V I L Á G S I K E R E K

VILÁGSIKEREK

Peter James

KÖNNYŰ LÉPTEK

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Dead Man’s Footsteps Copyright © Really Scary Books 2008 Hungarian translation © ERDÉLYI ANDRÁS © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította ERDÉLYI ANDRÁS Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026 ISBN 978 963 643 118 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1148 Budapest, Viza utca 9-11. fszt 2. Tel.: 359-1241, 270-9201 Fa* 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő PÁLVÖLGYI LÍDIA Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1824-09

Köszönetnyilvánítás Ennek a történetnek egyes epizódjai a szeptember 11-i borzalmas események napjaiban játszódnak. Legmélyebb együttérzésem az áldozatoké, és mindazoké, akik szeretteiket elveszítették. Jóllehet a Roy Grace-regények fikciók, a rendőrségi környezet, ahol a szereplőim mozognak, valóságos. Mint mindig, most is hálás köszönettel tartozom a Sussexi Rendőrségnek, a New York-i Rendőrségnek és a Kerületi Ügyészség New York-i Hivatalának, valamint a Victoria Policenak Ausztráliában. Külön köszönetemet fejezem ki Martin Richardsnak, a Sussexi Rendőrség főkapitányának a munkámhoz való hozzájárulásáért; Kevin Moore, valamint Graham Bartlett nyomozó főfelügyelőknek pedig a nagyvonalúságukért, mellyel oly sok ajtót kitártak előttem. És rendkívül hálás vagyok Dave Gaylor korábbi nyomozó főfelügyelőnek, akitől felbecsülhetetlenül sok segítséget kaptam. Néhány további nevet is kiemelek azok közül, akik a Sussexi Rendőrségtől segítették munkámat, és előre is elnézést kérek azoktól, akiket kifelejtek: Peter Coll főfelügyelő; Brian Cook tudományos-technikai ágazatvezető; Tonny Case, a Bűnügyi Nyomozói Osztály főmunkatársa; Ian Pollard nyomozó felügyelő; William Warner nyomozó; Patrick Sweeney nyomozó; Stephen Curry felügyelő; Jason Tingley nyomozó; a hírszerzési osztályról Andrew Kundert felügyelő; Phil Taylor őrmester, a számítógépes elemzőktől Ray Packham, a High Tech csoport főnöke; Paul Grzegorek rendőr; James Bowes rendőr; Phil Clarke rendőr; Mel Doyle őrmester; Tony Omotoso rendőr; Ian Upperton rendőr; Andrew King rendőr; Malcolm (Choppy) Wauchope őrmester; Darten Balcombe rendőr; Sean McDonald őrmester; Danny Swietlik rendőr; Steve Cheesman rendőr; Ron King ellenőr és Sue Heard sajtos és PR-menedzser. És akiket még köszönet illet: Lucy Sibun igazságügyi archeológus, Abigail Bradley a Cellmark Forensicstől, Dr. Peter Dean essexi halottkém; Dr. Nigel Kirkham patológus konzultáns; Dr. Andrew Davey; Andrew Yelland törvényszéki patológusok; Dr. Jonathan Pash és Christopher Gebbie. Hálás vagyok a Brighton-Hove-i Halottasház fantasztikus csapatának is: Elsie Sweetmannek, Victomak és Sean Didcottnak. Ami a New York-i csapatot illeti: óriási köszönet Dennis Bootle

nyomozó felügyelőnek a Rackets Bureau-ból és az Ügyészi Hivatalból; továbbá Patrick Lanigan nyomozó felügyelőnek a Különleges Nyomozati Osztályról, szintén az ügyészségről. Hálám illeti Ausztráliában a következőket: Lucio Rovis nyomozó a Victoria Police Gyilkossági Csoporttól; George Vickers főtörzsőrmester és Troy Brug a Carlton Bűnügyi Nyomozati Osztályról; Damian Jackson főnyomozó; Ed Pollard őrmester, Victoria Police, aki ügyészi jogkörrel rendelkező halottkém; Andrea Petrie, a The Age újságtól és ausztrál nyelvi szakértőm: Janet Vickers! Köszönöm Gordon Campingnek felbecsülhetetlen szakértelmét bélyegügyekben, és akiket ugyancsak köszönet illet: Colin Witham, HSBC; Peter Bailey, aki Brighton múltjával és jelenével kapcsolatos enciklopédikus tudásával segítette munkámat; Peter Wingate-Saul, Oli Rigg és Phil White az East Sussex-i tűzoltóbrigádból; Robert Frankis, aki most is kisegített autóügyekben – és Chris Webb, aki életben tartotta Mac gépemet, kíméletlen nyüstölésem ellenére! Nagyon nagy köszönet Anny-Lisa Lindebladnak, aki fáradhatatlan és csodálatos „nem hivatalos” szerkesztője és kommentátora a Roy Gracesorozatnak, valamint Sue Ansellnek, akinek éles szeme megóvott számos későbbi kínos magyarázkodástól. Könyvszakmailag igazi álomcsapat áll mögöttem: a csodálatos Carole Blake képvisel engem a remek tollú Oli Munsonnal együtt, nem is beszélve Amelia Rowlandről a Midas PR-tól. És nem győzök köszönetet mondani a Macmillan valamennyi munkatársának. Legyen elég csak annyi, hogy óriási öröm ennél a kiadónál publikálni, az meg külön főnyeremény, hogy Stef Bierwerth a szerkesztőm. És nagy-nagy köszönet valamennyi külföldi kiadómnak. Danke, Merci! Grazie! Balsoje szpaszíba! Gracias! Dank u! Tack! Obrigado! Köszönöm! Mint mindig, Helen most is sziklaszilárd támaszom volt áldott türelemmel és rendíthetetlen bölcsességgel tartotta bennem a lelket. És végül búcsút kell mondanom hűséges négylábú barátaimnak, Sooty és Bertie kutyának, akik sajnos időközben eltávoztak a Nagy Égi Csontmezőkre, és köszöntöm magam mellett Oscart, aki most csatlakozott Phoebe mellé az íróasztalom alatt, s arra vár, hátha leesik egy kéziratlap a padlóra, amit rágcsálni lehet… Peter James Sussex, England

scary©pavilion.co.uk www.peterjames.com

1. fejezet Ha az ébredező Ronnie Wilson tudta volna, hogy pár órán belül halott lesz, alighanem kissé másként tervezi a napját. Először is nem bajlódik a borotválkozással. Vagy nem pazarol értékes perceket hajzselézésre, és nem babrál hosszasan a frizurájával, mígnem tökéletesnek találja. A cipőjét se fényesítgeti hosszasan, mint ahogy a drága selyem nyakkendőjét sem igazgatja a tökéletességig. És az is hétszentség, hogy expressz öltönyvasalásra nem költött volna kerek tizennyolc dollárt – effélét tényleg nem engedhet meg magának. Azt állítani azonban, hogy boldog tudatlanságban várta sorsa beteljesedését, mégiscsak túlzás volna. Az öröm bármely formája oly régóta elkerülte érzelmi világát, hogy már azt se tudta, mit jelent a szó: boldogság. Még az orgazmus röpke végső másodperceiben sem tapasztalta meg a gyönyört – már azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán szeretkezésre került a sor Lorraine-nel. Hímtagja ugyanolyan zsibbadtan érzéketlen volt, mint a többi testrésze. Tény, hogy mostanában – és ezzel leginkább Lorraine-t hozta zavarba –, ha mások a hogyléte felől érdeklődtek, Ronnie vállrándítás kíséretében csak ennyit vakkantott oda: – Az életem úgy szar, ahogy van. A szállodai szoba is úgy szar, ahogy van, állapította meg magában. Olyan szűkre szabták, hogy ha az ember véletlenül elesne, még csak padlót se tudna fogni. Ez a W legolcsóbb szobája, de a rangos cím legalább segít a látszat fenntartásában. Aki a W-ben száll meg Manhattanben, az már valaki. Még akkor is, ha a seprűtárolóban alszik. Ronnie tudta, hogy pozitívabb üzemmódra – és hangulatra – kell kapcsolnia. A nyavalygást az emberek úgy veszik, hogy feladtad, pláne ha pénzt kunyerálsz. Senki nem ad pénzt egy lúzernek, még egy régi barát se – legalábbis annyi pénzt nem, amire neki e pillanatban szüksége lenne. És az a régi barát, akihez éppen készült, az aztán meg végképp nem. Kikémlelt az ablakon, hogy milyen az idő odakint, nyújtogatta a nyakát, hogy a 39-es utca szemközti épületének meredek szürke fala fölött megpillanthasson egy keskeny csíkot az égből. A felismerés, hogy szép a reggel, korántsem hozta meg a jókedvét. Inkább olyan érzése támadt, mintha a nagy kék ürességből az összes felhőt lecsapolták volna, hogy az a köd is az ő szívére telepedjen.

Hamisított Bulgari karórája 7 óra 43 percet mutatott. Interneten vásárolta negyven fontért – na és akkor mi van? Ki mondaná meg róla, hogy nem valódi? Régen megtanulta már, hogy a drága karórák fontos üzenetet közvetítenek azoknak, akikre ő is hatni igyekszik: ha úgy tűnik, az idő annyira fontos neked, hogy megveszed a világ egyik legdrágább karóráját, akkor minden bizonnyal ugyanilyen lelkiismeretesen bánsz majd a pénzükkel is, amit majd rád bíznak. Lehet, hogy a látszat nem minden, de sokat számít. Tehát, 7.43. Indul a menet. Felkapta Louis Vuitton aktatáskáját – ez sem volt valódi –, és könnyű utazóbőröndje tetejére helyezve kivontatta maga után a görgős poggyászt. A földszinten kilépett a liftből, és elsompolygott a recepciós pult előtt. Hitelkártyái olyannyira le vannak merítve, hogy valószínűleg már a hotelszámlát sem fedezik, de emiatt ráér később aggódni. A BMW, a puccos kék kabrió tulajdonjoga, amivel Lorraine oly szívesen villog a barátok előtt, hamarosan vissza fog szállni az autószalonra, a jelzálogcég pedig éppen arra készül, hogy lefoglalja az otthonukat. A mai találkozó, gondolta Ronnie komoran, az utolsó szalmaszál. Az ígéret, amit most be kell hajtania. A tízéves ígéret… Csak abban reménykedhet, hogy időközben nem merült a feledés homályába.

A metrón ülve, csomagját a térdei közt szorongatva azon tűnődött, hol csúszott félre az élete, de igazából képtelen volt rátapintani a baj gyökerére. Egy csomó hajdani osztálytársa hatalmas karriert futott be, míg ő ott csetlik-botlik a nyomukban, egyre kétségbeesettebben. Pénzügyi tanácsadók, ingatlanfejlesztők, könyvelők, ügyvédek. Kacsalábon forgó házak, pompás feleségek, imádni való gyerekek. És neki mije van? Neurotikus Lorraine-je, aki nyakra-főre költi Ronnie nem létező pénzét teljesen fölösleges szépészeti kezelésekre, meg olyan márkás cuccokra, melyeket egyáltalán nem engedhetnének meg maguknak. Nem is szólva az anorexiás barátnői társaságában elköltött, abszurd árú salátás-ásványvizes ebédekről… Azok a nők egytől egyig jóval gazdagabbak náluk, és meg se kottyan nekik az éppen sikkesnek számító étterem új hóbortjaira pazarolt pénz. S mindehhez jön még a meddőségi kezelés, amire ugyancsak ráment már egy vagyon, Lorraine mégsem képes megfoganni, és megszülni a

gyereket, akire Ronnie oly régóta vágyik. Az egyetlen kiadás, amire Ronnie nem sajnálta a pénzt, az Lorraine ciciműtétje volt. Ahhoz persze Ronnie túl büszke volt, hogy Lorraine előtt beismerje, mekkora pácba került. Örök optimistaként mindig hitt abban, hogy küszöbön áll a megoldás. Mint egy kaméleon, tökéletesen beolvadt a környezetébe. Volt használtautó-kereskedő, aztán régiségekkel üzletelt, majd belevágott az ingatlanügynökösködésbe, s mindegyik szerepet tökéletesen játszotta, mert ha dumálni kellett, az nagyon ment neki; bárcsak a pénzügyi éleslátása lett volna ennyire kifinomult! Miután az ingatlanbiznisszel a béka segge alá került, villámgyorsan átváltott az ingatlanfejlesztésre, ahol nagyon meggyőzően hatott farmerjében és sportkabátjában. Aztán, amikor a bankok zár alá vették a húszlakásos fejlesztését, amely már a tervezési fázisban megfeneklett, Ronnie úgy döntött, hogy pénzügyi tanácsadóként folytatja a szerencsevadászatot, és gazdagoknak fog tanácsokat osztogatni. Nos, igazából ez se jött be. Mostanra pedig egyetlen reménye az maradt, hogy elhiteti régi cimborájával, Donald Hatcookkal, hogy tudja a titkot, miként lehet pénzt varázsolni a legtrendibb üzleti témából: a biodízelből. Donaldról az a hír járta, hogy milliárdos vagyonra tett szert opciós kötésekből – bármi volt is, amivel spekulált –, és mindössze rongyos kétszázezret veszített azon, hogy befektetett Ronnie tönkrement ingatlanügynökségébe tíz évvel ezelőtt. Donald akkor átvállalta a csőd következményeit, és azt is megígérte, hogy egyszer újra megtámogatja őt. Nem vitás, Bill Gates és a világ más nagymenői is keresik a bioüzemanyag hasznosítási lehetőségeit – és persze ehhez megvan az anyagi fedezetük is –, Ronnie azonban úgy vélte, hogy rátalált egy csak neki járható ösvényre. Nem kell mást tennie, csak meggyőznie Donaldot. Donald éles eszű, úgyhogy rögtön átlátja a dolog nagyszerűségét. Szimatot fog. És ahogy itt, New Yorkban mondani szokás: belecsapunk a lecsóba! Igazság szerint minél beljebb ért a szerelvény a belvárosba – miközben újra és újra elpróbálta magában, hogyan fogja Donaldnak előadni a dolgot –, úgy vált Ronnie egyre magabiztosabbá. Már Michael Douglasnek érezte magát a Tőzsdecápákban: ő volt Gordon Gekko. És kétségkívül úgy is festett, mint a tucatnyi többi Wall Street-i játékos, aki ott himbálózott vele együtt a metrószerelvényben. Ha csak feleannyi gondjuk is volt, mint neki, hát jól leplezték. Mindegyik fergetegesen magabiztosnak tűnt. És ha valamelyikük vette a fáradságot, hogy Ronnie-ra pillantson, magas,

vékony, jóképű fickót láthatott, divatosra zselézett fekete hajjal és ugyancsak jelentős önbizalommal. Azt szokták mondani, ha negyvenéves korodig nem jön össze, akkor már soha nem fogod megcsinálni. Ronnie-t három hét választotta el a negyvenharmadiktól. Ez már az ő megállója: Chambers Street. Az utolsó, pár háztömbnyi távot gyalog óhajtotta megtenni. Feljött a ragyogó manhattani reggelbe, és betájolta magát a hotelportástól tegnap este kapott térképen. Majd az órájára nézett: nyolc óra múlt tíz perccel. New York-i irodaházakban szerzett korábbi tapasztalatai alapján úgy számolt, nem árt jó negyedórát ráhagyni, hogy az épületen belül megtalálja Donald irodáját. És innen még legalább ötpercnyi gyaloglás a portás szerint – feltéve, ha nem téved el. Elhaladt egy Wall Street tábla mellett, egy Jamha Juice bolt tűnt fel a jobbján, majd egy „szakszerű szabászatot és átalakítást” kínáló üzlet előtt elhaladva belépett egy Downtown Deli szendvicsbárba. Kávé és omlett illata töltötte be a helyiséget. Leült egy piros bőrrel bevont bárszékre, frissen préselt narancslevet rendelt, tejeskávét meg sonkás tojást pirítóssal. Amíg az ételre várt, gondolatban még egyszer átfutott az üzleti terven, és kiszámolta magában az időkülönbséget New York és Brighton között. Angliában öt órával később van. Lorraine most ebédelhet. Gyorshívással feltárcsázta a mobilján, és közölte vele, hogy szereti. Lorraine sok szerencsét kívánt a találkozóhoz. A nőket könnyű elbájolni; egy kis turbékolás, alkalmanként néhány verssor, olykor egy-egy drágának tetsző csecsebecse – de nem túl gyakran! Húsz perccel később, éppen amikor kifizette a számláját, valami súlyos robaj hallatszott valahonnan a távolból. – Jézusom, mi a franc volt ez? – szólalt meg egy fickó a szomszéd széken. Ronnie összeszedte az aprót, és tekintélyes borravalót hagyva maga után kilépett az utcára, hogy folytassa útját Donald Hatcook irodája felé, mely az e-mailben átküldött információ szerint a World Trade Center Déli Tornyának nyolcvanhetedik emeletén helyezkedett el. 8 óra 47 perc volt, kedd reggel, 2001. szeptember 11.

2. fejezet 2007. október

Abby Dawson azért választotta ezt a lakást, mert biztonságosnak érezte. Már amennyire jelen állapotában bárhol is úgy érezhette, hogy biztonságban van. Eltekintve a hátsó tűzlépcsőtől, amit csak belülről lehetett nyitni, és az alagsori vészkijárattól, a házba csak egy kapun át lehetett bejönni. Abby lakása alatt nyolc emelet volt, és az ablakokból oda-vissza jól szemmel tarthatta az utcát. Belülről valóságos erőddé alakította át a lakást. Megerősített sarokvasak, acéllemezek, három biztonságizár-készlet a bejárati ajtón, dupla biztonsági lánc. Bármiféle betörő, aki ide be akar hatolni, üres kézzel kénytelen távozni. Hacsak nem tankkal érkezik, a hívatlan vendég ide nem nyerhet bebocsátást. De ha mindennek ellenére valakinek mégiscsak sikerülne, az egy kartácsnyi gázspray-vel, egy vadászkéssel és egy baseballütővel találná szembe magát. A sors iróniája, gondolta Abby, hogy most, amikor végre életében először megengedhet magának egy olyan otthont, amely elég tágas és fényűző ahhoz, hogy vendégeket fogadhasson, kénytelen magányosan és titokban élni. Pedig mennyi minden élvezetes dolog volt itt! A tölgyfa padló, a hatalmas, krémszínű heverők fehér és csokoládébarna párnáikkal, az éles vonalú, modern festmények a falakon, a házimozi-rendszer, a high-tech konyha, a felségesen méretes, kényelmes ágyak, a padlófűtés a fürdőszobában és az elegáns vendégzuhanyzó, amit még ki se próbált – legalábbis úgy nem, ahogy tervezte. Olyan volt az egész, mintha kedvenc képes magazinjainak lapjairól választott volna ki egy mohón vágyott lakásbelsőt, s most abban élne. Ha szép volt az idő, beáramlott a délutáni napfény, s az olyan szeles-viharos napokon, mint ez a mai, a nyitott ablakban állva, érezte a só ízét a levegőben, hallotta a sirályok vijjogását. Az utca végétől mindössze pár száz méternyire, a forgalmas Kemp Town-i Marine Promenádon túl már ott volt a tenger. Hosszú kilométereket lehet gyalogolni a parton akár keleti, akár nyugati irányba.

Szerette a környéket is. A közeli boltok biztonságosabbak, mint egy nagy bevásárlóközpont, mivel ezeken a kis helyeken mindig ellenőrizhette, hogy ki van odabent. Még csak az kéne, hogy valaki felismerje őt. Elég egy ember, és mindennek vége…. Más hátránya nem is volt ennek a lakásnak, mint a lift. Abbyt a régi szép időkben szörnyű klausztrofóbia kínozta, mostanában pedig hajlamosabb volt a pánikrohamokra, mint valaha, ezért nem szállt be egyedül semmilyen liftbe, ha nem volt muszáj. Ráadásul a ház liftnek csúfolt rángatózó doboza, ez a kétszemélyes, vertikális koporsó az elmúlt hónapban többször is elakadt – még szerencse, hogy mindig volt vele valaki –, és ennél nyomasztóbb élményt elképzelni se tudott. Így hát általában véve, legalábbis két héttel ezelőttig, amikor is az alatta levő lakás felújítása miatt a lépcsőház akadálypályává változott, jobban szeretett gyalog közlekedni. Testgyakorlásnak is jó volt, ha meg nehezebb bevásárlószatyrokkal érkezett – na, igen, így azért könnyebb –, berakta a csomagokat a liftbe, s ő maga gyalog ment föl. Néha, elég ritkán, találkozott valamelyik szomszéddal, és akkor szorosan egymás mellett állva lifteztek. Ám a szomszédok zömmel idős emberek voltak, s ritkán mozdultak ki a lakásukból. Némelyikük legalább olyan öregnek tűnt, mint maga a ház. A néhány fiatalabb lakó, mint Hasszan, a mosolygós iráni bankár, aki két emelettel lejjebb lakott, és időnként egész éjszakán át tartó partikat rendezett (a meghívásokat Abby minden esetben udvariasan elhárította), ritkán tartózkodott otthon. A hétvégeken, hacsak Hasszan valami okból nem ment el, a ház egész nyugati szárnya olyan csöndes volt, mintha csak kísértetek lakták volna. Bizonyos értelemben Abby maga is kísértet volt, ezt tudta. Odúja biztonságát csak sötétedés után hagyta el, hajdanán hosszú, szőke haját rövidre vágatta, és feketére festette. Arcát napszemüveg mögé rejtette, és a kabátgallérját felhajtotta, amikor kilépett az utcára, az anyja sem ismert volna rá. És történt mindez abban a városban, ahol született és felnevelkedett, ahol üzleti főiskolára járt, ahol dolgozni kezdett; először egy bárban, majd ideiglenes titkárnői állásokban. Ez a város, ahol az első szerelmeken átesett, és ahol – mielőtt az utazási láz elkapta volna – családalapításról fantáziált. És most visszajött. Titokban. Idegenként él a saját életében. Irtózott még a gondolattól is, hogy bárki felismerje. Arcát elfordította,

ha nagy ritkán szembejött egy ismerős. Ha meglátott egy régi barátot a koktélbárban, azonnal kifordult onnan. Az isten szerelmére, annyira magányos volt! És kétségbeesett. Még a saját anyja se tudta, hogy visszajött Angliába. Most töltötte be a huszonhetet, három nappal ezelőtt – na, ezt aztán jól meg is ünnepelte, gondolta keserűen. Magába roskadva, egy palack Moet et Chandonnal, egy erotikus filmmel a Sky-on és egy vibrátorral, amiből kifogyott az elem. Nemrég még büszke volt természetes szépségére. Csordultig tele volt önbizalommal, elmehetett bármelyik bárba, diszkóba, bulira, és kedvére arathatott. Remekül társalgott, elbűvölő tudott lenni, és jól játszotta a sebezhető, nőies nőt – régóta megtanulta, hogy erre buknak igazán a pasik. Mostanra azonban tényleg sebezhetővé vált, s ez így már nem volt annyira kellemes. Mint ahogy ez a szökevényszerep se az igazi. Még akkor sem, ha tudta, hogy nem lesz ez mindig így. A polcok, az asztalok, a padló a lakásban mindenütt tele könyvhalmokkal, CD-kel, DVD-kel, melyeket az Amazontól és a play.com.-tól rendelt meg. Az utóbbi két hónapban több könyvet olvasott el, több filmet látott, és többet tévézett, mint előtte egész életében. Maradék idejét meg azzal töltötte, hogy elkezdett egy spanyol nyelvkurzust a neten. Azért jött vissza ide, mert úgy gondolta, itt biztonságban lesz. Dave is így gondolta. Mármint azt, hogy itt ő, Dave, biztosan nem mer felbukkanni. Ez az egyetlen hely a földgolyón. Abby azonban nem vett volna mérget rá. Még egy jó oka volt Abbynek, hogy visszajöjjön Brightonba – és ez korántsem volt utolsó szempont. Anyja állapota lassan ugyan, de rosszabbodott, és ideje volt találni egy rendes öregek otthonát, amely megfelelő életminőséget biztosít neki a hátralevő évekre. Abby hallani se akart olyasmiről, hogy anyját bedugja az állami egészségügy valamelyik rettenetes elfekvőjébe. Már ki is nézett egy csodaszép öregotthont vidéken, nem messze a várostól. A hely drága, de Abby megengedheti magának, hogy éveken át ott tartsa az anyját. Mindehhez csak annyi kell, hogy még egy darabig rejtőzködjön. Hirtelen jelzett a telefonja: szöveges üzenete érkezett. Ránézett a

kijelzőre, és elmosolyodott, ahogy meglátta, kitől. Abban, hogy kitartson, ezek a mindennap érkező szövegek sokat segítettek: A távolság a kis szerelmeket kioltja, a nagy szerelmeket felgerjeszti, ahogy a szél a gyertyalángot elfújja, de a máglyatüzet fellobbantja. Abby eltűnődött pár pillanatig. Egyik haszna a sok egyedüllétnek az, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szörfözhet a neten órákon át. Szeretett idézeteket gyűjtögetni, most nyomban küldött is egyet válaszként a készletből: A szerelem nem az, hogy egymást bámuljuk. Hanem az, hogy egy irányba tekintünk. Életében először találkozott végre olyan férfival, aki ugyanabba az irányba tekint, mint ő. Tekintetük célpontja pillanatnyilag csak egy név a térképen. Képeket persze letöltött a webről. Hányszor járt már ott álmaiban! De hamarosan a valóságban is eljutnak oda mindketten. Csak egy kis türelem kell még. Mindkettejük részéről! Becsukta a The Latest magazint az álomházakkal, elnyomta a cigarettáját, kiitta a pohárból a sauvignont, és hozzálátott a lakásból való távozását megelőző, szokásos óvintézkedésekhez. Először is odament az ablakoz, kikémlelt az ablakroló résein a György korabeli ház széles teraszára. Az utcai lámpák nátriumos izzása narancssárga fénnyel derítette még a legeldugottabb, legárnyékosabb zugokat is. Elég sötét volt odakint, az üvöltő őszi szélvihar olyan keményen csapta az esőt az ablaktáblákhoz, mintha söréttel lövöldöztek volna. Különös, de gyerekként mindig félt a sötétben, most pedig éppen így érezte biztonságban magát. Minden kocsit ismert, amely az utca két oldalán parkolt, rajtuk az itt lakóknak járó parkolócímkékkel. Korábban aligha tudta volna megkülönböztetni egyiket a másiktól, de most már mindegyiket felismerte. A madárürülékkel telepettyezett, koszos, fekete Golf GTi-t. A Ford Galaxy egyterűt, amelynek egy házaspár volt a gazdája a szemközti házból; ikreik voltak, és úgy tűnt, mintha egész életüket azzal töltenék, hogy bevásárlószatyrokat és összecsukható babakocsikat vonszolnak fel s alá a lépcsőkön. Aztán egy fura kinézetű, kicsi Toyota Yaris. Az öregecske

Porsche Boxster egy fiatalemberé volt, akiről Abby azt gondolta, hogy orvos, és minden bizonnyal a közeli Royal Sussex Kórházban dolgozik. Aztán ott volt a rozsdás fehér Renault egyterű a puha gumiabroncsaival s egy ELADÓ táblával az anyósülés felőli ablakon. És még vagy féltucatnyi többi autó, melyeknek a tulajdonosait látásból ismerte. Semmi újdonság odalent, aggodalomra semmi ok. És senki sem ólálkodik az árnyékban. Egy párocska sietett most el, duzzadt esernyőbe kapaszkodva, amely úgy festett, mintha bármikor kifordulhatna a kezükből. Ablakzárak a hálószobában, a póthálóban, a fürdőszobában, a nappali/étkezőben… Aktivált időzítők a világításon, a televízión, a rádión az összes szobában oda-vissza… Ragasztott, szimpla pamutfonal térdmagasságban, az előszobában, közvetlenül a bejárati ajtón belül… Paranoid volnék? Moi? Higgye csak bárki! Lekapta hosszú esőkabátját és az esernyőt a szűk előszoba fogasáról, átlépett a fonálon, és kinézett a kémlelőlyukon. A halszemoptikán túl az előtér tompa sárgás fényben úszott. Kiakasztotta a biztonsági láncokat, óvatosan kinyitotta az ajtót, s ahogy kilépett, az orrát azonnal megcsapta a fűrészpor szaga. Becsapta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsokat mind a három zárban. Majd fülelve megállt. Valahol lejjebb, az egyik lakásban szólt a telefon; nem vette fel senki. Megborzongott, magára húzta gyapjúbélésű esőkabátját; még mindig nem szokott hozzá a nyirkos hideghez a napfényes helyen töltött évek után. És ahhoz se szokott hozzá, hogy a péntek estéit egyedül töltse. Azt tervezte ma estére, hogy megnéz egy filmet, a Bűnhődést a Marina multiplexben, utána bekap valami vacsorát – talán egy spagettit –, és ha lesz hozzá mersze, beül egy bárba, és megiszik néhány pohár bort. Így legalább mások közelében lehet. Farmert viselt, magas szárú cipőt, kötött pulcsit az esőkabátja alatt – jól akart kinézni, de nem akarta magára vonni a figyelmet, ha bemegy a bárba. Kinyitotta a lépcsőházba nyíló, tűzbiztos ajtót, és döbbenten látta, hogy a melósok gipszfalakat és kötegnyi faanyagot hagytak maguk után a hétvégére. Szidta őket, mint a bokrot, és azon tűnődött, vajon átbukdácsoljon-e az akadályokon, de aztán hirtelen elhatározással megnyomta a liftgombot, s közben rámeredt az összekarcolt fémajtóra. Másodpercekkel később meghallotta, hogy a lift csörömpölve, rángatózva, de engedelmesen jön

fölfelé, nyikorogva-zökkenve eléri az emeletet, majd kinyílik a külső ajtó, olyan hang kíséretében, mint amikor kavicsot simítgatnak fémlapáttal. Belépett a liftbe, az ajtó ugyanazzal a hanggal becsukódott, s rázárult a fülke belső ajtaja is. Idegen parfümöt érzett a levegőben: citromillatú arctonik illatát. A lift fölfelé ugrott vagy tíz centit, de olyan erővel, hogy Abby csaknem elesett És most, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy meggondolja magát, és kiszálljon, amikor a fémfalak nyomasztóan köréje záródtak, és a kicsi, homályos tükörben alig kivehetően felderengett saját rémült tekintete, ebben a pillanatban a kaszni hirtelen megindult lefelé. Abby ekkor jött rá, hogy nagy hibát követett el.


Roy Grace nyomozó főfelügyelő az irodájában ült az asztalánál, letette a telefont, hátrahajolt, s karjait összefonva hátrabillentette a karosszéket, mígnem a háttámla elérte a falat. Basszus…! Péntek délután 4.45-kor kiderül, hogy az egész hétvégéjének, úgy, ahogy van, búcsút inthet. Mintha csak lehúzná a klotyón – és többé-kevésbé erről is van szó. A csatornáról… Pont ez hiányzott a tegnap éjszakai pocsék lapjárás után… A szokásos heti pókerpartin ugyanis közel háromszáz font sterlinggel lett könnyebb a pénztárcája. Most megint örülhet, hisz nincs is jobb annál, mint egy jó kis terepmunka a vízelvezető csatornarendszerben egy ordító péntek délutáni vihar idején… Egészen nekikeseredett. Érezte, ahogy a jeges huzat a rosszul záró ablakkereteken át behatol szűk irodájába, és hallgatta az esőcseppek kopogását. Nem jó ilyenkor odakint. Átkozta az ügyeletes diszpécsert, aki az imént rácsörgött a hírrel. Jó, nem a hírhozót kell lelőni, próbálta magát jobb belátásra bírni, de olyan szépen eltervezte a holnap estét Londonban Cleóval, akit ki kell engesztelnie. Most törölni kell mindent egy olyan ügy miatt, amiről ösztönösen érezte, hogy nem lesz túl élvezetes. S mindez miért? Mert beugrott helyettesíteni az idősebb nyomozókollégát, aki megbetegedett A gyilkosságok vitték a prímet ebben a szakmában. Tizenöt-húsz

emberölés történt évente Sussexben, többnyire Brighton és Hove City körzetében – épp elég ahhoz, hogy ellássa munkával a gyilkossági csoport munkatársait, és lehetőséget adjon számukra képességeik kibontakoztatásához. Enyhén cinikus gondolkodásmód volt ez, Grace pontosan tudta, de tény, hogy egy brutális, nagy port kavaró gyilkossági ügy egyben karrierlehetőség is. Az embert felkapja a sajtó és a közvélemény, felfigyelnek rá a kollégák, és ami a legfontosabb: a főnökök is. Nagy megelégedéssel szolgálhat egy sikeres letartóztatás és büntetőítélet. De nemcsak arról van szó, hogy az ember letud egy feladatot, hanem arról is, hogy esélyt ad az áldozat hozzátartozóinak arra, hogy lezárhassák magukban a szörnyűséget, és valamelyest túljussanak a megrázkódtatáson. Grace számára ez volt a legfontosabb. Akkor szeretett gyilkossági ügyön dolgozni, ha forró nyomon indulhatott el, ha kellő adrenalinszinttel vethette rá magát a melóra, ha akció közben kellett döntenie, ha feltüzelhette a csapatát, hogy napi huszonnégy órában és heti hét napon át tekerjék a verklit, és ha kellő esély volt rá, hogy az elkövetőt elkapják. Az ügyeletes diszpécser hangjából ítélve viszont a lefolyócsőben talált leletek sok mindenre utalnak, de friss gyilkosságra a legkevésbé. Csontvázmaradványok. Nem is biztos, hogy gyilkosság, lehet éppenséggel öngyilkosság vagy természetes halál. De még az is benne van a pakliban, hogy egy kirakati bábu – ilyesmire is volt már példa. Az efféle maradványok évtizedekig kallódhatnak, így aztán pár nap különbség már nem oszt, nem szoroz. Lelkiismeret-furdalást érezve iménti dühe miatt, Grace most végignézett az irodája szőnyegpadlóján tornyosuló kék dobozokon – lehetett vagy húsz belőle –, s már nemcsak a kis kerek tárgyalóasztalt és a négy karosszéket, de a szoba minden szegletét betöltötték az aktacsomók. Minden egyes dobozban egy-egy feltáratlan gyilkossági ügy legfontosabb aktái vannak. Döglött akták… A többi ügyirat valahol másutt türemkedik ki a rendőrkapitányság iratszekrényeiből, vagy éppenséggel egy dohos rendőrségi garázsban penészedik a bűncselekmény helyszíne szerinti illetékes kapitányságon, vagy egy elfeledett pincében tárolják archiválva az összes felcímkézett és becsomagolt tárgyi bizonyítékkal együtt. Közel húszévnyi nyomozói tapasztalata alapján Grace élt a gyanúperrel, hogy ami most a vihar ostromolta alagcsőben vár reá, abból nagy

valószínűséggel egy újabb kék kartondoboz képződik majd az iroda padlóján. E pillanatban annyira elárasztotta őt a papírmunka, hogy alig maradt tenyérnyi hely az asztalán, amelyet nem leptek el a hivatalos iratok. Időegybeeséseket, bizonyítékokat, vallomásokat és minden egyebet kellett jelenleg feldolgoznia az államügyészség számára két különböző gyilkossági ügyben. Mindkét tárgyalást a jövő évre tűzték ki, az egyikben egy mocskos internetes kalóz, bizonyos Carl Venner a vádlott, míg a másik ügy gyanúsítottja egy Norman Jecks nevű pszichopata. Grace szeme egy pillanatra átsiklott egy iraton, amelyet a brightoni vizsgálati csoport fiatal munkatársnője, Emily Gaylor készített elő, majd felkapta a telefont, tárcsázott egy melléket, s közben viszonylag csekély elégtétellel töltötte el a gondolat, hogy néhány másodpercen belül ő fogja valaki másnak tönkretenni a hétvégéjét. A hívott fél szinte azonnal felvette: – Branson felügyelő. – Mit csinálsz éppen? – Hazafelé megyek, öreg haver, köszönöm szíves kérdésedet – felelte Glenn Branson. – A válasz helytelen. – Nem, öregem, a válasz tökéletesen helytálló – makacskodott a nyomozó őrmester. – Ari díjlovasleckét vesz, úgyhogy nekem kell vigyázni a gyerekekre. – Díjlovaslecke? Mi a franc ez? – Valami olyasmi, ami lóval kapcsolatos, és harminc lepedőbe kerül egy óra. – Akkor Ari vigye magával a gyerekeket! Öt perc múlva találkozunk a parkolóban. Meg kell néznünk egy holttestet. – Én inkább hazamennék. – Ezzel én is így vagyok. Sőt, szerintem a hulla is inkább otthon dagonyázna, ha rajta múlna – felelte Grace. – Ülne a tévé előtt és iszogatna ahelyett, hogy a csatornában oszladozna.


Alig pár másodperccel az után, hogy elindult, a lift hirtelen megállt, ideoda lengett, visszhangzó kongassál az akna falának verődött, mint amikor két olajoshordó ütközik. Aztán előrebillent, s Abby az ajtónak vágódott Nyomban ezután megint zuhanni kezdett, szabadesésben. Abby lába egy töredékmásodpercig nem érte a szőnyegezett padlót, a nő szinte a súlytalanság állapotába került. Aztán egy csikorgó robaj, s a padló, mintha fölszállna, alulról olyan ütést mért Abbyre a talpánál, hogy a gyomrából kipasszírozta a levegőt – lábai mintha felcsúsztak volna a nyakába. A lift megpördült, Abby tehetetlen bábuként csapódott neki a hátsó falra szerelt tükörnek, majd a kaszni megint megbillent, mielőtt viszonylagos nyugalmi helyzetbe került volna, s egy kissé hintázott még, majd a padlózat rézsútos szögbe állt be. – Ó, Jézusom – suttogta Abby. A mennyezetvilágítás pislákolni kezdett, hol kialudt, hol újra felgyulladt. Égett huzalok csípős szaga érződött, és Abby egy keskeny füstgomolyagot látott lassan elúszni maga mellett. Visszatartotta a lélegzetét, és elfojtott egy újabb sikolyt. Úgy tűnt, mintha az egész átkozott kaszni egyetlen vékony, kirojtosodott cérnaszálon függött volna. Hirtelen valami repedő hang hallatszott fentről. Mint amikor a fém hasad. Rémülten meredt fölfelé. Nem sokat tudott a liftekről, de ez úgy hangzott, mintha valami szétválna. Képzelete nekilódult, látta maga előtt, amint a kábelt a tetőhöz csatoló szorítóbilincs eltörik. A lift megint lejjebb zökkent pár centiméternyit. Aztán újból lejjebb csusszant, és a padló szöge még meredekebb szögbe állt be. Erős, fémes zaj, s a kabin balra csapódott, majd megereszkedett. Éles kattanás hallatszott fölülről, mintha valami elpattant volna. A kaszni megint lejjebb ereszkedett pár centiméternyit. Ahogy Abby megpróbált felegyenesedni, újra elesett, vállával nekiverődött az egyik falnak, aztán meg a fejét verte be az ajtóba. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, orra telement a padlószőnyeg porával, moccanni se mert, csak a mennyezetet bámulta. Középen volt egy homályos üvegtábla, kétoldalt világítótestekkel. Tudta jól, ha ki akar jutni innen, akkor azt gyorsan kell megtennie. A filmekben a lifteknek szokott lenni felül nyílásfedelük. Ennek miért nincs? A kapcsolótábla majdnem karnyújtásnyira volt. Megpróbált feltérdelni, hogy elérje, ám erre a kabin vad lengésbe kezdett, úgy csapódott neki a

liftakna oldalfalainak, mintha valóban csak egy cérnaszálon függene, úgyhogy Abby jobbnak látta, ha nyugton marad. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt, a rettegéstől alig kapott levegőt, s kétségbeesetten fülelt, hátha hall valami reménykeltő hangot. De semmi. Ha Hasszan, a két emelettel lejjebb lakó szomszéd elment itthonról, vagy ha a többi lakó, aki netán itthon maradt, bömbölteti a tévéjét, akkor senki nem tudhatja, mi történt. Vészjelző! Nyomd meg a vészcsengőt! Néhányszor mély levegőt vett. Feje majd szétpattant, mintha a fejbőrét túl szűkre szabták volna. A falak hirtelen mintha vészesen közeledtek volna felé, majd tágulni kezdtek, hogy aztán újra rázáruljanak – úgy mozogtak, mint a tüdőlebenyek. Beszűkültek, kitágultak, mint amikor egy tüdő dolgozik. Pánikroham tört rá. – Hé! – mondta csöndesen, rekedtes suttogással, és felidézte magában, amit a terapeutája tanított, mit kell tennie pánikroham esetén. – Abby Dawson vagyok. Jól érzem magam. Ez most csak egy nyavalyás kémiai reakció. Jól vagyok, jól érzem magam az egész testemben, nem haltam meg, és ez az egész elmúlik. Araszolni kezdett a vészcsengő felé. A padlózat megbillent, forogni kezdett; olyan érzése támadt, mintha egy hegyes botra állított palánkon állna, mely bármelyik pillanatban kibillenhet, és lezuhanhat. Megvárta, amíg a kaszni újra nyugvóhelyzetbe kerül, és továbbaraszolt. Újabb kék, kesernyés füstgomolyag lebegett el mellette csöndesen, mint egy dzsinn. Kinyújtotta a karját, s addig nyújtózkodott, ameddig csak bírt, remegő ujjával nagy nehezen végre elérte a kapcsolótáblát, s erőteljesen megnyomta a VÉSZJELZŐ gombot. Semmi nem történt.


Csekélyke nappali fény derengett már csak, amikor Roy Grace gondolataiba merülve ráfordult a jelöletlen, szürke, szolgálati Hyundaijal a Trafalgar Streetre. A nagy tengeri győzelem emlékére nevezték el büszkén az utcát, de ezt a sötét szakaszt mindkét oldalán piszkos, barátságtalan

épületek és boltok szegélyezték, és éjjel-nappal tele volt a környék drogüzérekkel. A pocsék időnek köszönhetően ezen a délutánon csak a legelszántabbak jöttek ki, a zömük otthon maradt. Glenn Branson nagyon elegánsan festett krétacsíkos barna öltönyében és kifogástalanul megkötött nyakkendőjében, amint csendbe burkolózva mogorván ült a Grace melletti ülésen. A közösen használt szolgálati kocsiktól eltérően a csaknem vadonatúj Hyundai még nem bűzlött úgy, mintha avas hajzselével töltött, használt mcdonald’sos dobozokkal volna teli. Egyelőre őrizte a friss, új autószagot. Grace jobbra fordult egy építővállalat magas védőpalánkja mellett. A palánk mögött Brighton központjának jókora, lerobbant térsége húzódott, mely nagy átalakulás előtt állt: két régi és többnyire használaton kívüli vasúti átrakóhelyet építettek át újabb, sikkes városnegyeddé. Az építésztervező ambiciózus koncepciója díszítette a palánkot:, alatta a felirat: „FELTÖREKVŐ ÉLETSTÍLUSHOZ ILLŐ OTTHONOK ÉS IRODÁK”. Grace szemében ez semmiben sem különbözött az összes többi modern iroda- és lakónegyedtől bárhol másutt. Minden csupa üveg és csupaszon álló acélgerenda, belső udvarok takaros kis cserjékkel és fákkal pettyezve, és sehol egy zsebtolvaj. Egy szép napon egész Anglia így fog festeni, és azt se tudod majd, melyik városban, melyik településen jársz… De miért baj ez tulajdonképpen? – ötlött hirtelen az eszébe. Ilyen vén trotty lennék harminckilenc évesen? Tényleg azt akarom, hogy szeretett városomat, minden koszfoltjával együtt, valamiféle időkapszulába zárva őrizzék meg az utókornak? E pillanatban mindenesetre nagyobb gondja is volt annál, semhogy Brighton és Hove város tervosztályának fejlesztéspolitikáját elemezze. És még csak nem is a küszöbönálló halottszemle foglalkoztatta. Akadt ennél súlyosabb problémája is, ami meglehetősen nyomasztotta. Cassian Pewe. Egy autóbalesetet követő hosszú lábadozás és számos kudarcba fulladt újrakezdés után Cassian Pewe végül is hétfőn megkezdi munkáját a Sussexi Rendőrségnél ugyanabban a pozícióban, amelyben Grace is dolgozik. És nem csekély előnnyel startolhat Cassian Pewe nyomozó főfelügyelő ugyanis Alison Vosper főkapitány-helyettes kék szemű liblingje, következésképpen Grace lesz a „mostohagyerek”. Annak ellenére, hogy saját megítélése szerint az elmúlt hónapokban komoly sikereket könyvelhetett el, Roy Grace pontosan tudta, hogy hajszál

híján áthelyezték őt a Sussexi Rendőrség kötelékeiből egy isten háta mögötti helyre. Pedig nem akart elszakadni Brightontól és Hove-tól. Vagy ami ennél is fontosabb: az ő szeretett Cleójától. Grace szemében Cassian Pewe az a fajta elviselhetetlenül arrogáns fickó volt, aki irgalmatlanul jóképű, s ráadásul ezzel ő maga is pontosan tisztában van. Aranyhajú, angyalian kék szemű, örökké napsütötte bőrű pasas, kibírhatatlanul átható hanggal. A fickó páváskodik, illegeti magát, nagyképűsködik. Folyton megjátssza a fontos embert, akkor is, ha egyáltalán nem kéne. Roy először akkor találkozott vele, amikor pár évvel ezelőtt a Munkáspárt kongresszusára a fővárosból erősítést küldtek a brightoni rendőrségnek. Pewe, aki akkor még csak nyomozó felügyelő volt, totálisan kétbalkezes arroganciával letartóztatott két informátort, akikkel Roy éveken át igen óvatosan ápolta a kapcsolatokat, és persze Pewe kereken elutasította, hogy ejtse a vádat ellenük. Ráadásul, amikor Roy dühében a főnökséghez fordult, Alison Vosper természetesen Pewe oldalára állt. Hogy mi a francot látott a főnöknő ebben a fickóban, azt Grace nem tudta megfejteni, de időnként felmerült benne a sötét gyanú, hogy kettejüknek viszonyuk lehet egymással – noha ennek elég kicsi volt a valószínűsége. A rendőrfőnök-helyettes lázas sietsége, ahogyan Pewe-t lehozatta a fővárosból, és ahogy az előléptetését támogatta, amivel gyakorlatilag kettéosztotta Grace feladatkörét – holott Grace maradéktalanul képes volt ellátni minden feladatát –, valami titkos tervet sejtetett. Az egyébként irritálóan bőbeszédű Glenn Branson ezúttal egyetlen szót nem ejtett ki a száján, mióta elhagyták a rendőrségnek a Sussex House-ban levő főhadiszállását. Lehet, hogy tényleg nagyon pipa volt, amiért tönkrement a péntek estéje, és nem lehet a családjával. Vagy talán azt nehezményezte, hogy Roy nem ajánlotta fel neki, hogy ő vezethesse a kocsit. Aztán hirtelen a nyomozó őrmester mégiscsak megtörte a csendet. – Láttad a Forró éjszakában című filmet? – kérdezte. – Azt hiszem, nem – felelte Grace. – Nem láttam. Miért? – Egy rasszista amerikai zsaruról szólt. – És? Branson vállat vont. – Azt akarod közölni velem, hogy rasszista vagyok? – Másnak is tönkretehetted volna a hétvégéjét. Miért pont engem szúrtál

ki? – Mert utazom a feketékre. – Ari is így gondolja. – Ezt komolyan mondod? Pár hónappal korábban Roy befogadta Glennt a lakásába, miután az őrmestert kidobta otthonról a felesége. Az a pár nap, amit egymás szűkös közelségében töltöttek, csaknem véget vetett felhőtlen barátságuknak. Glenn azóta visszaköltözött az asszonyhoz. – Komolyan. – Azt hiszem, Arinak valami gondja lehet. – A nyitó képsor a hídon nagyon híres. Az egyik leghosszabb svenk a filmtörténetben – magyarázta Glenn. – Remek. Majd valamikor megnézem. Figyelj, haver, Arinak észhez kéne térnie. Glenn rágógumival kínálta barátját. Grace elfogadta, rágni kezdett, s nyomban felélénkült a borsmenta ízétől. Glenn folytatta: – Tényleg pont engem kellett kirángatnod ma éjszakára? Bárki mást is kiszúrhattál volna. Elhaladtak egy sarok mellett, és Grace meglátott egy szakadt férfit katonai gyakorlóruhában, amint egy csuklyás fiatal fickóval társalog. Gyakorlott szeme rögtön felfedezte, hogy a két alak miben sántikál. Egy helyi díler köt éppen üzletet. – Azt hittem, jobban állnak köztetek a dolgok Arival. – Én is. Megvettem neki azt a kicseszett lovat, amit annyira akart. Erre most kiderül, hogy ő nem ilyen lovat akart. Végre a csapkodó ablaktörlőkön túl Grace meglátott egy halom markológépet, egy rendőrségi autót, egy kék-fehér kordonszalagot az építkezési terület bejáratánál, és egy agyonázott, elég nekikeseredett rendőrt sárga fényvisszaverő mellényben, amint egy műanyag zacskóba csomagolt tölténytárat tart a kezében. A látvány tetszett Grace-nek: legalább a mai egyenruhás rendőrök kezdik kapiskálni, mit kell tenniük a bűnügyi helyszín megfelelő biztosításához. Továbbhajtott, s közvetlenül egy rendőrautó előtt állt meg, majd Glenn felé fordult. – Nemsokára oda kell állnod a bizottság elé a felügyelői előléptetésed végett, igaz? – Ühüm – vont vállat az őrmester. – Ez itt egy olyan nyomozás lesz, amiből rengeteget profitálhatsz a

meghallgatásodon. Érdekeltségi faktor…! – Mondd ezt Arinak. Grace átkarolta barátja vállát. Szerette a fickót, akit az egyik legtehetségesebb nyomozónak tartott az összes közül, akivel valaha is találkozott. Glennben minden adottság megvan ahhoz, hogy hosszú utat járjon be a rendőrségnél, de ez nincs ingyen. Magas az ár, és ezt az árat sokan bizony nem képesek elfogadni. Az esztelen túlórák sok házasságot tettek már tönkre. Annak a házassága élte leginkább túl a megpróbáltatásokat, aki kollégát vett el. Vagy kórházi nővért, effélét; vagyis olyat, akinek a munkahelyi időbeosztása hasonlóképpen nem ismer társadalmi korlátokat. – Azért választottalak téged, mert te vagy a legjobb. De nem erőszak a disznótor. Velem maradsz, vagy hazamész. Rajtad múlik. – Ja, haver, hazamegyek, és utána mi van? Holnap felhúzhatom megint az egyenruhát, és mehetek mutogatós buzikat basztatni a Duke’s Moundhoz. Igazam van? – Nagyjából igen. Grace kiszállt a kocsiból. Branson követte őt. Az esőben és a tomboló szélben magukra húzták fehér kezeslábasukat, és gumicsizmájukat, majd odacammogtak a helyszínt biztosító rendőrhöz, és felmutatták az igazolványukat. – Szükségük lesz zseblámpára – közölte a rendőr. Grace felvillantotta a sajátját, majd kikapcsolta. Branson is ugyanezt tette. Egy másik rendőr, ugyancsak sárga mellényben, mutatta nekik az utat a szürkületben. Cuppogtak a ragadós sárban, nehézgépjárművek mély keréknyomai látszottak mindenfelé a hatalmas építési területen. Egy magas daru mellett mentek el, egy néma JCB markológép mellett, majd lefóliázott építőanyag-kupacok következtek, a nejlonlepedőket vadul csapkodta a szél. A brightoni állomás autóparkolójának porladozó, viktoriánus kori, vörös téglafala magasodott előttük. A sötéten túl izzottak a város narancssárga fényei. Egy kilazult palánk zörgött a szélben, és valahonnan két összeverődő fémdarab érces kongása hallatszott. Grace a talajt fürkészte. Alapozó cölöpök voltak a földbe süllyesztve. Nehéz markológépek karistolták szét a területet, nyilván hónapok óta. Ha maradt bizonyíték, az csakis a csatornában lehet – idekint, a felszínen, mindennek régen nyoma veszett. A rendőr megállt, és lemutatott egy kiásott csatornára, mely vagy hat

méterrel alattuk kanyargott. Grace lebámult a részlegesen kiásott vízelvezető csőre, mely olyan volt innen felülről, mint valami prehisztorikus kígyó, csipkézett szélű lyukkal a hátán. Az öreg téglák szinte teljesen kifakultak, s egy félig-meddig kibontott alagutat formáztak, amely épphogy kiemelkedett a saras felszínből. A vízelvezető csatorna a régi Brightonból vezetett a Kemp Town-i vasútállomásig. – Senki nem tudta, hogy ez itt van – mondta a rendőr. – A markológép ma délelőtt törte fel. Roy Grace hátrahőkölt egy pillanatra, megpróbált úrrá lenni tériszonyán, noha ez a gödör nem is volt annyira mély. Aztán nagy levegőt vett, és óvatosan leereszkedett a meredek, síkos lejtőn. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor leért az aljára. A kígyó teste innen már jóval nagyobbnak tűnt, és jobban kiállt a földből, mint ahogy az föntről látszott. Ívelt mennyezete volt, nagyjából kétméteres magasságban. A rajta vágott rés barlangként sötétlett. Grace nagy léptekkel nekivágott a sötétnek, tudva, hogy Branson és a rendőr közvetlenül a nyomában araszolnak, és példát kell mutatnia. Ahogy belépett a csőrendszerbe, felkapcsolta a zseblámpáját, mire vad árnyképek kezdtek ugrándozni mögötte. Behúzta a nyakát, az orra elfacsarodott az átható, nyirkos bűztől. Tágasabb volt idelent, mint ahogy fentről sejteni lehetett; olybá tűnt az egész, mint egy ősi metróalagút, peronok nélkül. – A harmadik ember… – szólalt meg Glenn Branson váratlanul. – Láttad a filmet! Megvan neked otthon, megkaptad tőlem! – Az, amiben Orson Welles és Joseph Cotten játszik? – kérdezett vissza Grace. – Éljen a memóriád! A kanálisokról mindig az jut eszembe. Grace jobbra irányozta a zseblámpa erős fénysugarát. Sötétség. Csillámló tócsák, ősi téglafalazat. Aztán balra irányozta a fényt. És visszahőkölt. – Basszus! – kiáltott fel Glenn Branson, a hangja visszahangzott a csatornában. Grace számított ugyan a látványra, de amit pár lépésnyire maga előtt látott, odalent az alagútban, az mégis mellbe vágta. Félig a falnak támaszkodva egy csontváz hevert, részben hordalékkal fedve. Mintha csak lebzselne itt; mintha éppen őrá várna. Helyenként hosszú hajfonatok a

fejbőrön, amúgy többnyire csak csontok, csupaszra csipkedve vagy lerohadva, és itt-ott összeaszalódott bőrfoltok. Grace szortyogva közelített a csontvázhoz, vigyázott, nehogy megcsússzon az iszapos mederben. Tűhegynyi vörös ikerfény villant fel egy pillanatra, s el is tűnt nyomban. Egy patkányszem… Grace visszalendítette a fénysugarat a koponyára, melynek bárgyú fogvicsorításától végigszaladt a hideg a hátán. És volt még valami, amitől jéggé dermedt. A haj…! A fénye ugyan rég megkopott, de ugyanaz a hosszúság, és ugyanaz az őszibúza-szín, mint Sandyé, a feleségéé, akinek régen nyoma veszett. Próbált másra gondolni, és a rendőrhöz fordult: – Teljes hosszúságban végigkutatták a csatornát? – Nem, uram, meg kell várnunk a helyszínelőket. – Helyes. Grace megkönnyebbült, hogy a fiatal rendőrnek kellő érzéke volt ahhoz, hogy ne kockáztassa az esetlegesen még fellelhető bizonyítékok tönkretételét. Aztán Grace hirtelen rádöbbent, hogy remeg a keze. Visszairányozta a fénysugarat a koponyára. A hajfonatokra. Harmincadik születésnapján történt, valamivel több, mint kilenc évvel ezelőtt, hogy Sandy, a felesége, akit imádott, egyik pillanatról a másikra eltűnt, mint a kámfor. Grace azóta is őt kereste. Minden nap, minden éjjel azon törte a fejét, mi történt vele. Elrabolták, vagy börtönbe került valahol? Elszökött egy titkos szeretővel? Megölték? Öngyilkos lett? Él-e még, vagy meghalt? Grace már médiumokhoz is fordult, felkeresett látnokokat, és minden más okkult eszközzel is próbált a nyomára bukkanni. Legutóbb Münchenben járt, ahol állítólag látták a feleségét. Ennek még lehetett is valami alapja, hiszen Sandy rokonai anyai ágon a bajor főváros közelében élnek. Senki nem hallott ott sem Sandyről, és minden nyomozás hiábavalónak bizonyult. Valahányszor azonosítatlan női holttesttel találkozott munkája során, aki nagyjából belefért Sandy korcsoportjába, mindig arra gyanakodott, nem Sandy-e az. És a csontváz, mely most ott hevert előtte, ebben a betemetett vízlevezető csatornában, abban a városban, ahol Grace született, felnőtt, és szerelembe esett, ez a csontváz mintha most kötekedve ezt sugallta volna: Nem sietted el, hogy ideérj!


Abby a kemény szőnyegpadlóról bámult föl a kapcsolótábla melletti kis feliratra a szürke falon. Piros nagybetűkkel, fehér alapon ez állt rajta: Ha lerobbant Hívjad 013 228 7828 Vagy tárcsázzál 999 A fogalmazás színvonala nem volt bizalomgerjesztő. A gombsor alatt egy keskeny, repedezett üvegablak látszott. Abby lassan, centiméterenként araszolt arrafelé. Már karnyújtásnyira lehetett tőle, de a lift minden mozdulatnál vadul megingott, ezért úgy tűnt, mintha a világ másik végéről kellett volna odaérnie. Végül csak elérte az üvegablakot, kinyitotta, és kiemelte a kézibeszélőt, ami egy összetekercselt huzalhoz csatlakozott. A készülék néma volt. Megkocogtatta a telefonkagyló villáját, mire a lift megint vad hintázásba kezdett. Tárcsázta a számokat, hátha mégis lesz valami. Semmi. Hát ez remek, gondolta. Iszonyú! Retiküljéből előhalászta a mobilját, és hívta a 999-et. A telefon éleset sípolt. A kijelzőn ez jelent meg: Nincs elérhető hálózat. – Jézusom, nem, ne tedd ezt velem! Abby szaporán szedte a levegőt, kikapcsolta a telefont, majd pár másodperc múltán újra visszakapcsolta, Figyelt, várt, hátha megjelenik valami biztató jel. De semmi! Hívta újra a 999-et, de megint az éles sípszó válaszolt, ugyanazzal az üzenettel, újra és újra próbálta, s egyre keményebben nyomogatta a gombokat. – Gyerünk, gyerünk! Kérlek, kérlek! Ismét a kijelzőre bámult. Időnként mintha térerőt jelzett volna, de aztán semmi… Talán, ha vár egy kicsit… Aztán kiáltani próbált, először csak puhatolózva: – Hahó? Segítség!

Hangja fojtottan, erőtlenül szólt. Teleszívta a tüdejét, és teljes erőből kiengedte a hangját: – HAHÓ! SEGÍTSENEK, KÉREM! SEGÍTSÉG! BERAGADTAM A LIFTBE! Várt. Csönd. Olyan hangos volt a csönd, hogy szinte fájt. Az egyik világítótest zümmögött a feje fölött. A szíve vert, a vér zubogott az ereiben. Sziszegő hangja volt a zihálásának. Látta, ahogy a falak zsugorodnak körötte. Lassan, mélyen lélegzetet vett, majd kifújta. Megint rámeredt a mobiljára. Keze annyira remegett, hogy alig látta a billentyűket. A számok összemosódtak. Mély levegőt vett újra, majd újra. És tárcsázta a 999-et. Semmi. Aztán lerakta a telefont, és keményen dörömbölni kezdett a falon. A dörömbölés visszhangzott a csöndben, s a lift megint vészesen inogni kezdett, nekiverődött a liftakna falának, majd lejjebb csúszott pár centit. – SEGÍTSÉG! – kiabálta. Ettől a lift még jobban kilengett, és a falnak ütődött. Abby nem mozdult. Erre a lift is lassan lecsillapult. A nőt hirtelen hisztérikus dühroham kerítette hatalmába. Valamelyest előrébb kúszott, és elkezdte verni a fémajtót, s ordított közben – addig ordított, mígnem a dobhártyája már sajgott, a torka kiszáradt, és köhögőroham jött rá, mintha telement volna porral a tüdeje. – ENGEDJENEK KI! Aztán érezte, hogy a lift hirtelen megmozdul, mintha valaki lefelé nyomta volna a tetejét. Abby lehunyta a szemét. Lélegzet-vissza-fojtva fülelt De semmi mást nem hallott, csak a csöndet.

7. fejezet 2001. szeptember 11.

Lorraine Wilson félmeztelenül feküdt a nyugágyban, a kertjében, s szívta magába a nyárutót, hogy rátegyen még egy lapáttal napbarnítottságára. Nagy, ovális napszemüvegén át rápillantott a karórájára – az arany Rolexre, melyet Ronnie vásárolt neki júniusban a születésnapjára, azt állítva az óráról, hogy eredeti. De Lorraine nem hitt neki. Ahhoz túl jól

ismerte Ronnie-t. A férje nem adna ki tízezer fontot, ha ötvenért megveheti, ami szemre ugyanaz. Főleg nem a jelenlegi anyagi helyzetében… Nem mintha Ronnie valaha is megosztotta volna vele a gondjait, de Lorraine így is sok mindennel tisztában volt, főleg abból, ahogy a férje az utóbbi időben mindennel szűkmarkúskodott: ellenőrizte a bolti számlákat, zsörtölődött, hogy Lorraine túl sokat költ ruhára, fodrászra, a barátnőivel elköltött vacsorákra. A házuk bizonyos részei kínosan rozzant állapotban voltak, Ronnie azonban hallani sem akart róla, hogy szóljanak a belsőépítésznek, mondván, hogy takarékoskodniuk kell. Lorraine nagyon szerette őt, de bizonyos dolgokban soha nem tudott közel férkőzni hozzá, mintha Ronnie-nak lett volna egy titkos belső rekesze, ahol a saját, külön bejáratú démonát őrizte, akivel egyedül harcolt. Lorraine valamelyest azért ismerte ezt a démont – ez arra sarkallta Ronniet, hogy mindenáron mutassa meg a világnak, és főleg az ismerősöknek, hogy ő sikeres ember. Ezért vásárolta ezt a házat is a Shirley Drive közelében, amit igazából nem engedhettek volna meg maguknak. Nem volt ez nagy ház, de Brighton és Hove legdrágább negyedében helyezkedett el, egy csöndes, hegyvidéki övezetben, ahol tágas villák és jókora kertek sorakoztak a fasorokkal díszített utcákban. És mivel a ház modern volt – elválasztott szintjeivel máshogy festett, mint a hagyományos, VII. Edward korabeli, Tudorutánzatú villák, melyek a környéket jellemezték –, így az emberek nem nagyon vették észre, hogy a ház valójában elég kicsi. A tikfa borítás és a kis külső medence még egyfajta hollywoodi ragyogást is kölcsönzött az épületnek. 1 óra 50 perc volt. Szép Ronnie-tól, hogy telefonált. Az időzónák mindig megzavarták Lorraine-t: milyen furcsa, hogy Ronnie csak most reggelizett, ő meg már az ebédre szánt gyümölcsös túróját fogyasztja, örült, hogy Ronnie ma éjjel hazarepül. Mindig hiányzott neki, ha elutazott – és tudva, hogy a férje nagy nőcsábász, Lorraine-t mindig is izgatta, mit művelhet, amikor szabadjára van engedve. Ez viszont csak egy rövid kiruccanás – mindössze három nap, nem annyira vészes. A kertnek ez a része teljesen el volt zárva a szomszédok szeme elől – magas, rácsos szaletli takarta el. A rácsra buja repkény és szerteágazó rododendronbokor futott fel; utóbbi már csaknem fává terebélyesedett. Lorraine figyelte a medencetisztító elektromos készüléket, amint föl-le

cirkál a kék vízben, és kisebb hullámokat ver. Alfie, foltos nőstény macskájuk valami érdekeset találhatott a rododendron mögött, mert lassan megkerülte a bokrot, meredten nézett egy pontra, majd megfordult, és ugyanilyen lassan osonva újra szemrevételezte még egyszer ugyanazt a valamit, csak ellenkező irányból. Soha nem tudhatod, mi jár egy macska fejében, ötlött Lorraine eszébe. Alfie ilyen szempontból egy kissé olyan, mint Ronnie, de tényleg. Lorraine letette a tányérját a betonra, és felvette a Daily Mailt. Csak másfél óra múlva kell elindulnia a fodrászához. Izgalmas frizurát fog csináltatni, és utána elmegy még a manikűröshöz is. Szeretett mindig jól festeni a férje előtt. Kéjesen elnyújtózva a meleg napfényben, belelapozott az újságba. Pár perc múlva felkel majd, hogy kivasalja Ronnie ingeit. Lehet, hogy Ronnie hamisított órákat vesz, de ami az ingeket illeti, abban nem ismer tréfát; csakis a Jermyn Streeten vásárol, Londonban. És rögeszmésen ügyelt rá, hogy az ingei makulátlanul ki legyenek vasalva. Most, hogy a takarékossági intézkedések részeként a takarítónőt el kellett küldeni, Lorraine-ra maradt az összes házimunka. Mosolyogva gondolt vissza a régi szép napokra, amikor még tulajdonképpen szerette is a mosást és a vasalást. Tíz évvel ezelőtt, amikor Ronnie-t megismerte, s amikor Lorraine még eladóként dolgozott a Gatwick repülőtér vámmentes szektorában. Ronnie éppen a szétesett élete darabjait próbálta összerakosgatni. Csodaszép, de agyatlan felesége éppen akkor lépett le egy filmrendezővel Los Angelesbe, aki azt ígérte neki, hogy filmsztárt csinál belőle. Lorraine emlékezett az első közös nyaralásukra, egy kis bérelt apartmanban Marbella mellett, ahonnan ráláttak a Puerto Banus jachtkikötőjére. Ronnie sört ivott a balkonon, s irigykedve nézte a jachtokat odalent, s ünnepélyesen megfogadta, hogy egy napon övék lesz a kikötő legnagyobb jachtja. Ronnie kétségkívül értett hozzá, hogyan kell egy nőt levenni a lábáról. Mestere volt az ilyesminek. Lorraine semmit sem szeretett jobban akkoriban, mint Ronnie ruháit vasalni. Tapintani Ronnie pólóingeit, úszónadrágjait, alsóneműit, zoknijait és zsebkendőit. Belélegezni a férfias illatokat. Élvezte a gyönyörű ingek vasalását, s gyönyörködve nézte, hogy Ronnie felveszi őket; kicsit olyan volt, mintha belőle öltött volna magára egy darabkát. Mindez mára fárasztó házimunkává silányult, és Lorraine azon kapta

magát, hogy zokon veszi férje kicsinyességet. Visszatért az újság olvasásához. Arról folyt a hasábokon a vita, hogy vajon a klimaxszindrómák csökkentése – és a fiatalos külső megőrzése – többet nyom-e a latban, mint a kezelésekkel együtt járó mellrákkockázat és egyéb csúfság. Egy darázs zümmögött Lorraine feje körül, elhessegette, majd rámeredt a saját mellkasára. Két évvel a negyvenedik születésnapja előtt mindene kezdett megereszkedni, kivéve a drága pénzen újjávarázsolt kebleit. Lorraine nem volt makulátlan, feltűnő szépség, de Ronnie szóhasználatával élve, mindig is szemrevaló nőszemély volt. Szőke haját norvég nagymamájától örökölte. Nem is olyan régen, nagyjából a földgolyóbis hárommilliónyi többi szőkéjéhez hasonlóan, ő is leutánozta Diana hercegnő klasszikus frizuráját, és párszor elő is fordult, hogy megkérdezték tőle, netán ő lenne-e a walesi hercegnő. Most viszont, tűnődött komoran, itt az ideje, hogy kezdjek valamit a testem többi részével. Hátrahanyatlott a nyugágyban; hasa leginkább egy kenguru erszényére emlékeztette Lorraine-t. Olyan volt, mint azoknak a nőknek a hasa, akik számos gyerekszülésen estek át. És ráadásul a combján a narancsbőr kráterei éktelenkedtek. És mindez a katasztrófa annak ellenére következett be a testével – miközben Ronnie nem győzött panaszkodni a költségek miatt –, hogy hetente háromszor felkereste a személyi edzőjét. A darázs visszatért, és ott zümmögött a feje körül. – Anyád – mondta, és megint elhessegette. – Tűnj el! És ekkor megszólalt a telefon. Lorraine lehajolt, felkapta a vezeték nélküli készüléket. A nővére jelentkezett, Mo, akinek máskor oly nyugodt és derűs hangja most furán izgatottnak tűnt. – Nézed a tévét? – Nem, kint vagyok a kertben – felelte Lorraine. – Ronnie New Yorkban van, ugye? – Igen, épp most beszéltem vele. Miért? – Valami borzalmas történt. Mindegyik csatornán ez megy. Egy gép becsapódott a World Trade Centerbe.


Az eső egyre jobban rázendített, a Sussexi Bűnügyi Helyszínelők Technikai Segélycsapatának egyterűjét mintha jégdarabok bombázták volna odafentről, úgy koppantak az esőcseppek az acéltetőn. Az ablakok bepárásodtak, némi fényt áteresztettek ugyan, de a fürkésző tekintetnek nem engedtek utat. Odakint már alig voltak fények, jóllehet a nedves alkony zordságát enyhítette a város utcáinak ezernyi rozsdabarna lámpája. A nagy tengelytávolságú Transit külsőre ugyan terjedelmesnek látszott, de a belső utastér meglehetősen szűknek bizonyult. Roy Grace befejezett egy beszélgetést a mobilján, az eseménynaplót előhalászta a táskájából, kinyitva maga elé tette, s hozzálátott az értekezlet levezényléséhez. Az asztal körül összepréselődve ott ült rajta kívül Glenn Branson, aztán a bűnügyi helyszínelők főnöke, egy rendőrségi nyomozati tanácsadó, egy tapasztalt helyszínelő a technikai stábból, két helyszínt biztosító rendőr. Továbbá Joan Major, a törvényszéki archeológus, akit a Sussexi Rendőrség rendszeresen felkért a csontvázak azonosítására, és annak megállapítására, hogy a vizsgált csontozat, melyet adott esetben valamely építési területen találtak, máskor gyerekek leltek rá egy erdőben, vagy kertészek ástak ki, emberi vagy állati eredetű-e. Nyirkos hideg volt az egyterű belsejében, és műanyagszag töltötte be a levegőt. Bűnügyi helyszínt lezáró nejlontekercsek sorakoztak a beépített fémpolcok egyik rekeszében, hullazsákok a másikban, aztán voltak ott még sátorponyvák, lepedők, kötelek, feszítővasak, kalapácsok, fűrészek, fejszék és vegyszereket tartalmazó műanyag palackok. Volt valami hátborzongató hangulatuk ezeknek a járműveknek, Grace mindig is így érezte. Lakókocsihoz hasonlítottak, de soha nem kempingeztek velük, csakis a halál helyszínein jelentek meg. Este fél hét volt. – Nadiuska nem elérhető – közölte Grace az újonnan összeült teammel, miután lerakta a mobilját. – Ez azt jelenti, hogy Frazerrel lesz dolgunk? – kérdezte Glenn komoran. – Igen. Grace látta, hogy mindenkinek megnyúlik az ábrázata. Nadiuska De Sancha volt az a törvényszéki patológus, akivel a Sussexi Rendőrségnél mindenki szívesen dolgozott. Gyors volt, érdekfeszítő és mókás – ráadásul

igencsak szemrevaló. Ezzel szemben Frazer Theobald savanyú volt és lassú, jóllehet kétségkívül aprólékos. – Valójában az a gond, hogy Frazer most fejez be egy hullaszemlét Esherben, és leghamarabb este kilencre tud ideérni. Grace elkapta Glenn pillantását. Mindketten tudták, hogy ez annyit jelent: lőttek az éjszakának is. Grace maga elé vette az eseménynaplót, s az első oldalra nagy betűkkel felírta: ELŐZETES HELYSZÍNELÉSI ÉRTEKEZLET. Október 19., péntek, 18.30. New England negyed, építési terület. – Javasolhatok valamit? – kérdezte Joan Major. A törvényszéki archeológus kellemes megjelenésű asszony volt negyvenes éveinek elején, hosszú, barna hajjal, szögletes, modern szemüveggel. Magas nyakú fekete pulóvert viselt, barna nadrágot és masszív bakancsot. Grace intett, hogy folytassa. – Azt javaslom, menjünk, és végezzünk most egy gyors helyzetfelmérést, de talán nem most, éjjel kéne belevágni a munkába – főleg, hogy amúgy is sötét van már. Sokkal könnyebb nappali fényben dolgozni. A csontváz minden jel szerint itt van már jó ideje, úgyhogy egy nap ide vagy oda, nem számít. – Jó gondolat. Egy dolgot azonban tisztáznunk kell: folyik-e az építkezés jelenleg? – vetette fel Grace, és egyenesen a rendőrségi nyomozati tanácsadóra, egy cserzett arcú, magas, szakállas férfira, Ned Morganra nézett. – Fel kell venned a kapcsolatot az építésvezetővel, Ned. Le kell állíttatnunk a munkálatokat a csatorna közvetlen környékén. – Már beszéltem vele idefelé jövet. Aggódik a pasas, mert kötbért kell fizetniük, ha csúsznak a teljesítéssel – magyarázta Morgan. – Majdnem dobott egy hátast, amikor mondtam neki, hogy akár egy hétig is itt lehetünk. – Nagy terület ez – mondta Grace. – Nem kell az egészet lezárnunk. Legjobb, ha eldöntd, hol akarod leállíttatni a munkát a nyomozati tervnek megfelelően. Visszafordult a törvényszéki archeológus felé. – De Joannak igaza van, holnap okosabb elkezdenünk, nappali fénynél. Grace felhívta Steve Curry kerületi felügyelőt, aki a városnegyed egyenruhás rendőreinek munkáját koordinálta, és javasolta neki, hogy a helyszínelő rendőröket itt kellene tartani további utasításig, amitől a

felügyelő nem lett túl vidám. A helyszínbiztosítás mindig nagy érvágás a költségvetésen. Grace ezután a bűnügyi helyszínelők vezetőjéhez, Joe Tindallhoz fordult, akit az év elején neveztek ki erre a posztra. Tindall önelégülten mosolygott. – Mindennek ellenére, Roy – jelentette ki –, mivel én már igazgató vagyok, sajnos, haza fogok menni. Vége azoknak az időknek, amikor te és az embereid a gyilkossági csoportnál elcseszhettétek a hétvégeimet. Mostantól én fogom elcseszni mások hétvégéit a kedvedért. Grace titokban irigyelte Tindallt. Ráadásul minden várhatna hétfőig – de így, hogy a csontvázat most fedezték fel, és már jelentették is, nem maradt más választásuk, mint a munka.

Tíz perccel később védőruhát öltve leereszkedtek a vízlevezető csatornába. Grace ment elöl, mögötte Joan Major és Ned Morgan. A rendőrségi nyomozati tanácsos ezúttal azt javasolta, hogy a team többi tagja maradjon a kocsiban, ezzel is csökkentve a kockázatot, hogy a rögzíthető bizonyítékok tönkremehetnek. A csontvázhoz közelítve mindhárman megtorpantak. Zseblámpáikkal odavilágítottak. Joan Major le-föl pásztázott a fénycsóvával, majd közelebb lépett, egészen addig, hogy meg is érinthette volna a csontvázat. Roy Grace gombócot érzett a torkában, s megint az arccsontokat vizsgálgatta. Tudta, hogy igen csekély a valószínűsége annak, hogy ez Sandy maradványa lenne. És mégis…! A fogak egytől egyig épek; jó fogazat. Sandynek jók voltak a fogai – sok vonzó adottsága közül éppen ez volt az egyik. Gyönyörű, fehér, szabályos fogaival és mosolyával minden alkalommal levette a lábáról Royt. – Férfi vagy nő, Joan…? – szólalt meg Grace olyan tompán, hogy nem ismert a saját hangjára. Joan a koponyát vizsgálta. – A homlok eléggé függőleges… A férfiak homloka általában ferdébb szokott lenni. – Az archeológusnő hangja kísértetiesen visszahangzott. Joan bal kézbe vette a zseblámpáját, és kesztyűs jobb kezének mutatóujjával a koponya hátuljára mutatott: – A nyakszirti forgó eléggé kerek – folytatta, miközben megtapogatta. – Tapintsa ki a koponyáját hátul, Roy, és érezni fogja, mennyivel jobban kiáll – férfiakra az a jellemző. Aztán Joan megvizsgálta a bal fül üregét. – A masztoid nyúlvány

ugyancsak nőre utal – férfiaknál sokkal hangsúlyozottabb. És nézze a szemöldökcsontokat. Ezek is jobban kiállnának, ha férfi lett volna. – Szóval, azt mondja, hogy nagy valószínűséggel nő volt? – faggatta Grace. – Igen, azt mondom. Ha megvizsgáljuk a medencét, akkor tudok majd száz százalékig biztosat mondani, de így is valószínű. És néhány mérést is elvégzek majd – a férficsontváz általában robusztusabb, és mások az arányai – tette hozzá, majd elgondolkodott pár pillanatig. – Van itt valami, amire oda kell figyelni. Kíváncsi vagyok, Frazer mit mond erre. – Micsodára? Joan a koponyaalap felé mutatott. – A hyoid el van törve. – Hyoid? Az archeológusnő egy csontdarabra mutatott, amely egy megszikkadt, kicsiny bőrlebenyen függött. – Látja ezt az U alakú csontot? Ez a nyelvcsont, ez tartja a nyelvet a helyén. Lehetséges, hogy utal a halál okára – fojtogatásnál ugyanis ez a csont gyakran eltörik. Grace ezen elgondolkodott. Néhány pillanatig a csontra bámult, majd ismét a tökéletes fogsort nézte, és próbált felidézni magában mindent, amire a korábbi csontvázmaradványok vizsgálatából emlékezett, legalábbis az utóbbi évekből. – Hány éves lehetett? – Ezt inkább majd holnap – felelte joan. – Első becslésre: fénykorát élhette – huszonöt és negyven között. Sandy huszonnyolc volt, amikor eltűnt, villant Grace agyába, és még mindig a koponyára meredt. A fogakra. Szeme sarkából látta, hogy Ned Morgan a zseblámpájával a csatornát pásztázza először egyik, majd másik irányba. – Kell hívnunk egy mérnököt a városházáról, Roy – szólalt meg a nyomozati tanácsadó. – Egy szakembert, aki ismeri a város csatornarendszerét. Tudnunk kell, milyen más csatornák kapcsolódnak ehhez. A ruházatából vagy a holmijából elsodorhatott valamit a víz. – Gondolod, hogy ez a csatorna olykor megárad? – kérdezte Grace. Morgan töprengve pásztázott a fénycsóvával. – Nos, ami azt illeti, egész nap esett, és most is ömlik rendesen, itt pedig alig van víz pillanatnyilag, de azért nincs kizárva, hogy megáradhat. Ez a vízlevezető cső valószínűleg azért épült, hogy a vasútvonalat ne önthesse el a víz, úgyhogy… Elbizonytalanodott.

Joan közbevágott. – Nagyon úgy fest, hogy ez a hulla évek óta itt van, ha áradás lett volna, akkor ide-oda sodorta volna, és valószínűleg össze is törte volna. De ez teljesen ép. Azonkívül, a megszikkadt bőr ugyancsak arra utal, hogy jó ideje szárazon van. De persze ezzel együtt nem zárhatjuk ki, hogy előfordulhat áradás. Grace a koponyára bámult, és a legkuszább érzelmek rohanták meg. Hirtelenjében nem akart holnapig várni – legszívesebben kiadta volna a parancsot a csapatnak, hogy azonnal lássanak munkához. Hosszas hezitálás után utasította csak a helyszínelő rendőrt, hogy zárja le a bejáratot, és biztosítsa az egész területet, amíg el nem kezdődik a munka.


Hihetetlen volt, de – pisilnie kellett. Abby az órájára nézett. Egy óra és tíz perc telt el azóta, hogy belépett ebbe a rohadt liftbe. Miért? Miért?! Hogyan követhetett el ilyen baromságot? A rohadt melósok miatt! Mert ott hagyták a szarukat a lépcsőházban, ezért! Krisztusom! Harminc másodpercig tartott volna, amíg lemegy a lépcsőn, ráadásul a testmozgás sem ártott volna. Miért? Miért? Miért?? Most meg ez a kínzó feszülés a hólyagjában. Mielőtt elindult otthonról, volt vécén, most mégis úgy érezte, mintha öt liter kávét és egy hordó vizet vedelt volna. Na, nem, erről szó se lehet! Nem pisilem össze magam! Azt az örömet nem adom meg a tűzoltóbrigádnak, akik kijönnek ide, hogy egy vizelettócsa közepén találjanak rám. Nem, ebből a megaláztatásból, köszönöm, nem kérek! Alhastájon mindent összeszorított, amit csak bírt; a térdeit egymásnak nyomta, remegett, és várta a pillanatot, hogy elmúljék az inger. Felnézett a mennyezetre, a rácsos, átlátszatlan világítótestre. Fülelt. Feszülten figyelt a lépésekre, amiket hallani vélt. Vagy csak a képzelete játszott vele? A filmekben ilyenkor ki szokták feszíteni a liftajtót, vagy kimásznak a

tetőnyíláson. Csakhogy a filmekben nem inog a lift úgy, mint ez. A vizelési ingere elmúlt – visszajön majd, nyilván, de most legalább oké. Megpróbált lábra állni, de a lift megint vad hintázásba kezdett, nekicsapódott az akna falának, majd újabb ütődés következett, mély, visszhangzó buuuuuummmm kíséretében. Visszafojtott lélegzettel várta, hogy lecsillapodjon a kaszni. Fohászkodott, hogy a kábel kitartson. Aztán letérdelt, felkapta a mobilját a padlóról, és megint benyomta a segélyhívó gombjait. Ugyanaz a hiábavaló sípolás, ugyanaz az automata üzenet. Két kézzel az ajtókra tapadt: ujjait megpróbálta becsúsztatni a résen, hogy szétfeszítse, de semmi nem mozdult. Kinyitotta a retiküljét, beletúrt, hátha talál valamit, amit benyomhat a kicsiny résen. Csak egy körömreszelőt talált. Becsúsztatta, de pár centi után a reszelő valami keménybe ütközött, és nem ment tovább. Próbálta jobbra mozdítani, aztán meg egészen balra. A reszelő meggörbült. Elkezdte a gombokat nyomogatni a kapcsolótáblán oda-vissza, majd elkeseredettségében a lift falát csapkodta a tenyerével. Hát, ez aztán óriási…! Mióta megy ez? Megint egy baljós reccsenés odafentről. Elképzelte, ahogy a felcsavart kábel elkezd legöngyölődni, aztán vékonyodik, egyre csak vékonyodik. A tetőhöz rögzített csapszegek szétnyílnak, centiről centire. Eszébe jutott egy pár évvel korábbi beszélgetés egy partin, ahol arról viccelődtek, mit kell tenni, ha egy liftkábel elpattan, és a kabin elkezd zuhanni lefelé. Néhányan azt mondták, hogy ugorj fel, mielőtt a lift földet ér. De honnan a francból tudnád, hogy mikor ér földet? És ha a lift száz kilométeres sebességgel zuhan lefelé, akkor ugyanazzal a sebességgel fogsz te is becsapódni. Mások azt tanácsolták, hogy feküdj hasra, az ügyeletes jópofák meg azzal viccelődtek, hogy legtöbb esélyed akkor van a túlélésre, ha nem vagy a liftben. Hát, most ezzel a szellemességgel felszerelkezve kell boldogulnia… Ó, Jézusom, micsoda fintora ez a sorsnak! Visszagondol, hogy mi mindenen ment keresztül, hogy itt lehessen Brightonban! A kockázatok, amiket vállalt, az elővigyázatosság, hogy semmi nyomot ne hagyjon…! És most ez történik vele! Hirtelen felötlött benne, milyen újságcikkek lesznek ebből. Azonosítatlan nő halála egy fatális liftbalesetben… Na, nem! Szó se lehet róla!

Felbámult az üvegtáblára, nyújtózkodott, megdöfködte az ujjával. Nem mozdult. Keményebben nyomta. Semmi. Mozdulnia kell! Kinyújtózott, amennyire csak tudott, most már az összes ujjhegyével nyomta az üveget, teljes erőből. Az eredmény megint csak annyi, hogy a lift vadul kilengett. Nekiütődött az akna falának, és újra hallatszott a tompa buuuuummmmm. És akkor valami kapirgálást hallott fölülről. Egy jól kivehető, hosszú, kaparó hangot, mintha valaki odafönt ki akarná szabadítani őt. Figyelt. Próbálta kiiktatni saját lélegzetvételének sziszegő mellékzörejét és szívverésének tompa dobütéseit. Legalább két teljes percen át fülelt, a dobhártyája már úgy pattogott, mint a repülőgépen néha, csak éppen az a magassági nyomás miatt volt, ezt viszont a félelem okozta. Nem hallott mást, csak a kábel egyenletes nyikorgását, és időnként a meghasadó fém kétségbeejtő neszét.


Felmarkolva a vezeték nélküli telefont, Lorraine kilendült a nyugágyból, miközben iszonyú sötét érzések kavarogtak benne. Átrohant a teraszon, kis híján keresztülzuhant Alfie-n, a macskán, átszökellt a teraszajtón, talpai belesüppedtek a fehér szőnyegpadlóba. Melle hullámzott, arany bokalánca ide-oda csapódott. – De hát éppen oda ment! – súgta nővérének a kagylóba remegő hangon. – Ronnie éppen ott van most! Megragadta a tévé távkapcsolóját, és megnyomta a gombot. A BBC One jött föl a képernyőn. Egy ugráló kézikamerán át azonnal felismerte a World Trade Center magas, ezüstös ikertornyát. Az egyik torony legfelső része okádta magából a koromfekete füstöt, csaknem elfedve az egészet, a fekete-fehér árbocforma antenna mereven magasodott a torony tetején a felhőtlen, kobaltkék ég felé. Ó, Krisztusom! Ó, Krisztusom! Ronnie ott van. Melyik tornyot találták el? Melyik emeletet?

Lorraine alig hallotta az amerikai hírközlő zaklatott hangját – Ez nem egy kis gép, ez egy nagy repülőgép volt ó, te jó ég! Szent isten…! – Visszahívlak, Mo! – mondta. – Mindjárt vissza foglak hívni. Vadul benyomkodta Ronnie mobilszámát. Pár másodperc múltán jelzett a foglalthang. Újra próbálta. Majd még egyszer. És még egyszer. Ó, istenem, add, hogy Ronnie jól legyen! Kérlek, drága szívem, kérlek, ugye, jól vagy? Hallotta a szirénák vijjogását a tévében. Látta, ahogy az emberek felfelé bámulnak. Mindenütt emberek tucatjai, férfiak és nők, elegáns ruhákban és munkaruhákban, mind némán állt, megkövülten, mint egy bizarr tablóképen. Némelyik a kezét az arcába temette, mások kamerát tartottak felfelé. És akkor megint az ikertorony képe… Az egyik okádta a fekete füstöt, beszennyezve az ég gyönyörűséges tiszta kékjét. Remegés futott végig rajta. Még mindig mozdulatlanul állt. A szirénák egyre hangosabban vijjogtak. Szinte senki sem mozdult. Csak néhányan rohantak az épület felé. Egy tűzoltókocsit látott hosszú létrával, hallotta az őrjöngő szirénázást. Újra hívni próbálta Ronnie számát. Foglaltjel… Megint. Mindig az az átkozott foglaltjel. Visszahívta a nővérét. – Nem érem utol – mondta sírva. – Jól van, Lori, meglátod. Ronnie nagy túlélő, nem lesz semmi baja, hidd el! – Hogy… hogyan történhetett ez? – kérdezte Lorraine. – Hogy tehetett ilyet egy gép? Úgy értem… – Biztos vagyok benne, hogy Ronnie jól van. Borzalmas ez az egész, hihetetlen. Olyan, mint azok a… tudod, azok a katasztrófák…, a filmekben. – Most leteszem. Lehet, hogy hívni próbál. Megint megpróbálom én is hívni. – Szólj vissza, ha sikerült! – Igen. – Megígéred? – Igen. – Minden rendben lesz vele, szívem. Én mondom neked! Lorraine megnyomta a gombot, és megdermedt a látványtól, amit a képernyőn látott. Elkezdte megint bepötyögni Ronnie számát, de csak a feléig jutott.


Én vagyok a nagy ő neked, Grace? – kérdezte a nő. – Mondd, Grace, én vagyok? Én? – Te vagy. Széles mosoly. – Nem hazudsz nekem, Grace, ugye, nem? Piás ebéden voltak túl a La Coupole étteremben a St. Germainen, majd korzóztak egyet a Szajna-parton a ragyogó júniusi délutánban, aztán visszatértek a szállodájukba. Úgy tűnt, az idő mindig gyönyörűséges, ha együtt vannak. Most is így volt. Sandy Grace széke mellett állt a csinos kis hálószobában, alakja kitakarta a redőny résein át beszüremlő napsugarakat. Szőke fürtjei, szeplős arcát keretezve, két oldalról csüngtek alá, s csiklandozták Grace orrát, száját. Aztán hirtelen suhintott egyet hajfonataival, mintha végigsöpörné Grace arcát. – Hé! El kell olvasnom ezt a központi jelentést… most… – Olyan unalmas vagy, Grace! Mindig ez az olvasás! Párizsban vagyunk! Romantikus hétvégén! Hát nem tetszem már neked? – incselkedett Sandy, és csókot nyomott Grace homlokára. – Olvasás, olvasás, olvasás…! Meló, meló, meló! – A nő újra megcsókolta a homlokát. – Unom, unom, jaj, de unom! Visszatáncolt, kicsúszott Grace kinyújtott karjai közül, cicázott a férfival. Szűkre szabott fürdőruha volt rajta, mellei ingerlően duzzadtak felül. Grace vetett egy pillantást a hosszú, napbarnított lábakra, oda, ahol az alsó szegély felcsúszott a combon, és hirtelen rettenetesen megkívánta Sandyt. A nő odaállt föléje, még közelebb húzódott, és kézbe vette a hímtagját. – Ez mind az enyém, Grace? Imádom! Ezt nevezem én igazi keménységnek! A beözönlő napsugarak ellenfényében hirtelen alig látszott az arca. Aztán az összes arcvonása teljesen eltűnt, és Grace csak egy üres, fekete oválist látott, melyet arany hajzuhatag keretezett, mint amikor napfogyatkozáskor a hold kitakarja a fényt. Grace-be hirtelen páni félelem

nyilallt, mert egy töredékmásodpercig úgy érezte, hogy nem tudja felidézni a nő arcát. Aztán újra tisztán látta őt. Grace-nek fülig ért a szája. – Mindennél jobban szeretlek a vil… És akkor a nap hirtelen egy felhő mögé bújt. Hideg lett. Sandy arca kifakult hirtelen, mintha beteg lenne, vagy haldokolna. Grace a nyaka köré fonta a karját, szorosan magához ölelte. – Sandy! – szólt rá kétségbeesetten. – Sandy, édesem! Furcsa szaga volt. Bőre hirtelen megkeményedett, ez már nem Sandy puha, bársonyos bőre volt. Avas szagot árasztott. Rothadás-szagot, földszagot, romlott narancs szagát… És akkor a fények teljesen kihunytak, mintha valaki kihúzta volna a dugót a konnektorból. Roy hallotta, ahogy a hangja visszhangzik a hideg, üres térben. – Sandy! – kiáltotta volna, de a hang elakadt a torkán. Aztán visszajött a fény. Egy boncterem éles fényei. Újra Sandy szemébe nézett. És felordított. Egy koponya szemüregébe meredt. Egy csontvázat tartott a karjai közt. Egy koponya vigyorgott rá tökéletes fogazattal. – SANDY! – üvöltötte. – SANDY! Lágy, sárga fény ömlött a szemébe. Ágyrugó nyikordult. Hangot hallott. – Roy? Cleo hangja. – Roy? Ébren vagy? A férfi a mennyezetre bámult, összezavarodva pislogott. Érezte, hogy verítékben úszik. – Roy? Remegett. – Én… én… – Hangosan kiáltoztál. – Ne haragudj. Sajnálom. Cleo felült, hosszú, szőke haja kuszán hullott az arcába, sápadt volt a kialvatlanságtól és az ijedtségtől. Fél karra támaszkodva, kissé megbántva nézett Grace-re. Grace tudta, mi következik most, még mielőtt megszólalt volna. – Sandy – mondta Cleo, s hangja tele volt szemrehányással. – Már megint… Grace megkövülten nézett fel rá. Ugyanaz a hajszín, mint Sandyé, a

szem is ugyanolyan színű – talán egy kis szürkébb árnyalat vegyül a kékbe. Árnyalatnyival keményebb… Olvasta, hogy akik a párjukat gyászolják, vagy elváltak, gyakran olyasvalakibe szeretnek bele, aki nagyon hasonlít a volt feleségükre. Ez eddig igazából nem tűnt fel neki. De hiszen nem is hasonlítanak, egyáltalán nem. Sandy csinos volt, de lágyabb, nem az a fajta klasszikus szépség, amelyet Cleo testesít meg. Grace a hófehér mennyezetet bámulta és Cleo hálószobájának fehér falait. A fekete lakkozású öltözőasztalra esett a pillantása, mely tele volt repedésekkel. Cleo nem szívesen ment fel őhozzá, mert Grace lakásában túlságosan is érezte Sandy jelenlétét, ezért többnyire Cleónál voltak együtt. – Ne haragudj! – mondta Grace. – Csak egy rossz álom. Egy lázálom. Cleo szelíden megsimogatta az arcát. – Legjobb, ha most megpróbálsz újra elaludni. Grace bólintott, és nemsokára visszazuhant a nyugtalan, nyomasztó alvásba, rettegve, hogy nehogy megint rájöjjön a rémálom.


Erősödtek a görcsök – egyre fájdalmasabbakká váltak, és egyre gyakoribb időközönként jelentkeztek. Most már minden percben. Talán a gyerekszülés lehet valami ehhez hasonló. Az órája hajnali 3 óra 8 percet mutatott. Abby közel kilenc órája hevert a liftben. És lehetséges, hogy hétfőig itt kell rostokolnia, ha nem tud valahogyan kitörni, és lejutni a földszintre. Ó, hogy az a magasságos…! Milyen volt a hétvégéd? Nekem baromi jó. A liftben töltöttem. Frankó volt. Tükör is volt benne, meg nyomógombok, meg egy koszos üvegtető, égőkkel, és a falon volt egy véset, ami úgy nézett ki, mintha valaki egy horogkeresztet akart volna odavésni, de közben meggondolta magát – és egy nyomtatott szöveg is ki volt rakva, amit egy félanalfabéta idióta írt ki – aki nemcsak a nyelvtant nem tudja, de ennek a kurva kaszninak a karbantartásáról sem képes gondoskodni. Ha lerobbant Hívjad 013 228 7828

Vagy tárcsázzál 999 Abby remegett a dühtől, torka sajgott a hiábavaló kiabálástól, hangja csaknem teljesen elment Némi pihenés után nagy nehezen újra lábra állt. Túl volt már azon, hogy ügyeljen a kaszni kilengéseire – ki kell jutnia innen ahelyett, hogy megvárja, amíg a kábel elpattan, vagy a szorítóbilincsek szétnyílnak, vagy bármi más miatt halálra zúzza magát. – Próbálom, te barom állat… – hörögte, miközben a kiírásra bámult, érezve, hogy a falak megint köré záródnak, és újabb pánikroham közeleg. A lift telefonja továbbra is süket volt. Mobilját közel tartotta az arcához, mélyeket lélegzett, próbálta csillapítani magát, reménykedve leste a kijelzőt, hátha megjelenik rajta valami jel, és átkozta a szolgáltatót; elátkozott mindent. A bőr úgy feszült a koponyáján, hogy elhomályosította a látását, s közben az a rohadt pisilési inger újra feltámadt. Mintha egy vonat robogna át a zsigerein. Térdeit összeszorítva beszívta a levegőt. Egymásnak feszített combjai remegtek. Kínzó fájdalmat érzett a hasában, mintha forró késpengét döftek volna belé, és most meg is forgatnák. Nyüszített, levegő után kapkodott, egész testében reszketett, magzati pózba gömbölyödve a falnak dőlt. Nem tudja sokáig visszatartani, ebben biztos volt. Rendületlenül kitartott – légy úrrá a testeden! –, elszántan küzdött a saját testével, s elhatározta, hogy nem adja meg magát semminek, amit az agya nem akar. Anyjára gondolt, aki még nem volt hatvan, mikor inkontinens lett a szklerózis multiplexe miatt. De én nem vagyok istenverte magam alá vizelős! Csak kikerüljék innen, kikerüljek innen, kikerüljek innen… Sziszegve ismételgette, mint egy mantrát, mígnem az inger a tetőfokára hágott, majd lassan, átkozott lassan elkezdett alábbhagyni. Végül szerencsére elmúlt, és Abby kimerülten visszacsúszott a padlóra, és azon törte a fejét, vajon meddig lehet visszatartani a pisilést hólyagrepedés nélkül. Vannak, akik túlélték a sivatagot úgy, hogy a saját vizeletüket itták. Lehet, hogy neki is valami ilyesmire kéne felkészülnie: belevizelni az egyik csizmájába, gondolta csaknem elmeháborodottan. Tartályként használhatnád! Afféle vésztartaléknak. Meddig lehet kihúzni víz nélkül? Eszébe jutott, valahol azt olvasta, hogy étel nélkül az ember akár hetekig is kihúzhatja, víz nélkül azonban legfeljebb napokig.

Megvetve lábát az imbolygó padlón, lehúzta a jobb csizmáját, majd hirtelen felugrott, olyan magasra, ahogy csak tudott, és odacsapott a csizmasarokkal a tetőburkolatra. Nem kellett volna: a lift újra őrült hintázásba kezdett, döngve csapódott az aknának. Abby a falnak esett. Visszafojtotta a lélegzetét. Most – igen, ebben a pillanatban biztosan el fog szakadni valami. Az utolsó kirojtosodott huzal, mely közte és a feledésbe merülés között húzódik… Voltak pillanatok, amikor tulajdonképpen ő maga is ezt akarta: bárcsak szakadna már! A sokemeletes zuhanás végül is mindent megoldana. Igen, kétségkívül, ez is egyfajta megoldás lenne, még ha nem is túl elegáns. A sors iróniája, nem igaz? Mintegy válaszként a töprengésére, a fény hirtelen kialudt.

13. fejezet 2001. szeptember 11

Egy ház leégett egy éjjel abban az utcában, ahol Ronnie Wilson felnőtt, Coldeanban, Brightonban. Ronnie emlékezett a szagra, a zajra, a pokoli zűrzavarra, a tűzoltókra, és arra, hogy házi köntösben és papucsban állt odakint, és bámult. Lenyűgözte, ugyanakkor rémületbe ejtette, amit látott. De amire leginkább emlékezett, az a szag! A pusztulás kétségbeejtő, borzalmas bűze. Ugyanaz a szag terjengett most a levegőben. Nem a parázsló fa édes aromája, nem a szén meghitt, salakos szaga volt ez, hanem az égő festéké, a megperzselt papíré, a megpörkölt gumié. A megolvadt PVC-ből és műanyagból áradó fanyar gázok csípős, átható bűze. A fojtó füst csípte a szemét, be kellett fognia az orrát, és legszívesebben elmenekült volna, vissza a szendvicsbárba, oda, ahonnan az imént lépett ki. Ehelyett dermedten állt. Úgy, ahogy mindenki más. A csend szürreális pillanata a manhattani reggelben, mintha valaki megnyomta volna a STOP gombot az utca összes járókelőjén. Csak az autók mozogtak, mígnem piros lámpát kaptak, aztán azok is megálltak. Az emberek meredten bámultak. Eltelt pár másodperc, mire Ronnie rájött, hogy mit bámulnak. Először szemmagasságban nézett végig az

utcán, egy tűzcsap mellett haladt el, majd kecskelábú asztalok következtek egy üzlet előtt, ahol magazinok és útikönyvek álltak halmokban, majd egy napellenzővel fedett portál ezzel a kiírással: VAJ ÉS TOJÁS. A világító piros lámpán túlra tekintett, és tőle kissé jobbra meglátta Warren Street-i útkereszteződést a feltartóztatott kocsioszlopokkal. Az autók hátsó lámpái izzó fénysorokat alkottak. És csak akkor jött rá, hogy mindenki fölfelé bámul. A tekintetek irányát követve az első, amit meglátott, hogy a fölébe tornyosuló felhőkarcolók alig pár sarokkal arrébb vastag fekete füstgomolyagba burkolóznak, mintha egy petrolkémiai finomító kéményei okádnák a füstöt. Az épület lángokban állt, ezt rögtön látta. A megdöbbenésen és rémületen túl hirtelen úgy érezte, hogy a szívverése is leáll, amikor felismerte magát az épületet. De hisz ez a World Trade Center! Na, ne, ez nem lehet igaz! Dermedten és zavarodottan állt ott, mint mindenki más, földbe gyökerezett lábbal. Nem akart hinni a szemének, és szinte nem is tudta felfogni, mit lát. A közlekedési lámpa zöldre váltott, és a kocsik mind, az egyterűek, a trélerek elindultak előre, Ronnie pedig azon csodálkozott, hogy a sofőrök hogy nem veszik észre, mi van előttük. Talán mert a szélvédőik fölé nem látnak? A füstcsóva most elvékonyodott pár pillanatra, s látni engedte a tornyot, amint büszkén magasodik az ég felé fekete-fehér adóvevő antennaárbocával. Ez az Északi Torony, ismerte fel Ronnie, mert már járt ott korábban. Némi megkönnyebbülést érzett. Donald Hatcook irodája a Déli Toronyban van. Ez jó. Oké. A találkozó meg lesz tartva. Felsüvített egy sziréna. Aztán a vup-vup-vup egyre erősödött, most már fülsiketítővé vált, visszhangzott mindenfelé a csöndben. Feltűnt a New York-i Rendőrség egyik járőrkocsija; hárman ültek benne, a hátul ülő fickó előredőlt, és a nyakát nyújtogatta fölfelé. A kocsi átvágott a szemközti sávba, s ott száguldott tovább, tetővillantói vörös fényszikrákat szórtak három, egymás mögött álló sárga taxi ajtajára. Aztán a járőrkocsi keményen fékezett, csikorogtak a kerekei, orra megsüllyedt, átkígyózott a kereszteződésen egy sütödés teherautó, egy leállított Porsche és egy újabb sárga taxi között. – Ó, istenem! Ó, Jézusom! Ó, édes jóistenem! – jajveszékelt egy nő

valahol Ronnie háta mögött. – Ó, te jóisten, ez eltalálta a tornyot! Úristen! A sziréna elhalkult a távolban, hosszú csöndet hagyva maga után. A Chambers Street elnémult. Hirtelen kiürült. Ronnie figyelte, ahogy egy férfi átmegy az úton. Baseballsapkát viselt, könnyű anorákot, munkáscsizmát, a kezében nejlonszatyor volt, talán az ebédjét vitte benne. Hallani lehetett a lépteit. A férfi aggódva figyelte az utat, mintha attól tartana, hogy újabb száguldó rendőrautó jön, s akkor odébb kéne ugrania. Ám nem jött másik járőrkocsi. Néma csend. Mintha mára elég is lenne, ami eddig történt, és napirendre lehetne térni a dolog fölött, s elfelejteni, mint egy kisebb balesetet. – Látta, mi történt? – kérdezte a nő Ronnie háta mögül. Ronnie megfordult. – Mi történt? Hosszú, barna haja volt a nőnek, a szemei kiguvadtak. Két bevásárlószatyor volt letéve mellette, mindkét oldalán, kartondobozok és konzervek látszottak ki a csomagokból. A hangja remegett. – Egy gép! Ó, Jézusom, egy rohadt repülő! Belerepült abba a kurva toronyba. Nem akartam hinni a szememnek. Egy repülőgép, érti? Eltalálta a rohadt tornyot. – Egy repülőgép? – Eltalálta a tornyot. Eltalálta a rohadt tornyot. A nő nyilvánvalóan besokkolt. Újabb sziréna süvített föl. Ennek más volt hangja, mint a rendőrségi autóé; mélyebb szirénahang. Tűzoltókocsi. Hát, ez óriási! – gondolta Ronnie. Na, hát ez tényleg kurva pech! Pont ma reggel, amikor Donalddal kellene találkoznom, egy agyament állat belekúrja a gépét ebbe a kibaszott World Trade Centerbe! Az órájára nézett. Basszus! Majdnem 8.55! Több mint negyedórája jött el a szendvicsbárból – hogy elég ideje legyen. Tényleg már tíz perce, hogy itt áll? Donald Hatcook harapós titkárnője külön figyelmeztette rá, hogy pontosnak kell lennie, mert Donaldnak csak egy órája van, aztán megy a reptérre, mert utazik valahová – Wichitába vagy hova. Vagy talán Washingtont mondott? Egy óra. Egyetlen óra arra, hogy meggyőzze Donaldot, és kihúzza magát a szarból! Újabb sziréna. A francba… Kurva nagy káosz lesz itt, annyi biztos. A nyavalyás tűzoltók meg a zsaruk le fogják zárni az egész környéket. Még előtte be kell jutnia! Oda kell érnie a megbeszélésre! Muszáj!

Az nem lehet, hogy egy kibaszott idióta a mocskos repülőjével szétkúrja az egész tervét! Maga után vonszolva az utazóbőröndjét, Ronnie rohanni kezdett.


Kellemetlen bűz terjengett a vízelvezető csatornában, ami előző nap még nem volt érezhető. Rothadó állati tetem, valószínűleg valami rágcsálóé. Roynak rögtön föltűnt, amikor pár perccel reggel kilenc előtt leérkezett, és most, egy órával később, fintorognia kellett, ahogy újra belépett a csatornába kéttálcányi forró italt tartva a kezében, melyet a közeli Costa kávézóból hozatott az ellátmányi osztály egyik fiatal, szolgálatkész rendőrével. Az eső szakadatlanul ömlött, a talajt odafent egyre inkább ingovánnyá változtatva. Grace azonban figyelte, hogy lent a csatornában továbbra se emelkedett meg a vízszint. Kíváncsi volt, mennyi vizet képes még elnyelni a rendszer. Emlékezett rá, hogy pár évvel ezelőtt, amikor egy fiatalember holttestére bukkantak a brightoni szennyvízcsatorna-rendszerben, a szakemberek elmagyarázták, hogy az összes vízlevezető cső egy központi fővezetékre csatlakozik rá, mely Portobellónál, Peacehaven közelében folyatja ki a vizet a tengerbe. Ha ez a mellékág azóta egyszer is megtelt vízzel, akkor nagy a valószínűsége, hogy az áldozat ruháit réges-rég elsodorta az áradat. Grace elengedte a füle mellett az élcelődő megjegyzéseket új lótifuti szerepkörével kapcsolatban, és a zaklatott éjszakától meg a csontvázzal kapcsolatos gondolataitól megviselt idegekkel osztogatni kezdte a teákat és kávékat a kollégáknak, mintegy bocsánatkérésül és kiengesztelésül a tönkretett hétvégéjükért. A csatornában nagy volt a nyüzsgés. Ned Morgan, a POLSA, vagyis a rendőrségi kutatási tanácsadó testület emberei, számos, keresésre specializálódott tiszt és a helyszínelők – mind fehér kezeslábasban – ellepték az alagút szegleteit. Centiről centire vizsgálták a talajt cipők, ruhák, ékszerdarabok, bármilyen kicsiny foszlány vagy törmelék után kutatva, mely az áldozatról eshetett le. Ebben a nyirkos környezetben a

legnagyobb esélye a bőrnek vagy bármely szintetikus anyagnak lehetett a túlélésre. A sötét csatornában, a keresőlámpák árny- és fényjátékában az olykor négykézláb tapogatózó, védőruhás emberek kísérteties látványt nyújtottak. Joan Major, az igazságügyi archeológus, aki szintén tetőtől talpig fehér kezeslábast viselt, némán, nagy összpontosítással dolgozott. Ha az ügy eljut a tárgyalási szakba, neki egészen precíz, háromdimenziós csontvázmodellt kell produkálnia a bíróság előtt, az eredeti helyzetet rekonstruálva. Éppen befejezte a munkának azt a részét, hogy ide-oda szökellve a kézben tartott GPS-készülékkel, hajszálpontosan meghatározza a csontvázmaradvány koordinátáit. Most azzal bajlódott, hogy felvázolja a csontváz pozícióját a csatornában, közben sűrűn villant a helyszínelő fotós vakuja. – Köszönöm, Roy – mondta Joan szinte szórakozottan. Elvette a feléje kínált nagy csésze tejeskávét, és leült egy faládára, mely tele volt a műszereivel – az egészet egy háromlábú kis állványra helyezte, hogy szárazon tartsa. Grace úgy döntött, hogy szűkített stábbal dolgozik a hétvégén, és hétfő reggel majd felpörgeti a keresést. Glenn Branson kimondhatatlan megkönnyebbülésére felmentést kapott a hétvégére. „Lassított tempóban” dolgoztak; nem kellett kapkodni – más lett volna a helyzet, ha a haláleset a közelmúltban – napokkal, hetekkel, hónapokkal ezelőtt, vagy akár néhány éven belül – történt volna. Grace talán még lefoglalhatja a helyet vacsorára Londonban ma estére, és megmenthető valami a Cleóval tervezett romantikus hétvégéből, feltéve ha… Igen, volt itt még néhány nagy „ha”. Vagyis ha Joan elkészül a feltérképezéssel és a rekonstruálási eljárással, és ha a törvényszéki patológus hamar megejti a szakértői vizsgálatot. Sok múlik tehát Frazer Theobaldon – apropó, hol a pokolban van már ez a patológus? Egy órája itt kellene már lennie. Mintha csak végszóra érkeznék, megjelent a csatornalejáratban Frazer Theobald, a többiekhez hasonlóan fehér kezeslábasba öltözve, óvatosan mozgott, mint egy egér, amikor sajtot szimatol, ez a tömzsi kis ember a százötvenes testmagasságával, kócos, rendetlen, gyérülő dróthajával, krumpliorra alatt sűrű Adolf Hitler-bajusszal. Glenn Branson, a filmőrült egyszer megjegyezte, hogy csak egy vastag szivar hiányzik a szájából, hogy szakasztott mása legyen Groucho Marxnak.

A patológus valami bocsánatkérés-félét motyogott, hogy a felesége kocsija bedöglött, és neki kellett elvinnie a kislányát klarinétórára, majd fogta magát és a csontváz felé osont, nagy ívben megkerülte, s gyanakodva méregetni kezdte, mintha azt latolgatná: barátok leszünk vagy ellenségek? – Igen – mondta csak úgy magának. – Ó, rendben. – Aztán Roy felé fordult, és rámutatott a csontvázra. – Ez a hulla? Grace mindig is kissé különös lénynek látta Theobaldot, és ez ebben a pillanatban sem volt másként. – Igen – felelte némiképp meghökkenve. – Szép barna vagy, Roy – jegyezte meg a patológus, majd közelebb lépett a csontvázhoz, olyan közel, hogy a következő kérdését már mintha hozzá intézte volna. – Voltál valahol? – New Orleansban – válaszolta Grace, s levette a fedőt a kávéjáról, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha még mindig ott lehetne. – A gyilkosságiak nemzetközi szimpóziumán voltam. – Hogy megy az újjáépítés odaát? – kérdezte Theobald. – Lassan. – Még mindig sok a kár a hurrikán után? – Elég sok. – Sokan játszanak ott klarinéton? – Klarinéton? Ja, igen. Voltunk pár koncerten. Láttuk Ellis Marsalist. Theobald arca váratlanul felderült – ritka pillanat! – Ó, a papát…! – mondta elismerően. – Az igen! Szerencsés vagy, hogy hallhattad! – mondta, majd újra a csontváz felé fordult. – Szóval, mi az ábra ezzel? Grace röviden tájékoztatta a patológust. Theobald és Joan Major ezután vitába bonyolódtak arról, hogy a csontvázat így egyben szállítsák-e el, ami hosszú és bonyolult technikai eljárást követel, vagy szedjék szét. Végül úgy döntöttek, hogy éppen azért, mert sértetlen állapotban találták, jobb, ha az előbbi megoldást választják. Egy pillanatig Grace azt figyelte, hogy a csatorna törött részén, nem messze tőlük, hogyan gyűlik az esővíz. New Orleans, ábrándozott Grace, és megfújkálta a kávéját, mielőtt óvatosan belekortyolt volna, nehogy megégesse a nyelvét. Cleo elment vele, és a konferencia után ott maradtak egy hét szabadságra, hogy élvezzék a várost és egymást. Úgy tűnt, minden sokkal könnyebb kettejük között – távol Brightontól. És persze Sandytől! Hűsöltek a tengerben, élvezték a napfényt, megnézték a hurrikán által tönkretett részeket, melyeket még nem állítottak helyre. Gumbót ettek,

jambalaját, ráklepényt és kagylót Rockefeller módra. Margaritát ittak, mojitót meg kaliforniai és oregoni borokat. Éjszakánként jazzt hallgattak a Snug Harborban meg más klubokban. És Grace még jobban beleszerelmesedett Cleóba. Büszke volt Cleóra, milyen remekül állta a sarat a konferencián. Csodaszép nőként, aki nem éppen vonzó szakmát választott, igencsak ki volt téve a csipkelődésnek, kíváncsiskodásnak, sőt kifejezetten visszataszító flörtölős dumáknak a világ ötszáz legkeményebb, zömmel hímnemű nyomozójának túlságosan is oldott társaságában. Minden egyes esetben kellően csípős választ adott az otromba megjegyzésekre, miközben kiguvadt szemek bámulták szokásosan excentrikus és szexi ruhákba bújtatott hosszú lábait és pompás alakját. – Az életkorát kérdezted tegnap, Roy – szólalt meg az igazságügyi archeológusnő, megszakítva Roy tűnődését. – Igen? – válaszolt Roy, és teljes éberséggel meredt a koponyára. Joan az állkapocsra mutatva így szólt – A bölcsességfog jelenléte arra utal, hogy az áldozat elmúlt tizennyolc éves. Vannak nyomok, amelyek bizonyos fogászati beavatkozásokról tanúskodnak – fehér tömések, melyek az elmúlt két évtizedben egyre gyakoribbá váltak, és meglehetősen drágák. Elképzelhető, hogy privát fogorvoshoz járt, ami szűkítheti a kört. És van egy korona az egyik felső metszőfogon – mutatott a bal felső metszőfogra. Grace idegei táncba kezdtek. Sandy az első randevújukon, amikor elmentek vacsorázni, beleharapott egy tatár bifsztekben maradt csontdarabba, és később koronát kellett tenni a sérült fogára. – És mi van még? – kérdezte Grace. – Azt kell mondanom, hogy az általános kondíciója és a fogak elszíneződése alapján a kora megfelel a tegnapi becslésemnek – huszonöt és negyven közötti volt – mondta Joan, és ránézett Frazer Theobaldra, aki szenvtelenül bólintott, mintha azt akarná sugallni, hogy a szakmai megállapítást ugyan nem cáfolja, de teljes mértékben nem szükségszerűen azonosul vele. Joan ezután a karra mutatott. – A hosszú karcsont három részre tagolódik – a két epifízisre és a szárra. Azt a folyamatot, ahogyan ezek egymáshoz csatlakoznak, epifizikális fúziónak nevezzük, s ez a fejlődés a harmincas életévek közepére általában befejeződik. Esetünkben még nem fejeződött be – mutatott a kulcscsontra. – És ugyanez a helyzet a kulcscsonttal – folytatta. – Látni lehet a fúziós

vonalat a mediális kulcscsonton. Ez harminc körül szokott fuzionálni. Ennél pontosabb értékelést csak akkor tudok mondani, ha bevisszük a boncterembe. – Szóval harminc körül lehetett, ebben nagyjából biztos vagy? – kérdezte Grace. – Igen. Az a gyanúm, hogy legfeljebb harminc. De lehet, hogy fiatalabb. Roy elnémult. Sandy két évvel volt fiatalabb nála. Roy harmincadik születésnapján tűnt el, vagyis akkor huszonnyolc volt. És ugyanilyen volt a haja… És a korona a fogán… – Jól vagy, Roy? – kérdezte Joan Major váratlanul. Először csak távolról hallotta a kérdést, ahogy Roy a gondolataiba mélyedt – Roy? Jól vagy? Grace magához tért. – Igen, igen, persze, köszönöm. – Csak azért kérdem, mert úgy nézel ki, mint aki kísértetet lát.


Ronnie a West Broadwayn rohant lefelé, átsietett a Murray Streeten, a Park Place-en, majd a Barclay Streeten. A World Trade Center most tőle jobbra és előtte helyezkedett el, a Vesey Street távoli végénél. A két ezüst torony meredeken nyújtózott az ég felé. Az égett szag egyre áthatóbbá vált; összepöndörödött, égő papírlapok repkedtek a levegőben, törmelékek zuhantak le, és csapódtak a betonhoz. A sűrű, fekete füstön át bíbor fények izzottak fel, mintha a torony a vérét hullatná. Majd éles, narancssárga villanások. Lángok. Jézusom, futott át rajta, és páni félelem rántotta össze a gyomrát. Ilyen nincs…! Az emberek egymást tiporva tolongtak ki az épületből, bódultan bámultak fölfelé; férfiak elegáns ingben, drága nyakkendőben, zakó nélkül, némelyikük mobillal a fülén. Egy másodpercre meglátott egy csinos, fiatal barna nőt menedzserkosztümben, amint fél lábán cipő nélkül sántikált. A nő hirtelen a fejéhez kapott, mint aki erős fájdalmat érez. Mintha egy lezuhanó tárgy eltalálta volna, és abban a pillanatban vércsík szaladt végig az arcán.

