AZ EREKLYETARTÓ. Köszönetnyilvánítás V I L Á G S I K E R E K. Douglas Preston. Lincoln Child

V I L Á G S I K E R E K Douglas Preston Lincoln Child

AZ EREKLYETARTÓ Lincoln Child a lányának, Veronicának, Douglas Preston pedig ifj. James Mortimer Gibbonsnak ajánlja ezt a könyvet

Köszönetnyilvánítás A szerzők ezúton szeretnének, köszönetet mondani mindazoknak, akik oly sokféleképpen segítettek abban, hogy ez könyv megszülethessen: Bob Gleasonnak, Matthew Snydernek, Denis Kellynek, Stephen de las Herasnak Jim Cushnak, Linda Quintonnak, Tom Espensheidnek, Dan Rabinowitznak, Caleb Rabinowitznak, Karen Lovellnek, Mark Gallaghernek, Bob Wincottnak, Lee Sucknónak, valamint Georgette Piligiannek. Külön köszönet illeti Tom Dohertyt és Harvey Klingert – tanácsaik és erőfeszítéseik nélkül ez a könyv nem jöhetett volna létre. Hála a Tor/Forge marketingeseinek kemény és odaadó munkájukért. Szeretnénk ezúton is köszönetet mondani mindazoknak az olvasóknak, akik támogattak bennünket, akár úgy, hogy betelefonáltak a rádiós vagy televíziós műsorokba, beszélgettek velünk a könyvbemutatókon, üzenetet küldtek postán vagy emailen, vagy akár csak egyszerűen elolvasták és élvezték a könyveinket. A megtalált ereklye iránti lelkesedésük ösztönzött bennünket leginkább arra, hogy megírjuk a folytatást. Hálás köszönet mindenkinek – azoknak is, akiket meg kellett volna említenünk, de nem tettük.

„Hallgatjuk, mi nem hallható, s a láthatatlant fürkészi szemünk.” Kakuzo Okakura: A tea könyve

Első rész RÉGI CSONTOK 1. fejezet Snow kipróbálta a légzőkészülék szabályozóját, megvizsgálta mindkét szelepet, aztán végigsimított a neoprén búvárruha síkos felületén. Minden rendben volt, mint ahogy már hatvan másodperccel ezelőtt is, amikor legutoljára ellenőrizte. – Még öt perc – szólalt meg a merülést irányító őrmester, és felére csökkentette a motorcsónak sebességét. – Remek – jegyezte meg Fernandez szarkasztikusan a dízelmotor zúgásában. – Igazán remek! A többiek hallgattak. Snow-nak már máskor is feltűnt, hogy a merülés helyszínéhez közeledve a könnyed csevegés mindig félbeszakadt. Hátranézett a csónak tatjára, és figyelte, ahogy a propeller nyomában habzik a Harlem barnás vize. A széles folyó lustán hömpölygött a forró, szürke, szmogos augusztusi reggelen. Snow a part felé nézett. Kis grimaszt vágott, mert a búvárruha becsípte a nyakát. Kitört ablakú, elhagyatott lakóházak, kísérteties, üres raktárépületek és gyárak sorakoztak a folyóparton, majd egy kihalt játszótér következett. Nem, mégsem teljesen kihalt: egy gyerek lógott az egyik rozsdás mászókáról. – Hé, Snow! – kiáltott neki Fernandez. – Ugye, nem felejtettél el pelenkát is felvenni? Snow megrángatta a kesztyűjét, és szó nélkül bámulta továbbra is a partot. – Amikor legutóbb magunkkal vittünk egy újoncot egy ilyen merülésre – folytatta Fernandez –, beszart a búvárruhába. Jézusom, hogy összerondította magát! Visszafelé úton leghátra kellett ültetnünk, a fardeszkára. Ráadásul ez a Liberty-szigetnél történt, ami a Cloacához képest üdülőhelynek számít.

– Fernandez, fogd be a szád – szólt rá finoman az őrmester. Snow továbbra is a csónak végét bámulta. Amikor átkerült a rendes állományból a rendőrségi búvárokhoz, elkövetett egy nagy hibát: megemlítette, hogy régebben búvároktató volt a Kaliforniai öbölben. Csak később tudta meg, hogy a csapat tagjai közül régebben sokan hivatásos búvárok voltak – kábeleket fektettek, csővezetékek karbantartásán és olajfúró tornyokon dolgoztak. Az ő szemükben az ilyen búvároktatók elkényeztetett, ügyetlen zöldfülűnek számítottak, akik csak kristálytiszta vízben és szép fehér homokon érzik jól magukat. Fernandez különösen gyakran dörgölte ezt a dolgot Snow orra alá. A motorcsónak erősen jobbra dőlt, ahogy az őrmester közelebb kormányozta a parthoz, és egy folyóparti épületcsoporthoz közeledve lassított. Hirtelen egy téglával burkolt alagút nyílását pillantották meg a rakpart monoton szürke betonfalában. Az őrmester bekormányozta a csónakot a kis alagút félhomályába. Snow orrát a felkavart víz leírhatatlan bűze csapta meg. Önkéntelenül is könnyek szöktek a szemébe, és alig tudta visszafojtani a köhögését. Fernandez vigyorogva nézett hátra. Snow elöl nyitott búvárruhája alatt a rendőrségi búvárcsapat emblémájával és nem hivatalos mottójával ellátott pólót pillantott meg: „Szarba merülünk, hullákat keresünk”. Ez alkalommal kivételesen nem hullát kerestek, hanem egy nagy csomag heroint, amelyet előző éjjel a Humboldt vasúti hídról dobtak a folyóba, amikor a rendőrségi rajtaütés során a dílerek és a rendőrök között lövöldözés tört ki. A szűk csatorna mindkét oldalán betonszegély húzódott. Kissé távolabb, a vasúti híd alatt a folyami rendőrség motorcsónakja várakozott, leállított motorral ringatózott a sötét árnyak között. Snow két embert látott a fedélzetén: a motorcsónak kormányosát és egy kissé testes, kopaszodó férfit, rosszul szabott poliészter öltönyben. A szája sarkában egy szivar kókadozott. Feljebb rángatta lecsúszott nadrágját, beleköpött a vízbe, aztán egyik kezével intett nekik. Az őrmester a csónakban ülő emberei felé biccentett. – Nézzétek csak, ki van itt. – D'Agosta hadnagy – mondta az egyik búvár, aki a csónak orrában ült. – Akkor komoly ügy lehet. – Ha lelőnek egy rendőrt, az mindig komoly – felelte az őrmester. Az őrmester leállította a motort, és elfordította a csónak orrát, hogy a két jármű egymás mellé simulhasson. D'Agosta közelebb lépett,

hogy beszéljen a búvárokkal. Ahogy a hadnagy helyzetet változtatott, a motorcsónak enyhén megbillent, és Snow észrevette a víz olajos, zöldes nyomát a jármű oldalán. – Jó reggelt – üdvözölte őket D'Agosta. A hadnagy arca általában vöröses volt, de a híd alatt a sötétben most úgy hunyorgott rájuk, mint egy sápadt barlanglakó, aki soha nem látja a napfényt. – Halljuk, mi a helyzet, hadnagy? – kérdezte az őrmester, miközben egy mélységmérőt erősített a csuklójára. – Nem sikerült a rajtaütés – felelte D'Agosta. – Kiderült, hogy csak egy futárt kaptunk el. Ledobta az árut a hídról. – A fejük fölé tornyosuló hídszerkezet felé biccentett a fejével. – Aztán lelőtt egy rendőrt, de végül ő is otthagyta a fogát. Ha megtalálnák a heroincsomagot, akkor lezárhatnánk ezt a szar ügyet. Az őrmester felsóhajtott. – Ha a pasas úgyis meghalt, akkor minek hívtak minket? D'Agosta megrázta fejét. – Miért, csak úgy hagyjunk odalent heverni egy hatszázezret érő heroincsomagot? Snow felnézett. A híd megfeketedett acélgerendái közül ki lehetett venni a régi épületek kormos homlokzatait. Ezernyi piszkos ablak meredt a halott folyóra. Nagy pech, hogy a futár épp a Humboldt Killnél dobta be a csomagot – gondolta Snow. Cloaca Maximának is nevezték ezt a helyet, az ókori Róma fő központi szennyvízelvezető csatornája után. Évszázadok óta halmozódott itt az ürülék, a mérgező iszap, az állati tetemek. A közelben egy metróalagút húzódott, ahonnan dübörgés és csikorgás szűrődött ki, amikor elhúzott egy-egy szerelvény. Snow lába alatt megrázkódott a csónak, és a sűrű, csillogó víz felszíne enyhén reszketni kezdett, mint a félig megdermedt zselatin. – Jól van, emberek – szólalt meg az őrmester. – Akkor gyerünk a vízbe. Snow újból nekilátott búvárruhája ellenőrzésének. Tudta magáról, hogy elsőrangú búvár. Portsmouthban nőtt fel, és szinte minden idejét a Piscataqua folyóban töltötte. Az évek során több ember életét is megmentette. Később a Sea of Cortez hajó fedélzetén cápára vadászott, és hatvan méternél is mélyebbre merült. Mindennek ellenére ezt a mostani akciót nem várta túl nagy lelkesedéssel. Habár Snow soha nem járt még csak a Cloaca közelében sem, a csapat tagjaitól épp eleget hallott róla. Az összes borzalmas New

York-i helyszín közül, ahol csak merülni lehetett, ez volt a legszörnyűbb: rosszabb, mint az Arthur Kill, a Hell Gate, vagy akár a Gowanus Canal. Úgy hallotta, hogy itt egykor a Hudson folyó széles torkolata volt, amely a harlemi Sugár Hilltől délre egész Manhattanen átvágott, de aztán a több évszázadon át felhalmozódott szennyvízből egy minden elképzelhető folyékony mocsokkal teli, mozdulatlan vizű szennytó lett. Snow várta, hogy sorra kerüljön, és elvehesse az oxigéntartályát a rozsdamentes acél állványról, aztán a csónak végébe ment, miközben a vállára vette a tartályt. Még mindig nem szokta meg a súlyos, szűk búvárruhát, amelyben nehézkesen tudott csak mozogni. A szeme sarkából látta, hogy az őrmester közeledik feléje. – Minden rendben? – kérdezte halkan. – Igen, azt hiszem – felelte Snow. – Mi lesz a lámpákkal? Az őrmester értetlenül bámult rá. – Ezek az épületek a parton árnyékba borítanak mindent. Szükségünk lesz lámpákra, ha látni is akarunk valamit, nem? Az őrmester elvigyorodott. – A világon semmit sem számítana. A Cloaca vize úgy hat méter mély, az aljában pedig még három- vagy talán négyméteres iszapréteg van. Abban a pillanatban, hogy az uszonnyal hozzáér, úgy robban szét, mint egy füstbomba. Nem lát majd tovább az orránál. A híg iszap alatt pedig még majdnem tíz méter sár van. A csomag valahol ebbe van beágyazódva. Odalent csak tapogatózni lehet. Fürkészve Snowra nézett, és egy pillanatig habozott. – Idehallgasson – mondta aztán halkan. – Ez nem olyan lesz, mint a gyakorló-merülések a Hudson folyóban. Csak azért hoztam el magát, mert Cooney és Schultz még mindig kórházban vannak. Snow bólintott. A két búvár blastomycozisban szenvedett. Ez egy gombás eredetű fertőzés, amely a belső szerveket támadja meg. Akkor kapták el, amikor előző héten egy golyók által szitává lyuggatott holttestet kerestek, amely egy limuzinnal együtt süllyedt a North River mélyére. Hetente végeztek kötelező vérvizsgálatot, hogy kiszűrjék az esetleges parazitákat, mert a búvárok egészségét állandóan különféle fertőzések veszélyeztették. – Ha úgy gondolja, hogy inkább kihagyja, semmi baj – folytatta az őrmester. – Itt maradhat a csónakban, és segíthet a vezetőkötelekkel.

Snow a többi búvárra nézett, akik épp az ólomöveket csatolták fel, majd jó szorosan felhúzták búvárruhájuk cipzárját, és a vízbe engedték a vezetőköteleket. A csapat első számú szabályára gondolt, amely úgy szólt, hogy mindenki merül. Fernandez, aki épp egy kötélvillához erősített egy kötelet, feléjük pillantott, és gúnyosan vigyorgott. – Én is merülök, őrmester – mondta Snow. Az őrmester egy hosszú pillanatig rámeredt, aztán bólintott. – Ne felejtse el, amit az alapkiképzésen tanult. Ha valaki először merül ilyen sárban, hajlamos rá, hogy visszatartsa a lélegzetét. Ezt semmiképp ne tegye, mert könnyen embóliát okozhat. Ne engedjen túl sok levegőt a mellényébe, és az ég szerelmére, nehogy elengedje a kötelet. A sárban könnyű elfelejteni, merre van a fölfelé. Ha elengedi a kötelet, a magáé lesz a következő hulla, amit meg kell keresnünk. Az őrmester a legszélső vezetőkötélre mutatott. – Ez lesz a magáé. Snow igyekezett lassan, mélyen lélegezni, miközben a fejére csúsztatta a maszkot és magára erősítette a kötelet. Aztán egy utolsó ellenőrzés után a csónak széléhez lépett. Még a fojtogatóan szűk búvárruhában is furcsának érezte a jéghideg vizet, mintha szirupba ereszkedett volna bele, nem áramlott el a füle mellett vagy az ujjai között. Nagy erőfeszítésbe került tempózni benne, mintha motorolajban úszott volna. Még szorosabban markolta meg a vezetőkötelet, és úgy egy méterrel merült a víz felszíne alá. A csónak alja abban a pillanatban el is tűnt a szeme elől. A vízben rengeteg apró piszokszemcse lebegett, amelyek szürke ködfelhővé álltak össze. Snow körbenézett a halvány, zöldes derengésben. Az arca előtt látta a saját kezét, ahogy a kötelet szorongatja. Kicsit távolabb ki tudta venni a másik kezét is, amellyel előrenyúlva tapogatózott a vízben. A két keze között csak a homály derengett. A lába alá nem látott le, feketeség volt alatta. Hat méternyire ebben a feketeségben egy egészen más világ kezdődött: a sűrű, mindent elnyelő iszap. Snow életében először értette meg, mennyire kell a napfény és a tiszta víz ahhoz, hogy valóban biztonságban érezze magát. A Kaliforniai-öböl vize még ötvenméteres mélységben is kristálytiszta volt, és a búvárlámpák fénye a nyíltság és tágasság érzetét keltette. Lejjebb ereszkedett még egy-két méterrel, és belebámult a feketeségbe. Alig kivehetően megpillantott egy sűrűbb réteget,

amelynek hullámos volt a felszíne. Ez volt az iszapréteg teteje. Lassan tovább ereszkedett, és közben érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul az idegességtől. Az őrmester azt mesélte, hogy a búvárok gyakran fura dolgokat vélnek látni az ilyen sűrű, iszapos vízben. Néha nehéz megállapítani, mi a valódi, és mi nem. Az uszonya megérintette a különös, lebegő réteget, aztán belehatolt, mire az iszap azonnal felhőként terült szét, kavarogni kezdett körülötte, és teljesen beburkolta. Semmit sem látott. Egy pillanatra elfogta a pánik, és a kötél után kapott. Azzal próbálta bátorítani magát, hogy Fernandez gúnyos vigyorára gondolt. Még lejjebb ereszkedett. Minden egyes mozdulata fekete felhőt kavart fel, amely örvénylett búvárszemüvege előtt. Észrevette, hogy ösztönösen visszatartja a lélegzetét, kényszerítenie kellett magát, hogy rendszeres időközönként hosszú, mély lélegzeteket vegyen. Mekkora hülye vagyok, gondolta. Az első merülésem a rendőrségnél, és úgy viselkedem, mint egy idióta. Egy pillanatra megtorpant, a légzésére figyelt, és próbált egyenletes ritmusban levegőt venni. A kötélbe kapaszkodva lassan, kis mozdulatokkal ereszkedett lejjebb, és próbált közben megnyugodni. Némi meglepetéssel nyugtázta, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy nyitva vane a szeme vagy csukva. A gondolatai folyton a vastag sárrétegen jártak, amely odalent várta. Mindenféle dolgok ágyazódtak bele, mint a rovarok a borostyánba… Az uszonya hirtelen mintha szilárd talajba ütközött volna. Csakhogy ez egyik tengerfenékre sem hasonlított, amellyel Snow eddig találkozott. Engedett a súlya alatt, gusztustalanul, gumiszerűen megnyúlt, mintha ragacsos futóhomokba süppedt volna. Pár pillanat múlva már feje búbjáig belemerült, aztán tovább süllyedt, de most már lassabban. Teljesen körbeölelte az iszap, amelyet nem látott, csak érezte, ahogy nekinyomódik a búvárruhának. Hallotta, ahogy a légbuborékok felfelé szállnak, de nem olyan gyorsan és fürgén, mint amihez hozzászokott, hanem lassú, tompa bugyborékolással. A sár egyre jobban ellenállt, ahogy még lejjebb süllyedt benne. Meddig kell még ereszkednie ebben a trutyiban? A szabad kezével ide-oda tapogatózott, ahogy a kiképzésen tanulta. Időnként beleütközött valamibe. A teljes sötétségben, a vastag kesztyűvel a kezén nehezen tudta megállapítani, mit talált: fatörzsek, fémdarabok, szögesdrótkötegek – az évszázadok során

összegyűlt szemét és hulladék örökre itt ragadt ebben az iszapsírban. Még három métert ereszkedik, aztán visszamegy, határozta el magában. Ezek után még az a rohadék Fernandez sem gúnyolódhat majd rajta. A szabad karja hirtelen nekiütközött valaminek. Amikor megrántotta, a tárgy nehézkesen, lassan sodródott közelebb, ami arra utalt, hogy elég súlyos lehet. Snow a jobb karja hajlatába tekerte a vezetőkötelet, és megtapogatta, mit talált. Bármi volt is az, nem egy csomag heroin. Elengedte, és odébb lökte magát. A tárgy megpördült az uszonyai által keltett sűrű örvényben, és megint nekiütközött a feketeségben, félrelökte a búvárszemüvegét, és egy pillanatra a légzőcső is kilazult. Snow visszanyerte az egyensúlyát, és fogást keresve rajta elkezdte végigtapogatni a tárgyat, hogy messzebbre ellökhesse magától. A keze mintha belegabalyodott volna valamibe. Először arra gondolt, talán egy nagy, ágas-bogas fatörzsdarab lehet, de ahhoz helyenként túlságosan puhának tűnt. Tovább tapogatta, végigsimított a sima felületeken, a lekerekített végeken, a lágy kidudorodásokon. Aztán hirtelen belenyilallt, hogy csontot tapogat. Sőt, nem is egyet, hanem többet, amelyeket a szívós inak még összetartanak. Egy félig szétmállott csontváz lehet – talán egy lóé. Aztán ahogy teljes hosszában végigtapogatta, rájött, hogy csakis egy ember maradványa lehet. Egy emberi csontváz… Újból megpróbált lassan, egyenletesen lélegezni, és rendbe szedni a gondolatait. A józan ész és a kiképzésen tanultak is azt súgták, hogy nem hagyhatja csak úgy itt, amit talált. Fel kell vinnie a felszínre. Elkezdte átfűzni a vezetőkötelet a csípőízületnél a hosszú csontok között, már amennyire boldogult vele a sűrű iszapban. Úgy gondolta, maradt még elég ín és porcogó a csontokon, hogy egybetartsák a csontvázat, amíg a felszínre viszi. Soha nem próbált még csomót kötni kesztyűs kézzel tintafekete iszapban. Ezt nem tanította meg az őrmester az alapkiképzésen. A heroint nem találta meg, de így is nagy szerencséje volt. Valami fontosra bukkant. Talán egy megoldatlan gyilkossági ügy áldozatára talált. Az az izomagyú Fernandez sárgulni fog az irigységtől, ha megtudja.

Ennek ellenére Snow valahogy mégsem volt túl boldog. Nem akart mást, csak feljutni a felszínre, és kiszabadulni ebből a rémes iszapból. Egyre inkább kapkodva szedte a levegőt, már meg sem próbálta szabályozni a lélegzését. A búvárruha ellenére is hideg volt, de nem állhatott le emiatt. A kötél majdnem kicsúszott a kezéből, ahogy próbálta maga mellett tartani a csontvázat a sűrű iszapban. Csak arra tudott gondolni, hány méteres lehet még a sárréteg a feje fölött. Aztán jön a kavargó iszap és a mocskos víz, amelyen soha nem hatol át a napfény. A kötél végre megfeszült. Snow hálát adott az égnek. Még egyszer ellenőrizte, hogy tart-e a csomó, aztán háromszor megrántotta a kötelet, jelezve a többieknek, hogy talált valamit. Végre felmehet, és kiszabadul ebből a rémálomból, kimászik a csónakba, aztán irány a szárazföld. Legalább másfél óráig fog zuhanyozni, aztán jól leissza magát, és elgondolkozik rajta, hogy nem kellene-e visszamenni a régi állásába. A búvárszezon alig egy hónap múlva kezdődik. Még egyszer ellenőrizte a kötelet, hogy jól ráerősítette-e a csontvázra. A keze feljebb siklott, végigtapogatta a bordákat, a szegycsontot, és ott is átfűzte a kötelet, nehogy lecsússzon, amikor felhúzzák a csónakba. Az ujjai még feljebb siklottak – de a gerincoszlop végén semmi sem volt. Nincs meg a feje… Snow ösztönösen elkapta a kezét, aztán pánikba esve döbbent rá, hogy elengedte a vezetőkötelet. Csapkodni kezdett karjaival, mire beleütközött valamibe – megint a csontváz volt az. Kétségbeesetten kapta el, szinte átölelte nagy megkönnyebbülésében. Lejjebb tapogatózott a hosszú csontok mentén, kereste azt a helyet, ahová a kötelet erősítette. Nem találta. Lehet, hogy kioldódott? Nem, az lehetetlen… Próbálta meglökni és átfordítani a csontvázat, aztán hirtelen érezte, hogy a légzőkészülék csöve megakad valamiben. Odább húzódott, de nem tudott tájékozódni. Érezte, hogy meglazul a maszkja, és valami meleg és sűrű anyag kezdett beszivárogni alatta. Megrázta a fejét. Érezte, hogy a maszk félrecsúszik, és ömlik a sár a helyére, betölti a szemét, az orrába és a bal fülébe szivárog. Még jobban megrémült, amikor rájött, hogy nem az előbb megtalált csontvázzal fonódott össze morbid ölelésben, hanem egy újabbat talált. Elöntötte a vak, kétségbeesett, halálos pánik.

A folyami rendőrség csónakjának a fedélzetén D'Agosta szenvtelen érdeklődéssel figyelte, ahogy felhúzzák az újonc búvárt a víz felszínére. Elég sajátos látványt nyújtott: hánykolódott, kapálózott, bugyborékoló kiáltozását félig elfojtotta a száját betömő iszap. Okkerszínű sár folyt végig a búvárruháján, és csokoládébarnára festette körülötte a vizet. Úgy tűnt, a búvár elengedte a vezetőkötelet. Nagyon nagy szerencséje volt, hogy mégis sikerült a felszínre evickélnie. D'Agosta türelmesen megvárta, míg a hisztérikus búvárt berángatták a csónakba, levetkőztették, megmosdatták, és kicsit megnyugtatták. Látta, hogy kihajol a csónak szélén, és kiad magából mindent. Még jó, hogy nem a fedélzetre, nyugtázta magában. A búvár egy csontvázat talált – sőt, kettőt. Persze nem ezért küldték le, de az első merülésnél ez sem rossz eredmény. Majd felterjeszti azt a szegény fiút dicséretre. Valószínűleg nem lesz semmi baja, hacsak nem szívta be az orrára és szájára tapadt rémes iszapot. De ha mégis, manapság csodákat tudnak művelni antibiotikumokkal. Amikor az első csontváz felbukkant a kavargó víz felszínére, még mindig sár borította. Egy búvár vonszolta a vízben a csónak oldalához, aztán leeresztettek egy hálót, a búvár pedig felmászott a fedélzetre. A sártól csöpögő csontvázat is a fedélzetre rángatták, és D'Agosta lábánál egy ponyvára helyezték, mint valami hátborzongató horgászzsákmányt. – Jézusom, egy kicsit leöblíthették volna – jegyezte meg D'Agosta. Hátrahőkölt, amikor megcsapta az ammónia szaga. Miután a felszínre került a csontváz, már az ő hatáskörébe tartozott, pedig ő a maga részéről sokkal jobban örült volna, ha vissza lehetett volna dobni oda, ahol találták. Már azt is látta, hogy a koponya helyén semmi sincs. – Lemossam a slaggal? – kérdezte a búvár, és már nyúlt is a szivattyú felé. – Előbb saját magát öblítse le. – A búvár elég nevetségesen festett. Egy kibontatlan óvszer tapadt a fejére, a lábán végigfolyt a mocskos víz. Két másik búvár is bemászott a csónakba, és óvatosan elkezdtek felhúzni egy harmadik kötelet, amelybe egy harmadik búvár kapaszkodott, aki szabad kezével a másik csontvázat húzta maga után. Amikor ez is a fedélzetre került, és kiderült, hogy ennek sincs meg a feje, mély csönd támadt. D'Agosta a hatalmas csomag heroinra pillantott, amelyet végül szintén megtaláltak a búvárok, és

biztonságba is helyezték egy nagy bizonyítékgyűjtő zacskóban. Valahogy már sokkal kevésbé kötötte le a figyelmét, mint eddig. Elgondolkozva szippantott egyet a szivarjából, elfordult, és a Cloaca felé nézett. Tekintete megpihent a West Side Lateral csatorna régi torkolatán. A mennyezetéről néhány cseppkő lógott, mintha éles fogak meredeznének egy kitátott szájban. A West Side Lateral a város egyik legnagyobb csatornája, gyakorlatilag a teljes Upper West Side szennyvizének elvezetéséről ez gondoskodik. Amikor Manhattanban nagy eső esik, a Hudson Szennyvíztisztító Telep egy idő után nem bírja tovább kapacitással, és több ezer liter tisztítatlan szennyvizet enged a West Side Lateral csatornába, ahonnan az közvetlenül a Cloacába kerül. D'Agosta a folyóba dobta a szivarvéget, és felsóhajtott. – Attól tartok, újból le kell merülniük – fordult a búvárokhoz. – A fejeket is meg kell keresni.

2. fejezet Louis Padelsky, a New York-i főhalottkém helyettese az órára pillantott, amikor nagyot kordult a gyomra. Már majdnem éhen halt. Három napja nem evett semmit, kizárólag SlimCurve fogyókúrás turmixon élt, és ma volt az első nap, amikor már megengedhetett magának egy majdnem rendes ebédet, egy kis sült csirkét. Végighúzta a kezét terebélyes pocakján, és itt-ott megnyomkodta. Az volt az érzése, hogy valamicskét csökkent a mérete. Igen, határozottan fogyott. Kortyolt egyet az ötödik csésze feketéjéből, aztán az adatlapra pillantott. Á, igen, végre valami érdekes, nem csak egy újabb lövöldözés vagy késelés. A boncterem végében kivágódott a rozsdamentes acél ajtó, és az asszisztensnő, Sheila Rocco egy megbarnult holttestet tolt be egy asztalon. Padelsky vetett rá egy pillantást, elfordult, majd meglepetten nézett vissza. A „holttest” nem is a megfelelő szó arra, ami az asztalon feküdt, futott át a fején. Alig volt több, mint egy csontváz, épp csak néhány húsdarabka maradt rajta. Padelsky elfintorodott. Az asszisztensnő a lámpák alá tolta a holttestet, és beállította az elvezetőcsöveket.

– Ne fáradjon vele – mondta Padelsky a száraz csontvázra pillantva. Felhajtotta az utolsó korty kávét, aztán a papírkosárba dobta a műanyag poharat. Összevetette a holttest névtábláját az adatlappal, az aláírásával igazolta, hogy azonosak, aztán felhúzott egy pár zöld gumikesztyűt. – Mit hozott nekem, Sheila? – kérdezte. – A piltdowni ősembert? Rocco összevonta a szemöldökét, és szótlanul beállította a lámpákat az asztal fölött. – Ez már úgy pár száz éve el lehetett temetve, és ha jól érzem a szagán, ürülékbe. Talán egy szarkofágba? Rocco összeszorította a száját, és várt, miközben Padelsky harsányan kacagott a saját viccén. Amikor alábbhagyott a nevetése, némán odanyújtott neki egy alátétre csíptetett papírlapot. Padelskynek mozgott a szája, miközben átfutotta a gépelt jelentést. Hirtelen felegyenesedett. – A Humboldt Kill közelében szedték ki a vízből – motyogta. – Te jóságos ég… – A gumikesztyűs dobozra pillantott, és fontolgatta, ne húzzon-e fel még egyet, de aztán úgy döntött, inkább mégsem. – Hmm… Lefejezték, a koponya nem került elő… Ruházatot nem találtak, de egy fémöv volt a derekán. – A csontvázra pillantott, és megnézte az asztal mellé akasztott zacskót. – Lássuk csak. – Padelsky fogta a zacskót, amelyben a vékony aranylánc öv díszes csatját egy topáz díszítette. Tudta, hogy ugyan a laborban már megvizsgálták, de azért még nem szabad hozzányúlni. Feltűnt neki, hogy a csat hátoldalára egy sorszámot véstek. – Drága darab – állapította meg Padelsky. – Talán a piltdowni ősasszony lehet az illető. Vagy egy transzvesztita. – Megint hangosan felkacagott. Sheila Rocco összevonta a szemöldökét. – Nem mutathatna egy kicsit több tiszteletet a halottak iránt, dr. Padelsky? – Hogyne, hogyne. – A halottkém felakasztotta a csiptetős alátétet egy akasztóra, és közelebb húzta az asztal fölé lógó mikrofont. – Sheila drága, bekapcsolná a magnót? Amikor a készülék egy halk kattanással elindult, a halottkém hirtelen hivatalos hangnemre váltott: – A boncolást végzi dr. Louis Padelsky. A mai dátum augusztus 12., tizenkét óra öt perc. Az asszisztens Sheila Rocco, a vizsgált holttest száma A-1430. A feje hiányzik, és gyakorlatilag csak a csontváz maradt belőle. Sheila, kiegyenesítené? A magassága talán 140 centi, ha hozzáadjuk a

hiányzó koponyát, a teljes magassága nagyjából 165 centi lehetett. Próbáljuk megállapítani a nemét. A medence elég széles, nőinek tűnik. Igen, nőről van szó. A derékcsigolyáknak nincs kiugró pereme, tehát a kora negyven év alatti. Nehéz lenne megmondani, mennyi ideje lehetett a vízben. Egyértelműen szennyvízszag érződik rajta. A csontok sárgásbarnára színeződtek, és úgy tűnik, meglehetősen hosszú ideje lehettek az iszapba temetve. Mindazonáltal elég kötőszövet maradt, hogy a csontváz egyben maradjon. A combcsont oldalsó és középső izületfejére tépett szélű izomszövet tapad, továbbá a keresztcsontra és az ülőcsontra is. Bőven van anyag, melyből mintát lehet venni a vércsoport megállapításához és a DNS-vizsgálathoz. Ollót kérek. Lecsippentett egy szövetdarabkát, és egy nejlonzacskóba csúsztatta. – Sheila, oldalra fordítaná a medencét? Lássuk csak… A csontváz nagyrészt érintetlen, eltekintve persze a hiányzó koponyától. Úgy látom, a második nyakcsigolya szintén hiányzik, hat nyakcsigolya maradt. Hiányzik még a két lengőborda és a teljes bal lábfej. A halottkém folytatta a csontváz leírását, végül ellépett a mikrofontól. – Sheila, a fogót. Rocco átnyújtotta a kis műszert, amellyel Padelsky elválasztotta a felkarcsontot és a singcsontot. – Csonthártyakaparót. – Benyúlt a csigolyák közé, vett néhány mintát a szövetekből, aztán felvett egy műanyag védőszemüveget. – A csontfűrészt kérem. Az asszisztensnő átadott egy nitrogénmeghajtású fűrészt. A halottkém bekapcsolta, és várt néhány pillanatig, amíg a szerszám elérte a kellő fordulatszámot. Amikor a gyémántpenge a csonthoz ért, élesen sivítani kezdett, mint egy feldühödött moszkitó. A halált felidéző csontpor, szennyvíz és rothadt csontvelő szaga áradt szét a teremben. Padelsky keresztmetszeteket készített többféle csontból, az asszisztensnő pedig zacskókba helyezte a mintákat. – Kérek mikroszkópos felvételeket minden egyes mintáról – mondta Padelsky. Ellépett a boncasztaltól, és kikapcsolta a magnót. Rocco egy vastag, fekete filctollal felírta a nejlonzacskókra, hogy milyen vizsgálatokat kérnek. Ekkor kopogtattak az ajtón. Rocco odament, egy pillanatra kilépett a folyosóra, aztán bedugta a fejét az ajtón. – Úgy néz ki, az öv

alapján sikerült megállapítani a halott személyazonosságát, doktor úr – mondta. – Pamela Wisher az. – Pamela Wisher, az ismert társasági lány? – kérdezte meglepetten Padelsky, miközben levette a védőszemüveget, és hátrább lépett. – Jézus, Mária! – És itt van egy második csontváz is, amit ugyanott találtak. Padelsky a fém mosdókagylóhoz lépett, és épp készült levenni a gumikesztyűt, hogy kezet mosson. – Egy második? – kérdezte bosszúsan. – Mi a fenéért nem hozták be mind a kettőt? Akkor egyszerre megvizsgálhattam volna őket. – Az órára pillantott: már negyed kettő. A fenébe, ez azt jelenti, hogy három óra is lesz, mire ebédelhet. Már egészen elgyengült az éhségtől. Kinyílt az ajtó, és betolták a második csontvázat is a vakítóan éles fényű lámpák alá. Padelsky töltött magának egy újabb kávét, és újból bekapcsolta a magnót, míg az asszisztensnő előkészítette a holttestet. – Ennek sincs meg a feje – jegyezte meg. – Most viccel? – Padelsky odalépett, és vetett egy pillantást a csontvázra, aztán a kávéspoharat a szája előtt tartva mozdulatlanná merevedett. – Ez meg mi a… – Leengedte a poharat, és tátott szájjal bámult. Lerakta a kávét, aztán gyorsan az asztalhoz lépett, a csontváz fölé hajolt, és gumikesztyűs ujjával könnyedén végigsimított az egyik bordán. – Dr. Padelsky… – szólította meg az asszisztensnő. A halottkém felegyenesedett, a magnóhoz lépett, és határozott mozdulattal kikapcsolta. – Takarja le, és hívja ide dr. Brambellt. És senkinek se szóljon erről – biccentett a csontváz felé. Az asszisztensnő egy kicsit habozott. Értetlenül nézett a csontvázra, aztán nagyra tágult a szeme a döbbenettől. – Most rögtön, ha kérhetem, Sheila drága.

3. fejezet A kis múzeumi irodában hirtelen megcsörrent a telefon. Margo Green, aki olyan közel hajolt a számítógép monitorjához, hogy már majdnem hozzáért az orra, bűntudatosan dőlt hátra a széken. Rövid, barna haja az arcába hullott.

A telefon újból csöngött. Margo keze már mozdult, hogy felvegye, de aztán félbemaradt a mozdulat. Nyilván valamelyik számítógépes kollégája keresi az adatfeldolgozóból, hogy kérdőre vonja, mert túl nagy számítógépes kapacitást köt le a regresszív evolúciós programmal, amellyel épp dolgozik. Kényelmesen elhelyezkedett a széken, és várta, hogy elhallgasson a telefon. A hátában és a lábában kellemes izomlázat érzett az előző esti edzés miatt. Fogta az íróasztalán heverő kis kézisúlyzót, és szinte már oda sem figyelve, megszokott mozdulatokkal emelgetni kezdte. Még öt perc, és a program befejezi a feladatot, azután már kereshetik a számítógépközpontból. Tudta, hogy a múzeumban nemrégiben bevezetett költségkímélő intézkedések azt is előírták, hogy a nagyobb számítógépes vizsgálatokhoz engedélyt kell kérni. Ez azt jelentette, hogy egy csomó e-mailt kellett volna elküldenie, mielőtt lefuttathatja a programot, márpedig neki most azonnal kellett az eredmény. A Columbia Egyetemen – ahol egy darabig tanársegéd volt, mielőtt elfogadta volna a Természettudományi Múzeum által felajánlott segédkurátori állást – legalább nem kellett állandóan spórolni. A múzeum az utóbbi időben egyre nagyobb anyagi gondokkal küzdött, ezért a kiállításokon inkább a látványosságra koncentráltak a lényeg – vagyis a tudomány – helyett. Margo tudta, hogy már folyamatosan dolgoznak a jövő évi szenzációs új kiállításon, amelynek A 21. század pestisei lesz a címe. A monitorra pillantott, hogy ellenőrizze, hol tart a program. Lerakta a kis kézisúlyzót, aztán a táskájába nyúlt, és előhúzta a New York Post egy példányát. Mostanában ez volt a reggeli rituáléja – a Post és egy csésze jó erős Kilimanjaro kávé. Volt valami üdítő a Post pimasz hangvételében. Azzal is tisztában volt, hogy régi, kedves barátja, Bill Smithback alaposan megmosná a fejét, ha rájönne, hogy kihagyott akár csak egy, gyilkosságról szóló cikket is, amely az ő neve alatt jelent meg. Kisimította a térdén az újságot, és önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája, amikor meglátta a főcímet. A Postra jellemző, régies stílusú betűkkel szedett hatalmas szalagcím a címlap majd háromnegyed részét elfoglalta: AZONOSÍTOTTÁK HOLTTESTET:

A

CSATORNÁBAN

TALÁLT

EGY KORÁBBAN ELTŰNT, ISMERT TÁRSASÁGI LÁNY AZ ÁLDOZAT Margo átfutotta a cikk első bekezdését. Azonnal rá lehetett ismerni Smithback stílusára. Ebben a hónapban már a második cikke került címlapra. Smithbacket szét fogja vetni a büszkeség, és még nehezebb lesz elviselni a társaságát, mint általában. Gyorsan átfutotta a cikket, amely tagadhatatlanul Smithback tollából származott – szenzációhajhász volt, és különös figyelmet szentelt minden véres és hátborzongató részletnek. Az első bekezdésekben összefoglalta az eddig ismert tényeket, amelyekről már minden New York-i hallott. Pamela Wisher egy gyönyörű és közismert, gazdag társasági lány volt, aki leginkább maratoni hosszúságú, késő éjszakába nyúló tivornyáiról volt közismert. Két hónappal ezelőtt tűnt el a Central Park Southon lévő alagsori klubból. Azóta az Ötvenhetediktől a Kilencvenhatodik utcáig minden sarkon ki volt plakátolva a fényképe – „vakítóan fehér fogak, üres, kék szemek és drága fodrászszalonban fésült szőke fürtök” – ahogy Smithback jellemezte a lányt. Margo is gyakran látta a kiragasztott fotókat, amikor hazafelé tartott a múzeumból a West End Avenue-n lévő lakásába. A cikk ezután arról számolt be, hogy sikerült azonosítani azokat a maradványokat, amelyeket egy másik csontvázzal együtt előző nap találtak meg a szennyvíziszapba temetve a Humboldt Kill közelében, és kiderült, hogy Pamela Wisher holttestére bukkantak. A másik áldozat kiléte egyelőre ismeretlen. A cikkhez mellékelt fotó a lány barátját ábrázolta, egy Adair nevű arisztokrata fiatalembert, aki az arcát a kezébe temetve a Platypus Lounge előtt ült a járdaszélen néhány perccel azután, hogy megtudta a szörnyű hírt. A rendőrség természetesen nagy erőkkel nyomoz. Smithback az utca emberének véleményével zárta a cikket: „Remélem, elkapják a disznót, aki ezt tette, és villamosszékben fogja végezni”. Margo letette az újságot, és az utcán látott Pamela Wisher szemcsés, elmosódott fotóira gondolt. Jobb sorsot érdemelt volna, mint hogy az ő halála legyen ezen a nyáron a legnagyobb szenzáció New Yorkban. Ismét a telefon éles csörgése szakította félbe a gondolatait. A monitorra pillantott, és örömmel látta, hogy a program lefutott.

Most már akár fel is veheti a telefont. Előbb vagy utóbb úgyis túl kell esni rajta. – Margo Green, tessék – szólt bele a kagylóba. – Dr. Green? Na végre! Az erős queensi akcentus halványan ismerős volt, mintha egy félig elfelejtett álomban már hallotta volna valamikor. A hang komoran és tekintélyesen csengett. Margo kutatott az emlékezetében, és kereste a hanghoz tartozó arcot. Meglepetten dőlt hátra a széken, amikor eszébe jutott, honnan ismerős a hang. – D'Agosta hadnagy? – kérdezte. – Szükségünk lenne magára az igazságügyi szakértői laborban – mondta D'Agosta. – Ha lehet, most rögtön. – Megkérdezhetem, hogy… – Nem, sajnálom. Bármit csinál is éppen, felejtse el, és azonnal jöjjön ide. – A vonal egy éles kattanás után elnémult. Margo eltartotta a fülétől a kagylót, és további magyarázatot várva meredt rá. Aztán felkapta a táskáját, és beledugta az újságot, amellyel gondosan eltakarta a magánál hordott kis, félautomata pisztolyt. Felállt a számítógép elől, és kisietett az irodájából.

4. fejezet Bill Smithback könnyedén elsétált a Central Park South 9. szám előtt, amelynek elegáns, vörös téglás homlokzatát mészkőfaragások díszítették. A járda fölé kinyúló aranyszegélyű védőtető alatt két kapus is ácsorgott. Smithback látta, hogy odabent, a tágas előcsarnokban még néhány lézeng belőlük. Az aggodalma beigazolódott: itt is nevetségesen túlzásba vitték a biztonsági személyzetet, ahogy a Central Park mellett sorakozó elegáns bérházak legtöbbjében. Hát, ide bizony nem lesz könnyű bejutni. A Hatodik sugárút sarkán befordult, aztán megállt, hogy fontolóra vegye, hogyan tudna bejutni. Sportzakója zsebéhez nyúlt, és kitapogatta a kis diktafon kapcsológombját. Ha szükséges, észrevétlenül is el tudja indítani. Megszemlélte a tükörképét egy közeli kirakatban, amelyben olasz cipők sorakoztak: úriembernek festett, legalábbis amennyire a ruhatára megengedte. Vett egy jó nagy levegőt, aztán elindult visszafelé. Befordult a sarkon, és magabiztos léptekkel célba vette a krémszínű ernyővel védett bejáratot. A két, egyenruhás kapus közül a hozzá közelebb álló

szenvtelenül bámult rá, egyik kesztyűs kezét a kapu hatalmas rézkilincsén tartotta. – Mrs. Wisherhez jöttem – közölte Smithback. – Megkérdezhetem a nevét? – szólalt meg monoton hangon a kapus. – Pamela barátja vagyok. – Sajnálom – felelte a férfi rezzenéstelen arccal. – Mrs. Wisher nem fogad látogatókat. Smithback fejében villámgyorsan követték egymást a gondolatok. A kapus előbb megkérdezte a nevét, és csak aztán utasította el. Ezek szerint Mrs. Wisher vár valakit. – A ma délelőttre megbeszélt találkozó miatt jöttem – mondta Smithback. – Attól tartok, változás történt a programban. Fel tudná hívni nekem Mrs. Wishert? A férfi egy pillanatig habozott, aztán kinyitotta a kaput, és bevezette Smithbacket a csillogó-villogó, márványpadlós előcsarnokba. Az újságíró körbenézett. A portás, egy nagyon öreg, szikár férfi, egy bronzépítmény mögött trónolt, amely inkább erődítménynek tűnt, mint portáspultnak. Az előcsarnok túlsó végében egy biztonsági őr üldögélt egy XVI. Lajos-stílusú asztalkánál. Közvetlenül mellette nyílt a lift ajtaja, ahol a derékszíjába akasztva a kezét, kis terpeszben állt a liftkezelő. – Ez az úr Mrs. Wishert keresi – mondta a kapus a portásnak. A portás kinézett a márvánnyal borított fülkéből. – Igen? Smithback nagy levegőt vett. Legalább az előcsarnokig sikerült eljutnia, ez is valami. – A látogatóról lenne szó, akit Mrs. Wisher vár. Változás történt. A portás egy pillanatig hallgatott. Súlyos szemhéja alól vetett egy pillantást Smithbackre, felmérte a cipőjét, a sportzakót, szemügyre vette a frizuráját. Smithback várt, és némán tűrte a vizsgálódást. Remélte, hogy sikerült jó családból származó, komoly fiatalember benyomását keltenie. – Mit mondhatok, ki keresi? – kérdezte rekedten a portás. – A család egy barátja, ennyi elég lesz. A portás csak várt. – Bill Smithback – tette hozzá gyorsan az újságíró. Biztos volt benne, hogy Mrs. Wisher nem olvassa a New York Postot, és nem mond neki semmit a neve.

A portás lenézett az íróasztalára. – És mi történt a tizenegy órás látogatóval? – kérdezte. – Engem küldtek helyette – felelte Smithback. Örült, hogy még csak fél tizenegyre jár az idő. A portás megfordult, és eltűnt egy kis belső irodában. Egy perccel később visszatért. – Kérem, vegye fel a házitelefont, ott a kisasztalon. Smithback a füléhez emelte a kagylót. – Micsoda, George lemondta a látogatást? – szólalt meg egy éles, előkelő női hang. – Mrs. Wisher, felmehetnék, és beszélhetnék önnel Pameláról? Csönd lett. – Ki maga? – kérdezte aztán a hang. – Bill Smithback. Még hosszabb csönd lett. Smithback folytatta: – Valami nagyon fontosat szeretnék elmondani. Olyan információim lennének a lánya haláláról, amiket a rendőrség nem mondott el. Bizonyára tudni szeretné… A hang közbevágott: – Na persze, gondolom. – Kérem, várjon… – kérte Smithback, és kétségbeesetten törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépése. Ismét csönd lett. – Mrs. Wisher? Smithback csak egy kattanást hallott. A nő letette a telefont. Hát, én mindent megpróbáltam, gondolta. Talán az utca túloldalán várhatna egy darabig egy padon a parkban, hátha a nő később elmegy otthonról. De Smithback nagyon jól tudta, hogy Mrs. Wisher a közeli jövőben nem fogja elhagyni ezt az elegáns erődöt. Hirtelen megcsörrent a portás könyöke mellett álló telefonkészülék. Nyilván Mrs. Wisher volt az. Smithback nem akarta megvárni, amíg kihajítják, inkább sarkon fordult, és gyors léptekkel elindult kifelé az előcsarnokból. – Mr. Smithback! – kiáltott utána a portás. Smithback megfordult. A munkájának ezt a részét utálta a legjobban. A portás kifejezéstelen arccal bámult rá, miközben a füléhez szorította a telefonkagylót. – A lift arra van. – A lift? – ismételte értetlenül Smithback. A portás bólintott. – Felmehet. Tizennyolcadik emelet.

A liftkezelő előbb a rézrácsot húzta el, aztán kinyitotta a lift súlyos, tölgyfa ajtaját, Smithback pedig belépett a lakás barackszínű, virágcsokrokkal telezsúfolt halljába. Egy kis asztalkán részvétnyilvánító kártyák között egy halom felbontatlan boríték hevert. A néma hall túlsó végében résnyire nyitva állt egy kétszárnyú ajtó. Smithback lassan odasétált. Az ajtó egy tágas nappaliba vezetett. Empire stílusú kanapék és díványok álltak szép szimmetrikusan elhelyezve a puha, süppedős szőnyegen. A távolabbi falon egy sor magas ablakon áradt be a fény. Smithback tudta, hogy csodás kilátást nyújthatnak a Central Parkra. Most azonban csukva voltak, a redőnyöket leeresztették, aminek köszönhetően az ízlésesen berendezett szoba komor félhomályba burkolózott. Az egyik oldalon hirtelen valami kis mozgást vett észre. Megfordult, és egy magas, elegáns nőt pillantott meg, szépen fésült barna hajjal, aki egyszerű, sötét ruhában ült az egyik kanapé szélén. Szó nélkül kínálta hellyel Smithbacket. Az újságíró letelepedett egy fotelbe Mrs. Wisherrel szemben. A kettőjük között álló alacsony kis asztalkán egy teáskészlet állt. Smithback tekintete végigsuhant a brióson, a dzsemen, a mézen és a tejszínen. A nő nem kínálta meg. Smithback rájött, hogy nyilván a tizenegyre várt vendégnek készítették ki a tálcát. Egy kissé kellemetlen volt arra gondolnia, hogy George, a tizenegy órára várt látogató bármelyik pillanatban betoppanhat. Smithback megköszörülte a torkát. – Mrs. Wisher, szörnyen sajnálom, ami a lányával történt – kezdte. Őszintén is gondolta, amit mondott. Most, hogy látta ezt az elegáns szobát, megértette, hogy ez a nagy gazdagság mennyire nem jelent semmit egy ilyen tragédia árnyékában, és mélyen átérezte a nő veszteségét. Mrs. Wisher mereven ült, a kezét összekulcsolva az ölében. Mintha alig észrevehetően bólintott volna, de Smithback ebben nem lehetett biztos a félhomályban. Hát akkor vágjunk bele, gondolta, könnyedén a zakója zsebébe nyúlt, és lenyomta a diktafon felvevőgombját. – Kapcsolja ki azt a magnót – szólalt meg halkan Mrs. Wisher. A hangja vékony volt és kissé feszült, de még így is tekintélyparancsolóan szólt. Smithback kirántotta a kezét a zsebéből. – Tessék?

– Kérem, vegye ki a zsebéből a magnót, és tegye ide, ahol láthatom, hogy ki van kapcsolva. – Igen, igen, hogyne – motyogta Smithback, és a zsebébe nyúlt. – Nincs magában semmi illemtudás? – suttogta a nő. Smithback a kisasztalra helyezte a magnót, és érezte, hogy lángol a füle. – Azt mondja, sajnálja, ami a lányommal történt – folytatta a nő halkan –, közben meg bekapcsolja ezt a vacakot, miután én meghívtam az otthonomba. Smithback kényelmetlenül fészkelődött a fotelben, és nem mert a nő szemébe nézni. – Nos, igen… – motyogta. – Sajnálom, én csak… Ez a munkám. – A szavak elég esetlenül hangzottak. – Én pedig most veszítettem el az egyetlen gyermekemet. Nekem csak ő volt, nem maradt senkim. Kinek a helyzetére kell inkább tekintettel lenni, Mr. Smithback? Smithback megszégyenülten hallgatott, és kényszerítette magát, hogy a nőre nézzen. Mrs. Wisher mozdulatlanul ült, és mereven viszonozta a tekintetét. A kezét még mindig összekulcsolva tartotta az ölében. Smithbacket nagyon furcsa érzés fogta el, amely annyira idegen volt a természetétől, hogy szinte fel sem ismerte, mi az: zavarban volt. Nem, ez így nem pontos: szégyellte magát. Az, hogy szembesülnie kellett ennek a nőnek a gyászával, valahogy elfojtott benne minden lelkesedést, amit a nagy sztori keltett benne. Mrs. Wisher felemelte az egyik kezét, és alig észrevehetően intett a mellette álló kisasztal felé. – Feltételezem, ön az a Smithback, aki ennek a lapnak szokott írni? Smithback tekintetével követte a nő mozdulatát, és görcsbe rándult gyomorral állapította meg, hogy a Post egyik példánya hever az asztalkán. – Igen – nyögte ki. Mrs. Wisher ismét összekulcsolta a kezeit. – Csak biztos akartam lenni a dolgomban. Nos, mi lenne az a fontos információ a lányom halálával kapcsolatban? Nem, ne is mondjon semmit – nyilván csak blöffölt. Ismét csönd lett. Smithback már szinte kívánta, hogy megjelenjen a tizenegy órás vendég, és végre kijusson innen. – Hogy csinálja? – kérdezte a nő. – Mit hogy csinálok?

– Hogy találja ki ezt a sok szemetet? Nem elég, hogy a lányomat brutálisan meggyilkolták, az olyanok, mint maga, még az emlékét is bemocskolják. Smithback nagyot nyelt. – Mrs. Wisher, én csak… – Ha valaki elolvassa ezt az irományt – folytatta a nő –, azt gondolja, hogy Pamela csak egy önző, gazdag lány volt, aki azt kapta, amit megérdemelt. Az olvasók szinte örülni fognak, hogy a lányomat meggyilkolták. Szóval, hogy csinálja? – Mrs. Wisher, ebben a városban az emberek, csak akkor figyelnek oda, ha arcul csapjuk őket valamivel – kezdte Smithback, de aztán elhallgatott. Mrs. Wisher úgysem fogja elhinni, bármit is hoz fel önigazolásként, mint ahogy ő maga sem hitte, amit mondott. A nő közelebb hajolt. – Maga a világon semmit sem tud a lányomról, Mr. Smithback. Csak azt látja, amit a felszín mutat, és nem is érdekli más. – Ez nem igaz! – tiltakozott Smithback. Kitörő indulata még saját magát is meglepte. – Úgy értem, egyáltalán nem csak ez érdekel! A valódi Pamela Wishert akarom megismerni! A nő egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán felállt, és kiment a szobából. Egy bekeretezett fényképpel tért vissza, amelyet aztán odanyújtott Smithbacknek. Egy hat év körüli kislányt ábrázolt a kép, aki egy vastag tölgyfaágra kötözött kötélen hintázott. Ahogy kiabált, látszott, hogy két középső foga hiányzik elöl, kötényruhája és két copfja pedig csak úgy röpködött a szélben. – Ő az a Pamela, akire én mindig emlékezni fogok, Mr. Smithback – mondta Mrs. Wisher nyugodtan. – Ha valóban érdekli, ki volt, jelentesse meg ezt a fotót. Nem azt, amit folyton kinyomtatnak, és amelyiken úgy néz ki, mint egy butuska liba. – A nő leült, és elsimította a térdén a ruhát. – Csak mostanában kezdett el újból mosolyogni, mióta az apja hat hónappal ezelőtt meghalt. És szerette volna egy kicsit jól érezni magát, mielőtt ősszel dolgozni kezd. Mi van ebben olyan rossz? – Dolgozni? – lepődött meg Smithback. Rövid csönd lett. Smithback érezte, hogy a nő tekintete rászegeződik a gyászos félhomályban. – Úgy van. Egy AIDSbetegek számára fenntartott szeretetházban állt volna munkába. Ha egy kicsit jobban utánajár a dolgoknak, tudott volna róla. Smithback nyelt egy nagyot.

– Ez az igazi Pamela – mondta a nő, és hirtelen elcsuklott a hangja. – Kedves volt, nagylelkű és csupa élet. Azt akarom, hogy a valódi Pameláról írjon. – Mindent megteszek, ami tőlem telik – motyogta Smithback. A pillanat elszállt, Mrs. Wisher összeszedte magát és ismét hűvösen nézett a férfira. Majd lehajtotta a fejét, és alig észrevehetően intett. Smithback megértette, hogy elbocsátották. Köszönetet dünnyögött, fogta a magnóját, és amilyen gyorsan csak mert, a lift felé indult. – Még valami – szólt utána Mrs. Wisher hirtelen keményen. Smithback megtorpant a kétszárnyú ajtónál. – A rendőrség nem tudta megmondani, hogy a lányom mikor, miért halt meg, és még azt sem, hogy hogyan. De Pamela halála nem volt hiábavaló, ezt megígérhetem. Újonnan feltámadt erő csengett a hangjában. Smithback szembefordult vele. – Azt mondta az előbb – folytatta a nő –, hogy az emberek ebben a városban csak akkor figyelnek oda, ha arcul csapják őket valamivel. És én éppen ezt szándékozom tenni. – Hogyan? – kérdezte Smithback. Mrs. Wisher azonban nem válaszolt. Hátradőlt a kanapén, és az arcára árnyék borult. Smithback kisétált a hallba, és hívta a liftet. Nagyon kimerültnek érezte magát. Csak amikor már leért az utcára, ahol hunyorognia kellett a vakító nyári napsütésben, akkor nézte meg alaposan Pamela Wisher gyerekkori fényképét, amelyet még mindig a jobb kezében szorongatott. Most kezdte csak megérteni, milyen félelmetesen erős asszony Mrs. Wisher.

5. fejezet A szürkére festett folyosó végében nyíló fémajtón diszkrét felirat állt: TÖRVÉNYSZÉKI ANTROPOLÓGIA. A múzeum legmodernebb eszközökkel felszerelt laborjában emberi maradványok vizsgálatával foglalkoztak. Amikor Margo lenyomta a kilincset, legnagyobb meglepetésére zárva találta az ajtót. Hát ez furcsa. Számtalanszor járt már itt, mindenfélét vizsgált perui múmiáktól kezdve anaszázi indián maradványokig, de az ajtó még sohasem volt bezárva. Már lendült a keze, hogy bekopogjon, amikor hirtelen kinyitották az ajtót. Belépett, aztán rögtön meg is torpant. A labor, amely többnyire vakító fényben fürdött, és tele volt egyetemistákkal és

segédkurátorokkal, most komoran és furcsán festett. A hatalmas elektronmikroszkópok, röntgengépek és elektroforézis-készülékek némán, kikapcsolva álltak a falak mentén. Az ablakot, ahonnan szép kilátás nyílt a Central Park fáira, most vastag függöny takarta. Egyetlen fényforrás világította meg a helyiség közepét, s a fénykör szélénél félkörben néhány ember álldogált. A lámpa egy nagy munkaasztalt világított meg. Egy barna, göcsörtös dolog feküdt rajta, mellette kék nejlonnal letakarva egy hosszú, lapos tárgy. Ahogy kíváncsian odanézett, Margo látta, hogy a göcsörtös dolog egy emberi csontváz, amelyről itt-ott cafatokban lógnak a húsdarabkák és az inak. Enyhe, de félreismerhetetlen hullaszag terjengett a helyiségben. Margo hallotta, hogy az ajtó becsukódik mögötte, és a kulcsot is ráfordítják. Vincent D'Agosta hadnagy engedte be, aki ugyanazt a barna öltönyt viselte, melyre még másfél évvel ezelőttről Margo jól emlékezett, amikor a hadnagy a múzeumi szörny ügyében nyomozott. A férfi visszasétált a többiekhez, közben odabiccentett Margónak. Úgy tűnt, mintha leadott volna pár kilót, mióta utoljára találkoztak. Margo agyán átfutott, hogy az öltönye jól megy a csontváz piszkosbarna színéhez. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, végignézett a jelenlévőkön. D'Agosta balján egy idegesnek látszó férfi állt fehér köpenyben, kövérkés kezében egy csésze kávét szorongatott. Mellette a múzeum új igazgatója, a magas, karcsú Olivia Merriam. Még valaki állt egy kicsit távolabb, az árnyékba húzódva, Margo csak az alak körvonalait tudta kivenni. Az igazgató halványan Margóra mosolygott. – Köszönöm, hogy idefáradt, dr. Green. Az urak – mutatott bágyadt mozdulattal D'Agosta felé – a segítségünket kérték. Csönd lett, aztán D'Agosta ingerülten felsóhajtott. – Nem várhatunk tovább a professzorra. Valahol az isten háta mögött lakik Mendhamben, és nem tűnt túl lelkesnek, amikor tegnap este felhívtam. – Végignézett a többieken. – Ugye, olvasták a ma reggeli Postot? Merriam enyhe megvetéssel nézett rá. – Nem. – Akkor hadd foglaljam össze röviden a dolgokat. – D'Agosta a rozsdamentes acél asztalon fekvő csontvázra mutatott. – Ez itt Pamela Wisher, Anette és a néhai Horace Wisher lánya. Nyilván látták a fényképeit, az egész város tele van velük. Május 23-án tűnt

el, hajnali három óra körül. Az estét a Whine Cellarban töltötte, ez a Central Park South környékén lévő alagsori klubok egyike. Elment telefonálni, és nem tért vissza. Azóta semmit sem tudtak róla, egészen tegnapig, amikor is előkerült fej nélküli csontváza a Humboldt Killnél. Valószínűleg a West Side-i esővíz-elvezető csatornából sodródott ki a legutóbbi nagy esőzésnél. Margo ismét az asztalon heverő maradványokra pillantott. Számtalan csontvázat látott már, de olyan emberét még soha, akit ismert, vagy akiről hallott volna. Nehéz volt elhinni, hogy ez a borzalmas csonthalom egykor az a csinos, szőke lány volt, akiről alig negyedórája olvasott az újságban. – Pamela Wisher maradványai mellett rábukkantunk még erre is – folytatta D'Agosta, és a kék nejlonnal letakart tárgyra biccentett. – Hála istennek, a sajtó ez idáig csak arról értesült, hogy egy másik csontvázat is találtunk. – Vetett egy pillantást a sötétben, félrehúzódva álló férfira. – Akkor átadom a szót dr. Simon Brambellnek, a New York-i főhalottkémnek. Amikor a férfi a lámpa fénykörébe lépett, Margo egy vékony, hatvanöt év körüli férfit pillantott meg. A bőre feszes volt sima, tar koponyáján, apró fekete szeme megcsillant az ódivatú szarukeretes szemüveg mögött. Hosszú, keskeny arca teljesen kifejezéstelen volt. A szája elé helyezte mutatóujját, aztán lágy, ír akcentussal megszólalt: – Ha lennének szívesek pár lépést közelebb lépni, hogy jobban lássanak… A többiek vonakodva léptek közelebb. Dr. Brambell megfogta a kék nejlon egyik végét, egy pillanatra szenvtelen arccal körbenézett, aztán egy ügyes mozdulattal lerántotta a takarót. Margo egy másik fej nélküli csontvázat pillantott meg, amely ugyanúgy megbarnult és bomlásnak indult, mint az előző. Amikor azonban alaposabban is megszemlélte a maradványokat, feltűnt neki, hogy van benne valami furcsa. Majdnem hangosan felszisszent, amikor rájött, mi az: a láb csontjai különös módon megvastagodtak, és több, fő ízület is nagyon furcsán elgörbült. Hát ez meg mi a csuda? – gondolta döbbenten. Hirtelen hangosan kopogtak az ajtón. – Na végre! – D'Agosta odasietett, és kinyitotta. Whitney Cadwalader Frock, az evolúciós biológiával foglalkozó híres tudós érkezett meg. Kerekes széke hangosan nyikorgott, ahogy odagördült vele az asztalhoz. Csak a csontvázakat vette szemügyre, a

jelenlévőket pillantásra sem méltatta. Néhány másodperc múlva hátradőlt, ősz sörénye félrehullott széles homlokáról. Odabiccentett D'Agostának és a múzeum igazgatójának. Aztán észrevette Margót, és meglepetés suhant át az arcán, melyet azonnal örömteli mosoly váltott fel. Margo is rámosolygott, és egy bólintással üdvözölte. Habár Frock volt a témavezetője a múzeumban végzett gyakorlata alatt, a professzor nyugdíjba vonulása alkalmából adott parti óta nem találkoztak. Frock otthagyta a múzeumot, hogy csak az írásnak szentelhesse az idejét, de nagy port felvert Fraktálevolúció című könyvének a folytatása egyelőre még nem jelent meg. A halottkém, aki épp csak egy pillantást vetett Frockra, amikor megérkezett, barátságosan folytatta: – Megkérném önöket, hogy vizsgálják meg a hosszú csontokon látható tarajos elváltozásokat, a gerinc mentén és az ízületeknél a tűszerű kinövéseket, valamint az ülőcsont húszfokos kifelé hajlását. Amint látják, a bordák keresztmetszete trapéz alakú, szemben a normális hasábformával. Végül felhívnám a figyelmüket a megvastagodott combcsontra. Egészében véve nem valami szép látvány. Persze ezek csak a leginkább szemet szúró elváltozások, de nyilván látják a többit is. – Nyilván – morogta D'Agosta. Frock megköszörülte a torkát. – Természetesen még nem volt alkalmam alapos vizsgálatra, de gondoltak arra, hogy esetleg DlHval állunk szemben? A halottkém Frockra pillantott, most már kicsit figyelmesebben. – Ez nagyon okos felvetés – válaszolt. – De sajnos téves. Dr. Frock a diffúz idiopátiás hiperosztózisra gondol, ami az ízületi gyulladás egy nagyon súlyos, deformációt okozó fajtája. – A halottkém megrázta a fejét. – És csontlágyulásról sincs szó. Ha nem a huszadik században élnénk, akkor azt mondanám, hogy ez a legrémesebb skorbuteset, amit valaha is feljegyeztek. Átnéztük az orvosi adatbázisokat, de semmit sem találtunk, amivel magyarázni lehetne a csontváz állapotát. Brambell könnyedén, szinte gyengéden húzta végig az ujjait a gerincoszlopon. – Van még egy különös anomália mindkét csontvázon, amelyet csak tegnap este fedeztünk fel. Dr. Padelsky, lenne olyan szíves idehozni a mikroszkópot? A fehér köpenyes, kövérkés férfi eltűnt a félhomályban, majd visszatérve egy kerekes állványon egy nagyméretű mikroszkópot

tolt maga előtt. A deformálódott csontváz nyaka fölé helyezte, aztán belenézett a lencsébe. Kicsit állított az élességén, majd hátralépett. Brambell intett. – Dr. Frock? A professzor odagördült a kerekes székével, és némi nehézség árán a mikroszkóp fölé hajolt. Úgy tűnt, mintha percek is elteltek volna, amíg mozdulatlanul vizsgálódott a csontváz fölé hajolva. Végül hátrább tolta a kerekes széket, de semmit sem mondott. – Dr. Green? – fordult a halottkém Margóhoz, aki odalépett a mikroszkóphoz, és belenézett. Közben érezte, hogy minden szempár rászegeződik. Először semmit sem tudott kivenni. Aztán rájött, hogy a mikroszkóp lencséje alatt az egyik nyakcsigolyát látja felnagyítva. Több sekély, szabályos formájú bemélyedés látszott a széleken. Apró porcogókkal és izomszövet-darabkákkal együtt barnás, idegen anyag tapadt a csontra egy visszataszító hullaviaszcsomó mellett. Margo lassan felegyenesedett. Érezte, hogy belehasít a régi, ismerős félelem. Nem szívesen gondolt bele, hogy mire emlékeztetik azok a nyomok a csigolyán. A halottkém kérdőn felvonta a szemöldökét. – Nos, mi a véleménye, dr. Green? Margo vett egy nagy levegőt. – Azt mondanám, hogy olyan, mintha fognyomok lennének rajta – mondta, aztán váltott egy pillantást Frockkal. Most már tudta – mind a ketten tudták –, hogy miért hívták ide a professzort erre a megbeszélésre. Brambell megvárta, amíg a többiek is belenéztek a mikroszkópba. Aztán szó nélkül odébb tolta a műszert Pamela Wisher csontvázához, és most a medencecsont fölé állította. Frock újból odagördült a székével a mikroszkóphoz, majd Margo következett. Most már teljesen egyértelmű volt a dolog: látta, hogy a bemélyedések egyes helyeken egészen a csontvelőig hatolnak. Frock hunyorgott az éles, fehér fényben. – D'Agosta hadnagy azt mondta nekem, hogy ezek a csontvázak a West Side Lateral csatornából kerültek elő. – Úgy van – bólintott D'Agosta. – A legutóbbi nagy esőzés sodorta ki őket. – Ez az elméletünk. – Talán kóbor kutyák marcangolták szét őket, amikor a holttestek még a csatornában hevertek.

– Ez is egy lehetőség – mondta Brambell. – Úgy becsülném, hogy ahhoz, hogy ilyen mély nyomokat hagyjanak, legalább 1200 psi erejű nyomást kell kifejteni. Ez egy kicsit sok egy kutya részéről, nem gondolja? – Nem sok, ha mondjuk egy rhodesiai ridgebackről van szó – vélekedett Frock. Brambell félrehajtotta a fejét. – Vagy esetleg a Sátán kutyájáról, professzor úr? Frock összevont szemöldökkel nyugtázta a szarkasztikus megjegyzést. – Nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban ilyen nagy erőre volt szükség ahhoz, hogy ilyen nyomokat hagyjanak a fogak. – Nem lehet, hogy aligátor volt? – szólt közbe D'Agosta. Minden fej feléje fordult. – Aligátor – ismételte meg védekezően a hadnagy. – Tudják, lehúzzák a vécén, amikor még kicsi, aztán a csatornában megnő. Valahol olvastam, hogy előfordul ilyesmi. Brambell elfojtott egy száraz kacajt. – Az aligátoroknak, mint minden hüllőnek, kúpos fogaik vannak. Ezeket a fognyomokat valamilyen emlős állat hagyta, valószínűleg kutyaféle ragadozó. – Kutyaféle, de nem kutya? – kérdezte Frock. – Ne feledkezzünk meg Occam borotvájáról. A legegyszerűbb magyarázat általában a legvalószínűbb is. Brambell félrehajtott fejjel nézett a professzorra. – Tudom, hogy az ön szakmájában nagy becsben tartják Occam borotvájának az elméletét, dr. Frock. Az enyémben viszont jobban alkalmazható a Sherlock Holmes-i filozófia: ha kizárjuk a lehetetlent, ami marad – bármilyen valószínűtlen is –, az az igazság. – És ebben az esetben milyen válasz marad, dr. Brambell? – vágott vissza Frock. – Pillanatnyilag még nem tudok semmiféle magyarázattal szolgálni. Frock hátradőlt a kerekes székében. – Ez a második csontváz nagyon érdekes. Talán megérte, hogy ideutaztam Mendhamből. De ne feledjék el, hogy már nyugdíjas vagyok. Margo összevont szemöldökkel nézett a professzorra, akit régebben sokkal jobban izgalomba hozott volna egy ilyen rejtély. Eltűnődött, vajon Frocknak is a másfél évvel ezelőtti események jutottak-e eszébe, mint ahogyan neki is. Talán ezért is nem akar részt venni

ebben az ügyben. A történtek felidézését nem éppen a békés nyugdíjas évekre találták ki… Olivia Merriam a professzorhoz fordult. – Dr. Frock, azt reméltük, hogy hajlandó lesz segíteni a csontvázak vizsgálatában. A szokatlan körülmények miatt a múzeum beleegyezett, hogy a rendőrség rendelkezésére bocsátja a laboratóriumát. Örömmel biztosítanánk önnek egy irodát és egy titkárnőt az ötödik emeleten, ameddig csak szükséges. Frock felvonta a szemöldökét. – Nyilván a városi hullaházban is megvan minden szükséges felszerelés. Arról már nem is szólva, hogy dr. Brambell kiváló orvosi ismeretekkel rendelkezik. – Ebben tökéletesen igaza van, dr. Frock – mondta Brambell. – Ami azonban a legmodernebb felszereléseket illeti, azzal kapcsolatban sajnos téved. Az utóbbi évek költségcsökkentései miatt meglehetősen elavultak a felszereléseink. Egyébként pedig a hullaház túlságosan is szem előtt van egy ilyen vizsgálathoz. Máris nyüzsögnek ott az újságírók meg a tévések. – Kis szünetet tartott, majd hozzátette: – És persze ott nem állna rendelkezésünkre az ön speciális szakértelme. – Köszönöm – bólintott Frock. A második csontvázra mutatott. – Na de miért nehéz megállapítani egy olyan valaki személyazonosságát, aki életében úgy nézett ki, mintha az ember és a majom közötti hiányzó láncszem lenne? – Higgye el, megpróbáltuk – mondta D'Agosta. – Az elmúlt huszonnégy órában minden eltűnt személynek utánanéztünk, de semmi eredmény. Amennyire még tudjuk állapítani, ez a szörnyeteg soha nem is létezett. Frock mintha nem is hallotta volna a választ. A feje lassan a mellkasára csuklott, és percekig mozdulatlanul ült. A laborban csönd lett, csak dr. Brambell köszörülte meg a torkát türelmetlenül. Végül Frock felemelte a fejét. Nagyot sóhajtott, aztán bólintott, Margónak úgy tűnt, fáradt beletörődéssel. – Hát jó. Egy hetet tudok erre szánni. Úgyis van egyéb elintéznivalóm is itt a városban. Jól gondolom, hogy dr. Greent szánták mellém segítségül? Margo csak most döbbent rá – kissé elkésve ugyan –, hogy eddig bele sem gondolt, őt miért hívták ide erre a titkos megbeszélésre. De most már nyilvánvaló volt. Tudta, hogy Frock teljesen megbízik benne. Együtt oldották meg a múzeumi gyilkosságok ügyét is.

Nyilván úgy gondolták, hogy Frock csak velem lesz hajlandó együtt dolgozni, senki mással. – Várjunk csak egy kicsit – szólt közbe. – Ezt nem vállalhatom. – Minden tekintet feléje fordult, és Margo érezte, hogy egy kicsit élesebben szólalt meg, mint ahogy szánta. – Úgy értem, nem hinném, hogy most lenne erre időm – próbálta kimagyarázni magát. Frock aggodalmasan nézett rá. Ő mindenki másnál jobban tudta, milyen félelmetes emlékek kavarodhattak fel Margóban. Merriam keskeny arca elfelhősödött. – Majd beszélek dr. Hawthorne-nal – mondta. – Kaphat bármennyi szabadságot, amíg a rendőrséggel dolgozik. Margo már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán mégsem tette. Nagyon rövid ideje dolgozott a múzeumban, nem vette volna jól ki magát, ha rögtön az elején visszautasít egy feladatot. – Nagyszerű – mondta dr. Brambell, és egy pillanatra szigorú kis mosoly suhant át az arcán. – Természetesen én is önökkel fogok dolgozni. Mielőtt elválnánk, szeretném hangsúlyozni, hogy a legnagyobb diszkrécióra lesz szükség. Már az is épp elég sajnálatos, hogy kiszivárgott az a tény, hogy Pamela Wisher holtteste fej nélkül került elő. Ha még az is kiderül, hogy meg is rágták a halála után, vagy esetleg előtte… – Elhallgatott, és végigsimította kezével kopasz fejét. Frock felkapta a fejét. – Lehetséges, hogy a harapásnyomok nem a halál beállta után keletkeztek? – Pillanatnyilag ez az egyik legfőbb kérdés, dr. Frock. A főpolgármester és a rendőrfőkapitány meglehetősen türelmetlenül várják a vizsgálatok eredményeit. Frock semmit sem válaszolt. Egyértelmű volt, hogy a találkozónak vége. Mindenki kifelé indult, és a legtöbben nagyon örültek, hogy végre egy kicsit távolabb kerülhetnek az asztalon heverő szörnyűségektől. Amikor a múzeum igazgatója elment Margo mellett, egy pillanatra odafordult hozzá: – Szóljon, ha bármiben segíthetek – mondta. Dr. Brambell még egyszer ránézett Frockra és Margóra, aztán követte az igazgatót, és ő is kiment. D'Agosta hadnagy távozott utolsónak. Az ajtóban még megállt, és visszafordult. – Ha valakivel beszélni akarnak, engem keressenek. – Nyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit, de aztán csak bólintott, és hirtelen sarkon fordult. Az ajtó becsukódott utána,

és Margo ottmaradt Frockkal, Pamela Wisher és a különös, eltorzult csontváz társaságában. Frock kihúzta magát a kerekes székben. – Kérem, zárja be az ajtót, Margo – mondta. – És kapcsolja fel a többi lámpát is. – Az asztalhoz gördült. – Azt hiszem, jó lenne, ha kezet mosna, és felvenne egy köpenyt. Margo a két csontvázra pillantott, aztán volt professzorára nézett. – Dr. Frock, ugye nem gondolja, hogy ezt is a… Frock hirtelen megfordult vöröses arcán furcsa kifejezéssel. Összetalálkozott a tekintetük, és megrázta a fejét. – Ne! – suttogta hevesen. – Ne beszéljünk erről, amíg nem vagyunk biztosak benne. Margo egy pillanatig mereven a professzor szemébe nézett, aztán bólintott, és a villanykapcsolókhoz lépett. Amit nem mondtak ki, az még nyugtalanítóbb és félelmetesebb volt, mint a két borzalmas csontváz.

6. fejezet Smithback bepréselődött egy szűk kis telefonfülkébe a Cat's Paw bár füstös, sötét mélyén. Az italát egyik kezében egyensúlyozta. Pislogva megnézte a telefon gombjait a félhomályban, aztán felhívta a szerkesztőséget. Azon tűnődött, vajon hány üzenet várja. Smithback soha nem kételkedett abban, hogy ő az egyik legjobb újságíró egész New Yorkban, ha nem a legjobb. Másfél évvel ezelőtt ő ismertette meg a világgal a múzeumi szörny történetét. És nem a másoktól megszokott üres, személytelen stílusban – ő ott volt D'Agostával és a többiekkel, és megküzdött a szörnnyel a sötétségben azon az áprilisi éjszakán. Könyve sikerének köszönhetően megerősödött a pozíciója a Post szerkesztőségében, ahol a bűnügyi rovatnál dolgozott. Most pedig itt a Wisher-ügy. Épp ideje volt, hogy egy újabb szenzációs sztorival rukkoljon elő. Az igazán nagy hírek sokkal ritkábbak voltak, mint ahogy gondolta, és mindig akadtak mások is – mint például az a nyavalyás Bryce Harriman, a Times bűnügyi riportere –, akik elhalászták az orra elől. De ha ügyesen keveri a lapokat, akkor ez a mostani legalább akkorát szólhat, mint a Mbwun-sztori, talán még nagyobbat is. A jó újságíró mindig alkalmazkodik az előtte álló lehetőségekhez – tűnődött, miközben a telefon csöngését hallgatta, itt van például a

Wisher-sztori. Egyáltalán nem volt felkészülve rá, hogy milyen mély hatással lesz rá Pamela Wisher anyja. Zavarba jött tőle, és mélyen meg is hatotta. Ezektől a szokatlan érzésektől fűtve írt egy cikket az aznap reggeli számba, amelyben Pamela Wishert a Central Park South angyalának nevezte, és tragikus színekkel festette le a halálát. Az igazán zseniális húzás azonban a nyomravezetőnek felajánlott 100000 dolláros jutalom volt. Az ötlet a cikk írása közben jutott eszébe. A félig megírt cikkel és a jutalom ötletével besétált a Post új főszerkesztőjének, Arnold Murraynek az irodájába, akinek nagyon tetszett a dolog, és rögtön engedélyt is adott rá, hogy megvalósítsa ötletét, még a kiadóval sem egyeztetett előtte. Ginny, a szerkesztőségi titkárnő izgatottan vette fel a telefont. Eddig húszan telefonáltak a jutalom miatt, de egyik információ sem bizonyult valósnak. – Ennyi? – kérdezte csüggedten Smithback. – Hát, járt még itt egy nagyon fura látogató, aki magát kereste – mondta a titkárnő. Alacsony, vékony lány volt, Ronkonkomában lakott, és fülig bele volt habarodva Smithbackbe. – Igen? – Rongyokban volt, és rémesen bűzlött. Alig kaptam levegőt mellette. És mintha be lett volna lőve. Talán ez egy igazi, forró nyom – gondolta izgatottan Smithback; – És mit akart? – Azt mondta, információi vannak a Wisher-gyilkossággal kapcsolatban. Találkozni akar magával a Penn pályaudvar férfimosdójában… Smithback majdnem elejtette az italát. – A mosdóban? Most viccel? – Ezt mondta. Gondolja, hogy valami perverz alak lehet? – Ginny érezhetően élvezte a témát. – Melyik mosdóban? Papírzizegés hallatszott a telefonban – Itt van, felírtam. A pályaudvar északi végében, az alsó szinten, a 12. vágányhoz vivő lifttől balra. Ma este nyolckor. – És pontosan milyen információja van? – Nem tudom, csak ennyit közölt. – Kösz. – Smithback lerakta a kagylót, és az órájára nézett: háromnegyed nyolc volt. A Penn pályaudvar férfivécéje? Hát,

nagyon kétségbeesettnek vagy őrültnek kell utánaeredjek egy ilyen nyomnak – gondolta.

lennem,

hogy

Smithback még soha életében nem járt a Penn pályaudvar férfivécéjében, sőt még csak nem is ismert senkit sem, aki valaha is járt volna ott. Ahogy benyitott a tágas, meleg helyiségbe, rögtön fojtogatni kezdte a vizelet és az ürülék szaga. Ami azt illeti, inkább a nadrágjába csinált volna, mint hogy ezt a mosdót használja. Öt percet késett. A pasas talán már el is ment, gondolta megkönnyebbülten. Feltéve, hogy egyáltalán itt volt. Épp ki akart hátrálni az ajtón, amikor megszólalt egy rekedtes hang: – William Smithback? – Tessék? – Smithback gyorsan körbenézett az üres mosdóban. A legtávolabbi fülke ajtaja alatt két lábat látott. Nyílt az ajtó, kilépett egy alacsony, sovány férfi, és bizonytalanul odasétált hozzá. Hosszúkás arca piszkos volt, a ruhája szinte megfeketedett a zsírtól és kosztól, a haja összetapadt csimbókokban lógott. Meghatározhatatlan színű szakálla két ágba fonva egészen a köldökéig ért, amely látszott az ingén tátongó hosszú szakadáson keresztül. – William Smithback? – kérdezte újból, és üveges tekintettel meredt rá. – Ki más lennék? A férfi szó nélkül sarkon fordult, és a helyiség hátsó része felé indult. Megállt az utolsó fülkénél, aztán megfordult, és várt. – Információi vannak a számomra? – kérdezte Smithback. – Jöjjön velem – intett a férfi a fülke felé. – Szó sem lehet róla – felelte Smithback. – Ha beszélni akar velem, itt is beszélhetünk, de nem megyek be oda magával, öregem. A férfi megint intett. – De erre kell mennünk. – Hová? – Le. Smithback közelebb óvakodott a fülke ajtajához. A férfi már be is lépett, és a vécécsésze mögött leemelt egy nagy, festett fémlapot, amely egy óriási lyukat takart a mocskos, csempézett falban. – Oda akar bebújni? – hitetlenkedett Smithback. A férfi bólintott. – Hová vezet ez? – Le – ismételte meg a férfi.

– Na nem, felejtse el – mondta Smithback, és elindult kifelé. A férfi mereven ránézett. – El kell vinnem magát Mephistóhoz – mondta. – Beszélni akar magával annak a lánynak a meggyilkolásáról. Fontos dolgokat tud. – Ugyan már! A férfi továbbra is mereven nézett rá. – Megbízhat bennem – mondta egyszerűen. A mocskossága és kábult tekintete ellenére Smithback valahogy mégis hitt a férfinak. – Mit tud? – Mephistóval kell beszélnie. – Ki ez a Mephisto? – Ő a vezetőnk – felelte a férfi egy vállrándítással, mintha ennél többet nem is kellene mondania. – A vezetőjük? A férfi bólintott. – A 666-os út menti közösségé. A bizonytalansága ellenére Smithback érezte, hogy kezd erőt venni rajta az izgatottság. Egy szervezett föld alatti közösség? Ez már önmagában is jó téma lenne. És ha ez a Mephisto tényleg tud valamit a Wisher-gyilkosságról… – Pontosan hol tanyázik ez a közösség? – kérdezte. – Azt nem árulhatom el, de megmutatom az utat. – Magát hogy hívják? – Csak úgy neveznek, hogy a Géppuskás – felelte a férfi, és kis büszkeség csillant a szemében. – Nézze – mondta Smithback –, magával mennék, de nem várhatja el tőlem, hogy bemásszak egy ilyen lyukba. Megtámadhatnak, kirabolhatnak, bármi megtörténhet. A férfi hevesen megrázta a fejét. – Én megvédelmezem. Mindenki tudja, hogy én vagyok Mephisto fő futára. Mellettem biztonságban lesz. Smithback a férfira meredt: csipás szemek, folyó orr, mocskos, bozontos szakáll. És képes volt így bejutni a Post szerkesztőségébe… Nem lehetett könnyű ezzel a külsővel. Aztán megjelent a lelki szemei előtt Bryce Harriman öntelt képe. Elképzelte, amint a Times főszerkesztője éppen jól lehordja amiatt, hogy Smithback szerezte meg a sztorit. Kedvére való volt az elképzelt jelenet. A férfi tartotta a nagy bádoglemezt, amíg Smithback bekecmergett a lyukba. Miután mind a ketten bemásztak, óvatosan visszatolta a helyére a fémlemezt, és belülről néhány téglával kitámasztotta.

Smithback körbenézett: egy szűk, hosszú alagútban találta magát. A feje fölött vízvezetékek és gőzcsövek húzódtak, mint megannyi vastag szürke ér. A mennyezet annyira alacsony volt, hogy egy Smithbackhez hasonlóan magas ember fel sem tudott egyenesedni benne. A mennyezeten úgy százméterenként elhelyezett rácsos szellőzőkön keresztül szűrődtek le az esti fények. Az újságíró követte a hajlott hátú, alacsony figurát, aki előtte haladt a félhomályban, időnként egy közelben elhaladó vonat zakatolása töltötte be a nyirkos alagutat. Smithback nem is annyira hallotta, mint inkább a csontjaiban érezte a dübörgést. Észak felé haladtak a végtelenbe vesző alagútban. Tíz-tizenöt perc elteltével Smithback kezdett egy kissé aggódni. – Elnézést – szólalt meg –, de miért kell ilyen messzire mennünk? – Mephisto titokban akarja tartani a közösségünk lakhelyéhez vezető legközelebbi lejáratot. Smithback bólintott, és nagy ívben kikerülte egy kutya felpuffadt tetemét. Nem volt meglepő, hogy ezek az alagútlakók kissé félnek, de egyre nevetségesebbnek találta a helyzetet. Annyit gyalogoltak, hogy talán már a Central Park alatt járhattak. Az alagút hamarosan enyhén jobbra kezdett kanyarodni. Smithback egy sor acélajtót pillantott meg a vastag betonfalban. A feje fölött egy vastag cső húzódott, a szigeteléséről víz csöpögött. Egy tábla lógott róla VESZÉLY! AZBESZTET TARTALMAZ, A POR BELÉLEGZÉSE RÁKOT ÉS TÜDŐBETEGSÉGEKET OKOZHAT! felirattal. A Géppuskás megállt, egyik kezével a rongyai között kotorászott egy kicsit, majd előhalászott egy kulcsot, és a legközelebbi ajtó zárjába helyezte. – Honnan szerezte ezt a kulcsot? – kíváncsiskodott Smithback. – A mieink sok mindenhez értenek – felelte a férfi. Kitárta az ajtót, és beengedte az újságírót. Ahogy az ajtó becsukódott Smithback mögött, körbeölelte a legsötétebb éjszaka. Csak most jött rá, milyen sokat is jelentett a halvány fény, amely eddig leszűrődött a szellőzőrácsokon át. Hirtelen pánik fogta el. – Nincs egy zseblámpája? – motyogta. Halk kaparászás hallatszott, aztán fellobbant egy gyufa. A pislákoló lángocska fényénél Smithback lefelé vezető betonlépcsőt pillantott meg, mely néhány lépcsőfok után a sötétségbe veszett.

A Géppuskás egy csuklómozdulattal megrázta a gyufát, és a fény kialudt. – Meg van elégedve? – kérdezte tompán. – Nem – vágta rá Smithback. – Gyújtson meg még egyet. – Majd ha szükség lesz rá. Smithback a nyirkos falat tapogatva botorkált lefelé a lépcsőn. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig haladtak lefelé. Hirtelen újbó l fellobbant egy gyufa, és Smithback látta, hogy a lépcsősor egy tágas alagútba vezet. Az ezüstös sínek tompán csillantak meg a narancsszínű fényben. – Most hol vagyunk? – kérdezte. – A 100-as úton – felelte a férfi. – Két szinttel a föld alatt. – És ide jöttünk? A láng kialudt, és ismét mindent beborított a sötétség. – Kövessen – mondta a férfi. – Ha szólok, akkor azonnal álljon meg. Elindultak a síneken. Smithback alig tudta legyűrni a pánikot, miközben ott bukdácsolt a sínek között. – Állj! – szólalt meg a hang. Smithback megtorpant. Fellobbant egy újabb gyufa. – Látja ezt? – kérdezte a férfi, és egy csillogó sínre mutatott, amely mellé sárga csíkot festettek. – Ez a harmadik sín, amiben áram fut. Nehogy rálépjen. A gyufa lángja kihunyt. Smithback hallotta, hogy a férfi tesz pár lépést a nyirkos sötétségben. – Gyújtson meg még egyet! – kiáltott utána. Egy újabb gyufa lobbant fel. Smithback óvatosan átlépte a harmadik sínt. – Van ezekből még több is? – kérdezte. – Igen. Majd szólok. – Jézusom… – motyogta Smithback, miközben a gyufa megint kialudt. – És mi van, ha az ember rálép egyre? – Az áramtól szétrobban a teste, letépi a karját, a lábát és a fejét – felelte a Géppuskás hangja a sötétségből. Kis hallgatás után hozzátette: – Jobb nem rálépni. Ismét fellobbant egy gyufa lángja, és egy újabb sárga vonallal megjelölt sínt világított meg. Smithback óvatosan átlépte. A Géppuskás egy körülbelül hatvan centi magas és egy méter húsz centi széles nyílásra mutatott a túlsó falon, amelyet egy salakbeton téglákkal befalazott, régi, boltíves átjáró aljában véstek ki. – Arra megyünk – mondta.

Smithback érezte, hogy odalentről meleg légáramlat csapja meg, amely olyan ocsmány szagot sodort magával, hogy felkavarodott a gyomra. A bűzbe egy pillanatra mintha égő fa füstje is keveredett volna. – Még lejjebb megyünk? – kérdezte döbbenten. – És mégis hogy gondolja, hason csússzak be oda? A társa azonban már át is kúszott a lyukon. – Na nem, erről szó sem lehet! – kiáltott utána Smithback a lyuk mellett guggolva. – Idehallgasson, én nem megyek oda le! Ha ez a Mephisto beszélni akar velem, akkor ide kell jönnie! Csönd lett, aztán kongó hangon megszólalt a lyuk túlsó feléről a Géppuskás: – Mephisto soha nem megy a harmadik szintnél feljebb. – Most kivételt kell tennie – ragaszkodott az elhatározásához Smithback, és igyekezett magabiztosabban beszélni, mint amilyennek érezte magát. Rájött, hogy lehetetlen helyzetbe sodródott. Teljesen ki van szolgáltatva ennek a furcsa emberkének. Ismét koromsötétség vette körül, és egyedül semmiképp sem tudna visszatalálni. Hosszú csönd lett. – Itt van még? – kérdezte Smithback. – Várjon meg itt – szólalt meg hirtelen a hang. – El akar menni? Adjon pár szál gyufát! – könyörgött Smithback. Valami megbökte a térdét, amitől meglepetten felkiáltott. A férfi koszos keze volt az, mellyel valamit kidugott a lyukon át. – Csak ennyi? – kérdezte Smithback, miután kitapogatta a három szál gyufát. – Többet nem tudok nélkülözni – válaszolta a hang halkan. Távolodóban még mondott néhány szót, de Smithback már nem értette. Csönd telepedett az alagútra. Smithback a falnak támaszkodva guggolt, nem mert leülni. A gyufát egyik kezében szorongatta. Átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy követte ide ezt a férfit. Nincs az a sztori, amelyik megérne ekkora kockázatot. Vissza tud-e jutni így, hogy csak három szál gyufája van? Lehunyta a szemét, próbált koncentrálni, és felidézni magában, merrefelé kanyarogtak az idevezető úton. Végül feladta. A három gyufa arra is alig lenne elég, hogy átjusson az elektromosságot vezető síneken. Amikor a térde már kezdett elgémberedni, felállt. Belebámult a koromfekete alagútba, a szemét meresztgette, a fülét hegyezte.

Olyan tökéletes volt a sötétség, hogy már-már hallucinálni kezdett, mozgó alakokat vélt felfedezni a koromsötétben. Mozdulatlan maradt, és próbált nyugodtan lélegezni, miközben csak telt-múlt az idő. Hát ez őrület. Bárcsak… – Hé, firkász! – Egy kísérteties, testetlen hang szólalt meg a lyukon át. – Mi van? – Smithback rémülten kiáltott fel, és megpördült. – William Smithbackkel beszélek, az újságíróval? – A baljós hang rekedtesen és halkan szólt a sötét mélységből. – Igen, én vagyok Smithback. Bill Smithback. Maga kicsoda? Nyugtalanító volt a sötétségből szóló, test nélküli hanggal beszélni. – Mephisto – felelte a hang, éles sziszegéssel ejtve az sz hangot. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte idegesen Smithback a falban tátongó lyukhoz hajolva. – Sokat kellett jönnöm felfelé. Smithback egy pillanatig hallgatott, és azon tűnődött, hogy milyen mélységből érkezhetett ez az ember, ha felfelé kellett jönnie. – Kijön ide hozzám? – kérdezte. – Nem! Már ezt is tekintse megtiszteltetésnek. Öt éve nem jártam ennél közelebb a felszínhez. – De hát miért? – kérdezte Smithback, és a sötétben tapogatózva lenyomta kis diktafonja felvevőgombját. – Mert ez az én birodalmam. Én vagyok az ura mindennek, amit itt lát. – Semmit sem látok. A lyukból száraz kacaj csendült. – Ez tévedés! Látja a sötétséget. A sötétség az én birodalmam. A feje fölött vonatok száguldanak, és sürögnek-forognak a felszín lakói, állandó, céltalan tevékenységben. A Central Park alatti terület azonban – a 666-os út, a Ho Shi Minh ösvény, a Blokkház – mind az enyém. Smithback egy pillanatig elgondolkozott. Az ironikus „666-os út” elnevezést értette, a többi jelentése azonban meglehetősen homályos volt. – Ho Si Minh ösvény? – kérdezte. – Az meg mi? – Ott is él egy közösség – sziszegte a hang –, akik csatlakoztak hozzám a védelmük érdekében. Valamikor régen mi is jól ismertük azt az ösvényt. Sokan vagyunk, akik harcoltunk abban a cinikus háborúban, amelyet egy senkinek sem ártó, elmaradott néppel vívtunk. Aztán a társadalom kiközösített bennünket érte. Most

idelent élünk, önkéntes száműzetésben. Itt élünk, szeretünk és meghalunk. És az az egyetlen kívánságunk, hogy békén hagyjanak. Smithback megtapogatta a magnóját. Remélte, hogy sikerült mindent felvennie. Arról már hallott, hogy hajléktalanok néha metró-alagutakban keresnek menedéket, de hogy egy teljes közösség éljen idelent… – Szóval a birodalma polgárai mind hajléktalanok? Csönd lett. – Nem szeretjük ezt a szót. Nekünk van otthonunk, és ha nem lenne ilyen gyáva, akkor meg is mutathatnám magának. Megvan mindenünk, ami kell. A csövekből szerzünk vizet a főzéshez és a mosdáshoz, a kábelekből áramot. Azt a néhány dolgot, amire a felszínről szükségünk van, a futáraink lehozzák. A Blokkháznál még ápolónő és tanár is van. Más föld alatti helyek viszont, mint a West Side-i rendező pályaudvar, veszélyesek és vadak. De mi itt méltósággal élünk. – Tanár…? Azt akarja mondani, hogy gyerekek is élnek idelent? – Maga nagyon naiv. Sokan éppen azért élnek itt, mert gyerekeik vannak, és a gonosz államgépezet el akarja ragadni őket tőlük, hogy nevelőotthonokba vigyék. Inkább az én meleg és sötét birodalmamat választják, és nem a maga odafönti kétségbe taszító világát, firkász. – Miért nevez így? A lyukból ismét száraz kacaj hallatszott. – Miért, talán nem az? William Smithback, az újságíró? – Igen, de… – Ahhoz képest, hogy újságíró, elég csekély az olvasottsága. Tanulmányozza Alexander Pope Tökfej című eposzát, mielőtt újból találkoznánk. Smithback kezdte sejteni, hogy ebben az emberben sokkal több rejlik, mint először gondolta. – Ki maga valójában? – kérdezte. – Mi a valódi neve? Megint csönd lett. – A nevemet is odafönt hagytam minden mással egyetemben – sziszegte a testetlen hang. – Most Mephisto vagyok. Soha többé ne tegye fel nekem ezt a kérdést, és másoknak se. Smithback nyelt egyet. – Elnézést. Mephisto dühösnek tűnt. A hangja élesebb lett, szinte belehasított a sötétségbe. – Megvan rá az okom, hogy miért hívattam ide. – A Wisher-gyilkosság miatt? – csapott le a témára mohón Smithback.

– A cikkeiben azt írta, hogy a lányt és a másik holttestet is fej nélkül találták meg. Azért jöttem ide, hogy elmondjam, az a legkevesebb, hogy nem volt meg a fejük. – Rekedtes, keserű nevetés harsant. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Smithback. – Tudja, ki tette? – Ugyanazok, akik az én embereimet is gyilkolják – sziszegte Mephisto. – A Ráncosbőrűek. – Kicsodák? Nem értem… – Akkor hallgasson, és figyeljen rám, firkász. Amint már mondtam, az én közösségem biztonságos menedékhely, de egy ideje támadások érnek minket. Akik túlmerészkednek a biztonságos terület határain, eltűnnek vagy a legszörnyűbb gyilkosságok áldozatául esnek. A népem fél. A futáraim már többször is megpróbálták értesíteni a rendőrséget erről a dologról. A rendőrség! – Dühös köpés csattant, aztán a hang élesen folytatta: – A társadalom korrupt őrzői, akik teljes erkölcsi fertőbe süllyedtek. A szemükben mi csak mocskos csőcselék vagyunk, akik verést és üldözést érdemelnek. Az életünk nekik fabatkát sem ér. Hány emberünk halt már meg vagy tűnt el? A Kövér Fiú, Hektor, Sötét Annie, a Törzsőrmester, és még sorolhatnám. De ha egy ilyen selyemrongyokban járó kis liba fejét letépik, máris felzúdul az egész város! Smithback idegesen nyalta meg az ajkát. Egyre kíváncsibb lett, hogy tulajdonképpen milyen információval is rendelkezik Mephisto. – Mit ért azon, hogy támadások érik magukat? Honnan jönnek a támadók? Csönd lett. – Odakintről – jött a suttogó válasz. – Odakintről? Mármint innen? – Smithback megszeppenten nézett körbe a sötétségben. – Nem. A 666-os úton és a Blokkházon kívül eső területekről. És van egy másik hely is, melyet mindenki elkerül. Úgy egy évvel ezelőtt pletykák kezdtek terjedni arról, hogy valakik betelepültek erre a helyre, és ezután kezdődtek el a gyilkosságok. Az embereim kezdtek eltünedezni. Először még küldtünk utánuk keresőcsapatokat. A legtöbb áldozat soha nem került elő, de akiket megtaláltunk, azoknak a holttestét felfalták, és a fejüket letépték. – Várjunk csak egy kicsit – szólt közbe Smithback. – Felfalták? Úgy érti, kannibálok élnek idelent, akik meggyilkolják az embereket, és letépik a fejüket? – Lehet, hogy ez a Mephisto

mégiscsak félnótás, gondolta, és megint azon kezdett tűnődni, hogy fog innen feljutni a felszínre. – Nem tetszik nekem a kételkedés, amit a hangjában hallok – mondta Mephisto. – Pontosan ez történt. Géppuskás? – Igen? – szólalt meg egy hang közvetlenül Smithback füle mellett. Az újságíró rémülten ugrott félre, és felkiáltott a meglepetéstől. – Hogy került ide?! – A birodalmamat sok titkos út hálózza be – szólalt meg Mephisto. – És aki itt él, ebben a csodás sötétségben, annak kiélesedik a látása. Smithback nyelt egyet. – Nézze, nem arról van szó, hogy nem hiszek magának, csak… – Hallgasson! – förmedt rá Mephisto. – Eleget beszéltünk. Géppuskás, kísérd vissza a felszínre. – És mi van a jutalommal? – kérdezte csodálkozva Smithback. – Nem amiatt hívatott ide? – Nem hallotta, amit mondtam? – sziszegte Mephisto. – Számomra nem jelent semmit a pénze. Engem a népem biztonsága érdekel. Térjen vissza a fenti világba, és írja meg a cikket. Mesélje el a felszínieknek mindazt, amit tőlem hallott. Mondja el, hogy bárki is ölte meg Pamela Wishert, az én embereimet is gyilkolja. És meg kell állítani a gyilkosságokat! – A testetlen hang mintha már messzebbről szólt volna, kongva visszhangzott a Smithback lábánál nyíló sötét lyukból. – Máskülönben – tette még utoljára hozzá hátborzongatóan – találunk rá valami más módot, hogy hallassuk a hangunkat. – De szükségem lenne… – kezdte Smithback. Egy kéz markolta meg a könyökét. – Mephisto már elment – szólalt meg mellette a Géppuskás hangja. – Most visszakísérem a felszínre.

7. fejezet Agyonzsúfolt, üvegfalú kis irodájában ült, és a mellzsebébe dugott szivart tapogatta D'Agosta hadnagy, miközben a Humboldt Killnél végzett merülésről beérkezett jelentés vastag papírkötegét bámulta. Nemcsak hogy nem tudta lezárni az ügyet, ráadásul most már két áldozat is volt. Szokás szerint senki sem tudott semmit, és nem látott semmit sem. A lány barátját porig sújtotta a gyász, és teljesen hasznavehetetlen szemtanúnak bizonyult. Az apja rég meghalt, az anyja pedig olyan hűvös és hallgatag volt, mint egy jégszobor.

D'Agosta összevont szemöldökkel töprengett. Az egész Pamela Wisher-ügy olyan volt, mint egy időzített bomba. A jelentésekről a DOHÁNYOZNI TILOS! táblára siklott a tekintete, amely odakint lógott a falon a nyitott ajtó mellett, és még jobban összevonta a szemöldökét. Az előző héten akasztották ki ezt a táblát és még vagy egy tucat másikat is az egész kapitányságon. Kihúzta a zsebéből a szivart, és lehámozta róla a celofánt. Azt semmilyen szabály nem tiltja, hogy a végét rágcsálja. Gyengéden megforgatta a szivart a hüvelyk- és mutatóujja között, kritikus szemmel megvizsgálta a címkéjét, aztán a szájába dugta a végét. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán elkáromkodta magát, és kirántotta az íróasztala legfelső fiókját. Kicsit kotorászott benne, keresett egy szál gyufát, és a cipőtalpán végighúzva meggyújtotta. A szivar végéhez tartotta a lángot, egy sóhajjal hátradőlt, és hallgatta az égő dohány halk ropogását, miközben beszívta a füstöt, majd lassan kifújta az orrán keresztül. Ekkor éles hangon megcsörrent a belső telefon. – Igen? – szólt bele a kagylóba D'Agosta. Az ki van zárva, hogy valaki máris panaszkodik, amiért rágyújtott… – Hadnagy úr? – szólalt meg a titkárnő hangja. – Hayward őrmester keresi. D'Agosta felmordult, és kihúzta magát. – Kicsoda? – Hayward őrmester. Azt mondja, maga kérte, hogy keresse fel. – Én nem hívattam semmiféle Hayward őrmestert. Egy egyenruhás rendőrnő jelent meg a nyitott ajtóban. D'Agosta önkéntelenül is felmérte szemrevaló külsejét: apró, filigrán termetű nő volt dús keblekkel, hollófekete hajjal és hófehér bőrrel. – Ön D'Agosta hadnagy? – kérdezte a nő. D'Agosta alig tudta elhinni, hogy egy ilyen aprócska nő ilyen mély alt hang tulajdonosa lehet. – Foglaljon helyet – mondta, és figyelte, ahogy az őrmester elhelyezkedik a széken. Úgy tűnt, egyáltalán nem találja szokatlannak a helyzetet, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy őrmester csak úgy bejelentés nélkül ráront a felettesére. – Nem emlékszem, hogy hívattam volna, őrmester – szólalt meg D'Agosta. – Nem is hivatott – felelte Hayward. – De én biztos voltam benne, hogy látni akar.

D'Agosta hátradőlt, és lassan nagyot szippantott a szivarjából. Úgy döntött, megvárja, hogy az őrmester elmondja, mit akar, aztán majd jól lehordja. D'Agosta nem ragaszkodott szőrszálhasogató módon a szabályokhoz, de az megengedhetetlen, hogy valaki így közelítse meg a felettesét. Az jutott eszébe, talán valamelyik embere kikezdett a nővel, és most panaszt akar tenni. Már csak ez hiányzik, egy szexuális zaklatás. – A Cloacában talált holttestekről lenne szó – kezdte Hayward. – Mi van velük.? – kérdezte gyanakodva D'Agosta. Úgy volt, hogy az ügy minden részletét a legbizalmasabban kezelik, elvileg semmi sem szivároghatott volna ki róla. – Az átszervezések és összevonások előtt a közlekedési rendőrségnél voltam – mondta Hayward, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Még mindig teljesítek szolgálatot a West Side-on is, a mi dolgunk a hajléktalanok eltávolítása a Penn pályaudvarról, a Hell's Kitchen környékéről, a rendező pályaudvarokról és a… – Várjunk csak egy kicsit – vágott közbe D'Agosta. – Maga a hajléktalankommandóban van? Ahogy kicsúszott a száján a kifejezés, abban a pillanatban tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania. Hayward megfeszült, és összevonta a szemöldökét. Láthatón nem tetszett neki a hadnagy hangjában bujkáló kételkedés. Egy pillanatra kínos csönd támadt. – Mi nem szeretjük ezt az elnevezést, hadnagy úr – mondta végül Hayward. D'Agosta úgy gondolta, épp elég baja van anélkül is, hogy a hívatlan vendég érzékenységével kelljen törődnie. – Ez az én irodám – mondta, és megvonta a vállát. Hayward egy pillanatra rámeredt, és D'Agosta látta a sötétbarna szemekben, ahogy a semmibe tűnik a nő róla kialakított jó véleménye. – Jól van – bólintott a nő. – Ha így akarja… – Vett egy nagy levegőt, és folytatta: – Amikor hallottam azokról a csontvázakról, eszembe jutott valami. A vakondok körében is történtek nemrégiben hasonló gyilkosságok. – Vakondok…? – A föld alatti alagutakban élő hajléktalanok – mondta a nő leereszkedő pillantással, melyet D'Agosta bosszantónak talált. – Szóval, olvastam egy cikket a mai Postban egy Mephisto nevű emberről.

D'Agosta elhúzta a száját. A botrányimádó Bill Smithback már megint nagy port kavart fel a cikkével, és tovább rontotta az amúgy sem túl fényes helyzetet. Smithbackkel bizonyos értelemben barátok voltak, de mióta kinevezték a bűnügyi rovat tudósítójának, azóta elviselhetetlen alak lett belőle. D'Agosta okosabb volt annál, mintsem a legapróbb információval is ellássa, Smithback hiába is nyaggatta. – A hajléktalanok várható élettartama egyébként sem valami magas – folytatta Hayward –, és a föld alatt élők helyzete még rosszabb. Annak az újságírónak igaza volt: az utóbbi időben különösen borzalmas gyilkosságok történtek lent. Az áldozatok feje hiányzik, a testüket szétmarcangolták. Gondoltam, nem ártana, ha idejönnék és szólnék magának erről. – Fészkelődött a széken, és D'Agostára nézett csillogó, sötétbarna szemével. – De lehet, hogy feleslegesen jártattam a számat. D'Agosta elengedte a füle mellett a megjegyzést. – És hány ilyen gyilkosság történt az utóbbi időben? – kérdezte. – Kettő? Három? Hayward kicsit hallgatott. – Inkább fél tucat – felelte végül. D'Agosta ránézett, és a szivart tartó keze megtorpant a levegőben. – Fél tucat? – Igen, annyi. Mielőtt idejöttem, átnéztem az aktákat. Az elmúlt négy hónapban hét gyilkosság történt a föld alatt élő hajléktalanok között, amelyeket pontosan ugyanezzel a módszerrel követtek el. D'Agosta leengedte a szivart. – Csak nem azt akarja mondani, őrmester, hogy egy föld alatti Hasfelmetsző Jackkel van dolgunk, és senki sem nyomoz az ügyben? – Nézze, ez csak egy sejtés a részemről – védekezett Hayward. – Hivatalosan nem az én ügyem. – Akkor miért nem tett jelentést a dologról a felettesének? Miért hozzám fordult? – Jelentettem a főnökömnek, Waxie kapitánynak. Ismeri? Jack Waxie-t mindenki ismerte. Ő volt a legkövérebb és leglustább rendőrkapitány az egész városban, akinek úgy sikerült ebbe a pozícióba kerülnie, hogy soha nem csinált semmit sem, és így soha nem is sértett meg senkit. Egy évvel korábban úgy volt, hogy a hálás főpolgármesternek köszönhetően D'Agostát is előléptetik kapitánnyá. Aztán jött a választás, Harper főpolgármester megbukott, és egy új főpolgármester került a városházára, aki adócsökkentéseket és takarékosabb költségvetést ígért. Emiatt némi

vitába is keveredett a rendőr-főkapitánysággal, aminek az lett a vége, hogy Waxie-t előléptették kapitánnyá, és saját körzetet kapott, D'Agostáról viszont megfeledkeztek. Ez egy ilyen világ. Hayward keresztbe tette a lábát. – A föld alatt történt gyilkosságok nem egészen ugyanolyanok, mint a felszíniek. A legtöbb holttest elő sem kerül. És ha meg is találjuk őket, többnyire a patkányok és a kóbor kutyák már jóval előbb rájuk bukkannak. Soknak nem lehet megállapítani a személyazonosságát, még ha a holttest jó állapotban van, akkor sem. És a többi föld alatt élő persze nem beszél. – Jack Waxie pedig csak elsüllyeszti az aktákat az irattárba. Hayward összevonta a szemöldökét. – Egyáltalán nem törődik ezekkel az emberekkel. D'Agosta pár pillanatig elnézte az őrmestert, és azon tűnődött, hogy egy ilyen megrögzött hímsoviniszta, mint Waxie, hogy tudott felvenni az emberei közé egy ilyen kis, filigrán nőt. Aztán a tekintete megint végigsiklott a nő karcsú derekán, fehér bőrén és barna szemén, és már kezdte megérteni a dolgot. – Jól van, őrmester – mondta végül. – Utánanézek a dolognak. Azt meg tudja mondani, pontosan hol történtek a gyilkosságok? – Igen, de nagyjából ez minden, amit tudunk. D'Agosta szivarja közben kialudt. Belekotort a fiókba, hogy keressen egy újabb gyufát. – És hol találták meg a hullákat? – kérdezte. – Ezeken a helyeken. – Hayward egy kinyomtatott papírlapot húzott elő a zsebéből, és odacsúsztatta a hadnagy elé az íróasztalon. D'Agosta vetett rá egy pillantást, miközben rágyújtott. – Az elsőt április 30-án találták meg, a Nyugati Ötvennyolcadik utca 624. szám alagsorában, a kazánházban. Van onnan egy lejárat egy régi vasúti alagútba, ezért tartozott ez a helyszín a közlekedési rendőrség hatáskörébe. D'Agosta bólintott. A papírra pillantott, és felolvasta: – A következőt május 7-én találták a Columbus Circle-i vasútállomáson. A harmadikat május 20-án, az RR Stem B4-nél, a 22-es vágány mentén, a 2,1-es kilométerkőnél… Ez meg hol a csudában lehet? – Ezt az alagutat tehervonatok használták, régebben a West Side-i rendező pályaudvarhoz vezetett. A hajléktalanok lyukat ütnek a falba, és azon keresztül jutnak be ezekbe a régi alagutakba. D'Agosta hallgatta a nőt, és közben élvezettel szívta be a szivarfüstöt. Egy évvel ezelőtt, amikor felmerült a várható

előléptetés lehetősége, átváltott a Garcia y Vegasról a Dunhillsre. Habár végül mégsem léptették elő, nem tudta rávenni magát, hogy visszatérjen a régebbi, olcsóbb márkához. Megint Haywardra pillantott, aki szenvtelenül viszonozta a tekintetét. Úgy tűnt, nem nagyon szokása tisztelni a feljebbvalóit. Apró termete ellenére természetes magabiztosság és tekintély áradt belőle. Elég sok kezdeményezőkészség és bátorság is kellett ahhoz, hogy csak úgy magától felkeresse. D'Agosta egy kicsit már bánta, hogy az elején nem a megfelelő hangot ütötte meg vele. – Nem igazán ez a megszokott eljárás, hogy csak így rám tört – mondta. – De azért nagyra értékelem, hogy vette magának a fáradságot. Hayward alig észrevehetően bólintott, mint aki nyugtázza a bókot, de nem örül neki különösebben. – Nem szeretném Waxie kapitány hatáskörét bitorolni – folytatta D'Agosta –, de nem hagyhatom figyelmen kívül ezt a dolgot, mivel valóban lehetséges, hogy összefüggenek az újabb gyilkosságokkal. Gondolom, erre maga is rájött. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elfelejtjük, hogy itt járt. Hayward megint bólintott. – Majd felhívom Waxie-t, és úgy teszek, mintha valahonnan máshonnan értesültem volna a dologról. Aztán majd egy kicsit körülnézek a helyszíneken. – A kapitány nem fog örülni neki. Ő nem nagyon szeret nézelődni, legfeljebb a kapitányság ablakán. – Ó, ne féljen, velem fog tartani. Nem venné ki jól magát, ha egy hadnagy elvégezné a munkáját, amíg ő ott ül a seggén. Főleg, ha tényleg kiderül, hogy valami komoly ügyről van szó. Egy sorozatgyilkos, aki hajléktalanok közül szedi az áldozatait… Ez politikailag is kényes ügy. Úgyhogy majd hármasban teszünk egy kis felderítő sétát. Annak egyelőre nem lenne értelme, hogy magasabb szintre vigyük a dolgot. Hayward erre összevonta a szemöldökét. – Ez nem lenne okos lépés – mondta. – Nagyon veszélyes odalent. Ez nem a mi felségterületünk, hanem az övék. És nem arról van szó, ahogy maga gondolja, nem néhány kiégett csavargó él odalent, hanem meglehetősen radikális emberekből egész közösségek alakultak ki. Vietnami veteránok, volt bűnözők, drogosok, a börtönbüntetés elől

menekülők - Senkit sem gyűlölnek jobban, mint a rendőröket. Legalább egy szakasznyi emberre lenne szükség. D'Agosta azon kapta magát, hogy bosszantja a nő pimasz, tiszteletlen hangja. – Nézze, Hayward, nem rendezhetünk egész inváziót. Csak szép csendben körülnézünk. Ha úgy tűnik, hogy van valami érdekes, akkor majd hivatalosan is megindítjuk a nyomozást. Hayward semmit sem felelt. – Ha bárhonnan visszahallom, mire készülünk, akkor tudni fogom, kitől származik a hír. A nő felállt, lesimította sötétkék nadrágját, és megigazgatta az övét. – Értettem. – Tudtam, hogy így lesz. – D'Agosta is felállt, és nagy füstfelhőt eregetett a DOHÁNYOZNI TILOS tábla irányába. Látta, hogy Hayward a szivarra néz, de nem tudta eldönteni, hogy megvető vagy helytelenítő pillantással. – Megkínálhatom? – kérdezte szarkasztikusan, és előhúzott egy újabb szivart a mellzsebéből. Hayward ajka megrándult, ami szinte mosolynak tűnt. – Nem, köszönöm. Azok után, ami a nagybátyámmal történt… – Miért, mi történt? – Szájrák. Le kellett vágni az ajkát. D'Agosta Hayward után nézett, aki sarkon fordult, és kimasírozott az irodából. Feltűnt neki, hogy még csak el sem köszönt tőle. Azt is észrevette, hogy a szivarnak hirtelen valahogy mér nincs olyan jó íze, mint máskor.

8. fejezet Csak ült mozdulatlanul a mélységes sötétségben. Bár a szűkös kis laborban nem volt semmi fény, a tekintete lassan körbesiklott, és gyengéden megpihent minden egyes tárgyon. Még mindig újdonság volt a számára az egész – órákon át képes volt így mozdulatlanul ülni, és élvezni kifinomult érzékeit. Lehunyta a szemét, és hallgatni kezdte a város távoli neszeit. Az összemosódott hangok hátteréből lassan kiváltak a különféle beszélgetésfoszlányok, el tudta választani a legközelebbi és legerősebb zajokat a távolabbiaktól, még olyan neszeket is meghallott, amelyek több szobával vagy akár emeletekkel távolabbról szűrődtek ide. Aztán ezek is hangfelhővé olvadtak össze. Hallotta az egerek halk kaparászását és cincogását, amelyek a

falak belsejében élték titokzatos kis életüket. Időnként még a Föld hangjait is hallani vélte, a halk morajlást és zúgást, ahogy a bolygó a sztratoszférában forog. Később – nem volt biztos benne, mennyi idő múltán – ismét rátört az éhség. Nem is igazán éhség volt ez, hanem valami hiányérzet, mélységes vágy, amelynek nem találta a forrását. Egyelőre még alig volt érezhető, de soha nem engedte, hogy a vágy tovább fokozódhasson. Gyorsan felállt, és a sötétség ellenére is biztos léptekkel sétált át a laboratóriumon. Kinyitotta az egyik gázcsapot, egy öngyújtóval meggyújtotta a gázégőt, aztán egy lombikban desztillált vizet helyezett az égő fölé. Miközben a víz felforrt, a kabátja bélésébe varrt titkos zsebbe nyúlt, és kivett belőle egy kis fémkapszulát. Lecsavarta a végét, és a vízbe szórta a benne lévő port. Világosban látni lehetett volna, ahogy a por halvány jádezölddé változik. Ahogy a víz hőmérséklete emelkedett, vékony, zöldes felhő kezdett szétterjedni benne, míg az egész lombik forrongó, miniatűr viharrá nem változott. Lekapcsolta a gázégőt, és áttöltötte a desztillált vizes folyadékot egy hőálló, csőrös pohárba. A keveréket rituális mozdulatokkal fogta a két keze közé, kiürítette a fejét, és hagyta, hogy a simogató gőz megcsiklandozza az orrát. Soha nem tudott kellő ideig várni – már megint megégette a szájpadlását, ahogy mohón nyelte az italt. Magában nevetett azon, hogy képtelen betartani azokat a szabályokat, amelyeket másoknak olyan szigorúan előírt. Még vissza sem ült a székre, már el is tűnt az üresség, melyet korábban érzett, és lassan elöntötte az egyre fokozódó mámor. A bizsergés a végtagokban kezdődött, aztán elárasztotta a törzsét is, míg végül mintha egész lénye lángra lobbant volna. Leírhatatlan hatalomérzet és jó érzés árasztotta el. Az érzékei, amelyek már eddig is természetfelettien élesek voltak, mintha még érzékenyebbekké váltak volna, míg már a végtelenül apró porszemcséket is látta a koromfeketeségben lebegni, míg minden manhattani beszélgetést hallott a Rockefeller Center hetvenedik emeletén lévő Rainbow Roomban zajló koktélpartiktól kezdve gyermekeinek kiéhezett nyöszörgéséig, akik mélyen a föld alatt, a titkos helyükén vártak rá.

