ANTAL GYÖRGY KACATOK ÉGI RENDBEN VERSEK

ANTAL GYÖRGY KACATOK ÉGI RENDBEN VERSEK

fotó

Antal György (1929-) Életének első tíz éve szellemileg és érzelmileg sivár családi környezetben telt el, maradandó rossz emlékekkel. A második tíz év, a diákévek alatt az iskola és a mellette működő egyházi ifjúsági egyesület adta meg a művészetek életre szóló szeretetét és mind azt a szellemi, érzelmi és spirituális feltöltődést ami a családi háttérből hiányzott. Verselni már 14 éves korában kezdett és egy akkori írását megismerve a kor ismert írónője, Molnár Kata már felismerte az érlelődő tehetséget. A harmadik tíz év a termékenység időszaka volt. Ez időben hallgatta az egyetemen Füst Milán esztétikai előadás-sorozatát és verseinek megmutatásával Füst Milánban atyai jó barátot nyert, akinek otthonában is szívesen látott, gyakori vendég volt. Ezekben az években felajánlotta verseit némely irodalmi szerkesztőségnek is, de túlzott pesszimizmusra hivatkozva elutasították.

3

1956-ban, a forradalom idején az Országos Mérésügyi Hivatal forradalmi munkástanácsának tagja és /aktualitása okán/ Ébredés c. versét nyilvánosságra hozta. Ennek következményeként, a forradalom leverése után, lakásán házkutatást tartottak, kéziratait elkobozták, letartóztatták és fél évig a kádári erőszakszervek bentlakásos vendége volt. Ezek után 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig a rendszer elnyomott, másodrendű állampolgáraként teltek évei. Verseket csak szórványosan írt, azt is a fióknak. 2006-ban barátkozott össze László Tamás országgyűlési képviselővel, aki megismerve Ébredés c. versét, azt azonnal közzétette. Ez adta a lökést ahhoz, hogy a versek a fiókból előkerültek, írott kötetben és hangfelvételen megjelentek, de csak családi és baráti körben. A hangfelvétel során az R.D.I hangstúdióban a verseket olyan értékeknek ítélték, amelyeket közkincsé kell tenni. Így indultak el a versek az emberi szívek felé.

4

Recenzió

ANTAL GYÖRGY VERSEIRŐL Egyes felfogás szerint a XXI. században vagy még az előző XX. század során eleve korszerűtlen dolog verset írni. (Ugyanilyen korszerűtlen ténykedés az említett versek bírálata és értelmezése is.) Mindez azonban nem elegendő argumentum ahhoz, hogy ne vegyük komolyan az emberből előbuggyanó érzéseket és gondolatokat; hogy ne regisztráljuk mindazt, ami a másik emberből számunkra küldött üzenetként jogosan teret kér. Antal György verseit magam részéről több száz költői termés vizsgálata után érdemesnek tartom a méltó elemzésre. Semmi sem áll távolabb tőle mint a vasárnapi versírók szelíd dilettantizmusa. Költői világát az érzelem feszítő ereje és a kifejező képesség széles skálája jellemzi. Lírai elokvenciája szembetűnő, még ha általános mondanivalót vet is papírra. Hajlékony stílusérzékével a közhelyek felé mozdulást is meghiúsítja és képes sorait magasabb régiókba emelni. Az élet fojtó élménye: a halál érthetően konstans és visszatérő témája, hiszen a legfőbb kincsét, a Kedvest veszítette el maga mellől s ez átható fájdalommal tölti el.

5

Érezhetően az idő múlásával sem szabadulhat ettől a kínzó hiánytól. Ez a ciklusa mindenképpen megrendítő és valóban kiemelkedik az egész kötetből. A többi ciklusban is több értékes gondolati elem lelhető föl. A világ s az emberiség örök bajaigondjai ott tornyosulnak a költő világában, - látja és érzi a megváltás szükségességét, még ha akadályok egész során kell áttörnie is az embernek. Helyenként fölcsillan egy olyan deista szemlélet, amely számos friss töltetű verset indukálhat. A költői alaptónusát, a lélek belül hordott bánatát a versek túlnyomó többségében megtaláljuk, éppen ezért örvendetes a remény zöldellő eszmei ágaival találkozni, legalább néhány veretes költeményben. Antal György művészi finomsággal ragad meg számos jelenséget, - kiváló példája ennek az utóbb küldöttek sorából a Szikrázó tél című vers, mely tóthárpádi színező készséggel tűnik ki az újabb termésből.

Dr. Szeghalmi Elemér az irodalomtudományok doktora

6

ÁLOMBAN JÁRVA JÓ SZÓRA VÁRVA Álmomban mennék az Égbe, Mosottan, szépen, fehérbe’, Terheimet mind lerakva, Magamat Istennek adva. Ott állanék szép fehéren, Meghunyászkodva szerényen, Várnék valami jó szóra, Így telne el sok-sok óra. Így történne, hogy az Égben Ahol az ember szemében Minden oly szép, minden oly jó, Ottan hiányzik a jó szó. Ezért amíg tart az álom A helyem ott se találom, Visszakullogok leverve, Vissza kell érnem reggelre. Mikor az álom elröppen, S én ébredve visszajöttem, Most már ébren álmodozva Várok tovább egy jó szóra.

7

KESERŰ ÉNEK Megpróbálok hangot adni A keserűségnek, Ezért tudott felfakadni E keserű ének. Igazán, talán először Írok erről verset, Leírom s tán soha többször Ezt a sok keservet. Ami ezt a népet érte Mióta itt talált Vándorlás végére érve Egy csodás új Hazát. Ennek immár ezer éve S azóta e Nemzet, Viszályok rengetegébe’ Egyfolytában szenved. Viszály van saját lelkében És a környezetben, Ezer éve nem élhetett Békén, önfeledten. De talán mégis ez tette Edzetté, erőssé, Ezért a nép szeretete A sok halott hősé. 8

Ezekre a kérdésekre Nincs válasz igazán, De az tény, hogy ezer éve Él Nemzet e Hazán. És lehet, hogy ezer évnyi Újabb viszály után, Így fogunk akkor is élni S akkor is ily bután.

HAJNALADIK Hajnalodik s még a versem előtt ülök, Reggel is lesz talán mire elkészülök. S, hogy mi lesz belőle remekmű, vagy blabla, Azt igazán csak a Jóisten tudhatja.

9

Én minden esetre mégis tovább írok, Erre buzdítanak a meglévő sírok. Buzdítanak erre emléki a múltnak, Fájdalmas emlékek mik a múltba hulltak. Mert emlékezem még olyan szép napokra, Amikor figyeltünk még a csillagokra, Mikor elképzeltem mögöttük az Eget, Amit eltakartak mindig a fellegek. Amikor gyerekként Úgy néztem az eget, Hogy ha majd meghalok én is oda megyek. Mert ott vár engemet a drága nagypapa, Kinek fülembe cseng most is még a szava.

10

Majd kamasz koromban eltávozott apám, Ha Isten megbocsájt, Ő is ott van talán. Ott vár Ő is híven azóta az Égbe’ A földön felejtett kamasz gyermekére. És ott van az anyám, elhunyt testvéreim, Régen eltemetett szeretett véreim. Ezért nézek gyakran sóváran az Égre, Mert én is szeretnék köztük lenni végre. Ezért van az, hogy még most is erről írok, Erre buzdítanak a meglévő sírok. De már bevilágít a hajnal szép pírja, Kicsit korai még gondolni a sírra.

11

POLITIKUS Mint haladunk múltból mába, Egy érából más érába, Úgy alakul ki egy típus, Hogy milyen a politikus. Aki mint a láp virága Színt vált óráról órára, Ha a hatalmat megkapja, Választóit mind elhagyja S ha a levegő nem tiszta, Csak azért húzódik vissza, Mert, hogy időt akar nyerni, Tudja a kártyát keverni. Ilyen ma egy politikus, Kártyáit keverő típus, És hát amerre csak látunk, Szinte csak ilyet találunk. Ezekből kell válogatni, Kampányolva támogatni, S mivel belőlük sincs bőség, Ha siker van, az dicsőség. Aztán a hatalmi székben A dicsőség lassan szégyen És kezdődik minden újra Politikusnak nincs súlya. 12

Hajlik, hova fújja a szél, Ma így, holnap amúgy beszél. Mára mind azt megtanultuk, Mitől züllött le a múltunk. És beszélhetünk hiába, A politikusok világa Bár látszatra a népért tesz, Mégis minden az övé lesz. Mert, hogy mindig Ő az agytröszt, Egyenlőbb az egyenlőbb közt, És a világ akármilyen, A politikus az ilyen. Ezért aztán, kedves Klára, Mind jobban úgy látom mára, A Te kedves, tisztes lényed Nem való politikára. De, ha mégis politizálsz, Mert valami csodára vársz, Amíg élek segítelek, Mint a hajót a jó szelek.

13

ÉLŐ KÉP Az én elvesztett angyalom Már csak egy kép lett a falon. De én bennem még él e kép És szólok is hozzá, eképp: Most is szeretlek angyalom, Így is , hogy kép vagy a falon, Nekem ez a kép az élet, Így tudok beszélni Véled. Így, hogy egyfolytában látlak És mikor jönnek az árnyak Egy aranyos kis lámpafény Fordít akkor is énfelém, Hogy sötétben is lássalak, A szavak Rád találjanak, Mert ez a magányos lélek Sötétben is beszél Véled. S ha nem Véled, hát csak hozzád, Így nyújtva az élet hosszát, Mert mint mondom, a Te képed A lelkemben ma is élet.

14

És az én Kedvesem képe Világító lámpafénybe’ Mikor szemem Rajta kutat, Mindig egy új arcot mutat. Ebből látom, hogy él e kép, És én szólok hozzá ekképp: Most is szeretlek Angyalom Így is, hogy kép vagy a falon.

OLYAN VAGYOK Olyan vagyok, mint kert ölén Kókadozó öreg növény, Mi nem vágyik már a napra, Alkonyulóban a napja. Nem vágyik már a nagy fényre, Csak a napi kis vizére, Azt is meghálálja gyorsan, Egy öreges szép mosolyban.

15

Így él ez az öreg növény A virágdíszes kert ölén, Nincs dolga már a világba’, De még akad pár virága. S annak, ki azt leszakítja, Ma is tiszta szívvel adja, Mert neki sosem volt mása, Csupán néhány szál virága.

NŐNAP Naptár szerint ma Nőnap van S van is minden hivatalban, De a napi közéletben Nem találni elterjedten. Nem találni, mert a múltba’ A vörös banda lenyúlta. Eljátszotta, hogy a nőknek Eddig minden jót csak Ő tett. És ezt álnok jó pofával Egy kicsinyke szál virággal Máris a talonba tette, És egy évre elfeledte. 16

Naptár szerint ma Nőnap van És én biztos vagyok abban, Hogy a férfiak szívében Nőnap van az egész évben. De ez nem vörös, nem álnok, Ebben akadnak szép álmok, Álmok, amiket, ha nő kap, Többet érnek, mint egy Nőnap. Ezért ez a naptári nap Igazából semmit sem ad, Ma már minden nő tudhatja, Az egész év a Nők napja.

MAJD EGYSZER Még nem tudhatom mikor, De lesz egy halotti tor. Ott összejön a gyásznép És akkor sem lesz másképp,

17

Mint ahogy lenni szokott. Hallunk majd egy szónokot Ki elmond minden szépet Aztán kínál majd széket. A késve érkezőnek. Hogy férfinak, vagy nőnek No, azt még nem tudhatom, A választ Rátok hagyom. Nekem csak annyi kéne, Már onnan, föntről nézve, Hogy gyönyörködve lássam A kedvet a falásban, Az örömöt a borban A szép, halotti torban. Azt meg ki elköltözött, Két ízes falat között Csak úgy emlegessétek Hogy szerette a szépet, Hogy szerette a Párját, A bús versek múzsáját.

18

És egyre ide tartott, Kereste ezt a partot, Amit majd átallépve Eljut a sír ölébe. Ahol majd kedves Párja Karját kitárva várja. Így látom, így képzelem, Ha a sírba érkezem. Ma még nem tudom mikor, Lesz egy szép halotti tor, Hol már nem kell ott lennem, Képvisel a szellemem.

ORVOSI TANÁCS 2. Doktornőm – ki szintén költő, Verseimnek ismerője – Azt mondja, csak írjak, írjak, Jobb tanács nem telik Tőle.

19

Ő szerinte a költészet, Lelkemnek e szenvedélye, Ez a makacs írni vágyás, Ez tart engem ma még élve. Én hiszem a véleményét, Viszem neki verseimet, De csak jön egy utolsó szó, Mire már nem lelek rímet.

TESTVÉREIM Hol vagytok jó testvéreim, Itt hagytattok engem megint, Mint az életben annyiszor, Ha az élet rajtam tiport. E földről úgy távoztatok, Rám semmit sem áldoztatok, Még egy végső búcsúszót se, Úgy csuktátok az ajtót be.

20

Úgy haltatok meg, titokban, Hogy én mindig távol voltam, Esélyem sem volt, hogy szépen Részt vegyek a temetésen. Mindent utólag tudtam meg, Hogy ki, mikor s hogyan halt meg, S ha mennék virággal, sírva, Rá se találnék a sírra. Ha valahol talán még van, Elhagyatva, gondozatlan S nem enyészett el egészen A végleges feledésben. Itt hagytatok jó testvérek És én már csal áldást kérek Távoli sírjaitokra, Végleges álmaitokra.

21

ÉN MÁR NEM FÉLEK Én nekem ma már nincs mitől félnem Elég volt minden amit megéltem. Elég volt a sok öröm és bánat, Ami ért engem s szegény Hazámat. Mert mindenből volt és nem is kevés Volt bőven bánat olykor nevetés, Ezért én ma már cseppet sem félek, Én már tudom, hogy ilyen az élet, Tudom, hogy üres hóbortos álmok Uralják mindig ezt a világot Tudom, hogy utam még hova vezet, Hogy ott már nem lesz földi élvezet, De bánat sem lesz mert, hogy Odaát Remélem Isten mindent megbocsájt.

22

FÜLELJ BARÁTOM Fülelj barátom, hallgasd a szelet, Hargita felől jő az üzenet. Nem viharosan dörögve, zúgva, Csupán szép halkan, füledbe súgva. tagoltan súgja hogy könnyen értsed, Hargita felöl újul az élet. Hargita felöl jőnek a fények, Kísérői a bíztató szélnek. Az susog, mi a székely lelkében, Susog a széllel az erdélyi táj És mind az ami a székelynek fáj. Fülelj barátom, mint egy jó radar, Mert amit hallasz színtiszta magyar Magyar a sóhaj és magyar a hit, Hargita hívja magyar híveit. 23

HALOTTI TOR Lesz egyszer egy halotti tor. Ma még nem tudni, hogy mikor, De az biztos, nem sokára, Nem várhatunk egy csodára. Elmegy, kinek el kell menni, Rendre így szokott ez lenni. Akkor jön a halotti tor, A jó étel és a jó bor. A szép búcsúztató szavak, Mik a semmibe hullanak, Hiszen tudni azt, hogy itt volt És most sírban fekszik, mint holt. Csupán ennyi itt a lényeg És nem az, hogy hol a lélek. Ha finom az ételadag Az emléke is megmarad. Emlékeznek, hogy egykoron Milyen jó ettek egy toron, De, hogy akkor kit temettek, Talán nem is emlékeznek. Ily fontos a halotti tor. Tán sírnak is még amikor Az elhunytat emlegetik Amíg a süteményt eszik. 24

Nincs ezzel baj. Így van rendjén. Letelt Neki, elment szegény. Ő már többé nem ál sorba Egy jó kis halotti torba’

CSAK ANNYIT KÉREK Csak annyit kérek, ne feledd, Hogy egyszer beszéltem Veled, Mondtam bűvös, édes szókat, Hosszú távra biztatókat, De míg én beszéltem neked, Hogyan is élnék én Veled, Füledre mind ez nem hatott, Valami zenét hallgatott. Most annyit kérek, ne feledd, Hogy egyszer beszéltem Veled, S hálát adok most az Égnek És annak a szép zenének.

25

FELEDÉKENYSÉG Manapság lassan szárnyalok, Lassan találnak rám a szók, nyújtom bár értük két kezem, De rájuk nem emlékezem. Megöregedett a lélek, Szétfoszlanak az emlékek, A szavakat ha mondanám, Nem fogad szót, hallgat a szám. Sok mindent hiába tudok, Szólnék róla, elnémulok. Hiába na, ha vén az agy, A fő percekben cserbenhagy. Így telnek sorra a napok, A vén ember meg csak makog, Lóhalálban menekül el Onnan, ahol beszélni kell. Ezért asztal, toll és papír, A költő úgy alkot, ha ír S a gondolat, mi átszalad Az agyán, így tán megmarad. Gyors tempóban így leírom A kéznél lévő papíron, És úgy már nem felejtem el Mit mondanék a versemmel. 26

ELÉG MÁR A NYUGAT Elég már a Nyugat, Sok volt már a kanyar. Hova lett a sok-sok Lázadozó magyar. Háborog, de persze Ahhoz nincsen mersze, Hogy a hangját egyszer Végre kieressze. Elég volt a múltból, Kiürült az élet. Nem kell nekünk többé Marxista kísérlet. Megvan még a hazánk, Nem halt meg a remény, Kemény kiállással Lehet még eredmény. Csak meg kell találni A sok magyar szívet, A nép között élő Kicsi szentjeinket, Akik, ha térdelnek Ájtatos imára, Nem gondolnak másra, Csakis a hazára.

27

Elég volt a múltból Jövőbe kell nézni, És kemény léptekkel Csak előre lépni. Ha a Hazát nézed És nem törődsz mással, El fognak ismerni Tisztes főhajtással. És akkor a hangok Messze hangzanak majd, Harangkongás zengi, Hogy tiszteld a magyart, Akkor részünkről is Lesz elég tisztelet, Ahogy ezer évig Mi védtünk Titeket.

28

GÓL ESET A minap egy meccs alatt A bal szélső megszaladt, Lőtt, s a labda léc alatt Hálóba ért s fennakadt. Egy perc alatt gól esett. Nem mindennapi eset, Erről szól e gól eset, Leírni is jólesett.

AZT MONDTA Azt mondta valaki – verseimről szólva – Közkinccsé kell tenni, a világba szórva. Én, e perctől kezdve, szavát megfogadtam, És az egész lelkem a népemnek adtam.

29

Interneten, könyvben, közkincsek a versek, Kincseivé lettek minden jó embernek. S én, e nagy tett után egy kissé lihegve, De elégedetten távozom a Mennybe.

NE PAPOLJATOK Szerelemről nekem ne prédikáljatok, Míg pokolban, Mennyben tűzben nem jártatok. Ki nem volt börtönben, se siralomházban, Nem égett még tűzön örömben és lázban,

30

Nem nézett az Égbe bérceket megmászván, És nem várakozott a Pokol tornácán, Ki nem tudja, hogy a keserű és édes Szépen egybegyúrva mennyire fenséges, Ki nem tud repülni, levegőben szállni, Álmodozni, -csupán csak a földön járni, Ki nem tudja mi az, édesen szenvedni, Vagy csacsiságokon keserűen nevetni. Ki mind ezt nem tudja, nem ivott ecetből, Ne fecsegjen nekem az a szerelemről.

31

Aki üstökösként nem szállt még az Égre Lángoló csóvával útközben elégve. Aki, ha úgy érzi elérte a szent célt S nem képes meghalni azért az egy percért, Aki nem álmodott rózsaszínű álmot És még sose látott rózsaszín világot, Annak csak azt mondom, – lassan már a Mennyből – Ne papoljon nekem igaz szerelemről.