Ronnie tétovázott. Innen talán nem kéne továbbmenni, de a találkozó nagyon fontos, szüksége van rá, iszonyúan fontos, hogy sikerüljön! Meg kell próbálni, nincs más esély, sarkallta önmagát. Rohanj, mint állat! Köhögés tört rá, a füst kaparta a torkát, s lelépett a járdáról. A járdaszegély magasabb volt, mint gondolta, a kerekes utazótáska nagyot zökkent, a fogantyúja kifordult a kezéből, aktatáskáját elejtette. A francba! Ne már…! Ahogy lehajolt, és megragadta a táska fogantyúját, odafentről egy sugárhajtású repülőgép süvítése remegtette meg a dobhártyáját. Újra felnézett. És nem hitt a szemének. Töredékmásodperccel később, még mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, amit lát, hatalmas robbanás történt. Fémesen csikorduló hang, mennydörgő robaj, mintha két kozmikus méretű szemeteskonténer ütközött volna össze. Az iszonyú csattanás visszhangozni kezdett az agyában, kezdte belülről szétfeszíteni a koponyáját, mígnem ujjaival kénytelen volt befogni a fülét. Egész testében megremegett. Minden porcikáját áthatotta a rettenet. Súlyos, hatalmas, narancsszínű tűzgömb izzott fel a Déli Torony felső szegmenséből, gyémántos szikrákat és fekete füstöt lövellve széjjel. Egy futó másodpercig lenyűgözte a rettenetében is gyönyörű látvány, a színek – narancssárga és fekete – éles kontrasztja az égbolt mélykékjével. Mintha millió, milliárd tollpihe libegne a levegőben a lángok körül, és sodródna ráérősen a föld felé. Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. És akkor belenyilallt a valóság. Fahasábok, üvegtáblák, karosszékek, asztalok, telefonok, iratszekrények csapódtak a betonhoz és törtek ripityára az orra előtt. Egy rendőrségi kocsi húzott el közvetlenül mellette, kicsapódtak az ajtói, még mielőtt megállt volna. Alig száz méterrel tőle jobbra, a Vesey Street mentén mintha egy repülő csészealj csapódott volna lángolva a földbe, mély krátert vájt a betonba, majd felpattant, burkolata és belső részei szétváltak, és lángokat lövelltek szerteszét. Amikor végül nyugalmi helyzetbe került, a szerkezet tovább égett. Ronnie legnagyobb rémületére azt látta, hogy egy sugárhajtású repülőgép hajtóműve. És ez a Déli Torony! Donald Hatcook irodája ott van. A nyolcvanhetedik emeleten. Megpróbált számolni fölfelé.

Két gép… Donald irodája… Gyors becslése szerint Donald irodája pontosan ott van, ahol a becsapódás történt. Mi a frász történik itt? Ó, Jézus Krisztus, mi ez a pokol? Rábámult az égő hajtóműre. Érezte a hőséget. Látta, ahogy a járőrkocsiból kiugráló rendőrök előrerohannak. Ronnie sejteni kezdte, hogy nem lesz itt semmiféle találkozó. De megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Amit lát, az nem lehet igaz! A megbeszélésre akkor is sort kell keríteni valahogy. Égető szüksége van rá! Különben nem tudja már a víz fölött tartani a fejét, el fog süllyedni. Összehozod a találkozót! Meg tudod csinálni, még így is! SZÜKSÉGED VAN ERRE A KIBASZOTT MEGBESZÉLÉSRE!! Közben az a sejtés fogant meg az agyában, hogy egy gép becsapódása az ikertoronyba véletlen baleset is lehet, de két gépé már valami egészen másról szól. Két gép, az már kurvára nem oké! Teljes nekikeseredéstől hajtva megragadta a bőröndje fogantyúját, és elszántan megindult előre. Másodpercekkel később tompa puffanást hallott, mint amikor egy zsák krumpli lezuhan. Nedves ütést érzett az arcán. Majd látta, hogy valami fehér és rongyos dolog görög előtte a betonon, végül megáll, centiméterekkel a lába előtt. Egy emberi kar…! Nedvességet érzett az arcán. Odakapta a kezét, s valami folyékonyát tapintott. Ránézett véres ujjaira. Gyomra kavargott, mint a nedves cement a betonkeverőben. Elfordult, és ott helyben kidobta a reggelijét, s közben szinte tudomást se vett róla, hogy újabb puffanás hallatszott pár lépéssel mellette. Szirénák vijjogtak, szinte a pokol mélyéről. Szirénák körben. Mindenütt. Újabb puffanás, újabb fröccsenés az arcán és a kezén. Felnézett. Lángok és füst, hangyaszerű emberek és üvegtáblák, és egy férfi, ingujjban és nadrágban, amint szabadesésben bukfencezik lefelé az égből. Egy cipő is repült vele, pörögve maga körül. Ronnie rámeredt: talpa-teteje-talpa-teteje-talpa-teteje. Játék katona méretű emberek, tárgyak, az első pillanatokban egymástól megkülönböztethetetlenül záporoztak az égből. Ronnie csak állt, és bámult. A bélyegsorozat, amivel korábban kereskedett, a németalföldi festő, Bosch halál- és pokolvízióival… Azon voltak ilyenek. Igen, ez maga a pokol!

A bűzös, fojtó levegő most már megtelt lármával. Ordítások, szirénák, sírás, jajveszékelés, egy helikopter forgólapátjainak a dübörgése közvetlenül a feje fölött. Rendőrök és tűzoltók rohantak az épületek felé. Egy tűzoltókocsi „12-es Létra” felirattal éppen előtte állt meg, eltakarva előle mindent. Megkerülte a kocsit, miközben sisakos tűzoltók ugráltak ki a járműből, és rohantak a tűz felé. Újabb tompa puffanás. Ronnie egy kövér, öltönyös férfit látott zuhanni, aztán a hátán landolni, és… szétrobbanni. Ronnie felugrott újra, megszédült, majd térdre zuhant, arcát a tenyerébe temette, és remegve imbolygott pár pillanatig. Lehunyta a szemét, mintha azt várná, hogy akkor ez az egész valahogyan eltűnik. Aztán pánikba esett, mert hirtelen azt hitte, valaki elemelte az utazóbőröndjét és az aktatáskáját. De ott volt mindkettő, közvetlenül mögötte. Az ő elegáns Louis Vuitton aktatáskája. Na, nem mintha e pillanatban bárki is azzal foglalkozott volna, hogy milyen márkájú aktatáska van nála. És eredeti-e vagy hamisítvány… Pár perc múltán Ronnie összeszedte magát, és felállt. Köpött, többször is, hogy a hányás utóízétől megszabaduljon. S akkor egy szempillantás alatt az elkeseredés égető dührohammá változott benne. Miért éppen ma? Miért nem valamikor máskor? Miért éppen ezen a kibaszott napon történik mindez? Áramlottak kifelé az emberek az Északi Toronyból, némelyikük fehér porral belepve, mások véresen; lassan lépkedtek, mintha transzban lennének, újabb tűzoltóautó szirénázása hallatszott a távolból. Aztán egy másiké, majd még egyé. A Ronnie előtt álló ember videokamerát tartott a kezében. A híradó, gondolta. A tévé. A hülye kis Lorraine bepánikol, ha ezt meglátja. Mindenen bepánikol. Ha egy sztrádán ütközés van, máris hívja, hogy jól van-e, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy több száz kilométerrel arrébb tartózkodik. Ronnie előhúzta a mobiltelefonját a zsebéből, és tárcsázta az asszony számát. Éles sípolás, s a kijelzőn megjelent a felirat: Hálózat foglalt. Újra próbálta, kétszer is, majd visszatette a mobilt a zsebébe. Valamivel később gondolta csak át, mekkora mákja volt, hogy a hívása nem ment át.


Neked állítólag világítanod kéne! A szurokfekete sötétségben Abby olyan közel emelte arcához a karóráját, hogy orrán érezte az acél és az üveg hidegét, de még így se látta azt a nyavalyás számlapot. Egy valag pénzt kifizettem azon a címen, hogy világítasz, te rohadék! A kemény padlón összegömbölyödve az volt az érzése, mintha aludt volna, de fogalma se volt, milyen hosszan. Nappal van, vagy éjszaka? Izmai mintha összetapadtak volna, karja élettelenül zsibbadt volt. Lendítgetni kezdte a levegőben, hogy visszatérjen belé a vérkeringés. Mintha ólomból lett volna. Arrébb mászott pár lépésnyit, és újra lendített egyet a karjával, majd felnyüszített a fájdalomtól, ahogy beütötte a lift oldalába, tompa buuum kíséretében. – Halló! – morogta. Újra odacsapott. Majd újra. És újra. Megint pisilnie kellett. Az egyik csizmája már tele volt. Az állott vizelet szaga egyre áthatóbban töltötte be a teret. Szájpadlása kiszáradt. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, megint a szeméhez. Most se látta. Hirtelen pánik tört rá: lehet, hogy megvakult? Hány óra lehet, a rohadt életbe…? Amikor utoljára látta a mutatókat, mielőtt a fény kialudt volna, hajnali 3 óra 8 perc volt. Nem sokkal azután pisilt bele a csizmájába. Vagy legalábbis próbálta eltalálni, amennyire a sötétben ez lehetséges volt. Valamivel jobban érezte magát utána, és tisztábban tudott gondolkodni. Most, hogy megint pisilnie kellett, újra összezavarodott a feje. Próbálta elűzni az ingert. Pár évvel ezelőtt látott a tévében egy dokumentumfilmet a katasztrófák túlélőiről. Egy fiatal nő, nagyjából az ő korosztálya, egy repülőszerencsétlenséget élt túl. A gép lezuhant, és kigyulladt. A nő arról beszélt, hogy azért élte túl, mert nyugodt maradt, míg a többiek pánikba estek. Higgadtságának köszönhette, hogy logikusan tudott gondolkodni, és képes volt a füst és a sötétség ellenére megtalálni a vészkijáratot. Ugyanezt visszhangozta az összes túlélő is. Őrizd meg a nyugalmadat, és gondolkozz logikusan! Ezt kell tenned!

Könnyű ezt mondani… A repülőn vannak vészkijáratok. És stewardessek is vannak, anyáskodó arckifejezéssel, akik megmutatják a vészkijáratot, és magasba emelik a narancssárga életmentő mellényeket, és kirángatják az oxigénmaszkokat, mintha mentálisan retardált süketnémáknak tartanának kiselőadásokat minden egyes járaton. Anglia igazán zombi állapotban leledzik manapság, úgyhogy igazán alkalmazhatnának minden lifthez egy stewardesst, nem? Miért nem áll ott minden liftajtóban belülről egy buta szőke, és miért nem nyom a kezedbe egy laminált kártyalapot, amin rajta van, hogy merre találod az ajtót? Adhatna egy narancssárga mellényt is hozzá, arra az esetre, ha a liftet elöntené a víz, amíg benne tartózkodsz. És lobogtathatna oxigénmaszkot az orrod előtt, nem? Hirtelen két éles sípolást hallott. A mobilja! Beletúrt a retiküljébe. A kijelző világított. A telefon él! Jelet ad! És persze óra is van a mobilon – milyen hülye volt, hogy erről megfeledkezett a pánik közepette. Előhúzta a készüléket, és rábámult. A kijelzőn ez állt: Új üzenet. Keze remegett az izgalomtól, alig tudta megnyomni a gombot. A hívó felet nem azonosította a készülék, de a szavak tisztán látszottak: Tudom, hol vagy.


Roy Grace didergett. Jóllehet a kezeslábas védőruha alatt vastag farmer volt rajta, meg kötött pulóver és bélelt csizma, a csatorna nyirkossága és a kinti eső mégis a csontjáig hatolt. A helyszínelők és a nyomkeresők, akiknek az a kellemetlen feladat jutott osztályrészül, hogy többnyire négykézláb csúszva-mászva, centiről centire átkutassák a csatornát, néhány rágcsáló csontvázán kívül semmi érdemlegeset nem találtak. Vagy az történhetett, hogy a halott nőről leszedték a ruhát, még mielőtt a holttestet a csatornába juttatták volna,

vagy pedig a ruhákat elsodorta a víz, és szétrohadt az anyag, netán a rágcsálók hordták el a maradékot az odvaikba. Aprólékos gondossággal, lassan haladt a munkában Joan Major és Frazer Theobald is: lekaparták az üledéket a medencecsontról, s minden egyes réteget címkével ellátva külön celofáncsomagba helyeztek. Legalább két vagy három óra még, ha ebben a tempóban haladnak, gondolta magában Grace. És persze a tekintete újra és újra visszatért a vigyorgó koponyához. Nem tudta kiverni a fejéből a gyanút, hogy Sandy szelleme itt van körülötte. Tényleg te lennél? – meredt rá a koponyára keményen. Az összes médium, akit az elmúlt kilenc évben felkeresett, azt állította, hogy a felesége nem tartózkodik a szellemek világában. Amiből az következett, hogy Sandy él – már amennyiben hisz az ember a médiumoknak. Azt persze egyikük sem tudta megmondani, hogy hol található. Fagyos érzés suhant át a testén. Ezúttal azonban nem a hideg, hanem valami más. Sokszor elhatározta már, hogy egyszer s mindenkorra lezárja életének ezt a szakaszát, és csakis előretekint. Ám valahányszor megpróbálta, mindannyiszor történt valami, és újra feltámadt benne a kétely. Ezúttal is pontosan ez következett be. Recsegve megszólalt az adó-vevője, s ez felriasztotta merengéséből. Kurtán szólt bele: – Roy Grace. – …reggelt, Roy. A karriered már a béka segge alatt, a csatornában, he? – hallatszott Norman Potting öblös hangja, majd idétlen kuncogása. – Nagyon vicces, Norman. Hol vagy most? – A helyszínt biztosítóknál. Akarod, hogy beöltözzek, és lemenjek? – Nem, majd én felmegyek. – Találkozzunk a helyszínelőkocsiban. Grace megörült az ürügynek, hogy kicsit elszakadhat innen. Ennél a munkafázisnál nem volt feltétlenül szükség rá, nyugodtan visszamehetett volna az irodájába, de nem akarta cserbenhagyni a csoportját. Ha már egyszer a többieknek itt kell tölteniük a szombatjukat, ebben a nyirkos, rettenetes csatornában, akkor legalább lássák, hogy neki se jobb. Mindenesetre jó érzés volt most bevágni maga mögött a kocsiajtót, kívülrekeszteni az elemeket, s végre leülni egy kicsit a párnázott székre a helyszínelők egyterűjének munkaasztalánál. Még akkor is, ha ez egyúttal azt is jelentette, hogy közös, ráadásul kicsi légtérbe került Norman Pottinggal, ami sohasem étvágygerjesztő élmény. Roy orrát azonnal megcsapta a kolléga ruhájából áradó poshadt dohányszag az előző esti fokhagyma bűzével keveredve.

Norman Potting nyomozó őrmester keskeny, kissé gumiszerű arcát megpattant hajszálerek hálózták be, ajkai csücsörítve előremeredtek, és fésűvel ritkán találkozó gyérülő hajszálai e pillanatban felfelé meredeztek, a kinti zord elemek munkálkodását jelezve. Ötvenharmadik évét taposta, jóllehet, akik különösen utálták őt, azt terjesztették róla, hogy több évet letagad a korából, csak hogy a rendőrség kötelékében maradhasson, mert retteg a nyugdíjazástól. Grace soha nem látta Pottingot nyakkendő nélkül, és ez a mai reggelen sem volt másként. Az őrmester egy hosszú, átnedvesedett anorákot viselt düftinhajtókával, alatta tweedzakót, gyapjúinget, kirojtosodott, zöld kötött nyakkendőt, szürke flanelnadrágot és vaskos lábbelit. Némi zihálással elhelyezkedett Grace-szel szemben, az asztal mögött, majd lerakott egy nedvességtől csöpögő, celofánba csomagolt dossziét az asztal lapjára, és diadalmasan felnézett. – Azt mondd meg nekem, miért szúrnak ki az emberek mindig ilyen átkozottul rohadt helyeket, amikor megöletik, vagy gallyra vágatják magukat? – kérdezte előrehajolva, és közvetlenül Roy arcába lehelt. Roy igyekezett szemrebbenés nélkül tűrni a tüzes kohó fúvószeleként kicsapó, halálosan pállott légáramlatot, s arra gondolt, hogy alighanem ilyen lehet az, amikor egy sárkány közelről rád lehel. – Esetleg fölvázolhatnál ezzel kapcsolatos irányelveket – felelte Roy zsémbesen. – Egy ötvenpontos gyakorlati kódexet arról, hogy mihez tartsák magukat a gyilkosságok áldozatai. Az éleselméjűség nem tartozott Norman Potting erősségei közé, így hát nem meglepő, hogy eltartott néhány másodpercig, amíg felismerte, hogy a nyomozó főfelügyelő ezúttal szarkasztikus humorát gyakorlatoztatta rajta. Aztán elvigyorodott, feltárva megsárgult, egyenetlen fogait, melyek úgy sorakoztak egymás mellett, mint sírkövek a megsüppedt talajban. Felemelte mutatóujját. – Ma reggel kissé lassú vagyok, Roy. Dolgos éjszakám volt. Li olyan volt, öregem, mint egy vad tigris! Ha tudnád! Potting a közelmúltban tett szert egy thai asszonykára, s azóta mindenkit, aki hallótávolságon belülre került hozzá, újsütetű hálószobai hőstetteivel szórakoztatott. Grace igyekezett hamar másra terelni a szót, s rámutatott a celofánmappára. – Hoztad a tervrajzokat? – Négyszer, apukám, ezt kapd ki! És gálád kis bestia ám, nehogy mást gondolj, Roy! Vauuuuu! Tudod, nagyon boldog férfivá tesz!

– Jó. Egy rövid pillanatig Grace tulajdonképpen meg tudta érteni őt. Pottingnak nem sok szerencséje volt a magánéletében. Három házassága ment tönkre, számos gyereke volt, akiket – egyszer bevallotta – elég ritkán lát. A legkisebb egy Down-kóros kislány, akit – sikertelenül – megpróbált gyámság alá venni. Roy tudta, hogy Norman alapjában véve nem rossz ember – és nagyon jól képzett nyomozó –, csak éppen hiányzik belőle az a fajta kapcsolatteremtési készség, amivel feljebb kapaszkodhatott volna a rendőrségi ranglétrán. Ezzel együtt Norman Potting szilárd, megbízható munkaerő, olykor meglepő ötletekkel, és ezek a szempontok Roy szemében sokat nyomtak a latban, különösen a fontos ügyek nyomozásakor. – Nem ártana megfontolnod, Roy…! – Megfontolnom, mit? – Egy thai menyecskét, öregem. Százával kepesztenek, hogy kikapjanak egy angol férjet. Megadom a honlapot – tátva marad a szád, milyen csodaszépek. Én mondom neked. Főznek, takarítanak, kivasalnak mindent, és olyan szexet kapsz tőlük, öregem… és az az édes kis testük… – A tervrajzok? – szólt közbe Grace, elengedve a füle mellett az utolsó megjegyzést. – Ja, igen. Potting különböző fénymásolatokat rázott ki a dossziéjából: utcatérképeket, hálózati rajzokat, síkmetszeteket, és szétterítette őket az asztalon. Némelyikük még a tizenkilencedik században készült. Szél döngette odakintről az egyterűt. Valahonnan a távolból mentőautó szirénája hallatszott, majd elhalkult. Az eső állhatatosan kopogott a tetőn. Roy soha nem boldogult könnyen a tervrajzok olvasásával, ezért megkérte Pottingot, hogy segítsen neki eligazodni Brighton és Hove csatornarendszerének bonyolult labirintusában. Potting a városháza mérnökeinek segítségével még aznap reggel lelkiismeretesen felkészült a témából, s előkapta jegyzeteit. Gyászkeretes mutatóujjával követte a víz virtuális folyásirányát a tervrajzokon, le a hegyoldalakról egészen a tengerig. Roy nehezen tudott összpontosítani, de fél óra elteltével valamivel okosabb volt az ügyet illetően, mint amikor elkezdték. Minden azt látszott igazolni, hogy a halott nő teste a súlyánál fogva bepréselődött az iszapos hordalékba, míg minden egyéb ruhadarabot, tartozékot lemosott róla a víz,

ami aztán a csatornarendszerből az ülepítőbe, majd a tengerbe jutott. Potting egyetértett ezzel a magyarázattal. Megszólalt Grace telefonja. Elnézést kért Pottingtól, felvette a telefont, s ahogy meghallotta a vonal túlsó végéről a fogorvosi fúrógép átható könyörtelenségével felzengő hangot, abban a pillanatban görcsbe rándult a gyomra. Cassian Pewe, a frissen kinevezett nyomozó főfelügyelő jelentkezett. A hernyó, akit a fővárosból hozatott le a főnöke, hogy elcsaklizza Grace lehetőségeit. – Hello, Roy – zengedezte Pewe. Még a telefonvonal sem tarthatja kellő távolságban tőle ezt az alakot: Grace úgy érezte, mintha Pewe önelégült, bársonyosra borotvált, hímringyós pofája nyomasztó közelségbe nyomult volna az övéhez. – Alison Vosper javasolta, hogy hívjalak fel, s tudakoljam meg, nem hiányzik-e egy segítő kéz. – Nos, ez igazán nagyon kedves tőled, Cassian – felelte Grace. – De azt hiszem, elboldogulok. A holttest egyben van – mindkét kezét megtaláltuk. Csönd a másik oldalon. Pewe olyan sziszegő hangot hallatott, mint amikor valaki lepisál egy elektromos kerítést, amit mesterkélt nevetés követett. – Ó, hát ez igazán nagyon szellemes, Roy – mondta leereszkedően. Majd hosszú, kínos csend után hozzátette: – Rendelkezésedre áll az összes helyszínelő és nyomkereső, akikre szükséged van? Grace gyomra összeszorult. Nagy nehezen visszanyelte az indulatát, hogy melegebb éghajlatra küldje a fickót ezen az esős szombaton. Ehelyett csak ennyit mondott: – Köszönöm szépen. – Remek. Alison elégedett lesz. Tájékoztatom őt. – Azt hiszem, inkább én fogom őt tájékoztatni – felelte Grace. – Ha szükségem lesz a segítségedre, akkor szólok Alisonnak, de pillanatnyilag elég jól elvagyunk. És még valami… Úgy tudtam, csak hétfőn kezdesz. – Ó, tökéletes az információd, Roy. Csak, tudod, Alison úgy gondolta, hogy ha kisegítelek kicsit a hétvégén, azzal máris áttekintést nyerek az itteni dolgok állásáról. – Méltányolom a törődését… – Grace-nek ennyit sikerült kipréselnie magából, mielőtt letette volna a telefont. Forrt a dühtől. – Pewe nyomozó főfelügyelő? – kérdezte Potting felhúzott szemöldökkel. – Ismered? – Ó, igen, találkoztam már vele. Ismerem ezt a típust. Ha megfelelő

kötelet nyomsz egy ilyen nagyképű seggfej kezébe, tuti felköti magát. Soha nem hibázik. – Tudsz adni ilyen kötelet? – kérdezte Grace.


Ronnie Wilson elvesztette minden időérzékét. Némán állt, földbe gyökerezett lábbal, úgy támaszkodott az utazóbőröndje teleszkópos fogantyújára, mint egy mankóra, és meredten bámulta az infernót, amit egyszerűen képtelen volt felfogni az agyával. Tárgyak zuhantak alá az égből a térre és a környező utcákra. Mint a záporeső. Véget nem érőn hullottak az égből: építőanyagok, irodai tartozékok, asztalok, székek, poharak, képek, bekeretezett fotográfiák, kanapék, komputerképernyők, billentyűzetek, iratszekrények, szemétkosarak, vécéülőkék, mosdókagylók, A4-es papírlapok, mint a fehér konfetti… És az emberi testek…! Élő testek zuhantak alá. Férfiak és nők, akik éltek még addig, amíg a levegőben voltak, aztán szétrobbantak, szétroncsolódtak, ahogy földet értek. Ronnie el akart fordulni, ordítani szeretett volna, és elfutni, de mintha ólomsúlyú mutatóujj nehezedett volna a fejére kényszerítően, hogy ott maradjon, és néma csöndben figyeljen. Úgy érezte, a világvége zajlik a szeme előtt. Az volt az érzése, hogy New York összes tűzoltója és rendőre az ikertornyok felé rohan. Végtelen folyamként áramlottak befelé, miközben ellenkező irányban egy másik emberfolyam támolygott kifelé zavarodott férfiak és nők végtelen sorban, kábultan imbolyogtak kifelé egy másik, odaveszett világból, tetőtől talpig porosan, ziláltan, vérző karral vagy arccal, de egyformán sokkos állapotban. Sokan közülük mobiltelefont szorítottak a fülükhöz. Aztán jött a földrengés. Először csak enyhe remegést érzett a talpa alatt. Majd egyre erősödött, mire Ronnie-nak már tényleg úgy kellett a bőröndje fogantyújába kapaszkodnia, mint egy mankóba. És a kábult alakok, akik eddig, mintha lassított felvételen, bódultan támolyogtak kifelé a Déli Toronyból, most hirtelen fölébredni látszottak, és felgyorsították a tempót. Elkezdtek rohanni.

Ronnie felnézett, és akkor meglátta az okát. Ám egy pillanatig azt hitte: téved. Ilyen nincs! Ez káprázat. Optikai csalódás. Annak kell lennie! Az egész épület, úgy, ahogy volt, mint egy kártyavár, elkezdett összeomlani, kivéve… Egy rendőrségi autó hirtelen belapult. Aztán egy tűzoltókocsi is ugyanúgy szétlapult. Porfelhő gomolygott Ronnie felé, mintha egy sivatagi homokvihar közelítene. Kavargott, morajlott, mennydörgött, mindent beterített. Temérdek ember tűnt el a törmelék alatt. A sötétszürke felleg úgy jött és terjedt szerteszét, mintha tébolyult rovarrajok töltötték volna meg a légteret. A mennydörgéstől elzsibbadt a füle. Ez nem lehet igaz! A kurva torony – összeomlik! Az emberek inaszakadtukból rohantak, hogy mentsék az életüket. Egy nő elhagyta az egyik cipőjét, fél lábon sántikált, majd lekapta a másikat is, úgy futott tovább. Iszonyú, fültépő hang hasított a levegőbe, elnyomta a szirénákat, mintha valami gigantikus szörnyeteg a karmaival tépné szét a világot. Emberek rohantak el mellette. Feltűnt egy arc, majd egy másik, aztán újabb és újabb; mindegyiken a rémület maszkja. Az egyiken hullasápadt maszk, a másikról víz csöpögött a tűzoltástól, a harmadiknak véres volt a „maszkja”, vagy üvegszilánkok csillantak meg rajta. Mint megannyi tébolyult résztvevő valami hátborzongató reggeli karneválon. Egy BMW hirtelen a magasba emelkedett, alig pár lépésre Ronnie-tól, majd visszazuhant, de tetővel lefelé, az eleje meg eltűnt közben. És Ronnie akkor meglátta a fekete füstöt is, amint egyenesen feléje zúdult, mint a tengerár. Megragadta a bőröndje fogantyúját, sarkon fordult, és futott együtt a tömeggel. Nem tudta, hová rohan, csak futott, ahogy bírt, húzta maga után a bőröndjét; abban nem volt biztos, hogy az aktatáskája rajta van-e még a csomagon, de már nem is érdekelte. Rohant a fekete felhő elől, a leomló torony elől, és hallotta a morajt, a robajt, mely beleette magát a fülébe, a szívébe, a lelkébe. Az életéért futott.


A lift mintha életre kelt volna, furcsa, természetfölötti teremtményként kezdett viselkedni. Amikor Abby levegőt vett, a lift is sóhajtott, nyikorgott, nyöszörgött. Ha Abby megmozdult, a lift inogni kezdett, forgott, billegett. Abby szája és torka kiszáradt; nyelve és szájpadlása, mint az itatóspapír, azonnal felszívott minden csepp nyálat, amit produkált. Hideg huzat csapott az arcába, folyamatosan. Matatott a sötétben a mobilján, hogy megtalálja a bekapcsológombot a klaviatúrán, majd aktiválta a világítást a kijelzőn. Minden percben újra megnyomta a gombot, hogy megnézze, nincs-e valami jel, és hogy legalább ezzel a kis fénysugárral vigasztalja magát, labilis, billegő börtöncellájában. Semmi jel. A kijelző 13 óra 32 percet mutatott. Megint próbálta hívni a 999-et, de a gyenge jel is eltűnt. Megborzongva újra elolvasta a bejött üzenetet: Tudom, hol vagy. A küldő ugyan visszatartotta a hívószámát, Abby tudta, kiről van szó. Csakis egyetlen ember küldhette. De honnan szerezte meg a számát? E pillanatban ez a kérdés aggasztotta a legjobban. Honnan a pokolból tudod a számomat? Kártyás telefonja volt, amit készpénzért vásárolt. Éppen elég zsarus filmet látott a tévében, hogy tudja, a bűnözők ilyet vesznek, mert a hívásaikat így nem lehet lenyomozni. A drogüzérek is ilyet használnak. Abby azért vette a mobilt, hogy anyjával tartsa a kapcsolatot, aki a közeli Eastbourne-ban lakott. Tudni akarta, hogy jól van-e, de közben elhitette vele, hogy ő még mindig külföldön van. Majdnem ilyen fontos volt, hogy Dave-vel is kapcsolatban legyen – időnként küldött neki képeket. Nem könnyű ennyi ideig távol lenni attól, akit szeret az ember. Hirtelen nyilallt belé a gondolat: elment a fickó az anyjához? De még ha oda is ment, a számot nem tudhatta meg. Abby mindig ügyelt rá, hogy a telefonja ne írja ki a számot. Azonkívül tegnap, amikor hívta az anyját, úgy tűnt, minden rendben van; anya nem említett semmit.

Vagy lehet, hogy követte őt a fickó, és kiszúrta, hogy hol vette a telefont, és valahogy így szerezte meg a számot? Nem, ez valószínűtlen. Egy kicsi szaküzletben vásárolta a készüléket a Preston Circus egyik mellékutcájában, ahol kétszer is megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli. Legalábbis így gondolta. Vajon az épületben van most? Mi van akkor, ha miatta történt ez az egész a lifttel? És arra használja fel az időt, hogy betörjön, és átkutassa a lakását..? Lehet, hogy most éppen bent van a lakásban, és felforgatja? Mi van, ha megtalálja…? Valószínűtlen. Abby újra a kijelzőre pillantott. A szavak egyre jobban megrémisztették. Félelemhullámok söpörtek végig a belsejében. Kétségbeesetten fölállt, elkezdte megint nyomogatni a telefon gombját, miután a fény kialudt, majd próbálta ujjait benyomni a repedésbe, legalább századszor, feszegette az ajtót, de hiába. Nem mozdult. Kérem, nyissák ki! Ó, istenem, kérem, nyissák ki! A lift megint vadul inogni kezdett. Egy kép rémlett fel benne, búvárokkal a cápaketrecben, amikor a nagy fehér szörnyeteg az orrát nekinyomja a rácsoknak. Pont ilyen ez az alak. Egy nagy fehér szörnyeteg. Tompa, érzéketlen ragadozó. Abby arra gondolt, hogy őrültség volt belemennie ebbe az egészbe. Ha volt valaha olyan pillanat az életében, amikor az eltökéltsége megingott, és mindenét készséggel odaadta volna, hogy az időt visszapörgesse, akkor ez a pillanat most következett el.


A döglegyek, más néven húslegyek – vagy kékseggű legyek, ahogy az ausztrálok mondják – akár húsz kilométerről is megérzik a hullaszagot. Ami jelentős mértékben hasonlatossá teszi őket a bűnügyi riporterekhez, szokta volt mondogatni Roy Grace a munkatársainak. Az oszló tetemből szivárgó proteinpatakokon szerettek legelészni. És e tekintetben sincs túl nagy különbség köztük és a riporterek között, tette hozzá Grace

mindannyiszor előszeretettel. És lám, mit ad isten, most is felbukkant közülük egy példány a helyszínelőkocsi közelében. Az Argus című lap legnyakasabb – és tegyük hozzá: legjobban informált – bűnügyi riportere, Kevin Spinella. Olykor túlságosan is jól informált ez a fickó… A helyszínt biztosító rendőrnek, aki az imént jelentette a rádiótelefonon a riporter felbukkanását, Grace azt mondta, hogy mindjárt kimegy Spinellához. A nyomozó fellélegzett, amikor kilépett az esőbe, hogy végre megszabadult Norman Potting áporodott szagától. Ahogy a riporter felé lépkedett, észrevette, két fotós is lebzsel a fickó körül. Spinella esernyő nélkül állt ott, zsebre dugott kézzel, átázott hekusesőkabátban, vállpántokkal, övvel és felgyűrt gallérral. Vékonydongájú, keskeny arcú fiatalember húszas éveinek elején, éber szemekkel, serényen őrlő szájában az elmaradhatatlan rágógumival. Máskor zselézett és előrekefélt, vékonyszálú, fekete haja most vizesen tapadt a fejére. Grace-nek feltűnt, hogy a riporter az esőkabát alatt sötét öltönyt visel, és a kelleténél legalább egy számmal nagyobb inget, mely úgy állt rajta, mintha még nem nőtt volna bele. A gallér lötyögött a nyaka körül, ráadásul a szorosra megkötött, otromba, karmazsinvörös poliészter nyakkendő se sokat javított a helyzeten. Fekete lakkcipőjén jókora sárfoltok éktelenkedtek. – Kissé elkésett, öregfiú – kezdte Grace üdvözlés gyanánt. – Elkéstem? – komorult el a riporter. – A döglegyek jó pár évvel megelőzték magát, barátom. Spinella a lehető legkimértebb mosollyal válaszolt, mintha nem lenne biztos benne, hol húzódnak Grace-nél a froclizás határai. – Megengedi, hogy feltegyek pár kérdést, főfelügyelő úr? – Hétfőn sajtótájékoztatót tartok. – Van valami, amit addig is el tudna mondani nekem? – Azt hittem, maga fog elmondani nekem valamit – hiszen mindig úgy tűnik, mintha maga lenne a tájékozottabb kettőnk közül. A riporter továbbra se tudta helyre tenni Grace viselkedését. Halvány mosollyal tudomásul vette a kétértelmű megjegyzést, majd megszólalt: – Azt csiripelik a verebek, hogy egy női csontváz dekkol a vízlevezető csatornában, itt, az építési területen. Igaz ez? A nyegle hangnem, ahogy a fickó feltette a kérdést, feldühítette Grace-t.

De fegyelmezte magát. Spinellával nem érdemes feleslegesen ujjat húzni; tapasztalatai szerint mindig kifizetődőbb, ha az ember nyájas segítőkészséget tanúsít a sajtó iránt. – Emberi maradványokat találtunk, ez igaz – felelte. – De az áldozat nemét az eddigi vizsgálatok nem állapították meg egyértelműen. – Úgy hallottam, kétséget kizáróan nő volt. Grace elmosolyodott. – Na, látja, épp most mondtam, hogy maga mindig jobban informált, mint én. – Szóval… hm… nő az illető? – Kinek akar hinni, nekem vagy az informátorának? A riporter pár másodpercig fürkészve bámult Grace-re, mintha olvasni próbálna a gondolataiban. Kövér esőcsepp formálódott az orra hegyén, de nem tett semmit érte, hogy eltávolítsa onnan. – Kérdezhetek öntől valami mást? – De csak röviden. – Úgy tudom, kapott egy új kollégát, aki hétfőn kezd a Sussex Houseban – egy rendőrtiszt a fővárosból, bizonyos Pewe főfelügyelő. Grace-ben megfeszült valami. Még egy ilyen sunyi megjegyzés és a csupasz öklével törli le azt a cseppet Spinella orráról. – Jól tudja. – Úgy értesültem, hogy a fővárosi kapitányság az első olyan rendőri alakulat az Egyesült Királyságban, ahol határozott lépéseket tettek a bürokrácia hatékony visszaszorítása érdekében. – Ezt is tudja, nahát! A riporter alamuszi vigyora csaknem elviselhetetlen volt; mintha legalábbis minden titokkal tisztában lenne, amit Grace nem volt hajlandó feltárni előtte. Egy durva pillanatig még az is megfordult Grace fejében, hogy maga Alison Vosper szivárogtatott ki valami bizalmas dolgot ennek a takonypócnak. – Civil hivatalnokokat alkalmaznak a letartóztatáskor, a nyilvántartásba vételhez, így az eljáró rendőrök nyomban visszamehetnek járőrözni – ahelyett, hogy papírokat kellene kitölteniük órákon át – magyarázta Spinella. – Gondolja, hogy a Sussexi Rendőrség tanulhat majd e tekintetben Pewe nyomozó főfelügyelő úrtól? Grace legyűrte dühét, és óvatosan válaszolt: – Biztos vagyok benne, hogy Pewe nyomozó főfelügyelő értékes tagjává válik a Sussexi Rendőrség gyilkossági csoportjának. – Megengedi, hogy idézzem a szavait, ugye? – kérdezte Spinella, és a

pimasz vigyor a képén, ha lehet, még tűrhetetlenebbé vált. Mit tudhatsz, szarcsimbók? Roy rádiótelefonja megreccsent. A füléhez tartotta a készüléket. – Roy Grace. Az egyik helyszínelő, Tony Monnington jelentkezett az alagútból. – Úgy gondoltam, szólok, Roy, hogy valószínűleg megtaláltuk az első szóba jöhető tárgyi bizonyítékunkat. Grace udvariasan kimentette magát a riporter előtt, és elindult vissza az esővízcsatornába, közben telefonon odaszólt Norman Potting-nak, hogy pár perc múlva visszajön. Milyen furcsa az élet, gondolta, az ember körül állandóan változnak a dolgok… Valamivel előbb még alig várta, hogy kiszabadulhasson a csatornából. Most meg, ha a között kellene választania, hogy itt álljon az esőben, és folytassa ezt a társalgást Spinellával, vagy beüljön a helyszínelők egyterűjébe Norman Potting-gal, akkor alighanem a harmadik utat választaná: vissza a csatornába!


A szobatársnője, Sue volt az, aki jóvátehetetlenül megváltoztatta Abby életét. Mindketten egy bárban dolgoztak a Yarra vízparti részén, Melbourne-ben, és hamar összebarátkoztak. Egykorúak voltak, és Abbyhez hasonlóan Sue is azért ment Ausztráliába, mert kalandra vágyott. Egyik este, talán egy évvel ezelőtt, Sue elmesélte Abbynek, hogy feltűnt ott, a bárban pár jóképű pasas; kicsit öregebbek, mint ők, de igazán kellemesen lehet velük cseverészni. Meghívták Sue-t egy vasárnapi grillpartira, és azt mondták, ha kedve van, hozza magával a barátnőjét is. Jobb programjuk nem volt, így hát elmentek. A grillpartira egy remek kis agglegénylakásban került sor, Melbourne legproccosabb negyedében, rálátással az öbölre. De azokban a mámorító első órákban Abby alig figyelt a környezetre, mivel első látásra fülig szerelmes lett a házigazdába, Dave Nelsonba. Több tucatnyi vendég kavargott körülötte; a férfiak legalább tíz évvel idősebbek voltak náluk, de akadt köztük jó hatvanas is, afféle gengszterfilmbe való… A nők, smukkokkal teleaggatva, mintha most

léptek volna ki a szépségszalonból. Ám Abby szinte észre se vette őket. Attól a pillanattól kezdve, hogy átlépte a küszöböt, Dave-en kívül alig váltott szót mással. Dave magas, karcsú férfi volt, egy csiszolatlan gyémánt a negyvenes évei közepén, napbarnítottan, rövid, zselézett hajjal, és azzal a fajta blazírt, mindentudó, enyhén életunt arccal, mely kifejezetten szépséges lehetett fiatal korában, mára viszont kellemesen kiéltté érett. Igen, kellemesen – ez a jó szó rá, mert Abby pontosan így érezte magát a társaságában az első pillanattól kezdve. Dave könnyű, szinte állati kecsességgel mozgott a lakásban, és bőkezűen locsolgatta a Krug pezsgőt az óriáspalackokból egész délután. Fáradtnak mondta magát, mert, ahogy elmesélte, három nap, három éjszaka egyfolytában pókerezett az Ausztrál Milliók elnevezésű nemzetközi versenyen a Crown Plaza kaszinójában. Négyezer dolláros belépőt szurkolt le, négy kört élt túl, és százezer dollárt halmozott fel, mielőtt jött a krach. Három ász, mesélte Abbynek bánatosan. Honnan tudhatta volna, hogy a fickónak két ásza van talonban? Amikor neki három királya volt, kettő kézben, az isten szerelmére! Abby soha nem pókerezett addig. Ám ezen az éjszakán, miután a többi vendég eltávozott, Dave leültette őt, és elkezdte tanítani. Abby élvezte a férfi figyelmességét, tetszett neki, ahogy ránéz, ahogy udvarol. Azzal kezdte, hogy milyen csinos, majd hogy milyen gyönyörű, és milyen jó érzéssel tölti el a közelsége. Dave órákon át szinte le se vette róla a szemét, mintha semmi más nem számítana. Jóságos tekintete volt: barna szemek kis zöldes árnyalattal; élénk tekintet némi szomorúsággal, mintha valami bánat lakozna a lelke mélyén. Ez felkeltette Abbyben az anyai érzéseket, szerette volna szárnyai alá venni őt. Tetszettek a történetek is, amiket a férfi mesélt az utazásairól, és arról, hogyan tett szert vagyonra ritka bélyegekből és a pókerből, melyet főként interneten játszott. Kidolgozott egy nyerő szisztémát, mely meglepően magától értetődőnek tűnt, és kifejezetten elmésnek, amikor elmagyarázta. Az interneten a nap huszonnégy órájában folyamatosan lehet pókerezni, a világ minden táján. David az időzónákhoz igazodva kapcsolódott be a játszmákba, figyelembe véve, hogy a hajnali órákban a játékosok már fáradtak, gyakran kissé ittasak is. Figyelt egy ideig, aztán a kellő pillanatban beszállt. Teljesen éberen, józanul és felkészülten. Abbyt mindig is vonzották az idősebb férfiak, és ez a pasi, aki olyan

keménynek látszott, mégis annyira szenvedélyesen rajongott a kicsiny, finom, csodaszép bélyegekért, és olyan lelkesen magyarázta történelmi kapcsolódásaikat, lenyűgözte őt. A magafajta tősgyökeres brit lány szemében egészen más volt, mint bárki, akivel eddig találkozott. S jóllehet, volt Davidben valami sebezhetőség, ugyanakkor sugárzott belőle az erő és a férfiasság, amitől Abby biztonságban érezte magát mellette. A lány, életében először, abszolút önfeledtséggel szegte meg saját szabályát, és az első éjszaka lefeküdt vele. És alig pár hétre rá össze is költöztek. David elegáns üzletekbe vitte őt, drága ruhák vásárlására bátorította, és gyakran jött haza ékszerekkel, egy-egy új órával vagy éppenséggel valami eszementen fényűző virágcsokorral, ha nyert a pókeren. Sue viszont mindent megtett, hogy lebeszélje Abbyt erről a kapcsolatról. Azzal érvelt, hogy a pasas jóval idősebb nála, meg hogy elég homályos a múltja, és bizonyos körökben selyemfiúnak vagy – keményebben fogalmazva – hétpróbás gazembernek tartják. Abby azonban elengedte a füle mellett ezeket a vádaskodásokat, s ejtette a kapcsolatát először Sue-val, majd lényegében az összes többi barátjával, akikkel Melbourne-be érkezése óta ismerkedett meg. Annál inkább élvezte Dave idősebb, s számára jóval érdekesebb és imponálóbb baráti körét. A sok pénz mindig is vonzotta a lányt, márpedig ezek az emberek meglehetősen nagy lábon éltek. Gyerekkorában, az iskolai szünidőkben Abby néha elkísérte burkolómester apját, aki fürdőszobákat csempézett, szívesen segített is neki, de igazából maguk a házak vonzották – némelyik egészen érthetetlen módon –, ahol a gazdag emberek éltek. Anyja a hove-i közkönyvtárban dolgozott, és a kicsi ikerház Hollingburyben, ahol éltek, a csinos kis kertecskével, melyet mindkét szülője oly nagy szeretettel gondozott, szűkösre szabta a horizontjukat. Ahogy felcseperedett, egyre jobban feszélyezte ez a szerény szülői környezet. Tinédzserként Danielle Steel, Jackie Collins és Barbara Taylor Bradford könyveit falta, meg az összes többi olyan szerzőét, aki a gazdagok és sikeresek elbűvölő világáról írt, és persze A-tól Z-ig kiolvasta minden héten az OK! és a Hello; magazinokat. Titokban óriási gazdagságról álmodozott, nagy palotákról, jachtokról, napfényes tengerről, meg mindenről, ami ezzel együtt jár. Utazni vágyott, és lelke mélyén biztosra vette, hogy egy napon megnyílik előtte ez a világ. Harmincéves

koráig hitegette magát a gazdagság ábrándjával. Amikor Dave egyik barátját háromszoros emberölés vádjával letartóztatták, Abby megdöbbent ugyan, de tagadhatatlanul érzett valami borzongató izgalmat is. Aztán egy másik pasast, ugyanebből a körből, a saját kocsijában, az ikrei szeme láttára, a gyerekek fociedzése közben puffantottak le. Abby ekkor kezdte kapiskálni, hogy valami nagyon más világba csöppent abból, amelyben felnőtt, s amelynek értette a szabályait. Mégis – a haláleset okozta sokkhatás ellenére a temetést kétségkívül izgalmasnak találta. Ott lenni ebben a körben, s érezni, hogy most már ide tartozik, és ezek az emberek befogadták őt – ez volt élete legnagyobb fordulata. Ezzel egyidejűleg elkezdte érdekelni, hogy Dave tulajdonképpen mivel is foglalkozik. Időnként feltűnt neki, milyen buzgón nyalja a talpát azoknak a fickóknak, akikről korábban azt mesélte, hogy ők a legmenőbb játékosok, és próbál velük valamiféle üzletet kötni. Egyik reggel Abby elkapott egy telefonbeszélgetést. Dave arról győzködött valakit, hogy a bélyegüzlet remek módja a pénzmosásnak s a pénz nemzetközi megforgatásának. Az egész úgy hangzott, mintha a férfi el akarná valakinek sütni a koncepcióját. Ez nem igazán tetszett Abbynek. Mindaddig nem zavarták őt ezek a figurák, amíg a partikon, a bárokban ott lebzseltek körülöttük, na de hogy Dave üzleteljen velük, sőt, még ő könyörögjön nekik üzletért – nos, ez sokat rontott a szemében Dave reputációján. Lelke mélyén mégis azt érezte, hogy képes lenne segíteni neki, de ahhoz át kellene törni azt a falat, amit a férfi maga köré emelt. Az együtt töltött hónapok során ugyanis Abby ráébredt, hogy tulajdonképpen semmivel sem tud többet Dave múltjáról, mint amikor legelőször találkoztak Ez pedig mindössze annyi volt, hogy Dave kétszer elvált, és mindkét válás alaposan megviselte őt Aztán egy napon robbant a bomba.

22. fejezet 2007. szeptember

A metálkék Holden terepjáró Melbourne-től távolodva nyugat fele tartott. MJ, a huszonnyolc éves, magas, szörfös testalkatú, hollófekete hajú

fiatalember sárga pólójában és bermudanadrágjában egyik kezét a kormányon tartotta, másikkal Lisa vállát karolta át. A verda mélyen hasalt a lökésgátlóin, széles gumiabroncsai megbízhatóan tapadtak a kanyargós út felszínére. Ez a kocsi volt MJ büszkesége és öröme, elbűvölve hallgatta a nyolcszelepes, 5 7 literes motor mormolását a kipufogócsövön át, ahogy belehasítottak a nagy, nyitott tájba. Jobb felől megperzselt növényzet kísérte őket hosszú kilométereken át, baljukon egy megfáradt szögesdrót kerítés húzott lágy kontúrt a nem túl távoli barna hegyek alá, s mindenfelé a csaknem töretlen hatéves szárazság kiégett, szikkadt lenyomatai látszottak. Néhány vézna facsoport tarkította itt-ott a tájat, mint visszamaradt szőrpamacsok egy felületes borotválkozás után. Szombat reggel volt, MJ két teljes napra elfelejtheti intenzív tanulmányait. Egy hónapon belül le kell tennie kőkemény brókervizsgáit ahhoz, hogy véglegesítse őt jelenlegi alkalmazója, a Macquarie Bank. A tavasz régóta késlekedett az idén a hosszú szárazság ellenére, és erre a hétvégére ígérték az első igazán ragyogó napokat a barátságtalan tél leteltével. MJ elhatározta, hogy maximálisan kihasználja az alkalmat. Visszafogottan poroszkáltak. Hat büntetőponttal a jogsijában célszerűnek látszott tiszteletben tartani a sebességhatárt. Igazándiból nem is sietett. Boldog volt – felhőtlenül boldog –, pusztán attól, hogy együtt van a lánnyal, akibe szerelmes, hogy élvezheti a vezetést, a tájat, a szombat reggelt, és azt a tudatot, hogy az egész hétvége előttük áll. Egy szép gondolat járt a fejében, amit nemrég olvasott valahol. Nem az a boldogság, hogy megkapod, amire vágyódsz. Hanem, hogy arra vágyódsz, amid megvan. Hangosan kimondta a gondolatot Lisának, mire a lány azt mondta, hogy ezek csodaszép szavak, és ő is pontosan így gondolja. Száz százalékig! Nyomatékul megcsókolta a fiút. – Annyi szép dolgot mondasz, MJ – tette hozzá, mire a fiú elpirult. A lány megnyomott egy gombot, és feldübörögtek az őrült drágán beszerzett Whitlam lejátszó hangfalai. A kempingfelszerelések meg a söröskartonok hátul, a rögzített vászon alatt ugyancsak dübörögni kezdtek. És MJ szíve is dübörgött. Jó itt lenni, jó élni, jó érezni a meleg levegőt, amint arcodba csap a lehúzott ablakon át, jó beszívni Lisa parfümjének illatát, és jó érezni a csuklódon szőke hajfürtjeinek simogatását. – Hol vagyunk? – kérdezte Lisa, a leghalványabb aggodalom nélkül. Ő

is jól érezte magát. Örült, hogy kiszakadt az egész hetes robotolásból. Orvoslátogató volt, vérzékenységet csillapító gyógyszerekkel házalt a Wyeth farmakológiai óriáscég ügynökeként. Örült, hogy végre megszabadult az egész héten át viselt merev kosztümtől, és élvezte, hogy csak egy könnyű kis fehér trikó van rajta meg egy rózsaszín sort. Ám a legjobban azt élvezte, hogy kettesben lehet végre MJ-vel. – Mindjárt megérkezünk. – felelte MJ. Elhaladtak egy sárga, hatszögletű útjelző tábla mellett, mely egy fekete biciklit ábrázolt, és megálltak egy T-útkereszteződésnél, egy csontvázszerű Radiata fenyő mellett, mely vaskos tűleveleivel a csúcsán úgy festett, mintha félrecsúszott parókát viselne. Közvetlenül előttük meredek, kopár hegy emelkedett elszórt cserjecsoportozatokkal, melyeket mintha szigetelőszalagokkal ragasztottak volna oda. Lisa, aki Angliából jött, mindössze két éve élt Ausztráliában. Perthből érkezett Melbourne-be pár hónappal ezelőtt, és minden új volt neki ezen a vidéken. – Mikor jártál erre utoljára? – kérdezte a fiút – Jó pár éve, talán tíz… Gyerekkoromban kempingezni jártunk ide a szüleimmel – lelkendezett MJ. – Ez volt a kedvenc helyünk. Szeretni fogod. Ó, igen, tuti hely! Hirtelen támadt érzelmi túláradásában beletaposott a gázpedálba. A kocsi kilőtt, csikorgó gumikkal vette a következő balkanyart, s a kipufogóból mennydörgésszerű robaj tört ki. Pár perccel később elhagytak egy táblát, melyen ez állt BARWON folyó, majd MJ lassított, és kinézett jobbra, miután elhaladtak egy másik felirat mellett: STONEHAVEN AND POLLOCKS FORD. Kisvártatva élesen fékezett, és jobbra kanyarodott, egy homokos nyomvonalra. – Majdnem biztos, hogy ez az! – mondta, zötykölődtek még vagy ötszáz métert. Széles táj terült el tőlük jobbra, cserjés a baljukon, és egy töltés a folyó mentén, amit innen nem láttak. Öreg téglapilléreken nyugvó, acélrácsos hidat láttak balra, majd egy sűrű bokor takarta el a tájat. A bekötőút hirtelen lejteni kezdett, majd újra felfelé vezetett. Aztán kiszélesedett, és véget ért, s innentől alacsony cserjés, füves terület következett, azon túl pedig sűrű bokrok tűntek fel. MJ leállította a járgányt, és behúzta a kéziféket. – Isten hozott a Paradicsomban – mondta. Csókolóztak. Aztán kikászálódtak a kocsiból. Éteri csönd körülöttük. Csak a forró

motor kotyogott. Száraz fű illata töltötte meg a levegőt. Egy énekesmadár csivitelt, mintha valaki füttyögött volna: juuu húúú! Aztán csönd. Alattuk, kissé lejjebb a folyó kanyargott, és távolodott csillámló víztükrével a felforrósodott délelőtti nap alatt, a csupasz barna hegyek egyhangúságát csak itt-ott törte meg egy akác vagy egy eukaliptuszfa. Olyan átható volt a csönd, hogy egy pillanatra mindketten úgy érezték, mintha rajtuk kívül senki más nem lenne ezen a planétán. – Istenem! – sóhajtott fel Lisa. – Milyen csodálatos. Egy légy szemtelenkedett az arca körül; elhessegette. Egy másik is felbukkant, azt is elkergette. – A jó öreg legyek – mondta MJ. – Igen, ez az a hely! – Úgy látszik, emlékeznek rád – nevetett Lisa, miközben a harmadik légy a homlokán landolt. MJ játékosan rácsapott Lisa homlokára, majd látványosan csapkodni kezdett maga körül, ausztrál módon üdvözölve a rátámadó rajt. Aztán átölelte Lisát, és egy hasadékhoz vezette a bokrosban. – Itt szoktuk kikötni a kenunkat – mondta. Lisa lekémlelt a saspáfránnyal benőtt meredek lejtőre, mely természetes csúszdát képezett a jó harminc méterrel lejjebb csillámló folyóhoz. A nagyjából húszméteres szélességű víztükör olyan nyugodt volt, mint egy mesterséges tó. Pár nőstény légy tanyázott a vízfelszínen; moszkitólárvákat lakmároztak, vagy petéket raktak, míg fölöttük rajok köröztek. A túlparti bokor élesen tükröződött a felszínen. – Vau! – lelkendezett Lisa. – Vauuuuuuu! Ez bámulatos! Aztán észrevette, hogy fehér karók sorakoznak végig a lejtő mentén. Mindegyiken pontosan kijelölt fekete rovások látszottak. – Gyerekkoromban a víz idáig ért – magyarázta MJ, és a legfelső szintjelzőre mutatott. Lisa nyolc szabadon levő rovátkát számolt meg a vízszintig. – Ennyivel alacsonyabb? – A jó öreg globális felmelegedés – felelte MJ. Aztán meglátta a vaskos kötelet, mely egy elefántláb-vastagságú faághoz volt rögzítve. – Innen ugráltunk le! – büszkélkedett MJ. – Nem volt nagy ugrás. Most viszont legalább ötméteres mélység tátongott a fa alatt. MJ lekapta a trikóját – Bejössz? – Előbb állítsuk fel a sátrat!

– Jaj, Lisa, még előttünk az egész nap, ráérünk. Rohadt melegem van – mondta, és tovább vetkőzött. – Amúgy a legyek utálják a vizet. – Menj előre, és majd megmondod, milyen a víz. Utána eldöntöm. – Gyengusz vagy. Egy mimóza! Lisa nevetett. MJ meztelenül állt, és egy pillanatra eltűnt szem elől a bokrosban. Pár pillanattal később Lisa újból meglátta őt, amint mászik fel a víz fölé kinyúló ágra. A fiú elkapta a kötelet, mely vészesen kirojtosodottnak látszott, megpördült, és belécsimpaszkodott. – Óvatosan, MJ! – kiáltotta a lány, mert hirtelen megijedt. Fél kézzel kapaszkodva, fél kézzel a mellkasát döngetve a fiú Tarzanüvöltéseket hallatott. Aztán a folyó fölé lendült, meztelen talpa csaknem súrolta a vízfelületet. Oda-vissza hintázott néhány ívet, majd elengedte a kötelet, és hangos loccsanással a vízbe esett. Lisa aggódva figyelt. Néhány pillanattal később MJ felszínre bukkant, felszegte a fejét, és nedves hajfürtjeit kirázta az arcából. – Csodálatos! Gyere be, gyorsan! Csapkodni kezdett, tett néhány erőteljes gyorsúszó mozdulatot, majd hirtelen felkapta a fejét, fájdalmas arccal. – Francba! – köpte ki a vizet. – Basszus! Auaua! Valamibe bevágtam a nagylábujjamat! Lisa nevetett. MJ a víz alá bukott. Pár pillanattal később felbukkant, és pánik ült az arcán. – Basszuskulcs, Lisa, egy kocsi van odalent! – ordította. – Egy kurva autó van a folyóban!


Lorraine megkövülten bámult, nem hitt a szemének. Ujjai közt a cigaretta – még meggyújtani is elfelejtette. Egy fiatal riporternő hadarva beszélt a kamera előtt, és úgy tűnt, fogalma sincs róla, hogy a Déli Torony, pár száz méterrel a háta mögött, éppen összeomlik. Nyílegyenesen hullott alá az égből, és eltűnt… Mintha a valaha előadott legnagyobb bűvésztrükk zajlott volna le Lorraine szeme előtt. A riporternő

beszélt tovább. Mögötte autók és emberek tűntek el a törmelékben és az örvénylő porban. Mások rohantak, hogy mentsék az életüket, futottak lefelé az úton, egyenesen a kamera felé. Ó, Jézusom, hát nem veszi észre? A riporternő továbbra is zavartalanul olvasta a súgógépről a szöveget, vagy ismételte, amit a fülhallgatójába diktáltak. NÉZZ MÁR HÁTRA! – kiáltotta volna önkéntelenül is Lorraine. És akkor a nő végre megfordult. Teljesen elvesztette a lába alól a talajt. Tett egy tétova, botladozó lépést oldalra, majd még egyet. Emberek rohantak el mellette mindkét oldalon, lökdösték, csaknem ledöntötték a lábáról. A gombafelhő most már szinte teljesen beborította az eget, sőt lassan a várost is, és lavinaként hömpölygött a riporternő felé. Abszolút sokkhatás alatt mondott még néhány szót, de a hangja már nem hallatszott, olyan volt, mintha megszakadt volna a hangösszeköttetés, aztán a kép is elhomályosodott, szürke figurák kavarogtak a zűrzavarban, s végül a kamerát is elnyelte a káosz. Lorraine – még mindig egy szál bugyiban állva – kiáltásokat hallott. A képernyőn kézikamerára váltottak: egy hatalmas fém- és üvegtábla, majd egy kőfal zuhant rá egy piros-fehér tűzoltókocsira. A tűzoltólétrán keresztül csapódott be a törmelék, és úgy lapította szét a tűzoltókocsit, mint amikor egy gyerek a lábával rátoppant egy megunt műanyag játék autóra. Egy nő jajveszékelt folyamatosan: – Ó, istenem, jaj, istenem, jaj, én jóistenem! Kiáltások. Egy pillanatra elsötétült a kép, majd újból egy imbolygó kézikamera rögzítette a történteket: egy fiatalember bicegett, véres törülközőt szorított egy nő arcára, miközben húzta magával. Menekülni próbáltak a feléjük hömpölygő porfelleg elől, mely a következő pillanatban úgyis elnyeli őket. A stúdióba kapcsoltak. Lorraine nézte a bemondót, egy negyvenes férfit zakóban, nyakkendőben. Az eddig látott képek a bemondó feje mögött peregtek a monitorokon. A hírközlő gyászos hangon szólalt meg. – Legfrissebb jelentéseink szerint a World Trade Center Déli Tornya összeomlott. Hamarosan átkapcsolunk a Pentagonhoz, hogy tájékoztassuk önöket az ott kialakult helyzetről. Lorraine megpróbálta meggyújtani a cigarettáját, de túlságosan remegett a keze, és az öngyújtó a padlóra esett. Képtelen volt levenni a szemét a

képernyőről, nehogy elmulassza a pillanatot, amikor Ronnie esetleg feltűnik a képen. Egy izgatott nő jelent meg a képernyőn, s bár kiabált, nem lehetett érteni. Lorraine figyelte a csinos nőt, aki a mikrofonba kapaszkodva magyarázott valamit, mögötte sűrű fekete füst kavargott, narancssárga lángok lobbantak, a háttérben nehezen kivehetően kirajzolódott a Pentagon tetejének jellegzetes, lapos sziluettje. Lorraine megint hívta Ronnie mobilszámát, majd újra próbálkozott, de a vonal állandóan foglaltat jelzett. Újra hívta, majd újra, és újra. A szíve majd kiugrott a mellkasából, egész testében remegett, mindent megadott volna, ha hallhatja a férfi hangját, hogy tudja: jól van. De mindeközben végig ott volt a fejében a gondolat, hogy Ronnie-nak a Déli Toronyban volt a találkozója. És a Déli Torony összeomlott. Manhattanről akart képeket, nem a nyavalyás Pentagonról, hiszen Ronnie Manhattanben van, nem a kicseszett Pentagonban. Átkapcsolt a Sky Newsra. Megint egy rángatózó kézikamera; ezúttal három, tetőtől talpig poros, sisakos tűzoltó látszott a képen, amint egy elesett, ősz hajú embert menekítenek futólépésben. Aztán egy égő autót látott. Majd egy égő mentőkocsit. Alakok bukkantak elő a homályból az égő járművek mögül. Ronnie? Lorraine előrehajolt, egészen közel az óriásképernyőhöz. Ronnie? Az alakok úgy öltöttek formát, ahogy az előhívótálban egy portréfotón az arcvonások. Egyik se Ronnie. Megint tárcsázta a számát. Egy röpke pillanatig úgy hangzott, mintha kicsöngene! De aztán megint az a rohadt foglaltjel. A Sky News átkapcsolt Washingtonba. Lorraine fogta a távkapcsolót, és másik gombot nyomott meg. Úgy tűnt, mindegyik tévéállomás ugyanazt az adást közvetíti, ugyanazokat a képeket. Lorraine nézte a visszajátszást az első gép becsapódásáról, majd a másodikról. Újabb visszajátszás. És újabb. Megszólalt a telefonja. Azonnal benyomta a zöld gombot, s örömteli izgalmában alig tudott megszólalni. – Halló?! A mosógépszerelő volt, a másnapi időpontot akarta fixálni.


Az illetőt úgy hívták, Ricky. Abby partikon találkozott vele párszor. A fickó mindig ott legyeskedett körülötte, és nagyon úgy tűnt, le akarja venni Abbyt a lábáról. Igazság szerint Abby elég vonzónak találta, nem volt ellenére a flört. Jóképű, negyvenes fickó volt, némileg titokzatos, de nagyon magabiztos – kissé öregedő, nagyvilági jampec benyomását keltve. Dave-hez hasonlóan ő is nagyon értett a nők nyelvén; inkább kérdezett, semmint válaszolt volna. És ő is a bélyegbizniszben volt érdekelt, és úgy tűnt, elég nagy tétekben játszik. Nem az összes bélyeg volt az övé. Négymillió font értékű gyűjteményről volt szó, hogy egészen pontosak legyünk. Volt némi vita a tulajdonjog körül. Dave azt mondta Abbynek, hogy megállapodtak Rickyvel a fele-fele osztozásban, de Ricky felrúgta az egyezséget, és kilencven százalékot követel. Amikor Abby megkérdezte Dave-et, hogy miért nem fordul a rendőrséghez, a férfi csak mosolygott. A rendőrség, úgy tűnt, nem igazán illetékes kettejük vitájában. Dave-nek sokkal jobb ötlete támadt.


Roy Grace még mindig csak hunyorgott, pedig a halogénizzó fénye most már közvetlenül a kicsiny tárgyra irányult, melyet Frazer Theobald rozsdamentes acélcsipeszével a magasba tartott. Roy csak valamiféle kék dolgot látott maga előtt elmosódott kontúrokkal. Bandzsított, és vonakodott beismerni, hogy bizony már nem ártana egy szemüveg. Csak amikor egy kicsi, négyszögletes papírt helyezett a patológus a csipesz mögé, és kezébe nyomott egy nagyítólencsét – Roy csak akkor vette ki tisztán, miről van szó. Valami rostféleség lebegett az orra előtt, vékonyabb, mint az emberi haj; egy pókháló vékonyságú szövet része. Áttetszőnek tűnt egy pillanatig, majd halványkékre váltott, és a végei finoman rezegtek Theobald kezének remegésétől, valamint a vízlevezető csatornán átfújó jeges fuvallattól. – Akárki ölte is meg ezt a nőt, annyi bizonyos, hogy mindent megtett a

nyomok eltüntetéséért – mondta a patológus. – Feltételezésem szerint azért helyezte a holttestet a csatornába, mert arra számított, hogy a lefolyórendszerben úgyis elmozdul a hulla, és a szennyvíz kimossa majd az ülepítőből a tengerbe, biztonságos távolságra a partoktól. Grace újra rábámult a csontvázra, és nem tudta kiverni a fejéből a gyanút, hogy mégiscsak azonos lehet Sandyvel. – Talán az elkövető nem számolt azzal, hogy a csatorna nem feltétlenül telik meg vízzel – folytatta Theobald. – Nem számított rá, hogy beágyazódik az üledékbe, és mivel a talajvíz alacsonyan volt, a csatornába nem került elég víz, ami kimosta volna az iszapból a hullát. De az is lehet, hogy a csatornát nem használták. Grace bólintott, és újra rápillantott a libegő szálacskára. – Szőnyegrost lehet, erre gondolok. Lehet, hogy tévedek, de a laboratóriumi analízis szerintem szőnyegrostot fog kimutatni. Túl kemény ahhoz, hogy pulóverből származzék, vagy ingből, párnahuzatból. Szőnyegrost, majdnem biztos! Joan Major egyetértőn bólintott. – Hol találtátok? – kérdezte Grace. A törvényszéki patológus a csontváz jobb kezére mutatott, melynek egy részét elfedte az iszap. Csak az ujjak látszottak. A patológus a középső ujj hegyére mutatott. – Látod? Műköröm – tudod, amilyeneket a kozmetikákban a manikűrösök raknak fel. Grace-et hidegrázás borzongatta meg. Sandy rágta a körmeit. Tévénézés közben úgy dolgozott a fogaival, mint egy kis hörcsög. Grace majd megőrült tőle. És az ágyban is, néha… Előfordult, hogy elalvás előtt azt kellett hallgatnia, hogy Sandy rágcsál mellette, mintha valami gyötörné, amit nem tud, vagy nem akar neki elmondani. Rendszerint egy idő után Sandy ránézett a körmeire, hirtelen nagyon dühös lett magára, ilyenkor azt kérte Grace-től, hogy szóljon rá, ha a körmeit harapdálja; segítsen neki leszokni róla. És azt is mondta, hogy muszáj elmennie egy manikűröshöz, és fel kell rakatnia valami drága műkörmöt, hogy eltakarja a lerágott körmeit. – Egy műanyagvegyülék ragadt rá, valahogyan a körmöket nem mosta el a víz, miután a bőr lerohadt – magyarázta Frazer Theobald. – A rost ez alatt volt. Az történhetett, hogy a támadó végigvonszolta őt a szőnyegen, és a nő belevájta a körmeit a szőnyegbe. Ez a legvalószínűbb magyarázat arra, hogyan kerülhetett ide a rost. Mázlink van, hogy nem mosta el a víz.

– Mázli, igen – mondta Grace kimérten. Lázasan forgott az agya. Végigvonszolták a szőnyegen. Kék szőnyegrost. Halványkék. Égkék. Halványkék volt a szőnyeg otthon. A hálószobában. A hálószobában, mely kettejük fészke volt. Addig a bizonyos éjszakáig, amikor Sandy eltűnt. A nagy kékségben.


Ronnie talán egy perce rohant, amikor a nappal hirtelen éjszakává változott, mintha egyik pillanatról a másikra teljes napfogyatkozás következett volna be. Hirtelen valami fojtó, bűzös térbe került, dobhártyáját majd szétrepesztette a mennydörgésszerű robaj, amely azonban ezúttal alulról jött. Olyan volt az egész, mintha valaki milliárd tonna bűzös, kesernyés, fekete-szürke lisztet döntött volna le az égből, közvetlenül a feje fölött. Szúrta a szemét, teletömte a száját. Akaratlanul lenyelt valamennyit, felköhögte, de nyomban nyelte a következő adagot. Szürke alakok kavarogtak körülötte, mint a kísértetek. Nagylábujjával fájdalmasan belerúgott valamibe – tűzcsap, vagy mi a franc –, elbotlott, és keményen előrezuhant a betonra. Csakhogy ez a beton – mozgott! Vibrált, remegett, mintha egy óriás szörny ébredt volna fel, és szabadította volna ki magát egyenesen a föld gyomrából. Ki kell jutni innen! Gyerünk, minél messzebb! Valaki a lábára taposott, és rázuhant. Női hangot hallott átkozódni, aztán bocsánatot kérni, s finom parfümillat csapta meg az orrát. Kitekergőzött a női test alól, megpróbált feltápászkodni, de abban a pillanatban hátulról megint ledöntötte valaki. Zihálva és rémülten levegő után kapkodott, nagy nehezen talpra állt, és látta a nőt, aki szintén feltápászkodott, s úgy nézett ki, mint egy szürke hóember női körömcipőbe bújva. Ekkor egy hatalmas, dagadt, torzonborz férfi rohant Ronnie-ba torzonborz hajjal. Káromkodva taszította őt félre az útból, és rohant tovább botladozva, míg el nem nyelte a köd. Na, megint jól legázolták. Kelj fel! Gyerünk, kelj fel! Azonnal felállni!

Eszébe villant, amit megvadult tömegben halálra taposott emberekről olvasott. Megint feltápászkodott, megfordult, és még több hóemberszerű figurát látott előbukkanni a homályból. Valaki megint oldalra lökte. Elkezdte keresgélni a feléje rohanó lábak, cipők, meztelen lábfejek között az utazócsomagját és aktatáskáját, meglátta, s meg is ragadta mindkettőt, de ebben a pillanatban megint letarolták. – Baszd meg! – üvöltötte. Gyilkosan tőr formájú tűsarok húzott el a feje mellett, mint egy hegyes árnyék. Hirtelen csend támadt. A morajlás elült. A dübörgés abbamaradt. A föld már nem remegett. A szirénák is elhallgattak. Egy pillanatra eufória járta át a testét. Minden rendben! Élek! Az emberek most már jóval lassabban haladtak el mellette, sokkal rendezettebben. Némelyikük bicegett. Mások egymást támogatták. Akadt, akinek üvegszilánkok csillogtak a hajában, mint megannyi kristály. A vér pirosa volt az egyetlen, ami színt vitt ebbe a csupa-szürke és fekete világba. – Ez nem lehet igaz – hallott egy férfihangot a közelében. – Ilyen egyszerűen nem történhet meg! Ronnie látta az Északi Tornyot, majd jobbra nézve kitekert, megcsavarodott, idomtalan roncsokat, ablakkereteket, szétlapított autókat, égő járműveket látott. Letaglózott testek feküdtek mindenfelé mozdulatlanul a mocskos aszfalton. És akkor az ég felé nézett, abba az irányba, ahol a Déli Toronynak kellett volna lennie. Ahol a Déli Torony volt. A Torony eltűnt. Három perccel ezelőtt ott volt, és most már nem volt ott. Pislogott, próbált rájönni, miféle trükk ez, miféle optikai csalódás, és minél több száraz por szállt a szemébe, annál jobban benedvesedtek a szemei. Remegett, minden ízében, mélyen, legbelül is. Valamin megakadt a szeme–, egy sodródó, verdeső valamin, ami lefelé ereszkedett, majd felkapta egy légáramlat, feljebb szárnyalt, hogy aztán folytassa útját a föld felé. Egy szövetdarab volt. Olyasmi, mint amit az új laptophoz adnak, hogy a képernyő ne karcolódjon össze, amikor lecsukod a fedelet. Ronnie figyelte az esését, mintha egy halott pillangó landolna az orra

előtt, és átsuhant az agyán, hogy megérné felszedni a kis rongydarabot, mert a sajátját már réges-rég elveszítette. Újabbak vánszorogtak el mellette. Végtelen emberfolyam, feketék és szürkék mind, mint amikor a menekültáradat vonul egy háborús vagy dokumentumfilmben. Telefoncsörgést vélt hallani. Ez az övé? Kétségbeesetten kapott a zsebéhez. Megvan a telefonja, hála az Istennek! Előhúzta, de nem csörgött, és jelet se mutatott, hogy nem fogadott hívása lenne. Megint megpróbálta Lorraine-t, de nem volt jel, csak üres zúgás, melyet pár másodperc múlva elnyomott egy helikopter csattogása a feje fölött. Nem tudta, mitévő legyen. Gondolatai összekuszálódtak. Az emberek megsérültek körülötte, ő viszont épen maradt. Talán meg kéne próbálni segíteni másokon. Lehet, hogy rábukkanna Donaldra. Nyilván kiürítették az épületet. Nyilván kitereltek mindenkit, mielőtt összeomlott. Donald is itt van valahol, s lehet, hogy éppen őt keresi. Ha megtalálnák egymást, beülhetnének egy presszóba vagy egy hotelba, és megtarthatnák az értekezletüket… Egy tűzoltóautó robogott el mellette szirénázva, tülkölve, vörös fényeit villogtatva – csaknem eltaposta. – Gazfickók! – ordított utánuk Ronnie. – Faszkalapok, majdnem megöltetek… Fekete nők jöttek tetőtől talpig beszürkülve, egyiküknél egy iskolatáska, a másik a fejét fogta rémületében, ahogy feléje suhantak. – Elnézést – állta útjukat Ronnie. – Forduljon meg! – mondta az egyik. – Igen – tette hozzá a másik. – Ne menjen tovább! Újabb mentőautók szirénáztak el mellette. Csikorgott a talaj. Papírhalom borította az aszfaltot a lába alatt, vette észre Ronnie. A papírmentes társadalom, gondolta cinikusan. Ennyit a papírmentes társadalomról. Mindent szürke papírlapok borítottak. Az eget ellepték a hulló papírlapok, cikcakkosan ficánkoltak a levegőben, minden formátumban és méretben, üresen, telenyomtatva, amit csak el tudsz képzelni. Mintha millió iratszekrény és szemétkosár okádta volna ki a tartalmát a felhőkből. Egy pillanatra megállt, megpróbálta összeszedni a gondolatait. De az egyetlen, ami eszébe jutott: Miért ma? Miért éppen ezen a kicseszett napon?

Miért keltett ennek a szarnak éppen ma történnie? New Yorkot valamiféle terrortámadás érte, ezt most már a vak is látja. Egy tompa hang belül azt súgta, hogy félnie kellene, de nem félt, csak mérhetetlenül dühös volt. Menetelt előre, zizegtek-roszogtak a talpa alatt a papírlapok, rémült emberek húztak el mellette különböző irányból. Aztán ahogy a csonka épület felé közeledett, megállította őt két zsaru a New York-i Rendőrségtől. Az első egy alacsony, szőke, rövidre nyírt hajú fickó, jobb keze a Glock revolvere markolatán nyugodott, míg a baljával egy rádiótelefont szorított a fülére. Egyik pillanatban üvöltve jelentett, a másikban hallgatta, mit mondanak a vonal túlsó feléről. A másik zsaru jóval magasabb fickó volt, olyan vállakkal, mint egy kitömött baseballjátékos, himlőhelyes arcán olyan kifejezéssel, mintha részint szabadkozna, részint meg azt mondaná: ne basszál már ki velünk, haver, éppen eléggé ki van baszva mindannyiunkkal! – Sajnálom, uram! – szólalt meg a colos zsaru. – Itt nem mehet át, mert lezártuk a területet. – De nekem üzleti tárgyalásom van – erősködött Ronnie. – Én…. – mutogatott előre – énnekem találkozóm van… – Úgy vélem, jobb, ha átteszi másik napra. Nem hinném, hogy e pillanatban bárki üzleti tárgyalást tartana. – Az a helyzet, hogy még ma vissza kell repülnöm Angliába. Tényleg fontos, hogy… – Uram, úgy gondolom, a megbeszélésre máskor kell sort kerítenie, a járatát pedig egészen biztosan törölték. És akkor a föld elkezdett morajlani. Borzalmas, sistergő hang hallatszott. A két zsaru egyszerre fordult meg, és nézett fölfelé, egyenesen az Északi Torony ezüstszürke falára. A fal megmozdult.


A lift megingott. Abby érezte, ahogy a padló a talpának nyomódik. A kabin meg-megemelkedett, szaggatottan, mintha valaki kézzel ráncigálná fölfelé. Aztán hirtelen megállt. Tompa puffanás hallatszott, majd folyadék

loccsanása. Bassza meg… A csizmája kidőlt. A latrina-csizmája. A lift hintázni kezdett hirtelen, mintha oldalról megnyomták volna, és nekicsapódott az akna falának. Abby elvesztette az egyensúlyát, nekiesett a falnak, majd a nedves liftpadlóhoz vágódott. Jézusom! Erős ütés a tetőn. Mintha egy gőzkalapáccsal vágtak volna oda. Az ütés visszhangzott, zakatolt a fülében. Újabb robaj. Majd megint egy. Ahogy megpróbált lábra állni, a lift élesen oldalra billent, és olyan erővel csapódott az akna falának, hogy Abby érzékelte az acélfalakon végigfutó rezgéshullámokat. Aztán megbillent a kabin, és a lány a szemközti falhoz vágódott. Újabb robaj a tetőn. Krisztusom, ne! Odafent van…? Ricky lenne az? Próbál behatolni a liftbe, hogy itt kapja el? Megint megemelkedett a kaszni néhány centit, és újra vad hintázásba kezdett. Abby nyüszített félelmében. Előhúzta a telefonját, és megnyomta a gombját. Kigyulladt a kijelző fénye, így Abby láthatta, hogy a tetőn kis, csipkézett bemélyedés keletkezett. Újabb ütések odafentről, és a rés tágult. Porszemcsék rajzottak elő vadul. Megint egy csattanás. Aztán megint. És megint. Újabb porfelhő. Majd csend. Hosszú csend. És most másfajta zaj. Tompa dobbanás. Ez a szíve. Ahogy ver. Bumf…, bumf…, bumf. Véráramának zubogó hangja dörömbölt a fülében. Mintha egy vad óceán tombolna a belsejében. A telefon fénye kialudt. Megnyomta a gombját, és a fény visszajött. Abby gondolkodott. Kétségbeesetten törte a fejét. Mit tud fegyverként használni, ha a fickó behatol? Van egy flakon gázspray a retiküljében, de azzal csak pár pillanatig tudja megfékezni őt – talán pár percre is, ha egyenesen a szemébe fúj. Kell valami, amivel leütheti. A csizmája az egyetlen eszköz. Felkapta, de tudta, hogy a bőr nedves és könnyű. Megérintette a magas sarkát, ami viszont biztatóan kemény volt. Ezt a háta mögé rejtheti, várhat, amíg feltűnik a fickó arca, és akkor lecsaphat rá. Meglepetésszerűen. Agyának minden zegzuga tele volt kérdésekkel. Biztosan tudhatta

Ricky, hogy ő van bent a liftben? Vajon kileste a lépcsőházban, amikor beszállt, majd valahogyan megállította a liftet? Megint csend. Csak a szapora szívverése hallatszott. Mint egy bokszkesztyű, amikor belecsap a homokzsákba. A félelmén most hirtelen támadt düh cikázott át. Ilyen közel, ilyen átkozottul közel! Ilyen szívfájdítóan közel az álmaihoz! Ki kell jutnod innen! Valahogyan ki kell jutnod innen! A lift megint lassan emelkedni kezdett, majd újabb éles rántással megállt. Az egymáshoz súrlódó fémek csikorgó hangja. És akkor egy feszítőrúd szögletes hegye visítva behatolt az ajtók közötti résbe.


A csörlő panaszos vinnyogása hangzott fel, majd az R & K 24 órás autómentő szolgálat dízelvontatójának lusta csörömpölése. Lisa elhessegetett egy rajnyi átkozott legyet. – Tűnés! – kiáltott rájuk. – Tűnjetek a francba! A csörömpölés morajlásba csapott át, ahogy az acélsodrony megfeszült, és a kabinban ülő kezelő felgyorsította a csörlőt. Lisa izgatottan várta, mi sül ki ebből. Először is: mi a fenét keresett itt ez a kocsi? Senki sem száguld végig egy koszos bekötőúton, hogy aztán csak úgy, véletlenül belezuhanjon egy folyóba, magyarázta MJ. – Még egy nő se – tette hozzá, ám ezért nyomban kapott egy sípcsontrúgást a párjától. A helyszínre érkezett két helyi zsaru közül az alacsonyabb és higgadtabb azt mondta nekik, hogy a kocsit valószínűleg bűncselekmény elkövetéséhez használták, s utána belökték a folyóba. Bárki volt is az elkövető, azzal nem számolt, hogy a szárazság miatt a vízszint ilyen mértékben lecsökken. Egy légy landolt Lisa arcán. A lány odacsapott, de a légy gyorsabb volt nála. A legyek más időzónákban élnek, magyarázta egyszer MJ. Ami az embernek egy másodperc, az a légynek legalább tíz. Ez azt jelenti, hogy a

légy mindent lassított mozgásban lát. Következésképpen a légynek temérdek ideje van, hogy elmeneküljön a kezed elől. MJ mindent tudott a legyekről. Nem meglepő, gondolta Lisa, ha az ember Melbourne-ben él, és szeret kijárni a bozótvidékre. Hamarabb légyszakértővé válik, mint gondolná. Ürülékben költenek, mondta egyszer MJ kempingezéskor, amiből viszont az következik, hogy nem szabad megenni semmit, amire egy légy egyszer már rászállt. Lisa rábámult a fehér rendőrségi autóra, melynek oldalán kék-fehér kockás csík szaladt végig, és a fehér rendőrségi egyterűre, melyet ugyanaz a jelzés díszített. Mindkét kocsi tetején kék-piros vészvillogók. Odalent a vízparton, a bokrok közt két rendőrségi búvár állt nedves búvárruhában, uszonyokkal, fejükön maszkkal, és figyelték, ahogy a megfeszült acélsodrony komótosan kiemelkedett a vízből. A legyek persze hasznosak is tudnak lenni. Segítenek eltávolítani a halott dolgokat: madarat, nyulat, kengurut, még az embert is. Természet Anya kicsi segítői ők. Csak kissé neveletlenek, nem tudnak viselkedni az asztalnál, előbb lehányják, amit aztán megesznek. Szóval vacsoravendégnek nem éppen kívánatosak, összegezte magában a dolgot Lisa. Izzadságcseppek gördültek le az arcán a hőségtől. MJ ott állt szorosan mellette, egyik karjával átkarolta Lisa vállát, a másik kezében egy palack vizet tartott, amin ketten osztoztak. Lisa MJ derekát fonta át, ujjaival a derékövén játszadozott, s érezte a fiú verejtékét az átázott trikón. A legyek szeretik az emberi izzadságot, ezt a bölcseletet is MJ-től tudta. Az izzadságban nincs túl sok fehérje, viszont tele van ásványi anyagokkal, amire szükségük van. Az emberi izzadság a legyek számára olyan, mint nekünk a kristályvíz. A folyó odalent, azon a ponton, ahol az acélsodrony a vízbe ért, hirtelen örvényleni kezdett. Mintha felforrt volna a víz. Buborékok törtek a felszínre, és tajtékba csaptak át. A magasabb, pánikra hajlamosabb rendőr instrukciókat kezdett kiabálni, melyek Lisa szerint teljességgel feleslegesek voltak, hiszen szemlátomást mindenki tudta a dolgát. A zsaru, Lisa becslése szerint, negyvenes évei elején járhatott, tüskésre nyírt haja volt, és sasorra, ő is, meg a fiatalabb kollégája is előírásos öltözéket viseltek nyitott inggel, vállpántokkal, az ingujjon beleszőtt Victoria Police emblémával; tengerészkék nadrág és masszív cipő tartozott az egyenruhájukhoz. A legyek őket sem kímélték.

Lisa figyelte, ahogy egy sötétzöld személykocsi hátulja a felszínre emelkedik, s olyan erővel zubog ki belőle a víz, hogy még a csörlő és a vontatómotor zaját is elnyomja a csobogás. Lisa leolvasta a rendszámtáblát: OPH 010, és alatta a szöveget: VICTORIA – A HELY, AHOL ÉLNI ÉRDEMES. Mennyi ideje lehetett odalent? Lisa nem volt nagy szakértője a kocsiknak, de ezt-azt tudott róluk. Azt például nyomban felismerte, hogy ez egy régebbi Ford-Falcon modell, legalább öt-, de akár tízéves is lehet. Előbukkant a hátsó szélvédő, majd a tető is. A fényezés ragyogott a víztől, de a krómozott részeket már mind kikezdte a rozsda. A gumik csaknem teljesen laposak, csapkodva gördültek, ahogy a járgányt hátrafelé felhúzták a meredek lejtőn. Ömlött ki a víz az ajtóküszöböknél és az abroncsok boltozatain. Baljós látvány, gondolta Lisa. Néhány perccel később a Falcon végre sík terepre került, mozdulatlanul feküdt az abroncsain, a kerékgumik, mint kis fekete pocakok, türemkedtek ki kétoldalt. Az acélsodrony megereszkedett, a vontatókocsi sofőrje letérdepelt, és kiakasztotta a hátsó kampóból. A csörlő csikorgása abbamaradt, és a vontató motorja is elcsendesedett. Csak az autóból folyamatosan ömlő víz csobogása hallatszott. A két rendőr körbejárta a kocsit, bekémlelt az ablakokon. A magas, ijedős zsaru kezét a pisztolya markolatán tartotta, mintha arra számítana, hogy valaki hirtelen előugrik az autóból, és próbára teszi az éberségét. Az alacsonyabbik a legyek elhessegetésével volt elfoglalva. Aztán a magasabbik zsaru megnyomta a csomagtartó gombját. Semmi, újra megnyomta a gombot, és egy feszítővasat illesztett a résbe. Éles csikorgással pár centiméternyire megemelkedett a tető, a berozsdásodott vasalás nehezen engedett. De aztán sikerült az egészet felemelni. A rendőr döbbenten hátrahőkölt, ahogy az orrába csapott a bűz, pedig még nem is látta, mi van odabent. – Ó, a rohadt… – nyögött fel, és tátogva levegő után kapkodott.


A szürke a halál alapszíne, gondolta Roy Grace. Szürkék a csontok. Szürke a hamu, ha elhamvasztanak. Szürkék a sírkövek. Aztán ott vannak a szürke fogászati röntgenfelvételek. A szürke halottasházi falak. Mindegy, hogy koporsóban rohadsz el, vagy egy vízlevezető csatornában, ami végül marad belőled, az szürke. Szürke csontok feküdtek a szürke, acél boncasztalon. A vizsgálat szürke műszerekkel történt. Még a fény is szürke volt itt; különös, szórt, éteri fények, melyek a homályos ablakokon szűrődtek át. A kísértetek is szürkék voltak. Szürke nők, szürke férfiak. Sokan voltak Brighton és Hove városi hullaházának bonctermében. Ezernyi pórul járt ember szelleme, olyanoké, akiknek földi maradványai itt kötöttek ki, ebben a zord épületben, a szürke, kőtörmelékes vakolóhabarccsal bevont falak között. Itt hevertek, valamelyik fagyasztó szürke acélajtaja mögött, utolsó előtti utazásuk során, mielőtt egy temetkezési vállalkozóhoz kerülnének, onnan a temetőbe vagy a hamvasztóba. Grace megborzongott. Nem tehetett ellene. Dacára annak, hogy elég gyakran megfordult itt – hiszen a nő, akibe szerelmes volt, történetesen itt dolgozott –, valahányszor belépett ide, libabőrös lett. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy meglátta a csontvázat a műkörmökkel, és az őszibúza-színű hajtincsekkel, melyek még mindig rátapadtak a koponyára. És lúdbőrzött a zöld köpenyes figurák láttán is. Frazer Theobald. Joan Major, Barry Heath – utóbbi az ügyészi jogkörrel felruházott halottkém, egy alacsony, választékosan öltözött, pókerarcú férfi, aki a közelmúltban ment nyugdíjba a rendőrségtől. Nyomasztó munkaköréhez nemcsak a gyilkossági helyszínelés tartozott hozzá, hanem az összes váratlan haláleset – közlekedési baleset, öngyilkosság – helyszíneinek vizsgálata, majd pedig a halottszemle. És ott volt a helyszínelő fotós is, aki az eljárás minden mozzanatát rögzítette. Valamint Darren, Cleo asszisztense, egy éles eszű, jóképű, kellemes modorú huszonéves fiatalember divatosan tüskés fekete frizurával. Darren egyébiránt egy hentesnél kezdte a tanonckodást. És jelen volt még Christopher Ghent, a magas termetű, megfontolt igazságügyi fogszakértő, aki éppen puha agyagmintákat vett a csontváz fogairól. És persze végül: Cleo. Most nem volt ügyeletes, de úgy döntött, mivel Grace-nek muszáj dolgoznia, vele tart. Roy néha maga se hitte el, hogy egy ilyen istennővel hozta össze a sors. Nézte a magas, hosszú lábú, s szinte már képtelenül szép nőt zöld

köpenyében, fehér gumicsizmájában, feltűzött, hosszú szőke hajával, amint sürög-forog a teremben – az ő termében, a saját birodalmában –, könnyedén, kecsesen, nőiesen, mégis valahogy szenvtelenül – az összes szörnyűség közepette. Grace-nek egyre csak az motoszkált a fejében, hogy talán éppen annak a nőnek a maradványai fekszenek itt az orra előtt, akibe egykor szerelmes volt. A termet erős fertőtlenítőszag járta át. Két acél boncasztal volt középen, az egyik rögzítve, a másik, melyen a nő maradványai hevertek, görgőkre szerelve. Kék hidraulikus emelőszerkezet állt a padlótól a mennyezetig érő hűtőkamrák sora előtt. A falakat szürke csempe borította, és szennyvízlevezető csatorna futott körbe a falak mentén. Az egyik fal mellett mosogatómedencék sorakoztak, egy összetekert sárga locsolócső is ott hevert. A másik falnál széles munkaasztal, egy fém vágófelület és egy üvegajtós szekrény, melyben különféle eszközök sorakoztak; néhány csomag Duracell elem, valamint szörnyű tárgyak – főleg pacemakerek –, melyek az áldozatok után maradtak, mert senki sem akarta hazavinni őket. Az üvegszekrény mellett, a falon tábla, hogy ráírhassák az elhunyt nevét, s feltüntethessék a különböző szervek – agy, tüdő, szív, máj, vesék, lép – súlyát is. Most még csak ennyi állt rajta: „Azonosítatlan nő”. Tágas terem volt, de ezen a délutánon mégis zsúfoltnak tűnt – így volt ez mindig, amikor a törvényszéki patológus halottszemlét tartott. – Összesen három tömés van – jelentette be Christopher Ghent, mintha csak magának beszélne. – Meg egy aranykorona és egy híd a jobb felső hatos-hetes között. A tömések közül kettő vegyes anyagú, egy pedig amalgám. Grace feszülten figyelt, és próbált visszaemlékezni, milyen fogászati kezeléseket kapott Sandy, de nem ment, ez már túlságosan szakmai kérdés volt neki. Joan Major egy nagy táskából Párizsból hozott csontmintákat rakodott ki. Négyszögletes, fekete, műanyag talplemezen álltak az összehasonlításhoz használt modellek – úgy festettek mint régészeti leletek egy fontos ásatásról. Grace látta már ezeket a tartozékokat, de mindig is nehezére esett felfedezni a köztük lévő finom különbségeket. Amikor Christopher Ghent befejezte fogászati analízisének ismertetését, Joan elkezdte magyarázni, miként mutatják a minták az összehasonlítás révén a csontfejlődés különböző fázisait Arra a következtetésre jutott, hogy

a maradványok nőtől származnak, az áldozat harminc év körüli lehetett, plusz-mínusz három év hibahatárral. És ez továbbra is magában foglalta azt az életkort, amelyben Sandy az eltűnésekor volt. Grace tudta, hogy ki kell vernie a fejéből Sandyt, hiszen a szakmai szabályoknak teljességgel ellentmond, hogy személyes érintettség befolyása alatt álljon. Na, de hogyan verje ki a fejéből?


A padló remegett. Csörömpöltek a nyerskulcsok, melyek tucatszám lógtak a kampós szegeken, az üzlet falán. Festékesbödönök zuhantak le a polcról. Az egyiknek leesett a teteje, ahogy földet ért; rózsaszín festék csorgott ki belőle. Lebucskázott egy kartondoboz; sárgaréz csavarok tekergőztek a linóleumon, mint megannyi féreg. Sötét volt a szűk kis vaskereskedés mélyén, a World Trade Center közelében, ahová Ronnie bemenekült a colos rendőr mögött rohanva. Pár perccel ezelőtt elment az áram, csak egy akkumulátoros vészlámpa villogott. Tomboló por tornádója örvénylett az ablak előtt, olykor feketébben, mint az éjszaka. Mezítlábas nő zokogott, elegáns kosztümben – szemlátomást nem az üzlet személyzetéhez tartozott. A helyiség egyik oldalán teljes hosszúságban végigfutó pult mögött ösztövér fickó állt barna overallban, copfba kötött ősz hajjal, és tehetetlen némasággal elnökölt a baljós homály közepette. Ronnie még mindig az utazóbőröndje fogantyúját szorongatta. Csodával határos módon az aktatáskája továbbra is ott hevert a bőrönd tetején. Odakint egy fejre állt rendőrautó pörgött a tetején, mint egy búgócsiga. Aztán lassan leállt. Ajtaja nyitva, tetővilágítása bekapcsolva. Belső tere üres, egy rádió-adóvevő mikrofonja lógott lefelé a megtekeredett zsinóron. Ronnie balján, a falon hirtelen repedés jelent meg, és egy egész polc, tele dobozokkal, különböző méretű mázolóecsetekkel a padlóra zuhant. A zokogó nő felsikított. Ronnie tett egy lépést hátra, nekidőlt a pultnak, és gondolkodott. Los

Angelesben élt át egyszer egy kisebb földrengést. Ott akkor azt mondta neki valaki, hogy egy építmény legerősebb része az ajtónyílás. Ha egy épület összeomlik, az ajtónyílásban van a legtöbb esély a túlélésre. Elindult az ajtó felé. Megszólalt a rendőr: – Én most nem mennék ki, pajtás. Ebben a pillanatban tégla-, üveg- és törmeléklavina zúdult le közvetlenül az ablak előtt, s maga alá temette a rendőrkocsit. Éles vijjogással beindult az üzlet riasztója. A copfos ürge eltűnt egy pillanatra, majd a sziréna abbamaradt, akárcsak a kulcsok csilingelése. A föld már nem remegett. Nagyon hosszú csend következett. Odakint a porfelleg meglepően hamar oszladozni kezdett. Mintha reggeledne, és most jönne fel a nap. Ronnie kinyitotta az ajtót. – Én a maga helyében nem mennék ki, ha érti, mire gondolok – ismételte a zsaru. Ronnie tétovázva ránézett. Aztán kinyitotta az ajtót, kilépett, maga után húzva a csomagját. Odakint csend volt. Hajnali havazás csendje. Szürke hó borított mindent. Szürke csönd. Aztán hangokat hallott. Tűzoltószirénák. Házriasztók. Autóriasztók. Emberi kiáltások. Mentőautók szirénái. Helikopterek. Szürke alakok botladoztak körülötte, csöndesen, üres tekintetű, beesett arcú férfiak és nők végtelen sora. Egyesek gyalogoltak, mások futottak. Megint mások nyomkodták a telefonjukat. Utánuk eredt. Vakon bukdácsolt a szürke ködön át. Csípte a szemét a por, eltömítette a száját és az orrlyukait. Ment a tömeg után. Húzta az utazótáskáját. Ment az emberfolyammal, lépést tartott. Egy híd rácsozatai tűntek fel kétoldalt. A Brooklyn-híd, gondolta csekély New York-i ismeretei alapján. Futva botladozott át a folyó fölött. Egy végtelen hídon, egy végtelen örvény fölött, a szürke pokolban fuldokolva. Elveszítette az időérzékét meg a tájékozódási képességét. Nem tudta, merre jár, egyszerűen csak követte a szürke kísérteteket. Hirtelen, egy röpke pillanatig, mintha sós szagot érzett volna, majd megint az égett bűzt – repülőgép-üzemanyag, festék, gumi. Bármelyik pillanatban újabb gép jöhet.

A valóság, hogy mi is történt igazából, most kezdett tudatosulni benne. Remélhetőleg Donald Hatcook ép és egészséges. De mi van, ha mégsem? Az üzleti terv, amit kieszeltem, fantasztikus, gondolta Ronnie. Milliókat csinálhatunk vele a következő öt évben. Kurva sok milliót! De ha Donald meghalt, akkor…? Sziluettek a távolban. Csipkézett, magasba törő sziluettek. Brooklyn. Soha nem volt még Brooklynban, csak a folyón túlról látta eddig. Minden egyes lépéssel közelebb jutott hozzá. A levegő kezdett tisztulni. Egyre erősebben érezte a tenger sós szagát. A köd oszladozott. És hirtelen valami megmagyarázhatatlan vágyakozást érzett az otthagyott túlpart iránt. Megállt, és hátrafordult. Halványan beugrott neki a Biblia: hogy is volt az a Lót feleségével… Hátrafordult. És sóbálvánnyá változott. Igen, pontosan így néznek ki ezek az emberek, akik végtelen sorban áramlanak el mellette. Sóbálványok. Egyik kezével fogta a híd fémkorlátját, és visszafelé bámult. Napfény pettyezte a vizet alatta. Milliónyi csillogó fehér petty a víz fodrain. És Manhattan mögött mintha minden égne. A felhőkarcolók összezsugorodtak a fakószürke, barna, fehér színorgiában, és fekete fellegek gomolyogtak fölfelé a mélykék égbe. Ronnie-n leküzdhetetlen remegés lett úrrá, és kínzóan szükségét érezte, hogy összeszedje a gondolatait. Beletúrt a zsebébe, kivett egy doboz Marlborót, és rágyújtott. Mélyet szippantott, négyszer gyors egymásutánban, de nem esett neki jól – a torkában amúgy is gombóc volt. Vízbe dobta a cigit, kissé szédelgett, a torka még jobban kiszáradt. Újra csatlakozott a kísértetmenethez, követte őket az úton, ahol aztán egyszer csak szétszóródtak mindenfelé! Ronnie újra megállt, mert valami bevillant az agyába, s ahhoz, hogy megragadja a gondolatot, békére, nyugalomra volt szüksége. Lefordult egy elhagyatott mellékutcába, elhaladt egy sor irodaépület mellett, utazóbőröndjének kerekei rendületlenül kattogtak a háta mögött. Teljesen magába merülve gyalogolt hosszasan az üres utcákon, mígnem egy autópálya felhajtójához ért. Nem messze tőle egy nagy, keretes hirdetőtábla emelkedett az ég felé, rikító vörös színekkel ez állt rajta: KENTILE. Aztán autómorajt hallott, s a következő pillanatban egy piros, négyajtós furgon állt meg mellette. A leengedett ablakon egy kockás inges férfi nézett ki rá fürkészve New York Yankees baseballsapkája alól. – Kéne egy fuvar, haver?

Ronnie megállt, meghökkent, összezavarodott a kérdéstől. Érezte, hogy izzad, mint egy disznó. Fuvar? Neki? De hová? Elbizonytalanodott. Talán mégiscsak kéne…? A kocsiban alakokat látott. Kísértetek, egymás hegyén-hátán. – Van még egy hely. – Hová mennek? – kérdezte tétován, mintha legalábbis temérdek lehetőség között válogathatna. A fickó orrhangon beszélt, mintha a hangszálain a kontrabasszust maximumra állították volna. – Jönnek még gépek. Bármelyik pillanatban lecsaphatnak. Jobb innen eltűnni. Tíz gép jön még. De lehet, hogy több. Ne szarozzon, ember, a java ennek a szarnak csak most jön. – Én… nekem… találkozóm van… – dadogta Ronnie. Majd rámeredt a nyitott ajtóra, a kék ülésekre, a fickó overalljára. Öreg pasas volt, kiálló ádámcsutkával, pulykanyakkal. Arca ráncos volt, és barátságos. – Ugorjon már be! Elviszem. Ronnie megkerülte a kocsit, és bemászott az első ülésre, a sofőr mellé. Szóltak a hírek, hangosan. Egy nő arról beszélt, hogy Manhattanben a Wall Street környéke és a Battery Park le van zárva. Ahogy Ronnie a biztonsági övvel ügyetlenkedett, a sofőr egy palack vizet nyújtott felé. Ronnie csak most vette észre, mennyire kiszáradt a szája, és hálásan meghúzta a palackot. – Ablaktisztító vagyok, oké? A Centerben, he? – Oké – mondta Ronnie visszafogottan. – Az összes nyavalyás tisztítócuccom a Déli Toronyban van, ha érti, mire gondolok. Ronnie nem egészen értette, mert csak fél füllel figyelt. – Oké – felelte. – Azt hiszem, vissza kell mennem később. – Később – visszhangozta Ronnie, se nem vitatkozva, se nem egyetértve. – Jól van? – Én? A furgon haladt előre. Az utastér kutyaszőr- és kávészagú volt. – El kell tűnni innen. Eltalálták a Pentagont. Tíz kibaszott gép van odafent, és egyenesen ránk jönnek. Ez nem semmi! Ronnie hátrafordult. Rábámult a négy kuporgó alakra a hátsó ülésen. Egyikük se nézett vissza rá. – Arabok – mondta a sofőr. – Arabok csinálták ezt.

Ronnie rámeredt egy Starbucks bögrére, mely kávéfoltos papírszalvétába bugyolálva állt a pohártartóban. Mellette beszorítva egy vizespalack. – Ez az egész csak a kezdet – folytatta a sofőr. – Még szerencse, hogy erős elnökünk van. Nagy mázlink van ezzel a dzsordzsifiúval. Ronnie nem szólt semmit. – Jól van? Nem sérült meg, vagy ilyesmi? Autópályán haladtak. Velük szemben alig jöttek. Előttük egy széles, zöld útjelző tábla kétfelé mutatott. A tábla bal oldalán ez állt: EXIT 24 EAST PROSPECT EXPWY. A jobb felé mutató nyíl fölött ez szerepelt: 278 WEST VERRAZANO BR, STATEN IS. Ronnie azért nem válaszolt, mert nem hallotta, amit a fickó beszél. Megint a gondolataiba mélyedt. Az ötletet fontolgatta. Őrült ötlet volt. A sokkos állapotából fakadhatott, de nem tudott szabadulni tőle. És minél többet gondolt rá, annál inkább testet öltött előtte a dolog. Egy pótterv Donald Hatcooknak. Talán még annál is jobb… Kikapcsolta a telefonját.


Abby rémülten nézte a feszítővas hegyét. Erőteljes lökéssel behatolt a résen, találomra jobbra-balra mozgott, szétfeszegetve a liftajtókat. Először pár centire sikerült csak, majd az ajtók újra összezártak, és becsípték a vas hegyét. Újabb hatalmas ütés a tetőn, és ezúttal a lány úgy érezte, hogy valaki tényleg ráugrott a kasznira. A lift imbolygott, nekicsapódott a liftakna falának, a lány elvesztette az egyensúlyát, a kis flakon önvédelmi spray a padlóra esett, miközben Abby próbálta magát a falnál kitámasztani. Fülsiketítő, fémes, panaszos sikítással tágult az ajtón a rés. Jéghideg rémület futott át rajta. Most már nemcsak néhány centiméteres volt a nyílás, hanem szélesebb, sokkal szélesebb.

Leguggolt, és kétségbeesetten kereste a padlón az önvédelmi spray-t. Fény szűrődött be. Meglátta a flakont, és rémülten magához ragadta. Majd anélkül, hogy felnézett volna, azonnal előrevetette magát, nyomta vadul a kioldógombot, és egyenesen az ajtórésbe célzott vele. Két erőteljes kéz ragadta meg őt ebben a pillanatban, s kirántotta a liftből a szilárd talajra. Abby sikított, vonaglott kétségbeesetten, próbálta magát kiszabadítani. Megint lenyomta a kioldógombot, de semmi nem jött ki a palackból. – Rohadj meg! – kiáltotta. – Rohadj meg! – Nyugi, kedves, minden rendben. Minden oké, szivi. Ezt a hangot nem ismerte. Ez nem… az a hang… – Hagyjon békén! – sikította mezítláb kapálózva. Az erős karok mintha satuba fogták volna. – Kedves hölgyem! Kérem! Nyugodjon meg. Biztonságban van. Minden oké. Most már biztonságban van. Sárga sisak alól mosolygott rá egy arc. Tűzoltósisak. Zöld overallok foszforeszkáló csíkokkal. Rádió-adóvevő recsegett valahol. Két tűzoltó állt fölötte a lépcsőn, sárga sisakban. Egy harmadik néhány lépcsővel lejjebb várakozott. Az a férfi, aki fogta őt, újra rámosolygott, bizalomgerjesztőn. – Minden rendben, szivem. Biztonságban van. Abby remegett, igazi tűzoltók ezek? Vagy valami újabb csapda? Valódiaknak látszottak, de azért Abby továbbra is vadul szorította markában az önvédelmi spray-t. Ricky után többé semmit nem bízhat a véletlenre. Aztán meglátta az idős lengyel gondnok mogorva arcát. Fújtatott felfelé a lépcsőn koszos melegítőjében és barna nadrágjában. – Nem fizetik a hétvégémet – zsémbeskedett. – A karbantartás dolga a lift! Hónapok óta mondom nekik! Hónapok óta! – panaszolta, és Abbyra nézett, majd összevonta szemöldökét. Fekete körmű mutatóujjával felfelé bökött. – 82-es lakás, igaz? – Igen – felelte a lány. – A házkezelőség… – zihálta torokhangú akcentusával. – Nem jók. Mindennap szólok nekik a liftről. Mindennap. – Mióta volt itt bezárva, szívem? – kérdezte a megmentője. Harmincas férfi, csibészesen jóképű, fekete szemöldöke olyan dús és szabályos, hogy az már nem is igaz… Túl jóképű tűzoltónak – Abbyben

megint felébredt a gyanú, hogy Ricky aprólékosan kidolgozott megtévesztő akciójának része ez a fickó is, ezért még mindig úgy remegett, hogy alig tudott megszólalni. – Kaphatnék egy kis vizet? Máris kezébe nyomtak egy vizespalackot. Abby mohón kortyolt, félre is ment a vízből, végigfutott az állán, le a nyakára. Kiitta az egész palackot, s csak utána szólalt meg. – Köszönöm. Kinyújtotta az üveget, valaki elvette tőle. – Tegnap este óta… – mondta. – Azt hiszem, igen, tegnap este ragadtam be ebbe a rohadt liftbe. Mi van most, szombat? – Igen. Szombat délután, öt óra húsz. – Tegnap óta. Igen, tegnap este fél hét óta – mondta Abby, és dühödten nézett a házmesterre. – Maga nem ellenőrzi azt a rohadt vészcsengőt? Vagy azt a rohadt telefont ebben a kaszniban? – A karbantartás dolga… – vont vállat a házmester, mintha a világmindenség összes bajáért őket kéne okolni. – Nem ártana egy kórházi kivizsgálás – szólalt meg a jóképű tűzoltó. Abby megrémült. – Nem! Nem… teljesen jól vagyok, köszönöm. Én csak… – Hívunk egy mentőt. – Ne! – mondta Abby határozottan. – Nem kell. Nincs szükségem kórházi kezelésre. A liftben heverő csizmáira pillantott, és a nedves foltra a padlón. Szagot most nem érzett ugyan, de tudta, hogy a vizeletétől bűzlik az egész lift. Megint megreccsent a tűzoltó rádiótelefonja. A tűzoltó válaszolt. – A helyszínen vagyunk. Beragadt személy biztonságban. Orvosi segítség nem kell. Ismétlem, nem kell. – Én…, tudják, azt hittem, lezuhanok. Bármelyik pillanatban… azt hittem, le fogok zuhanni, és próbáltam… – Most már semmi gond nincs. A felvonócsiga elkopott ugyan, de a lift nem fog lezuhanni – mondta a tűzoltó, és elmélázva fölpillantott a lift mennyezetére. – Maga itt lakik? Abby bólintott. Engedett a szorítás Abby karján, majd a férfi így folytatta: – Nem árt, ha ellenőrzi a számláit. Nézze meg, hogy a liftkarbantartás szerepel-e a felszámolt tételek között.

A házmester megint mondott valamit a karbantartókról, de Abby ügyet sem vetett rá. Megkönnyebbülése, hogy kiszabadult ebből a rohadt liftből, nem tartott sokáig. A közvetlen veszély elmúlt ugyan, de ez távolról sem jelenti azt, hogy minden rendben van. Letérdelt, s megpróbálta előkotorni a csizmáit anélkül, hogy be kelljen lépnie a liftbe, de nem érte el őket. A tűzoltó lehajolt, és a fejszéje nyelével kihalászta a lábbeliket. Bolond lett volna belépni a kaszniba… – Ki értesítette magukat? – Egy hölgy a… – rápillantott a noteszére – 47-es lakásból. Ma délután többször is próbálta lehívni a liftet, hiába, és úgy hallotta, mintha valaki segítségért kiabálna. Abby megjegyezte magában, hogy a hölgynek köszönetet kell majd mondania, majd a lépcsőház felé kémlelt, mely továbbra is tele volt a munkások szerszámaival, cementeszsákjaival, építőanyagaival. – Ennie kell valamit, minél előbb – javasolta a tűzoltó. – Valami könnyűt. Levest vagy ilyesmit. Felkísérem magát a lakásba, hogy lássam, tényleg minden rendben. Abby megköszönte, majd rápillantott a sprays flakonra, s azon tűnődött, vajon miért nem működött? És akkor észrevette, hogy nem kattintotta ki a biztonsági zárat. Bedobta a flakont a retiküljébe, s csizmájával a kezében megindult fölfelé a lépcsőn, óvatosan kerülgetve a törmeléket és a zsákokat. Járt az agya. Ricky rongálta volna meg a liftet? És a telefon meg a riasztócsengő? Nem túlzás, hogy ő tette volna azt is? A zárak mind rendben vannak, nyugtázta, ahogy felért a bejárati ajtóhoz. Mindenesetre óvatosan lépett be a lakásba – miután megköszönte még egyszer a segítséget a tűzoltónak –, ellenőrizte a kifeszített fonalat az előszobában, majd bezárta maga után az ajtót, és rátette a biztonsági láncokat. És ezek után, biztos, ami biztos, végigjárta az összes helyiséget a lakásban. Mindent rendben talált. Senki sem járt itt. Kiment a konyhába, hogy főzzön magának egy teát, és kikapott a hűtőből egy Kit-Katet. Éppen beleharapott a csokiba, amikor megszólalt az ajtócsengő, s nyomban utána határozottan kopogtak. Ideges pánikban, hogy mégiscsak Ricky lehet az, odarohant az ajtóhoz, és kinézett a kémlelőnyíláson. Vékonydongájú, keskeny arcú, húszas évei elején járó fickót látott, zakóban, rövidre nyírt, előrefésült, fekete hajjal.

Ki a franc ez? Mosóporügynök? Valaki a Jehova Tanúitól? De azok párban járnak, nem? Vagy a tűzoltóbrigáddal kapcsolatos? Hullafáradtnak érezte magát, zaklatottnak, kiéhezettnek. E pillanatban semmi másra nem vágyott, csak egy csésze teára, valami harapnivalóra, s utána néhány pohár vörösborra, és arra, hogy végre ledőlhessen. A fickónak találkoznia kellett a tűzoltókkal és a házmesterrel – ettől valamelyest lecsillapodott a félelme. Ellenőrizte, hogy a két biztonsági lánc megfelelően a helyén van, kinyitotta az ajtót, de persze csak résnyire, amíg a láncok engedték. – Katherine Jennings? – kérdezte egy éles, erőszakos hang. Abbyt megcsapta a fickó meleg lehelete – alighanem borsmenta rágógumit rágcsált. Abby ezen a néven, Katherine Jenningsként bérelte a lakást. – Igen…? – Kevin Spinella, az Argus napilaptól. Szánna rám néhány percet? – Sajnálom – felelte Abby, s máris próbálta visszanyomni az ajtót, de a fickó becsúsztatta a lábfejét a résbe. – Csak egy rövid nyilatkozatot kérek magától, amit idézhetnék. – Sajnálom – felelte Abby. – Nincs mit mondanom. – Szóval nem hálás a tűzoltóbrigádnak, amiért kimenekítették önt? – Én ilyet nem mondtam… Basszus. A fickó máris jegyzetel a noteszébe. – Nézze, Ms… vagy Mrs. Jennings? Abby nem kapta be a csalit. A fickó folytatta. – Tudom, hogy éppen most esett át egy komoly megpróbáltatáson. Nekem az is elég lenne, ha ideküldhetnék egy fotóst. – Nem, ne küldjön senkit. Nagyon fáradt vagyok. – És holnap reggel? Hánykor lenne alkalmas? – Sehánykor, köszönöm. És legyen szíves, vegye ki innen a lábát! – Életveszélyben érezte magát? – Nagyon fáradt vagyok – ismételte Abby. – Köszönöm az érdeklődést. – Értem, sok mindenen ment keresztül. Tudja mit, holnap fölugrom egy fotóssal. Tíz körül, délelőtt, megfelel? Nem akarnánk túl korán zavarni, vasárnap. – Sajnálom, nem óhajtok semmiféle nyilvánosságot. – Jó, rendben, akkor holnap reggel találkozunk – mondta a fickó, és kihúzta a lábát.

– Nem, köszönöm! – felelte Abby keményen, és becsapta az ajtót, majd gondosan elfordította a zárakat. A francba, pont ez kell most neki, egy fotó az újságban! Remegve, kavargó gondolatokkal a fejében elővette a cigarettáját a retiküljéből, és rágyújtott. Aztán kiment a konyhába.

Egy férfi ült a ház előtt parkoló öreg, fehér egyterű hátuljában, s e pillanatban ő is cigarettára gyújtott. Majd felpattintott egy dobozos sört, óvatosan, nehogy bepermetezze a drága elektronikus felszerelést maga mellett, és nagyot kortyolt a sörből. A lencséken keresztül, melyeket a kocsi tetejébe fúrt apró kis lyukban helyezett el, tökéletes rálátása nyílt Abby lakására, jóllehet e pillanatban kissé bezavart a képbe a tűzoltóautó, mely ideiglenesen elzárta az utcát. Nem baj, gondolta, legalább megtöri a hosszú virrasztás okozta egyhangúságot. És ebben a pillanatban, az ablaktól elmozduló árnyékból elégedetten konstatálta, hogy a nő újra otthon van. Otthon, édes otthon, gondolta magában a fickó, és gúnyosan elvigyorodott. Ez szinte már vicces.


Lorraine, még mindig egy szál bikinialsóban, lábán az arany bokalánccal ült a konyhai bárszéken, és leste az adást a munkalap fölé szerelt kicsi tévékészüléken. Várta, hogy felforrjon a víz. Féltucatnyi cigarettacsikk hevert előtte a hamutartóban. Éppen most gyújtott rá a legújabb cigire, mélyen leszívta a füstöt, és a füléhez tartotta a telefonkagylót. Legjobb barátnőjével, Sue Klingerrel beszélt. Sue és a férje, Stephen olyan házban laktak, amit Lorraine mindig is nagyon irigyelt: egy pompás palotában a Tongdean Avenue-n – sokak szerint ez volt Brighton és Hove egyik legelegánsabb negyede – rálátással az egész városra és a tengerre. Klingeréknek volt egy villájuk Portugáliában is. Négy tüneményes gyerekük volt, és – amire Ronnie

csupán vágyakozhatott – Stephen kőgazdag volt. Ronnie megígérte Lorraine-nek, hogy abban a pillanatban, amikor Sue és Stephen eladják a házukat, a föld alól is előteremti a pénzt, hogy megvásárolják. Ó, persze… Álmodik a nyomor, drágám! A már ismert képsorokat ismételték újra meg újra a két gép becsapódásáról. Mintha a tévéadás producere vagy rendezője se akarna hinni a szemének, vagy mintha a visszajátszással arról akarna meggyőződni, hogy mindez tényleg megtörtént. Vagy talán valaki teljes sokkhatás alatt abban reménykedett, ha elégszer ismétli a képeket, a repülőgépek egyszer csak elvétik a tornyot, és békében továbbrepülnek, aztán folytatódik minden úgy, ahogy szokott egy normális kedd délelőttön Manhattanben. Lorraine nézte a hirtelen fellobbanó narancssárga tűzgolyót, a sűrű fekete füstfellegeket, és egyre jobban émelygett. Most megint a torony összeomlását mutatták. Először a délit, aztán az északit. A vízforraló kanna rotyogni kezdett, de Lorraine nem mozdult, egyszerűen nem tudta levenni a szemét a képernyőről. Azt remélte, hogy Ronnie feltűnik egy pillanatra. Alfie a lábához dörgölőzött, de Lorraine észre se vette. Sue mondott valamit, de ezt se fogta fel, annyira feszülten kémlelte a képernyőn az arcokat. – Lorraine? Halló! Itt vagy még? – Igen. – Ronnie túlélő típus. Nem lesz semmi baja! A forraló egy kattanással automatikusan kikapcsolódott. Túlélő. Nővére ugyanezt a szót használta. Túlélő… A francba, Ronnie, ajánlom is, hogy az légy! A telefonja várakozó hívást jelzett. Alig tudta türtőztetni magát, izgatottan felkiáltott: – Sue, ez lehet, hogy ő! Mindjárt visszahívlak! Ó, istenem, Ronnie, kérlek, te legyél az! Kérlek! Te szólj bele! De nem ő volt, hanem Mo, a nővére jelentkezett. – Lori, most hallottam, hogy az Egyesült Államokban az összes gépnek leszállási parancsot adtak ki. – Mo stewardessként dolgozott a British Airways tengerentúli járatain. – Mi… mit jelent ez? – Nem engednek egyetlen gépet se ki, se be. Holnapra egy washingtoni járatra voltam beosztva. Mindent leállítottak. Lorraine-t újabb pánikhullám kerítette hatalmába. – Meddig?

