Amberg József, a Napló írójának családjáról, a romániai ág sorsáról. (Romániából az őshazába - Temesvárról Münchenbe)

Amberg József, a Napló írójának családjáról, a romániai ág sorsáról. (Romániából az őshazába - Temesvárról Münchenbe)

Amberg Lajos összeállítása

Bevezetőként született

is

és

szolgáló

miért

ilyen

magyarázkodás,

miért

formában

kezetekbe

ez

a

is

adott összeállítás! Sztorizgató készítése

írásaim, során

családtörténeti-leírásaim

többször

felmerült

a

gondolat,

valamilyen módon a família következő nemzedékeinek is tudnia kell, hogyan kerültek vissza őseink földjére a Napló

írójának,

Nagyapám

Temesvárra

települt

testvérének leszármazottai. A Naplórészletek a Temesvárra kerülés körülményeit, az

ottani

küzdelmes bácsi

szép, éveket

haláláig

majd

a

egészen

Trianont 1948

vázlatosan

követő

nehéz,

októberéig,

József

tartalmazzák.

Mióta

a

részletek hozzám kerültek, az 1990-es évek elején, különböző

módon

szakma

közeli

(történetírói,

próbáltam

famíliánk

végzettséggel, családkutatói

fiatalabb

korú

foglalkozással

hivatásra,

szakmára

gondolva) bíró fiaira, lányaira hatni, hogy álljanak neki

a

famíliatörténet

megírásának.

Vannak

humán

pedagógusaink, könyvtáros végzettségű és foglalkozású leszármazottak,

levéltáros

is

akad.

Ennek

jegyében

sokszorosítva körbeadtam a rokonságban a részleteket 1993.

február

Ugyancsak

ekkor

01-én az

írt

Ajánlással

Ajánlás indítva

kíséretében. részletekben

megjelentek az általam közlésre átadott szemelvények a Zirc és Vidéke napilapban.

„Azért küldöm el néhány családnak famíliánkból, hátha kedvet kap valaki közülünk a munkához. Nehéz, de szép feladat lenne”, írtam ebben az Ajánlásban. Minden néni

alkalmat kockás

megragadtam,

füzetének

hogy

agitáljak.

előszavában

is

Cuni

olvasható:

”Örülnék, ahogy már többször is elmondtam és leírtam, ha

akadna

köztetek,

történetének.

Ehhez

aki

nekilátna

famíliánk

minden

segítséget

megadnék,

minden írásos anyagot, ami nekem van, rendelkezésre bocsájtanék.” Egyelőre nincs jelentkező! Reménykedek, következő

hogy

a

generációban

későbbiekben, esetleg

lesz

valamelyik

valaki,

és

ha

igen, hasznára lehetek írásaimmal. Így aztán, erre is gondolva, mivel az ősi földre, azaz

Németországba

kerültekkel

már

csak

nekem

van

kapcsolatom és közülük is csak egy unokatestvérnek, Gyula

lánya

Gerlindének

van

affinitása

a

kapcsolattartásra, ezt az összeállítást fontosnak és sürgősnek tartottam. Az előbbiekben említett Ajánlás befejező mondata „A naplóíró

leszármazottainak,

azaz

a

romániai

ág

valamennyi tagjának sikerült Németországba telepednie s körülményeik megfelelően alakultak”. Gyula bácsi Miklós bácsival és Cuni nénivel intenzív levelező kapcsolatban volt, többször személyesen is találkoztak, látogatás rajzot

voltak

során

zirci

a

gyerekek

készítette

házukról

Imre

a

Zircen

is.

mellékletbe

(most

nálam

Egy

fűzött

díszlik

a

lépcsőfeljárómban). A hagyatékból minden levél hozzám került.

Később

ezt

a

levelező

kapcsolattartást

Gerlinde vette át. Az évek során bekapcsolódtam én is s a bekövetkezett halálesetek után így a mi párosunk maradt, aki adja-viszi és terjeszti a famílián belüli eseményeket. A Naplóíró József bácsi és feleségéről fiúk, Gyula unokanagybátyám írását

is

kis

életrajz

megkaptam

és

közben,

személyiségjellemző

német

nyelven,

kezdő

lapján Imre unokanagybátyám csodálatos ceruzarajzával édesapjukról. Amikor a Zircen 2015. 06. 06-án megrendezésre került rokontalálkozóra készülve anyagot gyűjtöttem illetve válogattam, kellett igazi, volt

tudomásul irodalmi

elég

eleget

nekiálltam

idő,

a

elküldtem

a

vennem,

abszolút

nyelvtudásból,

famíliájuk

kedves

A

kiestem

pedig

nem

német

nyelvű

oldalági

történetével

Szomorúan már

szótárazgatásra

fordítóirodára

„nyögdíjamból”. egy

fordításnak

rokonnak,

intenzíven

az nem

spóroltam aki

írást az

foglalkozik

ő -

Andrásiné Cuhavölgyi Klárinak. Megtudván problémámat, leánya közreműködésével lefordította. Hálás köszönet érte, így mindenki számára olvashatóvá vált, mire a találkozóra sor került. Egyébként a rokontalálkozóra sok fotóból, nálam lévő dokumentációkból,

levelekből

„demonstrációs”

anyagokat állítottam össze, (nem kevés időt és munkát fordítottam

rá).

Az

elmélyült

megismeréshez

persze

egy ilyen találkozó nem alkalmas, de sok meglepetést sikerült szerezni így is. Erről

a

találkozóról,

ha

már

így

megemlítettem,

néhány fotót egy lapra másoltam és betettem a fotók közé, ha nem is kapcsolódik konkrétan a témához, de jó helyen lesz, gondolom. Az említett, Gyula bácsi által utódok, leszármazottak számára

készített

visszaemlékező

anyag

csodálatos

írás, legalább is számomra. Sokaktól, akik olvasták, ugyanezt a véleményt hallottam. József bácsi kézzel írt naplójának hozzám került 347 oldalas

másolatából

készített

szemelvényekben

a

család temesvári élete, sorsa jól követhető. A „romániai ág” (ahogy több helyütt már így neveztem őket), alapító „atyának és anyának” emléket állító írás

ezt

nagyon

jól

kiegészíti.

Egyúttal

megismerhetjük, hogy a monarchia idején milyen nagyra becsült polgárai voltak a pedagógusok a társadalomnak – persze ezt nem adták ingyen, ezért keményen meg kellett dolgozni. Nos,

mindezeket

figyelembe

véve

úgy

döntöttem,

gyorsan cselekednem kell és nekiláttam. Talán a legfontosabb, amit nem is említettem eddig, hetven és a halál közt éljünk napjainkat, bármikor követhetjük elődeinket és jelenleg kilátásban sincs további kapcsolattartó. A

leveleket

többször

is

átolvasva

kiválogattam

azokat, amelyek a legtöbb információt tartalmazzák, amelyekből megismerhető, hogyan is éltek, s hogyan

sikerült kijutniuk őseik földjére. A levelek mellé a kapott

fényképeket

megpróbáltam

és

szinkronba

szükségesnek

családfa hozni.

látszott,

összeállítást

Csak

írtam

ha

nagyon

magyarázatot,

kiegészítést mindezekhez. Így állt össze ez az anyag, remélem, alkalmas arra, hogy úgymond első kézből, az azt megélők írásából ismerhetitek meg a romániai ág sorsának alakulását, tekinthettek be hétköznapjaikba. Jómagam

még

a

hetvenes

évek

elején

megismerkedtem

Gerlinde unokatestvéremmel és Hansszal, a férjével, egy félórás, rövid találkozás során, Keszthelyen. Ők átutazóban voltak, én lucaszékként készülő házunknál culágeroltam éppen. El is felejtődött a találkozás, az összeállításban 1994. január 06-i keltezéssel Gerlinde által írtak is bizonyítják ezt. Ebből a levélből kiderül az is, ez idő

tájt

kezdődött

tulajdonképpen

az

én

komolyabb

családtörténeti kutakodásom, s tart a mai napig is. Írásom elején, mintegy keménytáblaként, három fotó. Az

elsőn

Gerlinde

és

Hans,

akikkel

jelenleg

is

kapcsolatban vagyok. Már nem kell kézzel írogatnunk, számítógépen

tartjuk

Gerlindével

a

kapcsolatot.

Ő

kimondottan profi, hisz foglalkozásához kellett, én unokáimtól,

vőmtől,

kézikönyvekből,

autódidakta

tudással művelem ezt a technikát. Két e-mail másolatot is mellékeltem. Egyiken 2015. karácsonyra továbbítottam,

küldött ahova

üdvözlete, lehetett.

Erre

amit

akkor

tollal

ráírtam

Gerlinde e-mail címét. Ha valamelyikőtök kapcsolatba

szeretne

lépni

szívesen

veszik

velük, a

keresse

rokoni

olvasásából

láthatjátok,

folytatnak,

de

a

meg

e-mailben,

őket

érdeklődést.

intenzív,

A

levelek

pörgős

kapcsolattartásra

életmódot

mindig

szánnak

időt. Második

képen

az

elhunyt

Gyula

bácsi.

Küzdelmes

életének szép befejezése volt a Münchenben töltött utolsó

időszak,

Szerintem

sajnos

többet

nagyon

érdemelt

rövidre

volna!

sikeredett.

Végigolvasva

a

kiválogatott leveleket, gondolom, osztoztok a summás véleményemben. Azért tettem ide fotóját, mert ő volt sokáig a kapocs s az ő leveleiről szóltam eddig. Harmadikként ide került még a Moudry famíliáról 1903ban,

azaz

az

fantasztikus

elmúlt

felvétel.

század A

kép

elején

készült

elkészítéséhez

így

ránézésre több napos előkészületre lehetett szükség, néhány

iparosra

állványkészítéshez,

no

és

egy

jól

komponáló, művészhajlamú fényképészre. Ebbe a karánsebesi nagy zenész famíliába nősült be József bácsi 1899-ben. A „gyönyörű” Moudry lánnyal (ahogy

több

körülmények családot

helyen közt

Pápán,

kinevezéséig

is

írta),

ismerkedett ahol

az

1898-tól Állami

Máriával meg

és

1906-ig, Képzőben

kalandos alapított temesvári tanított.

Csodálatosan írja le ezeket az éveket a Naplóban, ha jut és adatik időm, talán sikerül sztorizgatásaimban ezt

is

feldolgozni.

Bohémiából

kerültek

Ők

egyébként

Karánsebesre.

a A

Monarchiában Habsburg-török

békekötés után kialakított Határvidék (1780-tól 1872-

ig)

központjában

komoly

tisztképző

ezrediskola

működött, katonazenész képzés is volt. A Modry ős ide jött tanárnak az 1800-as évek végén. (Csak csínján a mesével, az elején írtak szerint a levelek mesélnek, nem én.) Az

írásos

anyagok

készülhetett,

végére

szintén

egy

1920-25

jellegzetesen

környékén

művészi

módon

megkomponált fotót tettem. Bal szélen József bátyám, középen sógora, prof.Moudry Hugó, aki híres budapesti egyetemi

tanár

segített

volt.

húga

Nem

házasodott

családjának,

Iparművészeti-

és

meg,

Imre

Képzőmüvészeti

sokat

budapesti Főiskolai

tanulmányának költségeit ő biztosította, és a Trianon utáni nehéz időkben is mindenben mellettük állt. Jobb szélén

Mina,

azaz

Gyula,

jobbról

Moudry

Imre,

Mária,

fiaik.

mögöttük

balról

második

e-mail

A

másolaton Hanzi mutatja be a fenti képen és a nagy csoportképen, ki kicsoda. Ugyancsak ide, mint régebbi emléket, betettem azt a táviratot, feleség

amelyben

(Erzsébet

az

akkor,

lányuk

még

Pápán

kanyarójárványt

maradt

kapott

a

költözés előtt néhány nappal) táviratban értesítette apját az igazgatói kinevezésről. Gyula

bácsi

hármat

a

hármat

a

leveleiből

hat

Temesvárról

darabot

írtakból,

müncheniekből,

ahova

válogattam

1970-es

1980.

be,

évekből,

április

14-én

érkeztek a párizsi expresszel. Mint

a

mellékletként

olvashatjátok,

1981.

betett

július

8-án

gyászjelentésből elhunyt.

Írtam

előzőekben, több időt érdemelt volna, hisz amellett, hogy

(természetesen)

hogy

egész

honvágya

családjának

volt,

sikerült

a

nagyon leírt

örült,

borzasztó

romániai körülményekből kiszabadulni. Olvashatjátok, ahogy írta: „Éljük világunkat és nem tengődünk, viselve tovább egy kifosztott, elátkozott kisebbség sorsát.” A

leveleket

írógépének

átírtam,

állapota

hogy

és

a

olvashatók

vékony

legyenek,

papír

miatt

nem

másolhatók megfelelően. Írta valamelyik levelében, kézírása már nagyon ronda, szinte

olvashatatlan,

pedig

valamikor

milyen

gyöngybetűkkel írt. Ez valóban így van, bizonyságul mellékeltem

egyet

kézzel

írt

képeslapjaiból,

csodásan, mutatósan néz ki. Az írógépes írásból is beteszek

egy

másolatot,

nehéz,

de

érdemes

kisilabizálni (az a bizonyos, a Monarchiában kollégái közt annak idején terjedő anekdota). Gerlinde Gyula

későbbiekben bácsi

Megtudhatjuk fiának,

írt

mellékelt

dédunokáiról belőlük,

Hugónak

és

hogy

leveleiből

szólnak Romániában

övegyének,

Gitta

a

már

hírek.

elhunyt

Imre

tantinak

is

megoldódott az áttelepedése. Mellékelt

fényképekre

segítségével

kézzel

beazonosított

ráírtam

neveket,

a

a

családfa

beazonosítás

nem minden esetben sikerült. Mellékeltem még egy postai válaszlapos levlapot is, amiből

olvashatjátok,

a

dédszülőnk

és

a

budai

Pedagógiumban tanársegédként dolgozó fia közt németül

folyt a diskurzus és itt is milyen irigylésre méltó szép szálkás írás látható.(Nem a tartalmáért, csak a leírtak bemutatásáért, érdekességként tettem be.) Kedves rokonok, ismerősök és ismeretlen olvasóim! Történelmünk Mária

viharai

Terézia

kiterjedt,

elég

idején

nagy

keményen

Zircre

utódszámú,

megtépázták

került

telepes

szétágazó

a

ősűnk

generációit.

Egyik ág visszatért a dinasztiaalapító szülőhazájába, ezt követhetitek végig ebben az összeállításban. Kívánjatok sok sikert nekik így ismeretlenül is újrégi hazájukban. Ha

van

lehetőségetek,

látogassatok

el

Amberg

városába, csodálatosan szép hely. Őseink biztos nagy emberek lehettek viccelődtünk ifjabb korunkban, hisz milyen szép várost és várat neveztek el rólunk.1996.ban

voltam

kint,

gyermekeiket

feleségem

1945-ben

nagyszüleit

és

kitelepítették,

kisebb az

ő

rokonságához mentünk. Éveken át készültünk, mikor már könnyebbé vált az utazás és megfelelő autónk is le hozzá,sajnos, fogadalmat szerint

feleségem

így

két

előző

évben

sógornőjével

megkoszorúztuk

a

elhunyt.

A

teljesítettük,

mi

nagyszülők

sírját.

