addigi életét, s az újjászületettek friss tekintetével körülnézve meglássa mindazt a szépséget maga körül, ami mellett addig gondolkodás nélkül rohant el. Másfél évtizeddel később itt olvasható az eredmény: ez a verscsokor, aminek formája is, tartalma is, értelme is van, s egyáltalán: jó, hogy van. Mert ezek itt nagyrészt szép versek. Szerzőjük nem pályakezdő ifjú titán, hanem érett, sőt öregedni kezdő férfi (ezt jelzi a kötet címe is), aki pompás pillanatképekben rögzíti a hétköznapi élet apró mozzanatait, s amikor csúfolódik is, azt leginkább saját magán teszi, ami nem kevés bölcsességre vall. A hétköznapi élet is telis-tele van költőivé nemesíthető pillanatokkal, amelyeket mindannyian vagy átéltünk már, vagy át fogunk élni. Könnyebben ismerjük fel őket majd e kötet elolvasása után! Itt érhető tetten Mészáros Viktor népszerűségének oka. Ezek a versek ugyanis nemcsak közérthetőek: sok közülük bele is ragad a meghatott olvasóba. Ezt segíti a kötött forma: az időmérték, a rímek, no meg a szövegben megbújó sok kis nyelvi sziporka. A kötetben szereplő versek jó része szinte muzsikál, ami nem véletlen, hiszen a költő környezetében éjjel-nappal zene szól. A muzsikáló versek témája kivétel nélkül
OKTÓBER válogatott versek
Felettébb szokatlan, hogy valaki negyvenöt esztendősen kezdjen a nyilvánosságnak szánt verseket faragni. Mészáros Viktor sem tette volna, ha az akkori majdnem-halála nem készteti arra, hogy végiggondolja
a költő környezete: az a nagy és szép falusi kert, amiben egy asszonnyal és fél tucat kutyával él.
Mészáros Viktor
Akad azonban néhány komor vers is a kötetben: beteg közállapotainkra jellemzően éppen ezek között van Mészáros Viktor legismertebb műve, a 2003-ban született, s azóta szamizdatban, e-mailekben terjedő Ars poetica gyanánt a “Győztes kotlós” c. verset, valamint az “Alázat” c. epigrammát ajánlom az olvasó figyelmébe: ez a két darab testesíti meg leginkább Mészáros Viktor költői habitusát. Megannyi prófétajelölt között üdítő kivételnek számít olyasvalaki kitűnő verseit olvasni, aki semmi pénzért nem hajlandó komolyan venni saját magát. A néhány beválogatott szerelmes vers sem utolsó olvasmány, de akad a kötetben komolytalankodásnak tűnő kemény öngúny (“Idill”, “Vállrándítás”, “Tudathasadás”), nívósan szórakoztató valódi komolytalanság (“Szukasors”), a négy unokának írott gyermekvers (“Felhőkék”,), és sok egyéb ínyenc nyalánkság is. Nagyon melegen ajánlom az olvasók jóindulatába Mészáros Viktor szép verseit. Szepes Erika
ISBN 978-963-06-8341-8
Mészáros Viktor
“Az én hazám?“.
OKTÓBER válogatott versek
Mészáros Viktor
OKTÓBER
válogatott versek
Szerkesztette Szepes Erika
A képeket készítették: Bodné Nagy Zsuzsanna Dr. Bozsár Judit (a múzsa) Falusi Gábor Gresó János Herczeg Tamás Nagy István Szeles Zoltán Szentgyörgyi András Vámos Anikó Zilahy István
OKTÓBER válogatott versek Kiadja a Capital Systems Informatikai Kft.
Szépvölgyi Irodapark 1037 Budapest, Montevideo u. 7.
Kedves Olvasó! Ritka pillanat jött el az életedben: a rohanás közben most egy kicsit megpihennél. Megvallhatod, hogy leginkább kíváncsiságból ütötted fel ezt a könyvet, úgy tudtad (helyesen), hogy a CAPSYS informatikai cég, nem pedig könyvkiadó, s pláne nem lírában utazik. Dehát ez Magyarország, ahol még egy vállalati ebédlőben is születhet nemes tradíció. Az egész úgy kezdődött, hogy volt nekünk egy kicsit különc kollégánk... Találkozók, tárgyalások, folyosói beszélgetések, cigiszünet, rohanás... Ellopott pillanatok, rövid beszélgetések, először csak néhány meghökkentő angolóráról. Azután megszoktuk a röpke rímekkel dúsított, fanyar szófordulatokat is, majd a honlapján kibontakozott előttünk egy komoly fordítói életmű, s benne a legnagyobb skalp, a gyilkos humorú brit szatirikus, Tom Sharpe művei. Fene sem gondolta volna azt, ami végül egészen véletlenül derült ki, hogy a barátunk költő, és nem is akármilyen! Ez a közvetlen, személyes élmény adta az ötletet: évről évre teremtsünk lehetőséget kortárs művészek számára, hogy a CAPSYS segítségével bemutatkozhassanak, s megoszthassák velünk mindazt a szépséget, amire különben nem lenne módjuk. Legyen hát e hagyományteremtő próbálkozás első gyöngyszeme Mészáros Viktor, a költő, műfordító és barát kötete! A kötet összeállításakor az volt a célunk, hogy annyira tegyük személyessé Viktorral való találkozásodat, kedves Olvasó, amennyire az nekünk megadatott. Halld tőle úgy a verseit, ahogyan mi hallottuk, és mondja el Neked is a verseket körülölelő történeteket úgy, ahogyan élőszóban nekünk tette. Mindezt a CAPSYS körüli, Viktorhoz hasonlóan kreatív közgazdák és informatikusok készítette szép képekkel aláfestve...
ERDÉLY MIKLÓS
SZELES ZOLTÁN
Utóirat: Vigyázz e kötetre, mert amennyiben elveszítenéd, könyvesboltban nem találod meg! Inkább csengess be hozzánk, és ha maradt még, szívesen adunk egy másikat. Ha szerencséd lesz, a költővel is találkozhatsz!
Mészáros Viktor
Csókolom. Köszönöm, hogy kinyitották ezt a könyvet! Tudom, milyen kivételes luxus a nagy száguldozás közben megpihenve verseskötet olvasásába fogni: boldog, aki megteheti. Nekem azonban muszáj volt megírnom ezeket a dolgokat, s csak utána lehettem boldog némelyikkel. Az anyának is, hogy megfogant, szülnie kell, ha nem akar kárt tenni magában: akár akarja, akár nem, a gyermek mindenképpen világra jön – erről van szó itt is csupán. Én gazdagabb lettem ezekkel a darabokkal, hogy itt vannak már – legyenek hát Önök is azok! Látni fogják: Önökről is szól.
A KÖLTŐ DOLGA Talán a hang, talán a szó, talán a vers üt át a félelem falán, talán az értelem rideg telén a szófüzér, a vers, a költemény talál utat fagyott szívek felé, s ha gyűlölet, harag nem áll elé, szomor-szelíd szavam lehet talán levél az Isten íróasztalán – de fel ne bontsd, Uram!
KÖLTÉSZET Tartsd ügyesen tenyered, hogy a szó-szappanbuborékok hangtalanul lebegő milliói közül telepedjen rá tizenöt-húsz, és ha szelíd vagy, s nem hadonászol, égi szivárványképpé válhat a nyelv a kezedben.
