ANTAL GYÖRGY APADÓ KÚT VERSEK

ANTAL GYÖRGY APADÓ KÚT VERSEK

fotó

Antal György (1929-) Életének első tíz éve szellemileg és érzelmileg sivár családi környezetben telt el, maradandó rossz emlékekkel. A második tíz év, a diákévek alatt az iskola és a mellette működő egyházi ifjúsági egyesület adta meg a művészetek életre szóló szeretetét és mind azt a szellemi, érzelmi és spirituális feltöltődést ami a családi háttérből hiányzott. Verselni már 14 éves korában kezdett és egy akkori írását megismerve a kor ismert írónője, Molnár Kata már felismerte az érlelődő tehetséget. A harmadik tíz év a termékenység időszaka volt. Ez időben hallgatta az egyetemen Füst Milán esztétikai előadás-sorozatát és verseinek megmutatásával Füst Milánban atyai jó barátot nyert, akinek otthonában is szívesen látott, gyakori vendég volt. Ezekben az években felajánlotta verseit némely irodalmi szerkesztőségnek is, de túlzott pesszimizmusra hivatkozva elutasították.

3

1956-ban, a forradalom idején az Országos Mérésügyi Hivatal forradalmi munkástanácsának tagja és /aktualitása okán/ Ébredés c. versét nyilvánosságra hozta. Ennek következményeként, a forradalom leverése után, lakásán házkutatást tartottak, kéziratait elkobozták, letartóztatták és fél évig a kádári erőszakszervek bentlakásos vendége volt. Ezek után 1989-ig, nyugdíjba vonulásáig a rendszer elnyomott, másodrendű állampolgáraként teltek évei. Verseket csak szórványosan írt, azt is a fióknak. 2006-ban barátkozott össze László Tamás országgyűlési képviselővel, aki megismerve Ébredés c. versét, azt azonnal közzétette. Ez adta a lökést ahhoz, hogy a versek a fiókból előkerültek, írott kötetben és hangfelvételen megjelentek, de csak családi és baráti körben. A hangfelvétel során az R.D.I hangstúdióban a verseket olyan értékeknek ítélték, amelyeket közkincsé kell tenni. Így indultak el a versek az emberi szívek felé.

4

Recenzió

ANTAL GYÖRGY VERSEIRŐL Egyes felfogás szerint a XXI. században vagy még az előző XX. század során eleve korszerűtlen dolog verset írni. (Ugyanilyen korszerűtlen ténykedés az említett versek bírálata és értelmezése is.) Mindez azonban nem elegendő argumentum ahhoz, hogy ne vegyük komolyan az emberből előbuggyanó érzéseket és gondolatokat; hogy ne regisztráljuk mindazt, ami a másik emberből számunkra küldött üzenetként jogosan teret kér. Antal György verseit magam részéről több száz költői termés vizsgálata után érdemesnek tartom a méltó elemzésre. Semmi sem áll távolabb tőle mint a vasárnapi versírók szelíd dilettantizmusa. Költői világát az érzelem feszítő ereje és a kifejező képesség széles skálája jellemzi. Lírai elokvenciája szembetűnő, még ha általános mondanivalót vet is papírra. Hajlékony stílusérzékével a közhelyek felé mozdulást is meghiúsítja és képes sorait magasabb régiókba emelni. Az élet fojtó élménye: a halál érthetően konstans és visszatérő témája, hiszen a legfőbb kincsét, a Kedvest veszítette el maga mellől s ez átható fájdalommal tölti el.

5

Érezhetően az idő múlásával sem szabadulhat ettől a kínzó hiánytól. Ez a ciklusa mindenképpen megrendítő és valóban kiemelkedik az egész kötetből. A többi ciklusban is több értékes gondolati elem lelhető föl. A világ s az emberiség örök bajaigondjai ott tornyosulnak a költő világában, - látja és érzi a megváltás szükségességét, még ha akadályok egész során kell áttörnie is az embernek. Helyenként fölcsillan egy olyan deista szemlélet, amely számos friss töltetű verset indukálhat. A költői alaptónusát, a lélek belül hordott bánatát a versek túlnyomó többségében megtaláljuk, éppen ezért örvendetes a remény zöldellő eszmei ágaival találkozni, legalább néhány veretes költeményben. Antal György művészi finomsággal ragad meg számos jelenséget, - kiváló példája ennek az utóbb küldöttek sorából a Szikrázó tél című vers, mely tóthárpádi színező készséggel tűnik ki az újabb termésből.

Dr. Szeghalmi Elemér az irodalomtudományok doktora

6

ELBÚCSÚZUNK LÁSZLÓ Elbúcsúztunk László, tort is ültünk rája, Elhangzott a gyásznép búcsúzó imája. Így szokott az lenni, így szoktak temetni. Az a baj csupán, hogy nem tudunk feledni. Itt maradtál bennünk, szívünkben, lelkünkben, Fájdalommal együtt, immár sosem szűnten. Elbúcsúztunk László, de még találkozunk, Egy égi asztalnál tovább barátkozunk. Megöleljük egymást, koccintunk is hozzá, Mintha csak a régi földi pincér hozná. Én már készülődöm, mennék akár most is, Biztos vagyok benne, jó helyünk lesz ott is. 7

Jókat beszélgetünk, jókat iszogatunk, Ha kicsit elkéstünk, ott már ki sem kapunk. Elbúcsúztunk László, de csak kis időre, Addig telepedj le egy puha felhőre.

ÉN NAGYON IGYEKSZEM Én nagyon igyekszem istenhívő lenni, Amit a papom kér, azt mindet megtenni. Jó szándékú vagyok, a lelkemben hit van, Legfőbb olvasmányom az egyházi hittan. De, mikor naponta szembe jön az „Ember” Kivel ily kicsinység szóba állni sem mer, 8

Aki emberforma, kedélyesen dörmög, De én átlátom, hogy valójában ördög, Akkor mit kell tenni? mit mond a kis káté, Mikor előttem az ördögi parádé? Ki szemembe röhög, kedélyesen átlép, Jó, ha nem taszigál lökdösődve, hátrébb. Ily ördögöt látok naponta vagy százat, Akkor mit kell tenni? mi a magyarázat? Akkor hol találom, merre van az Isten? Mondja meg, mitől van ennyi ördög itten.

9

HARAGSZOM Haragszom az Égre, mert soha sincs béke. El kell hát költöznünk innen más vidékre? Ezt a drága Földet mégis el kell hagyni? Elhunyt őseinket hagyjuk itt porladni? Nem lenne egyszerűbb békét teremteni, Égi akarattal végre rendet tenni? Vagy ez csak agy álom, ilyen akarat nincs, Mert ahol béke van, oly világ sehol sincs. Haragszom az Égre. Ha teremtett embert, Mért nem képes végre tartani egy rendet. Ám az én haragom fikarcnyit se számít. Mondhatok idelent az egekre bármit, 10

Ma már nem is bánom, megbűnhődtem érte Csak a földön egyszer legyen végre béke.

BÖRTÖNLÁZADÁS Börtönlázadás van, Föllázadt a lelkem, Eleget sínylődött Ebben a szűk testben. Börtönlázadás van, Rabláncok leverve, Fekszenek a földön Szanaszét heverve. Börtönlázadás van, Levertük a rácsot Szabadon engedve Minden régi álmot. Börtönlázadás van, Lázadnak a lelket, Melyek a test ellen Forrongásba kezdtek. 11

Börtönlázadás van, Föllázadt a szellem, Ebben a végsőkig Elcsigázott testben. Börtönlázadás van, Elkaptuk a smasszert, Vele etetjük meg Azt a nagy adag szert, Amit a Média Tálal föl ebédre, Romboló hatással Az ember lelkére. Börtönlázadás van, Lángban áll a világ, Összesűrűsödik A népben az imánk, Börtönlázadás van, Kitört hát a lélek, Média terrorból Szabadulva végleg. És a régi börtön, Feledve a rácsot, Virágokkal hinti Tele a világot 12

KALAND Sétarepülésre vártam, Mikor végre fel is szálltam. Az igazi kaland az volt, Mikor a gép végre landolt. Én a gépből már kiszállva Mehettem a mosodába Tiszta alsóneműt venni, Aztán többé nem repkedni.

NE AKARJ Ne akarj szép lenni, elég, ha jó vagy És az éhezőnek kenyeret, sót adj. Ne akarj kitűnni, elég, ha látszol, Az emberi léttel könnyedén játszol. Ne akarj nagy lenni, jóból kicsit kell, És nem akarj szállni mindjárt Égbe fel. 13

Ne akarj sietni, úgy is odaérsz, Ahol úgy gondolod, valamit remélsz. Ne akarjál soha semmit levenni Onnan ahova Te nem kívánsz tenni. Ne akarj más lenni, csak az, ami vagy, Bármilyen kicsi légy, attól lehetsz nagy. Ne akarj, ne vágódj, ha csábít a szó, Maradj Te magadnak úgy ahogy vagy: JÓ.

14

MINEK ÚGY SIETNI Minek úgy sietni, Nem érsz oda úgysem, Ha lábad ennyire Fájdítja a tyúkszem. Oda akarsz érni? Indulj el korábban. Ilyen korban már csak Ennyi van a lábban. Ilyen korban már csak Lassan kell totyogni. Az ilyen tempóhoz, Bíz’ hozzá kell szokni. A nők után sem kell Többé már szaladni, Az ily lendületből Lassan le kell adni. El kell hagyni sok-sok Régi, jó szokásod, De az nem jelenti, Hogy már sírod ásod. Kicsit kevesebbet, Kicsivel lassabban, De azért még benned Rengeteg tavasz van. 15

Ráérsz majd megállni Akkor, ha a hátad Deszkán fekszik majd és Elől lesz a lábad.

VICCELŐDÉS Az életet akkor tartom viccnek, Amikor a végső úton visznek. Úgy egyébként jó kedélyű vagyok, Jó humoron mindig jól mulatok. De az élet nem igazán vicces, Legtöbb ember úgy él mint a spicces, Állandóan eufóriában, Mintha lenne egy farsangi bálban. Az élet az mégsem viccelődés, Halálosan komoly, mint a lőrés, Úgy állunk ott, életre-halálra, Ott nincs kedvünk vidám kacagásra. Ezért aztán majd, amikor visznek, Megígérem, elfogadom viccnek, Sőt! írok egy verset a fejfámra, Hadd legyen ok vidám kacagásra. 16

TÉVEDÉS Egyszer segítettem valakit egy Székbe, Házról-házra járva kampányoltam Érte, De ez csak egyszer volt, ennek is négy éve, Ma már soha többé, mindörökre vége. Kiderült, hogy nem jobb, rosszabb mint a többi, Az ellenfeleknek van okuk röhögni. Egyszer segítettem, sikerült is nyerni, Ezt szeretném végre örökre feledni. Tévedés volt, súlyos, ez emberi dolog, De mióta tudom, a lelkem háborog, Mert ezáltal végleg elvesztettem hitem, Azt, hogy lehet még jobb, már végleg nem hiszem. 17

És e szörnyű hittel, ezzel kell meghalni, Hogy politikában nem lehet, csak csalni.

ELVESZTETTEM Elvesztettem! Tudom elvesztettem, De fogalmam sincsen róla, hogy mit. Mi veszett el, sose tudhatom meg, Mit vesztettem el és milyen holmit. Ilyen már a megvénült agyvelő. Amit tudok, azt se tudom ma már. Ha valamit mondanom kellene, Bár tudom, de állok mint a szamár. Ilyenkor csak lebénul az elme, Mint amiből kihulltak a szavak. Az embernek elakad a nyelve És nem rezdül,-néma a hangszalag. Elvesztettem a beszédkészségem, Főleg akkor, mikor legfontosabb, Mikor éppen ki kéne rukkolni, Csak hallgatok, így a legokosabb. 18

Így azután sohasem derül ki, Hogy ha szólnék, mit mondhattam volna. Csak azt látják a kedves barátok, Hogy most éppen nem bírhattak szóra. De egyszer majd mégiscsak kiderül, Hogy fejemben valami nagy baj van, Hogy belül már szinte annyi sincsen, Mint amennyi a fejemen haj van. Elvesztettem! Bizony elvesztettem És már többé nem találom magam, Csupán némi ötletet remélve Versírással tornáztatom agyam.

MINDIG MONDOM Mindig mondom, a múlt fontos, Nézzünk néha hátra, Nézzünk vissza a múltunkba, Az elhagyott házra. Mennyi ilyen ház maradt el Hosszú utunk során, Mint egykor a szülői ház, Bizony elég korán. 19

Visszanézve milyen szép volt, Akkor mégse tetszett, Mindenáron menni vágytam És anyám eresztett. Aztán mentem házról-házra, Vissza sose néztem, Minden újabb lépésemmel Szebbeket reméltem. De minden elhagyott házban Ott maradt a lelkem. Mennyi öröm és bánat volt, Azt mind elfeledtem. De mára már megtanultam, Éljek bármi házban, Belőlem mindig marad ott Az elhagyott házban. Az a darab, mi ott maradt, Már csak egy emlék lesz, Amire az idők során Mindig visszanézhetsz.

20

REBELLIS Mennyit forgolódtam szerte a világban, Örök nyugtalanul forradalmi lázban. Rebellis lélekkel éltem az életet, Le is ültem érte olykor a részemet. És hát mire mentem? Sosem lett jobb semmi, Ahol jót akartam, ott el kellett menni. De azt megtanultam, amíg él az ember, Másként nem élhet, mint rebellis lélekkel. Most, így megvénültem, állva a sír szélén, Ma is lázadozom, drága Uram, mért én?

21

EVÉS-IVÁS Mért kell mindig enni, inni, Örökké e terhet vinni, Valójában mért kell élni, Örökké haláltól félni? Fölösleges inni, enni, Csupán a mennybe kell menni. Ott nincs többé evés-ivás, Ott nincs örök takarítás. Ott már csak az öröklét van, Ha ott leszünk már a célban. Ott már étel, ital nincsen, Vendéglátónk ott az Isten. Így hát minek enni, inni, Örökké csak egyre hízni, Jó dolgunk lesz majd a Mennybe’, Nem kell enni, inni egyre. De addig e földi létben Mégsem maradhatunk étlen, Tudom, örökké kell hinni, De azért még csak kell inni. Cipelni kell ezt a terhet, A piacról, mi megtermett És főzni kell jó ebédet, Míg várjuk az öröklétet. 22

HÍRMŰSOR Úgy hallgassátok itt a híreket, Hogy abból minden jó hír kiveszett. Mert ezekből a hírekből ma már Semmi jó hír nincs, csupán csak halál. Mért nem hallhatunk jó hírt, kedveset, Mikor, kivel, hol, mennyi jó esett. Hogy Hazánkban e csöppnyi ki rögtön, Mennyi siker van és mennyi öröm. Kéne új adó, mely a híreket Mindig úgy adná, hogy a szív nevet. Mely a rosszból is mindig jót farag, Így a lelkemben nem pezsdül harag. Ezt az új adót tartsa fenn a nép, Az első perctől, ahogy színre lép. E pillanattól legyen új neve, A nyugodt élet vidám tengere. Kinek hő vágya hírben a halál, Az ezután is bőséggel talál. Bízzuk a népre, ki majd mit választ, Egyik pihentet, másik kifáraszt. Bízzuk a népre, Ő majd jól felel, Élvezni majd, hogy a hír jól nevel, Ettől vidám és kedves lesz a nép, Áldja is majd az új adó nevét. 23

A SZEGÉNY A szegénynek nincsen kincse, Hogy sajátjának tekintse. A szegénynek nincsen pénze, Így semmi sem kerül pénzbe. Hogyha valamit nem falna, Talán bizony éhen halna. A szegénynek nincs jövője, Semmi sem lesz jobb jövőre, Ha valamit egyszer talál, Ő akkor is csak vegetál És ha néha végleg oly bús, Büszke rá, hogy mégse koldús. A szegény az mindig szerény, Ellene az élet merény’. Nyugalma az sosincs persze, Ha gondban van minden perce. Az élete egy rossz regény, Semmi jót nem várhat szegény. Ilyen a szegény élete, Ha már ez lett a végzete. Egy kincse van, csak az Isten, Végső vigasza hitben, Bár Ő teremt egyre-másra Szegényeket e világra.

24

FULDOKLOM Fuldoklom e sötét ködben, Hova vígan, önként jöttem, Hol lelkem fényeket remélt, De nem lett, csak köd és setét. Fuldoklom e szörnyű füstben, mint ha ülnék forró üstben, Mint ha ülnék a pokolban, De van, ki szerint ez jól van. Önként és dalolva jöttem, Itthon voltam e kis körben. Szeretetet adtam, kaptam, Mindig szívesen maradtam. De az élet furcsasága, Hogy akivel nyertünk, mára Kifordulva önmagából, Minden szépet most legázol. Ezért fuldoklom a ködben, Minden szétesve köröttem, Nincsen ablak, min kilátva Látnák reményt a világba. Vidáman és önként jöttem, Tag lettem egy jó közösben, De mára az szertefoszlott, Minden kapcsolat megromlott. 25

Nem maradt csak néhány barát, Ki jó szívvel adja borát, Ki a múltba visszanézve, Ma még ugyan mit remélne?

HA RÁM SZÁLL AZ ÉJ Ha rám száll majd az Éj, Sötét ködök sűrűsödnek, Mélységükkel elbűvölnek, Szívem akkor se félj. Mert csöndes lett az Éj. Csak suttogó kis nesz örül Míg édes álom vesz körül, Szívem, te csak remélj. És holnap majd mesélj, Hogy mikor jöttek a ködök, És táncoltak az ördögök, Mily furcsa volt az Éj, Hogy sötét volt és mély. Rám települve az álom, E különös éji bálon, Holnap erről regélj. 26

VAJÚDNAK A HEGYEK Egeret szülnének, Vajúdnak a hegyek, Ezekre a hegyekre én Többé fel nem megyek. A magasból nézve, Eltorzult a látkép, Ezekben a látképekben Vidámabb a násznép. Vajúdnak a hegyek, Zavaros a látkép, Minden hegy egeret akar, De mindegyik másképp. Vajúdnak a hegyek, Zeng a szülőszoba, Egyre-másra fogadkoznak, Ilyet többé soha. És, ha megszületik A sokféle egér, Amelyik agy egérlyukba Éppen, hogy csak befér, Akkor jön az egérfogó, A szörnyű rémálom, Semmi sem lett a sok sajtból A közös sajttálon. 27

Vajúdnak a hegyek, Én azt meg se’ várom, Kirakom az egérfogót Körbe a határon.

ELVESZETT Mióta elveszett keresem mindenhol, Keresem, kutatom, hiába, nincs sehol. Mióta elveszett, azóta siratom, Emlékül itt maradt egy marék sírhalom. Mióta elveszett, amióta már nincs, Azóta tudom, hogy nem létezik más kincs. Az egyetlenem volt, szemem drága fénye, Kegyetlen életem egyetlen reménye. 28

Mégis elvesztettem, kereshetem, már nincs, Őt már nem pótolja tonnaszámra száz kincs. Örökre elveszett a szerelmi láz is, Nem maradt utána, csak e kis oázis. Ez még néha nyújthat egy kis enyhe árnyat, Enyhítve a néha Fellobbanó vágyat. Elveszett, nincs tovább! de mint látomását, Meg-meg simogatom a régi kabátját.

29

ÁLLANDÓAN ÉRZEM Állandóan érzem, föl kéne ébredni, E tunya álomból föl kéne éledni. Ébredni kellene a valódi létre, Nem itt szunnyadozni az álom ködébe’. Térjünk hát magunkhoz, nyissunk ki a szemünk, Mint egykor Pilátus, Mossuk meg a kezünk, Úgy kezdjünk új napot, frissen, tiszta kézzel, Álmából riasztott, friss, fogékony ésszel. Állandóan érzem, hogy még élni kéne, Még valamit tenni, utoljára, végre. Még valamit tenni, nevezetest, szépet, Amit az utókor olykor felidézhet. 30

Alkotni valamit, ezért kell felkelni, Ezért kell még egyszer egy nagy utat tenni. Ezért kell még egyszer nagyot tenni végre, Aztán elmehetünk vidáman az Égbe.

