FÁBIÁN JANKA EMMA SZERELME EGY BÉKEBELI ROMANTIKUS CSALÁDREGÉNY

FÁBIÁN JANKA

EMMA SZERELME EGY BÉKEBELI ROMANTIKUS CSALÁDREGÉNY

MEGJELENÉS ÉVE: 2009

Nagymamám emlékének

Első fejezet 1907 nyara Emma elgondolkodva hajolt a kényelmetlen asztalka fölé a félhomályban. Az arca gondterhelt volt, és az irónja végét rágcsálta. A vonat zakatolása sem segített; nemcsak kényelmetlen volt így írni, de az ütemes kattogás a gondolatait is folyton elterelte. Végül felsóhajtott, és írni kezdett. 1907. július 7. hajnal A naplóm első bejegyzése rendkívül fontos. Ezért elhatároztam, hogy valami nagy jelentőségű eseménynek kell bekövetkeznie, hogy tollat ragadjak. 1907. július 7-e van, ami önmagában is egy varázslatos dátum (három hetes egymás mellett – mágikus szám!). Ráadásul Budapest felé robogunk az Orient expresszen Papával – vagyis Apával (jobban szereti, ha így – à la hongroise1 – nevezem őt). Drága öreg Apa! Tőle kaptam ezt a naplót, még januárban, a születésnapomra – csaknem fél éve. Aggódom érte. Olyan fáradtnak és szomorúnak tűnik, pedig azt hittem, örül, hogy hazautazunk. Persze, hét évvel ezelőtt azért mentünk el innen, mert szörnyű dolgok történtek... Na tessék! Emma összecsapta a vékony, bőrfedeles könyvecskét. Elsőre valami vidámat, nagyszerűt akart beleírni a szép, bőrkötésű naplóba, amit idén születésnapjára kapott az édesapjától. Nem sokkal azelőtt kijelentette, hogy író akar lenni, mint Jane Austen, Louisa May Alcott vagy éppen George Sand (magyar írónő hirtelen nem jutott eszébe). Papa ekkor kinevette, de végül a születésnapjára meglepte őt ezzel a gyönyörű kis könyvvel. Vallay Emma, a tizennégy éves írójelölt, ujjongva vette a kecses kis holmit a kezébe. Illatos, bordó bőrfedele volt, óarany mintázattal, krémszínű, tükörsima lapokkal. Olyan szép és tökéletes volt, hogy egyszerűen nem lehetett hétköznapi történéseket megörökíteni benne. Ezért azóta nem is írt bele semmit, pedig ez már csaknem fél éve történt. Valami olyasmire várt, ami méltó rá, hogy a csodálatos, puha tapintású könyvbe belekerüljön. Eredetileg akkor akarta elkezdeni, mikor már Budapesten vannak, de olyan izgatott volt, hogy nem tudott elaludni, a vonat ringatása és ütemes zakatolása ellenére sem. Az ablakon kinézve nem látta a tájat, csak a saját tükörképét, mivel odakint koromsötét volt. Majd rájött, hogy éjfél után már július hetedikét írnak, ezért úgy döntött, hogy a számok csodás egybeesése és a luxusvonaton való utazás izgalma együtt talán megfelelő alkalom arra, hogy elkezdje a nagy becsben tartott naplót – ezenkívül érezte, hogy az élete is hamarosan nagy fordulatot fog venni, és a várakozás szinte a torkában lüktetett. De miért van az, hogy a 1

magyarosan

régi borzalmakat emlegeti, rögtön az első bejegyzésben, pedig azokat örökre ki akarta törölni az emlékezetéből? Papa (vagyis Apa! – ejnye, nem szabad elfelejtenie) márciusban rukkolt elő azzal váratlanul, hogy haza szeretne jönni. Méghozzá végleg. Emma meglepődött és először lelkesedett az ötletért, mivel nagyon szeretett utazni. Majd később jobban belegondolt: végleg? Így örökre el fogja veszíteni a kanadai barátait. Hét éve éltek az észak-amerikai országban, Montreal város mellett egy kis francia nyelvű faluban, Montcolline-ban. Emma ott járt iskolába, és a kezdeti nehézségek után nagyon megszerette a kis, faszerkezetű, zöldre festett ormú épületet, a társait, a tanítónőjét, Mademoiselle Claire-t és a házukat is, ahol a hosszú kanadai télben Papa a kandalló előtt magyar könyvekből olvasott neki. Sok ezer mérföldnyire a hazájától Emma Jókain, Petőfin, Aranyon, Jósikán és a többi híres magyar írón nőtt fel. Kezdetben hiányoztak neki az otthoniak, különösen a kedves Éva néni, Papa réges-régi barátnője, aki Maman2 halála után vigyázott rá egy nyáron keresztül, ám mivel alapjában véve könnyed, barátkozó természetű volt (no meg a remek francia nyelvtudásának köszönhetően) hamar beilleszkedett. Most megint nehéz volt a búcsú, de mikor már a hajón, majd a vonaton voltak, a bánat helyét átvette az örömteli izgalom – Emma az apjával gyakran utazgatott, ám a szülőföldjén már nagyon régen, hétéves korában járt utoljára. A kislány az azóta eltelt hét év alatt gyönyörű bakfissá cseperedett, és gyakran észrevette, hogy Papa könnyes szemmel néz rá. Mikor visszanézett rá, a férfi mindig sietve elkapta a tekintetét, és a lány tudta, hogy ilyenkor Maman-t, az édesanyját látja benne. A világszép, fiatal feleségét, akit abban a végzetes évben, a huszadik század első esztendejében veszített el. Emma tudta, hogy nagyon hasonlít a szép Bellára. Nem emlékezett tisztán az arcára – hiszen még csak hét éves múlt, amikor az asszony meghalt – csak egy-egy benyomásra: a haja színére, illatára, a ruhája suhogására, a kacagására. A fényképeken azonban megfigyelhette Bella alakját és arcvonásait. Sokszor álldogált a tükör előtt, és figyelmesen, szinte tudományos aprólékossággal tanulmányozta az édesanyja és a saját külsejét. Látta, hogy első látásra megdöbbentő a hasonlóság. De csak első látásra. Ha valaki jobban szemügyre vette őket, láthatta, hogy Emma arcvonásai kifinomultabbak, klasszikusabbak. Apjától örökölte ezt, akit fiatal korában „Rómainak” hívtak. Tudta, hogy a haja és a szeme színe, amit sajnos a fekete-fehér fényképek nem örökítettek meg, ugyanolyan volt, mint az édesanyjáé. A gesztenyebarna, vörösben játszó, hullámos haj és a hatalmas, sötétkék szempár. Orruk és szájuk is szinte ugyanolyan formájú volt: kedves, fitos orr és kissé nagy, de szép formájú, érzéki ajkak. Mégis, Emma vonásai valahogy visszafogottabbak, zárkózottabbak voltak. Talán magasabb homloka és kicsivel nagyobb, tiszta tükrű szeme miatt. Emma örült a hasonlóságnak, és tudta magáról, hogy 2

Anya

nagyon szép, de ennek ellenére nem volt hiú. Szerencsés természete folytán a szépsége inkább szerénységgel párosult, ami azonban nem jelentette azt, hogy szégyenlős is lett volna. Tudta, hogy ha megjelenik valahol, azonnal jelentős figyelem irányul rá. Élvezte ezt, de nem élt vissza vele. A lánynak sejtelme sem volt, Papa miért döntött hirtelen úgy, hogy hazaköltöznek. Az utóbbi időben a férfi fáradtnak, nyugtalannak tűnt, de Emma hiába faggatta, Vallay Zoltán mindig csak annyit válaszolt: – Semmi bajom, kiscicám. Pedig nagy volt a baj. Zoltán nem volt már túl fiatal, ötvennégy éves múlt. Emma késői gyermek volt, akit negyvenéves korában kapott ajándékul a Gondviselőtől. Utolsó évei egyetlen öröme: gyönyörű, kedves, okos... De vajon mi lesz vele? Zoltán halálos beteg volt. Rejtélyes rosszullétei régóta kísértették, ám sokáig tartott, míg végül kivizsgáltatta magát. Az orvosai közölték vele, hogy az agyában egy daganat burjánzik, ami műthetetlen és gyógyíthatatlan. Kíméletesen, de egyértelműen tudatták vele azt is, hogy jobban teszi, ha a hátralévő idejében – ami már csak talán néhány hónap – elrendezi a dolgait. Vagyis gondoskodik a szerettei jövőjéről, amíg még nem késő. Zoltán ekkor döntött úgy, hogy visszaviszi kislányát rég elhagyott hazájába, pedig azt hitte, hogy soha többé nem fogja viszontlátni a magyar hont. Nem volt könnyű döntés, hiszen annak idején megfogadta, hogy soha többé nem teszi be a lábát az országba, de Emma érdekében képes bármit elviselni. Itt nincs senkijük, és Emmának szüksége lesz valakire, aki szereti és gondoskodik róla, amíg fel nem nő, és a maga lábára nem áll. Zoltánnak Magyarországon sem voltak már rokonai, de azonnal eszébe jutott egykori szerelme, Éva. Az asszony kicsi korában nagyon szerette Emmát, alig akarta elengedni, mikor elutaztak... Azóta sok idő eltelt, de talán hajlandó befogadni a lányt. A régen történtek ellenére, vagy talán éppen azért. Zoltán jól érezte magát Kanadában, és sajnálta, hogy el kell hagynia azt az országot, ahol hét esztendeje otthonra talált. Itt elég messze volt Magyarországtól, a rossz emlékektől, és minden: a táj, az emberek, a házak is teljesen mások voltak. Pénz, az örökségének és a svájci bankszámláinak köszönhetően, elegendő állt rendelkezésére, de ő inkább szerényen élt. Régi szenvedélyének áldozva festőiskolát alapított Montcolline-ban, és művészeti újságokba írogatott. Emmától nem tagadott meg semmit, de szerencsére a lánynak nem voltak különleges igényei. Születésnapjára és karácsonyra is mindig csupán könyveket kért. Zoltán örült ennek, de kissé furcsállotta, hogy Emmát láthatólag nem érdekelték a ruhák, cipők, szalagok és egyéb hasonló csecsebecsék, amelyek minden más vele egykorú lányt lázba hoztak. Persze örült annak, ha apja meglepte valami ilyesmivel, de Zoltán érezte, hogy az egyetlen ajándék, amit értékelni tudott, a könyv volt. Furcsa egy teremtés – még szerencse, hogy ilyen szép -, töprengett az apa. Kár, hogy nem éri meg, hogy meglássa, mi lesz belőle. Vajon tényleg írónő? Mikor lánya ezzel állt elő, kinevette, de azóta sokat gondolkodott ezen, és

valóban lehetségesnek tartotta. Emma érzékeny, gazdag képzelőerővel megáldott leány. Már kisebb korában is folyton érdekes történeteket talált ki. Mennyit mulattak rajta! No, de majd meglátjuk. Vagyis meglátják mások, sajnos. – Papa, mindjárt megérkezünk! – Mondtam, hogy szólíts Apának. Itt, Magyarországon a nagyapákat nevezik Papának. – Jaj, bocsánat! – Emma tréfásan a szája elé kapta a kezét. – De te akár a nagyapám is lehetnél – tette hozzá kuncogva. Zoltán összerezzent. Milyen kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek! Végül is igaza van, csak hát kicsit rosszulesik ez tőle. A férfi még mindig jóképűnek számított, a pusztító betegség alig látszott meg rajta. Haja régóta hófehér volt, de pont fordítva őszült, mint mások, így a halántéka még szinte teljesen fekete maradt. Néhány éve szakállt növesztett, ami méltóságteljes külsőt kölcsönzött neki. Arca alig ráncosodott, és vonásai még mindig ugyanolyan büszkék, szabályosak, klasszikus szépségűek voltak, mint egykor, amikor „Rómainak” nevezték. Sötétbarna szeme azonban már nem csillogott olyan élénken, mint fiatalabb korában, inkább valami fémes fáradtság és lemondás látszott benne. Emma elsősorban emiatt aggodalmaskodott. Látta az apja arcán, hogy valami nincs rendjén. Ám egy idő után nem faggatózott tovább. Tudta, hogy Papa (vagyis Apa!) úgyis elmond neki mindent, amikor eljön az ideje. – Képzeld, Apa, éjszaka elkezdtem a naplómat. – Nocsak. Éjszaka? Miért nem aludtál? – Nem tudtam. De már megbántam, hogy elkezdtem... Emma elhallgatott, és ijedten nézett a férfira. Igazán nem mondhatta el Apának, hogy szinte akarata ellenére az 1900-as esztendő eseményei kerültek papírra. Most nem, amikor ilyen összetörtnek és fáradtnak látszik. Szerencsére Zoltán már nem figyelt rá, mivel a vonat begördült a budapesti pályaudvarra. Emma kíváncsian nézett ki az ablakon. Az Orient expressz érkezése valóságos szenzáció volt Budapesten. Rengetegen várták az állomáson a vonatot, amely a varázslatos, irigyelt Nyugat levegőjét hozta magával. Sokan csak kíváncsiskodók voltak, néhányan az ismerősük vagy szeretteik érkezését lesték, elegáns dámák és urak, a különleges alkalomhoz illő öltözetben. Csak úgy nyüzsögtek a hordárok, a szolgák, valamint a különböző szállodák alkalmazottai. Emma kapkodta a fejét, annyi volt a látnivaló. Párizsban szálltak fel a vonatra, a francia főváros azonban sokkal kevésbé érdekelte őt, mint Budapest – a csodás, ragyogó, fiatal Budapest, nem az öreg Párizs, amit már különben is sokszor látott. Hatéves koráig ott élt, és később, mikor már Kanadában laktak, néha meglátogatták francia nagymamáját, Mémé Corát. Apa intett a hordároknak, akik felrakták a csomagjaikat egy konflisra, majd ők is felszálltak. 1907. július 7. délelőtt

Itt vagyunk hát. Megérkeztünk a szállodába Apával, amelynek az ablakából egyenesen a Dunára lehet látni. Milyen hatalmas ez a folyó! Így élt az emlékeimben is, de azt hittem, csak azért, mert akkoriban még nagyon kicsi voltam. De most látom, hogy valóban óriási és méltóságteljes. Sokkal nagyobb a Szajnánál – vagy háromszor olyan széles. Alig várom, hogy sétáljunk egyet a partján, de azt hiszem, Apának pihenőre van szüksége. Nem is nyaggatom őt, egyelőre beérem azzal, hogy az ablakból nézelődöm... Az utcákon villamosok csilingeltek, rikkancsok kiáltoztak, párocskák és családok sétáltak kiöltözve, egymásba karolva, matrózblúzos kisfiúkkal és fodros szoknyás, szalmakalapos kislányokkal a napos nyári délelőttön. A Dunán fehér sétahajók ringatóztak, valahonnan cigányzene szólt. Milyen csodálatos! – Emmuskám, gyere csak ide! – szólt Zoltán az ablakban bámészkodó lánynak. – Tessék, Apa! Zoltán elmosolyodott. A lány megnyomta az „Apa” szót, és minden porcikájából sugárzott, hogy igyekszik az apja kedvében járni. Milyen kedves! – No, hogy tetszik Budapest? – Gyönyörű, csodás! – lelkendezett Emma. – Ugye itt maradunk? Hol fogunk lakni? – A naplódat írtad? – Igen, de valahogy nem az igazi. Nem kellett volna még elkezdenem. Nem tudom még szavakba önteni, amit érzek. – Majd belejössz, kicsim. Elég időd van. – Igen, de ez az idő soha nem jön vissza többé. Ezek a pillanatok most vannak, azután elillannak, huss – kezével színpadiasan intett, öreg francia nevelőnőjét, Madame Peyrou-t utánozva. – Hol fogunk lakni, Apa? – Éppen erről szeretnék veled beszélni. Emlékszel Balatonkörtvélyesre? Emma arcáról lehervadt a mosoly, és döbbenten nézett az apjára. A szája elé kapta a kezét, mert kis híján felsikoltott. Egy szempillantás alatt elszállt jókedve. Hogy emlékszik-e? Ki tudná elfelejteni azt a helyet, azok után, ami ott történt. Hasztalan próbálta kiverni a fejéből, pedig hét éve szeretné! Csak nem akar Apa visszamenni oda? Az lehetetlen! Zoltán látta lánya arcán kérdésére a választ. Tudta, hogy ez kényes téma lesz, ám nem kerülgetheti tovább a forró kását. Hamarosan kifut az időből. – Akkor emlékszel Éva nénire is. Valamikor nagyon szeretted őt, ugye? Emma szó nélkül átölelte az apja nyakát. Majd kisvártatva válaszolt: – Én csak téged szeretlek, Apa. Ugye, nem akarsz odamenni? Kérlek, ne! Maradjunk itt, Budapesten. – Kislányom, szeretném meglátogatni Éva nénit. Emma hallgatott. Éva nénit szívesen viszontlátta volna. Csak oda ne kelljen visszamenni!

– Nem jöhetne Éva néni ide? Zoltán elnevette magát. – Ugyan, ne butáskodj! Miért jönne ide? Nem is tudja, hogy itt vagyunk. – Én nem akarok oda visszamenni! Zoltán maga felé fordította a lányát, és a szemébe nézett. – Kicsim, tudom, milyen nehéz idők voltak azok. Nekem is, hidd el. De olyan sok év eltelt azóta. Szerintem jót tenne mindkettőnknek, mindhármunknak, ha visszamennénk oda. Éva néni nagyon örülne. És én is. Emma összeharapta a száját. Majd alig hallhatóan mondta: – Jól van. De nem maradunk ott, ugye? Zoltán sóhajtott. „Egyelőre érjük be ennyivel” – gondolta. – Csak meglátogatjuk őt. Meglátod, jól fogod érezni magad. És ott van még a kedves János bácsi. A vizsla is, ha még él. Hogy is hívták? És... a többiek – elmosolyodott, megrázta a lány vállát. – De csak holnap reggel indulunk. Ma még sétálunk egyet a Dunakorzón, megvacsorázunk egy étteremben. Jó lesz, kiscicám? 1907. július 8. reggel Visszamegyünk Balatonkörtvélyesre. Apa viszont akarja látni Éva nénit. Vele én is szívesen találkozom, de mi lesz, ha ő is ott van? Apa nem tudja, és Éva néni sem, amit én tudok róla. De ő tudja! Tudja, hogy ő az oka mindennek. Ó, miért is nem halt meg abban a tűzben! Nem szép ilyet kívánni, de nem tudom, hogy leszek képes megint egy levegőt szívni vele. Gyűlölöm, gyűlölöm! Még jobban gyűlölöm, mint egykor. Egyszerűen levegőnek fogom nézni. Már hétéves koromban is így tettem, hát most is így teszek majd. Azt hittem, azt reméltem, hogy soha többé nem kell viszontlátnom. Mindegy, Apa kedvéért kibírom valahogy. Érzem, hogy ez a találkozás valamiért nagyon fontos neki. Olyan, mintha búcsúzni akarna a régi barátoktól. Édes Istenem, már megint miket írok össze-vissza! Emma ismét összecsapta a napló fedelét, és maga elé bámult. A rossz előérzet megint úrrá lett rajta. Miért akart Apa visszajönni Magyarországra? Miért akar Éva nénivel találkozni? Miért nem mond el neki semmit? Olyan nyugtalanító ez az egész! A gőzös ráérősen zakatolt a Balaton felé. A déli parton haladtak végig, egészen Szántódig, ahonnan komppal fognak átmenni Tihanyba, majd onnan kocsival tovább Körtvélyesre. Emma szótlanul nézelődött. Zoltán néha megpróbált beszédbe elegyedni vele, de a lány csak tőmondatokban válaszolt. Máskor mindig nagyon élvezte az utazást, bárhová is mentek együtt, most azonban feszült volt és sápadt az izgalomtól. Zoltán megértette, milyen viharok dúlhatnak a lány fiatal szívében, és tapintatosan hallgatott. Neki is volt min gondolkodnia. Az első találkozás Évával annyi év után életbevágóan fontos lesz. Nem értesítette előre az asszonyt, így valódi meglepetés lesz az érkezésük. Eredetileg úgy tervezte, hogy felad egy táviratot, de sehogyan sem

tudta volna azt megfogalmazni. Különben is, egy távirat olyan szikár, személytelen. Jobb lesz így, ha meglepik őt, még ha talán felkészületlenül is éri az asszonyt a találkozás. Kicsit nyugtalanította, hogy mi lesz, ha nem találják otthon, de elhessegette magától a gondolatot. Majd akkor ráér emiatt aggódni. Tihanyban betértek ebédelni egy kedves, kicsi, tipikusan balatoni vendéglőbe, ahol piros kockás terítő volt az asztalon, és minden illatozott a halászlétől, valamint a számtalan fajta, zamatos fehér- és vörösbortól. Zoltán halászlét rendelt mindkettőjüknek, ám Emma csak kevergette az ételt. Végül a puha, fehér kenyeret elcsipegette, a levest viszont áttolta az apja elé. – Nem tudom megenni, Apa. – Én sem. Sebaj, majd legközelebb. Muszáj egyszer megkóstolnod a balatoni halászlét. Nincs párja az egész világon! Emma nem válaszolt, mint ahogy egész úton elengedte a füle mellett az apja hasonló megjegyzéseit. Mintha még életében nem evett volna halászlét! Igaz, hogy régen volt, mikor hónapokat töltött itt, de nagyon is jól emlékszik rá. Apa úgy tesz, mintha életében először járna Magyarországon és a Balatonnál. Pedig még erre a kis vendéglőre is emlékszik – egyszer jártak itt Éva néniékkel. Mintha ugyanígy látta volna a tavat is a kis árnyas teraszról, és még az illatok is ugyanilyenek voltak. Talán még a vén, hegedűs cigány is ugyanaz volt, aki most álmosan ült egy sarokban, a legyeket hessegetve. Zoltán már a feketénél tartott. Az ő étvágya sem volt a régi; azelőtt könnyedén elbánt volna a két tányér remek halászlével, különösen egy ilyen hosszú böjt után. Talán a betegség teszi, vagy talán az ő gyomra is összeszűkült a látogatás gondolatára? No, jobb, ha indulnak, és nem töri a fejét ilyesmiken. Balatonkörtvélyes álmos, poros kisváros volt a magyar tenger északi partján. Ősidők óta szőlő- és bortermeléssel foglalkoztak az emberek – a körtvélyesi borok messze földön híresek voltak, különösen a fehér, muskotályos fajta – ám emellett az 1870-es évektől kezdve viszonylag pezsgő fürdőélet alakult ki. Azért csak viszonylag, mivel a Balatonfüred és Keszthely között elhelyezkedő Körtvélyes idővel alulmaradt a Balaton északi fővárosa címért való küzdelemben a két nagyobb, gazdagabb és híresebb helységgel szemben. Egy időben – úgy egy-másfél évtizedig – fellendült a kisváros nyaralóélete, és jó néhány új villát építettek itt a budapesti jómódú polgárok. Méghozzá olyan villákat, amelyek kertjéből egyenesen a vízpartra lehetett jutni – ezt a luxust a fent említett két nagyobb városban már nem engedhették meg maguknak az újonnan érkezettek. Ám egy idő után rájöttek, hogy az itteni társasági élet, valamint a szórakozási lehetőségek jóval korlátozottabbak, így a fejlődés, amilyen gyorsan jött, úgy abba is maradt, különösen a filoxérajárvány éveiben, amikor a szőlőtermelés is szinte teljesen megszűnt az egész Balaton-felvidéken. Volt azonban néhány hűséges család – mint például Kóthay és Vallay tábornokék -, akik minden évben visszajártak Körtvélyesre.

Zoltán szívéhez mindig is sokkal közelebb állt a balatoni kisváros, mint a szülővárosa, Budapest. Most is csak akkor érezte úgy, hogy hazaérkezett, amikor megpillantotta az első fehérre meszelt házat, a pincét és a szőlőtőkéket. Budapestre alig ismert rá hét év után, annyi új épület nőtt ki a földből (mint például a szép, de kissé hivalkodó új Országház), itt azonban mi sem változott. Pontosan ugyanilyenek voltak a házak, az utcák, még az egyik küszöbön lihegve heverésző kuvasz is, amikor réges-régen kamaszként szüleivel és barátjával itt nyaralt. Ahogy közeledtek a nyitott, könnyű fogatban a Kóthay villához, Emma szíve egyre jobban összeszorult. Pedig még magának sem nagyon merte bevallani, hogy titokban örül, hogy viszontláthatja Éva nénit. Ez valójában csak akkor tudatosult benne, amikor már begördültek a kisváros utcácskáiba, az egymásra boruló platánok sűrű lombkoronája alá, és megpillantotta az ismerős házakat. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mikor a Petőfi utca (a városka főutcája) sarkára értek. Úgy emlékezett rá, hogy innen már látni a házat. Igen, ott van! Az évszázados fák között előbukkantak a Krisztina-lak rozsdavörös falai (a korabeli szokás szerint a városban női neveket adtak a villáknak; ezt idősebb Kóthay Gábor édesanyjáról, Thuróczy Krisztináról nevezték el, akinek egykor férje építtette ezt a nyári lakot). Emma szeme könnybe lábadt, és látta, hogy az édesapja is elérzékenyült. Itt vannak hát újra! Vajon mit fog szólni Éva néni, hogy ilyen váratlanul és hívatlanul betoppannak? Apa igazán értesíthette volna őt. Vagy talán félt a visszautasítástól? A fogat megérkezett a kapu elé, ahol Apa kifizette a kocsist. Nem volt sok csomagjuk, a bőröndök nagy részét Budapesten hagyták egy csomagmegőrzőben. Emma biztos volt benne, hogy legfeljebb egy éjszakát maradnak. Annyit igazán ki lehet bírni a jó öreg Apa kedvéért, nem igaz? A kapu zárva volt, ezért becsöngettek. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és egy fekete ruhás, zömök férfialak jelent meg, aki rövidlátóan hunyorogva fürkészte a hívatlan vendégeket. Emma azonnal felismerte és magában felujjongott: János bácsi! Kóthayék öreg, hűséges inasa annak idején mindig nagyon kedves volt hozzá, akár egy nagyapa. Emmának a hét év alatt gyakran eszébe jutott János bácsi nyájas, öreg arca, és ahogy könnyezett, mikor elbúcsúzott tőle. Vajon megismeri őt? Apát biztosan, ő kevesebbet változott. János bácsi habozva, kezében egy hatalmas kulcscsomót csörgetve megindult a kapu felé. Félúton megtorpant – ekkor ért annyira közel hozzájuk, hogy ki tudta venni a vendégek arcát. – Szentséges Isten, a Vallay nagyságos úr! – Jó napot, János! – És az Emma kisasszony! Istenem, hogy megnőtt! – Itthon van a nagyságos asszony? – Igen. Kicsit lepihent ebéd után. Istenem, hogy meg fog lepődni!

– Még ne szóljon neki, János, kérem. Hadd pihenjen. Addig mi leülünk Emmával itt az udvaron. Nem akarunk alkalmatlankodni, különösen, hogy nem értesítettük őt az érkezésünkről. Eközben János kinyitotta a kaput, és beengedte őket. Most, hogy csupán egy lépésre állt Emmától, megállt, és tátott szájjal bámulta a lányt. Zoltán elmosolyodott. Emma szépsége gyakran volt hasonló hatással az emberekre. Szegény János bácsi is meglehetősen ostoba képet vágott, és szemmel láthatóan a felét sem hallotta meg annak, amit Zoltán mondott neki. Ekkor hirtelen ugatás hallatszott. A kert felől csaholva megjelent egy magyar vizsla, aki olyan eufórikus boldogsággal ugrott rá a lányra, hogy kis híján ledöntötte a lábáról. Emma kacagott, és szeretettel simogatta a kutya fejét: – Zsömle, Zsömle, hát te vagy az? Nem felejtettél el? Mikor a vizsla, a lány régi barátja, kicsit lecsillapodott, Zoltán újra az inashoz fordult. – Nos, János, akkor mi leülünk egy kicsit itt a kerti asztalnál. Megvárjuk, amíg felébred a nagyságos asszony. – Jaj, dehogyis! Majd ellátná a bajomat, ha megtudná, hogy így fogadtam magukat! Jöjjenek be, rögtön szólok neki! Beléptek a hűvös előszobába, majd János a szalonba vezette őket. Itt sem változott az égvilágon semmi: a bútorok, a képek a falon, még a könyvek a polcokon is pontosan ugyanott voltak. Emmának, mióta megérkeztek a városkába, folyamatosan az volt az érzése, mintha itt megállt volna az idő. Látszólag még János bácsi sem öregedett egy napot sem. Elég kísérteties érzés volt, bár egyúttal megnyugtató is. Emma rápillantott az apjára, és látta, hogy őbenne is hasonlóan ellentmondásos érzések viaskodhattak. Zoltán a nappali másik végében álló zongorát bámulta. Annak idején Bella, a felesége sokat játszott ezen a hangszeren. Még arra is emlékezett, hogy alapos hangolásra szorult, amit Bella a maga bájosan keresetlen stílusában hozott a háziak tudomására. A férfi elmosolyodott. Ekkor sietős léptek hangját hallották közeledni. – Zoltán? Mindketten megfordultak. Éva megállt az ajtóban. Csak valami könnyű nyári pongyolát kapott magára, így szaladt le, amikor János bekopogott hozzá, és hitetlenkedő arckifejezéssel elújságolta neki, kik vannak itt. Tényleg hihetetlen, hogy ennyi év után... De mégis, micsoda öröm, hogy itt vannak. Hiszen olyan, de olyan magányos volt az utóbbi években! Ez a karcsú, szépséges teremtés pedig csak nem a kis Emma? Igen, csakis ő lehet – hány éves is, tizennégy? Vagy tizenöt? Mennyire hasonlít szegény Bellára! Zoltán odalépett az asszonyhoz, és kezet csókolt neki. – Szervusz, Éva. Emma, köszönj Éva néninek! Mi ütött ebbe a lányba, eddig soha nem kellett így rászólni? Emma lába mintha földbe gyökerezett volna, de néhány pillanat múlva összeszedte magát.

– Kezét csókolom! – a lány illedelmesen pukedlizett. – Isten hozott benneteket! Éva közelebb lépett Zoltánhoz. Egymás szemébe néztek. Mennyi év eltelt, és még mindig megdobbant a szíve a tekintetétől. Bűntudatosan sütötte le a szemét, arca pedig elpirult, akár egy elsőbálozó leánynak. Már csak ez hiányzott! Lassan már ötvenéves lesz, és még mindig így elvörösödik az egykori udvarlója tekintetétől. Talán mégis fel kellett volna venni valami rendes ruhát e helyett az ócska pongyola helyett. Zoltán, mint mindig, most is olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. – Gyertek, foglaljatok helyet. Mindjárt szólok Jánosnak, hogy készítsen kávét. Ha nem haragszotok, én most megyek, átöltözöm. Érezzétek magatokat otthon. 1907. július 8. este Megérkeztünk Balatonkörtvélyesre. Nem is olyan borzasztó ez a látogatás, mint gondoltam. Éva néni csodálatos! Éppen olyan gyönyörű és kedves, mint egykor. Először egy kicsit zavarban voltam, de ő azonnal úgy beszélt velem, mintha csak tegnap este váltunk volna el. Itt úgy is néz ki minden, mintha ez a hét év el sem telt volna. Még Zsömle is megvan, az egykori vizslám, aki azóta megnőtt, és János bácsi szerint megöregedett. Kutyáknál nagy idő a hét év! Mégis azonnal megismert, és attól kezdve folyton a nyomomban van. Most a régi szobámban ülök, amelynek az ablakából egyenesen a Balatonra látni. Nagyon szép kis szoba, de Éva néni szerint évek óta nem használta senki. Nos, ez nem látszik meg rajta – minden rendes és tiszta, pedig nem is tudták, hogy ma érkezünk. Éva néni és Apa lent beszélgetnek a kertben. Nem mondták, hogy ne zavarjam őket, de tudom, hogy annyi év után rengeteg mondanivalójuk lehet egymásnak. Annak nagyon örülök, hogy minden jel szerint ő nincs itthon. Fogalmam sincs, hol lehet, de remélem, minél messzebb innen, és hogy nem is bukkan fel, amíg itt vagyunk. Akkor minden tökéletes lesz. Miért is féltem ettől a látogatástól annyira? – Éva, kedvesem, én meg fogok halni. Zoltán ezt olyan hangon mondta, mintha csak azt közölné, mikor indul a vonata. Éva döbbenten nézett rá. Most, hogy kijöttek a napfényre, látta, milyen elgyötört és fakó az arca. Csak nem beteg? Megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – Hát persze hogy meg fogsz halni. Mindenki meghal egyszer, ha nem tudnád. – Most nincs kedvem tréfálkozni. Bocsáss meg, talán nem jól fogtam hozzá. De fogalmam sincs, hogy fog hozzá az ilyesmihez az ember. – Hogy fog hozzá az ember, mihez? – Éva kihívóan nézett a férfira, de ő kerülte a tekintetét. – Hogy közölje az utolsó kívánságát.

– De hát mi van veled, Zoltán? Miféle utolsó kívánságról beszélsz? Hát ezért jöttél ide? Éva egyre jobban megrémült a férfi arckifejezésétől. Látta, hogy tényleg komolyan beszél. De bosszantotta is a dolog. Hiszen hét év alatt egyetlen sort sem írt, most meg egyszerre előbukkan a semmiből, mint egy kísértet. Szó szerint, hiszen olyan sápadt, mint egy hazajáró lélek. – Halálos beteg vagyok. Agydaganat. Az orvosaim szerint már csak hónapjaim vannak hátra. Bármelyik pillanatban összeeshetek, és meghalhatok, vagy kómába eshetek. Ezért nincs időm köntörfalazni. Kérlek, hallgass végig, és ne szólj közbe. Éva bólintott. Zoltán hálásan nézett rá. A fák lombjai közül rájuk sütött a nap, és megragyogtatta az asszony haját. Mostanra átöltözött, és a haját is úgy fésülte, ahogyan mindig is a legjobban állt neki. Zoltán most látta csak, hogy az aranyszőke szálak közé egy-egy ezüst is keveredett. De milyen szép volt még mindig! – Emmáról van szó. – Gondoltam. – Azt mondtad, nem szólsz közbe. Látod, már megint veszekszünk, mint régen. Szóval, Emma mit sem tud a betegségemről. Szerintem sejt valamit, de nem kérdezősködik. Isten áldja meg érte! Remek kislány, és biztos vagyok benne, hogy bátran fogja viselni a csapást. De szüksége lesz valakire, aki mellette áll, hiszen valójában még gyerek. Emlékszel, hét évvel ezelőtt magadnál akartad tartani, amikor bejelentettem, hogy elutazom, és őt is magammal viszem. Ebbe akkor nem egyezhettem bele, mert én vagyok az apja, és mellettem volt a helye. És még más miatt sem... hiszen tudod. Ám most megváltozik a helyzet. Ha én már nem leszek, te vagy az, aki a legközelebb áll hozzá, akit egykor nagyon szeretett. Rád bízhatom? Ő a legnagyobb kincsem a világon. Zoltán szinte egy szuszra mondta el mindezt, miközben a cipője orrát nézte. Most azonban rátekintett az asszonyra, aki szótlanul állt előtte. – Talán üljünk le! – mondta végül Éva, a kerti székekre mutatva. – Kényelmesebben tudunk így beszélgetni. Zoltán nem mozdult. – Elvállalod, Éva? Rád bízhatom Emmát? Mondd meg, az Istenért! Ha nemet mondasz, gyorsan ki kell találnom valamit. Lassan kifutok az időből. – Leülnél végre, drágám? – mondta Éva, aki már helyet foglalt a fonott nádszéken. Zoltán is leroskadt az asszonnyal szemben, és kétségbeesett tekintettel nézett Évára. Eddig még nem is fordult meg a fejében, hogy esetleg visszautasíthatja – vagy talán nem mert erre gondolni. Miért ilyen kimért vele? Talán haragszik rá, és így áll bosszút – de hiszen most nem róla van szó, hanem Emmáról. Ő igazán nem tehet semmiről.

– Persze hogy elvállalom őt – mondta végül Éva halk, nyugodt hangon -, tudod, hogy már hét évvel ezelőtt is megtettem volna. Csak azt sajnálom, hogy eddig vártál ezzel a látogatással. Hogy egy sort sem írtál Kanadából. Tudtam, hogy ott vagy, bár lehet, hogy te el akartad titkolni. Emmuska eleinte írt néhány kedves, gyermekes levelet, beszámolt az iskolájáról, az új barátairól, tőled azonban semmi sem érkezett. Pedig annyira vártam! Olyan magányos voltam ezekben az években. – És a fiad? Éva elkapta a tekintetét. Zoltán azonban így is látta, hogy könnybe lábadt a szeme. – Ő most Párizsban él. Már hat éve. Nagyon sikeres, legalábbis azt írja. Nem akar hazajönni, inkább azt szeretné, hogy én költözzem oda. Én azonban nem tudnék ott megszokni. Nem tudnám elhagyni a hazámat. Zoltán hallotta a hangjában a szemrehányást. Halkan mormolta: – Nem minden ember egyforma. Akkor is szeretheted a hazádat, ha nem itt élsz. Megnősült már a fiad? Éva észrevette, hogy Zoltán nem mondja ki Gábor nevét. – Ó nem! Hiszen tudod, a baleset után... Bár szerintem így is egészen jóképű, a sebhelyek ellenére is. Szavamra az! Mikor mosolyog, szinte nem is látszik, hogy az arca... – Attól még megnősülhetett volna. De még mindig nem késő. Hány éves is? – Huszonhét. Igen, én is reménykedem még benne, hogy megérem az unokáim születését. Még ha csak hébe-hóba láthatom is őket. De térjünk vissza Emmára. – Igen. Természetesen már megírtam a végrendeletemet, csak a gyám nevével kell kiegészíteni. Aki te leszel, csak nem akartam előre beleírni a szövegbe. Éva szomorkásan elmosolyodott. Ezek szerint Zoltán mégsem volt annyira biztos a dolgában. – Mindenemet Emma örökli, ez magától értetődik, de a nagykorúságáig, vagy amíg férjhez nem megy, te kezeled a vagyonát. Nem fog szűkölködni, elegendő pénzem van, és jól fialnak a bankbetétjeim. Nem kell majd szégyenkezni a hozomány miatt sem. – Emma olyan gyönyörű, hogy hozomány nélkül is minden ujjára találhat kérőt. – Azért nem árt, ha a szépség némi vagyonnal párosul. No meg, Emma elég nehéz eset. Majd lesz alkalmad megtapasztalni! – Mikor akarod neki elmondani? Zoltán nagyot sóhajtott. Ez a legnehezebb az egészben, még a közelgő halál gondolatánál is nehezebb. Hogyan mondja el egyetlen lányának, hogy nemsokára itt hagyja őt? Maga előtt látta Emma nyílt, kérdő tekintetét, amelybe belenézve egyszerűen lehetetlen volt hazudni, vagy akár

köntörfalazni. Előbb-utóbb el kell neki mondani mindent őszintén – nemcsak azt, hogy hamarosan meg fog halni, hanem azt is, hogy eddig ezt eltitkolta előle. Eddig még egyetlen titkuk sem volt egymás előtt. Legalábbis ő így tudja... – Még ma. Nem halogathatom tovább. De most már legalább azt is megmondhatom neki, hogy nem fog egyedül maradni, hanem a drága Éva néni fog gondoskodni róla. Ezért akartam előbb veled beszélni. Egymásra néztek. Zoltán megkönnyebbült tekintettel, Éva pedig szomorúan, de egyben hálásan is. A szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy régi barátja haldoklik – hiszen nem olyan öreg még, és annyira életerősnek látszik. Leszámítva a sápadtságot, és azt a fénytelen tekintetet. Annak viszont nagyon örült, sőt büszke volt rá, hogy a férfi őt jelölte ki Emma gyámjául. Valamikor nagyon szerette a kislányt, és a szíve majd’ megszakadt, mikor Zoltán olyan messzire elvitte tőle. Akkor azt hitte, soha nem látja őket többé. Kicsit szégyellte is magát, hogy ennyire örül, de látta, hogy Zoltán is jobb kedvre derült a beszélgetés után. Ismerte őt annyira, hogy tudja: nincs szüksége rá, hogy szánakozzanak felette, különösen arra nem, hogy ennek hangot is adjanak. Csak semmi sopánkodás! Meg kell könnyíteni az elkövetkező napokat az ő és Emma számára is. Évának ebben már nagy gyakorlata volt. – Akkor hát menjünk, beszéljünk vele. 1907. augusztus 10. Apa meghalt. Egyáltalán nem szenvedett, mivel már hetek óta kómában volt – ahogy azt az orvosok megjósolták. Előtte még el tudtunk búcsúzni, és én igazán megpróbáltam erős és bátor lenni, ahogy ő kérte. Arra is megkért, hogy ne bőgjek, és ne hordjak fekete ruhát. Ezt a két utóbbit csak részben tudom teljesíteni: csak akkor sírok, ha senki sem lát, és az iskolakezdésig fekete ruhát fogok hordani. Az már úgyis csak néhány nap, és az iskolában egyenruhát kell viselnünk. Itt fogok lakni Éva néninél, Körtvélyesen, és itt is fogok iskolába járni. Apa mindent elrendezett: idehozatta a holmimat, és az iskolát is Éva nénivel együtt választották ki. Bár nagy választék nem volt, hiszen itt a városban csak egy megfelelő iskola van – bejárhatnék Füredre, de azt nem akartam. Borzasztóan bántott, hogy nem vettem észre a betegségét. Ha tudtam volna! Hálátlan és önző leány vagyok, csak a saját gondjaimmal törődtem. Micsoda jelenetet rendeztem a Körtvélyesre vezető úton. Végig duzzogtam és alig szóltam hozzá. Tessék, már megint bőgök! Bocsáss meg, Apa! Ő nem lakik itt. János bácsitól megtudtam, hogy Párizsban él – ott dolgozik gyermekorvosként. Sikeres gyermekorvosként! Ki lehet az, aki rábízza a gyerekét? Mindegy, az a lényeg, hogy nincs itt, és János bácsi szerint nem is jár haza Körtvélyesre, még látogatóba sem. Jól is teszi, főleg, ha én itt leszek. Vajon Éva néni megírja neki, hogy ideköltöztem? Habár egyáltalán nem érdekel, hogy megtudja-e, és az sem, hogy mit szól hozzá.

Holnap lesz Apa temetése. Itt temetik el, Körtvélyesen, a barátja, Gábor bácsi mellett. Nem Maman és a kicsik mellett fog nyugodni, de legalább itt lesz a közelemben. A temetés után Éva mindent megtett azért, hogy teljesítse Zoltán kívánságait, és megpróbálja megkönnyíteni Emma számára a gyász első napjait. Bár az ő szíve is nehéz volt, és minden erőfeszítése ellenére néha úgy érezte, mintha a lány támogatná őt, és nem fordítva. Emma valóban csodálatos teremtés volt, erről nap nap után meggyőződhetett. Zokszó nélkül elfogadott mindent, amit az apja és ő elrendeztek számára: attól kezdve, hogy melyik szobába költözzön, egészen az iskola kiválasztásáig. Hosszas tanakodás után a körtvélyesi angolkisasszonyok vezette Katolikus Leánygimnázium mellett döntöttek, ahová annak idején Éva is járt, és ami országszerte híres, tekintélyes intézmény volt. Emma azonnal beleegyezett, amin Zoltán láthatólag meglepődött. Talán arra számított, hogy a lány tiltakozni fog az apácák vezette intézet ellen? A férfi előzőleg néhány megjegyzést tett arra, hogy a lánya néha „kemény dió” lehet, de eddig Éva ennek semmi jelét nem tapasztalta. Hacsak nem számítjuk azt, hogy makacsul ragaszkodik ahhoz – az apja kifejezett kérése ellenére -, hogy gyászruhát hordjon az iskolakezdésig. Ám ez természetes, ha jobban belegondolunk, hiszen az apját veszítette el: valahogyan ki szeretné fejezni a fájdalmát. Sírni még senki sem látta, még a temetésen sem, bár néha gyanúsan vörös volt a szeme, de alapjában véve nagyon hősiesen viselte a veszteséget. Éva elhatározta, hogy az iskolakezdésig minél több városi családdal megismerteti a lányt. Különösen azokra a családokra gondolt, ahol Emmával egykorú lányok voltak, akik esetleg később az osztálytársai lehetnek. A lánynak szüksége volt új barátokra, hogy otthon érezze itt magát: ő, az öreg János, a személyzet többi tagja és Zsömle, a hű vizsla nem volt ideális társaság egy fiatal leánynak. Bár az igaz, hogy Emma nem panaszkodott. Rövid idő alatt mindenkit meghódított a Krisztina-lakban: Zsömle kutyát és Jánost, az inast szinte azonnal, de néhány napon belül a szakácsnőt és a kis cselédlányt is. És hát az ő, Éva napjait is megédesítette, hogy Emma itt volt a házban: végre volt valaki, akit szerethet, akiről gondoskodhat, akit kényeztethet, akiben gyönyörködhet. Már nem volt olyan magányos. Mindig is vágyott arra, hogy legyen egy kislánya. Hogy újra legyen egy kislánya. Emma a régi szobáját kapta meg, most már véglegesen. A ház Balatonra néző oldalán három hálószoba volt egymás mellett. Az Emma szobája melletti egykor Gáboré, Éva fiáé volt. Most nem használta senki, ezért az asszony megkérdezte Emmát, hogy nem szeretné-e inkább azt megkapni – annak az ablakából ugyanis sokkal szebb volt a kilátás, mivel nem közvetlenül előtte állt a hatalmas gesztenyefa, mint ahogy a másik ablak előtt. Gábor annak idején ezért is kapta meg. Emma azonban csak a fejét rázta. Majd azt mondta, hogy ő nagyon szereti a gesztenyefát, és a levelek között így is látja a víztükröt.

Egyébként is szép kis szoba volt – nem túl tágas, de barátságos. Az egyik sarokban állt az ágy, amelynek hatalmas fakerete ódon, százados illatot árasztott magából, mellette pedig az öblös ruhásszekrény, amelyet ugyanolyan fából faragtak, mint az ágykeretet (annak idején együtt rendelhették meg őket). A szekrénnyel szemben, az ablak közelében egy kicsi, kecses fésülködőasztal foglalt helyet, faragott zsámollyal és némileg foncsorát vesztett tükörrel. A szoba közepén pedig egy csipketerítős asztalka állt, körülötte három tonettszékkel. Az ablakokon csipkefüggönyök és nehéz, bársony sötétítők, a bútorokon pedig ízléses, hasonló színű csipketerítők. A falakat két festmény díszítette: egy balatoni tájkép, és a szép, fekete hajú Krisztina nagymama portréja, aki nyájasan, bár kissé ostobán mosolygott a lányra (a nem túl tehetséges festő „jóvoltából”), és akiről annak idején a Balaton-parti házat elnevezték. Emma szerette ezt a szobát: mikor kinyitotta az ablakot, és beáradt a kert és a Balaton illata, majd keveredett az antik bútorok, és a tisztaság szagával, ez együtt valami megnyugtató otthonosság érzetét keltette benne. Azon gondolkodott, hogy még szüksége lenne egy íróasztalra, mivel a középen álló, imbolygó lábú asztalkánál meglehetősen kényelmetlen ülés esett, a fésülködőasztal pedig túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy írni lehessen rajta. Majd szól erről Éva néninek. A harmadik szoba mindig zárva volt: ez valaha Éva kislányáé, Évikéé volt, aki nagyon régen meghalt, még Emma születése előtt. Senki sem léphetett be ide Éva nénin kívül; még a férje, Gábor fia és János bácsi sem. Emma jól emlékezett erre a tiltásra. Hétéves korában sokszor lesett be kíváncsian a kulcslyukon, amit akkor éppen hogy elért. Most azonban már megértette, hogy Éva néni nem akarja mással megosztani a szoba és kedves halottja titkait, és tiszteletben tartotta kérését. A temetés után Emma fekete ruhájában gyakran üldögélt a kertben, a vizslával, Zsömlével az oldalán, a Balatont bámulva, szótlanul. Éva meghagyta a személyzetnek, hogy ilyenkor ne zavarják: a lánynak időre van szüksége. Sok minden történt vele, végig kellett gondolnia az életében végbement változásokat. Az asszony sokszor titokban hosszasan nézte őt, könnyes szemmel. Szegény kislány! Talán ha elkezdődik az iskola, és mindennap történik vele valami új, az eltereli majd a figyelmét a szomorú gondolatoktól. A háznak pár éve új szakácsnője és egyben házvezetőnője volt, a megtermett, szabad szájú Jónásné személyében, akit Éva az öreg Margit néni halála után vett fel. Az asszony nehezen talált magának alkalmazottat a városban, ezért nem válogathatott. Ám később nem bánta meg, hogy felvette a kissé faragatlan Jónásnét, aki remekül főzött, és mindig jókedvű volt. János, az inas azonban nem kedvelte az asszonyságot, aki most a konyhaablakból szintén a magányosan üldögélő lányt nézte. – Egyem a lelkét, hiszen a szél is elfújja. No, majd én felhizlalom, majd meglátja, János.

– Meg ne próbálja! Még csak az hiányozna, hogy úgy nézzen ki, mint a Szalkóczy lányok! – Miért, ők talán nem csinosabbak? Rajtuk van mit fogni a legényeknek! – és a pirospozsgás, vidám természetű Jónásné jóízűen felkacagott. Tudta, hogy ezzel kihozza a sodrából az öreg Jánost, akit mindig szeretett ugratni. Az inas csak egy megvető pillantással válaszolt. Ő a maga részéről azonnal eldöntötte, hogy ha úgy alakul, akár az életét is adja Emmáért. Jánosnak hatalmas szíve volt; őszintén rajongott Éváért, de a férjéért, idősebb Gáborért is, amíg a férfi élt. A fiukat, Gábort és a kislányukat pedig a sajátjaiként szerette. A kis Emmára is jól emlékezett, amikor hét évvel ezelőtt néhány hónapot itt töltött náluk. Akkor is gyászruhát viselt szegényke: akkor az édesanyja halála miatt. A ház alkalmazottja volt még Ilonka, a cselédlány, egy tizennyolc éves, pisze orrú és riadt szemű kis parasztlány. Ő eleinte igyekezett elkerülni a fekete ruhás, sápadt és szomorú Emmát, és amikor a lány szólt hozzá, mindig ijedten összerezzent, mintha kísértetet látott volna. Emma mulatott ezen, de zavarta is a dolog. Aztán egyik reggel nagy kiabálásra lett figyelmes: Jónásné veszekedett a kissé kétbalkezes Ilonkával, aki mindig elrontott valamit. Most éppen a reggelihez melegített tejet futtatta ki, és szipogva, fejét vállai közé húzva tűrte a fejére olvasott szitkokat. Emma vetett véget a veszekedésnek azzal, hogy ő nem is kér ma tejet reggelire. Ilonka attól kezdve a kezét is tűzbe tette volna érte. Miután a háziakkal így összebarátkozott a lány, Éva elhatározta, hogy ideje körbelátogatniuk a városka prominensebb családjait. Vasséknál, a városka talán leggazdagabb birtokosainál kezdték, akiknek volt egy Emmával egykorú lányuk, Hédi. Az anya, Terézia egykor Éva iskolatársa és egyben vetélytársa is volt. Mind a ketten a városka szépeinek számítottak, és a füredi Anna-bálon egykor együtt versengtek a bálkirálynői címért. Ezt akkor Éva nyerte el, és Terézia azóta sem tudta megbocsátani neki. Az asszonynak már nem egészen fiatal korában váratlanul született egy kislánya, négy fiú után. A kis Hédi gyönyörű teremtés volt, babaarcú, világosszőke hajú, zöldesszürke szemmel, amelyet selymes, hosszú szempillák kereteztek. Tudta magáról, hogy szép, hiszen az édesanyja, és mindenki más is minden adandó alkalommal biztosították őt erről. Valójában hiú, üresfejű lányka volt, aki szinte született hercegnőként viselkedett, és az osztálytársaiból, barátnőiből valóságos udvarhölgykoszorút gyűjtött maga köré. Elég sok irigyet és ellenséget is szerzett magának a városban, amiért így fenn hordta az orrát – ez azonban egyáltalán nem zavarta, mivel meggyőződése szerint ezek az emberek mind jelentéktelenek voltak, akik arra sem méltók, hogy kecses kis cipellőjét beléjük törölje. Senki sem vetekedhetett Körtvélyesen, sőt Balaton-szerte sem a szépségével. Terézia alig várta, hogy Hédi abba a korba érjen, amikor maga is versenghet az Anna-bál szépe címért. Meg volt róla győződve, ha ő valamikor nem is kapta meg a fődíjat (annak idején csak első udvarhölgy lett – az a

nyápic Éva elhalászta az orra elől a dicsőséget), a lánya már biztosra fog menni. Az ő Hédijének nincs párja hetedhét országban. Most, amikor régi ellensége, Éva megjelent náluk a furcsa, talpig feketébe öltözött lánnyal, Terézia elsápadt. Emma ugyanis gyönyörű volt. Persze nem szebb Hédikénél, de mégis... Ez a vöröses haj, a sötétkék szem. A ruhája borzalmas, de még így is látszik, hogy a termete kecses, karcsú. Hogy került ide? Ki ez? Csak nem akar itt maradni? Éva titokban elnyomott egy diadalmas mosolyt. Terézia megnyúlt arca mindent elárult, bár mikor megszólalt, mézes-mázos hangjában rosszindulatnak nyoma sem volt. Kifogástalan kedvességgel üdvözölte a vendégeket, és behívta őket egy teára és süteményre. Hédi is megjelent a háta mögött, rózsaszín ruhában, fehér masnival a hajában. Emma rámosolygott: tetszett neki ez a lány, aki olyan volt, akár egy marcipán tortadísz. – Ő Emma, Vallay Zoltán kislánya. – Ó, igen, őszinte részvétem, drágám. Nem tudtunk elmenni a temetésre, mert... – Semmi baj. Emma, mutatkozz be, kérlek. – Vallay Emma, kezét csókolom – Emma illedelmesen pukedlizett, majd Hédi felé fordult. – Téged hogy hívnak? – Vass Hedvig – a két lány kezet fogott. – Örvendek. Olyan arccal mondta ezt, mintha citromba harapott volna. – Menjetek, beszélgessetek egy kicsit, lányok – mondta Éva -, hiszen minden bizonnyal osztálytársak lesztek. Terézia rámeredt. Akkor hát itt marad ez a fruska. Ez valóságos tragédia! Mi lesz Hédikéje bálkirálynői koronájával? Az biztos, hogy ez a lány a kisujjáig sem ér fel, de az emberek olyan furcsák! Mi lesz, ha többen lesznek, akiknek ez a kis vörös hajú, vastag szájú leányzó tetszik? Nem, ezt nem engedheti. Ezt mindenáron meg kell akadályoznia! A két lány közben bement Hédi szobájába. – Tudsz zongorázni? – kérdezte a lány leereszkedő modorban Emmát. – Igen, de most nem zongorázom. Ne haragudj. Pár napja halt meg az édesapám. – Az nem zavar, ha én zongorázom? – Inkább beszélgessünk. – Jól van. Hédi leült vele szemben a kanapéra, és gondosan elrendezte a szoknyája ráncait. Majd a kezét az ölébe téve kérdő tekintettel nézett Emmára. A lány döbbenten figyelte. Még soha nem látott ilyen szép teremtést: olyan volt, akár egy életre kelt baba, a loknijaival és az eper ajkával. Igaz, hogy nagyon szép volt, de nem volt benne egy csepp kedvesség sem. Miről beszélgessen vele? – Tényleg egy osztályba fogunk járni? – Remélem, nem.

A szép zöld szempár jéghidegen meredt rá. Emma kezdte rettentő kényelmetlenül érezni magát. Mi baja lehet vele ennek a porcelánbabának? Hiszen még nem is ismeri. Hédi folytatta: – Mi jól megvagyunk nélküled is az osztályban. Pontosan húszan vagyunk, és ha te is hozzánk jönnél, páratlanul lennénk. Valaki mindig egyedül állna a sorban. A padban is egyedül kellene ülni, valakinek – elfintorította az orrát -, és persze, az nem te lennél. Az újakkal mindig kivételeznek. – Én nem akarnám, hogy kivételezzenek velem – tiltakozott Emma. Hédi megvonta a vállát, és felállt. – Menjünk inkább ki. Nézzük meg, mit csinálnak Anyáék. Éva és Terézia az udvaron ülve beszélgettek egy csésze tea mellett. Vagyis inkább Éva beszélt, Terézia pedig bólogatott. Elmesélte neki Zoltán váratlan felbukkanását, a betegségét, a halálát. Valamint azt, hogy a lányát, Emmát az ő gondjaira bízta. Tehát ezentúl itt fog lakni, és ide fog iskolába járni. Minden bizonnyal Hédiékkel egy osztályba. – Tudod, ezért is jöttünk ma ide. Szeretném, ha minél többen megismernék Emmát, és minél több barátot szerezne, mielőtt megkezdődik az iskola. Kedves, bájos teremtés, bár most kicsit szomorú, de ez természetes. Biztos vagyok benne, hogy jól megértik majd egymást Hédikével. – Ez egészen biztos – válaszolta Terézia, kissé erőltetett mosollyal. Egyáltalán nem örült ennek az új jövevénynek, aki a lánya vetélytársa lehet. Mert ő azonnal a vetélytársat látta Emmában, nem a lehetséges barátnőt, és jól tudta, hogy a lánya is hasonlóan gondolja. Remélte is, hogy Hédi azonnal érzékelte a pozícióját fenyegető veszélyt, és ennek megfelelően viselkedett. Ha Emmának barátnőre van szüksége, akkor ugyan rossz helyen kopogtatott. Hédikének elég barátnője van, nincs szüksége még egyre. Ezt azonban nem köthette Éva orrára. Majd rájönnek maguktól is. Volt még egy oka az idegenkedésének. A városban mindenki nagyon jól emlékezett a hét évvel ezelőtti, botrányos eseményekre, amelyek aztán szörnyű tragédiába torkollottak. Sok mindent suttogtak akkoriban az emberek... Persze, Éva úgy tett akkor is, és azóta is, mintha mi sem történt volna – vagy talán lehetséges, hogy nem tudta, miket beszéltek róluk? Mindenesetre attól kezdve nem nagyon járt társaságba, magányosan éldegélt a Krisztina-lakban. Most biztosan a lány miatt bújt ki a csigaházából. Népszerűnek akarja látni a gyámleányát a városban. No, majd ő tesz róla, hogy ez ne sikerüljön. Nem lesz nehéz dolga, hiszen még szinte mindenki emlékszik arra a kacér Bellára – várjunk csak, hiszen ez a fruska hasonlít is rá. Hah! Csak nem hiszik azt, hogy úgy tehetnek, mintha meg sem történtek volna azok az események? Csak rá kell nézni ennek az Emmának az arcára, és mindenki azonnal arra fog emlékezni. Terézia ezektől a gondolatoktól valamelyest megnyugodott, és derűsebb arccal kortyolta a teáját. Éva gyanakodva nézett rá, de ezúttal nem tudta megfejteni a gondolatait. A szavaiból semmi sem tűnt ki: Terézia biztosította

Évát, hogy ő és természetesen a drága kis Hédi is mindent megtesz majd, hogy Emma otthon érezze magát. Éva kezdte sejteni, hogy nagy hibát követett el, amikor először ide hozta a lányt. Lelkifurdalása volt, hiszen részben a saját hiúsága miatt döntött így: látni akarta Terézia arcát, amikor megpillantja a védencét, aki sokkal szebb a kis hiú Hédijénél. Milyen önző volt! Jobban teszi, ha megpróbálja menteni, ami menthető, és minél gyorsabban távoznak innen. Közben a lányok is kijöttek a szobából, és Éva látta, hogy Emma segélykérő pillantást vetett rá. Ez segített határozni: talán udvariatlanság ilyen gyorsan felállni az asztaltól, de az előbb Teréziáék sem nagyon zavartatták magukat amiatt, hogy nem jelentek meg egy régi ismerősük temetésén. – Jobb, ha indulunk – mondta Éva, letéve a csészéjét. – Még sok helyre kell ma ellátogatnunk. Köszönjük a teát. – Mindjárt készen van a sütemény! Nem várjátok meg? – Köszönjük, nem. Emma, búcsúzz el Hédikétől! Mikor már újra kint voltak az utcán, és kicsit távolabb kerültek a háztól. Emma megszólalt. – Nem mehetnénk inkább haza? Kicsit elfáradtam. – Nyugodj meg, nem mindenki ilyen barátságtalan, mint Hédi és a kedves mamája. Miről beszélgettetek? – Igazából semmiről. Nem is akart beszélgetni velem – Emma szemét elfutotta a könny. – Kanadában annyi barátom volt... – Jól van, hazamegyünk, ha ma már nincs kedved tovább vendégeskedni. Majd holnap folytatjuk Szalkóczyéknál. Meglátod, ott sokkal kellemesebb lesz. Ha belegondolok, inkább ott kellett volna kezdenünk az ismerkedést. Emma emlékezett Szalkóczyékra: a városka jómódú cukrász családjára, akiknek annak idején három dundi, szőke kislányuk volt. A legkisebb, Rozália egyidős volt Emmával, és néha játszottak együtt a Krisztina-lak kertjében és a cukrászék házában is. Emma nagyon szeretett a vidám otthonba járni, ahol minden tele volt babával, szalaggal és tortaillattal. Az anya, Jolán néni, egy mindig derűs, mosolygós, jóindulatú és kövér asszonyság volt. A férje, a Balaton-szerte híres mestercukrász (még a déli partról is jártak hozzá tortát rendelni) furcsa módon egy kicsi, cingár emberke volt, aki azonban rajongott a feleségéért és a pufók kislányokért, akiket gyönyörűnek látott. Azóta a legidősebb lánya, Viola már férjhez ment, és Rozika után született még további két kislánya: így már öten voltak a Szalkóczy-lányok, bár odahaza csak négyen maradtak. Az emberek néha mosolyogva kérdezgették az apát: honnan fog ennyi hozományt előteremteni, ám Szalkóczy József nem aggódott. Amíg édesszájú emberek lesznek a világon, ő és a családja nem fog hiányt szenvedni semmiben. Másnap, mikor Éva és Emma ellátogattak hozzájuk, Szalkóczyék már számítottak az érkezésükre. Terézia és Hédi nem tétlenkedtek ugyanis, és az egész városban elterjesztették, hogy Vallay Zoltán lánya ide fog költözni Körtvélyesre. „Annak a Bellának a lánya, hiszen emlékszel, kedvesem! Micsoda

pletykák keringtek annak idején a nő viselt dolgairól, és tudod, mi lett a vége!” – mondogatták városszerte. A városka asszonyai és lányai ekkor szörnyülködve kapták a kezüket a szájuk elé. Hogyne emlékeznének! Mindenki ki volt éhezve egy kis pletykára egy ilyen poros, unalmas kisvárosban, és azóta talán összesen sem történt annyi esemény, mint abban az egy esztendőben, hét évvel ezelőtt. Annak idején még a fővárosi lapok is írtak róla, olyan hatalmasra dagadt a botrány! Az akkori történéseknek pedig a szép, titokzatos Bella volt az egyik főszereplője. A lánya tényleg annyira hasonlít hozzá? No, kíváncsiak vagyunk rá! Szalkóczyék lekötelező kedvességgel fogadták őket, de Emma érezte, hogy itt is furcsán, idegenkedve néznek rá. A harsány, folyton kacagó Jolán néni, aki annak idején úgy szerette, és „kicsi Emmuskámnak”, vagy „szegény kis árvámnak” nevezte őt, most gyanakodva méregette, és amikor visszanézett rá, elkapta a tekintetét. Rozika is húzódozott tőle: a lány Hédi entourage3-ába tartozott, és nem akarta kockáztatni azt, hogy a város kis koronázatlan királynője megnehezteljen rá. Ahogyan tegnap Hédi Emmáról beszélt, abból nyilvánvaló volt, hogy nem szándékozik a kegyeibe fogadni. Így hát Rozika – a kötelező udvariasságon kívül persze – semmilyen közelebbi kapcsolatba nem akart kerülni Emmával. Pedig a szíve mélyén sajnálta a lányt, hiszen jólelkű teremtés volt. Szegénynek, amikor meghalt az anyja, idegen városba (sőt országba, ha jól hallotta!) kellett költöznie, aztán most az apja is... és ebben a szörnyűséges gyászruhában kell járnia. Milyen sápadt és szomorú! No, mindegy, majd talán Hédi is megbékül vele előbb-utóbb, és akkor ő is bátran barátkozhat vele. A többi házban sem volt más a helyzet: mindenhol nagyon kedvesek és szinte túlságosan is nyájasak, udvariasak voltak, azonban Éva is jól tudta, hogy a szép szavak mögött városszerte valami ellenséges hangulat lappang velük szemben. Azt is sejtette, hogy Terézia áll e mögött. Az a kígyó! A lánya sem különb nála, aki pedig úgy néz ki, mintha háromig sem tudna számolni. Valóban nagy hiba volt, hogy először hozzájuk mentek, hiszen tudhatta volna, hogy az ő jóindulatukat lehetetlen lesz elnyerni. Szegény Emma! Ő fogja meginni ennek a levét, mivel őt, Évát, már hosszú idő óta egyáltalán nem érdekelte, mit pusmognak róla. Az évek során megtanulta, hogy legjobb, ha lepereg róla az ilyesmi. Emmáért azonban fájt a szíve. Csak nem kell neki is bűnhődni mindazért, ami annyi évvel ezelőtt történt? Hiszen annyian megbűnhődtek már azóta: Bella, Gábor fia, és az egész család... Hát sohasem lesz vége? Pár nap múlva Emma kijelentette, hogy az iskolakezdésig sehová sem akar már ellátogatni, és megint kivonult a kertbe, a Balaton partja felé sétálva, nyomában a kutyájával, kezében tartva piros, bőrfedeles könyvecskéjét, ami

3

környezet, baráti kör

bizonyára a naplója volt. Vajon miket írhat bele? Éva sajgó szívvel nézett utána. 1907. augusztus 20. Ma templomban voltunk Éva nénivel, ugyanis Szent István ünnepe van. Találkoztunk mindenkivel, akiket az utóbbi napokban meglátogattunk. Micsoda egy viperafészek ez a város, az ember nem is hinné! Mindenki mosolyog és szebbnél szebbeket mond, de nagyon jól tudom, hogy ez csak a látszat. Valójában mindenféle szörnyű dolgot gondolnak rólam, és azt is tudom, miért. Nem vagyok ostoba! Az anyámra emlékeztetem őket. Nem tudják neki megbocsátani azt, hogy olyan szép volt, és hogy más volt, mint ők. Nem tudom, mit gondolhatnak róla, és hogy pontosan mivel vádolták annak idején. Nem tudhatják róla ugyanazt, amit én! Ami elsősorban nem az ő hibája volt, hanem az, akinek nem bírom leírni a nevét. Ezt azonban, sajnos, nem mondhatom el senkinek. Megígértem Mamannak a halálos ágyán. Mindegy, erős leszek, gondoljanak rólam csak nyugodtan bármit. Nekem itt van Éva néni és János bácsi, akik szeretnek és elfogadnak. Nincs is szükségem senki másra. Hamarosan kezdődik az iskola. Éva néni holnap elvisz bemutatni az apácáknak. Állítólag el szeretnének beszélgetni velem, hogy kiderítsék, melyik osztályba kerülhetek. Remélem, Mademoiselle Claire módszerei nem vallanak majd szégyent! Én igyekezni fogok, hogy így a távolból is büszke lehessen rám, amikor legközelebb írok neki. Hamarosan kiderült, hogy Emma kanadai tanítónőjének igazán nem volt miért szégyenkeznie. Éva elvitte a lányt az angolkisasszonyok hírneves körtvélyesi Szent Margit Katolikus Leánygimnáziumába, hogy bemutassa őt az igazgatónőnek, Eufrozina nővérnek, akivel előtte már megbeszélte a dolgot. Az intézmény az egész országban híres volt, a Balaton partjáról mindenhonnan, sőt még Budapestről is jártak ide diákok. Az épület is ennek megfelelően méltóságteljes volt, vastag, kolostorszerű falakkal, kongó, tágas folyosókkal. A lépcsőfordulóban egy hatalmas vaskereszt függött. Mikor odaértek elé, Emma megilletődve fél térdre ereszkedett, és keresztet vetett. Éva mosolyogva tette rá a kezét a karjára. – Itt nem kell. Csak a kápolnában. Gyere tovább, az igazgatói iroda a legfelső emeleten van. A szigorú Eufrozina annak idején, kezdő tanár korában Éva osztályfőnöke volt, és az asszony egy kicsit még most is tartott tőle. A hófehér hajú apácáról senki sem tudta, hány éves lehet. Éva úgy emlékezett, hogy már kislány korában is öregnek látta. Azok közé az emberek közé tartozott, akik korán megöregszenek, de aztán életük végéig szinte semmit sem változnak. Szigorú, komoly arccal fogadta őket, ami Emmának nagyon jólesett a rengeteg hamis mosoly után. Azonnal a szívébe is zárta az idős nővért, aki pedig eléggé tiszteletet parancsoló alkat volt fekete ruhájában és rózsafa botjával, amelyre a köszvénye miatt támaszkodott. Eufrozina elégedett arccal mérte végig Emmát.