Az

út

során egy napot töltöttünk Ambergban, ahogy már erről írtam a Naplórészletekben. Az éppen zárva lévő városi levéltárba kutatni

bejutottam,

akarom

segítenek. össze.

is

az

Volt

Egyébként

ősök

ilyen

ott

kinti

ígéretet

történetét,

szándékom,

anyósom

kaptam,

sajnos,

kitelepítéssel

ha

szívesen nem

jött ketté

szakított

családja

foglalkozni,

nagyon

történetével érdekes,

is

szinte

kellene

hihetetlen

a

történetük. Betettem egy lapon néhány képet, ha már így érintettem a témát. Ahogy,

mint

annyiszor,

összeállítás küzdelmeiből

is áll

elmondom

bizonyítja, össze

a

nagy

újra, a

és

ez

az

mindennapok

történelem,

s

ez

a

történelem határozza meg mindennapjainkat. Köszönöm,

hogy

végigolvassátok,

végignézitek

és

kérdezzetek, míg van kitől!

Keszthely, 2017. május 02. Amberg Lajos

(Amla)

Temesvár, 1972. október 28. Kedves Miklós! Már régen készülök ezen levél megírására, de folyton halogattam, tudván, hogy deprimált lelki állapotban nem illik levelet írni. Most, hogy e hó 22-én két kedves lapodat megkaptuk, mégiscsak nekiszántam magam, előre bocsánatot kérvén azért, hogy Benneteket a mi Jeremiás siralmaival zaklatlak, de valakinek ki kell önteni szívemet. Ez az ősz sajnos nem sok jót hozott nekünk. A bajok azzal kezdődtek, hogy szeptember 11-én Hansi vejünk, Gerlinde férje, egy jugoszláviai tanulmányi kirándulásról nem tért vissza. Két nap

múlva

Münchenből

bajorországi állampolgársági

táviratozott.

Most

gyűjtőtáborban helyzetének

egy

várja

rendezését.

Irtó

honvágya van, minden második nap többoldalas leveleket

ír

legszívesebben ezt

a

lépését.

Gerlindének, visszatérne, Mi

nem

és ha

tudtunk

azt nem

hiszem, restellné

szándékáról,

úgyhogy csapásszerűen ért az új helyzet. Mindig vidám, fickó volt, jó kedélyű és életrevaló, nagyon megszerettük és most nehezen tudunk abba beletörődni, hogy minden valószínűség szerint

többé

nem

fogjuk

viszontlátni.

Gondot

okoz

nekünk Gerlinde leányunk, aki - mint tudjátok nem

egészséges,

vajon

viselni

tudja

majd

az

egyedüllétet, talán néhány évig, míg Hansinak sikerül

kijárnia,

hogy

útlevelet

kapjon

és

kiutazhasson. Szerencsére, Gerlinde ott lakik másik két nővére szomszédságában és az estéit nem kell egyedül töltenie. És miután egy baj ritkán jön egyedül, Qlgi anyja (78 éves) az utcán elesett és eltörte a bokáját. Most már 5 hete itt van nálunk és ápolása, gondozása persze Olgira hárul! Időközben mind a két kis unoka is betegeskedett, hol mandulagyulladása volt az egyiknek, hol légcsőhurutja a másiknak. Most szerencsére rendben vannak, de azért gondozásuk,

nevelésük

sok

strapával

jár.

Szegény

feleségem így is sovány volt, most még rosszabbul néz ki. Az én szívemet is megviselték a gondok, az egész nyári

kezelés

hiába

volt.

Az

időjárás

nálunk

is

csapnivaló rossz volt. Úgyszólván nem is volt ősz, már egy hónap óta fűtünk (az anyós és a gyerekek miatt). A nyáron elmulasztottuk a fűtőolaj beszerzését, úgyhogy ez

is

egy

újabb

felmelegedett magánórák

az

gond. idő,

tartását

lelkesedéssel

Néhány

reméljük, megkezdtem,

csinálom.

40

évvel

nap

óta

tartós de

megint

lesz. nem

ezelőtt

A

nagy kezdtem

tanítani, most érzem először, hogy untat és nehezemre esik

ez

a

munka.

szépirodalmat.

Sokat

Ulius

olvasok,

felesége,

főleg

Doris,

modern

germanisztika

szakos és minden új könyvet hazahoz, így eléggé ismerem például Heinrich Böll, az idei Nobel-díjas író munkáit, de megvallom, nem értek mindenben egyet vele. Nagy figyelemmel kisérem a világpolitikai eseményeket, de

attól

tartok,

nem

sok

jóra

számíthatunk.

Az

emberiség még nagyon távol van attól az erkölcsi magaslattól, amelynél megszűnik a gyűlölködés, erőszak, irigység az emberek és a nemzetek között. Társaságunk nem igen van, 1-2 család, amelyekkel még érintkezünk. sokkal

Imréékkel

gondtalanabbul

elég

ritkán

élnek.

Imre

találkozunk, nagy

ők

passzióval

festeget őszi képeket, de a kiállításával valami baj lehet, már régen esedékes lenne, de nem kapja meg a helyiséget.

Apánk

naplójából

megint

kiírtam

néhány

részletet, talán tartalmaznak olyan adatokat, amelyeket még nem ismersz. Ha érdekel, legközelebb elküldöm azokat a részletek is, amelyek közös dédapánkra és nagyapánkra vonatkoznak. Most látom, hogy egész levelemben csak magunkról írtam. Ne haragudj, kérlek, de kissé el vagyok keseredve és talán azért foglalkoztatnak a személyes és családi kalamitások.

Bizonyára

hivatalodban

nagyon

e1

vagy

foglalva és ezért nem muszáj okvetlenül válaszolni.

Imre mindig beszámol minden levélről, amit Tőletek kap. De persze nagyon örülünk, ha alkalom, adtán mégis kapnánk egy néhány sort Tőletek, akikre a nyár óta főleg rokoni szeretettel gondolunk. Kedves Máriánknak add át tiszteletteljes kézcsókomat és Olgi üdvözletét. Úgyszintén a többi kedves rokonnak jókívánságainkat!

Temesvár, 1972. november 26. Kedves Maria, Kedves Miklós! Első soraink Neked szólnak, kedves Miklósunk. Születésnapod alkalmából fogadd őszinte és legjobb kívánságainkat, mint adj tűrhető egészséget (ne legyünk szerénytelenek), jól megérdemelt pihenést és még számos derült kedélyben eltöltött évet. Ugyebár, ha az ember betöltötte hatvanadik évét, már nem várhat valami különöset az élettől. De megelégszik azzal, hogy ízlik az ebéd (ha diétás is), ha élvezni tud egy nem túl megerőltető sétát vagy kirándulást, ha tetszik egy jó könyv vagy a TV-program, és ha éjszaka, ha csak pár órát is, egyhuzamban át tud aludni. A filozófusi álláspont mindig hasznos az életben, de különösen az öregkorban, ahogy a „Denevér” híres áriája szól: „Glücklich ist,wer vergisst, was nicht mehr zu andern ist.” Kedves leveleteket, valamint a Pesten írt képeslapot köszönettel megkaptuk. Leveleink, úgy látszik, keresztezték egymást. Nagyon kedves, hogy vigasztalni próbáltok bennünket. Közben már kezdünk beletörődni tisztázódni:

az

új

tanári

helyzetbe.

Hansi

diplomájával

vejünk csak

helyzete

felekezeti

kezd vagy

magasiskolákban taníthatna. Ezért elhatározta, hogy beiratkozik, egy ottani (esetleg a Müncheni) egyetemre. Mindig ügyes, eszes és munkás fiú volt. Nem is volna olyan rossz, 1000 márka havi stipendiummal a Müncheni egyetemen művészettörténetet hallgatni. Hogy Gerlinde mikor mehet majd ki hozzá, persze még nem tudható. Eddig szerencsére, még nem voltak kellemetlenségei férje lépése miatt. Ha csak egészséges volna, nem volna semmi baj. Szerencsére

ott laknak mellette nővérei, így estéit, nem kell egyedül eltöltenie. Vasárnapjait nálunk tölti. Olgi anyjának lába is kezd rendbe jönni. Már otthon van saját lakásában és egyedül is segít magán, bár a gipszet még nem vették 1e a lábáról. A kis unokákkal sok dolgunk van, nagyon elevenek, a fél napot nálunk töltik és sok örömünk telik bennük. Közben egészségileg is rendbejöttek és szépen fejlőidnek, okosodnak. Bennünkről, öregekről, mit írjak? November 15-ével felemelték a nyugdíjainkat, nem nagyon sokkal /circa 220 leiel/, de ez is valami, bár az élet szintén nagyon megdrágult. Olgi szívós sváb természetével még jól bírja a munkát. A hátgerincbaja, ami anyja ápolása alkalmával kiújult, szerencsére megint rendbejött. A mosást, vasalást, főzést és főleg a gyerekekkel való rengeteg pluszmunkát egyedül végzi. Azelőtt még én is segítettem neki, jelenleg sajnos egész, még meglevő energiámat arra a napi 2-3 óra megtartására fordítom. Erre a tevékenységre okvetlenül szükségem van, nem csak a mellékkereset miatt, hanem (és főleg), hogy szellemileg még bizonyos mértékben friss maradjak. Persze sétálni is kellene, csak az időjárás ne volna olyan ronda: eső, köd, nyirkos levegő. Alig várom, hogy beálljon az igazi tél. Bizonyára tudjátok, hogy Gitta és Imre Tusnádon „üdül”. A szakszervezet révén jutottak nagyon olcsó, majdnem ingyenes jegyekhez és Gittának szüksége van orvosi kezelésre. Persze, ez az idő, ott a hegyek és erdők között, nem éppen ideális. Közben

kiírtam

nagyapánkra

apám

vonatozik

naplójából és

azt

mellékelten

a

részt,

megküldöm

amely

közös

Nektek.

Ha

érdekelne Benneteket, alkalomadtán megküldeném azt a részt is, amely dédapánkkal, valamint nagyapánk gyerekkorával foglalkozik.

Az

itt

mellékelt

rész

a

katonasággal

töltött

éveivel

és

házasságával kezdődik. És ha úgy tetszik (és ha megélem), idővel a többi részleteket is megküldöm. Így legalább Ti, és talán mások is az ottani rokonok közül érdeklődéssel fogjátok olvasni ezeket az adatokat. Az én gyermekeimnek sajnos nem sok idejük van ebben az irányban. Ők itt születtek, itt nőttek fel és azonkívül túl gyengén bírjak a magyar nyelvet ahhoz, hogy a naplót olvashassak, egyedül Gerlinde mutat érdeklődést. Ezért megkezdtem a napló német nyelvre való lefordítását. Most, hogy e levél, végéhez értem, látom, hogy megint csak magamról és családomról írtam, ami nem éppen illendő dolog, ugye, nem haragudtok meg ezért. A Te leveled, kedves Miklós, mindig olyan poetikusak, stílusosak, szellemesek, míg én a mi ügyesbajos dolgainkkal traktállak Benneteket. Gondoljátok meg, hogy én fiatal korom óta főleg fizikával, kémiával, matematikával, szóval egzakt

tudományokkal

foglalkoztam,

amelyek

az

egész

gondolkodásmódomat kialakították. Azonkívül, mint már írtam, már nagyon elszoktam a magyar nyelven való fogalmazástól. Az olvasás magyar nyelven viszont nem okoz nekem semmi nehézséget. Tehát, ha kedvetek telik, írjatok megint alkalomadtán. Mindnyájunknak nagy örömet

okoztok

soraitokkal.

Írjatok

Magatokról,

az

ottani

világról, kedves rokonainkról, akiknek, kérünk Bennetek, ezúttal is adjátok át szíves rokoni üdvözleteinket. Jókívánságainkat megismételve, szeretettel ölelünk és csókolunk Benneteket

Temesvár, 1973. március 3. Kedveseim! Február 23-án kelt leveleteket köszönettel megkaptuk. Már eléggé esedékes volt, hiszen utolsó soraitokat még Karácsony előtt írtátok. Igaz, hogy közben Imréék és Gerlinde révén hallottunk Felőletek, de nem voltunk biztosak abban, hogy megkaptátok-e utolsó levelünket. Mint minden előző leveleitekből, ez utolsó levélből is kiérezzük őszinte, meleg rokoni szereteteket. Szíves meghívásotokat külön és hálásan köszönjük. Mondanom sem kell, hogy nagy örömmel jönnénk, hogy viszontlássunk Benneteket, és hogy közelebb megismerkedjünk az ottani rokonokkal. Az azonban, hogy nyáron jöhetünk-e, még egyelőre bizonytalan. Nem is az én egészségi állapotomról van szó, hanem arról, hogy Gerlinde leányunk

megkapta

a

hivatalos

felszólítást,

hogy

adja

be

kérvényét a kiutazásra vonatkozólag. (Ez a Hansi egy fenegyerek, hogy ilyen rövid időd alatt kijárta, másoknál általában évekig eltart). Nos, számításunk szerint, Gerlinde indulása augusztusra (esetleg valamivel előbbre) esik. Így természetes, hogy mi akkor itt szeretnénk lenni, már csak azért is, mivel segítenünk kell neki, háztartását feloszlatni. Bár csak 10 és egynehány évig voltak házasok, rengeteg sok minden gyűlt össze

és éppen

elkótyavetyélni még is kár volna a sok szeretettel összegyűjtött holmit. Tehát, még egyszer szívből köszönjük a meghívást, nem mondjuk le, de nem is ígérjük, egyelőre biztosan, hogy jöhetünk ebben az évben. Elhatározásodhoz, hogy nyugdíjba vonulj, melegen gratulálok, kedves, Miklós! Lehet, hogy kezdetben hiányozni fog Neked a

megszokott munka, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan találsz valami foglalkozást, időtöltést és akkor nem cserélnél még a római pápával-sem. Nagyszerű érzés végre teljesen függetlennek lenni, miután az ember egy életen át kénytelen volt, bizonyos feljebb hatóságok vagy személyek előtt hajbókolni, azok szeszély elveit

eltűrni,

igazságtalanságaikat

lenyelni.

Bármilyen

paradoxnak látszik, az igazi ár csak a nyugdíjas, még akkor is, ha különböző igényeiről le kell mondania. Az olaszországi körút nagyszerű élménynek ígérkezik. Igazán irigylésre méltó vagy, kedves Miklós. Kár, hogy kedves Máriánk nem vesz részi a kiránduláson, de meg tudom érteni. Ha az ember nem érzi magát egészen rendjében, jobb, ha otthon marad, különösen, ha társasutazásról van szó, ahol az emberfia nem választja meg sem az útitervet, sem, az útitársakat. Rólunk nem sok

újságot

mondhatok.