És egyre éhesebbek lesznek… Hamarosan már a Ceremóniával sem tudja majd kordában tartani őket. De addigra erre már nem is lesz szükség. A sötétséget is fájdalmasan vakítónak érezte. Lehunyta a szemét, és hallgatta a vér heves lüktetését a füle belsejében. Lehunyva tartotta a szemét, amíg elmúlt a mámoros érzés csúcspontja. Egy pillanatra mintha különös, ezüstös ragyogás borított volna el mindent. Bárki is nevezte el „glaze”-nek – vagyis „ragyogásnak” – ezt a szert, jól tette. A heves ragyogás hamarosan – túlságosan is hamar – megszűnt. De az erő, amely elárasztotta, megmaradt, állandóan érezte az ízületeiben és az inaiban. Bárcsak a régi kollégái is látnák most… Akkor mindent megértenének. Szinte fájdalmasan vonakodva állt fel. Nem szívesen hagyta ott ezt a helyet, ahol annyi gyönyörűségben volt része. De még sok tennivaló vár rá. Sűrű lesz ez a mai éjszaka.

9. fejezet Amikor Margo odaért az ajtóhoz, undorral látta, hogy ugyanolyan koszos, mint mindig. Az antropológiai labor – vagyis a „csontvázszoba”, ahogy a személyzet becézte – hihetetlenül piszkosnak számított még múzeumi mércével is, ahol pedig köztudottan nem sokat törődtek a porral. Ezt valószínűleg a századforduló óta nem mosták le, gondolta Margo. A kilincs és a környéke olyan zsíros volt a számtalan kéz tapintásától, mintha be lett volna lakkozva. Fontolgatta, hogy elővesz egy papír zsebkendőt, és azzal fogja meg a gömb alakú kilincset, de aztán elvetette az ötletet. Szorosan megragadta, és elfordította. A helyiségben szokás szerint gyenge volt a világítás. Margónak hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a félhomályban a mennyezetig érő fémfiókokat, amelyek úgy sorakoztak a falak mentén, mint egy könyvtár polcsorai. A tizenkétezer fiók mindegyike egy részleges vagy teljes emberi csontvázat tartalmazott. Bár a legtöbbjük afrikai és indián bennszülöttektől származott, Margót inkább az a kisebb csoport érdekelte, amelyet inkább orvosi, mint antropológia célzattal gyűjtöttek. Dr. Frock azt javasolta, hogy első lépésként olyan emberek maradványait vizsgálják meg, akik akut csontrendellenességben szenvedtek. Az volt az elmélete, hogy talán az akromegália vagy a Próteusz-

szindróma áldozatainak vizsgálata vethet némi fényt a bizarr csontváz rejtélyére, amely ott várakozott a törvényszéki antropológiai laborban a kék műanyag takaró alatt. Margo felsóhajtott, miközben a hatalmas polcsorok között kanyargott. Tudta, hogy nem lesz kellemes a rá váró találkozás. Sy Hagedorn, az antropológiai labor adminisztrátora majdnem olyan öreg és aszott volt, mint a csontvázak, amelyekre felügyelt. A múzeum legrégebbi gárdájának egyik utolsó tagja volt. Alig néhányan voltak már csak a régiek közül, mint Curley, a portás, vagy Emmaline Spragg, aki a gerinctelenek osztályán dolgozott. Annak ellenére, hogy a múzeum számítógépes adatbázissal rendelkezett, és épp a csontvázterem alatt volt egy, a legmodernebb technológiával felszerelt labor is, Hagedorn kötötte az ebet a karóhoz, és nem volt hajlandó áttérni a huszadik századi katalogizáló eljárásokra. Amikor egykori kollégája, Greg Kawakita a laborban rendezte be az irodáját, kénytelen volt elviselni Hagedorn mélységes megvetését, ahányszor csak bekapcsolta a laptopját. A háta mögött Kawakita Stumpynak becézte az öreget. Csak Margo és Frock néhány egyetemista diákja tudta, hogy a „köpcöst” jelentő gúnynév nem Hagedorn alacsony termetére vonatkozik, hanem a Stumpiniceps Troglodytes ihlette, egy apró állatka, amely a krétakorban az óceánok fenekén élt. Amikor Kawakita jutott eszébe, Margóba bűntudat hasított. Úgy hat hónappal ezelőtt Greg hagyott egy üzenetet a rögzítőjén. Elnézést kért, amiért olyan régóta nem kereste, majd azt mondta, beszélni szeretne vele, és másnap este ugyanebben az időpontban felhívja. Amikor aztán a megbeszélt időpontban, huszonnégy órával később megcsörrent a telefonja, Margo már automatikusan nyúlt a kagyló után, de aztán megdermedt a keze a levegőben. Az üzenetrögzítő bekapcsolt, de Kawakita nem hagyott újabb üzenetet. Margo lassan visszahúzta a kezét, és azon tűnődött, miért is nem akar beszélni Greggel. A lelke mélyén tudta a választ: Pendergasttal, Smithbackkel, D'Agosta hadnaggyal és dr. Frockkal együtt Kawakita is részese volt mindannak a szörnyűségnek, ami a múzeumban történt. A Kawakita által kidolgozott genetikai programnak köszönhetően leplezték le a szörny rejtélyét, amely terrorizálta az egész múzeumot, és amely még mindig kísértett Margo rémálmaiban. Bármilyen önző dolog volt is a részéről,

egyáltalán nem volt kedve beszélni olyasvalakivel, aki azokra a szörnyű napokra emlékezteti. Most így utólag azonban… Margót az zökkentette ki a gondolataiból, hogy valaki tüntetőleg megköszörülte a torkát a háta mögött. Megfordult: egy alacsony, ráncos arcú emberke állt előtte viseltes tweedöltönyben. – Mintha úgy hallottam volna, hogy valaki itt járkál a csontvázaim között – mondta Hagedorn a karját összefonva maga előtt, összevont szemöldökkel. – Segíthetek? Margo kissé bosszús lett. Még hogy az ő csontvázai! Elfojtotta az ingerültségét, és előhúzott a táskájából egy papírlapot. – Dr. Frock azt kéri, hogy ezeket a példányokat küldesse fel a törvényszéki antropológiai laborba – mondta, és átnyújtotta a papírt. Hagedorn átfutotta a listát, és még jobban összeráncolta a homlokát. – Három csontváz? Ez elég szokatlan. Tehetsz egy szívességet, Stumpy – gondolta Margo. – Nagyon fontos lenne, hogy most azonnal megkapjuk őket – mondta. – Ha valami gond van, biztos vagyok benne, hogy dr. Merriam minden engedélyt megad, amire csak szüksége van. Az igazgató nevének említése megtette a kellő hatást. – Hát jó, de ez akkor is szabályellenes, jöjjön velem. Hagedorn egy agyonkaristolt, ősrégi íróasztalhoz vezette Margót. Az asztal mögött egy sor kis fiókban kapott helyet Hagedorn saját katalógusrendszere. Kikereste az első számot Frock listájáról, aztán vékony, megsárgult ujját végighúzta a fiókok elején. Végül megállt az egyiknél, kihúzta a fiókot, végigpörgette a kartonokat, aztán mogorván a torkát köszörülve elővett egyet. – 1930-262 – olvasta fel. – Ilyen az én szerencsém, a legfelső polcon van. Nem vagyok már olyan fiatal, tudja, nehezemre esik magasra felmászni. Hirtelen megtorpant. – Ez egy orvosi példány – mutatott a karton jobb felső sarkában lévő piros pontra. – Mindegyik az, amit kértünk – felelte Margo. Bár egyértelmű volt, hogy Hagedorn magyarázatra vár, Margo makacsul hallgatott. Az öregúr végül megköszörülte a torkát, és összevonta a szemöldökét. – Hát jó, ha ragaszkodik hozzá – mondta, és odacsúsztatta az íróasztalon a kartont. – Írja ide a nevét, azt, hogy melyik osztályról jött, és ne felejtse el a főnöke nevét is bejegyezni abba a rubrikába. Margo az elpiszkolódott kartonlapra nézett. A széle már megpuhult és foszladozni kezdett. Egy könyvtári katalóguscédula. Fura. A csontváz neve szépen oda volt gépelve a tetejére: Homer Maclean.

Ha jól emlékszik, Frock azért kérte, mert az elhunyt neurofibromatózisban szenvedett. Odahajolt, és odafirkantotta a nevét az első rubrikába, aztán megtorpant a keze. A korábbi nevek között néhány sorral feljebb ott szerepelt G. S. Kawakitáé is. Öt évvel korábban ugyanezt a csontvázat kérte ki egy kutatásához. Ami persze nem meglepő – Greget mindig is érdekelték az abnormális, kivételes dolgok. Talán azért is kezdett dr. Frockkal dolgozni, mert érdekesnek találta fraktálevolúciós elméletét. Eszébe jutott, hogy Greg kedvenc szórakozása volt ebben a raktárban gyakorolni a műlegyes horgászatot a szűk polcsorok között. Szinte minden kávészünetet ezzel töltött, de persze csak ha Hagedorn nem tartózkodott itt. Margo elfojtott egy mosolyt. Ma este tényleg kikeresem Greg számát a telefonkönyvből, és felhívom – gondolta, jobb későn, mint soha. Hangos zihálást hallott a háta mögül. Ahogy felnézett a kartonról, a tekintete összetalálkozott Hagedorn apró, türelmetlenül csillogó szemével. – Csak a nevét kell odaírni, nem egy ódát költeni – jegyezte meg az öreg csípősen. – Mit kell ezen annyit gondolkozni?!

10. fejezet A Polyhymnia Club díszes homlokzata a Nyugati Negyvenötödik utcára nézett. Márvány és homokkő épülete úgy ugrott ki a többi közül, mint egy spanyol gálya orra. A bejárat védőernyője fölött a klub névadójának, a retorika múzsájának a szobra állt fél lábon, mintha épp felröppenni készülne. A klub forgóajtaja a sűrű szombat estének megfelelően egyfolytában mozgásban volt. Habár a klub tagjai kizárólag a New York-i sajtó munkatársai közül kerültek ki, ennek ellenére – ahogy egyszer Horace Greeley elpanaszolta – a Tizennegyedik utcától délre kószáló összes munkanélküli újságírót beengedték. Bill Smithback a tölgyfa burkolatú helyiség mélyén húzódó bárpulthoz lépett, és egy Caol lla whiskyt rendelt jég nélkül. Bár a klub előkelősége többnyire hidegen hagyta, különleges import skót whiskyjeinek gyűjteménye nagyon is érdekelte. Szétáradt a szájában a whisky íze, melyben tőzegfüst és a Lock nam Ban skót tó vize érződött. Egy hosszú pillanatig ízlelgette, és közben felkészült rá,

hogy fogadja kollégáinak gratuláló biccentéseit és csodáló pillantásait. Életének egyik legnagyobb történése volt, hogy megkapta a Wishergyilkosság sztoriját. Egy héten belül máris három cikke jelent meg az első oldalon. A hajléktalanok vezetőjének, Mephistónak az őrültségeit és homályos fenyegetéseit is sikerült a megfelelő módon kezelnie és enyhén gunyoros színben feltüntetnie. Ma délután, amikor távozott a szerkesztőségből, Murray szívélyesen hátba veregette. Murray, a főszerkesztő, akinek a száját soha egyetlen dicsérő szó sem hagyta el. Miután hiába fürkészte a vendégeket, Smithback a bárpult felé fordult, és megint kortyolt egyet a whiskyből. Azon gondolkozott, hogy egy újságírónak milyen különleges hatalom van a kezében. Neki köszönhető, hogy az egész város felbolydult. Ginny, a szerkesztőségi titkárnő már nem is bírta fogadni a kitűzött jutalom miatt beérkező hívásokat, úgyhogy fel kellett venniük egy külön telefonkezelőt. Még a polgármester is kitüntetett figyelemmel kezelte az ügyet. Mrs. Wisher bizonyára örül mindannak, amit Smithbacknek sikerült elérnie a cikkeivel. Egy pillanatra az futott át az agyán, hogy Mrs. Wisher talán szándékosan manipulálta őt, de aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Megint kortyolt a whiskyből, és lehunyta a szemét, míg lassan lecsorgott a torkán az ital. Egy kéz nehezedett a vállára, mire kíváncsian megfordult. Bryce Harriman volt az, a Times bűnügyi tudósítója, aki szintén foglalkozott a Wisher-üggyel. – Á, maga az? – kérdezte Smithback elfelhősödött arccal. – Minden elismerésem, Bill – mondta Bryce, még mindig Smithback vállán nyugtatva a kezét. A bárpulthoz furakodott, és egy érmét dobott a pultra. – Egy korsó Killianst kérek. Smithback bólintott. Jézusom, pont vele kellett összefutnom! – Igen, nagyon okos volt az ötlete – folytatta Harriman. – Fogadni mernék, hogy a Postnál imádták. – Ami azt illeti, igen – felelte Smithback. – Tulajdonképpen köszönettel tartozom magának. – Harriman fogta az italát, és finoman belekortyolt. – Nagyon jó ötletet adott egy újabb cikkhez. – Valóban? – kérdezte Smithback minden érdeklődés nélkül.

– Igen. Arról írtam, hogy a nyomozás sajnos megrekedt, sőt teljesen leállt. Smithback felnézett. A Times riportere öntelten bólogatott. – Miután kitűzték ezt a jutalmat, rengeteg őrült telefonhívás futott be, a rendőrségnek pedig nem volt más választása, mint mindegyiket komolyan venni. Most több ezer felesleges nyom után szaladgálnak, és csak pocsékolják az idejüket. Hadd adjak egy baráti jó tanácsot, Bill: én a maga helyében egy darabig nem mutatkoznék a rendőrfőkapitányság környékén, mondjuk, úgy az elkövetkező tíz évben. – Ugyan már, ne etessen ezzel – mondta bosszúsan Smithback. – Nagy szívességet tettünk a rendőrségnek. – Akikkel én beszéltem, azok nem így gondolják. Smithback elfordult, és kortyolt egyet a whiskyből. Hozzá volt szokva, hogy Harriman folyton piszkálódik. Bryce Harriman a Columbia Egyetemről, aki azt képzeli, hogy nála zseniálisabb újságírót még nem hordott a hátán a föld. Smithback még mindig jó kapcsolatot ápolt D'Agosta hadnaggyal – ez a lényeg. Harriman csak a levegőbe beszél. – És mondja csak, Bryce, hogy fogyott ma reggel a Times? – érdeklődött. – A Post példányszáma negyven százalékkal emelkedett a múlt hét óta. – Nem tudom, és nem is érdekel. Egy igazi újságíró nem törődik a példányszámmal. Smithback azonban nem hagyta magát. – Lássa be, Bryce, leköröztem. Nekem sikerült interjút készítenem Mrs. Wisherrel, magának meg nem. Harriman arca elsötétedett. Úgy tűnt, Smithback az elevenére tapintott. Valószínűleg a főszerkesztője is jól letolta emiatt. – Na igen, sikerült a kisujja köré csavarnia magát, miközben a valóban érdekes dolgok egészen máshol történnek. – Ugyan miféle érdekes dolgok? – Itt van például a második csontváz személyazonosságának a kérdése. Vagy az, hogy hová szállították a maradványokat. – Harriman Smithbacket figyelte, miközben könnyedén felhajtotta az utolsó korty sörét. – Azt akarja mondani, maga nem is tudott róla? Gondolom, túlságosan elfoglalta az, hogy őrültekkel társalogjon elhagyatott vasúti alagutakban. Smithback riporterkollégájára pillantott, és igyekezett leplezni a meglepetését. Ez vajon félrevezetés akar lenni? De nem úgy tűnt – a

szarukeretes szemüveg mögött csillogó tekintet megvető volt ugyan, de teljesen komoly. – Ezt egyelőre még nem sikerült kiderítenem – mondta végül óvatosan. – Még nem? – Harriman hátba veregette a kollégáját. – Százezer dolláros jutalom? Ebből kitelhet a fizetése az elkövetkező két évben. Már ha a Post nem megy csődbe addig. – Felnevetett, odadobott egy ötdolláros bankjegyet a pultra, és sarkon fordult. Smithback bosszúsan nézett Harriman távolodó háta után. Ezek szerint a holttesteket átszállították valahová a központi hullaházból. Erre magától is rájöhetett volna. De vajon hová? A temetésről még nem intézkedtek. Kell hogy legyen valahol egy labor, amelynek jobb a felszereltsége, mint a központi New York-i hullaházé. Valami biztonságos hely, nem olyan, mint mondjuk a Columbia vagy a Rockefeller Egyetem laborjai, ahol állandóan jönnekmennek a diákok. Végül is D'Agosta hadnagy kezében van az ügy, és Smithback tudta, hogy ő érti a dolgát. Nem szokása elkapkodni a dolgokat. De miért szállíttatná át a csontvázakat… D'Agosta! Smithbacknek hirtelen az eszébe villant valami, és már pontosan tudta, hová szállíthatták a maradványokat. Felhajtotta a whiskyt, lecsusszant a bárszékről, és a hallban lévő telefonokhoz sétált a puha, vörös szőnyegen. Bedobott egy negyeddollárost a legközelebbi készülékbe, és tárcsázott. – Curley – szólalt meg egy öreges hang. – Curley! Bill Smithback vagyok. Hogy van? – Remekül, dr. Smithback. Nem láttuk már errefelé jó ideje. – Curley, aki a Természettudományi Múzeum személyzeti bejáratánál ellenőrizte a belépők igazolványát, mindenkit „doktor”-nak szólított. A fejedelmek uralkodnak és meghalnak, dinasztiák felemelkednek és elbuknak, de Curley mindig ott fog trónolni a múzeum díszes portásfülkéjében. – Mondja csak, Curley, szerdán este mikor érkezett a két mentőautó? – hadarta Smithback. Nagyon remélte, hogy a portás nem tud arról, hogy miután befejezte a múzeumról írott könyvét, bűnügyi riporter lett. – Lássuk csak… – felelte Curley komótosan. – Nem tudnám megmondani, nem emlékszem semmi ilyesmire. – Tényleg? – kérdezte csüggedten Smithback. Pedig olyan biztos volt a dolgában…

– Hacsak nem azokra gondol, amelyek villogók és sziréna nélkül érkeztek. De ez csütörtökön volt, nem szerdán. – Smithback hallotta, hogy Curly egy naplóban lapozgat. – Igen, valamivel öt óra után. – Persze, csütörtökön, eltévesztettem. – Smithback köszönetet mondott a portásnak, és gyorsan letette a kagylót. Elégedetten elvigyorodott, és visszatért a bárba. Egy telefonhívással megtudta azt, amit Harriman nyilván napok óta szeretett volna kideríteni, de nem járt sikerrel. Most már minden tökéletesen érthető volt. Tudta, hogy D'Agosta más ügyekben is használta már a múzeum laboratóriumait különféle vizsgálatok elvégzésére, mint a múzeumi szörny esetében is. A labor biztonságos volt, ahogyan maga a múzeum is. Nyilván attól a beképzelt öreg professzortól, Frocktól kért segítséget. És talán a volt asszisztense, Margo Green is együtt működött, akivel Smithback meglehetősen összebarátkozott a múzeumban töltött idő alatt. Margo Green… Nem ártana utánajárni, mi van vele. Odaintette a mixert. – Paddy, azt hiszem, maradok az Islaynél, de kipróbálnék egy másik lepárlót, mondjuk a laphroaigit. A tizenöt évesből kérek. Belekóstolt a pompás whiskybe. Tíz dollárba került egy adag, de minden cseppje kincset ért. Harriman gúnyos szavai csengtek a fülében. Százezer dollár! Ebből kitelhet a fizetése az elkövetkező két évben. Smithback úgy döntött, hogy a következő, első oldalon megjelenő cikke után fizetésemelést fog kérni Murraytől. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

11. fejezet Hayward őrmester lesétált egy fémlépcsőn, kinyitott egy barna, rozsdalepte keskeny ajtót, és belépett az elhagyott vasúti mellékvágányt rejtő alagútba. Utána zsebre dugott kézzel D'Agosta jelent meg az ajtóban. Homályos napfény szűrődött le egy sor szellőzőrácson, amelyek magasan a fejük fölött helyezkedtek el. A gyenge fény megvilágította a mozdulatlan levegőben lebegő porszemeket. D'Agosta először balra nézett, aztán jobbra. A sínek mindkét irányban eltűntek az alagút sötétjében. Észrevette, hogy

Hayward járása megváltozott, mióta a föld alatt vannak nesztelenül, óvatosan lépkedett. – Hol van a kapitány? – kérdezte Hayward. – Mindjárt jön – felelte D'Agosta, és az egyik sínhez dörzsölte a cipőtalpát. – Maga menjen csak előre. – Nézte, ahogy Hayward macskaszerű léptekkel elindul az alagútban. A zseblámpa keskeny fénypászmája belehasított a sötétbe. Ha eleinte egy kicsit habozott is, hogy egy ilyen törékeny nőt engedjen előre, D'Agosta bizonytalansága rögtön elszállt, amikor látta, milyen magabiztosan viselkedik a föld alatt. Waxie viszont egyre nehezebben tartotta a tempót, mióta két órája elindultak annak a bérháznak az alagsorából, ahol több mint három hónappal ezelőtt megtalálták az első holttestet. Nyirkos pincehelyiség volt, telezsúfolva régi kazánokkal. A mennyezetről régi vezetékek lógtak. Hayward megmutatta nekik az egyik megfeketedett kazán mögé eldugott matracot, amely körül szétszórt újságpapír és műanyag palackok hevertek – itt lakott az áldozat. A matracon különös, majdnem egy méter átmérőjű vérfolt sötétlett, és a patkányok is alaposan megrágták. Egy vastag csőre egy pár sportzokni volt terítve, amelyet már belepett a penész. Hayward elmondta, hogy az áldozat neve Hank Jasper volt. Nem voltak se rokonai, se barátai. Az ügy aktája teljességgel hasznavehetetlennek bizonyult: nem mellékeltek fényképfelvételeket a helyszínről, sem pedig a helyszínelésről szóló jelentést. Épp csak a legalapvetőbb papírmunkát végezték el. A rövid jelentés súlyos zúzódásokról és betört koponyáról számolt be. Az áldozatot gyorsan eltemették a Hart-szigeten lévő szegények temetőjében. Ennél sokkal többet a használaton kívüli Columbus Circle vasútállomás mosdójában sem tudtak megállapítani, ahol a második holttestre bukkantak. Egy csomó szemét hevert szanaszét, bár az ősrégi mosdókra és a tükrökre spriccelt vért félig-meddig eltakarították. Miután nem lett meg az áldozat feje, a személyazonosságát egyáltalán nem sikerült megállapítani. D'Agosta fojtott káromkodást hallott a háta mögül. Amikor megfordult, meglátta Waxie kövérkés alakját, amint épp bebújt a szűk, rozsdás ajtón. Megállt, és undorral nézett körbe. Zsíros arcbőre természetellenesen csillogott a halvány fényben.

– Jézusom, Vinnie – botladozott a sínek között D'Agosta felé. – Mi a nyavalyát keresünk itt? Megmondtam már, hogy ez nem egy rendőrkapitány dolga! Főleg nem vasárnap délután. – A sötét alagút felé biccentett. – Az a kis cicababa találta ki ezt az egészet, igaz? Jó csaj, nem mondom. Felajánlottam neki, hogy legyen a személyi asszisztensem, de ő úgy döntött, inkább a járőröknél marad, és azzal foglalkozik, hogy csavargókat ráncigál ki mindenféle lyukakból. Ehhez mit szól? El sem tudom képzelni, miért nem vállalta, felelte gondolatban D'Agosta. Vajon milyen élete lenne egy vonzó női asszisztensnek egy ilyen alak mellett, mint Waxie? – És ez az átkozott rádió adó-vevő is lerobbant – morogta Waxie bosszúsan. – Hayward azt mondja, a föld alatt nem működik – mondta D'Agosta. – Vagy legalábbis nem megbízható. – Hát ez remek. És hogy hívunk erősítést, ha kell? – Nem hívunk. Egyedül vagyunk. – Hát ez remek – ismételte meg Waxie. D'Agosta a kapitányra nézett. A felső ajkán izzadságcseppek gyöngyöztek, és puha állkapcsa kezdett kicsit remegni. – Ez a maga felségterülete, nem az enyém – mondta D'Agosta. – De gondoljon csak bele, milyen jól fog elsülni a dolog, ha sikerrel járunk, és ha kiderül, hogy maga a saját kezdeményezésére, személyesen felkereste a helyszíneket. – A zakója zsebébe nyúlt egy szivarért, de aztán meggondolta magát. – És abba is gondoljon bele, az milyen rossz fényt vetne magára, ha kiderülne, hogy a gyilkosságok valahogy összefüggenek, és a sajtó arról kezd majd cikkezni, hogy maga tudomást sem vett a dologról. Waxie összevont szemöldökkel meredt rá. – Nem akarom főpolgármesternek jelöltetni magam, Vinnie. – Nem is arról beszélek, hogy jelöltesse magát. Csak azt tudom, hogy ha kitör a botrány, ahogy mindig, akkor legalább fedezi magát. Waxie felmordult, és kissé mintha megenyhült volna. D'Agosta látta, hogy Hayward zseblámpájának fénysugara közeledik feléjük a sínek mentén, aztán rövidesen a nő is előbukkant a sötétből. – Már majdnem ott vagyunk – mondta. – Még egy szintet kell lefelé menni.

– Lefelé? – kérdezte Waxie. – Én azt hittem, ez a legalsó szint, őrmester. Hayward nem válaszolt. – És hol tudunk lemenni? – kérdezte D'Agosta. Hayward abba az irányba intett a fejével, amerről visszajött. – Észak felé kell menni a sínek mentén úgy száz métert, ott lesz majd egy újabb lépcső a jobb oldalon. – És mi lesz, ha jön egy vonat? – kérdezte Waxie. – Ez egy elhagyatott mellékvágány – mondta Hayward. – Nagyon régóta nem járnak erre vonatok. – Honnan tudja? Hayward szó nélkül végigvilágított a zseblámpával a lábuk alatt futó síneken, amelyeket vastag rozsda borított. D'Agosta tekintete végigkísérte a fénysugarat, végül Hayward arcán kötött ki. A nő nem látszott túl jókedvűnek. – Kell valamit tudni a következő szintről? – kérdezte halkan D'Agosta. Hayward egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt: – Többnyire csak a felsőbb szintekről szoktuk elzavarni a hajléktalanokat, de hallunk mindenféle mendemondákat. Minél mélyebbre megyünk, annál őrültebb figurák tanyáznak ott. Ezért javasoltam, hogy erősítéssel jöjjünk – tette hozzá szemrehányóan. – Odalent élnek emberek? – kérdezte Waxie, és így D'Agostának nem kellett válaszolnia Hayward célzására. – Hát persze – felelte Hayward, és elhúzta a száját. – Télen meleg van, nem esik az eső, nem fúj a szél. Nem kell más miatt aggódniuk, csak a többi idelent élő miatt. – És mikor volt utoljára razzia azon a szinten? – Az alsóbb szintekre nem járunk le, kapitány. – Miért? Csönd lett. – Először is, mert úgysem találnák meg azokat, akik ilyen mélyre húzódtak. Jól látnak a sötétben, hozzászoktak. Az ember meghall valami zajt, de mire megfordult, már el is tűntek. Évente csak egyszer-kétszer fésülik át ezeket a területeket hullák megtalálására kiképzett kutyákkal, és még akkor sem mennek le a legalsó szintekre. Különben is, nagyon veszélyes lenne. Sokan nemcsak azért jönnek el ide, hogy menedéket keressenek, hanem itt rejtőznek, vagy menekülnek valami elől – többnyire a törvény elől. Sok veszélyes alak van köztük.

– Na és amit a Post írt? – szólt közbe D'Agosta. – Állítólag egész föld alatti közösség él idelent. Nem úgy hangzott, mintha ellenségesek lennének. – Az a Central Park alatti területekre vonatkozott, hadnagy, nem a West Side-i rendező pályaudvarok környékére – mondta Hayward. – Vannak biztonságosabb területek. És ne feledje, hogy másról is szó esett a cikkben, például kannibálokról – tette hozzá Hayward, és bájosan elmosolyodott. Waxie nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán inkább becsukta, és nagyot nyelt. Némán elindultak a síneken. D'Agosta önkéntelenül is megérintette 4946-os Smith & Wesson pisztolyát. Annak idején, még 1993-ban voltak viták a rendőrségen belül, hogy áttérjenek-e a kilenc milliméteres félautomata fegyverekre. D'Agosta most már örült neki, hogy megtették. Odaértek a lépcsőlejáróhoz, amelynek behorpadt acélajtaja elferdülve lógott az ajtókeretből. Hayward felrántotta, aztán oldalra lépett, és előreengedte a hadnagyot. Ahogy D'Agosta belépett, olyan csípős ammóniaszag csapta meg az orrát, hogy azonnal könnyezni kezdett a szeme. – Majd én előremegyek, hadnagy – mondta Hayward. D'Agosta nem vitatkozott vele, odébb lépett, és előreengedte a nőt. A salétrommal borított lépcső egy forduló után tovább folytatódott. D'Agosta szemét erősen csípte valami. A szag leírhatatlanul orrfacsaró volt. – Mi a fene ez? – kérdezte. – Vizelet – felelte tárgyilagosan Hayward. – Leginkább. És még néhány dolog, amikről jobb, ha nem tud. A hátuk mögött Waxie egyre hangosabban zihált. Egy lyukon keresztül bebújtak egy sötét, nyirkos helyre. Ahogy Hayward körbevilágított a zseblámpájával, D'Agosta látta, hogy egy régi alagút barlangszerűen kiszélesedő végében járnak. Itt már nem futottak sínek, csak durva földpadló volt, amelyen itt-ott olaj- és víztócsák álltak, köztük kisebb tábortüzek nyomai. Mindenhol szemét hevert: régi újságok, egy szakadt nadrág, egy fél pár ócska cipő, egy papírpelenka, amelyről úgy tűnt, nemrég használhatták. D'Agosta hallotta, hogy Waxie hangosan fújtat a háta mögött. Azon tűnődött, vajon miért hagyta abba a panaszkodást. Talán a bűz belefojtotta a szót.

Hayward egy folyosó bejárata felé vezette őket. – Arra – mondta. – A holttestet itt találták meg egy bemélyedésben. Jobb lesz, ha szorosan együtt maradunk. Vigyázzanak, nehogy kupán vágják magukat. – Micsoda? – kérdezte D'Agosta. – Valaki kinyúlhat a sötétből, és fejbe vághatja egy csődarabbal. – Én nem látok senkit sem – mondta D'Agosta. – Pedig itt vannak – felelte Hayward. Waxie még nehezebben szedte a levegőt. Lassan elindultak a folyosón. Hayward időnként végigpásztázott a falon a zseblámpa fénysugarával. Úgy hatméterenként négyszögletes fülkéket vágtak a kőfalba. – Száz évvel ezelőtt a vasutasok használták ezeket kisebb műhelyeknek és raktáraknak – magyarázta Hayward. Sok bemélyedésben mocskos matracok és rongyok hevertek. A fénytől felzavart, hatalmas barna patkányok motoszkáltak a szemét között, és pimasz lassúsággal húzódtak csak félre a zseblámpa fénysugarából. Embereket azonban sehol sem láttak. Hayward megállt, levette a tányérsapkáját, és a füle mögé simított egy csapzott hajfürtöt. – A jelentésben az állt, hogy egy leomlott fém vasúti átjáróhíddal szemben lévő fülkében találták a holttestet – mondta. D'Agosta az orra elé szorította a kezét, és próbált így lélegezni, de amikor ez sem segített, kilazította a nyakkendőjét, és az inggallérját húzta oda maszknak. – Ez lesz az. – Hayward egy rozsdás vasgerendahalomra mutatott a zseblámpa sugarával. Végigsöpört vele az alagúton, és megkereste a fülkét a falban. Ránézésre olyan volt, mint a többi: másfél méter széles és egy méter mély, úgy hatvan centivel a talajszint fölött vájták a sziklafalba. D'Agosta közelebb lépett, és belesett. Mocskos, huzat nélküli ágynemű volt benne, rajta vastagon rászáradt vér. A falakra is vér spriccelt, és valaminek az apró foszlányai. D'Agosta inkább nem is akart belegondolni, hogy mi lehet az. Egy felborított, összetört láda is volt a fülkében, amelynek padlózata újságpapírral volt kibélelve. A környéken leírhatatlan bűz terjengett. – Ezt a hullát is fej nélkül találták – szólalt meg suttogva Hayward. – Az ujjlenyomatai alapján sikerült azonosítani. Shasheen Walker a

neve, harminckét éves. Jó hosszú a bűnlajstroma, kemény drogos volt. D'Agosta minden más helyzetben nevetségesnek találta volna, ha egy rendőr suttog egy helyszínen, de most szinte örült neki. Hosszú csönd lett, miközben a hadnagy is körbevilágította a saját zseblámpájával. – A fejét megtalálták? – kérdezte végül. – Nem – felelte Hayward. A mocskos kis odúban semmi jelét sem lehetett felfedezni annak, hogy a rendőrség alaposan átkutatta volna. D'Agosta arra gondolt, hogy most bárhol szívesebben lenne a világon, mint itt. Benyúlt a fülkébe, megfogta a mocskos takaró egyik sarkát, és kirántotta. Egy barna tárgy hullott ki a takaró ráncai közül. Egy fej volt – ami még megmaradt a szájából, néma sikolyra torzult. – Úgy látom, nem keresték túl alaposan – szólalt meg D'Agosta. Hallotta, hogy Waxie halkan felnyög. – Jól van Jack? – nézett hátra. A kapitány nem felelt. Az arca teliholdként világított a sötétségben. D'Agosta a fej felé fordította a zseblámpa fényét. – Hívni kell a helyszínelőket, hogy nézzenek körül. – A rádiója után nyúlt, aztán eszébe jutott, hogy úgysem működik. Hayward közelebb lépett. – Hadnagy? – Igen? – A hajléktalanok elhagyták ezt a helyet, mert valaki meghalt itt. Sokan babonásak az ilyesmit illetően. De ha most elmegyünk, azonnal el fognak takarítani innen mindent, még a fejet is eltüntetik, és sohasem fogjuk újból megtalálni. Nem akarják, hogy zsaruk mászkáljanak itt. – Honnan a csudából tudnák, hogy itt jártunk? – Mondom, hadnagy, hogy most is itt vannak, és hallgatóznak. D'Agosta körbevilágított a zseblámpával. A folyosó néma volt és kihalt. – Szóval, hová akar kilyukadni? – Ha akarjuk ezt a fejet, akkor magunkkal kell vinnünk. – A francba… – motyogta D'Agosta. – Jól van, őrmester, akkor kénytelenek leszünk valami rögtönzött megoldást találni. Fogja azt a törülközőt. Hayward ellépett a dermedten álló Waxie mellett, felemelt egy átázott törülközőt, és leterítette a földre a fej mellé. Aztán a kezére húzta az egyenruhája ujját, és bebugyolált kézfejével a törülközőre gurította a fejet.

D'Agosta undor és csodálat keverékével figyelte, ahogy a nő összefogja a törülköző csücskeit, és batyuba köti. Hunyorogva próbálta elűzni az orrából a rémes bűzt. – Akkor menjünk. Őrmester, magáé a megtiszteltetés. – Hogyne. – Hayward felemelte a batyut, és kinyújtott karral eltartotta magától. Amikor D'Agosta előbbre lépett, és végigvilágított a zseblámpával a folyosón a lépcső irányába, hirtelen egy füttyentés hallatszott, és egy üveg repült ki a sötétségből. Épp csak egy hajszálnyira süvített el Waxie feje mellett, aztán hangos csattanással a falnak csapódott. Kicsit távolabbról, a folyosó mélyéről D'Agosta zörgést hallott. – Ki van ott? – kiáltotta el magát. – Állj, rendőrség! Újabb üveg repült feléje a sötétségből. D'Agosta nem látta, de érezte, hogy láthatatlan alakok lopakodnak feléjük a sötétségből. Végigfutott a hátán a hideg. – Csak hárman vagyunk, hadnagy – szólalt meg Hayward. A hangja hirtelen feszült lett. – Javasolhatnám, hogy tűnjünk el innen, de nagyon gyorsan? Egy rekedt kiáltás harsant a sötétből, majd futó léptek koppantak. D'Agosta hallotta, hogy közvetlenül mellette valaki rémülten felordít, és amikor megfordult, meglátta, hogy Waxie még mindig kővé dermedve áll. – Az ég szerelmére, kapitány, szedje már össze magát! – förmedt rá D'Agosta. Waxie nyöszörögni kezdett. D'Agosta a másik irányból furcsa sziszegése hallott. Megfordult, és Hayward apró alakját pillantotta meg, ahogy feszülten és mereven állt. A törülközőbe bugyolált csomagot maga mellett lógatta. Megint vett egy furcsa sziszegéssel kísért, mély lélegzetet, mintha készülne valamire, aztán körbenézett, visszafordult a lépcső felé, és eltartotta magától a csomagot. – Jézusom, nehogy itt hagyjanak! – kiáltotta Waxie. D'Agosta megszorította a vállát, és jól meglökte. Waxie felnyögött, és elindult, először csak lassan, aztán nekilódult, és elrohant Hayward mellett. – Gyerünk! – kiáltotta D'Agosta, és egyik kezével megtolta Hayward hátát. Érezte, hogy valami elsüvít a füle mellett. Megtorpant, megfordult, előrántotta a pisztolyát, és a mennyezet felé lőtt. A torkolattűz felvillanó fényében látta, hogy legalább egy tucat alak közeledik feléjük a sötét alagút mélyéről, szétoszlanak, és

megpróbálják körbevenni őket. Rémisztő fürgeséggel lopakodtak a sötétségben. D'Agosta sarkon fordult, és a lépcső felé rohant. Miután egy szinttel feljebb értek, és kijutottak az ajtón, levegő után kapkodva állt meg, és fülelt. Hayward ott állt mellette, kezében a pisztolyát tartotta. Nem hallottak semmi zajt, csak Waxie lépteit, aki már jóval előbbre járt, és a fény felé rohant a síneken. Néhány pillanat múlva D'Agosta hátrább lépett. – Őrmester, ha a jövőben bármikor azt javasolná, hogy vigyünk magunkkal erősítést, emlékeztessen, hogy hallgassak magára. Hayward visszadugta a fegyverét a pisztolytáskába. – Attól féltem, hogy maga is beijed majd odalent, mint Waxie – mondta. – De nagyon jól viselte, ahhoz képest, hogy először járt ilyen helyen. D'Agosta a nőre pillantott. Az volt az érzése, most először beszélt vele olyan hangon, mint a felettesével. Arra gondolt, megkérdezi tőle, mi volt az a fura, sziszegő légzés, de inkább nem tette. – Megvan még…? – kérdezte inkább. Hayward felemelte a törülközőbe csavart fejet. – Akkor pucoljunk innen. A többi helyszínt majd valamikor máskor megnézzük. A felszínre vezető úton egy kép jelent meg újra meg újra D'Agosta lelki szemei előtt, melytől sehogy sem tudott szabadulni – nem a sötétben lopakodó alakok, és nem is a végtelen, sötét, nyirkos alagút, hanem a frissen használt papírpelenka.

12. fejezet Margo megmosta a kezét az antropológiai labor mély, fém mosdókagylójában, aztán megtörölte egy durva, kórházi törülközővel. Az asztalra pillantott, amelyen Pamela Wisher letakart maradványai feküdtek. Már mindenből mintát vettek, és több vizsgálatot is elvégeztek. A holttestet délelőtt kiadják a családnak. A helyiség túlsó végében Brambell és Frock az azonosítatlan csontvázat vizsgálták, épp méréseket végeztek a groteszkül eltorzult csípőcsontok fölé hajolva. – Szabadna megjegyeznem valamit? – szólalt meg dr. Brambell, félretéve a csontfűrészt. – Csak tessék – felelte Frock kenetteljesen, és nagylelkű gesztussal intett. Nyilvánvaló volt, hogy szívből utálják egymást.

Margo elfordult, hogy elrejtse a mosolyát, miközben két gumikesztyűt is felhúzott mindkét kezére. Valószínűleg most először fordult elő, hogy Frock olyan emberrel szembesült, akinek az intellektusa és az egója egyenrangú az övével. Csoda, hogy egyáltalán képesek együtt dolgozni. Az elmúlt pár napban többek között sikerült elvégezniük az antitestek vizsgálatát, a csonttani elemzést, emellett toxikus maradványokat és fejlődési rendellenességeket kerestek. Nem maradt más hátra, mint a DNSvizsgálat, valamint a fognyomok vizsgálata. Az ismeretlen csontváz azonban továbbra is rejtély maradt, és nem volt hajlandó felfedni titkait. Margo tudta, hogy ennek is köszönhető, hogy olyan feszült a légkör a laborban. – A legszerényebb intelligenciával rendelkező ember számára is nyilvánvaló kell hogy legyen – mondta Brambell az ingerültségtől remegő hangon – , hogy a harapásnyomok nem keletkezhettek a hát felől, különben a harántnyúlvány is hiányozna. – Nem látom be, mi köze van ennek bármihez is – motyogta Frock. Margo inkább oda sem figyelt a vitára, amely nem is igen érdekelte. Az ő szakterülete az etnofarmakológia és a genetika volt, nem pedig a szimpla anatómia. Őt más megoldandó problémák foglalkoztatták. A legfrissebb elektroforézis-vizsgálat eredménye fölé hajolt, amelyet az azonosítatlan csontvázon talált szöveteken végeztek. Érezte, hogy csuklyásizma tiltakozik, ahogy előrenyúl. Tegnap este a szokásos három sorozat helyett ötöt csinált végig az evezőgépen. Az utóbbi pár napban erőteljesen fokozta az edzésadagját. Vigyáznia kell, nehogy túlzásba vigye. Tízpercnyi alapos vizsgálódás megerősítette a gyanúját: a különféle fehérjéket jelölő sötét csíkokból semmi sem derült ki azon kívül, hogy átlagos emberi izomszövet fehérjéiről van szó. Margo egy sóhajjal felegyenesedett. Ennél részletesebb genetikai információkat csak a sokkal érzékenyebb DNS-vizsgálat nyújthat majd, és ha megbízható eredményt akar, arra sajnos még napokat kell várnia. Félretolta a mintákat, és elgondolkozva dörzsölte meg sajgó vállát. Közben észrevette, hogy a számítógép mellett egy nagyalakú barna boríték hever. Röntgen/elvételek, futott át az agyán. Ma reggel érkezhettek. Brambellt és Frockot nyilván túlságosan lefoglalta a vitatkozás, és még nem nézték meg őket. Persze ez érthető is: egy olyan holttestről, amelyből szinte csak a csontváz maradt, nem sok érdekességet árulhat el egy röntgenfelvétel.

– Margo! – szólt oda Frock. Margo odasétált a vizsgálóasztalhoz. Frock odébb gördült a kerekes székével, és a mikroszkópra intett. – Kedvesem, megvizsgálná ezt a jobb combcsonton húzódó barázdát? A mikroszkóp a legkisebb nagyításra volt állítva, de így is olyan volt, mintha egy másik világba pillantana bele az ember. A megbarnult csont felszínén mély barázdák és bemélyedések húzódtak, mint egy miniatűr sivatagi táj homokdűnéi. – Nos, mit gondol? – kérdezte Frock. Nem először fordult elő Margóval, hogy döntőbírának kérték fel egy vitában, és nem nagyon szerette ezt a szerepet. – Úgy néz ki, mintha egy természetes repedés lenne a csontban – állapította meg tárgyilagosan. – Ez is a csontvázon keletkezett csontkinövések része. Szerintem nem feltétlenül harapás okozta. Frock hátradőlt a kerekes székében, és nem is tudta leplezni az arcát elöntő diadalmas mosolyt. Brambell csak pislogott. – Már elnézést, dr. Green, nem szeretnék ellentmondani önnek, de ha láttam már hosszúkás fognyomot, hát akkor ez az. – Én sem szeretnék ellentmondani önnek, dr. Brambell, de a repedés belsejében természetes pórusokat látok a csontszövetben. – Margo erősebbre állította a mikroszkópot, mire a kis repedés hatalmas árokká nőtt a lencse alatt. Brambell odasietett, és szarukeretes szemüvegét a homlokára tolva belenézett a mikroszkópba. Hosszú másodpercekig nézett a lencsébe, aztán odébb lépett, de már sokkal lassabban, mint ahogy az imént odasietett. – Hmm… – mormogta, és visszatolta az orrára a szemüvegét. – Nem örülök neki, hogy ezt kell mondanom, Frock, de lehet, hogy magának van igaza. – Úgy érti, Margónak – jegyezte meg Frock. – Igen, hogyne. Nagyon jó megfigyelés, dr. Green. Margónak szerencsére nem kellett válaszolnia, mert megcsörrent a telefon. Frock odagördítette a székét, és határozott mozdulattal felvette a kagylót. Ahogy Margo figyelte, az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen most először veszi szemügyre alaposabban régi professzorát, mióta D'Agosta telefonhívásának köszönhetően a múlt héten újból találkozott vele. Habár még mindig eléggé pocakos volt, mégis vékonyabbnak tűnt, mint ahogy a múzeumban együtt töltött

időkből emlékezett rá. A kerekes széke is más volt, régebbi és ütöttkopott darab volt. Margo eltűnődött, vajon régi mentora nem kerülte nehéz anyagi helyzetbe. De úgy tűnt, hogy ha így is van, nem viseli meg különösebben a dolog. Ha lehet, még élénkebbnek és életerősebbnek tűnt, mint annak idején, amikor még az antropológiai osztály vezetője volt. Frock hallgatta, mit mondanak a telefonban, és láthatóan ideges lett valami miatt. Margo tekintete az ablakra siklott, ahonnan pompás kilátás nyílt a Central Parkra. A fákon dúsan zöldellt a lomb, a víztározó tükre csillogott a ragyogó napfényben. A délre elterülő csónakázótavon lustán ringatóztak a csónakok. Margo arra gondolt, mennyivel szívesebben napozna most ott valamelyikben ahelyett, hogy oszladozó holttesteket vizsgálgat itt a múzeumban. – D'Agosta volt az – mondta Frock, miután egy sóhajjal letette a kagylót. – Azt mondja, a barátunk társaságot kap – mutatott az asztalra. – Margo, lehúzná a redőnyöket? A mesterséges fény jobb a mikroszkópos munkához. – Hogy érti azt, hogy társaságot kap? – kérdezte Margo. – A hadnagy fogalmazott így. Állítólag tegnap délután találtak egy nagyon rossz állapotban lévő fejet, miközben átkutattak egy régi vasúti alagutat. Ideküldik, hogy vizsgáljuk meg. Dr. Brambell motyogott valamit ír anyanyelvén. – És az a fej vajon… – kezdte Margo, és a csontvázak felé biccentett. Frock komoran rázta meg a fejét. – Állítólag nem ezekhez tartozik. Egy pillanatra csönd telepedett a laborra, aztán a két tudós visszatért az azonosítatlan csontvázhoz. Hamarosan ismét halk vita foszlányai ütötték meg Margo fülét. Nagyot sóhajtott, és visszafordult az elektroforézis-készülékhez. Legalább egy délelőttre való munkája volt még vele. Hirtelen megakadt a tekintete a röntgenfelvételeken. Korábban elég nagy botrányt csaptak a röntgenlaborban, hogy már ma délelőtt megkapják őket. Talán nem ártana, ha vetne rájuk egy gyors pillantást, mielőtt folytatná a fehérjék katalogizálását. Elővette az első felvételsorozatot, és egy hátulról megvilágított üveglapra helyezte. A sorozat három felvételt tartalmazott az azonosítatlan csontváz mellkasáról. Ahogy Margo arra számított is, csak azt mutatták, amit már amúgy is láthattak a közvetlen vizsgálat

során: egy különös csontkinövésektől eltorzított csontváz, amelynek szinte minden csontnyúlványa groteszken megvastagodott. Levette a felvételeket, és felrakta a következő sorozatot. Újabb három felvétel a deréktájékról. Margónak azonnal feltűnt valami: négy apró, éles, fehér pont rajzolódott ki a felvételen. Közelebbről megnézve háromszög alakúak voltak a foltocskák, és pontosan négyszögben helyezkedtek el a gerinc tövében, ahol teljesen benőtte őket a csont. Csak fémből lehetnek, gondolta Margo, mert csak a fém mutat ilyen opálos képet a röntgen/elvételeken. Felegyenesedett. A professzor és dr. Brambell még mindig a csontváz fölé hajoltak, csak a motyogásukat hallotta. – Van itt valami, amit meg kellene nézniük – szólt oda nekik. Brambell ért oda elsőnek, és alaposan megvizsgálta a felvételt. Aztán kicsit hátrább lépett, megigazgatta a szemüvegét, és újból megnézte. Frock pár pillanattal később gördült oda kíváncsian, a nagy sietségben neki is ment Brambell lábának. – Szabad lesz? – A súlyos kerekes székkel félretolta Brambellt, és olyan közel hajolt a felvételekhez, hogy már az orra is majdnem hozzájuk ért. A laborban csönd lett, csak az asztal feletti szagelszívó sziszegése hallatszott. Margónak az volt az érzése, hogy kivételesen Frock és Brambell sem jut szóhoz a tanácstalanságtól.

13. fejezet Mióta Horlockert kinevezték főkapitánnyá, D'Agosta most először járt az irodájában. Hitetlenkedve nézett körbe. A helyiség úgy festett, mint egy nagyzoló külvárosi étterem: súlyos, mahagóniutánzatú bútorok, visszafogott világítás, vastag sötétítő függönyök, olcsó, mediterrán stílusú kovácsoltvas lámpák hullámos szélű sárga üvegburával. Olyan tökéletes volt az illúzió, hogy szinte kedve lett volna hívni a pincért, és rendelni egy korsó Gibsont. Redmond Horlocker, a rendőrfőkapitány a terebélyes íróasztal mögött ült, amelyen egyetlen papírlap sem hevert. A hozzá legközelebbi fotelben hatalmas testével Waxie terpeszkedett el kényelmesen, és az előző napi felderítésüket mesélte. Épp ott tartott az elbeszélésben, amikor megtámadta őket a feldühödött hajléktalanok csapata, és ő, Waxie tartotta sakkban őket, hogy

D'Agosta és Hayward elmenekülhessen. Horlocker szenvtelen arccal hallgatta. D'Agosta Waxie-re szegezte a tekintetét, és egyre ingerültebb lett, miközben a kapitány tovább beszélt. Átfutott a fején, hogy közbeszól, de a hosszú tapasztalat már megtanította arra, hogy úgysem érne el vele semmit sem. Waxie körzeti kapitány, nem sűrűn van rá esélye, hogy személyesen jöhessen be a főkapitányságra, és jó benyomást tegyen a fejesekre. Talán sikerül elérnie, hogy több embert is ráállítsanak az ügyre. Különben is, egy kis hangocska D'Agosta fülében azt súgta, hogy ez az ügy a szokásosnál is zűrösebb lesz, és jobb minél inkább kimaradni belőle. Habár hivatalosan ő vezeti a nyomozást, nem árt, ha Waxie is vállal némi részt a felelősségből. Waxie végzett a történettel. Horlocker tartott egy kis hatásszünetet, aztán megköszörülte a torkát. – Van valami hozzáfűznivalója, hadnagy? – fordult D'Agostához. D'Agosta kihúzta magát. – Nos, még korai lenne megmondani, hogy van-e összefüggés a gyilkosságok között. Érdemes lenne alaposan utánajárni, és jó hasznát venném még néhány embernek, akik… Megcsörrent az íróasztalon álló antik telefon. Horlocker felvette, és pár pillanatig hallgatott. – Nem, nem várhat – mondta kurtán, majd lerakta a kagylót, és ismét D'Agostához fordult. – Szokta olvasni a Postot? – kérdezte. – Néha – felelte D'Agosta. Sejtette, hová akar kilyukadni a rendőrfőnök. – És ismeri ezt a Smithbacket, aki azt a sok marhaságot összehordja? – Igen, főkapitány úr – felelte D'Agosta. – A barátja? D'Agosta kicsit hallgatott. – Nem egészen. – Nem egészen? – ismételte meg a főkapitány. – A múzeumi szörnyről írt könyvében Smithback úgy tüntette fel, mintha nagyon jó cimborák lennének. Amit elmesélt, abból az derült ki, hogy maguk ketten együttes erővel megmentették a világot. D'Agosta hallgatott. Lassan feledésbe merült, hogy ő milyen szerepet játszott a Babonák című kiállítás katasztrofálisra sikeredett megnyitója alkalmával történt eseményekben. Az új vezetőség egyáltalán nem ismerte el a teljesítményét.

– Szóval, a maga „nem egészen” barátja, Smithback jól kitolt velünk, mivel kénytelenek vagyunk utánajárni az összes őrült telefonhívásnak, ami a Post által felajánlott jutalom miatt érkezik be hozzánk. Erre használjuk fel az embereinket. Ezt magának kellene a legjobban tudnia. – A főkapitány ingerülten fészkelődött hatalmas, bőr karosszékében. – Szóval azt akarja mondani, hogy a hajléktalangyilkosságokat és a Wisher-gyilkosságot ugyanazzal a módszerrel követték el? D'Agosta bólintott. – Jó, persze, nem örülünk neki, ha hajléktalanokat gyilkolnak New Yorkban, ez egy megoldandó probléma. De ha előkelő társasági lányok esnek áldozatul, az már igazi probléma. Tudnak követni? – Teljes mértékben – felelte Waxie. D'Agosta hallgatott. – Azt akarom mondani, hogy természetesen aggasztanak minket a hajléktalangyilkosságok, és igyekszünk megoldani az ügyet. Nézze, D'Agosta, hajléktalanok naponta halnak meg az utcákon. Köztünk legyen szólva, tizenkettő egy tucat belőlük. Másrészt viszont az egész város a nyakamban liheg a fej nélküli lány miatt. A főpolgármester azt akarja, hogy minél előbb zárjuk le az ügyet. – A főkapitány előredőlt, az íróasztalra könyökölt, és nagylelkű arckifejezéssel folytatta: – Nézze, tudom, hogy több segítségre lesz szüksége a nyomozáshoz, úgyhogy Waxie kapitányt is ráállítom erre az ügyre. Áthelyeztem valaki mást a körzetébe, hogy addig helyettesítse. – Igenis, főkapitány úr – mondta Waxie, és büszkén kihúzta magát. D'Agosta teljesen kétségbeesett. Ha van valaki, akire most nincs szüksége, hát ez egy ilyen két lábon járó szerencsétlenség, mint Waxie. Ahelyett, hogy több embert kapott volna, most még Waxie-t is pátyolgatnia kell, és szemmel kell tartania minden lépését. Az lesz a legjobb, ha megbízza valami mellékes feladattal, amit nem ronthat el. Ráadásul, ha egy körzeti kapitányt rendelnek ki egy olyan ügyhöz, amelyet a gyilkossági csoport egyik hadnagya vezet, akkor az a probléma is felmerül, hogy ki vezeti a nyomozást. Mi fog ebből kisülni? – D'Agosta! – förmedt rá a főkapitány. D'Agosta felnézett. – Igen? – Kérdeztem valamit. Mi a helyzet a múzeumban?

– Elvégezték a vizsgálatokat a Wisher lány csontvázán, és kiadták a családnak – felelte D'Agosta. – És a másik csontváz? – Még mindig próbálják azonosítani. – És mi van a harapásnyomokkal? – A szakértők nem értenek egyet abban, hogy honnan erednek a nyomok. Horlocker megcsóválta a fejét. – Jézusom, D'Agosta! Mintha azt mondta volna, hogy azok az emberek értik a dolgukat. Nem szeretném megbánni, hogy megfogadtam a tanácsát, és engedtem, hogy elszállítsák a holttesteket a hullaházból. – A főhalottkém és a múzeum szakértői dolgoznak az ügyön. Személyesen is ismerem őket, és kezeskedem érte, hogy nincs náluk jobb… Horlocker hangosan felsóhajtott, és legyintett. – Nem érdekel a hírnevük, eredményeket akarok. Most, hogy Waxie is az ügyön dolgozik, talán majd gyorsabban mennek a dolgok. A holnapi nap végére szeretnék valami eredményről értesülni. Megértette, D'Agosta? D'Agosta bólintott. – Igenis, főkapitány úr. – Helyes. – Horlocker intett. – Akkor lássanak neki!

14. fejezet Ez volt a legfurcsább tüntetés, amelyet Smithback az utóbbi tíz évben látott, amióta New Yorkban élt. A táblák feliratait profik festették, a hangosítás első osztályú volt, és Smithback határozottan alul-öltözöttnek érezte magát a tüntetők között. A tömeg feltűnően sokszínű volt a Central Park South és az Ötödik sugárút környékéről származó, gyémántokkal felékszerezett hölgyek Donna Karán által tervezett ruhákban, mellettük fiatal bankárok, brókerek, tőzsdeszakemberek, ráadásul egy csomó fiatal huligán, akik bármikor hajlandóak egy kis polgári engedetlenségre. Jól öltözött, előkelő középiskolákba járó tinédzserek is feltűntek közöttük. De Smithbacket leginkább a tömeg mérete döbbentette meg. Legalább kétezer ember kavargott körülötte. Bárki is szervezte a tüntetést, nyilván rendelkezhetett némi politikai befolyással: arra is engedélyt kaptak, hogy a hétköznapi csúcsforgalom idején lezárják a Grand Army Plazát. Egy sor rendőrségi barikád és a

tévékamerák erdeje mögött végtelen sorban várakoztak a dühös autósok. Smithback tudta, hogy ezek az emberek óriási hatalmat és vagyont képviselnek. A demonstrációjuk nem tréfadolog – nem hagyhatja figyelmen kívül sem a főpolgármester, sem a rendőrfőkapitány, senki más, akinek köze van New York politikai életéhez. Ezek az emberek nem szoktak az utcára vonulni és demonstrációkat tartani, de most mégis megtették. Mrs. Horace Wisher egy vörösfenyőből ácsolt magas emelvényen állt a Central Park South és az Ötödik sugárút kereszteződésében magasodó aranyozott, győzelmi szobor előtt. Mikrofonba beszélt, és az erős hangosítóberendezés mindenhol hallhatóvá tette éles hangját. A háta mögött egy hatalmas, kinagyított színes fotót lehetett látni, Pamela immár híressé vált gyermekkori képét. – Meddig még? – tette fel a nő a szónoki kérdést az összegyűlt tömegnek. – Meddig tűrjük, hogy a városunk haldokoljon? Meddig tűrjük, hogy meggyilkolják a leányainkat, a fiainkat, a testvéreinket, a szüleinket? Meddig kell félelemben élnünk a saját otthonainkban? Végighordozta tekintetét a tömegen, és hallgatta az egyetértő mormolást, majd szelídebben folytatta: – Az őseim háromszáz évvel ezelőtt érkeztek New Amsterdamba. Azóta is ez volt az otthonunk, és biztonságos otthon volt. Kislánykoromban a nagymamám esténként nyugodtan levitt sétálni a Central Parkba. Egyedül mehettünk haza az iskolából, még akár sötétedés után is. Sőt a házunk ajtaját se zártuk. Miért nem tesznek semmit a hatóságok, miközben a bűnözés, a drogkereskedelem és a gyilkosságok egyre jobban terjednek körülöttünk? Hány anyának kell még elveszítenie a gyermekét, mielőtt azt mondjuk: elég? Hátrább lépett a mikrofontól, hogy egy kicsit összeszedje magát. A tömegen dühös mormolás futott végig. Ez a nő egy született szónok egyszerűségével és méltóságával bírt. Smithback magasabbra tartotta a magnóját. Abban reménykedett, hogy ebből egy újabb első oldalas cikk fog kerekedni. – Eljött az ideje – csendült fel újból Mrs. Wisher hangja –, hogy visszafoglaljuk a saját városunkat gyermekeink és unokáink számára. Ha ez azt jelenti, hogy ki kell végezni a drogdílereket, hogy egymilliárd dollárt kell költeni új börtönökre, ám legyen. Ez egy háború. Ha nem hisznek nekem, nézzék meg a statisztikákat. Tavaly ezerkilencszáz gyilkosság történt New Yorkban. Ez naponta

öt gyilkosságot jelent. Háborút vívunk, barátaim, és vesztésre állunk. Minden erőnkkel küzdenünk kell, hogy visszavágjunk. Utcáról utcára, háztömbről háztömbre a Battery Parktól a Cloistersig, az East End sugarúitól a Riverside Drive-ig vissza kell foglalnunk a városunkat! A dühös hangok egyre jobban felerősödtek a tömegben. Smithback észrevette, hogy egyre több fiatal csatlakozik a tüntetőkhöz, akiket odavonzott a zaj és a nagy csődület. A zsebekből lapos palackok kerültek elő, melyek körbe-körbe jártak. Mrs. Wisher hirtelen megfordult és hátramutatott. Smithback is hátrafordult, és látta, hogy a rendőrségi barikádok mögött történik valami: egy elegáns, fekete limuzin érkezett. Egy alacsony, kopaszodó ember, sötét öltönyben, a főpolgármester szállt ki belőle a kísérőivel. Smithback kíváncsian várta, hogy most mi fog történni. A főpolgármestert láthatóan meglepte a tüntetés mérete, és most próbált mindent elkövetni, hogy látszódjon rajta, mennyire szívén viseli az ügyet. – New York főpolgármestere eljött, hogy szóljon hozzánk? – kiáltotta Mrs. Wisher, miközben több rendőr segítségével a főpolgármester az emelvény felé tartott. A tömeg felmorajlott. – De mi nem engedjük beszélni! – kiáltotta Mrs. Wisher. – Cselekvést akarunk, főpolgármester úr, nem pedig szavakat! A tömeg hangosan felzúgott. – Cselekvést, nem szavakat! – kiáltotta ismét Mrs. Wisher. – Cselekvést! – zúgta a tömeg. Néhány fiatalember fütyülni kezdett. A főpolgármester mosolyogva és integetve lépett fel a pódiumra. Smithback úgy látta, mintha elkérné a mikrofont Mrs. Wishertől. A nő hátrább lépett. – Nem akarunk még egy beszédet hallani! – kiáltotta. – Nem akarunk több mellébeszélést! – Azzal kihúzta a mikrofont, és lesétált a pódiumról, a főpolgármester pedig az arcára fagyott mosollyal ott maradt egymagában a tömeg előtt. Esélye sem volt rá, hogy a hangját hallassa a hatalmas zajban. A tömeget végképp felajzották Mrs. Wisher utolsó szavai. Óriási zajongás tört ki, és az emberek a pódium felé nyomultak. Smithback figyelt, és furcsa érzés kezdett bizseregni a gerince mentén, ahogy a tüntetők békés csoportosulása a szeme láttára változott feldühödött, veszélyes tömeggé. Több üres üveg repült a pódium felé, az egyik a főpolgármestertől alig másfél méterre landolt. A fiatalok egyre

inkább egy csoportba tömörültek, hangos kiabálással és pfujolással kezdtek a színpad felé tolakodni. Smithback elkapott néhány szót: seggfej, szemétláda, rohadék, liberális disznó. Mindenféle szemetet hajigáltak a tömegből a pódium felé, a főpolgármester kísérői pedig, akik rájöttek, hogy a helyzet menthetetlen, gyorsan letuszkolták a főnöküket az emelvényről, és visszakísérték a limuzinhoz. Érdekes, hogy minden társadalmi osztály tud csőcselékké változni, gondolta Smithback. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ennyire tömör és hatásos demagóg szónoklatot, mint amit Mrs. Wisher előadott. A vészhelyzet elmúlt, a tömeg kisebb csoportokra kezdett oszlani. Smithback odalökdösődött egy padhoz, hogy gyorsan feljegyezze a benyomásait, amíg még frissek az élmények. Aztán az órájára pillantott: fél hat volt. Felállt, és északnyugat felé indult a parkon át. Nem árt egy kicsit tájékozódni, biztos, ami biztos.

15. fejezet Margo kocogva befordult a Hatvanötödik utca sarkánál. Meglepetten megtorpant, amikor meglátta, hogy egy ismerős, hórihorgas alak támaszkodik a háza előtti korlátnak. A férfi hosszúkás arca fölött égnek meredt egy hajfürt, mintha szarva lenne. – Á, maga az? – lihegte Margo. Épp egy hírműsort hallgatott a kisrádióján, de most kikapcsolta a rádiót, és kivette a füléből a fülhallgatót. Smithback megjátszott döbbenettel hőkölt hátra. – Na tessék, egy hálátlan barát nyelve élesebb, mint egy kígyó méregfoga! Azok után, amiken együtt keresztülmentünk, a rengeteg közös emlék ellenére csak ennyit érdemlek, hogy „Á, maga az”? – A magam részéről mindent elkövettem, hogy elfelejtsem azt a rengeteg közös emléket – felelte Margo. Előrehajolt, hogy megmasszírozza a vádliját. – Egyébként mostanában ahányszor összefutunk, mindig csak egy témáról tud beszélni: „Az én fényes karrierem”. – Hát ez fájt – vonta meg a vállát Smithback –, de jogos. Akkor tegyünk úgy, mintha azért jöttem volna, hogy jóvátegyem a dolgot, Lótuszvirág. Hadd hívjam meg egy italra. – Dicsérő pillantással mérte végig a lányt. – Nagyon jól néz ki mostanában. Indulni akar a Miss Universe címért?

Margo felegyenesedett. – Most dolgom van. Smithback elkapta a karját, miközben Margo a kapu felé indult. – A Café des Artistes? – kérdezte hívogatóan. Margo megtorpant, és felsóhajtott. – Hát jó – mondta halvány mosollyal, és kiszabadította karját az újságíró szorításából. – Nem vagyok olcsó, de azért engem is meg lehet kapni. Adjon nekem pár percet, amíg lezuhanyozom és átöltözöm. A Hotel des Artistes halljából léptek be az előkelő kávézóba. Smithback intett a főpincérnek, aztán a csendes, régi kávézó felé indultak. – Jól néz ki – szólalt meg Margo az asztalok között körbehordozott előételes tálca láttán. – Hé, azt mondtam, egy italra hívom meg, nem nyolcfogásos ebédre! – Smithback kiválasztott egy asztalt, és elhelyezkedett egy ízléses Howard Chandler Christy-festmény alatt, amely egy meztelen nőt ábrázolt egy kertben. – Szerintem tetszem ennek a kis vörösnek – jegyezte meg, és kacsintva a festményre bökött. Egy vénséges vén pincér jelent meg, az arcán rengeteg ránc szaladt össze, miközben sugárzó mosollyal felvette a rendelésüket. – Szeretem ezt a helyet – mondta Smithback, miután a pincér elcsoszogott. – Itt mindig kedvesek az emberrel. Gyűlölöm az olyan pincéreket, akik azt éreztetik a vendéggel, hogy egy nagy nulla. – Fürkészően Margóra szegezte a tekintetét. – Lenne pár kérdésem. Olvasta az összes cikkemet, mióta utoljára találkoztunk? – Erre alkotmányos jogaimra hivatkozva inkább nem válaszolnék – felelte Margo. – De a Pamela Wisherről szóló cikkeit olvastam. Azt hiszem, a második különösen jól sikerült. Tetszett, hogy az embert mutatta be, és nem csak egy szenzációs sztori alanyaként kezelte. Ez valami új taktika? – Na tessék, ez az a Margo, akit szeretek – mondta Smithback. A pincér visszatért az italaikkal meg egy tálka mogyoróval, aztán távozott. – Egyébként épp a tüntetésről jövök – folytatta Smithback. – Ez a Mrs. Wisher félelmetes egy nőszemély. Margo bólintott. – Épp az előbb hallottam róla a rádióban. Úgy tűnt, eléggé felkorbácsolta az indulatokat. Nem tudom, Mrs. Wisher tisztában van-e vele, hogy mit szabadított el. – A vége felé szinte már ijesztő volt. A gazdagok és befolyásosak hirtelen felfedezték a mobile vulgus hatalmát.

Margo nevetett, de azért még mindig óvatosan viselkedett Smithbackkel szemben. Vele soha nem árt vigyázni. Még azt is el tudta képzelni, hogy magnóra veszi a beszélgetésüket. – Furcsa… – folytatta Smithback. – Micsoda? Az újságíró vállat vont. – Hogy milyen kevés kell – néhány korty ital, talán a tömeg befolyása –, hogy lekopjon az előkelőség máza, és előtörjön az erőszak. – Ha konyítana valamit az antropológiához, akkor nem lenne meglepve – felelte Margo. – Egyébként úgy hallottam, nem egyértelműen csak gazdagokból és előkelőkből állt a tömeg, ahogy a sajtó gondolja. – Margo kortyolt egyet, és hátradőlt. – Feltételezem, nem csak egy baráti italról van szó. Tudom, hogy maga soha nem költene el egyetlen fillért sem hátsó szándék nélkül. Smithback letette a poharát, és őszintén sértődöttnek látszott. – Nagyon csodálkozom magán. Ez nem úgy hangzik, mint az a Margo, akit régebben ismertem. Alig találkozunk mostanában, és ha mégis, akkor így beszél velem. És nézzen magára, olyan izmos lett, mint egy gazella. Hol van a régi slampos, keskeny vállú Margo, akit ismertem és szerettem? Mi történt magával? Margo válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. Ki tudja, mit szólna Smithback, ha megtudná, hogy mostanában egy pisztolyt hord magával a táskájában. Mi történt velem? – tűnődött. Persze valójában nagyon is jól tudta a választ. Igaz, hogy mostanában nem találkozott túl gyakran Smithbackkel, de ennek ugyanaz volt az oka, amiért régi mentorával sem tartotta a kapcsolatot, illetve Kawakitával, Pendergasttal, az FBl-ügynökkel, vagy bárkivel, akit a múzeumból ismert. A hozzájuk fűződő emlékek még túl frissek és félelmetesek voltak. A rémálmok, amelyek még mindig kísértették, épp elég szörnyűek voltak, nem vágyott rá, hogy más is emlékeztesse az átélt borzalmakra. Smithback sértődött arckifejezését mosoly váltotta fel. – Azt hiszem, nincs értelme, hogy zokon vegyem – mondta. – Túlságosan is jól ismer engem. Tényleg volt valami hátsó szándékom. Tudom, mivel foglalkozik mostanában késő estig a múzeumban. Margo megdermedt. Ez meg vajon hogy szivárgott ki? Aztán kicsit megnyugodott, mert arra gondolt, Smithback talán csak blöfföl, és sokkal kevesebbet tud, mint ahogy feltünteti.

– Gondoltam, hogy erről van szó – mondta Margo. – Szóval, maga szerint mivel foglalkozom? És honnan tudta meg? Smithback vállat vont. – Megvannak a forrásaim, ezt maga tudja a legjobban. Érdeklődtem néhány régi barátomnál a múzeumban, és megtudtam, hogy Pamela Wisher maradványait és az azonosítatlan csontvázat múlt csütörtökön odaszállították. Maga és Frock is közreműködnek a boncolásban. Margo semmit sem felelt. – Ne aggódjon, nem fogom közölni, hogy magától tudom – nyugtatta meg Smithback. – Azt hiszem, végeztem is az italommal – mondta Margo. – Ideje indulnom – azzal felállt. – Várjon! – Smithback elkapta a lány csuklóját, és visszatartotta. – Csak egyvalamit nem tudok. Azért hívták magukat is oda, mert harapásnyomokat találtak a csontokon? Margo visszafordult. – Ezt meg honnan tudja? Smithback diadalmasan elvigyorodott, Margo pedig görcsbe rándult gyomorral jött rá, hogy ügyesen csőbe húzták. Smithback nem tudott erről a dologról, csak találgatott, de a reakciójával most megerősítette a gyanúját. Margo visszaült az asztalhoz. – Maga egy elvetemült gazember, tud róla? Az újságíró megvonta a vállát. – Nem pusztán csak találgattam. Azt tudtam, hogy a maradványokat a múzeumba szállították. És ha olvasta az interjúmat Mephistóval, a föld alatt élők vezérével, akkor tudja, mit mondott arról, hogy kannibálok élnek Manhattan alatt. Margo megrázta a fejét. – Nem írhatja meg, amit tud, Bill. – Miért ne? Senki sem fogja megtudni, hogy magától származik az információ. – Engem egyáltalán nem ez aggaszt – csattant fel Margo. – Gondoljon egy pillanatig másra is, mint a következő cikkének a leadási határidejére! El tudja képzelni, hogyan reagálna a város egy ilyen cikkre? És újdonsült barátnője, Mrs. Wisher? Ő még nem tud a dologról. Mit gondol, mit szólna, ha megtudná, hogy a lányát nemcsak meggyilkolták és lefejezték, de részben fel is falták a holttestét? Smithback arcán egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhant át. – Igen, ezt mind tudom. De ez akkor is egy fontos hír, Margo. – Legalább halassza el a megjelentetését egy nappal.

– Miért? Margo habozott. – Jobb lesz, ha megindokolja, Lótuszvirág – sürgette Smithback. Margo felsóhajtott. – Hát jó. Mert lehet, hogy a fognyomok kutyáktól származnak. A holttestek valószínűleg egy ideig a csatornában hevertek, mielőtt kisodorta őket az esővíz. Egy kóbor kutya is megrághatta őket. Smithback arca elkomorodott. – Úgy érti, hogy nem kannibálok voltak? Margo megrázta fejét. – Sajnálom, ha csalódást okoztam. Holnapra már tudni fogjuk, akkorra meglesz minden laborvizsgálat. Megígérem, hogy akkor megkaphatja az exkluzív információkat. Holnap délután tartunk egy megbeszélést a múzeumban. Utána majd szólok egy szót a maga érdekében Frocknak és D'Agostának. – De mit számít egy nap? – Már mondtam, ha most közreadja ezt a cikket, óriási pánik törhet ki. Látta ma azokat az embereket a tüntetésen. Mi történik majd, ha azt hiszik, hogy valami szörny gyilkolt, egy olyan, mint a Mbwun, vagy valami fura, kannibál sorozatgyilkos? Ha aztán másnap bejelentjük, hogy a fognyomok kóbor kutyáktól származnak, akkor óriási hülyét csinált magából. Már így is épp eléggé feldühítette a rendőrséget azzal a jutalommal. Ha most minden ok nélkül pánikot kelt a városban, akkor végképp megnézheti magát. Smithback elgondolkozva hümmögött. – Csak egy napot várjon, Bill – kérlelte Margo. – Ez a sztori még nem érett meg. Smithback hallgatott. – Hát jó – egyezett bele végül mogorván. – Az ösztöneim ugyan azt súgják, hogy ez őrültség, de rendben, kap még egy napot. Akkor jön nekem egy exkluzív interjúval, ne feledje. Senki másnak nem szivárogtathat ki semmit sem. Margo halványan elmosolyodott. – Ne aggódjon. Pár pillanatig némán ültek, aztán Margo felsóhajtott. – Az előbb azt kérdezte, mi történt velem. Tulajdonképpen magam sem tudom. Azt hiszem, ezek a gyilkosságok felkavartak bennem minden rossz emléket. – Úgy érti, a múzeumi szörnnyel kapcsolatban? – kérdezte Smithback, miközben módszeresen ürítgette a mogyorós tálka tartalmát. – Igen, kemény időszak volt.

– Így is lehet mondani. – Margo megvonta a vállát. – Azok után, ami történt, egyszerűen csak szerettem volna elfelejteni az egészet. Állandóan rémálmok gyötörtek, hideg verejtékben úszva ébredtem minden éjszaka. Miután elmentem a Columbiára tanítani, javult a helyzet. Azt hittem, túl vagyok rajta. De aztán visszatértem a múzeumba, majd elkezdődtek ezek a gyilkosságok… – Egy pillanatra elhallgatott. – Bill – szólalt meg hirtelen –, nem tudja, mi van Greg Kawakitával? – Greggel? – kérdezte Smithback. Épp végzett a mogyoróval, és a kezében forgatta a tálkát, mintha azt keresné, nem bujkál-e alatta még pár szem. – Nem láttam, mióta szabadságot vett ki a múzeumban. Miért? – A szeme gyanakvóan összeszűkült. – Csak nem volt valami maguk között? Margo legyintett. – Ugyan, dehogy. Legfeljebb egy kis rivalizálás, versenyeztünk dr. Frock figyelméért. Pár hónappal ezelőtt keresett engem, de én nem hívtam vissza. Arra gondoltam, talán beteg lehet, vagy ilyesmi, mert olyan más volt a hangja, mint régen. Bűntudatom volt miatta, úgyhogy próbáltam kikeresni a számát a telefonkönyvből, de nem szerepel benne. Csak kíváncsi voltam, hogy esetleg elköltözött New Yorkból, és máshol vállalt munkát. – Fogalmam sincs – mondta Smithback. – De Greg az a típus, aki mindig a talpára esik. Valószínűleg részt vesz valami menő kutatócsoport munkájában, és évente háromszázezret zsebel be. – Az órájára pillantott. – Kilencig kell leadnom a tüntetésről szóló cikkemet, úgyhogy van időnk még egy italra. Margo megjátszott csodálkozással pillantott rá. – Bill Smithback, amint egy második italra is meghívja egy barátját? Akkor tényleg maradnom kell, ez egy történelmi pillanat!

16. fejezet Nick Bitterman sietve felkapaszkodott a Belvedere Kastély lépcsőin, aztán a bástyán bevárta a barátnőjét, Tanyát. A lenyugvó nap fényében az egész Central Park ott terült el a lábainál. Nick a hóna alatt szorongatott papírzacskón át is érezte a Dom Pérignon pezsgő jeges hidegségét. Jólesett a meleg estében. A zakója zsebében minden lépésnél csilingelve ütődtek össze a pezsgőspoharak. Ösztönösen megtapogatta a kis, négyszögletes dobozkát, amelyben az eljegyzési gyűrű lapult. Négyezer dollárt

hagyott ott a Tiffany-metszésű egykarátos gyémánttal díszített platinagyűrűért a Negyvenhetedik utcai ékszerboltban, de nem bánta. Lihegve és kuncogva már jött is Tanya. Tudott a pezsgőről, de a gyűrűről sejtelme sem volt. Nick emlékezett rá, hogy egyszer látott egy filmet, amelyben a két szereplő a Brooklyn hídon pezsgőzött, aztán a folyóba dobták a poharakat. Az a helyszín is elég jó volt, de itt még jobb lesz. Sehonnan sem nyílik ennél pompásabb kilátás Manhattanre, mint a Belvedere bástyáiról napnyugtakor. Csak arra kell ügyelni, hogy az ember még sötétedés előtt távozzon a parkból. Megfogta Tanya kezét, és felsegítette az utolsó lépcsőfokokon, aztán együtt sétáltak el a mellvéd széléig. A torony feketén emelkedett a fejük fölött. Gótikus díszei mellett kissé viccesen festettek a meteorológiai állomás berendezései, amelyeket a csipkézett szélű bástyákon helyeztek el. Nick lenézett abba az irányba, amerről jöttek. A vár tövében kis tó terült el, mellette egy nagyobb pázsitos terület, majd egy fasor vezetett a víztározóhoz, amely aranylemezként ragyogott a naplemente fényében. Jobb kéz felé az Ötödik sugárút épületei törtek az ég felé a narancsszínű fényben ragyogó ablakaikkal, balra pedig a Central Park West házsorának sötét körvonalai rajzolódtak ki egy felhőréteg árnyékában. Nick kivette a pezsgőspalackot a barna papírzacskóból, letépte az üveg szájáról a fóliát és a drótot, aztán gondosan célzott, és szakértően kilőtte a dugót, mely hangos pukkanással szabadult ki az üvegből, és röpült messzire. Pár másodperc múlva hallották, ahogy apró kis csobbanással pottyant a tóba. – Bravó! – kiáltotta Tanya. Nick megtöltötte a poharakat, és átadta az egyiket a lánynak. – Egészségünkre! – Összekoccintották a poharakat. Nick egy hajtásra kiitta az övét, aztán nézte, ahogy Tanya óvatosan kortyolgatja az italát. – Hajtsd csak fel – sürgette, a lány pedig az orrát összeráncolva engedelmeskedett. – Csiklandoz – kuncogott, miközben Nick újratöltötte a poharakat, és megint néhány kortyintásra felhajtotta. – Figyelem, Manhattan polgárai! – kiáltotta a bástyáról, magasba emelve az üres poharat. A hangja elszállt a távolba. – Itt Nick Bitterman beszél! Augusztus 7-ét ezennel Tanya Schmidt-napnak nyilvánítom, az idők végezetéig!

Tanya nevetett, Nick pedig harmadszor is megtöltötte a poharakat. A hab túlfutott a pohár szélén, és kiürült az üveg. Miután a poharaik is kiürültek, Nick átkarolta a lányt. – Az a szokás, hogy le kell dobni a poharat – közölte nagy komolyan. Lehajították a poharakat a mélybe, és kihajolva nézték, ahogy zuhannak lefelé. Nick észrevette, hogy a napozók, görkorcsolyázók és a park többi látogatója már eltűnt, és a vár alatt minden kihalt. Jobb lesz belevágni. A zakója zsebébe nyúlt, elővette a dobozkát, és átnyújtotta a lánynak, aztán hátralépett, és büszkén figyelte, ahogy kinyitja. – Szent ég, Nick! – kiáltott fel Tanya. – Ez egy vagyonba kerülhetett! – Bizony, egy vagyonba – mosolygott Nick. A lány ujjára húzta a gyűrűt, aztán magához ölelte, és hevesen megcsókolta. – Tudod, mit jelent ez? – kérdezte. A lány csillogó szemmel nézett rá. A hátuk mögött, a fák között már egyre sűrűbb lett a félhomály. – Na? – sürgette Nick. A lány megcsókolta, és a fülébe súgott valamit. – Míg a halál el nem választ – felelte Nick, és megint megcsókolta a lányt, most hosszabban. A keze a mellére siklott. – Nick! – Tanya nevetett, és elhúzódott. – Nem jár erre senki – bizonygatta Nick, miközben a másik kezét a lány fenekére csúsztatta, és még közelebb húzta magához. – Csak épp az egész város figyel. – Hadd figyeljenek. Esetleg még tanulhatnak is valamit. – A keze a lány blúzába csúszott, és a mellbimbójára simult. Körbenézett az egyre mélyülő sötétben. – Jobb lesz, ha inkább a lakásomon folytatjuk – suttogta a lány fülébe. Tanya elmosolyodott, elhúzódott, és a kőlépcsők felé indult. Nick utánanézett, és megcsodálta lépteinek természetes kecsességét. Érezte, ahogy a drága pezsgő végigárad az ereiben. Semmi sem olyan vérpezsdítő, mint egy jó pezsgő – gondolta. Rögtön az ember fejébe száll. És persze a hólyagjába. – Várj egy kicsit – szólt a lány után. – Csurgatnom kell. A lány megfordult és várt, míg Nick odament a toronyhoz. A hátsó oldalon voltak a vécék, a meteorológiai állomáshoz, illetve a tóhoz lefelé vezető fémlépcsők mellett. A torony árnyékában minden

néma volt. Az East Drive forgalmának zaja tompán szűrődött ide a távolból. Megkereste a férfivécét, benyitott, és már húzta is le a cipzárját, miközben átsietett a kopott kőlapokon a fülkeajtók sora előtt. A helyiség üres volt, ahogy arra számított is. Nekidőlt a hideg porceláncsészének, és lehunyta a szemét. Aztán hirtelen újból kinyitotta, amikor valami halk nesz zavarta meg a pezsgőmámor kábultságát. Nem, mégsem… Semmi sem volt. Felnevetett, és megcsóválta a fejét. A legfásultabb New York-iak lelke mélyén is ott bujkál az üldözési mánia. A zaj újból felhangzott, de most már sokkal hangosabban. Nick meglepetten és ijedten fordult meg, majd megpillantott egy alakot az egyik fülkéből kirontani. Tanya csak várt a mellvédnél ácsorogva. Az éjszakai szellőt egyre hűvösebbnek érezte az arcán. Megtapogatta az eljegyzési gyűrűt, amely súlyos és idegen volt még az ujján. Nick igazán nem sieti el a dolgot. A park már teljesen sötét volt, a nagy rét kihalt. Az Ötödik sugárút ragyogó fényei meg-megcsillantak a tó felszínén. Tanya türelmetlenül sétált a toronyhoz, és megkerülte. A férfi vécé ajtaja csukva volt. Bekopogott, először csak félénken, aztán hangosabban. – Nick! Hé, Nick, odabent vagy? Semmit sem hallott, csak valami furcsa szagot sodort magával a szél. Az orrfacsaró bűz romlott feta sajtra emlékeztette. – Nick, ne szórakozz! Tanya benyitott, és belépett a mosdóba. Egy pillanatig még csend borult a Belvedere-re, aztán vérfagyasztó sikolyok hasítottak a langyos nyári éjszakába.

17. fejezet Smithback leült a pulthoz kedvenc kávézójában, amelynek egy görög volt a tulajdonosa, biccentett a pincérnek, és kérte a szokásos, két buggyantott tojásból és két vagdalthús-pogácsából álló reggelijét. Belekortyolt a kávéjába, elégedetten felsóhajtott, aztán elővette az újságokat a hóna alól. A Posttal kezdte. Enyhén összevont szemöldökkel futotta át Hank McCloskey első oldalas cikkét a Belvedere Kastélyban történt gyilkosságról. A saját cikke, amely a Grand Army Plazánál tartott tüntetésről szólt, a negyedik oldalra szorult. Pedig neki járt volna az első oldal, ha megírhatta

volna, hogy a múzeum is részt vesz a vizsgálatokban, és hogy harapásnyomokat találtak a csontokon. De hát, megígérte Margónak, hogy még vár vele. Holnap már minden más lesz. Talán a türelmének és kitartásának köszönhetően újabb hírekre is rábukkanhat még addig. A reggelije megérkezett, és Smithback jó étvággyal nekilátott. Félretette a Postot, és kinyitotta a New York Timest. Megvetően átfutotta az ízléses és visszafogott főcímeket, aztán a tekintete lejjebb siklott, az oldal alsó felére, és megakadt egy egyhasábos cikken, amelynek csak ennyi volt a címe: „Visszatért a múzeumi szörny?” A cikket Bryce Harriman jegyezte, a Times különtudósítója. Miközben Smithback tovább olvasott, a vagdalt húsnak hirtelen olyan íze lett a szájában, mintha fűrészport rágna. Augusztus 8. A New York-i Természettudományi Múzeum tudósai tovább folytatják a vizsgálatokat Pamela Wisher, illetve a másik, ismeretlen áldozat fej nélküli maradványain. Azt próbálják kideríteni, hogy a csontokon talált harapásnyomok már a halál beállta után keletkeztek, és kóbor állatoknak tudhatók be, vagy esetleg ezek okozták az áldozatok halálát. Tegnap este a Belvedere Kastélyban brutálisan meggyilkoltak és lefejeztek egy újabb áldozatot, Nicholas Bittermant, ami még sürgetőbbé teszi, hogy a szakértők meg tudják válaszolni a felmerült kérdéseket. Az elmúlt hónapokban több hajléktalant is meggyilkoltak, és a gyilkosságokat szintén hasonló módszerrel követték el. Egyelőre nem tudni, hogy ezeket a holttesteket is a múzeumi laborba szállítják-e további vizsgálatra. Pamela Wisher maradványait már kiadták a családnak, a temetés ma délután lesz a bronxville-i Holy Cross temetőben. A boncolásokat a legnagyobb titoktartás közepette folytatják a múzeumban. Nem szeretnék, ha pánik törne ki, de kimondatlanul is mindenki a Mbwunra gyanakszik, amint azt egy, a múzeumhoz közel álló forrásból megtudtuk. A „Mbwun”, ahogy a tudósok elnevezték a múzeumi szörnyet, egy különös lény volt, amely véletlenül került a Természettudományi Múzeumba egy kudarcba fulladt Amazonas-menti expedíció anyagaival együtt. Tavaly áprilisban derült ki, hogy a múzeum alagsorában rejtőzik, amikor is több látogató, illetve biztonsági őr

esett az áldozatául. A szörny a kiállításmegnyitóra érkezett vendégsereg egy csoportját is megtámadta. Hatalmas pánik tört ki, és a múzeum biztonsági rendszere is csődöt mondott. A tragédiának negyvenhat halálos áldozata és közel háromszáz sebesültje volt – ez az egyik legsúlyosabb katasztrófa, amely az utóbbi években New Yorkban történt. A szörnyet az immár kihalt kothoga törzs nevezte el Mbwunnak, amely az állat eredeti élőhelyén, a Xingu folyó felső folyásánál élt, az Amazonas medencéjében. Az antropológusok és a környező esőerdőbe járó gumigyűjtők évtizedek óta hallottak mendemondákat arról, hogy a Xingu felső folyásánál egy hatalmas, hüllőszerű állat él. 1987-ben a múzeum egyik kultúrantropológusa, Julián Whittlesey expedíciót szervezett erre a vidékre, hogy megkeresse a kihalt törzs nyomait és a szörnyet egyaránt. Whittlesey eltűnt a dzsungelben, az elátkozott expedíció többi tagja pedig életét vesztette hazafelé tartva egy repülőszerencsétlenségben. Az expedíció által gyűjtött anyagokat több ládában küldték el New Yorkba. A tárgyakat egy különleges növény megszárított rostjai közé csomagolták, amely a Mbwun táplálékául szolgáit. Habár azt nem tudják, hogyan jutott el az állat a múzeumig, a tudósok úgy gondolják, véletlenül bezárhatták az egyik szállítókonténerbe az expedíció által gyűjtött anyagokat tartalmazó ládákkal együtt. A szörny a múzeum kiterjedt pincerendszerében élt, amíg el nem fogyott természetes tápláléka, majd elkezdte megtámadni a látogatókat és őröket. Az állatot a tragikus megnyitó estéjén megölték, a tetemét a hatóságok elszállították és megsemmisítették, mielőtt még a tudósok megvizsgálhatták volna. Habár még mindig sok rejtély övezi a szörny mibenlétét, az állat valószínűleg egy elszigetelt sziklafennsíkon élt az Amazonas mellett. A Xingu felső folyásánál egy ideje aranybányászat folyik, mellyel súlyos károkat okoztak a környezetben, és valószínűleg ez vezetett a faj kihalásához is. Whitney Cadwalader Frock professzor, a múzeum antropológia osztályának volt vezetője, a Fraktálevolúció című könyv szerzője úgy véli, hogy a szörny egy evolúciós aberráció terméke, amely az elszigetelt esőerdőbeli környezetben fejlődhetett ki. Egy magát megnevezni nem kívánó forrásunk szerint a legutóbb történt gyilkosságokat egy újabb Mbwun követte el, amely talán az első társa lehetett. Úgy tűnik, kimondatlanul a New York-i

rendőrség is emiatt aggódik. Egyes hírek szerint arra kérték a múzeum szakértőit, vizsgálják meg, hogy a csontokon talált fognyomok kóbor kutyáktól származnak-e, vagy esetleg egy sokkal erősebb ragadozótól – például a Mbwuntól. Smithback dühtől remegő kézzel tolta félre a tojást. Nem is tudta, melyik a rosszabb: hogy az a tökfej Harriman megelőzte, vagy az a tudat, hogy ott volt a kezében a sztori, de hagyta magát lebeszélni a megjelentetéséről. Szentül megfogadta magában, hogy ez soha többé nem fog előfordulni. A One Police Plazán található rendőr-főkapitányság tizenötödik emeletén D'Agosta egy cifra káromkodás kíséretében épp félretette ugyanazt az újságot. A rendőrség sajtosainak bőven lesz dolguk, ha el akarják fojtani a várható tömeghisztériát. Akárki is szivárogtatta ki ezeket az információkat, megérdemelne egy alapos fejmosást. De ez alkalommal legalább nem idegesítő barátjának, Smithbacknek köszönhető a botrányos cikk. A telefonhoz nyúlt, és a rendőrfőkapitány irodáját hívta. Jobb lesz minél előbb tisztázni, hogy neki semmi köze az egészhez. Mindig jobb megelőzni, hogy Horlocker hívja fel az embert. A telefont azonban nem vették fel, csak a hangposta jelentkezett a rendőrfőnök titkárságán. D'Agosta megint fogta az újságot, aztán félretolta. Újból elfogta a bosszúság. Waxie egy percen belül itt lesz, és nyilván mondja majd a magáét a Belvedere-ben történt gyilkosság és a rendőrfőkapitány által kitűzött határidő miatt. A gondolatra, hogy találkoznia kell Waxie-vel, fáradtan lehunyta a szemét, de aztán rögtön fel is pattant a szemhéja. Mindössze két órát aludt, és halálosan kimerült volt. Az éjszaka nagy részét a Belvedere-ben, a Bitterman-gyilkosság helyszínén töltötte. Felállt, és az ablakhoz sétált. Odalent, a szürke házak dzsungelében ki tudta venni egy játszótér kis, fekete négyszögét. A szaladgáló gyerekek apró pontjait is jól látta. Kihasználva a szünetet, nyilván fogócskáznak és ugróiskoláznak. Te jó ég, mit nem adna érte, ha most inkább ott lehetne… Amikor visszafordult az íróasztalához, észrevette, hogy az újsággal fellökte tízéves fia, az ifjabb Vinnie fényképét. Gondosan megigazgatta, és önkéntelenül is elmosolyodott a derűs arc láttán.

Máris egy kicsit jobban érezte magát. A zsebébe nyúlt, és elővett egy szivart. A fenébe Horlockerrel, jöjjön, aminek jönnie kell. Rágyújtott, a gyufát a hamutartóba pöccintette, aztán a falra kiszegezett nagyméretű térképhez lépett, amely Manhattan nyugati részét ábrázolta. A térkép tele volt szurkálva fehér és piros rajzszögekkel. Az egyik sarokba ragasztott kis cédula szerint a fehérek az elmúlt hat hónapban bejelentett eltűnések helyszíneit jelölték, a pirosak pedig az egyazon módszerrel elkövetett gyilkosságok helyszíneit. D'Agosta egy műanyag tálcáról elvett egy piros rajzszöget, megkereste a Central Park-i víztározót, és megjelölte vele a déli partot. Aztán hátrább lépett, mereven a térképre bámult, és próbált valami rendszert találni a pontok zűrzavarában. Fehérből tízszer több volt, mint pirosból. Persze ezek közül nem mindegyik ügynek lesz folytatása. Az emberek nagyon sokféle okból tűnhetnek el New Yorkban. Akkor is szokatlanul magas volt ez a szám, háromszor több, mint amennyi általában egy hat hónapos időszakban elő szokott fordulni, és meglepően sok eltűnés történt a Central Park környékén. D'Agosta tovább bámulta a térképet. Mintha nem véletlenszerűen helyezkedtek volna el a pontok. Motoszkált az agyában, hogy van benne valami rendszer, de nem tudott rájönni, hogy micsoda. – Álmodozik, hadnagy úr? – szólalt meg egy ismerős alt hang. D'Agosta meglepetten összerezzent, és megfordult. Hayward volt az, akit immár hivatalosan is ráállítottak az ügyre Waxie-vel együtt. – Maga nem szokott kopogni? – csattant fel D'Agosta. – De igen, szoktam, de azt mondta, a lehető leghamarabb kéri ezt az anyagot. – Hayward egy vaskos papírcsomót mutatott fel karcsú kezében. D'Agosta átvette, és lapozgatni kezdte a papírokat. Az elmúlt hat hónapban a Central Park és a West Side körzetében történt hajléktalangyilkosságokról szóló jelentések voltak. Persze egyik ügyben sem folyt komoly nyomozás. – Jézusom – motyogta D'Agosta a fejét csóválgatva. – Akkor jobb lesz, ha ezeket is megjelöljük a térképen. – Hangosan felolvasta a helyszíneket, Hayward pedig piros rajzszöggel jelölte meg őket. D'Agosta egy pillanatig csak állt, és csodálta a nő dús fekete haját és fehér bőrét. Habár ezt nem kötötte Hayward orrára, titokban azért örült, hogy segít neki. Rendíthetetlen magabiztossága olyan volt,

mint egy nyugodt menedék a tomboló vihar közepén. És azt is be kellett ismernie, hogy a látványa sem kellemetlen. A folyosóról futó léptek zaja és kiabálás szűrődött be, aztán valami nagyot puffant a földön. D'Agosta összevont szemöldökkel biccentett Haywardnak, hogy nézze meg, mi történt. Hamarosan újabb ordítozás hallatszott, és D'Agosta a saját nevét is meghallotta. Kíváncsian dugta ki az orrát az ajtón. Egy hihetetlenül mocskos ember állt a folyosón, és két rendőrrel dulakodott, akik megpróbálták lefogni. Hayward félrehúzódva, egész testében megfeszülve állt, mintha várná az alkalmat, hogy közbeavatkozhasson. D'Agosta felmérte a férfit: csapzott, mocskos haj, sárgás arcbőr, kiéhezetten sovány alak. Egy fekete nejlon szemeteszsákot szorongatott, benne lehetett minden földi tulajdona. – Beszélni akarok a hadnaggyal! – kiabálta vékony, rekedtes hangon a hajléktalan férfi. – Információim vannak! Követelem, hogy… – Hé, öregem – szólt rá az egyik rendőr, és undorodva próbálta visszarángatni a férfit zsíros kabátjánál fogva. – Ha van valami mondanivalója, mondja el nekem, rendben? A hadnagy nem ér rá. – Tessék, ott van! – mutatott a férfi remegő ujjal D'Agostára. – Látják, igenis ráér! Vegye le rólam a kezét, vagy panaszt teszek, nem hallja? Hívom az ügyvédemet! D'Agosta visszament az irodájába, becsukta az ajtót, és tovább nézegette a térképet. Odakint tovább folyt a hangos vitatkozás. A hajléktalan magas, éles hangja különösen fülsértő volt, és a kiabálásba Hayward egyre bosszúsabb hangja is belevegyült. Úgy tűnt, a férfi nem hajlandó távozni. Hirtelen kivágódott az iroda ajtaja, és a hajléktalan zuhant be az ajtón, a sarkában a dühös Hayward őrmesterrel. A férfi behátrált az iroda legtávolabbi sarkába, és védekezve tartotta maga elé a nejlonzsákot. – Meg kell hallgatnia, hadnagy! – kiáltotta. – Micsoda mocskos disznó – zihálta Hayward, és megtörölte a kezét vékony combján. – Ne jöjjön közelebb! – kiáltotta vékony hangján a hajléktalan férfi. D'Agosta fáradtan felsóhajtott. – Minden rendben, őrmester – mondta, aztán a hajléktalanhoz fordult. – Jól van, kap öt percet. De

azt hagyja kint – mutatott a nejlonzsákra, melynek a szaga megcsapta az orrát. – El fogják lopni – közölte a férfi. – Ez egy rendőrőrs – csattant fel D'Agosta. – Senki sem fogja ellopni a vackait. – Ezek nem vacakok! – tiltakozott a férfi, de azért átadta a mocskos zsákot Haywardnak, aki sietősen eltávolította az irodából. Aztán visszatért, és becsukta maga után az ajtót, hogy a bűz ne jöhessen be. A hajléktalan férfi viselkedése egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott. Előbbre lépett, leült a látogatóknak odakészített székek egyikére, keresztbe tette a lábát, és úgy viselkedett, mintha a legteljesebb mértékben otthon érezné magát. A szag, mely belőle áradt, még erősebb lett. D'Agostának nyugtalanító módon az a bűz jutott az eszébe, melyet a vasúti alagutakban érzett. – Remélem, kényelmesen elhelyezkedett – jegyezte meg, és a szivarját a lehető legközelebb tartotta az orrához. – Négy perce maradt. – Ami azt illeti, Vincent, kényelmesen érzem magam, már amennyire a jelenlegi állapotomban ez lehetséges. D'Agosta döbbenten engedte le a szája elől a szivart. – Sajnálattal látom, hogy még mindig dohányzik – pillantott a hajléktalan férfi a szivarra. – Mindenesetre azt észrevettem, hogy az ízlése némileg javult. Dominikai dohány, ha nem tévedek, Connecticut fedőlevelekkel. Ha már mindenáron dohányozni akar, ez nagy előrelépés azokhoz az ócska szivarokhoz képest, melyeket régebben szívott. D'Agosta szóhoz sem jutott. Ismerte a hangot, ismerte a dallamos déli kiejtést, csak épp nem tudta összekapcsolni a bűzlő, koszos csavargóval, aki előtte ült. – Pendergast? – kérdezte döbbenten. A hajléktalan bólintott. – De hát mi a… – Remélem, megbocsátja a kissé színpadias belépőt – folytatta Pendergast. – Próbára akartam tenni, hogy mennyire hatékony az álöltözetem. – Aha – bólintott D'Agosta. Hayward közelebb lépett, és D'Agostára pillantott. Most először tűnt úgy, hogy kissé zavarban van. – Hadnagy… – kezdte.

D'Agosta vett egy nagy levegőt, és a rongyos alakra mutatott, aki a kezét az ölében összekulcsolva, a lábait elegánsan keresztbe vetve ült. – Őrmester, hadd mutassam be Pendergast különleges ügynököt az FBl-tól. Hayward a hadnagyra bámult, aztán a hajléktalanra. – Na ne – mondta aztán. Pendergast örömében felnevetett. A szék karfájára könyökölt, és a kezére támasztotta az állát, úgy nézett Haywardra. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, őrmester. Szívesen kezet fognék, de… – Ne fáradjon – mondta gyorsan Hayward, az arcán továbbra is némi gyanakvással. D'Agosta odalépett a látogatóhoz, és megszorongatta vékony, piszkos kezét. – Te jóságos ég, Pendergast, de jó, hogy újra látom! Már nagyon kíváncsi voltam, mi történt magával. Úgy hallottam, végül nem fogadta el a New York-i iroda igazgatói posztját. Nem láttam azóta, hogy… – A múzeumi gyilkosságok óta – bólintott Pendergast. – Látom, megint az újságok címlapjára került a történet. D'Agosta visszaült az íróasztalához, és a homlokát ráncolva bólintott. Pendergast a falra szegezett térképre pillantott. – Elég komoly problémával áll szemben, Vincent. Egy sorozat brutális gyilkosság a föld alatt és a felszínen, a város krémje fel van háborodva, és most az újabb híresztelések szerint még a Mbwun is visszatért… – El sem tudja képzelni, milyen a helyzet, Pendergast. – Bocsássa meg, hogy ellentmondok, de nagyon is el tudom képzelni. Valójában azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem lenne-e szüksége némi segítségre. D'Agosta arca felderült, aztán óvatosabb lett. – Hivatalosan? – kérdezte. Pendergast elmosolyodott. – Attól tartok, a félhivatalosnál többet nem ígérhetek. Mostanában többé-kevésbé én választom meg, milyen ügyekkel foglalkozom. Az utóbbi egy évben technikai jellegű feladatokon dolgoztam, melyekről majd máskor mesélek. Mondjuk úgy, hogy megkaptam a New York-i iroda jóváhagyását, hogy segítsek ebben az ügyben a rendőrségnek. Persze nyilvánosan nem ismerhetem be, hogy részt veszek a nyomozásban. Egyelőre még semmi bizonyíték sincs arra, hogy szövetségi

bűncselekményekkel állunk szemben. – Legyintett és hozzátette: – Az az én bajom, hogy egyszerűen nem tudom távol tartani magam egy ilyen érdekes ügytől. Bosszantó szokás, de nem tudok felhagyni vele. D'Agosta kíváncsian fürkészte az FBl-ügynököt. – És miért nem láttam lassan már két éve? Szerintem New Yorkban épp elég érdekes ügy adódik. Pendergast félrehajtotta a fejét. – Nekem nem – felelte. D'Agosta Haywardhoz fordult. – Ez az első jó dolog, ami eddig ezzel az üggyel kapcsolatban történt – jegyezte meg. Pendergast D'Agostáról Haywardra pillantott, majd ismét vissza a hadnagyra. Halvány szürkéskék szeme élesen ragyogott piszkos arcában. – Ez hízelgő, Vincent. De térjünk rá a munkára. Mivel úgy tűnik, a külsőm mindkettőjüket meggyőzte, azt remélem, hogy a lehető leghamarabb kipróbálhatom magam a föld alatt is. Addig is tájékoztatnának a nyomozás eddigi állásáról? – Szóval maga is egyetért azzal, hogy a Wisher-gyilkosság és a hajléktalangyilkosságok összefüggenek? – kérdezte Hayward még mindig egy kicsit gyanakodva. – Teljes mértékben egyetértek, őrmester… Hayward a neve, ugye? – kérdezte Pendergast, aztán felkapta a fejét. – Csak nem Laura Hayward? – És ha igen? – kérdezte Hayward óvatosan. – Nagyszerű – mondta halkan Pendergast. – Hadd gratuláljak a Journal of Abnormal Sociology múlt havi számában megjelent cikkéhez. Rendkívül érdekes volt, amit a föld alatt élő hajléktalanok társadalmi hierarchiájáról írt. Mióta csak ismerte, D'Agosta most először látta úgy, hogy Hayward határozottan kínosan érzi magát. Elpirult és elfordult. Láthatóan nem volt hozzászokva a bókokhoz. – Őrmester…? – fordult kérdőn a nőhöz. – A New York-i egyetemen tanulok – felelte Hayward még mindig elfordítva tekintetét, aztán dacosan és kihívóan meredt D'Agostára, mintha azt várná, hogy az valami rosszindulatú megjegyzést tegyen. – A szakdolgozatom témája a föld alatti társadalom kasztrendszere. – Hát ez remek – mondta D'Agosta. Meglepte a nő védekező magatartása, de egy kicsit ő maga is védekező állásba vonult. Hogyhogy nekem erről soha nem beszélt? Azt hiszi, olyon ostoba vagyok?

– De miért egy ilyen kevéssé ismert folyóiratban publikálta? – kérdezte Pendergast. – Véleményem szerint a Law En/orcement Bulletin lett volna a nyilvánvalóan legjobb választás. Hayward, aki közben visszanyerte magabiztosságát, halkan felnevetett. – Most viccel? D'Agosta hirtelen megértette, milyen helyzetben lehet. Egy apró termetű, törékeny nő a hajléktalanokkal foglalkozó csoportnál, amely tele van nagydarab fickókkal. Ráadásul eközben egyetemre jár… Megcsóválta a fejét, amikor elképzelte, mennyi gúnyolódásban lehet része. – Á, igen, értem – bólogatott Pendergast. – Mindenesetre nagyon örülök, hogy találkoztunk. De térjünk a tárgyra. Szeretném látni a gyilkosságok helyszínén készült jelentéseket. Minél többet megtudunk az elkövetőről, annál hamarabb megtalálhatjuk. Persze az is lehet, hogy többen vannak. Nemi erőszak egyik esetben sem történt, ugye? – Nem. – Talán fetisiszta az illető. Az biztos, hogy élvezettel visz magával szuvenírt a helyszínről. Ellenőriznünk kell minden aktát a régebbi sorozatgyilkosokról. Arra gondoltam, hogy a számítógépes adatbázis segítségével összevethetnénk az áldozatok adatait, hátha van bennük valamilyen közös vonás. Másodszor is átnézhetnénk az eltűnt személyek listáját. Közös nevezőt kellene találni az áldozatokban, bármilyen apróságot is. – Majd én intézkedem – mondta Hayward. – Nagyszerű. – Pendergast felállt, és az íróasztalhoz lépett. – Akkor, ha megnézhetném a nyomozati aktákat… – Üljön csak le – mondta gyorsan D'Agosta az orrát fintorgatva. – Az álruhája kissé túlságosan is valósághű, már ha érti, mire gondolok. – Hogyne, tudom – felelte könnyedén Pendergast, és visszaült a székre. – Tökéletesen valósághű. Hayward őrmester, lenne olyan kedves ideadogatni az aktákat?

18. fejezet Margo kíváncsian nézett körbe, miután elfoglalta a helyét a tágas Linnaeus előadóteremben, amely a Természettudományi Múzeum legrégebbi épületének a mélyén bújt meg. Az 1882-ben kialakított

terem nagyon elegáns volt. Hatalmas boltívek törtek a magasba a sötét tölgyfával burkolt falak fölött, a kupola mentén bonyolult mintázatú fríz húzódott körbe. A dombormű az evolúció folyamatát ábrázolta a finoman kifaragott egysejtűektől az Ember nagyszerű alakjáig. Margo megbámulta az Embert szimbolizáló figurát: frakkban, cilinderben és sétapálcával ábrázolták. Csodálatos emlékműve volt ez a 19. századi darwini evolúciós felfogásnak: folyamatos felfelé menetelés az egyszerűtől az összetettig, amelynek megkoronázása maga az ember. Margo tudta, hogy a modern elmélet már nagyon eltér ettől. Az evolúcióról kiderült, hogy sokkal inkább véletlenszerű folyamatok irányítják, tele van zsákutcákkal és különös csavarokkal. Dr. Frock – aki most ott ült mellette a kerekes székében – nagyban hozzájárult mindennek a megértéséhez a fraktálevolúciós elmélet kidolgozásával. Az evolúcióval foglalkozó biológusok már nem úgy gondolták, hogy az emberiség az evolúció kiteljesülése, hanem inkább a Mammalia, vagyis az emlősök egy általános, kevésbé fejlett alcsoportjának a zsákutcája. Margo a nyakát nyújtogatva nézett hátra a vetítőfülke kisablaka felé. A pompás, régies stílusú termet rejtett, mechanikus táblákkal, leereszthető vetítővásznakkal modern előadóvá alakították, és a legmodernebb, számítógépes vezérlésű multimédiás berendezésekkel szerelték fel. Aznap már vagy századszor merült fel benne a kérdés, hogy vajon kitől szivárgott ki az az információ, hogy a múzeum is részt vesz a nyomozásban. Bárki volt is az, nyilván nem értesült mindenről – a második csontváz groteszk elváltozásait nem említette –, de azért éppen eleget tudott. Margo némiképp megkönnyebbült, hogy nem kell Smithback érdekében szólnia, bár annak egyáltalán nem örült, hogy már tudta, milyen jellegűek a fognyomok. Szinte rettegett Bitterman holttestének beérkezésétől, attól félt, hogy az azon talált bizonyítékok csak megerősítik gyanújukat. Margo hangos zümmögést hallott, és a terem elejében lévő dobogón egy nagy vetítővászon ereszkedett alá. A kétezer férőhelyes teremben mindössze hét feszült ember várakozott. Frock egy Wagner-operából dudorászott egy részletet, és vaskos ujjaival idegesen dobolt ütött-kopott kerekes széke karfáján. Az arca kifejezéstelen volt, de Margo tudta, hogy magában füstölög. A protokoll úgy kívánta, hogy Brambell, a főhalottkém

tartsa az előadást, és Frock ezt láthatóan zokon vette. Több sorral előttük ott ült D'Agosta hadnagy, mellette egy kövérkés rendőrkapitány gyűrött egyenruhában, és két, unottnak látszó gyilkossági nyomozó. A világítást gyengébbre állították, és Margo már csak Brambell hosszúkás, csontos arcát és kopasz feje búbját látta, amelyet alulról világított meg a felolvasóállvány kislámpája. Egyik kezében egy furcsa, műanyag tárgyat szorongatott, a vetítő távirányítóját. Margo úgy találta, hogy meglehetősen hátborzongatóan fest – mint Drakula fehér köpenyben. – Akkor térjünk rá rögtön a bizonyítékokra – szólalt meg Brambell. Éles, szinte vidáman csengő hangja csak úgy mennydörgött a terem két oldalán elhelyezett hangszórókból. Margo látta, hogy Frock bosszúsan megdermed. Egy csont hatalmasra felnagyított képe jelent meg a vetítővásznon, kísérteties, szürke fényben fürdetve az egész termet. – Ez itt Pamela Wisher harmadik nyakcsigolyájának a fotója. Amint látják, tisztán kivehetők rajta egy fogsor nyomai. Brambell átkapcsolt a következő diaképre. – Ez itt az egyik fognyom kétszázszorosra nagyítva, itt pedig a keresztmetszet látható. Amint látják, a fog egyértelműen emlős állaté. A következő diasorozat a két holttest különféle csontjain végzett laborvizsgálatok eredményeit mutatta be, például azt, hogy mekkora nyomás kellett ahhoz, hogy ilyen mélységű nyomok keletkezzenek. – Huszonegy tisztán kivehető nyomot, bemélyedést vagy karcolást azonosítottunk a két áldozat csontjain, amelyek fogaktól származnak – folytatta Brambell. – Van még néhány nyom, amelyeket mintha valami tompa tárgy okozott volna. Túl szabályosak ahhoz, hogy fognyomok legyenek, ahhoz azonban túl durvák, hogy igazán éles késtől származzanak. Olyasféle nyomok, amilyeneket esetleg egy primitív fejsze vagy kőkés okozna. Ezek főleg a nyakcsigolyákon láthatóak, talán a lefejezésnél keletkeztek. A nyomás ereje – Brambell az elektronikus mutatópálcával mutatott oda – 500-tól 900 psi-ig terjedhetett. Ez jelentősen kevesebb annál az 1200 psi-nél, mint amennyit eredetileg becsültünk. Vagyis amit maga becsült, tette hozzá magában Margo Frockra pillantva.