– Ő tehát a Vallay-lány. Hány éves vagy, gyermekem? – Januárban múltam tizennégy. – Úgy! Akkor hát az ötödik osztályba kerülhetsz, a korod alapján. De ez még attól is függ, mennyit tudsz. Kicsit későn értesített minket a gyermek érkezéséről, Kóthayné – az igazgatónő szigorú, kemény tekintetét Évára emelte, aki éppen úgy elsápadt, mint kislány korában. El is szégyellte magát, habár igazán nem az ő hibája volt, hogy előzőleg nem tudta, Emma nála fog lakni. – No, majd meglátjuk – folytatta a nővér, mikor látta egykori tanítványa zavarát -, ha a tudása megfelelő, szívesen látjuk az ötödik osztályban, ha nem, akkor visszakerül a negyedikbe. Én is le tudom vizsgáztatni néhány tárgyból, és a héten a többi tanár is a rendelkezésünkre fog állni. Nem ellenzed, ha mindennap be kell jönnöd az iskolakezdés előtt, ugye, gyermekem? Hűvös, tárgyilagos tekintetét Emmára emelte, aki bátran nemmel válaszolt. Az igazgatónő most először elmosolyodott. Tetszett neki ez a kis, világlátott leányzó. Talpraesett, okos teremtésnek tűnik. És nagyon szép is, bár az itt csak mellékes körülmény – sőt, akár hátrány is lehet, ha őszinte akart lenni. – Akkor jó. Holnap várunk a földszinten, a bal oldali első teremben. A nevelőanyádnak nem is kell elkísérnie, hiszen az iskolába sem fog mindennap veled jönni, nem igaz? Emma az elkövetkező napokban remek eredménnyel vizsgázott mindenből. Az elméleti tárgyakkal semmi gondja nem volt, hiszen valóban értelmes, okos leány volt. A magyar irodalmat és történelmet az édesapja tanította neki – itt voltak hiányosságai, de a tanárok egybehangzó véleménye szerint nem annyi, hogy vissza kelljen mennie az alsó tagozatos osztályba. Ami a nyelveket illeti, franciául és angolul folyékonyan beszélt. A latinnal voltak nehézségei: a kanadai oktatásban nem fektettek akkora hangsúlyt a klasszikus műveltség megszerzésére, ám mivel a lánynak remek nyelvtehetsége volt, Krizosztóma nővér, a latintanár kijelentette, hogy pár hónap alatt behozhatja a lemaradást. Németül ugyan egy kukkot sem tudott, de megegyeztek, hogy különórákon elkezdi tanulni a nyelvet, és mikor eléri a többiek szintjét, csatlakozik az osztályhoz. A gyakorlati tárgyakból: a zenéből, a táncból és a háztartási ismeretekből Emma sikerrel vette az akadályokat – kissé meglepődött ugyan, hogy ezeket is a tanórák keretén belül tanulják itt a lányok, hiszen őt az apja Kanadában különórákra járatta az iskola után, ahol zongorázni és táncolni tanult. Ami pedig a háztartási ismereteket illeti, mindig is szeretett segíteni apja kanadai házvezetőnőjének, itt pedig a mindig vidám, tréfás Jónásnénak. A tanári kupaktanács végül úgy döntött, hogy Emma az ötödik osztályban kezdheti el a tanulmányait. Már csak azért is, érveltek, mivel a lány vele egykorú barátnői – Vass Hédi, Szalkóczy Rozália, és a többi városban lakó bakfis – is oda jártak. Mikor ezt közölték a lánnyal, ő meglehetősen közömbös arccal fogadta a hírt, sőt mintha egy kicsit el is biggyesztette volna a száját.

„Hiába, furcsa egy teremtés” – gondolta az igazgatónő. – „Lehet, hogy még sok bajunk lesz vele.” Ám szokása szerint e véleményének nem adott hangot. – Nos, gyermekem, Isten hozott minálunk. Szeptember elsején kezdünk. A raktáros nővér majd keres egyenruhát, amíg nem varrattok neked. A hajadat befonva kell hordanod, masnik nélkül. Semmilyen ékszert sem hordhatsz – (Emma a füléhez kapott, ahol az anyjától örökölt kis igazgyöngy fülbevalókat viselte) -, igen, azokat ki kell majd venned. Különben írásban megkapod a házirendet; azt alaposan tanulmányozd át. Nem tűrjük a kihágásokat, még az első napon sem, és az nem kifogás, hogy új diák vagy. Megértetted? – Igen – mondta Emma, kissé megszeppenve. – Akkor jó. A tanárok, a társaid és én is mindenben igyekszünk majd segíteni neked. Ha bármilyen kérdésed van, azt most felteheted. – Nincs kérdésem, köszönöm. – Akkor elmehetsz. Latinul köszönünk egymásnak: Laudetur Jesus Christus! – Laudetur Jesus Christus! – In aeternum, amen4. Pár nap múlva Emma az új egyenruhájában (természetesen Éva néni nem engedte, hogy egyetlen percig is a raktári ruhákban járjon), két gesztenyebarna varkoccsal és a vállán keresztbe vetett táskával elindult az iskolába. Magányosan baktatott, csak Zsömle kutya kísérte, miközben körülötte hasonló egyenruhában – sötétkék kötényruha és fehér blúz – kuncogó, csevegő lányok kisebb-nagyobb csoportokban, a kicsik a szüleik kezét fogva igyekeztek a gimnázium épülete felé. Néhányan észrevették őt, és összesúgtak, de senki sem ment oda hozzá. „Bánom is én” – gondolta a lány, és büszkén felszegte az állát. Közben a közeli kollégium épületéből a bentlakók is szabályos sorokban elindultak az iskolához tartozó kápolnába. Nemsokára kezdődött a Veni Sancte, az évnyitó szentmise. Emma lehajolt a vizslához: – Menj szépen haza, Zsömle. Ide már nem jöhetsz be velem. A mise után Emma tanácstalanul álldogált az iskolaudvaron a szeptemberi napsütésben. Osztályfőnöke, a kicsi, de energikus Katalin nővér lépett hozzá. Már ismerték egymást, hiszen ő vizsgáztatta le magyar irodalomból, és elég jó véleménnyel volt a lányról. Most is barátságosan mosolygott rá. – Miért nem csatlakoztál az osztályhoz? Na, gyere, bekísérlek és bemutatlak a többieknek. Bár úgy hallottam, a legtöbbjüket már ismered is. – Igen, már találkoztam velük – mondta Emma. Ez meglehetősen szűkszavú válasz volt, és a nővér kérdő oldalpillantást vetett a lányra. No de természetes, hogy meg van illetődve. Majd elmúlik egypár nap múlva. Mikor beléptek az osztályterembe, azonnal megszűnt a zsivaj, és a húsz lány egyszerre felpattant. 4

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké, ámen.

– Laudetur Jesus Christus! – kiáltották kórusban. – In aeternum. Lányok, ő az új osztálytársatok, Vallay Emma. Fogadjátok szeretettel. Emma egy messzi országból, Kanadából érkezett, és nemrég veszítette el édesapját. Szeretném, ha mindenben segítenétek és támogatnátok őt. Rendben? – Igenis! – kiáltották újra kórusban. Te jó ég – gondolta Emma -, ez olyan, mint a katonaság. Még szerencse, hogy legalább nem szalutáltak. Katalin nővér ekkor felé fordult, és magához intette. – Gyere csak ide! Itt fogsz ülni hátul. Az első hónapban mindig ábécé sorrendben ülünk, később majd minden hónapban megváltoztatjuk az ülésrendet, hogy mindenki üljön elöl is, hátul is. Nem vagy rövidlátó? – Nem. – Akkor jó. Hédi, kérlek, ülj eggyel hátrébb! Kiderült, hogy Hédinek igaza volt: mivel eddig húszan voltak, ezért most valakinek egyedül kellett ülnie a hátsó padban. A sors úgy hozta, hogy pont Szalkóczy Rozika és Vass Hédi ültek leghátul, ezért egyiküknek az utolsó padba kellett ülnie, egyedül. Katalin nővér valamiért Hédit választotta, és most segített neki átrakodni a holmiját. – Ugye nem bánod, hogy téged ültetlek hátra. Emma még új, nem akarom, hogy kiközösítve érezze magát. – Nem, dehogy, Katalin nővér. Nagyon szívesen ülök hátra – mondta a lány édes mosollyal. – Köszönöm, ez szép tőled. Hédi leült és sötét pillantást vetett Emmára. A lány Katalin nővér felé fordult. – Engem nem zavar, ha hátul kell ülnöm. Nem akarom, hogy miattam más üljön egyedül. – Ugyan, ne butáskodj. Mi meg nem akarjuk, hogy úgy tűnjön, nem vagyunk elég vendégszeretők. Majd ha kicsit megszoksz nálunk, te is ülhetsz egyedül. Most üljetek le és ne vitatkozzunk ezen tovább. Sokkal fontosabb dolgaink vannak ennél. Emma leült, és oldalra pillantott, Rozikára. A lány lehajtotta a fejét és nem nézett rá. Emma felsóhajtott, majd Katalin nővér felszólítására elővette a füzetét és a tollát. Tanítás után, mikor magányosan ballagott hazafelé, elgondolkodott. Az iskola mindent egybevéve nem volt kellemetlen: a tanárok mind vagy segítőkészek voltak, vagy csak jóindulatúan közömbösek iránta, ami még jobb volt. Vass Hédit azonban, úgy tűnik, akaratlanul is örökre maga ellen fordította. Márpedig ez azt jelentette, hogy az osztálytársait is. Nem is gondolt arra, hogy valahogyan mégis elnyerje a barátságukat: tudta, hogy ez lehetetlen, hacsak valami csoda nem történik. Furcsa módon nem nagyon bántotta a dolog. Élénk képzelőerővel megáldott teremtés volt, és soha

életében nem zavarta a magány, még egészen kicsi korában sem. Más osztályokban pedig még akár találhat is magának barátokat. Ha pedig nem, sebaj! Legalább több ideje lesz tanulni. Szüksége lesz rá, ha valóban írónő akar lenni. Ezt a titkos ambíciót még mindig dédelgette magában. Ha írónő lesz, akkor pedig egy nap megírja, hogyan viselkedtek vele Hédiék. Elmosolyodott. Igen, ez lesz a legjobb. Majd akkor megbánják, hogy nem voltak kedvesebbek hozzá. Ettől a gondolattól felvidult. Alapjában véve jószívű teremtés volt, de a hibái közé tartozott, hogy meglehetősen bosszúvágyó tudott lenni. Az utolsó métereket futva tette meg a házig. Hű vizslája a kapuban várta, Éva néni pedig az ablakból leste őt, és a szíve boldogan feldobogott, mikor látta, hogy a lány milyen jókedvű. Az iskola tényleg jót tett neki. Hál’ Istennek, most majd minden jóra fordul! – János, szóljon Jónásnénak, hogy készítse el az uzsonnát! Emma hazaérkezett az iskolából. Emma néhány perc múlva már a konyhában ült, és szótlanul szürcsölte a kakaóját a foszlós, illatos kaláccsal, miközben Éva néni izgatottan faggatta őt. – Milyen volt az iskola? Jól érezted magad? Mesélj el mindent! De még ne most, előbb edd meg a kalácsot! Emma hálásan rámosolygott. Milyen jó, hogy Éva néni itt van neki! Nem okozhat neki csalódást: azt fogja mondani, hogy minden a legnagyobb rendben volt. Hiszen valóban nem is történt semmi rendkívüli. Miután megtartotta a kissé megszépített beszámolót, és megfelelt Éva néni minden aprólékos kérdésére, Emma elhallgatott, majd az asszony szemébe nézett. – Éva néni, kérdezhetek én is valamit? – Persze, kicsim. Amit csak szeretnél. – Hogyan ismerkedtek meg annak idején Apával? És mi történt azután? Mielőtt én megszülettem? Éva letette a kávéscsészét, mivel a keze furcsán megremegett, és kis híján kilötykölte a forró italt. – Hogy jutott ez most eszedbe? Olyan régen történt mindez! Apád nem mesélte el? – Apa soha nem szeretett önmagáról beszélni. Ez igaz volt. „Hát jó – gondolta az asszony -, ha valóban kíváncsi rá, elmondhatom neki.” – Nem túl boldog történet. – Nem baj, hallani szeretném. Emma átült az Évával szemben lévő székre, és nagy, kék szemét az asszony arcára szegezte. Éva érezte, hogy most mindent őszintén el kell mondania a lánynak. És azt is, hogy neki is szüksége van erre a vallomásra.

Második fejezet 1878-tól 1893-ig Balatonkörtvélyesen időtlen idők óta a nyár egyik fő eseménye a horgászverseny volt, amit mindig június elején rendeztek meg a helyiek és a nyaralók részvételével. A fődíjat mindig a környék leggazdagabb mágnása, idősebb körtvélyesi Zách István biztosította, és általában egy palack ritka, remek évjáratból származó helyi borból és némi pénzjutalomból állt. No meg még ehhez járult a dicsőség. A kifogott halakat azután bográcsokban megfőzték, majd kivilágos-kivirradtig tartott a mulatság, tánccal, cigányzenével. Két kategóriában versenyeztek: ki fogta ki a legtöbb és ki a legnagyobb halat. A fontosabb az utóbbi kategória volt természetesen. A verseny után általában még sokáig emlegették elismerően, a legtermetesebb halat kifogó horgász nevét, és kezükkel mutatták a hal méretét azoknak a kevésbé szerencsés halandóknak, akik nem láthatták a zsákmányt saját szemükkel. 1878 júniusában két fővárosi jó barát is részt vett a világraszóló versenyben. Mindketten huszonöt évesek voltak, jóképűek, magasak, bár ezeken a tulajdonságokon kívül egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Vallay Zoltán és Kóthay Gábor egészen kicsi koruk óta ismerték egymást, szinte együtt nőttek fel, és mivel egyiküknek sem volt testvére, fivérekként szerették egymást. A két család jó barátságban állt egymással: az apa mindkét esetben magas rangú katonatiszt volt, és egymás közelében is laktak Budapesten, a belvárosban, a Reáltanoda utca környékén. Kóthayéknak volt Körtvélyesen egy villájuk, amit az apa építtetett nem sokkal a házassága után, és ahová minden nyáron meghívták a Vallay családot is. A fiú, Zoltán pedig a szülei nélkül is gyakran elutazott ide; így a két barát nemcsak a bentlakásos katonaiskolában, de a vakáció ideje alatt is sülve-főve együtt volt. Zoltán szüleinek halála után még közelebb kerültek egymáshoz. Körtvélyesen rendkívül népszerűek voltak, különösen a leányos házaknál. Bármelyik mama határtalanul boldog lett volna, ha a lánya számára megkaparintja valamelyik jóképű, gazdag „pestit”. Zoltánt „Rómainak” nevezték a háta mögött a városban, Gábort pedig „Görögnek” – a két fiatalember ugyanis a két klasszikus szépségideált testesítette meg. Zoltánnak sötét haja volt (amibe már most, huszonöt éves korában keveredett néhány ősz szál – barátja gyakran ugratta is őt emiatt), barna szeme, sasorra és szabályos, kissé szigorú vonásai. Ritkán mosolygott, azonban szemének meleg, barátságos pillantásával mindenkit azonnal levett a lábáról. Gábornak világosabb, szőkésbarna színű göndör haja volt, ami nyaranta kiszőkült, és szép aranyszínű árnyalatot kapott. A világosbarna

szeme a szép, hosszú, fekete pillákkal egy lánynak is előnyére vált volna. Zoltánnal ellentétben ő szinte szüntelenül nevetett vagy mosolygott, felvillantva tökéletes fogait, miközben arcán két kis gödröcske jelent meg. Mindenkivel azonnal megtalálta a megfelelő hangot, és bár egy kissé felületes, sőt néha türelmetlen volt, nagyon kedvesnek és ellenállhatatlannak tartották. A lánvos házaknál a mamáknak általában Gábor, az apáknak azonban a komolyabbnak tűnő Zoltán tetszett jobban. Lányaik véleménye megoszlott, és a városka eladó lányai két táborba tömörültek: a „Római” és a „Görög” híveinek a csoportjába. Most is rengeteg fruska téblábolt a horgászverseny helyszínén a családjával, és vagy Zoltánnak vagy Gábornak drukkoltak (persze csak csendben, nehogy elriasszák a halakat), annak ellenére, hogy a helyi dúsgazdag birtokos fia, ifjabb Zách István is részt vett a versenyben. Az ifjú gróf felesége, egy halovány, szőke osztrák bárónő is ott állt az ura mellett, kétéves kisfiával, aki a dajkája karján ült. A helyiek őket is udvariasan biztatták, ám valójában mindenki az egyik pesti fiú győzelmében bízott. Zách Pista érezte ezt, de szokásos arisztokratikus nemtörődömségével felülemelkedett a helyzeten, és még csak meg sem fordult a fejében, hogy megbántódjon ezen. Kissé távolabb egy csinos, középtermetű, húszévesforma szőke leány álldogált egy virágcsokorral a kezében. A verseny előtt elpirulva közölte a két daliával, hogy a csokrot a verseny győztese fogja megkapni. Zoltán és Gábor között ekkor komolyra fordult a versengés: a többi jutalom nem érdekelte őket, azonban Papsz Évike virágcsokra olyan díj volt, amiért érdemes megküzdeni. Úgy három évvel azelőtt ismerkedtek meg az egyik helyi kisebb birtokos bájos kislányával – az Anna-bál akkori szépével – egy városi táncmulatságon, akit azóta gyakran elkísértek ide-oda a nyaralás alatt. Mindig hármasban voltak, kínosan ügyelve arra, hogy egyikük se maradjon kettesben a lánnyal. Nem beszéltek róla, de tudták, hogy a kis Évike mind a kettejüknek nagyon tetszik, és emiatt titkos, lappangó rivalizálás alakult ki köztük. Azt nem lehetett megállapítani, hogy Éva melyik fiút kedveli jobban. Kezdetben valószínűleg mind a kettőt egyformán csinosnak és kedvesnek találta, azonban természetesen ez nem maradhatott így örökké. A lányka eleinte maga sem tudta eldönteni, melyik fiú lehet az igazi. Legszívesebben így maradt volna mindig: mivel egyiket sem akarta megbántani, és mind a kettőt maga mellett szerette volna tartani. Most, hogy már húszéves volt, érezte, ez a helyzet kezd elég fonák lenni, és tudta, hogy a kisvárosban már itt-ott suttognak is róla – főleg az irigység miatt, hiszen igazságtalannak tartották, hogy a kis Papsz lány mind a két pesti lovaggal udvarokat magának. Különösen Balázs Terézia, a másik híres helyi szépség, Éva régi vetélytársnője neheztelt rá emiatt, aki elől annak idején a lány elhalászta az Anna-bál szépe címet, és aki meg volt győződve arról, hogy ő sokkal szebb és csinosabb, mint a kis cingár Évike, akit

még a szél is elfúj. Ugyan, mit esznek rajta ezek a pestiek? De mindegy – nyugtatta magát – ő úgyis találhat minden ujjára kérőt a környékbeliek között, mit izgassa magát a két híres-neves pesti miatt. Tavaly nyáron már volt néhány konfliktus a fiúk és Évike között. Zoltán mindig is szókimondóbb, nyersebb volt, és néha kritizálta Évike olvasmányait vagy a világról alkotott véleményét. Egyszer még felhevülve „buta libának” is nevezte, amivel megríkatta a lányt. Utána rögtön bocsánatot kért, és látszott rajta, hogy rettentően bánja a dolgot, ám már nem lehetett meg nem történtté tenni. Ilyenkor Gábor mindig Évike pártját fogta, és a barátja ellen fordult. Amikor kettesben voltak, néha kérdőre is vonta Zoltánt, miért ilyen durva a lánnyal. Zoltán ekkor így válaszolt, a vállát kissé megvonva: – Nem vagyok durva, csak őszinte. – Ugyan, a lányokkal nem lehet őszintének lenni. Láttad, hogy rögtön eltörik nála a mécses. Ha úgy viselkedsz velük, mint egy zupás őrmester, soha nem fogsz egyetlenegyet sem meghódítani. Zoltán a barátja szemébe nézett. – Én nem meghódítani akarom, hanem szeretni. Ekkor nem tisztázták, hogy csak úgy általánosságban beszél-e, vagy konkrétan Évikéről, és inkább nem is feszegették tovább a témát. Valami tüske azonban maradt mindkettejükben: ez először fordult elő, mióta ismerték egymást. Most, hogy Évike a távolból figyelte két udvarlóját (ő is nagyon jól tudta, hogy azok, habár egy szóval sem utaltak rá), magában feltette a kérdést: ha választanom kellene, melyik mellett döntenék? Mind a ketten csinosak: Gábor most is mosolyog, integet az őt biztatóknak, Zoltán pedig összeráncolt szemöldökkel koncentrál a feladatára. Ha egy kicsit többet mosolyogna, ha kedvesebb lenne... Gábor sokkal megnyerőbb – vele folyton nevetnek, míg Zoltánnal folyton veszekednek. Mikor a szemébe néz, mindig elpirul és zavarba jön. Olyan, mintha a fiú egyenesen a veséjébe látna, mintha olvasna a gondolataiban, és nagyon nem tetszene neki, amit ott lát. Alig észrevehetően megvonta a vállát: ő ugyan senki kedvéért nem fog megváltozni. Gábornak így is tetszik, ahogy van. Ekkor tapsvihar tört ki: Gábor egy hatalmas pontyot emelt ki a vízből. Egykét pillanattal utána azonban Zoltán botja is megfeszült – neki is kapása volt. Ezen mind a ketten kacagtak, a körülöttük állók pedig hüledezve csapták össze a kezüket. Hihetetlen, hogy még ebben is ilyen egyformák! Azon már senki sem lepődött meg, hogy amikor lemérték a két halat, a súlyuk is hajszálra megegyezett. Az eredményhirdetésen az idősebb gróf Zách István megköszörülte a torkát, majd bejelentette: – Uraim, erre még nem volt precedens. De azt hiszem, van megoldás a problémára. A pénzjutalmat megfelezzük a két úriember között, a palack bort pedig (húszesztendős körtvélyesi muskotály a Zách-kastély pincéjéből!) együtt kell elfogyasztaniuk.

Erre mindenki tapsolt, vivátozott, az ünnepeltek pedig egymásra mosolyogtak. Valaki felkiáltott: – No és mi lesz Papsz Évike csokrával? Nagy kacagás és hangzavar volt erre a válasz, Évike arca pedig bíborszínt öltött. – Hiszen a csokrot is meg tudom felezni – vágta ki magát végül. Így is tett, és további taps és éljenzés közepette a két fél csokrot átnyújtotta a két győztesnek. Zoltán megfigyelte, hogy előtte lesütötte a szemét, Gábor szemébe viszont egyenesen belenézett, és egymásra mosolyogtak. Vajon mit jelenthet ez? Ha jobban ismerné a lányokat... Évike élete első és eddig egyetlen szerelme volt, és azt hitte, hogy a lány is érzi – éreznie kell -, milyen őszinte lángolással szereti. Még akkor is, ha néha összezördültek. Zoltán tudta azt is, hogy habár Gábor is szereti a lányt, az ő érzelmei nem ilyen kizárólagosak. Szerette barátját, de ismerte a gyengeségeit is. Minél előbb tisztázni kellene ezt a helyzetet, mert ő a maga részéről lassan beleőrül. Elhatározta, hogy még aznap este beszél Gáborral. Éjszakába nyúlóan tartott a mulatság a horgászverseny után. Mivel nyár eleje volt, későn sötétedett, ezért sokáig nem kellett meggyújtani a fáklyákat, azután pedig a telihold fénye világította meg a Balaton vizét és a mulatozókat. Később a fáklyák is fellobbantak, a bográcsokból elfogyott a finom halászlé, és a mulatozók szorgalmasan öntögették le a torkukon a jobbnál jobb borokat, szódával vagy a nélkül. A cigányok fáradhatatlanul húzták a talpalávalót, és a város fiatalja-öregje ropta a táncot, ünnepelve az új nyarat, a balatoni városi élet legboldogabb időszakát. Gábor Évával táncolt, egymás után már a harmadik csárdást járták, mámorosan, nem törődve sajgó lábukkal, amit úgyis csak másnap fognak érezni. Zoltán távolabbról figyelte őket, komoran, féltékenységtől gyötört szívvel. Mi lesz, ha Évike esetleg Gábort választja? Akkor meg fog szakadni a szíve. De várjunk csak, hiszen még nem választott! Ő is felkérte már ma este a lányt, de csak egyszer, mivel Éva olyan zavartan viselkedett, és annyit hibázott a táncban, hogy Zoltán nem akarta még egyszer ezzel kínozni. Bezzeg Gáborral hogy kacag, milyen felszabadult! Talán mégiscsak őket teremtette egymásnak az Isten. Ekkor Gábor valamit súgott Éva fülébe, aki felnevetett. Zoltán lehajtotta a fejét, és a szájába harapott. Mikor elhallgatott a zene, odalépett hozzájuk. Évike azt hitte, fel akarja kérni, és szinte ijedten kapaszkodott Gábor karjába. Zoltán észrevette a mozdulatot, ám nem a lányt szólította meg, hanem a barátját. – Gyere csak egy kicsit, Gábor. Beszélni szeretnék veled. – Most? Amikor a legjobb a zene! Inkább táncolj te is! Átkarolta Éva derekát, és megpörgette a lányt, aki kacagva mondta: – Jaj, hagyja abba! Hiszen elszédülök. Menjen csak, addig legalább pihenek egyet.

Gábor vonakodva követte Zoltánt, aki minél távolabb akart kerülni a mulatozóktól. A fiú az előző csárdás dallamát fütyülte, miközben barátja mögött baktatott. Zoltán érezte, hogy Gábor kissé be is van csípve. Nem számít, akkor is beszél vele, nem akarja tovább halogatni a dolgot. Egyszer és mindenkorra tiszta vizet kell önteni a pohárba. Mikor már elég messze kerültek, és elmosódottan hallották az újra felcsendülő zenét, Zoltán hirtelen megfordult, hogy szembe kerüljön barátjával, és megkérdezte: – Mi a szándékod Évával? Gábor döbbenten nézett rá, majd elnevette magát. – Hogy mi? Még vagy öt csárdást akarok ma este vele táncolni, amíg ki nem lyukad a cipője. – Tudod, hogy nem erre gondoltam. Zoltán szeme baljós tűzben égett; szinte világított a sötétben. Gábor elkomolyodott. – Feleségül akarom venni. No és te? – Kihívóan nézett a barátjára. Zoltán mélyet sóhajtott. – Én is. – No de ketten nem vehetjük őt feleségül – tette hozzá Gábor nevetve, vidáman csillogó szemmel. Zoltán fel-alá kezdett járkálni. – Légy szíves, ne tréfálj ezzel. Szeretem őt. Az életemnél is jobban. De tudnod kell: ha téged választ, én lemondok róla. Gábor csodálkozva nézett a barátjára. – Hogyan, hát azt akarod, hogy ő válasszon közülünk? – Máskülönben honnan tudjuk meg, melyikünket szereti? Gábor feje még szédült egy kissé a bortól és a csárdástól, de a hűvös levegőn már kezdett kijózanodni. – Igazad van. És ha téged választ, én is lemondok róla. – Köszönöm. Zoltán még mindig hátratett kézzel járkált fel-alá a sötétben, Gábor pedig egy fának dőlt, hogy ne szédelegjen. – De mikor tegyük fel neki a nagy kérdést? Mindenesetre ne ma este, kérlek. Olyan jól érezzük magunkat! – Ne halogassuk a dolgot. Most vagy soha! Zoltán ezzel sarkon fordult, és visszaindult a mulatság helyszínére. Gábor kissé imbolyogva, zúgó fejjel követte. Ez jellemző a barátjára. Miért nem tud várni egy kicsit? – bosszankodott. Miután félrehívták Évát, aki ekkor már egy helyi gavallérjával táncolt, és előadták neki a dolgot, a lány tágra nyílt szemmel bámulta őket. Nem hitt a fülének. – Azt szeretnék, hogy most válasszak maguk közül? – kérdezte reszkető hangon. – Hát hogyan is tudnék választani? Ne kívánják ezt tőlem!

– Pedig választania kell. Ez így nem mehet tovább – Zoltán égő szemekkel, a szokásos csontig hatoló tekintetével nézett a lányra, aki ismét lesütötte a szemét a fiú előtt. Előre reszketett attól, amit mondani fog. Vajon mit fog szólni Zoltán? – Gábort választom – hangzott az alig hallható válasz. Akiknek fontos volt, azok viszont jól hallották. Gábor megragadta a lány kezét. – Drága Éva! Észre sem vették, hogy Zoltán sietve távozott. Az esküvőt még ugyanabban az évben ősszel, a szüreti mulatságokkal egy időben tartották meg. Gábor tanúja Zoltán volt, aki szemmel láthatólag egészen jól kiheverte a csapást, hogy kikosarazták. Évával azóta egyszer sem vitatkozott és sokkal udvariasabban, távolságtartóbban viselkedett vele. A lány örült ennek, hiszen valójában nagyon kedvelte a fiút, és kicsit félt attól, hogy a visszautasítása után örökre elveszíti. Ám most úgy látta, hogy Zoltán szinte megkönnyebbült, miután tisztázódott, hogy ő Gáborral szeretné összekötni az életét, és őszintén örül a boldogságuknak. Gábor természetesen sokkal kevesebb időt töltött a barátjával, és sokkal többet a menyasszonyával, de a viselkedése Zoltánnal szemben mit sem változott. Még meg is köszönte neki, amiért a mulatság estéjén az ő unszolására állították választás elé a lányt. Ha nem teszik meg, talán még most is „édes hármasban” andalognának a városban. Ezen mind a ketten szívből nevettek. Az esküvő napján Zoltán szemmel láthatólag rendkívül vidám volt, többet nevetett, énekelt, táncolt, mint bárki más a násznépből. Többen meg is jegyezték, hogy milyen önzetlenül tud örülni a barátja szerencséjének. Sejtelmük sem volt arról, micsoda tűz emésztette belülről. Látszólag lemondott Éváról, ám a lány iránt érzett szerelme napról napra egyre nőtt. Már maga sem tudta, mi táplálja, és tisztában volt vele, hogy ez őrültség, a szenvedély azonban erősebbnek bizonyult nála. Miután a menyasszonytáncon jól megforgatta a fehér ruhás, mirtuszkoszorús Évát, akit gyönyörűbbnek látott, mint valaha, váratlanul eltűnt. Gábor nem aggódott túlságosan a barátja miatt: biztosan jól benyakalt, majd holnapra kialussza magát. Másnap azonban Zoltánnak még mindig nem volt semmi nyoma. Éva és Gábor nem keresték őt, hiszen eléggé el voltak foglalva egymással, és különben is az esküvői fáradalmakat próbálták kipihenni. Délután azonban Gábor egy levelet kapott, amit nem postán adtak fel, hanem Kóthayék inasánál, Jánosnál hagyták, azzal, hogy később adja át az ifjú férjnek. Nem volt rajta címzés, sem feladó, de Gábor azonnal megismerte Zoltán kézírását. Rögtön felbontotta, és sápadt arccal olvasta. Majd szó nélkül átnyújtotta újdonsült feleségének, aki addig aggodalmas arckifejezéssel állt mellette. Drága Éva és Gábor!

Bocsássatok meg, hogy így, egyetlen szó és búcsú nélkül távoztam az esküvőtökről. Utólag kívánok tiszta szívből mindkettőtöknek boldogságot, hiszen ti vagytok az egyedüliek a világon, akiket szeretek. Ezért is megyek el. Azért búcsú nélkül, mert azt már nem tudnám elviselni. Túl sok volt nekem ez a néhány elmúlt hónap. Nem a ti hibátok, ne értsétek félre, hiszen ti nagyon kedvesek és megértők voltatok velem. De nem is szaporítom tovább a szót: mire ezt olvassátok, én már nem leszek az országban. Hogy hová megyek, az maradjon titok, és kérlek, ne is keressetek. Majd én jelentkezem újra, mikor úgy érzem, hogy már képes vagyok rá. Megígérem, hogy nem tűnök el örökre. Addig se feledkezzetek meg hű barátotokról: Zoltánról Gábor látta, hogy Éva kezében reszket a papírlap. – Ez jellemző Zoltánra – mondta bosszúsan -, képes elrontani a legszebb napomat. Éva nem válaszolt, csak visszaadta férjének a levelet, majd leült a kanapéra, és zokogni kezdett. Az ifjú pár a szülőkkel együtt úgy határozott, hogy Körtvélyesen maradnak. Éva nem szeretett volna Budapestre költözni, és Gábor is jobban érezte itt magát. Kóthayék rendelkezésükre bocsátották a Krisztina-villát, amelyet idősebb Kóthay Gábor a feleségének, a szépséges, hollófekete hajú Thuróczy Krisztinának építtetett. Krisztina asszony, akinek már nem egészen volt olyan szép, fekete a haja, mint egykor, mostanában sokat betegeskedett, és ezért kénytelen volt a fővárosban tartózkodni, hogy közel legyen az orvosaihoz. A gyönyörű, tágas villa ezért kihasználatlanul állt. A fiatalok boldogan fogadták el az ajánlatot, és azonnal be is költöztek. Gábor, aki már hadnagyi rangban volt, átigazolt a dunántúli regimenthez, így már a hivatása miatt sem kötődött Budapesthez. A szülők átengedték fiuknak a hűséges inast, Csömöri Jánost is, aki már tíz éve szolgált náluk. János harminc-egynéhány éves volt, de mivel egy kissé görnyedten járt, és rövidlátó szemével folyton hunyorgott, ennél sokkal idősebbnek nézett ki. A Kóthay családért azonban az életét adta volna, és persze újabban a Gábor úrfi kis csinos, szőke feleségéért. Szakácsnőt és cselédlányt a környékről fogadtak fel, és ezzel készen is állt az új háztartás a csendes kis balatoni városban. 1880 nyarán, amikor már mindenki türelmetlenül várta, megszületett első gyermekük, egy fekete hajú, aprócska kisfiú. Gábornak nevezték el, és az apja mérhetetlenül büszke volt rá. Ivócimboráival (közeli barátja Zoltán távozása után nem igazán volt) áldomást ittak az újszülött egészségére, akit a büszke, sőt gőgös apa már a bölcsőben generálisnak látott. Éva csak nevetett rajta, de Gábor kijelentette, hogy az ő fia bizony messze földön híres katona lesz. Gábor számára, aki nem volt katona, az nem is volt igazi férfi – Éva ezt kissé

furcsállotta, de ekkor még nem gondolta, hogy ez bármikor a jövőben gondot okozhat. Hamarosan kiderült azonban, hogy a fiúcska elég beteges, érzékeny természetű. A legkisebb szellőtől is meghűlt, és ha egy kicsit hangosabban szóltak hozzá, elsírta magát. Gábor ezt képtelen volt tolerálni, és ilyenkor mindig ráripakodott a kis Gáborkára, aki már egyéves korában rettegett tőle, és ilyenkor az anyja karjaiban keresett menedéket. – Micsoda egy anyámasszony katonája! A te hibád, Éva, mert úgy elkényezteted. Egy fiúval nem lehet ilyen kesztyűs kézzel bánni. – Hiszen még olyan kicsi! Alig tanult meg járni, és folyton beteg is. – Az is azért van, mert bura alatt tartod. Nem tűröm, hogy ilyen pipogya alakot nevelj belőle! Éva titokban sokat sírt az ilyen szóváltások miatt, amelyek lassan mindennaposak lettek. Az inas, János, aki a kisfiút is azonnal megszerette, és a szíve mélyén Évának adott igazat, szomorúan járt-kelt a házban. Érezte, hogy valami megváltozott a szeretett Gábor úrfi viselkedésében (vagyis már idősebb Gábor, hiszen az öreg Kóthay generális pár hónapja halt meg, nem sokkal a felesége halála, és az unokája születése után). Vagy talán mindig is ilyen volt, csak eddig ez nem volt ennyire feltűnő? Talán az a baj, hogy Zoltán úrfi elment – talán az ő nyugalma, megbízhatósága volt jó hatással ingatagabb jellemű barátjára. János azonban semmit sem tehetett azon kívül, hogy minden erejével igyekezett megkönnyíteni a szép, fiatal Éva nagyságos asszony dolgát, és megpróbált apja helyett apja lenni a kedves kis Gáborkának. Mert a kisfiú csakugyan helyes, értelmes, szelíd gyermek volt. Ha az apja vette volna a fáradságot, hogy többet foglalkozzon vele, maga is rájöhetett volna, hogy semmi baj nincs vele, és a betegessége ellenére a korának megfelelően fejlődik, sőt a vele egykorúaknái okosabb, komolyabb is volt. Már másfél éves korában folyékonyan tudott beszélni, és háromévesen már ügyesen rajzolt. Amikor beteg volt, és ágyban kellett feküdnie (ez pedig elég gyakran előfordult), azzal foglalta le magát, hogy mindent lerajzolt, amit maga körül látott. Éva és János sokszor együtt gyönyörködtek a kicsi nekik készített rajzaiban. Apjának, akitől még mindig tartott, soha nem rajzolt – tudta, hogy Gábor csak lefitymálná gyermeki ajándékát. Ő annak örülne, ha úgy tudna verekedni, kiabálni, rosszalkodni, ahogyan a többi, vele egykorú kisfiú. Hatesztendős korában a városi iskolába került, ahol a tanítóit teljesen lenyűgözte. Nemcsak okosságával, hanem a külsejével is: az egykori nyiszlett csecsemő igazán gyönyörű gyermekké cseperedett. Fekete haját szép nagymamájától örökölte, szemét a hosszú szempillákkal és „görögös” arcvonásait pedig az apjától. Még a két gödröcske az arcán is ugyanolyan volt. Gábort azonban az is zavarta, hogy a kicsi ilyen szép. Úgy gondolta, ez is csak annak a jele, hogy fiú létére túlságosan puhány. Az meg sem fordult a fejében, hogy Gáborka rá hasonlít. A tanulmányi eredményeiért sem dicsérte meg soha, Éva könyörgése ellenére sem. Ragaszkodott hozzá, hogy az ő fiát nem

szabad „elkényeztetni”. Gáborkát ezért már kicsi korától súlyos kisebbrendűségi érzés gyötörte, és mindenáron bizonyítani akart az apja előtt. Ha az anyja vagy János bácsi valamiért megdicsérték, az nem elégítette ki. Azt is megértette azonban, már egészen korán, hogy bálványozott apja elismeréséért szinte hasztalanul küzd. De nem adta fel, és erősen elhatározta, hogy előbb-utóbb valamiben ki fog tűnni, és eléri, hogy az apja büszke legyen rá. 1886-ban azután Kóthayéknak megszületett a kislányuk, Évike. Ő is gyönyörű, és ezúttal makkegészséges baba volt, egy pufók, szőke loknis kis angyalka. Mivel azonban ő lány volt, Gábor egészen másképp viselkedett vele: kényeztette, imádta, becézte. Szinte hivalkodott vele, különösen a fia előtt, mennyire odavan a szépséges kislányáért. Gáborka, szerencsés természetéből adódóan azonban emiatt nem gyűlölte meg a kishúgát. Sőt, éppen ellenkezőleg, ő is rajongott a kislányért. Ennek eredményeként az egész család, sőt János és a személyzet többi tagja is határtalanul elkényeztette a kis Évikét. A személyzet a kedvét kereste mindenben, anyja cicomázta, a haját fésülgette, az apja pedig, mikor hazaért, először őt kapta a karjába, és dobálta fel a levegőbe (Gáborkával ezt soha nem tette meg). Bátyja különböző kincseket hordott haza neki a kertből, vagy a Balaton partjáról: virágokat, színes kavicsokat, kagylókat, és mindegyikhez különféle érdekes történetet kanyarított, melyekkel mindig megkacagtatta a leánykát. Gyakran rajzolt is neki: az Évikének készült képek egyre növekvő halomban gyűltek a kicsi szobájában. A fiú, életében először, a kishúga miatt még verekedett is. Nyolcéves korában történt az eset, amikor Évike kétéves volt, és csak nemrég tanult meg járni. Egyik délután a városban sétáltak a cselédlánnyal, Marissal. Évike még ügyetlenül lépkedett tömzsi kis lábain, Gáborka pedig a kezét fogva támogatta. Kedves látványt nyújtottak: a kisfiúnak, aki azt utóbbi hónapokban megnyúlt, le kellett hajolnia a kicsihez, és amikor az megbotlott, felemelte a földről, vidáman felkiáltva: – Hoppá! Ezen mind a ketten nagyokat kacagtak. Két, Gáborkánál valamivel idősebb suhanc azonban messziről figyelte őket, és csúfolódva utánozták a fiú kiáltását: – Hoppá! A kis Gábor arca bíborvörössé változott. – Vigyázzon Évikére, Maris – szólt oda a cselédlánynak, majd mielőtt a lány bármit is tehetett volna, vad arckifejezéssel a két kamasz felé rohant. Azok először meglepődtek, hogy egy náluk sokkal kisebb fiú, aki ráadásul egyedül volt, így rájuk mer támadni, ám a döbbenetük csak egy pillanatig tartott. Alaposan helybenhagyták Gáborkát, miközben Maris és Évike egymással versenyezve keservesen zokogtak. Néhány arra sétáló járókelőtől azonban – akik látták a jelenetet – a kamaszok megijedtek, ellökték a kisfiút és elrohantak.

Gáborka vérző orral és homlokkal, horzsolásokkal, szakadt ruhában, de nagyon elégedetten ment haza. Ott halálra rémült édesanyjával büszkén közölte: – Megküzdöttem Évikéért. Éva mosolyogva mesélte el a történteket este Gábornak. A férfi belekortyolt a borába, majd nyelvével elismerően csettintve egyet (nem tudni, hogy ez a bornak szólt-e vagy a kisfiának), így szólt: – Nagyon helyes. Talán mégiscsak lesz belőle valami. Mikor a fiú tízéves lett, Gábor úgy határozott, hogy a veszprémi katonai reáliskolába íratja. Az volt a terve, hogy később a nagy hírű Ludovika Akadémiára menjen Budapestre, utána pedig, ki tudja? Fényes karrier állhat előtte, hiszen a magyar katonaság egyre jelentékenyebb részét képezte az osztrák-magyar hadseregnek, és az ő családjuk igazi, régi katonadinasztia volt. Már szinte tábornoki ruhában látta maga előtt a fiát, aki – ebben bizonyos volt – előbb-utóbb összeszedi majd magát a vasfegyelmű iskolában. Éva erőtlenül tiltakozni próbált, mivel meg volt győződve arról, hogy nem való Gáborkának a katonai intézmény, azonban tudta, hogy a férje ezzel kapcsolatban hajthatatlan lesz. Végül belenyugodott a dologba, és megpróbálta a kisfiút felkészíteni az elválásra. – Én nem akarok innen elmenni, Anya! – tiltakozott a kis Gábor sápadtan. – Itt vannak a barátaim, és ők mind az itteni gimnáziumba mennek. Tudom, drágám, de édesapád ragaszkodik hozzá. Már nagyfiú vagy, és itt az ideje, hogy beletanulj a katonáskodásba... – De én nem akarok katona lenni! Festő akarok lenni vagy költő vagy tanár. – Ha elvégzed az iskolát, az lehetsz, ami csak akarsz. Addig azonban engedelmeskedned kell édesapádnak. – Éva magához húzta a kisfiát, és megsimogatta a fejét. – Az én kedvemért fogadj szót, kérlek! Végül, mire eljött szeptember elseje, Éva úgy-ahogy megnyugtatta a kisfiút, legalábbis azt elérte, hogy Gáborka nyíltan nem lázadozott a sorsa ellen. Miközben az iskolába készülődtek, és a fiú holmiját egy szekérre rakták fel, hogy a kikötőbe induljanak vele, Gábor vidáman fütyörészett, és ettől a felesége, a kisfia, valamint a család és a személyzet összes többi tagja még rosszabbul érezte magát. Évike már reggel óta pityergett, a hű János is törölgette a szemét. Éva és a kis Gábor azonban hősiesen, bár sápadtan várta az elkerülhetetlent. A kisfiú megölelte a kishúgát. Évike nem ment velük, itthon maradt Jánossal. – Jó legyél, kis hercegnő. Majd hozok neked valami szépet. A kislány válaszul csak hüppögött. Miután odaértek az iskolába, a nagy, kaszárnyaszerű, sivár épületbe, és az évnyitó is véget ért, elérkezett az idő, hogy a növendékek elbúcsúzzanak a szüleiktől. Gáborka már az új egyenruhájában feszített, sápadtan, de még mindig hősiesen visszanyelve a könnyeit. Apja határozottan megrázta a kezét. – Nos, fiam, remélem, nem hozol szégyent rám!

– Nem fogok, Apa – hangzott az alig hallható válasz. Éva átölelte a fiát. – Vigyázz magadra, kicsim. És írj, ha bármire szükséged van. – Itt meg fog kapni mindent. Semmire sem lehet szüksége – jelentette ki Gábor, majd megnézte az óráját. – Ideje indulnunk. Isten veled, fiam! – Isten veletek! Ezzel a szülei kimentek a hatalmas tölgyfa ajtón és eltűntek a szeme elől. Éva a hazafelé vezető úton végig sírdogált, Gábor pedig halkan fütyörészett, de az ő szemében is könnyek csillogtak. Otthon Gábor megfogta a felesége kezét és a szemébe nézett. – Meglátod, hamar megszokik majd ott. Tudom, hogy most nehéz neked, de hidd el, nekem is. Én is nagyon szeretem őt, bár – megköszörülte a torkát – néha túl keményen bántam vele. Bizonyos vagyok benne azonban, hogy nagyon jót fog neki tenni, ha elkerül az anyja szoknyája mellől, és egy kicsit megregulázzák. „Az én fiamat nem kell megregulázni” – gondolta Éva, de hangosan nem mondott semmit. Elengedte a férje kezét és ment, hogy megkeresse Évikét, aki még mindig a szobájában szomorkodott. A kisfiú levelei, amelyekben beszámolt az iskolában töltött első hetekről, furcsán semmitmondóak voltak, legalábbis az anyja szerint. Úgy hetente kaptak tőle levelet, a tartalmuk nem nagyon változott: beszámolt az egészségéről, a tanulmányairól, valamint a szülei és a kishúga iránt érdeklődött. Gábor elégedett volt: úgy vélte, hogy Gáborka bizonyára remekül érzi magát, hiszen erről minden alkalommal biztosította „drága, szerető szüleit”. Éva anyai szíve azonban érezte, hogy valami nincs rendjén: Gáborka máskor olyan nyílt, közlékeny volt vele. Ez a közömbös, érzelmektől mentes stílus teljesen idegen volt a természetétől. Az első látogatási nap októberben volt: a szülők vasárnap délutánra elvihették fiaikat a városba. Évának azonnal feltűnt, hogy Gáborka a szokásosnál is sápadtabb és nagyon lefogyott. Ám mikor faggatta, csak annyit válaszolt: – Semmi bajom, Anya. Jól érzem itt magam – mondta, de közben nem nézett az anyja szemébe. Mikor kicsit később a városban sétáltak, és Gábor elment fagylaltot venni egy közelben lévő mozgóárustól, a kisfiú szorosan átölelte az anyját. – Vigyél haza, Anya, kérlek! Én itt meghalok! Éva rémülten ragadta meg a fia karját, és a szemébe nézett. – Mit műveltek veled, kicsim? Gáborka nem szólt, pillái alól két könnycsepp gördült ki. – Jaj, csak ezt ne! – mondta Éva rémülten. – Csak ne sírj! Apád mindjárt visszajön. A fiú gyorsan erőt vett magán, és megismételte suttogva: – Vigyél haza, Anya, vigyél haza!

Éva nem teljesíthette a kérését. Azt megígérte, hogy megpróbál beszélni az apjával. Gábor azonban továbbra is kérlelhetetlennek bizonyult. A felesége könyörgése, könnyei és kéztördelése ellenére (vagy talán éppen azért), megmakacsolta magát. – Majd összeszedi magát – mondogatta, és ezzel lezártnak tekintette a témát. Pedig őt is elgondolkodtatta fia soványsága, kedvetlensége. Annak idején ő is katonai iskolába járt, és tudta, hogy nem bánnak ott kesztyűs kézzel a növendékekkel – sem a tanárok, sem a társaik (különösen az idősebbek). De hát ő is kibírta, Zoltán is, és még rajtuk kívül is rengetegen. Miért lenne Gáborka más, mint ők? Nem és nem, nem engedi, hogy kivételezzenek vele, vagy hogy bármilyen engedményt tegyenek vele kapcsolatban. Arról pedig, hogy hazahozzák, természetesen szó sem lehet. Így aztán a kis Gábor legelőször a karácsonyi szünidőben utazhatott haza. Ekkorra már annyira lefogyott, hogy szinte zörögtek a csontjai, lötyögött rajta az egyenruha, és a szakácsnő, a jó Margit néni rémülten csapta össze a kezét, amikor meglátta. – Jesszusom, tán csak nem éheztették az úrfit? Ennél is riasztóbb volt azonban a gyermek szótlansága és az, hogy egyáltalán nem érdekelték azok a dolgok, amelyek annak idején örömet szereztek neki. Nem olvasott, nem sétált a kertben, és nem rajzolt. Csak akkor derült fel beesett kis arca, mikor Évikével játszott. Most megfordult a szereposztás: a kislány volt az, aki azt kereste, mivel csalhatna mosolyt szeretett bátyja arcára. Az anyja és János hasztalan próbálták kideríteni, mi állhat rosszkedve és étvágytalansága mögött. Sejtették, hogy az iskolai történések, ám Gáborkából harapófogóval sem lehetett egyetlen szót sem kihúzni. Különben is, minek panaszkodjon? – gondolta. Semmi értelme, az apja úgyis visszaküldi oda – minél jobban sír vagy könyörög, annál inkább. Valójában nem is tudta volna igazán megmagyarázni, miért gyűlöli annyira azt az iskolát. Persze, naponta megalázták, bántották, fizikailag és lelkileg is. Ám ezt többé-kevésbé mindenki mással is megtették. Miért volt az, hogy őt mégis jobban megviselte, és képtelen volt megszokni a mindennapos tortúrát, ami pedig a többieknek mostanra általában sikerült? Erre nem tudta a választ. Nem tudhatta, hogy egy ilyen helyzetben a többiek valahogyan megérzik, ha valaki egy kicsit is gyengébb, érzékenyebb, és ellene fordulnak – ahogyan a sérült ragadozót is kiközösíti a falka. Pedig a néhány hónap során már megtanulta megvédeni magát – legalábbis fizikailag -, már éppen olyan jól verekedett, mint a többiek. A lelki sérülésekkel szemben azonban védtelen volt, és nem is tudta, hogyan vértezhetné fel magát ellenük. Ezért nem volt étvágya, és a tanulmányi eredménye is ezért romlott le. No meg szándékosan is, hiszen tudta, ha jól tanulna, a többiek még elszántabban fordulnának ellene, és akkor aztán egy perc nyugta sem lenne. A vakáció alatt is ezen tépelődött, és képtelen volt élvezni azt a néhány gondtalan napot. Tudta, hogy gyorsan elszállnak, és vissza kell mennie arra a

szörnyű helyre. Már előre rettegett ettől, és folyton görcsbe ránduló gyomra nem tudta magában tartani Margit néni hetedhét országban híres bejglijét. Pedig a szakácsnő megfogadta, hogy felhizlalja, mire vissza kell mennie a „kaszárnyába”, azonban ez a legnagyobb bánatára nem sikerült neki. 1891. január harmadikán visszavitték a kis Gábort a gyűlölt iskolába. Nem tiltakozott, nem sírt, sőt egy szót sem szólt. Arcán azonban – végig az utazás alatt – valami nagyon furcsa kifejezés látszott. „Olyan koravén” – gondolta az anyja rémülten. Mi lesz szegénykével? Olyan hosszú volt még az idő a húsvéti szünetig, amikor újra hazajöhet, hogy ezzel nem is merte biztatni őt. Úgy alakult azonban, hogy Gáborka ennél sokkal hamarabb hazajöhetett. Január végén táviratot kaptak az iskolából, hogy a fiú nagyon beteg. A rettegett kanyarót kapta el, ami az ő legyengült szervezete számára halálos veszélyt jelentett. A táviratban azt is közölték, hogy a fertőzés veszélye miatt el kell őt távolítani az iskolából – legjobb lenne hazaszállítani, de a magas láz és a gyengeség miatt a hideg időben nem biztos, hogy kibírná az utazást. – Odamegyek – jelentette ki Éva azonnal. – Jól van. Én is veled megyek – mondta Gábor, aki ezúttal maga is nagyon megijedt, és őszinte aggodalom tükröződött az arcán. – Csomagolj, már indulunk is. Mikor megérkeztek, és bekísérték őket a komor betegszobába, látták, hogy a szűkszavú táviratban egyáltalán nem túloztak. A kisfiú valóban úgy nézett ki, mintha haldokolna. Nagyon magas láza volt, testét kiütések borították. Egy elsötétített szobában feküdt, mivel még a halvány téli napfény is szinte fizikai fájdalmat okozott neki. A legrosszabb az volt, hogy úgy viselkedett, mintha maga is lemondott volna az életről. Éva megragadta a férje karját, és kihúzta őt a betegszoba előtti folyosóra. – Hazavisszük – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon, ahogyan még soha azelőtt nem beszélt a férjével. – Rendben van – mondta Gábor, tőle szintén szokatlan szelídséggel. – De meg kellene várni, míg egy kicsit lemegy a láza, nem? – Én nem így értem. Végleg haza visszük. Beíratjuk egy másik iskolába – kemény, elszánt tekintettel nézett a férje szemébe, aki lehajtotta a fejét. – Jól van – mondta újra. „Ha túléli” – gondolta magában, de ezt hangosan nem tette hozzá. – Én csődöt mondtam vele, belátom. Ezentúl rád bízom a nevelését. Gáborka végül túlélte, lassacskán lett csak jobban, pedig már szinte mindenki lemondott róla. Gyakran betegeskedő gyerekek tudnak ilyen meglepő gyógyulásokat produkálni – valójában sokkal szívósabbak, mint a többiek, és képesek kiheverni olyan súlyos betegségeket, amelyekbe amúgy makkegészséges társaik belehalnak. A fiút február közepén vihették haza. Még nem volt teljesen jól. A láza ugyan elmúlt, de a kiütések még nem. Rettentően legyengült, de már mosolyogni is képes volt, különösen, mikor megtudta, hogy megszabadul a

rettegett iskolától, és az édesanyjának köszönhetően végleg hazamehet. Gábor gyorsan elintézte a formaságokat, és egy hideg, de napos délelőttön az apja karjaiban a pihekönnyűre fogyott, viszont határtalanul boldog kisfiú hazaérkezett a Krisztina-lakba. Mindenki nagyon örült neki, ám a legjobban a kicsi Évike, aki örömében sikoltozva rohant oda hozzájuk az előszobában. Még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, átölelte testvérét, alig tudták lefejteni a karjait róla. Némi ijedtséget okozott ez a közjáték, hiszen az orvosok figyelmeztették a szülőket, hogy Gáborka még fertőző lehet. Évike ugyan még soha nem volt komolyan beteg, de a viharos üdvözlés után a kisfiút további karanténba zárták mindaddig, amíg a kiütései teljesen el nem múltak. Tíz nap múlva azonban a kislány is megbetegedett. Gáborka ekkor már teljesen jól volt, az étvágya is kezdett visszatérni, és az arca egy kis színt kapott. A szeme is visszanyerte régi csillogását, és alig várta, hogy újra Körtvélyesen járhasson iskolába, a régi barátaival, akiket többnyire a helyi gimnáziumba írattak be előző szeptemberben, és akiket azóta egyáltalán nem látott. Éva azt is megígérte neki, hogy eljárhat egy rajztanárhoz Füredre. A boldogság helyét azonban az aggodalom és lelkifurdalás vette át: Évike tőle kapta el a betegséget! Méghozzá akkor, amikor olyan kitörő szeretettel üdvözölte hazatérésekor. Az ő hibája, hogy a kishúga is úgy szenved, mint ő! A kislányon is kiütköztek a kanyaró szokásos tünetei: a magas láz, a vörös kiütések, a fényérzékenység és a szemfájdalom. Ezekhez azonban még egy aggasztó jelenség társult: a szűnni nem akaró fejfájás. Évike folyton erre panaszkodott, a többi baját szinte nem is említette. Az orvos pedig csak a fejét csóválta, majd egy pár nap múlva kimondta a rémületes diagnózist: agyvelőgyulladás. Ritkán ugyan, de előfordulhatott a kanyaró szövődményeként, és rendkívül veszélyes volt. – Mit tehetünk? – kérdezte Éva kétségbeesetten, a kezét tördelve. – Imádkozzanak – válaszolta az orvos, és rátette a kezét az asszony karjára. A tekintetét azonban elkerülte. Évike néhány nap múlva meghalt. A kisvároson általános döbbenet lett úrrá. Egy időre még az éppen tomboló filoxérajárvány szörnyű következményeiről is megfeledkeztek. Hogyhogy a kislány halt meg? Hiszen mindig olyan egészséges, vidám és gyönyörű volt. És ilyen hirtelen! Micsoda tragédia, szegény szülők, szegény kisfiú! A temetés után Éva bezárta Évike szobáját. Egyetlen tárgyat sem mozdított el: a babák, a könyvek, a ruhák, még az orvosságos üvegek is ott maradtak, ahová Évike utoljára tette. Az anya mindenkinek, még a kisfiának és a férjének is megtiltotta, hogy ide belépjenek. Egy darabig ő is messziről elkerülte a szobát, aztán néhány hónap után észrevették, hogy egy-egy órára eltünedezett. Ilyenkor Évike elsötétített szobájában üldögélt, de senki sem merte megkérdezni, mit csinált ott bent.

