vakon a levegőbe öklözött, s eltalálta a vasrudakat. Csak úgy visszhangzott az ütés a kőfalak között. – Akkor is az én hibám. Mikor érted már meg végre? Ha nem veszem feleségül, nem kellett volna megfizetnie azért, amit én 328
tettem. Meg kellett volna védenem… szeretnem kellett volna, de egyikre sem voltam képes! – Megvédted volna, ha ott vagy azon az estén. Tudom, mert ismerlek – kiáltotta Eleanor. Sean elhátrált a rácstól. – Már nem is látom magam előtt az arcát. Már nem is emlékszem, hogy nézett ki. Eleanor most érezte meg igazán, mekkora fájdalmat őriz a férfi a szívében, mekkora bűntudat gyötri. – Ó, Sean! El kell őt engedned. Ha tényleg szeretett téged, nem hibáztatna azért, ami történt, és biztosan nagyon szeretett. Sean először csak nézett maga elé, aztán végre elindultak a könnyei. Eleanor nem tudta, mit tegyen. Sosem látott még így zokogni férfit, ezért csak várt. Mikor Sean végre megszólalt, alig forgott a nyelve. – Olyan zavartan szokott rám nézni. Meg sem kellett kérdeznie, én már tudtam… Nem volt képes megérteni, miért nem szeretem. Eleanor nem tudta, mit mondjon. – Szerencsés nő volt, hogy a feleséged lehetett. Biztosan ő is így érezte. Sean a tenyerébe temette az arcát, de nem tudta elfojtani a feltörő zokogást. – Talán egyszer képes leszek elfelejteni, amit Peggel tettem, de… Michaelt soha. Istenem, Elle! Eleanor megdermedt. Sean eddig csak egyszer beszélt a kisfiúról, s most hirtelen ráébredt, hogy azért, mert képtelen volt rá. Ösztöne azt súgta, hogy a gyermek legalább annyira oka Sean gyötrelmeinek. – Hány éves volt? Sean felnézett rá. – Hat. – Milyen színű volt a haja? – Vörös. Égő vörös, mint a naplemente. – Sean könnyei tovább csorogtak az arcán, de már mosolygott. – Nagy kópé volt, Elle… folyton bajba került… de én tudtam, hogy csak a figyelmemre vágyik. Eleanor is elmosolyodott, s megtörölte a szemét. 329
– Imádott, igaz? Sean csak bólintott, nem jött ki hang a torkán. Eleanor átnyúlt a rácson. – Nekem elmondhatod, Sean. Elmondhatod, mi történt vele. A férfi üres tekintettel nézett rá. Zavar és gyötrelem tükröződött az arcán. – Épp ez az… nem tudom… senki sem tudja. Egy édes, ártatlan gyermek… talán meghalt a tűzben, s közben hozzám kiáltott, hogy mentsem meg… rám várt… és én nem mentem érte. Sean közelebb jött a rácshoz, s ujjaik összefonódtak, aztán a férfi előredőlt, s a gyász szívettépő zokogása rázta a vállát. A rémes hang nem is a torkából tört fel, hanem a lelkéből. Eleanor átölelte a rácson keresztül. – Annyira sajnálom! – suttogta. Sean sírt, ő pedig tartotta átölelve. Aztán egyszer csak elfogytak a könnyek, és a férfi elcsendesedett. Még egy percig hagyta, hogy Eleanor magához ölelje, majd szaggatottan nagy levegőt vett, és hátralépett. Tekintetük egymásba fonódott. – Jó fiú volt, az apja akartam lenni. – Tudom. – Eleanor Sean arcát fürkészte. Azt hitte, kiadta végre magából a gyászt, és ha így van, már megérte eljönnie. Sean azonban mélyen beszívta a levegőt, és ott folytatta, ahol abbahagyta: – Mindkettejüket cserbenhagytam. – Te senkit nem hagytál cserben. Megpróbáltad megállítani a felkelést, fogtad a családodat, és elmenekültél velük Kilvore-ból. Nem tudhattad, hogy a katonák bosszút akarnak állni rajtuk a szomszéd faluban. Sean felsóhajtott. – Folyton arra gondolok, bárcsak… Bárcsak ne lettem volna a kocsmában aznap este, bárcsak ne vettem volna feleségül Peget, bárcsak megakadályoztam volna, hogy a falusiak megtámadják a Darby-birtokot! Elle… én belefáradtam abba, hogy másra se gondoljak, mint hogy mi lett volna, ha… Annyira belefáradtam az elmúlt négy év emlékeibe! 330
A lány megkönnyebbült. – Nem is baj, Sean, Tudom, hogy ezzel akartad büntetni magad, és sikerrel is jártál. Nem tudsz visszamenni az időben, hogy megváltoztasd, ami történt. Annyira jó ember vagy, Sean! Mit gondolsz, Peg miért szeretett? És Michael miért akart a fiad lenni? Mert mindketten tudták, milyen nemes a lelked. Sean elfintorodott. – Sosem akartam elvenni Peget, de a mészárlás után néhány nappal közölte, hogy gyereket vár. Én még mindig a történtek hatása alatt álltam, ő elvesztette az apját, és egyszer csak ott álltunk a pap előtt. – Megértem. Sean csendben fürkészte az arcát. – Valóban? Tényleg megérted? Megbocsátottál nekem, Elle? A lány rámosolygott, s magában felidézte a kínszenvedést, amelyet Sean az árulásával okozott neki. – Megértelek. Teljesen megértelek, mert annyira jól ismerlek. És épp ezért bocsátottam meg. Sean szemébe kiült a megkönnyebbülés. Elmosolyodott. – Aznap rád gondoltam, és nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Kavarogtak bennem az emlékek. Micsoda lehetetlen gyerek voltál! Amikor elhagytam Askeatont, már nem tudtam összeegyeztetni azt a kislányt a nővel, akivé váltál. Aznap, mikor elmentem. Emlékszel? Eleanort elborították az érzelmek. – Sosem fogom elfelejteni. Megpróbáltalak megcsókolni, te meg elszörnyedtél – mondta, s elpirult. – Megijedtem – vallotta be Sean. – Nem számít – mondta a lány, s most kezdte megérteni igazán, mi történt velük, miközben ő kislányból nővé érett. – Tényleg nem? – Megállapodtunk, hogy nem rágódunk a múlton. – De cserbenhagytalak, nem igaz? Bíztál bennem, én mégis elhagytalak. Téged is cserbenhagytalak.
331
– Engem sosem tudtál cserbenhagyni – suttogta Eleanor tiszta szívből. – Megígérted, hogy visszajössz, és vissza is jöttél. Én mindig is bízni fogok benned, Sean. Összefonódott a tekintetük. – Csakhogy az az ígéret mást jelentett mindkettőnknek. Eleanor megfeszült, mert valahogy megérezte, hogy nem fog tetszeni neki, amit Sean mondani készül. – Örülök, hogy hozzámész Sinclairhez. A lány épp ezeket a szavakat nem akarta hallani. – Ne! – Ő vigyázni fog rád, és szeret. Valaha az én dolgom volt ez, az én felelősségem. Most már az övé. – Ezt úgy mondtad, mintha a mi kapcsolatunknak ezzel vége lenne, de mi mindig is barátok maradunk! – fakadt ki Eleanor hevesen. – Ez nem változik meg soha! Sean különös pillantást vetett rá. – Nem hiszem, hogy köztünk szó lehet még barátságról. A lány elhűlve kiáltott fel; – Lehet, hogy Sinclair felesége leszek, de mindig is szeretni foglak, ugyanúgy, mint most. Mindig is a legjobb barátom maradsz, mindig is hozzád fogok fordulni, ha segítségre vagy tanácsra lesz szükségem! – Eleanor a könnyeivel küszködött. – Te vagy a szívem, te vagy a lelkem! A férfi szája elkeskenyedett, óriásira nőtt a feszültség a levegőben. Sean megértette, hogy együtt töltött fiatalságuk után, a közösen átélt sok szenvedés és szenvedély után Eleanor azt akarja tudni, vajon ő is úgy érzi-e, hogy a szerelmük túl fog élni bármit, még a Peterrel kötött házasságát is. Nagy sokára szólalt meg: – Tovább kell lépned. A lány megrázta a fejét. – Távol lenni tőled? Soha! – Aztán mivel Sean láthatóan nem szándékozott ezt bővebben kifejteni, megkérdezte: – Mit fogsz tenni, miután kiengedtek? Mihez kezdesz szabad emberként? – Ha kiszabadulok, elmegyek Amerikába. A lány a fejét ingatta. 332
– Te haza fogsz menni. Haza kell menned Askeatonba, hiszen oda tartozol. – Egyre nagyobb félelem lett rajta úrrá.– Hát persze hogy hazamész. Még be sem fejeztük az összes szobát! Időnként átjöhetek segíteni neked, ha Peter és én nyáron ellátogatunk Adare-be. – Nem lehetsz egyszerre Peter felesége és tarthatsz meg engem. – Te vagy a legjobb barátom! Dehogynem tarthatlak meg! – Hagyd abba, Elle! Itt semmi nem lesz többé ugyanaz. Egy másik férfi felesége leszel, az ő gyermekeit fogod a világra hozni. És nem fog számítani, én hol vagyok, vagy mit csinálok, mert boldog leszel… és elfelejted ezt az egészet… kettőnket. Eleanor megrémült. – Hogy gondolhatsz ilyet? Elfelejteni kettőnket? Én sosem fogom ezt elfelejteni. Sem téged, sem azt, amit ketten átéltünk! Sean, ígérd meg, hogy ha kiszabadulsz… A férfi egy kiáltással félbeszakította: – Nem! Eleanor döbbenten meredt rá. – Ne kérj arra, hogy engedjelek el! – könyörgött kétségbeesetten. – Ne sírj! – nyúlt ki Sean a rácson. – Kérlek, értsd meg, hogy így lesz a legjobb! A lány küszködött, hogy visszanyerje az önuralmát. – Valóban az lesz a legjobb, ha betartom a megállapodást, és hozzámegyek Peterhöz. Hisz elköteleztem magam. De az a másik lehető legjobb megoldás, ha te az otthonodban élsz, ahol szeretnek, ahová tartozol… mi pedig jó barátok maradunk. A férfi keserűen felnevetett, és megrázta a fejét. – Ez a vita teljesen abszurd, mert én minden bizonnyal lógni fogok. Most jobb lesz, ha elmész. Eleanor agyán átfutott a gondolat, hogy ez most tényleg a vég kettejük számára, véget kell, hogy érjen a kapcsolatuk. Sean roppant elszántnak tűnt. A lány nem mozdult, megbénította a pánik. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ilyen körülmények között veszítse el Seant. – Nem mehetek, most még nem. Így nem! Sean lassan ráemelte a tekintetét. – Én örülök a szerencsédnek… Eleanor. 333
– Nem! Elle vagyok… mindig is Elle maradok neked! A férfi lassú, mély lélegzetet vett. – Jó életed lesz. Lesznek gyerekeid… talán még egy huncut kislány is, épp mint te voltál. Nagyon örülök nektek, tényleg. Eleanor megrázta a fejét. – Nem megyek el, még nem. Mikor láthatlak megint? Sean elszántan nézett rá. – Te is tudod, hogy ez nem jó ötlet. Tudod, hogy ez most a búcsú. A végső búcsú. A lány felsikoltott, és belekapaszkodott a rácsba. Sean elfordult, s hívta az őröket.
