A címlapon és áthajlóan a hátlapon Friedrich, Caspar David ( ) Az esti táj c. képe látható. A német romantikus festészet jeles képviselôje

XI. évfolyam 4. szám

2009. tél

2009. tél

Tartalom

3

Újabb magyar arany Barcelonából Opera 125 – a Wagner Társaságban is Rekapitulatio A két Izolda Astrid Varnay és Helga Dernesch Egyet fizet kettôt kap Nagy egyéniségek a 125 éves Operaház történetében A „kis Bayreuth” Egy opera kétszer Lemondás Wagner zenedrámáiban Mikor a Mimi néni már nem szép Nike Wagner és az „ô” Liszt Ference „Az elmúlt idô nyomában” Képrejtvény megfejtések. Gratuláció Operabélyegek

3 6 8 10 13 15 18 19 21 24 26 29 30 31

10

15

A címlapon és áthajlóan a hátlapon Friedrich, Caspar David (1774–1840) Az esti táj c. képe látható. A német romantikus festészet jeles képviselôje. Mûveinek jelentôs hányadát sejtelmes, sôt olykor misztikus utalásokkal telített tájképei alkotják. Messzetávú fényés árnyék hangulattal áthatott képei, a különös iránti vonzalma miatt a szürrealizmus egyik elôfutárjának tekintik.

13

18

A tartalomjegyzék képei: 3. Marton Éva 10. Helga Dernesch 13. Berlin 15. Závodszky Zoltán és Osváth Júlia 18. Lohengrin Welsben 21. Hans Sachs 29. Rózsalovag 30. Losonczy György-Eszenyi Irma

21

Kiadja a Richard Wagner Társaság Fôvédnök: MARTON ÉVA 29 30 1148 Budapest, Kerepesi út 76/E. Telefon: 383-0101 • 467-0611 Fax: 383-0101 E-mail: [email protected] Internet: www.wagnertarsasag.hu Szerkesztôbizottság: Dr. Ádám András fôszerkesztô, Dr. Király László, Pallós Tamás, Vajai Balázs Megjelenik negyedévente, megvásárolható: a Társaság rendezvényein, a Magyar Állami Operaházban ISSN 1587-1525

Támogatóink:

2009. tél

Újabb magyar arany Barcelonából Interjú Marton Évával Az operaéletben ritkán adnak át is énekelni. Carreras-szal többek között a Turandotolyan magas rangú kitüntetést, mely- ban és az Andrea Chénier-ben, Zajickkal a Gioconre nem csak az adott országban, ha- dában és a Trubadurban, Pons-szal a Toscában, nem az egész világon felkapják fejü- Obrazcovával az Aidában és a Trubadúrban, Gruket a mûfaj rajongói. A nagy múltú katalán opera- berovával az Ariadné Naxos szigetén címû Strauss ház, a barcelonai Teatro del Liceu legendás arany- operában. érme mindenképen ilyen, s rendkívül nagy öröm, – Énekesi pályájának mely szerepeivel kötôdik a hogy a most 30 év után újra kiosztott díj egyik birto- Liceuhoz? kosa társaságunk fôvédnöke, Marton Éva, akivel ez – 1983 februárjában énekeltem ott elôször, A végalkalomból beszélgettünk a Liceuról, kitüntetések- zet hatalma Leonórájaként debütáltam. A katalán rôl, az elismerés közönség híres fontosságáról. a „szókimon– Honnan érdásáról”, nem tesült, hogy megegy nagy énekapta ezt a kitünkest megbuktetést? tattak már, ha – Az ottani éppen ott nem menedzserem híénekelt úgy, vott telefonon, s ahogy elvárták. lelkesen újságolVelem szerenta a hírt. Elôször csére nem ez nem tudtam pontörtént, nagy tosan, hogy mi is siker volt az ez az aranyérem, elôadás, a nehiszen olyan régyedik felvogen nem adták át, násban a „Pade mikor elmondce-ária” után ta, s – tudatosult olyan hosszan A barcelonai kitüntetés bennem, hogy ez tomboltak, a díj az egyik legrangosabb, amit operaénekes kap- hogy alig lehetett folytatni az elôadást. Ettôl kezdve hat, nagyon megörültem. Annak idején mindig egy folyamatosan visszatérô vendég voltam a színházénekes kapta, s ötévente ítélték oda. Olyanok kapták, ban, s 25 év alatt közel húsz produkcióban léptem mint Victoria De Los Angeles, Giacomo Aragall, föl. Énekeltem Turandotot, a Fidelio Leonóráját, Monserrat Caballé, legutóbb pedig Plácido Domin- Toscát, Giocondát, Salomét, Ortrudot, a Jenufa go 1979-ben. Most, hogy a Liceu leégése utáni újra- Kostelnickáját, a Kelmefestô asszonyt Az árnyék nélnyitásának tizedik évfordulóján felélesztették a ha- küli asszonyban, az Elektra címszerepét, majd 2008gyományt, hatan kaptuk: Edita Gruberova, Jelena ban ugyan ebben az operában Klytämnestrát is elObrazcova, Dolora Zajick, José Carreras, Juan énekeltem. Pons és én. Nem rossz társaság! Azért is örülök na– Mi a Liceu különlegessége, amitôl több, amivel gyon, hogy velük együtt vehettem át, mert pályám so- kiemelkedik a világ nagy operaházai közül? rán mindegyikükkel volt alkalmam több alkalommal – Az, hogy minden megvan, amire egy operaház-

V

3

2009. tél

Marton Éva a világkarrier kezdetén Marton Éva, Sebestyén Sándor, Bartha Alfonz, Sándor Judit, Faragó András, Udvardy Tibor

José Mestres Cabanes festménye a Teatro del Liceu-ról, ahol Marton Évár aranyéremmel kitüntették.

4

2009. tél nak szüksége van: elegendô támogatás és értô, lel– Nem sokkal a barcelonai kitüntetése után Szekes közönség. A színháznak rendkívüli hagyomá- gedre várták, ahol szintén nagy megtiszteltetésben nyai vannak, és minden irányból érezhetô ennek volt része… tisztelete. Ez megnyilvánul egyfelôl a Liceu finanszí– Igen, november 11-én a Szegedi Tudományerozásában is, hiszen mind kormányzati, mind ön- gyetem díszdoktorává avattak. Szegeden öt éve minkormányzati szinten támogatást élvez. Érezhetô, den júliusban nemzetközi énekkurzust tartunk, hogy legalább annyira büszkék a világ operaéleté- aminek egyik alapítója és tanára is vagyok. A jelek nek élvonalában lévô Liceura, mint a város legen- szerint tetszik és megfelel az ottani tanszék- és egyedás focicsapatára. A másik rendkívüli ebben az ope- temvezetésnek a munkám, ugyanis én vagyok az elraházban, a már emlegetett közönség. Magyaror- sô elôadómûvész, aki ezt a magas egyetemi címet ott szágon elképzelhetetlen az a vehemencia, ahogy re- megkapta. Erre ezért is különösen büszke vagyok. agálni tudnak akár pozitív, akár negatív irányba. – Mennyire fontosak az életében a díjak, kitünteEgy új Jenufa tések? produkciónál a – Elsôsorban rendezô kitalálnem a kitüntetéta, hogy a felvosek a fontosak, nások után hanem az elisnem, csak az merés, a megbeelôadás végén csülés, az, hogy mehetünk ki érezzem, hogy meghajolni. A amit csinálok az második felvojó és másoknak nás után olyan is fontos. Ahogy elemi erôvel tört én elismerem a ki belôlük a lelpartnereim, kolkesedés, hogy légáim munkámiután mi nem ját, úgy nekem is mehettünk ki fontos, hogy ezt meghajolni, s megkapjam. Egy ôk nem ünneoperaház is csak Díszdoktorrá avatás Szegeden pelhettek benakkor lehet iganünket úgy, zán sikeres, ha ahogy azt szerették volna, nem mentek ki a nézôtér- az ott fellépô mûvészek és a dolgozók megkapják a rôl, egyszerûen végigtapsolták az egész szünetet, nekik járó elismerést. A Liceu ebben is élen jár. Hamajd a harmadik felvonásra visszaérkezô igazgatót talmas ünnepséget szerveztek az aranyérmek átadáhangos nemtetszéssel fogadták. Fel voltak háborod- sára, hosszú laudációkban méltattak mindannyiunva, mert, ahogy utána egyesek mondták: „Ezt ve- kat, s ez azért is esett különösen jól, mert megszoklünk nem lehet megtenni!!!” A következô elôadáson tuk, hogy mindig akkor ünnepelnek minket, amikor már kijöhettünk meghajolni a felvonások után is… egy jól sikerült elôadás után kimegyünk a függöny Ez a kitüntetés azért is különösen-fontos nekem, elé. Korábbi díjátadók, mint például a bécsi Staatsomert ennek odaítélésében nem csak a színház veze- per „Kammersängerin” kitüntetése vagy az ottani tése vesz részt, hanem a közönség is beleszól, tehát örökös taggá való kinevezésem mind szük körben ez egy több irányból megerôsített elismerés, nem egy zajlott. Barcelonában ennek is megadták a módját! belterjes szakmai díj. A kitüntetéseihez sok szeretettel gratulálunk, tanári pályájához erôt, s tanítványain keresztül továb1 November 27-én adták át a Junior Prima díjat zene kategóriábi sikereket kívánunk!1 ban. Az idei egyik díjazott Pataki Potyók Dániel, Marton Éva Vajai Balázs egyik zeneakadémiai tanítványa.

5

2009. tél

Opera 125 – a Wagner Társaságban is Wagner Társaság is megemlékezett a Magyar Állami Operaház megnyitásának 125. évfordulójáról: a Marczibányi Téri Mûvelôdési Házban megtartott szokásos vasárnap délutáni összejövetelén. Október 18.-án dalszínházunk kiváló mûvészeit láttuk vendégül kamarakoncertre és közös beszélgetésre. Szabóki Tünde, Wiedemann Bernadett és Bretz Gábor magánénekeseket Virág Emese zongoramûvésznô kísérte zongorán. A mûsorvezetôi feladatokat Hábetler András látta el, aki egy Donizettiária erejéig énekesként is csatlakozott a minikoncerthez. A bensôséges hangulatú délutánon fellépô mûvészek nem csak jobbnál jobb Hábetler András produkcióikkal vívták ki szimpátiánkat. Mint arra a Wagner Társaság elnöke köszöntôjében figyelmeztette a hallgatóságot: a közremûködôk egytôl-egyig tiszteletdíj nélkül léptek fel, méghozzá beszélgetéssel egybekötött koncertet vállaltak, márpedig beszéd és éneklés sûrû váltogatása külön nehézség az énekesek számára. De mûvészeink más szempontból sem kímélték magukat: Szabóki Tünde elôzô este a Fidelio Leonóráját énekelte az Operaházban – a megterhelô szerep után máskor legalább egy szünnapot szokott tartani. Most csak a Wagner Társaság kedvéért tett kivételt. Bretz Gábor pedig néhány órával korábban még az Olasz Intézetben énekelt Leporellót egy ifjúságnak szánt Don Giovanni-keresztmetszetben.

A

6

A mûsorvezetô elôször a meghívottak pályafutásának különbözôségeire kérdezett rá. Szabóki Tünde és Wiedemann Bernadett, mint megtudtuk, igen jó barátnôk, mindössze pár nap életkor különbség van köztük, gyermekeik is nagyon jóban vannak, de pályafutásuk eddig éppen ellentétesen alakult. Szabóki Tünde a tavalyi Fidelio-premiert megelôzôen sosem lépett fel az Operaházban, karrierje külföldi, elsôsorban német színpadokon indult be, itthon csak a koncertéletben volt jelen. Ezzel szemben Wiedemann Bernadett a Zeneakadémia elvégzése után rögtön az Operaház szerzôdtetett tagja lett, ahol egyremásra kapta a szerepeket, mára a színház vezetô énekesei közé tartozik. Neki viszont B retz Gábor a külföldi megmérettetések hiányoztak eddig – de mint sokat sejtetôen hozzátette, ami késik, az nem múlik. Bretz Gábor eddigi pályafutása mintha egyesítené magában a két kollegináét: már akadémistaként kapott szerepet az Operaház színpadán (A Vérnász vôfélyeként debütált), s azóta folyamatosan jelen van a színházban, de közben külföldön is egyre elismertebb lesz. Elsôsorban a milánói Scalában elért sikereirôl hallunk itthon: a világ egyik elsô számú színházában az idei évadban a Carmen Zunigáját és A sevillai borbély Basilióját énekli. Szó esett még sikerekrôl, no és balsikerekrôl – a mûvészek szimpatikus öniróniával idézték fel egy-egy emlékezetes színpadi bakijukat. Szabóki Tünde tavaly a Fidelio premierjén hibázott, Wiedemann Bernadett két éve a Kar-