Városlakó koromban csak papírdobozban, hűtőajtóban és serpenyőben láttam tyúktojást, meg persze Húsvétkor. (Az ötvenes években, ugye, még nem pénzt/pálinkát adtak a locsolkodó fiúcskáknak, és el sem menekültek előlük otthonról.) Ehhez képest óriási élmény ért, amikor Csocsoszán, az egyik japán tyúkom kotlani kezdett. Mivel ősz volt már, egy nagy papírdobozban betelepítettem őt és tíz tojást a dolgozószobámba. Ez hiba volt, mert a csibék mind kikeltek, s napokon belül úgy szétfürödték a számukra berakott tápot, hogy a takarítónőt hetekig nem mertem beengedni a szobámba, nehogy felmondjon – viszont megérte, mert három héten át figyelhettem, milyen elszántan költ Csocsoszán. És az is eszembe jutott, sajnos, hogy mennyivel hatékonyabban költ ő, mint én ...
GYŐZTES KOTLÓS Fáradt képekből sütnék szókalácsot hangléggömbökkel szállnék fel magamból izzadt párnámon verslábak topognak kincsesbányában túrok puszta kézzel Elzsibbadt csöpp test kartonláda mélyén kis tyúk révülten gubbaszt tíz tojáson étlen-szomjan lázban forgatja őket és mindben nő egy csőrös karmos élet Ketten költünk hát s ő győz mert belőlem közhely buggyan vagy csurrantott varázslat jön legfeljebb – s kis tyúkom kínok árán póz nagyképűség gőg nélkül csodát tesz
Nem igazán vagyok hívő, s ezt őszintén sajnálom – könnyebb lehetne talán az életem, ha valami eleve elrendeltetésre, isteni akaratra kenhetném az ostobaságaimat. Ám néhány éve egy tanítványommal lefordíttattam a „Mission Impossible” filmcímet, s a szerencsétlen azt találta leírni: „Küldetés, a teljesíthetetlen!” Ez így kevéssé szólt magyarul, de gyönyörűen, versformán lüktetett, s rögtön a kérdést is eszembe juttatta: nekem vajon van-e küldetésem ezen az egyre durvább világon? Abban maradtam végül, hogy bár tudom, mi lenne, de lusta vén dög vagyok, hát erre a kis időre inkább már ne legyen ... Ám addigra elindult a vers is: be kellett fejeznem.
A MÉLTATLAN A küldetést, a teljesíthetetlent, ki még a Golgotára is Veled ment, csak arra bízd, ne rám, király, könyörgök, hisz énbelém vadászni járt az ördög. Zavart vagyok, bizonytalan, s öregszem; közelre lát csupán e két öreg szem. A hangom érce megfakult, rekedt lett – ne is keresd a régi harci kedvet! Hadd üldögéljek én az őszi kerten, s a könyveim között, hol elfelejtem, hogy ifjúságom és a száz ígéret: a hír, a pénz, a nők, s erőm mivé lett. E kocsmazajban, itt, király, a nyersen rikoltozók szavába vész a versem. Csak arra hát, ki halni is Veled ment, s ne rám rogyaszd a teljesíthetetlent!
- Miért, ki vagy te? – kérdezte évekkel ezelőtt a feleségem, válaszul valami pökhendi mondatomra. Annak rendje-módja szerint rögtön megsértődtem, hát nekiláttam, hogy versbe szedjem neki, ki vagyok én. Akkor éppen sajnos, afféle Gőgös Gúnár Gedeon voltam, az eredmény hát nagyon meglepett. A valódi verseknek ugyanis megvan az a sajátos tulajdonságuk, hogy igazak, hiszen mit sem ér az egész kínlódás, ha hazudozni próbál a költő: rögtön érződne a kénkőbűz. Az eredmény tehát egészen más lett, mint aminek a projekt indult. Volt annyi eszem, hogy ne mutassam meg mindjárt az asszonynak!
VÁLLRÁNDÍTÁS Konok vagyok, kevély, kiállhatatlan, komolytalan, komisz, kicsit tudatlan, örömszakács, garázda, nyughatatlan, az állatok királyaként fogatlan, parázna, potrohos, bohóc, esetlen, varázsigék tudója, bölcs eszetlen, finom falatra, szépre telhetetlen… Az életem? Ja, azt elvesztegettem.
Nagyon goromba vers következik! Nem én tehetek róla, hogy a megírása óta eltelt bő hét esztendőben évről évre igazabb lesz. Emlékszem, 2002. tavaszán, egy délutáni rádióvitán dühödtem fel, aminek a két „politikus” szereplője a feltett kérdésre adandó választ gondosan kerülve, egymás mellett elbeszélve, egymás szavába vágva kitartóan, személyeskedően csaholva csepülte egymás pártját, és múlatta a műsoridőt. Máskor hónapokon át kotlok négy-nyolc soron, de ez (az elveimmel kétszeresen is szembemenő: túl hosszú, és politizáló) vers két óra alatt folyt ki belőlem: nesztek, nyavalyások! (-gondoltam akkor. Nem Önökről!)
AZ ÉN HAZÁM? Az én hazám? Most párszáz négyszögöl silány talaj s egy ház: én itt lakom. A polcokon sok szellem tündököl, de zárva tartom ajtóm-ablakom. Kutyák, cicák, pár tyúk él itt velem, s a kertbe vendégnek jön sok madár. A vak nyomort még mindig félhetem, holott hazudják, hogy nincs mit ma már. Anyám, a könyvek, égből tíz parancs tanítgatott, hogy lopnunk nem szabad. Kit érdekel, hogy szegfű vagy narancs lop éppen, ám büszkén áll, nem szalad, hanem sumákos prókátort keres, ügyészt zsarol, vagy bírót veszteget? Az új nemesség lop, hízik, szerez, s a megrabolt nép semmit sem tehet.
Ki lopni nem tud, mer, vagy módja sincs, e bűntanyán, Balkánon meg nem él. Üvölts, rimánkodj, cinkosként kacsints, fazék-közel nincs hely, s már itt a tél. Amíg az ordas mind farkast kiált, s pokolba küld engem, mert nem lopok, amíg a törvény tolvajt véd, kivált, ha kertje mélyén pénzforrás csobog, amíg hazámat szégyellnem tanít a műveletlen sajtócsőcselék, amíg adót kér autópálya, híd, s a tolvaj állam tőlem lopna még, amíg a templomkertből nézhetem, a tolvajok mint isszák fel lazán az Úr fiának vérét bent – nekem e tolvajország addig miért hazám?
Jókora düh kellett ahhoz, hogy annyit gyömöszöljek egyetlen cím alá, mint az előző oldalon tettem. A miniatürizálás korát éljük, s tudom, hogy hosszú versek olvasásába a terjedelem folytán bele sem fog a legtöbb ember. Mindig a lehető legtömörebben fogalmazok: aki arra vágyik, hogy olvassák, ne vesztegesse az olvasó kevés idejét! Versben ez jóval inkább megoldható, mint prózában, mert nem kell sem körülírni, sem bőbeszédűen megmagyarázni azt, amit sejtethetünk is. Egy pillanat hangulata, egy kép, egy gondolat. Íme, néhány rövid darab mutatóba:
VARÁZSLÁS szöszmötölök száz szösszenetem közt szót szaporító szívszerelem szőttes a színes gondolatokból s szőre ha szúr hát szétszerelem
AZ IHLET TERMÉSZETRAJZA szikkadt szívre szakadt szerelem szívó szája szuszog szavamon szétnéz szűk szigorú szememen szárnyat tár s tovaszáll szabadon
ÉHES BÖLCSÉSZ Az, hogy míves szót eszem, megnyugtat, mert jól teszem: könyvet vettem, volt eszem… Jósolsz éhen, váteszem? Hát, val’hogy majd csak leszen.
TANÁR Száz agy vár rám, hogy megtöltsem: élhess majd jól, szebben, bölcsen. Míg hagyjátok, s el nem bújtok, száz lélekben gyertyát gyújtok félpénzért.