334
20.
Drágám? Eleanor anyja melegházában dolgozott nehéz bőrkesztyűben, kezében ültetőkanál. Bár odakint kemény hideg volt, s a levegő párával telt meg, bent kellemes meleg uralkodott. A lány könnyű gyapjúsálat viselt pamutruháján, miközben átültette az egzotikus rózsafajták fiatal töveit. A múlt hónapig egyszer sem támadt kedve a kertészkedéshez, de azóta anyja melegháza lett a menedéke, ahol egyedül lehetett a meleg, nyirkos környezetben. Egyedüli társa eltompult, érzéketlenné vált szíve volt. – Drágám? – szólította meg Peter újra tanácstalanul. Eleanor hallgatott, nem is fordult feléje, bár érzékelte, hogy ott áll az üvegház ajtajában. Harminckét nap és hat óra telt el azóta, hogy Kilraven Hillben járt meglátogatni Seant. Ez alatt az idő alatt vőlegénye a legmélyebb tisztelettel és még nagyobb óvatossággal bánt vele, mintha attól kellene tartania, hogy összeroppan az első rosszul megválasztott szótól vagy hangsúlytól. Eleanor ideje legnagyobb részét a melegházban töltötte, de mihelyt megengedte az idő, magára kapta Sean egyik ingét és térdnadrágját, s nekiindult csődörén a domboknak egyedül. Sokáig aludt, és korán feküdt le, és Sean ingét ölelte magához a takaró alatt. Egyelőre semmi hír nem érkezett sem apjától, sem Lord Henredontól. Eleanor nagy levegőt vett, elszántan rámosolygott a férfira, s letette az ültetőkanalat. – Hahó! – köszöntötte Petert derűsen. – Megint elfelejtettem, hány óra? Pontosan tudta, mennyi az idő. Egy kis zsebórát hordott belülről a ruhájába tűzve, így ebben a pillanatban kiszámolhatta, hogy harminckét napja, hat órája és húsz perce hagyta el Sean celláját. 335
Tisztában volt azzal, hogy nem kellene így számon tartania az időt. Végül is mindennek vége, ezt Sean világosan az értésére adta. Ha meg merné magának engedni, hogy felidézze utolsó beszélgetésüket, ahogy nem merte, nyomban kirohanna, követelne az istállóban egy lovat, s elvágtatna az erődbe még egyszer látni Seant, és könyörögni neki, hogy gondolja meg magát. Peter mosolyogva közeledett, miután becsukta a melegház ajtaját maga mögött. Nyomban ellepte arcát a verejték. – Limerickbe megyek Rexszel. Nincs szüksége valamire? – Nagyon örülnék valami olvasnivalónak – füllentette a lány. Ugyanúgy nem volt türelme eddig olvasni, ahogy kertészkedni sem, de most jó ürügyül szolgált az olvasás arra, hogy órákra bezárkózzon a szobájába egy új regénnyel. Már egy halom könyv állt az ágya mellett – érintetlenül. Rex tudott erről egyedül. Bejelentés nélkül ment be hozzá egyik délelőtt, amikor állítólag olvasni vonult vissza, és az ablaknál találta, amint bámult kifelé a ködbe. Nyomban észrevette, hogy az éjjeliszekrényén álló féltucat kötet még sosem volt kinyitva. Egy szót sem szólt, csak kikérte a tanácsát egy, a háztartásával kapcsolatos dologban. Úgy tűnt, nagy szüksége van egy házvezetőnőre. Eleanor persze tudta, hogy csak őt akarta kizökkenteni. Mostanában határozottan Rex volt a kedvenc fivére. Peter bólintott, tekintete Eleanor arcát fürkészte. – Gondoltam, hisz csak úgy falja a könyveket – mondta, s látható erőfeszítésébe került, hogy derűs arcot vágjon. – Hogy halad az ültetés? – Nagyon jól – mutatott körbe Eleanor. Olvasni képtelen volt, mert ahhoz oda kellett volna figyelnie, de az ültetés csak ismétlődő mozdulatokból állt, amit még ebben a lelkiállapotban is egész jól el tudott végezni. – Csak maradjon nyugodtan, Peter, ameddig jólesik! Érezze jól magát a városban! – Ott maradunk egy könnyű ebédre – mondta a férfi, majd kis habozás után megfogta a lány kesztyűs kezét, mintha az ajkához akarná emelni. Eleanor feszültté vált, aztán erővel ellazította magát, hisz Peter nem csókolhat kezet a piszkos kesztyűn keresztül. 336
A férfi a szemébe nézett, előrehajolt, s ajkával finoman súrolta Eleanor arcát. Szeme hirtelen elsötétült. – Eleanor, én annyira nem szeretem önt ilyen rosszkedvűnek látni! – kiáltott fel hevesen. – Talán mégsem volt jó ötlet itt várakozni a hírekre a bátyja sorsa felől. Inkább át kellene hajóznunk Chattonbe. Cliff bizonyára szívesen átvinne minket Angliába. Cliff Írországban maradt, a Fair Lady most épp Limerick-ben horgonyzott. Eleanor biztos volt abban, hogy nem is megy el onnan, amíg Sean kegyelmet nem kap, ahogyan abban is, hogy amennyiben ez nem történik meg, Cliff meg fogja szöktetni a börtönből, és elhajózik vele. A lány tudta, hogy legifjabb bátyja korábban számos éjszakát töltött Devlinnél Askeatonban, ahol Rex is csatlakozott hozzájuk, és szőttek valamiféle összeesküvést arra az esetre, ha a legrosszabb eshetőség következik be. Aztán persze Devlin is Londonba ment nem sokkal Sean elfogása után, s támogatókat toborzott Sean számára az admiralitás berkeiben. – Én nem mehetek – jelentette ki Eleanor határozottan. Még csak meg sem próbált mosolyogni. – Ha az ön fivére volna olyan veszélyes helyzetben, mint Sean, aligha hagyná ott, nem igaz? Peter elkomorult. – Természetesen igaza van. De ez már olyan rémesen hosszúra nyúlik! Egyetlen rövid üzenetet kaptunk eddig az ön édesapjától, abban is csak annyit közölt, hogy reméli a legjobbakat. Kezdek aggódni, drágám. Eleanor visszahúzta a kezét, és mit sem törődve a piszokkal maga köré fonta a karjait. – Ha az ön apja és az én apám egyesítik az erejüket, senki sem tagadhat meg tőlük semmit – jelentette ki hevesen. Ezt hajtogatta magában, ebben reménykedett tiszta szívből, mert nem engedhette meg magának a kételyt. – És most már Devlin is ott van a városban, ő pedig még mindig a tengerek hőse. – Tudom, hogy igyekszik bátor maradni – felelte Peter komolyan –, de megszakad a szívem, hogy ilyen szomorúnak látom, Eleanor. Úgy tűnik, nem ismeri szomorúságom igazi okát, morfondírozott a lány. 337
– Most már hamarosan hallani fogunk valami hírt – mondta nagy meggyőződéssel. – Nagyon hamar, ebben biztos vagyok. – Mennyire bátor! – kiáltott fel Peter. – De legalább Cliff és a nyomozók megtalálták Flynnt. Ő a tanúnk annak a rémes éjszakának az eseményeivel kapcsolatban. Hát igen. Flynnt két és fél héttel korábban hozta el Adare-be a diadalittas Cliff, s ezt azonnal megüzenték a grófnak. – Biztos vagyok benne, hogy apa bármelyik pillanatban megérkezhet a jó hírrel – mondta elszántan Eleanor. Peter megfogta a vállát, így kénytelen volt a szemébe nézni. A férfi tekintete fogva tartotta az övét. – Fel akarom vidítani – mondta Peter hosszú hallgatás után. – Adjon tanácsot, hogyan! – Hozzon nekem egy új regényt! – felelte a lány egy mosoly kíséretében. – Tudja, hogy az engem mindig felvidít. A férfi elfordult, de Eleanor addigra már észrevette a szomorúságot tekintetében. A lány aggódni kezdett. Talán Peter sejti az igazat? Azt, hogy neki mindennél fontosabb Sean sorsa és gyászolja a barátságukat? Szörnyen vigyázott, hogy nyájas és elbűvölő legyen, hogy a megfelelő szavakat használja, a helyes válaszokat adja. Mosolya, még ha mesterkélt volt is, jól begyakorolt lévén, őszintének hatott. Ha Peter alkalomadtán tréfálkozott, ő nyomban nevetett, sőt mindig ő nevetett először. – Akkor vacsoránál találkozunk – búcsúzott Peter halkan. Eleanor tétovázott, majd hirtelen ötlettől vezérelve utánaszaladt: – Peter! Sinclair meglepetten fordult vissza. – Köszönöm a kedvességét és a megértését – mondta Eleanor őszintén. – Sajnálom, hogy nem vagyok szórakoztatóbb társaság. A férfi hirtelen átölelte. A meglepett Eleanor megmerevedett, mivel visszatérése óta egyszer sem ölelték meg egymást. – Nem akarom, hogy megjátssza magát, csak hogy boldoggá tegyen – felelte Sinclair komolyan. – Csupán azt szeretném, ha újra nevetéstől és örömtől csillogna a szeme. A lány feszültsége enyhült némiképp. 338
