VÉGVÁRI-VERSEK ( )

VÉGVÁRI-VERSEK (1918-1921) : Reményik Sándor álnéven publikált versei

VÉGVÁRI-VERSEK (1918-1921)

Reményik Sándor álnéven publikált versei

"Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven..."

AZ OLVASÓHOZ A "Segítsetek" címen megjelent versekhez

Kincses Erdély mindenestül prédára jutott. Csak egy kincse maradt meg érintetlenül: a nemzeti hûsége. Ezt a legnagyobb kincsét az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltiporni nem bírta. Ez a drágakincs szórja reánk tiszta, szép sugarát ebben a kis füzetben. Minden egyes sorából egy hazáját sirató szív jajongása kiált hozzánk. Költõje a saját lelke keserveiben a megtiportatást szenvedõk ezreinek sóhaját küldi felénk. Küldi õszintén, igazán, mesterkedés nélkül. Küldi nem azért, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy izzásba hozza a magyar lelkeket. Nem vigasztalást akar nyujtani, hanem öntudatot ébreszteni. Petõfi óta kevés költõ ajkán szólt tüzesebben a szó, izgatóbban az indulat, maróbban a keserûség, megragadóbban a háborgás, mint V é g v á r i e szabadon hömpölygõ soraiban. A magyar géniusz teremtõ ereje a magyar verselés nemes egyszerûségével kevés költõnél párosul fenségesebben, mint V é g v á r i költeményeiben. Meggyõzõdésünk, hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani a lelkeseket s megerõsitik az üldözötteket és a csüggedõket. Ezeknek a verseknek egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (1 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Budapest, 1919 novemberében Raffay Sándor

ELÕSZÓ A "Mindhalálig" címen megjelent versekhez E gyüjteményben Végvárinak azok a versei vannak együtt, amelyek elõbb "Segítsetek" címen több kiadást értek és ezeken kívül 38 azóta nyilvánosságra került új vers, melyeket e gyûjteménnyel egyidejûleg "Mindhalálig" címen adtunk közkézre. Állandóan sokan keresik e költeményeket, mert sok ember lelkébõl szólanak. Új kiadás vált szükségessé. Ez a kiadás azért foglalja magában mindkét sorozatot, mert a kettõ egy gondolatkörnek, egy érzelmi világnak a tükre, egyes darabjai kiegészítik egymást s így együtt mintegy történeti képét szolgáltatják az elõbb megszállott, majd a békekötéskor elszakított hazarészek magyarsága lelki életének. Ez a történeti szempont az oka, hogy az elrendezés lehetõségig pontosan követi a versek keletkezésének idõrendjét. Így tûnik ki, milyen hatása volt az eseményeknek a költõre s mert itt az õ személyében az elszakadt magyart látjuk, mondhatjuk, hogy így értjük meg általában a letört magyar földeken élõ testvéreink bensõ alakulását. Lehet, hogy a sorrend nem mindenütt helyes s nagyon hihetõ, hogy a szöveg itt-ott nem éppen hû. Ennek a magyarázata abban van, hogy rendkívüli utakon jutottak ide a kéziratok, némelyik vers több példányban, nem egyeztek meg teljesen s úgy kellett összevetések útján megállapítani a leginkább valószínû szöveget. Ez érteti meg azt is, hogy ez a kiadás egy-egy ponton különbözik az eddigiektõl. A kiadók remélik, hogy ezek a végekrõl jött hangok felébresztik az ilyen szenvedéseken át nem ment magyarokat gondtalan és gondolattalan állapotukból; ébren tartják s elernyedni nem engedik az otthonukból menekülteket és elûzötteket. Mindenki, aki olvassa, merítsen e lapokból erõt és bizalmat: "Magyarok még vannak!" Budapest, 1921 novemberében A kiadók

http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (2 of 71)2004.09.04. 21:52:46


TARTALOM Erdély magyarjaihoz Átok Magányos cipruság A geszti sírbolt elõtt Bujdosó vitézek Ne jöjjön új tavasz! Eredj, ha tudsz! Ma megfogta kezem... Ave Victor Köszönt egy ember... Mindent felírunk! A gondolat szabad A megtagadott eskü 1919 január 24 A szuronyerdõben Nagy magyar télben... Magyarok, mindenütt... Farkas-nyom Haza, Szabadság... Roland kürtje Élet a mélyben "Mikor az Isten alszik" Mátyás szobrával szemben Zenith és Nadir Pünkösdi királyok Hulló csillagok Nyugodt vagyok A máglya tetején Phönix madár Jó volna már... A szikra szikra csak... Felhõk Magyar gyermekek Három szín Nehéz homályba... Hadak útja


Félnek a poroszlók És ha kell... Mene Tekel Némely pesti poétának Október 6 Könnyek Vándorló város A költözõk Mennyi arany... Évfordulóra Hallga, mi ez? A hadbíróság épülete elõtt Én még szabad vagyok Segítsetek! Keserû kérdés ahhoz, akitõl nincs hová föllebbezni Szól a censor... Szó és tett Ember az ekeszarvánál, 1920-ban A koporsója... Ne még... Mindhalálig Öröktûz Új szövetség Anteus Élõ-halott bányászok Valakit visznek Már egymást tépik... Egy tollvonás A csonka test Búzavirág a magyar határról Gyûrût készíttetek... Nagyszalonta és Geszt között Íme, bizonyság... Szentté avatás Viszik a menyasszonyt


Mint Jób...

Erdély magyarjaihoz 1918 õszén Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell, Idõk lavináját ernyedt karok Ha többé fel nem tartják! De mi símuljunk össze, magyarok! Kiáltó szó ha nem lehettünk már: Egy titkos társaság legyünk! Kivándorolni, elbujdosni? Nem! Mi innen nem megyünk! Nagy szalmatüzek lángjából marad Szívünkben egy marék izzó parázs Égõ világoknál ezerszer izzóbb És izzóbb nála nem lesz semmi más. Egymás szíve-falán, végzetünk éjén Egy néma jelszót kikopogtatunk, Mint jeladást a Katakombák mélyén: "Magyarok maradunk!" Idõk mélyén vajúdhat sok halál, Sok minden meglehet, De oly koporsót nem gyárt asztalos, Mely minket eltemet. Magyar bárdok ajkán csak újra hajt Virágot, lombot õs-magyar fánk: nyelvünk, S romolhatatlan erõnk árja zeng: "Örök az élet bennünk!" Virrasztottunk mi tetszhalottat már! A lefojtott szó erõsebb a jajnál, Nyilt szónál több az allegória S a vértezett szív a vértezett karnál. A lefeszített rúgó izmai http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (4 of 71)2004.09.04. 21:52:46

Karácsony a katakombákban Nyugatmagyarország népe


Nem engednek, de erõt gyûjtnek lassan, Nagyobb erõt szûl nagyobb elnyomás, Míg döngve visszapattan. Virrasztottunk mi tetszhalottat már, Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új, Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk. Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj. Nem tagadom: jöhet még zord idõ, Sok mindent nem lehet majd merni, Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz, Csak a szívünk fog verni. De magyarul fog verni! 1918 október

Átok Most átkot mondok! Ez a föld a mienk, Ki nyomunkba hág itt völgyön-hegyen: Megátkozott legyen! Ezeréve mi vagyunk itt urak Isteni, õsi jusson: Honszerzõ vér jogán! Hogy ez a föld bitang kezekre jusson, Az nem lehet, Nincs Isten, aki megengedje azt. Most átkot mondok: Ne leljen itt vigaszt, Mosolyt, álmot, szerelmet, Aki nyomunkba jõ. A termõföld Legyen neki kiszikkadt temetõ. Hova vágyai elepedve érnek, Erdei források Vize: forrása tisztátalan vérnek. Olcsó prédául mit neki hagyunk: http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (5 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Legyen viszálynak elátkozott magja Az aranyunk. Minden bokor rázörrenjen, Rém kergesse nádon-éren; Talpa alatt Minden kavics lánggal égjen, Minden fûszál leszáradjon, Falvaira Minden folyam kiáradjon. Mit megkíván: fusson tõle, Szálljon reá, mitõl remeg, Gyümölcs fáján rohadjon meg! Legyen itt akkor minden május-évad Virágtalan gally, száraz ág; Kopárak legyenek itt a hegyek S meddõk az anyák. Legyen a napfény oly sápadt, kevés, Mint szûkös, nyirkos kripta-üregek Dohos ölében a halotti mécs! Akik nyomunkba jõnek, Hordják szivökben idõk tengerén Fullánkját tört erõnknek. Heverjen temetetlen bomló testük És ne leljenek itt Nyugodt álmot bolyongó lelkeik. Verje meg az Úristen ezt a földet, Ha tõlünk elveszik!! 1918 október

Magányos cipruság Tisza István ravatalára Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked, Neked már jó. Sok rémség elõl elfedte szemed Az orgyilkos golyó. Rövid a kín, hosszú a síri álom, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (6 of 71)2004.09.04. 21:52:46


De ezt a népet szánom és útálom. Hogy letört életednek drága gátja, Rajt' dül át a tömeg, Ezer közül nagyságod egy ha látja, S az sem érdemli meg; A nemzedékek sodra tovatart, S nem ád az Isten több ilyen magyart. Míg éltél, értünk drága két karod Munkált erõd felett, S a halál, mikor szíven ragadott, Szóltál: "Ez így kellett". Néztél merõn, Kálvin kemény magyarja, A puskacsõbe: ahogy Isten akarja. Egy szörnyû korszak minden bûneit Hordta fenkölt fejed, Szeretted édes magyar véreid, S tested megtöretett, Új tagja mártírok nagy seregének, Néróknál haj! hóhérabbak a népek! A becsületen folt, csorba ne essék, Nem volt más jelszavad, Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség. Arany-Szent-György-lovag, Köveden rövid lesz a felirat: Egy igaz férfi, sok hitvány miatt! 1918 Mindszentek estéjén

A geszti sírbolt elõtt Õskripta, a kemény férfiút Lágyan öleld, mögötte messzi út, Göröngyös pálya, kegyetlen sebek, Míg küzdött, nem mutatta senkinek. Buzogni hogy megszûnt a hõsi vér, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (7 of 71)2004.09.04. 21:52:46