KERESZTÉNY HITÉLET Megkereszteltek és azóta enyém lett Örök érvénnyel a a keresztény hitélet. 32

Azóta kell hinnem feltétlenül Istent, Jónak is kell lennem, jól kell tenni mindent. Úgy kell bejárni itt e földi világot, Hogy itt érdemeljem ki a másvilágot. Hinni kell a Mennyet hinni kell Poklot, Hinni kell ezernyi hihetetlen dolgot. Ebben nőttem én fel, ez volt a hitélet, Most keserűn látom, végtére mivé lett. Mert nem hiszek én már Pokolba se Mennybe, Se halálon túli szép örök életbe.

33

A Semmibe hiszek, semmi egyéb másban, végítéletben sem, se Föltámadásban. A Semmibe hiszek, semmi ez az élet, És, ha ez véget ér a semmibe térek. Csak előbb Istentől bocsánatot kérek, Így kívánja ezt a keresztény hitélet.

EGYEZSÉG Mindent megbeszéltünk, akkor Találkozunk este hatkor, Mikor már az árnyak járnak, A szokott helyünkön várlak. De, ha nem jössz este hatkor, Ahogy megbeszéltük, akkor Az árnyak hiába járnak, Téged többé már nem várlak. 34

HA BOMLIK AZ ELME A lét fő veszedelme, Ha megbomlik az elme. Ha én is szétszórt lennék És nem tudnám mit tennék, Bocsássatok meg érte, Ha sorsom rám ezt mérte. Ellenszere nincs semmi, Ellene nincs mit tenni, Csak elzárva kell ülni Az életet kerülni És állandó reményben Bizakodni a végben. Hát ez vár az emberre, Ha megbomlok az elme. Lényének nem lesz haszna, Nem lesz, csak ócska massza S holtában ha lesz tora, Az a halál fintora. Az nem bánat, csak ünnep, Hogy egy szörnyűség szűnt meg, Mert az elme, mely zavart, Rettentő sok bajt kavart, Ünnepelhetik végre, Hogy a sok bajnak vége.

35

RUHATÁR Temetés után az özvegy, Amikor a szekrényhöz megy, Ránézve a szép ruhákra, Visszaemlékszik a nyárra, Mikor e ruhákat kapta És most ezt is mind itt hagyta. Nem kellenek már a ruhák. Azon a szörnyű kapun át Belépve a Másvilágba, Nem kell már a ruhatára. Ott nincs divat, ott már nincs flanc, Mindent elföd már a sírhant. Belépve az özvegységbe, Belenézve a szekrénybe, Az újdonsült özvegy lelke Sötét fájdalommal telve, Nem gondol már semmi másra, Csak arra a régi nyárra, Arra a gyönyörű napra, Mikor e ruhákat kapta, Arra a nagy boldogságra Ami rejlett a ruhákba Amikor magára vette És most mindet itt feledte.

36

ÁTHALLÁS „Anyám, Édesanyám! Elszakadt a csizmám. Elszakadt a csizmám, Ki varja meg immán?” Ugyan ki varrná meg, Te kis árva gyermek? Van még Édesapád, Ki gondot visel rád. Ő megvarrja néked, Hogyha szépen kéred És a temetésen Viselheted szépen.

OKOSKODÁS A butuska ember, míg él, Szép, hosszú életet remél. Bár tudhatná, ha fut, ha áll, Egyként eléri a Halál. Az okos ember tudja jól, Ami kibújt a föld alól, Az mindegy, hogy ma vagy holnap Egyszer biztosan elsorvad. 37

ÉLET Az élet az múlik, Ahogy múlik, nyúlik, Nyúlik, mint a rétes De nem olyan édes. Nyúlik egyre hosszabb, S minél hosszabb, rosszabb, Mind inkább enyészet E földi tenyészet. De mégis csak élet, Habár sose kérted, Akármilyen hosszú, Csak végig kell élned. Ezt végig kell élned, Nincsen menekvésed, De bárhogy is nyúlik, Egyszer csak elmúlik. Ám az a nagy Élet, – Miből neked részed Jutott csupán, – véget Semmikor sem érhet.

38

ALUDNI KELL Majd, ha egyszer úgy gondolom, A világon semmi dolgom, Akkor lefekszem és alszom. Elfelejtem minden harcom. Azt is feledem, mi szép volt, És az eszeveszett tébolyt, Amikor szinte félőrülten Életemért menekültem. Feledem ezt a világot, Miben semmi jót nem látok. Ami jó még akad itten Az rejtve van mind a szívben. Rejtőzködik ma a jóság, Torát üli a mohóság, Torát üli az erőszak És mindenen az erős szag, A rothadó világ bűze Amint lassan ég a tűzbe’ Tűzre való ez a világ, Ez az őrült kivagyiság.

39

S ha próbálok menekülni, Egy út van, le kell feküdni. Feküdni kell és aludni Nem kell minden rosszat tudni. Aludni kell s nem ébredni, Égi új útra tévedni, Ezért kell majd elaludnom, Ha már nem lesz semmi dolgom.

AZ ÉN KIS BOLTOM Holdfogyatkozás van, Elfogy már a Hold. Elég volt emberek, Bezár már a bolt. Nem kell már közélet, Se politika, Sem az a végtelen Meddő, rossz vita

40

Vitázik a magyar Már ezer éve, Ennek a vitának Sosem lesz vége. S mert a tett halála Az okoskodás, A tettnek nincs helye, Azt végezze más. Veszteséges bolt volt, De most már kitelt, Politikusoknak Adtam én hitelt. Ezért a kis boltom (mi a szívem volt) Nem árul több hitet Elfogy, mint a Hold. Nem akarok én már Semmit se tudni, Se szívdobogtató Hírekkel futni, Ami boltomban volt Azt kiárultam, A kereskedésre Végleg ráuntam, 41

Most már csak aludni hagyjatok végre, Hogy nyugodt álmok közt Menjek az Égbe.

ANGYALOM Van az Égben egy angyalom. Az az enyém azt nem adom, Van ott még ezernyi angyal, Úszkálgatnak, mint aranyhal A Mennyország kék vizében, Angyal módra, vígan, szépen. De az az egy, az az enyém Kint ül csak a Menny peremén, Úgy ül ott, mint aki árva, Mint aki a párját várja. Tudom is, hogy szeret és vár, Mondom is, hogy mennék én már, De az Úr kezében vagyok Mint a Mennyben az angyalok.

42

TÉLI MÁRCIUS 15. Március idusa, lassan múlik a tél, Ma is hullik a hó, fákat dönt ki a szél. Keserűen nézzük az ablakokon át, Mint gyötri az idő március idusát. Ilyen rossz idő még emlékemben nem volt, Pedig az emlékem már nyolcvan felett volt. És mégis a szívünk megérzi a tavaszt, Úgy is ha az idő a lakásban maraszt. Idő ide, oda, az emlékek sora Nem feledteti mi? március idusa.

43

Nem feledteti el azt az örökmécset, Ami azóta is a szívekben égett, Égett, vagy pislogott, de mégis ég ma is, És égni fog tovább, ha az Ég szakad is.

VARÁZSLAT Hókusz-pókusz, itt a krókusz, Ugrál mán a fán a mókus, Az öreg Tél tovaszalad, Megeszi a Nap a havat. Híznak, pattannak a rügyek, Gyúlnak szívekben új tüzek, A napsugár derűt fakaszt Üdvözölhetjük a Tavaszt.

44

Akkor jön a nagy varázslat, Virág lep el kertet, házat, Virág borít erdőt, rétet, Virágba borul az élet. Mert ez a Föld egy nagy kalap, Miből égi varázsszavak Hókusz-pókusz, egy perc alatt Varázsolnak egy új tavaszt.

HOLNAP Tudod-e, hogy mi lesz holnap? Lásd nem tudod, csak gondolod, Tervezhetsz te bármi jókat, Máshol intézik a sorod. Ily tudatlanságban élünk, Egyetlen kincsünk a Remény És a holnap, ha megérjük, Mindenképpen egy nyeremény.

45

TANÁCS Szereted a szépet? Vegyél egy szép képet. Mindenképpen örömöd lesz, Valahányszor nézed.

UGYAN BARÁTOM Ugyan jó barátom, minek az a sok gond? Mit hátadon cipelsz, tudod-e, hogy hány font? Gondok nélkül élni! az igazán élet, Nem firtatni holnap mi lesz az ebéded. Nem törődni azzal. lesz-e még holnapod, Csupán egy a fontos, jól éld ezt a napot. Többet úgy sem tehetsz, nem tiéd az élet, Azt csak kölcsön kaptad, hát e szerint éljed. 46

Tudnod kell, a kölcsönt vissza is kell adni, Senki sem tudott még életben maradni. Ezért hát barátom, felejtsd el a gondot, Gondok nélkül hagyd el e földi porondot.

DILEMMA Van olyan pillanat, hogy semmi se fáj. Nem nyilall a léped és nem szúr a máj. Nem fájnak az izmok, működik a láb, Vigyázzunk, hogy ennél ne adjuk alább.

47

Az ilyen pillanat a földi Mennyország, Így szeretné élni az ember a sorsát. De, hogy semmi sem fáj, ha nem szúr a lép, Ott van a nagy kérdés, hogy élünk-e még.

ALMAFÁK Éltünk egykor az Édenkertben, Kerülgettük az egy szál almafát És szépen, lassan elfeledtük Az Úr szigorú, intő szavát. S mert olyan gyönyörű volt Éva, Olyan szépen riszálta magát, Hogy mégis csak meg kellett tépni A magában álló almafát.

48

Csodás ízű volt a gyümölcse, De az úr ezt csak másként látta, Büntetésül az Édenkertből Kiűzött minket a világba. De végül is nem jártunk rosszul, Volt egy kis kertünk s néhány kis ág, Most meg a kiűzetés után Mienké lett az egész világ Ültethetünk magunknak benne Akár ezernyi új almafát, Élvezhetjük reggeltől estig Az alma fenséges zamatát.

NEM TUDOM MEGÁLLNI Nem tudom megállni, Hogy ne szóljak Veled, Hogy képzeletemben Ne fogjam kezed, Hogy ne öleljelek, Ne csókoljam a szád, Magány óráiban Ne emlékezzem Rád. 49

Nem tudom megállni, Hogy ne emlékezzek, Mennyit ápolgattak E drága kis kezek. Nem tudom megállni, Hogy ha gondolok Rád, Ne mondjak el Érted Egy könyörgő imát, Könyörgést az Úrnak, Úgy vigyázzon Rád, ahogy én intézem Hozzá az imát.

PIHENŐBEN Túl a versírási lázon, Pihenőm van. Nem vitázom, Nem pörölök már az Éggel, Megbékéltem lám a léttel.

50

Rájöttem, hogy nincs mit tenni, Ami akad, azt kell enni. Eszi nem eszi, nincsen más, Fölös hát minden lázadás. Fölösleges azt akarni, Mit nem lehet kikaparni, Mint az egyszeri gesztenyét. Megbékéltem. Ilyen a lét. És most, hogy így megbékéltem S végre pihenőre tértem, Azt mondhatom csak emberek, Ez a világ mégis remek. Ne gyűrjétek. Szeressétek. Feltétele ez a létnek. Létfeltétel a szeretet, Szeressétek hát emberek.

51

KÖLTŐISÉG Egy gondolat feszeng bennem. Lehet, - ki költő, rendetlen? Létének nincs rendje, váza, Csupán a versírás láza? Nem tudom más költő milyen, De az én életem ilyen. Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, Birkózom a tiszta lappal, Mi örökké elém terül Olthatatlan nagy ingerül, Hogy azt rögtön teleírjam S így megy, míg csak egy papír van. Így arra kérem sorsomat, Hogy előbb ne a gondolat, A szellem fénye hagyjon el, Hanem a papír fogyjon el.

MEGJÖTTEM Megjöttem Drágáim, hazatértem. Az elmúlt nyolcvanegynéhány évben Jártam Pokolban, jártam az Égben, De már itt vagyok, végleg megtértem. 52

Jártam a lépcsőt földtől az Égig, Oda és vissza, többször is, végig, Most leértem a legalsó fokra, Lejjebb nincs, csak az ördögök pokla. Ülök a lépcső legalsó fokán, Fáradtan ülök, kissé tétován, Ülök, lógatom lábam az űrbe S ábrándozom, mélyen elmerülve, Mert én mát tudom: vágyaktól űzve, Én már nem megyek Égbe se tűzbe, Nem szállok többé soha felhőbe, Csak ha már visznek, lábbal előre.

GYŐZTÜNK NIKÉ!* „úgy tűnik, az igaz ember a hatalommal mindig szemben áll.” (Füst Milán) Győztünk Niké! Végre győztünk. Végre egyszer jól előztünk. Úgy mentünk be a kanyarba Ahogy azt a Nép akarta. 53

Győztünk Niké! Végre győztünk. Országlás áll most előttünk. Kezünkben van a hatalom, A csodálatos alkalom. Igaz, hogy tettünk is érte, Tudjuk azt is, hogy megérte, Hogy, mit hatvan éve vártam, Azt valóra válni láttam. Igaz, hogy együtt harcoltunk, A harcban barátok voltunk, Hogy a barátság örökös, De a hatalom nem közös. A hatalom csak Tiétek, Én ez elöl most kitérek, Egy igaz emberré válok, Hatalmakkal nem komázok. Inkább csak az Istent kérem, Hogy a tettek nehezében Jól irányítsa munkátok, Ehhez most áldásom Rátok.

*Niké a győzelem ógörög istennője 54

KRITIKA Milyen ez a mai élet És ez a mai költészet? Jól hangzó (vagy tán még ez se) Zagyva szavak dús kevercse. Nincsen ríme, nincs formája, Csak szavak zavaros árja, Lenne legalább értelme, Akkor talán esszé lenne. Nincs dallama, nincs ritmusa, Nincs az érzelmekben tusa, Megmondhatná, ki így versez, Mi a titka, mitől vers ez? Tudom nem minden vers kötött, Vannak a nagy költők között Megbékélve az aránnyal, Verse kötetlenül szárnyal. Ám de annak van ritmusa, Csodás hömpölygő stílusa, Van értelme és érzelme És helye a költészetbe’.

55

De hát ez a mai élet, Nem tűr semmi kötöttséget, Elég a szavak tömege, Látszatra mintha vers lenne. És arról még nem esett szó, Hogy az ily verset olvasó Ezt olvasva mit is érzett, Tudja-e, mi a költészet? Aminek a vers csak héja, Tartalma lenne a célja, A megfoghatatlan lélek Szárnyalása a költészet. Hol vannak az ilyen versek? pedig igénylik a lelkek, Igénylik a nyíló tavaszt S a verset, mi könnyet fakaszt. Minősítheti a verset, Hány szívben gyújtott szerelmet, Hány szemből fakasztott könnyet Olvasva a verses könyvet. Ilyen verseket írjatok, Amit olvasva sírhatok, Amitől rezdül a lélek, Így lesz tán ebbül költészet. 56

VÁLTOZÓ VILÁG Változik a világ. Azám! Mivé lett a néped Hazám? Hova lett a nemzet éke, Korunk ifjú nemzedéke? Változik a világ egyre, Senki sem megy már a hegyre, Elvergődik lenn a síkon, A rászabott keskeny csíkon. Az a keskeny csík az élet, Vagy, mi abból az övé lett. Habár kitágult a világ, Legtöbbje csak orráig lát. Változik a világ képe, Elbutul a nemzedéke, Világméretű maffiák Butítják el korunk fiát, Hogy ne legyen akarata, Semmiben ne legyen szava, Csak mint plázák bamba népe, Legyen a fogyasztó-gépe.

57

Változik a világ. Azám! S ha emeli fejét Hazám, ha ébresztgeti a népet, Magára húzza a Véget. Változik a világ azám! Így lesz lassan végünk Hazám! Így lesz e kis ország végre Világnagy maffiák étke.

KÖSZÖNET TAMÁSNAK Egy lelki rokkant lettem. Valami eltört bennem. Valami eltört itt, benn, Ma már nem élek hitben. Hiszen bíztam én, hidd el, Igaz, töretlen hittel, Bíztam én Benned, igen, De széttörted a hitem.

58

A roncsait még viszem, De szavad már nem hiszem. Mi Feléd hit volt bennem, Örökre kell felednem. Egy lelki rokkant lettem, Min azt, mit Érted tettem Ma már szégyellnem kéne, De szégyenem sincs. Vége. Az a töretlen hitem, Ami volt, már nincs, hiszen Darabokra tört bennem, Egy lelki rokkant lettem S ezt Neked köszönhetem, De harag nincsen bennem Csak mélységes fájdalom És baráti szánalom.

SZÜLETÉSNAP Bár én róla nem tehettem, Egyszer mégis megszülettem S lett belőlem akkor, egyszer Egy halálra ítélt ember. 59

Évente megemlékezem, De soha nem ünnepelem, Mert az a fájdalmas óra Méltatlan az ünnep szóra. Az, hogy lettem s ma is vagyok És talán nyomot is hagyok, Az már igazán egyre megy, Egyszer leomlik minden hegy. S, hogy ma már nyolcvannégy éve Botladozom itt e létbe’ Azon nincs mit ünnepelni, El kell emberül feledni. Mert nem volt abban semmi jó, Hogy egyszer egy édes anyó Világra szült egy furcsa lényt, Néhány kilónyi nagy reményt. Nincs ezen mit emlegetni, Évente ünnepelgetni, Minden újabb év új teher, Az úton kincs már nem hever. De, ha mégis ünnepelünk, Ünnepeljük, hogy szeretünk, Hogy még él bennünk a lélek, Akárhányak is az évek. 60

ÖRÖK KÉTELY Örök kétely a léted, Uram. Pedig létedre sok tanú van, De a sok tanú ugyan mit ér, Ha tanúk padjáról nem beszél? Örök kétely a léted, Uram. És bár milliók hisznek ugyan, Mind ez kevés. Ezt tudni kéne, Ne csak sejteni fenn az Égbe’. Örök kétely a léted, Uram. Bár, mint a tűzből, hogy hamu van, Egyenes a következtetés, De tanúk nélkül ez is kevés. Örök kétely a léted, Uram. S ha lelkemen a hit átsuhan, Egy lendülettel tova is száll, Amíg egy tanút fel nem talál. Örök kétely a léted, Uram. És bár tudom, hogy sok tanú van, Aki létedről hittel vallott, De mit ér, hogy ha mind ez halott?

61

Örök kétely a léted, Uram. Ily kételyek közt járom utam. Valami nagy bizonyság kéne, Mert lassan itt az utam vége. Örök kétely a léted, Uram. És én hinnélek is csakugyan, Ha mielőtt véget ér az út, találnék még egy élő tanút.

HANGOK A GANGON Rangkórság dívik nálunk a gangon, Abban a házban ahol én lakom. Egyből nagyobb lesz rögtön a rangom, Amint süvít a hangom a gangon.

62

Mert, ha én egyszer oda kiállok És a szomszédnak odakiáltok, Elpirul attól igencsak a ház, Mert amit mondok az nem egy fohász. Felszólítás az az égieknek, Hogy a szomszéddal mit is tegyenek.

TÍZ ÉV UTÁN Mikor elmentél s én itt maradtam, Ehhez a sáros földhöz ragadtam, Fekete sárban, fekete fényben, Nem is tudtam, hogy mit is reméltem.

63

Bíztam benne, hogy követni foglak, Mint az itt hagyott emberek szoktak, Akik ilyenkor rövidke távon Szenvednek tovább magányos ágyon. Ilyen dolgokat reméltem akkor, Temetés után, bús alkonyatkor, Nyugodt, megbékélt lélekkel vártam, Hogy követhetlek az új hazádban. De a Jóisten nem így akarta, Lelkem tíz évig szenvedni hagyta. Könyörögtem, hogy legyen már vége S itt vagyok ma is, épen, egészbe’. Tovább is kérdem, mire kell várnom? Hiszen tíz éve vár már a Párom. Kérem az Istent, már engedjen el, De a Jóisten még nem is felel. Mikor elmentél s én itt maradtam, Derékba törve, ágról szakadtan, Nem gondoltam a tíz év keservet S, hogy tíz év múlva írom e verset.