FOGADD MEG EMBER Fogadd meg ember jó tanácsom, Hogy aki nem mer, ne is várjon. Mert aki gyáva, aki gyenge, Nulláról soha nem jut egyre. Fogadd meg ember jó tanácsom, Ne nyámmogj sokat egy kalácson. Ha enni akarsz, harapj nagyot És becsüld meg a jó falatot. Fogadd meg ember jó tanácsom. Tudd meg, hogy olykor túl a rácson, Sokszor jobb, mint a rácson innen, Sosem tudjuk, hogy hol az Isten. 31

Fogadd meg ezt a jó tanácsot. A jó barátot jó ha látod, De sose engedd Őt oly közel, Hogyha akarná se üssön el. Fogadd meg ember jó tanácsom És nézd meg kedves jó Tamásom, Hogy mivé vedlett és mivé lett. Hogy a hatalom kit mivé tett. Fogadd meg ember jó tanácsom. Maradj Te mindig csak két lábon. Kerüld a nyúlós álmodozást, Kemény légy s ne várj mástól se mást. Fogadd meg ember jó tanácsom. Látom mikor az erdőt járom, Aki ott él az erdőszélen, Biztosan nem vesz fát a télen. Fogadd el ember jó tanácsom, Sikeres legyél, azt ajánlom, Mert aki egyszer sikeres lett, El lesz a húsosfazék mellett. Fogadd meg ember jó tanácsom És ha megéred a halálom, Elmondhatod, hogy nem volt dőre, Ésszel tekintett a jövőre. 32

MEGHÍVÁS Ma egy meghívásra jöttem. Vettem egy üveg bort közben. Bízom, hibát nem okoztam, Jó, száraz vörös bort hoztam. Olyan bort, mint a misére Feláldozott Krisztus vére És a háznak asztalára Talán meg is felel mára. Így jöttem a meghívásra, Nem üres kézzel, hiába, Úgy hiszem, egy meghíváskor Megfelel egy száraz tájbor.

VALAMIT MÉG KÉNE TENNI Valamit még kéne tenni, Nem csak folyton inni, enni. Valami csodásat, nagyot, Hagy ámuljanak a Nagyok. Valamit még kéne tenni, Amit fel lehet emelni, Felmutathatnám az Égre, Íme, ezt csináltam végre. 33

Valamit még kéne tenni, Nem a tollat még letenni, Akad itt még tennivaló, Még mielőtt esik a hó. Csupán csak körül kell nézni, Az ihletet megidézni, És már rögtön itt a csodás Elkövetett műalkotás. Ezt már fel lehet mutatni, Netán meg lehet ugatni, Mert a Nép legfőbb erénye, Sokféle a véleménye. Ezért kell valamit tenni, Hogy lehessen mit szeretni Büszke lehessen a tudat, Úgy is, ha a kutya ugat. És, ha nagyot tettem végre, Magammal viszem az Égbe, Avval fogok majd utazni, És ott fogom felmutatni. Ott a fanyalgásnak vége, Ott minden kiderül végre, Hogy jól-e, vagy rosszul tettem, Amit végül elkövettem. 34

A KÉTKEDŐ Mindig, mindenben kétkedek. Sosem futok, csak lépkedek. Minő terhet kéne vinni, Hogy tudjak a létben hinni? Nincs tudásom, ismeretem, Így mindenben kételkedem. Semmit sem tudok elhinni, Hogy mit kell és merre vinni. Örökké hitetlen vagyok, Az életben hitehagyott, Amit markol a két kezem, Én még abban is kétkedem. Mily jó volna mindent tudni És boldog örömmel futni, Amit hallok, mind elhinni, Mit rám raknak, mind elvinni. És nem kételkedve élni, Valamit mindig remélni, Elhinni, hogy szép az élet, Ámde most félrebeszélek. Mert abban is kételkedem, Ami bennem életelem, Kételkedő, buta lélek, Azt sem hiszem el, hogy élek. 35

BÚCSÚZÓBAN Én már búcsúzóban A föld alá mennék, Hogy lehulljon rólam A sok galád emlék. Itt a búcsú perce, Amiből már elég, Tartóztatnak persze, De én végleg mennék. Nincs már semmi öröm, Nincs már semmi érték, Amiért e földön Szívvel maradnék még. Elég volt az élet, Elég volt a jóból, Értem csúnyát, szépet Mindenféle szóból. Én is írtam egykor Verset is néhányat, De volt köztük olykor Olyan is, mi hányat. Ezért aztán ma már, Az is csak egy emlék, Az is csak arra vár, Hogy mielőbb mennék. 36

Én már búcsúzóban Csak annyit üzenek, Ravatalozóban Drága Barát leszek.

EGY RÉGI BÁL Ifjú korban bálba jártam, Míg a bálban Rád találtam. Ott, azon a régi bálon, Megvalósult minden álom. Attól kezdve minden szép lett, Boldogító lett az élet, Mert attól lettél a Párom, Hogy Rád leltem ott a bálon. Ilyen volt egy báli este, Irányt szabott egy életre, E naptól, kéz-kézben járva Mosolyogtunk a világra. Ez volt az az igazi bál, Ami tartott, míg a halál A báltermet be nem zárta S véget nem mondott a táncra.

37

Így ma’ már csak ábrándozom, Édes álmomban bálozom, S tudom, ennek nem lesz vége, Amíg meg nem halok végre. Akkor majd elmondhatjátok, Voltak ilyen régi bálok, Úgy került ott kéz a kézbe, Hogy az szólt egy öröklétre.

BÉKÉT KÉREK! Hagyjatok békén haladni, Álmok egén fennmaradni, Édes álmok között járva, Olykor Mennyországot látva. Hagyjatok békében élni, Mindig új verset remélni, Mert a vers, az édes álom, Nincs annál szebb a világon. Hagyjatok békében élni, Hogy ne kelljen többé félni, Írhassak verseket százat, Ezerfélét, akárhányat. 38

Hagyjatok hát végre békén, Bár így sem lesz jobb a végén, Bárhogy hagytok is nyugodva, Nem lesz nagyobb az út hossza. De addig hagyjatok békén, Hogy mélázzak az Ég kékjén, Hagy járjak a fellegekben, Így lesz végül minden rendben. Ti majd szépen békén hagytok, Érte néhány verset kaptok, Én meg ülök nyugalomban, A versem meg gyűl halomban. Lássátok, csak ennyit kérek, Csupán nyugalmat remélek, Így, ameddig békén hagytok, Tündér aranyosak vagytok.

39

HOLDTÖLTE Mikor a Hold az éjben Telt képpel ül az Égen, Itt a földön az árnyak Édes kettesben járnak, Akkor az éji álom, Mint tarka utcabálon, A nép közé vegyülve, Víg táncra penderülve Lerázza járom-láncát, Eljárja álom táncát, Egy csókot dob a Holdnak, Szép történet lesz holnap, Mert ily az álom az éjben, Ha telt a Hold az Égen, Lebeg minden fényárban, Én fekszem forró lázban.

40

ÁLMATLANSÁG Úgy elkerül az álom, Hogy csak a konyhát járom S az éjjeli órákban, Csepp sem marad pohárban. Ilyen az álmatlanság, Mikor a nagy szomjúság Óránként éled újra, Újabb vágyakat gyújtva. De végre hajnaltájban, Mikor már gyakran jártam, Óránként űzve sportot, Lenyeltem minden kortyot, Elért az álom árnya, De reggel a konyhába’ Rémültem néztem egyre Az üres üvegekre.

41

VÉNEK EGYMÁS KÖZÖTT Kedves öreg barátaim! Itt, a létünk határain, Nézzünk már egymás szemébe És lássuk be, hogy már vége. A nagyobbik rész már elmúlt, Mi hátra van, néhány csepp jut, Ezzel a pár cseppel élve Készülődünk fel az Égbe. De addig még sok dolog van, Rendet tenni sok dologban. Protekció kell az Égbe, Legyen helyünk odaérve. Látogassuk meg a papunk, Tőle bátorítást kapunk, Mi már ne a múltba nézzünk, Ami jön! Attól reméljünk. Attól várjunk még pár napot És látogassuk a papot, Hogy, ha odajutunk végre, Dicsekedhessünk majd véle. Mutassuk fel, hogy jók voltunk, Addig, amíg meg nem holtunk. Nem kell visszanézni régre, Megjavultunk a végére. 42

Így van kedves Barátaim, Itt a létünk határain, Ma még megtehetjük élve, Nézzünk hát egymás szemébe!

NAPRÓL-NAPRA Tegnap voltam, ma is vagyok, De mit szólnak az angyalok? Várnak-e, vagy néminemű Kis haladékot még kapok. Bizony, nehézkes így élni, Sosem tudni, csak remélni, Hogy azt a drága holnapot Talán sikerül megélni. Így élünk mi, napról-napra, Apró léptekkel haladva, És a látóhatár széle, Itt van mindig, elénk rakva. A távolban sosincs remény, Mint egy álom, olyan regény, Beérhetjük ennyivel is, Ha az ember elég szerény. 43

Vegetálunk napról-napra, Egy kis fényt a Naptól kapva És ezzel a kicsi fénnyel Egy-egy napot csak haladva. Ilyen ez a földi élet, Ebben soha nincs ígéret, Lehet bár mindenre vágyni, De, ki vágyik, nem remélhet. Ezért aztán, ma még vagyok, Mindegy, lesznek-e holnapok? Akármennyire is várom, Mindig csak egy napot kapok.

AGYAMRA MENT Agyamra ment a jólét, Unom már az ivólét. Vágyom valami másra, Egy valódi ivásra. Jó lenne finom törköly, Miből keveset hörpölj, Mert a hely még kell másra, Más, jóféle ivásra, 44

Ami még csak ezután jön, Egyre több pohár öröm, Illata és zamata, Már csak hogy’ megyek haza?

A SZŐR Kezdetben vala a bőr, Aztán nőtt rajta a szőr, Mit szemben a női nemmel, Nem növeszt, csak férfi ember. Kinek ez többnyire baj, Mert a szőr más, mint a haj, Haja majd’ mindenkinek van, De a szőrös boldogtalan. Hajat ritkán kell vágni, Szőrt folyton borotválni. Örök harc a borotvával, Nem járhatsz szőrös pofával. Így fő ellenség a szőr, Kezdve ott, hogy először Jelent meg a gyermek képén Ijedten tükörbe nézvén. 45

És szőrös ábrázatát Először gondolva át, Ráébredt, hogy egy életre, Ez a szőr lesz a végzete. Mert a haj, bár kihullhat, A szőr tovább virulhat És aki elhunyt örökre, Még annak is nő a szőre. Hát ilyen dolog a szőr, Erre gondolj először, Ha borotvát fogsz kezedbe, Nem teszed le egy életre. Mert a szőr nemi jelleg, Felettünk sűrű felleg, Belénk oltva születéskor S ott lesz velünk, temetéskor.

46

MEGÍGÉRTEM Megígértem, hogy eljövök egyszer, Még azelőtt, hogy a sírba fekszel, Még mielőtt leoltod a lámpát, Sírba viszed lelked minden álmát. Megígértem, türelmesen várj rám, És ne szaladj át a piros lámpán. Meglásd, jövök, ha eljő a napja, Eljövök és nem hagylak magadra. Megígértem, szavamat betartom. Elérlek még az innenső parton, Karjaimmal végleg átölelve, Mehetünk az örök végtelenbe. Megígértem, bárha ez csak álom, Ezt a percet szívdobogva várom, Megígértem, fogom majd a kezed, Mikor utunk végtelenbe vezet. Ez volt egyszer, amit megígértem És a lelked sírodig kísértem De nem fogtam szorosan a kezed, És nem mentem végtelenbe Veled. Ennyit ér egy halandó ígéret, Mikor a szív fűt-fát megígérhet, De ígérem, ott a túlsó parton, Ígértem mégis csak betartom. 47

KERESLEK Hol vagy drága Párom, Merre van szellemed, S én azt mért nem látom, Mért nem vagyok Veled? Hol vagy drága Párom, Merre keresselek, Hol, ha megtalálom Foghassam a kezed. Hol vagy és Kedvesem, Hol tanyázik lelked, Mégis, hol keressem Elveszett szerelmed. Kereslek, kutatlak, Álomban, éberen, Lelkem, hogy elérjen, Átszáll az Éteren. Mert én most is hiszlek, Felhők között járok, Oda is elvisznek Időnket az álmok. Tudom, hogy meglellek, Hogy még megtalállak, Ott, hol a szerelmek Egymásra találnak. 48

Kereslek, kutatlak, Örök a készület, Se élni, se halni, Nem tudok Nélküled.

MÁRCIUS Nincs másunk ma már, csak emlék És kardunk sincs már, se eszménk. A vérünk se hull, de könny se, Hogy búját a Nép kiöntse. E fényes nap már csak emlék, Hiszen csatába se mennék, Látszólag itt már nincs Labanc, Egyensúlyban van a balansz. Úgy tűnik, itt minden rendben, Nem lobog zászló kezedben, Ha felrémlik néhány adat, Elmossa a szóáradat. Mert szó van sok, több is mint kell, Csak hát töltve van-e hittel? Mert megvan még a kokárda, De hol van hozzá a Gárda? 49

Mégis él bennünk az emlék, A kokárdát nem felednénk, E napon kokárdát látva Mindig fellobban a lángja, Mert a tűz, mi akkor lángolt, Elfeledhetetlen láng volt. S habár, ma már csak parázs van, Mégis ott van minden házban. Mégis ott van minden szívben, Visszaemlékezve híven És, ha lesz még Nemzeti Dal, Lesz még egyszer egy diadal.

ROMLIK A SZEMEM Baj van a szememmel, Homályosan látok, Homályosan nézem Ezt a csúf világot. Elmosódva látok Minden csodás képet, A rondát ugyanúgy, Mint a csodás szépet. 50

Elhomályosult már A szemem világa, Nagyítóval nézek Minden szép virágra. Döcögve böngészem A napi sorokat, Próbálom olvasni, De abból sem sokat. Legújabb jelenség: A gyönyörű lányok, Egy már nem is elég, Mindig kettőt látok. Fura jelenség a Tárgyakat szemlézni, Kettőt akarsz látni, Közelről kell nézni. Baj van a szememmel, Mintha ellustulna, Kicsit tisztán látok, Aztán szürke újra. Mégis, Istenemet E fényért is áldom, Hogy ezt a világot Szürkén is, de látom. 51

VÁROK Nem tudom mit, De valamit várok. Elnézem, mint Sétálnak a párok. Elnézem, mily Vidámak a népek, Nem tudom mit, De valamit érzek. Valami árny Fészkel itt a légben, Valami szárny Suhan át az éjben. Nem tudom, de Érzem, hogy itt repdes, Észrevétlen, Hangtalanul csendes. Valaki van Mindig körülöttem, Rémalakban, Vagy elhunyt szülöttem, Vagy Kedvesem Szelleme jár erre, Nagy-kedvesen, Néhány éji percre. 52

ÁPRILIS Még néhány nap és itt van április. Tudom, szeszélyes, bolondos, dilis, De nekem mégis kedves hónapom, Mert ebben van a születésnapom. Ebben az évben nyolcvanötödik. E nap fölött most száz szem őrködik. Nem csak születtem, de költő lettem, Ezt ünnepeljük. E kettőt egyben. Nagy dolog bizony ez a nyolcvanöt Ami e földhöz ma is ideköt, Ahol az ember álomban járva Fél lábbal már a Másvilágba’. Nagy dolog lesz az idei ünnep, Amit legalább százan ülünk meg. Ki hitte volna, ennyi jó barát Köszönt egy öreg költő cimborát. Én ezt a percet meghatva várom, Hogy teljesüljön a csodás álom, Amikor senki sem lesz mogorva, Két kézzel lesz a szeretet szórva. Lélekben forrón egymás ölelve Merülünk el egy pár kedves versbe. Ünnepeljük a költészet napját És az öregkor csodás kalandját. 53

Még néhány nap és itt van április. Képzeljük hozzá immár bármit is, Ha ezt az Ég is mind így akarja, Ez lesz életem „születésnapja”.

ÚTI CÉL Előttem már csak egy út van, Arról le sem tudok térni. A célom is oly egyszerű, Bizton oda fogok érni. Előttetek, Barátaim, Még vagy ezer és egy út van, Egyiken ilyen az élet, De a másikon meg úgy van. Célotok is ezer lehet, Azokból kell választani, Olyat, mely a kérdésekre Talán tud is választ adni.

54

Jól nézzétek tehát körül, Melyik utat válasszátok, Melyik úton, milyen cél van, Milyen végcél vár majd Rátok. Én a magam életútján Ezer féle kanyart tettem, Az egyiken szomorkodtam, A másikon meg nevettem. Ezernyi utat bejártam, Mindig csak a célt kerestem, Egyik rossz volt, másik megcsalt, Végül mindet elvetettem. De most, itt a véghajrában, Amikor már csak egy út van, Kiderül, hogy egy a végcél És e célban csak egy Úr van.

55

VÁLASZTÁS Választás lesz. Ne féljetek. A föld népe mindig választ, De ezen a kerek földön, Senki sem kap igaz választ. Választás lesz? Ugyan miből? Miből lehet választani? A Választó, akit választ Ugyan kikből válassza ki? Hiszen mind egyformák vagyunk, Mindőnkön a külső látszik, És egy ilyen választásban Belső érték az nem játszik. Karizmatikust, ha találsz, Százévenként, az véletlen. Aki talán jót is akar, Legalább is elméletben. Aki valóban jót akar Az is csak e sárban mászik, És amikor jót akarna, A tömegben az se látszik. Voltak karizmatikusok, A világ történetében, Szét is tépték az ordasok, Pillanatok alatt, szépen. 56

Választás lesz? Ne féljetek. Az élet az pereg tovább, Az Ember nem lett okosabb, Sőt, ha így megy, egyre butább.

SOKSZOR AKARTALAK Sokszor akartalak Megkérdezni Téged, Hol tanítják beszélni a Jövő Nemzedéket. Mert amit az utcán Gyermekektől hallok, Attól borsódzik a hátam, Lelkem mélyén sajgok. Hol tanulják ezt a Tömény ocsmányságot És milyen lélekkel látják Ők ezt a világot?

57

Tanulják-e Ők a Tiszta magyar nyelve, Szépen hangzó magyar szókat Az ocsmányság helyett. Az iskolapadban Mit tanul a gyermek? Akad-e még oly tanóra, Hol szépen felelhet. Van-e olyan tanár, Ki tananyag helyett Úgy tanít, hogy meg is tanul Beszélni a gyermek. Nincsen ilyen tanár, Nincs is felvértezve, Hogyha súlyos fertőzött az Édesanya nyelve. Valamit kell tenni! Hogy legyenek percek, Mikor tiszta magyar nyelvet Tanulhat a gyermek.

58

Ahol szép beszédtől Nemesül a lélek, Hátha egyszer megértjük, hogy Szépen is beszélnek.

TEMETŐBEN Minap temetőben voltam. Száz sír között kóboroltam. Ott volt mind a száznak árnya, Néma keresztek közt járva. Meggondolom, mind a százak, Véremmé, ősökké váltak, Mindegyikük kicsi génje, Most is itt van bennem élve. Az a sok száz, aki ott van, Elfeledett, bús halottan, Nem tart már a kegyeletre, Én sem gondolok, csak Egyre. Nekem ott csak egy halott van, Nekem az az Egy a holtam, Ahol az Ő puha ágya, Oda fekszem nemsokára. 59

SZÁRNYRA KAPOTT VERSEK Ó, ti fészekből kiröppent, Szárnyra kapott versek, Ki tudja, hogy hány léleknek Mélyébe fészkeltek? Ki tudja, hogy hány léleknek Rezdül meg a húrja, Hány lélekben indul meg, vagy Múlik el a búja. Kiröppentek, ezzel vége. Én már nem követlek. Néha-néha visszatérnek Olykor még a versek. Elmondják, hogy jó helyük van, Jó helyre fészkeltek, Szeretettel gondozzák a Befogadó lelkek. Nekem ez épp elég öröm, Ha jó helyre leltek, S ha boldogok lettek ott is, Ahová fészkeltek.

60

ÁLLJUNK MEG EMBEREK Álljunk meg kissé, Emberek. Szólanék is, mégsem merek. Kicsi vagyok, aprócska lény, De amit mondok, puszta tény. Nézzük, hogy ez a Földgolyó, Hogy lenne szép, mint volna jó, Ami egyszer tán azért lett, Hogy itt viruljon az Élet. Lakja be itt Ember állat, Mint egy valóságos tárlat, Hogy ezen a széles körön Viruljon az édes öröm. Így lenne szép, így volna jó, De hol van a tavalyi hó? Mert, hogy megjelent az Ember, Máris szembe ment a renddel. Rögtön kevesebb lett a jó, Lett helyette ostoba szó, Lett helyette korgó gyomor, Kevés Úr és sok-sok nyomor. Ez lett a szép földgolyóból, Mi lett a sok földi jóból? Mi lett a sok remény vége? Végleg odalett a béke. 61

Ezt mondanám el emberek, De szólni csak félve merek, Mondhatnék én bármit, hiszen Azt, hogy jobb lesz, már nem hiszem.

VALAHOL EGY UTCASARKON Valahol egy utcasarkon, Vagy alkonyi Duna-parton, Nem tudom hol, de megálltam, Szinte sóbálvánnyá váltam, Mert hallottam a lépteket, Oly erős volt a képzelet. Jól hallottam és csak álltam, Megsemmisült porrá váltan, Felidézve a lépteket, Játszott velem a képzelet. Lépte koppanását lopva Megnyúlt füleimbe lopta.