A hõs pihenni végül ide tér, Pajzsán, mint vas-ravatalon pihen, Õt is úgy küldték: ezzel vagy ezen! Hallga! Mi vásárzaj csap égre fel? Nézd, Magyarország zajlik, ünnepel! Egy ország pántlikázta fel magát, Mikor temetik legnagyobb fiát. Ahonnan jõ e néma nagy halott, Földben sem lenne nyugodt álma ott. Itt ez a föld még ápol s eltakar, Ott már a sírok földje sem magyar. Közelg a csöndes halottas menet, Mi titkos bú, mi rejtett kegyelet! Mint fátyolozott, tompa gyászdobok: A kriptatetõn az esõ kopog. Fogadd be ezt a holtat, õsi sír; Felõle gyönge toll most mit sem ír. Szûk lakára hulljatok levelek, Most már egyedül marad veletek. De nem, ha majd lehull az éj körül, Még sok szív gyujtja õt szövétnekül, Idõ emlékét mélyebbre ássa, A keblekbe - s lesz feltámadása. Az ország zúghat, akármit dobol, A szívek mélyén mégis õ honol, Pihen pajzsán, mint vas-ravatalon, Szelíd halott - és mégis hatalom. 1918 november 3

Bujdosó vitézek O. B. századosnak, a kolozsvári honvédkerület búcsújakor



Magyarország teste Darabokra esve, A kardodat pajtás Törd el, itt az este. Gallérodról, pajtás, A csillagot tépd le, Csillag úgy se jõ már Több a magyar égre. Csákód mellé tûzzél Egy síri virágot, Úgy sirasd, úgy átkozd Ezt a rongy világot. Temetésre jöttél Nagy Szibériából. Jobb volt neked, jobb volt A hazádtól távol. Ládd, hova jutottunk?! Látod, mivé lettünk?! Be sok reményt, álmot Kora sírba tettünk! A test csonka, fáradt, A szív tunya, álmos. Egész Magyarország Egy roppant Világos! Világost, a multat, Megsirattuk régen, Nem hittük, a jövõ Útja arra térjen. Bús vért szüreteltünk, Ínséget arattunk, Minden nemzetek közt Magunkra maradtunk. S nem idegen gyõzött, Idegen erõ, kard: Undok belsõ féreg Rágta meg a magyart. Most már mentek innen, Hegyen át, völgyön át, S zeng a búcsúnóta: "Piros csizmám nyomát"... http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (9 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Most már mentek innen, Mentek, merre járnak A hajnali harmat, Az éjféli árnyak. Mentek, merre szállnak A szelek, az álmok. Mentek a világnak, Mentek, merre láttok. Magyarország teste Darabokra esve, A kardodat, pajtás, Törd el, itt az este. A csillagod, pajtás, A csillagod tépd le, Csillag, fényes csillag Másnak jár az égre. De Váradnak tartva, Hegyen át, völgyön át, Magas Királyhágón, Áss el egy trombitát. Erdély határán egy Jobb kor, ha áthalad, Megszólal még egyszer Talán a föld alatt!! 1918 december

Ne jöjjön új tavasz! Rügy, ki ne pattanj, Maradj a fába' benn. Ibolya, ki ne nyílj, Maradj a földbe' lenn. Napsugár, arany-nyíl Fejünkre ne cikázz, Hadd legyen bú a bú, Hadd legyen gyász a gyász! Fejünkön holt hamu, Szaggatva köntösünk,



Alattunk puszta föld, Mit könnyel öntözünk. Borongva nézzük így Fogyatkozó napunk, Romok, sírok között Akik barangolunk. Hulló csillag: ne hullj, Folyók: megálljatok, Szelek: szegjétek le Szárnyaló vágyatok, Tüzek: aludjatok ki, Hamvadjatok hitek, A mi Istenünk meghalt! Hinni? Kinek? Minek? Föl ne villanjon itt A szem szerelmesen, Szabadság hogyha nincs, Minek a szerelem? Az egész természet Temetkezzék velünk S ne jöjjön új tavasz Ha mi elsüllyedünk! 1918 december 28

Eredj, ha tudsz! Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérhetetlen égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz.



Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserûbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedbõl, ez érzõ, élõ fából Az emlékezés új kereszteket. A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed. Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz. Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj õserdõkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted. Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok.



Leszek õrlõ szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok! Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázít: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyujtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben. Míg a keservek lõporához ér És akkor...!! Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok. 1918 december 20

Ma megfogta kezem... Ma megfogta kezem S ki, a határba vezetett a bánat, Nézni A hó alatt a gyönge, gyér füszálat S nézni süppedt, régi sirok felett Az örök, élõ repkénylevelet. Akartam tudni: mit álmodtanak Karácsonykor a fák, S a törzsek most is oly hatalmasak S büszke fejük a vihart éppúgy állja, Mióta letört S lehullott a mi fejünk koronája? Fürkészni mentem távolát az égnek. Hogy ép-e még a kékje, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (13 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Mióta minket darabokra tépnek? És mentem látni: régi még a táj, Mióta a mi szívünk jobban fáj? S láttam: a táj a régi, régi volt. A nagy határban szûzi csend honolt. Az õsi fûzek hallgatagon álltak, Láttam a hó alatt a gyér füszálat, Az örökélõ repkénylevelet Süppedt sírok felett... S lehajtottam lassan a fejemet, Kerestem a közömböst, a nagyot, Valamit, ami nem változhatott, Valamit, ami régi És amibe még megfogódzhatok, S mikor megtaláltam a régi tájt, Az is fájt. Valaki dúdolt: régi volt a nóta S én mégis tudtam, Tudtam, hogy minden, minden más azóta. 1919 január 2

Ave Victor Ave Victor: a cirkusz ünnepel. Caesar, a százfejû, betelt a harccal, Az arénában márványfehér arccal Egy gladiator fekszik elesetten. Az elesett hõs szeme félig húnyva, Tudja: ez sorscsapás, Isten-verés. Csak testén fut át gyönge remegés, De nem a rémület rengése az. Mellén térdel a gyõzõ s ráhajol, Dülledt szeme aláfuttatva vérrel, Az elesettet nézi kaján kéjjel: Irgalomért, ha vajjon szólna-e? http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (14 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Ave Victor! De siess s jól vigyázz! Soká ne kéjelegj az elbukotton, Mert, mielõtt szívébe mártanád Szablyádat, rúg egyet még a porondon És széjjel zúzza gõgös koponyád! 1919 január 11

Köszönt egy ember... Köszönt egy ember: "Egészséggel járjon". "Adjon Isten",... feleltem halkan én. Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon, S szürke varjak egy száraz jegenyén. Mint valami fogadás, esküvés, A ködben úgy koppant tompán a szó, Aztán két összedobbant szívverés, Elvált, mint óceánon két hajó. Elõször látott - utoljára tán, Elõször, tán utolszor láttam én, A varjak e szürke nap hajnalán Jajgattak a ködben, a jegenyén. A szemünk összevillant hirtelen, A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk, Pedig nem történt semmi, semmi sem. Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk. 1919 január 12

Mindent felírunk! Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot, És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot. Mindent felírunk: az elorzott kincset, A szöget, tövist, a börtönt, bilincset. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (15 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit, A szégyen bélyegét, mely rajt' vereslik. Mindent felírunk: a keservek kelyhét És lobogóink tiprott, tépett selymét. Mindent felírunk: a nekünk fent baltát És álmunk megbolygatott nyugodalmát. Mindent felírunk: a megfojtott szót És egyenként a sok-sok bujdosót. Mindent felírunk: féltett asszonynépünk, Könnyünk és mindennapos rettegésünk. Mindent felírunk: mindent, ami érték: Gazdag aranyát és szegény fillérjét. Egy jó szót tõlük megtanulunk végre, S majd: "Cine mintye" - megfizetünk érte! 1919 január 17

A gondolat szabad Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhõk felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat! Legyen tanyám kietlen szirtorom Vagy börtönöm pokolmély vártorony, Én amit akarok, azt gondolom! Ó, mi gyönyör! Ó, mily isteni kép: Repülni! Dús képzeletem, ne félj, Nem gátol ebben zsarnoki szeszély. Repülj képzelmem, csillagokig szállj, Az Isteneknek lángitalt kínálj!



Durva õrszem rád nem rivallhat: "állj!" Repülj, semmi se szegje kedvedet, Repülj, szakítsd magadra az eget, Építs, vagy ronts; neked minden lehet! Repülj, oltsd ki a földi lángokat És népesíts be új világokat, Nincs porkoláb, aki meglátogat! Öltözz hulló csillagok ezüstjébe, Köd oszlopába, áldozat füstjébe, Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe! Te tövistelen téped a virágot S nyomodba kémek serge meddõn hágott. Mûhelyedben, Mester - téged ki látott? Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor, Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor, S nincs, aki Téged bekerít, határol. Szabad vagy, mint ürben a fénysugár, Szabad, mint a morajló tengerár, S csak öntörvényed a korlát, határ. Élet, Halál: minden beléd merül, És bíróúl fölötted ki sem ül, Csak aki lát - az Isten egyedül. 1914 január 18

A megtagadott eskü Kolozsvár tisztviselõinek Látjátok, mit tesz egy rövidke szó, Egy felcsattanó kurta szócska: "Nem!" A bizalom, mint tüzes szélvész száguld Újra végig a lankadt ereken, A zsarnok arca halványabbra válva http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (17 of 71)2004.09.04. 21:52:46


És újra áll a harc, élet-halálra! Olyan e város, mint egy kis sziget, Mint hullámvert és hányatott hajócska, Az ellenség a tenger - nála minden, Minden hatalom, - nálunk csak egy szócska, Egyetlenegy viharzó szócska: "Nem!" Tépett zászló, morajló tengeren. Egyetlenegy sikoltó szócska: "Nem!" Ó szent és büszke, boldog tagadás, A lélek földalatti tájain Ez a kemény szó új kavernát ás, Hol jobb idõkig meghúzzuk magunk. S hol halódva bár, - szabadok vagyunk. Bár vakmerõbb az olcsón hódító, S paraszti keze a szentélybe nyúl, S bár tûrnünk kell és ütnünk nem szabad, S bár engednünk kell megtorlatlanul: Ha rabságunk gyötrelme nem ér véget, Megáll a munka és megáll az élet! Még eskü nem volt soha igazabb, Istenesebb, mint e nem-esküvés, S bár soknak, aki dacba öltözött, Küszöbén nyomor és torkán a kés: Békén jár az igazak palástjában, A börtön vagy a halál árnyékában. Látjátok, mit tesz egy rövidke szó! Az igazság egy lépcsõfokot hág! Ó hogy szeretlek, csudállak, én népem, Ti passzív hõsök, tûrõ katonák! E város egy országnak üzeni: Égnek a honszerelem tüzei! Látjátok mit tesz egy rövidke szó, Egy felcsattanó kurta szócska: "Nem!" Ó drága testvéreim, akik jártok Tépett zászló alatt a tengeren, Nehezüljön bár száz kereszt most rátok: http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (18 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Megáld az Isten, hogy kimondottátok. 1919 január 23