Olgi

még

mindig

bírja

a

tempót,

délelőttönként gondozza az egyik unokát, néha mind a kettőt, főz, eteti a gyerekeket, ellátja a háztartást, bevásárol, és még hozzá hetenként 2-3-szor meglátogatja anyját, aki még mindig nem tud lábára állni (még az ősszel eltörte a bokáját, de 78. éves lévén, a törés nem akar teljesen begyógyulni). Én az utóbbi időben sokat betegeskedtem, a szívem okozott elég kellemetlen és veszélyesnek látszó állapotokat, azonban kitűnt, hogy csak a régi bajom – koszorúér meszesedés — újult ki. Ma sem vagyok még rendben, nem bírom a hideget sem, pedig ezúttal igazán enyhe telünk volt. Elhatároztam, hogy a jövő tanévben már nem vállalok magánórákat. Bár szívesen csináltam és a mellékkereset jól jött, mégis kezd megerőltető lenni, különösen a sok beszéd. Nem nagyon szeretek tervezgetni, de ha „véglegesen” nyugdíjba vonulok, azt hiszem, a fényképezésnek fogom szentelni szabadidőmet. Sok száz film és

felvétel, még abból az időből, mikor a hegyeket jártam, vár szortírozásra és beragasztásra. A gyermekeink is megvannak. Julius fiunk kis felesége az államvizsga előtt áll Ki tudja, hová lesz majd kinevezve és milyen házasélet lesz az: a fiú Resicán és a felesége talán néhány száz kilométerrel odébb. Hogy apánk naplótöredékeinek ilyen sikere van, igazán örömmel tölt el. Ezúttal is mellékelek néhány oldalt. Majd meg fogod találni a töredék helyét. Most maradt még egy rész,

ami

bizonyos

Rajmund

bácsival

foglalkozik,

azután

következik majd apánk fivéreinek és nővéreinek leírása (a Te édesapád, Ferenc bácsira vonatkozó részletet már megküldtem) Nem tudom, megírtam-e hogy közben nekifogtam, a napló német nyelvre való lefordítására, különösen Gerlinde részére, akit nagyon érdekel és aki, hamarosan elhagy bennünket és már csak ritka vendég lesz nálunk. Imrének szép sikeréről hallottál. A közönség nagy részének éppen azért tetszenek képei, mert nem modernek, érthetők, színesek, optimisták. Nem tartom kizártnak, hogy az egész képzőművészet majd

megint

egy

kevésbé

extravágáns,

könnyebben,

érthető

stílushoz tér vissza. Nem sokat értek hozzá, de én művésziesnek tartom azt az alkotást, amely a nagyközönségnek tetszik és nem okvetlenül azt, amiről egy ultramodern kritikus megállapítja, hogy művészies, mert „problémákat rejt magában”. A nagyvilágban történt,

politikai

és

gazdasági

eseményeket

érdeklődéssel

követem. Sajnos, nem sok jót lehet várni, még mindig sok gonoszság nyilvánul meg a nemzetek közötti viszonyokban és az Egyesült Nemzetek Szövetsége éppen olyan sóhivatalnak bizonyult, mint a hajdani genfi Népszövetség.

Ezzel

be

is

fejezem.

Még

egyszer

hálásan

köszönjük

meghívásotokat! Talán mégis jöhetünk? Benneteket és a többi kedves rokont szertettel ölel és csókol:

a

München, 1980. július 7-én. Kedves Mária, kedves Miklós! Idestova három hónapja lesz, hogy a Bega partjáról ide költöztünk a gyönyörű zöld Isar mentére. Bár a világ itt

annyira

szebb,

mint

ott

és

gyermekeink

olyan

melegen fogadtak, hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem vágyunk gyakran vissza. Hiába, öreg fákat bajos átültetni. Mire igazába megszoktuk az itteni életet, már

el

is

temethetnek.

De

mi

nem

azért

jöttünk

elsősorban, hogy itt jobb legyen sorsunk, hanem Julius fiunk

és

családja

kedvére.

Neki

tudni

illik

azért

tagadták meg mindeddig az útlevelet, mert ő ugye nem hagyhatja egyedül ott öreg szüleit (mennyi humanizmus és gondoskodás a hatóságok részéről, direkt megható!)! Április párizsi

14.-én

utaztunk,

expressz,

Győr

és

amikor

közelében

vonatunk,

robogott,

a

melegen

gondoltunk Reátok, az ottani rokonokra, Zircre és jó apánkra, vágyott

aki és

hosszá ott

életének

szeretett

utolsó

volna

napjaiig

eltemetve

oda

lenni.

Bécsben elébünk jött Gerlinde leányunk, hogy már ott fogadjon és nem szégyellem bevallani, hogy könnyeim miatt

alig

voltunk,

az

tudtam

szóhoz

állomáson

jutni.

ott

várt

Estére Hansi

Münchenben és

Isolde

leányunk egész családjával, férjével, Franczival és a két unokával, Hannóval (4) és Astriddal (8). Azután két

autóban

elhelyezkedve,

végig

robogtunk

München

fantasztikusan kivilágított bulvárjain. Feledhetetlen

benyomás volt (Temesvár az energiaspórolás miatt este és éjszaka egyiptomi sötétségbe borul). Miután az úgy nevezett

"lágerek"

zsúfolva,

Hansiék

már

hónapok

magukhoz

óta

vettek

túl

és

vannak

átengedték

nekünk újonnan berendezett hálószobájukat, ők maguk Hansi

kis

"műtermében"

alusznak.

Bármennyire

is

szívesen fogadtak, tudjuk, hogy ez a helyzet eléggé tarthatatlan és mégis, nincs más megoldás, legalább egyelőre, mert a nyugdíjügyünk rendezése egy évig is eltarthat és ameddig nincs pénzünk, nem bérelhetünk külön lakást. Egy-, kétszobás lakásért 500-700 márkát kellene

fizetni

és

olcsó

lakáshoz

nincs

jogunk

(úgynevezett "Sozialwohnung"), miután gyermekeinknek aránylag

nagy

jövedelmük

van.

Isolde

leányunknak

négyszobás nagy, szépen berendezett lakása van, de sajnos messze künn, Neu-Perlachban, ahová autó nélkül bajos

kijutni.

Hansiék

Így

kétszobás

azután

meg

lakásában.

A

kell

húzódzkodjunk

kényelmetlenségért,

amit nekik okozunk, Olgi azzal próbálja kárpótolni őket, hogy átveszi Gerlindétől az egész házimunkát: bevásárol, főz, takarít, mos, persze, az egész munka nem

okoz

közelben

neki minden

nagy

fejtörést,

kapható

és

miután

óriási

a

közvetlen

választékban,

a

munkák (a mosogatás is) mind gépesítve vannak. Hogy ez a munka mennyire nem viseli meg, abból is látható; hogy ittlétünk óta 7 (hét) kilót hízott. Két héttel érkezésünk után Traudi leányunk férjével, Hermannal egy leányukkal, Eddával (12) megérkezett Nürnbergbe. Ingolstadtban

szándékoztak

letelepedni,

ahol

Hermannak egy nővére él. Miután ott sem volt hely a "lágerben", 25 km távolságban, Sandersdorfban kaptak egy ideiglenes helyet, igaz csak egy szobájuk van, de egy

vadonatúj

valóságos

blokkban

üdülőhely,

autóbusszal

van

és

csak

Ingolstadtba,

a

vidék

Eddának a

gyönyörű,

kell

gimnáziumba

naponta bejárnia.

Szombat és vasárnap, ha jó az idő, Hansi vagy Franczi behozza

őket

Münchenbe,

vagy

kivisz

bennünket

hozzájuk és akkor, néhány órára, együtt van az egész család (egyelőre Juliusék kivételével, sajnos). Egészségi

állapotom

itt

Münchenben

határozottan

megjavult, dacára a rendkívül kedvezőtlen időjárásra és az első hetek és hónapok nehézségeire. Persze, az orvosi

kezelés

is

egészen

más:

sokkal

kevesebb

gyógyszert szedek, altatópor nélkül alszom, naprólnapra

hosszabb

sétákra

merészkedem.

Egy

hosszabb

utazásra azonban egyelőre nem vállalkozom. Ha megélem a

jövő

nyarat,

nagy

örömmel

tennék

eleget

szíves

meghívásotoknak és annyi esztendő után még egyszer, utoljára, Zircre,

ellátogatnék hogy

elődjeim

találkozzunk

szülőföldjére,

Veletek

és

a

kedves

rokonokkal. Nagyon

örülünk,

hogy

kedves

Máriánk

egészsége

megjavult, na és ha Te, kedves Miklós, még képes vagy a kertet felásni, akkor igazán nem panaszkodhatsz. Szívből

kívánjuk,

hogy

ez az

állapot minél

tovább

tartson. Most

átadatom

látogatásuk

a

után,

szót

a

fiataloknak.

augusztus

első

Ők

romániai

felében,

majd

meglátogatnak

Benneteket

és

részletesebben

beszámolhatnak mindenről. Addig

is

minden

jót

Benneteket szeretettel:

kívánva,

ölelünk-csókolunk

München, 198O. november 6. Kedves Mária, kedves Miklós! A csúnya téli idő sajnos túl korai bekövetkeztével esténként

Hanzi

gyakran

felállítja

a

filmvetítő

készülékét, és íme, megjelennek a képernyőn az elmúlt nyár- emlékei a fiatalok párizsi kirándulásáról, a romániai útjukról (és mi öregek, fájó szívvel látjuk két kis unokánkat, Julius fiait, akiket - ki tudja látni

fogunk-e

megjelentek virágos

még

Ti

is,

ez Mária

kertetekben

magyarázgattok

életben). és

Miklós,

járkáltok

valamit

(a

És

amint

és

film,

egyszerre szép

Gerlindének

sajnos

néma).

Hirtelen úgy érezzük, hogy megint egész közel vagyunk egymáshoz és titokban megfogadjuk, hogy a nyáron, ha a Jóisten addig életben tart, ellátogatunk Hozzátok Zircre, ha csak átutazóban is. De persze, nem kevésbé örülnénk, ha Ti eljöhetnétek ide Münchenbe, e csodás városba, mely nekünk, öregeknek, még ma is több mind fél év elmúltával, egy mesebeli, elvarázsolt városnak tűnik. De azért nem tudjuk elfelejteni Temesvárt sem, hiszen

ott

éltük

le

életünk

javát,

feledhetetlen

emlékek kötnek oda (a csúnyákat elfelejtjük) és ott vannak jó szüleink sírjai, melyeken ezúttal egyedül Imre

gyújthatott

elhagyják

meg

Temesvárt

egy -

pár

Hugó

gyertyát.

fiúk

Ha

házasodni

ők

is

készül

Jénában - az Amberg név elfelejtődik örökre ebben a városban.

Képeslapjaidat,

amelyeket

szorgalmasan

küldesz

és

rajtuk

Miklós,

hálásan

amelyen

München

látképe

látható,

fiatalok

szíves

üdvözleteidet,

köszönjük. egy

régi,

Legutolsó háború

lapodnak,

előtti

Gerlinde

különösen

nagy

szeretettel

mindig

kedves színes

megörült.

A

emlegetnek

Benneteket, de nagy hajszában élnek, nem nagyon jut idejük

a

levélírásra,

nehezteltetek, javult,merek

a

na,

engem

gépírás

írni,

remélik, -

nagyon

betegségem

hogy

bár

állapotom

megerőltet

óta

ezért

olyan

nagyon

(kézzel

ronda

nem nem

lett

az

Írásom, hogy szégyellem, pedig valamikor nagyon szép gyöngyírásom volt, mint Neked, Miklós). A fiataloktól tudjuk,

hogy

Ti

aránylag

jól

megvagytok.

Kedves

Máriánk hűen és türelmesen ápolgatja az öreg nénit és Te, Miklós, a háztáji munkákon kívül találsz magadnak még egy munkakört, mely kellemes és elégtételt hoz (mindig

szerettem

volna

egy

komoly

könyvtárban

dolgozni). Közbe-közbe felruccansz Pestre, körülnézel és ápolgatod magadat. Ameddig még képes vagy egy szép nagy kertet egyedül felásni, nincs semmi baj. Igazán örülünk

annak,

hogy

jó

egészségben

és

egy

meleg,

harmonikus otthonban élhetitek napjaitokat! Rólunk, feltételezem, hogy gyermekeink beszámoltak. Az

utolsó

három

hónapot

kiutazásunk

előtt

nem

szeretném még egyszer átélni. Fájdalmas volt megválni mindentől, ami 40 éves házasságunk alatt összegyűlt, hiszen

minden

lim-lomhoz

fűződött

valami

emlék

és

fájdalmas volt otthagyni Julius fiúnkat családjával.

Különösen egyik kis unokánk, Kay, aki 6 éves koráig nálunk nevelkedett, nagyon szívünkhöz nőtt. Imre öcsémtől lelkileg már régen eltávolodtam, bár jóravaló, más,

szorgalmas,

mint

befolyása

én alá

és

becsületes

sajnos,

került.

ember,

egészen

Gitta,

azt

de

annyira

Gitta

felesége

hiszem,

titokban

sohasem bocsátotta meg nekünk, hogy olyan egymásután megszületett

négy

gyermekünk

(pedig

mennyi

gondot

okoztak ezek nekünk a háború utáni nehéz években). És hogy mind a négyen jóravaló élettársat találtak és szegény

Gerlinde

unokával

kivételével

örvendeztettek

Hugócijuk

csak

most,34

-

öt

olyan

meg

bennünket,

éves

fejjel

sikerült

míg

kezd

az

ő

komolyan

ezzel a kérdéssel foglalkozni. De hadd számoljak be röviden a többiekről. Isolde leányunknak szép, új 4 szobás lakása van künn, Neu-Perlachban

(München

egy

egészen

új

negyede),

kissé messze, de amióta kész az új földalatti vonal, a Klenzestraszeból percek alatt kijuthatunk hozzájuk. Eddig nem vállalt állást, de december elsején, mint laboratóriumi klinikára.

asszisztensnő

Férje,

Franci,

belép

a

neurológiai

gépészmérnök

(tervező),

nagyon jóravaló csak egy kissé bogaras (minden szabad idejét

a

garázsban

tölti,

ahol

az

autóját

babusgatja). Két hercig gyermekük van: Astrid ( 9 ) jól tanul és Hanno (6) okos, de egy kis ördög. Traudi leányunk két héttel utánunk jött, családostul. Ingolstadtban telepedtek le, még "lágerben" laknak, csak néhány lépésre a Dunától (ez ott csak akkora,

mint

a

Maros

Aradon),

Földrajz-történelem

szakos

lévén, itt, Bajorországban nincs semmi kilátása egy tanári

állásra,

munkanélküli meglátja,

de

segélyt

mit

jövő kap

kezd.

év

(1000.-DM),

Férje,

(„Diplombetriebswirt”)

áprilisáig majd

Hermann,

állást

még akkor

ökonomista

kapott

ott

Ingolstadtban, az Audi-autógyárban. Egyetlen leányuk, Edda

(12)

okos,

ügyes,

ott

Ingolstadtban

jár

egy

zárdaiskolába, csak leányok közé, de ha Münchenbe jön továbbtanulni nagyon

csinos.

féltem, Ti

mert

túl

tudjátok,

korán

milyen

a

fejlett

és

helyzet

az

itteni fiatalság körében. Na és mi, öregek? Az akklimatizáció első hónapjain túlestünk, nem volt könnyű, bár gyermekeink mindent megtettek, hogy segítsenek rajtunk. Minden új volt, minden szokatlan, nem volt pénzünk, sem lakásunk. Komolyabb nyáron

pénzösszegre számíthatunk,

majd

csak

a

tavasszal

akkor

megkapjuk

vagy

nyugdíjunkat,

visszamenőleg egész a megérkezésünk napjáig, ez egy tekintélyes

összeg

lesz.

Ezen

kívül

megkapjuk

az

utazási költségeinket és a kárterítést az otthagyott dolgainkért. Olginak kártérítést fizetnek az apjától örökölt szőlő után is, amit 1946-ban kisajátítottak, de ez eltarthat még egy-két évig. Ha még addig élünk, szépen

berendezkedünk,

ha

nem,

a

pénz

jól

jön

a

gyerekeknek, különösen Júliusnak, aki addig talán már itt lesz. (Hogy miből fizeti mindezt ez állam, amely 1945-ben porrá volt zúzva, örök rejtély).