Gáborkát természetesen teljesen összetörte a húga halála. Újra eltűnt minden jókedve, sápadt arccal járkált a házban és a kertben. Bár ezt senki sem hányta a szemére, magát hibáztatta Évike betegsége és halála miatt, és úgy hitte, hogy a szülei is őt hibáztatják. „Bár soha meg sem születtem volna” – gondolta tépelődve. „Akkor Évike még most is élne.” – Senkit sem avatott be, mi zajlik a lelkében, de napról napra elkeseredettebb volt. Különösen, mikor látta, édesanyja hogy szenved, és apja szinte mindennap keservesen zokog, mikor valami eszébe juttatja kislányát. Az anyját ugyan egyetlenegyszer sem látta sírni, még a temetésen sem, azonban a szíve mélyén érezte, hogy gyásza sokkal mélyebb – olyan fájdalom, amire nincs gyógyír vagy megkönnyebbülés, és ami élete végéig el fogja kísérni. Tudta, milyen az, mert ő maga is ugyanígy érzett. Ám az élet ment tovább. Gáborka a látszat ellenére erős jellemmel rendelkezett, és ez átsegítette őt a legsötétebb napokon. Eljárt az iskolába, sőt a rajztanárhoz is, és igyekezett minél jobban tanulni, minél jobban teljesíteni mindenben, hogy örömet szerezzen a szüleinek. Egy titkos terv is megfogalmazódott benne: nem festő vagy költő lesz, ahogyan azelőtt tervezte, hanem orvos. Kisgyerekeket fog meggyógyítani, hogy az ő szüleiknek ne kelljen majd úgy gyászolniuk, mint az övéinek. Ez a gondolat erőt adott neki, és újra úgy érezte, hogy van értelme az életének. Zoltán 1891-ben már tizennégy év óta élt Párizsban. Apjának, az öreg Vallay tábornoknak volt ott egy lakása, amelyről a családja nem is tudott. Csak mikor az apa meghalt, fia akkor tudta meg a végrendeletéből – legnagyobb meglepetésére – az öreg féltve őrzött titkát. Azt is sejtette, mire kellhetett apjának ez a meghitt fészek az idegen nagyvárosban, ám a férfi halála után ezt már kegyeletből nem firtatta. Azt azonban ekkor még nem gyanította, hogy a lakás egykor majd neki is menedékül fog szolgálni. Szerelme és a legjobb barátja esküvője után azonnal felszállt az éjszakai vonatra, és meg sem állt Párizsig, ahol a házvezetőnő, Madame Peyrou legnagyobb döbbenetére közölte, hogy ezentúl itt fog lakni. Pénz bőven állt a rendelkezésére, szintén apjának köszönhetően, aki – a magyar urak többségétől eltérően – értett a pénzhez, és tudta, hogyan forgassa a vagyonát. Az idősebb Vallay ugyanis feltaláló volt. Fiatal korában az ifjú hadimérnök szeretett mindenféle gépekkel – nemcsak hadi, hanem mezőgazdasági masinákkal is – pepecselni, és mikor az egyik tanára azt javasolta, hogy szabadalmaztassa néhány ötletét (méghozzá külföldön, lehetőleg Párizsban), maga is meglepődött, milyen rengeteg pénzt kapott értük. Hirtelen milliomos lett, és annak idején, mikor ez egyáltalán nem volt mindennapos jelenség, külföldi részvényeket, kötvényeket vásárolt, és svájci bankszámlákon helyezte el az egyre gyarapodó vagyont. Fia, Zoltán a katonaságot, amelytől anyagilag nem függött, és csak a családi hagyományok miatt vállalta, ott hagyta, és eleinte idegenül mozgott a civil világban. Az

egyenruha nélkül, amit tízéves kora óta csaknem folyamatosan hordott, eleinte szinte meztelennek érezte magát, de a „polgári” ruhákat viszonylag hamar megszokta. Nagyobb gond volt, hogy nem tudta, mit kezdjen magával, az életével és a pénzével. Először megpróbálkozott a politikával, és kapcsolatba lépett a párizsi magyarok szervezeteivel – még régi negyvennyolcasokkal is -, ám csakhamar rájött, hogy az intrikák, a honfibú hangoztatása, majd’ mindennapos borba fojtása nem neki való. Ekkor már „vén” fejjel beiratkozott a Sorbonne-ra, és művészettörténetet hallgatott, amiből diplomát is szerzett. A művészet világéletében nagyon érdekelte, és most a Párizsban élő magyar művészek támogatására adta a fejét – vagyis igazából koldusszegény, a nagyvárosban mindenféle alantas munkából tengődő íróknak, festőknek, zenészeknek adta meg a kezdő lökést, hogy boldogulhassanak a fény városában, ha tudnak. Általában ezeknek az embereknek nem volt szükségük sok mindenre: némi pénzre, egy ajánlólevélre, néha csak rendes ruhákra vagy arra, hogy megmosakodhassanak. Madame Peyrou gyakran pörölt is Zoltánnal, hogy beengedi a lakásába az ilyen jöttment, koszos clochard5-okat. Hamar nagyon népszerű lett ezekben a félig alvilági, félig művészi körökben, ahol csak „Mecénásnak” hívták, kissé gúnyosan, de egyben tisztelettel is. Azt is tudták róla, hogy másodszor soha nem segített. Ha a művész tehetséges volt, akkor általában elég volt a kezdeti támogatás. Ha pedig nem volt az, vagy netán elfecsérelte a tehetségét, az már nem Zoltán gondja volt. 1891 januárjában azután két nő jelent meg a lakásában. Az inasa Madame és Mademoiselle Ikladyként jelentette be őket. Anya és lánya, mint kiderült, egy zenész barátjuktól hallottak a magyar származású „Mecénásról”, akit egy kéréssel bátorkodtak felkeresni. Az anya, Coralie, valaha táncosnő volt, aki később egy magyar dzsentrifiúhoz, Iklady Imréhez ment feleségül. Akkor azt hitte, ezzel megcsinálta a szerencséjét, azonban az ifjú férj apja, mikor megtudta, hogy a fiú el merészelte venni francia szeretőjét – egy „kokottot” -, azonnal kitagadta a házból. Így aztán a helyzetük még kilátástalanabbra fordult, mint az esküvő előtt, különösen, amikor Coralie várandós lett, és már nem tudott táncosnőként pénzt keresni. Imre nem sokkal élte túl a kislányuk, Isabelle (vagyis ahogy ő hívta, Izabella) születését: elvitte a tüdőbaj és a reménytelenség. Coralie azóta alkalmi munkákból élt, varrogatott, takarítást vállalt, de viszonylag tisztességesen felnevelte Isát, akit kitaníttatott, és még zongoraórákra is járatott. Persze, ehhez némi szerencse is kellett, mivel a zongoratanárt annyira elbűvölte a leány tehetsége és szépsége, hogy ingyen elvállalta az órákat. Isa most már huszonhárom éves volt, és gyönyörű. Coralie tudta, hogy lassan férjhez kellene mennie, kérők is akadtak bőven, de úgy gondolta, hogy Isa szépsége olyan kincs, amit nem szabad bármilyen jöttmentre pazarolni. A lány zongoratanítással kereste a kenyerét, de szeretett 5

csavargó

volna zongorakísérőként elhelyezkedni egy énekesnő vagy énekes mellett. Ehhez akarták a „Mecénás” segítségét kérni – Isának egy szép ruhára lett volna szüksége, amelyben elmehet a meghallgatásra, ám Coralie és a lány keresete együtt sem volt elég arra, hogy akár csak álmodhassanak egy olyan öltözékről, amilyet – úgy képzelték – az ilyen zongoraművészek hordtak. Miután beléptek a szalonba, és Zoltán hellyel kínálta őket, Coralie a fentieket szinte egy szuszra hadarta el a férfinak. Zoltán ezalatt a lányt bámulta, aki szótlanul, lesütött szemmel ült, míg az anyja beszélt. Még sohasem látott hozzá fogható gyönyörű teremtést. Isa magas volt, ami még így ülve is kitűnt, karcsú termetű, tökéletes alakú, amit az akkoriban divatos fűzők csak még jobban kiemeltek. Haja vörösesbarna volt, az a nagyon ritka, szép, meleg árnyalat, amelyre ha rásütött a nap, szinte aranyos-vöröses fényben ragyogott. Az arca egészen különleges szépségű volt: nem lehetett szabályosnak mondani, azonban ha valaki egyszer jól megnézte, soha többé nem tudta kiverni a fejéből. A szeme színét nem látta, mivel a lány még egyszer sem nézett rá, ám megfigyelte hosszú, selymes fényű szempilláit, finom, áttetsző bőrét és különösen telt, érzéki ajkait, amelyeket Isa egy kicsit elbiggyesztett, megvető kifejezéssel, mintha csak az anyja ostoba fecsegését próbálta volna így ellensúlyozni. – Persze hogy segítek – mondta Zoltán, kissé rekedten, mikor végre szóhoz jutott -, de előbb meg kellene hallgatnom a kisasszonyt. Játszana nekem valamit, kérem? A lány most először tekintett rá, és ha Zoltán eddig azt hitte, hogy talán szégyenlőssége vagy szemérmessége miatt sütötte le a szemét, most láthatta, mekkorát tévedett. Isa sötétkék szeme egyenesen az övébe mélyedt, kihívó, kissé gunyoros tekintettel, amitől – legnagyobb meglepetésére – a férfi pirult el. A társalgás eddig franciául folyt, Isa azonban most magyarul szólalt meg, különleges, mély hangján, erős francia akcentussal. – Szívesen. Valami modernt vagy klasszikust szeretne hallani? – Mindegy. Vagyis... valami klasszikust, kérem. Nem nagyon ismerem a modern szerzőket. Zoltán látványosan zavarban volt, ami rendkívül bosszantotta. A lány halvány, kissé gúnyos mosollyal felállt, és helyet foglalt a zongoránál, az ablak előtt. Beethovent játszott, méghozzá fejből, pedig rengeteg kotta hevert a hangszer tetején. Miközben zongorázott, Zoltán le sem tudta venni a szemét róla. Haja csillogott a napfényben, rugalmas teste hol megfeszült, hol elernyedt, ahogyan a zene lüktetését követte. Hosszú ujjai szinte játszi könnyedséggel siklottak a billentyűkön, mintha nem is ütötte, hanem csak simogatta volna őket. Mikor végzett, egy pillanatnyi szünetet tartott, majd mélyet sóhajtott, lecsukta a zongora fedelét, és kérdő tekintettel nézett Zoltánra. Látta, hogy a férfi megbabonázva bámulja őt. Zoltánnak persze voltak nőügyei, mióta eljött Körtvélyesről, és Párizsba költözött. Évát soha nem tudta elfelejteni, de nem is akarta. Az itteni nők csak

arra kellettek neki, hogy elűzze unalmát, és ha némelyiküket meg is kedvelte, a szívét igazán egyikük sem tudta megérinteni. Szeretkezései után gyakran érezte magát üresnek, a testi vágyai kielégítésén túl többre vágyott volna. A szerelemre. Tudta ezt, de azt hitte, hogy erről már örökre le kell mondania. Harmincnyolc esztendős volt, és Éva után egyetlen nő sem tudott mélyebb érzelmeket ébreszteni benne, lehetett bármilyen szép, kedves vagy bájos. Néha szomorúság töltötte el emiatt, de lassan beletörődött abba, hogy ez már élete végéig így marad: egyszer volt szerelmes, és az örökre szól. Sajnálta, hogy nem lehetnek gyerekei, de úgy vélte, nem tudná igazán szeretni őket sem, ha az anyjukat nem szereti. Most viszont... itt van ez a fiatal lány, akit még csak úgy tíz perce ismer, de máris teljesen felkavarta. Nem csak a szépsége miatt, hiszen volt már dolga gyönyörűnél gyönyörűbb nőkkel. Talán ahogy ránézett. Vagy ahogy viselkedik: szemtelenül, kihívóan – pedig még szinte nem is szólalt meg. Mi folyik itt? Mi történik vele? Egyre nagyobb zavarba jött. Nem, ez nem olyan, mint amit Éva iránt érzett, és mégis... Mintha az utóbbi tíz percben szinte újjászületett volna, mintha szunnyadó szíve felébredt volna a hosszú álomból. – Nos, mi a véleménye? – az anya hangja felrezzentette a révedezéséből. – Nagyszerű. Nagyon tehetséges a kisasszony! Minden segítséget megadok, ami a módomban áll. Mire lenne szükségük? – Hát, először is, egy új ruhát kellene varratnunk Isának, amiben elmehet a meghallgatásra. Azután, jól jönne egy ajánlólevél... – Persze, hogyne. Azonnal meg is írom. Vagyis, várjanak csak... Azt hiszem, legjobb lenne, ha magam is elmennék a meghallgatásra. Isa újra ránézett, azzal a szemtelen, kérdő tekintettel. Coralie azonban rendkívül boldog volt. Ezt nem is merte volna remélni! Észrevette, hogy Isa rendkívüli hatással van a férfira, de mégis... Ők csak ágrólszakadt koldusok voltak hozzá képest. De hát, ki tudja? Volt már arra példa, hogy egy szép, ifjú lány elcsavarta egy magányos, és már nem túl fiatal úriember fejét. „No, de csak szépen lassan! Ne siessünk ennyire előre – gondolta – egyelőre érjük be azzal, hogy ilyen buzgón vállalta Isa támogatását.” Zoltán egy hét múlva elment a meghallgatásra, ahol látta, hogy nem csak Isa, de Coralie is új ruhában feszített. A lány annyira lélegzetelállítóan szép volt a lila selyemben, ami kiemelte a szeme színét, hogy egy ilyen mellékkörülménnyel nem törődött. A lány persze megkapta az állást, nem utolsósorban a gazdag és befolyásos pártfogónak köszönhetően, és a két nő utána meghívta Zoltánt egy italra, hogy megünnepeljék az eseményt. Egy kávéházban üldögéltek hármasban. Coralie, aki alaposan becsípett, folyamatosan csevegett, Isa pedig eközben szótlanul kavargatta a kávéját, és egy szót sem szólt. Zoltán csupán tőmondatokban válaszolgatott az anyának, miközben le sem vette a szemét a lányról. Tudta, hogy bolondot csinál magából, de ekkorra már olyan szerelmes volt, akár egy kisdiák. Látta, hogy

az anya észrevette ezt, és tudta, hogy Isa is, bár a lány nem mutatta. Fogalma sem volt, mit gondolhat felőle, hiszen alig szóltak egy-két szót egymáshoz, és azok is csupán udvarias formaságok voltak. Még csak a szemébe sem nagyon nézett – vagy ha igen, akkor azzal a nyugtalanító, gunyoros tekintettel, amitől mindig halálosan zavarba jött, hebegett, akár egy kamasz, sőt még el is pirult. Mikor este elváltak egymástól, és hazament, ruhástul az ágyra vetette magát. Most mit tegyen? Halálosan beleszeretett ebbe a lányba, ami ostobaság, sőt őrültség, de már nincs visszaút. Elhatározta, hogy megpróbál vele négyszemközt beszélni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Coralie egy percre sem tágított a lánya mellől, és amikor Zoltán meglátogatta őket kicsiny, szegényes montmartre-i lakásukban, vagy meghívta őket valahová, egyetlen percre sem tudott egyedül maradni Isával. A szereposztás mindig ugyanaz volt: Coralie szüntelenül fecsegett, Zoltán hébe-hóba válaszolgatott neki, Isa pedig lesütött szemmel, szótlanul üldögélt. A harmadik ilyen alkalomkor azonban, mikor Zoltán búcsúzóul kezet csókolt neki, érezte, hogy a lány egy papírlapot csúsztat a kezébe. Odakint, a hideg, havas utcán dobogó szívvel nyitotta ki, és a következő néhány szót olvasta: „Holnap este hatkor nálunk. Maman egy barátnőjénél lesz.” Zoltán összegyűrte a papírlapot és a mellényzsebébe tömte. Gyalog ment haza, a Montmartre-ról a tágas, folyóparti lakásába, mivel úgy érezte, szüksége van rá, hogy a hideg, téli levegő kissé lehűtse izzó arcát, homlokát. A szíve majd’ kiugrott a helyéről, és a vér lüktetett a halántékában. A lány tehát szereti! Vagy talán csak elfogadja a szerelmét, de ez ebben a pillanatban lényegtelen. Holnap estére találkát adott neki, és Zoltán elhatározta, hogy térden állva fogja őt feleségül kérni. Határtalanul boldog volt, hosszú évek óta először. Úgy érezte, mintha megfiatalodott volna, és az élete újra kezdődne. Isa tudta, hogy Zoltán el fog jönni. Tudatában volt annak is, hogy teljesen a hatalmában tartja, hiszen már sok férfi arcán és szemében látott hasonló kifejezést, sőt olyan hódolója is volt már, aki öngyilkosságot is megkísérelt miatta. Azok azonban őt egy fikarcnyit sem érdekelték. Nem azért, mert nem voltak elég gazdagok, vagy jóképűek – az anyjával ellentétben ez számára egyáltalán nem volt fontos. Isa szenvedélyes, büszke természet volt, akinek nem az számított, hogy valaki mennyire jómódú vagy csinos, vagy akár fiatal. Mikor az anyja faggatta, hogy akkor mégis, mire vár, akkor csak annyit felelt, hogy egy igazi férfira. Maga sem tudta, mit ért ezalatt, és Coralie-nak sem tudott kielégítő magyarázatot adni. Tudta viszont, hogy ha találkozik valakivel, aki megüti a mércét – aki valódi férfi – azt azonnal meg fogja ismerni. Zoltánt elég volt egyszer megpillantania, és tudta, hogy nem kell tovább keresgélnie. Annak külön örült, hogy a férfi idősebb, és hogy gazdag – de ezek a körülmények csak másodlagos fontosságúak voltak számára. Ha Zoltán esetleg valami ágrólszakadt csavargó lett volna, akkor is ugyanezt

érezte volna iránta. Elhatározta, hogy megszerzi magának a férfit, akkor is, ha csupán szeretőjeként. Mikor másnap Zoltán megérkezett legszebb ruhájában egy hatalmas virágcsokorral, a találkozás egyáltalán nem úgy zajlott le, ahogyan előtte elképzelték. Ahogy Isa ajtót nyitott, és egymás szemébe néztek, már nem volt szükségük szavakra. Zoltán eldobta a csokrot, és azonnal a karjaiba zárta a lányt, majd hevesen, szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Villámgyorsan lefejtette róla a ruháját – ő maga nem vesződött a vetkőzéssel – és magáévá tette, ott a folyosón, az előszobaszekrénynek dőlve. Ezután valahogy, egymást el nem engedve egy pillanatra sem, betántorogtak a lány ágyára, és hajnalig folytatták a szeretkezést. Két viharos szerelmi együttlét között, mikor Zoltán meg tudott szólalni, megkérdezte a lányt, aki lehunyt szemmel feküdt mellette. – Hozzám jössz feleségül? Isa kinyitotta a szemét, amiben most egy cseppnyi gúny sem volt, és a férfi szemébe nézett. Majd halkan felkacagott, és habozás nélkül válaszolt: – Igen! – „Szóval nem csak a szeretőjévé akar tenni!” – gondolta boldogan. Őt ugyan az is kielégítené – még azelőtt soha nem találkozott ekkora szenvedéllyel. De hogy feleségül veszi, hogy felemeli őt magához, az minden álmát felülmúlta. Boldogan hozzábújt, és hosszan, gyengéden megcsókolta. Coralie alaposan meglepődött, mikor Zoltán, mindjárt másnap, egy újabb hatalmas virágcsokorral felfegyverkezve, ünnepélyesen megkérte tőle a lánya kezét. Mon Dieu6, hogyan, ilyen hamar? – csapta össze a kezét. No, de annál jobb! Persze, hogy beleegyezik, örömmel, avec plaisir7! Zoltán nem akart sokáig várni (hiszen már várt eleget), ezért a következő héten egybe is keltek a Montmartre egyik kis hangulatos templomában. Olaszországba mentek nászútra, Zoltán tejben-vajban fürösztötte gyönyörű, fiatal feleségét. Velence és Firenze utcáin mindenki megfordult Isa, vagyis Bella után – Zoltán nevezte el így, és a lánynak nagyon tetszett a név, amely majdnem ugyanúgy hangzott, mint a francia „szép” szó, azaz belle – büszke férje pedig alig tudta elhinni a szerencséjét. A lány múltját nem firtatta. Azt persze már az első együtt töltött éjszakán észrevette, hogy a lány nem volt már ártatlan, de ez mit sem számított. Fátylat rá – amíg őt szereti és hű hozzá, soha nem fogja neki felhánytorgatni ezt. Különben is, Bella sem kérdezgette őt a korábbi nőügyekről, mint ahogy arról sem, eddig miért nem nősült meg. Zoltán ennek ellenére beszélt neki Éváról, mivel szükségesnek érezte, hogy ne csak testileg, de lelkileg is mindenben osztozzanak, Bellát azonban láthatóan nem nagyon érdekelte a történet. Kissé talán melodrámainak is találta, ahogyan a fiatal Zoltán feláldozta magát a szerelme és a barátja kedvéért, de ezt a véleményét megtartotta magának. Ő nem a fiatal, romantikus Zoltánt 6 7

Istenem! örömmel

szerette, hanem ezt a mostani, kissé megkeseredettet, akit megpróbál boldoggá tenni. Őszintén hitte, hogy szereti a férfit, és azt is, hogy örökké hű lesz hozzá. Az éjszakáik, sőt a nappalaik (Zoltán minden adandó alkalmat megragadott a szerelmeskedésre – nem tudott betelni Bella gyönyörű testével) ugyanolyan forrók és szenvedélyesek voltak, mint az első együttlétük, és ezekben az első hetekben felhőtlenül boldogok voltak. Mivel télen volt az esküvő és a nászút is, még a máskor napfényes Itáliában is szörnyű, esős, ködös időjárás fogadta őket. Ám ők még ennek is örülni tudtak, hiszen ez jó mentség volt arra, hogy a városi séták és a műemlékek megtekintése helyett a hotelszobában maradhassanak. Végtére is nászúton vannak, és nem városnéző körúton, nem igaz? – kérdezte Zoltán a lánytól, aki válaszul csak kacagott, hátravetett fejjel, a szemét behunyva. Ilyenkor a férfi soha nem tudta megállni, hogy ne csókolja meg, a csókok után pedig soha nem tudtak megállni... Mikor visszautaztak Párizsba, egy ideig tovább tartott az idill. Zoltán folytatta eddig megszokott életét, azzal a különbséggel, hogy most már Bella is segített neki kiválasztani a támogatásra érdemes művészeket. Mindig lehetett számítani az értékítéletére: Zoltán hajlamos lett volna a jótékonykodásra, ám Bella úgy fogta fel ezt a „mecénási” szerepet, mint egy üzletet. Valamit elvártak cserébe: ne mondhassák azt, hogy Vallayék minden jöttmentet segítenek, akár érdemes rá, akár nem. Mivel azelőtt maga is ezekben a körökben forgott, Bella egy szempillantás alatt felmérte, ha valaki csak egy szélhámos, kontár, vagy csak egyszerűen egy reménytelen alak volt. Zoltán néha meg is lepődött azon, Bella kijelentései milyen éleslátásról és főleg milyen gazdag élettapasztalatról tanúskodnak, fiatal kora ellenére. Örült ennek, hiszen meg volt győződve arról, hogy a lány emiatt érzi jól magát egy magafajta „vénemberrel.” Mikor ezt megjegyezte neki, Bella válaszul átölelte a nyakát: – Dehogy vagy te öreg! – Nem, mert te megfiatalítasz. De nézd csak: tiszta fehér a hajam. – Igen, és ez a legszebb rajtad. Soha nem tetszettek a fiatal suhancok, olyan nevetségesek a szerelmes nyafogásukkal. Te egészen más vagy, és pont ezért szeretlek. Zoltán válaszul hálásan megcsókolta. Majd, karcsú derekát még mindig átölelve, a szemébe nézett, és halkan ezt mondta: – Szeretnék egy gyermeket tőled. Bella teste erre megmerevedett, majd a lány kibontakozott az öleléséből, és hátat fordított neki. A férfi meglepetten nézett rá. – Mi a baj, édesem? Valami rosszat mondtam? Te talán nem vágysz rá? Bella még mindig nem nézett rá, és alig hallhatóan motyogta: – Várjunk ezzel, kérlek. Még nem vagyok rá felkészülve. Zoltán sóhajtott egyet, majd kezével türelmetlen mozdulatot téve így szólt:

– Rendben van. De ne felejtsd el: nekem nincs már sok időm. Talán már most is el vagyok késve, különösen, ha szeretném látni, ahogy felnő a gyermekem. Másoknak ebben a korban már unokáik születnek. Bella másnap meglátogatta az anyját a Montmartre-on. Esett az eső, de meg sem várta, amíg Coralie elveszi az ernyőjét, és teát tölt neki, rögtön ezzel kezdte: – Képzeld, Maman, gyereket akar. Coralie élesen nézett rá. – Ez várható volt. Mégis, mit gondoltál? Már nem fiatal, és ha úgy döntött, hogy megnősül, bizonyára azért tette, mert utódokat is szeretne. – Utódokat, tőlem! – és Bella keserűen nevetett. – Igen, tőled, hiszen te vagy a felesége. Kitől mástól? – Maman, tudod, hogy nem erre gondolok. Nekem nem lehet több gyerekem. Coralie leült, és teát töltött magának, majd a lányának is. – Az orvos nem mondta, hogy biztosan nem lehet több gyereked. Azt mondta, talán nem lehet. Bella reszkető kézzel emelte fel a teáscsészét, de anélkül, hogy belekortyolt volna, újra letette. Az anyja szemébe nézett. – Mit gondolsz, Maman, elmondjam neki? – Ha úgy gondolod, eléggé szeret ahhoz, hogy megbocsásson, akkor igen. Előbb-utóbb úgyis kiderülne. Előbb-utóbb minden kiderül, tudhatod. Bella elhatározta, hogy lesz, ami lesz, őszintén fog beszélni a férjével. Zoltán nem érdemli meg, hogy hamis reményeket tápláljon a hallgatása miatt. Így aztán még aznap este elmondta a férjének a titkot, amiről azt remélte, soha nem tudódik ki. Tizenhat éves korában teherbe esett a zongoratanárától (tehát a derék ember mégsem egészen ingyen tanította – gondolta Zoltán keserűen), és kétségbeesésében egy úgynevezett „angyalcsinálóhoz” fordult segítségért. Ezek a hírhedt nők a „megesett” lányokon segítettek borzalmas, de hatékony módszereikkel. Bella esetében is sikeres volt az eljárás, csakhogy a lány kis híján elvérzett a brutális beavatkozás után. Kórházba került, ahol az orvos (aki rendkívül durván bánt vele, Bella láthatóan még ma is beleborzongott a puszta emlékekbe) kíméletlenül a szemébe vágta, hogy valószínűleg soha nem lehet majd gyereke. Nem, azt tényleg nem mondta, hogy biztosan nem lehet. Viszont ha Zoltán népes családra vágyik, akkor rosszul választott. Egy bűnös, és minden bizonnyal meddő asszonyt. Zoltán leült Bella mellé, és átölelte. – Semmi baj, kicsim. Ez nem a te hibád volt. Hát, ha nem lehet gyerekünk, úgy is jó. Mi akkor is itt vagyunk egymásnak, nem igaz? Megfogta felesége állát, és maga felé fordította az arcát. – Csakugyan nem bánod? – kérdezte Bella könnyes szemmel.

– Azt jobban bánom, hogy ennyi szenvedést okoztak neked. Meg tudnám ölni azt a gazembert! Ami pedig a gyereket illeti, azért nem adjuk fel. Elviszlek a legjobb orvosokhoz, és majd ők megmondják, reménykedhetünk-e. Zoltán valóban megbocsátott feleségének, azonban a történtek után valami tüske maradt benne. Bella miért nem mondta ezt el korábban? Talán nem bízott benne? Ő mindig, mindenben teljesen őszinte volt hozzá. Tudhatta volna, hogy emiatt nem fordult volna el tőle. Az nem érdekelte, hogy előtte más férfi is volt az életében, azonban egy gyerek... Az egészen más. Továbbra is vakon bízott azonban az asszony iránta érzett szerelmében. Több mint egy év és rengeteg gyógyfürdő, valamint sok-sok költséges kezelés után végül váratlanul bekövetkezett a csoda: Bella teherbe esett. Senki sem tudta, hogy a kezeléseknek köszönhetően, vagy azok nélkül is megtörtént volna, de ez már nem is számított. Zoltánnal madarat lehetett fogatni, ám a lány – és orvosai is – óvatosságra intették. A neheze még hátravolt: a kicsinek meg is kellett maradnia, és egészségesen a világra kellett jönnie. Zoltán azonban a szíve mélyén úgy érezte, hogy vége a szenvedéseknek, és most már semmi baj nem történhet. 1893 januárjának vége felé, huszonegyedikén délben megszületett a kislányuk. A baljós előzményekhez képest viszonylag könnyű szülés volt, és Bella néhány nap múlva már segítség nélkül is fel tudott kelni, hogy megszoptassa a kicsit. Emmának nevezték el Zoltán édesanyja után, és megegyeztek abban, hogy a földkerekségen sehol sincs hozzá foghatóan gyönyörű baba. Ezúttal azonban a szülői elfogultság részben jogos volt: a kislány valóban nagyon szép volt, már csecsemőkorában is. Később pedig egyre nyilvánvalóbb lett, hogy szinte kicsinyített mása az anyjának: hatalmas, tágra nyílt, csodálkozó kék szeme volt, vörösesbarna, természetes loknikban göndörödő haja, áttetsző, finom bőre és piros rózsabimbószája, amit már egészen kicsi korában ugyanúgy el tudott biggyeszteni, mint Bella. Zoltán mindig nagyokat kacagott ezen. Imádta a kislányt, akit „kis karácsonyi ajándékának” hívott, nem törődve azzal, hogy csaknem egy hónappal karácsony után jött a világra. Valóban ajándéknak érezte a sorstól, ami mintha most ezzel kárpótolná mindenért. Mióta a kis Emma megszületett, Zoltánnak sokszor eszébe jutottak régi magyarországi barátai. Vajon ők is boldogok? Vannak gyermekeik? Egykor régen megígérte nekik, hogy nem tűnik el örökre, és amikor készen áll rá, újra jelentkezni fog. Talán most jött el ennek az ideje. Talán most már nem szakadna meg a szíve, ha együtt látja őket – hiszen már ő sem magányos, a felesége és a kislánya itt vannak az oldalán. Amellett, és ezt magának is alig merte bevallani, hiúságból is szívesen megmutatta volna nekik a gyönyörű Bellát és bűbájos kislányukat. Sokáig azonban nem tudta magát rászánni arra, hogy megtegye az első lépést. 1896 elején azonban a Le Figaróban megakadt a szeme egy cikken, amelyben a magyarországi millenniumi ünnepségekről írtak. Az államalapítás

ezredik évfordulóját fogják a magyarok ebben az évben, pompázatos ceremóniák keretében megünnepelni. Bella felvetette, hogy mi lenne, ha hazautaznának a nagyszabású eseményre? Ő még úgysem járt soha Magyarországon, és a kis Emma is elég nagy már ahhoz, háromévesen, hogy ilyen hosszú útra elvigyék. Szívesen kipróbálná magyarnyelv-tudását is, ami Zoltánnal való házassága alatt rengeteget fejlődött, bár a kedves, raccsolós „franciássága” mindvégig megmaradt. Zoltán elgondolkodott. Igen, itt a soha vissza nem térő alkalom! El is határozta, hogy ír egy levelet Évának és Gábornak, amelyben felveti az ötletet, hogy a millenniumra hazautazna a családjával, és meglátogatnák őket Körtvélyesen.

Harmadik fejezet 1896. – Gábor! Gábor! Éva lélekszakadva rohant be a férje dolgozószobájába, ahol idősebb Gábor általában át szokta böngészni a fővárosi lapokat, pipájával a szájában. Utóbb rászokott a pipára, s Éva nem bánta ezt, mivel kedvelte a pipafüst illatát, és a pipázás szertartása méltóságteljes, öreguras külsőt kölcsönzött az amúgy még mindig kisfiús arcú Gábornak. A férfi most rémülten kapta fel a fejét az újság mögül. – Mi az, ég a ház? Mi történt, az ég szerelmére? – kérdezte halkabban, mikor meglátta a felesége arckifejezését. Éva szemében öröm, hitetlenkedés, de egyben ijedtség is tükröződött. – Zoltán írt! Párizsból! Éva szinte sikoltotta a szavakat, miközben a levelet meglengette a férje előtt. A borítékot az asszony már türelmetlenül feltépte, de a levelet még nem olvasta el. Kicsit félt tőle, hogy mi állhat benne. Mióta Zoltán tizennyolc évvel ezelőtt úgy eltűnt, egyetlen sort, sőt semmiféle életjelet nem kaptak tőle. – No, és mit írt? – kérdezte Gábor megjátszott nyugalommal, holott neki is hevesen dobogni kezdett a szíve. Rég szeretett volna valami hírt kapni barátja felől, de neheztelt is rá a hosszú hallgatás miatt. Hogyhogy most egyszerre felbukkant? – Nem tudom – mondta Éva, miközben leroskadt egy karosszékbe, a férjével szemben. Most émelyítőnek érezte a pipafüstöt. – Előbb olvasd el te! Reszkető kézzel átnyújtotta férjének a levelet. – Jól van. Akarod, hogy hangosan olvassam? Az asszony bólintott. Drága Éva és Gábor! Bocsássatok meg, hogy csak ilyen sokára írok nektek. Nem akarok mentségeket keresni, és azt sem akarom, hogy megértsetek. Csak arra kérlek, hogy bocsássatok meg. Nehogy azt gondoljátok, hogy talán megfeledkeztem rólatok! Sőt, ellenkezőleg: folyton az eszemben jártatok, és nagyon hiányoztatok is. Reméltem, hogy boldogok vagytok, és imádkoztam érte, hogy ez így legyen. Én, mióta elváltunk egymástól, Párizsban éltem. Öt évvel ezelőtt megnősültem (nem siettem el, ugye, ezt gondoljátok – igazatok van). A feleségem neve Izabella, vagyis Bella, és félig magyar, félig francia leány. Van egy hároméves kislányunk, Emma. Egyszóval, ennyi év után én is megtaláltam a boldogságot, amelyben nektek, úgy hiszem, már hosszú ideje részetek van.

Feleségem azt szeretné, ha a nevezetes millenniumi ünnepségekre, melyek idén májusban lesznek Budapesten, hazautaznánk. Én örömmel fogadtam a tervet, és arra gondoltam, hogy egyúttal titeket is meglátogathatnánk Körtvélyesen. Persze, csak ha szeretnétek viszontlátni egy rég elveszett, tékozló jó barátot. Írjátok meg, ha szívesen láttok, és azt is, ha nem. Én azt is meg fogom érteni. Ölel benneteket szerető barátotok, Zoltán Gábor megforgatta a levelet. – Ennyi – mondta. – Ennyit tudott írni annyi év után! – Megnősült! – suttogta Éva maga elé meredve, majd megrázta magát, és tárgyilagos hangon hozzátette: – Mégis, mi egyebet írjon? Hiszen nem írhatja le az egész életét, mindent, ami azóta történt vele. A lényeget így is tudjuk: szeretne meglátogatni bennünket a családjával. – És mi persze tárt karokkal fogadjuk őket! – Ugyan miért ne? Ne legyél már ilyen haragtartó! Olyan sok idő eltelt azóta. Különben is, bocsánatot kért. Felnőtt, keresztény emberek vagyunk: kötelességünk megbocsátani neki – Éva kissé halkabban tette hozzá -, azonfelül kíváncsi vagyok a feleségére és a kislányára is. Szeretném látni, hogy valóban boldog-e. – Jó, akkor írj neki – mondta Gábor rosszkedvűen, újra felvéve az újságját. – Írd meg, hogy szívesen látjuk őket. Írj, amit akarsz! Majd én is aláírom. Éva még szeretett volna mondani valamit a férjének, ám Gábor már újra beletemetkezett az újságba. Az asszony ekkor felvette Zoltán levelét az asztalról, és kiment. A folyosón összetalálkozott János inassal, aki egy tálcán kávét vitt urának. Éva izgatottan őt is megállította. – János, képzelje, levelet kaptunk Zoltántól. Emlékszik, a Gábor nagyságos úr barátja. Meg fog minket látogatni a családjával. János kis híján elejtette a tálcát. – Hogy emlékszem-e? Hát hogyan is felejthetném el a Zoltán úrfit? Azaz, nagyságos urat. Azt mondja, nagyságos asszony, hogy meglátogatnak minket? Mikor? – Májusban. Eljönnek megnézni a millenniumi kiállítást. – Hiszen az már alig több mint egy hónap múlva lesz! Szent ég, olyan hamar! Micsoda öröm, asszonyom, micsoda öröm! Most már Éva is így érezte. Rögtön meg is írja a levelet! Valóban, már csak alig több mint egy hónap van addig, és meg kell kapniuk a levelet ott messze, Párizsban. Izgatottan, szinte futva ment be a szobájába, és az asztalfiókjából elővett egy tiszta levélpapírt. Kedves Zoltán és Izabella!

Természetesen szívesen látunk mindnyájatokat itt, Körtvélyesen. Mi is úgy tervezzük, hogy ellátogatunk Budapestre, az ünnepségekre. Miért is ne mehetnénk együtt? Mi még mindig itt élünk, a Krisztina-villában. Van egy fiunk, ifjabb Gábor, aki már tizenhat éves, és hol festő, hol orvos szeretne lenni. Volt egy kislányunk is, aki öt éve, sajnos, meghalt. Láthatod, nem volt olyan felhőtlen a mi életünk sem. Alig várjuk, hogy újra láthassuk egymást, és megismerhessük a családodat! A mielőbbi viszontlátás reményében, Éva és Gábor Éva felsóhajtott. Ennyi elég lesz. Nem valami hosszú levél ez sem, de a lényeg ebben is benne van. Ha eddig nem írogattak egymásnak, most már késő elkezdeni. Majd élőszóban elmesélnek egymásnak mindent. Összehajtogatta a levelet, majd eszébe jutott, hogy Gáborral is alá kell még íratnia. – Kezét csókolom, Anya! Gábor fia érkezett meg az iskolából, és a fejét bedugta az ajtón, hogy köszöntse az édesanyját. Éva mosolyogva nézett vissza rá. A fiú rengeteget változott abban az öt évben, amióta kivették őt a katonaiskolából, és a helyi gimnáziumba íratták. Szinte egykettőre megnőtt, megerősödött, és mostanra már egy kicsivel az apjánál is magasabb volt. Manapság már soha nem betegeskedett, és az iskolában nagyon jól tanult. Éva a betegsége és a kishúga halála utáni nyáron egy hónapra elküldte alföldi rokonaihoz, hogy egy kicsit összeszedje magát, és kikerüljön az otthoni környezetből. Idősebb Gábor, ígéretéhez híven, ezúttal már nem szólt bele a fiú nevelésével kapcsolatos döntésekbe, és áldását adta az ötletre. A kisfiú tiltakozott egy kicsit, ám a kedves, gyermektelen rokonok nagy örömmel fogadták, és a kis alföldi faluban rengeteg játékra, szórakozásra nyílt alkalom. Később kiderült; Éva ötlete a lehető legremekebb volt a fia számára. Gábor nemcsak megerősödött (részt vett a szokásos falusi munkákban, verekedett, fogócskázott, bújócskázott a helybéli suhancokkal, rengeteget evett, úszott a helyi patakban, és – végre – lovagolni is megtanult), hanem ott a rajzolást is folytathatta. Leginkább portrékat és életképeket szeretett rajzolni; a helyi parasztokat, a munkákat a határban, a játszadozó gyerekeket. Mikor szeptemberben visszatért, mindenki meglepődött, mennyire megváltozott: milyen sokat nőtt, izmosodott, hogy lebarnult. Már nem volt olyan szembeszökően szép, mint kiskorában, de a fényes, fekete hajú, sötét, csillogó szemű, jóképű fiú után így is gyakran megfordultak a lányok az utcán. Még apja is elégedetten szemlélte, ami addigi életében nem túl gyakran fordult elő. Ezután minden nyáron visszament oda, és mindig egyre egészségesebben tért vissza. Most is alig várta, hogy eljöjjön a nyár, és elutazhasson az öreg nagybácsiékhoz. Mikor az apja idén januárban nekiszegezte a kérdést, mi szeretne lenni, miután elvégzi a gimnáziumot, Éva félt egy kicsit, hogy a fiú majd azt találja

mondani: festő. Ő persze nem bánta volna, ha valóban az lesz, azonban tudta, hogy idősebb Gábor egyáltalán nem örült a fia ilyen irányú érdeklődésének, és hogy ebből csak újabb veszekedés lehet. Ifjabb Gábor azonban, a szülei legnagyobb meglepetésére kijelentette, hogy orvosi egyetemre szeretne menni. Az apja erre megnyugodott: az orvos ugyan nem katona, de legalább mégsem valami jöttment piktor, vagy más efféle léhűtő lesz a fiából. A fiú azonban a festéssel sem hagyott fel: semmi célja nem volt vele ugyan, de örömet okozott neki, mikor látta, hogy a papíron vagy a vásznon meg tud örökíteni egy pillanatot, ami e nélkül örökre elenyészett volna. Most belépett az anyja szobájába, és kíváncsian nézte az asztalon heverő összehajtott papírlapot. Majd lehajolt, és megcsókolta Éva kezét. Az asszony megsimogatta fia fényes, fekete haját. – Levelet írtam valakinek. Később elviszed a postára? Még a mai küldeményekkel el kell mennie. – Kinek írtál, Anya? – Zoltán bácsinak. Apád régi barátjának. Gábor hallott már Zoltánról, bár nem túl sokat. Ismerte a történetet, hogy annak idején Zoltán bácsi lemondott a szerelméről a barátja, Gábor javára. Nem volt benne biztos, hogy hasonló helyzetben ő is ilyen nemes lelkű tudott volna-e lenni, és ezért ismeretlenül is tisztelte a férfit. Fényképeket is látott róla: komoly arcú, sötét hajú fiatalembert ábrázoltak, aki szúrós tekintettel nézett a kamerába. Azt is tudta, hogy már vagy húsz éve nem hallottak felőle semmit. „Anya vajon most miért írt neki?” – töprengett a fiú összeráncolt szemöldökkel. Éva mintha olvasott volna a fia gondolataiban. – Levelet kaptunk tőle. Meglátogat minket a családjával. Van egy kislánya is, még csak hároméves. Gábor megvonta a vállát. – Felőlem jöhetnek. Add ide a levelet, Anya. Ha kerékpárral megyek, még odaérek négy óráig a postára, és akkor elviszik a mai küldeményekkel. – Jól van. Még alá kell íratni apáddal, de utána rögtön viheted is. Köszönöm, fiam. Miután elment a levél, Éva és a személyzet szinte azonnal lázas készülődésbe kezdett a vendégek fogadására. Idősebb Gábor tüntetőleg közömbösen viselkedett, bár titokban ő is rendkívül izgatott volt, ám ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be. Fiát, az ifjabb Gábort azonban mérhetetlenül bosszantotta a felfordulás. Mire ez a sok nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés? A saját otthonában nincs nyugta az embernek! Hiszen még csak hetek múlva érkeznek, az ég szerelmére! Szerencsére szép idő volt, ezért a fiú iskola után mindennap fogta a festőállványát, a festékeit és ecsetjeit, és elvonult festeni a halászokat, a sétálókat és az andalgó szerelmespárokat, a Balaton partjára.

Zoltánék hamarosan táviratot küldtek, amelyben elfogadták a meghívást. Éva erre válaszolt, majd még egy-két táviratváltás során mindenben megállapodtak. Vallayék május elsején délelőtt fognak megérkezni Körtvélyesre (előző éjszaka a híres-nevezetes Orient expresszel jönnek – milyen izgalmas!), részt vesznek velük a városi majálison, majd este együtt Budapestre utaznak, hogy másnap ne maradjanak le a millenniumi ünnepségek nagyszabású megnyitójáról. Az egész ország lázban égett az ezeréves évforduló miatt, de Kóthayéknak még másért is különleges lesz az alkalom: végre viszontlátják egymást Zoltánnal, annyi év után! Április 30-án este Éva és idősebb Gábor nyugtalanul hajtották álomra a fejüket. Minden készen állt a vendégek fogadására. A ház ragyogott, a kertet kigyomlálták, hetekig sütöttek, főztek, még a személyzetet is felkészítették rá, milyen rendkívül fontos látogatók érkeznek (persze Jánoson kívül, aki nagyon jól tudta). Éváék nem is ezért aggódtak. El sem tudták képzelni, milyen lesz a viszontlátás, mit tudnak majd egymásnak mondani ilyen hosszú idő után. Milyen lesz Zoltán felesége? Vajon szép, fiatal? Tudja-e, mi zajlott le a három ember között tizennyolc éve? És ha tudja, mit gondol róluk? Hogyan viselkedjenek vele? Éva még sokáig nem tudott elaludni, mivel ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejében. Végül, mikor hallotta, hogy férje már egyenletesen lélegzik, felvette a pongyoláját, és kiment a kertbe. Enyhe éjszaka volt, világított a telihold, és Évának erről hirtelen az a réges-régi este jutott eszébe, a horgászverseny emlékezetes estéje. Jól tette-e vajon, hogy akkor Gábort választotta? Eddig még soha nem gondolt erre, de a szíve mélyén ott lappangott a kétely. Zoltánnal egészen biztosan máshogy alakult volna az élete... Mélyet sóhajtott. Ezen már kár tépelődni. Hiszen szereti Gábort – győzködte magát – és szereti, szerette a közös gyermekeiket. Mégis, most, hogy hamarosan újra találkozni fog Zoltánnal, felkavarták az emlékek. Nem tehetett róla, de a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak a férfi ne nősült volna meg. Csak halvány, tapogatózó kívánság volt ez, amit nem is mert végiggondolni, és azonnal elszégyellte magát miatta. Ekkor feltámadt a szél, és a fák fekete lombjai sejtelmesen susogni kezdtek. Éva fázósan összehúzta a pongyoláját, majd sietve bement, és lefeküdt az ágyba, alvó férje mellé. Másnap gyönyörű napra ébredtek. Ifjabb Gábor kikelt az ágyából, kinyitotta az ablakot, és mélyeket lélegzett a Balatonról áradó tiszta, vízillatú levegőben. Ekkor kopogtattak az ajtaján, és János lépett be. – Hogyan, még nem öltözött fel a fiatalúr! Rögtön itt lesznek a vendégek. – Ugyan, János, még csak órák múlva érkeznek. Te is úgy viselkedsz, mint Anyáék: mintha a királyi pár látogatna el hozzánk. János kissé megbántódva szöszmötölt egy darabig a fiú szobájában, és az előző este szanaszét hagyott könyveket rakosgatta, majd így válaszolt: – A szüleinek ez nagyon fontos esemény. Igazán vehetné a fáradságot, és legalább megjátszhatná, hogy ön is a szívén viseli a dolgot, és fontosnak érzi,

hogy minden jól sikerüljön. Például elkezdhetné azzal, hogy felöltözik, és megkeresi az édesanyját. Szegényke rettentően izgatott, és a Gábor nagyságos úr nem jelent számára nagy támogatást ebben a helyzetben. Gábor békülékenyen nézett az öreg inasra. János olyan régi bútordarab volt a házban, hogy a fiú soha nem vette a szívére, ha esetenként megfeddte őt. Tudta, hogy a saját gyermekeként szereti, és hogy a szüleiért, különösen az édesanyjáért is feltétel nélkül rajong. – Jól van. Azonnal megyek. Igazad van, Anyának most nagy szüksége van rám. Mikor lement, a szülei már a reggeliző asztalnál ültek. Az egyébként sötét ebédlőbe most beomlott a reggeli napfény, és megvilágította az amúgy mindig félhomályban lévő, ódon bútorokat. Furcsa látvány volt; mint amikor egy évek óta ágyban fekvő öreg nagymamát hirtelen kivisznek az udvarra, a napsütésre. Ifjabb Gábor szerette ezt az időszakot. Festőként értékelte, hogy ilyenkor az egyébként rejtett, és talán nem túl szép részletek is jól látszottak a poros ebédlőben. Az apja most is egy hatalmas újság mögé bújt, csak a pipája füstjét lehetett látni, anyja előtt pedig egy nagy csésze kávé gőzölgött. A fiú látta, hogy az asszony valószínűleg nem evett semmit. Sápadt és feszült volt, de mikor a fiát meglátta, elmosolyodott. – Jó reggelt! – köszönt ifjabb Gábor, miközben helyet foglalt az asztalnál a szokásos reggelije, egy csésze tejeskávé és egy szelet vajas kenyér előtt, amit a szakácsnő már gondosan odakészített. Apja összehajtotta az újságot. – Késtél, fiam! – megrovón nézett rá. – Ugyan – mondta Éva, és a kezét a férfiéra tette. Ma reggel nem akart torzsalkodást. – Hiszen ma ünnepnap van! Különben is, mindjárt itt lesznek – tette hozzá elszorult torokkal. A fiú együtt érzőn nézett az édesanyjára. Jánosnak igaza volt, valóban milyen izgatott. Ez a nap nem lesz könnyű a számára, és úgy tűnik, az apja semmit sem hajlandó tenni, hogy megkönnyítse. Lovagias érzés ébredt a szívében: majd ő, a nagyfiú fog ott állni az édesanyja mellett, és támogatja, segíti őt mindenben. Mikor Vallayék kocsija begördült az udvarba, az egész család, János és a személyzet többi tagja is a bejárati ajtó előtt várta őket, a napfényben fürdő lépcsőfeljárón. Ifjabb Gábor kíváncsian figyelte, ahogy egy középkorú, méltóságteljes külsejű, fehér hajú férfi száll ki elsőként a zárt konflisból. Ez biztosan Zoltán bácsi! Milyen furcsa, hogy így megőszült. A fényképeken még sötét a haja. Az arca azonban nem sokat változott. Most elmosolyodott, amikor észrevette őket. Ifjabb Gábor azonnal a szívébe zárta a férfit: kedvesnek és nyájasnak tűnt, továbbá sokkal nyugodtabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, mint a saját apja. Idősebb Gábor közelebb lépett hozzá, és Zoltán szélesre tárta a karjait. A két egykori jó barát összeölelkezett. Eközben Bella, a kis Emma és a kislány francia dajkája, Lucie Lenotte, egy barna hajú, alacsony, csinos, pergő nyelvű párizsi lány is kiszálltak a kocsiból.

Bellán barna, egyszerű utazóruha volt, hatalmas kalappal, ami beárnyékolta az arcát. A kislány fehérbe volt öltöztetve, piros kabátkával és kalappal, ami alól vöröses loknik bukkantak ki. A dajkája karján ült, és nagy sötétkék szemekkel kíváncsian, bár kissé álmosan nézegetett körbe. Zoltán Gábor válla fölött észrevette Évát, aki szerényen álldogált a férje mögött. Zoltán odalépett hozzá, és szó nélkül kezet csókolt neki. – Zoltán! – mondta Éva, de egyebet nem tudott mondani. – Éva! Semmit sem változtál. Éva még mindig szótlanul állt, és egykori barátját nézte. Zoltán zavartan elnevette magát. – Én bezzeg alaposan megváltoztam, nem igaz? Ő lenne a fiatok? – kérdezte, mikor észrevette a magas, fekete hajú fiút, aki egy kicsit hátrébb állt, és aggodalmas tekintettel nézte az édesanyját. – Ó, igen – mondta Éva gyorsan, mivel örült, hogy másról beszélhet. – Bizony, ő az ifjú Kóthay Gábor. Gyere fiam, fogj kezet Zoltán bátyáddal. Zoltán és a fiú kezet ráztak. A férfi kedvtelve nézte barátai fiát. Milyen kedves arcú, nyílt tekintetű kamasz! És mikor mosolyog, nagyon hasonlít az egykori Gáborra, a gödröcskékkel az arcán. Amúgy, akár az ő fia is lehetne. Igen, ha akkor másképp alakulnak a dolgok... Megfordult, és tekintetével Bellát kereste. – Gyertek, ismerkedjetek meg a feleségemmel és a kislányommal. Már nagyon várták, hogy megérkezzünk, és meglássák, hol nőttem fel. Bella már a kislánya kezét fogva állt a kocsi mellett, és türelmesen várta, hogy Zoltán befejezze a régi barátok üdvözlését. Az asszonyt kimerítette a hosszú utazás: nem hitte volna, hogy ez az ország – ami félig az ő hazája is – ilyen rettenetes messze van. Jó lenne már megfürödni és átöltözni, és Emmuska is nagyon álmos. Előbb azonban túl kell esni a bemutatkozásokon. Bellának erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el ásítozni. Először idősebb Gábor csókolt kezet neki, és zavartan motyogott valami üdvözlésfélét. Majd Éva fogott kezet vele, és a két nő egy kissé tanácstalanul egymásra mosolygott. Bella kíváncsian fürkészte Éva arcát. Ő lenne hát Zoltán egykori nagy szerelme? Igazán szép, szőke asszony, bár egy kicsit mintha szomorú és fásult lenne. Persze, hiszen elveszítette a kislányát – ezt írta abban a szűkszavú levélben. Azért kedvesnek tűnik, bizonyára jól meglesznek majd egymással. Éva most lehajolt, és megsimogatta Emma arcocskáját. – Milyen szép kislány! Nagyon hasonlít az édesanyjára. – Igen – válaszolta Bella mosolyogva, különös, mély hangján – de az apjára is. Éppen olyan makacs, mint ő. – Én nem vagyok macska, Maman! – mondta a kislány kerekre nyílt szemekkel. Ezen mindnyájan felkacagtak, és végre kicsit megtört a jég köztük. Éva intett a mögötte álló ifjabb Gábornak. – Ő pedig az én fiam, Gábor.

A fiú közelebb lépett, és most először pillantotta meg a széles karimájú kalap alatt Bella arcát. Hirtelen elvörösödött, és zavarában kezet fogott az asszonnyal, aki pedig csókra nyújtotta a kezét. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valami udvarias üdvözlést, azonban semmi sem jutott eszébe. Bella végül kihúzta a kezét a fiúéból, aki csak ekkor vette észre – rémülten -, hogy eddig szorongatta az asszony kezét a saját izzadt tenyerében. Lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan motyogva bocsánatot kért. Éva észrevette a fia zavarát, és az okát is tudta: még ő sem látott soha életében ilyen gyönyörű nőt. Bellát a Zoltánnal való házasság és a kislánya születése csak még jobban megszépítette. Szinte sugárzott belőle a boldogság és az elégedettség, és ez a többi emberre ellenállhatatlan hatással volt. Megmaradt az a szokása, hogy lesütött szempillája alól csak néha tekintett ki gyönyörű, sötétkék szemével, gunyoros vagy megvető pillantást vetve a vele szemben állóra, majd elbiggyesztette szép, érzéki ajkait. Ettől mindenki láthatóan zavarba jött, és Bella ezt rendkívül élvezte – szeretett játszani az emberekkel, főleg a férfiakkal, bár a házassága óta hűséges volt a férjéhez. Természetesen azonnal észrevette, hogy ez a kedves arcú, fiatal, szép szemű fiú valószínűleg első látásra fülig beleszeretett. Ez nem túl szerencsés kezdet az itttartózkodásukhoz, de ő igazán nem tehetett róla – legalábbis így gondolta. Majd megpróbál udvarias, de távolságtartó lenni vele. Éva is gyanította, hogy mi játszódott le a fia lelkében, ám ő inkább megrémült ettől. „Te jó Isten, nehogy belehabarodjon ebbe a nőbe! Zoltán feleségébe!” – gondolta ijedten. Még az is jobb lenne, ha idősebb Gábor szeretne bele – ami nem is volt olyan elképzelhetetlen, hiszen ő is tátott szájjal bámulta Bellát, majd a barátja felé fordult. – Te aztán szerencsés fickó vagy, öregem. – Igazán? – Zoltán mélyen a szemébe nézett – Örülök, hogy ezt mondod. Végül is, egyszer az életben nekem is lehet szerencsém. – Menjünk be – indítványozta Éva – biztosan szeretnék felfrissíteni magukat, és gondolom, ennének is valamit. – Megfogta a kis Emma kezét, és elindultak befelé, a Krisztina-lakba. Néhány órával később mindnyájan készen álltak arra, hogy ellátogassanak a kikötőben és a közeli főtéren tartott városi majálisra. Ez az ünnepség rendkívül hasonlított az összes többire, amit a balatoni kisvárosban tartottak: a halászléfőzés, a borozás és a cigányzene együttesen emelték az alkalom fényét. Ezúttal azonban a millennium ünnepélyes hangulata idáig is elért, és a helyiek is megpróbáltak a maguk módján megemlékezni az ezeréves magyar hazáról. Ez nagyrészt abban merült ki, hogy a főtérre felállított hosszú asztaloknál a különböző városi előkelőségek egymással versenyezve ittak áldomást Árpád apánkra, István királyra és a hét vezérre külön-külön is, de a díszítésben is igyekeztek minél „magyarosabbnak” tűnni. Nemzetiszínű szalagok feszültek az asztalok felett, és a zenekari színpad mögött egy hatalmas kokárda díszelgett. Az asztalokon lévő vázákba is mindenhol nemzetiszínű virágokat

helyeztek: piros és fehér váltakozott a zöld levelekkel. Bella még soha nem látott hasonló mulatságot, és most kíváncsian nézegetett körbe. Az asztaloknál némi csend támadt, mikor megérkeztek, majd az emberek összesúgtak, és látszott, hogy mindenki találgatja, kik lehetnek. Néhány ember arcán meglepetéssel vegyes felismerés tükröződött, mikor meglátták Zoltánt, mások viszont a szép Bellát bámulták leplezetlen csodálattal, a nők inkább kíváncsisággal és némi ellenszenvvel. Az asszony az utazás után átöltözött: halványlila ruhát vett fel, amiről tudta, hogy kiemeli a szeme színét, ami így szinte lilának tűnt. Ruhája merész „párizsias” szabása, és divatos kalapja is némi feltűnést keltett. A férjébe karolva, mosolyogva a füléhez hajolt, és ezt suttogta: – Úgy látom, mi vagyunk itt a legnagyobb szenzáció. Zoltán visszamosolygott a feleségére. – Talán inkább te. Fogadok, hogy még sohasem láttak ilyen csodaszép teremtést. Helyet foglaltak az egyik asztalnál, amelynél a helyi dúsgazdag földbirtokos, Zách István is üldögélt a fiaival. Ő volt az egykori fiatal arisztokrata, aki azon a régi nyáron a két jó baráttal együtt vett részt a horgászversenyen. Emlékezett az eseményre, és most nevetve felemlegette, miután bemutatkoztak neki. – Á, igen, igen! Maguk nyerték meg a fődíjat, méghozzá megosztottan. Én a nyomukba sem értem. Az igazi fődíj azonban, úgy emlékszem, a magáé lett – mondta, és Gáborra nézett. A férfi gálánsan meghajolt. – Azóta Zoltán ebben is utolért – és a gyönyörű Bella felé intett a fejével, aki mosolyogva állt ott, habár egy szót sem értett az egészből. Zách István ismét felnevetett. – Szavamra, igaza van, barátom! De, foglaljanak helyet nálunk, egyenek, igyanak. Remek a halászlé, mint mindig. Zách István ezzel visszaült a fiaihoz. A férfi néhány évvel ezelőtt megözvegyült. (Felesége, a szőke, halovány osztrák grófkisasszony egy szót sem tanult meg soha magyarul, és szívből gyűlölt ebben a „barbár” országban lakni. A kisebbik fia születése után ágynak esett, néhány évig betegeskedett, és szinte észre sem vette senki, mikor végül meghalt.) A gróf most hármasban üldögélt két fiával, akik között tíz esztendő korkülönbség volt. Az idősebbik, Jenő már húszéves volt: csinos, szőke, vékony, bajuszos ficsúr, aki katonai egyenruhában és unatkozó arccal ült az asztalnál. Lenézte ezeket a „parasztokat”, és utálta, hogy az apja elvárta tőle, hogy ilyen alkalmakkor keveredjen velük. Amúgy üresfejű, gőgös alak volt, aki már most számolatlanul szórta a pénzt, ha tehette, apja figyelmeztetése ellenére, hogy az egyszer akár el is fogyhat. A kisebbik fiú, a tízéves Pista még a bátyjánál is jobban hasonlított megboldogult édesanyjára. Hirtelenszőke hajú, világoskék szemű, vidám, neveletlen kisfiú volt. Most az ő arcán is unalom látszott, de

nem ugyanazon okokból, amiért Jenőén. Valakivel játszani szeretett volna, de az asztaluknál egyetlen másik gyerek sem volt. Az apja nem bánta volna, ha a városi gyerekekkel fogócskázik egy kicsit – ezt máskor is megengedte neki -, de úgy látszik, ezúttal minden gyereket otthon hagytak a szüleik. Mikor meglátta a kis Emmát, aki a dajkája kezét fogva lépkedett a szülei után, felcsillant a szeme. Igaz, hogy kicsi, meg aztán lány is, de talán lehet vele kezdeni valamit. A két család egymással szemben foglalt helyet a hosszú asztalnál. Éva Bellával és a kislánnyal szemben ült le, Gábor Zoltánnal, az ifjabb Gábor pedig Mademoiselle Lenotte-tal, a dajkával, aki kacér pillantásokat vetett rá. A lány huszonkét éves volt, de kicsivel többnek nézett ki fekete haja és olajbarna bőre miatt. A fiúnak egyéb körülmények között nagyon tetszett volna a tűzrőlpattant kis francia lány, ám most senki mást nem látott meg, csakis Bellát. Le sem tudta venni a szemét az asszonyról, aki Évával beszélgetett, és tüntetőleg kerülte, hogy ránézzen a fiúra. Lucie észrevette ezt, és a vállát megvonva körülnézett az asztalnál, hátha van ott valaki, akit nem babonázott meg a szépséges Madame Vallay. Észrevette Jenőt, akinek megpróbálta elkapni a tekintetét. Látta azonban, hogy a csinos, bajuszos katona is majd’ felfalja a szemével Bellát. – Lucie, kérsz halászlét? Emma szólította meg a lányt, méghozzá magyarul. Mivel körülötte mindenki magyarul beszélt, nem is gondolt rá, hogy dajkája nem érti ezt a nyelvet. – Quoi? Je ne comprends pas, chérie.8 Emma megismételte a kérdést franciául is. Lucie azonban a fejét rázta. Nem vette be a gyomra ezeket a magyaros eledeleket, és egyébként sem volt étvágya. Madame Vallay mellett ő, úgy látszik, ma este nem rúghat labdába. Pedig igazán jó lenne az ujja köré csavarni ezt az álmodozó tekintetű fiút, vagy a délceg kis katonát, aki úgy ül ott, mintha karót nyelt volna. No, de várjunk egy kicsit türelmesen – biztatta magát. Majd rájönnek, hogy a szép Bella nem törődik senki mással, csak a férjével, és akkor majd talán beérik vele, Lucie-vel. Később, miután már ettek-ittak, és a hangulat egyre emelkedettebbé vált, Zoltán felállt, és felkérte táncolni Évát. Az idősebb Gábor azonnal követte a példáját, és meghajolt Bella előtt. – Szabad? – Ó, én nem ismerem ezeket a táncokat – Bella ijedten nézett körül, ám a férje már Évával ropta a csárdást. – Majd megtanítom. Nem nehéz. No, jöjjön – Gábor a kezét nyújtotta az asszonynak. – Hát jó. De ne nevessen ki, ha nagyon ügyetlen leszek.

8

Micsoda? Nem értem, drágám.

Ám egyáltalán nem volt ügyetlen, és szinte perceken belül megtanulta a csárdást. Gábor kacagva jegyezte meg, hogy látszik, magyar vér folyik az ereiben. Az ifjabb Gábor irigykedve bámulta az apját és Zoltánt, ahogy felváltva táncoltak Bellával: hol az egyik, hol a másik férfi forgatta meg az asszonyt. Lucie ekkor megszólította a fiút. – Maga nem táncol? – kérdezte franciául. Először azt hitte, talán nem érti, mivel a fejét sem fordította felé. Kisvártatva azonban Gábor franciául válaszolt. – Nem, én nem. Nem szeretek táncolni. Ez nem volt igaz, viszont valahogy le kellett szerelni ezt a lányt, aki nyilvánvalóan azt szerette volna, ha felkéri. Ő azonban ma nem lenne képes senkivel sem táncolni. Talán felállni sem lenne képes, annyira reszket minden tagja, miközben Bellát bámulja. Milyen gyönyörűséges, milyen kacér és magabiztos! Egyetlen pillantásával porba tudja sújtani, és ezt ma este már többször meg is tette. A fiú ilyenkor elvörösödve elkapta a tekintetét, azonban nemsokára megint lenyűgözve bámulta az asszonyt, aki mintha valami varázslattal babonázta volna meg. Nem tudta, mit tegyen, és határtalanul szerencsétlennek, nevetségesnek és ügyetlennek érezte magát. Úgy döntött, az a legjobb, ha itt marad a helyén. Innen legalább jól látja a táncolókat, és kedvére legeltetheti a szemét Bellán, akibe néhány óra leforgása alatt halálosan és visszavonhatatlanul beleszeretett – úgy, ahogyan csak egy tizenhat éves, érzékeny kamasz tud szeretni. Körülbelül egy óra múlva a táncolok teljesen kimerülve, ám vidáman nevetgélve tértek vissza az asztalhoz. Ekkor azonban a vidámság helyét az ijedelem vette át: a kis Emma eltűnt. Mademoiselle Lucie túlságosan el volt azzal foglalva, hogy valamelyik fiatalember figyelmét magára vonja, ifjabb Gábor pedig azzal, hogy Bellát bámulja, így egyikük sem figyelt a kislányra. Hamarosan nagy felfordulás támadt: mindenki Emmát kereste. Még a cigány muzsikusok is letették a hangszereiket, és a kislány nevét kiáltozták fel-alá futkározva a főtérre kiállított hosszú asztalok között. Mindhiába. Emma nem volt sehol. Bella és Zoltán, valamint Kóthayék, és a pityergő Mademoiselle Lucie is kétségbeesetten keresték mindenhol: az asztalok között, a bográcsoknál, a zenekari színpadon, az árusok sátraiban. Miután minden helyet többször is megnéztek, és mindent felforgattak (a városka főtere nem volt túl nagy, és mostanra már az egész vendégsereg a kis vörös hajú leánykát kereste), Bella tekintete a Balatonra esett. Jaj, ne, csak ezt ne! Az asszony zokogva borult a férje vállára. Ifjabb Gábor tehetetlenül nézte a jelenetet, a keze ökölbe szorult, és kis híján ő is sírva fakadt. Ő az oka mindennek, már megint! Az anyjára tévedt a tekintete, aki szemrehányóan nézett rá, ő pedig lesütötte a szemét. De csak nem nyelte el a föld azt a kislányt! Majd ő megtalálja, határozta el, és újra nekilátott a keresésnek, tervszerűen végignézve minden, már százszor átfésült helyet.

Mikor az egyik asztal mellé állt, fájdalmasan felszisszent. Valaki jól bokán rúgta, de mikor megfordult, senkit sem látott. Ekkor az asztal alól nevetés hallatszott. Gábor hirtelen lehajolt, felhajtotta a fehér abroszt, és a gallérjánál fogva kihúzta a kis Zách Pistát. A gyerek rúgkapált, de Gábor erősen fogta. – Engedj el! – kiabált a kisfiú, és újra belé rúgott. – Te meg mit keresel itt? Tudja az apád, hogy itt vagy? Veled van a kis Emma? – Kicsoda? – Az a vörös hajú kislány. Fehér ruhában. Már órák óta őt keressük. Nem láttad őt valahol? – Engedj el! Ha nem engedsz el, szólok édesapámnak! – Addig nem, míg nem válaszolsz. Veled volt Emma? Hol van most? – Engedj el, vagy szólok Jenőnek. Majd ő kihív párbajozni! – No hiszen, nagyon megijedtem – Gábor valóban nem ijedt meg. Ismerte Zách Istvánt, és tudta, hogy neki adna igazat, Jenővel pedig nem törődött. Megfogta a kisfiú mellényét, és megrázta a gyereket. – Tudom, hogy te csaltad el Emmát. Haszontalan kölyök vagy! Majd én szólok apádnak, és elmondom neki. Azonnal mondd meg, hol van! Ekkor azonban a gyerek egy utolsót belerúgott, kitépte magát a kezéből, és elrohant. Gábor szitkozódva dörzsölgette a lábszárát, ahová az utolsó rúgást kapta, ám ekkor meglátta, hogy egy hatalmas kék szempár figyeli őt ijedten az asztal alól. Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hát te itt vagy?! Hál’ Istennek! Emma egy kicsit beljebb húzódott az asztal alá, és csak még rémültebben pislogott ki. Az előbb a szőke hajú nagyfiú elhívta bújócskázni, és amikor mindenki őt kereste (természetesen jól hallották, mikor a nevét kiabálták), a fiú csak nevetett, és arra intette Emmát, hogy maradjon csöndben. A kislány szót fogadott, és először jó mókának találta az egészet, de mikor látta, hogy a szülei milyen szomorúak, már elő akart bújni. A fiú, Pista, azonban nem engedte, és ráripakodott, hogy ne rontsa el a játékát. Most viszont ez a még nagyobb fiú megverte Pistát, és elzavarta. Vajon mit fog most tenni vele? Őt is megveri? A fekete hajú nagyfiú azonban rámosolygott, és a kezét nyújtotta felé. – Gyere, ne félj! Mindenki téged keres. Odaviszlek a szüleidhez. Emma visszamosolygott, és megfogta a nagyfiú kezét. – Hogy hívnak téged? – Gábornak. Menjünk, mindenki kétségbe van esve miattad. Emma kibújt az asztal alól, Gábor pedig a karjába vette. A kislány bizalmasan átkarolta a nyakát, és a fiúnak a mozdulatról eszébe jutott a kishúga. Gyengéden magához szorította Emmát, és tréfásan megfeddte őt. – Te aztán szép kis perszóna vagy! Hagyod, hogy elcsábítson egy ilyen kis csirkefogó. Korán kezdi a kisasszony!