1919 január 24 Egy zászlót vittek fegyvertelenül, Komolyan, búsan És énekeltek rendületlenül. És jött a sortûz, jött a puskatus, Villant a szurony éle És hullt a vér, a drága honfi vér Az utca holt kövére. A zászlót megragadták vad kezek. Azután csend lõn, temetõi csend, Csak az órán a homokszem pereg. A tépett zászló szent foszlányait, Ha vihar volnék, most ragadnám innen. S oh, be jól esnék zúgva, bõgve vinnem. Nyargalnék velök a négy égi tájnak; Mint terhes fölleget Vinném, amelybõl villámok cikáznak; Mint vulkán pernyéjét, hamuesõt, Mint halálfejû lepkék seregét, Úgy vinném és hinteném szerteszét! E pillangók vésztjósló serege Ahol leszállna: A mezõ üszkös lenne s fekete, Akire hullna: égetné mint láva, Mint jég dermesztené, S többé nem lenne tõle nyugovása. Lehullatnám az oltár küszöbén, Hogy felborzadjon rá A boldog menyasszony s a võlegény! Lehullatnám a bölcsõ közelébe, Hogy álmából a békés kisded is Riadjon fel a rettentõ rengésre! Lehullatnám a lezárt koporsóra, Hogy koporsója fedelét a holt Tépje fel e sikoltó riadóra!



Nem élne békén egy madárfiók, Míg nem nõnének a megbántott földbõl Új, bosszúszomjas magyar légiók! Ha vihar volnék ... de nem vagyok vihar, Csak könnyem csordul A néma csendben és fogam csikordul. A zászlót összetépték vad kezek Azóta csend van, temetõi csend, Csak az órán a homokszem pereg.

A szuronyerdõben Amerre most járunk: Körös-körül erdõ, Szurony-erdõ, ezer halált termõ. Ebben az erdõben Tõrpengék az ágak, Minden mozdulásra felvigyáznak. Ebben az erdõben A levegõ fojtó, Minden lángot, jeltüzet kioltó. Ennek az erdõnek Be keskeny az útja! Útja keskeny, mérgezett a kútja. Ebben az erdõben Fekete haramják A kimondott szót torkon ragadják. Ebben az erdõben Viperák rejtõznek, Hideg gyûrûzéssel reánk tekerõznek. Ebben az erdõben Tanyáz minden rémség, S rokonaink messze, hogy kínunk megértsék.



De az erdõ alján Jár Hit, Eszme, Álom S ez a három gyõz minden halálon. 1919 január 30

Nagy magyar télben... Nagy magyar télben picike tüzek, A lángotokban bízom, Legyen bár messze pusztán rõzseláng, Bár bolygófény a síron, Szent házi tûz, vagy bujdosó zsarátnok: Boldog vagyok, ha magyar lángot látok. Nagy magyar télben picike tüzek, Szikrák, mécsek, lidércek, Mutassatok bár csontváz halmokat, Vagy rejtett aranyércet, Csak égjetek, csak melegítsetek ma, Soh'se volt ily szükség a lángotokra! Nagy magyar télben picike tüzek, Jaj, be szétszórva égtek, Királyhágón, Kárpáton, mindenütt! De mondok egyet néktek, Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összefogóznátok! Nagy magyar télben picike tüzek, Soh'se volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy láncba...! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne! 1919 február

Magyarok, mindenütt...



Magyarok mindenütt a végeken, E csikorgó, vad téli éjeken, Kiknek nincs takarótok, vértetek: A csillagokra gyakran nézzetek! Úgy nézzetek a csillagokra, bátor Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor Kemény gályapadon, láncok között. Mert íme, nincs már, ami összeköt Egymással minket, csak a csillagok. Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog. De ködön át, de szemfödélen át, Vajjon ma merre mutat új hazát? Magyarok, mindenütt a végeken, Posta nem jár a téli éjeken, Levél nem száll kedvestõl kedvesig, Ércdrótok a hírt nem rezegtetik: Élünk-e még, vagy sírban pihenünk? Csak a csillagos ég közös velünk. Az ezerévnél õsibb csillagok, Mint Etelközben, fényök úgy ragyog. Fenn a Fiastyúk õrzi fiait: Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt. Magyarok, kiknek nincsen vértetek, A csillagokra gyakran nézzetek! Egy csillagra nézünk mi mind, merõn, Keleten, délen, völgyben, bérctetõn. És érezze, ki rokonához vágyik: Ezer mérföldrõl azt nézi a másik.



Ha elvész, összeomlik itt a hon: Találkozunk azon a csillagon. 1919 február 8

Farkas-nyom Azokhoz, akik a hegyeken keresztül szöktek a Nagyvárad körül álló magyar hadakhoz A hóban itt is látok, meg amott Sötétleni véres farkas-nyomot. Sötét farkasnyomot fehér havon S a sötét, véres nyomot faggatom: Az erdõbõl az ûzött vad kiért-e S a vér övé, vagy üldözõi vére? A hajsza vad lehetett és veszett, A tar erdõ belé megreszketett? Ebek csaholtak? Szólt a hallali? Azután csend lõn, rémes hallani? A vakmerõ vad itt lelt kínhalált? Verembe hullott, vagy haza talált? Sötét farkasnyomot fehér havon Látok s a farkasért imádkozom: Magános vad, lelkemnek drága társa, Födje be nyomdokod a hó palástja! Járj szerencsével, járj kedvezõ széllel, Barátkozz tûzzel, jéggel, sziklaéllel, Az égi s a pokoli elemek Segítsenek és vezéreljenek!



S az erdõn át utad ha megtalálod: Köszöntsd a pusztát és a szabadságot! 1919 február

Haza, Szabadság... Haza, Szabadság... mély zengésû szók, Hogy szép és édes halni értetek: Az iskolában egykor olvasám, Olvastalak és nem értettelek. Késõbb azután azt hívém, csupán Árny és ködkép, mit jelképez e szó; Holt vágás, mit az Idõ kereke Elhágy, avult és röstelni való. Síma, fényes tükörlap volt e szó, Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé. Azt hittem: lelketlen maga a tó, Annyi lelketlen arc hajolt fölé. Aztán jött a négy ítéletes év, Hegyekre szállt a vér óceánja, S annyi magyar halál bús miértjét Szívem e két szóban nem találta. És most - és most: e két szó, mit a szív Homokba ír, fába, sziklába vés, Bennök feketéllik a fájdalom És örvénylik a kétségbeesés. Elmélyült e szó feneketlenül, S kigyulladtak betûi s bár késve, Most markol a csontomig igazán, Mily drága s szörnyû a jelentése. Olyan volt, mint a levegõ, az ég, A napsugár, oly megszokott nekünk. S mint szívünk tudattalan verését, Viselte jelentését kebelünk. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (24 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Csak most, hogy lélekzetünk nehezül, Csak most, hogy szívünk verése kihagy, Csak most, hogy napunk megfogyatkozott, Most tudjuk: Haza, Szabadság, mi vagy! Mint akinek eltûnt a kedvese, Ki addig mindennapos volt neki Csókolva szélhantolta lábnyomát, Eszmél, mily végtelenül szereti! 1919 február 10

Roland kürtje A lelkem, mint Roland kürtje búg, Oly rémesen és oly reménytelen. Rá visszhangozva zendül völgy, halom, A dermedt honban, csontkemény telen Búgatja egy magasabb hatalom. Roland, a hõs vezér - így szól a krónika Fogván kürtjét, háromszor fújt belé, A riadót a Roncevallesi völgy Vissza ezerszeres hanggal veré, Hogy körös-körül megremegtenek A sziklák, mint a nyárfalevelek... De csak nem jött a felmentõ sereg. 1919 február 17

Élet a mélyben Azért, mert idefenn Dermesztõ tél havaz, S rajtunk szeszélyeit, Zsarnok szeszélyeit Tölti - csitt, semmi az, A mélyben szent és örök a tavasz. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (25 of 71)2004.09.04. 21:52:46


A fák lombja hová lett? Elhalt, elfeketült? Csitt, szunnyad új rügyekben, Csupán beljebb került, Beljebb az anyafába. Erõsb várba és nagyobb biztonságba. A rét virágai, Mezõk pompája hol? Csitt, csak alább süllyedt, Ott szunnyad valahol A néma, õs gyökérben: Örök nyárban és örök erõsségben. Azért, mivel a Csend Oly dermedt, hangtalan, Csitt, Isten tudja csak, Mennyi örvénye van! S aki tanult a viharokkal bánni, A csendet nem tudja megzabolázni. Szín, illat, álom, Rajongás: hová lettek? Csitt, élnek mind, A mélybe menekedtek! A mélybe ás, aki aranyat ás S a mélybõl jön minden megújulás. 1919 február 18

"Mikor az Isten alszik" A havasokról mikor leözönlött 48 telén a martalóc had, Jelszó lett a lelketlen papok ajkán: "Az Isten alszik - most minden szabad!" És ha eszmélt volna az ijedt lélek: Hogy ragad a vér s szörnyû a vétek És a lánccsörgés az égbe hallszik: http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (26 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Vigasztalá magát. Hóhér és porkoláb: "Eh, mit, az Isten alszik!" Az Isten alszik: néha az is érzi, Aki Benne hisz s aki - áldozat. Került, fordult az idõ kereke, S hogy legázolt egy szörnyû változat: Mi is kérdjük irtózva, réveteg: Én Istenem, behunytad a szemed?! Szemed sugárival Be nem sugározod A sok sötét utat? S talán elzsibbadott A világokat átfogó tudat? Írtam e sorokat, Mikor Erdély földjén Újra rabvilág lett, Dohos börtönélet, S írván, zaklattam az alvó Istent: Hátha tán fölébred! 1919 február 19

Mátyás szobrával szemben Regélj, regélj, te gyõzelmes szobor, Hadd forrjon fel Új tömlõkben az ezeréves bor, Új erekben az ezeréves vér, Regélj, regélj! Elnézlek némán: A végtelenbe száll tekinteted, Elõtted még meg nem jelenhetett A Sors, a nagy Ács, Ki nemzeteknek ácsol keresztfákat, Pedig, pedig már nem messze Mohács!



