Anna Bolavá Az ökörfarkkóró virága

Anna Bolavá Az ökörfarkkóró virága Az éjjel szemerkélt az eső, és odakint még minden csupa víz. Ami a betakarítást illeti, a mai is egy elvesztegetett nap lesz. Bár lehet, hogy találok egy kis bodzát, néhol még van valami maradék, és a száradási aránya sem reménytelen. Jól át kell gondolnom, mire szánok most időt és energiát. Épp annyi van, amennyi kell, de a sebesült kezem megint feltart. Aztán ott az időjárás, hosszú távon nem tűnik jónak. Be se kell kapcsolnom a rádiót, Marcelától mindent tudok előre. Amilyen kiábrándító volt tegnap az átvétel, el kellene döntenem, mi az, amit nincs értelme csinálni. Na persze, a vérehulló fecskefű. Elveszi az időmet, meg a helyet a padláson, a tetejébe meg is aláz. Elégetem, megérdemli. Kezdődik a nyár, és ezzel a sok gyommal végzek is. Nem szabad az útifűre koncentálnom. Megfogadom. Egészségügyi okokból kivágom az összes zsurlót. Amíg minden csupa víz, körbejárom az összes árvacsalán-lelőhelyet, és megpróbálom a második virágzással megduplázni a mennyiséget. Lehet, hogy idén eljutok a hegyekbe is, ha van annyi időm. Ott bizonyára szépen nő a kései árvacsalán. Már ha nem vágták le. A fennmaradó időt a hársra szánom. Az összes fát megcsinálom a környéken. Ha végére ér a reggel, már nem lustálkodom többet, hátramegyek a disznóólhoz, és megcsinálom az ökörfarkkórót. Minden nap. Az árvacsalán, a hársfavirág és az ökörfarkkóró megéri. Ezekért a napokban kihozom magamból a maximumot. A körömvirág mindig lógatja a fejét, nincs értelme az eget kémlelni, mi hogy lesz. Semmi se lesz. Az ökörfarkkórók alatt ott vannak a gyepre hullva a tegnapi virágok. A maiak szépek, de vizesek. Nincs sok, de nagyok és frissek. Ha az ember egész évben nem látta őket, a legapróbb egyedek is örömet okoznak neki. Közelről megvizsgálom az ökörfarkkórót, és csodálom, milyen tökéletes teremtmény. A törékeny virág sárga bőre magában egy csoda. Miből alkották valójában? Nem levél, nem szár, nem gyökér. Miből szövik a virágokat? Honnan ez a tökéletes anyag? Miért épp a növényekről nem tanultam? Nem kéne évről évre ilyen hétköznapi dolgokon csodálkoznom, és ismerném az összes választ. Persze lehet, hogy jó nem tudni. Nem vonjuk meg magunktól, és nem öljük meg a széséget. Délelőtt elöl a kertben béke van. Marcela nincs itthon, és az utcából a legtöbb ember elment dolgozni. Felhúzom a kesztyűmet, és nekiállok kigyomlálni az ágyásokat. Igyekszem nem használni a jobb kezemet, de nem igazán megy. Ha valamihez hozzáérek a tenyeremmel, a fájdalomtól könny szalad a szemembe, és össze kell szorítanom a fogamat. Ettől aztán hasogat a fejem. Persze magamnak sem vallom be, hogy nem vagyok képes kétkezi munkát végezni, és folytatom tovább. Hát ezt jól megcsináltam. Lehet, hogy valami betokozódott mélyen a

tenyerembe, és ezért nem javul. Talán egy olló törött darabja, húzom el a számat, muszáj leülnöm egy pillanatra. Forog velem a világ, és felfordul a gyomrom. Most éhes vagyok. El kéne mennem a pékségbe valami kajáért. Írok egy bevásárlólistát. Összetakarítom a konyhát, aztán átnézem a spájzot. Talán leolvasztom a hűtőt, és kivasalok. Vidáman csinálom majd a házimunkát, mint a szünidőben. Hisz most bármit megtehetek, nem kerget senki. Bármit csinálhatok, és mégis, mintha magasból, figyelem saját magamat, ahogy itthon egymagamban vánszorgok. Bezárom az ajtót, és bevonszolom magam a hálószobába. Kábultan dőlök az ágyra. A nadrágom szárát összevizezte a fű, de le se vetkőzöm, már csukom is be a szemem. Olyan fáradt vagyok, hogy talán még a halálnak is örülnék. Ablakzörgésre ébredek. Megriadok, hirtelen felülök az ágyban. Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mi történik. Azon nyomban lelkiismeretfurdalásom van, mint amikor valamit ellazsálok. Kint Marcela az ablakomnak nyomja az arcát, és megpróbál belesni a szobába. Nincs értelme úgy tenni, mintha nem lennék otthon, már biztosan meglátott. Fölkelek, és odamegyek az ablakhoz. Nem ismerek a testemre, minden mozdulata erőtlen, mintha késleltetve működne. Elhúzom a függönyt, és üdvözlésképp biccentek. Marcela tovább veri az ablakot, míg ki nem nyitom. „Mi van veled? Akkor velünk jössz?“ – kérdezi vadul. Olyan, mint egy magasról alázúduló, megvadult hegyi patak. Mire hozzászokom az éles déli napfényhez, ami felforrósította az ablakpárkányt, és kiszárította a kertet, észreveszem, hogy az unokatestvérem feketében van. Pár pillanatba beletelik, míg rájövök, mi történik, és mit akar tőlem. „Autóval megyünk, és van még egy hely, és azt gondoltuk... De akkor most rögtön kéne indulnunk“ – idegesen áll egyik lábáról a másikra, és egy kicsit feljebb húzza a térdén az ünnepi nejlonharisnyát. Megrázom a fejem, és behunyom a szemem. „Akkor nem jössz? Rendben. Ott találkozunk.“ Vár egy kicsit, és jó alaposan megvizsgál. „Tényleg a rokonaink, úgy illik, hogy elmenjünk.“ Nem mondok semmit, de nem is kell. Marcela együttérzően rámnéz, és megrázza a fejét. Még hozzáteszi, hogy most épp három ételhordóját várja vissza tőlem, ha kimosnám és visszaadnám őket, jót tennék vele. És ha nem megyek el a temetésre, mindent el fog mesélni. Mielőtt eltűnne, még közelebb hajol, mintha valaki hallgatna minket, és titokzatoskodva súgja: „Nem csodálkozom rajtad, a helyedben én is ezt tenném.“ Aztán becsukom az ablakot, újra egyedül vagyok. De mit is tenne a helyemben? A szobában hideg van, én meg átfagytam. Egyáltalán nem takaróztam be. Végigmegyek a házon, be a fürdőszobába, és hosszasan várok, míg végre meleg víz jön a csapból. A kötést újra átitatta a vér és a genny, úgyhogy megpróbálom kipucolni. A csuklómról leveszem a

fájdalomcsillapító tapaszt is. Mindkét kezemet belemerítem a mosdóba, és figyelem, milyen nagyok és idegenek a víz alatt. A bal koszos a földtől, a jobb kék. Egész a könyökömig. Halott hús. Óvatosan megfordítom a kezem, és megnézem a tenyeremet. Ez aztán megérte, mondom hangosan, és belenézek a tükörbe. Kék szem, kék ajkak. Kék arc és különös, idegen mosoly. Az ajtó mögött két teli ételhordó áll. Behozom őket, és átvizsgálom, mihez is lenne étvágyam. Legjobb lenne gyorsan enni, aztán elmenni valahová. Ha megreggeliztem, elmegyek sétálni, elfoglalom magam valamivel. A testem kezd emészteni, de én ebből semmit sem észlelek. Az étellel majd máskor kezdek valamit, most nincs kedvem hozzá. Minden rendbe fog jönni, majd egyszer. Most jogom van a szomorúsághoz, és ahhoz is; ha nincs kedvem élni. Hülyeség az embernek kényszerítenie magát, ha egyszer nem megy. De azt is fontos észben tartani, hogy még megváltozhat. Kezdődik a nyár, gyógyul test és lélek. A szünet csodálatos időszak, és nem csak a gyerekenél jön be. Előttem pedig egy hosszú-hosszú szabadság áll most. Örülni fogok neki. Olyan dolgokat csinálok majd, aminek van értelme. Bekapok öt tablettát, leöblítem egy jó adag vízzel, és kimegyek. Belerúgok a cipőmbe, felhúzom, és már kint is vagyok. Kosárba szedem a száraz ökörfarkkórót, aztán a virágokat óvatosan szétteregetem egy faládába. Nincs belőlük túl sok, van elég helyük kiszáradni. Minden virágocska magányos. Ez a luxus a szezon elejére meg a végére a jellemző. Kiteszem őket a ház mögé, a tűző napra, és letakarom egy üveglappal. Muszáj mosolyognom, mikor megvizsgálom ezeket a vén üvegtáblákat. Hányszor felhasították már a lábamat a csípőmtől a combomig, mikor körülöttük futkostam, és nem figyeltem. Kislány koromban rendszerint tele volt a lábam véző