Újabb fotó jelent meg a vetítővásznon. – Az itt látható csontkeresztmetszetek részletes vizsgálata azt mutatta ki, hogy a vér beszivárgott a csontszövetek közé, és magába a csontvelőbe is. Ez arra utal, hogy a harapásnyomok a halál beállta előtt keletkeztek. Csönd lett. – Máshogy fogalmazva, a halál beálltával egy időben. – Brambell megköszörülte a torkát. – Mivel a maradványok már nagymértékben bomlásnak indultak, lehetetlen lenne határozottan megállapítani a halál okát. De azt hiszem, nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy az áldozatok masszív trauma és vérveszteség miatt haltak meg, ugyanakkor, amikor a fognyomok keletkeztek. Brambell színpadiasan a közönség felé fordult. – Tudom, hogy mindnyájukban ugyanaz a kérdés merül fel: milyen lénytől származnak ezek a harapásnyomok? Mint tudják, a sajtóban olyan spekulációk is napvilágot láttak, hogy a gyilkos egy újabb Mbwun. Látszik rajta, hogy élvezi, gondolta Margo. Érezte, hogy a teremben egyre fokozódik a feszültség. D'Agosta már tűkön ült. – Alaposan összevetettük ezeket a fognyomokat a Mbwun tizennyolc hónappal ezelőtti áldozatain talált nyomokkal, amelyekről a múzeum természetesen sok adatot megőrzött. Két határozott következtetésre jutottunk. Brambell vett egy nagy lélegzetet, és körbenézett. – Először is, ezeket a nyomokat nem ejthették a Mbwun fogai. Nem egyezik sem a keresztmetszetük, sem pedig a szélességük vagy a hosszúságuk. Margo látta, hogy D'Agosta válla elernyed, szinte összeroskadt a megkönnyebbüléstől. – Másodszor, a nyomokat semmiképp nem ejtették 900 psi-nél nagyobb erővel, ami pontosan megfelel egy kutya, vagy még inkább egy ember harapásának erősségével. Semmiképp sem a Mbwun kategóriája. A diaképek most már gyorsabb tempóban követték egymást, különféle mikroszkópos felvételek a fognyomokról és harapásnyomokról. – Egy egészséges, rendszeresen rágógumit rágó férfi 850-900 psi erőt képes kifejteni egy kemény harapással – folytatta Brambell. – Ezeket a nyomokat minden további nélkül hagyhatták emberi szemfogak. De lehetett mondjuk egy csapat kóbor kutya is, amelyek a csatornahálózatban megtámadták és széttépték az áldozatokat. Véleményem szerint azonban a

lenyomatok inkább emberi eredetre utalnak, és nem kutyára vagy egyéb olyan állatra, amely esetleg a csatornákban élhet. – Lehet, hogy többféle lény él a csatornákban, mint ahogy azt ön álmodni képes, dr. Brambell – szakította félbe valaki erős, déli akcentussal. Talán alabamai vagy louisianai lehetett. A lakonikus hang halk volt, és enyhe, udvarias cinizmus csengett benne. Margo megfordult, és Pendergast ügynök vékony alakját pillantotta meg az egyik leghátsó sorban. Nem is vette észre, hogy mikor jött be. Pendergast elkapta Margo pillantását, és odabólintott. Színtelen szeme megvillant a sötétben. – Üdvözlöm, Miss Green – mondta. – Elnézést, most már ugye dr. Green? Margo elmosolyodott, és ő is bólintott. A Frock múzeumi irodájában rendezett búcsúparti óta nem találkozott az FBlügynökkel. Sok embert akkor látott utoljára, akik részt vettek a múzeumi szörny ügyében, ahogy dr. Frockot vagy Greg Kawakitát is. Frock némi erőfeszítés árán hátrafordult a kerekes székében, ő is biccentett üdvözlésül, aztán visszafordult a vetítővászon felé. Brambell az újonnan érkezett férfira szegezte tekintetét. – Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? – Pendergast különleges ügynök az FBI-tól – felelte D'Agosta. – Segít nekünk a nyomozásban. – Értem – mondta Brambell. – Örvendek. – Gyorsan visszafordult a vetítővászonhoz, és folytatta: – Akkor térjünk át a következő kérdésre: az ismeretlen holttest azonosítására. Ezen a téren szolgálhatok néhány jó hírrel. Azt hiszem, amit mondani fogok, még a kollégáim számára is meglepetés lesz – biccentett Frock és Margo felé –, mivel csak nemrégiben értesültem róla. Frock előredőlt, az arcán kifürkészhetetlen kifejezés honolt. Margo hol az egyik tudósra pillantott, hol a másikra. Lehetséges, hogy Brambell szándékosan elhallgatott előlük valamit, hogy az övé legyen minden dicsőség? – Kérem, vegyék szemügyre alaposan a következő felvételt. – Egy újabb kép jelent meg a vetítővásznon: a röntgenfelvétel a négy kis, fehér háromszöggel, amelyeket Margo fedezett fel. – Négy apró, háromszög alakú fémdarabka van beágyazódva az ismeretlen csontváz derékcsigolyájába. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, miután dr. Green felfedezte a röntgenfelvételen. Aztán tegnap este hirtelen eszembe villant, mi lehet ez. A mai nap nagy

részét azzal töltöttem, hogy ortopéd sebészekkel konzultáltam. Ha nem tévedek, a hét végére, vagy talán már hamarabb is meg tudjuk állapítani az ismeretlen áldozat személyazonosságát. Elmosolyodott, diadalmasan végighordozta a tekintetét a hallgatóságon, és egy pillanatig gúnyosan megpihent Frockon. – Feltételezem, úgy gondolja, hogy azok a háromszögek… – kezdte Pendergast. – Egyelőre nem mondhatok többet a témáról – vágott közbe nyomatékosan Brambell. Kattintott a távirányítón, és egy újabb diakép villant fel, amely egy erősen bomlásnak indult fejet ábrázolt üres szemgödrökkel és vicsorgó fogakkal. Margo ugyanolyan borzalmasnak találta a látványt, mint amikor először megérkezett a fej a laborba. – Amint azt mindnyájan tudják, ezt a fejet tegnap kaptuk meg, hogy vizsgáljuk meg. D'Agosta hadnagy talált rá, miközben a hajléktalanok között történt gyilkosságok ügyében nyomozott. Habár a végleges jelentés csak pár nap múlva fog elkészülni, annyit tudunk, hogy a fej egy rosszul táplált férfié, akit nagyjából két hónappal ezelőtt gyilkolhattak meg. Számos nyom található rajta, megint csak főleg a nyakcsigolyák környékén, némelyek fogaktól származnak, mások valószínűleg valamilyen primitív eszköztől. Az a tervünk, hogy exhumáltatjuk a fej nélküli holttestet, hogy alaposabban is megvizsgálhassuk. Jaj, ne! – gondolta Margo. Brambell felvillantott még néhány diát. – Tanulmányoztuk a nyaksérüléseket, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a támadó ereje inkább egy emberre jellemző, és semmi esetre sem a Mbwunra. A vetítővászon kivilágosodott, Brambell pedig lerakta az asztalra a távirányítót. Miközben kigyulladtak a lámpák, D'Agosta felállt. – Nem is tudják, mennyire megkönnyebbültem – mondta. – Tehát akkor egyértelműen kijelenthetjük, hogy embertől származnak a harapásnyomok? Brambell bólintott. – Nem kutyától vagy egy olyan állattól, amely esetleg a csatornákban él? – A nyomok milyenségét és állapotát tekintve nehéz lenne teljesen kizárni egy kutya lehetőségét, de én úgy vélem, sokkal valószínűbb, hogy egy vagy több embertől származnak. Ha legalább egy tiszta

foglenyomatunk lenne, akkor biztosabban tudnánk, de így sajnos… – Brambell széttárta a kezét. – És ha néhány sérülést valóban egy kezdetleges eszközzel ejtettek, akkor végképp kizárhatjuk a kutyát. – És ön mit gondol, dr. Frock? – fordult D'Agosta a professzorhoz. – Egyetértek dr. Brambell-lel – felelte kurtán Frock. – Ha még emlékszik – folytatta –, eredetileg is én képviseltem azt az álláspontot, hogy ez nem egy Mbwun-szerű szörnyeteg műve. Örülök, hogy beigazolódott a véleményem. Mindazonáltal tiltakoznom kell az ellen, hogy dr. Brambell a saját szakállára dolgozik az ismeretlen holttest azonosításán. – Tudomásul vettem – bólintott Brambell halvány mosollyal. – Szóval egy utánzó gyilkossal van dolgunk – szólt közbe Waxie kapitány. Csönd lett. Waxie felállt, és körbenézett. – Egy pszichopata, aki a múzeumi szörny gyilkosságaiból merít ihletet – mondta hangosan. – Valami őrült, aki embereket gyilkol, levágja a fejüket, és esetleg eszik is az áldozataiból. – Ez elképzelhető a bizonyítékok alapján – mondta Brambell –, attól eltekintve, hogy… Waxie közbevágott. – Egy sorozatgyilkos, aki valószínűleg hajléktalan. – Nézze, Waxie kapitány – mondta D'Agosta –, ez még nem magyarázza meg… – De igen, mindent megmagyaráz! – erősködött Waxie. Hirtelen kivágódott a terem ajtaja, és egy dühös hang csattant fel: – Nekem meg mi a fenéért nem szóltak erről a megbeszélésről? Margo hátrafordult, és rögtön megismerte a himlőhelyes arcot, a kitüntetésekkel és sávokkal díszített, kifogástalan egyenruhát. A padsorok között Horlocker rendőrfőkapitány közeledett feléjük szapora léptekkel, a nyomában két rendőrrel. D'Agosta arcán fáradtság futott át, aztán semleges maszkot öltött. – Főkapitány úr, én küldtem egy… – Mit? Egy értesítést? – Horlocker dühös arccal odalépett Waxie és D'Agosta mellé. – Vinnie, úgy hallottam, hogy a múzeumban is átkozottul elszúrta annak idején a dolgot. Elejétől fogva nem vonta be kellőképpen a nyomozásba a vezetőséget. Maga meg az az ostoba Coffey váltig azt állították, hogy egy sorozatgyilkosról van szó, és hogy kézben tartják a helyzetet. Mire rájöttek, hogy

valójában mivel állnak szemben, már az egész múzeum tele volt hullákkal. – Ha nem haragszik, főkapitány úr, ez teljesen téves beállítása a történteknek – szólalt meg a terem túlsó végéből egy dallamos hang. Margo látta, hogy Horlocker a hang irányába kapja a fejét. – Ez meg kicsoda? – kérdezte. D'Agosta válaszolni akart, de Pendergast felemelt kézzel megállította. – Hagyja csak, Vincent. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, főkapitány úr: Pendergast különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Horlocker összevonta a szemöldökét. – Hallottam már magáról. Maga is részt vett az egész múzeumi fiaskóban. – Így is lehet mondani – felelte Pendergast. – Szóval, mit akar, Pendergast? – kérdezte türelmetlenül Horlocker. – Ez nem a maga hatásköre. – Tanácsadói minőségben segítek D'Agosta hadnagynak. Horlocker szúrósan meredt rá. – D'Agostának nincs szüksége segítségre. – Bocsássa meg, ha ellentmondok – felelte Pendergast –, de szerintem a hadnagynak – és önnek is – minden lehetséges segítségre szüksége van. – Waxie-re pillantott, aztán megint Horlockerre. – Ne aggódjon, főkapitány úr, nem én akarom letartóztatni a gyilkost, és learatni a babérokat. Csak azért vagyok itt, hogy segítsek a pszichológiai profilalkotásban. – Hát ez megnyugtató – morogta Horlocker. Aztán D'Agostához fordult. – Szóval, mire jutottak eddig? – A halottkém azt mondja, péntekre meg tudja állapítani az ismeretlen áldozat személyazonosságát, és úgy gondolja, a harapásnyomok egy vagy több embertől származnak. – Több embertől? – Véleményem szerint a bizonyítékok egyre inkább arra utalnak, hogy több elkövetővel van dolgunk – mondta D'Agosta. Brambell egyetértően bólogatott. Horlocker fájdalmas arcot vágott. – Maga szerint két pszichopata kannibál szaladgál a városban? Az ég szerelmére, Vinnie, használja a fejét! Csakis egy hajléktalan sorozatgyilkos lehet, aki a magafajták közül szedi az áldozatait. Aztán időnként egy normális

ember is arra téved, rossz időben jár rossz helyen – mint Pamela Wisher vagy az a Bitterman nevű fickó –, és otthagyja a fogát. – Egy normális ember? – mormolta Pendergast. – Tudja, hogy értem, a társadalom produktív tagja, akinek lakcíme is van. – Horlocker a homlokát ráncolva D'Agostához fordult. – Adtam magának egy határidőt. Ennél sokkal többet vártam volna. Waxie feltápászkodott a helyéről. – Én meg vagyok győződve róla, hogy egyetlen elkövetővel állunk szemben. – Pontosan – helyeselt Horlocker. Körbenézett arra várva, hogy valaki megpróbáljon ellentmondani neki. – Tehát egy hajléktalan az elkövető, aki valószínűleg valahol a Central Parkban él, és azt hiszi, ő a múzeumi szörny. Ráadásul a Times nyavalyás cikke miatt a fél város fel van bolydulva. – Megint D'Agostához fordult. – Hogy akarja elintézni? – förmedt D'Agostára. – Du calme, du calme, főkapitány úr – szólt közbe megnyugtatóan Pendergast. – Többnyire úgy tapasztaltam, hogy minél hangosabban beszél valaki, annál kevesebb a mondanivalója. Horlocker döbbenten meredt rá. – Nem beszélhet velem ilyen hangon! – Épp ellenkezőleg, én vagyok az egyetlen ebben a teremben, aki így beszélhet – felelte Pendergast. – Úgyhogy az én feladatom rámutatni, hogy egy sor minden alátámasztást nélkülöző feltevéssel állt elő. Először is, hogy a gyilkos egy hajléktalan. Másodszor, hogy a Central Parkban él. Harmadszor, hogy pszichopata. És negyedszer, hogy csak egy elkövetővel állunk szemben. – Pendergast majdnem barátságosan nézett a rendőrfőkapitányra, mint egy türelmes szülő a hisztis gyerekére. – Meglehetősen nagyszámú találgatást sikerült bezsúfolnia egyetlen mondatba, Horlocker főkapitány úr. Horlocker Pendergastra meredt, kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Vetett egy gyilkos pillantást D'Agostára, sarkon fordult, és kivonult a teremből, úgy, hogy a kísérői alig tudták utolérni. Az ajtó becsapódott, majd csönd lett. – Micsoda nevetséges színjáték – motyogta Frock, és idegesen fészkelődött a kerekes székében. D'Agosta felsóhajtott, és Brambellhez fordult. – Nem ártana, ha a jelentéséből elküldené egy példányt Horlocker főkapitány úrnak is. Fogalmazzon egyszerűen, csak a legfontosabbak legyenek benne.

Mellékeljen jó sok fotót, és legyen olyan, hogy egy negyedik osztályos gyerek is megérthesse. Brambell elnevette magát. Kopasz fején megcsillant a vetítő fénye. – Rendben van, hadnagy úr, minden tőlem telhetőt elkövetek. Waxie mindkettőjükre helytelenítő pillantást vetett, aztán az ajtó felé indult. – Nem profi dolog a főkapitányon tréfálkozni – jegyezte meg. – Nekem fontosabb dolgom is van, mint itt ácsorogni és viccelődni. D'Agosta utána bámult. – Jobban meggondolva legyen inkább harmadik osztályos szint – jegyezte meg –, hogy Waxie kapitány is megértse. Smithback hátrább lépett a terem hátsó részében elhelyezett vetítőfülke kisablakától, és elégedetten kapcsolta ki kis magnóját. Várt és hallgatózott, amíg az utolsó ember is elhagyta az előadótermet. A vetítő kijött a gépházból, és gyanakvó arccal nézett Smithbackre. – Hé, azt mondta, hogy… Az újságíró egy legyintéssel elhallgattatta. – Tudom, tudom, de nem akartam még jobban felidegesíteni. – Tessék. – Smithback előhúzott a tárcájából egy húszdollárost, és odanyomta a férfi kezébe. – Nem fogadnám el, de a múzeumban nevetségesek a fizetések, abból nem lehet megélni New Yorkban. – A férfi idegesen a zsebébe gyűrte a bankjegyet. – Persze – bólogatott Smithback, és még egyszer kipillantott a vetítőnyíláson. – Nekem nem kell magyarázkodnia. Amit tett, azzal csak hozzájárult a sajtó szabadságához. Menjen, egyen egy jó ebédet. És ne aggódjon, még ha lecsuknak, akkor sem árulom el a forrásaimat. – Ha lecsukják? Smithback megveregette a férfi hátát, aztán a jegyzetfüzetét és a magnóját szorongatva kihátrált a fülkéből a régi, poros folyosóra, amelyet olyan jól ismert. Szerencséje volt – az öreg Pocahontas volt a portás az északi kijáratnál, akit azért neveztek el így, mert annyi pirosítót kent az arcára, hogy úgy festett, mint egy harci színekkel kimázolt indián. Smithback rávillantotta legszebb mosolyát és csábosán rákacsintott, miközben a hüvelykujjával ügyesen eltakarta múzeumi belépőjén a lejárat dátumát.

19. fejezet Margo a forgóajtón át belépett a 27. kerületi rendőrkapitányság épületébe, aztán rögtön balra kanyarodott, és elindult lefelé az alagsorba vezető hosszú lépcsőn. A korlátot évtizedekkel ezelőtt leszerelték a sárgára festett falról, vigyáznia kellett, nehogy megcsússzon a betonlépcsőkön. Annak ellenére, hogy vaskos kőfalak vették körbe, már tompán hallotta a halk pukkanásokat, mielőtt még leért volna a lépcső aljába. Ahogy kinyitotta a súlyos, hangszigetelt ajtót, a tompa pukkanások hirtelen dörrenésekké fokozódtak. Összerezzent a zajtól. Odalépett az ügyeletes íróasztalához, és elkezdte keresgélni a táskájában az engedélyét. A rendőr megismerte, és csak intett, hogy mehet. – A tizenhetes pályára menjen – mondta, átadott egy tucat lőlapot meg egy ütött-kopott fülvédőt. Margo odafirkantotta a nevét és az időpontot a belépési naplóba, aztán végigsétált a folyosón, miközben felrakta a fülvédőt. A zaj így máris elviselhetőbb lett. Tőle balra a lőtér szinte minden egyes pályája foglalt volt. Rendőrök gyakoroltak, újratöltöttek, ellenőrizték az eredményeket. A kora este népszerű időpont volt, sokan jártak ide ilyenkor. A New York-i kapitányságokon található huszonöt méteres beltéri lőterek közül a 27. kerületi számított a legnagyobbnak és a legjobban felszereltnek. A tizenhetes pályához érve elővette a fegyverét, egy doboz lőszert, és néhány póttárat a táskájából. A lőszeres dobozt lerakta a kis párkányra, aztán szemügyre vette félautomata pisztolyát. A mozdulatok már olyan gépiesek és megszokottak voltak, mint amennyire furcsának tűntek még egy évvel ezelőtt, amikor beszerezte a fegyvert. Miután mindent ellenőrzött, a helyére csúsztatott egy teli tárat, kitűzött egy lőlapot, és tízméteres távolságba állította. Aztán megfogta a fegyvert a Weaver-fogással, ahogy tanulta: jobb keze a ravaszon, bal keze pedig alulról megtámasztja. A célgömbre összpontosítva meghúzta a ravaszt. Behajlított könyöke tompította a visszarúgás erejét. Egy pillanatig csak állt, és hunyorogva nézte a lőlapot, aztán gyorsan beleeresztette a tízes tár összes töltényét. Szinte gépiesen ellőtt még néhány tárat. Újratöltés, lőlapcsere, tűz. Amikor a lőszeres doboz félig kiürült, átváltott a huszonöt méteres távolságban lévő, ember alakú céltáblákra. Miután az utolsó tárat is

kiürítette, elfordult, hogy nekilásson megtisztogatni a fegyverét. Meglepetten pillantotta meg D'Agosta hadnagyot, aki összefont karral figyelte. – Hello! – kiabált oda Margo a nagy zajban, miután levette a fülvédőjét. D'Agosta a lőlap felé biccentett. – Lássuk, hogy sikerült. – Megvárta, amíg Margo odahúzta a lapot. – Szép találatok – dicsérte meg a hadnagy. Margo elnevette magát. – Magának köszönhetem, hogy ilyen jól megy. Ahogy azt is, hogy megkaptam az engedélyt. – A táskájába pottyantotta a kiürült tárakat, és arra gondolt, mennyire furcsállhatta D'Agosta, amikor annak idején felkereste. Úgy három hónappal a múzeumi gyilkosságok után berontott az irodájába, és megkérte, hogy önvédelmi célból szerezzen neki fegyverviselési engedélyt. Hogy is tudta volna elmagyarázni az állandó félelmet, a verejtékben úszó lidérces éjszakákat, a sebezhetőség érzését, amely állandóan gyötörte? – Bradtől úgy hallottam, nagyon jó tanítvány volt – mondta D'Agosta. – Gondoltam, hogy jól ki fognak jönni, ezért ajánlottam őt. De ami az engedélyt illeti, azért ne nekem legyen hálás. Pendergast személyesen intézte. Hadd nézzem csak, milyen pisztolyt adott Brad. Margo átadta. – Glock, 26-os modell, gyárilag módosított New York-i ravasszal. D'Agosta meglatolgatta a tenyerében a pisztoly súlyát. – Jó könnyű, bár csak rövid hatótávolságra pontos. – A barátja, Brad nagyon sokat segített. Megtanított mindent a szélerősségről, az állítható célzókészülékről. Mindent alaposan begyakoroltam. De másféle fegyverrel valószínűleg hasznavehetetlen lennék. – Azt kétlem. – D'Agosta visszaadta a fegyvert. – Ilyen találatokkal szerintem bármivel szembe tud nézni. – A kijárat felé biccentett. – Jöjjön, menjünk ebből a szörnyű zajból. Kikísérem. Margo az íróasztalnál a távozáskor is aláírta a naplót, és visszaadta a fülvédőt. Meglepetten látta, hogy D'Agosta is beírja a nevét. – Maga is lőtt? – kérdezte. – Miért ne? – fordult hozzá D'Agosta. – Még az ilyen vén rókák is berozsdásodnak egy idő után. – Elindultak felfelé a hosszú, meredek lépcsőn. – Az ilyen ügyektől, mint ez a mostani, mindenki

feszült lesz egy kicsit. Úgy éreztem, nem ártana némi gyakorlás. Főleg a legutóbbi megbeszélés után. Margo nem válaszolt. A lépcső tetejére érve megállt, és megvárta, amíg a hadnagy is beéri. D'Agosta kissé lihegve érte utol, aztán együtt kisétáltak a forgóajtón a Harmincegyedik utcára. Hűvös este volt, a forgalom gyér. Margo az órájára pillantott: majdnem nyolc. Hazasiet, összeüt egy könnyű vacsorát, aztán megpróbálja bepótolni a sok elmaradt alvást. – Fogadni mernék, hogy azoktól a nyavalyás lépcsőktől többen kaptak szívrohamot, mint a tésztaevéstől – morogta D'Agosta. – Úgy látom, magának meg se kottyant. Margo vállat vont. – Sokat edzem mostanában. – Észrevettem. Nem ugyanaz az ember, akit másfél évvel ezelőtt megismertem. Legalábbis külsőleg. Milyen edzésre jár? – Többnyire erősítőgyakorlatokat végzek, rövid sorozatokat nagy súlyokkal. D'Agosta bólintott. – Hetente többször? – Mindennap, felváltva dolgozom az alsó és a felső izomcsoportokon. – És mennyit tud kinyomni? Hatvan kilót? Margo megrázta fejét. – Ami azt illeti, hetvenet. D'Agosta bólintott. – Nem rossz. – Elindultak a Hatodik sugárút felé. – És bevált? – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy bevált-e? Margo összevonta a szemöldökét. – Nem értem, mire gondol – felelte, de alighogy kimondta, már értette, mire célzott a hadnagy. – Nem – folytatta aztán halkabban. – Legalábbis nem igazán. – Nem akartam kíváncsiskodni – mondta D'Agosta, és szórakozottan a zsebébe kotort egy szivar után. – Szókimondó fickó vagyok, ha eddig nem vette volna észre. – Talált egy szivart, és a körmével lepiszkálta róla a papírgyűrűt. – Az a borzalom a múzeumban mindnyájunkra hatással volt. Kiértek a sugarútra. Margo egy pillanatig habozott, és elnézett észak felé. – Sajnálom, csak nehéz beszélnem róla. – Tudom – bólintott D'Agosta. – Főleg most. – Rövid csönd lett, amíg a hadnagy rágyújtott. – Vigyázzon magára, dr. Green. Margo halványan elmosolyodott. – Maga is. És még egyszer köszönöm ezt. – Megpaskolgatta a táskáját, amelyben a pisztoly

lapult, aztán az autók között átszaladva elindult West Side-i otthona felé.

20. fejezet A hadnagy az órájára pillantott: este tíz volt, és még mindig nem tudtak felmutatni semmilyen eredményt. Járőregységek ellenőrizték a hajléktalanszállókat, az üdvhadsereg menhelyeit és az ingyenkonyhákat, de hiába érdeklődtek, senki sem hallott olyan valakiről, aki feltűnő érdeklődést mutatott volna a múzeumi szörny esete iránt. Hayward, akinek a föld alatt élő hajléktalanokra vonatkozó tudása egyre értékesebb forrás volt a számukra, több különleges razziát is vezetett. Sajnos, ezek is csalódást okoztak: a hajléktalanok egyszerűen eltűntek, behúzódtak a még sötétebb és még mélyebb alagutakba. Hayward azt is elmagyarázta, hogy az ilyen razziák egyébként is csak a felszínét érintik a város utcái alatt húzódó végtelen föld alatti alagút-hálózatoknak. De legalább egyre kevesebb lett az őrült telefonáló, akik a Post által kitűzött jutalom után ácsingóztak. Talán túlságosan beijedtek az emberek a Times cikke és a Bitterman-gyilkosság miatt. D'Agosta lenézett az íróasztalára, amely alig látszott ki a féligmeddig összehangolt járőrözésekről szóló jelentéskupac alól. Aztán már vagy századszorra aznap este, megint a falra szegezett térképre nézett, és mereven bámulta, mintha átható tekintetével kicsikarhatna belőle valamilyen választ. Mi az összefüggés a helyszínek között? Valami összefüggés mindig van – ez a nyomozói munka első számú aranyszabálya. Egyáltalán nem hitt abban, amit Horlocker mondott. Az ösztönei azt súgták, hogy a gyilkosságokat nem egy ember követte el. És ez nem csak ösztönös megérzés volt – egyszerűen túl sok eset történt, és az elkövetési mód bármennyire is hasonló volt, nem eléggé: voltak áldozatok, akiket lefejeztek, volt, akinek betörték a koponyáját, másokat csak megcsonkítottak. Talán valamiféle őrült szekta tagjai lehetnek az elkövetők. Ha folyton a Horlocker által kitűzött fenyegető határidőre gondolt, az csak zavarta az összpontosításban, itt most türelmes, módszeres, intelligens nyomozómunkára van szükség. D'Agosta felnevetett magában. Te jó ég, mintha csak Pendergastot hallanám!

Az irodájából nyíló raktárhelyiség csukott ajtaja mögül furcsa csoszogást hallott. Hayward pár perccel korábban ment be, hogy kávészünetet tartson. D'Agosta egy pillanatig bámulta az ajtót, miközben a zajok tovább folytatódtak. Végül felállt, odasétált, lenyomta a kilincset, és belépett. Hayward behajlított térdekkel a raktárhelyiség közepén állt. A bal karját mereven előrenyújtotta, mint egy nyílvesszőt, a jobb karját hátrahúzta a feje mellé. A kezét feszesen és enyhén behajlítva tartotta, meghajlított hüvelykujja felfelé mutatott. Kilencven fokban elfordult, és a levegőbe suhintva megcserélte a két karja helyzetét, aztán megint elfordult kilencven fokkal. Olyan volt az egész, mintha egy balettdarab veszélyes formáját gyakorolná. A mozdulatokat éles lélegzetvételekkel kísérte, D'Agostának az alagútban hallott sziszegés jutott az eszébe róla. Miközben figyelte, a nő újból megpördült és szembefordult vele, aztán lassú mozdulattal összeillesztette maga előtt a két tenyerét. – Óhajt valamit, hadnagy? – kérdezte. – Csak némi magyarázatot, hogy mi a fenét művel – felelte D'Agosta. Hayward teljes magasságában kihúzta magát, nagyot fújt, aztán felnézett a hadnagyra. – Ez az öt heian kata egyik formagyakorlata. – Hogy micsoda? – A shotokan karate formális gyakorlatai – felelte Hayward. – Segít relaxálni és formában tartani magam – magyarázta. – Épp szünetem van. – Akkor csak folytassa. – D'Agosta az ajtó felé fordult, aztán megtorpant, és visszanézett. – Milyen öve van? Hayward egy pillanatra felnézett. – Fehér – felelte. – Értem. Hayward halványan elmosolyodott. – A shotokan az eredeti japán karate küzdősport. Ők nem hisznek a különféle pasztellszínű övekben. Hat fokozata van a fehérnek, három a barnának, és azután jön a fekete. D'Agosta bólintott. – És maga melyik fokozatnál tart? – kérdezte kíváncsian. – Jövő hónapban teszem le a sankyu barna öves vizsgát. D'Agosta meghallotta, hogy kopog valaki az irodája ajtaján. Kisietett a raktárból, és becsukta maga után az ajtót. Waxie kapitány testes alakjával találta magát szembe. Waxie szó nélkül odalépett a

falra szegezett térképhez, és a háta mögött összekulcsolt kézzel tanulmányozni kezdte a rengeteg piros és fehér rajzszöget. – Van itt valami összefüggés… – szólalt meg végül. – Valóban? – D'Agosta igyekezett semleges hangot megütni. Waxie továbbra is hátat fordítva bölcsen bólintott. D'Agosta hallgatott. Tudta, hogy a halála napjáig bánni fogja, hogy Waxie-t is ráállították erre az ügyre. – Innen indul ki minden – bökött Waxie egy zöld foltra a térképen. D'Agosta látta, hogy a Central Park legelvadultabb részére, a Ramble nevű területre mutat. – Miből gondolja? – Egyszerű – felelte Waxie. – A főkapitány beszélt a vezető biztosítási statisztikusunkkal a személyzeti osztályról. Ő csak ránézett a gyilkosságok helyszíneire, lineáris elemzést végzett, és megállapította, hogy ebből a pontból erednek. Látja? A gyilkosságok helyszínei e körül a pont körül helyezkednek el félkörben. A Belvedere-ben történt eset jelenti a kulcsot. Waxie megfordult, és úgy folytatta: – A Ramble környékén vannak sziklák, barlangok, sűrű erdős részek, és sok hajléktalan él ott. Tökéletes rejtekhely. Ott fogjuk megtalálni a gyilkost. D'Agosta nem tudta megállni, hogy ne vágjon kissé hitetlenkedő arcot. – Akkor tisztázzuk: a személyzeti osztály egy biztosítási aktakukaca adta ezt az ötletet? És egy magán-nyugdíjbiztosítást nem akart magára sózni? Waxie összevonta a szemöldökét, és húsos arca elvörösödött. – Nem tetszik nekem ez a hangnem, Vinnie. A ma délutáni megbeszélésen sem volt helyénvaló, és most sem találom annak. – Nézze, Jack… – D'Agosta próbált uralkodni magán, hogy ne veszítse el a türelmét. – Mi a franc nyavalyát tud egy biztosítási statisztikus – még ha a rendőrségnél dolgozik is – egy sorozatgyilkosság összefüggéseiről? Ennyi nem elég! Számba kell venni, hogy merről érkezett a gyilkos, merre távozott, és még sok egyebet. Különben is, épp a Belvedere Kastélyban történt eset az, amelyik a legkevésbé illik az eddigiek közé. – D'Agosta feladta. Nincs értelme, hogy bármit is elmondjon Waxie-nek. Horlocker az a fajta főkapitány, aki imád szakértőket és konzultánsokat bevonni, Waxie pedig csak egy bólogatójános.

– Szükségem lesz erre a térképre – közölte Waxie. D'Agosta a kapitány széles hátára meredt, és hirtelen minden megvilágosodott előtte. Már tudta, mire megy ki ez az egész játék. Felállt. – Csak tessék, vigye – mondta. – Az ügyek aktái itt vannak ebben az irattartó szekrényben, Hayward őrmesternek pedig értékes információi vannak a… – Rá nem lesz szükségem – vágott közbe Waxie. – Csak a térképre és az aktákra. Küldesse át őket holnap reggel nyolcra az irodámba. 2403-as szoba. Átköltöztettek ide. Mostantól én irányítom a nyomozást. Lassan megfordult, és D'Agostára nézett. – Sajnálom, Vinnie. Azt hiszem, egyszerűen csak arról van szó, hogy Horlocker és én jól kijövünk egymással, megvan köztünk a kellő összhang. Szüksége van valakire, akivel együtt tud működni, és aki kordában tudja tartani a sajtót. Nincs a dologban semmi személyes. Maga továbbra is nyomozhat az ügyben, ilyen vagy olyan minőségben. Most talán végre jutunk is valamire. Szoros megfigyelés alá vonjuk a Ramble környékét, és elkapjuk ezt a fickót. – Hát persze. – D'Agosta emlékeztette magát, hogy ennek az ügynek úgyis csak bukás lehet a vége, és eleve sem szívesen vállalta el, de valahogy ettől sem lett jobb kedve. Waxie kezet nyújtott. – Ugye, nincs harag, Vinnie? D'Agosta megszorította a meleg, párnás kezet. – Nem Jack, dehogy. Waxie még egyszer körbenézett az irodában, mintha azt keresné, mit lenne még érdemes elvinni. – Hát akkor, most mennem kell – mondta végül. – Csak szerettem volna személyesen elmondani a dolgot. – Köszönöm. Pár pillanatig kínos csöndben álldogáltak, aztán Waxie esetlenül megveregette D'Agosta vállát, majd kisétált az irodából. Halk zaj hallatszott, és Hayward jelent meg a hadnagy háta mögött. Némán álltak, és hallgatták a linóleummal borított folyosón távolodó lépteket, míg bele nem olvadtak az írógépek kopogásába és a beszélgetések zsongásába. Aztán Hayward D'Agostához fordult. – Hadnagy, hogy hagyhatta, hogy csak így megússza? – kérdezte keserűen. – Amikor bajba kerültünk odalent az alagútban, ez a rohadék egyszerűen elfutott.

D'Agosta leült az íróasztalához, és belekotort a felső fiókba egy szivarért. – Magának nem erőssége a feljebbvalók tisztelete, igaz? – kérdezte. – Egyébként mitől olyan biztos abban, hogy nem jártam jól? – Megtalálta a szivart, egy ceruzával kis lyukat fúrt a végébe, és rágyújtott. Két órával később D'Agosta épp intézkedett, hogy vigyék fel az aktákat az emeletre, amikor Pendergast sétált be az irodájába. Most pontosan olyan volt, ahogyan D'Agosta emlékeiben élt: kifogástalan, méretre szabott fekete öltöny, világosszőke haját hátrafésülte magas homlokáról, a lábán kézzel varrott angol bőrcipőt viselt. Szokás szerint inkább úgy festett, mint egy divatosan öltözött temetkezési vállalkozó, nem pedig mint egy FBIügynök. Pendergast kurtán a székre biccentett. – Szabad? D'Agosta letette a telefont, és bólintott. Pendergast macskaszerű eleganciájával helyet foglalt. Körbenézett, és szemügyre vette a kartondobozokba rakott aktákat meg az üres foltot a falon, ahol korábban a térkép volt. Aztán kérdőn felvont szemöldökkel D'Agostához fordult. – Most már Waxie feje fáj az ügy miatt – felelte D'Agosta a fel nem tett kérdésre. – Az én megbízatásomat módosították. – Valóban? Úgy látom, hadnagy, nem veszi különösebben a lelkére a dolgok ilyetén alakulását. – Hogy nem veszem a lelkemre? Nézzen körül! A térkép eltűnt, az akták dobozokban, Hayward rég ágyban, a kávé forró, a szivarom jól szelel. Remekül érzem magam. – Hát ezt erősen kétlem. De valószínűleg jobban fog aludni ma éjjel, mint Mr. Waxie. A koronát soha nem könnyű viselni. – Pendergast kissé gunyoros arccal nézett D'Agostára. – Akkor most mi a következő lépés? – Még mindig dolgozom az ügyön – felelte D'Agosta. – Hogy pontosan mi lesz a dolgom, azt Waxie nem méltóztatott közölni. – Valószínűleg ő maga sem tudja, de szerintem nyugodtan feltételezhetjük, hogy nem fog unatkozni. – Pendergast elhallgatott, D'Agosta pedig hátradőlt, élvezte a szivarját, és elégedetten hallgatta az irodát betöltő csendet. – Egyszer jártam Firenzében – szólalt meg végül Pendergast.

– Igen? Én is nemrég voltam Olaszországban. Tavaly ősszel elvittem a fiamat, meglátogattuk a nagyanyját. Pendergast bólintott. – Jártak a Pitti-palotában? – Milyen palotában? – Tulajdonképpen ez egy múzeum, méghozzá meglehetősen gyönyörű. Az egyik falon van egy freskó, egy régi, középkori térkép, amelyet egy évvel azelőtt festettek, hogy Kolumbusz felfedezte Amerikát. – Csak nem? – Ott, ahol az amerikai kontinens fekszik, üres hely van, és egy felirat: Cui ci sono dei mostri. D'Agosta összevonta a szemöldökét. – Itt élnek a… a mostri mit jelent? – A felirat azt jelenti: „Itt élnek a szörnyek.” – Szörnyek, persze. Lassan mindent elfelejtek. A nagyszüleimmel még sokat beszéltem olaszul. Pendergast bólintott. – Hadnagy, szeretnék feltenni egy kérdést. – Mondja csak. – Mit gondol, hol található a Földön a legnagyobb máig feltérképezetlen terület? D'Agosta megvonta a vállát. – Nem tudom. Milwaukee? Pendergast halványan elmosolyodott. – Nem. És nem is Külső-Mongólia vagy a sarkvidékek, hanem a föld alatti New York. – Most viccel? Pendergast kicsit fészkelődött a széken, majd folytatta: – Tudja, Vincent, a föld alatti New Yorkról az a térkép jut eszembe a Pittipalotában. Ez egy teljesen felfedezetlen terület, és elképzelhetetlenül hatalmas. A Grand Central pályaudvar alatt például tizenkét szint mélységben húzódnak alagutak, és akkor a szennyvízcsatornákat és az esővíz-elvezetőket nem is számoltuk hozzá. A Penn pályaudvar alatt még ennél is több szint található. – Szóval járt odalent – mondta D'Agosta. – Igen. Miután találkoztam magával és Hayward őrmesterrel, tettem egy kis felfedezőutat. Szerettem volna felmérni a környezetet, próbára tenni magamat, hogy tudok mozogni odalent, körülszaglászni, hátha kiderítek valamit. Sikerült beszélnem jó néhány föld alatt élővel. Sok mindent meséltek, de még több dologra csak céloztak.

D'Agosta érdeklődve hajolt közelebb. – Megtudott valamit a gyilkosságokról? Pendergast bólintott. – Közvetve. De azok, akik a legtöbbet tudják, sokkal mélyebben laknak, mint ahová az első utam alkalmával lemerészkedtem. Kell hozzá egy kis idő, hogy elnyerjük ezeknek az embereknek a bizalmát, és még sok tennivalóm van ezen a téren. Főleg most, hogy a föld alatt élők rettegnek. – Pendergast D'Agostára nézett színtelen szemével. – Annyit sikerült összeraknom az elsuttogott információkból, hogy a föld alatti területek egy részét egy titokzatos embercsoport foglalta el. Sőt állítólag nem is igazán emberek, hanem ragadozó, kannibál, félig vadállati lények. Ők követték el a gyilkosságokat. Csönd lett. D'Agosta felállt, az ablakhoz ment, és kinézett az éjszakai Manhattan fényeire. – És maga elhiszi ezt? – kérdezte végül. – Nem tudom – felelte Pendergast. – Beszélnem kellene Mephistóval, a Columbus Circle alatt élő közösség vezetőjével. Sok minden, amit a Postban nemrégiben megjelent interjúban elmondott, ijesztően igaznak hangzik. Sajnos elég nehéz kapcsolatba lépni vele. Nem bízik a kívülállókban, és szenvedélyesen gyűlöli a hatóságokat. De úgy érzem, ő az egyetlen, aki elvezethet oda, ahová el akarok jutni. D'Agosta ajka megrándult. – Szüksége van partnerre? – kérdezte. Pendergast arcán kis mosoly suhant át. – Ez egy rendkívül veszélyes, törvényen kívüli hely. De azért fontolóra venném az ajánlatát. Akkor megegyeztünk? D'Agosta bólintott. – Helyes. Azt javaslom, most menjen haza, és aludjon egyet. – Pendergast felállt. – Habár ő még nem tudja, Waxie barátunknak sok segítségre lesz szüksége.

21. fejezet Simon Brambell halkan dudorászott magában, miközben behúzta a cipzárt a bőrmappán. Körbehordozta a tekintetét a laboron, a sarokban lévő zuhanyfülkén, az üvegezett szekrényekben katonás rendben elhelyezett acél- és krómeszközökön, amelyek megmegcsillantak a félhomályban, mintha csak rákacsintanának. A fejében újra lejátszotta az előadóban délután lezajlott kis puccsot.

Főleg azt idézte fel nagy élvezettel, milyen szenvtelen kifejezés ült Frock arcán, miközben ő beszélt. Persze magában nyilván dühöngött. Ezzel legalább egyenlített a gúnyosan diadalmas vigyorért, amiéit neki volt igaza a harapások erejével kapcsolatban. Habár a városi önkormányzatnak dolgozott, Brambelltől azért a tudományos élet csatározásai sem álltak távol. A hóna alá dugta a puha bőrmappát, és még egyszer körbenézett a helyiségen. Csodás labor volt, jól megtervezett és jól felszerelt. Azt kívánta, bárcsak a központi halottkém laborja is ilyen elegáns lenne és mindennel el lenne látva, de tisztában volt vele, hogy erről hiába is álmodozik. A város krónikus pénzhiányban szenvedett. Ha nem találta volna ennyire izgalmasnak a törvényszéki patológiával járó detektívmunkát, akkor már rég átköltözött volna egy jól felszerelt, tudományos elefántcsonttoronyba. Halkan becsukta maga után az ajtót, és mint mindig, most is meglepte, milyen kihalt a folyosó. Soha nem látott még ilyen helyet, ahol ennyire ne szeretnének késő estig dolgozni az emberek. De nem bánta a csendet, frissítő és új volt a számára, ahogy a múzeumban terjengő por és a régi fa illata is olyan más volt, mint a halottkém irodáját átható formalinszag és a bomlás bűze. Úgy döntött, hogy mint minden este, most is a hosszabb útvonalon sétál ki a múzeumból, az afrikai termen keresztül. Igazi műalkotásoknak tartotta az ott kiállított diorámákat. Ilyen késő este különösen hatásosak voltak, amikor a terem világítását már lekapcsolták, és csak a kis belső lámpák égtek a vitrinekben, amitől mindegyik úgy hatott, mint egy másik világba nyíló ablak. Végigsétált a hosszú folyosón. A lifteket elkerülte, inkább gyalog caplatott le három emeletet. Áthaladt egy boltíves átjárón, és az óceánok élővilágát bemutató teremben találta magát. Csak az éjjeli lámpák égtek, a terem sötét volt és titokzatos. A néma csendben nem hallatszott más, csak a múzeum ódon épületének recsegéseropogása. Milyen gyönyörű, gondolta Brambell. Így kell látni a múzeumot, nem amikor itt tolong az a rengeteg idegesítő, ordibáló gyerek, akiket a tanárok próbálnak meg kordában tartani. Elsétált egy óriás tintahal modellje mellett, majd egy pár megsárgult elefántagyar alatt vitt az útja, aztán belépett az afrikai terembe. Éjfél volt. Lassan átballagott a kiállítótermen. Középen egy elefántcsorda bontakozott ki a sötétből. A falak mentén mindkét oldalon kitömött állatokkal színesített életképek sorakoztak. A

gorillacsapat volt a kedvence. Megállt előtte, és most is alaposan megnézte. Próbálta beleélni magát a jelenetbe, amely oly valóságosnak hatott. Szerette volna még egyszer kiélvezni a látványt. A munkája nemsokára véget ér itt a múzeumban. Ha igazak a feltételezései, annak a szegény Bittermannek és Shasheen Walkernek az esete is pontosan beleillik az eddigi gyilkosságok közé. Végül egy sóhajjal elfordult, kiment egy kisajtón, és egy kőpadlós folyosón a Tower felé indult. Jól ismerte a híres torony történetét: Endurance S. Flyte, egy vasútépítő mágnás és a Természettudományi Múzeum harmadik igazgatója 1870-ben építtette a hatalmas, erődszerű kiszögellést a múzeum eredeti épületéhez. A walesi Caernarvonban található vár egyik tornyának a másolata volt, mely várat Flyte sikertelenül próbálta megvásárolni. Végül a józan ész győzedelmeskedett, és Flyte-ot eltávolították a múzeum igazgatói székéből, amikor az erődnek még csak a középső tornya volt kész. A hatszögletű torony most az épület délnyugati homlokzatának központi részét képezi, és leginkább arra használják, hogy a múzeum hatalmas gyűjteményeit tárolják benne. Brambell úgy hallotta, egyben a múzeum hátborzongató dolgokat kedvelő dolgozóinak kedvenc találkahelye is. A torony legalsó szintjén lévő félhomályos, katedrálisszerű csarnok üres volt, Brambell léptei tompán kongtak, ahogy átvágott a márványpadlón a személyzeti kijárat felé. Biccentett az őrnek, és kilépett a Museum Drive-ra, a párás éjszakai levegőre. Éjfél volt, de a sugárúton még mindig nyüzsögtek az emberek és a taxik. Pár lépés után hátranézett, hogy megcsodálja az épületet. Akárhányszor látta is, soha nem unta meg a Towert. Közel száz méter magasba emelkedett, a tetején csipkésen fogazott mellvéd húzódott körbe. Sötét árnyéka felhőtlen napokon egészen az Ötvenkilencedik utcáig elvetült. Most sápadtan derengett az ezüstös holdfényben, és nagyon úgy festett, mintha kísértetek tanyáznának benne. Brambell végül felsóhajtott, és elindult. A sarkon befordult a Nyolcvanegyedik utcába, és nyugat felé vette az irányt a Hudson és szerény lakása felé. Megint dudorászni kezdett magában. A környék egyre lerobbantabb lett, és egyre ritkábban találkozott járókelőkkel, de Brambellnek ez fel sem tűnt. Szaporán lépkedett, és közben mélyen beszívta az éjszakai levegőt. Kellemes, kissé csípős szellő

fújdogált, ideális egy ilyen nyári éjszakán. Ha hazaér, bekap valamit, megiszik egy kupica Green Spot whiskeyt, gyorsan megmosdik, aztán egy órán belül már ágyban is lesz. Másnap szokás szerint reggel ötkor kel. Azon szerencsés emberek közé tartozott, akiknek csak nagyon kevés alvásra volt szükségük. Ez nagy előny egy halottkém esetében, főleg ha hivatása csúcsára akart jutni. Brambell meg sem tudta számolni, hányszor ért oda elsőnek egy fontos bűntény színhelyére csak azért, mert ő már ébren volt, amikor még mindenki más durmolt. A környék még lepusztultabb lett, de már csak egysaroknyira volt a forgalmas büfékkel, könyvesboltokkal és csemegeboltokkal a Broadway. Brambell elhaladt a kopottas, barna homokkő házak előtt, amelyekben kis bérlakások bújtak meg. Néhány ártalmatlan részeg lézengett a távolabbi sarkon. Amikor a háztömb közepéhez ért, valami mozgást vett észre a szeme sarkából az egyik elhagyatott bérház alagsorába vezető bejárat mellett. Brambell megszaporázta a lépteit. Még egy edzett New York-i orr számára is szokatlanul ocsmány szag áradt a kapualjból. Hallotta, hogy valaki gyorsan lépked mögötte a járdán. Ösztönös mozdulattal benyúlt a mappába, hogy kivegye a kis szikét, amelyet mindig magánál hordott. A száját összeszorította, ahogy a hűvös, formatervezett nyélre simultak az ujjai. Nem ijedt meg különösebben: egyszer már kirabolták pisztollyal, kétszer pedig késsel, tudta kezelni a helyzetet. Kirántotta a mappából a szikét, és megpördült, de semmit sem látott. Meglepetten körbenézett, aztán hirtelen hátulról egy kar kulcsolódott a nyakára, és berántotta a sötétségbe. Tárgyilagosan megállapította magában, hogy a kar furcsán síkos, de nagyon erős. Aztán nyomást érzett közvetlenül a gégéje alatt – semmihez sem hasonlító, különös érzés volt.

22. fejezet Margo kinyitotta a törvényszéki antropológiai labor ajtaját, és elégedetten nyugtázta, hogy a helyiség még sötét és üres. Ez volt az első alkalom, hogy sikerült megelőznie dr. Brambellt. Legtöbbször ő már a kávéját kortyolgatva ült egy széken, amikor Margo befutott. Üdvözlésül felvonta vékony szemöldökét szarukeretes szemüvege fölött, aztán megjegyezte, hogy a múzeumban kapható kávénak olyan íze van, mintha legalábbis a konzerváló osztályról kölcsönvett

formaldehidből főzték volna. Más reggeleken Margo már Frockot is ott találta, a két tudós a munkaasztal vagy egy jelentés fölé hajolt, és szokásukhoz híven halkan és udvariasan vitatkoztak valamin. Margo bedugta a táskáját egy fiókba, aztán belebújt a fehér köpenybe. Közben odasétált az ablakhoz. A nap épp csak kibukkant az Ötödik sugárút házai fölött, arany- és rézszínben fürdette a pompás homlokzatokat. Odalent a park is ébredezett: anyák sétáltak a gyerekeikkel az állatkert felé, és kocogók töltötték meg a hosszú, ovális futópályát a víztározó körül. Margo tekintete dél felé siklott tovább, és végül megállapodott a lilás ködbe burkolózó Belvedere Kastélyon. Enyhén megborzongott, amikor a sötét fák közé bámult, ahol Nicholas Bitterman erőszakos halálát lelte. Margo tudta, hogy a fej nélküli holttest a délelőtt folyamán fog megérkezni a laborba. Nyílt az ajtó, és dr. Frock gördült be a kerekes székével. Csak alakjának körvonalai rajzolódtak ki a félhomályban. Margo odafordult, hogy jó reggelt kívánjon, de ahogy közelebb érve megvilágította a férfi arcát a napfény, és meglátta a professzor arckifejezését, megtorpant. – Jól van, dr. Frock? – kérdezte. A professzor általában vöröses arca meggyötört és sápadt volt. – Tragikus hírt kell közölnöm – mondta halkan. – Ma korán reggel telefonáltak. Simon Brambellt tegnap éjjel meggyilkolták, amikor hazafelé tartott a múzeumból. Margo összevonta a szemöldökét. – Simon Brambellt? – ismételte meg értetlenül. Frock közelebb gördült, és megfogta a lány kezét. – Nagyon sajnálom, kedvesem, hogy nekem kellett elmondanom. Ez az egész olyan szörnyen váratlan… – De hát hogy történt? – kérdezte Margo. – Állítólag a Nyolcvanegyedik utcán támadták meg – mondta Frock. – Elvágták a torkát. Mást nem tudunk. – Frock széttárta a kezét, és Margo észrevette, hogy remeg a felindultságtól. Az egész teljességgel valótlannak tűnt, mint valami rossz álom. Margo képtelen volt felfogni, hogy az az ember, aki tegnap délután még ott állt a vetítővászon előtt, és úgy forgatta a kezében a távirányítót, mint egy szamuráj kardot, most halott. Frock felsóhajtott. – Talán maga nem tudta, Margo, de Simon és én nem mindig értettünk egyet. Voltak szakmai vitáink, de ennek

ellenére mindig nagyon tiszteltem. Óriási veszteség ez a halottkém hivatalának, és nekünk is, épp ebben a kritikus pillanatban. – Nekünk is… – visszhangozta Margo. Kis hallgatás után megkérdezte: – De ki tette? – Nem voltak szemtanúk. Egy percig mindketten mozdulatlanul hallgattak. Frock tenyere melegen és megnyugtatóan simult a lány kezére. Aztán lassan odébb gördült a székével. – Nem tudom, hogy fognak-e küldeni helyette valakit, de azt hiszem, Simon azt szeretné, ha ugyanabban a szellemben folytatnánk a munkánkat, ahogy elkezdtük. – A távolabbi falhoz gördült, és felkapcsolta a mennyezeti világítást, amely éles fénnyel árasztotta el a helyiség közepét. – Mindig is úgy tapasztaltam, hogy a munka a legjobb orvosság a szomorúságra – mondta a professzor, aztán egy hosszú pillanatra elhallgatott, majd felsóhajtott, mintha erővel kellene rávennie magát, hogy folytassa. – Idehozná az egyes számú holttestet a hűtőből? Van egy elméletem egy esetleges genetikai anomáliáról, amely ezeket a deformitásokat okozhatta. Hacsak nem akar szabadnapot kivenni – ajánlotta felvont szemöldökkel. – Nem – rázta meg a fejét Margo. Frocknak igaza van. Brambell is azt akarná, hogy folytassák a munkát. Felállt, lassan átsétált a labor túlsó végébe, letérdelt a földre, kinyitott egy szekrényajtót, és kihúzta a hosszú fémfiókot, amelyben kék műanyag takaró alatt az azonosítatlan holttest maradványai feküdtek. Átcsúsztatta egy kerekes ágyra, és odatolta a reflektorok alá. Frock óvatosan félrehúzta a műanyag takarót, és egy elektromos mérőkörzővel nekiállt aprólékos méréseket végezni a deformálódott csontváz kéztőcsontjain. Margo furcsán szürreálisnak érezte az egész jelenetet. Visszatért az MRl-felvételek vizsgálatához, és a laborra hosszú ideig csönd telepedett. – Van valami elképzelése arról, hogy mire utalhatott tegnap Simon? – szólalt meg végül Frock. – Tessék? – nézett fel Margo. – Nem, nem tudom. Velem nem beszélt róla. Engem is ugyanúgy meglepett, mint magát. – Nagy kár – mondta Frock. – Úgy tudom, semmiféle feljegyzést sem hagyott hátra. – Egy darabig megint hallgatott. – Lehet, hogy soha nem tudjuk meg, mit fedezett fel. – Senki sem tervezi úgy az életét, hogy másnap meg fog halni.

Frock megcsóválta a fejét. – Simon olyan volt, mint a legtöbb halottkém, akikkel találkoztam. Az efféle izgalmas, fontos ügyek nagyon ritkák, és ha találkoznak eggyel, akkor hajlamosak túldramatizálni a helyzetet. – Hirtelen az órájára pillantott. – Te jó ég, majdnem elfelejtettem, találkozóm van valakivel a csonttani osztályon. Margo, félre tudná tenni, amivel foglalkozik, és átvenni tőlem ezt? Nem jutok semmire. Lehet, hogy a tragikus hír miatt, vagy csak túl régóta bámulom ezeket a csontokat, de egyszerűen nem jutok semmire. Talán egy friss szempár észrevesz valamit. – Hogyne – felelte Margo. – Mit is keresünk pontosan? – Bárcsak tudnám. Abban nagyjából biztos vagyok, hogy ennek az embernek valamilyen veleszületett csontbetegsége volt. Fel akarom mérni a morfológiai változásokat, hogy lássam, genetikai hibák állnak-e a háttérben. Ez sajnos azzal jár, hogy szinte minden egyes csontot meg kell mérni. Gondoltam, a csukló- és ujjcsontokkal kezdeném, mivel, mint tudja, ezek a legérzékenyebbek a genetikai változásokra. Margo a vizsgálóasztalra nézett. – Ez napokig is eltarthat – mondta. Frock fáradtan vállat vont. – Ezt én is nagyon jól tudom, kedvesem. – Megragadta a kerekes szék kerekét, és erőteljes mozdulattal az ajtó felé lökte magát. Margo méricskélni kezdte a csontokat, és rögzítette az adatokat a számítógépen. Még a legkisebb csontocskát is legalább egy tucatnyiszor kellett lemérni, így hamarosan már hosszú oszlopokban sorakoztak a számadatok a monitoron. Igyekezett türelmesen végezni a fárasztó munkát. A laborban olyan csönd honolt, mint egy sírboltban. Ha Frocknak igaza van, és veleszületett rendellenességről van szó, ez nagyban leszűkítené a lehetséges helyeket, ahol az áldozat személyazonossága után nyomozhatnának. Márpedig most nagy hasznát vennék minden nyomnak. A fizikai antropológiai labor csontvázai nem jelentettek semmiféle segítséget. Miközben tovább dolgozott, Margo azon töprengett, vajon Brambell mit gondolna erről a kérdésről, de túlságosan szörnyű volt rá gondolnia. Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy inkább másra koncentráljon. Egy különlegesen bonyolult mérés közben a telefon csöngése zavarta meg. A két rövid csöngésből tudta, hogy kintről jövő hívás lesz. Valószínűleg D'Agosta telefonál dr. Brambell miatt. Felemelte a kagylót. – Törvényszéki labor.

– Beszélhetnék dr. Brambell-lel? – kérdezte egy élénk, fiatalos hang. – Dr. Brambell-lel? – Margo hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Lehet, hogy egy rokona keresi? – Halló? – szólalt meg újból a hang. – Igen, itt vagyok. Dr. Brambell sajnos nem elérhető. Én nem tudnék segíteni? – Nem is tudom, bizalmas ügyről lenne szó. Megkérdezhetem, kivel beszélek? – A nevem dr. Green, dr. Brambell asszisztenseként dolgozom. – Á, akkor rendben van. Én dr. Cavalieri vagyok a baltimore-i St. Luke's kórházból. Azonosítottam a beteget, aki után érdeklődött. – Beteget…? – Igen, aki spondylolisthesisben szenvedett. – Margo papírzizegést hallott a vonal túlsó végéről. – Nagyon különösek ezek a röntgenfelvételek, amelyeket küldtek. Először azt hittem, valami vicc, és majdnem félretettem. Margo ceruza és jegyzettömb után nyúlt. – Jobb lenne, ha mindent elmondana a legelejéről. – Hogyne. Ortopéd sebész vagyok Baltimore-ban. Csak hárman vagyunk itt, akik a spondylolisthesis hatását korrigáló műtéteket végzünk. Dr. Brambell ezt természetesen tudta. – Spondylolisthesis? Csönd lett. – Ön nem orvos? – kérdezte rosszallóan Cavalieri. Margo vett egy nagy levegőt. – Dr. Cavalieri, azt hiszem, jobb lesz, ha elmondok mindent. Dr. Brambell tegnap éjjel meghalt. Én evolúciós biológiával foglalkozom, segítettem neki néhány csontváz vizsgálatában. Mivel dr. Brambell már nincs velünk, nekem kell elmondania mindent. – Meghalt? De hát tegnap beszéltem vele! – Nagyon váratlanul történt. – Margo csak ennyit mondott, nem szívesen ment volna bele a részletekbe. – Ez szörnyű… Dr. Brambellt elismert szakértőként tartották számon az egész országban, sőt az Egyesült Királyságban is. Cavalieri elhallgatott, Margo pedig a füléhez tartotta a néma telefonkagylót, és megint a tegnap délutánra gondolt, amikor utoljára látta Brambellt, a Linnaeus előadóban – az arcán gúnyos mosoly ült, a szeme csillogott a szarukeretes szemüveg mögött.

A vonal túlsó végén egy sóhaj hallatszott, és az orvos folytatta: – A spondylolisthesis egy olyan betegség, amikor az egyik derékcsigolya elreped, és elcsúszik a helyéről. Úgy korrigáljuk, hogy egy fémlapot rögzítünk csavarokkal a gerinchez. Amikor odaerősítjük a csavarokat a lemezhez, az a helyére húzza az elcsúszott csigolyát. – Nem értem, hogyan függ ez össze a mi csontvázunkkal – mondta Margo. – Emlékszik arra a négy kis fehér háromszögre a röntgenképen, amit dr. Brambell elküldött nekem? Ezek a csavarok szárai. Ez az illető spondylolisthesisoperáción esett át. Nagyon kevés sebész végez ilyen műtétet, ezért könnyű a nyomára bukkanni. – Értem – mondta Margo. – Biztosan tudom, hogy ez a röntgenfelvétel az egyik betegemé, méghozzá nagyon jó okból – folytatta Cavalieri. – Egyértelmű, hogy ezeket a csavarokat a minneapolisi Steel-Med Products nevű cég gyártotta, amely 1989-ben megszűnt. Úgy három tucat operációt hajtottam végre ilyen csavarokkal. A saját magam által kidolgozott, speciális technikát alkalmaztam, egy bizonyos helyre erősítettem a csavarokat, a második derékcsigolya harántnyúlványai mögé. Igazán kitűnő módszer. Ha érdekli, olvashat róla a Journal of American Orthopedics 1987-es őszi számában. Így jobban tartja a csontot, és kevesebbszer nőnek össze feleslegesen a csontok. Senki más nem dolgozik ezzel a módszerrel, csak én és két rezidens orvosunk, akiket én tanítottam. Persze miután kifejlesztették a Steinmann-féle eljárást, ez a módszer kiment a divatból, úgyhogy végül már én voltam az egyetlen, aki alkalmazta. – Az orvos hangjában büszkeség csengett. – De van itt még valami, ami rejtély a számomra: nem ismerek olyan orvost, aki a korrigáló fémlemezt eltávolítaná. Ilyet egyszerűen nem csinálunk. Ezeken a röntgenfelvételeken azonban tisztán látható, hogy ennél a betegnél eltávolították a fémlemezt és a csavarok fejét, a jó ég tudja csak, miért. Pusztán a csavarok szára maradt meg. Ezeket persze nem lehet kivenni, bele vannak nőve a csontba. De hogy miért vetette ki a lemezt… Margo vadul jegyzetelt. – Folytassa! – Amint már mondtam, amikor megláttam a röntgenképeket, azonnal tudtam, hogy ez az egyik betegem. Teljesen megdöbbentett azonban a csontváz állapota, az a rengeteg elburjánzott

csontkinövés. Biztos voltam benne, hogy soha nem operáltam olyan beteget, aki ilyen állapotban lett volna. – Szóval a csontkinövések később keletkeztek? – Teljes mértékben. Úgyhogy utánanéztem a feljegyzéseimben, és a röntgenkép alapján azonosítani tudtam a beteget. 1988. október 2-án operáltam. – És ki volt a beteg? – kérdezte Margo, készenlétben tartva a ceruzáját. A szeme sarkából látta, hogy Frock közben visszaérkezett a laborba. Odagördült a kerekes székével, és figyelmesen hallgatta, mit mond Margo a telefonba. – Itt van valahol. – Margo ismét papírzizegést hallott. – Természetesen majd átfaxolom ezt az anyagot, de azért gondolom, tudni akarja… Á, itt is van. A beteg neve Gregory Kawakita volt. Margo ereiben megfagyott a vér. – Greg Kawakita? – nyögte ki. – Igen, Gregory S. Kawakita, Ph. D. Minden kétséget kizáróan ő az. Fura, az áll itt, hogy ő is evolúciós biológiával foglalkozott. Talán ismerte? Margo képtelen volt válaszolni, szó nélkül letette a kagylót. Először dr. Brambell, most pedig… Frockra pillantott, és döbbenten látta, milyen hamuszürke lett a férfi arca. Féloldalra dőlve ült a kerekes székben, a kezét a mellkasára szorította, és zihálva kapkodott levegő után. – Gregory Kawakita? – suttogta. – Ez Gregory lenne? Te jóságos atyaúristen… Kissé lecsillapodott szaggatott légzése, lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Margo elfordult, és gyorsan az ablakhoz szaladt. Próbálta visszafojtani a zokogását. Önkéntelenül is az a borzalmas tizennyolc hónappal ezelőtti időszak jutott az eszébe, amikor elkezdődtek a gyilkosságok a múzeumban. Aztán a Babonák kiállítás megnyitóján a tömegmészárlás, és a szörny megölése… Greg Kawakita akkoriban segédkurátorként dolgozott a múzeumban, Margo kollégájaként ő is Frock tanítványa volt. Greg mindenkinél többet segített abban, hogy megállítsák a szörnyet. Az ő genetikai extrapolációs programjának köszönhették a kulcsot, ebből tudták meg, tulajdonképpen miféle lény a Mbwun, és hogyan lehet elpusztítani. Az átélt borzalmak után mindenki nehezen tért magához, de főleg Greg. Nem sokkal később ott is hagyta a múzeumot, derékba törve ragyogó karrierjét, és azóta senki sem hallott róla.

Senki, kivéve Margót. Gregory megpróbált kapcsolatba lépni vele – üzenetet hagyott a rögzítőjén jó pár hónappal ezelőtt. Azt mondta, szüksége lenne a segítségére. Ő pedig nem vette magának a fáradságot, hogy visszahívja. Most már sejtette, miért kellett otthagynia a múzeumot – valami szörnyű betegség támadhatta meg, amitől deformálódtak a csontjai, és lassan ezzé az eltorzult csontvázzá alakultak át. Nyilván szégyellte, és félt. Talán gyógyíttatni próbálta magát. A vége felé talán hajléktalanná is vált. Aztán az egykor oly sok ígérettel teli élet gyalázatos véget ért… Margo kibámult az ablakon, és a meleg napsütés ellenére megborzongott. Kawakita iszonyú dolgokat élhetett át. Ha tud róla, talán segíthetett volna rajta. De őt túlságosan is lefoglalta az, hogy próbált elfelejtkezni mindarról, ami a múzeumban történt, beletemette magát az edzésekbe és a munkájába. – Dr. Frock? A háta mögül meghallotta a kerekes szék zörgését. – Dr. Frock… – suttogta, de nem bírta folytatni. Margo érezte, hogy a professzor gyengéden megérinti a könyökét. A keze érezhetően remegett. – Hadd gondolkodjam egy percig… Csak egy percig. Hogy történhetett ez? Lehetséges, hogy ez a szánalmas csontváz, amelyet tanulmányoztunk, Gregory lenne? – Frock hangja elcsuklott. A keze lesiklott Margo könyökéről. Margo mozdulatlanul állt, és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy az oxigén beáramlik a tüdejébe. Végül összeszedte magát, és elfordult az ablaktól, de nem az asztal felé – úgy érezte, soha többé nem lenne képes ránézni. Inkább Frockhoz fordult, aki mögötte ült mozdulatlanul, a távolba révedő tekintettel. – Jobb lesz, ha felhívjuk D'Agosta hadnagyot – mondta Margo. Frock nagyon sokáig nem válaszolt, végül némán bólintott.

Második rész CUI CI SONO DEI MOSTRI

„Manhattan föld alatti lakosságáról nyilvánvaló okokból nem léteznek megbízható népszámlálási adatok. Az 1994-ben készült Rushing-Bunten-felmérés szerint azonban körülbelül 2750 ember él csak a Penn pályaudvar és a Grand Central pályaudvar által határolt kis területen, mely szám a téli hónapokban 4500-ra is emelkedhet. A szerző tapasztalatai szerint ezek a becslések meglehetősen óvatosak. A New York alatt élő közösségek körében történő születésekről és elhalálozásokról sincsenek feljegyzések. Mivel aránytalanul nagy számban élnek közöttük drogosok, bűnözők, volt elítéltek és mentális betegségekben szenvedők, akik hajlamosak a felszín alá húzódni, nyilvánvaló, hogy ez a környezet rendkívül veszélyes. Az emberek sokféle okból választják a vasúti alagutak és más föld alatti helyek sötétjét – magányra és biztonságra vágynak, vagy mert mélyen elidegenedtek a társadalomtól. A becslések szerint miután a föld alá költözik valaki, a várható élettartama nagyjából huszonkét hónap.” L. Hayward: Kasztok és társadalom Manhattan alatt (előkészületben)

23. fejezet A Hudson felé elnyúló Nyugati Hatvanharmadik utcában az elegáns társasházakat fokozatosan szépen karbantartott, barna homokkő épületek váltják fel. D'Agosta tekintetét a földre szegezve, határozott léptekkel haladt, és meglehetősen zavarban volt. Pendergast rongyos, mocskos öltözékben pár lépéssel előtte csoszogott. – Ez aztán pokolian jó délutáni szórakozás – motyogta D'Agosta. Bár több helyen is viszketett, úgy döntött, inkább nem vakarózik, mert akkor hozzá kellene érnie a viseltes, mocskos ballonkabáthoz, a koszos, kockás inghez vagy a fényesre kopott nadrághoz. Eltűnődött, vajon hol szerezte be Pendergast ezeket a holmikat. Ráadásul az arcára kent kosz is valódi volt, nem színházi smink. Még a cipője is undorító volt. De ha panaszkodott, Pendergast csak annyit mondott: – Vincent, az élete függ tőle, hogy hiteles legyen az álruhája.

Még azt sem engedte meg, hogy magával vigye a pisztolyát vagy a jelvényét. – Jobb, ha nem tudja, hogy mit csinálnának magával, ha megtalálnák a jelvényét. – D'Agosta kissé mogorván gondolt arra, hogy ezzel az expedícióval a szolgálati szabályzat minden egyes pontját megszegik. Egy pillanatra felemelte a tekintetét, és észrevette, hogy egy nő jön szembe velük, kifogástalan, ropogósra vasalt nyári ruhában és magas sarkú cipőben. Egy csivavát vezetett pórázon. A nő megtorpant, félrehúzódott, és undorodó arckifejezéssel fordította el a tekintetét. Amikor Pendergast elhaladt mellette, a kutya hirtelen nekiugrott, és éles hangon megugatta. Pendergast gyorsan odébb csoszogott, a kutya pedig még hisztérikusabban csaholt, és rángatta a pórázát. Annak ellenére, hogy olyan kínosan érezte magát – vagy éppen azért –, D'Agostát egyre jobban bosszantotta a nő arcára kiült utálat. Mégis ki a fenének képzeli magát, hogy ítélkezzen felettünk? Amikor elhaladt a nő mellett, hirtelen megtorpant, és szembefordult vele. – Remélem, szép napja van – morogta kihívóan felszegve az állát. A nő hátrahőkölt. – Micsoda undorító alak! – sikoltotta. – Ne menj közel hozzá, Petit Chou! Pendergast megragadta D'Agosta karját, és gyorsan elrángatta. A sarkon befordultak a Columbus sugarútra. – Megőrült? – súgta oda. Miközben továbbsiettek, D'Agosta még hallotta, hogy a nő segítségért sikoltozik. – Segítség, azok a csavargók megtámadtak! Pendergast déli irányba igyekezett tovább, D'Agosta alig tudott lépést tartani vele. A háztömb közepe táján meghúzódtak egy kapualj árnyékában. Pendergast gyorsan letérdelt egy fémfedél mellett, amely egy metróalagút vészkijáratát takarta. Egy kis kampós szerszámmal felemelte, letuszkolta D'Agostát a lefelé vezető fémlépcsőn, aztán ő is követte a sötétségbe. Odalent két, halványan megvilágított sínpár húzódott. Miután átkeltek rajtuk, egy boltívhez értek, ahonnan egy újabb lépcsősor indult lefelé. Kettesével vették a fokokat, úgy siettek lefelé. A lépcső aljában Pendergast megtorpant. D'Agosta is megállt mellette a koromsötétben, és levegő után kapkodott. Pár pillanat múlva Pendergast felkattintott egy kis zseblámpát. – „Remélem, szép napja van?” Vincent, miért kellett ezt mondani? – Csak próbáltam barátságos lenni – motyogta dacosan D'Agosta. – Emiatt akár zátonyra is futhatott volna a kis expedíciónk, még mielőtt kihajóztunk volna a kikötőből! Ne feledje, maga csak azért

van velem, hogy tökéletesebb legyen az álcám. Az egyetlen módja, hogy Mephisto közelébe jussak, ha egy másik föld alatti közösség vezetőjének adom ki magam, és mint ilyen, soha nem mennék sehová egy segéd nélkül. – Pendergast egy szűk oldalalagútra mutatott a zseblámpával. – Ez keleti irányba vezet, Mephisto felségterületére. D'Agosta bólintott. – Ne feledkezzen meg az utasításaimról. Végig én beszélek. Egy időre el kell felejtenie, hogy rendőr. Bármi történik is, ne próbáljon meg közbeavatkozni. – Pendergast mocskos ballonkabátja zsebébe nyúlt, és két kötött sapkát húzott elő. – Vegye fel ezt – nyújtotta át az egyiket D'Agostának. – Minek? – A sapka eltakarja az ember fejének a körvonalait. Ha esetleg gyorsan kell menekülnünk, csak eldobjuk, és máris egy kicsit megváltozik a külsőnk. Ne feledje, mi nem vagyunk hozzászokva a sötétséghez, ők viszont igen. Mi leszünk hátrányban. – Megint a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis tárgyat, amelyet a szájába dugott. – Az meg mi a fene? – kérdezte D'Agosta, miközben a fejére húzta a sapkát. – Hamis gumi szájpadlás, megváltoztatja a nyelv helyzetét, és így a torok rezonanciáját. Bűnözőkkel kell majd beszélnünk. Elég sok időt töltöttem tavaly a Riker's-szigeti börtönben, gyilkosokról készítettem pszichológiai profilt az FBI-központ számára. Lehetséges, hogy egyikükkel-másikukkal itt újra találkozom. Nem ismerhetnek fel, sem a külsőmről, sem pedig a hangomról. Persze az arc elváltoztatása önmagában nem elég, a tartásomon, a járásomon, a gesztusaimon is változtatnom kell. A maga dolga egyszerűbb: maradjon csöndben, olvadjon bele a háttérbe, és mindig csak engem kövessen. Semmivel nem hívhatjuk fel magunkra a figyelmet. Megértette? D'Agosta bólintott. – Ha kis szerencsénk van, Mephisto el tud indítani minket valamerre. Talán találunk valami bizonyítékot azokra a gyilkosságokra, melyekről a Postban beszélt. Nagy szükségünk lenne újabb tárgyi bizonyítékokra, amelyeket megvizsgálhatnánk. – Kis hallgatás után megkérdezte. – Brambell ügyében jutottak már valamire? – A válaszra várva előrevilágított a zseblámpával, és elindult.

– Nem – felelte D'Agosta. – Waxie és a vezetőség úgy gondolják, csak egy véletlenszerű gyilkosság volt. De nekem gyanús, hogy nem lehetett-e köze a munkájához. Pendergast bólintott. – Érdekes elmélet. – Nekem úgy tűnik, hogy ezek a gyilkosságok – vagy legalábbis némelyikük – nagyon is összefüggenek. Úgy értem, Brambell hamarosan megtudta volna, kié volt a második csontváz. Lehet, hogy valaki nem akarta, hogy ez kiderüljön. Pendergast ismét bólintott. – Be kell ismernem, teljesen megdöbbentett, amikor meghallottam, hogy a második csontváz Kawakitáé volt. Ez egészen új és bonyolult szempontokat vet fel, és arra is utalhat, hogy dr. Frock, dr. Green – és mások is, akik az ügyön dolgoznak – szintén veszélyben lehetnek. D'Agosta aggodalmasan ráncolta a homlokát. – Ma reggel pontosan emiatt mentem el Horlockerhez, de nem hajlandó semmiféle védelmet nyújtani Greennek vagy Frocknak. Azt mondta, neki az a gyanúja, hogy Kawakitának viszonya volt Pamela Wisherrel, és egyszerűen rossz helyen voltak rossz időben. Véletlenszerű gyilkosság, ahogy Brambell esete is. A főkapitányt csak az érdekli, hogy a sajtó ne szagoljon ki semmit sem, legalábbis addig, amíg meg nem keressük, és nem értesítjük Kawakita családját. Bár mintha egyszer azt hallottam volna, hogy árva volt. Egyébként Waxie is ott volt Horlockernél, úgy pöffeszkedett, mint egy kakas a szemétdombon. Azt mondta, örülne, ha ezt a dolgot sikerülne jobban eltitkolni a sajtó elől, mint a Wisher-ügyet. – És? – Azt feleltem, tehet egy szívességet, persze csak nagyon udvariasan. Úgy gondoltam, jobb nem megijeszteni Frockot vagy Greent, de a múltkori találkozónk után beszéltem mindkettőjükkel, és adtam nekik egy-két jó tanácsot. Megígérték, hogy nagyon óvatosak lesznek, legalábbis, amíg nem végeznek a munkájukkal. – Rájöttek már, mi okozta a csontváz deformálódását? – Még nem – rázta meg a fejét szórakozottan D'Agosta. Pendergast ránézett. – Mi az? – kérdezte. D'Agosta habozott. – Azt hiszem, egy kicsit aggódom amiatt, hogyan reagál erre az egészre dr. Green. Persze az én ötletem volt, hogy figyelmeztetem őt és Frockot, de most már nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól tettem. Frock a szokásos bőbeszédű önmaga, de Margo… Tudja, hogyan reagált a múzeumi

gyilkosságokra. Edzeni kezdett, mindennap fut, és pisztolyt hord magánál. Pendergast bólintott. – Ez nem szokatlan reakció a poszttraumás stresszre. Azok az emberek, akik túlélnek valami szörnyűséget, sokszor keresik a módját annak, hogy kezükbe vegyék a helyzet irányítását, hogy ne érezzék magukat annyira sebezhetőnek. Tulajdonképpen a súlyos stresszre adott aránylag egészséges válasznak tekinthető. – Komoran elmosolyodott, és hozzátette: – És kevés annál stresszesebb helyzetet tudok elképzelni, mint amiben nekünk volt részünk azon a sötét múzeumi folyosón. – Igen, de szerintem túlzásba viszi. És most ezek az újabb szörnyűségek… Nem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem, amikor belevontam ebbe az ügybe. – Nagyon is jó döntés volt. Szükségünk van a szakértelmére. Főleg most, hogy Kawakita halott. Gondolom, felkeresik majd az utolsó lakhelyét, és körülnéznek. D'Agosta bólintott. – Esetleg megkérhetné dr. Greent, hogy kísérje el magát. – Pendergast kormos arccal körbenézett a sötét alagútban. – Hát jó, akkor készen áll, Vincent? – Azt hiszem. Mi lesz, ha meg akarnak támadni bennünket a hajléktalanok? Pendergast halvány mosollyal azt felelte: – Ha felajánlunk nekik bizonyos árucikkeket, azzal meg lehet szelídíteni a bennszülötteket. – Drogok? – kérdezte döbbenten D'Agosta. Pendergast bólintott, aztán széttárta a kabátját. A zseblámpa fényében D'Agosta több apró zsebet pillantott meg a mocskos bélésre varrva. – Gyakorlatilag mindenki, aki idelent él, ilyen vagy olyan kábítószer-függőségben szenvedett vagy szenved. – Pendergast végigmutatott a zsebeken. – Teljes készlettel rendelkezem: crack, kokain, methylphenidate, Carbrital, Seconal, Blue 88. Lehet, hogy ezek fogják megmenteni az életünket, Vincent. Az enyémet is megmentették az első utam alkalmával. Pendergast belenyúlt az egyik kis zsebbe, és elővett egy apró, fekete kapszulát. – Biphetamin – mondta. – Idelent úgy hívják, hogy „a fekete szépség”. Egy pillanatig bámulta a kapszulát, aztán egy gyors mozdulattal a szájába dugta.

– Hé, maga meg mi a fenét… – kezdte D'Agosta, de az ügynök felemelt kézzel hallgattatta el. – Nem elég, ha eljátszom a szerepemet – suttogta Pendergast –, azonosulnom is kell vele. Ez a Mephisto nyilván nagyon gyanakvó, paranoiás ember. Mindig kiszagolja, ha átvágják, ezt ne feledje el. D'Agosta nem felelt. Úgy érezte, most már tényleg túlléptek minden határon, a társadalom és a törvények által felállított határokon egyaránt. Egy oldalalagútban indultak el az elhagyott vasúti sínek mentén. Pendergast pár percenként megállt, és megnézett valamit a jegyzeteiben. D'Agosta követte az FBI-ügynököt az egyre mélyebb sötétségbe. Meglepte, hogy milyen hamar elveszítette a tájékozódási képességét, sőt az időérzékét is. Pendergast hirtelen egy pislákoló, vöröses fényfolt felé mutatott, amely úgy száz méterrel előttük hunyorgott a sötétségben. – Emberek vannak ott egy tűz körül – suttogta. – Valószínűleg egy kisebb „emeleti” közösség, akik Mephisto birodalmának a határán tengődnek. – Pár pillanatig elgondolkozva bámulta a fényt, aztán a hadnagyhoz fordult. – Akkor ellátogatunk hozzájuk? – kérdezte, és a választ meg sem várva elindult a távolban pislákoló fény felé. Ahogy közelebb értek, D'Agosta már ki tudott venni egy tucat alakot, akik a földön vagy felfordított ládákon üldögéltek, és a tűzbe bámultak. A parázs fölött egy kanna kávé forrt. Pendergast odasétált a tűz fénykörébe, és leguggolt melléje. Az emberek ügyet sem vetettek rá. Pendergast benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy üveg Lord De Luxe Tokay bort. D'Agosta látta, hogy erre minden tekintet odafordul. Pendergast kihúzta a dugót, és nagyot kortyolt az üvegből, aztán elégedetten felsóhajtott. – Kér valaki egy kortyot? – kérdezte, és a tűz felé fordította az üveg címkéjét, hogy mindenki jól láthassa. D'Agosta egy pillanatra hátrahőkölt: Pendergast teljesen megváltozott. Akadozó nyelvvel, más hangon, kábultan beszélt, furcsa akcentussal. Fehér bőre, a szeme és haja furcsán idegenül és fenyegetően festett a pislákoló fényben. Egy kéz nyúlt az üveg után. – Én kérek – szólalt meg egy hang. Egy férfi, aki egy tejesrekeszen ült, elvette az üveget, és a szájához emelte. Hangos nyeldeklés hallatszott. Amikor visszaadta Pendergastnak, az üveg negyede hiányzott. Pendergast továbbadta,

és az üveg körbejárt, végül üresen ért vissza hozzá. Valaki köszönetet motyogott. D'Agosta megpróbált minél közelebb húzódni a füsthöz, abban reménykedve, hogy így kevésbé fogja érezni a mosdatlan emberi testek kipárolgását, a rossz bor és a csípős vizelet szagát. – Mephistót keresem – szólalt meg Pendergast egy pillanatnyi hallgatás után. A tűz körül kis nyugtalanság támadt. Az emberek hirtelen óvatosabbak lettek. – És ki keresi? – kérdezte harciasan az a férfi, aki először átvette a borosüveget. – Én keresem – felelte Pendergast, szintén harciasan. Rövid csönd lett, míg a férfi alaposan szemügyre vette Pendergastot. – Kapd be – mondta végül, és hátradőlt. Pendergast olyan villámgyors mozdulatot tett, hogy D'Agosta ijedten ugrott félre. Amikor odanézett, a férfi már arccal lefelé a földön feküdt, Pendergast pedig fölötte állt, egyik lábát a nyakára helyezve. – A francba! – üvöltötte a férfi. Pendergast még jobban leszorította a nyakát a földre. – Senki nem beszélhet így Hófehérkével – sziszegte. – Nem akartam semmi rosszat! Jézusom! Pendergast kissé engedett. – Mephistót a 666-os út mentén lehet megtalálni. – Az merre van? – Hé, hagyd abba, fáj! Elindulsz a 100-ason, és megkeresed a régi generátort. Ott lemész a létrán egy átjáróig. Pendergast felemelte a lábát, a férfi pedig felült, és a nyakát dörzsölgette. – Mephisto nem szereti a kívülállókat. – Beszélnem kell vele. – Igen? És miről? – A Ráncosbőrűekről. D'Agosta még a sötétbe húzódó embereken is látta, hogy megdermednek. – Mi van velük? – kérdezte egy újabb hang. – Csak Mephistóval vagyok hajlandó beszélni. – Pendergast biccentett D'Agostának, és továbbindultak a sötét alagútban. Amikor a tűzből már csak egy apró, világító fénypont látszott, Pendergast újból felkattintotta a zseblámpát.

– Idelent nem szabad hagyni, hogy tiszteletlenül bánjanak az emberrel – mondta halkan. – Még egy ilyen, a terület szélén élő csoportnál sem. Ha megérzik valakin a gyengeséget, az halott. – Elég gyors mozdulatok voltak – jegyezte meg D'Agosta. – Nem nehéz a földre teríteni egy részeget. Amikor legutóbb idelent jártam, megtudtam, hogy ezeken a felsőbb szinteken főleg alkoholisták élnek. Mind az volt, kivéve azt a sovány fickót, aki a legtávolabb ült a tűztől. Fogadni mernék, hogy ő drogos. Észrevette, hogy egész idő alatt vakarózott? Ez egyértelműen a fentanyl mellékhatása. Az alagút kétfelé ágazott, és miután Pendergast tanulmányozta a zsebéből előhalászott vasúti térképet, a keskenyebb, bal oldali alagútban indult tovább. – Ez vezet a 100-as úthoz – magyarázta. D'Agosta mögötte csoszogott. Nagyon hosszú idő után Pendergast újból megállt, és egy hatalmas, legalább három-négy méter átmérőjű szíjáttétekkel ellátott, rozsdásodó gépre mutatott. Az elrothadt gépszíjak egy kupacban hevertek a földön. A túlsó falon egy fémlépcső indult, amely a sínek fölött átívelő kis hídhoz vezetett. D'Agosta behúzott fejjel átbújt egy csővezeték alatt amelyről kis cseppkövek lógtak, és követte Pendergastot a lépcsőn, majd a rozoga hídon. A végénél egy fém csapóajtó vezetett egy fémlétrához, amely egy nagyméretű, befejezetlennek látszó vasúti alagútba vitt le. Hatalmas szikladarabok és rozsdás fémgerendák hevertek a falak mentén. D'Agosta több egykori tábortűz helyét is látta, de egyébként az alagút kihaltnak tűnt. – Úgy látom, itt le kell másznunk – mutatott a zsebláma fénysugarával Pendergast az alagút végébe. A szikla széle simára volt csiszolódva, látszott rajta a rengeteg kéz és láb nyoma. Odalentről orrfacsaróan csípős szag szállt fel. D'Agosta ment elsőnek, kétségbeesetten kapaszkodott az éles, nyirkos bazaltba. Öt borzalmas percbe telt, amíg leért a sziklafal aljába. Úgy érezte, mintha egy sziklasírba került volna Manhattan alatt. – Kíváncsi lennék, hogy mászik itt le valaki, aki be van drogozva – jegyezte meg Pendergastnak, aki épp földet ért mellette. A karizmai remegtek az erőfeszítéstől. – Akik idelent élnek, azok már soha nem mennek fel a felszínre – felelte. – Csak a futárok. – Futárok?

– Úgy tudom, a közösség egyes tagjai tartják a kapcsolatot a felszínnel. Ők váltják be a szociális segélyek csekkjeit, ennivalót guberálnak, üvegeket váltanak vissza egy kis apróért, orvosságot hoznak, s ha kell, beszerzik a drogokat. Pendergast körbevilágított a zseblámpával. Egy durván megmunkált kőfalakkal határolt, mély gödörben álltak. A távolabbi falon egy másfél méteres bádog hullámlemez fedte egy elhagyott alagút nyílását. Mellette kezdetleges betűkkel pingált felirat állt a falon: CSAK CSALÁDTAGOKNAK! MINDENKI MÁSNAK TILOS A BELÉPÉS! Pendergast megragadta a fémlapot, és hangos csikorgással félretolta. – Ez az ajtócsengő – magyarázta. Amikor beléptek a kis alagútba, váratlanul egy rongyos férfi bukkant fel előttük, egyik kezében egy fáklyával. Magas volt, és ijesztően sovány. – Kik vagytok? – kérdezte, és elállta Pendergast útját. – Te vagy a Géppuskás? – kérdezte Pendergast. – Kifelé! – mondta a férfi, és az ajtó felé lökdöste őket. Egy szempillantás alatt megint kint találták magukat a sziklafalak között. – Az én nevem Kovakő. Mit akartok? – Mephistóval akarok beszélni – felelte Pendergast. – Minek? – A „Grant tábornok sírja” közösség vezetője vagyok. Ez egy kis közösség a Columbia Egyetem alatt. Azért jöttem, hogy a gyilkosságokról beszéljek vele. Hosszú csönd után Kovakő megszólalt: – És ő? – kérdezte D'Agosta felé intve. – A futárom – felelte Pendergast. Kovakő megint Pendergastra nézett. – Fegyverek vagy drogok? – kérdezte. – Nincs nálunk fegyver – mondta Pendergast. A fáklya fényében úgy látszott, mintha zavar tükröződne az arcán. – De van nálam egy kisebb készlet… – Ide nem lehet drogokat hozni – közölte Kovakő. – Ez egy tiszta közösség. Hiszi a piszi, gondolta D'Agosta, ahogy a férfi furcsán égő szemébe nézett. – Sajnálom – mondta Pendergast –, de nem hagyom itt az árut. Ha ez probléma…

– Mid van? – kérdezte Kovakő. – Ahhoz semmi közöd. – Kokain? – kérdezte a férfi. D'Agosta halvány reménykedést vélt kihallani a hangjából. – Eltaláltad – felelte Pendergast kis hallgatás után. – Azt el kell koboznom. – Vedd úgy, hogy ajándék – mondta Pendergast, majd elővett egy kis fóliába burkolt csomagocskát, és átadta a férfinak, aki gyorsan a kabátzsebébe dugta. – Kövessetek – mondta. D'Agosta a helyére húzta hátuk mögött a bádoglapot, aztán ő is elindult Kovakő után, aki lefelé vezette őket egy fémlépcsőn, amely egy tágas, henger alakú terem fölé kinyúló lépcsőfordulón végződött. D'Agosta észrevette, hogy a sziklafalba kis fülkék vannak vájva. Mindegyikben egy ember vagy egy család húzta meg magát. Gyertyák és kerozinlámpák vetettek némi fényt a piszkos arcokra és a mocskos ágyneműkre. Ahogy körbenézett a tágas alagútban, D'Agosta látta, hogy törött cső áll ki az egyik falból. A kifolyó víz sáros pocsolyába gyűlt össze a barlang talajába vájt gödörben. Többen ott guggoltak körülötte, úgy tűnt, mosnak. A piszkos víz kis patakban elcsordogált, és eltűnt az alagút szájában. Miután leértek a lépcső aljába, egy rozoga deszkapallón átkeltek a patakocskán. A barlangban itt-ott kisebb csoportokban aludtak vagy kártyáztak az emberek. A legtávolabbi sarokban egy férfi feküdt, nyitott, üveges szemmel a semmibe nézve. D'Agosta egy-két pillanat múlva jött rá, hogy halott. Gyorsan elfordult. Kovakő átvezette őket egy hosszú, keskeny folyosón, amelyből kisebb alagutak ágaztak el. D'Agosta meglátta, hogy az egyik folyosó végében, a félhomályban emberek szorgoskodnak: konzerveket rakosgattak, ruhákat javítgattak vagy pálinkát főztek. Kovakő végül kivezette őket egy tágasabb barlangba, ahol villanyvilágítás volt. D'Agosta felnézett: egy villanykörte lógott egy dróton, amely a sarokban lévő régi csatlakozószekrényhez vezetett. D'Agosta tekintete végigsiklott a kamra falát borító repedezett téglákon. Aztán megdermedt, és döbbenten felkiáltott. A helyiség közepén egy ütött-kopott pályafenntartó kocsi állt, furcsa szögben megdőlve. A hátsó kerekei több mint fél méterre felemelkedtek a padlóról. El sem tudta képzelni, hogy került ebbe a lehetetlen

helyzetbe. Rozsdás oldalára alig kivehető, kopott betűk voltak fekete festékkel felírva: NEW YO CENTRA. Kovakő intett, hogy várjanak, és belépett a kocsiba. Pár perccel később kijött, és intett, hogy bemehetnek. D'Agosta belépett, és egy kis előszobában találta magát, amelyet vastag sötétítő függöny takart. Kovakő közben eltűnt. A kocsi belsejében sötét volt, és fojtogató hőség. – Igen? – szólalt meg egy halk hang a függöny mögül. Pendergast megköszörülte a torkát. – Hófehérke vagyok, én vezetem a „Grant tábornok sírja” közösséget. Hallottunk arról, hogy felszólítottad a föld alatt élőket, hogy tartsunk össze, és akadályozzuk meg a további gyilkosságokat. Csönd lett. D'Agosta azon tűnődött, mi lehet a függöny mögött. Talán semmi. Talán csak átverés az egész, mint az Óz a nagy varázslóban. Lehet, hogy Smithback csak kitalálta a nagy részét annak, amit írt. Az ilyen újságíróféléknél soha nem lehet tudni. – Befelé – szólalt meg a hang. A függönyt félrehúzták. D'Agosta kissé vonakodva követte Pendergastot. A kocsi belseje sötét volt, csak az odakint égő villanykörte fénye vetült be, és egy kis tűz égett egy szellőzőnyílás alatt az egyik sarokban. A szoba közepén egy férfi ült hatalmas, trónszerű széken. Magas volt, vékony karokkal és lábakkal, hosszú, dús, őszülő hajjal. Ősrégi, trapéznadrágos barna kordbársony öltönyt viselt és kopott Borsalino-kalapot. A nyakában egy türkizzel kirakott súlyos navahó ezüstlánc lógott. Mephisto különös, átható tekintettel meredt rájuk. – Hófehérke. Nem túl eredeti gúnynév. Nem éppen olyan, ami tiszteletet ébreszt. De egy ilyen albínóhoz illik – mondta kimért, udvarias hangon. D'Agosta érezte, hogy a metsző tekintet rászegeződik. Akárki is ez a fickó, nem őrült, gondolta. Kényelmetlenül érezte magát. Mephisto tekintetében gyanakvás csillogott. – És ő kicsoda? – kérdezte. – Szivar, a futárom. Mephisto hosszú ideig D'Agostára meredt, aztán visszafordult Pendergasthoz. – Sohasem hallottam még a „Grant tábornok sírja” közösségről – mondta kételkedve.

– A Columbia Egyetem épületei alatt nagy szervizalagút-hálózat húzódik – felelte Pendergast. – Kis közösség a miénk, és csak a saját dolgunkkal törődünk. Az egyetemisták nagylelkűek velünk. Mephisto bólogatva hallgatta. A gyanakvás lassan eltűnt az arcáról, gunyoros vigyor vagy baráti mosoly váltotta fel – D'Agosta nem tudta eldönteni, melyik. – Értem. Kellemes egy szövetségessel találkozni ezekben a sötét időkben. Ünnepeljük meg a találkozásunkat egy kis itókával, aztán majd folytatjuk a beszélgetést. Mephisto tapsolt. – Székeket a vendégeknek! És rakd meg azt a tüzet! Géppuskás, hozz egy kis húst! – Egy vékony, alacsony férfi bukkant elő egy sötét sarokból, és kiment a kocsiból. Egy másik, aki a földön ült törökülésben, feltápászkodott, komótos lassúsággal fát tett a tűzre, és piszkálgatta, amíg lángra nem kapott. Már így is rémesen meleg van itt, gondolta D'Agosta. Érezte, hogy patakokban csorog az izzadság mocskos inge alatt. Egy nagydarab, izmos férfi lépett be két ládával, amelyeket lerakott Mephisto széke elé. – Parancsoljanak, uraim – intett Mephisto gúnyos komolysággal a ládákra. D'Agosta óvatosan letelepedett az egyikre, miközben a Géppuskás nevű férfi visszatért. Egy régi újságpapírba csavarva nedves, csöpögő dolgot hozott magával, és ledobta a tűz mellé. D'Agosta érezte, hogy felkavarodik a gyomra: a csomagban egy jól megtermett patkány volt. A feje be volt ugyan törve, de a lábai még ütemesen rángatóztak. – Nagyszerű! – kiáltott fel Mephisto. – Friss fogás, amint látják. – Átható tekintetét Pendergast felé fordította. – Ugye, szereti a földi nyulat? – Ó, hogyne – felelte Pendergast. D'Agosta észrevette, hogy az izmos férfi már közvetlenül a hátuk mögött áll. Kezdte sejteni, hogy ez most próbatételnek számít, s akkor jobb lesz, ha sikeresen kiállják. Mephisto odanyúlt, egyik kezével megfogta a tetemet, a másikkal pedig egy hosszú nyársat. Mellső lábánál fogva ügyesen átdöfte a patkányt, aztán a tűz fölé helyezte sülni. D'Agosta undorral vegyes érdeklődéssel figyelte, ahogy az állat szőre sisteregve megperzselődik, majd lángra kap. Egy pillanattal később az egész meggyulladt, és csípős füst szállt fel a kocsi teteje felé. Az állat farkából csak egy összepöndörödött, megfeketedett csonk maradt.

Mephisto egy pillanatig nézte a patkányt, aztán kirántotta a tűzből, elővett egy kést a zakója zsebéből, és lekaparta róla a megmaradt szőrt. Aztán kiszúrta a hasát, hogy kieressze a sülésnél keletkezett gázokat, majd megint visszarakta a tűz fölé, de most egy kicsit magasabbra. – Kell hozzá némi ügyesség – jegyezte meg –, hogy le grand souris en brochette módon készítsük el. D'Agosta várt, és közben érezte, hogy minden szempár őt és Pendergastot figyeli. Bele sem mert gondolni, mi történne, ha az undor legkisebb jele is meglátszódna rajtuk. Percek teltek el néma csöndben, miközben a patkány sisteregve sült tovább. Mephisto forgatta a nyársat, aztán Pendergastra pillantott. – Hogy szereti? – kérdezte. – Én véresen. – Nekem is jó lesz úgy – felelte Pendergast olyan nyugodtan, mintha pirítóst rendelne a Tavern on the Greenben. Ez is csak egy állat, gondolta D'Agosta kétségbeesetten. Nem fogok belehalni, ha megkóstolom. Mephisto alig palástolt várakozással sóhajtott fel. – Maga szerint ez már jó? – Lássunk neki – bólintott Pendergast, és összedörzsölte a kezeit. D'Agosta hallgatott. – Ehhez ital is dukál! – kiáltotta Mephisto. Szinte azonnal ott termett egy félig teli Night Train. Mephisto undorral vette szemügyre. – Most vendégeink vannak! – lökte félre a palackot. – Hozz valami alkalomhoz illőt! – Hamarosan megérkezett egy pókhálós palack Cold Duck bor és három műanyag pohár. Mephisto levette a tűzről a nyársat, és az újságpapírra csúsztatta a sültet. – Parancsoljon – nyújtotta át Pendergastnak. D'Agostára hirtelen rátört a pánik. Mit fog most csinálni Pendergast? Félig rémülten, félig megkönnyebbülten látta, hogy habozás nélkül a szája elé emeli a patkányt. Szörcsögő hang hallatszott, ahogy a hasán tátongó nyíláson át kiszippantotta a belsőségeket. D'Agosta gyomra megint kavarogni kezdett. Pendergast megnyalta a száját, aztán letette az újságpapírt a sülttel a vendéglátójuk elé. – Kitűnő – csak ennyit mondott. Mephisto bólintott. – Érdekes technika.

Pendergast vállat vont. – A Columbia szervizalagútjaiban sok patkánymérget szórnak szét. Ha megkóstoljuk a májat, abból meg lehet állapítani, hogy jó-e a többi. Széles, meleg mosoly terült el Mephisto arcán. – Ezt megjegyzem – mondta. Fogta a kést, levágott néhány darab húst a combról, és átnyújtotta D'Agostának. D'Agosta a szeme sarkából látta, hogy a mögöttük ácsorgó nagydarab férfi megfeszül. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és tettetett lelkesedéssel nekilátott a húsnak. Mindet egyszerre a szájába tömte, aztán vadul megrágta, és gyorsan lenyelte, mielőtt megérezhette volna az ízét. Közben igyekezett vigyorogni, és valahogy leküzdeni a borzalmas hányingert. – Bravó! – kiáltott fel Mephisto. – Egy igazi gourmand! A levegőben vibráló feszültség érezhetően megenyhült. D'Agosta a gyomrára szorított kézzel ült vissza a ládára. – Remélem, megbocsátja, ha gyanakszom – folytatta Mephisto. – Volt idő, amikor sokkal nyíltabban éltünk itt a föld alatt, és jobban megbíztunk egymásban. Ha valóban az, akinek mondja magát, akkor ezt amúgy is tudja. De most nehéz időket élünk. Mephisto mindegyiküknek töltött egy pohár bort, aztán magasba emelte a sajátját. Levágott még néhány darabka húst, és átnyújtotta Pendergastnak, aztán a maradékot ő maga falta fel. – Hadd mutassam be a hadnagyaimat – mondta aztán. A hátuk mögött ácsorgó tagbaszakadt férfira mutatott. – Ő Kis Harry. Fiatalon lóversenyezni kezdett, aztán rákapott a kisebb lopásokra, hogy legyen pénze fogadni. Egyik dolog vezetett a másikhoz, és végül a börtönben végezte. Ott sok mindent megtanult. A szabadulása után nem talált munkát. Szerencsére idekerült, és csatlakozott a közösségünkhöz, még mielőtt újból visszatért volna a régi rossz szokásaihoz. Mephisto a tűz mellett üldögélő, lassú mozgású emberre mutatott. – Ő Alice. Valamikor angol irodalmat tanított egy connecticuti középiskolában. A dolgok rosszra fordultak, elvesztette az állását, elvált, elfogyott minden pénze, ivásra adta a fejét. Hajléktalanszállókon élt, és népkonyhákon evett. Ott hallott rólunk. Ami a Géppuskást illeti, ő megjárta Vietnamot, de rá kellett jönnie, hogy az ország, amelyikért harcolt, hallani sem akar róla. Mephisto megtörölte a száját az újságpapírral. – Ennél többet nem kell tudniuk – mondta. – Hátrahagytuk a múltunkat, ahogy maguknak is ezt kell tenniük. Szóval, a gyilkosságok miatt jöttek?

Pendergast bólintott. – A múlt hét óta három emberünk is eltűnt, és a többiek nagyon aggódnak. Hallottunk róla, hogy szövetségre szólított fel a Ráncosbőrűek ellen, akik lefejezik az áldozataikat. – Igen, terjednek a hírek. Két nappal ezelőtt üzenetet kaptam a Filozófustól. Ismeri? Pendergast épp csak egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem – felelte. Mephisto összeszűkült szemmel nézett rá. – Furcsa – mondta. – Ő a Grand Central pályaudvar alatti közösség vezetője. – Talán egyszer majd vele is találkozom – mondta Pendergast. – Egyelőre csak szeretnék valami megnyugtató hírt vinni az embereimnek. Mit tud mondani a gyilkosságokról? – Majdnem egy évvel ezelőtt kezdődtek – felelte Mephisto sziszegő hangján. – Az első áldozat Joe Atcitty volt. A Blokkház közelében találtuk meg a fej nélküli holttestét. Aztán Sötét Annie tűnt el, aztán a Törzsőrmester, és ez így folytatódott. Némelyik eltűnt társunk holttestét megtaláltuk, de a legtöbbjükét nem. Később hallottuk a Szalamandráktól, hogy valami mozgolódást vettek észre a legalsó szinteken. Pendergast összevonta a szemöldökét. – Szalamandrák? Mephisto ismét gyanakvó pillantást vetett rá. – Soha nem hallott a Szalamandrákról? – Felkacagott. – Többet kellene kalandoznia, körbenézni a környéken. A Szalamandrák az alattunk lévő szinten élnek. Soha nem jönnek feljebb, és világítást sem használnak. Sötétben élnek, mint a szalamandrák. Azt mondják, hogy mozgást észleltek odalent. – Mephisto suttogva hozzátette: – Állítólag valakik elfoglalták az Ördög Padlását. D'Agosta kérdőn pillantott Pendergastra, de az FBl-ügynök csak bólintott. – A város legalsó szintje – mondta, inkább csak magának. – A legeslegalsó – tette hozzá Mephisto. – Maga járt már ott? – kérdezte Pendergast könnyedén. Mephisto olyan pillantást vetett rá, mellyel mintha azt akarta volna a tudomására hozni, hogy ennyire azért még ő sem őrült. – És úgy gondolja, azok az emberek állnak a gyilkosságok hátterében? – Nem gondolom, tudom. Most is itt vannak valahol alattunk. – Mephisto komoran elmosolyodott. – De nem vagyok meggyőződve róla, hogy az emberek a legmegfelelőbb kifejezés. – Ezt hogy érti? – kérdezte Pendergast feszülten.

– Csak mendemondákat hallottam – felelte Mephisto nagyon halkan. – Jó oka van annak, hogy miért hívják őket Ráncosbőrűeknek. – Mégpedig…? Mephisto nem válaszolt. Pendergast elhelyezkedett a ládán. – És mit tehetünk ellenük? – Hogy mit tehetünk? – A mosoly eltűnt Mephisto arcáról. – Felrázhatjuk az egész várost! Figyelmeztethetjük őket, hogy már nemcsak a föld alatt élők, a láthatatlanok élete van veszélyben, hanem az övék is. – És akkor? – kérdezte Pendergast. – A város mit tehet a Ráncosbőrűekkel szemben? Mephisto egy pillanatig gondolkozott. – Mint minden parazitát, ott kell elpusztítani őket, ahol megtelepedtek. – Ezt mondani könnyű, megtenni már kevésbé. Mephisto Pendergastra szegezte kőkemény, csillogó tekintetét. – Van jobb ötlete, Hófehérke? – sziszegte. Pendergast egy ideig hallgatott. – Egyelőre nincs – mondta végül.

24. fejezet Robert Willson, a New York-i Történelmi Társaság könyvtárosa bosszúsan figyelte a térképteremben tartózkodó egyetlen látogatót. Meglehetősen furcsa volt a külseje: komoly fekete öltönyt viselt, színtelen szeme mint egy macskáé, világosszőke haját szigorúan hátrafésülte magas homlokáról. Pokolian bosszantó alak. Egész délután ott ült, egyik kéréssel állt elő a másik után, és összevissza dobálta a térképeket. Ahányszor Willson visszafordult volna a számítógépéhez, hogy folytassa a munkáját – monográfiát írt a zuni indiánok fétiseiről –, a férfi már állt is fel, hogy újabb kérdésekkel zaklassa. A látogató ismét felállt, és nesztelen léptekkel sétált oda hozzá. – Elnézést – szólalt meg udvarias, de ellentmondást nem tűrő hangon. Willson felnézett a monitorról. – Igen? – csattant fel. – Nem szívesen zavarom újból, de úgy tudom, hogy a Central Parkról készült Vaux-, illetve Olmstead-féle tervrajzokon bejelölték a park helyén elterült mocsarak lecsapolásához szükséges csatornákat is. Megnézhetném esetleg ezeket a terveket?

Willson összeszorította a száját. – A terveket elvetette a park kialakítását felügyelő bizottság, és már nincsenek meg, ami nagy tragédia. – Visszafordult a monitorhoz, remélve, hogy a látogató elérti a célzást, hogy valójában az lenne az igazán nagy tragédia, ha nem folytathatná nyugodtan a munkáját. – Értem – bólintott a férfi, aki egyáltalán nem értette a célzást. – Akkor meg tudná mondani, hogy végül hogyan csapolták le a mocsarat? Willson bosszúsan dőlt hátra a széken. – Azt hittem, ez köztudott. A Nyolcvanhatodik utcai régi vízvezetéket használták. – Megvannak a munkálatok tervrajzai? – Igen – felelte Willson. – Megnézhetném őket? Willson nagy sóhajjal felállt, és a súlyos ajtón átment a raktárba, ahol szokás szerint óriási rendetlenség uralkodott. A helyiség a tágassága ellenére klausztrofóbiát keltett – a fémpolcok két emelet magasságig emelkedtek a félhomályban, és szinte roskadoztak az összetekert térképek és penészes tervrajzok alatt. Willson érezte, ahogy a por belepi kopasz fejét, miközben a számokat böngészte. Az orra viszketni kezdett. Megtalálta a keresett helyet, kihúzta a régi térképeket, és átvitte a szűkös olvasóterembe. Miért van az, hogy az emberek mindig a legnehezebb térképeket kérik ki? – tűnődött magában. – Itt is vannak – mondta, és lerakta a térképeket a mahagónipultra. Figyelte, ahogy a látogató az asztalához viszi őket, és alaposan áttanulmányozza, közben jegyzetelget és vázlatokat rajzol egy kis bőrkötésű noteszbe. Pénze az van a pasasnak, gondolta keserűen Willson. Egy professzor nem engedhetne meg magának egy ilyen öltönyt. Békés csönd telepedett a térképteremre. Végre foglalkozhat a munkájával. Elővett az íróasztala fiókjából néhány megsárgult fényképet, és javítgatni kezdte könyvének az egyes indián törzsek által használt szimbólumokról szóló fejezetét. Pár perc múlva megérezte, hogy a látogató ismét ott áll a háta mögött. Willson szó nélkül felnézett. A férfi az egyik fényképre biccentett. Egy absztrakt, kőből faragott állatfigura volt látható rajta, amelynek a hátára vékony bőrzsineggel egy kovakő nyílhegyet kötöztek. – Úgy látom, ön pumának véli ezt

a bizonyos fétist, pedig valójában grizzly medvéről van szó – jegyezte meg. Willson ránézett a férfi sápadt arcára, amelyen halvány mosoly ült, és arra gondolt, ez valami tréfa-e. – Cushing, aki 1883-ban gyűjtötte ezt a fétisszobrocskát, határozottan a pumatörzsnek tulajdonította. Megnézheti a referenciákat. – A grizzly fétisnek mindig egy lándzsahegy van a hátára kötözve, ahogy ezen is látható – folytatta zavartalanul a férfi. – A puma fétist nyílheggyel látták el. Willson felkapta a fejét. – Megkérdezhetem, hogy mégis mi a különbség? – A pumát íjjal és nyíllal ölik meg, de a grizzlyhez lándzsa kell. Willson hallgatott. – Cushing időnként tévedett – tette még hozzá szelíden a látogató. Willson összerendezgette a kézirata lapjait, és félretolta. – Őszintén szólva én inkább Cushingban bíznék meg, mint egy… – Befejezetlenül hagyta a mondatot. – A térképtár egy órán belül bezár – közölte aztán. – Ez esetben megnézhetném még az 1956-os Upper West Side-i gázvezeték-felmérés tervrajzait? Willson összeszorította az ajkát. – Melyiket? – Az összesét, ha lehetne. Ez már sok volt Willsonnak. – Sajnálom, de a szabályzat ezt tiltja – közölte. – Ugyanabból a sorozatból egyszerre csak tíz térképet tudok kiadni. – Győzedelmesen meredt a látogatóra. A férfi azonban tudomást sem vett róla, úgy tűnt, belemerül a gondolataiba. Hirtelen megint a könyvtárosra pillantott. – Már emlékszem, honnan volt olyan ismerős a neve. – Valóban? – kérdezte bizonytalanul Willson. – Igen. Nem ön tartott tavaly egy remek előadást az indiánok varázsköveiről a Window Rock-i navaho konferencián? – De igen, én – felelte Willson. – Igen, sejtettem. Én sajnos nem tudtam részt venni a konferencián, de olvastam a jegyzőkönyvet. Magam is tanulmányoztam némiképp a délnyugati indiánok vallásos képi világát. – A látogató kicsit hallgatott, majd hozzátette: – Persze nem olyan mélyrehatóan, mint ön.

Willson megköszörülte a torkát. – Ha az ember harminc éve foglalkozik ezzel a témával, elkerülhetetlen, hogy ismertté váljon a neve. A látogató elmosolyodott. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Az én nevem Pendergast. Willson megszorította a látogató kellemetlenül puha kezét. Ő nagyon büszke volt a saját határozott kézfogására. – Örömmel látom, hogy folytatja a tudományos munkáját – mondta Pendergast. – A délnyugati kultúrák sajnos rendkívül kevéssé ismertek. – Úgy van – bólogatott lelkesen Willson. Büszkeség öntötte el. Korábban még soha nem fordult elő, hogy bárki is a legcsekélyebb érdeklődést tanúsította volna a munkája iránt, hát még hogy értelmes megjegyzéseket is fűzzön hozzá. Persze ez a Pendergast sajnálatosan téved az indián fétisekkel kapcsolatban, de… – Szívesen társalognék tovább is önnel, de attól tartok, már így is túl sok idejét raboltam el. – Nem, dehogy, szó sincs róla – felelte Willson. – Mit is kért? Az 56-os felmérés eredményeit? Pendergast bólintott. – És ha kérhetnék még valamit – úgy tudom, az 1920-as években végeztek egy felmérést a már meglévő alagutakról a tervezett Interborough gyorsvonathálózathoz. Így van? Willson arca elkomorult. – De arról hatvan térkép van… – Értem – mondta Pendergast. – Szóval ez is szabályellenes – tette hozzá csüggedten. Willson arcán hirtelen mosoly terült el. – Én nem mondom el senkinek, ha maga sem – mondta. Azon kapta magát, hogy élvezi a saját merészségét. – És ne aggódjon a záróra miatt. Én sokáig bent maradok, dolgozom a monográfiámon. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nemdebár? Tíz perccel később előbukkant a félhomályos raktárból, és egy telepakolt kocsit tolt a kopott padlón.

25. fejezet Smithback besétált a Four Seasons hotel tágas halijába. Már alig várta, hogy maga mögött hagyhassa a Park sugárút hőségét, zaját és bűzét. Kimért léptekkel közelítette meg a bárpultot. Számtalanszor üldögélt már itt, és irigykedve bámult el a falon függő Picasso-

festmény mellett az étterem bejárata, az elérhetetlen Paradicsom felé. Ez alkalommal azonban nem időzött a bárpultnál, hanem célba vette a főpincért. Elég volt egy név futó említése, és Smithback máris odabent találta magát álmainak folyosóján, útban az exkluzív étterem felé. Minden asztal foglalt volt, a terem mégis csendes és nyugodt benyomást keltett. A tágas tér elnyelte a hangokat. Smithback elhaladt az iparmágnások, kiadómogulok és gyárosok között az egyik legelőkelőbb asztalhoz, amely a szökőkút közelében állt. Mrs. Wisher már várta. – Á, Mr. Smithback – üdvözölte az újságírót. – Köszönöm, hogy eljött. Kérem, foglaljon helyet. Smithback leült a szemben lévő székre, amelyre Mrs. Wisher mutatott, és közben körbepillantott a teremben. Ez bizony érdekes ebédnek ígérkezett, és nagyon remélte, lesz rá ideje, hogy teljes egészében kiélvezze. Még épp csak belekezdett a cikke megírásába, és délután hatkor van lapzárta. – Inna egy pohár Amaronét? – kérdezte Mrs. Wisher az asztalon álló palackra intve. A nő nagyon elegáns volt, sáfrányszínű blúzt és rakott szoknyát viselt. – Köszönöm, kérek – felelte Smithback a nő szemébe nézve. Sokkal kevésbé volt zavarban, mint a legutóbbi találkozásuk alkalmával abban az elsötétített lakásban, amikor ott hevert a kis asztalkán a Post egy példánya, mint valami néma, ki nem mondott vád. „A Central Park South angyala” című megemlékezés, amelyet Pameláról írt, a Post által felajánlott nyomravezetői jutalom és a Grand Army Plaza-i tüntetésről írt, rokonszenvet keltő cikke miatt bízott benne, hogy ez alkalommal melegebb fogadtatásban lesz része. Mrs. Wisher biccentett a sommeliernek, megvárta, amíg tölt egy pohárral az újságírónak, majd távozik. A nő ezután alig észrevehetően közelebb hajolt. – Mr. Smithback, nyilván kíváncsi, miért hívtam, hogy ebédeljen velem. – Valóban felmerült bennem a kérdés. – Smithback megízlelte a bort, és kitűnőnek találta. – Akkor nem is akarom tovább bizonytalanságban tartani. Valami történni fog ebben a városban, és én azt szeretném, ha ön dokumentálná.

Smithback letette a borospoharat. – Hogy én? Mrs. Wisher szája sarka enyhén felfelé húzódott, amit akár mosolynak is lehetett venni. – Igen, gondoltam, hogy meg fog lepődni. De tudja, egy kicsit nyomoztam maga után a legutóbbi találkozásunk óta, és elolvastam a múzeumi gyilkosságokról írt könyvét is. – Megvette a könyvemet? – kérdezte reménykedve Smithback. – Megvolt az Amsterdam sugárúti nyilvános könyvtárban. Nagyon érdekes olvasmánynak találtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen közvetlenül is részese volt azoknak az eseményeknek. Smithback gyorsan vetett egy pillantást a nő arcára, de nem tudott gúnyt felfedezni rajta. – És a tüntetésünkről írott cikkét is olvastam – folytatta Mrs. Wisher. – Olyan pozitív hangvétele volt, amit nagyon is hiányoltam a többi sajtóorgánum tudósításaiból. – Legyintett. – Egyébként is, tulajdonképpen magának köszönhetem mindazt, ami ott történt. – Tényleg? – kérdezte Smithback kissé idegesen. Mrs. Wisher bólintott. – Maga győzött meg arról, hogy az egyetlen módja annak, hogy felrázzuk a várost, ha sokkoljuk őket valamivel. Emlékszik, mit mondott? Az emberek ebben a városban nem figyelnek oda, hacsak arcul nem csapjuk őket. Ha maga nincs, lehet, hogy még mindig otthon üldögélek a nappaliban, leveleket irkálok a főpolgármesternek ahelyett, hogy valami jó ügy érdekébe állítanám a bánatomat. Smithback bólintott. Volt valami abban, amit a nő mondott. – A tüntetés óta mozgalmunk hihetetlen módon kiszélesedett – mondta Mrs. Wisher. – Olyan témát pendítettünk meg, amely mindenkit érint. Az emberek összefognak – méghozzá a hatalommal és befolyással rendelkező emberek. De az üzenetünk legalább annyira szól a hétköznapi embereknek is, az utca emberének. És ők azok, akiket ön el tud érni az újságon keresztül. Bár Smithback nem örült annak, ha arra emlékeztették, hogy az egyszerű embereknek ír, igyekezett szenvtelen arcot vágni. – Tehát, a következő lenne a javaslatom. – Mrs. Wisher az abroszra fektette szépen manikűrözött kezét. – Én exkluzív hozzáférést biztosítok önnek minden eseményhez, amelyet a „Foglaljuk vissza a városunkat” mozgalom tervez. Sokat szándékosan nem fogunk előre bejelenteni, a sajtó és a rendőrség is csak utólag fog értesülni róluk, amikor már nem tudnak közbeavatkozni. Magát azonban

maradéktalanul tájékoztatjuk. Ha gondolja, elkísérhet engem személyesen is. Aztán arcul csaphatja az olvasókat. Smithback küzdött, hogy az arca ne árulja el az izgatottságát. Ez túl szép, hogy igaz legyen – gondolta. – Gondolom, szívesen megjelentetne egy újabb könyvet is – folytatta Mrs. Wisher. – Ha a kampányunk sikeresen véget ér, akkor áldásomat adnám egy ilyen tervre is. Bármikor készíthet velem interjút a témáról. Hiram Bennett, a Cygnus House kiadó igazgatója az egyik legjobb barátom. Azt hiszem, nagyon érdekelné egy ilyen kézirat. Uramatyám, Hiram Bennett! – gondolta Smithback. A legnagyobb kiadók egyike! Már elképzelte, hogyan fog egymásra licitálni a könyvéért a Cygnus House és a Stockbridge, a múzeumról szóló könyvének a kiadója. Az ügynöke majd aukciót rendez, kétszázezer lesz az alsó határ, vagy legyen inkább kétszázötvenezer… – Egyvalamit kérek cserébe – szakította félbe az álmodozást Mrs. Wisher hűvös hangja. – Azt, hogy mostantól kezdve minden idejét a „Foglaljuk vissza a városunkat” kampánynak szentelje. Azt akarom, hogy a cikkei kizárólag erre az ügyre összpontosítsanak. – Micsoda? Mrs. Wisher, én bűnügyi tudósító vagyok. Azért fizetnek az újságnál, hogy rendszeresen ellássam őket tudósításokkal. – A sikeres könyvről szőtt álmai máris füstbe mentek, és lelki szemei előtt megjelent a főszerkesztője, Arnold Murray dühös arca, amint a cikkeket követeli. Mrs. Wisher bólintott. – Ezt megértem. És azt hiszem, pár napon belül el tudom látni az ehhez szükséges témákkal is. A részleteket majd közlöm, amint véglegesítettük a terveinket. Higgye el nekem, ez a kapcsolat mindkettőnk számára kifizetődő lesz. Smithback agya villámgyorsan járt. Pár órán belül le kell adnia a cikket, melyet annak alapján akart megírni, amit a múzeumi előadóteremben sikerült kihallgatnia. Már eddig is halogatta, abban a hiú reményben, hátha újabb információkhoz jut. Ez az a sztori, mellyel talán fizetésemelést szerezhet magának, és mellyel lepipálhatja azt a tökfej Bryce Harrimant. De valóban így fog történni? A jutalomért jelentkezők lelkesedése kezdett lelohadni, és egyetlen értékes nyom sem bukkant fel. A Mephistóról szóló cikke nem keltett akkora érdeklődést, mint amekkorára számított. Arra sem volt semmi bizonyíték, hogy a főhalottkém gyanús körülmények között bekövetkezett halálának

köze lenne az ügyhöz. És azzal is számolnia kellett, hogy esetleg kellemetlen következményei lehetnek annak, ha kiderül, hogy illetéktelenül hatolt be a múzeumba. Ez a Wisher-sztori azonban lehet, hogy pontosan az a dinamitként robbanó hír, melyre várt. Újságíróösztöne azt súgta, hogy tarolni fog vele. A szerkesztőségben beteget jelenthet, azzal egy-két napra kordában tarthatja Murrayt. Ha meglesz a kész cikk, úgyis mindent megbocsát neki. – Rendben van, Mrs. Wisher, megegyeztünk. – Szólítson Anette-nek – mondta a nő, és egy pillanatra végigsiklott a tekintete Smithback arcán, mielőtt visszatért volna a könyökénél fekvő étlapra. – Akkor talán rendeljünk. Javasolnám az édesvízi kagylót kaviárral, a séf kitűnően készíti.