A MÁSIK OLIMPIA babérvágyak leverve ezer vesztes keserve csalárd vegytan csodái Athén kóbor kutyái
KERT, ALKONY, PERCNYI CSEND Most szűrtté vált a fény, aztán meghalt egészen. Eltűnt minden madár. Már nem mozdultam én sem. S míg négy-öt békapár még nem hangolt merészen, Mint fáradt költeményt, hallgattam szívverésem.
RETTEGÉS Félhomályos alkonyat jőjj takard el arcomat más se lássa szégyenem sírt hogy ás a félelem
LEBESZÉLŐ A tűzvihar helyén ma gyertyaláng: fogatlanul feszeng a vén falánk, de szóvarázsa tűz – vigyázz, merész! A gyertyaláng felett te lepke lész…
Amikor feltűnt, hogy minden második, tizenhétig elszámolni képes, frusztrált házmesterlány kilószám gyártja a japán haiku ügyetlen és butácska utánzatait, s azt hiszi közben, hogy verset ír, nem értettem rögtön, hogy miért éppen azt utánozzák ilyen rosszul, s miért nem valami európai formát jól. Megkérdeztem néhány amatőrt, s kiderült: azt hiszik, hogy nem ők, hanem a haiku ennyire igénytelen. Szerencsémre, gyermekkoromban nem volt divat még errefelé a japán kultúra (az ötvenes-hatvanas években a „testvéri” Kína volt a barátunk): Arany és Petőfi után Devecseri Gábor Homérosz-fordítása volt a harmadik nagyszabású versélményem, naná, hiszen pompás volt a sztori, és elbűvölt a hexameter. Negyven évvel az Odüsszeia után, Devecseri erőlködés nélküli hexamatereinek életre szóló hatása alatt elkezdtem hát klasszikus epigrammákat faragni: ez a haikuhoz hasonló módon kurta műfaj, és szabad, sőt kívánatos benne nyelvet ölteni magamra, másra, az egész világra, amit amúgyis szívesen teszek. Ez való nekem! (Figyelmeztetés: az epigramma csak akkor működik, ha nem tetszik egy szuszra végigrohanni az egész sorozaton – minden darab után kéretik öt másodpercre becsukni a szemeket!)
ELÉGTÉTEL Én, a pogány, csak meghalok, és azzal befejeztem: csontváz, száz nyomelem, szép emlék: ennyi leszek majd. Ám aki tolvajkulccsá gyűrte a Golgota díszét, s fegyverré, azt mind ördög rángatja pokolra!
ROSSZ KÖLTŐ Függőágyában heverészve kutatta a szépet, harmonikust, gyönyörűt, esztétika-könyvbe a példát, hát becsukott szemmel hallgatta a lelke zenéjét ... míg körülötte a kert élt, és játszottak a macskák.
FOLYTONOSSÁG ÉS REFORM Rémlik a Rém lika és fene nagy fenekének a szőre, szarmorzsásan sprőd, szúrta a nyelvemet is… Korszakos új vezető, új far, s ma elég belebújnom, csak tettetnem kell: onnét mászok elő.
ALÁZAT (Az ÉS költőinek)
Versfaragó, szép mintában hányd falra a borsót! Költővé az tesz majd, ami rajta marad ...
AZ ARANYKOR VÉGE Mintás bögrében tárolt mosolyom kire hagyjam? Száz harapós örökös sem mosolyogna vele.
ESTE, ITTHON zárd be az ajtót dobd le kabátodat és a cipődet húzd be a függönyt majd vedd le az arcodat is
MEGKÖNNYEBBÜLÉS Most, hogy megvakulok, látásom végre kitisztul; már csak a dobhártyám mérgezi életemet.
DOLGOZNI KELL Költő vagy? Van dolgod? Tedd hát azt, s ne nyafogj itt! Éhes már a család: segget nyalj, ne sebet!
HASZNOS A BŰN Kell az a kéj, az a bűn, az a helytelen és az a tiltott: szép bűnbánó vers nélküle nem születik!
MÉDIASZTÁR Jólfésült, szép, új foga van, fotogén, magabiztos. Szinte nem is nagy kár, hogy nem tud magyarul.
KOMMUNIKÁCIÓ Tévében fecserész a vezér meg a mikrofonállvány: nyeld a nyalatkozatot, s arcodon ül meg a nyál.
ELLENKOMMUNIKÁCIÓ Sanda sumák sunnyog, süketeknek súg a sötétség síkos-szép szavakat, s szórja sebekbe a sót.
ÉLET Ölsz, hogy ehess, szaporodsz, elemekkel vívsz, hogy a szikrát aznap is őrizhesd – nincs értelme, de szép.
MÁSODIK GYERMEKKOR Régen az engem felnevelő Nagyi volt a Nagyisten. Most a hitet keresem: Isten, légy nagyanyám!
IKAROSZ műszer nélküli vakrepülés ez a céltalan élet ködben a reptér és elfogy a benzinem is
MODERN KÖLTÉSZET lábatlan szövegek torzképek szellemi hasmars nézd mit hoztál ránk Whitman bazdazanyád
MACSKASZAR Vétkeztem: tejet adtam a hét macskámnak az este. Reggeli konyhakövön nagy penitencia vár.
A DICSŐSÉG ÁRA Megbecsülésre, a szent anyaságra ha vágysz, legelőször négykézláb állsz, vagy lábad az égre mered.
MAGYARTANÁRI SÓHAJ Hogy nem a szájukon, orrlikukon, tűn át hat a vers, csak jó szemeken s füleken: mint a halottnak a csók.
ELLENZÉK Hét zsebe volt tele csak, mikor ellökték a fazéktól. Tolvajt emleget, és rázza az egy üreset.
AZ IDŐ FOGA Csak szotyolát rághattam, mert pisztácia nem volt régen a boltban. Most rághatnék, de mivel?
KUTATÓ NYUGDÍJBAN Kérdeztél egy életen át: tanulékony ökör vagy. Edd meg a válaszokat – vagy melegítsd a lecsót!
TÉL UTÁN Rügyfakadás. Olvadt hó. Nárcisz. Eső. Szerelemvágy. Zöld kert. Sok kutyaszar. Sár. Gumicsizma. Tavasz.
POLITIKUS Zengő hangon, férfiasan, büszkén helyeselt, majd újra letérdelt, és szopta tovább a vezért.
IJEDT KÉRDÉS Peptidek, enzimek és kromoszómák, nukleotidlánc, cifra genómtérkép… most hol a lélek, Uram?
TAGLÓ Szép múzsámtól csókot vártam a homlokomon, s most kissé szédelgek: fájt az a nagykalapács.
MELYIK MELYIK? Hogy ki barát, s ki az ellenség, tudd abból, ahogy döf: szemből az ellenség, s hátulról a barát.
Egész felnőttkoromat egy vagy több kutya mellett töltöttem: nagyon elfogult vagyok a kutyák iránt. Megbocsátják? Az itt következő első két vers múzsája Mimi, a bakancsostól másfél kilós yorkshire terrier, akitől (mint minden kutyámtól) rengeteget tanultam, tőle például többek közt azt is, hogyan kell méltósággal megöregedni. És Mimi kapcsán kezdett igazából derengeni bennem, miről is szól végső soron a vallás. Ez a vers egy pontosan így történt esetet dolgoz fel, s az utána következők is pontos pillanatképek. A kutyáim tekintetében sejteni vélem, mit jelenthet igazán a mélyen megélt vallás. Sok néhai kutyám fényképe között Mimié is bekeretezve lóg az íróasztalom felett. Mimi évek óta immár egy szép rózsabokor alatt alszik Bogár tacskó mellett. De a versek itt vannak, és bízom benne, hogy engem is túlélnek majd.
BOLDOGSÁG (Mimi él!)