sebekkel. Az iskolában azt godolták, hogy a gumicsizmától, pedig az üvegtől. Egyszer az ökörfarkkóró-szárításnál ott lábatlankodott Vašek is, és egyedül akarta befedni a ládákat. Tolakodó és teljesen felesleges segítség. Hagytam, hadd csinálja, hiszen igazán nem volt már gyerek. Csak megbírkózik vele, ha mindenáron hasznomra akar lenni. Egy kezébe fogta a legnagyobb és legnehezebb üveget, de mielőtt még a ládára tehette volna, az üveg eltört, és átszúrta az int a hüvelyk- és a mutatóujja közt. Furcsa zaj volt, és egészen különös, feszült pillanat. Vašek kezéről a vér ráfolyt a virágaimra, és azon gondolkoztam, mit mentsek hamarabb. Tudtam, hogy köztünk ez a döntés hosszú idő ótafüggőben van. Tehát a mostani viselkedésemtől függ, hogy alakul a jövőnk. Hozzá sem értem, hívtam a mentőket. Világos volt, mindkettőt elvesztettük. A tönkrement ökörfarkkórót kidobtam a komposztra, a maradékot a lehető leggyorsabban beszállítottam. Azon a nyáron a felvásárláson az én árumat mindig másodosztályúnak értékelték, úgy hallottam, megfeketedtek. Nem értettem, hogy

lehetséges ez. Szárazon szedtem őket és tűző napon szárítottam. Az esővel abban az évben nem volt gond, és minden szépen alakult. Gyanítottam, hogy nálunk a családban romlóban vannak a kapcsolatok, de hogy engem valaki szádékosan megkárosítana... Nem Vašek volt, ő szerette az ökörfarkkórót. Persze összebarátokzott Joachimmal, és direkt mentek a garázshoz, hogy az árvacsalánra vizeljenek, de az ökörfarkkóróval nem tett volna semmi rosszat. Végülis örömét lelte benne, hogy a virág kilója háromszáz korona, és az egész ott nő rögtön az ablak alatt. Egyszer aztán ezt a csodaszép virágot közelről lefestette, és be is üvegeztette. De hogy hol végezte a kép, azt nem tudom. Vašekkal hozzánk csak a papája jött. Az ökörfarkkóró körül senki más nem lábatlankodott. Azon a nyáron minden rakomány megrongálódott valahogyan. Végül apósom szerint olyan nagz eső és szél jött, hogy reggelre a kertben az ökörfarkkórók többsége kifordult a földből, és a hajnali betakarítással vége is volt mindennek. Sajnáltam, mert szép, egészséges növények voltak, és hatalmas kárunk keletkezett. És még jobban sajnáltam, mikor Marcela fontoskodva mondta, hogy a nagy esőről neki is tudnia kellett volna, de náluk az udvarban semmilyen kárt sem jegyeztek fel. A vödörre mutatott, amibe felfogták az esővizet, és leolvasta a jelölésről a hullott mennyiséget, majd megcsóválta a fejét. Legfeljebb szitált egy kicsit, fontolgatta. Majdnem biztos volt benne, hogy a vödör teljesen üres. *** Levágom a körömvirágot is, és felviszem a padlásra. Az utolsó, prágai rakomány jól szikkad, de a teljes kiszáradás még messze van. Az előrejelzett esővel keddig biztosan nem fog megszáradni. De legalább a vérehulló fecskefű eltakarodott, és felszabadult egy kis hely. Hátul még egy kicsit összesöprök, aztán lemegyek megmosakodni. Átöltözöm, fogom a kiskocsit, a bicikli után kötöm és elmegyek a városba bevásárolni. Én vagyok az egyik utolsó, aki biciklivel jár bevásárolni. Egyedüliként kiskocsival. Mindent el tudok vinni vele, még jobb is, mint az autó. Természetesen egyenesen bemegyek vele a boltba, és bevsárlókocsi nélkül is megy minden. Az olajorészleg felé tartok, közeledik a gyógynövények tartósításának ideje. Alkohollal Petrák lát el, mézzel Mikešová asszony, de préselt olajat nálunk senki sem csinál. Egy jó adag üveget pakolok fel a kiskocsira, és megyek is. A pénztárnál felsorakoztatom őket a futószalagon, fizetés után vissza az egészet a kocsiba. Semmi felesleges zacskó vagy fólia. Nincs sok ember, és ez elég furcsa, hiszen péntek van. A visszaút is békés, az utcák kihaltak és csendesek. Mintha magának a pápának lenne temetése, húzom el a számat. Hirtelen egy légy repül a szemembe, jó mélyen, a szemhéjam alá, majdnem egész a fejembe. Még életben van, miniatűr szárnyával verdes, felissza a könnyeimet, és rám szól: ne káromkodj! Fészkelődök, és inkább nem is gondolok rá. Az a fő,