26. fejezet Miután befordult a Hetvenkettedik utca sarkán, Hayward megtorpant, és döbbenten bámulta az előtte tornyosuló homokkőszínű épületet. A zsebébe nyúlt, előhúzott egy cédulát, és ellenőrizte a címet, aztán megint felnézett a házra. Nem tévedett, ez az. A hely inkább úgy festett, mint egy kastély egy Charles Addams-képregényből, nem pedig mint egy manhattani lakóház. Az épület kilenc emelet magasba tornyosult. A tető közelében hatalmas, csúcsos oromdísz meredezett, mint két szemöldök ívelt a homlokzat felett. A rézborítású tetőn kisebb-nagyobb kémények, tornyocskák és fiatornyok meredeztek Már csak a lőrések hiányoznak, gondolta Hayward. Ez volt a híres-nevezetes Dakotaház. Különös név egy különös kinézetű épületnek. Hallomásból jól ismerte, de még sohasem látta. Persze nem volt rá sok oka, hogy az Upper West Side-on járjon. Elindult a boltíves kapun átvezető kocsibehajtó felé, amely az épület déli oldalán nyílt. A kapualjban meghúzódó kis fülkében ülő portás megkérdezte a nevét, aztán röviden telefonált. – A délnyugati előcsarnok felől menjen – mondta, miután letette a kagylót. Hayward elindult a sötét kapualjban. Az átjáró egy nagy, belső udvarba vezetett. Hayward egy pillanatra megállt, megbámulta a bronz szökőkutakat, és arra gondolt, hogy az előkelő, szinte titokzatos csönd abszurd módon nem illik ide Manhattan nyugati részébe. Aztán jobbra fordult, és a legközelebbi

saroknál elhagyta az udvart. Belépett az előcsarnokba, beszállt a liftbe, és megnyomta a gombot. A lift lassan emelkedett, végül megállt. Az ajtó egy szűk kis folyosóra nyílt. Hayward kilépett, és egy ajtót pillantott meg a vele szemben lévő fal fényes faburkolatában. A lift ajtaja halk sziszegéssel összecsukódott, és a fülke ereszkedni kezdett, Hayward pedig ottmaradt a sötétségben. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy talán rossz emeletre jött. Halk zizegés hallatszott, mire a jobb kezével önkéntelenül a pisztolya után kapott. – Hayward őrmester, örülök, hogy itt van. Kérem, fáradjon be. – Hayward a sötétben is azonnal felismerte a délies akcentust és a sima, bársonyos hangot. Az ajtóban Pendergast állt. Csak vékony, félreismerhetetlen alakjának sziluettje rajzolódott ki a lakásból kiszűrődő halvány fényben. Hayward belépett, Pendergast pedig becsukta utána az ajtót. Bár a szoba nem volt különösebben nagy, magas mennyezete miatt mégis impozánsnak hatott. Hayward kíváncsian nézett körbe. Három fal sötét rózsaszínre volt festve, alul és fölül fekete szegéllyel. A fény ostyavékonyságúnak tűnő achátlapok mögül szűrődött ki a kagyló alakú bronzkaros lámpákból, amelyek valamivel szemmagasság fölött helyezkedtek el. A negyedik falat fekete márvány borította, amelyen leheletvékony rétegben vízesés folyt le a mennyezettől a padlóig, majd némán lecsorgott a fal tövében húzódó rácson. Néhány kisméretű bőrkanapé állt a szobában, a lábuk belesüppedt a vastag szőnyegbe. Dísztárgyak nem voltak, csak néhány festmény függött a falon, és egy-két furcsa, megcsavarodott növény állt a kis lakkasztalkákon. A szoba makulátlanul tiszta volt, sehol egy folt vagy egy porszem. Bár Hayward sejtette, hogy kell lenniük a lakás belső részeibe vezető ajtóknak, a körvonaluk úgy beleolvadt a háttérbe, hogy egyáltalán nem tudta felfedezni őket. – Foglaljon helyet bárhol, Hayward őrmester – mondta Pendergast. – Megkínálhatom valami frissítővel? – Nem kérek semmit, köszönöm – felelte Hayward, és leült az ajtóhoz legközelebb kínálkozó helyre. A fekete bőrkanapé puhán ölelte körbe. Megcsodálta a legközelebbi falon lógó festményt, egy impresszionista tájképet, amely rózsaszín napfényben fürdő szénaboglyákat ábrázolt. Valahogy ismerősnek tűnt. – Szép lakás. Bár az épület egy kissé furcsa.

– Mi, akik itt lakunk, inkább excentrikusnak szeretjük nevezni – mondta Pendergast. – De sokan egyetértenek magával. Azért nevezték el Dakotának, mert 1884-ben, amikor épült, a városnak ez a része még olyan távolinak tűnt, mint egy indián rezervátum. Van benne valami szilárdság és állandóság, amit kedvelek. Sziklára épült, a falak majdnem nyolcvan centi vastagok az alapoknál. De gondolom, nem azért jött, hogy építészeti kiselőadást hallgasson. Ami azt illeti, nagyon hálás vagyok, hogy egyáltalán felkeresett. – Most viccel? Kihagytam volna egy lehetőséget, hogy körbenézzek Pendergast ügynök barlangjában? Maga legendának számít a rendőrség köreiben. Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. – Ez hízelgő – felelte Pendergast, és leült egy székre. – De attól tartok, ennyi volt a bemutató. Nem szoktam látogatókat fogadni, de úgy gondoltam, ez lenne a legalkalmasabb hely arra, hogy elbeszélgessünk. – Ugyan miért? – kérdezte Hayward, és körbenézett. A tekintete megakadt a legközelebbi lakkasztalkán. – Hé! – mutatott rá. – Ez egy bonszai! A karate-mesteremnek is van néhány. – Ez ginkgo biloba – mondta Pendergast. – Páfrányfenyő. Az egyetlen fennmaradt faj egy olyan családból, amely nagyon gyakori volt a prehisztorikus korban. Ott jobbra pedig törpe juharfákat láthat. Különösen büszke vagyok rá, hogy milyen természetes a formájuk. Ősszel a színüket is változtatják, mindegyik fa más-más időben. Kilenc évembe telt, amíg kialakítottam ezt az együttest. A mestere nyilván el tudná magyarázni, hogy az összeültetett bonszaikompozíciónak az a titka, hogy mindig páratlan számú növényt kell egy csoportba ültetni, egészen addig, amíg a megszámlálásuk már koncentrációt igényel. Akkor készen van. – Kilenc évbe? – csodálkozott Hayward. – Gondolom, akkor elég sok szabad ideje lehet. – Nem mondanám. A bonszai az egyik szenvedélyem. Elbűvölőnek találom, ahogy egyesül benne a természetes és a mesterkélt esztétikum. – Pendergast keresztbe tette a lábát. Fekete öltönyös alakja szinte beleolvadt a fekete kanapéba. Könnyedén legyintett. – Ne hagyja, hogy erről fecsegjek. Az előbb azt kérdezte, miért gondoltam úgy, hogy ez lenne a legjobb hely arra, hogy elbeszélgessünk. Azért hívtam ide, mert szeretnék többet megtudni a föld alatt élő hajléktalanokról. Hayward hallgatott.

– Maga dolgozott velük – folytatta Pendergast. – Tanulmányozta őket. Szakértő a témában. – Mások ezt nem így gondolják. – Ha jobban belegondolnának a dologba, akkor egyetértenének velem. Mindenesetre meg tudom érteni, miért ilyen kényes téma magának ez a szakdolgozat. Úgy gondoltam, kellemesebb lenne, ha inkább szolgálaton kívül beszélgetnénk, valahol messzebb a kapitányságtól. Hayward úgy vélte, ebben van valami. Ez a különös, megnyugtató atmoszférájú szoba a csendes vízeséssel és szigorú szépségével olyan távolinak tűnt a kapitányságtól, mintha legalábbis a Holdon lennének. Hátradőlt a csábítóan puha kanapén, és érezte, hogy kezd lefoszlani róla a szokásos óvatossága. Még az is az eszébe jutott, hogy a derékszíját is leveszi a pisztolytáskával, de olyan kényelmesen ült, hogy ezért sem volt kedve megmozdulni. – Kétszer jártam eddig odalent – folytatta Pendergast. – Az első alkalommal csak azért, hogy próbára tegyem az álruhámat, és egy kis felderítést végezzek. A második alkalommal azért, hogy megkeressem Mephistót, a hajléktalanok vezérét. De amikor megtaláltam, rá kellett jönnöm, hogy néhány dolgot alábecsültem. Például azt, hogy milyen szentül hisz egy-két dologban, és hogy milyen nagy a követőinek tábora. – Senki sem tudja pontosan, hogy hányan élnek odalent – vágott bele Hayward. – Az egyetlen, amiben biztosak lehetünk, az az, hogy a szám nagyobb, mint gondoljuk. Ami Mephistót illeti, ő talán a legfontosabb „polgármester” odalent. Az ő közössége a legnagyobb. Úgy hallottam, hogy tulajdonképpen több közösségből áll. A magvát egykori vietnami veteránok és a hatvanas évekből itt maradt egykori hippik alkotják. Sokan azután csatlakoztak hozzájuk, hogy elkezdődtek a gyilkosságok. A Central Park alatti mélyebb alagutak tele vannak velük. – Engem az lepett meg, hogy milyen sokféle emberrel találkoztam – mondta Pendergast. – Arra számítottam, egy- vagy legfeljebb kétfajta sérült személyiségtípus él odalent, de ehelyett az emberiség teljes keresztmetszetével találkoztam. – Nem minden hajléktalan húzódik a föld alá – mondta Hayward. – Csak azok, akik félnek a hajléktalanszállóktól, menhelyektől és az ingyenkonyháktól, a magányos farkasok, a különféle kultuszok hívei – ők inkább lehúzódnak a mélybe. Először a metróalagutakba,

aztán egyre lejjebb. Higgye el nekem, rengeteg búvóhely van odalent. Pendergast bólintott. – Az első utam alkalmával is megdöbbentett, milyen hatalmas az alagúthálózat. Úgy éreztem magam, mint Lewis és Clark, amikor nekivágtak egy feltérképezetlen terület felfedezésének. – És még a felét sem látta. Kétezer mérföld hosszúságú elhagyatott vagy félig elkészült alagút van, és további ötezer mérföld, amelyet még mindig használnak, lepecsételt és rég elfelejtett föld alatti kamrák. Mindenféle mendemondákat lehet hallani. Például vannak óvóhelyek, amelyeket a Pentagon építtetett titokban az ötvenes években a Wall Street alatt. Némelyik még mindig fel van szerelve folyó vízzel, villannyal, élelmiszer-tartalékokkal. Vannak gépházak mindenféle ottfelejtett gépekkel, ősrégi csatornák fa csővezetékekkel, egy egész elveszett világ. Pendergast előredőlt. – Hayward őrmester – mondta halkan. – Hallott már az Ördög Padlásáról? Hayward bólintott. – Igen, hallottam. – El tudná mondani, hogy hol van, vagy hogy tudnám megkeresni? Hosszú csönd lett, míg Hayward a fejét törte. – Nem tudom. Egykét hajléktalan emlegette néha, de annyi ostobaságot hall tőlük az ember, hogy többnyire hajlamos oda sem figyelni. Én mindig úgy gondoltam, hogy csak legenda. – Nincs valaki, akit megkérdezhetnék? Aki többet tud ezekről a dolgokról? – Talán beszélhetne Al Diamonddal – felelte Hayward, és közben a szénaboglyákat ábrázoló festményre siklott a tekintete. Megdöbbentő, hogy néhány vastag ecsetvonással milyen tisztán meg lehet ragadni egy látványt. – A csatornázási vállalat mérnöke igazi szaktekintély a föld alatti építmények témájában. Mindig őt hívják, ha mondjuk eltörik egy főnyomócső vagy új gázvezeték fektetéséhez ásnak alagutat. – Kis hallgatás után hozzátette: – Bár az utóbbi időben nem láttam. Lehet, hogy beadta a kulcsot. – Tessék? – Úgy értem, meghalt. Csönd lett, amelyet csak a vízesés halk csobogása zavart meg. – Ha a gyilkosságok elkövetői valóban elfoglaltak valami titkos föld alatti helyet, és ott kell megtalálnunk őket, már az is megnehezíti a

dolgunkat, hogy mennyien vannak a hajléktalanok – mondta végül Pendergast. Hayward elfordította a tekintetét a festményről, és az FBI-ügynökre nézett. – És lesz ez még rosszabb is – mondta. – Mire gondol? – Pár hét múlva beköszönt az ősz. A hajléktalanok nagy része a télre felkészülve ilyenkor kezd lehúzódni. Tudja, hogy ez mit jelent a föld alatti gyilkosok számára? – Nem – rázta a fejét Pendergast. – Hadd halljam. – Azt, hogy kezdődik a vadászszezon – mondta Hayward, és ismét a festményre fordította a tekintetét.

27. fejezet A hosszan elnyúló, lerobbant gyárépületekkel szegélyezett út egy kőkockákból kirakott rakpartban ért véget, amely félig már beleomlott az East River piszkos vizébe. Jó rálátás nyílt innen a Roosevelt-szigetekre és az Ötvenkilencedik utcai hídra. A folyó túloldalán a Roosevelt Drive vékony szürke szalagja kanyargott el az ENSZ-székház és a Sutton Place luxuslakóházai mellett. Szép a kilátás, gondolta D'Agosta, amikor kiszállt a jelöletlen rendőrségi autóból. A kilátás szép, de a környék pocsék. Az augusztusi nap tűzött, meglágyította a kátránytócsákat, és a forró levegő ragyogva vibrált a járda fölött. D'Agosta meglazította a gallérját, és még egyszer ellenőrizte a címet, amelyet a múzeum személyzeti osztályán adtak meg neki: 11-46. 94. sugárút, Long lsland City. A közeli épületekre pillantott, és azon tűnődött, nem történt-e valami tévedés. Egyáltalán nem úgy nézett ki a környék, mint ahol emberek laknak. Az utcában régi raktárak és elhagyatott gyárépületek sorakoztak. Bár délre járt az idő, az egész környék teljesen kihaltnak tűnt. Az élet egyetlen jele az volt, hogy egy rozoga furgon hajtott ki egy rakodóbejáraton a háztömb túlsó végében. D'Agosta megcsóválta a fejét. Egy újabb átkozott zsákutca. Jellemző, hogy Waxie a szerinte legkevésbé fontos feladatot bízta rá. A 11-46. számú épületnek behorpadt, összekaristolt, vastag fémajtaja volt, és talán már tíz rétegben is átfestették fekete festékkel. Mint minden más épület a háztömbben, ez is üres

raktárnak tűnt. D'Agosta megnyomta az ősrégi csengőt, aztán amikor nem hallott semmit, dörömbölni kezdett az ajtón. Csönd. Várt pár percig, aztán elindult az épület oldala mellett húzódó szűk kis sikátorban. Átgázolt egy csomó gyűrött kátránypapíron, és odament a dróthálóval védett ablakhoz, amelynek üvege repedezett volt, és a kosztól szinte nem lehetett átlátni rajta. Felmászott a kátránypapírhalom tetejére, a nyakkendőjével eltisztogatott egy tenyérnyi helyet az üvegen, és belesett. Ahogy a szeme hozzászokott az odabent uralkodó félhomályhoz, egy tágas, üres csarnokot pillantott meg. A piszkos betonpadlót halvány fénysávok csíkozták. A helyiség túlsó végében keskeny lépcső indult fölfelé egy kis emeleti helyiséghez, amely valamikor a művezető irodája lehetett. Hirtelen valami megmozdult a sikátorban. Amikor D'Agosta megfordult, egy férfit pillantott meg közeledni. Egyik kezében egy hosszú konyhakés villant meg. D'Agosta leugrott a kátránypapírkupacról, és előrántotta a pisztolyát. A férfi meglepődve bámult rá, megtorpant, aztán sarkon fordult, hogy futásnak eredjen. – Állj! – kiáltott rá D'Agosta. – Rendőrség! A férfi visszafordult, és meglepett arcot vágott. – Csak nem egy zsaru? – kiáltott fel szarkasztikusan. – Ezen a környéken? Vigyorogva állt. A legfurább külsejű ember volt, akivel D'Agosta valaha is találkozott: a fejét leborotválta, ráadásul zöldre festette. Ritkás kecskeszakállt viselt, kis, kerek Trockij-szemüveget, az inge mintha zsákvászonból készült volna, a lábán ócska, piros tornacipő. – Dobja el a kést – förmedt rá D'Agosta. – Hé, ne izguljon! Azt hittem, betörő. – Azt mondtam, dobja el azt a rohadt kést! A vigyor eltűnt a férfi arcáról. Ledobta a kést a földre kettőjük közé. D'Agosta gyorsan félrerúgta. – Most lassan forduljon meg, és tegye a kezét a falra. Álljon széles terpeszben. – Mégis hol vagyunk, a kommunista Kínában? – tiltakozott a férfi. – Gyerünk, csinálja! A férfi morogva engedelmeskedett, D'Agosta pedig alaposan megmotozta, de nem talált nála mást, csak egy tárcát. Kinyitotta: a

benne lévő jogosítványon a szomszédos épület szerepelt lakcímként. D'Agosta elrakta a pisztolyát, és visszaadta a férfinak a tárcáját. – Tudja, Mr. Kirtsema, hogy akár le is lőhettem volna? – Hé, de hát nem tudtam, hogy zsaru! Azt hittem, be akar törni. – A férfi ellépett a faltól, és összedörzsölte a kezét. – El sem tudja képzelni, hányszor raboltak már ki. Maguk meg már ki sem jönnek. Maga az első zsaru, akit hónapok óta láttam erre, és… D'Agosta egy intéssel elhallgattatta. – Máskor legyen óvatosabb. Egyébként fogalma sincs, hogy kell bánni egy késsel. Ha igazi betörő lettem volna, maga már halott lenne. A férfi megvakarta az orrát, és valami érthetetlent motyogott. – A szomszédban lakik? – kérdezte D'Agosta. Képtelen volt túltenni magát azon, hogy a pasas feje zöld. Igyekezett nem túl feltűnően bámulni. A férfi bólintott. – Mióta? – Úgy három éve. Régebben egy loftlakásom volt a Sohóban, de kilakoltattak. Ezen kívül nem találtam más helyet, ahol zavartalanul végezhetném a munkámat. – Miféle munkát? – Ezt nehéz lenne elmagyarázni. – A férfi hirtelen óvatos lett. – Miért mondanám el magának? D'Agosta a zsebébe nyúlt, és elővette a jelvényét. A férfi megnézte. – Á, gyilkossági csoport? Valakit meggyilkoltak errefelé? – Nem. Bemehetnénk magához, és beszélhetnénk egy percet? A férfi gyanakodva nézett. – Ez házkutatás? Ahhoz nem kell bírósági végzés? D'Agosta lenyelte a bosszúságát. – Nem kötelező. Csak szeretnék feltenni néhány kérdést arról az emberről, aki itt lakott ebben a raktárban. Kawakitának hívták. – Szóval ez volt a neve? Na, az aztán fura egy pasas volt. De tényleg fura. – A férfi kivezette D'Agostát a sikátorból, és kinyitotta a lakásába vezető fekete fémajtót. Amikor beléptek, D'Agosta egy tágas raktárhelyiségben találta magát, amelynek falait törtfehérre festették. A falak mentén furcsa formájú fémvödrök álltak, tele szeméttel. Egy elszáradt pálma kókadozott az egyik sarokban. A helyiség közepén számtalan fekete zsinór lógott a mennyezetről csoportokba rendezve. Olyan volt, mint egy kísérteties, álombeli

kötélerdő. A távolabbi sarokban egy keskeny ágy állt, egy mosdókagyló, egy csupasz vécé és egy elektromos főzőlap. Más berendezés nem volt. – Ez meg mi? – kérdezte D'Agosta, és megpiszkálta a zsinórokat. – Te jó ég, nehogy összegabalyodjanak! – Kirtsema majdnem fellökte D'Agostát, úgy rontott oda. – Nem azért van, hogy hozzányúljanak – mondta megsértődve, miközben a madzagokat igazgatta. D'Agosta hátrább lépett. – Mi ez, valami kísérlet? – Nem, mesterséges környezet, annak az ősi dzsungelnek a reprodukálása, ahonnan származunk, á la New York. D'Agosta döbbenten bámulta a madzagokat. – Ez műalkotás akar lenni? És ki jön ide megnézni? – Ez konceptuális művészet – magyarázta türelmetlenül Kirtsema. – Senki sem nézi meg. Nem azért van. Elég, hogy létezik. A madzagok soha nem érnek össze, ahogy az emberek sem érintkeznek soha, nincs közöttük igazi interakció. Egyedül vagyunk. Ez az egész világ láthatatlan, és láthatatlanul lebegünk át a kozmoszon. Ahogy Derrida mondta: „A művészet az, ami nem művészet.” Ez azt jelenti… – Tudta, hogy Gregory volt a keresztneve? – Jacques. Jocques Derrida, nem Gregory. – Úgy értem, a szomszédjának. – Már mondtam, nem tudtam a nevét. Úgy kerültem, mint a pestist. Maga, gondolom, a bejelentések miatt jött ki. – Bejelentések? – Igen, többször is betelefonáltam a rendőrségre. Néhányszor kijöttek, de aztán többször már nem. – Kirtsema pislogott. – Nem, várjunk csak, maga a gyilkossági csoporttól van. Talán megölt valakit az az ember? D'Agosta nem válaszolt, csak elővette a noteszét a zsebéből. – Meséljen nekem róla. – Úgy másfél-két évvel ezelőtt költözött ide. Eleinte elég csendesnek tűnt. Aztán kezdtek mindenféle teherautók érkezni, rengeteg dobozt és ládát szállítottak ide. Akkor kezdődtek a zajok, mindig éjszaka. Kalapálás, puffanások, hangos durranások. És az a szag… – Kirtsema elhúzta az orrát. – Mintha valami égett volna. Az ablakokat lefestette feketére, de az egyik betört, és be tudtam lesni, mielőtt megjavíttatta volna. – Elvigyorodott. – Elég fura volt a

berendezés. Mikroszkópokat láttam, nagy lombikokat, amikben forrt valami, szürke fémdobozokat, akváriumokat… – Akváriumokat? – Igen, hosszú sorban álltak, egyik a másik után. Jó nagyok voltak, tele algával. Nyilván valamiféle tudós lehetett. – Kirtsema enyhe undorral ejtette ki a „tudós” szót. – Az a fajta, aki szétboncolja a világot. Nekem nem tetszik ez a fajta hozzáállás. Én szeretem a nagy egészet látni, őrmester. – Értem. – Aztán egy nap kijöttek az elektromos művektől. Azt mondták, valami speciális, nagy teljesítményű vezetéket kötnek be hozzá, vagy ilyesmi, és ezért két napra nálam is kikapcsolták a villanyt. Két napra! De hát csak próbáljon panaszkodni egy ilyen helyen. Embertelen bürokraták! – És voltak látogatói? – kérdezte D'Agosta. – Barátai? – Látogatók? – horkant fel Kirtsema. – Na, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Egyre többen jártak hozzá, de mindig éjszaka. Volt egy sajátos kopogtatásuk, mintha megbeszélt jel lenne. Tudtam, hogy valami nagyon fura dolog folyhat. Arra gondoltam, talán drogokat árul. Egyszer kijöttek a rendőrök körülnézni, de azt mondták, nem folyik semmi illegális, és távoztak. – Keserűen megcsóválta a fejét. – És ez így ment. Én folyton kihívtam a rendőrséget, panaszkodtam a zaj és a bűz miatt, de a második kiszállás után többet egyszerűen nem jöttek. Aztán egy nap, talán egy évvel ezelőtt, a pasas megjelent az ajtóm előtt. Csak úgy beállított, minden előzetes bejelentés nélkül, úgy éjjel tizenegy körül. – És mit akart? – kérdezte D'Agosta. – Fogalmam sincs. Azt hiszem, talán azt akarta megkérdezni, miért hívtam ki a zsarukat. Csak azt tudom, hogy frászt kaptam tőle. Szeptember volt, majdnem olyan meleg, mint most, de nagykabát volt rajta, a fején pedig kapucni. Csak állt az árnyékba húzódva, az arcát nem is láttam. Megkérdezte, hogy bejöhet-e, én meg persze elküldtem. Legszívesebben a képébe vágtam volna az ajtót, őrmester. – Hadnagy – javította ki D'Agosta, miközben mindent feljegyzett a noteszébe. – Mindegy, engem nem érdekelnek a címkék. Az „emberi lény” az egyetlen, aminek értelme van – bólogatott Kirtsema nyomatékosan a zöld fejével.

D'Agosta még mindig jegyzetelt. Valahogy mintha nem arról a Greg Kawakitáról lett volna szó, akivel egyszer Frock irodájában találkozott, a Babonák kiállítás megnyitóján történt katasztrófa után. Törte a fejét, próbálta felidézni, mire emlékszik a fiatal tudósról. – Le tudná írni, milyen volt a hangja? – kérdezte. – Igen. Nagyon halkan beszélt, és selypített. D'Agosta összevonta a szemöldökét. – Volt valamilyen akcentusa? – Nem hiszem, de annyira selypített, hogy alig tudtam megállapítani. Majdnem úgy hangzott, mintha kasztíliai dialektusban beszélne, csak éppen nem spanyolul, hanem angolul. D'Agosta magában megjegyezte, hogy majd megkérdezi Pendergasttól, mi az a kasztíliai. – Azt meg tudná mondani, mikor költözött el, és miért? – kérdezte. – Pár héttel azután, hogy bekopogtatott hozzám, talán októberben. Egyik éjjel hallottam, hogy nagy kamionok érkeznek. Ez még nem lett volna szokatlan, de ez alkalommal nem hozták a dolgokat, hanem elszállították. Aztán amikor délben felkeltem, azt láttam, hogy mindent teljesen kiürítettek. Még a fekete festéket is lemosták az ablakokról. – Ez délben volt? – kérdezte D'Agosta. – Általában reggel öttől délig alszom. Én nem vagyok rabja a napszakok váltakozásának, őrmester. – És feltűnt valami a kamionokon? Mondjuk egy embléma vagy felirat? Kirtsema egy kicsit hallgatott, és gondolkozott. – Igen – mondta végül. – Egy felirat állt az oldalán: Tudományos Precíziós Műszerek Szállítása. D'Agosta jól megnézte a középkorú férfit a zöldre festett fejével. – Biztos benne? – Teljes mértékben. D'Agosta hitt neki. A külseje miatt ugyan nem sok hasznát lehetne venni egy bírósági tárgyaláson a tanúk padján, de az biztos, hogy nagyon jó megfigyelő. Vagy talán csak szereti beleütni az orrát mások dolgába. – Van esetleg még valami, amit szeretne elmondani? A zöld kobak megint bólintott. – Igen. Nem sokkal azután, hogy ez a fickó ideköltözött, az összes lámpa kialudt a környékbeli utcákon, és nem is tudták megjavítani őket. Még mindig rosszak. Szerintem a pasasnak volt hozzá valami köze, bár nem tudom, mi. Emiatt is

betelefonáltam az elektromos műveknek, de ezek az arctalan bürokrata robotok szokás szerint semmit sem csináltak. Bezzeg ha én egyszer elfelejteném befizetni a számlát, akkor… – Nagyon köszönöm a segítségét, Mr. Kirtsema – vágott közbe D'Agosta. – Ha esetleg eszébe jutna még valami, hívjon fel. – Becsukta a noteszét, zsebre vágta, és sarkon fordult, hogy elinduljon. Az ajtóban megtorpant. – Azt mondta, többször is kirabolták. És mit vittek el? Nekem nem úgy tűnik, mintha sok ellopni való holmi lenne itt. – Még egyszer körbenézett a raktárhelyiségben. – A gondolatok, őrmester! – felelte Kirtsema felszegett fejjel. – Az anyagi dolgok nem jelentenek semmit. De az ötletek felbecsülhetetlenek! Nézzen csak körül, látott már valaha is ennyi briliáns ötletet?!

28. fejezet A 12-es szellőzőkürtő hatvan méter magas, téglából és rozsdásodó fémből készült építménye úgy tornyosult a Lincoln-alagút Harmincnyolcadik utcai bejáratánál, mint egy kísértetkastély kéménye. A kürtő legtetejénél egy kis megfigyelőfülke tapadt a kémény falához. Ha felnézett a kémény oldalán felfelé vezető keskeny létráról, Pendergast jól látta a fülkét. A létrát a kürtő folyó felőli oldalához erősítették, de a régi csavarok már több helyen is kilazultak. Miközben mászott felfelé, a rozsdás fém létrafokok között lenézve jól látta a harminc méteres mélységben odalent elszáguldó autókat, amelyeket egymás után nyelt el az alagút szája. Ahogy Pendergast közeledett a megfigyelőfülke aljához, árnyék vetődött a létrára. Felnézett és észrevette, hogy a fülke padlózatában kis csapóajtó nyílik. Kerék alakú fogantyúval lehetett kinyitni, mint egy tengeralattjáró vízhatlan ajtaját, és a NEW YORK-I KIKÖTŐI HATÓSÁG felirat állt rajta. A szellőzőkürtőből áradó levegő úgy süvített, mint egy sugárhajtású repülő motorja. Pendergastnak jó párszor dörömbölnie kellett a csapóajtón, míg végre egy férfi kinyitotta. Bemászott a szűk kis kamrába, és lesimította az öltönyét, míg az alacsony, szikár, kockás inget és overallt viselő férfi becsukta a csapóajtót. A megfigyelőfülke három oldala a Hudson folyóra

nézett, a Lincoln-alagúthoz vezető utakra és a hatalmas gépezetre, amely a szellőzőn át kiszivattyúzta az alagútból az elhasznált levegőt. Ha kicsit nyújtogatta a nyakát, Pendergast ki tudta venni a szellőztető-rendszer forgó turbináit is, amelyek közvetlenül alattuk dübörögtek. A férfi ellépett a csapóajtótól, és a kis rajzasztal mellett álló székhez ment. Több ülőalkalmatosság nem volt az aprócska, zsúfolt fülkében. Pendergast látta, hogy a férfi ajka megmozdul, mintha mondana valamit, de semmit sem hallott a szellőző sivításától. – Micsoda? – kiabálta Pendergast, és közelebb lépett. A fülke padlózata csak alig-alig tompította az odalentről felszűrődő zajokat. – Igazolvány! – kiabálta vissza a férfi. – Azt mondták, lesz magánál valami igazolvány. Pendergast a zakója zsebébe nyúlt, és odadugta FBl-jelvényét a férfi orra alá, aki alaposan szemügyre vette. – Ön ugyebár Mr. Albert Diamond? – kérdezte Pendergast. – Csak Al – legyintett a férfi. – Mit óhajt megtudni? – Úgy hallottam, ön nagy szaktekintély a föld alatti New York témájában – mondta Pendergast. – Ön az a mérnök, akivel konzultálnak, ha új metróalagutat építenek vagy gázvezetéket javítanak. Diamond rámeredt Pendergastra. Az egyik orcája kidudorodott, ahogy a nyelve hegyét odadugta. – Igen, azt hiszem, így van – felelte végül. – Mikor járt utoljára odalent? Diamond felemelte az öklét, és egymás után kétszer kinyitotta, majd megint összezárta az ujjait. – Tíz? – kérdezte Pendergast. – Tíz hónapja? Diamond megrázta a fejét. – Tíz éve? Diamond bólintott. – És miért olyan régen? – Belefáradtam. Inkább kértem, hogy helyezzenek át ide. – Maga kérte? Érdekes választás. Itt olyan messze van a föld alatti részektől, amennyire csak lehet anélkül, hogy repülőre ülne. Ez szándékos volt? Diamond megvonta a vállát, és nem felelt. – Szükségem lenne néhány információra – kiabálta Pendergast. Másképp képtelenség volt érintkezni a kis kamrában.

Diamond bólintott, és az arca megint kidudorodott, ahogy a nyelvét végighúzta a felső fogsorán. – Meséljen nekem az Ördög Padlásáról. Diamond nyelve megakadt. A férfi fészkelődött a széken, de nem szólt semmit sem. Pendergast folytatta: – Ha jól tudom, van egy szokatlanul mélyen húzódó alagútrendszer a Central Park alatt. Úgy hallottam, ennek egyes részeit nevezik úgy, hogy „az Ördög Padlása”, de nem találtam nyomát semmiféle feljegyzésben, legalábbis ezen a néven nem említik sehol. Diamond az asztalra szegezte a tekintetét. – Az Ördög Padlása? – ismételte meg vonakodva. – Ismeri ezt a helyet? Diamond az overallja zsebébe nyúlt, és előhúzott egy lapos flaskát, amelyben nyilvánvalóan nem víz volt. Nagyot húzott belőle, aztán visszadugta a zsebébe anélkül, hogy Pendergastot megkínálta volna. Mondott valamit, de nem lehetett érteni a nagy sivításban. – Micsoda? – kiabálta Pendergast, és közelebb húzódott. – Azt mondtam, hogy hallottam róla. – Akkor kérem, meséljen róla valamit. Diamond elfordult, és a folyó túloldalára, a Newjersey-i partokra bámult. – Azok a dúsgazdag disznók… – kezdte. – Tessék? – Azok a dúsgazdag disznók nem akartak közösködni a munkásosztállyal. – Kikre gondol? – Tudja, Astor, Rockefeller, Morgan meg a többiek. Ők építtették azokat az alagutakat úgy száz évvel ezelőtt. – Nem értem. – A vasúti alagutakat – csattant fel ingerülten Diamond. – Egy magánvasútvonalat építettek. Pelhamből indult, átvágott a Central Park, a Knickerbocker Hotel és az Ötödik sugárút parkra néző házai alatt. Képzelje, még magánállomások és várótermek is voltak, minden, ami kell. – De miért építették olyan mélyen? Diamond most először elmosolyodott. – A geológiai adottságok miatt. Természetesen mélyebben kellett ásni, mint a már meglévő vasúti és az első metróalagutak. Közvetlenül ezek alatt azonban

nagyon laza kőzetréteg van, kambrium korból származó megkövesedett iszap. Az ilyen kőzetben lehet vízvezetékeket vagy szennyvízcsatornát fektetni, de vasúti alagutat már nem lehet fúrni bele. Úgyhogy mélyebbre kellett menniük. Az Ördög Padlása harminc emelet mélységben húzódik. – De minek csinálták? Diamond hitetlenkedő pillantást vetett az FBI-ügynökre. – Hogy minek? Maga mit gondol? Azok a felfújt hólyagok nem akartak osztozni a rendes vasúti vágányokon vagy a jelzőberendezéseken. Ezekben a mély alagutakban egyenesen elhagyhatták a várost, aztán Croton környékén újból feljöttek a felszínre. Semmi sem késleltette őket, és nem kellett elkeveredniük a köznéppel. – Ez még nem magyarázza meg, hogy miért nincs semmiféle hivatalos feljegyzés a létezésükről. – Egy vagyonba került a megépítésük, és nem minden pénz az olajbárók zsebéből származott. A városi tanács is tartozott nekik egy-két szívességgel. – Tudja, hogy megy ez, kéz kezet mos. Az ilyesféle építkezéseket nem mindig dokumentálják hivatalosan. – És miért hagyták el az alagutakat? – Nem tudták fenntartani őket. A legtöbb a szennyvíz- és esővízelvezető csatornák alatt húzódik, és állandóan beáztak. Felhalmozódott a metángáz, a szén-monoxid és minden egyéb. Pendergast bólintott. – A nehéz gázok lesüllyednek a legalsó szintre. – Milliókat költöttek azokra az átkozott alagutakra, de soha nem fejezték be a vasútvonalat. Csak két évig működtek, aztán 98-ban a nagy árvíz idején lerobbantak a szivattyúk, és mindent elöntött a szennyvíz. Úgyhogy végül befalazták az alagutakat. Még a munkagépeket sem hozták fel, mindent otthagytak. Diamond elhallgatott, és a fülkében ismét csak a szellőzőberendezés sivítása hallatszott. – Léteznek térképek ezekről az alagutakról? – kérdezte pár pillanatnyi hallgatás után Pendergast. Diamond égnek emelte a tekintetét. – Térképek? Én húsz éven át kutattam azok után a térképek után, de nem találtam őket. Amit tudok, azt abból tudom, amit az öregektől hallottam. – Maga járt odalent? – kérdezte Pendergast. Diamond láthatóan összerezzent, aztán egy hosszú pillanat után némán bólintott.

– Tudna rajzolni nekem egy vázlatot az alagutak elhelyezkedéséről? Diamond hallgatott. Pendergast közelebb lépett. – A legkisebb segítségért is nagyon hálás lennék – mondta. Egy villámgyors mozdulattal, mintha csak végigsimított volna a zakója hajtókáján, hirtelen egy százdolláros jelent meg két vékony ujja között. Diamond rámeredt a bankjegyre, mintha fontolgatná a dolgot. Végül elvette a pénzt, és a zsebébe gyűrte. Aztán a rajzasztalhoz fordult, és ügyesen rajzolgatni kezdett egy sárga milliméterpapírra. Lassan egy bonyolult alagútrendszer ábrája kezdett kirajzolódni. – Ez a legtöbb, amit tehetek – mondta pár perc után felegyenesedve. – Én ebből az irányból jutottam be. A Parktól délre elterülő részeket sok helyen feltöltötték betonnal, az északi részek pedig évekkel ezelőtt beomlottak. Először meg kell találnia a Palacknyakat. Induljon el lefelé a 18-as bekötő alagútból azon a ponton, ahol keresztezi a régi főnyomócsövet. – Palacknyak? – kérdezett vissza Pendergast. Diamond bólintott, és piszkos ujjával megvakargatta az orrát. – Van egy gránitér, amely mélyen a Park alatt húzódik végig a sziklában. Kőkemény anyag. Hogy időt és dinamitot spóroljanak, annak idején egy nagy lyukat robbantottak bele, és azon át szállítottak le mindent. Ezt a helyet hívják Palacknyaknak. Az Astor-alagutak közvetlenül ez alatt vezetnek. Amennyire én tudom, ez az egyetlen lehetséges megközelítési mód déli irányból – kivéve persze, ha búvárruhát húz. Pendergast átvette a papírt, és alaposan megnézte a rajzot. – Nagyon köszönöm, Mr. Diamond. Nem lenne kedve esetleg még egyszer visszatérni oda, és körülnézni az Ördög Padlásán? Természetesen megfelelő honorárium ellenében. Diamond jól meghúzta a flaskáját. – Nincs az a pénz, amiért én még egyszer lemennék oda. Pendergast bólintott. – Még valami – mondta Diamond. – Ne nevezze az Ördög Padlásának, rendben? Csak a hajléktalan vakondok hívják így. Astor-alagutak, ez a valódi neve. – Astor-alagutak? – Igen. Mrs. Astor ötlete volt az egész. Úgy mesélik, ő vette rá a férjét, hogy megépítse az első magánállomást az Ötödik sugárúti palotájuk alatt. Így indult az egész.

– És honnan származik az Ördög Padlása elnevezés? – kérdezte Pendergast. Diamond szárazon elmosolyodott. – Nem tudom. De gondoljon csak bele. Képzeljen el harminc emelet mélységben húzódó alagutakat. Hatalmas freskók a falakon, tükrökkel teli várótermek, kanapék, festett üvegablakok… Képzelje el a leparkettázott és bársonyfüggönyökkel díszített hidraulikus lifteket. Most gondoljon bele, hogy nézhet ki mindez, miután eláztatta a szennyvíz, majd száz évig ott állt lezárva. – Diamond hátradőlt a széken, és Pendergastra meredt. – Nem tudom, maga hogy van vele, de szerintem tényleg úgy festhet, mintha a pokol padlása lenne.

29. fejezet A West Side-i rendező pályaudvar Manhattan legnyugatibb szélén fekszik egy tágas bemélyedésben, gyakorlatilag teljesen elrejtve a közelben élő és dolgozó milliónyi New York-i szeme elől. Ez a hetvennégy hektár a Central Parkot kivéve a legnagyobb beépítetlen terület egész Manhattanben. Egykor, a 20. század fordulóján nyüzsgő kereskedelmi élet központja volt, de ma már az egész terület parlagon hever: ősrégi, elfelejtett mellékvágányok rozsdás sínei süppednek a talajba az elburjánzott bojtorján és a bálványfák között, és már csak elhagyatott, roskadozó, graffitivel telefirkált raktárépületek állnak itt. Húsz éven át különféle ingatlanfejlesztési tervek célpontja volt ez a terület, perek, üzleti és politikai manipulációk kereszttüzében állt. A raktárak bérlőinek lassan lejárt a szerződésük, és távoztak. Vandálok, gyújtogatok és hajléktalanok foglalták el a helyüket. A pályaudvar egyik sarkában furnérlemezekből, kartonból és fémlemezekből összetákolt, rozzant kis bádogváros állt. Mellette szánalmas konyhakertecske bújt meg borsóval és elvadult, indázó tökkel beültetve. Margo megállt két elhagyott épület között. A terület tele volt megperzselődött szemétkupacokkal. A telken álló raktár négy hónappal ezelőtt porig égett. A szerkezetből nem maradt más, csak a megfeketedett vasbeton gerendák, és néhány alacsonyabb betonfal. A betonalapot betemette a törmelék. Több hosszú fémasztal maradványai álltak az egyik sarokban, tele összetört műszerekkel és megolvadt üveggel. Margo körbenézett a késő

délutáni árnyékok között. Több nagy fémdobozt is látott, amelyek egykor komoly gépek lehettek. A fém megolvadt, és előbukkant a gépek drótokkal és tönkrement áramkörökkel zsúfolt belseje. Égett műanyag és kátrány szaga áradt mindenből. D'Agosta odalépett Margo mellé. – Na, mit gondol? – kérdezte. Margo megrázta a fejét. – Biztos benne, hogy ez volt Gregory utolsó lakhelye? – Igen, ellenőriztem a költöztetőcégnél. A raktár nagyjából a halála időpontjában éghetett le, úgyhogy nem valószínű, hogy innen máshová költözött volna. Azért teljesen biztosak nem lehetünk benne, az elektromos műveknél és a telefontársaságnál is álnéven jelentkezett be. – Álnéven? – Margo megint körbenézett. – Azért kíváncsi lennék, hogy a halála előtt vagy után égett-e le ez a hely. – Hát még én – felelte D'Agosta. – Úgy néz ki, valami labor lehetett. D'Agosta bólintott. – Erre én is rájöttem. Kawakita ugyanolyan tudós volt, mint maga. – Nem egészen. Greget inkább a genetika és az evolúciós biológia érdekelte. Az én szakterületem az antropológia és az etnofarmakológia. – Az mindegy – legyintett D'Agosta, aztán feljebb rángatta a nadrágját. – A kérdés az, hogy milyen labor lehetett ez. – Ezt nehéz lenne megmondani. Jobban meg kellene néznem azokat a gépeket ott a sarokban, meg kellene vizsgálnom a megolvadt üveget az asztalon, abból megpróbálhatom rekonstruálni, hogy milyen laborberendezések lehettek itt. D'Agosta a lányra nézett. – Szóval? – Szóval mi? – Megvizsgálná? Margo a hadnagyra nézett. – Miért én? Bizonyára vannak rendőrségi szakértők, akik… – Őket nem érdekli – vágott közbe D'Agosta. – Enyhén szólva nem ezt tekintik a legfontosabb feladatuknak. Még az is nagyobb gondjuk, hogy a gyalogosok ne menjenek át pirosban a zebrán. Margo meglepetten vonta fel a szemöldökét. – A vezetőséget egyáltalán nem érdekli Kawakita, és hogy mit művelt a halála előtt. Szerintük csak egy véletlenszerű gyilkosság áldozata lett, ahogy Brambell is.

– De maga nem így gondolja. Maga szerint volt valami köze a többi gyilkossághoz? D'Agosta előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát. – Fogalmam sincs. Csak érzem, hogy Kawakita sántikált valamiben, és nagyon szeretném tudni, hogy miben. Maga, ugye, ismerte? – Igen – bólintott Margo. – Én csak egyszer találkoztam vele, amikor Frock azt a búcsúpartit rendezte Pendergastnak. Milyen volt Kawakita? Margo egy pillanatra eltűnődött. – Briliáns koponya és kiváló tudós. – És emberileg? – Hát, nem ő volt a legkedvesebb ember a múzeumban – felelte óvatosan Margo. – Azt hiszem, mondhatjuk úgy, hogy egy kicsit könyörtelen volt. Úgy éreztem, az a fajta ember, aki hajlandó lenne áthágni a szabályokat is, ha ezzel előmozdíthatja a karrierjét. Nem nagyon barátkozott a kollégákkal, és nem bízott meg senkiben sem, aki… – Margo elhallgatott. – Igen? – Feltétlenül szükség van erre? Nem szívesen beszélek olyan valakiről, aki nincs jelen, hogy megvédje magát. – Pedig olyankor a legjobb. Az a fajta ember volt, aki képes lenne bűncselekményt elkövetni? – Nem, semmiképp. Etikai kérdésekben nem mindig értettem egyet vele – az a fajta tudós volt, aki a tudományt az emberi értékek elé helyezi –, de nem volt bűnözőalkat. – Margo egy kicsit habozott. – A múltkorjában keresett engem telefonon, úgy egy hónappal a halála előtt. D'Agosta kíváncsian pillantott a lányra. – És sejti, hogy miért? Nekem nem úgy tűnt, mintha közeli barátok lettek volna. – Nem voltunk közeli barátok, csak kollégák. Ha valamiféle bajba került… – Margo arcán árnyék suhant át. – Talán tehettem volna érte valamit, de én tudomást sem vettem róla. – Gondolom, már soha nem fogjuk megtudni, miért kereste. Na, mindegy. Szóval, akkor megtenné, hogy körbenéz egy kicsit, és megpróbálja kideríteni, hogy mivel foglalkozott itt Kawakita? Nagyra értékelném a segítségét. Margo tétovázott. D'Agosta közelebb lépett hozzá. – Ki tudja, ez talán segítene, hogy megnyugtassa a belső démonait.

Szép megfogalmazás, gondolta Margo, de tudta, hogy a hadnagy jót akar. Egy hosszú pillanatig nézte a leégett romokat. – Rendben van, hadnagy úr – mondta végül. – Akarja, hogy idehívjak egy fotóst, aki készít néhány felvételt? – Talán majd később. Egyelőre elég, ha rajzolok néhány vázlatot. – Persze. – D'Agosta nyugtalannak látszott. – Maga menjen csak, nem kell megvárnia. – Szó sem lehet róla – tiltakozott D'Agosta. – Főleg azok után, ami Brambell-lel történt. – De hadnagy úr… – Úgyis mintát kell vennem a hamuból, hogy megvizsgálják, szándékos gyújtogatás történt-e. Nem leszek az útjában. – D'Agosta dacosan állt, és nem mozdult. Margo felsóhajtott, aztán elővett egy jegyzetfüzetet a táskájából, és elkezdett vizsgálódni az elpusztult laborban. Komor hely volt, mintha minden némán őt vádolta volna. Talán tehettél volna valamit. Greg megpróbált elérni. Lehet, hogy nem kellett volna így végeznie… Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a bűntudatát. Ez most már úgysem segít. Ha valahol találhatnak nyomokat arra vonatkozóan, hogy mi is történt Greggel, akkor az itt lesz. Jobb lenne összeszorítani a fogát és nekilátni, akkor legalább hamarabb végez. Addig sem kell az antropológialaborban lennie, amely lassan már kezdett úgy festeni, mint egy hullaház. Bitterman holttestét szerdán délután szállították oda, és újabb kérdéseket is hozott magával. A nyakcsigolyákon látható nyomok arra utaltak, hogy valamiféle primitív, durva késsel fejezték le az áldozatot. A gyilkosnak – vagy gyilkosoknak – valamiért nagyon sietniük kellett véres munkájukkal. Margo gyorsan felvázolta nagyjából a füzetébe a labor alaprajzát, bejelölte a falak helyét, az asztalok elhelyezkedését és az elégett gépeket. Minden labornak megvan a maga belső logikája, attól függően, hogy milyen munkát végeznek benne. Míg a gépek elárulhatják, hogy nagyjából mivel foglalkoztak, az elrendezésük már közelebb vihet ahhoz, hogy pontosan mire használhatták őket. Miután végzett a vázlattal, Margo az asztalokhoz lépett. Mivel ezek fémből voltak, aránylag jól ellenálltak a tűznek. Felvázolta az asztalok négyszögeit, aztán megvizsgálta a megolvadt lombikokat, kémcsöveket, térfogatmérő poharakat, és a többi még azonosítható

tárgyat. Bonyolult, több rendszerből álló berendezés volt, nyilván valamilyen magas szintű biokémiai kísérlet céljára szolgált. De vajon milyen kísérlet lehetett…? Egy pillanatra megállt, és beszívta az összekeveredő illatokat. Az égett elektromos szigetelés szaga egybevegyült a Hudson folyó felől ideáradó sós szellővel. Aztán az elégett gépeket kezdte vizsgálgatni. A fényes, rozsdamentes acél szekrényekből és a fluoreszkáló kijelzőkkel teli műszerfalból ítélve meglehetősen drága berendezések lehettek. Margo először a legnagyobb gépet vette szemügyre. Külső fémborítása megolvadt a hőtől, és feltárta a gép belsejét. Finoman belerúgott az elgörbült fémdarabba, amitől az hangos csattanással a földre esett. Margóba hirtelen belehasított, hogy mennyire kihalt is ez a hely. A rendező pályaudvaron túl, a folyó túlsó partján már alacsonyan állt a nap a Newjersey-i Palisades-hegység fölött. Idehallatszott a Hudson partján álló régi mólók elkorhadt cölöpjei fölött keringő sirályok rikoltozása. A vidám nyári délután a végéhez közeledett. De itt, ezen a komor, elhagyatott helyen nyoma sem volt vidámságnak. Margo vetett egy pillantást D'Agostára, aki közben begyűjtötte a mintákat. Csak álldogált összefont karral a késő délutáni napfényben, és elbámult a Hudson felé. Margo most már örült, hogy a hadnagy ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjon vele. Újból a gép fölé hajolt, és kicsit megmosolyogta saját magát, amiért ilyen ideges. Kotorászott a megégett, elszíneződött fémdarabok között, és végül megtalálta a kis táblácskát, amelyet keresett. Miután letörölgette róla a kormot, a WESTERLY GENETIKAI MŰSZEREK felirat bukkant elő. Alatta egy sorozatszám és INTEGRÁLT DNS-ELEMZŐ RENDSZER felirat állt. Margo mindent felfirkantott a jegyzetfüzetébe. Egy távolabbi sarokban egy kis kupac törött, megolvadt gépalkatrész hevert, amelyek különböztek a többitől. Margo ezeket is megvizsgálta. Óvatosan megforgatott a kezében minden darabkát, aztán egymás mellé rakosgatta őket, és megpróbálta kitalálni, hogy mi lehetett ez eredetileg. Egy meglehetősen bonyolult, szerves kémiai szintetizálóberendezésnek tűnt. Az aljánál, ahol kevésbé károsította a tűz, Erlenmeyer-lombikok cserepeire bukkant. Az üveg címkéjén látható feliratokból úgy tűnt, átlagos vegyi anyagok lehettek bennük. Az egyik töredékes feliratról azonban nem tudta eldönteni, mi lehet: Aktivált 7-dehidrokole…

Megforgatta az üvegdarabot a kezében, ismerősen hangzott a szer elnevezése. Végül a táskájába pottyantotta. Majd később megnézi a szerves kémiai lexikonban. A gép mellett egy vékony füzet maradványai hevertek, amelyből csak néhány megpörkölődött szélű lap maradt meg. Margo kíváncsian felemelte, de azonnal szétmorzsolódott a kezében. Óvatosan felszedegette a megperzselődött fecniket, belecsúsztatta őket egy kis nejlonzacskóba, és ezt is a táskájába tette. Negyedóra alatt sikerült annyi gépet azonosítania, hogy arra a következtetésre jutott, hogy ez valamikor egy elsőrangú genetikai labor lehetett. Margo nap mint nap dolgozott hasonló gépekkel, és épp eleget tudott róluk ahhoz, hogy meg tudja becsülni, hogy a tönkrement labor felszerelései legalább félmillió dollárt érhettek. Honnan volt Kawakitának pénze egy ilyen laborra? És mi a csudával foglalkozott? Átsétált a betonpadlón, és közben még feljegyzett egy-két dolgot a jegyzetfüzetébe. Hirtelen megakadt a szeme valamin. A törmelék és a megolvadt üveg között öt kis sártócsa állt, amelyeket a tűz szinte betonkeménységűre égetett, körülöttük pedig apró kavics szóródott szét. Kíváncsian lehajolt, hogy alaposabban is megvizsgálja őket. Egy kisebb fémtárgy is hevert ott a legközelebbi sártócsába beágyazódva, nagyjából akkora, mint az ökle. Előhúzott egy kis tollkést a táskájából, és lekapargatta a fémtárgyról a ráégett sarat. MINNE ÁRIUM FELSZERELÉS felirat bukkant elő. Csak forgatta a kezében, míg végül rájött, mi az: egy akváriumhoz való szivattyú darabja. Margo felállt, és lebámult a lába előtt sorakozó sárfoltokra. Kavics, üvegcserepek… itt akváriumok állhattak a fal mentén. Ráadásul a tócsák méretéből ítélve óriásiak lehettek. Sárral teli akváriumok…? El sem tudta képzelni, mi értelme lehet ennek. Letérdelt, megint elővette a kis kést, és belefúrta a kiszáradt masszába. Nagy darabok váltak le belőle, mintha beton lenne. Fogott egy nagyobb darabot, és megforgatta. Meglepetten látta, hogy egy növény gyökerei és szárának egy része ágyazódott bele az anyagba, amelyet megóvott a tűztől a sárréteg. Átkozódott magában, amiért olyan ügyetlen szerszám ez a kis kés. Óvatosan kiszabadította a növényt a megszáradt sárból, és magasba emelte az alkonyi fényben.

Hirtelen elejtette, és ijedten elkapta a kezét, mintha megégette volna. Aztán újból felvette, és alaposabban szemügyre vette. Vadul kalapálni kezdett a szíve. Nem, ez lehetetten… – gondolta. Ismerte ezt a növényt, méghozzá nagyon is jól. A vastag, szívós szár, a furcsán göcsörtös gyökérzet félelmetes emlékeket ébresztett benne: az jutott eszébe, ahogy ott ült a múzeum kihalt genetikai laborjában a mikroszkóphoz szegezve, alig pár órával a Babonák kiállítás katasztrófába fulladt megnyitója előtt. Ez volt az a ritka, Amazonas-menti növény, amellyel a Mbwun táplálkozott. A növény, amelyet Whittlesey csomagolóanyagnak használt azokban a ládákban, amelyeket a múzeumba küldött a Xingu felső folyása mellől, majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Úgy tudták, a növény végleg kihalt, miután eredeti élőhelyét elpusztították, és a hatóságok a múzeumban fellelhető összes példányát is megsemmisítették, miután a szörnyet megölték. Margo felegyenesedett, és leporolgatta a térdéről a kormot. Szóval Greg Kawakita valahogy megszerezte a növényt, és ezt termesztette a hatalmas akváriumokban. De vajon minek? Hirtelen szörnyű gondolat hasított belé, de rögtön el is hessegette. Semmiképp nem létezhetett egy második Mbwun, amit Greg etetett… Vagy mégis? – Hadnagy úr! Tudja, mi ez? D'Agosta közelebb lépett. – Fogalmam sincs. – Liliceae mbwunensis. Ez az a növény, amely a Mbwun táplálékául szolgált. – Most viccel? Margo lassan megrázta a fejét. – Bárcsak viccelnék. Csak álltak mozdulatlanul, miközben a nap végleg lenyugodott a Palisades csúcsai mögött, és utolsó sugaraival aranyszínű glóriát vont a folyó túlsó partján álló épületek köré. Margo a kezében tartott növényre pillantott, és épp be akarta tenni a táskájába, amikor észrevett rajta valamit, ami addig nem tűnt fel neki. A gyökérzet tövénél egy hosszúkás W betűre emlékeztető kis bemetszés volt a száron. Margo tudta, hogy ez csak két dolgot jelenthet: vagy hibridkísérletet, vagy pedig egy nagyon bonyolult génmanipulációs kísérletet folytattak a növénnyel.

30. fejezet Hayward tele szájjal rontott be az ajtón. – Waxie kapitány épp most telefonált – mondta, miközben lenyelte az utolsó falat tonhalas szendvicsét. – Azt kéri, azonnal menjen a kihallgatószobába. Elfogták! D'Agosta épp az eltűnt személyeket jelző utolsó rajzszögeket tűzte ki az új térképre, amelyet a Waxie által elkobzott helyett akasztott fel a falra. – Kit fogtak el? – Hát a gyilkost, ki mást – vonta fel a szemöldökét Hayward. – Tényleg? – D'Agosta egy pillanat alatt az ajtónál termett, lekapta a fogasról a zakóját, és gyorsan belebújt. – A Ramble környékén kapták el – mesélte Hayward, miközben a liftek felé siettek. – Egy rendőr, aki épp ott járőrözött, valami zajt hallott, és odament megnézni, mi az. A fickó akkor késelt meg egy csavargót, és épp készült levágni a fejét. – Ezt meg honnan tudják? Hayward megvonta a vállát. – Waxie kapitánytól kérdezze. – És a kés? – Házilag barkácsolt, kezdetleges darab. Pontosan olyan, mint amilyet kerestünk. – Valahogy úgy tűnt, Hayward mégsem hiszi igazán a dolgot. A lift ajtaja kinyílt, és Pendergast állt odabent a fülkében. Amikor meglátta, hogy D'Agosta és Hayward szeretnének beszállni, kérdőn vonta fel a szemöldökét. – A gyilkos a kihallgatószobában van – mondta D'Agosta. – Waxie hívatott. – Valóban? – Pendergast hátrább lépett, és megnyomta a második emelet gombját. – Hát akkor mindenképp menjünk oda. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fogott Waxie. A One Police Plaza-i rendőr-főkapitányság kihallgatószobái komor, szürkére festett falú helyiségek voltak betonfalakkal és súlyos fémajtókkal. Az ügyeletes őrmester a kilences megfigyelőszobába irányította őket. Waxie már ott terpeszkedett egy széken, és a megfigyelőablakon keresztül követte a kihallgatószobában zajló eseményeket. Amikor meghallotta, hogy belépnek, felnézett. Összevont szemöldökkel vetett egy pillantást Pendergastra, morgott valamit D'Agostának, Haywardról pedig tudomást sem vett. – Beszél a pasas? – kérdezte D'Agosta.

Waxie megint mordult egyet. – Persze. Mást sem csinál, csak beszél, de eddig csak egy nagy rakás marhaságot hordott össze. De hamarosan kiszedjük belőle, mi az igazság. Gondoltam, talán maguk is fel akarnak tenni neki egy-két kérdést. – Waxie a sikerének köszönhetően nagylelkű hangulatban volt, csak úgy áradt belőle az öntelt magabiztosság. D'Agosta benézett a kihallgatószobába. Egy zilált külsejű, eszelős tekintetű férfi ült odabent. A szája gyorsan mozgott, ami szinte komikus ellentétben állt a testének merevségével. – Ő az? – kérdezte D'Agosta csodálkozva. – Ő. D'Agosta tovább nézte a férfit. – Nekem valahogy túl vékonydongájúnak tűnik ahhoz, hogy ilyen brutális gyilkosságokat elkövessen. Waxie védekezőn szorította össze a száját. – Talán csak bekattant. D'Agosta előrehajolt, és megnyomta a mikrofon gombját. A megfigyelőablak fölött lévő hangszóróból azonnal szitokáradat kezdett fröcskölni. D'Agosta pár pillanatig hallgatta, aztán kikapcsolta a mikrofont. – Hol van a gyilkos fegyver? – kérdezte. Waxie vállat vont. – Házilag készült, egy éles acéldarab egy fanyélbe erősítve. A nyele be van tekerve valami gézszerű anyaggal. Túlságosan eláztatta a vér, meg kell várnunk, amíg a laborban megvizsgálják. – Acél? – kérdezte Pendergast. – Acél – felelte Waxie. – Nem kő? – Mondom, hogy acél. Nézze meg maga. – Meg fogjuk nézni – mondta D'Agosta, és ellépett az ablaktól. – Egyelőre lássuk, mi mondanivalója van ennek a fickónak. – Az ajtó felé indult, Pendergast pedig úgy suhant a nyomában, mint egy néma szellem. A kilences szoba pontosan úgy festett, mint az összes többi kihallgatószoba az ország összes rendőrségén. A kopár helyiség közepén egy összekaristolt faasztal állt. Egy őrizetes ült mellette egy egyenes támlájú széken, kezét hátrabilincselték. Az asztal másik oldalán lévő székek egyikén egy nyomozó ült egy magnó mellett, és teljes közönnyel tűrte a férfi szitkozódását. Két egyenruhás, fegyveres rendőr ácsorgott egymással szemben a

helyiség két szélén. A két oldalsó falra egy-egy felnagyított feketefehér fotó volt felakasztva. Az egyiken Nicholas Bitterman szétmarcangolt holtteste volt látható, ahogy rábukkantak a Belvedere mosdójának a padlóján. A másik Pamela Wisher immár híres fotója, melyet a Post is közölt. A mennyezet egyik sarkába felszerelt videokamera szenvtelenül rögzített mindent, ami a helyiségben történt. D'Agosta leült az asztalhoz, és beszívta az ismerős levegőt – izzadság, lábszag és a félelem szaga keveredett benne. Waxie követte, és óvatosan elhelyezkedett kövérkés testével a szomszédos széken. Hayward megállt az egyik egyenruhás rendőr mellett. Pendergast becsukta az ajtót, aztán jól vasalt fekete öltönyében nekitámaszkodott, és könnyedén összefonta a karját. A férfi abbahagyta a káromkodást, amikor nyílt az ajtó, és az újonnan érkezettekre meredt a szemébe lógó zsíros hajtincsen keresztül. A szeme felcsillant, amikor meglátta Haywardot, egy pillanatra megpihent rajta a tekintete, aztán továbbsiklott. – Maga meg mi a fenét bámul? – förmedt rá végül D'Agostára. – Nem tudom – felelte D'Agosta. – Nem akarja maga megmondani? – Kopjon le. D'Agosta felsóhajtott. – Tisztában van a jogaival? A férfi elvigyorodott, kivillantva apró, megbarnult fogait. – Az a kövér disznó, aki ott áll maga mellett, ismertette őket. Nincs szükségem ügyvédre, hogy fogja a kezemet. – Hé, vigyázzon a szájára! – csattant fel Waxie, és dühében elvörösödött. – Te vigyázz a tiédre, dagi, meg a kövér seggedre! – A férfi felkacagott. Hayward nem vette magának a fáradságot, hogy elfojtsa gúnyos kis mosolyát. D'Agosta eltűnődött, vajon mióta próbálnak kiszedni valamit ebből az emberből. – Szóval, mi történt a parkban? –kérdezte. – Akar egy listát? Először is, az az alak elfoglalta az alvóhelyemet. Másodszor úgy sziszegett rám, mint egy egyiptomi áspiskígyó. Harmadszor, nem volt rajta az Úr áldása. Negyedszer… Waxie legyintett. – Jó, jó, értjük. Meséljen a többiekről. Jeffrey hallgatott. – Gyerünk! – sürgette Waxie. – Kik voltak még?

– Sokan – válaszolta végül a férfi. – Senki nem húzhat ujjat velem büntetlenül. – Közelebb hajolt. – Jobb lesz, ha vigyáz, dagi, mert magából is lefaragok egy darab hájat. D'Agosta megnyugtatóan Waxie karjára tette a kezét. – Szóval, kiket ölt még meg? – kérdezte gyorsan. – Ismernek engem. Mindenki ismeri Jeoffreyt, a kerubmacskát. – Na és Pamela Wisher? – szólt közbe Waxie. – Ne tagadja, hogy maga ölte meg, Jeffrey. A férfi elvigyorodott, amitől ráncok gyűltek homályos tekintetű szeme sarkába. – Nem tagadom. Azok a szemetek nem tiszteltek engem. Megérdemelték, amit kaptak. – És mit csinált a fejekkel? – kérdezte izgatottan Waxie. – A fejekkel? – kérdezett vissza Jeffrey. D'Agostának úgy tűnt, mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. – Már túl sokat mondott, most már hiába kezdene el tagadni. – Fejek? Megettem a fejüket. Waxie diadalmas pillantást vetett D'Agostára. – És mi volt azzal a fickóval a Belvedere-ben, Nick Bittermannel? Meséljen róla. – Na, az jó volt! Az a rohadék nem tisztelt. Képmutató, zsugori alak volt, maga az ördög – hadarta a férfi, és előre-hátra hintázott a széken. – Az ördög? – kérdezte D'Agosta a homlokát ráncolva. – Az ördögök fejedelme. – Hát persze – szólt közbe megértőn Pendergast. – A sötétség erőivel szembe kell szállni. – Most szólalt meg először, mióta belépett. A férfi még hevesebben hintázott. – Igen, igen! – Delejes bőrével és lángoló szemével – folytatta Pendergast. A férfi hirtelen abbahagyta a hintázást. Pendergast ellépett az ajtótól, és lassan közelebb ment a gyanúsítottra szegezve a tekintetét. Jeffrey mereven rábámult. – Ki maga? – kérdezte halkan. Pendergast egy pillanatig hallgatott. – Christopher Smart – felelte aztán, miközben továbbra sem vette le a szemét Jeffreyről. D'Agosta döbbenten látta, a férfi viselkedése egyik pillanatról a másikra hogy megváltozik. Az arca falfehérre sápadt, Pendergastra meredt, és némán rángatózott a szája. Aztán felüvöltött, és olyan erővel vetette magát hátra, hogy a szék nagy csattanással feldőlt. Hayward és a két rendőr odaugrott, hogy felsegítsék a kapálózó férfit.

– Jézusom, Pendergast, mi a fenét mondott neki? – kérdezte Waxie, miközben a férfi tovább üvöltözött. – Úgy látszik, azt, amit kellett – Pendergast Haywardra pillantott. – Kérem, nyugtassák meg ezt az embert. Azt hiszem, innen már folytathatja Waxie kapitány. Szóval, ki ez a fickó? – kérdezte D'Agosta, miközben lefelé mentek a lifttel. – Nem tudom, mi lehet a valódi neve – felelte Pendergast, és megigazította a nyakkendőjét –, de nem Jeffry. És nem ő az, akit keresünk. – Ezt Waxie-nek mondja. Pendergast D'Agostára pillantott. – Amit láttunk, hadnagy, az a paranoiás skizofrénia klasszikus esete, határozott személyiségzavarral súlyosbítva. Észrevette, hogy két személyiség beszél belőle? A nagyszájú kemény fiú, aki nyilván magának sem volt túl meggyőző, mint ahogy nekem sem. A másik pedig a látomásokat látó gyilkos – ez már sokkal, de sokkal veszélyesebb. Hallotta, miket hordott össze? „Úgy sziszegett rám, mint egy egyiptomi áspiskígyó.” Vagy Jeoffry, a kerubmacska”. – Persze hogy hallottam. Olyan hangon beszélt, mintha most kapta volna meg kőtáblákon a Tízparancsolatot. – Igen, igaza van, olyan ritmusban és stílusban beszélt, mintha írott szöveget mondana fel. Ez nekem is feltűnt, aztán rá is jöttem, hogy egy régi versből idéz. Jubilate Agno a címe, Christopher Smart írta. – Soha nem hallottam róla. Pendergast halványan elmosolyodott. – Meglehetősen zavaros költemény egy meglehetősen zavaros költőtől. Tagadhatatlanul erőteljes, furcsa látomásokról szól, el kellene olvasnia. A szerző, Smart, az adósok börtönében, félőrülten írta. Vannak benne hosszú részek, amelyekben Smart Jeoffrey nevű macskájáról ír, akit valamilyen metamorfózison átesett teremtménynek képzelt. – Ha maga mondja… De mi köze van mindennek nagyszájú barátunkhoz? – Az a szegény ördög nyilván a macskával azonosítja magát. – A macskával? – kérdezte döbbenten D'Agosta. – Miért ne? Christopher Smart – az igazi Christopher Smart – is így volt vele. Rendkívül erőteljes képekkel írja le az átalakulást. Biztos vagyok benne, hogy ez a szerencsétlen ember irodalomtudós lehetett vagy sikertelen költő, mielőtt megőrült. Egy embert megölt,

ez igaz, de csak mert rosszkor került az útjába. Ami a többit illeti… – Pendergast legyintett. – Sok minden arra vall, hogy nem ő az, akit keresünk. – Például a fotók – mondta D'Agosta. Minden jó kihallgató tudja, hogy a gyilkos nem képes megállni, hogy ne nézzen oda, ha eléje teszik az áldozatok fotóját vagy a helyszínen talált tárgyakat, de amennyire D'Agosta meg tudta állapítani, Jeffrey egyetlen pillantást sem vetett a fényképekre. – Pontosan – bólintott Pendergast. A lift ajtaja surrogva kinyílt, és átvágtak a nyüzsgő helyiségen D'Agosta irodájához. – És ott van az a tény is, hogy ez a legutóbbi gyilkosság egyáltalán nem olyan villámtámadás volt, mint az eddigiek. Miután rájöttem, hogy ebbe a versbe éli bele magát, már könnyű volt előcsalogatni belőle az őrültséget. Pendergast becsukta az iroda ajtaját, megvárta, amíg D'Agosta leült, aztán folytatta: – De felejtsük el ezt a bosszantó esetet. Sikerült esetleg valami közös nevezőt találni az eddigi áldozatokban? – Épp ma reggel kaptam meg az eredményeket az adatfeldolgozóból. – D'Agosta átlapozott egy vastag, kinyomtatott papírcsomót. – Lássuk csak… Az áldozatok nyolcvanöt százaléka férfi. Kilencvenkét százalékuk manhattani lakos, bár néhányan csak ideiglenesen tartózkodtak itt. – Engem leginkább olyan dolgok érdekelnének, melyek az összes áldozatban közösek. – Máris. – D'Agosta kicsit hallgatott. – Egyikük keresztneve sem kezdődik I-vel, S-sel, U-val, V-vel, X-szel vagy Z-vel. Pendergast szája sarka megrándult, amit akár halvány mosolynak is lehetett értelmezni. – Mind idősebb tizenkét évesnél, és fiatalabb ötvenhatnál. Egyikük sem született novemberben. – Folytassa. – Azt hiszem, ennyi. – D'Agosta még átlapozott egy-két oldalt. – Á, van itt még valami. Megvizsgáltuk a sorozatgyilkosságokra általában jellemző jegyeket is. Az egyetlen közös vonás az volt az esetekben, hogy egyik gyilkosság sem teleholdkor történt. Pendergast felkapta a fejét. – Valóban? Ezt talán érdemes megjegyezni. Még valami? – Nem, semmi.

– Köszönöm. – Pendergast hátradőlt a széken. – Hát ez bizony édeskevés. Több információra lenne szükségünk, Vincent, sziklaszilárd tényekre. Ezért nem várhatok tovább. D'Agosta értetlenül bámult az FBI-ügynökre, aztán összevonta a szemöldökét. – Csak nem akar újból lemenni? – De igen. Ha Waxie kapitány továbbra is azt állítja, hogy ez az ember a gyilkos, akkor vissza fogja hívni a járőröket. Enyhülni fog a rendőrség ébersége, ami csak megkönnyíti a gyilkos dolgát. – Hová akar menni? – kérdezte D'Agosta. – Az Ördög Padlására. D'Agosta felhorkant. – Ugyan már, Pendergast! Azt sem tudja, hogy valóban létezik-e az a hely, hát még hogy hogyan lehet odajutni. Nem tud semmit, csak amit attól a csavargótól hallott. – Én hiszek Mephistónak – mondta Pendergast. – Egyébként annál már sokkal többet tudok. Beszéltem egy Al Diamond nevű mérnökkel. Ő elmondta, hogy az úgynevezett Ördög Padlása valójában egy sor alagútból áll, amelyeket a leggazdagabb New York-i családok építtettek a századfordulón egy magánvasútvonal számára, de pár év után lezárták őket. Azt is ki tudtam deríteni, hogy nagyjából merre húzódnak ezek az alagutak. – Felvett egy filctollat az íróasztalról, és a térképhez lépett. A Park sugárút és a Negyvenötödik utca kereszteződéséhez helyezte a toll hegyét, aztán húzott egy vonalat az Ötödik sugárúton át a Grand Army Plazáig, ferdén át a Central Parkon, majd észak felé a Central Park Westen. Aztán hátrább lépett, és talányos pillantást vetett D'Agostára. D'Agosta a térképre bámult. Néhány, a parkban történt esettől eltekintve az összes piros és fehér rajzszög a Pendergast által húzott vonal mentén csoportosult. – A szentségit… – suttogta. – Na igen. Diamond azt is elmondta, hogy a parktól északra és délre eső járatokat lezárták. Tehát a park alatti részre megyek. D'Agosta benyúlt az íróasztalfiókba egy szivarért. – Magával megyek. – Sajnálom, Vincent, de nem lehet. Magára nagy szükség van idefent, főleg most, hogy a többiek azt hiszik, megvan a gyilkos, és kevésbé lesznek éberek. Ki kellene deríteniük Margo Greennel, hogy pontosan mivel is foglalkozott Kawakita a halála előtt. Biztos vagyok benne, hogy van valami köze ehhez az egészhez. Ez alkalommal az lesz a legfontosabb, hogy senki se vegye észre a

jelenlétemet odalent. Ez egy rendkívül veszélyes út lesz. Ha ketten lennénk, az csak megkétszerezné annak az esélyét, hogy felfedeznek. – Pendergast egy kattintással visszarakta a filctollra a kupakot. – Ha azonban nélkülözni tudná pár órára Hayward hadnagyot, ő segíthetne nekem az előkészületekben. D'Agosta összevont szemöldökkel rakta el a szivart. – Te jó ég, Pendergast, ez nagyon hosszú út lefelé. Holnapig vissza sem fog érni. – Attól tartok, tovább is fog tartani. – Pendergast az íróasztalra tette a filctollat. – Ha hetvenkét órán belül nem hall felőlem… – Elhallgatott, aztán hirtelen elmosolyodott, és megragadta D'Agosta kezét. – Ostobaság lenne mentőcsapatot küldeni utánam. – És mit fog enni? Pendergast megjátszott csodálkozással nézett a hadnagyra. – Már elfelejtette, micsoda ínyencség a földi nyúl au vin, nyílt tűzön megsütve? D'Agosta elhúzta az orrát, Pendergast pedig megnyugtatóan mosolygott rá. – Ne aggódjon, hadnagy, jól el leszek látva. Viszek magammal ennivalót, térképeket, mindent, amire szükségem lesz. – Olyan lesz, mint egy utazás a Föld középpontjába – mondta D'Agosta a fejét csóválva. – Valóban, egy kicsit úgy érzem magam, mint az ismeretlen törzsekkel benépesített, feltérképezetlen területekre induló felfedezők. Furcsa belegondolni, hogy ez a terület itt létezik a lábunk alatt. Cui ci sono dei mostri, barátom. Reméljük, sikerül elkerülnöm i mostri. Hayward őrmester majd elkísér a lejáratig. Pendergast egy pillanatig mozdulatlanul állt, és láthatóan a gondolataiba merült, aztán biccentett, és kisietett a folyosóra. Fekete öltönyének háta tompán megcsillant a neonfényben. D'Agosta utána nézett, és arra gondolt: íme, az utolsó nagy felfedező.

31. fejezet Pendergast szapora léptekkel sietett fel a New York-i központi könyvtár bejáratához vezető lépcsőn. Egyik kezében egy nagy, bőrből és vászonból készült táskát cipelt. Hayward megállt a háta mögött, és megbámulta a lépcső két oldalán őrködő hatalmas márványoroszlánokat.

– Nem kell tőlük tartania, őrmester – jegyezte meg Pendergast. – Ma délután már megetették őket. – Annak ellenére, hogy nagyon meleg nyári nap volt, nyakig begombolt és szinte bokáig érő, olajbarna ballonkabát volt rajta. A márvány előcsarnokban félhomály és kellemes hűvösség uralkodott. Pendergast halkan mondott valamit egy biztonsági őrnek, megmutatta az igazolványát, és feltett néhány kérdést. Aztán intett a fejével Haywardnak, hogy kövesse. Beléptek egy kis ajtón, amely az emeletre vezető széles lépcsősor alatt nyílt. – Hayward őrmester, ön jobban ismeri a föld alatti Manhattant, mint bármelyikünk – mondta Pendergast, miközben beszálltak egy kis liftbe, amelynek falát elegáns bőrburkolat fedte. – Már eddig is felbecsülhetetlen értékű tanácsokkal látott el. Van esetleg még egy utolsó tanácsa, mielőtt nekivágok? A lift megrándult, és elindult lefelé. – Igen – felelte Hayward. – Ne menjen. Pendergast halványan elmosolyodott. – Attól tartok, ez szóba sem jöhet. Csak személyes felderítéssel bizonyosodhatok meg róla, hogy valóban az Astor-alagút-e a gyilkosságok kiindulópontja. – Akkor vigyen magával engem is – vágta rá Hayward. Pendergast megrázta a fejét. – Higgye el, szívesen megtenném, de most az a fő célom, hogy minél észrevehetetlenebb maradjak. Ha ketten mennénk, már túl nagy zajt csapnánk. A lift megállt az épület legalsó, 3-B jelzésű szintjénél, és kiléptek egy sötét folyosóra. – Akkor legyen nagyon óvatos – mondta Hayward. – A legtöbb hajléktalan vakond nem keresi a konfrontációt, éppen azért húzódnak a föld alá, mert el akarják kerülni. De sokan vannak, akik ragadozó életmódot folytatnak. A drogok és az alkohol tovább rontanak a helyzeten. Ne feledje, hogy ők jobban látnak és hallanak, és jól ismerik a járatokat. Akárhogy is nézzük, maga nagy hátrányban van velük szemben. – Ez igaz – felelte Pendergast. – Úgyhogy mindent megteszek, hogy javítsak az esélyeimen. – Megtorpant egy ősrégi ajtó előtt, egy kulccsal kinyitotta, aztán beengedte Haywardot. A szobában ódon kötetekkel megrakott, a padlótól a mennyezetig érő fémpolcok sorakoztak. A polcok között alig volt félméternyi hely. A por és a penész szaga fojtogató volt. – Egyébként mit keresünk itt? – kérdezte Hayward, miközben követte Pendergastot a polcok között.

– Az összes épület közül, amelyeket megvizsgáltam, ennek voltak a legrészletesebb tervrajzai, és innen van a legjobb lejárat, ahonnan meg lehet közelíteni az Astor-alagutakat. De még hosszú út áll előttem lefelé. Ha itt megyek le a föld alá, a célpontomtól kissé délebbre fogok kilyukadni, de bölcsebbnek tűnt így csökkenteni a kockázatot. – Pendergast egy pillanatra megállt, és körbenézett. – Á – biccentett az egyik keskeny folyosó felé. – Ez lesz az. Kinyitott egy újabb, az előbbinél sokkal kisebb ajtót, és levezette Haywardot egy lépcsőn egy szűk kis kamrába, amelynek a padlója földes volt. – Közvetlenül alattunk indul egy cső – magyarázta. – 1925-ben kezdték építeni egy pneumatikus csőpostarendszer részeként, amellyel egy külső raktárba szállították volna át a könyveket. Aztán a nagy gazdasági válság idején abbahagyták az építkezést, és soha nem is fejezték be. Innen elérhetem a fő bekötő alagutat. Pendergast lerakta a táskáját, egy zseblámpa fényénél megvizsgálta a padlót, aztán elsöprögette a port egy ősrégi csapóajtóról. Miután Hayward segítségével felemelte, egy csempézett falú cső bukkant elő alóla. Pendergast levilágított a zseblámpájával a sötétségbe, és pár pillanatig nézelődött. Aztán elégedetten felállt, és kigombolta a hosszú kabátot. Hayward csodálkozva meredt rá. Az FBl-ügynök egy szürke-fekete terepmintás katonai gyakorlóruhát viselt a ballonkabát alatt. A ruha cipzárja és a csatjai matt fekete műanyagból voltak. Pendergast elmosolyodott. – Szokatlan öltözék, igaz? Mint látja, a szokásos khaki helyett inkább szürke a mintázata. Sötétben való használatra tervezték. – Letérdelt a táskája elé, és kinyitotta. Az egyik rekeszből kivett egy tubus katonai fekete arcfestéket, melyből az arcára és a kezére is kent. Aztán előhúzott egy összegöngyölt filcdarabot. Hayward látta, hogy a belsejére kis zsebeket varrtak. – Álcázókészlet – mondta Pendergast. – Borotva, törlőkendők, tükör és egyéb kellékek. A legfőbb célom most az, hogy ne vegyenek észre. Nem szeretnék senkivel és semmivel sem találkozni, de azért a biztonság kedvéért ezt magammal viszem. – A tubus fekete festéket az egyik zsebébe dugta, az álcázókészletet a zubbonya alá. Újból a táskába nyúlt, és egy rövid csövű pisztolyt húzott elő, amelynek tompa csillogásából Hayward úgy látta, az is inkább műanyagból van, nem pedig fémből. – Hát ez? – kérdezte kíváncsian.

Pendergast megforgatta a kezében a fegyvert. – Kísérleti kilenc milliméteres, az Anschluss GmbH gyártja. Kerámia- és teflonanyagból készült lövedéket lő ki. – Úgy tervezi, hogy vadászni fog? – Talán hallott már arról, hogy volt egy kis kalandom a Mbwun-nal – felelte Pendergast. – Ez megtanított arra, hogy soha ne legyek felkészületlen. Ez a kis kézifegyver akár egy elefántot is át tudna lőni hosszában. – Nagyon jó támadófegyver – mondta Hayward. – Ezt jóváhagyásnak tekintem – felelte Pendergast. – Természetesen az önvédelem legalább olyan fontos szempont, mint a támadóerő. De megvan hozzá a magam kis fegyvertára. – Széthúzta a zubbonyát, és megmutatta az alatta megbújó golyóálló mellényt. Megint benyúlt a táskájába, és elővett egy szintén golyóálló anyagból készült fekete sapkát, amelyet a fejére húzott. Miközben Hayward tovább figyelte, Pendergast elővett egy kis víztisztító készletet és még néhány tárgyat, amelyeket a zsebeibe dugott. Végül két gondosan lezárt nejlonzacskó került elő, amelyekben mintha fekete bőrből hasogatott vékony csíkok lettek volna. – Pemmikán – mondta. – Micsoda? – Csíkokra vágott és megszárított vesepecsenye szárított bogyókkal, aszalt gyümölcsökkel és olajos magvakkal összekeverve. Megvan benne minden vitamin, ásványi anyag és fehérje, melyre az embernek szüksége van. És meglepően jóízű is. Senki sem talált még fel jobb élelmet egy expedícióra, mint az indiánok. Lewis és Clark annak idején hónapokig ezen éltek. – Hát, úgy látom, jól felszerelkezett – mondta Hayward a fejét csóválva. – Most már csak azt reméljük, hogy nem téved el. Pendergast lehúzta a zubbonya cipzárját, és megmutatta a bélését. – Itt van talán a legfontosabb: a térképek. A második világháború idején a vadászpilóták is a repülősdzsekijük belsejére rajzolták – biccentett a zubbony krémszínű bélésére felrajzolt kacskaringós vonalhálózatra. Felhúzta a cipzárat, aztán a zsebébe nyúlt, elővett egy kulcscsomót, és átadta Haywardnak. – Ezeket oda akartam erősíteni ragasztószalaggal, hogy ne csörögjenek. De jobb lesz, ha inkább itt hagyom magánál. – Egy másik zsebből elővette a tárcáját meg az

FBl-jelvényét, és azt is Hayward kezébe nyomta. – Kérem, adja oda ezeket D'Agosta hadnagynak. Odalent nem lesz rájuk szükségem. Gyorsan végigsimított a ruháján, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy minden a helyén van, aztán a csapóajtóhoz fordult, és óvatosan lemászott a csőbe. – Nagyra értékelem, hogy megőrzi – mondta a tárcára biccentve. – Hogyne – felelte Hayward. – Aztán küldjön majd egy képeslapot. – A csapóajtó becsukódott a nyirkos, sötét cső fölött, Hayward pedig egy gyors csuklómozdulattal bezárta.

32. fejezet Margo mereven, pislogás nélkül bámulta a titrálókészüléket, miközben az áttetsző folyadékcseppek egyenként belepottyantak az oldatba, és izgatottan várta, hogy az megváltoztatja-e a színét. Amikor meghallotta Frock szuszogását a háta mögött, aki szintén a készüléket figyelte, csak akkor kapta rajta magát, hogy egy ideje már visszafojtja a lélegzetét. Az oldat hirtelen élénksárgára színeződött. Margo egy üvegdugóval elzárta a folyadék áramlását, és ellenőrizte a mennyiséget a mérőhengerrel. Hátrább lépett, és közben kellemetlenül ismerős érzés fogta el: félelem, sőt rettegés. Mozdulatlanul állt, és arra a drámára gondolt, amely másfél évvel ezelőtt, egy másik laborban játszódott le, alig harminc méterrel odébb a folyosón. Akkor is ketten voltak ott Frockkal, és Greg Kawakita Extrapolator programjával vizsgálták a rejtélyes lény tulajdonságait, amelyről később kiderült, hogy ő a Mbwun, „a múzeumi szörny”. Jól emlékezett, magában hogy átkozta Whittleseyt, a tudóst, akinek expedíciója odaveszett az Amazonas-menti dzsungelben, és aki egy vízinövény megszárított szárával, leveleivel bélelte ki azokat a ládákat, amelyekbe a múzeumba küldött leleteket csomagolta. Whittleseynek – vagy bárki másnak – persze sejtelme sem volt róla, hogy a Mbwun rabja ennek a növénynek. Az életben maradáshoz szüksége volt a növényben termelődött hormonokra. Amikor az élőhelyét lerombolták, a szörny a növény egyetlen megmaradt forrása – a ládák – után eredt. A ládákat később bezárták a múzeum biztonsági raktárába, és így a szörny arra kényszerült, hogy pótlékot keressen a növényi hormonok helyett – emberi hipotalamuszt.

Miközben Margo tovább bámulta a sárgás oldatot, rájött, hogy a félelem mellett mást is érez: elégedetlenséget. Volt valami furcsa az egész történetben, melyre még mindig nem kaptak magyarázatot. Ugyanezt érezte akkor is, amikor a Babonák kiállítás megnyitójának estéjén elszállították a Mbwun tetemét. Egy kormányhivatal rendszámtáblájával ellátott fehér furgonnal vitték el, és soha többé nem látta senki sem. Bár magának sem szívesen ismerte be, mindig úgy érezte, hogy nem jártak igazán a rejtély végére, és nem értették meg igazán, mi is volt ez a teremtmény. Azt remélte, megkapja majd a boncolás eredményeit, a patológus jelentését, valamit, ami némi fényt deríthetett volna arra, hogy egyáltalán hogyan került a szörny a múzeumba, vagy magyarázatot adhatott volna arra, hogy a géntérképe miért tartalmazott annyi emberi gént. Így lezárhatták volna a történetet, és talán végre a rémálmaitól is megszabadulhatott volna. Igazából soha nem győzte meg teljesen Frock elmélete, mely szerint a Mbwun egyfajta evolúciós aberráció volt. Bár nem szívesen tette, felidézte magában azokat a pillanatokat, amikor szemtől szemben látta a szörnyet, amikor rájuk támadt a sötét folyosón, a szemében vérszomjas, diadalittas csillogással. Neki inkább úgy tűnt, valamiféle hibrid lény lehet, nem pedig evolúciós aberráció. De vajon milyen fajok hibridje? Frock fészkelődni kezdett a kerekes székében, amivel felriasztotta Margót a töprengésből. – Próbáljuk meg még egyszer – mondta a professzor. – A biztonság kedvéért. – Én már így is biztos vagyok benne – felelte Margo. – Kedvesem – mosolyodott el Frock –, maga túl fiatal ahhoz, hogy bármiben is biztos lehessen. Ne feledje, hogy egy kísérlet csak akkor nevezhető sikeresnek, ha az ismétlésnél is megkapjuk ugyanazokat az eredményeket. Nem szeretnék csalódást okozni, de attól tartok, ez csak időpocsékolás volt. Jobban tettük volna, ha inkább Bitterman holttestének a vizsgálatával foglalkozunk. Margo újból felállította a titrálóberendezést, és próbálta lenyelni a bosszúságát. Ha így haladnak, még hetekig nem lesz meg a Kawakita egykori laborja helyén talált minták vizsgálati eredménye. Frock híres volt arról, hogy milyen alaposan végzi a kísérleteit, és úgy tűnt, szokásához híven egyáltalán nem törődik azzal, mennyire sürget az idő. De hát, mint a legtöbb nagy tudós, mindig is csak magával foglalkozott, csak a saját munkája és elméletei érdekelték.

Margo jól emlékezett a konzultációkra, ahova a disszertációja kapcsán járt a professzorhoz. Frock egyik anekdotát mesélte a másik után afrikai, dél-amerikai vagy ausztráliai kalandjairól, melyeket még akkoriban élt át, mielőtt kerekes székbe kényszerült volna. Leginkább erre ment el az idő ahelyett, hogy Margo kutatásairól beszéltek volna. Órákon át dolgoztak a térfogatméréssel és a lineáris regressziós programmal, és próbáltak valami eredményt kicsikarni a leégett laborban talált növényi maradványokból. Margo figyelte az oldatot, és közben elgémberedett derekát masszírozta. D'Agosta meg volt győződve róla, hogy a növény rostjai valamilyen drogot tartalmaznak, de ez idáig nem találtak semmit, ami alátámasztotta volna ezt az elméletet. Bárcsak megőriztünk volna valamennyit az eredeti növényi rostokból – gondolta Margo –, akkor most azokkal is összevethetnénk a mintát. A hatóságok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy a növény minden maradványát meg kell semmisíteni. Még a táskáját is elégették, amelybe egyszer beletett néhányat a növény rostjaiból. Az is nagy kérdés volt, hogy ha a növény minden rostját megsemmisítették, akkor Kawakita hogyan jutott mégis hozzá, és hogyan tudta akváriumokban termeszteni a növényt. És legfőképpen minek? Aztán ott volt az aktivált 7-dehidrokole… feliratú üveg rejtélye is. A felirat végéről a -szterol hiányzott. Miután Margo utánanézett a lexikonban, nevetnie kellett a saját butaságán. Már tudta, miért hangzott olyan ismerősen – ez a D3 vitamin leggyakoribb formája. Miután ezt kiderítette, már nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjön, a Kawakita laborjában lévő, kissé sietősen felállított szerves kémiai berendezéseknek az volt a célja, hogy D-vitamint állítson elő velük. De vajon milyen célból? Az oldat színe ismét sárgára változott, Margo megjelölte a folyadék szintjét – pontosan ugyanannyi volt, mint az előbb, ahogy arra számított is. Frock, aki a labor túlsó végében foglalatoskodott valamivel, oda sem figyelt. Margo egy pillanatig habozott, hogy most mi legyen a következő lépés. Aztán a mikroszkóphoz lépett, és óvatosan lemetszett még egy kis rostdarabkát az egyre fogyó mintából. Frock odagörgette a székét, miközben Margo a mikroszkópot állítgatta. – Hét óra van, Margo – mondta halkan. – Bocsásson meg,

de szerintem már túl sokat dolgozott. Javasolhatnám, hogy mára fejezzük be? Margo elmosolyodott. – Már majdnem végeztem, dr. Frock. Szeretnék még egy valamit megnézni, aztán mára befejezem. – Á, és mi lenne az? – Arra gondoltam, lefagyasztok egy mintát, és a metszetéről tíz angström nagyságú elektronmikroszkópos felvételt készítek. Frock összevonta a szemöldökét. – És mi ezzel a célja? Margo a tárgylemezen lévő apró pontocskára bámult. – Nem is tudom igazán. Annak idején, amikor először tanulmányoztuk ezt a növényt, rájöttünk, hogy valamilyen reovírust hordoz, amely emberi és állati fehérjéket is kódol. Azt akarom megnézni, hogy esetleg nem ez a vírus termeli-e a drogot. Frock pocakja rázkódni kezdett a kacagástól. – Margo, szerintem most már tényleg magára fér egy kis pihenés – mondta. – Ez elég hajmeresztő ötlet. – Lehet – felelte Margo. – Nevezzük inkább megérzésnek. Frock egy hosszú pillanatig csak nézett rá, aztán nagyot sóhajtott. – Ahogy gondolja – mondta. – De nekem szükségem van pihenésre. Holnap reggel be kell mennem a morristowni kórházba a szokásos évi felülvizsgálatra, melyeket az ember kénytelen elvégeztetni, ha nyugdíjas. Akkor szerdán délelőtt találkozunk, kedvesem. Margo elköszönt a professzortól, és nézte, ahogy kigördíti kerekes székét a folyosóra. Kezdett rájönni, hogy a híres tudósnak egyáltalán nincs ínyére, ha bármiben ellentmondanak neki. Amikor még félénk és engedelmes diákja volt, a professzor mindig végtelenül kedvesen bánt vele, és maga volt a megtestesült udvariasság. De most, hogy már nyugalomba vonult, Margo pedig kurátor lett a múzeumban, és megvoltak a saját elméletei és elgondolásai, úgy tűnt, Frocknak nem mindig tetszik a magabiztossága. Átpiszkálgatta az apró mintát egy üvegtálkába, és a mélyhűtő géphez vitte. A gép egy kis műanyag kockába zárja a mintát, majdnem abszolút nulla fokra hűti, és kettévágja, ezután pedig rendkívül magas felbontású képet készít a felületről elektronmikroszkóppal. Frocknak persze igaza volt: normális körülmények között ennek az eljárásnak semmi értelme sem lenne. Margo azt mondta, ez egy megérzés, de valójában arról volt szó, hogy már a világon semmi más nem jutott az eszébe.

Hamarosan kigyulladt egy zöld lámpácska a mélyhűtő gépen. Margo egy különleges csipesszel kiemelte a mintát, és átrakta a hasítólemezre. A gyémántpenge simán leereszkedett, halk kattanás hallatszott, és a műanyag kocka kettévált. Az egyik felét berakta a pásztázó elektronmikroszkóp alá, óvatosan beállította a szkennelést és az elektronsugarat. Pár perc múlva éles fekete-fehér kép jelent meg a monitoron. Margo mereven bámulta a képet, és megfagyott a vér az ereiben. Ahogy várta, a mintában jól kivehetőek voltak a kis hatszög alakú részecskék, maga a reovírus, amelyet másfél évvel ezelőtt Kawakita extrapolációs programja fedezett fel a növényben. Ebben a mintában azonban hihetetlenül magas koncentrációban volt jelen. A növény sejtjei telis-tele voltak vele. A vírusrészecskéket a vírus által termelt kikristályosodott váladékkal megtöltött nagyméretű sejtüregek vették körül. Margo kiengedte a visszatartott levegőt. A magas koncentráció és a kikristályosodott váladék csak egyvalamit jelenthet: a növény, a Liliceae mbwunensis csak a hordozó, a drogot tulajdonképpen a vírus termeli. Korábban azért nem találták a drog nyomát, mert az be volt zárva a sejtüregekbe. Tehát egyszerű a megoldás: izolálni kell a reovírust, valamilyen közegben kitenyészteni, és akkor kiderül, milyen drogot termel. Nyilván Kawakita is gondolt erre. Talán nem is a növényt próbálta génmanipulációs módszerekkel létrehozni, hanem a vírust. Ha valóban így áll a helyzet… Margo leült. A fejében csak úgy száguldoztak a gondolatok. Végre úgy tűnt, hogy kezd összeállni a kép: a régebbi és az újabb kutatások eredményei, a vírus és a gazdanövény, a Mbwun, a növényi rostok… Mindez azonban még mindig nem adott magyarázatot arra, hogy Kawakita miért hagyta ott a múzeumot, hogy ezekkel a kísérletekkel foglalkozzon. És azt sem magyarázta meg, hogy a Mbwun hogyan tehetett meg ilyen hosszú utat az amazonasi esőerdőtől idáig, követve a Whittlesey-féle expedíció által begyűjtött növényt. Whittlesey. Margo a szájára szorította a kezét, és olyan hevesen ugrott fel, hogy hangos koppanással borult fel a szék mögötte. Hirtelen minden megvilágosodott előtte, vakítóan éles, rémisztő tisztasággal.

33. fejezet Amikor a szobalány bevezette Smithbacket a Central Park South 9. tizennyolcadik emeletén lévő lakás halljába, azonnal észrevette, hogy a tágas nappali ablakai tárva-nyitva állnak. A beáradó napfény bearanyozta a kanapékat és a rózsafa asztalkákat, és meleg ragyogással töltötte meg a múltkor még temetkezési szalon benyomását keltő helyiséget. Anette Wisher divatos szalmakalapban és napszemüvegben egy üvegtetejű asztalnál ült a balkonon. Megfordult, halványan elmosolyodott, és intett Smithbacknek, hogy foglaljon helyet. Az újságíró leült, és közben megcsodálta a Central Park hatalmas zöld szőnyegét, amely egészen a Száztizedik utcáig elterült. – Hozzon Mr. Smithbacknek egy teát – utasította Mrs. Wisher a szobalányt, aki beengedte a vendéget. – Kérem, szólítson csak Billnek – mondta Smithback, és megszorította Mrs. Wisher feléje nyújtott kezét. Feltűnt neki, hogy még a könyörtelen, ragyogó napfényben is meglepően fiatalos a bőre. Ruganyos volt, fehér és lágy, petyhüdtségnek nyoma sem volt rajta. – Nagyra értékelem, hogy ilyen türelmes volt – mondta Mrs. Wisher, miután visszahúzta a kezét. – Azt hiszem, egyet fog érteni velem, hogy érdemes volt várnia. Készülünk egy akcióra, és ahogy ígértem, maga az első, aki értesül róla. Természetesen egyelőre titokban kell tartanunk. Smithback elvette a szobalánytól a csészét, és beszívta a finom, drága jázmintea illatát. Kellemes érzés öntötte el, ahogy ott ült ebben a szép lakásban. A lába előtt ott hevert egész Manhattan, és azzal a nővel teázgatott, akivel a város összes újságírója szeretett volna interjút készíteni… Ez még azért is kárpótolta, hogy az a felfújt hólyag Bryce Harriman olyan megalázó módon megelőzte. – A Grand Army Plaza-i tüntetés olyan sikeresnek bizonyult, hogy úgy döntöttünk, újabb akciót hajtunk végre a „Foglaljuk vissza a városunkat” kampánnyal – folytatta Mrs. Wisher. Smithback bólintott. – A tervünk tulajdonképpen roppant egyszerű. Minden jövőbeli akciónkat előzetes bejelentés nélkül hajtjuk végre, és mindegyik nagyszabásúbb lesz, mint az előző. Minden újabb gyilkosság után, amely a városban történik, az embereink követelni fogják a

rendőrségtől, hogy vessenek véget ennek a borzalomnak. – A nő elsimított az arcából egy kiszabadult fürtöt. – Azt hiszem, már nem kell túl sokat várnunk arra, hogy valódi változások történjenek. – Hogyhogy? – kérdezte kíváncsian Smithback. – Holnap este hatkor a szimpatizánsaink össze fognak gyűlni a St. Patrick-székesegyház előtt. Higgye el, az a tömeg, amit a Grand Army Plazán látott, semmi lesz ehhez képest. Meg akarjuk mutatni az egész városnak, hogy halálosan komolyan gondoljuk a dolgot. Végigvonulunk az Ötödik sugárúton, a Central Park Southon, aztán tovább a Central Park Westen, és közben minden egyes gyilkosság színhelyén megállunk egy kis gyertyafényes megemlékezésre. Végül összegyűlünk a Central Parkban a nagy réten, egy közös éjféli imára. Mrs. Wisher megcsóválta a fejét, és még hozzátette: – Attól tartok, a város vezetésének fülébe még mindig nem jutott el az üzenetünk. De ha meglátják, hogy Manhattan belvárosát megbénítja a cselekvést követelő választók tömege, akkor kénytelenek lesznek meghallani a szavunkat, nekem elhiheti. – És a főpolgármester? – kérdezte Smithback. – Lehet, hogy ő is meg fog jelenni, ahogy a múltkor. A hozzá hasonló politikusok soha nem tudnak ellenállni a nagy tömeg vonzerejének. Ha megjelenik, közölni fogom vele, hogy ez az utolsó esélye. Ha ismét cserbenhagy bennünket, arra is készen állunk, hogy kampányt indítsunk a leváltására. És azután soha többet nem fog munkát kapni, még sintérnek sem fogják alkalmazni az ohiói Akronban. – A nő ajkán fagyos mosoly jelent meg. – Remélem, ezt szó szerint fogja majd idézni a cikkében. Smithback sem tudta elfojtani elégedett mosolyát. Hát ez tökéletes!

34. fejezet Már majdnem készen állt minden… Belépett a nyirkos, sötét Templomba, és ujjait könnyedén végighúzta a falakat alkotó hűvös koponyákon. Pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett: ugyanolyan, mint az eredeti azon a távoli helyen, de mégis egészen más. Megfordult, és letelepedett a trónusra, melyet ők készítettek a számára. Érezte, ahogy az ülés durva felszíne enyhén benyomódik a súlya alatt, hallotta a csontok és az inak halk reccsenéseit. Minden érzéke olyannyira kiélesedett,

mint még soha életében. Hamarosan minden készen lesz, ahogy ő maga is készen áll… Ők régóta és keményen dolgoztak érte, vezetőjükért és mesterükért. Szerették és rettegtek tőle, ahogy kell, és most istenként fogják imádni. Lehunyta a szemét, és beszívta a sűrű, illatos levegőt, amely ködként kavargott körülötte. Régebben undorodott volna a Templom szagától, de azóta sokkal jobban kifejlődött a szaglóérzéke. Ezt is a növénynek köszönhette, mint annyi minden mást. Semmi sem ugyanaz, mint régen… A szagok óriási távlatokat nyitottak előtte, állandóan változó, színekben játszó képeket tártak elé, melyek hol ragyogóak és tiszták, hol sötétek és titokzatosak voltak. Hegyeket, mély völgyeket és sivatagokat rajzoltak ki a szagok, óceánokat és égboltokat, folyókat és mezőket, az illatok pompás panorámáját, amely emberi nyelven leírhatatlan lett volna. A látvány ehhez képest lapos, rút és steril. Élvezte a diadalát. Neki sikerült az, amiben mások kudarcot vallottak. A többieket elpusztította a félelem és kétség, de neki csak növekedett az ereje és a bátorsága. Senki másnak nem sikerült felfedezni a formulában rejlő kis hibát. Ő nemcsak hogy megtalálta, de megtette a következő lépést is, és tökéletesítette ezt a csodás növényt és a titkos kincset, amelyet hordozott. A többiek alábecsülték Gyermekeinek kétségbeesett vágyát a rituálék és a ceremóniák után. Ő azonban megértette őket. Egyedül ő fogta fel a dolog mélyen megbúvó értelmét. Ez volt élete munkájának a megkoronázása. Rendelkezik a kellő erővel, intelligenciával és akarattal, hogy mindent véghezvigyen. Csak ő képes rá, hogy megtisztítsa és a jövő felé vezesse a világot… A világ! Miközben elmormolta ezt a szót, érezte, ahogy az egész szánalmas világ ránehezedik a Templom szentélyére. Most már mindent olyan tisztán látott. A világ túlnépesedett, rovarszerű lények nyüzsögnek benne, akiknek céltalan és értéktelen az élete, csak sürögnek-forognak mint egy értelmetlen gépezet őrült dugattyúi. Hemzsegnek odafent a felszínen, a húshoz kötött létezés rabszolgájaként trágyát potyogtatnak, párosodnak, születnek és meghalnak. Milyen könnyű lenne – és milyen elkerülhetetlen – mindent félresöpörni, mint amikor az ember egy rúgással szétrombol egy hangyabolyt, és eltapossa a puha fehér bábokat.

Azután eljöhet az Új Világ: valami friss, valami más és nagy álmokkal teli.

35. fejezet Hol vannak a többiek? – fordult Margo D'Agostához, amikor a hadnagy belépett az antropológiai osztály kis tárgyalójába. – Nem jönnek – felelte D'Agosta, felhúzta a nadrágszárát és letelepedett az asztal mellé. – Azt mondták, nem jó nekik az időpont. –Elkapta Margo pillantását, aztán felháborodottan megrázta a fejét. – Na jó, ha tudni akarja az igazat, nem érdekli őket. Emlékszik arra a Waxie nevű fickóra, aki ott volt Brambell előadásán? Most ő vezeti a nyomozást, és azt hiszi, hogy elkapta a gyilkost. – Elkapta a gyilkost? – csodálkozott Margo. – Találtak a parkban valami őrültet. Valóban meggyilkolt valakit, de nem ő az, akit keresünk. Legalábbis Pendergast szerint. – És Pendergast hol van? – Üzleti úton. – D'Agosta elmosolyodott, mint valami viccen, amit csak ő ért. – Szóval, mit talált? – Akkor kezdem a legelején. – Margo vett egy nagy levegőt. – Foglaljuk össze, hogy mit tudunk eddig. Tíz évvel ezelőtt indult egy expedíció az Amazonas medencéjébe, melyet a múzeum egyik tudósa vezetett, Julian Whittlesey. Személyes ellentétek törtek ki az expedíció tagjai között, és a csapat felbomlott. Különféle okokból, de végül senki sem került haza élve, viszont többládányi leletet elküldtek a múzeumba. Az egyikben volt egy ocsmány szobrocska, amelyet egy növény megszárított rostjai közé csomagoltak. D'Agosta bólintott. Eddig neki is ismerős volt a történet. – Azt azonban nem tudták, hogy a szobrocska egy, a dzsungelben élő vad teremtményt ábrázol, amely valóban létezik, és hogy a ládát kibélelő csomagolóanyag egy csak ott honos növény, amely az alapvető eledele ennek az állatnak. Miután a helyi kormányzat ásványi kincsek után kezdett kutatni a környéken, és lerombolták a szörny élőhelyét, a Mbwun követte a növény megmaradt példányait, amelyek a ládákban voltak. Az Amazonastól eljutott előbb Belembe, aztán New Yorkba. A múzeum alagsorában lapult meg, és a ládákban idáig elhozott növényen élt, melyre olyan szüksége volt, mint egy kábítószerfüggőnek a drogra.

D'Agosta megint bólintott. – Hát én nem hiszem, hogy így történt – jelentette ki Margo. – Régebben elhittem, de már nem. D'Agosta felvonta a szemöldökét. – És mi van benne, amit nem tud elhinni? – Gondoljon csak bele, hadnagy úr. Hogy lett volna képes egy vadállat – még ha különlegesen intelligens is – néhány ládát követve eljutni az Amazonas medencéjétől New Yorkig? Ez pokolian hosszú út. – Ezzel nem mond olyat, amit ne tudtunk volna már akkor is, amikor elpusztították a szörnyet. De akkor nem találtunk más magyarázatot, és biztos vagyok benne, hogy nincs is más. A Mbwun itt volt, ez tény. Az ég szerelmére, még a leheletét is éreztem a tarkómon! Ha nem az Amazonastól került ide, akkor honnan? – Ez jó kérdés – mondta Margo. – Mi van, ha New Yorkból származott, és egyszerűen csak hazatért ide? Rövid csönd lett. – Haza…? – kérdezte értetlenül D'Agosta. – Igen. Mi van, ha nem is állat volt, hanem egy emberi lény? Mi van, ha maga volt Whittlesey? A csönd most még hosszabbra nyúlt. D'Agosta csak nézett Margóra. Akármilyen jó formában van is, ez a szegény lány halálra dolgozhatta magát mostanában. Brambell halála is nagyon megrázhatta, aztán rá kellett jönnie, hogy az egyik csontváz, amelyet vizsgált, egykori kollégájáé, aki miatt már amúgy is lelkiismeret-furdalása volt… Hogy is lehetett ilyen ostoba és önző, hogy ilyen feladattal bízta meg, amikor jól tudta, hogy a múzeumi gyilkosságok is milyen hatással voltak rá? – Nézze, dr. Green, én azt hiszem, jobb lenne, ha… Margo felemelte a kezét. – Tudom, tudom, őrültségnek hangzik, de esküszöm, hogy nem az. A laborasszisztensem épp most dolgozik néhány további vizsgálaton, hogy igazolja az eredményeimet. Hadd mondjam végig. A Mbwunban megdöbbentően magas arányban találtunk emberi DNS-t. Megvizsgáltuk egy karomdarabkáját, emlékszik? Érintetlen, tökéletes emberi DNS-láncokat találtunk benne, sok ezer bázispár hosszúságúakat. Ez nem egy evolúciós aberráció. Továbbá Pendergast talált egy medált is a szörny odújában, amely Whittleseyé volt, emlékszik? És azt se feledje, hogy a szörny mindenkit megölt, akivel csak találkozott, egy embert

kivéve, lan Cuthbertet. És miért? Mert Cuthbert egykor Whittlesey közeli barátja volt. Ráadásul Whittlesey holtteste soha nem került elő. D'Agosta összeszorított szájjal hallgatta. Hát ez tényleg tiszta őrültség… Hátratolta a széket, és felállt. – Hadd fejezzem be – mondta Margo halkan. D'Agosta viszonozta a lány kemény tekintetét. Volt valami a szemében, ami arra késztette, hogy visszaüljön. – Hadnagy úr – folytatta Margo –, tudom, hogy furcsán hangzik, amit mondok, de meg kell hallgatnia. Szörnyű hibát követtünk el, amiről legalább annyira én tehetek, mint bárki más. Soha nem raktuk össze igazán a mozaikkockákat. De van valaki, aki megtette. Greg Kawakita. Margo az asztalra fektetett egy kinagyított mikroszkópos felvételt. – Ebben a növényben egy reovírus található. – Ezt is tudtuk. – Azt azonban nem vettük észre, hogy ennek a vírusnak van egy különleges képessége: idegen DNS-t képes beoltani a gazdasejtbe. Ráadásul még emellett egy drogot is termel. Miután ezt felfedeztem, ma este elvégeztem még néhány vizsgálatot a növény rostjain. Bizonyos géneket, hüllő-DNS-t hordoznak, amely bekerül az emberi szervezetbe, ha valaki elfogyasztja a növényt, és a DNS fizikai átalakulást hoz létre. Nem tudom, hogyan vagy miért, de Whittlesey fogyaszthatott ebből a növényből az expedíció során. Morfológiai változásokon ment keresztül, és a Mbwunná változott. Miután megtörtént az átalakulás, állandóan szüksége volt folyamatos utánpótlásra a növényből. Miután a helyi növényzet kipusztult, Whittlesey tudta, hogy a múzeumban talál még belőle. Tudta, hiszen ő maga küldte oda. Ezért aztán követte a ládákat. Csak amikor végleg elfogyott a növény, akkor kezdett el embereket ölni, mivel a hipotalamusz tartalmaz egy hormont, amely nagyon hasonlít a növény által termelt anyaghoz. – Várjunk csak. Azt mondja, ha valaki megeszi ezt a növényt, akkor valamiféle szörnyeteggé alakul át? – kérdezte hitetlenkedve D'Agosta. Margo bólintott. – És most már tudom, mit csinált Greg. Mindenre rájött, aztán eltűnt, hogy nekilásson saját terve megvalósításának. – Margo kiterített egy nagyméretű vázlatot az asztalra. – Ez a laboratóriumának alaprajza, már amennyire rekonstruálni tudtam a

romokból. Van itt egy lista az összes műszerről, amelyeket be tudtam azonosítani. Még ha nettó áron számoljuk is, akkor is legalább nyolcszázezer dollárjába kerülhetett a berendezés. D'Agosta füttyentett. – Drogot árult. – Pontosan, hadnagy úr. Egy ilyen labornak nem lehetett más célja, mint hogy kifinomult génmanipulációs technikákkal nagy mennyiségben drogot állítson elő. – Tavaly év végén lehetett mendemondákat hallani arról, hogy egy újfajta kábítószer került a piacra – mondta D'Agosta. – „Glaze”-nek hívják. Nagyon ritka, nagyon drága és fantasztikus hatása van. De az utóbbi időben nem hallottam róla. Margo a rajzra mutatott. – A génmanipulációnak három fázisa van. Az elsőben feltérképezik egy adott organizmus génjeit. Ezt végezték el ezek a gépek itt az északi fal mentén. Az első gép a polimeráz-láncreakciót irányítja, amely lemásolja a DNS-t, hogy el lehessen különíteni a szekvenciákat. A következő gép végzi a szekvenciák vizsgálatát. Ez pedig itt egy Cambridge Systems NAD1. Nekünk is van egy lent a földszinten. Ez egy rendkívül speciális szuperszámítógép, amely gallium-arzenidos processzorral működik, és vektorelemzéssel analizálja a génszekvencia-vizsgálat eredményeit. Aztán itt, a déli fal mentén egy sor akvárium megolvadt maradványaira bukkantam. Kawakita nagy mennyiségben termesztette a növényt, hogy nyersanyagot szerezzen a kábítószerhez. Ez itt pedig egy vírusszaporító, ahol tenyészteni lehet a vírusokat. Néma csönd lett. D'Agosta megtörölte a homlokát, aztán a zsebébe kotort egy megnyugtató szivar után. Egyre inkább kezdte elhinni Margo elméletét. – Kawakita arra használta ezeket a berendezéseket, hogy géneket vonjon ki a növényben található vírusból – Margo újabb fotókat tett az asztalra. – Ezek pásztázó elektronmikroszkópos felvételek. Látható rajtuk, hogy Kawakita eltávolította a hüllőgéneket. Nyilván azért, hogy semlegesítse a drog által okozott esetleges fizikai elváltozásokat. – Frock mit gondol minderről? D'Agostának úgy tűnt, Margo enyhén elpirul a kérdés hallatán. – Még nem volt alkalmam elmondani neki, de tudom, hogy szkeptikus lesz. Ő még mindig nagyon ragaszkodik a fraktálevolúciós elméletéhez. Lehet, hogy ez az egész őrültségnek

hangzik, hadnagy úr, de tény, hogy vannak a természetben olyan anyagok – például a hormonok –, amelyek döbbenetes átalakulásokat képesek kiváltani. Ez egyáltalán nem olyan bizarr vagy szokatlan, mint ahogy első hallásra tűnik. Van például egy BSTH nevű hormon, ennek köszönhetően alakul át a hernyó pillangóvá. Vagy ott van a rezotropin-x. Ha az ebihalnak beadunk ebből egy adagot, napok alatt békává alakul. Biztos vagyok benne, hogy itt is valami ilyesmi történt. Csak épp most arról van szó, hogy egy ember alakult át. – Margo kicsit hallgatott, majd hozzátette: – És van még valami. – Ez nem elég?! Margo a táskájába nyúlt, és kivett egy műanyag irattartót, amelyben néhány megperzselődött papírdarabka lapult. – A hamuban találtam egy füzetet, amiről úgy tűnik, hogy Kawakita labornaplója lehetett. Ez volt az egyetlen lap, amelyiken olvasható volt valami. – Újabb fotókat fektetett az asztalra. – Kinagyíttattam a darabkákat. Ez az első a füzet közepe tájáról származik, valamilyen lista szerepel rajta. D'Agosta megnézte a fotót. Csak néhány odafirkantott szót tudott kisilabizálni a megégett papírlap bal szélén: wusoccan, trágyakedvelő kéklábú. Az alján pedig ez állt: zöld felhő, puskapor, lótusz szíve. – Magának mondanak valamit ezek? – kérdezte D'Agosta, miközben feljegyezte a szavakat a noteszébe. – Csak a puskapor – felelte Margo. – Bár valami azt súgja, hogy a többi is ismerős valahonnan. – Odanyújtott egy újabb fotót. – Van itt még egy, ami úgy tűnik, mintha az extrapolációs program kódjának a részlete lenne. És van egy hosszabb szöveg is. D'Agosta átfutotta a papírdarabkát: … nem tudok együtt élni azzal a gondolattal, hogy mit… Csak azzal foglalkoztam, hogy… és eközben nem törődtem a mentális hatásokkal, amelyek… de a riválisom napról napra erőszakosabb. Időre lenne szükségem, hogy… – Úgy hangzik, a vége felé lelkiismeret-furdalás gyötörte valami miatt – állapította meg D'Agosta, és visszaadta Margónak a papírt. – De tulajdonképpen mit csinált? – Most akarok rátérni – felelte Margo. – Amint látja, itt arról ír, hogy milyen mentális hatásai vannak ennek a „glaze” nevű szernek,

amit nem vett figyelembe. És egy riválisra is utal, ezt a részt még nem értem. – Egy másik cédula után nyúlt. – Aztán itt van ez. Azt hiszem, a napló utolsó oldaláról származhat. Egy csomó szám és számítás, aztán néhány szó: „visszafordíthatatlan. Talán a thyoxin…” D'Agosta kérdőn nézett a lányra. – Utánanéztem: a thyoxin egy kísérleti gyomirtó szer, rendkívül hatékony, tavakból szoktak vele algákat kiirtani. Ha Greg termesztette ezt a növényt, mire kellett neki a thyoxin? Vagy a Dvitamin, amit a laborban szintetizált? Sok minden vár még megfejtésre. – Majd megemlítem Pendergastnak, hátha neki lesz valami ötlete. – D'Agosta egy percig még bámulta a fotókat, aztán félretolta őket. – Még mindig nem értem egészen, dr. Green. Tulajdonképpen mit művelt Kawakita ezekkel a gépekkel? – Valószínűleg enyhíteni akart a drog hatásán azzal, hogy kivonta a hüllőgéneket a növényben található vírusból. – Enyhíteni a hatásán? – Azt hiszem, létre akart hozni egy olyan drogot, amely nem okoz ilyen groteszk fizikai elváltozásokat, viszont éberebbé, erősebbé, gyorsabbá teszi a felhasználót, képessé arra, hogy lásson a sötétben… Tudja, hogy olyan természetfölötti érzékekkel ruházza fel, mint amilyenekkel a Mbwun rendelkezett, de a mellékhatások nélkül. Margo összetekerte a vázlatot. – Meg kell vizsgálnom a Kawakita holttestéből vett szövetmintákat, hogy megbizonyosodjak a dologról. Azt hiszem, meg fogjuk találni bennük a drog nyomait, de jóval eltérőbb formában, mint ami az eredeti növényben volt. És nyilván az is kiderül majd, hogy a drognak van valamilyen narkotikus mellékhatása. – Úgy érti, Kawakita is szedte ezt a szert? – Biztos vagyok benne. De valamit nagyon elronthatott. Nem finomította vagy tisztította meg eléggé az anyagot, és ez okozta a csontvázán látható deformációkat. D'Agosta újból megtörölte a homlokát. Te jó ég, de jólesne most egy szivar… – Várjunk csak egy kicsit. Kawakita nagyon okos volt. Nem szedett volna be egy veszélyes drogot csak úgy a móka kedvéért, hogy kipróbálja, mi történik. Ezt nem tudom elképzelni róla.