Egyelőre csak egy szerény szociális segélyt kapunk (fejenként

340.-DM),

amelyet

a

nyugdíjból

vissza kell fizetni. A másik nagy probléma a lakás kérdése. Egyelőre még mindig

Gerlindééknél

lakunk,

miután

kinn

óriási

lakáshiány van. Bár a fiatalok nem járnak rosszul, Olgi

bevásárol,

főz,

mos,

vasal

stb,

végleges

nem

lehet ez a helyzet, hiszen a lakás igazán kicsiny. Most reméljük, hogy ez a kérdés is megoldódik, ha a fiatalok

behurcolkodhatnak

lakásukba

(talán

a

említették,

megvett hogy

tulajdon

vettek

egy

egyszobás lakást egy régi házban, melyet időközben a tulajdonosa

teljesen

modernizál,

központi

fűtést,

liftet stb. szereltet). Persze a vételár nagy részét a banktól vették fel és most fizetik a kamatokat. Így mi, ha a lakáshivatal is úgy akarja, megkapjuk ezt a kétszobás lakást a Klenzestraszéban. Reánk,

e

gyökeres

médium-változtatásnak

hihetetlen

hatása volt. Olgi feleségem, utolsó 6 év folyamán kb. 10 kilót fogyott, túlzásba vitte kis unokánk - Kay gondozását és a mindennapi bevásárolások mind inkább több

álldogálást,

szaladgálásokat

követeltek.

Most

néhány hónap leforgása alatt annyira meghízott, hogy magával hozott ruhadarabjait már nem tudja viselni (nem

szabad

megírnom,

hogy

mennyit

hízott,

mert

megharagudnék, röstelli nagyon, pedig én mindig azzal vigasztalom, hogy nyilván a jobbra fordult egészsége jele). Most lemondott a reggelizésről, nem mer már édességeket enni, minden áron orvoshoz akar menni és

mindez dacára annak, hogy mint már említettem, egész nap

talpon

létezik

van

és

sorbaállás

szorgoskodik egy

liter

(persze,

tejért,

itt

egy

pár

nem kiló

krumpliért vagy egy göngyöleg WC-papírért). De ami velem történt, az még talán hihetetlenebb: temesvári orvosom rám sütötte, hogy súlyos rokkant vagyok, hogy minden

percben

állandóan

az

felfordulhatok,

általa

előírt

ha

nem

szedem

orvosságokat,

ha

nem

tartom be a nagyon szigorú diétát, ha télen a hideg, nyáron

a

meleg

miatt

nem

tartózkodom

állandóan

a

szobában, lehetőleg ágyban fekve. Ezek a kilátások persze

nem

járultak

hozzá,

hogy

egy

kissé

optimisiztikusabban lássam a világot. Nem hiányzott sok önszuggesszió és én ténylegesen nagyon betegnek éreztem magamat. Mikor itt megérkeztünk (lábaim vastagon megdagadva a víztől) én tényleg azt hittem, hogy itt már csak a temető vár reám. Ami azután történt, valóságos csoda volt.

Gerlinde

szív-

és

elvitt

az

ő

vesespecialista.

orvosához, Más,

és

fiatalember egész

kevés

gyógyszert írt elő, eltörölt minden diétát, nem csak nem tiltotta meg, hogy járkáljak, hanem előírta, hogy sokat sétáljak. Most más ember vagyok. Este minden altatószer szükségem,

nélkül

elalszom,

sózottan

eszem

injekciókra az

ételeket

nincs

már

(odahaza

majdnem 3 évig nem volt só a számban), Olgival nagy sétákat

teszek

kijártam,

most

az a

Isar hideg

partján. idő

Persze

beköszönte

nyáron

is

után

is

sétálok, meglátogatom a gyönyörű müncheni templomokat

és

múzeumokat,

színházba, drágák).

néha

operába Részt

elmegyünk

(sajnos

veszünk

a

az

a

fiatalokkal

belepő autó

jegyek

a

irtó

kirándulásaikon,

megnéztük a híres bajorországi tavakat és kastélyokat, voltunk

Garmisch-Partenkirchenben

Sigmaringenben,

Freisingben

is,

stb,

ott

Ulmban,

voltunk

az

„Oktoberfest” megnyitásánál (megittam egy fél korsó sört, kutyabajom se lett tőle). Szóval nem túlzok, ha azt állítom, hogy más ember lettem. Talán patetikusan hangzik, ha azt mondom, mindezt annak köszönhetem, hogy

szabad

utóbbi

levegőt

években

ott,

lélegezhetek. volt

Tény,

hazánkban,

hogy

mind

az

inkább

elviselhetetlenné vált az elnyomás, a diktatúra és a szegénység.

Igaz,

hogy

itt

sem

minden

arany,

ami

fénylik, de ha csak már jó néhány hetem vagy hónapom volna is, érdemes volt eljönni. Kedveseim,

ne

haragudjatok,

hogy

úgy

szólván

csak

magunkról írtam, erről a világról, amelyben élünk, de talán meg fogjátok érteni.

Az

öregkorban az ember

világa mindinkább egocentrikusabb lesz. Ezzel be is fejezem hosszú beszámolómat és sok-sok szeretettel Ölelünk Benneteket - a fiatalok nevében is - és szíves rokoni üdvözleteinket küldjük az egész rokonságnak. Itt, Münchenben, 29 Amberg és több mind 50 Amberger szerepel

a

telefonkönyvben.

Meg

vagyok

arról

győződve, hogy őseink erről a vidékről vándoroltak ki.

München, 1981. Június 1.

Kedves Mária, kedves Miklós! Hálás köszönet ismételt szívélyes üdvözleteitekért, melyeket már régen illet volna viszonozni, de hát az utolsó

hónapjaink

nagyon

mozgalmasok

voltak,

nem

jutottunk a levélíráshoz, sem a fiatalok, sem mi, öregek. Március közepe óta renoválják ("szanálják") ezt a házat, azóta a munkások ki-bejárnak az egész lakásban, irtó szemetet és port csinálnak, és ami a legkellemetlenebb,

pokoli

lármát

csapnak

a

fúrógépeikkel. Viszont ha készen lesznek, meg lesz a központi fűtés, állandó meleg víz és a WC is benn lesz

a

fürdőszobában,

(Hogy

mindezekért

a

házbért

felemelik a duplájára, az más kérdés). Közben mi, öregek, járjuk a bútor lerakatokat, hiszen amint a fiatalok kihurcolkodhatnak, nekünk, akik itt maradunk a Klenze utcában, be kell rendezkednünk. A konyha és a

1akószoba

berendezését

már

megrendeltük,

a

hálószobát örököljük a fiataloktól. De mennyi minden egyéb Julius

kell

majd

fiunk

drukkoltunk,

még?

is mert

Időközben,

megérkezett volt

május

29-én

családostul,

hazájukban

nagyon

este

nagyon feszült

helyzet, a nehéziparban nagy elbocsátások várhatók, az

ellátás

szörnyű

(hetek

óta

nem

láttak

vajat,

sajtot, a tejért is már hajnalban be kell állni a sorba, nem j is szólva a húsról). Az általános vélemény az, hogy bármennyire is türelmes ez a nép, egy nap

csak

betelik

a

pohár.

Persze

a

lengyelországi

eseményeknek is meg van a hatásuk. Szóval most itt van mind a négy gyermekünk, családostul és ha - Isten ments - egy nap bekövetkezne a már régen megjósolt. Óriási

világégés,

azonban

még

együtt

éljük

pusztulunk

világunkat

el.

és

Addig

nem

is

tengődünk,

viselve tovább egy kifosztott, elátkozott kisebbség sorsát. Állítólag Imréék is tervezik, hogy követik Szent-Pal apostolt (aki tudvalevőleg, "ott hagyta a rómaiakat"), kiutazást

csak

esélyeik

csak,

igen

elsőfokú

gyengék,

rokonokhoz

miután

a

engedélyezik

(szülök a gyermekekhez vagy gyermekek a szülőkhöz). Hogy végre - egy évi várás után - nyugdíjügyünk is rendbe jött, gondolom, megírtam már. Olga

sajnos

nagyon

ápolónővérek tartoznak,

keveset

ugyanabba mint

a

kap,

a

miután

fizetési

házmesterek.

Az

itt

az

kategóriába én

nyugdíjam

aránylag nagy, mert elismerték, hogy főiskolai tanerő voltam. Így kettesként szépen megélünk majd, be is rendezkedhetünk és különben alatt

annyira

is | az elmúlt 35 évi

igénytelenek,

szerények

lettünk.

Halálom után Olgi a saját nyugdíja mellett megkapja az

én

addig

utolsó majd

amelyet

az

nyugdíjam

rendeződik

a

államosított,

80

százalékát.

kártérítési apjától

Azonkívül,

kérvénye

örökölt

is,

szőlőért

nyújtott be, ez is kitesz vagy 20.000 Márkát. Gyermekeink, Hanziék

mint

gyönyörű

Toszkánából,

Edda

talán

tudjátok,

benyomásokkal unokánk

is

velük

jól

megvannak.

tértek volt.

vissza Ezen

a

nyáron

már

júliusban

nem

futja

egy

behurcolkodnak

további

új

útra,

lakásukba,

hiszen ez

sok

költséggel és rengeteg munkával jár. Gyermektelenek és

élik

világukat.

Ameddig

együtt

lakunk,

Olgi

ellátja az egész házimunkát. Hanzi véglegesített, és mint "Studienrat" (és szorgalmas, tehetséges ember), biztos pozíciót szerzett magának. Gerlinde szívesen dolgozik a könyvtárban is, de nagy szenvedélye az opera. Van olyan hét, hogy három este is oda van (pedig a jegyek elég drágák), egyedül, mert Hanzit nem érdekli a klasszikus zene. Modern házasság! Isolde

leányunk

az

ideggyógyászati

klinika

laboratóriumában dolgozik, félnapig, férje, tervező gépészmérnök,egy egészséges

nagy

cég

gyermekük,

alkalmazottja.

Hanno

(5)

és

Van

két

Astrid

(8),

csínos, hercig pofák. Húsvétkor meg akarták látogatni a régi hazát (Franci, Isolde férje nagyszülei, anyja és Öccse ott élnek még, de nem eresztették be őket a határon.

Most

Pünkösdkor

mennek,

utána

meg

szobás

lakásuk

néhány

van

a

dalmát

napra

tengerpartra

Svájcba.

Neu-Perlachban,

Szép,négy

München

új

külvárosában. Legidősebb

leányunk,

Traudi,

családostul

Ingolstadtban telepedett le, szép, öreg, német város a

Dunán

Aradnál).

(ez

ott

Férje,

még

csak

Hermann

akkora, az

mint

a

Audi-müveknél

Maros van

alkalmazva, mint ökonomista (nem tudom, hogy mondják magyarul, németül "Betriebswirt"), már j van egy szép autójuk. Traudi egy évig munkanélküli volt, földrajz-

történelem

szakos,

ilyen

nem

kell

Bajorországban,

viszont járt neki a munkanélküli segély ("csekély" 1200 Márka!). Most a Múzeumban kapott egy ideiglenes állást,

mint

helyes

rajzoló.

kisleány,

egy

Leánykájuk, év

alatt

Edda

(1 3 )

utolérte

okos,

a

többi

osztálytársnőit az angol nyelvben. Most

érkezett

szívesebben vállalna

fiúnk,

egy

Gyula

fizika

kutatóintézetben

állást,

mint

a

szakos,

vagy

tanügyben

az

de

Ö

iparban

(ahol,

ami

a

fegyelmet illeti, anarchikus állapotok uralkodnak). Felesége,

Doris,

német

szakos,

így

gyenge

esélyei

vannak tanári álláshoz jutnia, de egyelőre (egy évig) nekik is jár a munkanélküli segély. Két kis fiúk, Kay (7)

és

Knut

(5),

az

egyetlen

Ambergek

a

mi

famíliánkból jelenleg, (az ő generációjukból) a világ ennek

a

részén!

(Nem

tudom,

megírtam-e,

hogy

a

müncheni telefonkönyvben 29 Amberg szerepel és több mint 50 Amberger (1809.-ben egy közős ősünk Zircen Adreas Amberger volt, ami szerintem azt bizonyítja, hogy

Amberg

származott).

városából, Így,

mondhatjuk,

hogy

előttem

csak

már

vagy

hosszú

és

boldogok egy

ennek nehéz

vagyunk.

rövidke

idő

áll

vidékéről évek

után

Tudom,

hogy

(néhány

nap

múlva betöltöttem 75-ik életévemet és a szívem éppen csak hogy ver, egy vicces orvosom azt mondta egyszer, hogy

Rock-and-Rollt

táncol),

de

nem

számít!

Nem

bántam meg, hogy idejöttünk, München gyönyörű város, érdemes

itt

élni

és

meghalni.

tevékeny, 67

éves

(anyja

Olgi

Hannoverben

még 87

nagyon és

még

keresztül-kasul utazgat Németországban). Most, hogy megérkeztek a kisunokák, majd lesz, kivel törődjön (és majd megint leadja azt a 10 kilót, amit itt: felszedett). Mi is sajnáljuk, hogy nem találkoztatok az átutazása alkalmával, de reméljük, a nyáron csak látjuk egymást. Ez persze első sorban az én egészségi állapotomtól

függ

majd,

megerőltető.

Mindenesetre

az

utazás

köszönjük,

hosszú hogy

és

annyi

szeretettel vártok bennünket. Hanziék majd csak jövő nyáron utaznak megint Romániába, ha nagyapja, akihez nagyon ragaszkodik, még életben van. Hogy itt sem minden arany, ami fénylik, tudjátok Ti is. Lesznek itt még nagy bajok, a világgazdasági válság itt is érezhető, de mi ez ahhoz képest, amin mi a háború utáni

években

átmentünk.

A

drágulás

nem

annyira

érezhető, mivel bár állandó, de nagyon lassú. Az árak mindig csak egy-egy néhány Pfenniggel emelkednek, így könnyebben

elviselhető,

mintán

nyugdíjak

hozzáilleszkednek.

a Itt,

fizetések, mint

sőt

a

bizonyára

Nálatok is, úgy szólván nem volt tavasz. A hűvös, nedves

és

főleg

szeles

idő

mindkettőnket

nagyon

megviselt. Olgit reumás fájdalmak gyötrik, nálam a szívem tiltakozott az alacsony légnyomás ellen. Most, hirtelen beköszöntött a nyár, délben már 30 fokig emelkedik a hőmérséklet, úgy hogy csak a reggeli, vagy esti órákban mehetek a levegőre. Egyébként, ha az időjárás megengedi, szép sétákat teszünk Olgival, az

Angol

parkban

vagy

kiutazunk

He11abrunnba,

az

Állatkertbe, esetleg a gyönyörű Nymphenburgi parkba,

vagy éppen a Starnbergi tóhoz. Én a szívemmel, mint 80%-os rokkant (Sehrwerbehinderter), ingyen utazhatok a

földalattin,

autóbuszon

vagy

villamoson,

így

a

költségek elviselhetők. Ha kedvünk van, délben nem megyünk haza, hanem megebédelünk valahol egy csinos kis

kerthelyiségben,

különösen,

mikor

Hanzi

bejelenti, hogy délben nem jön haza. Gerlinde mindig csak

estefelé

salátát

vagy

Operába.

jön

haza,

hasonló

Látogatókat

hamar

megeszik

"zöldséget" egyelőre

és

nem

egy

elrohan

fogadhatunk,

tál az a

lakás úgy néz ki, mint egy bombatámadás után. Néha

kiutazunk

a

földalattival

Isoldéékhoz,

percek

alatt kijutunk, és foglalkozunk az unokákkal. Hanno, bár csak 5 éves, érti a tárcsázást és ha napközben unatkozik, felhív bennünket egy kis csevegésre. Az újonnan

érkezettek

künn

(Übergangswohnheim),

külön

1aknak

egy

biztosítják

a

b1okkban keletről

érkezők ("Vertriebenen") részére, az 0lympiazentrum közelében. Ott lakhatnak egy évig, sőt tovább is , amíg helyzetük rendeződik és állást és lakást kapnak. Itt, Münchenben sok magyar szót hallani, különösen ott künn. A kőművesek, akik itt a házban dolgoznak, jó részben magyarok vagy jugoszlávok. Ami illő

nekünk,

öregeknek,

társaság.

hiányzik,

Temesvárról

az

egy

egyetlen

korunkhoz családdal

érintkezünk, ez is künn lakik Uhterhachingban és így csak ritkán látjuk egymást. A fiataloknak meg van a baráti körük, de ezek nem illenek hozzánk, fiatalok és egészen más a mentalitásuk.