Ember vagyok csak – tévelygő, tudatlan. Ötvensok évig folyvást azt kutattam, hogy mit jelent: boldogság, s hogy lehetnék boldog. Tudom, jaj, könnyen meglehet, még
Nyikkant picit, fordult, nézett riadtan csak felfelé: - Isten bosszús miattam? és dünnyögőn megszaglászott a dőre, majd ráfeküdt az őt bántó cipőre.
mindig kotornék, ám egy őszi estén, Spenglert talán, vagy Szerb Antalt keresvén könyvtárszobámban, megbotlott a léptem egy rongycsomón. Káromkodtam. Lenéztem.
Sírtam. Nevettem. Én, isten? Csak ember… Hát megtaláltam! Már nem holmi Spengler kell boldogítson: nem válok göröggé. Boldog vagyok. Boldogság! Mindörökké, ámen.
Nem rongycsomó! Félvak, hangszálavesztett, ágyúsüket, foszló bundájú, cseszlett, vén terriert ébresztett durva lábam: nem számítottam rá könyvtárszobámban.
MIMI FELÉBREDT Kiskutya baktat a hajnali kertben. Ébred a fű. Csicseregnek a fák. Hold halovány maradéka leverten már menekül. Csupa harmat a láp. Kiskutya most leguggolva körülnéz, védtelen állat, a fűbe vizel, majd a karomba rohan, pici tűzvész: „Juj, papa, mondd, ugye már beviszel?”
MIMI VALLÁSA Gondja letéve, erőtlenül, árván, Isten aludt a finom, puha párnán. Homloka már kisimult, szeme csukva, mintha beszélni, mozogni se tudna. Élete illata, ó, az az áldott, részegítő szaga mind odaszállott rám, aki arca előtt kuporogtam félve, de végre a mennybe jutottan, boldogan és remegőn a hatalmas, tiszta szagú, csupa kék, nyugodalmas vackon: az én Uram őre lehettem, s más kutya nem lehet itt ma helyettem! Végül a bódulatom nyugalommá csendesedett, szuszogó bizalommá, s Álom anyácska szelíd lebegésén vártuk az új napot, Istenem és én.
(Kajla, Béla doktor, Lili és Kristóf egyetlen esélye, hogy bekerülhessenek a világirodalomba)
NYÁRESTI VENDÉGVÁRÓK Étvágyat kerítő asztal, szép terítő, hűtött sör, kupa bor – kert alján csobogó víz mellett lobogó tűz hátán kisülő illatnak feszülő négy elszánt kutyaorr.
KÉT KUTYA LIHEG hol a mama hol a mama ül a papa ül a papa sül a kaja sül a kaja jön a szaga jön a szaga kicsi mama kicsi mama gyere haza gyere haza a vacsora a vacsora vár!
Vannak varázslatos pillanatok, amikor tulajdonképpen semmi sem történik, mégis sokáig emlékszünk rájuk. Ilyesmi történt ekkor is: egy augusztusi délutánon csak kisétáltunk a kert végén túl, a falu közepén lévő dzsungelbe, megálltunk, nézelődtünk, s egyszer csak, két hónapja először, esni kezdett az eső. Ennyi történt. Élveztük. A többi állat is.
ASZÁLY UTÁN A KERT ALATT Szelíd esőt lehelt az ég. A rét derűsen ázott. Ivott a millió növény. Talán ha nem te állsz ott, eszembe sem jut, édesem, milyen csodás lehet még a nyárutói halk eső, a fércesen szegett ég. Bogár levél alatt lapult. Füvek mohón tusoltak. Tovább oszoltak éltetőn a föld alatt a holtak. S a házba visszaindulón, az elvadult tövisben belénk akadt a gondolat: lehet, hogy él az Isten?
- Ki a költő? - kérdeztem egyszer Eörsi Istvánt. - Hát, akit bevesznek – szólt a lakonikus válasz. Mi tagadás: sokféle módja van a Parnasszus megközelítésének, s a jó versek írása csak szükséges, de messze nem elégséges feltétel. A mi gyönyörű, ám elátkozott nyelvünk különösen alkalmas közege a költészetnek, s komoly pénzt lennék hajlandó tenni rá, hogy nemcsak a Nyugat nagy nemzedékének óriásai mögött tűnt a teljes feledésbe számos mester, de napjainkban is akad néhány olyan teniszlabdányi csiszolatlan költőgyémánt, akit soha senki szerkesztő nem fog kibányászni. Az itt következő vers tárgya élete végéig nagy bika volt, s e minőségében olyan hírnevet szerzett, ami talán az egyébként pompás verseit is túléli majd. Szerettem. Irigylem...
AGG KÖLTŐNEK NEM KÖNNYŰ Száj csak fújtat, fül kékül … Nincs bűnbánat bűn nélkül. Szellőujjak lágy kérgen, ébredj, petyhüdt vágyférgem! Szörnyű tény ez, nem maszlag: minden múzsát megb…nak. Holsteint, macskát, istennőt megkaptam, s lám, hírem nőtt. Költő lennék, díszhím, kos, nem poszt-taknyos rímgyilkos, nyomd csak hát, vén mamlasz, kuss! Rád mászok még, Parnasszus …
Mulatságos az élet: nem emlékszem már, mitől, miért, sőt: kire sértődtem meg olyan mélyen, hogy tüstént nekiláttam ennek a versnek. Jaj, de jó, hogy megsértődtem! Normális ember ilyenkor lefekszik, fal felé fordul, és a fejére húzza a párnát – dögöljön meg a világ! Nekem az egyik kedvenc versem nőtt ki a dologból: ma már látom, hogy még félúton sem voltam benne, amikor már dehogy voltam sértődött, hiszen éreztem, hogy ez most nagyon jó lesz, s lelkesen faragtam napokon át. Kicsit rezignált ugyan, de hiszen az is ugyanolyan érvényes lelkiállapot, mint a többi, ugye?
VÉGÁLLOMÁS Több kószálás nincs. Befejeztem. Minden vágyam szélnek eresztem. Hívságoktól megszabadultan, így most már nem bánthat a múltam. Farkaslelkem verme lezárván, síró verssort nem hagyok árván. Tűröm, mit rám mér az alázat. Repkénnyel díszítem a házat. Kertemben nincs csősz, aki rám szól. Isten, lombok közt idelátszol! Itt nem vágnak már a fejemre. Itt nem vágynak már a helyemre. Itt nincs szükség harcra, erőre. Innen már csak lábbal előre.
Itt pedig egy politikai bértollnok bosszantott fel: a múltja tisztára mosása érdekében éppen olyan dühödten csahol manapság, mint egykor Roger barátom, aki a vaddisznó jöttekor a sátor bejáratától ugrott fejest mellém a hálózsákba, s onnan üvöltött kifelé, a tisztás széle irányába, roppant zajosan és fenyegetően, nehogy kiderüljön, hogy ő voltaképpen nagyon kicsi kutya, és nagyon fél ...
KÖPŐVERSENY KIÉGETT POÉTÁKNAK üzlet az ihlet a vers ami herseg hercig a harcba ha hurcol a herceg ütsz akit érsz amíg élsz ha ma félszeg lész odavész az egész ami részed lenne ha menne a hit meg az ihlet tétova célod a téboly a hit lett tollad aczélhegy utáld akit ölt ő győzz s te szabod meg utána ki költő
Bocsássák meg a hölgyek nekem: a brüsszeli csipke nagyon hidegen hagy, de egy akármilyen békában percekig tudok gyönyörködni. A kertünk egy kilométerre sincs a Vörösvár és Szentiván közötti jókora horgásztótól, s eddig öt fajt sikerült azonosítanunk a kerítésen innen. Vannak betévedtek, és vannak bennlakók. A bennlakóknak több szép mozaik békavárat (anglofiloknak: toad barn) is készített Judit: nagyon jól mutatnak a zöldben, noha az Istennek sem hajlandó magától beléjük költözni egyetlen nyomorult varangy sem. És ez nagy kár, mert így esélyem sincs arra, hogy egyszer majd gólyapár fészkeljen az öreg kéményre!