– Nem tudom – további utasításig. – Ez azt jelenti, hogy Ronnie holnap nem tud visszajönni? – Tartok tőle. Később majd többet tudok mondani, de most annyi biztos, hogy az Egyesült Államok felé tartó összes gépet visszafordították. Ez annyit jelent, hogy egy gép sem ott lesz, ahol lennie kéne. Szörnyű nagy káosz lesz. – Óriási! – mondta Lorraine komoran. – Hát ez szívás…! És mit gondolsz, mikor jöhet vissza? – Nem tudom – amint megtudok valamit, rögtön hívlak. Lorraine gyerekhangot hallott, majd Mo válaszát: – Egy perc, kicsikém, mami telefonál. Lorraine elnyomta a cigarettáját. Leugrott a bárszékről, szeme még mindig a képernyőn, elővett egy teafiltert és egy csészét, amit feltöltött forró vízzel. Még mindig a képernyőt bámulva hátralépett, és fájóan beütötte a csípőjét a konyhaasztal sarkába. – A rohadt életbe…! Lenézett egy pillanatra. Máris látszott a friss piros folt a régi sérülések között; némelyik seb viszonylag új és megfeketedett, de akadt sárga is, mely már félig begyógyult. Ronnie okos fiú volt, mindig testre ütött, sohasem arcra. Azért, hogy a sebeket könnyen el lehessen rejteni. Aztán meg sírt, bocsánatért esdekelt az egyre gyakrabban előforduló részeg őrjöngéseit követően. És Lorraine mindig megbocsátott neki. Megbocsátott, mert furdalta a lélek a saját hiányossága miatt. Lorraine tudta, mennyire vágyott Ronnie arra az egy dologra, amivel máig se tudta őt megajándékozni. Nem tudott neki gyereket szülni. Lorraine mindannyiszor megbocsátott hát a sok durvaságért. Megbocsátott, mert rettegett attól, hogy elveszítse őt. Megbocsátott, mert szerette.


Hát bizony, nem ez volt élete legjobb hétvégéje, gondolta magában Roy Grace hétfő reggel nyolckor a szűk és zsúfolt fogorvosi rendelő várójában,

a Sussex Life magazint lapozgatva. Igazából egy csöppet sem érezte azt, hogy az előző hétnek egyáltalán vége lett. Dr. Frazer Theobald halottszemléje a végtelenségbe nyúlt, s végül szombat este kilenckor fejeződött be. Cleo pedig, aki a boncolás alatt tökéletesen együttműködött velük, vasárnap rá nem jellemző módon harapós volt. Mindketten tudták, egyikük se tehet róla, hogy a hétvégéjük kútba esett, Roynak mégis valahogy az volt az érzése, hogy Cleo őt hibáztatja. Pontosan úgy, ahogy Sandy is rá haragudott, ha a férfi valami váratlan ügy miatt későn ért haza, vagy törölni kellett egy régóta eltervezett programot. Mintha legalábbis ő tehetne arról, hogy egy kocogó éppen péntek késő délután fedezett fel egy holttestet valami félreeső helyen ahelyett, hogy alkalmasabb időben kocogott volna arra. Cleo ismerte a dörgést. Ismerte jól a rendőrség világát, és a kiszámíthatatlan szolgálatokat – hiszen az ő munkája se sokban különbözött a férfiétől. Őt is bármikor berendelhették a nappal vagy az éjszaka bármely szakában, mint ahogy ez gyakorta meg is történt. Hát akkor mi bántja őt? Még azon is felpaprikázódott, ha Grace pár órára hazaugrott a saját otthonába, hogy lenyírja a jócskán elburjánzott füvet. – Ha elmentünk volna Londonba, úgysem tudtál volna füvet nyírni – mondta szemrehányóan. – Miért volt most mégis annyira fontos? Valójában a ház volt a probléma gyökere, s ezt Roy pontosan tudta. Az ő háza – az ő és Sandy közös otthona –, igen, változatlanul ez a vörös posztó Cleo szemében. Jóllehet Roy nemrégen rengeteg dolgot eltávolított a lakásból, ami Sandyre emlékeztetett, Cleo még így is ritkán ment fel, s ha mégis, szemlátomást elég kényelmetlenül érezte magát. Mindössze egyszer szeretkeztek itt, és igazság szerint egyikük sem élvezte igazán. Azóta csakis Cleo lakásában aludtak együtt. Egyre gyakoribbá váltak az együtt töltött éjszakák, és Roy most már átköltöztette a borotválkozókészletét, sőt, már a sötét öltönyét is, friss fehér inggel, egyszínű nyakkendővel és egy sötét színű cipővel – sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség… Cleo tulajdonképpen jogos kérdést tett fel, és Grace nem mondta meg az igazat, mert nem akarta tovább rontani a helyzetet. Igazság szerint a csontváz komolyan felkavarta a lelkét. Egyedül akart lenni pár órára, hogy mérlegelje a dolgokat.

Hogy átgondolja, mi lesz, ha kiderül, tényleg Sandy az áldozat. Cleóhoz fűződő viszonyában messze tovább jutott, mint bármely más kapcsolatában Sandy óta, de Roy azzal is tisztában volt, hogy bármennyire igyekszik is ezt a kapcsolatot kiteljesíteni, Sandy mindig valahogy éket ver közéjük. Pár héttel ezelőtt egy vacsoránál, amikor mindketten kicsit többet ittak a kelleténél, kicsúszott Cleo száján, hogy aggódik, mert bizony könyörtelenül ketyeg a biológiai órája. Grace tudta, hogy Cleo erőteljesebb elkötelezettséget vár tőle, s úgy érzi, hogy Sandyvel a háttérben ez soha nem fog igazán menni. Pedig ez nem így volt. Roy imádta Cleót. Szerelmes volt belé. És egyre többször gondolt arra, hogy az életet együtt kellene leélniük. Ezért is esett neki nagyon rosszul előző este, amikor kedvenc italukkal, pár palack Rioja borral felszerelkezve, saját kulcsával kinyitotta Cleo lakásának ajtaját, hogy üdvözlésképpen egy bozontos, fekete kiskutya rohant felé, felemelte hátsó lábát, és lepisilte Grace edzőcipőjét. – Humphrey, bemutatom Royt! – mondta Cleo. – Roy, bemutatom Humphreyt! – Ki… kié ez? – kérdezte Grace zavartan. – Enyém. Ma délután kaptam. Öt hónapos kölyökkutya. Labrador-skót juhász keverék. Roy a jobb lábfején kellemetlen meleget érzett, ahogy a vizelet átszivárgott az edzőcipőjén. És hirtelen kusza érzések támadtak benne, ahogy a kiskutya érdes nyelvével megnyalta a kezét. Teljesen elképedt. – Soha… soha nem mondtad, hogy szeretnél egy kutyát! – Nos, igen, ahogy akad szép számmal olyasmi, amit te sem osztasz meg velem, Roy! – vetette oda Cleo. Grace-t az riasztotta fel borongásából, hogy egy idősebb hölgy lépett a várószobába, aki gyanakvó tekintetet lövellt Grace felé, mintha azt akarná mondani: enyém az első időpont, szépfiú, majd leült. Roynak rengeteg dolga volt mára. Kilencre jelenése volt Alison Vospernél, a téma az új kollégával, Cassian Pewe-val való együttműködés. 9.45-kor, a szokásosnál később, megtartja első értekezletét a Dingó Művelet keretében – ezt a fantázianevet dobta ki találomra a Sussex House komputere a vízlevezető csatornában talált csontváz – ahogy pillanatnyilag emlegették: Anonima – halálával kapcsolatos nyomozáshoz. Aztán 10.30kor jön a reggeli ájtatosság – így nevezték a kollégák maguk között az újra bevezetett heti vezetői értekezleteket.

Délre sajtótájékoztató volt beütemezve a csontvázlelet kapcsán. A nyomozás pillanatnyi állása szerint nincs túl sok mondanivalójuk, de célszerűnek látszik nyilvánosságra hozni a nő életkorát, fizikai jellemzőit és halálának becsült idejét, hátha jelentkezik valaki, akinek hiányzik a környezetéből egy rokon vagy ismerős az adott időszakból – feltéve persze, hogy az áldozat nem Sandy. – Roy! Örülök, hogy látlak! Steve Cowling állt az ajtóban fehér köpenyben, tökéletesen ragyogó fogsorát villogtatva. Magas férfi, ötvenes évei közepén, nyársat nyelt, katonás tartással, kifogástalanul nyírott hajjal, mely azonban minden találkozásukkor egyre őszebbnek tűnt Nyájas közvetlenséget és határozottságot sugárzott egyszerre, némi kisfiús lelkesedéssel vegyítve, mintha valójában a fogsorunk lenne a világ legfontosabb dolga. – Gyere be, pajtás! Grace bocsánatkérőn bólintott az enyhén durcásnak tűnő idős hölgy felé, majd követte a fogorvost fényes, tágas kínzókamrájába. Noha Grace-hez hasonlóan, Steve Cowling is némileg öregebbnek látszott minden találkozásukkor, a sorban egymást követő asszisztensei viszont egyre fiatalodtak, és szemlátomást csinosodtak. A legújabb, egy hosszú combú gesztenyebarna, nem sokkal lehetett túl a húszon, éppen egy barnássárga borítékot tartott a kezében. Grace-re mosolygott, egy köteg negatívot húzott ki a borítékból, és csábos mosollyal Cowling felé nyújtotta a leleteket. Cowling felemelte az öntött mintát, amit Roy húsz perccel korábban adott át neki. – Oké, Roy. Ez meglehetősen érdekes. Az első, amit mondanom kell, hogy ez bizonyosan nem Sandy. – Nem…? – visszhangozta Grace kissé tompán. – Abszolút nem – mutatott Cowling a negatívokra. – Ezek itt Sandy negatívjai – semmi hasonlóság. De a minta elég információt tartalmaz, ami sokat segíthet – mondta a fogorvos széles mosollyal. – Az jó. – Ennek a nőnek az implantátumai meglehetősen költségesek voltak az adott időszakban. Srófolt titánium – egy svájci cég, a Strautmann gyártotta. Alapvetően egy üreges hengerről van szó, melyet a gyökér fölé helyeznek, ott tágulni kezd, és így állandó rögzítést eredményez. Vegyes érzelmek törtek Grace-re, igyekezett a tényekre összpontosítani, de eléggé nehezére esett.

– Ami igazából érdekes, öregfiú, az a termék alkalmazásának időszaka, amiből sejthető, hogy mikor halhatott meg az áldozat. Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt kezdett kimenni a divatból ez a módszer. Viszont van itt néhány ugyancsak költséges fogászati beavatkozás: pótlások, hidak. Ha a nő itt lakott, és ezen a környéken csináltatta a fogát, akkor öt vagy hat fogorvost tudnék megnevezni, aki ilyennel foglalkozott Legjobb talán Chris Gebbie-nél kezdeni. Lewes-ban és Eastbourne-ban praktizál. A többi négyet is leírom neked. Úgy tűnik, a nőnek volt mit a tejbe aprítania. Grace hallgatta a doktort, de a gondolatai máshol jártak. Ha az áldozat Sandy lett volna, bármennyire is tragikus lett volna ez a fordulat, egyfajta lezárást jelentett volna. Így azonban nincs vége a gyötrelemnek, a bizonytalanságnak. Maga se tudta, hogy csalódottnak vagy megkönnyebbültnek érzi-e magát.


A folyóparton állók közül mindenki rosszul lett attól a bűztől, ami a kocsi csomagtartójából áradt. Mintha egy lezárt szennycsatornát nyitottak volna fel, és hónapok – de talán évek – óta felgyülemlett rothadásszag dőlt volna ki a szabad levegőre egy szempillantás alatt. Lisa döbbenten hőkölt vissza, orrát összecsippentette ujjaival, s egy pillanatra lehunyta a szemét. A perzselő déli nap és a legyek szüntelen rajzása még tovább rontott a helyzeten. Lisa kinyitotta a szemét, tátogva levegő után kapkodott, ám a bűz közben semmit sem enyhült. Tényleg kis híján elhányta magát. MJ sem volt jobb állapotban, de ők ketten még mindig jobban viselték a dolgot, mint az ijedős rendőr, aki térdre rogyott, és emberesen rókázott. Lisa, visszafojtva lélegzetét, majd kiszabadítva magát MJ óvó szorításából, elindult a kocsi csomagtartója felé, és bekémlelt. Bárcsak ne tette volna. Amit megpillantott, az első látásra egy tűzben megolvadt kirakati bábura hasonlított, de aztán világossá vált, hogy egy női hulla. Csaknem teljesen kitöltötte a csomagteret, félig elmerülve hevert a nyálkás, iszapos,

fekete vízben, mely folyamatosan csorgott ki a kocsiból. Vállhosszúságú világos haja úgy omlott szét, mint valami kusza gyékényfonat. Melle szappanszínű és -állagú volt, s nagy fekete foltok borították a bőrét. – Megégett? – kérdezte az odasettenkedő MJ, az örökké kutató elme az alacsonyabbik zsarut. – Nem, cimbora, ez itt nem égés. Kissé megereszkedett a bőre, úgy tűnik… Lisa a hulla arcát nézte, de az a felismerhetetlenségig felfúvódott, eltorzult, és olyan volt, mint egy hóember félig leolvadt feje. Szeméremszőrzete viszont sértetlen volt; a sűrű, barna háromszög úgy festett, mintha valaki odaragasztotta volna valami perverz indíttatásból. Lisa csaknem elszégyellte magát Szégyenérzete támadt, hogy itt áll, és bámulja a holttestet, mintha a halál legalábbis valami privát dolog lenne, amibe ő most illetéktelenül beleavatkozott. Ezzel együtt nem tudta levenni róla a szemét. Egyetlen kérdés zakatolt a fejében: mi történt veled, te szerencsétlen teremtés? Ki tette ezt veled? Végül a pánikra hajlamos rendőr összeszedte magát, és azonnal hátrébb parancsolta őket, mondván, hogy ez itt egy bűnügyi helyszín, és kordonszalaggal le kell zárnia. Odébb húzódtak pár lépésnyit, de a tekintetüket képtelenek voltak elfordítani; mintha egy helyszínelés sorozatból látnának egy epizódot, csak ezúttal a valóságban. Sokkolva, döbbenten és némán figyeltek – de kíváncsian is, ahogy a cirkusz folytatódott. MJ kerített egy palack vizet meg egy baseballsapkát a kocsiból, és Lisa hálásan kortyolt belőle, majd fejére húzta a sapkát a tűző nap ellen. Fehér bűnügyi helyszínelő furgon érkezett. Két férfi szállt ki belőle lötyögő nadrágban és pólóingben, mindketten fehér védőruhát húztak magukra. Aztán egy kisebb, kék egyterű érkezett, melyből egy bűnügyi fényképész mászott elő. Kisvártatva egy kék színű Volkswagen Golf futott be, s egy fiatal nő szállt ki a volán mögül. Húszas éveiben járhatott, farmert viselt és fehér blúzt, göndörített, szőke haja volt, s néhány pillanatig szótlanul figyelt. Egy noteszt tartott a kezében meg egy kismagnót. Aztán odasétált MJ-hez és Lisához. – Ugye maguk találták meg az autót? – kérdezte kellemesen lágy, de élénk hangon. Lisa MJ-re mutatott. – Ő talált rá. – Angela Park vagyok – mutatkozott be a nő. – Az Age-től.

Elmondanák, hogyan történt? Egy poros, öreg Holden fékezett most a közelükben. MJ belekezdett a történetébe, míg Lisa a kocsiból kiszálló fehér inges, nyakkendős férfiakat figyelte. Egyikük tömzsi volt komoly, kisfiús arccal, míg a másik, az öregebb, úgy festett, mint egy nehézsúlyú bokszoló: magas, tagbaszakadt – még ha kissé túlsúlyos is –, kopasz fejjel és keskeny, vörhenyes bajusszal. Dühtől sötétlett az arca – talán azért, mert hétvégén rendelték ki, gondolta Lisa, de aztán hamar kiderült, hogy más oka van a mérgének. – Maga istenverte idióta! – ordította köszönés helyett a pánikra hajlamos rendőrre, ahogy megállt pár lépésre a bűnügyi helyszíntől. – Mi a szar folyik itt? Soha nem kapott alapképzést, maga szerencsétlen?! Mit művelt a helyszínemmel? Nemcsak hogy tönkretette, de meg is szentségtelenítette, maga idióta! Ki a fasz mondta magának, hogy húzza ki a kocsit a vízből? A pánikos rendőr szólni se tudott pár másodpercig. – Igen, hát, igazán sajnálom, uram. Lehet, hogy kicsit túlpörgettük. – Hát jó nagy szar közepébe pörgette magát! A tömzsi nyomozó Lisához és MJ-hez lépett, és bólintott a riporter felé. – Hogy van, Angela? – Kösz, jól. Örülök, hogy látom, Burg nyomozó őrmester – mondta az újságírónő. A bokszoló külsejű fickó most nagy léptekkel megindult előre, mintha a folyópart és minden, ami itt van, a saját tulajdonát képezné. Kurtán biccentett ő is a riporter felé, majd Lisához és MJ-hez lépett. – George Fletcher nyomozó főfelügyelő vagyok – mondta. Hangja most tárgyilagos volt, és meglepően udvarias. – Önök találtak rá a kocsira? MJ bólintott. – Mm… igen. – Szükség lesz mindkettejük vallomására. Hajlandók lennének bejönni a geelongi rendőrkapitányságra? MJ Lisára nézett, majd a nyomozóra. – Úgy érti, most? – A nap folyamán. – Természetesen, bár nem hinném, hogy túl sokat tudnánk mondani. – Köszönöm, de ezt majd én fogom eldönteni. Az őrmesterem felveszi a nevüket, címüket, telefonszámukat, mielőtt távoznának. Az újságírónő a nyomozó felé tartotta a kismagnóját. – Fletcher főfelügyelő úr, gondolja, hogy van valami kapcsolat a melbourne-i bandák és a halott nő között?

– Maga régebben van itt a helyszínen, Ms. Parks, mint én. A dolog jelen állása szerint nincs mondanivalóm az ön számára. Először is meg kell tudnunk, hogy ki ez a nő. – Úgy érti, ki volt…? – javította ki az újságírónő. – Nos, ha ennyire pedáns, várja meg a törvényszéki orvost, és bizonyosodjon meg róla, hogy a nő tényleg halott-e! Pimaszul elvigyorodott, de senki nem osztozott a derűjében.


Továbbra se szólt senki, csak a sofőr beszélt, vég nélkül. Olyan volt, mint egy tévékészülék, amit a bárban örökké üvölttetnek – irritálóan hangosan szól, és nem lehet rajta csatornát váltani. Ronnie próbálta kiszűrni a híreket a furgon rádiójából, próbálta összeszedni a saját gondolatait, de mindhiába, a sofőr mindent túlkiabált. Ráadásul az erős brooklyni kiejtés miatt Ronnie alig tudta kihámozni, miről is beszél. Viszont mégiscsak nagy szívességet tesz neki a fuvarral; hogy nézne ki, ha rászólna, hogy fogja már be a pofáját? Ezért inkább jámboran ült, fél füllel figyelt, néha bólogatott, és időnként ilyesmiket mondott, hogy „na, ja”, „hát, igen”, „ne mondja…!” attól függően, hogy melyiket vélte odaillőbbnek. A sofőr főként a bevándorlókat, az etnikai kisebbségeket ócsárolta, akik oly nagy tehertételt jelentenek az országnak, aztán a Déli Toronyban maradt létráiról beszélt. Meglehetősen aggódott miattuk. De aggasztotta őt az Egyesült Államok Adóhivatala, továbbá kárhoztatta az USA adózási rendszerét is. Aztán néhány kegyelemteljes pillanatig elhallgatott, és hagyta, hogy csak a rádió szóljon. A kísértetek Ronnie háta mögött néma csendben ültek. Vagy a rádiót hallgatták, vagy túl nagy sokk érte őket. Vége-hossza nem volt az éterből jött litániának mindarról, ami aznap történt, s amit Ronnie nagyon is jól tudott. Meg hogy majd George Bush szól a néphez, Giuliani, New York polgármestere elindult a belvárosba, Amerikát támadás érte, és hamarosan többet mondanak majd és így

tovább… Ronnie fejében lassan, de biztosan körvonalazódott a terv. Széles, csöndes úton haladtak. Jobbjukon kopott fűszegély húzódott fákkal és lámpaoszlopokkal. Azon túl ösvény vagy futópálya látszott, majd kerítés, a túloldalon pedig egy másik párhuzamos út, melyen szintén autók és furgonok suhantak, és vöröstéglás lakóépületek, melyek messze nem voltak olyan magasak, mint Manhattan felhőkarcolói. Egy kilométerrel arrébb nagy, négyszögletes családi és társasházak következtek. Gazdag környéknek látszott, igazán kellemes, csöndes környéknek. Elhaladtak egy útjelző tábla mellett, melyen ez állt: Ocean Parkway. Idősebb házaspár sétált a járdán, s Ronnie azon tűnődött, vajon van-e fogalmuk róla, micsoda dráma zajlik a közelükben, a folyó túlsó oldalán. Nem valószínű. Ha hallották volna a híreket, nyilván ott gubbasztanak a tévé előtt. Rajtuk kívül egy lélek sem volt az utcán. Oké, ebben a napszakban, hét közben az emberek zöme a munkahelyén tartózkodik. De hát a kismamák mégiscsak kiviszik babakocsival a kicsinyeiket. Mások kutyát sétáltatnak. Tinédzserek lézengenek. De most senki. A forgalom is eléggé gyér. Túlságosan is az. – Hol vagyunk? – kérdezte a sofőrt. – Brooklynban. – Aha – bólintott Ronnie. – Még mindig Brooklynban. Látott egy kiírást egy épületen: YESHIVA CENTER. Úgy tűnt, időtlen idők óta utaznak. Nem gondolta volna, hogy Brooklyn ilyen nagy. Elég nagy ahhoz, hogy az ember eltévedjen. Vagy eltűnjön… Néhány szó rémlett fel benne. Két sor volt Marlowe darabjából, A máltai zsidóból. Lorraine-nel és Klingerékkel látta nemrég a Theatre Royalban, Brightonban. Valahogy így szólt: „Csakhogy egy másik országban történt. Amúgy meg a némber halott.” És az út nyílegyenesen vitt tovább. Áthajtottak egy kereszteződésen, ahol az elegáns vöröstéglás épületeket modernebb, előre gyártott elemekből épült betontömbök váltották fel. Aztán hirtelen áthajtottak a magasvasút zöld acélhídja alatt. A sofőr megszólalt – Ruszkik. Az egész kibaszott környék az övék. – Ruszkik? – kérdezett vissza Ronnie, mert nem értette a szót.

A sofőr a csiricsáré kirakatokra mutatott. Egy manikűrstúdió. A Sosztakovics Zenei, Művészeti és Sportiskola. Orosz feliratok mindenütt. Egy gyógyszertár cirill betűs cégfelirattal. Ha valaki nem tud oroszul, az üzletek feléről azt se tudja, mi fán terem. Márpedig Ronnie egy szót se tudott oroszul. – Ez a Kis Odessza – folytatta a sofőr. – Marha nagy kolónia. Semmi nem volt ebből a szarból gyerekkoromban. Peresztrojka, glasznoszty, he? Kiengedték őket, utazhattak, ki hová akart. Mind idejöttek! Az egész világ megváltozott, ha érti, mire gondolok. Ronnie-nak kedve támadt helyre tenni a fickót azzal, hogy a világ egyszer az amerikai őslakosok számára is alaposan megváltozott, de nem akarta, hogy a sofőr kidobja a kocsiból. Ezért csak ennyit mondott: – Na ja. Jobbra fordultak, egy zsákutcába. Az utca végén fekete kikötőcölöpök tűntek fel, azon túl deszkázott parti sétány, és maga a tengerpart. Az óceán. – Brighton Beach. Jó hely. Biztonságos. Erre nem jönnek repülők – magyarázta a sofőr, jelezve Ronnie-nak, hogy utazásuk végére értek. A sofőr hátrafordult a kísértetek felé. – Conney Island. Brighton Beach. Vissza kell mennem a létráimért, a szerszámjaimért, az összes cuccomért. Drága dolgok, tudják. Ronnie kikapcsolta a biztonsági övet, melegen megköszönte a fuvart, és megrázta a fickó kérges lapáttenyerét. – Vigyázzon magára, pajtás. – Maga is. – Arra mérget vehet. Ronnie kinyitotta az ajtót, és leugrott a betonburkolatra. A tenger sós illata. Aztán alig észrevehetően: égésszag, kerozinbűz. Elég enyhe ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Annyira azért mégsem enyhe, hogy elfelejthessen mindent, amin az imént keresztülment. Anélkül, hogy visszanézett volna a kísértetekre, akikkel együtt utazott, elindult a parti sétány felé, szinte már-már ruganyos léptekkel. És előhúzta a mobiltelefonját a zsebéből, hogy ellenőrizze, valóban kikapcsolta-e. Aztán megállt, és a távolba meredt, a homokos tengerpartra, a végtelen fodrozódásra, a zöldeskék óceánra és sok kilométeres távolban az elmosódó szárazföldre. Mélyet lélegzett. Majd megint nagy levegőt vett. A terve még mindig nagyon homályos, sok munka lesz vele. De egyre jobban izgatta.

Szinte mámoros lett tőle. Nem sok ember akadt New Yorkban szeptember tizenegyedikén, aki a levegőbe bokszolt volna széles jókedvében. Ronnie Wilson azonban pontosan ezt tette.


Abby egy csésze teán melengette remegő kezét, s a redőny résein át lebámult az utcára. Szeme gyulladt volt a három átvirrasztott éjszaka után. Félelem kavargott benne. Tudom, hol vagy. Utazótáskája a bejárati ajtónál állt becsomagolva, becipzárazva. Órájára nézett: 8.55. Öt perc múlva, ahogy a hivatali órák elkezdődnek, sort kerít arra a telefonhívásra, amelyre tegnap egész nap készült. Milyen furcsa, gondolta: egész életében utálta a hétfő reggeleket. Ehhez képest tegnap másra se vágyott, csak hogy már itt legyen a hétfő reggel. Soha életében nem érzett ehhez fogható rémületet. Lehet, hogy képzelődik, lehet, hogy teljesen fölöslegesen hergeli magát, de legalább ekkora esély van rá, hogy az az ember e pillanatban itt ólálkodik valahol a közelben, rá vár és figyel. Cinkelt lapokkal játszik. Vár, figyel, és dühös. Ő piszkálta meg a liftet? És a vészcsengőt? Tudatosan csinálja ezt? Abby ezredszer tette fel magának a kérdést. Igen, végtére is műszaki ember. Meg tud bütykölni gépeket, elektromos dolgokat. De miért bütykölte meg a liftet? Abby váltig ezen törte a fejét. Ha a fickó tényleg a nyomára bukkant, miért nem várta meg odakint? Mire volt jó neki, hogy ő bennragad? Minek vacakolt a lifttel, ahelyett hogy megvárta volna, amíg Abby kilép belőle? Vagy csak a páni félelem hozza elő ezeket a rémképeket, és emiatt számol Abby kettő meg kettőre ötöt? Lehet. Meg az ellenkezője is lehet. Fogalma sincs. Ezért aztán tegnap ahelyett, hogy kimozdult volna, megvette volna a vasárnapi lapokat, és

kényelembe helyezte volna magát a tévé előtt úgy, ahogy máskor tette, itt ült az ablaknál, és figyelte az utcát odalent, és azzal múlatta az időt, hogy a fejhallgatóján egyik spanyol nyelvleckét hallgatta a másik után, és a helyes kiejtést gyakorolva hangosan ismételgette a szavakat és a mondatokat. Pocsék egy vasárnap volt, délnyugati szél tombolt a La Manche csatornában, erős szélrohamok csapták az esőt a kövezetre, a tócsákba, a parkoló kocsikra, a járókelők arcába. Abby az esőn át – mely mára se csillapult – a kocsikat és a járókelőket figyelte sasszemmel. Ahogy felébredt, nyomban ellenőrizte a parkoló autókat és egyterűeket. Csak néhány változás történt tegnap este óta. Nehéz volt parkolóhelyet találni errefelé, ezért aztán, ha valakinek sikerült, az nehezen mozdult el; csakis akkor, ha tényleg muszáj volt kocsiba ülnie. És abban a pillanatban el is foglalta a helyet egy másik kocsi, úgyhogy aki föladta a helyét, az legközelebb már csak több utcával arrébb tudott leparkolni. Abbyt tegnap ketten keresték: egy fotós az Argustól, akit elzavart a kaputelefonon keresztül, és a házmester, Tomasz, aki magyarázkodni jött, nyilván az állását féltve, és abban reménykedve, ha kedveskedik egy kicsit, a lány nem tesz panaszt ellene. Azzal állt elő, hogy a munkások nyilván túlterhelték a liftet, és emiatt mehetett tönkre a felvonócsiga. Arra azonban nem tudott meggyőző magyarázatot adni, hogy a vészcsengő, ami a lakásába van bekötve, miért nem működött. Biztosította Abbyt, hogy a lifttársaság dolgozik a hiba elhárításán, de mivel a tűzoltók nagy károkat okoztak a mentésnél, a munkálatok több napig is eltarthatnak. Abby, amilyen gyorsan csak tudott, megszabadult tőle, hogy visszatérhessen figyelő pozíciójába. Felhívta anyját, akinél senki sem kereste őt. Abby folytatta a hazudozást, mondván, hogy még mindig Ausztráliában van, és remekül érzi magát. Az üzenetek olykor téves helyre mennek, győzködte magát, lehet, hogy ezúttal is ez történt. Tudom, hol vagy. Lehet. Meg az is lehet, hogy a lidérces órák a liftben okozzák a paranoiás félelmeit. Abby ezzel nyugtatgatta magát. Csakhogy az önelégültség

luxusát nem engedheti meg magának, ezt is pontosan tudta. Túl nagy a kockázat! A nap huszonnégy órájában helyén kell, hogy legyen az esze, mindvégig, amíg ez az egész le nem zárul. Az egyetlen szívderítő dolog, amire szívesen emlékezett a tegnapi napból, egy újabb SMS volt. így szólt: Egy nőt nem azért szeretsz, mert gyönyörű, hanem azért gyönyörű, mert szereted. Abby így válaszolt: A szépség a figyelmedet ragadja meg A személyiség a szívedet ejti rabul Egész vasárnap semmi gyanúsat nem észlelt az utcán. Idegenek nem figyelték őt. Ricky sehol. Csak az eső. Csak átlagemberek. Az élet megy tovább. A normális élet. Az az élet, amelynek ő most, ha csak rövid időre is – legalábbis ezzel hitegette magát –, nem lehet részese. De mindez hamarosan megváltozik.


Kopogott az eső a tetőn, erős széllökések himbálták az egyterűt. Jól fel volt öltözve, de még így is fázott, s csak időnként merte bekapcsolni a motort, nehogy magára vonja a figyelmet. Legalább volt egy kényelmes matraca, s felszerelkezett könyvekkel, Starbucks kávéval és jó zenékkel az iPodján. Volt egy nyilvános vécé a közelben, a promenádon megfelelő tisztálkodási lehetőségekkel, és előnyös fekvéssel, már amennyiben szerencsésen kívül esett a város térfigyelő kameráinak hatókörén. Hamisítatlan köztéri kényelem. Egyszer azt olvasta egy könyvben, amit valakitől kapott, hogy a szex a legjobb mulatság, amit nevetés nélkül is élvezhetsz. A könyv tévedett, gondolta. Néha a bosszú is pompás mulatság lehet. És

legalább olyan mókás, mint a szex. Az egyterű oldalán még mindig ki volt ragasztva barna kartoncsíkon piros betűkkel, hogy ELADÓ, jóllehet már több mint két hete, hogy megvette a járgányt háromszázötven font készpénzért. Tudta, hogy Abby éles szemű megfigyelő, és hogy mindennap ellenőrzi a járműveket. Nincs értelme levenni a táblát, s felkelteni a gyanúját. Ha meg a korábbi tulaj eszi a kefét az érdeklődő telefonok miatt, az legyen az ő baja. Nem azért vette meg a furgont, mert szállítani akar vele. Hanem azért, hogy legyen egy jó figyelőállása. Abby lakásának összes ablakára remek rálátás nyílt innen. Tökéletes hely a parkoláshoz. A furgonnak érvényes forgalmija volt, zöldkártyája, és a helyben lakóknak járó parkolójegyet is megkapta hozzá. Csak három hónap múlva járnak le. És hol lesz ő már akkor!


Mindannyiszor ugyanaz az átkozott érzés! Bármilyen magabiztosan indul is el erre a lenyűgöző helyre, mire odaér, elhagyja minden önbizalma. Malling House, a Sussexi Rendőrség főhadiszállása kocsival mindössze negyedórányira fekszik az irodájától, de a hely atmoszférája olyan, mintha egy másik planétára érkezne. Sőt, gondolta, ahogy a biztonsági kapu korlátja fölemelkedett, inkább egy másik univerzumba! Kelet-Sussex közigazgatási központja Lewes külvárosának szedettvedett komplexumai között kapott helyet. A létesítmény, melyben a Sussexi Rendőrség ötezer alkalmazottját kontrolláló felső vezetés és az adminisztrációs irányítás működik, íme itt volt. Két épület emelkedett ki a többi közül. Az egyik egy háromemeletes, futurisztikus üveg- és téglaépítmény, benne a Vezérlő Központ, a Bűnügyi Nyilvántartási és Nyomozati Iroda, a Diszpécserközpont és a Fegyveres Parancsnoki Központ, továbbá a rendőrség komputerarzenáljának a zöme. A másik az impozáns, vöröstéglás Queen Anne Palace, egykoron főúri kastély, most 1-es fokozatú épület, amelyről az egész főhadiszállás a nevét kapta. Szélesen elterülő, rozzant parkolók, házgyári elemekből felhúzott

egyemeletes, modern, alacsony építmények és egy magas gyárkéményű, ablak nélküli épület, mely Grace-t a yorkshire-i textilüzemre emlékeztette – ez a komplexum vette körül a palotát, mely büszkén emelkedett ki szegényes környezetéből. Ebben a palotában kapott helyet a rendőrfőparancsnok, a helyettes főparancsnok, valamint a főkapitányhelyettesek – köztük Alison Vosper – irodája, valamint az őket kiszolgáló személyzet s számos főtiszt, aki vagy ideiglenesen, vagy állandó megbízatással dolgozott a főkapitányságnak. Grace talált egy helyet az Alfa Rómeójának, s máris sietett Alison Vosper irodájába, mely a földszinten helyezkedett el, a palota homlokzati frontján. Nagy ablakszárnyain át a kavicsos kocsibehajtóra és a kör alakú gyepre nyílt kilátás. Kellemes lehet itt dolgozni, gondolta Grace, egy ilyen csöndes oázisban, távol a zsúfolt, jellegtelen Sussex House örökös zsivajától. Olykor elgondolkodott rajta, hogy bizony ő is el tudná viselni a felelősséget – és persze a hatalom mámorát –, de aztán mindannyiszor belátta, hogy a politika nem az ő műfaja. Főleg az úgynevezett „politikai korrektség” címén folyó ármánykodások és csúszás-mászások feküdnék meg a gyomrát, valószínűleg sokkal jobban, mint a szolgálati hierarchia. Alison Vosper főkapitány-helyettes egyik nap olybá tűnik, mintha a legjobb barát lenne, másnap viszont pont az ellenkezője: rosszabb a legádázabb ellenségnél. Grace-t illetően hosszú idő óta ez utóbbi alapállás látszott érvényesülni. A főnöknő ritkán kínálta hellyel beosztottjait, igyekezve ilyen módon is röviddé, de hatékonnyá tenni eligazításait. Grace ma tulajdonképpen nem is bánta, hogy nem kell leülnie; haragos mondandóját, úgy vélte, határozottabban tudja előadni „magaslati pozícióból”. Vosper ezúttal se tagadta meg önmagát. Fagyos, kemény tekintettel meredt Grace-re. – Igen, Roy? És Grace remegni kezdett. Mintha újra iskolás lenne, s az igazgatóiba rendelték volna be… A negyvenes évei elején járó főkapitánynő, akinek kemény, de csinos arcát konzervatívan rövidre nyírt, vékonyszálú haj keretezte, kifejezetten harapós kedvében volt ezen a reggelen. Tengerészkék hivatali kosztümöt viselt, hozzá ropogósra vasalt, fehér blúzt, és komor arccal ült széles, makulátlanul rendezett, rózsafa íróasztala mögött. Grace mindig ámulattal szemlélte felettesei irodájának – és íróasztalának – tökéletes rendjét. Saját szűkebb munkakörnyezetére ezt

aligha lehetett elmondani. Amióta csak az eszét tudta, elfekvő akták, megválaszolatlan levelek, kifogyott tollak, leadatlan útiszámlák, elküldésre váró iratok – melyek soha nem tudtak lépést tartani a bejövő postával – zsúfolt tárházaként funkcionált az irodája. Végső kétségbeesésében egyszer már az is megfordult a fejében, hogy beiratkozik valami iratrendezési tanfolyamra, de aztán úgy döntött, hogy az ilyesmihez egész egyszerűen hiányoznak belőle a megfelelő gének. Azt rebesgették, hogy Alison Vospert három évvel ezelőtt mellrákkal megműtötték. Grace azonban úgy vélte, hogy ez üres szóbeszéd; nem lehet más, hiszen Vosper olyan vastag falat von maga köré, hogy azon aligha hatolhattak át ilyen személyes jellegű hírek. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a „kemény zsaru” páncélzat mögött volt a nőben valami sebezhetőség is, ami nem hagyta Grace-t közömbösen. Igazság szerint, Alison egyáltalán nem volt híján bizonyos női vonzerőnek; a szigorú, barna szempárban időnként humor fénye csillant, sőt, Grace-nek néha olyan érzése támadt, mintha a főnöknője már-már flörtölne vele. Nem így ezen a mai reggelen. – Köszönöm, hogy időt szakított rám, asszonyom. – Szó szerint öt percem van. – Értem. Basszus. Az önbizalom máris odavan. – Cassian Pewe-ról szeretnék önnel beszélni, asszonyom. – Pewe nyomozó főfelügyelő úrról? – kérdezett vissza Vosper, mintha rögtön nyomatékot kívánna adni az illető beosztásának. Grace bólintott. Vosper szélesre tárta a karját. – Éspedig? Vékony csuklói voltak, és finoman manikűrözött keze, mely azonban valahogy mégis kissé öregebbnek és érettebbnek tűnt, mint ő maga. Nagy, feltűnő férfikarórát viselt, mintha arra akarná felhívni a figyelmet, hogy jóllehet a rendőri erők ma már nem kizárólagosan a férfiak kezében vannak, de a hímek dominanciája még mindig jelentős a testületnél. – A helyzet az… – kezdte Grace, s nyomban elbizonytalanodott, mert a jó előre kigondolt szavak hirtelen mintha cserbenhagyták volna. – Igen? – sürgette Vosper türelmetlenül. – Nos… Ügyes fickó. – Nagyon ügyes fickó. – Abszolút… – kínlódott Grace a metsző tekintet sugarában. – A helyzet az…, szóval felhívott szombaton. A Dingó Művelet miatt. Azt mondta,

hogy ön javasolta, hogy hívjon fel…, merthogy hátha segítségre van szükségem. – Pontosan – mondta Vosper, és egy apró korty vizet ivott az íróasztalán álló öblös kristálypohárból. Grace vergődött a lézertekintet gyújtópontjában. – Én csak arra gondolok, hogy nem feltétlenül ez a legjobb módja az erőforrások kihasználásának. – Ennek megítélést nyugodtan rám bízhatja! – vágott vissza Vosper. – Nos…, hogyne, természetesen…, de… – De? – Nos… ez egy hosszú lefolyású ügy. A csontváz tíz-tizenöt éve van ott. – És azonosította már? – Nem, de jól haladunk. Ma például reményeim szerint nagyot léphetünk előre a fogászati szakvélemények révén. Vosper visszatekerte az ásványvizes üveg tetejére a kupakot, és az üveget a földre helyezte. Majd felkönyökölt ragyogó rózsafa íróasztalára, és ujjait összefonta. Grace érezte az illatát. Más illatkombináció volt ez, mint pár héttel ezelőtt, amikor legutóbb itt járt. Erősebb. Szexisebb. Legvadabb fantáziáiban Grace már elképzelte, milyen lenne ezzel a nővel szeretkezni. Nyilván akkor is teljes kontroll alatt tartja önmagát, mindvégig. És ahogy könnyűszerrel fel tud izgatni egy férfit, ugyanúgy képes ráijeszteni, egyetlen pillanat alatt icipicivé zsugorítani a férfiúi büszkeséget. – Mondja, Roy, tud róla, hogy a Metropolitan Police az egyike a legelső helyeknek az országban, ahol komoly lépéseket tettek, hogy megszabaduljanak a letartóztatás körüli bürokráciától? Hogy civileket alkalmaznak a gyanúsítottak nyilvántartásba vételéhez, s hogy ilyen módon a rendőröknek nem kell minden egyes személy őrizetbe vételekor kettő, uszkve négy órát papírmunkával tölteniük? – Igen, hallottam róla. – Ez a legnagyobb és leginkább újító szellemű rendőri erő az Egyesült Királyságban. Nem gondolja tehát, hogy tanulhatunk valamit Cassiantól? Grace nyomban felfigyelt a keresztnév használatára. – De, biztosan… semmi kétségem felőle. – Mondja, Roy, gondolkodott már az idei szolgálati minősítésén? – A minősítésemen? – Igen. Hogyan értékeli az ez évi munkáját?

Grace vállat vont. – Anélkül, hogy fényezni akarnám magam, szerintem elég jól sikerült. Életfogytiglani büntetést szabtak ki Suresh Hossainra. Három súlyos bűnügyet oldottunk meg sikeresen. Két komolyabb ügy vár tárgyalásra. És konkrét előrelépések történtek pár felderítetlen, régi ügyben. Vosper némán nézett rá pár pillanatig, majd ezt kérdezte: – Hogyan definiálná maga a siker fogalmát? Grace megválogatta a szavait, sejtve, hogy mi következik. – Elkövetők letartóztatása, az ügyészség vádemeléséhez szükséges anyagok biztosítása, és elmarasztaló bírósági ítéletek. – Gyanúsítottak letartóztatása tekintet nélkül a költségekre, illetve a civil lakosságot vagy a kollégáit érintő kockázatokra? – Minden kockázatot előre kell mérlegelni – ha lehetséges. Az adott szituáció hevében azonban ez nem mindig életszerű. Ön is tudja ezt. Ön is kerül olyan helyzetekbe, ahol gyors döntéseket kell hoznia. Vosper bólintott, és hallgatott pár pillanatig. – Nos, ez igazán remek, Roy. Biztos vagyok benne, hogy ettől aztán nyugodtan alszik – mondta, majd elhallgatott, és megrázta a fejét, ami nem sok jót ígért Grace-nek. Távolról, valamelyik másik irodában csörgött a telefon – senki nem vette föl. Aztán Alison Vosper mobilja jelzett bejövő üzenetet. Vosper felemelte a telefont, rápillantott, majd visszatette az asztalára. – Én ezt egy kissé másként látom, Roy. És így van ezzel a Független Rendőrségi Panaszbizottság is. Érti? Grace megvonta a vállát. – Amennyiben? – kérdezte, de nagyjából már tudta a választ. – Vegyük a három nagyobb akcióját az elmúlt pár hónapból. Salsa Művelet. A maga által személyesen vezetett üldözés közben egy idősebb állampolgárt elraboltak, és pszichikailag bántalmaztak. Két gyanúsított autóbalesetben meghalt – és minő véletlen, maga éppen az üldöző kocsiban tartózkodott. Aztán ott van a Fülemüle Művelet, melynek során az egyik beosztottját lelőtték, egy másikat üldözés közben súlyosan megsebesítettek. Ebből újabb baleset származott, melynek következtében egy szolgálaton kívüli rendőrtiszt súlyos sérülést szenvedett. Ez a bizonyos rendőrtiszt történetesen Cassian Pewe volt. Emiatt késett az itteni munkába állása. Vosper folytatta. – Volt aztán egy helikopter-balesete, aminek következtében egy egész épület leégett – három áldozat máig is

azonosítatlan. És jött a Kaméleon Művelet, melynek során maga a vasúti sínekre kényszerítette a gyanúsítottat, aki a baleset következtében nyomorékká vált. Mondja, Roy, maga büszke minderre? Nem gondolja, hogy finomítani kellene a módszerein? Nos, Roy Grace minderre tulajdonképpen büszke volt. Nagyon is büszke, más kérdés, hogy a kollégáit ért balesetek miatt a mai napig lelkiismeret-furdalása volt. Vosper viszont vagy tényleg nem ismeri a valós hátteret – vagy szándékosan figyelmen kívül hagyja. Grace ezúttal is óvatosan válaszolt – Ha az ember az események után értékeli a dolgokat, mindig talál javítanivalót. – Pontosan – csapott le rá Vosper. – Nos, ezért van itt Pewe nyomozó főfelügyelő úr a körünkben. Hogy megossza velünk az Egyesült Királyság legjobb rendőri testületénél szerzett értékes tapasztalatait. Grace szívesen felnyitotta volna főnöknője szemét, mondván: ez sajnos merő tévedés, a fickó ugyanis totál pancser. Korábbi előérzete azonban, miszerint Alison Vospernek tervei vannak ezzel az emberrel, tovább erősödött. Nincs kizárva, hogy Vosper tényleg utazik őrá, gondolta Grace. Annak kicsi ugyan a valószínűsége, hogy Vosper és Pewe között intim kapcsolat lenne, ám hogy valami van ennek a Pewe-nak a kezében, az szinte biztos. Bármi legyen is az, kétségtelen, hogy Grace e pillanatban nem érezhette magát a tanító néni szíve csücskének. Így most azon ritka pillanat következett el szakmai karrierjében, hogy kénytelen lesz komolyan fontolóra venni bizonyos nem kívánatos lehetőségeket. – Remek – mondta. – Köszönöm a felvilágosítást. Sokat segített. – Jó – zárta le a beszélgetést Alison Vosper. Grace mélyen gondolataiba merülve hagyta el főnöknője irodáját. Sussex House-ban az elmúlt öt évben négy főfelügyelői státust tartottak fenn. A rendszer jól működött. Új státusra nyilvánvalóan nincs szükség. Most azonban már öten vannak, méghozzá olyan időszakban, amikor kevés az utánpótlás az alacsonyabb beosztású állománynál, a költségvetést meg szűkíteni kell. Idő kérdése csupán, hogy Vosper és kollégái mikor jutnak arra a döntésre, hogy a létszámot újra négyre kell csökkenteni. Azt meg ugye nem nehéz kitalálni, hogy ez esetben kit tennének lapátra – vagy legalábbis: helyeznének át valahová az isten háta mögé. Grace belátta, ki kell fundálnia valamit, ami Cassian Pewe-t olyan helyzetbe hozza, hogy a fickó öngólt rúgjon.

Grace-nek e pillanatban fogalma se volt, mi lenne az.


Ölni tudott volna egy Starbucks kapucsínóért. Vagy egy frissen őrölt kávéért. De nem merte elhagyni megfigyelői posztját. Az épületnek csak egyetlen kijárata van, függetlenül attól, hogy Abby a liftet használja vagy a tűzlépcsőt. Márpedig ezt az egyetlen kijáratot folyamatosan szemmel tartotta. Nem kockáztathatott. A nő túl régóta nem mozdult ki; könnyen lehet, hogy kitervelt valamit. Nehéz volt a nő nyomára bukkanni, mi több, meglehetősen költséges is! Szerencse is kellett hozzá: egy régi barát a legjobb helyen. Pontosabban: nem a legjobb helyen – Donny Winters ugyanis éppen börtönben ült lopásért és csalásért, de szerencsére a Ford Nyitott Börtönben, ahol elég méltányosan szabályozzák a beszélők időtartamát, s az intézet innen mindössze egyórás autóútra fekszik. Kockázatos volt a látogatás, és Donny nem keveset kért a fülesekért. Sejtése beigazolódott. Minden nő hívja az anyját. Abby anyja ráadásul beteg. Abby azt hitte, biztonságban van, ha kártyás mobilról telefonál, és visszatartja a számot. Buta liba. Buta mohó liba. Mosolyogva ránézett a GSM 3060 Interceptre, mely most egy fadobozban állt előtte. Hatótávolságon belül mindenfajta mobilkészülék lehallgatható vele, akár kimenő, akár bejövő hívásról van szó, és nagyon hasznosan a hívó fél számát is kiírja a szerkentyű, a visszatartott számot is, és jelzi a fogadó hívószámát is, függetlenül attól, hogy mobil, vagy vonalas telefonra megy a hívás. A kis liba persze mindezt nem tudja. Innentől kezdve már csak egy kocsit kellett bérelni, letáborozni Eastborne-ban, a kedves mama lakásának közelében, és kivárni Abby jelentkezését. Nem kellett sokáig várni. Aztán még egy hívás Donnynak, aki levajazott egy cimborát a mobiltársaságtól. A haver egy olyan csoportban dolgozott, amely mobiltelefonos rádiótornyok telepítésével foglalkozik. Két napon belül beazonosította az átjátszótornyot, amely Abby telefonjának jeleit érzékelte.

Hasznos ismeret: a mobiltelefonos átjátszóantennák a zsúfoltabb városrészekben alig pár száz méterenként vagy ennél is sűrűbben helyezkednek el egymástól. És Donny azt is elmagyarázta, hogy ezek az átjátszóantennák amellett, hogy fogadják és továbbítják a hívásokat, egyfajta jelzőtornyokként is funkcionálnak. A mobilkészülék még készenléti állapotban is kapcsolatban áll a legközelebbi toronnyal, folyamatosan üdvözlőjeleket ad le, s fogadja rá a válaszjeleket. Abby telefonjának jelmintái azt mutatták, hogy a nő alig mozdult ki egy meghatározott torony hatóköréből, méghozzá egy vodaphone-os makrocella sugarából az Eastern Road és a Boundary Road kereszteződésénél, Kemp Townban. Ez nem esett messze a Marine Parade-tól, mely a Palace Piertől fut végig a Marinához, s amelynek egyik oldalán a város legelegánsabb György korabeli épületei sorakoznak, a másik oldala pedig maga a promenád, ahonnan egyenesen a tengerpartra és a La Manche csatornára nyílik kilátás. Zsúfolt kis utcák labirintusa található közvetlenül a Marine Parade mögött, többnyire nagy bérházakkal, melyekben lakások és olcsó hotelek, panziók kaptak helyet vegyesen. Emlékezett rá, hogy Abby mennyire imádta a tengeri kilátást, amikor még nála lakott, és nem volt nehéz arra következtetni, hogy minden bizonnyal most is a tengerpart közelében választott lakást. Lehetőleg olyat, ahonnan valamennyire látni a tengert. Így aztán máris jelentősen szűkült a számításba veendő utcák köre. Egy kis járőrözés a bérelt kocsival, óvatosan persze, feltűnés nélkül, s előbb-utóbb garantáltan felbukkan a nő. Ez három napon belül meg is történt. Akkor szúrta ki, amikor egy újságosüzletbe lépett be az Eastern Roadon, s ezután már nem volt nehéz követni őt a lakásáig. Csábító alkalom volt ez arra, hogy ott helyben elkapja, de egyben túl kockázatos is. Sokan voltak a környéken. Elég, ha a nő segítségért kiált, s máris vége a játszmának. Ez a gond. Ezzel tudja őt a nő sakkban tartani. S ezt ő is pontosan tudja. Egyre kíméletlenebbül esett, visszhangozva dörömböltek az esőcseppek a furgon tetején. Egy ilyen napon kijárna az embernek egy jó kis szobaszerviz, gondolta, de ne legyünk telhetetlenek! Egyszerre nem kaphat meg mindent az ember. A türelem rózsát terem. Gyerekkorában az apjával kijártak horgászni. Akárcsak ő, az apja is szerette megbütykölni a dolgokat. Apjának volt már elektromos úszója – a

legelsők között vásárolta. Ahogy a hal megérintette a csalit, az úszó lemerült, s működésbe lépett egy kis elektromos csipogó közvetlenül az összecsukható kempingszék mellett, a földön. Hasonló volt ez ahhoz a sípoló hanghoz, amit ebben a pillanatban, a Daily Mail lapozgatása közben, a jelfogó rendszer felől észlelt. Majd újabb sípolás. A ribanc telefonál.


Az automata hang ezt darálta: – Köszönjük, hogy a Global Expresst hívta. A folytatáshoz nyomja meg bármely gombot. Köszönjük. A küldemény státusának ellenőrzéséhez, kérjük, nyomja meg az 1-es gombot. Csomagküldés megrendeléséhez nyomja meg a 2-es gombot. Ha ön számlatulajdonos, kérjük, nyomja meg a 3-as gombot. Ha ön számlatulajdonos, és szállítást rendel, kérjük, nyomja meg a 4-es gombot. Minden egyéb információhoz nyomja meg az 5-ös gombot. Abby megnyomta a 4-est. – Az Egyesült Királyságon belüli szállításhoz, kérjük, nyomja meg az 1es gombot. Külföldi kézbesítéshez nyomja meg a 2-es gombot. Megnyomta az 1-es gombot. Csend. Abby utálta a telefonautomatákat. Pár kattanás után egy fiatalos férfihang jelentkezett. – Global Express. Jonathan vagyok. Miben segíthetek? Jonathant a hangja alapján az ember inkább egy férfiruhaboltban képzelte volna el, amint fiatalembereknek segít nadrágot próbálni. – Hello, Jonathan – üdvözölte Abby. – Szeretnék valamit kézbesíttetni. Lehetséges? – Sima ügy. Levélméret? Postacsomagméret? Nagyobb annál? – A4-es boríték, olyan 2,5 centi vastagságú – felelte Abby. – Sima ügy – kedélyeskedett Jonathan. – És hová lesz a küldemény? – Egy Brighton melletti címre – így Abby. – Sima ügy. És hol kellene átvennünk? – Brightonban – mondta Abby. – Kemp Townban, pontosabban.

– Sima ügy. – Milyen hamar tudnának érte jönni? – kérdezte Abby. – Az ön körzetében – egy pillanat… – 4 és 7 között szedjük össze a küldeményeket. – Előbb nem lehet? – Simán, de az feláras. Abby lázasan gondolkozott. Ha az idő ilyen marad, akkor öt körül már sötét lesz. Előnyös ez, vagy hátrányos? – Biciklivel viszik, vagy furgonnal? – kérdezte. – Éjszaka furgonnal – felelte Jonathan. Módosított terv formálódott Abby fejében. – Lehetséges, hogy megkérje őket, hogy 5.30 előtt ne jöjjenek? – Hogy 5.30 előtt ne menjenek? Várjon, utánanézek. Pár pillanat csend következett Abby próbálta az egészet alaposan átgondolni. Annyi variáció lehetséges! Aztán egy kattanás, és Jonathan megint itt volt a vonalban. – Sima ügy.


Ó, igen, kiváló hely, nem is kell ennél jobb egy hétfő reggeli munkakezdéshez, gondolta George Fletcher főfelügyelő. Mintha nem volna elég a migrénes másnapossága. Ám az, hogy itt kezdhette a hetet az Igazságügyi Orvostani Intézet törvényszéki patológiáján, kétségkívül megsokszorozta az „örömöket”. És hogy mennyire utálta az ilyen fontoskodó, politikailag korrekt elnevezéseket. Miért nem lehet nevén nevezni: ez itt a városi hullaház, az isten szerelmére! Az a hely, ahol a holttestek még jobban meghalnak egy kicsit. A temető előtti utolsó hely, ahol a neved felkerül még egy vendéglistára. És ebben a pillanatban – ahogyan ott állt a szűk CT-teremben, s figyelte az azonosítatlan női holttestet, amint lassan betolják a CT fánk formájú vizsgálóegységébe – egy velőtrázó, panaszos sivítás is a dobhártyájába hasított. A holttest érintetlen volt azóta, hogy előző nap kiemelték a kocsi

csomagtartójából, aztán hullazsákba rakták, ideszállították, és berakták éjszakára a hűtőkamrába. Rossz szaga volt. Szennyvízcsatorna émelyítő bűzét árasztotta, és valami éles, erjedt szagot, mely George-ot egy mesterséges tó rothadó vízinövényzetére emlékeztette. Nemcsak a zaj dörömbölt az agyában, de a gyomrában is szörnyű viharok dúltak. A nő bőre szappanszerű volt és püffedt, nagy, fekete, márványos foltokkal. Haja, mely valószínűleg szőke lehetett, még most is világos volt, fakó, és férgek nyüzsögtek benne, papírfecnik ragadtak rá, meg valami filcre hasonlító anyag. Arcvonásait már nem nagyon lehetett kivenni, mivel az arc nagy része lerohadt, vagy a férgek martalékává vált. A patológus harmincöt körülire becsülte az életkorát. George zöld köpenyt viselt a fehér inge, a nyakkendője és az öltönynadrágja fölött, és fehér gumicsizmát húzott, akárcsak a mellette álló kolléga, Troy Burg. Dróthajú, vézna, ingerlékeny ember működtette a gépet – Barry Manx, rangidős törvényszéki technikus, s a patológus közben, mintha egy könyv lapjaiból olvasna, fel-alá járatta szemét a női holttesten. Szokásos gyakorlat volt, hogy a halottszemlére behozott hullákat boncolás előtt fertőző betegség nyomait keresve átvizsgálták. Azonosítatlanka húsa számos helyen hiányos volt. Ajkai részben eltűntek, az egyik füle is, és bal kezének ujjai között kilátszottak a csontok. Bár a kocsi csomagtartójába volt bezárva, oda azonban sokféle vízi élőlény be tudott hatolni, és szemlátomást jókorát lakmározott a maradványokból. George-nak jó napja volt tegnap, a feleségével nagy eszem-iszomot csaptak. George pár hónappal ezelőtt beiratkozott egy főzőtanfolyamra a geelongi műszaki főiskolára. Tegnap este grillezett Morton Bay Buggal kezdtek, melyet fokhagymában pácolt hátszín követett, s desszertként kivis panacotta zárta a fejedelmi vacsorát. Mindehhez pedig… George csöndesen felnyögött az emlékezéstől. …Margaret River Zinfandel társult, mert le is kellett öblíteni valamivel a nehéz fogásokat. Na, de ennyire? Innen a szörnyű másnaposság. Vízre vágyott és erős kávéra, ahogy ott imbolygott Burg háta mögött a ragyogó, makulátlan, ablak nélküli teremben. A boncterem nem tartozott a kedvenc helyei közé semmilyen körülmények között, de másnaposságtól gyötörten meg aztán pláne nem. A

barlangszerű aréna olyan volt, mint egy sebészeti műtő és egy nagyüzemi gyártósor keveréke. A mennyezeten masszív szellőzőcsövek és süllyesztett világítás, míg a falakból fémkarok erdeje állt ki, melyekre spotlámpákat és csatlakozókat szereltek, hogy a vizsgált holttest bármely rejtett üregébe be lehessen világítani. A padlózat mélykék színű volt, mintha ezzel valami mozgalmasságot akartak volna vinni a terembe, a falak mentén mindkét oldalon munkaasztalok sorakoztak, valamint görgős tolókocsik sebészeti műszerekkel, piros szemetesvödrök sárga zacskókkal bélelve, bennük mindenféle csövekkel. Ötezer hullát boncoltak itt évente. George becsúsztatott a szájába két paracetamoltablettát, és nagy nehezen, saját nyálával nyelte le a kapszulákat. A törvényszéki fotós felvételeket készített a holttestről, miközben egy nyugdíjas rendőr, akit George évek óta ismert, s akit most halottkémnek jelöltek ki ehhez az esethez, a terem másik végében lapozgatta az ügy eddigi iratait tartalmazó dossziét, benne azokkal a fotókkal, melyek tegnap a folyónál készültek. A patológus élénk tempóban dolgozott, de minden percben megállt, hogy diktafonjába mondja észleleteit. Amíg a délelőtt lepergett, George, akinek a jelenléte, akárcsak kollégájáé, Troyé, lényegében fölösleges volt, ideje nagy részét a sarokba húzódva töltötte. Mobilján tartotta a kapcsolatot nyomozócsoportjával, osztotta a feladatokat, s készítette elő az első sajtótájékoztatót, amelyet persze mindaddig késleltetnek, amíg a patológustól nem kapnak valami nyilvánosságra hozható információt. E pillanatban a két legfontosabb feladat: a holttest azonosítása, illetve a halál okának megállapítása. Troy otromba vicce, miszerint a nő a szabadulóművész Harry Houdini vagy David Blaine babérjaira pályázott, nem aratott sikert. A patológus felhívta George figyelmét a törött nyelvcsontra, ami fojtogatásra utaló jel, de az áldozat szemei már túlságosan elrothadtak ahhoz, hogy bizonyítékul szolgálhassanak a petechialis bevérzésre. A tüdő is túlságosan bomlásnak indult ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, vajon a nő halott volt-e már, amikor a vízbe került. A hús is rossz állapotban volt. Mivel a holttest hosszú időn át víz alatt volt, nemcsak a haj és a lágyszövetek rongálódtak meg, hanem, ami ennél sokkal lényegesebb: sejtszinten is megindult az enyészet, ahonnan a DNS nyerhető. Így viszont csak a csontokból vett DNS-re lehet hagyatkozni, ez viszont nem ad alapot olyan biztos következtetésekre.

George, ha éppen nem telefonált, akkor csöndesen a falnak támaszkodott, és nagyon szeretett volna leülni valahová, hogy lehunyhassa a szemét pár percre. Érezte a korát. A rendőri munka fiataloknak való, állapította meg magában – s az utóbbi időben nem először. Három éve van még a korkedvezményes nyugdíjazásig, s jóllehet alapvetően szerette a munkáját, egyre többet gondolt arra, milyen lesz majd, amikor kikapcsolhatja a telefonját, és nem kell állandóan attól tartania, hogy riasztják valami szörnyűséges helyszínre a vasárnap délelőtti jól megérdemelt henyélés közepette. – George! Troy szólította. Odament a boncasztalhoz, ahol a női holttest feküdt. A patológus felmutatott valamit a csipeszével. A lelet olyan volt, mint egy homorú, áttetsző medúza, csápok nélkül. – Mellimplantátum – mondta a patológus. – Megcsináltatta a mellét. – Mellrák utáni plasztikai műtét? – kérdezte George, mert az jutott eszébe, hogy Janet egyik barátnője a közelmúltban esett át hasonlón; ekkor hallott egyet-mást az eljárásról. – Nem, csak mellnagyobbítás – felelte a patológus. – Ez viszont jó hír nekünk. George összehúzta a szemöldökét. – Minden mellimplantátumba beütik a gyártási számot – magyarázta a patológus. – És minden egyes implantátumnak van sorozatszáma is, amit viszont a kórházban lajstromoznak a recipiens neve mellett – fejtegette a patológus, és kicsivel közelebb tartotta az implantátumot, hogy George láthassa az apró számjegyeket. – Ez elvezet minket a gyártóhoz. Pikk-pakk be tudod azonosítani. George megint elővette a telefonját, Janetet hívta először, hogy megmondja neki, mennyire szereti. Mindennap felhívta őt munka közben, legalább egyszer szakított rá időt, bármilyen zsúfolt napja volt is, s ez így ment szinte az első találkozásuk óta. És komolyan gondolta, amit mondott. Az évek nem koptatták el a szerelmet. George hangulatán sokat javított a patológus felfedezése. Meg a két paracetamoltabletta is. Még az ebéd lehetősége is megfordult a fejében. Aztán a patológus megint odaszólt. – George, ez tényleg fontos lehet! A főfelügyelő visszasietett a boncasztalhoz. – A méhfal megvastagodott – magyarázta a szakorvos. – Az ilyen

hullánál, ami ennyi ideig volt víz alatt, az uterus adhat némi reményt, mert ez az egyik leglassabban lebomló szerv. És ezúttal tényleg szerencsénk van! – Tényleg? – kérdezett vissza George. A patológus bólintott. – Innen máris megkaphatjuk a DNS-adagunkat! – mutatott a preparálóasztalra, mely acéllábakon állt mellettük, a halott nő kioperált szerveivel. Nyúlós-nyákos testnedvekkel borított, kusza vegyülék volt a tálcán. A massza közepén egy krémszínű belső szerv, mintha egy U alakú hurka lett volna felhasítva. Az elhangzottak dacára George nem ismerte fel, mi az, és mi lehet benne. Egy pillanatig azt hitte, hogy megemésztetlen garnélarák hever a nő beleiben. Aztán ahogy közelebb hajolt, rájött, hogy miről van szó. Ami pedig az ebédet illeti – azt talán jobb lesz mára elfelejteni…


Annak, hogy új szelek fújdogálnak a Sussex House háza táján, az első és legüdvözítőbb jele az volt, hogy a Bűnügyi Nyomozói Osztály vezető munkatársai saját parkolóhelyet kaptak, méghozzá a legjobb helyeket a kapitányság épülete előtt. Roy Grace számára ez annyit jelentett, hogy mostantól nem kell a környező utcákban parkolóhelyre vadásznia, vagy stikában ott hagynia a kocsiját az ASDA bevásárlóközpont parkolójában az utca túloldalán, hogy aztán, mint a legtöbb kollégája, visszabaktasson oda az esőben, vagy árkon-bokron keresztül rövidítse le az utat, és nyakig sárosan, halált megvető bátorsággal ugorjon le egy téglafalról. Az art deco stílusú, alacsony épület eredetileg járványkórháznak épült egy akkor még lakatlan, nyitott fennsíkon, Brighton és Hove forgatagától tisztes távolban. Az épület sokféle funkcionális változáson ment át, mielőtt a Bűnügyi Nyomozói Osztály ideköltözött, és időközben a város terjeszkedése is utolérte a környéket. Ma már egy meglehetősen oda nem illő ipari terület vette körül. Közvetlenül szemben az ASDA bevásárlóközpont terpeszkedett, mely nem hivatalosan, de kézenfekvően a nyomozói osztály munkatársainak büféjéül és kényszerű parkolóhelyéül

szolgált. A barátságos, de gyengekezű Gery Weston főfelügyelőt egy középangliai körzet főkapitány-helyettesévé léptették elő, s azóta a lehetetlent nem ismerő, pipázó Jack Skerritt főnöki jelenléte érződött egyre inkább az épületben és a környékén. Skerritt, aki korábban Brighton és Hove egyenruhás testületének volt a parancsnoka, szerencsésen ötvözte magában a régi iskola keménységét a modern gondolkodásmóddal, és az egyik legnépszerűbb – és leginkább tisztelt – rendőrtiszt volt a testületnél. A heti értekezleteket azonnal visszaállította, ahogy munkába lépett. A másik szembeötlő változás, amit Grace nyomban észlelt, miután nyájasan viszonozta a bejáratnál posztoló két biztonsági őr üdvözlését, az volt, hogy megújult a bejárati lépcsőház. Az antik gumibotok végre helyükre kerültek: a múzeumba. A krémszínű falakat frissen kifestették, és új, széles, kék színű nemeztábla került a falra a Bűnügyi Nyomozói Osztály jelenlegi vezetőinek fotóival. A legfeltűnőbb helyen természetesen Jack Skerritt fényképe volt. A keskeny arcú, szögletes állkapcsú férfi régimódian jóképű volt, némi hollywoodi matinésztár beütéssel. Szigorúan nézett a fotós gépébe. Nettre vágták barna haját; a képen sötét zakót viselt, visszafogottan pasztell, kockás nyakkendővel. Tekintélyt sugárzott, valami ilyesféle üzenettel: Ne csesszél ki velem, és akkor jól kijövünk egymással. És ebben tulajdonképpen benne is volt Skerritt emberi lényege. Grace tisztelte és csodálta Skerrittet valahol ő maga is ilyen rendőr szeretett volna lenni. Három évvel a nyugdíj előtt Skerritt nem kerített túl nagy feneket az úgynevezett politikai korrektségnek, mint ahogy a felülről jövő direktívák előtt sem vágta hasra magát. Feladatát abban látta, hogy Sussex utcáit, otthonait, munkahelyeit a törvénytisztelő polgárok számára biztonságossá tegye, és csakis ezért munkálkodott, semmi másért. Az eredmények nem is maradtak el: az előző két évben, még itteni kinevezése előtt, Brighton és Hove rendőrparancsnokaként sikerült jelentősen visszaszorítania a bűnözést a körzetében. A lépcsősor tetején egy szőnyeggel borított pihenőhelyet alakítottak ki, melyet egy vadul burjánzó kaucsukfa – amely úgy nőtt, mintha növekedési hormonokkal táplálták volna – és egy cserepes pálma díszített; utóbbi akár egy szeretetotthonban is lehetett volna. Grace odanyomta a belépőkártyáját az ajtó biztonsági érzékelőjéhez, és belépett a parancsnoki folyosóra, ahol szinte templomi hangulat uralkodott.

Az első részleg egy nagy, nyitott térség volt. A termet a közepéig sötétnarancs szőnyeg borította, kétoldalt asztalok sorakoztak, melyek mögött a kiszolgáló személyzet foglalt helyet. A rangidős szolgálatvezetők külön szobával rendelkeztek. Az egyik ajtó nyitva volt, és Grace odabólintott barátja, Brian Cook felé. A tudományostechnikai ellátórészleg vezetője az íróasztalánál állt, s éppen befejezett egy telefonbeszélgetést. Grace elhaladt Jack Skerritt irodájának nagy üvegfala előtt, majd továbbsietett, mert pár szót akart váltani Eleanor Hodgsonnal, a menedzserasszisztenssel, ahogy ebben a politikailag korrekt világban a titkárnőket nevezik. Poszterek lógtak a falakon mindenfelé. Leginkább egy nagy, vörösnarancs tábla szúrt szemet: Patkány a patkány hátán. A drogüzérek életeket tesznek tönkre. Tudatosítsd a bűnnel szembeszállókban saját értéküket! Elsietett a saját irodája előtt, aztán egy másik ajtótábla mellett, melyen ez állt: Gaynor Allen nyomozó főfelügyelő, Műveleti és Hírszerzési Csoport, majd továbbment, egyenesen Eleanor asztalához. Asztalokkal telezsúfolt irodarész volt ez, tele elintézendő ügyek piros és fekete tálcáival, irattömbökkel, telefonokkal, dossziékkal, postázandó anyagokkal. Az egyik monitor hátlapjára egy Tanuló Vezető táblát ragasztott ki valamelyik vicces kolléga. Eleanor büszkélkedhetett az egyetlen rendezett íróasztallal. Pedáns, meglehetősen hatékony, habár kissé aggodalmaskodó, középkorú nő volt takaros fekete frizurával, és csúnyácska, régi filmeket idéző ábrázattal – Roy Grace életét zömmel ő szervezte. Idegesnek tűnt, ahogy Grace közelített felé, mintha főnökének oka volna leteremtenie őt, pedig Roy egyszer sem emelte fel a hangját az elmúlt tizennyolc hónapban, amióta az asszony nála dolgozott. Eleanor egyszerűen csak ilyen volt, és kész. Grace megkérte a titkárnőt, hogy kérdezzen rá a Thistle Hotelben az asztalméretre a Rögbi Klub decemberi vacsorája miatt, majd átszaladt pár sürgős e-mailen, melyekre az asszony felhívta a figyelmét. Aztán az órájára pillantott, látta, hogy már két perccel múlt fél tíz, ezért gyorsan belépett Skerritt tágas, tetszetős irodájába. Akárcsak az ő szobája – azt is nemrég költöztették át az épület egyik

oldaláról a másikra –, úgy ez is az ASDA szupermarket felé vezető útra nézett. Ezzel azonban vége is volt a hasonlóságoknak. Amíg ugyanis a saját szobájában éppen csak annyi hely volt, hogy egy íróasztal és egy kis kerek asztalka elférjen, Skerritt tágas birodalmában bőven akadt hely a hatalmas íróasztalnak és a négyszögletes konferenciaasztalnak is. A versenylovakról és agarakról készült bekeretezett fotográfiák, melyek Gary Weston idején uralták a falakat, jelezve a korábbi főnök életének prioritásait, mostanra eltűntek. Egy szimpla fotó lógott csak helyettük képkeretben, melyen két tinédzserfiú volt pár labrador és néhány kölyökkutya társaságában. Skerritt felesége tenyésztette a kutyákat, de a rendőrtiszt saját maga is szenvedélyesen foglalkozott velük, ha ideje engedte. Skerritt enyhe pipadohányszagot árasztott, akárcsak Normann Potting. De amíg Normann esetében Grace elviselhetetlennek tartotta ezt a szagot, addig Skerritt pipafüstjét kifejezetten kellemesnek találta. Illett a rangidős tiszthez, fokozta megjelenésének férfiasságát. Grace döbbenetére Cassian Pewe is ott ült az asztalnál a vezérkar és a parancsnoki team többi tagjával együtt. Grace ezzel együtt el nem tudta volna képzelni, hogy Cassian Pewe bármilyen helyzetben is dohányneműhöz érinti az ajkait. Az új detektívfelügyelő hideg mosollyal, mézesmázosan köszöntötte őt. – Helló, Roy, örülök, hogy találkozunk – mondta, és felé nyújtotta nyirkos kezét. Roy futva kezet rázott vele, próbálva mihamarabb túl lenni a kötelező körökön. Leült az egyetlen üres székre, és motyogott valamit bocsánatkérés-képpen a késés miatt Skerritt-nek, aki tudvalevően nagyon adott a pontosságra. – Jó, hogy itt vagy, Roy – mondta a Bűnügyi Nyomozói Osztály főnöke. Erőteljes, érdes hangja mindig kissé szarkasztikusnak hatott. Mintha pályája során már túlságosan sok időt töltött volna hazudozó gyanúsítottak kihallgatásával, s ez a cinikus modor rajtaragadt volna. Roy nem is tudta eldönteni, hogy a főnök most komolyan örül neki, vagy csak a szarkazmusát gyakorlatoztatja a két perc késés miatt. – Oké – folytatta Skerritt. – Lássuk a napi teendőket. Egyenesen ült, mint a gyertyaszál, impozáns, magabiztos tartással, mintha gránitból faragták volna. Nyomtatott napirendből olvasott fel. Valaki odacsúsztatott egy másolatot Roynak, aki nyomban átfutotta a szöveget. A szokásos anyag.

Az előző értekezlet jegyzőkönyve… Éves autóbaleset-jelentés… 2010 kihívásai – hiányzó összeg 8-10 millió font… Erőegyesítés – racionalizálás Sussex és Surrey rendőri erőinek összevonásával és így tovább. Skerritt gyors tempót diktálva hajtott át a napirendi pontokon. Amikor a „Műveleti Aktualitások” címszóhoz értek, Roy röviden tájékoztatta az egybegyűlteket a Dingó Műveletről. Túl sok újdonsággal nem szolgálhatott a dolgok jelenlegi állásásánál, de azzal biztatta őket, hogy a fogászati szakvélemény hamarosan nagy lökést ad a nő gyors azonosításához. Amikor pedig az „Egyéb Ügyek” címszóhoz értek, Skerritt hirtelen Grace felé fordult. – Roy, elrendelek néhány kisebb változtatást a teamben. Grace szívverése egy pillanatra elállt. Vajon az összeesküvő VosperPewe-páros vetése beérett…? – Megkapod a Kiemelt Bűnügyeket – jelentette ki Skerritt. Grace alig akart hinni a fülének. Azt hitte, hogy félrehallotta a főnök szavait. – Kiemelt Bűnügyeket? – Igen, Roy, jött egy kis szikra – magyarázta a főkapitány, és a saját fejére mutatott. – Tudod, ide, ebbe a jó öreg kütyübe. Megtartod a szerepkörödet a nyomozói osztályon, de előléptetlek a Kiemelt Bűnügyekhez. Első számú helyettesem leszel, vagyis ha nem vagyok itt, te vezeted a Bűnügyi Nyomozói Osztályt. Szóval, előléptettek! Szeme sarkából Grace látta, hogy Cassian Pewe úgy fest, mint aki citromba harapott. Grace tudta, hogy rangja nem változik, de azzal, hogy ő helyettesíti Jacket a távollétében, s ily módon időről időre ő vezeti a Bűnügyi Nyomozói Osztályt a kapitányságon, óriásit lépett előre. – Jack, köszönöm. Én… nem is tudom, hogyan köszön…, szóval nagyon örülök – mondta, majd bizonytalanul hozzátette: – Alison Vosper tud róla? – Alisont bízd csak rám! – legyintett Skerritt. Majd Pewe felé fordult. – Cassian, üdvözöllek a teamünkben. Roy nagyon elfoglalt lesz az új többletfeladatokkal, ezért azt szeretném, ha azzal kezdenél nálunk, hogy átveszed tőle az alvó ügyeket – ami azt jelenti, hogy mostantól Roynak jelentesz. Grace alig tudott elfojtani egy vigyort. Cassian Pewe arca térképpé

változott. Időjárási térképpé, amilyet a tévében látni: telepöttyözve eső- és viharfelhőkkel, borús napokon, amikor napsugarat még csak mutatóban se rajzolnak fel rá. Még az a csokibarnára süttetett képe is belesápadt. Az értekezlet terv szerint ért véget, pontban 11.30-kor. Ahogy Grace kifelé ment, Cassian Pewe útját állta az ajtóban. – Roy – kezdte. – Alison úgy gondolta, jó ötlet lenne, ha veled tartanék ma – a sajtótájékoztatódon és az esti értekezleten. Tudod, hogy mielőbb belerázódjak. Hogy átfogó képem legyen az idelent folyó ügyekről. Nálad is oké a dolog…, úgy értem, annak tükrében, amit Jack az imént kiosztott rám? Nem, nálam egyáltalán nem oké a dolog, gondolta magában Grace, de ezt nem mondta ki. Ehelyett így felelt: – Nos, úgy vélem, jóval hatékonyabban használhatnád az idődet, ha elkezdenél megismerkedni az iratszekrényemmel. Megmutatom az alvó ügyek dossziéit, és máris nekiugorhatsz a munkának. Grace ezután néhány pillanatig eljátszadozott azzal a gondolattal, milyen kellemes elfoglaltság is lesz Pewe tökét szorongatni. Aztán Pewe ábrázatát látva Grace rájött, hogy ezt a munkát Jack Skerritt az imént már elvégezte helyette.


Grace rövidre fogta a sajtótájékoztatót. Pártpolitikai főszezon volt, úgyhogy a riporterek nagyrészt – még azok is, akik közvetlenül nem érdeklődtek a politika iránt – a toryk blackpooli kongresszusa körül nyüzsögtek, ami kecsegtetőbb volt számukra, mint a csontváz a csatornában; az országos lapoknak mindenképpen. A helyi sajtónak persze jó témául szolgált az azonosítatlan női hulla, főleg hogy a csontvázat a város egyik legnagyobb ingatlanfejlesztésének építési területe alatt találták, ami alkalmat kínált a múltban és a jelenben való vájkálásra. Párhuzamot vontak a brightoni Torzó Gyilkosságokkal; két eset történt 1934-ben, amikor végtagjuktól megfosztott holttesteket találtak, s ezzel a két bűncselekménnyel Brighton kivívta magának az „Anglia bűnözési központja” kétes címét.

Grace sajtótájékoztatóján jelen volt a BBC helyi stábja, a Déli Régiók Rádiója, egy fiatalember videokamerával a brightoni új internetes Absolute Televíziótól, pár szabadúszó, aki londoni lapokat tudósított, s akiket Grace régebbről ismert, egy riporter a Sussex Expresstől, és természetesen az elmaradhatatlan Kevin Spinella az Argustól. Jóllehet Spinella kétségkívül irritálta Grace-t, a felügyelő bizonyos szempontból respektálta a fiatal újságírót. Spinella keményen dolgozott, akárcsak ő, s egy korábbi ügy kapcsán az újságíró szavát adta, hogy a nyomozás érdekében ideiglenesen visszatart egy fontos információt, amivel bebizonyította, hogy képes a rendőrséggel együttműködni. Egyes rendőrök zsigerből utálják az újságírókat, Grace azonban nem így volt velük. Csaknem minden nagyobb bűncselekmény felderítésénél fontos szerepet játszanak a tanúk, a közvéleménytől nyert információk, s ezekhez szükség van az emlékezet felpiszkálására. Ha az ember korrekt módon bánik a sajtóval, sok segítséget kaphat tőlük. Azzal a kevés információval, amit ma Grace az újságíróknak kiadott, főként arra összpontosított, hogy néhány kulcsüzenetet eljuttasson a közvéleményhez. A nő életkora és személyleírása – már amennyire ez megállapítható volt –, valamint a becsült időtartam, melyet az áldozat a csatornában tölthetett, mind olyan részlet, amellyel családtag vagy barát, ismerős emlékezete felfrissíthető. Grace hozzátette, hogy a halál oka egyelőre ismeretlen ugyan, de felmerült a fojtogatás gyanúja, és az is feltételezhető, hogy az elkövető jó helyismerettel rendelkezett Brightonban és Hove-ban. Amikor Grace röviddel fél egy előtt befejezte a sajtótájékoztatót, és elindult kifelé a teremből, valaki a nevén szólította. Kevin Spinella bosszantó szokása volt, hogy sajtótájékoztatók után félrevonta Grace-t egy folyosói szegletbe, a többi újságírótól hallótávolságon kívül, hogy megpróbáljon exkluzív információkhoz jutni. – Grace főfelügyelő, válthatnék önnel pár szót? Grace-nek egy pillanatra az jutott eszébe, vajon hallhatott-e Spinella az előléptetéséről. Lehetetlen, hogy ilyen gyorsan eljusson hozzá a hír, de okozott már ez a fiú meglepetéseket. Nincs kizárva, hogy valaki szivárogtat neki a Sussexi Rendőrségtől. A fickó többnyire mindenkit megelőz a jólértesültségével. Roy gondolt már rá, hogy egyszer végére kellene járni a dolognak, csakhogy ez nem könnyű feladat. Ha az ember elkezd a felszín alatt kotorászni, egy csomó kollégát elidegeníthet magától.

A fiatal riporter most, öltönyben, ingben és nyakkendőben sokkal összeszedettebbnek tetszett, mint szombat reggel a csatornánál, bőrig ázva. – Semmi köze az ügyhöz – kezdte Spinella, miközben elmaradhatatlan rágógumiját csócsálta –, de van valami, amit talán nem árt megemlítenem önnek. Szombat este kaptam egy hívást a tűzoltóbrigádnál dolgozó informátoromtól. Kemp Townba riasztották őket, mert valaki bennragadt egy liftben. – Hú, fiam, magának aztán izgalmas egy élete lehet! – élcelődött Grace. – Ja, zajlik az élet – felelte Spinella komolyan, elengedve füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Az a helyzet, hogy ez a nő… – mondta, majd finoman megtapogatta az orrát. – Magának ugye jó a szimata…? Grace vállat vont. Spinellával mindig óvatosnak kell lenni; nem mindegy, mit válaszol az ember. – Ezt szokták mondani a profi rendőrökről. Spinella a saját orrára mutatott. – Ja, nos, hát, nekem is van szimatom. A jó sztorikhoz…, ha érti, mire gondolok. – Hogyne – mondta Grace, és az órájára pillantott. – De most rohannom kell… – Jó, oké, nem tartom fel. Csak fel akartam hívni a figyelmét, ez minden. Ez a nő, akit a tűzoltók kiszabadítottak a liftből – a harmincon innen van, és nagyon csinos –, szóval, szerintem valami nincs rendjén körülötte. – Milyen értelemben? – Nagyon izgatott volt. – Nem csoda, ha egyszer bennragadt a liftben. Spinella megrázta a fejét. – Nem úgy volt izgatott. Grace rámeredt a fiatalemberre egy pillanatra. Ismerte ezeket a helyi riportereket. Hétköznapi ügyek számukra a hirtelen halálesetek, a karambolok, a palira vett vagy kirabolt áldozatok, az eltűnt személyek családtagjainak drámái. Ezek a riporterek, mint amilyen Spinella, mindennap zaklatott emberekkel találkoznak. Spinella fiatal kora ellenére egyáltalán nincs híján a tapasztalatoknak, és valószínűleg különbséget tud tenni a zaklatottság különböző fajtái között. – Oké, akkor hogy volt izgatott? – Félt valamitől. És a fotósunkat se engedte be másnap, akit kiküldtünk hozzá. Az az érzésem támadt, hogy a nő bujkál valami elől. Grace bólintott, s néhány dolog átfutott az agyán. – Milyen

nemzetiségű? – Angol. Fehér – már ha szabad ilyet mondanom – fűzte hozzá önelégült vigyorral Spinella. Grace nem reagált erre a megjegyzésre. Kizárta magában a lehetőséget, hogy fogva tartott szexrabszolgáról lenne szó. Azok főleg Kelet-Európából és Afrikából valók. Az ember millió és egy dolog miatt lehet izgatott. S az, hogy valaki izgatott, még nem ad okot a rendőrségnek ahhoz, hogy nyomozásba kezdjen. – Mi a neve és a címe? – kérdezte azért, majd akkurátusan lejegyezte a nevet (Katherine Jennings) és a lakás pontos címét, emelettel, ajtószámmal. Valakit ráállít majd, hogy futtassa le a komputeres keresőprogramon, hátha kidob valamit a gép. Mást egyelőre nem tehet. Előfordulhat viszont, hogy ez a név valamivel kapcsolatban később felbukkan. Ahogy a mágneskártyáját a biztonsági érzékelőhöz nyomta, hogy visszatérjen a Bűnügyi Nyomozói Osztály folyosójára, Spinella utánaszólt. – Még valami, főfelügyelő úr! Grace most már unta a fickót. – Igen? – fordult vissza ingerülten. – Gratulálok az előléptetéséhez!


Ronnie a napfényben állt a kihalt tengerparti sétányon, és újra ellenőrizte, hogy tényleg kikapcsolta-e a mobiltelefonját. Igen, minden kétséget kizáróan kikapcsolta! Előrebámult – a padokon, a parti korlátokon, a kihalt tengerpart arany homokján túlra, a tengeröböl habjain is túlra. A távolban derengő fekete-szürke-narancssárga füstfátyolt nézte, mely állhatatosan szennyezte az eget, rozsdabarnára festve a horizontot. Agya alig fogadta be a látványt. Csak most jutott eszébe, hogy az útlevelét a szállodai szoba széfjében hagyta. De talán nem baj; még ez is jól jöhet… Gondolkodott, gondolkodott – és gondolkodott. Fejét meg szétvetették a hemzsegő gondolatok. Valahogy lazítani kéne. Mozogni, vagy inni valami jó erősét. Balra tőle a parti sétány, ameddig a szem ellát. Jobbra, a távolban, a Coney Island-i vidámpark sziluettjei. Közelebb egy rendezetlennek látszó

lakóépület vagy hatemeletnyi magasságban felállványozva. Egy fekete bőrű, bőrdzsekis csávó egy keleties kinézetű, bomberdzsekis fickóval tárgyalt. Idegesen kémleltek körbe, nem figyeli-e őket valaki, és gyanakodva méregették Ronnie-t. Valószínű, hogy drogüzletet ütöttek nyélbe, és Ronnie-t kopónak vélték. Az is előfordulhat, hogy a rögbiről beszélgettek, vagy a baseballról, az időjárásról. Könnyen lehet, hogy az egész rohadt bolygón már csak ez a két fickó nem értesült arról, hogy valami történt a World Trade Centernél ezen a reggelen. Ronnie-t nem érdekelte a két fazon. Amíg őt nem bántják, felőle akár napestig is itt ácsoroghatnak. Tőle itt szobrozhatnak a világ végéig, ami egyébiránt nem lehet túl messze, ha a ma reggeli történéseket vesszük alapul. Basszus! A rohadt életbe! Micsoda nap! És neki pont ezt kellett kifognia. És még csak nem is tudja Donald Hatcook mobilszámát. És. És. És… Próbálta elhessegetni a gondolatot, de aztán megadta magát. Donald Hatcook valószínűleg halott. És valószínűleg átkozott sok még a halott rajta kívül. Üzletek hosszú sora a sétányon, mindegyiken orosz felirat. Ronnie elindult az üzletsor felé, húzta maga után az utazóbőröndjét, majd megállt egy ívelt tetejű, zöld fémkeretes tábla mellett, mely egy ÖN ITT ÁLL jelzésű térképet tartalmazott. Fölül ezt olvasta: RIEGELMANN WALKWAY. BRIGHTON BEACH. BRIGHTON MÁSODIK UTCA. Mindannak ellenére, ami az agyában zakatolt, most megállt és elvigyorodott. Mintha hazajutott volna… Jópofa lenne lefényképeztetni magát ennél a táblánál. Lorraine nagyot nézne. Persze egy másik alkalommal, más körülmények között. Leült egy padra a tábla mögött, hátradőlt a széken, kibogozta a nyakkendőjét, feltekerte, és zsebre tette. Majd kigombolta az ingét legfölül. Jólesett a friss levegő a testének. Szüksége volt rá. Remegett. Szíve erősen lüktetett. Valósággal dörömbölt. Az órájára nézett. Mindjárt dél. Hajából, ruhájáról elkezdte lesöprögetni a port, és úgy érezte, nagy szüksége lenne egy italra. Napközben soha nem ivott, legalábbis délig semmiképpen, vagy csak nagyon ritkán. De egy erős whisky most szépen lecsusszanna. Vagy

egy konyak. Akár egy – ránézett az orosz feliratokra – vodka is. Felállt, megragadta az utazótáskája fogantyúját, és maga után húzva a bőröndöt, elindult a deszkázott sétányon, s közben hallgatta a görgők állhatatos kattogását a fa járólapokon. Egy cégtáblát látott maga előtt. Az első üzlethelyiség a sétányon. Kék, piros, fehér színekkel kiírva: MOSCOW, BAR. Azon túl egy ponyvatető, rajta sárga betűkkel: TATIANA. Belépett a Moszkva bárba. Csaknem üres volt, és elég sötét helynek látszott. Jobbra fából készült, hosszú bárpult, krómlábakon álló kerek, piros bárszékekkel, balra pedig vörös bőrbokszok fémasztalokkal. Két fickó ücsörgött a bárpultnál, amolyan Bond-filmbe illő nehézfiúk. Kopaszra borotvált fej, fekete, rövid ujjú póló. Mindkettő némán, szinte delejezetten meredt a falra szerelt széles képernyőre. Előttük a pulton vodkás poharak, és egy jeges vödörbe állított vodkás üveg. Mindkét fickó bagózott, a jeges vödör mellett heverő hamutartó tele volt csikkekkel. Két másik fickó is ült egy bokszban, drágának látszó bőrdzsekiben, nagy fülbevalókkal. Kávét kortyolgattak, az egyikük cigarettázott. Jó szagok, gondolta Ronnie. Kávé és cigaretta. Erős, orosz dohány. Cirill betűs feliratok a falakon, futballklubok zászlói, emblémái, főleg angol kluboké: Newcastle, Manchester United, Chelsea. A képernyőn a földi pokol képei. A bárban mindenki hallgatott. Ronnie is elkezdte nézni a tévét, lehetetlen volt nem odanézni. Két gép csapódott be egymást követően a két ikertoronyba. Aztán meg az látszott, ahogy a tornyok összeomlanak. Ahányszor újranézte, mindig más volt. Egyre rosszabb. – Sir, yes? Tört angolsággal szólalt meg a bárpultos, egy kis seggdugasz, előrenyalt, rövid, fekete hajpamacsokkal, koszos köténnyel a farmeringje fölött, utóbbira is ráfért volna egy vasalás. – Van Kalasnyikov vodkájuk? A fickó bambán nézett: – Krasakov…? – Felejtse el – mondta Ronnie. – Bármilyen vodka jó lesz, meg egy eszpresszókávé. Van eszpresszójuk? – Orosz kávé. – Remek. A seggdugasz bólintott. – Egy orosz kávé, vodka… – nyugtázta.

Görnyedten járt, mintha a hátát fájlalná. Egy sebesültet mutattak a képernyőn. Kopasz, fekete fickó, szürke porral fedve, arcán steril lélegeztetőmaszkkal, mely egy felfújt zacskóhoz csatlakozott. Egy másik férfi, rostéllyal ellátott piros sisakban, piros maszkban és fekete trikóban terelte őt keresztül a szürke hóban. – Ennyi szar…! – mondta a seggdugasz tört angolsággal. – Manhattan. Hihetetlen. Tudni róla? Tudni, mi történik? – Ott voltam – felelte Ronnie. – Igen? Te volt ott? – Adjon egy italt! Innom kell valamit! – csattant fel Ronnie. – Hozok neked egy italt. Ne félj. Te volt ott? – A közelében, nem érted? – felelte Ronnie. A bárpultos morogva elfordult, s előkerített egy üveg vodkát. Az egyik Bond-fiú Ronnie felé fordult, és megemelte a poharát. Részeg volt, és összemosta a szavakat. – Tuodmit? Haraminsz éve még aszontam, evtás. Mosmeg haver. Haéted miregondolok? Ronnie nyomban felkapta a poharát, ahogy a bárpultos elébe tette. – Nem egészen. Nem. – Te buzi vagy, vagy ilyesmi? – kérdezte a fickó. – Nem, nem vagyok buzi. A pasas letette a poharát, és hadonászni kezdett. – Na, nem mintha nekem bajom lenne a buzikkal. Nem. Egyáltalán nincs. – Jó – nyugtázta Ronnie. – Nekem sincs. A fickó elvigyorodott. Fogai valami borzalmasak, állapította meg Ronnie. Mintha egy marék bányakő lett volna a szájában. A pasas megemelte a poharát, és Ronnie felé koccintott. – Fel a fejjel! George Bush jelent meg a képernyőn. Sötét öltönyt viselt, narancssárga nyakkendővel, és egy iskolai osztályteremben ült, egy kicsi fekete tábla előtt, melyre rajzok voltak kitűzve. Az egyiken egy biciklin ülő medve, csíkos sállal a nyaka körül. Egy öltönyös férfi állt George Bush mellett, és súgott valamit a fülébe. Aztán váltott a kép; egy repülőgép roncsai a földön. – Jól vagy? – kérdezte a részeg fickó Ronnie-tól. – Tetszel. Jó srác vagy – mondta, s újabb adag vodkát töltött a poharába, majd egy pillanatra Ronnie felé tartotta az üveget. Kacsintott, mutatta, hogy az üveg még jócskán tele van, majd visszatette a palackot a jeges vödörbe. – Igyá! – mondta, és felhajtotta a sajátját. – Ma inni kell! – mondta, és visszafordult

a tévé felé. – Ez nem igaz. Ilyen nincs. Ronnie belekortyolt a vodkába. Égette a torkát. Aztán hirtelen egy hajtásra kiürítette. A hatás szinte azonnal jelentkezett: jólesően, mélyen égette belül a szesz. Újratöltött magának meg újdonsült cimborájának is. Elhallgattak. Csak bámulták a képernyőt. Néhány újabb vodka után Ronnie elég részegnek kezdte érezni magát. Egyszer csak fogta magát, lekászálódott a bárszékről, odaimbolygott az egyik üres bokszhoz, és ledőlt aludni. Kínzó fejfájásra és égető szomjúságra ébredt. Majd hirtelen pánikba esett. A csomagjaim. A francba. Francba, francba. Aztán legnagyobb megkönnyebbülésére észrevette, hogy minden ott áll érintetlenül az üresen hagyott bárszéke mellett. Délután két óra volt. Ugyanazok a fazonok a bárban. A képernyőn ugyanazok a jelenetek ismétlődtek. Ronnie visszavánszorgott a bárpulthoz, és bólintott a haveroknak. – Mi az ábra a faterral? – kérdezte a Bond-fiú. – Ja, mi van? Arról mér’ nem beszélnek? – szólalt meg a másik nehézfiú. – Fater…? – kérdezett vissza a bárpultos értetlenül. – Ja, állandóan azt halljuk, hogy Son of Bin Laden. A Bin Laden fia. Ezé’ kérdem, hogy mi van a faterral? Giuliani polgármester jelent meg a képen; komoly arccal beszélni kezdett. Higgadtnak tűnt. Felelősségteljesnek. Olyan embernek, aki kézben tartja a dolgokat. Újsütetű barátja most Ronnie felé fordult. – Ismered Sam Coltot? Ronnie, aki inkább Giulianit hallgatta volna, megrázta a fejét. – Nem. – Tudod, az a fickó, aki a revolvert csinálta. – Á, oké, szóval ő. – Tudod, mit mondott ez az ember? – Nem. – Sam Colt azt mondta: Ezzel most minden embert egyenlővé tettem! – vigyorodott el az orosz, és ismét feltárta viszolyogtató fogait. – Oké? Érted? Fogod? Ronnie bólintott, és buborékos ásványvizet rendelt, meg egy kávét.

Reggeli óta semmit nem evett, mégsem volt étvágya. Giuilani helyett most imbolygó szürke kísértetek jelentek meg a képernyőn. Ugyanolyan szürke kísértetek, mint amilyenekkel Ronnie korábban találkozott. Egy vers villant az eszébe, melyet hajdanán az iskolában tanult. Egyik kedvenc írójától, Rudyard Kiplingtől. Igen! Ő igazi férfi volt. Kipling értette, mi az, hogy hatalom, irányítás, birodalomépítés. Ha helyén az eszed, amikor körötted / Mindenki elveszti a fejét... / Ha Diadalt és Sorscsapást egyformán viselsz / S egyként bánsz el e két imposztorral… Valahogy így… A képernyőn egy tűzoltó zokogott. Sisakját szürke réteg fedte, csak ült ott, sisakrostélya feltolva, s két tenyerébe temette az arcát. Ronnie előrehajolt, megkocogtatta a bárpultos vállát. Az elfordult a képernyőtől. – Mi van? – Van itt kiadó szoba? Szükségem van egy szobára. Ronnie új barátja odafordult: – Nincs járat, mi? – Aha. – Honnan jöttél, cimbora? Ronnie tétovázott. – Kanadából. Torontóból. – Toronto – ismételte az orosz. – Kanada. Oké. Az jó – tette hozzá, majd egy pillanatra elhallgatott. – Olcsó szoba? Ronnie időközben ráébredt, hogy a hitelkártyáit nem használhatja – még akkor se tehetné meg, ha lenne rajtuk pénz. A pénztárcájában alig négyszáz dollár lapul, aminek ki kell tartania addig, amíg nem tud átváltani valamennyit a csomagjában őrzött más valutából – feltéve persze, hogy talál egy vevőt, aki megfelelő összegért vásárol. És nem tesz fel kérdéseket. – Igen, olcsó szoba kéne – felelte. – Minél olcsóbb, annál jobb. – Akkor jó helyen keresgélsz. EAF-ot akarsz. Jól sejtem? – EAF? – Egyágyas Foglalást. Ezt akarod. Készpénzzel fizetsz, és senki nem kérdezősködik. Az unokatesómnak van egy EAF-os háza. Tíz perc gyalog. Megadjam a címet? – Ez tervszerűnek hangzik – felelte Ronnie. Az orosz megint kimutatta a fogait. – Terv? Van terved? Jó terv? – Carpe diem! – Huh? – Ez egy szólás.

– Carpe diem? – ismételte az orosz lassan, botladozó nyelvvel. Ronnie elvigyorodott, és fizetett neki egy vodkát.


A Súlyos Bűncselekmények 1-es számú Műveleti Központja a Sussex House Bűnügyi Nyomozó Osztályának két tágas terme közül az egyikben székelt. Roy Grace pár perccel 6.30 előtt lépett be egy bögre kávéval a kezében. A nyitott, modern stílusú, L alakú termet három fő munkarészlegre osztották, mindegyikben hosszú, ívelt, világos színű asztalok álltak nyolc munkatárs számára. Jókora fehér demonstrációs táblák egészítették ki a berendezést, amelyek kettő kivételével üresek voltak. Az egyikre ez volt felírva: Dingó Művelet, míg a másikon Anonimáról készült közeli felvételek sorakoztak, melyek a vízlevezető csatornában, illetve a New England Quarter felvonulási területén készültek. Egy vörös filctollal bekarikázott pont a csatornában a holttest eredeti helyét mutatta. A nagy nyomozati műveletek rendszerint az egész termet elfoglalták, de mivel ezúttal kevésbé sürgős ügyről volt szó – és ennek megfelelően a költségvetési források és az emberi erőforrás is szűkösebb volt –, Grace teamje csak az egyik részleget foglalta el. A terem többi része üresen maradt úgy, hogy bármikor igénybe lehessen venni. Az épületben található többi irodától eltérően itt semmilyen személyes vonatkozású tárgyat vagy képet nem lehetett fellelni sem az íróasztalokon, sem a falakon – sehol egy családi fotó, egy focitabella vagy egy vicces karikatúra. Ebben a teremben minden egyes tárgy – eltekintve a bútorzattól és az irodai felszerelésektől – kizárólag a folyamatban lévő nyomozást volt hivatva szolgálni. Évődni se nagyon évődtek itt egymással. Nem volt más, csak a koncentrált munka csendje, az elnémított telefonok diszkrét rezgésezümmögése, a nyomtatóból kicsúszó papírlapok halk zizegése. Az íróasztaloknál a Dingó Művelet Grace által kiválasztott résztvevői ültek. A főfelügyelő szentül hitt abban, hogy egy kipróbált csapatot, ameddig csak lehetséges, egyben kell tartani, így csupa olyan embert válogatott be, akivel az elmúlt hónapokban már dolgozott együtt. Az

egyetlen megkérdőjelezhető választása Norman Potting volt, aki folyamatosan irritálta a többieket, viszont rendkívül jó nyomozói képességekkel rendelkezett. A helyetteséül Lizzie Mantle nyomozó felügyelőt jelölte ki. Kedvelte a nőt, sőt, jó ideje némi vonzalmat is érzett iránta titokban. Lizzie harmincas éveinek vége felé járt, és nagyon szemrevaló teremtés volt. Vállig érő, ápolt szőke haja és sugárzó nőiessége mögött azonban meglepően kemény személyiség rejtőzött. Többnyire nadrágkosztümöt hordott, s ezen a szokásán most sem változtatott: szürke hajszálcsíkos öltönyével még egy tőzsdei környezetből sem rítt volna ki, pláne, hogy a kosztümkabát alatt fehér ingblúzt viselt. Ami a csinos külsőt illeti, semmivel nem maradt el Lizzie mögött a Sussex House másik kiváló női nyomozója, Kim Murphy. Olyannyira nem, hogy sokan hitelt adtak az afféle „savanyú a szőlő”-morgolódásoknak, miszerint ezen a kapitányságon a karrier legfőbb záloga, hogy bomba nő legyél. Ami persze abszolút nem felelt meg a valóságnak, s ezt Grace pontosan tudta. Mindkét nyomozónő alaposan megdolgozott azért, hogy viszonylag fiatalon ilyen magas rangot érdemeljen ki a testületben. Roy előléptetése kétségkívül új, időigényes feladatokkal jár együtt, így hát igen nagy szükség lesz Lizzie hatékony támogatására ebben a nyomozásban. Grace a nyomozónőn és Norman Pottingon kívül beválogatta még Glenn Branson nyomozó őrmestert és Bella Moyt. Bella harmincöt éves, vidám arcú, vörösbarnára hennázott hajú teremtés volt, aki, mint mindig, most is egy felbontott zacskó Malteser csokidrazséval a keze ügyében ült a komputere mellett. Roy átment a termen, s éppen azt figyelte, ahogy a nő elmélyülten kopogtat valamit a számítógépén, s közben a jobb keze gyakran elkalandozik a billentyűzetről a drazsés zacskó felé, mintha életmentő táplálék rejlene ott. Karcsú kis nő volt annak ellenére, hogy Grace életében nem találkozott emberrel, aki ennyi édességet fogyasztott volna. Mellette ült a kócos hajú, nyakigláb Nick Nicholl rendőrnyomozó, aki huszonhét éves volt, és vézna, mint egy paszulykaró. A buzgó detektív, a hajdanán ígéretes középpályás mindig bátorította Grace-t, hogy ő is kezdjen el rögbizni. Nick általában hasznos tagja a sussexi rendőrcsapatnak – bár ez most kevésbé jellemző, s ennek Grace nem örült, mivel ifjú apaként állandó kialvatlanságtól szenvedett.

Vele szemben éppen egy vaskos dossziét olvasott Emma-Jane Boutwood, a fiatal és tehetséges nyomozónő. Emma-Jane néhány hónappal ezelőtt súlyos balesetet szenvedett, amikor üldözés közben egy lopott furgon a falhoz lapította. Igazság szerint még mindig lábadozott, de könyörgött Grace-nek, hogy legalább könnyített szolgálatokra visszajöhessen dolgozni. A teamet egy elemző, egy archívumos, egy gépírónő és egy rendszergazda egészítette ki. Glenn Branson fekete öltönyben, rikító kék ingben és skarlátvörös nyakkendőben jelent meg. Ahogy Grace belépett, ő szólalt meg elsőként: – Hello, haver – üdvözölte Grace-t, de kevésbé harsányan, mint máskor. – Leülhetünk valamikor pár szóra? Grace bólintott a barátjának. – Természetesen. Branson köszönésére a többiek is felkapták a fejüket. – Á, itt jön az Isten! – mondta Norman Potting, megemelve nem létező kalapját. – Lehetek én az első, aki kifejezem gratulációmat felemelkedésedhez az Olümposzra, a paszományosok körébe? – Köszönöm, Norman, de nem hinném, hogy ennek bármi köze lenne az Olümposzhoz. – Nos, ez az, amiben tévedsz, Roy – replikázott Potting. – Az Olümposzi paszomány – poszi-paszomány – szebben fénylik, mint sok más – szavalta ragyogó ábrázattal, mint aki most nyilatkoztatta ki a Mindenség legzseniálisabb alaptételét. Bella, aki különösen nem szenvedhette Pottingot, azonnal lecsapott rá, miközben ujjai a drazsés zacskó fölött köröztek, mint egy zsákmányra leső madár karmai. – Ne poszi-paszizzál itt már… Talán inkább a költészetben kellett volna szerencsét próbálnod ahelyett, hogy rendőrködsz – mondta Bella, és újabb Maltesert hullatott a szájába. Grace a terem végében, az egyik üres székre ült, Potting és Bella asztala közé, és máris elfacsarodott az orra Potting kapadohányának bűzétől. Bella Grace felé fordult: – Gratulálok, Roy. Igazán megérdemelted. Roy néhány pillanatot még azzal töltött, hogy fogadta és tudomásul vette a csoport gratulációit, majd maga elé helyezte naplóját és az értekezlet napirendjét. – Oké. Ez itt a Dingó Művelet második értekezlete. Egy azonosítatlan női holttest ügyében nyomozunk, gyilkosság gyanújával, a holttest felfedezése utáni harmadik napon.

Pár percben ismertette a törvényszéki archeológus jelentését, majd kiemelte a kulcsmondatokat Theobald hosszú szakvéleményéből. A törött nyelvcsont alapján lehetséges, hogy a halált fojtogatás okozta. A talált hajmintából igazságügyi toxikológiai tesztet hajtottak végre. A csontvázon nincs egyéb sérülési nyom: törés vagy kés okozta vágás. Grace szünetet tartott, ivott egy korty vizet, és észrevette, hogy Norman Potting roppant önelégült képet vág. – Oké, akkor térjünk át a személyzeti kérdésekre. A bűncselekmény becsült időpontjára tekintettel nem látok okot arra, hogy a nyomozói teamet kibővítsem – mondta, majd végigvette a többi napirendi pontot. Bejelentette, hogy a szokásos napi értekezletek reggel 8.30-kor, illetve délután 6.30-kor kezdődnek. Beszámolt róla, hogy a HOLMES komputeres team péntek óta rajta van az ügyön, és futtatja az adatokat. Aztán rátért a Nyomozási Stratégiák címszóra, s a Kommunikáció/Média alponthoz érve kiemelte a sajtótájékoztató fontosságát, valamint azt, hogy szeretnék az ügyet megszellőztetni a Crimewatch című televíziós műsorban, ami nem lesz könnyű, mert a szerkesztők egyelőre nem látnak benne elegendő „hírértéket”. Ezek után átadta a szót a kollégáknak, elsőként Emma-Jane Boutwoodnak. A fiatal nyomozónő szerzett egy listát azokról a személyekről, akik az áldozat halálának feltételezett időszakában tűntek el. Különösebb következtetést azonban nem vont le ebből. Grace utasította a nyomozónőt, hogy tágítsa ki a keresés körét, s országosan is nézze át az ebben az időszakban eltűnt személyek listáját. Nick Nicholl jelentette, hogy a nő hajából származó DNS-mintákat elküldték a laboratóriumba, Huntingdonba, a combcsontból vett mintákkal együtt. Bella Moy beszámolt róla, hogy konzultált a város főmérnökével. – Megkaptam tőle a csatornarendszer térképeit, és most azon dolgozom, hogy feltérképezzem a további lehetséges bejutási helyeket a csatornába. Holnap valamikor készen leszek vele. – Jó – mondta Grace. – Van itt valami, ami elég fontos lehet – tette hozzá Bella. – A csatornahálózat kifolyója elég messzire fut ki a tengerbe, hogy biztosítsa a szennyvíz eltávolítását a parttól, illetve megakadályozza, hogy a szennyvíz visszafelé áramoljon. Grace bólintott, de még mindig nem értette, hogy Bella hová akar

kilyukadni. – Arra gondolok, hogy ezzel az elkövető is tisztában lehetett, márpedig ebben az esetben szakembernek kellett lennie, például mérnöknek. Grace megköszönte a jelentést, majd Norman Potting felé fordult, mert kezdte érdekelni, hogy a nyomozó őrmester mitől ennyire elégedett. Potting egy köteg röntgenfelvételt húzott elő egy barnássárga borítékból, és diadalmasan a magasba tartotta. – Ráillő fogorvosi leleteket találtam! – jelentette be. A terem egy pillanatra elnémult. Minden szem Pottingra szegeződött. – Az egyik fogorvostól kaptam, arról a listáról, amit te adtál, Roy – mondta. – A nőnek rengeteg fogászati beavatkozása volt. Úgy hívják – vagy inkább hívták –, hogy Joanna Wilson. – Szép munka – nyugtázta Grace. – Egyedülálló nő volt, vagy házas? – Nos, ezzel kapcsolatban van egy jó meg egy rossz hírem – mondta Potter, és önelégülten vigyorgott, mint egy idióta, és hatásszünetet tartott. – Csupa fül vagyunk – sürgette Grace. – Volt férje, nos, igen. Viharos kapcsolat volt, már amennyit eddig fel tudtam deríteni belőle… A fogorvos, Mr. Gebbie nem sokat tud róluk. Holnapra viszont már okosabb leszek. Színésznő volt az illető. Nem tudok többet, csak annyit, hogy különváltak, és a nő lelépett. Minden jel szerint Los Angelesbe ment, hogy karriert csináljon – a férj legalábbis ezt mondta mindenkinek. – Úgy fest a dolog, hogy lesz egy kis beszédünk a férjjel – mondta Grace. – Ezzel sajnos van egy kis gond – felelte Norman Potting, és gondterhelten fintorgott, mintha minden felelősség az ő vállát nyomná. – A fickó meghalt a World Trade Centerben 2001. szeptember 11-én.


Háromnegyed hétkor Abby már aggódni kezdett, hogy a futárcég megfeledkezett róla. Fél hat óta várta őket, utazótáskája az ajtónál, kabátja rádobva, a bélelt boríték megcímezve, leragasztva. Odakint teljesen sötét volt, az eső ömlött továbbra is, úgyhogy Abby

alig látott valamit. Az ablakból figyelte, hogy mikor bukkan fel a Global Express furgonja az utcán. Vagy tizedszer húzta elő farmere zsebéből a Mace gázspray flakont, hogy tanulmányozza. A kicsi, piros henger markolatszerű bemélyedéseivel, kulcsláncával, karabinerével együtt megnyugtatóan súlyos darab volt. Újra felcsapta a biztonsági fedőt, és próbaképpen célzott a szórófejjel. A fickó, akitől Los Angelesben vette, amikor hazaindult Angliába, azt mondta, hogy tízszer egy másodperces kilövést tartalmaz, és tíz másodpercre vakítja el azt, akit szembespriccel vele. Az utazótáskájában, a sminkeskészletében csempészte be Angliába. Visszatette a zsebébe, felállt, és a retiküljéből elővette a mobilját. A Global Expresst akarta hívni, ám ebben a pillanatban végre megszólalt a kapucsengő. Kirohant az előszobába a bejárati ajtóhoz. A kicsi, fekete-fehér monitoron egy motorossisakot látott. Elállt a szívverése. A kis hülye diszpécseres, Jonathan, azt mondta, hogy furgont küldenek. Abby furgont rendelt. Basszus. Megnyomta a beszélőgombot. – Jöjjön fel a nyolcadikra – mondta. – A lift sajnos nem működik. Agya megint lázasan dolgozott, megpróbálta a dolgokat újra átgondolni. Felkapta a bélelt borítékot. Visszatér az eredeti tervhez, döntötte el az alatt a két perc alatt, amíg a futár fölért. Erőteljes kopogás az ajtón. Éberen, mint mindig, kinézett a kémlelőnyíláson, és egy motorost látott bőrszerkóban, fekete sisakkal, leengedett, sötét sisakrostéllyal, és a kezében valami írótáblával. Elfordította a zárat, levette a biztonsági láncot, és kinyitotta az ajtót. – Én… én azt hittem, hogy furgonnal jön – mondta. A fickó ledobta az írótáblát, amely nagyot csattant a padlón, majd ököllel gyomron vágta Abbyt. A védtelen nő összegörnyedt a fájdalomtól, és botladozva a falnak esett – Örülök, hogy látlak, Abby – mondta a fickó. – Nem nagyon tetszik az új fazonod. Majd újra gyomron vágta.


Pár perccel hét előtt Cassian Pewe sötétzöld Vauxhall Astrájával a sziklafalon végigfutó, neonnal gyéren megvilágított parti úton haladt. A kocsit oldalról erős szél löködte. Két mini körforgalmon át bejutott Peacehavenbe, majd a következő másfél kilométert a part mentén hosszan húzódó üzletsorok mellett tette meg. A fele szemlátomást ingatlanügynökség volt, a többi meg gagyi gyorsétterem. Amerikai kisvárosok peremvidékére emlékeztetett a hely, amilyeneket Pewe a filmekben látott. Mivel nem ismerte a környéket, mely Brightontól pár kilométerrel keletre helyezkedett el, Pewe kénytelen volt teljesen a GPS-e vezényletére hagyatkozni. Ahogy elhagyta Peacehavent, egy vánszorgó lakóautó mögé került a Newhaven felé ereszkedő kanyargós hegyi úton. A műholdas navigáció női robothangja arra utasította, hogy egyenesen menjen tovább egy kilométeren át. És akkor megszólalt a mobiltelefonja a műszerfalra szerelt tartóban. Ránézett a kijelzőre, látta, hogy Lucy, a barátnője jelentkezik. Megnyomta a beszéd-gombot – Hello, drágám – turbékolt Pewe. – Hogy van az én drága kis angyalkám? – Ki vagy hangosítva? – kérdezte Lucy. – Rémesen visszhangzol. – Bocsika, kincsem, de vezetek. – Nem hívtál – mondta Lucy gyerekes sértettséggel. – Azt ígérted, hogy reggel felhívsz, hogy mi lesz az estével. Lucy, aki Londonban élt, és egy kisvállalkozónál dolgozott titkárnőként, nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy Pewe Brightonba költözik. Pewe viszont mindig is tisztes távolságot tartott a nőivel, ritkán hívta fel őket az ígért időben, és gyakran le is mondta a randevúkat, rendszerint az utolsó pillanatban. A tapasztalat megtanította arra, hogy a kellő távolságtartásnak ez a legjobb módja. – Angyalkám, oooooolyan elfoglalt vagyok – búgta megint. – Nincs egy másodpercem. Egész nap ezek a végtelen értekezletek… – Száznegyven méter után forduljon balra! – adta ki az ukázt a női robothang.

– Ki volt ez? – kérdezte Lucy gyanakodva. – Ki van ott veled a kocsiban? – Csak a GPS, édes szívem. – Szóval, akkor találkozunk ma este? – Sajnos, nem hinném, hogy ma estére összejön, kicsi angyal. Sürgős ügyre jelöltek ki. Súlyos gyilkossági ügy felderítésével startolok, aminek elég ronda következményei lehetnek a helyi rendőrségre nézve, úgy gondolják, én vagyok a megfelelő ember, tudod, a londoni tapasztalataimmal. – Na, és mi van utána? – Nos, ha mondjuk, felpattannál egy vonatra, még elmehetnénk egy késői vacsorára. Hogy hangzik? – Rosszul, Cassian! Reggel 6.45-re bent kell lennem az irodában. – Ja, tényleg. Hát, csak egy ötlet volt – sajnálkozott Pewe. Áthajtott a Newhaven-hídon. Egy halom útjelző tábla tűnt föl előtte: egyik a Csatorna-komp felé, a másik Lewes irányába mutatott. Aztán megkönnyebbülve észrevette, hogy Seaford is ki van írva – ide tartott. – Második saroknál balra – rendelkezett a navigátor hölgy. Pewe összeráncolta a szemöldökét. A tábla az imént egyenesen jelezte Seafordot. – Ki volt az? – kérdezte Lucy. – Megint a műholdas navigáció – felelte Pewe. – Nem akarod megkérdezni, hogy milyen volt a napom? Az első napom a Sussexi Rendőrkapitányság vezérkarában? – Milyen volt a napod? – kérdezte Lucy kelletlenül. – Tulajdonképpen – mondta Pewe –, ha úgy vesszük, kaptam egy kis előléptetést! – Máris? Azt hittem, hogy az volt az előléptetés, hogy áthelyeztek Londonból. Detektív felügyelőből főfelügyelő lettél, nem? – Ez most annál is több. Rám bízták az összes elfekvő ügyet, és ebben benne van az összes eltűnt személy lezáratlan ügye. A nő hallgatott. Pewe balra fordult. A műholdas navigációs berendezés úti térképe hirtelen eltűnt a kijelzőről. Megszólalt a hang: – Forduljon vissza! – Bassza meg…! – jött ki Pewe-ból. – Mi történt? – kérdezte Lucy.