62

Valahol egy utcasarkon, Vagy alkonyi Duna-parton, Nem tudom már, hogy hol, de volt Hátam mögött lépdelt a Holt, Nem láttam, de jött az árnya, Lépteinek kopogása. És felrémlett minden emlék, Mintha most lett volna nemrég, Pedig már tizenegy éve Nyugszik hideg sírba téve. Lelkemnek még sincs nyugvása, Hallik lépte kopogása. Így élek még ma is Vele, Nyakamon a lehelete, Fülembe susog a hangja, Csilingelő kis harangja, Sarkon, parton, ahol állok, Gondolatban Felé szállok.

63

EZ A VILÁG Ez a világ már nem nekem való. Ennél jobb volt a játék hintaló. Annak gyermekként még tudtam hinni, Hogy hova hajtom, oda fog vinni. Ez a világ már nem nekem való. Idegen nekem ez a mai szó. Idegen nekem a mai élet, Fel sem foghatom azt, hogy mivé lett. Ez a világ már nem nekem való. Akkor tiszta, ha leesett a hó. Percekig tiszta ez a földi menny, Rögtön elönti az ördögi szenny. Ez a világ már nem nekem való. Életem úgy is lassan elhaló. Ablakomat sem szeretem tárni, Nem szeretem, ha bejöhet bármi. Nem szeretem az utcai hangot, Csupán a szelíd esti harangot, Vagy még reggel a víg rigófüttyöt, Efféle zajjal ma még megküzdök. Ez a világ már nem nekem való, Gyászhintóból is kiveszett a ló, Autón visznek, ha eljő a nap, Autó után bandukol a pap. 64

Ez a világ már nem nekem való. Végleg elúszott velem a hajó. Már csak a végső kikötőt várom, Ahol hajómra vár már a Párom.

VÁNDORÚTON Tudod-e, hogy mi az, Vándorúton lenni, Állandóan menni És keveset enni. Vándorúton annyi, Mint sehol sem lenni. Hontalan magányban Rendre eltévedni. Úton, tarisznyával, Ez a szabad élet, Nem törődni azzal, A világ mivé lett. Nem törődni azzal, Hova vezet az út, Mindegy, hogy ki szólít, Igaz-e, vagy hazug. 65

Egy dolog van, menni. Néha megpihenni, Álmaidban akkor Terhedet letenni. Vándorolni szépen, Csak előre menni, Amíg véglegesen Meg lehet pihenni. S ha utadon eddig Sosem voltál sehol, Végső pihenődön Leszel már valahol.

NYUGHELYEK Hol van nyugalom a földön, Léleknek nyugalmas börtön, Társaságban, vagy magányban, Sírok közt virágos ágyban. Vagy egy urna-temetőben, Betonkocka heverőben, S ha gazdag volt e világban, Jó helyet kap egy kriptában. 66

Azt, aki szabad volt élve, Szétszórhatják most a szélbe, Szétszórva a négy égtájba, Megvalósul élete álma. Aki mindig vízre vágyott, Itt a végső perc s ha mér most Letelik a búcsúztató, Hamvát befogadja a tó. Ennyi nyughely van a földön, Amely mind egy végső börtön, Ahol elpihenünk s amely Mindegyik egy nyugalmas hely.

VALAMI NAGY BAJ VAN Éjjel egy óra van, Felrobbant a nagy csönd, A telefon jajgat, Kétségbeesve csöng. Nem tudom mi történt, Honnan jön a hívás, De a telefonhang Egy könyörgő sírás. 67

Én csak ennyit hallok. Az ajtón kilesve, Látom, hogy az ifjak Készülődnek egyre. Előáll a kocsi, Útra kerekednek, Ámde fogalmam sincs Ugyan merre mennek. Elcsöndesült a ház, Szinte már hajnalban, Itt ülök egyedül, Valami nagy baj van.

ELVESZETT ÁLOM Elveszett az álom, Sehol se találom, Úgy érzem, hogy ezek után, Hiába is várom. Elröppent az élet. A múltunk köddé lett, Életemnek legszebb ékét Elvitte a végzet. 68

Elvitte a Párom, Nem maradt csak álom, De most itt a sírom szélén Már azt sem találom. Elveszett az álom, Mi éledt egy bálon, Harminc évig őriztem, de Ma már nem találom. Álmodnék, nem tudok, Ábránd után futok, De az üres ábrándokkal Semmire sem jutok. Elveszett az álom, Többé nem találom, Ezt a szörnyű veszteséget Örökre sajnálom. Hacsak, amint várom, Majd ott a határon, Az utolsó lépésemkor Rám terül az álom.

69

KI TUDJA Ki tudja, az ember léte, Ami volt, az már elég-e? Kell-e még tovább is élni, Kell-e még bármit remélni? Ez a kérdés, hogy ki tudja, Merre visz az élet útja? Van-e aki jövőbe lát, S reménykedve ültetne fát. De, ha remélünk is, meddig? Egy napig, vagy esztendeig? Vagy tovább a végtelenbe, Ami ugye, csoda lenne. Rejtelmes az élet útja, De valaki mégis tudja, Elég volt-e, vagy kitart még Pár évet e földi hajlék. Az az egy Valaki tudja Mind ezt, de mégis eldugja, Nehogy ez a balga ember Fölfoghassa értelemmel. Nincs olyan lény, aki tudja Mint fordul az ember útja, Megmarad az örök kétség, Beláthatatlan sötétség. 70

ÉRDEMI KÉRDÉS Nos Barátom, most megkérdem, Volt-e ma valami érdem, Mindattól, amit ma tettél, Érdemes ma mire lettél? Nézz csak szép nyugodtan hátra, Keress kis érdemet, hátha Találsz visszanézve némi Érdemet, mit lehet mérni. De, ha mégsem találsz, ember, Ne szégyelld, a másik sem lel. Hiába is csúszik térden, Mégsem hull ölébe érdem. A legtöbb ember élte bús, Mert soha nem lesz érdemdús. Eléldegél szép szerényen, De az élet még nem érdem. Annál valamivel több kell, Mint, hogy fekszik s reggel fölkel. Majd egész nap szépen tesz-vesz, Abból bizony érdem nem lesz. De, ha ott hagysz csapot-papot, És teszel valami nagyot, Abból még lehet sikered, Sírodon egy érdemkereszt. 71

SZÓTÁR Remek ajándékot hoztál, Egy helyesírási szótár, Ez az ajándékod lelke, Így javul az ember nyelve. Remek ajándékot hoztál, Akadémiai szótár, Amióta megvan, rendre Találok új szókat benne. Szókat, miket rosszul tudtam, De most tanulgatom zugban, Így csiszoltam a nyelvem, Hogy helyes legyen a versem. Remek ajándékot hoztál, Jó nagy örömet okoztál, Mert, ha nézem, csak e versbe Sok hiba kerülne rendre. Nagyon jó egy ilyen szótár, Meg is tanultam sok szót már, De akad majd jócskán még ott, Köszönöm az ajándékot.

72

RÉSZEG VAGYOK Részeg vagyok már emberek, Az utcán végig sem megyek, Leülök a járdaszélre, Ott már pihenhetek végre. Ott már nem háborgat senki, Elmegy mellettem mindenki, Úgy, mint hogyha ott se lennék, Mint ha csupán csak pihennék. Ilyen ez az emberiség, Nincs már aki tenne is még, Aki megállna egy szóra, Baj van-e, vagy csak itóka? Beteg, avagy részeg vagyok, Akár el is pusztulhatok, Nincs segítség, nincs egy jó szó, Nincs egy segítséget hozó. A nyüzsgő nép meg se nézni, Ha útban van általlépi. Vigyázva, hogy re ne lépjen, Nehogy bocsánatot kérjen. Részeg vagyok, mi lesz velem, Hogyha meg sem emberelem És össze nem szedem az agyam.

73

Mert, hogy ott a járdaszélen, Elülhetnék egész télen, De mielőtt jön a hava, Mégis csak elmegyek haza.

BÜNTETÉSEMET LEÜLTEM Büntetésemet leültem Mikor vele szembesültem, De ettől, Istennek hála, Büszkébb lettem e világba’. Volt mire büszke lehettem, Amiért büntetve lettem, Mert egy versem ötvenhatban Nyilvánosságra kiraktam. A hatalom ezzel vétett, Mert, hogy ezzel költővé tett, Mert, ha lassan is, de mára, Költő lettem valahára. Azok meg, kik elítéltek, Akik egy verstől is féltek, Úgy tűnik, kihaltak mára, Eltűntek a Valhallába. 74

Én pedig még ma is azt hiszem, Akkor lettem költő, hiszen Aki azok közül él még, A versemtől ma is fél még. Ama verstől ma is retteg, Ami engem ma sem lep meg, Mert, mit írtam, azt hittem és Tudtam, eljön az ébredés. Most itt állok ma is bátran, Hogy a világ elé álltam, Kimondtam: itt hamis a tér, De a hitünk csak visszatér.

A LÉNYEG Nem kell abrosz, borospohár, Üvegből is kortyolok már, Nem kell megterített asztal, Bor kell egy üvegpalackkal. Rájöttem ma már, hogy tényleg Az üvegben van a lényeg. Az üvegben, ha jó bor van, Nem nézem, a pohár hol van. 75

A dugóhúzót keresem, Eszeveszetten, hevesen, Nem kell pohár, abrosz, asztal, Megbirkózom egy palackkal. Mikor kiürült az üveg, Fejemen csálén a süveg, Akkor már biztos, hogy tényleg Az üvegben volt a lényeg.

HONTALANUL Én már sosem vagyok otthon, Bárhol vagyok, hazavágyom. Akár, ha hegyen sétálok, Vagy heverek puha ágyon. Én már sosem vagyok otthon, Hiszen nem is tudom, mi az. Másoknak, ha van otthona, Számomra az sosem vigasz. Én már sosem vagyok otthon, De örökké haza vágyom, Talán a nagy felhők közé, Ahol oly csendes az álom. 76

Én már sosem vagyok otthon, Mégis mindig haza vágyom, Ahol nem lennék egyedül, Ahol még várna a Párom. Én már sosem vagyok otthon, Bárhol vagyok, télen, nyáron, Egy otthon jó melegére, Családi fészekre vágyom. Én már sosem vagyok otthon, De örökké azt keresem, Azt az otthont, mit a Párom Szeretete tart melegen. Én már sosem vagyok otthon, De tudom, hogy hazaérek, Majd, ha végső otthonomba Megpihenve hazatérek.

77

VÁLLVEREGETÉS Ha az Isten veregetné Megdicsérve olykor vállam, Akkor sem hinném, hogy tettem Valamit is e világban. Egy kis vállveregetésért Isten előtt sem hajlanék, De, ha szavaimat hallja És még fel is fogja a Nép, Ha szavam a szívekbe jut És nem az okos agyakba, Akkor tán az önbecsülés Működtet és nem hagy abba. De, ha egyszer számot adok, Hogy mit tettem e világon, Elmondom, hogy becsületem Veregetett mindig vállon.

HALLOD-E SZAVAM? Hallod-e szavamat Népem? Választás idején éppen Most kellene meghallanod, Hogyan lehetne hajnalod. 78

Most kellene megértened, A szép szó nem használ Neked, A sok bűbáj ígéretes A döntéshez nagyon kevés. A döntéshez vezérelv kell, Amit benned szíved termel, Amit sugall Neked hited, A fülkébe majd azt vigyed. És ne hallgass zagyva szókra, Majd, amikor jön az óra, Ha választani Neked kell, Ne törődj, csak a hiteddel.

FÜLELNI KELL Nekem nagyon halk a szavam, Alig hallik hangja, ha van, De amikor jő az óra, Csak fülelni kell a szóra. Csak meg kell tudni, hogy mi kell, Meg kell halljuk füleinkkel, Ilyenkor élénkebb szavam, Némi mondandója, ha van. 79

És ilyenkor fülelni kell, A halk szavakból, hogy mi kel? Mi új gondolat születik, A Nép várja, mi jut nekik. Ilyenkor hegyezd a füled, Mit sem ér a hang nélküled, Hogyha Te azt fel nem fogod, Nem érvényesíted jogod. Mindig mondom, fülelni kell, Nyitott füllel, üde hittel, Akkor talán a halk szavam, Fülekre is talál, ha van.

HA A HAZA HÍVNA Világvégéről hazahívna, Világ végéről is jönnék, Népemnek vígan köszönnék. Ha bajban a Haza hívna, Mint a Bibliában írva, Hazámért mindent megtennék, Hogyha kell, a sírba mennék. 80

Mert a Haza minden fölött, Minden csip-csup dolog között Nem halványulhat a fénye, Ez a Hazánk legfőbb erénye. Ha a Haza hív, hát jövök, Vonaton, vagy felhők között, De az gond, hogy mit kezd velem, Testem nincs már, csak szellemem. Nem tudom Hazám mire szánsz, Tartalékolsz, vagy mire vársz? De itt vagyok, Tied vagyok, Nem baj, ha temetnek papok. A lényeg, hogy Érted élek, Mindent Érted tesz a lélek, És nem is értem igazán, Miért is Te vagy a Hazám.

81

HAJNALODIK Hajnalodik. Holnap végre, Új élet köszönt a Népre. Új világ kapuja tárul, Mást gondolunk a világrul. Hajnalodik. Kél az élet, Megtudhattuk, hogy mivé lett Választásunk eredménye, Mit hozott a Nép erénye? Hajnalodik, már világos, E hajnalra semmi más most, Mint amilyen volt a tegnap, Semmin sem változtat egy nap.

ÖRÜLJÜNK Örüljünk végre egy kicsit, Mert ma elmarad a vizit. Nem hajol ma fölénk végre A morózus doktor képe. Örüljünk a szabadnapnak, Hogy ma végre nyugton hagynak, Hogy ma milyen szép a világ, Milyen kicsi a boldogság. 82

TÚLPARTI FÉNYEK Végigálmodtam nyolcvanöt évet, Most felébredve érzem a véget. Felnyíló szemem fényekre tárul, Fénysugarakra a Másvilágrul. Romlott szemeim újólag élnek, Amint érintik túlparti fények. Ahogy kibomlik egy szép új világ, A csodálatos, fénylő Túlvilág. Itt maradnak majd a földi álmok, Az átálmodott ifjonti bálok, Álomban átélt földi nagy csodák, És rossz álmokba fúló micsodák. Felébredtem és most már mehetek, Számolhatom, mint múlnak a hetek, Elmúltak végleg álomemlékek, Már csak hívnak a túlparti fények.

NEM IGAZ Nem igaz az, hogy múlt nincsen, Mert Isten sincs, ha múlt sincsen. Minden ami van, múltban lett, Minden a múltban született. 83

SZÉLVIHAR Áhítatos csöndbe robban bele a szél, Viharos erővel, mikor a pap beszél. Öreg fák dőlnek ki, szakadnak a tetők, Miközben a jó nép hódol Isten előtt. Ilyenkor a jó pap, mit gondol az Égről, A viharos széllel tomboló „békéről”. A viharos széltől a hódolók félnek, Nem tudják, hogy Isten parancsol a szélnek. Hogy az Isten küldte dönteni a fákat, Tetőnként bontani sok családi házat. Mindeközben a pap mondja az intelmet, A sok hallgató meg hódol az Istennek. 84

Ennyi a történet, csupán egy szélvihar, De, ha meggondolom, mégis, kissé bizarr.

SZAVAZÁS Szavazni fog a Nép, Apraja és nagyja, A nemesebbje úgy, Amiként az alja. Szavazni fog a Nép, A legjavát adja, A legtisztább hitét Firkantja a lapra. Már hogyha van hite, Van elképzelése, Átéli, hogy mind ez Nem közömbös mégse. Nem mindegy kinek lesz Kezében gyeplő, Ki lesz erényesebb És ki lesz esendő. 85

Kinek jár fejében Most a Haza sorsa? Egy ily választásnak Ez sava-borsa. Szavazni fog a Nép, Már az, aki elmegy. S nem unottan nézi, Mert neki egyre megy. Ő az, ki leginkább Elégetlen lesz, Aki a Hazáért Soha, semmit sem tesz.

ALTATÓ Aludjatok jó emberek, Alusnak a rossz fegyverek, Aluszik a kerti virág, Aludjon az egész Világ. Aludjatok édes álmot, Álmodjatok szebb világot, Aludjon a kertben a zöld, Aludjon az Ég és a Föld. 86

Aludjon, ki aludni tud, Kinek az álomból kijut, Kinek egyetlen reménye, Álombeli édes éje. Aludjon az Emberiség, Álom lángja bennem is ég, Édes álom tengerébe’, Legalább ott legyen Béke.

VÉGSŐ PONT Van valahol egy végső pont, Ahol az élet csődöt mond. Ahol a dolgos szív megáll, Az örök álom is leszáll. Oda, ha egyszer eljutok, Mikor az út végén futok, Azon a ponton megállok, Azután csak végleg állok. Mert onnan már nincs tovább út, Csak feneketlen csodás kút, A mindent elnyelő sötét, A véghetetlen Öröklét. 87

Ide, ha majd odaérek, Édes Uram, majd megkérlek, Mondjál nekem egy szép mesét, Milyen lesz ott az öröklét. Lesz ott örök egyformaság, Bírhatatlan unalmasság? Ilyen lesz a szép öröklét, Unhatjuk a nagy örök fényt? Ilyen csodás szép otthon dúl Azon a végső ponton túl? Ezért éltem ennyi évet, Hogy most majd így érjek véget? Ily unalomból nem kérek, Nem vágyom ily öröklétet. Ha ott leszek majd e ponton, Hogy mit teszek, majd megmondom.

KUTYASORS Nem szeretnék kutya lenni, Ebtartó kutyája, Sem a pásztor mellet ülve Vigyázni a nyájra. 88

Nem szeretnék kutya lenni, Ugatni, kell vagy sem, A kutyának ugatni kell, Egyéb dolga sincsen. Nem szeretnék kutya lenni, Csak négy lábon járni, Olykor, hogyha pitizni kell, Két lábon ugrálni. Nem szeretnék kutya lenni, Amit kap, azt eszi, Elásott kis csontocskáját Féltve őrizgeti. Nem szeretnék kutya lenni, Lánc, vagy póráz, mindegy, Ha látok egy jó kis szukát, A számomra nincs kegy. Nem szeretnék kutya lenni, Hűséget mímelni, Akkor is, hogyha a gazda Azt meg sem érdemli. Nem szeretnék kutya lenni, Lennék inkább farkas, Szabadon a nagyvilágban, Az lenne izgalmas. 89

LILA AKÁC Lila színű ködben élek, Mint lila akácok, Lila színű lombok alatt Játszanak a srácok. Lila színű lombok között Suhannak az évek, Lila színű virágokkal Telnek meg a rétek. Lilába fordul a világ Lila virágzáskor, Ilyen lila virágözön Nincs a földön máshol. Lila lesz az emberiség Hétvégi kis telke, Kicsi telkén elheverve Lila lesz a lelke. Gyönyörű a lila akác Ha virágba borul, Mégis van ki negligálja Ostobán, botorul. Nem tudják, a lila akác A magyarok fája, És a szép lila akácnak Honunk a hazája. 90

Lila színű ködben élek, Virágzik az akác, A virágok sűrűjén át Az Égre is rálátsz.

ÁPRILISI FÉNYEK Áprilisnak hatodikán Ha gyúlnak a fények, Tiszta szívvel, reménykedve, Csak az Égre nézek. Csak a csillagokat nézem, Népünk jó csillagát, Hova vezérli e csillag Ezt a szegény Hazát. Áprilisnak hatodikán, Most, a sötét éjben, Egy egész nép virraszt ébren. Reszkető reményben. Megnyílik most minden lélek, Isten elé tárul, Úgy várja, hogy maradunk, vagy Leesünk a fárul.

91

Ó, te nehéz sorsú magyar, Nem egy nap az élet, Négy évig kell ápolni a Tiszta lelkű létet. Most, április hatodikán, Csak az Eget nézed, Mintha nem rajtad múlt volna, Ez a mai végzet. Bámuljuk a csillagokat, Mégis reménykedjünk, Bízzunk, hogy majd holnap reggel Vígabb lesz a kedvünk.

MOST JÖN A NYÁR Most jön a Nyár, de már a Tél Hózsákjával útjára két, A Földgolyón hosszú az út, Mire mindenhova eljut. Most jön a Nyár, a víg élet, Az életünk a vízé lett, Tengerpart, vagy folyó árja, Mind a fürdőzőket várja. 92

Mindenki a melegre vár, Simogassa a napsugár, Reggel, este víg az élet, Szabadságolnak a népek. De tudni kell, hogy a Tél már Hózsákjával útjára vár, Mire Nyár és Ősz véget ér, Addig a Tél is ideér.