– Nemsokára biztosan a régi önmagam leszek. Csak előbb tudnom kell, hogy Sean megússza ezt a dolgot, és szabad emberként távozik. Vőlegénye kérdő pillantásában Eleanor hirtelen meglátta a férfit emésztő vágyat. Szíve ijedtében hevesen kezdett dobogni. – Eleanor? – szólította meg Peter halkan. Ez immár elkerülhetetlen, gondolta a lány. Végül is, mihelyt meghallják az amnesztia hírét, a következő hétvégén összeházasodnak. Így tervezték. És aznap éjjel ő megosztja Peterrel az ágyát. Feltett szándéka volt, hogy odaad neki mindent, amire csak képes, amennyi szenvedélyt csak ki tud magából csikarni. Peter ennél sokkal többet érdemel, ez a legkevesebb, amivel tartozik neki. S közben élt benne a halovány remény, hogy idővel többet is nyújthat a férjének barátságnál, hűségnél és tiszteletnél. De akárhogy is, mintafeleség lesz, ezt szentül megfogadta. Aztán elméje mégis túltett az akaraterején, és jöttek a hiú gondolatok. Talán egy nap Sean visszatér Askeatonba, és összeszedhetik korábbi életük széttört cserepeit. Talán, ha már idősebbek lesznek, s hajukba ősz szálak vegyülnek, a legjobb barátok lehetnek megint… Peter ajka súrolta az övét, visszarántva a lányt a jelenbe. Átvillant az agyán, hogy nem vágyódhat egy olyan jövő után, melyet nagy valószínűséggel sosem tesz lehetővé a sors. Sikerült elmosolyodnia, és viszonoznia Peter gyengéd, bizonytalan csókját. – Nem tudom, lehetek-e ennyire tolakodó? – suttogta a férfi. – Ha az akar lenni, joga van hozzá. Végül is jegyesek vagyunk – mondta Eleanor határozottan. Lehunyta a szemét várva a következő csókot, s ezúttal több szenvedéllyel viszonozta. Peter végül hátralépett, kábultan, szerelmesen. Megérintette Eleanor arcát. – Ön gyönyörű, még nyakig sárosan is. Akkor este találkozunk. A lány bólintott s mosolygott rendületlenül, míg Peter megfordult, és kisietett a melegházból. Eleanor ekkor kezdett el remegni. Gyorsan leült egy kőpadra, amint halántékába belehasított a fájdalom. Térde úgy elgyengült, hogy nem bírta volna megtartani. Volt idő, mikor Peter szerelmes csókjai megindították, míg most csak óriási akaraterővel tudta 339
elviselni őket. Valahogy kénytelen lesz változtatni ezen, gondolta elkeseredetten. Hirtelen halk zaj jutott el a füléhez, de nem a bejárati ajtó felől, hanem valahonnan mögüle. Hátranézett, s elkerekedett a szeme. Cliff állt az egyik hatalmas pálma mögött, és nézte őt. Eleanor nem tudta elképzelni, hogyan jöhetett be úgy, hogy sem ő, sem Peter nem vette észre. Talán a melegház hátsó bejáratán át. Cliff elindult feléje. Szép, tengerészkék kabátot viselt egy ezüst színű mellény fölött, világosbarna hosszúnadrággal. Tudatosan törekedett a divatos öltözködésre, amikor itthon tartózkodott, de ez sem számított igazán. Minden próbálkozása ellenére veszélyes alaknak látszott. Inkább kalóznak, aki úriembernek tetteti magát, semmint igazi úrnak. Kabátja alatt tőrt viselt egy tokban, amely kikandikált, és csak fokozta a hatást. Ahogy a hatalmas, aranysarkantyúk is. Eleanor talpra ugrott. Valaki mindennap elment a családból meglátogatni Seant, kivéve őt, mert ő nem volt rá képes, és nem is lett volna szívesen fogadott látogató. Viszont mindegyik bátyja őszintén beszámolt neki Sean hogylétéről, ha érdeklődött náluk, persze csak titokban. A lány a kezét tördelte. – Hogy van? – Te jól vagy? – kérdezett vissza válasz helyett Cliff felvonva világos szemöldökét. – Nem most voltál Seannál? – Nem. Ma a grófné ment Lizzie-vel, és még nem jöttek vissza. Eleanoron csalódottság lett úrrá, bár valójában sosem volt semmi újság. Sean továbbra is aggódott, és időnként rátört a klausztrofóbia, de láthatóan egyre jobban képes volt uralkodni magán. Fivérei állították, hogy jó a hangulata, ám Eleanor biztos volt abban, hogy hazudnak. Csak arról lehet szó, hogy Sean belenyugodott a sorsába, a végzetébe. Cliff a vállára tette a kezét. – Ha képtelen vagy megcsókolni a vőlegényedet, hogyan fogsz gyermekeket szülni neki? – kérdezte együtt érző hangon. Eleanor elpirult. – Úgy vélem, ez gyakran megesik. 340
– Szóval már ilyen tapasztalt nő vagy? – Azt hiszem, ezt lassan mindenki sejti. Erre már Cliff is elpirult, mivel húga Seannal való kapcsolatának valódi természete gondosan került téma volt a családban. Szeme azonban elsötétült. – Beismerte nekem az igazat, Eleanor. Majdnem megfojtottam. A lány komolyan megijedt. – Nem engem kell védelmezni, erre most Seannak van szüksége. – A becsületednek ugyanúgy szüksége van rá, ezt te is jól tudod. Bár nem ezért jöttem, de talán sosem lesz rá jobb alkalom, hogy erről beszéljünk. Eleanor riadtabb volt, mint valaha. A melegház ajtaja felé nézett, de az csukva volt. Peter minden bizonnyal régen elment, mindenesetre mégis lehalkította a hangját. – Nem bántam meg semmit. Sok-sok évvel ezelőtt odaadtam a szívemet Seannak, és sosem fogom visszavenni. Tudom, hogy helytelenítesz mindent, ami Corkban történt, de nem érdekel. Ha módom lenne visszamenni az időben, akkor sem csinálnék semmit másként. Cliff karba fonta a kezét széles mellkasa előtt. – Gyermeket vársz? Eleanor szíve nagyot dobbant. – Nem hiszem. Cliff felvonta a szemöldökét. – Ez a beszélgetés már túlságosan bizalmas – förmedt rá a lány. Cliff ugyanis az elevenére tapintott. Igazság szerint még nem jött meg a havibaja, s eddig nem mert szembenézni a lehetőséggel, hogy Sean gyermekét hordja a szíve alatt. Egyelőre elég cipelnie a kedvese sorsa fölött érzett aggodalom keresztjét. Bátyja gyanakodva meredt rá. Eleanor elvörösödött. Elfordult, de Cliff megragadta a karját. – Van esélye, hogy esetleg várandós légy? – kérdezte határozott hangon. A lány arca szinte már lángolt, amint Cliffre nézett. A férfi értett a tekintetéből, s kikerekedett a szeme. – Gondoltatok erre egyáltalán? – fakadt ki hitetlenkedve. 341
Eleanor elhúzódott. – Én most sem tudok gondolni rá – felelte zaklatottan. De nem is kellett rágondolnia, úgyis tudta, hogy magánkívül lesz az örömtől, ha világra hozhat Seantól egy gyermeket. Ahogy azt is tudta, hogy amennyiben valóban terhes, el kell mondania az igazat Peternek. Azt el sem tudta képzelni, mi fog történni ezután. Ezt már Peter sem fogja megbocsátani neki, és nyilván nem akarja majd egy másik férfi gyermekét a sajátjaként felnevelni. Másrészt viszont szereti őt, és a legnagylelkűbb ember, akit valaha ismert. Ami Seant illeti, ő elég világossá tette az álláspontját: ha kiszabadul, elmegy az országból, az esetleges gyermekét pedig nevelje fel Peter. – Pedig jobb lesz, ha elkezdesz gondolkodni ezen – szólalt meg Cliff éles hangon. Ekkor döbbent rá Eleanor, hogy Cliffnek hírei vannak. Megragadta bátyja kabátujját. – Mi történt? Miért vagy itt? Mit akartál mondani nekem? – kérdezte rémülten. Cliff átkarolta a vállát, hogy támaszt nyújthasson. – Hírem van, Eleanor – felelte a bátyja, s elmosolyodott. A lány szemében remény szikrája csillant. – Devlin hajóját látták nem messze a parttól, és fel vannak vonva a jelzőzászlók. A gróf is vele van… és zsebükben a kegyelem Seannak. Sean már nem félt az elalvástól. Mióta újra letartóztatták, az alvás a szövetségese lett, mert váratlanul mélyen és álmok nélkül tudott aludni. Ha pedig mégis álmodott, messzire visszament az időben. Meleg, hívogató tájakon járt, olyan helyeken, ahová vágyott visszatérni. Lusta, nyári napokat látott, mikor Adare gyepén kergette a gyermeklány, mezítlábas Elle-t. Nevetéssel, reménnyel teli napokat. Aztán Askeatonban töltött esték következtek azokból a korai időkből, mikor az udvarház még kiégett rom volt, s estére Elle és ő annyira kimerült, hogy csak bekaptak egy gyors vacsorát, és bezuhantak az ágyba. Külön-külön. Vad, féktelen lovaglások, versengések, majd a tóban úszkálással töltött napok képei jelentek meg előtte. Azután jöttek a vacsoravendégségek azokból az időkből, mikor Elle hazatért az első báli szezonját követően. Álmában Sean csodálta Elle szépségét, és el sem tudta képzelni, hogy lehetett 342