hogy le ne essek a bicikliről. Lassan és óvatosan megyek, a jobb kezemmel csak finoman tartom a kormányt, hogy lángra ne lobbantsam a benne szunnyadó tüzet. A nap az aszfaltra tűz, de én a fejemre csavartam egy kendőt, így aztán nem zavar, és végre van egy egész szép délutánom. Hátulról megyek be, hogy ránézzek a csatornatorkolatra, és ellenőrizzem a kései árvacsalánt. A malomépület körül van néhány hely, ahová a nap egész nap nem süt oda, így ott minden később érik. Talán csak egy héttel, de ez is elég. És egy lélek sem jár arra fűnyíróval egész évben. A malom hátsó falai mindig vizesek és dohosak, csak úgy árad belőlük a hideg. Itt A alegnagyobb forróságban is elviselhető az idő, leszámítva azt, hogy a környék összes macskája itt gyülekezik. Legkevesebb tizet mindig összeszámoltam. Mikor kicsik voltunk, a bolond Mácha lakott itt, akiről azt mesélték, hogy lehúzza a macskákról a bőrt, és megsüti őket. Lehet, hogy ez nem volt igaz, de amikor Mácha meghalt, a macskák a malomban úgy elszaporodtak, hogy az állatorvosi ügyeletnek kellett közbelépnie. A környék most elhagyatott és rendetlen, a növények számára földi paradicsom. A fű mindenütt térdig ér, de az árvacsalános részeket könnyű felismerni, és a begyűjtés is jól megy. Ide táskával készülni valóban megéri. Ami viszont értéktelen, és minden csalódás után legszívesebben a falba verném a fejem, az az útifű. Az utak mentén mindenütt kihajt. Hosszú, duzzadó, csábító és életerőtől részeg, áprilistól novemberig. A levele könnyen téphető, bal kézzel is simán megoldom. A jobb kezemet kímélem, a bal viszont dacol az irányítással, és váratlan dogokat csinál. A ládában van egyszerre annyi hely, hogy a vásárlást be lehet gyömöszölni az egyik oldalra. Aztán kiegyensúlyozom egy nagy adag útifűlevéllel. Ennek némelyik darabja megvan akár negyven centi is, ezt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, sosem látott szépség ez, és annál szebbnek látom, minél csinosabban van elrendezve a ládában. A ház nincs messze, pár perc alatt ott vagyok az ajtóban. Tulajdonképpen itt most rémesen elgyomosítom a talajt, de nincs más választásom, csak csinálom a dolgom tovább, és ennyivel megelégszem. A levelekkel nehéz, itt nem én irányítok. A pitypanggal sem terveztem semmi bonyolultat, elég volt egyszer látni a benőtt területet, hátul a Sokolská felé, onnantól ment minden rendben. Ezt most megismétlem az útifűvel, de mit kéne tennem? Ha egyszer nem látom? Árvacsalánból van elég, ez rendben is van, holnap elmegyek értük, de az útifüvet most gyűjtöm össze. Ha valaki ma az utcánkban összetalálkozna velem, egyáltalán nem gondolná, hogy vásárlásból jövök, hiszen csupa zölddel van megpakolva a taligám. Sok-sok lábnyomot hagyok hátra, de egyáltalán nem törődüm velük. Majd ha az útjavító munkások befoltozzák az aszfaltot, nem fogok beledöccenni a kátyúkba, nem fogom össze-vissza kerülgetni őket, és el