ODÁIG JUTOTTAM Ma már odáig jutottam, Mindenkivel kezet fogtam, Nem néztem, tiszta vagy sáros, Elég volt, hogy barátságos. Ma már odáig jutottam, Minden arcra puszit nyomtam, Mindenkit át is öleltem, Kiben egy kis jót fölelltem. Ma már odáig jutottam, Mindent úgy nézek, unottan. Nem vagyok már érdekelve, El vagyok már végleg telve. 93

Tele van az agyam, fejem, Ahol vagyok, ott a helyem, Kapható vagyok a jóra, Mindenkihez egy jó szóra. Egy ember van, csak egy elme, Aki fölénk van rendelve, Kinek gondolata titkos, A legszebb szava is piszkos, A kezét sem fogom meg már, Az is olyan, mint a lekvár, Fekete a lelke, vére, Nem ülnék vele ebédre. Ma már odáig jutottam, Mindenkivel kezet fogtam, Ennek az egynek sohasem, Ennek nem nyújtom a kezem.

ZSIGEREMBEN ÉRZEM Zsigeremben érzem, Utoljára nézem, Utoljára látom, Gyönyörű világa. 94

Zsigeremben érzem, Ahogy felidézem, Mindazt aki voltam, Futottam, botoltam, Zsigeremben érzem, Hogy lassan bevégzem, Homályosan látom Eltűnő világom. Zsigeremben érzem, Hogy a földön éltem, Ma már csak azt vágyom, Lelkem Mennybe szálljon.

SZÍNHÁZ Színházban szeretnék menni. Előbb jegyet kéne venni, Aztán keresni a házat, Ahol játsszák a színházat. Ígéretes, jó darab, Élvezném is mihamarabb. Mit ácsorgok itt Istenem Amíg kinyit a kisterem. 95

Mikor megnyíl a nézőtér, Ahova a sok néző fér, Végre elfoglalom helyem, Ott, ahova szól a jegyem. Kellemesen jó a darab, A szereplők jómadarak, Két férfi szeret egy delnőt, Míg eloszlanak a felhők. Sikerült színházba menni, Minden gondot elfeledni, Mindent elfeledve végre, Elmerülni a mesébe. Ilyen egy színházi este A kedélyes kisterembe’, Ahol a művészet terem, Ha bejutunk én Istenem.

96

NEM AKAROK Nem akarok már örülni, A Hold szarvára fölülni, Sem a fellegek közt járni, Történhet már velem bármi. Semmit sem akarok vágyni, Ma már semmit sem kívánni, Ma már minden ahogy úgy jó, Bennem már a vér se buzgó. Nem akarok, csak aludni. Az álmokról alva tudni, Alvás közben álmot látni, Álmaimban tovaszállni. Nem akarok, csak nyugalmat, Mikor minden alszik, hallgat, Nincsen zörej, nincsen lárma, Nagy csönd terül a világra. Ezt még akarnám is talán, Áthallanám szobám falán, Hallhatnám még ezt a csöndet, Utoljára, még egy csöppet.

97

ZÁR-PANASZ Panasz, hogy rosszak a zárak S jobb zárakat nem találnak. Erről szóljon a közbeszéd, Miért hull a zár közbe szét. Akkor érted meg a panaszt, Hogyha figyelsz, hallgatva azt. Úgy érted meg, hogy a zárak Akkor jók csak, hogyha zárnak. Ezért hallgasd meg a panaszt És ismerd föl majd abban azt, Amit joggal vet föl bárki: Ajtót nem lehet bezárni. Ehhez jó zárak kellenek, Feltétlenül nem kell remek, Egyszerűen jól működjön, Hogy ne tűnjön el a ködmön. Tudjon küszöbön őrt állni, Ajtót be lehessen zárni, Ezért hangzik a sok panasz, Mindig csak a gondban van az. Ezért hát figyelj a szóra, A sok derék panaszolóra, Ki fizetne minden árat, Csak kaphatna egy jó zárat. 98

Te csak figyelj, hallgatva azt, Orvosolni kell a panaszt, Vegyünk inkább nagyobb áron, Csak a zár végre jól zárjon.

MIKOR KÖLTŐ LETTEM Akkor, mikor költő lettem, A múzsáktól ihletetten, Illegve-billegve jártam, Rózsaszín költői lázban És miközben áriáztam Verseimmel,- ráhibáztam Jellemében egy nagy Urra. Ott kezdődött a tortúra. Mert az Úr magára ismert, /így a véleményem is nyert/ Ő ettől felháborodva Könyveimet mind lefogta. A párnája alá tette, Így más meg nem szerezhette, Kétszáz könyvem lett az ára, Hogy most édes lett az álma. 99

Mert ez a demokrácia, Mint párnán a fedő ciha, Úgy takarja el a hibát, Mint a toll a szegény libát. Így jártam én a nagy Úrral, Azóta nem kínál zsúrral, Dúlt és fúlt eszeveszetten, Ezzel én kegyvesztett lettem. De,- min ama rég versemben,Önmagára ismert mentem, Az a hiba most is ott van, Csak egy kissé fokozottan.

KEDVES KLÁRA Kedves Klára! Szólok Hozzád, Hiszen mindig gondolok Rád, Vitorládat fúvom egyre, Honolva a fellegekbe’. Kedves Klára! Hajód megállt, Bárhogy duzzad a vitorlád, Ha a hajód, a mindened Egy zátonyon megfeneklett. 100

Kedves Klára! Most a jó szél Akármilyen hevesen kél, Akármilyen erővel fúj, Nem juttat a zátonyon túl. Kedves Klára! Ez a jó szél Továbbra is susog, zenél, Továbbra is körülölel, Néha sirat könnyeivel. Kedves Klára! Most itt állunk, Zátonyon segítőt várunk, Míg a vitorládon szél, Újra úszó hajót remél. De jobb navigációval, Ahol nem lesz ennyi sóhaj, Ahol nem lesz ennyi zátony Ezen a hajózó tájon. Kedves Klára! Ezt kívánom, Hogy duzzadó vitorládon Vígan járjon táncot a szél, Ez a vers most erről beszél.

101

VÁLASZ Választás várt most a népre, Volt az élet nagy kérdése, És e kérdésre a választ, Lám a nép megadta már azt. Válaszolt a nagy kérdésre, Milyen legyen majd a léte, Válaszolt a nép s jól felelt, Lehet mégiscsak jól nevelt. A népünkben ez örökség, Jó a kétharmados többség, Szereti az erős kezet, Amikor az erő vezet. Jól feleltél végre népem, A fülkék szűk börtönében, Akaratod az uránba’ Jelzi, hogy szabad a pálya. Csattanós is volt a válasz, Nem kérdéses többé már az, Nem kérdés, hogy hova vigye E népet a konok hite. Ma még csak a nagy zaj hallik, De kezünk imára hajlik, Istentől kérjük a békét S megfogjuk a munka végét. 102

Így zajlott ez a választás, Látva, hogy a magyar az más, A magyarnak van még hite, Gyökere az őseibe’.

ÖSSZEJÖTTÜNK Összejöttünk a „kis körön” Hónap első csütörtökön. Összehordtunk minden bút, bajt, Csapatunk illőnél nagyobb zajt. Így suhantak el az órák, A versekkel színes strófák, Szóba került itt a másság És az örökös barátság. A kilencből lassan tíz lett, A bor viszont nagyon ízlett, Újabb pohár immár nem várt, Mert az idő jócskán eljárt. Végét veténk a dumának, A szitoknak, az imának, Haragunkban elcsitulva, Folytatjuk egy hónap múlva. 103

EGY ESET (a költészet napján) Ez a ma este úgy esett, Hogy megtörtént a nagy eset. Összeverődtünk vagy százan A FÉSZEK KLUB szent honában. Összejöttünk ünnepelni, A verseket hűn szeretni, Most ez a nap költészete, A költészet nagy ünnepe. És mellesleg ünnepeltünk Nyolcvanöt évet, mi letűnt, Egy vén költő munkásságát, Harmadik könyv-újdonságát. Bizony, az este így esett, Széppé varázsolt egy estet, A versek itt a FÉSZEK-ben Fészket raktak a lélekben. Fészket raktak, ott maradtak, Kik itt voltak jól mulattak, Hát így történt a nagy eset, Hogy ez az est ma megesett.

104

LÁZBAN Mikor negyvenfokos lázban Feküdtem a betegágyban, Szinte nem tudtam magamról, De éreztem, hogy valahol, Valamilyen mezsgyén járok, Honnan már világot látok, Ahova már nagyon mennék, De valami nem enged még. Valami itt még visszatart. Tisztán nem is látszik a part, Valami homály, köd lepi, Lelkem az utat nem leli. Így vergődöm ott az ágyban, Kemény, negyvenfokos lázban, Magamról ott mit sem tudtam, Csak éreztem, hogy egy út van. Egy út, amerre mehetek, Ahol nem lehetek beteg, Ahol már angyalok várnak És nem mérnek többé lázat, De végül is jött az álom, Azt a mezsgyét már nem látom, Az az út is végleg eltűnt És lassan a lát is megszűnt. 105

MEGSZÉGYENÍTETTÉL Uram! Megszégyenítettél. Megint ily kicsivé tettél. A látszólag szép sikerek, Éppen, hogy kicsivé tettek. Akaratod érvényesült, Képemről a bőr is lesült, Miért annyi lázongással Vitatkoztam a Halállal. Holott Itt van, amit tettél, Hogy még most s van életcél, Pedig sosem hittem Benned, Ma sem fogom fel a tetted. Uram! Megszégyenítetté. Ma már látom, van életcél, Azt, hogy meddig? Édes Uram, Végképp Rád bízom az utam. De azt tudd! Mit Tőled várok, Attól szemlesütve járok, Úgy hordom, nappal, éjjelen, Reám ragasztott szégyenem. Uram! megszégyenítettél, Porszemnél kisebbé tettél, Már tudom, a földi hívság Értelmetlen kivagyiság. 106

Ma már tudom s el is hittem, Hogy egy Úr van, csak az Isten S ha az Isten úgy akarja, Porszemnek is van hatalma.

LEGSZEBB NAPOM Életemnek legszebb napja Ez a virágvasárnap, ma. Mert, e napra esik éppen Az egykori születésem. Most nyolcvanötödik éve, Hogy itt vagyok ma is élve. Hogy két nap előtti estén, Ünnepelt költővé lettem. Ráadásul a hírekben Éppen egy olyan hírt vettem, Hogy az elmúlt vasárnapon Úrrá lettünk kétharmadon. Ezért éltem legszebb napja Ez a virágvasárnap, ma. Ilyen nem volt, nem is lesz több, Szívemben most ez a legfőbb. 107

VIRÁGVASÁRNAP Virágvasárnap, e napon Indult Krisztus új utakon. Mely utakon lett veszte, Út végén hóhérkezekbe, Virágvasárnap ma emlék, A böjtből is épp ma elég, Ma kezdődik el a Nagyhét, Melynek végén ott a nagy tét. A Halál és Feltámadás, Ami után nem marad más Csak a tojás és szagos víz, De az ember mégis csak hisz. Hisz ebben a szörnyűségben, A megváltás Istenében, Oda, ahol Krisztus kimúlt, Virágvasárnap indult. Ma már csak az emlékezet, Mi e napra emlékeztet. Erre ma is emlékezünk, Az emléke máig se szűnt.

108

MA ESTE Ma este úgy aludtam el, Mint álmom, ha magamra lel És magával elragadva Visz a végtelen magasba. Így aludtam el ma este, Kószálva a fellegekbe’, Lebegve az álom szárnyán, Ott, ahol a Párom járt mán. Megtudtam, hogy jobb az álom, Mint azon a rossz világon, Hogy ahova ideszálltam, Itt ezerszer szebb világon van. Itt már egy csöppet se bánom, Ha nem múlik el az álom. Oda, hol kellene lenni, Nem kívánok visszamenni. Jó nekem e csodás álom Itt, ezen a más világon, Ahogy én most itt élek, Sosem volt ily szép az élet. Így álmodom én ma este, Félszemmel a Holdat lesve, Libbenve az álom szárnyán, Úgy érzem, a Párom vár rám. 109

De nincs mentség, mert az álom Mégis elszáll, pilleszárnyon. Egy pilleszárnyon lebegve, Földi lénynek nincsen helye.

MIKOR FELTÁMADUNK Drága kicsi Anyucikám A föld alatt aluszik mán. Szundikál több mint tíz éve, S nem tehetünk semmit Érte. Van bár rendszeresen virág, Attól nem szebb a Másvilág, És az apró mécsek lángja Sem vet fényt a másvilágra. Drága kicsi Anyucikám, Mikor fogsz felébredni mán? Hiszen azt mondja a papunk, Előbb-utóbb feltámadunk. De, ha tudom, mikor jön el, Ott várlak majd ünneplővel, Ott várlak majd, nyújtom kezem, Mikor én is megérkezem. 110

NE SÍRDOGÁLJ (Helyey Katusnak) Ne sírdogálj, drága Katus, Mert ilyen az emlékezet. Képes elfeledni azt is, Mire imént emlékezett. Ne sírdogálj, drága Katus, Hiszen Te nem tehetsz róla, Hogy a lelked épp nem felelt A percben a hívó szóra. Ne sírdogálj drága Katus. Mindőnkel történt már ilyen, Hogy amiben bizton hittünk, Cserben hagyott egyszeriben. Ne sírdogálj, drága Katus. Ami történt, kicsiny hiba, A szívünkben, a lelkünkben Ebből csak nem lesz galiba. Ne sírdogálj, drága Katus. Nyitva áll most is a pálya, Mind a kettőnk életében Most is itt él még a Párja. Ne sírdogálj, drága Katus. Egy kis hiba nem a világ, Pótoljuk majd, amint lehet, A boltokban lesz még virág. 111

Ne sírdogálj, drága Katus. Ameddig él a szeretet, Addig mindig csókolom majd Szeretettel a Kezedet.

MONDD MIÉRT? Mondd, miért oly nehéz Mindig jónak lenni? Mennyivel egyszerűbb Mindig jókat enni. Nem törődni mással, Éhezik-e, vagy sem, Nem kell úgy fürkészni, Mint egy éles sasszem. Mondd, miért oly nehéz Mindig csak jót tenni, Ami van, a kis jót Mindig megfelezni. Mindig adakozni, Szívvel, kézből kézbe, Azt gondolod, ettől Jutsz majd be az Égbe? 112

Mondd, miért oly nehéz A jót is jól tenni, Hogy saját lelkünknek Tudjunk megfelelni. Hogy ne úgy legyünk jók, Hogy csak azért adjuk, Hogy majd ellenébe Egyszer mi is kapjuk. Mondd, miért oly nehéz Jótékonyság okán, Miként a tevének Jutni át, tű fokán.

AKÁRHOGY SZERETNÉK Akárhogy szeretnék, Nem tudok jó lenni, Véremből véremmel Sem tudok jót tenni. Lehet, hogy nem elég Bennem a szeretet, Hogy arra fordítom, Ki engem szeretett. 113

Én mindenek fölött Nem tudok szeretni, Hogy aki méltatlan, Azt meg tudom vetni. Tudom, nem krisztusi Az ilyen szeretet, De nem láttam olyat, Aki így szeretett. Mégis, úgy szeretnék Örökké jó lenni, A rosszakaratút Ugyanúgy szeretni. Ha ilyen szeretettel Felvértezve lennék, Talán előbb-utóbb, Még jó is lehetnék. De ahogy most élek, Biztos nem vagyok jó, Csupán némelyekhez Van bennem meleg szó.

114

APADÓ KÚT Mégis csak kiapad Idővel minden kút, Mint ahogy véget ér A földön minden út. A kút tiszta vize Mind zavarosabb lesz, Belőle a szomjas Mind kevesebbet vesz. Végül is kiszárad, Csak feneke látszik, A régi, tiszta víz Emlékeddel játszik. Nincs se vödör, se víz, Így már minek a kút, Véget érhet immár, Mint minden földi út.

115

TÖRVÉNY Mióta ez a Föld Már az Emberé lett, Egyik emberből úr, Másikból szegény lett. Évezredek múltak, De jobb soha nem lett, Ez volt az Istentől A legfőbb merénylet. Ma is így küszködünk, Hajtunk egy jobb létre, De, míg Isten az Úr, Soha nem lesz vége. Sosem lesz nyugalom, Soha nem lesz béke, Ez a földi élet Isteni törvénye.

116

LÁTOD URAM Látod édes Uram, Megint káromollak. Ily bűnökkel fogok Eléd állni holnap. Mégsem tudom ma még Gondomat lenyelni, Ma sem tudom, mért kell Lombokat nevelni? Mért kell felnevelni Mindent, ami meghal, Legyen az egy fűszál, Vagy tengeri cethal. Igen Uram, mind ezt Sohasem értettem, Hozzászólni soha Nem tudtam érdemben. Ilyen vagyok Uram, Megint káromollak, És tudom, hogy így fogsz Megítélni holnap.

117

JÖHET A CSÖND Lezajlott az élet, Jöhet már a nagy csönd, Amivel a végső Nyugalom rám köszönt. Lezajlott, elég volt. Volt belőle részem. Éltem így árnyékban, Máskor nagy merészen. De ma már ez mindegy, Fontos az, hogy vége, Ha nyolcvanöt évét Az ember megélte. Ez az élet ilyen, Mindig így van rendjén, Mindig megpihenünk A Túlvilág csendjén.

118

MIÉRT Miért látszom jámbornak, ha mégsem az vagyok, Ha lélekben mindenkire reávakkanok. Miért lennék jobb azoknál, akik boldogok, Hiszen olykor, tudat alatt, magam is lopok. Miért az a képmutatás, hogy én jobb vagyok, Hogy én, ahol megfordulok, emléket hagyok. Miért virít bőrömről a félrevezetés, Nem követte tetteimet soha vezeklés. A szeretet is csak látszat, gyakran tovaszáll, Ahol némi hasznot remél, menten odaáll. Én így látom önmagamat, s tán ilyen vagyok, Glória a fejem fölött bizton nem ragyog. 119

Azt pedig, hogy még itt élek, és magam vagyok, Az mutatja, nem kapkodnak értem angyalok.

GYÖNYÖR LEHETNE AZ ÉLET Gyönyör lehetne az Élet, Ha nem volna benne Végzet. De így, hogy csak percről-percre Lehet vánszorogni benne, Hogy sohasem lehet tudni, Holnap hova lehet jutni. Egyáltalán, lesz-e holnap S ki venni vágy, ugyan hol kap? A vágyálom oly messze még, Idő, hozzá lesz-e elég? Mert legfőbb kérdés az Idő, Amiből az Élet kinő. Ez az Idő milyen furcsa, Hisz’ mindennek ez a kulcsa, Mert az Idő ugyan örök, De akisebb-nagyobb körök Behatárolják a Létet S egy élet csak abban élhet. 120

Hogy egy kör, egy perc, vagy száz év, Mennyi lesz a fény s az árnyék, Mennyi lesz az öröm, a jaj, Lesz-e szebb holnap, mint tavaly, Egyáltalán. Lesz-e holnap, Lesz-e sír a koporsónak? Gyönyör lehetne az Élet, Ha nem lenne benne Végzet. Ha nem állna minden sarkon Hálóval, ha jő az alkony S kit halász le? Azt ki tudja? Nagy titok az Élet útja.

AKKOR IS Akkor is, ha nyakam töröm, vagy a kezem, lábam, Én akkor is csak elmegyek s ott leszek a bálban. Enyém lesz a legszebb táncos, párom lesz ez éjen, Túltáncoltunk minden álmos szájtáti legényen. 121

Suhanunk a lágy tangóra, szállunk valcer szárnyán, Egy percig sem gondolunk az életünk árnyán. Mert csak ez az egy éjszaka, most csak ez az élet, És reggelre a Táncosom keze az enyém lett.

RUHAPRÓBA A szerelem, mint a ruha, Jó meleg és selymes, puha, Próbálgatjuk, váltogatjuk, Olykor a szögre akasztjuk. Aztán akkor bújunk bele, Mikor van egy másik fele. A szerelem az olyan bő, Elfér benne férfi s egy nő. Akinek ez még kicsit nagy, Előbb-utóbb majd belenő. A szerelem ilyen ruha, Első próbán szinte csuda. 122

De idővel, a hordásba’ Mégis csak kell hozzá táska, Aztán kell egy cipő és sál, Némi csecs-becse is jár. De mindennek ellenére Megunjuk a ruhát végre, Keresünk egy újat, szebbet, Mindig egy újabb szerelmet. Ilyen ez a ruhapróba, Próbálgatjuk szépen sorba, Végül csak egy marad rajtunk, Mélyen végsőt sóhajt ajkunk.