– A GPS nem tudja, hol a francban vagyok. – Meg tudom érteni őt – mondta Lucy. – Visszahívlak, angyalka. – Ez most te voltál, vagy a műholdas navigációd? – Ó, nagyon vicces! – Tudod mit? Vidd el őt egy romantikus vacsorára – mondta Lucy, és lecsapta.

Tíz perccel később a GPS magához tért, és végre elirányította Pewe-t a keresett seafordi címre, egy csöndes, tengerparti lakónegyedbe, pár kilométerre Newhaventől. Pewe a sötétben kémlelte a házszámokat, míg végül felkanyarodott egy kicsi, jellegtelen, kavicsos habarccsal vakolt ikerház elé. Egy Nissan Micra állt a felhajtón. Felkattintotta a belső világítást, ellenőrizte a nyakkendőjét a visszapillantó tükörben, rendezte a haját, majd kiszállt a kocsiból, és bezárta az ajtót. Amíg felsietett az ápolt kert ösvényén a bejárati ajtóhoz, egy széllöket belekapott a fürtjeibe, és alaposan összekuszálta a frizuráját. Megtalálta a csengőt, és megnyomta, miközben azért átkozódott, hogy miért nincs itt szélfogó. A gombnyomásra temetői harangjátékként megszólalt a csengő. Néhány pillanattal később résnyire kinyílt az ajtó, s egy asszony – hatvanas éveinek elején járhat, saccolta Pewe – nézett ki eléggé zordan, gyanakodva a szemüvege mögül. Húsz évvel ezelőtt, jobb frizurával, és az aggodalom okozta mély ráncok nélkül még akár szép is lehetett az arca, gondolta a nyomozó. Most azonban rövidre nyírt, vasszürke hajával, lötyögő, narancssárga otthonkájában, barna, poliészter nadrágjában és gumipapucsában leginkább úgy festett, mint azok a tősgyökeresen angol, öreg hölgyek, akik a templomi bazárokban kegytárgyakat árulnak. – Mrs. Margot Balkwill? – kérdezte. – Igen? – szólalt meg a hölgy tétován, kissé gyanakodva. Pewe felmutatta az igazolványát. – Pewe nyomozó főfelügyelő vagyok a Sussexi Rendőrkapitányságról. Elnézést a zavarásért, de szeretnék pár szót váltani önnel és a férjével a lányukról, Sandyről. Az asszony kicsi, kerek szája tátva maradt, kilátszottak öregségtől megsárgult, de még jó fogai. – Sandy…? – visszhangozta ijedten. – A férje itthon van?

Az asszony egy pillanatra megfontolta a választ, mint egy tanítónő, akinek cseles kérdést tesz fel rakoncátlan nebulója. – Nos, igen, a férjem itthon van – felelte, majd némi habozás után betessékelte az idegent. Pewe rálépett a gyékény lábtörlőre, melyre ez volt írva: ÜDVÖZÖLLEK, s egy kicsi, csupasz előszobába került, ahol sült hús, de még inkább erős macskaszag érződött. A tévé felől az éppen aktuális sorozat hangjai szűrődtek ki. Az asszony becsukta Pewe mögött az ajtót, majd kissé félénken beszólt a szobába: – Derek! Látogatónk van. Egy rendőrtiszt. Egy nyomozó. Újra megigazítva a haját, Pewe követte az asszonyt egy kicsi, makulátlanul tiszta nappaliba. Barna velúrszövettel borított háromrészes ülőgarnitúra, üveglapos kávézóasztal, s középen egy öregecske tévékészülék – két kevéssé ismert színész vitatkozott éppen egy sörözőben. A tévé tetején egy bekeretezett fotó: csinos, fiatal lány, tizenhét éves lehet talán – Pewe nyomban felismerte Sandyt a délután áttanulmányozott akták alapján. A kis szoba távolabbi sarkában, Pewe megítélése szerint egy elég ronda, viktoriánus vitrin állt, tele kék-fehér fűzfamintás tányérral. Egy férfi ült a kis asztal mellett, melyet gondosan kiterített újságlapok fedtek, rajtuk különféle repülőmodell-tartozékok: gyantacsíkok, kerekek, futóművek, pilótafülke és más kisebb, Pewe számára beazonosíthatatlan alkatrészek hevertek egy nagyjából összerakott gép körül, mely olyan szögben állt, mintha éppen felszállna a talapzatáról. A szobában ragasztó- és festékszag terjengett. Pewe sasszeme gyorsan végigfürkészte a szoba többi részét. A kandallónak álcázott elektromos kályha éppen be volt kapcsolva. A lemezjátszó alighanem még a bakelitlemezek idejéből maradt itt, nem CDkhez való. És fényképek mindenütt Sandyről, különböző életszakaszaiból; kislánykorától a fiatal felnőttig. Az egyik kép a főhelyen állt a kandalló tetején: esküvői fotó volt, melyen Sandy Roy Grace oldalán látható. Sandy hosszú, fehér menyasszonyi ruhában, kezében virágcsokor. Grace fiatalon, a mostaninál sokkal hosszabb hajjal, sötét öltönyben, ezüstszín nyakkendőben. Mr. Balkwill az a fajta tagbaszakadt, széles vállú férfi volt, akin látszott, hogy fénykorában komoly fizikummal rendelkezett. Gyérülő, ősz haj övezte kopasz feje búbját, petyhüdt, tokás álla eltűnt a magas nyakú,

sokszínű pulóverben, mely szemlátomást ugyanabból az anyagból készült, mint a feleségéé – nyilván az asszony kötötte mindkettejüknek. A férfi felállt, csapott vállal, görnyedten, mint akit alaposan meggyötört az élet, és az asztalhoz lépett. A szvetter alatt, mely csaknem a térdéig ért, elnyűtt nadrágot és fekete szandált viselt. Egy túlsúlyos nőstény macska, mely ugyancsak benne lehetett a korban, előmászott az asztal alól, vetett egy pillantást Pewe-ra, feldomborította a hátát, majd méltóságteljesen kivonult a szobából. – Derek Balkwill – mutatkozott be halk, szinte már félénk hangon a férfi, mely sehogy sem illett robusztus termetéhez. Kinyújtotta nagy tenyerét, és kezet fogott Pewe-val, de olyan meglepő keménységgel, hogy az már fájt. – Pewe nyomozó főfelügyelő – felelte Pewe megránduló arccal. – Megengedi, hogy váltsak néhány szót önnel és a feleségével Sandyről? A férfi elkomorult. Ami kevés arcszíne volt, az is eltűnt egy pillanat alatt, és Pewe látta, hogy a keze enyhén megremeg. Egy rémisztő pillanatig azt hitte, hogy az idős ember szívinfarktust kap. – Leveszem a fűtést – szólalt meg Margot Balkwill. – Kér egy csésze teát? – Tea, az tökéletes lenne – mondta Pewe. – Citrommal, ha lehet. – Royjal dolgozik, igaz? – kérdezte az asszony. – Igen, hogyne – felelte a nyomozó, és továbbra is az öregúrra bámult, némi aggodalommal. – Hogy van Roy? – Jól. Elfoglalt, egy gyilkossági ügyben nyomoz. – Roy mindig elfoglalt – mondta Derek Balkwill, s egy kissé mintha megnyugodott volna. – Szorgalmas ember. Margot Balkwill kisietett a szobából. Derek a repülőmodellre mutatott. – Lancaster. – Második világháború…? – kérdezett vissza Pewe, hogy tájékozottnak mutatkozzék. – Odafent, az emeleten van még néhány… – Tényleg? Az öregúr szégyenlősen elmosolyodott. – Egy Mustang P45-ös. Egy Hurricane meg egy Mosquito. És egy Wellington. Kínos csend állt be. A tévéképernyőn két nő egy esküvői ruhán vitatkozott. Aztán Derek rámutatott a Lancesterre. – Apám repült ilyennel.

Hetvenöt bevetés. Hallott a gátrombolókról? Látta a filmet? Pewe bólintott. – Ő volt az egyik, aki visszatért a németországi bevetésről. Kevesen élték túl. – Pilóta volt? – Hátsó lövész volt. Úgy is hívták. Lövegtorony Charlie-nak. – Bátor ember lehetett – jegyezte meg Pewe udvariasan. – Nem igazán. Csak tette a dolgát. Megkeseredett emberré vált a háború után – mondta az öreg, majd kisvártatva hozzátette: – A háború kicsinálja az embert, tudja? – El tudom képzelni. Derek Balkwill megrázta a fejét. – Nem. Azt nem tudja elképzelni. Maga régóta van a rendőrségnél? – Tizenkilencedik éve lesz jövő januárban. – Mint Roy.

Az asszony visszatért egy tálcával, rajta tea és aprósütemény. Derek Balkwill matatott a távkapcsolóval, lehalkította a tévét, de nem kapcsolta ki. Mindhárman leültek, Pewe egy karosszékbe, Balkwillék a kanapéra. Pewe manikűrözött ujjaival kényeskedve megemelte a csészét kecses fogantyújánál, megfújta a teát, beleszürcsölt, majd visszahelyezte a csészealjra. – Éppen most jöttem át a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Nyomozó Osztályára a londoni főkapitányságról – magyarázta. – Azért kértek át ide, hogy vizsgáljam felül a felderítetlen ügyeket. Nem tudom, hogy lehetne ezt finoman fogalmazni, de miután átnéztem az eltűnt személyek dossziéit, arra a következtetésre jutottam, hogy a lányuk eltűnését nem a kellő szakértelemmel vizsgálták. Pewe hátradőlt, és szélesre tárta a karját. – Ezt persze természetesen nem úgy értem, hogy Roy szakértelmét bármilyen szempontból is kétségbe vonnám… – tette hozzá, és megállt egy pillanatra, míg a két öreg rá nem bólintott, hogy folytassa csak. – Mint teljesen elfogulatlan kívülállónak, úgy tűnik nekem, hogy Roy Grace érzelmileg túlságosan is érintett ahhoz, hogy tárgyilagos rálátása lehessen a felesége eltűnésével kapcsolatos nyomozati munkára – magyarázta Pewe, és újra belekortyolt a teájába. – Nem tudom, önök hogyan látják ezt a kérdést. – Roy tud arról, hogy maga itt van? – kérdezte Derek Balkwill.

– Én független vizsgálatot végzek – válaszolta Pewe kitérően. Sandy anyja összeráncolta a homlokát, de nem szólt semmit. – Végül is ez nem árthat… – szólalt meg végül az öregúr.


Ronnie berúgott. Bizonytalanul lépkedett, maga után vonszolta kézibőröndjét a járdán, mely úgy imbolygott a léptei alatt, mint egy hajó fedélzete. Szájpadlása vattaszáraz, fejét meg mintha satuba szorították volna. Ennie kellett volna valamit… De majd később, ha bejelentkezett a hotelbe, és lerakta a bőröndjét. Bal kezében a gyűrött számla a bárból, ennek a hátoldalára írta fel a cimbora – akinek a nevét már el is felejtette – a címet, és egy térképet is rajzolt hozzá. Délután öt óra volt. Egy helikopter húzott el a feje fölött. Kellemetlen égett szag terjengett a levegőben. Tűz ütött ki valahol? Aztán rájött, hogy ez ugyanaz a szag, amit korábban érzett, Manhattanben. Sűrű és fojtó szag, mely beszivárgott az alacsony építésű lakóházak közé az út két oldalán, beivódott a ruhájába, de még a pórusaiba is. Belélegezte, mélyen letüdőzte a levegőt. Az út végén ráhunyorgott a térképre. Mintha azt mutatta volna, hogy a következő kereszteződésnél forduljon jobbra. Egy csomó cirill betűs feliratú üzletet hagyott el maga után, majd egy Federal Savings bankfiókot látott, falba épített bankautomatával. Megállt, s már-már elcsábult, hogy kivegye az összes készpénzét, ami még rajta van a kártyáin, de aztán belátta, hogy ez nem lenne bölcs dolog. A gép feljegyzi a tranzakció időpontját. Folytatta az útját. Újabb kirakatok. Az út túloldalán egy petyhüdt molinó hirdette: TARTSUK TISZTÁN BRIGHTON BEACHET! Ekkor kezdett csak ráébredni, mennyire kihalt a környék. Mindkét oldalon kocsik parkoltak, de egy teremtett lélek se volt az utcán. Az üzletek ugyancsak teljesen üresek, úgy tűnt, mintha az egész külváros elment volna valami partira, amire csak őt nem hívták meg. De Ronnie tudta, hogy mindenki otthon van, és ott gubbaszt a tévé előtt. Várják a folytatást, ahogy a bárban mondta valamelyik fickó. Egy rosszul megvilágított üzlet mellett ment el, kívül egy tábla: MAIL

BOX CITY. Ronnie megállt. Odabent balra hosszú pultot látott. A jobb oldalon pedig fémdobozok hosszú sorát. Az üzlethelyiség végében egy hosszú, fekete hajú fiatal fickó görnyedt az internetes terminál fölé. A pultnál egy idősebb, ősz hajú férfi, szegényes öltözetben valami tranzakciót bonyolított. Ronnie kezdett kijózanodni. Egyre tisztábban gondolkodott. Az ötlött fel benne, hogy ez a hely megfelelő hely lehet neki ahhoz, amit tervez. Továbbment, és számolta az utcákat a bal oldalon. Majd az útmutatást követve, balra fordulva egy lepusztult lakónegyedbe jutott. A házak úgy festettek, mintha egy legójáték összetört darabjaiból álltak volna össze. Két- és háromemeletes ikerházak, de kettő nem akadt közülük, amelyik egyforma lett volna. Ajtókhoz vezető lépcsők, ponyvatetők, garázsbejáratfélék; hullámos cserépzsindelyek, összevissza kőművesmunka, ócska vakolások, hibás illesztésű ablakok, melyeket mintha valami bontási telken vásároltak volna. Az első kereszteződésnél a térkép szerint balra kellett fordulnia, egy Brighton Path 2 elnevezésű, keskeny utcába. Két darab fehér Chevy Suburban parkolt egy dupla garázs előtt; mindkét garázsajtó graffitival volt telemázolva. Egyszintes épületsor következett, majd jobbra fordult, egy még lepusztultabb ikerházas utcába. Megtalálta a 29-es számot. A ház mindkét fele vakolatlan beton volt. Odakint, egy távírópóznán tépett plakát. Ronnie alig vette észre. Felnézett a mocskos lépcsőre, és meglátta az ajtógerendára szögezett fehér táblát a piros betűs felirattal: EAF. Megemelve a csomagjait, felkaptatott a lépcsőn, és becsöngetett. Pár pillanat múltán elmosódott alak jelent meg a tejüveg ablak mögött, s az ajtó kinyílt. Egy szurtos melegítőbe öltözött, lapos mellű, lelenckülsejű lány bámult ki rá. Koszos, ragacsos szőkés haja mint a tengeri moszat, széles, babaszerű arcából nagy, kerek szemek néztek ki, alatta fekete karikák. Nem szólt semmit. – Szobát keresek – mondta Ronnie. – Azt mondták, maguknál van kiadó szoba. Közben észrevett egy fizetős telefont a falon. Orrát erős dohszag és a takarítatlanság aromája csapta meg. Bentről valahonnan híreket mondtak a tévében. A nap eseményei… A lány mondott valamit, amit Ronnie nem értett. Oroszul hangzott, de nem biztos. – Beszél angolul?

A lány felemelte a kezét, jelezve Ronnie-nak, hogy várjon, majd eltűnt a ház belsejében. Kisvártatva egy tagbaszakadt, kopaszra borotvált fejű, ötven körüli férfi jelent meg. Gallér nélküli fehér inget viselt, buggyos fekete gatyát nadrágtartóval, és edzőcipőt. Úgy bámult Ronnie-ra, mintha az dugulásig teleszarta volna a klotyót. – Szoba? – kérdezte torokhangú akcentussal. – Boris… – mondta Ronnie, mert hirtelen eszébe jutott újdonsült barátja neve. – Ő mondta, hogy jöjjek ide. – Mennyi időre kell? Ronnie vállat vont. – Pár napra. A férfi megint rábámult. Méregette. Talán az járt a fejében, hogy terroristával van-e dolga? – Harminc dollár egy napra. Oké? – Rendben. Rohadt egy nap… – Rossz nap. A legrosszabb nap. Az egész világ megőrült. 12 órától 12 óráig van, oké? A szoba. Érted? Mindennap előre fizetsz. Ha 12 után maradsz, újabb napot fizetsz. – Értem. – Készpénz? – Igen, oké. A ház nagyobb volt, mint amekkorának kívülről látszott. Ronnie követte a fickót az előszobán át, majd végig egy hosszú folyosón. A nikotinszínű falakon néhány olcsó, keretes lenyomat lógott, csupasz tájakkal. A pasas egy pillanatra megállt, és előhúzott egy kulcsot, rajta madzagon egy falapocska. Kinyitotta a szemközti ajtót. Ronnie követte fickót a szűk szobába, mely cigarettafüsttől bűzlött. Apró ablaka a szomszédos házra nézett. Kicsi duplaágy, rózsaszínű viaszosvászon ágytakaróval, melyen számos folt és két cigaretta égette lyuk éktelenkedett. Az egyik sarokban egy mosdókagyló állt, mellette egy kicsi zuhanyzó, repedezett, sárga műanyag függönnyel. Viharvert karosszék, fiókos szekrény, két olcsó faasztalka, egy régi tévékészülék, igencsak elhasznált távkapcsolóval. A berendezést egy borsólevesszínű szőnyeg tette teljessé. – Tökéletes – mondta Ronnie. És ebben a pillanatban így is gondolta. A fickó összefonta karját, és várakozásteljesen nézett rá. Ronnie előhúzta a pénztárcáját, és három napot kifizetett előre. A fickó átadta a kulcsot, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Ronnie szemügyre vette a szobát. Félig elhasznált szappandarab a zuhanyzóban, rajta gyanús barna szőrszál… A tévén a kép életlen. Ronnie felkapcsolta az összes lámpát, elhúzta a függönyt, és leült az ágyra, mely besüppedt és zörgött alatta. Majd magára erőltetett egy mosolyt. Pár napig ki lehet bírni. Semmi pánik. A pokolba is, hisz ez az első napja a hátralevő, új életének! Előrehajolt, leemelte az aktatáskáját az utazóbőröndjéről. Kivette az összes iratot, mely a Donald Hatcookkal megvitatandó javaslatait és a szükséges adatokat tartalmazta. Végül megtalálta a bőrönd alján az áttetsző műanyag táskát, zárópecekkel rögzítve. Kihúzta belőle a piros dossziét, melyet nem akart a W-ben, a szobájában hagyni, sőt, még a széfet is kockázatosnak ítélte. Kinyitotta. A szeme felragyogott. – Hello, gyönyörűségeim! – súgta maga elé.


Mi a baj azzal, ha az ember szereti a Guinnesst? – kérdezte Branson. – Mondtam én ilyet, hogy baj lenne? Roy Grace az asztalra helyezte Glenn korsóját és a saját jeges Glenfiddich whiskyjét, s hozott mellé két csomag sonkaízesítésű burgonyachipset is, majd leült a barátjával szemben. Hétfő este nyolc óra volt, a Black Lion söröző csaknem üresen tátongott. Még így is egy távoli sarkot választottak maguknak, nehogy bárki kihallgathassa a beszélgetésüket. Az ír zene éles furulyahangjai szintén segítettek elnyomni a hangjukat, így végképp nem hallhatta őket más. – Csak azért, mert ahányszor rendelek egy Guinnesst, mindig ilyen képet vágsz – mondta Branson. – Mintha valami baj lenne a piával, vagy ilyesmi. A feleségednek, úgy látszik, sikerült egy magabiztos emberből paranoiást faragnia, gondolta Grace, de nem mondta ki. Ehelyett előrukkolt egy idézettel: – Aki fél, annak mindig zörög a haraszt… Branson elkomorult. – Ki mondta ezt? – Szophoklész.

– Melyik filmben? Grace röhögve rázta a fejét. – Úristen, te aztán nagyon bunkó tudsz lenni néha. Téged a mozin kívül semmi más nem érdekel? – Kösz, Einstein. Te aztán érted a módját, hogyan kell az embert feldobni, amikor éppen padlón van. Grace megemelte a poharát. – Fel a fejjel! Branson is emelte a korsóját, bár nem túl lelkesen, és koccintottak. Ittak mindketten, majd Grace megszólalt: – Szophoklész egy drámaíró volt. – Meghalt? – Igen, Krisztus előtt 406-ban. – Akkor még meg se születtem. Te viszont, gondolom, elmentél a temetésére? – Nagyon vicces. – Emlékszem, amikor nálad laktam, ott hevert az ágyad körül mindenféle filozófiai könyv… Grace újra belekortyolt a whiskyjébe, és a barátjára mosolygott. – Van valami kifogásod az ellen, ha valaki igyekszik művelődni? – Mármint hogy próbálsz lépést tartani a tyúkocskáddal, nem? Grace elvörösödött. Bransonnak volt némi igaza. Cleo szabadegyetemre járt, filozófiára, és Roy valóban próbált szabad idejében összeolvasni valamit, hogy legalább hozzá tudjon szólni a témához. – Fején találtam a szöget, he? – kérdezte Branson halvány mosollyal. A Rhinestone Cowboy című szám hangzott fel, egy darabig mindketten hallgatták a zenét. Grace mormolta a szavakat, és ingatta a fejét a zenére. – Jézusom, ember! Nem azt akarod mondani, hogy szereted Glen Campbellt? – Mi a bajod vele? – Minél jobban megismerlek, annál jobban elszomorodom rajtad! – Igazi zenész. Jobb, mint a rapperek, akiket meg te nyomatsz örökké. Branson veregetni kezdte a mellkasát. – Az az én zeném, ember. Azzal az én népem beszél hozzám. – Ari szereti? Branson hirtelen leengedett. Belebámult a sörébe. – Régen szerette. De hogy ma éppen mit szeret, azt a franc se tudja. Grace újra belekortyolt az italába. A whisky jólesett, melegítette, elzsongította a belsejét. – Na, szóval, mi az ábra? Róla akartál beszélni? –

kérdezte, s feltépte az egyik burgonyaszirmos zacskót, majd teletömte a száját a ropogós csemegével. Csak úgy harsogott, miközben beszélt. – Szarul nézel ki, apám, ezt te is tudod. Amióta visszamentél hozzá, egyre nyamvadtabbul festesz. Azt hittem, minden jobb lesz, hogy megvetted neki azt a lovat Mégsem oké? – kérdezte, és mohón teletömte a száját egy újabb adag burgonyaszirommal. Branson meghúzta a korsóját. A sörözőnek hamisítatlan szőnyegtisztító- és padlófényező szaga volt. Grace-nek hiányzott a cigarettafüst, a szivar és a pipa illata. Amióta bejött a dohányzási tilalom, a sörözőknek már nem volt meg az a régi jó hangulatuk. Arról nem is beszélve, hogy most rohadtul rágyújtott volna egy cigire. Cleo nem hívta fel a lakására, mert egy esszét kellett írnia az egyetemi órájára. Roynak muszáj volt harapnia valamit vagy itt, vagy otthon a hűtőből. A konyhaművészet nem tartozott Grace erősségei közé, és rájött, hogy mostanában erősen függő helyzetbe került Cleótól. Az utóbbi hónapokban ugyanis a lány minden estére főzött neki valami egészséges ételt, zömmel párolt vagy grillezett halat és zöldségeket. Cleo viszolygott a gyorséttermi ócska kajáktól, pedig a legtöbb rendőr bizony azon élt. A Rhinestone Cowboy véget ért, így hát csöndben ültek egy darabig. Glenn szólalt meg először. – A helyzet az, hogy nincs szex, érted? – Amióta visszamentél? – Aha. – Egyszer se? – Egyszer se. Mintha büntetni akarna. – De hát miért? Branson kiürítette a korsóját, rápislogott az üres pohárra, és felállt. – Még egyet? – Csak egy szimplát – mondta Roy, mert még vezetnie kellett. – Szokásos? Glenfiddich jéggel? Kevéske vízzel? – Látom, a memóriád a régi. – Na, hagyjál, haver! Grace pár másodpercig mélyen elgondolkodott; a munkáján rágódott, az imént véget ért 6.30-as értekezleten. Joanna Wilson. Ronnie Wilson. Régen ismerte Ronnie-t. Nagy szélhámos hírében állt Brightonban. Szóval Ronnie meghalt a szeptember 11-i terrortámadásban. Milyen furcsa az élet!

Ronnie megölte volna a feleségét? Grace csapata rajta van az ügyön. Holnaptól mindent ellenőriznek, ami Ronnie-val és a feleségével kapcsolatos. Branson visszatért, és bepréselte magát a bokszba. – Mondd, Glenn, mit értesz azon, hogy Ari büntetni akar? – Amikor Ari meg én összejöttünk, az első időben, folyton keféltünk. Érted ezt? Reggel felébredtünk, és dugtunk. Elmentünk valahová, fagyizni, mondjuk, és máris rohannunk kellett vissza, mert begerjedtünk. Este megint dugtunk. Mintha a való világ nem is létezett volna – magyarázta Branson, és meghúzta a sörét, de most csaknem a fél korsó lecsúszott egyszerre. – Oké, tudom, hogy ezt nem lehet örökké fenntartani. – Akkor ez volt a való világ – mondta Roy. – De a világ változik. Anyám azt szokta mondani, hogy az élet olyan, mint egy könyv egymást követő fejezetei. Különböző dolgok történnek, különböző időkben. Az élet örökké változik. Tudod, mi a boldog házasság titka? – Mi? – Ne menj rendőrnek. – Vicces. Az a jó ebben, hogy éppen ő akarta, hogy rendőr legyek – ingatta a fejét Branson. – Amit nem értek, hogy miért zabos rám állandóan? Tudod, mit mondott ma reggel? – Mit? – Azt mondta, hogy direkt felébresztem őt, érted? Hogy amikor éjjel ki kell mennem a fürdőszobába brunyálni, hogy akkor én direkt a vízbe célzok, hogy csobogjon. Azt mondta, ha szeretném őt, akkor a vécékagyló oldalára céloznék. Grace hozzáöntötte az új italt a meglévőjéhez. – Te viccelsz! – Nem, abszolút komoly. Minden rossz, amit csinálok. Mintha azt akarná mondani, hogy elege van belőlem, és csesszem meg a rendőri karrieremet. Esténként elmegy otthonról, nem törődik a gyerekekkel, azt mondja, az az én dolgom. Ha későig melózom, keressek egy bébiszittert. Grace beleszürcsölt az italába. Azt gyanította, hogy Arinak lehet valakije. Persze nem mondta ki, nehogy ezzel még inkább padlóra küldje a barátját. Ehelyett ezt mondta: – Így nem lehet élni, öregem. Branson felkapta a másik chipses zacskót, amit neki hozott Grace, és teleszórta a markát burgonyaszirommal. A szájába tömte, majd megismételte a műveletet. – Szeretem a gyerekeimet – mondta. – Nem

akarom belerángatni őket egy válási tortúrába, és nem tudom elképzelni, hogy havonta csak pár órára láthassam őket. – Mióta tart ez az egész? – Amióta a fejébe vette ezt az önfejlesztési baromságot. Hétfőnként esti kurzus angol irodalomból. Kedden építészet. És mindenféle szar, amit még ehhez el tudsz képzelni. Már szinte nem is ismerem őt. Eltávolodott. Csöndben ültek egy darabig, majd Branson magára erőltetett egy félmosolyt: – Oké, tudom, az én bajom, oldjam meg, igaz? – Nem – felelte Roy, pedig tudta jól, ha Ari megint kiteszi Glenn szűrét, akkor a derék cimbora újra az ő lakásán köt ki a cókmókjaival. Pár hónappal ezelőtt már átesett egy ilyen tortúrán, s meg kellett állapítania, hogy nagyobb lett volna a rend otthon, ha egy bolondgombát evett elefántot fogad be. – Az a gyanúm, hogy valahol egy cipőben járunk. Glenn jóízűen elvigyorodott, az este folyamán először. Majd belekémlelt a chipses zacskóba, ám kissé megnyúlt az arca, mintha arra számított volna, hogy a zacskó időközben megtelik valami jobb csemegével. – Na, és hogy áll a helyzet Cassian Pewe barátunkkal – ó, bocsánat, Cassian Pewe főfelügyelő úrral? Grace vállat vont. – Beleköp még a levesedbe? Grace elvigyorodott. – Arra játszott, de helyére került a fiúcska.


Cassian Pewe újabb puhatolózó kísérletet tett a teájával, de visszahőkölt, ahogy a forró folyadék a fogaihoz ért. Éjszakára fehérítő gélt rakott rájuk, s ettől most meglehetősen érzékenyen reagáltak a hőhatásra. Visszahelyezte a csészét a csészealjra, és e szavakkal fordult Sandy szüleihez: – Egyvalamit szeretnék tisztázni önök előtt. Grace nyomozó főfelügyelő úr kétségkívül nagy tiszteletnek örvendő rendőrtiszt. Nekem semmi egyéb szándékom nincs, mint az, hogy felderítsem az igazságot az önök lányának eltűnéséről. – Tudnunk kell, mi történt – mondta Derek Balkwill.

Felesége bólintott. – Ez az egyetlen, ami nekünk fontos. – Helyes – nyugtázta Pewe. – Mindenképpen jó leszögezni, hogy egy hajóban evezünk – mosolygott rájuk. – De – folytatta – anélkül, hogy bárkit is meg akarnék rágalmazni, számos olyan tapasztalt rendőri vezető van a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Nyomozó Osztályán, aki úgy véli, hogy ebben az ügyben nem hajtották végre megfelelően a nyomozati cselekményeket. És ez a fő oka annak, hogy jómagam belefolytam a dologba. Szünetet tartva elégedetten nyugtázta az egyetértő fejbólintásokat, s kissé felbátorodott. – Ma egész nap az ügy aktáit tanulmányoztam, és számos megválaszolatlan kérdésre bukkantam. Van egy olyan érzésem, hogy az önök helyében engem enyhén szólva nem elégítene ki a rendőrség által eddig elvégzett munka. Mindketten bólintottak. – Igazából nem is értem, hogyan engedélyezhették, hogy Roy saját maga vezesse a nyomozást egy olyan ügyben, amelyben nyilvánvaló a személyes érintettsége. – Mi úgy tudjuk, hogy egy független csoportot jelöltek ki pár nappal a lányunk eltűnése után – szólt közbe Margot Balkwill. – És ki az, aki beszámolt önöknek a nyomozás fejleményeiről? – kérdezte Cassian Pewe. – Nos – tétovázott Margot –, igen, Roy volt az. Pewe széttárta a karját. – Na, látják, ez itt a gond. Normális esetben, ha egy feleség eltűnik, az első számú gyanúsított értelemszerűen a férj, mindaddig, amíg nem tisztázza magát. Abból, amit olvastam és hallottam, nem az derül ki számomra, hogy az önök vejét hivatalosan akár egy percig is gyanúsítottnak tekintették volna. – Azt akarja mondani, hogy maga most Royt tekinti gyanúsítottnak? – kérdezte Derek. Az öregúr felemelte a teáscsészéjét, és Pewe megint észrevette, hogy remeg a keze. Kíváncsi lett volna rá, hogy ez vajon az idegességtől van-e, vagy az öreg Parkinson-kóros. – Ilyen messzire egyelőre nem mennék el az ügy jelenlegi állásánál – mosolygott Pewe sunyin. – De abban biztos vagyok, hogy radikális lépéseket fogok tenni annak érdekében, hogy eloszlassam körüle ezt a gyanút – sajnálatos, hogy ez a lépés mind ez idáig nem történt meg. Margot Balkwill bólintott. – Az jó lesz.

A férje is bólintott. – Feltehetek önöknek egy merőben személyes kérdést? Volt olyan pillanat, amikor felmerült a gyanújuk, hogy Roy Grace esetleg eltitkol valamit önök elől? Hosszú csend következett. Margot összevonta a szemöldökét, lebiggyesztette az ajkát, majd többször is összekulcsolta és széttárta a kezét. Érdes kezek, gondolta Pewe, sokat kertészkedik a nő. Férje csöndben, magába roskadva ült, mintha valami hatalmas, láthatatlan súly nehezedne csapott vállaira. – Úgy gondolom, meg kell értenie, hogy bennünk nincs semmiféle ellenséges indulat Royjal szemben – mondta Margot Balkwill, s úgy beszélt, mint egy tanítónő a szülői értekezleten. – Semmi – nyomatékosította Derek. – De hát… – tette hozzá Margot – az embert mindig éri olyasmi, amikor elcsodálkozhat… az emberi természeten. Mennyire ismerjük egymást valójában? Melyikünk mondhatja el magáról, hogy tökéletesen ismeri a másikat? Nincs igazam, főfelügyelő úr? – Ó, tökéletesen – helyeselt Pewe mézesmázosan. Az ismét beálló csendben Margot Balkwill felemelte kiskanalat, és megkavargatta a teáját. Pewe felfigyelt rá, hogy cukrot ugyan nem tett bele, mégis harmadszor kavarja meg a teát. – Észrevettek bármi furcsaságot Roy és a lányuk viszonyában? Bármit, ami zavarta volna önöket? Úgy értem: felhőtlenül boldognak látták önök ezt a házasságot? – Nos, úgy gondolom, senkinek nem lehet könnyű a házassága, ha egy rendőrnyomozóhoz megy feleségül. Főleg, ha olyan ambiciózus emberhez, mint Roy – mondta az asszony, és a férjére pillantott, aki jóváhagyóan bólintott. – Sandynek meg kellett békélnie azzal, hogy sokat van egyedül. És persze sokszor érte csalódás, amikor Royt az utolsó pillanatban kirendelték valahová. – Volt Sandynek saját hivatása? – Pár évig egy utazási ügynökségnél dolgozott, Brightonban. Szerettek volna gyereket, éveken át próbálkoztak, de nem jött össze. Az orvos azt mondta a lányomnak, hogy valami kevésbé stresszes munkát kellene választania. Ezért kilépett az ügynökségtől, és szerzett egy részmunkaidős állást; recepciós lett volna egy gyógyászati központban. Éppen munkahelyváltás közben volt, amikor… – itt elcsuklott az asszony hangja. – Eltűnt? – fejezte be a mondatot Pewe.

Az asszony bólintott, szeme megtelt könnyel. – Nehéz erről beszélni – szólalt meg Derek. – Különösen Margot-nak nagyon nehéz, ő és Sandy nagyon közel álltak egymáshoz. – Megértem – mondta Pewe, előhúzott egy noteszt, és feljegyzett valamit. – Mennyi ideig próbálkoztak a gyermekáldással? – Éveken át – felelte Margot, és a hangja megint megbicsaklott. – Megértem, hogy az ilyesmi nem könnyű egy házasságban – mondta Pewe. – Semmi sem könnyű egy házasságban – jegyezte meg Derek. Hosszú csönd. Margot beleszürcsölt a teába, majd ő kérdezett: – Arra céloz, hogy van valami a háttérben, amiről minket nem tájékoztattak? – Nem, ebben a stádiumban semmiképp nem bocsátkoznék találgatásokba. Pusztán annyit állítok, hogy a lányuk eltűnésével kapcsolatos nyomozást alátámasztó metodológia ebben az esetben elengedhetetlen, és ezt az Egyesült Királyság első számú rendőri testületénél szerzett tizenkilenc éves tapasztalatom mondatja velem. Ez minden. – Mi nem gyanakszunk Royra – mondta Margot Balkwill. – Csak azért mondom, nehogy most téves következtetéseket vonjon le. – Nem, higgyék el, erről szó sincs. Egy dolgot, azt hiszem, jó, ha rögtön az elején tisztázunk. Az én nyomozati munkám nem boszorkányüldözés. Pusztán egy befejezetlen ügy végleges lezárását célozza. Annak érdekében, hogy ön és a férje túltehessék magukat a megrázkódtatásokon. – Ez attól függ, hogy a lányunk él-e, vagy sem, nem igaz? – Abszolút! – helyeselt Cassian Pewe. Ivott egy korty teát, majd nyelvével megtisztította a fogait. Zsebéből elővette névjegykártyáját, és az asztalra tette. – Ha bármikor, bármi az eszükbe jut, amiről úgy gondolják, hogy segíthetik vele a munkámat, kérem, hívjanak fel. – Köszönjük! – hálálkodott Margot Balkwill. – Maga jó ember. Érzem. Pewe mosolygott.


Abby pislogott, zavaros álmából valami búgó hang ébresztette fel. Fájt a gyomra. Zsibbadt az arca. Rohadt hideg volt. Vacogott. A krémszínű csempékre bámult. Egy pillanatra azt hitte, repülőn van. Vagy talán egy hajókabinban? Aztán jött a lassú, de kőkemény ráeszmélés, hogy valami nagyon nem stimmel. Nem tudott moccanni. Műanyagszagot érzett, mészhabarcs, csemperagasztó, fertőtlenítő szagát. Lassan magához tért. Mintha belül, az örvénylő sötétségben valami felrobbant volna: egyszeriben mindenre emlékezett. Félelem suhant át rajta. Megpróbálta jobb karját megemelni, hogy megérintse az arcát. És ekkor jött rá, hogy nem tud mozogni. És a száját se tudja kinyitni. Fejét olyan erősen húzta valami hátrafelé, hogy a nyaka megfeszült, a hátát pedig valami keményen nyomta. Rájött, hogy a víztartály. A vécén ült. Semerre se látott, csak előre, s a szemét erőltetve megpróbált maga elé nézni. Akkor jött rá, hogy meztelen, és szürke szigetelőszalagot ragasztottak a hasa, a melle, a csuklója, a bokája köré, a szájára, és feltehetően a homlokára is. Rájött, hogy saját lakása vendégzuhanyzójában van. Egyenesen a zuhanyzófülkébe bámult, látta a drága szappanosdobozokat, melyeket soha nem bontott fel, a lefolyót, a törülközőtartókat, a gyönyörűen csempézett, krémszínű falakat és a zuhanytálca szegélyét. Jobbra tőle egy ajtó nyílt a kis tárolóba, ahová a mosógépet és a centrifugát zsúfolta be. Innen egy hátsó vészkijárat vezetett a lépcsőházba. Az előszobára nyíló fürdőszobaajtó félig nyitva volt. Abby remegni kezdett, és majdnem elhányta magát a félelemtől. Fogalma se volt, mióta lehet ide bezárva, ebbe a kicsi, ablaktalan helyiségbe. Próbált változtatni a helyzetén, de a rögzítések túl szorosak voltak. Vajon elment? Elvitt mindent, őt meg itt hagyta, így?! Sajgott a gyomra. A szigetelőszalag olyan szorosan volt rátekerve, hogy némely testrésze teljesen elzsibbadt, jobb keze bizsergett. A kemény ülőke nyomta a fenekét és a combjait. Próbált emlékezni rá, mi van a vécé mögött, hogy rájöjjön, mihez rögzíthették hátul a szigetelőszalagot, de nem tudta felidézni magában. A lámpa égett, ezért a szellőzőventilátor is működött – az zúgott ilyen nyomasztóan.

Félelme kétségbeesésbe csapott át. A fickó elment. Itt hagyta. Mindazok után, amin Abby keresztülment, most még ez is… Hogy hagyhatta ezt megtörténni? Miért volt ilyen ostoba? Miért? Miért? Miért? Kétségbeesése dühvé változott. Majd ismét félelemmé, mert egy árnyat látott mozdulni.


Lorraine a nappaliban, az L alakú heverőn ült, letekerte egy minivodkásüveg kupakját, s az italt rálöttyintette a poharában levő jégkockákra és citromszeletekre. A nővére a legutóbb egy egész szatyornyit hozott ezekből a miniatűr üvegcsékből. Lorraine gyanította, onnan van ez a hatalmas mennyiség, hogy Mo rendszeresen dézsmálja az italkészletet a repülőn, bármilyen járaton dolgozik is. Kilenc óra volt, majdnem teljesen besötétedett odakint. Folyamatosan mentek a hírek. Lorraine egész nap a tévét nézte, könnyfátyolon át. A horror újrajátszott képeit, a politikusok nyilatkozatainak ismétléseit. Most éppen egy stúdióbeszélgetést közvetítettek, Pakisztánból: egy orvos, egy informatikai tanácsadó, egy jogász, egy rikácsoló dokumentumfilmes nő és egy vállalatigazgató cserélt eszmét. Lorraine nem hitt a fülének. Ezek itt arról beszélnek, hogy ami ma történt Amerikában, az jó dolog?! Lorraine előrehajolt, elnyomta a cigarettáját a csordultig teli hamutartóban. Mo a konyhában tüsténkedett, salátát készített, meg valami tésztát melegített. Lorraine nézte ezeket az embereket, és teljesen elképedve hallgatta őket. Tanult emberek! Egyikük nevetett éppen. Örömtől ragyogott az arca. – Itt volt az ideje, hogy az Amerikai Egyesült Államok végre ráébredjen, hogy nem leckéztetheti örökké az egész világot Nem kérünk az értékeikből! Ma végre megkapták! Ma végre orrba vágták őket! A dokumentumfilmes nő bólogatott, és rikácsolva rátett még pár lapáttal az előbbi érvelésre. Lorraine ránézett a maga mellé tett telefonkészülékre. Ronnie nem telefonál. Ezrek haltak meg. És ezek itt örülnek? Emberek vetik ki magukat a felhőkarcolókból – ez az „orrba vágás”?

Felkapta a telefont, és könnyes arcához szorította. Hívj, Ronnie, drágám, hívj! Kérlek, hívj! Kérlek, hívj! Mo mindig is óvón védelmezte Lorraine-t. Jóllehet csak három évvel volt idősebb nála, úgy kezelte őt, mintha nemzedéknyi különbség lenne köztük. Tulajdonképpen nagyon mások voltak. Nemcsak a hajszínükben – Mo csaknem hollófekete volt – és megjelenésükben, de az élethez való viszonyulásukban és a szerencséjükben is. Mo formás, kerekded, természetből fakadóan érzéki nő volt. És gyengéd. Minden az ölébe pottyant. Lorraine öt éven át járt megalázó, őrülten drága – s végül is eredménytelen – in vitro megtermékenyítési kezelésre. Monak elég volt rágondolnia a férje farkára, és máris teherbe esett. Három gyereke volt, egyik jött a másik után, és mindegyik remek emberré cseperedett fel. Mo boldogan élt szerény műszaki rajzoló férjével kicsi, kellemes otthonukban. Olykor megfordult Lorraine-ben: bárcsak ő is ilyen lenne. Elégedett. Ahelyett, hogy örökké epekedik, sóvárog valami emelkedettebb életstílus után. – Lori! – kiáltott Mo izgatottan a konyha felől. Berohant a szobába, és egy pillanatig Lorraine reményei feléledtek. Meglátta Ronnie-t a hírekben? Mo arcán azonban döbbent rémület ült. – Gyere gyorsan! Valaki lopja a kocsidat! Lorraine leugrott a kanapéról, belecsusszant a papucsába, rohant a bejárati ajtóhoz, és feltépte. Egészen közel a kocsifelhajtójához egy alacsony platójú autóvontató parkolt sárga villogóval a tetején. Két marcona férfi éppen azon ügyködött, hogy Lorraine BMW kabrióját felcsörlőzze a platóra. – Hé! – kiáltott Lorraine feléjük rohanva. – Mi a francot művelnek itt? A két fickó folytatta a csörlőzést, s a kocsi folyamatosan gördült fölfelé a rámpán. Ahogy Lorraine a közelükbe ért, a magasabbik fickó szurtos kezével benyúlt a mellényzsebébe, és előhúzott egy köteg iratot. – Ön Mrs. Wilson? Lorraine harciassága alábbhagyott, s idegesen válaszolt: – Igen. – Az ön férje Mr. Ronald Wilson? – Igen, ő a férjem – mondta, de most már dacosabban. A férfi megmutatta a dokumentumokat. Majd enyhültebb hangon, szinte már bocsánatkérően magyarázni kezdett: – Inter-Alliance Autofinance.

Sajnálom, de ezt a járművet visszavesszük. – Hogy érti ezt? – Hat hónapja nem érkezett törlesztés. Mr. Wilson megszegte a szerződést. – Ez valami félreértés lehet. – Tartok tőle, nem. A férje három figyelmeztető levelet kapott tőlünk, mindegyiket figyelmen kívül hagyta. A lízingszerződés értelmében a cég ilyen esetben jogosult a gépjárművet újra birtokba venni. Lorraine könnyekben tört ki, miközben a kék BMW egy utolsó zökkenéssel rákerült a rámpáról a szállítósínre. – Kérem…, nagyon kérem…, látták a híreket a tévében? A férjem ott van. New Yorkban van! Megpróbálom kifizetni a tartozását. Biztos, hogy valahogyan ki tudjuk egyenlíteni. – Ezt a céggel kell megbeszélnie, asszonyom, holnap – mondta férfi némi együttérzéssel, de határozottan. – Nézze… én… kérem, legalább ma éjjelre hagyják itt a kocsit! – Adok önnek egy számot, amit holnap felhívhat. – De… de… nem lesz kocsim. Hogyan tudnám elintézni? Csomó minden benne van a kocsiban. CD-k. Parkolójegyek. A napszemüvegem. A férfi nyájasan intett. – Tessék. Kiveheti a dolgokat. – Köszönöm – mondta Lorraine. – Hálás köszönet.


Abby félelemtől remegve figyelte az ólálkodó árnyékot, hallotta az edzőcipő nyikorgását a fényes padlólemezen, majd valami papír zizegett. És ekkor megjelent Ricky. Ott állt az ajtóban, hanyagul az ajtófélfának támaszkodott, motoros bőrdzsekije kicipzárazva, alatta koszos trikó. Többnapos borosta az arcán, haja zsíros, és úgy nézett ki, mintha a sisakja laposra formázta volna a fejét. Merőben máshogy festett, mint ahogy Abby utoljára látta őt. Már nem az a laza, szörfölő aranyifjú volt, akit annak idején megismert, hanem egy űzött ember. Alig pár hónap alatt megöregedett. Lefogyott, arca beesett, fekete karikák éktelenkedtek táskás szeme alatt. És bűzlött.

Úristen, hogyan zúghatott bele ebbe a fickóba, csodálkozott saját magán Abby. Ricky mosolyra húzta a száját, mintha olvasna Abby gondolataiban. De ez nem igazi mosoly volt. Nem Ricky mosolya. Merev, élettelen, mintha maszkot húzott volna az arcára. Abby rápillantott a férfi karórájára: 10.50. Ezek szerint csaknem négy órán át öntudatán kívül volt? Aztán meglátta a bélelt borítékot. Ricky éppen a magasba emelte, és fejjel lefelé fordította, hagyva, hogy a tartalma, a pénteki Times és Guardian a padlóra hulljon. – Örülök, hogy újra látlak, Abby – szólalt meg. Hangja nem volt vidám. Abby megpróbált megszólalni, megkérni rá, hogy oldozza el onnan, de csak egy tompa morgás jött ki a torkán. – Örülök, hogy te is így érzel. Azt viszont furcsállom kissé, hogy miért küldesz valakinek bélelt borítékban régi újságokat – mondta, és felolvasta a címzést: – Laura Jackson. 6. Stable Cottages, Rodmell. Egy régi barát talán? De minek neki a múlt heti újság? Nem értem. Hacsak nem maradtam le valami fontosról. Elkerülte valami a figyelmemet? Vagy talán Rodmellbe nem kézbesítenek újságot? Abby meredten bámult rá. Ricky félbetépte a csomagot. Kihullott belőle a bélés. Aztán aprólékosan csíkokra tépkedte a borítékot. Amikor befejezte, megcsóválta a fejét, és az utolsó csíkot is hagyta a padlóra hullani. – Elolvastam mindkét újságot. De még mindig nem értem. Semmi érdekesség bennük. Vagy mégis? Szúrósan Abby szemébe nézett, s még mindig mosolygott. Élvezte a helyzetet. A nőnek lázasan járt az agya. Tudta, hogy a fickó mit keres. És azt is tudta, hogyha hozzá akar jutni, kénytelen lesz hagyni, hogy Abby beszéljen. Abby végsőkig gyötörte megkínzott agyát Gondolkodott, gondolkodott, gondolkodott. De nem jutott eszébe semmilyen mentőötlet. A fickó eltűnt pár pillanatra, majd Abby nagy, kék utazótáskájával tért vissza. Letette a padlóra, hogy teljes egészében látszódjék az ajtón át. Majd letérdepelt, kicipzárazta, és felemelte a fedelét. – Szépen becsomagoltál – mondta a bőrönd tartalmára bámulva. – Nagyon rendes, takaros – mondta, s a hangja most keserűbbre váltott. – De hát az életed folyamán volt alkalmad gyakorolni a gyors pakolást és rohanást, nem igaz?

A szürke szemek megint Abbyre szegeződtek. Valami olyasmi volt bennük, amit a nő korábban sohasem látott. Valami új. Sötétség honolt ebben a tekintetben. Igazi sötétség. Mintha kihalt volna belőle a lélek. Ricky elkezdett kipakolni, egyenként emelve ki a ruhadarabokat. Először egy meleg, kötött ruhát vett ki, amely a sminkestáska fölé volt hajtogatva. Ráérősen széthajtogatta, alaposan szemügyre vette, belsejét kiforgatta, majd amikor nem talált semmit, a vállára dobta. Abbynak nagyon kellett pisilnie. De elhatározta, hogy nem alázkodik meg előtte. Nem adja meg neki az örömet, hogy lássa rajta a félelmet, inkább visszatartotta. És figyelt. A fickó iszonyú lassan végezte a keresést, mintha ráérzett volna, hogy a nőnek ez milyen gyötrelmes. Abby látta a fickó karóráján, hogy húsz perc telt el, amíg befejezte a kipakolást, a holmik kiforgatását. Az utolsó darab Abby utazáshoz használt hajszárítója volt, melyet Ricky dühében a földhöz vágott, ki a folyosóra. Abby mindvégig próbált lazítani a szorításon. De a rögzítőszalagok nem engedtek. Pokolian fájt már a csuklója meg a bokája. Feneke elzsibbadt, térdét összeszorította, nehogy bepisiljen. A fickó szó nélkül félretolta az utazóbőröndöt, és kiment a folyosóra. Abby iszonyú szomjúságot érzett, de ez volt a legkisebb gondja. Ki kell szabadítania magát. De hogyan? Pisilt. Végre megtehette, oda nem ragasztott Ricky szigetelőszalagokat. Megkönnyebbült. Kimerülten, lüktető fejjel, de most valamivel tisztábban tudott gondolkodni. Ha rá tudná venni, hogy vegye le róla a szigetelőszalagokat, akkor legalábbis megpróbálhatná jobb belátásra bírni. Talán még alkut is köthetnének. Végtére is Ricky üzletember. Persze attól függ… Hogy mennyire elszánt… Visszajött. Öblös pohárban whiskyt hozott magának, és cigarettázott. Az édes, aromás füst tantaluszi kínokat okozott Abbynek. Szinte bármit odaadott volna egy slukkért. És egy italért. Bármit. Ricky megzörgette a jégkockákat, majd elfacsarodott az orra. Előrelépett, és Abby mögé nyúlt. Kattanás hallatszott, majd a vécé öblítése, s Abby érezte, ahogy alulról hideg vízcseppek fröcskölnek rá. – Mocskos tehén – mondta a férfi. – A vécét le kell húzni, ha használod. Másnak kell lehúznia helyetted? – Undorodva a padlóra hamuzott. – Jó kis

kéglit találtál magadnak. Nem sokat látni odalentről. Másfelől viszont innen se nagyon látni a furgonomat, igaz? Mintha újra gyomorszájon vágták volna. A furgon…! Az a tragacs? Ami jó ideje itt áll? Hogyan lehetett ennyire ostoba, hogy erre nem gondolt? Próbált könyörögni a szemével. De a fickó csak nézett rá gúnyosan, belekortyolt a whiskyjébe, végigszívta a cigarettáját, majd a csikket ledobta, és eltaposta. – Oké, Abby, azt hiszem lesz egy kis beszédünk egymással. Nagyon egyszerűen csináljuk. Én kérdezek, te pedig a szemeddel válaszolsz. Jobbra nézel: igen, balra: nem. Világos a módszer? Abby próbálta megrázni a fejét, de nem tudta. Éppen csak arasznyira tudta jobbra, majd balra mozdítani. – Nem, Abby, azt hiszem nem értettél meg egészen pontosan. Azt mondtam, a szemedet mozgatod, nem a fejedet. Na, nézzük szépen, hogy most megértetted-e? Rövid hezitálás után Abby jobbra nézett. – Ügyes! – mondta Ricky, mintha kutyakölyköt dicsérne. – Nagyon ügyes kislány! Letette a poharát, újabb cigarettát húzott elő, és az ajkai közé csippentette. Aztán felkapta a poharát, s megkocogtatta a jégkockákat. – Remek whisky – mondta. – Tiszta maláta. Drága. Persze a pénz, feltételezem, mostanában nem gond neked, igaz? Letérdepelt, hogy a szemük egy vonalba kerüljön. Egészen közel hajolt, szemük szinte összeért. – Mi? A pénz nem gond, igaz? Abby mereven nézett előre, rázta a hideg. A fickó mélyet szívott a cigarettából, s a füstöt egyenesen Abby arcába fújta. A füst belemart Abby szemébe. – Pénz? He? Nem probléma, igaz? Aztán felállt. – A helyzet az, Abby, hogy nem túl sok ember tud róla, hogy te most itt vagy. Leginkább senki. Amiből az következik, hogy senki sem fog hiányolni. Senki sem jön fel, hogy keressen – tette hozzá, s megint ivott egy kortyot. – Szép zuhanyzó – mondta. – Nem sajnáltad rá a pénzt. Gondolom, szeretnéd élvezni is kicsit. Nos, nézd, én sportszerű ember vagyok. Keményen megrázta a jégkockákat, belebámult a pohárba, s Abby egy pillanatra azt hitte, megalkusznak. – Íme, az ajánlatom. Az egyik változat: addig kínozlak, amíg az összeset

visszaadod. A másik: most azonnal visszaadod az egészet. Nem túl bonyolult, mi? – mondta, s megint elvigyorodott. Lassan, elégedetten megszívta a cigarettát, mintha élvezné, hogy Abby szeme sóváran rátapad, hiszen tudta, hogy a nő majd megvesz egy slukkért. Hátrabillentette a fejét, és hagyta, hogy a kék füst fodrozva elhagyja száját, s felfelé sodródjon. – Tudod, mit? Legjobb, ha alszol rá egyet – mondta, s bevágta maga mögött az ajtót


Roy Grace az Egyes Számú Műveleti Központban ült, és sajnálta magát a másnapossága miatt. Ilyet apja, anyja, bátyja, húga, nagybácsikája, unokája, első unokatestvére, másod-unokatestvére együttvéve a büdös életben nem élhetett át. Szája olyan volt belül, mint egy mocskos papagájkalitka alja, a fejében meg mintha egy láncfűrész csorbítaná fogazatát egy acéltüskén. Egyetlen vigasza az volt, hogy Glenn Branson, aki átlósan szemben ült vele, hasonlóképpen festett. Mi az ördögöt műveltek előző este? Beugrottak a Black Lionba egy gyors italra, mert Glenn a házasságáról akart panaszkodni. Az lett a vége, hogy valamikor éjféltájt dülöngéltek ki a kocsmából – hogy hány whisky, sör és Rioja után, arra Grace gondolni se mert. Arra emlékezett homályosan, hogy taxival mentek haza, hozzá, és Glenn még mindig vele volt, mert a felesége közölte, hogy ilyen állapotban nem teheti be a lábát a lakásba. Aztán még több whiskyt ittak, Glenn előráncigálta Grace CD-lemezeit és kritizálta a zenei ízlését, mint mindig. Glenn még reggel is ott volt, a vendégszobában, nyöszörgött az iszonyú fejfájása miatt, és azt mondta, komolyan gondolkodik rajta, hogy mindennek véget vet. – Időpont: 8.30, október 23. kedd – olvasta a jegyzeteiből. Az értekezlet napirendjét és az idevonatkozó jegyzeteit fél órával korábban legépelte az asszisztense. Ezeket vette most maga elé, meg egy csésze kávét. Paracetamolos készletét kimerítette – nem segített –, és

rágógumizott, hogy valamelyest elnyomja a szájából áradó alkoholbűzt. Kocsiját előző este a sörözőnél hagyta. Úgy döntött, valamikor délelőtt elmegy érte – nem is árt majd egy kis séta. Grace komolyan kezdett aggódni amiatt, hogy mennyire nem tudja féken tartani magát, ha nekilát inni. Nem vigasztalta, hogy Cleo is ivott, mint a kefekötő – Roy arra gondolt, talán szörnyűséges munkáját kénytelen ilyen módon ellensúlyozni. Sandy is megivott alkalmanként egy pohár bort, vagy kettőt hétvégeken, vagy egy sört meleg nyári estéken, de ez volt minden. Cleo ezzel szemben minden este borozik, és ritkán áll meg az első pohárnál, kivéve ha ügyeletes. Gyakran benyakalnak ketten egy üveg bort, majd megfejelik egy whiskyvel, vagy kettővel – és olykor előkerül a második palack is. A legutóbbi orvosi felülvizsgálaton a doki megkérdezte Grace-től, hány egység alkoholt iszik hetente. Grace azt hazudta, hogy tizenhetet, mert úgy gondolta, hogy olyan húsz körül lehet a biztonságos felső határ egy férfiember számára. Az orvos azonban elkomorult, és azt tanácsolta, menjen le tizenöt alá. Utóbb Grace az interneten talált egy átszámítási gyorstesztet, és rá kellett döbbennie, hogy a saját heti adagja bizony negyvenkét egység körül mozog. A tegnap estének köszönhetően az e heti dózis alighanem a duplája ennek. Csöndes fogadalmat tett most magának, hogy többé nem nyúl alkoholhoz. Bella Moy Grace-szel szemben ült, és a korai óra ellenére már tömködte magába a csokidrazsékat. Nem szokott másokat megkínálni, ezúttal azonban odatolta a dobozt Grace orra elé. – Azt hiszem, nem árt most egy kis cukordózis, Roy! – mondta. – Ennyire látszik? – Jó buli volt? Grace Glennre pillantott. – Bárcsak… Kivette a szájából a rágót, és áttért a drazséra, egyiket a másik után kapkodva be. Nem volt rossz. Aztán belekortyolt a kávéba, és visszapottyantotta a rágót a szájába. – Coca-cola… – jegyezte meg Bella. – De az igazi, nem a diétás! Az jó a másnaposságra. És egy kiadós villásreggeli. – Tapasztalatból beszél – kommentálta Norman Potting. – Nem szoktam másnapos lenni – felelte Bella megvetően. – Ó, a mi erényes szüzikénk… – morogta Norman. – Elég, Norman! – szólt rá Grace, s közben Bellára mosolygott, mert

nem akarta, hogy a nő felkapja a vizet. Grace a lényegre tért: felolvasta azokat az információkat, amelyeket Norman Potting hozott az előző esti értekezletre arról, hogy Joanna Wilson férje 2001. szeptember 11-én meghalt a World Trade Center elleni terrortámadásnál. Miután Grace befejezte az ismertetést, Potting felé fordult: – Szép munka volt, Norman. A nyomozó közönyösen dünnyögött valamit, de azért szemlátomást meg volt elégedve magával. – Mit tudunk Joanna Wilsonról? Van hozzátartozó, akivel beszélhetnénk? – kérdezte Grace. – Dolgozom rajta – felelte Potting. – A szülei meghaltak, ennyit tudok eddig. Testvérek nincsenek. Próbálom kideríteni, hogy van-e valami rokonság. Grace a helyettesére, Lizzie Mantle-re vetett egy pillantást. – Oké, ha nincs közvetlen hozzátartozó, akkor Wilsonék ismerőseire és barátaira kell fókuszálnunk. Norman és Glenn erre induljon. Bella, szeretném, ha felvennéd a kapcsolatot az FBI-jal a londoni amerikai nagykövetségen keresztül, hátha van valami adat Joanna Wilson beutazásáról az Egyesült Államokba az 1990-es évekből. Ha ott akart dolgozni, akkor vízumra volt szüksége. Kérd meg az FBI-t, hogy futtassák le az összes adatukat, és nézzék át a dokumentációt, van-e valami nyoma annak, hogy a nő ott élt ebben az időszakban. – Van esetleg személyes kapcsolatunk a nagykövetségen? – kérdezte Lizzie. – Igen. Ismerem Brad Garrett-tet az attasé jogi irodájáról, ő mindenben segíteni fog. Ha bármi probléma adódna, van két barátom a New York-i kerületi ügyészségen. A legjobb talán, ha egyenesen hozzájuk fordulunk. Így rövidre zárhatjuk a kört. És ha hivatalos bizonyítékra lesz szükségünk, akkor természetesen végigjárjuk a megfelelő csatornákat – mondta Grace, s egy pillanatra elgondolkodott. – Braddel meg majd én beszélek. Felhívom, hogy tudjon a dologról. Grace ezután Nicholl felügyelőhöz fordult. – Nick, te pedig kezdj el egy országos kutatást Ronnie Wilsonnal kapcsolatban. Nézd meg, van-e valami a határátlépéseiről. A fiatal nyomozó bólintott. Mint mindig, most is eléggé nyúzott volt, és sápadt. Minden jel szerint újabb ébren töltött éjszaka az apaság örömeinek jegyében, gondolta Grace.

Majd újra Lizzie Mantle felé fordult. – Van még valami hozzátennivalód? – Ronnie Wilson jellemén töröm a fejem – válaszolta Lizzie. – valószínűségszámítás szerint e pillanatban akár első számú gyanúsítottunknak is tekinthetnénk. Grace szétpukkantotta a rágógumit, majd kivette a szájából, és beledobta a szemétkosárba, ami ott állt a lába mellett. – Egyetértek – mondta. – De többet kell tudnunk róla és a feleségéről, hogy megértsük a közös életüket. Hátha találunk valami motívumot. Volt Ronnie-nak szeretője? És a feleségének? Nézzük meg, mit tudunk kizárni. – Ha egyszer kizárod a lehetetlent, akkor ami marad, függetlenül attól, hogy mennyire valószínűtlen, az lesz az igazság – szólt közbe Norman Potting. Mindenki elnémult egy pillanatra. Potting pokolian meg volt elégedve magával. Bella Moy ránézett, és vitriolosan ezt mondta: – Ez egy Sherlock Holmes… Remek, Norman! Nagyjából oda is tartozol, ahhoz a generációhoz. Grace figyelmeztető pillantást lövellt felé, de Bella csak vállat vont, és bekapott egy újabb drazsét. Grace most Emma-Jane Boutwood felé fordult. – E. J., szeretnélek megkérni rá, hogy nézz utána, és vázold fel Wilsonék családfáját. – Tulajdonképpen lenne itt valami, amit jelentenem kell – szólt közbe megint Norman Potting. – Megcsináltam a házi feladatomat tegnap este a komputeres nyilvántartásban. Ronnie Wilsonnak van aktája. – Korábbról? – kérdezte Grace. – Igen. Elég gyakran meggyűlt a baja a Sussexi Rendőrséggel. Először 1987-ben. Egy furfangos használtautó-kereskedésnek dolgozott, ahol totálkáros kocsikkal machináltak. – Mi történt? – kérdezte Grace. – Tizenkét hónap madzagra lógatva. Aztán újra felbukkant. Bella Moy közbeszólt. – Már bocsánat, de azt mondtad, hogy madzagra lógatva? – Igen, pontosan – mondta Potting, és kötelet rajzolt a nyaka köré, mintha fel lenne akasztva. – Felfüggesztett börtönbüntetés. – Mi lenne, ha olyan nyelven szíveskednél beszélni, amit valamennyien értünk? – csattant fel Bella.

Potting pislogott. – Azt hittem, itt mindenki érti az alvilági szlenget így beszélnek a rossz fickók. – Az 1950-es évek filmjeiben – vágott vissza Bella. – A te generációd rossz fiúi. – Bella…! – szólt rá szelíden Grace. Bella vállat vont, és elhallgatott. Norman Potting folytatta. – 1991-ben Terry Biglow hűvösre került négy évre. Selyemfiú, idős hölgyeket fosztogatott – magyarázta Potting, majd szünetet tartott, s Bellára nézett. – A selyemfiú érthető? Nem beszéltem csúnyán? – Tudom, mi az, hogy selyemfiú – válaszolta Bella. – Akkor jó – folytatta Potting. – Ronnie Wilson neki dolgozott. Tettestársként ő is vád alá került, de egy ügyes kis levéllel kibújt a csávából. Beszéltem Dave Gaylorral, ő vitte az ügyet. – Terry Biglow-nak dolgozott? – kérdezte Grace. A teremben mindenki ismerte a Biglow nevet. A város egyik legrégibb bűnözőfamíliája. Három generáció, és mindenben benne voltak a drogkereskedéstől a lopott antikvitáson át a prostitúcióig és a tanúk megfélemlítéséig. Grace rápillantott Mantle nyomozóra. – Alighanem igazad van, Lizzie. Ez itt már elég ahhoz, hogy kimondjuk: van egy gyanúsítottunk. Alison Vosper örülni fog, gondolta Grace. Vosper mindig is kedvelte a kifejezést: van egy gyanúsítottunk. Ezzel mindig kihúzhatta magát a főnöke, a főkapitány előtt. Márpedig ha a nagyfőnök elégedett, az Alisont is boldoggá teszi. És ha Alison boldog, akkor hajlik rá, hogy elviselje Grace képét.


Ronnie lezuhanyozott, kimosta hajából a szürke port, és felfrissülve, meg nagyjából ki is józanodva ledőlt a cigarettaparázs lyuggatta, rózsaszín viaszosvászon ágytakaróra. A harmincdolláros szobája fényűzésébe nem fért bele, hogy támla is legyen az ágyon, így a fejét kénytelen volt a puszta falnak támasztani. Nézte a viharvert tévékészülék homályos képernyőjén a

legfrissebb híreket, miközben rágyújtott egy cigarettára. Látta, ahogy a két gép újra meg újra becsapódik az ikertornyokba. Majd jött az égő Pentagon. Giuliani polgármester ünnepélyes arca. Bush elnök komor arca, amint meghirdeti a terrorizmus elleni háborút. A szürke kísértetek áhítatos arca. A halovány égők, ha lehet, még nagyobb homályt teremtettek a szobában. Elhúzta a drapp függönyöket, így legalább nem látta a szomszéd ház tűzfalát. E pillanatban az egész odakinti világ komornak és sötétnek tűnt. A temérdek vodka miatti kínzó fejfájás ugyan nem múlt el, ám a feje kitisztult. Sokkolta mindaz, amit ma látott, átélt, ami a terveivel történt – ez kétségtelen. Mégis ebben a szobában valahogy biztonságban érezte magát. Begubózott a gondolataiba. Kibontakozott előtte a nagy lehetőség, amely az életben talán csak egyszer adatik meg az embernek. Közben rájött arra is, hogy jó pár dolgot otthagyott a hotelszobájában, a W-ben. A repülőjegyeit, az útlevelét, pár alsóneműjét, de már nem aggódott emiatt. Sőt, kifejezetten örült neki. Ránézett a mobiljára, ezredszer ellenőrizte, hogy valóban kikapcsolta-e. Már kezdett paranoiássá válni, hogy a készülék valahogyan önhatalmúlag visszakapcsolja saját magát. És egyszer csak megszólal Lorraine hangja a vonal másik végén; sikongat az örömtől, vagy ami valószínűbb, átkozódik, hogy miért nem adott életjelt magáról. Valami elsurrant a szőnyegen. Sötétbarna svábbogár, legalább egy centi hosszúságú. Olvasta, hogy a svábbogarak azon kevés teremtmény közé tartoznak, melyek túlélik a nukleáris háborút. Elérték a tökéletességet az evolúció során. Íme a legrátermettebb, a túlélő… Nos, igen, ő maga is valami ilyesféle volna. És a terve kezdett is szépen testet ölteni; az első lépést már pontosan tudta. Odament a szemetesvödörhöz, és kivette belőle a bélésnek használt műanyag zacskót. Majd az aktatáskájából előhúzta a piros dossziét, és belecsúsztatta a zacskóba, feltételezve, hogy egy ilyen zacskóért nem fogják megmarkecolni az utcán. Pontosan tudta, mennyire kockázatos volt az utazóbőröndjét és az aktatáskáját maga után vonszolva keresztülmenni a fél városon. Hirtelen megállt, és figyelt. A tévében most mondták be azt a hírt, ami e pillanatban a leginkább érdekelte: az összes utasszállító gép Amerikában, akár kifelé, akár befelé tart, leszállási parancsot kapott. Repülési tilalom lépett életbe. Bizonytalan ideig.

Tökéletes! Felvette a zakóját, és elhagyta a szobát. 6.45 volt. Esteledett, de azért még elég világos volt, ahogy nejlonszatyrát lóbálva visszament a főútra, a magasvasúthoz. Még mindig nem evett semmit reggel óta, de nem is volt éhes. Először a munka! Megkönnyebbülten látta, hogy a Mail Box City még mindig nyitva. Átvágott az úton, és belépett. Jobbra, a padlótól a mennyezetig tárolószéfek. A terem másik végében még mindig ott áll az a hosszú hajú fickó, akit korábban internetezni látott. Mögötte két üres telefonfülke. Ronnie-tól balra hárman álltak sorban a pénztárnál. Az első egy férfi volt fehér munkavédelmi sisakban, overallban, fura küllemű betétkönyvet tartott a kezében, és vaskos bankjegykötegeket vett át éppen. Mögötte egy zord arcú idős nő állt farmeringben, a nő után pedig egy narancssárga hajú, ideges lány következett. Üres, üveges tekintettel nézett körbe, és szüntelenül a kézfejét tekergette körbe-körbe. Ronnie beállt mögéjük a sorba. Öt perccel később a pult mögött álló tagbaszakadt fickó átadott Ronnie-nak egy pengevékony kulcsot, és egy ötven dollár átvételéről szóló elismervényt. – Harmincegy – mondta torokhangú idegen akcentussal, és felemelte a mutatóujját. – Egy hét. Visszajössz, vagy boksz kinyitni. Elveszni. Érted? Ronnie bólintott, és ránézett az elismervényre. Rá volt nyomtatva a dátum és a pontos idő, percre lebontva. És mellette a lejárati dátum. – Drog nem! – Értem. A fickó hosszan, bánatosan nézett rá, hirtelen megenyhült. – Te oké? – Ja, jól vagyok. A fickó bólintott. – Őrült, őrült nap. Miért csinálják ezt velünk? Őrültség, nem? – De, őrület. Ronnie sarkon fordult, megkereste a széfjét, és kinyitotta. Mélyebb volt, mint gondolta. Becsúsztatta a csomagját, körbenézett, hogy nem figyeli-e valaki, becsukta a széfajtót, és ráfordította a kulcsot. Az előbb kifizetett harmincpercnyi internetes időt, úgyhogy leült az egyik terminálhoz, és bejelentkezett a Hotmailre. Öt perccel később már minden működött. Új név, új e-mail cím. Ezzel elkezdődött az új élete.

És ekkor ráébredt, hogy farkaséhes. Elindult, hogy keressen egy gyorséttermet. Hamburgerre vágyott, és sült krumplira. És uborkára. Fene se tudja miért, de e pillanatban ölni tudott volna egy uborkáért. És sült hagymáért. Ketchuppel. És kólával. A pezsgő majd később jöhet.


Jöjjön be – mondta Alison Vosper a kopogásra. Cassian Pewe nagy műgonddal válogatta meg öltözékét erre a találkozóra. A legelegánsabb kék öltönyét vette fel, a legjobb fehér ingét és a kedvenc nyakkendőjét, halványkék-fehér mintákkal. És annyi Calvin Klein Eternity kölnit locsolt magára, mintha parfümbe marinírozták volna. Az ember mindig megérzi az igazi kötődést valakihez, és Pewe a legelső pillanattól kezdve tudta, hogy ehhez a különleges hölgyhöz, a rendőrparancsnokhelyettes-nőhöz különleges szálak fűzik. Még januárban történt, a londoni rendőrség konferenciáján, amelyen a terrorelhárítás és a brit városok iszlám fenyegetettsége volt napirenden. Pewe ráérzett, hogy több ez közöttük puszta szexuális vonzalomnál. Szinte bizonyos volt benne, hogy a nő azért is bátorította olyan lelkesen és óvón az ő áthelyezését a Sussexi Kapitányságra – és vitte sikerre az előléptetését főfelügyelővé –, mert munkaidőn túli elfoglaltságokat forgat a fejében. Amit meg is lehet érteni, természetesen. Pewe pontosan tudta, mennyire ellenállhatatlannak találják őt a nők. Karrierje során mindig is nagy figyelmet szentelt a testületben vezető beosztásokat betöltő hölgyekre. Persze nem mindegyiket lehetett meglágyítani; némelyikük csaknem olyan jéghidegnek bizonyult, mint a férfikollégák, sőt! De elég szép számmal akadtak egészséges nők, intelligensek és erősek, ám ugyanakkor emocionálisan sebezhetők. Csak a megfelelő gombokat kellett megnyomni rajtuk. Annál meglepőbb volt ezúttal a főnökasszony ridegsége, amikor Pewe a szobájába lépett. – Foglaljon helyet – mondta Vosper anélkül, hogy felnézett volna a reggeli újságlapokból, melyek úgy voltak kiterítve az íróasztalán, mint a

pókerlapok. – Ó, köszönöm – dorombolt Pewe. Ezúttal még egy halvány mosoly sem törte meg a nő jeges arcvonásait. Ott ült hatalmas rózsafa íróasztala mögött, és tovább olvasott valami cikket a Guordianben, sakkban tartva Pewe-t. A nyomozó leereszkedett a fekete bőr karosszékbe. Jóllehet négy hónapja már, hogy a taxi, amelyben utazott, összeütközött egy lopott furgonnal, és Pewe négy helyen is eltörte a lábát, még mindig nehezére esett hosszabb ideig ácsorogni. Ezt azonban igyekezett leplezni, nehogy a karrierjét veszélybe sodorja azzal, hogy valakinek eszébe jut félnyomoréknak bélyegezni. Alison Vosper tovább olvasott. Pewe a bekeretezett fotókra pillantott. A férj tagbaszakadt, borotvált fejű rendőrtiszt volt, aki jó pár évvel idősebb Alisonnál. Két fiúgyerekük iskolai egyenruhában, elég idétlen szemüvegben bambult a gép lencséjébe. Különféle bekeretezett bizonyítványok lógtak a falon, pár régi brightoni lenyomat mellett: a lóversenypályát ábrázolta az egyik, míg a másik a rég eltűnt vasmólót. Megszólalt a telefon. Vosper előrehajolt, és ránézett a kijelzőre, majd felemelte a kagylót. – Tárgyalok, visszahívlak – mordult bele, majd visszatette a kagylót, és folytatta az újságolvasást. – Nos, hogy megy a beilleszkedés? – kérdezte, de még mindig, nem vette le a szemét az újságról. – Eddig nagyszerűen. A nő felpillantott, Pewe megpróbált szemkontaktust teremteni vele, de a nő azonnal talált valami más néznivalót az íróasztalán. Átnyúlt az újságok fölött, s egy jelentésfélét vett magához, mintha keresne valamit. – Hallom, megkapta az elfekvő ügyeket. – Igen. A nő rövid, testre simuló, fekete kosztümkabátot viselt fehér, állógallérú blúza fölött, melyet a nyakánál egy ezüstcsatba foglalt opálkő zárt le. Mellei, melyekről Pewe sokat fantáziált, csaknem teljesen lelapultak a kabát alatt. Vosper most ránézett, és elmosolyodott. Hosszan, csaknem kihívó mosollyal. Pewe azonnal elolvadt. Aztán elvesztette a szemkontaktust, a nő megint az irataiba mélyedt. Volt benne valami nagyon izgató. Szabályos szépségnek nem lehetett

nevezni, mégis ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt Pewe-re. Bőre selymesen fehér, és még az az apró szemölcs a blúz nyakvonalánál, ez a piciny szépséghiba is izgalmas volt. Citromos parfümillata tüzeket gyújtott Pewe ágyékában. Legszívesebben felállt volna, hogy megkerülje az íróasztalt, letépje a nőről a ruhát, és a szőnyegpadlóra teperje őt. Erekciója támadt a gondolattól. Alison azonban továbbra is maga elé nézett, és az átkozott iratait lapozgatta. – Jó önnel újra találkozni – szólalt meg Pewe szelíden, hogy elmozduljanak a holtpontról. Vajon a nő is ugyanúgy érez iránta, csak kissé szemérmes? Talán éppen azon töri a fejét, hogy javasoljon egy helyet, ahol kettesben megihatnának egy italt. Egy kis meghitt sarkot! Éppenséggel ő is a Marinán lévő kéglijére hívhatná a nőt. Rálátás a jachtkikötőre – elég jó, nem? Vosper most megint a Guardianbe mélyedt. – Keres valamit? – kérdezte Pewe. – Említik a Sussexi Rendőrséget? – Nem – felelte Vosper elutasítóan. – Csak tájékozódom a napi hírekről – mondta, majd anélkül, hogy felnézett volna, hozzátette: – Feltételezem, azzal kezdi, hogy felméri: hány elfekvő ügy van raktáron. – Nos…, nos, igen, abszolút… – Gyilkosságok, gyanús halálesetek? Hosszú ideje eltűnt személyek? Más feltáratlan súlyos bűncselekmények? – Igen, így van! Vosper áttért a Telegraphra, és átböngészte a címoldalt. Pewe elbizonytalanodva bámult rá. Valami láthatatlan akadály volt kettejük között, s ettől teljességgel zavarba jött. – Nézze, én… én szerettem volna, ha nem hivatalosan is szót válthatnék önnel. – Ki vele! – mondta a nő, és gyors egymásutánban átlapozta az oldalakat. – Nos, én tudom, hogy Roy Grace-nek kellene jelentenem, de vannak bizonyos aggodalmaim vele kapcsolatban. Vosper most már teljes egészében őrá figyelt. – Folytassa! – Ön bizonyára tud róla, hogy eltűnt a felesége. – Az egész kapitányság ezzel foglalkozott az elmúlt kilenc évben – felelte Vosper. – Nos, én tegnap este felkerestem a nő szüleit. Meglehetősen aggódnak.

Nem úgy látják, hogy a Sussexi Rendőrség elfogultságtól mentes nyomozást hajtott volna végre az ügyben. – Kifejtené ezt? – Igen. Nos, a következőképpen fest a dolog. A Sussexi Rendőrség részéről az egyetlen rendőrtiszt, aki mindvégig felügyelte a nyomozást, nem más, mint maga Roy. Szerintem ez nem helyénvaló. Úgy értem, a londoniaknál ilyesmi elő nem fordulhatna. – Mit akar ezzel mondani? – Nos – folytatta Pewe kenetteljesen –, a szülők mélységesen aggódnak emiatt. Ha nem is mondják, van egy olyan érzésem, hogy feltételezik: Roy eltitkol előlük valamit. Vosper néhány pillanatig elgondolkodva nézett rá. – És mire jutott? – Szeretnék engedélyt kérni öntől arra, hogy az ügyet prioritásként kezelhessem. Mélyebbre ásnék. Szabad kezet kérnék ahhoz, hogy bármilyen nyomozati lépést megtehessek, amit az ügy felderítése érdekében szükségesnek látok. – Megkapja – felelte Vosper. Majd újra az olvasnivalóba mélyedt, és egy kézlegyintéssel útjára engedte Pewe-t Ujján megcsillant a gyémánt drágakő és a jegygyűrű. Mire Pewe felállt, az erekciója megszűnt, ám egy egészen másfajta izgalom lett úrrá rajta.


A lámpa égett, a szellőzőventilátor egyre csak járt, s úgy tűnt, órák teltek el. A kicsi, ablaktalan helyiségben Abby elvesztette az időérzékét. Fogalma sem volt, hogy éjszaka van-e, vagy nappal. Szája, torka kiszáradt, iszonyú éhséget érzett, és csaknem minden testrésze zsibbadt volt, sajgott a rögzítésektől. Didergett a hidegtől az állandó huzatban. Orrot kellett volna fújnia, orrjáratai eldugultak, egyre nehezebben vette a levegőt. Szája is eltömődött, egyre szaporábban lélegzett, s egy újabb pánikroham közeledtét érezte. Próbálta nyugtatni magát, lassította a lélegzetvételét. Kezdte úgy érezni,

mintha ez már nem is az ő teste lenne; mintha meghalt volna, s a lelke valahol a teste fölött lebegne. Mintha ez a szigetelőszalagokkal lekötözött, meztelen női test nem is az övé lenne, hanem valaki másé. Egy halotté… Ám a szíve dobogott. Kalapált. Próbált kimondani valamit saját magának, de csak tompa zümmögést hallott a szájában. Még élek. Érzem a szívemet. Mintha egy pánt szorította volna körül az agyát. Homályosan látott, képtelen volt szemével fókuszálni. Egész testében remegett. Hideg veríték csapódott ki a bőrén, ahogy a gondolat pörölyként lesújtott rá. Mi van, ha végleg elment, és itt hagyott. Hogy meghaljak… Amikor először találkoztak, azt hitte, hogy Dave-hez hasonlóan az erőszak nála is csak szöveg, hencegés a gengszter haverok előtt Egyik éjjel azonban, amikor együtt voltak, elkapott egy pókot a fürdőkádban, és egy öngyújtóval egyenként leégette a lábait, majd otthagyta a pókot élve, egy üvegtégely alján, éhen és szomjan pusztulni. A felismerés, hogy ez a fickó képes ugyanezt vele is megtenni, hirtelen arra sarkallta Abbyt, hogy új elszántsággal kezdje feszegetni a kötelékeit. Egyre erősebben tört rá a pánik. Koncentrálj. Fókuszálj. Gondolj arra, hogy ez csak egy pánikroham. Nem fogsz meghalni. Nem költöztél ki a testedből. Mondd a szavakat! Belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés, be, ki, be, ki. Abby Dawson. Jól vagyok. Ez csak egy nyavalyás vegyi reakció. Jól vagyok, ez az én testem, nem haltam meg, elmúlik mindjárt. Megpróbált egyenként fókuszálni a rögzítésekre, s felül kezdte, a homlokánál. Nyaka egyre jobban fájt attól, hogy a feje ennyire hátra van szorítva. De hiába feszítette meg minden erejét, arasznyit sem tudta mozdítani a fejét, egyik irányba se. Kezeivel próbálkozott, melyek a combjaihoz voltak rögzítve. Ujjai kimerevítve, és szintén leragasztózva, nehogy valamit megkaparinthasson. Próbálta a lábait, de mintha horgonyokat akasztottak volna rájuk. Sehol nem tudott lazítani a rögzítésen. Hol a francban tanulhatta ez a mocskos disznó ezt a rögzítést? Vagy egyszerűen csak élvezte, amit csinál? Vigyorogva tekerte rá a temérdek

szigetelőszalagot? Ó, igen, vigyorgott, egészen biztos. És Abby még csak nem is csodálkozhatott rajta. Bárcsak soha ne ment volna bele a dologba! Nem elég erős hozzá, be kellett látnia. És nem is elég agyafúrt. Hogy a fenébe gondolhatta, akár egy percig is, hogy sikerülhet? Hogy lehetett ilyen mérhetetlenül ostoba? Kattanás szakította félbe gondolatait. Aztán a gumitalpak ismerős csikorgása. És egy árnyék az ajtónál. Ricky hajolt föléje, egy nagy, ASDA feliratú műanyag bevásárlószatyor volt az egyik kezében, és egy hosszúkás kávéscsésze a másikban. Abby érezte a kávé aromáját. Istenem, de finom! – Remélem, kipihented magad éjszaka, Abby. Ma frissnek kell lenned! Jól aludtál? Abby felnyögött. – Ó, igen, a szigetelőszalag, igazán sajnálom. De tudod, a falak sajnos elég vékonyak itt. És nem vállalhatok semmilyen kockázatot, ezt bizonyára megérted. Nos…, hát igen, ez az „ágy” egy kicsit kemény, igaz? Viszont jót tesz a tartásodnak. Egyenes hát! Mondta már neked valaki, milyen fontos a helyes testtartás? Abby hallgatott. – Jó, oké, értem én, az egyenes szó hiányzik a szótáradból – élcelődött a férfi, és letette a csomagot a járólapokra. Nehéz csörrenés, fémtárgyak zörgése. – Bevásároltam pár dolgot. Igazság szerint nincs túl nagy gyakorlatom a kínvallatásban. Csak filmeken láttam. Meg hát, olvastam róla itt-ott. Abby torka összeszorult. – Mindenekelőtt szeretném, ha megértenéd, Abby, hogy nem akarlak feltétlenül bántani. Mindössze annyit kell tenned, hogy megmondod, hol van! Tudod, miről beszélek, hogy mi az, amit elvettél tőlem. Lényegében az egész vagyonomat Abby hallgatott. Reszketett. Ricky felemelte a zacskót, és megrázta. Hangos, fémes csörömpölés. – Van itt mindenféle cucc, de elég primitív dolgok. Vettem egy falfúrót, ez pont jó lesz a térdkalácsodhoz. Aztán van itt egy csomag tű meg egy kicsi kalapács. A kis tűket fel lehet kalapálgatni a körmöcskéid alá. Kombinált fogó – ezt a fogaidhoz gondoltam. A másik variáció, hogy megpróbáljuk valamivel kulturáltabban elintézni a dolgot. Benyúlt a zsebébe, és elővett egy iPod-ot. És odatartotta Abby

szeméhez egészen közel. – Zene – mondta. – Meghallgathatjuk. Beillesztette a fülcsatlakozókat, ellenőrizte a kijelzőt, és megnyomta a Start gombot. Majd feltekerte a hangerőt. Abby ismerős dalt hallott, de nem tudta rögtön a címét – A szerelem őrültje – segített neki Ricky. – Akár rólam is szólhatna, nem igaz? Abby nézett rá, csaknem tébolyultan a félelemtől. Nem tudta, milyen reakciót vár tőle a fickó. És közben próbálta leplezni szörnyű félelmét. – Szeretem ezt a számot – mondta Ricky. – És te? Válaszolj! Tudod: szemek jobbra: igen, balra: nem. Abby jobbra mozgatta a szemét. – Jó, akkor most adunk egy kis kakaót! Itt van, vagy máshol? Mit szólnál, ha leegyszerűsíteném a kérdést? Itt van a lakásban? Abby szeme balra mozdult. – Oké. Tehát máshol van. Brightonban? Szemek: jobbra. – Egy széfben helyezted el? Szemek: ismét jobbra. Ricky bal kézzel belenyúlt a farmerja zsebébe, és előhúzott egy vékony kis kulcsot. – Ez a kulcsa? Abby igent jelzett a szemével. Ricky elvigyorodott. – Jó. Most már csak a bankot kell megtudnunk és a címet. NatWest? Szemek balra. – Lloyds TSB? Szemek balra. – HSBC? Abby megint bal felé nézett. Majd a Barclaysra is nemet jelzett. – Remek, azt hiszem, nyomon vagyok – mondta Ricky, és ellépett az ajtótól. Kisvártatva visszatért egy céges telefonkönyvvel, és felnyitotta a biztonsági cégeknél. Ujja végigment a lapon, mindegyik névnél megállt, és megvárta Abby negatív jelzését. A Southern Deposit Securityhez ért. Abby szeme itt jobbra mozdult. Ricky jól megnézte a nevet és a címet – memorizálta –, majd becsukta a telefonkönyvet. – Kiváló! Most már csak pár apró részletet kell tisztáznunk. A számla Abby Dawson néven fut?

Szemek balra. – Katherine Jennings néven? Abby szeme jobbra mozdult. Ricky mosolygott, s most már elégedettnek látszott. Abby mereven nézett rá, próbált jeleket adni, de Ricky ügyet sem vetett rá. – Hasta la vista, baby! – mondta a férfi vidáman. – A kedvenc filmemből van. Emlékszel? – kérdezte, és szúrósan Abby szeme közé nézett. Abby jobbra mozdította a szemét. Emlékezett. Arnie Schwarzenegger a Terminátorban. Tudta, mit jelent ez. Viszlát!


Az eligazító értekezlet után Roy Grace visszavonult saját csöndes szentélyébe, és néhány percet azzal töltött, hogy kifelé bámult az ablakon, nézte a főutat, az ASDA parkolóját és a szupermarket ronda épülettömbjét, mely kitakarta Brighton és Hove számára oly kedves látképét. De legalább az égboltból látszott valami, és a soknapos esőzések után helyenként kék foltok bukkantak elő, s a napsugarak itt-ott áttörték a felhőket. A csésze kávét babusgatva markában – Eleanor hozta be az imént – végignézett a műanyag tálcákon sorakozó becses gyűjteményén: a három tucat régi öngyújtón, amelyeket még nem rendezett el szemrevalóan, és impozáns, nemzetközi rendőrsapka-kollekcióján. Arrébb egy tartósított pisztráng, mellette pedig egy újabb szerzemény, egy születésnapi ajándék Cleótól. Egy kitömött ponty, melynek a hasára a latin név – Cyprinus carpio – alá némi rossz humorral ezt vésték: Carpe diem, azaz élj a mának! Aktatáskája az asztalon feküdt kinyitva, benne a mobilja, a diktafonja és egy köteg átirat, melyet még ma délelőtt át kell néznie, hogy segítse egy bírósági tárgyalás előkészítését, az ügyész ugyanis már itt liheg a nyakán. Ráadásul – az előléptetésének köszönhetően – új aktahegyek is tornyosultak az íróasztalán, sőt tovább növekedtek. Eleanor minden

négyzetcentiméternyi szabad felületet lefoglalt velük. Itt volt a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Osztálya által jelenleg vizsgált nyomozati ügyek összefoglalója, melyet át kellett olvasnia. Előbb listát készített mindarról, amire szüksége lehet a Dingó Művelethez, majd áttért a bírósági iratokra, s ezzel el is ment egy teljes órája. Amikor a végére ért, előhúzta a noteszét, és rábámult a legutolsó bejegyzésre. Elég ronda kézírása volt, úgyhogy nem volt könnyű kisilabizálnia az ákombákom betűket: Katherine Jennings, Arundel Mansions 82-es ajtó. Lower Arundel Terrace 29. Néhány pillanatig értetlenül bámult a címre. Várt, hogy agyának szinapszisai működésbe lépjenek, és produkáljanak valamit, amiből megfejtheti: mi a csudának jegyezte fel ezt a címet. Aztán felderengett előtte, ahogy Kevin Spinella tegnap a sajtótájékoztató után elébe állt, és beszélt valami nőről, aki bennrekedt a liftben, és nagyon meg volt rémülve, vagy mi… Nos, az emberek, ha bennragadnak a liftben, többnyire megijednek; ebben nincs semmi különös. Közepesen súlyos klausztrofóbiájával és tériszonyával alighanem ő is hasonlóképpen viselkedne. Pánikba esne. Persze soha nem lehet tudni… Talán mégsem árt értesíteni a keletbrightoni kapitányságot. Máris tárcsázta a belső vonalon Stephen Curryt, a leghatékonyabb kollégát, akit onnan ismert, és megadta neki a nő nevét és címét, röviden elmagyarázva az előzményeket. – Nem kell kapkodni, Steve. De ha akadna egy ráérő embered, aki épp arra jár, jó lenne, ha megnézné, hogy minden rendben van-e. – Hogyne – felelte Stephen Curry élénken. – Bízd csak rám! – A legnagyobb örömmel – mondta Grace. Letette a kagylót, ránézett az irathalmokra az asztalán, s úgy döntött, később ballag el a kocsma előtt parkoló kocsijáért; valamikor déltájban. Jól is esik majd a friss levegő meg egy kis napfény, hogy kiszellőztesse a fejét. Utána meg beveszi magát a belvárosba, hátha talál egy-két embert Ronnie Wilson régi ismeretségi köréből. Már ötlete is volt, hogy hol fogja kezdeni.


Ronnie álmatlan éjszakát töltött a mosatlan nejlonlepedők között, küzdött a habszivacs párnával, melyet mintha kövekkel tömtek volna ki, és a matraccal, melynek rugózata mint megannyi dugóhúzó fúródott az oldalába. Választhatott: vagy becsukja az ablakot, és elviseli a légkondicionálót, ami olyan hangot adott, mintha két csontváz birkózott volna egy fémkoporsóban, vagy ablakot nyit, s akkor a nonstop szirénázástól és helikopterdübörgéstől nem tud aludni. Hat előtt pár perccel már teljesen ébren volt, és a kis piros csípések egyikét vakargatta a lábán. Rögtön fölfedezett magán többet is, a mellkasán és a hasán; a kis pörsenések őrületesen viszkettek. A távkapcsolót keresve matatott az éjjeliszekrényen, hogy bekapcsolja a tévét. Amint sikerült, a szobát betöltötte a külső világ nyomasztó valósága. A képernyőn New York élőben. Tébolyultnak látszó emberek, nők, férfiak kézzel összeeszkábált táblákat, plakátokat, feliratokat emeltek magasba; némelyiken fotók, másokon csak nevek piros, fekete vagy kék tintával, s a kérdés: KI LÁTTA? Egy hírolvasó bemondó jelent meg, becsült számot mondott a halottakról. Segélyhívó telefonszámok futottak a kép alján, valamint a legfrissebb hírek. Mindenféle borzalom. Borzalmak kavarogtak Ronnie fejében is, az éjszakai lázálomszerű gondolatokkal keveredve. Ötletek, listák, tervek. Lorraine. Donald Hatcook. Lángok. Sikolyok. Zuhanó testek. És a terve. Donald vajon túlélte? Ha igen, mi a garancia rá, hogy támogatja a biodízel-vállalkozását? Ronnie mindig is hazárdjátékos volt, tehát nem számolt azzal, hogy Donald túlélésének éppen akkora esélye lehet, mint annak, hogy az új terve életképes. E pillanatban Ronnie számára Donald Hatcook – akár él, akár meghalt – már történelemnek számított. Lorraine meg lesz bántódva. De idővel megérti majd: nincsen rózsa tövis nélkül. Egy napon a buta liba majd felfogja – és ez a nap hamarosan itt lesz, amikor záporoznak rá az ötvenfontos bankjegyek, és azt vehet értük, amit csak akar, sőt, még annál is többet! Gazdagok lesznek! De ehhez most el kell viselni némi fájdalmat.

És nagyon-nagyon óvatosnak kell lenni! Ránézett a karórájára: 6.02. Eltartott pár másodpercig, amíg fáradt, meggyötört agya eldöntötte a fogós kérdést, hogy az Egyesült Királyságban előre- vagy hátrafelé tartanak az idővel. Előre, döntötte el végül. Ami azt jelenti, hogy Brightonban most 11 óra múlt két perccel. Vajon Lorraine mit csinálhat éppen? Hívja a mobilját, hívja a hotelt, hívja Donald Hatcook irodáját. Ott van a nővérénél, vagy ami valószínűbb, a nővére jött át hozzá. Egy rendőrtiszt beszélt most, egyenesen a kamerába. Azt mondta, önkéntesekre van szükség a romhalmazoknál. Emberek kellenek a katasztrófa sújtotta övezetbe, hogy segítsenek ásni, vizet hordani. A rendőr kimerültnek látszott, mint aki egész éjszaka fenn volt. Mint aki a teljes összeomlás határán van a fáradtságtól, az emócióktól és a mérhetetlen munkatehertől. Önkéntesek. Ronnie elgondolkodott pár pillanatig. Önkéntesek. Kikászálódott az ágyból, és beállt a satnya zuhanyzófülkébe. Furán felszabadultnak érezte magát, de idegesnek is egyúttal. Ezer és egy módon cseszheti el a dolgot. És ugyanolyan erővel jól is csinálhatja. Csak okosan! Önkéntesek… Igen, ez nem rossz! Ebben van fantázia. Törölközés közben nézte a tévét, egy New York-i csatornát, vajon mit jósolnak mára. Egy újabb „áldást” odafentről, ahogy a bárban tegnap mondogatták? Újabb támadás? Vagy az élet visszatér megszokott kerékvágásába? Manhattan bizonyos részein legalábbis… Tudnia kell, mert ma már muszáj lesz tranzakciókat lebonyolítania. Az új életkezdéshez pénzre lesz szüksége. Spekulálnod kell ahhoz, hogy felhalmozz. Az anyag, amire szükség lesz, igencsak költséges, és bárhonnan szerzi is be, készpénzzel kell fizetnie. A hírekben végre elmondták, amire kíváncsi volt. New York bizonyos részeit zárva tartják, más részeket azonban kinyitnak. Mi a helyzet a közlekedéssel? Úgy néz ki, a legtöbb helyen lesz tömegközlekedés. A bemondónő most arról beszélt, hogy a világ tegnap megváltozott. Így igaz, gondolta Ronnie, de sokak számára a mai nap ugyanolyan lesz, mint a többi. Ettől megkönnyebbült. A tegnapi tivornya meg a vacsoraszámla és a szobáért letett előleg miatt a készpénze háromszázkét dollárra csappant. A pénzszámolás visszahozta a realitások talajára. Háromszázkét dollár, ennek ki kell tartania a tranzakcióig. Elpasszolhatná persze a laptopját, de

az túl kockázatos. Saját kárán megtanulta, amikor pár évvel ezelőtt lefoglalták a komputert az autókereskedésben, hogy egy számítógép memóriáját szinte lehetetlen teljesen kitörölni. A laptopja alapján bármikor a nyomára bukkanhatnak. Megint az önkéntesekről beszéltek, hogy emberek kellenek a romokhoz. Ezen megint eltöprengett. Izgatta a dolog. E pillanatban, a reggeli híreknek köszönhetően, újabb mozaikkocka került a helyére lassanként formálódó tervében.


A Sussex House épületét eredetileg a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Osztálya számára jelölték ki. A közelmúltban azonban, annak dacára, hogy az épület majd szétdőlt a zsúfoltságtól, egy újabb egyenruhás körzetet pateroltak ide, nevezetesen a kelet-brightoni csoportot. A peremvárosi közösség problémáinak megoldásával megbízott Körzeti Speciális Csoport tisztjei szűk helyiségben tömörültek össze egy dupla ajtó mögött, mely közvetlenül a fogadócsarnokra nyílt. Stephen Curry felügyelő számára az elhelyezés egyik hátránya abban volt, hogy minden áldott délelőtt két helyen kellett lennie, itt kezdett a Körzeti Speciális Csoport tisztjeivel a kilenc óráig tartó eligazító értekezleten, majd őrült rohanással keresztülverekedte magát Brighton reggeli csúcsforgalmán, hogy a kapitányság John Street-i épületébe érjen a Brighton és Hove körzeti bűnügyi és műveleti igazgató 9.30-as eligazítására. Az erős testalkatú, harminckilenc éves, jóképű, energikus Curry ma reggel a szokásosnál is jobban kapkodott. Aggódva pillantott a karórájára. 10.45. Nemrég ért vissza a John Streetről a Sussex House-ba, hogy pár sürgős ügyet elintézzen, és már indult volna vissza, amikor az ajtóban érte Roy Grace telefonja. Curry gondosan lejegyezte noteszébe a nevet: Katherine Jennings és a címet is, és megígérte Grace-nek, hogy a Körzeti Speciális Csoportból odaküld valakit. Mivel azonban az ügy nem tűnt túl sürgősnek, úgy döntött, hogy majd

később intézkedik. Aztán felugrott, lekapta a sapkáját az ajtóról, és elviharzott.


Lorraine megint a konyhaasztalnál ült fehér frottírköntösében. Szájában cigaretta, előtte egy csésze tea. Feje lüktetett, szeme fátyolos volt az álmatlan éjszaka után. Szíve ólmosan elnehezült a mellkasában, a gyomorszája tájékán émelygést érzett. Leveregette a hamut a cigarettáról a négy friss csikk mellé, amit ma reggel már elnyomott. Előtte a Daily Mirror hevert, a tévé bekapcsolva, folyamatosan mondta a híreket, de Lorraine, tegnap délután óta először, valami másra gondolt. Ott feküdt előtte a posta: a ma reggeli, a tegnapi és a hétfői. És még jó néhány nyitott boríték, amit odafönt talált a kisszobában, amelyet Ronnie irodának használt. A levél, amit most nézett éppen, egy EndCol Financial Recovery nevű adósságbehajtó cégtől jött. Egy szerződés tudomásulvételére vonatkozott, mellyel Ronnie kötelezettséget vállalt a nappaliban álló nagyképernyős plazmatévé részleteinek fizetésére. A következő levél egy másik adósságbehajtó ügynökségtől érkezett. Arról tájékoztatta Ronnie-t, hogy kikapcsolják a ház telefonját, amennyiben hatszázkét fontnyi tartozását hét napon belül nem egyenlíti ki. Aztán volt ott egy levél őfelsége Adó- és Vámhivatalától, amelyben egy több mint tizenegyezer fontos követelés szerepelt, háromhetes végső határidővel és foglalási parancs kilátásba helyezésével. Lorraine hitetlenkedve rázta a fejét. A levelek fele lejárt számlák miatti követelésekről szólt. És volt még egy, Ronnie bankmenedzserétől, melyben az állt, hogy a további kölcsön iránti kérelmét a bank elutasította. A legrosszabb még hátravolt. Lorraine az irodában talált rá az ingatlantársaság értesítésére, mely közölte Ronnie-val, hogy érvényesítik a zálogjogot az ingatlanon, és bírósági eljárást kezdeményeznek a ház lefoglalására. Lorraine elnyomta a cigarettáját, tenyerébe temette arcát, és zokogott.

Miért nem mondtad ezt, Ronnie, édesem? Miért nem mondtad el nekem, hogy mekkora bajban vagy – vagyunk? Segíthettem volna, kereshettem volna valami munkát, elmehettem volna dolgozni. Még ha nem keresek is sokat, a semminél az is több lett volna. Újabb cigarettát vett elő, és dermedten meredt a képernyőre. A New York-i emberek plakátokkal, szeretteik fényképeivel vonultak fel az utcákon. Ezt kéne neki is tennie. Oda kellene utaznia, és megkeresni őt. Lehet, hogy megsérült, és kórházban fekszik valahol… Él, biztosan él, ezt a zsigereiben érezte. Ronnie túlélő típus. Ezt az adóssághalmazt is el fogja rendezni. Ha tegnap este itt lett volna, nem viszik el az autót, az hétszentség. Alkut kötött volna velük, vagy talált volna valami készpénzt, vagy egyszerűen csak kitépte volna a szívüket ezeknek a mocskoknak. Milliomodszor hívta a számot. De megint az automata válaszolt. Nem Ronnie hangja, hanem egy női géphang mondta a szöveget: a hívott személy pillanatnyilag nem elérhető, kérem, hagyjon üzenetet. Letette, ivott egy korty teát, majd rágyújtott, de az első slukktól köhögni kezdett. Mély, fullasztó köhögés jött rá, a szeme könnybe lábadt. A füstölgő romokat mutatták most, a csontvázszerű falakat, a pokoli helyszínt, ahol tegnap reggelig a World Trade Center állt. Lorraine próbálta kivenni az alakokat a képernyőn – először egy közeli kép egy tűzoltóról, maszkkal az arcán, amint füstölgő romhalmazon próbálja átküzdeni magát, majd egy totálkép egy legalább százméteres betontömbről és egy szétlapított rendőrautóról – vajon hol állt a Déli Torony, és mennyi maradt belőle, amikor Ronnie kimenekült, és hogyan juthatott ki? Megszólalt az ajtócsengő. Lorraine megdermedt. Majd éles kopogás. Ajjaj, a francba… Felosont az emeletre, be az első hálóba, amit Ronnie használt, és kikémlelt. Egy kék furgon állta el a kocsibejárót az utcán, és két tagbaszakadt fickó tornyosult a bejárati ajtónál. Az egyik borotvált fejű, csuklyás felsőt viselt és farmert; a másik, rövidre nyírt hajjal, nagy arany fülbevalóval valami iratot tartott a kezében. Lorraine ledőlt az ágyra, lélegezni is alig mert. Újabb zörgés az ajtón. Csöngetés, kétszer. Aztán hallotta, ahogy a furgon elhúz.


Seggfej! Cassian Pewe néhány napja volt még csak a Sussex House állományában, de Tony Case-nek, a kapitányság ellátmányi ügyeiért felelős tisztjének mindössze három percre volt szüksége ahhoz, hogy erre a következtetésre jusson vele kapcsolatban. Case – korábban maga is rendőrtiszt – a Sussex House és másik három épület ellátását biztosító adminisztrációt vezette. Ezek között volt az összes sussexi műveleti központ, beleértve a littlehamptoni, a horshami és az eastbourni létesítményeket is. Az ő feladata volt többek között a kockázatfelmérés razziák esetén, a törvényszéki orvostani eszközigények kielégítése, az új eszközök beszerzése és egyéb általános kívánságok teljesítése – vagyis az itt dolgozók számára gyakorlatilag minden tárgyi feltételről ő gondoskodott. Így a képszögekről is. – Nézze! – mondta Pewe leereszkedő türelemmel, mintha egy inashoz beszélne. – Ezt a képszöget öt centivel jobbra és tíz centivel lejjebb akarom látni. Világos? Ezt pedig tegye feljebb pontosan tizenöt centivel. Érti? Nem látom, hogy felírta volna. – Talán az a legjobb, ha odaadom magának a képszögeket, a kalapácsot meg a vonalzót, és oda teszi, ahová akarja – javasolta Case. Mellesleg mindenki maga végezte az ilyesmit, beleértve magát a rendőrfőkapitányt is. Pewe az előbb levette a zakóját, karosszéke támlájára helyezte, s most fehér inge fölött piros nadrágtartóban fontoskodott. Peckesen járkált fel s alá a szobában, és a nadrágtartóját pengette. – Nem végzek segédmunkát – mondta. – És időm sincs rá. Nyilván van rá embere, aki az ilyesmit megcsinálja. – Igen – felelte Tony Case. – Én magam. Pewe kinézett az ablakon a fogda komor épületére. Az eső közben elállt. – Nem valami felemelő panoráma – zsörtölődött. – Grace nyomozó főfelügyelőnek semmi baja nem volt vele. Pewe arca furcsa színt öltött, mintha valami olyat nyelt volna, amire allergiás. – Ez az ő irodája volt?

– Igen. – Tetves egy kilátás… – Talán ha felhívja Vosper helyettes rendőrfőnök asszonyt, ő minden bizonnyal lebonttatja a maga kedvéért a fogdaépületet. – Ez nem volt túl vicces – mondta Pewe. – Ki viccel? – kérdezett vissza Tony Case. – Eszem ágában sincs viccelni. Én dolgozom. Mi itt nem viccelődünk. Komoly rendőri munkát végzünk. Megyek, és hozok magának egy kalapácsot – feltéve, hogy nem csente el valaki. – És mi a helyzet az asszisztenseimmel? Két személyi titkárt igényeltem. Hol fognak ülni? – Senki nem szólt nekem a két asszisztensről. – Hely kell nekik. Méghozzá innen nem messze. – Hozhatok egy kisebb asztalt magának. És akkor mindkettőt elhelyezheti itt, a szobájában – indítványozta Tony, és elhagyta a szobát. Pewe nem tudta eldönteni, hogy a fickó most ironizált, vagy komolyan gondolta, de tűnődését félbeszakította a telefon csörgése. Fontoskodó hangon szólt a kagylóba: – Pewe nyomozó főfelügyelő. A központos szólt bele. – Uram, egy interpolos tiszt van a vonalban. Az ausztráliai Victoria Police nevében jelentkezik. Kifejezetten olyan embert keres, aki az elfekvő ügyekben illetékes. – Oké, kapcsolja! – mondta Pewe, és kényelmesen elhelyezkedett a székében, mindkét lábát az íróasztalára helyezte, az iratkötegek közötti résbe. Majd a füléhez emelte a kagylót. – Itt Cassian Pewe nyomozó főfelügyelő – mondta ünnepélyesen. – Jó reggelt, James Franks nyomozó őrmester vagyok az Interpol londoni irodájából. Franks a szóvégeket elharapva, pallérozatlan kiejtéssel beszélt. Pewenak nagyon nem volt az ínyére, ahogy ezek az interpolos fazonok próbálnak magas lóról és foghegyről beszélni más rendőrkollégákkal. – Adja meg a számát, és visszahívom – mondta Pewe. – Ó, ez igazán nem szükséges, nyugodtan folytathatjuk. – Biztonság! Ez alapelv nálunk Sussexben – jelentette ki Pewe kioktatóan, és roppant megelégedésére szolgált, hogy egy kicsit hatalmaskodhat. Franks azzal viszonozta a gesztust, hogy jó négy percen át hagyta zenélni a telefont, mielőtt újra felvette volna a kagylót. Még boldogabb lett

volna, ha tudja, hogy Pewe, mint vérbeli sznob, különösen utálta az efféle gagyi zenét. – Oké, Cashon, az irodánk kapcsolatban áll az ausztráliai Melbournekörzeti rendőrséggel. Tájékoztattak, hogy egy azonosítatlan női hullát találtak egy vízből kiemelt kocsi csomagtartójában. A nő terhes volt, a kocsi úgy két és fél éve lehetett a folyóban. DNS-mintákat vettek a nőtől és a magzattól, de az ausztrál adatbázisban semmi nyomot nem találtak. Viszont most jön a java… Franks szünetet tartott, és Pewe szürcsölést hallott, mintha a pasas belekortyolna a kávéjába, mielőtt folytatná. – A nőnek szilikon mellimplantátumai voltak. Ezekbe, ugye, belenyomják a gyártó azonosító számát, és mindegyiknek van sorozatszáma, amit megőriznek a kórházi nyilvántartásban a páciens neve mellett. Ezeket a szóban forgó implantátumokat a woodingdeani Nuffield nevű kórház számára szállították le Brighton és Hove körzetébe, 1997-ben. Pewe levette lábát az asztalról, és kutakodni kezdett a notesze után, de hiába, mígnem fogott egy borítékot, és annak a hátára írta fel az adatokat. Ezután megkérte Frankset, hogy küldje át faxon az implantátumokra vonatkozó információt, valamint az anya, illetve a magzat DNS-analízisét. Ígérte, hogy máris elkezdi a nyomozást, majd pedig éles hangon közölte, hogy Cassiannak hívják, nem Cashonnak, és lecsapta a kagylót. Most már tényleg szüksége lesz egy fiatal asszisztensre az efféle munkákhoz. Annál is inkább, mert sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznia, mint egy ausztrál folyóból kifogott vízi hullával. Egy sokkal, de sokkal fontosabb üggyel!


Abby nevetett. Az apja is nevetett. – Te ostoba lány, direkt csináltad ezt, igaz? – kérdezte az apja. – Nem, apa, tényleg nem! Hátrébb léptek, úgy szemlélték a félig csempézett fürdőszobafalat. A fehér csempék tengerészkék alapkockákkal váltakoztak, és elszórtan ugyancsak kék díszítőelemekkel, melyek közül az egyiket Abby éppen

most tette fel fordítva, így a szürke, érdes, hátsó oldala látszott. – Azért vagy itt, hogy segíts nekem, ifjú hölgy, nem pedig azért, hogy akadályozd a munkámat! – dorgálta az apja. Abby kuncogni kezdett. – Nem direkt csináltam, apa, de tényleg nem! Válaszként az apja megkocogtatta Abby homlokát a vakolókanállal, egyúttal rákent egy adag cementhabarcsot is. – Hé! – kiáltott Abby. – Én nem vagyok fürdőszobafal, engem nem csempézhetsz ki! – Dehogynem! Apja elkomorult, és a mosoly eltűnt az arcáról. De ez már nem is ő volt. Ricky állt ott. Egy falfúrót tartott a kezében. Vigyorgott, és megnyomta a kapcsolót. A fúró felvinnyogott. – Jobb térd vagy bal térd, Abby? Abby remegett, teste mereven feszült a rögzítések alatt, belei görcsbe rándultak, néma sikoly fojtogatta. Látta a pörgő fúrófejet. A csavarhúzó közelített a térdéhez. Már csak egy centire volt tőle. Abby sikoltott. Arca csaknem szétpattant. De semmi hang nem jött ki. Csak egy végtelen, elfojtott nyögés. A sikoly bennragadt a torkában és a szájüregében. Ricky előredöfött a fúróval. Abby megint sikítani akart, mikor a fények hirtelen megváltoztak. Orrában még a cementhabarcs átható, friss szagával meglátta a krémszínű fali csempéket. Hideg verítékben úszott, zihált. Ricky nem volt ott. A bevásárlószatyor ott hevert érintetlenül, közvetlenül az ajtónyílás mellett. Síkosnak érezte magát az izzadságtól. Hallotta a szellőzőventilátor szakadatlan surrogását, érezte a hideg huzatot. Szája belül összetapadt, teljesen kiszáradt, ajkai kicserepesedtek. Egy csepp vizet…! Csak egy kis pohár vizet! Valaki segítsen, kérem! Megint a csempékre meredt. Úristen, hogy éppen a saját fürdőszobájába legyen bebörtönözve! Szemben a csempékkel… És ilyen közel… Ilyen átkozottul közel! Gondolatai összevissza csapongtak. Valahogy meg kell győznie Rickyt. Rá kell vennie, hogy szedje le a szigetelőszalagot az arcáról! Ha egy csöppet is ésszerűen gondolkodik, akkor, ha visszajön, pontosan ezt fogja tenni. De Ricky nem gondolkodik ésszerűen. És ahogy Abby ezt átgondolta, testének minden sejtje jéggé dermedt.


Fáradt szemmel, de teljes ébrenlétben és szellemileg frissen lépett ki Ronnie a panzió ajtaján pár perccel reggel fél nyolc után. Azonnal megcsapta orrát a szag. Az ég párás volt és fémesen kék, így harmatosan üdének kellett volna lennie a reggeli levegőnek. Ehelyett azonban átható, savanyú bűz terjengett. Ronnie először azt hitte, a szemeteskukából jön a szag, de ahogy lement a lépcsőn, és eltávolodott a panziótól, a szag vele maradt. Valami nyirkos, füstölgő vegyi anyag, kesernyés, fojtó bűzt árasztva. Még a szemét is csípte. Az utcán különös hangulat uralkodott. Szerda reggel volt, a hét közepe, de autók alig közlekedtek. Az emberek beesett, nyúzott képpel lassan vonszolták magukat, mintha senki nem aludt volna az éjszaka. Az egész város mély depresszióba látszott zuhanni. A tegnapi dermesztő események talán csak most jutottak el igazából az emberek tudatáig, csak most ébredtek rá az új nap sötét valóságára. Talált egy étkezdét, melynek ablakán orosz felirat állt, de stencilezett betűkkel angolul is ráírták a megvilágított műanyag táblára: EGÉSZ NAP REGGELI. Odabent maroknyi ember, köztük két zsaru. Csendben falatoztak, és nézték a falon jó magasra felszerelt tévét. Ronnie leült egy hátsó bokszban. Csüggedt pincérnő jött, kávét töltött és egy pohár jeges vizet. Ronnie bambán nézett a cirill betűs menüre, mígnem felfedezte, hogy a hátoldalán olvasható az angol változat. Friss narancslevet rendelt, és omlettet szalonnával, majd, amíg az ételre várt, ő is a tévére meredt. Hihetetlen, hogy csak huszonnégy óra telt el a tegnapi reggeli óta. Úgy érezte, mintha huszonnégy éve lett volna. Reggeli után átsétált a Mail Box City lánchoz tartozó közeli postára. Ugyanaz a fiatalember gubbasztott az egyik internetes terminálnál, ugyanúgy babrálta a billentyűzetet. Mellette egy vézna, sötét hajú fiatal nő húszas éveinek elején, kétségbeesetten keresgélt a website-ok között, szemlátomást a sírás határán. Egy ideges kinézetű, overallos kopasz férfi, mintha a saját remegésétől akarna megszabadulni, egy sportszatyrot

gyömöszölt be a széfbe, s közben folyton hátratekingetett, nem figyeli-e valaki. Ronnie kíváncsi lett volna rá, mit rejt a csomag, de aztán abbahagyta a bámulást. A tranzitemberek világa ez, a kifosztottaké, a szegényeké, a számkivetetteké. Az ilyen helyek köré koncentrálódik az életük, mint ez a Mail Box City, ahol nyomorúságos kis vagyonkájukat elrejthetik, a postájukat átvehetik. Ide nem azért jönnek az emberek, hogy barátságokat kössenek, hanem hogy névtelenek maradjanak, gondolta Ronnie. Márpedig most neki is pontosan erre van szüksége. Az órájára pillantott. 8.30. Nagyjából fél óra múlva érnek az irodáikba azok, akikkel beszélni akar – feltéve hogy bemennek ma egyáltalán. Kifizetett egy félórás internethasználatot, és leült az egyik terminálhoz.

Ronnie 9.30-kor a nyilvános telefonok egyikéhez lépett a terem végében, s bebújt a félköríves kis műanyag tető kupolája alá. Bedobott egy negyeddollárost, és tárcsázta az internetről lehalászott listájáról az első számot. Miközben a kapcsolásra várt, a hangfogó rekeszfal lyuksorozatait vizsgálgatta. Olyan, mint egy börtöntelefon, gondolta. A hang, mely a vonal túlsó végéről megszólalt, felriasztotta Ronnie-t a merengéséből. – Miller és társa. Abe Miller beszél. A férfi nem tűnt kifejezetten udvariatlannak, de Ronnie nem érzett benne mélyebb érdeklődést, pláne vágyakozást bármilyen üzletkötésre. Inkább olyan volt a hangja, mintha Abe Miller úr beletörődött volna abba, hogy a világnak hamarosan úgyis vége, mit számít pár dollár ide vagy oda. Egyáltalán, mi értelme van bárminek is? Ezt a rezignáltságot közvetítette Abe Miller úr hangja. – Edward korabeli, egyfontos, montírozatlan, hibátlan – mondta Ronnie, miután bemutatkozott. – Tökéletes nyomás, semmi sérülés. – Oké, mi az elképzelése? – Négy darabom van. Négyezret kérek egyenként. – Ajjaj, ez kissé meredek. – De nem ezekért. A katalógusban dupla ár szerepel. – A helyzet az, hogy e pillanatban nehéz megmondani, mi lesz a piaci értéke. A részvények a padlón vannak, ha érti, mire gondolok. – Ó, hogyne, csakhogy ezek jobbak, mint a részvények. Nem annyira illékonyak.