MÁJUSI BÉKÁK estelente él a láp hangezernyi kis mohó béka bugyborékoló vak szerelme mit se lát párra várva parton ül érzi kertek illatát nagyra fújja fel magát s mondja rendületlenül nyalka béka nyálkazöld vízben ülve udvarol és a krákogás alól földanyánk varázsa költ csendes éjszakát
Jó öregedni, ha semmi se fáj még, állapítottam meg a két diófa közötti árnyas függőágyamban egy augusztusi délutánon, majd (talán, mert egy Áprily-kötet volt a kezemben) mindjárt az is feltűnt, hogy ez a mondat kész verssor: tá-titi-tá-tititá-titi-tá-tá. Nosza, legyen vers belőle! Estére lett is, de egy baráti figyelmeztetés nyomán fél napomba telt, míg elismertem, hogy a „lent sokezer kicsi hangya inal dolga után” kép valóban sántít. Igen ám, de nekem kell az az inal-Áprilyval rímpár! Ezután már csak két további nap kellett, míg kisakkoztam a megoldást: nem lent, hanem kint, nem hangyák, hanem lúzerek (ami azután vesztesekké szelídült), és nem a dolga után inal a lúzer, hanem a sorsa elől. Így már mindjárt más, és hiteles is, mert a szabadságom alatt, pláne ebéd után, órákon át kizárólag magammal vagyok szolidáris. Nem tetszenek bánni, hogy a legtöbb jó vers nem holmi szent téboly, hanem ilyen hosszadalmas bogarászás eredménye?
NYÁR, FÜGGŐÁGY, KÖZÖNY Jó öregedni ha semmi se fáj még ringat a megszelídült örömöm két fa között menedék ez az árnyék hab csücsörít a hideg sörömön Csend katonái vigyáznak a kertben kint sokezer kicsi vesztes inal sorsa elől mialatt laza versben eldudorászgatok Áprilyval
Szerelmes vers címén majdnem mindenki a vágyódást igyekszik kifejezni: a szerencsések jobbára hallgatnak a beteljesülés utáni évekről. Ez akár rendjén is volna, hiszen úton lenni mindig jobb, mint megérkezni, aztán ugye ott van a természetes szemérem, miszerint a magánéletemhez senkinek semmi köze (pedig hát ne akarjon költő lenni az, aki egy cseppet sem exhibicionista), s végül az együttlét rutinjának jól fűtött szobájában vajmi kevés költészetet talál az, aki soha nem didergett hosszan a jeges magányban. Én viszont azt hiszem, sőt: véres tapasztalatból tudom, hogy a célba érkezéssel csak a száz méter ért véget, s az igazi verseny éppen akkor kezdődik … Szóval, akkor most szerelmes versek következnek. Nemcsak vágyódóak. Szóljanak Önökről!
ELSŐ CSÓK
TÖRPEPÁRT
a sután susogó kusza fű–fa–virág csupa halk imaszó csupa bölcs butaság
Vad honfiktól harsány nőktől nagy hordókon hőzöngőktől egy szólamban borzadt lelkünk s méltó párt egymásban leltünk
ez az arc ez a hang ez a váll ez a szem vele szól a harang oda már az eszem az a szédület és az a mély ragyogás az a vágyszületés az a tűzropogás tizedik pusziból kinövő kicsi más az a száj az a csók az alélt zuhanás a riadt remegés meg a szívdobogás a lehunyt szemed és a mohó megadás azután csak a szív meg a szem szava szól a kezed hazahív a kezem behatol s üde blúzod alatt lepihen valahol
Vettünk házat raktunk fészket jól elfáradtunk míg kész lett békén csendben tesszük dolgunk kert s vers lesz majd jel hogy voltunk Kintről túlról átokzajban hol csak baj baj s még több baj van munkás élet fáradt végén minket most már hagyjon békén mindenki
SZOMORÚ
ALAPKŐ
Megmosta arcát, megfésülködött, vénasszonyos szürkébe öltözött, aztán megült fáradt szemed mögött a bánatod.
Kell egy világ, hol biztonságban élnek boldog kutyák, és nem fázunk a télben, kőfal kerít, szép fák nyújtóznak égnek, függöny, fal, ajtó nem börtön, csak éppen mindent kizár, mi nem kell szívnek, észnek, jámbor derű él ott, és nem hazudnak; kell egy világ, párnázott békefészek – s hogy nem találtunk, építünk magunknak.
Nem szól, csak ül rossz emlékek között, és vár – talán egy rég elköltözött könnyel titokban már megöntözött bocsánatot.
HÉT NAP EGYEDÜL Hétszer másfél megszáradt kifliből, hét bögre ottmaradt, kihűlt teából, hét csók üres helyéből arcodon, hét nap magány hét tőréből hasadban, hét borzadályos, hétszer átkozott, szélverte, rossz, álmatlan éjszakából most fond meg bűvös béklyód és kovácsold boldog bilincsed, szép szerelmesem!
HÁZSZENTELŐ kút ásít álomkert végén lonc kúszik házunk erkélyén s fuldokló boldogság éjén új Hold kél ágyékod mélyén
ÉVSZAKOK az álmos ősz az oldalára fordult a horkolás tudatja csak hogy él s a hátra tolt nyarára rátapadtan tavaszt remél a farkasálmú tél
MÁRCIUS
LANGYOS, SZELÍD ŐSZ
Rakd új fészked boldog lázban hogy kertedben fűtött ház van fákat gyógyíts jó méreggel s engem láss tükrödben reggel
Száznak hazudtam, háromszáz remélte, négyszer magamnak is hittem, hogy úgy van, kettőt megöltem, s megbűnhődtem érte részeg magányban, hányadékban, húgyban.
OKTÓBER Szemben, a romkertben már fáznak a macskák. Ónos eső áztat vadgesztenyefákat. Nagy pocsolyákból sár gyűjt szürke tavacskát. Húzz meleget, drágám, megfázik a lábad.
Rég volt. Nem értem, mit láttál te bennem, télmocskos, ázott lelket medvelyukban? Jó volt, hogy itt vagy, s nem kell visszamennem rémálmaimhoz – űztek, míg aludtam. Megszoktalak, s élmény téged szeretni. Árvult szívedben győztes férfi lettem. Bölcs, szép szemed tükröm: ott élhetem ki vágyam, hogy láss egy glóriát felettem. Már nem hazug, rossz ábránd, és nem álom, hogy megtaláltam vénségem szerelmét. Langyos, szelíd ősz jön, s egy napsugáron hintázva várjuk könnyű vég kegyelmét.
ABLAKBAN nem jó odakint a világ eszement csak a csend idebent az kell minekünk két arc kitekint fut a szél odalent ne kutasd a jelent és hogy mit eszünk holnap – odanézz idesárgul az út az időalagút végén jön a fény függönyt von a kéz kicsukódik a rút s csobog egy csodakút alján a regény egyre tovább
GICCS, AMIKOR MÁR TEHETEM Még huszonegy év, s azután vers születik félve, sután: zümmög a kert csirpel a rét nyár szaga száll már szanaszét káka tövén béka vigyáz nem jön a szél alszik a ház kerti padon két öreg ül szótlanul és védtelenül négy unokát vár az ebéd kong a harang jönnek eléd már mosolyog szép szemed és készen a nagy meglepetés kint a család zsong – s odabent megtörik és meghal a csend
SÉRTETTEN miért építek még légvárat megváltásom meddig várat ihletvén egykor mint áradt úgy lett kedvem versem fáradt hírnéválmom pusztult romján nőtt szégyenfám hullott lombján hízó trágyázott föld dombján szépen művelt kertet nyomj rám
BÉKÍTŐ Mézes bor vétessék bölcsesség békesség dús évek szép esték nem kell hogy szétessék minden
MOST MÁR CSAK CSENDRE VÁGYOM Megfáradván a harcon, arcodhoz dugni arcom, érezzem, lelked ott van meghitt, halk illatodban. Mellőled kelni éjjel, bűvszókon szenvedéllyel babráljak, míg a reggel megjön kávémeleggel. Eldolgozgatni csendben kertünk mélyén a rendben, s ágyam többé nem árva, édes terhedre várva. Most már csak csendre vágyom – hadd higyjem, hogy nem álom, s hogy szégyen már nem éget: boldognak tudni téged mellettem, drága párom!