Mikor visszaértek a többiekhez, Bella sikoltva kapta ki a kislányt Gábor karjából, és szorosan magához ölelte. Zoltán könnyes szemmel, hálásan rázott kezet a fiúval. – Köszönöm, köszönjük. Ekkor Zách István jelent meg mellettük a két fiával. A kicsit, aki szemmel láthatóan el szeretett volna szaladni, a csuklójánál fogva vezette. Jenő hátra tett kézzel állt mellettük, az arcán pedig ugyanaz az unott, megvető kifejezés látszott, mint amikor az asztalnál ült. A gróf Zoltánt szólította meg. – A fiamtól hallom, hogy a kislányát miatta nem találták. Most szeretne bocsánatot kérni. Maga elé lendítette Pistát, aki valamit motyogott az orra alatt. – Hangosabban, fiam! – ripakodott rá a gróf. – Bocsánatot kérek! Zoltán ekkor lehajolt, és megveregette a kisfiú arcát. – Semmi baj. Ha legközelebb játszani akartok, akkor előbb szóljatok. Emma még kicsi, és mi nagyon aggódtunk érte. Felemelkedett, és kezet rázott Zách Istvánnal. – Nem történt semmi. A gyerekek tudnak ilyen galibát okozni. Elköszöntek egymástól, miközben Pista gyilkos tekintetet vetett ifjabb Gáborra. A fiú azonban észre sem vette ezt, mivel újra szüntelenül Bellát bámulta. Látta, hogy mikor Jenő búcsúzóul kezet csókolt neki, mélyen az asszony szemébe nézett. Összeszorult a szíve, de akkor még nem tudta, hogy a féltékenységtől. Mielőtt elindultak volna haza, Bella odalépett hozzá, és mikor ránézett, a szemében ezúttal egy szemernyi gúny sem volt. – Köszönöm, hogy visszahozta őt nekem – mondta halkan. Majd odahajolt a fiúhoz, és megcsókolta az arcát. Gábor még percekig állt egy helyben, mint akibe villám csapott. Akkor ocsúdott fel, mikor az anyja megérintette a karját. – Gyere, fiam, indulnunk kell. A nagy ijedelem után némi késéssel tudtak elindulni, ezért csak éjszaka érkeztek meg Budapestre, Kóthayék belvárosi lakásába. A tágas, szépen berendezett lakás mostanság üresen állt, bár Gábor és Éva néha megszálltak itt egy-két napig, mikor valami elintéznivalójuk volt a fővárosban. Amúgy jobban szerettek Körtvélyesen tartózkodni. A házvezetőnőjük, Gruberné mindig szép rendet tartott, ezért bármikor, akár előzetes bejelentés nélkül is megérkezhettek. Most szerencséjük volt, hogy rendelkezésükre állt a pesti lakás, hiszen a millenniumi ünnepség miatt már hónapok óta lehetetlen volt a városban szállást találni. Az ország apraja-nagyja ide igyekezett, senki sem akart lemaradni a világraszóló eseményekről. A lakásban öt szoba volt, ezért külön el tudták helyezni Bellát és Zoltánt, valamint Emmát és Mademoiselle Lucie-t. A francia lány egész úton duzzogott, és még mindig ki volt sírva a szeme, miután Bella lehordta, amiért nem vigyázott eléggé Emmára. A lány a fiatal Gáborra neheztelt, mert úgy

vélte, a fiú az oka, amiért Emma kijátszotta az éberségét, és megszökött azzal a haszontalan kisfiúval. Gábort azonban ez nem zavarta: felhőtlenül boldog volt, mivel Bella viselkedése teljesen megváltozott vele szemben, mióta megtalálta a kislányát. Sokszor megszólította, és rendkívül kedvesen bánt vele. Nyoma sem volt annak a gúnyos távolságtartásnak, ami a fiút kezdetben annyira zavarta, ezért már ő is bátrabban beszélgetett az asszonnyal. Lucie magában kárörvendőn mosolygott. No hiszen! Majd jól megjárja ez a tejfölösszájú! – gondolta. Ha Monsieur Vallay rájön, hogy a szép Bellára feni a fogát, majd ellátja a baját. És Bella asszony is csak játszik vele. Mi egyebet akarhatna egy ilyen zöldfülű kamasztól? Igaz, hogy csinos, de még a fenekén van a tojáshéj. Nem is tudja, hogy süllyedhetett odáig, hogy flörtölni akart vele: egy ilyen kölyökkel! Másnap korán elindultak a Városliget felé, a nagyszabású megnyitóünnepség színhelyére. Rengetegen voltak a városban, és minden irányból özönlöttek az emberek a Ligetbe. Ha jó helyet akarnak kapni, jobban teszik, ha sietnek. A tömeg izgalma átragadt rájuk, és a gyönyörű napsütésben még Mademoiselle Lucie is jókedvre derült, ahogy Emmát kézen fogva lépkedett. Zoltán és idősebb Gábor mentek elöl, belemerülve a beszélgetésbe. A két jó barát hamar újra megtalálta a régi, bizalmas hangot, és mostanra minden vélt vagy valós sérelemről megfeledkeztek. Megint ugyanúgy élvezték egymás társaságát, mint egykor, és szinte sülve-főve együtt voltak, amiért a feleségeik gyakran tréfásan méltatlankodtak. Éva és Bella is összebarátkoztak, legalábbis a külső szemlélő számára így tűnhetett. Valójában Éva a tegnap esti csók után, melynek szemtanúja volt, mindent megtett, hogy Bellát távol tartsa a fiától. Még a saját szívfájdalmáról is megfeledkezett Gáborért való aggodalmában. Ezért folyton a másik nő társaságát kereste, és mindenféle semmiségről csevegett, nevetgélt vele, akkor is, mikor ehhez egyáltalán nem volt kedve. Kétségbeesett próbálkozásai azonban nem mindig jártak sikerrel, mivel a fiatal Gábor úgy járkált Bella nyomában, akár egy hűséges kiskutya, és a tegnap este történtek után az asszony is sokkal barátságosabb volt vele. Most is, ahogy a két nő egymásba karolva ment, és arról beszélgettek tréfásan, hogy a férjeik mennyire elhanyagolják őket, Bella hirtelen megfordult, és megszólította a mögöttük egymagában ballagó Gábort. – Jöjjön, csatlakozzon maga is hozzánk! Ne járjon így egyedül, amikor mindenki ilyen jókedvű. Ezzel belekarolt a fiúba, aki fülig pirult, és az arcán földöntúli boldogsággal bámult Bellára. Éva bosszankodott: Milyen buta képet vág, szegényke! Vajon beszéljen vele? Nem, dehogy, azzal csak rontana a dolgon – határozta el azonnal. Egyszer majd csak elmennek Vallayék, vissza Párizsba, és akkor majd Gábor kiheveri a dolgot. Csak addig ne kövessen el semmi ostobaságot! Mikor megérkeztek a Városligethez, és a tágas sugárúthoz, ami az ünnepség helyszínére vezetett, szemük-szájuk elállt a csodálkozástól. Jól

tudták, hogy Budapest ki fog tenni magáért az ezeréves évfordulóra, ám ekkora pompára mégsem számítottak. Még Zoltán és Bella is elismerő megjegyzéseket tettek, akik pedig mindketten emlékeztek az 1889-es, nevezetes párizsi világkiállításra, amikor – többek között – az Eiffel-tornyot is átadták a nagyérdeműnek. „Kelet Párizsának” egyáltalán nem volt szégyellnivalója nyugati „nővére” mellett. A Liget előtti hatalmas téren új, monumentális szobrokat állítottak fel, amelyek a hét vezért és a királyokat ábrázolták. A kis Emma tátott szájjal bámulta őket, és Lucie-től kérdezgette, kik ezek a „bácsik.” A francia lány azonban csak a vállát vonogatta. Zoltán ugyan megpróbálta neki elmagyarázni, ám ő csak annyit értett az egészből, hogy ezek valami barbár törzsfőnökök, akik annak idején a magyarokat, népüket elvezették ide, a Kárpát-medencébe. Mikor mindezt franciául elmondta Emmának, a kislány csodálkozva nézett dajkájára, majd magában eldöntötte, hogy majd alkalomadtán megkérdez ugyanerről egy másik felnőttet is. Talán a mosolygós, fekete hajú fiút, aki tegnap este megtalálta. Meg is kereste őt a tekintetével, de látta, hogy most túlságosan belemerült a beszélgetésbe Maman-val és a kedves, szőke nénivel. A Városliget bejáratánál egy óriási díszkapu fogadta a kiállításra érkezőket. Egyelőre azonban az emberek a sugárút mentén próbáltak a tömegben jó helyet találni, hiszen nemsokára erre halad majd el a megnyitóra érkező királyi pár. Természetesen mindenki látni akarta őket, ezért nagy volt a tülekedés. Zoltán lehajolt, és a karjába vette a kislányát, nehogy eltapossák, vagy magával sodorja a tömeg. Mademoiselle Lucie megkönnyebbülten felsóhajtott: végre kedvére nézelődhet, és talán a flörtölésre is alkalom nyílik valami arra járó fiatalemberrel. Bella és Éva elég jó helyre kerültek, a tömeg elejére, ahol a nagy melegben végre egy kicsit fellélegezhettek. – Kíváncsi vagyok a királynéra – mondta Bella, aki most éppen olyan nagyra nyitotta sötétkék szemét, mint a kislánya szokta. Éva elmosolyodott. – Elég messze állunk tőlük. Nem biztos, hogy ki lehet majd venni az arcát. De én is kíváncsi vagyok rá. Állítólag még mindig gyönyörű. – Én még csak képeken láttam. Egykor Európa legszebb asszonyának nevezték. Most hány éves is? – Nem tudom – vallotta be Éva. Olyan hatvan felé lehet, gondolta magában, de ezt inkább nem mondta ki hangosan. Bella hozzá képest is olyan fiatal és szép volt. A női együttérzés arra késztette, hogy ne szolgáltassa ki a királynét ennek a sugárzóan ifjú nőnek. Ekkor morajlás futott végig a tömegen. Jönnek végre! Mindenki felágaskodott, és az előtte állókkal veszekedett, pedig a magas, nyitott hintót a hátsó sorokból is jól lehetett látni. A király – joviális, fehér pofaszakállas öregúr, pirospozsgás arccal – mosolyogva bólogatott, és integetett, felváltva az út két oldala felé fordulva. A királyné mellette ült, mozdulatlanul, egyenes derékkal, ami olyan vékony volt, hogy az ember szinte attól félt, hogy eltörik.

Így ülve is sokkal magasabbnak tűnt a férjénél. Talpig feketébe volt öltözve, és a bámészkodó tömeg legnagyobb csalódására, az arcát is fekete fátyol takarta. Csak csodálatos, hosszú barna hajkoronája volt szabadon, amelybe, így távolról nézve egyetlen ősz szál sem vegyült. – Ó! – sóhajtott Bella csalódottan. – Semmit sem lehet látni. Miért takarja így el az arcát? Éva azonban megértette a gyászruhás asszonyt, akinek láttán elszorult a szíve. Akit annyi tragédia ért életében, mint Erzsébetet, az aligha lehet képes arra, hogy mosolyogva integessen az őt bámuló ismeretleneknek. Ezért rejtőzik a sűrű, fekete fátyol mögé: ez az ő menedéke. Még ahhoz is nagy bátorságra és erőre lehetett szüksége, hogy így megjelenjen a nyilvánosság előtt. Ha nem szeretett magyarjairól lenne szó, talán ki is bújt volna e kötelessége alól. A királyi hintó után egy sokkal színesebb látványosság következett. Az ország főrendű urai vonultak lóháton, és az alkalomra készíttetett díszmagyar öltözékekben a megnyitóünnepség színhelyére. A középkori jellegű, színpompás ruhák egymással vetekedtek a díszítések mennyiségében és csillogásában. Egy-egy különösen szép darabot a közönség tapssal és elismerő kiáltásokkal jutalmazott, amit az öltözék tulajdonosa, vérmérsékletétől függően vagy gáláns meghajlással köszönt meg, vagy tudomást sem véve róla, rendíthetetlen arckifejezéssel lovagolt tovább. Idősebb Gábor irigykedve nézte őket. Mindig is ellenállhatatlanul vonzották őt az ilyen parádés felvonulások, hiszen alapjában véve határtalanul hiú volt. Ám ereiben nem csörgedezett elég kék vér ahhoz, hogy csatlakozhasson hozzájuk. Majd két nap múlva, a katonaság seregszemléjén! Ott már az ő regimentje is részt vesz majd, és Gábor kedvére feszíthet a császári és királyi díszegyenruhájában, lóháton ülve, ahogy egy igazi férfihoz illik. Ekkor megpillantották Zách Istvánt, aki mellett idősebb fia lovagolt. A gróf maga is díszmagyart viselt, bár az ízlésesebb, visszafogottabb változatot, fia pedig díszes huszáregyenruhában feszített. Mikor Zách István megpillantotta Kóthayékat, barátságosan biccentett feléjük. Jenő minden jel szerint tüntetőleg levegőnek nézte volna őket, azonban mikor tekintete Bellára esett, fehér kesztyűs kezét a sapkájához emelve tisztelgett az asszonynak. Ifjabb Gábor szíve újra összeszorult, akárcsak előző este, mikor észrevette, hogy Bella megtetszett a fiatal grófnak. Féktelen gyűlölet töltötte el Jenő iránt, pedig szinte alig ismerte a fiatalembert. Egy városban nőttek fel ugyan, azonban Jenő annyira más körökben forgott, hogy évente talán egyszer vagy kétszer találkoztak. Annak idején az ifjú gróf is ugyanabba a katonai középiskolába járt, ahol a kis Gábor csupán egy fél évet bírt ki, Jenő azonban négy évvel idősebb lévén, felsőbb osztályban volt, és származásánál fogva amúgy is lenézte társai nagy részét. Azóta csak még feljebb hordta az orrát, és soha nem fogadta Gábor köszönését, amikor esetleg összefutottak a kisvárosban. A fiút ez egyáltalán nem zavarta, sőt mulatott rajta, most viszont úgy érezte, hogy

Jenő személyében veszélyes riválisa támadt. Hogy miben, azt még magának sem merte megfogalmazni. Zoltán bácsira, furcsa mód, nem volt féltékeny. Persze tudta, hogy Bella az ő felesége, és hogy van egy kislányuk, sőt azt is, hogy nagyon szeretik egymást, mindez azonban nem fájt neki annyira. Talán azért, mert Zoltán olyan tapintatosan viselkedett, elsősorban Éva miatt, és egy kívülállónak akár úgy is tűnhetett volna, mintha Bella a lánya lenne, Emma pedig az unokája. Ráadásul a fiú igazán megkedvelte a férfit, akiről érezte, hogy nagyszerű, erős és büszke jellem. Magában kicsit csodálkozott is, vajon annak idején édesanyja miért nem őt választotta. Vajon megbánta azóta az akkori döntését? – töprengett. Elgondolkodva nézte Zoltánt, aki éppen a kis Emmának magyarázott valamit, a kislány ugyanis egy pillanatra sem fogyott ki a kérdésekből. Zoltán észrevette, hogy a fiú szeme rá szegeződik, és visszanézett rá, bátorítóan mosolyogva Gáborra, aki zavartan kapta el a tekintetét. Természetesen Zoltán nem volt sem ostoba, sem vak, így észrevette, hogy a kis Kóthay fiú fülig beleszeretett Bellába. Ám nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak. Hiszen az lenne a csoda, ha egy fiatal, egészséges kamasz nem szeretne bele egy ilyen világszép asszonyba. Sajnálta a fiút, és elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy minél kisebb fájdalommal járjon majd számára a csalódás. Mert hogy csalódás fogja érni, az egészen biztos. Zoltán feltétel nélkül megbízott Bellában, az asszony iránta érzett szerelmében és hűségében. Tudta, hogy Bella egész életét betöltötte a családja, különösen Emma születése után, és még csak rá sem nézett más férfiakra, hacsak nem azért, hogy szokásos gunyoros, megsemmisítő pillantásával még idejekorán elriassza őket magától. Ezzel a fiúval most szokatlanul kedvesen bánik ugyan, talán azért, mert ő találta meg Emmát, vagy talán mert Bella is megsajnálta őt. Mindegy, az ifjú Gábor még nagyon fiatal, szinte gyerek, és ebben a korban az ember még naponta képes beleszeretni valakibe, majd ugyanilyen gyorsan elfelejteni az illetőt. „Nem lesz semmi baj, csak legyünk hozzá türelemmel” – gondolta. Mikor véget ért a felvonulás, bementek a nagy díszkapun a kiállítás területére, hogy megnézzék a pavilonokat. A Ligetben a magyar tájak és népművészetek mindegyike képviselve volt, még a cigányok sem maradtak ki, akiknek némileg romantikusan ábrázolt életét egy sátorban mutatták be, élethű viaszfigurákkal. Emma izgatottan rohangált ide-oda a sátrak között, a felnőttek alig tudták őt féken tartani. Mindent meg akart nézni, szagolni, tapintani. Idősebb Gábor az átellenben lévő kiállításra igyekezett volna inkább, amely a K. u. K. hadsereget volt hivatva bemutatni, kellően vonzó és szórakoztató külsőségek között, hogy rokonszenvet és érdeklődést ébresszen a közös osztrák-magyar haderő iránt. Így, a kislány legnagyobb bánatára hamar búcsút kellett intenie a viaszfiguráknak. Ám csakhamar újra felcsillant a szeme: a hadi kiállítás hangulatát egy katonazenekar szereplése emelte, és a kis Emma lelkesen tapsolt a vérpezsdítő zene hallatán. Egy körhintára is

felültették, amikor pedig édesapja megjelent egy óriási darab törökmézzel a kezében, a kislány boldogsága nem ismert határt. Zoltán mosolyogva nézte a kicsit, aki azonnal összekente szép, rózsaszín ruháját a ragacsos édességgel. Mikor Bella összeszidta ezért, Zoltán rátette a kezét a felesége vállára. – Hagyd. Ma mindent szabad neki. Még akár maszatos is lehet. – Túlságosan engedékeny vagy vele! – Te pedig túl szigorú, kedvesem. De ma én parancsolok! Bella elnevette magát, és mivel ő sem szerette volna elrontani Emma örömét, hagyta, hogy a kislány zavartalanul majszolja a törökmézet. Ekkor észrevették, hogy a fiatal Gábor ott állt mellettük, és zavartan egyik lábáról a másikra nehezedik. Nyilvánvalóan nagyon szeretett volna mondani valamit, azonban nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy ezt megtegye. A tipikus családi idill, aminek az imént tanúja volt, egyáltalán nem segített abban, hogy túltegye magát a zavarán. – Mi az, fiam? Talán valami a szívét nyomja? No, mondja ki bátran! – szólította meg Zoltán, majd alig láthatóan rákacsintott a fiúra. Gábor elvörösödött, de végül összeszedte magát, és kibökte, amit mondani akart. – Az előbb láttam egy plakátot. Egy léghajóval. Egy koronát kell fizetni, és fel lehet vele szállni a város fölé. – Nocsak! – Zoltán felnevetett. – Ugye nem hiszi, hogy ilyen őrültségre rávehet? Még nem untam meg teljesen az életemet. Bella azonban érdeklődve nézett a fiúra, a kis Emma pedig felujjongott, és az apja kabátját rángatta. – Én is fel akarok szállni a város fölé! Apa, kérlek, vigyél fel! Papa, s’il te plaît!9 Zoltán ránézett ifjabb Gáborra. – Megtenné, hogy felviszi a kislányomat, ha már bogarat ültetett a fülébe? Tegnap már bebizonyította, hogy tud vigyázni rá, ezért szívesen magára bízom. Majd mi innen lentről integetünk. Bella, aki eddig hallgatott, ekkor megfogta a férje kezét. – Nem engedem fel Emmát egyedül. Én is velük megyek – rámosolygott Gáborra. – Különben is, kíváncsi vagyok a városra onnan fentről. Párizst már láttam léghajóról. – Igazán? – Zoltán most valóban meglepődött. – Nem is tudtam, hogy te már repültél is. Még mi mindent csináltál, amit én nem? Bella erre nem válaszolt, hanem Gábor felé fordult, aki a boldogságtól vöröslő füllel állt ott. Emma már oda is lépett a fiú mellé, és megfogta a kezét. – Ne félj, Papa, ő tud rám is és Maman-ra is vigyázni. Azt a fiút is elzavarta, aki miatt elvesztem.

9

Papa, kérlek!

– Jól van – mondta Zoltán -, menjenek, de tényleg nagyon vigyázzanak! – egészen közel lépett Gáborhoz, és a fiú szemébe nézett. – Ők ketten a legdrágábbak nekem a világon, ezért nem bízom rá őket akárkire. Gábor állta a férfi tekintetét. – Bennem megbízhat – mondta, majd lehajolt a kezét szorongató Emmához, és így szólt: – Na gyere, te kis csapodár! Ezzel elmentek, és Zoltán elgondolkodva nézett utánuk. A léghajónál hosszú, kanyargó sor állt, ám Gábor ennek külön örült, hiszen így még többet lehet kettesben Bellával. A kislány jelenléte nem számított, sőt még könnyített a helyzetükön, ugyanis folyamatos fecsegésével szükségtelenné tette, hogy sokat beszéljenek egymással. Gábor türelmesen válaszolgatott a kicsi kérdéseire, közben pedig zavartalanul és egészen közelről nézhette Bellát, aki az egyik kiállítási prospektussal legyezgette magát, miközben halkan egy francia dalt dúdolt. Kissé az asszony is zavarban volt, bár ezt a világért sem vallotta volna be. Furcsa érzés volt ez számára, hiszen eddig világéletében könnyedén, magabiztosan bánt a férfiakkal, és vagy percek alatt az ujja köré csavarta őket, ahogy egykor Zoltánnal tette, vagy pedig szinte félvállról, egy-két szavával vagy mozdulatával tudatta velük, hogy jobb, ha távol tartják magukat tőle. Ennek a fiúnak a határtalan rajongása azonban egészen különleges volt. Érezte, hogy akár az életét is adná érte, mindössze kétnapi ismeretség után, és ez akarata ellenére is megérintette a szívét. Általában lenézte azokat a férfiakat, akik képesek egy nő lábai előtt heverni – ezért is szeretett bele annak idején Zoltánba, aki egyáltalán nem volt ilyen -, ez a fiú azonban valamiért felkavarta. Nem tudta pontosan, mit érez iránta, most azonban a zavara ellenére örült, hogy vele lehet, és úgy döntött, hogy nem gyötri magát nyugtalanító gondolatokkal, hanem élvezi a kedves, odaadó kamasz társaságát. Mikor beszálltak a léghajó kosarába, Gábor felvette Emmát, hogy a kislány is kilásson a behemót alkalmatosságból. Mikor bent álltak, a fiú már nem érezte magát olyan bátornak, mint azelőtt, ám inkább meghalt volna, mint hogy ezt Bella előtt bevallja. Arca azonban még a szokásosnál is sápadtabb volt, ahogy hallgatta a fel-fellobbanó lángot, ami a hatalmas léggömb belsejében lévő gázokat melegítette fel. Nem baj, gondolta, ha meghal, legalább az utolsó pillanataiban a szerelmével lesz. Mikor végül felemelkedtek a magasba, Emma felsikoltott, és szorosan átölelte a nyakát. Gábor is úgy érezte, hogy a lábai mindjárt felmondják a szolgálatot, és kiszaladnak alóla, ám még kapaszkodni sem tudott, mivel mindkét karjával a kislányt szorította magához. Nagyokat nyelt, és őszintén remélte, hogy az ebédre elfogyasztott virsli a mustárral a gyomrában fog maradni – Bella semmiképpen nem veheti észre, milyen rosszul érzi magát. Az asszonynak a szeme sem rebbent, és Gábor nem akart előtte szégyenben maradni. Mikor azonban a léghajó odafent megállapodott, fokozatosan jobban lett, és egy idő után már ki is mert nézni. Csodálatos látvány tárult a szeme elé! A Duna ezüst szalagként vágta ketté a

várost, a hajók kicsi, fehér játékszereknek tűntek, a házak maketteknek egy terepasztalon, az ünneplő tömeg pedig olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. – Milyen gyönyörű! – suttogta. – Igen, valóban az – Bella a fiú felé fordította a fejét, és az arcuk hirtelen olyan közel került egymáshoz, hogy Gábor ijedten hátrahőkölt. Bella ekkor felkacagott, és megfogta Emma karját. – Kicsikém, még a végén megfojtod Gábor bácsit! Emma még mindig görcsösen kapaszkodott a fiú nyakába, fejét a vállába temetve. – Ne félj! – folytatta Bella. – Nézz ki, majd meglátod, milyen szép. Gábor bácsi vigyáz rád, hiszen megígérte. Emma erre tétován felemelte a fejét, és óvatosan kinézett. Bella is kihajolt vele, és mutogatta az egyre jobban felbátorodó kislánynak a különböző látnivalókat. Emma hamarosan újra elemében volt, és folytatta a szüntelen kíváncsiskodást, ami olyannyira jellemző az okos, hároméves gyermekekre. Gábor erősen tartotta a kicsit a karjában, és közben kihasználta, hogy ilyen közel lehet Bellához. A nő haja és nyakának, fülének finom körvonala csak néhány centiméterre volt tőle, és a belőle áradó illat szinte megrészegítette. Mikor egy kis idő után visszafordult Gábor felé, a fiú váratlanul megszólította: – Szeretném lerajzolni. Bella csodálkozva bámult rá, Gábor pedig borzasztóan elvörösödött a saját bátorságától. Egy pillanatig azt hitte, a nő talán pofon vágja, és még a szemét is behunyta, hogy így fogadja a büntetést. A pofon azonban nem érkezett meg. – Micsoda? Lerajzolna? Talán maga festő? – Bella elnevette magát, mintha ez csak egy jó tréfa lenne, Gábor azonban kissé sértődötten így folytatta: – Nos, nem vagyok festő, de szoktam rajzolgatni. Szívesen lerajzolnám magát, ha beleegyezik. Bella elkomolyodott. Igazán nem akarta megbántani a fiút. – Jól van. De csak akkor, ha Emmát is lerajzolja velem. Figyelmeztetnem kell, hogy nem lesz könnyű, mert egyikünk sem tud sokáig egy helyben ülni, de ha vállalja, én szívesen beleegyezem! Gábor boldogan bizonygatta, hogy ez nem jelent semmiféle problémát számára. – Akkor hát, áll az alku! Bella a kezét nyújtotta, Gábor pedig megfogta, és egy pillanatig úgy álltak ott kézen fogva és egymás szemébe nézve. Emma, aki már lent állt a kosár alján, tátott szájjal bámulta őket. Végül Bella tért először magához, és elpirulva lehajolt a kislányához. „Vajon mi ütött belé, hogy egy ilyen kölyök zavarba tudja hozni?” – gondolta aggodalmasan. – Most már igazán leszállhatnánk. Szép volt, de elég volt! Mikor leértek, a többiek, de főleg Éva már türelmetlenül várták őket. Az asszony arca hamuszürkére vált, abban a pillanatban, mikor megtudta, hogy a

fia felment a léghajóval, Bella társaságában. Mit művelhetnek ott kettesben? Vagyis, hármasban, hiszen szerencsére a kislány is velük van. Talán Gábornak lesz annyi esze, hogy a kicsi előtt nem mond semmi ostobaságot az asszonynak. Végre megérkeztek, és Éva fürkészve nézte az arcukat, megpróbálva kitalálni, mi játszódhatott le közöttük. Amit látott, attól nem nyugodott meg: Bella mintha egy kissé zavarban lett volna, Gábor szeme pedig boldogan csillogott, miközben Emmával incselkedett. Este még elmentek a Duna partjára, megnézni a nagyszabású tűzijátékot a Gellérthegyen. Emma már elaludt, az apja vállára hajtva a fejét, ezért utána hazamentek, és nyugovóra tértek. Két nap múlva volt a katonai parádé a Vérmezőn: idősebb Gábor nagy napja. Csak akkor borult el az arca, amikor a felvonuló Ludovikásokat nézte. Mostanra már a fia is közöttük lehetne! Nem értette, hogyan lehet, hogy egy fiatal férfit ne vonzzon ez az élet. Mint ahogyan azt sem, Zoltán hogyan vethette le az egyenruhát. Vajon nem hiányzik neki? Ezt nem kérdezte meg tőle, de biztos volt benne, hogy ilyenkor sajoghat a szíve, ha hallja a dobpergést, és látja a lovakat, valamint a színes egyenruhákat. A díszszemle után még korántsem ért véget az ünnepségsorozat, azonban Kóthayék és Vallayék úgy döntöttek, hogy visszatérnek a Balaton partjára. Három nap után már elegük volt a hatalmas tömegből, a hangzavarból, a tülekedésből. Úgy érezték, hogy eléggé kivették a részüket az ezerévenként csak egyszer előforduló eseményekből, és a vonaton ülve hazafelé kissé fáradtan, de elégedetten tárgyalták a történteket, mindenki felemlegetve a számára legfelejthetetlenebb élményt. Az ifjú Gábor szótlanul üldögélt, Emmával az ölében. A kislány e néhány nap alatt nagyon megszerette őt, és folyton a sarkában volt. Gábor örült ennek, mivel Emma ragaszkodása együtt járt Bella folyamatos közelségével. Most is mellettük ült, és a kislánya kezét fogva bámult ki az ablakon. Emma hirtelen megszólalt: – Nekem a repülés tetszett a legjobban. Bella feléjük fordult, és elmosolyodott. – Ó, igen, az nagyszerű volt. És nagyon bátor voltál, kicsikém! Maga sem bánta meg, ugye? – kérdezte, Gábor felé fordulva. – Dehogy! De ugye nem felejtette el, hogy mit ígért? Bella elnevette magát. – Hiszen kezet adtam rá! Éva rémülten nézett rájuk. Miről lehet szó? Bella észrevette az asszony tekintetét. Pár napja rájött, hogy Éva félti tőle a fiát, és magában mosolygott ezen. – Ifjabb Gábor megkért, hadd rajzoljon le, én pedig beleegyeztem, de csak azzal a feltétellel, ha Emmát is megörökíti. Még nem tudja, mit vállalt! Egyáltalán nem lesz könnyű dolga velünk. Idősebb Gábor bosszúsan sóhajtott egyet. – Már megint ez az ostoba rajzolás!

Zoltán azonban felvillanyozódott. – Hogyan, hát maga rajzol, fiam? Ezt eddig még nem is mondta. – Igen, és a tanára szerint nagyon tehetséges – mondta Éva büszkén -, nem is tudom, kitől örökölhette. Mikor visszaérkeztek Körtvélyesre, Évának első dolga volt, hogy a fiú néhány képét megmutassa Zoltánnak. A férfi elgondolkodva nézte őket. Nem akart elhamarkodottan ítélni Gábor tehetségéről, de látta, hogy a fiú valóban rendelkezik művészi látásmóddal. Még fejlődnie kell, az bizonyos, de ígéretesek a próbálkozásai. Azt is észrevette azonban, hogy idősebb Gábort rendkívüli módon irritálja, hogy a fia „művészkedik.” Nem akart családi viszályt szítani, ezért csak óvatosan dicsérte meg a fiút. – Rendben van, lerajzolhatja a feleségemet és a lányomat. Tudja, ezt sem bíznám rá bárkire! – ezzel bizalmasan rámosolygott Gáborra, mintha valami közös titkuk lenne, a fiú pedig hálásan nézett vissza rá. Ezek után gyönyörű napok következtek, legalábbis az ifjú festőpalánta számára. Mindennap hosszú órákon keresztül zavartalanul nézhette Bellát, aki a halványlila ruhájában a teraszon ült modellt neki. A napfény szinte körülölelte az asszonyt, akinek a haja sötétvörös színben lángolt, szeme pedig mélykék, szinte fekete volt. Emmát is az ölébe vette, azonban a kislány tíz percnél tovább képtelen volt nyugton maradni. Ennek eredményeként Gábor kissé elnagyolta a kislányt, aki tágra nyitott szemmel, hajában fehér masnival ült a képen az anyja térdén. Bella portréját azonban aprólékos pontossággal rajzolta meg. Nem használt színeket, ám a szénnel is nagyon jól tudta érzékeltetni a különböző árnyalatokat. Festékekből úgysem tudta volna kikeverni az asszony hajának és szemének színét, ám a fekete kizárólagos használatával Bella a képen is éppen olyan titokzatos és gyönyörű volt, mint az életben. Gábor szándékosan lassan dolgozott, hogy minél tovább tartson a varázslat, ám tudta, hogy előbb-utóbb befejezettnek kell nyilvánítania a képet, annál is inkább, mert már Zoltán bácsi is türelmetlenül kérdezgette, elkészült-e már. Bella ilyenkor csak mosolygott, mintha ő kitalálta volna az ifjú művész valódi szándékát. – Még nekem sem mutatta meg. Pedig már majd’ kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. No és fogalmam sincs, hogyan tudta Emmát lerajzolni. Igazán, az a kislány olyan, mint egy sajtkukac! Egyik délelőtt azonban Bella nem jelent meg a teraszon a megbeszélt időpontra. Ez még azelőtt soha nem fordult elő, ezért úgy tíz perc elteltével Gábor nyugtalankodni kezdett. A többiek Emmával elmentek sétálni a Balaton-partra, és kijelentették, hogy csak ebédre jönnek haza, de akkor már nincs kifogás: meg fogják nézni a képet, akár készen van, akár nem. Bella is tudta ezt – akkor most hol lehet? Gábor bement a házba, és megkereste Jánost, aki az ebédlőben rendezkedett. – János, nem láttad a Vallayné nagyságos asszonyt?

János egy óvatos pillantást vetett a fiatalúrra. Nem tetszett neki, ahogyan azt a nőt bámulta, és tudta, hogy az Éva nagyságos asszony is ezért olyan sápadt az utóbbi napokban. Nem mondott ugyan neki semmit, ő azonban mindig is a szívébe látott. – Csak a reggelinél láttam. Utána kiment a kertbe sétálni. – Tudom, de úgy volt, hogy tíz órára visszajön. Ma be akarom fejezni a portréját. – Akkor keresse meg! Éppen itt az ideje, hogy befejezze azt az átkozott képet. Gábor szemrehányóan nézett az inasra. Mégis, mit képzel! – méltatlankodott magában. Egy szót sem szólt azonban, hanem elindult, hogy megkeresse Bellát. A kertben nem volt senki, ezért kilépett a kapun, és körülnézett az úton. Arra gondolt, hogy kiáltozni kellene az asszony nevét, de a torka úgy össze volt szorulva, hogy egyetlen hang sem jött volna ki rajta. Valami szörnyű előérzet vett erőt rajta, és szinte ösztönösen a tó felé indult, a várossal ellentétes irányba, ahol az erdős rész kezdődött. Ekkor hangokat hallott, és az egyik fa mögül kinézve a jól ismert halványlila ruha villanását látta meg. Bella volt az, de nem volt egyedül. A fiú hevesen dobogó szívvel húzódott a fa mögé, és megpróbálta kivenni, miről beszéltek azok ketten, azonban csak elmosódott hangok jutottak el a fülébe. Ám azt jól hallotta, hogy a másik hang egy férfié volt. Ki lehet az? Meg kell tudnia! Újra kinézett a fa mögül, és ekkor meglátta őket. Bella háttal volt neki, vele szemben pedig nem más állt, mint Zách Jenő. Még most sem hallotta, miről beszéltek, de látta, hogy Jenő hirtelen megragadja az asszony kezét. Bella elrántotta a kezét, és a fejét rázta. Hátat fordított Jenőnek, és megpróbált elmenni, de a fiatalember megragadta a karját. Ekkor azonban észrevette Gábort, aki földbe gyökerezett lábbal bámulta őket. Egy pillanatig farkasszemet néztek, ám ekkor a fiú megfordult, és hazáig rohant. Otthon, János csodálkozó tekintetétől követve felviharzott a szobájába, és magára zárta az ajtót. Az ebédnél sem jelent meg, Jánossal megüzente, hogy nem érzi jól magát. Bella szótlanul üldögélt, és szinte semmit sem evett. Mindenki zavarban volt. A kép ott állt az állványon, de senki sem nézte meg, és nem is kérdezték meg, készen van-e. Érezték, hogy valami történt Bella és a fiatal Gábor között, ám senki sem merte ezt szóvá tenni. Ebéd után Bella hirtelen felállt, majd elnézést kérve felment az emeletre, és bekopogott Gábor szobájának az ajtaján. – Nem vagyok jól – hangzott a válasz bentről. – Nyissa ki, kérem! Én vagyok az, Bella. – Menjen el, könyörgöm! Hagyjon. – Nem ért semmit. Nem történt semmi köztünk, esküszöm. Nyissa ki! Gábor kinyitotta az ajtót, és az asszony szemébe nézett. – Mit nem értek? Talán ne higgyek a saját szememnek?

– Miért, mit látott? Az a ficsúr napok óta üldöz engem. Nem tudok szabadulni tőle. Szörnyen erőszakos és önző: azt hiszi, mindent megkaphat, amit csak megkíván, így engem is. Gábor égő szemekkel nézett rá. Bella arcán egy könnycsepp gördült végig. Talán mégis igazat mond? Jenő valóban erőszakos és gőgös. Az a gazember! Bella a fiú karjára tette a kezét. – Kérem, ne mondja el senkinek, amit látott! Nem az én hibám volt. Gábor szó nélkül bólintott. A következő néhány nap meglehetősen eseménytelen volt. A kedélyek megnyugodni látszottak. Végül elkészült a portré, amit mindenki, még idősebb Gábor is megcsodált. Ifjabb Gábor ezután mindennap hosszú időre eleltünedezett, ám senki sem nyugtalankodott emiatt, sőt Éva titokban még örült is ennek. Talán a fiú kigyógyul ebből az őrültségből, még mielőtt Vallayék visszautaznának Párizsba. Jó lenne, ha így történne, és akkor minden rossz érzés nélkül tudnának egymástól elbúcsúzni – Éva ugyanis tudta, hogy az idősebb Gáboron, és természetesen a kis Emmán kívül mindenki nagyon is tisztában volt vele, mi folyik itt. Egyik délelőtt Bella a zongoránál üldögélt, és könnyed francia dalokat játszott, amelyek szövegét Lucie-vel Emmának próbálta tanítgatni. Éva a közelükben üldögélt a szalonban, és egy terítőt hímezett, amit Bellának szánt, búcsúajándékul. Idősebb Gábor és Zoltán a dolgozószobában pipáztak, és valami politikai kérdésről vitatkoztak. Ifjabb Gábornak megint nyoma veszett már reggeli után, ám Jánoson kívül senki sem aggódott, hogy hol lehet. Az öreg inas attól tartott, hogy a fiatalúr valamit forgat a fejében, és ezért nyugtalanul pillantgatott a kertkapu felé, ahol reggel Gábor eltűnt. Egyszer aztán felegyenesedett és rövidlátó szemével hunyorogva bámult ki a kertbe. – Nagyságos asszony, jött valaki. Éva felállt, és letette a kézimunkáját. Mikor kinézett az ablakon, a szívéhez kapott. – Uramisten, ez Zách István. Bella is abbahagyta a zongorázást. – Az a gróf? Mit keres itt? Éva ijedten nézett rá. – Fogalmam sincs. Még soha nem járt nálunk. Csak nincs valami baj? Zách István közben az ajtóhoz ért, és János bekísérte. A két asszony pukedlizett előtte, ő pedig kezet csókolt nekik. – Elnézést, hogy így magukra török, de a dolog nem tűr halasztást. Jenő fiam párbajozni készül a maguk fiával. Azt hiszem, már el is mentek a helyszínre, a közeli tisztásra. A kisebbik fiam kotyogta el. Nincs vesztegetni való időnk, meg kell akadályozni a dolgot! Lélekszakadva rohantak az erdőbe, ahol látták, hogy a gróf igazat mondott. Az utolsó pillanatban érkeztek. Gábor és Zách Jenő pisztolypárbajt készültek

vívni egymással, és már ingujjra vetkőzve álltak egymásnak háttal. Még segédeik is voltak – tehát Gábor ezért ment el hazulról, ezt szervezte. Teljesen megőrült! Éva sikoltozva rohant a fiához, aki bosszúsan nézett rá. – Ki árulta el? Zách István is odalépett a fiához, és két hatalmas pofont adott neki. Jenő, a maradék tekintélyét összeszedve megvetően nézett végig Kóthayékon, majd felvette a kabátját, és az apjával távozott. Éva megrázta a fiát. – Hogy merészelted ezt? Miért, miért? – Azt nem mondhatom el, hogy miért – majd Bellára nézett, aki elfordította a fejét. Zoltán döbbenten nézett a fiúra. Idősebb Gábor arcán azonban büszkeség látszott. A fia párbajozni készült! Az mindegy is, hogy miért: végre úgy viselkedik, mint egy igazi férfi. Hangosan azonban nem mondott semmit, mivel látta, hogy Éva milyen rettenetes lelkiállapotba került. „Hiába, az asszonyok már csak ilyenek!” – gondolta megvetően. Miközben hazafelé mentek, Bella belekarolt a férjébe, és halkan odasúgta neki: – Kérlek, menjünk haza! – Rendben – válaszolta Zoltán, és megszorította az asszony kezét. Másnap már fel is pakolták a kocsira Vallayék minden csomagját. Gábor nem volt ott a búcsúzásnál. Már a vonaton ült, ami az Alföld felé robogott vele. Szülei úgy döntöttek, hogy jobb, ha idén előbb elutazik a nagybácsiékhoz. A kerekek kattogását hallgatta, miközben elgondolkodott. Elmennek hát! Hiszen tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de előtte mindenáron meg akarta mondani az asszonynak, mennyire szereti. Végül nem mondta el, de tudta, hogy abból, amit tett, mindenki számára egyértelművé vált, hogyan érez. Most Bella visszautazik a férjével Párizsba, azonban tudta, hogy soha többé nem tudja majd őt kiverni a fejéből – egyelőre nem is akart elérni ennél többet. Elhatározta azonban, hogy utána fog menni. Párizs nem a világ vége, és ő előbb-utóbb a maga lábára fog állni, és akkor... akkor majd meglátjuk. Elálmosodott az ütemes zakatolástól, és a fejtámasznak dőlve elaludt, miközben magában a kerekek kattogásának ritmusában ezt ismételgette: Pá-rizs, Pá-rizs... Odahaza idősebb Gábor és Éva magukra maradtak. Gábor kissé csalódott volt ugyan, hogy barátja ismét ilyen kurtán-furcsán távozott, ám még mindig madarat lehetett volna fogatni vele a fia meghiúsult párbajozási kísérlete miatt. Vidáman fütyörészve ült ki a teraszra, miközben a pipáját tömködte. Éva engedelmet kérve felment az emeletre, és hosszú napok óta először bement halott kislánya szobájába. Belefúrta fejét a párnába, majd végre-végre felszabadult benne a napok óta felgyülemlett feszültség, és halkan sírni kezdett.

Negyedik fejezet 1900. Emma kissé álmosan nézett ki a lakásuk ablakán, ahonnan a téli várost lehetett látni, a havas háztetőkkel és a lilás-fekete égbolttal. A hideg levegőben várakozás reszketett: már csak néhány perc volt éjfélig. A kislány még soha életében nem maradt fenn ilyen sokáig, ám édesapja ragaszkodott hozzá, hogy a gyermeknek át kell élnie a századforduló pillanatát. Bella nem szólt erre semmit, csupán régi szokása szerint elbiggyesztette a száját. Neki ez az éjszaka ugyanolyan volt, mint a többi. Hiszen az 1900-as is csak egy szám – ugyan mire ez a nagy felhajtás? Emmára azonban átragadt Zoltán lelkesedése, aki úgy viselkedett, akár egy gyermek, amikor valami különleges ajándékot kap. A huszadik századot! A férfi most Emma mellé állt az ablakba, és ő is szótlanul nézett ki a hólepte városra. Várták a közeli templom harangszavát és a rákövetkező tűzijátékokat. Már hat hónapja laktak Budapesten. Zoltánt az egyik építész barátja győzte meg Párizsban, hogy költözzön haza, hiszen most, a századfordulóhoz közeledve Budapest is éppen olyan fontos központja a művészeteknek, mint a fény városa, a magyar és más kelet-európai művészek napnyugati Mekkája. Itthon pedig sokkal nagyobb szükség van az olyan „mecénásokra”, amilyen Zoltán. A művész az Art Nouveau képviselője volt, amit németül Jugendstilnek, magyarul pedig szecessziónak neveztek, és Zoltán, de főleg a lázadó szellemű Bella már egy ideje nagy támogatói voltak. Hamar meggyőzte Zoltánt, hogy Budapesten, a felpezsdülő szellemi és művészeti műhelyekben sokkal több keresnivalójuk van a magukfajta embereknek, mint Párizsban, ahol nélkülük is igazán jól megvannak. Mutatott neki néhány új épületet, képet és tervet, amely a magyar fővárosban várt megvalósításra, és végül Zoltán meghozta a döntést: itthon a helyük. Bella eleinte nem örült, hogy hazaköltöznek, ugyanis nem szívesen hagyta ott idősödő édesanyját, Coralie-t. Zoltán megpróbálta rávenni az asszonyt, hogy jöjjön velük, azonban Coralie hallani sem akart erről. Így aztán felvettek egy házvezetőnőt a nagymama mellé, és úgy tűnt, Bella is megbarátkozott a helyzettel. A budai Várban béreltek lakást, egy előkelő gangos ház legfelső emeletén, ahonnan csodálatos kilátás nyílott a városra. Emma január végén fogja betölteni a hetedik évét, és a korához képest komoly, magának való, élénk képzelőerővel megáldott gyermek volt. Gyakran szórakoztatta általa kitalált történetekkel a szüleit, és a körülötte lévő felnőtteket, és az este neki olvasott meséket általában másnap reggelre vagy napközben tovább szőtte. Ilyenkor nyoma sem volt az amúgy rá jellemző szégyenlősségnek, és képes volt teljesen beleélni magát a szereplői sorsába,

úgy, hogy néha még sírva is fakadt, vagy dühösen kiabált. Bella néha aggódott azért, hogy a kicsi ilyen szenvedélyes, ám Zoltán ezt jó jelnek vélte. – Azért van ez, mert olyan okos és érzékeny. Az csak nem baj, édes? – Nem is tudom – mondta Bella elgondolkodva -, talán jobb lenne, ha csak szép lenne és buta. Akkor boldogabb lenne. – Ugyan, drágám – nevetett Zoltán -, ezt nem gondolhatod komolyan! Bella nem válaszolt, csak alig láthatóan megvonta a vállát. A kislány egykori dajkája, Lucie egy évvel ezelőtt férjhez ment, és a szülők úgy döntöttek, hogy nem vesznek fel új lányt, hanem rábízzák Emmát Madame Peyrou-ra, Zoltán öreg házvezetőnőjére. A hűséges asszonyság elmúlt hetvenéves, és habár egészséges volt, a háztartási teendőket már nem tudta egymaga ellátni, a kis Emmával azonban nagyon szerették egymást, így örömmel elvállalta az új munkakört. Hat hónappal ezelőtt ő is velük utazott Budapestre, és egészen jól összebarátkozott a környék cselédjeivel, házvezetőnőivel és boltosaival, habár egyetlen szót sem beszéltek egymás nyelvén, és Madame Peyrou ki is jelentette, hogy ő ugyan meg nem tanulja ezt a csúf, mekegő nyelvet. Ha valaki beszélgetni akar vele, az tanuljon meg franciául! Ennek ellenére nagyon jól megértette magát a személyzettel – ki-ki hangosan kiabálva a maga nyelvén, és széles mozdulatokkal gesztikulálva. Ha valami miatt mégsem vergődtek zöld ágra, Emma szívesen működött közre tolmácsként. A kislány sokat mulatott Madame Peyrou azon próbálkozásain, hogy kézzel-lábbal megértesse magát, és történetei mesélésekor gyakran utánozta az idős hölgy drámai gesztusait, ahogyan például megpróbálta a zöldségesnél elmutogatni, hogy nagyobb fej káposztára lenne szüksége a szakácsnőnek. Szeptemberben iskolába kezdett járni, amit nagyon élvezett. Már régen tudott írni és olvasni: édesapja négyéves korában megtanította neki, ezért a tanórák csupa sikerélményt és dicséretet tartogattak számára. Tanárai és társai is nagyon szerették a szép és okos kislányt, aki határtalan fantáziájával és fordulatos történeteivel sokszor lenyűgözte őket. Természeténél fogva segítőkész és kedves volt, és ezzel minden felé irányuló esetleges rosszindulatot és irigységet még keletkezése előtt elhárított – legalábbis egyelőre, mivel még kicsi volt, és nemigen volt rá miért irigykedni. Anyja azonban nem hiába aggódott: tudta jól, hogy lánya szép és tehetséges, ám különc és furcsa teremtés is egyben, ez pedig veszélyes keverék. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz számára a csalódás, amikor majd idővel rájön, hogy nem mindenki tudja szeretni és elfogadni őt csak azért, mert különleges. Ekkor hirtelen megkondultak a harangok, és Zoltán felkapta a karjába a boldogan tapsoló Emmát. A következő pillanatban a város különböző pontjain kilőtték a tűzijátékokat, amitől a hófödte város szinte mesebeli színekbe öltözött. Apa és lánya együtt mutogatták ujjongva és kacagva a színpompás rakétákat, amelyek szikrákkal töltötték meg a jéghideg levegőt. Zoltán hirtelen magához szorította a kislányt:

– Boldog új évszázadot, kiscicám! – Boldog új évszázadot, Papa! Emma odaszaladt az anyjához, és átölelte az asszonyt, aki egy karosszékben ülve varrogatott, és tüntetően nem vett tudomást a körülötte folyó ünneplésről. – Neked is boldog új évszázadot, Maman! Zoltán is melléjük lépett. – Csak óvatosan! – intette a túlságosan heves Emmát. – Mamára most vigyázni kell, tudod! – Bella mellé ülve ő is átölelte a feleségét, és a kezét az asszony hasára téve gyengéden a fülébe súgta: – Boldog új évszázadot, chérie10! És neki is, persze! Tudod, ez már az ő százada lesz, az új kis jövevényé. Bella ugyanis újra gyermeket várt. Ez mindenkit váratlanul ért, hiszen senki sem számított rá, hogy Emma születése után több mint hat évvel (és amikor Zoltán már negyvenhat éves volt), még bekövetkezhet egy újabb csoda, ám mindenki határtalanul boldog volt, amióta az asszony úgy négy hónappal ezelőtt a vacsoránál bejelentette a hírt. Különösen Zoltán, aki azóta szinte újra megfiatalodott, és folyton a jövőt tervezgette. Új évszázad és új élet! Emma is nagyon várta a kistestvért, és az apjával együtt próbáltak nevet találni a jövevénynek. Izgatottan találgatták, vajon fiú lesz, vagy lány? Zoltán titokban fiút szeretett volna, ám a kislányának ezt a világért sem vallotta volna be. No, de ha lány lesz, akkor ugyanúgy Bellára kell hasonlítania, mint Emmának! Július elejére várták a kicsit, és Zoltán már jó előre meg akarta keresni a legjobb budapesti orvosokat, hogy ők felügyeljék a várandós asszony állapotát. Bella ebbe beleegyezett, viszont azt kikötötte, hogy egyelőre az ismerőseik közül senki – még Kóthayék sem – tudhatnak a gyermek érkezéséről. A régi barátokkal újra felvették a kapcsolatot, mióta itt laktak, és gyakran meglátogatták egymást. Emma nagyon örült ennek, mivel Éva nénivel különösen megszerették egymást, gyakran üldögélt az asszony ölében, miközben Éva kézimunkázott, Emma pedig a szokásos, végeérhetetlen történeteit mesélte. A kislány nagyon élvezte a balatoni fürdőzést is. Bella ezzel szemben nem szeretett Körtvélyesre járni. A családból ugyan senki sem emlegette a négy évvel azelőtti botrányos eseményeket, azonban a kisváros lakói még jól emlékeztek rá, és Bella újbóli felbukkanása újraélesztette a pletykákat. Mikor a keskeny, barokk utcákon sétált Emmával, tudta, hogy összesúgnak a háta mögött. Zách Jenővel is összefutott párszor, aki eleinte úgy tett, mintha nem venné észre, majd mikor ez már kínos lett volna, szertartásosan meghajolt előtte. Bella a nyugtalansága miatt mostanában kevesebbet törődött a kislányával. Valahogy mindig kedvetlen és türelmetlen volt, és mintha nehezebben viselte volna ezt a terhességet, mint az előzőt. Zoltán titokban reménykedett, hogy ez annak a jele; felesége ezúttal fiút vár. 10

drága

Bella valóban gyakrabban gyengélkedett, mint annak idején Emmával, de ezt akár a kora miatt is lehetett (harminckét éves volt), a rosszkedvének és nyugtalanságának azonban nem csak ez volt az egyedüli oka. Tavaly szeptemberben újra összetalálkoztak ifjabb Kóthay Gáborral, aki már húszesztendős volt, és két éve járt Budapestre az orvosi egyetemre. A fiú udvariassági látogatást tett náluk a Várban, és Zoltán lekötelező kedvességgel fogadta. A négy évvel ezelőtti eseményekről egy szóval sem tettek említést, és látszólag maga Gábor is teljesen megfeledkezett róluk. A látogatás nagyon jól sikerült, bár a fiú főleg Zoltánnal és a kis Emmával beszélgetett, Bellára szinte rá sem pillantott. Attól kezdve gyakran felkereste őket, amikor a tanulmányai ezt lehetővé tették, és Zoltánnak megmutatta képeit, Emmának pedig minden alkalommal hozott valami nyalánkságot vagy mesekönyvet. Bella azonban hamar észrevette, hogy semmi sem változott: a fiú ugyanúgy néz rá, és érez iránta, mint egykor, csak most már sokkal óvatosabb. Ezenkívül valami mást is meglátott a fiatalember szép, sötét szemében. Gábort úgy két évvel ezelőtt az Alföldön egy parasztmenyecske beavatta a testi szerelem örömeibe, azóta pedig a budapesti színész- és táncosnőcskék ágyában is rendszeresen megfordult, és ebből kifolyólag sokkal tapasztaltabb és magabiztosabb volt. Bella, ha lehetséges, négy év múltán csak még gyönyörűbb és kívánatosabb volt, ám Gábor most már nem azzal az egykori kiskutya-rajongással nézett rá. Az első találkozás után, amikor a búcsúzásnál lopva a szemébe nézett, Bella észrevette, hogy a fiú szinte levetkőztette a tekintetével. Ez mérhetetlenül felkavarta, és ezek után megpróbálta elkerülni a gyakori találkozást, ám ez szinte lehetetlen volt, mivel a férje igazán megkedvelte ifjabb Gábort, és mindig szívesen látta. Bella nem tudott semmit kitalálni, ami a fiú ellen szólhatott volna, továbbá saját magán is észrevette, hogy szívdobogva várja az érkezését, és ha néhány napig nem jelentkezett, azon kapta magát, hogy folyton kinézeget az ablakon, és minden ajtónyitásra felrezzen. Úgy két héttel az első látogatása után Gábor egyedül találta otthon Bellát. Az asszony akarata ellenére iszonyú zavarba jött, és elhatározta, hogy megpróbálja elküldeni a fiút, azonban nem bírta magát rávenni erre. Odakint esett az eső, és Gábornak nem volt esernyője. Nedves hajának és ruhájának illata betöltötte az egész szalont, és Bella ettől szinte fizikai rosszullétet érzett, ahogy vele szemben üldögélt. Teáztak, és teljesen közömbös témákról beszélgettek: az időjárásról, Zoltán aktuális védenceiről, Emma iskolájáról. Bella egy hirtelen ötlettől vezérelve felállt, hogy megkeresse Madame Peyrout, és behívja őt is kézimunkázni a szalonba – úgy érezte, nem bír egyedül maradni Gáborral. Az idős hölgy azonban nem volt sehol: egyik házbeli barátnőjével ment el bevásárolni, kihasználva, hogy Emma iskolában volt. Mikor Bella keresés közben benézett a kislány szobájába, érezte, hogy valaki megáll mögötte. Tudta, hogy Gábor az, meg sem kellett fordulnia. A fiú hátulról átölelte, megcsókolta a nyakát, és az asszony megadta magát az elkerülhetetlennek. Szenvedélyes viszonyt kezdtek ott, Emma szobájában, a

kislány ágyán, a babákat és a hímzett díszpárnákat ledobálva. Ezek után Gábor gyakran felkereste az asszonyt, és Bella már tudatosan intézte úgy, hogy ilyenkor egyedül legyen otthon. A szenvedély elvakította őket, és szinte ostobán vakmerőek voltak. Az első alkalom után egyszer sem feküdtek ágyba, hanem a szalonban a földön, a konyhában vagy a folyosón az ablakpárkánynak dőlve szeretkeztek. Nem féltek a lebukástól, pedig sokszor csak egy hajszál választotta el őket ettől, amikor Madame Peyrou, Emma vagy maga Zoltán váratlanul hazaérkezett. A veszély még növelte a vágyukat, és valamiért úgy érezték, hogy a sors a kegyébe fogadta őket, és szerelmük örökre titokban maradhat a nagyvilág előtt. Bella azonban kisvártatva rájött, hogy gyermeket vár. Megrémült, hiszen fogalma sem volt, a baba kitől lehet. Gyanította, hogy Gábortól, hiszen Zoltántól Emma születése óta nem esett teherbe. A fiúnak azonban egy szót sem szólt erről, csak a férjével és a lányával közölte a hírt, ám a lelkükre kötötte, hogy egyelőre senkinek se mondják el. Zoltán és Emma beleegyeztek ebbe, és azóta is buzgón és izgatottan titkolóztak, mint két összeesküvő. Bellát azonban, a rosszulléteken kívül a lelkifurdalás is gyötörte. Szerette a férjét, Gáborról viszont nem tudott, nem akart lemondani. Nem tudta pontosan, mit érez a fiú iránt, de úgy gondolta, nélküle az élete sivár és céltalan lenne. Tudta, hogy hamarosan lehetetlen lesz előtte tovább titkolni a gyerek érkezését. Mi lesz akkor? Gábor tudni fogja, hogy az övé is lehet – vajon hogyan fog reagálni? Rá tudja majd venni, hogy mondjon le róla, és Zoltán gyermekeként tekintsen rá? Ez volt az egyetlen reménye arra, hogy mind a kettejüket megtarthassa, azonban érezte, hogy a fiúval nem lesz könnyű dolga. Gábor gyakran faggatta az asszonyt együttléteik után, hogy szereti-e őt, és hogy csakis őt szereti-e. Bella általában valamilyen tréfás megjegyzéssel elhárította a kérdést, de érezte, hogy Gábor kizárólag magának szeretné őt. Zoltán nevét ilyenkor nem említette egyikük sem, de mindketten tudták, hogy egyszer majd tisztázniuk kell a férfihoz való viszonyukat. Ha Gábor megtudja, hogy a gyermek, akit a szíve alatt hord, az övé is lehet, talán kenyértörésre akarja majd vinni a dolgot. Bella előre rettegett ettől, és a folytonos tépelődésének nyomai mostanra kiültek az arcára. Gyakran volt fáradt, keserű, és a néhány hónap alatt mintha éveket öregedett volna. A családja azt hitte, csupán a másállapota miatt ilyen szomorú és ingerült – ha meglesz a baba, majd újra a régi, vidám és kedves Bella lesz. Az asszony soha nem hitt az ilyesmiben, most azonban magában tett egy újévi fogadalmat, miközben az ablak előtt ujjongó lányát és férjét nézte: mikor Gábor legközelebb meglátogatja őt, bevallja neki az állapotát, és megpróbálja tisztázni vele a helyzetet. Végül letette a kézimunkáját, és ő is az ablakhoz lépett. Ahogy együtt nézték a fellobbanó szikrákat, egyikük sem sejtette, hogy ez az év meg fogja változtatni az egész életüket.

Gábor néhány egyetemi diáktársával ünnepelte a huszadik század beköszöntét. A fiúk néhány könnyűvérű nőcskét is megrendeltek, akik a bor és a pezsgő mellett jelenlétükkel az esemény hangulatát emelték. A legcsinosabbnak, egy viszonylag fiatal és friss arcú, szőke lánynak azonnal megtetszett a szép szemű, magas fiú, és szinte azonnal az ölébe ült. Éjfélkor a pezsgősdugók durrogása közepette magához húzta Gábor fejét, és megcsókolta a fiút, ő azonban gyengéden eltolta magától a nőt. – Mi a baj? Talán nem tetszem neked? Gábor nem válaszolt, hanem felállt, és az ablakhoz lépett. A lány, mellé állva hozzá bújt, és együtt nézték a tűzijátékot, amiből csak néhány fénycsóva jutott el a belvárosi bérház udvari lakásának ablakába. A lány kisvártatva újra megpróbálta felhívni magára a fiú figyelmét. Igazán csinos, és kedvesnek tűnik, olyan, akivel az ember akár ingyen is szívesen eltölt egy éjszakát. Beletúrt Gábor fekete hajába. – Mire gondolsz most? A fiú a szemébe nézett. Csak most látta, milyen hosszú a szempillája – akár egy lánynak. – A szerelmemre gondolok. Sajnálom, ha csalódást okozok. Vele szeretnék most lenni. – És nem lehetsz vele? Szegénykém! A lány nem volt csalódott, sem féltékeny. Egy ilyen fiatalember úgyis csak egy éjszakára lehet az övé. Jó lenne egy kicsit megvigasztalni, olyan szomorú a tekintete! Gábor azonban kihörpintette a pezsgőjét, és az előszobába lépve a kabátjáért nyúlt. A lány sóhajtott egyet, de egy szót sem szólt. Ez a fiú tényleg szerelmes – az ilyenekkel nincs mit kezdeni, még megvigasztalni sem lehet. Gábor egy bankót nyomott a kezébe, és megsimogatta az arcát. – Boldog új évet! – Neked is, szép szemű! – és csókot dobott neki. Gábor az utcán állva először arra gondolt, hogy elmegy Zoltánékhoz. Igaz, hogy éjfél már elmúlt, de újév van, sőt új évszázad, és ez jó indok arra, hogy ilyen lehetetlen időpontban beállítson. Ám hamar meggondolta magát. A hideg levegőn vette észre, hogy egy kissé becsípett, és nem akarta, hogy Bella vagy akár Zoltán ilyen állapotban lássa. Ezért elhatározta, hogy inkább sétál egyet, amíg kijózanodik. Majd holnap meglátogatja őket, és boldog újévet kíván nekik. Talán egyedül is maradhat Bellával... Mostanában semmi más nem érdekelte. A tanulmányi eredménye is leromlott, mivel az előadások alatt is az asszonyról álmodozott: a csókjáról, a tekintetéről, a testéről és arról a csodáról, hogy szereti. Mert tudta, hogy csak őt szereti, és ha Zoltán bácsi nem lenne... De nem, ilyenre gondolnia sem szabad! Lehajolt, és felvett egy marék havat, amit forró homlokához szorított. Milyen komikus helyzet, igazán. Akár nevetni is tudna rajta, ha nem ő szenvedne tőle. Ugyanis szerette Zoltán bácsit is, szinte jobban, mint a saját apját, és soha nem tudott volna neki fájdalmat okozni. Mint ahogy az

édesanyjának sem. Ha megtudnák, hogy Bellával szeretik egymást, az mindkettőjüknek tragédia lenne. Így viszont nem mehet tovább. Nem akart tovább rejtőzködni, titkolózni, szégyenkezni. Mit tegyen, mit tegyen? – tépelődött. Másnap délelőtt kialvatlanul, kócosan megjelent Zoltánék budavári házában egy csokor virággal, egy üveg pezsgővel, és Emmának egy doboz bonbonnal. Madame Peyrou engedte be, aki kissé gyanakodva mérte végig. – Nincs itthon az uram, az asszonyom pedig gyengélkedik. Emma még alszik, mivel tegnap sokáig volt fenn. Azért várjon, szólok a Madame-nak. Gábor letette a magával hozott holmikat az előszoba asztalkájára, és kigombolta a kabátját. Nagyon meleg volt itt bent, és a tegnapi iszogatás és virrasztás után kissé szédült a feje. Rájött, hogy tegnap dél óta semmit sem evett. A barátainál volt ugyan vacsora, de neki akkor nem volt étvágya, a reggeliről pedig megfeledkezett, annyira türelmetlenül szerette volna látni Bellát. Ekkor hallotta, hogy kinyílik a szalon ajtaja, és mikor megfordult, őt látta belépni pongyolában és papucsban. Az asszony is sápadt volt, és mintha a szeme is ki lett volna sírva. Gábor gondolkodás nélkül átölelte és megcsókolta. Bella azonban néhány pillanat múlva kibontakozott a karjaiból, és megigazította a haját és a pongyoláját. – Megőrültél? Madame Peyrou itt van a konyhában, Emma pedig a szobájában alszik. Menjünk be ide – Zoltán dolgozószobája felé mutatott. Beléptek, és Bella óvatosan becsukta maguk mögött az ajtót. A szoba el volt sötétítve, és Zoltán reggeli szivarjai még szinte füstöltek a hamutartóban. Gábor újra a karjaiba zárta az asszonyt, aki azonban most is eltolta magától. – Beszélni akarok veled. Nincs sok időnk; Zoltán ebédre hazajön, és Emma is mindjárt felébred. Gábor sóhajtott, és kimerülten leroskadt Zoltán karosszékébe. – Jól van. Csak látni akartalak. Tudtam, hogy ma nem lehet... – Az asszonyra nézett. – Miről akarsz beszélni? – Gyermeket várok. Gábor felugrott a fotelből. – Úristen! – rémülettől tágra nyílt szemmel bámult Bellára. Az arckifejezéséből látta, hogy igazat mond. Az asszony folytatta: – Nem tudom, kitől van. Valószínűleg tőled. A fiú halálsápadt volt. – Hogyan, hát te Zoltán bácsival is... – Hiszen a férjem! – Bella türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – Nem tudom, mit képzeltél. A férjem, és én szeretem őt. Tudtad ezt, nem igaz? – kihívóan nézett Gáborra. Persze hogy tudta. Csak nem akart erre gondolni, ki akarta irtani az elméjéből. Eddig ez bizonyos mértékig sikerült is, most azonban szembesülnie kellett az igazsággal. Osztoznia kell Bellán, a szerelmén, a testén. Most pedig a gyermeken is. Az asszony szemébe nézett.