– Ebben igaza van, hadnagy úr, és talán ez okozhatta a bűntudatát. Nyilván nem szedte be rögtön, hanem előbb kipróbálta másokon. – Á – bólintott D'Agosta. Hosszú csönd lett, aztán felsóhajtott. – A rohadt életbe…

36. fejezet Bill Trumbull pompásan érezte magát. A tőzsdeindex tizenhat pontot emelkedett aznap, a héten így már majdnem százat, és úgy tűnt, a trend így is fog folytatódni. Huszonöt évesen máris százezret keresett évente. A volt osztálytársai odalesznek az irigységtől, ha meghallják a jövő héten az érettségi találkozón. A legtöbben középszerű kis menedzserek, és örülhetnek, ha ötvenezret keresnek. Trumbull a barátaival áthaladt a Fulton Street-i metróállomás kapuján, és hangosan beszélgetve, kurjongatva tódultak ki a peronra. Elmúlt éjfél. Az este folyamán jót vacsoráztak a Seaportban, legurítottak jó néhány korsó sört, és vég nélkül beszélgettek arról, hogy milyen gazdagok lesznek. Most tomboltak a jókedvtől, és épp egy fiatalemberen gúnyolódtak, aki nemrég lépett be hozzájuk gyakornoknak, de egy hónapnál tovább nem húzta. Trumbull érezte, hogy megcsapja az áporodott léghuzat. A távolból már hallatszott a közeledő szerelvény ismerős morajlása, aztán megjelent a két apró fénypont az alagútban. Fél óra múlva otthon is lesz. Egy pillanatra kis bosszúság fogta el, amikor arra gondolt, milyen messze lakik, a külvárosban – a Kilencvennyolcadik utca és a Harmadik sugárút sarkán –, és mennyi időbe telik hazakeveredni a Wall Streetről. Talán ideje lenne elköltözni. Kéne egy jó kis lakás a belvárosban, vagy mondjuk egy szép, két hálószobás a Hatvanadik utca környékén… A sohói címek sem rosszak, de azért az East Side még jobb lenne. Egy emeleti lakás erkéllyel, franciaágy, krémszínű szőnyegek, minden csupa króm és üveg… – …mire azt mondja: szivi, akkor kölcsön tudsz adni hetven dollárt? – A többiek felröhögtek a poénon, és Trumbull önkéntelenül velük nevetett, bár nem tudta, miről van szó. A morajlás fülsiketítő dübörgéssé fokozódott, ahogy a szerelvény beszáguldott az állomásra. Az egyik kollégája tréfából a peron széle felé lökte Trumbullt, ő meg hátrahőkölt a közeledő vonat elől, amely hatalmas csikorgással állt meg. Betódultak az egyik kocsiba.

Trumbull lehuppant egy ülésre, és bosszúsan nézett körbe. A metrókocsiban nem működött a légkondicionálás, és minden ablak nyitva volt. Beáradt az alagút áporodott, nyirkos levegője és a vonat zakatolása. Pokolian meleg volt. Trumbull még jobban meglazította a nyakkendőjét. Kezdett elnehezülni a feje, és enyhe, de makacs fájdalom lüktetett a halántékában. Vetett egy pillantást az órájára. Hat óra múlva már újra a munkahelyén kell lennie. Felsóhajtott és hátradőlt. A szerelvény továbbdübörgött az alagútban, és akkora zajt csapott, hogy lehetetlen volt beszélgetni. Trumbull lehunyta a szemét. A Tizennegyedik utcánál többen leszálltak, ők vonattal mentek tovább a Penn pályaudvarról. Kezet ráztak Trumbull-lal, megveregették a vállát, aztán már ott sem voltak. A Grand Central pályaudvarnál is jó páran leszálltak, és végül Trumbullon kívül csak Jim Kolb maradt a metrón, egy bróker, aki egy emelettel lentebb dolgozott. Trumbull nem kedvelte különösebben Kolbot. Megint lehunyta a szemét, és fáradtan sóhajtott egyet, miközben a metró még mélyebbre hatolt a föld sötét gyomrába. Trumbull homályosan tudatában volt, hogy a vonat befut az Ötvenkilencedik utcai állomásra, szétnyílnak az ajtók, majd újból becsukódnak, és a metró egyre nagyobb sebességgel robog tovább a sötétségben a harminc sarokkal odébb lévő Nyolcvanhatodik utca felé. Még egy megálló, gondolta álmosan. A szerelvény hirtelen nagyot rándult, lelassított, aztán csikorogva fékezett és megállt. Eltelt egy hosszú perc. Trumbull felriadt a nagy zökkenéstől. Egyre bosszúsabban hallgatta az egy helyben veszteglő kocsi kattanásait és nyikorgását. – A francba! – szólalt meg hangosan Kolb. – Miért kell nekem a Lexington sugárút négyben laknom? – Választ várva körbenézett, de a két másik utas félig aludt. Aztán a könyökével oldalba bökte Trumbullt, akinek sikerült kierőltetnie magából egy halvány mosolyt, miközben arra gondolt, hogy micsoda egy lúzer ez a Kolb. Trumbull végignézett a metrókocsin. Ült ott egy csinos lány, aki talán pincérnő lehetett, és egy fekete srác, aki nagykabátban és kötött sapkában gubbasztott, annak ellenére, hogy a metróban szörnyen meleg volt. Trumbull gyanakodva vette szemügyre a fiút. Valószínűleg egész éjszaka az utcán rabolt ki embereket. A zsebébe nyúlt, és kitapogatta a benne lapuló kis tollkést. Tőle aztán senki

sem veszi el a tárcáját, még ha egy fillér sem maradt benne, akkor sem. Hirtelen elektrosztatikus recsegés hallatszott, majd egy rekedtes hang harsant fel a hangosbemondóban: – Figyelmet kérünk! A szerelvény a jelzőberendezés hibája miatt áll, de hamarosan továbbindulunk. – Egyszer már mást is kitalálhatnának – mondta Kolb felháborodottan. – Mi van? – Mindig azt mondják be, hogy a jelzőberendezés meghibásodott, és hamarosan továbbindulunk. Na persze! Trumbull összefonta a karját, és megint lehunyta a szemét. Egyre jobban fájt a feje, és a meleg fojtogató takaróként borult rá. – És képesek elkérni egy dollár ötvenet azért, hogy itt ücsörögjünk ebben a szaunában – morgott Kolb. – Legközelebb inkább limuzint kellene bérelnünk. Trumbull szórakozottan bólintott, és az órájára nézett: háromnegyed egy. – Nem csoda, hogy annyian bliccelnek – jegyezte meg Kolb. Trumbull megint csak bólintott, és azon tűnődött, hogy tudná végre belefojtani a szót Kolbba. Valami zajt hallott odakintről, és kinézett az ablakon. Egy alig kivehető alak bontakozott ki a nyirkos sötétségből a szomszédos síneken. Egy pályamunkás lehet. Nyilván késő éjszaka javítják a vágányokat, gondolta Trumbull, és szórakozottan figyelte, ahogy az alak közelebb ér. Feltámadt benne a remény, hogy talán továbbindulnak, de aztán megint kihunyt. A fenébe, ha valami baj van a szerelvénnyel, akkor ki tudja, meddig fognak még itt rostokolni. Az alak némán haladt el az ablak mellett. Fehér ruhát viselt. Trumbull hirtelen felkapta a fejét. Nem egy pályamunkás volt, hanem egy nő, aki hosszú fehér ruhában botladozott a sínek mellett. Trumbull a nő távolodó háta után nézett a nyitott ablakon át, míg el nem tűnt a sötétségben. Észrevette, hogy a ruhája össze van fröcskölve valamivel, ami feketén csillogott az álló szerelvény reflektorainak a falról visszaverődő fényében. – Láttad ezt? – kérdezte Kolbtól. Kolb felnézett. – Micsodát? – Egy nő rohant a síneken. Kolb elvigyorodott. – Túl sokat ittál, Billy fiú?

Trumbull kidugta a fejét az ablakon, és pislogva nézett végig a síneken abba az irányba, amerre a nő eltűnt, de nem látott semmit sem. Ahogy visszahúzta a fejét, rájött, hogy a többiek semmit sem vettek észre az egészből. – Mi a csuda folyik itt? Kiraboltak valakit? – Megint kinézett az ablakon, de a nő rég eltűnt, az alagút üres volt és néma. – Hát az már nem valószínű, hogy „hamarosan” továbbindulunk – morogta Kolb, és megkocogtatta Rolex órája számlapját. Trumbull feje már hasogatott. Az is igaz, hogy tényleg elég sokat ivott, lehet, hogy hallucinált. Ezen a héten már harmadszor ütötte ki magát. Talán nem kéne ennyit eljárni a fiúkkal. Nyilván csak egy pályakarbantartót látott, aki cipelt valamit a hátán. Manapság nők is dolgoznak ilyen munkakörökben. Átnézett a szomszédos kocsiba, de ott is teljes volt a nyugalom. Csak egy utas ült benne, aki elbámult a semmibe. Ha valami történt volna, nyilván bemondja a hangosbemondó. Trumbull leült, lehunyta a szemét, és próbált arra összpontosítani, hogy elmulassza a fejfájást. Többnyire nem bánta különösebben, ha metróval kellett utaznia. Gyors volt, és a zakatolás meg az ablakok előtt elsuhanó fények kellemesen kikapcsolták az agyát. De ilyenkor, amikor minden magyarázat nélkül álldogáltak egy helyben a melegben és a sötétben, nehéz volt nem arra gondolni, hogy milyen mélyen is vannak a föld alatt, és hogy még másfél kilométernyi sötétség választja el a következő állomástól. Hirtelen úgy hallotta, mintha a távolban egy állomásra beérkező másik szerelvény fékezne csikorogva. De ahogy hegyezte a fülét, rájött, mit is hall: egy távoli, hosszan elnyúló sikoly szűrődött be az ablakon, amelyet furcsán eltorzított a visszhangos alagút. – Ez meg mi a fene volt? – hajolt előre Kolb. A fekete srác szeme nagyra tágult, a pincérnő külsejű lány pedig felkapta a fejét. Feszült csönd támadt. Mindenki várt és hallgatózott, de nem hallottak mást. – Szent ég, Bill, hallottad ezt? – kérdezte Kolb. Trumbull nem válaszolt. Rablás történhetett vagy talán gyilkosság. Vagy ami még rosszabb, egy banda járja végig az álló szerelvényt. Ez minden metróutas legszörnyűbb rémálma. – Soha nem mondanak be semmit sem – mondta Kolb ideges pillantást vetve a hangosbemondó hangszórójára. – Meg kéne nézni, mi történt.

– Csak tessék, menj – javasolta Trumbull. – Egy férfi sikoltott – mondta Kolb. – Meg mernék esküdni rá, hogy férfi volt. Trumbull megint kinézett az ablakon. A másik sínen meglátott egy újabb alakot közeledni, aki furcsa, hintázó járással, majdnem bicegve közeledett. – Jön valaki – mondta. – Kérdezd meg tőle, mi történt. Trumbull az ablakhoz hajolt. – Hé! Hé, maga! Az alak megállt a vonat mögött a félhomályban. – Mi történt? – kiabált ki Trumbull. – Megsérült valaki? Az alak továbbindult. Trumbull nézte, ahogy elsétál a következő kocsi végéig, átmászik a két kocsit összekötő ütközőn, aztán eltűnik. – Utálom ezeket a seggfejeket a közlekedési társaságnál – mondta Kolb. – Negyvenezret zsebelnek be évente, és nem csinálnak semmit sem. Trumbull elsétált a kocsi elejéhez, és átlesett az ablakon a következő kocsiba. A magányos utas még mindig ott ült, és egy papír-fedelű könyvet olvasott, ismét mindenre csend borult. – Mit látsz? – kérdezte vékony hangon Kolb. Trumbull visszament a helyére. – Semmit – felelte. – Talán csak egy karbantartó kiabált valamit a társának. – Csak továbbmennénk már végre – szólalt meg hirtelen a fiatal lány idegesen. A nagykabátos fiú mozdulatlanul összegörnyedve ült a helyén, zsebre dugott kézzel. Fogadni mernék, hogy egy pisztolyt szorongat, gondolta Trumbull. Nem tudta eldönteni, hogy ettől a gondolattól ideges lesz, vagy inkább megkönnyebbül. A szomszédos kocsiban pislákolni kezdtek a lámpák. – A francba… – motyogta Kolb. Az elsötétedett kocsiból hangos puffanás hallatszott, melybe az egész vonat belerázkódott, mintha valami súlyos tárgy csapódott volna az oldalának. A puffanást furcsa sziszegő hang követte, mintha levegőt engednének ki egy léggömbből. – Ez meg mi volt? – kérdezte a lány. – Én elhúzok innen – mondta Kolb. – Gyere velem, Trumbull. Az Ötvenkilencedik utcai állomás nem lehet messzebb néhány saroknál. – Én itt maradok.

– Akkor hülye vagy – mondta Kolb. – Azt hiszed, megvárom, amíg valami banda betör ide? Trumbull megrázta sajgó fejét. Ilyenkor nyugodtnak kell maradni. Ha az ember sokat ugrál, azzal csak felhívja magára a figyelmet. A sötét kocsiból újabb zaj hallatszott, olyasféle, mintha esőcseppek kopognának egy fémfelületen. Trumbull óvatosan előrehajolt, és átnézett a sötét kocsiba. Azonnal észrevette, hogy az ablak belülről tele van fröcskölve. Jó sűrű festék lehetett, sötét foltokban folyt végig az ablakon. – Ez meg mi? – kiáltott fel Kolb. Nyilván pár kölyök vandálkodik, összefirkálják a kocsit festékkel. Legalábbis úgy nézett ki, mintha festék lenne – vörös festék. Lehet, hogy tényleg ideje lenne elpucolni innen – futott át Trumbull agyán. Még mielőtt végiggondolta volna, már fel is pattant, és futni kezdett a kocsi hátsó ajtaja felé. – Billy! – Kolb is talpra ugrott, és a nyomába eredt. Trumbull hallotta a háta mögül, hogy valami nekicsapódik a kocsi első ajtajának, aztán lábak dobogtak, majd hirtelen felsikoltott a lány. Trumbull nem állt meg, hogy hátranézzen, megragadta a másik kocsiba átvezető ajtó kilincsét, és felrántotta az ajtót. Átugrott az ütközőn, és feltépte a következő kocsi ajtaját. Kolb a sarkában volt, és görcsösen azt hajtogatta: – A francba, a francba, a francba… Trumbullnak még épp annyi ideje volt, hogy felmérje, az utolsó kocsi üres, amikor a teljes szerelvényen kialudtak a lámpák. Rémülten nézett körbe. Nem volt más fény, csak amit az alagútban elhelyezett lámpák adtak, és az Ötvenkilencedik utcai állomásról ideszűrődő távoli, sárgás derengés. Megtorpant és Kolbhoz fordult: – Nyissuk fel a leghátsó ajtót! Ebben a pillanatban egy lövés dörrenése visszhangzott az előző kocsiból. Ahogy a dörrenés elhalt, Trumbull mintha úgy hallotta volna, hogy a pincérnő halk zokogása hirtelen elhallgat. – Elvágták a torkát – kiáltotta Kolb hátranézve. – Fogd be! – sziszegte Trumbull. Akármit is hallott, nem nézett hátra. A kocsi végében lévő ajtóhoz rohant, megragadta a szélén a gumiborítást, és megpróbálta szétfeszíteni. – Segíts már! – kiáltotta oda Kolbnak. Kolb megragadta az ajtó másik szélét, közben könnyek folytak végig az arcán.

– Húzd már, az istenit! Halk sziszegés hallatszott, és az ajtó szétnyílt. Fojtogató, dohos szag áradt be az alagútból. Mielőtt Trumbull egyet léphetett volna, Kolb már félre is lökte, kifurakodott az ajtó nyílásán, és leugrott a sínekre. Trumbull is épp készült ugrani, aztán kővé dermedt. Kicsit távolabb néhány alak bontakozott ki a sötétségből, és Kolb felé csoszogtak. Trumbull nyitotta a száját, aztán becsukta, és döbbent hitetlenkedéssel, szédelegve bámult. Volt valami borzalmasan furcsa és leírhatatlanul idegen abban, ahogy ezek az alakok mozogtak. Látta, hogy körbeveszik Kolbot. Egyikük megmarkolta a haját, és hátrarántotta a fejét, egy másik pedig lefogta a karját. Egy harmadik alak is kilépett az árnyak közül, és egy furcsán könnyed mozdulattal végighúzta a kezét Kolb torka előtt. Azonnal forró vér fröccsent sugárban a metrókocsi felé. Trumbull rémülten hőkölt hátra, a földre zuhant, aztán térdre tápászkodott, és egy pillanatig nem is tudta, hogy mit tegyen. Kétségbeesetten nézett hátra a másik kocsiba, ahonnan az előbb menekült el. A sötétben is ki tudta venni, hogy ketten hajolnak a lány földön elterülő teste fölé, és a feje körül motoznak. Trumbullon leírhatatlan rémület lett úrrá. Megfordult, és a hátsó ajtón kiugrott a kocsiból, aztán a síneken botladozva elrohant a Kolb fölé hajló alakok mellett. A távoli állomás ideszűrődő fényei felé menekült. Miközben futott, kihányta a vacsorát és a rengeteg sört, minden végigfolyt a nadrágszárán. Hallotta, hogy a nyomába erednek, léptek puffantak a háta mögött. Hangosan felzokogott a rémülettől. Egyszer csak két újabb figura bukkant fel előtte a síneken. Csuklyás köpenyt viseltek, csak a sziluettjük rajzolódott ki a távolból ideszűrődő halvány fényben. Trumbull megtorpant, ahogy az árnyalakok iszonyú sebességgel közeledtek feléje. A háta mögött koppanó léptek is egyre hangosabbak lettek. Furcsa bénultság lett úrrá rajta, a tagjai kővé dermedtek, és érezte, hogy végleg cserbenhagyja a józan esze. Pár másodperc, és elkapják, ahogy Kolbot… Aztán egy pillanatra felvillant egy jelzőlámpa, és a fényben meglátta az arcukat. Egy éles, kristálytiszta gondolat hasított az agyába. Már tudta, mit kell tennie. Gyorsan megnézte a lába alatt futó síneket, megkereste

a figyelmeztető sárga vonalat, bedugta a lábát a sín alá, és az egész világ csodálatos fényességben robbant szét körülötte.

37. fejezet A Yankee-stadionra igyekezett a gondolatait terelni D'Agosta: a baseball-labda, amint szárnyalva repül a kék júliusi égbolt előtt, a frissen nyírt fű illata, a játékos, ahogy baseballkesztyűjét a magasba emelve vetődik, és a palánknak ütközve elkapja a labdát… Nála ez volt a transzcendentális meditáció megfelelője, annak a módja, hogy kirekessze a külvilágot, és összeszedje a gondolatait. Különösen hasznos volt ez a módszer akkor, amikor minden a feje tetejére állt körülötte. Még egy pillanatig szorosan lehunyva tartotta a szemét, és igyekezett megfeledkezni a csörgő telefonokról, az ajtócsapkodásról, a sürgő-forgó titkárnőkről. Tudta, hogy Waxie valahol épp fontoskodik. Hála istennek, hogy nincs a közelében. Most már nyilván nem olyan biztos benne, hogy a jó öreg Jeffrey az ő embere, gondolta, de ez sem jelentett nagy vigaszt. D'Agosta felsóhajtott, és rákényszerítette magát, hogy újból Alberta Muòozra figyeljen, aki a metróban történt mészárlás egyetlen túlélője volt. Amikor megérkezett a helyszínre, épp hordágyon hozták fel a nőt a Hatvanhatodik utcai metróállomás vészkijáratán át. A kezét összekulcsolta maga előtt, az arcán üres kifejezés ült. Kövérkés, anyás külsejű nő volt, sima, kreol bőre éles kontrasztot alkotott a hordágy hófehér lepedőjével. Senki sem tudta, hogyan sikerült elrejtőznie és megmenekülnie, eddig egyetlen szót sem tudtak kihúzni belőle. A metrószerelvény mintha ideiglenes hullaházzá alakult volna: hét civil és a közlekedési vállalat két dolgozója halt meg. Ötnek betörték a koponyáját, és teljesen átvágták a torkát, három másiknak hiányzott a feje, egy férfit pedig áramütés ért a harmadik sínen. Mrs. Muòozt azóta a St. Luke kórház pszichiátriájának zárt osztályán ápolták. Waxie akárhogy kiabált és fenyegetőzött, az orvos hajthatatlan volt: a beteget nem lehetett kihallgatni másnap reggel hatig. A helyszínelők azonnal követni próbálták a vérnyomokat, de nem volt könnyű dolguk a nyirkos alagutak labirintusában. D'Agosta még egyszer átgondolta, mi is történt. Valaki átvágta a

jelzőlámpákat működtető vezetéket közvetlenül az Ötvenkilencedik utcai állomás után, amivel azonnal leállította az East Side-on közlekedő összes szerelvényt a Tizennegyedik és a Százhuszonötödik utca között. Egy metró bent ragadt a Nyolcvanhatodik utcáig vezető hosszú alagút-szakaszban, és itt történt a támadás. Úgy tűnt, intelligens tervezés előzte meg az akciót, és az elkövetők talán a rendszer belső működéséről is tudtak egyet-mást. Tiszta lábnyomokat nem találtak, de D'Agosta úgy becsülte, legalább hatan lehettek a támadók, de tíznél semmi esetre sem többen. Egy jól megtervezett, összehangolt akció… De miért tették? A helyszínelők arra jutottak, hogy az áramütést szenvedett férfi talán szándékosan lépett a sínre. D'Agosta eltűnődött, vajon mit láthatott, ami ilyen kétségbeesett tettre késztette. Bármi volt is az, Alberta Muòoz is láthatta. Mindenképpen beszélnie kell vele, mielőtt Waxie ideér, és mindent tönkretesz. – D'Agosta! – harsant fel egy ismerős hang. – Mi van, elaludt?! D'Agosta lassan kinyitotta a szemét, és némán meredt a kapitány kivörösödött arcára. – Bocsássa meg, hogy félbeszakítom a szendergését – folytatta Waxie –, de lenne itt egy kis krízis. D'Agosta felegyenesedett, és körbenézett az irodában. Felkapta a szék támlájára terített zakóját, és beledugta a karját. – Nem hallja, amit mondok, D'Agosta? – kiabálta Waxie. D'Agosta szó nélkül elsétált a kapitány mellett, és kiment a folyosóra. Hayward az ügyeletes őrmester pultjánál állt, és egy épp most érkezett faxot olvasott. D'Agosta elkapta a tekintetét, és a lift felé biccentett. – Most meg hova a fenébe megy? – kérdezte Waxie, és követte őket a lifthez. – Megsüketült? Azt mondtam, krízishelyzet… – A maga krízise, oldja meg – csattant fel D'Agosta. – Nekem dolgom van. Miután becsukódott a lift ajtaja, D'Agosta egy szivart dugott a szájába, és szembefordult Haywarddal. – A St. Luke kórházba megyünk? – kérdezte a nő. A hadnagy csak bólintott. Egy perc múlva a lift ajtaja egy kis csilingelés kíséretében kinyílt. D'Agosta épp ki akart lépni a tágas előcsarnokba, aztán megtorpant.

Az üvegajtón át látta, hogy a bejárat előtt óriási a csődület, az emberek épp magasba emelték az öklüket. A tömeg megháromszorozódott, mióta D'Agosta hajnali kettőkor megérkezett a főkapitányságra. Mrs. Wisher egy járőrkocsi motorháztetején állva szónokolt egy megafonba. A média is teljes erővel felvonult, villogtak a vakuk és a tévések reflektorai. Hayward megfogta a hadnagy karját. – Szerintem jobb lenne, ha nem járőrkocsival mennénk – jegyezte meg. D'Agosta a nőre nézett. – Ez jó ötlet – mondta, és visszalépett a liftbe. Háromnegyed óráig kellett ücsörögniük a kórház büféjében a kemény műanyag székeken, míg végre megérkezett az orvos. Fiatal volt, rosszkedvű és halálosan fáradt. – Megmondtam a kapitánynak, hogy reggel hatig nem lehet kihallgatni a beteget – közölte vékony, dühös hangon. D'Agosta felállt, és kezet fogott vele. – D'Agosta hadnagy vagyok, a társam pedig Hayward őrmester. Örülök, hogy megismerhetem, dr. Wasserman. Az orvos csak morgott valamit, és visszahúzta a kezét. – Doktor úr, szeretném előrebocsátani, hogy nem akarunk semmi olyat tenni, amivel felzaklatnánk Mrs. Muòozt. Az orvos bólintott. – Önre bízzuk ennek a megítélését – tette hozzá D'Agosta. Az orvos semmit sem felelt. – Azzal is tisztában vagyok, hogy Waxie kapitány már járt itt, és csak bajt kevert. Talán még meg is fenyegette magát. Wasserman hirtelen kirobbant: – Évek óta dolgozom itt a sürgősségi osztályon, de még soha senki nem bánt velem úgy, mint az az alak! Hayward vigyorgott. – Nem ön az egyetlen, aki így járt – jegyezte meg. Az orvos meglepett pillantást vetett rá, aztán kissé megnyugodott. – Doktor úr, legalább hat, de akár tíz ember is részt vehetett ebben a mészárlásban – folytatta D'Agosta. – Azt hiszem, ugyanazok lehettek, akik megölték Pamela Wishert, Nicholas Bittermant és még sokakat. Lehetséges, hogy most is ott ólálkodnak még a metróalagutakban. Az is elképzelhető, hogy Mrs. Muòoz az egyetlen élő szemtanú, aki azonosítani tudná őket. Ha valóban úgy érzi, hogy a kihallgatás ártana neki, azt is elfogadom. De remélem,

fontolóra fogja venni a dolgot. Lehet, hogy további életek forognak kockán. Az orvos hosszú ideig rámeredt D'Agostára, aztán halvány mosoly jelent meg az arcán. – Nos, jó, hadnagy úr. Van három feltételem. Én is jelen leszek a kihallgatáson. Nagyon tapintatosan kell feltennie a kérdéseket. És ha szólok, azonnal véget vetünk a beszélgetésnek. D'Agosta bólintott. – Attól tartok, csak az idejüket fogják pocsékolni. A beteg sokkos állapotban van, és a poszttraumás stressz első szimptómái is jelentkeztek. – Értem, doktor úr. – Annyit meg tudtunk állapítani, hogy Mrs. Muòoz egy középmexikói kisvárosból származik. Egy Upper East Side-i családnál dolgozik gyermekfelügyelőként. Annyit tudunk, hogy beszél angolul, de ezen kívül mást nemigen. Mrs. Muòoz pontosan ugyanabban a pózban feküdt a kórházi ágyon, mint ahogy D'Agosta a helyszínen a hordágyon látta: a karját összefonta, a szeme üresen meredt a távolba. A kórteremben glicerinszappan és fertőtlenítő alkohol szaga terjengett. Hayward megállt az ajtóban őrködni, arra az esetre, ha Waxie túl korán érkezne, D'Agosta és az orvos pedig leültek az ágy két oldalára. Egy pillanatig mozdulatlanul ültek, aztán Wasserman megfogta a nő kezét. D'Agosta elővette a tárcáját, kivett belőle egy fényképet, és a nő arca elé tartotta. – Ő a kislányom, Isabella – mondta. – Kétéves. Hát nem gyönyörű? Türelmesen tartotta a fényképet, míg a nő szeme rávillant. Az orvos összevont szemöldökkel figyelt. – Magának vannak gyerekei? – kérdezte D'Agosta, és eltette a fényképet. A nő ránézett. Hosszú csönd lett. – Mrs. Muòoz – folytatta D'Agosta –, tudom, hogy illegálisan tartózkodik az országban. A nő gyorsan elfordult, az orvos pedig figyelmeztető pillantást vetett D'Agostára. – Azt is tudom, hogy sokan ígértek magának mindenfélét, amit nem teljesítettek. De én most megígérek valamit, és be is fogom tartani, a lányom fényképére esküszöm. Ha segít nekem, akkor intézkedni fogok, hogy megkapja a zöld kártyát.

A nő nem válaszolt. D'Agosta elővett egy másik fotót, és felmutatta. – Mrs. Muòoz? A nő egy hosszú pillanatig nem mozdult, aztán a képre fordult a tekintete. – Ez Pamela Wisher, kétéves korában. Ugyanannyi idős ezen a képen, mint a kislányom most. Mrs. Muòoz elvette a képet. – Egy kis angyalka – suttogta. – Ugyanazok ölték meg, akik magát megtámadták a metrón. – D'Agosta halkan, gyorsan beszélt. – Mrs. Muòoz, kérem, segítsen nekünk, hogy megtaláljuk ezeket a szörnyű embereket. Nem akarom, hogy bárki mást is megöljenek. Egy könnycsepp folyt végig a nő arcán, és megrándult az ajka. – Ojos… – Tessék? – kérdezte D'Agosta. – A szemük… Megint csönd lett. A nő ajka némán rángatózott. – Egyszer csak jöttek, csendben, lopakodva… Olyan a szemük, mint egy gyíké, a Sátán szeme… – Felzokogott. D'Agosta már nyitotta a száját, de az orvos pillantása belefojtotta a szót. – A szemük…cuchillos de pedernal… olyan az arcuk, mint a sátáné… – Mitől olyan? – Nagyon öreg az arcuk, viejos… A nő eltakarta a kezével az arcát, és felnyögött. Wasserman felállt, és intett D'Agostának. – Elég volt. Most menjenek. – De mit mondott a… – Menjen, most! A folyosón D'Agosta elővette a noteszét, és gyorsan lefirkantotta a spanyol szavakat, már amennyire emlékezett rájuk. – Ez meg mi? – kérdezte Hayward, és kíváncsian lesett a noteszba a válla fölött. – Spanyolul van – mondta D'Agosta. Hayward összevonta a szemöldökét. – Ez szerintem nem hasonlít a spanyolra. D'Agosta éles pillantást vetett rá. – Nehogy azt mondja, hogy mindennek a tetejébe még spanyolul is tud! Hayward fél szemöldökét felvonva nézett rá. – Nem minden hajléktalan ért angolul. Mégis mit akar jelenteni ez az irkafirka?

D'Agosta a nő kezébe nyomta a noteszt. – Bogarássza ki. Hayward figyelmesen vizsgálgatni kezdte a szavakat, az ajka némán mozgott. Pár pillanat múlva odalépett a nővérpulthoz, és felkapta a telefont. Wasserman kijött a kórteremből, és halkan becsukta maga után az ajtót. – Hadnagy úr, hogy finoman fogalmazzak, kissé szokatlan volt a módszere, de azt hiszem, végső soron jót tett a betegnek. Köszönöm. – Ne nekem köszönje – felelte D'Agosta. – Csak állítsák talpra. Van még jó pár kérdés, amit szeretnék majd feltenni neki. Hayward közben letette a kagylót, és visszasétált. – Ez a legjobb, amire Jorgéval jutottunk – mondta, és visszaadta a noteszt. D'Agosta a homlokát ráncolva nézte meg a jegyzeteket. – Kovakő kések? Hayward megvonta a vállát. – Nem vagyunk biztosak benne, hogy ezt mondta, de ez a legvalószínűbb. – Köszönöm – mondta D'Agosta. Zsebre vágta a noteszét, és gyorsan elindult. Egy pillanat múlva megtorpant, mintha eszébe jutott volna valami. – Doktor úr – fordult vissza –, Waxie kapitány valószínűleg be fog állítani úgy egy órán belül. Wasserman arcán komor kifejezés suhant át. – Ugye, jól gondolom, hogy Mrs. Muòoz már túl fáradt ahhoz, hogy bárkit is fogadjon? Ha a kapitány akadékoskodna, küldje csak hozzám. Wasserman arca végre mosolyra derült.

38. fejezet Amikor Margo aznap reggel tíz körül megérkezett az antropológiai osztály egyik kis laborjába, amelyet tárgyalónak is használtak, nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már folyhat a megbeszélés. A kis tárgyalóasztal tele volt kávésbögrékkel, szalvétákkal, félig elfogyasztott croissant-okkal. Margo meglepetten látta, hogy Frock, Waxie és D'Agosta mellett Horlocker főkapitány is jelen van. Különféle jelzésekkel és karsávokkal teli egyenruhájában furcsán kilógott a laborberendezések közül. A levegőben érezhető feszültség súlyos felhőként telepedett a helyiségre. – Azt várja, hogy elhiggyem, a gyilkosok azokban az állítólagos Astor-alagutakban laknak? – kérdezte épp Waxie D'Agostától.

Amikor meghallotta, hogy Margo belép, összevont szemöldökkel fordult hátra. – Örülök, hogy végre ideért – morogta. Frock is felnézett, aztán megkönnyebbült arckifejezéssel odébb húzódott, hogy helyet szorítson Margónak az asztalnál. – Margo, végre! Talán maga tud némi magyarázatot adni. D'Agosta hadnagy elég furcsa dolgokat állít arról, hogy mit fedeztek fel Greg egykori laborjában. Azt mondja, maga végzett néhány további vizsgálatot a távollétemben. Ha nem ismerném olyan jól, kedvesem, azt gondolnám, hogy… – Elnézést! – vágott közbe hangosan D'Agosta. A hirtelen támadt csöndben körbenézett a többieken. – Szeretném megkérni dr. Greent, hogy mondja el, mire jutott. Margo leült az asztalhoz. Meglepte, hogy Horlocker semmit sem szól. Valami történhetett, nyilvánvalóan az előző éjszakai metróbeli mészárlással kapcsolatban. Fontolgatta, hogy mentegetőzzön-e a késésért, és elmondja-e, hogy hajnali háromig a laborban dolgozott, de inkább hallgatott. Jen, a laborasszisztense, talán még most is ott szorgoskodik a folyosó végében lévő laborban. – Egy pillanat – mondta Waxie. – Épp azt kérdeztem, hogy… Horlocker hozzáfordult. – Waxie, fogja be a száját. Dr. Green, akkor jó lenne, ha elmondaná nekünk pontosan, hogy milyen vizsgálatokat végzett, és milyen eredményekre jutott. Margo vett egy nagy levegőt, és belekezdett – Nem tudom, D'Agosta hadnagy mit mondott el eddig, úgyhogy röviden összefoglalom az eddigieket. Azt már tudjuk, hogy a súlyosan deformálódott csontváz Gregory Kawakitáé, aki régebben kurátor volt a múzeumban. Én akkoriban egyetemistaként voltam itt gyakorlaton. Miután itt hagyta a múzeumot, Gregnek több titkos laborja is volt, az utolsót az elhagyott West Side-i rendező pályaudvar területén rendezte be. Miután megvizsgáltam a helyszínt, bizonyítékokat találtam arra, hogy a halála előtt Greg a Liliceae mbwunensis génmanipulált változatát termesztette. – Ez az a növény, amellyel a múzeumi szörny táplálkozott? – szólt közbe Horlocker. Margo arra számított, hogy gúnyos lesz a hangja, de semmi ilyesmit nem fedezett fel benne. – Igen – felelte. – De most már úgy gondoljuk, hogy ez a növény nem egyszerűen táplálékforrás volt a szörny számára. Ha helyesek a feltételezéseim, a növény egy olyan reovírust hordoz, amely

morfológiai változásokat képes előidézni, ha bekerül valakinek a szervezetébe. – Hogy micsoda? – kérdezte értetlenül Waxie. – Súlyos fizikai elváltozásokat okoz. Whittlesey, az expedíció vezetője, aki azokat a bizonyos ládákat küldte a múzeumba, fogyaszthatott a növényből – talán akaratlanul, talán kényszer hatására, a részleteket már soha nem fogjuk megtudni. De az most már nyilvánvalónak tűnik, hogy a múzeumi szörny valójában nem volt más, mint maga Whittlesey. Frock hangosan felszisszent. A többiek hallgattak. – Tudom, hogy ezt nehéz elhinni – folytatta Margo. – Annak idején, miután elpusztítottuk a szörnyet, más következtetésre jutottunk. Úgy gondoltuk, ez a lény egy evolúciós aberráció, amely ezzel a növénnyel táplálkozott. Azt feltételeztük, hogy miután lerombolták az ökológiai környezetét, egészen a múzeumig követte a növény megmaradt példányait, amelyeket csomagolóanyagnak használtak a ládákban. Aztán később, amikor a növény elfogyott, pótlékot keresett: az emberi hipotalamuszt, amely nagyjából ugyanazokat a hormonokat tartalmazza, mint a növény. Most már azonban úgy vélem, hogy tévedtünk. A szörny nem más volt, mint Whittlesey, aki súlyosan deformálódott. Úgy gondolom, hogy Kawakita valahogy belebotlott a rejtély megoldásába. Valahol találhatott néhány megmaradt darabkát a növény rostjaiból, és genetikai kísérleteket kezdett végezni rajtuk. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy meg tudja szabadítani a növényt a negatív mellékhatásoktól. – A drogról is meséljen – szólt közbe D'Agosta. – Kawakita nagy mennyiségben termesztette a növényt – folytatta Margo. – Szerintem egy ritka és különleges drogot állított elő – ha jól emlékszem, a hadnagy azt mondta, „glaze”-nek hívják. A növény a vírusok mellett valószínűleg egy rendkívül erős narkotikus és hallucinogén hatású anyagot is tartalmaz. Kawakita árusította a drogot egy kis, válogatott csoportnak, hogy pénzt szerezzen a további kutatásokra, de emellett saját magán is tesztelte a drog hatását. Nyilván ő maga is fogyasztott a növényből, és ez váltotta ki azokat a groteszk torzulásokat a csontvázán. – De ha ennek a drognak vagy növénynek ilyen szörnyű mellékhatásai vannak, akkor miért vette volna be Kawakita? – kérdezte Horlocker.

Margo összevonta a szemöldökét. – Nem tudom – felelte. – Nyilván azon dolgozott, hogy újabb változatokat tökéletesítsen. Talán úgy hitte, hogy sikerült semlegesítenie a drog negatív mellékhatásait, és úgy tapasztalhatta, hogy sok jó hatása van. Most végzek vizsgálatokat a növényi maradványokon, amelyeket a laborjában találtam. Beadtuk néhány kísérleti állatnak, fehéregereknek és táptalajon tenyésztett protozoáknak. A laborasszisztensem, Jennifer Lake épp most értékeli ki az eredményeket. – És nekem miért nem szóltak arról, hogy… – kezdte Waxie. D'Agosta letorkolta: – Ha majd megnézi a beérkezett üzeneteit, és lehallgatja az üzenetrögzítőjét, rá fog jönni, hogy minden egyes átkozott lépésről tájékoztattuk! Horlocker felemelte a kezét, és leintette: – Elég, hadnagy úr. Mindnyájan tudjuk, hogy követtünk el hibákat. A szemrehányásokkal ráérünk később foglalkozni. D'Agosta hátradőlt. Margo még soha nem látta ennyire dühösnek. Mintha minden jelenlévőt vádolna a metróban történt tragédiáért – önmagát is beleértve. – Rendkívül súlyos helyzettel állunk szemben – folytatta Horlocker. – A főpolgármester állandóan nyaggat, és cselekvést követel. A tegnap éjszakai mészárlás után a kormányzó is csatlakozott hozzá. – Egy zsebkendővel megtörölte a homlokát. – Jól van, tehát dr. Green szerint egy csoport drogossal van dolgunk, akiket ez a tudós, Kawakita látott el az anyaggal. Kawakita azonban már halott. Lehet, hogy kifogytak a készleteik, és ettől megvadultak. Valahol a föld mélyén élnek, ezekben a rég elhagyott Astor-alagutakban, amelyekről D'Agosta beszélt. Ha nem tudnak hozzájutni a droghoz, akkor arra kényszerülnek, hogy az emberi agyból szerezzenek utánpótlást, ahogy a Mbwun tette, és ez volt az indítékuk a gyilkosságokra. – Szúrós tekintettel körbenézett. – Van minderre bármi bizonyítékunk? – A növény, amit Kawakita laborjának a helyén találtunk – mondta Margo. – A legtöbb gyilkosság az Astor-alagutak mentén történt – tette hozzá D'Agosta. – Erre Pendergast jött rá. – Ez csak közvetett bizonyíték – horkant fel Waxie. – Na és a rengeteg hajléktalan, akik mind azt állítják, hogy valakik megszállták az Ördög Padlását? – kérdezte Margo.

– Maga megbízna egy csomó csavargóban és kábítószeresben? – kérdezte Waxie. – Miért hazudnának? – kérdezett vissza Margo. – Ugyan ki tudhatná náluk jobban az igazságot? – Jól van! – A főkapitány felemelt kézzel hallgattatta el őket. – A bizonyítékok fényében kénytelen vagyok egyetérteni magukkal. Egyetlen más nyom sem vezetett sehová. A város vezetősége azonnali eredményeket vár. Nem holnap, nem holnapután, hanem most rögtön. Frock, aki jó ideje mélyen hallgatott, halkan megköszörülte a torkát. – Professzor úr? – fordult hozzá Horlocker. – Bocsássák meg a szkepticizmusomat, de én ezt az egészet túlságosan is fantáziadúsnak találom. Szerintem nagyon elrugaszkodtak a tényektől. Mivel a legutóbbi vizsgálatokban nem vettem részt, nem nyilatkozhatok teljes bizonyossággal. – Enyhe szemrehányással nézett Margóra. – De általában a legegyszerűbb magyarázat a helyes. – És lenne olyan kedves elárulni, hogy ön szerint mi a legegyszerűbb magyarázat? – szólt közbe D'Agosta. Frock a hadnagyra nézett. – Parancsol? – kérdezte fagyosan. – Hagyja, Vincent – mondta Horlocker. – Talán Kawakita valóban a Mbwun-növénnyel kísérletezett. És arra sem látok okot, hogy kétségbe vonjam Margo azon állítását, mely szerint a másfél évvel ezelőtti következtetéseink kissé elhamarkodottak voltak. De hol van bármiféle bizonyíték a drog létezésére, vagy hogy Kawakita árusította volna? – tárta szét a kezét a professzor. – Jézusom, Frock, állandóan emberek jártak a Long Island City-beli laborjába! Frock megint hűvösen nézett D'Agostára. – Fogadni mernék, hogy magához is járnak látogatók a queensi lakásába – jegyezte meg lenézően. – De ez még nem jelenti azt, hogy drogterjesztő. Bár Kawakita tevékenysége szakmailag kifogásolható, nem hiszem, hogy bármi köze lenne ahhoz, hogy egy fiatal huligánokból álló banda embereket gyilkol. Kawakita is áldozat volt, ahogy a többiek. Nem látom be, mi köze lenne az egészhez. – Akkor mivel magyarázza a csontvázán látható torzulásokat? – Jó, lehetséges, hogy előállította ezt a szert, és talán be is vette. A Margo iránti tiszteletből még tovább is mennék, és azt mondanám –

bár erre persze nincs semmi bizonyíték –, hogy a drog talán fizikai elváltozásokat okozhat. De egyelőre jottányi bizonyítékot sem láttunk arra, hogy Kawakita terjesztette volna a drogot, vagy hogy a vásárlói a felelősek a gyilkosságokért. És az az ötlet, hogy a múzeumi szörny Julian Whittlesey volt… Ugyan, kérem! Ez teljességgel összeegyeztethetetlen az evolúciós elmélettel. A maga evolúciós elméletével – tette hozzá magában Margo. Horlocker fáradtan húzta végig a kezét a homlokán. Félretolta a papírokat egy térképről, amely előtte feküdt az asztalon. – Tudomásul vettük az ellenvetéseit, dr. Frock. De tulajdonképpen már nem is olyan fontos, hogy pontosan kik is ezek az emberek. Tudjuk, mit tettek, és tudjuk, hol élnek. Nem maradt más hátra, mint hogy cselekedjünk. D'Agosta megcsóválta a fejét. – Szerintem még túl korai lenne. Tudom, hogy minden perc számít, de még mindig sok mindennel kapcsolatban sötétben tapogatózunk. Emlékszik, én is ott voltam annak idején a Természettudományi Múzeumban. Láttam a Mbwunt. Ha ezek a drogosok csak részben rendelkeznek ugyanazokkal a képességekkel… – A hadnagy megvonta a vállát. – Látta a felvételeket Kawakita csontvázáról. Nem hiszem, hogy lépnünk kellene, amíg nem tudjuk pontosan, hogy mivel állunk szemben. Pendergast több mint negyvennyolc órával ezelőtt lement a föld alá egy felderítőútra. Szerintem meg kellene várnunk, amíg visszatér. Frock meglepetten nézett fel, Horlocker pedig felhorkant. – Pendergast? Nem kedvelem azt az embert, és soha nem tetszettek a módszerei. Nincs semmiféle felhatalmazása. És ha egyedül ment le oda, az az ő baja. Valószínűleg nem látjuk többet. Van elég emberünk és fegyverünk ahhoz, hogy megtegyük, amit tennünk kell. Waxie hevesen bólogatott. D'Agosta kétkedő arcot vágott. – Én akkor is azt javasolnám, egyelőre várjunk, amíg több információt nem szerzünk Pendergasttól. Csak huszonnégy órát kérek, főkapitány úr. – Várjunk? – ismételte meg szarkasztikusan Horlocker, és körbenézett. – Ez nem fog menni, D'Agosta. Nem hallotta, amit mondtam? A főpolgármester cselekvést követel. Nem várhatunk, már így is kifutunk az időből. – Az asszisztenséhez fordult: – Hívja fel nekem a főpolgármester hivatalát, és keresse meg Jack Masterst.

– Én személy szerint D'Agosta hadnaggyal értek egyet – szólt közbe Frock. – Nagyon körültekintőnek kell lennünk. – Már döntöttem, Frock – csattant fel Horlocker, és újból a térképet kezdte tanulmányozni. Frock arca lángba borult, aztán eltolta az asztaltól a kerekes székét, és az ajtó felé gördült. – Körbenézek egy kicsit a múzeumban – mondta. – Úgy látom, itt már úgysem veszik semmi hasznomat. Margo is fel akart állni, de D'Agosta megfogta a karját, és visszahúzta. Margo bánatosan nézett a becsukódó ajtóra. Frock egykor látnoki erejű tudós volt – nagyrészt neki köszönheti, hogy ezt a pályát választotta. De most csak sajnálni tudta a nagy professzort, aki ennyire begyepesedett. Bárcsak inkább hagyták volna, hogy nyugodtan élvezhesse nyugdíjas éveit.

39. fejezet Pendergast megállt a csatorna fölött átvezető kis fémhídon, és nézte, ahogy alig több mint egy méterrel alatta lustán hömpölyög a szennyvíz. Minden szürreális halványzöld színben derengett az éjjellátó szemüveg mesterséges foszforeszkálásában. A metángáz szaga veszélyesen erősnek tűnt, ezért pár percenként benyúlt a zubbonya alá, és szippantott néhányat a rejtett oxigéntartályból. A hidat elrothadt papírfoszlányok és egyéb, nehezen azonosítható dolgok borították, amelyek a legutóbbi nagy esőzés alkalmával akadtak meg a fémrácsok között. Pendergast lába minden lépésnél vastag rozsdarétegbe süppedt, amely úgy burjánzott a fémen, mint egy gombatelep. Miközben továbbsietett, a nyirkos falakat figyelte, kereste a fémajtót, ahonnan az Astor-alagutakba vezető lejárat indult. Úgy húszlépésenként elővett az egyik zsebéből egy festékspray-t, és két, csak hosszúhullámú fényben látható pontot fújt a falra. Az emberi szem számára láthatatlan pontok kísérteties fehérséggel ragyogtak, ha az éjjellátó szemüveget infravörös funkcióra kapcsolta. Ez majd segít visszatalálni, és főleg akkor lesz hasznos, ha – bármilyen okból is – nagyon kell sietnie. Kicsit távolabb már ki tudta venni a fémajtó halványan kirajzolódó körvonalait. Szegecsekkel volt televerve, és vastag, megkérgesedett kalcit- és oxidlerakódás borította. Ősrégi, óriási lakat lógott rajta, amely mintha az időtől megkövesedett volna. Pendergast a zsebébe nyúlt, elővett egy kis fémszerszámot, és bekapcsolta. A

gyémántpenge élesen felsivított, és szikrák pattogtak a sötétben. Pár másodperc múlva a lakat a hídra pottyant. Pendergast megvizsgálta a rozsdás sarokvasakat, aztán rájuk helyezte a gyémántpengét, és azokat is átvágta. Eltette a gyémántfűrészt, és alaposan szemügyre vette az ajtót, majd mindkét kezével megragadta, és maga felé rántotta. Éles csikordulás hallatszott, és az ajtó engedett. Előbb a hídra zuhant, aztán nagy csobbanással eltűnt a szennyvízben. A helyén végtelen mélységekbe vezető sötét lyuk tátongott. Pendergast lecsapkodta a port gumikesztyűjéről, bekapcsolta az éjjellátó készülék infravörös LED-lámpáját, és belesett a lyukba, de nem látott semmit sem. Egy vékony kötelet lógatott le a sötétbe, amelynek a végét egy jó nagy csavarra kötözte. Aztán egy erős műanyag hevedert vett elő, egy fékezőkarabinert erősített rá, és a segítségével leereszkedett a lyukba. Gyorsan leért az üreg fenekére. Lágy, puha talajt érintett a lába. Elrakta a hevedert meg a kötelet, aztán gyorsan körbenézett. A kis alagútban olyan meleg volt, hogy minden fehéren izzott az éjjellátó szemüvegben. Igazított a lencse érzékenységén, mire lassan kirajzolódott a körülötte elterülő helyiség egyszínű, halványzöld képe. Egy hosszan elnyúló, üres alagútban állt. A talajt vagy tizenöt centis sárréteg borította, olyan sűrű, mint a kocsikenőcs. Miután alaposan körbenézett, széttárta a zubbonyát, és tanulmányozni kezdte a bélésére rajzolt térképet. Ha a térképvázlat helyes, ez egy kis szervizalagút, amely nagyon közel húzódik a fő vasútvonalhoz. Talán ötszáz méterrel lejjebb találhatók a Kristálypavilon maradványai. Ez volt az egykor az Ötödik sugárút és a Central Park South sarkán álló, rég elfelejtett Knickerbocker Hotel alatt fekvő magánváróterem, a legnagyobb váróhelyiség, nagyobb, mint a Waldorf Hotel vagy az Ötödik sugárúti paloták alatt kialakított helyiségek Ha van központja az Ördög Padlásának, akkor azt itt fogja megtalálni, a Kristálypavilonban. Pendergast óvatosan elindult az alagútban. Szédelgett a metángáztól és a rothadás szagától, de azért az orrán keresztül mélyeket lélegzett. Dögletes bűz csapta meg, amely kellemetlenül emlékeztette a másfél évvel ezelőtt a múzeum pincéjében érzett orrfacsaró szagokra. A lassan a fő vasútvonal felé kanyarodó szervizalagútba egy másik járat is beletorkollott. Pendergast lenézett a földre, és megdermedt.

Egy sor lábnyomot pillantott meg a sárban. A láthatóan friss, mezítlábas nyomok a fő vasútvonal felé tartottak az alagútban. Nagyot szippantott az oxigénből, aztán lehajolt, hogy alaposabban is szemügyre vegye a nyomokat. A méretük átlagosnak tűnt, bár kissé szélesek és szögletesek voltak. Aztán észrevette, hogy a lábujjak elhegyesednek – inkább karmok lehettek a végükön, mint lábkörmök. A lábujjak közötti benyomódás úszóhártyás lábra utalt. Pendergast felegyenesedett. Hát mégis igaz… A Ráncosbőrűek valóban léteznek. Egy pillanatig tétovázott, és megint szippantott az oxigénből. Aztán továbbindult a szervizalagútban, és a fal közelében maradva követte a nyomokat. Amikor odaért a főalagút elágazásához, egy pillanatra megállt, hallgatózott, aztán előkapta a pisztolyát, és berontott az alagútba. Sehol semmi. A lábnyomok itt rátértek egy újabb, a főalagút közepén húzódó, kitaposott ösvényre. Pendergast letérdelt, és ezt az ösvényt is megvizsgálta. Több láb taposta, többnyire mezítláb, de néhány erre járón cipő vagy bakancs is volt. Némelyik talplenyomat rendkívül széles volt, majdnem, mint egy ásó, mások normális méretűnek tűntek. Látszott, hogy sokan járhatnak ezen az ösvényen. Pendergast alaposan körbenézett, aztán továbbindult. Több mellékalagút nyílása mellett is elhaladt, amelyekből szintén kitaposott ösvények csatlakoztak a középső fő útvonalba. Azoknak a csapásoknak a hálózatára emlékeztette mindez, amelyeket a vízhez vagy a búvóhelyükhöz tartó vadállatok taposnak ki. Botswanában és Namíbiában látott hasonlót. Egy nagy építmény körvonalai derengtek fel előtte. Ha Al Diamond nem tévedett, akkor ezek a Kristálypavilon romjai lehetnek. Ahogy Pendergast közelebb ért, már ki tudott venni egy hosszú peront, amelynek oldalát sárral vonta be a számtalan áradás. Óvatosan követte a kitaposott ösvényt a peronig, majd megállt, és körbenézett. Közben mindig gondosan ügyelt, hogy a háta mögött fal legyen. Az éjjellátó szemüvegen át könyörtelenül éles, zöld fényben rajzolódott ki a pusztulás kísérteties képe. Egykor gyönyörű, most már csak csontvázkarként meredező gázégők álltak ki a repedezett csempemozaikkal burkolt falakból. A mennyezetet díszítő mozaik az állatöv tizenkét jegyét ábrázolta.

A peron végében egybeolvadtak a kitaposott csapások, és átvezettek egy alacsony, boltíves átjáró alatt. Pendergast arrafelé indult, aztán hirtelen megtorpant. A boltív túloldaláról forró légáramlat csapta meg, amely félreismerhetetlen szagot sodort magával. A csomagjába nyúlt, és előkotort egy katonai argonlámpát, amelynek felvillanó fénye elég erős ahhoz, hogy átmenetileg akár ragyogó déli napsütésben is elvakítson egy embert. A hátránya az, hogy hét másodperc kellett az újratöltéséhez, és egy feltöltés csak egy tucat villanásra volt elegendő. Újból szippantott egy nagyot az oxigénből, aztán egyik kezével előrenyújtotta a villanólámpát, a másikkal a sötétbe célzott a pisztolyával, és belépett a boltíves átjárón. Az éjjellátó szemüveg vibrálni kezdett, ahogy próbálta befogni a tágas teret. Amennyire Pendergast meg tudta állapítani, egy hatalmas, kör alakú helyiségbe jutott. A magasban, a feje fölött egy óriási kristálycsillár bemocskolódott maradványa lógott ferdén a boltozatos mennyezetről, és mintha hínárok csüngtek volna kecses vonalú karjairól. A kupola alakú mennyezetet repedezett, törött tükörcsempe borította, mintha a darabokra tört ragyogó égbolt borulna az üres tér fölé. Bár a helyiség közepét nem látta jól, annyit ki tudott venni, hogy kőlépcsők vezetnek a sötétbe. A sáros lábnyomok ezeken a lépcsőkön haladtak tovább. Középen egy kisebb építmény állt – talán egy információs kioszk vagy büfészerűség lehetett valamikor. A helyiség ívelt falait málló vakolatú dór oszlopok tartották. A két legközelebb eső oszlop között egy hatalmas freskó díszítette a falat: fák, egy csendes kis tó gátat építő hódokkal, a távolban hegyek és közelgő viharfelhők. A törött csempékről és a megfakult freskóról Pompeji jutott Pendergast eszébe, bár a fal alja tele volt odaszáradt sárral és mocsokkal, mintha egy óriás kente volna oda az ujjával. A freskó tetejénél az ASTOR név rajzolódott ki bonyolult mintázatú mozaikból. Pendergast elmosolyodott. Astor eredetileg hódprémmel kereskedett, ezzel alapozta meg a vagyonát. Ez itt valóban néhány nagyon gazdag család magánszentélye lehetett. A következő két oszlop között egy újabb freskó díszelgett, amelyen egy gőzmozdony volt látható, amint egy folyó fölött átívelő hídon zakatol át egy sor csillét és tartályvagont húzva maga után. A háttérben hófödte hegycsúcsok emelkedtek. VANDERBILT neve díszelgett fölötte, aki vasútépítésből gazdagodott meg. A freskó előtt egy ősrégi kanapé állt, a karfája elferdült, a háttámlája eltört, a

kiszakadt párnákból kilógott a penészes bélés. Kicsit távolabb a ROCKEFELLER feliratú freskó idilli környezetben egy farmokkal körbevett olajfinomítót ábrázolt. A finomító kéményein megcsillant a lemenő nap fénye. Pendergast a helyiség közepe felé lépkedett. Az oszlopsor beleveszett a sötétbe. Az Aranykor nagy nevei ragyogtak fel az éjjellátó szemüvegben: Vanderbilt, Morgan, Jesup és mások, akiknek a neveit már nem tudta kibetűzni. Óvatosan haladt tovább, és közben nagyon figyelt, hogy nem lát-e mozgást valahol. A helyiség túlsó végében A HOTELHEZ feliratú tábla jelzett egy folyosót, amely két díszes lifthez vitt. Zöld patinával borított rézajtajuk tárva-nyitva állt. A fülkék teljesen tönkrementek, a padlón fémkígyóként tekeregtek a kábelek. Egy közeli falon két törött tükör között egy megvetemedett, szúrágta mahagónitábla állt. Bár az alja leesett, a tetején még megmaradt a felirat egy része: HÉTVÉGI IDŐPONTOK Célállomás Pocantico Hills Cold Spring Hyde Park

INDULÁSI Időpont 10:14 A 10:42 11:3

A menetrend mellett egy törött székekkel és kanapékkal berendezett kis várórész volt. Pendergast még egy Bösendorfer hangversenyzongora romos maradványait is megpillantotta. Az áradások a fa nagy részét elkorhasztották, csak a masszív fémváz, a billentyűzet és a szakadt húrok kusza tömege maradt meg – a hangszer néma csontváza. Pendergast a helyiség közepe felé fordult és hallgatózott. A csöndet csak halk vízcsöpögés zavarta meg. Ahogy körbenézett, megpillantotta a zaj forrását, csillogó vízcseppek hullottak le a mennyezetről. Továbbhaladt, közben visszanézett a boltíves átjáró és a peron felé, nem lát-e fehér felvillanást az éjjellátó szemüveggel, ami a környezetnél melegebb tárgyat jelezne. Sehol semmi. Az orrfacsaró bűz egyre erősödött. Ahogy a helyiség közepén álló kis építmény kezdett egyre jobban kirajzolódni, Pendergast rájött, hogy túl alacsony ahhoz, hogy egy

kioszk legyen. Most már látta, hogy egy kezdetlegesen összetákolt kis építmény: sima, fehér kövekből emelt kunyhó, amelynek a tetejét láthatóan nem fejezték be. Körülötte néhány alacsony emelvény állt. Ahogy még közelebb ért, azt is meglátta, hogy amiről azt hitte, hogy fehér kövek, valójában emberi koponyák. Pendergast megállt, és szippantott néhányat a frissítő oxigénből. Az egész kunyhót emberi koponyákból építették, melyek a kunyhó belseje felé néztek, kifelé csak a tarkójuk látszott. Cakkos szélű lyukak tátongtak a koponyákon, amelyek zöldesen derengtek az éjjellátó szemüvegben. Megszámolta, hány koponya van egymásra halmozva a padlótól a mennyezetig, aztán nagyjából a kunyhó szélességét is megbecsülte, és egy gyors szorzással megállapította, hogy az ívelt falakat nagyjából négyszázötven koponya alkotja. A rájuk tapadt haj- és bőrmaradványokból látszott, hogy ha nem is mind, de a legtöbbjük aránylag friss lehet. Pendergast megkerülte a kunyhót, odament a bejáratához, és pár percig ott állt mozdulatlanul. Az ezernyi lábnyom zavaros tömkelegbe összemosódva a kunyhó előtt ért véget. A bejárat fölé sötét színnel három írásjegyet festettek:

Odabentről semmiféle zaj vagy mozgás nem hallatszott. Pendergast vett egy jó mély lélegzetet, behúzta a fejét, és bebújt az ajtón. A kunyhó belseje üres volt. Szertartások kellékeként száz vagy még több cserépkorsó sorakozott a fal mentén. A bejárat előtt egy egyszerű kőoltár állt, talán egy méter húsz centi magas, és hatvan centi széles. Kis kerítéssel volt körbevéve, amelyről úgy tűnt, bőrszíjakkal összekötözött emberi csontokból készült. A kőasztalon elszáradt virágokkal borítva fura fém alkatrészek hevertek. Pendergast felemelte az egyik kis tárgyat, és csodálkozva tanulmányozta egy kis ideig. Egy kopott gumival bevont lapos fémdarabot tartott a kezében. A többi alkatrészből sem tudott semmit kiokoskodni. A legkisebbekből a zsebébe csúsztatott néhányat.

Hirtelen éles, fehér villanást vett észre. Gyorsan térdre rogyott a kőoltár mögött. Minden némának tűnt. Azon tűnődött, nem téves riasztás volt-e. Az éjjellátó készüléket néha becsapják a levegőben húzódó melegebb termálrétegek. Aztán újból meglátta a villanást: egy emberi – vagy majdnem emberi – alak osont át a boltíves átjárón a peron felől. Egy infravörös nyomot maga után húzó fehér folt jelezte. Úgy tűnt, mintha a futva közeledő alak valamit a mellkasához szorítana. A mélységes sötétségben Pendergast egyik kezével a pisztolyát, a másikkal a villanólámpát emelte fel némán, és csak várt.

40. fejezet Margo hátradőlt a kényelmetlen műanyag irodai széken, és ujjai hegyével könnyedén megmasszírozta a halántékát. Miután Frock távozott, a megbeszélés rövidesen veszekedéssé fajult. Horlocker percekre kiment a szobából, hogy telefonon beszéljen a polgármesterrel. Egy Hausmann nevű mérnökkel tért vissza, aki a városháza építészeti osztályán dolgozott. Jack Masters, a New York-i rendőrség akciócsoportjának vezetője is csatlakozott hozzájuk telefonon, de ez idáig nem sokra jutottak. – Nézzék – szólalt meg Masters kissé eltorzult hangja a kihangosított telefonon –, az embereimnek az is fél órába telt, hogy kiderítsék, valóban léteznek-e ezek az Astor-alagutak. Hogy tudnánk lejuttatni oda egy egységet? – Ha már erről van szó, több egységet – javította ki Horlocker. – Próbáljanak meg több irányból bejutni, hogy legalább az egyik csapatnak sikerüljön. – Főkapitány úr, egyelőre még azt sem tudjuk, hány ilyen alagút van, és milyen állapotok uralkodnak odalent. Teljesen ismeretlen területekről van szó. A Manhattan alatt húzódó alagútrendszer olyan bonyolult, hogy egy ilyen akcióval csak veszélybe sodornám az embereim életét. Túl sok az ismeretlen tényező, és túl sok irányból érhetne minket támadás. – Ott van a „Palacknyak” – szólt közbe Hausmann, az építészmérnök, aki eddig csak a tolla végét rágcsálta idegesen. – Hogy micsoda? – kérdezte Horlocker.

– „A Palacknyak”. Az összes csővezetéket egyetlen nagy, berobbantott lyukon át vitték le, talán száz méter mélységbe is. Az Astor-alagutak valahol ez alatt húzódnak. – Tessék, meg van oldva – mondta Horlocker a telefonba. – Ezt a nyílást lezárhatjuk, aztán onnan haladunk tovább lefelé. Rendben lesz így? Az akciócsoport vezetője kis szünet után válaszolt: – Igen, azt hiszem. – Így csapdába ejthetjük őket – tette hozzá Horlocker. – Talán. – Még a kihangosítón át is jól hallatszott a Masters hangjában csengő kétkedés. – És azután mi lesz? Nem ostromolhatjuk meg az alagutakat, és nem hatolhatunk csak úgy be, hogy kiűzzük őket! Ez egy patthelyzet. Több időre lenne szükségünk, hogy kidolgozzuk az útvonalat. Margo D'Agostára nézett, aki ingerülten hallgatta a beszélgetést, ő elejétől fogva azt javasolta, hogy még várjanak az akcióval. Horlocker az asztalra csapott az öklével. – A fenébe is, nincs időnk! A kormányzó és a főpolgármester állandóan nyaggatnak. Felhatalmaztak, hogy tegyek meg bármit, amit kell, hogy megállítsuk a gyilkosságokat, és én pontosan ezt szándékozom tenni. Miután Horlocker eldöntötte, hogy cselekedni fog, feltűnően elszánt és türelmetlen lett. Margo azon tűnődött, vajon mit mondott neki a főpolgármester a telefonba, amivel így ráijesztett. Hausmann kivette a szájából a tollat. – Hogy lehetünk biztosak abban, hogy ezek a teremtmények pont az Astor-alagutakban élnek? Úgy értem, a föld alatti Manhattan hatalmas hely. Horlocker Margóra nézett, aki zavartan megköszörülte a torkát, amikor érezte, hogy feléje fordul a figyelem. – Úgy tudom, rengeteg hajléktalan él ezekben az alagutakban. Ha máshol is élnének ezek az alakok, ők tudnának róla. Amint már korábban is mondtam, nincs rá semmi okunk, hogy kétségbe vonjuk Mephisto szavait. És ha ezek a Ráncosbőrűek részben rendelkeznek csak ugyanazokkal a tulajdonságokkal, mint a Mbwun, akkor ők is kerülik a fényt. Minél mélyebbre tudnak húzódni, nekik csak annál jobb. – Még gyorsan hozzátette: – Persze, ha Pendergast visszatért, az ő beszámolójából… – Köszönjük – vágott közbe határozottan Horlocker. – Ez így megfelel, Masters?

Hirtelen kivágódott az ajtó, és a kerekes szék nyikorgása jelezte, hogy Frock érkezett vissza. Margo alig mert felnézni, tartott attól, hogy milyen kifejezést fog látni az öreg tudós arcán. – Azt hiszem, mindnyájuknak tartozom egy bocsánatkéréssel – mondta Frock, és az asztalhoz gördült. – Az előbb körbejártam egy kicsit a múzeum termeit, és közben mindent elkövettem, hogy objektíven szemléljem a dolgokat. Jobban meggondolva be kell vallanom, hogy talán tévedtem. Nem könnyű beismerni, még önmagamnak sem, de azt hiszem, a Margo által előadott elmélet áll leginkább összhangban a tényekkel. – Frock Margo felé fordult. – Bocsásson meg nekem, kedvesem. Fárasztó öregember vagyok, aki túlságosan elfogult a kedvenc elméletei iránt. Főleg ha az evolúcióról van szó – tette hozzá, és halványan elmosolyodott. – Ez igazán nemes gesztus – mondta Horlocker –, de hagyjuk a lelkizést későbbre. – Jobb térképekre van szükségünk – hallatszott a telefonból Masters hangja –, és több információra az ellenség szokásairól. – A fenébe is! – csattant fel Horlocker. – Nem hallotta, amit mondtam? Nincs időnk arra, hogy geológiai felmérésekkel szórakozzunk! Waxie, maga mit gondol? Csönd lett. Frock Waxie-re nézett, aki úgy bámult ki az ablakon, mintha azt remélné, hogy a Central Park nagyrétjének pázsitjára festve megpillantja az olyannyira keresett választ. – Az első két áldozatot egy esőzés mosta ki a csatornából – mondta Frock, még mindig Waxie-re szegezve a tekintetét. – Úgyhogy szép tiszták voltak, amikor rájuk találtunk – morogta Horlocker. – Nagyszerű, és akkor mi van? – A harapásnyomok az áldozatokon nem tűntek elkapkodottnak – folytatta Frock. – Úgy tűnik, bőven volt idejük zavartalanul rágni a csontokat. Ez arra utal, hogy a harapásnyomok keletkezésekor a holttestek az elkövetők búvóhelyének a közelében voltak. Erre számos példa található a természetben. – Valóban? – Ha a két áldozatot így ki tudta sodorni az eső, vajon mennyi víz kellene ahhoz, hogy az egész búvóhelyüket kisöpörje? – Ez az! – kiáltott fel Waxie diadalmasan, és elfordult az ablaktól. – Vízbe fojtjuk a rohadékokat! – Ez őrültség – mondta D'Agosta.

– Nem, egyáltalán nem az! – Waxie izgatottan mutatott ki az ablakon. – A víztározót a csatornarendszeren keresztül lehet leengedni, nem igaz? És ha az esővíz-elvezető csatornák megtelnek, akkor a felesleges víz az Astor-alagutakba ömlik. Nem azt mondta, hogy ezért hagyták el azokat az alagutakat? Pár pillanatra csönd lett. Horlocker kérdő pillantást vetett a mérnökre, aki bólintott. – Így van. A víztározó közvetlenül beleüríthető az esővíz- és szennyvízelvezető rendszerbe. – És meg lehet ezt csinálni? – kérdezte Horlocker. Hausmann egy pillanatig gondolkodott. – Meg kell kérdeznem Duffytól, hogy biztosan válaszolhassak. A víztározóban közel egymillió köbméter víz van. Ha ennek csak a töredékét, mondjuk a harminc százalékát engedjük bele hirtelen a csatornarendszerbe, az teljesen telítődne, és ha jól tudom, a felesleges víz az Astor-alagutakba ömlene, és onnan a Hudsonba. Waxie diadalmasan bólintott. – Pontosan! – Nekem ez elég drasztikus lépésnek tűnik – jegyezte meg D'Agosta. – Drasztikus? – kérdezte Horlocker. – Már megbocsásson, hadnagy, de tegnap éjjel mészárolták le egy metrószerelvény majdnem összes utasát. Ezek az alakok vérre szomjaznak, és a helyzet egyre romlik. Maga talán inkább odasétálna hozzájuk, és szépen felszólítaná őket, hogy távozzanak? A városháza cselekvést követel. Ezzel – intett az ablakon át a víztározó felé – elkaphatjuk őket a rejtekhelyükön. – De honnan tudjuk, hogy pontosan hová fog folyni az a rengeteg víz? – kérdezte D'Agosta. – Ezt azért elég jól fel tudjuk mérni – felelte Hausmann. – A Palacknyak miatt az ár a Central Park alatti terület legalsó részeire fog koncentrálódni. A túláramlást szabályozó zsilipek a Palacknyakon keresztül a vizet egyenesen a legmélyebben húzódó esővíz-elvezető csatornákba és az Astor-alagutakba irányítják, onnan pedig a West Side Lateral csatornába, majd végül a Hudsonba. – Pendergast azt mondta, hogy a Parktól északra és délre vezető alagutakat évekkel ezelőtt lezárták – mondta D'Agosta. Horlocker körbenézett, és az ajka mosolyra húzódott. Margo úgy találta, nem áll neki túl jól, mintha ritkán használná ezeket a nevetőizmokat. – Csapdába fognak esni, elsodorja őket a víz, és megfulladnak. Van valakinek ellenvetése?

– Biztosnak kell lennünk benne, hogy ezek épp odalent vannak, amikor leeresztjük a vizet – mondta Margo. Horlocker arcáról lehervadt a mosoly. – A francba. És hogy a csudában tudnánk megbizonyosodni róla? D'Agosta megvonta a vállát. – Az egyik vonás, amely az összes gyilkosságban közös volt, hogy nem teliholdkor követték el őket. – Ez érthető – mondta Margo. – Ha ezek a lények olyanok, mint a Mbwun, akkor gyűlölik a fényt. Telihold idején valószínűleg nem jönnek fel a felszínre. – Na és mi lesz azokkal az ártalmatlan hajléktalanokkal, akik odalent élnek a park alatt? – kérdezte D'Agosta. Horlocker felhorkant. – Nem hallotta, mit mondott Hausmann? A víz egyenesen le fog folyni a legalsóbb szintekre. Tudjuk, hogy a hajléktalanok azokat a részeket elkerülik. A Ráncosbőrűek amúgy is megölik azokat, akik túl mélyre merészkednek. Hausmann bólintott. – Korlátozott akciót fogunk végrehajtani, nem árasztunk el mást, csak az Astor-alagutakat. – És ha mégis akadnak hajléktalan vakondok, akik épp a víz útjába kerülnek? – makacskodott D'Agosta. Horlocker felsóhajtott. – A fenébe… A biztonság kedvéért jobb lesz, ha előbb mindenkit kizavarunk a Central Park alatti részekről, és elhelyezzük őket szállókon. Ami azt illeti, ezzel két legyet ütnénk egy csapásra. És talán még az az idegesítő nőszemély, Mrs. Wisher is leszállna végre rólunk. – Waxie-hez fordult. – Ezt nevezem remek tervnek! Szép munka volt, kapitány. Waxie elvörösödött, és bólintott. – Ez egy pokolian nagy terület – mondta D'Agosta. – És a hajléktalanok nem fognak önként távozni. – D'Agosta! – csattant fel Horlocker. – Örülnék, ha végre abbahagyná az akadékoskodást. Az ég szerelmére, hány hajléktalan élhet a Central Park alatt? Száz? – Ennél jóval több, és… – Ha van jobb ötlete – vágott közbe Horlocker –, akkor halljuk. Ha nincs, fogja be a száját. – Waxie-hoz fordult. – Ma este telihold lesz. Nem várhatunk még egy hónapot, most kell megcsinálni. – Odahajolt a telefonhoz. – Masters, ma éjfél előtt távolítsák el az összes hajléktalant a Central Park alatti területről, minden átkozott alagútból az Ötvenkilencedik utcától a Száztizedikig, valamint a Central Park Westtől az Ötödik sugárútig. Jót fog tenni nekik, ha

eltöltenek egy éjszakát egy szállón. Értesítse a kikötői hatóságot, a New York-i Tömegközlekedési Társaságot, mindenkit, akit kell. És hívja fel nekem a főpolgármestert, őt is tájékoztatni kell a tervünkről, hogy jóváhagyhassa. – Kellene néhány olyan rendőr is, akik régebben a közlekedésieknél voltak – javasolta D'Agosta. – Ők szoktak odalent razziázni, tudják, mire számítsanak. – Ezzel nem értek egyet – utasította el azonnal Waxie. – A vakondok veszélyesek. Egy csoportjuk majdnem megölt minket pár nappal ezelőtt, amikor odalent jártunk felderítésen. Igazi rendőrökre van szükség. – Igazi rendőrökre? – ismételte meg az orra alatt D'Agosta. Aztán hangosabban hozzátette: – Akkor legalább Hayward őrmestert vigyék magukkal. – Ezt felejtse el – mondta Waxie. – Csak útban lenne. – Ebből is látszik, mennyit tud a helyzetről – csattant fel D'Agosta. – Hayward a legértékesebb forrás ebben a témában, és maga soha nem vette magának a fáradságot, hogy igénybe vegye a szakértelmét. Ő többet tud a föld alatti hajléktalanokról, mint bárki más. Higgye el nekem, hogy egy ekkora akciónál szükségük lesz a hozzáértésére! Horlocker felsóhajtott. – Masters, vigyék magukkal ezt a Hayward őrmestert is a kis kirándulásukra. Waxie, lépjen kapcsolatba azzal az emberrel a vízművektől, hogy is hívják…? Duffy. Azt akarom, hogy éjfélkor nyissák ki a zsilipeket. – A főkapitány körbenézett. – Akkor jobb lesz, ha most visszamegyünk a főkapitányságra. Frock professzor, örülnék, ha elkísérne minket, jól jöhet a segítsége. Margo látta, hogy Frock arca felragyog. Szemlátomást örült, hogy hasznát veszik. – Köszönöm, de azt hiszem, hogy ha lehet, most inkább hazamennék, és előbb pihennék egy kicsit. Meglehetősen kifárasztottak az események. – Rámosolygott a főkapitányra, rákacsintott Margóra, és az ajtóhoz gördítette a kerekes székét. Margo nézte, ahogy a professzor távozik. Arra gondolt, hogy senki sem értheti igazán, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett, hogy beismerje tévedését. Horlocker és Waxie után D'Agosta is kiment a folyosóra. Aztán megtorpant, és visszafordult Margóhoz. – Maga mit gondol? – kérdezte.

Margo csak megrázta a fejét. – Nem is tudom. Megértem, hogy nincs vesztegetni való időnk, de folyton csak az jár az eszemben, hogy mi történt a múltkor, amikor… – Elhallgatott, és egy kicsit habozott. – Bárcsak itt lenne Pendergast – mondta végül. Megcsörrent a telefon. Margo odalépett, hogy felvegye. – Margo Green, tessék. – Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán letette a kagylót. – Maga menjen csak előre – mondta DAgostának. – A laborasszisztensem hívott, azt kérte, azonnal menjek le hozzá.

41. fejezet Smithback félrelökött egy vászonöltönyös férfit, egy másiknak pedig jól belevágta az oldalába a könyökét, úgy próbált előbbre furakodni az egyre sűrűsödő tömegben. Csúnyán alábecsülte, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy ideérjen, és a tömeg már majdnem három háztömbnyi területen eltorlaszolta az Ötödik sugárutat. Percről percre egyre többen és többen érkeztek. Smithback elszalasztotta Mrs. Wishernek a székesegyház előtt tartott nyitóbeszédét. Most igyekezett legalább az első gyertyafényes virrasztás helyszínére odaérni, mielőtt a tömeg újból nekilódulna. – Hé, ne tolakodj, seggfej! – Egy fiatalember épp csak annyi időre vette el a szája elől a lapos flaskát, hogy ráförmedjen. – Nyald ki – szólt vissza Smithback a válla fölött, és tovább furakodott. Hallotta, hogy a tömeg szélénél megjelennek a rendőrök, és próbálják kiüríteni a sugárutat, de nem sok sikerrel. Több tévés stáb is érkezett, az operatőrök felmásztak a közvetítőkocsik tetejére, hogy jobban lássanak. Úgy tűnt, hogy az első tüntetésen összegyűlt gazdag és befolyásos emberekhez most jóval nagyobb tömeg csatlakozott, és sokkal több fiatal. Az egész várost meglepetésként érte, ami történt. – Hé, Smithback! – Amikor az újságíró megfordult, Clarence Kozinskyt, a Post Wall Street-i tudósítóját pillantotta meg. – Mit szól ehhez a tömeghez? Futótűzként terjedt el a tüntetés híre. – Gondolom, a cikkemnek köszönhetően – jelentette ki nagy büszkén Smithback. Kozinsky megrázta a fejét. – Nem szívesen okozok csalódást, öregem, de a cikke csak fél órával ezelőtt jelent meg. Nem akarták vállalni a kockázatot, hogy a rendőrség túl korán értesüljön a

dologról. Késő délután kezdték el szervezni a dolgot különféle csatornákon, tudja, kábelhálózat, Ouotron, LEXIS és a többi. Úgy tűnik, a belvárosban élők tényleg a szívükön viselik ezt az egész Wisher-kampányt. Azt hiszik, ezzel megoldódik minden gondjuk. – Kozinsky felkacagott. – Már nemcsak a bűnözésről szól ez az egész. Ne kérdezze, hogy történt, de az egész városban minden bárban csak arról beszélnek, hogy ez a nő kétszer olyan rátermett, mint a polgármester. Azt várják tőle, hogy majd ő elintézi, hogy csökkentsék a szociális kiadásokat, eltüntessék a hajléktalanokat, megint republikánus elnök legyen a Fehér Házban, és visszahozza a Dodgers csapatát Brooklynba. Smithback körbenézett. – Nem gondoltam volna, hogy az egész világon együttvéve létezik ennyi bankárkinézetű alak, hát még Manhattanben. Kozinsky megint nevetett. – Mindenki azt hiszi, hogy a Wall Streeten dolgozók amolyan retro-yuppie léhűtők unalmas öltönyökben, két egész öt tized gyerekkel, kertvárosi házzal, és unalmas taposómalom az életük. Elfelejtik, hogy ennek a világnak van egy gyanús, szürke alsó rétege is – spekulánsok, pénzmosók és a többi. Igazi Archie Bunker-típusok. Egyébként már nemcsak a Wall Street bolydult fel. A hírek egyre terjednek személyhívón, faxon, interneten. A bankok és a biztosítótársaságok hátsó irodáiból is egyre többen érkeznek, hogy csatlakozzanak a bulihoz. Smithback úgy két sorral előbbre megpillantotta Mrs. Wishert. Gyorsan elköszönt Kozinskytől, és előbbre tolakodott. Mrs. Wisher Bergdorf Goodman szobrának méltóságteljes árnyékában állt, az oldalán egy katolikus pappal, egy episzkopális lelkipásztorral és egy rabbival. Majdnem egyméteres halomban álltak a friss virágok és a részvétnyilvánító kártyák. Kicsit odébb húzódva egy nőies külsejű, hosszú hajú fiatalember álldogált csíkos, gyászoló öltönyben és lila zokniban. Smithback felismerte bánatos képéről Adair vikomtot, Pamela Wisher barátját. Mrs. Wisher visszafogottan és méltóságteljesen festett, világosbarna haját szigorúan hátrafogta, sminket nem viselt. Miközben Smithback bekapcsolta a magnóját, és még előbbre tolakodott, csak arra tudott gondolni, hogy ez a nő született vezéregyéniség. Mrs. Wisher egy hosszú percig lehajtott fejjel, némán állt, aztán a tömeg felé fordult. Igazított a vezeték nélküli mikrofonon, és színpadiasan megköszörülte a torkát.

– New York polgárai! – kiáltott fel. A tömeg elcsendesedett, Smithback pedig körülnézett. Szinte megijesztette a felcsendülő hang tisztasága és élessége. Látta, hogy a tömegben kulcsfontosságú helyeken szétszórva hosszú fémpóznákon többen hordozható hangszórókat tartanak a magasba. Annak ellenére, hogy a tüntetés spontánnak hatott, Mrs. Wisher és a segítői nyilván mindent részletesen előre kidolgoztak. Amikor teljes lett a csend, a nő halkabban folytatta: – Azért gyűltünk itt össze, hogy megemlékezzünk Mary Ann Cappilettiről, akit március 14-én ezen a helyen raboltak ki és lőttek agyon. Imádkozzunk. A mondatok közötti szünetben Smithback most már tisztábban hallotta a rendőrség megafonjait, akik próbálták feloszlatni a tömeget. Lovas rendőrök is érkeztek, de a tömeg túl sűrűnek bizonyult a számukra, a lovak idegesen táncoltak a csődület szélén. Smithback tudta, hogy Mrs. Wisher szándékosan nem kért gyülekezési engedélyt, hogy maximális zavart és meglepetést okozzon a városházának. Ahogy Kozinsky is mondta, magánúton terjesztették el a tüntetés hírét, és ezek a kommunikációs csatornák nagyon is hatékonynak bizonyultak. Ennek a módszernek az az előnye is megvolt, hogy így elkerülhették, hogy a rendőrség, a média vagy a városi tanács idő előtt tudomást szerezzen a dologról. – Nagyon rég elmúlt már az az idő – folytatta Mrs. Wisher –, amikor egy gyerek félelem nélkül sétálhatott New York utcáin. Ma már a felnőttek is félnek. Félünk végigmenni az utcán, félünk sétálni a parkban… és félünk felszállni a metróra. A tömegben dühös mormolást váltott ki a legutóbbi mészárlásra való utalás. Smithback is csatlakozott a felháborodott kórushoz, bár közben arra gondolt, hogy Mrs. Wisher talán még soha életében nem utazott metróval. – Ma este változtatni fogunk ezen! – kiáltott fel Mrs. Wisher csillogó szemmel, és végighordozta tekintetét a tömegen. – Azzal kezdjük, hogy visszafoglaljuk a Central Parkot. Éjfélkor félelem nélkül fogunk ott állni a nagyréten! A tömeg felzúgott, egyre hangosabban, míg már akkora volt a zaj, hogy Smithback szinte a mellkasában érezte a vibrálást. Kikapcsolta kis magnóját, és a zsebébe dugta. Úgysem bírt volna megbirkózni ilyen hangerővel, különben is, nem lesz szüksége segítségre, hogy fel tudja idézni ezeket a perceket. Tudta, hogy mostanra már jó pár

újságíró lehet itt rajta kívül is, a helyi és országos lapoktól egyaránt. De ő, Smithback az egyetlen, aki exkluzív interjút kaphat Anette Wishertől, az egyetlen, aki a tüntetés minden részletéről tájékozódhat. Nem sokkal korábban megjelent az újságosoknál a Post délutáni különkiadása. Melléklet is volt hozzá egy kis térképpel, amelyen bejelölték a menet útvonalát, és felsorolták a megállóhelyeket, ahol megemlékeznek a gyilkosságok áldozatairól. Smithbacket elöntötte a büszkeség. Látta, hogy a tömegben sokan ezt a mellékletet szorongatják a kezükben. Kozinsky sem tudhat mindent. Ő, Smithback segített elterjeszteni a tüntetés hírét. Az újságosoknál nyilván rengeteg példány elkelt a Postból, ráadásul nemcsak a szokásos olvasók, a munkásosztály tagjai vették, hanem gazdag, befolyásos emberek is, akik többnyire a Timest olvassák. Kíváncsi lesz, hogy fogja ezt megmagyarázni az az idióta Harriman őskövület főszerkesztőjének… A nap lenyugodott a Central Park West épületeinek tornyai mögött, és leszállt a meleg, nyári este. Mrs. Wisher meggyújtott egy kis gyertyát, aztán bólintott a papoknak, akik követték a példáját. – Barátaim – szólalt meg, és magasba tartotta a gyertyát –, egyesüljenek a mi kis lángocskáink és a mi kis hangunk egyetlen hatalmas örömtűzzé és egyetlen kiáltássá, amelyet muszáj meghallani. Egyetlen célunk van, amelynek az elérésében nem hátráltathat semmi: hogy visszafoglaljuk a városunkat! Miközben a tömeg skandálni kezdte az utolsó szavakat, Mrs. Wisher elindult a Grand Army Plaza felé. Smithback egy utolsó erőfeszítéssel átfurakodott az első soron a Mrs. Wishert körbevevő legszűkebb csoportba. Olyan érzés fogta el, mintha egy hurrikán középpontjába került volna. Mrs. Wisher odafordult hozzá: – Nagyon örülök, hogy el tudott jönni, Bill – mondta olyan nyugodtan, mintha csak egy teadélutánon lennének. – Én is örülök, hogy itt lehetek – felelte Smithback széles vigyorral. Ahogy lassan elsétáltak a Plaza Hotel előtt, és rákanyarodtak a Central Park Southra, Smithback hátrafordult, és csak nézte a hatalmas embertömeget, amely úgy követte őket, mintha egy óriáskígyó siklana el a park kerítése mellett. Látta, hogy a Hatodik és a Hetedik sugárút felől is emberek közelednek, hogy csatlakozzanak a menethez. Bőven akadtak a tömegben arisztokratikus külsejű, idősebb emberek, de Smithback látta, hogy

egyre többen vannak fiatalok is, akikről Kozinsky beszélt – brókerek, bankárok, árutőzsdések –, akik ittak, füttyöngettek, éljeneztek, és alig várták, hogy kitörjön valami jó kis balhé. Jól emlékezett, hogy a múltkor is milyen kevés kellett ahhoz, hogy üvegeket vágjanak a főpolgármesterhez, és azon tűnődött, Mrs. Wisher vajon mennyire tudja kézben tartani ezt a tömeget, ha esetleg eldurvulnak a dolgok. A Central Park Southon haladó autók sofőrjei már felhagytak a dudálással, inkább kiszálltak a járműveikből, hogy bámészkodjanak, sőt voltak, akik csatlakoztak a menethez. A Columbus Circle irányából azonban még nagy dudakórus hallatszott. Smithback vett egy jó mély lélegzetet, és úgy itta magába a káoszt, mint valami finom bort. Van valami hihetetlenül lelkesítő egy ekkora tömegben, gondolta. Egy fiatalember sietett oda Mrs. Wisherhez. – A főpolgármester keresi – lihegte, és átadott neki egy mobiltelefont. Mrs. Wisher a táskájába dugta a vezeték nélküli mikrofont, és átvette a telefont. – Igen? – szólt bele hűvösen, meg sem állva. Hosszú csönd következett. – Sajnálom, hogy így érzi, de rég túl vagyunk azon, hogy engedélyekért folyamodjunk. Úgy látom, nem fogja fel, hogy a városban vészhelyzet uralkodik. Figyelmeztetjük, ez az utolsó esélye, hogy rendet teremtsen az utcákon. – Megint csönd lett, amíg a nő hallgatta a főpolgármester válaszát. Egyik kezével befogta szabad fülét, hogy kizárja a tömeg zajongását. – Sajnálattal hallom, hogy a menetünk problémát okoz a rendőrségnek. És örömmel értesültem róla, hogy a rendőrfőkapitány saját akciót indított. De hadd tegyek fel egy kérdést: hol voltak a rendőrök, amikor az én Pamelámat megölték? Hol voltak, amikor… Mrs. Wisher türelmetlenül hallgatott egy kicsit, majd folytatta: – Nem, egyáltalán. A város belefullad a bűnözésbe, és maga engem fenyeget azzal, hogy bíróság elé idéz? Ha nincs más mondanivalója, akkor most leteszem. Elég sok dolgom van. Mrs. Wisher visszaadta a telefont az asszisztensének. – Ha újból hívna, mondja neki azt, hogy nem érek rá. Ezután Smithbackhez fordult, és belekarolt. – A következő megállónk az a hely lesz, ahol a lányomat megölték. Most erősnek kell lennem, Bill. Ugye, segít nekem? Smithback megnyalta az ajkát. – Hogyne, asszonyom – felelte.

42. fejezet A hadnagy a múzeum egyik porlepte, gyengén megvilágított első emeleti termén át Margo után sietett. Egykor ez is egy kiállítás része volt, de már évekkel ezelőtt lezárták, és mostanában már inkább csak az emlősök gyűjteményének a raktáraként szolgált. Különféle, támadó vagy védekező pozícióban kitömött állatok sorakoztak a keskeny folyosó két oldalán. D'Agosta zakója majdnem beleakadt egy két lábon ágaskodó grizzly karmába. Igyekezett az oldalához szorítani a karját, hogy ne kelljen hozzáérnie a penészes példányokhoz. A sarkon befordulva egy kisebb, zsákutcában végződő folyosóra értek, ahol D'Agosta egy hatalmas, kitömött elefántot pillantott meg. Sokat toldozgatott-foldozgatott szürke bőre hámlott. Hatalmas hasa alatt kellett átbújni a teherlift ajtajához. – Sietnünk kell – mondta a hadnagy, miközben Margo megnyomta a lift hívógombját. – A főkapitányságon az egész délutánt a mozgósítással töltötték, mintha legalábbis a normandiai partraszállásra készülnének. Egyébként egy előre be nem jelentett tüntetés is zajlik az Ötödik sugárúton, a „Foglaljuk vissza a városunkat” kampány keretében. A levegőben terjengő szagról az jutott D'Agosta eszébe, hogy egyes bűncselekmények helyszínén szokott nyáron ilyet érezni. – A folyosó végében van a preparátorlabor – magyarázta Margo, amikor észrevette, hogy D'Agosta elfintorodott. – Á, értem. – D'Agosta felnézett a fölé tornyosuló, hatalmas elefántra. – Hol vannak az agyarai? – Ez itt Jumbo. P. T. Barnum híres cirkuszában mutogatták. Elütötte egy tehervonat Ontarióban, és az agyarai széttörtek. Barnum megőröltette az elefántcsontot, zselatint készíttetett belőle, és felszolgálta a Jumbo emlékére rendezett vacsorán. – Ügyes – jegyezte meg D'Agosta, és egy szivart dugott a szájába. Senki nem panaszkodhat egy kis dohányfüst miatt ekkora bűzben. – Elnézést – szólalt meg félénken Margo –, de itt tilos a dohányzás. Metángáz lehet a levegőben. D'Agosta visszadugta a szivart a zsebébe, miközben kinyílt a lift ajtaja. Még hogy metángáz, ki gondolta volna? A liftből kilépve egy alagsori folyosóra, elborította őket a meleg. A falakon forró vizes csövek húzódtak, és a falak mentén hatalmas

ládák sorakoztak. Az egyiknek nyitva volt a teteje, és egy vaskos faág méretű, megfeketedett csont bunkós vége lógott ki belőle. Ez csak egy dinoszaurusz lehet – gondolta D'Agosta. Kellemetlen emlékek jutottak az eszébe, amikor legutóbb a múzeum alagsorában járt. – Több organizmuson is teszteltük a drog hatását – mondta Margo, miközben beléptek egy helyiségbe, amelynek éles neonfényei szinte vakítottak a félhomályos folyosó után. Az egyik sarokban egy laborasszisztens hajolt egy oszcilloszkóp fölé. – Vizsgáltunk fehéregereket, E. Coli baktériumokat, kék és zöld algákat, és több egysejtű állatot. Itt vannak az egerek. D'Agosta belesett a ketrecbe, aztán gyorsan hátra is lépett. – Jézusom! – A ketrec fehér hátsó fala tele volt fröcskölve vérrel. Szétmarcangolt, döglött egerek hevertek a ketrec aljában, kilógó belekkel. Margo is benézett a ketrecbe. – Amint látja, négyet raktunk a ketrecbe, de csak egy maradt életben. – Miért nem különítették el őket? – kérdezte D'Agosta. – Épp az volt a lényeg, hogy összezárjuk őket. A viselkedésüket is vizsgálni akartuk, nem csak a fizikai elváltozásokat. – Úgy látom, kissé elfajultak a dolgok. Margo bólintott. – Minden egeret megetettünk a Mbwun-növénnyel, és mindegyikük súlyosan megfertőződött a reovírussal. Rendkívül szokatlan, hogy egy emberekre ható vírus egereket is megfertőzzön. A legtöbb vírus csak egyfajta gazdaszervezetet támad meg. Most figyeljen. Amikor Margo közelebb lépett, az életben maradt egér sziszegve, hosszú, sárga metszőfogait vicsorgatva ugrott neki a drótketrec falának. Margo gyorsan hátrább lépett. – Aranyos – mondta D'Agosta. – Széttépték egymást, igaz? Margo bólintott. – A legmeglepőbb az, hogy ez az egér is súlyosan megsebesült a verekedésben, de nézze meg, milyen tökéletesen begyógyultak a sebei. És ha megnézi a többi ketrecet, azokban is ugyanezt fogja tapasztalni. A drognak erőteljes gyógyító és fiatalító hatása kell hogy legyen. Valószínűleg a fény is irritálja őket, de azt már tudtuk, hogy a szer érzékennyé tesz a fényre. Jen égve hagyott egy lámpát éjszakára, és az a protozoakolónia, amely közvetlenül alatta volt, reggelre elpusztult.

Margo egy pillanatig a ketrecet nézte. – Van még valami, amit meg szeretnék mutatni – mondta aztán. – Jen, tudnál segíteni? Margo a laborasszisztens segítségével becsúsztatott a ketrecbe egy elválasztófalat, és elkülönítette az életben maradt egeret. Aztán egy hosszú csipesszel ügyesen kiemelte a döglött egerek maradványait, és egy műanyag tálkába tette. – Nézzük meg gyorsan. – Margo a laborasztalhoz vitte, és egy nagy látószögű mikroszkóp alá helyezte a maradványokat. Belenézett a lencsébe, és megpiszkálta az egereket. D'Agosta figyelte, ahogy felnyitja az egyik koponyáját, lefejti róla a bőrt, és gondosan megvizsgálja. Aztán egy vágást ejtett a gerincvelőn, és alaposan megnézte a csigolyákat is. – Amint látja, normálisnak tűnik – mondta felegyenesedve. – Úgy tűnik, a fiatalítóhatáson kívül a drog inkább viselkedési, mint morfológiai elváltozásokat okoz, legalábbis ennél a fajnál. Még túl korai lenne bármi biztosat állítani, de talán Kawakitának végül tényleg sikerült szabályozni a drog hatását. – Igen – bólintott D'Agosta –, de akkor már túl késő volt. – Ez az, amit nem tudok megérteni. Kawakita nyilván azelőtt vette be a drogot, hogy továbbfejlesztette volna erre a szintre. Miért vállalt akkora kockázatot, hogy saját magán próbálja ki? Még ha előbb teszteli másokon, akkor sem lehetett volna teljesen biztos a hatásában. Nem vall rá, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedjen. – Arrogancia – mondta D'Agosta. – Ez még nem magyarázza meg, hogy miért csinál magából valaki kísérleti nyulat. Kawakita nagyon körültekintő tudós volt, szinte túlságosan is az. Egyszerűen nincs összhangban a jellemével, hogy ilyet tegyen. – Néha olyan emberekből lesz kábítószerfüggő, akikről a legkevésbé gondolnánk – mondta D'Agosta. – Sokszor látok ilyet. Orvosok, ápolónők, még rendőrök is. – Lehet – bólintott Margo nem túl nagy meggyőződéssel. – Tehát itt vannak a baktériumok és a protozoák, amelyeket beoltottunk a reovírussal. Furcsamód mindegyiknek negatív lett a tesztje, az amőbáknak, a papucsállatkáknak, a kerekes férgeknek. Kivéve ezt az egyet. – Felnyitott egy kis inkubátort, amelyben zöldes táptalajjal megtöltött Petri-csészék sorakoztak. Csillogó, pénzérme nagyságú duzzanat jelezte mindegyikben a protozoakolóniát.

Margo kivett egy Petri-csészét. – Ez a B. meresgerii, egy egysejtű állatka, amely az óceánban él. Sekély vizekben telepszik meg a hínárokon és moszatokon. Többnyire planktonnal táplálkozik. Azért szeretem kísérletekben használni, mert aránylag szelíd, és kivételesen érzékeny a kémiai anyagokra. Margo óvatosan rákente az egysejtűeket egy tárgylemezre, és betette a mikroszkóp lencséje alá. Beállította a fókuszt, aztán hátrább lépett, hogy D'Agosta is megnézhesse. A hadnagy belenézett a lencsébe, de először semmit sem látott. Aztán egy csomó kerek egysejtű rajzolódott ki a szeme előtt, amelyek hevesen mozgatták csillószőreiket. – Mintha azt mondta volna, hogy szelídek – jegyezte meg. – Többnyire azok is. D'Agosta hirtelen rájött, hogy a kis véglények egyáltalán nem összevissza nyüzsögnek, hanem céltudatosan megtámadják egymást, lyukat ütnek a másik példány külső sejthártyáján, és befurakodnak rajta. – Nem azt mondta, hogy planktonnal táplálkoznak? – De, többnyire igen – felelte Margo, és a hadnagyra nézett. – Hátborzongató, nem? – Igaza van, tényleg az. – D'Agosta felegyenesedett. Meglepte, hogy mennyire kellemetlen hatással van rá ezeknek az apró lényeknek az erőszakossága. – Gondoltam, látni szeretné. – Margo odalépett a mikroszkóphoz, és ő is belenézett. – Ugyanis ha azt tervezik, hogy… Hirtelen elhallgatott, és úgy bámult a mikroszkóp lencséjébe, mintha odaszögezték volna. – Mi az? – kérdezte D'Agosta. Margo egy hosszú pillanatig nem válaszolt. – Ez fura – mormolta végül. A laborasszisztenshez fordult. – Jen, megszíneznéd ezeket eozinofilsejtekkel? És szeretnék radioaktív jelölést is, hogy meg tudjuk állapítani, melyik a kolónia eredeti tagja, és melyik új. Intett D'Agostának, hogy várjon, és segített a laborasszisztensnek, aztán a megjelölt kolóniát ismét a mikroszkóp alá tette. D'Agostának úgy tűnt, egy örökkévalóságnak tűnő ideig csak nézte, végül felegyenesedett, feljegyzett egy egyenletet a füzetébe, aztán ismét a mikroszkóp fölé hajolt. D'Agosta hallotta, hogy halkan számol magában.

– A B. meresgeriinek – szólalt meg végül Margo – úgy tizenhat óra az átlagos élettartama. Ezek már harminchat órája itt vannak. Ha harminchét fokon inkubáljuk, a B. meresgerii nyolcóránként osztódik. Tehát – mutatott egy egyenletre a jegyzetfüzetében – harminchat óra után nagyjából hét a kilenchez kellene hogy legyen az élő és az elpusztult példányok aránya. – És…? – kérdezte D'Agosta. – Nagyjából összeszámoltam őket, és azt találtam, hogy az arány ennek csak a fele. – És ez mit jelent? – Azt, hogy vagy hosszabb időközönként osztódnak, vagy pedig… Margo ismét a mikroszkóp fölé hajolt, és D'Agosta hallotta, hogy suttogva megint számolni kezd. Aztán lassan felegyenesedett. – Az osztódási idő normális – mondta halkan. D'Agosta megpiszkálta a zakója mellzsebébe dugott szivart. – És ez mit jelent? – Azt, hogy ötven százalékkal meghosszabbodott az élettartamuk. D'Agosta Margóra nézett. – Tessék, megvan, mi motiválta Kawakitát – mondta halkan. Ebben a pillanatban halkan kopogtak az ajtón. Mielőtt még Margo kiszólhatott volna, Pendergast surrant be, és üdvözlésképpen mindkettőjüknek odabólintott. Ismét vasalt, fekete öltönyt viselt, és bár az arca kissé fáradt és meggyötört volt, semmi sem utalt arra, hogy nemrégiben milyen kalandos utat tett meg, attól eltekintve, hogy a bal szemöldöke fölött egy kis karcolás húzódott. – Pendergast! – kiáltott fel D'Agosta. – Épp ideje! Az FBl-ügynök bólintott. – Volt egy olyan érzésem, hogy magát is itt találom, Vincent. Sajnálom, hogy olyan rég nem hallottak felőlem. Kissé fárasztóbb volt az utazás, mint ahogy vártam. Már fél órával korábban is itt lettem volna, hogy beszámoljak arról, mit tapasztaltam és kivel találkoztam, de úgy gondoltam, elengedhetetlen a zuhanyozás és az átöltözés. – Találkozás? – kérdezte döbbenten Margo. – Látta őket? Pendergast bólintott. – Igen, és még sok mindent. De előbb kérem, meséljék el, mi történt idefent, amíg távol voltam. A metróban történt tragédiáról természetesen hallottam, és láttam, mennyi rendőr masírozik az utcán. De nyilván sok mindenről lemaradtam. Figyelmesen hallgatott, míg Margo és D'Agosta beszámoltak arról, hogy mit derítettek ki a kábítószer hatásáról, Whittleseyről és

Kawakitáról, és hogy azt tervezik, elárasztják vízzel az Astoralagutakat. Pendergast csak néha vetett közbe egy-egy kérdést, miközben Margo a kísérleteinek az eredményeit ismertette. – Ez rendkívül érdekes – mondta végül Pendergast. – Érdekes és módfelett nyugtalanító. – Leült egy laborasztal mellé, és keresztbe vetette vékony lábát. – Ijesztő párhuzamot lehet felállítani a saját nyomozásom eredménye és az önök által kiderített dolgok között. Van egy találkahely nagyon mélyen az Astor-alagutakban, az egykori Kristálypavilon maradványainál, a régi Knickerbocker Hotel alatti magán-vasútállomáson. A Pavilon közepén találtam egy különös kis kunyhót, melyet emberi koponyákból építettek. Számtalan lábnyom vezet a bejáratához. Egy kőoltárnak tűnő dolog áll előtte, rajta néhány kisebb tárgy. Miközben vizsgálódtam, az egyik lény előbukkant a sötétből. – És hogy nézett ki? – Margo szinte vonakodva tette fel a kérdést. Pendergast összevonta a szemöldökét. – Ezt nehéz lenne megmondani. Nem mentem túl közel hozzá, és éjjellátó szemüveg volt rajtam, amely nem érzékeli túl jól a távoli részleteket. Emberinek tűnt, vagy majdnem annak, de a járásában volt valami… természetellenes. – Úgy tűnt, Pendergast rá egyáltalán nem jellemző módon nem találja a megfelelő szavakat. – Furcsán összegörnyedve rohant, és valamit cipelt a mellkasához szorítva. Azt hiszem, egy újabb koponya lehetett a kunyhóhoz. Elvakítottam a villanólámpával, és rálőttem, de a hirtelen fényfelvillanással nem tudott megbirkózni a szemüvegem, és mire újból láttam, már eltűnt. – Eltalálta? – kérdezte D'Agosta. – Azt hiszem igen, találtam vérfoltokat. De akkor már nagyon igyekeztem a felszínre. – Egyik szemöldökét felvonva Margóra pillantott. – Gondolom, némelyikük jobban el van torzulva, mint mások. Mindenesetre három dologban biztosak lehetünk: gyorsak, jól látnak a sötétben és rendkívül rosszindulatúak. – És az Astor-alagutakban élnek – tette hozzá Margo, és megborzongott. – Nyilván mindnyájan a „glaze” hatása alatt állnak. És most, hogy Kawakita halott, a növények pedig elpusztultak, őrjöngenek, mert nincs utánpótlás. – Nagyon úgy néz ki – bólintott Pendergast. – Ez a kunyhó lehetett az a hely, ahol Kawakita szétosztotta a drogot – mondta Margo. – Legalábbis a vége felé, amikor már

kezdett kicsúszni a kezéből az irányítás. Úgy tűnik, mintha valami szertartás zajlott volna ott… Pendergast bólintott. – Pontosan. A kunyhó bejárata fölött észrevettem néhány japán írásjegyet, amelyeket nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy „Az Aszimmetria Lakhelye”. Ez a hagyományos japán teaház egyik elnevezése. D'Agosta felvonta a szemöldökét. – Teaház? Nem értem. – Először én sem értettem, de minél többet gondolkoztam rajta, annál világosabb lett, mire gondolt Kawakita. A roji – a bejárat előtt egyenetlen közökben elhelyezett lépcsők, a díszítés hiánya, az egyszerű, befejezetlennek ható szentély… Ezek mind a teaceremóniára utalnak. – Nyilván vízbe áztatva osztotta ki a drogot, mint a teát – mondta Margo. – De miért fáradozott ezzel ennyit? Hacsak nem maga a rituálé… – Én is pontosan erre gondoltam – vágott közbe Pendergast. – Kawakitának egyre nehezebb lehetett irányítani ezeket a teremtményeket. Egy idő után már nem árusította a drogot – rájött, hogy kénytelen egyszerűen szétosztani. Kawakita ugyebár járatos volt a kultúrantropológiában is? Nyilván megértette, milyen nyugtató és szelídítő hatása van a rituáléknak és a ceremóniáknak. – Szóval kitalált egy rituálét – mondta Margo. – A sámánok a primitív kultúrákban gyakran különféle ceremóniákat alkalmaznak, hogy fenntartsák a rendet, és megőrizzék a hatalmukat. – És a teaceremóniát választotta mintául – tette hozzá Pendergast. – Hogy valódi tiszteletből vagy ironikusan, már soha nem fogjuk megtudni. Bár azt hiszem, elég cinikus ötlet volt, figyelembe véve, hogy mit alkalmazott még. Emlékszik az elégett füzetmaradványokra, amiket Kawakita laborjában talált? – Itt vannak nálam – mondta D'Agosta. Elővette a noteszét, lapozgatott benne, aztán átnyújtotta Pendergastnak. – A, igen. Zöld felhő, puskapor, lótusz szíve. Ezek különböző ritka, zöld teafajták elnevezései. – Pendergast a notesz másik oldalára bökött. – És ez: trágyakedvelő kéklábú. Nem ismerős, dr. Green? – Érzem, hogy tudnom kellene, de nem ugrik be. Pendergast ajka kis mosolyra húzódott. – Ez nem egy anyag, hanem kettő. A 666-os út közösségének drogosai is nyilván jól ismerik őket.

– Hát persze! – csettintett Margo az ujjaival. – Caerulipes és Coprophilia! – Nem tudom követni magukat – szólt közbe D'Agosta. – A kéklábú Psilocybe és a trágyakedvelő Psilocybe – mondta Margo a hadnagyhoz fordulva. – A két legerősebb hallucinogén hatású gombafaj. – És ez a wysoccan… – mormolta Pendergast. – Ha jól emlékszem, ez az a rituális ital, amit az algonkin indiánok használtak a felnőtté avató ceremóniákon. Csattanó maszlagból készült. Nagyon csúnya hatású hallucinogén, mély narkózist okoz. – Szóval úgy gondolja, ez egy bevásárlólista? – kérdezte D'Agosta. – Talán. Lehet, hogy Kawakita valahogy fel akarta hígítani az anyagot, hogy kissé szelídebbek és engedelmesebbek legyenek a felhasználók. – Ha igaza van, és Kawakita kordában akarta tartani őket, akkor mi célt szolgált a koponyakunyhó? – kérdezte Margo. – Nekem úgy tűnik, hogy az ilyesminek éppen ellentétes, izgató hatása van. – Ez igaz – bólintott Pendergast. – Még mindig hiányzik egy fontos kocka a mozaikból. – Egy emberi koponyákból épült kunyhó… – tűnődött Margo. – Már hallottam valahol ilyet. Azt hiszem, Whittlesey említette a naplójában. Pendergast elgondolkozó pillantást vetett rá. – Tényleg? Ez érdekes. – Nézzük meg az archívumban. Használhatjuk az irodámban lévő számítógépet. A késő délutáni nap sugarai beragyogtak Margo zsúfolt kis irodájának egyetlen ablakán, és aranyszínű fénnyel árasztották el a papírkupacokat és a könyveket. Pendergast és D'Agosta figyelte, ahogy Margo leül az íróasztalához, maga elé húzza a billentyűzetet, és gépelni kezd. – A múzeum tavaly pénzt nyert egy pályázaton arra, hogy minden expedíciós naplót és egyéb ilyen dokumentumot beszkenneljenek egy számítógépes adatbázisba. Ha van egy kis szerencsénk, itt megtaláljuk Whittlesey naplóját is. Három szót írt be a keresőbe: Whittlesey, kunyhó és koponyák. Egy fájl neve jelent meg a képernyőn. Margo gyorsan megnyitotta, aztán előrelapozott az utolsó bejegyzéshez. Miközben olvasta a monitoron hidegnek és személytelennek ható szavakat, önkéntelenül is a

másfél évvel ezelőtti eseményekre gondolt – ahogy ott ült a sötét múzeumi irodában Bill Smithbackkel, és a válla fölött olvasta a naplót, miközben az újságíró mohón lapozgatta a penészes oldalakat. …Crocker, Carlos és én továbbmentünk, de szinte azonnal meg kellett állnunk, hogy átcsomagoljunk egy ládát, mert eltört benne egy üveg. Míg én csomagoltam, Crocker elkószált. Letért az ösvényről, és egy kis tisztás közepén egy romos kunyhóra bukkant. Úgy tűnt, teljes egészében emberi koponyákból épült, és emberi csontokkal készült kerítés vette körbe. Minden koponya hátsó részén nagy lyuk tátongott. A kunyhó közepén egy inakkal összekötözött csontokból készült kis oltár állt, amelyen egy szobrocskát és néhány furcsa faragványt találtunk. De túlságosan előreszaladok. Tehát úgy döntöttünk, hogy megvizsgáljuk a kunyhót, ezért újból felnyitottuk a ládát, hogy elővegyük a szerszámainkat. Mielőtt azonban alaposabban körülnézhettünk volna, egy bennszülött öregasszony tántorgott elő a bozótból – nem tudtuk megállapítani, hogy részeg vagy beteg –, a ládára kezdett mutogatni, és hangosan siránkozott… – Ennyi elég is – mondta hirtelen Margo. Kilépett a fájlból, és a szöveg eltűnt a monitorról. A legkevésbé sem vágyott rá, hogy bármi is emlékeztesse annak a ládának hátborzongató tartalmára. – Különös – mondta Pendergast. – Talán nem ártana, ha összefoglalnánk, hogy mit tudunk eddig. – Egy pillanatig gondolkozott, aztán számolgatni kezdett vékony ujjain. – Először is, Kawakita finomította a „glaze” néven ismert drogot. Tesztelte másokon, aztán saját magán is kipróbálta a továbbfinomított változatot. A szerencsétlen felhasználók, akiket eltorzított a szer, és akik egyre rosszabbul tűrték a fényt, a föld alá húzódtak. Egyre vadabbak lettek, és elkezdték megtámadni a föld alatt élő hajléktalanokat. Kawakita halála után megszűnt a forrás, ahonnan beszerezhették a szert, és egyre vakmerőbbek lettek. – És azt is tudjuk, mi indította arra Kawakitát, hogy bevegye a drogot – tette hozzá Margo. – Úgy tűnik, a szer fiatalító hatással bír, sőt meghosszabbítja a fogyasztója élettartamát. A föld alatt élők a drog korábbi változatát szedték. Úgy tűnik, Kawakita tovább finomította a szert, még azután is, hogy ő is elkezdte szedni. A

laborban vizsgált kísérleti állatokon nem mutatkozott semmiféle fizikai eltérés. De még a drog legkifinomultabb változatának is vannak negatív hatásai: láttuk, milyen agresszívek és gyilkos hajlamúak lettek az egerek, sőt még a protozoák is. – De még mindig marad három nagy kérdés – szólt közbe hirtelen D'Agosta. Margo és Pendergast ránéztek. – Először is, miért ölték meg Kawakitát ezek az alakok? Mert szerintem nyilvánvaló, hogy ez történhetett. – Talán végképp irányíthatatlanná váltak – vélekedett Pendergast. – Vagy ellenségesek lettek vele szemben, mert úgy látták, ő okozta minden szerencsétlenségüket – mondta Margo. – Vagy talán hatalmi játszmába keveredett az egyikükkel, aki át akarta venni az irányítást. Emlékeznek, mit írt a füzetében? „A riválisom napról napra egyre erőszakosabb.” – A második kérdés: a feljegyzéseiben emlegette azt a thyoxin nevű gyomirtót. Ennek mi lehet az értelme? És miért állított elő Dvitamint? – És ne feledjük, hogy a „visszafordíthatatlan” szó is szerepelt a feljegyzéseiben – tette hozzá Pendergast. – Talán végül rájött, hogy nem tudja visszacsinálni a dolgokat. – Lehetséges, hogy emiatt volt bűntudata – mondta Margo. – Valószínűleg csak arra összpontosított, hogy a drog negatív fizikai mellékhatásait kiküszöbölje, de eközben nem vett tudomást arról, hogy milyen mértékben változik meg a fogyasztó személyisége ettől az újfajta szertől. – A harmadik és utolsó kérdés pedig az – folytatta D'Agosta –, hogy mi a csodáért építette újra azt a koponyakunyhót, amiről Whittlesey is írt a naplójában? Margo és Pendergast hallgattak. Végül az FBl-ügynök felsóhajtott. – Igaza van, Vincent, számomra is érthetetlen, mi volt a célja ennek a kunyhónak. Éppolyan érthetetlen, mint azok a fémdarabkák, amelyeket az oltáron találtam. – Pendergast elővett a zakója zsebéből néhány kis fém alkatrészt, és letette az íróasztalra. D'Agosta azonnal felemelte és alaposan megvizsgálta őket. – Nem lehet, hogy csak szemét? Pendergast megrázta fejét. – Láthatóan szerető gonddal rendezték el őket, mintha ereklyék lennének egy ereklyetartóban.