– Nem biztos, hogy e pillanatban venni akarnék bármit is. Nézze, ha pár napot vár, meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Ha tényleg olyan jó állapotban vannak, ahogy mondja, akkor most kettőt tudnék adni érte. Maximum kettőt. – Kétezret darabonként? – Nem tudok többet adni, ebben a helyzetben semmiképpen. Ha vár egy hetet, talán felmehet egy kicsit. Vagy nem. Ronnie értette a kereskedő tartózkodását. Tisztában volt vele, hogy az 1929-es Wall Street-i összeomlás óta ennél rosszabb napot nem is választhatott volna az üzletkötéshez bárhol a világon, New Yorkban meg aztán különösen nem, de hát nincs más esélye. Az idő luxusa megint nem adatott meg neki. Úgy látszik, az ő élete már csak erről szól: vásárolj a piaci csúcson, adj el a mélyponton. Ami, ugye, éppen a főszabály fordítottja… Miért cseszik ki vele örökké a világ? – Hamarosan jelentkezem – mondta Ronnie. – Oké, semmi gond. Mit is mondott, hogy hívják? Ronnie agya lázasan dolgozott, egy pillanatra elfelejtette, milyen nevet is használt a hotmailes számláján. – Nelson – bökte ki végül. A pasas felélénkült kissé. – Rokona Mike Nelsonnak? Birminghamből? Maga angol, igaz? – Mike Nelson? – kérdezett vissza, s magában káromkodott. Nem jó, ha más is benne van a játékban hasonló névvel. Így jobban megmarad az emberek emlékezetében, márpedig e pillanatban éppen az a cél, hogy elfelejtsék. – Nem – mondta. – Nem rokonom. Elköszönt Abe Millertől, és letette a telefont. Aztán elgondolkodott, s rájött, hogy nem is olyan rossz ez a név. Ha más kereskedő is fut ilyen néven, a szakma arra gondolhat, hogy közük van egymáshoz, s így nagyobb bizalommal vannak iránta. Márpedig az üzlet jórészt ezen múlik: a jó hírnéven. Hat további kereskedőt hívott fel. Egyik se mutatkozott jobbnak az elsőnél, sőt kettő kerek perec megmondta, hogy e pillanatban egyáltalán nem óhajt vásárolni, amitől Ronnie pánikba esett. Arra gondolt, mi van, ha még lejjebb megy a piac, és hogy nem kellene-e mégis elfogadnia Abe Miller iménti ajánlatát. Már ha egyáltalán érvényes még az ajánlat huszonöt perc múltán ebben az új, bizonytalan világban. Nyolcezer dollár. Legalább húszat érnek. Volt még nála pár ív, többek között Plate 11-ből és Penny Blackből. Normál piaci körülmények között

huszonötezer dollárt kérne egy ív postatisztáért, de az Ég tudja csak, mint adnának most. Nem is érdemes megpróbálni. Egyebe sincs a világon ebben a pillanatban. Vigyázni kell az aranytartalékra, mert lehet, hogy hosszú ideig nem lesz más, ami kihúzhatná őt a gödörből. Nincs kizárva, hogy nagyon-nagyon hosszú ideig…


Karrierje kezdetén Roy Grace zömmel járőrszolgálatot teljesített Brighton központjában, később pedig rövid ideig a Bűnügyi Osztály drogellenőrzési csoportjánál dolgozott. Arcról és névről ismerte az utcai üzérek zömét meg a nagyobb fogyasztókat is, és időről időre le is buktatta a legtöbbjét. Tetten érni általában csak a kispályásokat lehet – a kishalakat –, de a rendőrök gyakran futni hagyják őket, sőt előfordul, hogy összehaverkodnak velük éppen azért, hogy a nagyobb halakhoz, a közvetítőkhöz, az ellátókhoz és alkalomadtán egy-egy nagyobb fogáshoz elvezessenek. És valahányszor a rendőrség lecsap rájuk, és kiemel közülük párat, mindig jönnek helyettük az újak, zsákmányra éhesen. Mindenesetre ebben a pillanatban, közvetlen céljai elérése szempontjából akár hasznosnak is bizonyulhat a drogos alvilág, gondolta Grace, miközben leállította Alfa Romeóját a Church Street-i parkolóban, kikapcsolta a motort, s elnémította Marla Glennt, akinek a zenéjét hallgatta addig. Öltönye fölé felkapott, könnyű esőkabátjában átverekedte magát az ebédidőre kiözönlött hivatalnokok tömegén; szendvicsbárok, kávézók mellett haladt el, elsietett a Gabonatőzsde előtt, majd balra fordult a Marlborough Place-re, s ott megállt, mintha telefonálna. Az innen közvetlenül északra eső rész és a London Roadtól keletre fekvő utcák hosszú ideje a belvárosi üzérek fő felségterületének számítottak. Alig két percre volt szüksége, hogy kiszúrjon két szakadt fickót, akik sietve előzgették a többi járókelőt – könnyű célpontok. Grace a nyomukba eredt, de kellő távolságot tartott. Az egyikük magas volt, vézna és csapott vállú, széldzsekit viselt, szürke nadrágot és edzőcipőt. A másik alacsonyabb, zömökebb, kamionos dzsekiben, katonai gyakorlónadrágban,

fekete cipőben parádézott elég különös járással, szélesen lengetve a karját, miközben majd minden pillanatban aggódva nézegetett maga mögé, mint aki attól tart, hogy követik. A magasabbik egy nejlonszatyrot vitt a kezében, majdnem biztos, hogy dobozos sört rejtegetve. Az utcai ivást büntették a városban, ezért a legtöbb hajléktalan a felnyitott dobozt nejlonszatyorban tartotta. Elég szaporán lépkedtek; vagy azért, hogy pénzhez jussanak – és ez esetben támadásra készülnek, azaz táska elcsenésére vagy bolti lopásra –, netán éppen a dílerhez sietnek, hogy megvegyék a napi adagjukat, ez még nyitott kérdés volt Grace előtt. Vagy ők maguk az üzérek, és éppen egy vevővel akarnak találkozni. Két piros-sárga, egyszintes busz dübörgött el az úttesten, mögötte egy Streamline taxi, majd magánautók hosszú sora következett. Valahol felsüvített egy sziréna, mire mindkét fickó felkapta a fejét. A tömzsi a jobb válla fölött nézett vissza, Grace ezért balra, a kirakatok felé húzódott, hogy amennyire lehet, a többi járókelő takarásába kerüljön. A két alak a Trafalgar Streetre fordult, és Grace most már csaknem biztos volt a gyanújában. Pár száz méterrel arrébb balra fordultak, és megérkeztek célállomásukhoz. A Pelhalm Square apró, de elegáns tér, György korabeli házsorral, bekerített parkkal a közepén. A padok a Trafalgar Street-i bejáratnál, szép napokon, délidőben mindig is kedvelt helyei voltak a környékbeli irodák dolgozóinak. Most, hogy a munkahelyeken bevezették a dohányzási tilalmat, még többen nyüzsögtek itt. A déli szendvicsüket majszoló vagy cigarettázó hivatalnokok többnyire rá se hederítettek a park másik végében csoportosuló, lerobbant küllemű népségre. Grace egy lámpaoszlopnak dőlt, és pár pillanatig figyelte az ütött-kopott társaságot. A padon ülő három alak közül Niall Foster volt az egyik, sört ivott, a többihez hasonlóan ő is nejlonzacskóba rejtett fémdobozból. Negyvenes évei elején járt a mogorva arcú férfi. Fura hajviselete valahogy úgy festett, mintha egy szerzetes tonzúrája félrecsúszott volna. A csípős szél ellenére mindössze egy atlétatrikót viselt, kék gyakorlónadrágot és melósbakancsot. Grace éppen eléggé ismerte a pasast. Besurranó tolvaj és pitiáner drogkereskedő. Feltehetően ő az egyik beszerzője a gyászos kis csapatnak. Közelében, a padon egy idegbajosnak látszó, szurtos nő ült fakó barna hajjal. Hasonlóan koszos, harminc körüli férfi gubbasztott mellette, fejét

mélyen a térdei közé hajtva. A két férfi – akiket Grace eddig követett – most elindult Foster felé. A vándormódszer tankönyvi esete. Foster minden bizonnyal közölte a vevőivel, hogy ekkor és ekkor jelenjenek meg a parkban. Ha megneszel valamit, s úgy érzi, figyelik, azonnal leállítja a dolgot, s lelép a helyszínről. Új helyet jelöl ki, majd felhívja mindegyik kuncsaftját, hogy oda jöjjenek. Néha több, ehhez hasonló közelítő akció zajlik, mielőtt a díler megbizonyosodik róla, hogy tiszta a levegő. Gyakran fiatal segítőt alkalmaznak, s az adja át a cuccot a vevőnek. Foster azonban olcsójános, aligha fizet bárkinek is ilyesmiért. Emellett ismeri a dörgést. Tökéletesen tisztában van vele, hogy ő kishalnak számít, és ha baj van, lenyeli a pakkokat, hogy aztán a vécéből utóbb kihalássza. Niall Foster most Grace felé nézett, Grace ezért továbbhaladt a járdán, nehogy a fickó észrevegye, ám e pillanatban kis híján beleütközött valakibe; éppen abba az emberbe, aki miatt valójában idejött. Pár éve találkoztak utoljára; a vén gazfickó döbbenetesen megöregedett, konstatálta Grace. Terry Biglow Brighton és Hove egyik hírhedett alvilági famíliájának az ivadéka volt. A Biglow-k története a borotvakéses bandák idejére nyúlik vissza, akik gengszterháborúkat vívtak az 1940-es és 50-es években. Sokan éltek Brightonban és Hove-ban, akik e név puszta említésétől is görcsbe rándultak. Mára a família idősebb tagjai jórészt kihaltak, a fiatalabbak pedig vagy hosszú börtönbüntetésüket töltik, vagy elszöktek Spanyolországba. A maradék, aki itt maradt, mint Terry, erre a flaszterszintre süllyedt le. Terry Biglow selyemfiúként kezdte karrierjét, majd kerítő lett belőle, és belekóstolt a drogkereskedelembe is. Fürge, jól vasalt fickó volt, brillantinos frizuráját homlokfürtökbe rendezte, és olcsó, hegyes orrú cipőkben járt. Most – Grace becslése szerint – hatvanöt és hetven között lehetett, de legalább tízzel öregebbnek látszott. A vénember haja most is viszonylag rendezett volt, de zsíros, töredezett, és fakószürkébe fordult. Rágcsálóállatkára emlékeztető képe sárgás, beesett; apró, éles fogai rozsdabarnák, ócska szürke öltönyt viselt, nadrágját gagyi öv tartotta – túl magasan, csaknem a mellkasán. Összetöpörödött, és áporodott szagot árasztott. A hajdani Terry Biglow-ra csak nagy arany karórája és egy jókora smaragdgyűrű emlékeztetett. – Mr. Grace! Ó, Grace nyomozó őrmester, örülök, hogy látom! Micsoda meglepetés!

Na, azért nem akkora öröm, vágta rá majdnem Grace, de visszanyelte, s inkább örült annak, hogy így az ölébe pottyant ez a találkozó. – Nyomozó főfelügyelő! – helyesbített Grace. – Ja, hogyne, hogy is felejthettem el – sopánkodott Biglow sipító hangján. – Előléptették! Igen, hallottam róla. Meg is érdemelte, Mr. Grace. Bocsánat, uram, nyomozó… nyomozó főfelügyelő úr. Ami engem illet, én tiszta vagyok! A börtönben rátaláltam Istenre. – Ő is ott időzött? – vágott vissza Grace. – Közelébe se megyek a cuccnak, soha többé, uram – esküdözött Biglow halálosan komolyan, elengedve a füle mellett Grace iménti fricskáját. – Szóval akkor merő véletlen csupán, hogy pont itt sétálsz a parkban, miközben Niall Foster tálal ott szemben, igaz, Terry? – Totál véletlen – felelte Biglow, ide-oda ugráló szemekkel. – A barátommal éppen ebédelni indultunk, s erre vezetett az utunk. Biglow a társa felé fordult, aki legalább olyan szakadtan festett. Grace ismerte a fickót: Jimmy Bardolph, aki hajdanán a Biglow család bérenceként szolgált. De ma már aligha. Alkoholtól bűzlött a fazon, arca ótvaros, haja zilált. Úgy festett, mint aki akkor fürdött utoljára, amikor a magzatburkot lemosták róla. – Ő a barátom, Grace nyomozó főfelügyelő úr, Jimmy! A főfelügyelő úr jó ember, mindig rendes volt velem. Ha van zsaru, akiben megbízhatsz Jimmy, akkor az Mr. Grace. A fickó kinyújtotta koszos mancsát esőkabátja túl hosszú ujjából. – Örülök, hogy találkozunk, főfelügyelő úr. Talán tudna nekem segíteni. Grace ügyet se vetett rá, visszafordult Biglow-hoz. – Beszélnünk kéne egy régi barátodról – Ronnie Wilsonról. – Ronnie! – kiáltott fel Biglow. Szeme sarkából Grace észrevette, hogy Foster kiszúrta őt, és máris kereket oldott, át a parkon. A díler kislisszolt a kerítéskapun, aggódó pillantást vetett Grace felé, és futólépésben elvegyült a járókelők között, miközben mobilját a füléhez emelte. – Ronnie! – ismételte Biglow, elmélázó mosollyal nézett Grace-re, és bánatosan forgatta a fejét. – A jó öreg Ronnie. Meghalt szegény, nem hallotta? Isten nyugosztalja őt! A friss levegő nem csillapította a fejfájást, úgyhogy Grace elhatározta, követi Bella tanácsát, és eszik valami meleg, zsíros ételt. – Ebédelt már? –

kérdezte. – Ó, hát éppen oda tartottunk – és szélesen elvigyorodott, szemlátomást igen boldogan, hogy az imént felhozott alibire hivatkozhat. – Jimmyvel épp oda tartottunk, látja, ezért futottunk itt össze. Mennénk a kávézóba ebben a szép napsütésben. – Jó. Akkor menjünk együtt. Én fizetek. Grace követte őket az utcán, Jimmy apró, rángatózó léptekkel haladt az orra előtt, mint egy rugós játék, melyet nem ártana átcsévélni, így közelítettek hármasban az olcsó büfé felé.


Abby ajtócsapódást hallott. A bejárati ajtóét. Egy pillanatra feltámadt benne a remény. Valami csoda folytán lehet, hogy a házfelügyelő? Aztán meghallotta a cipőtalpak nyikorgását. Először csak az árnyékot látta meg. Ricky volt az. úgy robbant be, mint a mennydörgés, és minden átmenet nélkül pofon vágta Abbyt, aki összerándult a szigetelőszalagok szorításában. – Te rohadt kurva! Újra pofon vágta, ezúttal keményebben. Abby alig ismerte meg a férfit. Álruhába öltözött, egy kék baseballsapkát húzott mélyen az arcába, sötét szemüveget viselt, és nagy álszakállt és bajuszt. Ahogy kilépett a fürdőszobából, Abby égő szemekkel figyelte, amint felkapja a cókmókját az előszobában, és kiborítja a tartalmát a padlóra. Egy fúró zuhant ki belőle. Egy jókora csípőfogó. Egy kalapács. Egy zacskó injekciós fecskendő. Egy borotvaéles szeletelőkés. – Melyikkel kezdjem, te ribanc? Rémült nyögés szakadt ki Abby torkából. Érezte, ahogy a belei megereszkednek. Próbált jeleket adni a szemével. Könyörgő jeleket. Ricky egészen közel hajolt az arcához. – Hallottad, amit mondtam? Abby próbálta emlékezetébe idézni, melyik is a nem jelzés a parancs szerint. Balra. Bal felé mozdította a szemét. És esdekelt. Ricky letérdelt, és elővette a szeletelőkést, s egészen közel emelte Abby

jobb szeméhez. Majd elfordította, és a penge lapját Abby szeméhez szorította. Abby érezte a fém hideg érintését a szemöldökén. Zihálni kezdett a rémülettől. – Kivágjam az egyik szemedet? És vigyem magammal? Az úgy működne? De akkor még sötétebb lesz neked! Abby kétségbeesetten jelzett, hogy: ne! Ne, ne, ne! – Kipróbálhatnám, nem? Elvinném magammal kipróbálni, hátha úgy is megy. Nem, nem, nem… – Nagyon ügyes! Biometria, íriszfelismerés, mi? Azt hiszed, baromi dörzsölt vagy, mi? Bezárod a cuccot a széfbe, ami íriszfelismeréssel nyílik. Szóval, mi van, ha én meg kivágom azt a kurva szemedet, elviszem magammal, és megnézem, hogy felismeri-e a biztonsági rendszer? Ha nem, akkor visszajövök a másikért. Abby megint kétségbeesetten jelzett. Nem, nem, nem! – Természetesen, ha a dolog nem működik, arra mindketten rábaszunk. Te megvakulsz, én meg nem jutok hozzá ahhoz, ami az enyém. És ezt te is tudod, igaz? Hirtelen elvette a késpengét, majd egy gyors mozdulattal letépte a szigetelőszalagot Abby szájáról. Abby felsikoltott a fájdalomtól. Mintha a fél arcáról szakították volna le a bőrt. Nyeldekelte a levegőt kiszáradt torkán keresztül. Arca lángban égett. – Beszélj, te szajha! Krákogó hangok jöttek fel Abby torkán. – Kérlek, kaphatnék egy korty vizet? Ricky, nagyon kérlek! – Ó, hát ez csodálatos! – felelte. – Ez óriási! Mindenemet ellopod, arra kényszerítesz, hogy loholjak utánad a fél világon át, és mi az első, amit mondasz? – Utánozni kezdte Abby hangját: – Kérlek, Ricky, kaphatnék egy pohár vizet? A férfi hitetlenkedve forgatta a fejét. – Milyet parancsolsz? Szénsavast vagy menteset? Csapvizet vagy palackozottat? Mi lenne, ha a klotyóból merítenénk, ahová belepisálsz? Az megfelel? Parancsolsz egy kis jeget, netán citromot hozzá? – Bármit – hörögte Abby. – Máris felszolgálom – mondta Ricky. – Tudod, nem ártott volna tegnap kitölteni a szobaszerviznek a reggeli menükártyát, és kiakasztani az ajtóra.

Akkor már mindent idekészített volna a szobapincér. Csakhogy kissé lekötött, hogy csesszél ki a jó öreg pasiddal, mi? – kérdezte vigyorogva. – „Lekötött”, na ez jópofa, nem? Abby nem szólt semmit, próbálta összeszedni a gondolatait, nehogy valami olyat mondjon, amivel még jobban magára haragítja ezt a vadállatot. Az mindenestre jó jel, hogy végre megszólalhat. És Abby azt is pontosan tudta, Ricky milyen veszettül vissza akarja szerezni azt, amit ellopott tőle. És Ricky nem hülye. Tudja, hogy szüksége van Abbyre. Tudja, hogy Abby az egyetlen esély rá, hogy megkapja, amit akar. Ha tetszik, ha nem, üzletet kell kötnie vele. Ricky most elővette a mobilját, odatartotta Abby füléhez, és lenyomott egy gombot. Visszajátszott egy hangfelvételt. Pár másodpercig tartott csak, de ez is éppen elég volt. Abby az anyjával beszélt, még vasárnap, pontosan emlékezett rá. Tisztán hallotta a saját hangját. – Figyelj, anya, most már tényleg nem tart soká. Felvettem a kapcsolatot a Cucmere House-zal. Pár héten belül felszabadul egy gyönyörű szobájuk, folyóra néző kilátással, és már le is foglaltam neked. Az interneten kerestem ki őket, és tényleg nagyon kellemes helynek látszik. És természetesen hazautazom, és segítek a költözésben. Most az anyja válasza hallatszott. Mary Dawson agya, a sorvasztó betegsége ellenére, még mindig élesen vágott: – És honnan szerzel pénzt hozzá, Abby? Úgy hallottam, ezek a helyek méregdrágák. Kétszáz font egy napra. Vagy még annál is több. – A pénz miatt ne aggódj, mama, azt majd én elintézem. Én… A felvétel megszakadt. – Látod, ezt csípem benned, Abby – mondta Ricky, s egészen közel hajolt Abby arcához. – Hogy ilyen csupa szív vagy!


A büfét átjárta az égett zsír átható bűze. Ahogy Grace leült a két másikkal szemben, arra gondolt, hogy elég csak belélegezni ezt a szagot ahhoz, hogy

az ember koleszterinje szívinfarktusszintre emelkedjen. De most már folytatta, amit elkezdett, és tojást rendelt szalonnával, kolbásszal, sült krumplival, kólát kért hozzá, és örült, hogy mindezt sem Glenn Branson, sem Cleo nem látja. Hű, miket mondanának… Terry Biglow tojást rendelt sült krumplival, míg bamba nézésű barátja, Jimmy csak egy csésze teát kért, és esdeklő szemekkel meredt Grace-re, mintha a főfelügyelő lenne az egyetlen ember ezen a planétán, aki megmenthetné őt valamitől, amit még ő maga se lát egészen tisztán. Roy figyelte, ahogy a fickó a zsebéből elővarázsolja, és hosszan meghúzza a félliteres Bells söröspalackot. Grace számolni kezdte a börtöntetoválásokat a fickó ujjízületein – minden egyes pont egy bent töltött évet jelez. Hétig jutott a számolásban. – Becsületes lettem, egyenes úton járok, Mr. Grace – szólalt meg váratlanul Terry Biglow. Rajta is voltak börtöntetoválások; egy kígyó feje látszott a kézfején, a farokrész bekúszott az ingujja alá. – Ezt már mondtad, Terry. Helyes. – A fivérem nagyon beteg. Hasnyálmirigyrákja van. Emlékszik még a nagybátyámra, Eddie-re, Mr. Grace? Ó, bocsánat, Grace felügyelő? Grace emlékezett, jobban is a kelleténél. Soha nem felejti el Eddie Biglow egyik áldozatának a vallomását. A szerencsétlen ember arca a hajvonalától az állkapcsáig mindkét oldalon cikcakkosra volt fölhasítva, mert szóváltásba került Eddie Biglow-val egy bár előtt. – Igen – mondta Grace. – Emlékszem rá. – Tulajdonképpen – folytatta Biglow –, nekem is van egy kis rákom. – Sajnálattal hallom – reagált Grace. – Gyomordaganat, tudja. – Súlyos? Biglow vállrándítással felelt, mintha piti dologról lenne szó, de a szemében félelem csillant. Jimmy megfontoltan bólintott, és újra meghúzta a palackot. – Nem tudom, ki fog vigyázni rám, ha ő elmegy – nyöszörgött Grace-nek. – Nekem védelemre van szükségem. Grace szemöldökét megemelve futólag rápillantott a fickóra, majd elvette a kóláját a pincérnőtől, és rögtön bele is ivott. – Terry, te Ronnie Wilsonnal haverkodtál, nem igaz? – Ja, régen haverok voltunk, ja.

– Mielőtt sittre kerültél? – Ja, még előtte. Helyette vittem el a balhét – felelte, és nosztalgiázva megkavarta a teáját. – Ismerted a feleségét? – Mindkettőt. – Kettő volt? – kérdezett vissza Grace meglepetten. – Ja. Joanna, aztán meg Lorraine. – Mikor nősült újra? Terry megvakargatta a kobakját hátul. – Hát, pár évre rá, hogy Joanna elhagyta. Jó nő volt a Joanna, egy bombázó! De én nem nagyon csíptem. Pénzes palikra bukott. Azért kattant rá Ronnie-ra, mert az meg örökké villogott. A nő nem jött rá, hogy igazából sóher – magyarázta Terry, és megtapogatta az orrát. – Ronnie nem volt jó üzletember. Nagyokat mondott mindig, nagy terveket szőtt. De szimata nem volt hozzá, nem értett a pénzhez. Joanna ezt megorrontotta, rögtön le is falcolt. – Hová? – Los Angelesbe. Az anyja meghalt, s a nő örökölt valami házrészt utána. Hagyott egy fecnit, és lefalcolt. Moziszínésznő akart lenni. Megjött az étel. Terry meghintette a krumpliját ecettel, majd rádöntötte a sótartó tartalmának majd’ a felét az ételre. Grace valami barna szószt vett a tányérjára, majd a paradicsom formájú ketchupos flakonhoz nyúlt. – Ki maradt vele kapcsolatban, miután elment Los Angelesbe? Biglow vállat vont, és villája hegyére tűzött egy krumplit. – Senki, szerintem. Nem kedvelték őt itt. Senki. Mi se. És nem is akart velünk barátkozni. – Idevalósi volt? – Nem, londoni. Azt hiszem, Ronnie valami londoni mulatóban csípte fel. Újabb hasábburgonya jutott az előbbi sorsára. – És mi a helyzet a második feleségével? – Lorraine. Ő rendes volt. Ő is jó nő volt. Hát, eltartott egy darabig, amíg elvette – vagy két évig kellett várnia. Merthogy Ronnie-nak előbb el kellett intéznie a válást, ami nem volt könnyű, merthogy a nő lefalcolt. Hát, igen, elég nehéz aláíratni a válási papírokat olyasvalakivel, aki történetesen egy víznyelő csatorna mélyén rohad – gondolta magában Grace. – Hol találom meg Lorraine-t?

Biglow kutatóan nézett rá. – Kell valaki, aki törődik velem, Mr. Grace – nyöszörgött Jimmy újra. Biglow a barátjához fordult, és rámutatott a saját arcára. – Látod ezt? Látod, hogy mozog a szám? Ez azt jelenti, hogy beszélek, hogy jártatom a pofám, érted, úgyhogy most hagyj békén, jó? – mondta tagoltan, majd Grace felé fordult. – Lorraine. Ja. Hát, ha vele akar találkozni, akkor legjobb, ha beül egy csónakba, és visz magával egy nehézbúvárfelszerelést. Megmurdelt a nő. Vízbe ugrott a Newhaven-Dieppe kompról egy csöndes éjjelen. Grace hirtelen elfelejtette az elébe tett ételt. – Na, meséljen csak! – Nagyon maga alá került a nő Ronnie halála után. Ronnie nagyon nagy szart hagyott maga után, anyagilag, úgy értem. A házon jelzálog volt, azt elvették, és a behajtók meg elvittek mindent, kivéve pár bélyeget. – Bélyeget? – Ja, az Ronnie-é volt. Mindig azzal seftelt. Egyszer mondta nekem, jobban szereti, mint a készpénzt, mert ezt könnyebb szállítani. Grace egy pillanatig elgondolkodott. – Mintha azt olvastam volna valahol, hogy a terrortámadás áldozatainak a hozzátartozói elég nagy kárpótlást kaptak. Lorraine nem kapott? – Erről soha nem beszélt. Lehúzta a rolót a nő, elvonult a világtól. Behúzódott a csigaházába. Amikor elvitték mindenét, kivett egy kis lakást a Montpelier Roadon. – Mikor halt meg? Terry elgondolkodott egy pillanatig. – Ja. Novemberben… a 9/11 ugye 2001-be’ volt, szóval ő meg 2002 novemberében ment el, karácsony előtt. Érti, mire gondolok… Nehéz idő a karácsony, magányosan. Vízbe vetette magát a kompról. – Megtalálták a holttestet? – Hát, azt én nem tudom. Grace feljegyzett valamit, míg Biglow evett. Aztán beletúrt a saját ételébe, de a gondolatai másutt jártak. Az egyik feleség lelép Amerikába, majd egy brightoni víznyelő csatornában végzi. A második vízbe ugrik egy komp fedélzetéről. Sok kérdés kavargott Grace fejében. – Gyerekük volt? – Amikor utoljára találkoztam Ronnie-val, éppen azon dolgoztak. De meddőségi problémáik voltak. Grace-nek most más jutott az eszébe. – Van más, aki hozzád hasonlóan közeli barátja volt Ronnie Wilsonnak? Tudsz ilyet mondani?

– Mi nem voltunk közeli barátok. Cimbik voltunk, de nem túlzottan. A jó, öreg Donald Hatcook, ő igen. Ronnie vele volt, az irodájában, amikor a 9/11 történt. Donaldnak az ikertoronyban volt az irodája. Szegény, öreg ördög – mondta Biglow, s egy pillanatig elmerengett. – És Chad Skeggs. De ő meg kivándorolt, tudja, kiment Ausztráliába. – Chad Skeggs? – Ja. Grace-nek ismerősen csengett a név; a fickónak volt valami zűrje pár éve, de Grace már nem emlékezett pontosan, hogy mi volt az. – Látja, mind elmentek. Talán a Klingerék, azokat lehetne megkérdezni. Ja. Steve és Sue Klinger, ismeri őket? Tongdeanben laknak. Grace bólintott Klingeréknek hivalkodó házuk volt a Tongdean Avenuen. Stephen – amióta Grace az eszét tudta – finoman szólva, benne volt a rendőrség látókörében. Általános nézet szerint Klinger, aki autókereskedőként kezdte, nem törvényes úton szerezte a vagyonát, és az éjszakai mulatói, bárjai, kávézói, diákszállásai, valamint pénzkölcsönzői mind egyetlen célt szolgáltak: a pénzmosást. A drogkereskedelemből származó pénz legalizálását. De az is tény, hogy Klinger, ha tényleg drogbáró volt, nagyon ügyesen csinálta, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. – Elkezdtek valamit Ronnie-val közösen – folytatta Biglow. – Aztán valami bajba keveredtek lopott kocsikkal. Pontosan nem emlékszem. Az üzlet füstbe ment egyetlen éjszaka alatt. Leégett a garázs, úgyhogy semmi bizonyíték nem maradt. Elég jó megoldás. Nem tudtak vádat emelni ellenük. Grace felírta Steve és Sue Klingers nevét is a meghallgatandók listájára. Majd levágott egy szeletet a pirítósából, és beletunkolta a tojásba. – Mondd, Terry – szólalt meg Grace –, milyen pasas volt ez a Ronnie? – Hogy érti ezt, felügyelő úr? – Hát, hogy miféle embernek tartottad? – Egy kibaszott őrült vót! – szólt közbe Jimmy váratlanul. – Pofa be! – mordult rá Biglow. – Ronnie nem volt őrült. De könnyen begurult, az biztos. – Egy kibaszott őrült vót! – makacskodott Jimmy. Biglow Grace-re mosolygott. – Kissé kótyagos volt, tudja, az a fajta, amelyik önmaga legádázabb ellensége, ha elveszti a fejét. Dühös volt a világra, merthogy neki nem sikerült, míg a haverok közül jó párnak…, érti,

mire gondolok? Akárcsak neked, mi? – gondolta magában Grace. – Hát persze. – Tudja, mit mondott róla az öregem egyszer? Grace egy zsíros kolbászdarabot rágcsált s nemet intett a fejével. – Azt mondta, hogy ez a Ronnie az a fajta fickó, aki mögötted megy be a bolti forgóajtón, és előtted jön ki belőle, anélkül hogy fizetne! – mondta Biglow kuncogva. – Ja, Ronnie ilyen volt, ez már csak így igaz. Isten nyugosztalja!


Ronnie lényegesen jobban érezte magát így, hogy a pénze újra a zsebében volt. Az öltönyzakója bal zsebében lapult az új, ropogós százdollárosokból szorosan összehajtogatott bankjegyköteg, melyet egy pillanatra se engedett ki a markából, miközben a magasvasúton utazott Manhattan központjából a Brighton Beach állomás felé. Miután kiszállt a vonatból – kezét a zsebéből továbbra se vette ki –, gyalog tette meg a rövid távolságot a Mail Box Cityig, ahol ötezerhatszáz dollárt helyezett el a biztonságos letéti széfbe. Ezután kilépett az utcára, és addig ment, amíg nem talált egy ruhaboltot. Vett néhány fehér pólót, pár zoknit és alsónadrágot, egy farmert és egy könnyű széldzsekit. Kissé arrébb bement egy ajándékboltba, ahol beszerzett egy fekete baseballsapkát ezzel a felirattal: BRIGHTON BEACH. Aztán egy sportüzletbe nézett be, ahol egy olcsó edzőcipővel gyarapította a ruhatárát. Aztán megállt egy utcai árusnál, kiválasztott magának egy marhahúsos szendvicset, dinnyenagyságú ecetes uborkával, vett hozzá egy kólát, s mindezzel visszatért a szálláshelyére. Bekapcsolta a tévét, átöltözött az újonnan vásárolt szerelésbe, a régi ruhadarabjait meg bepakolta az egyik nejlonzsákba, amit a boltban kapott a beszerzett holmihoz. Betermelte a szendvicsét, s közben nézte a tévét. Semmi olyasmi nem volt, amit eddig ne látott volna, csak ismétlések, visszajátszások, George Bush hadüzenete a terrorizmus ellen, és kommentárok a világ vezető politikusaitól. Aztán Pakisztánból mutattak képsorokat ujjongó emberekről, akik az utcákon ünnepeltek, ugrándoztak, nevettek, és

Amerika-ellenes zászlókat és feliratokat lóbáltak nagy büszkén. Ronnie tulajdonképpen meg volt elégedve magával. Fáradtsága elillant, s remek hangulata kerekedett. Igen, végre csinált valami merész dolgot: bevetette magát a hadizónába, és újra visszajött onnan. Lendületben volt! Befejezte a falatozást, felnyalábolta a régi ruhákat tartalmazó zsákot, és elindult kifelé. Lenn az utcán, nem messze a szálláshelyétől belegyűrte a zacskót egy bűzlő szemeteskukába, mely csaknem a karimájáig tömve volt rothadó ételmaradékkal. Ezután pedig ruganyos léptekkel megközelítette a Moszkva bárt. A bár ugyanolyan üres volt, mint tegnap, de Ronnie örömmel látta, hogy új barátja, Boris ott ül ugyanazon a bárszéken, amelyen tegnap, kezében cigaretta, fülén mobiltelefon, előtte meg egy fél üveg vodka. Tegnaphoz képest mindössze annyi változott, hogy a pólóját kicserélte; ma egy rózsaszín volt rajta ezzel a felirattal: Genesis World Tour. Ugyanaz a csökött bárpultos törölgette a poharakat a konyharuhával. Ismerősnek kijáró bólintással üdvözölte Ronnie-t. – Visszajönni – mondta tört angolsággal. – Gondoltam, talán menni segíteni – mutatott a tévé képernyőjére. – Önkéntes kellenek. Kelleni ember kiásni testeket. Azt hittem, te talán csinálni ezt. – Talán – mondta Ronnie. – Talán ezt fogom csinálni. Felcsúszott a bárszékre, a barátja mellé, és várta, hogy a másik befejezze a telefonálást – úgy hangzott, valami üzleti ügyben tárgyalt –, aztán amikor az letette a telefont, Ronnie hátba veregette a fickót. – Hé, Boris, mi az ábra? Viszonzásként olyan hátbavágást kapott, hogy úgy érezte, kilazultak a fogtömései. – Haver! Mi újság? Na, hogy aludtál? Minden rendben volt? – Ó, remek volt – hajolt előre Ronnie, és elvakart a bokáján egy különösen viszketős csípést. – Fantasztikus! Kösz szépen! – Akkor jó. Mindent az én kanadai barátomért! A bárpultos külön felszólítás nélkül újabb poharat varázsolt a pultra, amit Boris haladéktalanul színültig töltött. Ronnie finomkodva két ujja közé vette a poharat, s ajkához emelve így szólt: – Carpe diem! A vodka tagadhatatlanul jólesett. Citromos ízesítésű, aminek Ronnie azonnal rabjává vált. A második korty még simábban csúszott le. Az orosz helytelenítően ingatta a mutatóujját Ronnie arca előtt, majd

megemelte a maga poharát, mélyen Ronnie szemébe nézett, és a száját megtöltő „kőzúzalékot” felfedve vigyorra húzta az ajkát. – Emlékezz, tegnap mit mondtam neked, barátom? – Mit mondtál? – Ha nálunk, oroszoknál tósztot mondasz, az egész poharat ki kell innod. Utolsó cseppig! Így, ni – mondta, s azonnal be is mutatta, hogy kell.

Két órával később, miután egyik hajmeresztő sztorit mesélték a másik után saját múltjukról, Ronnie úgy elázott, hogy alig tudott megmaradni a bárszéken. Boris minden jel szerint átfogó tapasztalatokkal rendelkezett minden létező kétes tevékenységben, beleértve a hamisított márkájú kölnik és parfümök importjától az orosz bevándorlóknak szerzett zöldkártyákon át az Amerikába vágyó orosz prostituáltak futtatásáig szinte mindent, ami létezik. – Nem strici – biztosította Ronnie-t. – Nem, nem, abszolút, száz százalékig nem lenni strici – magyarázta az orosz. Aztán egy váratlan mozdulattal átkarolta Ronnie-t, s így szólt: – Tudom, barátom, hogy bajban vagy. De én segítek neked! Nincs olyan, amiben én ne tudnék neked segíteni! Ronnie legnagyobb rémületére az orosz újratöltötte a poharakat. A tévé képernyője hol elhomályosodott, hol kiélesedett Ronnie szeme előtt. Vajon megbízhat-e ebben a fickóban? Szüksége van valakire, akiben megbízhat, és e pillanatban, ebben a zsibbadt állapotban legalábbis, Boris nem olyannak tűnt, mint akinek bármiféle morális skrupulusai lennének. – Hát, ami azt illeti – kezdte Ronnie –, lenne itt valami, amiben talán tudnál segíteni. Az orosz le nem vette szemét a tévéről, ahol éppen Giuliani polgármester beszélt. – Bármit az én kanadai barátomnak. Mit tenni tudok? Ronnie levette a baseballsapkáját, közelebb hajolt, és suttogóra fogta: – Ismersz valakit, aki csinálna nekem egy új útlevelet? És egy vízumot? Az orosz szigorúan nézett rá. – Mit te gondolsz, mi hely ez itt? Nagykövetség? Ez csak egy bár, ember! Oké? Ronnie megdöbbent a fickó vehemenciájától, de aztán az orosz hirtelen megenyhült, és szélesen rávigyorgott. – Útlevél és vízum. Természetesen. Ne aggódj! Amit csak akarsz, én lezsíroz neked. Akarsz útlevél, vízum, nem probléma. Van egy barát,

lezsíroz. Bármit lezsíroz. Persze, ha van pénz… – Mennyi pénz? – Függ, milyen nehéz vízum. Megadom nevet. Nekem, én nem kell semmi, oké? – Kedves tőled. Az orosz megemelte poharát. – Carpe diem! – Carpe diem! – felelte Ronnie. A délután hátralevő része teljes homályba veszett.


Abby dermedten kémlelt kifelé a szürke, bérelt Ford Focus szélvédőjén. Nem hitte volna, hogy ez a lázálom még fokozódhat… Fölöttük szélesen tárult fel a kék ég, ahogy az A27-es Brightont elkerülő szakasza felé tartottak. Patcham tőlük jobbra feküdt, baloldalt pedig a nyitott táj hullámzott. Szabadság, gondolta, továbbra is rabként, habár a szigetelőszalagokat Ricky eltávolította róla, és Abby most egy farmerben, pulóverben, gyapjúkabátban és edzőcipőben ült a kocsiban. A fű buján zöldellt az utóbbi idők esőzéseitől, és ha nem surrogott volna a kocsi kellemes meleget adó fűtőventilátora, akár azt is hihette volna az ember, hogy odakint nyár van, tiszta kék éggel. Abby szívében azonban zord tél uralkodott. Miután Ricky lejátszotta neki a hangfelvételt, Abby rájött, hogy anyja telefonját lehallgatva bukkant Ricky a nyomára. A férfi dühödt némaságban vezetett mellette, aggályosan betartva a sebességhatárt, nem akarta kockáztatni, hogy leállítsák. Két hosszú hónapja fortyogott benne ez a düh. A csúszós útszakasz most következett. Ricky megnyomta a vészvillogót. Ismerte az utat, ma reggel járt már itt. Abby hallgatta a folyamatos kattogást, és nézte a fény villogását a műszerfalon. Kapott egy kis vizet, meg evett egy karéj kenyeret és egy banánt, amitől kissé magához tért, és valamelyest kitisztultak a gondolatai. Persze továbbra is rettegett az anyjáért – és saját magáért. Hogy talált rá Ricky az anyjára? Feltehetően ugyanúgy, ahogy őt megtalálta, nyilván ugyanazzal a

módszerrel. Abby törte a fejét, próbált visszaemlékezni, hol hibázott, milyen nyomot hagyhatott maga mögött Melbourne-ben. Honnan a bánatból tudhatta meg Ricky a címét? A családnevét tudta, és Abby alighanem említette előtte párszor, hogy özvegy édesanyja Eastbourne-ban él. Hány Dawson lehet az eastbourne-i telefonkönyvben? Valószínűleg nem túl sok. Ahhoz semmiképpen se, hogy egy ilyen elszánt fickó a nyomára bukkanjon. Ricky nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Abby anyja védtelen asszony. Csaknem teljesen magatehetetlen, szklerózis multiplexe van, valamelyest mozog még, de nagyon nehezen. Makacsul őrzi függetlenségét, de fizikai ereje szinte már semmi. Egy gyerek is könnyűszerrel elbánna vele. Abszolút sebezhető minden külső támadással szemben, vészhelyzeti jelzőcsengőről azonban hallani se akar. A szomszéd időnként átnéz hozzá, és van egy barátja, aki szombatonként elviszi kicsit szórakozni, de ettől eltekintve egyedül van. A fickó tehát tudja a címet, s mivel vérfagyasztóan szadista, Abby attól rettegett, hogy nem fog megelégedni azzal, hogy visszakapja, amit akar, hanem bántalmazni fogja az anyját és őt is. Ricky az ausztráliai beszélgetéseikből tudja, hogy Abby mennyire szereti az anyját. Ott kint Abby megnyílt előtte, elmondta, milyen lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy éppen akkor utazott el a világ másik végére, és hagyta magára az anyját, amikor annak a legnagyobb szüksége volt rá. Élvezettel fogja megkínozni az anyját ez a gazfickó. Egy kisebb körforgalomhoz közelítettek. A második kijáratnál jobbra fordultak, és elindultak lefelé a dombról. Tőlük jobbra, több kilométeren át földek és lakásépítésekhez kimért ingatlanok. Balra a Hollingbury ipari terület, raktáráruházakkal, 1950-es években épült üzemekkel – melyeket azóta irodákká alakítottak át – és modern ipari egységekkel. Az egyik épület, félig az ASDA bevásárlóközpont takarásában, a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Osztályának épülete volt, de Abby ezt nem tudta. De még ha tudja, se ment volna sokra vele. Nem kockáztathatja meg, hogy a rendőrséghez forduljon, hiszen ő tolvaj, függetlenül attól, hogy Ricky hogyan szerezte a pénzét. Abby nagy értéket lopott tőle, és csak azért, mert az a személy, akit meglopsz, maga is bűnöző, nem mentesít téged a felelősség alól. Emellett, ha egymást beköpik, azzal csak annyit érnek el, hogy mindent elvesztenek. Patthelyzet volt ez a javából. Ugyanakkor Abby azt is tudta,

ha visszaadja neki, amit akar, attól a pillanattól kezdve Rickynek nem sok oka lesz arra, hogy életben hagyja őt. Annál több, hogy megölje. Egy nagy, díszes épületet látott Abby, rajta a felirat: British Bookshops, majd az Argus szerkesztőségének az épülete következett, utána egy Matalan-tábla és egy Renault márkakereskedés. Ricky csaknem elvétette a kanyart, átkozódva tekerte a kormányt, a kerekek csikorogtak. Túl gyorsan vezetett a meredek úton lefelé, és hirtelen fékeznie kellett, hogy bele ne rohanjon egy furgonméretű Volvóba, amely éppen most hajtott ki az üzletsor parkolójából. A volánnál apró nő ült. – Hülye, kibaszott tehén! – ordította felé Ricky, s a nő azzal válaszolt, hogy a saját halántékára mutogatott. Abby egy pillanatra azt hitte – remélte –, hogy Ricky kiugrik a kocsiból, és perpatvarba bonyolódik. A Volvo azonban elhúzott, ők meg gurultak tovább lefelé. Elhajtottak egy parkoló és egy raktáráruház háta mögött, aztán átmentek egy jókora vaskapun. Nagy térfigyelő kamerák voltak mindkét kapuoszlopon, ahogy behajtottak egy udvarra, ahol páncélozott pénzszállító járművek parkoltak. Mindegyik furgonon ott virított fekete alapon arany betűkkel és rajzolt lánccal átszőve a SOUTHERN DEPOSIT SECURITY jól megkülönböztethető cégjelzése. Ezután egy egyszintes, modern épülethez gördültek, amelynek kicsi, lőrésszerű ablakai voltak, akárcsak egy erődnek. Valójában az is volt. Ricky leparkolt a vendégparkolóban, és kikapcsolta a motort. Majd Abbyhez fordult. – Bármi trükközés, és az anyád halott. Megértetted? Abby kipréselt magából egy rémült igent. Lázasan járt az agya. Próbálta kiokoskodni, mi fog történni a következő néhány percben. Szuggerálta saját magába az erőt, hogy tisztán lásson, és végre tudja hajtani, amit kigondolt. Mindaddig, amíg nála van az, amit Ricky akar, addig a fickó kénytelen vele tárgyalni. Nem számít, mennyire dühös rá, nem tehet mást. Ez az, ami Abbyt eddig is életben tartotta, ennek köszönheti testi épségét. És ez az, ami – kis szerencsével – az anyját is megmentheti. Remélhetően. Volt egy terve, de nem tudta még minden részletében átgondolni, és ahogy a kocsiból kiszállt, minden összezavarodott a fejében. Hirtelen megszédült, minden idegszála remegett, és egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia a kocsi tetejében, annyira rátört a hányinger. Kis idő múltán, ahogy valamivel jobban érezte magát, Ricky

megragadta a karját, és együtt mentek a bejárathoz. Mint egy átlagos pár, akik be akarnak tenni valamit a széfbe, vagy ki akarnak venni onnan, netán csak ellenőrizni akarják a családi ezüstöt. Ahogy azonban Abby a szeme sarkából oldalra pillantott, undor fogta el, és nem értette, hogyan volt képes Rickyhez lealacsonyodni, és végigcsinálni vele mindazt, amit hajdanán végigcsinált. Megnyomta a kaputelefon gombját a térfigyelő kamerák mindenható pillantása alatt, és megadta a nevét. Pár pillanattal később az ajtó kinyílt, ők keresztülmentek egy kétajtós biztonsági zsilipen, és egy barátságtalan folyosóra értek, mely olyan benyomást keltett, mintha gránitból lenne kirakva. Két tagbaszakadt, komor, egyenruhás biztonsági őr állt az ajtón belül, s két másik a védőüveggel elválasztott kezelőpultnál. Abby odament az egyikhez, és beszélni kezdett a mikrofonba, miközben megfordult a fejében, hogy jeleznie kellene az őrnek szorult helyzetét, de aztán jobb jutott az eszébe. – Katherine Jennings – mondta remegő hangon. – Szeretnék bemenni a széfemhez. Az őr odacsúsztatott neki egy nyomtatványt a biztonsági üveg alatt. – Ezt, kérem, töltse ki. Mindketten bemennek? – Igen. – Akkor mindkettejüknek ki kell tölteni. Abby beleírta a nevét, a dátumot és az időt, majd átadta a nyomtatványt Rickynek, s ő is kitöltötte a rubrikákat. Aztán visszacsúsztatta a papírt az őrnek, aki begépelte az adatokat a komputerbe, majd pár pillanattal később műanyagba foglalt, csíptetővel ellátott, nyomtatott névjegykártyákat adott ki nekik. – Tudja a menetet? – kérdezte Abbyt. Abby bólintott, és elindultak a pulttól jobbra eső biztonsági ajtóhoz. Abby a jobb szemét egy biometrikus retinaérzékelőhöz közelítette, majd megnyomta a zöld gombot. Pár pillanattal később a zár kinyílt. Abby benyomta a nehéz ajtót, tartotta Rickynek, és mindketten beléptek. Cementlépcsőkön kellett lemenniük; Abby lépkedett elöl, s hallotta maga mögött a férfi lépteit. Odalent nehéz acélajtó, s egy újabb biometrikus érzékelő várta. Abby a jobb szemét odatolta, majd megint megnyomta a zöld gombot. Éles kattanás, s Abby benyomta az ajtót.

Hosszú, keskeny, jegesen hideg, boltozatos alagsori folyosóra értek. Jó harminc méter hosszú volt, hat-hét méter széles. A padlótól a mennyezetig mindkét oldalon és a folyosó végében is megszámozott acélszéfek sorakoztak. A jobb oldaliak tíz-tizenöt centi mélységűek voltak; a baloldalt lévők belmérete hatvancentis teret biztosított; hátul, a folyosó távoli végében pedig a szekrények úgy kétméteres magasságba nyújtóztak. Amikor legutóbb itt járt, Abby azon tűnődött, vajon mekkora kincsek rejtőzhetnek itt, és miféle – akár törvényesen vagy másként szerzett – vagyonok lapulhatnak a lezárt ajtók mögött. Ricky a kezében tartotta a kulcsot, és mohón pásztázott végig a számokon. – Négy-kettő-hat? – kérdezte. Abby a folyosó távoli vége felé mutatott, balra, s figyelte, hogy Rick csaknem futva teszi meg az utolsó pár lépést. Ahogy odaért, a férfi azonnal beillesztette a lapos kulcsot egy függőleges nyílásba, és puhatolózva elfordította. Érezte, ahogy a jól olajozott bütyök simán átgördül. Teljesen átfordította a kulcsot, és hallgatta a zárbelső finom kattogását. Kedvelte a zárakat, mindig is érdekelte a működésük, és a legtöbbjéhez értett is. Meghúzta a kulcsot, de az ajtó nem mozdult. Úgy látszik, bonyolultabb a szerkezete, mint képzelte, újból átfordította a kulcsot, s most még több alkatrész mozgását érzékelte. Maga felé húzta. A nehéz fémajtó ezúttal feltárult, és Rick végre bepillanthatott. Legnagyobb döbbenetére a széf üres volt. Hangosan káromkodva hátrafordult, hogy ellássa Abby baját. És akkor azt látta, hogy egyedül van a teremben.


Abby inaszakadtából rohant. Melbourne-ben minden reggel lejárt futni, s annak ellenére, hogy az utóbbi hónapokban nem sportolt, még viszonylag jó kondícióban volt. Nem nézett hátra, csak rohant, átvágott a Southern Deposit Security aszfaltozott parkolóján, egyterűek, furgonok mellett futott el, kirohant a

kapun, fel a domboldalra, és mielőtt jobbra átvágott volna a parkolót szegélyező cserjésen az üzletsorok felé, hátrapillantott a válla fölött. Ricky egyelőre nem bukkant fel. Abby átgázolt a cserjésen, és amikor keresztülfutott a többsávos úton az üzletek felé, kevés híja volt, hogy egy furgon, melyet egy elgyötört arcú nő vezetett, el nem ütötte. Egy bútorüzlet előtt állt meg, és megint hátranézett. Ricky még mindig sehol. Belépett az épületbe, az orrát megcsapta az új bútorok friss szaga. Keresztülrohant a termen, őrült iramban kerülgette a vásárlókat, ahogy átsietett az irodabútorok, majd a nappali- és a hálószobabútorok bemutatótermein. Végül, az üzlet hátsó felében a fürdőszoba-berendezések között találta magát. Zuhanyzófülkék voltak körülötte mindenütt. Egy príma egyszemélyes zuhanyzó állt rögtön a jobbján. Hátranézett, Ricky sehol. A szíve úgy vert a mellkasában, mintha elszakadt volna a többi szervétől. Még mindig ott szorongatta a kezében a Southern Deposit Secutity műanyag beléptetőkártyáját. Ricky nem engedte meg neki, hogy a retiküljét elhozza otthonról, de a mobilját mégiscsak sikerült kicsempésznie, meg némi készpénzt és a hitelkártyáját is, valamint egy kulcsot az anyja lakásához. Abby, ahogy eljöttek otthonról, kikapcsolta a mobilját arra az esetre, ha – bár ennek egy a millióhoz volt az esélye – véletlenül megszólalna. Most viszont visszakapcsolta, és azonnal hívta az anyját. Semmi válasz. Könyörgött az anyjának hónapok óta, hogy legalább egy hangpostát kapcsoltasson be – de semmi. Többszöri kicsöngés után a hang vég nélküli sípolásra váltott. Abby újra tárcsázott. Az egyik zuhanyzófülkében volt egy lenyitható faülőke a falnak támasztva, Abby belépett a fülkébe, lecsapta a padot, és ráült, miközben a telefont a füléhez tartva hallgatta a csöngést. Közben gondolkodott és gondolkodott. Teljesen bepánikolt. Az egész taktikája kútba esett. Nem gondolta át elég alaposan. És e pillanatban képtelen volt arra, hogy összeszedje a gondolatait. Nem tehetett mást, „robotpilótára” kapcsolt, és egyik másodpercről a másikra élt. Ricky azzal fenyegetőzött, hogy bosszút áll Abby anyján. Egy beteg, idős asszonyon. Abby egyetlen aduja, hogy még mindig nála van az, amit Ricky annyira veszettül vissza akar kapni. Ez nagyon fontos adu!

Ricky mindent elveszíthet, amire vágyik. És nálam van minden, amit Ricky akar! Hacsak… Arcát a tenyerébe temette. Mert eszébe villant, hogy olyan emberrel van dolga, aki egyszerűen nem normális. Ricky nem ember, sokkal inkább gép. A hang hallatán ijedtében csaknem kiugrott a bőréből. – Jól érzi magát, asszonyom? Segíthetek valamiben? Egy fiatal bolti menedzser állt a zuhanyzó előtt öltönyben, nyakkendőben, kitűzőjén a neve: Jason. Abby kétségbeesetten nézett fel rá. – Én... én… Kedves arcú fiatalember volt, és Abby úgy érezte, menten elbőgi magát. Pörgött az agya, valami terv kezdett is félig körvonalazódni benne. Elhaló hangon szólalt meg: – Nem érzem jól magam… Lehetséges hogy…, tudnának nekem hívni egy taxit? – Hogyne, asszonyom, természetesen – mondta a fiatalember aggódva. – Ne inkább a mentőknek szóljunk? Abby tagadóan rázta a fejét. – Nem, a taxi jó lesz, köszönöm. Minden rendben lesz, csak hazaérjek. Le kell dőlnöm, ennyi az egész. – Van egy pihenőhelyiségünk a személyzetnek – mondta a férfi udvariasan. – Óhajt addig odafáradni, és ott pihenni kicsit? – Igen, köszönöm. Igazán, nagyon köszönöm. Abby aggódva körbepillantott, de szerencsére sehol nem látta Rickyt. Egy oldalajtón át követte a fiatalembert egy kis büféhelyiségbe, ahol a fal mellett karosszékek álltak meg alacsony asztalkák tea- és kávéfőzőkkel, némi aprósüteménnyel. Még egy kis hűtőszekrény is volt a pihenőben. – Kér valamit, asszonyom? Egy pohár vizet? – Igen, az jólesne – bólintott Abby. – Hívom a taxit, s máris hozom önnek a vizet. – Van itt esetleg valami oldalkijárat, ahová oda tudna állni a kocsi? Én… nem vagyok biztos benne, hogy át tudnék menni az üzleten. A férfi egy ajtóra mutatott, melyet Abby eddig nem vett észre, az ajtó fölött Kivilágított tábla: VÉSZKIJÁRAT. – Személyzeti bejáró – mondta a menedzser. – Iderendelem a taxit. – Igazán nagyon kedves.

Tíz perccel később Jason szólt, hogy a taxi megérkezett. Abby kiitta a

maradék vizét, majd eljátszva a beteg hölgyet, lassan kibotorkált a hátsó ajtón. Megköszönte Jasonnak a szívességet, és beült a türkizkék-fehér Streamline taxi hátsó ülésére. A sofőr – idősebb férfi, bozontos ősz hajjal – segített beszállni, majd becsukta a hátsó ajtót. Abby, miután megadta anyja eastborne-i lakáscímét, mélyen belesüppedt a hátsó ülésbe, oly módon, hogy ő kilásson, de kintről lehetőleg ne láthassák. Még a kabátját is felhúzta a fejére, amennyire csak tudta. – Állítsam erősebbre a fűtést, asszonyom? – kérdezte a sofőr. – Nem, így jó lesz, köszönöm – felelte Abby. Abby erősen figyelt, hogy észrevegye Rickyt vagy a bérelt Fordot, miközben kihajtottak a parkolóból. De egyelőre semmi jel. Aztán ahogy az emelkedő tetejére, a kereszteződéshez értek, ott egyszer csak meglátta az autót. A vezetőoldali ajtó nyitva volt, Ricky ott állt, és nézett körbe. Arca a baseballsapka alatt maga a leplezetlen düh. Abby ösztönösen lecsúszott az ablak szintje alá, s teljesen belebújt a dzsekijébe. Megvárta, amíg a taxi felkanyarodik jobbra a hegy felé, s csak utána merte kidugni a fejét annyira, hogy kilásson a hátsó ablakon. Ricky másik irányba nézett, a parkolót pásztázta. – Kérem, hajtson, amennyire csak tud – mondta. – Nem leszek hálátlan. – Mindent megteszek, asszonyom – felelte a sofőr. Klasszikus zene szólt a rádióból. Abby felismerte: a Szabadság-kórus Verditől. A sors iróniája: ez anyja egyik kedvenc darabja. Különös egybeesés. Vagy talán egyfajta jel? Abby mindig is hitt az előjelekben. Nem vette át szülei vallásos meggyőződését, viszont babonás volt. Milyen furcsa, hogy éppen ez a zene szól. – Szép zene – szólalt meg. – Lehalkíthatom. – Nem, inkább erősítse fel! A sofőr eleget tett a kérésének. Abby megint hívta az anyja számát. Ahogy kicsöngött, hallotta, hogy a mobilja bejövő hívást jelez. Ez csak két embertől jöhet. A kijelzőn csak ennyi jelent meg: Magánszám. Abby tétovázott. Próbált logikusan gondolkodni. Az anyja lenne az? Valószínűtlen, de…

De… Tovább hezitált. Aztán úgy döntött, fogadja a hívást. – Oké, te ribanc, nagyon vicces vagy! Hol vagy most? Letette. Remegett. Gyomra megint émelyegni kezdett. Megint megszólalt a telefon. Ugyanaz a kiírás: Magánszám. Kinyomta. És megint. Abby rájött, hogy ezt a játékot a végtelenségig játszhatják, s várta a következő hívást. Ám a telefon ezúttal néma maradt.


Ronnie-nak még soha nem volt olyan élményben része, amelynek alapján felkészülhetett volna a látványra, ami aznap várta, miután kiszállt a metróból a World Trade Centerhez közel eső állomáson. Azt hitte, van róla fogalma annak alapján, amit két napja, kedden átélt, majd a tévében látott, de tévedett. Ez a mostani tapasztalás minden képzeletet felülmúlt. Alig múlt dél. A Borisszal való tegnapi tivornyázás szörnyű fejfájást hagyott maga után, és a levegőt megtöltő portól meg bűztől erős hányingere támadt. Ugyanaz az átható bűz, amit Brooklynban az elmúlt két napban érzett felébredéskor, csak sokkal erősebb. Mentők és katonai járművek vonultak lassú tempóban az utcán. Sziréna hallatszott a távolból, s közben az iszonyú kakofónia odaföntről: mindkét oldalon helikopterek köröztek folyamatosan, úgy látszott innen, hogy alig méternyire a felhőkarcolók tetejétől. De legalább az új baráttal töltött idő nem ment veszendőbe. Valóban kezdett úgy tűnni, hogy ez a Boris nem ismer lehetetlent. A hamisító, akit ajánlott, alig tízpercnyi járásra volt Ronnie új szálláshelyétől. Ronnie valami lepusztult, sötét, kültelki odúra számított, szakadt öregemberre okuláréval és tintás ujjakkal. Ehelyett egy szépen felújított iroda kellemes környezetében, elegáns öltönyt viselő, harminc év körüli orosz férfi várt rá, akit akár bankárnak vagy szépreményű ügyvédnek is nézhetett volna az ember. Ötezer dollár ellenében – ötven százalék előre… – a fiatalember

vállalta, hogy gondoskodik a kívánt útlevélről és vízumról. Amiből azonban az is következett, hogy Ronnie-nak háromezer dollárja maradt tisztán. Elég lesz egy időre, ha óvatosan bánik vele. Remélhetőleg a bélyegüzlet hamarosan magához tér, habár a részvényárfolyamok a reggeli hírek szerint még ma is jócskán zuhantak. De ezek csak átmeneti nehézségek ahhoz a gazdagsághoz képest, ami hamarosan rá vár. Úttorlaszt látott maga előtt korláttal, amelyet a konvojban érkező járművek előtt felemeltek. Két katona őrködött a torlasznál, útját állva Ronnie-nak. Poros gyakorlóruha volt rajtuk és katonai sisak. Gépfegyverüket úgy tartották maguk előtt, mintha csak arra várnának, hogy tüzet nyithassanak végre valamire a terrorizmus elleni új háború jegyében. Turistacsoport-féle ácsorgott a közelben, köztük japán tinédzserek bámészkodtak tátott szájjal, és fotóztak le mindent – a porlepte kirakatokat, a szétszórt papírlapokat, a hamupernyét, mely helyenként bokáig ért az utcán. Mintha még több szürke por borított volna mindent, mint kedden, de az emberek nem voltak annyira porosak, inkább látszottak embereknek. Ámuló-bámuló embereknek. Egy negyven körüli nő fakó barna hajjal, munkaköpenyben, könnyáztatta arccal időnként előbukkant a tömegből, egy fotót tartva maga előtt: magas, jóképű férfi látszott a képen ingben, nyakkendőben. A nő nem szólt semmit, csak nézte a szembejövők arcát, némán könyörgő tekintettel, hátha valaki bólint, s megáll: igen, emlékszem erre a fickóra, láttam őt, teljesen jól volt, abba az irányba ment… Mielőtt Ronnie a katonákhoz ért volna, tucatnyi hasonló fényképet látott amerikai lobogós fejléccel ellátott táblákra ragasztva, az eső ellen celofánba csomagolva. A kép alatt kézzel írott név és a szöveg: KI LÁTTA ŐT? – Sajnálom, uram, itt nem mehet át – mondta az egyik katona udvariasan, de határozott hangon. – Azért jöttem, hogy segítsek a romeltakarításban – mondta Ronnie, amerikai akcentust erőszakolva magára. – Úgy tudom, önkénteseket keresnek – tette hozzá, és lopva a katonák fegyvereire pillantott. Majd lefojtott hangon ennyit mondott még: – Hozzátartozóm volt… a Déli Toronyban. – Mint ahogy a legtöbb New York-inak – felelte az idősebbik katona,

egyfajta keserűen együttérző mosollyal, mintha ezt mondaná: „mindannyian ugyanabban a szarban vagyunk, testvér”. Egy markológép és egy buldózer dübörgött át az akadályon. A másik katona lefelé mutatott az utcán. – Menjen balra, és a sarkon túl meglátja a sátrakat. Ott majd kap felszerelést, és megmondják, mit csináljon. Sok szerencsét. – Oké – mondta Ronnie. – Maguknak is. Átbújt a szalag alatt, s hamarosan feltárult előtte a lerombolt térség teljes látképe. Azokra a képekre emlékeztetett, amelyek a hirosimai bombázás utáni állapotokról készültek. Ronnie balra fordult, bizonytalan léptekkel haladva követte a megadott irányt egy rövid kis utcán át. Aztán hirtelen feltűnt előtte a Hudson folyó, és lent a folyópartnál, egy törmelékkel borított, hatalmas terület szélén megpillantotta az ideiglenesen felállított standokat és sátrakat. Egy felborult sportkocsi mellett haladt el. Egy tűzoltóruha foszlányai hevertek a közelben, látszottak a sárga szalagok a szürke, poros egyenruhán. Az egyik ujja le volt szakítva, és valamivel arrébb hevert a porban. Egy tűzoltó koszos kék pólóban ült egy törmelékhalmon, egyik kezével a fejét támasztotta, a másikban egy vizespalackot tartott, és üres tekintettel meredt maga elé. A helikopterek zaja közepette Ronnie egy pillanatra másféle hangokat hallott: emelőcsörlőét, egy fémvágó vijjogását, fúrók, buldózerek zaját, adóvevők recsegését, mobiltelefonok csörgését. Hosszú embersorokat látott; sokan egyenruhában és sisakban sorakoztak a sátrak előtt. Mások a kecskelábú asztalok körül sürgölődtek. Új szagokat érzett: nyárson sült csirke és fasírt szagát. Szédelegve maga is egy sorban találta magát az egyik standnál, ahol egy palack vizet nyomtak a kezébe. A következő asztalnál egy védőmaszkot kapott. Aztán belépett egy sátorba, ahol egy mosolygós, hosszú hajú fickó, aki úgy festett, mint egy kivénhedt hippi, kék sisakot adott a kezébe, meg zseblámpát és pótelemeket hozzá. Ronnie zsebre gyűrte a baseballsapkáját, felvette a védőmaszkot, majd a sisakot. Továbbment a következő standhoz, ahol köszönettel elhárította a felé nyújtott zoknit, alsóneműt, gumicsizmát, és ment tovább a hátsó bejárat felé. Aztán hosszú sort látott egy megüszkösödött épületszerkezet mellett. Egy New York-i rendőr sisakban és lyukacsos kék mellényben zöld targoncával gördült el mellette, s mintha műanyag hullazsákokat

szállított volna. Egy fa feketére égett lombozatán túl Ronnie madarat látott körözni az égen egy épületváz fölött. Az építmény egyik fala furcsa szögben állt, mint a pisai ferde torony, de az ablakok mind eltűntek a keretekből, amúgy az egész sértetlennek látszott, csak éppen az a negyven vagy ötven emelet, ami mellette állhatott, tűnt el. Átbotorkált egy szétroncsolt rendőrautó tetején, majd átverekedte magát egy félig eltemetett tűzoltóautó roncsai között. A törmelékek alól mintha mobiltelefonok szóltak volna mindenütt. Kis csoportokba tömörült emberek ástak kétségbeesetten, és kiabáltak egymásnak. Kutyás emberek járkáltak pórázon tartott ebeikkel; német juhász, labrador, rottweiler, és isten tudja, hányféle fajta kutya szimatolt és kaparászott a romok között. Ronnie ment tovább, egy porral fedett görgős irodaszék mellett haladt el, a széktámláról poros női kabát csüngött alá. És egy telefonkagyló, a székre tekeredett dróttal. Valami megcsillant a porban. Ronnie közelebb hajolt: egy jegygyűrű volt. Mellette összelapított karórát vett észre. Emberek csatárláncba rendeződve mindenféle törmelékdarabokat adogattak tovább egymásnak. Ronnie arrébb lépett, figyelte őket, s próbált rájönni, milyen módszer szerint dolgoznak. Aztán rájött, nincs semmiféle módszer, egyszerűen csak kiemelnek dolgokat a törmelékek közül, továbbadják egymásnak, s a sor végén egyenruhások nagy fekete zsákokat tartanak, s abban gyűjtik össze a kiemelt holmikat. Megpillantott valamit, amiről először azt hitte, hogy valami törött viaszfigura. Aztán döbbenten látta, hogy emberi kéz. A reggelijét a torkában érezte. Elfordult, nyelt pár korty vizet, s érezte közben, hogy a por feloldódik a szájában. A lerombolt térség mellett egy barna plakáton piros betűkkel ez állt: ISTEN ÁLDJA A SZÖVETSÉGI ÉS A NEW YORK-I RENDŐRSÉGET. A lezárt terület szegélyén megint feltűntek a tébolyodottnak látszó alakok. Fényképeket tartottak a magasba. Férfiak, nők, gyerekek, közöttük egészen kicsik is, elvegyülve a különböző mentőalakulatok egyenruhás, sisakos, védőmaszkos emberei között. Ronnie elhaladt egy megperzselődött feszület mellett, próbálta tartani egyensúlyát a zúzalékhalmokon. Egy darut látott, olyan volt, mint egy kihalt őshüllő a múzeumból. Két férfi zöld sebészmaszkban. Egy New York-i rendőr kék sisakban, bányászlámpával, derékszíján valami

hegymászó hevederfélével, amint egy motoros fűrésszel próbál kiszabadítani valamit a romok alól. Egy amerikai zászló meredezett elő dőlt szögben a törmelékhalomból, mintha éppen most hódította volna meg valaki a magaslatot. Totális és végletes káosz uralkodott. Látszólagos szervezetlenség. Tökéletes, gondolta Ronnie. Hátrapillantott. A hosszú embersor továbbra is ott kígyózott a háta mögött. Arrébb lépett, hagyta, hogy páran elhaladjanak mellette, és kissé eltávolodott. Majd lopva, némi sajnálkozással, leejtette a mobiltelefonját a roncsok közé, és rálépett. Beledöngölte a kupacba, aztán arrébb ment pár lépéssel. Előhúzta a pénztárcáját a kabátja zsebéből, átnézte, mi van benne. Kivette a dollárbankjegyeket, és begyűrte a farmerja hátsó zsebébe. Az öt darab hitelkártyáját benne hagyta a Royal Automobile Club tagságijával, a Brighton and Hove Motor Club tagsági kártyájával – és némi tétovázás után – a jogosítványával együtt. Nem volt biztos benne, hogy itt rá szabad-e gyújtani, mindenesetre óvatosan szájába vett egy cigarettát, előhúzta az öngyújtóját, és tenyerét a láng köré tartotta. Ám ahelyett, hogy a cigarettát gyújtotta volna meg, a pénztárcája széleit pörkölte meg. Aztán bedobta a tárcát a törmelékkupacba, és keményen rátaposott. Csak ezután gyújtott rá, és elégedetten leszívta a füstöt Amikor végzett a cigarettával, lehajolt, és újra felvette a pénztárcáját. Visszament oda, ahol az előbb járt, és felvette a porból a mobilját. Majd odaballagott a talált tárgyak ideiglenesen felállított gyűjtőhelyéhez. – Ezeket találtam – mondta. – Csak dobja bele a zsákba. Minden a megfelelő helyre kerül – mondta egy egyenruhás New York-i rendőrnő. – Talán segít majd azonosítani valakit – jegyezte meg Ronnie. – Ezért vagyunk itt – biztosította a rendőrnő. – Sokan eltűntek kedden. Nagyon-nagyon sokan. Ronnie bólintott. – Hát igen – mondta, s hogy még egyszer megbizonyosodjon a dolgok menetéről, megkérdezte: – Valaki át fogja nézni ezeket? – Abban biztos lehet, barátom. Minden egyes átkozott darabot. Minden cipőt, minden övcsatot. Bármit talál a romok között, hozza csak ide! – Mindenkinek van itt ismerőse vagy hozzátartozója – tette még hozzá a rendőrnő, és körbemutatott a hatalmas pusztulás helyszínén. – Minden

ember ebben a nyavalyás városban gyászol valakit. Ronnie bólintott, és eloldalgott. Sokkal könnyebben ment a dolog, mint gondolta.


Itt. A lámpaoszlop előtt, balra – mondta Abby, és hátrapillantott megint a hátsó ablakon. Ricky kocsija nem látszott. De lehet, hogy a gyorsabb úton jött, gondolta. – Megtenné, hogy továbbmegy, kérem, és tesz egy kört a háztömb körül? A taxisofőr követte az utasítást. Csöndes lakónegyed volt ez, közel az Eastborne College-hoz. Abby feszülten pásztázta az utcákat és a parkoló kocsikat. Valamelyest megkönnyebbült, hogy nem látja sehol Ricky bérelt autóját, se őt magát. A sofőr visszakanyarodott a széles utcába, ahol az ikerházak sorakoztak, s amelynek végén, a többitől merőben elütő stílusban, az 1960-as években épült alacsony háztömb állt, ahol az édesanyja lakott. Olcsón épült ez a társasház annak idején, s az elmúlt négy évtized nyoma, főleg a Csatorna felől fújó sós szél hatása bizony meglátszott az épületen. A sofőr egy régi Volvo mellett állította le a taxit. A taxióra 34 fontot mutatott. Abby odaadott két húszfontos bankjegyet. – Szükségem lenne még magára, a segítségére – mondta. – Most fizetek, nehogy azt higgye, hogy meg akarok lógni. Ne adjon vissza belőle, egyszerűen csak hagyja az órát ketyegni. A sofőr bólintott, és aggódva nézett Abbyre. Abby megint hátrapillantott, de még mindig nem volt biztos a dolgában. – Most be fogok menni az épületbe. Ha öt percen belül nem jönnék ki, érti, pontosan öt perc múlva, akkor hívja fel a 999-et és értesítse a rendőrséget. Mondja meg nekik, hogy megtámadtak. – Nem akarja, hogy bemenjek magával? – Nem, köszönöm, így rendben lesz. – A barátjával gyűlt meg a baja? A férjével? – Igen – felelte Abby, majd kinyitotta az ajtót, kiszállt, és végignézett az utcán. – Megadom a mobilszámomat. Ha lát egy szürke Ford Focust –

négyajtós, tisztára mosva –, egy baseballsapkás fickóval, azonnal csörögjön rám! Kellett hozzá némi idő, amíg a sofőr talált egy tollat, majd nehézkes lassúsággal – Abby nem látott még ilyet – elkezdte lejegyezni a telefonszámot Amikor végre befejezte, Abby a házhoz rohant, kinyitotta a bejárati ajtót, és beugrott az ütött-kopott kapualjba. Furán érezte magát – újra itthon… –, úgy tűnt, itt semmi sem változott. A linóleumpadló, melyet alighanem a ház megépítésekor fektettek le, makulátlanul tiszta volt, mint mindig, ugyanolyanok voltak a postaládák, mint rég; ugyanazok a pizzareklámok, kínai, thai, indiai gyorséttermi szórólapok kandikáltak ki belőlük. Tisztítószer illata és átható konyhaszag terjengett. Abby vetett egy pillantást anyja postaládájára, és ijedten látta, hogy tele van borítékokkal. Az egyik, ami kikandikált, éppen egy tévé-előfizetési számlalevél volt. A napi posta kivétele volt anyja életének fénypontja. Fanatikus rejtvényfejtő volt, és számos magazinra előfizetett, sokat közülük pedig úgy kapott, hogy rejtvényfejtő vetélkedőkön nyerte az előfizetést. De vajon most miért nem vette ki a postáját? Abbynak a torkában dobogott a szíve, ahogy végigsietett a folyosón az épület hátsó részébe, az anyja lakásához. Valahonnan föntről egy másik lakásból kihallatszott a tévé hangja. Abby kopogott az ajtón, majd anélkül, hogy válaszra várt volna, benyitott a saját kulcsával. – Szia, Mama! Hangokat hallott. Időjárás-jelentés… – Mama? – szólt hangosabban. Úristen, de furcsa! Két éve, hogy elment innen. Tisztában volt vele, mekkora sokkhatás éri az anyját, ha meglátja őt, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni. – Abby? – hallatszott anyja egészen elképedt hangja. Abby berohant az előszobán át a nappaliba, és szinte észre se vette, mennyire dohos, áporodott a levegő. Anyja a kanapén ült, vézna volt, haja tartás nélküli, és jóval szürkébb, mint amilyenre Abby emlékezett. Virágmintás pongyolát viselt és pomponos papucsot. Térdén rózsamintás tálcát egyensúlyozott, amire Abby még gyerekkorából emlékezett, rajta egy felnyitott konzerv. Kitépett újságlapok és magazinos rejtvények hevertek szerteszét a

szőnyegpadlón, miközben az időjárás-jelentés ment a széles képernyőjű – magazinos vetélkedőn nyert – Sony televízión, mely egy fémből készült, kerekes italosszekrényen állt – utóbbi ugyancsak vetélkedői nyereménytárgy. A tálca a padlóra zuhant, mintha Abby anyja kísértetet látna. Abby átrohant a szobán, és átölelte az anyját. – Szeretlek, Mama! – mondta. – Annyira szeretlek! Mary Dawson mindig is apró termetű asszonyka volt, de most töpörödöttebbnek látszott, mint ahogyan Abby emlékeiben élt. Mintha összezsugorodott volna az elmúlt két év alatt. Jóllehet arca most is csinos volt, csodaszép halványkék szemekkel, de a ráncok bizony jócskán megszaporodtak rajta, mióta Abby utoljára látta. Szorosan magához ölelte anyját, könnyek csorogtak végig arcán, eláztatva anyja haját, mely ápolatlan volt, de akkor is az ő édesanyja illata áradt belőle. Miután Abby apja tíz évvel ezelőtt félelmetes – bár könyörületes – gyorsasággal meghalt prosztatarákban, Abby egy ideig azt remélte, hogy anyja találni fog magának valaki mást. Amikor a betegségét diagnosztizálták, minden remény odalett. – Miről van szó, Abby? – kérdezte anyja évődve. – Csak nem kandikamerás valóságshow-ba szerveztek be? Abby felnevetett. Erősen magához ölelte az anyját, és hirtelen rájött, milyen régen is nevetett igazából. – Hiányoztál, Mama, nagyon! – Te is hiányoztál, kislányom, mindig. Miért nem szóltál, hogy hazajössz Ausztráliából? Mikor érkeztél? Ha tudom, hogy jössz, összeszedem magam! Abbynak hirtelen eszébe jutott a taxissal megbeszélt öt perc, és rápillantott az órájára. Három perc eltelt. Felugrott. – Egy másodperc, és itt vagyok! Kiszaladt a kijárathoz, aggódva körülkémlelt az utcán, majd odasietett a taxihoz, s kinyitotta az utasoldali elülső ajtót. – Pár percig még maradok, de ugyanaz érvényes. Hívjon, ha meglátja! – Ha idejön, szarrá verem, megígérem, kisasszony! – Csak csörögjön rám! Abby visszasietett az anyjához. – Mama, most nem tudom az egészet elmagyarázni. De ki kell hívnom egy lakatost, és új zárat tetetek fel az ajtódra, meg egy biztonsági láncot és egy kémlelőt. Azt akarom, hogy még ma megcsinálják.

– De hát mi folyik itt, Abby? Mi ez az egész? Abby a telefonhoz lépett, felkapta a készüléket, és megfordította, hogy lássa a talpát. Nem tudta, hogy a lehallgatáshoz használt poloska hogyan néz ki, de a készüléken mindenestre nem látott semmi oda nem illőt. Aztán a kagylót kezdte vizsgálgatni, de azon se vett észre semmit. De honnan tudhatja? – Van másik telefonod is? – kérdezte. – Bajban vagy kislányom, igaz? Mi a baj? Mondd el, az édesanyád vagyok! Abby letérdelt, és felemelte a tálcát, majd kiment a konyhába törlőrongyért, hogy eltakarítsa a rizspuding nyomait. – Veszek neked egy új telefont, egy mobilt. Ezt többé ne használd, kérlek! Ahogy elkezdte törölgetni a szőnyeget, észrevette, hogy ez még a régi Hollingbury lakásukból való. Mélyvörös színe volt, széles szegéllyel, melyen zöld, okkersárga és barna rózsák fonódtak egymásba. A motívumok helyenként már teljesen kikoptak. Ám így is jóleső érzés volt látni, mert a gyerekkort idézte fel. – Mi a baj, kislányom? – Minden rendben. Anyja megrázta a fejét. – Lehet, hogy beteg vagyok, lehet, hogy öreg vagyok, de hülye nem vagyok. Te félsz valamitől, kicsi lányom. Ha az anyádnak nem mondod el, akkor ki másnak? – Kérlek, most csak tedd, amit mondok! Van telefonkönyved? – A középső fiók alján – mutatott anyja a diófa szekreterre. – Később mindent megmagyarázok, de most nincs idő, érted? – hadarta Abby, és odasietett a fiókos szekrényhez, s kivette a telefonkönyvet. Pár éve elavult már, de mindegy, csak talál benne egy lakatost. Sikerült felhívnia egyet, majd közölte anyjával, hogy ma késő délután ki fog jönni valaki az Eastbourne Lockworkstól. – Bajban vagy, kislányom? Abby tagadóan rázta a fejét, nem akarta túlzottan felizgatni az anyját. – Azt hiszem, valaki követ – egy fickó, aki azt akarja, hogy randizzak vele, és rajtad keresztül akar közelebb férkőzni hozzám, ez minden. Anyja hosszasan, fürkészve ránézett, mint aki hiszi is, meg nem is a történetet. – Még mindig az a Dave nevű fickó…? Abby kivitte a törlőrongyot a konyhai mosogatóhoz, majd visszajött, és

csókot nyomot anyja homlokára: – Igen. – Soha nem tetszett nekem az az alak. – Rendes volt hozzám. – Az apád…, igen, ő rendes ember volt. Nem volt törtető, de jó ember volt. Bölcs ember. – Tudom, mama. – Emlékszel, mit mondogatott mindig? Kinevetett, amikor ezeket a vetélkedőket csináltam, és azt mondta, az élet nem arról szól, hogy mit akarsz. Hanem arról, hogy azt akard, amid megadatott. Fürkészve Abbyre nézett. – Mondd lányom, te azt akarod, ami megadatott? Abby elpirult. Majd újra megpuszilta az anyját. – Közel járok hozzá. Egy órán belül itt vagyok az új telefonnal. Vársz valakit mára? Anyja elgondolkodott egy pillanatra. – Nem. – A barátnőd, a szomszédasszony föntről, aki időnként beugrik? – Doris? – Nem tudna lejönni, és elüldögélni itt addig, amíg visszaérek? – Nézd, kislányom, lehet, hogy beteg vagyok, de azért még nem vagyok teljesen magatehetetlen. – Csak arra az esetre, ha… a fickó beállítana. Abby anyja megint hosszan nézett a lányára. – Nem kellene mégis elmondanod a teljes történetet? – Később, megígérem. Melyik a lakása? – A 4-es az első emeleten. Abby elviharzott, és felszaladt az elsőre. Becsengetett. Pár pillanattal később hallotta a biztonsági lánc nehézkes csörgését, és azt kívánta, bárcsak az anyjának is lenne ilyenje. Résnyire kinyílt az ajtó, s egy királynői termetű, fehér hajú asszony nézett ki méltóságteljes arccal, melyet részben eltakart egy óriási, sötét szemüveg. Elegáns, kétrészes kötött ruhát viselt. – Jó napot – mondta nagyon előkelő akcentussal. – Abby Dawson vagyok… Mary lánya. – Mary lánya! Ó, nagyon sokat hallottam már magáról. Azt hittem, még Ausztráliában van… – Szélesebbre nyitotta az ajtót, és egészen közelről kezdte el kémlelni Abby arcát. – Bocsásson meg, de makuladegenerációm van, csak a szemem egyik sarkából látok rendesen. – Igazán sajnálom – felelte Abby, és érezte, hogy ennél több

együttérzést is tanúsíthatna, de erre nem volt idő. – Az a helyzet, hogy szeretnék egy nagy szívességet kérni. Ki kell szaladnom egy órára – hosszú történet –, de van egy volt barátom, aki pokollá teszi az életem, és attól félek, hogy közben felbukkan, és mamát zaklatja. Megkérhetném esetleg, hogy erre az órácskára átjöjjön, és együtt legyen vele, amíg visszaérek? – Hogyne, természetesen. De ha gondolja, ő is feljöhet hozzám! – Nos, ez is jó volna, de közben várja a lakatost az ajtózár miatt. – Rendben, ne aggódjon. Pár perc és lent vagyok. És viszem a botomat is – mondta, majd hangja mókásan fenyegetőre váltott: – Ha ez a fickó idemerészkedik, nagyon meg fogja bánni! Abby visszasietett a földszintre, anyja lakásába. Elmondta, mit intézett, majd még hozzátette: – Ne engedj be senkit az ajtón, amíg vissza nem érek! Ezután kirohant az utcára, és visszaült a taxiba. – Keressünk egy mobiltelefonos üzletet – mondta a sofőrnek. Majd ellenőrizte, mennyi pénz van nála. Nyolcvan font, ennyi elég kell, hogy legyen.

Ricky gondosan leállította a kocsit a kereszteződésnél az út jobb oldalán egy lakókocsi takarásában. Megvárta, amíg Abby a taxival elindul, aztán beindította a motort, és biztonságos távolságot tartva óvatosan a nyomukba szegődött. Közben a kezét folyamatosan rajta tartotta a GSM 3060 Intercept készüléken, mely ott hevert mellette az utasülésen. Visszajátszotta Abby telefonhívását, és memorizálta az Eastbourne Lockworks számát. Örült nagyon, hogy magával hozta az Interceptet már csak azért is, mert nem akart egy ilyen értékes készüléket őrizetlenül hagyni a furgonban. Felhívta a lakatost, és roppant udvariasan lemondta a megrendelést, elmagyarázva, hogy az idős hölgy, az „édesanyja”, elfelejtette, hogy ma délután kórházi felülvizsgálatra kell mennie. Megígérte, hogy hamarosan jelentkezik, és egyeztetnek egy holnapi időpontot. Ezután felhívta Abby anyját, bemutatkozott, mint az Eastbourne Lockworks ügyvezetője, és hosszasan bocsánatot kért, amiért késni fognak. Vészhelyzethez riasztották a munkatársait, magyarázta, de azonnal kiküld valakit, ahogy lehetséges. Leghamarabb kora este kerülhet erre sor, de az is lehet, hogy csak holnap reggel. Igazán reméli, hogy ezzel nem okoznak

kellemetlenséget. Abby anyja kedvesen válaszolt, hogy semmi baj nincs, bármikor jöhetnek. A taxi kretén módon lassan haladt, s ez nagyban hozzájárult, hogy Ricky biztonságos távolságból követhesse a kocsit. A jármű élénk türkizkék-fehér színezése és a taxi-jelzés a tetőn még inkább megkönnyítette a dolgát. Tíz perc után a taxi még jobban lelassított, egy forgalmas bevásárlóutcán szinte lépésben haladt, a féklámpa többször kigyulladt, míg végül egy mobiltelefonos üzlet előtt megállt az autó. Ricky élesen bekanyarodott egy parkolóhelyre, és onnan figyelte, hogy Abby berohan az üzletbe. Ezután Ricky leállította a motort, előhúzott a zsebéből egy Marsszeletet, majd hirtelen támadt étvággyal rávetette magát a nyalánkságra, és az ülésen hátradőlve figyelt.


Stephen Curry bosszankodva tért vissza a Városkörnyéki Körzeti Rendőrségi értekezletről az irodájába, mert az jóval tovább tartott, mint amire számított. Szendvicses ebédbe torkollott a találkozó, amelyen temérdek ügy került napirendre a vadkempingezéstől kezdve – mely főleg Hollingbury és Woodingdean környékén okoz problémákat – egészen a járványszerűen terjedő, a fiatalkorúak által elkövetett garázdaságig, mely természetszerűen összefügg az előbbivel. Ezek az erőszakos bűncselekmények egyre nagyobb problémát jelentenek: a srácok a bandatámadásokat videóra veszik, majd trófeaként felrakják különféle netes site-okra, mint például a Bebóra vagy a MySpace-re. Az iskolákban elkövetett legsúlyosabb támadásokat viszont az Argus szellőztette meg, nem kis riadalmat keltve a gyerekek és az aggódó szülők körében. Már majdnem fél három volt, és még tonnányi átnézendő irat várt rá. Korábban haza kell mennie, mert – házassági évfordulójuk van, és szentül megígérte Tracynek – ezer százalékig biztosra –, hogy ma időben hazaér. Leült az íróasztalához, és végigfuttatta szemét a képernyőn, a mai eseménynaplón, de semmi olyat nem látott, amibe e pillanatban be kellene

avatkoznia. Minden sürgősségi hívásra azonnal reagáltak, és nem volt olyan különleges esemény, ami lefoglalta volna a rendőri erőket. Csak a szokásos kisebb bűncselekmények… Aztán eszébe jutott Roy Grace reggeli hívása, kinyitotta a noteszét, elolvasta a feljegyzett nevet – Katherine Jennings – és a címet. Épp az imént látta a délutáni szolgálat egyik korábban beérkező őrmesterét, John Morleyt, úgyhogy felkapta a telefonkagylót, és szólt Morleynak, hogy küldjön valakit a Körzeti Csoportból a nő lakásához. Morley a vállával a füléhez szorította a kagylót, előhalászott egy tollat, bal kezével tartotta az aktacsomót annál az oldalnál, ahol éppen tartott az olvasásban – egy az éjszakai szolgálat által behozott őrizetes átvételével kapcsolatos feljegyzésnél –, aztán letépett egy fecnit egy papírlapról, melyre korábban egy jármű rendszámát jegyezte fel, és ráírta a nő nevét és címét. Morley vehemens, fiatal rendőr volt. Rövidre nyírt hajával, a golyóálló mellényben keményebb fiúnak látszott, mint amilyen valójában volt. A többi kollégájához hasonlóan az ő vállát is nyomta a létszámhiányból adódó túl sok feladat. – Jó pár okot el tudok képzelni, ami miatt a nő kiakadhatott attól a Spinella nevű fazontól. Én is kiakadok tőle. – Nekem mondja…! – értett egyet Curry. Pár perccel később, miközben Morley az adatokat másolta át a noteszébe, újra megcsörrent a telefonja. A Déli Körzet Diszpécser Központjából jelentkezett az ügyeletes, s arra kérte az őrmestert, vegye át a parancsnokságot, mert első fokozatú vészhelyzet van. Eltűnt egy nyolcéves kislány az iskolából, és a család nem tud róla semmit. Pár pillanat alatt felpörgött minden. Morley máris hívta az ügyeletes tisztet, majd rádiótelefonon parancsokat osztogatott a teamje tagjainak és a város különböző pontjain tartózkodó polgárőröknek. Közben berohant a telezsúfolt közös öltözőhelyiségbe. Ellavírozott féltucatnyi fémasztal és az ellátmányos dobozok között, aztán a falakra szegezett fogasról, melyeken dzsekik, sapkák, sisakok lógtak, felkapta a saját sapkáját. Maga mellé vett néhány rendőrt, akik épp most érkeztek be a délutáni szolgálatra, és futólépésben indult az ajtó felé, telefonját továbbra is a fülénél tartva. Ahogy a harmadik rendőr elsietett Morley asztala mellett, a légáramlat lesodorta a fecnit, amire az őrmester Katherine Jennings nevét és címét

felírta. Tíz perccel később egy asszisztensnő lépett a szobába, behozta a legújabb rendőrségi továbbképzési program direktíváinak másolatait, s letette Morley őrmester asztalára további szétosztásra. Ahogy kifelé ment, észrevette a padlón heverő papírfecnit. Lehajolt érte, felvette, majd rendszerető módjára a legközelebbi szemétkosárba dobta.


A friss levegő és a zsíros étel végül is jótékonyan hatott Roy Grace másnaposságára, már-már embernek kezdte érezni magát, ahogy felfelé lépdelt a Church Streeten, ahol a Nemzeti Parkolási Társaság sokemeletes parkolóháza állt. Bedugta a parkolókártyáját az automatába, és felszisszent, mint mindig, amint az összeg megjelent a kijelzőn, majd felgyalogolt a megfelelő szintre, közben Terry Biglow-n járt az esze. Lehet, hogy jobban ellágyult a kelleténél… Tulajdonképpen sajnálta ezt az embert – persze nem a hitvány társa miatt. Biglow-nak annak idején tagadhatatlanul volt stílusa, és alighanem ő az utolsó képviselője annak a régi vágású gengszternépségnek, akik még tisztelték a rendőrséget, ha már mást nem is ezen a világon. A szegény ördögnek már nem sok lehet hátra. Vajon mit érezhet egy ilyen ember, amikor élete végéhez közeledik? Vajon gondol-e arra, hogy teljességgel eltékozolta az életét, és semmit nem tett hozzá ehhez a világhoz? Hogy tönkretett számtalan más életet, s lám, mire jutott? Semmire! Abszolút semmire. Még az egészsége is odalett. Grace kinyitotta a kocsiját, beült, és végigfutott a jegyzetein. Útközben felhívta Glenn Bransont, és elmondta neki az újságot, hogy Ronnie-nak volt egy második felesége, akit Lorraine-nek hívtak. Megkérte Bransont, hogy szóljon Bella Moynak, és keressék meg Ronnie Wilson legközelebbi barátait, akiket Terry Biglow említett: Klingeré-ket. Stephen Klinger nagy antik bazárt üzemeltetett Brightonban, úgyhogy nem lesz nehéz megtalálni őt Ahogy Grace letette, máris megszólalt a telefonja. Cleo volt az.

– Hogy van a másnapossága, Grace nyomozó főfelügyelő úr? – kérdezte. Különös, gondolta Roy. Sandy annak idején csak Grace-nek szólította, és mostanában Cleo is néha ezt teszi. Kedves tőle, hogy becézget… – Másnaposság? Honnan tudod? – Onnan, hogy éjjel fél tizenkettőkor méltóztattál felhívni, és örök szerelmet vallottál a telefonban. – Tényleg? – Hohó! Emlékezetkiesés. Kemény menet lehetett… – Az volt. Öt óra Glenn Bransonnal és a házassági bajaival. Elég ahhoz, hogy az ember seggrészegre igya magát. – Nagyon úgy fest, hogy ez a házasság a végéhez közeledik. – Ja, én is azt hiszem. – Ó, hm, szeretnék kérni tőled valamit – váltott hangnemet Cleo, s hirtelen csupa báj és kellem volt a hangja. – Milyen szívességet? – Egy órácskát az életedből. Öt és hat között. – Mit kellene tennem? – Nos, az a helyzet, hogy el kell rohannom egy különösen kellemetlen öngyilkossági eset miatt – egy fickó benyomta a tizenkettes kaliberűt a szájába a saját kertjében, a fészerben, és a halottkémnek problémái vannak a tényfeltárással. Törvényszéki patológust akar – így hát a mi jó öreg Theobaldunk már útban van, hogy elvégezze a boncolást ma délután. Ami azt jelenti, hogy én viszont nem tudom elvinni Humphreyt a kutyaiskolába. – Kutyaiskolába..? – Nos, arra gondoltam, ez jó alkalom lenne, hogy kicsit összemelegedj Humphreyval. – Cleo, tudod jól, hogy a kellős közepén vagyok egy nagyon… Cleo közbevágott: – Az áldozat, aki után nyomozol, tíz éve halott. Egy óra ide vagy oda aligha számít. Csak egyetlen órát kérek tőled. Ez az első nap a most induló tanfolyamon, és nagyon szeretném, ha Humphrey a kezdetektől részt venne rajta. És tudom, hogy számíthatok rád, mert te egy olyan drága ember vagy, azonkívül nem akármilyen jutalomban lesz részed utána! – Jutalomban? – Akkor oké? Kutyaiskola öttől hatig. Megegyeztünk! Elviszed Humphrey-t, és cserébe nyárson sült tigrisrákot és fésűskagylót sütök

neked thai módra. Roy azonnal és önként bekapta a horgot. Cleo tigrisrákja és kagylója felülmúlhatatlan volt. Roy élt-halt érte. Ám mielőtt még válaszolhatott volna, Cleo hozzátette: – És van hozzá egy különleges Cloudy Bay Sauvignon Blanc-om, amit már beraktam neked a frigóba – mondta, majd még csábosabb hangon: – És aztán… – Aztán…? Hosszú csend következett. Csak a telefon statikus zöreje. – Mi lesz aztán…? – kérdezte Roy. Cleo még csábosabban: – Ezt már a fantáziádra bízom. – Forgatsz valamit a fejedben? – Igen, sok mindent… Be kell hoznunk a tegnapi éjszakát meg a mait is. Gondold át, felül tudsz-e emelkedni a másnaposságodon meg az egyebeken? – Azt gondolom, igen. – Jó. Hát akkor vedd kezelésbe Humphreyt, én meg adom a többit. Áll az alku? – Vigyek kekszet? – Humphreynak? – Nem, neked. – Dugulj el, Grace. Grace elvigyorodott. – Ja, és még valami! Ne legyél azért túúúúúl kanos… Humphrey szereti a kemény dolgokat rágcsálni…


Szó se róla, le tudott volna gyűrni még egy Mars-szeletet – baromi éhes volt –, de nem akarta kockáztatni, hogy amíg kiszáll a kocsiból a csokiért, pont akkor szem elől tévessze a rohadt kis cafkát. Úristen, több mint egy fél órája, hogy bement a mobilüzletbe – mi a francot művel ennyi ideig? Nyilván azon szarozik, hogy milyen színűt vegyen. A taxi egy vagyonba fog kerülni! És kinek a pénzéből fogja kifizetni? Az övéből, természetesen.

Vajon direkt csinálja ezt, hogy még jobban felbosszantsa, sejtve, hogy itt van a közelben, és figyeli? Megfizet ezért! Minden lehetséges módon! És még azon is túl! Bocsánatért fog esedezni a kis ribanc! Újra és újra és újra. Mielőtt végleg leszámol vele! Egy árnyék vetődött az ablakra. Egy parkolóőr kémlelt be a kocsiba. Ricky lehúzta az ablakot. – Az édesanyámat várom – mondta. – Mozgáskorlátozott… nem tart tovább pár percnél. A parkolóőr, egy langaléta fiatal fickó, beesett arccal, félrecsúszott egyensapkával, nem hatódott meg a magyarázattól. – Fél órája itt áll. – Hát én is megőrülök már tőle – felelte Ricky. – Tudja, dementiája van. Időskori elmebaj. Első stádium – magyarázta Ricky, és a karórájára mutogatott. – El kell vinnem a kórházba. Csak pár percet adjon még! – Öt perc – mondta a parkolóőr, és peckesen arrébb ment. Majd megállt a következő kocsinál, ami Ricky előtt parkolt, és elkezdte beütögetni a kis masinájába a kocsi rendszámát. Ricky végignézte a pörlekedést, ahogy kisvártatva a tulaj, egy ingerült nőszemély, visszatért a kocsijához. Aztán figyelte tovább a mobilüzlet kijáratát. Elképedve látta, hogy újabb húsz perc telt el. Jézusom, mennyi idő kell neked egy mobiltelefon megvételéhez? Újabb öt perc telt el. Majd újabb. A taxi hirtelen elindult, és besorolt a forgalomba. Ricky indított, és követte. Több jármű is volt közöttük, de látta, hogy a taxi a tengerpart felé tart, majd jobbra kanyarodik. Tartva a távolságot, maga elé engedett több járművet is, és követte az imbecillis, hülye, szélütött, agyatlan, tökelütött sofőrt, amint csigatempóban araszolt végig az úton. Végigmentek a part mentén, majd a domb felé kanyarodva egy széles, nyitott nemzeti parkhoz értek, fölkapaszkodtak a sziklaszirt felé, a Beachy Headhez, mely az öngyilkosok kedvelt helye volt. Egy emeletes busz jött mögötte, ami idegesítette. – Gyerünk már, te seggfej! – ordította Ricky a szélvédő mögül a taxi felé. – Nyomd már meg azt a pedált! Még mindig ugyanabban a tempóban elgördültek a Beachy Head söröző mellett, majd követtek egy kanyargós utat a Birling Gap felé, s utána átmentek East Dean településen. Nyílt mezők következtek, azután elbaktattak Seven Sisters mellett, és beértek Seafordba. Lassan haladtak

tovább, elhagyták a newhaveni kompkikötőt, és elindultak a hegyre, Peacehaven felé. Egy hosszú hajú fiatalember és egy lány álltak az egyik saroknál, távolról integettek a taxinak. Ricky nem kis meglepetésére a SZABAD-jelzés hirtelen kigyulladt a kocsin, és a taxi félrehúzódott. Ricky is félreállt, a kocsisor, mely idáig követte őket, elhúzott mellette. Figyelte, ahogy a fiatal pár beszáll a hátsó ülésre. A taxi üres volt! Egy üres taxit követett! A francba, a francba, a büdös francba! Ó, te szemét kis dög, ezt tényleg kibaszottul megcsináltad!


Egy skarlátvörös hajú bombázó – szűk szoknyában, hosszú combokkal és melltartóból kibuggyanó, hatalmas keblekkel – kacsintott Grace-re. Roy kissé elfordította az üdvözlőkártyát, s ahogy a szög megváltozott, a másik szemével kacsintott rá a hölgy. Grace szétnyitotta a dupla lapot, mire egy vékonyka hang, melyet egy gyengébb kóristalány is könnyűszerrel leiskolázna, elcincogta a „Happy Birthday”-t. – Ez csodálatos – mondta Grace. – Mit mondtál, kié lesz? Hosszú, formás lábaival Esther Mitchell állt előtte, a Sussex House jelenleg vitán felül legcsinosabb nyomozónője. S egyben az egyik legvidámabb is. – Willis nyomozónak – felelte Esther derűsen. – Most negyven. Grace elvigyorodott. Baz Willis, egy elhízott pasas, akit az általános vélekedés szerint soha nem szabadott volna nyomozóvá előléptetni, nagy kéjenc hírében állt. A kacsintós kártya telitalálat volt. Grace rábukkant egy résnyi helyre a tucatnyi aláírás között, és odakanyarintotta a nevét, majd visszaadta a kártyát. – Buli is lesz. Ma éjjel a Black Lionban. Grace grimaszolt. A Black Lion Patchamban volt, a Sussex House közelében, és nem tartozott a kedvenc helyei közé, azonkívül két egymást követő görbe éjszaka sok lett volna a szervezetének – nem beszélve arról, hogy ma estére sokkal jobb programja ígérkezik.

– Kösz szépen, benézek, ha tudok – mondta. – Minibuszt is szervez valaki, ha fel akarsz iratkozni… – Nem, köszönöm – mondta Grace, s az órájára pillantott. Öt perc múlva el kell indulnia, hogy odaérjen kicsi Humphrey-val a kutyaiskolába. Rámosolygott Estherre. A nő jó légkört árasztott maga körül, hamar népszerűvé vált – és nem csak a remek formájának köszönhetően –, pedig nemrégen került a testülethez. – Ó, és még valami, Pewe nyomozó főfelügyelő arra kért, hogy egyeztessem veled az ausztráliai utazást. – Micsodát?! – Bocsi… beosztottak hozzá Robinson nyomozóval együtt az elfekvő ügyekhez. – Azt mondtad, Ausztrália? – Igen, azt mondta, tudjam meg tőled, hogy a Sussexi Rendőrségnek melyik légitársasággal van business classra szerződése. – Business classra szerződése? – kérdezett vissza Grace. – Mit gondol, hol van ez? Valami menő ügyvédi irodánál? A nő zavartan vigyorgott. – Én… hm… azt hittem, te tudsz a dologról. – Mindjárt mennem kell – mondta Grace. – Kifelé menet majd beugrom az irodájába. – Megmondom neki. – Köszönöm, Esther. A nő mentegetődző, afféle „én sem csípem a hapsit” tartalmú pillantással nézett vissza Grace-re, ahogy ment kifelé az irodából.

Öt perccel később Grace belépett a fogdaépületre néző régi irodájába. Cassian Pewe ingujjban ült, és telefonált, nyilvánvalóan személyes beszélgetést folytatott. Grace rá se hederített, hogy megzavarta a fickót. Elhúzta a négy szék közül az egyiket a kicsi, kerek tárgyalóasztaltól, odarántotta Pewe íróasztalához, és leült vele szemben. – Visszahívlak, angyalom – mondta Pewe, és aggódva pillantott Grace mogorva arcára. Letette a kagylót, és erőltetett vidámsággal szólalt meg: – Roy! Örülök, hogy látlak! Grace a lényegre tért. – Mi a franc ez az Ausztrália? – Ah, épp most akartam átmenni hozzád, hogy elmondjam. Van itt valami, amit találtam ma a melbourne-i Victoria rendőrségnek –

pontosabban Melbourne és körzetének – végzett kutatásomban. A dolog kapcsolódik a te Dingó Műveletedhez. Lám, micsoda véletlen egybeesés, úgy értem a név, Dingó – ez ugyebár épp egy ausztrál vadkutya, nem igaz? – Hogyhogy kapcsolódik? És milyen alapon ugráltatsz egy nyomozó felügyelőt azzal, hogy repülőjegyeket intézzen? Erre vannak az asszisztensek. – Úgy vélem, valakinek ki kell utaznia Ausztráliába, Roy – arra gondoltam, legjobb lenne, ha én magam… – Én nem tudom, hogy a fővárosban ezt hogyan csinálják, de a jövőbeni miheztartás végett nem árt, ha tudod, Cassian, hogy a Sussexi Rendőrségnél nem arra költjük az adófizetők pénzét, hogy a rendőreink első osztályon röpködjenek. Mi turistaosztályon utazunk, világos? – Hogyne, Roy – felelte Pewe olajozott mosollyal. – Csak épp arra gondoltam, hogy ez egy elég hosszú út, és ha az emberre ott még egy egész napos munka vár, ugyebár, egy ilyen utazás végén… – Igen, ez elég kemény dolog. De ez itt nem luxus utazási iroda. Az egyetlen módja, hogy Ausztráliába menjél, kedves Pewe nyomozó főfelügyelő, már ha rajtam múlik, az lesz, hogy fogsz egy ásót, és utat ásol magadnak a tenger alatt! – gondolta magában Grace. – Elárulnád végre, hogy mi köze mindennek az én ügyemhez? – Információt szereztem Lorraine Wilsonról, Ronnie Wilson második feleségéről, és úgy gondolom, ez érdekes lehet számodra. Ronnie Wilsonnal kapcsolatos. Elvezethet hozzá. – Értem. Nos, ezzel már nagyon nem kell sietned, Ronnie Wilson ugyanis a World Trade Center elleni terrortámadásban 2001. szeptember 11-én elhalálozott. – A helyzet az – mondta Cassian Pewe –, hogy az én bizonyítékom másra utal.


Ricky követte a taxit Peacehavenen keresztül. Fontolgatta, hogy az első piros lámpánál kiugrik, torkon ragadja a sofőrt, és kiszedi belőle, hol van Abby.

De mit tudhat a sofőr? A ravasz kis dög nyilván nagy borravalót adott neki, hogy üljön a kocsiban vagy egy órán át, aztán húzzon el valahová szép lassan; ennyi, amit a fickó mondani tudna, arra meg aztán végképp nincs szüksége Rickynek, hogy Brighton minden zsaruját az ő személyleírásával riasszák, és garázdaságért vádat emeljenek ellene. Ennél sokkal fontosabb dolgon kell törnie a fejét. Dolgokon, hogy egészen pontosak legyünk. Az első, hogy Abby most már nyilvánvalóan tudja: Ricky lehallgatta az anyjával folytatott beszélgetéseit. De azt nem tudhatja, hogyan csinálta. Valószínűleg arra gyanakszik, hogy bepoloskázta az anyja telefonját. Rickynek ekkor esett le a tantusz… Nyilván azért ment a mobilüzletbe, hogy anyjának új telefont vegyen. Rickynek megint rá kellett döbbennie, milyen félelmetesen dörzsölt ez a nő. De mi a helyzet az ő telefonjával? Rick máris tárcsázta Abby számát. Két kicsengés után felvette valaki. Egy fiúhang szólt bele tétován. – Igen…? – Ki a fasz vagy te? – förmedt rá Ricky. A vonal megszakadt. Ricky újból hívta. A vonal már a kicsörgés pillanatában megszakadt. Ahogy sejtette, a kis kurva eldobta a telefonját. Ami azt jelenti, hogy újat szerzett be. Tényleg próbára teszed a türelmemet. És hol a francban vagy? Egy sebességmérő kamera villant, de Ricky ügyet se vetett rá. Hová mehetett a kis dög? És mivel tölti az időt? Pár kilométerrel arrébb a taxi elfordult, de Ricky már nem figyelt rá. Most már a Marine Parade-ra ért, elhaladt a Sussex Square György korabeli, elegáns homlokzatai előtt. Egy perc, és Abby utcájához ér. Félrehúzódott, leparkolt, leállította a motort – át kellett gondolnia a helyzetet. Hová rejtette a kis dög azt, ami nem az övé? Nem kellett hozzá túl sok hely. Egy A4-es borítékban is elfér. A csomag, amit a futárszolgálattal próbált elküldeni, csak álca volt. Miért? Azt akarta, hogy Ricky a futárt kövesse? Hogy ő közben eltűnhessen? Nagy hibát követett el, ismerte be magának Ricky, azzal az SMS-sel. Rá akart ijeszteni a nőre, de nem számolt ördögi fondorlatosságával. Ugyanakkor az a tény, hogy a kis cafka megpróbálta elküldeni az álcsomagot, mégiscsak elgondolkoztatta Rickyt. Ha a nő arra számított,

hogy Rick a futárt fogja követni, akkor a köztes időt nyilván arra akarta felhasználni, hogy azt a bizonyos dolgot elhelyezze a Southern Deposit Securitynál bérelt széfjébe. Máskülönben miért lenne üres a széf? Az egyetlen lehetséges magyarázat alighanem az, hogy Abbynek egyelőre nem volt alkalma rá, hogy berakja a cuccot a széfbe. A másik lehetőség, hogy nemrég kivette onnan. Persze az is lehet, hogy valahol másutt is van egy széfje, vagy ami a legvalószínűbb: a lakásában rejtegeti. Ricky azzal töltötte az előző éjszakát, hogy átkutatta Abby összes holmiját a lakásában, beleértve a ruháit is, amiket leszedett a lányról. Az útlevelét is elhozta, így legalább a kis kurva nem tud egyik pillanatról a másikra megpattanni az országból. Ha viszont másik széfet is fenntart, akkor kell lennie valahol egy kulcsnak vagy számlának! Ricky minden átkozott négyzetcentimétert átkutatott már a lakásban, elmozdított minden bútordarabot, fölemelt minden kilazult padlólemezt. Még a tévékészülékek hátlapját is leszerelte, felhasította a bútorok kárpitját, kicsavarozta a ventilátorok rostélyait, szétszedte a világítótesteket. A drogos korszakában szerzett tapasztalatok alapján kutatott; akkor látta ugyanis, hogyan és milyen alaposan dolgozik a rendőrség, amikor a dörzsöltebb dílerek rejtekhelyei után kutat. Van még egy lehetőség: valami barátnál hagyta a cuccot. Ám a csomagra írt név, amit a futárral el akart küldeni, hamisnak bizonyult – Ricky ezt is ellenőrizte. És gyanítható, hogy kerülte a kapcsolatteremtést bárkivel is. Ha egyszer a saját anyjának sem árulta el, hogy hazajött, akkor nem valószínű, hogy nagydobra verte volna a dolgot a barátai körében. Nem, Ricky egyre biztosabb volt benne, hogy a lakásban kell tovább keresgélnie. Bármilyen rafinált a kis némber, mindenkinek van egy Achilles-sarka. Minden lánc csak olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme. Egy hadsereg csak olyan gyorsan menetelhet, ahogy a leglassúbb katonája halad. Abby anyja egyszerre a leggyengébb láncszem és a leglassúbb katona. Ricky most már pontosan tudta, mit kell tennie.

A Renault odakint, Abby lakása előtt, nem akart beindulni. Sokáig állt használaton kívül. Az akkumulátor kijelzőjének pislákolását látva Ricky

már csaknem feladta, amikor a motor köhögve, olajos füstöt köpködve váratlanul mégiscsak életre kelt. Kihajtott vele a parkolóhelyről, és a helyére pedig beállt a Forddal. Ha Abby visszajön, azonnal kiszúrja a kocsit, és azt hiszi majd, hogy Ricky a lakásban van. Ricky elvigyorodott. Egy darabig a kis cafka nem fog bemenni a lakásába. A bérelt kocsin nem volt helyi parkolómatrica, így hamarosan büntetőcédulát kap a kocsi, sőt valószínűleg kerékbilincset is raknak rá, de kit érdekel ez már? Ricky kivette a Fordból a GSM 3060-as Interceptet, és átrakta a furgonba. Aztán elhajtott Eastbourne irányába, útközben csak azért állt meg, hogy vegyen egy hamburgert meg egy kólát. Lényegesen jobban érezte magát. Bízott benne, hogy hamarosan újra kézbe veszi az irányítást.


Este hat harminckor elkezdődött a Dingó Művelet negyedik értekezlete. Roy Grace éppen felolvasta volna a csoportnak az összefoglalót, de hirtelen elbizonytalanodott, ahogy észrevette, hogy Glenn Branson kissé furán bámul rá, és elfintorítja az orrát, mintha jelezni akarna valamit. – Valami gond van? – kérdezte Grace. Aztán észrevette, hogy mások is furcsállkodva pislognak felé. – Kissé pikáns szagod van, főnök – jegyezte meg Glenn. – Már megbocsáss a személyeskedésért, de ez nem a szokásos kölnimárkád. Beleléptél, vagy beleültél netán valamibe? Grace döbbenten konstatálta, miről beszél az őrmester. – Ó, igen, elnézést. Én… Épp most jövök egy kutyaiskolából. A kis vakarcs kidobta a taccsot a kocsiban. Azt hittem, sikerült letakarítani magamról, de ezek szerint… Bella Moy beletúrt a retiküljébe, és átadott Grace-nek egy parfümsprayt. – Ez elnyomja… – jelentette ki. Grace tétovázva befújta a nadrágját, az ingét meg a zakóját. – Most meg úgy illatozol, mint egy kupleráj – jegyezte meg Norman Potting. – Nos, ezt igazán nagyon köszönöm… – villant feléje Bella szúrós

pillantása. – Na, nem mintha tudnám, milyen az, természetesen – motyogta Potting, félszeg kísérletet téve, hogy mentse a helyzetet. Majd még rátett egy lapáttal: – Nemrég azt olvastam, hogy a koreaiak kutyát esznek… – Norman, most már elég! – szólt rá Roy Grace szigorúan, és visszatért a kinyomtatott napirendjéhez. – Oké, Bella, kezdjük, mire jutottál azzal kapcsolatban, hogy Joanna Wilson járt-e egyáltalán Amerikában? Az én emberem semmi nyomát nem találta ennek. – Felvettem a kapcsolatot a New York-i Kerületi Ügyészi Hivatallal, ahogy javasoltad, Roy. Az ügyész küldött egy e-mailt egy órával ezelőtt, melyben az áll, hogy a bevándorlókkal korábban a Bevándorlási és Honosítási Ügynökség foglalkozott, de szeptember 11. óta ez megváltozott. Az ügynökség összeolvadt az Egyesült Államok Vámhivatalával, és most Bevándorlási és Vámhatóságnak hívják őket. Azt mondja az ügyész, hogy nem lesz róla irat, hacsak Joanna nem folyamodott külön vízumért, hogy meghosszabbított tartózkodást kérvényezzen. Ellenőrizték a vízumkérvényeket az 1990-es évekre visszamenően, de ott nem találták nyomát, ami azonban nem bizonyíték arra, hogy sosem járt ott. – Oké, köszönöm. E.J., mire jutottál a családfával? Sikerült lenyomoznod Joanna Wilson rokonságát? – Nos, úgy tűnik, nincs túl sok hozzátartozója. Találtam egy homokos mostohatestvért – nem volt könnyű eset. A pasas Mitzi Dufors néven fut, túl a hatvanon szegecsekkel kivert feszülős bőrgatyákban jár, és tele van piercingekkel. Táncol egy brightoni melegbárban. Túl sok hízelgő szót nem vesztegetett a húgára. – Soha ne bízzál szegecses bőrgatyát viselő, korosodó férfiakban – szólt közbe Norman Potting. – Norman…! – szólt rá Grace keményen. – Te se vagy egy divatguru, Norman, ha már erről van szó – ütötte le a labdát nyomban Bella. – Oké, most már elég legyen! Ez mindkettőtöknek szól – mondta Grace. Norman vállat vont, mint egy duzzogó gyerek. – Bármi más a mostohabátytól? – Annyit mondott még, hogy Joanna örökölt egy kis házat az anyjától Brentwoodban pár évvel az előtt, hogy kiment Amerikába. A fickó szerint Joanna eladhatta a házat, hogy finanszírozza a színésznői karrierjét.

– Meg kéne tudni, mennyit érhetett akkor, és mi történt vele. Amúgy szép munka volt, E. J. Grace feljegyzett valamit, majd Bransonhoz fordult. – Glenn, utánanéztetek Bellával Klingeréknek? Branson elvigyorodott. – Azt hiszem, jókor érkeztünk, mert Stephen Klinger eléggé be volt seggelve ebéd után, és igen beszédesnek bizonyult. Azt mondta, hogy senki nem szerette túlságosan Joanna Wilsont. A csaj amúgy megérhette a pénzét, Ronnie-t eléggé megtáncoltatta, így aztán senkit sem ütött szíven, amikor lefalcolt az Államokba. Klinger megerősítette, hogy Ronnie újranősült, miután kivárta az elhagyás utáni törvényes periódust, és elvette Lorraine-t. Amikor Ronnie meghalt, Lorraine nagyon összetört. És tovább súlyosította a nő helyzetét, hogy Ronnie totál pénzügyi csődöt hagyott rá maga után. Grace szorgosan jegyzetelt. – A nő kocsiját lefoglalták, majd a házat is elvették a feje fölül. Úgy tűnik, Wilson abszolút link fazon volt. Semmi sem maradt utána, egy fillér sem. Az özvegyét kilakoltatták a hove-i proccos házból, akkor a nő egy kis bérelt lakásba költözött Egy évvel később, 2002 novemberében hagyott maga után egy levelet, hogy öngyilkos lesz, és a tengerbe vetette magát a Newhaven-Dieppe kompról – mondta Branson, majd szünetet tartott. – Beszéltünk Mrs. Klingerrel is, de ő nagyjából ugyanazokat mondta, mint a férje. – Valami rokont nem találtatok, aki megerősítette volna, hogy a nő milyen lelkiállapotban volt? – kérdezte Grace. – De – felelte Branson –, van egy nővére, aki a British Airways-nél dolgozik légiutas-kísérőként. Az előbb beszéltem vele. Munka közben értem utol, úgyhogy nem igazán tudott beszélni. Holnap találkozom vele. De amit elmondott, az egybevág azzal, amiről Klingerék beszéltek. Ja, igen, és azt is mondta, hogy a terrortámadás után, ahogy a légi közlekedés helyreállt, fogta Lorraine-t, és az első géppel átrepültek New Yorkba. Egy héten át járták a várost egy nagy fotóval, hátha ráismer valaki Ronnie-ra. – Tehát ő is meg van győződve róla, hogy Ronnie meghalt szeptember 11-én. – Semmi kétség – felelte Glenn. – Ronnie Wilsonnak a becsapódás időpontjában a Déli Toronyban volt megbeszélése egy Donald Hatcook nevű fickóval. Azon az emeleten, ahol Hatcook dolgozott, mindenki elpusztult – valószínűleg azonnal. – Branson a noteszébe pillantott. –

Kérdeztél egy Chad Skeggs nevű fazonról is. – Igen, mit találtál róla? – A fickót még 1990-ben körözte a Brigthoni Rendőrség Bűnügyi Osztálya egy fiatal nő elleni erőszak miatt. A lány annak idején úgy adta elő a történetet, hogy kijöttek a klubból, az épület mögé mentek, ahol a fickó súlyosan bántalmazta őt. Nemi erőszak is történhetett. Lehet, hogy a lány egy darabig benne volt a dologban, de aztán ki akart szállni. Nagyon ronda bántalmazás volt, nemi erőszakkal súlyosbítva. Aztán olyan döntés született, hogy nem költenek rá közpénzeket, hogy a fickót visszatoloncolják Ausztráliából. Nem hinném, hogy a fazon még egyszer elő merne bukkanni Angliában, hacsak nem nagyon hülye. Grace Nicholl nyomozóhoz fordult. – Nick, neked mid van? – Nos, ami azt illeti, van egypár érdekesség. Miután országosan kutattam Wilson után, amiből semmi olyan nem derült ki, amit eddig ne tudtunk volna, az jutott eszembe, hogy egy ilyen üzletember, aki ilyen szép házban lakott, mint a Hove 4, minden bizonnyal rendelkezett életbiztosítással. Némi szaglászás után kiderítettem, hogy Ronnie Wilson nevén egy másfél millió fontos életbiztosítási kötvény volt a Norwich Unionnál. – Az özvegye feltehetően mit sem tudott erről – mondta Grace. – De bizony tudott – felelte Nick Nicholl. – Ugyanis kifizették neki az egészet 2002 márciusában. – Miközben egy kis bérelt lakásban nyomorgott? – kérdezte Grace. – Ezzel még nincs vége – folytatta a nyomozó. – 2002 júliusában, tíz hónappal a férje halála után, Lorraine Wilson két és fél millió dollárt kapott a 9/11 kárpótlási alaptól. – Három hónappal az előtt, hogy leugrott a kompról – jegyezte meg Lizzie Mantla. – Mármint hogy állítólag leugrott a Newhave-Dieppe kompról – helyesbített Nick Nicholl. – A Sussexi Rendőrség nyilvántartásában a mai napig is eltűnt személyként szerepel. Ellenőriztem a dossziéját, és a nyomozás nem állapította meg egyértelműen, hogy öngyilkosságot követett volna el. De további nyom nincs róla. – Kétmillió-négyszázezer dollár – mai árfolyamon számítva közel hárommillió font – mondta Norman Potting. – Tehát a nő siralmas szegénységben halt meg, miközben több mint hárommilliója volt a bankban? – kérdezte Bella.

