Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság
2013 november 18. Flag
0
Értékelés kiválasztása Még értékelve Givenincs Az angliai légi csata Give Az angliai légi csata Mérték Give Az angliai légi csata Give Az angliai légi csata Give Az angliai légi csata
romantikus romantikus romantikus romantikus romantikus
meséje meséje meséje meséje meséje
-
és és és és és
a a a a a
kevésbé kevésbé kevésbé kevésbé kevésbé
romantikus romantikus romantikus romantikus romantikus
valóság valóság valóság valóság valóság
1/5 2/5 3/5 4/5 5/5
Az angliai légi csata a britek egyik legfontosabb 2. világháborús hőseposza, mely példaképül állítható a későbbi nemzedékek számára. Ez a légi háború a brit oroszlán rettenthetetlenségéről, megtörhetetlenségéről, és a lehetetlenen túli kitartásáról szól.
És ugyanitt nagyszerűen tetten érhető a győztesek történetírásának egész hamisítási módszertana, mely a Royal Air Force (RAF) jókora terület- és légtérvesztéséből és 1. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) stratégiai visszavonulásából papíron hatalmas győzelmet kreált. Az így faragott hamis bálvány oltáránál aztán minden évben fényes szertartásokkal ünnepelnek egy olyan mítoszt, amelyből jóformán csak az emberi kitartás mozzanatai felelnek meg a valóságnak. Mi azonban nem lehetünk tekintettel a britek érzékenységére. (Ahogy ők sem igen szoktak a miénkre tekintettel lenni.) Nézzünk be a hamis díszletek mögé, és próbáljuk meg a valóságnak megfelelően felidézni ezeknek a valóban hősi időknek a történetét.
Lépjünk tehát vissza gondolatban 70 évet és vázoljuk fel néhány bekezdés erejéig 1940 nyarának és őszének nyugat-európai eseményeit. Nézzük először néhány mondatban a hivatalos angolszász verziót, amit valószínűleg mindenki betéve tud, akit egy kicsit is érdekel a történelem. Tehát a franciaországi front összeomlása, a francia-angol szövetséges seregek veresége, és az angol expedíciós seregeknek a csatornához történt visszavonulása után komoly krízishelyzet állt elő. A dunkerque-i katlan furcsa (szerintük hősies) kiürítése után az angol légierőt fokozatosan kivonták Franciaország légteréből. Hazarendelték, és felkészültek a német légierővel történő élethalálharcra. A német berepülések meg is kezdődtek. Az először csak szórványos légi harcok július közepétől hatalmas, tömeges légi ütközetekké változtak, melyben mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett. Az elkeseredett csaták másfél hónapon keresztül változatlan hevességgel folytak, majd a német fél kimerülése miatt szeptember elejétől fokozatosan csillapodtak. Az angol háborús irodalom azt állítja, hogy azért győztek, mert rengeteg német repülőgépet lőttek le, felőrölték a Luftwaffe támadó erejét, és ezzel megakadályozták a szigetország elözönlését. Ezzel egyidejűleg azt hangoztatják, hogy a németek legfőbb célja a RAF elpusztítása volt, melyet Göringnek a tömeges bombázó támadásai követtek volna a hadsereg és a hadiipar központjai ellen, melynek eredményeként szinte kizárólag csak a levegőből térdre akarták kényszeríteni a brit oroszlánt. Az egész elméletüket a németek számára ijesztő veszteség-statisztikákkal támasztják alá, amelyből megtudhatjuk, hogy milyen drága árat fizettek a gaz betolakodók gonoszságukért, hiszen 5:1, 6:1 arányban lőtték le a gonosz náci gépeket, amit a németek sokáig nem bírhattak. Bár elismerik, hogy az angol légierő is ereje végére jutott augusztus utolsó napjaiban, a pilóták száma 180-ra, a gépeké 250-re csökkent az eredeti ezer körüli értékről, de a magasrendű harci szellem és a saját haza védelme egy olyan erkölcsi fölényt biztosított, mely legyőzhetetlenné tetté a Royal Air Force-t. Az ő interpretációjuk szerint az újonnan megjelenő Spitfire-gépek műszaki fölénye és a németek számára ismeretlen radarrendszer által biztosított előnyök mindvégig biztos kontrollt jelentettek az események menete felett. És ezt az egész sületlenség turmixot a végén még nyakon öntik Churchill híres mondásával: „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan, ilyen sokat, ilyen keveseknek”, ami ugye a hála szavait jelenti a hős brit pilóták maroknyi csoportjának.