– Micsodában? – Ereklyetartó, amelyben szent tárgyakat őriznek. – Hát nekem nem úgy tűnnek, mintha szent tárgyak lennének. Inkább olyanok, mint egy motor műszerfalának a darabkái, vagy valami háztartási gép alkatrészei. – D'Agosta Margóhoz fordult. – Magának van valami ötlete? Margo felállt a számítógép elől, és a munkaasztalhoz ment. A kezébe vett egy fémdarabkát, pár pillanatig tanulmányozta, aztán lerakta. – Ez bármi lehet – mondta, aztán felemelt egy másikat, egy cső alakú fémdarabot, melynek a végét gumival borították be. – Valóban bármi lehet – bólintott Pendergast. – De nekem az az érzésem, dr. Green, hogy ha rájövünk, hogy mik ezek, és miért őrzik őket egy oltáron, harminc emelet mélységben New York alatt, akkor megtaláljuk a rejtély kulcsát.

43. fejezet Hayward magára öltötte a rohamrendőrség védőfelszerelését, a fejére csatolta a maszkot, és végignézett a Kilencvenkilencedik utcai metróállomást megtöltő kék egyenruhások tengerén. Az ötös osztagot kellett megkeresnie, amelyet egy bizonyos Miller hadnagy vezetett, de óriási volt a kavarodás, mindenki keresett valakit, és ennek eredményeképp aztán senki sem talált meg senkit. Meglátta Horlocker főkapitányt is, aki korábban a múzeum alatt lévő Nyolcvanegyedik utcai metróállomáson összegyűlt osztagokat ellenőrizte. Horlocker megállt a peron túlsó végében, egy sovány, savanyú képű ember mellett. Ő volt a taktikai vezető, John Masters. Masters többnyire maga mellett lógatta hosszú karjait, mint egy gorilla, de most élénken hadonászott, miközben egy csapat hadnagynak adott eligazítást. Térképeken mutogatta az útvonalakat, Horlocker pedig mellette ácsorgott, bólogatott, és egy mutatópálcával időnként megkocogtatta a térképet, hogy felhívja a figyelmet egy-egy fontosabb pontra. Miközben Hayward figyelt, a főkapitány útjukra bocsátotta a hadnagyokat, Masters pedig a szájához emelt egy megafont. – Figyelmet kérek! – harsant fel recsegő hangja. – Minden osztag készen áll? Az emberek morogtak valamit válaszul, amely leginkább nemnek hangzott.

– Ide kérem az első osztagot – mutatott előre Masters. – Kettes osztag, gyülekezzenek a belváros felé tartó peronon! – Az összes szakaszt a helyére irányította. Hayward elindult az ötös gyülekezőhelyére. Amikor odaért, Miller hadnagy épp egy nagy térképvázlatot teregetett ki, amelyen kékkel volt bejelölve az ő osztaguk által átvizsgálandó terület. Miller világosszürke rohamegyenruhát viselt, amelynek laza szabása sem tudta elrejteni a hájredőket. – Nem akarok semmiféle hősködést, semmi konfrontációt – mondta Miller. Érthető? Alapjában véve ez a közlekedési rendőrségnek való feladat, nincs benne semmi különös. Ha ellenállással találkoznak, ott van a védőmaszk, és használják a könnygázt. Ne sokat vacakoljanak, mutassák meg nekik, hogy nem tréfálunk. Nem szeretnék semmiféle balhét. Végezzék el rendesen a munkájukat, és egy órán belül már kint is leszünk. Hayward már nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de inkább visszafogta magát. Ő a maga részéről úgy gondolta, egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet könnygázt használni a föld alatti alagutakban. Egyszer, még évekkel azelőtt, hogy a közlekedési rendőrséget összevonták volna a rendes állománnyal, valaki a vezetőségből azt javasolta, hogy könnygázzal fojtsanak el egy kisebb zavargást a hajléktalanok között. A közrendőrök azonban erre majdnem fellázadtak. Könnygázt használni a felszínen se túl jó dolog, de a föld alatt életveszélyes lett volna. Ráadásul az osztaguknak a Columbus Circle alatt húzódó mélyebb metró- és karbantartó alagutakba kell behatolni. Miller körbenézett. Sötét szemüvege a nyakában lógott. – Ne feledjék, a vakondok legtöbbje ilyen vagy olyan drogfüggő, és talán le is gyengítette őket a túl sok kábítószer. Lépjenek fel velük szemben keményen, és engedelmeskedni fognak. Kitereljük őket, mint a birkákat. Ha egyszer nekiindulnak, már menni fog a dolog. Ide kísérünk mindenkit, a kettes számú kocsiforduló alatti gyűjtőpontra, itt találkozik a négyes, ötös és hatos osztag. Miután újból összegyűltünk, a parknál lévő metrókijáraton át kísérjük fel a hajléktalanokat. – Miller hadnagy! – Hayward nem bírt tovább hallgatni. A hadnagy kérdőn nézett rá.

– Én razziáztam már régebben ezekben az alagutakban, és ismerem ezeket az embereket. Nem fognak szépszerével engedelmeskedni, ahogy maga gondolja. Miller szeme nagyra kerekedett, mintha most először vette volna észre az őrmestert. – Maga? – kérdezte hitetlenkedve. – A hajléktalankommandóban volt? – Igen – felelte Hayward, és közben arra gondolt, hogy a következőt, aki ezt ilyen hangon megkérdezi, tökön rúgja. – Jézusom… – csóválta a fejét Miller. Csönd lett, miközben a többi rendőr Haywardot bámulta. – Vannak még itt olyanok, akik régen a közlekedésieknél voltak? – nézett körbe Miller. Egy rendőr felemelte a kezét. Hayward gyors pillantást vetett rá: magas, fekete bőrű férfi volt, olyan erős, mint egy bika. – A neve? – förmedt rá Miller. – Carlin – felelte a tagbaszakadt férfi. – Még valaki? – kérdezte Miller. Csönd. – Mi jól ismerjük azokat az alagutakat – mondta Carlin halkan. – Nagy kár, hogy nem vontak be több régi közlekedésit is ebbe a buliba. – Carlin, van magánál könnygáz, gumibot, pisztoly. Úgyhogy nem kell betojni. És ha majd kíváncsi leszek a véleményére, megkérdezem. – Miller megint körbenézett. – Az a baj, hogy túl sokan vagyunk. Egy ilyen akcióhoz kis, elit csapat kell. De hát a főkapitány így akarta. Hayward is körbepillantott. Talán száz rendőr lehetett jelen. – Csak a Columbus Circle alatt legalább háromszáz hajléktalan él – mondta higgadtan. – Á, és mikor számolta össze őket utoljára? – gúnyolódott Miller. Hayward nem felelt. – Minden csapatban van egy szőrszálhasogató, aki folyton akadékoskodik – motyogta Miller, inkább csak magának. – Akkor most figyeljenek. Ez egy taktikai akció. Együtt kell maradnunk, és mindenkinek szigorúan be kell tartani az utasításokat. Megértették? Néhányan bólintottak. Carlin elkapta Hayward pillantását, és égnek emelte a tekintetét. Egyáltalán nem titkolta, mi a véleménye Millerről.

– Jól van, akkor maguk ketten legyenek párban – vetette oda Miller, és összegöngyölte a térképet. Hayward Carlinhoz fordult, aki odabólintott. – Üdvözlöm. – Hayward már látta, hogy téves volt az első benyomása, a rendőr egyáltalán nem túlsúlyos. Erős testalkatú volt, olyan, mint egy súlyemelő, és egy deka zsírfelesleg sem volt rajta. – Melyik körzetben volt az összevonás előtt? – A Penn pályaudvarnál. Haywardnak hívnak. – A szeme sarkából látta, hogy Miller arcán megvető kifejezés fut át. – Ez férfiaknak való feladat – mondta Miller Haywardra nézve. – Előfordulhat, hogy eldurvulnak a dolgok. Nem rójuk fel magának, ha… – Carlin őrmester mellettem lesz – vágott közbe Hayward –, ő kettőnk helyett is eléggé férfi – elismerően nézett végig Carlin izmain, aztán célzatos pillantást vetett Miller pocakjára. Néhány rendőr nevetni kezdett, Miller pedig összevonta a szemöldökét. – Majd találok maguknak valami feladatot hátul. – Rendőrök! – harsant fel hirtelen Horlocker hangja a megafonban. – Kevesebb, mint négy óránk van arra, hogy eltakarítsuk a hajléktalanokat a Central Park alatti részekről. Tartsák észben, hogy pontban éjfélkor közel egymillió köbméter vizet engedünk a víztározóból a csatornarendszerbe. A vizet pontosan fogják irányítani, de megeshet, hogy néhány elkószált hajléktalant elkap az ár. Úgyhogy elengedhetetlen, hogy rendesen végezzék a munkájukat, és mindenkit evakuáljanak a veszélyes zónából, még jóval az éjféli határidő előtt. Nem átmeneti evakuálás lesz, ezt a ritka alkalmat arra is felhasználjuk, hogy egyszer s mindenkorra megtisztítsuk ezeket a területeket a hajléktalanoktól. Mindenki tudja a feladatát, és minden osztag élére olyan vezetőt állítottunk, akit a szakértelme miatt választottunk ki. Nincs rá semmi ok, hogy miért ne lehetne végezni a feladattal már egy-két órával a határidő előtt. Gondoskodtunk róla, hogy éjszakára menhelyeken helyezzük el ezeket az embereket. Ha kell, ezt magyarázzák el nekik. A térképeken bejelölt kijáratoktól buszok fogják elszállítani őket manhattani és más hajléktalanszállókra. Nem számítunk ellenállásra, de ha mégis ilyesmivel találkoznak, tudják, mit kell tenniük. Horlocker körbehordozta a tekintetét az összegyűlt rendőrökön, majd ismét a szájához emelte a megafont.

– A kollégák az északi szekcióban szintén megkapták az utasításokat, és velünk egyszerre kezdik el az akciót. Szeretném, ha mindenki együtt maradna. Ne feledjék, hogy a föld alatt csak korlátozottan használhatók a rádió adó-vevők. Tudnak kommunikálni egymással és a vezetőjükkel, de a felszínnel a legjobb esetben is csak időnként lehet majd kapcsolatba lépni. Úgyhogy tartsák magukat a tervhez, tartsák be a határidőt, és végezzék el a munkájukat. Horlocker előrelépett. – Akkor rajta, emberek, kezdjünk neki! A rendőrtisztek felsorakoztak, Horlocker pedig elsétált előttük. Némelyeket bátorító szavak kíséretében hátba veregetett. Amikor elhaladt Hayward előtt, megállt és összevonta a szemöldökét. – Maga Hayward, igaz? D'Agosta barátnője. Még hogy a barátnője! – Együtt dolgozom D'Agostával – felelte Hayward hangosan. Horlocker bólintott. – Jól van, akkor tegye a dolgát. – Főkapitány úr, én azt hiszem, jobb lenne, ha… – kezdte Hayward, de Horlocker egyik segédje odarohant hozzá, és valamit hadarni kezdett arról, hogy tüntetést tartanak a Central Parknál, amely a vártnál nagyobb méreteket öltött, mire a főkapitány gyorsan távozott. Miller figyelmeztető pillantást vetett Haywardra. Miközben Horlocker a sleppje kíséretében távozott a metróállomásról, Masters felemelte a megafont. – Szakaszonként indulás! –harsogta. Miller féloldalas kis mosollyal a szakaszra nézett. – Oké, emberek, akkor kapjuk el azokat a vakondokat!

44. fejezet Waxie kapitány kilépett a Central Park-i rendőrőrs régi kőépületéből, és lihegve kocogott a ferde ösvényen, amely északi irányba vezetett, egy félhomályos, fákkal benőtt területre. Balján egy egyenruhás rendőr, jobbján pedig Stan Duffy, a városi vízművek hidraulikai mérnöke tartott vele. Duffy kicsit előreszaladt, és türelmetlenül nézett hátra. – Hé, egy kicsit lassabban – lihegte Waxie. – Nem maratoni futáson vagyunk.

– Nem szeretek ilyen későn a parkban mászkálni – felelte Duffy vékony, sípoló hangon. – Főleg most, mióta ezek a gyilkosságok történtek. Már fél órával ezelőtt meg kellett volna érkeznie az őrsre. – A Negyvenkettedik utcától északra áll a forgalom – mentegetőzött Waxie. – El sem hinné, mekkora a dugó. Minden annak a Wisher nevű nőszemélynek a hibája. Valami menetet tartanak, ami csak úgy a semmiből csődült össze. – Waxie megcsóválta a fejét. A menet lezárta a Central Park Westet és Southot, a sereghajtók még mindig csak az Ötödik sugárúton jártak, és ott is fennakadást okoztak. Ráadásul még engedélyük sem volt, és Mrs. Wisher nem jelentette be előre a tüntetést. Ha Waxie lett volna a főpolgármester, sittre vágja az egész társaságot. Jobbra felderengett a Bandshell, üresen és némán, minden négyzetcentimétere grafittivel telefirkálva. A rablók kedvenc tanyája ez a környék. Duffy idegesen nézett körbe, aztán továbbsietett. Befordultak a csónakázótónál, és az East Drive-on haladtak tovább. A távolból, a park sötét árnyékba burkolózó széléről Waxie kiabálást és éljenzést, dudálást és motorberregést hallott. Az órájára nézett: fél kilenc volt. A terv szerint háromnegyed kilenckor kell megkezdeni a víztározó leeresztését. Kicsit megszaporázta a lépteit. Épp csak hogy oda fognak érni. A Central Park-i víztározó mérőállomása egy régi kis kőépületben kapott helyet, amely ötszáz méterrel délebbre volt a víztározótól. Waxie már látta is a fák között az épületet. Piszkos ablaka egyetlen fénypontként világított a sötétben, az ajtó szemöldökfája fölé a mérőállomás nevének kezdőbetűi voltak bevésve. A kapitány sétatempóra lassított, Duffy pedig kinyitotta a súlyos fémajtót. Egy régi, kőfalú helyiség tárult eléjük, amelyben nem volt más, csak egy-két asztal térképekkel, és néhány porosodó, ott felejtett hidrometrikus műszer. Az egyik sarokban a többi géppel éles ellentétet képező, modern számítógép állt, több monitorral, nyomtatóval és egyéb furcsa berendezésekkel együtt. Miután beléptek, Duffy gondosan becsukta és kulcsra zárta az ajtót, aztán odament a számítógéphez. – Soha nem csináltam még ilyet – mondta idegesen. Benyúlt az egyik íróasztal alá, és előhúzott egy vaskos kézikönyvet, amely legalább hat-hét kilót nyomhatott. – Ne hagyjon szarban minket – mondta Waxie.

Duffy rávillantotta sárga szemét. Egy pillanatig úgy tűnt, válaszol valamit, de aztán csak pár percig lapozgatta a könyvet, majd a számítógép billentyűzetéhez fordult, és gépelni kezdett. Egy parancssor jelent meg az egyik nagyobb monitoron. – Hogy működik ez az izé? – kérdezte Waxie, egyik lábáról a másikra álldogálva. A helyiség nyirkos levegőjétől máris kezdtek megfájdulni az ízületei. – Meglehetősen egyszerű – felelte Duffy. – A Catskills-hegységből lefolyó vizet a gravitáció a Central Park-i tározóba vezeti. Lehet, hogy a víztározó nagynak tűnik, de valójában ez a vízmennyiség csak három napra lenne elegendő Manhattannek. Nem több, mint egy póttartály, amit arra használnak, hogy kiegyensúlyozzák vele a vízfelhasználás ingadozásait. Duffy tovább kopogott a billentyűkön. – Ezt az ellenőrző rendszert arra programozták, hogy előre kiszámítsa a várható emelkedést és csökkenést, és ennek megfelelően szabályozza a tározóból kifolyó víz mennyiségét. Egészen a százötven kilométernyire lévő Storm King Mountainig nyitni és csukni lehet innen a zsilipeket. A program elemzi az elmúlt húsz év vízfelhasználását, figyelembe veszi a legfrissebb időjárás-előrejelzéseket, és ennek alapján felbecsüli, mekkora lesz a várható vízigény. Duffy kezdte biztonságban érezni magát a zárt szobában, és egyre jobban belemelegedett a témába: – időnként persze vannak eltérések az előzetes becslésektől. Ha az igény kisebb, mint amire számítottak, és túl sok víz ömlik a tározóba, akkor a számítógép kinyitja a főzsilipet, és a felesleget kiengedi az esővíz- és szennyvízelvezető csatornákba. Ha váratlanul megnő a fogyasztás, a főzsilipet lezárják, és több, távolabbi zsilipet is kinyitnak, hogy több víz áramoljon a tározóba. – Tényleg? – Waxie érdeklődése már a második mondat után lelohadt. – Most átkapcsolok kézi vezérlésre, ami azt jelenti, hogy egyszerre kinyitom a távolabbi zsilipkapukat és a főzsilipet is. A víz be fog áradni a tározóba, aztán azonnal továbbfolyik a csatornarendszerbe. Egyszerű és elegáns megoldás. Nincs más dolgom, mint beprogramozni a rendszert, hogy engedjen ki egymillió köbméternyi vizet éjfélkor, majd pedig álljon vissza az automatikus szabályozásra. – Szóval a víztározó teljesen ki fog ürülni? – kérdezte Waxie.

Duffy lelkesen elmosolyodott. – Dehogy, kapitány úr, nem akarunk vészhelyzetet létrehozni. Higgye el nekem, végre tudjuk hajtani a dolgot úgy, hogy csak minimális hatással legyen a város vízellátására. Nem hiszem, hogy három méternél többel fog csökkeni a tározó vízszintje. Hihetetlen ez a rendszer! Nehéz elhinni, hogy több mint száz éve tervezték, és a mérnökök már a mai igényeket is előre látták. – A mosolya elhalványult, és hozzátette: – Azóta sem alkottak ilyen nagyszabásút. Biztos benne, hogy tényleg ezt akarják? Az összes zsilip egyszerre fog kinyílni… Csak azt akarom mondani, hogy elsöprő erejű áradat lesz. – Hallotta, mit mondott a főkapitány – mondta Waxie, és megdörzsölte krumpliorrát. – Csak gondoskodjon róla, hogy minden jól menjen. – Jól fog menni, ne aggódjon – felelte Duffy. Waxie a férfi vállára tette a kezét. – De még mennyire hogy jól fog menni – mondta. – Mert ha nem, akkor rövidesen az Alsó-Hudson menti szennyvíztisztító-telep zsilipkezelői posztján fogja találni magát. Duffy idegesen felkacagott. – Ugyan már, kapitány úr – mondta újból. – Semmi szükség fenyegetőzésre. – Folytatta a gépelést, miközben Waxie fel-alá járkált a szobában. A rendőr, aki elkísérte őket, komolyan állt az ajtóban, és közönyösen figyelt. – Mennyi időbe telik, amíg lefolyik a víz? – kérdezte egy idő után Waxie. – Úgy nyolc percbe. Waxie felmordult. – Nyolc perc, hogy lefolyjon egymillió köbméternyi víz? – Ha jól tudom, azt akarják, hogy a lehető leggyorsabban zúduljon le a víz, és megtöltse a legmélyebben lévő alagutakat a Central Park alatt, nem igaz? Waxie bólintott. – A nyolc perc arra vonatkozik, ha az áramlás ereje százszázalékos. Persze ahhoz majdnem három óra kell, hogy a hidraulikus berendezéseket a kellő pozícióba állítsuk. Aztán már csak leengedjük a tározóban lévő vizet, és ugyanakkor az északról bejövő vezetékeken át újabb vizet engedünk bele. Ez megakadályozza, hogy jelentősen csökkenjen a tározó vízszintje. Persze ügyesen kell végrehajtani, mert ha a bejövő vízmennyiség

nagyobb, mint amit leengedünk… nos, akkor árvíz lehet a Central Parkban. – Nagyon remélem, hogy érti a dolgát. Azt akarom, hogy a határidőre meglegyen minden, ne legyen semmi késlekedés, és ne csússzon be semmi gikszer. A billentyűkopogás lelassult. – Ne aggodalmaskodjon már annyit – mondta Duffy, és megállt az ujja a levegőben egy billentyű fölött. – Nem lesz késlekedés. Csak ne gondolják meg magukat közben, mert ha most lenyomom ezt a billentyűt, akkor átveszi az irányítást a hidraulika, és már nem tudom leállítani. Tudja, ez úgy működik, hogy… – Nyomja már le azt a nyavalyás billentyűt! – vágott közbe türelmetlenül Waxie. Duffy drámai mozdulattal lenyomta a billentyűt, aztán Waxiehez fordult. – Megvan – jelentette be. – Most már csak egy csoda állíthatja meg a vízözönt. És ha nem tudná, New Yorkban nem történnek csodák.

45. fejezet D'Agosta szemügyre vette a fém- és gumidarabkákat. Megfogta az egyiket, aztán undorral visszaejtette az asztalra. – Soha nem láttam még ilyen vackokat. Nem lehet, hogy csak véletlenül hagyták ott? – Biztosíthatom, Vincent, hogy gondosan elrendezték őket az oltáron, mintha valamiféle áldozat vagy felajánlás lenne – mondta Pendergast. Csönd lett, miközben nyugtalanul fel-alá járkált a laborban. – És van még valami, amit nem értek. Végül is Kawakita termesztette a növényt akváriumokban. Ugyan miért ölték volna meg, és miért égették volna fel a laborját? Miért pusztították volna el a drog egyetlen forrását? Egy kábítószerfüggő semmitől sem retteg jobban, mint hogy elveszíti az anyag utánpótlását. Márpedig azt a labort szándékosan gyújtották fel. Azt mondta, égésgyorsító nyomait találták a hamuban. – Lehetséges, hogy valahol máshol is termesztették a növényt – mondta D'Agosta, és szórakozottan megtapogatta a zakója mellzsebét. – Gyújtson csak rá nyugodtan – mondta Margo. – Tényleg? – nézett rá kérdőn D'Agosta.

Margo elmosolyodott, és bólintott. – Csak most kivételesen. De nehogy elmondja az igazgatónak. D'Agosta arca felragyogott. – A mi titkunk marad. – Elővette a szivart, egy ceruzát döfött a végébe, aztán az ablakhoz ment, és szélesre tárta. Rágyújtott, és elégedetten pöfékelt kis füstfelhőket a Central Park fái fölé. Bárcsak nekem is lenne valami káros szenvedélyem, amit legalább fele ennyire élveznék – gondolta Margo, miközben a hadnagyot figyelte. – Én is fontolóra vettem annak a lehetőségét, hogy máshonnan is hozzájuthattak a szerhez – mondta Pendergast –, és jól nyitva tartottam a szememet, hogy nem találok-e odalent egy termelőhelyet, de nyomát sem láttam ilyesminek. Egy ilyen farmhoz állóvíz kell és friss levegő. El se tudom képzelni, hol tudnák elrejteni a föld alatt. D'Agosta az ablakpárkányra könyökölve újabb kékes füstfelhőt eregetett. – Nézzék ezt a tömeget – biccentett dél felé. – Horlocker kissé ideges lesz, ha meglátja. Margo az ablakhoz ment, és végignézett a Central Park zöld szőnyegén, amely titokzatos árnyékba burkolózott a lemenő nap rózsaszínes fényében. Jobbról, a Central Park South felől hallotta az autók tülkölését. Az embertömeg a Grand Army Plaza felé vonult lassú hömpölygéssel, mintha melasz folyna végig az úton. – Ez aztán a menet – jegyezte meg. – Az bizony – bólintott D'Agosta. – És mind szavazni fognak. – Remélem, dr. Frock kocsija nem akadt el a dugóban – mormolta Margo. – Utálja a tömeget. A tekintete továbbsiklott észak felé, a Sheep Meadow és a Bethesda szökőkút felé, majd az ovális víztározó nyugodt tükrére. Éjfélkor majdnem egymillió köbméternyi víz halálos áradata önti el Manhattan alagútjait. Hirtelen szinte megsajnálta a Ráncosbőrűeket. De aztán a vérfoltos egérketrecek jutottak az eszébe, és a hirtelen megvadult B. meresgerii. Ez a drog halálos – ezerszeresére fokozza a természetes agresszivitást, amelyet az evolúció minden lénybe belekódolt. És Kawakita, aki maga is megfertőződött, visszafordíthatatlannak nevezte a folyamatot. – Örülök, hogy idefent lehetek, és nem ott lent – jegyezte meg D'Agosta, és elgondolkozva pöfékelt tovább.

Margo bólintott. A szeme sarkából látta, hogy Pendergast továbbra is fel-alá járkál, felvesz egy-egy tárgyat, majd megint leteszi. Mire a nap fölkel a Park fölött – gondolta Margo –, a víztározóban egymillió köbméter vízzel lesz kevesebb. Tekintete megpihent a víz tükrén, amely visszaverte a naplemente narancssárga, vörös és enyhén zöldes fényeit. Gyönyörű látvány volt, csendes nyugalma éles ellentétben állt a húsz sarokkal délebbre zajló tömeg nyüzsgésével és a hangos dudálással. Margo hirtelen összevonta a szemöldökét. Soha nem láttam még zöldes fényeket naplementekor – gondolta csodálkozva. A szemét erőltetve fürkészte a vízfelületet, amely egyre inkább sötétbe burkolózott. A kihunyóban lévő fénysugarakban látta, hogy tompa zöld foltok pettyezik a víz felszínét. Szörnyű gondolat hasított belé. Állóvíz és friss levegő… Ez lehetetlen, gondolta. Valaki biztosan észrevette volna. Vagy mégsem…? Elfordult az ablaktól, és Pendergastra pillantott. Az ügynök elkapta a tekintetét, és megtorpant. – Mi az, Margo? – kérdezte felvont szemöldökkel. Margo nem válaszolt. Pendergast követte a tekintetét a víztározó felé, és egy pillanatig dermedten bámulta. Amikor megint a lányra nézett, Margo látta a szemében a felismerést. – Azt hiszem, jobb lesz, ha odamegyünk és megnézzük – mondta Pendergast. A Central Park-i víztározót magas drótkerítés választja el a partján körbevezető futópályától. D'Agosta megragadta a kerítés alját, teljes erejéből megrázta, és kitépte a földből. Pendergast és a hadnagy megálltak a háta mögött, Margo pedig gyorsan átbújt a lyukon, és lemászott a kavicsos szervizúton a víz széléig. Aztán belegázolt a vízbe, a furcsa alakú vízililiom-levelekig, amelyek ijesztően ismerősek voltak a számára. Letépte a legközelebbit, és magasba tartotta. A víz csöpögött a gumós gyökerekről. – Liliceae mbwunensis – mondta. – így akarta Kawakita megoldani a termesztés problémáját. Az akváriumok korlátozott méretűek. Tehát nemcsak továbbfejlesztette a drogot, hanem hibridkísérleteket is végzett a növényen, hogy mérsékelt éghajlaton is meg tudjon élni. – Tessék, megvan a másik forrás – mondta D'Agosta, még mindig a szivarját pöfékelve.

Pendergast is belegázolt a vízbe Margo után. Kitépett néhány növényt, és megvizsgálta őket az alkonyi fényben. A kocogók közül néhányan megtorpantak a kerítés mellett, és döbbenten bámulták a különös látványt: egy fiatal nő fehér köpenyben, egy kissé túlsúlyos férfi a szájában parázsló végű szivarral, és egy magas, meglepően világosszőke hajú férfi drága, jól szabott fekete öltönyben, amint a mellükig érő vízben álldogálnak a manhattani víztározóban. Pendergast a magasba emelt egy növényt, amelynek száráról egy nagy, sötétbarna, kettényílt terméshüvely lógott le. – Nemsokára elhullajtják a magvaikat – mondta halkan. – Ha leeresztik a víztározót, az azt jelenti, hogy a növényt és halálos tartalmát is belezúdítják a Hudsonba, onnan pedig az óceánba kerül. Csönd lett, amit csak a távolból ideszűrődő dudakórus zavart meg. – Viszont ez a növény nem él meg sós vízben – folytatta Pendergast. – Vagy igen, dr. Green? – Nem, persze hogy nem. A sótartalom… – Hirtelen szörnyű balsejtelem lett úrrá Margón. – Jézusom… Milyen ostoba is voltam! Pendergast felvont szemöldökkel nézett rá. – A sótartalom – ismételte meg Margo. – Attól tartok, nem értem – mondta Pendergast. – Az egyetlen egysejtű állatka, amelyre hatással volt a drog, az a B. meresgerii – folytatta Margo. – Egyetlen különbség van e között és az összes többi vizsgált egysejtű között: a B. meresgerii táptalaja sós volt, mert ez volt az egyetlen tengeri organizmus. Sós vízben él. – És? – kérdezte D'Agosta. – Ez a leggyakoribb módja annak, hogy aktiváljunk egy vírust. Csak hozzáadunk egy kis mennyiségű sóoldatot a kultúrához. A víztározó hideg, friss vizében a vírus szunnyadó állapotban marad, de ha a magvakat sós víz éri, az aktiválni fogja a vírust, és így a drog bejut az ökoszisztémába. – Dagálykor az óceán egészen Manhattanig felnyomul a Hudsonon – mondta Pendergast. Margo eldobta a növényt, és hátrább lépett. – Láttuk, hogy mit tett a drog a mikroszkopikus lényekkel. Ha bekerül az óceánba, csak a jó ég tudja, mi lesz az eredménye. Lehet, hogy az egész tengeri ökológiai rendszert tönkreteszi. Márpedig az egész tápláléklánc az óceánoktól függ. – Várjunk csak – szólt közbe D'Agosta. – Azért az óceán elég hatalmas hely.

– Az óceán szállítja számos szárazföldi és édesvízi növény magvait – mondta Margo. – Ki tudja, hogy a vírus milyen növényeket és állatokat fog megfertőzni? Az már mindegy, hogy a növény az óceánban kezd szaporodni, vagy a magvak kikerülnek a folyótorkolatokba és mocsarakba. Pendergast kigázolt a vízből, a vállára dobta a növény egyik példányát, amelynek gumós, göcsörtös gyökérzete sötét vízfoltot hagyott a zakója vállán. – Három óránk van – szólt hátra a többieknek.

Harmadik rész A KOPONYAKUNYHÓ „Sokatmondó lehet, ha úgy vizsgáljuk a föld alatti New York-i társadalom rétegeit, mint egy geológia keresztmetszetet, vagy mint egy, a zsákmánytól a ragadozóig vezető táplálékláncot. A hierarchia csúcsán azok állnak, akik a föld alatti és a felszíni világ közötti félhomályos területen élnek, feljárnak az ingyenkonyhákra, a segélyirodákba, vagy akár napközben még dolgoznak is, és csak éjszakára térnek vissza az alagutakba. Ezután következnek a régóta odalent élő, vagy patologikus hajléktalanok, akik egyszerűen jobban kedvelik a föld alatti világ meleg, sötét mocskát, mint a napfényes és gyakran hideg, piszkos utcákat. Alattuk élnek a kábítószeresek és a bűnözők, akik a metró- és vasúti alagutakat használják menedékhelynek vagy rejtekhelynek. A keresztmetszet legalsó rétegét azok a társadalmilag diszfunkcionális elemek alkotják, akik számára a normális föld feletti élet túlságosan bonyolult vagy fájdalmas; ők kerülik a hajléktalanszállókat, és a legsötétebb helyekre menekülnek. Ezeken kívül persze vannak még más, nehezebben kategorizálható csoportok, amelyek a fő rétegek határain húzzák meg magukat: gyilkosok, bűnözők, látomásokkal küszködők, elmebetegek. Ez utóbbiak egyre nagyobb arányban jelennek meg a hajléktalanok között, nagyrészt annak betudhatóan, hogy az utóbbi években váratlanul több állami elmegyógyintézetet is bezártak. Minden emberi lényben megvan az hajlam, hogy közösségekbe szerveződjön az önvédelem és a társadalmi interakció érdekében. A

hajléktalanok – még a legmélyebben élő, a társadalomtól leginkább elidegenedett, úgynevezett »vakondok« – sem kivételek ez alól. Még akik azt választották, hogy örök sötétségben éljenek a föld alatt, azok is kialakítják saját társadalmukat és közösségeiket. Persze a »társadalom« szó félrevezető, ha a föld alatti népességről beszélünk. A társadalom a rendről és a szabályozottságról szól; a föld alatti élet viszont per definitionem szervezetlen és entrópikus. A csoportok, szövetségek, közösségek összejönnek, majd szétválnak, olyan változékonyak, mint a higany. Egy olyan helyen, ahol az élet rövid és gyakran brutális, és soha nincs természetes fény, a legkisebb fuvallat is elég, hogy elsöpörje a civilizált társadalom finomkodását és külsőségeit.” L. Hayward: Kasztok és társadalom Manhattan alatt (előkészületben)

46. fejezet Hayward végignézett az elhagyatott metróalagúton. A zseblámpák fénysugarai ide-oda villództak az alacsony mennyezet és a nyirkos kőfalak között. A plexi védőpajzs súlyosan nyomta a vállát. A jobbján folyamatosan érezte Carlin éber, megnyugtató jelenlétét a sötétben. Úgy tűnt, érti a dolgát. Tisztában volt vele, hogy a legnagyobb hiba, amit az ember idelent elkövethet, az az, ha túlságosan is elbízza magát. A vakondok azt akarják, hogy békén hagyják őket, és egy rendőr látványa mellett csak egy dolog bőszíti fel őket jobban: sok rendőr, akik ki akarják űzni őket a rejtekhelyükről. A csapat elejéről, ahol Miller haladt, nevetgélés és beszélgetés hallatszott. Az ötös osztag már két csoport hajléktalant felküldött a felsőbb szintekről, akik rémülten menekültek a felszínre a harmincvalahány fős, falanxba tömörült rendőrcsapat elől. A rendőrök most mind el voltak telve maguktól. Hayward megcsóválta a fejét. Még nem találkoztak igazi, kemény föld alatt lakókkal, amit nagyon furcsának talált. Sokkal több hajléktalannak kellett volna lennie a Columbus Circle alatti alagutakban. Hayward több parázsló tábortüzet is látott, amelyeket nemrégiben hagyhattak el. Vagyis a vakondok elbújtak valahol – ami nem is csoda, amekkora zajt csaptak a rendőrök.

Az osztag tovább hatolt előre az alagútban. Időnként megálltak, és Miller utasított egy-egy kisebb különítményt, hogy derítsenek fel egy alkóvot vagy oldalalagutat. Hayward látta, hogy a felderítők üres kézzel térnek vissza a sötétből, az oldalukhoz szorítva a védőpajzsot a földet borító szemetet rugdosták. Habár már mélyebben jártak, mint általában a járőrök szoktak, még mindig olyan volt a hangulat, mintha egy kiránduláson lennének, és senki sem panaszkodott. Várjátok csak, majd meglátjátok, milyen lesz, ha már nehezebben veszitek a levegőt, gondolta Hayward. A vasúti leágazás alagútja hirtelen véget ért, és a szakasz libasorban tudott csak továbbhaladni. Egy keskeny fémlépcsőn jutottak le a következő szintre. Senki sem tudta, merre lehet megtalálni Mephistót, és mekkora lehet a 666-os út menti közösség, amely az akció fő célpontja volt, de úgy tűnt, senkit nem is aggaszt a dolog. – Ki fog bújni az odújából – jelentette ki Miller. – Ha mi nem találjuk meg, a könnygáz majd tesz róla. Ahogy követte a lökdösődő, zajongó osztagot, Haywardnak olyan kellemetlen érzése volt, mintha meleg, bűzös vízben gázolna. A lépcső egy félig befejezett alagútba vitt le. Ősrégi, fából készült vízvezetékek húzódtak a durván faragott kőfalakon, amelyeken kicsapódott a pára. A nevetgélés lassan suttogássá és mormolássá halkult. – Figyeljenek, hova lépnek – figyelmeztette Hayward a többieket, és lefelé irányította a zseblámpája fényét. Az alagút talaja tele volt keskeny átmérőjű fúrólyukakkal. – Nem szívesen botlanék el bennük – mondta Carlin, akinek busa feje még nagyobbnak tűnt a védősisakban. Belerúgott egy kavicsot a legközelebbi lyukba, aztán hallgatózott, míg végül halk koppanás visszhangzott odalentről. – Legalább harminc métert zuhant – állapította meg. – A kongásból ítélve egy üreg lehet alattunk. – Ezt nézze – mondta halkan Hayward, és a korhadó favezetékekre világított a zseblámpájával. – Legalább százévesek – mondta Carlin. – Szerintem… Hayward hirtelen figyelmeztetően fogta meg a férfi karját. Az alagút sötétjében halk kopogás hangzott fel. A szakasz elejéről suttogás szűrődött hátra. Miközben Hayward hegyezte a fülét, a kopogtatás egyre gyorsabb lett, aztán lelassult, mintha valami titkos belső ritmus irányítaná. – Ki van ott? – kiáltotta el magát Miller.

A halk kopogtatáshoz újabb, erősebb kopogás csatlakozott, majd egy újabb, míg végül már az egész alagutat betöltötte a pokoli szimfónia. – Ez meg mi a fene? – morogta Miller. Előhúzta a pisztolyát, és előrevilágított a zseblámpája fénysugarával. – Rendőrség! – kiáltotta el magát. – Azonnal jöjjenek elő! A kopogtatás tovább visszhangzott, de senki sem lépett elő a fénysugárba. – Jones és McMahon, menjenek előbbre az embereikkel száz métert – adta ki az utasítást Miller. – Stanislaw, Fredericks, maguk ellenőrizzék, mi a helyzet hátul. Hayward várt, míg a rendőrök eltűntek a sötétségben, hogy aztán pár perccel később minden eredmény nélkül térjenek vissza. – Ne mondják, hogy nem találtak semmit! – kiabálta Miller, miután a rendőrök csak a vállukat vonogatták. – Valahonnan csak jön ez a zaj! A kopogtatás közben elhalkult, és alig kivehető zajjá tompult. Hayward előbbre lépett. – A vakondok kopogtatják a csöveket. Miller összevonta a szemöldökét. – Fogja be a száját, Hayward. Hayward azonban látta, hogy a többiek figyelmét sikerült felkeltenie. – Így kommunikálnak egymással – szólt közbe szelíden Carlin. Miller odafordult, de a sötétben nem lehetett olvasni az arcán. – Tudják, hogy itt vagyunk – mondta Hayward. – Gondolom, figyelmeztetik a közelben élő közösségeket. Üzennek, hogy támadás készül. – Na persze – mondta Miller. – Maga olvas a gondolataikban? – És maga ismeri a morzejeleket? – kérdezett vissza Hayward. Miller bizonytalanul elhallgatott, aztán hangosan felnevetett. – Hayward szerint nyugtalankodnak a bennszülöttek. – A rendőrök röviden, nem túl lelkesen nevettek vele. A kopogtatás közben tovább folytatódott. – Na és most mit mondanak? – érdeklődött szarkasztikusan Miller. Hayward hallgatózott. – Mozgósítanak. Hosszú csönd lett, aztán Miller hangosan megszólalt: – Micsoda marhaság! – Az osztaghoz fordult: – Indulunk tovább! Épp elég időt elpocsékoltunk. Hayward már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, amikor egy halk puffanást hallottak a közelben. Az első sorban álló rendőrök

közül az egyik hátratántorodott, hangosan felnyögött, és elejtette a pajzsát. Egy nagy kődarab pattant éppen Hayward lába elé. – Alakzatba! – csattant fel Miller. – Pajzsokat fel! Egy tucatnyi zseblámpa fénye söpört körbe a sötétségben, behatoltak minden üregbe és végigsiklottak a mennyezeten. Carlin odament a megsérült rendőrhöz. – Jól van? – kérdezte. A McMahon nevű rendőr zihálva bólintott. – Az a rohadék pont gyomron talált, de a mellény felfogta az ütés nagy részét. – Jöjjenek elő! – kiabálta Miller. Két újabb kődarab repült ki a sötétségből, úgy cikáztak át a zseblámpák fénysugarán, mint a denevérek. Az egyik az alagút poros padlójára puffant, a másik Miller pajzsát találta el. Hatalmas dörrenés hallatszott. A hadnagy elsütötte a pisztolyát, a gumilövedékek lepattantak a durván faragott mennyezetről. Hayward hallgatózott, miközben a dörrenés végigvisszhangzott az alagutakon, míg végül elhalt, és ismét csönd lett. A rendőrök idegesen, egyik lábukról a másikra álldogálva nézegettek körbe. Egy ilyen méretű razziát egyáltalán nem így kellene intézni – gondolta Hayward. – Hol a pokolban vannak ezek? – kérdezte Miller választ nem is várva. Hayward vett egy nagy levegőt, és közelebb lépett. – Hadnagy, jobb lesz, ha most azonnal indulunk. Váratlanul egész zápor zúdult rájuk üvegek, kövek, göröngyök repültek ki a sötétségből. A rendőrök behúzódtak a pajzsuk mögé, hogy védjék az arcukat. – A rohadt életbe! – kiáltott fel valaki. – Azok a szemetek szarral dobálnak! – Szedjék össze magukat, emberek! – kiáltotta Miller. – Sorakozó! Ahogy Hayward megfordult, hogy megkeresse Carlint, meghallotta, hogy a közelben egy hang döbbenten azt suttogja: – Te jóságos atyaúristen… Hayward megpördült, és a térde elgyengült a látványtól: a hátuk mögül rongyos, mocskos hajléktalanok egész hadserege özönlött ki a sötét alagútból. Úgy tűnt, jól szervezett támadást indítottak. A zseblámpák halvány fényében lehetetlen lett volna megállapítani, hányan vannak, de Hayward úgy becsülte, több százan is lehetnek. Feldühödve üvöltöttek, és vasrudakkal hadonásztak.

– Vissza! – kiáltotta Miller, és a tömegbe célzott. – Hátra, és tüzeljenek! Egy sor lövés dörrent, amelyek hihetetlenül hangosnak hatottak a szűk alagút falai között. Hayward hallotta, ahogy a gumilövedékek húst érnek: a hajléktalanok első soraiból többen is a fájdalomtól üvöltve, rongyaikat tépve estek a földre. Azt hitték, valódi golyó találta el őket. – Kapjuk el a disznókat! – kiáltott fel egy magas, mocskos férfi, akinek csimbókokban lógó, őszes haja volt. A hajléktalanok csapata újból előrelódult. Hayward látta, hogy Miller hátrább húzódik az összezavarodott rendőrök közé, és egymásnak ellentmondó parancsokat osztogat. Újabb lövések dörrentek. A zseblámpák fénye vadul cikázott a falakon és a mennyezeten, s így nem lehetett igazán rendesen célozni. A hajléktalanok egyre hangosabban ordítoztak. Hayward libabőrös lett a vad csatakiáltásoktól. – A francba… – motyogta. Az ugráló zseblámpák fényében ki tudta venni, hogy a csőcselék előrenyomul, és megütközik a falanxba tömörült rendőrökkel. – A másik oldalról! – harsant fel egy rendőr hangja. – A másik oldalról is jönnek! Üvegcsörömpölés hallatszott, aztán sötét lett, csak néha villant fel egy-egy fegyver torkolattüze, ahogy a rendőrök újabb gumilövedékeket lőttek ki. Furcsa sikolyok és kiáltások harsantak. Hayward csak állt a káoszban, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A sötétben elveszítette a tájékozódóképességét. Hirtelen érezte, hogy egy mocskos kar érinti meg a hátát. Azonnal elmúlt a bénultsága: eldobta a pajzsát, egész súlyával előredőlt, egy dobással átvetette a vállán a támadót, aztán jól a gyomrába taposott bakancsos lábával. A lövések dörrenései mellett és a nagy ordibálásban is hallotta, ahogy a férfi felüvölt a fájdalomtól. Egy újabb alak bukkant elő a sötétből, hogy rávesse magát, mire a nő ösztönösen azonnal védekező pozíciót vett fel: a testsúlyát a hátsó lábára helyezte, a súlypontját jó alacsonyra, a bal karját egyenesen az arca elé tartotta. A karjával tett egy félrevezető mozdulatot, aztán egy jó nagy rúgással leterítette az ellenfelét. – Ez szép volt – szólalt meg mellette hirtelen Carlin elismerően. Közben teljes lett a sötétség. Ha nem sikerül gyorsan világosságot gyújtani, végük van. Hayward gyorsan tapogatózni kezdett az övén, talált egy vészjelző rakétát, és meghúzta a madzagját. Hirtelen az

egész alagutat kísérteties, narancssárga fény világította meg. Hayward döbbenten nézett körbe a verekedő tömegen. Mindkét oldalról rengeteg hajléktalan kerítette be őket. Egy pukkanás hallatszott mellette, és újabb fény villant fel – legalább Carlinnak volt annyi lélekjelenléte, hogy kövesse a példáját. Hayward magasba tartotta a jelzőrakétát, próbálta áttekinteni a kavarodást, és kitalálni, hogyan lehetne megszervezni az embereket. Millert sehol sem látta. Felemelte a pajzsát, előhúzta a gumibotját, és tett néhány óvatos lépést előre. Két hajléktalan is rátámadt, de néhány ügyesen kiosztott gumibotütéssel sikerült elriasztania őket. Carlin ott haladt mellette, állandóan érezte hatalmas, félelmetes jelenlétét a sötétben. Ő is pajzzsal és gumibottal védekezett. Hayward jól tudta, hogy a legtöbb föld alatt élő hajléktalan alultáplált és legyengült a kábítószerektől. Bár a jelzőrakéták fénye átmenetileg véget vetett a hajléktalanok előnyére szolgáló sötétségnek, továbbra is túlerőben voltak. Közben több rendőr is megjelent mellettük, és a pajzsukat maguk elé emelve felsorakoztak az alagút egyik fala mentén. Hayward látta, hogy a hátuk mögül rájuk törő, aránylag kis számú hajléktalancsapat csatlakozik a fő csapathoz. A rendőrök újból összegyűltek a tömeg túlsó oldalán. A hajléktalanok üvöltözve, köveket hajigálva kezdtek visszafelé húzódni a lépcső irányába. Nem lehetett másképp kijutniuk, csak ha elnyomulnak a hajléktalanok csoportja mellett, és közben őket is feljebb terelik egy szinttel. – Utánam! – kiáltotta el magát Hayward. – Szorítsuk őket a kijárat felé! A hajléktalancsapat jobbszárnya felé vezette a rendőröket. Futás közben a fejét kapkodva próbálta kikerülni a feléje repülő köveket és üres üvegeket. A hajléktalanok visszavonultak az alagútba. Hayward a fejük fölé lőtt, és próbálta szétoszlatni őket. A kőzápor lassan enyhült. A kiabálás és a káromkodás tovább folytatódott, de úgy tűnt, kezdik elveszíteni a bátorságukat. Hayward megkönnyebbülten látta, hogy egyre ziláltabb sorokban vonulnak vissza. Megállt egy percre, hogy kicsit kifújja magát, és felmérje a helyzetet. Két rendőr feküdt az alagút mocskos padlóján, az egyik a fejét szorongatta, a másik eszméletlennek tűnt. – Carlin! – kiáltotta Hayward, és a sebesültek felé intett a fejével.

Hirtelen hangos kavarodás tört ki a visszavonulóban lévő hajléktalanok között. Hayward magasba tartotta a jelzőrakétát, és a nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, mi történt. Meglátta, hogy Millert körbevette egy nagyobb csapat. Az első támadásnál nyilván bemenekült az alagútba, és a hajléktalanok második hulláma elkapta. Hayward kis pukkanást hallott, majd egy füstfelhő szállt fel, sápadtzöldesen derengve a jelzőrakéta pislákoló fényében. Miller pánikba eshetett, és felhasználta a könnygázgránátot. Jézusom, még csak ez hiányzott, gondolta Hayward. – Maszkokat fel! – kiáltotta el magát hangosan. A könnygáz lassú, lusta hullámokban hömpölygött feléjük, és mérgező szőnyegként terült szét a földön. Hayward a maszkja után tapogatózott, és gyorsan feltette. Miller kibotorkált a gázfelhőből. Úgy festett a maszkban, mint egy űrlény. – Gázt nekik! – szólalt meg tompa hangja. – Ne! – tiltakozott Hayward. – Ne itt! Van két sebesültünk! Előbbre lépett, miközben Miller, aki tudomást sem vett róla, lekapta a könnygázspray-t egy ott álló rendőr derékszíjáról, és a tömeg felé fújt vele. Hayward látta, hogy egy-két pánikba esett rendőr is követi a példáját. Aztán halk pukkanások hallatszottak, ahogy egyre több könnygázgránátot használtak fel, és a hajléktalanok csapatát beburkolta a kavargó gázfelhő. Hayward hallotta, hogy Miller utasítást ad, hogy dobják le a könnygázgránátokat az alagút talajába fúrt lyukakon át az alsóbb szintekre. – Kifüstöljük a rohadékokat! – kiáltotta a hadnagy. – Ha odalent is bujkálnak még, ezzel kiűzzük őket. Carlin felnézett a földön fekvő rendőr mellől. – Hagyják abba, a rohadt életbe! – ordította. A gázfelhő lassan emelkedett, és szétterjedt az egész alagútban. A rendőrök már térdeltek is le, és dobálták le a gránátokat a lyukakba. Hayward látta, hogy a hajléktalanok felfelé nyomulnak a lépcsőn, próbálnak menekülni a könnygáz elől. – Elég volt! – kiabálta éles, magas hangon Miller. – Ki kell jutnunk innen! – A legtöbb rendőrnek nem is kellett több biztatás, azonnal indultak felfelé, és eltűntek a gázfelhőben. Hayward visszatolakodott Carlin mellé, aki McMahonnal együtt a földön fekvő rendőr fölé hajolt. A másik sebesült már felült, a

gyomrára szorította a kezét és öklendezett. A gázfelhő egyre közelebb kúszott. – Állítsuk fel őket – mondta Hayward. – Nem adhatunk maszkot erre az emberre, amíg öklendezik. – A másik rendőr lassan feltápászkodott, a fejét fogva támolygott. Hayward odébb kísérte, míg Carlin és McMahon elcipelték az eszméletlen rendőrt egy biztonságosabb helyre. – Ébresztő, haver! – Carlin megpaskolgatta az arcát, aztán közelebb hajolt, és megvizsgálta a csúnya sebet a férfi homlokán. A kavargó, zöld gázfelhő egyre közelebb ért. A férfi szeme felpattant. – Jól van? – A francba… – motyogta a férfi, és megpróbált felülni. – Tiszta a feje? – kérdezte Carlin – Hogy hívják? – Beal – jött a fojtott válasz. A könnygázfelhő már majdnem elérte őket. Carlin levette a maszkot a férfi derékszíjáról. – Akkor ezt most vegye fel, rendben? A rendőr gépiesen bólintott. Carlin felcsatolta a maszkot, elfordította rajta a szelepet, aztán óvatosan talpra támogatta a férfit. – Nem tudok járni – motyogta Beal a maszkon keresztül. – Támaszkodjon ránk – biztatta McMahon. – Majd mi kivisszük. – A gázfelhő beburkolta őket. A zöld ködöt megvilágították a jelzőrakéták utolsó felvillanásai. Félig vonszolva a férfit lassan haladtak előre, míg oda nem értek Haywardhoz, aki épp a másik sebesültre tette fel a maszkot. – Gyerünk – mondta aztán. Óvatosan hatoltak át a gázfelhőn. Körülöttük már üres volt az alagút, a hajléktalanok elmenekültek a könnygáz elől, Miller és az emberei pedig utánuk nyomultak. Hayward kipróbálta, hogy működik-e a rádió adó-vevője, de csak hangos elektrosztatikus sziszegést sikerült előcsalni belőle. A távolból hallották a leghátra maradottak köhögését és káromkodását, akik megpróbáltak elbújni a kisebb mellékalagutak labirintusában. Hayward már látta a lépcsőt. A légáramlat lassan szétterjesztette a gázt az alagútban, majd felfelé szállt a következő szintre, épp a menekülési útvonaluk felé, de Hayward tudta, hogy ez a többi vakondot is ki fogja űzni, és semmi esetre sem akart ott lenni, amikor előbújnak a rejtekhelyükről. Amikor odaértek a lépcsőhöz, Beal hirtelen összegörnyedt, és öklendezni kezdett a maszkba. Hayward gyorsan letépte a szája

elől. A rendőr feje előrehajolt, aztán gyorsan visszarántotta, ahogy megcsapta a könnygáz. A végtagjai megmerevedtek, és kapálózni kezdett. Kitépte magát a kollégái kezéből, és kezét az arcára szorítva a földre zuhant. – Tovább kell mennünk, most azonnal! – kiáltotta McMahon. – Maga menjen csak – mondta Hayward. – Én nem hagyom itt ezt az embert. McMahon tétován álldogált, Carlin pedig szúrósan meredt rá. Végül McMahon azt morogta: – Oké, én is maradok. McMahon segítségéve] Hayward talpra rángatta a ziháló Bealt. A füléhez hajolt, és a maszkján át odasúgta neki: – Vagy megpróbál járni, vagy mind megfulladunk. Ez ilyen egyszerű, öregem.

47. fejezet A víztározó kiürítése közben a New York-i rendőrség krízisközpontja állandó számítógépes kapcsolatban állt a Central Parki-i mérőállomással. Amikor Pendergast és D'Agosta nyomában Margo is belépett a helyiségbe, rögtön látta, hogy kerekes kocsikon rengeteg kommunikációs berendezés áll. A térképek fölé egyenruhás rendőrök hajoltak, a szigetelőszalaggal rögzített vastag vezetékek úgy kígyóztak a padlón, mint kis, fekete patakocskák. Horlocker és Waxie a kommunikációs berendezéseknek háttal egy hosszú asztalnál üldögélt. Margo már az ajtóból is látta, hogy az arcuk csupa verejték. Mellettük egy alacsony, bozontos bajuszt viselő férfi ült egy számítógép-terminálnál. – Na, mi az? – nézett fel Horlocker az újonnan érkezettekre. – Udvariassági látogatás? – Főkapitány úr, azonnal le kell állítani a víztározó leeresztését – közölte D'Agosta. Horlocker félrehajtott fejjel nézett rá. – D'Agosta, most nincs időm magával foglalkozni. Nyakig ülök a munkában, ráadásul itt van a Wisher-féle nagygyűlés is. Eközben az évszázad legnagyobb földalatti razziája zajlik. Ahány emberem van, annyifelé szaladgálnak. Inkább nyújtsa be írásban, amit akar, rendben? – Kicsit hallgatott, aztán megkérdezte: – Mi az, maguk úszni voltak? Pendergast előbbre lépett. – A víztározó tele van a Mbwun táplálékául szolgáló halálos vízinövénnyel. Ez az a növény, amelyből Kawakita kivonta a drogot. És épp készül elhullajtani a

magvait. – Levette a vállára lógatott sáros növényt, és odacsapta az asztalra. – Tessék. Tele van a kábítószerrel. Most már tudjuk, hol termesztették. – Ez meg mi a frász? Vigye ezt a vacakot az íróasztalomról? – csattant fel Horlocker. Waxie is közbeszólt: – Hé, D'Agosta, épp most sikerült meggyőznie minket, hogy a kis zöld szörnyetegeket ki kell mosni az alagutakból. Erre most, hogy belekezdtünk, meg akarja gondolni magát? Ezt felejtse el! D'Agosta undorodó pillantást vetett Waxie izzadó, vaskos nyakára. – Maga egy nagy rakás szerencsétlenség! A maga ötlete volt, hogy leeresszük azt az átkozott víztározót! – Idehallgasson hadnagy, vigyázzon a… Pendergast felemelte a kezét. – Kérem, uraim! – Horlockerhez fordulva folytatta: – Később majd ráérünk azon vitatkozni, hogy ki miért felelős. A probléma az, hogy ha ezeket a magvakat sós víz éri, akkor a drogot termelő reovírus aktiválódni fog. Dr. Green kísérletei bebizonyították, hogy ez a drog mindenféle élőlényre hatással van, az egysejtűektől a teljes táplálékláncon át egészen az emberig. A lelkére venné, hogy maga legyen a felelős egy globális ökológiai katasztrófáért? – Ez az egész egy nagy marhaság – mondta dühösen Waxie. Horlocker megfogta a karját, aztán az íróasztalon heverő papírokat összesározó növényre pillantott. – Nekem nem tűnik különösebben veszélyesnek. – Ez minden kétséget kizáróan a Liliceae mbwunensis – mondta Margo. – És a Mbwunt létrehozó reovírus egy genetikailag módosított változatát hordozza. Horlocker hol a növényre nézett, hol meg Margóra. – Meg tudom érteni a bizonytalanságát – mondta Pendergast nyugodtan. – Sok minden történt a ma reggeli megbeszélés óta. Csak huszonnégy órát kérek. Dr. Green ezalatt elvégzi a szükséges vizsgálatokat. Bizonyítékkal fogunk szolgálni, hogy ez a növény telis-tele van azzal a bizonyos droggal, és azt is bebizonyítjuk, hogy ha sós vízzel kerül érintkezésbe, akkor a reovírus elszabadulhat az ökoszisztémában. Tudom, hogy igazunk van. Ha mégis tévednénk, akkor visszalépek a nyomozástól, maguk pedig folytathatják a víztározó kiürítését.

– Már az első napon vissza kellett volna lépnie – morogta Waxie. – Az FBl-nak itt nincs semmiféle fennhatósága. – Most, hogy már tudjuk, hogy kábítószer-termelésről és – terjesztésről van szó, nagyon gyorsan el tudom intézni, hogy az FBI hatáskörébe tartozzon az ügy – felelte higgadtan Pendergast. – Így megfelel? – Hé, várjunk csak! – szólt közbe Horlocker, és metsző pillantást lövellt Waxie-re. – Erre semmi szükség. Mi lenne, ha egyszerűen beleöntenénk a vízbe egy jó adag gyomirtót? – Így kapásból nem tudok olyan gyomirtót, amely megbízhatóan elpusztítaná az összes növényt úgy, hogy közben ne ártson a több millió manhattani vízfogyasztónak – mondta Pendergast. – És ön, dr. Green? – Csak a thyoxin – mondta Margo egy kis gondolkodás után. – De ahhoz legalább huszonnégy, ha nem negyvennyolc óra kellene. Nagyon lassan hat. – Elgondolkozva vonta össze a szemöldökét. Thyoxin… Hol találkozott vele nem is olyan rég? Aztán eszébe jutott: Kawakita töredékes naplófeljegyzései között olvasta. – Mindenesetre ártani nem árthat, ha öntünk bele – mondta Horlocker égnek emelve a tekintetét. – Értesítem a vízműveket. Jézusom, kezd kicsúszni a kezünkből a dolog. – Margo látta, hogy a főkapitány a számítógépnél dolgozó megszeppent külsejű emberre pillant, aki még mindig a monitor fölé hajolt, teljes összpontosítás tükröződött az arcán. – Stan! A férfi felkapta a fejét. – Stan, azt hiszem, jobb lesz, ha leállítják a víztározó leeresztését – mondta Horlocker egy sóhajjal. – Legalábbis amíg nem rendezzük ezt a dolgot. Waxie, azonnal szóljon Mastersnek, mondja meg neki, hogy folytassák az alagutak kiürítését, de kérünk még huszonnégy órát. Addig nem engedhetik vissza a hajléktalanokat. Margo látta, hogy férfi arca elsápad. Horlocker ismét a mérnökhöz fordult. – Hallotta, Duffy? – Ezt nem lehet megtenni, főkapitány úr – mondta a Duffy nevű férfi elvékonyodott hangon. Csönd lett. – Micsoda? – kérdezte Pendergast.

Amikor látta, milyen kifejezés ül az ügynök arcán, Margóba félelem hasított. Eddig azt hitte, az lesz a legnehezebb, hogy meggyőzzék az igazukról Horlockert, de most úgy tűnt, nagyobb a baj. – Ezt meg hogy érti? – csattant fel Horlocker. – Ott a számítógép, utasítsa, hogy állítsa le a folyamatot! – Ez nem így működik – felelte Duffy. – Amint azt már Waxie kapitánynak is elmagyaráztam, ha egyszer beindítottuk a folyamatot, már mindent a gravitáció irányít. Több ezer tonnányi víz áramlik a rendszerben. A hidraulika teljesen automatikus, és… Horlocker dühében nagyot csapott az asztalra. – Mi a fenéről beszél? – Nem tudom leállítani a számítógéppel – felelte idegesen Duffy. – Esküszöm, hogy nekem semmi ilyesmit nem mondott! – kiáltott fel Waxie. Horlocker egy gyilkos pillantással elhallgattatta. A hangját lehalkítva a mérnökhöz fordult: – Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mit nem tud megcsinálni. Azt mondja meg, mit lehet tenni. – Hát… – kezdte Duffy vonakodva –, valaki lemehetne a fő zsilipkapuhoz, és manuálisan lezárhatná, de ez roppant veszélyes akció. Szerintem legalább tizenkét éve nem használták a manuális rendszert, mióta bevezették az automatizálást. Arról pedig ne is álmodjanak, hogy le lehet állítani a víztározóba befolyó vizet. Már megindult a vezetékeken a több millió köbméter víz. Még ha sikerülne is manuálisan lezárni a zsilipet, akkor sem tudnánk megállítani ekkora víztömeget. Amikor észak felől befut a tározóba, akkor ki fog önteni, elárasztja a Central Parkot, és… – Az sem érdekel, ha tó lesz az egész park helyén. Vigye magával Waxie-t, szedje össze az embereket, akikre szüksége van, és csinálják meg! – De főkapitány úr – szólt közbe Waxie nagyra kerekedett szemmel. – Szerintem okosabb lenne, ha… Duffy idegesen tördelte izzadt kezét. – Nagyon nehéz lejutni oda – mondta. – Közvetlenül a víztározó alatt van a zsilip, állandóan áramlik körülötte a víz, esetleg elsodorhat valakit, és… – Duffy – vágott közbe Horlocker –, induljon, most azonnal, és zárja le a zsilipet. Megértette? – Igen – felelte Duffy, és még jobban elsápadt. Horlocker Waxie-hez fordult. – Maga kezdte az egészet, most állítsa is le. Van kérdése?

– Igenis, főkapitány úr. – Micsoda? – Úgy értem, nincs, főkapitány úr. Csönd lett. Senki sem mozdult. – Akkor emeljék fel a valagukat, és mozgás! – ordított rájuk Horlocker. Margo odébb lépett, Waxie pedig felpattant a székről, és kénytelenkelletlen követte a kifelé induló Duffyt.

48. fejezet A Whine Cellar egyike volt az utóbbi egy évben Manhattan-szerte elszaporodott divatos pincekluboknak. A bejárata csak egy keskeny, art deco stílusú ajtó volt, amely szerényen bújt meg a Hampshire House homlokzatának bal alsó sarkában. Smithback az ajtó mellett álldogált, ahonnan jól látta az emberek hullámzó tengerét, amely keleti és nyugati irányba is betöltötte a sugárutat. Csak a Central Park kapujánál sorakozó ősöreg ginkgofák magaslottak ki a tömegből. Sokan némán, meghajtott fejjel álltak. Mások – leginkább feltűrt ujjú fehér inget és meglazított nyakkendőt viselő fiatalemberek – üvegből sört iszogattak. A második sorban meglátott egy lányt, aki egy PAMELA, NEM FELEJTÜNK! feliratú táblát emelt a magasba. Az arcán egy könnycsepp gördült végig. Smithbacknek az is feltűnt, hogy a lány az ő cikkénél kinyitva tart egy újságot a másik kezében. Míg a tömeg hozzá legközelebb eső részére néma csend borult, távolabbról idehallatszott a menetelők kiáltozása, egybevegyülve a még távolabbi rendőrségi megafonokkal, szirénákkal és az autók tülkölésével. Mrs. Wisher Smithback mellett állt, és épp egy gyertyát helyezett el a lánya nagyméretű portréja elé. A keze nem remegett, de a gyertya lángja vadul imbolygott a hűs esti szellőben. A csönd egyre mélyebb lett, ahogy a nő letérdelt, hogy imádkozzon. Aztán felállt, és odébb lépett a nagy halom virághoz, helyet adva Pamela barátainak, hogy ők is elhelyezhessék gyertyáikat. Eltelt egy perc, majd még egy. Mrs. Wisher vetett még egy utolsó pillantást a fényképre, amely előtt immár félkörben lobogtak a gyertyák. Egy pillanatra mintha megtántorodott volna, Smithback gyorsan elkapta a karját. A nő meglepetten nézett rá, mintha hirtelen nem is tudná,

hol van, aztán a tekintetéből eltűnt a távoli, merengő kifejezés. Olyan határozottan szorította meg Smithback karját, hogy szinte fájt, majd elengedte, és szembefordult a tömeggel. – Szeretném együttérzésemet kifejezni – szólalt meg tisztán csengő hangon – mindazoknak az anyáknak, akiknek a gyermeke gyilkosság vagy más bűncselekmény áldozata lett, azé az alattomos pestisé, amely hatalmába kerítette ezt a várost és ezt az országot. Csak ennyit akartam mondani. Több tévés stábnak is sikerült a tömeg elejére furakodnia, de Mrs. Wisher dacosan magasba emelt fejjel már csak annyit tett hozzá: – A Central Park Westre, és onnan a nagyrétre! Smithback a nő oldalán maradt, miközben a tömeg megindult nyugat felé, mintha egy belső motor hajtaná. Annak ellenére, hogy a fiatalabbak közül sokan ittak, úgy tűnt, minden rendbontás nélkül zajlik. Mintha mindenki tudatában lett volna, hogy egy felejthetetlen esemény részese. A menet végighaladt a Hetedik sugárúton. Az egy helyben veszteglő autók piros féklámpáinak sora hosszan elnyúlt, ameddig csak a szem ellátott. A rendőrségi szirénák és megafonok hangja állandó háttérzajjá mosódott egybe. Smithback egy percre hátramaradt, hogy megnézze a Postban közreadott menetrendet. Majdnem fél tíz volt, tartották az előre megadott menetrendet. Még háromszor állnak meg a Central Park Westen, majd betérnek a parkba az éjféli virrasztásra. Ahogy nagy ívben bekanyarodtak a Columbus Circle-nél, Smithback végignézett a Broadwayn, amely széles, szürke szalagként kanyargott a házak között. A rendőrségnek itt már nagyobb volt a mozgástere, barikádokkal zárták le az utat, amely üresen terült el egészen a Times Square-ig. Furcsán kihaltnak hatott minden, a járda feketén csillogott a számtalan utcalámpa fényében. Az út túlsó végét néhány járőrkocsi zárta le. A rendőrség erőinek nagy részét nyilván még csak most mozgósították, hogy próbáljanak megbirkózni a forgalom irányításával, és valahogy megakadályozni, hogy a menet még nagyobbra duzzadjon. Talán ezért nincs még itt a helyszínen több rendőr. Smithback megcsóválta a fejét. Csodálkozott azon, hogy egy ilyen törékeny nő képes volt gyakorlatilag az egész belvárost megbénítani. Ezek után végképp nem hagyhatják figyelmen kívül. És ha már erről van szó, nem hagyhatják figyelmen kívül az ő cikkeit sem. Végül is Mrs. Wisher szócsöveként, de azért mindent a saját jellegzetes szemszögéből

előadva ő tudósított mindenről, ő adott először részletes beszámolót az eseményről. Aztán közreadott egy sor interjút és kis színes cikkeket, amelyekből majd a könyvét fogja összeállítani. Talán félmillió dollár is összejöhet a belföldi kemény fedelű kiadás jogdíjából, kétszer ennyi a papírfedelű kiadásokból, és ha külföldre is sikerül eladni, az hoz legalább… A számolgatást furcsa, tompa morajlás szakította félbe, amely elhallgatott, majd újra felhangzott, olyan mélyen, hogy inkább csak a vibrálást lehetett érzékelni belőle. Egy pillanatra elcsendesedett Smithback körül a tömeg, úgy tűnt, mások is meghallották a zajt. Hirtelen meglátta, hogy két sarokkal lejjebb a hosszan elnyúló, kiürült Broadwayn felemelkedik és az úttestre pottyan egy csatornafedél. Gőzfelhő tört fel az ég felé, aztán egy hihetetlenül mocskos rongyokba öltözött ember kecmergett elő a csatornanyílásból, tüsszögve, köhögve. Smithback egy pillanatra azt hitte, a Géppuskás az, aki a múltkor Mephistóhoz kísérte. Aztán egy újabb alak mászott ki a csatornanyílásból, akinek a halántékán erősen vérző seb tátongott, majd két másik követte. Smithback mellett valaki hangosan felszisszent. Megfordult, és látta, hogy Mrs. Wisher megint megtántorodik, ahogy a borzalmas külsejű embereket nézi. Smithback gyorsan odalépett melléje. – Ez meg mi? – kérdezte a nő majdnem suttogva. Hirtelen, még közelebb a menethez, egy újabb csatornafedél emelkedett fel, és még többen másztak ki alóla. Köhögve, szédelegve támolyogtak. Smithback döbbenten bámulta a rongyos csapatot. Nem tudta megállapítani a korukat, sőt még a nemüket sem csapzott hajuk és a rájuk kérgesedett piszokréteg alatt. Néhányan csődarabokat és vasrudakat szorongattak, mások baseballütőket és törött, rendőrségi gumibotokat. Egyikük fején egy vadonatújnak látszó rendőrségi tányérsapka díszelgett. Mrs. Wisher menetének a Broadwayhez legközelebb eső része megtorpant, és mindenki döbbenten meredt a furcsa látványra. Az idősebb, elegánsabb résztvevők csak halkan mormolva tettek megjegyzéseket egymás közt, a fiatal, fehér inges brókerfélék azonban hangosan kurjongattak és kiabáltak. A Columbus Circle alatti metróállomásból is zöldes felhő kezdett kiszivárogni, és újabb hajléktalanok tódultak fel a lépcsőn. Egyre többen kerültek elő a csatornákból és a metróállomásról, és rongyos hadsereggé

egyesültek. Az emberek arcán tükröződő döbbent csodálkozás lassan ellenségességnek adta át a helyét. Az egyik rongyos férfi előrelépett, és harciasan meredt a menet első sorában állókra. Aztán artikulálatlan, dühös kiáltás tört fel a torkából, és egy hosszú vasrudat emelt a feje fölé, mint egy zászlót. Válaszul a többi hajléktalan is felordított, és magasba emelték a kezüket. Smithback látta, hogy mindegyikük valamilyen fegyverként szolgáló dolgot szorongat: köveket, betondarabokat, vasrudakat. Sokan közülük tele voltak zúzódásokkal és vágásokkal. Úgy tűnt, felkészültek a csatára – vagy épp egy csatából jönnek. Ez meg mi a csuda? – tűnődött Smithback. Honnan jönnek ezek az emberek? Egy pillanatra az futott át az agyán, hogy talán szervezett, tömeges rablásról van szó. Aztán eszébe jutott, amit korábban Mephisto mondott neki: találunk rá valami más módot, hogy hallassuk a hangunkat. Csak ne most – gondolta Smithback. Ez a lehető legrosszabb időpont. Egy kis füstfelhő lebegett közelebb, mire a menet résztvevői közül többen kezdtek fuldokolva köhögni. Smithback szemét is csípni kezdte valami, és rájött, hogy amiről azt hitte, gőz, valójában könnygáz. Kissé lejjebb az üres Broadwayn egy kis csoport rendőrt pillantott meg, akik épp a metróállomásról botorkáltak fel, aztán elindultak a távolabb álló járőrkocsik felé. Kék egyenruhájuk szakadt volt és piszkos. A fenébe, itt valami nagy dolog történhetett… – Hol van Mephisto? – kiáltotta el magát az egyik hajléktalan. Egy másik hang válaszolt: – Úgy hallottam, elvitték. A tömeg egyre izgatottabb lett. – Átkozott zsaruk! – kiabálta valaki. – Fogadni mernék, hogy jól összeverték. – Mi a fenét keresnek itt ezek a csatornatöltelékek? – hallott meg Smithback egy fiatal hangot a háta mögül. – Fogalmam sincs – felelte valaki. – Ahhoz már túl késő van, hogy ilyenkor akarják beváltani a segélycsekkeket. – Elszórt nevetgélés és pfujolás hallatszott. – Mephisto! – kezdte skandálni a rongyos had. – Hol van Mephisto? – Azok a rohadékok talán meg is ölték! A sugárút túlsó végében, a park bejáratához közel kavarodás tört ki a menetben. Smithback megfordult, és látta, ahogy a metró egyik szellőzőrácsát tolják belülről kifelé, és újabb hajléktalanok özönlenek ki az utcára.

– Meggyilkolták! – üvöltötte valaki a rongyos csapatból. – Azok a rohadékok meggyilkolták! A férfi, aki legelöl állt, meglóbálta a vasrudat. – Ezt nem fogják megúszni szárazon! Most nem! – Magasba emelte mindkét karját. – Azok a szemetek gázzal támadtak ránk! – kiáltotta. A rongyos tömeg vadul felzúgott. – Elpusztították az otthonunkat! Újabb kiáltás harsant fel a tömegből. – Most mi is elpusztítjuk az övékét! – A férfi egy közelben lévő bankfiók kirakatához vágta a vasrudat. Hatalmas csörömpölés hallatszott, ahogy a vasrúd betörte az üveget, és a bank előcsarnokába pottyant. Felsivított a riasztó, de a hangját hamar elnyomta a tömeg zajongása. – Hé! – ordított fel valaki Smithback mellett. – Láttátok, mit csinált az a vadbarom? A hajléktalanok tömege ordítozva dobálni kezdte a Broadway mentén sorakozó épületeket. Smithback végignézett a sugárúton, és látta, hogy egyre többen és többen áradnak ki a csatornanyílásokból, a szellőzőnyílásokból és a metrókijáratokon, megtöltve a Broadwayt és a Central Park Westet. A dühödt kiáltozás ellenére is jól ki tudta venni a rendőrségi autók távoli, kitartó szirénázását. A járda sötét betonját szinte teljesen beborították a csillogó üvegcserepek. Smithback ijedten összerezzent, amikor az erősítőn keresztül felharsant mellette Mrs. Wisher hangja. A nő a kezében tartott mikrofonnal a menetelőkhöz fordult. – Látják ezt? – tette fel a szónoki kérdést. A hangja visszhangozva verődött vissza a magas épületek homlokzatáról, és elszállt a sötétbe burkolózó park felé. – Ezek az emberek éppen azt akarják lerombolni, melynek a megőrzéséért mi küzdünk! Dühös kiáltások harsantak fel a tömegből. Smithback körbenézett. Látta, hogy a Mrs. Wisher eredeti követői által alkotott, idősebb emberekből álló kisebb csoportokból sokan az Ötödik sugárút és a Central Park West felé mutogatnak, és sietve távoznak, menekülve a várható összecsapás elől. Mások, a fiatalabb és hevesebb vérű résztvevők dühösen kiabáltak, és előrenyomultak. A tévések ide-oda cikáztak a tömegben. Néhány kamera Mrs. Wishert vette, mások a hajléktalanok csapatát, amely az utcán közeledett feléjük. Közben újabb fegyverekre tettek szert az útjukba

kerülő szemetesekből és kukákból, és egyre felbőszültebben kiáltoztak. Mrs. Wisher végignézett a meneten, és kinyújtotta a kezét, mintha maga köré akarná gyűjteni követőit. – Nézzék ezt a csőcseléket! Megengedjük, hogy ez történjen, épp a mai estén? – Kérdőn és könyörgőn hordozta körbe tekintetét, miközben feszült csend telepedett a tömegre. A hajléktalanok hadseregének első sorai közben megtorpantak, visszariasztotta őket a mindenhol visszhangzó hang, amely csak úgy mennydörgött a tucatnyi hangosbeszélőből. – Még mit nem! Nem engedjük! – kiáltott fel egy fiatal hang. Smithback ijedtséggel vegyes csodálattal figyelte, ahogy Mrs. Wisher lassan magasba emeli az egyik karját, aztán parancsoló határozottsággal leengedi, és szépen manikűrözött ujjával rámutat a hajléktalanok hullámzó tömegére. – Ezek az emberek azok, akik elpusztítják a városunkat! – Bár a hangja szilárdan csengett, Smithback érezte, hogy a hisztéria határán áll. – Nézzétek ezeket a csavargókat! – kiáltotta egy fiatalember, és előbbre furakodott az első sorba. Egy zajos csoport kezdett gyülekezni mögötte, akiket már csak három méter választott el a hajléktalanok közben elcsendesedett soraitól. – Menjetek el dolgozni, szemetek! – kiáltotta oda a vezetőjüknek. A hajléktalanok baljós, néma csöndben álltak. – Azt hiszitek, azért dolgozom agyon magam, és fizetek annyi adót, hogy ingyenélőket etessenek a pénzemből? – ordította a fiatalember. A hajléktalanok tömegén dühös mormolás futott végig. – Miért nem tesztek valamit a hazátokért ahelyett, hogy rajta élősködtök? – ordította a fiatalember. Közelebb lépett a hajléktalanok vezetőjéhez, és a földre köpött a lába elé. – Csavargó söpredék! A menet résztvevői helyeslően zúgtak fel. Egy hajléktalan előbbre lépett, és meglóbálta hiányzó bal karjának a csonkját. – Nézd meg, mit tettem a hazámért! – üvöltötte elcsukló hangon. – Én mindent odaadtam! – Dühtől eltorzult arccal fordult a fiatalemberhez. – Hallottál már Chu Lairól? – A hajléktalanok dühös kiabálással nyomultak előbbre. Smithback Mrs. Wisherre pillantott. A nő arca hideg maszkká merevedett, úgy meredt a hajléktalanokra. Smithback rádöbbent,

hogy tényleg úgy gondolja, hogy ezek az emberek jelentik az ellenséget. – Megcsókolhatod a seggem, vérszívó parazita! – ordította egy részeg hang. – Menjetek, zsebeljétek ki a liberálisokat! – kiabálta egy testes fiatalember, mire hangos nevetés tört ki. – Megölték a bátyámat! – kiáltotta dühösen egy magas, sovány hajléktalan. – Ezért az országért adta az életét! Eltalálta egy gránát a Phon Mak-hegyen, 1969. augusztus 2-án. – Előbbre lépett, és durván beintett a testes fiatalembernek. – Legyen a tiéd ez a rohadt ország, seggfej! – Nagy kár, hogy nem végeztek veled is – ordított vissza a részeg férfi. – Eggyel kevesebb koszos csavargó járna az utcákon! Egy üveg repült ki a hajléktalanok tömegéből, és telibe találta a fiatalember fejét. A lába megcsuklott, és hátratántorodott. A homlokához nyúlt, és letörölte róla a vért. A tömeg hirtelen felrobbant. A fiatalok csoportja artikulálatlan üvöltéssel támadt neki a hajléktalanoknak. Smithback rémülten nézett körbe. A menet idősebb résztvevői már elpárologtak, csak a forrófejű, részeg fiatalok maradtak. Smithback érezte, hogy körbeveszik és magukkal sodorják, ahogy dühös kiáltozással nyomulnak a hajléktalanok felé. Egy pillanatra elveszítette tájékozódóképességét. Megfordult, és pánikba esve kereste Mrs. Wishert és kísérőit, de eltűntek a szeme elől. Hiába állt ellen, a tömeg magával sodorta. A nagy kiabálásban is hallotta az émelyítő puffanásokat, ahogy botokkal és ököllel csépelték egymást az emberek. Fájdalmas és dühös felkiáltások keveredtek a zajba. Hirtelen erős ütés érte a vállát, amitől térdre rogyott. Ösztönösen próbálta a fejét védeni. A szeme sarkából látta, ahogy a kezéből kiesett magnója messzebb csúszik tőle a járdán. Valaki odébb rúgta, aztán egy futó láb taposott rá. Megpróbált felállni, de aztán gyorsan újból leguggolt, mert egy hatalmas betondarab repült éppen feléje. Megdöbbentő volt, hogy a káosz milyen hamar eluralkodott a sötét utcán. Smithback el sem tudta képzelni, hogy ki vagy mi kényszerítette rá a hajléktalanokat, hogy ilyen tömegesen elárasszák az utcákat – csak azt tudta, hogy hirtelen mindkét oldal úgy látja a másikat, mintha a Sátán megtestesülése lenne. Eluralkodott a csőcselékmagatartás.

Feltérdelt, és rémülten nézett körbe. Minden irányból ide-oda lökdöstek. A menet teljesen felbomlott. Mindenesetre a sztori még mindig menthető, sőt talán többet is ki lehet hozni belőle, ha ez a lázadás tényleg akkora, mint gondolja. Legelőször is ki kell szabadulnia ebből az őrjöngő tömegből, és valami magasabb kilátópontra kell menekülnie, ahonnan jobban átlátja a területet. Észak felé pillantott, a park irányába. Az öklök és a botok tengere fölött ki tudta venni Shakespeare bronzszobrát, amely nyugodtan szemlélte a káoszt. A fejét behúzva arrafelé kezdett furakodni a tömegben. Egy eszelős tekintetű hajléktalan, fenyegetően emelve egy sörösüveget, rontott neki. Smithback ösztönösen feléje sújtott az öklével, mire a támadója gyomrára szorított kézzel görnyedt össze. Smithback legnagyobb meglepetésére csak ekkor látta, hogy egy nő a támadója. – Elnézést, hölgyem – motyogta, és továbbsietett. A cipője talpa alatt szemét és törmelék ropogott, ahogy végigsietett a Central Park Southon. Félrelökött egy részeg férfit, elfurakodott egy csoport ordítozó fiatalember mellett, akiken már rongyokban lógott a drága öltöny, és sikerült is átjutnia a túloldalra. Itt már minden egy kicsit csendesebb volt. A mindent vastagon borító galambürüléket kikerülve fellépett a szobor talapzatára, megragadta Shakespeare köpenyének a szélét, aztán felhúzódzkodott a karjára, onnan a kezében tartott nyitott könyvre, majd felkapaszkodott a szobor széles vállára. Félelmetes látvány tárult elé. A tömegverekedés már többsaroknyi területre kiterjedt a Broadwayn és a Central Park Southon. Újabb hajléktalanok áradtak ki a Columbus Circle-i metróállomásról, és a park szélén található metrószellőzőrácsok alól. Nem gondolta volna, hogy az egész világon létezik ennyi hajléktalan – vagy ha már erről van szó, ennyi részeg fiatal yuppie. Azt is látta, hogy a menet idősebb résztvevői, a „Foglaljuk vissza a városunkat” kampány élgárdájának tagjai rendezett sorokban vonulnak az Amsterdam sugárút felé. Amennyire lehetett, igyekeztek eltávolodni a verekedéstől, és kétségbeesetten próbáltak taxit fogni. A verekedő csoportok hol összecsaptak, hol elváltak egymástól. Smithback rémülten és megbabonázva figyelte a röpködő tárgyakat, az ökölcsatákat, a botokkal folyó közelharcokat. Már sokan feküdtek a földön eszméletlenül – még talán halottak is. Vér keveredett az üvegcserepek, betondarabok és egyéb törmelék közé. Ugyanakkor

sokan csak kiabáltak, lökdösődtek és az öklüket rázták, inkább csak a hangjuk volt nagy. Végre-valahára a rendőrök is behatoltak a verekedők közé, de nem voltak elegen. A tömeg máris kezdett betódulni a parkba, ahol már sokkal nehezebb lesz megfékezni őket. Hol lehet a rendőrség? – járt az agya Smithbacknek. A rémület ellenére titokban egy kis felajzottságot is érzett. Micsoda cikk lesz ebből! Meresztgette a szemét a sötétben, és próbált mindent jól az agyába vésni. Fejben már fogalmazta is a cikkét. Úgy tűnt, a hajléktalanok, akiket fűtött a jogos düh, kezdenek felülkerekedni, visszaszorították a menet résztvevőit a park legszélére. Bár sokukat legyengítette az ínséges élet, nyilván sokkal jobban értettek az utcai harchoz, mint az ellenfeleik. A tömeg sok tévékamerát is összetört. A stábok, melyek még tudtak közvetíteni az eseményekről, visszavonultak. A reflektorok vakítottak a sötétben. Néhányat a közeli házak tetején is felállítottak, amelyek kísérteties fehér fényben fürdették a verekedőket. Smithback szeme hirtelen megakadt egy kék folton. Egy kis csapat rendőr gumibotokkal próbálta átverekedni magát a tömegen. Egy ijedtnek látszó civil is volt velük, aki bozontos bajuszt viselt, és egy kövérkés, izzadó fickó. Smithback felismerte Waxie kapitányt. Érdeklődve figyelte, ahogy a csoport átfurakodik a verekedők között. A dolog elég furcsa volt: a rendőrök a világon semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a verekedést, vagy kordában tartsák a megvadult tömeget, inkább mintha a két középen lévőt védelmezték volna, Waxie-t meg a másikat. Kiverekedtek magukat a járdához, és továbbsiettek a nagy kőkapun át, be a parkba. Nyilvánvaló volt, hogy valami határozott feladatuk van, és nagyon igyekeznek valahová. Vajon miféle feladat lehet fontosabb, mint hogy megfékezzék ezt a tömegverekedést? Smithback egy percig még mereven kapaszkodott Shakespeare vállába, és nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Aztán gyorsan lemászott a szoborról, átugrott az alacsony kőfalon, és a rendőrök után eredt a sötét Central Parkba.

49. fejezet Vincent D'Agosta kivette a szájából a meg sem gyújtott szivart, lepiszkált a nyelve hegyéről egy dohányszálat, és undorral szemlélte

a szivar elázott végét. Margo figyelte, ahogy gyufa után kotorászik a zsebében, aztán amikor nem talált, elkapta a lány tekintetét, és néma kérdésként felvonta a szemöldökét. Margo megrázta a fejét. D'Agosta Horlocker felé fordult, és már nyitotta a száját, hogy kérdezzen valamit, de aztán meggondolta magát. A főkapitány egy hordozható rádiót szorított a füléhez, és nem tűnt túl jókedvűnek. – Mizner? – kiabálta éppen. – Mizner, hall engem? Halk, kivehetetlen recsegés hallatszott a rádióból, melyről Margo feltételezte, hogy csak Mizner hangja lehet. – Csak fékezzék meg őket, és tartóztassák le a… – kezdte Horlocker, de újabb recsegés szakította félbe. – Ötszázan?! A föld alól? Ugyan már, Mizner, ne beszéljen hülyeségeket! És miért nem pakolták fel őket a buszokra? Horlocker megint hallgatott. A szeme sarkából látta, hogy Pendergast az íróasztal szélén ülve nekitámaszkodik a mobil rádió adóvevő egységnek, és láthatóan belemerül a Policeman's Gazette egyik számába. – Tömegoszlatás, könnygáz, nem érdekel, hogy csinálják! A menet résztvevői? Azt akarja mondani, hogy összeverekedtek velük? – Horlocker leengedte az adóvevőt, hitetlenkedve meredt rá, aztán a másik füléhez tartotta. – Nem, az ég szerelmére, a menetelők közelében ne használjanak könnygázt! Nézze, a húszas és a huszonegyes egység a föld alatt van, a harmincegyedik az ellenőrző pontokon, az egész külváros védtelen. Mindegy, hagyjuk. Szóljon Perillónak, hogy öt percen belül értekezletet tartunk az összes helyettes kapitánynak. Hívjanak embereket más megyékből, hívják be a szabadnaposokat, a közlekedésrendészet embereit, mindenkit! Több emberre van szükségünk a verekedésnél, megértette? Dühösen kikapcsolta az adóvevőt, és felkapott egy másikat az íróasztalról. – Curtis, hívja fel nekem a kormányzó irodáját. Az evakuálást a déli területeken folytattuk, és néhány hajléktalan, akiket kiűztünk a park körüli területekről, fellázadt. Egyenesen szembe találták magukat a Central Park Southon vonuló menettel. Hívnunk kell a nemzeti gárdát. Aztán lépjen kapcsolatba Mastersszel, szükségünk lesz egy helikopterre a taktikai egységtől, biztos, ami biztos. Hozasson páncélozott autókat a Lexington sugárúti garázsból. Nem, hagyjuk, lehet, hogy nem is jutnának el velük a helyszínre. Inkább lépjen kapcsolatba a parkban lévő rendőrőrssel. A főpolgármestert majd én hívom személyesen.

Horlocker lassú mozdulattal letette az adóvevőt. Egy verejték-csepp gördült végig a homlokán, amely az utóbbi pár percben vörösről sápadtra váltott. A főkapitány körbenézett a parancsnokságon, de mintha nem is látta volna a sürgő-forgó rendőröket, és nem is hallotta volna a számtalan sávon recsegő rádiókat. Margónak úgy tűnt, mintha az egész világ megszűnt volna a számára. Pendergast gondosan összehajtogatta az újságot, és letette az asztalra, aztán előbbre hajolt, és jobb kezével lesimította világosszőke haját. – Gondolkoztam a dolgon… – szólalt meg könnyedén. Na, ebből csak baj lehet, gondolta Margo. Pendergast lecsúszott az íróasztalról, és megállt a főkapitány előtt. – Szerintem ez a helyzet túlságosan is veszélyes ahhoz, hogy egy embertől függjön minden. Horlocker egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán mintha óriási erőfeszítésébe kerülne, Pendergast higgadt arcára emelte a tekintetét. – Mi a fenéről beszél? – kérdezte. – Kizárólag Mr. Waxie-től függ, hogy sikerül-e lezárni a víztározó zsilipjeit, és ezzel megállítani a vizet. – És? Pendergast a szája elé emelte a mutatóujját, mintha nagy titkot készülne suttogva elárulni. – Nem szeretnék tapintatlan lenni, de Waxie kapitányról tudjuk, hogy… nos, nem a legmegbízhatóbb ember. Ha nem jár sikerrel, teljes katasztrófába fulladhat minden. A vízinövények lesodródnak az Astor-alagutakba, és onnan kijutnak a nyílt óceánba. Ha sós környezetbe kerülnek, a vírus elszabadul, és jelentősen megváltoztathatja az óceánok ökológiáját. – Sőt, ennél többről is szó van – vágott közbe Margo. – Bekerülhet a táplálékláncba, onnan pedig… – Már hallottam ezt a mesét – vágott közbe Horlocker –, és másodszor sem tűnik értelmesebbnek. Mire akarnak kilyukadni? – Arra, amit az FBl-nál redundáns megoldásnak nevezünk – mondta Pendergast. Horlocker épp válaszolni akart, amikor az egyik kommunikációs asztaltól odaszólt egy egyenruhás rendőr: – Waxie kapitány keresi, főkapitány úr. Átkapcsolom az egyik szabad vonalra. Horlocker felkapta a telefont. – Waxie, hol van most? Beszéljen hangosabban, nem hallom! Hogy micsoda? Hogy érti, hogy nem

biztos benne? Hát intézze el, a rohadt életbe! Adja Duffyt! Waxie, nem hallja? Megszakad a vonal… Waxie… Waxie! Horlocker óriási csattanással csapta le a telefont. – Hívja vissza Waxie-t! – ordított rá a rendőrre. – Akkor folytathatnám? – kérdezte Pendergast. – Ha jól hallottam az előbbiekből, nagyon kevés időnk van, úgyhogy rövid leszek. Ha Waxie nem jár sikerrel, és a víztározó kiürül, kell készítenünk valami tervet, hogy megakadályozzuk, hogy a növények a Hudsonba jussanak. – És mégis hogy a pokolba tudnánk megakadályozni? – kérdezte D'Agosta. – Majdnem tíz óra van. A víztározót valamivel több mint két óra múlva kiürítik. – Nem tudnánk valahogy kihalászni a növényeket? – kérdezte Margo. – Mondjuk, szűrőket helyezhetnénk a kivezető csövek végére. – Ez érdekes ötlet, dr. Green. – Pendergast Margóra pillantott színtelen szemével, és egy kicsit elgondolkozott. – Azt hiszem, ötmikronos szűrők meg is felelnének. De honnan tudnánk beszerezni ilyeneket a kellő méretben? És ellen tudnának-e állni a hatalmas víznyomásnak? És hogy lehetnénk biztosak benne, hogy az összes kivezető nyílást lezártuk? – Megcsóválta a fejét. – Attól tartok, a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt az az egyetlen lehetséges megoldás, ha valamilyen nagy erejű robbanóanyaggal berobbantjuk az Astor-alagutakból kivezető járatokat. Tanulmányoztam a térképeket. Ha pontosan helyezzük el, egy tucat C-4-es robbanótöltet elég lesz. Horlocker Pendergast felé fordult. – Maga megőrült – közölte tárgyilagosan. Hirtelen kavarodás támadt a parancsnokság bejáratánál. Amikor Margo hátranézett, látta, hogy egy csapat rendőr botladozik be az ajtón. Az egyenruhájuk szakadt volt és sáros, egyiküknek csúnya vágás éktelenkedett a homlokán. Egy hihetetlenül piszkos embert rángattak magukkal, aki rongyos kordbársony öltönyt viselt. Hosszú, őszes haja csapzott volt, piszkos és véres. A nyakában egy óriási türkiz nyakék lógott, mocskos szakálla egészen a hasáig leért, összebilincselt kezével jobbra-balra csapkodott. – Elkaptuk a vezérüket! – lihegte az egyik rendőr, és a főkapitány elé vonszolta az ellenkező férfit. D'Agosta döbbenten meredt rá. – Ez Mephisto!

– Á, a barátja? – érdeklődött szarkasztikusan Horlocker. – Csak futó ismerős – mondta Pendergast. Margo figyelte, ahogy a Mephisto nevű férfi átható tekintettel hol D'Agostára, hol Pendergastra bámul, aztán elsötétedik az arca. – Maguk? – sziszegte. – Szóval kémek voltak! Árulók! – Hirtelen iszonyú erővel kezdett kapálózni, és egy pillanatra ki is tépte magát a rendőrök kezéből, de azok azonnal újból lefogták, és leteperték a földre. A férfi hadonászott megbilincselt kezével. – Júdás! – kiáltotta, és Pendergast felé köpött. – Ez tiszta őrült – mondta Horlocker a földön dulakodókra pillantva. – Én nem nevezném annak – felelte Pendergast. – Maga hogy viselkedne, ha épp könnygázzal üldözték volna ki az otthonából? Mephisto újból megpróbálta kitépni magát a rendőrök kezéből. – Fogják már le, az ég szerelmére! – csattant fel Horlocker, és távolabb lépett. Aztán Pendergasthoz fordult. – Akkor lássuk, hogy jól értettem-e – mondta olyan mézesmázos hangon, mint ahogy egy apa beszél tökkelütött gyermekével. – Maga fel akarja robbantani az Astor-alagutakat? – Nem annyira az alagutakat, inkább az alagutakból kivezető kijáratokat – felelte Pendergast, tudomást sem véve a szarkasztikus hangvételről. – Létfontosságú, hogy megakadályozzuk, hogy a tározóból kiömlő víz elérhesse a nyílt óceánt. És ezzel talán két legyet is üthetnénk egy csapásra: megtisztítanánk az Astoralagutakat a lakóktól, és megakadályoznánk a reovírus elterjedését. Nincs más dolgunk, mint visszatartani a vizet negyvennyolc óráig, amíg hat a gyomirtó. Margo a szeme sarkából látta, hogy Mephisto közben lecsendesedett. – Beküldhetnénk egy búvárcsapatot a folyóba kivezető lefolyókon keresztül – folytatta Pendergast. – Az Astor-alagutak kivezető nyílása aránylag könnyen elérhető. Horlocker megcsóválta a fejét. – Alaposan tanulmányoztam a rendszert. Ha az Astor-alagutak megtelnek, a víz a West Side Lateral csatornába folyik tovább. Ott kell berobbantanunk a kivezető nyílást. – Hát ezt nem hiszem el… – Horlocker a kezébe temette az arcát. – De az is lehet, hogy ez nem lesz elég – folytatta Pendergast. Már nem is Horlockerhez beszélt, inkább csak hangosan fűzte tovább a

gondolatait. – Ha biztosra akarunk menni, akkor az Ördög Padlását is le kell zárnunk fölülről. A térképvázlatok szerint a Palacknyak és az onnan kiinduló csövek zárt rendszert alkotnak, egészen a víztározóig, tehát csak annyi a dolgunk, hogy itt elrekesszük a vizet, és lezárjuk a kifelé vezető nyílásokat. Ezzel azt is megakadályoznánk, hogy a Ráncosbőrűek meghúzzák magukat valahol egy légbuborékban, és megmeneküljenek az ártól. Horlocker üres tekintettel bámult maga elé. Pendergast gyorsan felfirkantott egy vázlatot egy darab papírra. – Látja? A víz itt fog átfolyni, a Palacknyakon. Egy második csapat leereszkedhet fölülről, és elzárhatja a kivezető nyílást közvetlenül a Palacknyak alatt. Az Ördög Padlása és a folyóba kivezető nyílások több szinttel lejjebb húzódnak. A víz így meg fog rekedni az Astor-alagutakban, és a Ráncosbőrűeknek nincs menekvés semerre. Mephisto felnyögött, amitől Margo hátán borzongás futott végig. – A második csapatot természetesen én vezetem – folytatta nyugodtan Pendergast. – Szükségük lesz egy vezetőre, és én már jártam odalent. Van egy durva térképvázlatom, és sokat tanulmányoztam a városi közművek térképeit is. Egyedül is lemennék, de a robbanóanyag-szállításhoz több ember kell. – Ez nem fog beválni, Júdás – mondta rekedten Mephisto. – Nem fognak leérni idejében az Ördög Padlására. Horlocker hirtelen felnézett, és nagyot csapott az asztalra. – Eleget hallottam! Elég volt a játszadozásból, Pendergast, nekem egy krízishelyzetet kell megoldanom. Tűnjön el! – Csak én ismerem eléggé az alagutakat ahhoz, hogy még éjfél előtt bejussanak, aztán pedig ki – szólalt meg Mephisto Pendergastra szegezve a tekintetét. Pendergast elgondolkozó arccal viszonozta a pillantását. – Valószínűleg igaza van – mondta végül. – Elég! – Horlocker a rendőrökre förmedt, akik behozták Mephistót: – Vigyék be a kapitányságra. Ha rendeződött a helyzet, majd foglalkozunk vele. – És magának mi haszna lenne ebből? – kérdezte Pendergast Mephistótól. – Visszakapnánk a lakhelyünket, nem zaklatnának többet, és orvosolnák az embereim sérelmeit is. Pendergast kifürkészhetetlen arccal, tűnődve nézett Mephistóra. – Azt mondtam, vigyék innen! – mennydörögte Horlocker.

A rendőrök talpra rángatták Mephistót, és a kijárat felé kezdték vonszolni. – Álljanak meg! – szólt utánuk Pendergast. A hangja halk volt, de olyan erő érződött benne, hogy a rendőrök önkéntelenül is azonnal megtorpantak. Horlocker odafordult az ügynökhöz. Egy ér lüktetett a halántékán. – Ez meg mi? – kérdezte szinte suttogva. – Horlocker főkapitány úr, az Egyesült Államok kormányának szövetségi ügynökeként rám ruházott hatáskörben átveszem ennek az embernek az őrizetét. – Maga csak blöfföl – mondta Horlocker. – Pendergast, alig két óránk van – súgta oda Margo. Az ügynök bólintott, aztán Horlockerhez fordult: – Szívesen maradnék még, hogy elcsevegjünk, de attól félek, kifutunk az időből. Vincent, kérem, vegye át a bilincs kulcsait ezektől az uraktól. Pendergast ezután a rendőröknek intett a fejével. – Engedjék el ezt az embert. – Ne tegyék! – kiáltotta Horlocker. – Főkapitány úr, nem szállhat szembe a szövetségiekkel – mondta az egyik rendőr. Pendergast odalépett a rongyos alakhoz, aki D'Agosta mellett állt, és a csuklóját dörzsölgette a bilincs alatt. – Mr. Mephisto – szólította meg halkan –, nem tudom, milyen szerepet játszott a mai eseményekben, és nem tudom garantálni, hogy visszakapja a személyes szabadságát. De ha segít nekem, talán megszabadíthatjuk ezt a várost a gyilkosoktól, akik a maguk közösségét is fenyegetik. És személyesen garantálom, hogy meg fogják hallgatni a hajléktalanok jogaira vonatkozó kéréseiket. – Odanyújtotta a kezét. Mephisto összeszűkült szemmel nézett rá. – Egyszer már hazudott nekem – sziszegte. – Ez volt az egyetlen módja annak, hogy kapcsolatba léphessek magával – felelte Pendergast, továbbra is Mephisto felé nyújtva a kezét. – Itt most már nem a szegények és a gazdagok háborújáról van szó. Ha kudarcot vallunk, akkor a Park sugárút lakói és a 666os közösség tagjai együtt buknak el. Hosszú csönd lett, végül Mephisto némán bólintott. – Milyen megható – morogta Horlocker. – Remélem, mind belefulladnak a szarba.

50. fejezet Smithback a híd rozsdás rácsain át lenézett a téglafalú aknába, amely szédítő mélységbe vezetett. Valahonnan nagyon messziről hallotta Waxie és a többiek hangját, de látni nem látta őket. Nagyon remélte, hogy nem feleslegesen lopakodott utánuk. Mindenesetre, ha már idáig követte őket, nem árt, ha kideríti, mi a csudát művelnek itt. Óvatosan előbbre lopakodott, és próbálta meglesni az odalent ügyködő öt embert. Az elrozsdásodott átjáró egy gigantikus méretű, fémfalú fülkén átívelve vezetett a függőleges akna fölé, amelyről úgy tűnt, mintha legalábbis a Föld középpontjába vezetne. A híd minden lépésénél megroggyant egy kicsit. Smithback odaért az aknába levezető létrához, és a nyakát nyújtogatva bámult a hideg mélységbe. Egy sor reflektor világított le az aknába, de még ez az erős fény sem volt elég, hogy lehatoljon a sötét mélyébe. A boltozatos mennyezet egy repedésén át vékony vízér szivárgott, és némán tűnt el a sötét mélyben. Föntről halk nyikorgás hallatszott, olyasféle, mint amikor egy tengeralattjáró fala recseg-ropog a nagy nyomás alatt. Az aknából áradó friss, hideg levegő megmeglebbentette Smithback homlokába lógó haját. Álmában sem gondolta volna, hogy egy ilyen különös, ódon hely található a Central Park-i víztározó alatt. Tudta, hogy a föléje boruló hatalmas fémmennyezet valójában nem lehet más, mint a víztározó alja, amely itt találkozik össze az elvezető csatornákkal és a bekötő alagutakkal. Próbált nem gondolni arra, hogy milyen hatalmas víztömeg nehezedik a feje fölé. Most már látta a kis csapatot odalent az akna mélyén. Egy fémdobogón álltak, amelynél a létra végződött. Smithback homályosan ki tudta venni az odalent húzódó bonyolult csővezetékhálózatot, a kerekeket és a zsilipeket – olyan volt, mint egy rémálom pokoli gépezete. A létra fokai síkosak voltak a kicsapódott párától, és a kis dobogónak még csak korlátja sem volt. Smithback elkezdett lefelé mászni a létrán, de aztán meggondolta magát, és inkább visszakapaszkodott, innen is legalább olyan jól látok – gondolta, és lekuporodott a hídon. Erről a helyről figyelemmel kísérhetett mindent, ami odalent zajlott, de ő maga láthatatlan maradt.

Zseblámpák fénysugarai siklottak végig odalent a téglafalakon, és a rendőrök eltorzult, visszhangzó hangja szállt felfelé az aknából. Felismerte Waxie basszusát, emlékezett rá akkorról, amikor a múzeumi előadóterem vetítőfülkéjében hallgatózott. Úgy tűnt, a kapitány az adóvevőjébe beszél. Aztán elrakta a rádiót, és az idegesnek látszó férfihoz fordult, aki ingujjban volt, és mintha hevesen vitatkoztak volna valamin. – Maga hazudik – mondta Waxie. – Egy szóval sem mondta, hogy nem tudja leállítani a folyamatot! – De igenis mondtam! – válaszolta egy vékony, magas hang. – Mire maga azt felelte, hogy nem akarja visszafordítani. Bárcsak lett volna nálam egy magnó, akkor most… – Fogja be a száját! Ezek az elzárószelepek? – Igen, ott hátul. Csönd lett, aztán tiltakozó fémcsikorgás hallatszott, ahogy az öt ember odébb ment. – Biztonságos ez a dobogó? – szólalt meg Waxie hangja valahonnan az akna mélyéről. – Honnan tudhatnám? – felelte a magas hang. – Mióta átálltak a számítógépes irányításra, nem volt karbantartva a… – Jól van, jól van, Duffy, csak tegye a dolgát, aztán tűnjünk el innen! Smithback még jobban kihajolt, és lelesett a mélybe. Látta, hogy a Duffy nevű férfi az elzárózsilipeket vizsgálgatja. – Ezeket mind el kell zárnunk – mondta. – Így kézzel lezárhatjuk a főzsilipet. Amikor a számítógép utasítást ad a víztározó kiürítésére, a zsilipkapuk kinyílnak ugyan, de ezekkel visszatarthatjuk a vizet. Szívócsőelven működik – már ha működik egyáltalán. Amint már mondtam, ezer éve nem volt kipróbálva. – Remek, lehet, hogy ezért Nobel-díjat fog kapni, csak csinálja már! Vajon mi a csudát akarnak tenni? – töprengett Smithback. Úgy tűnt, meg akarják akadályozni a víztározó kiürítését. A gondolatra, hogy hamarosan vagy egymillió köbméter víz özönlik le föntről, gyorsan a kijáratot kereste a szemével. De vajon miért csinálják ezt? Talán meghibásodott a számítógép? Bármi is volt az oka, nem tűnt elég érdekesnek ahhoz, hogy emiatt otthagyja az évszázad tömegverekedését. Smithback elkomorodott – az biztos, hogy nem itt zajlik az igazán érdekes sztori. – Segítsen elfordítani ezt – mondta Duffy.

– Nem hallotta, mit mondott? – förmedt rá Waxie az egyik rendőrre. Smithback látta, hogy a két apró figura odalent megragad egy hatalmas vaskereket, és halk nyögésekkel erőlködtek. – Meg sem mozdul – mondta az egyik rendőr. Duffy közelebb hajolt, és szemügyre vette. – Ehhez valaki hozzányúlt – kiáltott fel, és rámutatott a kerékre. – Nézzék meg! Lezárták ólommal, azokat a szelepszárakat meg letörték. Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy nemrégiben csinálták. – Ne beszéljen mellé, Duffy! – Nézze meg maga is! Ezt teljesen tönkretették! Csönd lett. – A rohadt életbe – szólalt meg Waxie bosszús hangja. – Meg tudja javítani? – Hát persze, meg tudnám, ha lenne huszonnégy óránk. Továbbá acetilénvágónk, ívhegesztőnk, új szelepek, és még egy tucat más alkatrész, amiket a századforduló óta nem gyártanak. – Nincs ennyi időnk. Ha nem tudjuk lezárni a zsilipet, végünk van. Maga miatt kerültünk ekkora pácba, Duffy, nagyon ajánlom, hogy oldja meg a helyzetet! – Elmehet a pokolba, kapitány! – harsant fel Duffy éles hangja. – Nekem ebből elegem van! Maga egy ostoba, faragatlan alak. Ja igen, és el ne felejtsem: hájas disznó is. – Ezt be fogom venni a jelentésembe, Duffy! – Akkor a hájas disznót se felejtse ki, mert… – Duffy hirtelen elhallgatott. – Érzik ezt a szagot? – kérdezte az egyik rendőr. – Mi a fene lehet ez? – kérdezte egy másik hang. Smithback beleszagolt a hideg, nyirkos levegőbe, de nem érzett mást, csak a nedves téglák és a penész szagát. – Tűnjünk el innen – mondta Waxie. Megragadta a létrát, és már kezdett is felfelé mászni. – Hé, várjon! – szólt utána Duffy. – Mi lesz a szelepekkel? – Most mondta, hogy nem tudja megjavítani – felelte Waxie vissza sem nézve. Smithback halk zörgést hallott az akna mélyéről. – Ez meg mi volt? – kérdezte Duffy, és elcsuklott a hangja. – Jön már? – ordított le Waxie, miközben feljebb vonszolta kövér testét a létrán. Smithback figyelte, ahogy Duffy tétován áll még egy pillanatig a dobogó szélén, aztán megfordult, és elkezdett felfelé kapaszkodni a létrán Waxie nyomában. A két egyenruhás rendőr is követte.

Smithback rájött, hogy pár percen belül felérnek a hídra. Addigra el kell párolognia innen. Hiába fáradozott ennyit, semmit sem tudott kideríteni. Megfordult, és már indult is. Remélte, hogy nem maradt még le a verekedésről, és azon tűnődött, vajon hol lehet most Mrs. Wisher. A fenébe is, ezzel melléfogtam – morfondírozott magában. El sem hiszem, hogy így félrevezettek az ösztöneim. Amilyen szerencséje van, lehet, hogy az a barom Bryce Harriman azóta már… Hirtelen zaj hangzott fel odalentről: a rozsdás létrafokok megnyikordultak, aztán egy hangos csattanás hallatszott, mintha becsaptak volna egy vasrácsos ajtót. – Ez meg mi volt? – kiáltott fel Waxie. Smithback visszafordult, és lenézett. Látta, hogy a létrán mászó alakok hirtelen mozdulatlanná dermednek. Waxie kérdése még ott visszhangzott az akna falai között, aztán csönd lett. A nagy némaságban újból hallani lehetett a vas létrafokok furcsa morgásokkal és nyögésekkel kísért csikordulásait, amitől felállt a szőr Smithback tarkóján. A zseblámpák fénysugara lefelé hasított a sötétségbe, de semmit sem láttak. – Ki van ott? – kiáltotta Waxie lefelé bámulva. – Valakik másznak utánunk a létrán – mondta az egyik rendőr. – Rendőrség! – kiáltotta Waxie éles hangon. Nem kapott választ. – Azonosítsák magukat! – Még mindig jönnek – mondta az egyik rendőr. – És már megint ez a szag – tette hozzá a másik. Ebben a pillanatban Smithbacket is mellbe vágta az orrfacsaró bűz, amiről azonnal eszébe jutott mindaz a borzalom, amit a múzeum pincéjében élt át másfél évvel ezelőtt. – Vegyék elő a fegyverüket! – ordított rá pánikba esve Waxie a rendőrökre. Smithback már látta is őket: sötétbe burkolózó alakok kapaszkodtak fürgén felfelé a létrán. A fejüket csuklya takarta, a köpenyük megmeglebbent a lentről jövő huzatban. – Hallanak engem odalent? – kiáltotta Waxie. – Azonnal álljanak meg, és azonosítsák magukat! – Félig megfordult a létrán, és lenézett a rendőrökre. – Emberek, maguk maradjanak itt! Derítsék ki, kik ezek. Ha illetéktelenül tartózkodnak itt, állítsák elő őket. –

Aztán a sarkában Duffyval kétségbeesetten mászni kezdett felfelé a létrán. Smithback figyelte, ahogy a különös alakok egyre közelebb érnek a rendőrökhöz. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán mintha dulakodni kezdtek volna, ami a félhomályban inkább úgy hatott, mint egy balettelőadás. Aztán egy 9 milliméteres fegyver dörrent, fülsiketítő zajt csapva a szűk aknában. Majd egy sikoly nyomta el a lövés visszhangját. Smithback látta, hogy a legalul mászó rendőr elengedi a létra fokát, és az egyik csuklyás alakkal összekapaszkodva lezuhan a mélybe. A rendőr ordítása egy darabig még visszhangzott az akna aljából, aztán lassan elhalt. – Állítsák meg őket! – kiáltott le Waxie a válla fölött, miközben tovább kapaszkodott fölfelé. – Ne engedjék, hogy utánunk jöjjenek! Smithback a rémülettől kővé dermedve nézte, ahogy az alakok egyre sebesebben közelednek. A fémlétra hangosan csikorgott és nyögött a súlyuk alatt. A másik rendőr tüzelt, de aztán elkapták a lábát, és lerántották a létráról. Hátrazuhant, közben újra meg újra lőtt. A torkolattűz fényei fel-felvillantak miközben zuhant a sötétségben. A harmadik rendőr megfordult, és pánikba esve kezdett felfelé mászni. Most már egyre több csuklyás alak nyüzsgött a létrán. Kettesével vették a fokokat, hosszú mozdulatokkal kapaszkodtak felfelé. Az egyik épp elhaladt egy lámpa alatt, és Smithback egy pillanatra meglátott valamit nyálkásan megcsillanni. Aztán utolérte a harmadik rendőrt, és egy széles kaszáló mozdulatot tett a lábánál. A férfi felordított. A csuklyás utolérte, egy szintre került vele, és az arca és a nyaka körül hadonászott, miközben a többiek elmásztak mellette. Smithback menekülni akart, de képtelen volt elszakítani a tekintetét a látványról. Waxie, aki pánikba esve mászott felfelé, megcsúszott, és lógva, a levegőben kapálózva próbálta újból megtalálni a lábával a létrát. Duffy teljes erőből kapaszkodott utána, de néhány csuklyás már közvetlenül a nyomában volt. – Elkapták a lábamat! – üvöltött fel Duffy, aztán vergődő kapálózás hallatszott. – Te jóságos ég, segítsenek! – A hisztérikus kiáltás őrülten visszhangzott. Smithback figyelte, ahogy Duffy a félelem szülte erővel végül lerázta a támadóját, és feljebb kapaszkodott a létrán, el a kapálózó Waxie mellett.

– Ne! Ne! – üvöltötte halálra rémülten Waxie, és megpróbálta lerúgni a hozzá legközelebb lévő alak kezét. Eközben lelökte a fejéről a csuklyát. Smithback hátrahőkölt. Az agya alig tudta felfogni a rémálomba illő látványt, amely a félhomályban még szörnyűbbnek hatott: apró, fekete gyíkszemek, vastag, nedves ajkak, rengeteg ránc és bőrredő. Rádöbbent, hogy ezek lehetnek a Ráncosbőrűek, akikről Mephisto beszélt. Most már értette, miért nevezték el így őket. A szörnyű látványtól megtört a bénultsága. Botladozva menekülni kezdett a hídon. A háta mögül hallotta, hogy Waxie elsüti a pisztolyát, aztán valaki olyan hangon ordított fel a fájdalomtól, hogy kocsonyaként kezdett el remegni a térde. Két újabb lövés dörrent gyors egymásutánban, aztán Waxie éles, zokogásba fulladó ordítása, amely hirtelen borzalmas hörgésbe váltott át. Smithback botladozva futott, és próbálta megakadályozni, hogy a félelem újból megbénítsa. A háta mögül hallotta, hogy Duffy zokogva kapaszkodik tovább a létrán – legalábbis nagyon remélte, hogy Duffy az. Elég nagy előnyöm van, gondolta. A csuklyásoknak még legalább harminc métert kellett felkapaszkodniuk a létrán. Egy pillanatig fontolgatta, hogy visszamegy segíteni Duffynak, de tudta, hogy úgysem tehetne semmit. Csak ezt éljem túl, és soha, de soha többé nem kérek semmit… Ahogy odaért a felszínre vezető kőlépcsőhöz, és megjelent a feje fölötti nyílásban a halvány, holdfényes égbolt, hirtelen rémülten látta, hogy szemből is alakok közelednek, és elzárják a fényt. Szent ég, ezek pont felé tartanak, le a lépcsőn… Visszarohant a hídra, kétségbeesetten nézett körbe a téglafalakon, és az aknához vezető lejárathoz sietett. Egyik oldalon egy kis mellékalagút kőből rakott, boltíves bejárata tátongott, amelynek szélén kikristályosodott mészkőkicsapódás fehérlett, mintha dér borítaná. A csuklyás alakok egyre közelebb kerültek. Smithback a boltívhez ugrott, és bebújt a szűk alagútba. A mennyezetről helyenként halványan világító körték lógtak. Smithback kétségbeesetten, inaszakadtából rohanni kezdett, de közben tudatában volt, hogy az alagút éppen arra vezet, amerre egyáltalán nem akart menni: lefelé, egyre csak lefelé.