64

ANYUCIKÁM Az én édes anyucikám, Tíz éve, hogy aluszik mán. Tíz éve, hogy már nem látom, Elfödi az örök álom. Az én édes anyucikám, Drága, doromboló cicám, Tíz éve, hogy nem dorombol, Akkor borult ki a sorból. Az én édes anyucikám, Úgy hagyott el, olyan simán, Mint rózsát az illatfelhő, Mit elfútt a lenge szellő. Az én édes anyucikám, Azért ment el aludni mán, Mert várta az édes álmot, Mint a fényes Mennyországot. Az én édes anyucikám, Talán mégsem haragszik rám, Hogy ily sokáig váratom, Bizony azt én is fájlalom.

65

Igen, édes anyucikám. Veled nekem nincsen vitám. Én is már e percben mennék, Ha aztán Veled lehetnék. Így hát édes anyucikám, Türelemmel várjuk ki mán, Azt a csodálatos percet, Mikor újra Veled leszek.

ESTI IMA Este van Uram, előttem az éj, Benne ezernyi sötétlő veszély, Jön az éj és én remegve várom Mi vár rám, édes, -avagy rémálom. Este van Uram, nyugovóra térek, Imámba Tőled csak annyit kérek, (ha eljut Hozzád óhajom szava) Hogy békés legyen ez az éjszaka.

66

Este van Uram, most visszanézve Már látom Uram, mit vittem végbe. Mily kevés jót és mi minden rosszat, Mi kedvesimnek bánatot hozhat. Este van Uram s számadás persze. Ez az őszinte megbánás perce, Hogy tiszta szívvel menjek az éjbe, Melynek nem tudom, hogyan lesz vége. Este van Uram s ha jön az álom, Édes álmomban Színedet látom, Akkor tudom, hogy nincs többé veszély, Ha színed előtt ér véget az éj.

FÁJDALOM Ki már tudja: a fájdalom Mennyi keserű ártalom, De nem tudja, hogy az élet Mit tartogat, mennyi szépet,

67

Milyen édes lehet a könny, Mikor lehullik a közöny, Felszakad a bánat árja, Milyen jó is lesz utána. Milyen édes a megnyugvás, Átérezve, hogy nincsen más, Hogy legfőbb a lelki béke, Mikor a sírásnak vége. Az nem tudja, hogy a bánat Testvére a vidámságnak S minden örömben van üröm, Néha hó is van füvön Hogy az élet, hogy jön létre, Mily fájdalom eredménye S az eredmény milyen öröm, Ilyenkor nincsen semmi közöny. A versenyző a cél után Lerogyva, már ájulva tán, Micsoda örömöt él át, Hogy mégis elérte célját. Én őszintén fájlalom, Ha van, kiben a fájdalom Nem jár együtt az örömmel És a nevetés a könnyel. 68

TÜKÖR Aki elveszti önmagát, A mértéket s az ész szavát, Kit elfog a hatalmi vágy És mindenképp uralni vágy, Az elé tükröt kell tenni, Tudja magát nézegetni, Hátha látja való énjét És a Sátán gúnyos képét. Ki önmagának nem ura és minden tette oly fura, Hogy környezete nem érti És minden barátját sérti, Az elé tükröt kell tenni És egy percre sem feledni, Hogy a tükör, ha nem görbe, valós kép lesz a tükörbe’.

GOLGOTA Három feszület egy hegyen. Három ember feszületen. Az középen, a kettő közt, Egyenlőbb az egyenlők közt.

69

Hiszen azt tanítja Isten, Egyenlők vagyunk mi itten. Minden ember, mire felnőtt, Egyenlő lett Isten előtt. Hogy van hát, hogy Az, középen Előnyt élvezhet az Égben? Hogy nincs a földön pont ahol A történet nem Róla szól. Ilyen az élet, emberek. Vannak különb vesztőhelyek, Általában ott vergődnek Az egyenlők közt egyenlőbbek.

VÍVÁS Itt a földön, a nagy páston Vívódunk itt egy rakáson S ha megkondul a harangszó, Akkor véget ér az asszó.

70

Sarokba kerül a bandázs, Isten elé áll a bagázs, Számolják az érvényes tust Komolyra véve az aktust. Ilyen ez a földi vívás, Az örök tetemre hívás, Ahol bár fogod a kardot, Elveszítheted a harcot. Mindenki nagy levegőt vesz, De, hogy végül ki lesz győztes, Ki kapja a győztes passzust,? Talán aki adta a tust.

ELŐRESZALADT A LELKEM Előreszaladt a lelkem, Terepszemlézve szertenéz, Hogy a hova el kell mennem Lesz-e kenyér és lesz-e méz.

71

Előreszaladt a lelkem, Türelmetlen, mert menne már, Unja már e rokkant testem, Csak egy végső kenetre vár. Előreszaladt a lelkem, Foglalni egy jó kis helyet, Hol élhetem új életem Az itt hagyott földi helyett. Előreszaladt a lelkem, Mi lesz, ha nem érem utol, S a kozmoszban eltévedve Letérek a rendes útról? Előreszaladt a lelkem, Csapong ugyan, de nem hagy itt, Nála vannak, ő vigyázza Földi életem titkait. Előreszaladt a lelkem, Menne nagyon, de nem hagy el, Tudja jól, hogy új létemért Kizárólag csak Ő felel.

72

MINDEGY Mindegy, Mekkorára nő meg egy fa, Ha aztán úgy is kidől, Első bántalmát az ember Honnan kapja és kitől. Mindegy, Hány felhő úszik az égen, És hány órát süt a Nap, Hogy hány imádságot mond el Minden áldott nap a pap. Mindegy, Ha vágy gyötör olthatatlan, Nappal van, vagy rémes éj, Nem válogat a napszakban Ha átjár az édes kéj. Mindegy, Mennyit élünk itt e földön, Akármennyit, az elég, Ha a földi utunk végén Tárt kapukkal vár az Ég.

73

GOMBÁSZÁS Gyere velem az erdőbe Gombát szedni angyalom. Itt a remek alkalom Együtt lenni sülve-főve. Gyere velem az erdőbe Ott majd átölel karom, És mert nagyon akarom, Enyém leszel már jövőre. Gyere velem az erdőbe, Közben gombát is szedünk, Amíg szerelmeskedünk Elmerengve a jövőbe. Gyere velem az erdőbe, Velünk jön a gyermekünk És mi majd emlékezünk, Hogy gombásztunk az erdőbe’.

BOHÓC BÚCSÚ Kisebbednek a betűim, Rövidülnek a léptek, Érzem, hogy a nagy porondról Rövidesen lelépek. 74

Épp eleget bohóckodtam Nektek, ott a karzaton, Piros orral, piros hajjal, Hisz’ már nincs is hajzatom. A pepita öltönyömet Az utódomra hagyom, Bohóckodjon Ő ezentúl Nektek ott a karzaton. Így búcsúzom el Tőletek S annyit mondanék még ma, Én úgy láttam, ez az élet, Egy vacak bohóctréfa.

HAMIS KÖLTÉSZET Ne hidd kedves Olvasó, Hogy itt igaz minden szó, Amit magamról írtam, Olykor biz’ hamisíttam.

75

Azért van a képzelet, Hogy képzeljünk szépeket Magunkról s a világról és a nagy igazságról. Nem elég csak tárolni És aztán lemásolni Mind azt, amit meglátunk. Azt még át kell formálnunk, Hol szörnyűbbre, hol szebbre, A színeket átfestve, Mást láss kedves Olvasó, Ne azt ami a Való. Azt lásd kedves Olvasó, Amit megteremt a szó, Megteremt a képzelet. Én csak azt közlöm Veled. És ha annak hatása, Hogy feltör a könny árja, Hogy mozdul még a szíved És ha nem volt, lett hited,

76

Ha rájössz, hogy az Élet Ellened egy merénylet, Hogy még ülsz a szobádban A mennyekben, fönn bál van, Rájössz, hogy nincs mi igaz Mégis van benne vigasz, Hogy az álmok világa A képzelet virága, Úgy már a jég olvadó A szíveden Olvasó. Akkor csak elért Téged, Az a hamis költészet.

ZENÉLŐ JÁSZOLKA Tíz éves voltam, kis elemista És még ártatlan, gyermeki tiszta, Akkor még hittem Jézuskát, Istent, Amit tanultam, elhittem mindent.

77

Már nem emlékszem jóformán másra, Csak a nagy házra, az iskolára. Nem emlékszem már a tanítókra, Csupán a női hitoktatóra. E kedves nő volt egyike annak A pár emléknek, mik megmaradnak. Szeretett minket, a gyerekeket, Ki is mutatta a szeretetet. Egy alkalommal, karácsony táján Meghívott minket magánlakásán, Egy kicsi jászolt mutatott nekünk, Melyben az édes Jézuska feküdt. Ez a jászolka felhúzva zenélt, Elkápráztatva a kor gyermekét, Belevésődve kicsi lelkébe Zenél azóta, hetvenöt éve.

CSAK ADDIG Csak addig, amíg akad mit tenni, Tudsz még mozogni nagyokat enni. 78

Megvitatni a nagyvilág sorsát És becsülni még minden kis morzsát, Csak amíg hallasz újabb hangokat és tudsz mesélni nagy kalandokat, Úgy érzed, van még bármit remélni, Csak addig szabad s érdemes élni. Ha mindez nincs, csak elszürkül a fény, Számodra már nincs fontos esemény, Mind távolabbról jönnek a hangok És Téged hívnak már a harangok, Ne less kiutat, hidd el, hogy elég, Keresd és bátran fogd Isten kezét, Töltsétek együtt a végnapokat, Amíg az égi portás befogad. 79

HORROR Sötét, viharos volt az éj, Karnyújtásnyira volt a kéj, Amikor egy besurranó Álarcos, fekete manó, Reám rontott, mint egy állat, S megölte bennem a vágyat. Hiába volt közel a kéj, Ha elvérzett a szenvedély, Szertefoszlott a varázslat, Látva a meggyilkolt vágyat, Kiborult az élet sója, Jöhet a vágy koporsója, Odalett az álmok szépe, Jöhet a vágy temetése.

ÖTVENHAT Egyszer volt, hol nem volt, Éppen ötvenhat volt, Szerte az utcákon Mindenféle tank volt. Mégis az emberek Vígan jártak, keltek, Mámorosak voltak Akkortájt a lelkek 80

Aki azt megélte, Adjon hálát érte, Ezer imát küldjön Hálából az Égbe. Lángoltak a lelkek, izzottak a szemek, Egymásra mosollyal Néztek az emberek. Zúgott bár a fegyver, Mégsem félt itt senki, Senki sem ódzkodott Az utcára menni. Percek alatt érett Felnőtté a gyermek, Perfekt használója A kézi fegyvernek. Gyártója s dobója Molotov-koktélnak, Amik akkor nagyon Megfelelt a célnak. Ilyen volt Ötvenhat, S, hogy mi lett a vége? Sok-sok hősi halott És azok emléke. 81

TÉLI VILÁG Hideg szél szárnyán repül a tél, Hajunkon is már megül a dér, Lassan elköszön minden virág, Télikabátot ölt a világ. És úgy is csak kihűl az ember, Úgy néz körül, üveges szemmel, Mint az, ki immár mit sem remél, Ereiben már meghűlt a vér. Így már az élet igen komoly, Lefagy arcunkról is a mosoly, barátság, szerelem, mind kihűl, Mind-mind egymástól elhidegül. Hideg fővel tervezzünk a jövőt És fogadjuk a ránk köszönőt, Hűvös-hidegen mérjük végig Körülöttünk az utca népit. Lassan kihűl és megáll a szív, Ha mennyei behívó hív. És miként az megvagyon írva, Belefekszünk a hideg sírba. Ott már nem kell a jóakaró, Szépen beföd a hótakaró, Magába zár, úgy fekszik rád Ez a dermesztő téli világ. 82

NEM TUDOM Nem tudom, hogy az emberek Miért olyan hitetlenek. Mért nem hiszik, hogy van Isten, Hogy Tőle függ szinte minden. Mért nem hiszi a sok buta, Hogy a világnak van Ura, Volt kezdete és lesz vége, Mért nem hiszik el ezt végre. Mért nem érik már föl ésszel, Hogy a lélek az nem vész el. Az nem por,mi por lesz újra, A léleknek más az útja. A lélek az volt van és lesz, Bár az ember akármit tesz, De, hogy majd a lélek útja Milyen lesz, csak Isten tudja. Az ember csak annyit tehet, Hogy míg hordja ezt a lelket, Amíg itt él, itt van benne, Addig jó legyen a helye.

83

Addig el kell hinni Istent, Kedvére kell tenni mindent, Hogy a lélek, ha tovább áll, Ne legyen panasz a háznál. Nem tudom, csupán remélem, Hogy ezen a földi léten Végigcipelve a lelket Végül egy jó helyre lelhet.

VÁRNI Várni, várni, várni. Hát nem nevetséges? Örökké csak várni, Mikor lehetséges Bármikor akármi, Mire kell hát várni? Várni, várni, várni. A fogantatástól, A napfényt meglátni Erre kell hát várni? majd egy életen át A halálra várni? 84

Várni, várni, várni. Ebből áll az élet. Pedig nincs értelme, Mivel az életbe’ Bármit akarsz várni, Történhet akármi, Mit nem lehet várni.

SOHA MÁR Van egy gondolat, oly merész, Vitatkozik a szív s az ész. A szív szerint Kedvesem vár, Az ész azt mondja: soha már. De mégis csak kitart a szív, Halja, hogy a Kedvesem hív, Hogy most is tárt karokkal vár, Az ész azt mondja: soha már. Ámde a szív nem nyugszik meg, Hiszi, hogy az égi sereg Szép Kedvesem fogadta, bár Az ész azt mondja: soha már. 85

A szív hisz az öröklétbe’ És, hogy az ő Kedvesére Egyszer mégis csak rátalál, Az ész azt mondja: soha már. De ha így van, vesszen az ész, Jóslatából semmi se lész, A szív kitart, hűséggel vár, Hogy mégis eljut oda már. Hogy mégis eljut oda és Lesz majd még egyszer ölelés S mert ott minden más módra jár, Az ész nem számít soha már.

HARANGOK Úgy konganak a harangok És benne ezek a hangok Érzéseket ébresztenek, Emlékeket élesztenek.

86

Mikor még szívtestőr voltam, Tizenéves gyerekkorban, Jézus szívének testőre, Harcos, nagy védelmezője. Akkor én még mindent hittem, Bűneimet gyónni vittem, Akkor még szárnyalt a lelkem, Tudtam: Isten itt van bennem. Azóta eltelt hetven év És ma sem múlt el ez a hév, Ma is, ha kondul a harang Feléled bennem ez a rang. A szívtestőr törzsparancsnok, Ki, ha szóltak a harangok, Méltósággal állta az őrt, Jézus drága szíve előtt. Ma már mind ez drága emlék, S ha a korban visszamennék, Ha újra gyerek lehetnék, Most is csak szívtestőr lennék.

87

TELE VAN A BATYUM Tele van a batyum, le kellene tenni, S nem örök időkig hátamon cipelni. Tele van a batyum, nem fér bele semmi, A földi javak közt nincs már mit keresni. Tele van a batyum, minden jóval, rosszal, Van aki megdicsért, de van aki rosszall. Tele van a batyum, egyre nőtt a súlya, Annak, ki cipeli nehezült az útja. Tele van a batyum, ki kéne terítni És nem cipekedve Isten elé vinni. Tele van a batyum, kicsit hadd tegyem le, Fejem alá téve, rajta megpihenve. 88

Tele van a batyum, álom is van benne, Álom, melynek szárnyán szállhatok a Mennybe. Tele van a batyum, végzetem ez lenne, Hogy ilyen batyuval Péter nem enged be? U. i. Gondold meg barátom, mit viszel magaddal, Annyi legyen csak, hogy elbírja egy angyal.

BATYUBÁL Ha megtelt a batyum, megyek batyubálba, Ott majd részem lesz a legutolsó táncba. Azt a végső táncot amikor eljártam, Már a batyumtól is örökre megváltam. 89

A VONATOK JÁRNAK A vonatok járnak és itt is megállnak, Nincs már mire várni fel kellene szállni. De hát hova visznek? azoknak kik hisznek Van egy külön járat mi a Mennybe járhat. De a többieknek, kik épp úgy szeretnek, Melyik járat a jó? Kérdé az utazó. Járnak a vonatok, rendre jönnek, mennek, Örök talányai a menő embernek. De mert el kell menni, egyre fel kell szállni, Valahol majd egyszer sikerül leszállni. S az idegen tájon némán körülnézve, Beleolvadunk majd az örök egészbe. 90

TETŐTÉRI ÁLOM A házunk tetőterében. Szinte odafönn az égben, Ott volt a mi hálószobánk, Ott hullott az álompor ránk. Ott álmodtunk édes álmot, Mindennapi boldogságot, Minden este, ott lefekve Imára kulcsolt kezedre Adtam jóéjszakát puszit, Hogy ne feledd el apucit Míg az álmok honában jársz, De reggelre hazatalálsz. Ott a ház tetőterében, Mintha csak lennénk az Égben, Úgy éltünk szépen, boldogan, Mint az angyalok sem sokan. Volt boldog év harminchárom, De mind ez ma már csak álom. A tetőtér mai titka, Hogy olyan lett, mint a kripta.

91

Nincs már benne öröm, élet, Egy úr van csak az enyészet, A ravatalon, az ágyon, Ott fekszik a halott álom. Néha-néha, ha följárok, Egy kicsit az Égbe szállok, Ma is szerelemmel telve, Hisz’ ott van a Kedves lelke.

DILEMMÁBAN VAGYOK Dilemmában vagyok peremén a sírnak, Ha mindennek vége, nevessek, vagy sírjak? Ha arra gondolok, milyen volt az élet, Nehéz visszafogni a nevethetnéket. De, ha látom, hogy az emberiség sírna, Nem is bánom, hogy már fekhetek a sírba, 92

Ameddig itt éltem, mindig csak reméltem, Hogy majd jobban élek, de meg sosem éltem. Nagyon ritkán kaptam, többször kellet adni, Ezen az életen nincs már mit siratni. Majd, hogy hányszor kellett bukfencet is vetni, Azon bizony ma is tudnék még nevetni. Most itt a sír szélén, dilemmában vagyok, Nem tudom igazán sírok, vagy kacagok.

93

VAN EGY ÉG Amíg itt a földön élünk, Földi dolgokról beszélünk, Mondjuk, hogy semmi sem elég, Feledjük, hogy van fönn egy Ég. Pedig nem kéne feledni, Úgy kéne a földön lenni, Tudva, ha semmi sem elég, Azért vár még minket az Ég. S ha feljutunk majd az Égbe, Ott majd megérhetjük végre, Hogy mindenből lesz majd elég, Mert mégis csak ilyen az Ég.

MEGIDÉZETT IFJÚSÁG Ifjúságom, megidézlek. Nagy-nagy messzeségből nézlek. Ki voltam egyszer víg legény, Mivé lettem? Mi lettem én? Ifjú voltam, vidám, bolond, Enyém volt a világ-porond, Bohóckodhattam kedvemre S kijózanodtam reggelre. 94

Ennyiből állt az ifjúság S ha voltak is benne tusák, Nagyot lobbant olykor a szív, Mindegy volt, hogy ki s hova hív. Én csak mentem bután, vakon, Nem láttam át az ablakon, De végül csak megálltam én, Az elkárhozás küszöbén. S, hogy az évek közben teltek, A gondok is többen lettek, A víg legény már ifjú bár, Mégis egy kis babára vár. Ekkor múlt el az ifjúság, Véget értek a víg tusák, Tovalibbennek az álmok, Maradtak a valóságok. Ebből ma már csak azt látom, Ha nézem az ifjúságom, Az élet zajló tengerén, Akkor még így eveztem én. Azóta már csöndben élem Egyre fogyó felnőttségem, Egyre távolodni látom Megidézett ifjúságom. 95

IFJÚSÁGOM Amióta öreg lettem, Úr lett rajtam a hiúság, Mind gyakrabban emlegetem Milyen szép volt az ifjúság. Amikor voltak még álmok, Előttünk állt a nagy világ, Édesek voltak a lányok S bennünk volt még kurafiság. Bizony szép volt az ifjúság, De mind ez csak emlék ma már, Felejtődnek a víg tusák, Miknek édes jutalma vár. Most, e távol messzeségből, Megszépült az az ifjúság, Érthető, ha büszkeségből Úr lett rajtam a hiúság. És úgy érzem, a világon, Mikor még nem ültem veszteg, Az én csodás ifjúságom Volt mégis talán a legszebb.