2009. tél nyóné premierjén – mint ironikusan megjegyezte, az elô- séget. Tavaly Szegeden már bemutatkozott A walkür Friadást a televízió is felvette, így ez az eset megmarad az ckájaként, de vannak további tervei is – kár, hogy az Opeörökkévalóság számára. Bretz Gábor egy énekversenyen raház mûsorán jelenleg csak három Wagner-mû szerekerült kínos helyzetbe: délután vépel. Bretz Gábor még fiatalnak tartja giggondolta, hogy hol nem kéne magát a nagy Wagner-szerepekhez, gikszerezni a Banquo-áriában – eddig csak A nürnbergi mesterdalmajd este természetesen ott bakinokok Kothnerét énekelte (ezért az zott. A kérdés apropója, mint minalakításáért egy internetes portál a dig, az aktualitás volt: a második tavalyi évad tíz legjobb mellékszereprész nyitószámaként Dulcamara lôje közé választotta). Ugyanakkor belépôjét énekelte Hábetler Andnagy álma, hogy ennek az operának rás, – mint aki a valóságban is oregyszer a fôszerepét, Hans Sachsot vos – s egy pillanatnyi memóriazais megformálhassa – de az még sok var miatt összekeverte a szöveget – idô, sok tanulás. oldott színpadi személyisége folyA délután során nem csak opetán azonban nem jött zavarba, s rarészletek hangzottak el: hallotgond nélkül kötötte az esethez kötunk Vajda János-dalt, és elôadásra vetkezô kérdését. került Mihalovich Ödön egy szerzeA vendégek Wagner-szerepekménye is, melynek szövegét Mathilde hez való vonzódásáról is szó esett. Wesendonck írta. Virág Emesétôl, – Szabóki Tünde a líraibb Wagnermint a téma szakértôjétôl – megtudhôsnôket érzi magához közel: Eltuk, hogy a Zeneakadémia egykori Virág Emese zát, Erzsébetet – nem tartja valószínûnek, hogy valaha is Izoldát vagy Brünnhildét énekeljen. A hangverseny során az általa megszólaltatott énekszám legemlékezetesebbike volt Elza álma a Lohengrinbôl. Wiedemann Bernadett Wiedemann Bernadett A Rajna kincse Erdájaként aratott nagy és megérdemelt sikert – mivel itt a szerep egyetlen monológból áll, mondhatjuk, hogy a teljes alakítást hallottuk aznap délután. Mint elmondta, Erda ma már túl mély a hangjának, de más Wagner-hôsnôkkel szívesen kötne közelebbi ismeret-

igazgatója, a Wa g n e r Egylet – ma Társaság – egyik alapítója, elnöke volt, aki különösen tisztelte Wagnert. Ô szintén írt Wesendonckdalokat, sôt operát is komponált Wagner egy szövegkölteSzabóki Tünde ményébôl: Wieland der Schmied címmel, mely máig sajnos elôadatlan. Így zenetörténeti ismereteink is bôvültek ezen az emlékezetes délutánon – melyet újfent szívbôl köszönünk a szervezôknek és a mûvészeknek egyaránt. Bóka Gábor

7

2009. tél

Recapitulatio Budapesti Wagner-napok 2009 Hiány itt, többlet ott – A nibelung gyûrûje (június 18-21.) AWagner-napok idei Ring-ciklusa nehéz helyzetbe hozza a kritikust, aki immár harmadszor vállalkozik rá, hogy véleményt formáljon a produkcióról. Második alkalommal még fogódzót jelentett, hogy

Waltraud Meier

csak akkorra vált teljessé a ciklus, s addigra vált világossá Hartmut Schörghofer szántszándékkal koncepciótlan koncepciójának összes erénye és hibája. Ám azok után, hogy tavaly az összes keresztvizet leszedtük a rendezésrôl (elismerve az elismerendôket, nevezetesen a vizualitás adott keretek közötti magas színvonalát, valamint az egész rendezôi módszer végiggondoltságát), mi marad idénre? Nyújtott-e bármiben is újat az idei Ring a tavalyihoz képest? Nyújtott. Kézenfekvô persze, hogy az újabb és újabb szereplôk más-más oldalról világítják meg a mû egy-egy részletét – néhány emlékezetes példára ki is térünk majd. Ám ahogy mindig, úgy most is Christian Franzcal kell kezdenünk a méltatást, az ô Alkony-beli Siegfriedje ugyanis nem csak a mûvet helyezte teljesen más megvilágításba Stig Andersen tavalyi, teljesen

8

más irányú alakítása után, de az egész rendezôi és karmesteri felfogást is mintegy megkérdôjelezte. Franzot láttuk már Logeként és Siegmundként (idén mindkét alakítását megismételte, ha lehet, még teljesebben, mint a korábbi években), s tavaly fiatal Siegfriedként is bemutatkozott – az elementáris alakítás színészi kidolgozottsága akkor felvetette a kérdést, mennyire dolgozott hozott anyagból e kiváló énekes, és mennyiben volt mindaz, amit láttunk, rendezôi beavatkozás eredménye. Idén a kérdés másként merült fel: volna-e értelme egyáltalán rendezôi beállításoknak, ha az elôadás jellegébôl adódóan úgyis lehetetlen egy-egy figura következetes végigvitele? Wagner ugyanis megoldhatatlan feladat elé állította a Ring elôadására vállalkozó mûvészeket: míg egyfelôl a színházi élmény folyamatossága megkívánná, hogy egy szerepet egy énekes vigyen végig, addig ez a Wagner által elôírt „négy nap négy opera” módon fizikailag lehetetlen. A színházi gyakorlat a következetességet megôrzendô szünnapokat iktat be a teljes ciklus elôadásába – ez a módszer gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált, még Bayreuthban is ezt követik. Ezzel szemben Fischer Ádám tavaly gyakorlatban demonstrálta: a négy egymást követô napon történô elôadástól teljesebbé válik az élmény – a nézônek-hallgatónak egyszerûen nincs ideje kiszakadni a tetralógiából, mert mire hazaér ez egyik darabról, jóformán indulhat is vissza a következôre. Akkor és ott annyira lenyûgözött a szinte megszakítás nélküli zenedráma, hogy noha eszemmel tudtam az így bekövetkezô hiányról, vagyis a színházi logika csorbulásáról, az mégsem vált számomra érzékletessé. Annál inkább azzá vált most, amikor Franz folytatta tavaly megkezdett nagyszerû Siegfriedjét. Az érett Siegfried viselkedésében szinte minden mozdulat, minden megszólalás rímelt a fiatal Siegfried egy-egy emlékezetes pillanatára. Példaként elég csak harmadik felvonásbeli elbeszélését említenünk. Franz tavaly nagyon érzékeny színészi játékkal ellenpontozta Mime iránti utálatát – a fröcsögô indulat a számára is érthetetlen ragaszkodás kompenzálásaként leplezôdött le, ami a törpe holttestétôl vett

2009. tél búcsúval vált teljessé. Mikor Az istenek alkonyában felidézi, hogyan is ölte meg Mimét, Franz arcán most is kiütközött a rémület és a kétségbeesés, mintegy újra átélte akkori lelkiállapotát. Abaj az, hogy a felindulást csak az érthette, aki tavaly is látta a Siegfriedet – egy nappal korábban ugyanis John Treleaven teljesen más, sokkal hetykébb, magabiztosabb, és Mime iránt valóban semmiféle szeretetet nem tápláló Siegfriedet alakított. Hogy akkor mi a jó megoldás: négy nap alatt vagy szünetekkel? A tanulság az, tökéletes megoldás nincs: mindkét változat mellett szólnak lényeges érvek. Jó, hogy az általánosnak tekinthetô szünnapos megoldás mellett most a másikat is megismerhettük, még ha az örömmel szinte egy idôben kellett regisztrálnunk annak problematikusságát is. Ám ha már problémákat emlegetünk: azt sem hagyhatjuk említetlenül, hogy Treleaven Siegfriedje nem csak megközelítésben, de minôségben is eltért Franzétól – és nem pozitív irányba. Franzot sem elsôsorban énektechnikai bravúrjaiért és hangszépségéért szeretjük, hanem kifejezô énekléséért és átlényegülô készségéért – Treleaven azonban ezekben sem mutat többet az átlagosnál. A szólam nem csak nehézségi fokát illetôen, de terjedelmében is érezhetôen az énekes teljesítôképességének határait feszegeti; Treleaven kénytelen spórolni az elsô két felvonásban, hogy maradjon valami a harmadikra – marad is, de az addig szerethetô lezser, mackós, sokszor szigorú, Franzénál sokkal egyszerûbb érzelmi világú férfi itt nem tud felemelkedni arra az érzelmi magaslatra, ahol Brünnhilde fogadja ôt. Brünnhildét a Siegfriedben Iréne Theorin, a másik két darabban Linda Watson játszotta. Elôbbi világos, karcsú hangon énekelte szerepét, alapvetôen meggyôzôen, s csak néhány élesebb magasság figyelmeztetett arra: a szerep talán egy számmal nagyobb, mint az énekesnô hangi kvalitásai. Watson alakítása mintha kiteljesedett volna a két évvel ezelôttihez képest: most már Walkür-beli színrelépésének elsô pillanatától benne volt a játékban, a szereplés intenzitása nem csökkent egészen Az istenek alkonya nagyszerûen megoldott zárójelenetéig. Ha ehhez hozzávesszük a szinte makulátlan éneklést is, ki merem jelenteni: Linda Watson ideális Brünnhilde. Sieglinde szerepében az általam látott második ciklusban korunk egyik legnagyobb énekesnôje tûnt fel elôször budapesti operaszínpadon. Waltraud Meier a nôiség és az átlényegülés iskolapéldáját demonstrálta nem csak ideális, de egyenesen kongeniá-

lis szerepformálásával, melyben minden egyes hangnak, mozdulatnak, pillantásnak jelentése és jelentôsége volt. Az alakítást pontról pontra, jelenetrôl jelenetre kellene elemezni – ennek hiányában csak közhelyekre szorítkozhatok, s rögzíthetem, hogy a Meier–Franz páros kiegészülve Walter Fink továbbra is lehengerlôen robusztus Hundingjával a tavalyihoz hasonló ünneppé avatta A walkür elsô felvonását. Hogy ezúttal a folytatás sem maradt el, arról Németh Judit és Tomasz Konieczny gondoskodott Frickaként és Wotanként. Tavaly ez a jelenet megfelelô Wotan híján nem jelentôségéhez méltóan hangzott el – idén az összecsapás megint világok harcává változott, melybôl senki sem kerülhetett ki gyôztesen. Konieczny igazi nagy pillanatai azonban nem is itt, hanem a monológban érkeznek el, ahol Brünnhilde elôtt legrejtettebb titkait tárja fel. A sokszor unalomba fulladó részletet a lengyel énekes valódi drámává változtatja. Kiváló Wotant hallottunk A Rajna kincsében és a Siegfriedben is: Johann Reuter alkatából adódóan inkább a fiatal fôistent hozza meggyôzôen, világos színû, nagy vivôerejû baritonja és énekkultúrája jóvoltából azonban Vándorként is megállja a helyét. Eric F. Halfvarson régi birtokosa Hagen szerepének – s joggal. A kormos, nagy vivôerejû basszus, a robusztus alkat, a koncentráltan félelmetes színészi játék a szerep alakítóinak legjobbjai közé sorolja. (folytatjuk) Bóka Gábor

Németh Judit

9

2009. tél

Két Izolda: Astrid Varnay és Helga Dernesch közvetlenül a háború után felnôtté vált sebben részévé vált az emberi és mûvészi világszemhazai generáció zenét kedvelô, a zenét léletünk alapvetésének. életformájuknak tekintô tagjai a magyar A felfedezés öröme és a fiatalos hév késôbb sem operaélet két kiemelkedô korszakának múlik, csak kissé megcsöndesedik az emberben, szakhatárán, e két korszak közötti átmenet idôszakában szerûbbé, rendszerezôvé válik, egy idô után pedig felismerkedtek meg a mûfajmerül – engedve a zenejal. Zenei-szellemi érlelôpublicisztika korai csábídésük folyamata ebben a tásának – az élmény valakülönlegesnek mondható miféle rögzítésének igénye idôszakban teljesedett ki, is. Széljegyzet a mûsorfüamelyben még sokáig éltek zetben, feljegyzések kallóés munkáltak azok a hadó papírokon, majd amogyományok, amelyek egyelyan hellyel-közzel írt hébek között tág teret biztosízagos zenei napló: küzdetottak nagy egyéniségek kilem a feledés korán felisbontakozásának, valamint mert veszélye ellen… az Ybl palotabeli, egy ideig Mint ismeretes, genekissé belterjes operajátszás rációm Richard Wagner vendégmûvészekkel törtééletmûvének túlnyomó rénô fûszerezésének. szét sokáig nem hallhatta Az említett generáció élô elôadásban. Akik natagja e sorok írója is, akigyon kitartóak voltunk, nek diákkori zenei tanulidônként hozzájuthattunk mányai éveiben virágzott a mûvek hanglemezrôl fel Budapesten az a rendtörténô meghallgatásához, kívüli mûvésztehetségeket de az Operaház színpada felvonultató, páratlan csak hosszú évek eltelte operamûvészet, majd a után adott helyet újra hozzá tartozó vendégjáWagner alkotásainak. rás, ami szinte bilincsbe Ezek között ma már a maAstrid Varnay és Joviczky József verten kötötte magához gyar operatörténet fontos mindazokat, akik csak egyetlenegyszer is ráéreztek a eseményeként tartjuk számon a Trisztán és Izolda „jó meghallóit egy jobb világba emelô zené”-re. A ze- háború utáni, revelációként ható felújítását, éppen fél neakadémia növendékkarzaton s az operaházi né- évszázaddal ezelôtt, 1959 novemberében. A mai idôzôtér harmadik emeletén, az „errôl a helyrôl a szín- sebbek s az alig-idôsek közül sokan átélték a premier pad nem látható” székeken való, éveken át tartó izgalmát; a nézôtér morajlásába s a hangszerek hanszemlélôdô szorongás alatt és még utána is, sokan golásába olvadó feszült várakozást, majd a Ferencsik zeneileg egyre érettebben és tudatosabban hallgat- János keze alatt felsóhajtó gordonkaszólam s az abtuk azt a hangversenypódiumról és zenés színpad- ból kibomló Trisztán-akkord elsô megszólalását… ról áradó, sodró, mellbevágó, fiatal érzékszerveinket És megélték, megéltük Delly Rózsi érzékeny Izoldáját, gyakran megtépázó mûvészetet, amely egyre erôtelje- Joviczky József hôsi Trisztánját, Szônyi Olga nemes