sem veszítek semmit. A fenébe is, a jobb kezemet 100 százalékra kapcsolom, átéget a fájdalom, mintha az ördög köpne egyet. Újta átvérzik a kötés, de először akkor is a padlásra kell mennem, utána majd megmosakszom, és legyűrök pár tablettát. Ez utóbbi kemény feladat, és hosszan szorítja a mellkasom. Az égen mindenféle apró felhők gyülekeznek, de még mindig tiszta és száraz az idő, a ma esti terveimet alapvetően nem rontja el. Összesen négy nagy zsákom van, tele égetnivalóval. Felpakolom a kiskocsira, így viszem őket a gyümölcsösbe. A kert a cseresznyefák körül a legelhanyagoltabb, van ott egy halom benőtt, korhadó deszka is. Ezek mögé rejem a zsákokat, és visszamegyek az udvarra a következő rakományért. Ezúttal száraz fát és papírt hozok a tűzrakáshoz. Nincs rá szükségem, hogy régi levleket és hivatalos iratokat őrizgessek, és van pár fotó, amit szintén nem akarok megtartani. Ezek pont megfestik a kis tüzet, más színű lesz a fénye, ez tetszik. A dobozban még négy gyufa van, ezzel nem lesz gond. Gyufát gyújtani és tüzet rakni jól tudok, elég nekem egy gyufa is. A régi dolgok úgy fognak tüzet, mint semmi más. És ha az ember ráköp, a tűz egy csapásra színt vált, és ezzel a tűzvésszel a múlt már nem törődik. Ülök a réges-régi tűzrakóhelynél, és próbálom életben tartani a kis, ártalmatlan tüzet, amiből az utcáról igazán semmit se lehet észrevenni. A fal a gyümölcsös körül magas, a fű is magas, így csak a baljós füst árulhat el, amire persze odafigyelek. Egyszer régen azután született ez a tűzrakóhely, hogy épp a gyümölcsösünk közepén, a legmagasabb körtefába belcsapott a villám. Amikor nagyapa kivágra és elvitte a fa égett törzsét, keresztet vetett, és a gödör köré hatalmas köveket tett. Mi, kislányok, mentünk a kosárkáinkkal, és kavicsokat szórtunk közéjük. Körbejártuk a kertet, és mindig újabbakat és újabbakat gyűjtöttünk. Amikor elfogytak a kavicsok, lementünk a folyóhoz is. Az egész szünidőben búvárkodtunk és gyűjtöttük a legszebb darabokat a folyó fenekéről. Aztán megszárítottuk őket a napon, és elvittük a gyümölcsösbe, a rég terméketlen fa különös sírjához. Apu a legnagyobb kövekből kört formált, és tüzet rakott. Egyáltalán nem gyulladt meg, köröskörül minden el volt áztatva, és a fa is nedves volt. Aznap este szörnyen leitták magukat nagyapával, és mindketten lehányták a falat. Reggel apa hozott egy lapátot, és betakarta a hányást földdel. Undorodva kerültük el azt a helyet, és a következő tavaszon ott nőtt a legnagyobb vérehulló fecskefű, amit valaha láttam. Marcelka Miluškával az oldalát fogta nevettében, engem meg kényszerítettek, hogy odamenjek leszedni a virágokat, hogy őrülten meggazdagodjak. Rendszerint megpróbáltunk a lányokkal őrülten meggazdagodni, de csak annyit sikerült keresnünk, ami elég volt fagyira vagy pezsgőcukorra. Még ma is látom azt a helyet a falnál, ahová boldogtalan felmenőim fájdalmukat és mérgüket hányták, mert körös-körül mindent elveszítettek. És ma én ülök itt az egyik kövön azok közül, elhajtom a

szúnyogokat, és melengetem a kezemet a tűznél, aminek a színe most épp teljesen természetes. Ahogy kinyitom az első zsákot, és a lángokra terítek egy összeszáradt inget, valami megváltozik. Hagyom, hogy a tűz hozzászokjon, aztán feltáplálom egy nyaláb félig száradt, kétes minőségű fecskefűvel. Ereszt egy kis levet. De szépen roppan, kár, hogy Joachim nem hallja. Ezek a kövek a mieink maradnak, mondom magamnak, és visszaemlékszem az összes bizonytalan pillanatra az esküvőmön. Marcela sürgetett, hogy vágjuk ki a fákat, legalább részben, hogy ne legyen velük annyi munka. Szerencsére nem volt akkora úr, hogy motoros fűrésze legyen. Miluška viszont tényleg úr volt, motorosfűrésszel, és minden ősszel szívesen segített betakarítani a termést és összegereblyézni a lehullott leveleket. Itt most minden gyönyörű, mint kiskoromban, mikor álmodoztam, sóhajtoztam, és elképzeltem, hogy ott ül, valaki egész mással, mint az unalmas unokatestvérei. Miluška, a mi igazságos, a szerelemben mindig szerencsétlen patikusunk. Én voltam a harmadik örökös a sorban, és a gyümölcsöst olyannak szerettem, amilyen mindig is volt. Minden szeglete gazdagon benőve. Elburjánzott, zabolátklan, természetes. Mikor megházasodtam, az apósom lett a főnök. Évekig szövögette