Így fényes, majd meg sötét lapokat A Végzet ír, Lángokat gyújt és lángot oltogat. Zenith-Nadir: Egymást váltja bölcsõ, korona, sír. Mi a Zenithben álltunk egykoron, A szemünk elrévedt a végtelenbe És úgy zuhantunk a mély sírverembe. Regélj, regélj, Hadd forrjon fel Új erekben az ezeréves vér, Új tömlõkben az ezeréves bor: Regélj, regélj, te gyõzelmes szobor! 1919 február 21

Zenith és Nadir A przemysli versek költõjének A krasznojarszki temetõ felõl Csupán a szél izenget, Idegen, elmúlt, síri hangokon Betelt a sors, A nagy Eposz kizengett. Csak nehány év - s oly messze, messze már Mögöttünk minden: A "legendás vár", A "tábortüzek" s a "lengyel határ". A harc, a végtelen, a hasztalan: Mily mérhetetlen messze, messze van. És én most mégis Tehozzád megyek, Költõ, kit régen eltemettenek Idegen föld ölén, Éjfélkor bár, tied volt a Zenith, A Nadir - enyém.



A mélybõl sírok, átkozódom én, A mélybõl zeng dalom. Te lelkesítetted a magyarságot, Én siratom. Nem kérem számon a kiomlott vért, A célok magyar célok voltak-e, Nem kérdem. Fáj most ez a bús "miért?" Csak azt tudom, Hogy amitõl most az én dalom zeng: A fájdalom - egészen a mienk! Csak azt tudom: Hogy én már így találtam Mindent: csonkán, törötten, Rekedt harsonák, repedt dobok, Tépett lelkek köröttem, Én a végszóra jöttem. Csak azt tudom, Hogy Te még szorítád Markodban a mezítlen kardvasat, Nekem, küzdeni hulló népemért Mezítlenül - csak a lelkem maradt. 1919 február 22

Pünkösdi királyok Pünkösdi királynak Fejébe szállt vére, Féltékeny a hatalmára, Azt se tudja hamarjába Mit csináljon véle. Pünkösdi királynak Sok a katonája, Mégis nádszál a jogara, Papír koronája, Festett aranypapír koronája.



Pünkösdi király most Ül az orzott kincsen, Neki mindene van, Nekünk semmink sincsen Csak az egy életünk, Csak az egy halálunk, Csak az igazságunk. Dejszen lejár pünkösd, Piros pünkösd, fekete ünnepnap, Azután nézheti Kiki mibõl mit kap. Dejszen lejár pünkösd, Le kell tenni koronát, palástot Ünnep után, csunyán Futnak majd a pünkösdi királyok. Ki marad az úr itt, Elválik, elválik, Bár sors verte népünk Mi élünk, nem félünk, Mert a mi kezünkben Még a koldusbot is kivirágzik! 1919 március 22

Hulló csillagok Elõször a Dicsõség hullott le, Aztán a Hatalom, Aztán a Korona. A kettõs-kereszt s a Hármas-halom; Aztán a Szabadság, Azután a Hit, Aztán a Remény, Nyomán a lefutott csillagzatoknak Maradt a Csend. S a Sötétség az égbolt peremén, 1919 március 31



Nyugodt vagyok Lelkem derült, Mint éjfélkor az égbolt: úgy ragyog, Nyugodt vagyok, Nyugodt és erõs. Ami viasz volt bennem: most acél, Ami tompaság: most borotvaél, Ami ernyedtség: most felajzott íj, Pedig talán a fejem lesz a díj, Amit e nyugalomért fizetek. Nyugodt vagyok, Nyugodt és szilárd, Pedig talán fejem fölött a bárd, Fejemre talán veszett záporok Villámuk ontják De elvetettem kis napok kis gondját. A kis napok kis gondját elvetettem, Sok balgatag szélmalomharc után Valamit végre tettem. Nyugodt vagyok, Nyugodt és szilárd, Pedig talán fejem fölött a bárd. Nyugodt vagyok, Jöhet akármi sors: készen talál, S nem egyedül talál: Mögöttem egy megbántott nemzet áll! 1919 március hóban

A máglya tetején Álljunk hiven e máglya tetején Veszendõ magyarok, maroknyi had, Szívünk körül a lánggyûrû szorul, S talán közelg a végsõ pillanat. A sötét égre zeng hattyúdalunk: http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (31 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Éltünk külön, most együtt meghalunk. Álljunk hiven e máglya tetején És fogjuk szorosan egymás kezét, Talán feloldja ez a végsõ perc A magyar testvérgyilkos végzetét, Utolszor szivárvány lesz az égen, Csunyán éltünk, hadd haljunk meg szépen! 1919 március

Phönix madár Phönix madár, láng a bölcsõd, Phönix madár, láng a sírod. "Föltámadtam!" Lángjelekkel Önnön sírkövedre írod, Hamvaidból kelsz ki újra Szárnyalni a mély azúrra. Phönix madár, tovább ne szállj, Phönix madár, maradj nálunk, Valld ki titkod, bûvös titkod, Hallgasd meg az imádságunk, Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed, A hamuból hogy lesz élet? 1919 március

Jó volna már... Jó volna már örök dolgokra nézni És feledni a földi kínt s a bajt És nem nézni a sírt, csak a virágot, Amely a holtak porából kihajt. A repkényt nézni csak, nem a romot, Amelyre felfut s elfoly csendesen, Nem nézni a gyilkos tûzoszlopot, Csak az Istent, ki benne megjelen.



Jó volna már a márciusi földbe Elásni mélyen minden fegyverem S az avar alól kizsendülõ fûre Letenni fáradt, zavaros fejem, Jó volna már a széllel messzeszállni S a végtelenben ütni fel tanyám, Jó volna már az estharang szavával Rezdülni és elhalni azután... De nem lehet... Mert mind a földi kín Az én szívemben izzik, háborog, Nem lehet, mert a szent repkény alól Pogányul fölmerednek a romok, S mert hiába eleve-rendelés, A tûz csak éget és csak fáj a harc S a lángok tengerébõl hasztalan Bontakozik dicsõn az istenarc. Fejem alá a márciusi földet Ha venni vánkosomul akarom: Fülembe nyögik a holt levelek: Ellenség taposott az avaron! Nem szállok hát a széllel végtelenbe, De, míg szakad a kötél vagy kezem: Állok, õrszem a harangtoronyban És a harangokat félreverem! 1919 március

A szikra szikra csak... A dalom dal csupán, A szikra szikra csak, Felröppen és lehull, Elalszik nyomtalan, Vagy felkapja a zúgó forgatag S viszi... A szikra bámul s maga sem hiszi, Míg száll az égnek, Hogy lángjától majd szálas fenyvesek, Koronás tölgyek égnek,



A lelkek sûrû rengetegje ég. Mert száraz idõ járt, Körül a határt, Csontig-velõig szikkasztotta ki, A tikkadt erdõt Oh, könnyû most, Könnyû felgyujtani! Hisz dal csupán dalom, De körül a határt Szárazra szítta ki a fájdalom. S a gyûlölet S a bosszúvágy. A szikra szikra csak, Ki rója fel neki Erényekép vagy bûneképen azt Ha nyomán kigyúl a száraz haraszt?! 1919 április

Felhõk Felhõk, vándorfelhõk szállnak, szállnak Egy határból a másik határnak. Csend van. A nap leáldoz mögöttök. "Felhõk, vándorfelhõk, honnan jöttök?" ,Napnyugatról, szabad magyar földrõl, Ahol az ég kékebben tündököl, S illata most édesb a virágnak.' "S merre szálltok felhõk, milyen tájnak? Örök vándorárnyak, merre mentek?" ,Napkeletnek mindíg napkeletnek, Hol a lelkek rabságban remegnek, S honnan százezer szív el-kivágyik. Megmondjuk, hogy nem tart már sokáig.' 1919 tavasz kezdetén



Magyar gyermekek Kis testvéreim, magyar gyermekek, Úgy el-elnézem gyönge vállatok A metszõ szélben, ahogy megremeg. Kis háromszín kokárdát ha látok Melleteken, szívembe nyilallik: Súlyos örökséget hagyunk rátok. Súlyos gondok a szívembe vágnak: Hogyan bírják majd, ha mi kidõltünk, Atlas terhét e keblek, e vállak? Pedig rajtuk, rajtuk a jövendõ, Rajtuk, mint az Úr Jézus keresztje; Nem mint puha, tarka selyemkendõ: Eloszlatni ezer bajunk, gondunk Fellegraját s dolgos, kemény kézzel Tenni jóvá, amit elrontottunk. Torzalakból vésni istenarcot, Összeszedni mind, mi szertehullott, S mit mi vívunk, folytatni a harcot. S mint bajnok, ki futva síkon vág át, Kiragadja inaszakadt társa Elhanyatló kezébõl a fáklyát: Magyar fiúk, lányok, úgy kell néktek Majdan hittel-lélekkel vagy karddal Fölváltani ezt a nemzedéket. 1919

Három szín A keblünkrõl letiltották, Leszaggatták a három színt;



Keblünkrõl beljebb vándorolt: Befogadták a szíveink. Ameddig piros lesz a vér, Ameddig fehér lesz a hó, Amíg zöldel a rét füve, Lesz jel, eszünkbe juttató: Hogy hitünk hol van, hol hazánk, Hogy hova, kihez tartozunk, S kié a föld, hol elsüllyed A koporsónk, ha meghalunk. Hogy az életünk sivatag, Hogy vérbemártott kép a táj, S a testnek a letépett tag Utána sír, utána fáj. Ameddig piros lesz a vér, Ameddig fehér lesz a hó, Amíg zöldel a rét füve, Míg lesz magyar szív, dobbanó: A keblünkrõl letilthatják, Letéphetik a három színt, Keblünkrõl beljebb vándorol, Befogadják a szíveink. E három szín után fog szívünk Sikoltva égni, vérzeni, Ki mindenünnen leszaggatta. Jöjjön és onnan tépje ki! 1919 július 14

Nehéz homályba... Tormay Cécile-nek ajánlom Nehéz homályba kúszik a jövõ, Mint szürkületkor erdõben az út... Aki bemegy, nem tudja, merre jut S nem tudja, ki lesz, aki szembe jõ. Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse, Talán törpe lesz, talán óriás, Talán lidérc, ki tõrt vet, vermet ás,



Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse. Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon, Elõttünk fel-felmordul a vadon, A szélben száraz levél kavarog. Legyen az erdõ akármily setét, Csak el ne engedjük egymás kezét, Kitett, anyátlan árvák: magyarok. 1919 augusztus

Hadak útja Csaba királyfi... régi a mese, Hogy táltos lovak lába lebegett Az ûrön át, S a csillagok ezüst patkószegek, Csaba királyfi... régi a mese... Csaba királyfi... régi a mese, De hinni benne jó, S most kellene, aki mesélni tud, Most kellene... Ha százszor szép és ha százszor hazug Ajkán a szó, A mese hazug, de a mese jó, A mese szép. Csaba királyfi... régi a mese: Hogy a tejút ott fenn a Hadak útja... Nekünk mesére, álomra se futja, Hitre se már, Olyan szegények lettünk. Csaba királyfi... régi a mese. 1919

Mint Jób...



Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem, S a férgek lakomáznak Megtöretett, fekélyes testeden, S e testen a fekélyek, a sebek Oly szörnyûségesek, hogy borzad tõled És undorodik önnön gyermeked És minden élõ állat fut elõled. Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem. Mint Jób, oly mélyre vettettél alá, S királynak és bírónak ült föléd, Kit tapostál az utcán: a szemét. Mint Jób, oly mélyre vettettél alá. S én mi legyek most: új Jeremiás, Ki tíz körmével a temetõn ás És kikaparja gyötrõdve a multat, A ragyogót és az árnyékba hulltat És szemével a jövendõbe réved, És nem lát jövendõt, csak véget, véget...! Én mi legyek most: új Jeremiás?! Vagy Cassandra legyek, ki haját tépi, S az égõ házban szeretne bennégni, S az égõ házból sikolt jajszava, Hogy jaj, jaj, mért neki volt igaza! Tán Cassandra legyek, ki haját tépi?! Szóljak hozzád népem, Jób feleségével, Nem nyujtva enyhet és vigaszt nem hozva: "Halj meg, poklos, az Istent megátkozva!" Szóljak hozzád népem, Jób feleségével?! Vagy érjek csöndben a fák gyümölcsével S gyümölcs-érlelni hagyjam az Idõt, S a bosszút, átkot, bízzam Tereád Isten, ki ha majd egyszer üt az óra, Szólsz: "Kelj fel, népem, elég volt a próba"... 1919

Félnek a poroszlók http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (38 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Páncél övezi testük És kard az oldaluk, S a szívük mégis reszket És vacog a foguk. Levél ha zörren: az õ bûnük zörren, Kakas ha szól: az õ vétkük kiált, A piros hajnalt és a naplementét Úgy nézik õk, mint véres borzadályt, Ábel vérét, a mi kiontott vérünk... Félnek a poroszlók. Láttátok már õket szembe nézni? Én nem láttam õket. Láttatok már köztük büszke fõket? Én csak dölyföst láttam. Földig hajtja õket Rablott arany terhe, mint az ágat, Sûrû festék alatt arcuk sápad. Félnek a poroszlók. Aki biztos, bátor; És nem dühöng az, akié a föld, A tulajdon és a szövetségsátor. Az ordítás, a toporzékolás, Az ütlegelés nékik mind kevés, Új gyötrelmeken törik a fejük, Mert fáj nekik a néma megvetés S a hideg gúny, mely arcunkra fagyott. S tudjátok, a sok cécó mire jó, ha a sok heje-huja, vigalom? Eltitkolni, hogy inog a hajó, S dûl be a víz a lyukas oldalon. Félnek a poroszlók! Caesar és Antonius katonái, A légiók utódai ..... ezek? Ezekre szállott az imperium, Az aranysasok s az acélkezek?! Jöttek, mint az éjféli tolvajok És besurrantak a nyitott kapun És mint a posvány terpeszkedtek el, Mint mocsár gõze városon, falun, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (39 of 71)2004.09.04. 21:52:46


S azért, mert útjuk szegi pusztaság, S jelöli pusztulás és könny és vér, Amihez fáradt testünket kötötték: Rongy saroglya, nem diadalszekér! Hol vannak hát a hõsök, férfiak, Babéros költõk, számlálatlan sok? Hol vannak a Catók s a Senecák S a szenátus s a filozófusok? Ezekre - egy ványadtabb ég alatt Csak a magukat kendõzés erénye S a régi Róma romlása maradt!! S mert lelkük üres, mint a felfújt hólyag Úsznak színén a megáradt folyónak, De félnek, félnek, félnek a poroszlók! 1919 augusztus 27

És ha kell... És ha kell, elhagyjuk az õsi házat És vándorlunk tovább, És vándorbotunk, koldustarisznyánkat Felmutatjuk, mint szentséget a pap. És ha kell, elszóródunk a világon És elszóródunk minden csillagon, S leszünk a végtelenben egy-egy láng S a mindenségben egy-egy sírhalom. Szilánkjai egy szétrobbant világnak, Új Izrael, Égen-futók, akik alászitálnak. De ahol lehullnak, Azon a földön mindent porrázúznak, S mely megadja nekik a nyugtot, békét, Annak a népnek kiszívják a vérét. Ahol lehullnak, tõlük az a föld A jóságot s az irgalmat ne várja, Mert nincs szíve, akinek nincs hazája. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (40 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Majd megtanulunk minden földi nyelvet, De nem felejtünk el egyetlen egyet. És leszünk múzeumok kincse majd, Hült meteorok, roppant sírkövek, Kiket egy távol, késõ nemzedék Tán megsüvegel majd és megkövet És talán félõ tisztelettel mondja: Ezek az ide tévedt, kemény holtak, Ezek a furcsa, idegen világok Ezek - magyarok voltak! 1919 szeptember

Mene Tekel A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, Mely jõ és ír És ismét ködbe vész. A kéz vagyok; a láthatatlan kéz, Mely jõ és ír És hatalmas és hideg, mint a sír. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, És nem látni, csak kinyúló karom Végigfutni a fekete falon És róni lángbetût, Vagy fehér falra fekete betût, Mindegy, Csak lássa jól, Akinek szól. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, Szeretne, haj, sok kéz lecsapni rája, De akkor eltünök S elhitetem, hogy csak káprázat voltam, Önnön szivök tükrözött borzadálya, Csak a rossz lelkiismeret. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (41 of 71)2004.09.04. 21:52:46


A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, Nem vagyok költõ s nem vagyok lovag, Egy láthatatlan penna vagyok csak, Mely jõ és ír És hatalmas és hideg, mint a sír. És nekem nincs nevem, Ahogy nincs a villámnak, a viharnak, A halálnak És nincs a viperának sem. Nem név akarok lenni, - fogalom, S csak a szívekben égni, Mint üszkös seb, Mint el nem múló tüzes fájdalom. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, Mely jõ és ír És ismét ködbe vész. A kéz vagyok, a láthatatlan kéz, S valamit mindenkinek írok én, A csüggedõnek azt írom: Remény! A kétkedõnek azt írom: Kitartás! A könnyelmûnek azt írom: Vigyázat! Az árulónak én, hogy arca égjen, Azt írom: Szégyen! S egy szót a zsarnokok falára is, A hatalom falára, Egy szót s e szó nem hosszú, Egy szót csupán: Bosszú! 1919 szeptember 8

Némely pesti poétának Küldi egy lantos a végekrõl Szeretnék most a lelketekbe látni, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (42 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek, S ha fületekbe jut a sikoltásunk, Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?! Szeretnék most a lelketekbe látni, Hogy vajjon mi patakzik rajta át, Még nagy betûvel írjátok az "asszony"-t, S kis betûvel az Istent s a Hazát? Szeretnék most a lelketekbe látni, Hogy "Übermenschek" vagytok most is még, S túl e széttépett nyomorult hazán, Még kell nektek a nagy "testvériség"? Szeretnék most a lelketekbe látni, Látni, hogy színes szókkal játsztok-e, Mikor mi már csak hörögni tudunk, Mert fojtogat az ellenség keze? Szeretnék most a lelketekbe látni: Mirõl írtok? hisz ó, annyi a téma! Sok mindenrõl kell, mindenrõl lehet, S ki tudja, tán rólunk is néha-néha! Szeretnék most a lelketekbe látni, S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk, Öletekbe tenném holt gyermekünk, Ráchel siralmát: megfojtott dalunk! Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok. És látnátok a véres rongyokat, Amikbe koldus-testünket takartuk, S a gaz kezet, mely fészket bontogat És otthont dúl és szent láncokat tép szét! Mutatnám az ebként kivert magyart Hogy' búcsúzik a határszéli fától... S a szivetekbe perzselném a képét... Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról. 1919 szeptember http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (43 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Október 6 "Lehullott a rezgõ nyárfa..." Nem. Nem ezüstszínû most a levele. Feketén hull a fákról a levél, S a föld, amelyre hull, Kemény, mint a koporsó fedele. Hallottátok: így szól a rendelet: Gyászolni ne merjen ma senki sem, Senki ne merjen ülni ünnepet, Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt: Csak volt...! Halottnak - hallgatás; De a hamu alatt, Valahol mélyen - izzik a parázs! 1919 október 6

Könnyek Valahol felgyûlnek a könnyek, Egyenként, lassan, csöppre csöpp, Magyar szemek elsírta könnyek: Nem hullott soha több. Valahova ömölnek, mennek, Egyenként hullanak a könnyek, S ha majd óceánná dagadtak: Egyszer csak visszajönnek! És akkor mindent elsöpörnek, Mindent, meddig a szem ellát: Egy tenger lesz a bûnnek földje És nem lesz Ararát!! 1919 október 16 http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (44 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Vándorló város Ez a város most vándorol, Földje folyvást remeg, Vonulnak utcahosszat benn' Szomorú szekerek. Nehéz, megrakott szekerek Utcahosszat vonulnak... Az égen hullnak csillagok, Napok bealkonyulnak. Ki erre költözik, ki arra, Más utca szélire, Ki csak a szomszéd faluba, Ki - világ végire. S reméli mind, hogy visszajõ És mégse hiszi tán, A hontalanok trénje ez A háború után. Ez a város most vándorol, Nyomán por kavarog, S ez istenverte népnek bûne nincs, Csak az, hogy magyarok. E bujdosók szemében fagyott könny, Szívében szörnyû átok, Fáj itthagyni száz emlék szent tanyáját, Rokont és jó barátot. Szikkadt ajkuk még csókot nyom Utoljára a rögre, Nehéz, megrakott szekerek Vonulnak dübörögve. 1919 október 16



A költözõk Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad, S körüllengi titkon a falakat. S legyen bár ezer lim-lommal tele, Üres az elhagyott lak ürege. S ki helyünkbe jõ, néha visszadöbben És meg-megbotlik néha a küszöbben. És néha meg-megrémitik az árnyak, Kik minden zugban ülnek s reánk várnak És metszõ hideg száll szíve fölé: Egy emlék, ami nem volt az övé! S néha úgy érzi: valamije nincs És égeti a kezét a kilincs. És néha fel-felriad éjféltájban, Pedig tán csak a szú õröl a fában! És néha lehanyatlik a keze Csend van, - egy átok teljesedik be. Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad S körüllengi titkon e falakat. Mi elmegyünk, - s amíg távol leszünk. E város ott lesz, ahol mi leszünk. 1919 október 17

Mennyi arany... Mennyi arany, mennyi arany a fákon! Reszketõ, halvány, hervatag arany; Úgy-e, ilyet nem láttunk soha nyáron?