A

10

2009. tél tartású Brangäne-jét, Székely Mihály atyai érzületû Marke királyát… És nem utolsó sorban Nádasdy Kálmán egyszerûségében is pompázatos rendezését. Vitathatatlan, hogy az említett új nemzedék ennek a Trisztán-fejújításnak a szellemében, bûvöletében ismerte meg Wagner mûvészetét, sokáig ezt tekintette etalonnak minden további Wagner-mû megjelenítésénél; s etalonnak a még fiatal Joviczky Trisztánját, a fiatal és büszke tartású Delly Rózsi Izoldáját… Hozzá mértem magam is minden Izoldákat, kik jöttek a palota színpadára, jelen lévén egyébként is a Tisztán-elôadások többségén, és nemigen hiszem, hogy lokálpatrióta elfogultságom hozta, hogy az ír királylányt megszemélyesítô vendéghölgyek közül csak kevesen tudták némileg elfeledtetni velem, hogy azt az ívet, azt a frázist, azt a motívumot, a mozdulatot Delly Rózsi miként formálta… Pontosan: csak ketten. Astrid Varnay és Helga Dernesch! Néhány nagyon szubjektív észrevételrôl, megérzésrôl készített akkori feljegyzéseim mellett errôl tanúskodik az élményeket felidézô emlékezetem is. Amikor elôször nálunk járt, 1967-ben, a magyar származású Astrid Varnay negyvenkilenc éves volt. Ekkor hallottam Izoldáját. (Az egy évvel késôbbi, újabb budapesti fellépésén nem voltam jelen.) Helga Dernesch 1974-ben, harmincöt évesen alakította az Operaház színpadán Izoldát a Kölni Opera vendégjátéka alkalmából. (A társulat két Trisztán-elôadást tartott, ezek közül Dernesch csak az elsô estén énekelt.) Akkoriban, Dernesch-sel csaknem egyidôs lévén, magam a férfi-életútnak abban a szakaszában voltam, amikor az ember hamar ráérez egy nô egyéni varázsán túli izzó nôiségére, különösen ha az olyan életen s halálon felülemelkedô, a szerelemben kiteljesedô módon nyilatkozik meg, mint Izolda esetében. Jónéhányadik Trisztán-elôadás után én is – mint tudomásom szerint sokan – az utolsó jelenetben éreztem összefoglalva nemcsak a dráma egészét, de Izolda jellemét is. A halál-jelenetben, amelyben ez a rendkívüli nô kizengi magából lelke vallomását, álmodni kezdi a maga külön, végtelen álmát… És vállalható férfiúi szemérmetlenséggel arra koncentráltam: Izolda, az elsô esz-hangról indulva hogyan lát neki a szerelemhalálba vezetô ív kifeszítéséhez, s hogyan helyezi föl élete utolsó sóhaját a léten túl emelkedô, messzeségbe hangzó utolsó, egész-értékû fisz hangra. Astrid Varnay – amiként ma is szinte hallhatóan

megszólal emlékezetemben – valami feszülten remegô, a lélek legmélyén vibráló belsô szenvedéllyel indult a halálba az elsô négy, egyforma negyedhangon, az eszasz-asz-g hangokon: „Mild und leise…”. A következô ütem elsô nyolcad-értékén lévô szünet valósággal elfúló lélegzetként hatott, s majdnem teljes lemondásként a következô, visszafogott gesz-asz-bé-f hangok: „wie er lächelt…” A csöndes belsô dráma csak igen nehezen akart felszínre törni. A hetedik és különösen a nyolcadik ütemben azonban – „Immer lichter wie er leuchtet” – váratlanul fölizzott a szenvedély, amit persze elsô sorban Wagner zenéje, a leírt kottakép tartalmaz, amelynek csúcspontja az utolsó elôtti hangon, a crescendóval elôkészített, kétvonalas asz-hangon teljesedik ki: Ám Astrid Varnay ezen a hangon olyan szenvedélyes, a pontozott negyed értéken belül olyan további drámai crescendóval hevített érzelmi kirobbanást fejezett ki, amilyent korábban soha nem volt alkalmam hallani. Egyébként is idôvel beidegzôdésemmé vált, hogy Izolda halálhoz vezetô szerelmének ôszinteségét (majdnem azt mondom: életszerûségét) ennek az elsô nyolc ütemnek a megszólalásában, megszólaltatásában, felizzásában érezzem meg. Feszültségterhes, féken tartott belsô izzás majd rövid drámai kitörés – ez a kettôsség jellemezte Astrid Varnay Izolda-alakítását. Ezt éreztem a teljes zenedráma folyamán, ezt a Szerelmi halál alatt, fôként az annak utolsó harmadában induló drámai fokozás során – „Sind es Wolken wonniger Düfte?”, illetve, a csúcsra érkezve, a hosszan kitartott kétvonalas gisz hangon. Innen a szólam utolsó hangjáig, az eszményi emelkedettségben megszólaló és elhaló kétvonalas fisz hangig Va rnay-Izolda – számomra! – különös módon egy igazi földi nô benyomását keltette: azé a nôét, aki – miután feketébe öltözötten csöndesen eltemeti és megsiratja elhunyt férjét –, hazatér, szétnéz a kiürült lakásban és életében, azután Trisztán karszékébe ülve kezébe temeti arcát. Így ül az idôk végtelenségéig… Egészen másképpen rendített meg Helga Dernesch Izoldája. Ô, ki tudja miért, számomra nônek eszményibb, Izoldának líraibb volt, mint Varnay. Pontosabban: másképpen volt eszményibb és líraibb! Az általa megformált, megtestesített nôalak – akkori, férfiúi képzeletemben – csak az Örök nôhöz, Dante Beatricéjéhez volt hasonlítható, aki kívül áll kor és idô függvényén. A finom, lágy indítás, ahogy a Szerelmi halál megszólalt Helga Dernesch ajkán a

11

2009. tél már említett elsô négy negyedben, egyetlen pillanat mely szerint Izolda szívbénulásban hal meg. Helga alatt kifejezte – ami persze a dráma folyamán koráb- Dernesch a „Sind es Wolken wonniger Düfte?” ban is kifejezésre jutott – érzékeny nôiségét, Varnay szavakkal induló zenei-drámai fokozás során inIzoldájáénál sebezhetôbb egyéniségét, simulékony- kább elbeszél. És persze zokog, halkan, befelé. Itt szerelmes Izoldáját és megtört lelke inkább csönde- minden az ô fájdalma, Izoldáé, nem a miénk, minsen zokogó, mint vulkánszerû kitörésékbe torkolló den szava egy sóhaj abban az álomvilágban, amelyfájdalmát. Ennek a nôalaknak egész élete az eszmé- ben eddig is élt s ami ezután is betölti – halálát! Helnyi tisztaság és emelkega Dernesch átlagos dettség fényében ragyog, megjelenésû hölgy; Izolmegváltásra született igazi dája érett szépség, aki a férfiideál, akinek lelke Szerelmi halál végén nem nyitva áll minden megérborul látványosan Trisztés elôtt. Egyénisége zengô tán élettelen testére. Állva telítettségével ábrázolta marad Trisztán holtteste Izoldát, a szeretnivaló, défölött, s a fenti szavakkal delgetnivaló nôt, aki megy kezdôdô utolsó harmada férfi után életbe és haban lassan leomlik szép lálba… Megy, nem elhatáalakjáról köpenye, fokorozott tudatossággal: viszi zatosan elôtûnik testére a sorsa. Varnay Izoldája simuló tûzvörös, fájdatudatosan követi Trisztánt lom-vörös, halált hozó a halálba, mint Brünnhilszenvedély-vörös alsó ölde Siegfriedet. Derneschtözéke. Így néz valahova Izolda számára nincs más a távolba, talán a tengerút: az s annak folyamata, re, szerelmét hûséggel kötörvénye vezeti ôt Trisztán vetô asszony, közeledni útjára, miként a második érezvén egy szigorú evefelvonásban halljuk. Az ô zôst, mialatt elhal ezüst esetében bizonyosabb, madárként szárnyaló, mint mindenki másnál a fénylô hangján az utolsó, racionalista tudományosaz élete végére pontot tevô sággal megfogalmazott álhang… A kétvonalas fisz. Helga Dernesch lítólagos orvosi diagnózis, Szomory György

125 év Wagner elôadásai a budapesti Operaházban Cím Bemutató A bolygó hollandi 1888. 04. 21. Tannhäuser 1885. 02. 01. Lohengrin 1884. 09. 30. A Rajna kincse 1889. 01. 26. A walkür 1889. 01. 27. Siegfried 1892. 04. 09. Az istenek alkonya 1892. 12. 10. A nürnbergi mesterdalnok1887. 09. 06. Trisztán és Izolda 1901. 11. 28. Parsifal 1924. 06. 01.

12

Utolsó elôadás 2000. 12. 28. 2009. 11. 29. 2005. 05. 07. 2007. 01. 05. 2007. 01. 07. 2007. 01. 11. 2007. 01. 14. 2009. 02. 15. 1993.. 01. 23. 2009. 04. 13. Összesen:

Összes elôadásszám 323 552 506 223 532 187 162 319 234 130 3168

2009. tél

Egyet fizet, kettôt kap Kártérítési per Hiszékenységbôl elkövettem azt a hibát, hogy 2009. Megjelent egy hatalmas, két lábon járó medve, jötnovember 15-én Berlinben jegyet váltottam a Staatso- tek a brabantiak meg a szászok, zakóban, pulóverben, per (Unter den Linden) Lohengrin elôadására. A farmerban, kinek mire futotta. Félkörben felsorakozprogramfüzet bizalomgerjesztô volt ezt írta: „Loheng- tak, a baloldalon állók kis Wagner bábukat rángattak, rin ist ein Schlüsselwerk des 19. Jahrhunderts: Von a jobb oldaliak vikingeket. Akiknek nem jutott bábu, Baudelaire bis Tschaikowsky konnte sich niemand azok táblát hoztak. A táblákra írt szavak különbözô dem sog. Zauber dieses Werkes entziehen.” Kíváncsi- mondatok összeállítását tették lehetôvé, valahogy így: an vártam miként valósul meg ezen a híres német Deutsche Komische Staatsoper, Komische Staatsoper, színpadon, amit Liszt írt a Lohengrinrôl: „a drámai Komische Deutsche Oper, stb. Elôkerült Telramund is rendszer alapgondolata, a költészet és a zene hatásai- – akinek a felesége a baloldali proszcénium páholyból nak igazabb egyesítése, egészen az énekesek játékáig figyelte az eseményeket – megvádolta Elzát, aki csodákiterjesztve (akiktôl Wagner mûvészetének mély meg- latos hangján tudatta velünk, hogy nem izgul a vádak értését várja el, miatt, mivel „fölolyannyira, hogy döntúli fényben néma gesztusaegy férfit küld az ikkal követniük ég, oly tündöklô kell a zenekari a vértje, oly szép, kíséret legapróbb mint senki még”. 1 részleteit is)”. A harmadik Amikor a jelenetben a színszínpadon – az padot uraló elôjáték alatt – gombából fehér halvány fény csirketollak hulkezdett derengelottak és onnan ni, hatalmas kiahová a Wagner vágott fatörzset bábut az elôjáték pillanthattunk alatt felvonták, meg, amelyen most köteleken valaki aludt, de leengedték Lofelébredt és mozhengrint, aki egy Staatsoper Unter den Linden gatni kezdte keóriási libatollat zeit, lábait. Láthatóvá vált, hogy a zsinórpadlásról tartott a feje fölé. Ajelenségen a kórus csodálkozott, Eldróton rángatják, s késôbb talpra is állították. A báb- za azonban rá se hederített, továbbra is egyenes tartásfigurának túlzottan nagy feje volt és sapkájáról ítélve sal ült a tonett széken és a karmesterre figyelt. SzámáWagnert ábrázolta, lassan szembehelyezkedett a kar- ra nyilvánvaló volt, hogy nem azt a férfit engedték le a mesterrel és dirigálni kezdett, közben egyre feljebb és zsinórpadlásról, akire ô várt. „Lohengrin hangja volt” feljebb emelkedett, végül eltûnt a padláson. Ekkor egy de megjelenésében inkább Ozminra hasonlított és renátlátszó selyembôl raffolt hatalmas gomba hullott alá dezôi utasításra úgy is viselkedett, ezek után teljesen – valószínûleg tölgyfa akart lenni – majd megláttuk érthetô, hogy Elza továbbra is a karmestert nézte. LoElzát, aki egy tonett széken ült és a partitúrát olvasta. hengrin és Telramund árnyjátékszerûen megrendezett 1 párviadala után (a gombában viaskodtak) a Hirdetô, a Liszt: Lohengrin et Tannhäuser (Lipcse 1851)