a szálakat, zsákutcákba hajszolva minket, hogy aztán közösen eladjuk a gyümölcsöst. Nem állt szándékában savanyú almát rágni, villát akart építeni. Vadregényeset, közvetlenül a patakparton. Micsoda őrült ötlet volt! Talán még annál is rosszabb, mint Vašek naív elképzelése, hogy hogyan keressünk pénzt a szünetben. Úgy gondolta, egész nyáron gyógynövényeket szállítok be, ő meg halat fog, és eladja a vásárban. A pénzt, amit kerestünk, összedobjuk, és végre veszünk magunknak egy rendes fűnyírót. Ilyesmi tényleg csak egy félnótásnak juthat eszébe. Egy félnótásnak, aki megnősült, anélkül, hogy egyáltalán tudta volna, ki az a másik ember az oldalán. Átalakítjuk a gyümölcsöst, igazán szép lesz! És ha ott évekig kamillát termesztettem, amit nagy nehezen ültettünk át egy távoli mezőről, és nem akartam rajta semmit változtatni, számára ez mind mellékes volt. Segíteni fogok neked, bújt oda hozzám, és megsimította a hajam. Szeretett. De persze állandóan rálépett a frissen megeredt citromfüvemre, és fehér árvacsalán helyett lilát szedett. Csak menj, és maradj addig, ameddig csak kell, ezt akartam hallani, de ezt soha sem mondta. Kölcsönös lelkiismeretfurdalás és keddi kiábrándulások – ez volt a mi házaséletünk. Plusz az apósom. Na ő aztán tényleg egy külön történet, ami, remélem, ma végleg lezárul. A város mögötti dombon, ahová a talajvíz még nem ért el, nemsokára elföldelik örök békességben. Ámen. Már teljesen besötétedett, a tűz is csak pislákol. A fák között átszivárog a hűvös éjszakai levegő, és lassan én is a csapdájába esem. A tűzre rakom az utolsó száraz ágacskákat, amiket elhullajtottam a fűben, és nézem, vajon megbékélnek-e velem a lángok, és feladják-e

természetellenes színüket. Nagy falat volt ez a tűznek. De nem árult el, és mindennel megküzdött. Végül az üres zsákot is elégetem. Igaz, az utcáról az egészet láthatták, de minden illetlen holmit kivágtam. Vízért indulok a locsolókannával, de abban a pillanatban valami megreccsen, pont a fal mögött. A sötétbe meresztem a szemem, és a hátsó kertkapura nézek. Azt hiszem, valaki kinyitotta és erre jön. Csak egy árnyékot látok, de nem tudom, kihez tartozik. Ő viszont a tűz fényénél lát engem, mintha a tenyerén ülnék. „Én vagyok, ne félj. Mit őrjöngsz? Késő van“ – suttogja Miluška, és mellém kuporodik. Valami hatalmas pulcsiba burkolózik, de így is vacog a hidegtől. „Mit égettél itt?“ - ront nekem, de ezzel semmi rosszat nem akar. Régebben együtt üldögéltünk itt, és tudom, hogy semmi kifogása a nagy tűz ellen. De a szemén látom, hogy valami történik. És ennek semmi köze a tábortűzhöz. Miluškának nincs kedve beszélni, a hangja fáradt és szomorú. „Egyébként már végeztem is. Vagy hozzak még ágakat?“ – kérdezem, és mindkettőnk számára világos, hogy a bólintása jóval hosszabb éjszakázást fog jelenteni, mint amit eredetileg terveztünk. „Segítsek? Hozzak deszkát hátulról?“ „Deszkát ne, nedvesek. De a sufniban van még egy kis rejtett tartalék.“ A fal melletti kis kamrából hozunk egy kupac ágat a tavaszi metszésből és pár vastag, száraz rönköt, a jobb élmény érdekében. „Ma elégetjük ezeket, mire várjunk?“ – mosolyodok el, de Miluska bizonytalanul néz rám, és alig észrevehetően megvonja a vállát. Lehet, hogy csak ebben a rémületes, arany-fekete fényben tűnik úgy, de mintha ezt az embert itt mellettem ma bántaná valami. És nagyon jól tudom, az utcánk végén melyik kapualj volt, aminek olyan nehéz szívvel fordított hátat csak egy pillanattal ezelőtt. „Nem tudom, egyáltalán el tudok-e majd aludni, ott voltam a temetésen“ – sóhajt Mikuška, aztán megkérdezi, mennyit akarok erről hallani. Mindent. Éjszaka van, és amit nem őrzök meg, azt elengedem a sötétség áramába, vagy föl, a fák közé, hisz nem ez az első alkalom, hogy ezen a helyen engem megsegítenek. „Nincs itt semmi innivalód?“ Megrázom a fejem, és ő végre elmosolyodik. Miért hoztam volna bármit is, ha egyszer egyedül vagyok itt. Lángol az arcom a nagy tűznél, ami minden valószínűség szerint tovább fog égni. A lángok újra erőre kapnak, és körös-körül egyszerre több a fény. Tehát drága, nyitott koporsó, vastag gyűrűk minden ujjon, néhol kettesével. Tágra nyílt, csodálkozó szemek és egy gyászoló terem, roskadásig megpakolva emberekkel. Nem győzöm csodálni,