VEGETÁRIÁNUSOK (Piroska és a farkasa)
erdei tündér kerti bogár szépszemű hölgy karján a kosár zsong a piactér és a kofák éhes a farkasa zöldek a fák zöldséggel tele majd hazatér harsog a napfény messze a tél otthon a hölgyálarc lekerül s látszik a kislány arca körül már a babos kendő is – a zord ordasa szívén szárad a folt nem fal fel már rég belakott csak nyalogatja de úgy nyalogatja finom nagy nyelvével borogatja az illatozó püspökfalatot
Két karácsonyi verset írtam összesen, öt-hat év különbséggel. Az elsőt egy iskolai ünnepre készülve faragtam, vigyázva, hogy ne tapossak senki vallásügyi tyúkszemére. A második – mint már annyi – megint indulatból született, az ünnep kommercializálódása miatt. Erre az annyi mögöttes tartalmat hordozó születésnapra leginkább lélekben kellene készülni, nem hajszoltan, s nem tárgyakat hajszolva. Ha egyetértenek, talán elnézik a költő indulatát …
KARÁCSONY Csengettyű szava téli sötétben. Apró fények a fán idebenn. Jászolban pihenő szeretet hív. Rossz most kinn a fagyos hidegen. Énekhangok idézik a hírt, mely két évezredet így hidal át. Barmok közt született szeretet kér: hidd egy percig az ő igazát, s itt állunk, makacsul csodaváró felnőttekbe szorult gyerekek, mert bennünk van az egykori kisded: az életben tartó szeretet.
JÁSZOL, HÚGYSZAG, CSEND Ott az a jászol, a húgyszag, a csend, szalma zörög, bolhásak a birkák, hárman is ellenek – és odalent, úgy, ahogy azt bölcsek sosem írták, nyolc kisegér született az imént kőrepedés mélyén, a sarokban. Mécses alatt, a vigyázva kimért vízben, az órák óta halottan csak lebegő legyeken pici fény tört meg, amint halkan nyekeregve vériszamos, kicsi emberi lény sírta, hogy ott nincs fürdeni kedve. Szöszke, pufók, pisze, szép csecsemő? Barna szemű volt, s barna a bőre! Sem csicsa, sem gagyi, semmi fenyő nem lehetett ott, s arra a nőre, rongyaiban remegő menekült, nincs, aki ráfogná a világon, hogy neve Mária, szűz, aki szült, és az a purdé, ott, a királyom. Hát, mielőtt a nagy ünnepi rend jön, meg a hús dísztálra kiszedve, cseppet a jászol, a húgyszag, a csend és a szegénység jusson eszedbe.
Amióta betöltöttem az ötvenet, s fizikailag elindultam lefelé az egyre meredekebb lejtőn, nem is annyira az elmúlás, sokkal inkább az öregség foglalkoztat: ha megérem, mit tegyek, hogyan viselkedjek majd, hogy ne legyek felesleges, nevetséges, zavaró, és egyáltalán, nagy ívben kerülendő? Abban bízva, hogy hátha egyszer még hasznát veszik a vonatkozó aggodalmaimnak, a következő lapokon ezeket a verseket osztom meg Önökkel.
ÖREGSZEM Suhanc koromban mindent megtehettem: erőm öröknek hittem, s megvetetten lapult alám száz asszony megvetetlen vaságyamon. Időm, a végest, véltem végtelennek, s az őskaoszt, hol ábrándok teremnek, neveztem el jobb híján értelemnek – de vállalom. A büntetés: már látok. Bár ne látnék! Korom kerítésén keresztül árnyék sötétedik majd rám, hogy itt talál még a fájdalom.
A CÉLEGYENESBEN Nem lestem fösvényen, hol vár szebb vég menten – hosszú, szűk ösvényen csak holdfénynél mentem. Hárfák, dicsfény, lantok? Nem! Bújok rémülten: még hármat pislantok, s máris megvénültem.
A SZÍV SZOLGÁI Míg volt erőm, az volt szívem cselédje, s ifjú eszem sértett-duzzogva tűrte, hogy csak legyintek rá is, mint a létre, míg szív s erő ugrál tengerbe-tűzbe. Vénült erőm fogytán, nem volt, mi védje vad szívemet, hogy bölcs elmém ne tűzze dárdára – ám meggárgyultam, s ma végre kergült agyam szolgálhat szíjra fűzve.
ÍGY VIGYÁZZ RÁM Ha vigyázol rám, szeretet, öregemberroncs lehetek: mamuszos, csisz-csosz-csoszogó, laza műfogsor-motyogó. Ne zsarolj rám rossz szerepet csupa önzésből, szeretet! Agyalágy trotty hadd ne legyek: keserűn sírj majd, ha megyek!
KÖNYÖRGÉS kérek még tíz évet árnyékot hadd csaljak képpé csendből még hadd szűrjek verset pillangószárny visszhangjából harmatcseppből ködpárából holt fűzágból – halld hogy serceg halk tűzön s így válik széppé álmom létem versem
VÉNEMBER Számkivetetten elfeledetten ülsz keserűn és rég szeretetlen szúr a borostád senki se mos rád ülsz keserűn és nem jön a postád reszket a lábad szag megy utánad ülsz keserűn és bánthat a bánat céltalan élet gyűlölet éget ülsz keserűn és várod a véget
HALÁLFÉLŐ Az ősz szép évszak, és szelíd, csak jó hosszan kitartson! Hisz attól legszebb, hogy tudom: a tél vár túl a sarkon.
Azt hittem, az ötvenedik születésnapom nemzeti sorscsapás lesz. Akkor elképzelni sem tudtam még, hogy leszek én ötvenöt is, sőt ... már kétségbeesetten keresem, mivel lepjem meg magam a hatvanadikon. Szerencsére, nemcsak én öregszem ...
50 Ijedt vagyok – nem éhes, se lelkesült, se mérges. Az élet újra véges: ma lettem ötven éves.
55 itt vagyok ötvenöt éve dús kutyaszarba letéve és mire majd kijutok tán már a gödör vigyorog rám
N. N.-NÉ 50. SZÜLETÉSNAPJÁRA Voltál rongy, és voltál szent is: látszik rajtad kint is, bent is. Boldogságod jött is, ment is, s festett tollad fönt is, lent is hullik már.
Az itt következő verseket megrázkódtatások szülték, nem én! Magam csak kifaragtam őket. Egy jó ismerősöm hirtelen halála, egy kedves barátném reménytelen társkeresése, a szembesülés egy magára hagyott, megöregedett szülő keserűségével, a rémült felismerés, hogy mivé fajulna a mai Magyarországon a Második Eljövetel, az utcán tapintható másnaposságérzet a képviselőválasztás utáni hétfőn – van ebben valami szörnyű, ahogyan jó versek születnek valaki nyomorúságából. Nem kellett volna megírnom, nem kellene közreadnom őket? Pedig hát, ez is az élet...