– Ebből a suskából elég sok Maltesert vehetnél magadnak – jegyezte meg Norman Potting. – Csakhogy a pénz nem volt a bankban – folytatta Nick Nicholl, és két dossziét emelt a magasba. – Ezekhez elég gyorsan sikerült hozzájutnunk, Steve-nek köszönhetően. Elismerő kézmozdulatot tett a harmincéves Mackie nyomozó felé, aki az asztal vége felé ült farmerben és nyitott nyakú, fehér ingben. Mackie nyugodt magabiztossággal beszélt, összeszedett volt, és ez tetszett Grace-nek. – A bátyám a HSBC-nél dolgozik. Soron kívül utánanézett. Nick Nicholl előhúzott egy lapot az egyik dossziéból. – Ezek itt Ronnie és Lorraine Wilson közös számlakivonatai 2000-ig visszamenően. Növekvő hiteltúllépést mutatnak, csak időnkénti kisebb bevételekkel – magyarázta, s visszatette a lapot a dossziéba, majd felemelte a másikat. – Ez még érdekesebb. Ez egy bankszámla, amit Lorraine Wilson nevére nyitottak 2001 decemberében. – Az életbiztosítási összegre, feltehetően? – szólt közbe Lizzie Mantle. Nick Nicholl bólintott. Grace le volt nyűgözve. A fiatal kolléga általában híján volt az önbizalomnak, de most nagyon összeszedettnek tűnt ő is. – Igen, ezt át is utalták 2002 márciusában. – Ilyen gyorsan kifizették? – csodálkozott Lizzie Mantle. – Azt hittem, ha egy holttestet nem találnak, hét évig kell várni, amíg az eltűnt személyt holtnak nyilvánítják – magyarázta, és kerülte Roy Grace tekintetét, tudva, hogy ez a téma mennyire érzékenyen érinti a főnökét. – Nemzetközi egyezmény volt erről Guiliani polgármester kezdeményezésének köszönhetően – mondta Steve Mackie. – A 9/11 áldozatainak hozzátartozóinál eltekintettek ettől a periódustól, és soron kívül kifizették az összeget. Nick Nicholl különböző banki kivonatokat helyezett maga elé, mint egy nagy spíler a kártyaasztalnál. – Csakhogy a dolog itt kezd igazán érdekessé válni. Az elkövetkező három hónapban ugyanis az egész összeget, vagyis mind a másfél millió fontot különböző címletekben és készpénzben levették a számláról. – Mit kezdett vele a nő? Nick Nicholl felemelte mindkét kezét. – A nővére köpni-nyelni nem tudott, amikor ezt elmondtam neki. Egyszerűen nem hitte el. Azt mondta,

hogy Lorraine a szó szoros értelmében a tőlük és a barátaiktól kapott alamizsnákon élt. – És mi a helyzet a terrortámadás miatti kárpótlással? – kérdezte Grace. – Ez 2002 júliusában került a nő számlájára – válaszolta Nicholl, és feltartotta a megfelelő számlakivonatot. – Ezzel pedig ugyanaz történt. A pénzt különböző címletekben, készpénzben leemelték 2002 júliusa után, pár héttel az előtt, hogy az öngyilkossági búcsúüzenet keletkezett. Az egész team dermedten figyelt Glenn Branson egy golyóstollal kocogtatta a fogait. – És semmi ötletünk azzal kapcsolatban, hogy mire használták fel ezt a pénzt? – nézett fel Lizzie Mantle, aki eddig a jegyzeteibe mélyedt – Nem szólt a nő valakinek a banknál arról, hogy mire kell ennyi készpénz? Gondolom, ilyenkor meg szokták kérdezni, amikor ekkora összeget vesznek fel készpénzben. – Persze, a banknál ilyenkor mindig felteszik ezt a kérdést, hátha valami kényszer hatására cselekszik a kuncsaft – felelte Mackie nyomozó. – Amikor Lorraine-tól is megkérdezték, ő azt válaszolta, hogy a bank nem támogatta őt a férje halálakor, ezért dögöljön meg, ha egy centet is náluk hagy. – Vérmes egy nőszemély lehetett – jegyezte meg Lizzie Mantle. – Összegezhetnénk egy kicsit a dolgokat? – kérdezte Norman Potting. – Wilson első felesége örököl, majd azt mondja a barátainak, hogy elmegy Amerikába, hogy aztán egy szennyvízcsatornában fejezze be. Ezután Wilson második felesége is örököl, és bevégzi a La Manche csatornában. Grace bólintott, majd úgy döntött, hogy itt az ideje közzétenni legújabb értesüléseit melyeket Cassian Pewe-nak köszönhet. – Van valami, ami valamelyest megvilágítja a dolgokat – mondta. – A múlt hónapban, Ausztráliában a geelongi rendőrség Melbourne közelében talált egy női holttestet egy folyóba süllyedt kocsi csomagtartójában – mondta. – A törvényszéki orvostani jelentés szerint az áldozat maximum két éve kerülhetett oda. A nőnek mellimplantátumai voltak, a sorozatszámuk alapján ezeket 1997 júniusában szállították le az itteni Nuffield-kórházba, Woodingdeanbe. A páciens, aki ilyen sorozatszámon implantátumot kapott, Lorraine Wilson volt. Grace szünetet tartott, hogy leülepedjen a többiekben, amit mondott. – Nos, tehát, ha jól értem, a nő elúszott a La Manche csatornából Ausztráliába, és ott felúszott egy folyón – szólalt meg Glenn Branson. – És

hárommillió volt begyömöszölve a fürdőrucijába. – És ez még nem minden – folytatta Roy Grace. – Négy hónapos terhes volt. Az ausztráliai rendőrség nem talált DNS-mintát a saját nyilvántartásában, ami megfelelt volna az anyának, vagy köthető lett volna az apához, és szeretnék tudni, van-e ennek megfelelő az Egyesült Királyság Nemzeti DNS-adatbázisában. Várjuk az eredményt. Holnap remélhetően többet tudunk már. – Úgy fest, hogy van egy kis gondunk, Houston űrközpont… – szellemeskedett Norman Potting. – Vagy egy nyomravezető bizonyítékunk – javította ki Grace. – A melbourne-i boncolás kimutatta, hogy a halál valószínűsíthető oka: fojtogatás. Abból jutottak erre a következtetésre, hogy Lorraine Wilson nyelvcsontja – a nyakszirtnél található U alakú csont – el volt törve. – És ez volt a valószínűsíthető halálok Joanna Wilson esetében is – tette hozzá Nick Nicholl. – Bravó, Nick, jól emlékszel – dicsérte meg Grace. – Úgy látom, ma csúcsformában vagy. Örülök, hogy az alvás nélküli éjszakák nem tompították el az éleslátásodat! Nicholl elvörösödött, de szemlátomást meg volt elégedve saját magával. – Ronnie Wilson egész jó erőben lehetett ahhoz képest, hogy halott volt – összegezte Norman Potting. – Hullaként is sikerült megfojtania a feleségét. – Még nincs elég bizonyítékunk ahhoz, hogy erre a következtetésre jussunk, Norman – torkolta le Grace, noha ő is erre gondolt. A noteszébe pillantott. – Oké, a következőt csináljuk. Ha a nő eltapsolt hárommilliót készpénzben pár hónap leforgása alatt, akkor valakinek tudnia kellett róla. Glenn és Bella, kattanjatok rá erre. Kezdjétek megint Klingerékkel. Tudjatok meg mindent, amit Wilsonék hajdani köreiből ki lehet szedni. Mire költekeztek? Kaszinóztak? Vásároltak külföldi ingatlant? Vagy jachtot? Három és fél millió font nem kis suska – és főleg nem volt az öt évvel ezelőtt. Branson és Bella bólintott. – Steve, te megint használhatnád a soron kívüli banki kapcsolatodat, hogy megtudd, mi történt Joanna Wilson örökségével! Tudom, hogy tíz évvel ezelőtti dolgokról van szó, úgyhogy nem biztos, hogy lesznek dokumentumok, de tégy meg mindent, amit lehet. Grace szünetet tartott, belepillantott a jegyzeteibe, majd folytatta: –

Holnap New Yorkba utazom, hátha találok ott valamit. Még az éjszakai járattal vissza akarok jönni csütörtök éjjel, úgyhogy péntek reggel itt leszek. Norman és Nick, szeretném, ha ti meg elmennétek Ausztráliába. Potting szemlátomást felderült a hírre, Nicholl azonban kissé ijedtnek látszott. – A jegyek már le vannak foglalva kettőtöknek a holnap esti gépre. Egy napot veszítetek, és péntek kora reggel lesztek ott, melbourne-i idő szerint. Egész nap rendelkezésetekre áll a nyomozáshoz, és az időkülönbség miatt a péntek reggeli értekezletünkre már kész jelentéssel szolgálhattok. Úgy látom, valami piszkálja a csőrödet, Nick. Nehezen tudsz elszakadni atyai kötelességeidtől? A fiatal nyomozó bólintott. – De akarsz menni? Nick újra bólintott, ezúttal élénkebben. – Valamelyikőtök járt már ott? – Nem, de nekem van egy unokatestvérem Perthben – mondta Nick Nicholl. – Az majdnem olyan messze van Melbourne-től, mint Brighton – jegyezte meg Bella. – Szóval nem lesz időm meglátogatni? – Nem vakációra mész, hanem melózni – korholta Grace. Nick Nicholl beleegyezően bólintott. – Egy halott nő lábnyomait követve… – mondta Norman Potting. És talán egy halott férfiét is, gondolta magában Grace.


Roy Grace az eligazításról egyenesen az irodájába ment, felhívta Cleót, hogy a tervezettnél később érkezik, mert bent még akadt egy kis dolga, és utána haza kell mennie, összecsomagolni az utazáshoz. Korábban már többször is volt New Yorkban. Kétszer Sandyvel – egyszer karácsonykor vásárolni, egyszer meg az ötödik házassági évfordulójukon; a többi alkalom hivatalos út volt. Mindig élvezte a várost. Különösen örült, hogy újra találkozik két rendőrkollégájával, Dennis

Bakerrel és Pat Lynchcsel. Hat évvel ezelőtt ismerkedett meg velük, amikor még mezei felügyelőként New Yorkba küldték egy gyilkossági ügy nyomozásában. Mindössze két hónappal a Trade Center elleni terrortámadás előtt volt ez. Dennis és Pat abban az időben a New York-i rendőrségnél, a brooklyni kapitányságon dolgoztak, és szeptember 11-én az első rendőrök között voltak, akik a helyszínre érkeztek. Grace el sem tudta képzelni, hogy New York Cityben náluk képzettebb rendőrtiszteket találhatna annak kiderítésére, hogy Ronnie Wilson tényleg elpusztult-e azon a rettenetes napon. Cleo kedves volt, és megértő; várja Grace-t, válaszolta, bármikor érkezzék is. És megint biztosította róla, hogy nagyon, nagyon, nagyon szexi kezelésben részesíti. Efelől voltak már Grace-nek múltbeli tapasztalatai, úgyhogy biztosra ment, mikor bevállalta a kis Humphrey tréningeztetését. Bőven megéri még az utána következő rókázással és a tisztítószámlával együtt is. Grace először is az e-mailjeit nézte át. A legsürgősebbekre válaszolt, a többit másnap reggelre hagyta; a reptéren lesz rá ideje, hogy laptopozzon. Épp a papírmunkához látott volna, ám abban a pillanatban erőteljesen kopogtak az ajtón, és meg se várva a választ, Cassian Pewe lépett a szobába világfájdalmas arccal. Megállt Grace íróasztala előtt, öltönyzakóját vállára vetve, legfelső inggombja nyitva, proccos nyakkendője félárbocra eresztve. – Roy, elnézést, hogy így rád török, de én ezt meglehetősen sértőnek találom… Gace felemelte a mutatóujját, végigolvasta a kezében levő iratot, s csak utána nézett fel Pewe-ra. – Sértőnek? Micsodát? – Most hallottam, hogy Potting felügyelőt és Nicholl nyomozót küldöd holnap Melbourne-be. Igaz ez? – Igen, tökéletesen igaz. Pewe rábökött a saját mellkasára. – És én? Én indítottam el az egészet. Akkor nem nekem kellene mennem?! – Sajnálom, de mit értesz azon, hogy te indítottad el az egészet? Az egyetlen, amit ebben az ügyben tettél, hogy felvetted a telefont, és fogadtad az Interpol hívását. – Na de, Roy…! – váltott Pewe könyörgő-bizalmasra, mintha Grace lenne időtlen idők óta a legjobb barátja. – Az én kezdeményezésemnek

köszönhető, hogy ez az egész ügy így felgyorsult. Grace-t bosszantotta a fickó stílusa és az, hogy így rátört, de megadóan bólintott. – Igen, én méltányolom is ezt, maximálisan. De meg kell értened, Cassian, hogy mi itt, Sussexben csapatmunkát végzünk. Te az elfekvő ügyekért vagy felelős – és én most aktív ügyben nyomozok. Az általad leadott információ lehet, hogy sokat segít, és a gyorsaságodat méltányoljuk. Most pedig kopjál le, és hagyjál dolgozni! – tette volna hozzá legszívesebben Grace, de ezt nem mondta ki hangosan. – Nagyon örülök, de akkor is úgy gondolom, hogy az Ausztráliába rendelt csapat része kéne, hogy legyek. – Neked is jobb, ha most itthon maradsz – felelte Grace. – Én így látom. Pewe egy pillanatig rámeredt, majd hirtelen sértettséggel felcsattant: – Egyszer még megbánhatod ezt, Roy – mondta, és kiviharzott Grace irodájából.


Kedd este nyolc óra. Ricky a furgonjában ült, ugyanannál a jó rálátást nyújtó kereszteződésnél, ahol korábban, szemben Abby anyjának lakásával. Innen szemmel tarthatta mind a bejáratot, mind pedig az utcát, ha a cafkának az jutna eszébe, hogy a hátsó vészkijáraton keresztül osonjon ki a házból. A hideg szó szerint a velejéig hatolt. Nem akart mást, csak visszakapni mindent, ami az övé, és elfelejteni Abbyt, eltűnni ebből az istenverte, nyirkos, fagyos országból, vissza a napfénybe. Alig látott egy lelket az elmúlt három órában. Eastbourne nyugdíjas városrészként ismert, ahol az átlagéletkor halálközeli. Ezen az estén úgy tűnt, hogy talán már be is állt a halál… Az utcai lámpák fénye üres járdákat világított meg. Micsoda energiapocsékolás, gondolta Ricky. A régészek zseblámpával is jöhetnének itt áskálódni… Abby odabent volt az anyjával, a melegben. Rickynek az volt a sejtése, a liba itt akarja tölteni az éjszakát, de nem merte megkockáztatni, hogy otthagyja az őrhelyét, és bemenjen egy sörözőbe, legurítani egyet vagy

inkább hármat. Úgy két órával ezelőtt elfogott egy jelet Abby új mobiljáról, amikor a kis cafka az anyját hívta, hogy hangpróbát tartson, és megadja az új telefonszámát. A hívásnak köszönhetően Rickynek most egyszerre mindkettejük telefonszáma megvolt. A telefonba behallatszott a háttérből a tévé. Mintha valami szappanopera ment volna éppen, egy nő meg egy férfi civódott egymással valahol utazás közben, egy kocsiban. Szóval a kis ribanc meg az anyja most ott ülnek kényelmesen a tévé előtt, a jól fűtött lakásban, és töltik fel az ő pénzéből vásárolt új mobiljaikat. Hirtelen bejelzett az Intercept. Abby telefonálgatni kezdett – nyugdíjasotthonokat hívott, keresett egy helyet, ahol négy héten át gondoskodnak az anyjáról, amíg a kiválasztott helyen felszabadul a szoba. Abby részletesen kikérdezett mindent az ápolószemélyzetről, orvosokról, étkezési időkről, ételminőségről, mozgási lehetőségekről. Vane medence, szauna, meg hogy fő közlekedési út mellett fekszik-e az otthon, vagy nyugalmas helyen, van-e kert, felhajtó a kerekes tolószéknek, van-e saját fürdőszoba? Vége-hossza nem volt a kérdéseknek. Alapos a nő. Ahogy Ricky azt a saját kárán megtanulhatta. Igen, nagyon alapos a kis kurva… És ugyan ki a francnak a pénzéből lesz kifizetve mindez?! Végighallgatta, ahogy Abby megállapodik három időpontban holnap délelőttre, három különböző idősek otthonával, amelyeket meg akar nézni. Az anyját nyilván otthon hagyja, gondolta Ricky. Már csak azért is, mert hiszen biztos nem feledkeztek meg róla, hogy jön a lakatos! Mire Ricky végez vele, addigra már nem lesz szükség nyugdíjasotthonra. Jobb, ha egy csöndes temetőkertet keres a hosszú pihenéshez.


Másnap reggel 8.20-kor Stephen Curry felügyelő Ian Brown őrmester társaságában belépett a Sussex House háta mögött levő fogdaépületben található kis tárgyalóterembe. Hozta magával az aznap reggeli tájékoztató

anyagot, amely átfogó összegzést tartalmazott az összes fontos, súlyos bűncselekményről, mely az elmúlt huszonnégy órában történt a körzetben. Morley őrmester is csatlakozott hozzájuk, valamint az éjszakai műszakból egy alacsony, mokány, sörtehajú őrmesternő, Mary Gerson, aki nem ismert tréfát a munkában. Azonnal munkához láttak. Curry a kritikus ügyekkel kezdte. Ocsmány rasszista incidens történt; egy fiatal mozlim diákot késő éjszaka brutálisan bántalmaztak a Park Roadon, Coldeanban, az egyetemhez vezető úton. Aztán volt egy halálos kimenetelű közúti baleset: motorbiciklis gázolt gyalogost a Lewes Roadon. Rablótámadás a Broadwayn Whitehawkban, és egy fiatalembert bántalmaztak a Preston Parkban, egy homofób incidensben. Curry aggályos precizitással tanulmányozta át az anyagokat, megbizonyosodott róla, hogy minden kifejezés a helyén van-e, nehogy akár egy betűhibába beleköthessen a nagyfőnök a 9.30-as szemlén. Aztán rátértek a jelenleg keresett személyek listájára, és megállapodtak a nyomozás irányvonalában. Mary előadta egy óvadékos ügy részleteit, amelyet aznap tárgyal a bíróság, és emlékeztette Curryt, hogy 11 órakor megbeszélése lesz az ügyészség egyik munkatársával azzal a gyanúsítottal kapcsolatban, akit az előző szolgálat vett őrizetbe, miután egy rakás lopott kézitáskát találtak az illetőnél. A felügyelőnek ekkor hirtelen valami az eszébe jutott. – John, tegnap szóltam, hogy nézzetek meg egy hölgyet a Kemp Townban. Nem láttam a listán – hogy is hívták? – Katherine Jenningset. Mi a helyzet ezzel? Morley hirtelen elvörösödött. – Úristen, bocs, főnök! Semmit nem csináltam az ügyben. Bejött a Gemma Buxton-incidens, és… igazán sajnálom… ennek adtam elsőbbséget minden mással szemben. Azonnal intézkedem, és kiküldök valakit még ma délelőtt. – Helyes! – mondta Curry, és megint az órájára nézett. Basszus. Kilenc múlt öt perccel. Felugrott. – Később találkozunk. – Jó időtöltést az igazgató bácsival! – szólt utána Mary dévaj vigyorral. – Ma bekerülhetsz nála a pikszisbe! – mondta Morley. – Egy ilyen munkatárssal sújtva, akinek az emlékezete olyan, mint a szita? – vágott vissza Curry. – Kétlem.


Ricky zaklatottan aludt; miután több korsó sörrel vigasztalta magát egy zsúfolt, tengerparti sörözőben, elszunyókált a kocsiban, de felriadt, valahányszor rávilágított egy fényszóró, meghallott egy járművet, vagy léptek közeledtek, esetleg ajtó csapódott. Az utasülésen ült, nehogy véletlenül egy arra tévedő rendőr ittas vezetőnek nézze, és csak azért szállt ki párszor az egyterűből, hogy könnyítsen magán egy közeli mellékutcában. Reggel hatkor – még sötét volt – keresett egy büfét, ahol megreggelizett, majd egy órán belül megint az őrhelyén ült. Hogy a pokolba kerülhetett ilyen helyzetbe? – tette fel magának a kérdést, sokadszor. Hogyan hagyhatta, hogy ez a kis cafka így behúzza a csőbe? Ó, milyen ügyesen megjátszotta magát, ahogy behálózta, s ahogy előadta a tüzelő szukát – tökéletes alakítás volt. Mindent engedett magával csinálni, és úgy is tett, mintha élvezné a dolgot. Lehet, hogy élvezte is! De minden alkalmat csak arra használt fel, hogy kiszedjen Rickyből minden információt. A nők okosak. Tudják, hogyan kell a férfit manipulálni. Ricky elkövette azt az óriási hibát, hogy elmondta neki a titkát – mert hencegni akart. Azt hitte, ezzel elkápráztatja a nőt. Aztán a káprázat helyett az történt, hogy egyik éjszaka, amikor Ricky kirúgott a hámból, és rohadtul lerészegedett, a csaj fogta magát, kirabolta őt, és megpattant. Vissza kell szereznie a cuccot! Anyagi helyzete katasztrofális, nyakig ül az adósságban, és nem megy az üzlet. Ez volt az egyetlen esélye. Az ölébe pottyant a szerencse, de ez a kis kurva lecsapott a zsákmányra, és lefalcolt vele. Egyvalami azonban Ricky malmára hajtja a vizet: az a világ, amiben a kis cafkának boldogulnia kellene, kisebb, mint gondolná. Bárkihez ment oda, hogy előadja, mije van, mindenki kérdéseket tett fel. Sok-sok kérdést. Ricky gyanította, hogy erre most már a nő is kezd rájönni, és nyilván ezért van még mindig itt. És azzal, hogy Ricky is a nyomára bukkant itt Brightonban, a kis kurva helyzete még bonyolultabbá vált.

Egy helyi eastbome-i taxi állt 9.30-kor meg a ház előtt. A sofőr kiszállt, és

becsöngetett. Pár perccel később Abby megjelent. Egyedül. Jó. Tökéletes. Nyilván most megy az első találkozóra a három közül, amit délelőttre beszélt meg az idősotthonokkal. Mamikáját egyedül hagyja, azzal a szigorú utasítással, hogy senkit ne engedjen be, kivéve a lakatost. Figyelte, ahogy Abby beül a kocsiba, és a taxi elhúz. Ricky nem mozdult. Tudta, hogy a nők milyen kiszámíthatatlanok tudnak lenni, milyen gyakran otthon felejtenek valamit, amiért öt percen belül visszatérnek. Van idő. Rengeteg ideje van! Abby legalább másfél órán keresztül távol lesz, de lehet abból még három is, vagy még több. Még egy kis türelem, aztán egészen biztosan szabad lesz a pálya. És utána már nem fog sokáig tartani…


Glenn Branson megnyomta a csengőt, és hátrébb lépett, hogy a biztonsági kamera teljes egészében befoghassa. A kovácsoltvas kapuk megrándultak párszor, majd csöndesen kitárultak. A nyomozó visszaült a szolgálati kocsiba, és behajtott a két téglaoszlop között. A kocsi kerekei csikorogtak a köríves kavicsúton. Megálltak egy ezüst Mercedes sportkocsi és egy szintén ezüstmetál S-osztályú szalon Mercedes mögött. A két luxusautó egymás mellett parkolt. – Eléggé rendben van ez a hely, he? – mondta Branson. – Mercik színben tartva, egyébként is beleillenek az összképbe, nem? Bella Moy bólintott, arcszíne most kezdett valamelyest visszatérni. Glenn autóvezetési stílusa teljesen padlóra küldte. Amúgy kedvelte Glennt, és nem akarta megbántani, de ha az irodába visszafelé busszal mehetne, vagy akár mezítláb, szénparázson kellene megtennie az utat, alighanem inkább e lehetőségek közül választana. A palotaszerű ház részint György korabeli másolat volt, részint antik görög templomutánzat, oszlopos előcsarnokkal, mely teljes szélességében elfoglalta a frontoldalt. Ari odalenne érte, gondolta Glenn. Fura, hogy amikor összeházasodtak, az asszonyt még egyáltalán nem érdekelte a pénz.

Akkor kezdett megváltozni, amikor a most nyolcéves Sammy elkezdte az iskolát. Nyilván a többi anyukával folytatott csevejek, a drága autók, a látogatások egy-egy proccos otthonban… Azért az ilyenfajta házak Glennt is lenyűgözték. Aurájuk van, gondolta a nyomozó. Sok más villa is volt ezen a környéken, legalább ekkorák, és ugyanilyen felvágósak, mégis olyan benyomást keltettek, mintha rendes, törvénytisztelő állampolgárok laknák. Csak helyenként látott az ember efféle, túlságosan is feltűnő építményt, mely akarva-akaratlanul azt sugallta, hogy ezek itt nem törvényes úton jutottak a vagyonukhoz. – Szeretnél ilyen helyen lakni, Bella? – kérdezte Glenn. – El tudnám viselni – felelte a nyomozónő sóvárogva, és elmosolyodott. Glenn lopva rápillantott. Bella csinos nő volt – kusza barna hajfonatai alatt vidám pofi –, és nem viselt jegygyűrűt. Mindig kissé slampos ruhákat viselt, mintha nem érdekelné különösebben a külseje. Glenn szívesen rávette volna őt, hogy törődjön magával kicsit többet. Ma fehér blúz volt rajta, egy V-kivágású, sima tengerészkék pulóver, fekete gyapjúnadrág, masszív, fekete cipő és egy rövid, zöld düftinkabát. Bella soha nem beszélt a magánéletéről, Glennek viszont gyakran eszébe jutott, vajon ki várhatja otthon ezt a nőt? Egy fickó, egy nő, netán egy csomó lakótárs? Egyik közös kollégájuk egyszer megemlítette, hogy Bella idős édesanyjáról gondoskodik, de Bella erről soha nem beszélt. – Nem is emlékszem, merrefelé laksz te? – kérdezte Glenn, miközben kiszálltak a kocsiból. Erős széllöket kapott bele Branson teveszőrkabátjának hátuljába. – Hangletonban – felelte Bella. – Ja, igen. Ez beleillett a képbe. Hangleton kellemes, csöndes kertvárosi rész a város keleti szegletében; egy autóút és egy golfpálya szeli ketté. Sok apróbb-nagyobb ház van arrafelé, szépen gondozott kertekkel. Pontosan az a fajta nyugodt, biztonságos környék, ahol egy nő eléldegélhet idős édesanyjával. Branson hirtelen maga elé képzelte, ahogy a szomorkás Bella otthon ápolja beteg, törékeny édesanyját, elmajszol egy újabb doboz drazsét afféle pótszerként, az élet másfajta örömeit helyettesítendő. Mint egy elhagyatott, ketrecbe zárt kis háziállat. Branson becsengetett, mire egy Fülöp-szigetekről származó szobalány nyitott ajtót. Átvezette őket egy magas mennyezetű pálmaházon, mely a teraszos gyepre, egy végtelen hosszúságú úszómedencére és a

teniszpályára nézett. Márvány kávézóasztal köré rendezett karosszékekben foglaltak helyet, a szobalány itallal kínálta őket. Majd belépett Stephen és Sue Klinger. Stephen magas, karcsú, elég jóképű férfi volt, negyvenes évei végén, őszülő haja hátrakefélve, arcán iszákosságot sejtető, megpattant hajszálerek foltjai. Elegáns öltönyt viselt, nagyon drága cipőt, s ahogy kezet fogott Bransonnal, azonnal az órájára pillantott. – Sajnálom, de tíz percen belül el kell mennem – mondta fensőbbségesen nyájas stílusban, mely eléggé különbözött attól, ahogyan tegnap az irodájában fogadta őket egy szemlátomást igencsak kiadós, és alaposan leöblített ebéd után. – Nem gond, uram, csak pár gyors kérdést tennénk fel önnek és Mrs. Klingernek. És igazán köszönjük, hogy ismét időt szakít ránk. Branson itt hálás pillantást vetett Sue Klingerre, mire a nő halványan elmosolyodott. Negyvenes évei elején járhat, remekül formában tartva barna, bolyhozott pamut tréningruhában és olyan makulátlan edzőcipőben, mintha most vették volna elő a dobozából. A nőnek ágybacsalogató szeme volt. Branson gyors egymásutánban kétszer is elkapta a pillantását, majd erőt vett magán, kinyitotta a noteszét, és úgy döntött, hogy inkább Stephen Klinger szemére figyel, amiből talán könnyebben lehet olvasni. A szobalány hozta a kávét s az ásványvizet. – Megengedi, hogy röviden átfussunk az egészen, uram? Mikortól állt ön barátságban Ronnie Wilsonnal? – kérdezte Branson. Klinger szeme hajszálnyit balra mozdult. – Nos, ehhez egészen a tinédzserkorunkig kell visszamennünk – felelte Klinger. – Huszonhét… nem, harminc éve kezdődött. Durván. Mintha csak ellenőrizné jegyzetei helytállóságát, Glenn most ezt kérdezte: – És ugye, tegnap azt mondta nekünk, hogy az első feleségével, Joannával való kapcsolata elég zűrös volt, viszont Lorraine-nel már sokkal jobban kijött Ronnie? Klinger szeme megint kissé balra mozdult, mielőtt megszólalt volna. Ez egy neurolingvisztikai kísérlet volt, melyet Glenn valójában Roy Grace-től tanult, és olykor kétségkívül nagy hasznát vette annak megállapításához, hogy valaki igazat mond-e, vagy sem. Az emberi agy bal és jobb féltekére oszlik. Az egyik félteke a hosszú távú memóriatárolás székhelye, míg a másik a kreatív gondolkodásé. Amikor valakinek

felteszünk egy kérdést, a szemek szinte mindig az aktiválandó félteke felé mozdulnak. Egyeseknél a jobb félteke tárolja a memóriát, míg másoknál a bal; a kreatív félteke pedig értelemszerűen az ellenkező. Most tehát annyit már tudott Branson, hogy Stephen Klinger szeme balra mozdult, amikor az emlékező féltekét aktiváló kérdést megkapta, és amikor valaki így felidéz valamit, valószínűleg igazat mond. Ebből következően, ha az illető szeme jobbra mozdul, akkor nagy valószínűséggel hazudik. A módszer nem tévedhetetlen, de segédeszköznek kiváló. Ahogy a szobalány letette a csészéket meg egy porcelánedényt tejjel, Branson előrehajolt, s ezt kérdezte Klingertől: – Arra lennék kíváncsi, uram, hogy az ön véleménye szerint Ronnie Wilson képes lehetett-e arra, hogy megölje bármelyik feleségét? Klinger arcára őszinte döbbenet ült ki, és az asszonyéra is. A férfi szeme ezúttal semerre se mozdult: középre nézett, miközben válaszolt. – Nem, Ronnie ilyenre… semmiképpen. Voltak indulatai, ez nem vitás, de… – Klinger tagadóan rázta a fejét. – Nagy szíve volt Ronnie-nak – tette hozzá Sue. – Szeretett törődni a barátaival. Nem hiszem…, komolyan nem. – Vannak bizonyos információink, melyeket szeretnénk önökkel megosztani, bizalmasan e pillanatban, de pár napon belül sajtóközleményt fogunk kiadni a dologról. Branson Bellára nézett, mintegy felkínálva a lehetőséget, hogy átvegye a szót, de a kolléganő jelzett, hogy folytassa csak. Branson töltött egy kis tejet a kávéjába, majd így szólt: – Úgy néz ki, hogy Joanna Wilson soha nem járt Amerikában. A holttestét Brighton kellős közepén találták meg, pénteken, egy vízlevezető csatornában. Hosszú ideje volt ott, és a jelek szerint megfojtották. A házaspár ezúttal tényleg elképedt. – A mindenit! – jött ki Sue-ból. – Ez az, amiről az Argus írt hétfőn? – kérdezte Stephen. Bella bólintott. – Azt akarják mondani, hogy… Ronnie-nak volt valami köze ehhez? – kérdezte Klinger. – Ha megengedi egy pillanatra, hogy folytassam, uram – szólt határozottan Branson –, tegnap megtudtuk, hogy Lorraine Wilson holttestét szintén megtalálták.

Sue Klinger elsápadt. – A Csatornában? – Nem. Egy folyóban, Melbourne mellett, Ausztráliában. A házaspár dermedten bámult Glennre. Valahol a házban megszólalt egy telefon. Senki nem mozdult, hogy felvegye. A nyomozó belekortyolt a kávéjába. – Melbourne? – szólalt meg végül Sue Klinger. – Ausztrália? – Hogy a csudába keveredhetett oda a La Manche csatornából? – kérdezte Stephen teljesen elképedve. A telefoncsörgés abbamaradt. – A boncolás kimutatta, hogy legfeljebb két éve halt meg, uram. Szóval, nem úgy fest, mint aki a La Manche csatornába ölte magát 2002-ben. – Akkor hát Ausztráliában ugrott bele egy folyóba? – kérdezte Stephen. – Még ezt se gondolnám – felelte Glenn. – A nyaka ki volt törve, és a holttestet egy kocsi csomagtartójába gyömöszölték – tette hozzá, de a további információkat visszatartotta. A Klinger házaspár megint elnémult, igyekeztek megemészteni a hallottakat. Végül Stephen törte meg a csendet. – De ki? Ki tette ezt? És miért? Azt állítja, hogy ugyanaz a személy ölte meg Joannát és Lorraine-t? – Egyelőre ezt nem mondhatjuk ki. De vannak hasonlóságok a gyilkosságok elkövetésének módjában. – De, hát kicsoda…, ki ölhette meg Joannát…, azután meg Lorraine-t? – kérdezte Sue, és idegesen tekergetni kezdte az aranyláncot a csuklóján. – Tudtak önök arról, hogy Joanna Wilson az anyjától örökölt egy házat, amit nem sokkal a halála előtt eladott? – kérdezte Glenn. – Az eladásból nagyjából százhetvenötezer fontnak kellett bejönnie tisztán. Azt próbáljuk most kideríteni, hogy mi történhetett ezzel a pénzzel. – Alighanem elment az egész Ronnie adósságainak a törlesztésére abban a pillanatban, ahogy megérkezett az összeg a számlára – felelte Stephen. – Én kedveltem a csibészt, de az biztos, hogy a pénzzel nem tudott bánni, ha érti, mire gondolok. Örökké kevert-kavart, de soha semmi nem jött be neki. Sokkal nagyobb játékos akart lenni, mint amennyire a képességeiből futotta. – Ez azért egy kicsit túlzás, Steve – fordult Sue a férje felé. – Ronnienak voltak jó ötletei – tette hozzá, és a két nyomozó felé fordult. – Találékony elme volt. Egyszer például feltalált egy kütyüt, amivel ki lehetett kivonni a levegőt a már felbontott és visszadugaszolt borosüvegekből. Már folyt is a szabadalmaztatása, amikor jött ez a… hogy

is hívják?…. Vacu-Vin, és letarolta előle a piacot. – Jó, de a Vacu-Vin műanyag! – mondta Stephen. – Ronnie meg, a szerencsétlen ökör, sárgarézzel akarta csinálni. Bárki megmondhatta volna neki, hogy a fém reakcióba lép a borral. – Te magad mondtad annak idején, hogy milyen jó ötletnek tartod, nem? – Jó, de én egy fityinget se öltem volna bele olyan üzletekbe, amilyeneket Ronnie csinált. Korábban kétszer megpróbáltam, mind a kettő bedőlt – magyarázta Stephen, és vállat vont. – Az üzlethez több kell annál, mint hogy van valakinek egy jó ötlete – tette hozzá, s az órájára nézett; kicsit idegesnek tűnt. – Mr. és Mrs. Klinger – szólalt meg Bella –, tudnak valamit arról, hogy Lorraine tetemes pénzösszeghez jutott pár hónappal azt megelőzően, hogy – látszólag – véget vetett az életének? Sue élénken rázta a fejét. – Semmiképpen. Ha valaki, én lettem volna az első, aki tudott volna róla. Ronnie rettenetes, mit hagyott itt maga után, szerencsétlen Lorraine kénytelen volt visszamenni a Gatwickre dolgozni. Hitelt nem kaphatott, mert Ronnie rákerült a banki tiltólistákra. Szegény nő annyit nem tudott összekaparni, hogy valami ócska autót vegyen magának. Én adtam kölcsön pár száz fontot, hogy egy kicsit össze tudja szedni magát. – Nos, akkor lehet, hogy meglepő lesz önöknek, amit most mondok – szólalt meg Glenn –, de Ronnie Wilsonnak volt egy biztosítása a Norwich Unionnál, amelyre több mint egy és fél millió fontot fizettek ki Lorraine Wilsonnak 2002 márciusában. A sokkhatás szemmel látható volt. Glenn folytatta. – Továbbá 2002 júliusában Mrs. Wilson közel kettő és fél millió dollárt kapott a 9/11 kárpótlási alapítványtól. Akkori árfolyamon ez egy egész háromnegyed millió fontot tett ki. Hosszú szünet. – Ezt nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem hiszem el – rázta a fejét Sue. – Azt tudom, hogy az eltűnésének idején a rendőrnyomozók, akikkel akkor beszéltünk, nem voltak teljesen meggyőződve arról, hogy Lorraine öngyilkosságot követett el, és tényleg kiugrott a kompról. De nem mondták, hogy miért kételkednek. Talán tudtak valamit, amit mi nem. De Stephen és én meg Lorraine egész baráti köre meg volt győződve a haláláról, és azóta senki közülünk nem hallott egyetlen árva szót se róla.

– Ha ez igaz, amit most mondanak, akkor… – Stephen Klinger nem fejezte be a mondatát. – Különböző tételekben az egészet leemelte készpénzben az átutalás időpontja, illetve 2002 novembere között, amikor eltűnt – tette hozzá Bella. – Készpénzben…? – visszhangozta Stephen Klinger. – Találkoztak esetleg arra utaló jellel, hogy Wilsonékat bárki is megzsarolta volna? – kérdezte Glenn. – Lorraine-nal nagyon közeli barátnők voltunk – felelte Sue. – Úgy gondolom, ha valakit, engem beavatott volna a bizalmába. Aha, pont úgy, ahogy a három és fél millió ruppóval is beavatta a bizalmába, gondolta Glenn. Stephen Klinger hirtelen a levegőbe döfött az ujjával. – Eszembe jutott valami…, lehetséges, hogy Ronnie megtanította Lorraine-t… Ronnie imádott bélyegekkel kereskedni. – Bélyegekkel? – kérdezett vissza Glenn. – Postabélyegekre gondol? Klinger bólintott. – Nagy értékűekre. Készpénzért cserélgette őket. Azzal számolt, hogy így könnyebben kikerülheti az adóhatóságot – Három és fél millió font, az iszonyú sok bélyeget jelenthet – mondta Bella. Stephen tagadóan rázta a fejét. – Nem feltétlenül. Emlékszem rá, Ronnie egy este a sörözőben kinyitotta a pénztárcáját, és mutatott nekem egy bélyeget, selyempapírba csomagolva. Egyetlen bélyeg, és ötven lepedőt ért. Ötvenezer dollárt! Hatvanért akarta eladni. De a szerencséjét ismerve, jó, ha negyvenet kapott érte. – Arról van valami sejtésük, hogy Mr. Wilson hol üzletelt a bélyegeivel? – Van pár helyi kereskedő, akikkel kisebb tételekben üzletelt. Említett néha egy Hawkes nevű helyet, lent a Queen’s Roadon. És volt egy vagy két hely Londonban, meg volt New Yorkban is. Ó, igen, és beszélt valami nagymenőről is, aki otthonról futtatja az üzletet – nem emlékszem a nevére – valahol a Dyke Road sarkán. A Hawkesnál valaki biztosan meg tudja mondani. Glenn lejegyezte a nevet. – Azt is mondta, hogy a piaci csúcson nagyon kicsi ám ez a világ. Ha valaki nagyobb tételt ad el, mindenki tudja a szakmában, úgyhogy, ha Lorraine tényleg bélyegekre költötte ezt az óriási pénzt, arra valaki

biztosan emlékszik. – És feltehetően arra is emlékszik valaki, ha eladta ezeket – jegyezte meg Bella.


Újdonsült rendőrként Duncan Trouttnak ez volt az első napja a járőrszolgálatban. Büszkeség töltötte el, tele volt önbizalommal, de azért izgult is egy kicsit, nehogy elcsesszen valamit. Nem egészen száznyolcvan centi magas, és alig hatvanhárom kiló, de azért tud vigyázni magára – ezzel pontosan tisztában volt. Hosszú ideje lelkesen űzte a harcművészeteket, egy halom bizonyítvánnyal büszkélkedhetett kickboxból, taekwondóból és kungfuból. Barátnője, Sonia egy bekeretezett poszterrel ajándékozta meg őt, melyen ez állt: HABÁR EGYEDÜL JÁROK A HALÁLVÖLGY ÁRNYÉKAI KÖZT, NEM FÉLEM A GONOSZT, MERT ÉN VAGYOK A LEGELSZÁNTABB GAZEMBER A VÖLGYBEN. E pillanatban, délelőtt 10 órakor, a völgy legelszántabb gazembere a Marine Parade és az Arundel Road kereszteződésénél járt éppen, Brighton és Hove legkeletibb csücskében. Errefelé nemigen van völgy. Még csak egy homorulat sincs. Az utcákon e pillanatban nyugalom honolt. Egy órával később, vagy nagyjából úgy, a drogosok lassan előmásznak rejtekhelyükről. Egy statisztika szerint – amivel a helyi idegenforgalmi hivatal nem szokott dicsekedni – ebben a városban a legmagasabb az injekciós tűvel dolgozó drogfogyasztók száma – és a drogos elhalálozásoké is – az Egyesült Királyság egy főre eső átlagát véve alapul. Troutt megkapta az eligazítást, hogy számítson a járőrszolgálata során erre az aránytalanul magas számra. Megreccsent a rádiótelefonja, és Troutt hallotta a hívójelet. Izgatottan beleszólt, majd Morley őrmester hangját hallotta. – Minden oké, Duncan?

– Igen, őrmester. Eddig legalábbis, őrmester. Troutt körzete a Kemp Town-i tengerparti résztől a whitehawki térségig terjedt; hagyományosan itt éltek a város legkeményebb és legerőszakosabb családjai – de mellettük nagyon sok rendes ember is. A közbülső sorházas utcák labirintusa panziók és olcsó szállodák átmenő forgalmának adott otthont, beleértve az Egyesült Királyság legnagyobb meleg közösségét, de volt itt fejlődő, új városrész, tucatnyi étterem, söröző, kisebb önálló üzletecske is. És számos iskola is helyet kapott a körzetben, valamint a városi kórház. – Meg kéne nézned egy nőt, aki eléggé aggódik valami miatt – mondta az őrmester, és ecsetelte a kapott információt. Troutt előhúzta vadonatúj jegyzettömbjét, és leírta a nevet: Katherine Jennings, s mellé a címet. – A felügyelőtől jött a parancs, és azt hiszem, valahonnan magasabb körökből ered a dolog, ha érted, mire gondolok. – Abszolút értem, őrmester. Itt vagyok a közelben, úgyhogy azonnal meg is látogatom a helyszínt. A konkrét feladattól felvillanyozva Troutt megnyújtotta lépteit, s peckesen végigmasírozott a zajos Marine Parade-on, majd balra fordult. Az adott címen egy nyolcemeletes lakóházat talált, mely előtt egy építési vállalkozó teherautója áll, és mellette, dupla-parkolással, egy felvonószerelő cég furgonja. Troutt elhaladt egy szürke Ford Focus mellett, melynek a szélvédőjére parkolójegy volt ragasztva, keresztülment az utcán a bejárathoz, de megállt, hogy utat engedjen két melósnak, akik egy nagy gipszkartont cipeltek. Aztán szemügyre vette a kaputelefonos táblát. A huszonkilences szám mellett nem szerepelt név. Troutt megnyomta a csengőgombot. Semmi válasz. A tábla alján volt a házmester csengője, de mivel a bejárati ajtó éppen tárva-nyitva volt, úgy döntött, bemegy. A liftajtón egy NEM MŰKÖDIK tábla, így hát Troutt nekivágott a lépcsőknek, óvatosan lépkedett, és kissé bosszankodott is, hogy a nagy műgonddal kifényesített cipője poros lesz. Kalapálást, faldöngetést hallott, és fúró hangját közvetlenül a feje fölött. Az ötödik emeleten át kellett jutnia egy rakás építőanyagon. Nagy nehezen keresztülmászott, és felért a nyolcadikra. Ott állt közvetlenül Katherine Jennings lakása előtt. A három különböző ajtózár látványa, és hozzá a kémlelőnyílás felkeltette a kíváncsiságát. Két zár nem volt szokatlan, ezt gyakorlatból tudta, hiszen sokszor járt olyan

helyszíneken, ahová többször is betörtek Brighton bűnözéstől erősen sújtott negyedeiben. De a három zár, az már kissé túlzásnak tűnt. Közelebb hajolt, s látta, hogy mindegyik meglehetősen szilárd. Ön fél valamitől, hölgyem, állapította meg magában Troutt, miközben becsöngetett. Nem jött válasz. Párszor megpróbálta még, türelmesen várakozott, majd úgy döntött, hogy megkeresi a házmestert. Ahogy leért a földszintre, két férfi jött be az épületbe. Egyikük harminc körüli, kellemes megjelenésű ember, szerelőruhában, melynek felső zsebén a Stanwell Maintenance hímzett emblémája díszelgett. A másik szakadtabb külsejű hatvanas, overallban és kétes tisztaságú melegítőfelsőben. Régi típusú mobiltelefont tartott a füléhez; a pasas körmei feketéllettek. A fiatalabbik meglepetten Trouttra mosolygott. – A szentségit, maga aztán gyorsan ideért! Az öregebbik feltartotta a mobilját: – Nincs egy perc, hogy hívni magát! – mondta torokhangú akcentussal, ami úgy hangzott, mintha panaszkodna. – Hivott engem? – A lift végett! – Sajnálom – mondta Troutt. – De kicsoda ön? – A házmester. – Attól tartok, én valami más ügyben jöttem – mondta Troutt. – Azzal együtt nagyon szívesen segítek, ha elmondják, mi a gond. – Nagyon egyszerű – mondta a fiatal szerelő. – A liftet megbabrálta valaki. Megrongálta. Szándékosan tönkretette. És a vészjelző meg a segélyhívó-telefon a liftben – szóval elvágták a zsinórt. Troutt most már komolyan összpontosított. Előhúzta a noteszét. – Elmondaná részletesebben? – Meg tudom mutatni magának. Mennyire ért a műszaki dolgokhoz? Troutt vállat vont. – Tegyen próbára! – Jó, de ehhez velem kell jönnie a gépházba, hogy megmutathassam. – Rendben. De előbb egy pillanatra beszélnem kell ezzel az úrral. A szerelő bólintott. – Addig arrébb állok a furgonommal. Ezek a rohadt parkolóőrök olyanok itt, mint a Gestapo. Ahogy a szerelő elment, Troutt a házmesterhez fordult. – Van önnek egy lakója a 82-es számú lakásban – Katherine Jennings? – A nő új. Csak pár hét jött. Rövidtáv. – Tudna róla mondani valamit?

– Nem beszélni túl sok vele, kivéve vasárnap, mikor ragadt liftbe. Sok pénz lenni neki, én mondom magának, sok bért fizet. – Mit gondol, ki rongálhatta meg a liftet? Környékbeli vandálok? Vagy a nőhöz lehet valami köze? A házmester vállat vont. – Azt hiszem, ez itten nem akarni beismer mechanikai problem. Talán védeni magát vagy cég. – Azt nem tudja, hogy a nő miből él? A házmester tagadóan rázta a fejét. – Férjnél van a nő? Van gyereke? – Nő magában. – Szokta látni, hogy mikor megy el, vagy jön haza? – Én a blokknak másik vége, nem látom bérlők itteni rész, csak ha problem van nekik. Van nőnek problem a rendőrség? – Nem, nincs ilyesmiről szó – nyugtatta meg Troutt, és bátorítóan rámosolygott a házmesterre. – Még nem mutatkoztam be – Troutt rendőrjárőr vagyok. Én vagyok az egyik új körzeti megbízott – mondta, és átadott egy névjegykártyát. A házmester átvette, és tétován nézegette, mintha valami gyanús ügynökfélétől kapta volna. – Remélem, jön péntek és szombat éjjel, későn. Múlt péntek volt nekünk kis rossz fiúk, megéget szemétláda – zsörtölődött. – Igen, nos, pontosan az ilyesmik megakadályozását célozza ez az új kezdeményezés – mondta a fiatal rendőr megfontoltan. – Hiszem, ha látom.


Helló, öreg haver, felszálltál már? Grace zokniban állt a Gatwick Airport déli termináljánál, várta, hogy a cipője előbukkanjon a futószalagon, az átvilágító túloldalán. Mobilját füléhez szorítva válaszolt: – Egyelőre csak az átázott cipőim… Tele a hócipőm ezzel az egésszel – folytatta. – Egyre több ruhát szednek le rólad, ha repülni akarsz. Csak azért, mert egy idióta meg akarta gyújtani a cipőfűzőjét valamikor öt évvel ezelőtt! És az utazótáskámat is fel kellett adnom, mert túlméretezett az új szabályozás szerint, ami azt jelenti, hogy

majd odaát is várnom kell a csomagkiadásra. Tiszta időpocsékolás. – Szar éjszakád volt, mi? Grace elvigyorodott a Cleóval töltött éjszaka gyönyöreire gondolva. – Nem mondanám. Összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az előző. Most ugyanis nem egy nyomorult seggfej használt lelki szemetesládának. Glenn elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, és tovább csipkelődött – És a kutya nem hányt le megint? Grace öltönyt viselt, mert professzionális külsővel óhajtott New Yorkba megérkezni, éppen a jobb cipőfűzőjével bajlódott, a telefonját közben a válla és a füle közé próbálta szorítani. Aztán feladta, hogy a bonyolult műveletet állva végezze el, s inkább leült. – Nem, csak a padlón helyezett el egy nagyobb csomagot. – Amúgy jól vagy most? Elég tompa a hangod. – Jól vagyok, a rohadt cipőmet próbálom újra felhúzni. Valami fontos dolog miatt hívsz, vagy csak bájcsevegni akarsz? – Mit tudsz a bélyegekről? – kérdezte Branson. – Első vagy másodosztályúra gondolsz? – Nagyon vicces. – Mesélhetnék neked a British Colonialról, mondjuk – felelte Grace. – Apám gyűjtötte ezeket – első napi kibocsátások. Gyerekkoromban én is foglalkoztam velük. Értéktelenek. Apám halála után anyám megkért, hogy az egész gyűjteményt adjam el egy kereskedőnek – két babszemet se adtak volna érte. Ha hobbit keresel, inkább pillangókat ajánlok. Vagy mit szólnál, mondjuk, a mozdonyok motorszámának gyűjtéséhez? – Jó, jó befejeznéd? Grace felröhögött. – Figyelj ide, Bellával jártunk Klingeréknél. Ez a készpénz, tudod, az egész tranzakció, amit Lorraine Wilson csinált – a hárommillió font, érted? Azt hiszem, a nő bélyegeket vett rajta. – Nem mondod… Grace hirtelen abbahagyta a cipőfűzője kötözését, és koncentrált. A keddi beszélgetés jutott eszébe, amit Terry Biglow-val folytatott. – De, de… Stephen Klinger azt magyarázta, hogy ez egy eléggé zárt világ, úgy értem, a nagy értékű bélyegek csereberéje. Mindenki ismer mindenkit. – Adott listát a helyi kereskedőkről? – Pár nevet, igen.

– Figyelj rám, Glenn! Ha az ember bármilyen szűk csoporthoz közelít, azok rögtön összezárnak, és hogy védjék magukat, hajlamosak elhallgatni minden információt. Szóval a lényeg, hogy menj oda, és azonnal kapd el a töküket, érted? – Aha. – Mondd meg nekik, hogy gyilkossági ügyről van szó, és ha bármilyen információt visszatartanak, bűnrészességért bíróság elé kerülhetnek. Ezt nyomd le azonnal a torkukon. – Igen, főnök, értettem. Jó utat! Add át üdvözletemet a Bűnös Városnak. Minden jót! – Küldök képeslapot. – Ne felejts el bélyeget tenni rá!


Della rádió-adóvevőn beszólt a Dingó Művelet központjába az egyik munkatársnak, hogy állítson össze egy listát Brighton és Hove körzetének összes bélyegkereskedőjéről. Aztán – megint csak Glenn Bransonnal a volánnál – elindultak a Queens Road felé, ahhoz a kereskedőhöz, akit Stephen Klinger említett. Kívülről a Hawkes olyan helynek látszott, mint ami időtlen idők óta áll, és mindig is így nézett ki. Kirakatát mintha soha nem rendezték volna át, legfeljebb időnként újabb tételekkel bővül a kiállított kollekció. Tele volt dobozokba helyezett érmékkel, medálokkal, első napi kiadású borítékokkal és régi postai levelezőlapokkal. A két nyomozó az egyre erősebben záporozó esőből besietett az üzletbe. Odabent két harminc év körüli nő állt a pultnál, akár nővérek is lehettek volna, mindkettő szőke volt, és csinos – Branson-ban távolról sem ilyen kép élt a bélyegkereskedőkről. Úgy vélte, a bélyegüzletág sokkal inkább férfiak uralta territórium. A két nő élénk társalgásba mélyedt egymással, ügyet se vetettek a nyomozókra, mintha azok vélhetően csak böngészők lennének, akikre kár időt fecsérelni. Glenn és Bella körbepillantott, s mindketten udvariasan vártak sorukra, hátha a hölgyek egyszer csak befejezik a társalgást. A bolt

belül, ha lehet, még zsúfoltabbnak látszott, mint a kirakat, kecskelábú asztalkák álltak mindenütt, rajtuk nagyon régi, pajkos képeslapok vagy a hajdani Brightont ábrázoló jelenetek. A két nő hirtelen megszakította a beszélgetést, és a jövevények felé fordultak, mire Branson előhúzta az igazolványát. – Branson nyomozó őrmester vagyok, a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Osztályáról. A kollégám: Moy nyomozó őrmester. A tulajdonossal szeretnénk szót váltani. – Én vagyok a tulajdonos – felelte az idősebbik udvarias tartózkodással. – A nevem Jacqueline Hawkes. Miről van szó? – Mond önnek valamit ez a két név: Ronnie és Lorraine Wilson? A nő meglepettnek látszott, és tétován a másikra pillantott. – Ronnie Wilson? Anya üzletelt vele, úgy néhány évvel ezelőtt. Jól emlékszem rá. Gyakran járt nálunk, főként alkudozott. De meghalt, nem? Úgy tudom, a szeptember 11-i terrortámadásban. – Igen – sietett Bella a válasszal, nem akarva bármit is kiadni. – Nagyban kereskedett? Magas szinten? – kérdezte Branson. – Úgy értem, nagyon ritka bélyegekkel? A nő tagadóan rázta a fejét. – Nálunk nem. Mi nem azon a szinten dolgozunk – nincs kiemelt értékű készletünk. Kiskereskedők vagyunk. – Milyen értékekig mennek fel? – Nem túl magasra. Pár száz fontot érnek a legdrágább darabjaink. Hacsak nem jön valaki egy kiemelkedően előnyös ajánlattal, ilyenkor esetleg kicsit feljebb megyünk. – Lorraine Wilson járt önöknél valamikor? – kérdezte Branson. Jacqueline elgondolkodott pár pillanatig, majd bólintott. – Igen, járt itt – nem emlékszem pontosan, mikor. Nem sokkal az után, hogy a férje meghalt, azt hiszem, akkoriban lehetett. Maradt pár bélyeg a férje után, azokat akarta eladni. Meg is vettük tőle – nem volt nagy tétel, pár száz fontot ért, ha jól emlékszem. – Beszélt önöknek valamikor egy jóval nagyobb üzleti lehetőségről? Komolyabb összegekről? – Mit ért komoly összegen? – Százezreket. A nő rázta a fejét. – Soha. – Ha valaki bejönne ide, és azt mondaná önnek, hogy vásárolni akar, mondjuk, több százezer fontért bélyeget, mit mondana neki?

– Elküldeném egy londoni aukciós házhoz vagy egy speciális kereskedőhöz, és reménykednék, hogy az illető kolléga méltányolná a gesztusomat némi jutalékkal! – Kihez küldené az illetőt itt a környéken? A nő vállat vont. – Brightonban igazából egyetlen olyan ember van, aki azon a szinten kereskedik, amiről ön beszél. Hugo Hegarty. Már nem túl fiatal, de úgy tudom, még mindig benne van az üzletben. – Megadná a címét? – Igen. Mindjárt megadom önnek.

A Dyke Road, mely észrevétlenül megy át a Dyke Road Avenue-ba, mint egy gerincoszlop fut végig jobb kéz felől a közeli városközpont mentén, s egyúttal határvonalként szolgál Brighton és Hove között. Eltekintve azoktól a rövidebb szakaszoktól, ahol éttermek, irodák és üzletek sorakoztak, az út mentén végig lakóházak sorjáznak – zömmel ikerházak, melyek egyre nagyobb szabásúakká válnak, ahogy a városközponttól halad az ember kifelé. Bella nem kis megkönnyebbülésére erős volt a forgalom, ami Glennt lassú, portyázó tempóra kényszerítette. A házszámokat nézve Bella megszólalt: – A következőnél balra. Kocsibeálló is tartozott a házhoz, ami ezen a környéken afféle kötelező státusszimbólumnak tűnt. Klingerék villájával ellentétben itt nem volt elektromos kapu, csak egy fából készült bejárat, amely úgy festett, mintha évek óta nem csukták volna be. A behajtó zsúfolásig volt autókkal, ezért Branson az utcán állította le a kocsit, két kerékkel a járdán, bár tudta, hogy ezzel elfoglalja a biciklisávot, de mi mást tehetett? Ahogy elindultak Bellával befelé, elhaladtak egy öregebb BMW-kabrió mellett, majd egy annál is régibb Saab következett, egy piszkos, szürke Aston Martin DB7-es és két Volkswagen Golf. Bransonnak az jutott eszébe, hogy Hegarty vajon autókkal is kereskedik, nem csak bélyegekkel? A fedett, tornácos előtér védelmébe húzódva becsöngettek. Amikor az impozáns tölgyfa ajtó kinyílt, Glenn Branson kis híján dobott egy hátast. A férfi, aki ajtót nyitott, megszólalásig hasonlított Glenn kedvenc moziszínészére, Richard Harrisre. A nyomozó annyira elképedt, hogy egy pillanatig meg se tudott szólalni, miközben a zsebében kotorászott az igazolványa után. A férfinak az a fajta csontos arca volt, amelyről Glenn

nehezen tudta megállapítani az életkort. Hatvanöttől közel nyolcvanig szinte minden belefért. Haja inkább fehér, mint szürke, hosszúra növesztett, és fésületlen. Krikettpulóvert viselt, alatta galléros sportinget sportnadrággal. – Branson nyomozó őrmester és Moy nyomozó őrmester a Sussexi Bűnügyi Osztálytól – mondta Glenn. – Mr. Hegartyval szeretnénk szót váltani, ön az, uram? – Attól függ, melyik Hegartyra gondolnak – felelte az öregúr kitérő mosollyal. – Valamelyik fiamra, vagy rám? – Mr. Hugo Hegartyra – mondta Bella. – Az én vagyok – felelt, és nyomban az órájára pillantott. – Húsz perc múlva el kell mennem, teniszmeccsem lesz. – Csak néhány percre van szükségünk, uram – mondta Bella. – Egy olyan személyről szeretnénk önnel szót váltani, akiről úgy gondoljuk, hogy üzleti kapcsolatban állt önnel, néhány évvel ezelőtt. Ronnie Wilsonról van szó. Hegarty szeme összeszűkült, arca hirtelen kissé aggodalmasra váltott. – Ronnie? Uramisten! Tudják, hogy meghalt? Hugo Hegarty tétovázott csöppet, de aztán hátralépett, és valamivel nyájasabb hangon így szólt: – Óhajtanak bejönni? Pocsék napunk van. Bella és Branson beléptek egy tölgyfa burkolatú, hosszú előcsarnokba, ahol szép olajfestmények lógtak a falon, majd követték Hegartyt egy hasonló burkolatú dolgozószobába, ahol karmazsinvörös bőrkanapé és ugyanolyan színű, állítható támlájú karosszék állt. Az ólomberakásos üvegablakokon túl egy úszómedencére lehetett látni, valamint széles pázsitra, melyet őszies cserjék s csupasz virágágyak szegélyeztek. A palánkkerítésen túl a szomszéd ház teteje látszott. Közvetlenül a fejük fölött porszívó panaszos süvítése és tompa puffanások hallatszottak. Rendezett szoba volt ez. A könyvespolcokon golftrófeák sorakoztak, az íróasztalon bekeretezett fényképek. Az egyiken egy ezüstös hajú asszony, feltehetően Hegarty felesége, a többi képen meg négy kamasz – két lány, két fiú – és egy kisbaba. Az asztalra helyezett mappa mellett egy óriási nagyítólencse állt. Hegarty hellyel kínálta a nyomozókat a kanapén, ő maga a karosszék szélére telepedett – Szegény, öreg Ronnie. Borzalmas az egész, ami történt. Hogy éppen azt a szörnyű napot kellett kifognia – mondta, s idegesen felnevetett. – Nos, miben segíthetek önöknek?

Branson észrevett egy sor vastag Stanley Gibbons bélyegkatalógust az egyik könyvespolcon és vagy tucatnyi más katalógust a többi polcokon. – Egy nyomozásról van szó, melynek bizonyos szálai Mr. Wilsonhoz vezetnek – felelte. – Ön értékes bélyegekkel kereskedik, ha helyesek az értesüléseink. Igaz ez, uram? Hegarty bólintott, de fitymáló grimaszt vágott. – Ma már talán nem annyira. Nagyon nehéz a piac. Inkább ingatlanokkal és részvényekkel foglalkozom mostanában, bélyegekkel kevésbé. De azért nem hagytam fel vele. Szeretem az ujjamat a dolgok ütőerén tartani. Hunyorgó szeme élénken megcsillant olykor, ami tetszett Bransonnak. Richard Harris szeme is így csillogott – ez hozzátartozott a nagy színész varázsához. – Kötött ön nagyobb üzleteket Mr. Wilsonnal? Hegarty vállat vont. – Hébe-hóba összejött valami az évek folyamán. Ronnie éppenséggel nem volt a legkönnyebb üzleti partner. – Hogy érti ezt? – Nos, hogy nyersen fogalmazzak, némelyik árucikke eléggé kétes eredetű volt. Ami engem illet, én mindig kényesen védtem a reputációmat, ha értik, mire célzok. Branson feljegyzett valamit. – Úgy érti, hogy egyes üzletei tisztességtelenek voltak? – Voltak bélyegei, amelyeket semmiképpen se vásároltam volna meg. Érdekelt volna, honnan szerezte ezeket, és hogy tényleg annyit fizetett-e értük, mint ahogy állította – válaszolta Hegarty, és vállat vont. – De azért értett a szakmához, és pár jó dolgot kétségkívül vett tőlem. Mindig készpénzben fizetett, és azonnal. De… Hegarty hangja elakadt, és a férfi megrázta a fejét. – Hogy egészen őszinte legyek, nem állítanám, hogy ő lett volna a kedvenc kuncsaftom. Tudják, szeretem tudni, hogy kivel üzletelek. Mindig azt mondom: az ember köthet valakivel üzletet ezerszer, de a ráfázáshoz elég egy is. Glenn elmosolyodott, de nem szólt semmit. Bella próbálta innen folytatni: – Mr. Hegarty, Wilson felesége – Lorraine Wilson – megkereste önt valamikor a férje halála után? Hegarty tétovázott egy pillanatig, szeme egyikükről a másikra ugrált, mintha hirtelen emelték volna a tétet. – Igen, megkeresett – mondta ki végül határozottan. – Elmondaná nekünk, miért kereste meg önt? – Nos, úgy gondolom, ennek ma már nincs jelentősége – ő is meghalt jó

ideje. Egyébként pedig titoktartást ígértem neki. Bransonnak eszébe jutott Grace instrukciója, s igyekezett a lehető legdiplomatikusabban kifejezni magát. – Mi itt egy gyilkossági ügyben nyomozunk, Mr. Hegarty. Szükségünk van minden információra, amivel ön rendelkezik. Hegarty szemlátomást megdöbbent. – Gyilkosság? Ezt nem tudtam. Ó, istenem! Úristen! Kicsoda… ki az áldozat? – Sajnálom, de ezt e pillanatban nem árulhatom el önnek. – Ó, persze, megértem – mondta Hegarty. Láthatóan elsápadt. – Nos, egy pillanat, hadd szedjem össze a gondolataimat – mondta, és pár pillanatig gondolkodott. – 2002 februárjában vagy márciusában történt... Talán áprilisban? Utána tudok nézni a nyilvántartásomban… Szóval Lorraine felkeresett, és elpanaszolta, hogy a férje jókora adósságot hagyott maga után, és miután meghalt, minden pénzt az utolsó pennyig elvettek tőle, a házat pedig lefoglalta az ingatlancég. Kissé brutálisan hangzott, őszintén szólva, így elbánni egy özvegyasszonnyal. Hegarty a két nyomozóra pillantott, mintha egyetértést várna tőlük, de azok nem reagáltak. Folytatta hát a történetet. – Lorraine elpanaszolta, hogy attól tart, a hitelezők lecsapnak arra a pénzre is, amire az életbiztosítás alapján számíthatott. Nyilvánvalóan a nő sokszor készfizetői kezesként is szerepelt Ronnie korábbi ügyleteiben. Szóval, a pénzt bélyegekbe akarta fektetni, arra gondolva – helyesen –, hogy így könnyebben elrejtheti. Ezt nyilván a férjétől tanulta. – Mennyi pénzről volt szó? – kérdezte Belle. – Nos, az első összeg egy és fél millió volt plusz-mínusz pár ezer. Aztán pár hónappal később újból felkeresett egy hasonló összeggel, mondván, hogy ez a 9/11 alaptól érkezett. Branson elégedetten nyugtázta, hogy a Hegarty által mondott összegek megfelelnek korábbi információinak. Ez mindenesetre azt sugallja, hogy a pasas igazat mond. – És azt kérte öntől, hogy az egészet fektesse bélyegekbe? – kérdezte Branson. – Ez könnyűnek hangzik, de megvalósítani már nem olyan egyszerű – magyarázta Hegarty. – Ekkora befektetés rögtön felkelti a figyelmet, így hát falaztam neki a tranzakcióhoz. Szétterítettem a pénzt a bélyegvilágban, azt az infót hintve el, hogy egy névtelen gyűjtő számára vásárolok. Az

ilyesmi nem szokatlan. A kínaiak például az elmúlt években banánért is minőségi bélyeget vettek – az egyetlen rossz az egészben, hogy egyes kereskedők hamisítványokat sóznak rájuk – mondta Hegarty, és figyelmeztetően magasba emelte mutatóujját. – Még a legrespektáltabbak között is akad ilyen. – Tudna nekünk adni listát adni azokról a bélyegekről, amelyeket Mrs. Wilson megvett öntől? – kérdezte Bella. – Igen, de ehhez adjanak nekem egy kis időt A teniszmeccsem után hozzálátok – a délutáni teaidőre elkészülnék vele. Megfelel ez önöknek? – Tökéletesen – mondta Branson. – És szintén rendkívül hasznos lenne – tette hozzá Bella –, ha tudna nekünk adni egy listát azokról, akikhez Mrs. Wilson a későbbiekben fordulhatott, amikor készpénzre volt szüksége, hogy visszaváltsa a bélyegeit. – Meg tudom nevezni a kereskedőket – mondta Hegarty. – És néhány egyéni gyűjtőt is, mint amilyen én vagyok. Nincs túl sok belőlünk. Sajnos a legtöbb idős barátom, aki a szakmában számított, már halott. – Ismer kereskedőket Ausztráliában is? – kérdezte Bella. – Ausztráliában? – ráncolta a homlokát Hegarty. – Ausztrália… Várjon csak! Hogyne, volt ott valaki, akit Ronnie még Brightonból ismert. Az illető még a kilencvenes évek közepén vándorolt ki. Skeggs, így hívták. Chad Skeggs. Mindig nagyban játszott. Postán lehet tőle rendelni Melbourne-ből. Küldi nekem a katalógusokat a mai napig is. – Ön szokott tőle vásárolni? – kérdezte Glenn. Hegarty tagadóan rázta a fejét. – Nem, a fickó trükközik. Egyszer átvágott. Vásároltam tőle egy 1913 előtti ausztrál bélyegsort, ha jól emlékszem. De nem olyanok voltak, mint ahogy azt a telefonban elmondta. Amikor reklamáltam, azt mondta, pereljem be! – mondta Hegarty, és az égnek emelte a karját. – Az összeg nem volt akkora, hogy megérte volna, és ezt ő is pontosan tudta. Pár ezer dollár – többe került volna a perköltség. Csodálom, hogy az ilyen szarháziak még üzletelhetnek. – Van még más is, akit ismer Ausztráliából? – kérdezte Bella. – Tudja, mit? Délutánra készítek maguknak egy teljes listát. Be tudnának ugrani úgy négy körül? – Hogyne, az remek lenne, uram – felelte Branson. Ahogy a két nyomozó felállt, Hegarty bizalmasan feléjük hajolt, mintha restellné, amit mondani akar. – Nem szívesen terhelem magukat ilyesmivel

– mondta. – De lefényképezett az egyik kamerájuk az Old Shoreham Roadon, pár nappal ezelőtt. Nem tudnának pár szót szólni az érdekemben a megfelelő helyen? Branson csodálkozva nézett rá. – Tartok tőle, uram, hogy nem. – Ó, persze, semmi gond. Csak gondoltam, megkérdezem. Szánalomraméltóan rájuk vigyorgott.


Abby a taxi hátsó ülésén ült, és olvasta a bejövő új üzenetet. Felderült a lelke, mosolygott. Emlékezz… Dolgozz úgy, mintha nem lenne szükséged a pénzre. Emlékezz… Dolgozz, úgy, mintha nem a pénzért tennéd. Szeress úgy, mintha soha nem ért volna sérelem. Táncolj úgy, mintha senki se látna. A sofőr is jókedvre derítette. Bokszoló volt valamikor, mesélte, és jóllehet soha nem vitte sokra, azért most is lejár az edzőterembe, hogy sportolásra buzdítsa a gyerekeket. Lapított orra bokszolóra vall, állapította meg Abby. Mintha egyszer találkozott volna egy betonfallal, arccal előre, úgy nagyjából száz kilométer per órás sebességgel. Már a harmadik idősek otthonán is túl volt a lány, s már hazafelé tartottak, amikor azt mesélte a sofőr, hogy neki is idős az édesanyja, sok gond van az egészségével, de sajnos egy ilyen otthon költségeit nem tudnák kifizetni. Abbynek most nem jutott eszébe megfelelő idézet az e-mailre, ezért csak ennyit válaszolt Hamarosan! Már alig várom! Aaaaannyira hiányzol! Millió csók. Egy óra után pár perccel értek anyja háza elé. Abby körülnézett, látja-e bármi jelét Rickynek, de a terep tisztának tűnt. Megkérte a sofőrt, hogy várjon, és ne kapcsolja le az órát. Az első két hely, ahová délelőtt elment, borzalmas volt, de a harmadik annál szebbnek tűnt, és ami a legfontosabb, biztonságosnak látszott. De még ennél is jobb, hogy éppen üresedésük van. Abby úgy döntött, azonnal odaköltözteti az anyját. Semmi más nem kell hozzá, csak pár dolgot bedobálni egy bőröndbe. Tudta, hogy anyja mennyire lassú, de majd megcsinálja helyette, és szépen kipiszkálja őt a megszokott környezetéből. Nem fog neki örülni, szegény,

de pár hét alatt csak lenyeli a békát. És legalább addig is biztonságban lesz! Abby nem hagyatkozhat a végtelenségig anyja új gondozónőjére, a rettenthetetlen Dorisra – akinek még csak nem is tudja a vezetéknevét. Ha anyját biztonságba helyezte, végre hozzáláthat a terve megvalósításához, melyet az elmúlt pár órában eszelt ki. A legelső és legfontosabb: olyan messzire kerülni innen, amennyire csak lehetséges. A második teendő: találni valakit, akit beavathat a bizalmába. Olyasvalakit kell találnia, akiben teljesen megbízhat! Vajon hány idegen szaladgál ezen a világon, akire mindenét rábízhatná, s aki nem lépne meg vele, mint ahogy ő maga is tette valaki más tulajdonával? Ez a taxisofőr jó fazonnak látszik… Abbynek volt egy olyan érzése, hogy ebben az emberben megbízhatna, ha úgy hozná a helyzet. Vajon képes lenne ez a fickó egy szál magában féken tartani Rickyt, vagy szüksége lenne még néhány segítőre is? Ha az utóbbi a helyzet, akkor már nemcsak egy olyan emberre bízná rá magát, akit alig harminc perce ismer, hanem olyanokra is, akikkel még nem is találkozott. Na, nem, ez azért túl nagy hazárdjáték lenne azok után, amiken eddig keresztülment. Ebben a pillanatban azonban túl sok választási lehetősége nincs. A lakásbérleti díjat előre kifizette három hónapra, s két hónap még hátravan – szó se róla, készpénztartalékát ez csapolta meg a legjobban. És persze az egy hónapos előleg, amit ma délelőtt ott hagyott a Bexhill Lawns Rest House-ban anyja lefoglalt szobájáért, nos, ez se jött most túl jól. A hitelkártyáján van még annyi pénz, hogy pár hónapig kitartson, ha meghúzza magát valahol egy olcsó hotelban. Ezután azonban mindenképpen hozzá kell nyúlnia a forrásaihoz. És ehhez meg kell szabadulnia Rickytől. Istennek hála, hogy eddig nem rakta be a cuccot az újonnan nyitott széfjébe. Azt eddig is gondolhatta volna, hogy Ricky félelmetes varázsló az elektronikában. A fickó annak idején egyik éjszaka eldicsekedett neki, hogy Melbourne és Sydney luxushoteljeinek felében haverok a recepciósok, és átpasszolják neki az ajtókhoz kulcsként használt műanyag lapocskákat, melyeket a vendégek a távozáskor leadnak. Ezek az elektronikus lapocskák tartalmazzák az illető hitelkártyájának adatait és a lakcímet is. Rickynek megvolt a vevőköre ezekre az információkra – mesélt erről is azon az éjszakán –, és a „leolvasás”, vagy inkább az

adatbázis, ahogy előszeretettel nevezte, jóval többet jövedelmezett, mint a legális üzlet. Kinyitotta a ház bejárati ajtaját, és végigment a folyosón anyja lakásához. A délelőtt folyamán kétszer is rácsörgött az anyjára, hogy minden rendben van-e. Először 10.30-kor telefonált, akkor azt a választ kapta, hogy lakatos telefonált: 11-kor érkezik. Másodszor egy órával később szólt oda Abby, és anyja akkor azt mondta, hogy a lakatos éppen ott van. Abby most döbbenten konstatálta, hogy a kulcsa változatlanul nyitja a zárat. Ami ennél is aggasztóbb volt, hogy semmi jelét nem látta a szerelési munkálatoknak. Aggódva bekiáltott a lakásba, majd átsietett az előszobán, egyenesen a nappaliba. Elképedésére eltűnt a szőnyeg. A piros szőnyeg, melyre gyerekkorából emlékezett, s amiről tegnap tisztogatta a kidőlt pudingot – eltűnt! Nem maradt más utána, csak egy elhasznált csúszásgátló alátét a csupasz, durva felületű parkettán. Egy pillanatra az egész világ megbillent előtte, ahogy megpróbált kapcsolatot keresni a zárcsere és a szőnyeg eltűnése között. Valami nagyon nem stimmel itt! – Anya! Anya!!! – kiáltott, hátha csak a konyhába ment ki, vagy vécén van, netán a hálószobában. És hol van Doris?! Nem azt ígérte, hogy egész délelőtt vele lesz? Abby egyre kétségbeesettebben rohanta végig a lakás helyiségeit. Majd kirontott a folyosóra, fel az emeletre, kettesével véve a lépcsőfokokat, és becsöngetett Dorishoz. Aztán az öklével dörömbölni kezdett az ajtón. Kis idő múltán – ami egy örökkévalóságnak tűnt – meghallotta bentről a biztonsági lánc ismerős csörgését, és az ajtó résnyire kinyílt. Doris hatalmas fekete szemüvege mögül aggódva kikémlelt, majd barátságosan elmosolyodott, és kitárta az ajtót. – Hello, drágám! Abby nyomban megkönnyebbült a vidám üdvözléstől, és egy pillanatig azt hitte, hogy Doris azt fogja mondani, hogy az anyja itt van nála a lakásban. – Ó, csak érdeklődöm, hogy mi volt odalent. – A lakatossal? Tehát mégiscsak itt járt. – Igen. – Nos, szépen halad a munkával, kedvesem. Nagyon rokonszenves

fiatalembernek tűnik. – Tetszett ellenőrizni az igazolványát, ahogy kértem? – Igen, kedvesem, volt egy igazolványa a cégtől. Vittem a nagyítólencsémet, hogy biztosan el tudjam olvasni. Ebben a pillanatban megszólalt Abby telefonja. Ránézett a kijelzőre, és anyja új telefonszámát látta kiírva. Újra ránézett Dorisra. – Minden rendben, köszönöm. Doris felemelte a mutatóujját. – A tűzhelyen hagytam valamit, drágám. Ugorjon csak be bármikor nyugodtan, ha segíthetek. Abby fogadta a hívást, ahogy Doris becsukta az ajtót. Anyja hangja. Csakhogy ez a hang most remegett, akadozott, kihagyott, mintha egy szöveget olvasna. – Abby – mondta. – Ricky akar veled beszélni. Átadom neki. Kérlek, tedd pontosan azt, amit mond! A vonal megszakadt. Abby őrülten kapkodva újratárcsázott, de üzenetrögzítőre kapcsolt a készülék. Majd szinte abban a pillanatban újabb bejövő hívást jelzett a készüléke. A kijelzőn ez állt: Magántelefonszám. Ricky volt az.


Hol az anyám? – kiáltotta Abby a telefonba, még mielőtt Ricky megszólalhatott. – Hol az anyám, te szemétláda? HOL AZ ANYÁM? Kinyílt egy ajtó Abby mögött, és egy idősebb férfi kémlelt ki rajta rosszallóan, majd mérgesen bevágta az ajtót. Abby szinte eszét vesztve gondolt arra, hogyan lehetett olyan őrült, hogy erre az öregasszonyra bízta az édesanyját. Közben lehúzódott a lépcsőforduló viszonylagos elkülönültségébe. – Beszélni akarok vele, azonnal! Hol van? – Az anyád jól van, Abby – mondta Rick. – Él, mint bolha a rongyban. Jobb helyen nem is lehetne – már ha arra vagy kíváncsi, hogy hová tűnt. A telefont a füléhez szorítva Abby visszarohant a földszintre anyja lakásába, s bezárta maga mögött az ajtót. Átment a nappalin, rábámult a

csupasz padlóra a szőnyeg helyén. Könnyek patakzottak az arcán. Remegett, kezdte elveszteni a talajt a lába alól, és érezte a közelgő pánikrohamot. – Hívom a rendőrséget, Ricky – mondta. – Nem érdekel mostantól semmi. Megértetted? Most, azonnal hívom a rendőrséget. – Nem hinném, Abby – mondta a férfi higgadtan. – Ahhoz túl okosnak gondollak, hogy ilyet tégy. Mit mondasz nekik? Elloptam mindenét ennek az embernek, mire ő utolért, és túszul ejtette az anyámat? El kell számolnod bizonyos dolgokkal, Abby! Manapság a világnak ezen a felén, a pénzmosásra vonatkozó szabályok értelmében, tudnod kell igazolni minden jelentősebb vagyontárgyadat és a pénzedet is. Hogyan számolsz el azzal, amihez hozzájutottál? Mit mondasz? Hogy a melbourne-i bárpincérnői fizetésedből gyűlt össze? Abby üvöltve válaszolt: – Nem érdekel ez többé, Ricky! Teszek rá! Rövid csend következett. Majd a férfi megszólalt: – Ó, hogyne. Csakhogy nem vagy te ilyen hebehurgya. Hiszen amit műveltél velem, azt sem egy kósza ötlet alapján tetted. Hosszan és alaposan elterveztétek Davevel, nem igaz? – Ennek semmi köze az anyámhoz. Add vissza az anyámat! Hozd haza őt, és tárgyalhatunk. – Nem, te hozol nekem vissza mindent, és utána esetleg tárgyalhatunk. A pánikroham súlyosbodott. Abby fuldokolva kapkodott levegő után. Az arca lángban égett. Mintha félig már kiköltözött volna a testéből a lelke, és a porhüvelye a következő pillanatban összecsuklana. Oldalazva elérte a kanapé végét, kétségbeesetten belekapaszkodott a karfába, leroskadt, és szédelegve próbált magához térni. – Én most leteszem – lihegte. – És hívom a rendőrséget. Ahogy kimondta a szavakat, azonnal érezte, hogy nincs meggyőződés a hangjában, és ezt a másik azonnal érzékelte is. – Jó, és aztán? – Nem érdekel. Kurvára nem érdekel! – ismételgette, mint egy hisztériás gyerek egyre hangosabban: – Rohadtul nem érdekel! – Pedig kell, hogy érdekeljen. Tudod, találnak majd egy krónikus betegségben szenvedő idős asszonyt, aki öngyilkosságot követett el, és akinek a lánya, egy tolvaj, előáll egy dajkamesével arról a férfiról, akit meglopott. A pasas meg, aki futtatja a nőt, nincs éppen abban a helyzetben, hogy a tanúk emelvényére álljon, hogy alátámassza a nő vallomását.

Szóval, jobb, ha átgondolod az egészet, te kis ravasz ribanc! Hagyok neked időt, hogy lehiggadj, s addig főzök egy jó kis teát a kedves mamának, aztán majd megint felhívlak. – Ne…! Várj…! – kiáltotta Abby. De a másik már letette. Hirtelen Abby eszébe villant, hogy a taxi odakint várja ketyegő órával.


Roy Grace, miközben a reptéri futószalag beindítására várt, küldött egy rövid SMS-t Cleónak, hogy megérkezett. Átszámítva az időt, otthon este 6 óra 15 van, negyedóra múlva kezdődik a Dingó Művelet esti értekezlete. Hívta Lizzie Mantle nyomozót, de a nő vonalas telefonja és a mobilja is üzenetrögzítőre volt kapcsolva. Glenn Bransont tárcsázta, aki viszont a második csörgésre felvette. – Visszakaptad a cipődet? – Aha, és azért hívlak, hogy ezt elmondjam. Gondoltam, ennek örülni fogsz. – Na, és hol jársz most? Most érkeztél, he? JFK reptér? – Talált, süllyed. Várom a csomagomat. – Jó egyeseknek; New Yorkban páváskodnak, míg mi itt a bányában robotolunk. – Elküldtelek volna Ausztráliába, de aztán arra gondoltam, a jelenlegi helyzetedben nem biztos, hogy ez jót tenne neked. – Jelen pillanatban minél messzebb vagyok Aritól, ő annál boldogabb. Legjobban annak örülne, ha vissza se jönnék. Kímélj meg ettől, gondolta magában Grace. Miközben bármit megtett volna ezért az emberért, a barátjáért, attól mindig is ódzkodott, hogy akár neki – akár bárki másnak – tanácsot adjon olyan dolgokban, amelyek kihatnak az életükre. Milyen alapon is tehetné? És milyen példával tud ő szolgálni másoknak? Vegyük csak a házasságát… – Na, mesélj, mi történt ma? – kérdezte fennhangon. – Nos, ami azt illeti, mi itt keményen dolgoztunk, míg te henyélve pezsgőt szürcsöltél, és moziztál az elmúlt hét órában.

– Fapadoson utaztam, a lábam begörcsölt, és mélyvénás trombózis kerülgetett. A fejhallgatóm meg nem működött. A többi majdnem stimmel. – Nehéz a csúcson, Roy. Ezt szokták mondani, nem? – Igen, igen. Egy valag pénzbe kerül a hívás. Hagyjuk a fecsegést! Branson beszámolt a Hawkes bélyegkereskedésben és a Hegartyvillában tett látogatásukról. Grace feszülten figyelt. – Szóval mégiscsak bélyegek! Az egészet átváltotta bélyegre! – Úgy van. Könnyű szállítani, és ki lehet kerülni a pénzmosásra vonatkozó törvényeket. A reptereken pénzszagra idomított kutyák szimatolnak. És ne felejtsd el, három egész egynegyed millió készpénzben sok helyet foglal el. De ugyanez az érték bélyegekben elfér néhány A4-es borítékban. – Tudunk arról valamit, hogy mihez kezdett velük? – Nem. Egyelőre nem. Viszont jártunk Lorraine Wilson nővérénél. – Tudott mondani valamit? – Elég sokat, ha azt vesszük. Éles sípolás, a csomagszállító futószalag elindult. Grace-t arrébb taszította két nagydarab, kövér ember, majd egy idős nő a lábára tolt egy bőröndös kulit. Grace hátrébb lépett a felbolydult tömegből, de olyan helyre állt, ahol azért szemmel tarthatta a szállítószalagot. Pontosan tudta, hogy a Gatwicken például milyen gyakori a futószalagról történő csomaglopás. – Nagy a zaj körülötted – mondta Branson. – Azért hallak, úgyhogy mondhatod. – Az első, amit megtudtunk, hogy Lorraine Wilson és a nővére egy héttel 9/11 után átmentek New Yorkba – az első géppel, ahogy megindultak a járatok. Elmentek a hotelba, ahol Ronnie megszállt. A Wbe. – W-be? – kérdezett vissza Grace. – Mi az a W? – Ez a neve. – Csak így, hogy W? – Öreg cimbi, hol élsz te tulajdonképpen? Barlangban, vagy hol? Itt az ideje, hogy főállású stylist-guruként alkalmazásodba vegyél. A W egy szállodalánc. A legmenőbb hotelek közt számon tartva. – Na, ja, a fizetésemből nem futja menő hotelra. – Nem akarom elhinni, hogy még csak nem is hallottál róla.

– Jó, akkor most még eggyel gyarapodott a számodra megoldhatatlan rejtélyek száma. Akarsz még valamit mondani erről azonkívül, hogy nem hallottam erről a hotelláncról? – Igen, van még pár dolog. Wilson pár cucca még ott volt a szobájában, és a szállodavezetés nem volt túl boldog, mert a pasas hitelkártyája, amit odaadott nekik, már le volt szíva. – Nem adtak neki egy kis kedvezményt azon mellékes körülményért, hogy közben meghalt? – Feltételezem, akkor ezt még nem tudták. Wilson csak két éjszakára foglalta le a szobát, és egy nyitott hitelkártyát adott nekik. Az útlevele meg a visszaútra, az Egyesült Királyságba szóló repülőjegye ott maradt bent a széfben. Nem kis megkönnyebbülésére Grace hirtelen meglátta a csomagját közeledni. – Várj egy kicsit – mondta, és odarohant, hogy felkapja a csomagot. – Oké, folytasd! – Na, akkor a két nő elment a Pier 92-höz, ahol a New York-i Rendőrség amolyan gyászközpontot állított fel a hozzátartozóknak. Az emberek olyan dolgokat hoztak ide, mint például hajkeféket, hogy DNSmintákat lehessen venni a feltételezett áldozatok holttestének vagy testrészeinek azonosításához. Személyes tárgyak is ki voltak itt állítva, amiket a romok közt találtak. Lorraine a nővérével érdeklődött a rendőröknél, de akkor még semmi olyan nem volt, aminek alapján azonosítani lehetett volna Wilsont. Grace arrébb vitorlázott a csomagjával valami nyugodtabb helyre, majd meg kellett várnia, amíg a hangosbemondó befejez egy közleményt, s csak azután tudta megkérdezni: – És mi a helyzet a pénzzel, amit Lorraine kapott? – Mindjárt…, amúgy most szóltak, hogy mindjárt kezdődik az értekezlet. – Mondd meg Mantle nyomozónak, hogy utána hívjon fel! – Megmondom. De előtte valamit még hallgass meg! Nem akármi! Lorraine leakasztott 1500 dolcsit a rendőrtiszttől a Pier 92-nél. Könyöradományokkal tömködték azokat, akik elvesztették a hozzátartozójukat, és pénzügyi nehézségeik támadtak. – Elég tisztességes dolog ilyen helyzetben. Akkor még a nő tényleg elég nagy szarban volt, nem? – Na ja. Aztán pár héttel később, miután már visszajöttek Angliába – a

nővére mesélte –, Lorraine kapott egy telefonhívást, hogy találtak egy megpörkölődött tárcát Ronnie Wilson jogosítványával és a mobiltelefonjával együtt a romok között a Ground Zérónál. A tárgyakról készült fényképeket és a tárca tartalmát átküldték Lorraine-nek, hogy hivatalosan be tudja azonosítani a dolgokat. – És azonosította? – Igen. Na mármost, a pénz, amit a nő kapott – a nagy suskákra gondolok, az életbiztosításra, utána meg a kárpótlásra –, szóval itt jön a lényeg! A nővére elég nagyot nézett, amikor elmondtuk neki. Nem, az nem kifejezés, hogy nagyot nézett – kurvára elképedt! – Megjátszotta? – Szerintem nem, de Bella szerint sem. Döbbenet és düh között ingadozott. Úgy értem, egy adott ponton elszállt az agya, és elmondta, hogy a saját megtakarításait nullázta le, hogy kisegítse Lorraine-t – és ez már jóval azok után történt a bankkivonatok szerint, hogy Lorraine az első nagy adag suskát megkapta. – Szóval nem tisztelték egymást a nővérkék? – Úgy tűnik, maximum egyoldalúan. De a java most jön. Ez tetszeni fog neked. Újabb hangosbemondói közlemény harsant. Grace belekiabálta a telefonba, hogy Branson várja meg a végét. – A laboratórium ma délután előállt egy örökletes DNS-egyezéssel, amit Lorraine Wilson magzatánál állapítottak meg. Azt hiszem, megtaláltuk az apát! – És ki az? – kérdezte Grace izgatottan. – Nos, nem nagyon lehet más, mint Ronnie Wilson. Grace egy pillanatig elhallgatott, az adrenalin csak úgy surrogott a szervezetében. Mégiscsak beigazolódik a sejtése! – Mennyire megbízható a minta? – Nos, ez a fajta örökletes egyezés úgy áll össze, hogy a fele az apa DNS-éből jön. Lehetnek persze más egyezések is. De abból kiindulva, hogy ki az anya, azt lehet mondani, hogy másik apát feltételezni ez esetben túl van a valószínűsíthetőség határain. – Honnan van Ronnie DNS-e? – Egy hajkeféből, amit Lorraine annak idején, amikor New Yorkba ment, magával vitt, hogy a rendőröknek adja. A New York-i rendőrség ezt a mintát rutinból visszaküldte a brit rendőrségnek, és az bekerült a Nemzeti

Adatbázisba. – Ami vagy azt jelenti – vonta le a következtetést Grace –, hogy a mi Wilson barátunk lefagyasztott spermákat hagyott maga után, melyeket aztán a felesége, aki mégse volt annyira halott, mint amilyennek tűnt, beültetett magának, vagy… – Én a vagy-változatra szavazok – mondta Branson. – Nekem is ez tűnik valószínűbbnek, legalábbis arról a helyről, ahol éppen állok – felelte Grace. – Márpedig te most közelebb állsz a dolgokhoz, mint én, cimbi. Akár van rajtad cipő, akár nincs.


Abby telefoncsörgést hallott valahonnan a közelből. Makacsul csöngött. Aztán hirtelen rájött, hogy ez a saját telefonja. Teljesen összezavarodva felült, és megpróbált rájönni, hogy hol is van most tulajdonképpen. A telefon továbbra is csörgött. Fagyos levegőt érzett az arcán, de közben erősen verejtékezett. Sötétben ült, csak árnyakat látott maga körül, a kísérteties narancssárga ködben. Egy rugó nyikordult alatta, ahogy megmozdult. Egy kanapén ült, anyja lakásában, erre sikerült rájönnie. Úristen, mióta alhatott? Rettegve nézett körül, attól tartott, hogy Ricky visszajött, és itt van a lakásban. Látta, hogy világít a telefon kijelzője, nyúlt a készülék után. A félelem görcse még erősebben a gyomrába mart, ahogy meglátta a kiírást: Magánhívás. A kijelző 18.30-at mutatott. Füléhez emelte a telefont. – Igen? – Nos, sikerült jól átgondolnod a dolgokat? – kérdezte Ricky. Pánik futott át Abby agyán. Hol a pokolban van a fickó? Azonnal el kellene menekülnie az anyja lakásából! Helyette béna kacsaként ül itt. Az meg, ne adj’ isten, valahol a közelben ólálkodik?! Abby kivárt egy pillanatig, próbálta összeszedni a gondolatait. Úgy döntött, nem kapcsolja fel a világítást, ne lássa Ricky, hogy itt van a lakásban, hátha odakintről figyel. Elég fény szűrődött át a tüll-függönyön az utcáról.

– Hogy van az anyám? – szólalt meg követelően, de hallotta, ahogy megremeg a hangja. – Remekül. – Gyenge a szervezete. Ha megfázik miattad, tüdőgyulladást kap, és… Ricky közbevágott: – Ahogy korábban már említettem, jól van, mint bolha a rongyban. Abbynek nagyon nem tetszett a tónus, ahogy a férfi e szavakat mondta. – Beszélni akarok vele! – Hát persze, hogy azt akarsz. Én meg azt akarom, amit elloptál tőlem. Egyszerű, mint a vonatfütty. Te visszahozod, vagy megmondod, hol van, és máris hazaviheted az anyádat – És hogyan bízhatnék meg benned? – Ő, ez igazán jól hangzik a te szádból, Abby! – horkant fel Ricky. – Nem hinném, hogy tisztában lennél e szó jelentéstartalmával. – Nézd, történt, ami történt, vissza fogom adni, ami nálam van. Ricky hangja hirtelen fenyegetőre váltott. – Mit értesz azon, hogy ami nálad van? Az egészet akarom! Mindet! Nincs alku! – Azt nem lehet. Csak azt adhatom vissza, ami nálam van. – Ezért nem volt semmi a széfben, mi? Elköltötted! – Nem az egészet – hazardírozott Abby. – Te rohadt kurva! Inkább hagyod, hogy megöljem az anyádat, mi?! Inkább megöleted velem az anyádat, semhogy visszaadd! Hát ennyire fontos neked a pénz? – Igen. Ezt elég jól látod, Ricky – felelte Abby, és letette a telefont.


Abby keresztülrohant a sötét szobán, belebotlott egy bőrpuffba, majd tapogatózva kibotorkált a fürdőszobába. Megtalálta a mosdót, és belehányt; a gyomra disszonáns hangokat hallatott, idegei darabokra cincálva. Leöblítette a hányást, kimosta a száját, és felkapcsolta a villanyt, miközben mélyeket lélegzett. Kérlek, ne engedd, hogy még egy pánikroham jöjjön, csak azt ne! Megkapaszkodott a mosdókagyló szélébe, szeme tele könnyel, és rettegett, hogy Ricky bármelyik pillanatban

berobbanhat. El kell innen mennie! Emlékeztetnie kellett magát, miért is tette ezt az egészet. Hogy az anyja életén javítson! Minden erről szólt. Pénz nélkül anyja utolsó évei elképesztően nyomorúságosak lennének. És ezt nem szabad szem elől tévesztenie! Meg a jövőt sem: Dave várja a szöveges üzenetet, hogy minden rendben, és mehetnek, ahogy eltervezték. Mindössze egyetlen tranzakció választja el attól, hogy biztosítsa anyja számára a méltó életet. És utána már csak fel kell ülnie egy gépre, hogy átrepüljön abba a világba, amit mindig is ígért saját magának. Ricky aljas fickó. Szadista. Kíméletlen. De azért… Abby tudta, hogy keményen kell fellépnie, erőt kell mutatnia. Az ilyen elvetemült fazon csak ezen a nyelven ért. Ricky nem hülye! Mindent vissza akar kapni. Ám azzal semmire se megy, ha egy idős, beteg asszonyt megkínoz. Uram, segíts! Abby visszament a nappaliba, és reszketve várta, hogy mikor csörren meg a telefon. Elhatározta, azonnal megszakítja a vonalat, ha a fickó jelentkezik. Aztán a szíve hirtelen a torkába ugrott, úgy megrettent a gondolattól, hátha nagy hibát követ el. Kibotorkált a lakásból a teljesen sötét folyosóra, felkapaszkodott a tűzlépcsőn az első emeletre.

Pár perccel később, Doris lakásában, az öreg hölgy telefonjáról egy másik számot tárcsázott. A hívásra egy kulturált férfihang válaszolt. – Beszélhetnék Hugo Hegarty úrral? – kérdezte Abby. – Ön máris Hugo Hegartyval beszél. – Elnézést az esti zavarásért, Mr. Hegarty. Lenne egy bélyegkollekcióm, amit értékesíteni szeretnék. – Igen? – hallatszott a másik oldalról egy komoly, megfontolt hang. – És tudna nekem valami közelebbit is mondani róla? Abby egyenként ecsetelte a gyűjtemény darabjait, a legapróbb részletekre is kitérve. Annyira ismerte már a kollekciót, hogy szinte fényképszerűén hívott le minden darabot az emlékezetéből. A férfi néhányszor közbeszólt, hogy speciális részletek után tudakozódjon. Amikor Abby végül befejezte, Hugo Hegarty különös csöndbe burkolózott


Ricky az egyterűjében ült egy mindentől távol eső kempingben, amelyet az interneten szemelt ki magának. Mélyen a gondolataiba merült. Az eső keményen dobolt a kocsi tetején – jól jött most a pocsék idő. Senki sem bolyong ilyenkor a sötétben, a sárban, és nem üti bele az orrát olyasmibe, amihez semmi köze. Ez a hely tökéletes. Alig pár kilométerre Eastbourne-től a Downs mentén, egy Alfriston nevű festői falu szomszédságában. A kemping jókora erdős területen fekszik, egy kilométerre egy elhagyott farmtól, egy eső áztatta teniszpálya mögött. Ez nem a teniszezés és nem is a kempingezés ideje, ami azt jelenti, hogy nincsenek fürkésző pillantások. A tulaj se látszik kíváncsiskodó fajtának. Két fiúcskával jött ki a recepcióhoz, akik hátul gubbasztottak a kocsijában, elvette az ötvenfontos fizetséget, az előleget a három éjszakára, s megmutatta Rickynek, hol a vécé meg a zuhanyzó. Adott neki egy mobilszámot, és azzal búcsúzott, hogy másnap visszanéz, nem bukkant-e fel újabb vendég. Amúgy csak egy jármű volt a helyszínen a sajátján kívül, egy nagy kempingautó holland rendszámmal. Ricky jó messze parkolt le tőle. Volt étel-, víz- és tejkészlete – egy benzinkúti üzletben vásárolta –, valameddig kitart. Feltépte egy dobozos sör tetejét, és egyetlen húzással majdnem ki is ürítette, hogy az alkohol lenyugtassa az idegeit. Aztán cigarettára gyújtott, és három mélyet szippantott, gyors egymásutánban. Leengedte kissé az ablakot, megpróbált kihamuzni, de a szél egyenesen az orrába fújt. Felhúzta az ablakot, és fintorgott, mert kellemetlen szag csapott be odakintről. Megszívta a cigarettáját, majd leöblítette sörrel. Mélyen felkavarta Abby iménti viselkedése. A ribanc le merte csapni a telefont! Lehet, hogy még mindig tartogat meglepetéseket a kis kurva? Ricky aggódott, hogy tényleg megteszi, amivel fenyegetőzik. Újra és újra visszapörgette magában a szavakat. Visszaadom, ami nálam van!

Mennyit tapsolhatott el a kis mocsok? Az egészet? Nem, csak blöfföl! Ennyi idő alatt maximum pár ezret költhetett. Blöfföl! Ricky arra gondolt, hogy emelnie kell a tétet. Blöfföljön csak! Nagyon keménynek hiszi magát a kis ringyó. De majd meglátjuk! Elszívta a cigit, a csikket kihajította. Majd, ahogy felhúzta az ablakot, megint elfintorította az orrát. A szag erősödött, sokkal áthatóbbá vált. Ez belülről jön, egyértelműen a kocsi belsejéből! Jellegzetes húgyszag! Ó, hogy az a kibaszott… na ne! Az öregasszony összepisálta magát. Felkapcsolta a belső világítást kikászálódott az üléséről, és hátrakúszott az egyterűben. A vénasszony nevetségesen festett, a feje úgy állt ki az összetekert szőnyegből, mintha valami lepke bábja volna. Ricky a lehető legóvatosabban lehúzta az idős nő szájáról a szigetelőszalagot, nem akart fölösleges fájdalmat okozni neki; Abby anyja már így is elég aggasztó állapotban volt. Még csak az kell, hogy itt haljon meg neki…! – Összepisálta magát? Kicsi, rémült szempár pislogott fel rá. – Beteg vagyok – mondta elhalóan az idős nő. – Inkontinenciám van. Sajnálom. Ricky hirtelen pánikba esett. – Ez azt jelenti, hogy nagydolgozni is fog?! Az öregasszony hezitált, majd bocsánatkérő pillantással bólintott. – Hát ez óriási! – mondta Ricky. – Hát, ez tényleg óriási…!


Ahogy Glenn Branson a Dingó Művelet 18.30-as értekezletéről visszaballagott az íróasztalához, megszólalt a mobilja. A hívóazonosító ismeretlen brightoni számot jelzett. – Branson nyomozó őrmester – szólt bele. Azonnal felismerte a kissé finomkodó hanglejtést. – Ó, nyomozó őrmester úr, ne haragudjon, hogy ilyen késői időpontban hívom! – Semmi gond, Mr. Hegarty. Miben segíthetek? – kérdezte Glenn, s

lépkedett tovább. – Jókor hívom? – Abszolút. – Nos, az imént valami egészen furcsa dolog történt – mondta Hugo Hegarty. – Emlékszik, ugye, hogy amikor ön és rendkívül elbűvölő kolléganője itt jártak nálam ma délután, adtam önöknek egy listát? Azokról a bélyegekről, amelyeket Lorraine Wilsonnak vásároltam 2002-ben. – Igen. – Nos… Nézze, lehet, hogy ez csak a véletlenek fura egybeesése, de tudja, én túl régen űzöm ezt az ipart, és nem hiszek a véletlenekben. Glenn közben az 1. számú Operatív Központ terméhez ért, és belépett. – Aha. – Szóval, épp az imént hívott fel egy hölgy – hangjából ítélve fiatal lehet –, és eléggé zaklatottan beszélt. Azt kérdezte tőlem, hogy el tudnék-e adni egy nagy értékű kollekciót, ami jelenleg nála van. Megkértem, hogy részletezze a gyűjteményt, s amit elmondott, annak alapján azt kell mondanom, hogy a leírás pontosan ráillett azokra a darabokra, melyeket Lorraine Wilson számára vásároltam. Ugyanaz a kollekció, néhány darab hiányzott csak belőle, ezeket időközben alighanem eladhatták. Branson a telefont a füléhez szorítva átment a termen, leült az íróasztalához, s megpróbálta felfogni a nagy horderejű bejelentést a maga teljes valójában. – Biztos benne, uram, hogy nem pusztán véletlenről van szó? – kérdezte. – Nos, ezek többnyire teljesen új állapotban lévő bélyegek, melyek bármilyen gyűjtemény díszéül szolgálnának, és van köztük pár egészen egyedi darab. Nem hiszem, hogy emlékeznék ezekre öt év után, ha a bélyegpiacon lett volna hozzájuk fogható. De hogy érzékeltessem önnel, miről is beszélek, van köztük két 77 Penny Red – ha jól emlékszem, az utolsó piaci ár százhatvanezer fontra rúgott. Aztán van több 11 Penny Black – ezeknek darabonként tizenkét és tizenhárom ezer font között mozog az áruk. Nagyon könnyen eladhatók. Aztán meglehetősen szép számban találunk köztük Tuppeny Bluest és egy egész sor másfajta bélyegritkaságot. Nézze, ha mindebből csak egy vagy két azonos darab lenne, és ebben a minőségben, akkor még ráfoghatnánk, hogy a véletlen műve. De így? – Kétségtelen, hogy elég különösen hangzik, uram. – Hogy őszinte legyek – folytatta Hegarty –, ha nem kellett volna ma

délután összeállítanom az önök kérésére ezt a listát, akkor valószínűleg nem emlékeznék erre a hajszálpontos egybeesésre. – Hát, akkor lehet, hogy ezúttal nagyon nagy szerencsénk volt. Mindenesetre köszönöm, hogy mindezt elmondta. Megkérdezte a hölgytől, hogy hol szerezte be a kollekciót? Hegarty suttogóra fogta, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket. – Azt mondta, hogy egy ausztráliai nagynénjétől örökölte, és valaki, akivel egy melbourne-i partin találkozott, azt javasolta neki, hogy velem érdemes lebonyolíttatnia a tranzakciót. – Inkább önnel, mint bárkivel Ausztráliában? – A hölgy azt mondta, hogy az illető, akitől a tanácsot kapta, azon a véleményen volt, hogy az Egyesült Királyságban jobb árat kaphat, mint a tengerentúlon. És mivel haza fog költözni, hogy idős édesanyját ellássa, ezért úgy gondolta, hogy elsőként engem kérdez meg. Holnap délelőtt tízre ígérte, hogy felkeres a kollekcióval. Arra gondoltam, hogy feltennék neki pár diszkrét kérdést. Branson a noteszébe nézett. – És önt érdekli az üzlet? Szinte maga előtt látta, ahogy Hegartynak felcsillan a szeme. – Nos, a hölgy azt mondta, hogy sürgős az eladás – márpedig ez általában a legjobb időpont a vásárláshoz. Nem sok kereskedő akad, aki rendelkezik annyi készpénzzel, hogy ekkora kollekciót egyben megvásároljon – általában az ilyesmit feldarabolva aukciós árverésre szokták bocsátani. De először meg kell bizonyosodnom róla, hogy az egész lajstromozva van-e. Nem örülnék túlságosan, ha ekkora pénzt ráköltenék, és pár órával később maguk kopogtatnának az ajtómon, uram. Ezért is telefonáltam. Naná. Én sem arra gondoltam, hogy Hugo Hegarty ilyen fenemód derék, törvénytisztelő állampolgár lenne, hanem arra, hogy be akarja biztosítani magát, gondolta Glenn Branson. De, hát ilyen az emberi természet, emiatt fölösleges Hegartyt kárhoztatni. – Nagyjából mekkora összegre taksálja a kollekciót, uram? – Vevőként vagy eladóként? – kérdezett vissza Hegarty, és most már érezhetően elemében volt. – Mindkettőként. – Nos, a mai katalógusárakat alapul véve négy-négy és fél millióra. Eladóként tehát ezt az összeget tűzném ki elérendő célként. – Fontban?

– Ó, hogyne, fontban, természetesen. Branson elképedt. Az eredeti három és egynegyed millió font, amivel Lorraine Wilson beszállt, mintegy harminc százalékkal felment – és mindez azok után történt, hogy a kollekció egy-két számottevő tételét időközben minden jel szerint eladták. – És vevőként, uram? Hegarty most hirtelen tartózkodóra váltott. – Az ár, amit hajlandó lennék megadni, uram, függ a bélyegek származási helyétől. Ehhez több információra van szükségem. Branson agya kattogott. – Tehát holnap délelőtt tízre megy önhöz? Ez biztos? – Igen. – Hogy hívják a nőt? – Katherine Jennings. – Megadta a címét vagy a telefonszámát? – Nem, azt nem adta meg. Branson leírta a nevet, megköszönte a tájékoztatást, és letette a telefont. Majd közelebb húzta a klaviatúrát, lehívta a kapitánysági eseménynaplót, és bepötyögte Katherine Jennings nevét. Pár másodperc múltán megvolt a találat.


Roy Grace a semmitmondóan szürke Ford Crown Victoria hátsó ülésén ült Ahogy a Lincoln Tunnel felé haladtak, azon tűnődött, vajon egy tapasztalt utazó meg tudná-e állapítani pusztán a forgalom zajából, hogy a világ melyik városában jár? Londonban az állandó benzines bugás, a dízelek csörömpölése és a Volvo buszok legújabb generációjának motorpörgése uralta az utcai zajokat. New York egészen más: itt a göröngyös, hepehupás, repedezett útfelszínen zötykölődő kerekek dobogása és a folyamatos dudálás volt a meghatározó. Most éppen egy jókora vontató tülkölt a hátuk mögött. Dennis Baker nyomozó a volán mögül, az egyezményes jelet mutatva

emelte a középső ujját a visszapillantó tükör felé: – Dugulj el, seggfej! Grace elvigyorodott. Dennis nem változott. – Mi a francot akarsz, te istenverte vadbarom? Másszak rá az előttem vánszorgó hájfejűre? Jézusom!!! Az anyósülésen ülő Pat Lynch nyomozó, aki már régen hozzászokott kollégája vezetési stílusához, kommentár nélkül hátrafordult Roy-hoz. – Jó, hogy látunk, Roy! Régen találkoztunk! Booooorzasztó régen! Roy is így érezte. Kedvelte ezeket a srácokat az első pillanattól kezdve, ahogy hat évvel ezelőtt megismerte őket. Grace-t akkor azért küldték New Yorkba, hogy kikérdezzen egy homoszexuális amerikai bankárt, akinek a barátját megfojtva találták egy Kemp Town-i lakásban. A bankár soha nem volt büntetve, de pár évvel később kábítószer-túladagolásban meghalt. Roy egy ideig Dennisszel és Pattel dolgozott együtt az ügy felderítésén, és azóta is tartják a kapcsolatot. Pat farmernadrágot viselt és farmerdzsekit krémszínű inggel, alatta fehér pólóval. Himlőhelyes, szikár arca és csibészes hajviselete filmbeli keményfiú-megjelenést kölcsönzött neki, pedig valójában meglepően gyengéd, figyelmes alkat volt. Rakodómunkásként kezdett a kikötőben, és magas, erőteljes fizikuma igencsak hasznára vált ebben a munkában. Dennis nehéz, fekete anorákot viselt, a Felderítetlen Emberölések Osztaga emblémával, ingén pedig a New York-i rendőrség címerével, egyébként rajta is farmer volt. Alacsonyabb testalkatú volt, mint Pat, inasabb, éles tekintetű, és, mint kiderült, meglehetősen jártas a harcművészetekben. Évekkel ezelőtt karatemesteri címet szerzett, a legmagasabb fokozatot, utcai harcokban szerzett jártassága pedig legendás volt a New York-i rendőrség köreiben. Ahogy Grace megtudta, mindkét nyomozó a brooklyni rendőrkapitányságon, Williamsburg Easten tartózkodott szeptember 11ének reggelén 8 óra 46 perckor, amikor az első gép becsapódott. Egy kilométernyire voltak a helyszíntől, a Brooklyn-híd túloldalán, és a főnökükkel együtt azonnal odasiettek, úgyhogy a második gép becsapódásakor már ott voltak a Déli Torony közelében. Az utána következő heteket azzal töltötték, hogy a kutatócsoport tagjaiként keresgéltek a Ground Zérónál, melyet maguk között a „Fenevad Gyomrának” neveztek el. Dennist később a bűnügyi helyszínelők sátrába vezényelték, míg Pat a Pier 92-es, hozzátartozókat segítő sátornál teljesített szolgálatot.

A rá következő években mindkét, korábban kicsattanó egészségnek örvendő férfinél komoly asztmás tünetek és sokkhatás okozta mentális problémák jelentkeztek, s ezért a New York-i rendőrség kőkemény és zűrzavaros világából átvezényelték őket a Kerületi Ügyészség speciális nyomozati egységének nyugodtabb vizeire. Pat röviden mesélt Grace-nek jelenlegi munkájukról, amely zömmel gengszterbandák tagjainak szállításából és kihallgatásából áll. Alaposan megismerték az amerikai alvilágot. Pat arról beszélt, hogy a maffia bizony már nem a régi! A gazfickókat sokkal könnyebb manapság elkapni, mint hajdanán. Ki ne akarna vádalkut kötni egy húszéves életfogytiglani fegyházbüntetés fenyegetettségében? Remélhetőleg a következő huszonnégy órában találnak valakit, aki ismerte Ronnie Wilsont. Grace számára mindig is biztató volt a jelenlétük, s a hallottak alapján most már tényleg nem lehettek kételyei, hogy két nyomozóbarátjánál alkalmasabb embert aligha találna, aki segíthetne neki egy önmagát a támadás káoszában szándékosan eltüntető fickó felderítésében. – Fiatalabbnak látszol, mint valaha – mondta Pat, hirtelen témát váltva. – Csak nem vagy szerelmes? – A feleséged azóta sem került elő, igaz? – kérdezte Dennis. – Nem – felelte Grace tömören. Nem szívesen beszélt volna Sandyről. – Dennis csak irigykedik – mondta Pat. – Egy vagyont fizetne, ha megszabadulhatna a sajátjától! Grace nevetett, és abban a pillanatban beérkező üzenetet jelzett a telefonja. Olvasta a szöveget: Örülök, hogy rendben +érkeztél. Hiányzol Humphreynak is. Nincs kit letiszteljen…XXX Grace elvigyorodott, s azonnal feltámadt benne a vágy Cleo után. Aztán eszébe jutott valami. – Ha lesz öt percünk, beugorhatnánk egy Toys R Us játékboltba? A keresztlányomnak kellene karácsonyi ajándékot vennem. Babázó korban van. – A Times Square-en van a legnagyobb ilyen üzlet. Akár most is arra kanyarodhatunk, onnan mehetnénk a W-be, ahol a melót kezdenénk – mondta Pat. – Köszönöm! – mondta Grace, és kibámult az ablakon. Egy

emelkedőhöz értek, majd egy ingatagnak kinéző állványzat mellett haladtak el. Gőz csapott fel egy metróalagút-szellőzőből. Csikorgó őszi délután volt, kristálytiszta kék éggel. A járókelők kabátban vagy vastag dzsekiben siettek az utcákon, s ők minél beljebb értek Manhattan központjába, az emberek annál sietősebbnek tűntek. A férfiak zöme öltönyben, de nyakkendő nélkül, komor, aggódó tekintettel vonult. Többségük mobilt szorított a füléhez, másik kezükben Starbucks kávéspohár, barna gallérral – mint valami kötelező kabalafigura… – Nos, Pattel összeállítottunk neked egy elég csinos kis programot – mondta Dennis. – Igen – erősítette meg Pat. – Igaz, hogy most a kerületi ügyészségnek dolgozunk, de szívesen segítünk egy régi jó barátnak és rendőrkollégának. – Nagyon hálás vagyok, de tényleg. Beszéltem a londoni FBI-ossal – felelte Grace. – Az ürge tudja, hogy itt vagyok, s hogy milyen ügyben jöttem. Ha a gyanúm beigazolódik, akkor úgyis vissza kell térnünk hivatalosan a New York-i rendőrséghez. Dennis rádudált egy fekete Explorerre, mely bekapcsolta a vészvillogóját, és félig lehúzódott előttük, míg a sofőr valami után kotorászott. – Baszd meg! Húzzál már bele, seggfej! – A Marriot Financial Centerben foglaltunk szobát, egészen közel a Ground Zéróhoz, Battery Park Cityben. Úgy gondoltuk, ez jó bázishely lesz, minden könnyen elérhető. – Meg aztán az atmoszférát is érzékeled – tette hozzá Dennis. – Borzalmas volt a pusztítás. Minden új a környéken. És legalább láthatod, hogyan haladnak a munkálatok a Ground Zérónál. – Gondolnád, hogy még mindig találnak testrészeket? – kérdezte Pat. – Hat év múltán! Pár hónapja a Deutsche Bank Building tetején találtak… Az emberek fel se fogják! El se tudják képzelni, milyen kibaszottul órási erők szabadultak el, amikor a két gép becsapódott. – Az unokatestvérem meghalt. Ezt te is tudod, igaz? A Cantor Fitzgeraldnál dolgozott – folytatta Pat, és felemelte a csuklóját egy ezüst karkötőt mutatva. – Nézz ide, itt vannak a kezdőbetűi. THJ. Mindannyian kaptunk egyet emlékbe. – Minden New York-i elvesztett valakit azon a napon – mondta Dennis, s épphogy ki tudott kerülni egy szabálytalanul közlekedő gyalogost. – Mi van, anyóca, találkozni akarsz egy Crown Victoria lökhárítójával? Nem éri

meg, hidd el! – Pár dolgot megpróbáltunk előkészíteni neked – folytatta Pat. – Leellenőriztük a hotelt, ahol ez a Ronnie Wilson megszállt. A szállodai menedzser ugyanaz, aki akkor volt, és ez jó. Szívesen áll a rendelkezésedre, de sok újat nem tud mondani ahhoz képest, amit már tudunk. Érdekes módon Wilson cuccai közül pár dolog ott maradt a szobájában – az útlevele, a repülőjegyei és pár alsónemű. Mindez most a 9/11 egyik áldozati depójában található. Grace telefonja hirtelen megszólalt. Elnézést kért, és felvette. – Roy Grace. – Hello, haver, hol tanyázol éppen? Fagylaltot nyalogatsz az Empire State Building tetején? – Nagyon vicces. Egy forgalmi dugó közepén ülök. – Remek. Van itt egy új fejlemény, ami érdekelni fog. Hülyére melózzuk magunkat itthon, míg te odakint dőzsölsz. Mondd csak, ismerősen cseng az a név, hogy Katherine Jennings? Grace egy pillanatig elgondolkodott. Kissé elnyűttnek érezte magát, az agya elég lassan mozgott a hosszú repülőút után. De aztán leesett a tantusz. A Kemp Town-i nő neve, akit az Argus riportere, Kevin Spinella emlegetett, ő fel is írta a nevet, majd továbbpasszolta Steve Currynek. – Mi van vele? – A nő éppen most próbál eladni egy négymillió font értékű bélyeggyűjteményt. A kereskedő, akihez fordult, nem más, mint Hugo Hegarty. Még csak telefonon beszéltek, úgyhogy Hegarty nem látta a bélyegeket, de máris meg van győződve róla, hogy a kollekció, néhány hiányzó darabtól eltekintve, azonos azzal, amelyet 2002-ben Lorraine Wilson számára vásárolt. – Megkérdezte a nőtől, hogy honnan szerezte? Branson elismételte, amit Hegarty mondott erre, s még hozzátette: – Van egy bejegyzés a naplóban Katherine Jennings néven. – Az enyém – felelte Grace. Egy pillanatra elhallgatott, s próbálta átgondolni a hétfői beszélgetését Spinellával. A riporter arról beszélt, hogy Katherine Jennings meglehetősen izgatottnak látszott. Talán attól, hogy egy négymillió fontot érő bélyeggyűjtemény van a birtokában? Grace arra gondolt, hogy hasonló helyzetben ő bizony meglehetősen nyugodt lenne, feltéve hogy a bélyegek biztos helyen vannak. Akkor a nő vajon mitől volt olyan ideges? Valami bűzlik e körül.