MEDDIG KELL MÉG HÚZNOM? Meddig kell még húznom Atyám? Amíg ronggyá lesz a gatyám? Amíg ez a szörnyű élet Körülöttem semmivé lett? Amikor már alig látok S fel sem fogom a világot, Még akkor is kell majd húzni, Ha már térden fogok csúszni? 123

Meddig húzom még a létet, Mire eljutunk Elétek? Meddig kell még itt kínlódni, Mint, hogy ágon kéne lógni. Nagyon elég volt már Atyám, Élni ennyi év tavaszán S tudni, hogyha nézel körbe, Hogy megint eljutsz az őszbe. Mindig újra a minek Atyám? Mért nem hagyhatom el Hazám? Mért nem állhatok vigyázban Előtted a túlvilágban? Látod Atyám! Én csak írok, Bánatomban néha sírok, Tehetetlen vergődöm itt Számolva a nap perceit. Mért nem segítesz drága Atyám? Nekem már teher a Hazám, Nekem már fölös az élet, Unom a pörös beszédet. Én már mennék drága Uram, Bárhová is visz az utam, Akár Mennybe, vagy Pokolba, Csak el innen valahova. 124

Fáradok a sok beszédbe. Drága Uram! Mennék végre. Nem szólnék egy szót se többet, Ha ezt megkaphatnám Tőled.

ÍNYENC Van aroma s vannak ízek, Árnyalata minden íznek, Ezer féle, ezer ízzel Találkozik, aki ízlel. Mert ilyen az, aki ínyenc, Dél van, avagy esti kilenc, Neki egy-egy csuda falat Mindig csak egy újabb adat. Ő nem „eszik”, Ő csak ízlel. Barátkozik minden ízzel. Elmerül az élvezetbe S mindent egy könyvbe vezet be.

125

Ő tudományosan ízlel, Megbirkózik minden ízzel, Fel is jegyzi, ha megérte Amit megevett ebédre. Ez a hivatásos ínyenc Minden restiben evidens, Közismert a neve, hangja, Állítólag van is rangja. Így azután minden resti, Akár dél van, akár esti, Mindig jó falattal várja, És a kasza mindig zárva. Jó dolog az, ha ki ínyenc, Jól el abból, hogy Ő ínyenc, Akinek a véleménye Mindig elég egy ebédre.

DROGÉRIA Nálunk a drogériában Úgy áll a drog, szériában, Mint máshol a mesekönyvek És a páciensek jönnek. 126

Jönnek, mert kell az a kis drog, És a legtöbbjén ki is fog, Enyhe kábulatban járva Járnak a drogériába. Jó megy ez a drogéria, Gazdag apja és a fia, Hogy hány lelket tesznek tönkre, Homály fedi mindörökre.

KEBELBARÁT Van egy komám, remek barát. Minden nőnek megnézi a Csinos keblét, nemes farát. Nem csoda, hogy mindörökre Ő maradt a „kebelbarát”.

127

CSILLAGHULLÁS Amikor egy csillag lehull, Hiányozni fog az Égről, Mindig egyre több hiányzik Fönn a csillagok rendjéből. Amikor egy csillag lehull, Nem lesz újabb a helyébe, Annak, ami onnan lehull, Egyszer s mindörökre vége. Ilyen, ha egy csillag lehull, Az örökös csillaghullás, Minden csillag lehulltával Egy végleges csillagmúlás. Amikor egy csillag lehull Egyel kevesebb lesz a fény, Egyre sötétebb lesz ott fönn, Egyre halványabb a remény. S ha a végső csillag lehull Nem lesz több fénye az Égnek, Az utolsó csillaghullás Véget vet minden reménynek. Véglegesen kihuny a fény, Csillagszemében az Égnek, Megszűnik a csillagos Ég, Így lesz vége az egésznek. 128

Nem lesz több csillagos este, Ha lehullott minden csillag, Ilyen csillagtalan éjben Többé szerelmek sem nyílnak.

A HAZAFI A hazafi választáskor Szívet, lelket, mindent kitesz, Csakhogy újra kétharmaddal Uralkodhasson a FIDESZ. A ha az álom valóra vál, Kétharmaddal nyer a Fidesz, Az már senkit sem érdekel, Négy évig majd ugyan mi lesz? Hiszen volt már példa arra, Hogy a kétharmaddal élve, Nem valósult meg az álom Mindenkinek, mint remélte. Ilyen az a jó hazafi, Egyszer leadja a voksát, Aztán a Fidesz-re hagyja Négy évig a Haza sorsát. 129

Ilyen itt a jó hazafi. Négy évig karba tett kézzel, Figyeli, hogy a jó Fidesz Négy évig majd mit merészel. De, hogy tán tenni is kéne, Részt vállalni a munkába’, Az nem igazából ér fel A hazafi kis agyába. Ám bírálni, azt nagyon tud. Minden szava kifogása, Mert, hogy neki holnap se lesz Mindig tele a kosárja.

LEGYETEK JÓK Legyetek jók, szívvel adakozók. Az éhezőre nem hatnak a szók. Neki, mint száraz földnek az eső, Először az kell, ami ehető. Legyetek jók s ha már mind jóllakott, Jöhetnek a hangzatos szólamok. Jöhetnek a lelki táplálékok, Lélekből szőtt lelki ajándékok. 130

Legyetek jók és kedvesek a szók És szépen szóljanak a mondandók. Majd, ha az éhes eleget evett, Kivirágozhat már a szeretet. Legyetek jók, mindig mindenkihez, Kerüljetek közel szíveikhez, A jó szívvel adott falat s jó szó A szívünkben mindig visszahangzó. Legyetek jók. Csak így szabad élni, Itt, a földön semmitől se félni. Jóságtokért hálát ne várjatok, Így lesznek majd boldogok a napok. Így lesz majd szebb földünkön az élet, Hódolunk az adás örömének, Legyetek jók, szívvel adakozók És mindig szépen zengjenek a szók.

131

A KISEMBER Mikor a Kisember az útszélre téved, Onnan nézi, milyen kedélyes az élet. Aztán este hatkor, mikor a harang szól, Egy falmélyedésbe gondosan bevackol. Van ott papír, paplan, egy egész kis málha, Amit éjszakára felrakhat magára. Így él a Kisember, nem úgy, mint a bankok, A pénzvilág terén uralkodó tankok. A Kisember így él, a Kisember csöndes, Az egy liter borból mégiscsak öröm lesz. Kisembernek soha nincsen gondja pénzre, Elég az a kevés, ami kell evésre. 132

Ilyen a Kisember, s ebből egyre több lett, A bankár a székben rendre gömbölyödhet.

MOTTÓ Isten, Haza, család. Így hangzik a mottó, Hogyan is kell élni, Nincsen arra jobb szó. Isten, Haza, család. Ez adja a hitet, Ez oltja szívedbe Újabb verseidet. Isten, Haza, család. Mindig ez a mérce, Ez tartja a Hazát, Imádkozzunk érte. Isten, Haza, család. Ez legyen a mottó, E jelben dolgozzunk, Nem kell ide sok szó. 133

Isten, Haza, család. Ez legyen az élet, Mottónkból idővel Gyönyörű erény lett. Isten, Haza, család. Ebben él a lélek, Ez minden alapja Az ember hitének. Ezzel a mottóval, Isten, Haza, család, Élhetünk békével S várhatjuk a Halált

MEGBOCSÁTÁS Tudom, nem leszel jobb, Mégis megbocsátok. Ne maradjon végleg Fejeden egy átok. Tudom, Neked eszköz Az Isten a hitben, Régen másként láttam, Rólad másként hittem. 134

Hatalom-mániád, Féktelen becsvágyad, Naponta mérgezi Környezeted, házad. Nincs Benned kímélet, Senki, semmi iránt, Egyedül Te szabhatsz Mindenkinek irányt. Hogy ez meddig tarthat, Ez a képmutatás? Azt csak Isten tudja Eldöntheti, Tamás. Vagy már előbb, a nép Ha végleg kiismer, Rangos tisztségidből Mégiscsak kiseper. Akkor aztán jól jön Ez a megbocsátás, Istentől is jöhet Talán még egy áldás.

135

KERESZTRE VELEM Valamikor régen, Mikor kezdtem írni, Úgy hittem, hogy lehet Benned talán bízni. Elmondtál Te egykor Minden szépnek, jónak, Kalendáriumba Beillő apónak. Láthatón örültél Minden újabb versnek, Amíg remélhettél Hű fegyveresednek. De a NIKÉ versem Ezt mind eloszlatta, Vezérleted alatt Nem szálltam a hadba. Így kiderült: csak a Fegyverhordozódnak Szólt a sok dicséret És nem a szép szónak. Mióta megkaptad Nikéhez írt versem, Azóta szemedben Rút pária lettem. 136

Azóta feküdtél Utamon keresztbe, És feszítenél fel Boldogan keresztre.

BALLAGOK Manapság már csak ballagok, Nem sietnek, nem szaladok, Lassan megyek, szép csöndesen, Rózsaillatú völgyeken. Nekem már csak az óra jár, A körbejárható határ, Látni még valami szépet, Hallani még szép beszédet. Nekem már csak ennyi az élet, Öröm, ha a reggel megébredt, És víg, derűs mosollyal vár Az aranyfényű napsugár. Így hát én már csak ballagok, Nem sírok és nem jajgatok, Élem életem csöndesen, Nem várok már örömre sem. 137

Minden nap kicsit ballagok, Az orvosomra hallgatok, Tudom, hogy randevúra vár, Minden új napon a Halál.

MINEK ÍROK Fogalmam sincs, még minek írok. Untig elég, ha füvet nyírok, Ötözöm tisztességesen S a nyíló virágot lesem. Fogalmam sincs, még minek írok. Mért panaszkodjam, miért sírok, Megvan italom, ételem, Minden, mi kell, a lételem. Fogalmam sincs, még minek írok. Olyan lettem már, mint egy írnok, Ki látok újabb képeket, Mikor szárnyal a képzelet. Fogalmam sincs, még minek írok. Mert minden vers egy újabb szirtfok. Amin a fáradt üldözött, Nem lát csupán sűrű ködöt. 138

Fogalmam sincs, még minek írok. Vagytok bőven, akik még írtok. Minek kellenek új sorok, Miktől a szívünk úgy dobog. Fogalmam sincs, még minek írok. Halomban szunnyad a megírt, sok Mindenféle kósza versem, Amit eddig elkövettem. Fogalmam sincs, még minek írok. Hisz már vár rám egy színes birtok, Hol nem kell többet írni már, De még egy végső rím kijár.

LÁTOGATÓ Állok szép ünnepi ruhában, Várok a Halál kapujában, Várva az utolsó percre, Hogy valaki beeresztette. Meddig kell várni? Nem tudom. Fáradtan jöttem az úton, Nincs kedvem már sokat várni, Ki kéne a kaput tárni. 139

Ámde a Halál túl nagy úr. Nem fogad be váratlanul. Mit tehetek? Tovább várok, Ha elunom, odább állok. Így is eshet fogadtatás, Ilyenre nem fogadna más, Mit tehetek, tovább várok, Tovább is a földön járok.

NEM KELL FÉLNI Nem kell félni a Haláltól, Az első, nagy találkától. Nem lesz abban már semmi rossz, Mert a Halál az nem gonosz. Mert a Halál az jó barát, Öleléssel vár Odaát. Szívélyes jósággal fogad, Mindent szépen megmutogat. Megmutatja az új helyed, Ahol lehajthatod fejed, Ahol várhatsz a sorodra, Míg odajutsz a raportra. 140

Ott már aztán lehet félni, Ha nem tudtál szépen élni, De a Halál az nem szörnyű, Vele alkudozni könnyű. Ezért ne félj a Haláltól, Inkább vidáman élj mától, És a színes létet járva Készülj a nagy találkára.

OLYAN VAGYOK Olyan vagyok, mint egy költő, Mint egy megkopott felöltő. Írok csúnyát, írok szépet, Majd eldobom az egészet. Ilyen már egy öreg költő, Csak elavult verset költ Ő. Gyakorta már az sem tetszik, Írna még, de már nem lesz mit. Olyan vagyok, mint egy búvár, Ki csak régi verset búj már. Csupa régi vers közt élet, Újabbat már nem remélek. 141

Ha próbálok írni újat, Minden új gondolat úgy hat, Hogy már minden mást jelent és Minden vers egy gyászjelentés. Olyan vagyok, mint a Halál, Lassú, míg egy rímet talál. Mint a kabát, kopott vagyok, Lassan már csak nyomot hagyok.

VÁNDORÚTON Mióta születtem, mindig úton vagyok. Előbb, mint egy gyerek, aztán mint a nagyok. Ballagtam egyedül, később jártam párban, Úttalan utakon, hóban, vízben, sárban. Nem lehet megállni, nem lehet letérni, Ennek az egy útnak kell végére érni. 142

Járom hát az utam, se vége, se hossza, És nem akad semmi, mi enyhülést hozna. Néha úgy érzem, hogy akad némi öröm, De a fejem máris újabb gondon töröm. Így tipegek tovább, egyre fáradtabban, Egyre kevesebb az erő a lábamban. Egyre fogy a hitem, csak egyet remélek, Hogy e hosszú útnak csak végére érek.

SUHANNAK A NAPOK Suhannak a napok, míg a földön járok, Én már nem is tudom, hogy még mire várok. 143

Megettem száz kolbászt, Elkövettem mindent, Így hát semmi szükség rám a földön, itt lent. De hát még itt vagyok, fene tudja, minek, Azt hiszem, örülnek még a verseimnek? Ez csak egy szamárság, túlszínezett ábránd, Ne hidd, hogy a jövő dicshimnusszal vár rád. Terád, itt a földön hidd el, semmi szükség. A hangos média a részedre szűk még. Így beszélgetem meg mindezt önmagammal, Ha álmatlan éjen rám köszönt a hajnal. Örülhetnék, hogy még egy szép napot kapok, De tovább sem tudom, hogy még miért vagyok. 144

PRÓBÁLKOZTAM Megpróbáltam immár több verset nem írni, De a dög unalmat nem tudtam lebírni. Ez a dög unalom, megöli a lelket, Az egyik gondolat már másikat kerget. Ezért, azt a tollat, kézbe kéne venni, Aztán tollal kézben, lehet már merengni. Így a dög unalom nem öli meg lelkem, A sok új vers pedig elfér még a kertben.

FÖLDI ÁLOM Most, hogy itt a földön már a végét járom, Van még egy óhajom, egy szép földi álom. 145

Egy ilyen álomban szeretném még látni, Magamat az Égben vidáman grasszálni. Így már sokkal könnyebb lehetne majd a vég, Ha már láttam egyszer, milyen vidám az Ég.

HONVÁGYAM VAN Honvágyam van, itthon. Vágyom egy Hazára, Amelynek, ha úgy kell, életem az ára. Vágyom egy Hazára, amit szerethetek, Ahol, ha akarom, keresztet vethetek.

146

Oly hazára vágyom, ahol szép az élet, Ahol útszélén is hallok szép beszédet. Hol jó hallani még az emberek szavát, Hol nem kurváznak le minden édesanyát. Honvágyam van, itthon. Vágyom egy Hazára, Egy pótolhatatlan jó anyaországra. Hol, mint édesanyám jó puha ölében, Békén nyugodhatok megszentelt földjében.

147

EMLÉKEZÉS EGY KERTRE Emlékszel, mily szép volt a jó, öreg kerted, Ahol a diófán a diókat verted. Emlékszel, az első kékre festet tóra? Aranyhalak között nyílt a tavirózsa. Emlékszel-e még a nagy rhodo nyílásra, Negyven rhododendron nagy virágzására? Emlékszel-e, hogy a gumós begóniák Mint özönlötték el kerted minden zugát. Csodás virágokkal díszítve a kertet, Milyen jótékonyan simogatták lelked. Emlékszel, e kertnek hogy ki volt a lelke? Hogy ez a lélek most hol székel a Mennybe’?

148

Emlékezz e kertre és ama Kedvesre, Aki annyi boldog órát élt e kertbe’.

TANÁCS A te dolgod, Ember, csak annyi, hogy fizess! Ezért mindig legyen zsebedben pár tízes. Mert, ha zsebed üres, nem vagy emberszámba, Minden kutyaütő befoghat egy hámba. Üres zsebbel lehet tereken zenélni, De az bizonyos, hogy nem lehet megélni. Ezért hát Barátom, Kösd karóhoz ebed, És sohasem legyen üresen a zsebed. 149

SZAKADÉK Én, e kusza földi létben Eligazodni nem tudok, Így aztán minden bajommal Rögtön az Istenhez futok. Letérdelek színe elé, És csak mondom a magamét, Elmondom, hogy lábam előtt Mindig ott van egy szakadék. Egy lépés és máris elnyel, Mélységében a Pokol vár, Nem tudok így lépni Uram, Pedig lépni kellene már. Szörnyű ez a nagy szakadék Országod s a Pokol között, Nem is tudom, ki ott fenn van, Országodba hogy kötözött? Így hát Uram, mennék én már, De lőttem a szakadék, Nem tudok eligazodni, Jobb lenne tán, ha maradnék. Nem várna se Ég, se Pokol, E kusza földi világban Jó helyem lenne örökre Hamuként egy kis urnában. 150

De, ha végre kiegyezne Békében a Menny és Pokol, Akkor tán eligazodnék S lenne helyem is valahol.

ÉN MÉG VÁROK Egyfolytában arra várok, Hogy amíg a földön járok, Egyszer még azt is merjem, Hogy tán boldog lesz a népem. Ne érts félre, nem azt várom, Hogy mind javakban dúskáljon. Azt várom, hogy e házban Csak szép szó legyen a szájban. Becsület legyen a szívben, Ne kötözködjünk a hitben, Ne hangozzák soha zokszó, És csent legyen az adott szó.

151

Egyfolytában arra várok, Anyák legyenek a lányok, Sok gyerek legyen e Honban, Vidám, meleg otthonokban. Várom, hogy majd rosszul keres A sok fölös válóperes Csalfa ügyvéd, rideg bíró, Érjen meg azt, hogy ez így jó. Érjem meg azt, hogy a család Teszi ki a Haza javát, Mert egy Haza csak úgy szépül, Ha a családokra épül. Egyfolytában arra várok, Szépek legyenek az álmok, S, ha ma nem is, de holnap már Minden álom valóra vál.

VERSENYFUTÁS Versenyt futok az idővel. Örökké versenyben vagyok. Miről holnap már nem lehet, Arról ma még mind írhatok. 152

Versenyt futok az idővel. Miden ma kell még megírni. Amit ma nem írhatok meg, Azon holnap kár már sírni. Versenyt futok az idővel. Az idő fut, én lassulok, Lassan már olyanná válok, Mint egy öreg, néma tulok. Versenyt futok az idővel. Egyre nagyobb köztünk a táv, Egyre lemaradni látszom, Úgy tűnik, hogy nincs már tovább. Föl kell adnom ezt a harcot, Az idő rajtam is túljár, Lassan elfogy már a versem, Ami még örömöt nyújt már. Túlfutott rajtam az idő, Ezt a versenyt elvesztettem, Igazából, amíg éltem, Versenyezni nem szerettem. De az élet versenypálya, A starttól már nincs visszaút, Az időtől lemaradva, Nekem már csak giliszta jut. 153

SZÜLETÉS Hajtom a lovakat szorítom a gyeplőt, Forgatom fejemben vadul a kereplőt. Zavaros agyammal gondolok a házra, Mire érek haza, Szülére vagy gyászra. Hajtom a lovakat, vágtázik a szekér, Már csak fertály óra, s az udvarra betér. Gőzölgő lovakkal, összekuszált aggyal, Rohanok, hogy mi van? könnyözön vagy angyal. De az ágyasházban nyugalom és rend van, Az újszülött baba s a mama is bent van. A kereplő megáll, az agyam kisimul, Az újszülött baba s a mama is virul. 154

Egész úton szörnyen elképzeltem mindent, De már megnyugodva dicsérem az Istent.

TELJESEN MINDEGY Barátaim! Az teljesen mindegy, Hogy a sír felé az ember mit megy. Az ember járhat jobbra és balra, Lehet bánatos, fakadhat dalra, Az útja mégis egyfelé halad, Ezen a földön csak egy sír akad. Barátaim! Az teljesen mindegy, Az ember sorsa éltében mint megy. Szegény vagy gazdag, buta vagy bölcs tán, Mégis olyan, mint levél a zöld fán. Egy kis szellőtől bármikor lehull, Útja tovább a végtelenbe nyúl.

155

Barátaim! Az teljesen mindegy, Élek-e még, vagy uránban, mint egy Marák hamu, csak alszom nyugodtan, És ha álmodom, előttem ott van Felébredéskor az a szent, csodás Végítélet és a feltámadás.

NÉHA MEGÁLLOK Néha megállok, elrévedek. Írtam versekből egész hegyet. Mi végre írtam? Ki mondja meg? Lelkem mélyén, hogy mi gond remeg. Ki tudja, hogy a lelkem mélye A születendő versek méhe, Melyben minden új versem fogan, S én így hordom ki, nagy boldogan. Megszületendő drága versem, Mind nehezebbé vál a terhem, Egész lényemre immár kihatsz És itt van már a rég várt klimax.

156

Érzem immár a meddőséget, És a közelben rejlő véget, Írtam versekből egész hegyet, Ma már meddő lett a képzelet. Meddővé váltam. Nincs mit írni. Ez a rend, ezen nincs mit sírni. Aki eltemet és nem feled, Kap versekből egy egész hegyet.