– Azt mondod, tőlem van? Bella a kezébe fogta a fejét, és fel-alá kezdett járkálni. – Nem tudom, hidd el, tényleg nem! De Zoltántól már nagyon régen nem estem teherbe, ezért gondolom, hogy te vagy az apja. Soha nem lehetek azonban benne biztos – megállt, és a fiúra nézett. – Most mit tegyünk? – El kell válnod tőle. Feleségül veszlek, és ország-világ előtt vállalom... Bella keserűen elkacagta magát. – Hagyd abba! Azt hittem, lehet veled komolyan beszélni. Gábor az asszony elé állt, és egészen halkan mondta: – Én komolyan beszélek. Ez így nem mehet tovább. Ha engem szeretsz, akkor így kell tenned. Elköltözünk innen, elmegyünk Párizsba, vagy ahová akarod... – És Emma? Gábor újra leroskadt a karosszékbe, és a kezébe temette az arcát. Miért ilyen bonyolult az élet? Gyerekkorában úgy hitte, a szerelem egyszerű, tiszta és gyönyörű dolog lehet. De valójában kibogozhatatlan, kegyetlen és alattomos. Nem áldás, hanem büntetés. Most javasolhatná, hogy hagyják Emmát Zoltánnál, így ők sem lennének magányosak, Bella pedig a születendő gyermekével maradjon vele, Gáborral, aki az életénél is jobban szereti, és mindent meg fog adni neki, és a közös gyermeküknek. Ám tudta, hogy Bella végig sem hallgatná. És ő sem tudná ezt megtenni Zoltánnal, és Emmával sem. Kisvártatva felnézett, mintha valami az eszébe jutott volna: – Mi lesz, ha rám hasonlít? Bella csodálkozva nézett rá. Erre ő még nem is gondolt. Majd elmosolyodott. – Ó, én ettől nem félek! Hiszen te meg hasonlítasz Zoltánra. Szavamra, néha olyan, mintha az ő fia lennél. Gábor összerezzent erre a gondolatra. Igen, ő is pontosan így érezte. Azért is ilyen szörnyű ez az egész. Azokat az embereket csapja be, akiket a legjobban szeret. Ekkor meghallották Emma csacsogását a folyosón. – Tényleg itt van Gábor? Vraiment, mamie Peyrou? Où est-il?11 – Itt vagyunk, kicsikém! – Bella kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. – Gyere be. Emma berohant, és Gábor nyakába ugrott. – Boldog új évszázadot! Hoztál nekem valamit? Ugye itt maradsz ebédre? Miért vágsz ilyen savanyú képet? Gábor mosolyogva nézte a kislányt. – Egyszerre csak egy kérdésre válaszolok! Igen, hoztam valamit. Kint van, a kisasztalon. Emma kiszaladt, majd diadalmasan hozta be a bonbont. – Ez az enyém, igaz? Maman virágot kapott, Papa pedig pezsgőt!

11

Valóban, Peyrou mama? Hol van?

– Igen. De ebédre sajnos, nem maradhatok. Készülnöm kell... egy vizsgámra – Bella felé fordult -, adja át üdvözletemet Zoltán bácsinak. Bella olyan mozdulatot tett, mintha még mondani akarna valamit, ám végül lehajtotta a fejét. – Rendben van, átadom. Sajnálni fogja, hogy nem várta meg. Gábor szó nélkül kezet csókolt neki, Emmát pedig homlokon csókolta. – Neked is boldog új évszázadot, kicsi lány. Emma csodálkozva nézett utána. – Nahát, milyen szomorú! Mi ütött belé? Bella megfogta Emma vállát, és kitolta őt a dolgozószobából. – Nem szomorú, csak fáradt. Azt a bonbont ne nyisd ki ebéd előtt! Most pedig menj be a szobádba, nekem fel kell öltöznöm, mielőtt apád hazajön. Gábor néhány napra hazautazott Körtvélyesre, a szüleihez. Mindig kínosan ügyelt rá, hogy ne Zoltánékkal egy időben utazzon oda. A pletykák miatt is, és mert nagyon jól tudta, hogy az édesanyja előtt nem tudna alakoskodni. Éva így is sejtett valamit, hiszen mióta Zoltánék Budapestre költöztek, a szokásosnál is alaposabban figyelte meg a fia viselkedését. Látszólag semmi különös változás nem volt rajta észrevehető, azonban Éva tudta, hogy Gábor mindig úgy találkozik Bellával, amikor ő nincs jelen, így nem is tudja őt szemmel tartani. Szándékosan gyakran szóba hozta az asszonyt, és közben figyelmesen vizsgálta a fia reakcióját. Ám Gábor fegyelmezett volt, és ilyenkor egy arcizma sem rezzent. Inkább Bella viselkedése ébresztett benne gyanút. Az asszony szemében bűntudatot vélt felfedezni, különösen, amikor a fiú szóba került. És mintha néha Gábor tekintetében is ugyanezt látta volna. Csak remélni merte, hogy nincs semmi köztük, hogy felnőtt emberekként ismerik a kötelességüket. Közben szánta Zoltánt. Még jó, hogy a férfiak ilyen ostobák, és nem látnak tovább az orruknál. Idősebb Gábor tárt karokkal fogadta a fiát. Mióta Gábor kis híján párbajozott Zách Jenővel, az apja viselkedése vele szemben teljesen megváltozott. Már azt sem bánta, ha a fiú rajzolgatott, sőt abba is beleegyezett, hogy modellt üljön neki. Büszke volt arra is, hogy az orvosi egyetemre jár, és remekül tanul. Ismét rászokott a dicsekvésre a fiával kapcsolatban: – Meglátják, világhíres orvos lesz belőle! – mondogatta ismerőseinek. Éva örült ennek, ám ez sem tudta elnyomni a Gáborral kapcsolatos aggodalmait. Bárcsak megismerkedne egy hozzá való fiatal lánnyal! Mikor a fiú meglátogatta őket, mindig megpróbálta rávenni, hogy menjen el bálokba, zsúrokba, vagy kísérje el őt látogatóba különböző lányos házakhoz. Gábor azonban mindig elhárította azzal, hogy tanulnia kell. Most szokatlanul nyomott hangulatban volt, és az érkezése után szinte azonnal elvonult a szobájába. Megint azt mondta, hogy egy vizsgájára készül, de amikor János benyitott hozzá egy kávéval és süteménnyel, arccal az asztalra borulva találta. Az öreg inas aggodalmas arccal közölte Évával:

– Én mondom, nagyságos asszony, valami baj van. De hiába is faggatja, nem fogja elárulni, hogy mi. – Tudom – mondta szomorúan Éva. – Ismerem őt már ennyire – felsóhajtott. – Ha akarja, majd elmondja. Tudja, hogy ránk számíthat. Mikor Gábor az egyik hideg, de napos délelőttön elment sétálni, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, Éva lopva bement a fiú szobájába és körülnézett az íróasztalán. Mikor kinyitotta az ott heverő jegyzetfüzetet, a kezét elszörnyedve a szája elé kapta. A füzet tele volt a meztelen Bellát ábrázoló rajzokkal. Gábor néhány nap múlva visszautazott Budapestre. Éva egy szóval sem említette a felfedezését, ám a búcsúzásnál a szokásosnál is erősebben és hosszabb ideig szorította magához a fiát. – Vigyázz magadra, kisfiam! Mi mást tehetett? Talán szóljon Zoltánnak, vagy talán az apjának? Ugyan! Beszéljen a fiúval? Örökre elidegenítené magától. Imádkozhat érte, mást nem tehet. Könnyes szemmel nézte, ahogy a vonat kigördül az állomásról. Mikor Gábor visszaérkezett Budapestre, első útja Bellához vezetett. Tudta, hogy az asszony egyedül van otthon: Emma iskolában volt, Madame Peyrou a barátnőit látogatta, Zoltán pedig ilyenkor mindig a Városházán működő bizottságban ült, ahol az új, szecessziós épületek mellett tört lándzsát a konzervatív „neo” stílusú építménytervekkel szemben. Már egy hete nem látták egymást, és szinte azonnal egymásnak estek. Bella ugyan az újév napján történtek után elhatározta, hogy legközelebb elküldi a fiút, ám, mint már annyiszor, mikor ott állt vele szemben fizikai valóságában, minden fogadalmáról megfeledkezett, és gondolkodás nélkül a karjaiba vetette magát. Emma eközben vidáman ugrándozva ment hazafelé. Micsoda meglepetés lesz Maman-nak, hogy előbb hazaengedték őket. A tanítónő beteg lett, a helyettese pedig csak az első két órát tartotta meg, majd hazaküldte a gyerekeket. Egyébként is sűrűn esett a hó, és később talán a távolabb lakók nehezen jutnának haza. Emma csak két utcányira lakott a budavári elemi iskolától, így örömmel gondolt arra, hogy perceken belül hazaérhet. Talán kimehetnek Maman-val, hóembert építeni, ha nem lesz nagyon fáradt. Az is lehet, hogy meg kell várni ezzel Papát vagy Madame Peyrou-t. De azért biztosan Maman is örülni fog neki! – ujjongott magában. Mikor hazaérkezett, hiába csengetett, senki sem nyitott ajtót. Ekkor megfogta a kilincset, és meglepetten vette észre, hogy az ajtó nyitva van. Bement, és az anyját szólította, de senki sem válaszolt. Lehetséges, hogy Maman nincs itthon? Ekkor valami zajt hallott a szalon felől. Megismerte az anyja hangját: úgy hallatszott, mintha valaki bántotta volna. Talán betörő? A kislány riadtan dobogó szívvel lépkedett a szoba felé. Meg fogja védeni az édesanyját, akár az élete árán is! Benyitott a szalonba, és a kandallónál megpillantotta az édesanyját a falnak dőlve, két karjával egy férfi nyakába kapaszkodva, lábait a dereka köré fonva. A férfi háttal állt Emmának, de a kislány megismerte a fekete hajáról. Gábor!

Nem jól látta, hogy mit csinálnak, mivel mind a ketten fel voltak öltözve, csak a hangokat hallotta, és látta, hogy egyszerre, ritmikusan mozogtak. Nem vették őt észre. Az anyja arcát és szemét is látta, olyan volt, mintha Bella nem is ezen a világon lett volna. Végül, hosszú percek múlva mind a ketten felkiáltottak, és Gábor gyengéden leengedte Bellát a földre, fejét pedig a mellére hajtotta. Az asszony a fiú haját simogatta, és valamit suttogott neki. Ekkor látta meg kislányát. Hirtelen felsikoltott, és ellökte magától Gábort. – Emma! Gábor megfordult, és úgy nézett a kislányra, mint aki kísértetet lát. Emma néhány pillanatig állta a tekintetét, majd sarkon fordult, és kirohant a szobából. Bella a nevét kiáltozva utána vetette magát. Gábor megigazította a ruháját, felvette a kabátját, majd, mintha alvajáró lenne, kitámolygott a lakásból. Odakint a hóesésben a falnak támaszkodott. „Most mi lesz?” – gondolta rémülten. – „Zoltán megöli, ez egészen biztos! De meg is érdemli. Azt is megérdemelné, ha máglyán elevenen elégetné. És pont a kis Emma kapta rajta őket! Talán azért, mert először az ő ágyában szerelmeskedtek. Úristen, micsoda bűnt követtek el!” Emma a szobájába menekült, és a sarokba térdelt, mint mikor valami csínyt követett el, és ezzel büntették. Hallotta, hogy az anyja utána jött, de nem fordult hátra. Bella is letérdelt a kislány mögé, és átölelte. Zokogva suttogta a fülébe: – Kérlek, ne mondd el Papának! Abba belehalok, érted. Soha többé nem teszek ilyet, megígérem! De te is ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Megígéred? Emma nem szólt semmit, csak bólogatott. Belesimult az anyja ölébe, aki magához szorította, és úgy ringatta, sokáig, mint egykor, kisbaba korában. Bella nem sokkal a történtek után hirtelen ágynak esett. Már régóta gyengélkedett, de most rosszabbra fordult az állapota, olyannyira, hogy Zoltán már az életéért aggódott. Végül kicsit jobban lett, de az orvos tanácsára ágyban maradt, a születendő gyermek érdekében. Még csak február közepe volt, és a gondolat, hogy hónapokig, a kicsi érkezéséig feküdnie kell, elkeserítette az asszonyt. Attól is rettegett, hogy Emma, ígérete ellenére mégis elszólja magát az apja előtt, ám a kislány, legalábbis egyelőre, hallgatott. Bella hálás volt ezért, de a félelme mégsem csillapodott az idő múlásával. Emma még olyan kicsi, biztosan nem is érti, mit látott, és ő nem is képes megmagyarázni neki. Bármikor tehet egy megjegyzést, akaratlanul is, amivel felébreszti Zoltán gyanúját. Emma valóban nem értette a jelenetet, aminek szemtanúja volt. Abból, ahogyan a szereplők viselkedtek, azt érezte, hogy valami bűnös és szégyellnivaló dolog lehet. Magában az anyját tartotta áldozatnak és Gábort bűnösnek. Visszagondolt néhány korábbi epizódra a fiúval, amiket most egészen más színben látott: emlékezett arra is, amikor Gábor a léghajóban megfogta az édesanyja kezét, és olyan furcsán nézett rá. Azóta is előfordult

néha, hogy rájuk nyitott, és ők hirtelen elhallgattak, vagy távolabb léptek egymástól. De hát Gábor mindig olyan kedves volt hozzá! Ő azt hitte, hogy a barátjuk; már tudta, hogy az ellenségük volt. Most pedig Maman beteg lett. Gábor betegítette meg azzal, amit vele művelt. Papának nem szól, a világért sem! Érezte, hogy nagy fájdalmat okozna neki ezzel. Gábor elmaradt tőlük, amit Zoltán éppenséggel nem értett. Ő valóban nem sejtett semmit. Emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt a fiú amolyan reménytelen kamaszszerelmet táplált a felesége iránt, de azt hitte, hogy mára benőtt a feje lágya, és meg is feledkezett az egészről. Továbbá Bella már egy ideje nem volt a régi, ragyogó teremtés. A terhesség nagyon megviselte, és bár Zoltán még így is gyönyörűnek látta, de egy húszéves ifjú bizonyára rengeteg nála szebb, fiatalabb és kívánatosabb leányt találhat. Azt hitte, Gábor bizonyára udvarol valakinek, és ezért hanyagolja el őket, régi barátait. Sajnálta, mert igazán kedvelte a fiút, és tudta, hogy Gábor is jobban megérti vele magát, mint a saját apjával. Teltek-múltak a hónapok, és Gábor még mindig nem mert a közelébe sem menni a budavári lakásnak. Hallotta az édesanyjától, hogy Bella betegeskedik, és lelkifurdalás gyötörte. Még mindig szerette az asszonyt, és most már tudta, hogy nem csak testi vágyról van szó. Akár abba is beleegyezett volna, hogy soha többé ne lássa, csak tudja, hogy egészséges és boldog. Emma is gyakran eszébe jutott, és ilyenkor a legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Szegény kislány! Tudta, hogy nem szólt az apjának, mivel Zoltán biztosan nem hagyta volna szó nélkül a történteket. Bizonyára Bella kérte meg rá, hogy tartsa meg a titkukat, Emma pedig szót fogadott neki. Ő azonban többek között ezért sem ment oda: nem tudott volna a gyerek szemébe nézni. A tanulmányait is elhanyagolta, nem járt be az órákra, a vizsgáin megbukott. Semmi sem érdekelte, lefogyott, és ugyanúgy beesett az arca, mint egykor, amikor a gyűlölt katonai iskolába kényszerítették. Az anyja látta, milyen állapotban van, de tehetetlennek érezte magát. Tudta, mi állhat a dolog mögött: Bella gyermeket vár, és beteg. Vajon kitől van a gyerek? Rettegett ebbe belegondolni, de a legrosszabbat sejtette. Május végén azután Bella állapota válságosra fordult. Az orvosa szerint annyira legyengült, hogy nem fogja tudni természetes módon megszülni a gyermekét, ezért úgy döntött, hogy megműti. Zoltán szinte beleőrült az aggodalomba. Félrevonta a doktort, az ország leghíresebb szülészét, és reszkető hangon faggatta: – Mondja, nem veszélyes ez a műtét? Nem lehet valahogyan mégis elkerülni? – Sajnos lehetetlen. Sokkal veszélyesebb, ha tovább így marad. – Az orvos habozni látszott, majd egy nagy levegőt véve folytatta. – Nézze, lehet, hogy el kell döntenünk, hogy az anya vagy a gyermek életét válasszuk-e. Általában ilyenkor az anya az első, de meg kell kérdeznem erről magát is. Zoltán hátrahőkölt, mint akit megütöttek.

– Választanom kell köztük? – Sajnos előfordulhat. – Akkor hát Bellát mentse meg. Mindenáron. Az orvos a férfi vállára tette a kezét, majd bólintott, és elment. A műtétet másnap végezték el. Kiderült, hogy Bella ikreket várt: két kisfiút. A kicsik nagyon gyengék, fejletlenek voltak, és csupán néhány percig éltek, miután a világra segítették őket. Bellának nem mondták meg, hogy meghaltak, mivel ő maga is élet-halál között lebegett. Az orvos őszinte volt Zoltánnal; közölte vele, hogy jobb, ha elbúcsúzik a feleségétől. Zoltán egy szót sem szólt, csak kézen fogta a kislányát, és mindketten bementek a haldoklóhoz. Bella még felismerte őket, bár beszélni már nem nagyon tudott. Magához intette a halálra rémült Emmát: – Ne feledd: ne mondd el senkinek! – suttogta olyan halkan, hogy Zoltán nem is hallotta. Emma átölelte az anyja nyakát, és ő is suttogva mondta: – Megígérem Maman! Csak ne menj el, kérlek! Bella néhány perc múlva elveszítette az eszméletét. Másnap Gábor megjelent náluk. A fiú feldúlt volt; napok óta nem evett és nem aludt. Már az sem érdekelte, ha Zoltán megtudja, mi történt, mindenáron látni akarta még egyszer Bellát. Mikor bekopogott, Emma nyitott ajtót. Gábor visszahőkölt; a kislány összeszorított szájjal nézte őt, szemében végtelen gyűlölet volt. – Menjen innen! – Látni akarom őt! Csak még egyszer! Kérlek, engedj be! Könnyedén be tudott volna menni a kislány mellett, ám nem merte megtenni, úgy érezte, hogy szüksége van az engedélyére. Zaklatottsága ellenére is feltűnt neki, hogy a gyerek magázta. Emma nem mozdult az ajtóból. – Szeretem őt! Azok a gyerekek is tőlem voltak – fogalma sem volt, miért mondta ezt el a kislánynak, aki kerekre nyílt szemekkel bámult rá. – Hazudik! – mondta halkan és valami furcsa, felnőttes nyugalommal. – Maga ölte meg! Menjen innen, különben elmondom Papának, és az egész világnak. Ezzel becsapta az ajtót. Bella június első napjaiban halt meg. Csendben, szenvedés nélkül, mivel egyszer sem tért magához. Így azt sem tudta meg, hogy mi történt a kisfiaival. Gábornak nyoma veszett, még a temetésen sem jelent meg. A szertartás után Éva és idősebb Gábor szótlanul üldögéltek a lakásukban, ahová felhívták Zoltánt és Emmát, és a velük szemben ülő férfit nézték. Egyikük sem tudta, mit mondjon. Végül Zoltán szólalt meg. – Szeretnélek megkérni, hogy vigyétek el magatokkal Emmát egy időre. Nem akarom őt visszavinni oda. Le is mondtam a lakást, Madame Peyrou-t pedig hazaküldtem Párizsba. – És veled mi lesz? – kérdezte Éva halkan.

Zoltán az asszonyra nézett, a tekintete furcsán semmitmondó volt. – Én elutazom valahová. Nem bírok itt maradni. Emmát nem viszem magammal; most nem lennék jó társaság neki. Ugye vigyáztok rá, amíg visszajövök? Idősebb Gábor mondani akart valamit, ám a felesége megfogta a kezét. – Persze! Szívesen látjuk őt nálunk. Szüksége van egy kis levegőváltozásra. Másnap egy bérkocsissal elhozatták Emma holmiját, és a fekete ruhás, szótlan kislányt kézen fogva elindultak az állomásra. Gábor egy barátjánál húzódott meg, aki a rendelkezésére bocsátott egy szobát, és nem firtatta, mi elől menekül, mit csinál naphosszat, és mik a tervei, egészen addig, míg a fiú kifizette a lakbér rá eső részét. Ez a helyzet egyelőre ideális volt Gábornak, azonban nagyon jól tudta, hogy nem maradhat így sokáig, mivel fogytán volt a pénze. Fogalma sem volt, mihez fog kezdeni azután. Az egyetemre az utóbbi félévben szinte egyáltalán nem járt be, a nyári vizsgákra nem is jelentkezett. Eszébe jutott, hogy mikor a kishúga meghalt, ő abból merített reményt, hogy elhatározta: orvos lesz. Most ezen csak keserűen nevetett. Ugyan mi adhat neki most reményt? A temetés után egy hónappal összeszedte magát annyira, hogy ellátogatott Bella és a két csecsemő sírjához. Órákig állt ott mozdulatlanul; a temető látogatói már gyanakodva vagy szánakozva nézték. Végül estefelé, mikor zárták a temetőt, a gondnok kiküldte, és ő hazafelé ballagva a világos, júliusi estén elhatározta, hogy hazautazik Körtvélyesre. Ettől valamelyest megnyugodott, és rájött, milyen magányos. Szüksége van a szülei szeretetére, megértésére. Majd ott lesz ideje azon gondolkodni, mihez kezdjen ezután. Emma a körülményekhez képest elég jól érezte magát a Krisztina-lakban. Ott volt Éva néni, akihez egyre jobban ragaszkodott, és a kedves, tréfás Gábor bácsi. Megpróbált nem gondolni arra, hogy ők annak a Gábornak a szülei. Tudta, hogy volt egy kislányuk is, aki régen meghalt, és akinek a bezárt szobája ott van az övétől nem messze. Néha, mikor senki sem látta, megpróbált bekukucskálni a kulcslyukon, de csak feketeséget látott, mivel a nehéz sötétítőfüggöny mindig el volt húzva. Gábor szobája nyitva állt, oda azonban be nem tette volna a lábát. Nagyon megszerette a kedves János bácsit is, az inast, aki gyakran mesélgetett neki, mivel a gyászruhás kislány folyton a sarkában volt, miközben a házban tevékenykedett. Éva nénivel is sokat üldögélt kettesben. Mióta az anyja meghalt, leszokott a történetek meséléséről, de szerette csöndben nézni, ahogy az asszony kézimunkázott, előtte ülve egy zsámolyon, vagy az ölébe húzódva. Évát is megnyugtatta a kislány jelenléte. Nagyon aggódott a fia miatt – Gáborról még mindig semmi hír nem volt -, és látta, hogy a férje is így érez, bár egy szóval sem mondta. Idősebb Gábor nagyon csalódott volt amiatt, hogy a fia így elhanyagolta az egyetemet – újra

attól félt, hogy a fiúból végül nem lesz semmi, és ő kénytelen lesz szégyenkezni miatta. Mikor eltelt egy-két hét, már néha kimozdultak Emmával otthonról. Elutaztak Tihanyba, majd Füredre, átmentek a komppal a déli partra. Füreden még egy mozgóképszínházba is elmentek, ami akkor nagy újdonság volt. Tréfás jeleneteket néztek a villogó, fekete-fehér vetítővásznon, miközben valaki egy lehangolt zongorán játszott. Mégis varázslatos volt, és még Emmát és Évát is megnevettették a hasra esős bohóckodások. Otthon az asszony elvitte a kislányt Szalkóczyékhoz, a városi cukrászmester házába, ahol a három kislány és a jókedvű, kövér édesanya látványa, a vidám nevetés és a játék kicsit elfeledtette velük a gondjaikat. Idősebb Gábor még egy kiskutyát is beszerzett Emmának, egy magyar vizsla kölyköt, akit Zsömlének neveztek el. Egy forró, július eleji napon aztán, amikor odakint még a Balaton is émelyítő, posványos szagot árasztott, Emma a hűvös szalonban a zongoránál üldögélt. Bella halála óta először szánta rá magát, hogy megpróbáljon eljátszani néhány egyszerűbb dalt, amit még az édesanyja tanított neki, és amit fejből is tudott. Egyre jobban belemelegedett, és már dúdolgatni is próbált, amikor hallotta, hogy valaki belépett az ajtón. Azt hitte, hogy János bácsi az, aki az imént ment ki a kertbe virágot szedni a vázákba. Ám mikor megfordult, Gábort pillantotta meg. A fiú is megtorpant, és földbe gyökerezett lábbal bámult rá. Mit keres itt ez a gyerek? Csak valami rossz álom lehet. Mintha valami gonosz szellem üldözné – talán a saját lelkiismerete. Emma azonban nagyon is valóságos volt. Felpattant a zongora mellől, és kihúzva magát, merev derékkal bámult a szemközti falra. Végül, mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, belépett János, kezében a virágcsokorral. – Jézusom, Gábor fiatalúr! Hál’ Istennek, már úgy aggódtunk magáért. Az édesanyja el sem tudta képzelni, hová tűnhetett. Jöjjön, jöjjön, azonnal szólok neki. Kicsit lepihent a szobájában, ebben a hőségben. No, jöjjön már! Az inas a karjánál fogva kirángatta Gábort a szalonból, aki még mindig nem vette le a szemét Emmáról. Mikor kiértek a folyosóra, és felfelé indultak a lépcsőn, megkérdezte Jánost. – Hogy került ide Emma? A hű inas szeme könnybe lábadt. – Szegényke. Az apja hagyta nálunk egy időre, amíg megnyugszik. Nagyon édes kislány, és a nagyságos asszony úgy odavan érte. Gábor egy szót sem szólt erre. Mikor belépett az anyja szobájába, Éva átölelte, és hangtalanul zokogott. – Hol voltál, hol voltál? Már azt hittem... a legrosszabbra gondoltam. Gábor torkát is sírás fojtogatta. – Magam sem tudom, hol voltam, mit csináltam. Nem is számít; most itt vagyok – eltolta magától az anyját, és a szemébe nézett. – Miért van itt Emma?

– Mi vigyázunk rá, amíg az apja vissza nem tér. Zoltán most... nem is tudom, azt mondta, elutazik egy időre. Olyan furcsán viselkedett, úgy gondoltam, jobb, ha a kislány egy darabig nincs mellette. Gábor idegesen fel-alá járkált. – Ha ő itt van, akkor én nem maradhatok. De hová menjek? Én is elutaznék, de nincs semmi pénzem. Apától nem akarok kérni: tudom, hogy ismét csalódott bennem. Az anyja élesen ránézett. – Ugyan miért nem maradhatsz itt? Talán valami szégyellnivalód van előtte? Ha igen, csak magadat hibáztathatod, nem Emmát. Ő még csak egy gyerek, és most vesztette el az édesanyját; nem tagadhatod, hogy neki is joga van a gyászhoz és a vigaszhoz. – Nem, nem erről van szó. Miatta nem maradhatok, de az ő érdekében – halkabbra fogta a hangját. – El sem tudod képzelni, hogy gyűlöl engem. Éva idegesen legyintett. – Ugyan már! Hiszen csak egy kislány. Csak nem félsz tőle? Gábor a kezébe temette az arcát. Az anyja odalépett mellé, és a karjára tette a kezét. – Próbálj beszélni vele. Olyan jó gyerek! Nem tudom, mi történt közöttetek, de talán nem jóvátehetetlen. Vagy igen? Gábor erre nem válaszolt. Hogyan mondhatná el az anyjának, Emma miért haragszik rá ennyire? Igen, beszélnie kell a lánnyal, a saját lelkiismerete megnyugtatása miatt is. „Essünk túl rajta minél előbb!” – gondolta. Erre azonban nehezen nyílt alkalma, ugyanis Emma nagy ívben elkerülte, vagy egyszerűen levegőnek nézte őt. Mikor megpróbálta megszólítani, a kislány mintha meg sem hallotta volna. Az asztalnál, mikor a többiek beszélgettek, Emma csendben ült, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték. Nem volt ez feltűnő, hiszen az anyja halála után amúgy is még hallgatagabb, magába fordulóbb lett. Gábor azonban érzékelte a belőle áradó engesztelhetetlen gyűlöletet és megvetést. Ilyen kicsi, és már milyen szenvedélyes! – csodálkozott a fiú. Rettenetesen érezte magát, és folyton azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna otthonról, azonban egyelőre nem látott kiutat. Az világos volt, hogy ha itt marad, el kell viselnie a kislány elutasító jelenlétét, ugyanis Emmával reménytelennek látszott a békülés. Mivel szép idő volt, Gábor reggeltől estig a város melletti dombokon kóborolt a festőállványát magával cipelve, és rajzolt. Szinte csak enni és aludni járt haza. Bella halála óta most rajzolt először, de a portrék és emberi alakok helyett most inkább tájképeket, hiszen újabban kerülte az emberek társaságát. Azért egyszer mégis megpróbált beszélni a kislánnyal. Emma a vizslakölyökkel, Zsömlével játszott, és nem vette észre, hogy Gábor megállt mellette. Ahogy a kutyával bolondozott, nem tűnt olyan megközelíthetetlennek, mint máskor. Gábor összeszedte a bátorságát, és megköszörülte a torkát.

– Emma! A lány azonnal felállt, mint a fiú jelenlétében mindig, kihúzta magát, és a Balaton felé, a semmibe bámult. – Bocsánatot szeretnék kérni. Nagy bűnt követtem el ellenetek. Hidd el, nem akartam rosszat. Szerettem őt... de téged és Zoltán bácsit is. Emma elbiggyesztette a száját. Most annyira hasonlított Bellára, hogy Gábornak összeszorult a szíve. – Amit pedig akkor mondtam. Tudod, a gyerekekről... az nem volt igaz. Emma alig észrevehetően megvonta a vállát. Ez is Bella mozdulata volt. Hogy hasonlít rá – és mégis mennyire más. Még mindig nem nézett Gáborra, sőt meg sem mozdult, pedig a kiskutya körülötte ugrált, és a kezét nyalogatta. A fiú bosszús lett. Mit akar még, talán térdeljen le előtte? Csak nem fog így megalázkodni ennek a kölyöknek! – Hát jó. Én megpróbáltam. De ha te továbbra is gyűlölni akarsz, akkor csak tessék! Emma hallotta, hogy sarkon fordult, és elment. Egy darabig még mozdulatlanul állt, majd leguggolt, és átölelte a vizsla nyakát. Magában már rég eldöntötte, hogy valamilyen módon Gábor a felelős az anyja haláláért. „Gyilkos, és még hazug is! Nem átallotta azt mondani, hogy a kisbabák az övéi voltak! Hogy merészelte?” – gondolta felháborodottan. Emma még kicsi volt ahhoz, hogy megértse, hogyan kerül valaki áldott állapotba. Mikor megtudta, hogy kistestvére lesz, néhányszor megpróbálta kihúzni az apjából, hogyan került a gyermek Maman hasába. Zoltán ugyan nem próbálta ostobaságokkal elterelni a figyelmét, mivel tudta, hogy Emma átlátna a szitán, hanem csak annyit mondott, hogy a gyermek a papa és a mama szerelméből lesz. Emmát most ez nyugtalanította. Ha Gábor valóban szerette Maman-t, akkor lehetséges, hogy mégiscsak ő volt a kicsik apja? Mi lett volna akkor, ha nem halnak meg? Gábor elvette volna tőlük őket, és Maman-t is! A kislány keze ökölbe szorult. A nyomorult! Ezért még megfizet! Ő ugyan nem bocsát meg neki soha, de soha! Még mindig a Balaton irányába nézve ezt suttogta: – Papa, gyere értem! Zoltánt azonban hiába várták. Semmi hír nem volt róla, és idősebb Gábor gyakran jegyezte meg méltatlankodva, hogy nem érti, hogyan hagyhatja ilyen sokáig magára a lányát. A temetés után közvetlenül érthető volt, hogy egy kicsit egyedül akart maradni, no de azóta már két hónap is eltelt. Éva ilyenkor mindig helyeselt, de titokban abban reménykedett, hogy Zoltán minél később bukkan fel újra. Emma jelenléte ugyanis szüntelen örömforrássá vált számára. A magányos gyermek nagyon ragaszkodott hozzá, és Éva néha már úgy érezte, mintha visszakapta volna rég elvesztett kislányát. Tudta persze, hogy ez csak illúzió, és hogy Zoltán bármikor elviheti innen a kicsit, mikor azonban a férfi egyre késlekedett, remény éledt a szívében. Hátha végleg itt hagyja

náluk! Elhatározta, hogy ha így lesz, végre kiüríti Évike szobáját, és beköltözteti oda Emmát. Egyedül az nyugtalanította, hogy a gyerek sehogyan sem tudott megbékélni Gáborral. Ám elhessegette magától ezt a gondolatot. Az idő majd minden sebet begyógyít. Gábor közben határozott a jövőjével kapcsolatban. Eldöntötte, hogy visszamegy Budapestre, és befejezi az orvosi egyetemet. Rájött, hogy a tanulás, hasonlóan a festéshez, eltereli a figyelmét, továbbá ezt valamiféle jóvátételként is felfogta. Évike, a kishúga mellett most már vezekelnie kell Belláért és a két kisbabáért is. Minden életet, amit megment, értük fog felajánlani. Emma ellen úgy védekezett, hogy ő sem vett a lányról tudomást. Már nem próbált hozzá közeledni, és így kialakítottak egy rutint, aminek köszönhetően napközben a lehető legkevesebbet keresztezték egymás útját. Szinte csak étkezéseknél találkoztak, de akkor sem szóltak egymáshoz, sőt egymásra sem néztek. Nem is volt ez feltűnő, hiszen mi dolga lenne egy húszéves ifjúnak egy hétéves kisleánnyal? Annak azonban, aki azelőtt ismerte őket, egyértelmű volt, hogy a régi barátok mára ellenségekké váltak. Augusztus elején egyszer vacsora után együtt üldögéltek négyen a félhomályos ebédlőben. Idősebb Gábor a reggeli lapot olvasta, amit napközben nem tudott befejezni, és mikor valami érdekesebb hírre bukkant, azt hangosan felolvasta a feleségének. Gábor az egyik egyetemi tankönyvét bújta, és egy régi újság szélére különböző emberi szerveket rajzolgatott. Éva hol az egyikre, hol a másikra figyelt, hitetlenkedett a hírek hallatán, vagy szörnyülködött a fia élethű rajzain. Emma észrevétlenül felállt az asztaltól, és úgy döntött, hogy kimegy, megkeresi János bácsit és Zsömlét a kertben. Mikor azonban felállt, valamit megpillantott odakint a sötétben. Az ablakhoz lépett, majd megfordult, és így szólt: – Valami ég odakint. A többiek döbbenten bámultak rá. Először azért, mert a kislány egyáltalán megszólalt, nem is figyelték, mit mondott. A következő pillanatban azonban felfogták szavai értelmét, és mind az ablakhoz rohantak. A tűz elég messze volt, de jól látták, olyan hatalmas lánggal égett. Zách Istvánék birtokán gyulladt ki az óriási, impozáns istálló. Záchéknak messze földön híres lovaik voltak, köztük versenyparipák is, az egész környék büszkeségei. Idősebb Gábor, aki rajongott a lovakért, titokban irigykedett is Zách Istvánra a ménese miatt. Neki régóta nem voltak saját lovai – annak idején a szülei tartottak két szelíd, okos állatot, amelyeket a kocsijuk elé fogtak, azonban idővel túlságosan költségesnek bizonyult a tartásuk, és eladták őket. Azóta a kocsit és a lovakat is mindig bérelték. – Jaj, ne! – mondta kétségbeesetten. – A lovak! Oda kell mennem! Ezzel megfordult, és elrohant. A fia gondolkodás nélkül utána ment. Éva rémülten nézett utánuk, majd Emma felé fordult. – Én is megyek. Te itt maradsz János bácsival.

János inasnak azonban nem volt maradása. Egy darabig idegesen járkált fel-alá, az ablakon kitekintgetve, majd a kislány felé fordult. – Én nem bírok itt állni, és nézni, hogy égnek el. Velem jössz, vagy itt maradsz? Emma megfogta a kezét. – Menjünk! – mondta bátran. Mikor odaértek, már hatalmas volt a felfordulás. Az egész város odagyűlt, és mindenki megpróbált valahogy segíteni. Legtöbben vizet hordtak, vödrökben, dézsákban, fazekakban, minden alkalmatosságban, ami a kezük ügyébe került, mások csak rémülten szaladgáltak fel-alá, vagy egy helyben álltak és sopánkodtak. A városi tűzoltóság is kivonult, de a tűz olyan hatalmas volt, hogy tehetetlenek voltak vele szemben, és rövidesen úgy tűnt, hogy a tombolása megfékezhetetlen. Olyan elviselhetetlen volt a forróság, hogy száz méterre az istállótól sem lehetett megmaradni. A legszörnyűbb a bent kipányvázott, csapdába esett lovak szinte emberi sikolya volt. Emma a fülére tapasztotta a kezét. – Emma! János! Éva rohant feléjük. Az arca és a ruhája csupa korom volt. – Istenem, nagyságos asszony! Hol vannak?... – nem tudta befejezni. Éva a karjaiba vetette magát, és zokogni kezdett. János döbbenten nézett az asszonyra, aki kis híján összeesett. – Bementek! Bementek oda, hogy mentsék a lovakat! Hozd ki őket, János, kérlek! János habozás nélkül, hősiesen el is indult a süvöltő lángok felé, de már nem kellett az életét kockáztatnia, amit egyébként szívesen megtett volna. Egy koromfekete alakot látott közeledni, aki egy mozdulatlan testet cipelt. János megtorpant, és meredten bámulta a két embert, akiket még nem ismert fel. Végül az álló alak megszólította. – János! Segíts, én nem bírom el – ezzel összeesett. János ekkor látta, hogy a két alak Gábor úrfi és az idősebb Gábor. Egy pillanat múlva Éva és Emma is odaért melléjük. – Úristen! – Éva letérdelt az egyik földön fekvő test mellé. Idősebb Gábor volt az – már nem élt. Fiával együtt próbálta a lovakat menteni, és mindig újra és újra visszament a lángok közé, Gábor pedig utána. Nem sokan vállalkoztak erre; mellettük még Zách István és a fia, Jenő, valamint a főlovász, aki az életénél is jobban szerette a pompás jószágokat. A többiek inkább csak oltani próbálták a tüzet, a lovak azonban nem várhattak – ha nem hozták volna ki őket, mind ott pusztultak volna. Gábor látta, ahogy az apjára zuhant egy égő gerenda, miközben egy lovat próbált a karámból kiszabadítani. Odarohant hozzá, kihúzta a lángokból, és kivitte őt az istállóból. Kétségbeesetten keresett segítséget, és közben észre sem vette, hogy ő maga is megégett, mint ahogy azt sem, hogy az apja már halott volt. Mikor megpillantotta az inasukat, hirtelen minden addigi ereje elhagyta, és elájult.

János most lehajolt hozzá, és látta, hogy egész testében reszket. Évához fordult, aki a férje mellett zokogott. – Nagyságos asszony! A Gábor úrfi... azt hiszem, megsebesült. Emma, aki eddig mozdulatlanul bámulta a jelenetet, most közelebb lépett. Megsebesült? Akkor az is lehet, hogy meghal. A szemében remény csillant fel. Bár meghalna! Úgy helyreállna a világ rendje. A kislány bosszúvágyat és kárörömöt érzett, egy cseppszánalmat sem. Csak Éva nénit sajnálta, aki ekkor már a fia mellett térdelt. Most nem sírt, hanem a karjába vette Gábor fejét, és higgadt hangon orvosért küldte Jánost. Úgy három óra múlva, az éjszaka közepén, végre sikerült eloltani a tüzet, ami szerencsére nem terjedt tovább, mivel az istálló elég elszigetelten állt, a többi épülettől távol. A büszke ménes nagy része elpusztult, a néhány önfeláldozó férfinak csak egy tucatnyi lovat sikerült megmentenie. Sokan megsérültek, és halottai is voltak a tragédiának. Idősebb Kóthay Gáboron kívül odaveszett a főlovász is, valamint Zách Jenő, István gróf huszonnégy éves fia. A kisváros egy emberként gyászolt, és a halottakat a saját hőseinek tekintette. Éva és János hazavitték Gábort, akit az orvos még a helyszínen ellátott. A fiúnak megégett a bal arca, a válla és a mellkasa egy része. Máshol nem láttak rajta sebeket, így az orvos szerint volt esélye a túlélésre, ha sikerül megelőzni a fertőzést. Miközben kötözték őt, Emma még mindig ott téblábolt mellettük, de úgy tűnt, mindenki megfeledkezett róla. Nem tudta, mit tegyen. Egyedül nem mert hazaindulni, segíteni pedig nem tudott, és nem is akart. Végül, mikor a letakart Gábor bácsit, és a bekötözött, eszméletlen Gábort feltették a kocsira, bátortalanul megfogta János bácsi kabátjának a szegélyét. Az inas megrezzenve nézett rá. – Hát te még itt vagy, kicsikém? Szegényke, ez a látvány nem neked való. Otthon kellett volna hagyjalak – János inast lelkiismeret-furdalás gyötörte, és tanácstalanul nézett körbe. Végül a karjába vette a kislányt, és felszállt vele a kocsira. Mikor hazaértek, a szakácsnő gondjaira bízta, aki a híreket hallva éjnek évadján megjelent a Krisztina-lakban, a kezét tördelve és érdeklődve, hogy miben segíthet. János csatlakozott Évához, aki a súlyosan sebesült fiával volt. Idősebb Gábort felravatalozták a szalonban, zárt koporsóban, mert az arca is összeégett. Senki sem virrasztott mellette, mivel a felesége és János nem mozdult Gábor betegágya mellől, Emmát pedig a szakácsnő lefektette. A fiú válságos állapotban volt, annak ellenére, hogy az égési sérülései nem voltak túl kiterjedtek. Magas láz gyötörte, és félrebeszélt. Folyton Bellát hívta, de Évikét, a kishúgát is emlegette. Éva a szájára tett kézzel, hangtalanul zokogott mellette, János pedig tehetetlenül nézte őket. Nem tudott segíteni, és ettől iszonyúan érezte magát. Nem lehet, hogy szegény Éva nagyságos asszony egyszerre elveszítse most a férjét és a fiát is! A fiút meg kell menteni, és ő minden tőle telhetőt meg fog tenni ezért.

A tragédia három halottját végül együtt temették el. Zách István, aki az elsőszülött fiát gyászolta, egymaga állta a költségeket. Sötét, komor arccal állt a koporsója mellett, egy nyurga, világosszőke tizennégy éves fiúval az oldalán. Pista volt az, a kisebbik fia. Emma rögtön felismerte őt: annak idején vele bujkált az asztalok alatt. Most észre sem vette a kislányt, nyilván meg is feledkezett róla. Emma Éva néni kezét fogta, aki sűrű, fekete fátylak mögé rejtette az arcát. Nem sírt, de nem bírta volna elviselni, ha megbámulják. A város apraja-nagyja részt vett a szertartáson, kivéve Csömöri Jánost, az inast, aki otthon maradt a még mindig súlyos állapotban, lázasan fekvő Gáborral. A katasztrófa híre a fővárosba is eljutott, és a Napi Kurír nevű bulvárlap leküldte az egyik tudósítóját Balatonkörtvélyesre, hogy vegyen részt a temetésen, és utána írjon az eseményekről egy könnyfakasztó beszámolót a lap következő számába. Az újságíró – fiatal, ambiciózus férfi, aki ebben a megbízatásban óriási lehetőséget szimatolt – a szertartásról hazaigyekvő városiak közül megszólított néhányat, hogy kikérdezze őket a történtekről. A legtöbben azonnal elküldték őt, sőt néhányan még egypár keresetlen szóval minősítették is az eljárását, ám ő ezt egyáltalán nem bánta. Tudta, hogy egykét ember mindig akad, aki szívesen osztja meg a helyi pletykákat idegenekkel, különösen budapesti újságírókkal. Ettől fontosnak és a fővárosi firkásznál tájékozottabbnak érezhették magukat. Ez most sem történt másképp. A jegyzetfüzetével és egy tollal felfegyverkezve még aznap délután felkereste a családokat, akik megadták neki a címüket, és hajlandónak mutatkoztak arra, hogy válaszoljanak a kérdéseire. Legnagyobb meglepetésére a történet sokkal szövevényesebbnek és izgalmasabbnak bizonyult, mint amire számított. Már maga a tűzeset is meglehetős szenzáció volt, ám amikor az áldozatokról faggatta a derék körtvélyesieket, egy régi, négy esztendővel azelőtti botrányra is fény derült. Az egyik halott férfi, Kóthay Gábor fia egykor egy asszony miatt majdnem párbajozott Zách Jenővel, aki a tűzben szintén életét vesztette. Az asszony – gyönyörű, kacér teremtés – Kóthayék családi barátjának a felesége volt. A párbajra nem került sor, azonban a szép Bella tavaly visszautazott Körtvélyesre, és itt újra találkozott Zách Jenővel. Ohó, ez már érdekes! – csillant fel a tudósító szeme. Talán viszonyuk is volt? Ezt nem lehetett tudni, no de sebaj! Ha van a történetben egykét homályos pont, attól az egész csak még izgalmasabb. Az asszony később, idén nyár elején meghalt, méghozzá gyermekszülésben. Az újságíró izgalmában előrehajolt. Tudják-e, kitől volt a gyerek? – érdeklődött. Igaz, micsoda kérdés, honnan is tudnák! No és a másik fiú, az ifjabb Kóthay? Most nem volt féltékeny? Hiszen az apjával az elsők között ő szaladt az istállóhoz segíteni. Az újságíró szinte a homlokára csapott. Hát persze! Honnan tudtak volna ilyen gyorsan a tűzről? Csak nem bosszút akart állni az asszonyért? Mikor hazafelé robogott vele a gőzös, elégedetten üldögélt a jegyzetei fölött. Micsoda remek történet! Szinte tökéletes. Van benne szerelem,

féltékenység, párbaj, halál, bosszú. És csak így az ölébe pottyant! Óriási sikere lesz, a pletykára éhes pestiek egymás kezéből fogják kikapkodni a lapot. Így is lett, és nem csak a fővárosban. A körtvélyesiek maguk is alaposan meglepődtek, mikor az általuk megélt és jól-rosszul elmondott történetet így kiszínezve és izgalmas, sőt sikamlós részletekkel teletűzdelve látták viszont az általuk rangosnak gondolt lapban. Az egész város felbolydult, és az emberek két táborra oszlottak. Az egyikbe azok tartoztak, akik egy szót sem hittek el a szenzációhajhász részletekből. A történet váza, a párbaj, a tűz, a halálesetek persze igazak, de a többi aljas rágalom. Hogyan lehet halottakat így hírbe hozni? A másik táborba tartozók azonban úgy érezték, mintha megvilágosodtak volna. „Hát persze, hogy ez nekik nem jutott eszükbe! – gondolták. Így kellett történnie, másképp nem is lehetett.” A történet még élő szereplői közül elsőként Zách István értesült a cikkről. Budapesten tartózkodott, amikor az egyik barátja diszkréten felhívta a figyelmét a családja jó hírnevét is érintő botrányra. Az idős gróf iszonyú haragra gerjedt. Beviharzott a szerkesztőségbe, és felelősségre akarta vonni az „utolsó, aljas, hazug firkászt”, aki azonban gúnyosan mosolyogva, lekezelő modorban próbálta őt nyugtatgatni. Amikor a gróf észrevette, hogy egyre többen állnak meg körülöttük kíváncsian, rájött, hogy csak magát teszi nevetségessé a jelenettel. Még megfenyegette a szerkesztőket, hogy ezt nem hagyja annyiban, majd hazament. Ám végül nem tett semmit, csak bezárkózott a szobájába, és az egykor oly büszke gróf naphosszat fel-alá járkálva, hadonászva kiabált. Azt suttogták róla, hogy megháborodott. Éva mit sem sejtett az egyre dagadó botrányról. A fiával volt elfoglalva, és egyáltalán nem törődött a külvilág eseményeivel. Gábor valamivel jobban lett, ám iszonyú fájdalmai voltak. Sebeit mindennap újra kellett kötözni, és ez a naponta ismétlődő tortúra nagyon megviselte. Néha azért könyörgött az édesanyjának és az éjjel-nappal mellette virrasztó Jánosnak, hogy hagyják őt meghalni. Az orvos szerint azonban napról napra javult az állapota, a fájdalmai ellenére, és már elmúlt az életveszély. Túl fogja hát élni, de a derék doktor azt is közölte az aggódó édesanyával, hogy sajnos a baleset nyomait Gábor az élete végéig viselni fogja. Az égési sebek hegei meg fognak maradni az arcán és a testén is. Nem lehet még tudni, milyen mértékben fogják elcsúfítani, de az biztos, hogy nem lesz olyan a külseje, mint régen. Éva nagyot sóhajtott erre: Gábor olyan csinos, jóképű fiú volt. De mindegy, milyen lesz, csak éljen! Emmával az utóbbi hetekben nem nagyon törődött senki. Ideje nagy részét a kertben töltötte, a vizslakölyökkel játszva, vagy a kapuban álldogálva, ahol mindennap az apja érkezését leste. Egyik nap bement Gábor szobájába, puszta kíváncsiságból, amikor látta, hogy éppen senki sincs a fiúnál. Gábor, aki naphosszat az ablakon kifelé bámult, és próbált minél kevesebbet mozogni, hallotta, hogy valaki megáll az ágya közelében. Mikor az illető nem lépett közelebb, rájött, hogy az sem az édesanyja, sem János bácsi nem lehet.

Óvatosan megfordult, és a lány felé nézett. Emma kis híján felsikoltott, és a kezét a szája elé kapta. Gábor még abban a stádiumban volt, amikor a sérülése következtében a fél arca teljesen el volt torzulva. Magát a megégett részt a kötés eltakarta, a bőre azonban mellette el volt színeződve és úgy fel volt dagadva az arca, hogy a bal szemét nem is tudta nyitva tartani. Emma egy darabig elborzadva nézte, majd szó nélkül kirohant. Gábor elkeseredetten újra az ablak felé fordult. – Most biztosan örül a kis bestia – motyogta, és könnybe lábadt a szeme. Ebben tévedett. Emma a szobájába ment, és sírva vetette magát az ágyára. Ő is azt hitte, hogy örömmel fogja eltölteni, ha látja Gábort szenvedni, de éppen az ellenkezője történt: a szíve elfacsarodott. Nem, ezt nem akarta. Senkinek sem kívánhatja, hogy így szenvedjen, még neki sem, esküdt ellenségének. Maga elé bámulva ismét elsuttogta, amit mindennap annyiszor: – Papa, gyere értem! Gábor az Emmával történt epizód után a fejébe vette, hogy megnézi az arcát egy tükörben. Anyja és János megpróbálták erről lebeszélni. – Hiszen még nem gyógyult meg egészen a sebed – mondta Éva gyengéden, megfogva a fiú kezét -, nem lenne jó így látnod. Később sokkal szebb lesz ennél. Gábor azonban nem tágított. Végül azzal fenyegetőzött, hogy ha nem teljesítik a kérését, felkel az ágyból, és maga keres egy tükröt. Ekkor Éva intett Jánosnak, aki kiment, majd kisvártatva visszatért, és odalépett az ágyhoz egy nyeles kézitükörrel. Gábor félig felült az ágyban, és dobogó szívvel, visszafojtott lélegzettel nézte meg a tükörképét. Hát így fest most! Az arca egyik fele mintha nem is hozzá tartozna, hanem valami idegenhez, valami torz szörnyeteghez. Csak a fájdalomból érzi, hogy az is ő. „Vajon mostantól így kell leélnie az életét? – gondolta elkeseredetten. Mindenki olyan borzadva fog ránézni, mint Emma, vagy mint ahogy most ő saját magára? Anyja azt mondja, hogy még javulni fog, de hát ő sem mondana mást a helyében. Valóban jobb lett volna, ha ő is meghal a tűzben.” Végül hátradőlt a párnáján, és a tükröt letette maga mellé. – Köszönöm. Most menjetek ki, kérlek! Éva és János egymásra néztek, majd szó nélkül engedelmeskedtek. János még visszafordult, és óvatosan elvette a tükröt. Évának sajgott a szíve a fiúért, de úgy gondolta, talán mégis jobb, hogy látta magát. Később könnyebb lesz elfogadnia az új külsejét. Néhány nap múlva egy férfi lépett a kapuban álló Emmához. A kislány látásból ismerte: a városi patikában dolgozott. Egy újság volt a kezében, amit odanyújtott a gyereknek. – Add oda ezt az újságot a Kóthayné asszonynak, kislányom. Mondd meg neki, hogy az egész város erről beszél. Emma döbbenten nézett rá, de a férfi már sietve odébbállt. A kislány vállat vont, és bement a házba az újsággal. Éva néni Gábornál volt, ezért Emma

megállt a szoba előtt, és türelmesen megvárta, amíg az asszony kijött. Éva meglepetten nézett rá. – Valami baj van, kicsikém? – Egy bácsi adta ezt az újságot. Azt mondta, erről beszél a város. Éva bement a szobájába a Napi Kurírral, és fellapozta. Azonnal megakadt a szeme az egyik szalagcímen: Szerelmi tragédia Balatonkörtvélyesen. Micsoda? Villámgyorsan átfutotta a hosszadalmas cikket, lázas tekintete meg-megakadt egy mondaton. „A két ifjú párbajozni készült a szépasszonyért.” „Évekre elutaztak, de mikor visszatértek, ugyanott folytatták, ahol annak idején abbahagyták.” „A fiatal, dúsgazdag Z. Jenő gróf még mindig halálosan szerelmes volt belé, de nemkülönben a már orvosi egyetemre járó Kóthay fiú.” „Hogy ki lehetett a gyermekek apja? Ezt már sajnos, soha nem tudhatjuk meg. A szép Bella a sírba vitte magával a titkát.” „A tűzvész gyanús körülmények között keletkezett. Kóthayék az életüket kockáztatták ugyan a mentésnél, de meg kell kérdeznünk: hogy kerültek oda olyan gyorsan a helyszínre?” „Nem akarunk gyanúsítani senkit.” „A bosszú beteljesedett, és az ifjú, jóképű, élete virágjában lévő Jenő gróf meghalt.” Éva egész testében reszketett. Micsoda aljas hazugság ez? Honnan vette az a nyomorult firkász? Eszébe jutottak Emma szavai: erről beszél az egész város. Szent ég, csak nem hiszik el ezt a képtelenséget? Azon különösen felháborodott, hogy míg az ő nevüket teljes egészében kiírták, Jenőt csak Z. gróf néven emlegették. Kirohant a folyosóra, és benyitott Emma szobájába. – Elolvastad? – felmutatta az újságot. Emma rémülten felpattant. – Nem! Mi van benne? – Akkor jó. Újra kirohant, és megkereste Jánost, aki döbbenten nézett a feldúlt asszonyra. – Tessék, olvasd el! – odanyújtotta a lapot az inasnak, és miközben János olvasott, Éva idegesen fel-alá járkált. Mikor János befejezte, az asszony kikapta a lapot a kezéből. – Te tudtál erről? Állítólag ettől hangos a város. János megszólalni sem tudott, úgy fel volt háborodva. Csak a fejét rázta. Éva egy kissé lecsillapodott, és megpróbált higgadtan gondolkodni. – Jól van. Először is vidd ki ezt a szennyet a házamból. Nehogy még egyszer Emma kezébe kerüljön. Vagy Gáboréba! És egy szót se róla, senkinek, érted? János bólintott. – Gábor még csak most lábadozik. Az hiányozna, hogy megtudja, miket irkáltak össze róla. Isten őrizz! Az nem érdekel, hogy a sok ostoba, üresfejű

hazug mit pletykál Zách Jenőről vagy akár Belláról, de a fiamat nem engedem bántani. És Emmát sem! Így aztán elhatározták, hogy egyszerűen megvárják, míg a botrány keltette hullámok lecsillapodnak, és a Krisztina-lakot megpróbálják megvédeni a mocsoktól. Hiszen minden csoda három napig tart. Majd szépen megfeledkeznek róla az emberek, amikor valami más szenzáció felbukkan. Nem is sejtették, hogy az élénk fantáziájú, gátlástalan pesti újságíró alaposan kiszínezett története még hosszú évek múlva is kísérteni fogja őket. Néhány héttel a botrány kirobbanása után váratlanul felbukkant Zoltán. Emma most is a kapuban várta, és már messziről észrevette a gyalogosan közeledő férfit. Ám valami furcsa volt rajta, és sokáig nem merte elhinni, hogy valóban az édesapját látja. A férfi ugyanis szakállat növesztett, ami szinte az egész arcát elfedte. Mikor azonban elég közel járt, a kislány már biztos volt benne: Papa az! Végre! Felkiáltott, és odarohanva hozzá, a nyakába ugrott. – Papa! Papa! Zoltán magához szorította a lányát. – Kiscicám! – Vigyél el innen, kérlek! – Jól van. Elmegyünk. Bocsáss meg, hogy így magadra hagytalak. Soha többé nem teszem meg! Éva szíve összeszorult, amikor meglátta a belépő Zoltánt, Emmával a karjában. Hát visszatért! Most biztosan el akarja majd vinni a kicsit. Lelkifurdalása volt, mivel érezte, hogy nem tudott úgy vigyázni a gyermekre, mint azt Zoltán várta volna tőle. Ám a gondolat, hogy elveszíti őt, fájdalommal töltötte el. Zoltán letette Emmát, és odalépett hozzá. – Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Őszinte részvétem. – Igen – suttogta az asszony -, állítólag nem szenvedett sokat. Eszébe villant, hogy még nem is volt ideje rá, hogy igazán meggyászolja a férjét. – Nem jöttem el a temetésre, akkor még nem tudtam róla. – Persze. Olyan hirtelen történt. – Hogy van a fiad? – Már jobban. Felmész hozzá? Örülne neki. – Inkább nem – Zoltán elfordította a fejét. Éva elborzadt. – Úristen, tudja! – hasított belé a gondolat. – Hát persze, hogyne tudná, biztosan ő is olvasta az újságot. Csak nem hiheti el azokat a hazugságokat! – De hirtelen elkomolyodott, hiszen nem volt minden kitaláció, ami a cikkben állt. Bella és Gábor... – Ó, Zoltán, annyira sajnálom! A férfi még mindig nem nézett rá. Megrázta a fejét. – Nem a te hibád. És nem is az enyém. Nem is biztos, hogy igaz. De Emma nem maradhat ebben a házban.

– Értem. Zoltán másnap ellátogatott barátja sírjához. Előbb meghagyta Jánosnak, hogy csomagolja össze Emma holmiját. Az inas könnyezett. – Hát elmegy tőlünk, Emmuska? Emma átölelte a nyakát. – Majd írok. Írok magának is, János bácsi és Éva néninek is, sokszor. Éva az ajtófélfának támaszkodva nézte őket, majd hirtelen felegyenesedett, és kiment a kertbe. Mikor Zoltán visszatért a temetőből, odalépett hozzá, és megfogta a karját. – Ne vidd el innen Emmát! Ne vedd el tőlem, kérlek – elcsuklott a hangja -, úgy szeretem, mintha a saját lányom lenne, és – habozott egy kicsit – maradj itt te is. Hidd el, a fiam nem követett el semmi rosszat. Vagy ha igen, már megbűnhődött érte. Zoltán kihúzta a karját a kezéből. – Legalább Emmát hagyd itt! Itt jobb dolga lenne. – Velem akar jönni. – És hová mentek? Zoltán ránézett. – Még nem tudom. De minél messzebb innen. Már aznap este elutaztak. Sem Emma, sem Zoltán nem búcsúzott el az odafent fekvő Gábortól, aki megkönnyebbült, mikor értesült a kislány távozásáról. Látta, hogy édesanyjának fáj a veszteség, de tudta, hogy így jobb lesz mindenkinek. Budapesten Zoltán és a kislánya egy hotelben szálltak meg. A férfi tényleg nem tudta, hová is menjenek. A pénz nem számított, csak az, hogy minél messzebbre meneküljenek innen. Párizs nem volt megfelelő erre a célra, ám olyan országot kellett keresni, ahol franciául beszéltek. Elgondolkodva nézegette a térképen a francia gyarmatokat. – Emma, gyere csak ide! A kislány készségesen odaszaladt hozzá. Még mindig a gyászruháját viselte. „Gondoskodni kell róla, hogy valami vidámabb színbe öltözzön” – gondolta a férfi. No, majd holnap vásárol néhány ruhát. – Igen, Papa! – Hová szeretnél menni, meleg vagy hideg országba? Emma csodálkozva nézett rá, de egy pillanatnyi gondolkodás után rávágta: – Hidegbe. Zoltán meglepődött a válaszon. Éppen az ellenkezőjére számított. Nem tudta, hogy Emmának eszébe jutott a szörnyű éjszaka, amikor leégett az istálló. Ahogy a forró levegő vibrált a tűz körül. – Hidegbe, Papa – ismételte határozottan. – Hát jó. Akkor legyen Kanada. Zoltán összehajtotta a térképet, és nyugovóra tértek. Ki kell pihenni magukat, holnaptól hosszú út vár rájuk.