Úgy-e, nekünk nyílott ki ez a pompa, Szívünkbõl freccsent a lombra a vér, S a szél a halotti dalt nekünk mondja? S üres magtárral, üres kamarával Mi úgy-e, mégis gazdagok vagyunk, Fájdalmunk néma, hervadt aranyával? És ahogy nõ az arany-avar bennünk, És ahogy nõ az orkánterhes csend: Úgy enged Isten magasabbra mennünk. S ahány tövisbe lép a vándor-láb: A tarlón annyi vérrózsa fakad, S annyi lépéssel jutottunk tovább. S egyszer mi úgy-e mégis célhoz érünk S mert elvesztettük minden aranyunk: Majd arannyá lesz minden szenvedésünk? S szívünkbõl szórjuk szét az aranyat. De nekik csak az alkony bíbora És a fejükre szálló vér marad! 1919 október 27

Évfordulóra Nyugszol, Vezér, a geszti kripta mélyén, Egy év pergett le poraid felett: Tél, tavasz, nyár és õsz... Szörnyû évszakok! És most várod, Vezér, az új telet. Lassan ráeszmél immár nemzeted, E balga nép, hogy néki Te mi voltál! Te fogtad össze görcsös akarattal, És fölibe, mint atyja, úgy hajoltál, Vaskezeddel Te fogtad össze még, És hogy megoldódott a vasmarok: Mint "oldott kéve" hullott szerteszét. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (47 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Mit látsz, Vezér, mit látsz ott lenn, a mélybe? A kripta mélyén látsz-e csillagot? Ahol Te vagy, a napok oda tûnnek, És talán onnan jönnek a napok; Mit látsz, Vezér, mit látsz ott lenn a mélybe, Mit földi szem még meg nem láthatott? Egy év pergett le poraid felett. Hogy bizonyságot tegyen - Vezér - Rólad S véresen adjon igazat - Neked! Hogy eltörpült a forradalmas játék, A talmi hõsök, pózoló nagyok! Ama mindszenti nagy feketeségbõl Csak a Te mártírhomlokod ragyog! Mily nyomorultul, mily leleplezetten Áll a sok szennyes, hamishitû pap, És egyedül csak Te miattad ünnep, Gyászünnep az az októberi nap! 1919 október 31

Hallga, mi ez? Hallga, mi ez, e távol, elhaló, Feldöngõ, tompa hang? A szívem döng, mint vassal vert harang? Vagy amit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélekzetem: Egy nemzet, bár végkép elföldelék. Hallga, lélekzik, él a föld alatt S döngeti koporsója födelét. 1919 november

A hadbíróság épülete elõtt Csikorgó foggal és sápadt ajakkal http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (48 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Álltam a sötét, komor ház elõtt És elképzeltem benn a jó barátot, És láttam szuronyok közt állni õt. És akkor hangtalanul, befele, Miatta is egy égõ könnyet sírtam, De a falra, mint annyi falra már, Látatlanul egy "Mene Tekel"-t írtam. Ítélnek még itt magyar bírák egyszer, Ahogy van Isten égben: úgy tudom, Villan még itt a nap sugára egyszer, Villámló magyar csendõrszuronyon! Ítélnek még itt magyar bírák egyszer, De, akkor bosszulatlan nem marad Egyetlenegy meghurcolt árva lélek, Egyetlenegy ártatlan áldozat! Ítélnek még itt magyar bírák egyszer, És a bizonyság ott lesz a falon, Ott feketéllik a rettentõ írás: E bûnösöknek nincsen irgalom. 1919 november 13

Én még szabad vagyok Megüzentem a porkolábnak éjjel, Mikor nyögtek az álmatlan rabok S halk éji nesszel csikordult a zár: Vigyázz, lator, én még szabad vagyok! Én még szabad vagyok, És a lelkemben vihar tombol, vágtat, Olyan vihar, hogyha majd elbocsátom. Gyökerestõl csavarja ki a fákat! Én még szabad vagyok És a rabokra nézek közbe-közbe S a tarsolyomban villámokat õrzök http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (49 of 71)2004.09.04. 21:52:46


És orkánokat tartok lekötözve. Én még szabad vagyok És forr a lelkem, mint az Aetna mélye, S egyszer még láva-szemfödélt borítok Erre az úgyis veszendõ vidékre. Imádkozom, hogy maradhassak itt És egy-két napig ne kelljen még mennem. S lássam végig a nagy tragédiát És utolsónak hagyjanak itt engem. A lelkemben még csukva egy kapu, Egy kráter tüzes torka csukva még, Majd ha elment az utolsó magyar: Én megnyitom, a pokol zsilipét! 1919 november 13

Segítsetek! H. M.-nak Magyarok, Isten irgalmára kérlek, Segítsetek rajtunk, mert elveszünk! A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng, És kongó siralomház kebelünk. Hû fiaink a börtön fenekén, Lányaink arca mint vászon, fehér, Õsz bölcseink dícsérik a halált S boldognak mondják, kit hamar elér. Nap-nap után új vándorcsapat kél, Kiket az otthon sóhajtva ereszt el, És megjelölve minden magyar ház Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel. És nap-nap után utcáink kövén Rémes-tompán a koldusbot kopog S tanyáznak ezerszámra künn a réten http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (50 of 71)2004.09.04. 21:52:46


A novemberi hajléktalanok. S elterpeszkedik benn az idegen, A szava hozzánk dölyfös és kevés, A büszkének: bilincs és puskatus, És a könyörgõnek arculverés. És elfogyunk, mint az olvadó hó, Népünk elpárolog és szertehull. Féléve még e város magyar volt, Ma félve csendül a szó - magyarul. A szívünkön egy új Haynau tipor, A piactéren egy Geszler-kalap, És nincsen, aki megsüvegeli De nincs, ki belelõné a nyilat! Magyarok, Isten irgalmára kérlek, Egy percig egymást ne marjátok most! Tekintsétek a ruhánkat, a rongyot És az ellenségét, az aranyost! Magyarok, Isten irgalmára kérlek, Gyûjtsetek fegyvert, ágyút, katonát! Ne adjatok a nagyvilág szavára! Elhagyott bennünket a nagyvilág! És te, Vezér, Te legeslegutolsó, Kinek még kard van az oldalán, lásd, Mi imádkozva ejtjük ki neved És várunk, várunk, mint a Messiást! Legenda vagy itt, mese, fogalom, Aranyvitéz és Máltai lovag. Serged: a Csaba vezér serege, Bosszús titánok és táltos lovak! Te hozzád küldöm ezt a szózatot, Tán hattyúdalom, végsõ énekem, Mert rám is lesnek, lesnek a poroszlók És - nincs mit félteni az életen!



Te hozzád küldöm ezt az énekem, És hiszem, hogy a szívedbe talált, Én, az utolsó walesi énekes, Én, Erdély földjén az utolsó bárd. 1919 november 13

Keserû kérdés ahhoz, akitõl nincs hova föllebbezni Úristen, aki nemzetekkel játszol, Életre hívod õket s temeted, Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor, Világok sorsát tartó tenyered, Mondd, elhullatja mostan a magyart? Élete fényes szálát elszakasztod, Hogy hulljon, mint egy csonka törött kard Az ûrön át a végtelen sötétbe? Eldobod, mint egy kihûlt csillagot? Mi sorsra tartod, Úristen, mi végre?! Mai sorsa talán csak lepkeálca, Melybõl kiszáll a fényes légi vándor? Vagy eltört sorsán a fekete pálca? Ne csodáld, Isten, ha akad oly bátor, Keserû szívvel aki zaklat s kérdi: Meguntad, Uram, mivelünk beszélni? Némely kis áldozatot mi is hoztunk Tépett szívekbõl, sûrû anyakönnybõl, S rosszabban, mint más, mi sem imádkoztunk! Kezed bennünket mégis mélybe intett, Isten, Úristen, miért épp csak minket? Vagy azt akarod: szertehúzó vérünk Minden csöppje a kíntól fusson össze, S a szenvedés tüzében összeégjünk, Összeforrjunk, pártos szívek örökre? Azért büntetsz? Avagy mit akarsz vélünk? Isten, Úristen, ítéletes lépted Népek sírkövén egykedvûn kopog, Mondd, hát igazán olyan mindegy Néked. Ha nem dícsérnek magyar templomok, Kik benned bíztak eleitõl fogva?