13

2009. tél Király és a teljes kórus vetkôzni kezdett, megmutatták, séghez? Ô, akit nyilvánvalóan csak azért foglalkoztat hogy testhez álló kezes lábas van rajtuk, amelyre kis fe- a mû, mert alibit lát benne önmaga mutogatására. A kete kígyó és gyíkszerû jelek vannak festve. Intim test- kulturált nézô pedig lehunyja a szemét és Wagnert részüket zöld mûanyagból készült tölgyfalevéllel takar- hallgatja, a sznobok figyelik csak a „trendi happeningták el. Kiderült az is, hogy Elza, aki a jelenet alatt bach- et”. A hozzáértôk félnek szólni, a sznobok tapsolnak, chánsnôként vonaglott, hasonló Anzugot visel. nehogy leleplezzék magukat. Csôd. Nem folytatom tovább, így ment az „elôadások” véÔszintén szólva nem érdekel, hogy a németek migéig, mert nyilvánvaló volt, hogy a nézôk egyszerre két re költik a pénzüket, illetve az általuk fizetett adóból elôadást látnak, amelyeknek semmi közük egymáshoz. milyen kulturális eseményeket, intézményeket támoAz egyiket Wagnernek, a karmesternek, a csodálatos gat a német állam, ami azonban az én pénzemet illezenekarnak és ragyogó énekeseknek köszönhetik, a ti a leírt színházi elôadáshoz hasonló magyar elômásikat Stefan Herheim rendezônek, Heike Scheele adásokkal kapcsolatban – gondolok itt különösen díszlettervezônek és Gesine Völlm jelmeztervezônek. az elmúlt években felújított Lohengrinre-, kénytelen Nyugtatóan hatott rám, hogy a nézôk között sokan (telt- vagyok G. B. Shaw-t idézni: ház volt) csukott szemmel vettek részt a kettôs produkci„Régóta és gyakran kellett rámutatnom a nálunk óban, úgy, mint nálunk is egyre gyakrabban az opera- mûsoron tartott operákkal kapcsolatban arra, hogy a ház hasonló rendezôi bravúrnak kitett elôadásain. rendezô vagy egyáltalán nem ismeri az opera tartalmát, Nézzük mi amellyel éppen is történt ezen foglalkozik, vagy az estén (és sok olyan cinikus, más hasonló hogy feltételezi: az elôadáson a opera önmagában német és maamúgy is értelmetgyar opera len mûfaj, így hát színpadokon)? egy-két további érAhhoz, hogy telmetlenség már Wagner, Verdi, nem sokat számít. Puccini, RossiE fölött lehet terni, Beethoven mészetesen vitatés más zenei kozni; de a közönnagyságok mûség egyáltalán veit egy színház nem ezen az alasikerrel elôadja pon fizet a belépônincs szükség jegyért. Abban a polgárpukpillanatban, amikasztó botránykor elfogadunk Staatsoper, nézôtér ra. Ezek a szervalakitôl egy guizôk garantálják az esténkénti biztos bevételt. A balhé- neát, vagy egy félkoronát vagy bármit is egy opera elôra csak a rendezô feltûnési viszketegsége, jelentékte- adásáért, kötelesek vagyunk az elôadást komolyan lenségének eltüntetése miatt van szükség. Ehhez venni, bármi legyen is filozófiai magánvéleményünk.”2 Hozzá teszem, ha az orvosok az általuk esetleg kénytelenek a szerzô, a nagyszerû zenekar és a kiváló énekesek asszisztálni. Mindenki egyért, de miért elkövetett mûhibákért gyakran milliós kártérítéseket minek? A jelentéktelen rendezô „tükröt akar tartani”, kötelesek fizetni, akkor – igazságérzetem úgy kívánde kinek? Jobb lenne ha ô maga nézne tükörbe! ja – fizessenek a dilettáns rendezôk is. A nálunk látGyermeteg, agyon esztergályozott jelképeivel akarja a ható elôadások egyike-másika megérdemelne néhalhatatlan szerzôk mûveit közelebb hozni a közön- hány kártérítési pert. Timo 2 G. B. Shaw: A muzsikáról (Budapest 1959)

14

2009. tél

Nagy egyéniségek a 125 éves Operaház történetében gy ház értékét megszabja a telek ára, a düli oszlopos tag csak Maleczkyné Ellinger Jozefa felhasznált építôanyag, a belsô beren- volt. Amagas hangú urak Hajós Zsigmond, Gassi Fedezés és még sok olyan dolog, amire az renc és Pauli Richard, akiket már persze csak nevükelsô pillanatban nem is gondolunk. De rôl és egy-egy megsárgult fotóról ismerhetünk. Nem is egy intézményét – no itt már bôvül a kör, pláne, ha az telt el egy évtized a megnyitás óta, amikor aktuálissá nevezetesen egy operaház, kezdett válni, ami az operasôt, az a MI 125 éves dalházak feje felett – Damokszínházunk, ezer és ezer lész kardjaként – folyamatényezô teszi azzá, ami. tosan függ, az utánpótlás Ahhoz, hogy este felés fiatalítás problémája. A menjen a függöny, sok-sok korszak szinte egyetlen ember összehangolt és álénekese, Pauli Richard dozatos munkájára van volt, aki az utódokkal fogszükség, el sem kezdem fellalkozott és ez természetesorolni mindet, netán kisen kevésnek bizonyult. Álhagynék valakit, joggal landósuló polémia kezdôkész a megsértôdés. És akdött a Zeneakadémia és az kor megszólal valahonnan Operaház között az éneaz ügyelô hangja, kes-oktatás nívótlansága „Brünnhildét és Siegfriemiatt. Zichy gróf az intendet kérjük a színpadra”, és daturája alatt több megolmegjelenik az a két ember, dással is próbálkozott ezen aki miatt aznapra jegyet égetô probléma orvoslásáváltottunk, hogy csodálatos ra. E korban tûntek fel egyéniségükkel és hangolyan nevek, mint Rotter jukkal ismét elvarázsoljaGizella, Kaczér Margit, Tanak bennünket, mint már kács Mihály, Szilágyi annyiszor. (Spiegel) Arabella, KramDe hogy is kezdôdött az mer Teréz. Az énekoktatás egész, kikkel is nyitotta viszont csak évtizedek alatt Pilinszky, a legideálisabb Lohengrin meg annak idején kapuit fejlôdött odáig, hogy Operaházunk? Természetesen, mint minden korban, aránylag megfelelôen ki tudta elégíteni az operajátszás a nyitó magyar honos gárdában találunk egyaránt if- igényeit, bár nem mindig minden hangfajban. Hja, jú, fénykorukban álló és éltesebb énekeseket. Az ab- hiszen hozott (teremtett – Istenáldotta, ahogy azt szokszolút kedvenc Ney Dávid volt, még 30 éves pályafu- ták mondani) anyagból dolgoznak! tással a háta mögött is évi több, mint száz alkalommal De addig valahogyan be kellett foltozni a tátongó követelte a nagyérdemû. A mélyebb hangfaj képviselôi hiányosságokat. A „tarka” repertoárnak megfelelômég Kôszeghy, Hegedûs Ferenc, Bignio Lajos, Ódry en sok „mindent tudó hangokat” kellett szerezni, Lehel voltak. A hölgyeket Saxlehner Emma, Flessig vagy egy-egy elôadásra, vagy akár egész szezonra. Mariska, Reich Irma, Szigetiné, Risley Leila, Komá- Aztán ha az énekesnek vagy karmesternek megtetromy Mariska, Spányi Irma képvistelte, de szinte egye- szett a produkció – elragadta a hely szelleme…

E

15

2009. tél Ekkor tûnt fel a színpadon Tu rolla Emma, Gemma Bellincioni, Maria Wilt, Lilli Lehmann, Sigrid Arnoldson, Perotti Gyula (alias Julius Prott),Vittorina Bartolucci, Hilgermann Laura. Berta Schwarz, azaz Bianchi Bianca, aki Pest kedvéért Lakmé-t magyarul énekelte. És ne feledkezzünk meg a trieszti származású Vasquez-Molina Italia-ról sem, akit Mahler „elsô hangra” szerzôdtetett (ugyanis szerzôdésrôl csak három elôadás után lehetett szó a szabályok szerint), és hosszú ideig volt örömmel látott tagja a színháznak. Magyarul ugyan sosem tanult meg – támadták is miatta – de elôkelô helyet foglalt el az Operaház történetében (elsô Izolda volt – olaszul). Az ô árnyékukban lassan erôre kaptak a magyar énekesek is. Ábrányiné Wein Margit, Szirovatka (Balta) Károly, Diósyné Handel Berta, Szilágyiné Bárdossy Ilona, Arányi Dezsô, Beck Vilmos, Szamosi Elza, Szoyer Ilonka, és ne feledkezzünk meg Anthes Györgyrôl, aki Wagner-tenorjával egy stílust teremtett meg és adott tovább a következô nemzedéknek. A basszus-fachnak két kiválósága lett ezidôben Erdôs Richard és Venczell Béla. Az immár négy évtizedes magyarországi énekesképzés a század tizes éveinek közepére meghozni látszik eredményét, a színház mûködésének bázisát már egy új magyar gárda adta. Dömötör Ilona, az énekesnô, aki el tudta énekelni és nem „rikoltozni” Salomét, Fodor Aranka, Hajdú Ilona, Maleczky Bianca, Marschalkó Rózsi, Medek Anna, a „sötétpiros bársony”, Sebeôk Sára (Erkel szerepek megformálója és Izolda, Vasquezné után rögtön), Pataky Kálmán, Mozart csodálatos megszólaltatója, Rózsa Lajos, Szemere Árpád, Basilides Mária, „a külön intézmény”,

16

Környei Béla, pedig az elsô igazi nagy magyar tenorista. A sok kiválóság mellett Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár azért is kedves szívünknek, mivel ôk voltak a Kékszakállú elsô megszólaltatói. Aztán Pilinszky – a bayreuthi Tannhäuser, (itt emlékezzünk meg a Wagner-tenor „sorozatunkról", mert azért dicsekedhetünk vele: Anthes-Pilinszky-Závodszky-JoviczkyMolnár és – Bándi – remélhetôleg még sok szép Wagner-szereppel örvendeztet meg), Szende Ferenc, és a két erdélyi: Sándor Erzsi és Székelyhidi Ferenc. Nyomukban Palló Imre, operajátszásunk hatalmas egyénisége. Mûvészetük az új magyar nemzeti-zenei szellem megfelelôje volt, hála a fejlôdô technikának, kisszámú Bartók és Kodály felvételük máig is az autentikus elôadás példája. Az ô tehetségükkel új erôre kapott és új színekkel gazdagodott a színház Verdi és Mozart repertoárja is. De Wagner és a többi operamû elôadásai is lassacskán „bepótlódtak”. Ez a két háború közti idôszakra fokozottan érvényes volt. Az elsô háború után szerencsére a társulat megvolt, nagyobb törést nem jelentett a Múzsák rövid idejû elhallgatása. Aztán a harmincas évekre már új ifjú énekesek indultak el (de azért a régiek sem voltak még annyira leírhatók). Rösler Endre (Toscanini salzburgi Florestanja) és Svéd Sándor, aki korának elsô három baritonistája közé énekelte be magát. Megérkezett Báthy Anna, Orosz Júlia, Székely Mihály egyedülálló hangjával, mellé Kóréh Endre, aki a körülmények miatt sajnos külföldön lett nagy. Laczó István, mellé sorolható Udvardy Tibor. Ekkorra teendô Littassy György, Jámbor László és a hangfenomén Fodor János feltûnése is. A 30-as évek addig szinte sohasem látott fellendülést hoztak az ének-

2009. tél hangok és az általuk elôadott mûvek tekintetében egyaránt. De a hölgyekrôl se feledkezzünk meg, hiszen olyan nevek tûntek fel, mint Gere Lola, Dobay Lívia, Németh Mária, Némethy Ella és Gyurkovics Mária. Ezzel a gárdával sikeresen lehetett bekapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe is, vendégek tucatjai jártak nálunk, Operaházunk és, kiváló tagjai is sokszor jártak itt-ott. A legnagyobb jelentôségû talán Respighi Láng-jának színre vitele volt és ennek többszöri utaztatása Itáliába. A Kékszakállú pedig az évek során elsôrangú exportcikké nemesedett. Aztán jött a második világégés. Szerencsére az épületben nem tett nagyobb kárt, de most már mindent újra kellett kezdeni, újjászervezni. Sajnos ebbe már a politika is nagymértékben beleszólt. Még a háború elôtt tag lett a gyönyörû és csodálatos hangú Palánkay Klára. Az újjászervezés természetesen új énekeseket is kívánt. A 40-es évek végének, tehát közvetlenül a háború utáni éveknek a „termése”: Delly Rózsi, Tiszay Magda, Mátyás Mária, Czanik Zsófia, Takács Paula, Osváth Júlia, Simándy József, Losonczy György, Rigó Magda, Melis György. A késôbbiekben Házy Erzsébet, Bende Zsolt, Réti József, Radnay György és még sorolhatnánk oldalakon keresztül. Ôk már azok, akikkel személyesen is „találkozhattunk” Tulajdonképpen hálásak lehetünk a kor politikai befolyásának abban az értelemben, hogy ezeket az énekeseket „itthon tartotta”. Így olyan elôadások élményeivel térhettünk haza esetenként, melyekben nélkülük nem lett volna részünk. A kor nyomását, alkalmasint a nem mindig helyes énekes-vezetést sajnos többen megsínylették, vagy idô elôtt visszavonultak, vagy megpróbáltak valahol másutt boldogulni. Nehéz megmondani, hányan voltak-vannak, akik néha-né-

ha, vagy folyamatosan öregbítik így a magyarok és a magyar énekes-oktatás hírnevét a világban, a METben, a Scala-ban, a Covent Garden-ben, Glyndeburn-ben, Zürich-ben, Bécsben, Bayreuthban, büszkék lehetünk rájuk. Az egyszerûség kedvéért néhányuk ábc-ben: Antaldffy Albert, Bencze Miklós, Budai Lívia, Dene József, Hamari Júlia, Ilosfalvy Róbert, Kelemen Zoltán, Komlósi Ildikó, Kovács Eszter, Kónya Sándor, Marton Éva, Miklósa Erika, Polgár László, Rost Andrea, Sass Sylvia, Sümegi Eszter és a legfiatalabb, Vizin Viktória. Lehet, hogy megemlékezésem kicsit lexikálisra sikeredett, de megpróbáltam megemlíteni a sok száz csodálatos mûvész közül néhányat. Ne feledkezzünk meg róluk, lelkük, alakításaik szelleme ott leng a kissé poros színpadon, a nézôtér soraiban és a helyet foglaló nagyérdemû emlékezetében, lelkében. 125 éve áll kedves Operaházunk az egykori Hermina téren. Az ünnepi gálaesten Vass Lajos a Ház jelenlegi igazgatója mondta, hogy az Operaháznak csak egy „kitüntetése” létezik a kiemelkedô teljesítményt nyújtó tagjai számára a megbecsülés jeleként, az örökös tagság. Jelenleg 30 élô örökös tagja van a Háznak, kik közül – kedves ötlet - Uzoni Mária mûvészeti titkár áldozatos szervezô munkája nyomán 19-et köszönthettünk nagy szeretettel és annál nagyobb tapssal: Békés András, Lukács Ervin, Kasza Katalin, Déry Gabriella, Szônyi Olga, Ágay Karola, Medveczky Ádám, Komlóssy Erzsébet, László Margit, Miller Lajos, Kalmár Magda, Sólyom-Nagy Sándor, Keveházy Gábor, Seregi László, Tokody Ilona, Szinetár Miklós, Oberfrank Géza, Molnár András és Melis György. Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok Hajtó Zsolt