Kedveseink!

Most

beszámoltam.

-

Megint

azt

csak

hiszem magunkról

-

mindenről

írtam,

nem

haragusztok ezért, ilyen az öregember, mind inkább a saját kis szűk körében él, anélkül hogy önző vagy egoista

lenne.

levelet

is

De

most

befejezzem,

itt

az

remélve,

ideje, hogy

hogy nem

ezt

a

untattam

Benneteket túlságosan. A tervezett viszontlátás előtt meg remélem, még írhatok egyszer. Különben is gyakran látunk

Benneteket,

Hanzi

estenként

levetíti

a

filmjeit és akkor egyszerre megjelentek Ti is, amint gyönyörű virágoskertetekben Gerlindével társalogtok. Ma

este,

ha

Julius

fiunk

családostul

nálunk

vacsorázik, biztosan megint sorra kerülnek a filmek is. Búcsúzóul meleg

kérjük,

adjátok

üdvözleteinket

át

(őszintén

kedves

rokonainknak

sajnálva,

hogy

nemrég megboldogultak nincsenek már közöttetek). Bennetek, Mária és Miklós szeretettel ölel-csókol:

a

Amberg Gyula

írásai édesapjáról, Amberg Józsefről (1868-1948) és édesanyjáról, született Moudry Máriáról (1871-1951)

Amberg József 1868-1948

Németből fordította Andrási Jánosné Cuhavölgyi Klára és Andrási Judit 2015-ben

Nem akarom vitatni azt, hogy a világ egyszer aranykorát élte, csak mikor hajunk ezüstre vált, gondolunk szívesen az elmúlt időkre (Diákdal)

Apánkról Mielőtt megpróbálnám felidézni apám alakját a régmúlt idők elhomályosult emlékeiből, először megpróbálom leírni a külsejét. Apa közepes termetű, arányos, izmos testű férfi volt (fiatalkorában jó tornász, sőt testnevelő tanári diplomával is rendelkezett), egyenes, derék tarása volt, és kis, formás lába. Haja színére nem tudok jól visszaemlékezni, sem szőke, sem barna nem volt. Kicsi, kékesszürke csillogó szeme picit magasan helyezkedett el arccsontja felett, szája elég nagy, ajkai kissé duzzadtak. Arcát széles, vaskos orr uralta. Bajszát az akkori divat szerint viselte, a végeit kissé felfelé pödörte. Nem mondhatjuk, hogy apánk egy Adonisz volt, de ő volt a legbecsületesebb, legrendesebb ember, akit valaha ismertem. Amíg a Temesvári Királyi Magyar Tanítóképző igazgatója volt, hétköznapokon is a professzorok hagyományos ruháját viselte, fekete hosszú férfikabátot, nálunk, Németországban zsakett, Angliában cutaway a neve. Ehhez csíkos nadrágot viseltek. A lábán fekete cúgos cipő volt, olyasmi, amit a K.u.K. tisztjei szoktak hordani. Ruházatához tartozott még egy mindig fehér ing keménygallérral, lehajló sarkokkal, ez úgy hívták „apagyilkos”, készen megkötött nyakkendővel (nem maguk kötötték meg), és egy pár fehér, kemény mandzsetta. A mellény zsebébe dugták az órát, a hasuk fölött lógott duplán az óralánc. Ha hideg időben ment el otthonról, éppen olyan sötét színű kabátot vett föl, a fejére kemény fél cilindert tett (Németországban dinnyének nevezik), kezén kesztyű volt, és egy ezüst nyelű fekete sétabot egészítette ki az öltözetét. Lelki szemeimmel így látom őt a képző ajtaján kilépni, ahogy rugalmas, majdnem katonás léptekkel átmegy a kis fahídon, ami a Sörház utcát (ma Pestalozzi utca) köti össze a gyárváros parkjával. Vagy amikor nyáron, mi gyerekek a képző nagy, parkszerű kertjében ülünk egy padon, közel a kórházi pavilonhoz, nővérünk éppen egy maga által kitalált történetet mesél nekünk. Akkor hirtelen felbukkan apánk, fehér vászonöltönyt és világos szalmakalapot visel. Amikor hozzánk ér, azt javasolja, hogy menjünk vele a katonai uszodába, amire mi indiánüvöltésben törünk ki. Sajnos apánk ebben az időben velünk, gyerekekkel keveset foglalkozott, a tanítóképző igazgatói állása, amihez még egy internátus is tartozott, az egész napját igénybe vette. Kora reggel, mielőtt az oktatás elkezdődött volna, végigjárta, ellenőrizte az épületet. Aztán elment az irodájába, ha éppen volt előadása. Az igazgatói irodát egy ajtó kapcsolta közvetlenül a lakásunkhoz. Nekünk, gyerekeknek szigorúan tilos volt belépni az irodába, hiszen ez már hivatalos helyiségnek számított. De mégis milyen szívesen osontunk be a kora délutáni órákban ide, amikor az iroda üres volt, hogy a papírkosárban bélyegek után kutassunk. De leginkább a nagy forgópisztoly érdekelt minket, ami apánk íróasztalfiókjában rejtőzött. Apánkat általában először délben láttuk az ebédlőasztalnál, amikor gyakran fáradtan és rosszkedvűen jelent meg. Ebéd után átfutotta az újságokat, és rövid időre elszundikált. Aztán újra eltűnt az irodájában, hogy valamilyen jelentést írjon az iskola felügyelőségének vagy a minisztériumnak (akkor is volt bürokrácia). Ha néha pár szabad órája volt, azt a kertben töltötte. Különösen szívesen ültetett fákat. Ha jó kedve volt, akkor este leült mellénk az ágyunkhoz, és mesélt, de nem meséket, hanem sok-sok érdekes történetet. Egyszer egy Amerikából hazatért pékmestertől néhány angol könyvet kapott, köztük a „Tamás bátyja kunyhó”-ját. Apánk vette a fáradságot – talán az angoltudását is fel akarta frissíteni – és minden nap néhány oldalt olvasott ebből a könyvből. Este, amikor már ágyban voltunk, tele várakozással, apánk elmesélte az éppen elolvasott részt a regényből. Máskor meztelen felsőtesttel hasra feküdt a szőnyegen, és valaki közülünk, természetesen mezítláb a hátára állt, és megtaposta, mintha megmasszírozná. Közöttünk és apánk között a viszony nem volt tekintélyelvű, sokkal inkább baráti. Ha jó kedve volt, szívesen tréfálkozott velünk. Öcsémnek volt egy nagy, színes üveggolyója (játékainkban ez a golyó testesítette meg Vilmos császárt). Egy napon apánk megragadta ezt a golyót, és úgy tett, mintha az ablakon keresztül a kertbe akarná dobni, természetesen csak tréfált. Öcsém nem akar bedőlni ennek, és azt mondta: Úgysem mered a kertbe dobni a golyót! Erre apánk: „Mi az, hogy nem merem?”

Öcsénk: „Nem!” A következő pillanatban a golyó nagy ívben a legsűrűbb bokrok közé repült. Mindenesetre apánk ezután kijött velünk a kertbe és segített megkeresni a golyót. Annak ellenére, hogy apánk a szülői házból, és szeretett falujából, Zircről már korán eljött, és ezután bizonyos magasabb társadalmi pozíciót töltött be, élete végéig rajongott a paraszti életért. Legfőbb vágya az volt, hogy egy kis paraszti gazdasága legyen, ahol mindent, ami az élethez szükséges, saját maga állítson elő, és nyugodt, szemlélődő életet éljen. Természetesen ezt az életet túlságosan eszményinek, túl idillinek látta. Nem vette számításba, hogy a parasztoknak sokat és nehéz munkát kell végezni, hogy olyan csapások érik őket, mint az aszály, a jégeső, vagy a marhavész. A falu iránti szeretete magyarázza azt is, hogy olyan szívesen foglalkozott a baromfitenyésztéssel. A képző udvarán nagy hely állt rendelkezésére, ahol a háború alatt egy kis tyúkudvart létesített. Itt képes volt órákon át állni, és nézni, hogy esznek a tyúkok. Mindenestre a piszkos tyúklétrát nekünk, gyerekeknek kellett takarítani, ami bennem mindenféle baromfi iránt olyan ellenérzést keltett, hogy még ma sem eszem szívesen a szárnyasok húsát. Apánk minden állatot szeretett, de leginkább a lovakat. Nem bírta nézni, amikor a kocsisok a lovukat durván bántalmazzák. Ekkor mindig beavatkozott, és közbelépésének eredménye az volt, hogy gonosz szitokszókat kellett elviselnie. Az állatvédő egyesületnek aktív tagja volt, és soha nem lett volna vadász. A vadászatot csak akkor űzte – volt egy Flóbert puskája – amikor gazdátlan macskát vagy olyan ragadozó madarat látott, mint a sólyom, amelyik a képző nagy kertjében az énekesmadarak fészkét veszélyeztette. A mesterkélt illemszabályokra és az un. jó modorra nem fektetett nagyobb súlyt. Nyugodtan szürcsölte a levest, még csámcsogott is, amikor ízlett neki az étel, nyitott szájjal evett, ami anyánk erős nemtetszését váltotta ki, később nagyanyánk erős nemtetszését is, akik kispolgári, de városias környezetből származtak, az ilyen illemszabályokat messze túlértékelték. Soha, semmilyen körülmények között nem köszöntötte a nőket „Kezét csókolom”-mal, még sokkal kevésbé csókolt volna egy nőnek kezet. Ha a mérgét azzal ki tudta adni magából, egy jóleső káromkodásról nem mondott le. A szülők hálószobája ónémet stílusban volt berendezve, a bútorok tele voltak sarkokkal és élekkel. A reggeli félhomályban és a sietős öltözködés közepette nem ritkán beütötte magát ezekbe az éles helyekbe. Ezekben a szitkozódásokban az ilyen bútordarabok előállítóinak édesanyját nem túl tisztességes jelzőkkel illette. Apánk dühe a tükörfényes parkettra is kiterjedt, mivel újra meg újra elcsúszott rajta. Apánk sem nem ivott, sem nem dohányzott. Soha nem láttam őt részegen. Anyánk azt mesélte, hogy apánk egyszer – ez még Pápán volt, spiccesen jött haza. A bejárati ajtó előtti lépcsőn ülve talált rá. Anyánk igyekezetét, hogy behúzkodja a lakásba, nyersen utasította el, „hagyj békén!” Az, hogy az ivásban olyan mértéktartó volt, bár ízlett neki egy pohár bor, vagy egy stampedli pálinka, arra vezethető vissza, hogy ő is, mint az Amberg nagycsalád majdnem mindegyik tagja, nem jól bírta az italt. Hasonlóképpen volt ez a dohányzással is. A húszas években, amikor már az Iskola utcában laktunk, naponként 2-3 cigarettát vásárolt magának, így darabonként, soha nem egy egész paklival. Így később nem esett nehezére, hogy teljesen lemondjon a dohányzásról, amikor az érelmeszesedés első jelei jelentkeztek nála. Nem volt ilyen visszafogott, amikor az evésről volt szó. Bár állandóan valamilyen reformélelmezési elméletért (Fletcher, Masdasnan, Bicsérdy) rajongott, szívesen és kiadósan étkezett. Éppen a tiltott ételek ízlettek neki a legjobban. Szívesen tunkolta ki a sült hús zsíros szaftját, sokat evett a rizskochból, egyszerre sok buktát, vagy kelt tésztából készült kiflit evett, amitől aztán szédült. Úgy szeretett nassolni, mint egy gyerek. Még abban az időben történt, amikor a képzőben laktunk, hogy az előszobában a jégszekrényre rakták hűlni lábosban a frissen felforralt tejet. Apánk elment mellette, és nem tudta megállni, hogy a tej vastag bőrét, ami a felületén képződött, meg ne egye, ami anyánknak megint jó alkalom volt arra, hogy haragudjon. Nemzetiségi és vallási kérdésekben apánk rendkívül türelmes volt. Minden szélsőségességet, minden fanatizmust elutasított. Bár soha nem tagadta német származását, sőt büszke is volt rá, mégis haláláig szívében magyar hazafi maradt. Megvolt a jutalma apánk fair hozzáállásának, amit még a magyar időkben a románokkal szemben tanúsított. Amikor Románia 1916-ban belépett a háborúba, sok román értelmiségit, különösen a papokat és a tanárokat internálótáborba küldtek. Ezek között volt a képző román nyelvi professzora, Mihuṱa is (a Temesvári Királyi Magyar Tanítóképzőben a román származású diákok anyanyelvükön, románul kaptak oktatást.) Apánk közbenjárására Mihuṱa