96

IFJÚ KORBAN Ifjú korunkban még a lét Csodálatos virágos rét, Hol nincs gondunk semmi másra, Szállni virágról virágra. De véget ér az ifjúság És röpködésünk sincs tovább, Szántó lett a virágos rét, Traktor húzza rajt az ekét. Így ma már csak egy virágot Őrzünk,mint egy édes álmot, Odalett a virágos rét Őrizgetjük az emlékét. Mikor még ifjú korunkban Mézet gyűjtő álmainkban Szálltunk virágról virágra Mind egyre több mézre vágyva.

AMIKOR MÉG Amikor még ifjú voltam És féktelenül tomboltam, Nem akartam öreg lenni, Rútul bután öregedni.

97

Azt hittem, az ifjú élet Soha-soha nem ér véget, De nagy az ifjúság ára, Jól megtanultam ezt mára. Mert az öregség az itt van, Bárhogy nem akartuk ifjan, És az ifjúságnak ára Ez az öregség lett mára. De ha lelkünk ifjú marad (És ez csupán csak akarat) Akkor vén testünk dacára Ifjan megyünk halálba.

GYÖRGY NAP Kicsit túl sok György-nap volt már, Ehhez ma már nem kell oltár, Nem kell tömjénes áhitat Amely mindenkit átitat.

98

Ma már túlon-túl is elég Egy szívből jövő kis emlék, Hogy emlékeztek még arra Ama áprilisi György-napra, Melyet, ha megélek ma még, Ajándéknak adja az Ég, Mivel nem illik kérkedni. Ez is egy nap, egyéb semmi. De, hogy legyen még örömöm, Az emlékezést köszönöm, Éltem mindig új erőt kap, Mikor eljön egy új György-nap.

HAZAFIAS ATYAFISÁG Ki nem tisztel egy atyafit, Nem tiszteli a hazafit. Mert az a derék atyafi, Az is csak magyar hazafi.

99

Tiszteld hát az atyafidat És a derék hazafikat, Mert az aki minket nemzett Annak még szent volt a Nemzet. Ezért minden magyar álma Nemzetnyi atyafisága, Így meg lenne oldva már a Magyarság hazafisága.

PIROS LÁMPA Ha duzzadva férfi lázba’ Mennénk piroslámpás házba, Azt azért sose felejtsük, Hogy van nekünk egy Kedvesünk. Mert, ha erre emlékezünk, Tovább talán mégsem megyünk, Nem vonz tovább ama lámpa Ígéretes piros lángja.

100

AKARATLAN TETT Gyakran érem magam tetten, Hogy nem értem, amit tettem. Mert, hogy nem volt benne szándék És ma már ez is ajándék. Ma még, ha mozdul a kezem, Elég hamar észreveszem Azt, hogy nem volt benne szándék És ma már ez is ajándék. Ijesztő így a kilátás. Amit érzek, nagy kiáltás. Hozzád kiáltok jó Uram, Meddig tart még ez a futam? Meddig tart még, hogy az eszem Nem tudja, hogy mit tesz kezem És, hogy a lábaim, Uram! Nem tudják, merre visz utam. Igen aggasztó ez Uram. Így akarod Te csakugyan? Tényleg rászolgáltam volna Erre a földi pokolra? De, ha így van, jól van Uram. Véget ér majd ez a futam És akkor majd számon kérve Lépek a színed elébe. 101

KACATOK ÉGI RENDBEN Haladok a régi trenden S kacagok az Égi renden. Nem tudok mást, mint kacagni, Ha eszemre akar hatni. Az Égi rend sok kacatja Az agyamat meg nem hatja. Eben az ügyben a nagy ész Jelentéktelen, elenyész. Így gyűlik, halmokba rakva, Az Égi rend sok kacatja. Kellene egy csendes elme Aki köztük rendet tenne. Mert e sok kacat mit sem ér, Ha az ész ide fel nem ér. Ésszel nem lehet felérni, Hinni kell és hitben élni! Ha hisszük, hogy sok a kacat Mégis valami rendet ad, Hogy csak van rend e világon, Épp úgy, mint a másvilágon.

102

Ha hisszük, hogy csak van Isten, Akinél rendben van minden, Kinek fontos minden kacat, Mi születik az Ég alatt És az ott áll, szépen, rendben, Abban a hihető Mennyben, Amit hiszünk létünk alatt, Úgy rendben van minden kacat.

MEGVÁLTÁS Ugyan, ugyan. Nem gondolod, Hogy egyedül majd te fogod Megváltani a világot? Ilyet ugyan még ki látott? Volt már megváltó itt sok is, De olyan ki még boldog is, Hogy megmenti a világot, Olyat a föld még nem látott. De mit kell itt megváltani? Mért kéne másnak látszani, Mint amik vagyunk, emberek, Így élni miért nem lehet? 103

És mi az, hogy megváltani? Lehet, hogy az tán valami Nagy pénzügyi tranzakció, No, de abban majd mi a jó? Megváltani? Nevetséges. Hiszen nem is lehetséges. Próbálta már azt sok „Isten” Mégis mindig maradt minden. Én csak azt tudom, az ember Még csak megváltozni sem mer. Erre még szándéka sincsen. Megváltás, mint olyan, nincsen.

IGYUNK Mára elég volt már a könny, Borospohárban vár a gyöngy, Nem verselek, megvár a rím, Igyunk inkább barátaim.

104

Feledjük el a ronda bút, Tegyünk félre minden tabut, Vidámra fordítva a szót, Barátaim, igyunk egy jót. Az élet úgy is elszalad, Így hát e néhány perc alatt, Ne gondoljunk holnapra már, Töltve vár a borospohár. Tudjuk, hogy nehéz z élet, Nincs öröm, remény, ígéret, Ezért, hát az ilyen korba’ Gondunk, bajunk fojtsuk borba. Hogyha időnként összejön Néhány barát e kis körön, És elmondja gondját sorban, Feloldódik mind a borban. Nos hát, drága jó cimborák, Megültük a gondok torát, Eljött a búcsúzó óra, Igyunk még a búcsúzóra. De majd lesz még találkozó, Akkor is így árad a szó, Akkor is akad még jó bor, Ami kiemel e korból. 105

NEVESSÜNK Ne csak mosoly jelezze kedvünk, Ha úgy adódik, hát nevessünk. Kacagva éljünk, vígan, bátran, Itt e szomorú, bús világban. Hiszen itt minden nevetséges, Mert szinte minden lehetséges. Az életet az ész diktálja, Vagy mindennek az ellenpárja. Ez így magában nevetséges. Hogy nálunk minden lehetséges, Hogy egy súlyos bűnöző banda, A börtönt simán elhagyhatja, Mert négy év alatt nem született Ítélet , de a testületet Semmi kritika nem érhette, Még annyi sem, hogy ejnye-bejnye. Ilyen esetek napról-napra Megesnek s mi már csak kacagva Legyintünk rá, hogy csak ez a baj? Ez hungarikum, echte magyar. Nevessünk hát! Jobb, mint ha sírunk. Vígan ássuk a saját sírunk, Amibe majd, ha megöregszünk, nyugodt szívvel, kacagva fekszünk. 106

NE TÖRŐDJ VELE Ne törődj vele, hogy mi lesz holnap, Hisz’ azt sem tudod, hogy lesz-e holnap. Még azt sem tudod, hogy lesz-e reggel És lesz-e olyan ki reggel felkel. Ilyen az élet, örökös titok És amíg élünk dicséret, szitok. nincs ami biztos, nincs állandóság, Bűnökkel szemben harcol a jóság. Bár azt sem tudjuk, hogy mi az a bűn, Mi ellen küzd az aki jónak tűn? Földünk elönti az eszmék árja S nincs oly, aminek akadna párja.

107

Mi az egyikben követendő. jó, Az a másikban üldözni való. Ezért nem állhat egységbe egyszer Az a sokféle zavaros rendszer. De így van ezzel itt minden ember. Mindegyik egy-egy egyéni rendszer. Az egyik ordít dörgedelemmel, A másik hallgat, mukkani sem mer. Ezért azt mondom, ne törődj vele, Hogy az életnek milyen a jele, Nincs út amelynek akadna párja, Mindenki csak a sajátját járja.

108

HA ÉN POLITIKUS LENNÉK Ha én politikus lennék, Bizonyosan nem követnék Olyan régi szokásokat, Mikből láttunk elég sokat. Arra mindig sokat adtunk, Hogy másokat befogadtunk. Avval büszkélkedett agyunk, Hogy jó befogadók vagyunk. S, hogy a magyar lassan elfogy, Nem okozott gondot sehogy, De mi lett a nóta vége? Trianon „dicső” térképe. Ó, hogy megsajdul a lélek Mikor e térképre nézek, Mert a gondolat oly fanyar, Mért nem volt itt elég magyar? És azok a büszke csaták! Ahol elhulltak az apák. Dávid voltunk s ők Góliát, Ott követünk el sok hibát.

109

Mindig nagyokkal komáztunk, Más nagyokkal meg csatáztunk. Küzdött e kis ország népe, De másokért hullt a vére. Én ha politikus lennék, Nagyokkal nem szövetkeznék. Volt itt török, orosz, német, Egytől-egyig sötét végzet. S mit ad nekünk egy francia, Vagy távoli Amerika? Ha ad egyet, kettőt vesz el, A „Nagy” minket csak így kezel. Végignézve a világot, Sok-sok szövetségest látok. Hozzánk illő kis nemzetet, Mi ővelük fogjunk kezet. A nagyokat távol tartva, Csak mit kapunk, annyit adva, A kicsikkel barátkozva, Talán új világot hozna.

110

És nem befogadó lenni, Magyarral kéne megtelni. Ez lenne a feladata magyarnak, ha szent a Haza. És a nagy politikának, Ha jót akar a Hazának, Ezt a célt kell felmutatni S nem a nagyok ülepét nyalni. Ez az ország sír szélén áll. Nincs vége, csak agonizál. Meg kéne menteni végre, Ha van esély még négy évre.

VAK REMÉNY Már régóta, de még mindig Ha a fényt az égből hintik, Vakulva nézek a fénybe, Így kereslek fönn az Égbe’.

111

De nem látok mást, csak a fényt, És a fényben rejlő reményt, Próbálok a fénybe lesni És Téged ott megkeresni. S ha az égből zuhog a fény, Mindig feléled a remény Ha fölnézek, hátha látlak, Hátha mégis megtalállak. Már régóta s amíg élek, Ha az égből jönnek fények, Még mindig vakon nézem én, Mert nem hal ki a vak remény.

REMÉNY Megéltem nyolcvannégy évem, És még mindig van reményem. Remélem: hosszúra nyújtott Életem, mint villám sújtott, Úgy ér véget, egy perc alatt, Mikor az élet elszaladt.

112

NYERS SZAVAK Ezek a szavak most nyersek. Nem kimunkált, míves versek. Oly kemények, mint az acél, Mert lehet, hogy épp az a cél. E szavak most húsba vágnak. Békét kérek bús hazámnak. Elég az ostorozásból, Az oktalan rugdosásból. Nem vagyunk mi ágról szakadt, Semmire való rongycafat, Melybe, ki nem tud köszönni, Nyugodtan a lábát törli. Tudjátok meg, drága népek, Ha magyarok nem lennének, Ti sem lennétek itt ma már, Fölfalt volna török, tatár. Ezért aztán több tisztelet Illetne minket, mint veret. Olyanoktól, kik egy szóra Renegátok kakasszóra. Azoktól, kik tízből tízen Tagadják, hogy lenne Isten, Kik nem tudják, hogy van lélek, Csupán csak a pénznek élnek. 113

Azoktól nem kell a csoki, Azoknak azt mondjuk coki, De ne várjátok, hogy végre Felforrjon a magyar vére. Nem feledtük azt a napot, Negyvennyolcat, ötvenhatot, Mikor azt mondtuk, elég volt, Ne várjatok újabb sikolyt. Azt kérem, hogy legyen vége! A népek közt legyen béke, Hogy mindenképp több tisztelet Illesse meg a népeket És az a sok rút izgága, Kinek igen sok a száma, Életünkből, mint rossz csíra Örökre legyen kiirtva.

SZÁMOLÁS Mint gyerek, ha jő karácsony, Számolja, még hány az álom, Számolom, még mennyit alszom, Hányszor nyílik még tavaszom. 114

Hányszor kezdem mindig újra, Reggel az ágyból kibújva, Új reménnyel, új eséllyel, Hogy eljő az újabb éjjel. Számolgatom, de hiába, Az életnek nincs határa, Hogy mikor és hogy lesz vége, Csak ott tudják, fönn az Égbe.

FOGY A TÉMA Lassan kifogy minden téma S ha bármit is írok még ma, Avval már semmit sem érek, Hiszen nem lesz benne lélek. Az írás az életelem, De csak ha nem lélektelen. A versek is csak úgy élnek, Ha bennük is ott a lélek.

115

Ezért hát félre toll, papír, A poéta mától nem ír. Addig nem lesz újabb verse, Míg a versnek nem lesz lelke. De, ha mégis, még ez után Szaladok a rímek után, A poétának a lelke Lesz egy versben kilehelve.

A GYUFA Csupán egy kis aprócska láng, Jó szándékú, békés, Mégis vele kezdődik el Minden világégés.

116

ÁBRÁNDOZOM Ábrándozom, ábrándozom Ábrándjaim Rád áldozom. Hogyha látlak, hogyha nézlek, Mindig ábrándokban élek. Ábrándozom, ábrándozom, Egy új élet álmát hozom, Mert hiszem, hogy ha elérlek, Kezdődik majd egy új élet. Ábrándozom, ábrándozom, Azt a napot elátkozom, Amikor nagy betegen bár, De elragadott a Halál. Ábrándozom, ábrándozom Istenemhez imádkozom, Ha e földi létnek vége, Újra láthassalak végre. Ábrándozom, ábrándozom Tudom, bízni semmi okom, De az ábrándok reménye Minden léleknek igénye. Ezért, hogyha látlak, nézlek, Mindig ábrándokban élek, Olyankor, mint égi fények Csillognak a szép remények 117

ÉTELGYÁRI EBÉD Mégsem érek éhen véget. Meghozták a jó ebédet. Jól ismerem aki hozta, De a konyhán ki gondozta? Azt én sohase tudhatom, Mivel e szép kis csomagon Hiányzik kívül a stempli, Belülről meg a nokedli. Ezért aztán én Angyalom, Túl a túlvilági falon, Elmondhatom, hogy míg voltál, Sohasem volt olyan, hogy már Úgy vártam a jó ebédre, Hogy megérem-e még végre? És, hogy amit fogok enni Abban lesz-e majd nokedli.

FERDE UTAKON Ferde utakon jár ez az élet, Bicegve halad a sánta világ, Rejtőzve búvik benne a lélek, És mind kevesebb a nyíló virág. 118

Sötétbe futnak tova az évek, Értelmetlenül suhannak el, Távol csillognak pisla remények Mit földi ésszel nem érünk fel. Távoli fények, pisla remények Ezt nyújtotta ez a földi világ, És, hogy mik azok a pisla fények? Arról szólnak a meddő viták. Csábító fénye a tiszta Égnek, Vagy csak egyszerű északi fény? Ez lenne az, mit nem lehet tudni. Erre való az örök remény.

ALTATÓ Aludj még kicsit, kicsi árvácska, Itt van még a tél, nincsen még tavasz, Megtörténhet még, hogy ez a rút tél, Holnapra újra mindent behavaz.

119

Aludj még kicsit, kicsi árvácska, Bár ébresztget már a víg napsugár, Te csak aludj még, mert ki korán kel, Nem aranyat lel, hanem pórul jár. Aludj még kicsit, kicsi árvácska, Majd ha a tél már végleg messze jár, Akkor bújj elő a meleg ágyból, Meglásd a világ tárt karokkal vár.

A KERÉKKÖTŐ Földünknek van egy kerékkötője Isten. Senki se látta, az is lehet, hogy nincsen. Mégis, nevében tilalmas szinte minden,

120

Ezért, ki így él, kerékkötője Isten. Én, aki eddig feltétel nélkül hittem, Ráébredtem, hogy szabadság szinte nincsen. Ezért mondom, hogy kerékkötőnk az Isten. De csak ha van, mért ha netán tényleg nincsen, Akkor nem lehet kerékkötőnk az Isten.

121

ELMÉLKEDÉS 2. Uram, vagy Úrnőm, vagy Szellem, ha vagy, Nem ismerlek csak azt tudom, hogy vagy. Tudom, hogy vagy, mert Neked lenned kell, Úgy is, ha soha nem ismerlek fel. Mert e világnak kell legyen Ura, S ha nem ismerjük, az elég fura, Mert ez az Úr, mint az ma már látszik, Nem is egy, de több világgal játszik. Ezért hát tisztelt Világok Ura, Hogy élet is van, valóban csuda. Azt, hogy Te vagy, azt ésszel felérem, De az életet sehogy sem értem. Ez a születés, élet és halál, Mire való és kinek kell ma már. Bolygók ura vagy, ahol nincs élet, És ahol még van, ott is mivé lett? Senki sem tudja ma már, hogy mit ér, Senkit se bánt a sok kiontott vér, Senki se kérdez soha meg Téged, Hova lett az a sok megszűnt élet. És hova lett a sok képzelt lélek, MI nélkül – hisszük, hogy – nincsen élet, Azt is csak hisszük s azt is hiába, A lélek a lét szinonimája. 122

Így elmélkedem felőled Nagy Úr És az elmémben a lámpa ha gyúl, Hideg verejték, rémület fog el, Rendül alattam a békés fotel, Mert itt a földön, amit tanultam, Amiről végig szólott a múltam, Az egy más világ, az egészen más, Az hiedelem és sosem tudás. Téged úgy hívunk, nevezve: Isten. Így élsz közöttünk e csalfa hitben, És bár Terólad sok mindent vélünk, Egy életen át, mégis csak félünk. De most magamban, így elmélkedve, Balhiteimet végleg levetve, Nem hiszem el, hogy vélem Te számolsz, És, hogy a végén egyszer leszámolsz. Tudom magamról, nem vagyok senki És, hogy a vége, az lesz a SEMMI, Tudom a végére nem marad más, Csak ez a vitás, soványka tudás. Addig pedig még Világok Ura Majd csak megkerül az egy szál gyufa, Amely egyszer csak lángra kap majd és Az lesz a végső nagy világégés. 123

TUDNI AKAROK Én nem hinni, én tudni akarok, De nem segítnek a tudós karok. A hit helyébe nem lép tudomány, Bár próbálta már nem is tudom hány. Én nem hinni, én tudni akarok, De a templomban csak hitet kapok. Amit ott hallok, csak hinni lehet, Tudományosan nincs rá felelet. Én nem hinni, én tudni akarok, Tudni Istent s, hogy vannak angyalok. Bizton tudni, hogy van egy Másvilág, Úgy nyer értelmet a földi világ. Én nem hinni, én tudni akarok, Nem naiv, hívő halandó vagyok, De az ily vágyak túlon-túl nagyok, Ezért tudom, hogy tudatlan halok. De még ha hinnék! Az sem rajtam ál, Csak hogyha Isten kegye rám talál, Mert a hit Isten kegy-ajándéka És nem halandó kisded játéka. Így aztán tudni s nem hinni vágyom, Hogy jó dolgom lesz majd a Másvilágon, Mert a hit olyan: vagy úgy van, vagy nem, Ezért a dogmát elhittem majdnem. 124

MÚLÓ VÉGTELEN Hegyen állok és ott alant Nézem a múló végtelent, Azt az örök minduntalant És benne az álló jelent. Mint dia-kép fehér vásznon, Úgy áll múlt és jövő között, Egy megkövült, édes álom, Ki mennyasszonynak öltözött. És várja a gazdag jövőt, A csillogó ígéretest, Aki minden szembejövet Kívánatos színesre fest. Ó te kedves naiv jelen, Nem tudod, hogy hiába vársz, Fölösleges a küzdelem, Te az álmok honában jársz. Nem tudod, hogy csal a remény, Hogy amit vársz, sosem lesz jobb, Országunkat nem vezeti Ezer éve már a szent Jobb. Fönt állok és lentre nézek, Nézem a vergődő jelent, Múlt s jövő közé ékelve Az álldogáló végtelent. 125

NYUGTATÓ Nyugodj meg végre vergődő lélek, Akárhogy vergődsz múlnak az évek. Az, aki elment nem jön vissza már, A két világ közt zárva a határ. Átjáró egy van, az is csak oda, Annak is örülj hogy még van hova. Hogyha itt elmúlt, lesz még egy élet, Ahol megnyugszik végleg a lélek. Ahol mindenki egymásra talál, Ahol már többé nem dúl a Halál.