És ezen a ponton aki nem nyúl a zsebkendője után, és nem kezd el keservesen könnyezni, az egy érzéketlen náci-fasiszta, akit öntöttvas bölcsőben ringattak csecsemő korában. Itt hangsúlyoznom kell, hogy az angol légierő valóban minden tagja erején felül, hősiesen helyt állt, teljesítményük minden elismerést megérdemel, őket semmiképpen sem akarjuk kigúnyolni. De amit a szemellenzős angol történetírás a cionliberális kollégáival együtt összeturmixolt az elfogulatlan tájékoztatás legnagyobb dicsőségére, nos az megér néhány kaján megjegyzést. Mindenekelőtt szögezzünk le néhány tényt, ami lényeges a tisztánlátáshoz. Az angolok azon görcsös igyekezetét, mely szívósan azt bizonygatja, hogy ők egymagukban dacoltak, sőt el is bántak a gaz fasiszta hadigépezettel, soroljuk nyugodtan a mesék birodalmába. A 2. világháború előestéjére a britek már nyomasztó hátrányba kerültek Németországgal szemben mind gazdaságilag, mind háborús felkészültségben. Szárazföldi haderejük szinte egyáltalán nem volt, minden amiben bízhattak a hagyományosan erős flotta, és egy utolsó pillanatokban összetákolt légierő volt, mely azonban mind mennyiségileg, mind minőségileg erősen el volt maradva a Luftwaffétól. A német légierő a gépek és pilóták számában négy és félszeres, a technikai bázis és háttéripar tekintetében pedig legalább nyolcszoros fölényben volt. A két légierő egyszerűen nem is volt azonos súlycsoportban. Az Anglia fölötti ütközetekhez felvonultatott német erők sohasem haladták meg a teljes Luftwaffe 40%-át, és ezt az erőkoncentrációt is csupán rövid ideig tartották fenn. Már itt 2. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) felsejlenek a csúf hamisságok, hiszen kitűnik, hogy csupán részleges hadműveletről volt szó, és ez csupán egy hadszíntér volt a németek számára a sok közül.
Az angolok rettenthetetlensége mögött természetesen nem a saját erejükben való töretlen hit húzódott. Ne tekintsük őket se ostobának, elég pontosan tudták, hogy a saját erejük mire elég. Ők az USA hatalmas anyagi erejében, támogatásában bíztak, és tudták, hogy sikerük azon múlik, hogy képesek-e kitartani a segítség megérkezéséig. És képesek voltak, bár igen furcsa körülmények között, sikerüket bizony kitartásuk mellett elsősorban szerencséjüknek köszönhetik. De térjünk vissza 1940 nyarának az égbolton lezajlott eseményeihez. A hivatalos brit szöveg szerint ekkorra már tömegesen vetették be a német gépeket sok tekintetben felülmúló új Spitfire típusokat, és hatalmas előnyt jelentett a britek számára a korai előrejelző rendszer, a radarlánc kiépítése. A radarról ugye azóta már kiderült, hogy