ÉN NEM HITTEM Én nem hittem, hogy van Isten. El voltam e kósza hitben, De, ahogy látok a Túlra, Kezdek hinni, hiszek újra. Kezdem hinni, hogy van Isten, Aki mégsem egy hadisten, Aki szelíd, csupa jóság, Sok még bennem az adósság.

157

Sokat kell még törleszteni, Szétszórt hitem összeszedni, Csak hát kevés már az időm, Ronggyá szakad lám a cipőm. Térdig kopik el a lábam, Míg bóklászom e világban, Megtalálni régi hitem, Amit valamikor hittem. Most, hogy látok már a Túlra, Gyűjtöm hitemet az útra, Nem mehetek üres kézzel, Hitetlen kiürült ésszel. Most, hogy közel az út vége, És a Túlra jutok végre, Ma már tudom, hogy nincs hitel, Hogy a hitemet vinni kell. A hitet, mit összeszedtem, Azt kell vinnem önfeledten. Azt kell felmutatnom végre S letenni Isten elébe.

158

IVÁS Ezen a nagy úton A nagy terhet vinni, Sosem bírnánk és csak sírnánk, Ha nem tudnánk inni. Ezért hát Barátom, Ez a dolog így szól, Terheidet addig bírod, Amíg bátran iszol. De, ha már nem iszol, Elérsz a végére, Utoljára koccints egyet Az örök békére.

BETYÁR ÉLET Ilyen ez a betyár élet, Ha barátod most sincs, Egyedül is meg kell élned, Hát magaddal koccints. Nem baj az, ha nincs barátod, Koccints a derűre, És, ha kisüt újra a Nap, Feküdj ki a fűre. 159

EZ IS VERS Különleges verset hoztam. Figyeljetek jó cimborák. Elmondom, hogy megérkezett Ollójával szabni a rák. Ollójával szabja testem, Ahol csak egy gócot talál, Idejében kivagdossa, Hogy ne érje el a halál. Foltos leszek, mint a rossz zsák, Lesz majd rajtam folt-hátán folt, Nem lehet majd felismerni, Hogy ez aki egykor táncolt. Különleges verset hoztam Barátaim, mint látjátok, Végül engemet is elért Ez a szörnyű rákos átok. De végül is, oly nagy baj nincs, Csupán annyit tesz a végzet, Nem fogjuk már ünnepelni Legközelebb a száz évet. Addig pedig ne búsuljunk, Örüljünk csak így egymásnak, És ha csattog az ollója, Nyújtsunk csak fityiszt a ráknak. 160

HOVÁ TŰNNEK AZ ÁLMOK? Hová tűnnek el az álmok, Ha majd egyszer tovább állok? Lehet, hogy szertefoszlanak, Mint szélbe kiáltott szavak? Mivé foszlanak az álmok, Miket szültek régi bálok, Mik születtek holdas esten, Illatozó rózsakertben. Mivé lettek a szép álmok, Melyeket néha még látok, Őrizgetem, dédelgetem, Könnyes szemmel nézegetem, Mert nem tudom, hogy az álmok Hová lesznek, ha elszállok, Talán kár volt álmot szőni, Ha most így kell elköszönni.

SIRALOMVÖLGY Hol van a siralom völgye, Ahol minden kéz ökölbe’, Ahol minden gyomor korog, És minden szem vérben forog? 161

Hol az a völgy, ahol egyszer Végleg elbukott az ember, Ahol minden hajnal komor, Mikor jön a napi nyomor? Ilyen a siralom völgye, Mit egyre több szegény tölt be, Hol buzog a feltörő könny, És a rejtőzködő közöny. Hol a Földnek ez a völgye, A Halálnak kedves hölgye, Aki szüli sorban, rendre A nyomort a szegényekre. De miként ránc a hölgyre Telepszik e völgy a Földre, Egyre több a könnyes árok, Széjjelszakadnak a párok, Nincsen porzás, nincsen termés, Csak a magányos kesergés, Nem menekülünk belőle, Mert ez a Siralom-völgye.

162

HOLDAS ÁLOM Hintázom egy holdsugáron, Közben andalít az álom, A Hold beszűrődő fénye Hozza álmomat az éjbe. Hintázom egy holdsugáron, Lebegve egy boldog álmon, Kedvesemmel holdas éjben Sétálhattam kéz a kézben. Megöleltem, megcsókoltam, Álmomban oly boldog voltam, Lebegve a hintaágyon, A tündöklő holdsugáron. Mígnem erre járt egy felhő, A Hold gyorsan mögé rejlő, Eltűnik a Hold sugára, Ébredve esem az ágyra. Véget ért a jó hintázás, A tündéri álom-látás, Kedvesem is újra eltűnt, Amint a Hold fénye megszűnt.

163

A BOLHA Valamikor legénykorba’ Belém ült egy szegény bolha. Vándorbolha volt szegényke, Betelepült a zekémbe. Megfordult gatyában, ingben, Olyan hely- hol nem volt-nincsen. Vándorolt a szegény bolha, Míg megült a gatyakorcba. Ez lett végül a székhelye, Innen járt az evészetre, Ahol rendesen jóllakott S csinált belőlem véradót. Így éltünk mi egymás mellett, Amíg a véremből tellett, De mikor vérszegény lettem, Bolhám szűrét csak kitettem. Úgy tudom, hogy elugrálva Betelepült egy kutyába, Ahol eléldegélt békén, Kutyabolha lett a végén. Ennyit tudok a bolháról, A bolha meg a világról. Úgy éltük meg az egészet, Megtudtuk, hogy ez a végzet. 164

Megtudtuk, hogy más már az út, A bolhákra rájár a rúd, Tisztább lett a kutya szőre És még tisztább lesz jövőre.

ÉN MÁR CSAK MEGYEK Én ma már csak megyek. Többnyire sietek, Mintha menekülhetnék, Ha tudnék, repülnék. Túl sok itt az árnyék, Én már tovaszállnék, Békésebb világba, Egy örökös nyárba. Vagy örök sötétbe, Éjszakák ködébe, Mindegy már, hogy hova, Csak el innen, Oda. Ezért én csak megyek, Míg bírom, sietek, Sietek a célba, Lassan elalélva. 165

De csak odaérek Végére e térnek, Ahol semmi sincsen, Talán csak az Isten. Ha Őt ott találom, Megpihen a lában, Ott a nagy örömre Elnyugszom örökre.

LASSAN APADÓ KÚT „kiapadhatatlanul bővizű az a kút” Dr. Balázs Tibor Én egy bővizű kút voltam. Kertemet abból locsoltam, Nőttek is a szép virágok, A szebbnél-szebb édes álmok. Az a kút sosem apadt ki, Sohasem volt egy arasznyi, Mindig volt benne víz bőven, Merítni minden időben. 166

És én merítgettem rendre, Nem néztem, mennyi van benne, Csak a virágokat láttam, Színes álomvilágokban jártam. De egy nap, mint vizet húztam, Látom, fogy a víz a kútban. Látom, lassan apad a víz, Kertemben sem olya nagy a dísz. És így apad egyre a kút, Ez a helyzet lassan akut, Lassan immár nincs mit merni, Virágokat sem nevelni. Így apad el lassan a kút, És a tűnő vízzel a múlt, S míg nézek a száraz kútba, Végleg elveszek a múltba. Nincs több víz és nincs több virág, Kertem is egy kihalt világ. Úgy gondolok már a kútra, Hogy csak könnyem hull a kútba. A virágzásnak is vége, Megmarad a szép emléke, Így emlékszünk rendre, újra, A lassan apadó kútra. 167

BÁMULOK AZ ÉGRE Gyakorta nézek az Égre, De nem tudom, hogy mi végre. Mit remélhetek az égtől? Mit sem értek az egészből. Gyakran nézek fel az Égre, Vágyódom is e vidékre, De hiába, ez csak álom, Kedvesemet ott se látom. Csak bámulok fel az Égre, Remélve, hogy egyszer végre Mégis megnyílnak a felhők, Előjönnek a szereplők. Jönnek elfeledett ősök, Csatában elesett hősök, Emlékül őrzött Kedvesek, De én csak egyet keresek. Azt az egyet keresem én, A végtelen Ég terepén, A végtelen ember-árban, Abban az égi világban. Így nézek én fel az Égre, És legyintek az egészre, Mert nem nyílnak meg a felhők, És nem jönnek a szereplők. 168

De, míg nézek fel az Égre, Álomba merülök végre, És álmomban mégis látom Az égbeli édes Párom.

JÁTSZANÉK Játékos kedvemben vagyok, Úgy játszanék, mint a nagyok, Úgy játszanék helyre, tétre, Kockát vetve földi létre. Kockát vetnék /már, ha mernék/ Elgondolva, hátha nyernék, Kockáztatnám az életem, Mert a játék az lételem. Játék nélkül nincsen élet, Olyan, mint a végítélet, Nincsen sava, nincsen borsa, Üres így az ember sorsa. Játékos kedvemben vagyok, Ha kell mindent odaadok, Mindent feltennék egy lapra, Csak láthatnám még egy napra. 169

Csak láthatnám még egyszer Őt, Azt a régi, hű szeretőt, Odaadnék mindent Érte, Azt mondanám, így megérte. Bárhogy járnak is a lapok, Játékos kedvemben vagyok, S akkor mindegy, mi a vége, Nem mélázok, hogy mi végre. Teszem föl a végső tétet, Amim van, a puszta létet, Mert most játszom és ez öröm, Aztán jöhet a vízözön.

VALAMIKOR Valamikor csak vége lesz, Mikor végleg halkul a nesz, Mikor végleg nagy lesz a csönd, Mikor a Vég reám köszönt. Valamikor eljön a Vég, Amikor már minden elég, Mikor elég már a jóból, Bármily édes is a jó bor. 170

Valamikor nem gondoltuk, Hogy ily sóvárogva fogjuk Várni azt a végső percet, A requiem-béli percet. Nem vártunk, de mégis eljön, Valamikor égi felhőn, Menthetetlen zord- komorul, Amikor majd reám borul. Amikor az Ég, ha akar, Puha álommal betakar, Megnyílik az út az Égbe, Akkor lesz majd egyszer vége. Akkor lesz majd sírni a csönd, Amikor e perc beköszönt, Valamikor, egyszer, végre És akkor lesz végleg Vége.

171

KÖZELÍTŐ CÉL Ahogy közeledik a Cél, Futni sem kell, majd ideér, Mert nem volt még olyan csoda, Hogy ne értünk volna Oda. Hiszen ez az egyetlen Cél, Amit minden ember elér, Mind eléri a szép napot, Átlépni a célszalagot. Ezért hát legyünk derűsek, Élvezzük az árnyas hűset, Kerüljük a forró Napot, Látogassuk még a papot, És csak várjuk nyugodt szívvel, Az életünk, hogy mit mível, És az okos ember remél, Tudja, közeledik a Cél.

HOMOKOZÓBAN Gyerek a homokozóban Várat épít, rakja szótlan, Elmélyülten önfeledten, Építkezik rendületlen. 172

Van már árka, van már hídja, Már csak katonáit hívja, Ez a csodás építmény már Valóságos kis fellegvár. De a vége mégis csak az, Hogy rálép egy durva kamasz, És a csodás várnak vége, Nem nő tornya már az égre. Gyerek a homokozóban, Megtanulja, nem csak szóban, Ha épít még akárhányat, Ne homokból rakjon várat. Hanem építkezzen kőből, Mi megmarad az időből, És majd évszázadok múlva Csodálkoznak rá a múltra. Az a gyerek ezt tanulta Ama kis homokozóba’, Hogyha érez bármi vágyat, Ne homokból rakjon várat.

173

HOGYHA VOLNA KUTYÁM Hogyha volna kutyám, játszanék vele, Mindig lenne tiszta vize étele. Mindig lenne néhány jó szavam hozzá, Főleg, mikor kérem, s papucsom hozná. Hogyha volna kutyám, barátom lenne, Feltétlenül bíznék örökké benne, Ha elcsavarogna néha az utcán, Biztos visszajönne nyomban azután. Hogyha volna kutyám, jó gazda lennék, Mindenféle módon javára tennék, Ha szót fogadna megdicsérgetném, És ha rosszalkodna, úgy is szeretném.

174

Hogyha volna kutyám, egyek lehetnénk, A hosszú sétákon együtt mehetnénk. Ő vigyázna engem, én vezetném őt, Így töltenénk el a napi kimenőt. Hogyha volna kutyám, boldogok lennénk, Játszanánk és egymást nagyon szeretnénk, Nem lenne boldogabb páros mináluk, Kutyaugatástól zengne a házunk. De, hogy még sincs kutyám, csak egy az oka, Ha én eltávoznék, mi lenne sora? Örök búbánatra kárhoztatnám őt, A szegény gazdátlan árva tekergőt.

175

NE KESEREGJÜNK Ne keseregjünk emberek. Igaz, hogy vannak fegyverek, És nőnek a tömegsírok, Igen. Éppen ezért írok. Mert Te, aki megszülettél És netalán ember lettél, És itt élsz, ezen a földön, Azt várod, hogy csoda jöjjön? Az a csoda egyszer eljött, Eloszlatni minden felhőt, Megmutatta azt az utat, A jó irány merre mutat. Már csak arra kéne menni És képesnek kéne lenni Azt a kicsit elkövetni, Amiért jó megszületni. Ne keseregjünk emberek. Eltűnhetnek a fegyverek, Lássuk be: a nyomor foka Tőlünk függ, mi vagyunk oka. Mert e földi világ rendjét Ember tette tönkre, nemrég. Ezt, ha egyszer minden elme Belátná és csak jót tenne, 176

Elfogadná azt az utat, Amit nekünk Krisztus mutat, Azon az úton haladva Világunk tán fennmaradna.

VIRÁGÖZÖN Amerre utamon jártam, Elképzelni sem próbáltam, Mennyi virág van a Földön S mind ezt kitől kaptuk kölcsön. Ki vetett először magot, Hogy neveljen virágzatot, Amely újra magot szór el És a nyíló virág jó jel. Öröm az, ha bárhol járok, Rengeteg virágot látok, Virág lepi el a Földet, A lakást, a temetőket. A templom, az Isten háza, Olyan mint egy virágváza, Mindig friss virággal telve, Örüljön az ember lelke. 177

Így gyönyörű ez a világ, Ez a töméntelen virág, Csak azt kéne megfejteni, Ki kezdett el magot vetni. Ezt, ha egyszer megfejtenénk, Szinte kis Istenek lennénk, Rájönnénk: tán ember hozta, Édenéből elkobozva És az új helyén, a földön, Magot kezdett vetni rögtön, Így ez a világ azóta, Szebbnél-szebb virágát hozta.

ENYÉSZET Ez az élet már enyészet. Hadd fenébe az egészet. Itt, ahol a végét járva Lassan minden ajtó zárva, Nem maradt, csak egy kijárat, Amin át a lélek járhat. Nincs Neked már mire várni, Azt az ajtót ki kell tárni. 178

Aztán huss! Szállhat a lélek, Várják túlvilági rétek, Ott, abban az édes csendben Röpködhet a végtelenben. Ott már nincsen fénye, árnya, Legfeljebb egy lélek várja, Ott már többé nincs enyészet, Nincs elmúlás, nincsen végzet, Ezért aztán ezt a kaput Min a lélek szabadba jut, Ideje lenne kitárni, Hiszen nincs már mire várni. Az Idő mindent elvégzett. Itt az úr csak az enyészet. Nyissunk kaput a világra, Arra a szép Túlvilágra.

179

OLGA Tegnap erre sétált Olga, Mint akinek semmi dolga, Mint akinek a portája Rendben van, mint a konyhája. Azért volt ez látra furcsa, A kaput se zárta kulcsra. Mint ha fontos embert várna, Tüntetőn a sarkon állva. Végül csak megjött, akit várt, Egy könyvelőt, vagy egy titkárt. Egy darabig beszélgettek, Aztán otthonába mentek. Így először, szegény Olga Becsöppent egy „kétes” boltba, Megtörtént a kétes ügylet, Ami persze kényes ügy lett. Ettől aztán a kis Olga Rájött: így könnyebb a dolga, A lakbért is kifizette, Könnyű szerrel, nappal fekve. Ilyen ez az élet, Olga. Tán szebb is lehetett volna, Hogyha tellett volna létre, A lakbérre és ebédre, 180

Így ezután szegény Olga, Bizakodhat a Pokolba, Addig is, ha gondja volna Ma már tudja, mi a dolga.

MEGGYUGVÁS Nem vagyok kétségbe esve, Imádkozom minden este, Számot adok jó Uramnak, Időnként gyónok a papnak, Így hát nincsen mitől félni, Lehet békén, szépen élni, Nem ijeszteget a kárhozat, Gondozom a virágokat, Szép nyugodtan alszom, élek, Még a haláltól sem félek, Éldegélek napról-napra, Míg eljő a búcsú napja. Addig pedig jó itt nekem, A jóból már volt mindenem, És ha rossz jön, azt se bánom, Elfogadom, bár nem várom. 181

Nekem ma már szinte mindegy, Hogy a világ dolga mint megy, Megvan az én kis világom, Ezt az utat magam járom. S amíg akad bennem élet, Addig hiszek és remélek, Addig bízom még a szóban, Az elhangzó bíztatóban. Addig remélem, hogy végre Megszületik majd a Béke, Én meg majd csak Föntről látom, Megvalósult lám az álmom.

NYOLCVANÖT A nyolcvanöt az csak egy szám, De mi van mögötte? Hányszor mosolygott rá a Nap És hányszor hó födte. Simának tűnt mindig az út, De csak jött egy bucka, Vágyom volt a havasi csúcs, De jó lett a puszta. 182

Mindig nagy dologra vágytam S lett belőle kevés, Az életből nem maradt csak Alvás, ivás, evés. Szerelmemmel is úgy jártam, Kurtán lett a vége, Egyszer nyáron jött a Halál S felvitte az Égbe. Ilyen volt ez a nyolcvanöt, Az élet vizében, Néha voltam felszínen is, De többnyire mélyben. Igen. A nyolcvanöt egy szám, De mi volt mögötte, Milyen ritkán sütött a Nap És mennyi hó födte. Ma már mindegy. Ne számoljuk, Szomorúan, vígan, A nyolcvanöt csak le tellett, Így vagy úgy, de itt van.

183

MINDENEM FÁJ MÁR Mindenem fáj már, a kín is átjár, Az egész létem végére jár már, Ebből a létből már nagyon elég, Lábam sem kíván tovább menni még. Mindenem fáj, a csontok, az izmok, A minden órán átérzett kínok, De bárhogyan fáj, nincsen menekvés, Marad tovább e földi vezeklés. Mondom, hogy fáj, de azt ki hallja meg? Talán egy éppen arra járt beteg, Ázottan, fázva, fedélre várva Talán fülel egy szegény jajára. Mindenem fáj, de mégis kell élni, Ám az élettől mit sem remélni, Ha jön is szembe egy csodaszép táj, Az is azt súgja, ugye, hogy még fáj. Mindenem fáj. Bár jajgatok, mégse Lesz ennek immár e földön vége. Nem marad itt már remény se, hit se, Nincs olyan ki az embert segítse. Mindenem fáj, de semmit se várok, Botorkálva, de még ma is járok, És, hogy ez jobb lesz, percig sem hiszem, A sorsomat én már végig viszem. 184

Ezt a sorsot, mely egyfolytában fáj, /Bármily szép is a csodálatos táj/ Végórámon, ha végleg elhagyom, Fájdalmaimmal Istennek adom.

ELEMEK Összeveszett két elem És most dúl a félelem. Mert az egyik fél elem Nem nyugszik, úgy képzelem. Szerinte a lételem Alapja a kényelem. Ezen vitáz vételen A civódó két elem. De csak győz az értelem, Megbékél a két elem És kitör a végtelen Általános kényelem Ilyen az, ha két elem Békén él, nincs félelem, Mert csak győz az értelem, Ha egyet ért két elem. 185

RAB MADÁR Tegnap még szabadon szálltam, Vidáman, az Égre akár, De ma már egy kalitkában Vergődöm, mint bezárt madár. Tegnap enyém volt még a lég, Vígan hasította szárnyam, De mára mindebből elég, Rab vagyok egy kalitkában. Nincs röpködés felhők felett, Ágon hálni szabad éjben, Kalitkában kell aludni Levegőtlen sötétségben. Így élek most, mint rab madár, A szabad életnek vége, Soha többé nem szállhatok Vidáman a magas Égre.