Ott lesz a lélek vég-menedéke, Ott, ahol nincs más, csak örök béke. 126

Békélj meg végre vergődő lélek, Várd ki, míg lassan múlnak az évek.

EGY ÉLETEN ÁT Egy életen át szenvedtem, Amíg az Istent kerestem. Roggyant vénemberré váltam. Mire Istent megtaláltam. Azt é mindig tudtam, hogy van, Csupán azt nem tudtam, hol van? Azt még gondolni sem mertem, Hogy az Isten itt van bennem. De egyszer a betegágyban, Kemény, negyven fokos lázban, Világosan megértettem Hogy az Isten itt van bennem. Akkor értettem meg végleg, Miért nem halhatok még meg. Mert, ha én meghalok itten Velem hal bennem az Isten. 127

ÁTOK Lehet, mégis sújt egy átok? Hogy én mindig hibát látok, Süket vak vagyok a jóra És fülem sincs a jó szóra? Lehet, hogy van ilyen átok, Hogy én mindent másként látok, Mint az a sokféle ember, Aki beszélt velem egyszer. De tán akad remény is még, Ettől lettem egyéniség, Ettől lesz részem a kegybe, Bejuthatok majd a Mennybe. És az a sokféle ember, Aki beszélt velem egyszer, Hogy meglesz lepődve majdan, Abban a pokoli zajban.

MA MÁR Ma már nem történik semmi. Templomba se kell már menni, Azok közé akik hisznek Oda engem már csak visznek. 128

Ha már unva földi létem Végleg távolról szemlélem, Akkor lesz súlya a hitnek, Ott, ahova akkor visznek. Akkor látom majd, hogy ott van, Mit nem hittem a templomban. Látom majd azt a világot, Mit földről senki se látott. Ott uralkodik majd Isten, Kit a földön sosem hittem, Nem hittem, hogy van, ki látja, Mi történik lenn a sárba’. Ott kéri majd számon Isten, Hogy a földön mért nem hittem, Mikor egyébként azt tudtam, Hogy a világban egy Úr van. Erre nem lesz már válaszom, Csak, hogy a súlyát vállalom, S, ha netán Isten megbocsát, Elmondok majd ötven imát.

129

De, ha ott nem lesz bocsánat, Nem nézik el sok hibámat, Emlékezhetek zokogva A csodás földi pokolra. De már hiába zokogok, Visszatérni sosem fogok, Mert arra már nincsen kegyszer, Amit elhibáztam egyszer.

KÉT ÁRVA LÉLEK Két elárvult lélek bolyong a szobában, Keresgéli egymást olthatatlan lázban. Így múlik ez rendre szinte minden este Sose érintkeznek, léleknek nincs teste.

130

Reménytelenek e változatlan estek, De az árva lelkek egyre csak kerengnek. Nem tehetnek másként szegény árva lelkek, Hiszen Ők ma is és örökké szeretnek. Két elárvult lélek így él egy szobában, Egyik holtát várva, másik holtra váltan.

URADALOM Álmom volt egy uradalom, Abból lett e fura dalom. Fura ének egy tehénnek, Gyászdal lónak, kit herélnek.

131

Így került rímbe a csibe, Kacsaúsztató kis vize, S amikor már zöld a tavasz, A sok nyüzsgő szopós malac. Volt még egynéhány kedveske Mekegve legelő kecske, Az sem csupán irka-firka, Legelt ott egy nyájnyi birka. Volt ott minden, kutya, macska, Tavirózsás kis tavacska, Szép formásan rakott pazar Jó illatú szalmakazal. Álomban kelt fura dalom, Ilyen egy szép uradalom, És az nem is került szóba, Milyen szép a ház lakója. De erre már nem került sor, Mert álmomból legrosszabbkor Ébredtem s a szépek-szépe Nem került a vers végébe.

132

UGYAN, UGYAN Ugyan, ugyan, hát csakugyan Hiszed, hogy lejárt a futam? Hogy végre mindennek vége, Jöhet már az örök béke. Ugyan, ugyan, kis naivam, Nem sejted még hátra mi van. Mit kell átvészelni élve, Mire végre itt a vége. Ugyan, ugyan. Ne ábrándozz. Amit még az élet rád hoz, Az nem a legszebbik része, Csak egy árnyék az egészre. Ugyan, ugyan barátocskám, Ha Veled megtanácskoznám, Hogy milyen egy élet vége, Hogy mi az az örök béke. Megbánnád, hogy megszülettél, Hogy halandó ember lettél, Kinek lelkében nincs béke, Akárhogyan is lesz vége.

133

Ugyan, ugyan. Mind ezt tudtam. Egyszer véget ér futam S, hogy azután mi lesz végre, Mindegy. Fő, hogy ennek vége. Ugyan, ugyan. Lásd csakugyan Hiszem, hogy lejárt a futam És amit még hoz a vége, Annak is állok elébe.

SEMMI Leírtam már, hogy a semmi, Tulajdonképpen nem semmi. Hogy a Nagy Semmit is lehet Gyönyörű szép versbe szedni. Erre teszek most egy próbát, Rászánva e néhány strófát. Hogyha nem is gyönyörűen Mégis írok egy kis ódát. Ó, te hatalmas Nagy Semmi, Nélküled nem lenne semmi. Ami van a nagyvilágban, Rád lehet visszavezetni. 134

Belőled eredez minden, Te nélküled semmi sincsen, A kezdeti Semmi óta Épül minden s minden szinten. Ó, Te hatalmas Nagy semmi! Kit nem lehet nem szeretni, Mert, ha Te nem lettél volna, Talán nem is lenne semmi. De hát vagyunk és, hogy mivel Együtt élünk a Semmivel, Ezért létünk legfőbb célja, Küzdeni a Nagy semmivel.

MINT EGY PÓK Mint egy pók, függök a szálon, Gyenge kis szál, gyenge álom, Egy picinyke, halvány remény, Hogy a holnap is tán enyém.

135

Így élek én, percről percre, Egy szál pókhálón lebegve, Amely, ha egyszer elszakad Csak pókháló foszlány marad.

SZERETEK Szeretek, mert szeretni az jó, Mert sok minden szeretni való. Nem szándékkal, nem akarni kell, Mint réten a vadvirág, kikel És ettől lesz szép, színes a lét, Mint a tiszta, vadvirágos rét. Szeretek, mert szeretni szabály, Akkor is, ha nehéz és ha fáj. Szeretek, mert nem tehetek mást, Szeretem a létet, a csodást, Szeretem, ha zengnek a dalok S szeretem, ha csendben meghalok.

136

KÓRHÁZBA VONULTAM Kórházba vonultam, nincsen baj, remélem, A laborba viszik a pisim, a vérem, Kórházba kerültem, mert nagy volt a lázam, Kicsit túl hevültem, remegtem és fáztam. Mindjárt kézbe vettek bedugtak egy ágyba, Gyógyszert is rendeltek a túl magas lázra. Darabokra szedve vizsgálták a testem, Hátha kiderül, hogy mi rejtőzik bennem. Én pedig csak tűröm, békésen, mert hagyják, Várom, hogy a testem újból összerakják. És, ha ezek után élő leszek újra, Készülődhetek a hazatérő útra. 137

A kórház csomaggal búcsúzik el tőlem, Abban rejlik ami kimaradt belőlem.

NEM MINDEGY Nekem az nem mindegy mit gondolnak rólam, Nem egy disznó vagyok elszigetelt ólban. Ember lennék, egy szép emberi világban Aki itt vergődik olthatatlan lázban, Aki, bármily kicsi, mindig nagyot akar, Akiben örökös a lelki zűrzavar,

138

Aki költő lennék, szárnyalnék a mennybe, Vagy pokolba mennék, mind egyre mélyebbre, Nem tudom mi vagyok, és, hogy hova mennék, Csak annyit tudok, hogy talán Ember lennék. Egy ember a földön, ki az Égbe vágyik, Akinek a lelke versek közt bóklászik, Egy ember a sok közt, kinek, - szépen szólva Nem mindegy, hogy mégis, mit gondolnak róla.

BARÁTSÁG Barátom volnál-é, avagy Csak olyan barát-féle vagy? Meggondoltad-e, mit tennél Ha végső mentsváram lennél? 139

Meggondoltad-e, mint jelent Egy barátság jövőt s jelent? Hogy a barátság oly alap, Mi elbír bármily nagy falat, Miről az ember messze lát, Egyszerre gondot és csodát, S amit az ész ma már kivet, Barátság ad és vár hitet. Így gondolom ezt Barátom S hiszem, Benned megtalálom, Hogy mikor már minden befagy, Barátság melege Te vagy. Mert úgy van, meleg barátság Köt barátot és barátját, Ez a meleg hoz új tavaszt, Mely mindig új hitet fakaszt.

140

BESZÉLGESSÜNK Beszélgessünk Uram! Szeretsz Te csakugyan? Szerethet az engem, Aki a kedvesem Mint az Ég rablója, Tőlem elrabolja? Beszélgessünk Uram! Meddig tart az utam? Meddig tart magányom Egyszemélyes ágyon? Hol van az megírva, Meddig éljek sírva. Beszélgessünk Uram! Rengeteg tabu van, Ami Hozzád szólva Nem kerülhet szóba, Miket, ha fölvetek Azt mondják, eretnek. Beszélgessünk Uram! Számtalan tanú van Aki tudja, látta Kedvesemmel párba’ Milyen szépen éltünk. Még Tőled sem féltünk.

141

Beszélgessünk Uram! Mondd meg, ha nem úgy van, Hogyha rosszul látom, Ha ez csak rossz álom, Ha van jóság Benned S velem még van terved.

CSAK AZÉRT Csak azért, hogy soká éljek, Én már semmit sem teszek, Hiszen minél tovább élek, Egyre csak vénebb leszek. Egy célom van már csak hátra Ameddig még itt vagyok, Egészségben, vidámságba’ Teljenek el a napok. Ebből nekem már nem kell sok, Ha kevesebb, annál jobb, Ez életben, amíg vagyok Soha nem leszek nábob.

142

Már nincsenek nagy vágyaim, Csupán egy kis egészség S, hogy a túlsó part tájain Ne legyen már nehézség.

SAJT-ÁR Barátocskám, a Sajt Áron, Elmerengve egy sajtáron, Megértette, mi a magas, Mi a drága a sajt-áron.

LYUK A SAJTON A megszokott kedves boltban Lyukas sajtot vásároltam. Akkor gurultam méregbe, Mikor sajtom a mérlegre Lyukaival együtt tették A lyukat is sajtnak vették 143

Ide jutottunk el mára, A lyuknak is sajt az ára. Ma már, hogyha sajtot veszek Olyan darabot keresek Amin kisebbek a lyukak, Ettől nyugodtabb a tudat, nyugodtabb az ember lelke, Mégsem leszek úgy átverve. Bár a lyuk így is sajt-árú, Mégsem leszek olyan bárgyú, Hogy a lyukat tömegesen Drága sajt-árában veszem.

TEMETŐBEN Minap sírkertben jártam én, A holtak őszi ünnepén. Ilyenkor messziről köszön A végtelen virágözön. S a néma sírok közt járva, A naphoz illendő gyászba Elmerülve botladoztam És egy kis virágot hoztam. 144

Ennyi az élet emléke, Minek ez a sír lett vége, Amelyen egy kicsi virág Azt jelenti, bár a világ Rendületlen tovább menve, Mindig van, ki nem feledve Szívében hord, ott melenget, Emlékedből sosem enged. Emlékedre e kis virág Most több, mint az egész világ, Mert annak, ki ide tette Benne van a szíve, lelke.

NE FUSS Ne fuss barátom, nem szaladhatsz el, Úgy is hátadon tündöklik a jel. Rajtad van. Le sem koptathatod már, Hirdeti, milyen gazember voltál. 145

Ne fuss barátom, nincs hova futni. Bárhol fekszel le, nem tudsz aludni. Bárhova bújsz is, üldöz a múltad Számon tartja már a Nép a múltat. Ne fuss barátom, amiket tettél, Amiket már-már el is feledtél, Sok van még aki nem felejti el, Hogy mit jelent a hátadon a jel. Ne fuss barátom, Te a végzeted E földön már el nem kerülheted. Ahol kiderül minden, mi hamis Oda biztosan elérsz lassan is.

146

EGYRE Egyre jókedvűbb, mi több Egyre vidámabb vagyok, Mind kevésbé zavarnak A kisebb-nagyobb bajok. Tisztul már a horizont, Ragyognak a csillagok, Mind kevesebb az idő Ameddig még itt vagyok. Fokozódik a derű, És egyre jobb a kedvem, Ahogy közeleg a perc, Amikor lehet mennem. Mocsárból Mennybe lépni, Van-e még nagyobb öröm? Ezt várom ily vidáman És előre köszönöm.

VALAMIKOR Valamikor együtt jártunk, Egy utca kövén ugráltunk, Felhőkben keresve utat, Ott is fúrtunk alagutat. 147

Milyen jó volt közös hittel Hinni, semmi sem szökött el, Hogy még minden itt van velünk, Csak nyújtsuk ki érte kezünk. Egykor voltak még ily párok, Nem volt ilyen mély az árok, S ahol mély volt, voltak hidak, Nem képzeltek, igaziak. Amiken lehetett járni, Amiken mehetett bárki, Akit nem lökött le róla A más eszme hordozója. Amikor még a templomba Igaz katolikus módra, Zsidó barátommal jártam S ebben rosszat nem találtam. Valamikor együtt jártunk, Lányokra együtt vadásztunk, nem láthattuk jó előre, Mára, hogy mi lesz belőle. Mert ma már csak külön járunk, Mindőnknek ma más a párunk, Az árkok már nagyon mélyek S mintha hidak sem lennének. 148

Így az árok mindkét partja Más világ és más uralja, Más virág nő s más a gaza, Senkinek sincs már igaza. Kettészakadt ez az ország, Kevés, aki félti sorsát, Kevés, aki tenne érte S átúszna a túlfelére. Elmondaná gondjainkat, Építenénk újra hidat Amin bárki és a párja Válogatás nélkül járna. Az árok lassan betelne, Maggal bevetve teremne És mint mikor együtt jártunk Újra új utakat vágunk. Árok helyén a mezőbe, Alagutat a felhőbe, Nem lesz semmi furcsa ebben, Így lesz végre minden rendben. És, ha mára emlékezünk, Talán már nem szégyenkezünk, Büszkén álmodozunk róla, Kihúztuk Münchausen-módra. 149

MEGINT ESTE VAN Megint este van már, elmegyek aludni, Fejemet az álmok párnájába dugni. Hiszen minden este oly epedve várom, Hogy mikor lefekszem, megjöjjön az álom. Mert az édes álom az egy másik élet, Egész más világban bóklászik a lélek. Nem mindig gyönyörű, van ott fájdalmas is, Álomban megesik elkábít a hasis. Olyan ez az álom mint a földi élet, Álmaimban mégis más világban élek. Mert a földön nem vagy, itt már el nem érlek, De az álomban még örökké remélek. 150

Ott még van rá esély, hogy még ölelhetlek, Hogy reszkető szívvel karomba vehetlek. Hogy újra karomban tudhatom a Párom, Így teljesül néha a szép éji álom. Így ha jő az este, megyek már aludni Arcomat az álmok párnájába dugni. Estétől reggelig álom ez az élet, Az ember csodát csak álomtól remélhet.

ÉLETFA (Egy Leyland ciprus halálára) Ő is csak egy magból éledt, Egy kis magban volt az Élet. Abból fejlődött ily nagyra És nőttön-nőtt, napról-napra. 151

Mígnem az Ember megunta, Hogy ily nagyra nőtt a nyurga, Ültetését is megbánta, Gondolt egyet és kivágta. Élete derekát élte, Csodálatos volt szépsége Létében csak az hibázott, Egyre magasabbra vágyott. Ezt az Ember nem tűrhette És a szív sem rezdült benne Amikor parancsba adta, Jöhet a fűrész, a balta. És jött és a hatalmas fa Széthullott ezer darabra. Elsirattam, mert a vége Egy kályhában lett elégve. De még ott is híven szolgált, Mert amikor hamuvá vált, Csodálatos jó melege Az egész szobát belengte.

152

VOLTAM ÉN Voltam én egykor ifjú titán, Akkor kezdtem el verselni mán. Az összehordott rímes szókban Magam a nők szívébe loptam. Majd voltam röpködő kalandor, ki mindig rossz terepen landol, De bűnhődtem is érte szépen, Időnként a Styx vizében. Valaki mindig visszatartott Nem hagyhattam el ezt a partot, Valaki, kiben volt kegyelem S valami célja is volt velem. Így hát tapostam én a sarat, Arra elég volt az akarat, De, ha néha nagyot akartam, Mindig kemény falba akadtam. Ó, hol van már az ifjú titán, Ki a léttől már mit se kíván, Nem akar már semmit se várni, Csillagok közt szeret sétálni. És, ha rátér a fényes útra, Onnan nézve az életútja Nem is tűnik oly rossznak ma már, Csupán csak egy jó végszóra vár. 153

Jó végszóra, ha üt az óra Arra a végső indulóra. Szép végszó, hogy nehéz volt élni, De a végén nincs mitől félni.

FELHŐS ÉLET Mióta elmentél tőlem, Az életem nem felhőtlen. Azóta már télben, nyárban, Örökké felhőben jártam. Akkor beborult a lelkem, Nagy-nagy felhő lett felettem, Azóta vacogok fázva, A bánattól bőrig ázva. Azóta felhőben élek, Mindig egy kis fényt remélek, Várom, hogy a Nap sugára Áttöri a felhőt mára. És a beáradó fénybe Feltűnik a Kedves képe, Mintha most is lenne, élne. Örökös napfényt remélve. 154

BESZÉLJÜNK HÁT NYÍLTAN Beszéljünk hát nyíltan! Épp eleget sírtam, Könyörögtem, bőgtem, Jártam a felhőkben, Hátha ott van Isten, Kit sohasem hittem Kerestem, hogy hol van Ördög a pokolban, De csak botorkáltam Egy kihalt világban S ma sem értek semmit, Nem találtam senkit, Se Istent, se Sátánt, Se szép égi látványt. Nem tudom a lelkek Vajon hol lehetnek? Ezt mondhatom. Ennyit. Ma sem tudok semmit. Már kérdésem sincsen Itt, e földi szinten, Hogy honnan és hova, Hogy van-e még csoda?