Ötödik fejezet 1910. Emma nyugtalanul toporgott a metsző februári szélben. A barátnőjét, Rozikát várta az iskola előtt. A nyakát behúzta, és a fülét megpróbálta bebugyolálni a sáljába, amit Éva néni az utolsó pillanatban adott rá. Hiába tekingetett minden irányba, sehol sem látta felbukkanni Rozika tömzsi alakját. Sőt, más emberi alakot sem, ugyanis épeszű ember nem mozdult ki otthonról ilyen időben – legalábbis János bácsi ezt közölte vele, mielőtt elindult otthonról. Emma most magában igazat adott neki. Kesztyűs kezében egy kis füzetet szorongatott, amelynek a borítóján nagyméretű betűk hirdették büszkén: Üstökös. Dráma öt felvonásban. Írta Vallay Emma. A lány végül megunta a várakozást. Rozika biztosan elfelejtette, hogy találkozót beszéltek meg ma délutánra. Emma meg akarta mutatni barátnőjének élete első drámáját, amelyet az idén májusban érkező Haley üstökös ihletett. Úgy tervezte, hogy beülnek a Viola cukrászdába, amit Rozika édesapja, Szalkóczy József vezetett, és a legidősebb leányáról nevezett el, és ott átadja a lánynak az Üstököst. Kíváncsi volt a véleményére, habár Rozikának általában kivétel nélkül minden tetszett, amit Emma írt. Eddig az ifjú írópalánta főként versekkel és rövidebb-hosszabb történetekkel rukkolt elő, amelyeket először mindig elolvastatott a hozzá közel állókkal: Éva nénivel, János bácsival és Rozikával. Aztán, ha az első rostán átment a mű, néha másokkal is: a tanáraival, ismerőseivel. Ők persze mindig lelkesedtek mindenért, Emma hiába kérte őket, hogy próbáljanak meg kritikus szemmel tekinteni arra, amit írt. Az egyedüli kivétel talán az osztályfőnöke és magyartanára, Katalin nővér volt, aki néha felhívta a figyelmét néhány hibára és sutaságra. Ám alapjában véve senki sem vette őt komolyan. Ez volt az első alkalom, hogy elhatározta; végre a nagyközönség ítéletére bízza a művét. Szándéka szerint az Üstököst májusban, pontosan három hónap múlva, a Haley üstökös érkezésével egy időben, be fogja mutatni az iskolai színjátszó körben, melynek természetesen buzgó és lelkes tagja volt. Emma végül egyedül tért be a cukrászdába, ami ugyan szokatlan tett volt egy fiatal lánytól, de a városka lakói már megszokták a lány furcsaságait, és hogy gyakran járkált egyedül a kutyájával, így senkinek sem tűnt fel egy ilyen csekélység. Levette a kabátját, a kesztyűjét, és igyekezett a kályhához közeli asztalnál helyet foglalni. A kabát zsebéből elővett egy kicsi, bőrkötéses könyvet, valamint az irónját, rendelt egy forró teát, és írni kezdett. 1910. február 11., délután

Tegnap este befejeztem az Üstököst. Színdarabot írni sokkal nehezebb, mint gondoltam volna. Eddig azt hittem, a vers a legnehezebb, de tévedtem – egy színdarabnál annyi mindenre oda kell figyelni. A legrosszabb az volt, hogy a szereplők szavaival kellett leírnom mindent, azokat a titkos gondolatokat vagy jellemzéseket is, amelyeket eddig egyszerűen a mindentudó alkotó szemével láttattam, és a saját nevemben vetettem papírra. Ez persze egy drámában sokszor egyszerűen lehetetlen, és emiatt sok megalkuvással járt az írás. Végül, azt hiszem, összeállt a kép. Az Üstökös félig történelmi, félig szerelmi történet. 1066-ban játszódik Angliában, amikor a Haley üstökös megjelenése nagy változások előhírnöke volt. Még Kanadában tanultam erről, és most Amália nővér, a történelemtanár ismét beszélt róla. Megragadott a történet, és utána is néztem a könyvtárban. Persze sok mindent ki is találtam hozzá, de azt hiszem, egy író megengedhet magának ennyi szabadságot. Így is borzasztó nehéz volt, kis híján beletört a bicskám. De hol a csudában van Rozika? Mikor elmondtam neki, mit írok, megígértette velem, hogy ő lesz az első, akinek megmutatom. Ezért is jöttem el ebben a farkasordító hidegben, és ezért titkolóztam Éva néni előtt, aki biztosan halálosan megsértődött volna, hogy nem ő olvashatja el elsőként. Butaság volt, hogy az iskola előtt beszéltük meg a találkozót. Jobb lett volna, ha rögtön ide jövünk, a cukrászdába. Ki gondolta volna, hogy ilyen hideg lesz? – Szervusz! Emma feltekintett. Rozika állt ott, tetőtől talpig bebugyolálva, bűntudatos arckifejezéssel. – Ne haragudj! Váratlan vendégeink érkeztek. Nem tudtam előbb szabadulni. Gondoltam, hogy itt talállak! A Viola cukrászda, ahol Rozika és a barátnői díszvendégeknek számítottak, a két lány törzshelye volt: gyakran pusmogtak, nevetgéltek itt együtt. Rozika lehámozta magáról a különböző kabát-, sál-, sapka- és kesztyűrétegeket, és leült Emmával szemben. – Mit írsz? – kíváncsiskodott. – Azt mondtad, befejezted. – Ez más – mondta Emma, és becsukta a naplóját. Ugyanaz a szép kis könyvecske volt, amit az édesapjától kapott tizennegyedik születésnapjára. Azóta meglehetős rendszerességgel írt bele, nem csak a napi eseményekről, hanem versvázlatokat, és a történeteihez különböző ötleteket is megörökített benne. A napló lassan betelt, ami Emmát szomorúsággal töltötte el. Úgy érezte, hogy ha nem tud bele többé írni, azzal életének egy részét veszíti el, mivel amikor kinyitotta, mindig az édesapja arca, cinkos tekintete, mosolya jelent meg előtte. Gondosan eltette a naplót, majd Rozikára mosolygott. Átnyújtotta neki a füzetet. – Tessék, itt van a nagy mű! Nem kell most elkezdened. De siess vele, mert ha azt szeretném, hogy májusban előadjuk, lassan el kell kezdeni a próbákat. – Miről szól? – A hastingsi csatáról...

Rozika csodálkozva és némileg értetlenül nézett rá. – No meg szerelemről is, ne félj. Guillaume herceg, azaz Hódító Vilmos legyőzi Harold királyt, és elfoglalja Anglia trónját. Az egyik lovagja... – Hódító Vilmos! – rebegte Rozika áhítatosan. – Igen róla szól és a lovagjáról, Barthélémyről, aki egy normann nemes, és beleszeret egy angolszász hölgybe, Marigoldba. Ám a normannok és az angolszászok esküdt ellenségek, tudod. 1066-ban játszódik, akkor is megjelent a Haley üstökös Európában, és mindenki azt hitte, hogy a világ vége jött el. Bizonyos szempontból igazuk is lett. Egy világ véget ért, és egy egészen új kezdődött. Rozika tátott szájjal hallgatta. Honnan tud ez az Emma ilyeneket? Persze, folyton a könyveket bújja. Milyen szép tőle, hogy neki mutatja meg először a darabját. Biztosan nagyszerű! Minden nagyszerű, amit Emma csinál. Emma és Rozika csaknem egy éve voltak elválaszthatatlan barátnők. Tavaly márciusban történt, az első igazán tavaszi napok egyikén, amikor az ilyen korú lányok esze csak a szerelmen jár, hogy egy botrány következtében Rozika örökre a szívébe zárta Emmát, akit addig mindig nagy ívben elkerült. Vass Hédi, aki az osztály legnépszerűbb lánya volt, az első perctől kezdve gyűlölte az újonnan érkezett Emmát. Ezért aztán a többiek, így Rozika is, sokáig kiközösítették őt. A lány hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, és egyáltalán nem kereste az alkalmat a közeledésre – ehhez túl büszke volt. Mivel jól tanult, a tanárai szerették, otthon pedig, a Krisztina-lakban mindenki a barátja volt: Éva néni, János bácsi, az inas, Jónásné, a szakácsnő, Ilonka, a cselédlány és persze nem utolsósorban Zsömle, az öreg magyar vizsla. Emma nem törődött Hédi rosszindulatával, mivel a lányt butának és szívtelennek tartotta, a többieket pedig lenézte, amiért vele tartottak. Tavaly márciusban Szalkóczy Rozika, a helyi jómódú cukrászmester középső lánya, halálosan beleszeretett a helyi gimnázium egyik végzős diákjába, bizonyos Damkó Paliba, akit ugyan mindig csak messziről látott, és aki még csak észre sem vette a dundi, szőke varkocsos lányt. Rozika folyton sóhajtozott az órák alatt, és ügyetlen verseket fabrikált imádottjának, persze névtelenül, így a fiúnak fogalma sem volt, kitől kapta őket. A botrány az egyik matematikaórán tört ki. A tanárnő, Gergelyné, a világi pedagógusok egyike volt, egy özvegyasszony, akit az Angolkisasszonyok alkalmaztak az iskolájukban. Szigorú és rideg teremtés volt, szinte megfagyott a levegő, amikor belépett az osztályba, és a lányok rettegtek tőle. A tanárok közül egyedül ő magázta őket, de ezt olyan lekezelő, gúnyos hangsúllyal tette, hogy nyilvánvaló volt; nem a tisztelet jelének szánta. Mindig mélységes csönd honolt az óráin, ezért is volt olyan különös, hogy azon a tavaszi napon mintha kuncogás és sutyorgás hallatszott volna a sorok közül. Gergelyné összeráncolt szemöldökkel fordult vissza a táblától, ám ekkor a lányok elhallgattak, de mikor újra hátat fordított nekik, a zsinatolás, fészkelődés újra elkezdődött. Ez

megismétlődött egy párszor, és Gergelyné mindig sápadt arca kezdett lassan bíborszínt ölteni. Azután hirtelen, anélkül hogy megfordult volna, így szólt: – Szalkóczy Rozália jöjjön ki a táblához. Hozza azt is, ami a kezében van. Rozika halálsápadtan ment ki. Kezében egy papírcetlit szorongatott. Gergelyné odalépett hozzá, és kivette a cédulát a kezéből. Rozika először görcsösen markolta, ám amikor Gergelyné vészjósló tekintettel a szemébe nézett, ijedten elengedte. A tanárnő széthajtogatta a lány izzadt tenyerétől nedves papírlapot, és hangosan, az osztály előtt olvasni kezdte: Szemeid tüzétől elolvadok, ha rám nézel, már nem tudom, hol vagyok. Szerelmem, ha tudnád, hogy rólad álmodok... Kuncogás hallatszott, majd Emma kivörösödött arccal pattant fel. – Hagyja abba! – kiáltotta. Mindenki döbbenten nézett rá. A tanárnő nem hitt a szemének és a fülének. Mi folyik itt, megőrültek ezek? Emma azonban folytatta, most már nyugodtabb hangon. – Nem szép elolvasni más levelét. De hangosan felolvasni egyenesen alávaló dolog. Különösen, ha egy személyes levélről van szó. A tanárnő úgy bámult rá, mintha először látná a lányt. „Hogy merészeli ez a taknyos?” – gondolta dühösen. Csak néhány pillanat múlva tudott megszólalni. – Úgy Szóval maga szerint helyénvaló a matematikaórán bugyuta versikéket írni. De felolvasni azt, alávaló dolog. Így gondolja, Vallay? – Ez egy levél, amit nem a tanárnőnek címeztek – jelentette ki Emma, még mindig rendíthetetlen nyugalommal. A többiek, beleértve Rozikát is, lehajtották a fejüket, és a cipőjük orrát bámulták. Gergelyné szemmel láthatóan reszketett a dühtől. Az osztály felé fordult, és visszafojtott hangon mondta. – Maguk most befejezik a feladatot. Szalkóczy és Vallay velem jönnek. Mikor kiléptek az osztályteremből, a többiek izgatottan suttogni kezdtek. Ennek az Emmának teljesen elment az esze! Így beszélni ezzel a szörnyeteg Gergelynével! Most biztosan ki fogják rúgni. A két lány hang nélkül követte a kongó folyosón Gergelynét, aki határozott léptekkel az igazgatónő irodája felé tartott. Odabent Eufrozina nővér az íróasztalánál üldögélt, nagy, csontkeretes szemüvegével az orrán. Csodálkozva nézett fel, amikor a tanárnő a két lánnyal belépett. – Laudetur Jesus Christus! – In aeternum, amen. Mi történt, Gergelyné? Miért nincsenek az osztályteremben? – Igazgató nővér, példátlan eset történt az imént. Szalkóczyt fegyelmezetlenségen kaptam, ostoba verseket irkált az én órámon. Vallay

pedig olyan megjegyzésekre ragadtatta magát, amelyek egyszerűen megengedhetetlenek a nevelőjével szemben. – Emma? – kérdezte az igazgatónő, aki nagyon kedvelte a lányt. – Miféle megjegyzésekre? – Ne kívánja, hogy elismételjem. De kijelentem, hogy nem tűrök meg ilyesmit az órámon. Elvárom, hogy példás büntetést kapjanak. – Jól van, Gergelyné. Most menjen vissza az osztályba. A két lányt bízza rám. Mikor Gergelyné kiment, Eufrozina nővér kérdőn nézett a két lányra. Rozika leszegett fejjel pityergett, Emma pedig nyugodtan állta az igazgatónő tekintetét. – Vallay, kérlek, elmondanád, hogy mi is történt pontosan? Úgy látom, Szalkóczy nincs abban az állapotban. Emma engedelmesen beszámolt a történtekről. Közben végig Rozikát próbálta védeni, és igyekezett magára vállalni mindent. A mellette szipogó lány felfigyelt erre, az igazgatónő nemkülönben. Mindig is tudta, hogy Emma erős, nemes jellem, és nem tűri az igazságtalanságot. Ám előbb-utóbb meg kell tanulnia, hol van a határ – gondolta szomorkásan. Kénytelen lesz őket megbüntetni – akkor is, ha a lelke mélyén sajnálja ezt a hebehurgya Rozikát, Emmának pedig igazat ad. Ő soha, semmilyen körülmények között sem alázta volna meg úgy egy tanítványát, ahogy azt Gergelyné tette. – Jól van. Rozália, te írásbeli figyelmeztetést fogsz kapni. Emma, nos, veled még nem tudom, mi legyen. Mindenestre behívom a nevelőanyádat. Végül Emmát nem rúgták ki, de valóban példás büntetést kapott. Az év végéig neki kellett takarítania az osztálytermet tanítás után, holott a lányok naponta váltották egymást. Ezenkívül, természetesen, bocsánatot kellett kérnie Gergelynétől, amit a lány, a büszkeségét lenyelve, az igazgatónő és Éva néni kedvéért meg is tett. Szerencsére nem nyilvánosan – Eufrozina nővér ezt fricskának szánta Gergelyné számára. Ígérete szerint Éva nénit is behívatta, és elbeszélgetett vele a gyámleányáról. – Nos, Kóthayné, sok baja lesz még ezzel a lánnyal. Éva sóhajtott. Igazat adott az idős nővérnek. Emma igazán remek teremtés volt, de ez az apjától örökölt makacs büszkeség még meg fogja keseríteni az életét. Ám ezúttal a szíve mélyén ő is helyeselte a lány tettét, ezért nem tudott haragudni rá. – Tudom, nővér. Nagyon szeretem őt, de a jellemét nem tudom megváltoztatni. – No, arra nincs is szükség. Csak meg kell tanulnia elfogadni a játékszabályokat. Ebben viszont segíthet neki. – Igen, megpróbálom. – Jól van. Menjen, és beszéljen vele. Magára hallgatni fog. Mikor Éva már kifelé indult, az igazgatónő még utána szólt.

– Várjon csak, Kóthayné! Miért nincs ennek az Emmának egy barátnője sem az osztályában? Mindig egyedül járkál, pedig már több mint egy éve itt van velünk. – Nem tudom, Eufrozina nővér. Magának való teremtés. Sokszor otthon is bevonul a szobájába vagy a kertbe, és olvas vagy írogat. – Értem. Hát, ha így jobban érzi magát! Éva persze jól tudta, miért magányos Emma. Vass Hédi és a kedves mamája ármánykodása miatt – ám ezt nem mondhatta el Eufrozina nővérnek. Azonban ez a helyzet hamarosan megváltozott. Szalkóczy Rozika még aznap megjelent náluk, és elpirulva kérdezte, hogy Emmának lenne-e kedve sétálni vele. Mikor a két lány Zsömle társaságában elindult a vízparti sétány felé, Éva elégedetten nézett utánuk. Na végre! – sóhajtott megkönnyebbülten. Rozika ugyan nem az eszéről híres, de igazán kedves lány, és Emmának szüksége van vele egykorúak társaságára. Talán ha most megtörik a jég, utána mások is hajlandók lesznek barátkozni vele. Így is történt. Az osztály hamarosan két táborra szakadt. Néhányan úgy vélték, igazán szép volt Emmától, hogy úgy megvédte Rozikát a rettegett Gergelynétől, annak ellenére, hogy előtte ilyen csúnyán bántak vele. Mások azonban még mindig Hédivel tartottak, aki engesztelhetetlennek bizonyult. Emma nagyon örült a fejleményeknek, különösen Rozika barátságának. Jó volt, hogy újra járhatott a tortaillatú házba, a rengeteg lány és mindig vidám édesanyjuk közé, és nem csak Zsömle kutya oldalán kellett rónia a városka utcáit. Ezt azért néha még most is megtette, de a jólelkű Rozika mindig megértette, ha egyedül akart maradni. Ilyenkor nem tolakodott, és nem is sértődött meg. Mikor a két lány egy óra múlva kilépett a cukrászda ajtaján, már sűrűn havazott. Rozika csalódottan kiáltott fel: – Ó, ne! Hogy fogunk így holnap korcsolyázni? Másnapra, szombat délutánra ugyanis korcsolyázást terveztek a befagyott Balatonon néhány gimnazista fiúval, köztük Palival, Rozika titkos imádottjával. Emma is velük tartott, bár őt a fiúk közül egyik sem érdekelte. Ő sem a fiúkat, mert bár még most is gyönyörű volt, és napról napra jobban hasonlított Bellára, a helybéli, vele egykorú kamaszok túl furcsának és különcnek találták. Inkább Vass Hédi után járkáltak, ő jobban megfelelt a kamaszkori szépségideálnak szőke hajával és babaarcával. – Remekül! – válaszolta Emma vidáman. – Csak nem zavar minket egy kis havazás? Különben is, holnapra elállhat. Eljössz hozzánk egy kicsit? – Nem, inkább gyere te! Apus új lemezeket vett a gramofonhoz. A gramofon, ez a varázslatos, bár kissé recsegő szerkezet ellenállhatatlan vonzerővel bírt, Emma ezért úgy döntött, hogy elfogadja az invitálást. A lányok egymásba karoltak, és a hóesésben elindultak a barátságos, belvárosi ház felé.

1910. február 15. Rozika végre elolvasta az Üstököst. Nagyon tetszett neki (hát persze!). Most majd elolvastatom Éva nénivel is, azután Katalin nővérrel, és ha ő is megfelelőnek találja, ki kell választanunk hozzá a szereplőket. Rozika azt hiszi, biztosan én szeretném játszani Lady Marigoldot, a hősnőt, akibe a délceg Barthélémy beleszeret. De nagyon téved! Én sokkal inkább lennék Mathilde királyné, Hódító Vilmos hitvese. Csak azért nem mondtam ezt el neki, nehogy azt higgye, hogy akkor ő lehet Marigold. Ó, nem! Nagyon szeretem Rozikat, de igazán, az ő alkata, hangja és egész valója nem egy romantikus hősnőt idéz az ember eszébe. Igazából Hédire gondoltam a hideg, arisztokratikus Marigold szerepében, de nem hiszem, hogy hajlandó lenne szerepelni egy darabban, amit én írtam. No, majd meglátjuk! Lehet, hogy győz a hiúsága, és mégis elvállalja. Tegnap felmentem a padlásra, hogy Éva néninek megkeressek egy régi vázát. Rábukkantam egy képre, egy szénrajzra. Maman-t ábrázolja, és – azt hiszem – engem, kicsi koromban. Tudom, hogy ő rajzolta, bár nem emlékszem rá, hogy mikor. Először arra gondoltam, hogy széttépem, elégetem, vagy valami más módon semmisítem meg. De meggondoltam magam. Végül is édesanyámat ábrázolja, és – olyan szép! Én teljesen jellegtelen vagyok rajta. Egy loknis-masnis kislány, aki bárki lehetne. De Maman szinte megszólal. Akkor rajzolhatta, amikor először itt jártunk, a millennium évében. Nagyon fiatal volt akkor, velem egyidős, vagy talán még fiatalabb. Már akkor is szerette Maman-t, ez nyilvánvaló. Vajon már akkor elkezdődött? Emlékszem arra is, mikor felmentünk együtt a léggömbbel. Talán már akkor is volt köztük valami? Hiszen még szinte gyerek volt! Bár igaz, hogy akkor volt az a párbaj... A kép most itt van a szobámban, összetekerve, és azóta nem mertem megnézni. Lehet, hogy megkérdezem róla János bácsit. Igaz is, aggódom az öregért. Mostanában néha hirtelen megáll, és a szívéhez kap, mintha rosszul lenne. Ám amikor erről kérdezem, mindig elbagatellizálja a dolgot. A telkemre kötötte azt is, hogy Éva néninek egy szót se szóljak. Miért van az, hogy mindig olyanok kérnek titoktartásra, akiket szeretek, így a jobb meggyőződésem ellenére minden alkalommal megígérem, hogy hallgatok? Gábor készülődött valahová. A nyakkendőjét már megigazította, még meg kell fésülködnie, és készen lesz. Belepillantott a tükrébe, és idegesen megérintette a bal arcát, ami egy ideje szokása volt. Az orvosnak és édesanyjának végül igaza lett. Az arcán a sebhelyek jóval kevésbé látszanak, mint akár néhány évvel ezelőtt. Persze teljesen sohasem fognak eltűnni, ez hiú remény lenne, de most már néha meg tudott róluk feledkezni. A mellkasa sokkal csúnyább volt, de szerencsére azt a ruhája jótékonyan eltakarta. Gábor már nem tartotta magát torz szörnyetegnek, mint az első években a balesete után, de az önbizalma még mindig nem tért vissza teljesen, és talán soha nem is fog. Pedig az arca amúgy nem nyújtott kellemetlen látványt, csillogó sötét szemével, és kedves mosolyával. Ezért sok nő felfigyelt rá az utcán, bár ő mindig azt hitte, hogy a hegek miatt bámulják meg. Sóhajtott egyet, és kinézett az ablakon.

A szobájából a Montmartre lépcsőit látta, valamint egy kis szeletet a gyönyörű, kissé keleties Sacre Coeur templomból. Csupán néhány utcányira lakott Bella és Coralie egykori lakásától, a Montmartre lábánál, Párizs egyik legszebb részén, ám erről sejtelme sem volt. Néhány éve akár még az öreg Coralie-val is összetalálkozhatott, mielőtt az asszony meghalt, ám egyikük sem tudhatta a másikról, hogy kicsoda, és hogy milyen szerepet játszottak egymás életében. Gábor a rendelője mellett lakott, amelynek ajtajára erősítve egy réztáblán felirat hirdette: Le Docteur Gabor Kothay, pédiatre.12 Gábor valóban sikeres sebész-gyermekorvos volt, viszonylag fiatal kora ellenére (idén harmincesztendős lesz). Kezdetben, mikor Párizsba költözött, egy kórházban helyezkedett el, ám hamarosan olyan széles ismertségre tett szert, hogy megnyithatta a saját magánrendelőjét is. Továbbra is bejárt a kórházba, mivel nagyon szerette a munkáját. Szerette, ahogy kis páciensei feltétlen bizalommal tekintettek rá, és általában észre sem vették az arcát elcsúfító hegeket. Azonnal megtalálta velük a hangot, és mindent megtett, ami erejéből, tudásából és tehetségéből telt, hogy segítsen rajtuk. A szülők ezt nagyra értékelték, és egymásnak ajánlották a fiatal magyar orvost, aki rendkívül lelkiismeretes, és akitől a kicsik egy csöppet sem féltek, még akkor sem, ha esetleg injekciót adott nekik, vagy valami más fájdalmas vizsgálatnak vetette alá őket. Csak azt nem értették, miért nem nősül meg. Igen, igen, ott voltak az arcán azok a sebhelyek... Valószínűleg megéghetett valamikor. A szeme viszont nagyon szép, és a mosolya is megnyerő, bár egy kicsit szomorkás. Bizonyára találhatna magának egy szerető társat, ha keresne. Gábor azonban nem keresett. A balesete után évekig nem is mert ránézni nőkre, mivel azt hitte, hogy biztosan visszataszítónak találják. Az egyetem elvégzése után, amit csak egyéves kihagyás után tudott folytatni, úgy döntött, hogy kiköltözik Párizsba. Régi álma volt ez, és bár tudta, hogy Bellát már nem találhatja itt, a város még mindig ellenállhatatlanul vonzotta. Itt eleinte abban a kórházban lakott, ahol munkát talált, a többi kezdő orvossal együtt. A kollégái gyakran elhívogatták őt szórakozóhelyekre, ahová hosszas unszolás után végül velük tartott. Ezekben a lokálokban vette észre, hogy a nők még így is érdeklődnek iránta. Ekkor jobban szemügyre vette magát egy tükörben (az emlékezetes jelenet óta, amikor közvetlenül a balesete után megnézte magát, messze elkerült minden tükröt, sőt kirakatüveget és pocsolyát is), és rájött, hogy a külseje rengeteget javult az évek során. A hegek persze most is ott voltak, de sokat halványodtak, és csak a bal arcának az alsó részén látszottak, a szája és a füle között. Megkönnyebbülten látta, hogy összességében még akár 12

Doktor Kóthay Gábor, gyermekorvos.

jóképűnek is lehetett mondani. Ezen felbátorodva már közeledni próbált ezekhez a könnyűvérű nőkhöz, akik jóindulatúan reagáltak erre. Évek óta először újra testi kapcsolata is volt, persze csak a szórakozóhelyek éjszakai tündéreivel. Egy alkalommal nagy csalódás is érte, ami egy időre újra elvette a kedvét a szeretkezéstől. Mikor az egyik alkalmi kedvese le akarta róla venni az ingét, a pillanat varázsában megfeledkezett a mellkasa állapotáról, és mikor a lány meglátta a hegeket, sikoltozva kirohant a szobából. Gábor ekkor megtanulta a leckét. Ha az arca elfogadható állapotban volt is, azt soha többé nem szabad engednie, hogy a mellkasát bárki meglássa. Ezentúl mindig ingben volt szerelmi együttlétei során, és semmilyen hízelgésre vagy zsarolásra nem volt hajlandó azt levenni. Most szép, fekete hajú, kissé cigánylányos külsejű szeretőjével volt találkozója, akit egy éve ismert meg. Madeleine Giletti a csinos korzikai lány, két évvel volt fiatalabb nála, és már csaknem egy éve viszonyuk volt. Ma színházba hívta a lányt, majd egy kávéházba, és azt tervezte, hogy az este folyamán megkéri a kezét. A gyűrűket is megvette, és most megtapogatta az öltönye zsebét, ahová az imént betette őket. Igen, ott vannak. Nem volt szerelmes Madeleine-be, de nagyon kedvelte a lányt, minden eddigi barátnőjénél jobban. A vonzalom – úgy vette észre – kölcsönös volt, és Gábor rendkívül vágyott gyermekekre. Mire várjon még? – gondolta. Elveszi feleségül Madeleine-t, és azzal végre egyenesbe kerül az élete. Most miért ilyen ideges mégis? Egy évvel ezelőtt az alacsony, vékony, koromfekete hajú és szemű lány egy beteg, szőke kislánnyal rontott be lélekszakadva a rendelőjébe. A kislány sajnos menthetetlen volt. Súlyos tüdőgyulladásban szenvedett, és annyira le volt gyengülve, hogy Gábor minden erőfeszítése ellenére néhány óra múlva egyszerűen megfulladt. Gábor azt hitte, hogy a lány a gyermek anyja (holott egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, de Madeleine úgy kétségbe volt esve, akár egy anya), ám kiderült, hogy csak a szomszédjában lakik, a Pigalle mellett egy mellékutcában. Elmondta az orvosnak, hogy a mellette lakó szegény családnak kilenc gyermeke van, és egyszerűen nem volt idejük, sem pénzük a beteg kislány gyógyíttatására. Mikor ő, Madeleine észrevette, milyen súlyos állapotban van a kicsi, felkapta és kirohant vele az utcára, hogy egy orvost kerítsen. A járókelők ajánlották neki a Docteur Kothayt. A költségeket, természetesen, állja. Gábor nem kért pénzt, sőt ő adott valamennyit a családnak, hogy el tudják temetni a kislányt. Madeleine-nel, a párizsi-korzikai lánnyal viszont attól kezdve találkozgattak. Gábor eleinte nem tudta, mi vonzza őt annyira a lányban. Azután rájött, hogy a kicsi, fekete, olajbarna bőrű teremtés emlékezteti őt Mademoiselle Lucie-re, Emma egykori dajkájára, aki azon a réges-régi májuson megpróbált flörtölni vele. Ő azonban akkor csak is Bellát látta. Igen, már megint, és mindig Bella. Madeleine is rá emlékezteti, még ha csak távolról is. A korzikai lány szabad, független szellem volt, ami nagyon is megfelelt Gábornak.

Ápolónőként dolgozott, de nem kórházban, hanem egy idős, beteg hölgy mellett – ebből élt, nem fényesen, de nem is szűkölködve. Megzabolázhatatlan fekete haja folyton kócos volt, cigarettázott, erősen rúzsozta magát, és furcsa, fűző nélküli, a kor ízléséhez képest túl rövid ruhákat hordott. Megvolt a magához való esze, bár egyúttal csodálatosan műveletlen is volt – ám ettől csak még bájosabb lett. Mikor Gábor elmondta neki, hogy ő Magyarországról jött, látszott rajta, hogy fogalma sincs, eszik-e vagy isszák azt. Gábor mosolyogva magyarázta: – Magyarország. La Hongrie. Tudja, ez egy kicsi ország Kelet-Európában. – Á, értem, egy kicsi ország, mint Korzika. – Igen, csak azzal a különbséggel, hogy Korzika nem ország. Madeleine döbbenten nézett rá. – Még hogy nem ország! Hát mi más lenne? Gábor ennyiben hagyta a dolgot. Egy kicsi, leigázott ország polgáraként ő nagyon is jól tudta, milyen a nemzeti büszkeség, és mennyire fájó tud lenni, ha megkérdőjelezik a hazánk létjogosultságát. Amúgy Madeleine kedves, jólelkű teremtés volt, habár próbált cinikusnak és nemtörődömnek látszani, és az utóbbi egy évben megédesítette Gábor nappalait és éjszakáit. Szó nélkül elfogadta a férfi rigolyáit – például, hogy néha le akarta rajzolni őt, és hogy nem volt hajlandó levenni előtte az ingjét. Madeleine sejtette, hogy miért, mivel Gábor néhány szóval említette neki a balesetet, amikor a lány az arcáról kérdezte. Mivel látta, hogy a téma fájdalmas sebeket szakít fel, nem feszegette azt tovább. Belláról is tudott, és tudomásul vette a történteket. Elfogadta a férfit úgy, ahogy volt. Gábor hálás volt ezért, és úgy gondolta, hogy nem találhat magának tökéletesebb társat Madeleine-nél. Most mégis idegesen járkált fel-alá az utcán, a színház előtt. Még soha nem érezte így magát a lánnyal való találkozás előtt. Madeleine észre is vette rajta a szokatlan feszültséget. Mikor később, már az előadás után a kávéházban ültek és szótlanul cigarettáztak, meg is kérdezte: – Mi van veled? Valamelyik betegeddel van baj? – Madeleine tudta, mennyire megviselte a férfit, ha nem tudott segíteni valamelyik kis páciensén. Gábor a lány szemébe nézett. – Nem. Valamiről beszélni szeretnék veled. Vagyis nem valamiről, hanem rólunk. A kapcsolatunkról. – Mi a baj a kapcsolatunkkal? – kérdezte a lány gyanakodva. – Semmi. Azaz – Gábort rendkívül bosszantotta, hogy ilyen zavarban van, és hogy össze-vissza beszél. Nagy levegőt vett, majd előrukkolt a mondanivalójával – Madeleine, hozzám jössz feleségül? A lány egy darabig meglepetten nézett rá, mint aki nem hisz a fülének, majd felkacagott. – Mon cher ami13, ezt nem gondolhatod komolyan! Hát úgy nézek én ki, mint akiből jóravaló feleség válna? 13

Drága barátom

Most Gáboron volt a meglepődés sora. Félt ugyan, hogy Madeleine esetleg (és látszólag) húzódozni fog, de azt nem hitte volna, hogy kerek-perec visszautasítja, sőt ki is neveti. Hiszen már huszonnyolc éves is elmúlt! Megbántva nézett rá. – De igenis komolyan gondoltam. Azt hittem, örülni fogsz. Minden nő vágyik a biztonságra, a családra. Én a magam részéről... – Na, várjunk csak egy kicsit! Hogy te a magad részéről mit gondolsz, azt nem tudom. Nekem azonban megfelel minden így, ahogy most van – rátette a kezét Gáboréra. – Te is tudod, hogy ez a házasság dolog nem működne. Nekem nem való a kalitka. Gábor tiltakozni próbált, bár már érezte, hogy vesztett ügye van. – Én nem zárnálak kalitkába. Szinte semmi sem változna. Csak... nagyon szeretnék végre gyerekeket. – Á, innen fúj a szél! – Madeleine idegesen keresgélte a cigarettatárcáját. Gábor megkínálta az övéből, majd egy gyufával meggyújtotta a cigarettát. – Nem, chéri14, erről szó sem lehet. Én nem akarok gyerekeket, sajnálom. Mit gondolsz, miért nem mentem még férjhez? Gondolod, hogy nem lett volna rá lehetőségem? Azt hittem, te más vagy, mint a többiek. – Hát, úgy látszik, nem vagyok más – mondta Gábor szomorúan. – Na, ne lógasd az orrod. Hidd el, megbánnád. Nem csak a gyerek miatt. De legyünk őszinték, chéri, te nem szeretsz engem. Még mindig azt a Bellát szereted. Miközben szeretkezünk, néha az ő nevét suttogod a fülembe. Néha álmodban is őt hívod. Eddig nem szóltam ezért, de jobb, ha tudod. Gábor hallgatott. A lánynak igaza volt. Még mindig Bellát szerette. De hiszen Madeleine ezt mindig is tudta. És különben is, Bella halott. Csak nem féltékeny egy halottra? A lány mintha olvasott volna a gondolataiban. – Nem vagyok féltékeny. Mivel én sem szeretlek, chéri. Ne értsd félre, nagyon kedves fiú vagy. De nem megyek hozzád feleségül, ne haragudj. Mikor később szótlanul hazafelé ballagtak, Madeleine hirtelen megfordult, és Gábor elé lépett. – Jobb, ha ma éjszaka nem megyek fel hozzád. Hagyjunk ki egy-két napot, 15 bon ? Semmi sem változott, ugyanúgy kedvellek, de most nem akarom a duzzogó képedet látni. Bonne nuit, chéri!16 Ezzel megcsókolta, és sarkon fordult. Gábor egy darabig utána bámult, majd lassan sétálva elindult az ellenkező irányba. Mikor odaért a Szajna partjára, a zakója zsebébe nyúlt, kivette a gyűrűket, majd belehajította a folyóba. 1910. május 8.

drágám jó 16 Jó éjszakát! 14 15

Két nap múlva lesz az Üstökös főpróbája, 11-én, az igazi üstökös érkezésének a napján pedig maga az előadás. Olyan izgatott vagyok! Végre Hédi is belenyugodott, hogy az előadás során csak háromszor öltözhet át. Eredetileg minden felvonás után új ruhában akart megjelenni, de közöltem vele, hogy ez nem egy divatszalon, hanem színdarab. Emiatt persze felhúzta az orrát, és ki is jelentette, hogy akkor ő nem vállalja a szerepet. Ettől mindenki pánikba esett, én azonban tudtam, hogy nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik! Hédike nem tudná elviselni, hogy valaki más játssza Lady Marigoldot, az egyik főszereplőt. És így is lett. Kisvártatva visszatért, és nagy kegyesen közölte, hogy ha háromszor átöltözhet, akkor mégis vállalja. Ebbe végül beleegyeztünk. Különben – bár ezt neki soha nem árulnám el – remekül csinálja. Marigold szerepét mintha csak rászabták volna. A többi szereplő is igyekszik, és ha minden jól megy... de inkább nem kiabálom el a dolgot. Tegnap megfestettük a bayeux-i falikárpit másolatát, ami a hastingsi csatát ábrázolja. A színpad hátterében fogjuk felállítani, és ezenkívül más díszlet szinte nem is lesz. A jelmezek megvarrását az édesanyák vállalták, köztük Éva néni és Terézia néni, Hédi anyja is (ő persze csak Hédike három ruháját varrta meg). Nagyon szépek lettek! Már mindenki alig várja a nagy eseményt, és Emma rémülten tette le a tollát, és a folyosó felé fülelt. Valami zajt hallott, mintha valami lezuhant volna valahonnan. Kirohant a folyosóra, de senkit sem látott. Honnan jöhetett a hang? Lenézett a lépcsőn, és felkiáltott: – János bácsi! János, az öreg inas a lépcső aljában hevert, mellette egy tálca a csészével, és a kiömlött kávéval, amit Éva néninek készült kivinni a teraszra. Emma lélekszakadva lerohant hozzá, és maga felé fordította az arcát, ami hamuszürke volt. Úristen, mi történhetett vele? Csak nem halt meg? Istenem, csak azt ne! – Éva néni! – sikoltotta Emma, amire az asszony, aki éppen most lépett be a kertből, odaszaladt hozzájuk. Megtapintotta az inas nyaki verőerét – ezt a mozdulatot még a fiától tanulta. – Nem halt meg – mondta Emma felé fordulva. – Szaladj, hívj orvost! Emma szó nélkül már szaladt is. Az orvos, doktor Dombi, aki annak idején Gábor égési sérüléseit is ellátta, azonnal jött, és megvizsgálta Jánost, akit addigra már a kertész segítségével bevittek a szobájába. Az öreg már magához tért, és tréfálkozni próbált. – Ugyan, minek ez a felfordulás? Csak megbotlottam a lépcsőn. Már nem vagyok a régi! Biztosan az ijedtség... Az orvos azonban nem válaszolt. Végül legalább kéthetes szigorú pihenést írt elő az inasnak. Jánost ez elkeserítette. Akkor hogyan fogja megnézni az Emmuska kisasszony színdarabját? Doktor Dombi a folyosón félrehívta Évát. – A szíve. Pihenésre van szüksége. Azután is kímélnie kell magát. Ez bármikor újra előfordulhat, és bármikor végzetes lehet. Nem tudunk semmit

tenni ellene. Az viszont elengedhetetlen, hogy most feküdjön, és kipihenje magát. Ugye érti, Kóthayné? Éva bólintott, és átvette az orvostól a recepteket, amelyekben Doktor Dombi különböző szíverősítő oldatokat írt fel. Magához intette Emmát. – Vidd el ezeket a patikába, és váltsd ki, kérlek. Itt a pénz. Várj csak, én is veled megyek egy darabig. Feladok egy táviratot Gábornak. Tudnia kell, hogy mi történt Jánossal. Emma összerezzent, elsápadt, de egy szót sem szólt. Egymásba karoltak Éva nénivel, és elindultak a Petőfi utca felé, a postára, és a patikába. Gábor másnap a kórházból tartott hazafelé a napfényben fürdő párizsi utcákon. A környéken sokan ismerték, és mosolyogva, tisztelettel köszöntötték, amit ő is jókedvűen viszonzott. Arra gondolt, hogy beugrik Madeleine-hez a Pigalle mellett, és elcsábítja a lányt egy sétára. A balul sikerült leánykérés után nem sokkal ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, és egyikük sem emlegette a kínos epizódot. Ám Madeleine-t nem találta otthon. Gábor kissé csalódottan végül hazament, bár semmi kedve sem volt a sötét lakásban ücsörögni egy ilyen szép délutánon. Otthon a házvezetőnője már türelmetlenül várta. – Monsieur le Docteur, távirata érkezett. Magyarországról. Gábor szíve ijedten megdobbant. Biztos volt benne, hogy valami rossz hír: a táviratok mindig rossz híreket hoztak. A jó vagy semleges hírek mindig levél vagy képeslap formájában érkeztek. Idegesen tépte fel az üzenetet. Rögtön látta, hogy édesanyjától érkezett. AZONNAL GYERE HAZA STOP JAANOS NAGYON BETEG STOP ANYAAD Csak ennyi állt benne. János bácsi beteg! Mi lehet vele? – gondolta őszinte ijedelemmel. Biztosan súlyos, hiszen különben Anya nem hívná őt haza ilyen sürgősen. Kiáltott a házvezetőnőjének: – Madame Germont! Csomagolja be a bőröndömet, gyorsan! Hazautazom, Magyarországra. Mikor másnap reggel már az Orient expresszen ült, végre volt egy kis ideje gondolkodni. Olyan gyorsan kellett mindent elrendeznie: a helyettesítését a kórházban, a lakbért, Madame Germont több havi bérét, hogy egy percre sem állt meg tegnap délután óta. Este még Madeleine-hez is beugrott, hogy elbúcsúzzon tőle. A lány furcsa tekintettel nézett rá. – Ha most elmész, többé nem jössz vissza – mondta halkan. – Ugyan, ne butáskodj! – Gábor türelmetlen volt. Most nincs ideje jelenetekre! – Hogyne jönnék vissza! Már minden ide köt. De látnom kell az öreget. Meg kell tudnom, mi van vele. A világ végéről is hazamennék hozzá.

Madeleine végül vidámságot és könnyedséget erőltetett magára a búcsúhoz. Gábor most, a vonaton ülve a lány viselkedésén és szavain gondolkodott. Lehet, hogy mégis szereti őt? Ej, hiszen feleségül akarta venni! Akkor miért kosarazta ki? Most vele tarthatna, hitveseként, hogy bemutassa őt az édesanyjának és Jánosnak. Ezenkívül még valami más is nyugtalanította. Tudta, hogy Emma régóta náluk lakik, a Krisztina-lakban, Zoltán három évvel ezelőtti halála óta. Eddig nem izgatta a dolog, sőt még örült is neki, hogy az édesanyja nincs egyedül. Ám most újra össze fognak találkozni, tíz esztendő után. Még mindig emlékezett a kislány megvető, gyűlölettel teli tekintetére, és arra a rémületre, ami akkor ült ki az arcára, amikor meglátta összeégett arcát. Ha jól számolja, most tizenhét éves. Vajon hogyan fog reagálni, amikor meglátja? Gábor már előre tartott a találkozástól. Végül pedig, a leginkább az nem hagyta nyugodni, mi történhetett a kedves, öreg Jánossal. Csak meg ne haljon, mielőtt hazaérne! – gondolta dobogó szívvel. Anya nem írta, hogy az öreg haldokolna, de nem véletlenül volt ilyen szűkszavú. Hasonlóan Emmához, aki három évvel azelőtt virrasztotta végig a hosszú utat, Gábor is csak kifelé bámult az ablakon, és sehogyan sem jött álom a szemére. Május tizenegyedikén, a Haley üstökös érkezésének napján rendkívüli izgalom vett erőt egész Európán, és ez alól nem volt kivétel a kicsi Balatonparti város, Körtvélyes sem. Délután, a tanórák végeztével az iskolai színjátszó kör Katalin nővér vezetésével a város nagyérdemű közönsége előtt bemutatta Vallay Emma hetedik osztályos tanuló drámáját, az Üstököst. A műfaja szerint történelmi romantikus darabnak nagy sikere volt (vagy ahogy később a helyi lap írta: „zajos sikere”). A színészeket – és persze az ifjú írónőt – többször is visszatapsolták, és a gimnázium aulája csak úgy zengett a sok „bravó”-tól, és „hogy volt”-tól. Éva néni az előadás után, és miután szívből gratulált a gyámleányának, hazasietett, hogy beszámoljon a sikerről János inasnak, aki szigorú orvosi utasításra még hosszú napokig nem kelhetett fel az ágyból. Emmát, az ünnepelt szerzőt, Szalkóczyék meghívták a házukba a többi szereplővel együtt egy kis kakaóra és süteményre. Egy óra elteltével azonban Emma már tűkön ült, és félrehívta Rozikát egy sarokba. – Rozika, én hazamegyek. Otthon van a helyem Éva néni és János bácsi mellett. – Jól van, elkísérlek. Várj csak, szólok Anyusnak. Jolán néni még utánuk kiabált, hogy vigyenek magukkal esernyőt, ám ezt a két lány már nem hallotta, mint ahogyan az ég baljós dörgésére sem figyeltek fel. A parti sétányon jártak, amikor egy hatalmas zivatar tört ki szinte az egyik percről a másikra. Pillanatok alatt bőrig áztak, és ösztönösen körülnéztek, hogy valami menedéket keressenek. A közeli parkban volt egy pavilon, ahol nyaranta kisebb zenekarok szokták szórakoztatni a nyaralókat és a helybelieket, és a lányok most egyetértő pillantást váltva oda igyekeztek. A zuhogó esőben észre

sem vették, hogy valaki más is a zöldre festett kupola alá húzódott be a vihar elől. Egy magas férfi állt ott idegenszerű öltözékben és kalapban, lába mellett egy bőrönddel. Gábor messziről látta a felé rohanó két lányt. Mind a ketten a fejükre húzott tavaszi kabátkájukkal próbáltak védekezni az elemek ellen, amíg a fedett helyre nem értek. Futás közben sikoltoztak és kacagtak. A magasabb, karcsúbb lány kicsivel megelőzte a kisebb dundit, és megállt a pavilonban, közvetlenül Gábor mellett. Még mindig nem nézett rá, hanem megfordult, hogy megnézze; hol marad a barátnője. Eközben lehajtotta fejéről a kabátot, és Gábor oldalról megpillantotta az arcát. – Úristen, Bella! – A férfi hátrahőkölt és megbabonázva bámulta. Ekkor a lány észrevette, hogy valaki áll mellette, és felé fordult. Mikor felismerte Gábort, az arcán döbbenet tükröződött. – Nem, mégsem Bella az, de hogy hasonlít rá! – Gábor hirtelen nem tudta, mit is tegyen. Zavarában levette a kalapját és meghajolt a lány előtt. Ekkorra odaért Rozika is, Emma azonban hirtelen sarkon fordult, és kirohant a zuhogó esőbe, hajadonfőtt. A dundi, szőke lány egy pillanatig csodálkozva nézett Gáborra, majd ő is a barátnője után eredt. – Emma! Egy fa alatt álltak meg a park túlsó végében. Emma zihált, és a hajáról és ruhájából ömlött a víz. Rozika sem volt jobb állapotban, de úgy látta, hogy Emma ráadásul még sír is, bár a könnyei nem látszottak a szakadó esőben. – Mi ütött beléd? – kérdezte tőle. – Miért rohantál így el? Ki volt az? – Kóthay Gábor – a lány alig hallhatóan mondta a nevet. – Tudtam, hogy haza fog jönni, János bácsi miatt. Most mit csináljak? Rozika nem felelt. Tanácstalanul nézett a barátnőjére. Tudta, hogy Emma valamilyen rejtélyes okból szívből gyűlöli Éva néni fiát, de azt soha nem árulta el, pontosan miért is. Persze Rozika is hallotta a pletykákat arról, hogy valamikor lehetett valami Emma halott édesanyja és Gábor között. Vajon igaz ez? Nem kérdezheti meg a barátnőjét, hiszen csak fájdalmat okozna vele. Végül megfogta Emma karját. – Menjünk vissza hozzánk. Nem állhatunk itt, amíg bőrig nem ázunk. Majd kapsz tőlünk valami ruhát. Ha eláll az eső, akkor pedig hazamehetsz. Emma erre csak bólintott, és bár a sírást nem hagyta abba, engedte, hogy Rozika megfogja a kezét, és maga után vonszolja. Mikor elállt az eső, Gábor felvette a bőröndjét, és elindult a Petőfi utca felé. Odahaza Éva éppen Emma darabját mesélte Jánosnak, amikor a fia váratlanul betoppant. Éva tudta, hogy haza fog jönni, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar. Felállt, odalépett hozzá, és szó nélkül magához szorította őt, miközben János a betegágyában könnyezett. Neki valódi meglepetés volt Gábor felbukkanása, hiszen nem tudott a táviratról. Mikor Gábor az ágy szélére ült, és átölelte a hű inast, a fiúnak is összeszorult a torka. – Hát itt vagyok, János bácsi. Most már meg kell gyógyulnia!

– Most már meg is fogok, szavamra! Isten hozta itthon, Gábor úrfi, Isten hozta. Éva körülnézett, miközben a két férfi üdvözölte egymást. – Hol van a bőröndöd, fiam? Gábor felé fordult. – A Platán szállóban. Ott vettem ki egy szobát. Éva tiltakozni akart, de hirtelen megállt, mintha eszébe jutott volna valami. Végül néhány pillanat múlva csak ennyit mondott: – Azért vacsorára itt maradsz, ugye? Gábor elfordította a fejét. – Nem tudom. Talán jobb lenne, ha nem erőltetnénk a dolgot. Éva az ágy mellé húzott egy széket, és leült rá. – Csak ma este – kicsit halkabban hozzátette -, Emma nincs itt, Szalkóczyéknál van. Kérlek, maradj! – Jól van. Maradok – hangzott az ugyanolyan halk válasz. Gábor nem szólt semmit arról, hogy az előbb összefutott Emmával. Arra gondolt, hogy a lány talán tényleg nem akar majd hazajönni vacsorára, miután látta, hogy ő itt van. A lelke mélyén azonban titokban remélte, hogy mégis hazajön. Újra látni szerette volna, bár maga sem tudta, miért. Hiszen csak az iméntihez hasonló jelenetekre számíthat tőle. Mikor azután asztalhoz ültek, és Jónásné feltálalta a vacsorát, a lány valóban betoppant. A haja még mindig vizes volt, és Rozika egyik ruháját viselte, ami egyrészt lötyögött rajta, másrészt túl rövid volt, és kilátszott belőle sárfoltos harisnyája. Éva ijedten csapta össze a kezét. – Jesszus, te lány, hogy nézel ki! Hol jártál? Csak nem mentél ki abban az ítéletidőben? – Jó estét! – mondta Emma hangosan, villámgyors pukedlivel. A szemben lévő falat nézte, így jelezte, hogy a köszöntést mindenkinek szánta, aki jelen volt a szobában, és külön-külön nem szándékozik üdvözölni senkit. – Jó estét! – válaszolta Gábor halkan. Éva megköszörülte a torkát. – Menj fel és öltözz át, mielőtt megfázol. Ha akarod, utána gyere le, és tarts velünk. Emma még egyszer pukedlizett és felszaladt a lépcsőn. Az ebédlőben kínos csend állt be, csak Jónásné edényeinek csörömpölése hallatszott. Az asszony furcsállotta, hogy a mindig olyan kedves, vidám, közlékeny lány most ilyen udvariatlanul és ridegen viselkedett, ám mivel Éva nagyságos asszony egy szóval sem rótta meg ezért, úgy gondolta, biztosan jó oka volt erre. Persze, mint minden körtvélyesi lakos, ő is hallott annak idején a botrányról, de ő abba a táborba tartozott, aki egy szót sem hitt el belőle. Most elbizonytalanodott, és a mindig jókedvű, hangos asszonyság szó nélkül tettvett az asztal körül. Majd meglepetten nézett fel. Emma jelent meg az ebédlőben, megfésülködve, átöltözve. Az asszony fogadni mert volna, hogy a

lány nem jön le a vacsorához. – „No, de mindig is fura teremtés volt, ő ugyan soha nem igazodott ki rajta” – gondolta, miközben a fejét csóválta. Emma leült az asztalhoz, Gáborral szemben, és szedett magának az illatozó húslevesből. Miután végzett, várakozón nézett Éva nénire. Gáborra még csak rá sem pillantott. – Jó étvágyat! – mondta Éva, és rámosolygott a lányra. – Azt hittem, vagy három napig nem leszel éhes, miután Szalkóczyéktól hazajössz. Emma visszamosolygott rá. – Süteményt nem is fogok kérni, Éva néni. A rövid párbeszéd után egy darabig megint nem szólt senki, csak a kanalak csörömpölése hallatszott. Majd Éva és Gábor kezdtek beszélgetni, előbb csak tőmondatokban, majd egyre jobban belemelegedve a fiú párizsi életéről. Gábor arról is beszámolt, hogy – Zoltánhoz hasonlóan – odakint gyakran találkozott magyarokkal. Például Ady Endrével. Emma, aki eddig hangtalanul, szórakozottan ült, most felfigyelt. – A költővel? – kérdezte, és tágra nyílt szemmel nézett Gáborra. Az első találkozás óta, a pavilon alatt, most nézett rá először. Gábor érezte, hogy elvörösödik, és ez rendkívül bosszantotta. – Igen, ővele. De... nem sokat beszéltünk. Diósyékat, az ottani barátait viszont jól ismerem, gyakran találkozunk velük. A kinti magyarok összetartanak, nem úgy, mint idehaza. Éva boldog volt, hogy találtak egy közös témát, és most buzgón lecsapott rá. – Ó, Emma nagyon kedveli Adyt! Bevallom, az én ízlésemnek egy kicsit túl modern. De Emmának megvan az összes verseskötete, igaz, kicsim? – Csak az Új versek és a Vér és Arany. Emma már újra a tányérját bámulta, és látszott, hogy ha rajta múlik, inkább nem mélyedne bele jobban a témába. Gábor magában elmosolyodott. Jól ismerte a köteteket, és tudta, hogy ezek a versek nem éppen egy fiatal lánynak valók. Vajon Anya tudja ezt? No, nem lehet könnyű dolga Emmával! Az újra beállt csendben elgondolkodva nézte a lányt. Milyen szép! A haja már megszáradt, és az esővíztől még a szokásosnál is dúsabb hullámokban hullott a vállára. Az arca kissé kipirult, mivel érezte magán a férfi tekintetét (ám a világért sem nézett volna fel), Gábor az előbb azonban a szemét is látta – ugyanolyan kék volt, mint Belláé. Csak még szebb. Igen, még szebb. Gábor felsóhajtott, és fészkelődni kezdett. – Köszönöm a vacsorát. Jobb, ha most elmegyek, már későre jár – elmosolyodott, és hozzátette -, és ne felejtsék el éjjel megnézni az üstököst! Miközben Éva néni elbúcsúzott a fiától, Emma megkönnyebbülten nézte őket. „Hál’ Istennek, legalább nem alszik itt” – gondolta. „Jó, hogy ennyi tapintat van benne, bár nem nézte volna ki belőle. Biztosan a „Platánban” szállt meg, Körtvélyes legnagyobb szállodájában, amely sárgára festett

homlokzatával és az előtte álló szökőkúttal a város egyik legelőkelőbb épülete, és egyben büszkesége volt. A külföldiek – már ha ugyan megfordultak erre – mindig ott vettek ki szobát. Ezek szerint nem marad soká! Talán csak néhány napig. Ezért kár volt úgy kisírni a szemét Rozikáéknál és halálra rémíteni a kedves Jolán nénit.” Mikor a férfi odalépett hozzá és tétován felé nyújtotta a kezét, Emma újra csak a fejét hajtotta meg és pukedlizett. Gábor csalódottan leeresztette a kezét. – Jó éjszakát! – mondta. A hangja szomorúan csengett. – Jó éjszakát! – felelte Emma, és ezzel sarkon is fordult. Már sötétedett, és minél előbb ki akart ülni a teraszra, hogy ne maradjon le a ma éjszakai égi tüneményről, amire olyan régóta vártak. Gábor, miután János bácsitól is elbúcsúzott, és megígérte, hogy holnap eljön megint, magányosan ballagott vissza a szállodába. Az eső után lehűlt a levegő, ezért megszaporázta a lépteit. Az ég mostanra kitisztult, a városiak legnagyobb örömére, akik már kisebb-nagyobb csoportokban gyülekeztek, és izgatottan tárgyalták a nagy eseményt – a Haley üstökös érkezését, ami csak hetvenhat évenként következik be. Legközelebb megint egy emberöltőt kell majd várni rá, ezért kár lett volna, ha a délutáni viharfelhők nem oszlottak volna el, és megfosztották volna a látványtól a jó körtvélyesieket. Gábor elsietett mellettük, és mivel magányra vágyott, gyorsan felment a szobájába. Az egyik legegyszerűbb és legkisebb szobát vette ki, hiszen úgysem marad soká, és addig sem fog sokat itt tartózkodni. Kellemes, kissé ódivatú hely volt, halványsárga, virágos tapétával, lovakat ábrázoló (meglehetősen giccses) képekkel a falon, és egyszerű, zömök, sötétbarnára pácolt fabútorokkal. Kinyitotta az ablakot, és nagyot szippantott a hűvös levegőből. A Balaton illata! Nem is hitte volna, hogy ennyire hiányzott. Sehol máshol nem érzett ehhez hasonlót, még a tengernél sem. Az üstökösnek még nyoma sem volt, ezért beljebb lépett a szobába, és leült az ágy szélére. Behunyta a szemét, és Emmát látta maga előtt. Emma – milyen gyönyörű! Szent Isten – gondolta rémülten – nem szabad beleszeretnie. A világ legnagyobb őrültsége lenne, több okból is. Lássuk csak: mindössze tizenhét éves, a volt szeretője lánya, aki ráadásul annak idején rajtakapta őket, és engesztelhetetlenül gyűlöli. Ha beleszeret, akár már most bejelentkezhet egy elmegyógyintézetbe. Csak ne hasonlítana annyira Bellára! Sőt: ne lenne még nála is szebb. Gábor felállt, felcsavarta a lámpát, elővette a vázlatfüzetét, a ceruzáját, és gyors mozdulatokkal emlékezetből lerajzolta a lányt, ahogy a pavilonban látta. Oldalról, vizes hajjal, zilált ruhában, boldogan kacagva, még mielőtt észrevette volna őt. Mikor elkészült, abban a pillanatban ováció és taps hallatszott az utcáról. Felnézett, és látta, hogy az ég furcsa, lilás színt öltött. Felugrott, lekapcsolta a lámpát, és kinézett az ablakon. Ott van, végre! Az üstökös hosszú csóváját maga után húzva méltóságteljesen vonult végig az égbolton, elhomályosítva minden más égitestet. Gábor megbabonázva nézte. Az emberek mindig baljós előjelnek vélték az érkezését – nem értette, hogy miért.

Ami ilyen gyönyörű és különleges, az nem hordozhat magában pusztulást, háborút vagy világvégét. Nem sejthette, hogy bár a világvége ezúttal is elmaradt, a háború és a pusztulás, ha nem is azonnal, de pár évvel a Haley üstökös érkezése után bizony most is be fog következni. 1910. június 13. Már egy hete véget ért a tanítás. Az évzárón Katalin nővér figyelmeztetett rá, hogy – úgymond – ez az utolsó „szabad” nyarunk. Jövőre ilyenkor ugyanis már az érettségire fogunk készülni, vagy már talán túl is leszünk rajta, utána pedig, ki tudja... János bácsi jobban van, már ki is tud ülni a kertbe, és rengeteget sopánkodik, hogy mennyire a terhünkre van, és ezért hogy szégyelli magát. Jónásné és Ilonka most tényleg többet dolgoznak, de mindenki más is kiveszi a részét a házimunkából. Én magamra vállaltam a terítést és a portörlést, de még Éva néni is besegít, annak ellenére, hogy már ő sem túl fiatal, és hamar elfárad. Jánost elsősorban ez zavarja, és az, hogy talán kiderül: nem nélkülözhetetlen. Ó, dehogyisnem! Elsősorban nem is az általa elvégzett munka miatt, hanem azért, mert már szinte olyan, mint egy családtag; egy kedves, öreg, régi bútordarab. Éva néni izgatottan készül az Anna-bálra, ami a jövő hónap végén lesz. A hagyomány szerint a bálkirálynő Eris aranyalmáját kapja – ő is megkapta tizenhét éves korában, és most azt szeretné, ha én is elnyerném. Engem ez az egész egyáltalán nem izgat, különösen azért nem, mivel elkerülhetetlenül összetűzést jelentene Vass Hédivel, akivel a színdarabom óta egészen elfogadható viszonyban vagyok. Mióta ő játszotta a szépséges Marigoldot az Üstökösben, méghozzá nagy sikerrel, már nem az a legfőbb célja, hogy pokollá tegye az életemet. Persze, barátnők soha nem leszünk, de jó lenne, ha megtarthatnánk ezt a jóindulatú semlegességet. No, de Éva néni kedvéért megpróbálom megszerezni azt az aranyalmát! Ő még mindig itt van, vagyis a Platán szállóban. Már több mint egy hónapja. Értem én, hogy János bácsi miatt utazott haza, de az öreg már sokkal jobban van. Nem várja a munkája? Vagy valaki? Itt csak a napot lopja. Meglátogatja János bácsit, sétál a városban, vagy a festőállványát fogva kimegy a közeli dombokra, gondolom, rajzolni. Egyszer össze is futottunk, amikor Zsömlét sétáltattam a Kálvária-dombon, ahonnan szép kilátás nyílik a Balatonra. Mikor velem találkozik, mindig zavarba jön, és a köszönésen kívül nem szólunk egymáshoz. Ennek örülök, de annak még inkább örülnék, ha egyszerűen fogná magát, és visszamenne Párizsba. Gábor valóban nem igyekezett vissza Párizsba, több okból sem. Pár napja levelet kapott Madeleine-től, amiben a lány megírta, hogy hazautazott Korzikára, Ajaccióba, ahol egy kórházban helyezkedett el ápolónőként. Gábor megdöbbent ezen, hiszen számára Madeleine és Párizs szorosan összetartoztak. A lány nélkül a város szinte üresnek tetszett volna, és nem volt kedve visszatérni oda. Ám valami más oka is volt, amit magának is alig mert bevallani. Emma. Meggyőzte magát, hogy nem szabad beleszeretnie a lányba, és azt hitte, a meggyőzés sikeres is volt, ám amikor arra gondolt, hogy esetleg nem láthatja őt mindennap, akkor szinte fizikai rosszullétet érzett, így hát

maradt. Holott Emma tüntetőleg ellenségesen viselkedett vele, nem szólt hozzá, sőt lehetőleg rá sem nézett, mintha a világon sem lenne. Gábor mégis úgy alakította a napirendjét, hogy lehetőleg naponta többször is összetalálkozzanak, annak ellenére, hogy gyakran cudarul érezte magát a lány társaságában. Egészen más volt ez, mint amit Bella iránt érzett, ezért is volt benne biztos, hogy nem szerelmes belé. Csak látni akarta, nem akarta megérinteni, sem beszélni vele – semmit sem akart tőle. Legalábbis ezt hitte. Viszonylag boldoggá tette az, ahogyan a semmittevéssel, a rajzolgatással és az Emmával való találkozás keresésével teltek a napjai. Tudta azonban, hogy ez nem tarthat így soká. Ameddig tartott, addig azonban ki akarta élvezni. Júliusban már az egész város izgatottan készülődött az Anna-bálra, a Balaton-part legnagyobb társasági eseményére. Körtvélyesi lány utoljára akkor nyerte el a bálkirálynői címet, amikor Éva kapta meg az áhított aranyalmát. Emlékezetes esztendő volt az, hiszen akkor az első udvarhölgy is körtvélyesi lett: Terézia, Hédi édesanyja. Most a városiak abban bíztak, hogy megismétlődhet ez a hallatlan szenzáció. Két gyönyörűséges első bálozó leány fogja ugyanis képviselni a várost a nagy eseményen: Vallay Emma és Vass Hédi. Hogy melyikük fog győzni, az szinte teljesen mindegy is volt – bár a városiak buzgón érveltek az egyik vagy a másik lány mellett. Voltak, akiknek a porcelánbaba szépségű Hédike tetszett jobban aranyszőke loknijaival és zöld macskaszemével, mások Emma mellett tették le a garast, aki vörösben játszó gesztenyebarna fürtjeivel és hatalmas kék szemével ugyan nem volt szokványos szépség, de talán éppen ezért nyerheti el végül az áhított címet. Egy héttel a nagy esemény előtt a Krisztina-lakban már nagy volt a sürgésforgás. János inas már szinte teljesen felépült, és most ő is minden tőle telhetőt megtett, hogy Emmuska a lehető leggyönyörűbb legyen a bálon. A lány a hagyomány szerint fehér ruhában lesz, és varkocsok vagy loknik helyett nagylányos kontyba tűzik fel a haját. Mikor Éva néni első alkalommal fésülte őt így, Emma meglepetten szembesült a saját tükörképével. Éva néni ragyogó arccal kérdezte. – Na, mit szólsz? Gyönyörű, ugye? – Inkább furcsa. Olyan vagyok, mint egy... felnőtt. – Hiszen az is vagy már. Vagyis majdnem – nevetett Éva néni. Majd elkomolyodott -, bárcsak apád láthatna így! Milyen büszke lenne! Emma erre nem válaszolt, de magában igazat adott az asszonynak. Nem azért, mert hiú volt, hanem mert tudta, hogy az apja mindig nagyon szépnek látta őt. Ha rajta múlna vagy Éva nénin, ő már most megkapná azt a vacak aranyalmát. Felsóhajtott, és kivette a csatokat és tűket a hajából. Olyan furán nehéz volt tőlük a feje. Nem lesz könnyű megszokni, hogy így viselje a haját egész este. Magában kuncogott: ezek a felnőtté válás első nehézségei. Végül eljött a nagy nap, július huszonharmadika, szombat – a bál napja. Emma délelőtt még meglátogatta Rozikát a Szalkóczy-házban, ahol még nagyobb volt a felfordulás, mint náluk. Hogyne, azzal a rengeteg lánnyal! Bár

most csak ketten jöttek a bálba, a legkisebb lány, Etelka, aki még csak tízéves volt, nem jöhetett velük. Sírt is szegény, alig tudták megvigasztalni – végül egy hatalmas szelet habos tortával valahogyan mégis sikerült. Emma azután elhárította az ebédmeghívást, ami nem kis teljesítmény volt Jolán nénivel és a kórusban őt kérlelő lányokkal szemben, majd hazament ő is készülődni. Mikor Éva néni felöltöztette, és megfésülte, könnyes szemmel nézett végig a lányon. A kislányára, Évikére gondolt, akit ugyanígy öltöztetett volna néhány évvel ezelőtt. Mára már talán férjhez is ment volna, sőt, lehet, hogy már unokái is lennének. De megrázta a fejét: ez most Emma nagy napja, nem ronthatja el pityergéssel. Ebben a pillanatban belépett Gábor. Ő is ki volt öltözve; nyilvánvalóan a bálba készült. Emma nem tudta, hogy ő is el akar jönni, és most bosszúsan, az ajkába harapva nézett rá. Mikor a férfi feléjük fordult, és meglátta a lányt, hirtelen megállt, mintha villám csapott volna belé. Bellát látta viszont, vagyis a fiatal, átszellemült, megszépült földi mását. A szíve hevesen dobogott, a tenyere pedig izzadni kezdett. Nem szabad beleszeretned, nem szabad, nem szabad – mondogatta magában. Végül Éva törte meg a kínossá váló csendet. – Nos hát? Hogy tetszik neked Emma? Ebben a pillanatban rá is jött, hogy ostobaságot kérdezett, de már nem tudta visszaszívni. Tudta, hogy Emma és a fia között rendkívül kényes a kapcsolat, és ő minden tőle telhetőt megtett, hogy ne mérgesedjen el a helyzet. Az ilyen meggondolatlan kérdésekkel többet ártott, mint használt, és ezért most dühös volt magára. Gábor ránézett, majd egy kis idő múlva – anélkül, hogy újra Emmára pillantott volna – csak ennyit mondott: – Nagyon. Nagyon szép. Emma ismét elhúzta a száját. Őt aztán nem érdekelte, Gábor mit gondol róla! Sőt, az sem, hogy másoknak tetszik-e. Látta, hogy Éva néni örömét leli benne, és ez neki elég volt. Nem volt kedve ehhez az egész bálozáshoz sem, főleg így, hogy Gábor is velük jön. No, mindegy, valahogy végigcsinálja – gondolta – Éva néni és János bácsi kedvéért, aki szintén könnybe lábadt szemmel nézte, és az orrát fújta, miközben utánuk integetett, ahogy elindultak a kocsival. Elég korán megérkeztek a füredi Horváth-házba, a bál hagyományos helyszínére, de már sok ismerősük volt ott, például Szalkóczyék, akikhez rögtön csatlakoztak is. Rozika – az üdvözlések és a kötelező bókok után – megfogta Emma kezét, és miután gyanakvó pillantást vetett Gáborra, félrehúzta őt egy sarokba. – Ez minek jött veletek? – fejével Gábor felé intett. – Nem tudom – Emma megvonta a vállát -, biztosan azért, hogy bosszantson. Ne is törődj vele! Mosolyogva megforgatta Rozikát. – Nagyon csinos vagy! Rozika elpirult, és zavartan kuncogott. Emmának igaza volt. A lány úgy festett, mint egy szelet habos cukrászsütemény, fodros-csipkés ruhájában,

piros arcával és csillogó szemével. Emma mellette feltűnően egyszerű volt, dísztelen fehér ruhájában, és lazán feltűzött hajával, Gábor azonban egyetlen pillantással felmérte, hogy ő a leggyönyörűbb a teremben. Akár megnyeri a fődíjat, akár nem. Ebben a pillanatban belépett Hédi az édesanyjával, aki túlzott nyájassággal üdvözölt mindenkit. Hédi kényszeredett mosollyal álldogált mellette, hihetetlenül felcicomázva. Ha Rozika úgy festett, mint egy szelet sütemény, Hédi egyenesen olyan volt, mint egy habos torta, szorosra fűzött derekával és a ruháját elborító csipkékkel és masnikkal. A haja önmagában egy műalkotás volt a rengeteg loknival, csigával, valamint különböző csillogó díszekkel. Rozika rosszindulatú megjegyzése szerint már biztosan egy hete állva aludt, hogy ne tegye tönkre a frizuráját, Emma viszont úgy gondolta, a lány még így, ebben az ízléstelen hacukában is nagyon szép, és méltó az aranyalmára. Éva néni csalódott lesz, ha ő nyeri meg, de Emma rájött, hogy ő tulajdonképpen nem bánná, sőt örülne is neki. A nyitótánc egy palotás volt, amit előre kijelölt párokkal táncoltak az elsőbálozók. Utána következtek a keringők, és itt már cserélődtek a párok, a táncrendek bejegyzései szerint. Rozika ragyogott a boldogságtól – régi szívszerelme, a frissen érettségizett Damkó Pali szinte az összes táncra felkérte, amint azt a lány ujjongva mutatta is a táncrendjén Emmának. Barátnője is szívből örült ennek. Pali igazán szerencsés fickó, és nagyon szépen mutatnak egymás mellett a sugárzó, nevető Rozikával. Emmát is felkérték a gimnazista ismerősei egy-egy keringőre, ám Hédi sikeréhez képest, akit szinte egymás kezéből kapkodtak ki a gavallérok, ő bizony petrezselymet árult. Terézia asszony diadalmas pillantásokat vetett Évára, aki már-már aggódni kezdett. Mikor Emma az egyik tánc közben egy sarokban állt, és onnan mosolyogva nézte a Pali karján forgó Rozikát, odalépett Gáborhoz, aki az ellentétes sarokban állva egy pohár vörösbort tartott a kezében. – Menj, kérd fel! – mondta, és a kezét a vörösbor felé nyújtotta, hogy átvegye tőle. – Én? – kérdezte Gábor döbbenten. – Velem akkor sem táncolna, ha én lennék az egyetlen férfi a bálteremben. – Ugyan, ennyit igazán megtehetnél. Tudom, hogy nagyon undok veled, de ezen ne csodálkozz! Ne félj, nem fog kikosarazni. – De igenis ki fog. Úgy látszik, nem ismered eléggé. Egyáltalán nem törődik azzal, mit mondanak róla mások. És tudod mit, igaza van! Gábor ezzel kiitta a borát, és elindult, hogy töltsön magának még egy pohárral. Éva csodálkozva nézett utána. A fia soha nem szokott inni, legalábbis egy pohárnál többet soha. Mi ütött belé? Egyáltalán, minek akart eljönni, ha egyszer nem hajlandó táncolni? Olyan furcsán viselkedik mostanában. Éva szívében halvány gyanú ébredt, ám most nem volt hajlandó ezen gondolkodni. Valamit gyorsan ki kell találni, hogy Emma...

