A sajtos gémeskút története
Egyszer volt, hol nem volt… Kezdhetném így is ezt a kis történetet, mint a mesében. A mesénél viszont több ez, mert rengeteg valóságos elemet is tartalmaz! Én, mint a család legifjabb tagja, alig öt évesen már sokszor jártam a nagypapával a mezőre. Nem ám gyalog, de nem is lóháton, hanem tehenes szekéren! Ahogy mindig, úgy most is a két kedvenc tehenet fogta be a nagypapa a szekér elé, az igát felrakta a nyakukra és azt egy kampóval a szekér rúdjának a végéhez rögzítette. A szekérdeszkát keresztbe tette a szekéroldalakon, az lett a mi ülőhelyünk. Kedveltem, amikor a szekér elején és a hátulján super volt, mert abban jól el lehetett bújni. - Indulhatunk? - kérdezte tőlem a Jóska papa. - Igen! - feleltem is rögtön. Nagypapa az ostorral suhintott egyet a levegőben, ami nagyot durrant. No, a Zsömle és a Füge tudták is a dolgukat. Ez volt a nevük az én kedvenc teheneimnek. Jámbor jószágok voltak, tudták már maguktól is az utat. A kertünkön át a teleknek indultunk el. Alig haladtunk egy keveset, amikor az ótemető sarkán a már jól ismert hatalmas betonbunkerhez értünk. Igazi erődítménynek látszott, a bejárati ajtajáig elmentünk nem is oly régen, de bent még soha nem jártam, pedig már többször kérleltem erre a nagypapát. Mindenhez volt egy kis mondókája, ilyenkor árgus szemekkel figyeltem minden szavára. - Kisfiam képzeld el, hogy itt a telkünk végében régen focipálya volt. Záporoztak is egyből a kérdéseim a papa felé. - Mikor, kik fociztak itt? Kár, hogy már nincsen itt a focipálya, mert akkor én is jönnék ide a kis pöttyös gumilabdámmal játszani. Állta is rendesen a sarat a papám, mert örömmel megválaszolta a kérdéseim mindegyikét. Itt az ótemetőnél nem is olyan régen még látszott egy-két régi vaskereszt, amelyek még megmaradtak a régi időkből. - Volt ez a hely még vásártér is, ahol az állatvásárokat rendezték. Ezért mondjuk néha ótemetőnek, máskor vásártérnek. A rédicsi leventék még lőtérnek is használták ezt a helyet, itt gyakorlatoztak. - Papa, és te láttad is, amikor lövöldöztek? – kérdeztem. - Igen láttam, és a házunkban is hallani lehetett. - De jó! - válaszoltam röviden, hogy ne raboljam az időt a papa meséitől. Ráfordultunk a temető melletti útra, ahol a bal oldalunkon észrevettem egy faházikót. Megkérdeztem, hogy ez mi? 1
- Ez a siralomház - felelte. Nem értettem igazán, hogy ez mit is jelent, de a papa elmagyarázta, hogy a halottat először oda teszik be egy koporsóban. Láttam, hogy a papa egy kicsit elszomorodott. - Papa, most miért lettél kedvetlen? - kérdeztem. - Kisfiam, nem vagyok kedvetlen, csak egy kicsit elgondolkodtam. Itt a siralomház mellett van a te Julianna ükmamád sírja. És szintén ott van az én kedves kisfiam, a Józsi sírja is, aki nagy örömünkre 1951-ben hazatérhetett az orosz hadifogságból, de négy napra rá meg meghalt. - Ejj!... - nem mertem és nem is akartam már semmit kérdezni, én is szomorú lettem.