– Úgy gondolom, Glenn, ellenőriznünk kell ezt a nőt. És annyi előnyünk van, hogy tudjuk a lakcímét. – Már kerestük, de otthon nem találtuk – felelte Branson. – Viszont Hegartyval megbeszélte, hogy holnap délelőtt felkeresi őt. És viszi neki a bélyegeket – Tökéletes – mondta Grace. – Beszélj Lizzie-vel! Mondd el neki, amiről beszéltünk, és javaslom, állítsatok fel egy őrizetbevételi csoportot, amelyik a nőt elkapja Hegarty házánál. – Grace az órájára nézett. – Rengeteg idő van még addig. Glenn Branson is az órájára pillantott. A dolog persze korántsem csak abból áll, hogy felhívja Lizzie Mantle-t, és két perc alatt letudja az ügyet. Részletes jelentést kell írnia, melyben megindokolja, hogy miért kérvényezi az őrizetbevételi csoport felállítását, s hogy miért lehet fontos ez a Dingó Művelet előmozdítása szempontjából. És elő kell készítenie az értekezletet is. Még órákba telhet, míg hazamehet. Ami újabb összetűzést jelent Arival. Nincs új a nap alatt. Ahogy Roy Grace befejezte a telefonálást, előrehajolt – Fiúk! – mondta. – Tudtok valakit, aki össze tudna állítani nekem egy listát az itteni bélyegkereskedőkről? – Új hobbid van Roy? – élcelődött Dennis. – Megbélyegezni a bűnt – vágott vissza Grace. – Hűha, testvérem! – fordult hátra Pat. – Hát, a humorod nem sokat javult, az biztos. Grace kesernyésen elmosolyodott. – Lesújtó, mi?


A légiutas-kísérő épp a biztonsági bemutatót tartotta. Norman Potting a 747-es hátuljában áthajolt a mellette ülő Nick Nichollhoz. – Ez a biztonsági cókmók – az egész szart se ér. A fiatal rendőrnyomozó viszont, aki rettegett a repüléstől, de ezt nem akarta beismerni a főnökének, csüngött minden szón, ami a hangszóróból jött. Elfordította az arcát Potting bűzös lehelete elől, majd felfelé nézett, s

próbálta megfejteni, honnan is kellene egészen pontosan az oxigénmaszknak kipottyannia. – A merevítő pozíció – tudod, melyik az; mondták neked! – folytatta Potting, csöppet se zavartatva magát a ténytől, hogy Nicholl nem válaszol. Nicholl a fejét rázta, figyelt, és memorizálta az életmentő mellény korrekt megkötésének módját. – Ez az, ami megmenthet bizonyos helyzetekben, garantálom neked! De ezt soha nem mondják! – magyarázta Potting. – A merevítő pozíció az, amivel megvédheted az állkapcsodat. És az áldozatok azonosítását is megkönnyíti a fogminták alapján. – Kösz szépen – motyogta Nicholl, és lankadatlanul figyelte a stewardesst, aki épp azt magyarázta, hogy hol található a mentőmellény fúvókája. – Ami a mellényt illeti, hát ez egy röhej, elhiheted – folytatta Potting. – Van fogalmad róla, hogy a repülés történetében összesen hány utasnak sikerült életben maradnia vízen landoláskor? Nick Nicholl a feleségére, Julie-re és a kisfiára, Liamra gondolt. Soha nem láthatná őket többé. – Hány? – kérdezte. Potting a mutatóujját a hüvelykujjához érintve kört formált. – Zéró! Nuku. Semmi. Egyetlenegy se! Valakinek elsőnek is kell lennie, gondolta Nicholl, s úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mintha egy életmentő tutajba csimpaszkodna. Potting lapozgatni kezdte a férfimagazint, amit a reptéren vásárolt. Nicholl a kartonlapra nyomtatott biztonsági tájékoztatót tanulmányozta, bemérte a legközelebbi vészkijáratokat, és némi elégedettséggel állapította meg, hogy a legközelebbi mindössze két sorral mögötte helyezkedik el. Annak is örült, hogy a gép hátsó fertályában ül, mert emlékezett egy újságcikkre, amelyben azt olvasta, hogy egy légi katasztrófánál a gép farokrésze leszakadt, és az ott ülő utasok mind megmenekültek. – Azt a mindenit! – szisszent fel Potting. Nicholl odanézett. Kollégája egy szétnyitható poszterlapot terített szét maga előtt a szexújságból. Egy felpumpált mellű szőkeség feküdt egy baldachinos ágyon szétterpesztett lábakkal, csuklói, bokái fekete bársonyzsinórral a tartóoszlopokhoz kötözve. Szeméremszőrzete takarosan leborotválva, mint egy brazíliai kobakja, rózsaszín szeméremajkai virágkehelyként dudorodtak széttárt combjai között.

Az egyik légiutaskísérő-nő éppen elhaladt mellettük, a biztonsági övek bekapcsolását ellenőrizte. Megállt mellettük, lenézett Nicholl-ra és Norman Pottingra, majd sietve továbbment. Nick majd elsüllyedt a szégyentől. – Norman! – sziszegte. – Úgy gondolom, jobb lenne, ha ezt eltennéd! – Remélem, találunk pár ilyen bigét Melbourne-ben! – sóvárgott Potting. – Egy kicsit kirúghatnánk a hámból, te meg én, mit gondolsz? Jó kis hely lehet az a Bondi Beach. – Bondi Beach Sydneyben van, nem Melbourne-ben. És azt hiszem, zavarba hoztad a stewardesst ezzel. Potting nem zavartatta magát, s végigsimított a nő bájain. – Ez azért eléggé rendben van, nem? A stewardess visszafelé jött. Futólag meglehetősen jeges pillantást vetett kettejükre, s ment tovább. – Azt hittem, boldog házasember vagy, Norman – jegyezte meg Nicholl. – Azon a napon, cimbora, amikor én ezt abbahagyom, vigyenek ki a mezőre, és lőjenek agyon! – fogadkozott Potting. Elvigyorodott, és továbblapozott. De Nicholl nyomozó csak egy pillanatra lélegezhetett fel. A következő oldal sokkal rosszabb volt.


Abby a vonaton ült, Brighton felé tartott. Jókora gombóc volt a torkában, gyomra görcsbe feszült. Remegett, próbálta visszafojtani a sírást, s küzdött, hogy valahogy tartsa magában a lelket. Hol lehet az anyja? Hová vitte ez a mocsok? Az órája 8.30-at mutatott. Majdnem két órája, hogy rácsapta a telefont Rickyre. Újra tárcsázta anyja számát. Megint csak az üzenetrögzítő. Abby nem tudta pontosan, milyen gyógyszereken él az anyja – antidepresszánsokat szed, az biztos, izomgörcsoldókat, székletfogót, antireflux tablettákat –, de Rickyt mindez nyilván csöppet sem érdekli. A gyógyszerek nélkül anyja állapota gyorsan romolhat, hangulatingadozások lépnek fel, először eufória, majd mély depresszió! Abby átkozta magát, amiért meggondolatlanul kiszolgáltatta az anyját.

Sokkal jobban kellett volna rá vigyáznia! Hívj, Ricky, kérlek, telefonálj! – könyörgött magában. Rettentően megbánta, hogy lecsapta a telefont, most már belátta, ez súlyos hiba volt! Ricky pontosan tudja, hogy pánikba fog esni az anyja miatt. Másfelől viszont Rickynek mégiscsak érdekében áll, hogy telefonáljon, hiszen attól még nem kapja meg, amit akar, ha egy idős, beteg asszonyt tönkretesz. Abby fogott egy taxit, majd a lakásához közel kiszállt egy műszaki boltnál, és vásárolt egy kis elemlámpát. Az árnyékban osonva befordult a saját utcájába, és az utcai lámpák fényében meglátta Ricky bérelt Ford Focusát. A kocsin kerékbilincs volt. Nagy rendőrségi figyelmeztető közleményt ragasztottak a szélvédőre, hogy a tulajdonos ne próbálja meg elmozdítani a bilincset. Óvatosan megközelítette a kocsit. Körbekémlelt, nem figyelik-e, majd levette a parkolójegyet a szélvédő alól, s a zseblámpa fényénél leolvasta az időpontot: 10.03. Tehát a kocsi legalább egy napja itt áll. Ami azt jelenti, hogy Ricky nem ezzel szállította az anyját. Viszont minden bizonnyal szándékában áll visszatérni. Az is lehet, hogy volt már itt. De Abby ebben valamilyen oknál fogva mégiscsak kételkedett. Biztos volt benne, hogy Rickynek van valami helye a városban, még ha csak egy lyuk is. A lakás ablaka odafent sötét volt. Átment az úton, a kapuhoz, és megnyomta Hasszan csengőjét, remélve, hogy itthon van. Szerencséje volt. Recsegés hallatszott, majd Hasszan hangja. – Hello, itt Katherine Jennings, a 82-es lakásból. Elnézést a zavarásért, de nincs nálam a kapukulcsom. Beengedne? – Semmi gond! Egy másodperccel később berregett a kapuzár, s Abby betolta az ajtót. Ahogy belépett, meglátta, hogy a postaládája tömve van borítékokkal. Úgy döntött, jobb, ha nem nyúl hozzá, mert minek jelet hagyni, hogy itt járt? A liftajtóra jókora betűkkel kiragasztották a NEM MŰKÖDIK táblát. Elindult gyalog fölfelé a rosszul megvilágított lépcsőházban, minden lépcsőfordulóban megállt, fülelt, nincs-e valami neszezés, és arra gondolt, milyen kár, hogy nincs nála az önvédelmi spray-je. A harmadik emeleten fűrészpor szaga érződött, nyilván a felújítás alatt álló lakásból jött, egy emelettel feljebbről. Megtett még egy emeletet, s az idegei kezdték felmondani a szolgálatot, de annyira, hogy legszívesebben becsöngetett

volna Hasszanhoz, hogy kísérje fel. Aztán erőt vett magán, s végül felért a saját emeletére. Megállt, nem hall-e valami neszt. Két másik lakás volt még ezen a folyosón, de azokba soha nem látott senkit se ki, se be közlekedni. Fülelt. Teljes csend volt. Odament a falra rögzített tűzoltócsörlőhöz, és elkezdte lecsévélni a tömlőt. Az ötödik hurok után előbukkant a tartalékkulcs, amit oda rejtett. Visszacsévélte a tömlőt, kinyitotta a vészkijáratot, és visszaosont a lakásához. Megállt. Nagyon félt. Mi van, ha mégis odabent van? Természetesen nincs itt. Anyját tartja fogva valami zárt helyen. Amilyen halkan csak lehetett, Abby beillesztette a kulcsot a zárba, és óvatosan kinyitotta az ajtót. Árnyékok vetültek rá, ahogy belépett. Félig nyitva hagyta az ajtót, de a villanyt egyelőre nem kapcsolta fel. Majd fogta, és keményen becsapta a bejárati ajtót. Ha valaki mégis bent van, és esetleg elaludt, akkor most felriad. Nyomban újra kinyitotta az ajtót. Majd megint becsapta, és rögvest másodszor is kinyitotta. Teljes csönd. Felkapcsolta az elemlámpát, és végigpásztázta az előszobát. A műanyag szatyor Ricky szerszámaival, melyekkel őt fenyegette – valószínűleg a melósoktól csórta el az eszközöket – változatlanul ott hevert a folyosón, a vendégfürdőszoba ajtaja előtt. Még mindig nem kapcsolta fel a világítást – biztos, ami biztos: Ricky lehet, hogy mégis itt ólálkodik a környéken, és észreveszi a fényt –, szobáról szobára végigjárta az egész lakást. A nappaliban a kávézóasztalon megtalálta a gázspray-t, és zsebre vágta. Aztán visszasietett a bejárati ajtóhoz, hogy felrakja a biztonsági láncot Éhes volt és szomjas, benyakalt hát egy kólát, és evett egy őszibarackos joghurtot a frizsiderből, aztán átment a vendégzuhanyzóba, becsukta az ajtót, és felkapcsolta a lámpát. A helyiségnek nem volt kifelé néző ablaka, tehát innen fény nem szűrődhet ki az utcára. Abby belépett a vécé és a zuhanyzófülke hatalmas üvegfala mellé, majd kinyitotta a kis tároló ajtaját, ahová a mosógépet meg a centrifugát bepréselte. Balra fenn a polcon voltak a saját szerszámai. Levett egy kalapácsot és egy vésőt, s visszament a zuhanyzóba. Majd utolsó, büszke pillantást vetett a remek csempézésre – mely saját iparosi tudását dicsérte –, beillesztette a vésőt a két csempe közötti résbe, és keményen odavert a kalapáccsal. Majd újra.

Pár perc múltán elegendő csempét vert le a falról ahhoz, hogy benyúlhasson az álfalazat mögé. Nagy kő esett le a szívéről, amikor ujjai megérintették a vízhatlan csomagolásba rejtett A4-es borítékot, amelyet még aznap rejtett el ide, amikor beköltözött. A háztulajdonos aligha fog örülni, ha meglátja a fürdőszobafalon a jókora rombolást. Ha lenne ideje, kamatoztatná az apjától tanult szakértelmét, és tökéletesen visszaillesztené a csempéket. De e pillanatban sokkal fontosabb teendői vannak, mint hogy pár levert csempét tetszetősen visszarakjon. Alsóneműt váltott, utazótáskáját – e héten immár másodszor – telepakolta olyan holmikkal, amelyekről úgy vélte, hogy szüksége lesz rá, aztán felment az internetre, hogy keressen egy olcsó hotelt Brightonban vagy Hove-ban. Miután kiválasztotta, hívott egy taxit.


Kiderült, hogy az öregasszony sokkal több problémát jelent, mint azt Ricky képzelte. A férfi a teniszöltözőnek, vécének és zuhanyzónak szolgáló faház kicsiny konyhájában állt. Az öregasszony több mint negyedórája bevette magát abba kurva vécébe. Ricky kilépett az ajtón az ömlő esőbe, és azon kezdte el törni a fejét, hogy a legjobb talán az lenne, ha megölné a vénasszonyt. Aggódva kémlelt a holland lakókocsi felé. Égett a villanya az elhúzott függönyök mögött. Csak remélni tudta, hogy nem jut eszükbe idejönni, használni a mosdóalkalmatosságokat; legalábbis addig nem, amíg a vénasszony itt van. Habár abban szinte biztos volt, hogy kellőképpen ráijesztett az öreglányra, hogy az nyugton maradjon, és ne próbálkozzon semmi őrültséggel. Újabb öt perc telt el. Ricky újra az órájára nézett. Fél tíz. Három órája, hogy Abby lecsapta a telefont. Három órája volt rá a nőnek, hogy átgondolja: mit tett. Lehet, hogy észhez tért? Úgy döntött: ez az alkalmas pillanat. Felcsapta a mobilja tetejét, és átküldte a fotót, melyet kicsivel korábban

készített az öreglányról, amint kiáll a feje a felcsavart szőnyegből. Pár szót is fűzött hozzá: Jól van, mint bolha a rongyban.


Roy, Pat és Dennis egy faasztalnál ültek a Chelsea Brewing Company hatalmas alapterületű éttermi részében, Pat unokatestvérének sörözőjében. Roy jobbján egy hosszú bárpult állt, a háta mögött meg csillogó vörösrézből készült, házméretű erjesztőkádak sorakoztak, és kilométer hosszúságú, rozsdamentes acél- és alumíniumcsövek kígyóztak. A hatalmas kiterjedésű fapadlózattal és makulátlan tisztaságával a helyiség inkább egy múzeumra emlékeztetett, semmint vendégektől nyüzsgő éttermi vállalkozásra. Ez már egyfajta rituálévá vált, hogy ide ellátogattak, Roy New York-i látogatásai alkalmával – amolyan kötelező feszültséglevezetővé. Pat nyilvánvalóan büszke volt unokatestvére sikerére, és élvezte, hogy egy angolt hamisítatlan amerikai sörfőzdében láthat vendégül. Hat különböző kóstolópohár állt a három rendőrtiszt előtt. A poharak egy speciálisan tervezett asztalon, egy kék színű pont körül sorakoztak; az alátéteken szerepelt mindegyik sörfajta márkaneve. Pat unokatestvére, akit szintén Patricknak hívtak, egy tömzsi, szemüveges, dinamikus negyvenes férfi, most éppen Roynak magyarázta a különböző sörfőzdéi eljárásokat. Roy csak félig figyelt rá. Fáradt volt; későre járt, legalábbis az otthoni idő szerint. Túl sokat nem hozott ez a nap – egyik üresjáratot a másik után. Az egyetlen kézzelfogható eredmény, hogy megvásárolta keresztlányának a Bratz babát, ami egyébiránt úgy fest, mint egy szexiparban tevékenykedő Barbie baba. De hát ki ismeri ki magát egy kilencéves kislány ízlésén? A W szálloda menedzsere nem sokat tudott hozzátenni ahhoz, amit Grace már amúgy is tudott. Az egyetlen „érdemi” adalék, hogy Ronnie azon a bizonyos éjszakán tizenegykor egy fizetőtévés pornófilmet nézett meg a szobájában. A hét bélyegkereskedő közül, akiket ezen a délutánon végiglátogattak, egyik sem ismerte Wilson nevét, illetve egyikük sem ismerte fel a

fényképét. Miközben Pat unokatestvére tudományos igényességgel ecsetelte a Roy által legjobbnak talált Checker Cab Blond Ale sört, Roy kifelé bámult az ablakon, az estébe. Látta a kikötőben ringatózó jachtokat, távolabb a Hudson sötétjét és New Jersey fényeit. Mekkora város ez! Mennyi emberrel találkozhatsz; ezer és ezer új arc mindennap. Mekkora a valószínűsége, hogy egy arcra hat év távolából ráismerjenek? Nem sok. De akkor is meg kell próbálni! Ajtókon kopogtatni, a jó öreg rendőri módszerrel keresni, kutatni. Annak az esélye, hogy Ronnie még itt tartózkodik New Yorkban, meglehetősen csekély. Valószínűbb, hogy Ausztráliában van – a legutóbbi bizonyítékok legalábbis erre utalnak. Grace megpróbált gyors fejszámolást végezni, hogy hány óra is lehet most a távoli kontinensen, miközben Patrick tovább magyarázta, milyen kifinomult eljárással sikerült előállítani a Sunset Red Ale különleges karamellízét. Itt most este hét van. Melbourne tíz órával jár előbbre, mint az Egyesült Királyság. Nos, akkor lássuk csak, mennyi lehet a különbség New Yorkhoz képest, ahol öt időzónával vagyunk előbbre – nem, épp ellenkezőleg: mögötte! – az otthoninak? Úristen, de rohadt nehéz ezt kiszámolni! És mindeközben udvariasan bólogatni kell Patricknak. Szóval, akkor tizenhat órával vagyunk előrébb, döntötte el magában Roy. Tehát ott délelőtt van. Remélhetőleg Norman és Nick megérkezéséig a melbourne-i rendőrség nekilát a munkának, hogy kiderítse, Ronnie Wilson belépett-e Ausztráliába 2001. szeptember 11. óta. És akkor hirtelen eszébe jutott valami, amihez lopva előhúzta a jegyzetfüzetét, és visszalapozott azokhoz a feljegyzéseihez, melyeket a Terry Biglow-val folytatott társalgása során készített. Nevezetesen: Ronnie Wilson ismerőseihez és barátaihoz. Chad Skeggs, jegyezte fel annak idején. Ozba emigrált. Annak alapján, amit Branson mondott, és figyelembe véve a valószínűségét, hogy Ronnie Wilson Ausztráliában tartózkodik, értesítenie kell Pottingot és Nichollt, hogy legelőször is Chad Skeggs megtalálására összpontosítsanak. Patrick végül kiselőadása végére jutott, és elment, hogy idehozza Roynak saját, személyes korsóját a Checker cabhez. A három nyomozó megemelte az italát. – Köszönöm, fiúk, hogy ennyi időt szakítottatok rám, nagyon hálás vagyok – mondta Grace. – És én fizetek.

– Ez itt az unokatesóm sörözője – felelte Pat. – Itt te nem fizetsz egy vasat se. – New York-ban a mi vendégünk vagy, ez a szabály – mondta Dennis. – Na, de testvérem, ha mi egyszer átrepülünk Angliába, akkor legjobb, ha már most elkezded intézni a második jelzálogodat! Mindannyian nevettek. Pat hirtelen elkomorult. – Nem tudom, meséltem-e neked 9/11 kapcsán a vigaszkutyákról. Grace tagadóan rázta a fejét. – Vittek kutyákat a romokhoz, tudod, a Fenevad Gyomrába. Csak azért vitték ezeket oda, hogy az emberek simogathassák őket. Dennis egyetértően bólogatott. – Ezért hívták őket vigaszkutyáknak. – Egyfajta terápia – folytatta Pat. – Rettenetes dolgokat találtunk ott. Mindegyikünk. És akkor valaki kitalálta, hogy simogassunk kutyákat, mert attól az embernek jó érzése támad. A kontaktustól valami élővel, valami boldoggal. – Tudod, az a helyzet, hogy a dolog működött – mondta Dennis. – Ez az egész, a 9/11, egy csomó jó dolgot kihozott az emberekből. – Meg egy halom szart is felszínre hozott – kontrázott Pat. – A Pier 92-nél ezerötszáz és kétezer-ötszáz dolcsi között osztogattunk azonnali segélyeket, szükséglettől függően a bajbajutottaknak – mondta, és vállat vont. – Na, nem kellett sok idő, hogy a genyák megneszeljék. Jöttek csőstül, és nyomatták a szöveget, hogy elveszítették a családjukat, ami nem volt igaz. – Elkaptuk aztán őket – vette vissza a szót Dennis komor elégedettséggel. – Eltartott egy ideig, de egytől egyig megkerestük a szarháziakat. – Persze azért jó dolgok is kisültek a sok rosszból – folytatta Pat. – Megint van szíve és lelke a városnak. Szerintem az emberek kedvesebbek azóta. – Meg gazdagabbak, mármint egyesek – tette hozzá Dennis. Pat bólintott – Nem vitás. Dennis hirtelen felröhögött. – Rachelnek, a feleségemnek van egy nagybácsikája a Garment Districtben. Van az öregnek egy hímző-üzeme, ahonnan ajándékboltokat látnak el. Beugrottam hozzá pár héttel 9/11 után. Kis zsidó ürge, nyolcvankét éves, de még ma is tizennégy órát dolgozik, naponta. Remek ember az öregúr. A családja elmenekült a holokauszt elől,

és kijöttek Amerikába. Olyan ember nincs, akin ő ne segítene. Na, amikor beugrottam hozzá, hát én még akkora nyüzsgést nem láttam azon a helyen. Mindenütt melóztak. Pólók, pulóverek, baseballsapkák tornyokban, emberek varrtak, vasaltak, hímeztek, csomagoltak vadul. Belekortyolt a sörébe, majd megcsóválta a fejét. – Az öreg külön embereket vett fel. Egyszerűen nem győzte a megrendeléseket. Ikertorony-emlékcuccokat gyártottak. Kérdeztem tőle, hogy megy a biznisz. Leült a káosz közepére, és rám nézett kis mosollyal az arcán: „soha az életben nem ment így az üzlet”. – Dennis bólintott, és kesernyésen hozzáfűzte: – Tudod, mit? Minden tragédiának vannak nyertesei.

99. fejezet 2001. november 2.

Lorraine az ágyban feküdt, teljesen éber volt. Az altatók, melyeket az orvos felírt, úgy hatottak nagyjából, mint egy dupla kávé. A tévé be volt kapcsolva; az ócska kis hordozható készülék volt az egyetlen darab, amit a végrehajtó nem foglalt le, és csak azért nem, mert semmit sem ért. Egy régi film pergett. A címét nem tudta, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy a tévé be legyen kapcsolva. Adott valami fényt, hangot, társaságot. Steve McQueen és Fay Dunaway sakkoztak egy elegáns szobában, mélabús világításban. Erotikával töltött, fülledt atmoszféra, minden finom árnyalatnak külön jelentősége van. Ők is szoktak sakkozni, Ronnie-val. Lorraine-nek eszébe jutottak azok a korai évek, amikor majd megőrültek egymásért, és olykor egészen vad dolgokat műveltek. Vetkőzős sakkot játszottak, és Ronnie örökké legyőzte őt; a vége mindig az lett, hogy Lorraine ott ült meztelenül a sakktábla mellett, Ronnie meg teljesen felöltözve. És ugyanez ment a vetkőzős rejtvényfejtéssel. Ilyen se lesz többé. Lorraine szipogott. Nehezére esett bármire is összpontosítani. Képtelen volt összeszedni magát. Csak Ronnie-ra tudott gondolni. Hiányzott, de nagyon! Róla álmodott – mármint azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán képes volt

elaludni. És álmaiban Ronnie életre kelt, mosolygott, és buta libának nevezte őt, amiért azt hitte, hogy meghalt. Lorraine még most is sokkos állapotban volt a FedEx által szeptember végén kézbesített borítéktól, melyben fotók voltak Ronnie pénztárcájáról és mobiltelefonjáról. A jelölt pénztárcáról készült fotók voltak talán a legborzalmasabban. Lehet, hogy Ronnie elégett a tűzben? Hirtelen mély fájdalom járta át minden porcikáját. Felzokogott. Magához ölelte a párnáját, és csak sírt és sírt. – Ronnie. Drága Ronnie! Annyira szerettelek! Mennyire szerettelek! Pár perc után kissé lecsillapult, és hátradőlt. Nézte a képernyőn pergő képsorokat. És egyszer csak, legnagyobb rémületére, azt látta, hogy nyílik a hálószobája ajtaja. Belépett valaki. Magas, sötét árnyalak. Egy férfi, arca szinte teljesen sötét a fejére húzott kapucni árnyékában. Nyújtott léptekkel egyenesen feléje tartott. Lorraine visszahőkölt az ágyán, és kapkodva keresett valamit az éjjeliszekrényen, amivel védheti magát. Egy pohár víz a padlón csattant. Lorraine sikítani próbált, de nem jött ki hang a torkán, s a következő pillanatban egy erős kéz tapadt a szájára. És akkor meghallotta Ronnie hangját. Tisztán érthető volt, és rendreutasító. – Én vagyok az! – mondta. – Én vagyok, Lorraine, drágám, én vagyok! Minden rendben! Elvette a kezét Lorraine szájáról, és lelökte a fejéről a kapucnit. Lorraine felkattintotta az ágy melletti lámpát. Teljesen elképedve meredt rá. Bámult a kísértetre, amely szakállat növesztett, és leborotválta a fejét. Egy kísértet, melynek olyan szaga volt, mint Ronnie bőrének, Ronnie hajának, a Ronnie által használt kölninek. És a kéz most az arca köré simult, és ez a kéz Ronnie keze volt. Teljes és végletes zavarodottságban bámult rá, az öröm hirtelen tüzeket gyújtott a belsejében. – Ronnie? Ez te vagy? Tényleg te vagy az? – Persze hogy én vagyok. Lorraine csak bámult. Tátott szájjal. Ámult és bámult. Aztán némán megrázta a fejét, és hallgatott pár másodpercig. – Mindenki azt mondta…, azt mondták, hogy meghaltál. – Az jó – mondta Ronnie. – Így is van. És megcsókolta Lorraine-t. Leheletének cigaretta-, alkohol- és valamelyest fokhagymaszaga volt. E pillanatban azonban ez volt a világ

legcsodálatosabb szagkombinációja. – Fényképeket küldtek a pénztárcádról meg a mobilodról. Ronnie szeme felcsillant, mint egy gyereké. – Tényleg? Hát, ez kurva jó! Briliáns! Szóval megtalálták! Ez tényleg óriási! Ez a reagálás zavarba ejtette Lorraine-t. Viccel? Minden annyira hihetetlen és zavaros. Lorraine megtapogatta a férfi arcát. És könnyek gördültek le a sajátján. – Ezt nem tudom elhinni – mondta, és egyre csak cirógatta Ronnie arcát, megérintette az orrát, a fülét, simogatta a homlokát. – Ez te vagy? Tényleg te vagy az? – Hát persze, te buta liba! – Hogy… hogyan… hogy élted túl? – Úgy, hogy végig rád gondoltam, és nem akartalak magadra hagyni. – De miért… miért nem hívtál föl? Megsérültél? – Ez hosszú történet. Lorraine közelebb húzódott hozzá, és megcsókolta. Olyan volt ez a csók, mintha most fedezné fel először a száját, most kezdené fölfedezni minden testtáját. Majd egy pillanatra visszahúzta az arcát, és elvigyorodott, szinte elállt a lélegzete. A férfi keze utat talált a hálóingében a melléhez. Amikor Lorraine annak idején megcsináltatta a melleit, Ronnie egy ideig eszeveszettül odavolt érte, aztán lanyhult az érdeklődése, mint általában minden iránt. Ez a ma éjszakai jelenés azonban, ez a Ronnie, aki most itt volt a hálószobájában, egészen más férfi képét mutatta. A régi Ronnie-ét, de még a hajdani boldog időkből. Ronnie, lám, meghalt, és feltámadt? Ronnie vetkőzött. Kioldozta az edzőcipőjét. Ledobta a nadrágját. Masszív erekciója volt. Levette a kapucnis dzsekijét, a pólónyakú, fekete pulóverét, lehúzta a zokniját. Leemelte Lorraine-ről a takarót, és durván felrántotta a hálóinget a combja fölé. Aztán fölébe térdepelt, és ujjaival elkezdte izgatni a nőt, hamar rátalálva az édes pontra, amit oly nagy szakértelemmel tudott birizgálni, ujjait megnedvesítette a saját, majd Lorraine ajkaival, és egyre csak szította a tüzet. Kioldozta a hálóinget, kiszabadította Lorraine melleit, majd hosszasan csókolgatta mindkettőt, miközben ujjaival tovább dolgozott odalent. Majd a hímtagjával, mely nagyobb volt, s keményebb, mint valaha, mélyen behatolt.

Lorraine felsikított a gyönyörtől: – RONNIE! A férfi azonnal ajkára nyomta az ujját. – Psssszt! Nem vagyok itt! Nem létezem! Csak egy szellem vagyok! Lorraine Ronnie feje köré fonta karjait, magához húzta az arcát, olyan közel, hogy érezte a bőrén a férfi borostáit; de most ez is csodás volt. Vadul odanyomta csípőjét a férfiéhoz, mintha teljesen eggyé akarna olvadni vele, miközben a férfi egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt… – Ronnie! – lihegett a fülébe, és egyre gyorsabban és gyorsabban kapkodta a levegőt, majd felért a csúcsra, és érezte, ahogy abban a pillanatban a férfit is szétveti saját „robbanása”. Csöndben feküdtek, ziháltak mindketten. A tévében még mindig ment a film. A fűtőventilátor szakadatlan zörgéssel fújta be a meleg levegőt. – Soha nem hittem volna, hogy egy kísértettel ekkorát lehet élvezni – suttogta Lorraine. – Iderendelhetlek minden éjszakára? – Beszélnünk kell! – mondta Ronnie.


Duncan Troutt újonc rendőr szárnyra bocsátásának második napján már nem volt annyira magabiztos. Remélte, hogy valamivel eseménydúsabb nap vár rá, mint előző nap, amikor ideje nagy részét azzal töltötte, hogy külföldi diákoknak adott útbaigazításokat, és a járőrkörzetében bemutatkozott néhány üzletben. Főként arra az indiai gyorsbüfémenedzserre figyelt oda, akit legutóbb elpáholtak, a támadást egy mobiltelefon kamerájával rögzítették, majd felrakták a YouTube-ra. Nem sokkal 9 után befordult a Lower Arundel Terrace-ra, és úgy döntött, hogy megint tesz egy kísérletet Katherine Jennings meglátogatására, hátha most otthon találja a nőt. Reggel, mielőtt elkezdte a mai munkát, olvasta az eseménynaplóban, hogy egy kollégája az esti szolgálatban kétszer is próbálkozott a helyszínen; este 7-kor és 10 órakor, de ő se járt eredménnyel. A telefonos tudakozó nem tudott ehhez a névhez és lakcímhez tartozó számról. Ahogy végigment a járdán, s figyelte a házakat meg az út mentén parkoló járműveket, nincs-e jele betörésnek vagy vandalizmusnak, hirtelen

két sirály vijjogott fel a feje fölött. Troutt felpillantott, majd rábámult egy időre a sötét, baljós égboltra. Az utcák még a tegnapi esőtől csillogtak, de úgy festett, bármelyik pillanatban újra eleredhet. Mielőtt odaért a 29-es számú házhoz, észrevette, hogy az utca túloldalán egy szürke Ford Focus áll, kerékbilinccsel. A kocsi ismerősnek tűnt tegnapról. Mintha lett volna parkolójegy a szélvédőjén. Odament az autóhoz, kivette a jegyet az ablaktörlőlapát alól, lerázta az esőcseppeket a nedves celofánról, és leolvasta a dátumot és az időt. Tegnap 10.03-kor bocsátották ki a jegyet. Ami azt jelenti, hogy a kocsi több mint huszonnégy órája itt áll. Sokféle ártalmatlan magyarázat kínálkozott. A legvalószínűbb, hogy valaki nem tudta: itt csak a lakók parkolhatnak, külön engedéllyel. De lehet, hogy itt hagyott, lopott kocsiról van szó. A legnagyobb jelentősége Troutt szemében annak a körülménynek volt, hogy a jármű a kérdéses nő lakásának közelében parkol, aki pedig, úgy tűnik, eltűnt, még ha csak átmeneti időre is. Rádiótelefonon beszólt a központi nyilvántartóba, hogy ellenőriztesse a kocsit, majd átment az úton, és megnyomta Katherine Jennings lakáscsengőjét. Ezúttal se jött válasz. Troutt úgy döntött, később újra megpróbálja. Folytatta a járőrözést, le a Marine Parade felé, ahol balra fordult. Pár perc múltán megreccsent a rádiótelefonja. A Ford Focus az Avisnál, a gépkocsikölcsönző cégnél van lajstromozva. Megköszönte a diszpécsernek, és alaposan átgondolta a kapott új információt. Akik kocsit kölcsönöznek, gyakran fittyet hánynak a közlekedési szabályokra. Lehetséges, hogy aki ezt a kocsit bérelte, nem akart bajlódni a bilincs leszedetésével. Vagy nem volt rá ideje. De elvileg még így is kapcsolódhat a járgány Katherine Jenningshez, ha túl sok esély nincs is rá. Ahogy elkezdett cseperegni, Troutt rádiótelefonon beszólt közvetlen felettesének, Ian Brown őrmesternek, az East Brighton-i Körzet bűnügyi ügyeletére, és jelentette aggodalmait a járművel kapcsolatban, kérve, hogy valaki hívja fel az Avist, és tudja meg, ki bérelte az autót. – Valószínűleg semmi különös nincs vele, uram – tette azért hozzá, nehogy hülyét csináljon magából. – Nagyon helyes, hogy ellenőrzi az ilyesmit – biztatta az ifjú kollégát az őrmester. – A jó rendőri munka mögött rendszerint apró részletek állnak. Amiatt senki nem fogja megróni magát, hogy túl körültekintő. Miss

akárkire koncentráljon most, de ennek is utánanézünk! Troutt megköszönte a biztatást, és folytatta útját. Harminc perccel később az őrmester visszahívta őt a rádiótelefonján. – A kocsit egy ausztrál pasas bérli, úgy hívják, Chad Skeggs. Melbourne-ben él, ausztrál jogosítványa van. Troutt behúzódott egy kapualjba, hogy az eső elől védje a noteszét, és kötelességtudóan lejegyezte a nevet, majd visszabetűzte főnökének. – Mond magának valamit a név? – kérdezte az őrmester. – Nem, uram. – Nekem se. Brown őrmester mindazonáltal úgy döntött, hogy beírja a nevet az eseménynaplóba. Biztos, ami biztos.


Abby csöndben ült a taxi hátsó ülésén – odakint ömlött az eső –, és a mobiltelefonja kijelzőjére meredt. A bélelt boríték a pulóverje és a trikója közé volt helyezve. Az övet szorosan meghúzta a derekán, nehogy a csomag kieshessen – és nehogy valaki észrevehesse. Némi biztonságérzetet adott Abby-nek, hogy farmerje elülső zsebében ott domborodott az önvédelmi spray palackja. A sofőr jobbra kanyarodott a Queen Victoria-szobornál, és felhajtott a Drive-ra, egy széles útra, melyet mindkét oldalon elegáns háztömbök szegélyeztek. De Abby nem látott semmit a kocsi ablakán túl. Egyáltalán: alig észlelt valamit. Egyetlen kép merevedett ki elhomályosult tekintete előtt; egyetlen kép égett bele az agyába. A fotó a mobilján, ahogy anyja feje kikandikál a felcsavart szőnyegből. És a szavak alatta: Jól van, mint bolha a rongyban. Vegyes érzelmek dúltak a lelkében. A Rickyvel szembeni vak gyűlölettől az anyja életét féltő rettegésig. És a lelkiismeret-furdalásig, hogy mindezt ő okozta. Iszonyatos fáradtság uralkodott el rajta, képtelen volt tisztán gondolkodni. Szemhunyást sem aludt az éjszaka, iszonyú feszült volt,

hallgatta a tengerpart végtelen forgalmának zaját; szirénák, kamionok, buszok. Egy kocsi riasztója szólt egész éjjel. A sirályok kora reggeli vijjogása… Számolta a hosszú órákat. A félórákat. A negyedórákat. És várt Ricky hívására. Vagy legalább arra, hogy üzenetet küldjön. De semmi! Abby ismerte a fickót. Tudta, hogy mennyire rá vall ez a fajta pszichológiai hadviselés. Ricky élvezte az efféle játékokat. Abby soha nem felejti el, amikor másodszor ment fel a férfi lakására. A második titkos találkájukon történt, hogy Abby volt annyira ostoba – vagy naiv –, hogy hagyta magát megkötözni. A mocskos disznó egy hideg szobában meztelenül megkötözte őt, egy vibrátorral felizgatta, majd az elélvezés határán hirtelen pofon vágta, és otthagyta hat órán át, kipeckelve. Utána pedig azzal jött, hogy Abby akarta. És igazság szerint Abby maga sem tudta akkor, hogy ő maga – vagy még pontosabban Dave – mit akar. Az csak jóval később derült ki. Abby e pillanatban amiatt aggódott, hogy nem tudni, hol húzódik a határ ennél a vadállatnál – vélhetően sehol. Képes megölni az anyját, efelől a lánynak nem voltak már kételyei, mint ahogy afelől sem, hogy ez a gazfickó őt is bármikor elteszi láb alól. És valószínűleg még élvezné is. Abby próbálta elképzelni, szegény anyja milyen kínokat élhet át most. És közben észrevette, hogy megérkeztek Hegarty impozáns házához. Kifizette a sofőrt, óvatosan kikémlelt a hátsó ablakon, majd az elülsőn. Egy British Telecom-os furgont látott a közelben parkolni – úgy festett, valamit javítanak – és egy kis kék személykocsit valamivel távolabb, félig a járdán állva. De Ricky Ford Focusa sehol. Még egyszer ellenőrizte a házszámot, és bánta, hogy nem hozta magával az esernyőjét. Aztán behúzott nyakkal odafutott az esőben a nyitott kapuhoz, végigszaladt a felhajtón parkoló kocsik mellett, és behúzódott a sötét tornácra. Megállt egy pillanatra, előhúzta a csomagot a pulóvere alól, elrendezte a ruháját, és becsengetett. Pár perccel később egy nagy, karmazsinvörös bőrkanapén ült Hegarty dolgozószobájában. A bélyegkereskedő bő, kockás ingben, makrokord nadrágban, bőrpapucsban ült az íróasztalánál, és egy teknőckeretes, hatalmas nagyítólencsével egyenként tüzetes vizsgálat alá vette a bélyegeket. Abby mindig is izgatónak találta a bélyegeket, amelyek tele vannak

misztikummal. Olyan kicsinyek, olyan régiek, olyan kifinomultak, és mégis mekkora értéket hordoznak! Többségük fekete, kék vagy rőtszínű, és Viktória királynő portréja látható rajtuk. De akadnak más színűek is, más uralkodók portréjával. Hegarty felesége, egy elegáns hajviseletű, csinos, jól öltözött dáma Abbynek egy csésze kávét hozott aprósüteménnyel, majd távozott. Volt valami a férfi modorában, ami feszélyezte Abbyt. Dave mondta, hogy hozza ide a bélyegeket, mert Hugo Hegarty kínálja a legjobb árat, és ő kíváncsiskodik a legkevésbé, így hát bíznia kell benne. A lány azonban valahogy mégse tette volna tűzbe a kezét ezért az emberért. Meg kell sürgetnie az eladást. Minél előbb szerzi meg a készpénzt, annál hamarabb kerül jobb alkupozícióba Rickyvel szemben. Mindaddig, amíg a bélyegek nála vannak, Rickynek van mit visszakövetelnie. Ha tényleg begorombul, akár a rendőrséghez is fordul. Akkor persze mindannyian ráfáznak, de Ricky van annyira bosszúálló, hogy végső esetben akár ezt is megtegye. Bélyegek nélkül azonban nem tudja mivel alátámasztani a sztoriját. Abby mindeközben biztonságosan elsíbolhatja a pénzt, értékpapírokba fektetheti egy panamai bankban, mert abban az adóparadicsomban nem működnek együtt semmiféle hatósággal. Mindenesetre a dolog nagyrészt azon áll vagy bukik, hogy birtokon belül van-e vagy sem. Hiba volt várni! Ezzel kellett volna kezdeni, ahogy megérkezett Angliába. Dave azonban várni akart, hogy Ricky egyáltalán nyomára bukkan-e Abbynek. Ez a stratégia most csúnyán visszaütött. Hirtelen megszólalt Hegarty telefonja. – Halló! – szólt bele. Aztán a hangja merevvé, feszélyezetté vált. Abbyre vetett egy pillantást, és ezt mondta: – Tartsa egy másodpercig, kérem. Átmegyek egy másik szobába.

Glenn Branson az íróasztalánál ült, telefonja a fülén, és várta, hogy Hugo Hegarty visszajöjjön a telefonhoz. – Elnézést, őrmester úr! – szólt bele Hegarty, s Bransonnak úgy tűnt, mintha percek teltek volna el közben. – Az ifjú hölgy éppen az irodámban ül. Feltételezem, róla van szó? – Lehetséges, hogy igen. Éppen most ellenőriztem a ma reggeli eseménynaplót – tudja, ebben minden jelentés benne van –, és

rábukkantam valamire, aminek jelentősége lehet. Persze az is lehet, hogy teljesen lényegtelen. Tegnap ön adott nekem egy nevet, uram. – Mr. Chad Skeggs. Hegarty nem tudva, mi sülhet ki ebből, kissé tétovázva válaszolt: – Igen. – Nos, éppen most kaptunk egy jelentést, miszerint egy bérelt gépkocsit láttak parkolni Katherine Jennings lakásával szemben, és a járművet egy ausztrál, még pontosabban egy melbourne-i férfi kölcsönözte ki ezen a néven. – Ó, valóban? Hát ez igazán érdekes. Tényleg nagyon érdekes! – Gondolja, uram, hogy lehet itt valami összefüggés? – Minden bizonnyal erre gondolnék, őrmester úr, már amennyiben összefüggést keresünk, mondjuk, egy romlott hal és a rossz szag között.

102. fejezet 2001. november 3.

Valamikor a kora reggeli órákban, amint Lorraine ébren feküdt, és hallgatta Ronnie hortyogását, az öröm és megkönnyebbülés érzése elkezdett dühbe torkollni. Később, amikor már Ronnie is felébredt – és ragaszkodott hozzá, hogy a függönyök elhúzva maradjanak a hálószobában, a sötétítők pedig leeresztve a konyhában –, a reggelizőasztalnál Lorraine kérdőre vonta őt. Miért okozott neki ennyi szenvedést? Miért nem tudta felhívni őt egy rövid telefon erejéig, hogy elmagyarázza a dolgokat, és akkor nem kellett volna átélnie a poklok kínjait csaknem két hónapon át? Lorraine sírva fakadt. – Nem vállalhattam ekkora kockázatot – felelte Ronnie, és tenyerébe fogta Lorraine arcát. – Meg kell értened, bébi. Elég egy hívás New Yorkból, ami ott van a számládon, és máris kérdések özönét zúdítod magadra. És biztosnak kellett lennem abban, hogy eljátszod a gyászoló özvegyet. – Na, igen, azt aztán tökéletesen eljátszottam – mondta Lorraine, és megtörölgette a szemét. Majd előhalászott egy cigarettát. – Oscart érdemelnék.

– Meg is fogod kapni, bébi, ahogy túl leszünk a dolgokon. Lorraine megragadta Ronnie erős, szőrös karját, az arcához húzta. – Biztonságban érzem magam veled, Ronnie. Kérlek, ne menj el! Itt elrejtőzhetsz. – Na hát, kész életbiztosítás volna… – De tényleg! Ronnie tagadóan rázta a fejét – Nem tehetünk valamit, hogy ne veszítsük el ezt a helyet? Mondd még egyszer, mennyi pénz is fog bejönni? – kérdezte Lorraine, és rágyújtott, majd mélyen leszívta a füstöt. – Van egy életbiztosítási szerződésem a Norwich Unionnal, másfél millió fontra. A szerződést a bank letéti széfjében fogod megtalálni. A kulcs az irodámban van. Úgy néz ki, speciális ügyintézést fognak életbe léptetni a 9/11 áldozataival kapcsolatban. A biztosítótársaságok ki fogják fizetni az összegeket, még akkor is, ha a holttestet nem találták meg, és annak ellenére, hogy a törvény hétéves várakozási időt ír elő ilyen esetekre. – Másfél millió! Hát akkor elvihetem a biztosítási kötvényt a bankmenedzsernek, és itt maradhatunk! – Megpróbálhatod, de előre tudom, hogy a gazfickó mit fog mondani. Azt fogja mondani, hogy nincs rá garancia, hogy a biztosító fizet, illetve ha igen: mikor. Merthogy a biztosítók mindig kibúvót keresnek. – És lehet, hogy az életbiztosítód is kibúvót keres? – Nem hiszem, szerintem ez rendben lesz. Ahhoz túlságosan felfokozott a hangulat. Azonkívül, lesz egy 9/11 kompenzációs alap is. Ha minden igaz, két és fél millió dolcsira számíthatunk. – Két és fél millió? Ronnie izgatottan bólintott. Lorraine elképedve bámult rá, és gyors fejszámolást végzett. – De hát ez egy egész háromnegyed millió font! Tehát három és egynegyed millió font sterlingről beszélünk? – Nagyjából igen. És adómentesen! Lorraine pár másodpercig némán ült. Amikor végül megszólalt, félelemmel vegyes tisztelet volt a hangjában. – Hihetetlen vagy! – Nagy túlélő vagyok. – Ezért imádlak. És ezért hittem benned mindig is. Mindig is hittem benned, nem igaz? Ronnie megcsókolta. – Persze, kicsim.

– Gazdagok vagyunk! – Majdnem. Azok leszünk! Csak lassan a testtel, kis liba… – Furán áll neked a szakáll… – Igen? – Fiatalabbnak nézel ki. – És kevésbé halottnak, mint a jó öreg Ronnie? Lorraine elvigyorodott. – Jóval kevésbé halottnak, ha az elmúlt éjszakát vesszük. – Régóta vártam erre. – És most? Mennyit kell még várni? Egy évet? Többet? – A kárpótlási alapítvány előreveszi a súlyos eseteket: a nélkülözőket. Márpedig te ebbe a kategóriába tartozol. – De az amerikaiak biztos elsőbbséget kapnak a külföldiekkel szemben. Ronnie megrázta a fejét. – Annak alapján, amit hallottam, nem hiszem. – Három és negyed millió font! – mondta ki megint az összeget Lorraine álmodozva, és leverte a hamut a cigarettájáról a csészealjba. – Ebből jó sok új göncöt vehetsz magadnak. – Be kell fektetnünk! – Vannak terveim. Az első, hogy ki kell vinnünk az országból a suskát – meg téged is. Ronnie felugrott, kiment az előszobába, és egy kis hátizsákkal tért vissza. Egy barna borítékot húzott elő, letette az asztalra, és odatolta Lorraine-nek. – Többé nem vagyok Ronnie Wilson. Hozzá kell szoknod! Az új nevem: David Nelson. És alig egy év, és te te sem leszel többé soha Lorraine Wilson! A borítékban két útlevél volt. Az egyik ausztrál. Lorraine a fényképen alig ismerte fel magát. Haja sötétbarna, rövidre nyírt, és szemüveget viselt. Az útlevelében ez a név szerepelt: Margaret Nelson. – Állandó ausztráliai tartózkodási engedély van bepecsételve. Öt évig érvényes. – Margaret? – kérdezte. – Miért Margaret? – Vagy Maggie! Lorraine megrázta a fejét. – Tehát Margaret… Maggie-nek kell lennem? – Igen. – Mennyi időre? – Örökre.

– Óriási! Szóval még csak a nevemet se választhatom meg? – Amikor megszülettél, akkor se választhattad meg, te ostoba tyúk! Lorraine kétkedve ízlelgette a nevet: – Margaret Nelson. – A Nelson nagyon jó név, remek! Lorraine egy másik útlevelet is kirázott a borítékból. – Ez micsoda? – Ezzel fogod elhagyni Angliát. Ebben is volt egy fénykép róla, de ezen a haja ősz, és vagy húsz évvel öregebbnek látszott. A név ezúttal: Anita Marsh. Lorraine értetlenül nézett a férjére. – Mindent kidolgoztam. Ez az eltűnés legjobb módja! Az emberek a csinos nőkre emlékeznek, főleg a pasik. Öreg hölgyekre nem szoktak emlékezni, azok szinte láthatatlanok. Ha itt lesz az ideje, veszel két jegyet elővételben a Newhaven-Dieppe éjszakai kompjáratra. Egyet a saját nevedre, egyet pedig Anita Marsh nevére. És lefoglalsz egy kabint Anita Marsh névre. Oké? – Leírnád ezt nekem? – Nem. Meg kell jegyezned. Folyamatosan kapcsolatban leszünk. De előtte sokszor átismétlem veled a dolgot. A lényeg, hogy hagysz magad után egy búcsúlevelet – olyanokat fogsz írni, hogy nem bírod elviselni az életet nélkülem, borzalmas, hogy vissza kellett menni a Gatwickra dolgozni, az élet tiszta szívás – és az orvos is igazolni fogja majd, hogy antidepresszánsokat szedtél. Meg csupa ilyesmi. – Na, igen, ezzel még csak nem is fog hazudni. – Szóval, felszállsz a kompra Lorraine Wilsonként, kicsíped magad, ahogy csak tudod, és gondoskodsz róla, hogy minél többen lássanak. A csomagodat, amiben lesz egy váltás ruha, lerakod az Anita Marsh névre lefoglalt kabinba. Aztán bemész a bárba, és előadod, hogy baromi bánatos vagy, elkezdesz keményen inni, és nincs kedved szóba állni senkivel. Az átkelés négy és egynegyed óra, úgyhogy rengeteg időd lesz. Amikor a Csatorna közepére értek, elhagyod a bárt, azt mondod a mixernek, hogy kimész a fedélzetre. Ehelyett lemész a kabinodba, és átalakulsz Anita Marshsá; felveszel egy parókát, és öregasszonynak öltözöl. Aztán fogod a saját ruháidat, az útleveled és a mobiltelefonod, és szépen kihajítod a tengerbe. Lorraine a végletekig elképedve bámult rá. – Dieppe-ben felszállsz egy Párizsba menő vonatra. Ott eltéped az Anita Marsh útlevelet, és veszel egy repülőjegyet Melbourne-be, Margaret

Nelsonként. Én meg odaát várlak. – Minden rohadt részletet apróra kieszeltél, mi? Ronnie nehezen tudta eldönteni, hogy Lorraine ezt most örömében mondja-e, vagy dühös rá. – Ja, tudod, más dolgom se volt. – Egy dolgot ígérj meg nekem, Ronnie. Ugye, nem akarod ezt az egész pénzt megint rátenni valami vállalkozásra? – Á, dehogy. Megtanultam a leckét, bébi. Sokat törtem rajta a fejem. A probléma az, tudod, hogy ha az ember bekerül egy adósságcsapdába, az olyan, mint egy csúszda. De most szabadok vagyunk, és mindent elölről kezdhetünk. Elkezdjük Ausztráliában, aztán továbbállunk. Lényeg, hogy az élet napos oldalán fogunk élni. És ez nagyon tetszik nekem. Végül azt is megtehetjük, hogy berakjuk a bankba a pénzt, és a kamataiból élünk. Lorraine kétkedve nézett a férjére. Ronnie a borítékra mutatott. – Van benne még valami neked. Lorraine egy keskeny celofáncsomagot húzott ki belőle. Kisebb bélyegkollekció volt benne. – Ez majd átsegít addig is – jelentette ki Ronnie. – A kiadásokra elég lesz. És kényeztesd el magad egy kicsit, hogy jobb legyen a kedved. Van benne egy 1911-es Somerset House One Pound – ez most úgy ezerötszáz fontot ér. Aztán van egy 1881-es One Penny, amiért nagyjából ötszázat fogsz kapni, összesen öt rongy biztos, hogy van benne. Vidd el ehhez a fickóhoz, akit ismerek – ő adja a legjobb árat. És amikor a nagy suska megérkezik, ugyanez a fickó fogja beváltani bélyegekre. Rendes a pali. Vele járunk a legjobban. – És ő nem tud semmit? – Hát persze, hogy nem, úristen! – felelte Ronnie, és letépett egy csíkot a Hello! magazin hátoldaláról, mely ott hevert a konyhaasztalon, és ráírta a férfi nevét – Hugo Hegarty –, a telefonszámát és címét. – Sajnálkozni fog, ha majd mesélsz rólam. Jó kuncsaftja voltam. – Kaptunk pár kondoleálólevelet meg -lapot az elmúlt hetekben. – Szeretném elolvasni őket, kíváncsi vagyok, miket írtak rólam. – Csupa szépet – nevetett Lorraine szomorkásán. – Sue azt mondta, ideje gondolkodnom a temetésen. Hát, nem kell túl nagy koporsót rendelni, igaz? Egy pénztárcának meg egy mobiltelefonnak. Mindketten kuncogtak. Aztán Lorraine megint az arcán legördülő könnycseppeket kezdte törülgetni.

– Legalább tudunk rajta nevetni – mondta. – Ez azért jó, nem? Ronnie megkerülte az asztalt, és szorosan magához ölelte a feleségét. – Ja. Ez tényleg jó. – És miért pont Ausztrália? – Mert eléggé messze van. Nem ismer minket senki. Meg aztán, van ott egy régi haverom, aki tíz évvel ezelőtt ment ki. Megbízom benne – ő majd visszaváltja a bélyegeket készpénzre, és nem kérdezősködik. – Hogy hívják? – Chad Skeggs. Lorraine döbbenten nézett rá, mint akibe tőrt döftek. – Ricky Skeggs? – Ja. Volt vele dolgod korábban, mi? Csak a nőinek engedte meg, hogy Rickynek szólítsák. Külön privilégium. Chad az üzleti életben, Chad a haveroknak, de Ricky a csajainak. Erre mindig nagyon odafigyelt. – Ugyanaz a név – mondta Lorraine. – A Richard két változata. – Ja, olyasmi. – Nem, Ronnie, ez nem olyasmi. És nekem nem volt vele „dolgom”. Egyetlen randink volt. Megpróbált megerőszakolni, nem emlékszel? Meséltem neked róla! – Ja, a megerőszakolás nála egyfajta előjáték volt. – Komolyan beszélek. Biztos, hogy elmondtam neked. A kilencvenes évek elején történt. Volt egy Porschéja. Elvitt egy este… – Emlékszem a Porschéra. Egy 911-es Targa volt. Fekete. A Brightoni Gépkocsi Értékbecslőnél melóztam – újra összeraktuk a kocsit, miután totálkárosra vették –, felcsavarodott egy fára. A hátsó részt összeillesztettük egy lopott kocsi elejével. Olcsón passzoltuk át neki. Kurva jó üzlet volt. – És eladtad a barátodnak? – Tudta, hogy meg van machinálva, és nem szabad vele túl gyorsan menni. De csak villogott vele. Hogy olyan pipiket foghasson, mint te. – Igen, valóban, pár ital után a bárban azzal állt elő, hogy elvisz vacsorázni. Ehelyett felvitt a Downsra, és előadta, hogy azoknak a csajoknak, akiket megkefélt, megengedi, hogy Rickynek szólítsák, majd lehúzta a cipzárját, és felszólított, hogy szopjam le. Hihetetlen volt. – A mocskos disznó… – És amikor mondtam neki, hogy vigyen haza, ki akart lökni a kocsiból, és azt mondta, hogy hálátlan ribanc vagyok, és majd ő megmutatja, hogyan kell rendesen megdugni valakit. Belekarmoltam az arcába, és

megnyomtam a kürtöt, mire hirtelen felgyulladt két fényszóró, és jött felénk. Ez meg pánikba esett, és hazavitt. – És? – Nem szólt egy szót se. Kiszálltam a kocsiból, és ennyi. Később többször láttam őt a városban, mindig más nővel. Aztán valakitől hallottam, hogy kiment Ausztráliába. Nem elég messze, sajnos. Ronnie baljós csöndbe burkolózott. Lorraine elnyomta a cigarettát, mely már a körmére égett, és rágyújtott egy újabbra. Végül Ronnie szólalt meg. – Nem rossz csávó ez a Chad. Egyszerűen be volt baszva aznap éjjel. Nagy volt az egója, mindig is az volt a baja. De azóta benőtt a feje lágya, és lehiggadt a korral. Lorraine hosszan hallgatott. – Minden rendben lesz, bébi, meglátod – folytatta Ronnie. – Ki fog alakulni. Hány embernek adatik meg, hogy teljesen új életet kezdjen? – Némelyeknek megadatik – felelte Lorraine keserűen. – De milyen lesz az, ha az ember totálisan ki van szolgáltatva egy olyan figurának, aki egyszer meg akarta erőszakolni? – Van jobb ötleted? – csattant fel Ronnie hirtelen. – Ha van jobb terved, kérlek, mondd el! Lorraine ránézett a férjére. Mennyire más ez az ember ahhoz képest, aki annak idején elment New Yorkba! És nemcsak külsőleg. Nemcsak a szakálláról van szó, meg a leborotvált fejéről, hanem valami más is megváltozott benne. Sokkal erőszakosabb lett, sokkal keményebb. Vagy talán a hosszú távollét miatt látja másnak Ronnie-t ahhoz képest, amilyennek megismerte? Nem, ismerte be az asszony vonakodva, nincs jobb terve.


Abby a kanapén várakozott Hugo Hegarty dolgozószobájában, forró teáját fújdogálta, majd beleszürcsölt. Vett egy aprósüteményt. Ma még nem reggelizett, és úgy érezte, szüksége van egy kis cukortöltetre. Hegarty elég hosszú idő után tért vissza a dolgozószobájába. – Elnézést, asszonyom – szabadkozott udvariasan, és leült az íróasztala

mögé. Majd ismét vetett egy pillantást a bélyegekre. – Kitűnő minőség – mondta. – Vadonatúj állapot. Rendkívül figyelemreméltó kollekció. Abby elmosolyodott. – Köszönöm. – És mindezt ön egyben óhajtaná értékesíteni? – Igen. – Milyen eladási árra gondol? – A katalógusár szerint több mint négymillió fontot ér – felelte Abby. – Igen, ez nagyjából így van. De tartok tőle, katalógusárat senki sem fizetne érte. Bárki, aki ezt megvásárolná, árrést akarna. És minél tisztább az eredet, természetesen annál kisebb az árrés. – Ön meg akarná vásárolni? – kérdezte Abby. – Némileg olcsóbban? – Tudná nekem részletezni, kérem, hogyan került önhöz ez a kollekció? Tegnap este, ugye, azt mondta a telefonban, hogy a nagynénje házának kiürítésekor talált rá? – Igen. – Sydneyben, Ausztráliában? Abby bólintott. – Hogy hívták a kedves nagynénjét? – Anne Jennings. – És tudna mutatni valamit a jogcímláncolatra vonatkozóan? – Mire gondol? – Végrendeletre például. Talán megkérhetné a nagynénje ügyvédjét, hogy faxoljon át nekem egy másolatot. Nem is tudom, milyen napszak van most ott? – kérdezte, s az órájára pillantott. – Hm, éjszaka közepe, ha jól számolom. Holnap megejthetné. – És ön mennyit fizetne a kollekcióért? – Kóser jogcímmel? A magam részéről úgy kettő és felet tudnék elképzelni. Milliót. – És anélkül? Készpénzben és azonnal? Hegarty fanyar mosollyal megrázta a fejét. – Tartok tőle, az én esetemben ez úgy nem működik. – Nekem azt mondták, hogy magához jöjjek, mert maga a megfelelő ember. – Nem, sajnálom, én már nem az vagyok, aki régen. Nézze, fiatalasszony, adok önnek egy tanácsot. Szedje szét a kollekciót! Túl nagy. Az emberek kérdezősködni fognak. Legjobb, ha máris szétbontja. Van pár kereskedő Angliában. Az egyik ívet vigye el az egyikhez, a másikat a

másikhoz. Külföldön is próbálkozhat. Alkudjon! Nem kell feltétlenül elfogadni az árajánlataikat. Szépen, nyugodtan értékesítse, ha kell éveken keresztül, és ilyen módon nem fog fennakadni semmilyen rostán. Hegarty összeszedte a kirakott bélyegeket, óvatosan, szinte áhítattal, és visszacsúsztatta őket védőfóliáikba. Abby elszorult torokkal, alig hallhatóan szólalt meg: – Tudna nekem ajánlani valakit itt, az Egyesült Királyságban? – Hogyne, bizonyára, várjon csak, hadd gondolkodjam – felelte Hegarty, és elkezdett neveket sorolni, miközben visszahelyezte a bélyegeket a bélelt borítékba. Abby írta a neveket. Majd Hegarty megemlített még valakit, mintha csak véletlenül jutna eszébe. – Ó, eszembe jutott még valaki, aki önnek kapóra jöhetne. – Kicsoda? – Azt hallottam, hogy Chad Skeggs a városban van – mondta, és szúrósan Abbyre meredt. Abby nem tudott uralkodni magán: arca lángvörösre váltott. Majd megkérte Hegartyt, hogy hívjon neki egy taxit

Hugo Hegarty a bejárati ajtóig kísérte Abbyt. Fagyos csend volt közöttük, és Abbynek semmi jobb nem jutott eszébe, csak egy suta megjegyzés: – Nem arról van szó, amire gondol… – Látja, éppen ez a gond Chad Skeggsszel – tromfolt Hegarty. – Soha nem arról van szó nála, amiről beszél. Ahogy Abby távozott, Hegarty visszament a dolgozószobájába, és hívta Branson nyomozó őrmestert. Túl sok új adalékkal nem szolgálhatott azonkívül, hogy bediktálta a fiatal hölgy nagynénjének a nevét Anne Jennings. Egyébként pedig bármi, amit tenni-mondani tudna annak érdekében, hogy a szálak visszavezessenek Chad Skeggshez, az korántsem volna elég…


Abby kinyitotta a taxi hátsó ajtaját. Mélyen maga alatt volt az iménti találkozótól. Komoran körbenézett a Dyke Road Avenue-n a szakadó esőben. A British Telecom egyterűje még mindig ott állt, meg a sötétkék kis személyautó is valamivel arrébb. Becsúszott a taxi hátsó ülésére, és bevágta az ajtót. – A Grand Hotelbe? – kérdezte a női sofőr. Abby bólintott. Szándékosan hamis címet adott meg, amikor Hegartytól telefonált, mert nem akarta, hogy a kereskedő megtudja, hol szállt meg. Majd valahol útközben kiszáll a taxiból. Hátradőlt, és gondolkodott. Rickytől nem jött semmi üzenet! Dave-nek pedig nem volt igaza. A bélyegeket sokkal nehezebb elpasszolni, mint ahogy mondta. És sokkal hosszabb ideig fog tartani. Megszólalt a telefonja. A kijelző szerint… az anyja! Elszédült a félelemtől, ahogy beleszólt, szorosan a füléhez nyomva a telefont, mert tudta, hogy a sofőr figyel. – Mama! – suttogta. Anyja tétován beszélt, gyönge hangon. Zihálva kapkodta a levegőt. – Kérlek, Abby, kérlek, meg kell kapnom a gyógyszeremet, kezdek… – elakadt a hangja, hörögve mély levegőt vett, majd hosszan kiengedte. – A roham. Kérlek, Abby, nem szabadott volna elvenned tőle… Rosszul te… – újabb zihálás. A vonal megszakadt. Abby vadul kapkodva próbálta visszahívni, de, mint korábban, most is csak az üzenetrögzítő válaszolt. Remegve bámult a telefon kijelzőjére, hátha életre kel, és Ricky újra hívja őt. Hiába várt… Abby lehunyta a szemét. Meddig bírja az anyja? Mit kell szerencsétlennek még kiállnia? Mocskos gazember! Szemét, szemét, szemét, szemét!!! Ricky agyafúrt. Rohadtul agyafúrt a mocskos disznó! És nyerésre áll. Pontosan tudja, hogy a bélyegeket nem lehet egykönnyen értékesíteni, ebből következően feltételezi, hogy a kollekció még mindig Abbynél van. Abby terve, hogy majd valamennyi készpénzzel lerázza magáról Rickyt, és azt mondja, hogy a pénz többi részét már átutalta Dave-nek – kútba esett. Fogalma se volt, mitévő legyen. Megint a mobiljára nézett, és imádkozott, bárcsak megcsörrenne!

Tulajdonképpen egyetlen dolgot tehet, és ezt meg is kell tennie, amilyen gyorsan csak lehet. Meg kell kímélnie az anyját a további szenvedésektől még azon az áron is, hogy kiegyezik Rickyvel. Ami csak egyféleképpen lehetséges: visszaadja neki az egészet, amit követel. Vagy legalábbis majdnem az egészet. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Előrehajolt a sofőrhöz: – Ismer a környéken egy bélyegkereskedést? A sofőrnő azonosítóján ez a név állt Sally Bidwell. – Van egy a Queen’s Roadon, nem messze az állomástól, úgy hívják, hogy Hawkes. Azt hiszem, van egy Shorehamben is. És biztosan van egy a Lanesen, lent a Prince Albert Streeten – mondta Sally Bidwell. – Vigyen a Queen’s Roadra – mondta Abby. – Az van a legközelebb. – Ön gyűjtő? – Csak amatőr – felelte Abby, és benyúlt a kabátja alá, hogy kicsatolja az övét. – Mindig azt hittem, hogy ez amolyan fiús hobbi. – Igen, az – mondta Abby udvariasan. Elővette a bélelt borítékot, s maga előtt tartotta, de mélyen, hogy a visszapillantó tükörből ne lehessen látni. Belenyúlt, hogy előhalásszon pár kisebb értékű darabot. Előhúzott egy négyrészes sorozatot máltai keresztekkel – az ív nagyjából ezer fontot érhetett. Voltak aztán a sydney-i Harbour Bridge-t ábrázoló sorozatok, melyek ívenként négyszáz fontot kóstáltak. Ezeket elöl hagyta, a többit meg visszahelyezte a bélelt borítékba, és a kollekciót visszacsatolta a pulóverje alá. Pár perccel később a taxi megállt a Hawkes előtt. Abby fizetett, kiszállt, s hogy az elővett bélyegeket ne érhesse nedvesség a celofáncsomagolásban sem, a kabátja alá dugta az íveket. Egy busz dübörgött el mellette, majd futólag észrevett egy kis kék autót, két férfival az első üléseken – Peugeot lehetett vagy Renault. Az utasülésen ülő a mobilján beszélt. A kocsi nagyon hasonlított ahhoz, amely Hegarty háza közelében parkolt. Vagy ez már paranoia…? Vevő nem volt az üzletben. Egy szőke, hosszú hajú nő ült egy asztalnál, s egy helyi újságot olvasgatott. Abbynek tetszett a kissé rozzant berendezésű hely. Nem úgy festett, mint ahol akadékoskodó kérdéseket tesznek fel származási helyről meg jogcímláncolatról. – Lenne néhány eladó bélyegem – mondta. – Itt vannak önnél?

Abby átadta őket. A nő félretolta az újságot, és felületes pillantást vetett a bélyegekre. – Szépek – mondta barátságosan. – Ezt a Sydney Harbourt ábrázoló sorozatot régóta nem láttam. Megengedi, hogy hátramenjek, és ellenőrizzek pár dolgot? Nem bánja, ha magammal viszem? – Tessék csak. A nő átment egy nyitott ajtón, és leült az íróasztalhoz, melyen egy jókora nagyítólencse volt felállítva. Abby nézte, ahogy a nő az asztalra helyezi a bélyegeket, és alaposan szemügyre veszi egyiket a másik után. Közben Abby vetett egy pillantást az Argus címoldalára. A főcímben ez állt: MÁSODIK MEGGYILKOLT NŐ A 9/11-ES ÁLDOZAT KÖRNYEZETÉBŐL Ránézett a cím alatti fotóra. És jéggé dermedt. A legkisebb képen egy gyönyörű, de rideg szőkeség húszas éveinek végén, aki úgy néz a lencséjébe, mintha szívesen szexelne bárkivel, akinek a szemébe néz a fénykép révén. A kép alatt ez állt: Joanna Wilson. A legnagyobbik fénykép egy negyven felé járó nőt mutatott. Hullámos szőke haj, vonzó külső, kellemes, őszinte mosoly, de kicsit olyan megjelenés, mintha a nőnek több lenne pénzből, mint jó ízlésből. Az aláírás: Lorraine Wilson. De volt még ott egy harmadik fotó is az oldal közepén, egy férfiról. Abby megkövülten bámult rá. Nézte az arcot, majd a nevet Ronald Wilson. Majd megint az arcot nézte. És újra a nevet. Elolvasta a cikk első bekezdését: Egy 42 éves nő holttestére bukkantak öt héttel ezelőtt egy kocsi csomagtartójában, egy Geelong környéki folyóban, Melbourne közelében, Ausztráliában. A nőt Lorraine Wilsonként, egy brightoni üzletember, Ronald Wilson özvegyeként azonosították. Az üzletember egyike volt a World Trade Center ellen elkövetett szeptember 11-i terrortámadás 67 brit áldozatának. Abby újra elolvasta. Olyan érzése támadt, mintha valaki letompította volna a fényeket a belsejében. Aztán olvasta tovább: Joanna Wilson (29) csontvázmaradványaira találtak rá az építőmunkások egy vízlevezető csatornában a fejlesztés alatt álló New

England Quarterben, Brighton központjában, múlt pénteken. Ő volt Wilson első felesége, ahogy Elizabeth Mantle, a Sussexi Rendőrség Bűnügyi Osztályának főnyomozója az Argusnak ma reggel megerősítette. A Sussexi Rendőrség értetlenül áll a tény előtt, hogy Lorraine Wilson holtteste a becslések szerint mintegy két éve lehetett az ausztrál Barwon folyóban. Ahogy lapunk annak idején beszámolt róla, korábban mindenki úgy tudta, hogy Mrs. Wilson öngyilkosságot követett el 2002 novemberében, amikor is eltűnt a Newhaven-Dieppe közötti éjszakai kompjárat fedélzetéről, jóllehet halottkémi vizsgálat nem támasztotta alá az öngyilkosság tényét. Mantle felügyelő lapunknak elmondta, hogy a nő feltételezett „öngyilkossága” ügyében újabb nyomozás indult. Abby egyik fényképről a másikra nézett, majd vissza. De minduntalan a férfiról készült felvételre ugrott vissza a szeme. Hirtelen úgy érezte, hogy megbillen alatta a padló, meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében. A falak megmozdultak, és forogni kezdtek körülötte. Egy hang szólt hozzá valahonnan a távolból: – Jól van, kérem? Baj van? Abby megpillantotta a nőt, a szőke hajú bélyegkereskedőt, amint ott áll a nyitott ajtóban. A nő elsuhant a szeme előtt, mintha egy körhintáról tekintett volna rá, aztán újra felbukkant. – Nem óhajt leülni? – kérdezte a hang. A körhinta lelassult. Abbyt egyszerre rázta a hideg, és izzadt rettenetesen. – Jól vagyok – mondta zihálva, és megint az újságra pillantott. – Érdekes történet – mondta a nő az újság felé fordítva fejét, majd újra Abbyre nézett, aggódva. – Ismertem a férfit. – Ó… Abby újra a fényképre nézett. Alig hallotta a nő hangját, amint kétezerháromszázötven fontot kínált a bélyegekért. Abby elvette a pénzt ötvenfontos címletekben, és az egészet zsebre gyűrte.


Abby szédelegve lépett ki az utcára. Megszólalt a telefonja, de eltelt pár

pillanat, mire egyáltalán észrevette. – Igen, halló! – kiabált bele. Ricky volt az. Alig lehetett hallani a forgalom zajától. – Várj! – mondta Abby, és berohant egy fedett kapualjba. – Elnézést, mit mondtál? – Aggódom anyád miatt. Eltelt pár pillanat, mire Abby egyáltalán képes volt válaszolni. Legyűrte a zokogását. Lassította a légzését. – Kérlek… – lihegte. – Mondd meg, Ricky, hol van, vagy hozd őt vissza! – Gyógyszerekre van szüksége, Abby. – Odaviszem! Csak mondd meg, hová! – Ez nem olyan egyszerű. Egy busz állt meg közvetlenül Abby orra előtt. A motorja annyira zajos volt, hogy Abby a saját hangját se hallotta tőle. Kilépett megint az esőbe, és visszarohant az úton fölfelé, majd behúzódott egy másik üzlet bejáratához. Nem tetszett neki, hogy Ricky ezt mondta: „nem olyan egyszerű”. Abbyn hirtelen iszonyú pánik lett úrrá; anyja talán már nem is él! Egy roham megölte azóta, hogy legutóbb beszéltek?! Rátört a zokogás, képtelen volt visszatartani. A sokk attól, amit az imént olvasott, és most ráadásul ez is! Hogy tud ebből kijönni? – Oké, csak annyit mondj, hogy jól van-e az anyám! – Nem, nincs túl jól. – De él, ugye?! – Még igen. És a hívásnak itt vége szakadt. – Ne…! – sikította Abby. – Ne…! Kérlek! Nekidőlt az üzlet bejárati ajtajának, nem törődve azzal, hogy nézik-e odabentről vagy sem, eső és könny áztatta a szemét, alig látott. De annyit mégiscsak észrevett, hogy egy kis barna autó halad el mellette lassú tempóban. Két férfi ült a kocsiban, az, aki az utasülésen ült, telefonált éppen. Mindkét férfi rövidre vágott hajjal, az egyikük majdnem kopasz, a másik sörtehajjal. Katonatípusok. Vagy inkább amolyan rendőrfélék… Ugyanúgy néztek rá, ahogy a másik kettő korábban a kék autóból, mielőtt bement a Hawkesba. Futás közben valamelyest kitisztultak Abby gondolatai. Valami nem stimmelt ezzel a két autóval. Mindkettőben egy-egy utas, telefonnal.

Mindkettőből rábámultak, majd lassan továbbhajtottak. Lehet, hogy Hugo Hegarty értesítette a rendőrséget? Megfigyelés alatt áll? Mindkét kocsi déli irányba tartott a sűrű forgalomban. Másfelé is vannak? Észak felé? Vagy gyalog is követik? Abby vadul pislogott minden irányba, majd észak felé rajtolt, lefordult egy mellékutcán, bűzlő szemeteskukák mellett haladt el. A következő saroknál egy szűk átjárót pillantott meg két ház között. Hátrapillantott, de nem látta, hogy bárki is követné, ezért beugrott a szűk átjáróba. Az eső csillapult kissé. Agya lázasan dolgozott. Ismerte a környéket, mint a tenyerét, mert a korábbi életében a Seven Dials közelében lakott. Rohant eszeveszettül, de majd’ minden pillanatban ellenőrizte, hogy a csomag szilárdan lapul-e a derekához, és hogy a pénz benn van-e zsebében. És hátrafelé tekingetett. Fákkal szegélyezett sorházak mellett sietett végig. Kevés járókelő volt az utcán ebben a borzalmas időben. A futástól és az arcát csapkodó esőtől kitisztult a feje. És ez segített a gondolkodásban. A Dials felé tartott, hegynek fel, majd jobbra fordult, és megint egy lakókörzetbe jutott, végül kibukkant az állomásnál. Hátrébb húzódott, hogy az útról ne vehessék észre, figyelte a különböző autókat, és járműveket, majd átrohant a Buckingham Roadon, és befordult egy utcába, mely egyenesen az állomáshoz vezetett. Ezen végigrohant, óvatosan körülkémlelt, mielőtt átsietett egy újabb főútvonalon, a New England Hillen, majd újra hegynek fel, a sorházak végtelen labirintusában, ingatlanügynökségek hirdetőtábláinak erdején át. Szúrt az oldala, meg kellett állnia pár másodpercre, majd gyalogos tempóra váltott. Zihálva szedte a levegőt, erősen izzadt. Az eső szinte teljesen elállt, erős szél fújt, ami jólesett neki, hűtötte az arcát. Végre tisztán tudott gondolkodni, sokkal tisztábban, mint pár órával ezelőtt, mintha az Argus-cikk okozta sokkhatás kitisztította volna az eldugult agytekervényeit. Nyújtott léptekkel haladt, céltudatosan, a mellékutcákban folyamatosan hátrapislogott, és figyelte, nem bukkan-e fel a barna vagy a kék autó, vagy bármilyen más jármű két gyanús alakkal – de semmi ilyet nem látott. Vajon Ricky látta az Argust? Más lapok is lehozták a sztorit? Ricky biztosan tud róla. Bárhol is legyen, biztosan van ott újság, rádió, tévé. Abby bement egy újságoshoz, és gyorsan átlapozott pár országos

napilapot. Egyik se közölte még az esetet. Levett egy példányt az Argusból, és megállt odakint a bolt előtt, hosszasan bámulva a férfiarcot a címoldalon. Érzelmei teljesen felkavarodtak. Majd mozdulatlanul állva, mint akinek földbe gyökerezett a lába, újra elolvasta a tudósítást. Bizonyos hézagok kezdtek feltöltődni Dave múltjából. A csöndek, a kitérő válaszok, a gyors témaváltások minden alkalommal, amikor Abby rákérdezett valamire a múltból. És Ricky megjegyzései, mikor azt tesztelte, mennyit tud ő valójában Dave-ről. És vajon Ricky mennyit tud róla? Abby tett néhány lépést, majd leült egy nedves lépcsőre, arcát tenyerébe temette. Rémület szállta meg, olyan félelem, amilyet még soha életében nem érzett. Most már nemcsak az anyjáért rettegett, hanem saját jövőjéért is. Az élet egy nagy játszma, mondogatta Dave előszeretettel Abby-nek. Játék, igen, az egész úgy kezdődött, mint egy játék. Egyfajta játszma. Az élet nem az áldozatokról szól, Abby. Az élet győztesekről és vesztesekről szól. Újra könnybe lábadt a szeme. Anyja könyörgő hangja visszhangzott a fülében, a szívében. Bepötyögte anyja telefonszámát, majd Rickyét – nem volt elérhető egyik sem. Hívj vissza! Könyörgöm, hívj vissza! Mindenbe belemegyek, rimánkodott magában. Pár perc múltán felállt, lesétált a hegyről, majd végigment az úton, amely mellett a London-Brighton vasútvonal futott párhuzamosan. Lement a kőlépcsőkön, egy rövid alagútba, majd fel a Preston Park-i állomás jegypénztárához. Ez egy kis állomás ingázóknak, mely csúcsforgalmi időben szokott csak megtelni, amúgy üres szinte egész nap. Ha a rendőrök valóban követték, s ha valóban kiszúrták őt a belvárosban, a brightoni állomás közelében, akkor itt most látszaniuk kellene. Nem valószínű tehát, hogy követték – nyugtatgatta magát Abby. Az élet – játszma. Tanulmányozta a menetrendet, s kinézett magának egy útvonalat Eastbourne felé, Brighton Stationt elkerülve, a Gatwick repülőtérig, s új terv kezdett kikristályosodni a fejében. Hirtelen jelzett a telefonja. Előkapta a készüléket, kétségbeesetten

remélve, hogy Rickytől jött üzenet. De nem! A szöveg így szólt: Hallgatni arany? X. Most ébredt rá, hogy az előző üzenetre nem válaszolt. Pár másodpercnyi gondolkodás után ezt írta vissza: Problemo. X. Néhány perccel később, amikor éppen szállt fel a vonatra, megint csipogott a telefonja. Újabb üzenet: A szerelem, mint a folyó, új medret váj magának, mindannyiszor, ha akadályba ütközik. Abby leült a helyére. Túlságosan is zaklatott volt ahhoz, hogy valami idézetet kitaláljon. Ehelyett csak a puszijelet, egy szimpla x-et küldött vissza. Majd komoran kibámult a vasútpálya mindkét oldalán felmagasodó mészköves rézsűre, ahogy a vonat kigördült az állomásról. Jeges, sötét félelem borult rá.


A Marriott Financial Center Hotel belseje nyugodt, kissé buddhista hangulatot árasztott Roy Grace számára. A főfelügyelő kijelentkezett a recepciós pultnál, és végighúzta gurulós poggyászát a folyosón. És érezni, hogy itt minden vadonatúj, gondolta közben. Az asztali lámpák, melyek megfordított, átlátszatlan martinis üvegekre emlékeztetnek. A fekete asztalokon a karcsú, hófehér vázák, amelyekből olyan elegánsan és tökéletesen sarjadnak ki a bambuszhajtások, mintha azok is formatervezettek volnának. Képtelenségnek tetszett, hogy ez az épület a Ground Zero tőszomszédságában súlyos sérüléseket szenvedett a 9/11-es terrortámadáskor. Jelentős, szilárd, elpusztíthatatlan helynek látszott, ami mindig volt, és mindig is lesz. Komoly társalgásba merült, sötét öltönyös, nyakkendős üzletemberek csoportja mellett haladt el. Pat Lynch várt már rá – egy kis vörös szőnyegen állt a krémszínű márványpadló közepén, laza öltözékben, zöld légvédelmis mellényben fekete ingpulóvere fölött, kék farmerben és

vaskos fekete cipőben. Roy látta a fegyvere domborulatát. Pat üdvözlésre emelte kezét. – Minden rendben? Dennis odakint parkol. Mehetünk. Grace követte a kollégát a forgóajtón át. A világ hirtelen megváltozott körülötte, ahogy kilépett a nyirkos októberi reggelbe. A forgalom több sávban dübörgött el mellette. Egy cementkeverő forgott az orra előtt. Egy portás, akinek eleganciáját jelentősen lerontotta, hogy műanyag zuhanysapkát húzott a por ellen cilinderére, éppen egy taxi ajtaját nyitotta ki három japán üzletember előtt. Ahogy a Crown Victoria felé lépkedtek, Dennis a tágas égboltra mutatott. A látványt karcsú, elszórt felhőkarcolók szegélyezték az egyik oldalon, míg a másikon New York belvárosának sokkal sűrűbb épülettömbjei sorakoztak. Gőz vagy füst ömlött ki egy alacsony, zöld épületből, melynek olyan formája volt, mint egy kürtőnek. Közvetlenül előtte egy ideiglenesnek látszó híd ívelt át az utca fölött. – Nézd ezt az óriási, üres teret, testvér! – mutatott Pat az ég felé. Grace bólintott. – Itt voltak a tornyaink – folytatta Pat, és az órájára nézett. – Félórával korábban, mint most, 9/11 reggelén még ránézhettél volna a World Trade Centerre. Akkor még nem az eget láttad, hanem azokat a csodaszép épületeket. Ezután intett Roynak, hogy menjenek el a sarokig, s ott rámutatott a tőlük jobbra magasodó, fekete romra, melyen hatalmas csíkok lógtak valamilyen sötét anyagból, mely úgy borította be az egészet, mint valami óriási, fekete lécroletta. – Meséltem neked a Deutsche Bank Buildingről, hogy nemrég testrészeket találtak a tetején. Na, ez az! Két tűzoltót vesztettünk el itt most nyáron, augusztusban. És tudod, mi a döbbenetes az egészben? Mindketten itt voltak a Ground Zérónál 9/11-én. Bementek a World Trade Centerbe. És túlélték. Majd hat évvel később itt haltak meg! – Nagyon szomorú! – mondta Roy. – Micsoda iróniája a sorsnak! – Ja, a sors fintora. Az ember néha arra gondol, hogy valami átok ül ezen a helyen. Beültek a Crown Victoriába. Egy barna UPS-es furgon próbált betolatni az előttük levő szűk helyre. Dennis vidáman nyújtotta a kezét Roy felé. – Szép jó reggelt! Hogy vagy? – kérdezte, de abban a pillanatban látta, hogy a UPS-es furgon másodszor tolat rá a lökhárítójára, s csaknem elvisz

egy postaládát is a járdán, ahogy újra előrearaszol. – Hé, hölgyem, maga járművet vezet, nem kecskét! A furgon megint tolatott. Még közelebb a postaládához. – Basszus, kishölgy! – kiáltott Dennis. – Figyelj már a postaládára! Ha megrongálod, az már törvénybe ütközik, a francba! – Nos, vannak újabb bélyegkereskedők? – kérdezte Pat, próbálva az előttük álló feladatra összpontosítani. – Van hat új nevem. – Nézd, ha ma se járunk szerencsével, tágíthatjuk a kutatást a kedvedért – mondta Pat. – Dennis és én rászállunk az ügyre. – Nagyon megköszönném. – Semmiség. Dennis elhajtott a Ground Zero mellett. Grace rámeredt az acélkerítésekre, a betonakadályokra, a mozgó árusítóhelyekre és irodákra, a darukra, melyek zsiráfként nyújtogatták a nyakukat, a magas póznákra szerelt világítótestekre. A terület hatalmas. Minden képzeletet felülmúlóan óriási. Roynak eszébe jutott, ahogy a két kolléga emlékezett a lerombolt helyszínre. A Fenevad Gyomrának nevezték, de a fenevad most furcsán csöndes volt. Nem hallatszott a szokásos lárma, ami minden építkezés velejárója. Ehelyett a munkálatok szinte áhítatos csendben folytak. – Tudod, gondolkodtam ezen a nőn, akit Ausztráliában találtak. A folyóban… – mondta Pat, s újra Roy felé fordult. – Van teóriád? – Hogyne. Nagy meleg volt, a nő beugrott a folyóba, hogy lehűtse magát, s nem vette észre, hogy egy kocsi van a felszín alatt, aminek nyitva a csomagtartója. Egyenesen a csomagtartóba úszott, beverte a fejét, amitől kitörte a nyakát, amitől a kocsi kissé megemelkedett, majd visszasüllyedt. A víznyomástól és az áramlattól a csomagtartó fedele: bumm, lecsukódott. – Agyatlanság… – vigyorgott Dennis. – Igen, szerintem is az volt – hülyéskedett Pat – Agyatlanság. – Lám, ha akarod, mi megoldjuk a problémás ügyeidet, csak küldd át az aktákat – tette hozzá Dennis. Grace próbálta figyelmen kívül hagyni az évődésüket, hogy a legújabban kapott információkra koncentrálhasson. Pár perccel korábban beszélt Bransonnal, még mielőtt elhagyta volna a hotelt. Glenn elmondta, hogy Hawkes kétezer-háromszázötven fontot fizetett Katherine Jenningsnek pár bélyegért, miután Hegarty üzletileg kikosarazta a nőt.

Miután Katherine távozott a bélyegkereskedésből, a megfigyelőcsoport szem elől tévesztette. Lerázta volna a megfigyelőket? Grace ezen elcsodálkozott. Nehéz elképzelni, hiszen ez meglehetősen jó csapat. De hát minden megtörténhet. Aztán egy másik gondolat suhant át az agyán. Chad Skeggs bérelt kocsija a nő lakásának közelében parkol. A nő nem ment vissza a lakásába, de a kocsi azóta is ott áll. Lehet, hogy a nő Chad Skeggs elől menekül? A bélyegkereskedő azt mondta Glenn-nek, hogy Katherine Jennings ijedtnek látszott, és nagyon ideges volt. Holnap reggelre, amikor Melbourne-ben már nappal lesz, Glennék megtudják, hogy létezett-e Anne Jennings nevű nő, aki nemrég halt meg, és ha volt ilyen, elég gazdag volt-e ahhoz, hogy hárommillió font értékű bélyeggyűjteménnyel rendelkezzék, mi több, arról csak úgy megfeledkezzen. Nagyon úgy fest, hogy Kevin Spinella ösztönös ráérzése beigazolódik ezzel a nővel kapcsolatban. Dennis hirtelen keményen lefékezett. Roy kíváncsian kikémlelt az ablakon, vajon hol járnak. Egy keleties külsejű férfi vágott át előttük fehér séfoverallban, fején hátrafelé fordított baseballsapka. Barna homokkővel burkolt, keskeny utcában jártak, rikító vászonernyők sorakoztak az üzletek kirakatai fölött. Kicsit arrébb egy elegáns fekete vászonernyő, rajta fehér betűkkel: ABE MILLER ÉS TÁRSAI. BÉLYEGEK ÉS ÉRMÉK Dennis leállította a kocsit az üzlet elé kitett NO PARKING tábla előtt, előhalászott egy nagy kartonlapot, melyen durván stencilezve ez állt: POLICE, és kirakta a táblát a szélvédő alá. Aztán mindhárman bementek az üzletbe. Az elegáns belső tér Grace-t egy régimódi gentleman-klubra emlékeztette. Sötét, fényes faburkolat, két bőrfotel, vastag szőnyeg, a levegőben erős politúrszag. Csak a nagyon réginek látszó bélyegekkel telerakott, üvegezett előlapú fiókos szekrények emlékeztettek arra, hogy ezt itt egy üzlet, no meg az üvegtetejű pult, melyben bíbor bársonyra helyezett érméket tartottak. Ahogy a bejárati ajtó becsukódott mögöttük, egy magas, erősen túlsúlyos, ötvenes férfi fogadta őket széles mosollyal, aki egy rejtett ajtó mögül lépett elő. A helyhez illően jól szabott, csíkos, háromrészes öltönyt

viselt, ugyancsak csíkos, egyetemi jelzéssel ellátott nyakkendővel. Csaknem teljesen kopasz volt a homlokára boruló, keskeny hajsávtól eltekintve, ami komikussá tette a megjelenését. Nehéz lett volna megmondani, hogy hol végződik három rétegben gyűrődő tokás álla, és hol kezdődik a nyaka. – Jó reggelt, uraim! – köszöntötte őket nyájasan, sokkal magasabb hangfekvésben, mint amire Grace a férfi termete alapján számított. – Abe Miller vagyok. Miben állhatok a szolgálatukra? Dennis és Pat elővették a jelvényüket, és bemutatták Roy Grace-t. Abe Miller ugyanolyan nyájas maradt, nem mutatott semmi csalódottságot amiatt, hogy kiderült: ezúttal nem kuncsaftok érkeztek. Grace arra gondolt, ez az ember túl nagy darab és túl esetlen ahhoz, hogy olyan kényes és nagy értékű apróságokkal foglalkozzon, mint a bélyeg vagy az érme, de azért természetesen megmutatott neki három különböző fényképet Ronnie Wilsonról. Nem kis meglepetésére Abe Miller arcán mintha felismerés csillant volna. A kereskedő még egyszer rápillantott a fotókra, majd harmadszorra jól megnézte. – Feltételezhető, hogy ez az ember New Yorkban tartózkodott a 9/11 idején – csapott le rá Grace. – Ismerős – mondta a kereskedő elgondolkodva. – Várjanak csak! – emelte magasba a mutatóujját. – Azt hiszem, emlékszem erre a fickóra. És tudják, miért? – jártatta végig tekintetét a három nyomozón. Grace megrázta a fejét. – Nem. – Azért, mert ő volt az első kuncsaftom 9/11 után. – Úgy hívják, hogy Ronald Wilson – mondta Grace. – Ronald vagy Ronnie. – A név nem ugrik be. De hadd nézzek meg valamit. Két perc az egész! Miller eltűnt a rejtekajtó mögött, s kisvártatva egy régi típusú kartotéklappal tért vissza, melyen tintával írt feljegyzések látszottak. – Itt van! – mondta. Letette a kártyát, és olvasta: – 2001. szeptember 12. szerda. – Majd a nyomozókra nézett. – Négy bélyeget vásároltam tőle – mondta, és tovább olvasott. – Mindegyik egyfontos Edward volt, postatiszta, vadonatúj állagú. Tökéletes, sérülésmentes – tette hozzá, és pajkosan rájuk mosolygott. – Kétezer dollárt fizettem mindegyikért. Jó üzlet volt! – mondta, s újra a kartotékjára nézett. – Alig pár héttel később eladtam őket. Szép haszonnal. Az igazság az, hogy nem szabadott volna eladnia. Azon a napon semmiképpen. A pokolba is, mindannyian azt

hittük, hogy itt a világvége! Abe Miller megint a kartotéklapra nézett, és összevonta a szemöldökét. – Azt mondta, Ronald Wilson? – Igen – felelte Grace. – Nem, uram. Nem így hívták. Nem ezt a nevet adta meg nekem. David Nelson. Nekem ez van ideírva. Igen, így hívták: David Nelson. – Adott önnek címet vagy telefonszámot? – kérdezte Grace. – Nem, uram, nem adott.

Ahogy újra kiléptek az utcára, Grace máris hívta Glenn Bransont. Szólt neki, hogy értesítse Norman Pottingot és Nick Nichollt, azonnal nézzenek utána, vannak-e bevándorlási dokumentumok 2001-ig visszamenően, és ha igen, szerepel-e a listán egy bizonyos David Nelson. Grace-t felvillanyozta ez a találkozó. Ám valami árnyékot vetett az örömére. Már korábban is gondolt rá: mi van akkor, ha Ronnie Wilson már nem azt a nevet használja, amivel belépett Ausztráliába? Ha azóta újra személyazonosságot váltott? Egy órával később azonban, amikor Grace a két amerikai kollégával belépett az Orvostani Intézet palaszürke épületébe, Glenn Branson izgatottan hívta: – Új fejlemény! – Mondjad! – Az előbb azt mondtam, hogy elvesztettük Katherine Jenningset, igaz? Kicsúszott a megfigyelőcsoport kezéből. Na, most figyelj! Egy órával ezelőtt jelentkezett a nő a John Street-i kapitányságon. Grace-t mintha áramütés érte volna. – Micsoda? Miért? – Azt mondja, hogy elrabolták az anyját. Egy törékeny, beteg, idős hölgyet. Egy fickó azzal fenyegetőzik, hogy megöli a nénit. – Beszéltél a nővel? – Egy kihallgatótiszt beszélt vele odalent – és rájöttünk, hogy a fickó, akit a nő emberrablással vádol, nem más, mint Chad Skeggs. – Azt a jó, édes…! – Gondoltam, hogy tetszeni fog. – És most mi történik éppen? – Elküldtem Bellát egy családvédelmi összekötővel, Linda Buckleyvel, hogy hozzák fel ide a nőt. Aztán Bellával együtt leülünk, és kihallgatjuk. – Azonnal hívjál, ha beszéltetek vele!

– Mikor jön vissza a géped? – Hatkor indul – éjjel tizenegykor száll le, otthoni idő szerint. Branson hangja hirtelen megváltozott. – Cimbi, lehet, hogy zavarognom kell nálad ma éjjel. Ari megint berágott. Éjfél után értem haza tegnap. – Mondd meg neki, hogy rendőrtiszt vagy, nem pedig egy kibaszott bébicsősz! – Mondd meg neki te! Akarod, hogy felhívjam, s átkapcsoljam a vonalat? – A kulcs a szokott helyen – vágta rá Grace sietősen.


Abby telefonja néma maradt. Olyan érzés volt ez, mintha az őt a világhoz fűző köldökzsinór szakadt volna el. Majdnem három órája, hogy Ricky nem jelentkezett. Komoran nézett kifelé az üres vasúti kocsi ablakán, magához szorította a műanyag zacskót, melybe anyja gyógyszereit lapátolta be, mindent, amit a fürdőszobában és a hálóban talált. Dorisnak azt mondta, hogy egy idősek otthonába viszi az anyját, mert aggódik, hogy képes-e ellátni magát, és hogy később majd felhívja őt, és megadja anyja új címét és telefonszámát. Doris sajnálkozott, hogy elveszíti a szomszédját, de egyúttal irigyelte is Abby anyját, hogy ilyen szerető, gondoskodó lánya van. Ha tudná… – gondolta Abby. Az ég egyre jobban kitisztult. Nagy felhők száguldottak át, mintha sietős küldetésük lenne. Szép, ragyogó őszi délután bontakozott ki. Ilyen időben annak idején, a régi életében, amikor még szabad volt, nagyokat sétált a tengerparton, főleg a Black Rock alatti sétányon, a Marinán túl, Rottingdean felé. Anyja is szeretett sétálni. Néha az egész család nekiindult vasárnap délutánonként: anya, apa és ő. Dagály idején különösen élvezte, amikor a hullámok nagy robajjal ostromolták a gátakat, s a partnak csapódva permetet szórtak rájuk. És voltak idők, nagyon régen, valamikor a gyermekkor ködében, amikor Abby még tudta, mi az: megelégedettnek lenni. Ez még az előtt lehetett

vajon, hogy ő az apja mellé szegődött, s elkísérte a nagy házakba dolgozni? Mielőtt meglátta volna, hogy másféle emberek is vannak, akik egészen másfajta életet élnek? Akkor változott volna meg a személyisége? A távolban, baloldalt feltűntek a Downs szelíd hegyei, ahogy a vonat Brighton felé közeledett. Mennyi emlék fűződik ide! A barátok, akik ma is ott élnek. Barátok, akik nem tudják, hogy itt van a közelükben. Akiket annyira szeretett volna látni. Soha nem vágyott ennyire a társaságukra, mint e pillanatban. Hogy kiönthesse valakinek a lelkét, aki nincs belekeveredve ebbe az egészbe! Valakinek, aki tisztán lát, és meg tudná mondani neki, hogy elvesztette-e a józan eszét, vagy mégsem. De ehhez – attól tartott – már túl késő. A barátokat Abby mindig is nagyra tartotta, mégis muszáj volt eltávolodnia tőlük, bármennyire nehezére is esett. Szeme megtelt könnyel. Fájdalmat érzett a gyomorszája tájékán. Semmit nem evett ma, kivéve az aprósüteményt, amivel Hegarty házában megkínálták, aztán egy kólát ivott a Gatwick állomáson, röviddel ezelőtt. Túl feszült volt ahhoz, hogy bármi mást befogadjon a gyomra. Kérlek, telefonálj…! Áthaladtak Hassockson. Kisvártatva begördült a vonat a Clayton alagútba. Hallgatta a vonat zaját, a falakról visszaverődő robaját. Az ablak tükrében látta saját sápadt, ijedt arcát. Amikor előbukkantak az alagútból – jobbra Mill Hill lejtős zöldjei, majd balra a London Road –, rémülten látta, hogy elmulasztott egy hívást. Jesszusom, és nincs szám. De a telefon újra megszólalt. Ricky volt az. – Egyre jobban aggódom anyád miatt, Abby! Nem hiszem, hogy túl sokáig húzza. – Kérlek, hadd beszéljek vele, Ricky! Rövid csend. Majd a válasz: – Nem hinném, hogy tudna beszélni. Újabb rettentő félelem hasított Abbybe. – Hol vagy? – kérdezte. – Odamegyek hozzád! Bárhol hajlandó vagyok találkozni, és mindent odaadok, amit akarsz! – Igen, Abby, tudom, hogy oda fogod adni. Holnap találkozunk. – Holnap? – sikoltotta a lány. – Szó se lehet róla! Ma kell találkoznunk. Kórházba kell vinnem őt! – Akkor találkozunk, amikor én mondom! Éppen elég

kényelmetlenséget okoztál már nekem. Most legalább belekóstolsz te is abba, milyen ez. – De itt nem kényelmetlenségről van szó, Ricky! Kérlek, az isten szerelmére! Egy idős, beteg asszonyról van szó! Ő nem tett semmi rosszat! Nem okozott neked semmi bajt. Állj bosszút rajtam, de őt ne bántsd! A vonat lassított, Preston Parkhoz közeledett, ahol Abby ki akart szállni. – Sajnos, Abby, ő van a kezemben, és nem te. – Cserélj ki vele! – Nagyon vicces. – Kérlek, Ricky, engedd, hogy találkozzunk! – Találkozni fogunk. Holnap. – Nem! Most! Kérlek, ma találkozzunk! Anya nem biztos, hogy megéri a holnapot! – kiáltotta Abby hisztérikusan. – Hát az elég szomorú lenne, igaz? Azzal a tudattal meghalni, hogy a lánya egy tolvaj. – Atyaúristen, hogy te milyen kegyetlen gazember vagy! Ricky elengedte a megjegyzést a füle mellett, majd így szólt: – Szükséged lesz egy kocsira. Elküldtem postán a bérelt Ford kulcsát a lakásodra. Reggelre ott lesz. – Kerékbilincs van rajta – mondta Abby. – Akkor kénytelen leszel bérelni egyet. – Hol találkozzunk? – Reggel felhívlak. Még ma este menj el, s bérelj ki egy kocsit. És a bélyegeket ne felejtsd el magaddal hozni. – Kérlek, nem találkozhatnánk még ma délután? Ricky megszakította a hívást. A vonat zökkenve megállt. Abby kikászálódott a székéből, és bizonytalan léptekkel megindult az ajtó felé. Egyik kezében szorosan fogta a retiküljét és a műanyag zacskót, a másikkal a korlátba kapaszkodott, ahogy leereszkedett a peronra. 4 óra 15 perc volt. Szedd össze magad, szuggerálta. Menj! Valahogyan menned kell! Ó Jézusom, de hogyan? Erős hányingere volt, ahogy kilépett az állomásról, lassan odabotorkált a taxisstandhoz. Döbbenetére egyetlen kocsi sem állt bent. Aggódva az órájára nézett, és hívta a helyi taxistársaságot. Aztán egy másik számot tárcsázott, melyet már korábban is hívott. Ugyanaz a férfihang válaszolt. – South-East Filatélia.

Az egyik bélyegkereskedő volt azok közül, akiknek a nevét Hugo Hegarty elmulasztotta megadni neki. – Sarah Smith vagyok – közölte. – Úton vagyok önökhöz, csak taxira várok. Mikor zárnak? – Fél hatig nyitva vagyunk – mondta a férfi. Egy rettentő hosszúnak tűnő negyedóra múlva a taxi végre megérkezett.


A Sussex House, a rendőrpalota kihallgatóhelyisége, ahol a tanúkat is meghallgatták, lényegében két részből állt. Az egyik akkora volt, mint egy nagyon kicsi ház nappalija, a másikban legfeljebb két ember fért el egymás mellett – ez volt a megfigyelőhelyiség. A nagyobbik szoba, ahol most Glenn Branson és Bella Moy ült, szemben a rendkívül zaklatottnak látszó „Katherine Jenningsszel”, három darab piros kárpitozású kagylófotellel és egy kávézóasztallal volt berendezve. Branson és Abby előtt egy-egy csésze kávé gőzölgött, míg Bella egy pohár vizet szürcsölgetett. A Brightoni Főkapitányság lepusztult John Street-i épületének sötét interjúszobáihoz képest ez eléggé világosnak tűnt, sőt, még némi kilátással is szolgált. – Nem zavarja, ha felvétel készül a beszélgetésünkről? – kérdezte Branson, és a falra szerelt két kamera felé intett. – Szokásos eljárás – tette hozzá; amit azonban nem mondott el: a videomásolatot időnként átadták egy pszichológusnak tanulmányozásra. Ugyanis egyes tanúk testbeszédéből meglehetősen sok minden kiolvasható. – Nem zavar – felelte Abby, alig hallható suttogással. Branson pár pillanatig figyelmesen tanulmányozta. Annak ellenére, hogy arcán nyilvánvaló kimerültség és kétségbeesés jelei látszanak, meg kellett adni, rendkívül csinos nő. Húszas éveinek végén járhat, vélte Branson. Fekete haja talán túl rövidre vágott, és majdnem biztosan festett, ugyanis a szemöldöke lényegesen világosabb színű. Arca klasszikusan szép; magasan ülő pofacsontok, széles homlok és kecses orr: kicsi, finom metszésű, és fitos. Az a fajta orr, amelynek reményében kevésbé

szerencsés hölgyek vagyonokat fizetnek a plasztikai sebésznek. Branson onnan tudta ezt, hogy Ari mutatott neki egyszer egy orrplasztikáról szóló cikket, s a nyomozó őrmester azóta is a plasztikai műtét jeleit kereste a női orrokon. De az ifjú hölgy legfeltűnőbb jellegzetessége a szeme volt. Smaragdzöld, igéző, macskaszerű szemek. Még megtört fényükben is szikrákat vetettek. Azt pedig nagyon tudta a nő, hogyan kell öltözködni. Márkás farmer, bokacsizma – most persze poros, sáros –, fekete kötött pulcsi, a derékon öv a hosszú, nagyon drágának látszó, gyapjúbélésű orkán-kabát alatt – nagyon stílusos volt. Pár centivel magasabb lenne, mehetne a kifutóra modellkedni. Branson éppen el akarta volna kezdeni a kikérdezését, amikor a fiatal nő felemelte a kezét. – Igazság szerint nem a valódi nevemet adtam meg maguknak, úgy gondolom, ezt most tisztáznom kell. Abby Dawson vagyok. – És miért használt másik nevet? – kérdezte Bella szelíden. – Nézze, az anyám haldoklik! Borzalmas veszélyben van. Nem tudnánk…, nem lehetne… – Abby kezébe temette arcát – Úgy értem, muszáj most ezen végigmenni? Nem hagyhatnánk ezt későbbre? – Tartok tőle, szükségünk van az összes tényre, Abby – magyarázta Bella. – Szóval, miért kellett a név? – Mert… – Abby vállat vont. – Azért jöttem vissza Angliába, hogy elmeneküljek a barátom elől. Azt hittem, nehezebben talál rám, ha nevet változtatok – mondta Abby, megint megvonta a vállát, és bánatosan elmosolyodott. – Oké, Abby – mondta Glenn –, elmondaná nekünk, hogy pontosan mi történt? Mindent tudnunk kell önről, az édesanyjáról, és arról az emberről, akiről azt állítja, hogy elrabolta az édesanyját. Abby előhúzott egy zsebkendőt barna antilopretiküljéből, és megtörölgette a szemét. Glennt érdekelte volna, vajon mit rejthet a zöldségbolti műanyag zacskó, mely ott hever a retikül mellett. – Örököltem egy bélyeggyűjteményt. Semmit nem értettem a bélyegekhez, de véletlenül éppen akkoriban ismerkedtem meg – és randevúztam – ezzel a Ricky Skeggs nevű fickóval Melbourne-ben, aki elég nagy tételekben kereskedett ritka bélyegekkel és érmékkel. – Van valami köze ennek az embernek Chad Skeggshez? – kérdezte Branson.

– Egy és ugyanaz a személy. – Chad és Ricky a Richard névből ered – magyarázta Bella Glennek. – Nem tudtam. – Megkértem Rickyt, hogy nézze meg a bélyegeket, és mondja meg, nagyjából mit érnek – folytatta Abby. – Ricky elvitte a kollekciót, és pár nappal később visszahozta. Azt mondta, van közte pár különleges darab, de a zöme csak másodpéldány, ami beváltható, de nem sokat ér. Azt mondta, pár ezer ausztrál dollárért talán el tudja adni a kollekciót. – Oké – mondta Glenn. A nő tekintete ide-oda cikázott, és ez eléggé zavaróan hatott. Nem tűnt őszintének, amit előadott, inkább olyan volt, mintha előre elpróbálta volna a szöveget. – És elhitte neki? – Semmi okom nem volt, hogy kételkedjek. Hacsak az nem, hogy mindig kissé bizalmatlan ember voltam – felelte Abby, s vállat vont. – Nem tehetek róla, ilyen a természetem. Éppen ezért fotókópiákat készítettem a bélyegekről, mielőtt odaadtam volna őket Ricky-nek. Amikor ellenőriztem a kollekciót, miután visszaadta, elég hasonlónak tűnt az anyag, de mégis voltak apróbb eltérések. Mikor ezt megmondtam neki, az felelte, hogy káprázik a szemem. – Okosan tette, hogy másolatokat készített – jegyezte meg Bella. Abby aggódva az órájára pillantott, majd ivott egy korty kávét. – Másnap vagy két nappal később valamiért belelapoztam egy szaklapba Ricky lakásán, és megakadt a szemem egy cikken, amiben ritka bélyegekről volt szó, és egy londoni aukcióról. Egészen pontosan egy ív 77 Penny Redről írtak, amit rekordáron kínáltak: százhatvanezer fontért. És észrevettem, hogy a bélyeg nagyon hasonlít az én Penny Redjeimre. Összehasonlítottam az újságfotót a saját bélyegeimmel, és láttam, hogy nagy a hasonlóság, de mégsem teljesen egyformák. Ettől megkönnyebbültem, de aztán mégis megijedtem, mert az jutott eszembe, hogy Ricky megpróbálja eladni a bélyegeimet. – Miből gondolta ezt? – kérdezte Bella. – Volt valami nyugtalanító abban, ahogy Ricky a bélyegeket kezelte. Ekkor már tudtam, hogy hazudik nekem – vonta meg a vállát Abby. – Pár nappal később kiütötte magát kokainnal – egész nap szívott –, és másnap reggel mélyen aludt, amikor odamentem a komputeréhez, amit bekapcsolva hagyott. Egy csomó e-mailt találtam; rögtön láttam, hogy az én bélyegeimet kínálja kereskedőknek szerte a világon. Persze ravaszul csinálta. Felbontotta a kollekciót, és egyenként próbálta eladni, hogy ne

lehessen a nyomára bukkanni. – Összeveszett vele? – kérdezte Glenn. Abby tagadóan rázta a fejét. – Nem, annak idején ugyanis, amikor először találkoztunk, azzal ámított, hogy milyen jó a bélyeggyűjtés a pénzmosáshoz; milyen könnyen lehet szállítani. Ha meg is állítanak, a legtöbb vámosnak gőze sincs a bélyegek értékéről. Azt mondta, a legjobb, ha az ember egy keményborítású könyvbe rejti a bélyegeket, s az még meg is védi az állagát. Ezért rögtön a könyvespolcán kezdtem keresgélni. És meg is találtam őket. Bella elmosolyodott. Branson figyelte Abby arcát, a szemét, de nem nyugtatta meg, amit látott. A nő nem a teljes történetet adja elő. Valamit elhallgat, de vajon mi lehet az? Rafinált nőszemély, annyi biztos. – És aztán mi történt? – kérdezte Branson. – Elmenekültem. Fogtam a bélyegeket, hazasiettem, összecsomagoltam, és még aznap délelőtt az első géppel elhagytam Sydneyt. Féltem, hogy utánam jön, és minden okom megvolt rá, mert tudtam, hogy egy szadista. Los Angelesen és New Yorkon keresztül visszajöttem Angliába. – Miért nem ment el Melbourne-ben a rendőrségre, hogy jelentse, mint művelt a fickó? – kérdezte Glenn. – Azért, mert féltem tőle – felelte Abby. – Nagyon dörzsölt alak. És szemrebbenés nélkül hazudik. Féltem, hogy megvezeti a rendőröket, és ellenemre fordítja az egészet. Vagy utánam veti magát, és bántalmaz. Egyszer már megtette korábban. Glenn és Bella sokatmondó pillantást váltottak egymással, hiszen a brightoni rendőrségi aktákból tudtak Chad Skeggs viselt dolgairól. – És azonkívül nagy szükségem volt a pénzre – tette hozzá Abby. – Édesanyám nagyon beteg, szklerózis multiplexe van. Szükségem van a pénzre, hogy be tudjam vinni egy otthonba, ahol megfelelő ápolást kap. Glenn felfigyelt rá, ahogy a nő az utolsó mondatot kiejtette. Nem vett volna rá mérget, de volt valami különös ebben: mintha minden cselekedetét ezzel az egy mondattal akarná igazolni. És az is megütötte a fülét, hogy Abby a szükségem van kifejezést használta. Ha valaki a sajátjáról beszél, akkor nem azt mondja, hogy szükségem van rá, hanem hogy jogom van hozzá. – Azt akarja mondani, hogy milliók kellenek az édesanyja ellátásához egy idősek otthonában? – kérdezte Bella.

– Még csak hatvannyolc éves, igaz, sokkal öregebbnek néz ki – magyarázta Abby. – Legalább húsz éve lenne még, talán több is. Nem tudom, mibe kerül – mondta, és ivott egy korty kávét. – De mit számít mindez? Úgy értem, ha nagyon gyorsan nem tesznek valamit, akkor az anyám meghal. Nem éli túl – mondta, és sírva fakadt, arcát a tenyerébe temette. A két nyomozó egymásra pillantott. Majd Glenn Branson szólalt meg: – Ismer ön egy David Nelson nevű embert? – kérdezte. – David Nelson? – kérdezett vissza Abby. Összehúzta szemöldökét, megtörölgette a szemét, majd tagadóan megrázta a fejét. – A név ismerősen cseng, azt hiszem – mondta tétován, majd folytatta: – David Nelson? Ricky mintha említette volna ezt a nevet. Branson bólintott. A nő hazudik. – És a bélyegek – most itt vannak Angliában? – kérdezte. – Igen. – És hol? – Biztonságos helyen, kulcsra zárva, egy széfben. Branson megint bólintott. Most igazat mond.