17

2009. tél

A „kis Bayreuth” Wagner szeretôk közel s távol tudják, grin felújítással. A színpadon minden látható volt, hogy az ausztriai Welsben, az úgyneve- ami szakmai és ízlésbeli tradíció. A háttérben érzézett „kis Bayreuthban” Richard Wagner keltetett hattyú Wagner kívánsága szerint: úgy, mint mûvei úgy szólalnak meg, mint ahogy egy romantikus operához illik. És itt végre egy ideáazt a szerzô elképzelte és megálmodta. Ez lisan szép nászszoba, ami olyan egyszerûen szép, Wels sikerének titka. Az elôadások rendezése abszolút hogy a nézô sajnálja, a szerzô miért nem írt (pedig puritán, a mû tartalmához, pontosabban eszmei mon- gondolkodott rajta!) derûsebb befejezést. A magas értékû elôadást Bayreuthból ismert nedanivalójához igazodó – mentes minden rendezôi önmegvalósítástól. Itt (csak) Wagnert igyekeznek megva- ves énekesek biztosították. A szép Maria Schnitzer lósítani zenével, fényekkel, hagyományos, szerény csodálatosan átélt lányos Elzát alakított. Lioba Braun, itt mint Ortszínpadképekkel. rud, valódi – A figyelmet semveszélyes, rosszmi fölösleges indulatú permodern sallang, szóna. Hans videó-vetítés, érSotin nemes telmetlen csilloHenrik király, gás, idegbajos Telramund az szereplô mozgaismert Jukka tás és bohócos Rasilainen, statisztéria nem Christopher vonja el. Wels Ventris pedig kezdettôl fogva erôteljes, impotávol tartotta manáló címszerepgát a modern lô. Elsô osztályú operarendezôkgárda! Ralf tôl, így ezzel Weikert kitûnônemzetközi Wagen dirigált, vener zarándokzetve a Szlovák hellyé vált. Pedig Filharmonikuez a színpad tasok zenekarát lán a világ legkiLohengrin és kórusát. A sebb Wagner színjátszó helye. Az egész egy szálloda báltermébôl ki- karmester figyelt arra, hogy énekesei elôtérbe kealakított kb. 400 nézônek helyet adó tér. Talán ez a vi- rülhessenek és elegendô idôt kapjanak a szöveg szonylag kis színpad parancsolja a képek mûvészi szép kiejtésére. Mégsem egyedül ezek a kiváló szólisták, nagyon jó egyszerûségét még akkor is, ha éveken keresztül nagy világhírû rendezô: Otto Schenk, Günther Schneider zenekar, kórus (hiszen kórus operáról van szó) adta Siemssen színpadképtervezôvel álmodja meg a dara- meg az elôadás felejthetetlen szépségét, hanem a színbot. Egy árbóc, pár kötél elég a Bolygóban a tengeri padkép, szereplôk, színek, fények, hangok együttese hangulat megteremtéséhez, vagy a Trisztán II. felvo- tette összértékké. Ez valóban Gesamtkunstwerk, amit násában, szinte teljesen üres színpad- berendezés oly kevés helyen lehet ma már látni Európában; sajmellett a sötétkék csillagos égben, a világmindenség- nos a „nagy Bayreuthban” is egyre ritkábban. Józan ésszel nem érthetô viszont, hogy 2010-ben ben, a végtelen boldogságnak tükrözôdése érezhetô. A kis „Bayreuth” fennállásának 20.évét ünne- talán az utolsó elôadások lesznek, mert a hivatalos pelte e nyáron, mégpedig egy nagyon szép Lohen- szervek a támogatást tovább nem biztosítják. Rá lehet

A

18

2009. tél ezt netán fogni a pénzügyi válságra? A valódi okot nem lehet… Társaságunk is csatlakozott a megmaradás érdekében a széleskörû aláírásgyûjtéshez, sôt hivatalos levelet is írtunk a bécsi Kulturális Minisztériumnak a továbbélésért. A hivatalos válasz amolyan szokványos volt: mindent megteszünk, de lehetôségeink behatároltak, nem is a mi kompetenciánk. Pedig Wels különleges specifikum. Hasonlíthatatlan elôadások a legmagasabb szinten, sajátságos atmoszférával. Minden a Wagner partitúrabeli utasításnak megfelelô a sokszor emlegetett összmûvészet megvalósításában. Idén 2009-ben a Parsifalt is elôadták. A kritikákból: „Németh Judit, akirôl a budapesti és bayreuthi elôadások alapján a legjobb emlékeink vannak, buja Kundryt alakított, aki emberileg nem volt idegen. Igy alakítása, szép hangjával teljes sikert aratott.”

Jövôre 2010-ben a Lohengrin mellett felújítva a Trisztán és Izolda kerül színre május 30.-án és június 3.-án. Szólisták: John Charles Pierce, Iréne Theorin, Hans Sotin, Wolfgang Brendel, Hermine May. Wagner zarándokok fel! K. L.

A „nagy Bayreuth” 2010 évi elôadásai: Lohengrin Ring kezdete Mesterdalnokok Parsifal

júl. 25. aug. 3., 6., 17., 27. júl. 27. aug. 8., 20. aug. 2., 5., 12., 19., 28. júl. 29. aug. 7., 10., 14., 18., 26.

Egy opera kétszer Kísérleti mûhely az Operaházban artók Béla egyetlen operájának, a Kékszakállú herceg várának új színpadra állítására szerzôdtette a színház Hartmut Schörghofer rendezôt és látványtervezô stábját. A kísérletezôk nem elégedtek meg a darab egyszeri eljátszásával, még egy második kísérletnek is kitették a remekmûvet és sajnos a közönséget is. Ha ugyanis néhány színházi ember baráti társaságban, konyakozás közben felveti az ötletet: milyen érdekes lenne kétszer egymás után eljátszani vagyis megkettôzni egy operát más-más értelmezésben, az magánügy. Lehet róla vitatkozni, majd elfelejteni. De ha a feledés helyett valósággá válik ez az infantilis ötlet, méghozzá nem is kísérleti pinceszínházakban, hanem az ország egyetlen operaházának színpadán – sok milliós költséggel –, az már enyhén szólva arcátlanság, a szerzôk és a közönség semmibe vétele. Kétségtelen, az opera színrevitele nem könnyû feladat, többek között azért, mert a dráma a zenében és a két szereplô lelkivilágában játszódik le. De azért voltak már az Operaházban olyan sikeres elôadások, amelyek eleget tettek ennek a kívánalomnak. A

B

múlt század közepének elôadásaira gondolok, meg az 1936-os felújításra. Errôl írta Bartók mûvének kiváló méltatója, Tóth Aladár: „…A dráma nem rajzolódik ki eleven cselekmény alakjában a színpadon. A rendezô feladata itt tehát pótolni valamiképpen a színpadi élet realitását. Ennek a feladatnak megoldása csak olyan színpadi embernek sikerülhetett, aki azt, amit a színpadon a librettóhoz” »hozzá tesz« – a Bartók zene szellemébôl meríti” – írta Tóth Aladár 1936-ban a Nádasdy Kálmán rendezte felújítás kapcsán, megemlítve, hogy a szereplôk: Némethy Ella, Székely Mihály és Sergio Failoni karmester a szerzôvel harmincszor jöttek a függöny elé megköszönni a közönség tapsait! De ez már a Tegnap világa (Zweig), most itt van a Szép új világ (Huxley meg Orwell). És ma az üveg a „dizájn”. Üvegbôl emelt szupermarketek, bankok és egyéb paloták látványa boldogítja a globál polgárt, és világos, hogy az operaház színpadára is törvényszerûen megérkezett az üvegfal és tükörorgia, no meg az ezzel együtt járó mindent elsöprô videó vetítés. Az üveg-tükör díszlet mozog-forog ide-oda, közte járkálnak a szereplôk, akik lehetôleg állandóan mozgásban vannak. A

19

2009. tél rendezôi koncepció ötletbörzéje már a prózai prológussal kezdôdik: „Haj regô rejtem, hová hová rejtsem…” A veretes szövegbôl egyetlen szót nem lehet érteni. Ugyanis a végletekig lelassított magnófelvételrôl csupán oroszlánketrecet idézô morgás és hörgés tölti be a nézôteret, természetesen felerôsítve. A posztmodernség csôdje üli divatját a színházban, elmondják ugyan a szöveget, de nehogy érteni lehessen. A prológ megadná a mû alaphangulatát, de nem ezét az elôadásét, azaz elôadásokét, merthogy egyszerre kettô van belôlük egymás után. Az elsônek az elképzelése férfiközpontú. Ô az uralkodó a kezdeményezô. Az asszony – itt inkább lányka – ijedôs, félénk, esendô. A második verzióban a nô a kezdeményezô. Rámenôs, vad, erôszakos. A férfi pedig, mint egy beteg veréb, állandóan menekülne, összecsukódva, félénken morzsolja létét. Szánalmas látvány és szánalmas gondolat. E cikk terjedelme nem engedi, hogy mindkét verzió minden hihetetlen ötletét elemezzem. Csupán egyet emelek ki. Az opera középpontja, csúcspillanata az ötödik ajtó kinyitása, a teljes zenekaron megszólaló hatalmas, felemelô C-dúr hangzattal: „Lásd ez az én birodalmam, messze nézô szép könyöklôm…” énekli a Kékszakállú. Ezalatt fertelmes, undorító hatalmas vörös szájú rémalakként jelenik meg a férfi ide-oda vonagló videó képe. Ez a megjelenítés beleilleszkedik abba gondolatmenetbe, pontosabban törekvésbe amely szerint a rút, a taszító, az ellenszenves, a szép az elfogadásra való. A nemest, a felemelôt pedig gúnyolni és kiközösíteni kell. Nem újdonság, hogy az elidegenítés filozófiája elárasztja a színpadokat, sárba rántja a remekmûveket világszerte. A közönség meg csak ül és bámul, mert hiába játsszák el nekik kétszer egymás után Bartók operáját, egyszer sem érti, mit és miért látott. Vagy ta-

lán hallott is valamit egyáltalán? Mert ebben a közegben a zene és az énekesek nem érvényesülnek. Ahol a zene és a látvány nincs összhangban, sôt szándékosan eltér egymástól, ott a zene anyaga és az énekesek a rendezôi show ötlet petárdák áldozatává válnak. Az opera 1918-as bemutatója után Kodály Zoltán többi között ezeket írta kritikájában: „Feltûnô jelenség ha egy operaszöveg igazi írótól, sôt drámaírótól való. Ezért külön érdeme Balázs Bélának, hogy nem sajnálta egyik legszebb, legköltôibb koncepcióját operaszövegnek megírni, s így hozzájárult egy nagyszerû mû létrejöttéhez”. Ez az opera már azért is nagyjelentôségû, mert énekszólamai elsô ízben veszik figyelembe a magyar nyelv természetes lejtését. A mondatok, a szavak híven követik a magyar beszéd ritmusát. A többi között ez is hiányzik az elôadásból. A dikció súlya, a mondatok jelentôsége. A két szólista, Vizin Viktória és Szabó Bálint, tisztességesen birkózna feladatával; nem tehetnek róla, hogy szerepük, szólamuk markánsabb volumenû énekhangot és hangszínt kíván. Fischer Ádám zenekara áttetszôen szól idônként; sajnos, túl hangos. Végül egy bizarrnak tûnô kérdés de nagyon idôszerû lenne már valamit tenni e téren is: Ha a makói hagyma – teljes joggal hungaricumnak számít, sok más egyébbel együtt – nem lehetne-e Hungaricum címen védettséget adni a XX. századi zene egyik legnagyobb alakja egyetlen operájának is? Hogy lelketlen kultúrkufárok ötleteik céltáblája gyanánt jó pénzért ne ostromolhassák a magyar Kékszakállú herceg várát!? Boros Attila A cikk a Zene Zene Tánc c. folyóiratban is megjelent.

Helyreigazítás. Ôszi számunk 31. oldalán megjelent szövegben olvashatjuk: „…ezért ezt a példányt feltétlen ôrizzék meg.” Olvasónk, a szerkesztô jó barátja telefonált és kedvesen megrótta szerkesztôségünket a hibáért, mondván: „Miért? A többi számot el kell dobni, nem érdemes eltenni?”