mi mindentől vett búcsút az apósom a végrendeletében. Vašek minden kívánságát teljesítette, mert nem engedhette meg magnak, hogy kockáztassa, esetleg nem kapja meg a házat. De éppen ő nem érkezett meg. A többi hozzátartozó, mint egyébként minden pénteken, két táborra oszlott: egyesek elítélték a távolmaradókat, mások megbocsátottak nekik. Úgy mondják, visszajött hozzád, meséli Miluška, amit a visszaúton hallott. Aztán folytatja a beszámolót, és én csak csendben bólogatok. Nem tudom, mit mondhatnék erre, de szerencsére nem vár semmilyen választ. Aztán észreveszem, hogy néhány részlettől megkímél, és nem a teljes igazságot mondja. Nem rovom fel neki, miért okozna még több szenvedést és haragot. „Hát, ez minden, és most csomagold ki a kezed, láttam a gyógyszertárban.“ Szelíden megfogja a kezem, és leveszi a piszkos kötést. Engedelmesen tartom a kezem, és teljesen megbízom Miluškában. „Ez nem fest jól“ – egészen közelről vizsgálja meg a tenyeremet, és a fejét rázza. Divišre emlékeztet, akinek hasonló helyzetekben ugyanilyenek a gesztusai és a hanghordozása is. Nagyon furcsállom, hogy ők ketten így hasonlítanak egymásra. Hogyhogy nem tűnt fel korábban? Most már tudom, kire emlékeztetett akkor a liftben. De ezt hangosan kimondani nem lehet, hiszen világos, hogy a városunkban a kapcsolatok bonyolultak, és a felesleges beszéd csak fájdalmat okoz. Miért mondaná el a legfiatalabb unokatestvérnek, hogy áll a dolga a doktorral, hogy a férfi nem akar váltani, és sosem fog belemenni a válásba. „És te ezzel a kézzel útifüvet szedsz? Ez nem lehet igaz“ – mérgelődik velem. A szájam elé teszem az ujjam, hogy ne kiabáljon annyira, de Miluška már belemelegedett. „Gyere be hozzám holnap, adok antibiotikumot. De ez az utolsó alkalom, hallod? Ezzel már semmit sem akarok csinálni. Hiszen egyáltalán nem javul! Hány kiló vagy? A két szemed másfelé néz, és most mindehhez még a kezed!“ „Eltúlzod...“ „Nézd, megbeszéltünk neked egy újabb időpontot a hradeci kórházba. Muszáj elmenned, érted? Ez így nem megy tovább, én ezt már nem bírom!“ „Kérlek, ne kiabálj, okké?“ „Jövő héten odamész, Marek elvisz téged. Ha azt szeretnéd, ott marad veled, van ott az osztályon egy iskolatársa. És ha ottfognak, akkor ott maradsz!“ „De nem maradok! Elmegyek, de nem maradok ott éjszakára!“ Nézzük egymást, míg együkünk elfordítja a tekintetét. Ő meg folytatja: „A kezed begyulladt, és ezzel egyedül egyáltalán nem tudsz mit kezdeni. Sőt.“ Figyelem, és muszáj mosolyognom. Ahogy ilyen komoly és aggodalmas, és amennyire hasonlít rá. Hihetetlen. Itt mérgelődik a tűznél a kezem

miatt, amit alig egy percre látott, miközben az már néhány hete keveregnek benne az indulatok, és forr benne a harag. Átölelem a vállát, és váratlanul elsírja magát. Nem szólok közbe, hagyom, hogy tovább beszéljen. És persze nem kürtölöm világgá. A mi városunkban sem maradnak sokáig titokban a bajok. „Június végéig ott vagyok, aztán otthon leszek“ – törli meg a szemét, és kifújja az orrát. Mindenre rábólintok. Miluska mindig mindent jól csinál. Nem számít, milyen galibába keveredik, megoldja, ahogy kell. Minden elől elegánsan kisiklik. Én is ugyanígy szeretném csinálni, de ilyen helyzetekben nem tűnök valami nőiesnek. Rögtön meg is mondom neki, és mindenféle mást is mondok, amik felvidíthatják. Ha nem most, akkor később. Csak úgy záporoznak a felmenőktől vett idézetek és a mindenféle hangzatos mondások, míg végül úgy hahotázunk, mint két vén boszorka. Épp most száll el fölöttünk az első denevér. „Anni, ugye elmész? Ígérd meg nekem! Szeretlek.