Tudom, hogy Tõled nincs föllebbezés. Uram, és Igéd, mint kõszirt, kemény, Te magad vagy a zordon Végezés, Népemért Véled mégis vívok én! A magányban, a pusztán szembeszállok Véled, Isten - és érzéseim árja: Ima, fohász vagy lázadás, vagy átok Ostromol, míg a kõszirtet kivájja. Úristen, aki nemzetekkel játszol, Életre hívod õket s temeted, Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor. Világok sorsát tartó tenyered Nem hullathatja el most a magyart!! 1919

Szól a censor... Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt. E hasáb üres marad és fehér! S az üres lapon gyúlnak lángbetûk, Betûk: mint a tûz, betûk: mint a vér. Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy; A semmiségbe vetlek vissza én! S a fehér lapról láthatlan sorokban Feltámad az elítélt költemény. Szól a censor: Álom, megfojtalak, Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked S szól az Ige: én öröktõl vagyok S nem érintnek halálok, születések! Szól a censor: Ez férfi munka volt, Ma nem olvasta senki e lapot! S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram. Látatlanul mindenki olvasott! 1919 december 20



Szó és tett Néha úgy érzem, mintha tûkön állnék; Tettekre vágyom, Mert untat már e balga tûzijáték, E meddõ nyargalás a szavakon. Ó, akik tenni és hallgatni tudtak! Õket irigylem, bámulom nagyon. Azt mondjátok: a szó is hatalom? A szó is tett? - Sovány vigasztalás! Üres, üres, üres a szóbeszéd, És több kellene... és valami más! Mert szörnyû, szörnyû, nyomorult - kevés Az én részem: E férfiatlan, hitvány fecsegés! E sok-sok üres szóra, ami éget, Ráütni úgy szeretnék Az életemmel egy piros pecsétet, Hadd lenne omló véremtõl veres, S aki olvasná, megnyugodnék benne: Így; most már hiteles. 1920 január 18

Ember az ekeszarvánál, 1920-ban Ha láttok magányos szántó-vetõt, El-eltöprengõt, lassút, komorat: Mint a katonát, úgy nézzétek õt!... Az én kezemben nem volt soha kard, S a kezem most is ekeszarvat tart... Mit tépelõdöm, habozom? - Elég! Örök szántó: a lelkek földje vár. Kezembe adta Isten az ekét. Ez is vas; van oly kemény, mint a kard. Kezembe adta Isten az ekét, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (54 of 71)2004.09.04. 21:52:46


S a kezem most is ekeszarvat tart. Ekevas nyomán fut a mély barázda, S a gyûlölet szent magva hull belé: Hadd reszkessen az ellen, a garázda! Én szertehintem itt a szent magot: Lesz még e földön dús aranykalász, De elõbb tûzkoronás pipacsok! Ugy-e szörnyû, hogy szent a gyûlölet? De Isten látja: máskép nem lehet! Mit habozom, gyötrõdöm hát? - Elég! Örök szántó: a lelkek földje vár. Kezembe adta Isten az ekét! 1920 január 20

A koporsója... A koporsóját föltesszük az égbe, Kék szikla közé, szörnyû magasságba; Taszítsa-vonzza két mágnes-hegy éle, S ki alatta jár, borzadjon magába! Taszítsa-vonzza két mágnes-hegy éle, Intsen, hogy a sors pereg, mint az orsó, S ki alatta jár, borzadjon szívébe' Hogy mikor zuhan rá a szent koporsó! 1920 január 29

Ne még... Ne még, ne még e gyászvitorlaszárnyat, Mely mint egy csüggedt lélek, úgy libeg!... A dac ágaskodik, a szív lázad, Ha fásult ajkak kérdik is: minek?



Ne még, ne még e komor szemfedõt, Ne még, ne még e nehéz fedelet, S a szegeket s a kalapácsokat, Mik tompán döngik: Elvégeztetett... Ne még, ne még, hisz hátha tetszhalott!... Engedjetek lábához omlanom, Hadd lássam ezeréves arcát még! Ó, hátha új életre csókolom!

Mindhalálig Most mélységekbõl szakad föl a szó S nem csinált virág, nem papírhajó, De Óceán setétjén égõ gálya, Mit röpít a szív tajtékos dagálya, A mélybe le s a mélybõl újra fel, Ma szólni nem lehet s ma szólni kell: Szeretlek, népem, mindhalálig. Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan, Némán, keményen, mint kõben arany, Most csákány töri, bontja, fejti föl Az érzést, amely üdvözít - és öl S mártíromságot szenvedtet velem; Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem, E szó: Szeretlek mindhalálig?! Száz hajszáleren szívódik belém, És száz ösvényen felé kúszom én, És száz formában kísért engemet, Mint langy szellõ, mint Számum-lehelet; Alakoskodik, rejtõzik, tagad, Míg egyszer egy órában kifakad: Szeretlek népem mindhalálig! Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha; Nem így; míg jött a sors, a mostoha, És megmutatta, hogy Te: én vagyok, S ha Te sorvadsz el, én is elhalok, Mint a levél, ha elszárad a fa, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (56 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Mint a gyermek, kit elhágy az anya, Szeretlek népem mindhalálig. Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín, Az élet babyloni vizein. Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson. És ülünk egyformán a szürke parton: Alélt lelkek egy alélt földtekén... És ha te nem vagy, nincs e költemény: Szeretlek népem, mindhalálig. Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital, Sebemre ír és bánatomra dal, Tûzhely, amelyhez térni soh'se késem. Márvány, amelybe álmaimat vésem. Át egen, földön, folyón, tengeren, Rögön, hanton, koporsófedelen: Szeretlek mindhalálig, nemzetem! 1920 január

Öröktûz Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp És öröktûzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább, És gondozd híven. Egy lángot adok, - én is kaptam azt Messzirõl, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, amely forraszt s összefûz, Én jártam Vesta ledõlt templomában, Az örök-égõ lángot ott találtam, S a lelkem lett a fehér Vesta-szûz. Földindulás volt, megindult a hegy, És eltemette a kis templomot, De a lángot nem bírta eltemetni, Én égve leltem ott; http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (57 of 71)2004.09.04. 21:52:46


És hozzá imádkoztam s benne hittem S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát. Én égve hazavittem. Azóta szívem mélyén ég, ragyog A viharfújta, széllengette láng, És el nem oltják semmi viharok. Egy lángot adok, ápold, add tovább; Csillaggal álmodik az éjszaka, És lidércfénnyel álmodik a láp, És öröktûzzel álmodik a szívem. Egy lángot adok, ápold, add tovább És gondozd híven... 1920 január

Új szövetség Fájdalmam szörnyû, kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Nemzet nincs már...! De magyarok még vannak. Ország nincs már, a haza elveszett, De egymást átölelõ lelkek vannak, És egymás felé kinyújtott kezek. Erõ nincs már és nincs már hatalom, Sem a föld felett, sem a föld alatt, De él és velünk van a gondolat. Egymásra gondolunk És arra, ami magyarrá tesz minket, Megértjük egymás szeme-villanását S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett. Ha szétvetették hû, védõ karámunk, Ha porig égették a szentegyházat: Nincs más remény és nincs más feladat, Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (58 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman: Már kivirul a lelkek tavasza, Csak néhányan, egy kicsike kis zugban, És az a kis zug - az lesz a Haza. S aki egyedül, magára marad, És alkot, elhagyottan, egyedül: Idõk vásznára, örök jel gyanánt A lelkébõl a nemzet kivetül. Leszállunk önnön lelkünk mélyire, Van ott még sok arany! Tüzet-táplálni: fekete gyémántok, És talán - vas is van! Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk, Csendes lesz a mezõ; De aztán: szemzünk... oltunk; Jönnek a gyermekek, az unokák... Valamit mindenikbe beleoltunk... Fájdalmam szörnyû kiáltó szavát Az éjnek adom át, a hangtalannak: Ország nincs már...! De magyarok még vannak. 1920 február

Anteus Talán-talán indultam volna már; Mint szemfedõ alatt egy nagy halott: A hó alatt úgy pihent a határ. Talán-talán indultam volna már... Akkor elibém állt egy öreg fa, És csak rám meredt szörnyû némasággal, És azt kérdezte tõlem, hogy: hova?!



Akkor elibém állt egy kis bokor, És megzörrent a szélben gúnyosan: A lábad bennem úgy-e megbotol? Akkor egy kis madár az ágra szállt És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben, Te balga vándor, úgy-e a halált? Akkor suhogtak fenn a fellegek: Mi elmegyünk és boldogulunk másutt, De Te nem leled másutt helyedet! Akkor nyögtek a sírkertben a sírok: Más temetõben akarsz-e pihenni? És jaj, a temetõ is visszahívott! És akkor láttam minden barát-arcot, A szemek titkon azt mondták: maradj, Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot. Akkor a földre vetettem magam És zokogtam és átkozódtam balgán, Hogy miért vagyok ily boldogtalan. És a szemem-szám földdel lett tele, S megéreztem, hogy Anteus vagyok, Akinek csak itthon van ereje! És most mindegy, jöjjön rám akármi, Csak itthon hulljon rám a szemfedõ, Amint a tájra hullt a hólepel A sorsa elõl nem fut senki el. 1920 február

Élõ-halott bányászok Testvéreink, ti drágák odafenn, Minket itt fogott a beomló tárna, S csak szálló álmainkkal üzenünk Hozzátok fel, a fényes napvilágra. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (60 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Élõ-halott bányászok idelenn: Ülünk és virrasztunk egy mécs körül, Utolsó mécs ez; lángja egyre sápad És a sötétség egyre tömörül. Mi árnyékok, a sír felé növünk, Még nézzük egymást, holtra váló képünk; S agyagból mintázzuk már sírkövünk, És a sziklába kereszteket vésünk. Kemény, visszhangtalan és végtelen Fejünk fölött a sziklaboltozat, Meg nem indul Orpheus-éneken S döngetésünkre visszhangot nem ad. Testvéreink, ti drágák odafenn, Zokog-e értünk hét falu harangja? Sikolt-e érettünk a vészharang? - Hozzánk a mélybe nem hatol a hangja. Csak néha-néha szûrõdik a mélybe, Hozzánk egy fínom halk kopogtatás, Talán csak túlfeszült agyunk zenéje, Talán csak önnön szívünk, - semmi más. 1920 március

Valakit visznek Már este van, az utca néptelen... De most mi zaj közeleg? hallga! haj! Kél a kövön ütemes lábdobaj És lámpa villan szuronyok hegyén... Valakit visznek. Akit visznek: már szürkülõ legény, Kalapja zsíros, ködmöne viseltes, Ám a tartása egyenes, kemény. Mi volt a vétke? Mit kérded? tudod. Elkövethettük volna: Te, vagy én, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (61 of 71)2004.09.04. 21:52:46


Vagy akár mindannyian magyarok. Azért, ha látok este, néptelen Utcán szuronyok között valakit, A kalapomat meg-megemelem, - Ma még neki, holnap talán nekem. Valakit visznek. 1920 március 24

Már egymást tépik... Már egymást tépik itt a "hódítók", A kártyavár inog, Már bontogatja szörnyû szárnyait És tépi leplét a szörnyû titok: Korhadt, rothadt a diadalkapu! A levegõben száz miazma száll, Az átok megfogan. Rájok ragad a turáni viszály, Mitõl elhulltak nagyjaink sokan, S elvérzett lassan árva nemzetünk! Az áruló s a dölyfös idegen A koncon hajba kap, Új vihar ébred lomha vizeken, S nekünk kél fel a nap. Ó magyarok, csak most tartsatok össze! Be édes nézni ezt a párttusát, Mint néztek minket õk. Mikor nálunk ingott a tornyok orma S szégyenben oldódtak fel az erõk! Most rajtuk, rajtuk, rajtuk van a sor! Magyarok ott künn a kapu elõtt: A kapu nyitva van. S talán közelg a döntõ pillanat, Közeleg rettentõn és hangtalan: Mikor a kocka visszájára fordul! http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (62 of 71)2004.09.04. 21:52:47