20

Köszönjük! Ez bizony részünkrôl lapsus. Kérjük olvasóinkat, ôrizzék meg újságainkat és szebb óráikban vegyék elô, talán a régi számokban is olvashatnak tanulságosat, szépet.

Szerk.

2009. tél

Lemondás Wagner zenedrámáiban (III.) Jöjj, jótékony kehely, Halál mot. mindent felejtsek el! A pohár – mint tudjuk – a szerelmi bájitalt tartalmazza, amely mindkettôjük gátlásait feloldja, és szerelmesen ölelik át egymást. Kétségbeesetten, szinte tékre. Izolda a megölt vôlegénye gyilkosába szeret bele, öntudatlanul indulnak Marke király elé. Ezt a végtelen szerelmet fejezi ki a teljes II. felvoakit ô gyógyított meg halálos sebébôl. Elôször meg nás. Errôl a magasztos érzésrôl nem tudnak és nem akarja ölni „Tantriszt”, de is akarnak lemondani. Tisztában vannak vele, hogy ô szemembe nézett… csak a halál hozhat számukra végsô megoldást, s a kard – a földre hullott. A meggyógyított hôs mint Marke király kérôje ér- hogy végleg egyesülhessenek. Hogy megvalósulhasson amit vallanak, „e drága szót ÉS” nem tépheti kezik vissza, most már saját nevén: Trisztánként. szét semmi. (Trisztán ÉS Kornwall felé vivô tengeIzolda) Nem véletlen, ri úton kezdôdik az I. felvohogy már itt hallhatjuk a nás, amelynek nagy része szerelmi halál motívuIzolda szerelmét, Trisztánmát: ban való csalódását és emiÉs holtan nincs, mi atti haragját fejezi ki. Ha szétszakít, már elveszítette szerelmét, eggyé válunk végleg úgy gondolja, jobb a halál így! is. Vagyis kettôs lemondásA III. felvonásban a ról van szó. Lemondani a sebesült Trisztán nem szerelemrôl, egyúttal az élettud addig meghalni, míg rôl is. A két felhangzó motíIzolda meg nem érkezik. vum ezt tökéletesen kifejezi. Messzirôl meghallva szeNékem rendelt relme hívó szavát így kiTrisztán mot. …Ámde bármit súg szívem, meg kell, hogy tagadjam… ált föl: tôlem elvett Mi? Hallom a fényt! Sírba hulló fô! Halál mot. (wie, hör’ ich das Licht!) Majd a lélekszakadva besietô Izolda karjából a Sírba hulló szív! Hiába mutatja Brangäne a sok csodás szer közül földre hanyatlik. „Izolda” – suttogja utolsó leheletéa szerelmi bájitalt, Izolda már otthon egy éles jellel vel. A mû csodálatos befejezéseként hangzik el Izolda jelölte meg a szent halálital üvegét. Trisztán ugyancsak szereti az ír királylányt, de szerelmi halála. Beteljesedik amire vágytak, ahogy a esküje Markéhoz köti, tehát titkolja érzéseit. Izolda II. felvonásban Izolda mondta: Ám, ha e szóra ÉS, lesújt a Vég, bocsánatkérést vár Morold halála miatt a lovagtól, ha téged elragad karja és békejobbot nyújt. együtt véled Izolda: Trisztán, kövess meg végre! úgy én is a sírba térek! Trisztán: (sötéten) Hallgatnom kell! Izolda utolsó szavai: „Boldog üdv.” Az utolsó nem szólsz, s értelek én, motívum a Fény, amit Trisztán hallott. Nemcsak a de titkom rejtve marad. A hôs sejti, hogy a serleg a halált hordozza, de ô két fôszereplôvel kapcsolatban beszélhetünk lemondásról. A II. felvonás végén Trisztán elmondja: Meis szívesen lemondana az életérôl: s a kelyhet véve lesz Sors mot. lotot is elkápráztatta Izolda tekintete, de kénytelen volt lemondani errôl az érzésrôl és „irigyen elárult”. most gyógyulásom teljes…

F

olytatom utam a lemondás nyomában. Három mûvön keresztül boncolgatom a témát: Trisztán és Izolda, Parsifal és A nürnbergi mesterdalnokok kerül terí-

21

2009. tél Marke kétségbeesetten veszi tudomásul Trisztán árulását és Izolda hûtlenségét. Kénytelen lemondani barátjáról és házastársáról. Majd a bájital titkát megértve hajóra száll, hogy önként mondjon le Izoldáról. …Mily jó mentesnek látnom minden bûntôl ôt!… (mármint Trisztánt) jöttem utánad, hogy társa légy… Tristan – Mot.

Fény - Mot.

Halál – Mot.

mének. Mégis görcsösen erôlködik, hogy Parsifalt is elcsábítsa. Mástól várja megváltatását, és ezzel együtt a megváltó halált. Oh! végtelen csend, Bûnbánat mot. egyetlen üdv, jaj, rád hol találok? A bûnbánat maga is bizonyos fokú lemondást hordoz magában. A bûnrôl való lemondásét, és ez egyben reményt is ad. Amfortas is Klingsor áldozata Kundryn keresztül. A Grál királya sem tudott ellenállni a csodálatosan szép nô csábításának, és még a szent gerelyt is elveszítette. Sebe nem gyógyul be, ömlik vére, amelyet „az az ércgerely döfé, mely egykor Megváltómon szúrt sebet”. A lemondani nem tudás folyományaként szeretne megválni az életérôl: Te, Üdvezítôm! Adj kegyelmet!... Bûnbánat mot. hogy gyógyulva haljak tisztán Tebenned!

Sors – Mot.

Szerelmi halál *** Wagner utolsó mûve a Parsifal: sok-sok lemondással, és lemondani nem tudással. Klingsor, bár szeretett volna a Grál lovagja lenni, de Nem tudván önmagában elfojtani bûnét, saját testén ejt rút sebet. Ez az erôszakos lemondás, az „undok önfeláldozás” véglegesen megmutatta, hogy nincs helye Monsalvat testvérei között. Mint a Lohengrinben Ortrud, ô is hatalmi tébolyba esve igyekszik megrontani, elpusztítani ellenfeleit, ez esetben a Grál lovagjait. Fô segítôje Kundry lesz, akit felhasznál célja elérésére. Kundry, aki a keresztútján vonszolódó Krisztust kinevette. Azóta keresi a Megváltó pillantását, ami álmaiban „felé dereng”, de egyedül nem képes lemondani a testi gyönyörökrôl. Átka fölébreszti: kényszerít az átkos vágy s egy bûnös hull karomba ismét. Tulajdonképpen ô is, mint a bolygó hollandi, a halált várja. Szívesen lemondana végnélküli életérôl. Tudja, csak az válthatja meg, aki ellenáll szerel-

22

Bûnbánat Mot Végül Parsifal, „a részvét bölcse, a balga szent”. Érdekes módon Kundry csókja az, amely ráébreszti hivatására. (Kundry: „hogy lelked most lát, a csókom csodája tette”.) Felébreszti benne a részvétet, és bölccsé válva pontosan tudja mit kell tennie. Erôssé válik a csábítással szemben. Az egész történet leglényegesebb mozzanata az a pillanat, amikor Parsifal ráébred: ha ellenáll a kísértésnek, lemond a szerelemrôl, a visszaszerzett szent gerellyel meggyógyíthatja Amfortast. A király így elnyerheti a bûnbocsánatot, és egyúttal Parsifal megválthatja Kundryt is. Az üdvöt addig el nem éred míg az a seb be nem heged. Ebbôl a lemondásból fakad nemcsak hivatástudata, hanem minden késôbbi cselekedete is. Tudja azt is, hogy kettôjük viszonya még nem zárult le. Utolsó szavai a II. felvonás végén Kundryhoz szólnak: „Tudod, hogy énrám újra hol találsz”. Szinte megelôlegezi a késôbbi keresztelési jelenetet. („Keresztvizét s hitét vedd Megváltónknak”). Nagyon érdekes, amit a III. felvonás elején mond Kundrynak és Gurnemanznak. Az igaz utat keresô hosszú vándorlása alatt „számtalan ármány és veszély” közepette le kellett mondania a szent dárda védelmérôl: mert ezzel nem küzdhettem ártóim ellen. Szentül, sértetlenül kell viselnem, míg híven át nem adtam.

2009. tél Összevetve mindezeket, a lemondás, mint fô elv fûzi össze az egész mûvet annak ellenére, hogy külön motívuma nincs. *** Utoljára hagytam Wagner egyetlen víg (?) operáját a Mesterdalnokokat. Nemcsak azért, mert vígopera, hanem azért is, mert itt újra külön motívuma lesz a lemondásnak. Lemondás mot.

Pontosan ez a lemondás az, ami megkérdôjelezi a víg jelzôt. Errôl már írtam a Hírmondóban cikket a 2007/1–2. számban, címe: Hans Sachs jóindulata, embersége. Sachs a mû elején még tiltakozik a nôsülés gondolata ellen. … Mit képzel? Más nemzedék, mint én vagy ön… – mondja Beckmessernek saját magáról és az irnokról. Hamar megérti, hogy a lovag szándékai komolyak. Segíti is Waltert a vizsga alkalmával. A II. felvonásban felszínre kerül rejtett vágya, nevezetesen, hogy szerette volna feleségül venni Évát. A lány erre vonatkozó szavait kineveti, hiszen ekkor már érzi, hogy Éva Waltert választotta. Az öregedô mester lelkében egyre érlelôdik a szomorú elhatározás. Lemond a szerelemrôl, és átengedi a fiatalokat egymásnak. Ezt a lelkiállapotot tükrözi a cipészdal 3. strófájánál elôször megszólaló lemondás motívum: Ó, Éva! Kínom hallgasd meg! Lemondás mot. Éva is érzékeli a hangulatváltást – ( bár természetesen a motívumot nem ismeri) „ úgy fáj e dal” – mondja Walternek. A III. felvonás egyik fômotívuma a lemondás. Ezzel kezdôdik az elsô jelenet, átszövi a Wahn monológot, többször felhangzik a versenydal megírása közben és a Beckmesser jelenetben is. Természetesen mindig Évával kapcsolatban. Azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dallam kíséri a Walter énekét követô néma jelenetet. Színpadi utasítás: „ Éva, mint akit megigéztek, eddig mozdulatlanul állt, nézett és hallgatott. Most azonban heves sírásban tör ki, Sachs mellére borul …Walter hozzájuk lép, és lelkesülten megszorítja Sachs kezét.” A mester haragos kitörése után Éva, megértve Sachs érzéseit, a lemondás melódiájától kísérve énekli hála dalát: Ó Sachs! Te jó, te hû barát! Jól érted szívem bánatát… Lemondás mot. Kiválasztottalak, Hogy hitvesem te légy… De másként lett, s engem Trisztán mot. kiválasztott a sors…

hatalmas kényszer, vak szenvedély! Trisztán mot. Ön látta mester, szinte félt! Itt tetten érhetünk egy csodálatos wagneri megoldást. Trisztán motívuma jelzi a sorsszerûséget, és a vak szenvedélyt. Harmadszor is megszólal Sachs válaszának elején: Trisztán s Izolda bús regéjét Trisztán mot. ismerem gyermekem. Következô szavait Marke panaszának dallama kíséri. Hans Sachs arra nem vágyott hogy Marke király legyen. Marke panasza mot. Az említett rész nem más, mint a lemondás nyomatékosítása. A keresztelô ötös elején Éva szavait Izolda megdicsôülésének melódiája kíséri, ami ott a „szerelmi halál” végén hallható, Mi ez a sok Trisztán idézet, ha nem a szerelem apoteózisa!? Ami a szerelmeseknek boldogság, az Sachs számára fájdalmas lemondás. Ezt fejezik ki szavai a kvintettben: Ó, hogy szállna ajkamról neki édes dallam: ámde bármit súg szívem, meg kell, hogy tagadjam… a díj már másra vár… A mezei népünnepély jelenetében az egybegyûltek Sachsot a saját versével köszöntik. Válaszában újra halljuk a lemondást. Mást mit remélhettem még, Lemondás mot. minthogy szívébe zár a nép? (ha már Éva nem lehet övé.) Beckmesser elsô strófája után a nép és a mesterek halk méltatlankodását is a lemondás követi. Kezd bebizonyosodni, hogy Sachs terve sikerülni fog. Walter gyôzelmekor Sachs a néphez fordulva Évára és Walterre mutat „mint látom, tanúm megfelelt”. Itt halljuk utoljára a lemondás motívumát. Sachs jól kitervelte és jól megvalósította, amit elhatározott. Walter mester lett és elnyerte Éva kezét. Minden jó, ha a vége jó. Igy kell végzôdnie egy vígoperának. Miért a víg jelzô kérdôjele? Erre a kérdésre maga Wagner adja meg a feleletet, az elôbb említett jelenetnél hallható lemondás motívummal. A fôszereplô, Hans Sachs, bár elégedett lehet magával, de nem lehet felhôtlenül boldog. Három részre tagolva próbáltam összegezni a lemondással kapcsolatos gondolataimat. Remélem – ha másra nem is – arra jó volt, hogy újra és újra megfigyelhessük, mennyire sokrétû Wagner mûvészete. Molnár Róbertné