A Csúszigáló mellett haladtunk, amikor megkérdezte, hogy láttam-e már a Zubogót? - Nem - feleltem gyorsan. - az mi? - No, majd legközelebb megmutatom neked, de most sietnünk kell. Még annyit mondott, hogy lehet, ma kicsit tovább maradunk a mezőn, mert mire a répát kiszedjük a földből és szekérre rakjuk, könnyen besötétedhet. No, én ettől nagyon megijedtem. Nem is figyeltem már a nagypapa meséire, pedig mennyire vártam már a múltkor félbehagyott Nagy Háborús történeteinek folytatását. - Vajon minden kisgyerek fél a sötétben, vagy csak én? - tettem fel a kérdést önmagamnak. - Nem akar haladni ez a szekér. Máskor olyan hamar kiértünk a határhoz, még odafelé ránk sötétedik - így morgolódtam magamban. Még azt sem bántam volna, ha a papa ráüt a kedves teheneimre, csak hogy gyorsabban haladjunk, pedig máskor hogy féltettem őket! - Mielőbb kiérünk, annál előbb végezhetünk a répaszedéssel! - mondogattam magamban. - Még csak a tehénhidat is alig hagytuk el! - bosszankodtam szinte már hangosan. Ragyogóan sütött a nap, de anélkül is izzadtam volna. Megérkeztünk a Római úthoz. Úgy tetszett nekem ez a név, hogy már az első alkalom után megjegyeztem. Szemközt volt egy szép gémeskút, a nevét is tudtam: „Téglaszín”. De nem mentünk oda most sem. Kérdeztem volna a papától, hogy miért nem itatjuk meg a teheneket, de nem volt hozzá kedvem. A papának is feltűnt a szófukarságom, mert meg is kérdezte: - Te, gyerek, megnémultál, vagy mi a baj? - Á, dehogy, semmi - feleltem kissé zavartan, de próbáltam határozottnak tűnni. 2
Lefordultunk balra, a földes útra és közeledtünk már a répaföldhöz. - Milyen madarak azok ott a gémes kút tetején? - kérdeztem érdeklődve a nagypapát. - Hollók azok! - kaptam a gyors választ. - Nagyon szépek, nekem tetszenek! Megálltunk, hogy gyönyörködjünk, de a madarak hirtelen elröppentek. A papa a vödröt gyorsan leengedte a kútba és megitatta a Zsömlét és a Fügét. Én gyorsan a kút deszkaborításához szaladtam, felkapaszkodtam rá, és belenéztem a kútba. Jó mélynek tűnt. A nagypapa meg is szidott, mondta is, ne másszak fel, mert még beleesem. - Hogyan húzlak majd ki? - nevetett. - Igaz, katonakoromban még a Dunát is átúsztam, de az már régen volt. - Papa te tudsz úszni? - kérdeztem meglepődve. Mosolyogva jött a válasz: - Igen! - Tanítsál meg engem is - kérleltem. - Most, itt a kútban? - kérdezte szinte hangosan nevetve. - Nem, a Dunán! - feleltem. - Az közel van és nagy víz? - jöttek sorban a kérdéseim. - Papa mi az a nagy építmény a domb tetején? - Ott épül a határátkelő és azon lehet majd átmenni Jugoszláviába. Talán majd én is könnyebben el tudok menni ezután Kámaházára, már úgyis régen jártam odahaza. Ekkor jutott ismét az eszembe, hogy a sok kérdésemmel csak feltartom a nagypapát, pedig nem szeretnék a sötétben erre kocsikázni. - No, menjünk kisfiam - szólt a papa. - Menjünk! - adtam igazat a döntésének. A Pajtás-kert mellett haladtunk, már a papától hallottam, hogy régebben a herceg Eszterházy pajtái voltak itt, és jó pár cselédlakás is. A pajta betongyámjai még a szekérről most is jól láthatóak. A képzeletemben persze láttam az egykori álló pajtákat és a cselédházakat is. Megérkeztünk a földünkhöz. Gyorsan kifogtuk a teheneket, hadd legelésszenek a szekér körül. Szedtük a répát, akár két ültetvényes. Talán itt értem el a szorgalmam csúcspontját, mert olyan gyorsan dolgoztam. Ez a nagypapának is feltűnt, meg is dicsért, hogy milyen ügyes az ő unokája. Nagyon örültem a papa dicséretének, persze nem tudta ennek a nagy szorgalmamnak az okát. A nagy munka közben meg a tehenek észrevétlenül elkóboroltak, el kellett menni értük. A nagypapa most kikötötte őket a szekérhez, ha már ilyen rendetlenek voltak. Szép lassan a