Nick Nicholl e pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint egy nagy, mély alvásra. Csakhogy erre nem sok esély kínálkozott, tekintve, hogy reggeli fél kilenc volt, és éppen egy jelöletlen fekete-kék Holden-ben, egy szolgálati autóban ült. A nap ragyogóan sütött, ahogy a repülőtérről Melbourne belvárosa felé tartottak. Széles, soksávos sztrádán haladtak, amely ugyanúgy lehetett volna az Egyesült Államokban is, mint Ausztráliában, kivéve hogy aki a kocsit vezette – ezúttal történetesen Troy Burg nyomozó őrmester –, a jobb oldalon ült. Az útjelző táblák némelyike hasonló volt, mint az Egyesült Királyságban, de akadtak más színezésűek is, többségükben kékek és narancssárgák. És a sebességhatár kilométerben volt megadva, nem mérföldben. Nick a keskeny kis dobozt nézte a műszerfalon; az érintésre reagáló komputerképernyőt és a világító nagy gombokat körülötte. Olyan

volt az egész, mint egy gyerekszámítógép. Persze Liam még túl kicsi ehhez, de Nick már arra gondolt, hogy valami ilyesféle játékot vesz majd neki hamarosan. Hiányzott a család. Hiányzott Julie. A gondolat, hogy a hétvégét Ausztráliában kell töltenie nélkülük, s ráadásul ennek a nyavalyás Norman Pottingnak a társaságában, eléggé kétségbe ejtette. Az öreguras, rangidős nyomozó őrmester, George Fletcher az anyósülésen meglehetősen tájékozottnak látszott, és a kötelező udvariassági formulák után rögtön a lényegre tért. Szűkszavú kollégája, aki egy tízessel fiatalabb lehetett nála, csöndben vezetett. Mindkét ausztrál nyomozón frissen vasalt ing volt kék mintás nyakkendővel és sötét öltönynadrággal. Potting ezzel szemben úgy festett, mintha éppen leszerelt volna, s felvette volna a civil ruháját. Ahogy kiléptek a repülőtéri fogadóépületből, máris rágyújtott a pipájára, és most, ahogy beült a kocsiba, dohány- és alkoholbűzzel vegyes, áporodott szagot árasztott. Mégis, meglepően élénknek tűnt a hosszú utazás után, és Nick őszintén irigyelte a jóval idősebb kollégát állóképességéért. – Oké – mondta Fletcher –, túl sok időnk nem volt, hogy felkészüljünk, de beindítottuk a gépezetet. Az első jelentés, amiből ki tudunk indulni, a bevándorlási hivatal nyilvántartásában végzett merítésünk; vagyis megnéztük, hogy David Nelson néven történt-e belépés 2001. szeptember 11. óta Ausztrália területére. Van egy különösen érdekes dátumunk, ami beleillik az időprofilotokba. 2001. november 6-án egy David Nelson nevű ember érkezett Sydney-be Cape Townon, Dél-Afrikán keresztül. A születési dátuma megfelel az általatok megadott életkornak. – Megvan a címe? – kérdezte Norman Potting. – Ötéves tartózkodási engedéllyel jött Ausztráliába, és ilyen esetben nem kérjük ezt az információt. Most ellenőrizzük viszont a Fegyveres Erők Segédprogramjában az adatokat. Abból megtudhatjuk, hogy van-e jogosítványa, és van-e gépjármű a nevén. Innen az esetleges álneve is kiderülhet, ha van ilyen, és megkapjuk az utolsó ismert lakhelyét. – Bárhol lehet, nem igaz? – Igen, Norman – szólt közbe Nick Nicholl –, de mivel tudjuk, hogy Melbourne-ben van egy Chad Skeggs nevű régi haverja, így feltételezhetjük, hogy idejött a pasas, és talán most is itt tartózkodik. Ha el akarnál tűnni valahonnan, és egy másik országban akarnál új életet

kezdeni, neked is szükséged lenne valakire, aki támogatna, és akiben megbízhatsz. Potting ezen elgondolkodott. – Lehetséges – nyögte ki végül kelletlenül, mert nem volt ínyére, hogy egy ilyen tejfölösszájú kioktassa őt ezek előtt a tapasztalt nyomozókollégák előtt. Troy Burg hozzátette: – És ellenőriztük az Adóhivatalnál az összes David Nelson ASZ-jét. – Mi az az ASZ? – tudakolta Potting. – Adószám. Munkavállaláshoz szükséges. – A törvényeshez… Burg kesernyésen elmosolyodott. – Van valami más is, amivel kapcsolatba hozható – mondta George Fletcher. – Mrs. Lorraine Wilson 2002. november 19-én követett el öngyilkosságot, igaz? – Állítólag – felelte Potting. – Négy nappal később, november 23-án egy Mrs. Margaret Nelson nevű nő érkezett Sydney-be. Lehet, hogy nincs jelentősége – mondta Fletcher. – De az útlevelében szereplő életkor megint csak belefér a képbe. – Nem túl gyakori név – tűnődött Nicholl. – Nem – mondta Fletcher nyomozó őrmester. – Nem túl ritka, de azért nem is túl gyakori. – Azt hiszem, átfuthatnánk a programon, amit összeállítottunk nektek, fiúk – mondta Troy Burg. – Már amennyiben sörről és tyúkokról van szó, nálam bármi jöhet – mondta Potting kuncogva. A távolban Nick Nicholl felhőkarcolók csipkézett körvonalait pillantotta meg. – Holnap vendégeink vagytok, fiúk. George főz nektek. Egy zseni a pali. Inkább séfnek kellett volna mennie, mint zsarunak – kezdett felélénkülni Burg. – Én egy tojást sem tudok megfőzni – így Potting. – Soha nem is tudtam. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha egy egész hetet itt töltenétek, hogy mindent kipróbáljatok – mondta George Fletcher. Nick Nicholl még a gondolattól is megborzongott – Összeállítottunk nektek egy listát, hogy mit kellene látnotok – mondta Fletcher. – Szóljatok, mi az, amit ki akartok hagyni. Először is kiviszünk

titeket a Barrow-folyóhoz, ahol Mrs. Wilson holttestét megtalálták. Utána megmutatjuk a kocsit – a jármű a telepünkön van. – Kiderült a nyilvántartásból, ki a kocsi tulajdonosa? – kérdezte Nick Nicholl. – Hamis rendszámtáblája volt az autónak, a sorozatszámát meg lereszelték, úgyhogy vele sajnos nem sokra megyünk – mondta Fletcher, majd folytatta: – Gondolom, látni akarjátok Mrs. Wilson maradványait, úgyhogy szerveztünk egy találkozót nektek a patológussal. – Jól hangzik – mondta Potting. – De ha lehet, én Chad Skeggs-szel kezdeném. – Oda megyünk most – mondta Burg. – A vörösbort szeretitek, fiúk? – kérdezte George Fletcher. – Az ausztrál Shirazt? Péntek van, és Troyjal arra gondoltunk, elviszünk titeket egy helyre, amit kedvelünk. E pillanatban Nick Nicholl leginkább egy jó erős kávéra vágyott, nem alkoholra. – Remek! – lelkendezett Potting. – George nagyon ért az ausztrál Shiraz-fajtákhoz – mondta Troy Burg. – A hétvégén is látunk titeket, Troy? – kérdezte Potting. – Vasárnap – mondta George. – Troy holnap nem ér rá. – Vasárnap leviszlek titeket a folyóhoz, fiúk – ígérete Troy. – Megmutatom, hol találták meg a kocsit. – Nem lehetne ezt holnap? – kérdezte Nicholl aggodalmaskodva, nehogy időt veszítsenek. – Szombatonként Troy nem ér rá – magyarázta George Fletcher. – Meséld el nekik, mivel töltöd a szombatjaidat, Troy! Az ausztrál nyomozó őrmester némi vonakodás után kissé elvörösödve válaszolt: – Bendzsón játszom esküvőkön. – Viccelsz? – kiáltott fel Norman Potting. – Keményen dolgozik – tette hozzá George Fletcher. – Ez a kikapcsolódásom. – És mit játszol? – kérdezte Norman Potting. – Párbajozó bendzsót? Láttátok annak idején a Gyilkos túra című filmet? – Aha, én láttam. – Amikor azok a hegylakók a fához kötözték a fickót, és seggbe kurták? És közben bendzsóztak? Burg bólintott.

– Na, ezt kellene játszani az esküvőn, nem a Nászindulót! – mondta Potting. – Ha egy pasas megházasodik, ez lesz a sorsa. A nő egy fához kötözi, és seggbe kúrja. George Fletcher jóízűen felröhögött. – Tudjátok, mi a hasonlóság a hurrikán és a nő között? – kérdezte Potting, minden átmenet nélkül. Fletcher megrázta a fejét. – Azt hiszem, ismerem – dörmögte Burg. – Amikor jönnek, nedvesek és vadak. Amikor távoznak, viszik a házadat és a kocsidat. Nick Nicholl csüggedten bámult ki az ablakon. Már hallotta a viccet a gépen. Kétszer. Alacsony lakóházak tűntek fel előttük. Földszintes üzletek mellett haladtak el. Egy fehér villamos húzott át előttük. Kisvártatva keresztülmentek a Yarra-folyón, és elhaladtak egy mértani alakzatot formázó széles pláza mellett, mely valamilyen művészeti központ lehetett. Aztán beértek a nyüzsgő központba. Troy Burg balra fordult egy keskeny, árnyékos utcába, és megállt egy üzlet előtt, amely üvegboltként hirdette magát. Nick Nicholl kiszállt a kocsiból, s megállapította, hogy az üzlet kiugró ablakfülkéivel, György korabeli stílusával mintha a brightoni Lanes antik üzleteit utánozná. A kirakatban ritka bélyegek és érmék sorakoztak. Régi metszésű aranybetűkkel ez állt a cégtáblán: CHAD SKEGGS, NEMZETKÖZI ÉRME- ÉS BÉLYEGKERESKEDÉS, AUKCIÓSZERVEZÉS. Beléptükre harangocska csendült. Az üvegborítású pult mögött vézna, barnára sült fiatalember állt, húszas éveinek elején járhatott, tüskés, kiszőkített frizurája volt, fülében jókora arany fülbevaló. Szörföt ábrázoló trikót viselt, kifakított farmert, s úgy köszöntötte őket, mintha régi jó cimborák lennének. George Fletcher felmutatta az igazolványát. – Mr. Skeggs itt van? – Nem, srácok, nincs itt. Üzleti úton van. Norman Potting mutatott egy fényképet Ronnie Wilsonról, s közben figyelte a fickó szemét. Nem bízott meg száz százalékig Grace hazugságvizsgáló módszerében, de olykor hasznosnak találta. – Látta valamikor ezt az embert? – kérdezte. – Nem, cimbora – felelte a fiúcska nyeglén, majd megérintette az orrát, ausztrál módon jelezve, hogy „kopj le, öreg!”. – Nézze meg jobban! – mondta Potting, és több fényképet is elővett.

A fickó még bambábban nézett, és megint az orrához nyúlt. – Nem. – Szerintem meg igen – mondta Potting elég határozottan. George Fletcher sietett nyomban a segítségére. – Hogy hívják önt? – Skelter – felelte a fickó. – Barry Skelter – tette hozzá kissé csodálkozó hangsúllyal. – Oké, Barry – nyugtázta George Fletcher, s rámutatott Pottingra és Nichollra. – Ezek az urak nyomozók Angliából, és a Victoria Police-nak nyújtanak segítséget egy gyilkossági ügy felderítésében. Érti, amit mondok? – Gyilkossági ügy? Igen, oké. – Gyilkossági ügyben bármilyen információ visszatartása bűncselekménynek minősül, Barry. Ha a pontos jogi szakkifejezésre kíváncsi: ez az igazságszolgáltatás működésének akadályozása, döntő bizonyíték elhallgatásával. Emberölési ügynél ez minimum öt év börtönt von maga után. De ha a bíró úgy látja, hogy ez nem elég, akkor tíz vagy tizennégy évre is bevarrhatja az illetőt. Csak azért mondom ezt, hogy tisztában legyen vele. Most már tisztában van vele? Skelternek kissé elváltozott az arcszíne. – Megnézhetném még egyszer a fotókat? – kérdezte. Potting készségesen újra elővette. – Tulajdonképpen, ha így jobban megnézem, nem esküszöm meg rá, de eléggé hasonlít Mr. Skeggs egyik ügyfeléhez. – Az a név, hogy David Nelson, megkönnyítené egy kicsit az emlékezést? – kérdezte Potting. – David Nelson? Óh, igen. David Nelson! Tényleg! Nahát! Úgy értem, kissé megváltozott, amióta ezek a fotók készültek. Tudják, ezért nem ismertem fel azonnal. Ha értik, hova akarok kilyukadni. – Végig pontosan értettük, hova akar kilyukadni – konstatálta Potting. – Most pedig lyukadjunk ki a vásárlóik címjegyzékéhez, ha lehetséges. Jó?

Odakint Norman Potting odafordult George Fletcherhez. – Hát, ez zseniális volt, George – szólt elismerően. – Tíztől tizennégy évig…! Ez igaz? – A francokat! Vagyis mit tudom én. Blöfföltem. De bejött, nem? Mióta ausztrál földre tette lábát, Nick Nicholl most először mosolyodott el.


A táj gyorsan változott. Nicholl meglátta maguk előtt az óceán csillámló vizét. A környéknek nyaralóhely jellege volt: ahogy a széles úton lefelé gördültek, napszítta, földszintes épületek sorakoztak mindkét oldalon. Nicket a spanyolországi Costa del Solra emlékeztette a táj – noha máshoz nem is nagyon tudott volna viszonyítani, mert eddigi utazási tapasztalatai ezzel nagyjából ki is merültek. – Port Melbourne – szólalt meg George Fletcher. – Itt torkollik a Yarra folyó a Hobson-öbölbe. Drága környék. Gazdag fiatalemberek laknak itt. Bankárok, ügyvédek, médiafazonok, efféle népség, öbölre néző szép lakásokat vesznek, mielőtt megházasodnak, aztán mennek szépen fokozatosan följebb. – Mint te – ugratta Troy a kollégáját. – Igen, mint én. Kivéve, hogy én ide se jutnék el soha. Megint egy üvegportálos bolt előtt parkoltak le, majd beléptek egy kis lakóház elegáns kapuján, és George becsöngetett a gondnokhoz. Kattanva nyílt az ajtó, elegáns szőnyeggel borított hosszú folyosón mentek végig, fagyos hideg volt a légkondicionálótól. Harmincöt körüli, kopaszra borotvált fejű férfi toppant elébük bíborszínű trikóban, laza, bő nadrágban, márkás strandpapucsban. – Miben segíthetek? George megmutatta az igazolványát. – Szeretnénk szót váltani az egyik lakójával, Mr. Nelsonnal, az 59-es lakásból. – 59-es lakás? – kérdezett vissza vidáman. – A legjobbkor – mondta, s felemelt egy kulcscsomót. – Épp oda készültem. Jött pár panasz a szomszédoktól valami szag miatt. Azt gyanítják legalábbis, hogy onnan jön. Egy ideje nem láttam Mr. Nelsont, és a postáját se vitte fel napok óta. Potting összeráncolta a homlokát. Szomszédoktól érkező panasz rossz szagokra – az álmoskönyv szerint az ilyesmi semmi jót nem jelent. Beléptek a liftbe, és felmentek az ötödikre, majd végigmentek a folyosón, melyen új szőnyeg átható szaga érződött. De ahogy a folyosó végén levő lakáshoz közeledtek, valami egészen más jellegű szag csapta meg az orrukat.

Ez az a szag, amellyel Norman Potting elég régen kötött kellemesnek korántsem mondható ismeretséget. Nick Nichollnak, koránál fogva, kevesebb tapasztalata volt a rothadó hús és belső szervek émelyítő bűzéről. A gondnok ránézett a négy nyomozóra, afféle lássuk a medvét arckifejezéssel, és kinyitotta a bejárati ajtót. A szag hirtelen felerősödött. Nick Nicholl utóvédnek maradt, orrát zsebkendővel takarva el. Fojtó hőség volt odabent, a légkondicionáló nyilvánvalóan ki volt kapcsolva. Nicholl rossz előérzettél nézett körül. Szép lakás volt ez, minden értelemben. Fehér szőnyegek a fényezett padlón, elegáns, modern bútorok. Keret nélküli erotikus vásznak a falakon, női ágyékokat ábrázolt némelyik, a többi absztrakt. A folyosón enyhébben érzékelt rothadásszag egyre erősödött, ahogy az öt ember haladt előre a lakásban! Nick egyre aggodalmasabban követte kollégáit az üres hálószobába. A hatalmas ágy bevetetlen volt. Egy üres talpas pohár állt az asztalon, s egy digitális rádiós óra, amely nem működött. Keresztülmentek a hálón, s egy valószínűleg tárolóhelyiségből átalakított dolgozóba jutottak. Egy biztonsági mentőegység feküdt az asztalon billentyűzet és egér társaságában, de a komputer hiányzott. Elnyomott cigarettacsikkek egy hamutartóban; nyilvánvalóan régóta büdösödtek itt. Az ablak a szemközti épület szürke falára nézett. Egy halom számla az asztal szélén. George Fletcher felemelt egyet. Nagy, piros nyomtatott betűk voltak rajta. – Villanyszámla – mondta. – Utolsó figyelmeztetés. Hetekkel korábban jött. Ezért van itt ilyen hőség, nyilván kikapcsolták az áramot. – A tulajdonosok is a nyakamon vannak Mr. Nelson miatt – reagált nyomban a gondnok. – Nem fizetett lakbért. – Régóta? – kérdezte Burg. – Több hónapja. Nick Nicholl körülnézett, hátha talál családi fényképeket, de egyet se látott. Végignézett a könyvespolcokon, ahol a bélyegkatalógusok mellett szerelmes versek kötetei sorakoztak, és egy idézetgyűjtemény. Tágas, egybenyitott nappali-étkezőbe léptek, ahonnan a barbecuealkalmatosságokkal felszerelt balkonon át a szomszéd ház tetején levő teniszpályára, és azon túl a kikötőre nyílt kilátás. Nick a távoli parton ipari épületek elmosódó sziluettjeit vélte felfedezni.

Követte a három nyomozót a keskeny, de tetszetős konyhába, ahol még erősebbé vált az orrfacsaró bűz. Legyek zümmögését hallotta. Egy csésze tea vagy kávé a mosogatóasztalon, penésszel a tetején, rothadt gyümölcs szürke és zöld penészfoltokkal egy drótkosárban. Kiterjedt, sötét folt a padlón az elegáns, ezüst hűtőkomplexum lábánál. George Fletcher kinyitotta a hűtőszekrény legalsó ajtaját, és a bűz hirtelen elviselhetetlenné vált Ahogy rámeredt a polcokon sorakozó rothadó hússzeletekre, csak ennyit mondott: – Az ebédnek annyi, fiúk. – Az a gyanúm, valaki szólhatott Mr. Nelsonnak, hogy jövünk – jegyezte meg Troy Burg. Fletcher becsukta az ajtót. – A pasas lelépett. – Elmenekült, úgy gondolod? – kérdezte Norman Potting. – Nem hinném, hogy belátható időn belül vissza akarna térni ide, erre gondolok – felelte a rangidős nyomozó őrmester.


A gép 5.45-kor landolt Gatwicken, a hátszélnek köszönhetően huszonöt perccel korábban a tervezettnél, ahogy a kapitány büszkén közölte. Roy Grace, mint a mosott rongy, úgy érezte magát. Mindig túl sokat piált az éjszakai járatokon, azt remélve, hogy hamar kiüti magát, s tud aludni. Ez sikerült is, de a másnapossággal járó fejfájás meg az égető szomjúság, amit most is érzett, rettenetes volt. Ráadásul kellemetlenül felpuffadt a gusztustalan reggelitől. Ha a csomagja hamar kijön, gondolta, még hazaszaladhat, gyorsan lezuhanyozhat, átöltözhet, és úgy mehet a reggeli értekezletre. De a szerencséje elúszott. A gép hiába érkezett hamarabb, a csomag-kiadási hercehurca lenullázta az előnyt, s 6.40 volt már, mire az utazóbőröndjét végighúzhatta a zöld folyosón, és elindulhatott a buszhoz, mely kivitte a 24 órán túli parkolóba. Száraz, de hideg reggel volt; a buszmegállóból felhívta Glenn Bransont, hogy megtudja a legfrissebb híreket. Barátja hangja elég furán csengett. – Roy – kezdte –, most hazamész? – Nem, egyenesen bemegyek. Mi a helyzet? Branson röviden elmondta a legújabb fejleményeket; először is a

Sydney-ből jött jelentésről számolt be, amit Norman Potting küldött. A David Nelson és Margaret Nelson névre kiállított útlevelekről a nap folyamán kiderült, hogy hamisak. És Nelson eltűnt a lakásáról. Potting és Nicholl most David Nelson szomszédjainál kilincsel, hogy újabb információkat szerezzenek a pasas életmódjáról és baráti köréről. Aztán Branson rátért Katherine Jennings dolgaira. A nő most Skeggs telefonhívását várja, hogy megállapodjanak a találkozó helyében és idejében, amikor is Jennings átadná a bélyegeket az édesanyjáért cserébe. Branson jelezte, hogy két nyomozócsoport huszonnégy emberrel készenlétben áll a bevetésre. – És mi a helyzet a kommandósokkal? – kérdezte Grace. – Nincs olyan értesülésünk, hogy Skeggsnél fegyver lenne – felelte Branson. – Ha a dolog változik, természetesen aszerint lépünk. – Amúgy jól vagy, cimbora? – kérdezte Grace, amikor Branson befejezte. – Elég furcsa a hangod. Ari…? Branson tétovázott. – Tulajdonképpen miattad aggódom. – Miattam? – Igen, hogy is mondjam csak, a házad miatt. Grace felkapta a fejét. – Mire gondolsz? Ott aludtál éjszaka? – Igen, köszönöm. Nagyon hálás vagyok érte. Grace arra gondolt, hogy a barátja bizonyára összetört valamit. Az értékes antik wurlitzerjét talán, amit Glenn mindig szeretett babrálgatni? – Lehet, hogy semmi jelentősége, Roy, de amikor reggel eljöttem, azt láttam – legalábbis meg mernék rá esküdni, hogy láttam –, hogy Joan Major hajt be az utcádba a kocsijával. Még nem volt teljesen világos, úgyhogy lehet, hogy tévedek. – Joan Major? – Ja, tudod, azzal az eléggé jellegzetes kis Fiat MPV-jével. Nem túl sok van ilyen, úgyhogy ezért gondolom. Hogy Glenn Branson milyen remek megfigyelő, azt Grace pontosan tudta. Ha azt állítja, hogy őt látta, akkor nagy valószínűség szerint az így is van. Grace fellépett a buszba, telefonját a fülénél tartva. Mindenesetre elég különös, hogy Glenn épp az ő utcájában látta végighajtani a törvényszéki archeológust. Na, de mi ennek a jelentősége? – Lehet, hogy a gyerek valahol errefelé jár iskolába? – Kétlem. Joan Burgess Hillben lakik. Talán betett neked valamit a postaládába?

– Az is lehet. – Vagy történt vele valami, és személyesen akart veled beszélni. – Hánykor mentél el a lakásomról? – 6.45-kor. – Ilyen korán nem ugrik be az ember csak úgy cseverészni. Előtte legalábbis odatelefonálsz, ha sürgős. – Ja, ja, ebben igazad van. Grace azzal fejezte be a beszélgetést, hogy reméli, idejében beér az értekezletre, de amikor végre elindult a kocsijával, úgy döntött, hogy – mivel a reggeli csúcsforgalom nem volt túl vészes –, először mégiscsak hazaugrik. Valami nyugtalanította, de maga sem tudta, hogy micsoda.


Abby már felöltözve, két órája készenlétben állt, amikor 9 órakor megcsörrent a telefonja. Nem aludt rendesen az éjszaka, csak forgolódott a kispárnáját magához szorítva, s hallgatta a forgalom zaját a tengerpart felől: a szirénák időnkénti süvítését, a részegek ordítozásait, a kocsiajtók csapódásait. Rettenetesen aggódott az anyja miatt. Vajon túlélte-e az éjszakát a gyógyszerei nélkül? Az iszonyú stresszhelyzet és a roham nem okozott-e neki szívinfarktust vagy agyérgörcsöt? Abby észveszejtően tehetetlennek érezte magát, és tudta, hogy ez az állat Ricky éppen erre játszik. Ezt használja ki. De Abby azzal is tisztában volt, hogy a fickó megtapasztalhatta már az ő ördögi ravaszságát is; jócskán volt rá alkalma attól kezdve, hogy Melbourne-ben összejöttek, egészen az elmúlt napok történéseiig. Nem lesz könnyű! Az biztos, hogy Ricky hangyányit sem bízik benne. Vajon hol akarja lebonyolítani a találkozót? Egy sokemeletes parkolóházban? Egy városi parkban? A Shoreham kikötőben? Próbálta felidézni magában, hogyan csinálják ezt a filmekben az emberrablásoknál. Van, amikor az áldozatot egy mozgó kocsiból lökik ki. Vagy otthagyják egy elhagyott autóban. Ám minden spekuláció felesleges – nem tudhatja, mi lesz; jósolni

lehetetlen. Valamit eldöntött magában, véglegesen, visszavonhatatlanul. És ebből nem enged! Abszolút bizonyíték kell neki, mielőtt bármit is tenne: saját szemével akarja látni, hogy az anyja életben van-e. Vajon a rendőrségben mennyire bízhat? Mi történik, ha a Ricky észreveszi őket, és bepánikol? Ezt is mérlegelnie kell azzal szemben, hogy mennyire bízhat abban, hogy ez a fickó visszaadja az édesanyját. És hogy él-e még az anyja? Ricky bebizonyította, mennyire kegyetlen, érzések nélküli gazember, hogy egy idős asszonyt képes kitenni ilyen tortúrának! A kijelzőn megjelent a szokásos Magánhívás kiírás. Abby fogadta a hívást.


Grace nem akart hinni a szemének, amikor 8 után pár perccel bekanyarodott az utcájába. Joan Major összetéveszthetetlen ezüst Fiatja ott állt a háza előtt. Ami még inkább meglepte, az a felhajtón parkóló jármű. A Sussexi Rendőrség tudományos-technikai részlegének fehér furgonja… Ugyancsak az utcában, Joan Major kocsija mögött egy világosbarna Ford Mondeo is állt. A rendszámtábláról Grace rögtön tudta, hogy a kocsi a Bűnügyi Nyomozó Osztályé. Mi a franc folyik itt? Leállította a kocsiját, kiugrott, és rohant fel a házba. Csönd volt odabent. Kiáltozott: – Halló, van itt valaki? Semmi válasz. Átment a konyhán, ellenőrizte, hogy működik-e Marion, az aranyhal automata etetője. Majd kinézett az ablakon a hátsó kertbe. Amit ott látott, az minden képzeletet felülmúlt. Joan Major sétált felfelé a füvön két helyszínelővel, akiket egyébként ismert. Az igazságügyi archeológus középen állt egy másfél méter hosszúságú, kenulapát formájú elektromos készülékkel, mely egy merevítőpánttal volt a vállához erősítve, s középtájon egy képernyő volt hozzá csatlakoztatva. Az egyik helyszínelő tiszt, tőle jobbra, mereven bámulta a képernyőt, míg a másik a balján valamit jegyzetelt egy

nagyalakú noteszbe. Grace magánkívül volt, amikor kinyitotta a hátsó ajtót, és kirohant a kertbe. – Hé! Halló! Joan, mi a bánatot művelnek itt? Joan Major arca zavarában elvörösödött. – Ó, jó reggelt, Roy. Hmmm. Azt hittem, tudja, hogy itt vagyunk. – Honnan tudtam volna? Beavatna? Mi ez itt? – intett a készülék felé. – Mi folyik itt? – Ez egy GPR – felelte a nő. – GPR? – Földön áthatoló radar. – És mit csinál vele? Az archeológusnő még jobban elvörösödött. Majd, mint valami rossz álomban, Grace a szeme sarkából észrevett egy nyomozókollégát a Bűnügyi Nyomozó Osztályról, aki azon kevesek közé tartozott, akiket nagyon nem csípett. Amúgy Grace, tapasztalatai szerint, általában elég jól kijött a kollégákkal. Ez a fazon azonban, aki e pillanatban jött át a kertkapun, a ritka kivételek közé tartozott; irritáló stílusa valóban megfeküdte Grace gyomrát. Egy fiatal nyomozótiszt, Alfonso Zafferone volt az. Barátságtalan, arrogáns ember volt húszas éveinek vége táján, latinosan jó megjelenéssel, csillogó, zselézett hajjal. Zafferone elegánsan öltözött: bézs esőkabátja alatt cserszínű öltönyt viselt. Habár jóeszű nyomozó volt, hozzáállásával komoly problémák adódtak, és Grace legutóbb elég csípős jelentést írt róla egy munka kapcsán. Zafferone peckesen lépkedett a füvön, rágógumit rágcsált, és egy papírlap volt a kezében, ami Grace számára nagyon is ismerősnek tűnt. – Jó reggelt, nyomozó főfelügyelő. Örülök, hogy újra látom – mondta Zafferone nyálas mosollyal. – Elmondaná, mi folyik itt? A fiatal nyomozó magasba emelte az aláírt dokumentumot. – Házkutatási parancs – mondta. – A kertemre? – És természetesen a házára – felelte, majd kissé vonakodva hozzátette: – …uram. Grace csaknem magánkívül volt a dühtől. Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! – Ez valami vicc akar lenni? És ki a fasz felelős ezért?

Zafferone elmosolyodott, mintha neki magának is része lenne a dologban, és élvezte a pillanatnyi hatalom mámorát. Majd válaszolt: – Pewe nyomozó főfelügyelő úr.


Cassian Pewe az irodájában ült, rövid ujjú ingben, s épp egy rendőrségi iratot olvasott, amikor felcsapódott az ajtó, és Grace rontott be, dühtől eltorzult arccal. Bevágta az ajtót maga mögött, és mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva szúrósan Pewe-ra meredt Pewe védekezőn emelte maga elé a két tenyerét. – Roy – mondta. – Jó reggelt! – Hogy merészelted ezt? – ordította Grace. – Hogy a picsába merted ezt? Megvárod, míg kihúzom a lábam, s ezt műveled? Megalázol a szomszédaim meg az egész fegyveres testület előtt? – Roy, higgadj le, kérlek! Hadd magyarázzam meg… – Higgadjak le? Nem higgadok le, te hernyó, hanem levágom azt a kibaszott fejedet, és kirakom kalaptartónak! – Ez fenyegetés akar lenni? – Igen, fenyegetés akar lenni, te féreg! Szaladj Alison Vosperhez, és mond meg neki, hogy törölje meg az orrodat, és vegyen az ölébe, és bőgjél, vagy csináljatok egymással, amit szoktatok! – Arra gondoltam, hogy amíg távol vagy – talán kevésbé kellemetlen számodra. – Elkaplak, Pewe! Nagyon meg fogod bánni ezt! – Nem méltányolom ezt a hangnemet, Roy. – Én meg nem méltányolom, hogy helyszínelők csússzanak-másszanak az otthonomban! Azonnal leállítod az egészet, te takony! – Sajnálom – replikázott Pewe kissé felbátorodva attól, hogy Grace nem ütötte meg –, de azok után, hogy meginterjúvoltam néhai feleséged szüleit, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a feleséged eltűnésének minden aspektusát olyan alaposan vizsgálták ki, ahogy az elvárható lett volna. Pewe önelégülten mosolygott ettől a jól sikerült mondatocskától, és Grace e pillanatban úgy érezte, hogy soha életében nem gyűlölt még úgy

senkit, mint Cassian Pewe-t. – Valóban? És mit mondtak neked a szülők, ami annyira új lenne? – A volt feleséged apjának elég sok mondanivalója volt… – Elmesélte neked, hogy az apja a Királyi Légierőnél szolgált a háború alatt? – Igen, tulajdonképpen elmondta – felelte Pewe. – És mesélt neked arról, hogy milyen bombázó bevetésekben vett részt az apja? – Elmondott pár részletet. Lenyűgöző! Ez aztán a jellem! Részt vett a Gátrombolók bevetéseiben. Igazán rendkívüli ember! – Sandy apja valóban rendkívüli ember – erősítette meg Grace. – Egy komplett fantaszta. Az apja soha nem volt a Gátrombolók 617-es repülőszázadánál. Repülőgép-szerelő volt, és nem lövész a bombázógépen. És soha életében nem vett részt egyetlen légi bevetésben sem. Pewe elnémult, és egy kis zavar futott át az arcán. Grace kiviharzott, átment a folyosón, és egyenesen a főkapitány irodájába masírozott Megállt Skerritt íróasztala előtt, megvárta, amíg a nagyfőnök befejezi a telefonbeszélgetését, majd nyomban megszólalt: – Jack, beszélnünk kell! Skerritt hellyel kínálta Grace-t. – Milyen volt New York? – Jó – felelte. – Megírom mindjárt a jelentésemet róla. E pillanatban érkeztem meg, szó szerint. – A dingó műveletes teamed, úgy látom, eléggé jól halad a munkával. Ha jól tudom, ma komoly akcióra készülnek. – Igen, így van. – Mantle nyomozóra bízod a dolgot, vagy visszaveszed az irányítást? – Úgy gondolom, ma mindenkire szükségünk lesz – felelte Grace. – Az adott helyszíntől is függ bizonyos mértékig, hogy másokat is be kell-e vonnunk az akcióba. Skerritt bólintott. – Szóval, miről akarsz velem beszélni? – Pewe nyomozó főfelügyelőről. – Nem az én ötletem volt, hogy hozzuk ide – mondta Skerritt, sokatmondó pillantást vetve Grace-re. – Azt tudom – mondta Grace, mert már észrevette, hogy Skerritt majdnem úgy utálja ezt a taknyot, mint ő. – Nos, mi a probléma? Grace elmondta.

Amikor befejezte, Jack Skerritt hitetlenkedve rázta a fejét. – Ezt el se tudom hinni, hogy a hátad mögött ilyesmit művelt. Egy dolog akciózni nyílt nyomozásban, lezáratlan ügynél; adott esetben még egészséges dolog is lehet. De nagyon nem tetszik nekem, ahogy ezt a dolgot kezeli. Csöppet se tetszik. Hány éve is, hogy Sandy eltűnt? – Nemsokára kilenc és fél éve. Skerritt elgondolkodott egy pillanatig, majd az órájára nézett. – Az értekezletre indultál? – Igen. – Megmondom, mit teszek. Most azonnal beszélek vele! Ha vége az értekezletnek, rögtön gyere be hozzám! Grace megköszönte, Skerritt pedig azonnal felemelte a kagylót, ahogy Grace távozott.


Abby 9.15-kor a fekete Honda dízelterepjáróval, amelyet Ricky határozott utasításai alapján bérelt előző este, éppen hegynek fölfelé hajtott, a Sussex House irányába. Egész testében remegett, gyomra mintha forró tűkkel lett volna teletömve. Mély, erőteljes légzéssel próbálta nyugtatni magát, hogy elejét vegye egy újabb pánikrohamnak. Nagyon a határán volt, ezt pontosan tudta. Már benne volt az a bizonyos testetlen érzés, ami csalhatatlan előjele a pániknak. A sors iróniája, gondolta, hogy a Southern Deposit Security alig egy kilométerre van attól az épülettől, ahová most igyekezett. Hívta Glenn Bransont, és remegő hangon tájékoztatta a nyomozó őrmestert, hogy közeledik a kapuhoz. Branson azt felelte, máris lemegy érte. Megállt a kocsival a masszív, zöld acélkapu előtt, ahogy mondták neki, majd behúzta a kéziféket is. Az anyósülésen ott hevert a zöldséges bolti műanyag zacskó, amibe tegnap besöpörte anyja gyógyszereit. És ott volt benne a bélelt csomag is. Bőröndjét a hotelben hagyta. Megjelent Glenn Branson, és derűsen integetett felé. A kapu kezdett megmozdulni, s amikor elég szélesre tárult, Abby azonnal behajtott. A

nyomozó őrmester jelezte, hogy parkoljon le egy sor kerekes kuka előtt, majd udvariasan kinyitotta neki a kocsiajtót. – Minden rendben? Abby bizonytalanul bólintott. Branson védelmezőn átkarolta a kiszálló nő vállát. – Nem lesz semmi baj – mondta. – Úgy látom, maga erős. És a bélyegei is megmaradnak. A fickó azt hiszi, hogy jó helyet választott. Pedig ostobán csinálja. – Miből gondolja? Branson betessékelte Abbyt egy csupasz lépcsőházba, közben magyarázott: – Azért választotta ki ezt a helyet, hogy ráijesszen magára. Fölöslegesen. Maga már így is eléggé fél, úgyhogy semmi szüksége tovább feszíteni a húrt. Nem gondolta át! Én biztosan nem így csinálnám. – Mi van, ha kiszúrja magukat? – kérdezte Abby, miközben igyekezett Bransonnal lépést tartani a folyosón. – Nem fog látni minket. Hacsak mi nem akarjuk. De ez csak akkor fordulhat elő, ha úgy ítéljük meg, hogy ön veszélyben van. – Meg fogja ölni az anyámat – folytatta Abby idegesen. – Iszonyúan bosszúálló! Ha valami nem úgy lesz, ahogy eltervezte, hétszentség, hogy megteszi! – Mindent számításba vettünk. Itt vannak a bélyegek? Abby felmutatta a bevásárlószatyrot. – Nem reszkírozza meg, hogy bent hagyja a kocsiban egy rendőrkapitányságon? – vigyorgott Branson. – Bölcs döntés…


Cassian Pewe már ott ült a tárgyalóasztalnál Jack Skerritt irodájában, amikor Grace visszatért az értekezletről. A két férfi kerülte egymás pillantását A rendőrfőkapitány hellyel kínálta Grace-t, s nyomban a tárgyra tért: – Roy, Cassian azt mondja, belátja, hogy hibás döntést hozott, amikor kirendelte az embereket a házadhoz. A team már megkapta az ukázt a távozásra. Grace vetett egy pillantást Pewe-ra. A fickó konokul meredt az asztalra,

mint egy megdorgált iskolásfiú. Nem úgy festett, mint aki bánja bűneit. – Azzal magyarázza, hogy neked akart segíteni – folytatta Skerritt – Segíteni, nekem?! – Azt mondja, túl sok burkolt célozgatást tapasztalt a hátad mögött Sandy eltűnésével kapcsolatban. Jól mondom, Cassian? Pewe vonakodva bólintott. – Igen… ööö… uram. – Azt is mondja, ha száz százalékig bizonyítani tudja, hogy semmi közöd Sandy eltűnéséhez, azzal egyszer s mindenkorra véget vethet a szóbeszédeknek. – Soha nem hallottam ilyen szóbeszédeket – jegyezte meg Grace. – Minden tiszteletem a tiéd, Roy – szólalt meg Pewe –, de elég kevesen gondolják, hogy az eredeti nyomozás kellően mélyreható lett volna, és arról beszélnek, hogy idő előtt leállítottad a vizsgálatot. Azt kérdezik, miért? – Nevezd meg őket! – Az nem lenne méltányos velük szemben. Én mindössze annyit próbálok tenni, hogy újra megvizsgálom a tényeket a legmodernebb technikai eszközök és technológiák alkalmazásával annak érdekében, hogy teljességgel felmenthessünk téged. Grace-nek bele kellett harapnia a nyelvébe, hogy fékezze magát; egyszerűen hihetetlennek találta a fickó arroganciáját. De ez most nem a legalkalmasabb pillanat, hogy lejátsszák ezt a kis meccset maguk között. Pár percen belül indulnia kell, hogy elfoglalja hadállását Abby Dawson találkozójánál, melyet 10.30-ra tűztek ki. – Jack, visszatérhetünk erre később? Lenne mit hozzátennem, de most tényleg indulnom kell. – Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy nem lenne butaság, ha Cassian veled tartana, a te kocsidban. Felbecsülhetetlen segítséget nyújthat a csoportodnak a jelen szituációban – mondta a főnök, és Pewe felé fordult. – Jól tudom, ugye, Pewe, hogy ön tapasztalt túsztárgyaló? – Igen, az vagyok. Grace nem akart hinni a fülének. A jóisten irgalmazzon annak a túsznak, akiért ez a fickó tárgyal, gondolta. – Értettem – nyögte ki, mert mást nem tudott mondani. – Úgy gondolom, jó, ha látja, hogyan dolgozunk mi idelent Sussexben. Nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokat másként kezelünk, mint a kollégák odafent a fővárosban. Ez tehát jó alkalom a tanulásra, Cassian, közvetlen

közelről láthatja, hogyan kezel egy kiemelt műveletet nálunk az egyik legtapasztaltabb főnyomozónk – mondta a főkapitány, s Grace-re nézett. Ennél világosabb üzenetet aligha küldhetett volna neki. Roynak azonban nem volt kedve mosolyogni.


Milyen régen nem járt már erre, tűnődött Abby, ahogy kocsijával követte a füves területek és hatalmas tarlók között kanyargó utat. Lehetséges, hogy felfokozott idegállapota okozta, de a táj csaknem természetfölöttien élénk színekben pompázott. Az ég áthatóan kék baldachinján helyenként kicsiny felhők úsztak. Mintha színezett szemüvegen át nézné a világot, ez volt Abby érzése. Erősen kapaszkodott a kormányba, a viharos szél keményen döngette az autót, kis híján letaszította az útról. Abbynek gombóc volt a torkában, a forró tűk most mintha még tüzesebben égették volna a gyomrát. És a mellkasán is érzett valami nyomást. Egy kicsi mikrofont ragasztottak rá, mely minden mozdulatnál egyre kellemetlenebbül húzta a bőrét. Kíváncsi lett volna rá, vajon Branson őrmester vagy bármelyik kollégája, aki figyel a túlsó végen, hallja-e a nehéz lélegzetvételeit. A nyomozó eredetileg azt akarta, hogy füldugót viseljen, amin keresztül hallhatja az instrukciókat, de amikor Abby elmondta, hogy Ricky lehallgatta a telefonjait, Branson nyomban elállt az ötlettől. A rendőrök így is hallani fognak minden szót. Abbynek semmi mást nem kell tennie, mint segítséget kérnie, és abban a pillanatban ott teremnek, biztosította őt a nyomozó. Abby nem emlékezett rá, mikor imádkozott utoljára, de most azon kapta magát, hogy buzgón fohászkodik: Édes jó Istenem, kérlek, add, hogy Mama jól legyen! Kérlek, segíts át ezen az egészen! Kérlek, édes jó Istenem! Lassan haladt előtte egy kocsi, egy vörösesbarna, régi Alfa Romeo, két férfi ült benne, és az utasülésen ülő feltehetően a mobilján beszélt. Abby követte őket egy éles balkanyarban, majd jobbra egy hotel következett. Utána alattuk, a mélyben előbukkant a Seven Sisters folyó torkolata. Az

Alfa Romeo féklámpája közelebb került hozzá, ahogy egy keskeny hídon áthaladva a kocsi egy furgon mögött lelassított, majd újra felgyorsultak. Az út most emelkedni kezdett. Pár perccel később Abby útjelző táblát látott. Az Alfa Romeo féklámpája még egyszer felgyulladt, majd villogni kezdett a jobb oldali index lámpa. A táblán ez áll: TOWN CENTRE A 259, s egy nyíl mutatott egyenesen előre, míg egy másik felirat mellett – SEAFRONT BEACHY HEAD – jobbra mutatott egy nyíl. Abby követte a jobbra kanyarodó Alfa Romeót. Őrjítően lassú tempóban haladt a kocsi, s Abby rápillantott a műszerfalon levő órára, majd a karórájára. A kocsi órája egy percet késett, de a sajátjáról tudta, hogy pontosan jár: 10 óra 25 percet mutatott. Már csak öt perc! Hajlott rá, hogy előzzön, mert nem akart késni. Megszólalt a telefonja. Magánhívás – mutatta a kijelző. Abby a szivargyújtóba szerelt mikrofonon át válaszolt, amit a rendőröktől kapott, hogy minden beszélgetést nyomon tudjanak követni. – Igen? – Hol a picsába’ vagy? Késel! – Ötpercnyire vagyok, Ricky! Még nincs 10.30 – mondta, majd idegesen hozzátette: – Vagy igen? – Megmondtam neked, hogy 10.30-ra már kibaszott szarul lesz! – Ricky, nagyon kérlek, jövök! Mindjárt ott vagyok! – Ajánlom is, baszd meg! Az Alfa Romeo hirtelen balra jelzett, s Abby nagy megkönnyebbülésére lehúzódott az útról. Végre beletaposhatott a gázba, jobban is a kelleténél.

Az Alfa Romeóból Roy Grace figyelte a fekete Hondát, amint felgyorsul a kanyargós úton. Cassian Pewe az anyósülésen beleszólt a biztonsági telefonjába: – Egyes Számú Célszemély most előzött meg. Három kilométerre a zónától. A helyi Ezüst parancsnok – a műveletet irányító rangidős tiszt – így felelt: – Kettes Számú Célpont most létesített kapcsolatot a nővel. Induljon el Négyes Pozícióhoz! – Négyes Pozíció megcélozva – igazolta vissza Pewe. Lenézett a térdén kiterített katonai térképre – Oké – mondta Grace-nek. – Hajts tovább,

ahogy eltűnik a látómezőből! Grace sebességbe tette a kocsit. Ahogy a Honda felért a hegygerincre, és eltűnt szem elől, Grace gázt adott. Pewe ellenőrizte, hogy a beszélőgomb ki van-e kapcsolva, és a kollégájához fordult. – Roy, tudnod kell, hogy az tényleg igaz, amit a Nagyfőnök mondott. Az egészet csakis azért tettem, hogy téged védjelek! – Ugyan mitől? – kérdezte Grace epésen. – A rosszindulatú szóbeszéd romboló. Egy rendőri testületen belül nincs rosszabb a gyanakvásnál. – Ekkora marhaságot…! – Ha így gondolkodsz, hát akkor nagyon sajnálom. Én nem akarom meginni ennek a levét. – Ó, tényleg? Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, hogy egészen őszinte legyek. De valamiért az a gyanúm, hogy feltételezed rólam: én öltem meg a feleségemet. Igaz? És azt hiszed, hogy eltemettem a saját kertemben. Ezért szaglásztattál ott. A maradványokért. Igaz? – Azért vizsgáltattam át a kertedet, hogy bizonyítsam: a maradványok nincsenek ott. Hogy véget vessek a spekulációknak! – Nem hiszem el, Cassian.


Abby felért a hegyfokra. Jobbra nyitott füves térség, némi cserjével és alacsony fákból álló sűrű sarjerdővel, mely mészkősziklákban végződött és egy meredek sziklafalban, aminek az alját már a La Manche csatorna mossa. A Brit-szigetek egyik legmeredekebb, legmagasabb, legjellegzetesebb sziklaszirtje ez. Abbytől balra szinte egybefüggő szántóföld terült szét hosszú kilométereken át. Hosszan lehetett látni, ahogy az út keresztülszövi a tájat. A kátrányos makadámút intenzív feketéjét élesen szelte ketté az útelválasztó sáv fehér csíkja, mely úgy tűnt, mintha egészen frissen lett volna felfestve. Branson nyomozó őrmester azt mondta, hogy Ricky hibásan választotta meg a terepet, de ebben a pillanatban Abby egyáltalán nem így látta. Bárhol rejtőzött is el, Ricky pontosan nyomon követhetett mindenféle

mozgást, minden irányból. Lehet, hogy a nyomozó csak meg akarta nyugtatni, amire egyébiránt nagy szüksége lett volna most is. Tőle balra egy épületet látott a hegyfok csaknem legmagasabb pontján, és egy magas oszlopon egy sörözőnek vagy egy hotelnak az emblémáját. Ahogy közelebb ért, meglátta a piros cserepes tetőt és a mészkő falakat. És a kiírás is olvashatóvá vált. BEACHY HEAD HOTEL. „Hajts be a Beachy Head Hotel parkolójába, és várj, amíg szólok” – így szólt Ricky instrukciója. „Pontosan 10.30-kor!” A hely elhagyatottnak látszott. Egy üvegezett buszmegállót látott Abby, előtte egy kék-fehér táblát, melyen nagybetűkkel ez állt: SZAMARITÁNUSOK. ÉJJEL-NAPPAL, FOLYAMATOSAN. És alatta két telefonszám. Arrébb egy narancssárga színű jégkrémeskocsi, melynek fel volt csapva az eladópultos ablaka, nem messze tőle pedig egy British Telecom-os furgon; két férfi sisakban és fényvisszatükröző mellényben sürgölődött egy rádiósoszlop körül. Két kisebb személykocsi parkolt a szálloda hátsó bejáratánál; Abby arra gondolt, minden bizonnyal a személyzeté. Abby balra kanyarodott, és a parkoló távoli sarkához hajtott, majd leállította a motort. Másodpercekkel később megszólalt a telefonja. – Eddig jó – mondta Ricky. – Jól csináltad! Festői környék, he? A kocsinak neki-nekirontott a vad szél. – Hol vagy? – kérdezte Abby, és körbekémlelt. – Hol az anyám? – Hol vannak a bélyegeim? – Nálam. – Az anyád meg énnálam. Élvezi a kilátást. – Látni akarom őt! – Én meg látni akarom a bélyegeimet! – Addig nem, amíg nem bizonyítod, hogy az anyám jól van. – Átadom neki a telefont. Csönd. Csak a szél süvöltése hallatszott. Majd az anyja hangja, gyengén, elhalón, mint egy kísértete. – Abby…? – Mama!! – Te vagy az, Abby? Anyja sírva fakadt. – Kérlek, kérlek, Abby! Nagyon kérlek…!

– Jövök érted, Mama. Szeretlek! – Kérlek, hozd el a gyógyszereimet! Szükségem van a gyógyszerekre! Kérlek, Abby, miért nem hagyod, hogy megkaphassam a gyógyszereimet? Ez a mondat annyira fájt Abbynek, hogy képtelen volt megszólalni. Majd megint Ricky szólt bele. – Indítsd be a motort! És tartsd a telefont! Abby engedelmeskedett. – Nyomd meg a gázpedált, hallani akarom a motort! Abby követte az utasítást. A dízel hangosan zúgott. – Most hajts ki a parkolóból, és fordulj jobbra. Ötven méter után látsz egy nyomvonalat balra, egyenesen a hegyfok felé. Kanyarodj rá! Abby élesen ráfordult, a kocsi ide-oda zötykölődött a buckákon. A kerekek egy pillanatra kipörögtek, mintha nem tudnának megtapadni a laza, kavicsos, ingoványos talajon, majd továbbgördültek a füves területre. Abby most értette meg, miért ragaszkodott Ricky ahhoz, hogy terepjárót béreljen. Azt viszont továbbra se értette, miért volt annyira fontos, hogy dízel legyen. Takarékossági megfontolások aligha játszottak szerepet e pillanatban. Abbytől jobbra feltűnt egy tábla: SZIKLA SZÉLE. – Látsz fákat és néhány bokrot magad előtt? Abby sűrű cserjést pillantott meg száz méterrel maga előtt, közvetlenül a szikla szegélyénél. A bokrok és a fák meghajoltak a viharos szélben. – Igen. – Állj le a kocsival. Abby megállt. – Húzd be a kéziféket. Hagyd a motort járni. Nézz körül! Igen, itt vagyunk. A hátsó kerekekkel közvetlenül a szikla szélére álltam. Ha bármi hülyeséget művelsz, anyádat bevágom hátra, és kiengedem a kéziféket. Megértetted? Abby torka annyira elszorult, hogy alig tudott megszólalni. – Igen – lehelte. – Nem hallottam. – Mondtam, hogy igen. Abby morajlást hallott, mintha a szél süvöltene a telefonban. Tompa puffanás. Aztán mozgást látott a bokroknál. Ricky jelent meg elsőként, baseballsapkájában, szakállasan, vastag gyapjúkabátban. Abby szíve a torkába ugrott, ahogy a férfi mögött megpillantotta kicsi, törékeny, halálra rémült anyját, még mindig abban a rózsaszín köntösben, amiben akkor

volt, amikor utoljára látta őt. A szél belekapott a köntösbe, vékonyszálú szürke-fehér hajába, mely úgy lebegett-kavargott a szélben, mint a könnyű cigarettafüst. Alig tudott járni, Ricky szorította a karját, ő tartotta egyenesen. Abby csak bámult a szélvédőn át, saját könnyfüggönyén keresztül. Bármire, akármire képes lett volna e pillanatban, hogy anyját újra karjai közé ölelhesse. És hogy Rickyt megölje. Legszívesebben padlógázzal elindult volna feléje, hogy péppé zúzza. Visszahúzódtak a fák közé. Ricky durván rángatta Abby anyját, ahogy szerencsétlen beteg asszony bukdácsolva vonszolta magát, hogy nagy nehezen lépést tartson vele. A cserjés bezárult körülöttük. Abby megragadta az ajtókilincset, alig tudta visszatartani magát, hogy ki ne pattanjon a kocsiból, és utánuk ne rohanjon. De uralkodott magán, mert nagyon félt, és most még inkább biztosnak látszott, hogy ez a fickó tényleg képes megölni az anyját, ráadásul még élvezné is. A hibbant agyával még talán a bélyegeinél is többet jelentene neki a gyilkosság. Hol van már Branson nyomozó őrmester és a csapata? Valahol a közelben, nyilván. Megígérte Abbynek, hogy végig itt lesznek. Jól álcázzák magukat, ez kétségtelen. Abby egy lelket se látott. Ami remélhetően azt jelenti, hogy Ricky se lát… De attól még a rendőrök figyelnek! Bizonyára mindent hallottak. Hallhatták Ricky fenyegetéseit. Csak nem fognak rárontani a cserjésre, hogy megpróbálják Rickyt elkapni…? Nem, nyilván nem kockáztatják meg, hogy ez az őrült lelökje a furgont a szakadékba. Néhány kibaszott bélyeg miatt! Ugye, nem?! Ricky ekkor beleszólt a telefonba. – Elégedett vagy? – Megkaphatnám az anyámat, Ricky, kérlek? Nálam vannak a bélyegek. – A következőket fogod tenni, Abby. Nagyon figyelj! Csak egyszer mondom el. Oké? – Igen. – Nem veszed le a gyújtást a motorról, és a telefont ott hagyod a kocsiban, hogy halljam a motor zaját. Kiszállsz a kocsiból, és az ajtót szélesen kitárva hagyod. Hozod a bélyegeket, és húsz lépést teszel felém, majd megállsz. Én is elindulok feléd. Átveszem a bélyegeket, és elindulok a kocsid felé. Te pedig elindulsz a furgon irányába. Az anyádat ott fogod

találni, ő rendben van. És ez az a pont, ahol nagyon vigyáznod kell! Eddig világos? – Igen. – Mire te a furgonhoz érsz, addig én ellenőrzöm a bélyegeket. Ha nem leszek megelégedve azzal, amit látok, egyenesen elindulok a kocsival a furgon felé, nekimegyek, és lelököm a szakadékba. Világos, amit mondtam? – Igen. Elégedett leszel azzal, amit látni fogsz. – Jó – mondta Ricky. – Akkor nem lesz semmi problémánk. Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét – hátha Ricky távcsővel figyeli őt –, Abby óvatosan körbepillantott. Nem látott mást, csak szélfútta füves területet, egy kis téglaépületet íves tetővel – valami kilátóhely lehet vagy ilyesmi –, pár üres pad és néhány magányos bokor volt körülötte, amelyek túl alacsonyak voltak ahhoz, hogy egy embert eltakarjanak. Hol lehet Branson felügyelő és csapata?! Pár perc múltán megint meghallotta Ricky hangját. – Szállj ki a kocsiból, és tedd, amit mondtam! Abby kinyitotta volna az ajtót, de egészen neki kellett feszülnie – küzdött az erős széllel. – Az ajtót nem tudom nyitva tartani! – kiabálta a telefonba, és teljesen pánikba esett. – Támaszd ki valamivel! – Mivel? – Jézusom, te ostoba liba, valami csak van a kocsiban. Egy kézikönyv. Egy kölcsönzői dokumentum. Látni akarom, hogy kitámasztod az ajtót! Figyellek! Abby kivette a kesztyűtartóból a kölcsönzői papírokat a borítékban, kinyomta az ajtót, és meglobogtatta a papírokat, hogy Ricky láthassa. Majd kimászott. Egy széllöket majdnem feldöntötte. A szél kitépte a kezéből az ajtót, és becsapta. Abby nagy nehezen újra kifeszítette a kocsi ajtaját, kétrét hajtotta a borítékot, hogy vastagabb legyen az ék, majd a kocsiajtó illesztése fölé helyezte, és ráhajtotta az ajtót. Aztán elindult a cserjés irányába. A szél már-már fájdalmasan tépett a hajába, süvített a dobhártyáján, beleakaszkodott a ruhájába. Imbolyogva tette meg a húsz lépést, közben a szeme minden irányba pásztázott, a szája kiszáradt, merev volt a félelemtől, de ugyanakkor tombolt benne a düh. Még mindig nem látott senkit. Kivéve Rickyt, amint hosszú léptekkel közeledik feléje.

A férfi kinyújtotta kezét a köteg felé, arcára hátborzongatóan elégedett vigyor ült ki. – Rohadtul itt az ideje…! – mondta, és mohón kikapta a csomagot Abby kezéből. Ebben a pillanatban Abby összes felgyülemlett mérgét beleadva, jobb lábbal, teljes erőből ágyékon rúgta a fickót. Akkorát rúgott, hogy a lába is belefájdult.


Ricky nagyot fújt, szeme kiguvadt a fájdalomtól és a döbbenettől, ahogy kétrét görnyedt. Abby ekkor úgy vágta képen a fickót, hogy az oldalra zuhant. Újabb rúgást irányzott a lágyéka felé, de Ricky elkapta a lábát, és teljes erőből csavarni kezdte, amitől Abby a nedves fűbe zuhant. – Te kibaszott.. Ricky nem fejezte be a káromkodást, mert ebben a pillanatban meghallotta, ahogy felbőg egy kocsi motorja. Mindketten hallották. Ricky elképedve bámult a jégkrémesfurgon felé, mely teljes sebességgel száguldott feléjük a hepehupás talajon. És közvetlenül mögötte hat rendőr rontott elő védőmellényben a szálloda épületéből. Ricky feltápászkodott – Te rohadék! Megállapodtunk! – rikácsolta. – Ahogy Dave-vel is megállapodtál, mi? – sikoltotta vissza Abby. Ricky magához ragadta a bélyegeket, és rohant a Honda felé. Abby pedig ellenkező irányba, mit se törődve fájós lábával, inaszakadtából futott a cserjés felé. A háta mögül hallotta, ahogy felbőg egy motor. Hátrapillantott. A jégkrémesfurgon volt az, két férfi ült benne. Majd ismét előrenézett, s a fatörzsek, ágak és levelek között hirtelen megpillantotta a fehér egyterű oldalát.

Fájdalomtól és dühtől elvakultan Ricky bevágta magát a Hondába, sebességbe tette a járművet, s még mielőtt az ajtót bevágta volna, kiengedte a kéziféket. Most megtanítom ezt a kibaszott kurvát! – őrjöngött magában.

Padlógázzal indított, egyenesen a cserjés felé kormányozta a kocsit. E pillanatban az se érdekelte, ha ő maga is belezuhan a szakadékba. Csak az érdekelte, hogy kinyírja az anyját a rohadt kis szajhának! Hogy Abby a kibaszott élete végéig bánja, amit tett! Ebben a pillanatban valami színes folt villant fel előtte. A fékre taposott, blokkolta a kerekeket, és káromkodott. Élesen jobbra rántotta a kormányt, s kétségbeesetten próbálta kikerülni a jégkrémes-kocsit, mely úgy állta el az ösvényt a cserjés előtt, hogy esély se maradt a bokorban rejtőző furgon megközelítésére. A Honda széles ívben elkanyarodott, de a hátulja így is elkapta a jégkrémeskocsi ütközőjét, sőt, le is szakította azt. És ekkor Ricky rémülten látta, hogy a két kis személyautó, melyről azt hitte, hogy a hotel személyzetéé, egyenesen feléje száguld. Kék fények villantak fel mindkét kocsi szélvédője mögött, majd felsüvítettek a szirénák. Megint tövig nyomta a gázpedált. Egy pillanatra képtelen volt tájékozódni, csak forgott és forgott körbe. Az egyik kocsi elállta az útját az ösvényen. Ricky élesen kikerülte, s nekirontott egy meredek töltésnek. Átérve nagyot zökkent a gödörben, majd a túloldalon szilárd burkolatú útra ért. És akkor döbbenten vette észre, hogy megint kék fények száguldanak egyenesen feléje, jobbról. Bassza meg, bassza meg…!! Teljes pánik kerítette hatalmába; balra rántotta a kormányt, és tövig nyomta a gázpedált.

A rozsdás egyterű egyetlen ajtaja, mely nem volt ágakkal, bokrokkal eltorlaszolva, a vezetőoldali ajtó volt. Abby kinyitotta az ajtót, óvatosan, aggódva, nem feledkezve meg a figyelmeztetésről, hogy a kocsi a szakadék szélén áll. Orrát megcsapta a bűz: ürülék-, dohányszag, mosdatlan testszag csapta meg. – Mama? Mami?! Semmi válasz. Növekvő aggodalommal lépett rá a lépcsőre, és felkapaszkodott a sofőrülésre. Egy iszonyatos pillanatig, ahogy bekémlelt a homályos autóbelsőbe, nem látott senkit, mintha az anyja nem lenne itt. Elektromos felszereléseket látott, ágyneműt és egy pótkereket. Az egyterű ingott a szélben, a szél süvítése visszhangzott odabent.

Aztán gyönge, félénk hangot hallott: – Abby? Te vagy az? Ezek voltak minden kétséget kizáróan a legédesebb szavak, amelyeket valaha is hallott. – Anya! – kiáltotta. – Hol vagy? – Itt – hangzott erőtlenül. Meglepett hang volt ez, mintha anyja ezt kérdezné: Hol másutt lennék? Abby nyújtogatta nyakát, és végre meglátta anyját egy szőnyegbe csavarva; csak a feje látszott ki. Közvetlenül az ülés mögött feküdt. Bemászott a mikrobusz belsejébe, mire az egyterű kissé himbálózni kezdett. Abby letérdelt, és megcsókolta anyja nedves arcát. – Jól vagy, Mama? Minden rendben? Elhoztam a gyógyszeredet. És most kórházba foglak vinni, Mama. Megérintette anyja homlokát. Forró volt és verejtékes. – Most már biztonságban vagy. Elment a gazfickó. Minden rendben lesz. Rendőrök vannak körülöttünk. Kórházba viszlek. Anyja suttogott: – Azt hiszem, apád járt itt egy perccel ezelőtt. Épp most ment el. Abby rájött, hogy anyja delíriumban van. A láztól, a gyógyszermegvonástól vagy mindkettőtől. Abby rámosolygott a könnyein át. – Annyira szeretlek, Mama – mondta. – Nagyon szeretlek! – Jól vagyok… – jött a válasz. – Mint bolha a rongyban.

Cassian Pewe egy pillanatra leengedte telefonját, és Grace felé fordult. – Kettes Számú Célszemély Egyes Számú Célszemély autójában tartózkodik, egyedül. Errefelé tart. Vágjuk el az útját, ha tudjuk, de csak biztonságosan, ne feledjük, jön az erősítés mögöttünk! Grace beindította a motort. Egyiküknek sem volt bekapcsolva a biztonsági öve, ami általános gyakorlat volt akcióban, mert így – szükség esetén – hamar ki lehet szállni a kocsiból. Hallva azonban a jelentést a történtekről, Grace most arra gondolt, mégiscsak be kellene kapcsolni a biztonsági övet. Ahogy hogy nyúlt érte, Pewe megszólalt. – Látom őt! Grace is megpillantotta a fekete Hondát, négyszáz méterre lehetett tőlük, száguldott lefelé a nyaktörő hegyoldalon. Hallatszott, ahogy a kerekek csikorognak. – Kettes Számú Célszemély a látómezőnkben – jelentette rádión Pewe. Az Ezüst parancsnok figyelmeztetése jött: – A személyi biztonság élvez

elsőbbséget. Ha szükséges, Roy, használhatod a kocsidat a művelethez. Pewe elszörnyedt, mert Grace hirtelen elfordult az Alfa Romeóval, olyan módon, hogy elzárja a keskeny út mindkét sávját. Ráadásul ő került arra az oldalra, amerről a fekete terepjáró közelített! Vagyis arra az oldalra, amelyet a száguldó kocsi telibe talál, amennyiben nem hajlandó megállni.

Ricky rátapadt a kormányra, a kerekek csikorogtak, ahogy lefelé száguldva egy hosszú balkanyart igyekezett leküzdeni, mert ha véletlenül lecsúszik az útról – az már a szakadék. Aztán egy ugyanolyan jobbkanyar következett. Ahogy kijött a kanyarból, meglátta az utat eltorlaszoló rozsdabarna Alfa Romeót. Egy szőke pasas kiguvadt szemekkel bámult kifelé az ablakon. A fékre taposott, de úgy, hogy a terepjáró alig pár arasznyira farolt ki az Alfa Romeótól. Hátramenetbe rakta a sebességváltót. Abban a pillanatban meghallotta a szirénákat. A távolban megpillantott két rendőrségi Range Rovert lefelé száguldani a hegyről fényszóróval, villogóval. Ricky háromnegyedes fordulatot tett a terepjáróval, keményen gázt adott, és elindult visszafelé, ahonnan jött. A visszapillantó tükörben látta, hogy az Alfa Romeo azonnal üldözőbe veszi, és a két Range Rover is egyre közelebb ér. De Rickyt sokkal jobban érdekelte, ami még előbb van. Még pontosabban: ami a cserjés előtt van! Ha ugyanis a jégkrémeskocsi még mindig ott áll, egy határozott oldalba lökés már megtenné…! És utána azonnal ráfordulhatna az elhagyatott postaútra, mely most már csak egy fűvel benőtt nyomvonal a mezőn át, de azért közlekednek rajta. Előzetesen ezt már felmérte, kipróbálta. Biztos volt benne, hogy a rendőrök nem gondoltak erre a variációra. A rohadt kis kurva pedig soha többé az életben nem fog vele ujjat húzni.

Roy Grace hamar utolérte a nehézkes Hondát, s alig pár méterre megközelítette a hátulját. Pewe rádión jelentette, hogy a Beachy Head Hotel felé közelítenek. A Honda hirtelen élesen jobbra fordult, letért az útról, és keresztülvágott a füves térségen, mely az út és a sziklaszirt között terült el. Grace ugyanezt tette, arca megvonaglott, ahogy imádott Alfa Romeójának az alváza súrolta a talajt. Hallotta a kipufogódobot megcsikordulni, valami mintha le is esett volna a kocsiról, de alig vett róla tudomást, mert minden erejével a

Hondára koncentrált. Egész halom jármű és ember csoportosult előttük. A British Telecom feliratú furgon blokkolta az utat. Egy halom rendőr állt körülötte, kettő motoron ült készenlétben. Pewe ráadta a hangerőt a rádió-adóvevőre. Egy hang szólalt meg benne: – Kettes Célszemély az egyterű felé jön vissza. A furgon a kiserdőben áll, a jégkrémeskocsi mögött. Vágjátok el a Kettes útját! Egyes Célszemély az egyterűben van az anyjával. Pewe előremutatott a szélvédőn át: – Roy, ott van! Ez oda tart! Grace meglátta a nagy, ovális formájú sarjerdőt és a nem sokkal előttük álló jégkrémeskocsit. Kettes Célszemély felgyorsított. Grace alacsonyabb fokozatba kapcsolt, és padlógázt adott. Az Alfa Romeo kilőtt, az alja megint talajt ért egy gödörnek köszönhetően, s mindketten – akik továbbra se voltak bekötve – beverték a fejüket a kocsi tetejébe. – Bocs – vetette oda Grace foghegyről, és beérte a Hondát. Az ő oldalán pusztán egy elég ócska korlát húzódott a szikla peremén. Futólag meglátta Kettes Célszemély arcát: szakállas férfi baseballsapkában. Jobboldalt a korlát hirtelen véget ért, s most már csak a cserjék álltak köztük és a veszedelmes meredély között. Grace belehajtott az aljnövényzetbe, remélve, hogy a cserjés nem rejt olyan csapdákat, melyektől defektet kaphatnak. Lejjebb vette a gázt és a sebességfokozatot, s azon törte a fejét, hogyan tudná a Hondát minél távolabbra szorítani az ominózus sziklától. A sarjerdő és a jégkrémeskocsi vészesen közeledett. Mintha csak kitalálta volna Grace szándékát, a Kettes Célszemély jobbra kapta a Honda kormányát, és keményen oldalba vágta az Alfa Romeót az utas felőli oldalon. Pewe felsikoltott, az Alfa Romeo pedig veszedelmesen közel billent a peremhez. Egyre közelebb kerültek a sarjerdőhöz. A Honda megint taszított egyet oldalról. Az Alfa Romeo őrülten pattogni kezdett a köveken és az egyenetlen talajon. Majd újabb lökés, és még közelebb csúsztak a peremhez. – Roy! – nyöszörgött Pewe, kétségbeesetten kapaszkodott a be nem kapcsolt biztonsági övbe. Halálos rémület lett úrrá rajta. Csapdába kerültek. Grace tövig nyomta a gázpedált, az Alfa Romeo kilőtt. A sarjerdő már csak alig kétszáz méterre volt tőlük. Grace élesen

bevágott a Honda elé, majd, mintha leplezni akarná fékezési szándékát, nem a lábféket használta, hanem teljes erőből berántotta a kéziféket. A hatás azonnali volt, és drámai, de nem az, amire Grace számított. Az Alfa Romeo hátulja leszakadt, és a kocsi elkezdett oldalra csúszni. A Honda kifarolt, hátulja ismét nekivágódott az Alfának, amely többször is átpördült. Az ütközés következtében a Honda irányt változtatott balra, kicsúszott az ellenőrzés alól, és belevágódott a jégkrémeskocsiba. Grace azt érezte, hogy teste súlytalanná válik – repül, miközben fém csikordult roppant fülfájdítóan. A csattanások visszhangzottak a környező domboldalakon. Grace tompa puffanással landolt, minden csontja belesajdult. Többször is átfordult a teste, tehetetlenül gurult, mintha valami bizarr, vásári körhintából repült volna ki. Végül arccal lefelé a nedves fűben találta magát; szája tele lett sárral. Egy pillanatig azt se tudta, hogy él-e, vagy halott. Füle pattogott. Egy pillanatra csend lett, csak a szél süvöltött. Aztán vérfagyasztó kiáltást hallott, de fogalma se volt róla, honnan. Nagy nehezen feltápászkodott, de azonnal újra elvágódott. Olyan volt, mintha valaki felemelte volna az egész hegyfokot, és egyszerűen oldalra billentette volna. Megint felállt, szédült rettenetesen. Körbenézett. A Honda motorháztetője furcsa szögben beleállt a jégkrémeskocsi szétroncsolt hátuljába. A Honda sofőrje kábultan próbálta kitolni az ajtaját, miközben két rendőr védőmellényben kívülről húzta az ajtót. Füst gomolygott a furgon alváza felől. Még több rendőr futott feléjük. Aztán ismét az előbbi szörnyű üvöltés. Hol a fenében van a kocsija?! És abban a pillanatban borzalmas, émelyítő rettegés lett úrrá rajta. Ne…! Ó, Jézusom, ne…! Megint hallotta a sikolyt. És újra. A sziklaszirt alól jött a hang. A szegélyhez tántorgott, majd azonnal visszahőkölt. Amit tériszonyosként eddig megtapasztalt életében, az semmi sem volt ahhoz képest, amit most látott: a függőleges meredélyt a tengerbe. – Segítsééééééééééééég! Grace négykézláb ereszkedett, és mászni kezdett, miközben minden

porcikája iszonyúan fájt. Nem törődve a fájdalommal, kiaraszolt a sziklaszirt szélére, ahonnan megpillantotta a saját kocsija alvázát. A kocsi kisebb fák ágaiba gabalyodva akadt fenn, az orra a sziklába fúródott, a hátulja meg úgy meredezett kifelé, mint egy trambulin. Két kereke még mindig pörgött. A lejtő első, rövid szakasza fákkal volt benőve. Egy füves peremben végződött, hat-hét méterrel lejjebb, majd egy nagyjából százméteres, meredek szakasz következett a tengerből ágaskodó sziklákig. Grace, visszariadva a látványtól, hátrahúzódott. És akkor megint felhangzott a kiáltás. – Segítség! Ó, istenem! Könyörgök, segítség! Cassian Pewe hangját Grace most ismerte fel, de magát Cassiant nem látta sehol. Leküzdve a félelmét megint a sziklaszirt peremére mászott, lenézett, és kiáltott: – Cassian? Hol vagy? – Ó, segíts, kérlek, segíts, Roy, nagyon kérlek! Grace kétségbeesett pillantást vetett hátrafelé, de mindenki az egyterűvel meg a Hondával volt elfoglalva – úgy tűnt, minden pillanatban lángra kaphatnak. Grace megint lefelé kémlelt. – Megyek! Ó, hogy a jóistenit… Megyek! A rémület, ami a fickó hangjából hallatszott, cselekvésre késztette Royt. Mély levegőt vett, lehajolt, megragadott egy faágat, próbálgatta, hogy vajon megtartja-e. Aztán átlendült a peremen. Bőrtalpú cipője nyomban megcsúszott a nedves füvön, és a faágat tartó karja fájdalmasan kificamodott. És abban a pillanatban rájött, hogy az egyetlen, ami megakadályozhatja, hogy lecsússzon a füves peremig, és onnan egyenesen az örökkévalóságba, az nem egyéb, mint az az egy szál faág, amibe a jobb kezével csimpaszkodik. De ez az ág is kezdett lefelé mozdulni. Érezte, ahogy fokozatosan leválik a fatörzsről. Grace most tényleg megijedt. – Kérlek, segíts! – sikoltozott megint Pewe. Roy iszonyú félelmében elkapott egy másik ágat, most abba kapaszkodott, de a szél vadul nyomta oldalra, mintha mindenáron le akarná őt választani a szikláról. Ne nézz le! – szuggerálta magát.

Cipője orrát belevájta a hegyoldalba, és talált egy kicsiny, bár csúszós kiszögellést, amin megtámaszthatta magát, majd elkapott egy másik ágat. Most már egy szintbe került kocsija koszos, horpadt karosszériájával. A kerekek már nem pörögtek, ám az egész kaszni úgy billegett, mint egy libikóka. – Cassian, hol a pokolban vagy? – ordította Roy, és igyekezett nem lepillantani a kocsi alá. A szél azonnal elvitte a hangját. Pewe hangja tompa volt a félelemtől. – Alattad. Én látlak téged. Kérlek, siess! Ebben a pillanatban az ág megreccsent, s Roy azt hitte, hátrazuhan. Észvesztve utánakapott egy másiknak, megragadta, de az is letört. Roy zuhant lefelé, elcsúszott a kocsija mellett. Nagy sebességgel csúszott a füves perem irányába, ami alatt már a szakadék tátongott. Újabb ág után kapott; a kemény levelek éles szélei felhasították a tenyerét, de legalább az ág fiatal volt, és szívós. Grace karja majd’ kiszakadt a rántástól. Aztán bal kezével is talált egy ágat, melybe belekapaszkodott, hogy mentse az életét. Nagy megkönnyebbülésére ez az ág is erősnek bizonyult. Újra hallotta Pewe kiáltását. Jókora árnyékot látott maga fölött. A kocsija! Húszlábnyira nyúlt ki a feje fölé, mint egy plató. Vészesen imbolygott. Pewe pedig fejjel lefelé lógott az anyósülésről, lábai belegabalyodtak a biztonsági övbe, amely megóvta őt a lezuhanástól. Grace lenézett a mélybe, de nyomban meg is bánta. Egy meredek lejtő legszélén volt. Rámeredt a sziklákat ostromló hullámokra. Érezte a gravitáció halálos súlyát a karjaiban és a vad, könyörtelen szél erejét. Elég, ha megcsúszik. Egyetlen kis csusszanás, és…! Zihálva, rettegve próbált jobb cipője hegyével kis mélyedést vájni a meredélybe. A jobb kezében tartott ág letört. Még keményebben rugdosta a nedves, meszes talajt, s a következő pillanatban sikerült elég helyet fúrni, ahová beilleszthette a lábát, és megtámaszkodhatott. Pewe meg csak ordított. Meg kell próbálnia kimenteni onnan, de előbb saját magán kell segítenie. Az nem jó megoldás, ha mindketten odavesznek. – Roooooy! Bal lábával is támasztékot vájt magának a falban. Így, hogy most már mindkét lába viszonylag szilárdan állt, valamivel jobban érezte magát, ha

nem is biztonságban. – Leesek! Rooooy! Ó, istenem, ments ki innen! Kérlek, ne hagyd, hogy lezuhanjak! Ne hagyj meghalni! Roy nyújtogatta a nyakát, forgatta óvatosan a fejét, míg végre megpillantotta Pewe arcát mintegy tízlábnyival följebb. – Nyugalom! – kiáltott rá. – Ne mozogj! Egy ág reccsent hangosan. Roy a hang irányába nézett, és látta, hogy vészesen billeg a kocsija. A jármű lejjebb csúszott, még ingatagabb helyzetbe került. A francba. Az egész rohadt kaszni rá fog zuhanni! Óvatosan, centiről centire előhúzta a rádió-adóvevőjét, rettegve, nehogy kiejtse a kezéből, és segítséget hívott. Közölték, hogy a segítség úton van, most száll be a legénység egy mentőhelikopterbe. Jézusom, mire az ideér…! – Kérlek, ne hagyj meghalni – zokogott Pewe. Roy megint felnézett, szemügyre vette a biztonsági övet, már amennyire ebből a pozícióból ezt megtehette. Az öv elég rendesen rátekeredett a kollégája lábaira. A szél nyitva tartotta az utasoldali elgörbült ajtót. Roy nézte a jármű kilengéseit. Nem semmi! Az ágak recsegtek, ropogtak, törtek. Borzalom…! Vajon meddig mehet ez így? Ha az ágak nem bírják tovább, a kocsi lebucskázik a lejtőn, s mint egy sísáncról, úgy fog nagy ívben lerepülni a mélybe. Pewe tovább rontott a helyzeten azzal, hogy izgett-mozgott, tekeregve egyre csak felfelé nyújtózkodott, kapkodott, hogy megpróbáljon megkapaszkodni valamiben, de erre semmi esélye sem volt. – Cassian, hagyd abba a vonaglást! – ordított rá Grace rekedten. – Próbálj nyugton maradni! Egyedül nem tudlak kiemelni, segítségre van szükségem. Nem merem egyedül. Nem akarom kockáztatni, hogy a kocsi lezuhanjon. – Kérlek, Roy, ne hagyjál meghalni! – könyörgött Pewe, és tovább vonaglott, mint egy horogra akadt hal. Újabb erős széllökés jött. Grace erősen kapaszkodott az ágakba, de a szél ezúttal belekapott a dzsekijébe, és fölfújta, mint egy vitorlát, ami még inkább megnehezítette a dolgát. Hosszú másodperceken át, amíg a szél alább nem hagyott, Roy egyetlen porcikáját se merte mozdítani. – Ne hagyj meghalni! Ugye nem hagysz itt, Roy? – rimánkodott Pewe. – Tudod, mit Cassian? – kiáltott vissza Grace. – Ahhoz túlságosan sajnálnám a rohadt kocsimat.


Grace beleszürcsölt a kávéjába. 8.30 volt, hétfő reggel, és a Dingó Művelet sorrendben tizenötödik értekezlete éppen most vette kezdetét. Grace-nek sebtapasz díszelgett a homlokán – mely egy öt öltéssel összevarrt, mély sebet takart –, hólyagosra húzódott mindkét tenyere, és nem volt olyan porcikája, ami ne sajgott volna. – Állítólag legközelebb az Everestnek vágsz neki, Roy – élcelődött az egyik nyomozókolléga. – Igen, és Pewe főfelügyelő megpályázik egy cirkuszi kötéltáncosi állást – felelte Roy, és nem tudott elfojtani egy önelégült kis vigyort. Pedig mélyen legbelül még mindig nagyon fel volt zaklatva. És igazság szerint nem is volt sok oka a vidámságra. Az odáig rendben van, hogy Chad Skeggset hűvösre rakták. Abby Dawson és az anyja biztonságba jutott, és csodával határos módon senki sem sérült meg komolyabban pénteken. De ezek mind mellékszálak. Két nő meggyilkolása ügyében nyomoznak, és az első számú gyanúsított bárhol lehet széles e világon. Még ha Ausztráliában tartózkodik is, azóta személyazonosságot válthatott. Ronnie Wilson már eddig is bebizonyította, hogy az ilyesmi az ő számára nem jelent gondot. Egyetlen reménysugár maradt már csak. – Valami támpontot kaptunk ma Melbourne-ből – kezdte Grace az érdemi megbeszélést. – Reggel beszéltem Normannel. Meghallgattak egy nőt, aki közeli barátnője volt Maggie Nelsonnak, vagy ahogy mi gondoljuk: Lorraine Wilsonnak. – Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy Ronnie és Lorraine Wilson valóban David és Margaret Nelsonná változtak át, Roy? – kérdezte Bella. – A melbourne-i rendőrség tonnányi anyagot ásott elő: a jogosítványirodáktól az adóhatóságig és a bevándorlási hivatalig. Úgy néz ki, hogy minden egybevág. Ma estére ígértek faxon egy összefoglaló jelentést. Bella feljegyzett valamit, majd bekapott egy csokidrazsét az előtte heverő dobozból.

Grace a jegyzeteire pillantott, és folytatta: – Van egy nő, úgy hívják, hogy Maxine Porter. Az exférje egy gengszter, jelenleg éppen adócsalás és pénzmosás vádjával folyik ellene eljárás, és hosszú börtönbüntetés elébe néz. A nőt egy fiatalabb kedvéért nagyjából egy évvel ezelőtt dobta a pasas, három hónappal az előtt, hogy letartóztatták, szóval a hervatag feleség eléggé harapós kedvében van, és szívesen mesél. Azt mondja, hogy David Nelson 2001 karácsonya táján jelent meg a színen. Chad Skeggs mutatta be a baráti társaságnak, amely nagyjából felöleli Melbourne egész A-kategóriás alvilágát. És Nelson nyilván kikapart magának egy kis helyet ahhoz, hogy üzletelhessen a köreikben a bélyegeivel. – Hát nem bűbájos? – jegyezte meg Glenn Branson. – Itt, Angliában megkéselik, lelövik egymást a gengszterek, Ausztráliában meg bélyegeket csereberélnek. Mindenki nevetett. – Na, azért nem egészen – mondta Grace. – Harminchét alvilági lövöldözés volt az elmúlt évtizedben csak Melbourne-ben. Elég sötét hely, ami azt illeti. Akárcsak Brighton és Hove, gondolta magában. – Lorraine, úgy értem Maggie Nelson, valamiért beavatta új barátnőjét, hogy a férjének afférja van, és igazából nem tudja, mitévő legyen. Amúgy sem érzi jól magát Ausztráliában, de mivel a férjével együtt minden hidat felégettek maguk mögött az Egyesült Királyságban, oda nem térhet vissza. Fontos ebből a szempontból, hogy többes számban beszélt, tehát mindkettőjükre értette. – És mikor történt ez? – kérdezte Emma-Jane Boutwood. – Valamikor 2004 júniusa és 2005 áprilisa között. A két nő nyilvánvalóan sokat beszélgetett egymással. Mindkettejük férje félrelépett, úgyhogy akadt jócskán közös témájuk. Grace kortyolt egy kis kávét, és újra a jegyzeteibe pillantott. – Aztán Maggie Nelson 2005 júniusában egyszer csak eltűnt. Nem jelent meg Maxine Porter egyik ebédjén, és amikor Maxine odatelefonált, David Nelson azt mondta, hogy a felesége elhagyta őt. Összecsomagolt, és visszautazott Angliába. – Ezt a sémát mintha már ismernénk valahonnan – jegyezte meg Lizzie Mantle. – A fickó már Angliában is azt mondta a barátainak az első feleségéről, Joannáról, hogy lelépett Amerikába. Ausztráliában meg azzal etette a barátait, hogy a második felesége visszament Angliába. És az

összes barát meg barátnő hitt neki! – Ez az egy nem feltétlenül – mondta Grace. – És miért nem fordult a nő a rendőrséghez? – kérdezte Bella. – Hiszen nyilván gyanakodott, nem? – Azért nem, mert azokban a körökben nem szokás a rendőrséghez fordulni – magyarázta Lizzie Mantle. – Pontosan – erősítette meg Grace, és kesernyésen rámosolygott a nyomozónőre. – És ott az alvilágot még inkább a férfiak uralják, mint nálunk. Mindenesetre holnap megint kikérdezik a nőt, aki ígért egy listát Nelson barátairól és ismerőseiről. – Ez remek – nyugtázta Bella, és újabb Maltesert ejtett a szájába. – De ha a pasas meglépett külföldre…. – Persze, persze – szólt közbe Grace. – De azt akkor is megtudhatjuk, hogy hol vannak a törzshelyei külföldön, vagy hogy szerette-e az egzotikus, napfényes helyeket, és melyek voltak a kedvencei. – Van ezzel kapcsolatban egy ötletem – mondta Glenn Branson.– Pontosabban Bellának és nekem… – Oké, mi lenne az? – Pénteken és szombaton elég alaposan kihallgattuk Skeggset, és felvettünk egy nyilatkozatot Abby Dawsontól is tegnap reggel Eastbourneben, az anyja lakásán. Visszaadtuk neki a bélyegeit, melyeket Skeggs kocsijában találtunk – de elővigyázatosságból készíttettem másolatot róluk, úgyhogy ezek a felvételek megvannak. És aláírattam vele egy papírt, hogy bűnjelként, ha szükséges, rendelkezésünkre bocsátja a bélyegeket, tehát egyelőre nem ad túl rajtuk. – Okos gondolat! – ismerte el Mantle nyomozó. – Köszönöm – nyugtázta Branson. – És most lássuk a lényeget! Bellának és nekem az az érzésünk, hogy Abby Dawson nem a teljes igazságot mondta el nekünk. Nem találom meggyőzőnek a bélyegekről előadott históriáját. A nő azt állítja, hogy egy sydney-i nagynénjétől örökölte a kollekciót, akit úgy hívnak, hogy… – Branson visszalapozott a noteszében, és megtalálta a megfelelő oldalt – …Anne Jennings. Elkezdtünk utánajárni a történetnek. Nem illik bele abba, amit Skeggs mondott. – Akiről ugyebár tudjuk, hogy szigorú elvi alapokon álló, feddhetetlen úriember, és mindig csakis a színtiszta igazat mondja – jegyezte meg Grace.

– Az utolsó öt fontom erejéig sem bíznék meg benne – felelte Glenn, visszafogott szarkazmussal. – És valószínűleg mindenki más hasonló véleményen van, aki valaha üzleti kapcsolatba került a fickóval. Ritka aljas fazonról van szó, efelől semmi kétség. Viszont rajta keresztül eljuthatunk Ronnie-hoz, mert valahol itt van a kutya elásva, ebben biztos vagyok – szögezte le, és körbepillantott a többieken. Grace bólintott, hogy folytassa, – Hugo Hegarty biztos abban, hogy pontosan ezeket a bélyegeket vásárolta annak idején Lorraine Wilsonnak. – De annyira azért nem biztos benne, hogy eskü alatt is vallja a bíróság előtt, igaz? – szólt közbe Lizzie Mantle. – Nem, és éppen ez az alapprobléma – felelte Branson. – Az egyedi bélyegek közül némelyiken postai bélyegző van – és Hegarty nem lehet teljesen biztos benne, hogy ezek ugyanazok a bélyegek, mint amiket Lorraine Wilsonnak vásárolt 2002-ben, mivel a postai bélyegzőkkel ellátott bélyegekről nincs nyilvántartása. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akar belekeveredni. – Miért nem? – kérdezte Grace. – Az összes üzletkötés készpénzfizetéssel ment végbe. Gyanítom, Hegarty nem akarja magára vonni az adóhivatal érdeklődését még a rendőrségi figyelem mellé, ráadásnak. Grace bólintott; ez logikusan hangzott. – És mennyire illik mindez Skeggs állításaihoz? – Skeggs azt mondja, teljesen át van verve, és tajtékzik a dühtől. Azt állítja, hogy Abby Dawson ellopta a bélyegeit. Skeggs azt mondja, hogy ezért rabolta el a nő anyját, mert szerinte ez volt az egyetlen módja annak, hogy Abbyt jobb belátásra bírja – felelte Branson. – Szép szóval soha nem próbálta visszakérni? Branson elmosolyodott. – Megkérdeztem tőle, hogy ha mindez valóban így történt, akkor kíván-e feljelentést tenni a nő ellen lopás miatt. Mire a fickó nyomban lehiggadt. Lám csak meglepetés meglepetés hátán… Elkezdett motyogni valamilyen ügyekről, de amikor rákérdeztem, mire gondol, kitérő válaszokat adott. Olyasmiket, hogy nincsenek bizonyítékai az állításai bizonyítására. Azt egy pontnál kikotyogta, hogy Dave Nelson ültette fel őt erre a lóra. De többet nem tudtunk kiszedni belőle. Emiatt voltunk kénytelenek – a fenntartásaink ellenére – visszaadni a bélyegeket a kis hölgynek. Addig legalábbis, amíg nincs rá bizonyíték, hogy a lopás

megtörtént akár itt, akár Ausztráliában. – Elég érdekes, hogy a fickó ezt mondja – kommentálta Grace. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte Branson. – Arra, hogy valami szerelmi háromszög lehet itt a háttérben. Erről szólhat ez az egész. – Kifejtenéd bővebben? – kérdezte Grace. – E pillanatban sajnos még nem tudom. De számolok ezzel a lehetőséggel is. Grace hangosan gondolkodott: – Ha David Nelson – azaz Ronnie Wilson – futtatja a nőt, az nagyon fontos támpont! – Próbálunk továbbra is nyomást gyakorolni Skeggsre, de az ügyvédje sajnos eléggé körbebástyázza a pasast – mondta Glenn. – És mi van, ha a nőt alaposabb megfigyelés alá vesszük? – javasolta Boutwood nyomozó. Grace megrázta a fejét. – Túl költséges. Nekem az jutott eszembe, hogy David Nelson mégiscsak elhagyhatta Ausztráliát, legalábbis ha van egy csöpp esze. Akkor viszont valahol találkozni fognak Abby Dawsonnal. Minden kilépőhelyet szemmel tartunk. Ha a nő vesz egy repülőjegyet, és megjelenik az útlevél-ellenőrzésnél, követjük őt. – Jó gondolat – erősített rá Glenn Branson. Mantle nyomozó bólintott. – Egyetértek.

121. fejezet 2007. november

Azon ritka őszi napok egyike volt ez, amikor Anglia a legszebb arcát mutatja. Abby kibámult az ablakon a kristálytiszta kék égre. A rézsútosan beeső, meleg reggeli napsugár az arcát simogatta. Két emelettel lejjebb, a szépen ápolt kertben egy kertész dolgozott: nagy porszívóféleséggel szippantotta fel a leveleket. Egy idősebb férfi esőkabátban lassan, rángatódzó végtagokkal sétált a dísztó körül. A tóban díszponty úszkált, orrával döfködte a tómedret, mintha aknák után kutatna. Kicsiny, fehér hajú nénike ült vattázott kabátban a teraszos pázsit legmagasabb részén, és a Daily Telegraphot tanulmányozta elmélyülten. A Bexhill Lawns Idősek Otthona jóval drágább helynek bizonyult, mint amire Abby eredetileg számított, de éppen itt adódott üres hely az anyja

számára, amúgy meg kit érdekelnek már a költségek? Nem beszélve arról, mekkora öröm volt látni, hogy anyja boldog, és jól érzi magát ebben a környezetben. Hál’ istennek még elképzelni is nehéz volt, hogy két héttel ezelőtt ugyanez az arc egy furgon hátuljában, egy felcsavart szőnyeg végéből nézett rá halálos rémületben. Anya újjászületett, új életre kelt. Mindaz, amin keresztülment, különös módon mintha új erőt öntött volna belé. Abby az anyja felé fordult. Gombóc volt a torkában, mint mindig, amikor elbúcsúzott tőle. Ilyenkor attól félt, hogy most látja őt utoljára. Mary Dawson a kellemes társalgóban egy kétszemélyes kanapén ült, kedvenc rejtvényfejtős magazinjaival körülbástyázva. Abby odalépett hozzá, szelíden a vállára helyezte a kezét, és lenézett rá. – Most mit akarsz megnyerni? – kérdezte, s a hangja elcsuklott, mert ezek voltak az utolsó együtt töltött perceik. A taxi bármikor itt lehet érte. – Egy kéthetes luxusnyaralást Mauritiuson. – De, mama, még útleveled sincs! – korholta Abby kedvesen. – Tudom, kicsim, de te könnyen tudsz szerezni nekem egyet, nem igaz? – kérdezte, és különös pillantást vetett a lányára. – Mit akarsz ezzel mondani? Anyja elmosolyodott, mint egy pajkos gyerek: – Pontosan tudod, édesem, hogy mire gondolok. Abby elvörösödött. Az anyja esze mindig is vágott, mint a borotva. Amióta az eszét tudja, sosem volt képes sokáig leplezni előle a dolgokat. – Ne aggódj! – tette hozzá anyja. – Nem megyek innen sehová. Elég jó pénzt fizetnek, ha az ember lemond a luxusnyaralásról. – Fogok neked útlevelet szerezni! – mondta Abby, s ahogy leült a kanapéra, átkarolta anyja törékeny vállát, és megcsókolta az arcát. – Szeretném, ha majd mellettem lennél! – Hol? Abby vállat vont. – Ahol majd letelepszem. – Hogy terhedre legyek, és beleüssem az orromat az életedbe? Abby szomorkás mosollyal válaszolt: – Soha nem ütötted bele az orrodat az életembe. – Tudod, apád meg én soha nem voltunk túlzottan oda az utazásokért. Amikor néhai nagynénéd, Anne sok évvel ezelőtt Sydneybe költözött, mindig azt mondogatta nekünk, milyen csodálatos, s hogy mi is menjünk ki utána. De apád úgy érezte, hogy neki itt vannak a gyökerei. És én is így

éreztem. De azért nagyon büszke vagyok rád, Abby. Anyám mondogatta hajdanán: egy anya el tud tartani hét gyereket, de hét gyerek soha nem tud eltartani egy anyát. Te viszont bebizonyítottad, hogy nem volt igaza. Abby a könnyeivel küzdött. – Tényleg büszke vagyok rád. Anya nem várhat ennél többet a lányától. Talán csak egyvalamit – tette hozzá, és incselkedve a lányára nézett. – Micsodát? – kérdezte Abby mosolyogva, de tudta a választ. – Baba…? – Talán, egyszer. Ki tudja. De akkor már meglesz az útleveled, utánam jössz, és velem leszel. Anyja pár pillanatig maga elé nézett. – Nem, nem… – mondta, és határozottan megrázta a fejét Majd letette a tollát, megfogta lánya kezét csontos, májfoltos ujjaival, és erősen megszorította. Abbyt meglepte, milyen erős a szorítása. – Egy dolgot soha ne feledj, Abby, kincsem, ha egyszer úgy döntesz, hogy szülő leszel! Először is adjál a gyermekeidnek gyökereket. És csak utána adj nekik szárnyakat!


Másfél órával az után, hogy anyjától elvált, Abby már a Gatwick állomás peronján haladt a mozgólépcsőhöz, majd fel az indulási oldalra maga után húzva kerekes bőröndjét, melyben benne volt minden, amit Brightonból magával akart vinni. A bőröndöt elhelyezte a csomagmegőrzőben. Csak azt az útitáskát tartotta magánál, melyet Branson nyomozó őrmestertől szombaton visszakapott a bélelt zacskóval együtt, meg a kézitáskáját. Odasétált az Easyjet egyik jegykiadó pultjához, s beállt egy viszonylag rövid sorba. Dél volt.

Roy Grace az irodájában egy köteg faxon érkezett jelentést olvasott, melyet Norman Potting és Nick Nicholl küldött át az elmúlt huszonnégy órában. Grace-nek volt egy csöpp lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy Nichollt ennyi ideig odakint állomásoztatja, de a kapcsolati lista, melyet

Lorraine Wilson barátnője adott át nekik, igen figyelemreméltó volt. Mindennek ellenére még mindig nem volt tényleges nyomravezető száluk Ronnie Wilsonhoz. Grace az órájára nézett: 1 óra 20 perc. Az ebédjét Eleanor szállítmányozta a szemközti ASDA-ból. A zacskó még ott hevert Roy íróasztalán. Egy Healthy Option homár, egy óriás szendvics és egy alma. Roy fokozatosan, napról napra adta meg magát az egészséges táplálkozást szorgalmazó Cleo nyomásának. Na persze, semmi hatását nem érezte… Ahogy a zacskó felé nyúlt, megszólalt a telefonja. Bill Warner jelentkezett, aki pillanatnyilag a Gatwick Airport Biztonsági Szolgálatánál teljesített szolgálatot. Elég régi barátok voltak ahhoz, hogy az udvariassági formulákat mellőzve Bill nyomban a lényegre térjen. – Roy, van itt egy nő, akire felhívtad a figyelmünket, Abby Dawson, aki Katherine Jenningsként is ismert. – Igen. – Úgy tűnik, hogy most csekkolt be egy Easyjet-járatra Nizzába. 3.45kor indul a gép. Ellenőriztük a képét a biztonsági kameránkon, és megfelel a fotónak, amit köröztetsz. A fényképet valójában a kihallgatóhelyiség biztonsági kamerájáról vették le, amihez az adatvédelmi törvény értelmében Grace-nek külön engedélyt kellett volna kérnie, de ezúttal nem sokat törődött a szigorúan vett előírással. – Nagyszerű! – mondta. – Hát ez igazán remek! – Mit akarsz, mit tegyünk? – Csak hagyjátok menni, Bill. Életbevágóan fontos, hogy ne vegye észre, hogy követitek. Szálljon csak fel a gépre! Viszont szükségem lenne pár nyomozóra, aki vele utazik – és kell némi erősítés Nizzában is. Kiderítenéd nekem, hogy a gép tele van-e, és hogy két emberünket fel tudjuk-e küldeni a gépre? Ha tele van, talán meg tudnád győzni őket, hogy rakjanak ki néhány utast? – Bízd rám! Azt már tudom, hogy a gép csak félig van tele. A francia rendőrséggel meg felveszem a kapcsolatot. Ha jól értem, arra vagyunk kíváncsiak, hogy a nő kivel találkozik, igaz? – Bingó! Köszönöm, Bill! Tartjuk a kapcsolatot! Grace örömében ököllel a levegőbe csapott, majd hívta Glenn Bransont.


Szóval, mikor látlak legközelebb? Mesélj! Mikor? – Hamarosan! – És milyen hamar van az a „hamarosan”? A nő rajta feküdt, meztelen bőrükről csorgott az izzadság a reggeli hőségben. A férfi pénisze ernyedten pihent a nő szeméremszőrzetében. A kicsi, kerek mellek a férfi mellkasának préselődtek, a nő tekintete a férfiéba mélyedt; gesztenyebarna szemek, nevetéssel és csintalansággal tele. És keménységgel. Ez egyszer hétszentség… A nő intelligens volt, és agyafúrt. Gyönyörű példány. És nagyon gazdag… És imádja ezt az átkozott párát. Ezt a hőséget, amitől viszont ő folyamatosan izzad. A nő ragaszkodott hozzá, hogy szélesre tárt teraszajtónál szeretkezzenek, és ezért vagy száz fok hőség van a szobában. És most meg püföli az ő mellkasát a kicsi ökleivel… – Milyen hamar? Milyen hamar?! A férfi elsöpörte a nő hollófekete haját az arcából, és megcsókolta eperszínű ajkait. Gyönyörű nő, pompás testtel! A férfi az elmúlt hónapokban kezdte egyre inkább méltányolni a karcsú thai lányokat, akiket a Pattaya Beachen csípett fel, miközben Abby jelzésére várt, hogy úton van már őfelé. És akkor – hoppá! Mekkora fogást csinált ezzel…! Teljesen váratlanul! A nőben megvan minden, amiről eddig csak fantáziált, de még annál is jóval több! Méghozzá huszonöt millió USA-dollárral több! Plusz-mínusz pár százalék a thai baht aktuális árfolyamának függvényében. Bangkokban találkoztak egy bélyegkereskedésben, és hamar szóba elegyedtek. Kiderült, hogy a nő férjének éjszakaimulatóhely-lánca volt, amelyet az asszony örökölt, amikor a férj odalett egy búvárbalesetben – egy turista szelte le a fejét a nyakáról jet-skivel. A nő megpróbálta értékesíteni férje rendkívül értékes bélyeggyűjteményét, és Ronnie szakmai tanácsokkal látta el, nehogy átverjék. A nő a végén háromszor annyit kaszált, mint amennyit eredetileg mondtak neki.

És azóta dugnak, naponta legalább egyszer, de ha lehet, inkább kétszer. Ebből viszont adódott számára egy kis probléma. Igazándiból tényleg nem nagy probléma. Egy ideje kicsit unta már Abbyt. Nehéz lett volna pontosan megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor a változás elkezdődött. Talán amiatt, ahogy a nő viselkedett, amint a Rickyvel kapcsolatos feladatot megkapta. Az első két alkalom után a nő minden jel szerint élvezte a dolgot! Amitől Ronnie-nak rá kellett ébrednie, hogy mi mindenre lehet képes ez a nő. Nyilvánvalóan nincsenek gátlásai. Mindent képes megtenni a gazdagságért, s őt is csak ugródeszkának használja. Szerencsére ő mindig előbbre jár egy lépéssel. Kétszer már rákúrt az ilyesmire. A víz nem igazán jött be neki. Valami el lett cseszve azzal az átkozott vízlevezető csatornával Brightonban. És ki a pokol tudhatta előre, hogy ekkora szárazság lesz Melbourne-ben? Szerencsére Koh Samuiban annyi hajót bérelhet az ember, amennyit csak akar. És milyen olcsón! A Dél-kínai-tenger meg mély, de nagyon! Tizenöt kilométert kimész, és már semmi esély rá, hogy a holttest felbukkanjon a partoknál. Már ki is bérelte a hajót, készen vár rá. Abby imádni fogja! Eszméletlenül proccos! Ahhoz képest baromi olcsó. Relatíve. Hát igen, lassan a megtakarításokra is gondolni kell! Megcsókolta Pharát. – Nemsokára – mondta. – Megígérem.


Miután ellépett az easyjetes pulttól, Abby nem az indulási oldal felé indult, hanem visszatért a csarnokba, és bement a mosdóba. Bezárkózott egy fülkébe, az utazótáskájából kivette a bélelt zacskót, felnyitotta, és kirázta a celofánból a többféle bélyeget, melyek között volt néhány ív, a többi csak szólóban, egyesével. A postatiszta ívek, melyekért Ricky olyannyira küzdött, zömmel másolatok voltak csupán, az egyedi darabok viszont eredetiek, és így a gyűjtemény elég patinásnak nézett ki ahhoz, hogy egy laikust, akinek

fogalma sincs a filatéliáról, elkápráztasson. Abby a számlát is elővette, amit a South-East Philatelic kereskedőjétől kapott két héttel ezelőtt. Száznegyvenkét fontról szólt a számla. Valószínűleg több pénzről, mint amennyit okvetlenül ki kellett adnia, de így ez a kis gyűjtemény kétségkívül megragadhatta egy hozzá nem értő fantáziáját, és Abby a derék Branson őrmestert kétségkívül ebbe a kategóriába sorolta. A bélyegeket és a számlát most apró darabokra tépte, és lehúzta az egészet a vécén. Majd levette a csizmáját, a farmerjét és a kabátját. Ezekre már nem lesz szüksége ott, ahová tart. Bőröndjéből elővett egy hosszú, szőke parókát, régi frizurájának stílusára szabva, a fejére illesztette, és sminkes tükrének segítségével némi üggyel-bajjal eligazgatta. Ezután magára öltötte a nyári ruhát, melyet pár nappal korábban vásárolt, és egy vajszínű vászonkabátot. Mindehhez pompásan illett a szintén újonnan vásárolt fehér, nyitott orrú cipőcske. Az egészet egy sötét Marc Jacobs napszemüveggel koronázta meg. Levetett ruháit nejlonzsákba gyűrte, kilépett a fülkéből, haját megigazgatta a tükörben, és az órájára pillantott. 1 óra 35 perc volt Jó időt futott! Telefonja hirtelen szöveges üzenetet jelzett: Alig várom a holnapi találkozást. Már csak pár óra. Xx Abby elmosolyodott. Csak pár óra! Igen, igen, igen! Ruganyos léptekkel megindult a csomagmegőrző felé, kivette a bőröndjét, melyet két héttel korábban helyezett el itt. Egy sarokba görgette, kinyitotta a zárat, felnyitotta a fedelet, és kivett belőle egy bélelt borítékot. Ezután beledobta a nejlonzsákot a használt ruháival, lecsukta a fedelet, és elfordította a zárat. Következő útja megint az indulási csarnokba vezetett, megkereste a British Airways szekcióját, és odalépett egy business classos pulthoz. Ez persze tékozlás, de úgy döntött, megünnepli új élete kezdetét, méghozzá olyan stílusban, ahogyan a jövőt elképzeli. Útlevelét és repülőjegyét átnyújtotta a pult mögött ülő hölgynek, majd így szólt: – Sarah Smith. A 309-es járattal, Rio de Janeiró-i átszállással. – Köszönöm, hölgyem – mondta a nő, és ellenőrizte az adatokat a komputerén. Feltette Abbynek a szokásos biztonsági kérdéseket, majd leragasztotta a csomagját. A bőrönd rákerült a futószalagra, és hamarosan eltűnt a

látómezőből. – Időben indul a gép? – kérdezte Abby. A nő a képernyőre nézett. – A pillanatnyi állás szerint igen. Úgy néz ki, minden rendben. 3.15-kor indul a gép. Beszállás 2.40-kor az 54-es kapunál. A jelzéseket megtalálja a benti csarnokban, ha átment a biztonsági ellenőrzésen a duty-free zónába. Abby megköszönte a tájékoztatást, és az órájára nézett. Pillangók kezdtek verdesni a gyomrában az örömteli izgalomtól. Két dolgot kell még elintéznie, de ezekkel még vár egy kicsit, hogy közelebb legyen az indulási időhöz. Átment a British Airways szalonjába, magához vett egy pohár száraz fehérbort, hogy lenyugtassa majd az idegeit, és nagyon vágyott már egy cigarettára is. De ezekkel még várni kell egy kicsit. Bekapott két darab kiflis szendvicset, majd leült a tévéképernyő elé, ahol a hírek mentek éppen, és alaposan átgondolta a teendőket. Meg volt elégedve magával, hogy nem felejtett el semmit. De biztos, ami biztos, még egyszer ellenőrizte, hogy mobilján kikapcsolta-e az azonosítóját, nehogy lássa a számát az, akit még fel szándékozik hívni. Röviddel 2.40 után a képernyőn látta, hogy a beszállás megkezdődött, de felszólítás még nem hangzott el. Keresett egy csöndesebb sarkot a mosdóbejárat mellett, ahol senki nem hallgatózhat, majd felhívta a diszpécseriroda számát, melyet Branson őrmestertől kapott arra az esetre, ha őt éppen nem tudná utolérni a mobilján. Ahogy a telefon kicsörgött, Abby nagyon fülelt, nehogy megszólaljon a hangosbemondó jelzőhangja, aminek alapján kitalálhatnák, hogy honnan telefonál. – Ügyeleti központ, Boutwood nyomozó – szólt bele egy fiatal női hang. Abby elváltoztatta a hangját, s elővette legjobb ausztrál akcentusát. – Van egy információm önöknek Ronnie Wilsonról – mondta. – Wilson holnap a Koh Samui repülőtéren lesz, egy utast fog várni a Bangkok Airways 271-es járatával, mely helyi idő szerint délelőtt 11-kor száll le. – Bangkok Airways, 271-es járat, Kon Samui, helyi idő szerint holnap délelőtt 11 óra. Kivel beszélek, kérem? Abby megszakította a hívást. Csorgott róla a veríték, és remegett. Annyira remegett, hogy alig tudta beütögetni az üzenetet a mobiljába: többször is vissza kellett mennie a nyíllal, hogy kijavítsa a betűhibákat.

Végül még egyszer ellenőrizte a szöveget, majd elküldte. Az igaz szerelemnek soha nincs boldog vége, mert az igaz szerelem soha nem múlik el. Hagyni, elmenni, annyit jelent: szeretlek. Xx És tényleg szerette őt. Nagyon szerette, de nem jobban, mint egy négymillió font sterlinges csomagocskát! És nem tetszett neki a férfi rossz szokása, hogy rendre elteszi láb alól a nőket, akik a pénzt szállítják neki.

Valamivel a felszállás után Abby kényelmesen hátradőlt a foteljében, Bloody Maryt és egy extra miniatűr vodkát kortyolgatott, közben felnyitotta a bélelt borítékot. A mellette levő ülés üres volt, ezért fürkésző szemektől nem kellett tartania. Hátrapillantott, hogy ellenőrizze: az utaskísérő személyzetből sem áll senki a háta mögött, majd finoman előhúzta a celofánborítékok egyikét. Penny Black bélyegsorozat volt benne. Elnézegette Viktória királynő szigorú profilját. A POSTAGE bélyegző betűi nem látszottak túl erősen a megfakult színeken. Remekbe készült darab volt, még ha nem is tökéletes. De ez nem baj, hiszen ahogy Dave magyarázta egyszer, a tökéletlenség még egyedibbé teszi őket. És ez az élet sok más területén is érvényes, gondolta Abby az ital kellemes bódulatában. És egyébként is, ki akar tökéletes lenni? Újra a bélyegekre nézett, s rájött: igazából most először veszi őket szemügyre alaposabban. Tényleg különlegesek! Mágikusak! Rájuk mosolygott, és ezt suttogta: – Szervusztok, kicsi gyönyörűségeim! Később látjuk egymást! Majd óvatosan visszacsúsztatta őket a borítékba.


Szép volt a nyaralás? – kérdezte Roy Grace. – Nagyon vicces vagy. Csak a gép ablakából láttam a tengerpartot – válaszolta Glenn Branson.

– Állítólag nagyon szép az a Koh Samui… – Pokoli pára volt, végig zuhogott az eső. És a lábamat megcsípte valami. Vagy egy mutáns moszkitó, vagy egy pók. Teljesen felduzzadt, megmutassam? – Inkább ne, köszönöm. A nyomozó őrmester Grace íróasztala előtt ült, öltönye és inge úgy festett – és szaglott –, mintha benne aludt volna. Vigyorogva ingatta a fejét. – Nagy gazember vagy te, Grace, igaz? – De azt még mindig nem emésztettem meg, hogy a rohadt CDkollekciómat megint teljesen felforgattad. Megengedtem, hogy ott aludj nálam, de azt nem kértem tőled, hogy az összes CD-met vedd ki a tokjából, és hagyd ott a padlón szétszórva. Bransonban volt annyi jóérzés, hogy valamelyest elszégyellje magát. – Csak ki akartam neked válogatni. Én…, basszus… bocs, tényleg sajnálom – mondta, s ivott egy korty kávét, majd elfojtott egy ásítást. – Na, és mi van a rabunkkal? Mikor érkeztetek? Branson az órájára pillantott. – Háromnegyed hét körül – mondta, és ásított. – Úgy számolom, a Sussexi Bűnügyi Osztály tengerentúli utazási keretét leszívtuk az elmúlt két hétben. Grace elvigyorodott. – Wilson mondott valamit? Branson szürcsölt még egy kis kávét. – Tudod, ha szabad ilyet mondanom, tulajdonképpen elég rendes fickónak tűnik. – Ó, minden bizonnyal. A legklasszabb srác, akivel valaha találkoztál, mi? Egyetlen apró kis hibája van, hogy szakmányban öldösi a feleségeit – mondta Grace, és színlelt felháborodással ingatta a fejét. – Nézd, Glenn, rád lehet alkalmazni azt a szót, hogy rendes fickó. Talán rám is, ha valahogyan kivakarnám magam a szarból, s rendbe szedném az életemet De Ronnie Wilsonra nem. Ő nem rendes fickó. Legfeljebb ügyesen manipulál másokat, hogy azt gondolják róla. Branson bólintott. – Igazad van. Nem is úgy értettem a dolgot. – Most legjobb, ha hazamész, lefekszel aludni, utána lezuhanyozol, és később visszajössz. – Ezt fogom tenni. De a pasas tulajdonképpen elég sokat beszélt. Bölcselkedő hangulatban volt, és beszélhetnékje támadt. Az az érzésem, hogy megelégelte a bujkálást. Hat évig rejtőzködött. Ezért is állt rá rögtön, hogy visszajön velünk. Pedig valami thai bigével futott. Megkért minket, hogy küldhessen neki egy szöveges üzenetet.

– Figyelmeztetted őt, mielőtt beszélni kezdett? – Igen. – Okos fiú. Ez azt jelentette, hogy minden, amit a gépen mondott, felhasználható ellene a tárgyaláson. – Mondok neked valamit! A fickó nagyon be van rágva Skeggs-re. Egy dolog érdekli; ha már buknia kell, magával rántsa Skeggset is. – Tényleg? – Ha jól vettem ki abból, amit mondott, úgy néz ki, Skeggs segített neki, amikor ő megérkezett Ausztráliába. – Ahogy gondoltuk is – bólintott Grace. – Bezonyám… Aztán jött egy pillanat, amikor Ronnie Wilson megszerezte azt a kis bélyegcsomagocskát. – A feleségétől? – Ezzel kapcsolatban mismásolt. – Nem csodálom. – Na, de aztán odaadta a bélyegeket Skeggsnek, hogy értékesítse, mire Skeggs megpróbálta átkúrni őt. Kilencven százalékot akart az eladásból, és azzal fenyegetőzött, hogy máskülönben feladja Ronnie-t. Csakhogy Skeggsnek volt egy gyenge pontja. Belezúgott Ronnie madárkájába – abba, aki az után jött, hogy Ronnie felesége, Skeggs szavaival élve, „feldobta a pacskert”. – Egy kocsi csomagtartójában… – Pontosan. – És ez a madárka, ha jól sejtem, nem más, mint Abby Dawson. – Milyen élesen fog az agyad ma reggel, nyomozó főfelügyelő úr! – Az éjszakai alvás haszna. Szóval, Ronnie Wilson egyfajta mézesbödönnek használta a nőt? Hogy behálózza Skeggset, és visszacsenje a bélyegeket. Jó nyomon járok? – Sínen vagy, főnök. – Gondolod, hogy Wilson megölte volna Abbyt, ha a bélyegeket visszakapja? – Az előélete alapján? Hétszentség! A pasas egy dögkeselyű. – Mintha az előbb azt mondtad volna, hogy rendes fickó. Branson megadóan elmosolyodott. Majd hirtelen témát váltott. – Megvetted már az új kocsit? – Nem. Az a kurva biztosító…! Érvényteleníteni akarják a szerződést,

merthogy üldözésre használtam a kocsit. Szemetek! Próbálom azért kiszedni belőlük a pénzt. A kapitányság segíteni akar, hiszen rendőrségi ügy volt – mondta Grace, és visszatért az előző témára: – Szóval, úgy gondolod, hogy a bélyegek még mindig Abby-nél vannak? – Az tuti. – Hegarty váltig állítja, hogy az anyag, amit lefotóztál, szart sem ér. – Szemernyi kétségem sincs felőle. – Sokat törtem rajta a fejem – folytatta Grace. – A nő ezért rúgta tökön Skeggst. Branson ráncolta a homlokát. – Ezt nem értem. – A nő azért rúgta tökön Skeggst, amikor a bélyegeket átadta, mert időt akart nyerni. Tudta, hogy ócska bélyegeket ad át neki, és hogy el fog telni pár másodperc, amíg a fickó erre rájön. Azért támadt rá, hogy minket képbe hozzon. Végig hülyére vette a csávót! Branson hosszasan bámult a főnökére, majd bólogatni kezdett, ahogy lassan leesett a tantusz. – Okos kis ribanc… – Az. És senki sem tett bejelentést, hogy a bélyegeket ellopták, igaz? – Igaz – mondta Branson elgondolkodva. – De mi van a biztosítótársaságokkal? Azokkal, akik kifizették a kártérítést meg az életbiztosítást? Követelhetnék a bélyegeket, mivelhogy az ő pénzükön vásárolták, nem? – Ugyanaz a probléma – a jogcímláncolat… Hegarty tanúvallomása nélkül hogyan tudják bizonyítani? A két nyomozó csendben ült pár pillanatig. Glenn ivott még egy kis kávét, majd megszólalt: – Azt a pletykát hallottam Steve Mackie-től, hogy Pewe kérvényezte az áthelyezését. Grace elvigyorodott. – Így van. Vissza a fővárosba! Reméljük, sikerül neki! Némi szünet után Glenn ezt kérdezte: – Mit gondolsz, hol lehet most a nő? – Hogy mit gondolok? Azt gondolom, hogy valahol egy trópusi tengerparton heverészik, koktélt szopogat, és vigyorog, mint a vadalma. És ez így is volt.


A Margarita koktél az egyik legkitűnőbb volt, amit Abby valaha is ivott. Csípős volt, erős, és a mixer pontosan annyi Cointreau-t kevert hozzá, amennyit kellett, és tökéletesen sózta meg a pohár peremét. Egy hét után, amióta Abby a hotelben tartózkodott, a fiú kitanulta minden csínját-bínját, hogyan járhat a nő kedvébe a koktéllal. Szerette ezt a kilátást, kellemes volt elheverni a napozóágy vastag, puha matracán, a fehér homokon, és nézni az öblöt. Szerette ezt a napszakot is – a késő délutánt, amikor csillapul a hőség, és már nincs szüksége a napernyőjére. Egy pillanatra letette a könyvet, amit olvasott, beleszürcsölt a koktélba, és figyelte a sárga motorcsónakot, amint eltávolodik a famólótól, átszeli a sima víztükröt, kihúz az öbölbe, és a narancssárgapiros ejtőernyő felemelkedik a tiszta ég felé. Itt az ideje úszni egyet! Azon tűnődött, vajon a tengerben mártózzon-e meg, vagy a hotel hatalmas, végtelennek látszó medencéjét válassza, melynek vize kissé hűvösebb, de egyúttal frissítőbb is. Ez aztán a nehéz döntés…! Anyjára gondolt, szinte mindig, és Ronnie-ra meg Rickyre. Rickyvel szembeni haragja és a Ronnie által okozott sokk ellenére mindkét fickót sajnálta egy kicsit, persze más-más módon. De azért a szíve nem vérzett értük. – Jó a könyv? – kérdezte váratlanul a nő a szomszédos napozóágyról. Abby már korábban észrevette őt, még a könyveit is kifigyelte, amelyek a kis fehér asztalkán hevertek mellette, míg elszundított; a Galaxis útikalauz stopposoknak, a tetején pedig a Nyugtalanság című regény, amit nemrégen olvasott. – Ó, igen, nagyon jó! – válaszolta. – Én nagy Douglas Adams-rajongó vagyok. Mindent olvastam tőle! – Én is! Ettől az írótól származott Abby kedvenc idézete, amire éppen nemrégiben bukkant rá újra: Ritkán kötök ki ott, ahová elindultam, de majdnem mindig oda érkezem, ahol lennem kell. És ez elég pontosan megfelelt pillanatnyi érzéseinek. Megint belekortyolt a koktéljába. – A világ legjobb Margaritáját keverik itt – mondta.

– Lehet, hogy én is kipróbálom. Ma érkeztem, és még nem volt időm körülszimatolni a dolgokat. – Ó, ez remek hely. Igazi paradicsom! – Úgy fest. Abby elmosolyodott. – Sarah vagyok – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk. A nevem: Sandy.

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató

V I L Á G S I K E R E K

Recommend Documents