ennyire vak, és ilyen sokáig. Felelevenedtek persze a szerelmeskedéseik pillanatai is a Corkban töltött napokból, vad, forró, mélyen átélt pillanatok… – O’Neill! Sean hallotta a nevét, de nem volt hajlandó reagálni rá, mert épp Askeatonban járt Elle-lel, mikor a lány már a nővé válás határán járt, de még mielőtt először szerették egymást. Fehér festék volt az orrán, s szerelem a szemében, ő pedig nem értette, hogy lehetett ennyire bolond. Elle már tizenöt évesen is annyira bájos, annyira csodálatos volt! Sean nem figyelhetett a tiszt hívó szavára, mert Elle keze hólyagos lett a munkától, miközben neki segített, s ő még be akarta kötözni, mielőtt ismét elhagyja a lányt. Mert még alvás közben, még álmában is tudta, hogy az életének nemsokára vége. A családja az elmúlt hónapban mindvégig tele volt reménnyel, de ő nem engedte meg magának ezt a luxust. Attól félt, ha most felébred, már nem lesz többé alkalma aludni, álmodni, és újraélni, amit annyira szeretett volna. – O’Neill! Sean feladta. Felült, messze maga mögött hagyva Elle-t és az otthont, s Brawley kapitányéval találkozott a tekintete. A férfi épp akkor lépett be a cellába Devlin kíséretében. Sean már egy hónapja nem látta a bátyját, mivel Devlin Londonba ment, hogy könyörögjön az ő életéért. Komor arccal felállt tudomásul véve, hogy a homokórán leperegtek az utolsó szemek. Merőn bátyjára nézett, akinek az arca széles mosolyra derük. Ó, Istenem! Lehet, hogy mégis megmenekült? – Ön kegyelmet kapott – jelentette be Brawley. Sean el sem hitte, amit hallott. – Ez már hivatalos, ön szabad ember – tette hozzá a fiatal tiszt, és megrázta a kezét. Sean hüledezve Devlinre nézett. – Így igaz, Sean! – mondta megindultan Devlin, és hatalmas erővel magához ölelte. – Gratulálok! Szabad ember! Devlin széles mosolya és Brawley elégedett arckifejezése kezdte megértetni Seannal, hogy mit jelentenek ezek a 343
szavak. Szabad ember! Nem fogják felakasztani. Istenem, hát mégis élni fog. Ezt el kell mondania Elle-nek! – Mindenki odakint vár – tette hozzá Devlin, s megveregette a vállát. – Ma este nagyot ünnepelünk! Sean még mindig alig hitte el. Aztán már ment is kifelé a cellából a bátyjával, aki a vállán tartotta a kezét, mint aki tudja, hogy ő még túl kába a megrázkódtatástól ahhoz, hogy kitaláljon egyedül. Amint kilépett a börtöncellák előterébe, nyomban meglátta anyját és a grófot egyszerre sírva és nevetve, majd Tyrellt és Lizzie-t fülig érő szájjal, aztán Virginiát, Rexet és Cliffet. Mindenki mosolygott, nevetett, törölgette a szemét. A következő pillanatban azonban világossá vált előtte, hogy Elle nincsen közöttük. Elle nem jött el. Mary felkiáltott, és átölelte, a megkönnyebbülés könnyei csorogtak az arcán. Sean csak tartotta átölelve döbbenten, hogy Elle nem jött elébe. A döbbenet helyét azonban hamar átvette a rideg valóság. Hát persze hogy nem jött el, hiszen vége. Ő már Sinclairrel van. Vajon a férfi el is vette már? Sean az előző hónap folyamán annyira vigyázott, hogy még csak nem is kérdezett felőle. – Mennyit imádkoztam ezért a napért, fiam! – mondta a grófné két kezébe fogva kisebbik fia arcát. – Milyen sovány vagy! Hazajössz Adare-be? Kérlek! Sean szíve nagyot dobbant, és nagyon fájt. Mostohaapja keze után nyúlt, de az magához húzta, és megölelte kézfogás helyett. – Isten hozott itthon, fiam! – mondta fátyolos szemekkel. – Köszönöm, apám! Köszönöm, amit értem tett. A gróf ekkor forrón megrázta a kezét, és el sem engedte. – A fiam vagy. Az életemet adnám érted, Sean. De Henredon nélkül nem járhattam volna sikerrel. A kérvényeim eleinte süket fülekre találtak – mondta, s mélyen Sean szemébe nézett. Sean megértette. Peter apja nagy segítséget nyújtott abban, hogy ő kegyelmet kapott, és most Eleanoron a sor, hogy teljesítse az alku rá eső részét. A gróf láthatóan értette a helyzet minden bonyolult vonatkozását, de azt nem tudta, mi Sean szándéka a leányával. – Akkor neki… és Sinclairnek… köszönhetem az életemet. 344
– Így van – mondta a gróf, s tekintete mindent elárult. – Nekik köszönettel tartozol, magadnak pedig azzal, hogy boldog jövőt teremtesz magadnak. Sean megfeszült. Hogy lehetne boldog az a jövő Elle nélkül? De végül is ennek így kellett lennie. Elfordult, s legidősebb mostohabátyjára emelte a tekintetét. Tyrell előlépett. – Hát bizony, több drámát élt meg ez a család az utóbbi időben, mint más egy élet leforgása alatt. Van mit ünnepelnünk – mosolygott. Ekkor Rex bicegett oda, s szabad karjával megölelte Seant. – Hála istennek, hogy visszajöttél közénk! Cliff megveregette a vállát. – Én is megbocsátok – súgta oda neki. Sean meglepetten nézett rá. – De még találkoznod kell Eleanorral – tette hozzá Cliff határozottan, bár halkan, hogy senki más ne hallja. Sean megrendült, s nem tudta elképzelni sem, mit jelentsen ez. Aztán Virginia lépett oda hozzá, hogy köszöntse, majd végül Tyrell felesége. Sean rámosolygott a családra, majd Devlin tekintetét kereste. Bátyja megértette a pillantást. – Azt hiszem, Seannak jólesne egy nyugodt éjszaka Askeatonban. Én majd rendezek néhány nap múlva egy ünnepséget a visszatérése örömére. Anya? Miért nem jössz haza velünk? És Edward? Talán ön is eltölthetne néhány napot az otthonunkban. – Semminek sem örülnék jobban – felelte Mary mosolyogva. Kezét Edward tenyerébe csúsztatta, aki egyetértőn rábólintott. Sean furcsamód megkönnyebbült. Valóban ünnepelnie kellene, de semmi kedve sem volt hozzá. Kinézett a család feje fölött a helyiség nyitott ablakán. Odakint sápadt, szürke novemberi nap volt, néhány katona vágott át az udvaron. Csak Elle nem állt odakint őrá várva. Persze nem is számított erre igazából. Elle Sinclair mellett maradt, s ő épp ezt akarta. Csak azt nem tudta, meddig lesz még képes hazudni önmagának. 345
Végül is sor került az ünneplésre. Jó néhány üveg finom burgundi is elfogyott, azt pedig brandy követte, s mivel már jóval elmúlt éjfél, a gróf és a grófné, valamint Devlin és Virginia lefeküdt aludni. Sean egyedül üldögélt a szalonban a ropogó tűz előtt, s a lángokat bámulta. Már kezdte valóban elhinni, hogy tényleg szabad ember, és az elmúlt két év szörnyűségeinek vége. Mégsem érzett sem örömöt, sem megkönnyebbülést. Csak sötét, mély szomorúságot, és ugyanolyan mélységes megbánást. Látni akarta Elle-t még egyszer, utoljára, ugyanakkor félt is a találkozástól. Elle tartozik Sinclairnek ezzel a házassággal, azaz ő, Sean tartozik vele. Megdörzsölte az arcát. Sinclairnek és Henredonnak köszönheti az életét. Nem mehet ezek után oda Elle-hez és mondhatja el neki, mennyire hiányzik, és mennyire szereti. Hallotta, hogy napokon belül, már a hétvégén össze fognak házasodni, s tudta, hogy neki még az előtt el kell hagynia az országot. Ezúttal nem lesz még egy utolsó búcsúzkodás. Nem, a búcsúra már sor került egy hónappal ezelőtt, a cellájában. Sosem foglak elfelejteni! Mindig is te leszel a legjobb barátom… Te vagy a szívem, te vagy a lelkem! A lesújtott Elle képe jelent meg előtte. Kétségbeesetten szerette volna megvigasztalni, s annyi mindent szeretett volna még elmondani neki. Látni akarta csak még egyetlenegyszer. Sokkal többet mondana neki akkor, mint istenhozzádot. Elmondaná, hogy Elle az ő másik fele, a jobbik fele. Elmondaná, hogy szereti, hogy mindig is szerette, és hogy nélküle üres lesz az élete. Felállt, megmarkolta a bradys üveget, és teljes erőből a falhoz csapta. Nem mehet oda Elle-hez, mert nem bízik magában. Képes volna ismét megszöktetni a menyasszonyt, de a fenébe is, ő tisztességes ember, és ennek megfelelően fog cselekedni. Elhagyja Askeatont, s ezúttal Írországot is, hogy Eleanor szabaddá váljon. Sinclair idővel boldoggá fogja tenni, s Elle – akármit is mond –, idővel elfelejti őt. – Sean? 346
Sean felkapta a fejét bátyja hangja hallatán. Devlin szürke szemének fürkésző pillantására magyarázkodni kezdett: – Nem tudok aludni. Devlin belépett a szalonba, s mint mindig, semmi sem kerülte el a figyelmét. Tekintete először az üvegcserepeken állapodott meg, majd visszavándorolt Sean arcára. – Most már szabad ember vagy, és a napnál is világosabb, hogy szereted Eleanort. Miért csinálod ezt? Sean felmordult. – Elle egyezséget kötött Sinclairrel. A házasságuk az életemért – felelte, de miközben Devlinre nézett, azt gondolta, igaza van. Miért csinálom ezt? Nem volt képes elviselni a gondolatát sem annak, hogy Eleanor egy másik férfi felesége legyen. Ő Elle hőse, erre a címre rajta kívül senki ember fia nem pályázhat. – Ne hagyd! – mondta ekkor Devlin halkan. Sean abban a pillanatban nekilódult az ajtónak. Ideje, hogy ő és Sinclair elbeszélgessenek. Tartozik neki, de nem mondhat le élete szerelméről. Most már van jövője, és azt akarja, hogy Elle a része legyen. – Vidd a kocsit! – kiáltott utána Devlin. – Vizesek az utak. Sean nem felelt, már rég kívül volt az ajtón.