Ekkor izgatott morajlás futott végig a termen. A bejáratnál egy magas, szőke, jóképű katonatiszt jelent meg. Karcsú termetén remekül állt az egyenruha, a kor divatja szerint csinos kis kefebajuszt viselt, és világoskék szemét körbejáratva nyugodt, tárgyilagos tekintettel mérte fel a terepet a bálteremben. Emma azonnal megismerte, holott még csak életében kétszer látta. Zách Pista volt az, a dúsgazdag mágnás, Zách István kisebbik fia. Pista évek óta nem élt idehaza, és csak hébe-hóba látogatott el az ősi kastélyba, ami a ménes tragikus pusztulása óta mintha el lett volna átkozva. A fiú Bécsben járt katonai akadémiára, ahol egy-két évet ugyan meg kellett ismételnie, de úgy tűnt, hogy végül nagy nehezen jövőre befejezi az iskolát, és így végre elindulhat az a fényes karrier, amire a neve alapján jogot formálhatott. A fiút a tíz évvel ezelőtti tragédia, a bátyja halála, majd az édesapja megőrülése után az osztrák rokonai vették magukhoz. Az idős gróf végül néhány év múlva meghalt, és addigra az egykori hatalmas vagyonnak már csak a töredéke maradt meg. Ez még mindig elég volt arra, hogy a rokonok tisztességgel kitaníttassák a fiatalabb fiút, arra azonban már nem, hogy a régi uradalmat fenntartsák. A Zách-birtokon minden pusztult és hanyatlott, és Pista egyre elkeseredettebben gondolt arra, hogy ugyan mit fog kezdeni ezzel a csődtömeggel, mikor egy nap az egész a nyakába szakad. Most, a nyári vakáció alatt néhány napra hazautazott, és unaloműző gyanánt döntött úgy az utolsó pillanatban, hogy ellátogat az Anna-bálba. Emma ekkor észrevette, hogy az átható kék szempár őrá szegeződött, és a nyalka katonatiszt egyenesen felé indult. A lány érezte, hogy mélyen elpirult, ami rendkívül bosszantotta, mivel tudta, hogy vöröses hajával és kék szemével nem előnyös neki az arcpír. Zách Pista megállt előtte, összecsapta a bokáját, és meghajtotta a fejét. – Szabad? – Igen – mondta Emma halkan, és kezét nyújtotta a fiúnak. Pista a táncparkettre vezette a lányt. Néhány végtelennek tűnő pillanatig mindenki őket nézte. Emma egyre vörösebb lett, mikor végre-végre megszólalt a zene, és megkezdődött a tánc. Látta, hogy Éva néni boldogan nézi őket, Rozika pedig – ismét Pali karján – mikor melléjük ért, rákacsintott. Pista remekül táncolt, és Emma úgy érezte, mintha a levegőben repítené őt, miközben szép, az övénél világosabb kék szemével folyton őt bámulta. Egy szót sem beszéltek, és így a lánynak fogalma sem volt, hogy vajon a fiú is felismerte-e őt. Már-már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze tőle, ám végül meggondolta magát. Csak nem fogja elrontani ezt a csodás pillanatot egy ilyen butasággal! Gábor egy újabb pohár borral a falnak támaszkodva nézte a jelenetet – ahogy Zách Pista megjelent az ajtóban, majd szinte azonnal felfigyelt Emmára, odalépett hozzá, és felkérte. Azt is látta, hogy a lány elpirult. Most pedig egymást átölelve, egymás szemébe nézve táncolnak, mintha a körülöttük lévő világ meg is szűnt volna. A szíve összefacsarodott. Visszaemlékezett Zách

Jenőre, akivel kis híján párbajozott Bella miatt. Mikor régen együtt látta őket, egészen mást érzett. Akkor szinte elvesztette az eszét, és ott helyben meg tudta volna ölni Jenőt, Bellát vagy éppen magát. Most csak szomorú volt. „Tehát nem vagyok szerelmes Emmába” – gondolta újra, hogy megnyugtassa magát. – Akkor miért fáj ennyire? Mert a lány úgy hasonlít Bellára? Az is lehet, hogy csak a sok bortól van. Jobban tenné, ha most hazamenne. – Körülnézett, hogy megkeresse az édesanyját, és elköszönjön tőle. Közben elhallgatott a zene, és Pista a karját nyújtva Emmának, levezette a lányt a táncparkettről. Mikor megálltak, újra meghajolt előtte. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Gróf Zách István. Emma a kezét nyújtotta, amit a fiú megcsókolt. – Vallay Emma. Örvendek. Tehát nem ismerte meg. – Kérhetem a következő táncot? – kérdezte Pista, miközben le sem vette a szemét Emmáról. A lány elnevette magát. – Amennyit csak akar. Szinte még üres a táncrendem. Pista összeráncolta a szemöldökét. – Az lehetetlen! Hiszen maga itt a leggyönyörűbb, Emma! Ahogyan a nevét mondta, attól a lány arca ismét bíborvörös lett. Ekkor felhangzott a következő keringő zenéje, és Pista újra a parkett közepére vezette őt. Már többen is felfigyeltek rá, hogy az ifjú Zách grófnak hogy megtetszett a szép kis Vallay lány, és itt-ott suttogva tárgyalták az izgalmas fejleményt. Terézia asszony bosszankodott. Eddig milyen jól ment minden! Amíg a Zách fiú fel nem bukkant, szinte észre sem vették Emmát, és Hédike körül forgott a világ. Ez a bájgúnár felboríthatja a terveit a félresikerült ízlésével. Ugyan ki más választaná azt a kis vörös egeret, amikor Hédi is itt van a teremben? Hová tette a szemét ez a tisztecske? A terem másik végében Éva rendkívül izgatott volt, és amikor a fia odalépett hozzá, azonnal megragadta a karját. – Látod ezt? Zách Pista és Emma! Már harmadszor táncolnak együtt. – Igen, látom. Anya, én most hazamegyek. Éva kérdőn nézett rá. – Miért? Talán nem érzed jól magad? – elmosolyodott, és megsimogatta Gábor karját. – Kicsit sokat ittál, drágám. Semmi baj! Nem várod meg a bálkirálynő-választást? – Inkább nem. – Akkor jó éjszakát! Remélem, holnap találkozunk. – Jó éjt, Anya! Éva azonban ezt már nem hallotta. Emmát és Pistát nézte: a fiú ebben a pillanatban lépett oda a lányhoz egy pohár frissítő narancslével. Milyen szépek együtt! Gábor is mentében még egy pillantást vetett rájuk, és önkéntelenül ugyanezt gondolta. Majd hátat fordított a bálteremnek, és elment.

Másnap sajgó fejjel ébredt, és forgott a gyomra. Egy darabig a mennyezetet nézte a szállodai szobájában, és megpróbált nem gondolkodni a tegnap este történteken. Kisvártatva felkelt, letusolt, és lement a szálló kávézójába, ahol egy erős feketét rendelt. Mikor a pincér kihozta a kávét, megszólította a fiatalembert. – Nem tudja, ki nyerte tegnap este az aranyalmát? – Dehogynem, hiszen körtvélyesi lány volt az! A Vallay Emma. Gábor szíve megdobbant, és a fejébe mintha éles kés hasított volna. Ám a pincér folytatta. – A Vass Hédike, aki szerintem szebb, ha engem kérdez, lett az első udvarhölgy. Az anyja, a Terézia asszony állítólag óriási botrányt rendezett. Meggyanúsította Emmáékat, hogy biztosan megvesztegették a zsűrit. Végül a Zách Pista gróf úr tett rendet. Kijelentette, hogy senki más nem érdemli meg a díjat, csak az Emmuska. – Kuncogva hozzátette: – Mindenki arról beszél, hogy megtetszett neki a leány. Valószínűleg ezért is adták neki az aranyalmát. De ha siet még, megnézheti a kocsikázást. Tudja, a bálkirálynőt ma reggel díszkísérettel végigkocsiztatják a városon. – Igen, tudom – mondta Gábor, és a kávéscsészéje fölé hajolt. Nyilvánvalóan nem szándékozott tovább hallgatni a pletykákat, így a szószátyár pincér eloldalgott. Zách Pista is zsongó fejjel ébredt reggel, de ő egészen más okból. Sohasem hitte volna, hogy ebben a porfészekben talál egyszer egy ilyen igazgyöngyöt, mint ez a lány. Micsoda kék szemek, milyen finom bőr, micsoda termet! Olyan gyönyörű, akár egy földre szállt angyal. És annak a kis karót nyelt szőke fruskának a mamája még azt hitte, hogy az ő lánya fog nyerni! Micsoda hisztérika! Még szerencse, hogy a lányának több esze volt, és végül lecsillapította az anyját. Szegény Emma, neki volt a legkellemetlenebb, az ő örömét mérgezte meg az a vipera. De most sietnie kell, ha nem akar lemaradni a kocsikázásról. Megígérte Emmának, hogy ott lesz, sőt azt is, hogy utána ellátogat hozzájuk. Igaz is, meg sem kérdezte, hol laknak. A lány sötétkék szeme elvette az eszét. Pista nyújtózott és felnevetett. Micsoda gyönyörű nap! Milyen jó, hogy hazajött a nyári szünidőben! Meg is írja a nénikéjének, hogy egy darabig még biztosan ne számítsanak rá. A bál napjától kezdve Zách Pista hivatalosan udvarolni kezdett Emmának. Éva rendkívül boldog volt. A fiú jóképű, csinos, gazdag, és egy gróf! Egy főnemes! Ha Zoltán ezt megérhette volna, hogy az Emmuskájából grófné lesz! Hiszen biztosan feleségül veszi majd, miután a lány leérettségizik, ő pedig elvégzi az iskoláját. Pista is éppen így tervezte. Napról napra jobban belehabarodott a lányba, akiről kiderült, hogy nemcsak szép, de okos is. Mindent tökéletesnek látott rajta, még akkor is, ha egy kicsit túl csípős a nyelve, és egy kissé makacs is. Ha egyszer a felesége lesz, akkor majd jobb belátásra bírja – gondolta határozottan – ám egyelőre úgy kell tennie, mintha mulattatnák őt a lány megjegyzései. Amúgy bájos teremtés, és mivel még

nagyon fiatal, bizonyára nevelhető. Az lehetett a baj, hogy korán elveszítette az édesanyját. Pista halványan emlékezett a szépséges asszonyra, és természetesen tudta, hogy ő volt annak a világraszóló botránynak a főszereplője, amibe Jenő bátyját is belekeverték. Eleinte egy kicsit zavarta őt ez a körülmény, de végül úgy döntött, hogy az egész ügy nagyon régen volt, és most már nem állhat az útjukba. Emma elmondta neki azt is, hogy már találkoztak azelőtt – sőt, valami csínyt is elkövettek együtt, bár Pista erre egyáltalán nem emlékezett. Jól emlékezett viszont Kóthay Gáborra, aki párbajozni akart Jenővel, és akit gyerekkorában csak Félarcúnak hívott, mivel a baleset után az arca egyik fele teljesen el volt torzulva. Emma csak megvetéssel beszélt a férfiról, ha egyáltalán említette. Ő is itt volt most Körtvélyesen – tíz év után felbukkant, és a Platán szállóban vett ki szobát. Pista néha összefutott vele, még Emmáéknál is, ám egy szót sem szóltak egymáshoz. A férfi nyilvánvalóan kerülte őt. „No, jobban is teszi” – gondolta az ifjú tiszt. Teltek-múltak a napok, eljött az augusztus, és közeledett a nyár vége. Emma és Rozika egymásba karolva sétáltak a Balaton partján a lemenő nap fényében, miközben Zsömle a kisebb halakat kergette a sekély, part közeli vízben. Már régen beszélgettek, és mind a két lánynak rengeteg mondanivalója volt a másik számára. – Képzeld, eljegyeztük egymást Palival! – újságolta Rozika a boldogságtól csillogó szemmel, és büszkén mutatta Emmának a gyűrűjét. – Persze az iskolában nem hordhatom, hiszen nem szabad ékszert viselnünk, gyűrűt pedig végképp nem. Ezen mind a ketten jót nevettek. Elképzelték, milyen arcot vágnának az apácák a gyűrű láttán. A lány folytatta: – Jövő nyáron összeházasodunk. És ti? Olyan jó lenne együtt tartani az esküvőt! Bár... Zách Pistának biztosan hetedhét országra szóló lakodalma lesz, amire az egész főnemességet meghívják. Lehet, hogy nem is itt fogjátok tartani, hanem Budapesten vagy Bécsben. Talán utána meg is feledkezel majd a régi, egyszerű barátaidról. – Ugyan, Rozika, hagyd már abba! Engem még el sem jegyeztek, nem úgy, mint téged. Pista néhány hét múlva visszamegy Bécsbe, és nekem is ugyanúgy hátra van még egy év az iskolából, mint neked. Ki tudja még, mi lesz jövő nyáron? Ami pedig azt illeti, hogy elfelejteném a régi barátaimat; hogy mondhatsz ilyet? Hiszen még a kanadai barátaimmal is levelezem, pedig velük nem valószínű, hogy valaha is újra találkozom. Rozika ekkor elengedte Emma karját, és szökdécselve előreszaladt a sétányon. – Milyen izgalmas! Zách Pista menyasszonya a barátnőm. Egy grófné! – Hallgass már! Meghallja valaki! Még nem vagyok az, és lehet, hogy nem is leszek soha – mondta Emma, bosszankodva, de közben mulatva is a lányon.

Még hogy menyasszony! Hiszen csak egy nagy gyerek. De nagyon jó látni, hogy ilyen boldog. Megcsókolta Rozika két arcát, és így búcsúzott tőle: – Jó éjt, te menyasszonyok gyöngye! Mondj el értem egy imát, hogy Pista is kövesse Pali példáját, még mielőtt visszamegy Bécsbe. 1910. augusztus 20. Életem eddigi legszebb napja. Szent István napját ünnepeltük, és Pista elvitt csónakázni a tihanyi Belső-tóra. Közben pedig megkérte a kezem! Rozika mégis jól imádkozott. Igen, igen, mától menyasszony vagyok. Gyűrűt nem adott, hiszen honnan is vett volna ott a tó közepén? De megígérte, hogy amikor újra meglátogat, az iskolai szünetben, majd hoz Bécsből. Megesketett, hogy jövő nyárig hű leszek hozzá. Én ezen nagyot nevettem – hát mi más lehetnék itt, Körtvélyesen? Inkább neki kellene megesküdni, hogy ott, Bécsben nem fogja hagyni, hogy valami gazdag és szép osztrák kisasszony elcsavarja a fejét. Hiszen olyan csinos fiú, és kedves is. De én hiszek neki, amikor azt mondja, hogy soha nem szeretett még senkit, és hogy én vagyok az élete értelme. Micsoda közhelyek, és mégis, mikor ő mondja, és közben a szemembe néz a gyönyörű kék szemével – nos, akkor bármit mondhatna, mindent elhinnék neki. Talán ez a szerelem? Ezt érezte Apa is Maman iránt, és Maman is, még mielőtt... Emma letette a tollát és felsóhajtott. Úgy hozta a sors, hogy ez a bejegyzés lett az utolsó a szép kis naplóban, amit annak idején, három éve az Orient expresszen töltött éjszakán kezdett el. Felemelte a könyvecskét, megcsókolta, majd betette a fiókjába, és ezt suttogta: – Isten veled, Apa! Nyugodj békében! Mától új korszak kezdődik az életében – gondolta elégedetten. Talán a felnőttkor, de mindenképpen valami érdekes, mély és izgalmas. Most már nem apára van szüksége, hanem a szerelemre, és egy férfira, aki ezt megtestesíti. Emma becsukta a fiókot, és lassan elmosolyodott.

Hatodik fejezet 1911-től 1913-ig 1911 májusában az érettségi gyönyörű, napfényes, de szerencsére nem túl meleg időben zajlott. Mikor túl voltak a vizsgákon, a lányok izgatottan gyülekeztek a gimnázium aulájában az eredményhirdetés előtt, és suttogva tárgyalták az eseményeket, valamint az esélyeiket. Emma Rozikával álldogált, a lány vállát átölelve, mivel barátnője meg volt róla győződve, hogy Gergelyné megbuktatta matematikából, és most sírással küszködött. Emma nyugtatni próbálta. – Ugyan, ne bőgj már! Hiszen még nem is tudod az eredményt. Én is bent voltam, és hallottam a feleletedet. Egyáltalán nem volt olyan rossz! Rozika azonban tovább hüppögött. Ekkor valaki megkopogtatta Emma vállát. A lány megfordult, és Hédit pillantotta meg. Csodálkozva nézett rá: vajon mit akarhat tőle? – Te Emma! Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte Hédi lesütött szemmel. – Persze! – Emma Rozikához fordult. – Mindjárt visszajövök. Félrehúzódtak egy sarokba, és Emma kérdő tekintettel nézett a másik lányra, aki észrevehetően feszengett. Végül felsóhajtott, és egy szuszra kibökte, amit mondani akart. – Nézd, béküljünk ki. Olyan butaság, hogy mi így utáljuk egymást! Vagyis... én nem is utállak téged, csak... És köszönöm, hogy én játszhattam a főszerepet a darabodban. És még... bocsánat, hogy a Mama olyan jelenetet rendezett, mikor te nyertél az Anna-bálon – még egyet sóhajtott -, hát ennyi! Emma szó nélkül átölelte Hédi nyakát, majd megcsókolta a lányt. – Persze, hogy kibékülök veled, te drága! Én soha nem is haragudtam rád. Egymásra mosolyogtak, miközben Rozika olyan meglepett arccal nézett rájuk, hogy szemmel láthatólag egy pillanatra még Gergelynéről is megfeledkezett. Az aggodalom végül alaptalannak bizonyult, mivel Rozika nem bukott meg, Emma pedig mindenből kitűnő eredménnyel érettségizett, ezért Katalin nővér rá szerette volna venni, hogy tanuljon tovább. A lány kacérkodott is a gondolattal – jó lenne beiratkozni az egyetemre magyar-francia szakra, utána pedig ezeket a tárgyakat tanítani egy iskolában. Beszélt is erről Éva nénivel, aki azt javasolta, hogy várjon egy kicsit. Legalább egy évet. Ezalatt bőven eldöntheti, mit szeretne kezdeni az életével, hiszen pénz szinte korlátlanul áll rendelkezésére, így anyagilag nem szorul rá, hogy valami szakmát tanuljon. És mi van az írónői ambíciókkal? – Kérdezte.

Amióta a naplója betelt, Emma kissé elhanyagolta az írást. A tanulás is több idejét igénybe vette, mivel az érettségire készült. No és ott volt még Pista... A fiú tavaly szeptemberben visszautazott Bécsbe, de folyamatosan leveleztek Emmával, az iskolai szünetekben pedig hazajött, és minden alkalommal meglátogatta a lányt. Gyűrűt ugyan egyszer sem hozott (nem akarta bevallani a lánynak, hogy egyelőre nem telik neki két aranygyűrűre – különben is, ha hivatalosan is eljegyzi Emmát, a rokonok talán állják majd a költségeket), ám a lány nem sürgette. Beérte azzal, hogy Pista újra meg újra megesküdött: egyedül őt szereti. Éva néni titokban most abban reménykedett, hogy a fiú hamarosan megkéri Emma kezét, és akkor a lány letesz az egyetemi terveiről. Napról napra várták őt, hiszen megírta, hogy végre letette az utolsó vizsgáit is, és most már a maga lábára állhat. A bécsi rokonok tudtak arról, hogy Pista a Vallay lánynak udvarol, és eleinte elég rossz szemmel nézték a dolgot. Mindenki emlékezett még a botrányra, és tudták, hogy az emberek megint suttogni kezdenek majd. Ám Pista nem törődött ezzel, sőt, kijelentette, hogy emiatt csak még jobban szereti Emmát. Valóban úgy tűnt, hogy őszintén szerelmes a lányba, és az osztrák tanti ennek szívből örült – Pista eddig megrögzött szoknyavadász volt, itt volna hát az ideje, hogy végre megállapodjon és lecsillapodjon. Továbbá, mikor egy kicsit utánanéztek a lány dolgainak (ezekben a körökben semmit sem bíztak a véletlenre), kiderült, hogy a kis Emma bizony dúsgazdag teremtés. Pistának mesés hozomány üti a markát, ha feleségül veszi. És ha még valóban olyan szép is, ahogy a fiú mondja, annál jobb! Pista tehát a legszebb reményekkel telve ült fel a vonatra május végén. A zsebében ezúttal már ott lapultak a gyűrűk, és elhatározta, hogy az első adandó alkalommal, minden különösebb ceremónia nélkül a lány ujjára fogja húzni. Mindenáron magához akarta kötni őt, még mielőtt... Mielőtt mi történik? Nem, azt soha nem tudhatja meg, ha addig él is! – gondolta elszántan. Kóthay Gábor végül nem utazott vissza Párizsba. Füreden, a szívkórházban kapott állást, amihez szolgálati lakás is járt, a kórház közelében. A híres füredi gyógyító intézményben gyermekeket is kezeltek, és Gábor szakértelmére nagy szükség volt itt is, ezért örömmel fogadták a fiatal, de már tapasztalt orvost. Gábor még autót – egy Mercedest – is vett magának, ami igazi kuriózumnak számított, így könnyedén ingázhatott Körtvélyes és Füred között, és bármikor meglátogathatta édesanyját – és Emmát. A lánnyal persze egy jottányit sem javult a kapcsolata, de Emma annyi minden mással volt elfoglalva, hogy egyszerűen nem törődött vele. Gábor ennek örült, hiszen így elkerülték az összetűzéseket, és mikor a Krisztina-lakban volt, kedvére figyelhette a lányt, aki napról napra szebb lett. Titokban néha le is rajzolta, persze csak a maga örömére, mivel ezeket a képeket nem mutatta meg senkinek.

Júniusban mindenki Rozika és Damkó Pali esküvőjére készült. Emmát koszorúslánynak kérték fel, aki ezt örömmel elfogadta – még abba is belement, hogy barátnője kérésére vöröses hajához rózsaszín (!) ruhát vegyen fel. A város apraja-nagyja megjelent az ünnepségen, mivel mindenki szerette és tisztelte Szalkóczyékat. Még Gábort is meghívták, ami miatt Emma egy kissé neheztelt Rozikára (aki szerint „igazán nem hagyhatták ki” Éva néni fiát), ám a férfi végül csak a templomi esküvőn jelent meg. Zách Pista azonban végig ott volt, mivel néhány nappal a nagy esemény előtt megérkezett, és így Rozika és Pali még át tudták neki nyújtani a meghívót. A másnap hajnalig tartó mulatságot végigtáncolta a legszebb koszorúslány és a legnyalkább huszártiszt; az egész város meg volt róla győződve, hogy a következő lakodalom az övék lesz. Milyen boldog véget érhetne az a réges-régi botrány és tragédia, ha a főszereplők gyermekei egymásra találnának – mondogatta mindenki. Az idős matrónák, akik annak idején élvezettel csámcsogtak a sikamlós részleteken, most könnybe lábadt szemmel, sóhajtozva jelentették ki a fiatalokról: megérdemlik szegénykék, hogy legalább ők boldogok legyenek. Az esküvő után egy nappal Pista egy hatalmas rózsacsokorral meg is jelent a Krisztina-lakban. Gábor éppen ott tartózkodott, de mikor meglátta a fiút, sietve elbúcsúzott. Kifelé menet Pista szemébe nézett. Milyen boldog! – gondolta irigykedve. Biztosan azért jött, hogy megkérje Emma kezét. Hamarosan összeházasodnak, és gyerekeik fognak születni. Hogy fogja ezt kibírni? Gyorsan beült az autójába, és elhajtott. Nem vette észre, hogy Pista is irigységgel a szemében néz utána. Ő még csak nem is álmodhatott egy ilyen luxuscikkről, mint ez a csillogó autó, ez a senkiházi doktor meg ezzel furikázik. No, majd ha elveszi Emmát, és megkapja a hatalmas hozományt, első dolga lesz, hogy beszerez egyet, méghozzá lehetőleg ennél szebbet és nagyobbat – határozta el. A lánykérés annak rendje-módja szerint lezajlott, és Emma, valamint a nevelőanyja is boldogan igent mondtak. Az esküvőt őszre tűzték ki, a szüreti bálok idejére. Pista legszívesebben előbbre hozta volna, ám Éva néni ragaszkodott az időponthoz. Rengeteg mindent kell megszervezni addig. Emlékezett rá, hogy réges-régen az idősebb Gábor és az ő esküvője is akkor volt – és addig már csak két hónap van, azt igazán kibírják még, ha eddig tudtak várni. Pista végül beleegyezett. Rendben, akkor legyen szeptember első hetében, de egyetlen pillanattal sem később! A szerelmes ifjú türelmetlensége érthető volt, ám Pistának egyéb oka is volt a sietségre. Mikor később, már sötétedés után a kapuban elbúcsúzott Emmától, aki immár gyűrűs menyasszonya volt, és megcsókolta a lányt (milyen édes és puha volt a szája!), jókedvűen fütyörészve indult haza. Mikor egy kicsit távolabb a zsebébe nyúlt cigarettáért és rágyújtott, a hirtelen fellobbanó fényben egy alakot vett észre, aki a közelében állt, és merev tekintettel nézte őt, mintha csak a lelkiismerete megtestesülése lenne. A fiú ijedten hátrahőkölt, majd mikor felismerte a sötét ruhás alakot, bosszúsan így szólt:

– Eszter! A fene essen beléd, halálra akarsz rémiszteni? A parasztruhás női alak most közelebb lépett, és levette a kendőjét a fejéről. Sűrű, sötétszőke haja volt, ami vastag fonatban csüngött le a hátán. Az arca szép, bár halálsápadt volt, fekete szemében pedig különös tűz égett. – Pista fiatalúr! Hát emlékszik rám? – Persze hogy emlékszem – Pista idegesen körülnézett. – Hogy kerülsz ide? Megláthatnak együtt. Még csak az hiányozna! – Beszélni akarok a fiatalúrral. Pista egy darabig nézte a lányt. Látta, hogy egykönnyen nem tud megszabadulni tőle. Nos, jó, hadd mondja el, amit akar – gondolta végül. Jobb, ha most nem haragítja magára. Megfogta a lány karját, és bevonszolta a park fái közé, ahol a jótékony sötétség teljesen eltakarta őket az esetleg arra tévedő járókelők elől. – Mit akarsz? – Hallottam, hogy házasodik a fiatalúr! – a lány hangjában keserű gúny csengett. Pista magában átkozódott. Mi ütött ebbe a cselédbe? Nem elég neki, amit eddig adott? – Igen, szeptemberben. De mondd már, hogy mit akarsz, nem érek rá itt ácsorogni veled egész éjjel. – Azelőtt nem bánta, ha egész éjjel velem kellett lennie! – Az régen volt. Azt hittem, már tisztáztuk ezt a dolgot. – Nem, még nem tisztáztuk. Ott van Erzsike... A lánya. Akit még sohasem látott, és aki ettől a kis parasztlánytól született három évvel ezelőtt. Akkor rengeteg pénzt adott Eszternek, hogy tartsa a száját, és tűnjön el a városból, menjen haza a falujába. – Mit akarsz? Még több pénzt? Most nem tudok adni, várd meg, míg megnősülök. A lány továbbra is csak nézte őt. – A menyasszonya tudja? – Micsoda? Emma? Dehogy tudja! – hirtelen megragadta a lány karját, és megrázta. – Te, nehogy elmondd neki! Hallod! Akkor megöllek! Eszter csak mosolygott, majd kirántotta a karját a kezéből, és elrohant. Pista dühösen hajította el a cigarettáját. A fenébe is! Ha ezt Emma megtudja! Valamit gyorsan ki kell találnia. Ekkor hirtelen valami eszébe jutott, maga elé nézett, és elmosolyodott. Hát persze! Hogyhogy erre előbb nem gondolt? Hiszen a mondás is úgy tartja: kutyaharapást szőrével, nem igaz? Újra jobb kedvre derült, és hazafelé indult. A lánykérés után mindössze néhány nappal Emma hanyatt fekve nézte a régi fészer ütött-kopott tetején beszűrődő fénycsíkokat. Pista egyenletesen lélegzett mellette – szinte azonnal elaludt utána. A lány őszintén csodálkozott: hogyan képes most aludni? Messziről beszűrődött hozzájuk a mulatozás zaja. Most volt a körtvélyesi horgászverseny, ami az évek során sokat veszített a

hírnevéből és a népszerűségéből, ám még mindig kiemelkedő eseménynek számított a Balaton-parti városkában. Pistával úgy két órával ezelőtt hagyták ott a nyüzsgő sokadalmat, és kézen fogva sétálni indultak az erdőbe. Szinte észrevétlenül értek ide, ehhez a düledező, üres kis faházhoz, amit valaha halászok használtak, de most elhagyottan állt. A fiú behúzta őt ide, és rögtön megcsókolta. De nem úgy, mint eddig, hanem igazán – a derekát átölelve, magához szorítva, úgy, hogy a lány már szinte nem is kapott levegőt. Majd mikor a nyelvét a szájába dugta, Emma ijedten ellökte magától. Pista azonnal elengedte. – Mi a baj? – kérdezte gyengéden. – Nem volt jó? Emma elpirult. – De igen, jó volt. Nagyon jó. Bocsáss meg. Újabban tegeződtek. Még ez is olyan új volt. De hiszen a menyasszonya, és nemsokára a felesége lesz. Nem történhet semmi baj. Emma újra közelebb húzódott, és a fiú mellkasára hajolt. – Bocsáss meg. Olyan buta vagyok! – Nem, nem vagy az. Édes vagy – ezzel újra lehajolt hozzá, és ott folytatta, ahol az előbb abbahagyta. Úgy egy órával később Emma még mindig a történteket ízlelgette. Szóval ez a szerelem. A házasság. Vagyis egy férfi és egy nő együtt. A szülei is ezt csinálták, és Maman is, Gáborral, amikor rajtakapta őket. Ők is ugyanígy éreztek. Most értette csak meg. Milyen szörnyű és mégis gyönyörű! Fájdalmas és csodálatos. A lány végigsimította a testét, amire most már egészen másképp gondolt, mint akár csak egy órával korábban. Hirtelen újra át szerette volna élni ugyanazt, most azonnal. Akár a fájdalmat is. Megérintette Pista arcát. A fiú kinyitotta a szemét, és a lány tekintetét látva azonnal megértette, mit szeretne. Közelebb húzódott, és magához szorította őt. – Te kis telhetetlen! – mondta, mire mind a ketten nevetni kezdtek. Emma már tudta, mit kell tennie, és hamarosan újra érezte, hogy a fiú a magáévá teszi. Ezúttal nem érzett semmi fájdalmat, és a testét szinte elektromosságként járta át a gyönyör. Pista tapasztalt volt a testi szerelemben, de még őt is meglepte, milyen szenvedélyes ez a lány Valóságos főnyeremény, még szeretőként is – gondolta elégedetten. Nem hitte volna, hogy őt még bárki meg tudja lepni a bécsi szépasszonyok után, de lám – ez a fiatal, hamvas fruska a kezdeti húzódozása után még náluk is követelőzőbbnek bizonyult. Kis ideig zihálva feküdt, majd felkönyökölve rágyújtott egy cigarettára. Emma hozzá bújt, és az arcát az ingjébe fúrta. – Szeretsz? – Persze, kicsim. Imádlak. Pista elmosolyodott. Nagyon elégedett volt. Ha sikerül Emmát teherbe ejtenie, akkor minden rendben lesz. Akkor Varga Eszter, az átkozott zabigyerekével semmit sem tehet ellene.

Az első együttlétük után meglehetős rendszerességgel találkoztak a rozoga fészerben, ami Emma számára paradicsomi szépségű hellyé magasztosult. Otthonról azzal az ürüggyel jött el, hogy Zsömle kutyát sétáltatja, ezért nem tűnt fel senkinek a távolléte. Mostanában különben is újra rászokott a magányos sétákra. Mivel Rozika már férjes asszony volt, ezért vele kevesebbet lehetett együtt. Pistával nyilvánosan elég sokat mutatkoztak a városban, és a fiú rendszeres vendége volt a Krisztina-laknak is, ám azt senki sem sejtette, hogy titokban is találkozgatnak. Zsömle tudott titkot tartani, és mindig fegyelmezetten megvárta, míg a kis gazdája a faházban a vőlegényével előre ízlelgette a házasélet egyelőre még tiltott gyümölcseit. Gábor azonban észrevette, hogy Emma megváltozott. Mivel gyakran lerajzolta emlékezetből a lányt, arcának szinte minden rezdülését ismerte. Látta, hogy mostanában gyakran mosolyog rejtélyesen maga elé, mint aki nagy és mély titkok tudója. Ilyenkor mintha megszűnt volna körülötte a külvilág, és a szeme különös fényben csillogott. Szerelmes! – gondolta szomorúan. Az egész valóját betöltő érzelmek és a testi gyönyörök emléke megszépítették a lányt, és Gábor sejtette, hogy több történt köztük Pistával, mint az ártatlan séták vagy beszélgetések. Természetesen nem tudta bizonyosan, ám mivel – bár ezt magának még mindig nem volt hajlandó bevallani – régóta szerelmes volt a lányba, érezte a belőle áradó érzéki energiát, és csendben szenvedett ettől. Pistát nem tartotta méltónak Emma szerelmére, ám maga sem tudta, miért. Persze, féltékeny volt, bár ezt az érzést magának azzal magyarázta, hogy aggódik a lányért. Valami nyugtalanította a fiú tekintetében és viselkedésében, amit nem tudott volna szavakba önteni. Ugyanaz a fény volt Pista szemében, mint amikor régen az asztal alatt megtalálta őt, elbújva Emmával. Néha arra gondolt, hogy követi őket, akár Pistát, akár a lányt, mikor a kutyát sétáltatja, és meglesi, mit csinálnak, ám rögtön el is vetette ezt az ötletet. Idáig mégsem süllyedhet! Egyik délután a lakásából indult a kórházba, mivel esti ügyeletre volt beosztva. Az úton egy nagy fa mögül hirtelen egy fiatal, szép parasztlány lépett elé, aki egy kislányt vezetett kézen fogva. Félénken megszólította Gábort: – Doktor úr, kérem! Várjon egy kicsit. Gábor a lányra mosolygott, hogy bátorítsa. – Tessék! Miben segíthetek? Csak nem a kicsinek van valami baja? Lehajolt a szőke, szeplős orrú kislányhoz, és megsimogatta az arcát. A gyerek bizakodva nézett rá világoskék szemével. Gábor összeráncolta a szemöldökét: valakire emlékeztette őt. A lány tovább beszélt: – Nem, neki semmi baja, hál’ Istennek! Csak... beszélni szeretnék magával, ha szabad. De nem itt az utcán. Gábor kérdőn nézett rá. Mit akarhat tőle ez az ismeretlen parasztlány? – Jól van. Éppen a kórházba tartok. Jöjjön velem.

A lány a kicsivel utána ballagott, a portás csodálkozó tekintetétől kísérve. Megilletődve nézett körül a kórház fehér folyosóján, mikor Gábor intett neki, hogy kövesse őt a rendelőjébe. Mikor beléptek, hellyel kínálta, és feléjük nyújtott egy csokoládésdobozt, amivel kis betegeit szokta megkínálni. – Tessék, foglaljanak helyet. Vegyenek csokoládét! Hogy hívják, kedves? – Varga Eszter. Balatonalsópusztán lakom. Ez egy Körtvélyes szomszédságában lévő falu volt. – És hogyhogy eljöttek ilyen messzire a kislánnyal? Tessék, vegyenek még! A kicsi boldogan majszolta a csokoládét, Eszter azonban hallgatott. Látszott, hogy nehezen szedi össze a bátorságát. Gábor türelmesen várakozott. Látta a lányon, hogy időre van szüksége. Végül Eszter belekezdett a mondókájába, és Gábor egyre nagyobb döbbenettel hallgatta. Elmondta, hogy a Zách-kastélyban dolgozott cselédlányként, és a Pista fiatalúr szemet vetett rá. Amikor hazautazott Bécsből, minden egyes alkalommal viszonyt folytatott vele, és fűt-fát ígért neki. Mikor aztán megtudta, hogy terhes, abban a pillanatban elfordult tőle. Először megpróbálta rávenni, hogy valahogy hajtsa el a gyereket (hiszen a parasztok értenek az ilyesmihez, nem igaz?), ám mikor megtudta, hogy ehhez már túl késő, pénzt adott neki, és kidobta a házból. Eszter hazament a szüleihez, szégyenszemre, és megszülte Erzsikét. Azóta hiába próbál újra a fiatalúr közelébe férkőzni, ő nem hajlandó szóba állni vele. Erzsikét még csak nem is látta. Most pedig hallotta, hogy nősülni készül, és az orvos úr rokonát (Gábor ekkor keserűen elmosolyodott) akarja elvenni, így azt gondolta, hogy idejön, és szól neki. A kisasszonynak meg kell tudnia a dolgot, de ő, Eszter, nem meri neki elmondani. Különben is a Pista fiatalúr megfenyegette, hogy megöli. A lány erre a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Gábor cigarettára gyújtott, és idegesen fel-alá kezdett járkálni a rendelőben. Hirtelen megfordult, és szemügyre vette a kislányt. Hát persze! Kiköpött Pista. A lány tehát igazat mond. Most mit tegyen? Végül megszólította a még mindig sírdogáló Esztert. – No, ne sírjon. Ki tud még erről? – Csak a fiatalúr, és persze a szüleim. De még sokan sejtik a faluban, meg a kastélyban is, hiszen nem vakok az emberek. Valakitől előbb-utóbb meg fogja tudni a kisasszony is – a lány felszegte a fejét. – És én azt akarom, hogy meg is tudja. A Pista fiatalúr egy gazember! Ha ezek után is úgy dönt, hogy hozzámegy, hát az ő baja. De tudnia kell! – Jól van. Maga semmiképpen ne szóljon neki. Menjen szépen haza a kislánnyal. Szükségük van valamire? Egy kis pénzre? A lány büszkén megrázta a fejét, majd felállt, és kézen fogta a kis Erzsikét. – Hát, Isten áldja meg a doktor urat. És köszönöm, hogy meghallgatott. Gábor bólintott, majd kikísérte őket a kórház kapujáig. Mikor visszaért a rendelőbe, leült az asztalához, és a két kezébe fogta a fejét. Most mit tegyen?

Másnap első dolga volt, hogy Körtvélyesre menjen, de ezúttal nem ment haza a Krisztina-lakba. Egyenesen a Zách-kastélyba tartott, ahol az inas meglepetten nézett rá. – A Pista fiatalurat keresem. – Nincs itthon, kérem. A városban van, a kis menyasszonyával. Gábor hátrahőkölt, mintha megütötték volna. – Jól van, akkor megvárom. Bemehetek? Az inas félreállt az ajtóból, és szó nélkül beengedte. Gábor belépett az előszobába, majd a szalonba, ahol leült az egyik karosszékbe, és a kezébe vett egy ott heverő régi újságot. Úgy tett, mintha olvasott volna, ám közben a szíve a torkában dobogott, és nem tudott koncentrálni. Végül letette a lapot, és körülnézett. Az egykor szép, pompás barokk szalon bútorai mostanra megkopottak, kifakultak és kifeslettek. A falakról mállott a vakolat. Az egész kastély lassan pusztult és omladozott. Milyen kár érte – gondolta -, valamikor az ország egyik legelőkelőbb főnemesi rezidenciája volt. Talán néhány órát is várakozhatott – idegességében nem érzékelte az idő múlását. Végre meghallotta Pista és az inas hangját az előszobából. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a fiatal gróf belépett. – Maga az? Mit keres itt? – Jó napot! – mondta Gábor felállva és meghajolva, hangsúlyozott udvariassággal, mivel Pista elfelejtett köszönni neki. – Beszélni szeretnék önnel egy fontos ügyről, gróf úr. Pista hanyagul leült vele szemben, és egy kézmozdulattal intett, hogy ő is üljön vissza. Gábor helyet foglalt, és csendben figyelte, ahogy Pista cigarettára gyújtott. Őt nem kínálta meg. Majd, mivel unszolva nézett rá, belekezdett a mondókájába. – Tegnap meglátogatott valaki a kórházban. Egy bizonyos Varga Eszter. Pista felpattant, mintha darázs csípte volna meg. – Az a szajha! Egy szavát se higgye el! Csak pénzt akar – hirtelen Gábor felé fordult, szeme rémülten kimeredt. – Nem mondta el Emmának, ugye? Gábor némi szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Még nem. És nem is fogom, ne féljen. Úgysem hinne nekem. De az a lány igazat mond, gróf úr. A kislánya úgy hasonlít magára, mint egyik tojás a másikra. Újra elhallgatott, és nézte, ahogy Pista fel-alá járkált, akárcsak tegnap ő a rendelőben. Majd tovább beszélt, halk nyugodt hangon. – El kell mondania Emmának, még mielőtt valaki mástól megtudja. Mert meg fogja tudni, ez elkerülhetetlen. Hiába félemlítette meg az egykori szeretőjét, és hiába tudja, hogy én hallgatni fogok, nem érezheti magát biztonságban. Magának kell elmondania. – Soha! – Pista megállt, és kihívóan nézett rá. – Nem tudhatja meg. Érti? Legalábbis az esküvő előtt nem. Utána már úgyis mindegy lesz. Gábor elsápadt dühében ekkora cinizmus hallatán.

– Hogy mondhat ilyet? Hogy teheti ezt vele? Ha szereti... Pista felkacagott. – Ha szeretem? Úgy mutassam ki, hogy szeretem, hogy elmondom neki: van egy zabigyerekem? Törjem össze a szívét? Gondolja, hogy akkor hozzám jön? Pedig ő szeret engem, bizony! Ha tudná... – elhallgatott és cinkosan rákacsintott Gáborra, aki egyre jobban elsápadt. Pista érdeklődve nézte őt, majd elvigyorodott. – Nézzenek oda, maga féltékeny, barátocskám! Csak nem szerelmes belé? Dehogynem, fülig szerelmes! Igaz a régi mondás: nézd meg az anyját, vedd el a lányát, nem így van? Gábor felpattant, megragadta Pista kabátjának hajtókáját, és a falhoz nyomta. Sötét szeme villámokat szórt. Pista gúnyosan nézett rá – egyforma magasak voltak, így szemük pontosan egy vonalban volt. Gábor vészjósló hangon sziszegte: – Hallgasson! Hallgasson, vagy különben... Pista az arcába fújta a cigarettafüstöt. – Vagy különben mi lesz? Talán velem is párbajozni fog, mint egykor Jenővel? Hiszen akkor is megfutamodott. Maga egy gyáva alak, barátocskám. Gábor elengedte Pistát, és a dühtől reszketve csak ennyit mondott: – Nem fogom hagyni, hogy bántsa Emmát. Megértette? Ekkor belépett az inas, és döbbenten nézett rájuk. Pista kisimította a kabátját. – Semmi baj, Sándor. A doktor úr már menni készül. Kísérje ki, kérem. Gábor zaklatott állapotban ért haza. Nem is ment be a Krisztina-lakba – nem tudott volna szembenézni Emmával. Egyenesen hazament, és leroskadt az ágyára. Ez a gazember! Hogy merészel ilyeneket mondani? Hogy ő szerelmes Emmába! Gábor felült, és maga elé bámult. Mi van, ha ez mégis igaz? Mit érez valójában Emma iránt? Eddig nem merte magának feltenni ezt a kérdést. Behunyta a szemét, és az ökleit rászorította. Mindegy, hogy mit érez – gondolta. Akár szerelmes belé, akár nem, a lány érzései soha nem fognak megváltozni vele kapcsolatban. Most sem tehet semmit, mivel Emma egy szavát sem hinné el – végig sem hallgatná. Mikor kinyitotta a szemét, pillantása az asztalra, egy fehéren derengő borítékra esett. Bizonyára a házvezetőnője hagyta itt. Felállt, és megnézte: Madeleine küldte a levelet. Hirtelen vágy fogta el a lány után; a csókjai, ölelése után. Ő legalább szereti – ha csak a maga módján is. Kibontotta a levelet, és az asztalhoz ülve olvasta. Madeleine hosszan írt korzikai életéről, az ajacciói kórházról és a munkájáról. Gábor elmosolyodott: maga előtt látta a lány széles kézmozdulatait, amelyekkel a déli származású emberek szokása szerint a szavait kísérte. Szinte az elmaradhatatlan cigarettát is látta az ujjai között. Madeleine arról is írt, hogy Gábor kaphatna állást ugyanabban a kórházban, ahol ő is dolgozik. Újra együtt lehetnének! Persze, csak ha már megunta a magányt vagy nem talált magának valakit, aki igent mondott a kecsegtető ajánlatára. Gábor ismét

elmosolyodott, miközben ezeket a szavakat olvasta. Valóban, mi lenne, ha újra hátat fordítana ennek az országnak, és elmenne, ezúttal még messzebbre. Korzika és Madeleine. Ekkor azonban eszébe jutott az ígérete; hogy megvédi Emmát. Jól van. Korzika várhat. Most itt van rá szükség – határozta el. Valahogyan segíteni fog a lányon, még akkor is, ha Emma ezt tőle soha nem fogadná el. Néhány hét múlva Pistának nyoma veszett. Előtte már furcsán viselkedett, mintha nyomasztotta volna valami, de Emma hiába faggatta őt együttléteik során. A fiú csak hallgatott, és egymás után szívta a cigarettákat. Már augusztus elején jártak, ezért az esküvő előkészületei nagyban folytak. Emma már ruhapróbákra is járt, és boldogan nézegette magát fehér menyasszonyi ruhájában, a mirtuszkoszorúval a fején. Ugyan tudta, hogy a fehér virág már nem illik a homlokára, ám nem volt lelkifurdalása, hiszen a jövendőbelijével volt együtt, ráadásul már az eljegyzés után. Szeretik egymást, és ezt nem kell szégyellniük. Csak egyvalami miatt aggódott: hogy Pista ilyen szótlan és ideges az utóbbi időben. Biztosan a közelgő esküvő az oka. Emma elhessegette a sötét gondolatokat. Már semmi sem állhat közéjük! Ám több nap is eltelt, és Pista nem jelentkezett. Emma mindennap várta őt a szokott helyükön a régi faházban. A földön ült, állát a térdére támasztva, miközben elgondolkodva vakargatta Zsömle, a vizslája fülét. Hol lehet Pista? Végül a kastélyba is elment, de a személyzet sem tudott semmit. Együtt érző tekintettel nézték a szép kis menyasszonyt a tágra nyílt, aggódó szemével, és csak a fejüket csóválták. – Mi sem láttuk őt már napok óta, kisasszony. Aztán úgy öt nap múlva csendőrök csöngettek be a Krisztina-lakba. Ilonka engedte be őket, míg Éva néni sápadtan nézte az ablakból, ahogy közeledtek. Azonnal tudta, hogy Pistával kapcsolatban hoznak híreket. Istenem, mi történhetett már megint? – gondolta szívdobogva. Emma nem volt otthon, megint elment Zsömlével valahová. Talán jobb is. Az egyik csendőr, aki őrmesteri rangjelzést viselt, tisztelgett az asszonyság előtt, és összecsapta a bokáját. Komor arcáról semmi jót nem lehetett leolvasni. A vele lévő két fiatal fiú, akik nem lehettek idősebbek húszévesnél, lehajtott fejjel, sisakjukat a kezükben tartva álltak egy lépéssel mögötte. – Jó napot! – hangzott a marcona bajusz alól -, itt lakik egy Vallay Emma nevezetű személy? – Igen, itt. Miért keresik? Csak nem... Az őrmester, látva az asszony rémületét, kissé békülékenyebb hangon folytatta. – Semmi baj, ne ijedjen meg. Legalábbis a kisasszonnyal nincs semmi dolgunk. Csak szeretnénk neki néhány kérdést feltenni. Hol van most? – Nincs itthon. A kutyáját sétáltatja. De az Isten szerelmére, mondják el, mi a baj, biztos urak! Ugye Zách Pistával történt valami?

A csendőrök sokatmondó pillantásokat váltottak egymással, majd a marcona őrmester a tőle telhető leggyengédebb hangon ezt mondta: – Üljön le, asszonyom. Elmondunk mindent. Mikor Gábor nem sokkal később belépett a házba, János fogadta őt az előszobában, halálsápadt arccal. – Jaj, Gábor úrfi! De jó, hogy megjött. Csendőrök vannak a nagyságos asszonynál. Gábor szó nélkül bekopogott a szalon ajtaján, majd választ sem várva, belépett. Éva kisírt szemmel nézett rá az asztal mellől, a csendőr őrmester pedig zavarában egyik lábáról a másikra nehezedve állt előtte. Gábor egy pillantással felmérte a helyzetet. Pista! Csakis vele történhetett valami. Körülnézett, de Emmát nem látta sehol. Jeges rémület szorította össze a szívét. – Mi történt, Anya? Éva a kezébe temette az arcát. A csendőr válaszolt helyette. Egy holttestet találtunk a Balatonban, uram, lőtt sebbel. Azonosítás után kiderült, hogy Varga Eszter, balatonalsópusztai lakosról van szó. Nem messze, a bokrokban megtaláltuk Zách István szolgálati pisztolyát. A gróf úrnak pedig több napja nyoma veszett. Most szeretnénk kihallgatni a menyasszonyát az üggyel kapcsolatban. – Ő nem tud semmit – mondta Gábor gyorsan -, hagyják békén! Éva döbbenten nézett a fiára. – Te tudsz valamit, Gábor? A férfi lehajtotta a fejét. – Hallgassanak ki engem. Részben az én hibám is, hogy ez történt. Ismertem Varga Esztert, néhány hete beszéltem vele. Tudtam, hogy volt köztük valami, Zách Pista és közötte. Gyerekük is született. De azt nem tudom, mi történhetett. A csendőr egy darabig hallgatott, és Gábort nézte. – Hajlandó ezt jegyzőkönyvbe is mondani az úr? – Hát persze. Mindent elmondok, amit tudok. Ezzel bementek az ebédlőbe. Mikor végeztek, és a csendőrökkel együtt visszamentek a szalonba, már Emma is ott volt. Gábor a szemébe nézett, és megtorpant – a lány leírhatatlan tekintettel nézett rá, majd elfordította a fejét. A csendőr idegesen krákogott. – Attól sajnos nem tudunk eltekinteni, hogy kihallgassuk a kisasszonyt is. Emma bólintott, és követte az őrmestert az ebédlőbe. Éva kétségbeesetten nézett a fiára. – Szóval te tudtad! Tudtad, és nem szóltál. – Hogyan szólhattam volna? Kinek? Pistával beszéltem, megpróbáltam rávenni, hogy mondjon el mindent Emmának. Nem volt rá hajlandó – elhallgatott, majd halkan folytatta. – Szegény lány! Nem lehetett tudni, hogy kire érti; Eszterre vagy Emmára. Mivel Éva többet nem szólt hozzá, megfordult, és elment.

Az eset újra felkavarta a kisváros csendes, egyhangú életét. Hihetetlen, hogy már megint Záchékkal és a Vallay lánnyal történik ilyesmi. Mintha el lennének átkozva, hetedíziglen. Emmát mindenki sajnálta, hiszen ő az ügy ártatlan szereplője volt. Szegényke, már az esküvőjére készült. De valóban nem tudott a Pista fiatalúr régi nőügyeiről? – találgatták. Többé-kevésbé köztudott volt az is, hogy a Varga Eszter kislánya is tőle van. Vajon Kóthayné sem tudta? Hiszen ez gyakran előfordul a legelőkelőbb családokban is, és általában nem torkollik tragédiába. Mi üthetett ebbe a Pistába, hogy lelőtte azt a lányt? Megpróbálhatta volna valahogyan elsimítani az ügyet. Talán az a szerencsétlen Eszter volt túl követelőző vagy erőszakos, és nem vette észre, hogy a tűzzel játszik. Emmát az első kihallgatás után nem hívták be többet tanúskodni. Nyilvánvaló volt, hogy semmit sem tudott a vőlegénye és az egykori cseléd kapcsolatáról. Az ügyet hamarosan le is zárták, mivel az egyetlen gyanúsítottnak nyoma veszett. Valószínűleg külföldre szökött, hiszen már napokkal a holttest megtalálása előtt eltűnt. Mostanra bárhol lehetett a világban, álnéven és hamis papírokkal. Gazdag, befolyásos rokonai voltak, akik természetesen letagadták, hogy bármit tudnának róla, de valószínűleg segítettek neki a szökésben. A magyar hatóságok hatásköre ennél nem terjedt tovább. Különben is, csak egy cselédlányról volt szó, egy főnemessel szemben, így túlságosan nem is erőltették meg magukat. Szeptember vége felé Emma kerékpárral átment Balatonalsópusztára, ami úgy tíz kilométerre lehetett Körtvélyestől. A helyiektől érdeklődött, merre találja Vargáék házát. A takaros, fehérre meszelt vályogház a falu közepén volt, a kertjében színes virágok nyíltak, és a tornácon egy macska mosakodott. Egy kislány játszadozott az udvarban. Emma leszállt a kerékpárról, és bebámult a fakerítésen. A kislány észrevette a szép ruhás nénit a furcsa, kerekes szerkezettel, és kíváncsian közelebb lépett. Emma szíve megdobbant. Igen, a gyerek szakasztott Pista! Valóban az ő lánya. Elfordult, és a szemét elöntötte a könny. Ekkor a tornácról egy erőteljes női hang szólt ki. – Erzsike, gyere be! Egy fekete ruhás, magas, tagbaszakadt parasztasszony állt ott, és leplezetlen gyűlölettel nézte Emmát. A lány gyorsan felpattant a kerékpárjára, és hazahajtott, mintha valaki üldözte volna. Otthon kisimította összegyűrődött szoknyáját, majd elindult, hogy megkeresse Éva nénit. Valamit el kellett mondania neki. Gábor éjszakai ügyeleten volt a kórházban. Csendes volt az este, és a nagyvizit után a rendelőjében ült, egy újsággal az ölében, szokása szerint a lap szélére rajzolgatva. Mikor kopogtak az ajtaján, szinte felugrott ijedtében. – Szabad – szólt ki, és letette az újságot.

Éva lépett be, és köszönés nélkül nézett rá. A csendőrök látogatása óta neheztelt a fiára, amiért elhallgatta előlük Pista viszonyát, és a törvénytelen gyereket. Gábor ezért most meglepődött a látogatásán. – Anya! Felállt, és hellyel kínálta Évát. Az asszony leült, és fáradt tekintettel nézett rá. Még mindig nem szólt egy szót sem. Gábor látta rajta, hogy megint valami baj van. – Mi történt, Anya? Csak nem Emmával történt valami? – Emma gyermeket vár. Döbbent csend következett. Gábor úgy érezte, mintha éles kést döftek volna a torkába, és soha többé nem tudna megszólalni. Felállt, az ablakhoz lépett, és Évának hátat fordítva kibámult rajta. Hosszú percek teltek így el. Végül rekedten ezt kérdezte. – És én most mit tehetek? Ugye nem azt akarod, hogy segítsek valami törvénytelen... – Nem, nem ezt akarom. Nézz rám, fiam. Gábor lassan megfordult, és az anyja szemébe nézett. – Jól van. Most pedig hallgass végig. Tudom, hogy szereted Emmát. Már elég régóta tudom, már akkor észrevettem, amikor te még nem is sejtetted. Azt is tudom, hogy ő gyűlöl téged, most talán még jobban, mint valaha. De segítségre van szüksége. Azt akarom kérni tőled, hogy vedd őt feleségül, fiam. Rövid szünetet tartott, majd mivel Gábor még mindig nem szólt semmit, folytatta. – Persze csak névházasság lenne. A gyerek miatt, hogy ne legyen törvénytelen származású. A te nevedet kapná meg, így az örökösünk lehetne. Úgysem valószínű, hogy valaha lesz saját unokám. Emma is megmenekülne a szégyentől. Legalábbis a látszat szerint, de ebben a világban úgyis a látszat számít. Végül Gábor megszólalt, színtelen, közömbös hangon. – Emma mit szól ehhez a tervhez? Egyáltalán tud róla? – Igen. Tegnap mondta el nekem, hogy állapotos, és rögtön eszembe jutott ez a megoldás. Ő beleegyezett. A gyerek miatt. Tudja, hogy nincs más választása. Éva felállt, és közelebb lépett a fiához. – Mi a válaszod, Gábor? Hajlandó vagy erre? Hiszen csak egy formaság az egész. Később akár el is válhattok... Gábor válla megrándult. – Hagyd abba, Anya, kérlek! Jól van, megteszem. Persze, ki máshoz fordulhatnátok? De – és ezt jól jegyezd meg – nem azért vállalom, mert szeretem Emmát. Bella és Zoltán emlékére teszem. És a születendő gyerek miatt, aki nem tehet semmiről. Az én halott kisbabáimért. Emma miatt is, de nem azért, mert szeretem. Ennek semmi köze az érzéseimhez. És még...

miattad is, Anya. Mert te kértél meg rá. Mindezekért megteszem. De soha többé ne említsd előttem, és senki más előtt, hogy szeretem Emmát. Rendben? Éva odalépett a fiához, és a fejét a vállára húzta. Egészen halkan súgta a fülébe. – Rendben. És köszönöm! Te nagyon jó ember vagy, és egyszer még boldog leszel, tudom. Mindenki követhet el hibákat, és ezt Emma is meg fogja érteni egyszer. Gábor nem szólt erre semmit, csak megrázta a fejét. Nem, a lány nem fog neki soha megbocsátani, de ő ebbe már belenyugodott. Nem is ezért segít most neki, hanem mert megígérte. És mert valóban szereti. Az esküvőt a lehető legszerényebb keretek között tartották. Emma tanúja Damkó Pali, Rozika férje volt, Gáboré pedig Dombi doktor, a család öreg orvosa. A polgári szertartás mindössze fél óra alatt lezajlott, mivel nem kértek semmiféle beszédet vagy ünnepséget. A templomban az öreg, beteges pap unottan és monoton hangon mondta el az eskü szavait, amit a két ember szinte alig hallhatóan ismételt el utána. Mikor meg kellett fogniuk egymás kezét, Gábor érezte, hogy a lány keze ernyedt, hideg, és tüntetőleg kerüli a tekintetét. Amint a pap levette a stólát, amit előzőleg a kezük köré tekert, Emma azonnal elkapta a kezét, mintha valami megégette volna. A gyűrűk felhúzásakor látta, hogy könnyek csillognak a szemében. Ekkor szívből megsajnálta őt – szegény lány nem így képzelte el az esküvőjét! Megpróbált biztatón ránézni, ám Emma egyetlenegyszer sem viszonozta a tekintetét. Gábor megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor az atya végre kimondta az áment. Emma valóban szörnyű lelkiállapotban volt. Mikor Éva néni két héttel ezelőtt – amikor bejelentette neki, hogy gyermeket vár Pistától – előállt az ötlettel, hogy házasodjanak össze Gáborral, először kétségbeesetten tiltakozott. Nem, ő inkább meghal vagy elbujdosik, vagy akár vállalja a szégyent, hogy leányanya lesz. Végül azonban, amikor már kissé lecsillapodott és nyugodtabban végig tudta gondolni a dolgot, ő is belátta, hogy ebben a helyzetben ez a lehető legjobb megoldás. Most a gyermekére kell gondolnia, és nem önmagára. Különben is – érvelt magában – Gábor ennyivel tartozik neki. Annyi rosszat tett már ellene, hogy most igazán meghozhatja ezt az áldozatot. Ami neki valószínűleg nem is nagy áldozat. Végül még ő győzte meg Rozikát, aki elszörnyedt a hír hallatán, hogy így lesz a legjobb, és ő egyáltalán nem bánja az egészet. Már úgyis elveszítette Pistát, így hát minden mindegy. Most azonban, hogy itt kellett állnia annak az embernek az oldalán, akit mindenkinél jobban gyűlölt, újra erőt vett rajta a kétségbeesés. Gyakran csak egy hajszál választotta el attól, hogy sarkon forduljon és elrohanjon, elmeneküljön messzire. Még szerencse, hogy igencsak rövidre fogták a szertartásokat. Különösen a templomi volt nehéz, a sok kenetteljes szóval, és életre szóló esküvel. Meg kellett érintenie ezt az embert, megfogni a kezét, érezni, ahogy a tekintetét keresi. No, azt hiába! Pedig amikor a gyűrűt az ujjára húzta, felfigyelt rá, milyen szép keze van. Hosszú, ideges ujjai, ápolt körme.