3
nap is lemenőben, de a répa java még a földben van! Nyugtalanított, hogy a nagy szorgalmunk ellenére mégis itt ér az este bennünket. - Meg kellene itatni a jószágokat is, de talán kibírják, majd hazafelé megállunk a gémeskútnál - mormolta magában a nagypapa. - Nini, ott egy róka a szekér közelében! - kiáltottam fel, de mire a nagypapa odafordult már el is tűnt. Távolban a horizonton a lemenő nap szép színes sávja is eltűnt. Javában rakodtunk a szekérre, amikor az égen megjelent a világító hold, számos csillag kíséretében. Este volt, de a ragyogó hold bevilágított mindent. Lámpást kaptunk odafentről. Mire végeztünk, be is sötétedett. Befogtuk a teheneket a szekér elé. Egy durrantás a levegőben az ostorral, indulás hazafelé. Alig jutott hely a szekéren, mert úgy megraktuk répával. Jó közel ültem a papához, nehogy a sötétben valami elraboljon - ezt komoly félelemmel gondoltam. - Mi az ott a távolban, papa? Mintha mozogna is! - kérdeztem érdeklődve, hogy halljam is a csendben lévő papa hangját. - Hol, kisfiam? - Ott ni! - mutattam az irányt. Elnevette a papa magát és már válaszolt is: - Az kisfiam egy nagy madár, a hollók királya. - Tényleg hatalmas egy madár - csettintettem egyet, de már kezdtem is félni, mi lesz, ha elrabol. Még szorosabban tapadtam a papa oldalához. Ahogy közelebb értünk, láttam ám, hogy az a gémeskút, ahol idefelé is megálltunk. Elmosolyodtam, a papának rögtön mondtam is, hogy az nem is óriás holló. Este ide, sötétség oda, megálltunk, mert szegény jószágok már nagyon szomjasak voltak, hiszen nem is ittak amióta idefelé jöttünk. Leszálltunk a szekérről, s miközben a papa kifogta a teheneket, odaszaladtam a kúthoz. Tudtam jól, hogy idefelé is megszidott, de azt sem bántam már, ha most is. Belehajoltam megnézni a mélységét, de most arra is kíváncsi voltam, hogy a sötétben látszik-e a víz? - Papa, gyere gyorsan, nézd, mi van a kút fenekén! - kiáltottam fel. - Egy nagy kerek sárga valami van benne, és úgy ragyog, mint a te arcod, szinte látom is benne az arcodat. Odajött a papa és már mondta is, hogy az egy óriási kerek sajt. - Tényleg érdekes, de én meg mintha a te arcodat látnám benne kisfiam - felelte kedvesen a nagypapa. - De szép! És hogyan került oda le a kútba? - tettem fel az újabb kérdést. - Egész biztosan a holló ejtette bele, amikor a róka koma elkezdett neki énekelni. - Úgy?! Amikor a répát szedtük, tényleg láttam a rókát, de neked nem tudtam megmutatni, mert olyan fürge volt, gyorsan eltűnt ott a szekérnél. 4
Eközben a tehenek is teleitták magukat a friss vízzel. Még indulás előtt gyorsan belenéztem a kútba. Egész hazáig kérdésekkel halmoztam el a nagypapát. Most olyan gyorsan hazaértünk, hogy ezt már csak a kapuban vettem észre. Gyorsan ágyba kerültünk, de én nehezen aludtam el, mert a gondolataim a sajt körül jártak, még az álmomban is keveredtek abból apró részletek. Szerencsémre másnap is mentük a mezőre a papával, de már nem olyan későn, mint tegnap, hanem kora délelőtt, pedig már nem is féltem volna a sötétségtől. A megszokott útvonalon mentünk, néha kellett csak egy-egy vezényszavat intézni a tehenek felé, mentek azok maguktól is. Nagypapa néha azért az ostorral durrantott egyet-egyet a levegőbe. Már messziről látszott a gémeskút, a sajtos gémeskút, az én kedves gémeskutam. Megálltunk itatni és én egyből rohantam is a