155

Beszéljünk hát nyíltan, Én mindeddig bíztam, Nyitott szívvel állok, Válaszokra várok, Hogy mi ez az Élet? Ha elmúlt, mivé lett. Mint fessék az álmok Azt a Másvilágot, Mit annyit kerestem, De sehol sem leltem. Mondja meg valaki Vannak-e ablaki Annak a nagy Égnek S van-e benne lélek? Van-e benne Isten, Kit eddig nem hittem? Mondja meg, ki tudja, Megkérdezem újra, Mi az az Ég s mégis Lakhatom-e én is?

156

NAPFÉNYES REGGEL Úgy ébredek, hogy tündöklik a Nap. Lehet az ember ennél boldogabb? Lehet egy reggel annál gazdagabb, Mintha hétágra tündöklik a Nap? Ez a reggeli kedves hangulat Besugározza egész napomat. Ilyenkor nincs nyűg, búbánat, harag. Elűzi a fény mind az árnyakat. Ilyenkor öröm és szép az élet, Mikor tündöklő napfényben éled. És verőfényben telik el a nap, Csak az a baj, hogy hamar elszalad.

157

Úgy eltűnik, hogy észre sem veszed, Csak a Nap fényét élvezi szemed, Hip-hop eltűnik gyorsan a beste, És máris itt van újra az este.

KIKELET Tavaszi fákon most még nincs levél. Tavaszi fáktól búcsúzik a tél. Tavaszi földben gyúlnak a tüzek, Duzzadnak már a fákon a rügyek.

158

Tavassal gyorsan zöldül a levél, Levelek között cinege beszél, Nyitnikék, nyitni! sürgeti egyre Olykor egy faggyú gombócon lengve. Zsong-bong a tavasz, gyűlnek a méhek, Kis bányászai a virágméznek. Nincs itt pihenés, nyüzsög itt minden, Nem hagy nyugodni senkit az Isten. A legfőbb parancs itt most az Élet. Csak aki mozog, most csak az élhet. Legyen fű, bogár, nyújtózkodó fák, Mindenki mozog, éled a Világ.

159

EMEBER VAGY? Ember vagy? Mert én az vagyok. Fogjunk kezet, mint a nagyok. Nézzünk jól egymás szemébe. És induljunk el a fénybe. Annyit voltunk már setétbe’, Egymással nem is beszélve, Csak tapogatózva, vakon Ütköztünk mindig a falon. Nyissunk végre egy ablakot, Min látszanak a hajnalok És a kelő Napot nézve Csapjunk hát egymás kezébe. Ember vagy?. Mert én az vagyok. Mikor nyílnak az ablakok, Mi, emberek, kéz a kézbe Lépjünk a hajnali fénybe. Ti hunyorgó csodavárók, A fényben tétován járók, Menjünk bátran, ne féljetek, Teremtünk egy új életet. Ember embernek társa lesz, Mindent mások javára tesz, Kinyílik a hajnal fénye, És egy új világ lesz délre. 160

Ember vagy? Mert én az vagyok. Fogjunk kezet, mint a nagyok. Nézzünk jól egymás szemébe! Így tán nem jutunk szemétre.

NAGY SZAVAK Milyen szépek a nagy szavak, Mint USA-ban a nagy tavak, De mi hasznára a népnek Kik nem hívei a „szépnek”. Akiknek az egyszerű kell, Amire ő maga ügyel, Amit megfoghat, megehet Vagy párnája alá tehet. Vagy amit a saját lelke Termel ki, sírva, nevetve, Dalában, viseletében S nem szavak bűvöletében.

161

Nagyon szépek a szép szavak, Novellák, versek, végszavak, De ezek olykor fegyverek, Miket a jó nép nem szeret. A jó nép az él, szül, temet, Csak ritkán forgat könyveket És csak ritkán figyel oda Arra a sok, szép nagy szóra. A nép nem szavak embere, Neki kérges a tenyere, Neki nagyon halk a hangja, Nincsen címe, nincsen rangja. Neki szépek a nagy szavak, Ha Kossuth száján hangzanak, Akkor is, ha az a vége, Hogy nincs semmi eredménye. Kerüljük a nagy szavakat, Kis szavakban is csak akad Jó értelem szép érzelem, Igaz, ősi népi elem. Nagyon szépek a nagy szavak, Ha a templomban hangzanak, Ha mögötte ott van Isten, Másképp csöpp értelme sincsen. 162

Hát ennyit a nagy szavakról, Szóvirágos szónoklatokról, Legyen elég nekünk végre A nép egyszerű beszéde.

MIKOR Mikor lesznek már szebbek a napok, Muskátlisok a szürke ablakok, Csinosabbak a rendetlen terek, Vidámabbak a borús emberek? Lesz-e még szőlő S hozzá lágy kenyér, Ökölből mikor nyílik a tenyér, Mikor élnek már békén a népek És szerelemben a nők, a szépek. 163

A világ mikor ébred fel végre, Álmából mikor lép ki a fényre? Vannak már ugyan szép játszóterek, De hol van róla a játszó gyerek? A kérdésekre, hogy mégis mikor? Az a válasz, hogy talán semmikor. Mert amíg nem lesz EMBER az ember, Nincs mire várni, vak türelemmel. És, ha mind ennek sosem lesz vége, Az emberek közt sosem lesz béke, Ha nem múlik el ez a gagyi kor, Akkor már végleg mindegy, hogy mikor

164

KEMÉNYÍTŐ A falu öreg legénye Viagrát íratott vényre. Mert az volt minden reménye, Így lesz kemény véleménye. És a receptet kiváltván, Kőkeményen áll a vártán. Azóta legfőbb erénye, Szilárd lett a véleménye.

NYOMOK A LÉGBEN Titokban, ha nyárban, télben, Meglátogatlak az Égben, Lábnyomaim ott maradnak Hosszú utamon a légben. Így aztán majd az időben Kiderül, hogy milyen bőven Hagytam magam után nyomot Útközben a levegőben. Kiderül, hogy milyen gyakran, Milyen sűrűn látogattam Kedvesemet fönn az Égben, Hogy ilyen sok nyomot hagytam. 165

De eljön a végső óra, Amikor majd utolszorra, Nyomtalanul megyek Hozzád A Mennybe látogatóba.

HALLGASD MEG EGYSZER Hallgasd meg egyszer mit susog a szél, Amikor fekszel s a szívről mesél. Elmondja, mit is rejteget a szív, Mikor semmi kis szerelemre hív. Miket rejt a szív mikor láng lobban És a szív egyre nagyobbat dobban. Halld meg,mint éget mindent fel a tűz, Ha a szerelem izzó vágya tűz. 166

Mindezt elmondja suttogva a szél, Mikor fektedben füledbe zenél.

KÉT SZERELEM Olyan halkan, olyan észrevétlen, Mintha macska surran a sötétben, Úgy lepett meg az első szerelem, Nem értettem mi történik velem. Nem értettem mi az a furcsa láz, Mi hol forró, hol meg a hideg ráz. Mik azok az ismeretlen szörnyek, Mik a kamasz testben dübörögnek.

167

És azok a mézes-édes álmok, Ismeretlen táruló világok Amik mind-mind megjelentek bennem, Abban a szép, első szerelemben. Ma már tudom: mi akkor dúlt bennem, Az a kamasz, szép, első szerelmem S az utolsó az a sírban fekvő, Soha-soha el nem feledhető.

BRÜSSZEL Nagy zsiványhad az a Brüsszel, Szemük elöl sosem tűnsz el, Az Ő láthatárukon Amikor kell, akkor tűnsz fel.

168

Most, végén egy rögös útnak, Kisült: nem csak ütnek, rúgnak, Hanem hogyha úgy adódik, Hónunk alá mankót dugnak. Még azt kell nekik belátni, Nem akarunk sántikálni, Mankó nélkül akarunk mi A saját utunkon járni. S ha kell, szaladni is tudunk, Igen jó időket futunk, De köszönjük ezt a mankót Amit a sufniba dugunk. Ilyen zsivány ez a Brüsszel. Örökké játszik a tűzzel, De azért mégis csak rendes, Igen sok rossz árnyat űz el. És jól tesszük, hogyha végre Az árnyékból ki a fényre, A jövőbe is tekintünk, A sárból a magas Égbe.

169

ÖRDÖG ÉS POKOL Van egy különleges vágyam: Hogy a Sátánt látva-lássam. Van-e patája és szarva, Hosszan nyúló bojtos farka. Mind ez lehet, hogy csak álom, És csak úgy hiszem, ha látom. Csak úgy küzdhetek ellen, Ha látom, mily a külleme. Ha hallom néha röhögni, Ily’ a kacaj, ha ördögi, Amely előtör amikor Kevés a sátáni vigyor. Én mind ezt látni akarom S, hogy a pokol milyen vajon. Hogy’ lángolnak ott a tüzek S milyenek a bukott szüzek. Hogyan főnek a gyilkosok, Mint a bográcsban a kosok, Ezeket látnom kellene, Hogy beférjen az eszembe. Képes legyek mind ezt hinni, Folyton az agyamba vinni, Hogy tudjam, hogy mi a módja, Hogy juthatok a pokolba 170

Ott milyen környezet vár rám, Hogy hány ördög áll a vártán, Hogy kell kerülni a tüzet S szerezni egy bukott szüzet.

BORBARÁTSÁG Most, ebben az öregkorban, Kedvemet lelem a borban. Ifjú korban sosem ittam S vénségemre tessék, itt van, Itt van ez az iszákosság, Víz helyett borvirágosság. A víz helyett bort vedelve, A víznek a kád a helye. Nem értem, hogy a vénségem Mért válogat úgy a lében, De, ha vágyom bor ízére, Nem vágyom a csap vizére. S, hogy ebben az öregkorban Mi örömöm van a borban? Azt igazából nem tudom, Csak azt, jóízűen iszom. 171

S, hogy mindig kell egy jó barát, MI nékem a szürkebarát, Aki bizton nem hagy cserben Míg egy csepp lesz az üvegben.

POLITIKA Politikában a lobbik Uralkodnak s nem a jobbik, De aki a jobbat várja Annak sem JOBBIK az álma. Itt, aki magáért kitesz Egyértelműen a Fidesz. Tüskék közt, csalánban járva Mégis a jó utat járja. A bőrét vásárra vinni Meri és ebben kell hinni. Bátorság a fő érdeme S eddig mindent elért vele.

172

De, ha meg akar maradni, A népnek hitet kell adni, Hinni kell a jó irányban E csúf, hitetlen világban. Az, hogy az országgal mi lesz, Csak attól függ, hogy a Fidesz Megtartja-e tisztességét, Bátorságos szép erényét. A világgal megbékélten, A népével szövetségben Építheti ezt a Hazát, Tisztelve a nép igazát. Én úgy látom, nincs itt pardon, Aki élni vágy e parton, Annak hinni s dolgozni kell És várni, hogy a mag kikel.

BESZÉLGETÉS Beszélgessünk hát jó Uram. Beszélgessünk lazán, könnyen, Úgy jöttem Hozzád ide most, Nincs nálam az imakönyvem. 173

Beszéljünk, mint ismerősök, Keresetlen, saját szókkal, A szívünkből felfakadó Régen dajkált mondandókkal. Mondd el, hogy vagy? Hogy élsz ott fenn, Sok a gondod? Vagy békében? Egyáltalán valóban Vagy? Vagy csupán a szép mesében? Mert ugyan én csak beszélek, D a válaszod nem hallom, Azt sem tudom eljutott-e Füleidhez az én hangom. Pedig volna még kérdésem, Az is megérdemel pár szót, Tartotok-e fönn az Égben Némi szociális hálót? Van e szociális szálló Az ilyen vén embereknek? Akik, ha odakerülnek Véglegesen elfekhetnek?

174

Egyoldalú társalgás ez, Én beszélek, de nem hallak. Úgy gondolod, mind ezeket Mondjam el itt lent egy papnak? Nem Uram. Ez így nem járja. Én hittel fordulok Feléd, Ha azt akarod, higgyelek Kéne egy kis égi beszéd. Nagyon kellene válaszod, Eligazító bölcs szavad, Hogy Nálatok, ha ott leszek, Mi a tilos és mit szabad. De, ha isteni lényedet, Soha nem látható arcod Lélekgyógyító hangodat Továbbra is titkon tartod, Úgy én többé nem kereslek, Többé nem beszélek Hozzád, Végleg szerencsémre bízom Eltávozó lelkem sorsát.

175

PÉLDAKÉP Állandóan csak keresem, Szurdok völgyben, magas hegyen, Hogy ebben a földi létben, Ki legyen a példaképem Okos tudós, vagy sportoló, Hatalmak szekerét toló Politikus, kit a népe Könnyedén dob a szemétbe. Lehetnének példaképek Népüket szolgáló kémek, Vagy a felhők között járó Repülőket navigáló. És mily vonzó lehetne már Egy tisztességes, jó tanár, Vagy egy kis falu lelkésze Emberi lelkek kertésze. Mind ez szép, de nekem talán Az az Ember, ki egy tanyán Éli végig az életét Kérgessé téve két kezét. Nem néz csak a földre, Napra, Eke szervát megragadva Szánt, vet, kapál, végül arat Évről évre csak ugyanazt. 176

Imádkozik is a misén, Elmélyedve kapott hitén És szeret is, mélyen, tisztán, S lesz belőle gyerek is tán. Ő a nagy Természet lénye, Senki sem vetekszik véle, És ahogy Őt most elnézem, Talán Ő a példaképem. Ő képviseli az Embert, Kit az Ég a földre rendelt, Nagyon hasonlóvá téve A teremtő Istenére.

VALLOMÁS Valljuk be, hogy a nagy szavak Többségükben nem igazak. Valljuk be, hogy azon hitben, Amiben én sosem hittem,

177

Azok a csodás, nagy szavak, Hiteltelenül hangzanak. Vagy a vallomás, kinyögve, Hogy szeretlek mindörökre, Hihető-e csak egy percig S elég buta vagy, hogy elhidd? Mert mi az, hogy mindörökre S tudod-e, hogy mi jön közbe? Ily könnyűek a nagy szavak, Úgy dobáljuk, mint a havat, Ma még dobjuk, de már holnap Bizonyára el is olvad. Kerüljük a nagy szavakat, Mondjuk inkább az igazat, Az egyszerűt, mégis szépet, Annak örvendez a lélek. Az egyszerű az hihető, Hogy lesz fejünk felett tető, S nem a felhők közt repdesünk, Mikor éppen szeretkezünk. Kerüljük a nagy szavakat, Esküdözést, fogadalmat, Elég az, hogy holtodiglan És majd én is holtomiglan. 178

AZ A HELYZET Az a helyzet, még itt vagyok. Még élvezem, mit itt hagyok. Kertet, házat, puha ágyat, Jó ebéd utáni vágyat. A sok társat, jó barátot, Illatárasztó virágot, Mindent, amit szemem láthat Napfényt, holdfényt, sötét árnyat. Mindazokat, amit bárhol Látok még a nagyvilágból, Mindazt, amit amíg élek Így, vagy úgy, de el is érek. Mindezeket élvezem még, Nem érzem azt, hogy már mennék, Minden kell még, amíg vagyok. Amit aztán csak itt hagyok. Ám, ha néhány napot vártok, Egy világot hagyok Rátok. Nem a legszebb, elismerem, De hát csak ez jutott nekem.

179

Nos, türelem, mert a napok Futnak, mint futószalagok És a helyzet mégis csak az, Hogy jövőre is lesz tavasz. Én pedig még ma is vagyok, Élvezem amit itt hagyok S nem gondolok semmi másra, Csak a holnapi sétára.

NAPKELTE Mily édes reggel felébredni És egy jó, nagy levegőt venni. Szembenézni a kelő Nappal, Inni egy kávét kemény habbal. Ó mily csodás a felébredés Az álomból, mi elég kevés. Kevés az oly, igazi álom, Melyben még táncoltunk a bálon.

180

Még én voltam, ki Téged vezet, Az én vállamon pihent kezed. Édes Istenem, de régen volt, Ki akkor táncolt, ma régen holt. Ezért is jó a felébredés, Mert a jó álom elég kevés. És aki ébred, újra éled, Újra rájön, hogy szép az élet. S ha több nem is, de van egy napja, Létének még egy új darabja, Mert, hogy ez már nem álom ágyon, valódi nap, való világon. Bizony, nagyon jó felébredni És a kelő Nap elé menni, Elkönyvelni azt, hogy még élek, Hogy a reggelek milyen szépek. Nekem már csodás minden reggel Én is iszom még kávét tejjel, Rám is mosolyog a kelő Nap, És nem kell még a temető pap. Így várunk mindig újabb napot, Kitárjuk neki az ablakot, Naponta várunk új életet Tévedni itt csak egyszer lehet. 181

NAGYON FÉLEK Nagyon félek, mert nem is sejtem, Hova tudok elvonulni Élő halottként, elfeledten, Ha kezd az agyam elborulni? Nagyon félek, mert vannak jelek, Hogy van okom mindettől félni. Bomlott ésszel sehogy sem lehet Épelméjű népek közt élni. Nagyon félek. Nincs hova bújni, Eltűnni az emberek elől, Egy remény van, hogy majd a szégyen Előbb vagy utóbb mégis megöl.

A BOR A bor, a bor, a bor, Mind-mind erről papol, Hogy öl, butít, nyomorba dönt Mit az ember magába önt. A bor, a bor, a bor, Kincs volt valamikor, Ókorban, Bachus idején, Attól ingott minden hellén. 182

A bor, a bor, a bor, Pincében valahol Fekszik, lustán nyújtózkodik, Míg értéke fokozódik. A bor, a bor, a bor, Benne vígság dalol, Mégis, kinek sok a gondja, Búját belefojtja a borba. A bor, a bor, a bor, Minden nagy ünnepkor, Nem csak az asztalok dísze De uralkodik az íze. A bor, a bor, a bor, Barátom tiszta sor, Ebben az emberi létben, Minden benne van a lében. A bor, a bor, a bor, Koronként mindenkor, Parasztnak, úrnak egyaránt Vigasza volt, ha bármi bánt. A bor, a bor, a bor, Míg élünk mindenkor, Kell a templomi misére Úgy is mint a Krisztus vére. 183

ESTI AGGODALOM Én Istenem, jó Istenem, Lecsukódik már a szemem, De a Tied nyitva vagyon, Nézd meg, ki jár kint a havon. Ki kerülgeti a házat? Úgy járkálva, hogy a látszat Rossz szándékokat sejtetve Félelmet olt az emberbe. Aludnék már, de nem merek. Olyan rosszak az emberek. Aki kerülget egy házat, Az csak rosszban sántikálhat. Ezért kérdezd meg jó Uram, Rosszban sántikál csakugyan? Gonosz lélek-e valóban, Vagy csak eltévedt a hóban? Ha nem keres mást, csak utat, S minden jó szándékra mutat, Köszönöm a segítséget, Lelkem már aludni térhet.

184

ALKONYATI SZÍNEK Alkonyati színek a versek, a rímek, Melengető cirógatás egy vénülő szívnek. Minden alkonyattal a távozó Nappal, Az Ég alján megjelennek bíbor sugarakkal. Alkonyati képek amikben itt élek, A Nagy Festő palettáján kevert, zöldek, kékek. Alkony táján nézem a szép, színes Égen, Ilyen színes életem lesz odafönn az Égben? Alkonyfényben élek, és amit remélek, Ilyen színes legyen létem, úgy csöppet se félek.

185

RÉMES RÍMEK Nem szívlem a szabad verset, Nem írok, csak rímeset, Mert, ha egy verscsengő, rímes, Már nem lehet nagyon rémes. Ezért, ami elém esett, Legyen extrém, vagy rém-eset, Úgy írom le, amint esett, Verset írok, szép rímeset. Verset írok sok-sok rímmel, Verssorokat, ami rímel, A szép rímek fegyverével Szállok szembe minden rémmel.