professzort szabadon engedték. Ő nagyon hálás volt ezért, és 1919-ben ő maga is közbenjárt, hogy apánk állami szolgálatban maradhasson. A zsidósággal szemben is toleráns volt apánk, még ha ennek a népnek bizonyos negatív jellemvonásait el is ítélte, mint a kapzsiság, és azt, hogy a gazdaságban (bankok, nagykereskedés, nagyipar) és a kultúrában (színház, film, nyomda) szinte betegesen magasabb rendű pozícióra törekedtek. Természetesen egyáltalán nem értett egyet a Hitler által meghatározott „a zsidókérdés végleges megoldásának” (Endlösung) elvével. Társadalmi és politikai téren apánk nagyon haladó nézeteket vallott. Még ifjúkorában olvasta Marxot és Engelst. 1917 után, amikor az októberi forradalomról elértek hozzánk a hírek, egy újságból kivágta Lenin portréját, és megőrizte. Lenint a világtörténelem egyik legnagyobb személyiségének tartotta. 1919-ben rokonszenvezett a budapesti kommünnel, de csak addig, amíg ennek a szörnyuralomnak az igazi arcát meg nem ismerte. Apánk demokrata volt, a szó legnemesebb értelmében, az egyszerű népet szerette. Amikor később elég ideje volt arra, hogy nagyobb sétákat tegyen, órákig el tudott beszélgetni egy földművessel, vagy egy birkapásztorral. A kiszolgáló személyzettel mindig nagyon korrekt volt, talán néha túl humánus, túl előzékeny is. Gyakran megállt az öreg Anton Lafleur mellett, aki a képző kertjében kisegítőként dolgozott, elnézte, ahogy dolgozott, és hagyta, hogy a háborús élményeiről meséljen. Anton bácsi veterán volt, mint osztrák katona részt vett az 1870-es évekbeli olasz hadjáratban, és egy bajonett által okozott seb volt a karján. Ha az utcán valaki felvilágosítást kért apánktól, nemcsak készségesen elmagyarázta, hanem ajánlkozott arra is, hogy az illetőt a keresett helyig elvezesse. Útközben apánk beszélgetett is az illetővel, ezt úgy nevezte, hogy benyomást szerzett. Hogy ilyen szívesen kíváncsiskodott, mutatja az is, hogy ahol valamilyen csoportosulást látott, odasietett, például, ha egy baleset történt az utcán. A különleges eseményeket nem mulasztotta el. Amikor Bleriot, aki a csatornát átrepülte, repülőgépével a temesvári gyakorlópálya fölött 15-20 méteres magasságban átrepült, a viharos eső ellenére apánk ott volt. Ha valamilyen szenzációs bírósági esemény történt, apánk a nézőtéren volt. Emlékszem egy Balázs nevű rablógyilkos perére. Az ítélethirdetéskor apánk ott volt, és később otthon elmesélte, hogy fogadta a szerencsétlen ember a halálos ítéletet. Egyházi értelemben apánk nem volt vallásos. Természettudományos alapokon állt a képzése, ismerte Darwin, és Hackel írásait, olvasta Hegel és Feuerbach műveit, még több más materialista filozófust. Apánk maga is szabadgondolkodónak vallotta magát. De soha nem jutott eszébe, hogy gyerekeinek vallásos nevelésébe beleszóljon. Soha nem hallottunk tőle vallásellenes vagy az egyházzal szembeni kijelentést. Talán még szívesen is vette, hogy az iskolában (fivérünk a piarista gimnáziumba járt) pozitív keresztény nevelést kaptunk, és még később, egyetemista korunkban is hívők voltunk. Anyánk világnézetébe sem avatkozott be. Anyánk idős korában buzgó templombajáró lett. A templomba apánk is vele ment, de valószínű, inkább a régi egyházi énekek miatt, amit ott énekeltek, és a hangulat miatt, ami a gyerekkorára emlékeztette. Egyébként alkalmanként az ortodox templomot is látogatta, sőt a zsidó imaházat is. Sűrű elfoglaltsága miatt apánk aktív éveiben alig jutott hozzá, hogy szépirodalmat olvasson. Két pedagógiai szaklapot járatott (amiket szintén nem mindig olvasott el), aztán a Kosmos nevű tudományos népszerűsítő folyóiratot, és megvásárolta majdnem az összes újonnan megjelent filozófiai művet. Először csak a későbbi éveiben, amikor már nem volt igazgató, és leginkább a nyugdíjazása után olvasta a világirodalom híres műveit, mint a ”Buddenbrook család”, vagy a „Forsyte saga”. A magyar szerzők közül különösen Eötvös Józsefet tartotta nagyra. Az angolok közül legjobban Dickens tetszett neki, a „Pickwick Klub” a kedvenc olvasmánya volt. Különösen élvezte Mark Twain humoros írásait. A zenéhez nem sokat értett. A klasszikus zenét és az operát egyáltalán nem élvezte. Ellenben tetszett neki a stájer-bajor népi muzsika és a tiroli bajor népi tánc (schuhplattler), az osztrák katonai indulók és a bécsi keringő, még a magyar cigányzene is. Egyszer – anyánk így mesélte – egy bárban olyan nagyon megtetszett neki egy cigányzenekar cselló szólója, hogy egy bankjegyet ajándékozott a zenésznek. A gyászindulókat is kedvelte, így gyakran idegen halotti meneteket is elkísért a temetőbe. Olykor a zongorához ült, és – természetesen jó lassan – Zsaskovszky ismert énekeskönyvéből egyházi

énekeket játszott. Úgy tetszett neki, hogy az akkordokat nem egyszerre, hanem egymás után ütötte le, amivel anyánk, aki nagyon muzikális családból származott, nem értett egyet. Egyébként a zene iránti csekély hozzáértése néha átmeneti civódáshoz vezetett kettejük között, különösen, amikor beszereztek egy rádiókészüléket. Soha nem hallottam őt énekelni, inkább csak fütyülni vagy dúdolni valami nagyon egyszerű dallamot, azt is kicsit hamisan. Érzelmeinek kimutatásában általában visszafogott volt apánk. Még emlékszem a magatartására, amikor Zircről anyjának halálhíréről értesítették. Biztosan szomorú volt, de uralkodott magán. Felületes szemlélő könnyen érzéketlennek tartotta volna. A valóságban nagyon is voltak érzelmei, csak hozzászokott, hogy ezeket elrejtse. Biztosan a szülői házból hozta magával ezt a tartást, ahol – ahogy apánk ezt mesélte – szégyellték, hogy érzelmeiket viharosan kimutassák. Ebből kifolyólag apánk a szentimentális megnyilvánulásokat sem szerette, ahogyan az emberek hosszabb időre elutazván búcsúzkodtak. Ha aggódott valamiért, mogorva volt, és naphosszat nem szólalt meg. Bizonyos mértékben én is átvettem ezt a szokását. Mint pedagógus, hivatását teljes odaadással művelte, nagy lelkesedéssel, és a legnagyobb lelkiismeretesességgel. A Bánátban a pedagógiai módszertan oktatásának legrégibb mestereként tartották számon. Hogy én később elhivatottságot éreztem, hogy a főiskolán ezt a szakot válasszam, és pedagógiai módszertant tanultam, legnagyobb részben apámnak köszönhetem, aki a pályám elején rendkívül értékes tanácsokkal látott el, és mint egy jó mester a tanítványát a szakma titkaiba beavatott. Eredeti szakja a matematika volt, amit nagy hozzáértéssel tanított, de kedvence inkább a botanika. Már a hivatali ideje alatt is, de különösen nyugdíjba vonulása után járta a környékbeli földeket, mezőket és erdőket, és minden alkalommal lelkesedésben tört ki, amikor egy eddig ismeretlen növényre bukkant. Aztán következett a növény meghatározása, amit igazán élvezett, végül a lepréselt növényt a herbáriumába helyezte. A használt itatóspapírokat aztán kiteregette száradni az egész szobában, amitől anyánk nem volt túlságosan elragadtatva. Így idővel apánk a bánáti növényvilág jó ismerője lett. Egy növénynek három nevét ismerte, latin, német és magyar nevet. Később, amikor az emlékezete gyengült, csak két név jutott eszébe, a végén már csak a magyar nevet tudta, amit gyermekkorában tanult. Gazdag herbáriumát aztán a Bánáti Múzeumnak ajándékoztam, ami a többi szép taneszközzel együtt eltűnt, amikor az oroszok elfoglalták az épületet. Már említettem, hogy apánk fiatal korában ügyes tornász volt. Jó testi adottságait megőrizte egészen késő öregkoráig, amikor a Parkinson kór legyűrte. Már hatvan fölött járt, amikor egy többnapos túrát tettünk a Semenic vidékre, és nagyon jól teljesítette. Különösen nagyon szeretett a fáskamrában ténykedni, ahol a tűzifát fűrészelte és hasogatta. A frissen hasított tölgyfa illatát nagyon kedvelte, míg én ettől a szagtól éppen hogy irtózom. Valószínű, hogy ez az illat szülőházának udvarára emlékeztette, ahol apjának virágzó fakereskedése volt, a kocsigyártáshoz szükséges fákkal kereskedett. Különös előszeretettel dolgozott vasár- és ünnepnapokon a fáskamrában. Egyszer, ez még a Feldgassén történt, az egész család, apánk kivételével influenzásan feküdt az ágyban. Azt hiszem, éppen húsvét vasárnapja volt. Egyszer csak apánk megjelent a betegszobában, egy fűrésszel felfegyverkezve, és teljes nyugalommal egy reszelővel kezdte élesíteni a fűrész fogait. Kifejezett tiltakozásunkra sértődötten visszavonult. Csak egy kis hangulatot akart csinálni, fel akart vidítani minket, mondta. Minél messzebb megyek vissza az emlékeimben, annál több vidám vagy fájdalmas részlet jut eszembe. De nincs szándékomban, hogy teljes krónikát írjak. Az volt a célom, hogy apám különösen jellemző vonásait leírjam, hogy a késői utódok egy lehetőség szerinti élő képet alkothassanak ősükről, Amberg Józsefről (1868-1948). Áldott legyen az emléke!

Anyánkról Amikor az emberek öregek lesznek, és a lábuk nem megy többé előre, akkor a gondolataik kezdenek el vándorolni visszafele. (J. Gillhof)

Az éjszakai órákban, amikor elkerül az álom, mert a betegség, a kor és a gondok gyötörnek, emlékeimben kavarognak a gondolatok a régmúlt időkről. Természetesen ezek az emlékek már elmosódottak, porosak, hiányosak, és hiú ábránd lenne, hogy megpróbáljam a gyerekkori emlékeimet pontosan összerakni. De talán sikerül ezekből az emlékezetfoszlányokból egy asszony portréját összerakni, aki egykor az édesanyám volt, ahogy színes kövecskék darabkáiból mozaikot épít az ember. Anyánk elsősorban és a szó szoros értelmében gyermekeinek szerető és gondoskodó anyja volt. Talán jól írja le ezt, hogy míg sok ismert nem német családban a gyerekeket német nevelőnő vagy francia kisasszony nevelte, anyánk sosem gondolt arra, hogy a gyerekek nevelésével kapcsolatos dolgokat fizetett személyre hárítsa, bár talán anyagilag megengedhette volna magának. Igaz, hogy egy ideig az öreg Lidi néni is a házunkban volt, de az ő feladatai csak arra korlátozódtak, hogy az udvarban vagy a kertben felvigyázzon, vagy a gyerekekkel néha a parkban sétáljon. Lidi néni egyszerű parasztasszony volt, aki nemcsak semmiféle nevelő hatást nem tudott ránk gyakorolni, hanem mivel olyan jámbor volt, bizonyos dolgokban éppen ellentétes hatást ért el, amikor a szülők nem voltak jelen. Az öcsém akkoriban 2-3 éves volt már, és még mindig szopta az ujját. Természetesen a szülők erről le akarták szoktatni. Lidi néni ahelyett, hogy a szülőket támogatta volna, amikor senki sem látta, azt mondta a gyereknek, szopjad, csak, szopd az ujjadat. Elalvás előtt anyánk mindig az ágyunk előtt ült, kis történeteket mesélt a dolgos manókról, akik éjszakánként elvégezték a jó emberek visszamaradt munkáját, hozzászoktatott, hogy imádkozzunk elalvás előtt, és néha egy kis dalocskát is dúdolt. Anyánk különösen jól értett ahhoz, hogy minket az előttünk álló ünnepekre, mint a karácsony, gondosan előkészítsen. A gyerekszobánk ablakai nyugatra néztek, így láttuk, hogy az ég ősszel esténként gyakran piroslott. Akkor azt mondta anyánk, a Jézuska már süti a süteményt, és mi már előre örültünk a karácsonyi ünnepeknek. Később leveleket írtunk a Jézuskának, kívánságainkkal és kéréseinkkel. Aztán egy-két héttel a tulajdonképpeni ünnep előtt kezdődtek a munkálatok a konyhában, zárt ajtók mögött. A karácsonyi sütemények készültek, cukros perec, habcsók, diós stangli. Annyira kíváncsiak voltunk, hogy aztán egyszer csak a bátyámnak eszébe jutott, hogy a bezárt konyhaajtó elé álljon, és mély hangon apánkat utánozva ezt kiáltsa: Minna, én vagyok, nyisd ki! Egy másik este mi gyerekek segíthettünk az almák és a diók aranyozásában. Aztán, mindezt a karácsonyfadíszekkel együtt az ablakba állítottunk, hogy a Jézuska elvihesse, és láss csudát reggelre minden eltűnt. Aztán pár nappal karácsony előtt, anyánk bátyja, Hugó bácsi is megérkezett Budapestről, aminek különösen örültünk. Mivel este érkezett, mi már aludni mentünk, reggelre az ismert zongoradallamra ébredtünk. Leggyakrabban üdvözletképpen Dvořák humoreszkjéből játszott szomorú édes dallamokat. Végre eljött a várva várt karácsonyeste, aminek szervezésében szintén anyánk játszotta a főszerepet. Egy időre eltűnt az étkezőben, hogy fogadja a Jézuskát. Aztán csöngettek, anyánk kinyitotta a dupla ajtószárnyakat, és előttünk megjelent a fényes, csodásan díszített karácsonyfa, és alatta a sok szép ajándék. De nemcsak az ünnepi órák bensőséges és kedélyes szervezéséhez értett anyánk. Felejthetetlenek maradtak számomra a hosszú téli esték, amelyek ártatlan kártya- vagy lottójátékkal teltek. Legszívesebben azt a kártyajátékot játszottuk, amelyet Hugó bácsi „zaplaceknek” keresztelt el (bár apai ágról cseh származású volt, a csehekről szívesen viccelődött, de sosem gonoszkodóan). Gyakran lottóztunk: mindenki kapott egy tombolakártyát, anyánk bemondta a számokat, nyerhettünk almát, diót, vagy egy szép darab birsalmasajtot. Apánk ritkán játszott velünk, szívesebben félreült, és újságot olvasott. Amikor nagyobbak lettünk, és volt már rádiókészülékünk, a kedélyes esték véget értek. Természetesen nem mindig csak örömteli órák voltak anyánk életében. Bár nem jártunk óvodába, és kisgyerekkorunkban nem volt sok kapcsolatunk más gyerekekkel, majdnem minden gyermekbetegséget elkaptunk (öcsém még a diftériát is). Anyánk azt mondta, hogy ez az egészségtelen levegő miatt van: a lakásunk előtt folyt az öreg Béga, a ház mögött, meglehetősen