kúthoz, hogy megnézzem azt a szép nagy sárga sajtot. Nagy meglepetésemre nem volt már benne. Elkeseredtem, vajon hova is lett az én kedves sajtom? Megkérdeztem a papától is, aki a tőle megszokott határozottsággal és mosollyal a bajusza alatt ezt felelte: - Egész biztosan elvitte a róka. Haragudtam a rókára, mert az ellopta sajtomat. A biztonság kedvéért még körülnéztem a környéken. Találtam is egy nagy lyukat a földbe beásva. - Papa ez mi lehet? - kérdeztem. - Kis unokám, bizony ez rókalyuk, valószínű, hogy ezen a járaton ásott le a sajthoz és tudta ellopni. Ne szomorkodj, estére biztosan hoz a holló másikat - vigasztalni próbált, mert láthatta rajtam a szomorúságot. - Estére? Hmm... - gondolkodóba estem. - Most biztosan nem leszünk sötétedésig, mint tegnap. Most a munka a tegnapi maradék répa és a tök felrakása volt. - Kisfiam hova tűnt a tegnapi szorgalmad, nem akarsz segíteni nekem? - kérlelt a papa. Most hogyan mondjam meg, hogy nagyon is akarnék segíteni, de akkor nem maradhatunk estig, ha hamar végzünk? Nem is maradtunk. Hazafelé a gémeskútnál ismét itatás, a sajt persze sehol. Már nem is kérdeztem semmit.
Időközben egészen őszies lett az időjárás, a köd, a pára és a lehulló falevelek ezt színes pompával mutatták meg. A jó sors úgy hozta, hogy ismételten a nagypapával mehettem a földünkhöz, ráadásul ismét késő délután. A papa már fordult egyet kukoricával, de úgy gondolta, még ma visszamegy a második fordulóért. Most már nem csak a szeretetem miatt
5
tartottam vele,
hanem a sajtos gémeskút miatt is. Meg sem álltunk a kútnál, azért én
odaszaladtam, de sehol a sajt. - Estére majd kisfiam, akkor biztosan lesz sajt - már mondta is a nagypapa. Ennek nagyon megörültem, alig vártam már, hogy sötét legyen. Most szorgalmasan segítettem a kukoricát feldobálni a szekérre, nem kellett húzni az időt, mert már így is sötétedett. Jól megpakoltuk a szekeret, ezért fel sem ültem rá, hanem mellette gyalogoltam. Szép holdvilágos, csillagos este volt, nem féltem már semmitől. - Papa látod azt a nagy hollót? - kérdeztem. Forgolódott, hogy merre is nézzen, mert néha el tudott gondolkodni. Kár, hogy nem láthattam bele a gondolataiba. - Ott, ni! - mutattam az irányt. Hangosan elnevette magát. - Igen látom - felelte. - Sőt még azt is láttam, hogy a sajt éppen beleesett a kútba. - Tényleg? - izgatott voltam. - Biztosan megint a róka énekelt egy szép dalt a hollónak és a csodálkozástól kiesett a sajt a szájából. S ha szerencsénk lesz, addig nem tudja kivenni azt a járatán keresztül, amíg odaérünk. Kérleltem a papát, hogy hajtsa gyorsabban a teheneket, nehogy a róka elvigye az én sajtomat. - Nem lehet kisfiam, mert így is nagy terhet cipelnek, meg már sötét van, és ha véletlenül megbotlik valamelyik, akkor ki húzza majd a szekeret? Te meg én? Így is gyorsan odaértünk, és már rohantam is a kúthoz, amíg a papa kifogta a teheneket az itatáshoz. - Megvan papa, megvan a sajt! - ujjongtam. - No, látod, mondtam, hogy estére biztosan itt lesz a holló a sajttal, és szerencsénk is lett, mert a róka kiénekelte azt a szájából - így a papa. - A róka pechére az mindig a kútba esett. Kérleltem a papát, hogy temessük be a rókalyukat, hogy ne tudjon lemenni a kútba a sajtért. Mindenben a kedvemben járt a papa, és betemettük a lyukat. Nem is volt az nagy lyuk, vajon ebbe hogy’ tudott bemenni a róka és hogyan tudta azt a szép nagy kerek sajtot kihozni? Nem fért a fejembe. Még indulás előtt még egyszer lenéztem a kútba, sértetlenül ott volt az a csodálatos szép nagy, kerek sajt.