a németek pontosan ismerték a radartornyok rendeltetését, nekik is volt egy, az angolnál fejlettebb változat, sőt nekik még egy hordozható kézi típus is a rendelkezésükre állt. És mivel ismerték a radartornyok rendeltetését, ezért első dolguk volt ezen létesítmények módszeres porig rombolása. Számos német pilóta mesélte el visszaemlékezéseiben, hogy addig nem is haladhattak beljebb az országban, amíg egyetlen ilyen torony is állt. Hogy ezek után a háborús filmekben a szépséges légierő-kisasszonyok milyen információk alapján tologatták a hatalmas térképszobákban a légi helyzetet mutató repülőgépmaketteket, nos az erősen rejtélyes. Bár az előrejelző rendszernek voltak más elemei is, hiszen ha a doveri házmesterek és postások időben megtelefonálták észleléseiket, abból még lehetett értékes információ - de hagyjuk ezt a gonoszkodást. A német és angol harci gépek minőségi összehasonlításait százszor is végighallgattam már, de sosem tudtam olyan hasznos fogózkodót találni ezekben, melynek alapján önállóan véleményt alkothattam volna. De egy két dolgot észrevettem ezzel kapcsolatban. Nevezetesen, hogy míg a különböző késői Messerschmitt típusokat egészen a hatvanas évek végéig gyártották és szolgálatban álltak egy sor hadseregben (Dél-Amerika, Franco Spanyolországa, Egyiptom), addig az állítólag jobb Spitfire-t nem vette át senki, és 1951-ben az utolsót is kivonták a szolgálatból. A Messerschmitt gépeken Erich Hartmann és egy sor elit társa 250-350 légi győzelmet aratott, Spitfireon talán 40 győzelem volt a csúcsteljesítmény, ha jól emlékszem. A magasabb német veszteségeket el tudom fogadni, hiszen a német gépeknek akciórádiuszuk határán kellett tevékenykedni, ami erősen ronthatta hatékonyságukat, de a különbség korántsem lehetett ilyen drámai. Annál inkább sem, mivel a Luftwaffe valójában még a támadóképességét sem vesztette el ezekben a harcokban, hiszen alig pár hónap múlva már két fronton is tudott egyszerre eredményes lenni. A pontos, hiteles veszteségadatok sohasem kerültek nyilvánosságra, valószínűleg ilyenek nem is léteznek. Ami rendelkezésre áll, az egyrészt egymásnak ellentmondó, másrészt süt belőle a propaganda mindkét oldalról, idézni tehát nem is érdemes belőle. Érdekes módon az angol történetírás pontosan azokat a tényezőket kicsinyli le, kezeli félvállról, amelyben meglátásom szerint a brit oldal volt fölényben, és amelyek szerintem komolyan megnehezítették a német fél dolgát. Ezek: a nagyszerűen megszervezett földi, légi és vízi mentési szisztéma, a hatékony pilótakiképzés, és a kiváló kommunikációs rendszer (a nem működő radar kivételével).