1920 április 10

Egy tollvonás Faustnak, a vén tudósnak könnyû volt: Az Ördögnek csak magát adta el; De jaj, aki egy országért felel Egy tollvonással, - százszor jaj neki! Mert öngyilkos és gyilkos az a kéz, És szánandó és százszor átkozott, A színt s a fényt, mit ezer év hozott, Egy tollvonással semmivé teszi! Testvért testvértõl ragad el vadúl, Rokont rokontól, apától fiát, S mely öreg századokat hidal át: A pallót leszakítja vakmerõn! A bús kötésen megszárad a vér És mint a gyalázat, feketén ég, És irgalmat ránk nem hullat az ég; Ki jogot ad fel, - jogtalan marad! Én látom azt a zord pillanatot, És látom azt a nehéz, bús kezet; Látom, hogy tétovázik, hogy remeg: Aláírjam-e, ne írjam alá?! Én látom azt a zord pillanatot, Mikor az írást elébe teszik; Ha aláírja: eltemetkezik. Ítélet az, örök halálra szól! E kézre tekint egy ország szeme, Száz élõ-halott mártír idefent, És odalent száz porló regiment, A kihullt vér s a végtelen nyomor. E kézre tekint egy ország szeme, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (63 of 71)2004.09.04. 21:52:47


Némán és merõn és irtóztatón, A multból árnyak szállnak fel fakón A baljós kezet visszarántani! Ha ott állnék a baljós kéz mögött, A döntõ percben megragadnám azt És szólnék: ne alkudj el egy araszt Az õsi földbõl - egy porszemet sem! Inkább sikolts, sikolts egy rémítõt, Talán tovább adják a csillagok, S zengik világok, végtelen napok, Hogy utoljára tiltakoztunk még!! 1920 május 12

A csonka test Kezét-lábát a gyilkosok levágták És otthagyták a vadon közepén, S szóltak hozzá: nosza, munkára fel! S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény! És tovább álltak a sötét haramják. És a keze-lába-nincs nyomorék Ott vergõdik a vadon közepén, És kínjában a csillagokat nézi Ínsége rettenetes éjjelén, Míg egyszer csak megindul. Megindul úgy, hogy nem kell neki láb, Mint a kõszirt, mit vihar meglökött, A meredélyen úgy zuhan alább. Útját jelzi a sok-sok omló rög, S közeledtét a rebbent madarak: Mert, mint a végítélet dübörög. Talán, mire a völgyfenékre ér, Ezer szilánkba zúzza önmagát, De azt is, aki szembejõ vele, És azt is, akit útjában talált, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (64 of 71)2004.09.04. 21:52:47


S akire sziklasúllyal rá fog esni, Mert elindúlt a tagjait keresni! 1920 május 20

Búzavirág a magyar határról Túl Váradon, a róna kapuján, Ahol a táj a végtelenbe tágul, Ahol azóta szomorún aratnak, S nóta se száll a lányok ajakárul, Ott termett e kis kék búzavirág, Onnan hozta egy bujdosó magyar És hozzátette: Nincsenek csodák. Magyar s magyar közt öles szakadék: Nekik - ott túl, maradt egy kis hazájok! Nekünk itt, semmink, semmink se maradt, Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok. Egy búzavirág a magyar határról... És ezt mi mondjuk így: magyar határ! Kiket az Isten egy néppé teremtett: Köztünk most véres tilalomfa áll! Egy búzavirág a magyar határról... Ott nõtt a véres tilalomfa mellett: Halálos hûség õs-symboluma; Aki letépte, annak nagyon kellett. Aki letépte, nekem hozta el. Halkan zizegnek száraz szirmai, Belõlük kalásztenger sóhaját S szabad szél süvítését hallani. Halálos hûség symbolumaként Eltettem - s a szívem fölött hordom: Hogy itt, az idegenné lett hazában, Hontalanul is - magyar sors a sorsom. 1920 június 7 http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (65 of 71)2004.09.04. 21:52:47


Gyûrût készíttetek... Egy gyûrût készíttetek, feketét, Acélból, - dísztelent, keményet, És a dátumot belevésetem, Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget, S jusson eszembe, hogy az életem Egy kockára tettem föl mindenestõl! Június 4. 1920.: Én megállok e sírkõ-dátumon. Én nem megyek egy lépést se tovább. Eszembe jutnak Nyugat népei, A gõg, a hitszegés, a csalfaság! A társtalanság komor bélyege A megalázott, széttépett hazán, Mohács, Majtény és Világos után: Neuilly és Versailles és a Trianon! Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt Csak gyûlölni és megvetni tudom. A dalai, a csipkés-finomak, Mikért egy költõnk vágyva könnyet ontott: Nekem: káromló, rút rikácsolás, S én visszavetem néki, mint a rongyot! Remete-nemzet lesz a magyar nép, Mintha magányos szirten állana, Vezeklõ-oszlop tornyos tetején; S csak Istene lesz véle, s bánata. Eszembe jut a kettétörött kard, És lobogóink tépett erdeje, És néma, fagyott öblû kürtjeink, A némaságuk mintha zengene! Eszembe jutnak elnyomóink itt: És árva testvéreink odakint; Június 4. 1920: E dátum lázít, fenyeget és int.



Egy gyûrût készíttetek, feketét, Acélból, - dísztelent, keményet, És a dátumot belevésetem, Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget S jusson eszembe, hogy az életem Egy kockára tettem föl mindenestõl! 1920 június 8

Nagyszalonta és Geszt között "Nagyszalonta nevezetes város..." Olvasom, s összeszorul a szivem. Hiénafoggal eddig mart belénk A holttestünket tépõ idegen. Országhatárul ezt jelölte meg, Eddig engedte nyomor s gyávaság, Eddig, hol a sík aranyat terem És körülfogja Arany városát. Szalonta s Geszt közt vonul a határ. Itt bölcsõ ringott, ott egy sír mered, Két vádló jel, két szemrehányó szó, Két kérdés, melyre nincsen felelet. A bölcsõ itt, jaj, olcsó préda lett, Kezét az ellen rátette hamar! A sír ott túl, a sír még a mienk. A Halál szabad, - szabad és magyar! Õk átlépik a határt szabadon: A szelíd költõ s a kemény vezér, A messzi rónán elbolyonganak S ahogy mennek, a vállok összeér. Csend van, alig mozdúl egy szélmalom, Nyomasztó csend. A pusztán alkonyul. Innen a bölcsõ, amonnan a sír: Szemlélik egymást hosszan, szótlanul.



1920 július

Íme, bizonyság... (A k.-i temetõben) Mint méh dongása végtelenben: A város úgy elhalkul itt, Kitárja csendtõl ihletetten A temetõ a titkait. Itt áll a temetõ tanúnak, Fejfáin magyar még a szó... Kicsiny keresztek összesúgnak, Nesz támad, könnyû, elhaló... Súlyos sírkövek megremegnek, Kripták ajtaja megfeszûl... A városból csak ez maradt meg: A sírkert... érintetlenûl. Ám ez bizonyság - s mindhiába Cserélt e bús város nevet, Kiált a halál némasága: Itt csak magyar temetkezett. Komoran, csendben, õsi sírba Magyart hantoltak itt csak el, S a sírvers magyarul van írva: Itt élned és meghalnod kell... Az ott lenn festék, kétkrajcáros: Igazság, szentség ez csupán. Halottaiban él e város, Itt él egészen, igazán. S ha alkonyatkor vándor téved E helyre... ég a hegyorom, A temetõ, az igaz élet Virraszt a halott városon.



1920 július 6

Szentté avatás A lelkemben ma összegyültenek A pápa és a kardinálisok: Egy egész vatikáni szék. Bíborosan vonult fel önmagával Tanácskozni a lelkiismeret. S határoztak szörnyût, büszkét, nagyot: A hazugság szentté avattatott. A becstelenség õs-symbolumát Én eztán becsülettel hordozom. Mint fegyverét a hõs, Mint gyûrûjét a mátka, Mint királyasszony a diadémját. Szentté avattatott, És kedvessé az Úristen elõtt, S én megvetném magam, Ha titkos ösvényérõl A lábam csak egy lépést térne le, Mert tõle függ az Anyám élete. 1920 augusztus 16

Viszik a menyasszonyt Viszik a menyasszonyt Az oltár elébe, Siri-halaványan, Talpig hófehérbe, Viszik a menyasszonyt. Ragadva ragadták Apja hajlékából, Anyja kebelérõl, Kedvese ölébõl Ragadva ragadták. http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (69 of 71)2004.09.04. 21:52:47


"Esküszöl?" - "Esküszöm!" "Hû leszel?" - "Hû leszek": ("Addig símogatják, Míg egyszer megfojtják Ezek a lágy kezek!") 1920 augusztus

Karácsony a katakombákban I. I.-nek A csipkebokor vérszínû bogyója: Bús, õszi hagyaték; Egy kis fenyõgaly hozzá, a nagy tél, Ezt is meghagyta még; S közbül egy szalag, hófehér selyem. Mert azzal kötjük át, Jertek, testvérek, díszítsük fel így A katakombák fekete falát. 1920 Karácsony

Nyugatmagyarország népe Egy kard fekszik a mérlegserpenyõn, Az alkuvások lim-lomja fölött. Talán nem is kard - tán csak egy kasza. A nép, kibe egy világ ütközött, Most megvédelmezi magát - maga. Ki mer e néppel szembeszállani? Ki meri megbolygatni tûzhelyét? Legendák földje lett már ez a föld, Aki rálép, izzó parázsra lép. E nép a poharába mérget önt. A vezetõi kivert farkasok, Kiket talán a hon is megtagad, http://mek2.niif.hu/01000/01053/01053.htm (70 of 71)2004.09.04. 21:52:47


S bizarr csoda: õk megvédelmezik Hazájok ellen is hazájokat, Isten és ördög ellen is, ha kell! Hogy a helyõrség elmasírozott, S az emléküket gyásszal vonta be, S õk úgy érezték maguk, mint a holtak És körülnéztek - és egyedül voltak: Szívük titáni daccal lett tele. Egy országrész: a senki szigete Zászlókat emel és tábort veret, A szívében a kétségbeesés Dühe: azért sem lesz itt temetés, Azért is azé lesz, akit szeret. 1921 szeptember


VÉGVÁRI-VERSEK ( )

Recommend Documents