6
Hazáig ismét nagy kedvvel hallgattam a papa Nagy Háborús élményeit - ezekért mindig rajongtam. Este most már vidáman tértem nyugovóra, igaz álmomban többször láttam a rókát settenkedni a gémeskút körül. A reggeli ébredéskor megörültem, hogy ezt csak álmodtam. Az ősz derekán már nem kellett mennünk a mezőre, pedig mennyire szerettem volna! Kérleltem is a papát, hogy legalább menjünk el megnézni a gémeskutat. A nagypapa egyre nehezebben mozgott és a kedve sem volt már a régi. Sajnos koratélen meg is halt. Nagyon szomorú voltam, mivel a legjobb barátomat veszítettem el, aki még sok mindent tudott volna nekem mesélni, amelyeket mindig olyan szívesen hallgattam. Mennyi kérdésem maradt még, amelyet már sohasem tudok neki feltenni és válaszokat sem kapok rájuk. Véget ért a hosszú tél és lassan nekitavaszodott, kezdődtek a munkák a mezőn. Most már apámmal mentünk a tehenes szekéren, de nagy meglepetésre nem a papa által megszokott úton. Még a tehenek is nehezen kanyarodtak le a bejáratott útvonalról. Próbáltam kérlelni apámat, de most a Zubogó mellett a Csúszigálón keresztül a földúton haladtunk. - Erre rövidebb az út fiam - kaptam a választ. - Én jobban szeretem azt a másikat - feleltem gyorsan. Igaz most végre megláttam a papa által többször emlegetett hatalmas Zubogót. Most nem dolgoztunk sötétedésig, ahogy a papával szoktunk, s kérleltem apámat, hogy hazafelé menjünk a régi úton, mert mutatni szeretnék neki egy óriási hollót. Mosolygott apám, de nem ellenkezett, a kedvemben járt. Figyelek, lesek, de sehol nem látom a hollót, illetve látom, de csak egy lehajlott eltört gémeskút maradt belőle. Megijedtem, halkan mormoltam valamit magamban. A tél, és az öregség megviselte ezt is. Mutattam volna apámnak a hollót, de kicsit szégyenkezve a törött gémeskutat tudtam csak megmutatni. Most is megálltunk, hogy megitassuk a teheneket, de a törött gém és a vödör hiánya miatt nem lehetett. - No, nem baj, majd a téglaszíni kútnál isznak - mondta apám. Én azért még gyorsan odaszaladtam a kúthoz, de a sajt az nem volt sehol. - No, nem baj, az csak esténként van, a papa is mindig ezt mondta. Biztosan jövünk majd este is erre - nyugtattam magamat. Jöttünk is már aznap, mert eléggé borult, esőre hajló lett az idő. Apám még az eső előtt szerette volna elvetni a kukoricát. Örültem, mert biztosan megint sötétben jövünk haza. Nem is erősködtem az oda úton, majd a visszaúton ismét megkérem apámat, hogy a törött gémeskút felé jöjjünk. Komoly viharfelhők gyülekeztek az égen, beborult elég rendesen. Apámmal közösen hamar elültettük a kukoricát. Én vezettem a tehenet a vetőgép előtt, hátul meg apám kezelte a kis vetőszerkezetet. Még a sötét is korábban jött el, aminek persze most 7