De a lényeg egyáltalán nem ezekben a technikai részletekben van. Az angliai csata fő hazugsága abban áll, hogy meghamisítják a német stratégiai célokat. Nem London és az ipari városok bombázása volt a cél, és nem is a Royal Air Force tönkretétele és a többi csacskaság. Mi volt hát a legfőbb stratégiai cél? Partraszállás Angliában úgy, hogy az átkelés körzetében az angol flotta ne fejthessen ki tevékenységet! Hitler meg akarta szállni Nagy Britanniát. Ezt hogy lehet elérni? Úgy, hogy meg kell szerezni a korlátlan légi fölényt dél-kelet Anglia és a Csatorna fölött, a szárazföldi csapatok átkelése céljából. Megvalósította ezt a Luftwaffe? Meg bizony! 1940. augusztus végétől a légi harcok már messze a szárazföld belsejében folytak. A megfogyatkozott angol légierő messzire szorult ekkorra már a partoktól, a Csatorna közelébe angol gép ekkoriban már nem tudott menni, és ezt ők sem tagadják. A teljes német légi fölény miatt tehát 3. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) az angol flotta sem mehetett a Csatorna közelébe. Az átkelés feltételei adottak voltak? Igen, legalább 1,5-2 hónap időtávra mindenképpen. (Az árapály és időjárási kérdésekbe most ne bonyolódjunk bele.) Ha pedig ez így van – márpedig így volt –, akkor szó sem lehet semmiféle angol győzelemről, hanem kifejezetten angol vereségről kell beszélni. Miért nem lepleződött le az angol hazugság az azóta eltelt évtizedek során? Azért mert ezt a győzelmét a német hadvezetés nem akarta, vagy nem tudta (ez azóta is vita tárgya) kihasználni, így az angol vereségnek nem lettek komoly következményei. Pedig lehettek volna. 1940 őszén Anglia nyitva állt az inváziós erők előtt, mivel nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy flottájuk a korlátlan német légi uralom miatt a Csatorna közelébe se mehetett, ha odamegy, akkor egy szálig elpusztul, ami a britek azonnali bukását jelentette volna. A holland és belga kikötőkben gyülekező meglehetősen vegyes összképet nyújtó komp, csónak, rohamdereglye, kishajó inváziós flotta pedig ezekben a napokban bizony áthajózhatott volna a Csatornán, és partra tehette volna az inváziós csapatokat. Akármilyen szomorúan is hangzik ez brit szempontból.
De ez a szedett-vedett flotta sohasem kelt útra… Ismerjük az angol irodalomból, filmekből, hogy milyen elszánt készülődés folyt ekkoriban a szigetországban (még az apácák is fegyvert fogtak), de azért maradjunk a realitásoknál. Angliának ekkor komoly szárazföldi hadereje nem volt, páncélosai nem voltak. Ez a polgárivédelmi hőseposz - nem akarom őket nagyon megbántani - pedig körülbelül 3 napig tartott volna. Utána a Wehrmacht hazazavarta volna az egész társaságot. De az átkelés nem történt meg. És mindmáig csak találgatni lehet, hogy miért nem… Nagyon lényeges ponthoz érkeztünk, a világháború egyik elágazási pontjához, ahol nem tiszta a döntések háttere. A világháború menete itt megváltozhatott volna. De ennél tovább a feltételes mód miatt ne menjünk. Az ezzel kapcsolatos találgatásoknak se szeri, se száma. Én csak egyet említenék meg ezek közül, amelyik számomra talán a legelfogadhatóbb, de igazából azt sem érzem teljesen meggyőzőnek. Eszerint Európa keleti felén ekkoriban történik meg a szovjet dél-nyugati hadseregcsoport összevonása a Románia előtti térségekben. (Besszarábiát júniusban már bekebelezték, de az része volt a német-szovjet paktumnak.) Ez volt a szovjet hadsereg legnagyobb, legerősebb csoportosítása, ami állítólag a későbbi támadó terveiknek is a kulcsa volt. Ez a front komoly fenyegetést jelentett az egyetlen német nyersolajforrásra, Románia Ploiesti körüli vidékeire. Eszerint Hitler nem vállalta fel a kockázatot egy ilyen óriási erő betörése esetére, amikor a Wehrmacht egységeinek fele Angliában tartózkodik. Hát nem tudom… És ettől kezdve Németország máris benne találja magát a kétfrontos háborúban… Mi lehetett az ok, ami miatt a kétfrontos háborút inkább felvállalta, mint egy nem különösebben kockázatos tengeri átkelést, majd egy gyors harcot a harmatgyenge ellenállással szemben? Talán az, hogy igazából ekkor még a szovjetekkel való kapcsolat sem romlott meg, az majd csak ősszel fog, amikor megérkezik Molotov a teljesíthetetlen kéréseivel. Hiszen Hitler a lengyel hadjárat esetében is kockáztatta azt, hogy az angol-francia erők hátba támadják. És Hitler általában felvállalta a kockázatokat. Valószínűleg a német hadvezetés nagyot hibázott, amikor nem élt a kínálkozó lehetőséggel és nem szállta meg Nagy Britanniát. Sok későbbi problémájának elejét vehette volna ezzel, de mint tudjuk, az utólagos éleslátás már nem változtat az események menetén.