MAGÁNYOSAN Magányosan ez az élet, Rosszabb, mint a végítélet. Ezért (bár halálra szánva) Ráállott a házasságra. Házasság kell? Bánja kánya, csak legyen egy drága lánya, Az öröm lesz néhány évre S majd csak eljutnak a révbe. 186

Így gondolkodott barátom S minap a templomban látom Oltár előtt Kedvesével, Békébe a férji léttel.

ÉN MA MÁR Én ma már egy senki vagyok, Elmémben is ki-kihagyok, Úgy elfogyasztott az élet, Ami voltam, semmivé lett. Így jár ezzel minden ember, Ki végtelen türelemmel Fölvállalja minden baját S nem köti fel jókor magát. Ez az a szabad akarat, Mely, ha lelkünkben megmaradt, És vele önrendelkezünk, Sokat tehet az önkezünk. Mert van olyan, nem is kevés, Kinek élete szenvedés, Ki, ha ezt feléri ésszel, Véget vethet önkezével. 187

Ám, e gondolat megbotol, Ha mégis van Menny és Pokol, Mert akkor semmit sem ér el, Ki véget vet önkezével. Hiszen, ahogy megvan írva, Akkor jön a kínok-kínja És az is szabad akarat, Ha az ember nyugton marad.

GYÁSZBESZÉD Jó ember volt az eltávozott, Csak dolgozott és imádkozott, Így teltek lassan a napjai, De nem is lettek aranyai. Az Ő kincse a szeretet volt, Vidám lélekkel mindig dalolt Isten költözött a szívébe, Most mégis elment, mégis vége.

188

Íme előttünk van most e holt, Ki nem oly régen még ember volt, És most csupán egy marék hamu, Mit szárnyára kap a szél, ha fú. De megőrzi az emlékezet A múlhatatlan emlékeket, Mert legény volt mindig a gáton, És úr volt a zsákon, lapáton. Keze alatt égett a munka És egyszer sem hagyott magunkra, Kivéve talán azt a percet, Mikor élete most lepergett. Most már végleg magunk maradtunk, Őt az Isten kezébe adtuk, De odafönn az égi gáton Találkozunk mi még Barátom.

189

EMESE (játék, bolond mese) Nincs mese, Emese, Se pénze, se esze, Ez lenne kedvese? Szegény kis Emese, Így hangzik e mese, Se híre, se neve, Csak a szép levele. Úgy bizony, Emese, Így hangzik e mese, Ha oly a kedvese, Se pénze, se esze, Se híre, se neve Bármilyen a heve Simogató keze, Mégis csak el Vele, Mire menne Vele Szegény kis Emese? Lenne egy kedvese, Netán szerelmese, De pénze, meg esze Továbbra sem lenne, Hogy érne e mese Végére, Emese?

190

Node hát Emese, Ez a kis versecske Se igaz, se mese, Hisz nincs is kedvese. Ez a kis vers-mese Egy költő esete Unalmát kergetve, Nevével, Emese.

SZÉDÜLÉS Szédülök. Kóvályog a fejem. Nem tudom Mi történik velem. Rémülten Kapaszkodik kezem, Különben Biztosan elesem.

191

Úgy érzem, Elhagyott az élet. Valahol messze jár a lélek, Fekete Köd ül a szememre, Csillagok Fickándoznak benne. Elhalkul Körülöttem minden, Némaság Honol füleimben, Nem tudom Holt vagyok, vagy élek? Csak sejtem, Hogy most nagyon félek. Végül is, Egy kis idő múlva, Feléled Ez a látszat hulla, Szememről Elszállanak a ködök, Fülemben Utcazaj dübörög.

192

De megül Lelkemen a tudás, Ilyesmi Lehet az elmúlás, Olyasmi, Minő egy szélütés, Mikor jön Egy ilyen szédülés. Szédülés. A képlet oly tiszta, Nem tudod, Hogy mikor térsz vissza, Visszatérsz Vajon egyáltalán? Vagy kilépsz Az Élet ajtaján.

ÉN MÉG MINDIG VAGYOK Százféleképpen álltak már Az égi csillagok, Ország szűnt meg, nincs már határ És én még itt vagyok.

193

Ilyen volt az elmúlt század, Vesztek kicsik, nagyok, Sírba hulltak sok-sok százak És én mégis vagyok. Igazából nem is értem, Hogy ily zivatarok Minden veszélyét megéltem S én még mindig vagyok. Kik foghatták így a kezem, Miféle angyalok, Vezettek át minden hegyen, Hogy most is itt vagyok? Minő érdem, mit elértem, Mit felmutathatok, Kinek köszönhetem szépen, Hogy még mindig vagyok? Nem tudom, de még remélek, Hogy a jó angyalok, El is feledték, hogy élek, Hogy még mindig vagyok. Így ma már csak az a gondom, - de választ nem kapok Bármennyire is aggódom,Hogy még meddig vagyok. 194

SZAMÁR Mint amikor a szamár A szűk ösvényen megáll, Se jó szóra, se a botra Nem indul, nem reagál, Úgy állok most én is itt, Megpihenve egy kicsit, Végefelé a nagy útnak, Számba veszem lépteit. Jobbra léptem, majd balra, Sírva fakadtam dalra, De az élet dzsungelében Sosem jöttem zavarba. Volt utam, mi égbe visz, De tocsogtam vérbe’ is Volt eset, mikor az ember Már csak Istenében hisz. Széles utakat jártam, S egy ösvény, min megálltam, Egy ösvény, ma már csak ennyi, Itt kéne menni bátran. De én nem megyek ma már, A Nagy Cél hiába vár, Én csak állok az ösvényen, Mint a csökönyös szamár. 195

De, ha már megpihentem, Új erővel, pihenten, Mégis elindulok újra, Talán már önfeledten.

SIRALOMHÁZ Miként egy siralomházban, Úgy élek itt néma lázban, Múlik nap-nap, hóra a hó, Várom, mikor jő a bakó. Úgy fekszem le minden este, Mindig abban reménykedve, Hogy holnapra talán megjő És enyém lesz minden felhő. Enyém lesz a felhők hona, Fáradt lelkek jó otthona, Ott már nem lesz többé bakó, Csak a Nap süt, nem hull a hó.

196

Nincs többé betegség, járvány, Csak ezerszínű szivárvány, Ott nincsenek házak, telkek, Ott nem kapálnak a lelkek. Ott már nem kell enni, inni, Csak a Jóistenben hinni, S amíg jő a végítélet, Ez a jó szellemi élet. De eljő a végítélet, A lelket ott mérik végleg, S lehet, lesz ki visszavágyna Ebbe a siralomházba. Ám onnan már nincs visszaút, Mert a ki egyszer odajut, Rááll Isten mérlegére, Üdvözül, vagy végleg vége.

ÉGI HANGOK Fülelem az Ég hangjait, Játékos, víg angyalait, Úgy járok Isten házába, Lesek a harsonására. 197

Mert, hogy az a harsonaszó Lenne végre a bíztató, Hogy akinek már letellett Az ideje, útra kelhet. Nyitva áll már az az ajtó Amely előtt Péter apó Olyan hosszú ideje már, Mint egy jó portás, várva-vár. Fülelem az Ég hangjait, Számolom a lét napjait, Hiszen, ha a létnek vége, Oda megyek én az Égbe. És akkor majd, mint bennfentes, Az Ég hangja már ismert lesz, Ne kell se könyv, se nyelvtanár, Az Ég ismert hangokkal vár. Fülelem az Ég hangjait, Isten hangtalan szavait, Reménykedem minden szóba, Úgy várok a hívó szóra, Mert hát csak úgy hívatlanul Aki egyszer modort tanul, Nem megy oda Istenhez még, Hogy már neki ebből elég. 198

SIVATAGI VÁNDOR Mikor a vándor vízhez ért És a lába már vízbe ért, Azzal, hogy most vizet talált, Elkerülte a szomj-halált. Ennél többet nem is remélt, Felüdülve pihenni tért, A pihenés álmot hozott, De nem vizet, bort álmodott. Mert bármily közel a halál, Ha a vándor vizet talál, Ilyen az ember, tiszta sor, Ott is jobb lenne tiszta bor.

GŐG Az Ember, ha ébred és fölkel, Találkozik az Éggel és Földdel, Azt hiszi, azzal amit látott, Zsebre is tette a Világot.

199

MINT A JÓ MÓDÚ ANGOLOK Mint a jómódú angolok, A világban barangolok. Igaz, hogy csak képzeletben, De semmi rossz nincsen ebben. Az angol, világot járva, Mindig a rút valót látja. Én, meg az én képzeletem, Úgy látjuk, ahogy szeretem. Amilyennek nekem tetszik, Mivel semmi sem vetekszik, Mire illik a szép ige, Ez a világ legszebbike. A világot én így látom, Mindig van egy szál virágom, Innen a szobámból nézve, Szép a világ, úgy egészbe’. Ámde az a szegény angol, Ki a világban barangol, Elhagyva otthoni telkét, Borzalmakkal tömi lelkét. Ő, hogy a világot járja, Büszke rá, hogy mindezt látja, Én meg arra vagyok büszke, Hogy nincs bennem semmi tüske. 200

A világ az én világom, Olyan, amilyennek látom, Amilyennek elképzelem, Ez a világ úgy él velem.

EZ NEM PANASZ Nem panaszkodom, nem jajgatok Azért, hogy ily öreg vagyok, Tudom, hogy az elmúlt évek Tovaszálltak immár végleg. Nem léteznek olyan szárnyak, Min bárki utánuk szállhat, Ami elmúlt, annak vége, Legyen immár végre béke. Uralkodjon el a derű, Senki se legyen keserű, Ha ilyen egy ország népe, Virág nyílik a szívébe’. Mindig legyen egy pohár víz És ne kelljen ahhoz árvíz, Hogy két ember egyetértsen Üldögélve egy töltésen. 201

Én nem sírok, nem jajgatok Drágalátos Rendek, Karok, Arra kérem az Ég kékét, Teremtsenek végre békét. Békét az emberszívekbe, A gyűlöletet kivetve, Én csupán békét akarok Amielőtt még meghalok.

LEFEKVÉSKOR Lefekvéskor vezényszóra Mozdul lelkem rímes szókra. Többnyire ezek a percek, Mikor születnek a versek. Lefekvéskor jönnek álmok, Amiket már ébren látok, Amik ugyan így még nyersek, Mégis ebből lesznek versek.

202

És felkelek és megírom, Ahogy telik, ahogy bírom, S ha előbb nem, hajnal ötre Mégis csak vers lesz belőle. Aztán nézem másnap reggel Mit kezdhetek én most ezzel? Ez vers ugyan, mégis semmi, Azt is lehet versbe szedni.

BESZÉLGESSÜNK Beszélgessünk, de csak halkan. Ne legyünk tőle zavarban. Úgy járjunk a szavak között, Mint erdőben az avarban. A fák is csak sugdolóznak, Susogó lombokkal szólnak, Csöndes kis beszédre hívnak. Ha az ágak ránk hajolnak.

203

Beszélgessünk szépen, halkan, Mint egy szép altató dalban, Mikor úgy kél szánkban a szó, Mint szívben az édes dallam. Beszélgessünk csöndben, halkan, Mivel a durva, nagy hangban Embertelen brutalitás, Sértegető erőszak van. Jellemző a kultúrnépre Simogató, szép beszéde. Abban soha nincsen nagy hang, Mindig egy halk pont a vége. Beszélgessünk, mert, hogy az kell, Beszélgetni más emberrel, Ki a halk szót is megérti, Kivel kiabálni nem kell. Beszélgessünk. Itt a tere, Gondolati csere-bere. Akinek van gondolata Ne titkolja, csak ki vele.

204

S míg az egyik egyet gondol, A másik egy mást doromból, De a végén egyetértve keverednek ki a gondból. Beszélgessünk. Én azt mondom, Így leszünk úrrá a gondon, De csak úgy, ha szépen, halkan Vitázgatunk a porondon. Így sohasem ordítozva Sosem verünk mindent dobra, Beszélgessünk, de csak halkan, Társalogjunk szordínóba.

NINCS KEDVEM Nincs kedvem semmihez. Az is mindegy , mi lesz. Nincs már semmi álmom, Semmire sem vágyom. Egyszerűen élek. Semmit sem remélek, Hol fekszem, hol állok, Simán vegetálok.

205

Ritkán van csak szavam, Az is minek, ha van, Mert, ha még beszélek, Azt is csak a szélnek. Úgy élek e földön, Mintha lenne börtön, Melyben élek fogva Mint az Élet foglya. Nincs kedvem semmihez, Nem érdekel, mi ez? Élet-e? Szép, csodás? Vagy csak bohóckodás. Kérdem, hova, merre, Minek van értelme, Van-e egyáltalán Ma még gyümölcs a fán? Van-e még szeretet S aki szívből nevet, Aki vígan jár ki A földre kapálni. Mindez nekem mindegy. Én csak élek, mint egy Elfeledett bárki, Átléphet akárki. 206

Nincs már nevem, rangom, Elhalkult a hangom, Elhagyott a Párom S most a másvilágon Várja, hogy kövessem, Felhők közt keressem, És, ha máshoz nem is, Ehhez lenne kedvem.

AKI ELŐTT… Aki előtt nincs már jövő, Mit jelent annak a Jövő, Miért harcoljon, hogy végre Nézzen az ember az Égre? Aki előtt nincs már jövő, Az a földtől elköszönő, Miért izgassa föl magát, Látva romlani a Hazát.

207

Aki előtt nincs már jövő, Abból sosem lesz őrködő Kemény hazafi a gáton, Se derék lovag a bálon. Aki előtt nincs már jövő, Mert már öreg, vén tötyögő, Még annak se lehet mindegy, A Hazának hogy, és mint megy. Mart amíg a szíve dobog, Hogyha baj van, ő is zokog, Ő is segít néha itt, ott, Elpihenni ő is itt fog.

TUDOD MILYEN AZ A MAGÁNY? Tudod milyen az a magány Ahol szinte minden talány? Mikor biztos nincsen semmi, nem lehet biztosra menni.

208

Vakon éled az életed, Nem látsz előre két hetet, Se perceket. Nem látsz semmit, Hogy még mit kapsz, miből mennyit? Itt nincs mihez ragaszkodni, Nincs is mibe kapaszkodni, Mert akinek nincsen párja, Sodorja az Élet árja. Ilyen dolog ez a magány, Miben szinte minden talány, Nem mutatja meg a mérce, Hogy meddig tart, hol a vége. De, ha véget ér a magány, Hova tűnik a sok talány? Ez a téma mindig titkos És ez az egy, ami biztos.

209

HAGYD MÁR ABBA Hagyd már abba a nyavalygást, Mert, ha nem tudsz már semmi mást, Jobb, hogyha semmit sem csinálsz, Egyszerűen csak félreállsz. Az efféle figurára Nincs szükség, mert ez csak gátja Mindenféle fejlődésnek, Mit a népek még remélnek. A nyavalygó csak destruál, Hangoskodik, ugrabugrál, Valójában semmit sem tesz, Részt semmiben soha nem vesz. Nyavalygásból volt már elég, Nem kellenél hozzá te még. Ha nem tudsz hasznosat tenni, Jobb lesz téged elfeledni. Elfeledni azt, hogy voltál, Istent, embert káromoltál, Mikor kinyitottad a szádat, Becsmérelted csak Hazádat. E fajtából most már elég, Ezeket már unja a nép, Itt maradtál egymagadba, A nyavalygást hagyd már abba. 210

ÉGI LOMTÁR Van ott fönn egy égi lomtár. Minden, ami régi lom már, Rég eldobott hitek, vágyak, Égi rendben mind ott állnak. Ott vannak a nyűtt szerelmek, Miket végül is levetnek, Ott vannak a színes álmok, Csodás, elképzelt világok, Elfeledett régi képek, Hajdan megélt szép emlékek, Mind ott vannak, elfeledten, Mint kacatok, égi rendben.

MIKOR ELŐSZÖR Mikor először fogtam meg kezed, Néztem kutatva mélyen a szemed, Mikor először lobban fel a láng, Miből emésztő tűzvész szakadt ránk, 211

Mitől elégett, elhamvadt a múlt És minden régi emlék megfakult, Azt hittük immár örökre így lesz, Teremtő Isten, de szép volt mindez. Majd eltelt szépen harminchárom év, És nem lohadt le a kezdeti hév, Az az egykoron fellobbanó láng, Mégis csak örök tüzet hozott ránk, Mert mikor végsőn fogtam még kezed És utoljára néztem a szemed, Akkor se tudtam feledni, látod, Azt az egykori, régi nagy lángot.

212

TANÁCS Aki panaszkodik hogy ilyen melegben, Ez a harminchat fok elviselhetetlen, Annak tanácsolom hallgasson a szómra, Úgy éljen a földön, hogy a végső óra Megmérettetésén ne jusson pokolra, Mert a pokol tüze, ha javában pattog, Sokkal melegebb, mit ez a harminchat fok.

ELÉGEDETTSÉG Elégedetlen az ember, Nagy a zúgolódás foka, Elégedetlen mindennel, Pedig arra semmi oka. Mert nem gond, hogy itt fáj, ott fáj, Az sem baj, hogy már agg vagyok, Ki tudja, hány ezer évvel Öregebbek az angyalok. 213

TUDÓSÍTÁS Tudatom most mindenkivel, Aki ismer, aki szível, Ez a fáradt elme többé Nem áll elő verseivel. Mert elfáradt ez az elme Már csak tétlenül heverne, Nem jár már a csillagok közt, Nincs már hite, nincs szerelme. Ami gondolat még akad, Az is össze-vissza szalad, Mint a vesztes csatatéren Futva menekülő csapat. Megbomlott az elme rendje, Hibát hiba követ rendre, Nehéz lenne ráismerni Egykor értelmes emberre. Így hát kedves barátaim, Mára elfogytak álmaim, Gondolataim ködében Értelmetlen ma már a rím. Ha van is gondolat bennem, Mit érdemes rímbe szednem, Mire felveszem a tollat Az egészet elfeledtem. 214

Bizony elfáradt az elme, Megzavarodott a rendje, Annyi ereje még maradt, Hogy mindezt most bejelentse.

REMÉNY Nekem ez a hosszú élet Isten büntetése. Most érik be életemből A sok bűn vetése. No de sebaj, jól van ez így, Tied vagyok Uram, Száz évre is elnyújthatod Büntetésből utam. De, ha kérhetek még bármit, Csupán arra kérlek, Netalán, ha tettem jót is, Talán azt is nézd meg. Igazságos bírám legyél, Míg a földön élek, Így majd bizalommal telve Áll Eléd a lélek. 215

Ebben hogyha megegyezünk A legvégső célig, Remélem, hogy mégsem kell majd Elélnem száz évig.

TÚL MELEG VAN Túl meleg van, mondja a Föld, Rá se fülel az Ég, Mit neki, ha a földeken A gabona kiég. Túl meleg van, mondja a jég És már olvadni kezd, Ez a féktelen napsugár Mindenkivel kikezd. Túl meleg van. Nem kell ennyi, A fele is elég, Ilyen tűző napsütésben A bőrünk is felég. Túl meleg van, most az ember Hűs árnyékot remél Még az elmúlás árnya is Jobb az ily melegnél. 216

JÓBAN LENNI Jóban lenni a világgal, Ez a nagy feladat. Emberek közt lebontani Minden átkos falat. Minden ember mindenkivel Barátságban áljen, Attól, hogy majd hátba döfik Egy percig se féljen. Közülük, ha egy elesik, Tízen emeljék fel, Azt meg aki menni akar Mindig engedjék el. Álmodjon az álmodozó Nem kell ébreszteni, Egy jó álommal is lehet Valamit kezdeni. Ember másik ember mellett Amikor elhalad, Soha többé ne érezze A lebontott falat. Jóban lenni a világgal, Az még megoldható, De a közvetlen szomszéd az Nem elfogadható. 217

Ilyen ez a magyar ember, És ilyen sok száz van, A szomszéddal nincs békéje, Csak a hullaházban. Ott nyugalom és béke van, A szomszéd is mind jó, Az egy olyan csodás világ, Amire nincs is szó.