23

2009. tél

Mikor a Mimi néni már nem szép… (Emlékezés Lászlóné De Caux Mimire, a 19. század neves énekes-színészére) fjúkorom egyik legszebb álma Mimi néni volt. Az Újpestrôl az 50-es években Békésre kitelepített nagymamám, miközben játszott a magával hozott Bösendorferen – mint múltja egyetlen emlékén –, sokat mesélt róla. Számára Mimi néni az ifjúságot, a szépséget, a barátságot jelentette. Ki is volt Mimi néni? A francia származású De Caux Mimi Kolozsváron 1825-ben született és 1906-ban Újpesten halt meg. Családja a nagy francia forradalom idején menekült Erdélybe. Pályáját szülôvárosában kezdte, majd vándorszínészként folytatta, Déryné útját követve. 1843-ban egy ideig Petôfi Sándorral is egy színtársulatban szerepelt, majd a Nemzeti Színház ünnepelt tagjaként énekelt-játszott prózai és énekes szere-

I

De Caux Mimi egy berlini hangversenyen 1850

Mimi néni 1846-ban, amikor még nagyon szép

24

peket. A magyar népszínmû elsô korszakának kiemelkedô mûvészeként sokat tett a mûfaj népszerûsítésért. Késôbb külföldön, Párisban, Németországban fôleg lírai és drámai szopránszerepek éneklésével szerzett hírnevet. A szabadságharc leverése után hazatérve, áldozatos tevékenységével segítette a bajbajutott hazafiak anyagi és erkölcsi felkarolását. Ady Endre a De Caux Mimi Síremléke címû, a Budapest Naplóban, 1907. augusztus 7.-én megjelent írásában emlékezik meg róla és kérdezi „Avagy: hova lettek a tavalyi nôk és a tavalyi férfiak?” Mimi néni mesélt nagymamámnak sikereirôl, a csodálatos szerepekrôl, a császár elôtt a berlini udvarban viselt toilettjérôl, a zene szépségérôl. Nem csoda, hogy, tôle ezeket hallva, nagymamám fiatal

2009. tél készült. A ruha magyaros jellege elgondolkoztató, talán Erkel operából származik, akkor nem kérdeztem nagymamámtól, talán valaki más, aki e sorokat olvassa, felismeri, melyik szerepébôl való, és hol van az eredeti festmény (ha megvan)… A harmadik kép, mely „valódi” fotó, a mûvésznôrôl és nem festményrôl készült, 1902-ben ábrázolja az akkor 80-as évei felé közeledô mûvésznôt. A dedikálás „mikor a Mimi néni már nem szép”…Elnézve a gyönyörû arcot, a meleg szemet, a fényképen is átütô bôr puhaságát, most is úgy érzem, hogy Mimi néni még mindig szép… Dr. Schaff Zsuzsa Petôfi Sándor: Emlény A színész utain virág s tövis terem, A színész élete öröm és gyötrelem, Bûvös szellemkezek vezérlik lépteit, Leplezve gondosan az élet terheit, Szép álmot álmodik: öröklô hírnevet, Szelleme bejárja a földet és eget, _ _ _ S még a hír nevérôl Sírhalma pázsitán Szép dolgokat beszél, Zokogva sír a szél. Kecskemét, 1843. március 23–30. között.

Még a fénykép hátoldala is a szép igényével

lányként is a zenében találta meg a vigasztalást, a zongorajáték jelentette számára az örömet és késôbb a tanítás révén a megélhetést is. Átsegítette a két világháború borzalmain és az elkövetkezô éveken. Nagymamám legféltettebb kincse az a három fénykép volt, melyet számára Mimi néni dedikált. Az elsô, mely 1846-ban ábrázolja a mûvésznôt (saját keltezése alapján), Lászlóné De Caux Mimi” kézírásos ajánlásával: „Boldog Margitnak emlékül – mikor a Mimi néni még szép volt”, a csodálatos szépségû nagyvilági hölgyet mutatja. A fényképet 1902 június 10-én ajándékozta Újpesten. A közelmúltban Barabás Miklós 1851-re keltezett olaj,vászon képét láttam az interneten aukcióra kikiáltva, ami igen hasonlít a birtokomban lévô fényképhez, mind beállításában, mind a viselt ruházatban, de azzal semmiképen sem azonos. Ez a fénykép, mely gondolom egy másik Barabás képrôl készülhetett (és nem találtam nyomát az interneten), talán még szebbnek, még különlegesebbnek ábrázolja a mûvésznôt. A második kép 1850-ben, De Caux Mimi dedikálása szerint „Berlinbe egy udvari Hangversenyen”

1902 Mimi néni „azért” – még mindig szép

25

2009. tél

Nike Wagner és az „ô” Liszt Ference Vonzások és taszítások 2009 évi Salzburgi Ünnepi Játékok za- legnagyobb elismerést érdemlik, mások számára felüjos operaprogramjától jóval tekintélye- letes és triviális szalonmuzsikus. Minden bizonnyal sebb, mégis szerényebben lezajló kon- egyik pártnak sincs igaza, de egyik véleménye sem certprogramja idén is összekapcsolta igazán alaptalan. Az is az intendáns ügyességére vall, egymással a hagyományost a modernnel. A zenemû- hogy a kritikai paletta szélesítéséhez a nagy rivális és vek okos kombinációjával Markus Hinterhäuser ugyanakkor Liszt által önzetlenül támogatott Wagner koncertintendáns lehetôséget nyújtott mindkettô fel- rokonát, a zenetörténész Nike Wagnert kérte fel emlelésére. Varèse bemutatása, a Beethoven és Haydn- lékei, tapasztalatai kommentálására Liszt Ferenc szesúlypontok mellett a mélyiségével és zenéjével Liszt esték voltak a kapcsolatban. Vajon legreprezentatívebbek. volt ezzel valami hátsó Betekintést nyújtottak gondolata? Talán kíegy zeneszerzô-szeméváncsiság a családi vélelyiség kozmoszába, ményre? Vagy egy zeneaki sokkal többet történész hozzászólásányújtott a virtuóz csilval kifogni a szelet a vilogásnál és szentitázó kritikusok vitorlámentális érzésvilágjából? A megkérdezett nál, hiszen mint nagy Nike Wagner mindenromantikus a jövôbe esetre szívesen nyilatkovezetô utat is megnyizott fesztiválnak és olvatotta. Bár a rossz nyelsónak is. vek szívesen felhányNike, Siegfried Wagtorgatják, hogy Liszt ner unokája Richard túlságosan is világpolWagner dédunokája, gár volt és még csak valamint Liszt Ferenc magyarul sem tudott, ükunokája. Münchena tekintélyes Lisztben, Berlinben és az program láttán úgy USA több városában gondoljuk, olyan ez folytatta zenei, irodalmi csak, mint az osztrákés színháztörténeti tamagyar rivalizálás: kit nulmányait. Ugyanakszeretünk jobban, kor újságíró és rádiós Kálmán Imrét vagy szerkesztô, szimpóziuEmmerich Kálmánt? mok, kollokviumok, anHinterhäuser fejlôkétok résztvevôje különLiszt dési folyamatként állíféle zenei témákban. totta Liszt mûveit a hallgatók elé, bizonyítván, aligha 2002-ben a Bajor Állami Operaház Ring-rendezéséakad még Liszt Ferencen kívül zeneszerzô a 19. szá- nek dramaturgiai munkáját végezte, 2004 óta Goetzadban (1811-1886), aki a szakemberek körében ma he és Schiller városában, nem utolsó sorban Liszt is oly vitatott, mint Liszt. Liszt Ferenc ugyanis egyesek városában, Weimarban saját klasszikus fesztivált teszámára hallatlanul bátor modernkedô, kinek víziói a remtett Kunstfest cimmel. Az évek folyamán több íz-

A

26

2009. tél ben is szívesen vállalta volna a Bayreuthi Ünnepi Játékok irányítását, melynek koncepciójával nem ért egyet. E funkcióra 2008-ban Peter Ruzickával és Gerard Mortier-vel együtt pályázott a befutó Eva Wagner-Pasquierrel szemben. Politikai téren is sokat tett a német kultúráért, az utóbbi két évtizedben hivatalosan mégis bécsi lakos – talán, hogy távol legyen a családi klántól? Nike Wagner igy mesélt az „ô” Liszt Ferencérôl: „Fiatal koromban Liszt egyszerûen nem létezett a Wagner család számára. Vagy még rosszabb, az abbé, ahogy merô iróniából neveztük, a gúny könnyû áldozatává lett, ha a beszélgetés fonala véletlenül rá tévedt. Másik gúnyneve zongoravirtuóz volt, aki valahol abba a kategóriába tartozott, amelyiket Siegfried Wagner a zenebarátok körében szalonok, szólóestek játékosaként a kamarazene szélhámosainak nevezett. Liszt mély katolikus vallásossága szintén nem volt megnyerô a protestáns Wagner-ház berkeiben, akárcsak a magányos egoista virtuóz brillirozása a billentyûkön.” – Nike visszaemlékszik egy estére, amikor Siegfried Wagner a Szent Erzsébet reprezentativ okokból kifolyólag kötelezô meghallgatásán volt jelen és elszunyókált. „Hasonló vélemény, vagy még inkább távollét jellemezte az esetleges Liszt koncerteket is. Egyre ment, Wolfgang vagy Wieland Wagner házáról van-e szó, a Liszt-reakció egyformán negatív és elutasító volt” – amit még Nike Wagner is furcsának talál – „hiszen Liszt zeneszerzôi készségét és nagyságát magukban azért elismerték a Wagnerek. Richard fôképp, hiszen Liszt szerényen félrehúzódva állandóan segítette ôt. Liszt háttérben maradt a nagyobb zeneszerzô mögött, még akkor is, amikor az zenei motívumokat kölcsönzött tôle, mint a Parsifalban, Drezdából menekülô forradalmár korában is, akárcsak a Bayreuthi Ünnepi Játékokért folytatott küzdelemben is. Ez utóbbi idôszakban Liszt maga is úgy fogalmazott, mikor Bayreuthba ment, hogy – saját szavaival élve `pulikutyaként szolgáljon Wagner mellett`”. Liszt állandó negatív értékelése és háttérbe szoritása Nike Wagner emlékeiben elsôsorban Cosimának volt köszönhetô. Szerinte „ha Wagner a bayreuthi Zöld domb hivatalos megnyitója alkalmával megemlékezik Lisztrôl és köszönetet mond támogatásáért, Cosima ambivalens viszonya apjához tisztázódhatott volna. Amikor Liszt 1886-ban elhunyt és halála éppen az Ünnepi Játékok idejére esett, a fesz-

tivál nem szakadt meg, nem volt zenés mise a Wahnfriedben felravatalozott rokon tiszteletére, csupán egyetlen rövid requiem a temetési szertartást követôen. Akkor is Bruckner oratóriuma szólt Liszt saját muzsikája helyett. Talán nem volt elég a hely a családi ketrecben Liszt számára is?!” – teszi fel ma a kérdést Nike Wagner. „A lelki kiszorítással szinkronban volt a külsô körülmény: nem véletlen, hogy Liszt a büszke és nagystílû Wahnfried villa melletti szerényebb kis házban húnyt el. Az apa és lánya közötti életfogytiglan tartó megbántások megtették hatásukat. Liszt korábban elhagyta francia családját, gyermekeit és azok grófi anyját, amikor azonban Cosima hagyta el Hans von Bülowt Wagnerért, Cosima számára érthetetlenül, Liszt megszakította kapcsolatát lányával. Ehhez jött a mama riválisának, Caroline zu Sayn-Wittgensteinnek Cosimából ellenérzést kiváltó, diplomáciát nélkülözô néhány lépése is. Wagner ekkor bûnösnek érezte magát a baráttal szemben, kinek segitségét mindig szivesen vette igénybe. Késôbb a vallási ellentétek is mindinkább elôtérbe kerültek” meséli Nike Wagner. „Minél jobban hangoztatta Liszt a katolicizmus fontosságát, annál idegesebbé tette Wagnert és Cosimát, aki Wagner kedvéért még a protestáns hitre is áttért.” Ami ebbôl a nyilvánosság elé került, az Nike Wagner szerint „látható a Parsifalban és bizony elég bonyolult”. A zeneirodalom elsô helyezéséért folytatott rivalizálás Wagner és Liszt között nem volt problémamentes Nike Wagner szerint, fôleg Cosima szemszögébôl nézve. „Nem nézte jó szemmel, hogy a Faust-történet, a Tannhäuser és a Szent Erzsébet legenda alapmotivumai kissé átfedték egymást. Úgy látta azonban, hogy a jövôt inkább Wagner formálja, és nem Liszt a maga régimódi szakrális oratóriumaival és miséivel. A francia nyelvterülethez kötôdô, mégis sehová sem tartozó Liszt, a szalonmuzsikus beleillett a Wagnerek elôítéleteinek sémájába. Liszt nemzetközisége azonban nem illett bele Richard Wagner „was deutsch und echt” világképébe. Amig Richard élt, Lisztet nem lehetett igazán kitoloncolni a nagycsalád világából. Ezt a tisztesség is tiltotta. De bármilyen magabiztosak is voltak a Wagnerek, aggályaik azért voltak.” Eddig volt a rokon, következik a zenetörténész Nike Wagner: „A 19.század közepén Liszt Ferenc Weimarban telepedett le és Goethe és Schiller köve-