De azt hiszem, ennél a pontnál lezárhatjuk a találgatásokat, hiszen itt már kezdenek parttalanná válni. Még egyszer és a legegyszerűbben leírva, tehát az történt, hogy a Luftwaffe hatalmas súlyával 300 kilométerrel nyugatra - a szigetország belsejébe - lökte vissza az angol védelem fő vonalát, amely bár hősiesen kitartott a csapások alatt, de messzire szorult a briteknek hagyományosan legfőbb védelmi vonalat jelentő La Manche csatorna partjaitól, és így azt tovább védeni nem tudta. A hitleri Németország azonban máig nem tisztázott okokból, nem élt a lehetőséggel, nem szállt partra a szigetországban, és nem foglalta el azt, pedig szárazföldi hadseregének elsöprő fölényével ezt könnyedén megtehette volna. 4. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) A győztesek (cionliberális) történetírása azonban teljesen elködösíti ezt az alapvető stratégiai helyzetet, és mindenféle részletkérdésekkel (veszteség és technikai adatokkal, hősies mítoszokkal, a németek állítólagos becsapásával és egyebekkel) eltereli a figyelmet az alapvető, szikár tényekről és ezzel megpróbálja a vereséget győzelemmé változtatni. Van több hasonló eset is a történelemben, például a rómaiak (Aetius) catalaunumi győzelme, mely után azonban Attila hunjai nemsokára Róma előtt álltak, vagy Kutuzov 1812-es borogyinói állítólagos diadala, mely után azonban Napóleon bevonult Moszkvába és még sorolhatnánk. A vesztesek találékonyságát nem szabad lebecsülni… Ha valaki netán minket vádolna ellenkező, tehát német oldali elfogultsággal, a német hadsereg mértéktelen feldicsőítésével, annak figyelmébe ajánlom azt a tényt, hogy a háború kezdeti szakaszában minden korabeli forrás a hitleri hadigépezet nagy fölényét hangsúlyozza. Az akkori résztvevők szinte mindegyikének visszaemlékezései – bármely oldalon is állt – a kezdeti nyomasztó német fölény tényeit emelik ki ebből az időszakból. Ne bántsuk tovább a briteket azzal, hogy tulajdonképpen azt ünneplik, hogy feltörték a védelmi rendszerüket, de végül nem sétáltak be rajta. Legyen elég egyelőre annyi, hogy kissé átvilágítottuk egyik háborús legendájukat, és hogy nem haszontalan az ilyesmi, mert hozzásegíti az embereket a múlt reálisabb megismeréséhez. Ez pedig segít abban is, hogy egyik nép se tapossa le, torzítsa el legendáival más népek emlékezetét. Még akkor sem, ha végül ő nyerte a háborút, és, mint tudjuk, a történelmet a győztesek írják. Imperare sibi maximum imperium est. Magunkon uralkodni a legnemesebb uralom. Szende Péter
Frissítés: Egy másik olvasónk levele: Kiegészítés az angliai csatáról szóló cikkhez A cikk mondanivalóját elég sokan megtámadták, és szeretnék egy-két szót szólni a szerző érdekében, mert szerintem nagyrészt igaztalanul támadják őt. A leírt bírálatok nagy része szerintem csak kétes értékű, ilyen-olyan könyvekből vett íróasztalokoskodás. A '80-as évek elején voltam egy veterántalálkozón Kaiserslauternben, ahol II. világháborús veteránok találkoztak. Egy németországi rokonom vitt el magával, aki szintén részt vett a háborúban. Mivel engem mindig érdekeltek ezek a dolgok, vele mentem. Ez egy jó félnapos rendezvény volt sok evésivással. Az összes fegyvernemtől voltak ott veteránok, de a legnagyobb érdeklődés a pilótákat övezte. Itt legalább egy tucat