közel egy mocsár volt, a Suboliasa. Az öreg doktor Maly, a háziorvosunk szintén nem talált magyarázatot a betegségek iránti fogékonyságunkra. Bizonyára mikrobahordozók voltak a környezetünkben, de akkoriban ezekről keveset tudtak. Hosszú, és gondtelt napok és éjszakák voltak, amiket anyánk a betegágyunk mellett töltött. Ha a gyerekek közül csak egyvalaki betegedett meg, a szülők igyekeztek, hogy a többieket megóvják a fertőzéstől. Egyik legkorábbi ilyen emlékem volt egy vasúti utazás. Amikor az öcsém újból fertőző betegséggel ágyban feküdt, engem anyám elvitt a Moudry nagymamához Karánsebesre. Emlékszem még, hogy anyám a vasúti kocsi WC-jében megpróbálta elmagyarázni, hogyan intézik a nagyfiúk a kisdolgaikat, állva, nem a WC-n ülve. Anyám éppen csak leadott a nagymama házába, aztán a következő vonattal visszautazott, hogy a beteg gyerekét ápolja. A következő napokban először éreztem honvágyat, és szörnyen unatkoztam. Nagymamám nem tudott mit kezdeni a kisgyerekkel, engem órákig egyedül hagyott, magyarul is alig beszélt, hogy velem meg tudja értetni magát. Anyám a beteggondozó szerepéből többé nem tudott kijönni. Amikor mi gyerekek véletlenül egészségesek voltunk, megbetegedett a nagymama Karánsebesen, mivel ott senkije sem volt, anyánknak kellett odautazni és ápolni őt. Egyszer szilveszterkor szintén Karánsebesen volt anyánk, mi gyerekek ezt az estét szintén úgy szerettük volna megünnepelni, mint a karácsonyestét, csak éppen apánk társaságában kellett töltenünk. Hogy ez az este milyen unalmas volt! Apánk készített egy teát, amiben sem elég cukor, sem elég citrom nem volt. Aztán társasjátékot játszatott velünk, miközben ő az olvasmányában merült el. Csalódottan mentünk még éjfél előtt aludni. A gyermekkorunkra és anyánkra vonatkozó emlékeim nem lennének teljesek, ha nem térnék ki még anyánk és apánk közötti viszonyra. Remélem, ezzel nem adok ki kényes részleteket. Mindkét szülőnk önmagában csodálatos ember volt, de mindegyikük öntörvényű volt, ami az egymás közti súrlódásokhoz vezetett. Apánk áradozott a falusi életről, nem vette figyelembe a társasági élet szabályait, matematikai és természettudományi képzettsége volt, kedvelte az egzakt tudományokat, kevés érzéke volt a klasszikus zenéhez, haladó demokratikus értékeket képviselt. Anyánk városi nő volt, polgári mentalitásban nőtt föl, inkább rajongó természete volt, kevés érzéke volt a tudományokhoz, nagyon muzikális volt, és csodálta az előkelősséget. Még egy olyan házasságban is, ahol két hasonló gondolkodású ember él együtt, sok probléma adódik. Még sokkal nagyobb a gond, ha a partnerek eltérő jelleműek, és más az alapbeállítódásuk. Tehát a szüleink között is volt véleménykülönbség, vita, nézeteltérés és veszekedés, bár ezek soha nem törtek ki olyan erősen, hogy a házasságban mélyebb szakadáshoz vezessen. Amennyire én emlékszem, leginkább a pénzről volt szó, ami még abban az időben sem volt elég, mikor apánk igazgatóként az egyik legmagasabb fizetésű állami alkalmazott volt. Apánknak hajlama volt a zsugoriságra, anyánknak pedig érzéke volt a nagyvonalú bevásárlásokhoz. Biztosan véletlen volt, hogy gyakran az ünnepekkor, különösen pünkösdkor szüleink veszekedtek. Ránk, gyerekekre ezek az összezördülések nagyon nyomasztóan hatottak. Anyánk gyakran morgott bizonyos kedvtelések, szokások, rossz beidegződések miatt. Apánk meg gyakran féltékeny volt arra, hogy mi gyerekek anyánkhoz jobban ragaszkodtunk. Akkor is sokszor úgy érezte, hogy kihagyták, amikor a karánsebesiek, anyánk, Hugó bácsi és a nagymama összedugták a fejüket, és órák hosszat beszéltek arról, amihez neki semmi köze nem volt. Azonban biztos, hogy amint a szülők megöregedtek, ezek a nézeteltérések egyre ritkábbak lettek, és az utolsó évekre teljesen megszűntek. Még pár szó anyánk és az ő anyja közti viszonyról. A Moudry nagymama teljesen más volt, mint a lánya, a mi anyánk. Meglehetősen egoista volt, érzelemszegény és kemény. Ott voltam, amikor a háztartását Karánsebesen felszámolta. Mindenét, amije volt, eladta, zongorát, képeket, háztartási felszerelést, minden dolgot, ami között az eddigi életét töltötte, anélkül, hogy egy könnycseppet is hullatott volna, csak arra figyelt, minél több pénzt szerezzen belőle. De fiát, a mi Hugó bácsikánkat istenítette, magához láncolta olyan szorosan, hogy ő az anyjára való tekintettel lemondott arról, hogy saját családot alapítson. Ezzel szemben az anyánk – amint már mondtam – az önzetlenség megtestesítője volt, akinek áldozatkészsége nem ismert határokat, különösen akkor, amikor beteg családtag ápolásáról volt szó. Ezen különböző mélyreható jellemvonások ellenére anyánk nagyon

csüngött a saját anyján, gondozta és őszinte odaadással ápolta, tűrte a szekálását, ami az utolsó években meglehetősen rosszabbodott. Anyánk cseh apjától muzikalitását és abszolút hallását örökölte. Emlékezem egy látogatóra, aki nem akarta elhinni, hogy ilyesmi létezik, és hogy anyánkat próbára tegye, összevissza ütötte le a zongora billentyűit. Anyánk anélkül, hogy a billentyűket látta volna, rögtön meg tudta mondani, a skála melyik hangjáról van szó. Az úr trükköt gyanított, hogy apánk titkos jelekkel anyánkat informálta a hangjegyekről. Apánknak el kellett hagynia a szobát, de a kísérlet természetesen akkor is sikerült. Sajnos csak kisebb mértékben, de nekem is megvolt ez a képességem, amely azonban az évek során eltűnt, miután abbahagytam a zenélést. Anyánk nagyon ügyes zongorista volt, a zongorázást anyjától tanulta, aki a nagyapa halála után zongoraleckék adásával kereste kenyerét. A nagyapa nemcsak cseh (böhm) volt, hanem bohém is. Odavolt a zenéért, a mindene volt. De mivel zenészként csak nehezen tudott érvényesülni az életben, gyermekeit meg akarta óvni ettől a sorstól. Így anyánk bátyja, Hugó bácsi csak akkor kezdett zongorázni tanulni, miután elhagyta a szülői házat, bár nagy tehetsége volt a zenéhez. Anyánk legszívesebben Mozart, Beethoven és Mendelsohn műveit játszotta. Chopint is nagyon kedvelte, de a technikája nem volt elég a nehéz chopini kompozíciók visszaadásához. A családban akkor is, amikor látogatók voltak, leginkább könnyed darabokat játszott, már csak apánk kedvéért is, aki a nehéz darabokat nem kedvelte. Így az étkezőben álló zongoránkon gyakran felhangzott egy-egy szép keringő Lehár „Hercegkisasszony” című művéből, és más, rég elfelejtett dallamok. Miközben játszott, egészen különös arckifejezést vett fel, és látszott, mennyire feloldódott a zenében. Állítólag kisgyerekkoromban én is teljesen elvarázsolódtam a zenétől. Egy-egy zenedarab bizonyos érzelmes részeinél mindig könnyek szöktek a szemembe, ahogy anyánk később mesélte. Még a karánsebesi gyermekkorából anyánk pár román dalt is tudott, amit akkor adott elő, amikor a látogatóink között románok is voltak. Egy József napon, késő este, amikor a tantestület már elég kapatos volt, a jelenlévők között volt egy román professzor is, aki a képzőben román nyelvet oktatott. Amikor az ő kedvéért anyánk román dalokat kezdett játszani, a professzor annyira meghatódott, hogy anyánk karját a kézfejétől a könyökéig és vissza csókokkal borította. Első zongoraleckéimet anyámtól kaptam, alkalomadtán a nagyanyámtól, amikor Temesváron volt látogatóban. Aztán sajnos egy zongoratanárnőtől, Dorosulic asszonytól tanultam, aki alaposan elvette a kedvemet a zongorázástól. Csak évekkel később, az Iskola utcában kezdtem újra meglelni az örömöt a zongorázásban, de nemsokára el kellett adnunk a zongorát. Korábban alkalmanként négykezest játszottunk, bár anyánk balkeze egy szerencsétlen esése után, amikor a csuklója eltörött, már soha nem jött rendbe. Öregkorában az ujjain ízületi betegség jelentkezett, így végleg felhagyott a zongorázással. Bár anyánk maga már nem tudott zenélni, mégis nagy öröme tellett benne. Amikor már rádiókészülékünk volt, a Varsóból közvetített nagyszerű Chopin koncerteket hallgatta. Nagy öröme volt azokban a művészi hanglemezekben is, melyeket a Rádió Budapest vasárnaponként közvetített. Anyánk nemcsak gyermekeinek szeretetteljes nevelője volt, hanem példamutató háziasszony is. A házimunka elvégzésében anyánk fáradhatatlan és tevékeny volt, abban az időben is, amikor lehetősége volt személyzetet is tartani. Egyedül az öt nagy szobából és a mellékhelyiségekből álló nagy lakás fenntartása is sok munkát igényelt. Porszívó és elektromos padlókefélő akkor még nem volt, így aztán naponta jött a bejárónő, egy időben Teréz néni volt, és kitakarította a lakást. A konyhai nehéz munkákra egy kisegítő szolgálólány jött, sok éven át egy Gabriel Lizi Mercyfalvából. Anyánk mindenhol besegített, ahol kellett, és felügyelte a munkát. Különös figyelmet fordított a főzésre, mivel amíg mi gyerekek még kicsik voltunk, reggel és este külön főztek nekünk. Egyébként a bevásárlás nem volt nagy ügy, ami manapság a háziasszonynak a legnagyobb gondot okozza. A kenyeret, kiflit és a zsemlét reggelente még melegen házhoz hozták, ugyanígy a tejet, vajat és a tejfölt is. A lisztet, cukrot és a fűszereket a Nenadovics kereskedőnél kellett megrendelni, és egy órával később a kifutófiú megjelent a rendeléssel. Havonta egyszer fizettünk. Egyedül a húst kellett megvenni, de micsoda választék volt, és természetesen sorban állás nélkül. A zöldségféléket a kertben szedtük, (az igazgatói lakás kertje park volt, de tartozott hozzá kis zöldségeskert is), a

gyümölcsöt az öreg Antal bácsi hozta szintén a kertből, ezért ő minden alkalommal jó borravalót várt el. Így minden sokkal flottabbul ment, mint ma. Anyánknak még egy tevékenységét kell megemlítenem, a varrást. Már lánykorában értett a varráshoz, kézimunkát is tanított pár évig Karánsebesen a polgári leányiskolában. Mint háziasszony és anya évekig járatta a „Család és divat”című újságot. Mai napig élénken emlékszem arra, amikor az asztal fölé hajol, és a szabásmintát ráhajtogatja egy nagy papírra, és kis másolóeszközzel a bonyolult pontozott és szaggatott vonalakat átmásolva megkapja a szabásmintát. Mindehhez ismert dallamokat zümmögött vagy fütyörészett különös lassú tempóban. Aztán leült a varrógéphez, a zakatolást néha késő éjszakáig hallottuk. Amikor különösen sokat kellett varrni, például ágyneműt, házhoz jött a varrónő. Wunder Laurának hívták, és rettentő ellenszenves volt nekem, nem azért, mert a legnagyobb pletykafészek volt, hanem az volt a szokása – velünk együtt étkezett az asztalnál - hogy a vékonyabb csirkecsontokat ropogtatva szétrágcsálta. Később ebben a tevékenységben az állandóan panaszkodó Popovicsi asszony jött a házhoz, nem azért, mert tudott varrni, mert ügyetlen volt, hanem sajnálatból, mert annyi szerencsétlenség érte. Házilag varrták számunkra nemcsak az alsóneműt, de a felsőruhát is. A kabátokat konfekcióban vették. Már nagy fiúk voltunk, az Iskola utcában laktunk, mikor az első, Grell szabómester által varrt öltönyünket megkaptuk. Való igaz, ebben a tekintetben nem kényeztettek el bennünket. Bár anyánk kispolgári környezetből származott, kiválóan értett ahhoz, hogy a társasági életben teljes mértékben úgy álljon helyt, ahogy az igazgató feleségéhez illik. Meg kell jegyeznem, hogy Temesváron az első világháború előtt csak 3 vagy 4 felsőbb iskola volt, és az iskolák igazgatói a város hivatalnoki rangsorában az elsők közé tartoztak. Ahol anyánk megjelent, általános figyelem és rokonszenv övezte. Ezt a megbecsülést olyan tulajdonságainak köszönhette, mint az apjától örökölt erkölcsös magatartás. Ilyen a minden körülmények közötti becsületesség, tisztesség, amit akkoriban, mint tulajdonságot még nagyon értékeltek. Anyánk kitűnt született taktikai érzékével, szerény volt, de magabiztos, soha senkivel szemben nem volt arrogáns, állandóan segítőkész és melegszívű, hogy embertársainak fájdalmát és szükségleteit ahogy tudta, enyhítse. Nem utolsósorban anyánknak megnyerő külseje volt. Sok évvel később mindezt megerősítette az akkor már öreg Alexa Griviu professzor, aki akkoriban Temesváron apánk diákja volt: „Gyuszi, az anyád nagyon szép nő volt”. Amikor anyánk lánykorából származó elsárgult fényképét nézem, azt kell mondanom, hogy biztosan nagyon csinos volt. Hosszúkás arca volt, hamvasszőke sűrű haja, lágy kék szeme, egyenes, nem túl rövid orra, szépen ívelt, nem feltűnő szája. Mindehhez közepes termete volt, karcsú, finoman felépített alakja, kecses, őzikeszerű megjelenése. Később, mint már férjezett asszony és többszörös anya, ahogy mi legkorábbról emlékezünk rá, teltebb lett, és az akkori divatnak megfelelően fűzőt hordott. Nekünk, gyerekeknek úgy tűnt, hogy ez a magas fűző egy igazi kínzóeszköz, a fel- és levétele olyan volt, mint egy kínzás. A testápolásra anyánk mindig sok gondot fordított, naponta teljesen lemosakodott, még később is, amikor nem volt fürdőszobánk. Száraz arcbőre sok gondot okozott neki, amit öregkoráig aludttejjel kezelt. Sminket sohasem használt anyánk, púdert azonban mindig, néha kicsit túl sokat is. Mint már említettem, fiatalabb korában nagyon sűrű, dús haja volt. A harmadik terhessége alatt, vagy közvetlenül az öcsém szülése után haja hullani kezdett. Szorgalmasan gyűjtötte a kihullott hajszálakat, két hajköteggé csomóztatta, amelyek úgy néztek ki, mint két lófarok. Ezeket reggelenként a fodrásznő, Ehring asszony, aki naponta házhoz jött, művészi frizurába dolgozta. Ez még akkor történt, amikor a képzőben laktunk, később már nem tudta magának megengedni a házi fodrászt. De slamposan, fésületlenül sohasem járt. Amikor anyánk bevásárló körútra ment, ma úgy mondanánk, shoppingolni, akkor ízlésesen, finom eleganciával öltözködött. Minden feltűnőt került, az élénk színeket, vagy a feltűnő mintázatot. Az emlékeimben még élénken él: egy világos selyem blúzt visel, fehér elég magas duplagallérral, ezt elöl smaragddal díszített arany tűvel kapcsolta össze. A nyakában hosszú arany óraláncot viselt, az órát magát az övébe dugta. Ehhez sötét színű, bokáig érő szövetszoknyát hordott. Anyánk a kalapot mindig a megfelelő divat szerint hordta: malomkerék nagyságút teljes virágoskerttel és kalaptűvel megtűzve, vagy kicsi, fejhez simuló kalapot kolibrikkal a fészkükben. Ha ezt a mai szemszögből nézzük, anyánknak gazdag ruhatára volt (apánknak is), de valószínűleg ez a társadalmi helyzetének tudható be. Anyánknak csak a lábbelikkel voltak nehézségei, különösen azután, hogy az első