HA ÉN NAPSZAK LENNÉK Ha én napszak lennék, Volnék mondjuk Hajnal, Ébreszteném a világot Füttyös madárdallal. Ha én Reggel lennék, Immár felébredve, Én lennék az egész világ Ébredező kedve.

218

Vagy, ha lenné a Dél, Mikor a Nap fönn jár, Jó ebéddel segítenék, Minden éhezőn már. De lehetnék Alkony, Csöndes Naplemente, Megnyugtató vigasztalás, Minden napi sebre. Ha megöregedve, Végül Este lennék, Mielőtt aludni térek, Holdfényben fürdenék. Aztán a nap végén, Én lennék az Éjjel, Én lennék, ki édes álmot Szórnék szerte-széjjel. Ha én napszak lennék, Hajnalban születnék, Nappal élnék s a síromba Éjfél órán mennék.

219

ÁLOMFEJTÉS Mostanság naponta rám köszön egy álom. Egy kandalló előtt magam ülni látom, Hátam mögött ott áll régen halott Párom, Simogat és mind ezt mindig újra látom. Álomfejtőt kérek, fejtse meg az álmom, Mit jelent, hogy mind ezt mindig újra látom. Ugyanúgy ott ülök, ugyanúgy simogat, Lehet, hogy nem hallom de közben hívogat? He ez így van, mennék, rohannék boldogan, De az Isten szerint nekem itt dolgom van. Hogy mikor enged el, azt ki nem találom, De addig is várom ezt a drága álmom.

220

HAJNALBAN Hajnalban, mikor még álmodik a világ, És még csak ébredez a kertben a virág, Kapaszkodik a Nap a láthatár szélén, Egy ember üldögél a terasza székén. Ott üldögél csöndben, és messze-messze néz, Amit gondol közben elmondani nehéz. Távoli világok horizontját látja, Oda csalogatja oda hívja Párja. De fölébred a Nap, itt a hajnal pírja, Emberünket Párja még hiába hívja.

221

Majd, ha egyesül a hajnal az estével, És a terasz ott lesz egy elhagyott székkel, Akkor valószínű, hogy eljött az óra, Emberünk hallgatott a sok hívó szóra.

SCHUBERT: ASZ-DUR MISE Ki eddig kétkedett, fontolgatta hitét, Gond nélkül vétkezett, hallgassa e misét. E csodás zenére mennybe száll a lelke, Isten közelébe’ kételyét feledve. Bizonyság lesz végre mi kérdés volt, minden, Hogy ott fönn az égbe’ mégis csak van Isten. 222

Mert a muzsikusnak, míg ezt komponálta, A lelke volt Isten jó vendégszállása.

A MI UTCÁNK Az utcánkban az emberek Rendre jönnek, mennek, Hol magukba elmerülve Hol jókat nevetnek. Így zajlik az utcaélet, Gépkocsik berregnek, A házak szegény lakói, Ettől csak szenvednek. S ha egy angyal kérdezné meg, Mi ez a furcsa zaj? Azt mondanám, ez bizony a Jó, pesti utcazaj.

223

Nálunk így zajlik az élet, E megszokott zajjal, Itt bizony nem lábujjhegyen Érkezik a hajnal. Itt, minálunk ébredni kell, Ha akarjuk, ha nem, Hajnalban már nem alszik itt Még a mormota sem. A mi utcánk virágdíszes, Virágoktól hemzseg, Ezzel minden ismerősnek Mindig elhencegek. Szép utca a mi kis utcánk, Mindenki azt mondja, Van is rá az itt élőknek Rendszeresen gondja. Szeretjük az utcánkat, Nem cseréljük másra, Úgy gondoljuk, látszik rajta Az Isten áldása.

224

KÉRDÉSEK Mondd jó Uram, az erdőben Minek az a tenger vad És minek a nyíló virág Ha tudod, hogy elhervad? Minek ez az egész Élet, Fűszáltól az Emberig, Ha a földi uralkodók Rendbe tenni nem merik? Minek könyörög az ember, Ha oda nem hallatszik, Mert az ember gyenge hangját Túlharsogják a taxik? Minek ez a cécó Uram, Ez az álságos élet? Ellenőrzi fönt valaki Ezt a zavaros létet? Mert így lentről nem úgy néz ki, Mintha gazda is lenne, Aki így-úgy, néhanapján Egy kis rendet is tenne. Tömény kuszaság az élet, Ha gazda vagy, tedd rendbe! Egy kis rend utáni vágyat Ültessél az emberbe. 225

Ne tűrd el, hogy hatalmadat Immár semmibe vegye, Érezze, hogy mindörökké Fontos az Isten kegye. Kérdéseket adtam Uram, Feleletet nem várok, De amíg nem lesz változás, Folyton nyakadra járok. A Föld a Te uralmad, Te dolgod, hogy rend legyen Minden eldugott kis zugban, Föld alatt és nagy hegyen.

SÓHAJ Ah!

226

ADÓSLEVÉL Reám esteledett Uram, Köszönöm ezt a napot. Egészségem is jól szolgált, Cserben percig sem hagyott. Így, hogy kegyeidben éltem, Most hálával tartozom, Hálámat majd letörlesztem, De itt nem fogadkozom. Eltelt a nap, itt az este, Mindjárt itt a reggel, Hálás az ember úgy lehet, Ha másnap is felkel. Ezért aztán drága Uram, Ha hálám reméled, Intézd úgy, hogy az adósod Reggel is felébred. Így alkuszom, napról-napra, Egyetértve Véled, Amíg egyszer, előbb-utóbb Véget ér az élet.

227

RÁCSOK Rácsokból áll a kerítés, Rácsosak az ablakok, Egyfolytában úgy érzem, hogy Rácsok közti rab vagyok. Mint az állatkerti majmok, Épphogy nem makogok. Emberül beszélek ugyan, De rács közti rab vagyok. Rács mögött zajlik az élet, Ma már rácsosak az ajtók, Rácsok között szűrődnek ki A lakásokból a jajszók. Ma már csupa rács a világ, Rácsosak a játszóterek, Ebbe nő bele a lélek, Rácsok közt játszik a gyerek. Nincs jól ez így, jó emberek, A világ így egy nagy börtön, Akkor szárnyalhat a lélek, Ha nem lesz több rács s a földön.

228

SMS A TÚLVILÁGRA Üzenem a túlvilágra: Nincsen semmi dolgom mára. Hogyha tudnának fogadni, Tessenek egy randit adni. Én üzentem. Választ várok. Izgatottan le-föl járok, Mert ajánlatom csak egy nap, Rengeteg dolgom lesz holnap. És, hogy később mikor lesz jó? Mikor leszek fogadható? Biztos, hogy nem mostanában, Tele van már a naptáram. Én üzentem, most még várok, De, ha éjfél körül járok, Tudomásul veszem, hogy NEM S nyugodt lélekkel lefekszem.

NEM VAGYOK HAJLANDÓ Nem vagyok hajlandó félelemben élni. Minden lépésemkor a haláltól félni. 229

Elmém nem kutatja örökké, hogy mi lesz, Hogy kell igazodni mennyire és mihez? Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, Hogy most milyen baj jön, mire kell ügyelni. A tudva élesztett nagy halálfélelem Rendszerint kitervelt jó üzleti elem. Nem vagyok hajlandó orvosokhoz járni, Minden kicsi bajra orvoslásra várni. A bajok elmúlnak többnyire maguktól, Tudják ezt a Dokik a professzoruktól. Nem vagyok hajlandó hosszan sorba állni, Előjegyzettként egy betegágyra várni. 230

Orvosok kezében munkadarab lenni, Minden kísérletet bárgyún elviselni. Nem vagyok hajlandó Isten ellen tenni, Amíg Ő akarja, addig vágyom lenni.

MAJD HA JÖN Majd, ha jön a feltámadás, Akkor lesz a nagy számadás, Akkor lesz a mérlegelés, Miből volt sok, miből kevés? Majd, ha jön a végső óra Harsona,- vagy kakasszóra, Akkor kell majd számot adni És ott nem lehet tagadni. Mert a lélek átlátható, Mint az üvegezett ajtó. Akár csukva, akár nyitva, Annak soha nincsen titka. 231

Ott lesz majd nagy a félelem, Mikor állunk a mérlegen. Az lesz igazán izgató, Merre lendül a mutató? Majd, hogy aztán hova, merre? Pokolra, vagy föl a Mennybe? Azt nem tudja még senki sem, Csak, – ha van, – maga az Isten.

HALLGATNÉK A SZÓRA Hallgatnék a szóra úgy, hogyha volna szó, tévelygésem közben útbaigazító. Ha volna intelem, utalás a jóra, Nem vagyok én gonosz, hallgatnék a szóra,

232

De így hogy nincsen szó, jóságos intelem És ahogy én látom, őrangyal sincs velem, Nem csoda, ha bukok, folyton csetlek-botlok, Fogalmam sincs, hogy kell kerülni a Poklot. Nagyon fogy az időm, Hallgatnék a szóra, Jó szándékú vagyok, hajlok minden jóra, Csak hát, hol az a szó? az az Egy, a Biztos, Ami úgy néz ki, hogy ez idáig titkos. Hol az egyetlen szó, mire hallgathatok? Ami után aztán békén meghalhatok.

233

NEGYVEN ÉV Negyven év az jó nagy idő, Az alatt jó sok gaz kinő A lelkünkben s a sírokon, Ahol nyugszik annyi rokon. Ennyi idő távolába Visszanézve, sok bajt látva, Mégis szép az emlékezet, Hogy működött egy szervezet, Ki mindőnkre gondot viselt, Mellé egy jó szóra is telt, Lelkünkben is kertészkedett, Minden ócska gazt kiszedett, Helyére virágmagot szórt, Amit rendesen meglocsolt, Aki ide olykor bejött Lelke virágba öltözött. Negyven év, az jó nagy idő És ez a sok angyali Nő Negyven éve gondoz minket, Köszönjük meg Nekik mindezt. Köszönjük meg azt, hogy voltak, Hogy mindig csak ránk gondoltak, Ránk szegény kis öregekre És örökké csak szeretve. 234

Köszöntsük most Őket s egymást Kérjünk Istentől egy áldást, Magunkra s e szervezetre, Holtjainkat sem feledve. Gondoljunk rájuk gyakrabban, Sírjuk is legyen gaztalan, Legyen rajta mindig virág, Így lesz egyre szebb a világ.

FOGSÁGBAN Őrangyalok Őrizete alatt vagyok, Mint aki bűnös, mert még él És feloldozást sem remél. Megszökhetnék, Ha annyira buta lennék, Mert azok mind vígan élnek, Kiket őrangyalok védnek.

235

HANGULAT Ma nagyon bánatos vagyok. Szinte magamba roskadok. Mintha teher alatt élnék, Mintha valamitől félnék. Pedig csak bánatos vagyok És röpködnek a sóhajok, De fogalmam sincs, hogy miért Hogy napközben hol,- és miért? Lehangolt vagyok, zord pofa, Mint egy kidobott zongora, Mely nem zenét, hangot sem ad, Ha ránézel, könnyed fakad. Nem tudom, mi ez a bánat, Mi megtölti a szobámat, Egyszerűen rossz a kedvem, Még a zenét sem kerestem. Mert mostan bánatos vagyok, Mint akit Párja ott hagyott, Ez most ilyen bánatos nap, De azért csak kisüt a Nap. Leszek én még vidámabb is, Ha hétágra süt a Nap is, Vígak leszünk egyhangúlag, Most ez csupán egy hangulat. 236

VALAHOGY Valahogy Most csillagfényes az éj, Valahogy Most vígabb lett a kedély, Valahogy Most vidámabb az élet, Valahogy Most itt szentiván éj lett. Valahogy Most keveredik minden, Valahogy Most bál van erdeinkben, Valahogy Most tündérek dalolnak, Valahogy Most biztatóbb a holnap. Valahogy Most bízom a jövőben, Valahogy Most bent vagyok a körben, Valahogy Most mégis csak úgy látom, Valahogy Ez szentiván éj álom.

237

TEDD LE Tedd le öregem a tollat, Fogytán van már a gondolat, Egytől egyig kifakadt már Amit mondani akartál. Megírtál már szépet, rosszat, Ismert lettél utca hosszat, Emlékszik rád aki látott, Szereztél már sok barátot, Elfogadtak, értékelnek, Ma már költőként tisztelnek, Így már mit hozhat a holnap? Legföljebb egy teli Holdat. Mit elértél, legyen elég, Sok barát mosolyog feléd, Sokan várnak rád még holnap, Tedd le öregem a tollat.

VÉGTELEN ÉS ÖRÖK Aki rálépve egy körre Elindulna körbe-körbe, Arról soha le nem térve, Az a végtelenbe térne. 238

Az rájönne, hogy a körök Vonalvezetése örök, Nincs eleje, nincsen vége Folyton önmagába térve. Ily egyszerű a végtelen, Törtem fejem s itt van velem. Mindenfelé vannak körök, Mind végtelen és mind örök.

BIZALOM Úgy érzem, most lazább lett az élet, Fakulnak a régi, rossz emlékek. Jó szél fújja most a vitorlánkat. És átjárja doh-szagú hazánkat.

239

Úgy érzem most vidámabb az élet, Most az ország bátran szembenézett Minden hazug igaztalan váddal És szembeszállt az egész világgal. Úgy érzem most tisztulóban az Ég, A homályból mindörökre elég, Jó magyarok, immár fel a fejjel, Akkor többé a sötétség nem nyer. Most már végre ideje, hogy higgyünk, Ideje, hogy erősödjön hitünk, Ezt a hitet, minek van jövője, Bizalommal fektessük a jövőnkbe.

240

Tartalomjegyzék ÁLOMBAN JÁRVA JÓ SZÓRA VÁRVA KESERŰ ÉNEK HAJNALADIK POLITIKUS ÉLŐ KÉP OLYAN VAGYOK NŐNAP MAJD EGYSZER ORVOSI TANÁCS 2. TESTVÉREIM ÉN MÁR NEM FÉLEK FÜLELJ BARÁTOM HALOTTI TOR CSAK ANNYIT KÉREK FELEDÉKENYSÉG ELÉG MÁR A NYUGAT GÓL ESET AZT MONDTA NE PAPOLJATOK KERESZTÉNY HITÉLET EGYEZSÉG HA BOMLIK AZ ELME RUHATÁR ÁTHALLÁS OKOSKODÁS ÉLET

7 8 9 12 14 15 16 17 19 20 22 23 24 25 26 27 29 29 30 32 34 35 36 37 37 38

241

ALUDNI KELL AZ ÉN KIS BOLTOM ANGYALOM TÉLI MÁRCIUS 15. VARÁZSLAT HOLNAP TANÁCS UGYAN BARÁTOM DILEMMA ALMAFÁK NEM TUDOM MEGÁLLNI PIHENŐBEN KÖLTŐISÉG MEGJÖTTEM GYŐZTÜNK NIKÉ! KRITIKA VÁLTOZÓ VILÁG KÖSZÖNET TAMÁSNAK SZÜLETÉSNAP ÖRÖK KÉTELY HANGOK A GANGON TÍZ ÉV UTÁN ANYUCIKÁM ESTI IMA FÁJDALOM TÜKÖR GOLGOTA VÍVÁS ELŐRESZALADT A LELKEM MINDEGY GOMBÁSZÁS 242

39 40 42 43 44 45 46 46 47 48 49 50 52 52 53 55 57 58 59 61 62 63 65 66 67 69 69 70 71 73 74

BOHÓC BÚCSÚ HAMIS KÖLTÉSZET ZENÉLŐ JÁSZOLKA CSAK ADDIG HORROR ÖTVENHAT TÉLI VILÁG NEM TUDOM VÁRNI SOHA MÁR HARANGOK TELE VAN A BATYUM BATYUBÁL A VONATOK JÁRNAK TETŐTÉRI ÁLOM DILEMMÁBAN VAGYOK VAN EGY ÉG MEGIDÉZETT IFJÚSÁG IFJÚSÁGOM IFJÚ KORBAN AMIKOR MÉG GYÖRGY NAP HAZAFIAS ATYAFISÁG PIROS LÁMPA AKARATLAN TETT KACATOK ÉGI RENDBEN MEGVÁLTÁS IGYUNK NEVESSÜNK NE TÖRŐDJ VELE

74 75 77 78 80 80 82 83 84 85 86 88 89 90 91 92 94 94 96 97 97 98 99 100 101 102 103 104 106 107 243

HA ÉN POLITIKUS LENNÉK VAK REMÉNY REMÉNY NYERS SZAVAK SZÁMOLÁS FOGY A TÉMA A GYUFA ÁBRÁNDOZOM ÉTELGYÁRI EBÉD FERDE UTAKON ALTATÓ A KERÉKKÖTŐ ELMÉLKEDÉS 2. TUDNI AKAROK MÚLÓ VÉGTELEN NYUGTATÓ EGY ÉLETEN ÁT ÁTOK MA MÁR KÉT ÁRVA LÉLEK URADALOM UGYAN, UGYAN SEMMI MINT EGY PÓK SZERETEK KÓRHÁZBA VONULTAM NEM MINDEGY BARÁTSÁG BESZÉLGESSÜNK CSAK AZÉRT 244

109 111 112 113 114 115 116 117 118 118 119 120 122 124 125 126 127 128 128 130 131 133 134 135 136 137 138 139 141 142

SAJT-ÁR LYUK A SAJTON TEMETŐBEN NE FUSS EGYRE VALAMIKOR MEGINT ESTE VAN ÉLETFA VOLTAM ÉN FELHŐS ÉLET BESZÉLJÜNK HÁT NYÍLTAN NAPFÉNYES REGGEL KIKELET EMEBER VAGY? NAGY SZAVAK MIKOR KEMÉNYÍTŐ NYOMOK A LÉGBEN HALLGASD MEG EGYSZER KÉT SZERELEM BRÜSSZEL ÖRDÖG ÉS POKOL BORBARÁTSÁG POLITIKA BESZÉLGETÉS PÉLDAKÉP VALLOMÁS AZ A HELYZET NAPKELTE

143 143 144 145 147 147 150 151 153 154 155 157 158 160 161 163 165 165 166 167 168 170 171 172 173 176 177 179 180 245

NAGYON FÉLEK A BOR ESTI AGGODALOM ALKONYATI SZÍNEK RÉMES RÍMEK MAGÁNYOSAN ÉN MA MÁR GYÁSZBESZÉD EMESE SZÉDÜLÉS ÉN MÉG MINDIG VAGYOK SZAMÁR SIRALOMHÁZ ÉGI HANGOK

182 182 184 185 186 186 187 188 190 191 193 195 196 197 SIVATAGI VÁNDOR 199 199 GŐG MINT A JÓ MÓDÚ ANGOLOK 200 EZ NEM PANASZ 201 LEFEKVÉSKOR 202 BESZÉLGESSÜNK 203 NINCS KEDVEM 205 AKI ELŐTT… 207 TUDOD MILYEN AZ A MAGÁNY? 208 HAGYD MÁR ABBA 210 ÉGI LOMTÁR 211 211 MIKOR ELŐSZÖR TANÁCS 213 ELÉGEDETTSÉG 213 TUDÓSÍTÁS 214 246

REMÉNY TÚL MELEG VAN JÓBAN LENNI HA ÉN NAPSZAK LENNÉK ÁLOMFEJTÉS HAJNALBAN SCHUBERT: ASZ-DUR MISE A MI UTCÁNK KÉRDÉSEK SÓHAJ ADÓSLEVÉL RÁCSOK SMS A TÚLVILÁGRA NEM VAGYOK HAJLANDÓ MAJD HA JÖN HALLGATNÉK A SZÓRA NEGYVEN ÉV FOGSÁGBAN HANGULAT VALAHOGY TEDD LE VÉGTELEN ÉS ÖRÖK BIZALOM

215 216 217 218 220 221 222 223 225 226 227 228 229 229 231 232 234 235 236 237 238 238 239

247