vagy még több, akkor még élő német, és 3-4 brit pilóta vett részt. Az egyik "angol" cseh származású volt. Viccelődtek is azon, hogy régen is ez volt az arány. Amit ott ezek elmondtak, az nem hogy alátámasztja, de messze túl is tesz azon, amit Szende úr itt elmesélt. A németek egyik-másika elmondta, hogy a bevetések egy jó részén nem is találkoztak angol gépekkel. Elmondták, hogy amikor átrepültek a partok felett a vadászok, általában azoknak a bizonyos radartornyoknak és más berendezéseknek a roncsain "lőtték be" a géppuskákat. A német pilóták egyike sem látott egyetlen ép radartornyot sem, amikorra ők bevetésre kerültek, már rég ronccsá voltak robbantva és lőve, külön parancs volt rá, hogy ezeket kell először elintézni. A partoknál és még messze beljebb sem volt semmiféle légvédelem sem. A rengeteg német gép az oda-vissza repülgetések során minden védelmi berendezést tönkretett. A parthoz közeli védelmi berendezésekre szórták mindig a megmaradt lőszerüket. A városok bombázásánál külön kisebb kötelékek csak a légtérvédő ballonok szétlövésével volt megbízva. Az angolok augusztus közepétől teljesen elfogytak, csak a nagyobb városok közelében lehetett velük találkozni. A németek egyszerűen annyival többen voltak, hogy sokkal több mindennel tudtak foglalkozni. A jelen levő angol pilóták ezeket a dolgokat egyáltalán nem tagadták! Ők inkább arról meséltek, hogy nekik eléggé összefolyt az egész, mert szinte soha nem tudtak aludni semmit. Meg arról, hogy Spitfire alig volt, a gépeik nagy része Hurricane volt. És hogy annyira kevesen voltak, hogy mindig újabb és újabb kötelékekbe sorolták át őket. Az egyik angol elmondta, hogy karácsonyra került haza először a menyasszonyához, de az mellett is rendszeresen elaludt, vele sem tudott foglalkozni. (Ezen jót mulattak.) Az angoloknál több is mondta, hogy őt az ég óvta, hogy túlélte az egészet. 5. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu) A németek például ilyeneket sem mondtak. Egyszóval borzasztó nagy német túlerő volt, és ez nem tette lehetővé a hatékony ellenállást. Az, hogy az angolok győztek volna, egész nap nem hangzott el még véletlenül sem, senki szájából. Beszéltek arról is, hogy sok német gép tudott pótüzemanyagtartályt használni, tehát az sem igaz, hogy 10 perc után vissza kellett fordulniuk. Az egyik beíró azt állítja, hogy nem voltak póttartályok. Hitelesnek hangzik ez a halálprecíz németeknél? Ilyenre ne gondoltak volna? Szerintem azt a könyvet nyugodtan használja ágylábnak, amelyikben ezt olvasta. És még arról is szó volt, hogy az újságok meg a könyvek mennyi hülyeséget írnak össze a csatáról meg róluk. Az ott levő németek többségét később átvezényelték Oroszországba, de volt, aki Szicíliában is megfordult. Személyesen is beszéltem német pilótákkal, akik mesélték, hogy milyen rengetegszer repültek át a tenger felett a doveri részeknél magasan és alacsonyan is. Ismertek minden kis és nagy települést arrafelé. Ezek a települések kihaltak voltak, mindenkit kiköltöztettek onnan. Az egyik azt mesélte, hogy, mivel ott egy viszonylag keskeny részt használt a ki-be repüléshez rengeteg repülő, ezért ott minden le volt tarolva. Nemcsak a katonai dolgok (az volt az első), hanem a vasúti berendezések, vízi dolgok, de még a távírópóznák