INGED SZÁRAD (B. öngyilkosságára)
Eldobtad hát. Indulatos vég. Én gyávább voltam: maradok még, s gyáván tisztellek, buta bátor, hogy nem féltél már a haláltól. Voltál. Nem ment senki utánad. Élünk. Lesz ősz. Áll a faházad. Nap süt. Szél fúj. Csend van a téren. Inged szárad fent, a kötélen.
MORSE üres a ház nem szól a zene hever az ágyán szúr a szeme a feje úszik vár pityereg ma se jön el most már a gyerek a tehetetlenség mocsara nagy utazás töltött pohara az ital alján ott virul a huszonöt irgalmas pirula
TÁRSKERESŐ süppedő magányom ágyán jószagú ölem kitárnám egy megértő férfinak csúnya melleim helyében marka szívem fogja szépen s nem leszek lelkére vak megteszem hogy el ne menjen és utána szenderegjen még karomban reggelig míg csak alszik mozdulatlan fülbe gyónom gondolatban majd a sorsom terheit
MÁSNAPOS ’L’ BETŰK (Kisváros választások után)
Lábak alatt lapos arc a letépett falragaszon: mameluk, lihegő. Hűlt, kiherélt, lila győzelemálmok lomja felett, te lazán libegő lepke, csalódsz, ha leszállsz! Locsogó nyál alkoholillata távolodó. Bambul a büszke halált sose látott lámpavason lötyögő lobogó.
HA KRISZTUS BEKOPOG Megváltó, légy üdvöz máshol! Itt ez más hely, más nép, más kor. Elmentek már, kik nem bírták, hogy farkasföldön csak birkák,
képzelnek: nem vagy tévésztár. Elvesztettük, mit ránk bíztál. Vak nép lettünk. Itt nincs látó, hogy rádismerjen, Megváltó.
s mert jó pásztor rég nincs köztünk, káromkodván átöltöztünk: farkasbőrben fest jól nékünk kínzó gyűlölködhetnékünk.
Báránypástétom: kell? Ennél? Jobb köntöst is kaphatsz ennél. Van még ostyám, nem vinnéd el? Fogd, és menj Isten hírével,
Vesztettél hát. Nincs mit tenned. Néped csak szájjal hisz benned, látván, hogy hány püspök hátán nyargal sarkantyúval Sátán
mert itt újból fellógatnak! Mártírnak kellesz, nem papnak! Nézd, s emlékezz: véres baltám végén vésés – MADE IN BALKÁN,
Úr. Mondd, jó emberhez hányhoz jössz most, hogy Mammon kormányoz? Rongyokban jársz? Rád sem néznek majd, vagy koldusnak, „művésznek”
úgy fuss innen hát!
Akkor most gyorsan, gyorsan valami vidámat! A négy unoka számára gyermekversek készülnek: mutathatok közülük egyet? (Csak halkan és zárójelben: nem gondoltam volna, hogy ilyen átkozottul nehéz mesterség maradandónak szánt gyermekverset írni! Meg ne tudják, meddig tartott befejezni ezt itt!)
FELHŐKÉK Kis hegyi község Felsőtárkány: ott lakik egy kék felhősárkány. Fejtől a farkáig hét méter, s még neve is van: Pitykés Péter. Egy feje van, s az sem köp lángot, még a sütőből sem lop fánkot. Szíve szelíd, jó – nincs ott ármány! Jámbor, akár egy citromsármány. Péter az éghez hozzászépül: máris, ahogy nő, folyvást kékül, és mire egyszer végképp felnő, már sose látjuk: szép kék felhő lesz csak a szintén kék égbolton… - Nézd, nekem is van két kék foltom! Kékülök én is! Mondd, nem járvány? Nem leszek egyszer gyermeksárkány!?
Ha már komolytalankodunk, hadd emlékezzek meg a 2. számú kedvenc külföldi költőmről. Christian Morgenstern Akasztófa-énekei döbbentettek rá még kamaszkoromban, hogy a költészetet nem muszáj ájult lihegéssel tisztelni: lehet szeretni is, sőt: meg is nevettethet. Gondolom, az én időm óta nem sokat változhatott a tanügyi helyzet ebben a tekintetben: véresen komoly verseket próbálnak lenyomni az olvasni sem nagyon szerető fiatalok torkán. Morgenstern nevettető, groteszk költő volt, s az én kék egerem előtte tiszteleg. Arra kíváncsiak, ki volt az 1. számú külföldi kedvenc? Azt csak személyesen...
A KÉK EGÉR A kék egér a kis lyukon sietve éjszakán oson. A kamravári sajt a cél: rabolni jött a svédacél fogú bitang, hisz ebből él a kék egér. A kék egér siet nagyon. Ha látod is, ne üsd agyon! Egérkísértet is lehet, ki felzabálja mindened, bizony, talán kísértet ő, a spájzi sajtra törtető, s huhog, ha fúj az éji szél, a kék egér.
A kék egérke vére kék, de meg ne tudd, hogy él-e még! Piros szemét ha majd sötét szemedbe fúrja, tudd: a tét csak annyi, hogy te rút, kövér egértetem leszel, s a vér szívedbe fagy, vagy az maradsz továbbra is, ki nem rakatsz egérfogót a spájz elé, de hordd a sajtodat belé! Csak erre vár, csak erre kér a kék egér.
SZUKASORS (Csókolom, Sanyi bácsi!)
Mint a hinta, rengve ring a dinka Kinga dús fara: drága sárga házba zárva párra vár a bús ara. Christo Ferke fejbeverve, illat-ihletetten áll, Béla barna farba marna, Kajla kéjlakába vár. Durva murva félretúrva, Lilla lelke duzzogó: kurta láb kaparta-fúrta lyukba bújt a vén mohó, s ott dühöngve, dúlva-fúlva már irigy morál morog: - Kúrna mind a kerti kurva, s én hiába lángolok!
Sokféle oka van annak, hogy valaki versírásra adja a fejét. Most csak az egyiket említem: a végtelen hiúságot. Olyasmire vagyok képes, amire kevesen mások, mondja a költő, hát tessék elragadtatottan nézni, milyen gyönyörű faroktollaim vannak! A szegény ördög egy kicsit még akkor is nevetséges, ha valóban jók a versei, de jóval gyakrabban nem ez a helyzet.
TUDATHASADÁS Alszik a démonom. Itt van az angyal. Nézi, mit írok. A vállamon ül. Nem fenyeget karrierrel, arannyal, lelkemet is csak meztelenül tűri; becsapni, elűzni se tudnám. Jó legyen ám az a vers! Sok a dísz! Légy tömör! (így sugdos) Ne hazudj! Lám, tudsz te, ha kell, ugye, szépet is írsz! Éhesen ébred a gőg: a dicséret mákonya kell neki már egyedül. Lelkem a tükre után kap. A sértett angyal az ablakon át menekül. Szép vagyok én is, a vers is ... a várrom szép a tükörben … a gőg nyalogat, jóllakik, alszik. Ülök, s hazavárom józan, alázatos angyalomat.
VANITATUM VANITAS Vágyam nagy volt, parázsló: lennék költő, varázsló. Rímet rágtam csodának, s fájt, hogy még nem csodálnak. Nyelvemmel pénzt kerestem, míg más vérzett helyettem. Bágyadt gőgtől dagadtan tán Istent is tagadtam. Most csak nézek riadtan – minden titkom kiadtam, s művem kész. Jó, hogy ott van: lábnyom sívóhomokban.
TÜCSÖKGŐG Tél korbácsa suhog rajtam: tüzelőt se szereztem, nemhogy még spájzoltam volna, hogy enni legyen mit majd, amikor hegedűm nem tart el már. A falon túl ifjú hangyák csámcsognak, s buzgón helyeselnek vén apjuknak, amint rajtam köszörülve a nyelvét, példálózik: lám, így végzi a lusta zenész, mert semmit sem szerzett, derogált neki mindig a gyűjtés! Őt a kor, engem az éhség sorvaszt el, s e világról nyilván nem vihetünk hegedűt se, vagyont se magunkkal; őneki hangyamohó kis utódai szerteszaladnak majd az örökséggel, s mind tőlük, mind a világtól elfeledetten rothad már a szegény, amikor még rám sokan emlékeznek: - Jaj, de tudott hegedülni!