51. fejezet

A fegyverraktárnál ügyeletben lévő FBl-ügynök mélyen belemerült a Soldier of Fortune magazinba, miközben veszélyesen hátradőlve a szék két lábán egyensúlyozott. Margo látta, hogy a magazin széle fölött felnézve nagy szemeket mereszt, amikor megpillantja őket. Valószínűleg váratlanul érte, hogy egy hihetetlenül koszos, furcsa tekintetű, bozontos szakállú férfi jelenik meg az FBI Federal Plaza-i központjának alagsorában egy fiatal nő és egy kövérkés férfi társaságában. Aztán összeszűkült a szeme, az orrcimpája pedig kitágult. Most érezhette meg Mephisto szagát, gondolta Margo. – Ha szabad kérdeznem, mit tehetek az urakért? – kérdezte az őr. Letette a magazint, és visszadöccent a szék négy lábára. – Velem vannak – vetette oda kurtán Pendergast. Előbbre lépett, és felvillantotta a jelvényét. Az őr már talpra is ugrott. A magazin a földre esett az öléből. – Vételezni szeretnénk néhány dolgot a raktárból – közölte Pendergast. – Hogyne, máris – dadogta az őr, és már nyitotta is a háta mögött lévő fémajtó alsó és felső zárját, aztán szélesre tárta a raktár bejáratát. Margo belépett a tágas helyiségbe, ahol hosszú sorokban álltak az alacsony mennyezetig érő szekrények. – Mi ez a sok holmi? – kérdezte, miközben követte Pendergastot a szekrények közötti keskeny folyosón. – Tartalék vészhelyzetekre. Tartós élelmiszer, gyógyszerek, palackozott víz, takarók és hálózsákok, különböző alkatrészek, benzin. – Elég cucc van itt, hogy egy ostromot is átvészeljenek – motyogta D'Agosta. – Épp ez a lényeg, hadnagy – mondta Pendergast, és egy, a hátsó falban nyíló kis fémajtóhoz lépett. Benyomogatott egy számot a számkódos záron, és kinyitotta az ajtót. Egy keskeny folyosó indult mögötte, amelynek mindkét oldalán rozsdamentes acél szekrények sorakoztak. Mindegyiknek az elején egy kis plexitáblácska állt. Margo megállt, és kisilabizált néhányat a legközelebbi feliratok közül: M-16/XM-148, CAR-15/SM-177E2, GOLYÓÁLLÓ S-M, GOLYÓÁLLÓ L-XXL. – A zsaruk meg a játékszereik… – morogta Mephisto. Pendergast végigsietett a szekrények között, aztán az egyik előtt megtorpant. Kivett belőle három átlátszó, műanyag védőmaszkot, amelyekhez

kis oxigénpalack csatlakozott. Az egyiket megtartotta magának, a másik kettőt odadobta D'Agostának és Mephistónak. – Arra az esetre, ha kedvük támadna még néhány embert megtámadni könnygázzal odalent? – kérdezte Mephisto, és ügyetlenül elkapta az oxigénpalackot megbilincselt kezével. – Úgy hallom, jó muri volt. Pendergast a hajléktalanok vezéréhez fordult. – Tudom, hogy úgy érzi, a rendőrség méltatlanul bánt az embereivel – mondta halkan. – Ami azt illeti, egyetértek magával. El kell hinnie nekem, hogy nem volt semmi közöm ehhez az akcióhoz. – A kétarcú Janus megszólalt. A „Grant tábornok sírja” közösség, na persze! Tudnom kellett volna, hogy halandzsa az egész. – A maga paranoiája tette szükségessé, hogy ilyen cselhez folyamodjak – mondta Pendergast, miközben kinyitott egy másik szekrényt, és kivett egy fejre szerelhető lámpát, szemüvegeket, amelyekről Margo úgy gondolta, éjjellátó készülékek lehettek, valamint néhány hosszúkás, sárga tartályt, melyekről nem tudta, mi célt szolgálhatnak. – Én soha nem tekintettem magát az ellenségemnek – mondta Pendergast Mephistónak. – Akkor vegye le rólam a bilincset. – Ne tegye! – figyelmeztette D'Agosta. Pendergast épp néhány katonai kést vett ki a szekrényből, de megtorpant a keze. Fekete zakója mellzsebébe nyúlt, odalépett Mephistóhoz, és egy gyors mozdulattal kinyitotta a bilincs zárját. Mephisto megvető mozdulattal a földre rázta a kezéről a bilincset. – És mit akar farigcsálni, amíg odalent lesz, Hófehérke? – sziszegte. – Ezek a kis játék kések, amiket a különleges alakulatoknál használnak, nem sokat fognak használni a Ráncosbőrűekkel szemben. Legfeljebb egy kicsit megcsiklandozhatja őket velük. – Azt remélem, hogy nem fogunk találkozni az Astor-alagutak lakóival – felelte Pendergast. A fejét a szekrénybe dugva tovább kotorászott, és két pisztolyt dugott az övébe. – De már megtanultam, hogy nem árt jól felkészülni. – Hát csak élvezze a vadászatot, ügynök úr. Utána majd beugrunk a 666-os útra egy kis teára és süteményre, kellemesen elcsevegünk, és esetleg kitömetjük a trófeáit. Pendergast hátrább lépett a szekrénytől, és lassan Mephistóhoz lépett. – Mit kellene tennem, hogy megértessem magával, mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte, miközben arcát egészen közel dugta a

hajléktalanvezér arcához. Halkan beszélt, de fenyegető él csengett a hangjában. Mephisto hátrált egy lépést. – Ha ezt akarja, meg kell bíznia bennem. – Ha nem bíznék, akkor nem vettem volna le a bilincset – vágott vissza Pendergast. – Bizonyítsa be – mondta Mephisto visszanyerve a nyugalmát. – Adjon nekem is fegyvert. Egy olyan szép, fényes Stonerst, amilyet abban a szekrényben láttam. Vagy legalább egy tizenkét lövetűt. Ha magukat esetleg kinyírják, legalább legyen valami kis esélyem. – Pendergast, ne csináljon őrültséget – szólt közbe D'Agosta. – Ez az ember nem normális. Az ég szerelmére, azóta nem látta a napfényt, mióta George Bush volt az elnök! – Milyen gyorsan tud levinni minket az Astor-alagutakba? – kérdezte Pendergast. – Talán másfél óra. Már ha nem bánják, ha közben egy kicsit vizes lesz a lábuk. Csönd lett. – Úgy látom, ért a fegyverekhez. Van tapasztalata? – Hetedik gyalogosezred, I. alakulat. Megsebesültem az Amerikai Egyesült Államok nagyobb dicsőségéért a Vasháromszögben. – Margo undorral vegyes érdeklődéssel nézte, ahogy Mephisto kicsatolta a derékszíját, és letolta mocskos nadrágját. Egy hosszú, cikcakkos heg húzódott végig a hasán, aztán le a combján, és egy nagy sebhelyben végződött. – Úgy tömtek vissza a bőrömbe, mielőtt a hordágyra fektettek – mondta ferde kis mosollyal. Pendergast egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán kivett a szekrényből két automata fegyvert. Az egyiket a vállára vetette, a másikat odadobta D'Agostának. Aztán elővett egy doboz töltényt meg egy zömök csövű, hagyományos puskát. Bezárta a szekrényt, megfordult, és Mephisto kezébe nyomta a fegyvert. – Nem akarok csalódni magában, katona – mondta, még mindig a puskatuson tartva a kezét. Mephisto átvette a fegyvert. Nem mondott semmit, csak ellenőrizte a tárat. Margo némi aggodalommal nyugtázta, hogy Pendergast már egy csomó felszerelést elővett, de neki egy sem jutott belőlük. – Hé, várjunk csak – szólalt meg. – És velem mi lesz? Hol van az én felszerelésem?

– Attól tartok, maga nem jöhet velünk – felelte Pendergast, miközben golyóálló mellényeket húzott elő a szekrényből, és a méretüket ellenőrizte. – Ki mondta, hogy nem mehetek? – kérdezte Margo. – Miért, csak mert nő vagyok? – Dr. Green, kérem, nagyon jól tudja, hogy nem erről van szó. Magának nincs tapasztalata ilyesféle rendőrségi akciókban – mondta Pendergast, és belekotort egy másik szekrénybe. – Vincent, hozná ezeket? – M-26-os repeszgránátok – állapította meg D'Agosta, és óvatosan átvette őket. – Annyi fegyver van itt, hogy Kínát is lerohanhatnánk. – Hogy nincs tapasztalatom? – méltatlankodott Margo, ügyet sem vetve D'Agostára. – Én mentettem meg annak idején a múzeumban a maga irháját, már nem emlékszik? Ha én nem lettem volna ott, a Mbwun vacsorájaként végzi! – Ezt egyetlen pillanatig sem vitatom, dr. Green – felelte Pendergast, és a hátára csatolt egy hátizsákféleséget, amelyről egy hosszú cső és egy furcsa szájmaszk lógott le. – Csak nem lángszóró? – kérdezte D'Agosta. – ABT FastFire, ha nem tévedek – mondta Mephisto. – Katonakoromban „lila ködnek” hívtuk. Egy erkölcsileg lezüllött ország szadista fegyvere. – Elgondolkozva belesett a szekrénybe. – Antropológus vagyok – mondta Margo –, és mindenkinél jobban tudom, hogyan kell bánni ezekkel a szörnyetegekkel. Szükségük lesz a szakértelmemre. – De nem annyira, hogy ezért kockára tegyük az életét – felelte Pendergast. – Dr. Frock is antropológus. Talán vigyük magunkkal őt is, és kérjük ki a tudományos szakvéleményét? – Én jöttem rá a megoldásra, emlékszik? – emelte meg dühösen a hangját Margo. – Dr. Greennek igaza van – szólt közbe D'Agosta. – Ha ő nem lett volna, most nem tartanánk itt. – Akkor sincs jogunk hozzá, hogy belerángassuk ebbe – felelte Pendergast. – Különben is, még soha nem járt odalent, és nem is rendőr. – Akkor felejtsék el a szakértelmemet! – kiabálta Margo. – Felejtse el, mennyit segítettem régebben. Gondoljon arra, hogy milyen kitűnően lövök! Nem fogom akadályozni a haladásukat, inkább

maguk fognak kifulladni, ha tartani akarják velem a tempót. Ha bajba kerülnek odalent, minden ember számítani fog! Pendergast ránézett színtelen szemével. Margo úgy érezte, mintha a veséjébe látna a belefúródó tekintet. – Tulajdonképpen miért akarja ezt annyira, dr. Green? – Azért, mert… – Margo elhallgatott, és cikáztak a fejében a gondolatok, hogy tulajdonképpen miért is akar leszállni az alvilágba. Mennyivel könnyebb lenne sok szerencsét kívánni nekik, kisétálni ebből az épületből, hazamenni, aztán vacsorát rendelni a sarki thai étteremből, és nekilátni a Thackeray-regénynek, melyet már egy hónapja el akart kezdeni… Másfél évvel ezelőtt szembenézett a Mbwunnal, látta a saját tükörképét a vadul forgó vörös szempárban. Pendergasttal együtt pusztították el szörnyet. Akkor azt hitte, vége a rémálomnak. Mindenki ezt hitte. De már tudta, hogy nem így van. – Pár hónappal ezelőtt Greg Kawakita keresett telefonon – mondta végül –, de én nem vettem magamnak a fáradságot, hogy visszahívjam. Ha megtettem volna, akkor talán ezt az egészet megakadályozhatom. – Elhallgatott. – Szeretnék a végére járni. Pendergast továbbra is fürkészve nézte a lányt. – A fenébe is, maga rángatott bele ebbe az egészbe! – fordult Margo dühösen D'Agostához. – Én cseppet sem akartam, de ha már itt vagyok, akkor végig akarom csinálni! – Ebben is igaza van – mondta D'Agosta. – Én vontam be a nyomozásba. Pendergast Margo vállára tette a kezét, ami meglepő gesztus volt a részéről, mert mindig is kerülte a fizikai érintést. – Margo, kérem, próbálja megérteni – mondta halkan. – Annak idején a múzeumban nem volt más választásom, csapdába estünk. De most más a helyzet. Most tudatosan sétálunk a veszélybe. Maga civil. Sajnálom, de ez van. – Kivételesen egyetértek Hófehérkével – pillantott Mephisto Margóra. – Úgy látom, maga nagyon rendes lány, ami azt jelenti, hogy nincs helye egy ilyen díszes társaságban. Hagyja csak, hadd nyírassák ki magukat hivatalos minőségükben. Pendergast még egy pillanatig Margóra szegezte tekintetét, aztán leengedte a kezét, és Mephistóhoz fordult. – Merre megyünk? – kérdezte.

– A Lexington metróvonalon, a Bloomingdale alá. Van ott egy elhagyott járat, úgy ötszáz méternyire a metróvágány mentén. Ez egyenesen a Park alá vezet, aztán tovább lefelé, a Palacknyakhoz. – Jézusom – szólalt meg D'Agosta. – Lehet, hogy ebből az irányból támadták meg múltkor a metrót. – Lehetséges. – Pendergast néhány pillanatig a gondolataiba merülve hallgatott. – Robbanóanyagokat is kell hoznunk a C szekcióból – szólalt meg hirtelen, és az ajtó felé indult. – Gyerünk. Alig két óránk van. – Jöjjön, Margo – szólt hátra D'Agosta, miközben Pendergast után sietett. – Kikísérjük az épületből. Margo mozdulatlanul állt, és csak nézte, ahogy a három férfi kifelé indul a raktárból. – A francba! – kiáltott fel dühösen, a földhöz vágta a táskáját, és vadul belerúgott a legközelebbi szekrénybe, aztán leroskadt a földre, és a kezébe temette az arcát.

52. fejezet Snow a nagyméretű, drótketreccel védett falióra vékony mutatóira nézett. Este negyed tizenegy volt. A tekintete körbesiklott az üres helyiségen, a tartalék légzőtartályokon, a szakadt lábuszonyokon és a maszkokon, végül megpihent a nagy halom papíron, amely előtte hevert az íróasztalon. Hivatalosan azért üldögélt itt az irodában, mert bakteriális fertőzésből lábadozott, amely a tüdejét támadta meg. Ahogy azonban a rendőrségi búvárcsapat többi tagja, ő maga is tisztában volt vele, hogy valójában a kispadra ültették. Az őrmester félrevonta, és megdicsérte, hogy milyen remekül végezte a munkáját, de Snow egy szavát sem hitte. Az sem sokat számított, hogy az általa felfedezett csontvázak egy fontos nyomozás kiindulópontjaként szolgáltak. A lényeg az, hogy az első merülésén kudarcot vallott. Fernandez már ahhoz sem vette magának a fáradságot, hogy ugrassa. Snow felsóhajtott, és kinézett a piszkos ablakon a kihalt dokkra és a fekete, olajos vízre, amely megmegcsillant a sötét éjszakában. A csapat többi részét egy helikopterhez riasztották, amely este zuhant az East Riverbe, és eközben a belvárosban is valami nagyszabású dolog zajlott. A rendőrségi rádió szünet nélkül recsegett, valami menetről, tömeglázadásról, mozgósításról, tömegoszlatásról volt szó. Úgy tűnt, mindenhol zajlik az élet, csak a brooklyni dokkoknak ebben a

csendes kis sarkában nem történik semmi. És ő itt üldögél, és jelentéseket írogat… Felsóhajtott, a tűzőgéppel összetűzött pár papírlapot, berakta egy dossziéba, becsukta, és a kész jelentések közé tette. Egy döglött kutyát szedtek ki a Gowanus csatornából. Az állat egy lövéstől pusztult el, a pisztoly tulajdonosát nem találták meg, az ügy lezárva. Elvette a következő dossziét a kupac tetejéről: Randolf Rowell, 22 éves, leugrott a Triborough hídról. A zsebében búcsúlevelet találtak. A halál oka: fulladás. Az ügy lezárva. Miközben berakta a dossziét az irattartóba, a mólóhoz érkező csónak dízelmotorjának a berregése ütötte meg a fülét. Korán jöttek vissza a többiek. A motornak valahogy más volt a hangja, mélyebben búgott. Talán ráférne egy beállítás. Futó léptek koppanását hallotta a móló deszkáin, aztán kivágódott az ajtó. Fekete, jelzés nélküli búvárruhát viselő emberek rontottak be, az arcukat is feketére és sötétzöldre mázolták, a nyakukból gumi és latex oldalzsákok lógtak. – Hol van a búvárcsapat? – kérdezte a vezetőjük, egy nagydarab férfi, aki texasi akcentussal beszélt. – Az East Riveren történt helikopter-balesetnél – felelte Snow. – Maguk a második mentőcsapat? – Kinézett az ablakon, és meglepetten látta, hogy nem az ismerős kék-fehér rendőrségi motorcsónak van kikötve a mólónál, hanem egy jelzés nélküli motoros kishajó, szintén feketére és sötétzöldre festve. – Mindenki? – kérdezte a férfi. – Csak én maradtam itt. Maga kicsoda? – Hát nem a kedves édesanyja rég elveszett unokaöccse. Keresünk valakit, aki ismeri a legrövidebb utat a West Side Lateral csatornába, és most azonnal oda tud vezetni minket. – Szólok rádión az őrmesternek. – Erre most nincs időnk. Na és maga? – Ismerem a manhattani partvonal menti csatornákat, ez része volt az alapkiképzésnek. Minden rendőrségi búvárnak meg kell… – Oda tudna vezetni minket? – vágott közbe a férfi. – Be akarnak jutni a West Side Lateral csatornába? A legtöbb kivezető nyílás le van zárva fémráccsal, és egyébként is túl szűkek ahhoz, hogy… – Csak válaszoljon arra, amit kérdeztem: oda tud vezetni vagy nem? – Azt hiszem, igen – felelte Snow kissé bizonytalanul.

– Hogy hívják? – Snow. – Gyerünk, szálljon be a hajóba. – De a búvárruhám és az oxigénpalackom… – Minden van nálunk, amire szükség lesz. A hajón majd átöltözik. Snow feltápászkodott a székről, és követte a férfiakat ki a mólóra. Nagyon úgy tűnt, ezt a meghívást nem utasíthatja vissza. – Még mindig nem árulták el, kik maguk. A férfi megállt az egyik lábát a hajó szélére téve. – Rachlin parancsnok vagyok, a haditengerészet Blue Seven kommandós csapatának vezetője. A kormányos kimanőverezte a kishajót a kikötőhelyről. – Óvatosan – figyelmeztette a parancsnok, aztán intett Snow-nak, hogy menjen közelebb. – Itt az akcióterv – mondta, és az egyik ülés alól előhúzott egy köteg vízhatlan térképet. – Négy kisebb csapatra oszlunk, mindegyikben két-két ember lesz. – Körbenézett, és elkiáltotta magát: – Donovan! – Parancsok? – lépett oda egy férfi. Még a búvárruhában is látszott, milyen vékony és szikár. Snow semmit sem látott az arcából, eltakarta a búvárruha maszkja és az álcázófesték. – Donovan, maga és Snow egy csapatban lesznek. Csönd lett, amit Snow úgy értelmezett, hogy Donovan nem nagyon örül a dolognak. – Mi folyik itt? – kérdezte. – Egy víz alatti robbantás a feladatunk, elég, ha ennyit tud – felelte Rachlin. – Köze van a fej nélküli csontvázakhoz? – kérdezte Snow. A parancsnok szúrósan nézett rá. – Nyavalyás zöldfülű rendőrségi búvár létére elég sokat kérdezősködik. Snow elhallgatott. Donovanre rá sem mert nézni. Rachlin szétteregette az egyik térképet, és rábökött egy kék pontra. – Innen indulunk. Az új szennyvíztisztító telep miatt ezeket a kivezető nyílásokat már nem használják. Itt kell bevinnie minket. Snow a laminált térkép fölé hajolt. A tetején cirkalmas, régimódi betűkkel ez a felirat állt: 1932. A WEST SlDE-l ESŐVÍZ- ÉS SZENNYVÍZELVEZETŐ CSATORNÁK FELMÉRÉSE, ALSÓ NEGYED. Halvány, egymást keresztező vonalak hálózták be sűrűn a térképet. A Central Park nyugati része alatti területen három helyen is bejelöltek több pontot. Snow a vonalak bonyolult hálózatát silabizálta, és a fejében száguldoztak a gondolatok. A

Humboldt Kill lett volna a legkönnyebb bejutási pont, de onnan még nagyon messze van a Lateral, rengeteget kellene kanyarogni a csatornákban. Különben is, ha egy mód van rá, soha többé nem akar visszamenni arra a helyre. Próbálta felidézni a kiképzést, amikor hosszú napokat töltöttek azzal, hogy motorcsónakkal járták az iszapos csatornákat. Hol van még kivezető nyílása a West Side Lateralnak…? – Hé, ez nem egy kifejtendő esszékérdés – noszogatta Rachlin. – Igyekezzen, nagyon szorít az idő. Snow felnézett. Ami azt illeti, van egy egyenes és közvetlen útvonal. Hát, ők akarták, gondolta. – Az Alsó-Hudson menti szennyvíztisztító telepnél be lehet jutni – mondta. – A központi ülepítőmedencén keresztül. Csönd lett. Snow körbenézett az embereken. – Merüljünk le a szennyvízbe? – szólalt meg egy mély hang. A parancsnok odafordult. – Hallották, mit mondott. – Odadobott Snow-nak egy búvárruhát. – Akkor mozdítsa meg a csinos kis hátsóját, és öltözzön át. Éjfél előtt hat perccel ott kell lennünk a csatorna kijáratánál.

53. fejezet Margo ült a fegyverraktár csempézett padlóján, és csak úgy forrt a dühtől. Nem is tudta, kire haragszik jobban: D'Agostára, amiért belerángatta ebbe az ügybe; Pendergastra, amiért nem volt hajlandó magával vinni; vagy leginkább saját magára, amiért nem tud továbblépni, és túltenni magát ezen az egészen. De egyszerűen képtelen volt rá. Most már nyilvánvaló volt, mennyire sötét árnyékot vetnek az életére még mindig a múzeumi gyilkosságok. Nem tud aludni, nem találja a lelki békéjét. És ráadásul most ez a szörnyűség… Tudta, hogy Pendergast csak az ő biztonságát tartotta szem előtt, de akkor sem tudta elfojtani a bosszúságot, amiért itt hagyták. Ha én nem lettem volna, még mindig sötétben tapogatóznának. Én fedeztem fel, mi a kapcsolat a Mbwun és Whittlesey között, én jöttem rá, mi is történt valójában. Ha lett volna még egy kis ideje, talán a zavaró szálakat is sikerült volna elvarrni: mit jelentenek Kawakita rejtélyes naplótöredékei, mit akart a thyoxinnal, és miért állított elő D-vitamint a laboratóriumában.

Bár a thyoxint tulajdonképpen meg lehetett magyarázni. A naplóbejegyzések arra utaltak, hogy a vége felé Kawakita meggondolta magát. Valószínűleg rájött, hogy a „glaze” legújabb változata már nemcsak a testet torzítja el, hanem a személyiséget is. Talán arra is rájött, milyen környezeti veszélyeket rejt, ha a növények sós vízzel kerülnek kapcsolatba. Valószínűleg úgy döntött, mindent visszacsinál, és kiirtja a víztározóból a Liliceae mbwunensist. Lehet, hogy a Ráncosbőrűek értesültek a szándékáról. Ez megmagyarázhatja, miért ölték meg. Nyilván nem akarták, hogy valaki megsemmisítse a kábítószer forrását. Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy mi a csudát akart Kawakita a D-vitaminnal. Talán a genetikai szekvenciák vizsgálatához kellett? Nem, ez kizárt… Margo felkapta a fejét. Greg azt tervezte, hogy kiirtja a növényeket, ebben biztos vagyok – gondolta. És tudta, hogy ezzel nagy veszélybe sodorja magát. A D-vitamin nem a kábítószer előállításához kellett, hanem… Hirtelen mindent megértett. Egy pillanat alatt talpon is volt. Egy percet sem vesztegethet el. Kapkodva nyitogatni kezdte a szekrényeket, és mindent kidobált a keskeny folyosóra. Gyorsan összeszedte a szükséges holmikat, és begyömöszölte a táskájába őket: oxigénmaszkot, éjjellátó szemüveget, pár doboz kilenc milliméteres töltényt félautomata pisztolyához. Zihálva a fegyvertár kijáratához rohant, kidugta a fejét, és körbenézett a külső raktárhelyiségben. Valahol itt kell lennie… Végigsietett a szekrénysor előtt, és a feliratokat olvasgatta. Az egyiknél megtorpant, kinyitotta a szekrényt, és kivett három sportkupakos egyliteres üres üveget. A földre rakta őket a táskája mellé, aztán egy másik szekrényből kivett több liter desztillált vizet. Aztán végigszaladt a szekrények között, és magában idegesen káromkodva tovább keresgélt. Végül megállt, és feltépte az egyik szekrény ajtaját, amelyben gyógyszeres üvegcsék sorakoztak. Villámgyorsan végigböngészte őket, megtalálta, amit keresett, és visszarohant vele a táskájához. Letérdelt, kinyitotta a gyógyszeres üvegcséket, és kis kupacba halmozta a földön a fehér tablettákat. – Mi a koncentráció, Greg? – motyogta hangosan. Nem lehet tudni, találgatnom kell. Még mindig jobb lesz többet beletenni. Az üveg aljával porrá zúzta a tablettákat,

aztán mindegyik literes palackba beleszórt pár marékkal. Vizet töltött beléjük, jó alaposan felrázta, és megnézte: kicsit szemcsés lett az oldat, de most nem volt ideje alaposabb munkát végezni. Nemsokára úgyis teljesen feloldódik a por. Felállt, és felkapta a táskáját. Az üres gyógyszeres üvegek nagy csörömpöléssel gurultak szét a földön. – Ki van ott? – harsant fel egy hang. Margónak csak most jutott eszébe, hogy teljesen meg is feledkezett az őrről. Gyorsan a táskájába dugta az üvegeket, a vállára vetette, és a kijárat felé indult. – Elnézést, csak elálmodoztam egy kicsit. – Remélte, őszintén cseng a hangja, és nem kelt gyanút. Az őr összevont szemöldökkel bámult rá. Félretette a magazinját, és fel akart állni. – Merre ment Pendergast ügynök? – kérdezte gyorsan Margo. – Azt mondta, a C szekcióba indulnak. Pendergast nevének említése meg is tette a kellő hatást: az őr visszaült a székére. – Menjen fel két emeletet a négyes lifttel, és miután kiszállt, forduljon balra. Margo megköszönte az útbaigazítást, és elsietett a folyosó végén lévő liftek felé. Miközben becsukódott a lift ajtaja, az órájára pillantott, és elkáromkodta magát. Nagyon kell sietnie. Gyorsan megnyomta a földszint gombját. Amikor kinyílt az ajtó, neki akart iramodni, de észrevette, hogy az előcsarnokban jó néhány őr álldogál, úgyhogy inkább csak szapora léptekkel elsétált közöttük, a portán leadta a látogatókártyáját, és kilépett a párás manhattani éjszakába. Az utcán azonnal futólépésre váltott, és odarohant a legközelebbi taxihoz. – Az Ötvenkilencedik utca és a Lexington sarkára – mondta, majd beugrott a kocsiba, és becsapta maga után az ajtót. – Rendben, de nem fog gyorsan menni – mondta a taxis. – Valami tüntetés vagy felvonulás van a Park közelében, óriási a dugó. – Akkor találjon ki valamit! – mondta Margo, és odadobott egy húszdollárost az első ülésre. A taxis elszáguldott keleti irányba, aztán északnak fordult az Első sugárúton, és nyaktörő sebességgel előzgette az autókat. A Negyvenhetedik utcáig nem is kellett megállniuk. Margo látta, hogy itt már teljesen elakadt a forgalom, üresben járó motorokkal várakoztak az autók és teherautók mind a hat sávban egymás

mellett. A piros féklámpák párhuzamos sora a végtelenbe nyúlt a sötét úton. Felkapta a táskáját, kiugrott a taxiból, és rohanni kezdett észak felé. Hét perc alatt ért oda a Bloomingdale metróállomáshoz. Kettesével vette a fokokat, úgy rohant le a lépcsőn, kerülgetve a szórakozni induló járókelőket. A hangos tülkölésben és motorzajban furcsa, tompa morajlást hallott a távolból, mint amikor tízezer ember ordít fel egyszerre. Aztán leért a metróállomásra, és minden felszíni zaj elcsendesedett, csak a beérkező szerelvények csikorgása hallatszott. Jegyért kotort a zsebébe, besietett az állomásra, és lerohant a peronhoz, ahol már kisebb tömeg várakozott a jól megvilágított lépcső közelében csoportosulva. – Láttad azokat az alakokat? – kérdezte épp a barátjától egy fiatal nő, aki a Columbia Egyetem pólóját viselte. – Mi a fene lehetett az a tartály, amit a hátukon cipeltek? – Talán patkányméreg – mondta a barátja. – Óriásiak nőnek idelent a metróalagutakban. Épp tegnap éjjel láttam is egyet a Nyugati Negyedik utcai állomáson, akkora volt, mint egy kifejlett… – Merrefelé mentek? – szólította meg őket kifulladva Margo. – Most ugrottak le a sínek közé, és arra szaladtak, a külváros irányába… Margo a peron északi végébe rohant. A sínpár eltűnt a sötétségben, köztük kis tócsák sötétlettek, meg-megcsillanva a váltók halvány, zöldes fényében. Gyorsan végignézett mindkét irányban, hogy nem jön-e a metró, aztán vett egy jó nagy levegőt, és leugrott a peronról. – Na tessék, még valaki utánuk megy- kiáltotta egy hang a háta mögött. Feljebb rángatta vállán a táskáját, és futni kezdett, de azért nagyon vigyázott, nehogy megbotoljon a kavicsokon vagy a sínek egyenetlen talpfáin. Hunyorogva fürkészte a sötétséget, nem lát-e alakokat a távolban. Már nyitotta a száját, hogy elkiáltsa Pendergast nevét, de aztán meggondolta magát: ettől a helytől nem messze történt a múltkori mészárlás. Miközben ez a gondolat átvillant az agyán, megérezte, hogy kis szellő legyinti meg a tarkóját. Megfordult, és görcsbe rándult a gyomra: a távolban meglátta a piros körbe foglalt négyes jelzést a metrókocsin. Még messze volt, de azért már jól látszott. Még gyorsabban kezdett futni, zihálva kapkodta a sűrű, nyirkos levegőt. A vonat épp csak egy percre fog megállni az állomáson, amíg ki- és beszállnak az utasok, és már robog is tovább. Rémülten

nézett körbe, hogy nincs-e egy kis szervizfülke az alagút falában, vagy egyéb hely, ahol meghúzhatná magát. Az alagút fala azonban simán és sötéten húzódott, ameddig csak ellátott. A háta mögül hallotta az összecsukódó ajtók csilingelését és a légfékek sziszegését. A dízelmotor felberregett, ahogy a szerelvény felgyorsult. Gyorsan behúzódott az északi és déli sínpár közötti keskeny sávba. Óvatosan átlépte a harmadik sínt, aztán lekuporodott a rozsdás talpgerendák közé, és igyekezett még vékonyabbra összehúzni magát, mint a váltó, amely sötét őrszemként meredezett mellette. A szerelvény egyre közeledett fülsiketítő, figyelmeztető sípolással. Margo érezte, hogy kibillenti az egyensúlyából a légáramlat. Kinyújtotta a karját, és kétségbeesetten kapaszkodott a talpgerendákba, nehogy a szomszédos sínekre zuhanjon. A szerelvény elszáguldott, fényesen kivilágított ablakai úgy suhantak el, mintha egy filmszalag kockái peregnének le előtte. Aztán a metró már el is tűnt, és szikraesőt szórva zakatolt tovább a síneken. Margo köhögni kezdett a felvert porfelhőben. A füle csöngött a szerelvény dübörgésétől. Visszalépett a sínek közé, és megint körbenézett mindkét irányba. A távolodó metrókocsi piros lámpáinak fényében három alakot pillantott meg kicsit távolabb, amint épp kibújtak egy kis falfülkéből. – Pendergast! – kiáltotta el magát. – Pendergast ügynök, várjon! A három alak megtorpant, és szembefordult vele. Ahogy előrerohant, már Pendergast keskeny arcát is ki tudta venni, aki mozdulatlanul bámult feléje. – Dr. Green? – csendült fel ismerős hangja. – Úristen, Margo! – csattant fel dühösen D'Agosta. – Maga meg mi a csudát keres itt? Pendergast megmondta, hogy… – Hallgasson, és figyeljen! – sziszegte Margo. – Rájöttem, mi volt Kawakita célja a D-vitaminnal, amit a laborjában szintetizált. Semmi köze sincs a növényhez vagy a kábítószerhez. Fegyvert készített. Még a sötétben is látta, hogy D'Agosta arca hitetlenkedést tükröz. Mephisto úgy állt mellette, mint egy sötét jelenés, és némán figyelt. – Higgyen nekem – lihegte Margo. – Azt tudjuk, hogy a Ráncosbőrűek gyűlölik a fényt. De nem egyszerűen arról van szó, hogy gyűlölik. Rettegnek tőle, mert a fény halálos lehet a számukra. – Nem egészen értem – mondta Pendergast.

– Tulajdonképpen nem a fény a veszélyes, hanem amit létrehoz. Ha napfény éri a bőrt, D-vitamin termelődik. Amennyiben ez mérgező a számukra, az azt jelenti, hogy a közvetlen napfény nagy fájdalmat vagy akár halált is okozhat. Ezért pusztultak el a lámpa alatt hagyott vírustenyészetek. És ez azt is megmagyarázza, mitől olyan ráncosak. A D-vitamin-hiányos bőr pergamenszerű és ráncos lesz. És a D-vitamin-hiány csontlágyulást is okoz. Emlékeznek, hogy dr. Brambell azt mondta Kawakita csontvázára, hogy olyan, mintha szörnyen súlyos skorbutja lenne? Hát az is volt. – Ez mind csak találgatás – mondta D'Agosta. – Hol a bizonyíték? – Máskülönben miért állított volna elő Kawakita D-vitamint? – kiáltotta Margo. – Az ő számára is mérgező lett volna. Tudta, hogy a teremtményei ellenségesek lehetnek vele szemben, ha elpusztítja az anyag utánpótlását. És ha nem jutnak hozzá a szerhez, kitör rajtuk a gyilkolási vágy. El kellett pusztítania a növényeket is, és a Ráncosbőrűeket is. Pendergast bólintott. – Igen, ez tűnik az egyetlen lehetséges magyarázatnak. De miért jött utánunk, hogy ezt elmondja? Margo a táskájára csapott. – Három liter D-vitamin-oldat van nálam. D'Agosta felhorkant. – Na és? Nem mondhatni, hogy hiányt szenvednénk fegyverekben. – Ha tényleg annyian vannak idelent, mint gondoljuk, akkor nincs elég fegyverük, hogy megállítsák őket – mondta Margo. – Nem emlékszik, milyen nehéz volt elbánni a Mbwunnal? – Az a szándékunk, hogy elkerüljük velük a találkozást – mondta Pendergast. – De nyilván nem akarnak kockázatot vállalni. Hiába van annyi fegyver maguknál, a golyók lehet, hogy csak megsebesítik őket. De ezzel… – intett a táskájára –, ezzel véglegesen elintézhetjük őket. Pendergast felsóhajtott. – Hát jó. Adja ide az üvegeket, dr. Green, majd elosztjuk egymás közt. – Szó sem lehet róla! – közölte Margo. – Én viszem az üvegeket. Én is magukkal megyek. – Jön egy újabb metró – szólt közbe Mephisto. Pendergast egy pillanatig hallgatott. – Már elmagyaráztam, miért nem… – Ha már eddig eljöttem, nem vagyok hajlandó visszafordulni – vágott közbe Margo dühösen és elszántan. – És ne jöjjön megint azzal, hogy milyen veszélynek teszem ki magam. Akarja, hogy írjak

alá valamit, hogy önként vállaltam a kockázatot, és nem fogom beperelni a hatóságokat, ha megkarcolom magam? Jó, adja ide, aláírom! – Erre nem lesz szükség – mondta Pendergast, és ismét nagyot sóhajtott. – Rendben van, dr. Green. Most nem pazarolhatjuk az időt vitatkozásra. Mephisto, vezessen tovább lefelé.

54. fejezet Smithback megállt az alagútban, és hallgatózott, ismét lépéseket hallott, de most mintha távolabbról koppantak volna. Vett pár mély lélegzetet, nyelt egy nagyot, és próbálta lecsillapítani torkában dobogó szívét. A sötétben végképp eltévedt a keskeny folyosókon. Már abban sem volt biztos, hogy jó irányba halad-e. Az is lehet, hogy valahol visszakanyarodott, és most épp a gyilkosok karjaiba fut, bárkik legyenek is. Az ösztönei azt súgták, hogy helyes irányba tart, bár a nyirkos falú alagutak továbbra is állandóan lefelé vezettek. A borzalmas teremtmények, akiket látott, csak a Ráncosbőrűek lehettek, ebben biztos volt – akikről Mephisto is beszélt, és akik lemészárolták a metró utasait. Néhány perc leforgása alatt legalább négy embert gyilkoltak meg. Waxie sikoltozása még ott csengett a fülében, míg már nem is tudta, hogy valóságos-e vagy csak emlék. Hirtelen egy másik, nagyon is valódi zaj zökkentette ki a gondolataiból: ismét lépteket hallott, de most egészen közelről. Pánikba esve fordult meg, és kereste a menekülési útvonalat. Hirtelen éles fény vakította el. A fénykör mögött egy magányos alak állt. Smithback minden izma megfeszült, úgy várta a küzdelmet, és csak abban tudott reménykedni, hogy rövid lesz. Aztán az alak hátrahőkölt, és rémülten felnyüszített. A zseblámpa a földre esett, és zörögve gurult Smithback felé. Az újságíró óriási megkönnyebbüléssel ismerte fel Duffyt, a bajuszos férfit, aki Waxie után mászott fel a létrán. Úgy látszik, a jó ég tudja, hogyan, de sikerült megmenekülnie az üldözői elől. – Nyugodjon meg! – suttogta Smithback, és gyorsan felkapta a zseblámpát, mielőtt még tovább gurult volna a sötétbe. – Újságíró vagyok, mindent láttam, ami történt. Duffy túl rémült volt, vagy túlságosan kifulladt, hogy megkérdezze, mit keresett Smithback a Central Park-i víztározó alatt. Leült a

földre, zihálva kapkodott levegő után, és pár másodpercenként a háta mögé nézett. – Tudja, hogy lehet kijutni innen? – kérdezte Smithback. – Nem – lihegte Duffy. – Illetve talán… Segítsen felállni. – Bill Smithback a nevem. – Az újságíró talpra támogatta a remegő férfit. – Stan Duffy. – Hogy sikerült elmenekülnie azok elől a szörnyű alakok elől? – A túlfolyószelepeknél leráztam őket – felelte Duffy, és egy kövér könnycsepp gördült le sáros, piszkos arcán. – Hogy lehet, hogy ezek az alagutak mind csak lefelé vezetnek, és felfelé egy sem? Duffy szórakozottan megtörölte az arcát az inge ujjával. – A másodlagos kifolyócsatornákban vagyunk. Vészhelyzetben a víz egyszerre folyik le a fő- és mellékcsatornákon, egyenesen a Palacknyakhoz. Ez egy zárt rendszer, mindennek ott kell keresztülfolyni. – Duffy elhallgatott, és nagyra nyílt a szeme, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, aztán az órájára pillantott. – Mennünk kell! Már csak másfél óránk van! – Másfél óra? Miért, akkor mi lesz? – kérdezte Smithback, és előrevilágított a zseblámpával. – A víztározó éjfélkor kiürül, és már nem lehet megakadályozni. Ezeken a csatornákon fog lezúdulni az a rengeteg víz. – Micsoda? – suttogta rémülten Smithback. – Megpróbálják vízzel kisöpörni a legalsó szinteket, az Astoralagutakat, hogy megszabaduljanak azoktól a szörnyetegektől. Legalábbis ezt tervezték, aztán meggondolták magukat, de már túl késő… – Az Astor-alagutakat? – kérdezte Smithback. Ez lehet az Ördög Padlása, melyről Mephisto beszélt – gondolta. Duffy hirtelen kikapta a kezéből a zseblámpát, és futni kezdett lefelé az alagútban. Smithback utána eredt. A folyosó egy szélesebb járatba torkollt, amely tovább vitt lefelé, spirálban kanyarogva, mint egy óriási dugóhúzó. Nem volt más világosság, csak amit a zseblámpa ide-oda cikázó fénye adott. Smithback igyekezett a kanyargós alagút szélénél maradni, hogy elkerülje a középen folydogáló vizet, bár nem tudta igazán, miért törődik ezzel. Duffy a vízben tocsogott, és akkora zajt csapott, hogy attól a halottak is feltámadnának.

Pár perc múlva Duffy megtorpant. – Hallottam őket! – kiáltott fel, amikor Smithback utolérte. – Én semmit sem hallottam – zihálta az újságíró, és körbenézett. Duffy azonban már rohant is tovább, Smithback pedig követte. Pánik hasított belé, amikor arra gondolt, hogy búcsút mondhat a nagy sztorinak. Az alagút oldalában egy sötét nyílás tűnt fel, Duffy arrafelé vette az irányt. Smithback követte – és egyszer csak megnyílt a lába alatt a föld. Egy pillanat múlva már megállíthatatlanul csúszott is lefelé egy nyirkos, síkos aknában. Duffy ordítása már odalentről visszhangzott. Smithback pörögveforogva, a síkos falba kapaszkodva csúszott tovább. Álmában átélt már ilyen zuhanásokat, de ez még annál is szörnyűbb volt itt a sötét alagút belsejében, mélyen Manhattan gyomrában. Hirtelen nagy loccsanást hallott maga előtt, és a következő pillanatban ő is a félméteres vízbe pottyant. Talpra kecmergett. Több helyen is sajgott a teste, de örült, hogy szilárd talajt érez a lába alatt. Az alagút alja simának tűnt, és a víz aránylag frissnek tűnt. Duffy megállás nélkül zokogott mellette. – Hallgasson már! – sziszegte Smithback. – Csak felhívja ránk a figyelmet. – Te jóságos ég – zokogta Duffy a sötétben. – Lehetetlen, hogy ez történik velem, ez lehetetlen… Kik lehetnek ezek? Smithback megkereste a sötétben Duffy karját, és maga felé rántotta. – Hallgasson már! – förmedt rá, a száját egészen a füléhez dugva. A zokogás halk hüppögéssé csillapodott. – Hol lehet a zseblámpa? – suttogta Smithback. Nem kapott választ, Duffy továbbra is csak zokogott. Aztán a közelben felvillant egy halvány fényfolt. Csodával határos módon Duffy nem ejtette el a zseblámpát, még mindig a kezében szorongatta. – Hol vagyunk most? A zokogás elhallgatott. – Duffy! Hol vagyunk? Duffy fojtottan tovább zokogott. – Nem tudom, talán az egyik túlfolyócsőben. – És van róla valami sejtése, hogy ez hová vezet?

Duffy szipogott. – A felesleges vizet vezeti le a tározóból. Ha tovább megyünk lefelé a Palacknyakhoz, talán elérhetjük az alsó kivezető csatornarendszert. – És onnan merre tovább? – kérdezte suttogva Smithback. Duffy szipogott. – Nem tudom. Smithback megtörölte az arcát, és semmit sem mondott. Próbált erőt venni magán, hogy minél mélyebbre el tudja temetni a félelmet, a fájdalmat, a sokkot, és inkább csak a megírandó sztorira gondolt. Úristen, mekkora sikere lehetne, ha a múzeumi gyilkosságok története után előállna ezzel a sztorival… És ha kis szerencséje van, még a Wisher-sztorit is megírhatja. Loccsanások ütötték meg fülét. A kongó visszhang miatt nehéz volt felmérni, milyen távolságból jön a zaj, de egyértelműen közeledett. Hegyezte a fülét a sötétségben. – Még mindig üldöznek! – kiáltott fel Duffy, közvetlenül Smithback füle mellett. Az újságíró megint megragadta a karját. – Duffy, hallgasson, és figyeljen rám! Elfutni nem tudunk előlük, tehát valahogy le kell ráznunk őket. Maga ismeri a csatornarendszert, magának kell megmondania, merre menjünk. Duffy a karját rángatta, és csak artikulálatlanul, rémülten nyögdécselt. Smithback még erősebben szorította a mérnök karját. – Minden rendben lesz, ha megnyugszik, és gondolkodik egy kicsit. Duffy végre egy kicsit mintha lecsillapodott volna. Smithback hallotta, hogy zihálva szedi levegőt. – Hát jó… – mondta végül a mérnök. – A túlfolyókhoz legalul kapcsolódik egy kis mérőállomás, közvetlenül a Palacknyak előtt. Ha most ott vagyunk, ahol gondolom, akkor elbújhatnánk odabent. – Akkor gyerünk – sziszegte Smithback. Továbbgázoltak a térdig érő vízben. A zseblámpa fénye egyik falról a másikra cikázott. Az alacsony alagút kanyarodott egyet, és Smithback váratlanul egy hatalmas, ódon gépet pillantott meg. Mellette egy óriási átmérőjű cső hevert az alagút gránitpadlózatán. Rozsdaette, kisebb csövek álltak ki az egyik végéből, távolabb egy csomó vezeték húzódott. A gépezet lábánál egy korláttal körbevett platform emelkedett. A víz elfolyt mellette, egy kis oldalalagút pedig továbbkanyarodott balra. Smithback fogta a zseblámpát, megragadta a korlátot, felkapaszkodott, aztán Duffyt is felrángatta maga mellé.

– Be a csőbe! – suttogta Smithback. Belökdöste Duffyt, aztán ő is bemászott, és a világító zseblámpát beledobta a patakba. – Megőrült? Eldobta a… – Műanyagból van, lebegni fog a vízen – vágott közbe Smithback. – Azt remélem, a fényt fogják követni, amerre a víz sodorja. Néma csöndben kuporogtak. A cső vastag fala elfojtotta az alagútból beszűrődő zajokat, de Smithback azt meg tudta állapítani, hogy a tocsogó léptek egyre hangosabbak. Közeledtek a Ráncosbőrűek, méghozzá a zajokból ítélve elég gyorsan. Érezte, hogy Duffy ijedten összerezzen, imádkozott magában, hogy a mérnök el ne veszítse a fejét. A tocsogás még hangosabb lett, és Smithback már szörcsögő zihálásukat is hallotta, úgy fújtattak, mint egy kifulladt ló. A tocsogó léptek a cső mellé értek, aztán elhallgattak. Az orrfacsaró bűz mindent elárasztott. Smithback szorosan behunyta a szemét. A sötétben érezte, hogy Duffy egész testében remeg. Hallotta a loccsanásokat odakint, ahogy ide-oda járkáltak a gépház előtt, aztán mintha szuszogást hallott volna. Smithback megdermedt. Eszébe jutott, hogy a Mbwunnak milyen éles volt a szaglása. A tocsogás egy darabig tovább folytatódott, aztán óriási megkönnyebbülésére úgy hallotta, mintha a léptek távolodnának. A Ráncosbőrűek továbbmentek az alagútban. Számolta a lassú, mély lélegzeteket, aztán a harmincadik után Duffyhoz fordult: – Melyik irányba folyik a csatorna? – Arra, a cső túlsó végében – suttogta Duffy. – Gyerünk! Óvatosan megfordultak a szűk csőben, és a másik vége felé kezdtek mászni. Duffy ment elsőnek. Smithback hallotta, ahogy az egyik, majd a másik lába is beletoccsan a vízbe, majd ő is kezdett előremászni, aztán hirtelen éles sikoly hasított a koromsötétbe, és valami az arcába fröcskölt – túl meleg és túl sűrű volt ahhoz, hogy víz legyen. Halálra rémülten kúszott vissza a csőbe. – Segítség! – ordította Duffy. – Ne, kérem, ne… Te jóságos ég, valaki segítsen…! A hang hörgésbe csapott át, aztán elhallgatott, csak a vergődés hallatszott és a víz loccsanásai. Smithback eszeveszett pánikban mászott visszafelé. Egyszer csak hangos puffanást hallott, mint amikor húst vágnak bárddal, aztán csontok roppanását.

Smithback kiért a cső túlsó végébe, visszamászott a vízbe, és vakon rohanni kezdett az oldalalagútban. Nem hallott semmit, nem törődött semmivel, nem gondolt semmire, csak futott és futott. Hol az alagút egyik falának ütközött, hol a másiknak, gázolt a vízben az ide-oda kanyarodó és újra meg újra elágazó alagutakban, amelyek egyre mélyebbre vezettek a föld sötét gyomrába. Az alagút egy újabba torkollt, aztán egy másikba, mindegyik járat egyre szélesebb lett. Hirtelen megérezte, hogy egy nyirkos és borzalmasan erős kar siklik hátulról a nyakára, és egy határozott kéz tapad a szájára.

55. fejezet Egy órával a kirobbanása után lassan kezdett kifulladni a spontán tömegverekedés a Central Park Southon. Már jóval fél tizenkettő előtt kifogyott a lázadók dühe és energiája. A sérülteket a tömeg szélére cipelték. Inkább már csak szócsata váltotta fel az öklöket, botokat és köveket. A kemény mag azonban nem adta fel. A sérült, kimerült emberek elhagyták a helyszínt, de azon nyomban mások érkeztek a helyükbe. Voltak, akiket csak a kíváncsiság hozott ide, voltak, akiket a düh hajtott, és akadtak részegek, akik egy jó kis csetepatéra vágytak. A tévében szenzációhajhász és hisztériakeltő tudósításokat közöltek az eseményekről. A hír elektromos szikraként futott végig egész Manhattanen, az Első és a Második sugárúton, ahol fiatal republikánusok gyűltek össze a bárokban, hogy a liberális elnököt szidják, a St. Mark's Place-en és az East Village marxista zugaiban, faxokon és telefonvonalakon. Nemcsak a hírek terjedtek, de a rémhírek is. Voltak, akik azt állították, hogy a hajléktalanokat tömegesen lemészárolta a rendőrség. Mások azt, hogy baloldali radikálisok és bűnözőbandák felégetik a bankokat, békés állampolgárokat lőnek le, és kifosztják az üzleteket. Akik a hírek hallatán a helyszínre siettek, épp összeütköztek a könnygáz elől a felszínre menekülő hajléktalanok utolsó csoportjaival, amelyek itt-ott még mindig előbukkantak a Central Park körül. A „Foglaljuk vissza a városunkat” kampány eredeti élcsapata, a New York-i elit tagjai gyorsan elmenekültek a helyszínről. A legtöbben felháborodottan tértek vissza elegáns házaikba és lakásaikba, néhányan azonban tovább vonultak a nagyrét felé, azt feltételezve, hogy a rendőrség gyorsan elfojtja verekedést, és a tervek szerint megtarthatják a végső virrasztást. Ahogy azonban a

rendőrök felsorakoztak, és elkezdték bekeríteni a tömeget, a verekedők egyre mélyebben benyomultak a parkba a nagyréthez és az azon túl elterülő víztározó felé. A park sötétsége, a fák, a sűrű bozótos és a kacskaringós ösvények labirintusa egyre inkább megnehezítette a rendőrség munkáját. A rendőrök óvatosan közelítették meg a lázadókat. Mivel az állomány nagy részét lefoglalta a föld alatti razzia, már így is kevesen voltak, és azok is késve érkeztek ki a helyszínre. A vezetőség nagyon is tudatában volt, hogy még mindig lehetnek befolyásos emberek is a kavargó tömegben, és a politikai szempontokat mindig elsődlegesnek tartó főpolgármester nem tűrné, hogy könnygáz vagy gumibotütés érje a New York-i elit tagjait. Ráadásul egy csomó rendőrt ki kellett rendelni a környező városrészekbe, ahonnan fosztogatásról és vandalizmusról érkeztek bejelentések. Közben kimondatlanul is mindenkinek a pár évvel ezelőtti Crown Heights-i zavargás járt a fejében, amely három napon át tombolt, míg végre nagy nehezen sikerült elfojtani. Hayward nézte, ahogy a mentősök hordágyon betolják Bealt a várakozó mentőautóba. Ahogy belökték a hordágyat, Beal felnyögött, és bekötözött fejéhez emelte a kezét. – Hé, óvatosan! – szólt rá Hayward a mentősre. Megfogta a hátsó ajtó szélét, és behajolt. – Hogy érzi magát? – kérdezte. – Voltam már jobban is – felelte Beal bágyadt mosollyal. Hayward bólintott. – Rendbe fog jönni. – Azzal el is fordult, hogy induljon. – Őrmester – szólt utána Beal. – Az a rohadék Miller otthagyott volna, hogy találjak ki egymagam, vagy hogy fulladjak meg. Maguknak köszönhetem az életemet. – Felejtsük el – mondta Hayward. – Ez is a munkánk része, nem igaz? – Lehet – felelte Beal –, mindenesetre én nem fogom elfelejteni. Nagyon köszönöm. Hayward az orvosok gondjára hagyta Bealt, és előresétált a sofőrhöz. – Van valami újság? – kérdezte. – Mire kíváncsi? – kérdezte a mentősofőr, és feljegyzett valamit egy adatlapra. – Az arany árfolyamára? A nemzetközi helyzet alakulására? – Ne szórakozzon. Erről beszélek – mutatott végig Hayward a Central Park Westen.

A sötét sugarútra szürreális nyugalom és csend telepedett. A minden második saroknál álló mentőkön és járőrkocsikon kívül egyáltalán nem lehetett autót látni a környéken. Az utat végig sötét árnyfoltok borították, csak néhány ép utcalámpa égett pislákolva. A széles sugárúton mindenfelé betondarabok, törött üvegcserép és szemét hevert. Hayward észrevette, hogy távolabb, dél felé egyre több villogó fényt látni. – Hol járt eddig? – kérdezte a mentős. – Hacsak nem a föld mélyén töltötte az elmúlt egy órát, akkor elég nehéz lehetett nem észrevenni, hogy mi folyt itt. – Nem is téved olyan nagyot – felelte Hayward. – A hajléktalanokat tereltük ki a park alatti területekről. Ez a rendőr megsebesült, és elég hosszú időbe telt, amíg fel tudtuk hozni. Elég jó mélyen jártunk odalent, és nem akartuk nagyon siettetni. Öt perccel ezelőtt értünk fel a Hetvenkettedik utcai metróállomásnál, és csak egy kísértetvárost találtunk. – A hajléktalanokat terelték ki? Szóval maguk tehetnek az egészről! Hayward összevonta a szemöldökét. – Micsodáról? A sofőr csak megkocogtatta a fülét, és kelet felé mutatott, mintha más válasz nem is kellene. Hayward is hegyezni kezdte a fülét. A mentő rádiójának recsegése és a város távoli hangjainak lüktetése mellett meghallotta a kiszűrődő zajt a Central Park sötét mélyéről: megafonok dühös recsegése, kiabálások, sikolyok, sziréna vijjogása. – Hallott a „Foglaljuk vissza a városunkat” menetről? – kérdezte a mentős. – Nem jelentették be előre, a Central Park Southon vonultak végig. – Valamit hallottam – mondta Hayward. – Hát egyszer csak hajléktalanok kezdtek el kifelé özönleni a föld alól, és meglehetősen ellenségesen viselkedtek. Állítólag a zsaruk rajtuk gyakoroltak a gumibotjukkal. Összetalálkoztak a menet résztvevőivel, és mire észbe kaptunk, óriási tömegverekedés tört ki. Azt mondják, az emberek teljesen megőrültek, ordibáltak, letaposták egymást. Aztán fosztogatni kezdték az üzleteket. A rendőrségnek egy órába telt, mire úrrá tudtak lenni a helyzeten. Még mindig nincs igazán rend, de legalább sikerült őket beszorítani a parkba. Az orvos jelzést adott hátulról, a sofőr pedig indított. A villogó fények piros csíkokat festettek a házak mészkő homlokzatára.

Hayward látta, hogy távolabb a Central Park Westen kíváncsi bámészkodók hajolnak ki az ablakokon, és a park felé mutogatnak. Néhányan a merészebbek közül kisétáltak a házak elé az utcára, de azért az egyenruhás kapusok megnyugtató közelében maradtak. Felnézett a Dakota-ház hatalmas, gótikus épületére, amely látszólag fölényesen emelkedett a káosz fölé, mintha a keskeny, stilizált várárok megvédené a feldühödött tömegtől. A tekintete feljebb siklott a saroktornyon addig az ablakig, amelyik Pendergasté lehet. Eltűnődött, vajon épségben visszatért-e az Ördög Padlásáról. – Beal rendben van? Elvitték a mentősök? – kiáltott oda Carlin, és hatalmas, tagbaszakadt alakja előbukkant az árnyak közül. – Épp az előbb – felelte Hayward. – És a másikkal mi van? – Visszautasította az orvosi segítséget – mondta Carlin. – Millert nem látta valahol? Hayward a homlokát ráncolta. – Valószínűleg valamelyik Atlantic sugárúti bárban üldögél, sört vedel, és a hőstetteivel dicsekszik. Így szokta, nem? Majd előléptetik, minket pedig megrovásban részesítenek függelemsértésért. – Máskor talán így lenne – felelte Carlin sokat tudó mosollyal –, de most nem hinném. – Ezzel meg mit akar mondani? – kérdezte Hayward, aztán a választ meg sem várva folytatta: – Millernél soha nem lehet tudni, mit fog csinálni. Szerintem jobb lenne, ha bejelentkeznénk. – Felkapta a rádió adó-vevőt, és bekapcsolta. Elektrosztatikus recsegés, zaj és pánikszerű kiabálás áradt belőle minden csatornán. – …közeledünk a nagyréthez, de kellenének még emberek, hogy… Nyolcat elkaptunk, de nem tudom sokáig itt tartani őket, ha a rabszállító nem ér ide hamarosan, akkor elillannak a sötétbe… A fenébe is, félórája hívtam egy mentőhelikoptert, sérültjeink vannak… Le kellene zárni a déli területet, egyre többen jönnek… Hayward kikapcsolta a rádiót, és visszaakasztotta az övére, aztán intett Carlinnak, hogy kövesse a következő sarkon álló járőrkocsihoz. Egy rohamfelszereléssel ellátott rendőr őrködött mellette, aki a kezében puskával éberen figyelte az utcát. – Honnan irányítják az akciót? – kérdezte Hayward. A rendőr feljebb tolta az arca elől a védőmaszkot. – A Várnál van egy előretolt parancsnokság – mondta. – Legalábbis ezt hallottam a diszpécsertől. A dolgok pillanatnyilag kissé szervezetlenek, maga is láthatja.

– Szóval a Belvedere-nél. – Hayward Carlinhoz fordult. – Jobb lesz, ha odamegyünk. Miközben végigfutottak a Central Park Westen, Haywardnak az jutott eszébe, amikor két évvel ezelőtt egy hollywoodi filmgyár díszletei között járt. Emlékezett rá, ahogy végigsétált az álmanhattani utcán, ahol már számtalan musicalt és gengszterfilmet forgattak. Utcalámpák, kirakatok, tűzcsapok – minden eredetinek tűnt, csak épp emberek nem voltak. Tudta, hogy tőle alig száz méterre nyüzsgő, élettel teli kaliforniai utcák húzódnak, de így is szinte kísértetiesnek hatott a kihalt díszlet. Ma este pontosan ilyen hatást keltett a Central Park West. Bár a távolból hallotta az autók dudálását és a szirénák sivítását, és tudta, hogy odabent a parkban egy csomó rendőr próbál véget vetni a zavargásoknak, az elsötétedett sugárút kísértetiesnek és valótlannak hatott. Csak néha pillantott meg egy-egy éberen őrködő portást, kíváncsiskodó környékbelit, vagy egy rendőrségi ellenőrző pontot, amely megtörte a kísértetváros-érzést. – Uramisten – motyogta Carlin. – Ezt nézze meg. – Hayward felpillantott, és azonnal kizökkent a merengésből. Olyan volt, mintha átkeltek volna egy demilitarizált zónán, és a rendből a legnagyobb káoszba csöppentek volna. Déli irányban, a Hatvanötödik utcán túl minden romokban hevert. A házak előcsarnokainak hatalmas üvegablakai betörtek, az elegáns kapuk fölötti védőernyők letépve csapkodtak ide-oda a szélben. A rendőrség itt már nagyobb erőkkel volt jelen, mindenhol látni lehetett a kékre festett útakadályokat. A járda szélen parkoló autóknak betörték az oldalablakait és a szélvédőit. Néhány sarokkal lejjebb egy rendőrségi vontató villogó sárga lámpákkal épp elszállította egy taxi füstölgő roncsait. – Úgy tűnik, néhány elég dühös vakond járt erre – mormolta Hayward. Átvágtak az utca túloldalára, és a park bejárata felé igyekeztek. Az imént látott pusztítás után a park keskeny, aszfaltozott útjai csendesnek és elhagyatottnak tűntek. Széttört padok, felborogatott szemetesek és füstölgő, felgyújtott szemétkupacok tanúskodtak arról, hogy mi történhetett itt nem is olyan régen. A park belsejéből feléjük szálló zajból úgy tűnt, arrafelé még elég nagy lehet a felfordulás.

Hayward hirtelen megtorpant, és intett Carlinnak is, hogy álljon meg. A sötétben megpillantott egy csoport embert – nem volt biztos benne, hogy hányan vannak –, akik a nagyrét felé igyekeztek. Ezek nem lehetnek rendőrök – gondolta. Nem volt rajtuk rohamsisak, még tányérsapka sem. A hangoskodásuk csak megerősítette a gyanúját. Gyorsan előresietett, igyekezett puhán és halkan lépkedni. Amikor már csak tíz méterrel jártak előtte, megtorpant. – Megállni! – kiáltotta, a kezét pisztolyán nyugtatva. – Rendőrség! A csoport tagjai egymásba ütközve megálltak, aztán visszafordultak, és ránéztek. Öt fiatalember volt sportzakóban és pólóingben. Hayward egy gyors pillantással felmérte, milyen fegyvereik vannak kettőjüknél alumínium baseballütő volt, egyiküknél pedig egy nagy konyhakés. A fiúk kivörösödve meredtek rá, fiatal arcukon még mindig ott ült a vigyor. – Mi van? – lépett oda az egyik. – Álljon meg ott! – szólt rá Hayward, mire a fiatalember megtorpant. – Mi lenne, fiúk, ha elárulnák, hová mennek? A fiatalember gúnyosan felvonta a szemöldökét a buta kérdés hallatán, és válaszul csak a park belseje felé intett egy fejrándítással. – Azért vagyunk itt, mert dolgunk van – szólalt meg egy hang a csoportból. Hayward megcsóválta a fejét. – Ami itt folyik, az inkább a mi dolgunk. – Egy frászt! – csattant fel az elöl álló fiatalember. – Barátaink vannak ott, akiket épp szarrá ver egy átkozott csavargóbanda. Szó sem lehet róla, hogy csak úgy ennyiben hagyjuk! – Tett egy lépést közelebb. – Ez a rendőrség dolga – közölte Hayward. – A rendőrség nem csinál a világon semmit sem – felelte a fiatalember. – Nézzen körül! Maguk hagyták, hogy ez a söpredék romba döntse a városunkat! – Azt hallottuk, hogy már húsz-harminc embert is megöltek – szólalt meg egy másik, és felmutatta a mobilját. – Köztük Mrs. Wishert is. Feldúlják az egész várost. Az East Village-ből és a Sohóból is érkezett segítség, nyavalyás aktivisták a New York-i Egyetemről. A barátainknak segítségre van szükségük.

– Megértette? Úgyhogy álljon félre az utunkból, hölgyem. – A fiatalember még egy lépést tett előre. – Ha még egyet lép, ezzel csinálok választékot a hajába – figyelmeztette Hayward, és egy gyors mozdulattal lekapta az övéről a gumibotot. Érezte, hogy Carlin egész testében megfeszül mellette. – Könnyen beszél – mondta a fiatalember megvetően. – Ott az övén a pisztoly, és az oldalán a nagydarab haverja, aki akkora, mint egy ruhásszekrény. – Gondolja, hogy elbánhatnak mind az ötünkkel? – szólalt meg egy hang. – Talán azt hiszi, agyonnyomhat a dudáival – jegyezte meg egy másik, mire a többiek vigyorogni kezdtek. Hayward vett egy nagy levegőt, aztán elrakta a gumibotot. – Carlin őrmester – mondta –, megkérem, hogy lépjen hátrább húsz lépést. Carlin nem mozdult. – Csinálja, amit mondtam! – csattant fel Hayward. Carlin egy pillanatig csak meredt rá, aztán anélkül, hogy elfordult volna, vagy levette volna a szemét a csoportról, hátrálni kezdett az ösvényen. Hayward határozottan odalépett a csapat vezére elé. – Hát idehallgasson – mondta higgadtan, mereven a szemébe nézve. – Eldobhatnám a jelvényemet meg a pisztolyomat, és úgy is vissza tudnám rugdosni a szánalmas seggüket Scarsdale-be vagy Greenwichbe, vagy ahol az anyukájuk be szokta takargatni magukat esténként. Ha nem követik az utasításaimat szóról szóra, akkor az anyucikájuk ma este nem fog senkit sem betakargatni, hanem holnap reggel sorban állhat majd a főkapitányságon, hogy letegye az óvadékot. És a világ minden pénze és befolyása sem lesz elég, hogy kitörölje a priuszukból a hatósági személy elleni erőszak vádját. Ebben az államban egy szövetségi bűncselekmény miatt elítélt személy nem dolgozhat ügyvédként, nem vállalhat semmiféle közhivatalt, és nem foglalkozhat értékpapír-kereskedéssel. Az apukájuk ennek cseppet sem fog örülni. Egy pillanatig hallgatott. – Úgyhogy dobják el a fegyvereiket – mondta hűvösen. Egy pillanatig senki sem mozdult. – Azt mondtam, eldobni a fegyvereket! – förmedt rájuk Hayward.

Az ezt követő csöndben halk koppanás hallatszott, ahogy az alumínium az aszfaltot érte. Ezt újabb koppanás követte, majd az acél késpenge halkabb koccanása. Hayward egy hosszú pillanatig várt, aztán határozottan hátrább lépett. – Carlin őrmester – szólalt meg halkan. A férfi egy pillanat alatt ott termett mellette. – Megmotozzam őket? – kérdezte. Hayward megrázta a fejét. – Kérem a jogosítványukat – fordult a csoporthoz. – Azokat is dobják a földre a fegyverek mellé. Egy pillanatra megint csönd lett, aztán a legelöl álló fiatalember a zakója zsebébe nyúlt, kivette a tárcáját, és a földre ejtette a kis műanyag kártyát. A társai követték a példáját. – Holnap délután érte mehetnek a One Police Plaza-i főkapitányságra – közölte a nő. – Keressék Hayward őrmestert. Most szépen elindulnak, és meg sem állnak, amíg ki nem érnek a Central Park Westre, aztán szétoszlanak. Egyenesen hazamennek, és ágyba bújnak, értve vagyok? Megint csönd lett. – Nem hallottam! – mennydörögte Carlin, mire a fiúk összerezzentek. – Értettük – felelték kórusban. – Akkor indulás – mondta Hayward. A fiatalemberek mozdulatlanul álltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. – Mozgás! – kiáltotta Hayward. A fiúk némán elindultak, mereven előrebámulva, először csak lassan, aztán megszaporázták a lépteiket. Rövidesen elnyelte őket a sötétség. – Micsoda tökfejek – morogta Carlin. – Mit gondol, tényleg igaz, hogy húsz-harminc embert megöltek? Hayward felhorkant, miközben lehajolt, hogy összeszedje a fegyvereket és a jogosítványokat. – Ugyan, dehogy. De ha tovább terjednek a rémhírek, egyre több ilyen alak fog idecsődülni, és soha nem lesz vége a felfordulásnak. – Egy sóhajjal átadta a baseballütőket. – Gyerünk. Jobb lesz, ha jelentkezünk, és megnézzük, tudunk-e még ma segíteni valamit, mert holnap úgyis nagy letolást kapunk azért, ami odalent történt az alagutakban. – Nem hiszem, hogy így lenne – mosolyodott el Carlin. – Maga mondta az előbb, hogy mindig ez van – fordult feléje Hayward. – Hová akar kilyukadni, Carlin?

– Csak azt mondom, hogy ez alkalommal a jótett elnyeri jogos jutalmát, a Miller-félék pedig meg fogják kapni a magukét. – Mi az, mióta lett magából próféta? – Mióta megtudtam, hogy Beal barátunk, akit az előbb segített be a mentőautóba, egy bizonyos Steven X. Beal fia. – Steven Beal, a szenátor? – kérdezte Hayward elkerekedett szemmel. Carlin bólintott. – Beal nem szereti, ha tudják róla – mondta. – Attól fél, hogy az emberek azt fogják hinni, az apja befolyását kihasználva építgeti a karrierjét. De az a szép kis repedés a homlokán szerintem egy kicsit majd megolajozza a nyelvét. Hayward egy pillanatig csak állt, aztán megcsóválta a fejét, és a nagyrét felé nézett. – Őrmester…? – szólalt meg Carlin. – Igen? – Miért kérte, hogy lépjek hátrább? Hayward egy kicsit hallgatott. – Meg akartam mutatni nekik, hogy nem félek. És hogy komolyan gondolom, amit mondok. – És megtette volna? – Mit? – Tudja… hogy visszarugdossa a szánalmas seggüket Scarsdale-be. – Hayward ránézett, és felszegte az állát. – Maga mit gondol? – Azt gondolom… – Carlin egy pillanatig habozott –, hogy maga félelmetes egy nőszemély, Miss Hayward.

56. fejezet Miközben a motoros kishajó végigsiklott a Hudson folyó sötét vizén, Snow odalent a fedélközben magára öltötte a búvárruhát. Érezte, hogy a hajó teste beleremeg a kettős dízelmotor berregésébe. Alig volt helye a hosszú távú rádiótájoló berendezések, GPS helymeghatározók, hanglokátorok és fegyvertartó szekrények között. Már igencsak megbánta, hogy azt javasolta, a szennyvíztisztító telepen keresztül menjenek. Késő bánat, gondolta, és magára ráncigálta a búvárruhát. A hajó megrándult, amitől Snow előrebukott, és jól beverte a fejét az oldalfalba. Káromkodva dörzsölte meg a homlokát. Hát ez tényleg fájt. Biztos, hogy nem álmodik. Valóban itt ül egy hajón, a haditengerészet állig felfegyverzett kommandósaival, akiknek csak a jó ég tudja, milyen

küldetésük van. Félelem és izgatottság fogta el. Tudta, hogy most esélyt kapott arra, hogy jóvátegye a legutóbbi kudarcot. Talán ez az egyetlen esélye. Mindent el fog követni, hogy ez alkalommal ne szúrja el. Megigazgatta a szemüveget, felhúzta a kesztyűt, aztán felment a fedélzetre. Rachlin parancsnok, aki elöl beszélgetett a kormányossal, odafordult, amikor meghallotta közeledni. – Hol a fenében van az álcázófesték? És mi tartott ennyi ideig? – Egy kicsit más a felszerelés, mint amilyet mi szoktunk használni. – Hát most van egy kis ideje a merülésig, addig szokjon hozzá. – Igenis. Rachlin a fejével Snow felé intett. – Donovan, intézze el az arcát. Donovan odalépett, és szó nélkül elkezdte fekete és sötétzöld festékkel bemázolni Snow arcát és homlokát. Rachlin intett a csapat többi részének, hogy gyűljenek köréje. – Mindenki figyeljen – kezdte, és szétteregetett egy műanyag térképet az egyik combján. – A fő ülepítőmedencén keresztül fogunk bejutni a West Side Lateral csatornába. Snow szerint ez a leggyorsabb útvonal. – Az ujját végighúzta a térképen. – Miután elértünk az első felszállócsőig, követjük tovább a kijelölt útvonalat, amíg ide nem érünk, ahol az alagút kettéágazik. Ez lesz a gyülekezőpont. Az Alfa, Béta és Gamma csapat elindul egy-egy alagútban. Az Alfát én vezetem, Snow és Donovan alkotja a Delta csapatot. Ők hátul maradnak, és fedeznek minket. Van valakinek kérdése? Snow-nak több is lett volna, de úgy döntött, jobb lesz, ha megtartja őket magának. Az arca még mindig égett Donovan kesztyűs kezének durva érintésétől. A vastag festékréteg olyan szagot árasztott, mint az avas faggyú. A parancsnok bólintott. – Bemegyünk, elhelyezzük a robbanótölteteket, kijövünk. Sima és egyszerű feladat, mint egy gyakorlat a kiképzőbázison. A robbantásokkal lezárjuk az alsó kivezető csatornákat, amelyek a Lateralba ömlenek. Egy másik csapat az utcáról megy be, és onnan zárják le a rendszert. Úgy hallottam, igazi profik. – A parancsnok felhorkant a maszkján keresztül. – Habár éjjellátó készüléket használnak, el tudják ezt hinni? Próbálnánk mi a búvárruhára meg a maszkra rávenni egyet! – Rachlin kiköpött a vízbe. – Mi nem félünk a sötétben. És ha valaki

ujjat akar húzni velünk, csak tessék. Persze azért én is szeretem látni, mit lövök szitává. A parancsnok előbbre lépett. – Jól van, Hastings, Clapton, Beecham, maguk vigyék a fegyvereket. Lorenzo, Campion, Donovan, maguknál lesz a robbanóanyag. Bőven viszünk robbanószert, hogy biztosan elég legyen, úgyhogy készüljenek fel rá, hogy jó nehéz rakomány lesz. Akkor fegyvereket a vállra! Snow figyelte, ahogy az emberek a vállukra vetik az automata fegyvereket. – És velem mi lesz? – kérdezte. Rachlin odafordult. – Miért, mi lenne? – Szeretnék én is tenni valamit. Úgy értem, segíteni. Rachlin egy pillanatig csak meredt rá, aztán kis mosoly futott át az ajkán. – Rendben – mondta. – Maga lesz a miszlifelelős. – Miszli…? – kérdezte értetlenül Snow. A parancsnok csak bólintott. – Beecham! Dobja ide a felszerelést. – Rachlin elkapta a vízálló, gumi oldaltáskát, és Snow nyakába akasztotta. – Ez magánál marad, amíg ki nem jöttünk. – Fegyverre is szükségem lesz – mondta Snow. – Adjanak neki valamit – rendelkezett a parancsnok. Valaki odanyomott Snow kezébe egy szigonypuskát, ő pedig gyorsan a vállára vetette. Mintha valaki halkan kuncogott volna, de ő nem vett róla tudomást. Elég sokszor vadászott halakra szigonnyal a Kaliforniai-öbölben, de soha nem látott még ilyen hosszú és kegyetlen kinézetű szigonyokat, mint amilyenek ehhez a puskához tartoztak, ráadásul a végükre jó nagy robbanótöltetet szereltek. – Krokodilokra ne lőj – jegyezte meg Donovan, aki most először szólalt meg az este folyamán. – Veszélyeztetett faj. A motorok még hangosabban bőgtek fel, és a hajó egy beton kikötőmóló mellé siklott, amely fölé sötéten tornyosult a szennyvíztisztító telep. Snow-nak görcsbe rándult a gyomra a hatalmas betonépítmény láttán. A telep teljesen automatikusan, a legmodernebb technikát felhasználva működött, de úgy hallotta, mióta öt évvel ezelőtt átálltak a számítógépes vezérlésre, állandóak voltak a problémák. Nagyon remélte, hogy a fő ülepítőmedencén keresztül valóban be lehet jutni a csatornába. – Mit gondol, nem kéne szólnunk nekik, hogy jövünk? – kérdezte Snow. Rachlin kissé gúnyos arckifejezéssel nézett rá. – Már megtörtént, amikor maga lent volt átöltözni. Várnak minket.

Egy létrát engedtek le a hajó oldalán, és az emberek gyorsan lemásztak a mólóra. Snow körbenézett, hogy megállapítsa, pontosan hol is vannak. Felismerte a környéket, az alapkiképzés idején egyszer körbevezették itt őket. A vezérlőhelyiség nem messze volt innen. A csapat követte Snow-t egy fémlépcsőn, aztán elhaladtak néhány hatalmas szellőztető- és ülepítőtartály mellett. A metán és a szennyvíz szaga mérgező ködként lebegett a levegőben. A tartályok túlsó végében Snow megállt egy fémajtónál, amely élénksárgán rikított a monoton szürkeségben. Piros betűs felirat állt rajta: AZ AJTÓ RIASZTÓVAL VAN ELLÁTVA, KINYITNI TILOS! Rachlin félretolta Snow-t, és berúgta az ajtót. Egy kopár, neoncsövekkel megvilágított betonfolyosó tárult eléjük. Megszólalt egy halk és kitartó sziréna. – Gyerünk tovább – mondta halkan Rachlin. Snow továbbvezette a csapatot egy lépcsőn, amelynek a tetején a VEZÉRLŐ tábla fogadta őket. Több mágneskártyás ajtó is nyílt innen. A parancsnok hátrább lépett, és már készült berúgni az ajtót, de aztán mégis meggondolta magát, és egy kézzel meglökte az ajtót, mire az azonnal kinyílt. Egy tágas helyiségbe léptek, amelyet vakító fény árasztott el, és betöltött a tisztított szennyvíz szaga. A falak mentén mindenféle ellenőrző berendezések és műszerek sorakoztak. Középen egy férfi ült egy íróasztalnál. Épp letette a telefont. A haja kócos volt, és úgy pislogott, mintha a telefon csöngése álmából riasztotta volna fel. – Tudják, ki volt ez? – kiáltott fel a telefonra mutatva. – Te jóságos ég, az igazgatóhelyettes… – Nagyszerű – felelte Rachlin. – Akkor nem kell tovább vesztegetnünk az időt. Azonnal le kell állítania a kifolyócsőnél lévő csavarlapátokat. A férfi pislogva nézett Rachlinra, aztán a tekintete végigvándorolt a kommandósokon, és a csodálkozástól egyre nagyobbra kerekedett a szeme. – A fenébe… – motyogta szinte tiszteletteljesen, és rámeredt Snow szigonypuskájára. – Szóval akkor nem viccelt, ugye? – Gyerünk, öregem, igyekezzen, vagy beledobjuk a medencébe, és hagyjuk, hogy a kövér hullája torlaszolja el a kivezető nyílást! A férfi talpra ugrott, odasietett egy műszerfalhoz, és több kart átállított rajta. – Öt percnél hosszabb időre nem tudom lezárni – szólt hátra a válla fölött, aztán egy másik műszerfalhoz lépett. – Ha

hosszabb ideig zárva tartjuk, a Lenox sugárúttól nyugatra mindenhol visszafolyik a szennyvíz. – Öt perc éppen elég lesz – mondta Rachlin az órájára pillantva. – Vezessen az ülepítőmedencéhez. A férfi halkan lihegve kivezette csapatot a lépcsőre, aztán lefelé indult, majd végigsietett egy keskeny folyosón. A végén benyitott egy kis ajtón, majd egy pirosra festett fém csigalépcsőn indultak lefelé. A lépcső egy kis fémhídra vezetett, amely egy méterrel a habzó, kavargó szennyvíz fölött ívelt át. – Tényleg le akarnak merülni ebbe? – kérdezte a férfi, és megint hitetlenkedő arckifejezéssel nézett végig rajtuk. Snow lenézett a habzó, mocskos vízbe, és önkéntelenül is elfintorodott. Már nagyon bánta, hogy épp ő volt ott az irodában ma este, arról már nem is beszélve, hogy ezt az útvonalat javasolta. A múltkor a Humboldt Kill, most meg ez… – Ez a parancsunk – felelte Rachlin határozottan. A férfi idegesen nedvesítette meg az ajkát. – A fő bekötőcsövet másfél méterrel a felszín alatt találják, a tartály keleti oldalán mondta. – Vigyázzanak a propellerekre. Lekapcsoltam, de a hajtóerő egy darabig még forgatja a lapátokat. Rachlin bólintott. – És hol van pontosan az első felszállócső? – Úgy száz méterre az alagútban – felelte a férfi. – Amikor a cső kettéágazik, balra menjenek tovább. – Csak ennyit akartunk tudni – mondta Rachlin. – Most menjen vissza, és ahogy felért, már vissza is kapcsolhat mindent. A férfi csak állt, és mereven bámult a kommandós csapatra. – Mozgás! – förmedt rá Rachlin, mire a férfi sietősen elindult felfelé a lépcsőn. Snow ment elsőnek. A medence széléről háttal bukott bele a bugyborékoló szennyvízbe, majd Donovan követte. Amikor óvatosan kinyitotta a szemét, meglepetten látta, milyen tiszta a víz: nem volt különösebben sűrű, és csak enyhén, tejszerűen opálos. A többiek is beugrottak. Snow érezte a nyirkos hidegséget a bőrén, de próbált inkább nem gondolni rá. Úszni kezdett előre, szemben az enyhe áramlással. Már látta az álló propellereket, amelyek egy kör alakú csőnyílást zártak el. Az acél csavarlapátok még egészen lassan forogtak. Megállt, és megvárta, hogy Rachlin és a csapat többi tagja utolérje. Rachlin Snow-ra mutatott, aztán az ujjait felemelve számolni kezdett. Háromra Snow

és Donovan átúszott a csavarlapátok között. Az Alfa csapat követte őket, aztán a Béta, majd a Gamma. Snow egy hatalmas, rozsdamentes acél cső belsejében találta magát, amely a tágas, sötét mélységbe vezetett. Majdnem erőt vett rajta ugyanaz a rémület, amit a múltkor a Humboldt Kill sáros vizében érzett, de elfojtotta magában. Lelassította a lélegzetét, és magában számolta a szívverését. Most nem fog pánikba esni. A lefelé vezető cső elágazott, aztán nem sokkal később újból. Snow mindkét alkalommal balra fordult. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a csapat végre megállt az első felszállócsőnél. A szűk acélcső alig volt szélesebb, mint a válluk. Rachlin intett, hogy innen átveszi a vezetést. A kommandósokat követve Snow is lefelé úszott, miközben körbevették az előtte haladók légzőkészülékeinek a buborékai. Jó pár méter után a parancsnok megállt, aztán bevezette őket egy vízszintes csőbe, amely még az előzőnél is keskenyebb volt. Snow is benyomakodott Donovan után. Jó mély levegőket vett, miközben az oxigénpalack hol az egyik, hol a másik falnak ütközött. A csillogó-villogó rozsdamentes acélt egyszer csak egy régi vascső váltotta fel, amelyet vastag rozsdaréteg borított. Az elöl haladó búvárok által felkavart víz rozsdavörösen örvénylett Snow búvárszemüvege előtt. Tovább úszott, miközben érezte, hogy Donovan lábuszonyai megnyugtatóan kavarják a vizet előtte. Rövid időre megálltak, amíg Rachlin egy kis vízálló zseblámpa segítségével megnézte a térképet. Még két kanyar következett, majd egy kis emelkedő, és Snow érezte, hogy a feje kibukkan a vízből. Egy hatalmas, ősrégi, talán öt méter átmérőjű alagúthoz értek, amelynek aljában lustán hömpölygött a szennyvízfolyó. Ez volt a Lateral csatorna. – Snow és Donovan maradjanak hátul – szólalt meg Rachlin fojtott hangja. – Maradjanak a felszínen, de továbbra se vegyék le a légzőkészüléket. Valószínűleg tele van a levegő metángázzal. A szokásos formációban haladunk. – A parancsnok gyorsan még egyszer megnézte a búvárruhájához erősített műanyag térképet, aztán elindult. A kommandósok legyező alakban széthúzódtak, és a fejüket a víz fölött tartva úszni kezdtek a kanyargós csatornákban. Snow mindig is büszke volt rá, hogy milyen jó távúszó, de most határozottan az

volt az érzése, hogy lemarad a hét kommandós mögött, akik könnyedén szelték előtte a vizet. A folyosó egy tágas, ötszögletű kamrába vezetett. A boltozatos mennyezetről lógó sárga cseppkövekről víz csöpögött. Snow csodálkozva nézett körbe. A mennyezet közepére erősítve egy vastag vaslánc lógott le. Víz csorgott le a láncon, és a végén lógó rozsdás kampóról a csatornába csöpögött. Alatta rozsdával szennyezett beton kikötőpart húzódott. Három nagyméretű, száraz alagút indult ki a kamrából. – Ez a Three Points – mondta Rachlin. – Ez lesz a bázisunk. Az akció gyerekjáték lesz, de azért mindent a szabályok szerint csinálunk. A bevetés szabályai egyszerűek ha bárki fenyegetné vagy hátráltatná a munkánkat, azt le kell lőni. A Százhuszonötödik utcai csatornakijáratnál fogunk távozni. – A parancsnok körbenézett. – Jól van, uraim, akkor vágjunk bele!

57. fejezet Egy szörnyű pillanatig Margo azt hitte, hogy megtámadták őket. Ösztönösen megfordult, és előreszegezte a fegyverét, de alig bírta rávenni magát, hogy odanézzen, kivel is birkózik Pendergast. D'Agosta suttogva elkáromkodta magát. Margo pislogott, még szokatlan volt neki az éjjellátó szemüveg. Rájött, hogy Pendergast egy férfi nyakát karolja át hátulról. Talán egy hajléktalan lehet, aki elmenekült a rendőrségi razzia elől. Az biztos, hogy eléggé úgy festett: csupa sár volt, vizes, ázott, és egy láthatatlan sebből vérzett is. – Kapcsolják le a lámpát! – sziszegte Pendergast. D'Agosta zseblámpájának fénye végigsöpört Margo éjjellátó szemüvege előtt, aztán kialudt. A világ vadul forgott körülötte, ahogy a készülék újból próbált alkalmazkodni a sötéthez. Margo döbbenten nézett az idegenre: volt valami hosszúkás arcában és kócos hajában, ami ellenállhatatlanul ismerősnek tűnt. – Bill? – kiáltott fel csodálkozva. Pendergast leteperte a férfit a földre, szinte védelmezőén ölelte át, és valamit súgott a fülébe. Egy pillanat múlva a férfi abbahagyta a kapálózást, és elernyedt a teste. Pendergast elengedte és felállt. Margo közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette a férfit. Tényleg Smithback volt az.

– Adjunk neki egy percet, hadd térjen magához – mondta Pendergast. – Hát ezt nem hiszem el! – kiáltott fel D'Agosta. – Mit gondolnak, követett minket? Pendergast megrázta a fejét. – Nem, senki sem követett. – Körbenézett. – Ez itt a Palacknyak, ahol a Central Park alatt húzódó, összes lefelé vezető alagút találkozik. Valószínűleg üldözték, és így futott a karjainkba. A kérdés csak az, hogy kik üldözték. – Elővette a lángszórót, és D'Agostára pillantott. – Jobb lesz, ha maga is készenlétben tartja, Vincent. Smithback hirtelen fel akart ugrani, de aztán visszazuhant a Palacknyak talaján húzódó csövekre. – Megölték Duffyt! – kiáltotta. – Kik maguk? Segítség, nem látok semmit! Margo eltette a pisztolyát, odalépett, és letérdelt Smithback mellé. Rémálom volt ez az egész föld alatti utazás a sötét alagutakon és a visszhangzó termeken át, több tucat emelet mélységben Manhattan alatt, mely soha nem akart véget érni. Az, hogy ráadásul találkoznia kellett egy barátjával, aki egyszer csak halálra rémülten rontott elő a sötétségből, csak még valótlanabbá tette az egészet. – Minden rendben van, Bill – nyugtatgatta a férfit. – Én vagyok az, Margo. Kérem, maradjon csöndben. Nem merünk lámpát gyújtani, és nincs nálunk több éjjellátó szemüveg, de mi majd segítünk magának. Smithback nagyra tágult pupillával pislogott Margo felé. – Ki akarok jutni innen! – kiáltott fel, és talpra kecmergett. – Mi az, csak nem lemondana a sztoriról? – érdeklődött kissé gúnyosan D'Agosta. – Nem mehet vissza egyedül – mondta Pendergast, és az újságíró vállára tette a kezét. Úgy tűnt, a küzdelem kimerítette Smithbacket, már nem tiltakozott, csak lehorgasztotta a vállát. – Maguk mit keresnek itt? – kérdezte végül. – Ezt én is megkérdezhetném magától – felelte Pendergast. – Mephisto vezet el minket az Astor-alagutakba, az Ördög Padlására. Az volt a terv, hogy leengedik a tározóból a vizet, és kiöntik vele a Ráncosbőrűeket, mint az ürgéket. – Waxie kapitány terve – tette hozzá D'Agosta.

– Csakhogy kiderült, hogy a víztározó tele van a Mbwun-féle vízinövényekkel. Nem engedhetjük meg, hogy eljussanak a nyílt óceánba. Már túl késő, hogy leállítsuk a víztározó kiürítését, úgyhogy beküldtünk egy kommandós búvárcsapatot a folyó felől, hogy zárják le a legalsó kifolyócsatornákat, mi pedig eltorlaszoljuk az Astor-alagutak fölötti részt, hogy arra se folyhasson ki a víz, és ne juthasson a folyóba. Ha sikerül, akkor itt, a Palacknyakon át visszafele fog áradni a víz, de másfelé nem folyik el. Smithback lehajtott fejjel, némán hallgatta a tervet. – Jól felfegyverkeztünk, és mindenre felkészültünk, ami idelent fogadhat. Térképeink is vannak. Velünk biztonságban lesz. Értette, amit mondtam, William? Margo látta, hogy Pendergast dallamos hangja megnyugtató hatással van Smithbackre. A lélegzése lelassult, és végül alig láthatóan bólintott. – Szóval, maga mit keresett idelent? – kérdezte D'Agosta. Pendergast intett, hogy elhallgattassa, de Smithback a hadnagy felé fordította a fejét. – Waxie kapitányt és egy csapat rendőrt követtem a víztározó alá – mondta halkan. – Megpróbáltak elzárni valami szelepet, de szabotázs történt, vagy ilyesmi, valaki megrongálta a szelepeket. Aztán… – hirtelen elhallgatott. – Aztán jöttek ők – Bill, ne… – vágott közbe Margo. – Elfutottam – folytatta Smithback, és nagyot nyelt. – Duffyval elmenekültünk. Őt elkapták, és… – Elég – mondta halkan Pendergast. Csönd lett. – Azt mondta, szabotázs történt? Smithback bólintott. – Hallottam, hogy Duffy azt mondta, valaki megpiszkálta a szelepeket. – Ez bizony elég nagy baj. – Pendergast arcán olyan kifejezés ült, amilyet Margo még sohasem látott rajta. – Jobb lesz, ha továbbmegyünk – mondta aztán, és újból a vállára vetette a lángszórót. – A Palacknyak tökéletes hely arra, hogy megtámadjanak. – Körbenézett a sötét alagútban. – Mephisto? – suttogta. Halk nesz hallatszott a sötétségben, aztán összefont karokkal, az ajkán széles vigyorral odalépett Mephisto. – Nagyon élveztem ezt a megható találkozást – mondta sziszegve. – Immár teljes lett a vidám kis felfedezőcsapat. Üdv, firkász! Úgy

látom, mélyebbre merészkedett, mint az első találkozónk alkalmával. A hatalmába kerítette ez a dolog, nem? – Nem különösebben – felelte Smithback. – Milyen remek, ha kéznél van egy saját életrajzíró, mint Johnsonnak Boswell! – Az éjjellátó szemüveg mesterséges fényében Margónak úgy tűnt, hogy Mephisto szeme arany és vörös fényben parázslik, miközben végignéz a társaságon. – Nem lenne kedve egy eposzt írni a kis kalandunkról? Lehetne a címe, mondjuk, Mephistiad. Páros rímű ötös jambusokban, ha kérhetem. Feltéve persze, ha túléli a kalandot, és lesz alkalma elmesélni. Kíváncsi vagyok, melyikünk fog életben maradni, és kinek a megfehéredett csontjai fognak majd itt porladni örökre a Manhattan alatti alagutakban. – Induljunk – mondta Pendergast. – Á, látom, Hófehérke úgy véli, eleget beszéltünk. Talán attól fél, hogy az ő csontjai maradnak itt a patkányok martalékául. – Több ponton kell elhelyeznünk a robbanóanyagot, közvetlenül a Palacknyak alatt – mondta higgadtan Pendergast. – Ha továbbra is itt álldogálunk, és a maga üres fecsegését hallgatjuk, nem lesz időnk távozni, mielőtt kiürül a víztározó, és akkor mindkettőnk csontjain a patkányok lakmározhatnak. – Jól van, jól van – mondta Mephisto. – Ne izguljon. – Elfordult, és mászni kezdett lefelé egy széles, sötét csőben. – Ne… – mondta Smithback. D'Agosta odalépett az újságíróhoz. – Jöjjön, fogja meg a kezem. A függőleges cső egy tágas alagútba vezetett. Vártak a sötétben, amíg Pendergast elhelyezett több adag robbanóanyagot, aztán intett, hogy mehetnek tovább. Pár száz méter után egy átjáróhoz értek, amely úgy egy méterrel a szennyvíz fölött vezetett át. Margo nagyon örült, hogy végre nem kell bokáig a mocskos és hideg vízben gázolniuk. – Tessék – suttogta Mephisto –, a „Grant tábornok sírja” közösség nagyra becsült polgármestere végre megszárogathatja elegáns bőrcipőjét. – A Hobók Királya meg végre befoghatná a száját – jegyezte meg D'Agosta. Mephisto élvezettel kacagott fel. – A Hobók Királya! Elbűvölő cím. Talán jobb lenne, ha én most elmennék földi nyulakra vadászni, magukat meg hagynám, hogy amatőr barlangászt játsszanak.

D'Agosta megdermedt, és semmit sem felelt. Mephisto átvezette őket a kis hídon, és bebújt a mögötte induló szűk alagútba. Margo vízzubogást hallott valahonnan a távolból. A kis folyosó hamarosan véget ért egy keskeny vízesésnél. Vaslétra ereszkedett le egy függőleges aknába, amelyet majdnem teljesen beborított az évtizedek során rárakódott mocsok. Egyenként lemásztak rajta. Egyenetlen, sziklás talajra érkeztek. Két összefutó főcsatorna alatt értek földet. A falakban keskeny lyukak sorakoztak, mintha termeszek rágták volna ki. – Nous sommes arrivés – szólalt meg Mephisto, és Margo most először vélt némi idegességet kihallani a hangjából. – Az Ördög Padlása közvetlenül alattunk húzódik. Pendergast intett, hogy álljanak meg, aztán megnézte a térképet, majd nesztelenül eltűnt az ősi alagút sötétjében. A másodpercek percekké nyúltak. Margo már a mohos mennyezetről lepottyanó víz-cseppektől is megijedt, minden fojtott tüsszentésre vagy nyugtalan moccanásra összerezzent. Megint az járt a fejében, mi is indította arra, hogy lemerészkedjen ide. Egyre nehezebb volt elterelni a figyelmét arról, hogy talán már száz méterrel jár a föld alatt, egy rég elfelejtett csatorna- és alagút-labirintusban, ahol bármely pillanatban rájuk törhet a sötétben lopakodó ellenség. Valami megmoccant mellette a sötétben. – Drága dr. Green – szólalt meg Mephisto sziszegő hangja –, sajnálom, hogy úgy döntött, csatlakozik a kis sétánkhoz. De ha már itt van, talán tehetne nekem egy kis szívességet. Ne legyenek kétségei a szándékaimat illetően, biztos lehet benne, hogy minden kockázatvállalást a barátaira hagyok. De ha mégis történne valami kellemetlenség, megtenné, hogy továbbít egy küldeményt? – Margo érezte, hogy a férfi egy kis borítékot csúsztat a kezébe. Kíváncsian emelte a szemüvege elé. – Ne! – szólt rá Mephisto, elkapta a nő kezét, és beledugta a zsebébe. – Erre bőven lesz még idő később, ha szükséges. – De miért éppen én? – kérdezte Margo. – Ki más? Az a minden hájjal megkent ügynök, Pendergast? Az a pocakos zsaru? Vagy Smithback, a szennylapíró? Gyors léptek koppanásai hallatszottak a sötétből, és Pendergast visszatért a zseblámpák halovány fénykörébe. – Kitűnő – mondta, miközben Mephisto eltűnt Margo mellől. – Előttünk van az az átjáró-híd, ahol a múltkor lejöttem. A Palacknyak alatt elhelyezett robbanótöltetek gondoskodnak a fő víztározóból dél felé áramló

vízről. Most elhelyezzük a maradék robbanóanyagot, hogy lezárjuk a víz útját a park északi vége alatt húzódó bekötőcsatornákból. – A hangja olyan tárgyilagosan csengett, mintha egy krokettmeccsen lennének, és nem egy rémálomba illő föld alatti sétán. Margo mindenesetre hálás volt a nyugalmáért. Pendergast megragadta a lángszórót, lekapcsolta a csőről a védőkupakot, és párszor kipróbálta a gyújtókészüléket. – Én megyek előre – mondta –, aztán Mephisto. Bízom az ösztöneiben, azonnal szóljon, ha valami gyanúsat vagy nem ideillőt észlel. – Az, hogy itt vagyunk, máris nem ideillő – mondta Mephisto. – Mióta a Ráncosbőrűek megjelentek, ezt a helyet mindenki elkerüli. – Margo, maga jön harmadiknak – folytatta Pendergast. – Vigyázzon Smithbackre. Vincent, maga fedezzen minket. Előfordulhat, hogy hátulról támadnak. – Rendben – bólintott D'Agosta. – Szeretnék én is segíteni – szólalt meg halkan Smithback. Pendergast ránézett. – Fegyver nélkül hasznavehetetlen vagyok – tette hozzá az újságíró kissé remegő, de elszánt hangon. – Tud bánni a fegyverrel? – kérdezte Pendergast. – Régebben jártam agyaggalamb-lövészetre, tizenhat lövetűvel lőttem – mondta Smithback. D'Agosta elfojtott egy gúnyos kis kacajt. Pendergast egy pillanatra összeszorította az ajkát, mintha magában fontolgatna valamit, aztán levette a vállán lógó fegyvert, és átnyújtotta. – Ez egy M-79-es. 40 milliméteres robbanólövedéket lő ki. Ügyeljen rá, hogy legalább harmincméteres távolságból tüzeljen. D'Agosta útközben majd elmagyarázza, hogy kell újratölteni. Ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy használnia kell, már lesz elég világosság, látni is fog. Smithback bólintott. – Engem kissé aggaszt, hogy gránátkilövőt adunk egy újságíró kezébe – jegyezte meg D'Agosta. – Elhelyezzük a robbanótölteteket, aztán már itt sem vagyunk – mondta Pendergast. – Csak végszükség esetén tüzeljenek. A zaj csak idecsődítené az egész társaságot. Vincent, állítsa be a villanólámpát, és ha a baj bármi jelét látja, azonnal használja. Először elvakítjuk őket, aztán lövünk. Ne felejtsék el először levenni az éjjellátó szemüveget, mert a villanófény túlterheli. Azt tudjuk, hogy gyűlölik a fényt, úgyhogy használjuk ki előnyünkre. –

Megfordult. – Margo, mennyire biztos benne, hogy a D-vitamin halálos a számukra? – Száz százalékig – vágta rá azonnal Margo, aztán kis hallgatás után hozzátette: – Mondjuk, hogy kilencvenöt. – Értem – bólintott Pendergast. – Akkor ha összeütközésre kerülne sor, mindenesetre előbb a pisztolyát használja. Pendergast még egyszer körbenézett, aztán óvatosan elindult az ősi alagútban. Margo látta, hogy D'Agosta jó szorosan megragadja Smithback karját, és vezetni kezdi. Úgy ötven méter után Pendergast felemelte a kezét. A többiek megtorpantak. Pendergast nagyon lassan a szája elé emelte a mutatóujját. A zakója zsebébe nyúlt, elővett egy öngyújtót, és a lángszóró csövéhez tartotta. Halk sziszegéssel egy apró, kék őrláng jelent meg a rézcső végén. – Akar valaki rágyújtani? – mormolta Mephisto. Margo csak az orrán át vett levegőt, és igyekezett nyugodt maradni. A levegőben metángáz és ammónia szaga terjengett, de ezek mellett enyhén egy másmilyen, orrfacsaró bűzt is lehetett érezni, amelyet túlságosan is jól ismert.

58. fejezet Snow sajgó hátával nekidőlt a téglafalnak. Levette a lábáról az uszonyokat, és óvatosan a fal tövébe fektette őket, ahol szép rendben sorakoztak a súlyok és az oxigéntartályok. Arra gondolt, hogy az oldalán lógó gumizsákot is lerakja, aztán eszébe jutott, mit mondott a parancsnok arról, hogy az akció végéig nem válhat meg tőle. A neoprén ruhán keresztül is síkosnak érezte a talajt a talpa alatt. Kivette a szájából a légzőkészülék pipáját, és elfintorodott, amikor megcsapta a bűz. Valami csípte a szemét, folyton pislognia kellett. Jobb lesz hozzászokni, gondolta, és szippantott egy nagyot az oxigénből. Tudta, hogy innen már száraz lábbal, gyalogosan kell továbbmenniük. A kommandósok mind levették a maszkokat és az oxigéntartályokat, és előszedték a felszerelésüket a vízhatlan csomagokból. Rachlin beindított egy jelzőfényt, és a téglafal egyik repedésébe dugta. Halkan sziszegett, és mindent hunyorgó, vöröses fénnyel vont be. – Készítsék elő az adóvevőket, de csak vészhelyzetben használjuk őket, a külön frekvencián. Ne felejtsék el, hogy minden csapatban

lesz egy ember, aki a pótrobbanótölteteket viszi. Ha bármilyen okból kifolyólag az első három csapatnak nem sikerülne végrehajtania a küldetést, a negyedik csapat lép a helyükre. Rachlin vetett még egy pillantást a vízhatlan térképre, aztán jó szorosan feltekerte, és bedugta a kése mellé. – Delta – fordult Donovanhez –, a maguk feladata könnyen megoldható. Itt maradnak a gyülekezőponton, és innen fedezik a többieket. Ha valamelyik csapatnak nem sikerülne elvégezni a feladatát, maguk veszik át. – Rachlin körbenézett. – A Béta csapat abba az alagútba indul, a Gamma a másikba. Úgy ötszáz méterrel odébb mindegyik egy függőleges aknában végződik, ott kell elhelyezni a robbanóanyagot. Itt találkozunk, legkésőbb 23:20 perckor. Ha késnek, már nem tudunk időben kijutni. Rachlin szúrós pillantást vetett Snowra. – Jól van, pajtikám? Snow csak bólintott. A parancsnok is bólintott. – Akkor indulás. Beecham, maga velem jön. Snow nézte, ahogy a három csapatot elnyeli a sötétség. Az árnyékuk imbolyogva táncolt a falakon, a lábuk alatt cuppogott a vastag sárréteg. Furcsának és kissé zavarónak érezte a fejére tett fejhallgatót. Ahogy a hangok lassan elhaltak a csatornák sötétjében, Snow egyre jobban kezdett félni. Donovan körbejárkált, és feltérképezte a kamrát, megvizsgálta a mennyezetet alátámasztó dúcokat és az ősrégi téglákat. Pár perc múlva nesztelenül visszament a felszerelésekhez. Az alakja kísértetiesen derengett a jelzőrakéta fényében. – Jó szarszag van idelent – jegyezte meg, és leguggolt Snow mellé. Snow nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. – Nem is úszol rosszul ahhoz képest, hogy civil vagy – folytatta Donovan. Úgy tűnt, Snow teljesítménye meggyőzte arról, hogy mégsem méltóságán aluli szóba állnia vele. – Nem te vagy az a fickó, aki kihúzta azt a két csontvázat a Cloacából? – De igen – felelte Snow kissé védekezően. Azon tűnődött, vajon mennyit hallott Donovan a történtekről. – Őrült egy meló, hullákat keresgélni a víz alatt – mondta nevetve Donovan. Nem őrültebb, mint vietkongokat gyilkolni, vagy épp robbanóanyagot rakni egy szegény szerencsétlen hajója alá, gondolta Snow, de hangosan csak annyit felelt: – Nem csak hullákat

keresünk. Aznap tulajdonképpen egy nagy csomag heroin után kutattunk, amit valaki a hídról dobott le. – A mindenit, heroin? Akkor egy darabig elég furcsán viselkedhettek arrafelé a halak! Snow próbált nevetni, de még ő is hallotta, hogy milyen erőltetettre és zavartra sikeredett. Mi a fene van veled? Legyél laza, mint Donovan! – Fogadni mernék, hogy a Cloaca környékén kétszáz éve nem láttak élő halat. – Ebben van valami – mondta Donovan, és megint felállt. – Öregem, nem irigyellek. Én inkább részt vennék egy egyhetes kiképzőgyakorlaton, mint hogy öt percet úszkáljak abban az iszapban. Snow látta, hogy a kommandós gúnyos kis vigyorral pillant a szigonypuskájára. – Nem ártana, ha lenne nálad egy rendes fegyver is, arra az esetre, ha történne valami. – Donovan belekotort egy táskába, és előhúzott egy gépfegyvert, amelynek az aljára egy félelmetes kinézetű fémcsövet erősítettek. – Lőttél már M-16-ossal? – kérdezte. – A fiúk a taktikai egységből megengedték, hogy kipróbáljunk párat a lőtéren, még a rendőrakadémián, a záróbulin – mondta Snow. Donovan arcán gúny suhant át. – Csak nem? Az akadémiai záróbulin? És az anyukád csomagolta az uzsonnát? – Odadobta a fegyvert Snow-nak, aztán megint a táskába nyúlt, és előhúzott néhány hozzá való tárat is. – Harmincas tárak. Ha teljesen automatára van állítva, két másodperc alatt kiürül, úgyhogy csak nagyon finoman húzd meg a ravaszt. Nem igazán a legújabb technológia, de kipróbált és jól bevált. – Odaadott egy zacskót is néhány póttárral. – Az elöl lévő ravasz az XM-148-as gránátkilövőhöz való. Itt van két negyven milliméteres lövedék is, ha esetleg ambiciózusabb terveid lennének. – Donovan, mi az a miszlifelelős? – szólalt meg Snow. A kommandós álcázófestékkel bemázolt képén széles vigyor terült el. – Gondolom, nem lesz belőle baj, ha elmondom. Azt a szegény ördögöt hívják így, aki az akciók során a magnéziumlámpát cipeli. – Magnéziumlámpa? – Snow ettől sem lett sokkal okosabb. – Fehér magnézium villanófény. Kötelező magunkkal vinni minden éjszakai akcióra. Ostoba előírás, de ez van. Hihetetlenül erős, vakító fénye van. Ha lecsavarod a tetejét, azzal élesíted a detonátort, aztán eldobod biztos távolságba, és ahogy a földre puffan, olyan vakító

fényt ad, mint egymillió gyertya együttvéve. De nem valami stabil, ha érted, mire gondolok. Elég, ha egy golyó eltalálja, akár csak egy kis .22-es is, és bumm! Miszlikre tép. – Donovan megint elvigyorodott, aztán odébb sétált. Snow kicsit fészkelődött, és próbálta olyan távol tartani magától a táskát, amennyire csak lehetett. A jelzőfény sziszegésétől eltekintve perceken át néma csönd honolt, aztán újból meghallotta Donovan halk kuncogását: – Öregem, nézd ezeket a lábnyomokat! El tudod ezt hinni, hogy valami őrült alak erre járkál? Ráadásul mezítláb. Snow lerakta a gépfegyvert, felállt, és odament. Mezítlábas nyomok sorakoztak az iszapban. Frissnek látszottak, a szélükön még nedves volt a sár. – Jó nagydarab fickó lehetett – mormolta Donovan. – Legalább negyvenhatos a lába. – Megint felnevetett. Snow rámeredt a furcsán széles lábnyomra, és még inkább elfogta a félelem. Amikor Donovan nevetése elhallgatott, Snow hirtelen dörrenést hallott a távolból. – Ez meg mi volt? – kérdezte. – Micsoda? – Nem túl korai még a robbantáshoz? – Én semmit sem hallottam. – De én igen. – Snow hirtelen érezte, hogy a szíve majd kiugrik a mellkasából. Donovan hallgatózott, de néma csönd volt. – Nyugi – mondta végül. – Kezdesz hallucinálni. – Szerintem jelentenünk kellene a parancsnoknak. Donovan megrázta a fejét. – Persze, aztán majd jól feldühítjük. – Az órájára pillantott. – Azt mondta, csak végszükség esetén kommunikáljunk, emlékszel? Az akció helyszíne egy ugrásra van innen, tíz percen belül vissza fognak érni. Aztán elhúzzuk a csíkot ebből a pöcegödörből. – Donovan jó nagyot köpött a poshadt iszapba. A jelzőfény pislákolt, aztán kihunyt, és a kamrára teljes sötétség borult. – A francba – morogta Donovan. – Snow, adj egy másikat a táskából, ott van a lábadnál. Újabb dörrenés hangzott fel, amely szaggatott puskaropogásba váltott át. Még az alagút ősrégi falai is belerázkódtak, mintha mennydörgés szólna a távolból.

Snow hallotta a sötétben, hogy Donovan gyorsan felugrik, és lenyomja az adóvevő gombját. – Alfa! Parancsnok, hallanak? – sziszegte. Az adóvevőből csak recsegés hallatszott. A talajt egy távoli robbanás lökéshulláma remegtette meg. – Ez egy átkozott gránát volt – mondta Donovan. – Alfa, Béta, jelentkezzenek! A föld újból megremegett. – Snow, fogd a gépfegyvert! – Snow hallotta, hogy egy jól olajozott závárzat kattan. – Valami nagy zűr lehet. Alfa, hallanak? – Itt Alfa – szólalt meg recsegve Rachlin hangja. – A Gammával elvesztettük a kapcsolatot. Álljanak készenlétben! – Értettem. Rövid, feszült csönd lett, aztán újból felcsendült a parancsnok hangja: – Delta, a Gammának problémái lehetnek a robbanótöltetek elhelyezésével. Lépjenek a helyükre. Mi már elhelyeztük az anyagot, most megnézzük, hogy áll a Béta csapat. – Értettem. – Donovan Snow-ra nézett. – Gyerünk. Nekünk kell elhelyezni a robbanóanyagot a Gamma csapat helyett. – A vállán lévő szíjhoz rögzítette a lámpát, és a fegyverét keresztben a mellkasa elé szorítva futólépésben elindult. Snow vett egy nagy levegőt, és a társa után eredt az alagútban. Amikor lenézett, a pislákoló fényben meglátta a lábnyomokat. Egyre több lett belőlük, kacskaringós vonalban szelték át egymást. Túl zavarosak voltak a nyomok, nem tudta kivenni, merre mehetett a Gamma csapat. Snow idegesen nyelt egy nagyot. Pár perc múlva Donovan lelassított egy alagút mellett, amelyben egy régi vasúti mellékvágány vezetett. A bejáratát nagy oszlopok vették körbe. – Már nem lehet messze – motyogta, aztán lekapcsolta a lámpát, és óvatosan hallgatózott. – Hová tűntek ezek? – kérdezte Snow, de nem lepte meg, hogy nem kap választ Donovantől. – Visszaértünk a gyülekezőpontra – reccsent meg Rachlin hangja az adóvevőből. – Megismétlem: a robbanótölteteket sikeresen elhelyeztük, és visszatértünk a gyülekezőpontra. Most megnézzük, hogy áll a Béta csapat. – Gyerünk! – mondta Donovan, de ahogy továbbindult, szinte azonnal meg is torpant. – Érzed ezt a szagot? – suttogta.

Snow már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán rögtön be is csukta, ahogy megcsapta a szörnyű bűz. Önkéntelenül elfordult. A dögletes, romlott szag olyan átható volt, hogy még a csatorna bűzét is elnyomta. Egy hentesbolt émelyítően édeskés szagára emlékeztette. Donovan megrázta a fejét, mintha helyre akarná tenni a gondolatait, aztán újból elindult. Ebben a pillanatban megreccsent az adóvevő, és akadozva szólalt meg Rachlin: – …megtámadtak, dobják el a jelzőrakétákat… Snow eltűnődött, hogy jól hallotta-e. Az adóvevő recsegni kezdett, aztán mintha puskaropogás dörrent volna. – Alfa! – ordította Donovan. – Hallanak minket? Vége! – Vétel – szólalt meg Rachlin. – Megtámadtak minket! Bétát nem tudjuk elérni. Elhelyezzük helyettük is a tölteteket. Beecham, vigyázzon! – Puffanás hallatszott, majd egy hatalmas robbanás dörrent. Az elektrosztatikus recsegésből zavaros hangok bontakoztak ki: kiabálás, majd egy sikoly, amely túl mély és rekedtes volt, hogy emberi torokból származzon. Aztán ismét puskaropogás zaja visszhangzott az alagút falai között. – Delta… – szólalt meg a recsegő adóvevőben Rachlin hangja. – …körbevettek… – Körbevették? – kiabálta Donovan. – Kik? Szükségük van erősítésre? Újabb lövések hangzottak fel, aztán egy hatalmas dörrenés. – Alfa! – kiáltotta Donovan. – Szükségük van erősítésre? – Uramisten, mennyien vannak… Beecham, ez meg mi a fene? – Rachlin hangját végleg elnyelte az adóvevő recsegése. Hirtelen minden zaj elhallgatott. Snow földbe gyökerezett lábbal állt a koromsötétben. Azt hitte, felmondta a szolgálatot az adóvevője. Aztán hirtelen egy borzalmas, szaggatott sikoly tört elő belőle, olyan hangosan, mintha közvetlenül mellette harsant volna fel, majd egy nedves reccsenést hallott, mintha elszakítottak volna egy búvárruhát. – Alfa, jelentkezzenek! – Donovan Snowhoz fordult. – Ez a frekvencia még él. Parancsnok, itt Delta, választ kérünk! Az adóvevő csak recsegett, aztán Snow úgy hallotta, mintha sár cuppogna, majd ismét mindent elnyomott az elektrosztatikus sistergés.

Donovan állítgatott az adóvevőn, de hiába. Snow-ra pillantott. – Gyerünk! – mondta, és fogta a fegyverét. – Hová? – kérdezte Snow. A rémülettől úgy kiszáradt a szája, mint a tapló, alig bírt megszólalni. – El kell helyeznünk a Gamma csapat helyett a robbanótölteteket. – Megőrültél? – suttogta ingerülten Snow. – Nem hallottad, mi történt? Ki kell jutnunk innen, most azonnal! Donovan megfordult, és kőkemény arccal ránézett. – Elhelyezzük a Gamma robbanótölteteit, barátom. – A hangja halk volt, de megingathatatlan elszántság csengett benne, és egészen enyhe fenyegetés is. – Végrehajtjuk az akciót. Snow nagyot nyelt. – És mi lesz a parancsnokkal? Donovan továbbra is mereven szegezte rá a tekintetét. – Először is befejezzük az akciót. Snow megértette, hogy nincs helye a vitának. Szorosan megmarkolta az M-16-ost, és követte a kommandóst a sötétségbe. Kicsit távolabb pislákoló fényt látott derengeni, amely a téglafalról verődött vissza az alagút kanyarulatában. – Tartsd készenlétben a fegyveredet – súgta oda figyelmeztetően Donovan. Snow óvatosan befordult a kanyarnál, aztán megtorpant. Az alagút hirtelen véget ért. A falon egy vaslétra vezetett egy nagy cső szájához, amely átfúrta a mennyezetet. – Jesszusom… – nyögött fel Donovan. A távolabbi sarokban sisteregve égett egy jelzőfény, és mindent halvány fényben fürdetett. Snow riadtan nézett körbe. Ijesztő látvány fogadta: a falak tele voltak golyónyomokkal, egy helyen ki is tört egy nagy darab, a lyuk szélei megfeketedtek a koromtól. Két alak feküdt elterülve a földön a sárban, a csomagjaik és a fegyvereik szétszórva körülöttük. Az áporodott levegőben puskapor lebegett. Donovan azonnal odaugrott a hozzá legközelebb fekvő kommandóshoz, mintha fel akarná segíteni, de aztán gyorsan hátrább lépett. Snow megpillantotta, hogy a búvárruhája fel van tépve a nyakától a derekáig, és ott, ahol a fejének kellene lenni, csak egy véres csonk meredezik. – Campion is… – mondta komoran Donovan a másik kommandósra nézve. – Jézusom, ki tehette ezt velük? Snow egy pillanatra szorosan lehunyta a szemét, és röviden, zihálva kapkodta a levegőt. Próbálta megőrizni a nyugalmát.

– Akárkik is voltak ezek, arrafelé mehettek – mutatott Donovan a fejük fölött kiinduló csőre. – Snow, fogd azokat a tárakat! Snow lehajolt, és felkapta a zacskót, amelyben a póttárak voltak. Majdnem kicsúszott a kezéből, és ahogy ránézett, látta, hogy síkos a vértől. – Iderakom a tölteteket – mondta Donovan, és elővette az oldalzsákjából a tégla alakú C-4 plasztik robbanóanyagot. – Fedezz közben! Snow felemelte a fegyverét, hátat fordított a kommandósnak, és az alagút kanyarulata felé bámult a jelzőfény hol felerősödő, hol kihunyó fényében. Az adóvevője halkan sistergett. Vagy talán az ad ilyen hangot, hogy valami súlyosat vonszolnak a sárban? És mi lehet az a halk motyogás, amit az elektrosztatikus sziszegésben hall? Az adóvevő ismét elhallgatott. Snow a szeme sarkából látta, hogy Donovan beállítja a detonátor időzítőjét. – Huszonhárom óra ötvenöt perc – mondta. – Így van még majdnem fél óránk, hogy megtaláljuk a parancsnokot, aztán eltűnjünk innen. – Lehajolt, levette a dögcédulát halott bajtársai nyakáról, és a búvárruhája alá dugta. – Gyerünk, indulás! – fogta aztán a fegyverét. Ahogy újból elindultak, Snow hirtelen kaparászást hallott a háta mögül, és mintha valaki köhögött volna. Ahogy megfordult, látta, hogy néhány alak mászik ki a csőből, és leugranak a sárba a halott kommandósok mellé. Snow alig hitt a szemének, olyan kísértetiesen valótlan volt az egész. Az alakok furcsa köpenyt és csuklyát viseltek. – Nyomás! – kiáltotta Donovan, és az alagút kanyarulata felé kezdett futni. Snow követte. A pánik hajtotta előre, a lábai szinte maguktól vitték az ősrégi téglafolyosón. Ahogy befordultak egy újabb kanyarnál, Donovan megcsúszott a sárban, elesett, és nagyot bukfencezett. – Állítsd meg őket! – kiabálta, felkapta a fegyverét, és egy újabb jelzőfényt indított be. Snow megfordult, és látta, hogy a csuklyás alakok csak közelednek feléjük, furcsa magabiztossággal szedve a lábukat a csúszós talajon. A jelzőfény ragyogása mintha egy pillanatra megállította volna őket. Volt valami bestiálisan állatias fürge mozgásukban, amitől megfagyott a vér Snow ereiben. A mutatóujjával keresgélni kezdte a ravaszt. Hatalmas dörrenés hangzott fel, közvetlenül mellette.