“ „Nem kéne a hideg földön ülnöd, felfázol“ – és elütöm a megható pillanatot egy emlékkel az általános iskolai tanítónéniről, aztán elbúcsúzunk. Megbeszéljük a holnapot, aztán Miluska eloson a sötétbe. Nem akarja, hogy elkísérjem, megoldja egyedül. Újra egyedül vagyok, eloltom a tüzet, és várom a napfelkeltét. A fák koronája alatt még nehezen kivehető, de az udvaron már látom, hogy az ég néhány helyen átviláglik. Ég a szeme, elnehezült a fejem, és még hasogat is. Már nem kell soká várni, és elkezdenek kinyílni az ökörfarkkóró virágai. Látni akarom. Leülök a kertbe, közvetlenül melléjük, és most nem hiányzik semmi. Párszor az életben már megpróbáltam, de ritkán sikerült. Mindig lekéstem. Mindig siettem valahová, így a hajnaltájban is. A mai nap lesz az igazi. Mostanra már biztosan kifejlődtek. Fejben megérni és felnőni. Az ökörfarkkóró csak rövid időre nyílik ki, és csak a kiválasztott lélek előtt. Bár minden nap megteszi, nem hagyja magátt megfigyelni. Rejtelmes folyamat, egészen parányi pillanat. Ma reggel lehet, hogy megtörténik. Én rendelkezem az időm felett, és kitartóan várok. Nem fogom elsietni, és nem megyek ki túl későn sem. Abban a pillanatban, ahogy az ember felismeri a kezében levő varázslatot, már vége, kész, ki is bomlott. Talán még egy kicsit korán van kimenni. Éppen most. Látom. Guggolok, a testem elgémberedik, magamba iszom a szirmok minden mozdulatát, és érzem, ahogy átjár a halhatatlanság. Aranyszínű, és gyengéden melegít. Az ökörfarkkóró virágai előttem nyíltak ki. Minden lelkiismeretfurdalás elhagy. Hosszú idő után először belső megkönnyebbülést érzek, és örömet, hogy én is rászolgáltam valami szépre ezen a világon. Kíváncsi vagyok, meddig tart ki ez a reményadag. Addig is olyan vagyok, mint egy pereméig töltött edény. Ilyen súlyt azonban nem lehet sokáig hordozni. Muszáj elmennem, le kell dőlnöm valahová, bár tudom, minden mozdulattal egyre több loccsan ki és csordul túl, lépésről lépésre megint elveszítem. Hajnalodik,

mozdulnom kell, hamarosan meglátnak. Lassan vánszorgok haza. A lábam remeg a gyengeségtől, és részeg vagyok a túl hosszúra nyúlt éjszakázástól. Csípős levegő törli az arcomat. Párás az idő, és ez így van jól. Csak egy pillanatra dőlök le az ágyra, mikor az udavaron már világos van, és a többi növény virága is kinyílik. Tele vagyok benyomásokkal, élményekkel és emlékekkel. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és magamba akarom fogadni. Nem tudom, el tudok-e aludni. Nemsokára be kell mennem a városba, de egy pillanatra lepihenhetek, és ami a fő, meg is melegedhetek. A kezem és a fejem lángol, de a lábam fagyos, mint a jég. Úgy fogok viselkedni, ahogy minden reggel. Csinálok magamnak egy teát, és megkenem a kenyeret. Az aztalra a joghurtot is odakészítem. Minden rendben megy. Egyáltalán nem vagyok olyan szörnyen rosszul, más embereknek messze nagyobb bajuk van, és azzal is együtt kell élni. Semmi sem olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Attól függ, hogy állunk a nehézségekhez. Talán valóban feloldódnak, ha egyszerűen elhessegetjük őket. Az élet szép és különleges! Az élet csodálatos és megismételhetetlen. Különösen érvényes ez a tramadolra. Két vagy három tabletta után a mosoly egyszerre visszatér minden arcra, és a fájdalom szabadon ereszti az engedetlen kezet is. Fordította: „csücsök“