347
21.
Sean mindig is úgy jött-ment Adare-ben, ahogy neki tetszett. Miután mint az őrült átvágtatott az éjszakán, úgy lépett be a házba, mintha még mindig ott lakna. A kaput kinyitó lakájtól gyorsan megtudta, hol van elszállásolva Sinclair. Elöntötte az adrenalin, amint átvágott az álomba merült ház előcsarnokán és folyosóin. A beszélgetés Sinclairrel nem várhatott reggelig. Sean a keleti szárnyba sietett, és megverte Sinclair lakosztályának ajtaját. Néhány pillanat múlva kivágódott az ajtó, s Peter Sinclair ott állt a küszöbön hálóruhában, fején hálósapkával, kábán. Még sosem találkoztak, ezért az idegen láttán a férfi tekintete nyomban kitisztult. – Mi történt? Talán tűz van? Sean tudta, hogy a másik férfi nem méltó megvetésre, és igazából nem is vetette meg, de féltékeny volt, s ez az érzés a velejéig áthatotta. – Sinclair, ez nem várhat. Beszélnünk kell. Peter kék szemének tekintete előbb szúróssá vált, majd a következő pillanatban kikerekedett a szeme, ahogy rájött, ki áll előtte. – O’Neill? Sean biccentett. – Igen. – Akkor kérek öt percet – mondta Sinclair, s visszalépett a hálószobába felöltözni. Sean nyugtalanul járkált fel-alá a hallban, kezét ökölbe szorítva, minden porcikájában átérezve, hogy az egész élete forog kockán. Elle és az ő élete. Sinclair ajtaja kinyílt, s a férfi köntösben és nadrágban állt előtte. Tekintetük találkozott. Sean emlékeztette magát, hogy ez az ember és az apja mentette meg az életét. 348
– Mélyen le vagyok kötelezve önnek és az édesapjának – kezdte minden formaság nélkül. – Amíg élek, nem fogom tudni meghálálni. Sinclair különös tekintettel méregette, s kezét mélyen bedugta köpenye zsebébe. – Kész lennék bármit megtenni a menyasszonyomért – jelentette ki határozottan. – Nem kell hálálkodnia – tette hozzá, s elszánt tekintete összefonódott Sean tekintetével. – Valóban? Miért nem? – Nemsokára fivérek leszünk – magyarázta Sinclair. – Én legalábbis így gondolok erre. És az csak természetes, hogy megpróbálnám megmenteni a fivéremet az akasztástól. Seannak nagyon nem tetszettek ezek a szavak. – És ha már a házasság révén fivérek leszünk, vajon barátok is? Sinclair arca meg sem rezdült, de szomorúság költözött a szemébe. – Természetesen. Nem kellett volna idejönnie ma éjjel, O’Neill. Ha meg akarta köszönni az önért tett erőfeszítéseimet, várhatott volna reggelig. Sean ebből világosan megértette, hogy ez az ember nem bolond. S tudva, hogy most már igazi ellenfelek, óvatosan válogatta meg a szavait. – Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak, de van itt más is – kezdte, s látta, hogy Sinclair meghökken. – Itt mindenki nagyon sokra tartja önt, Sinclair. Azt hallottam, ön úriember, és igazán megfelelő parti Elle számára. Tisztában vagyok azzal is, hogy szereti őt, és meg tudja adni neki mindazt a kényelmet, amelyet megérdemel, a rangról nem is beszélve. Én támogattam ezt a házasságot, és magam is nagy véleménnyel vagyok önről. Sinclair továbbra is merev maradt. – Múlt időben beszélt – jegyezte meg lassan ejtve a szavakat. Sean érezte, hogy elvörösödik. – Akkor ismertem meg Elle-t, mikor még alig tudott járni, és folyton elesett. Korán érő, elkényeztetett kétévesként. – Elmosolyodott, amint felidézte a pici lányt, aki nagy odafigyelést igényelt, és imádott az ő nyakában lovagolni. – Attól a naptól fogva arról szólt az életem, hogy vigyáztam rá. A véremmé vált, hogy 349
megvédjem, és természetessé, hogy azt akarjam, ami neki a legjobb. Ezért helyeseltem ezt a házasságot. Sinclair elvörösödött. – Hallottam ezt a családi történetet, és megértem, hogy nagyon közel álltak egymáshoz. Mi másért lett volna Eleanor annyira kétségbeesett az elmúlt hetekben az ön helyzete miatt? Mi másért? – gondolta Sean mogorván. Kezdett belefáradni a mellébeszélésbe. – Azt hiszem, erre tudja a választ. Sinclair összerezzent. – Eleanor rettentően hűséges. Imádja a családját, különösen önt, a mostohafivérét és a hősét. Vajon mennyit sejt? – morfondírozott Sean. És mennyit tud? És vajon neki mit kell tennie azért, hogy visszalépésre bírja? – Valóban nagyon hűséges, ebben igaza van. De itt többről van szó, Sinclair. És ön tudja ezt, nem igaz? A férfi szörnyen boldogtalannak látszott. – Az Isten szerelmére, az apám az én kérésemre hegyeket mozgatott meg, hogy megmentse a maga életét, O’Neill! – Tényleg ezt akarja? Egy hálára épülő házasságot, amely csak az én adósságom megfizetését szolgálja? Peternek hirtelen nehezére esett levegőt venni. – Nem hiszem, hogy értem, O’Neill. Sean kezdte megsajnálni Peter Sinclairt. – Úgy nőttem fel, hogy Elle-t a húgomnak tekintettem, de most már nem tekintem annak. Sinclair szeme tágra nyílt. – Tessék? – Mindig is szerettem Elle-t, de immár mély szerelemmel szeretem mint azt a nőt, akivel meg kívánom osztani az életemet. Sinclair megrázta a fejét. – A francba! Ne csinálja ezt most, O’Neill! Én imádom őt! Mindent megtettem, amit csak lehetett, hogy kieszközöljem az ön szabadságát, hogy Eleanor ne omoljon össze. Ön tartozik nekem!