Egyre kevésbé szeretem a novembertől február végéig tartó időszakot. A természet pihenőre tér, pőrére vetkőzik a kert, viszi a pénzt a fűtésszámla, nehéz rajtam a kabát az utcán, szinte semmi sem jó télen. Íme, három búbánatos vers a témában:
NOVEMBER Vén varjú gubbaszt fázós fán a réten. Rög reccsen súlyos, csizmás láb alatt. Köd kúszik nyálkás országútra. Régen kint van bár, mégsem látszik fent a nap. Kályhák mellé bújt rosszkedvűn a város. Utcáin minden sapkás arc komor. Bent tévésztárok raccsolnak, s a sáros kertek közt ázott ebhad kóborol. Tél készül: minden fáradt csontom érzi. Borzongó bánat kushad vállamon. Hulljon hó, hadd támadjon kedvem élni, mert oly rég vágyott jöttöd várhatom, új, édes május…
HÓVÁRÓ JANUÁR Hideg és szomorú az idő. Hazajár csupasz ágak alá a homály. Az a tó, ahol oly gyönyörű, csupa élet a nyár, ma kihalt. Az idén hol a nádarató? Komor égre kiált fa hegyén a madár. Szava nem szerelem: keserű, kaparó. De hiába, ha alszik a néma határ, s vele hallgat az alkonyi ködtakaró. Didereg pocsolyák sara és vize már. Jön a nagy pihenő, meg a jég, dara, hó, de a nárciszaim hada mind idevár, gyere, tartsd melegen, te fehér takaró!
ÖNARCKÉP A TÁRCÁDBA Görcsös fa, fázós. Messzebbről szebb a táj. Korhadt, de él még: Minden csepp ága fáj.
Megmutatom Önöknek, hol születtek nagyrészt ezek a versek. Igen, ez is hexameter, és az utána következők is azok. Némelyik komoly, némelyik komolytalan. Akkor jó a hexameter, ha észre sem tetszik venni, hogy verset olvas, s egyszerre csak lülktetni kezd a fülben egy ritmus...
TÉLI SZÁLLÁS Körben padlótól plafonig szép, drága fapolc áll. Szellem gyöngyei, könyvek ezerszám, ritka nagy érték. Négyszáz óra tömör zene CD-n: klasszikusok, jazz. Antik hanglemezek. Hifijátszó, hang a javából. Süppedező fotelok, négy. Köztük szép, tömör asztal. Órák, képek alatt, a sarokba direkt odakészült íróasztalomon számítógép. A hasában ötven költő életműve, meg ott az enyém is. Attól jobbra pedig, békés utcára tekintő ablak előtt, legféltettebb nagy kincseimet nézd: két papagáj, négy pinty, öt tyúkcsibe és a mamájuk.
KINCSED, PÉNZED MIND NEM ELÉG Kincsed, pénzed mind nem elég, elvenni se tudnád tőlem a gazdagságom legfőbb összetevőjét: éjjel a csípődön nincs ott kicsi Hamvas, a kandúr, hát a veséd nem kap könnyű, duruzsolva dorombolt macskadagasztást, hogy jól alhass majd kutyaszőrös, gyűrt lepedődön a hódító, gyönyörű Mimi mellett.
EGY APOSTATÁHOZ Álmodban hurkát ettél éjjel, s havazott kint. Naptáradban tél van tényleg, január – ám Jeruzsálem harminc fokban fő, s vacsorádul kóser hal jár csak harminc sékeledért.
CSATLAKOZÁS - Ittlakokén, bameg, ittahelyem! - gajdolta dühödten Béla, a máskor félszeg, most ittas pedikűrös: sértődötten rúgta a Vén Európa csehó szép ajtaja rézlemez alját (mert a kilincs, az a fényes, súlyos réz, amiért nagy pénzt tejel otthon az ócskás, már a zsebében volt), rugdosta, ütötte, dörömbölt, míg be nem engedték. Odabent telehányta a padlót.
CSAPDÁBAN Nagymellű, pocakos, buta, rosszmodorú, pösze némbert döfködtem: – Nesze, tévésztár! –, s vinnyogva könyörgött… Ám egyszer révült, boldog szemeid becsukódtak, s dárdám rémülten lekonyult: te vajon kire gondolsz?
Sok okból ez a kedvenc versem: hadd ne kommentáljam! Ma ez vagyok én. Ma még ez.
CSAK A CSEND már nem a parttalan út csak az ösvény már nem a trón csak a kerti padom már feledésben a múlt az a fösvény és a jövőt unokámnak adom már csak a perc csak a meztelen élet már csak a béke a rend nyugalom leljenek itt a kutyák menedéket s halkan örüljön a méz ha nyalom gyűlnek a számban a szómaradékok vers csak az éjszaka hangjaiból és ha az ég nem is ad haladékot hagytam elég nyomot itt ami szól már csak a ház s odakint csak a zöld kert kell sütemény finom illata bent már nem ijeszt a gödör meg a föld mert már csak a csend csak a csend csk… csnd
A szürkehályog még elszántan hízik mindkét szememen, de a vastagabb hályog már majdnem egészen lehullt róluk, noha rendesen ott volt még tíz éve, amikor új otthonomban „jöttment pestivé” vedlettem a tősgyökeres vörösvári bennszülöttek között, s még azután is, sokáig. Ez is én voltam. Ez vagyok még?
IDILL A fekete macska idegi alapon ült az udvaron, s a lepke-széllovast figyelte: hova libeg vajon? Csak a szeme élt, meg az agya, ami a kínhalálra járt: a kutyakölyök fogai közötti sorsra vizionált. Virágja-mutogató bokorba bújva karitatív rigó proteinekért sivalkodó, de vegetatív fiókacsőr-halom közébe kukacokat tömött, nem is gyanítva, kin kacag a kakukk az ág mögött. A négy kutya meg az egy kölyök kinyúlva mind aludt, de radarozó fülük vigyázta kert körül a falut. Csukott szemük mögött repültek át a réteken, s a farkasálom igazi csúcsa lett a nyúltetem. A falura költözött tanár a nyári délután tüzén pirulva tudta: ilyet a sors nem ad Budán, s a borzalomra mind vakon, megannyi kín között az égi béke kerti képein gyönyörködött …
ÁSOM PANDA SÍRJÁT Kő is kerül. Lesz jel. Talán virág is. Pár óra csak, s torkunk már nem reszel. Cél nélkül éltél, jól. Kukac ha rág is, szép macska voltál. Szép emlék leszel. Végül tereptárgy: durva fűbe rejtett kis kőhalom, mert én is elfelejtett emlékbefőtté válok, s nem tesz el spájzába Isten sem.
Akkor én most köszönettel elbúcsúznék. Ennyi volt. Hálás vagyok Önöknek, hogy végigolvasták a verseimet. Ha hallani is szeretnék némelyiket, ahhoz a honlapomra kell menniük (http://teleteacher.hu), ahol videókat is találnak, sőt e-mail címet is, amin keresztül a buksim elnézően megveregethető, a fültövem megvakargatható, akár melegebb égtájra is vagyok küldhető. (Vagy műsort adni hívható.) Tettestársaimnak a szép fotókat köszönöm, múzsáimnak az ihletet, a CAPSYS vezetőinek pedig a lehetőséget, hogy megmutathattam, máig mi mindenre képes még a beszélt, nem „irodalmi” nyelv. Csókolom!