nagyon örültem, csak el ne eredjen az eső. Az égen se csillag, se hold, csak a sötétség. Most nem is kellett kérlelni az apámat, hogy a papa által járt úton menjünk hazafelé, mert már ő mondta, hogy arra felé megyünk a sötét miatt, és mert jobb az út is. Tudtam, hogy már meg sem állunk itatni, mert a kút gémje úgyis szét van törve. - Siessünk, még az eső előtt érjünk haza - mondta nem finomkodva apám. Amikor a kúthoz értünk odaszaladtam, hogy a sajtot megnézzem a kútban, hiszen este, és sötét van már. Csak a nagy sötétséget láttam a mélyben, a sajtom sehol. - Biztosan a róka megint ásott lejáratot, és felhozta - gondoltam magamban. Még körülfutottam a kút környékén, de rókalyuknak nyoma sem volt. Elkeserített, hogy már este sem láthatom a sajtot, ahogy eddig a nagypapával mindig láthattam. Este nyugtalanul forgolódtam az ágyban, nehezen aludtam el. Álmomban többször láttam a kút mélyén a szép kerek, sárga sajtot, de a szekérnél még a nagypapát is. Sokáig nem is mentem el a mezőre, de azért kíváncsi is lettem volna a sajtos gémes kutamra. Vajon mi is van vele? Nem is tudom, hogy miért, de jó kedvvel, vágyakkal telve szálltam fel ismét a szekérre. Nem is bántam, hogy nem a gémeskút felé megyünk, a hazafelé vezető út mindig is érdekesebb volt. A földeken most nem volt sok munka, inkább csak körülnéztünk. Otthagytam apámat és kicsit félénken elgyalogoltam a dombig, hogy lássam a sajtos kutat, de az eltört gémnek már a nyoma sem volt látható. A kútból is már csak kis elkorhadt fadarabok látszódtak. Nem mertem, illetve nem is akartam közelebb menni hozzá. Szerettem volna a szívemben megőrizni a régi szép emlékeket a kútról.
Már nagyon sok év telt el azóta, amikor utoljára jártam arra, vagy ahogy mondani szokták, már kész nagylegény lettem. Kerékpárral érkeztem, kicsit távolabb megálltam, s odaballagtam, hogy megnézzem mi is lett az én egykori csodált gémeskutamból, amely egykoron a mélyben rejtegette azt a szép nagy kerek, sárga sajtot, amit a róka kiénekelt a holló szájából. Hirtelen a kút egykori helyén lévő bokrosból egy róka ugrott elő és szaladt be a sűrűbe. - Á, biztosan az én rókám, aki mindig ellopta a sajtot a kútból - nyugtattam magamat, ahogy kisgyermek koromban is tettem. Sajnos a kútból mára semmi nem maradt, lehet, hogy a róka az állandó kaparásával szép lassan betemette, még az is lehet, hogy a sajttal együtt, de erre még gondolni sem akarok. Ebben az egykori oly kedves kútban többé már senki sem láthatja a sajtot, nyomtalanul eltűnt a gémeskúttal együtt, csak az emléke maradt. Örömteli, hogy ez az egykori kút a sajton kívül a nagypapát is eszembe juttatja. Időnként, amikor feltekintek a csillagos, holdfényes égboltra, 8
a papa arcát látom abban a sajtban is, amely esti sötétségben ott ragyog fent az égen, de az is lehet, hogy azt a sajtot éppen a nagypapa mutatja nekem. Szinte hallom, ahogy mondja is: - Itt van a sajtod kis unokám, én vigyázok rá. Láthatod majd minden este, megmutatom neked. Reménykedem, hogy a nagypapa meg az én arcomat látja abban a szép sajtban, ahogy legelőször is mondta nekem. Azt is remélem, hogy majd egyszer újra együtt is megnézhetjük azt a régi kedvenc sajtot az égi gémeskútban, ahogy a régi szép emlékű időkben is tettük. Az emlékek öröké élnek, legalábbis bennünk... de idővel néha megszépülnek.
Írta: vitéz Farkas Tibor
9