350
– Tudom, hogy szereti őt – felelte Sean komoran. – És azt is, hogy önnek köszönhetem az életem. De nem fizethetek önnek a nővel, akit szeretek. A menyasszonyomért jöttem, Sinclair. A férfi összetört. Remegve elfordult, aztán ismét vissza. – Ő is szereti magát, igaz? – Igen. Sinclair felhorkant. – Keményen próbáltam elhitetni magammal, hogy nem létezik a szerelmük. Természetesen hallottam a suttogást, a szóbeszédet. Mit akar ezzel most mondani? Szándékosan szöktette meg a menyasszonyomat, hogy meghiúsítsa az esküvőt? – Nem így terveztem – felelte Sean, s egyre nagyobb együttérzéssel nézett a másik férfira. – És nem is voltam tisztában Elle iránti érzéseim mélységével, amíg a hatóságok el nem fogtak Corkban. – Arra kér, hogy mondjak le a menyasszonyomról? – Igen. Egy végtelennek tűnő pillanatig csend honolt a szobában. – Azt már nem! – kiáltott fel Peter. – Kedvel engem, fontos vagyok a számára, míg maga nem tud nyújtani neki semmit, csak küszködést és nehézségeket. Egy fillérje sincs, és kegyvesztett. Eleanor mellettem úgy élhet, mint egy királynő. Ha valóban szereti, maga fogja elengedni. Maga fog olyan életet kívánni Eleanornak, amilyet én megadhatok neki. Sean felbőszült, mert Sinclairnek igaza volt. Csak jó néhány perc után tudott megszólalni, akkor is nagyon halkan. – Feleségül venné tudva, hogy mást szeret? Peter sem találta a hangját. Sean látta, hogy küzd magával s végtelenül bonyolult érzéseivel. Ugyanúgy, ahogy ő. Ekkor értette meg, hogy ez az ember ugyanolyan mélyen szereti Eleanort, mint ő. – Peter! – szólalt meg lassan. – Mit tenne, ha… Elle a gyermekemet hordaná a szíve alatt? Nem bombát akart robbantani, csak tudnia kellett. Peter falfehér lett, szeme tágra nyílt. 351
Sean pedig imádkozott, bár tudta, hogy imái nem találnak meghallgatásra. Peter a fejét ingatva mélyeket lélegzett. – Átkozott! Hát ez a hálája! Ugyanúgy nem parancsolhatom meg a szívemnek, hogy ne szeresse Eleanort, mint ahogy azt sem, hogy ne dobogjon. Ha gyermeket vár, hát legyen! A sajátomként fogom felnevelni, a sajátomként fogom szeretni. Most pedig menjen el, O’Neill, méghozzá jó messzire, mert két nap múlva összeházasodunk. Sean megtántorodott, Sinclair nemcsak hogy szereti Elle-t, hanem még a gyermeküket is kész a sajátjaként felnevelni. Meg tud adni Elle-nek mindent – meg tud adni egy gyermeknek mindent –, és ő az életével tartozik neki. Egyetlen lehetséges út maradt nyitva előtte; tiszteletben kell tartania lekötelezettségét a másik férfi iránt. Sean meghozta élete legnagyobb, legtisztességesebb döntését; meghajolt, azután sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Eleanor zavarodottságot tükröző, sápadt arcát nézte az öltözőasztal mögötti tükörben, s látta, hogy szemébe kiültek kavargó érzelmei. Sean immár szabad ember – és csak egyórányira van az ő otthonától lovon. Csakhogy ő két nap múlva hozzámegy Peter Sinclairhez. Nem tudta, mitévő legyen, s végtelenül nehezére esett, hogy megkapaszkodjon a büszkeségében és a józan eszében. Végtelenül nehéz volt egy helyben maradnia Adare-ben. Kopogtak az ajtaján. Eleanor meglepődött, hiszen még csak reggel nyolc óra volt. Feltételezte, hogy valamelyik fivére keresheti, mert nincs az a szobalány, aki zavarni merné, mielőtt ő elhagyja a szobáját. Felkelt ajtót nyitni, s döbbenten látta meg Petert a küszöbön. A férfi vörös szemmel állt ott, mint aki egy Szemhunyásnyit sem aludt – vagy egész éjjel könnyezett. A lány minden izében megfeszült. – Peter? – Beszélnünk kell – mondta a férfi, és rá egyáltalán nem jellemző módon elviharzott mellette, egyenest be a nappalijába, láthatóan ügyet sem vetve arra, hogy egyetlen férfi sem tartózkodhatna ott vele egyedül, még ő sem. 352
Annak tudatában, hogy csak valami óriási jelentőségű mondanivaló vihette erre rá, Eleanor mit sem törődve az illemmel becsukta mögötte az ajtót. – Letörtnek látszik, Peter. A férfi szembefordult vele, de csak legyintett. Láthatóan nem volt képes megszólalni. Eleanor most már biztos volt abban, hogy sírástól vöröslik a szeme, s hirtelen ijedség fogta el. – Ó, Istenem! Kérem, ne hozzon még több rossz hírt! A férfi megrázta a fejét. – A hír jó… azt hiszem. – Akkor miért néz úgy ki, mintha meghalt volna valaki? – kiáltotta a lány. – Nem halt meg senki. – Sinclair megfogta Eleanor kezét. – Tiszta szívemből szeretem, Eleanor. Attól a perctől fogva szeretem, hogy először megláttam, és örökre szeretni is fogom. A lány – ha lehet – még jobban megijedt. Minden pillanatban tudatában volt annak, hogy Sean immár szabad ember, ő viszont úgy érezte, mintha egy koporsó fedele csukódna lassan rá, s nemsokára élve eltemetnék. Kis habozás után megszólalt: – Én is nagyon kedvelem önt, ugye tudja? – Sss! – intette csendre a férfi, s egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Magához húzta a lányt, s gyengéden megcsókolta. – Búcsúzni jöttem. Ezt biztos rosszul hallottam, gondolta Eleanor. – Tessék? Peter még közelebb húzta magához. – Én úriember vagyok, Eleanor. Ha valami igazán jellemző rám, hát ez az. Hogyan kényszeríthetném házasságra, mikor világosan látom, mennyire szeret valaki mást? A lány felkiáltott, s égni kezdett az arca a bűntudattól. – Elismeri? Ön Sean O’Neillt szereti, engem pedig csak kedvel, ahogy az imént mondta is. Ez minden. Ön sok évvel ezelőtt O’Neillnek adta a szívét, és most már én is ismerem önt annyira, hogy tudjam, soha nem is fogja tőle visszavenni és másnak adni. Nekem sem. 353
Eleanor megtántorodott. – Peter, ön annyira jó ember! Kész vagyok feleségül menni önhöz szombaton, ahogy megállapodtunk. Kész vagyok jó felesége lenni, ha sikerül, akár tökéletes. Ön megmentette Sean életét, én pedig valóban nagyon kedvelem. A férfi kézfejével megtörölte a szemét. – Kész a feleségem lenni, és ha sikerül, jó feleségem lesz. – Komolyan gondoltam minden szót – erősködött Eleanor még mindig döbbenten. – Azért, mert nekem köszönheti Sean életét? A lány nem tudta, erre mit feleljen. – Igen – suttogta végül. – Én viszont szeretem annyira, hogy elengedjem. Ő nem tudja megadni önnek azt az életet, amelyet én tudtam volna, de ön egy szenvedélyes nő, és tudom, bár ne tudnám, hogy nem teszi boldoggá a vagyon, ha nincs ön mellett az, akit szeret. Felbontom az eljegyzést, Eleanor, hogy Seané lehessen. A lány megrendülten felsikoltott. – Peter! – nyúlt a férfi arca felé. – Én nem hagyom el önt, ha még mindig el akar venni. Tartozom önnek! Sean és én tartozunk önnek! Megpróbálom boldoggá tenni! A férfi megrázta a fejét. – Először azt gondoltam, képes leszek önt így feleségül venni, egy adósság törlesztéseként, de mégsem. Azt hittem, figyelmen kívül tudom hagyni a szerelmét egy másik férfi iránt, de nem tudom. Szeretem annyira, hogy boldognak akarjam látni, még ha ez azt jelenti is, hogy át kell engednem O’Neillnek. Eleanor sírva fakadt. – Még sosem ismertem önnél nagylelkűbb és önzetlenebb embert. – Én pedig önnél szenvedélyesebb és bátrabb nőt – felelte Sinclair bizonytalanul állva a lábán. – O’Neill nálam járt az éjjel, de mostanra biztosan hazaért. Legjobb lesz, ha elmegy hozzá, mert nagyon zaklatott volt, mikor távozott. Eleanor bólintott, s már majdnem megfordult, hogy nekiiramodjon, de először átkarolta Petert, s tartotta sokáig szorosan átölelve… életükben utoljára. Aztán már futott is. 354
Miközben Adare-ből Askeaton felé vágtatott, eszébe jutott Sean ragaszkodása ahhoz, hogy feleségül menjen Sinclairhez. Aztán meg az a hajnal, amikor négy évvel korábban Sean elhagyta őt mit sem törődve a könyörgésével. Elle komolyan félt a visszautasítástól. Két év a börtönben, majd Peg és Michael elvesztése megsebzett, bonyolult emberré tette Seant, ő mégsem fogja soha feladni a közös jövő reményét. Csődörét tajték borította, és hevesen fújtatott, mikor leugrott róla Askeaton Hall előtt. Még el sem érte futtában a bejáratot, mikor kitárult a kapu. Sean jelent meg, s indult lefelé a lépcsőn. Egy útitáskát cipelt, s Eleanornak fájdalmasan ismerős volt a jelenet. A lány lihegve lecövekelt, s tekintetét az átkozott zsákra szegezte. Aztán valahogy sikerült elszakadnia a látványtól, s szemét Sean feszült arcára emelni. – Hova mész? – kérdezte ijedten. Sean közelebb lépett. – Megmondtam neked, hogy elhagyom az országot. De te mit csinálsz itt? – kérdezte kitágult szemmel. Hogyan történhet meg még egyszer ugyanúgy az a szörnyű reggel? – Nem mehetsz el, nem hagyhatsz itt! – kezdett remegni Eleanor. – Nem maradhatok, nem bízom magamban – mondta Sean mogorván. – Mit jelentsen ez? – kiáltott fel a lány Sean keze felé nyúlva. Meglepetésére a férfi olyan szorosan ragadta meg a kezét, hogy belefájdultak az ujjai. Mintha sosem akarná elengedni többé. – Egy hónapja elloptam a menyasszonyt. Nem lenne bölcs dolog még egyszer próbára tenni az elszántságomat – felelte feszülten. Eleanor megrázta a fejét. – Nem megyek hozzá Peterhöz. – Mindketten tartozunk neki – mondta Sean hevesen és én elmegyek, hogy tisztességes emberként álljam a szavam. Összefonódott a tekintetük, s Eleanor megértette, hogy Sean képes lenne ismét elragadni őt az oltár elől. – Sean, Peter felbontotta az eljegyzést. A férfi tekintetében zavarodottság tükröződött. 355