Rájött, hogy Donovan lőtt ki egy gránátot. Vakító fény villant, aztán az egész alagút belerázkódott a robbanásba. A fegyver megrándult Snow kezében, és az M-16-os golyózáporral szórta tele az alagutat. Egy újabb alak bontakozott ki a gránát füstjéből a kanyarban. Snow célzott, és meghúzta a ravaszt. Az alak feje hátrarándult, és Snow a másodperc egy töredékére egy hihetetlenül ráncos arcot pillantott meg, amelynek vonásait teljesen eltorzították a lecsüngő bőrredők. Újabb dörrenés hallatszott, és a rémséges alakot elnyelte a Donovan által kilőtt gránát lángja és füstje. Snow gépfegyvere közben már üresen kattogott. Levette az ujját a ravaszról, kirántotta a kiürült tárat, a zsebébe kotort egy másikért, és gyorsan a helyére kattintotta. Mindketten lövésre készen tartott fegyverrel vártak, míg lassan elhaltak az előző dörrenésének visszhangjai. A füstből és a sötétségből már nem bukkantak elő újabb csuklyás alakok. Donovan vett egy nagy levegőt. – Vissza a gyülekezőpontra – mondta. Visszafelé indultak az alagútban. Donovan felkattintotta a zseblámpáját. Vékony, vöröses fénypászma hasított a sötétségbe. Snow utánabotorkált, és zihálva kapkodta a levegőt. Már látták a találkozási pontot, ahol a felszereléseiket hagyták, és ahonnan kifelé vezetett az út. Snow igyekezett csak a jelen pillanatra koncentrálni, arra, hogy kijussanak innen, fel a felszínre, és hogy ne kelljen azokra a borzalmas alakokra gondolnia, akik talán követik őket a sötétségben. Hirtelen hátulról beleütközött Donovanbe. Egy pillanatra megtántorodott, aztán körbenézett, és próbálta megállapítani, hogy a kommandós mitől torpant meg olyan váratlanul. Aztán Donovan zseblámpájának vékony fénysugarában a csuklyások egy csoportját pillantotta meg, ahogy elállták az útjukat: tízen, talán tizenketten is lehettek. Mozdulatlanul álltak a kifolyócsatorna fojtogató levegőjében. Snow úgy látta, mintha néhányan tartanának a kezükben valami vékony madzagról lógó tárgyat. Megbabonázva és halálra rémülten bámulta őket, aztán gyorsan elfordította a tekintetét. – Szentséges szűzanyám… – suttogta. – Most mit csinálunk? – Utat robbantunk köztük – felelte halkan Donovan, és már emelte is a fegyverét.

59. fejezet Margo jó mélyet szippantott az oxigéntartályból, majd továbbadta Smithbacknek. Az oxigéntől azonnal kitisztult a feje. Körbenézett: kicsit távolabb Pendergast épp a plasztik robbanóanyagot helyezte el egy nyitott csapóajtó mellett. Ahányszor elővett a csomagjából egy-egy újabb töltetet, és lerakta a földre, penészes porfelhő szállt fel, amely pár pillanatra az arcát is eltakarta. Margo mögött készenlétben tartva a fegyverét D'Agosta állt. Mephisto félrehúzódva, némán és mozdulatlanul várt, a szeme vörösen parázslott a sötétben. Pendergast belenyomkodta a detonátorokat a C-4-es robbanóanyagba, aztán óvatosan beállította az időzítőt. Fogta a táskáját, némán felállt, és intett, hogy mehetnek tovább a következő helyhez. Az éjjellátó szemüveget és egész arcát vékony, szürke porréteg borította. Általában makulátlan fekete öltönye szakadt volt és sáros. Más körülmények között nevetségesen festett volna, de Margo most nem volt vidám kedvében. A levegő olyan szörnyű volt, hogy kénytelen volt az orra és a szája elé szorítani a kezét. Aztán feladta, és megint szippantott az oxigénből. – Hé, ne használja el az összeset – súgta oda Smithback. Halványan rámosolygott Margóra, de a tekintete komor maradt. Elindultak egy keskeny folyosón. Margo vezette Smithbacket a sötétben. Úgy háromméterenként hatalmas vasszegecsek álltak ki a mennyezetből. Pár perc után ismét megálltak, Pendergast megnézte a térképet, aztán kivett pár töltetet Margo táskájából, és elhelyezte őket a mennyezet közelében lévő kis bemélyedésben. – Remek – mondta. – Még egy sorozat töltet van hátra, és mehetünk is fel. Gyorsabban kellene haladnunk. Elindult a folyosón, aztán hirtelen megtorpant. – Mi az? – kérdezte suttogva Margo, de Pendergast felemelt kézzel elhallgattatta. – Hallották ezt? – kérdezte nagyon halkan. Margo hegyezte a fülét, de nem hallott semmit sem. A fojtogató, bűzös levegő olyan volt, mintha vattába lennének burkolva, minden hangot eltompított. Aztán mégiscsak meghallott egy tompa puffanást, majd egy újabbat. Mintha mennydörgés morajlott volna valahol a mélyben, a lábuk alatt.

– Ez meg mi lehetett? – kérdezte. – Nem tudom – mormolta Pendergast. – Nem a kommandósok robbantanak? Pendergast megrázta a fejét. – Nem hangzik elég erősnek ahhoz, hogy plasztik robbanóanyag legyen. Különben is, még túl korai lenne. – Egy pillanatig összevont szemöldökkel hallgatózott, aztán intett, hogy indulhatnak tovább. Margo szorosan a sarkában követte, és kézen fogva vezette Smithbacket. A sziklába vájt folyosó talaja emelkedett, aztán lejteni kezdett, a járat szeszélyesen ide-oda kanyargott. Margo eltűnődött, vajon hogyan építhették annak idején ezeket az alagutakat, talán harminc emelet mélységben is a manhattani utcák alatt. Lelki szemei előtt egy kép jelent meg – látta saját magát, ahogy sétálgat a Park sugárúton, miközben a vékonyka aszfaltréteg alatt, mélységes mélyen a föld gyomrában ott húzódik a hatalmas alagúthálózat, és mint egy darázsfészekben a darazsak, nyüzsögnek benne a… Hevesen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat, és megint szippantott egy nagyot az oxigénből. Miután újból kitisztult egy kicsit a feje, rájött, hogy a tompa hangok továbbra is felszűrődnek valahonnan a mélyből. Most azonban mintha valahogy más lett volna a zaj, ütemesen lüktetett, mint egy motor berregése. Pendergast ismét megtorpant. – Senki se beszéljen hangosan, csak suttogva, megértették? Vincent, tartsa készenlétben a villanólámpát. Az alagút véget ért: egy hatalmas fémfal állta el az útjukat, amely szintén tele volt verve szegecsekkel. A közepén egy ajtó nyílt. Pendergast besurrant rajta, állandóan készenlétben tartva a lángszórót. A kis őrlángocska ide-oda táncolt a cső végén, és cikázó fénysávokat húzott Margo éjellátó szemüvege előtt. Pár pillanat múlva Pendergast hátrafordult, és intett a többieknek, hogy mehetnek. Ahogy óvatosan beléptek a szűk helyiségbe, Margo egyszer csak rájött, hogy az odalentről jövő zaj nem más, mint dobolás, amelybe halk kántálás is vegyült. D'Agosta egy kicsit meglökte hátulról, amikor ő is belépett. Margo ijedten ugrott egy kicsit, és levegő után kapott. Meglátta, hogy ősrégi réz lámpakarok és más fura szerkezetek állnak ki a falakból. A törött fogantyúkat és tárcsákat vastagon borította a patina és a

mocsok. Az egyik távolabbi sarokban egy hatalmas csörlő és több rozsdás generátor porosodott. Pendergast gyorsan a kis helyiség közepére ment, és letérdelt egy nagy fémlemez mellett. – Ez volt az Astor-alagutak központi váltóterme – mondta. – Ha nem tévedek, most közvetlenül a Kristálypavilon fölött vagyunk. Ez volt a központi váróterem a régi Knickerbocker Hotel alatt. Innen ráláthatunk a Pavilonra. Megvárta, amíg teljes csönd lett, aztán elhúzta a rozsdás keresztpántokat, és óvatosan félretolta a fémlemezt. Margo látta, hogy pislákoló fény szűrődik fel odalentről, és szörnyű bűz csapta meg az orrát – a régi, rémálmaiból ismerős szag. A dobolás és a fojtott kántálás felerősödött. Pendergast lenézett a lyukon. A Kristálypavilonból felszűrődő fény imbolyogva vetült az arcára. Hosszú ideig csak bámult lefelé, aztán lassan hátrább lépett. – Vincent, azt hiszem, ezt látnia kellene. D'Agosta közelebb lépett, feltolta az éjjellátó szemüveget a homlokára, és ő is lenézett a lyukon. Margo látta a gyenge fényben, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán, és a keze önkéntelenül is megpihen a pisztolya markolatán. Aztán a hadnagy szó nélkül hátrább lépett. Margo érezte, hogy Smithback furakodik előbbre mellette. Az újságíró lebámult, hangosan szedte a levegőt az orrán keresztül, és szinte nem is pislogott. – Á, a firkász milyen izgatott – suttogta szarkasztikusan Mephisto. Smithback azonban rá sem hederített, csak bámult lefelé, mintha élvezné a látványt. Egyre jobban remegett a keze, végül hagyta, hogy D'Agosta elhúzza a lyuktól. Az arcára rádermedt a borzalom. Pendergast intett Margónak. – Dr. Green, kíváncsi lennék a véleményére – suttogta. Margo letérdelt a lyuk mellé. Feljebb tolta az éjjellátó szemüveget, és lenézett az alattuk elterülő barlangszerű helyiségbe. Az agya egy pillanatig fel sem tudta fogni, mit lát. Egy óriási, törött kristálycsillár maradványai között lesett le a mélybe. Egy egykor fényűzően elegáns helyiség romjai tárultak elé: dór oszlopok, hatalmas freskók, rongyos bársonyfüggönyök. A pompa éles kontrasztban állt a falakat borító sárral és kosszal. A csillár törött karjai és a lecsüngő kristályok között átlesve épp rálátott a koponyákból épült kunyhóra, amelyről Pendergast mesélt. Legalább száz, csuklyát viselő alak tolongott csoszogva a kunyhó előtt, és

valami dallamtalan, érthetetlen szövegű éneket kántáltak kórusban. A távolból továbbra is hallatszott a monoton dobolás, miközben egyre többen tódultak oda, és csatlakoztak a kórushoz. Margo csak bámult, pislogott, aztán tovább bámult, egyszerre megbűvölten és iszonyodva. Semmi kétség, ezek csak a Ráncosbőrűek lehetnek. – Úgy tűnik, mintha valamiféle rituálé zajlana – suttogta. – Valóban – felelte Pendergast hangja a sötétségből. – Nyilván ez a másik oka annak, hogy telihold idején soha egyetlen gyilkosságot sem követtek el. Ilyenkor zajlik a ceremónia, vagy bármi legyen is ez. A kérdés csak az, hogy ki vezeti most, hogy Kawakita halott? – Lehetséges, hogy puccs történt – vélekedett Margo. – A primitív társadalmakban gyakran előfordul, hogy a sámánt megöli egy riválisa, többnyire a csoport egyik domináns tagja, és átveszi a helyét. – Margo a félelem és az undor ellenére is kíváncsian figyelte a jelenetet. – Te jó ég, bárcsak Frock is láthatná ezt! – Igen – bólintott Pendergast – Ha ezek közül valaki megölte Kawakitát, és a helyére lépett, az megmagyarázná, miért lettek egyre gyakoribbak és brutálisabbak azóta a gyilkosságok. – Nézze, milyen furcsa a járásuk – suttogta Margo. – Mintha karikalábuk lenne. Lehet, hogy a kezdődő skorbut miatt van. Ha a szervezet nem jut D-vitaminhoz, ez lesz az eredménye. Hirtelen kavarodás tört ki, és hangos mordulások hallatszottak a terem széléről, ahová Margo már nem látott el. A Ráncosbőrűek tömege csoszogva vált szét. Halk kiáltások harsantak, és Margo megpillantotta, hogy egy csontokból és bőrszíjakból összeeszkábált hordszéken egy alakot hoznak be, aki ugyanolyan csuklyás köpenyt viselt, mint a többiek. Ahogy a menet közeledett a kunyhóhoz, szinte kísértetiesen testetlennek hatott a pislákoló fényben, mint egy álomszerű látomás. A hordszéket bevitték a kunyhóba, és a kántálás felerősödve visszhangzott a teremben. – Úgy látom, megérkezett a sámán – suttogta Margo. – Bármelyik pillanatban megkezdődhet a ceremónia. – Nem lenne jobb, ha inkább mennénk? – motyogta D'Agosta. – Nem szívesen rontom el ezt a National Geographic lapjaira való izgalmas pillanatot, de úgy harminc kiló robbanóanyag van a folyosó végében, és nemsokára robbanni fog. – Ez igaz – mondta Pendergast. – És el kell még helyeznünk egy utolsó robbanótöltetet. – Margo karjára tette a kezét. – Mennünk kell, dr. Green.

– Csak még egy perc – suttogta Margo. Odalent hirtelen mozgolódni kezdett a tömeg, és egy tucat csuklyás alak indult a kunyhó felé. A bejárat előtt letérdeltek, és néhány fekete tárgyat rendeztek el félkörben a földön. A kántálás tovább folytatódott, miközben mindkét kezében égő fáklyát tartva egy alak lépett ki a kunyhóból. Margo próbálta kifürkészni, mik lehetnek azok a fekete tárgyak. Hat darab volt belőlük, és innen fölülről úgy festettek, mintha szabálytalan formájú fekete gumilabdák lennének. Nyilván fontos szerepet töltöttek be a ceremóniában. Az jutott eszébe, hogy a natali chudzi törzsnél például piros-fehérre festett kerek kövekkel szimbolizálták az éjszaka és a nappal ciklikus váltakozását. Aztán az egyik alak meglökte a legközelebbi tárgyat, és lecsúszott róla a fekete gumiborítás. Margo ösztönösen hátrahőkölt, és elfojtott egy elborzadt kiáltást. Pendergast gyorsan odalépett a lyukhoz, és egy hosszú pillanatig bámult lefelé. Aztán felállt, és odébb ment. – Attól tartok, elveszítettük a kommandós csapatot – mondta. Mephisto közelebb lépett, és lenézett a félhomályos barlangba. Hosszú, csimbókos szakállának ördögien vörös színezetet adott a fény. – Remélem, drágáim, nem felejtették el, hogy veszélyes teli gyomorral úszni – motyogta. – Gondolja, hogy sikerült elhelyezniük a robbanóanyagot, mielőtt… – kezdte D'Agosta. – Csak reménykedhetünk, hogy sikerült nekik – mormolta Pendergast, és visszatolta a helyére a fémlemezt. – Helyezzük el az utolsó töltetet, amíg még van időnk. Az eddigi sorrendben haladunk. Ne feledjék, hogy gyakorlatilag már a barlangjukban járunk. Mindenki legyen a végletekig éber. – A végletekig éber? – horkant fel gúnyosan Mephisto. Pendergast vetett rá egy szemrehányó pillantást. – Később majd megtárgyaljuk a rólam alkotott lenéző véleményét, valamint azt is, hogy nekem mi a véleményem a maga kifinomult konyhaművészetéről – vetette oda, aztán a kijárat felé indult. A váltóterem túloldaláról kivezető kis folyosón át távoztak, és gyorsan továbbindultak. Miután megtettek úgy száz métert, Pendergast megállt egy helyen, ahol egy durva falú, keskeny, függőleges akna futott bele a főalagútba. A dobolás tisztán hallhatóan szűrődött fel a szűk járaton.

– Fura… – szólalt meg Pendergast. – Ez nem szerepel a térképemen. Mindegy, nem számít, az utolsó töltet úgyis berobbantja az összes környező járatot. Folytatták útjukat, és pár perc múlva egy régi karbantartó műhelynek látszó helyiségbe értek. Hatalmas fémkerekek álltak a falnak támasztva, mellettük különféle tárgyak, amelyekről Margo úgy vélte, jelző- és váltóberendezések lehetnek. Egy korhadt asztalon bádog uzsonnásdoboz állt, benne múmiává aszott fél sült csirke. Az egész helyiség olyan benyomást keltett, mintha nagyon sietősen hagyták volna el. – Te jóságos ég, micsoda egy hely – jegyezte meg D'Agosta. – Nagyon kíváncsi lennék, mi volt ezeknek az alagutaknak a valódi történetük. – Ha valaki egy évszázaddal később tudja még egyáltalán – mondta Pendergast. Egy fémpántokkal ellátott ajtóra biccentett, amely a távolabbi sarokból nyílt. – Onnan indul a karbantartó lépcső, amelyik levezet az Astor-alagutakba. Ide fogjuk elhelyezni az utolsó robbanótöltetet. – Kivett egy újabb tégla alakú robbanóanyagot a táskájából, és megforgatta a sárban. – Ez minek? – kérdezte D'Agosta. – Álcázás? – Pontosan – felelte suttogva Pendergast, miközben az egyik betonoszlop tövéhez nyomkodta a robbanóanyagot. – Úgy tűnik, ezen a környéken sűrűbb a forgalom – intett a fejével az alagút felé. – Jézusom… – mormolta Margo. Az alagút talaján számtalan lábnyom rajzolódott ki. A maszk után nyúlt, és mélyet szippantott az oxigénből. A levegő páratartalma közel százszázalékos lehetett. Vett még egy jó mély lélegzetet, aztán átnyújtotta a maszkot Smithbacknek. – Köszönöm – mondta az újságíró, és ő is vett két mély levegőt az oxigénből. Margo látta, hogy a szemébe kezd visszatérni a csillogás. A haja csapzottan lógott a homlokára, az inge szakadt volt és véres. Szegény Bill, gondolta. Úgy néz ki, mint aki most mászott elő egy csatornából. Persze, ha jobban belegondolunk, így is volt. – Odafent mi a helyzet? – kérdezte tőle, remélve, hogy ezzel kicsit kizökkentheti komor gondolataiból. – Elszabadult a pokol – felelte Smithback, és visszaadta az oxigénmaszkot. – A Wisher-féle menet közben egyszer csak hajléktalan vakondok kezdtek előbukkanni a föld alól, ott a Broadway kellős közepén. Azt hallottam, hogy a rendőrök

könnygázt vetettek be az Ötvenkilencedik utca és a park alatt húzódó alagutakban. – Vakondok, firkász? – sziszegte Mephisto. – Igen, vakondok vagyunk. Kerüljük a fényt, de nem azért, mert meleg és ragyogó, hanem azért, amit megmutat. Kapzsiság és korrupció, a rengeteg hangya, ahogy nyüzsögve sürögnek-forognak… „A London Bridgeen a tömeg tolongva jár, / Nem tudtam, hogy mily sokat tiport el a halál.”* – Hé, nyugi! – csattant fel D'Agosta. – Vigyen csak vissza arra a kapzsi, korrupt felszínre, aztán felőlem lemászhat a legmélyebb és legsötétebb lyukba, amit csak talál, én soha többé nem fogom keresni magát. – Amíg maguk itt szócsatát vívtak, én elhelyeztem az utolsó töltetet – szólt közbe Pendergast. Megdörzsölte a kezét, és eldobta a kiürült táskát. – Csodálkozom, hogy még nem szabadították ránk az egész viperafészket a hangoskodásukkal. Akkor most tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Alig harminc percünk maradt. – Visszaindult a műhelybe, de hirtelen megtorpant. Rövid csönd lett. – Vincent, készen áll? – szólalt meg aztán suttogva. – Én mindig készen állok. Pendergast ellenőrizte a lángszórót. – Szükség esetén ezt használni fogom, aztán visszavonulunk. Várják meg, amíg teljesen kialszik a láng, mielőtt továbbmennének. Nagyon gyors, tisztán égő lángot bocsát ki, amit közelharcra terveztek, de a gyújtóanyag több másodpercig még megtapad a felületeken, mielőtt végleg kialudna a láng. Megértették? Vegyék le a szemüvegeket, és készüljenek fel rá, hogy ha villanást látnak, azonnal hunyják be a szemüket. Mindenki várjon, amíg jelt nem adok. Tartsák készenlétben a fegyvereiket. – Mi az, mi történt? – suttogta Margo, miközben elővette és kibiztosította Glock pisztolyát. Aztán ő is megérezte a dögletes bűzt, amelyet feléjük sodort a légáramlat. – El kell jutnunk a mellett a szellőzőcső mellett – suttogta Pendergast. – Gyerünk! Hirtelen futó léptek zaja töltötte be az alagutat. Pendergast intett, mire D'Agosta alacsony fokozatra állítva felkapcsolta a villanófényt. Margo rémülten látta, hogy hátborzongató fürgeséggel egy csoport csuklyás alak közeledik feléjük az alagútban. Hirtelen *

Vas István fordítása.

mintha ezernyi dolog történt volna egyszerre: Pendergast felkiáltott, D'Agosta villanólámpája nagyot kattant, és szinte természetellenesen éles fehér fénnyel árasztotta el az alagutat. A sziklába vájt falak fekete körvonalai hirtelen élénk színekben fürödtek. Furcsa, sistergő zúgás hallatszott, és kékes-narancsszínű láng tört elő a lángszóróból. Bár Margo Pendergast háta mögött állt, így is érezte, hogy az iszonyatos erejű hőhullám megcsapja az arcát. A lángszóró hangos durranással és kavargó szikraesővel fogadta a feléjük rohanó alakokat. Margo hirtelen úgy látta, mintha a legelöl haladók furcsa lángoló köntöst viselnének, amely pillanatok alatt hamuvá égett rajtuk. A villanólámpa fénye kialudt, de addigra szinte beleégett Margo agyába a szörnyű látvány – a meggörnyedt, eltorzult, hadonászó alakok, amelyeket körbenyaldosnak a lángok. – Visszavonulás! – kiáltotta Pendergast. Visszabotladoztak a kis műhelybe. Pendergast még egy lángnyelvet lőtt ki a csuklyások felé. A felvillanó narancsszínű fényben Margo látta, hogy még mindig rengetegen másznak elő a csőből. Ösztönösen felemelte a pisztolyát, és leadott pár lövést. Két alak hátrazuhant, és eltűnt a sötétben. Margo homályosan tudatában volt, hogy a nagy kavarodásban elveszítette Smithbacket. Hangos dörrenést hallott, ahogy Mephisto puskájának mindkét csöve elsült. Hallotta, hogy valaki kiabál – az is lehet, hogy ő maga volt az –, és ahogy a megsebesült csuklyások fájdalmasan hörögve sikoltoznak. Újabb éles dörrenés hangzott fel, majd hatalmas robbanás rázkódtatta meg az alagutat, miután D'Agosta elhajított egy gránátot. – Gyorsan! – mondta Pendergast. – Lefelé a lépcsőn! – Megőrült? – kiáltotta D'Agosta. – Csapdába esünk, mint a patkányok! – Már most is csapdában vagyunk – vágott vissza Pendergast. – Túl sokan vannak. Itt nem bocsátkozhatunk harcba velük, még véletlenül beindítjuk a robbanótölteteket. Az Astor-alagutakban legalább van némi esélyünk. Gyerünk! D'Agosta feltépte a vaspántokkal ellátott ajtót, és botorkálva elindultak lefelé a lépcsőn, miközben Pendergast folyamatosan lángnyelveket lőtt hátrafelé. A csípős füst égette Margo szemét. Pislogva próbálta visszafojtani a könnyeit. Egy újabb Ráncosbőrűt pillantott meg feléjük rohanni. A csuklyája meg-meglibbent, ráncos arcát eltorzította a düh. Egyik kezével egy recés szélű kovakő kést

emelt a magasba. Margo szembefordult vele, majd a teljes tárat belelőtte a szörnyűséges alakba, és szinte tárgyilagosan figyelte, ahogy a lövedékek a pergamenszerű bőrbe fúródva szétrobbannak. Az alak a földre zuhant, de szinte azonnal egy újabb lépett a helyére. A lángszóróból kicsapott a láng, mire a csuklyás hátratántorodott, és görcsösen rángatózni kezdett, ahogy körbenyaldosták a lángok. Egy alacsony, csempézett falú és padlójú kamrába értek. Egy gótikus boltív mögül ideszűrődött a halvány, vöröses fény arról a helyről, ahol a ceremónia folyt. Margo gyorsan körbenézett, és kétségbeesetten kapkodva töltötte újra a pisztolyát, miközben jó pár töltényt szétszórt a földön. A levegőben füst lebegett. Margo megkönnyebbülten látta, hogy senki sincs itt. Úgy tűnt, ez egy kisebb váróhelyiség lehetett, talán gyerekek számára – volt néhány alacsony asztalka, némelyiken még mindig felállítva a sakktábla és az ostábla. A figurákat vastagon borította a pókháló és a penész. – A fekete sajnálhatta, hogy abbamaradt a játszma – jegyezte meg Mephisto a legközelebbi asztalkán lévő sakktáblára pillantva. – Egy gyalog előnye volt. Zaj hallatszott a lépcső irányából, és a Ráncosbőrűek egy újabb csoportja bukkant elő a sötétből. Pendergast leguggolt, és hosszú lángnyelvet lőtt feléjük. Margo is tüzelőállást vett fel, és lőtt, de nem is hallotta a dörrenéseket az általános hangzavarban. Mozgást vett észre a boltív túloldaláról, és hirtelen újabb Ráncosbőrűek rontottak elő a Kristálypavilon irányából. Látta, hogy Smithback kétségbeesetten próbál kilőni egy gránátot, de lerohanják, és a földre teperik. Pendergast a csempézett falnak vetette a hátát, és széles ívben szórta maga körül a lángokat. Margo számára valótlannak tűnt az egész, miközben a feléje rohanó alakok fejére célzott, és meghúzta a ravaszt. Az egyik elesett, majd egy második is, aztán kiürült tár. Margo amilyen gyorsan csak tudott, visszavonult, és felkapta a táskáját, hogy újabb töltényeket vegyen elő. Aztán egyszer csak mindenfelől körbevették – karok fogták át a nyakát, erősek, mint egy acélkábel, és a pisztoly kiesett a kezéből. Borzalmas hullaszag csapta meg. Lehunyta a szemét, felüvöltött a fájdalomtól, a félelemtől és a dühtől, és minden erejét összeszedve várta az elkerülhetetlen halált.

60. fejezet Snow döbbenten nézte, ahogy a csuklyás figurák egyre csak özönlenek, és elállják előttük az alagutat. A jelzőfény vakító ragyogásától egy pillanatra megtorpantak, aztán olyan félelmetes elszántsággal indultak tovább, melytől Snow libabőrös lett. Ezek bizony nem oktalan lények, akik meggondolatlanul és ösztönösen támadnak, hanem láthatóan volt valamiféle stratégiájuk. – Figyelj – szólt oda halkan Donovan –, töltsd be az egyik lövedéket a gránátvetőbe. Amikor jelt adok, egyszerre tüzelünk. Te a csoport bal oldalára célozz, én jobbra. Amilyen gyorsan csak tudsz, tölts újra és lőj. A gránátvető hajlamos egy kicsit felfelé húzni, alacsonyra célozz. Snow megtöltötte a gránátvetőt, közben a torkában dobogott a szíve. Érezte, hogy Donovan egész testében megfeszül. – Most! – ordított fel a kommandós. Snow meghúzta a ravaszt. A fegyver majdnem kiugrott a kezéből, ahogy a gránát dörrenve elrepült. A két robbanás ragyogó narancsvörös fényben fürdette az alagutat. Snow látta, hogy túlságosan is balra célzott, csak a falat találta el. Aztán mély morajlás hangzott fel, és az alagút mennyezetéből egy nagy darab leomlott. A csuklyás alakok csoportjából iszonyatos sikolyok törtek fel. – Újra! – kiáltotta Donovan, és betöltött egy újabb gránátot. Snow is újratöltött és lőtt, most egy kicsit jobbra tartva a fegyver csövét. Megbabonázva bámulta, ahogy a gránát útnak indul, és mintha lassított felvételen játszódna le az egész, pörögve elrepül a csuklyások feje fölött. A becsapódást ismét nagy fényfelvillanás követte. – Alacsonyabbra célozz! – ordította Donovan. – Közelebb jönnek! Snow felzokogott, és a fogával feltépett egy újabb lőszeres zacskót. Megtöltötte a fegyvert, és újra lőtt. A vakító láng a csuklyások között lobbant fel. A hatalmas dörrenésbe fojtott sikolyok vegyültek. – Újra! – kiáltotta Donovan, és ő is kilőtt egy gránátot a csuklyások felé. – Találd el őket! Snow töltött és tüzelt. A lövés túl rövidre sikeredett, és a robbanás hatalmas hőhullámot lökött feléjük, amitől térdre rogyott. Feltápászkodott, és hunyorgott a körülöttük kavargó porfelhőben és

füstben. Kifogyott a gránátokból. A gránátkilövő elülső ravaszáról a mögötte lévő másik ravaszra siklott az ujja. Donovan felemelte a kezét, és jelzett. Vártak, a fegyverükkel a sötétségbe célozva. Snow úgy érezte, percek is elteltek. Donovan végül leeresztette a fegyverét. – Hát ez pokoli volt – suttogta. – Jól csináltad. Várj itt egy percig, én felderítem, mi a helyzet. Ha bármit hallasz, kiálts. Nem hiszem, hogy ezek után találok még bárkit is, de azért nem akarok felesleges kockázatot vállalni. Ellenőrizte az M-l 6-os tárját, élesített egy jelzőfényt, és beledobta a kavargó füstbe, aztán az alagút falához simulva lassan elindult előre. Ahogy a füst lassan eloszlott, Snow ki tudta venni Donovan lopakodó alakjának halvány körvonalait és az őt imbolyogva követő árnyék sötét foltját. A kommandós ellépkedett a földön heverő holttestek között. Az alagút szájához érve óvatosan körbenézett, aztán kilépett a Three Pointshoz. Beljebb surrant a kamrába, aztán elnyelte a feketeség, és Snow egyedül maradt a sötétben. Hirtelen eszébe jutott, hogy a magnézium jelzőfényekkel teli táska még mindig ott lóg az oldalán. A harc közben meg is feledkezett róla. Alig tudta visszafojtani a késztetést, hogy letegye és otthagyja. Rachlin azt mondta, nálam marad az akció végéig – gondolta –, úgyhogy marad. Rachlin… El sem tudta képzelni, hogy ezek az alakok megölték volna az összes kommandóst. Túlságosan jól fel voltak fegyverkezve, és túlságosan is jól értik a dolgokat. Ha a másik két alagút is olyan, mint ez, akkor talán néhányan ki tudtak menekülni a végükben lévő létrákon. Vissza kellene menni, és megnézni, mi a helyzet. Snow maga is meglepődött azon, hogy milyen hűvös nyugalommal gondolkozik. Lehet, hogy bátrabb, mint gondolta. Vagy talán csak ostobább. Bárcsak itt lenne most az a rohadék Fernandez – gondolta. A gondolatait Donovan felbukkanása zavarta meg. Előlépett a sötétből, körbenézett, aztán intett neki, hogy kövesse. Snow gyorsan elindult, de aztán megtorpant. Véres látvány fogadta – felhalmozott felszereléseik még mindig ott álltak a fal mellett, körülöttük pedig kifacsarodott tagokkal széttépett, lefejezett holttestek hevertek a sárban. – Siess már! – suttogta Donovan. – Most nincs időnk bámészkodni!

Snow felemelte a tekintetét. Donovan türelmetlen arccal a felszereléseket vizsgálgatta. A sűrű sötétségben váratlanul egy alak vetette le magát Donovan hátára nagy ordítással a kamra mennyezetéről lógó láncról. Donovan megtántorodott, de hiába sikerült leráznia magáról a támadót, máris két újabb alak bukkant elő a sötétségből. Birkózni kezdtek vele, és térdre kényszerítették. Snow hátrálni kezdett, és célzott, de sehogy sem tudott úgy lőni, hogy ne veszélyeztesse Donovant. A kezében kést tartva egy újabb alak ugrott elő a sötétből. Donovan felsikoltott, hihetetlenül éles, szinte női hangon. Aztán a támadója tett egy fura fűrészelő mozdulatot, és diadalittas mordulással a magasba emelte Donovan levágott fejét. Snow-t egy pillanatra megbénította a látvány. Donovan szeme vadul forgott, és halványan visszatükröződött benne az alagút végéből ideszűrődő vöröses fény. Snow tüzelt. A gépfegyver szaggatottan ropogott. Balra célzott, ahogy Donovan tanította, a kommandós holtteste fölé hajló alakok csoportjára. Közben tudatában volt, hogy torkaszakadtából ordít, bár hallani nem hallotta a saját hangát. Amikor a tár kiürült, gyorsan helyére kattintott egy póttárat, és üvöltve húzta a ravaszt, míg az is ki nem ürült. A füle csöngött a hirtelen támadt csendben. Előbbre lépett, elhessegette a füstfelhőt, és szemével kutatott a félhomályban. Tett egy tétova lépést, aztán még egyet. A feketeségben mintha megmozdult volna előtte valami. Snow sarkon fordult, és rohanni kezdett az alagút vége felé. A lába cuppogott a sárban és az állott vízben, a kiürült tár pedig nagyot koppanva leesett a nyirkos kövekre.

61. fejezet Margo szorosan behunyta a szemét, és próbálta kiüresíteni az agyát. Várta, hogy beléhasítson a mindennek véget vető, végső fájdalom. De eltelt egy pillanat, aztán még egy, és egyszer csak érezte, hogy felemelik a földről, és cipelni kezdik. A súlyos táska még mindig ott lógott a vállán. Az iszonyú rettegés ellenére megkönnyebbülést is érzett – legalább még mindig életben van. Egy bűzös, sötét folyosón haladtak, míg végül egy tágas, kivilágított helyre értek. Margo kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. Egy törött tükörre esett a pillantása, amelyet több rétegben borított a

rászáradt sár. Az üveg nagy része már rég kitört a keretből. Mellette egy réges-régi, félig elrothadt falikárpit függött, amely egy fogságba esett egyszarvút ábrázolt. Aztán érezte, hogy tovább vonszolják. Márvánnyal borított falakat pillantott meg, magas, csillogó mennyezetet, és a törött kristálycsillárt. A mennyezet közepén egy kis fémlap villant meg a lyuk, ahonnan alig tíz perccel ezelőtt lefelé leskelődtek. Ezek szerint a Kristálypavilonban vagyok – gondolta. A bűz most orrfacsaróbb volt, mint eddig bármikor. Margo próbálta elfojtani magában a kétségbeesett pánikot. Durván a földre lökték, akkorát puffant, hogy a levegő is bennrekedt a tüdejében. Zihálva megpróbált az egyik könyökére támaszkodni. Foltozott köntöst és csuklyát viselő Ráncosbőrűek vették körbe. Bármennyire rettegett is, kíváncsian megszemlélte őket. Szóval ők a „glaze” áldozatai… Egyre tisztábban tudott gondolkozni. Önkéntelenül is együttérzés és sajnálat fogta el. Azon tűnődött, mindenképp meg kell-e halniuk ezeknek a szerencsétleneknek, bár a lelke mélyén tudta, hogy nincs más megoldás. Kawakita is megírta a naplójában, hogy az állapotukra nincs orvosság, nem lehet visszafordítani azt, amit a vírus tett velük – ahogy Whittlesey állapotát sem lehetett visszafordítani. Erről azonban az is eszébe jutott, hogy a robbanótölteteket már elhelyezték, és hamarosan robbanni is fognak. Ha a Ráncosbőrűek megkímélik az életét, azzal sem megy sokra. Az egyik alak közelebb hajolt, és jól megbámulta. A csuklyája egy pillanatra hátracsúszott, és a szánalmat, amit Margo érzett, azonnal elsöpörte az ellenállhatatlan undor, bár épp csak egy pillanatra látta meg a ráncos, redőkben lógó bőrt, és az apró, fekete, halott, gyíkszerű szemeket a tűhegynyire szűkült pupillákkal. Gyorsan elfordította a fejét. Puffanást hallott: Pendergastot lökték oda melléje a földre, majd őt követte a vadul ellenálló Smithback és Mephisto is. Pendergast kérdő pillantást vetett Margóra, aki egy kis bólintással jelezte, hogy jól van. Ismét kis kavarodás tört ki, és D'Agostát is odalökték melléjük. A fegyverét elvették, és félredobták. Az egyik szemöldöke fölött felrepedt a bőr, és csúnyán vérzett. Egy Ráncosbőrű letépte a táskát Margo válláról, és a földre dobta, aztán D'Agosta felé indult. – Ne merészelj közelebb jönni, nyavalyás mutáns! – csattant fel a hadnagy. A Ráncosbőrű lehajolt, és jól pofon vágta.

– Jobb lesz, ha együttműködik, Vincent – figyelmeztette halkan Pendergast. – Enyhén szólva ők vannak túlerőben. D'Agosta feltérdelt, és jól megrázta a fejét, hogy magához térjen. – Vajon miért hagytak életben? – Ez most a legfőbb kérdés – felelte Pendergast. – Attól tartok, van valami köze a ceremóniához, amely épp most fog elkezdődni. – Hallotta ezt, firkász? – kuncogott gúnyosan Mephisto. – A Post bizonyára két kézzel fog kapni a következő cikkén. „Hogyan lett belőlem emberáldozat?” A halk kántálás ismét felerősödött. Margót talpra rángatták. A kavargó tömeg utat nyitott, és meglátta a koponyákból rakott kunyhót, amely talán hat méterre lehetett tőlük. Néma rettegéssel bámulta a hátborzongató építményt, és az ezernyi, vigyorogva rámeredő koponyát. Néhány alak tett-vett odabent, a befejezetlen tetőn gőz szállt ki. A kunyhót emberi csontokból készült kerítés vette körbe, a bejárat előtt néhány áldozati kőasztal állt. Az üres szemgödrökön át belesve Margo ki tudta venni a hordszék körvonalait, amelyben behozták a sámánt. Eltűnődött, milyen lehet ez a félelmetes lény. Nem volt biztos benne, hogy el tudná viselni, hogy még egyszer meglásson egy olyan arcot, mint az előbb. Egy kéz durván megtaszította, és botladozva indult el a kunyhó felé. A szeme sarkából látta, hogy D'Agosta dulakodik a Ráncosbőrűekkel. Smithback is ellenállt. Egyikük egy hosszú, hátborzongató kőkést húzott elő a köpenye alól, és az újságíró torkához szorította. – Cuchillos de pedernal – mormolta Pendergast. – Nem ezt mondta a metróbeli mészárlás túlélője? D'Agosta csak bólintott. Margót megállították a kerítéstől egy méterre, aztán a többiekkel együtt térdre kényszerítették. A kántálás és a dobolás közben lázas tempóra váltott. Margo tekintete a kunyhó körül felállított kőasztalokra esett. A legközelebbi oltáron néhány kis fémtárgy hevert szépen elrendezve, mintha valami rituális célt szolgálnának. Hirtelen elakadt a lélegzete. – Pendergast! Pendergast kérdőn pillantott rá, Margo pedig a kőasztal felé intett a fejével. – Á, igen, a nagyobb tárgyak – suttogta Pendergast. – Csak a kisebbeket tudtam magammal vinni. – Én felismerem az egyiket – mondta Margo izgatottan. – Ez egy kerekes szék kézifékje.

Pendergast arcán meglepetés suhant át. – Az ott pedig egy letört kar, amivel ki lehet támasztani a kereket. Pendergast megpróbált közelebb kúszni a kőasztalhoz, de az egyik csuklyás visszalökte. – Ennek semmi értelme – mondta. – Miért rendeznék el így… – Hirtelen elhallgatott, aztán azt suttogta: – Lourdes… – Nem értem – mondta Margo, de Pendergast nem szólt többet, csak a kunyhóban lévő alakra szegezte a tekintetét. Zörgés hallatszott odabentről, aztán kis menet bukkant elő a kunyhóból. Kettesével köpenyes alakok léptek ki hatalmas üstöket cipelve, amelyekben valamilyen gőzölgő folyadék volt. A kántálás még jobban felerősödött, míg végül már egyetlen monoton hangzavarrá mosódott össze Margo fülében. A Ráncosbőrűek lerakták az üstöket a Pavilon padlójába vájt bemélyedésekbe. Aztán megjelent a vastag fekete függönnyel eltakart hordszék, amelyet négyen cipeltek. Kimért léptekkel elhagyták a kerítés vonalát, és amikor odaértek a legtávolabbi, legnagyobb kőasztalhoz, óvatosan rátették a széket. A hordozórudakat kihúzták, a függönyt levették, és lassan visszavonultak a kunyhóba. Margo a hordszéken ülő, árnyékba burkolózó figurára meredt. A vonásait nem lehetett kivenni a sötétben, és teljesen mozdulatlan volt, csak az ujjai rándultak meg olykor-olykor. A kántálás halkult, aztán újból felerősödött, és egyre izgatottabb várakozás érződött. Az alak hirtelen felemelte a kezét, mire a kántálás azonnal elhallgatott. Aztán ahogy előbbre hajolt, a pislákoló fény megvilágította az arcát. Margo úgy érezte, mintha egy borzalmas pillanatra megállt volna az idő. Elfeledkezett a félelméről, fájó térdéről, a könyörtelenül ketyegő időzítőkről és a feje fölött húzódó sötét folyosókon elhelyezett robbanóanyagról. Az összekötözött emberi csontokból készült hordszéken ülő férfi, aki ismerős szövetnadrágot és virágmintás nyakkendőt viselt, Whitney Frock volt. Margo kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. – Úristen… – mormolta a háta mögött Smithback. Frock végighordozta szenvtelen, közönyös tekintetét az összegyűlt tömegen. A hatalmas teremre halálos csönd borult. Frock tekintete lassan a foglyok felé fordult. D'Agostára nézett, aztán Smithbackre, majd Pendergastra. Amikor a tekintete Margóra siklott, kissé összerezzent, és megcsillant a szeme.

– Kedvesem – szólalt meg –, milyen sajnálatos, hogy így találkozunk. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy magát fogják felkérni tudományos szakértőnek. Tényleg nagyon sajnálom. Valóban így gondolom, ne nézzen így rám. Ne feledje, hogy amikor megszabadultam attól a minden lében kanál Brambelltől, a maga életét megkíméltem. Hadd tegyem hozzá, annak ellenére, hogy a józan ész mást súgott. Margo szédelgett a döbbenettől, és egyszerűen képtelen volt megszólalni. – Mindegy, ezen már nem segíthetünk. – Frock szemében kihunyt a csillogás. – Ami a többieket illeti, isten hozta önöket. Azt hiszem, nem ártana egy kis bemutatkozás. Például ki ez a szakállas úriember abban a szakadt ruhában? – fordult Mephistóhoz. – Az arca olyan, mint egy csapdába esett vadállaté. Gondolom, egy bennszülött, akit vezetőnek hoztak magukkal. Megkérdezhetem, mi a neve? Csönd lett. Frock az egyik csuklyáshoz fordult. – Vágd el a torkát, ha nem válaszol. Nem tűrjük az efféle udvariatlanságot. – Mephisto – jött a kelletlen válasz. – Á, szóval Mephisto! A csekély műveltség veszélyes dolog. Mephisto, milyen banális! Nyilván félelmet akart vele kelteni a követői között. Nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha az ördög lenne – csak egy szánalmas, drogfüggő csavargó. Persze nem szabad panaszkodnom. Maga és a társai nagyon hasznosak voltak, ezt be kell ismernem. Lehet, hogy meg fogja találni egy-két régi barátját itt a gyermekeim körében… – mutatott körbe az összegyűlteken. Mephisto kihúzta magát, és semmit sem felelt. Margo csak bámult régi professzorára. Ez nem az a Frock volt, akit ő ismert. Frock mindig nagyon tapintatos és halk szavú ember volt, most viszont áradt belőle az arrogancia és a hideg érzéketlenség, amitől meghűlt a vér Margo ereiben. – Á, és Smithback, az újságíró! – folytatta Frock. – Magát talán azért hozták el, hogy dokumentálja a győzelmüket, melyet a gyermekeim fölött akartak aratni? Milyen kár, hogy nem tudja majd megírni a történet végét abban a szennylapban, amelyiknek dolgozik. – Azt majd még meglátjuk – felelte dacosan Smithback. Frock felnevetett.

– Frock, mi a frász ez az egész? – kérdezte D'Agosta, aki még mindig dulakodott a Ráncosbőrűekkel. – Jobb lesz, ha megmagyarázza, különben… – Különben? – fordult Frock a hadnagy felé. – Mindig is az volt a véleményem, hogy maga egy modortalan és ostoba alak. De akkor is meglep, hogy nekem kell felhívnom a figyelmét arra, hogy nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követeljen tőlem. Elvették a fegyvereiket? – kérdezte a hozzá legközelebb álló csuklyástól, aki csak bólintott válaszul. – Őt ellenőrizzétek még egyszer – mutatott Frock Pendergastra. – Trükkös fickó. Pendergastot talpra rángatták, megmotozták, aztán megint térdre lökték. Frock vérfagyasztó mosollyal, lassan végigmérte a foglyokat. – Ez a maga kerekes széke volt, ugye? – kérdezte halkan Pendergast, és a kőasztalra mutatott. Frock bólintott. – A legjobb kerekes székem. Pendergast semmit sem felelt. Margo Frockra nézett. Végre megtalálta a hangját, és megszólalt: – De miért? – csak ennyit kérdezett. Frock egy pillanatra ránézett, aztán intett a csuklyásoknak, akik elfoglalták helyüket a hatalmas üstök mellett. Frock felállt, leugrott a székről, és odasétált Pendergasthoz. – Ezért – felelte. Büszkén megállt, és magasba emelte a karját. – Ahogy én meggyógyultam, ti is meggyógyultok majd! – kiáltott fel tiszta, csengő hangon. – Ahogy én ép lettem, ti is épek lesztek! A Ráncosbőrűek gyülekezetéből hangos üdvrivalgás hangzott fel válaszul. A kiáltozás nem akart szűnni, és Margo érezte, hogy nem csak artikulálatlan üvöltés tör fel a torkukból, hanem a szörnyű teremtmények mondani is próbálnak valamit. A zajongás végül elhalt, és újból kántáló éneklésbe fogtak. Ismét felhangzott a dobok mély, monoton dübörgése, és a Ráncosbőrűek előbbre csoszogtak a félkörben felállított üstök felé. Frock segédei finom formájú, agyagból kiégetett kelyheket hoztak ki a kunyhóból. Margo csak bámult. Képtelen volt összekapcsolni a gyönyörűen megformált tárgyakat az ocsmány ceremóniával. A Ráncosbőrűek sorban, egyenként odaléptek, karmos ujjaikkal átvették a gőzölgő kelyhet, és a szájukhoz emelték. Margo elfordult, annyira undorította a szürcsölés.

– Ezért tettem – ismételte meg Frock Margo felé fordulva. – Hát nem érti? Ezért mindent érdemes megtenni, a világon mindent! – Szinte könyörögve csengett a hangja. Margo egy pillanatig semmit sem értett, aztán beléhasított, mit jelent ez az egész: a ceremónia, a drog, a kerekes szék alkatrészei, és Pendergast utalása a csodatévő lourdes-i zarándokhelyre. – Hogy járni tudjon… – szólalt meg halkan. – Mindezt csak azért, hogy újra járni tudjon. Frock arca megkeményedett. – Milyen könnyen ítélkezik! Maga egész életében tudott járni, és soha nem is gondolt rá, hogy ez mit jelent. Hogy is érthetné, milyen az, ha valaki nem tud járni? Épp elég szörnyű az is, ha valaki nyomorékon születik, de még szörnyűbb, ha valaki tudja, milyen járni, aztán elragadják tőle ezt a képességet, amikor még előtte állnak élete legeredményesebb évei. – Margóra meredt. – Magának persze mindig csak dr. Frock voltam. A jó öreg dr. Frock, milyen rémes, hogy gyermekbénulást kapott egy afrikai faluban! Milyen sajnálatos, hogy fel kellett adnia a terepmunkát! Odalépett Margóhoz, és egészen közel hajolt. – A terepmunka volt az életem – sziszegte az arcába. – Szóval tovább folytatta Kawakita munkáját – szólt közbe Pendergast. – Befejezte, amit ő elkezdett. Frock felhorkant. – Szegény Gregory! Kétségbeesésében hozzám fordult. Amint bizonyára tudják, túl korán kezdte el szedni a szert. – Frock cinikusan megrázta a mutatóujját. – Ejnye, ejnye, pedig én mindig arra tanítottam, hogy tartsa magát a szigorú kísérleti szabályokhoz. De az a fiú túl mohó volt, túl arrogáns, és a halhatatlanságról álmodozott. Bevette a drogot, mielőtt még a reovírus minden kellemetlen mellékhatását kiküszöbölte volna. Az ennek betudható, meglehetősen szélsőséges fizikai elváltozások miatt aztán segítségre szorult. Egy sebészeti beavatkozás során egy fémlemezt építettek be az egyik csigolyájába, mely kezdett állandó fájdalmat okozni neki. Szenvedett, magányos volt és félt. Kihez fordulhatott volna, ha nem hozzám, aki épp unalmas nyugdíjas éveimet morzsolgattam? Én persze segíthettem neki, nemcsak azzal, hogy eltávolítottam a fémlemezt, de abban is, hogy tovább finomítsa a drogot. A másokon folytatott kegyetlen kísérletei – mutatott a tömegre –, és hogy árusítani kezdte a drogot, végül ez

okozta a vesztét. Amikor aztán az „alattvalói” rájöttek, hogy mit tett velük, megölték. – Szóval maga tovább finomította a szert – mondta Pendergast –, és szedni is kezdte. – A végső munkafolyamatokat együtt végeztük el, egy meglehetősen lerobbant kis laborban, amelyet a folyóparton állított fel. Greg elveszítette a meggyőződését, ami tovább hajtotta volna. Vagy talán soha nem is volt meg benne az igazi bátorság, az a belső erő, amivel egy igazán látnoki erejű tudósnak rendelkeznie kell, hogy végigvigye a dolgokat. Úgyhogy én befejeztem, amit ő elkezdett. Még pontosabban: tökéletesítettem, amit ő elkezdett. A drog természetesen még mindig okoz morfológiai elváltozásokat, de már inkább meggyógyítja azt, amit a természet elrontott. Ez a reovírus igazi feladata. Én vagyok gyógyító erejének élő bizonyítéka. Én voltam az első, aki keresztülment ezen az átalakuláson. Most már teljesen nyilvánvaló a számomra, hogy senki más nem hajthatta volna végre mindezt, csakis én. A kerekes szék volt az én keresztem. Most pedig szent áhítattal tisztelik, mint az eljövendő új világ szimbólumát. – Az új világ – ismételte meg Pendergast. – A Mbwun-féle növény a víztározóban… – Ez Kawakita ötlete volt – mondta Frock. – Az akváriumok fenntartása nagyon drága volt, és sok helyet foglaltak. De ez még azelőtt volt, hogy… – Frock elhallgatott. – Azt hiszem, már értem – folytatta Pendergast olyan nyugodtan, mintha csak egy régi barátjával csevegne egy kávéházi asztalnál. – Végig azt tervezték, hogy majd leengedik a víztározót. – Természetesen. Gregory genetikailag módosította a növényt, hogy mérsékelt éghajlaton is megéljen. Mi magunk akartuk leengedni a víztározót, és eljuttatni a növényeket a csatornákba. De aztán Waxie barátunk megkímélt minket a fáradságtól. Szereti eltulajdonítani más emberek ötleteit, és learatni a babérokat. Ha emlékszik, legelőször én vetettem fel azt az ötletet, hogy kiüríthetnénk a víztározót. – Dr. Frock – szólalt meg Margo vigyázva, hogy ne remegjen a hangja. – Néhány mag óhatatlanul ki fog kerülni az esővíz-elvezető csatornákba, onnan a Hudsonba, majd a nyílt óceánba. Ha sós víz éri őket, az aktiválni fogja a vírust, és beszennyezi az egész

ökoszisztémát. Tudja, hogy mit jelenthet ez a világ táplálékláncára nézve? – Drága Margo, épp ez a lényeg! Egy evolúciós ugrás – ugrás az ismeretlenbe. Mint biológus bizonyára maga is látja, hogy az emberi faj mennyire visszafejlődött. Kimerült a benne rejlő evolúciós hajtóerő, és egyre kevésbé tud alkalmazkodni a környezetéhez. Én annak az eszköze vagyok csupán, hogy új erőt oltsunk a fajunkba. – És mégis miben reménykedett, hol fogja meghúzni magát az árvíz alatt? – kérdezte D'Agosta. Frock felnevetett. – Nyilván ostoba módon azt feltételezi, hogy ezzel a kis kirándulással mindent felderítettek a föld alatti világról. Higgye el nekem, a föld alatti Manhattan sokkal hatalmasabb, borzalmasabb és csodálatosabb, mint ahogy azt maga elképzeli. Én rengeteget barangoltam benne, élveztem, hogy használni tudom a lábamat. Itt nem kell megjátszanom magam, ahogy a felszínen. Hihetetlenül gyönyörű természetes barlangokat találtam idelent, ősi alagutakat, amelyeket a holland csempészek használtak akkoriban, amikor New Yorkot még New Amsterdamnek hívták. Kényelmes kis zugokat, ahol mindnyájan meghúzhatjuk magunkat, amíg a víz lezúdul az óceán felé. Ezeket egyetlen térképen sem fogja megtalálni. Amikor az egymillió köbméter víz nemsokára leárad ide, hogy széthordja a liliceae mbwunensis magvait a világba, a gyermekeim és én már biztonságban leszünk egy, az ár fölött húzódó alagútban. Miután a víz levonult, visszatérünk tisztára söpört lakhelyünkre, és élvezzük új életünket. És persze várjuk annak az új korszaknak az eljövetelét, amelyet én úgy nevezek, hogy „holocén diszkontinuitás”. Margo döbbenten meredt Frockra. A professzor rámosolygott, arrogáns, hűvös mosollyal, amilyet Margo még sohasem látott az arcán. Úgy tűnt, végtelenül biztos önmagában. Arra gondolt, Frock valószínűleg nem tud a robbanótöltetekről. – Igen, kedvesem, ez az én fraktálevolúciós elméletem, a logikai végkövetkeztetésig kifejtve. A reovírust közvetlenül eljuttatjuk a világ táplálékláncának a kezdetéhez. Nem gondolja, hogy helyénvaló, hogy én legyek a hordozója és az aktiválója? A harmadkor határán történt tömeges kipusztulás semmiségnek fog tűnni ehhez képest. Annak idején a dinoszauruszok kihalása teremtett élőhelyet az emlősök számára. Ki tudja, ez a mostani nagy

átalakulás kiknek fog helyet teremteni? Hihetetlenül izgalmasak ezek a kilátások! – Maga beteg – mondta Margo, és közben mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét. Halvány sejtelme sem volt arról, hogy Frocknak mekkora tragédiát jelentett, hogy nem tud járni. Ez lehetett a tikos mániája. Nyilván meglátta, milyen lehetőségek rejlenek a drog gyógyító hatásában, annak ellenére, hogy Kawakita olyan nyomorúságos helyzetbe jutott miatta. Arra viszont nem gondolt, hogy a drog ugyanakkor hatványozottan növeli az agresszióra való hajlamot. Margo érezte, hogy már nem tud semmi olyat mondani neki, mellyel ráveheti, hogy megváltoztassa a nézeteit. A Ráncosbőrűek közben hosszú sorban járultak az üstökhöz. Ahogy a szájukhoz emelték a kelyhet, remegés futott végig a testükön – Margo nem tudta eldönteni, hogy a gyönyörűségtől vagy a fájdalomtól. – És maga végig tudott minden lépésünkről – mondta Pendergast. – Mintha csak maga irányított volna minket. – Bizonyos értelemben így volt. Margo túlságosan is jó tanítványom volt, tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, és a maga agya is elég jól vág. Úgyhogy gondoskodtam róla, hogy a víztározó kiürítését ne lehessen leállítani. Amikor megtaláltam az egyik sebesült gyermekemet, akit maguk lőttek meg, az csak megerősítette az elhatározásomat. És milyen okosak voltak, hogy békaembereket is küldtek elővigyázatosságból! Szerencsére a ceremóniára igyekvő gyermekeim épp arrafelé jártak, és megakadályozták, hogy a búvárok elrontsák a kis ünnepségünket. Maga igazán nagyon okos, meglep, hogy mégis azt hitte, csak úgy idejöhetnek, és legyőzhetnek bennünket szánalmas fegyvereikkel. De nyilván alábecsülte, milyen sokan vannak a gyermekeim. Ahogy annyi minden mást is rosszul ítélt meg. – Azt hiszem, valamit kifelejtett a történetből – szólt közbe Margo, amilyen nyugodtan csak tudott. Frock kérdő arckifejezéssel lépett közelebb hozzá. Margót nagyon zavarta, hogy ilyen fürgének látja, még nem tudta megszokni, hogy a professzor a saját lábán közlekedik. Vett egy jó nagy levegőt, és folytatta: – Szerintem maga ölte meg Kawakitát. Megölte, és otthagyta a holttestét, hogy a drog egy újabb áldozatának higgyék. – Valóban? – felelte Frock. – Ugyan miért tettem volna ilyet?

– Két okból – mondta Margo, most már magabiztosabban. – Megtaláltam Kawakita naplóját a leégett labor romjai között. Nyilvánvaló, hogy egy idő után meggondolta magát. Említi a naplójában a thyoxint. Szerintem rájött, milyen hatással lenne a vírusra a sós víz, és azt tervezte, elpusztítja a növényeket, még mielőtt maga a Hudsonba juttatná őket. Lehet, hogy az elméje és a teste eltorzult, de benne legalább még pislákolt a lelkiismeret kis szikrája. – Kedvesem, maga semmit sem ért. Nem is értheti – mondta Frock. – És azért is meg kellett ölnie, mert ő tudta, hogy a drog hatásai visszafordíthatatlanok. Nem így van? Erre a saját kísérleteim során is rájöttem. Nem tudja meggyógyítani ezeket az embereket, és Kawakita ezzel tisztában volt. De vajon ők is tudják-e? A kántálás körülöttük mintha kissé halkult volna. Frock körbepillantott. – Csak kétségbeesésében állít ilyeneket. Ez nem méltó magához, kedvesem. Margo azonban érezte, hogy a körülötte állók figyelnek rá. Az volt az érzése, talán meg tudja győzni őket az igazáról. – Kawakita találta ki ezt a ceremóniát – szólt közbe Pendergast –, mert ez tűnt a legcélravezetőbbnek, hogy szerencsétlen áldozatait irányítani tudja. De nem élvezte különösebben a rituálét és az ezzel járó külsőségeket. Nem is vette komolyan. Ezt az egészet igazából maga alkotta meg. Antropológusként nyilván élvezte, hogy létrehozhatja a saját kultuszát. Primitív kőkések, koponyakunyhó, ereklyetartó oltár átalakulása szimbólumának, a kerekes széknek. Frock mozdulatlanul állt, és hallgatott. – Ez a valódi oka annak, hogy miért nőtt a gyilkosságok száma, és nem az, hogy már nem jutottak hozzá a kábítószerhez. Hiszen ott volt a víztározó, tele a növénnyel. Nem, egészen másról volt szó. A maga megszállott célkitűzéséről, hogy befejezze a kunyhót. Kellett egy templom az új valláshoz, amelynek saját magát tette meg istenévé. Frock Pendergastra meredt, és megrándult az ajka. – Miért is ne? Minden új kornak szüksége van egy új vallásra. – És az egésznek középpontjában ez a szertartás áll. Minden attól függ, hogy mennyire tud uralkodni a teremtményein. Ha megtudják, hogy a drog hatásai visszafordíthatatlanok, ugyan mivel tudja majd kordában tartani őket?

A hozzájuk legközelebb álló Ráncosbőrűek sutyorogni kezdtek egymás között. – Elég! – kiáltott fel Frock, és tapsolt egyet. – Nincs sok időnk. Készítsétek elő őket! Margo karját megint megragadták, talpra rángatták, és egy kést szorítottak a torkához. Frock ránézett. Furcsa, vegyes érzelmek tükröződtek az arcán. – Bárcsak azért lenne itt, hogy maga is megtapasztalja ezt a csodás átalakulást, Margo. Ám ennek az átalakulásnak sokan áldozatul is kell hogy essenek. Sajnálom. Smithback Frockra akarta vetni magát, de visszarángatták. – Dr. Frock! – kiáltott fel Pendergast. – Margo a diákja volt. Ne felejtse el, hogy hárman együtt küzdöttünk meg a múzeumi szörnnyel! Nem csak maga felelős azért, ami történt. Talán van még visszaút! Meg fogjuk gyógyítani magát! – És tönkretennék az életemet? – Frock közelebb hajolt Pendergasthoz, és suttogássá halkította a hangját. – Ugyan mihez térjek vissza? Hogy tehetetlen, kiöregedett, kissé nevetséges, nyugdíjas múzeumi kurátor legyek, akinek már nincs sok hátra? Margo kísérletei bizonyára azt is kimutatták, hogy a drognak van még egy mellékhatása: csökkenti a szabad gyökök koncentrációját az élő szövetekben. Vagyis meghosszabbítja az életet! Azt akarja, hogy adjam fel a szabadságomat, a mozgás képességét, az egész életemet? – Az órájára pillantott. – Húsz perc múlva éjfél. Kifutunk az időből. Hirtelen kis fuvallat támadt, és a kunyhó falának legfelső részét alkotó koponyákból porfelhő szállt fel. Éles zaj hallatszott, és Margo rájött, hogy automata fegyverek ropogását hallja. Furcsa dörrenés hallatszott, majd még egy, és hirtelen az egész Kristálypavilont vakító fényár öntötte el. Sikolyok és fájdalmas kiáltások harsantak fel mindenfelől. Újabb robbanás hallatszott, és Margo hirtelen érezte, hogy a kés már nincs a torkán. Megrázta a fejét, és egy pillanatra elvakította az éles fényfelvillanás. A kántálást rémült hangzavar váltotta fel, és Margo dühös kiáltásokat is hallott. Még lehunyva tartotta a szemét, amikor újból vakító fény villant, melyet ismét fájdalmas sikolyok kísértek. Margo érezte, hogy a fogvatartói közül az egyik elengedi a karját. Kétségbeesetten kiszabadította a másik karját is, a földre vetette magát, odébb hengeredett, aztán négykézlábra állt. Kétségbeesetten pislogott, hogy visszanyerje a látását. Ahogy a szeme előtt táncoló fekete-

fehér pontok lassan eltűntek, már látta, hogy több helyen is füst száll fel a földről, és hihetetlenül vakító fénnyel ég valami. A Ráncosbőrűek a földön vergődtek, görcsösen rángatózva a fájdalomtól a köpenyükkel takarták és kaparták az arcukat. Látta, hogy Pendergast és D'Agosta is kiszabadultak, és épp Smithback segítségére sietnek. Hirtelen hangos robbanás hallatszott, a kunyhó egyik oldala beomlott, és láng csapott fel belőle. A csontszilánkok szanaszét röpködtek, és beborították a kunyhóhoz legközelebb állókat. – Néhány kommandós mégis életben maradhatott – kiáltotta Pendergast, miközben magával rángatta Smithbacket. – A lövések a Pavilonon kívülről, a peronról jönnek. Fussunk arra, amíg még lehet! Hol van Mephisto? – Állítsátok meg őket! – harsant fel Frock hangja. A professzor a szeme elé emelte a kezét. Az elvakított Ráncosbőrűek azonban csak zavartan kóvályogtak körbe-körbe. Ebben a pillanatban egy újabb gránát landolt a kunyhó előtt, és apró darabokra szaggatta a kerítést és a két üstöt is. A gőzölgő folyadék megcsillanva a fényben szétfolyt a földön. A földön heverő Ráncosbőrűek közül többen kétségbeesetten kiáltottak fel, és elkezdték felnyalni a drága nedűt. Frock valamit kiabált, és abba az irányba integetett, ahonnan a gránátok érkeztek. D'Agosta, Pendergast és Smithback a kunyhó mögé rohantak. Margo kicsit habozott, és kétségbeesetten nézett körbe a táskáját keresve. A vakító fény kissé már elhalványult, és a Ráncosbőrűek közül néhányan feléje kezdtek csoszogni, egyik kezüket a szemük elé emelve, a másikban kegyetlenül megvillanó késüket tartva. – Dr. Green, jöjjön! – kiáltotta Pendergast. Margo végre megtalálta a táskáját, amely szakadtan, nyitva hevert a poros földön. Gyorsan felkapta, aztán elrohant Smithback után. A peronhoz vezető folyosó közelében álltak, de a kijáratot elzárta a Ráncosbőrűek egyik csapata. – A franc egye meg – motyogta kétségbeesetten D'Agosta. – Hé! – harsant fel hirtelen Mephisto félreismerhetetlen hangja. – Maga kövér Napóleon! Margo megfordult, és látta, ahogy Mephisto az egyik üres kőasztalra mászik fel. A türkiz nyakék vadul himbálózott a nyakában. Közben újabb robbanás hallatszott, most egy kicsit távolabbról, és újabb lángnyelv csapott fel.

Frock hunyorogva fordult Mephisto felé. – Szóval drogfüggő csavargó vagyok, mi? Nézzen csak ide! – Mephisto belekotort mocskos nadrágja zsebébe, és előhúzott valamit. Margo csak annyit látott, hogy egy ovális, sötétzöld műanyag tárgy az. – Tudja, mi ez? Taposóakna. Tele teflonbevonatú fémrepeszekkel, melyeket olyan erővel szór szét, mintha húsz gránát robbanna. Ocsmány kis szerkezet. Mephisto Frock felé rázta az aknát. – Ki van biztosítva. Mondja meg az összeaszott talpnyalóinak, hogy húzódjanak hátrább. A Ráncosbőrűek megálltak. – Csak blöfföl – mondta higgadtan Frock. – Maga egy mocskos csavargó, de nincsenek öngyilkos hajlamai. – Biztos benne? – vigyorgott Mephisto. – Tudja mit, inkább azt választom, hogy darabokra szaggasson egy akna, mint hogy hozzájáruljak a kunyhója dekorációjához. – Pendergast felé biccentett. – Hé, remélem, megbocsátja nekem, hogy eltulajdonítottam ezt az apróságot a fegyverraktárból. Az ígéretek mind nagyon szépek, de én gondoskodni akartam róla, hogy soha többé senki ne fenyegethesse a 666-os út lakóit. Most jobb lesz, ha sietnek, már ha nem akarnak felrobbanni. Pendergast megrázta a fejét, és megkocogtatta a csuklóját, jelezve, hogy fogy az idő. Frock vadul integetett a kőasztal körül álló csuklyás alakoknak. – Vágjátok el a torkát! – kiáltotta. A Ráncosbőrűek Mephisto felé tódultak, aki a kőasztal közepén állva kihúzta magát. – Ne feledje el, mit ígért, Hófehérke! – kiáltotta. Margo iszonyodva fordult el, amikor Mephisto a körülötte nyüzsgő tömegbe dobta az aknát. Vakító narancsszínű fény villant, és a sötét, nyirkos helyet mintha a nap ragyogása és melege töltötte volna be. Aztán Margót is elérte és a földre taszította a lökéshullám. Térdre tápászkodott és hátranézett. A romba dőlt kunyhó mögül hatalmas lángok törtek fel, vörösen ragyogva a vakító fehér fényben. Egy pillanatig még látta kirajzolódni Frock alakjának körvonalait, ahogy széttárt karral, szinte győzedelmesen állt, és hófehér haját narancssárgára színezte az ezernyi lángnyelv, aztán mindent beburkoltak a tomboló lángok és a füst. A hatalmas kavarodásban szétzilálódott az a Ráncosbőrű-csapat is, akik addig elálltak az útjukat.

– Gyerünk! – kiáltotta Pendergast, túlordítva a dühöngő tűzvihart. Margo felkapta a táskáját, és követte a többieket az íves átjárón át, amely kivezetett a Kristálypavilonból a peronra. Látta, hogy D'Agosta és Smithback megállnak a peronon, mellettük pedig egy vékony, fekete búvárruhát viselő férfi jelent meg, akinek az arca fénylett a verejtéktől és az álcázófestéktől. A háta mögül hangos zihálást hallott. A Ráncosbőrűek újból összeálltak, és utánuk vetették magukat. Margo megállt a szűk átjáróban, és szembefordult velük. – Margo! – kiáltott oda Pendergast a peronról. – Mit művel? – Meg kell állítanunk őket! – kiáltotta Margo, és a táskájába nyúlt. – Úgysem tudunk elfutni előlük! – Ne csináljon ostobaságot! – kiáltotta Pendergast. Margo azonban tudomást sem vett róla. Mindkét kezével megragadott egy-egy literes üveget. Szorosan megmarkolta őket, és kiloccsantotta az oldatot az átjáró elé a földre. – Állj! – kiáltotta. – Ezekben az üvegekben kétmilliárd egységnyi D-vitamin van! A Ráncosbőrűek vérben forgó szemekkel továbbra is közeledtek. Látszott, hogy a bőrükre foltokat égetett az intenzív fény. Margo megrázta az üvegeket. – Hallottátok? Aktivált 7-dehidrokoleszterol! Elég, hogy tízszer annyi lényt is elpusztítson, mint ahányan vagytok! – Amikor az első Ráncosbőrű, a kezében a magasba emelt késsel odaért, Margo az arcába löttyintette a folyadékot, aztán a másiknak is, aki mögötte állt. Iszonyú görcsökben fetrengve zuhantak hátra, és csípős füst szállt fel a bőrükről. A többi Ráncosbőrű megtorpant, és valamit motyogtak egymás közt. – D-vitamin! – kiáltotta újból Margo. – Üvegbe zárt napfény! Felemelte a karját, és mindkét üvegből vékony sugárban kilöttyintette a folyadékot a tömeg felé. Rémült kiáltások harsantak, néhányan a földre estek, és a köpenyüket tépték magukról, de ezzel csak a társaikra szórták a folyadék cseppjeit. Margo még közelebb lépett, és az első sorokban állókat is lefröcskölte, mire azok kétségbeesett pánikban, rémülten kiáltozva, nyüszítve hátráltak. Margo még közelebb lépett, és széles ívben rájuk locsolta a folyadékot. A Ráncosbőrűek sarkon fordultak, és egymást taposva menekültek, egy tucat görcsösen rángatózó, füstölgő testet hagyva maguk mögött a földön.

Margo hátrább lépett, és az átjáró elé öntötte a maradék folyadékot, aztán az oldalára és a mennyezetre is loccsantott belőle. Az üres üvegeket bedobta a Kristálypavilonba. – Mehetünk! – kiáltotta, és a többiek után futott. A peron túlsó végénél utol is érte őket. – Vissza kell jutnunk a gyülekezőpontra – mondta a búvárruhás férfi. – A robbanótöltetek tíz percen belül robbannak. – Maga menjen előre, Margo – mondta D’Agosta. Margo leugrott a sínekre, és elkezdett bemászni egy csatornába. Közben egy sor robbanás dörrent a háta mögül és a feje fölött. – Ezek a mi robbanótölteteink! – kiáltott fel D'Agosta. – A tűz miatt idő előtt beindultak. Pendergast odafordult, és épp válaszolni akart, de a hangját mély morajlás nyomta el, mintha földrengés remegtette volna meg a földet. Először a talpuk alatt érezték meg, aztán a gyomrukban, majd egyre erősebb és hangosabb lett a dübörgés. Hirtelen óriási huzat támadt az alagútban: az összeomló Kristálypavilon keltette légáramlat port, füstöt, papírfecniket és édeskés vérszagot sodort magával.

62. fejezet Margo a cső végén egy hosszan elnyúló, alacsony alagútba jutott, amelyet csak egy kimerülőben lévő pislákoló jelzőfény világított meg. Itt-ott törmelékkupacok álltak az alagút alját borító vízben. A feje fölött még mindig hallotta a morajlást, a mennyezet rázkódott a robbanás utólökéseitől. Por és törmelék potyogott a csőből a vállára. Smithback Margo mellé toccsant a vízbe, majd Pendergast, D'Agosta és a búvár is követte. – Maga ki a franc? – kérdezte D'Agosta a búvártól. – És mi történt a többi kommandóssal? – Én nem vagyok kommandós, a rendőrségi búvárcsapathoz tartozom. Snow a nevem. – Á, igen, maga az a fickó, akinek köszönhetően elkezdődött ez az egész ügy. Tudna egy kis világosságot csinálni, Snow? A búvár meggyújtott egy jelzőfényt, és hirtelen az egész alagutat karmazsinvörös fény árasztotta el. – Te jóságos ég… – ütötte meg Smithback hangja Margo fülét. Aztán ő is meglátta, hogy amiről azt hitte, törmelékkupacok, valójában néma agóniában elterülő, búvárruhás emberek

összezúzott, fej nélküli holttestei. A falakat körös-körül számtalan golyónyom lyuggatta, és gránátok kormos nyomai sötétlettek rajtuk. – Ez volt a Gamma csapat… – mormolta Snow. – Miután a társam is elesett, visszarohantam ide, hogy szembeszálljak a támadókkal. Felfelé üldöztek a csatornán, de aztán feladták, ott, ahol a lábnyomok látszanak. – Gondolom, késésben voltak a kis estélyükről – jegyezte meg D'Agosta, és kőkemény arccal nézett körbe a mészárlás helyszínén. – Nem láttak odalent még kommandósokat? – kérdezte Snow. – Követtem a lábnyomokat, és azt reméltem, néhányan talán életben maradtak közülük… – A hangja elcsuklott, amikor meglátta, milyen arcot vág D'Agosta. Egy pillanatra kínos csönd lett. – Gyerünk – mondta aztán Snow, újból felélénkülve. – Még mindig van itt húsz kiló C-4, ami arra vár, hogy elhelyezzük. Margo botladozni kezdett a félhomályos alagútban. Érezte, hogy a talaj szilárd a talpa alatt, és próbált ebbe az érzésbe kapaszkodni, hogy ugyanezt a szilárdságot megtalálja a lábában és a karjában is. Tudta, hogy nem szabad arra gondolnia, amit a Kristálypavilonban látott, és amit megtudott, mert ha most megáll, és ezen kezdi el törni a fejét, akkor soha többé nem lesz képes továbbmenni. Az alagút hosszan, széles ívben kanyarodott. Margo látta, hogy Smithback és D'Agosta, akik egy kicsivel előbbre jártak, közben egy tágas, boltíves helyiségbe értek az alagút végében. Hallotta, hogy Smithback zihálva kapkodja mellette a levegőt. Margo tekintete az alagút talaja felé fordult. Talán egy tucat Ráncosbőrű széttépett, véres holtteste hevert körülöttük. Margo szeme megakadt egy félig elégett, piszkos csuklyán, amely alól hihetetlenül megvastagodott, kérges, erekkel behálózott bőr bukkant elő. – Meglepő – mormolta Pendergast. – Félreismerhetetlenek rajtuk a hüllőjellegzetességek, de azért az emberi jegyek maradtak a dominánsak. Mondhatnánk úgy is, hogy ez a Mbwunná való alakulás folyamatának egy korai állomása. Furcsa, hogy a metamorfózis egyes egyedeknél erőteljesebb, mint másoknál. Ez nyilván Kawakita kísérleteinek köszönhető. Nagy kár, hogy most nincs időnk alaposabban tanulmányozni őket. A lépteik egyre hangosabban kongtak, ahogy odaértek az alagút végében nyíló tágas helyiségbe. A sekély vízben itt is több holttest hevert.

– Ez volt a találkozóhelyünk – mondta Snow, miközben gyorsan keresgélni kezdett a falak mentén sorakozó felszerelések között. Margo hallotta a hangján, hogy mennyire ideges. – Van itt bőven elég búvárfelszerelés, hogy mindnyájan kijussunk, de búvárruhák nincsenek. Nagyon kell igyekeznünk. Ha még itt vagyunk, amikor ezek a töltetek felrobbannak, az egész mindenség ránk omlik. Pendergast átadott Margónak egy oxigéntartályt. – Dr. Green, magának köszönhetjük, hogy megmenekültünk – mondta. – Igaza volt a D-vitaminnal kapcsolatban. Maga tartotta őket odabent a Pavilonban, amíg a robbanás el nem zárta az útjukat. Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl minden esetleges jövőbeli expedíciónkra magunkkal visszük. Margo bólintott, és felhúzott a lábára egy uszonyt. – Köszönöm, de ennyi elég volt. Pendergast Snow-hoz fordult. – Hogy tudunk kijutni? – A Hudson alsó folyásánál lévő szennyvíztisztító telepen keresztül jutottunk be – felelte Snow, miközben a vállára vette az oxigéntartályt, és egy lámpát csatolt a homlokára –, de arrafelé nem mehetünk vissza. A West Side Lateral északi ágán keresztül távozunk, a Százhuszonötödik utcai csatornanyílásnál. – El tud vezetni oda? – kérdezte Pendergast, miközben gyorsan továbbadott egy tartályt Smithbacknek, és segített a hátára erősíteni. – Igen, azt hiszem – lihegte Snow, és maszkokat keresett a felszerelések között. – Elég jól megnéztem a parancsnok térképeit. Először visszamegyünk egy darabon ugyanarra, amerről jöttünk, az első felszállócsőig. Ha ott felfelé megyünk, akkor elérjük a West Side Lateralba vezető túlfolyónyílásokat. Elég sokat kell úszni addig, és nagyon óvatosnak kell lennünk. Közben több lefolyónyílás mellett is elhaladunk. Ha egy ilyen beszippant, akkor… – Értem – bólintott Pendergast, és ő is a vállára vette az oxigéntartályt. – Mr. Smithback, dr. Green, használtak már könnyűbúvár-felszerelést? – Még egyetemista koromban vettem pár leckét – felelte Smithback, és megfogta a maszkot. – Én búvárkodtam a Bahamákon – mondta Margo. – Az alapelv itt is ugyanaz – magyarázta Pendergast. – Majd beállítjuk magának a szabályozószelepet. Csak lélegezzen normálisan, maradjon nyugodt, és minden rendben lesz. – Siessenek! – sürgette őket Snow, most már valóban idegesen.

Futólépésben indult a boltozatos helyiség túlsó vége felé Pendergast-tal a sarkában. Margo is erőt vett magán, és követte őket, közben szorosabbra húzta az oxigénpalackot tartó pántokat. Pendergast hirtelen megtorpant, és hátranézett. – Vincent? Margo is megfordult. D’Agosta csak állt mögöttük a helyiség közepén. Az oxigéntartály és a maszkok még mindig ott hevertek a lábánál. – Maguk menjenek csak – mondta. Pendergast kérdőn nézett rá. – Nem tudok úszni – közölte D’Agosta. Margo hallotta, hogy Snow dühösen elkáromkodja magát. Egy pillanatig senki sem mozdult, aztán Smithback visszament a hadnagy mellé. – Majd én segítek – mondta. – Jöjjön csak mindig utánam. – Mondtam már, én Queensben nőttem fel, és egyáltalán nem tudok úszni – csattant fel D’Agosta. – Úgy süllyednék el, mint egy kő. – Ezzel nem fog – mondta Smithback, miközben felkapott egy tartályt a földről, és D’Agosta hátára rakta. – Csak kapaszkodjon belém, én majd mindkettőnk helyett úszok, ha kell. Annak idején, amikor a múzeum pincéjéből menekültünk, akkor is a víz fölött tudta tartani a fejét, emlékszik? Csak tegye most is ugyanezt, és nem lesz semmi baj. – D’Agosta kezébe nyomott egy maszkot, és a többiek felé lökdöste. A helyiség túlsó végében egy kis föld alatti folyó hömpölygött el a sötétbe. Margo figyelte, ahogy először Snow, majd Pendergast is megigazítja a búvárszemüveget és a légzőcsövet, majd beleereszkednek a sötét vízbe. Margo is a szeme elé húzta a búvárszemüveget, a szájába vette a légzőcsövet, és utánuk indult. Az oxigéntartályból jövő levegő nagyon kellemes volt a csatornaalagutak bűze után. A háta mögül hallotta a hangos loccsanásokat, ahogy D’Agosta kapálózva lebegett a mocskos, langyos vízben, miközben Smithback tolta előre. Snow lámpájának hunyorgó fényét követve Margo olyan gyorsan úszott, ahogy csak bírt. Minden pillanatban várta, hogy bekövetkezzen hátuk mögött a három hatalmas robbanás, amelyektől beomolhat az ősi alagút mennyezete. Amikor Pendergast és Snow megálltak, Margo is beérte őket. Snow kivette a szájából a légzőcsövet, és lefelé mutatott. – Itt lemegyünk. Vigyázzanak, meg ne karcolják magukat, és az ég

szerelmére, nehogy nyeljenek a vízből. Van egy régi vascső, ami elvezet a… Ebben a pillanatban nem is annyira hallották, mint inkább érezték a remegést a fejük fölött. A mély, folyamatos morajlás egyre szörnyűbb lett. – Ez meg mi volt? – zihálta Smithback, aki közben odaért D'Agostával. – A robbanótöltetek? – Nem – suttogta Pendergast. – Hallgassák csak, ez folyamatos morajlás, nem különálló robbanások. Idő előtt megindult a víz a tározóból. Csak álltak megbabonázva a mocskos vízben, annak ellenére, hogy mekkora veszélyt jelentett, hogy egymillió köbméter víz áradt dübörögve egyenesen feléjük a fejük fölött kanyargó ősrégi csöveken. – Még harminc másodperc van hátra a robbanásig – mondta halkan Pendergast az órájára pillantva. Margo várt és hallgatózott. Igyekezett szabályosan lélegezni. Tudta, hogy ha a robbantás nem járt sikerrel, akkor perceken belül halottak lesznek. Az alagút vadul rázkódni kezdett, a víz felszíne hullámzott és táncolt. Apró kő- és betondarabkák kezdtek záporozni körülöttük. Snow szorosabbra húzta a búvárszemüvegét, még egyszer körbenézett, aztán a víz alá merült. Smithback követte, maga előtt tolva a tiltakozó D'Agostát. Pendergast intett Margónak, hogy menjen ő következőnek. Margo belesüllyedt a sötét vízbe, és próbálta követni Snow lámpájának halvány derengését, aki a keskeny, rozsdás csőbe ereszkedett. Látta, hogy D'Agosta, aki eddig esetlenül kapálózott, kezd kissé ügyesebben mozogni, miután hozzászokott, hogy a tartályból lélegezzen. A cső vízszintesre egyenesedett, majd két kanyar következett. Margo gyorsan hátranézett, hogy Pendergast tényleg ott jön-e mögötte. A vibráló narancssárga fényben látta, hogy az FBl-ügynök int neki, hogy menjen csak tovább. Amikor előrefordult, Margo látta, hogy a többiek megállnak egy kereszteződésnél. A régi vascső itt véget ért, és egy fényes acélcsőben folytatódott. A lába alatt, a kettő találkozásánál egy keskenyebb átmérőjű cső indult lefelé. Snow előre mutatott, aztán az ujjával felfelé bökött, jelezve, hogy a West Side Lateralba vezető felszállócső közvetlenül előttük van.

Hirtelen dörrenés hallatszott a hátuk mögött. A baljós, mély morajlást rémisztően felerősítették a szűk, vízzel teli alagutak. Aztán éles robbanás csattant, majd egy újabb, gyors egymásutánban. A lámpa imbolygó fényében Margo látta, hogy Snow szeme ijedten nagyra tágult. Az utolsó töltetek is felrobbantak, még éppen idejében, hogy örökre lezárják az Ördög Padlásának kifolyónyílásait. Snow hevesen integetett, hogy induljanak tovább. Margo hirtelen érezte, hogy valami meglöki a lábát, mintha egy víz alatti áramlat kapta volna el, amely visszafelé sodorja a kamra irányába, de az érzés ugyanolyan hirtelen meg is szűnt. A víz mintha furcsán összesűrűsödött volna körülötte. A másodperc egy töredékéig az a furcsa érzés fogta el, mintha mozdulatlanul lebegne egy hurrikán kellős közepén. Aztán a robbanás keltette túlnyomás hatalmas erővel kitört a hátuk mögötti vascsőből. A sáros víz örvénylő ciklonként kavargott, amitől az egész cső rángatózni kezdett. Margo nekicsapódott a falnak. A maszkja elmozdult, rémülten kapott utána a bugyborékoló, kavarogva sodródó törmelékkel teli vízben. Egy újabb lökésroham lefelé nyomta, és beszívta a lába alatt induló szűkebb csőbe. Kétségbeesetten kapálózva küzdött, hogy felfelé ússzon, de az iszonyatos szívóerő egyre lejjebb húzta a kifürkészhetetlen mélységbe. Még mindig hallotta ugyan a hangos morajlást, de inkább már csak olyan volt, mintha a vér zúgna a fülében. Érezte, hogy ide-oda lökődik a cső egyik falától a másikig, mintha ő maga is csak egy törmelékdarab lenne a vízben. A feje fölött, Snow lámpájának halvány fényében még látta, hogy Pendergast utánanyúl, de a keze olyan kicsinek tűnt, mint egy játék babáé, és mintha mérföldekre lett volna tőle. Aztán egy újabb robbanás hallatszott, majd hatalmas fémcsikorgás kíséretében az egész cső beomlott, és miközben tovább folytatódott a szűnni nem akaró zúgás, érezte, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a sötét vízben.

63. fejezet Hayward Carlinnal az oldalán végigkocogott a Mail sétányon a Bandshell és a Cherry Hill felé. Annak ellenére, hogy milyen nagydarab volt, Carlin egy atléta természetes könnyedségével futott,

még csak bele sem izzadt. Az összecsapás a hajléktalanokkal, a könnygáz, a káosz, amely az utcán fogadta őket – úgy tűnt, mindez meg sem kottyant neki. A sötét parkból kiszűrődő, korábban oly távolinak ható zaj itt már erősebb volt. A különös, hullámzó kiáltozás hol elhalkult, hol meg felerősödött, mintha önálló életet élne. A fel-felcsapó kis lángnyelvek élénkvörös foltokat vetettek az égen úszó szakadozott fellegekre. – Jézusom, ez úgy hangzik, mintha egymillióan lennének, és mindannyian egymást gyilkolnák – jegyezte meg Carlin. – Lehet, hogy tényleg így is van – felelte Hayward. Észrevette, hogy egy kicsit távolabb a Nemzeti Gárda egy csapata igyekszik futólépésben észak felé. Hayward és Carlin átkocogtak a Bow Bridge-en, aztán megkerülték a Ramble nevű bozótos területet, és már közeledtek is a rendőrség hátsó védelmi vonalaihoz. A tévés közvetítőkocsik egymást érve, üresben járó motorral hosszú sorban parkoltak a Transverse mentén. Egy hasas helikopter suhant el a fák lombja fölött, hatalmas rotorjai zúgva hasították a levegőt. A Belvedere Kastély előtti teraszt rendőrök gyűrűje vette körbe. Egy hadnagy intett Haywardnak, hogy átmehetnek. Carlinnal a nyomában átvágott a teraszon, aztán elindult felfelé a lépcsőn a vár bástyájára. Odafent rengetegen voltak, rendőrségi vezetők, a városi tanács hivatalnokai, nemzeti gárdisták és egy csomó ideges ember, akik mobiltelefonokon beszéltek. Horlocker főkapitány is ott volt, aki úgy tíz évvel látszott öregebbnek, mint amikor Hayward alig négy órával ezelőtt utoljára látta. Épp egy karcsú, jól öltözött, ötvenes évei végén járó nővel beszélgetett, vagyis inkább csak hallgatta a nő kurta, határozott mondatait. Amikor Hayward közelebb lépett, felismerte a nőt: Pamela Wisher édesanyja volt az, a „Foglaljuk vissza a városunkat” mozgalom vezetője. – …olyan fokú atrocitás, amilyet még soha nem láttunk ebben a városban – háborgott Mrs. Wisher. – A közeli barátaim közül egy tucat is kórházba került, és ki tudja, hány százan sebesültek meg még a mieink közül? Megígérhetem magának is és a főpolgármesternek is, hogy rengeteg pert fogunk a nyakukba akasztani. Rengeteget, főkapitány úr!

Horlocker hősiesen próbált védekezni: – Mrs. Wisher, a jelentések szerint éppen az önök menetének a fiatalabb résztvevői voltak azok, akik kirobbantották ezt a tömegverekedést. Mrs. Wisher azonban ügyet sem vetett a szavaira. – Ha vége lesz ennek az egésznek – folytatta –, és a Parkot és az utcákat megtisztítják ettől a mocsoktól és szeméttől, amely most elárasztotta, a szervezetünk erősebb lesz, mint valaha. Ha a főpolgármester eddig tartott tőlünk, hát holnaptól tízszer jobban kell tartania! A lányom halála volt az a szikra, amely lángra lobbantotta a mozgalmunkat, de ez a jogaink és a személyünk ellen történt gyalázatos támadás végleg lángba fog borítani mindent! És nehogy azt higgye, hogy… Hayward elhátrált. Úgy döntött, talán mégsem ez a legjobb pillanat, hogy a főkapitánnyal beszéljen. Valaki megrángatta a ruhája ujját. Odafordult: Carlin volt az, aki szó nélkül az Esplanade-on túl elterülő nagyrét felé mutatott. Hayward odanézett, és kővé dermedt. Az egész nagyrét mintha lángolt volna a sötét nyári éjszakában. Óriási volt a kavarodás, a több tucat verekedő csoport hol összecsapott, hol szétvált. A nagyrét szélén, a több helyen égő szemetesek fényében látni lehetett, hogy a nemrég még gyönyörű fűszőnyeg egyetlen szeméttengerré változott. A sötétben lehetetlen volt megállapítani, hogy a verekedők közül ki a hajléktalan, és ki tartozik a másik oldalhoz. Nyugatra és keletre két sorban is álltak a rendőrségi járőrkocsik, reflektoraikkal a verekedés helyszíne felé világítva. Az egyik sarokban egy nagyobb csoport gyűlt össze a menet jól öltözött résztvevőiből, az elit élcsapat utolsó tagjai, akik visszavonultak a rendőrségi barikádok mögé. Valószínűleg belátták, hogy az éjféli virrasztásra már nem kerülhet sor. A rét széléről lassan megindult több osztag rendőr és gárdista, gumibotokkal hadonászva választották szét az egymást csépelőket, és letartóztatták a főkolomposokat. – A francba… – mormolta Hayward indulatosan. – Ezt jól elcseszték! Carlin meglepetten nézett rá, aztán helyeslően köhécselt néhányat. Hirtelen mozgolódás támadt a hátuk mögött. Hayward megfordult, és látta, hogy Mrs. Wisher elegánsan, magasba emelt fejjel távozik, a nyomában néhány kísérőjével és a testőreivel. Horlocker úgy maradt ott, mint egy bokszoló, aki mögött pocsék tizenkét menet

áll. Nekidőlt a vár sárgás homokkő falának, mintha támaszra lenne szüksége. – Beleöntötték már a víztározóba azt a micsodát? Mi is a neve? – kérdezte végül egy nagy sóhajjal. – Thyoxin – mondta egy jól öltözött férfi, akinél egy elemes adóvevő volt. – Igen, negyedórával ezelőtt elkészültek vele. Horlocker a fáradtságtól beesett szemmel nézett körbe. – És mi a fenéért nem hallottunk még semmi hírt? – A tekintete megakadt Haywardon. – Hé, maga! – förmedt rá. – Hogy is hívják, Harris? Hayward közelebb lépett. – Hayward, főkapitány úr. – Mindegy – legyintett Horlocker, és ellökte magát a faltól. – Hallott valamit D'Agostáról? – Nem, főkapitány úr. – És Waxie kapitányról? – Felőle sem. Horlocker újból a falnak támasztotta a hátát. – Édes istenem! – motyogta, aztán az órájára nézett. – Tíz perc múlva éjfél. A jobbján álldogáló rendőrhöz fordult: – Mi a fenéért nem hagyják végre abba a verekedést? – mutatott a nagyrét felé. – Ha megpróbáljuk összeterelni őket, egyszerűen kitörnek, és újból kezdik a verekedést kicsit odébb. Ráadásul úgy tűnik, egyre többen érkeznek, a park déli kerítése felől szivárognak be. Nagyon nehéz könnygáz nélkül intézkedni. – És akkor mi a fenéért nem használják? – csattant fel Horlocker. – Az ön parancsa volt, főkapitány úr. – Az én parancsom? Wisher emberei már nincsenek itt a tömegben, maga idióta. Vessenek be könnygázt, most azonnal! – Igenis. Mély dörrenés hangzott fel, fojtottan, mintha a Föld középpontjából jönne. Horlocker hirtelen felélénkült, és a mellvéd széléhez ugrott. – Hallotta ezt? Ezek a robbanótöltetek voltak! Azok a nyavalyás robbanótöltetek! A kommunikációs berendezéseket kezelő rendőrök körében elszórt taps csattant. Carlin értetlen arccal Haywardra nézett. – Robbanótöltetek? Hayward megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, mi ez az egész. Minek örülnek ennyire, amikor odalent tombol a zűrzavar? Mint egy megbeszélt jelre, mindketten a nagyrét felé fordultak. A látvány egyszerre volt szörnyű és megragadó. A kiáltozás

felszűrődött hozzájuk, olyan erővel áradt feléjük a hanghullám, hogy szinte a lökést is érezték. Időnként egy-egy külön is kivehető zaj vált ki a hangzavarból, egy káromkodás, egy sikoly, egy ököl puffanása. Hayward hirtelen furcsa morajt hallott a nagyréten túlról, mintha Manhattan alapjai rendültek volna meg. Először nem is tudta megállapítani, pontosan honnan jön a hang. Aztán észrevette, hogy a víztározó tükrén, amely többnyire olyan nyugodt, mint egy malomtó, remegés fut végig. A felszínén kis hullámok fodrozódtak, középen pedig bugyborékolva kezdett örvényleni a víz. Az ideiglenes parancsnoki poszton csönd lett, és minden tekintet a víztározó felé fordult. – Hullámzik a víztározó – suttogta Carlin. – A mindenit… Mély bugyborékolás hallatszott, aztán iszonyatos zúgás harsant fel, ahogy a millió köbméternyi víz hihetetlen erővel zúdulni kezdett a föld alá. A nagyréten, ahonnan nem lehetett látni a víztározót, tovább dúlt a csetepaté. A verekedés zaja ellenére azonban Hayward jól hallotta a tompa zubogást, ahogy a hatalmas föld alatti üregeket és rég elfelejtett alagutakat elárasztja az özönvíz. – Még túl korai! – kiáltotta Horlocker. Hayward látta, hogy a tározó vízszintje csökkenni kezd, először csak lassan, aztán egyre sebesebben. A járőrkocsik reflektorainak és a lobogó tüzek fényében jól látszott, ahogy előbukkan egy sáv a víztározó medencéjének a falából. A szélén csak úgy habzott és forrt a víz a középen kavargó hatalmas örvény erejétől. – Állítsák le… – suttogta Horlocker. A vízszint megállíthatatlanul apadt tovább. – Kérem, valaki állítsa le! – Horlocker mereven bámult észak felé. A víztározó egyre gyorsabban ürült. A víz percről percre sebesebben áradt lefelé, és az East Meadow és a Ball Field felőli oldalon egyre több és több bukkant elő a medence csupasz falából. Hirtelen mintha gyengült volna a zúgás, és az örvénylés ereje is csökkent. A víz lenyugodott, és lelassult az ár. A parancsnokságon teljes lett a csönd. Hayward bámulta, ahogy a tározó északi vége felől bugyborékolva kezd beáramlani a víz, először csak finom sugárban, aztán egyre erősebben, zubogva. – A rohadt életbe… – suttogta Horlocker. – Sikerült!

Miután odalent a robbantásokkal elzárták a kivezető nyílásokat, nem folyt el több víz, ugyanakkor a tározóba továbbra is érkezett víz észak felől a vezetékeken. A víz szintje zubogva, csobogva kezdett újból emelkedni. Az örvénylés a tározó északi végében egyre fokozódott, míg végül már az egész víztömeg úgy remegett, mintha föld alatti nyomás feszítené. A víz egyre erősebb dübörgéssel emelkedett és emelkedett, míg végül elérte a töltés szélét, majd hirtelen átcsapott rajta. – Jézusom… – mormolta Carlin. – Nagyon úgy néz ki, hogy ezek úszni fognak egyet. Óriási hullám csapott át a víztározó szélén, és beáradt a sötét parkba. A víz zúgása és dübörgése végleg elnyomta a verekedés zaját. Hayward kővé dermedve állt, és bámulta a félelmetes látványt. Arra gondolt, olyan, mintha egy hatalmas fürdőkádból ömlene a víz, mert nyitva felejtették a csapot. Nézte, ahogy az áradat a kis dombocskákat elsodorva kanyarog a fák és a bokrok között. Olyan volt, mint egy hatalmas folyó, lágyan hömpölygő, sekély, mégis ellenállhatatlan erejű. Egyértelmű volt, hogy merrefelé tart – egyenesen az alacsonyabban fekvő nagyrét felé. Egy pillanatig szinte elviselhetetlen volt a feszültség. Az áradat még nem látszott a vár alatt elterülő csatamezőről. Aztán egyszer csak feltűntek a hullámok a fák között a nagyrét északi szélénél. A csillogó, fekete víztömeg ágakat, növényeket és szemetet sodort magával. Ahogy elérte a tömeg szélét, a csatazaj egyszer csak elhalkult és megváltozott. Bizonytalanság futott végig a verekedőkön. Hayward nézte, ahogy a csoportok szétbomlanak és újraformálódnak. A víz a teljes nagyrétet elöntötte, az ordítozó tömeg pedig a magasabban álló fák közé menekült, botladozva, csúszkálva, egymást taposva igyekeztek a park kijáratai és a biztonság felé. A víz tovább áradt, már a baseballpályák szélét nyaldosta, elnyelte a tüzeket, felborogatta a szemeteseket, végigsöpört a szabadtéri színpadon, hatalmas gurgulázással körbevette, majd elnyelte a Turtle Pondot, aztán a Belvedere Kastély tövében kezdett kavarogni, sötét, habzó kis patakok csapódtak a köveknek. Lassan kezdett elcsendesedni a víz zúgása. Az újdonsült tó tükre elsimult, és mind több és több fényes pont tükröződött a felszínén. Az áradat lassan megnyugodott, míg végül olyan nem lett, mint egy csillagokkal teli hatalmas tükör.

Egy hosszú pillanatig csönd volt az ideiglenes parancsnokságon, mindenki áhítattal bámulta a látványt. Aztán spontán éljenzés tört ki, betöltötte a vár zegzugait és tornyait, és az ég felé szállt a csípősen hűvös nyári éjszakában. – Bárcsak az apám is láthatta volna ezt – fordult Hayward Carlinhoz a nagy zajban. – Fogadni mernék, hogy azt mondta volna, olyan volt, mint amikor vizet zúdítanak a marakodó kutyák nyakába!

64. fejezet A kora reggeli nap még alacsonyan járt az Atlanti-óceán felett. A napsugarak Long Island homokos partjait cirógatták, átsiklottak a kis öblökön és kikötőkön, falvakon és üdülőtelepeken, és már nyári forróságban fürdették a járdákat és az utakat. Nyugatabbra egy vakító fénysáv világította meg New York legközelebb eső részeit, és egy kis időre halvány rózsaszínre színezte az épületek szürke tömegét. Égi pályáját követve a nap az East Riverre szórta a sugarait, aztán egy időre aranyos csillogással vonta be tízezer épület ablakait, mintha az egész várost megfürdetné fényével és melegével. A számtalan párhuzamos sínpárral behálózott vasúti híd alatt megbújó, keskeny Humboldt Kill csatorna mélyére azonban nem hatolt le a napfény. A közelben emelkedő régi bérházak, amelyek kihaltan és szürkén álltak, túlságosan magasak voltak. A víz sűrűn, mozdulatlanul állt, csak néha-néha rezdült meg a felszíne a vasúti hídon elhúzó metrószerelvények miatt. Ahogy a nap megállíthatatlanul haladt tovább égi pályáján nyugat felé, egy ferde fénypászma esett a fa- és acéllabirintusba, és vérvörös fényt vetített a rozsdás vasra, mintha egy késsel ejtettek volna rajta sebet. Aztán kihunyt a fény, ugyanolyan gyorsan, mint ahogy feltűnt, de előbb még a fénykörébe vont valamit: egy sáros, zúzódásokkal teli alak hevert összegömbölyödve, mozdulatlanul egy keskeny, téglával kirakott rakparton, amely alig pár centire emelkedett a sötét víz fölé. A nap továbbvonult, a sötétség és a csönd újból visszatért, és a bűzös csatorna ismét fény nélkül maradt. A szunnyadást azonban újból megzavarta valami: halk berregés hangzott fel a távolban, amely egyre közeledett a szürke hajnalban. Ellebegett a csatorna fölött, eltávolodott, majd ismét felerősödött. A berregés mélyebb

lett, és egyre közelebbről hangzott. A csatorna vizének felszíne hullámozni kezdett, mintha vonakodva életre akarna kelni. A parti őrség hajójának orrában D'Agosta állt mereven és éberen, mint egy őrszem. – Ott van! – kiáltott fel, és a parton heverő alakra mutatott. A kormányoshoz fordult. – A fenébe is, küldjék el azokat a helikoptereket! Csak felkavarják ezt a rémes bűzt. Különben is lehet, hogy szükség lesz mentőhelikopterre, kell a hely a leszálláshoz. A kormányos felnézett a lerobbant, kiégett épületek homlokzataira és a fejük fölött ívelő acélhídra, és némi kételkedés suhant át az arcán, de semmit sem mondott. Smithback a korláthoz sietett, és a hajnali szürkületet fürkészte. – Mi ez a hely? – kérdezte, és az orra elé húzta az ingét. – A Humboldt Kill – felelte kurtán D'Agosta. Aztán ismét a kormányoshoz fordult – Vigyen minket közelebb, hadd nézze meg az orvos. Smithback felegyenesedett a korlát mellől, és vetett egy pillantást D'Agostára. Tudta, hogy a hadnagyon barna öltöny van – mindig azt viselt –, de a színe most megállapíthatatlan volt, olyan vastagon borította a sár, a por, a vér és az olaj. A szeme fölött egy vágás húzódott. D'Agosta heves mozdulattal megtörölte az arcát a zakója ujjával. – Istenem, csak ne legyen semmi baja… – motyogta magában. A hajó a parthoz siklott, és a kormányos üresbe tette a motort. D'Agosta és az orvos már ki is másztak a partra, és a földön fekvő alak fölé hajoltak. Pendergast a hajó végében állt az árnyak között némán, sápadt arcán aggodalmas kifejezés tükröződött. Margo összerándult, magához tért, és pislogva nézett körbe. Megpróbált felülni, aztán felnyögött, és a fejéhez kapott. – Margo, én vagyok az, D'Agosta – szólította meg a hadnagy. – Ne mozogjon – figyelmeztette az orvos, és óvatosan megtapogatta a lány nyakát. Margo az utasítás ellenére felült. – Mi a fene tartott ennyi ideig? – kérdezte, aztán rekedten köhögni kezdett. – Eltört valamije? – kérdezte az orvos. – Úgy érzem, mindenem – felelte Margo összerezzenve. – De azt hiszem, csak a bal lábam.

Az orvos megnézte a lábát. Szakavatott mozdulatokkal levágta róla a sáros farmert, aztán gyorsan minden porcikáját megvizsgálta, végül mondott valamit D'Agostának. – Minden rendben van! – kiáltott hátra D'Agosta a hajóra. – Szóljanak a mentőhelikopternek, hogy a dokknál várjanak. – Szóval, mi tartott ennyi ideig? – kérdezte újból Margo. Pendergast a hajó oldalához lépett. – Egy kis késlekedést okozott, hogy az egyik uszonyát a szennyvíztisztító ülepítőmedencéjében találták meg. A csavarlapát csúnyán széttépte. Attól féltünk, hogy esetleg… – Kis hallgatás után folytatta: – Beletelt egy időbe, míg eljutottunk odáig, hogy talán mégis meg kellene néznünk a West Side Lateral többi kifolyónyílását is. – Eltört valamije? – kiáltott oda Smithback. – Talán a szárkapocscsont elrepedhetett – mondta az orvos. – Eresszék le a hordágyat. Margo előredőlt. – Szerintem tudok én a saját… – Hallgasson csak a dokira – vágott közbe atyai homlokráncolással D'Agosta. A hajó közelebb siklott a téglával kirakott rakpart mentén, Smithback és a kormányos leengedték a hordágyat, aztán az újságíró kiugrott a partra, hogy segítsen Margót ráfektetni a keskeny, vászon hordágyra. Hárman kellettek, hogy be tudják emelni a hajóra. D'Agosta követte Smithbacket és az orvost a fedélzetre, aztán biccentett a kormányosnak. – Gyerünk innen. A dízelmotor felberregett, eltolatott a rakparttól, és kisiklott a csatornára. Margo óvatosan hátradőlt, és egy párnára hajtotta a fejét, majd Smithback megtörölgette a kezét és az arcát egy nedves törülközővel. – Ez jólesik – suttogta Margo. – Tíz perc múlva már a szárazföldön lesz – mondta Pendergast, és leült melléje. – Újabb tíz perc múlva pedig a kórházi ágyban. Margo már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Pendergast pillantása belefojtotta a szót. – Snow barátunk érdekes dolgokat mesélt arról, hogy milyen kórokozók élnek a Humboldt Kill vizében – mondta. – Higgye el nekem, jobb lesz, ha bemegy a kórházba. – De mi történt? – kérdezte Margo. Ahogy lehunyta a szemét, érezte a hajó motorjának megnyugtató vibrálását. – Az attól függ – felelte Pendergast. – Maga mire emlékszik? – Emlékszem, hogy elszakadtam maguktól. A robbanás…

– A robbanás beletaszította egy lefolyócsőbe – mondta Pendergast. – Snow segítségével mi eljutottunk a felszállócsőig, és onnan végül a Hudsonba. Magát valószínűleg egy olyan lefolyó szippantotta be, amely a Humboldt Killbe ürül. – Úgy tűnik, ugyanazt az útvonalat követte, mint a két csontváz, amikor kisodorta őket az eső – tette hozzá D'Agosta. Margo egy pillanatra megdermedt, aztán megrezzent az ajka. – Frock… Pendergast a szájára tette a mutatóujját. – Majd később – mondta. – Erre még bőven lesz időnk. Margo megrázta a fejét. – Hogy tehette ezt? – mormolta. – Hogy volt képes bevenni azt a drogot, és hogy építhette meg azt a borzalmas kunyhót? – Ijesztő rájönni, hogy valójában milyen kevéssé ismerjük a legközelebbi barátainkat is – mondta Pendergast. – Ki tudja, milyen titkos vágyak táplálják a lelkük legbensőbb mélyén lobogó lángot, és miért élnek? Soha nem tudhattuk, Frocknak mennyire hiányzott, hogy járni tudjon. Az mindig nyilvánvaló volt, hogy kissé arrogáns. Bizonyos mértékig minden nagy tudós az. Nyilván rájött, hogy Kawakita több lépésben finomította a drogot, hiszen amit ő szedett, az már nyilván egy továbbfejlesztett változat volt ahhoz képest, amit a Ráncosbőrűeknek adott. Frock szentül hitt benne, hogy ő képes lesz kijavítani azt, amit Kawakitának nem sikerült. Rájött, hogy milyen gyógyító erő rejlik a drogban, és a végletekig kihasználta ezt a lehetőséget. A szer végső változata azonban sokkal inkább eltorzítja az elmét, mint amennyire meggyógyítja a testet. Feltámadtak és felerősödtek a legmélyebb vágyai, a legtitkosabb szenvedélyei, és átvették az irányítást a cselekedetei felett. A kunyhó a legfőbb bizonyítéka ennek a megszállottságnak. Istenné akart válni – már ahogy ő elképzelte az Istent, az evolúció Istenét. Margo megborzongott, aztán vett egy mély lélegzetet. Maga mellé tette a kezét, és hagyta, hogy a hajó ringása elcsitítsa a gondolatait. Kihajóztak a Cloacából, át a Spuyten Dyvilen, majd kiértek a Hudson friss levegőjére. A bágyadtan derengő hajnali fényt már felváltotta a meleg, késő nyári nappal. D'Agosta némán bámult a hajó nyomában habzó fehér hullámokra. Margo érezte a jobb kezével, hogy van valami a zsebében. Belenyúlt, és kihúzta az elázott borítékot, amelyet pár órával ezelőtt Mephisto adott neki. Kíváncsian nyitotta ki. Egy rövid levélke volt

benne, de bármi állt is a papíron, a sorok olvashatatlan tintafoltokká mosódtak. Egy nyirkos, megfakult, gyűrött fekete-fehér fénykép volt mellette. Egy kisfiú volt rajta overallban és miniatűr mozdonyvezető-sapkában. Kerekes falovacskán lovagolt, és pirospozsgás arccal mosolygott a fényképezőgépbe. A háttérben egy régi lakókocsi állt, körülötte hatalmas kaktuszok nyúltak az ég felé. A lakókocsi mögött a távolban egy alacsony hegylánc húzódott. Margo pár pillanatig bámulta a fényképet, és látta a boldog kis gyerekarc mögött az emberroncsot, akivé vált. Óvatosan zsebre dugta a fényképet meg a borítékot. – És mi lett a víztározóval? – kérdezte halkan Pendergasttól. – Az utóbbi hat órában állandó a vízszint – felelte Pendergast. – Úgy tűnik, sikerült megakadályozni, hogy tovább folyjon a víz. – Szóval megcsináltuk. Pendergast nem felelt. – Vagy mégsem…? – kérdezte Margo éles pillantást vetve rá. Pendergast elfordult. – Úgy tűnik – mondta végül. – Akkor mi a baj? – faggatta Margo. – Nem biztos benne? Pendergast visszafordult, és színtelen szemével ránézett. – Ha szerencsénk van, a beomlott alagutak megtartották a vizet, és sehol nem volt szivárgás. Úgy húsz óra múlva a thyoxin kifejti hatását, és elpusztítja a víztározóban és az alagutakban maradt növényeket. De nem lehetünk teljesen biztosak benne, legalábbis egyelőre. – Akkor hogy fogjuk megtudni? – kérdezte Margo. D'Agosta elvigyorodott. – Mondok valamit: pontosan egy év múlva besétálok a Mercer étterembe a South Streeten, és rendelek egy félig átsütött híres egykilós kardhalszeletet. És ha nem kezdek el utána furcsán viselkedni, akkor mindnyájan fellélegezhetünk. Ebben a pillanatban a nap kibukkant a Washington Heights fölött, és aranyos-ezüstös színűre festette a sötét vizet. Smithback, aki Margo arcát törölgette, felnézett. A belváros felhőkarcolói lila és arany fényben úsztak, a George Washington hídon pedig ezüstszínű napsugár söpört végig. – Ami engem illet – szólalt meg Pendergast megfontoltan –, azt hiszem, a közeljövőben én is elkerülöm a frutti del mare fogyasztását. – Margo gyorsan ránézett, és próbálta leolvasni az arcáról, hogy vajon tréfál-e, de Pendergast tekintete szigorú maradt. Margo végül csak szótlanul bólintott. És végül…

A „Foglaljuk vissza a városunkat” mozgalom nem rendezett több tüntetést. Mrs. Wisher tiszteletbeli posztot kapott a városi tanácsban mint közösségi összekötő, majd amikor a következő évben új városvezetést választottak, velük is szorosan együttműködött különféle civil kezdeményezésekben. A Keleti Ötvenharmadik utcában Pamela Wisher emlékének szenteltek egy kis parkot. Laura Hayward visszautasította a felajánlott előléptetést, inkább úgy döntött, hogy otthagyja a rendőrséget, és befejezi a New York-i Egyetemen végzett tanulmányait. Bill Smithbacknek az eseményekről szóló első kézből származó beszámolója több hónapon át vezette a kemény fedelű könyvek bestsellerlistáját, annak ellenére, hogy a kormány emberei – Pendergast irányításával – a megjelenés előtt alaposan átszerkesztették a szöveget. Margo végül rábeszélte Smithbacket – jobban mondva erőszakkal rákényszerítette –, hogy a honoráriuma felét ajánlja fel menhelyeknek és hajléktalanokat támogató alapítványoknak. Pontosan egy évvel az Astor-alagutak elárasztása után Pendergast, D'Agosta és Margo Green együtt ebédeltek a híres kikötői étteremben a South Streeten. Hogy miről beszélgettek, az az ő titkuk marad, annyi azonban bizonyos, hogy amikor elhagyták az éttermet, D'Agosta arcán széles és láthatóan megkönnyebbült mosoly virított.

Utószó Bár a regényben lejátszódó események az írói képzelet szüleményei, a föld alatti színhelyek és lakóik nagyon is valósak. Becslések szerint akár ötezernél több hajléktalan is élhet a vasúti alagutak, metróalagutak, régi vízvezetékek, lezárt szénbányajáratok, régi csatornák, elhagyott várótermek és vasútállomások, használaton kívüli gázvezetékek, régi gépházak és egyéb föld alatti helyek labirintusában, amelyek át- meg átlyuggatják a Manhattan alatti területeket. Csak a Grand Central pályaudvar alatt hét emelet mélységben húzódnak alagutak, egyes helyeken pedig akár harminc emelet mélységbe is lenyúlnak a föld alatti járatok. Az Astoralagutak a porladozó, egykor pompás állomásokkal a leírtnál kisebb méretben és más néven ugyan, de léteznek. A föld alatti

Manhattanról nem készültek átfogó térképek – ez valóban egy teljesen felfedezetlen és veszélyes világ. Mindaz, amit Az ereklyetartóban leírtunk a föld alatt élő otthontalanokról – vagy vakondokról –, megfelel a valóságnak. (Akadnak köztük, akik jobban kedvelik a „ház nélküli” elnevezést, mert az otthonuknak tartják a föld mélyét.) A hajléktalanok több föld alatti helyen közösségekbe szerveződve élnek. Sokan közülük heteken, hónapokon vagy még hosszabb időn át nem jönnek fel a felszínre, és a szemük hozzászokott a nagyon kevés fényhez. Az ennivalót a „futárok” viszik le, és étrendjüket néha patkánnyal egészítik ki, ahogy leírtuk. Tábortüzeken vagy forró gőzcsöveken főznek, elektromos áramot és vizet a föld alatt húzódó számtalan csőből és vezetékből nyernek. Legalább egy ilyen közösségről tudjuk, hogy egy részidős tanár is dolgozik közöttük – mert gyermekek is élnek a föld alatt, akiket sokszor azért visznek le a szüleik, hogy elkerüljék az állami gondozást. A hajléktalanok a csövek kopogtatásával kommunikálnak nagy távolságokra a sötétben. És végül, valóban akadnak olyan hajléktalanok, akik azt állítják, hogy láttak odalent egy, a könyvben leírt Kristálypavilonhoz hasonló, omladozó tizenkilencedik századi várótermet, csempézett, tükrökkel díszített falakkal, szökőkúttal, zongorával és hatalmas kristálycsillárral. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy ha a történet úgy kívánta, a szerzők néhány fontos dologban megváltoztatták, módosították vagy kiszínezték a föld alatti Manhattan rajzát. Úgy érezzük, nem nagy kérés egy ilyen gazdag országtól, hogy a föld alatt élő hajléktalanok megkapják a szükséges ellátást, pszichiátriai segítséget, szálláslehetőséget és nem utolsósorban azt a tiszteletet, amely minden embernek alapvető joga egy civilizált társadalomban. A szerzők sokat köszönhetnek Jennifer Toth The Mole People (Chicago Review Press, 1993) című könyvének. Azoknak az olvasóknak, akik érdeklődnek a Manhattan alatt húzódó subterra incognita iránt, azt ajánljuk, olvassák el ezt a kitűnő, gondolatébresztő és néha ijesztő könyvet.

Impresszum

A megtalált ereklye nagy sikerére való tekintettel a szerzők továbbszövik a múzeumi szörny utáni nyomozás szálait. Az ereklyetartó vérfagyasztó felfedezéssel kezdődik: csonttá aszott, fej nélküli holttestet sodor ki a víz Manhattan egyik elvezető főcsatornájából, s a maradványokon furcsa torzulásokat találnak. Vajon van e valami köze a "múzeumi szörnyhöz"? A múzeum antropológusait, Margo Greent és Frock professzort kérik fel, hogy vizsgálják meg a maradványokat, és váratlan eredményre jutnak: egy ritka gerincműtét nyomai alapján sikerül azonosítani az eltorzult csontozatú testet, és kiderül, hogy az áldozat nem más, mint a múzeum fiatal kurátora. Pendergast ügynök ismét veszélyes felderítőútra indul. Manhattan alatt óriási, szinte teljesen feltérképezetlen, csatornákból, elhagyott vasúti és metróalagutakból álló hálózat húzódik, ahol több ezer ember tengeti életét: hajléktalanok, drogosok és bűnözők föld alatti közössége. Közülük sokan áldozatul estek rejtélyes, szörnyszerű lényeknek, akik az alagútrendszer legmélyebb bugyraiban rejtőznek. Pendergasték egy titkos laborra bukkannak, és elképesztő titkokra derül fény... Douglas Preston és Lincoln Child (A Sötétség Kereke, Csendélet varjakkal, Titkok háza, A halál tánca, Elátkozott völgy) legújabb, önmagában is élvezetes és rendkívül izgalmas könyvükben, eleget téve olvasóik igényének, továbbgombolyítják az előző regény szálait.

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe Reliquary

Copyright @ 1996 by Douglas Preston and Lincoln Child. All rights reserved. Hungarian translation @ GIELER GYÖNGYI @ GENERAL PRESS KIADÓ Fordította GIELER GYÖNGYI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ Készítette ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 153 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BESZE BARBARA