186

KANYARGÓ ÚT Az élet egy kanyargó út, Senki sem tudja, hova fut. Senki sem tudja, hol lesz vége, Hol sóhajtod el, hogy már végre. De akad még egyenes út, Mely kanyar nélkül Mennybe fut. Hat hónap-létnyi kiesi korba’ Így ment gyermekem égi sorba. Az ilyen út az ritkaság, A többi zömmel cifraság, A többi lét mind kanyargó út, Nem látni végén a Nagy kaput. S amíg ezt az utat járod, Térdig koptatva a lábad, Elkalandozva jobbra, balra, Rázendíthetsz egy Ócska dalra. Olyankor néha azt hiszed, Hogy most az életed viszed, Elfeledkezve könnyen róla, Hogy ez is csak egy kanyar volna. És máris itt az új kanyar, Örömmel fordulsz rá hamar, Aztán fedezd fel magadban, Minden kanyar beláthatatlan. 187

És nincs sehol egy egyenes, Minden fordulat egyre megy, Így kanyarog tovább az élet, Amit úgy hívunk: ez a végzet. Másként úgy hívjuk: ez a sors, Ami lassú, de néha gyors, És mindez egy kanyargó úton, Látszólag már a léten túlon. Ilyen a kanyargós élet, Miről soha nincsen képlet, Nem lehet róla semmit tudni, De, ha rajta vagy, lehet futni. Futhatsz rajta amíg csak tudsz, Ameddig tart benned a szusz, Amíg csak kitart az életed, Mikor azt mondják, most Ég Veled.

188

AKARTÁL-E? Akartál-e már jót tenni, Végre igazán jó lenni, S ha akartál, meg is tetted? Hova írták fel a tetted. Akartál-e segíteni, Ott is ahol nincsen semmi, Ott is, ahol éhen hálnak És csak a csodára várnak. Akarnál-e önmagadtól Másoknak is adni abból Amiből tied is kevés, Eljut addig a cselekvés? Akartál-e jobbá válni, Csak a jóságot szolgálni, Akartál, de ugye nem megy, Nincs hozzá egy végtelen kegy. Így van ezzel legtöbb ember, Akarna tán, na de nem mer. Ami kevés, abból adni? Reménytelen osztogatni. Ahhoz szentnek kéne lenni, Hogy csak adni és nem enni, Adni abból is ami nincs, Sokszor egy jó szavad is kincs. 189

Ha akarnál, egy jó szóban Több van, mint üres hordóban, Sok csodát lehetne tenni, Hogyha jó akarnál lenni.

TIZENEGY ÉV Tizenegy éve már, Nem öröm már a nyár. Tizenegy év óta Nincs lelkemben nóta. Tizenegy éve már, Nem kell a napsugár, Hiába süt fénye Drágám sírhelyére, Tizenegy éve már, Bárhogy tüzel a nyár, Bárhogy csillog fénye Ha nincs az Ő lénye. Tizenegy éve már, A temetőben vár. Amíg emlékezem, Szinte fogja a kezem. 190

Tizenegy éve már, Nekem ilyen a nyár. Mintha csak most, nemrég Mintha most temetnénk. Tizenegy éve már, A lelkem Nála jár, Miden nyár azóta Elfeledett nóta. Tizenegy éve már, Bennem meghalt a nyár, Lelkemből a fénye Eltűnt, mint a Lénye.

EMLÉKEZÉS Ma tizenegy éve, És még ma sincs vége. Rohannak a napok És még ma is vagyok. Ma is itt vergődöm E tenyérnyi földön, Ahol minden ma már Tündöklő napra vár. 191

Én meg, mintha éjben, Úgy élek e fényben, Szememet vakítja, Lelkemet hasítja. Minden nap, valahány, Léleköltő magány, Egyfolytában várva A nagy találkára. Szüntelenül várom, Szűnjön meg az álom, A képzelgés módja, Mi gyötör azóta. Mennyi kell még? Hány év. Amíg hív az árnyék, Amíg mennék végre Pokolba, vagy Égbe. Mert amíg itt vagyok, Őrölnek a napok, Jönnek újabb álmok, Végünkre nem látok.

192

BEHÓDOLTAM Behódoltam Uram, hódolok Neked, Alázatos szívvel csókolom kezed. Alázatos szívvel tántorgok Feléd, Ha kell térden csúszva borulok Eléd. Véget ért a nagy harc, lelkem megpihent, Most látom, körödben, mily jó lenni bent. Hódolóddá lettem, föltétlen híved, Lelkem ma már minden rút kételyt kivet. Most, hogy behódoltam, élvezem kegyed, Ma már más tónusban beszélek Veled. Ma már egy szó van csak, a Te szent szavad, Más hangra figyelni többé nem szabad. 193

A szirén-hangokra jó a füldugasz, És az útiránynak jó amit mutatsz. Beálltam sorodva, alattvalódnak, Remélem ezután jók is adódnak. Remélem nem késő bánni a múltat, Üdvösségem talán nem ezen múlhat. Behódoltam Uram, ez tellett tőlem, Bocsásd meg, hogy addig mindig pöröltem.

194

BETYÁRÉLET Véget ért a betyárélet, A mátkámból betyárné lett. Sosem hittem volna soha, Hogy most jön a betyár élet.

MAJD AMIKOR Majd amikor végre vége, Ha úgy döntenek az Égbe’, Hogy ebből már nagyon elég, Akkor zúdul ránk majd az Ég. Az lesz majd a végítélet. Nem menekülhet a lélek, Akkor nem menekül egy sem, Akár kint van, akár testben. De egy hang még akkor is lesz, A legvégső percig itt lesz, Akkor kiált fel az Égre, Végre Uram! Végre vége.

195

MÚZSA CSÓK Amikor már fáradt vagyok, Amikor az ember kókad, Akkor jön egy olyan ihlet, Amit csak egy Múzsa-csók ad.

FUTBALL VB Rúgna még most is a lábam Ebben a nagy futball-lázban, Ahol csapot-papot hagyva Mindenek felett a labda. Rúgnék most is kicsit, nagyot S ha berúgnék egy ablakot, Nem kérdezném, mi az ára, Ráterhelném a labdára. Mert most szinte minden házban Egetverő futball-láz van, Ahol szinte minden házból Tömegével hangzik száz gól. Futball-lázban ég a világ, Hogy ma éppen hány hólt s ki vág? Röpködnek a biztos tippek, Bánkódnak, kik rosszul hittek.

196

Mindenek felett a futball S szembenézünk még a múlttal, Emlékezünk még a múlttal, Emlékezünk még a szépre. Fájdalmas seb az a vébé, A nép mégis visszanézné, Azt a régi, szép világot, Mikor magyar futballt látott. De most ez van, ez a vébé, Ez az öröm most a népé, Hogy a végén ki lesz győztes, Aki kellően erős lesz.

HINNI VAGY TUDNI Hinni, vagy tudni, nagyon nem mindegy. Mindent elhinni épp olyan, mint egy Mogyorót nézve dinnyének vélni S ezzel a hittel vidáman élni. Hinni, vagy tudni, ez a választék. Erre nem adott senki választ még. Ezt minden ember csak önmagában Tisztázhatja le keserves lázban. 197

Ez minden ember legfőbb kérdése. Higgyen-e mindent, vagy talán mégse. Próbáljon talán mégis csak tudni, Ezért aztán a kozmoszban futni. Tudósok, papok örök vitája, Meddig is tart egy életnyi pálya, Hogy itt e földön ki meddig élhet, Vagy remélhet-e egy öröklétet. Ezernyi kérdés, sehol egy válasz. Egyedül maradsz, egyedül válassz. Hinni akarsz-e, vagy inkább tudni? Melyik irányba szeretnél futni. Mert valamerre el kell indulni, Kétségek között szörnyű elmúlni, Kétségünket a halálba vinni, Úgy, hogy nem tudunk tudni se hinni. Ennyire szörnyű az ember sorsa, Egy kényszerpályán halad a sorba’, Erről az útról nincs hol letérni, Ez útnak végét muszáj megérni.

198

NYUGALOM Háborog a lelked? hallgattasd el. Az értelmes ember inkább csak nyel. A legtöbb háborgás egy szót sem ér, A lélek nyugalma bármit megér. Lázadoz a lelked? tedd hát félre, Mindennél drágább a lelki béke.

NE SZÓLJ SZÁM Megtanultam vénségemre, Ha nem szól szám, nem fáj fejem, Azóta hallhatok csöndben És tudom, hogy hol a helyem. Sokat ér egy ily bölcselet, Amit, ha az ész is fölér, Lám, a legtöbb politikus Ebből a nagy ötletből él. 199

Nem kell sok szó, nem kell zokszó, Elég csak a bölcs hallgatás, Miközben a nagy lármától A békésebb a falra mász’. Lám, így meg kell öregedni, Hogy adjak az okos szóra, És ha van egy jó ötletem, Tudjak lemondani róla. Így formálódik egy vénség, Aki holtáig is tanul, Aki többé soha nem megy Közösségbe hívatlanul. Még ahova hívják, elmegy, Legtöbbnyire ott még jól van, De mikor a vita pezseg, Ő már általában szótlan. Mert már tudja ez a vénség, Ha nem szól száj, nem fáj a fej, Így aztán már meg is szokták, Ez a vénség így ünnepel.

200

RÉGI EMLÉK Valamikor, nagyon régen, Nem volt autó, telefon, Még csak rádió se volt még Az ilyen szegényebb soron. Fürdőszobánk sem volt, mégis Jól szolgált az öreg lavór, Abban mindig lemoshattuk, Mi ránk ragadt, az utcapor. Nem volt gáz és nem volt villany, Mégsem fáztunk s a mindent láttunk, Nem sajnáltuk az erőnket, Gyakran használtuk a lábunk. Így éltünk mi, akkor, régen, Hiánytól sosem szenvedtünk, Ami kellett, minden megvolt, Egymást pedig mind szerettük. Egyszerű volt az élet, De tündöklően tiszta volt, Mint amikor teliholdkor Megjelent az Égen a Hold. Én tudom, ki régen éltem, Hogy ez a Ma, cseppet sem jobb, Mikor jómódban az ember Minden lyukas zoknit eldob. 201

Mindent, ami unalmas már, Érzéketlenül kidobja, Régen, amitől megváltunk, Fájó szívünk megszipogta. Tudom, innen nincs visszaút, De még vannak szép emlékek, Amiből még tanulhatnak Ezek a jó, mai népek.

BORBARÁT Néha olyan egy meglátás, Mint egy igazi megváltás. Mert ily matuzsálem korban Láttam meg a jót a borban. Azóta barátok vagyunk Őrizve közben az agyunk, Az a napi literecske, Ma már meg se kottyan este. Annyira barátok lettünk, Szinte egymásba szerettünk, Nincsen annál hívebb barát, Mint a kedves Szürkebarát. 202

Matuzsálem ide-oda, Mindegy, hogy mennyi a kora, Hány éves a Szürkebarát, Én leszek a leghűbb barát.

LÁTOMÁS Várom a telet, várom a havat, Várom, hogy a tél tavaszba szalad, Ahol rügyezve duzzadnak a fák, Bújik a földből millió virág. Bár még tavasz van, minden csupa zöld, Már izzó nyárra sóvárog a föld, Hol hova nézel, amerre csak látsz, Ringatózik a tengernyi kalász. De még el se ment igazán a nyár, Színpompára vált a lombos határ, Megjelenik a nagyszakállú csősz, Bizonyságul, hogy itt van már az ősz. Így suhannak el sorban az évek, De mindig vannak újabb remények, Ami elmúlik, jön helyette új, Minden tavasszal új virág virul. 203

Igaz, hogy közben kihalnak a fák, Mindig eltűnik egy újabb virág, Szorgosan irtják egymást a népek, Egyenes utat szabva a végnek. Így megy a világ évből az évbe, Közben mind többen mennek az Égbe, Szép lassan elfogy ember és virág, Elfogy a gáz és kihűl a világ. Ezért várok én telet és havat, Virágözöntől pompázó tavaszt, És nyarat és őszt és minden szépet, Míg meg nem érem a csúfos véget.

REMÉNYSÉG Tudom, hogy lehet meghalni szépen, Beleszunnyadva ülve egy széken, Búcsúzás nélkül menni az Égbe, Így lehet szépen meghalni végre.

204

Így lehet és ez így is lenne jó, Ha így suhanna tovább a hajó, Azon a másik, végtelen vízen, Ahonnan nem tér vissza senki sem. Tudom, hogy lehet meghalni szépen, Ezen kívül még ezernyi képen, Mégis, mily kevés, ki ilyet talál, Kinek ilyen jut, ilyen szép halál. Imádkoznék én az Istent kérve, Hogy ilyen halált kaphassak érte, Imádkoznék, de hiába kérem, Nem vagyok túl jó ezen a téren. Így aztán jöhet a végén bármi, Azt a „bármit” kell mégis megvárni, S ha mégis várnánk valami szépet, Mindig tartsunk egy kényelmes széket, Ebben a székben szeressünk ülni, A régi múltban elszenderülni, Így még esetleg lehet remény is, Hogy mégis megszán végül az ég is.

205

NYÁRI VIHAR Dörög, villámlik, jön már a vihar, Szaladok haza, nem lesz semmi baj, Szedem a lábam, hogy meg ne ázzak, Elejét véve egy jó kis láznak. Dörög, villámlik, jön már a szele, Én is mind jobban húzok már bele, Mind szaporábban szedem a lábam, Hogy mégse kelljen ülnöm a kádban. Dörög, villámlik, sarkamban van már, Futóbajnok is lehetnék akár, És hazaérve lihegve végre, Kaján vigyorral nézek az Égre, Elkönyvelem, hogy mégis én nyertem, E perctől kezdve úszhat a kertem, Tőlem jöhet már özönvíz akár, Attól zöldül majd szépen a határ. De azért mégis, halkan, titokban, Köszönöm Uram, hogy így kifogtam, Ennyit megér egy kicsi alázat, Hogy megúsztam egy kiadós lázat. De csatlakoztam. Mégsem lett eső. Mert ez csak olyan rendetlen felhő, Ami ily hanggal haladva tovább, Szárazon hagyja alatta nyomát. 206

Így aztán nekem locsolnom kellett, A szomjúságtól kitikkadta kertet, Neked Uram meg csak nem köszönöm, Az, hogy átvertél, az sem volt öröm.

HÁROM PIROS SZEKFŰ Ezerkilencszáz-hatvannyolcban, Elindult egyszer három szegfű, Piros volt, szép volt s aki küldte, Azt üzente, hogy feltétlen hű. Akkor két hétig folytonosan, Új szegfű díszlett a vázádban, Bulgáriából üzenve így, Kezdő szerelmünk nagy lázában. És attól kezdve, negyvenhat éve, Jelkép lett e három kis szegfű, Ma is hirdeti rendületlen, Hogy aki adja, feltétlen hű. Azóta minden jeles napon Szerelmünknek ez a jelképe És amíg élek garantálom, Hogy e jelképnek nem lesz vége. 207

Mert ez a három piros szegfű, Sírodnak ma is egyik dísze, Jelezve azt, hogy aki vitte A szerelmünknek örök híve.

SÖTÉTEDŐ ÉGBOLT Befelhősödött felettem az Ég. Számítottam rá éppen elég rég. Vártam, hogy egyszer elbújik a Nap, Amikor végleg búcsúztat a pap. Mikor Napra már nem lehet várni, A sűrű felhők fölé kell szállni, Ott kell keresni még valami fényt, Valami régen elveszett reményt. Befelhősödött, fekete az Ég, Fölé kerülni erőm lesz-e még? Fölé kerülni, Úr elé állni, Lelkemet végül Neki ajánlani. Mert napról napra sötétebb az Ég, Erőm fogytán van, közeleg a vég, Még egy utolsó, nagy lendülettel, Megbirkózom a nagy fellegekkel. 208

Eljutok így a fellegek fölé, A régen elhunyt szellemek közé, Így aztán nem baj, ha eljön a vég, Mikor sötét lesz felettem az Ég.

SZABAD LÉLEK Ha egyszer lelkem szabadon szállhat, Mikor a testtől szabaddá válhat, Az lesz akkor az igazi élet, Bejárhatja a Nagy Mindenséget. Abban a körben már mindent látva, Másként tekint a régi világra, Akkor látná, hogy mint kéne lenni, Hogy az élőnek mit kéne tenni. Mindezt látná, de immáron késő, Nincs visszaút és nincs vissza lépcső. Az a lélek, mely elhagyta testét, Többé a földön ne leli helyét. Odafönt már csak egy esélye van, A földet látva, ha boldogtalan, Istentől kérhet kis segítséget, Segíteni a bús földi népet. 209

Ennyit tehet csak egy szabad lélek, Mert ott se mindent szabadon él meg, Ott is van szabály és ott is van trend, És minden felett egy isteni rend. Ezért ha lelkem szabadon szállhat, Csodát az Égtől akkor se várhat, Csodát az Isten sosem produkál, Földi csodákat az Isten utál. Ha egyszer lelkem szabaddá válna, A világűrben szabadon szállna, A földi léten, bárhogy szeretne, Egy szabad lélek mit sem tehetne. De ami itt van, az csak elmélet, Csak akkor igaz, hogyha van lélek. Mert, ha nincs lélek, nincs is mit tenni, Akkor van a nagy végtelen Semmi.

210

REJTÉLY Egyik nap a képed leesett a falról. Senki sem bántotta, se jobbról se balról. Megkérdeztem Tőled, hogy ez mit jelenthet, Azt mondtad, hogy erre halott nem felelhet. Így azután visszakerültél a szögre, Ez a furcsa eset rejtély mindörökre.

MAGÁNY Gondolkodom, mi a magány? Ki él magányosan? Folyton erről panaszkodnak Fűnek-fának sokan. De hát ki él magányosan, Ki élhet egyedül, Mikor egész életében Az emlék egyre gyűl. 211

Egyre jobban körülveszik A gyülemlő tárgyak, Ezt a népes környezetet Hívhatjuk magánynak? Még az egy szem remete sem Mondja, hogy magányos, Vele van az Isten, így már Nem lehet magányos. Ki panaszkodik magányra, Álljon elő, lássuk! Hiszen az a sok magányos Egytől-egyik társuk. Fölösleges ez a panasz, Igazi magány nincs. Az, amit magánynak hiszek, Valójában tán kincs. Mert nincs annál nagyobb kincs, ha Önmagában szárnyal, És a mindig jelenlévő Istenével tárgyal.

212

KAPU ELŐTT Jó Uram, a kapud előtt állok És mér csak a belépőre várok. Ha kinézel, talán Te is látod, Hogy egy öreg, vén gazember áll ott. Jó Uram, hát meddig kell még várni, Míg a kaput sikerült kitárni? Öreg vagyok, lankadnak az izmok, És már nagyon izgatnak a titkok, Mennyi titok vár rám a kapun túl És lelkemben mennyi izgalom dúl. Fárasztó ám ily sokáig várni, Azt a kaput ki kéne már tárni. Magammal semmi poggyászt nem viszek, Úgy gondolom, hogy elég, ha hiszek. Mind azt, ami volt eddig odalent, Megbeszélhetjük szépen odabent. Mert bőven lesz majd miről beszélni, Hogyan tudtam e sorsot megérni, Elmondok mindent, titkokat, tabut, Csak hát nyittasd ki végre a kaput. De, ha talán nem kívánt lény vagyok, Döntésedre jó szívvel hallgatok, Csak azt közöld, hadd tudhassam én is, Hogy így bánik énvelem az Ég is. 213

Tudtam ugyan, kétes az az áldás, Ami minden bűnre megbocsátás. Drága Uram. Amit gondolsz, mondjad, Elbírom, ha áldást nem is hozhat. Csak azt kérem, jelöld ki a helyem, Ahol holnap lesz hol megpihennem, Legfeljebb majd nem lehetek párban, De gyanítom, leszünk ott még páran.

MAGÁNYOS HANG Magányosan élek, zárkózott is vagyok, Erről a világról ugyan mit mondhatok. Akad rossz is, jó is, ilyenek a népek, De a pesti lányok álmukban is szépek.

214

Bizony-bizony, nekem nincs már mit mondani. Az ebédemet is egy futár hozza ki. Mind fokozottabban zavarnak a hangok S egyre mind kevésbé hatnak meg a rangok. Viszolygok már szinte mindenféle rangtól, Választáskor mindegy, milyen lesz a rangsor. Nekem abban részem mondhatom, már semmi, Azon túl, hogy egyszer szavazni kell menni. Zárkózottan élek, nem mászok már hegyre, Viszont egyre jobban vágyódom a csendre. A telefonom még néha meg-meg csörren, Ennyi a kapcsolat a világ és köztem.

215

Jön néha meghívó hova már nem megyek, Nem hiányoznak a civódó emberek. De, hogy valamihez még tartsam magamat, Rendesen fizetem évi tagdíjamat. Így múlik az élet, kikopunk mindenből, A végére érve kifogyok hitemből, Ma már elég annyi, ilyenek a népek, De a pesti lányok álmukban is szépek.

ÍRTAM ÉS SÍRTAM Ugye mily szép verset írtam, Amíg egyfolytában sírtam. Helytálltam emberül ebben, De mi van a kerületben? 216

Mi lett négy év alatt ezzel A szárnyaló kerülettel, Mi maradt meg négy év múltán Dicső László Tamás után. Bizony, tudok verset írni, De azon túl már csak sírni. Hova lett a jó közösség, Mozgósítható közönség. Hol vannak a barátságok, Öreg fiúk, ifjú lányok, Ha nézem a Fidesz sorsát, Elharaphatnék egymás torkát. Ezért hát, magányban élek, Mint egy félresiklott lélek, Nem is zavar ma már semmi, Nekem ebben nincs mit tenni. Hallgatom a sok nézetet, Mért nem velem és mért Veled, Nincs mentség, szétesett minden, Négy éve még amit hittem.