– Micsoda? Nemrég beszéltem vele, és… megállapodtunk. Mivel az igazság az ő oldalán van, nekem kell félreállnom. – Nem. – Eleanor halványan elmosolyodott, annyira jólesett neki, hogy Sean elment Peterhöz harcolni érte és a szerelmükért. – Peter azért bontotta fel az eljegyzést, mert nemes lelkű és önzetlen, és tudja, hogy szeretlek. Sean hitetlenkedve meredt rá, mint aki nem érti a dolgot, és nem is hiszi el. Eleanor a lélegzetét is visszafojtotta. – Visszalép miattam? Miattunk? A lány bólintott, mire Sean lassan mosolyogni kezdett, de még mindig kábának tűnt. – Mit mondtál neki? – kérdezte Eleanor. – Megmondtam, hogy szeretlek. Nem mint a mostohahúgomat, hanem mint azt a nőt, aki az életem, aki a jövőm. – Sean szürke szeme ellágyult. – Szeretlek, Elle, nem tudok élni nélküled. Eleanor sírva fakadt, Sean felé nyújtotta mindkét karját, ő pedig szorosan átölelte. – Amikor Corkban szerelmet vallottál a katonák gyűrűjében, az olyan volt, mint egy álom. De azt hittem, túl késő. Csak vártam és vártam, hogy halljam tőled ezt a szót szabad emberként is, nemcsak halálra ítéltként, az utolsó szó jogán – kiáltotta a lány egyszerre sírva és nevetve. – Egy életen át vártam, hogy kimondd, szeretsz, Sean! Eleanor szédült az örömtől, s egyszerre a múlt ködébe veszett minden gyötrelem, minden szenvedés. Sean két tenyere közé fogta az arcát. – Micsoda bolond voltam, hogy nem vettem észre, ami ott volt a szemem előtt… végig az elmúlt húsz évben! – Honnan tudhattad volna, hogy az az aprócska kétéves gyermek lesz a végzeted? – ugratta Eleanor. Sean arca elkomolyodott, tekintete a lány arcát pásztázta. – Talán mégis tudtam… Talán ezért vigyáztam rád egész életemben. És még mindig úgy érzem, hogy ez a dolgom, Elle, hiába vagy magad is annyira talpraesett. Egész hátralévő életemet a te őrzéseddel akarom tölteni. Sean hangja suttogássá halkult, arca a lányé fölé hajolt. Eleanor lehunyta a szemét, miközben ajkuk lassan összeért. Felsóhajtott, 356
amint érezte, hogy felpezsdül a vére. Alig tudta elhinni, hogy ez valóban megtörténik, hogy övék a jövő. – Szabad nekem ezt tennem? – mormolta Sean ismét a lányéhoz érintve az ajkát. Eleanor megragadta a mellén az inget, és válaszolt: – Csak ha tisztességes asszonyt csinálsz belőlem. Sean mindkét szemöldöke évődve a magasba szökkent. – Hisz te nagyon is tisztességes nő vagy. A lány figyelmeztetőn megrángatta Sean ingét. – Komolyan mondtam! Feleségül veszel végre? A férfi elmosolyodott, s mosolyától csillogni kezdett a szeme is. – A fenébe, Elle! Hagynád, hogy tegyem a dolgom? Hölgyek nem kérhetik meg egy férfi kezét. – Ez a hölgy igen – kiáltott fel a lány, s dobogó szívvel várta a választ. Sean térdre ereszkedett előtte. – Megtisztelsz azzal a hatalmas keggyel, amelyet meg sem érdemlek, hogy a feleségem leszel? Megengeded, hogy szeresselek, tiszteljelek, őrizzelek egész hátralévő életemben? Megszülöd a gyermekeimet és őrződ a családi tűzhelyemet? És megbocsátod, hogy nem tértem észhez hamarabb? Eleanor szótlanul bólintott, Sean pedig felállt. A lány végre el tudta hinni, hogy Sean szereti őt. Viszonozza a szerelmét, és épp most léptek rá arra az útra, amely egy csodálatos közös jövő felé vezet. – Sean, ez olyan, mint egy álom. Istenem, mennyi ideig vártam rád! A férfi magához ölelte. – Tudom. Csak sosem hittem, hogy így is alakulhatnak a dolgok közöttünk. Nehéz volt nézni, ahogy felnőtt nő lesz belőled. El sem tudtam képzelni, hogy nem maradsz örökre az a régi kislány. Szükségem van rád, Elle. Szükségem van a mosolyodra, a nevetésedre, a reménnyel teli lelkedre. Nem akarok abban a sötét, bűntudattal teli világban rekedni, vagy még egyszer visszatérni oda. Melletted fényt és békét találtam. 357
– Sosem fognak visszakövetelni azok az árnyak, Sean – suttogta Elle. – Én gondoskodom erről. – Akkor gyere velem a jövő felé! A jövőnk felé – mosolygott rá gyengéden a férfi. – Meg sem tudnál akadályozni benne, még ha akarnád is – mosolygott vissza a lány majd az eszét vesztve a boldogságtól, amint szerelme magához ölelte. – Pedig bolond módjára megpróbáltam – mondta Sean mély megbánással a hangában. – Elle, elképzelhető, hogy máris gyermeket vársz? – Minden nappal egyre biztosabb vagyok benne – nézett rá Eleanor kutató tekintettel. – Akarom a gyermekedet, Sean. Ugyanúgy, mint a közös jövőnket. Seannak ekkor Peg jutott az eszébe. Hirtelen színesben, elevenen látta maga előtt, és legnagyobb meglepetésére nem fogta el a bűntudat, nem érzett megbánást, csak némi szomorúságot. Aztán Michaelre gondolt. Elle a fülébe suttogott, mintha megérezte volna, mi jár a fejében. – Ha fiú lesz, nevezhetjük Michaelnek. Sean összerezzent. – Ennek örülnék. Eleanor megsimogatta az arcát. – Veled megyek, ahová csak menni szeretnél – mondta halkan, aztán megcsókolta. – És tudom, hogy nem fogod elhinni, de követlek, nem én irányítok. Sean legszívesebben felnevetett volna, mert egy pillanatra sem hitte el egyetlen szavát sem, de a lány meleg, erős teste hirtelen túl sok emléket hívott életre a közelmúltból, így inkább válaszolt, mielőtt visszacsókolta volna. – Szeretem, mikor te irányítasz – mondta –, csak ott legyek, hogy összeszedjem utánad a cserepeket. Elle elvesztette a türelmét, és hosszan, mélyen, forrón megcsókolta. – Most határozottan én irányítok. Sean sokáig nem jutott szóhoz a csók után. – Jó – suttogta végül – de most menjünk, és jelentsük be a hírt! 358
Azzal kart karba fűzve elindultak, hogy megkeressék Adare grófját és grófnéját, hadd osztozzanak az örömükben.
359
UTÓHANG Kilvore, Írország, 1819. február
Szürke, nyirkos nap volt, és dühöngött a szél. Eleanor Sean mellett ült egy csinos négylovas hintóban. Sean elnémult, amint beértek a csendes kis faluba, de mivel fogta a kezét, Eleanor tudta, hogy nem vált feszültté. Férje tenyerét domborodó hasára tette, mert épp rúgott a gyermekük, mire Sean melegen rámosolygott. – Jól vagy? – kérdezte Eleanor halkan. A férfi eddig a fehérre meszelt, szalmatetős házakkal szegélyezett utcát bámulta, ahol csak néhány gyalogos járt, nekifeszülve a szélnek. – Semmi bajom. Tudom, hogy most szomorúnak kellene lennem, de nem vagyok az. Csak várakozás van bennem, Elle. Az asszony megkönnyebbülve mosolygott. – Így van jól – mondta. Sean démonjai eltűntek végre. Azon a hétvégén házasodtak össze, amikor Peterrel lett volna az esküvő. Nagyon kis esküvő volt, csak a közvetlen családtagok vettek rajta részt. Természetesen a gróf vezette az oltárhoz a menyasszonyt. Gondolkodás nélkül áldását adta rájuk, mikor elmondták neki a szándékukat. Lord Henredon dühös volt ugyan, de sikerült tisztázni a dolgokat Edwarddal. Peter Sinclair pedig nemcsak Írországot, hanem Nagy-Britanniát is elhagyta. Eleanor később azt hallotta, hogy az amerikai Nyugatra távozott, és vagyonos ember lévén kalandos vállalkozásokba kezdett. Eleanor összetörte a szívét, így nem várta meg az esküvőt, de volt alkalmuk szépen elbúcsúzni egymástól, utoljára. A lány ekkor újból meg tudta köszönni Peter nagyszerű tettét, és elmondani, milyen
360