temesvári télen elcsúszott a parkban, és bonyolult csonttörést szenvedett, ami soha nem gyógyult meg teljesen. A baleset utáni bizonytalan és óvatos járása élete végéig így maradt. Anyánk sajnos nem részesült sportos nevelésben. Bár Karánsebesen nőtt föl, ami a Kis-havas és a Szárkő hegység lábánál fekszik, alig volt valaha is a magas hegyekben. Úszni sem tudott, annak ellenére, hogy szülővárosa a Temes folyónál feküdt. Későbbi éveiben – akkoriban a Feldgassén laktunk – majdnem a végzetévé vált az, hogy nem tudott úszni. Az úszóiskolában, ami akkoriban a vízturbináknál volt, elcsúszott a derékig érő vízben, a feje a víz alá merült, majdnem megfulladt. Szerencsére egy hölgy észrevette kétségbeesett próbálkozását, hogy újra talpra álljon, és kihúzta a vízből. Anyánk egész életében ügyetlen maradt, nem tudta uralni a testét. A Feldgassén is elesett, annak ellenére, hogy karon fogva vezettem, és eltörte a bal karját. 1950-ben, amikor 79 éves volt, elesett a nappaliban, belső sérüléseket szenvedett, ez vezetett végül a halálához. Különösebben nagy társasági életet sohasem folytattak a szüleim. Az első világháború előtt minden báli szezonban egy-két mulatságra elmentek. Anyánk mindig nagyestélyit viselt, apánk frakkot vagy szmokingot. Mi gyerekek, akik ahhoz szoktunk, hogy szüleink mindig mellettünk vannak, ilyenkor nagyon boldogtalanok voltunk. Ezeken az estéken a szolgálólány a gyerekszobában a kanapén aludt. Vigaszként a következő reggelen megkaptuk a táncrendet, amit hazahoztak a szüleink. Ezek parányi, elegáns jegyzetfüzetek voltak, vékonyka ceruzával felszerelve. Ezeket aztán egy selyemzsinórral, kapocs segítségével rögzítettek az estélyi ruhájukhoz. Ezekbe jegyezték föl a táncosok és a táncosnők az egész éjszakai táncprogramot, ez olyan régi szokás volt, ami azóta már feledésbe merült. Egyszer az évben, március 19-én ünnepeltük apánk névnapját. Ezen a napon apánk igazgatóként iskolai szünetet rendelt el (igazgatói szünet), és már délelőtt az összes a professzor és tanár a lakásunkban gyülekezett. Hideg büfé volt, és italokat szervíroztak, mivel a hangulat olyan felfokozott volt, a társaság nem oszlott szét este előtt, csak amikor a feleségek megérkeztek, hogy spicces házastársukat hazavigyék. A szüleimnek nem volt saját baráti köre. Ez talán abból adódott, hogy mindketten, apánk és anyánk is betelepülők voltak, így fiatalkorukból nem voltak Temesváron barátaik. Jóllehet, a szokásos bejelentett látogatásokat fogadták, viszonozták is, de ez nem alakult barátsággá. Az anyánkat néhanéha meglátogató hölgyek közül emlékszem Marx asszonyra, aki az árvaház igazgatójának a felesége volt. (Az árvaház a szomszédságunkban volt.) Ő azonban eléggé fennhordta az orrát, ezt anyánk nem szívesen viselte. Idősebb fia akkoriban orvostanhallgató volt Budapesten, még alig az első évben, de az anyja úgy beszélt róla, mint „a fiam, a doktor”. Aztán ott volt még Rössler professzor felesége, egy affektálós, beképzelt, bár csinos asszony, aki minden kicsinység miatt rögtön megsértődött. Alapjában véve nagyon szerencsétlen asszony volt, mert a férje, akit egyébként kitűnő professzorként ismertek, morfinistává lett. A hölgy szerencsétlen sorsa még Budapestre költözésük után is folytatódott (repatriáltak): egyetlen fia, Anti fejbe lőtte magát közvetlenül a tanulmányai befejezése után. Révffy és Bocskay professzorok feleségeire csak haloványan emlékszem, de semmiképp nem alakult ki köztük és anyám között bensőséges kapcsolat. Egy másik szerencsétlen nő – bár nem volt barátnő, Popovici asszony volt, aki újra és újra oltalmat és vigaszt keresett anyánknál. Az ő férje megrögzött alkoholista volt, aki alkoholmámorban megverte a feleségét, és éjjelente kiűzte a házból. Ezután sírva jött hozzánk, valamelyik díványon aludt. Egyetlen fia, Emil rendes, de nagyon-nagyon gyenge tanuló volt a képzőben. Az anyja istenítette, de a fiú sajnos tüdőbetegségben szenvedett, és fiatalkorában meghalt. Amikor jött a rendszerváltás, és az asszony, mint román nemzetiségű, jó állást kapott a postán, a pártfogónk szerepében tetszelgett. Tény, hogy a nővérünket álláshoz is segítette a postán. Említésre méltó még Stancoviciu asszony, vagy, ahogy a családban nevezték, Elza néni. Ő Stancoviciu Teodor özvegye volt, aki tragikus haláláig a Balta-Sarata-i Fakereskedő Társaság igazgatója volt. Teodor bácsi vérszerinti nagybátyja volt anyánknak. Elza néni Temesvárra jött, miután az összes megtakarított pénzét rossz befektetés következtében elvesztette. Házvezetőnője lett az akkori apátplébánosnak, Rech Károly Gézának, és a gyárvárosi plébánia háztartását vezette. Minden igazi ok nélkül elég gyakran járt hozzánk esti beszélgetésre, kiváltva apánk nemtetszését, aki nehezen viselte el azt, hogy állandóan neki legyen igaza, és hogy olyan okoskodó természete van. Ez a két világháború között történt. Elza néni magányosan, elszegényedve halt meg, miután egyetlen lányát, Nellit még eltemette.

Emlékirataim egy pontján már említettem, hogy a Tanítóképző Intézet épületében, közvetlenül az első világháború kitörése után, katonai kórházat létesítettek, először a sebesültek részére, aztán a szembeteg katonáknak. Egy jobb társadalmi rangú hölgyekből álló egyesület, aminek anyánk volt az elnöke, szolgálatot teljesített ebben a katonai kórházban. Természetesen ezek a nők, akiknek nem volt ápolónői képzettségük, a tényleges kezelésekben és a katonák ápolásában nem tudtak részt venni. De elmentek az üzletekbe, és a magánházakhoz, hogy adományokat gyűjtsenek a sebesült katonák számára. Segítettek az étel kiosztásában is, és megpróbáltak különböző kisebb segítséget nyújtani, hogy a katonák sorsát enyhítsék. Feladatuk közé tartozott a katonai kórház karácsonyi ünnepségének a megrendezése is. Kis csomagokat készítettek a különböző adományokból, cigaretta, öngyújtó, levélpapír, stb., ezeket aztán ünnepi keretek között átnyújtották a katonáknak. Az iskola dísztermében egy nagy karácsonyfát állítottak fel, itt gyülekezett az összes járni tudó sebesült. Révffy professzor az orgonán szép régi karácsonyi dalokat játszott, utána volt az ajándékozás. Az egyik ilyen karácsonyi ünnepi előkészítő munkálatai közben egy nap megjelent a laktanya egyik tisztje, hogy a munka állapotáról érdeklődjön. Anyánkon egyszerű munkáskötény volt, a feje kendővel bekötve. A tiszt valószínűleg szolgálólánynak tartotta, mert meglehetősen lekezelő hangon a következő szavakkal fordult anyánkhoz:”Maga, maga, maga csinálja ezt?” Anyánk, aki egyébként a megtestesült alázat volt, ebben a pillanatban átváltozott előkelő királynővé, és így válaszolt: „Én az igazgató felesége vagyok.” A tiszt elismerve a ballépést, rögtön bemutatkozott (olasz neve volt), és elnézést kért, de ennek ellenére az elkövetkező időben őt semmibe sem vették. Eljött azonban az az idő, amikor anyánk nem volt már többé az igazgató felesége. 1919 őszén el kellett hagynunk a szép ötszobás lakást, az új igazgató dr. Atanas Popoviciu tartott rá igényt. Ideiglenesen szükséglakásba költöztettek minket, a Nyúl utca 11-be, egy ősrégi házba, amiben egykor egy betérő fogadó volt a Három nyúlhoz. Anyánk rettenetesen szenvedett sorsunk ilyen fordulása miatt, megalázásként élte meg. A valóságban azonban ez csak az elvesztett háború következménye volt. Anyánk és én, mi ketten voltunk az utolsók, akik a Sörház utcai házat elhagytuk. A bútorokat már elvitte a szállító az új lakásba. Az árvaház előtt anyánk még egyszer visszafordult, arcát könnyek áztatták. Örökre búcsút vett attól a helytől, ahol életének legboldogabb részét töltötte. Akkor fogalmazta meg azt az elhatározását, hogy soha többé nem jön erre a környékre, hogy az épületet ne kelljen még egyszer látnia. A szüleinknek nem volt pénztartalékuk, ezért meglehetősen szűkös idők következtek. Milyen szegényesen telt az első karácsonyunk a Nyúl utcában! Míg korábban óriási karácsonyfánk volt, ami alatt sok és szép ajándék feküdt (az ajándékok egy részét Hugó bácsi hozta), ezután meg kellett elégednünk egy nagyon szerény karácsonyfával, az ajándék egy-egy csavaros töltőceruza volt. A következő évben a Feldgassén (Strada Inocentiu Klein 26.) álló házba költöztünk, ami Wuici szerb gyarmatáru kereskedő háza volt, (ami ma öregek otthona). Ez egy családi ház, a magas földszinten volt a lakás, udvar és kert is tartozott hozzá, amit az előző tulajdonosok eladtak, mert visszaköltöztek Magyarországra. Mi gyerekek, és az apánk is lelkesedtünk az új lakásért. Szabad mezők és földek feküdtek előttünk, a vizesárok, a „Vina rosie” csodálatos játszótér volt a számunkra, kutyát is tarthattunk, a barátságos Ludit. Persze voltak hátrányai is, főként a piactértől való nagy távolság, és hiányzott az ivóvíz, ezt a sarkon található közkútból kellett hozni. Kellemetlen volt a sajtüzem, amit Wuici a szuterénben tartott, főleg a szag és a legyek miatt. Egy ideig a Wuici egy szolgálója is a pincében lakott, egy idióta volt a feleségével és négy vagy öt mostohafiával, akik hivatásos tolvajok és betörők voltak. Anyánk ebben a házban nagyon boldogtalan volt, nem annyira az említett kellemetlenségek miatt, hanem főleg a lakás távoli elhelyezkedése miatt. Szívesebben lakott volna valahol közelebb a központhoz, ahol szomszédok vannak jobbra és balra, és ahol az ablakból kinézve embereket, életet, közlekedést láthatna. Itt ebben a lakásban kellett a szüleimnek a számukra legnehezebb sorscsapást is megélniük. A nővérünk, Erzsébet, aki akkoriban 20 év körüli volt, postai alkalmazott, tanárnői diplomával a zsebében, bejelentés nélkül hagyta el a házat, hogy egy 20 évvel idősebb nős férfihoz költözzön, aki két nagy gyerek apja volt. Egy nyári napon a strandra ment, és este még nem volt otthon. Mi másra gondolhattunk volna, minthogy meghalt a strandon. Amíg anyánk szívfájdalmakkal az ágyban feküdt, Hugó bácsi és én mentünk a keresésére. Első utunk a strandhoz vezetett, ahol fellélegeztünk, mert megtudtuk, hogy ott senki nem fulladt meg. (Ruhákat

kellett volna a kabinban találnunk.) Találtunk egy szemtanút – hogy hogyan, azt már nem tudom – aki a nővérünket ezen a délután a strandon egy újságíró és író, Otto Alscher társaságában látta. Tehát elindultunk őt keresni. Időközben éjfél lett, a villamos nem járt már, így a Kossuth téren egy fiákerbe ültünk. A hideg futott a hátamon, amikor a fiáker számát olvastam, a hatos számot. Az újságokból tudtam, hogy pár héttel korábban éppen ennek a kocsinak a vezetőjét a mészárszék közelében ismeretlen tettesek meggyilkolták. Kerestük Alschert az újság szerkesztőségében, ahol dolgozott, de ezen a késői órán senki sem volt már ott. Kerestük a Wendt nevű művészkávézóban is, mindenhol kerestük. Végül megtaláltuk a Scherter házban, ahol egy szobát bérelt (külön élt a családjától). Alscher megnyugtatott minket, Erzsébet életben van. Életben volt, de számunkra, a család számára olyan volt, mintha elveszett volna. Egy évvel később nagyanyánk háztartását felszámoltuk Karánsebesben, a házat eladtuk, és a nagymama hozzánk jött Temesvárra. Így lehetővé vált az a terv, hogy saját házat vegyünk, és abban lakjunk, a lehetőségek keretein belül. Apánk szívesen megvette volna a házat a Feldgassén, körülbelül 100 ezer lejbe került. Anyánk és nagyanyánk a fent említett okok miatt ellene voltak. Így került sor arra, hogy megvegyük az Iskola utca 4/a számú házat (később 3. szám), ami a szüleinknek mintegy 100 ezer lejbe került. Bár ez sokkal öregebb ház volt, mint a Feldgasse-n levő, és rosszabb állapotban is volt, de közelebb volt a központhoz, és rajtunk kívül még pár bérlő lakott benne, akik anyánkat házinéninek titulálták, és ő boldog volt. A következő pár évre csak röviden térek ki. Minthogy a szüleimnek nem volt meg a teljes összeg, a hiányzó részt egy banktól magas kamatra kellett kölcsönvenni. Ezek a kamatok az összes bevételünket felemésztették. Először a szép szalongarnitúrát kellett eladni, aztán a zongorát. Apánk már három iskolában tanított, tartottunk egy kosztos diákot is. Csak amikor Hugó bácsi egy nagyobb összeggel besegített, akkor szabadultunk a gondoktól. 1927-ig még nehéz időszaka volt anyánknak, akkor halt meg az anyja 79 éves korában. Spondilózisban szenvedett, nagy fájdalmai voltak, nagyon ingerlékeny volt. Anyánk teljes odaadással ápolta őt az utolsó lélegzetvételéig. Itt kéne befejeznem a feljegyzéseimet, mivel a következő események már nem a gyermekkorunkra vonatkoznak. Már fiatal felnőtt férfiak voltunk, a tanulmányaik befejezése után már nem voltunk a szüleik terhére. Ekkor egy viszonylagosan gond nélküli idő jött el a szüleink számára. Imre 1935-ben házasodott, és a szüleim házába költözött egy lakásba. Így a családból való kiszakadása nem okozott komolyabb megrázkódtatást. Én a szüleim mellett maradtam, a legtöbb estét, és gyakran a vasárnapokat is a társaságukban töltöttem. Zavartalan és harmonikus kapcsolat volt közöttünk. Anyánk valószínűleg azt gondolta, hogy ez mindig is így marad. Annál is inkább megrázkódtatásként, sőt egyenesen tragikusan hatott rá az a bejelentés, hogy én is eljegyzem magam, és mint házas ember az anyósomék házában fogok lakni. Még aznap felkereste anyánk Dr. Perlstein urat, az orvosát, aki már egy ideje kezelte. Kiöntötte neki a szívét. Anyám és az orvos között a következő párbeszéd hangzott el: Anyánk: Doktor úr, doktor úr, szerencsétlenség történt! Dr. Perlstein: Micsoda, micsoda, Nagyságos asszony? A: Képzelje, a fiam eljegyezte magát! P.: Na és? Talán a leendő menye nem jó családból származik? A. De, de, sőt, nagyon jó családból. P.: Talán szegény? A.:Nem, vagyonos. P.: Hát akkor??? A.: De... Ilyen volt anyánk. Most már régóta itt nyugszik a gyárvárosi temetőben az anyja, és apánk, a férje mellett. Sírkövet nem állíttattunk neki, a sírkő nem véd meg attól, hogy elfelejtsük. Nem túl távoli jövőben a gyárvárosi temető nagy részét más célra fogják használni. Az én időm is ki van már mérve. Ki gondol majd rájuk, ha mi, a gyerekeik már nem élünk? Ezért írtam le ezeket a sorokat, hogy a későbbi ősök is képet alkothassanak a nagymamájukról, vagy a dédanyjukról. Félő, hogy az az

embertípus, amilyenek a szüleink voltak, többé már nem lesz. Tisztelni akarjuk az emlékét anyánknak, Amberg Máriának, született Moudry Mária (1871-1951) ameddig mi élünk.