27

2009. tél tôjeként a kultúra megtestesitôjének érezte magát a zenetörténetben. Liszttel megjelent az új, modern zene, egy újfajta udvari szinház és egy haladószellemû zenei és kultúrmanagement. Wagnert, Berliozt, Schumannt hozta e kisvárosba. Mint mondta: `Mûvészet, mûvészet, mûvészet az, amire szükség van!` Ugyanakkor Weimar személyes kihívást is jelentett Liszt számára. Az ünnepelt zongora-virtuózból ünnepelt zeneszerzô lett. Bár a zongoramûvész sem nélkülözte a kreativitást, hiszen élt a zongora új technikai és hangzásbeli lehetôségeivel, úgy kezelte a hangszert, mintha zenekar lenne, zeneszerzôként pedig úgy játszott a zongorán, mintha az zenekar lenne. Belezongorázta magát a halhatatlanságba. Ha csak zongoramûvész marad Liszt, akkor is legenda lenne, mint évszázadának legnagyobbja”. Mi az, ami mégis magával ragadja Nike Wagnert Liszt személyében? ”Aligha a vallásos, katolikus meggyôzôdésû Liszt, sokkal inkább a nyugtalan, világot járó nagy utazó. Liszt többféle identitása: a zongorista, karmester, zeneszerzô, pedagógus, a zenei élet szervezôje, a pap és a publicista. Egyszer musicien voyageurnek, zenélô utazónak nevezte magát. Mûveiben is vándorol a profán zenébôl a tomboló motívumokig, a legfinomabb hangoktól a transzcendens hangzásig, szinte kopárságig. Szeretem zenei asszimilációs képességét. Szeretem, ahogy zenei fantáziáját aláveti a zenei formáknak, gondoljunk csak példaul a H-moll Szonátára. Kedvelem álmodozásait, a világ excesszív felkutatását, ahogy ô maga is fogalmazott: `Megpróbáltam néhány súlyos érzésemet, benyomásomat átültetni a zene kifejezésmódjára, túllépni a szokásos horizontot, azt, ami még elemezhetô, azaz megpróbáltam az elérhetetlen mélybe tekinteni.´” Nike Wagnert legalább ennyire kápráztatja Liszt személyiségének átláthatatlansága, kikutathatatlansága. „Nem igazán lehet tudni, ki is ô valójában, hisz úgy tûnik, értette a maszkok és szerepek cseréjét, bár a leg-

Bartók Béla fenti mondatához csatlakozva érdemes felidéznünk, hogy ô miként ítélte meg Liszt és Wagner jelentôségét a „Liszt-problémák” c. akadémiai székfoglaló elôadásában (1936): Egyszer valahol azt írtam: „úgy érzem, Lisztnek jelentôsége a zene továbbfejlôdésére nagyobb, mint Wagneré”. És még ma is fenntartom ezt az állításomat. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Liszt nagyobb zeneszerzô volt, mint Wagner. Hiszen Wagner mûveiben nagyobb formai tökéletességet, gazdagabb kifejezési skálát, stílusban nagyobb egységességet találunk. És mégis – Liszt mûvei termékenyítôbben hatottak az utána következô nemzedékre, mint Wagneréi. Ne vezessen senkit se félre a Wagner-utánzók nagy tömege. Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát teljes egészében és minden részletében, hogy ôt már szinte csak szolgailag utánozni lehetett, de tôle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig. Már pedig mindenfajta utánzás – terméketlen, holt dolog. Liszt ellenben annyi újszerû lehetôséget pendített meg mûveiben, anélkül, hogy ezeket saját maga a végsôkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaphattunk tôle, mint Wagnertôl. (A szerk.)

Bonyolult családi viszonyok

Részvét

Bülow báró Wagner alázatos híve volt. Hûen mutatja ezt az alábbi kis történet is. Egyszer egy hölgy megkérdezte tôle: – Ugye, ön ismeri Wagner urat? – Hogyne, hölgyem – felelte Bülow mély meghajlással és rezzenéstelen arccal. – Ô a feleségem férje! ***

Egy év alatt három világhírû karmester halt meg. Tragikus, sajnálatos véletlen. Szilveszter éjjelén egy muzsikus-énekes társaságban valaki szomorúan megemlíti ezt. Mire Klemperer az ô szokott rosszmájúságával megszólalt. „Ja, das war ein gutes Jahr… (Hát ez jó év volt…). ***

28

nagyobb mértékben ôszinte maradt. E sokarcú identitás mindamellett nem valami színészkedés vagy morális kaméleonkodás, hanem specifikus kreativitásának forrása. Ebbôl a perspektívából tekintve Liszt maga a modernség par excellence. Az utazó mobil életformája és mûvészi formái szorosan összetartoznak. Ez teszi ôt oly szavahihetôvé mindenféle girland és díszítés ellenére és szabadítja meg a pózoktól. Senki sem jellemezte Liszt modernségét jellemzôbben Bartóknál: Mig Wagner a 19. század változásait értékeli és mintegy lezárja, Liszttel a 20. századba vezetô út nyílik meg.” Reviczky Katalin (Bécs)

2009. tél

„Az eltûnt idô nyomában” A rózsalovag grazi elôadásáról rózsalovag egy letûnt kor nosztalgiája. Ri- darab folyamán egyszerûsödnek, késôbb megjelenik chard Strauss zenéje, a keringômuzsika egy kezdetleges, tekerôs filmfelvevô gép is. A harmadik idézi a kort, amely Batta András szavaival felvonásra megérkezünk a darab megírásának korába, élve talán sosem volt olyan szép, mint 1911-be. A háttér tükrén nagy repedések keletkeztek. A ahogy ez az ezüstös-aranyló zene ábrázol- Monarchia kristálytükre már meghasadt. ja (és amely korban a keringô még nem létezett). A szöAz este végén elmondhattuk: kellemes, néhol humovegíró: Hugo von Hofmannsthal a Monarchia koszorús ros, néhol szomorkás, rezignált, kissé elgondolkoztató elôköltôje, Strauss sok operájának zseniális szerzôtársa ír- adást láttunk. Remek énekes-színészi alakításokat, bár ta operaszöveggé ezt a valónem világsztárok énekelték a jában sosem volt mesebeli fôszerepeket. A zenekari rokokó világot, ezt a kissé árokból két földszinti páholyfanyarul édeskés történetet. ba is átnôtt, nagy létszámú Graz a Monarchia tipikus zenekar Johannes Fritzsch (kis)városa. A Monarchia vezényletével áttetszôen, ponnyugállományú katonatiszttosan, hangulatosan, sok jeinek kedvelt lakhelye. Még színnel játszotta az ismert ôrzi a régi dicsôség nyomait. dallamokat, valcereket és jól Az Operaház: a Monarchia érzékeltette a darab különleszínháza. A pesti Vígszínges atmoszféráját, ezüstös ház valamivel kisebb testvéhangzásvilágát. Az ezüstróre: a Fellner és Helmer terzsa átnyújtásának jelenetévezôpáros épülete. Akárcsak ben a zenekar és a cseleszta a pécsi, a kecskeméti és még hangzása valóban „mensok más színház a Monarnyei” volt. A Tábornagyné A grazi operaház chiában. Szép típusterv kis szerepében Ann Petersen változtatásokkal. Neorokohangban, alakításban stílukó elôtér, lépcsôház, társalgó. Tükrök a falakon. Bordó- sosan jelenítette meg a még szép, de korosodó nô rezignáarany, páholyos nézôtér. Illik a darabhoz. cióját. Azé a nôét, aki éppen lemond fiatal szeretôjérôl. Bár A rendezés félúton jár a hagyományos és modern a szerzô, Richard Strauss mondása szerint „nem Octaviközött, de mindkét igénynek meg tud felelni. A színpadi an az utolsó szeretôje”. Ochs báró, a vidéki „bunkó” alakhorizontot lebegô, hófehér tüllfüggöny határolja. A ját Wolfgang Bankl keltette életre, néha falstaffi humorral, háttérben, ferdén egy hatalmas tükör látható, amely fe- de sikerült ábrázolnia a figura szerethetôbb és sajnálható lülnézetben, kissé torzítva mutatja a színpadon történte- vonásait is. Basszusa a legmélyebb hangokat is jól bírta, ket, mintegy a valóság égi másaként. A színpad az egész zengett és zúgott. Az elôadás legjobb énekes-színészi alakíelôadás alatt lassan forog, így a rajta elhelyezett néhány tását az Octaviant éneklô-játszó Stephanie Houtzel nyújbútor kitûnik a színrôl és a következô jelenethez be- totta. Teljességgel hihetô volt, hogy egy, a kamaszkorból épúszik az új berendezés. Ezzel mintegy filmes áttûnések pen kilépô fiút látunk a színpadon, aki elsô szeretôjét találjönnek létre, megszakítás nélkül egymásba folynak a je- ta meg a nála jóval idôsebb Tábornagynéban, ugyanakkor lenetek, miközben a folyamatosan múló idôt is jelképe- a második felvonástól kezdve a szerelmes fiatal férfit is érzi. Néha megáll a forgás, pl. akkor, amikor a Tábor- zékeltetni tudta, aki megküzd szerelméért, de aki kissé sajnagyné a monológjában arról énekel, hogy „Sokszor nálja elhagyni régi szeretôjét. Sophiet a nagyon dekoratív, éjjel is fölébredek én és sorban minden órát megállí- illúziót keltô megjelenésû, hatalmas hangú (néha talán tok”. A múló idôt a bútorok és a jelmezek is érzékeltetik. kissé sok is volt) Margareta Kobucar keltette életre. ÉrezA Maria-Teresia korabeli rokokó bútorok és jelmezek a hetô és érthetô, hogy a fiatal Octaviannal az ezüstrózsa át-

A

29

2009. tél nyújtásának pillanatában egymásba szeretnek, és természetesen a fiatal fiút választja jövendôbelijének az idôs vôlegényjelölt: Ochs báró helyett. Az elôadás végén a Tábornagyné fázósan húzza össze magán prémes kabátját, mielôtt kimegy a színrôl. Tudjuk, még néhány év és nem az lesz a legfôbb gondja, hogy megjelentek az elsô ôsz hajszálai, vagy hogy ki legyen a következô szeretôje. Férje, a Tábornagy már nem medvevadászatra fog indulni. A szerel-

meseknek – Sophienak és Octaviannak – talán még lesz néhány szép éjszakája, a kis néger inas még felszolgálja a reggelit… Még szól a valcer, de már nem sokáig. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam…. Mire a levelek lehullanak”. Aztán a kristálytükör végképp össze fog törni. De mi ezt már nem látjuk, mert a kis néger gyerek gyorsan összehúzza a függönyt. Gold György

Megfejtések az ôszi számunk hátlapján látható képekhez. 1. sor 2 3 4 5 6 7 8 2. sor 2 3 4 5 6 7 8 3. sor 2 3 4 5 6 7 8 4. sor 2 3 4 5 6

5. sor 1 Rékai Nándor, karmester, zeneszerzô 1. Szilágyi Arabella – A walkür-Brünnhilde 2 Oláh Gusztáv – rendezô Tutsek Piroska – Tannhäuser – Vénusz, 1939 3 Rékai András – rendezô Tréfás György – Tosca – Sekrestyés 4 Réti József, – Nürnbergi – Dávid Závodszky Zoltán – Parsifal Fodor János – Awalkür-tûzvarázs – Wotan 1947 6. sor 1 Palánkay Klára, – Lohengrin – Ortrud 2 Simándy József – Bánk bán Gregor József – Falstaff 3 Svéd Sándor, Szörényi Éva, – Mária nôvér – Joviczky József, Rigó Magda – Lohengrin filmrészlet Anday Piroska 4 Sólyom Nagy Sándor, Bayreuthban 1 Delly Rózsi, Joviczky József – Trisztán 5 Rösler Endre, – A Rajna kincse – Froh, 1927 Haselbeck Olga – Siegfried – Brünnhilde 6 Svéd Sándor, – Lammermoori-Lord Asthon Failoni Sergio – karmester 7 Sümegi Eszter – Tannhäuser – Erzsébet Hevesi Sándor – rendezô-igazgató 8 Székely Mihály, – Don Carlos – Fülöp király Ferencsik János – karmester 7. sor. 1 Márkus László – igazgató Losonczy György, Eszenyi Irma – A walkür 2 Anthes György, – A Rajna kincse – Loge Kovács Eszter – Brünnhilde Melis György, – Don Giovanni – Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert – Nyugat lánya 3 4 Mátyás Mária, Palló Imre, Palánkay Klára – 1 Lukács Gyöngyi, – Nabucco-Abigél Háry-jelenet Anthes György – Siegfried 5 Mahler Gustáv – zeneszerzô-karmester Lukács Miklós, karmester-igazgató 6 Losonczy György, Rigó Magda, – Tosca Márk Tivadar – jelmeztervezô 7 Zichy Géza gróf – intendáns Németh Judit, – Izolda – gálaelôadás 8 Fleischer Antal – karmester Miklósa Erika – Szöktetés–Constanza 8. sor 1 Tóth Aladár – igazgató Ernster Dezsô, – Varázsfuvola–Sarastro 2 Losonczy György, Rigó Magda, – Tosca Nádasdy Kálmán, rendezô-igazgató 1960 3 Lendvai Andor, – Parsifal – Klingsor 1 Rékai Miklós, – zeneszerzô-hárfamûvész 4 Tokody Ilona, – Don Carlos – Erzsébet Patané Giuseppe – karmester 5 Szônyi Olga, Faragó András – Kékszakállú Erkel Ferenc 6 Venczell Béla, Rózsalovag – Ochs Ybl Miklós 7 Udvardy Tibor – Peter Grimes Rost Andrea – Szerelmi bájital – Adina 8 Dohnányi Ernô – zeneszerzô-karmester Radnay György – Rigoletto Teljes pontszám: 58

Gratulálunk az ôszi Képrejtvényünk megfejtôinek. I. díjat nyert: Vértesi Szabolcs II. díjat nyert: Molnár Róbertné III. díjat nyert: Nagy Katalin

30

51 ponttal 48 ponttal 47 ponttal

1984. 100 ÉVES AZ OPERAHÁZ – BLOKK 1967. OPERÁK