sokat jelentett neki a férfi, aki válaszul életre szóló boldogságot kívánt. A kocsi megállt. Sean kiszállt, miután egy libériás inas kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. Aztán Sean lesegítette Eleanort, aki egy virágcsokrot tartott a kezében, s tekintetével máris a falusi temetőt pásztázta. Halk szomorúság lett rajta úrrá. Már nem gyűlölte Peget, s azt kívánta, bárcsak más sors jutott volna neki osztályrészül. Sean megfogta a kezét, s együtt léptek be szótlanul a temetőbe. Kellett néhány perc, míg Sean megtalálta Peg sírját. A kis követ Kilraddick lakosai állították. Vésett felirata így szólt: Margaret Boyle O’Neill Szeretett lány és anya 1790-1816 Eleanor letette a csokrot a kis, szürke sírkő tövébe, és felnézett Seanra. Férje arcán ugyanaz a szomorúság tükröződött, mint amelyet ő érzett, de ez már messze nem annak a mély gyásznak és bűntudatnak a jele volt, amely Seant korábban emésztette. Aztán a férfi zavartan megszólalt: – De hol van Michael sírja? Miért nem az anyja mellé temették? Úgy vélte, még ha nem is találták meg a testét, kellett volna neki is állítani egy követ Pegé mellé. Mielőtt Eleanor megszólalhatott volna, kiáltást hallott, és megfordult. Egy alacsony, sovány férfi állt a temető kapujában, a kocsijuk mellett, s Eleanor nyomban megismerte Jamie Flynnt. Hatalmas nyomozást folytattak annak idején a kilvore-i és a kilraddicki események miatt. Meglepő módon előkerültek más tanúk is, nemcsak Flynn. Reed ezredest hadbíróság elé állították, és elbocsátották a hadseregből, de mielőtt még büntetőeljárás indulhatott volna ellene Peg Boyle és a fia meggyilkoltatásáért, a férfi eltűnt. Az a hír járta, hogy a Nyugat-Indiákra menekült. Ez a térség a katonából kalózzá vedlett férfiak gyűjtőhelye volt. Flynn széles mosollyal közeledett feléjük. – Már azt hittem, sosem érnek ide, mylord. 361
– Flynn! – vigyorodott el Sean, s melegen megölelte. – Csak Mr. O’Neill, és ezt maga nagyon jól tudja. Nekem nincs rangom. – Nekem mindig őlordsága marad – makacskodott Flynn. – Azt mondta, februárban eljön, és valóban itt van – nyugtázta. Ő maga két hónappal korábban jött vissza Limerickből, miután megtette a tanúvallomását. – Igen, visszajöttem… a feleségemmel. És maradni is fogunk. Flynn fellelkesült. – Én meg azt hittem, csak látogatóba készült! – Más terveink vannak – mondta Sean halkan, s rámosolygott Eleanorra, majd közel húzta magához. – Úgy hallom, van egy új uraság odafent, de még senki sem látta – újságolta Flynn. Sean összenézett Eleanorral, aki elmosolyodott, miközben férje válaszolt: – Tudom. Változtak az idők, Flynn. Új korszak következik. Ezen a környéken nem lesz több zsarnokoskodás. Flynn zavarba jött. – Honnan tudja, mylord… akarom mondani, uram? Talán ismeri őlordságát? Lehet, hogy jó ember? Most már Sean is mosolygott. – Én vagyok az új földesúr, Flynn – mondta. – Megvettem a Darby-birtokot. Valójában a gróf vette meg a birtokot nekik nászajándékba. Flynn szája tátva maradt, szemét elfutotta a könny. – Ez aztán a nagyszerű hír, mylord! Micsoda nap! Ezt el kell mondanom mindenkinek! – törölgette a férfi a szemét. – És önnek is nagyszerű nap ez, mylord! – Hogy érti ezt? – kérdezte Sean elcsodálkozva. – Nézzen csak hátra! – súgta oda Flynn, és fülig ért a szája. Eleanor oda fordult, amerre a férfi mutatott. Egy kisfiú állt a temető kapuja mellett nehéz télikabátban, kötött sapkával a fején, és figyelmesen nézte őket. Flynn intett neki. A gyerek habozott egy pillanatig, majd elindult feléjük. – Mennem kell elújságolni a hírt – kiáltotta Flynn, majd a fiúcska mellett kisietett a temetőből. 362
– Uramisten! – kiáltott fel ekkor Sean kikerekedett szemmel. Eleanor megijedt. – Mi az? De a férje meg sem hallotta. – Michael? – kiáltotta a kisfiút bámulva. – Michael Boyle O’Neill, te vagy az? – Azzal botladozva futni kezdett a gyermek felé. Eleanor hitetlenkedve kiáltott fel. A fiúcska tágra nyílt szemmel bólintott. – Én vagyok Michael Boyle O’Neill – suttogta. – Papa? Tényleg visszajöttél? Sean felkiáltott, s karjai közé kapta a kisfiút. Becsületére legyen mondva, a gyerek tiltakozás nélkül tűrte az ölelést, pedig csak nyolcéves volt, és két éve nem látta Seant. Mikor ez Seannak is eszébe jutott, elengedte. – Tudod, ki vagyok? Emlékszel rám? – kérdezte, fél térdre ereszkedve a gyerek előtt. Michael komoly arccal bólintott. – Te vetted feleségül a mamámat. Te voltál a papám. Flynn mondta, de én is emlékeztem. – Még mindig a papád vagyok – mondta Sean, s megsimogatta a fiú arcát. – Azt hittem, meghaltál a tűzben! Mi történt, Michael? Hol voltál idáig? – A tűz után befogadott az O’Rourke család, és Raharneybe költöztünk, ahol rokonaik élnek – mesélte a gyermek, s lassan elmosolyodott. – De az ősszel visszajöttünk. Flynn meglátott, mikor megjött a bíróságról, és azt mondta, vissza fogsz térni. És tényleg így lett. Komolyan mondtad? Újra a papám leszel? O’Rourke asszonyság szerint igen nehéz mindannyiunkat etetni, neki is van öt gyereke. Sean felállt, arcán lassan peregtek a könnyek. Bólintott, s megtörölte a szemét a keze fejével. Aztán belenyúlt a zsebébe, és kivette a kis, faragott hajót. Michaelnek kikerekedett a szeme. Sean megfogta a vállát. – Emlékszel erre? A tiéd. Michael szótlanul bólintott. – A tűz óta hordom magamnál. Visszaadjam? 363
A kisfiú bólintott, elvette a hajót, s a mellére szorította. Sean megfogta Michael kis kezét és odafordult Eleanorhoz. – Elle – mondta elfúló hangon –, ő Michael. A fiam. Eleanor szíve vadul vert a mellkasában. Mégis tud az élet igazságos is lenni néha, gondolta megilletődötten. Örömmel és szeretettel nézett a kisfiúra, hálát adott Istennek ezért a csodáért. – Szervusz – lépett előre. – Én Eleanor vagyok. Nagyon örülök a találkozásnak, Michael – mondta, és semmit sem gondolt még ennél komolyabban. Michael Eleanorról Seanra nézett, majd vissza. – Te is velem és a papával fogsz élni? – kérdezte kíváncsian. – Szeretnék… ha nem bánod. A fiúcska elpirult. – Nem bánom – felelte, aztán felnézett Seanra. – Magas hölgy – jegyezte meg megnevettetve Seant. – És csinos. – Igazad van. Nagyon magas, nagyon csinos – értett egyet Sean kézen fogva a gyermeket –, és most már a feleségem, Michael. Nem bánod? A fiúcska beharapta a szája szélét, és megint elvörösödött. – Nem – mondta lassan, láthatóan alaposan meggondolva a dolgot –, nem bánom. Sean megveregette a kisfiú hátát. – Akkor menjünk, és nézzük meg az új otthonunkat! – mondta, aztán Eleanorhoz fordult. – Köszönöm – súgta, s szabad kezével megfogta az övét. – Nincs mit megköszönnöd. – De igen. Mindent neked köszönhetek – helyesbített Sean halkan. – Menjünk gyalog? Mivel időközben elállt a szél, kart karba fűzve indultak el felfelé az utcán. Michael előttük szaladgált, és minden házról lelkesen elmondta, ki lakik ott. Ez a ház O’Brienéké, ahol a bácsi varga, az meg John O’Dare-é, aki pék. A falusiak előjöttek a műhelyeikből és az otthonaikból, hogy üdvözöljék őket. Mosolyogva megbökték a kalapjukat, a nők pedig pukedliztek előttük. „Mylord” és „mylady” lettek nyomban, hiába javította ki Sean újra meg újra a tévedést. Egy hiányos fogazatú utcai árus forró gesztenyét nyomott a markukba, a 364
hentes meg papírba csomagolt báránycombot hozott elő. Egy nő pedig selyemsálat ajándékozott Eleanornak, aki nem győzte megköszönni. Egyre gyűltek az üdvözlő ajándékok – néhány csésze forró tea, egy üveg whisky, sütemények egyenest a kemencéből. Amit nem fogyasztottak el rögtön, az a mögöttük lassan haladó hintóba került. Aztán elmaradtak mellőlük a házak, s megjelent előttük a magas kőfal meg a kovácsoltvas kapu. A kerítés mögött, a dombon állt a nagy ház. Még mindig fekete volt a tűztől, mely elpusztította, de a megfeketedett kő és az üresen tátongó ablakok mégis furcsán ismerős, hívogató látványt nyújtottak. Eleanor Seanra nézett, s összefonódott a tekintetük. Jó néhány hónapba bele fog telni, amíg rendbe hozzák a birtokot, de Eleanor alig várta, hogy férjével vállvetve nekilássanak a munkának. Nem mintha áldott állapotában Sean engedné négykézláb súrolni a padlót, mint hajdan. De mire készen lesznek, az otthonuk ugyanolyan pompás lesz, mint Askeaton, efelől semmi kétsége sem volt. Eleanor már látta maga előtt, ahogy a gyermekük ott fog totyogni a tágas termekben, Michael meg szalad utána és elkapja, mielőtt elesne. Eleanor hirtelen biztos volt abban, hogy kislánya fog születni. – Leégett – állapította meg Michael félelemmel a hangjában. – És azt is mondják, hogy szellemek lakják. – Kétlem, hogy vannak itt szellemek – mosolygott Sean. – Újjáépítjük, Michael, szobáról szobára, mi hárman. Segítesz nekem és Elle-nek? A kisfiú lelkesen bólintott. Mielőtt átlépték volna a bejárat küszöbét, Eleanor felpillantott a réztáblára, amelyet ő helyeztetett el a kapu fölött. Sinclair Hall – állt a táblán Peter tiszteletére
365
366