is. Egy roncstelep volt minden közel és távol. Sajnos minden részletre már nem emlékszem, mert elég régen volt a dolog, de azért sok minden megragadt bennem, mert érdekel ez a téma. A veszteségekről úgy emlékszem például, hogy szó sem esett ezen a találkozón, de ez gondolom, ez az egymás és az elesettek iránti tapintatból volt. Magyarán a kukacoskodó fiatalok által írt bejegyzéseknek nem sok közük van a valósághoz, de érthető, mivel ők is csak a végtelenségig elferdített könyvekből olvashatták ezeket a dolgokat. Van köztük néhány olyan, amit szívesen megmutatnék az egykori pilótáknak egy kis mulatság végett, de gyanítom, hogy szegények már rég nem élnek. Például hogy a britek nap mint nap megjavították a radartornyokat, és azok úgy voltak megcsinálva, hogy ne lehessen szétlőni őket (ez akkora képtelenség, ha egy kicsit is gondolkodik rajta)... Ugyanitt az szerepel, hogy végig üzemeltek a csatorna parti repterek (ez az angolok vágyálma volt): valójában ott már repterek sem voltak, csak bombakráterek. Hogy üzemelt volna ott bármi is, amikor még a vasúti síneket is 45-ször bombázták végig?! És különben is a 130 gépből, ami maradt, 70 kellett London védelméhez és 10-15 a többi nagyvároshoz. Amikor nekik már csak 130 gépük maradt, akkor a németek még mindig százával és ezrével zúgtak át a tengeren. Mit tudtak csinálni? Semmit. A legszükségesebb dolgokat megpróbálták védeni, vagy elő sem jöttek. Több német is mondta ott az angolok előtt, hogy a vége felé egyáltalán nem is láttak brit gépeket. És az angolok nem mondtak erre a világon semmit. A partvidéknek a csatornához közeli vidékei egyszerűen le voltak tarolva, és nap mint nap folyt a további pusztítás. Oda még katonai egységek sem nagyon mertek menni, csak néha éjszaka. Itt az egyik azt írja, hogy a két légierő kb. egyenértékű volt. Az lehet, nem tudom. De az egyik elfogyott a végére, a másik pedig nem, ezt kell megérteni. Egy másik "ritka igénytelen és hazugságoktól hemzsegő írásnak" nevezi a cikket, ezután a filléres könyvek ócska érveivel fantáziál Hitler és Göring ostobaságáról, majd a legolcsóbb taktikai butaságokat hangoztatja. Fiatalember! Egyrészt ilyen stílusban nem bírálgatunk, mert azzal magunkat minősítjük, másrészt belegondolt-e abba, hogy az Ön által ostobának minősített emberek 85 millió német közül emelkedtek ki, ami nem olyan egyszerű ám? Minden ostobának ez nem megy. Ön hány ember közül tudott eddig kiemelkedni? Először a butaságból kellene kiemelkedni. Nem akarom tovább elemezni a beírtakat, de úgy tűnik, az ide beíró fiatalok egy része egyáltalán nem érti a nagyságrendeket, nem érti, hogy a Luftwaffe mekkora fölényben volt, és hogy ezért ez a meglepő nagy angol ellenállás egy utólag kitalált dolog. Szóval ezek a hatalmas angol csapásokról és rettenthetetlen helytállásról szóló dolgok kommunista és liberális könyvekből származó utólagos ferdítések, és akármilyen tudományosnak tűnően vannak megfogalmazva, el kell felejteni őket. Mély tisztelettel, I.F. nyugdijas mérnök www.kuruc.info
6. oldal (összes: 7)
Az angliai légi csata romantikus meséje - és a kevésbé romantikus valóság Közzétette: www.flagmagazin.hu (https://www.flagmagazin.hu)
Tweet
(adsbygoogle = window.adsbygoogle || []).push({});
Ajánló
7. oldal (összes: 7)