217

NAPPAL El sem mondhatom szavakkal, Milyen nagy idő egy Nappal. Mily hosszú reggeltől estig, Mint akár Makótól Pestig. Hihetetlen, milyen hosszú, Mint az öröklétű bosszú, Van eleje, de nincs vége, Sosem mondhatjuk, hogy végre. Rettentően hosszú egy nap, Nem oly rövid, mint egy levlap, Bőbeszédű minden ember, Ki már így kel minden reggel. És árad egész nap a szó, Csönd már sehol sem hallható, Mindenhol csak szó van és zaj, Ebből soha nem lett még baj. Kora reggel felébredve, Látva mily messze az este, Elriadva az élettől, Mit tehet mást, újra ledől. Ledől, fölkel, így egész nap, Míg az ember szélütést kap. Elzsibbad a teste, lelke, Mégsem közeleg az este. 218

Borzasztó hosszú egy nappal, El sem mondhatom szavakkal, Alig várom, hogy már végre Belefúl a nap az éjbe.

LÓVÁSÁR A vásárban volt egy kofa, Egy igazándi jópofa, Az emberek szem tágult, Mert e kofa lovat árult. Kofa volt Ő és nem kupec, Ebből ugyan mily alku lesz? Hallottunk már csúnyát szóval, De nem láttunk kofát lóval. Hova lettek a cigányok? Cigányt se, lovat se látok. A vásárnak egy szem lova Amit ez a kofa hozta.

219

Árulná is vidáman kedvvel, Hátha előbb-utóbb elkel, A népek csak jönnek mennek, Lovat kofától nem vesznek. És hát bármilyen jópofa Ez a kedves lovas-kofa, Így múlt el a vásár sora, Nem kelt el a kofa lova. A kofa meg bánatos, mert Zabot a nincsből nem rendelt. Így hát éhes szegény lova, Ki is kötné már bárhova, Csak valaki vinné már el, Ahol talán jó gazdát lel, Hol majd jó helye lenne, Ahol aztán inna, enne.

220

MEGÁLLÓ Valahol mégis csak meg kellene állni, Mindent meggondolni, magam kontrollálni. Elég volt a kaland, Istennel vitázni, Eljött az ideje, meg kellene állni. El kell már fogadni végre ezt a létet, Belátni: nincs más út, egyenes a végzet. Eljutottam ide, most kell még megállni Mielőtt kezdenék végleg porrá válni. Most, hogy már belátom miket elkövettem, Minden előtt Istent kéne megkövetnem. Bocsánatot kérni kötözködésemért, Amiről kiderült, végül semmit sem ért. 221

Igen, itt az a perc, mikor meg kell állni, És a magas lóról örökre leszállni. Be kell látni, nincs más el kell hinni Istent, Addig keresni míg megtalálom itt benn. Isten nélkül üres az élet, a halál, A földi lét hitet csak Istennél talál. Eljutottam ide, nincs már mire várni, Napok kérdése és Eléje kell állni. Akkor már késő lesz, hullatni a könnyet, Ma még van esélyem, ma még talán könnyebb. Amíg élek könnyebb, most kell még megállni, Minden butaságom most kell még megbánni. 222

Most még van esélyem, kitisztulhat elmém, Új lélekkel állok majd az égi szemlén. Igen, meg kell állni. számolni tényekkel, Isten elé állni megtisztult lélekkel.

FELKÉSZÜLTEM Úgy tudtam, a költők nem túl sokat élnek, Ritkán érik meg a szép nyolcvanöt évet. Ezért aztán Ők még nem készülnek „útra” Nekik meglepetés a váratlan „túra”.

223

De én már itt vagyok a lét véghatárán, Én már búcsúzhatok, az új utat látván. És már búcsúzhatok a földön mindentől, Az aranyos tótól, a gyönyörű kerttől, Én már búcsúzhatok háztól, fűtől, fától, A végső napokig kitartó baráttól. Én már elmehetek, nem lesz meglepetés. Nagyon egyszerű lesz az urna temetés. Ezt is megérjük majd, ekkor lesz a vége, Párom mellé tesznek, aludhatok végre.

224

ESTI CSÖND Milyen jó néha egy kis esti csönd. A TV néma, telefon se csöng. Kívül rekedve zajlik a világ, Itt, bent szívemre hajlik egy virág. Ez a kis virág most itt a társam, Múltba révedő álmodozásban. Együtt gondolunk vissza a szépre, Az illatokra, a szép mesékre. Ez a szál virág, ez most a társam, Végső mohikán a régi házban, Csodás a színe, illata is van, Aki ültette, emléke itt van.

225

REGGELI ÉBREDÉS Minden reggel úgy ébredek, Mint egy kutya, úgy szenvedek. Fáj a nyakam, fáj a lábam, Külön kunszt, hogy lábra álltam, Nagy siker a testre nézve, Kivonszoltam a WC-re. Minden reggel így zajlik ez, Fene tudja ebből mi lesz, Mert, ha lábra tudok állni, Nem biztos, hogy tudok járni. Dülöngélve, kapaszkodva, Ez lenne a napi torna? Így ébredek minden reggel, S máris pörölök Istennel, Kérdezem, hogy kell ez Uram? Kell még ez a mai futam? Nem lehetne immár végre Pontot tenni a végére?

226

EGY SZOMBAT ESTE Egy szépnek tűnő szombat este, Kellemes kis bulit keresve, Kimentünk a római-partra, Ahol cégünk a bulit tartja. Elvegyültünk a társaságba’, Mindegy, hogy ki, kinek a párja, Lassan magamat azon kaptam, Hogy itt valami új kaland van. Kedvesemet már alig láttam, De ha láttam is, más karjában. Éreztem, hogy ez nagyon furcsa, És meg is lett a helyzet kulcsa. Akkor jöttem rá, ott a parton, Hogy a számomra nem volt pardon, Fölösleges a jajkiáltás, A parton most a parti már más. De, ha ilyen lett már a parti, Nem is akartam már zavarni, Mert így, azon a szombat esten Egy csalódáson csak átestem. Most, ily távolról visszanézve, Hálával nézek az egészre, Mert talán ennek köszönhetem, Hogy megleltem az Egyetlenem. 227

AZ ÉN SZOBÁM Az én szobám, szülőszoba. Születő versek otthona. Itt is van kín és szenvedés, Vajúdáskor nem is kevés. De az eredmény feledtet, Amit a szülő szenvedett, Égbe repíti a lelkem, Mikor megszültem a versem. A szobám egy szülőszoba. Itt születik versek sora, Itt születnek meg az álmok, Miket írás közben látok. Az én szobám szülőszoba, Ezer gyermek szűk otthona. Hiszen ezerszám születnek Szobámban az újabb versek. De, hogy ez a sok csecsemő, Ami után világra jő, Hova kerül, mi lesz vele, Mely sikeres, megy feledve, Odáig már én nem látok, Mindnek csak sikert kívánok, Nekem pedig az a sorsom, Hogy itt elvégeztem dolgom. 228

De, mint minden igaz szülő, Aki magzatát megszülő, Annak, mindnek egy a vége, Halhatatlan lesz az Égbe?

A BOR DÍCSÉRETE Valami még foglalkoztat. Lehet, hogy egy bordalt hozhat? Talán, hogy e sok-sok évre Kellene egy bordal végre. E gondolat foglalkoztat, Ki tudja, a perc mit hozhat, A bort nem elég szeretni, Meg is kellene verselni. Ehhez kellene egy jó dal, Egy igazi vörösbor-dal. S ha már megkísértett engem, Nosza, itt a bordal, zengjen! Drága jó nedű az égből, Egyenest Isten kezéből, Te vagy minden öröm anyja, Mindnek, aki benyakal ma. 229

Ne is elmélkedjünk tovább, Fogja mindenki a borát, Aki iszik, sose féljen, Annyit mondjon csak, hogy Éljen! Így szeressük Isten borát, Ezt a határtalan csodát, Vígan magunkhoz öleljük, Amíg áhítattal nyeljük. Nincs a földnek nagyobb kincse Van is hozzá elég pince, Tiszteljük hát ezt a piát, Neki zengjük azt, hogy Vitát!

KÖSZÖNET Köszönöm Uram, hogy éltem, Neked köszönhetem, létem, Neked köszönhetek mindent, Eget, földet, vizet, Istent.

230

Köszönöm, hogy vigyáztál rám, A völgyekben és a vártán, A bajban a kezem fogtad, Ahogy Te azt mindig szoktad. Hálás vagyok minden jóért, A szidásért, a jó szóért, Részem volt itt minden jóban, Langy esőben, hideg hóban. Siker is volt, nem is kevés, Mi ahhoz egy kis szenvedés, Volt öröm és elég bánat, Megsirattam a Házamat, Bizony Uram, nem volt könnyű, Úgy élni, hogy a lélek hű, Volt is bennem elég kétely, Megfertőzött a sok métely. Mégis Uram, jó volt élni, Soha, semmitől se félni, Elvergődtem szépen, lassan, Ezerféle kis alakban. Most hát Uram, itt a végén, Megköszönök mindent még én, Pedig nem volt semmi érdem, Mégis, köszönöm, hogy éltem. 231

GYEREKJÁTÉK Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, De nem félek anyám mögé bújva. Ez ma már egy másféle gyerekkor, Mint amikor gyerek voltam egykor. Gyermek vagyok, újra gyermek lettem, Úgy érzem, hogy újjá születtem, Napjaimban fontos lett a játék, Ez a kedves, gyermeki ajándék. Olyan, mint egy nagy építőkocka. Kis betűket rakok hosszú sorba. Elejükre formálok egy címet, A végükre teszek egy-egy rímet. Ezzel játszom reggeltől napestig, Annyi van már, mint Makótól Pestig. Mégis mindig találok egy újat, Ami majd a polcomon megbújhat. Ilyen gyerek lettem vénségemre, Nem tekintek vallásra se nemre, Én csak rakom a betűket sorba, Míg összeáll egy végső toronyba. Hanem az a torony csak összedől, Amint jön egy nagyobb szél jobb felől. A betűk, a sorok szétszóródnak, Vége lesz az újabb gyerekkornak. 232

KÉSZÜLÖDÉS Naponta szédülök, érzem, Gyakran megroggyan a térdem, Már egyre rosszabbul látok, Nyakamon ül már az átok. Testem is megült a rák, Sajnos még nincsenek csodák, Az agyam sem működik már, Nem egyfelé, szanaszét jár. Ma már történhet akármi, Ennél jobbat nincs már várni, Elindult a bomlás bennem, Lassan összedől a testem. Ezt a helyzetet kell látni, Minden várhatót belátni, Készülni minden esetre, Hogyha menni kell a Mennybe.

ÚGY SZERETNÉK Még próbálom tartani magam, Keresem az ötletet, ha van. Úgy szeretnék írni még egy szépet, Amit nem rág meg majd az enyészet. 233

Próbálom hát tartani magam, Egyfolytában préselem agyam, Van már ötlet, de az olyan fél nyers, Abból bizony nem születik szép vers. Megpróbáltam, de nem sikerült, Ebből már a jövő kiderült, Ha már a jövő kiderült, Ha már eddig nem született ötlet, Nem kínozom az agyamat többet.

ENNYI Milyen lehet Kínának az éve? De azt tudom, a verseknek vége. Olyan heves lendülettel bírtam, Hogy kétezer versnél többet írtam. Ebből lett e könyv végére elég, Elfogytak a beleképzelt mesék, Agyamban sem születnek új címek, A vers végén elfogytak a rímek.

234

Ennyi volt a verselés, mi szép volt, De ma már a papír csak fehér folt. Ha valaki akar még egy rímet, Hívja fel az újabb Égi címet.

VÉTETTEM Végzetes nagy hibát vétettem, Mikor a földön emberré lettem. Nem kellett volna, nem is akartam, De megszülettem, meg is maradtam. Ez az én bűnöm, hogy ember lettem, Bár az életet sosem szerettem És mégis lám, végig kellett élni, De soha nem volt miben remélni. Bűnös vagyok és már menthetetlen, Mivel az idő eljárt felettem. Jóvátenni már semmit sem tudok, Amíg élek a múltamtól futok.

235

Nem kellett volna hibát véteni, Amit nem lehet semmivé tenni. Nem lenne gondom, nem várna halál, Mely, ha már így van, bizton rám talál. Bizony a hibát akkor vétettem Mikor egy ölben emberré lettem. Ma már tudom, ez súlyos hiba volt, A Sátán bizton vidáman dalolt. Tán én is tettem biztosan érte, Így játszottam a Sátán kezére, Mert mikor ilyen hosszú az élet, Az ember néha csak félrelépett. De ma már mindegy, kár minden szóért, Hálás vagyok a pár megélt jóért, Bűnömért lelkem Istennek felel, Hibámért, amit nem követtem el.

236

ÁLMATLANSÁG Úgy elkerül az álom, Hogy csak a konyhát járom S az éjjeli órákban, Csepp sem marad pohárban. Ilyen az álmatlanság, Mikor a nagy szomjúság Óránként éled újra, Újabb vágyakat gyújtva. De végre hajnaltájban, Mikor már gyakran jártam, Óránként űzve sportot, Lenyeltem, minden kortyot, Elért az álom árnya, De reggel a konyhába’ Rémülten néztem egyre Az üres üvegekre.

237

ANYUKÁM Anyukám, anyukám! Tíz éven túl vagyunk mán. Tíz év óta fogy az élet, Tíz éve porlik a lélek. Tíz éve már, hogy elmentél, Azóta nincs se nyár, se tél. Unottan telnek a napok, Lélekben egyedül vagyok. Tíz éve már Anyukám, Hogy elmentél s azután, Semmi sem maradt úgy tovább, Halott kripta lett a szobád. Küszködöm még, de az élet Könyörtelen, mint a végzet. Sorjáznak az évek, napok, Mindig jönnek új holnapok. Rád gondolok most Anyukám, Mint minden nap, ima után. Hiába, hogy már tíz éve, A lelkemben sosincs béke. A lelkemnek nincs nyugalma, Úgy vélem, élve se halva. Nékem az élet tabu mán, Amióta nincs Anyukám. 238

Bizony, már több mint tíz éve, A lelkemben ma sincs béke, Egyre éget a hiányod, Nézz rám! Így él itt a párod.

239

Tartalomjegyzék ELBÚCSÚZUNK LÁSZLÓ ÉN NAGYON IGYEKSZEM HARAGSZOM BÖRTÖNLÁZADÁS KALAND NE AKARJ MINEK ÚGY SIETNI VICCELŐDÉS TÉVEDÉS ELVESZTETTEM MINDIG MONDOM REBELLIS EVÉS-IVÁS HÍRMŰSOR A SZEGÉNY FULDOKLOM HA RÁM SZÁLL AZ ÉJ VAJÚDNAK A HEGYEK ELVESZETT ÁLLANDÓAN ÉRZEM FOGADD MEG EMBER MEGHÍVÁS VALAMIT KÉNE MÉG TENNI A KÉTKEDŐ BÚCSÚZÓBAN EGY RÉGI BÁL 240

7 8 10 11 13 13 15 16 17 18 19 21 22 23 24 25 26 27 28 30 31 33 33 35 36 37

BÉKÉT KÉREK! HOLDTÖLTE ÁLMATLANSÁG VÉNEK EGYMÁS KÖZÖTT NAPRÓL-NAPRA AGYAMRA MENT A SZŐR MEGÍGÉRTEM KERESLEK MÁRCIUS ROMLIK A SZEMEM VÁROK ÁPRILIS ÚTI CÉL VÁLASZTÁS SOKSZOR AKARTALAK TEMETŐBEN SZÁRNYRA KAPOTT VERSEK ÁLLJUNK MEG EMBEREK VALAHOL EGY UTCASARKON EZ A VILÁG VÁNDORÚTON NYUGHELYEK VALAMI NAGY BAJ VAN ELVESZETT ÁLOM KI TUDJA ÉRDEMI KÉRDÉS SZÓTÁR RÉSZEG VAGYOK BÜNTETÉSEMET LEÜLTEM A LÉNYEG

38 40 41 42 43 44 45 47 48 49 50 52 53 54 56 57 59 60 61 62 64 65 66 67 68 70 71 72 73 74 75 241

HONTALANUL VÁLLVEREGETÉS HALLOD-E SZAVAM? FÜLELNI KELL HA A HAZA HÍVNA HAJNALODIK ÖRÜLJÜNK TÚLPARTI FÉNYEK NEM IGAZ SZÉLVIHAR SZAVAZÁS ALTATÓ VÉGSÓ PONT KUTYASORS LILA AKÁC ÁPRILISI FÉNYEK MOST JÖN A NYÁR ODÁIG JUTOTTAM ZSIGEREMBEN ÉRZEM SZÍNHÁZ NEM AKAROK ZÁR-PANASZ MIKOR KÖLTŐ LETTEM KEDVES KLÁRA VÁLASZ ÖSSZEJÖTTÜNK EGY ESET LÁZBAN MEGSZÉGYENÍTETTÉL LEGSZEBB NAPOM 242

76 78 78 79 80 82 82 83 83 84 85 86 87 88 90 91 92 93 94 95 97 98 99 100 102 103 104 105 106 107

VIRÁGVASÁRNAP MA ESTE MIKOR FELTÁMADUNK NE SÍRDOGÁLJ MOND MIÉRT? AKÁRHOGY SZERETNÉK APADÓ KÚT TÖRVÉNY LÁTOD URAM JÖHET A CSÖND MIÉRT GYÖNYÖR LEHETNE AZ ÉLET MIÉRT RUHAPRÓBA MEDDIG KELL MÉG HÚZNOM? ÍNYENC DROGÉRIA KEBELBARÁT CSILLAGHULLÁS A HAZAFI LEGYETEK JÓK A KISEMBER MOTTÓ MEGBOCSÁTÁS KERESZTRE VELEM BALLAGOK MINEK ÍROK LÁTOGATÓ NEM KELL FÉLNI OLYAN VAGYOK

108 109 110 111 112 113 115 116 117 118 119 120 121 122 123 125 126 127 128 129 130 132 133 134 136 137 138 139 140 141 243

VÁNDORÚTON SUHANNAK A NAPOK PRÓBÁLKOZTAM FÖLDI ÁLOM HONVÁGYAM VAN EMLÉKEZÉS EGY KERTRE TANÁCS SZAKADÉK ÉN MÉG VÁROK VERSENYFUTÁS SZÜLETÉS TELJESEN MINDEGY NÉHA MEGÁLLOK ÉN NEM HITTEM IVÁS BETYÁR ÉLET EZ IS VERS HOVÁ TŰNNEK AZ ÁLMOK? SIRALOMVÖLGY HOLDAS ÁLOM A BOLHA ÉN MÁR CSAK MEGYEK LASSAN APADÓ KÚT BÁMULOK AZ ÉGRE JÁTSZANÉK VALAMIKOR KÖZELÍTŐ CÉL HOMOKOZÓBAN HOGY HA VOLNA KUTYÁM 244

142 143 145 145 146 148 149 150 151 152 154 155 156 157 159 159 160 161 161 163 164 165 166 168 169 170 172 172 174

NE KESEREGJÜNK VIRÁGÖZÖN ENYÉSZET OLGA MEGGYUGVÁS NYOLCVANÖT MINDENEM FÁJ MÁR ELEMEK RAB MADÁR KANYARGÓ ÚT AKARTÁL-E? TIZENEGY ÉV EMLÉKEZÉS BEHÓDOLTAM BETYÁRÉLET MÚZSA CSÓK FUTBALL VB HINNI VAGY TUDNI NYUGALOM NE SZÓLJ SZÁM RÉGI EMLÉK BORBARÁT… LÁTOMÁS? REMÉNYSÉG NYÁRI VIHAR HÁROM PIROS SZEKFŰ SÖTÉTEDŐ ÉGBOLT SZABAD LÉLEK REJTÉLY

176 177 178 180 181 182 184 185 186 187 188 190 191 193 195 196 196 197 199 199 201 202 203 204 206 207 208 209 211

245

MAGÁNY KAPU ELŐTT MAGÁNYOS HANG ÍRTAM ÉS SÍRTAM NAPPAL LÓVÁSÁR MEGÁLLÓ FELKÉSZÜLTEM ESTI CSÖND REGGELI ÉBREDÉS EGY SZOMBAT ESTE AZ ÉN SZOBÁM A BOR DÍCSÉRETE KÖSZÖNET GYEREKJÁTÉK KÉSZÜLÖDÉS ÚGY SZERETNÉK ENNYI VÉTETTEM ÁLMATLANSÁG ANYUKÁM

246

211 213 214 216 218 219 221 223 225 226 227 228 229 230 232 233 233 234 235 237 238