Igazi orvoskéz – gondolta. Hosszú évek óta ez volt az első barátságos gondolat, ami Gáborral kapcsolatban az eszébe jutott, de csak egy pillanatig tartott. Mikor vége volt az egésznek, azonnal hátat fordított neki, és Éva nénihez menekült. Tudta, hogy Gábor az éjszakát a Krisztina-lakban fogja tölteni (adni kellett a látszatra), de abban reménykedett, hogy ma már nem kell többé a közelében lennie. Emma nem csalódott, ugyanis Éva nagyon jól tudta, hogy ez az esküvő minden résztvevőnek inkább kínos és fájdalmas, mintsem örömteli esemény volt. János inas, aki Emmát és Gábort is gyermekeként szerette, könnybe lábadt szemmel nézte őket. Ő a szíve mélyén talán szerette volna, ha összekerülnek, no de így... A két tanú, valamint Rozika, aki szintén az első gyermekét várta, sietve kimentették magukat, és eltávoztak. Emma, aki a kimerültségtől már alig állt a lábán, Éva nénibe karolva ment haza. Gábor egy cigarettára gyújtva mögöttük ballagott, a szótlan, leszegett fejű Jánossal az oldalán. Másnap már korán reggel visszament Füredre, még mielőtt Emma vagy az édesanyja felébredt volna. Csak Jánostól köszönt el, aki még mindig szomorúan tett-vett a házban. Vidámságot erőltetve magára, megveregette az inas vállát. – No, ne lógasd az orrod, öreg. Nehéz volt, de túl vagyunk rajta. Most már minden rendben lesz – lehalkította a hangját, és közelebb hajolt: – Vigyázzatok Emmára, jó? Próbáljatok meg lelket verni belé. Én egy pár napra eltűnök, az jót fog tenni neki. János bólogatott, és ahogy Gábor lement a lépcsőn, majd beült az autójába, szeretettel nézett utána. Milyen nagyszerű ember! Kár, hogy Emmuska ezt nem látja... Néhány nap elteltével Emma valóban összeszedte magát. Gábornak nyoma veszett, és a lány szinte már meg is feledkezett róla. A gyermeke érkezésére való készülődés betöltötte minden idejét és gondolatát. Rozika nagyjából ugyanakkor esett teherbe, mint Emma, ezért együtt sétáltak, tervezgetve a jövőt, vagy egyikük házában üldögéltek, és babakelengyét varrogattak. Éva néni is lelkes, sőt boldog volt. Újra gyermek lesz a házban! Aki – ha csak névleg is – az unokája lesz. Ő is buzgón varrogatott, kötögetett, sőt, még Évike szobájából is kihozott egy-két holmit, ruhácskát, játékot. Már a kiságyat is meg akarta csináltatni a helyi asztalossal, azonban Emma ezt babonából nem engedte. Azzal csak várjunk még, hiszen jó néhány hónap van még hátra a kicsi érkezéséig. Még Gábor is izgatott volt a kisbaba miatt. Mikor először megtudta, hogy Emma terhes, a csalódás és a féltékenység okozta fájdalom mindent elsöprő módon kerítette hatalmába. Szóval mégis jól sejtette – a lány már az esküvő előtt odaadta magát Pistának. Micsoda felelőtlenség! – háborgott. Ám, ha jobban belegondolt, ő az utolsó, aki emiatt követ vethet rá. Szerette azt a semmirekellő Pistát, ez nyilvánvaló. Gábor pedig igazán nem vetheti a lány

szemére, ha szerelemből bűnt követett el. És talán még valami szép is kisülhet ebből az egész mocskos történetből. Egy gyermek érkezése mindig öröm, ő pedig már régóta vágyott gyermekre. Ugyan nem egészen így képzelte el, de ez a kisbaba az ő nevét fogja viselni. Az ő gyermeke lesz – ha nem is vér szerint. Mindent meg fog tenni érte – határozta el -, akár egy igazi apa. Egy jó hónap elteltével, mikor már úgy érezte, hogy Emma valószínűleg túltette magát a szörnyű esküvő megpróbáltatásain, elhatározta, hogy megpróbál közeledni a lányhoz. Emma talán a gyermek érdekében belemegy, hogy valami semleges, civilizált kapcsolat, egyfajta fegyverszünet alakuljon ki köztük. Nem, barátok sohasem lesznek, ezt tudta, de talán ellenségeknek sem kell maradniuk. Mikor megérkezett, Emmát a kertben üldögélve találta. November elején jártak, de nagyon szép, napos délután volt, és a lány egy takaróba burkolózva ült a platánfák árnyékában, a hintaszéken, amit Éva néni nemrég csináltatott a virágágyások mellé. Ezúttal nem babaruhát varrt, hanem egy könyvet olvasott, lábánál öreg vizslájával. Zsömle kutya vette észre a közeledő Gábort, és vidáman felállt, hogy üdvözölje a férfit. A kutya, Emmával ellentétben, kedvelte Gábort, és most is a farkát csóválva közeledett hozzá. A lány felnézett a könyvből, és az arcán azonnal megjelent a szokásos kifejezés, ami hétéves kora óta a férfi láttán minden alkalommal kiült rá: gyűlölet, ellenségesség, elutasítás és megvetés keveréke. Gábor azonban ezúttal nem törődött ezzel, közelebb lépett hozzá, és megszólította. – Jó napot! Szép időnk van, nem igaz? – elhallgatott, és dühös volt magára, amiért ilyen ügyetlen közhelyekkel kezdi. A zsebébe nyúlt, és egy fából készült csörgőt vett ki belőle. – Nézze, Emma, ezt én csináltam. A kicsinek szántam. A kisbabák szeretnek ilyenekkel játszani, a kórházban is van, és... Megint elhallgatott, ugyanis Emma arca vészjóslóan elvörösödött, majd elsápadt. A lány felállt, a takarót a földre csúsztatva, és kiütötte a férfi kezéből a játékszert. Egy darabig csend volt. Gábor döbbenten nézett a lányra, Emma pedig olyan dühös volt, hogy nem talált szavakat. Végül megszólalt, fojtott hangon. – Hát ide figyeljen! Ha azt hiszi, hogy ilyenekkel jóváteheti... Ha azt hiszi, hogy valaha is megbocsátom mindazt, amit ellenem elkövetett... Istenem, hiszen tönkretette az életemet... nem is egyszer. Hogy merészel most idejönni? Azt hiszi, hogy mivel magához mentem... magához kényszerültem menni, most már mindent megengedhet magának? Azt hiszi, megengedem majd, hogy akár egy ujjal is hozzányúljon a gyerekemhez? – Emma hisztérikusan felnevetett. – Igen, talán hálásnak kellene lennem, hogy megmentett a szégyentől, de a mérleg másik serpenyőjében sokkal súlyosabb dolgok vannak: az anyám, a testvéreim élete, az apám boldogsága, és most Pista... maga tudott Pistáról és arról a lányról, igaz? Kicsinyes bosszút akart állni, most meg képes idejönni, és a gyermekemről beszélni. Soha, érti, soha nem fog

még a közelébe sem menni. Tudom, hogy el kell viselnem itt a jelenlétét, mert Éva néni fia, de kérem, hagyjon engem békén. És a kisbabámat is. Most pedig menjen innen, látni sem bírom! Emma elfordult, és a hinta keretére támaszkodott. Zihált a felindulástól, és Gábor már-már attól félt, hogy rosszul lesz. A sértett férfin felülkerekedett az orvos, és ösztönösen közelebb lépett, hogy segítsen. Emma azonban anélkül, hogy ránézett volna, ezt sziszegte: – Még mindig itt van? Menjen már, hagyjon, kérem! Gábor ekkor látta, hogy a házból János siet ki a kertbe. „Jól van – gondolta -, ő majd segít Emmának.” – Megfordult, és anélkül, hogy visszanézett volna, beült az autójába, és elhajtott. Mikor hazaért, elküldte a házvezetőnőjét azzal, hogy nem kér vacsorát, majd leült az asztala mellé, és újra végiggondolta Emma szavait. Szóval nincs remény – gondolta leverten. Tudta, hogy a lány Bella és a kicsik haláláért őt hibáztatja, sőt azt is sejtette, hogy Zoltán és a saját boldogtalanságáért is. De hogy még Pista ellene elkövetett bűnét is az ő nyakába varrja! Mostanra tudta, hogy szereti a lányt, mindennél jobban, még jobban, mint egykor Bellát, holott nem hitte volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz – akár az életét is adná érte. Viszont Emma még azt sem fogadná el tőle – gondolta -, és keserűen elmosolyodott. Mit tegyen hát? Ekkor eszébe jutott Madeleine. Felállt, kinyitotta az íróasztala fiókját, és kivette belőle a lány néhány hónappal ezelőtti levelét. – Korzikára? – kérdezte Emma tágra nyílt szemmel Éva nénitől. – Olyan messzire? Miért pont oda? Ám ezt Éva néni sem tudta megmondani. Őt is váratlanul érte Gábor bejelentése, majd sietős távozása. Tegnap ugrott be elbúcsúzni, és ma már el is utazott. Azt akarta, hogy Emma csak akkor tudja meg, hogy elmegy, ha már nem lesz itt. Éva szomorúan vette tudomásul a fia döntését. Jánostól hallotta, hogy néhány napja csúnyán összeszólalkoztak Emmával, de nem gondolta volna, hogy ez lesz a vége. Hogy miért Korzikára ment, arról sejtelme sem volt. – Azt mondja, van ott valami ismerőse – mondta sóhajtva, és a vállát megvonva. Az asszonyt lelkifurdalás gyötörte, mivel az ő ötlete volt ez az esküvő. Ám ő csak Emmán akart segíteni, nem akarta Gábort elüldözni. Nem is volt szándékában a lányt hibáztatni, aki megrettenve, sápadt arccal nézett rá. – Én ezt nem akartam – motyogta Emma halkan. – Nem akartam, hogy elmenjen. Éva néni egy darabig szótlanul nézett rá, majd megcsóválta a fejét. – Tudom. Ne emészd magad ezzel. Nem tesz jót a kicsinek, ha sokat tépelődsz. Ha elment, hát elment. Máskor is előfordult már. Majd hazajön, ne félj! Talán csak néhány év múlva, de előbb-utóbb hazajön. Én ismerem őt.

Emma azonban aggódott, hogy ezúttal nem így lesz. A szörnyű jelenet után szinte azonnal meg is bánta kemény szavait és a viselkedését. Szégyellte magát János bácsi előtt, aki tanúja volt a történteknek, ám egy szót sem szólt, csak kézen fogta Emmát, és bekísérte a házba. Később, még aznap este a lány kiment a kertbe, és felszedte a földről a csörgőt, amit délután kiütött a férfi kezéből. Látszott rajta, hogy tényleg ő készítette, színes fagolyókból. Milyen utálatos volt vele! – gondolta pironkodva. Igen, valóban volt miért haragudnia rá, de olyanokat is a fejére olvasott, amiről nem tehetett. Emma a Pistával folytatott viszonya után már másképp tekintett arra a réges-régi jelenetre is, aminek a szemtanúja volt az édesanyja és Gábor között. Persze, bűnt követtek el, de mind a ketten benne voltak, és hogy Maman, sőt a kisbabák haláláért is egyedül a férfit hibáztatta, az nem volt igazságos. Ezt már régóta elismerte magában, és habár nem enyhült meg teljesen Gábor iránt, a heves gyűlölet helyét valami semlegesség vette át. Egészen Pista eltűnéséig és a Varga Eszterügyig. Elkeseredésében akkor megint csak Gábort vádolta, de ez teljes őrültség volt, most már belátta. Ha a férfi tudott a dologról, és nem szólt neki, azt csak kíméletből tette. Mi több, még arra is hajlandó volt, hogy feleségül vegye, és a nevét adja a gyermekének. Valójában nagyszerűen, nemes lelkűen viselkedett. Mindezt jól tudta akkor is, mikor megjelent azzal a csörgővel, és közeledni próbált hozzá. Vajon mi ütött mégis belé, hogy úgy nekitámadt? Talán minden addigi felgyülemlett feszültségét így akarta kiadni magából. Nem gondolta volna, hogy Gábor a közöttük lejátszódó jelenet hatására elutazik. Emma a szobájában üldögélt, és egy félig kész babainget tartott a kezében, de nem tudott a munkájára koncentrálni. Gábor járt a fejében, akire már évek óta nem gondolt ennyit, mint most, amikor valószínűleg örökre elveszítette. De miért pont Korzikára ment? – töprengett. Éva néni szerint van ott valami ismerőse. Talán egy nő. Emma szíve megdobbant – igen, biztosan egy nő. A régi szeretője lehet, és most hozzá menekült előle, tőle, akitől csak gyűlöletre és megvetésre számíthat. Vajon az a nő szereti őt? És Gábor? Emma lelkében eddig ismeretlen viharok dúltak, és legszívesebben most rögtön felkerekedett volna, hogy a férfi után siessen, és visszahívja őt. Hogy megkérje; ne hagyja el őket – őt és a kicsit. Hogy a büszkeségét lenyelve bocsánatot kérjen tőle. Ám ehhez már túl késő volt, és Emma könnyektől homályos szemmel végül hozzálátott a babaing megvarrásához. Ajaccióban még ilyenkor, november végén is kellemes, balzsamosan enyhe volt az éjszaka, és Gábor a vastag ruháiban verejtékezve várakozott a szűk sikátorban lévő épület előtt. Kezében tartotta Madeleine levelét, amelyben a lány a címét is megírta. Remélhetőleg még mindig itt lakik, különben fogalma sem volt, hogyan fogja megtalálni. Már kétszer becsengetett – vagyis megrázta a kolomp zsinórját, ami olyan hangos volt, hogy Gábor attól félt; az egész utcát fel fogja verni vele. Ám éppen ellenkezőleg, egy lélek sem mutatkozott sehol.

Már éppen hátat akart fordítani a háznak, hogy valami éjszakai szállást keressen, amikor egy női hang megszólalt a feje felett. – Chi è qua?17 Gábor összeszedte minden meglévő olasztudását, és megpróbált úgy válaszolni, hogy a fenti kérdező is meghallja őt, de lehetőleg senkit se ébresszenek fel. – Sono Gábor Kóthay. Cerco Signorina...18 – Gábor! – Madeleine volt az. Franciára váltott, és olyan hangosan, hogy az egész utca visszhangzott tőle, lekiabált az ablakából – azonnal lemegyek, chéri! Mikor leért, azonnal Gábor karjaiba vetette magát, összecsókolta, és egy kicsivel sem halkabban, mint amikor még odafentről kiabált le az utcára, így ujjongott: – Úgy hiányoztál, te gazember! Sohasem hittem volna. Most mi szél hozott ide, mi? Én is hiányoztam neked? Még mindig feleségül akarsz venni? Gábor nevetve csitította. – Halkabban, felvered az egész utcát. Menjünk be, és akkor mindent elmondok. Madeleine kézen fogta őt, és behúzta a házba. Éppen időben, mivel egy-két ablakban már álmos, dühös arcok tűntek fel, és perceken belül kitörhetett volna egy heves, déliesen szenvedélyes éjszakai perpatvar. Madeleine egy kisebb nappali méretű lakást bérelt a zsúfolt bérházban. Gábor néhány napig nála maradt, ám hamarosan talált magának egy elfogadható lakást a város egyik előkelőbb, szellősebb részén. A kórház, ahol Madeleine (akit itt olaszosan Maddalenának hívtak – Gábor szerint ez a név sokkal jobban illett hozzá) dolgozott, nyomorúságos intézmény volt, a párizsi és füredi kórházakhoz képest, ahol a férfi eddig megfordult. Minden piszkos és zsúfolt volt, és az orvosokról, ápolókról, de még a betegekről is valami mediterrán nemtörődömség és hanyagság sugárzott. Persze azonnal kapott munkát – két kézzel kaptak itt az orvosok után, különösen, ha olyan tapasztalattal, és szaktudással rendelkeztek, mint Gábor. A férfi, legnagyobb meglepetésére, hamarosan megkedvelte új munkahelyét. Itt olyan betegségekkel is találkozott, amelyeknek a „civilizáltabb” helyeken már nyomuk sem volt. A gyerekek különösen hajlamosak voltak mindenféle egzotikus fertőzést elkapni, ám könnyebben túl is élték őket, hiszen olyan szívósak voltak, akár az útszéli bogáncs. Gábor mindig is tudta, hogy egy jó orvos – akár a jó pap – holtig tanul, és itt alkalma volt olyan tapasztalatokat szerezni, amelyekről különben csak könyvekben és folyóiratokban olvashatott volna. De ami a legfontosabb volt: egy percig sem unatkozott, és így nem volt ideje Emmára és a megint maga mögött hagyott hazájára gondolnia. Sokat

17 18

Ki van ott? Kóthay Gábor vagyok. Keresem…

rajzolt is újra: a tengert, a vad korzikai tájat, az ajacciói utcákat, az itteni embereket, Madeleine-t és még Emmát is, persze emlékezetből. Madeleine észrevette rajta, hogy megváltozott. Mikor kifaggatta, hogy miért gondolta meg magát, és miért jött el mégis ide, a férfi elmondta neki Emma és Pista történetét. Keserű öniróniával beszámolt arról is, hogy végül mégis megnősült – elvette Bella lányát, hogy megmentse őt a szégyentől, és a gyermekét attól, hogy fattyúként kelljen felnőnie. Így hát, sajnos nem ismételheti meg az ajánlatát – mondta a lánynak -, amit a párizsi kávéházban tett. Ám Madeleine nem is ezt bánta, mivel tényleg nem tervezte, hogy hozzámegy feleségül. Látta viszont, hogy mikor együtt voltak, Gábor gondolatai egészen máshol jártak. Az nem zavarta, amikor régebben a férfi a halott Bella nevét emlegette álmában, de Emma nagyon is élő volt. És mint megállapította, ez a szegény fickó bizony halálosan szerelmes belé. Hiszen ezért is jött ide, nem Madeleine miatt. A lánynak ez fájt, viszont valóban kedvelte Gábort, és elhatározta, hogy amennyire tőle telik, megpróbálja elterelni a figyelmét a fájdalmas emlékekről. 1912 februárjában megszületett Rozika és Damkó Pali kislánya, aki a Jolán nevet kapta, és természetesen gyönyörű volt. Már Emma is a nyolcadik hónapban volt, és nagy pocakjával gyakran kerékpározott végig a városon, hogy meglátogassa barátnőjét és a picit, aki mellett a keresztanyaságot is vállalta. Akik látták őt, gyakran csóválták a fejüket, ám már megszokták Emma furcsaságait, és tudták, hogy a lány nem törődik azzal, mit szólnak a viselkedéséhez az emberek. Különben is, szerette a kerékpárt, mivel a terhessége előrehaladtával sokkal könnyebben és gyorsabban tudott így közlekedni, mint gyalog. Persze óvatos volt, és olyan lassan tekert, hogy az öreg Zsömle kutya kényelmesen ügethetett mellette. Szerette azt is, ahogy a hideg, március eleji szél ilyenkor az arcába fújt, és a biciklit hajtva jobban tudott gondolkodni is. Volt is miről. Hamarosan meg fog születni a kisbabája, aki a Kóthay nevet fogja viselni, és Emma úgy tervezte, hogy mihelyt világra jön, levelet fog írni Gábornak Korzikára, amelyben hazahívja a férfit. Már meg is fogalmazta a fejében a mondatokat, amiket ilyenkor, a kerékpárt hajtva elismételt magában. Haza kell jönnie! Nem teheti meg, hogy nem, főleg azok után, hogy bocsánatot is fog kérni tőle. A lány kissé gyorsabbra fogta a tempót, mivel fázni kezdett, és rákanyarodott a Petőfi utcára. Ebben a pillanatban látta meg a lovas kocsit, ami keresztben állt az utcán, és a kocsis a megvadult lovakat próbálta megzabolázni. „Úristen, a baba!” – gondolta a lány megrettenve. Az utolsó dolog, amit érzékelt, Zsömle kutya kétségbeesett csaholása volt. Gábor egy hónap múlva levelet kapott Évától. Drága fiam!

Emmát súlyos baleset érte, és elveszítettük a gyermeket. Kislány lett volna. Emma már jól van, de természetesen nagyon megviselte a tragédia. A városban már azt suttogják, hogy biztosan el van átkozva szegény. Lassan már én is kezdek hinni ebben. Fiam, talán nem is kell mondanom, ez azt jelenti, hogy a házasságotoknak mostanra semmi alapja nincsen. Én már megpróbáltam Emmával is beszélni erről, de meg sem hallgatott. Talán még korai ezzel zaklatni őt. Ám előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy elindítsátok a válást. Ehhez haza kell majd jönnöd, hiszen szükség lesz a tanúskodásodra. Bocsáss meg, hogy ismét ilyen áldozatot kérek tőled, de talán neked is jobb lenne, ha szabad lennél, hiszen még akár meg is nősülhetsz, bár ebben egyre kevésbé reménykedem. Egyelőre tehát ne tégy semmit – Emmának időre van szüksége, de majd jelentkezni fogok, ha úgy látom, hogy van ereje végigcsinálni ezt az újabb tortúrát. Ugye számíthatunk rád? Remélem, te továbbra is jól vagy, és sikereid vannak a munkádban. Szeretettel ölellek és csókollak, Édesanyád Madeleine aggódva nézte Gábor arcát, míg a levelet olvasta. Nem szerette, ha otthonról kapott üzenetet, mivel a férfi azután mindig napokig nyugtalan, kedvetlen és szótlan volt. Soha nem mondta el a lánynak, édesanyja miről írt, csak annyit közölt mindig, hogy mindenki jól van. Emmától soha nem kapott levelet, ám az anyja biztosan beszámolt a lányról is. Madeleine tudta, hogy Emma gyermeket vár, és azt is, hogy a volt vőlegényétől – ezért kellett Gábornak elvennie. Micsoda önző kis fruska – gondolta magában megvetően, és ilyenkor még jobban szerette a férfit. Bárcsak elfeledtethetné vele azt a lányt, és boldoggá tehetné. De hogyan? Gábor családra és gyermekre vágyik, ezeket pedig Madeleine nem adhatja meg neki. Nem, ő jól ismerte magát: pocsék feleség és csapnivaló anya lenne. Már most sem tudott megmaradni Gábor mellett. A férfi nem elégítette ki. Együttléteik során mintha valahol egészen máshol járt volna, és nem is találkoztak olyan gyakran, mint annak idején. Gábor gyakran fáradt is volt a munkája után, így ha meg is látogatta a lányt, egyszerűen elaludt mellette. Így hát a szenvedélyes Madeleine, bár még mindig kedvelte őt, más orvosokkal is viszonyt folytatott a kórházban. Gábor tudta ezt, de nem tette szóvá. Most azonban Madeleine látta, hogy nagyon rossz hírt kaphatott. Halálsápadt volt, és a levelet leeresztett kezében tartva úgy állt ott, mint akibe villám csapott. A lány nem kérdezett semmit, hiszen úgyis tudta, hogy hiába: ha Gábor akarja, elmondja neki, ha pedig nem, hallgatni fog, bárhogy is faggatja. A férfi azonban egy kis idő múlva megszólalt. – Meghalt a baba. Anya azt akarja, hogy váljunk el. Hirtelen leült az asztalához, a kezébe temette az arcát, és a válla rázkódni kezdett. Madeleine megrémült, mivel úgy tűnt, mintha a férfi zokogna. Közelebb lépett hozzá, és már-már megérintette a vállát, amikor Gábor elvette

a kezét az arca elől. Madeleine látta, hogy nem sírt, hanem nevetett, ez azonban még ijesztőbb volt. Rémülten kérdezte. – Jól vagy, chéri? – majd mikor látta, hogy a férfi lecsillapodik, így folytatta: – És most mit fogsz tenni? Hazautazol? Gábor határozottan megrázta a fejét. – Nem! Szó sem lehet róla. Bennem is van büszkeség, és nem fogok ugrani az első füttyszóra. Sajnálom szegény lányt, de csak akkor segítek neki újra, ha ő kér meg rá, és ha előtte megkövet. Ha tudnád, miket vágott a fejemhez, mielőtt elutaztam! Igen, én is követtem el bűnöket, de neki személy szerint soha nem akartam ártani. Különben is, azóta szüntelenül azokért a bűnökért vezeklek. Nem fogok újra én megalázkodni. Elég volt. Madeleine az ölébe ült, és megcsókolta Gábor feje búbját. – Igazad van, chéri. Viselkedj úgy végre, mint egy igazi férfi! Közben odahaza, Körtvélyesen újra lassan és egyhangúan peregtek a napok. Emma valóban jobban lett, és sok időt töltött Rozikáéknál, ahol a kis Jolit ringatta. Senkinek sem beszélt az elveszített kisbabájáról, és neki sem emlegette senki. A baleset óta nem ült újra kerékpárra, de sokat sétált egyedül Zsömle kutyával az oldalán. Gyakran ellátogatott az édesapja sírjához, és hosszasan álldogált mellette. Újra elkezdett írogatni is – Éva néni örült ennek, mivel tudta, hogy jót tesz a lánynak, ha kiírhatja magából a bánatát. Nem tudta, hogy megint naplóírásba kezdett-e, vagy valami másba, de nem is ez volt a lényeg. Nem említette neki azóta a válást, de sokszor megfordult a fejében, hogy Gábor még csak egy szóval sem reagált a felvetésére. Írt ugyan egy levelet, amelyben részvétét fejezte ki, ám ezen kívül semmi... ezt furcsállotta, de úgy gondolta, egyelőre jobb, ha nem feszegeti a témát. Az 1912-es tanév kezdetén egy új, fiatal latintanár kezdett dolgozni a körtvélyesi fiúgimnáziumban. Fényes Csaba Budapestről érkezett, ahol frissen végezte el az egyetemet, és ennek megfelelően rendkívül lelkes és elszánt volt. Nem volt túl magas, de összességében arányos testalkatú, megnyerő külsejű fiatalember volt. Világosbarna haja és szeme volt, könnyen elpiruló, fehér arcbőre, és az orrán egy fémkeretes szemüveg, ami kissé megkomolyította kisfiús vonásait. Már az érkezése után néhány nappal felfigyelt a gyönyörű, karcsú, szomorú szemű lányra, aki egy vizslával az oldalán szokott a városban sétálgatni. Mikor a házinénijét, Szigetinét kérdezte a lány kilétéről, a derék asszonyság az arcához kapta a kezét. – Szűzanyám, hiszen az a Vallay Emma, vagyis most már Kóthayné. Ne is törődjön vele az úrfi! Tudom, hogy nagyon szép, de... – bizalmasan közelebb hajolt a kosztosához, és halkabban folytatta – tudja, el van átkozva szegény kislány. Ha elmondanám, mi minden szerencsétlenség történt vele, talán el sem hinné. Verje ki a fejéből, én mondom! A saját fejére is csak bajt hoz, ha szóba áll vele.

Ám Csaba csak egyetlen szóra figyelt fel az öregasszony locsogásából. Kóthayné. Szóval a szép leány férjnél van. De hol az ura? Tudta, hogy ha Szigetinét tovább faggatja, soha nem szabadul meg a fecsegéstől, ezért felállt, és elköszönt az asszonytól. Elhatározta, hogy majd a kollégáinál puhatolózik, ki ez a lány valójában, miért van mindig egyedül, és miért olyan szomorú. Minden tősgyökeres körtvélyesi töviről-hegyire ismerte Emma történetét, és szívesen el is mesélték, amikor valami „szűz” fület találtak. A gimnázium melletti kávéházban Csaba döbbenten hallgatta a kollégáit, akik egymást túllicitálva sorolták a lány életében egymás után bekövetkezett tragédiákat. Hát, nem csoda, hogy olyan bánatos – gondolta. Az utolsó információ rendkívül fontos volt számára – igaz, hogy Emma férjhez ment Kóthay Gáborhoz (az anyja egykori szeretőjéhez!), ám ez csak névházasság volt, mivel a lány gyermeket várt. A kicsi azonban meghalt, így már semmi sem köti ahhoz a férfihoz. Még nem váltak el ugyan, mivel Kóthay elutazott, ám ez csak idő kérdése – legalábbis a jól értesült kollégák szerint. Fényes tanár úr ezen felbuzdulva másnap délután, az iskolából kilépve addig téblábolt a főtéren, és a balatoni sétányon, amíg meg nem látta Emmát közeledni. Összeszedte minden bátorságát, és közelebb lépve megszólította a lányt. A körtvélyesiek hamarosan megszokták, hogy az iskola után a tanár úr mindig megvárja Emmát, és minden délután együtt sétálgatnak egy-két órát. Csaba természetesen fülig beleszeretett a gyönyörű, kék szemű lányba, ám egyelőre még abban a stádiumban volt, amikor ezek a közös séták tökéletesen kielégítették, és boldoggá tették. Emma is szeretett vele lenni. Jó volt, hogy Csaba nem ismerte őt azelőtt, és nem kellett vele a régi, szomorú dolgokról beszélni. Azonkívül a fiú művelt és érzékeny lélek volt, és meg lehetett vele vitatni az olvasmányait, gondolatait. Sőt, mivel Csaba nem tudott kibújni a bőréből, gyakran szinte különórát tartott a lánynak, teljesen belemelegedve a klasszikus irodalmi témákba, kipirult arccal. Emma ilyenkor mosolyogva figyelte. Csaba néha észrevette, hogy a gondolatai elkalandoznak, ám ilyenkor tapintatosan hallgatott, és Emma hálás volt ezért. Mikor a sétányon haladtak a Krisztina-lak felé, a fiúnak feltűnt, hogy a parkban álló, zöldre festett pavilonnál a lány mindig megáll egy pillanatra, és úgy néz körül, mintha valakit várna. Egy kis idő után azonban lehajtott fejjel továbbment. Csaba erről sem kérdezte soha, ám a szívében lassan féltékenység ébredt. A lány szép szemében ugyanis látott valamit, ami nyugtalanította. Emma úgy nézett a pavilonra, mintha a szerelme felbukkanását várná. Egy teljes év telt el így a sétákkal és a beszélgetésekkel anélkül, hogy akárcsak megérintették volna egymást. Csaba néha megpróbált ugyan közeledni, ám a lány viselkedése ilyenkor mindig olyan visszautasító, sőt ellenséges lett, hogy inába szállt a bátorsága. Néha dühös volt magára, amiért nem volt határozottabb, ám a lelke mélyén érezte, hogy ha követelőzne, azzal örökre elriasztaná magától a lányt. Csak türelem! – biztatta magát. Ha Emma nem is szerelmes belé, talán előbb-utóbb rájön, hogy mellette nyugodt és

kiegyensúlyozott életre számíthat, és végre maga mögött hagyhatja azokat a bizonyos átkokat. Rozikának közben megszületett a második kislánya, Marika is, és Emma rengeteg időt töltött el náluk. Barátnője, a két kicsi sírását és hangoskodását túlkiabálva próbálta a lányt meggyőzni arról, hogy fogadja el a tanár úr udvarlását. – Nyilvánvaló, hogy olyan szerelmes beléd, mint egy kisdiák. Csak rá kell nézni. Mire vársz még? Írj annak a semmirekellő Gábornak, hogy intézze el végre a válást, és megszabadulhass tőle. Magától nem fog az eszébe jutni, hiszen ismered már őt. Azt ne írd meg, hogy miért szeretnéd ezt ilyen sürgősen. Még a végén, csupán bosszúból, kitalálná, hogy nem megy bele. Emma nem válaszolt, hanem az ölében ülő Jolika szőke loknijaiban igazgatta a méretes masnikat. Már az ő kislánya is ekkora lehetne – gondolta. Rozika folytatta: – Figyelsz te egyáltalán arra, amit mondok? Emma sóhajtott, és letette Jolit a földre. – Persze hogy figyelek. És köszönöm a tanácsot. Most mennem kell. Ezzel elbúcsúzott. Rozika elgondolkodva nézett utána. Megköszönte a tanácsot, de vajon megfogadja-e? Érthető, hogy többé látni sem akarja Kóthay Gábort, de ha csak így szabadulhat meg tőle, és kezdhet új életet, vállalnia kellene ezt a megpróbáltatást. Ám hamarosan Emma gondjai és bánata másodlagos fontosságúak lettek. Éva néni súlyosan megbetegedett. Már régóta gyengélkedett, de sem Emma, sem János unszolására nem volt hajlandó orvoshoz menni. Egy októberi napon összeesett a kertben, és Emma nyomban kihívta hozzá Dombi doktort. Az orvos arca vészjóslóan sápadt volt, mikor kijött az asszonytól, de semmit nem volt hajlandó elárulni a sejtelmeiről. Ragaszkodott ahhoz, hogy még mások is megvizsgálják Évát. Végül az asszony, mikor már kicsit jobban lett, Emmával elutazott Budapestre, hogy alaposabban kivizsgáltassa magát. A lány kihasználta az alkalmat, hogy meglátogassa a budai temetőben az édesanyja és két kisöccse sírját. Elgondolkodva állt a megszürkült, mohával benőtt sírkő előtt. Mennyi minden történt azóta! Most pedig még Éva néniért is aggódhat. Fohászkodott, hogy ne legyen nevelőanyjának semmi komoly baja. Ha őt is elveszíti, már tényleg senkije sem marad ezen a világon. Mikor Évával közölték a rémületes diagnózist, úgy érezte, mintha mellbe vágták volna, holott a szíve mélyén jól tudta, hogy valami ilyesmiről van szó. Rák! Méghozzá előrehaladott állapotban. Megmutatták neki azt a furcsa képet, amit a röntgen nevű masinával készítettek, és amin látszott a homályos folt a hasüregében. Elmondták neki, hogy mostantól rohamosan növekszik majd. Nincs értelme megműteni, hiszen a körülötte lévő szervekre is átterjedt. Éva némi hallgatás után csak annyit kérdezett, mennyi ideje van még hátra. A fiatal orvos, aki a fiára emlékeztette, együttérzőn nézett rá.

– Sajnos csak egy-két hónapja, asszonyom. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Írok fel magának morfiumot. Ezt otthon a kezelőorvosától is kaphat. Vigyázzon, hogy szigorúan betartsa az előírt adagokat. Van valaki, aki segíthet magának ebben? Éva bólintott. Tehát hamarosan magatehetetlen is lesz. Szegény Emma, megint az ő vállára nehezedik minden. Átvette az orvostól a recepteket, majd kezet rázva elbúcsúzott tőle. Látta, hogy a fiatal férfi szemében könnyek csillogtak. Mikor hazaértek, egy darabig még minden úgy ment tovább, mint eddig. Éva sokszor leült, hogy megírja a fiának az újabb szörnyű hírt, ám tolla elakadt az első szónál. Tudta, hogy hamarosan kifut az időből, és mégsem vette rá magát arra, hogy hazahívja Gábort. Hogy elbúcsúzzon tőle. Olyan hihetetlen volt, hogy ez már a vég! Emma nagyszerűen viselkedett. Ha kétségbe is esett a hírek hallatán, egyáltalán nem mutatta. Fényes Csabával közölte, hogy most egy darabig nem találkozhatnak, és minden idejét Éva néni ápolásának szentelte. Még Gábor szobájába is bement (azelőtt soha nem tette be a lábát oda, ugyanolyan tabu volt számára, mint Évike lezárt szobája), és előásta a férfi régi orvosi egyetemi könyveit. Áttanulmányozott mindent, amit erről a rémisztő betegségről talált, valamint arról, hogyan lehet megkönnyíteni az ilyen betegek szenvedéseit. Éva néninek ugyanis egyre nagyobb fájdalmai voltak, és néhány hét elteltével végleg ágynak esett. Emma és János odaadóan ápolták éjjel-nappal, és a lány a könyvekből, valamint Dombi doktor segítségével kitanulta a morfium használatát. Egyedül ez a szer volt képes enyhíteni az asszony elviselhetetlen fájdalmát, ám sajnos az öntudatát is elhomályosította. Egyre kevesebb tiszta pillanata volt, ám egy alkalommal megragadta Emma karját, mikor a lány az injekciót készült beadni neki, és csak ennyit mondott: – Gábor. Emma tudta, mit kell tennie. Madeleine elgondolkodva forgatta a kezében a borítékot. Emma írt! Mi a csuda – gondolta -, vajon a végén mégiscsak leereszkedik odáig, hogy maga kérje meg Gábort a válásra? Mikor a férfi belépett a szobába, átnyújtotta neki a levelet. – Emmától jött. Látta, hogy Gábor keze megremeg, és türelmetlenül, mohón tépi fel a borítékot. Mielőtt olvasni kezdte volna, Madeleine-re nézett. A lány az ég felé fordította a szemét, de megértette a célzást, és kiment a szobából. Gábor egyedül akar lenni Emma levelével. „No, remélem, hogy nem sok öröme lesz benne” – gondolta epésen. Később megbánta, hogy ilyeneket gondolt. A férfi édesanyja beteg volt, haldoklott. Emma azért írt, hogy hazahívja Gábort. Semmi mást nem írt –

hiszen ez természetes is. Madeleine háttal a falnak támaszkodva bűntudatosan figyelte, ahogy a férfi a szekrény aljáról elővette a bőröndjét. – Veled megyek, ha akarod – ajánlkozott. Gábor megállt, de nem fordult a lány felé. – Inkább ne. Ne haragudj. Madeleine megvonta a vállát. – Hát jó. De legalább hadd segítsek csomagolni. A férfiak olyan tehetetlenek az ilyesmiben. Gábor december elején érkezett meg Körtvélyesre. Már korán sötétedett, de még nem esett le az első hó, és a lehullott avar vigasztalanul recsegett a léptei alatt, ahogy a kihalt utcákon a Krisztina-lak felé sietett. Mikor belépett, és János az előszobában fogadta, az inas tekintetéből megértette, hogy még nem késett el. – Hol van? – kérdezte suttogva. – Fönt a hálószobájában. Alszik. Emmuska van vele. Gábor kettesével szedve a lépcsőfokokat, felment az emeletre, és halkan, kopogás nélkül benyitott a betegszobába. Emma felállt az ágy mellé húzott karosszékből, és mikor meglátta, ki lépett be, úgy bámult a férfira, mint valami látomásra. Már két éve nem látták egymást. Gábor is megtorpant, és hosszú pillanatokig némán nézte a lányt. Emma nagyon megváltozott. Az átélt megpróbáltatások hatására lefogyott, az arca beesett. A szépségének azonban ez nem ártott, sőt. A szeme még óriásibbnak tűnt megvékonyodott arcán, és mindig az a szelíd szomorúság ült benne, ami Fényes Csabára is olyan nagy hatással volt. A haját is másképp fésülte: már nem a laza kontyba, mint az Anna-bál idején, hanem egyszerűen összefogta a tarkóján. Ez komolyabb külsőt kölcsönzött neki, és sötét ruhájában, sápadt arcával összességében még légiesebbnek, törékenyebbnek tetszett. Gábor legszívesebben a karjába kapta volna, ám ez lehetetlen volt. Azt viszont észrevette, hogy a lány egészen másképp néz rá: szemében nyoma sem volt a régi elutasításnak. Végül Emma szólalt meg, halkan. – Hát visszajött. – Persze hogy visszajöttem – mondta a férfi rekedten -, azonnal elindultam, mihelyt megkaptam a levelét. Miért nem írt előbb? – Nemrégen derült ki – Emma elfordította a fejét -, azt hittem, írt magának. Többször nekikészült, tudom. Végül engem kért meg rá, mert már ő nem tudott írni. Gábor tekintete, ami eddig egy pillanatra sem hagyta el a lányt, most az ágyra siklott, ahol egy alvó ember homályos körvonalait lehetett kivenni. A takaró meg-megemelkedett a lélegzése ritmusában, ám ez a lélegzés nem volt nyugodt, és látszott, hogy a beteg álma nem pihentető. Gábor most közelebb lépett és megdöbbent, mikor meglátta az édesanyját. Az asszony egészen kicsi és könnyű volt, a bőre pergamenszerűen tapadt a csontjaira. Egykor olyan

szép, aranyszőke haja kifakult, összetöredezett. Az arca hamuszürke volt, és becsukott szeme sötét gödör mélyén ült. Akár halottnak is vélhette volna az ember, ha nem hallotta volna nyugtalan lélegzetét. A férfi hallotta, hogy Emma mellé lép, és a lány suttogva megszólalt. – A morfiumtól alszik így. Egyre nagyobb adagot kell kapnia, hogy hatása legyen. De ilyenkor legalább nem szenved. Olyan gyorsan történt, egy hónapja még talpon volt. Emma a kezébe temette az arcát. Eddig még egyszer sem engedte meg magának, hogy elgyengüljön, de most, hogy Gábor itt állt mellette, hirtelen mintha minden ereje elhagyta volna. Ám ez csak egy pillanatig tartott. Leengedte a kezét és rámosolygott Gáborra. – Ha felébred és meglátja, hogy itt van, nagyon boldog lesz. Egy szóval sem mondta, de már alig várta, hogy hazajöjjön. Gábor összeráncolt szemöldökkel, elgondolkodva nézett a lányra. Látta, hogy alig áll a lábán – valószínűleg éjjel-nappal itt volt a betegágy mellett. Megint legszívesebben átölelte volna, ehelyett csak gyengéden ezt mondta: – Menjen, pihenjen le! Magára is ráfér az alvás. Én itt maradok mellette. Emma ránézett, ismét az új tekintettel, amitől Gábor szíve hevesebben kezdett dobogni. A lány szeme tele volt bizalommal, hálával és még valamivel, amit nem mert magának bevallani. – Köszönöm – mondta Emma. Még egyszer rámosolygott és halkan kiment a szobából. Gábor leült a karosszékbe, ahonnan Emma az imént felállt, és előre nyúlva megfogta az alvó anyja hideg, nyirkos kezét. Az asszonyt valóban boldoggá tette a fia érkezése. Nem mondta ki, de előtte attól tartott, hogy nem éri meg a hazatérését. Egy darabig még jobban is lett, ami néha előfordul az ilyen súlyos betegeknél, különösen, ha valami nagy öröm éri őket, és ez csalóka reményt ébreszthet a körülöttük lévők szívében. János inas már azt mondogatta boldogan, hogy az orvosok bizonyára tévedtek, és a nagyságos asszony nem is olyan beteg, mint mondták. Emma azonban érezte, Gábor pedig – orvosként – tudta, hogy a javulás csak átmeneti, ilyenkor már nincs messze a vég. De legalább egy kis haladékot kaptak, és ezt meg is próbálták kihasználni. A karácsonyt csendben, minden különösebb ceremónia nélkül ünnepelték, csupán Éva szobájában állítottak fát, mivel a beteget ez boldoggá tette. Gábor szinte egy percre sem mozdult a betegágy mellől, gyakran Emmával kettesben üldögéltek ott, egymással vagy Évával beszélgetve, amikor az asszony magánál volt, és nem voltak elviselhetetlen fájdalmai. Gábor gyakran fel is olvasott az édesanyjának verseket vagy novellákat, vagy éppen meséket, amelyek – úgy tűnt – hasonlóképpen elszórakoztatták ebben az állapotában, akár egy kisgyermeket. Emma ilyenkor sokszor figyelte őt az ajtóban állva vagy a szoba másik végében üldögélve. Nem is vette észre, hogy ilyen jóképű – gondolta. Hiszen eddig meg se nézte igazán. A Korzikán töltött két év alatt a férfi lebarnult, a testalkata erősebb, szikárabb lett. Miközben olvasott, sűrű fekete hajából egy

tincs mindig a homlokába hullott, amitől az arca szinte kisfiús lett. Szeme csillogott, ahogy beleélte magát a történetbe, a hangja pedig kellemesen mély és megnyugtató volt. Éppen így szokott a kis betegeihez is beszélni, habár ezt Emma nem tudhatta. Csak azt érezte, hogy szinte elringatja ez a hang, és akármeddig elhallgatná. Gábor érezte magán a lány tekintetét, eleinte zavarban is volt ettől, ám ilyenkor csak az édesanyjára koncentrált, aki a feltornyozott párnák közül halvány mosollyal, könnyes szemmel nézte és hallgatta fiát. Éva tudta, hogy már nincs sok ideje hátra. Gyakran eszébe jutott Zoltán, aki évekkel ezelőtt már átélte ugyanezt. Most megértette a férfi akkori kétségbeesését, amellyel megpróbálta elrendezni a kislánya sorsát, még mielőtt kifutna az időből. Ám Zoltán az utolsó napokat jótékony kómában töltötte – neki nem adatik meg ez a kegyelem. Fenékig kell ürítenie a keserű poharat. És mi lesz utána? Mi lesz a fiával és Emmával? Tudta, hogy az a helybéli, fiatal tanár udvarol a lánynak, és azt is, hogy Gábor azonnal hajlandó lesz tőle elválni, ha Emma megkéri rá. De vajon ez a megoldás? – tépelődött. Már tudta, hogy szeretik egymást. Látta, hogy néznek egymásra a betegágya mellett. Meg kellene mondani nekik, hogy ne butáskodjanak, és legyenek végre boldogok. Ez lenne az utolsó kívánsága. Ám ezzel már elkésett. Mikor magához intette Gábort, és mondani akarta neki, csupán összefüggéstelen szavakat motyogott. Végül a fia megfogta a kezét, és ezt mondta: – Tudom, Anya. Tudom, mit akarsz mondani. Ne erőlködj, kérlek. „Dehogy tudod” – gondolta Éva szomorúan. Azután behunyta a szemét. Végre már nem fájt semmi, minden nyugodt volt, csendes és puha, fényes és hívogató. Éva december harmincadikán halt meg. Az ünnepek miatt január elejére kellett halasztani a temetést. Az asszony felravatalozva feküdt a nappaliban, Emma, Gábor, valamint a vigasztalhatatlan János virrasztott mellette. Szilveszter éjszaka a gyászolókhoz beszűrődtek a kinti vigasság hangjai és fényei. A városban tűzijátékot rendeztek, és a felrobbanó rakéták fénye időről időre szemérmetlenül bevilágította a szobát, ahol különben csak két gyertya tétova fénye derengett. Emmának eszébe jutott az a réges-régi szilveszter, az évszázad első napjának hajnala, amit még a szüleivel ünnepelt. Milyen boldog és gyanútlan volt még akkor! Azóta tizennégy esztendő telt el – egy örökkévalóság. Mától ezerkilencszáztizennégyet írnak. Vajon mi vár rájuk ebben az új évben? – gondolta mélázva. – Olyan jellegtelen ez a szám: nem az eleje, nem a közepe, sem a vége semminek. Emma elgondolkodva kinézett az ablakon, és a szemében visszatükröződtek a tűzijáték fényei.

Hetedik fejezet 1914. Éva temetése egy csikorgóan hideg, de napsütéses januári napon volt. Szinte az egész város részt vett rajta, hiszen Évát, aki itt született és nőtt fel, majd élte le az egész életét, mindenki ismerte, szerette vagy tisztelte. Felnéztek rá, amiért emelt fejjel élte végig és viselte el a családját sújtó szörnyű tragédiákat és botrányokat. Sőt, utóbb még a régi udvarlója kislányát is befogadta a férfi halála után – emlegették elismerően. Ha voltak is olyanok, akik életében nehezteltek rá, most ők is azt mondogatták, hogy az asszony bátor és nagyszerű teremtés volt. Régi riválisa, Terézia asszony is megjelent a szertartáson, lányával, Hédivel, aki egy dúsgazdag keszthelyi szállodatulajdonoshoz ment férjhez, és már volt egy kislánya. Hédi és az édesanyja a temetés után odaléptek Emmához, kifejezték őszinte részvétüket. A lány látta az arcukon, hogy ezúttal minden szavukat komolyan gondolják. Fényes Csaba is megjelent a gyászolók között, és a hideg idő ellenére levetett kalappal állta végig a szertartást. Kedvelte Éva asszonyt, noha nem túl gyakran találkoztak. Most aggódva nézte Emma arcát. Vajon hogyan viseli a lány az újabb csapást? Emma nagyon bátran viselkedett, mint nyilvános helyen mindig. Gábor közelében állt, bár nem közvetlenül mellette, és végig a lehajtott fejű férfit figyelte. Csaba látta ezt, és a szíve összeszorult. Emma szemében ugyanaz a kifejezés volt, mint mikor a sétáik során a pavilon közelébe értek. „Szóval őt várta akkor, Kóthay Gábort” – gondolta szomorúan. A kollégái és a városiak azt mondták, mikor elmesélték a lány történetét, hogy valójában gyűlöli azt az embert, aki azelőtt az anyja szeretője volt. Ám Csaba látta, hogy éppen az ellenkezője igaz. Szerelmes belé, ez nyilvánvaló. Vajon a férfi tudja ezt? Gábor arcát hiába fürkészte, semmit sem tudott leolvasni róla. Végül elszégyellte magát, hogy a temetésen ilyesmiken jár az esze. Elhatározta, hogy azért nem adja fel, és alkalomadtán, mikor már nem tűnik tolakodónak, meglátogatja Emmát. A temetés után Emma Jánossal ment haza. Gábor nem tartott velük, hanem a szállodába indult, ahol ezúttal is szobát vett ki magának még az érkezésekor. Eddig nem nagyon tartózkodott ott, hiszen az édesanyja betegágya, majd a ravatala mellett töltötte az éjszakákat is, most azonban a szertartás után váratlanul elbúcsúzott tőlük, és egymagában a Platán szálló felé indult. Emma csalódottan nézett utána, de ezután a többi gyászolóhoz fordult, akik egyenként járultak hozzá, hogy kifejezzék a részvétüket. Meghívott néhány közelebbi ismerőst és barátot a Krisztina-lakba aznap estére. Még reggel, indulás előtt meghagyta Jónásnének, hogy készüljön valami szerény vacsorával. Rozikáék és még néhány régi barát elfogadta a meghívást, Terézia

és Hédi azonban kimentették magukat, Fényes Csaba pedig, akit Emma a temetésen még látott, már eltűnt. Mikor a vendégek elmentek, Emma meghagyta a még mindig sírdogáló Jánosnak, hogy feküdjön le, majd egyedül felment az emeletre. Olyan kimerült volt, hogy legszívesebben beleroskadt volna az ágyába, ám amikor a lépcső tetejére ért, a szeme megakadt Évike szobájának az ajtaján. Ez a hely Éva néni titkos szentélye volt, más emberfia nem léphetett be ide. Vajon hol lehet a kulcsa? – töprengett a lány, majd bement Éva hálószobájába. Az üres, letakart ágy láttán megsajdult a szíve. Összeszedte magát és az ágy mellett lévő kis éjjeliszekrényhez lépett, amelynek a fiókjában valóban megtalálta a selyemszalaggal átkötött kulcsot. Belépett a szobába és felcsavarta a villanyt. A kislány egykori szobájában még mindig ugyanott volt minden, mint aznap, mikor meghalt, már több mint húsz éve. A kiságyon csipkés szélű, megszürkült huzatú párnák, és loknis, hosszú szempillájú porcelánbabák hevertek. A fehér éjjeliszekrényen üres vagy félig teli orvosságosüvegek álltak, latin felirattal a megsárgult címkéken. Az ágy melletti széken egy mesekönyv hevert kinyitva, lefelé fordítva. Biztosan ott, ahol az utolsó mese annak idején félbeszakadt. Emma felemelte a könyvet – a Grimm fivérek meséi voltak, szép, cizellált illusztrációkkal. A polcokon játékok, babaházak, könyvek és fényképek sorakoztak. Legtöbb képen a kis Évike látszott, szőke loknikkal, ünneplő ruhában, nevetve vagy éppen túlzott komolysággal, huncut csillogással a szemében, ölében az egyik babájával vagy egy karikát tartva a kezében. Egy másikon Gáborral volt együtt – a kisfiú katonai egyenruhában feszengett, ijedt arccal, tágra nyílt szemmel állt a kishúga kezét fogva, de Évike ezen is nevetett. Emma mosolyogva nézte őket. Eddig mindig csak arra gondolt, Éva néninek micsoda veszteség lehetett a gyermeke halála, most azonban rájött, hogy a testvére is nagyon szerethette és gyászolhatta a kislányt. A fotográfiák mellett festett és rajzolt képek álltak egy kupacban, mellettük pedig különböző apróságok: színes kavicsok, madártollak, kagylók. Ajándékok, amelyeket Gábor a kishúgának rajzolt vagy gyűjtött a kertben és a Balaton partjáról. Emma leült a kiságyra, és Éva néni halála után most először végre jól kisírta magát. Mikor újra lecsillapodott, kiment, bezárta maga után az ajtót, majd a kulcsot gondosan visszatette Éva néni éjjeliszekrényébe. Január huszonegyedikén volt Emma születésnapja, de a lány szinte meg is feledkezett róla. Éva néni temetése óta nem sok minden történt. Néha meglátogatta Rozikáékat, eljátszott a két kislánnyal vagy négyesben együtt sétáltak a városban. Néhány napja leesett a hó, így egyik délután kimentek hóembert építeni és hógolyózni. Rozika ismét sokat aggodalmaskodott Emma miatt, aki ugyan látszólag önfeledten játszott a két kislánnyal, de közben egészen máshol jártak a gondolatai. Gábornak a temetés óta mintha nyoma veszett volna, Emma már azt hitte, talán visszautazott Korzikára. „No de minden búcsú nélkül?” – gondolta megbántottan. Talán még mindig neheztel

rá, és csak az édesanyja betegsége miatt kötött vele fegyverszünetet? Mikor aznap estefelé hazament, János lépett oda hozzá egy kis csomaggal a kezében. – Ezt a Gábor fiatalúr hagyta itt. Emma kinyitotta a csomagot, aminek a tetején egy üdvözlőlap volt, egyik oldalán egy rajzzal – egy kislány nézett a Balaton felé, egy kiskutyával a lábánál – a másik oldalán pedig egyetlen mondat állt: Boldog születésnapot! A csomagban egy könyv volt; Ady verseskötete, az Illés szekerén. Mikor Emma kinyitotta, látta, hogy a könyv dedikálva van. Nyilván Gábor kapta a költőtől még Párizsban. – Hát nem utazott el! – Emma szíve hevesen vert, és a mellette álló János csodálkozva nézte, ahogy a könyvet a szívéhez szorította. Majd egy pillanat múlva összeszedte magát, és az öreg inasra nézett. – Miért nem ő maga adta ide? János megvonta a vállát. Ő is megpróbálta rávenni Gábort, hogy maradjon, ám a férfi sietett valahová – Isten tudja, hová. – Nem tudom, Emma kisasszony. Valami dolga lehetett. Emma elgondolkodva nézte a könyvet és a rajzot. Tehát Gábor nem haragszik rá. Akkor miért nem akar találkozni vele, miért kerüli őt? Tudhatná, hogy mostanra megváltoztak a dolgok, és már nem lenne vele olyan elutasító. De vajon tényleg tudja-e? A lány felsóhajtott. Beszélnie kellene vele. Meg kellene mondani... mit is? Másnap beállított Fényes Csaba egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal. Valahonnan megtudta, hogy Emmának születésnapja volt – talán Rozikától, aki délelőtt szintén felköszöntötte a lányt egy hatalmas Szalkóczyféle tortával -, és úgy határozott, ez jó alkalom arra, hogy felkeresse őt. Emma őszintén örült neki, mivel az utóbbi napokban rendkívül magányosnak érezte magát. Hellyel kínálta a fiút, majd megkínálta az ajándékba kapott születésnapi tortával és teával, amit hamarjában Jónásnéval készíttetett. Miközben teáztak, semleges témákról beszélgettek, ám Csaba közben sokatmondó pillantásokat vetett a lányra, emiatt Emma lassan kezdte magát kényelmetlenül érezni. Az ajtó felé tekingetett, mintha azt várná, hogy valaki belép és kimenti őt, még mielőtt a fiú jobban nekibátorodna. Kisvártatva Gábor kopogott be az ajtón, és a „szabad” felszólításra belépett. Emma ekkor már a szoba közepén állt, és segélykérő pillantást vetett rá. De Gábor ezt nem látta. Csak a fiatal, világos hajú, szemüveges férfit látta, aki kipirult arccal állt a lány előtt, és a kezét fogta. Már a temetésen is látta őt. Ki lehet ez? – gondolta, és hirtelen a már ismerős féltékenység hasított a szívébe. – Ó, bocsánat! – mondta és megfordult, hogy kimenjen. – Gábor! – hallatszott Emma hangja. – Ne menjen el, kérem! A tanár úr már úgyis indulni készült. Gábor vonakodva visszafordult. Bemutatkoztak egymásnak, megtudta, hogy latintanár, és Emma jó barátja. A barát szót a lány külön kihangsúlyozta, miközben szép szemét le sem vette Gáborról. – Nem arról van szó, amit gondolsz.

Semmi közöm hozzá – ez volt a tekintetében. Csaba olvasott a lány szeméből, így fogta a sátorfáját, és elment. Gábor és Emma kettesben maradtak. A lány még mindig kitartóan nézte őt, de a férfi kerülte a tekintetét. Eszébe jutott, hogy annak idején ugyanilyen helyzetben találta Bellát Zách Jenővel. A szíve összefacsarodott, márpedig amit mondani akart, ahhoz erősnek kellett maradnia. – Köszönöm az ajándékot – szólalt meg Emma. – Á, igen. Szívesen! Emlékeztem rá, hogy ez a kötet még nincs meg. – A rajz is nagyon szép! Gábor most végre ránézett, és szomorkásan elmosolyodott. – Emma, beszélnem kell magával – mondta gyengéden. – Igen, miről? Hallgatom. Emma leült a kanapéra. Kipirult arccal, fénylő szemmel nézte Gábort. A férfi zavartan járkálni kezdett a szobában, majd megköszörülte a torkát. – A válást szeretném megbeszélni. Mély csend következett. Gábor folytatta. – Tudom, hogy ez kellemetlen ügy, viszont előbb-utóbb túl kell esnünk rajta. Valóban kellemetlen volt. Gábor az elmúlt napokban utánanézett, és kiderítette, hogy az egyházi, de még a polgári házasságot is úgy bonthatják fel a legkönnyebben, ha valamiképpen bebizonyítják, hogy a frigyet nem hálták el – vagyis nem történt köztük testi kapcsolat. Ez így is volt, és nagyjából mindenki tisztában is volt vele. Ám azt is tudták, hogy Emma gyermeket várt. Ha sikerül is tanúkkal bizonyítani, hogy ők ketten nem voltak együtt, ez azzal jár, hogy Emmának el kell majd ismernie, hogy a gyerek törvénytelen kapcsolatból származott. Vajon készen áll erre? Gábor a lányt nézte, aki már lehajtott fejjel ült, és egy szót sem szólt. Végül a férfi szólalt meg. – Ha akarja, mondhatjuk azt, hogy én megcsaltam és elhagytam. Akkor is elválasztanak... Emma lassan megrázta a fejét. Még mindig nem nézett Gáborra. – Ne! Azt nem akarom. Jól van, végigcsinálom, csak adjon még egy kis időt. Egy hónapot. Gábor bólintott. – Persze. És... addig is nyugodtan találkozzon csak ezzel a fiatalemberrel. Rendes fiúnak látszik. Emma ekkor felemelte a fejét és ránézett. A szemében könnyek csillogtak. Gábor gyorsan elbúcsúzott, és szinte elmenekült a házból. Emma másnap ismét meglátogatta Rozikát, aki meglepetten nézett rá. – Emma! A lányok most alszanak, tudod, ebéd után mindig lefektetem őket. – Tudom. Szándékosan jöttem most. Veled akarok beszélni. Rozika a barátnője mellé lépett, észrevette, milyen zaklatott. Gyengéden a karjára tette a kezét. – Mi a baj, drága?

– Gábor tegnap megjelent, és a válást emlegette. – Na végre! Emma furcsa tekintettel nézett rá. Rozika felsóhajtott. – Igen, tudom, hogy nehéz lesz. De végre megszabadulsz tőle! Gondolj erre... – Szeretem őt. Rozika döbbenten nézett rá, mint aki nem jól hallotta. Emma az ablakhoz ment, és a két tenyerét rátette a hideg, jégvirágos üvegre. – Most mit tegyek, Rozika? Mit tegyek? Rozika még mindig elkerekedett szemmel nézte a barátnőjét. Szereti Kóthay Gábort? Azt az embert, akit eddig látni sem bírt? Mi történhetett? Percekig nem tudott megszólalni. Végül aztán felülkerekedett benne a józan, gyakorlatias énje. – Hát, ha szereted, kedvesem, akkor mondd meg neki! Most Emma nézett rá meglepetten. – Megmondjam? Hogyan? Azok után, ami köztünk történt... – Ha nem mondod meg neki, ismét el fog menni. Miután szépen elválik tőled. Te jó ég – Rozika a fejét csóválta -, ez aztán váratlan fordulat, szavamra. De mondd csak, mióta szereted? Emma hallgatott, majd lassan megvonta a vállát. – Nem is tudom. Csak azután jöttem rá, miután elutazott Korzikára. De már biztosan előtte kezdődött. Talán amikor az esőben találkoztunk, a pavilonnál. Vagy még korábban: lehet, hogy már hároméves koromban, amikor megtalált az asztal alatt. – De utána gyűlölted! – Igen. Te hogyan éreztél volna a helyemben? Azután... valahogy minden megváltozott. Most már tudom, hogy szeretem, és nem akarom újra elveszíteni. Nem akarok elválni tőle! Emma hangja halk volt, szelíd. Miközben beszélt, kinézett az ablakon. Sűrű pelyhekben hullt a hó. Rozika mellé lépett, megfogta a lány hideg kezét. – Mit mondtál neki tegnap? – Azt, hogy időre van szükségem. Egy hónapra. – Akkor egy hónapod van rá, hogy megmondd neki valahogy. Akarod, hogy segítsek? Emma elmosolyodott, Rozika felé fordult, és megrázta a fejét. – Köszönöm, kedves tőled, de nem. Egyedül kell megoldanom. Bárcsak Éva néni még élne! Most elmondhatnám neki, hogyan érzek, és ő biztosan tudná, mit kell tennem. Ő jobban ismerte Gábort mindenkinél. Én alig tudok róla valamit – csak azt tudom, hogy szeretem. Emma szeméből kigördültek a könnyek. Rozika átölelte. – Jól van, ne sírj. Ne sírj! Meglátod, minden jóra fordul. Hiszen még a felesége vagy, és talán ő is szeret téged. Nem lehet, hogy ne szeressen: te vagy a legédesebb lány a földkerekségen.

Gábor eközben teljesen tanácstalan volt. Hiába töprengett, fogalma sem volt, mihez kezdjen. Megfordult a fejében, hogy visszatér Korzikára, ám azt mindenképpen meg kellett várnia, hogy elrendezzék a válást. Tartozott ennyivel Emmának. Segítenie kell, hogy a lány újra tudja kezdeni az életét, hiszen még olyan fiatal! Mindössze huszonegy éves. És ott van az a fiatalember. Sokkal rendesebbnek tűnik, mint az a gazember Zách Pista. Gábor diszkréten kérdezősködött a városban, és mindenki a legjobb véleménnyel volt a latintanárról. Ő boldoggá tudná tenni a lányt. – Ó, Emma, drága, gyönyörű Emma! – sóhajtott magában. Talán jobb lenne, ha nem látná őt soha többé. Az is eszébe jutott, hogy Budapesten vállaljon állást, de még akkor is túl közel lenne hozzá. A válás után ismét el kell utaznia, minél messzebb, nincs más választása. Most azonban kedvetlenül, fáradtan gondolt erre. Legszívesebben itt maradt volna, ebben a városban, vagy legalább ebben az országban, hiszen itt vannak a gyökerei. Bárhová is ment, eddig mindenhol csak idegennek, átutazónak érezte magát, akármennyi időt is töltött el ott. A szíve mélyén örült, hogy Emma egy hónap haladékot kért. Igazából neki is szüksége volt egy kis időre, hogy végiggondolja a továbbiakat. Mikor egyik nap a hóesésben a postáról sietett vissza a szállodába, hallotta, hogy egy női hang kiáltozza a nevét. Megfordult, de a sűrű havazás miatt nem látta, ki szólongatja. A nő ekkor futva közeledett hozzá. Mikor már egészen közel volt, akkor látta, hogy Rozika az, Emma barátnője. Csodálkozva nézett rá: Rozika eddig még életében nem szólt hozzá két szót sem a köszönésen kívül, és mikor találkoztak, a legjobb esetben is csak gyanakodva méregette. – Jó napot, Rozália! – Jó napot! – Rozika zavartan kuncogott. – Micsoda időnk van, mit szól? Hát ezért szaladt utána? Gábor még mindig értetlenül nézte a nő hidegtől kipirult, barátságosan mosolygó arcát. – Igen, szép kis hóesés! Hogy... hogy vannak a kislányai? – Ó, nagyon jól! Remekül! Igaz is, még nem is járt nálunk a doktor úr. Miért nem látogat meg egyszer minket? Nagyon örülnénk, Pali is és a lányok is. Gábor meglepetten pislogott – szeme előtt táncoltak a hópelyhek, és emiatt alig látta a nő arcát. Mi ütött Rozikába, hogy meghívja őt? Vajon mit forgat a fejében? Végül udvariasan meghajolt. – Köszönöm, szívesen elmennék egyszer. – Mondjuk, holnap délután? Egy kis teára és süteményre? – Rendben van. – Remek! Akkor holnap! Mondjuk, öt órakor. – Jól van. Viszontlátásra. És köszönöm – Gábor ismét meghajolt. Rozika is elköszönt, aztán továbbment, a férfi pedig még mindig döbbenten bámult utána. Másnap, mikor már vagy egy órája ült Damkóéknál, kipirult arccal, a két kislánnyal az ölében, teasüteményt eszegetve a párolgó csészék felett, olyan jól

érezte magát, ahogyan már nagyon régen nem. Felszabadultan, nagyokat nevetett Rozika és Pali történetein a kicsik csínytevéseiről, és kedvtelve hallgatta a kis Joli csacsogását, aki rögtön a szívébe zárta, mint általában minden kisgyerek. A kisebb lány, Marika hamarosan elaludt az ölében, és ő magához ölelve ringatta a kicsi testet, miközben Rozika egy hatalmas albumban a családi fotográfiákat mutogatta. – Milyen boldogok! – gondolta. Nem irigykedett, csak mély szomorúságot érzett. Tőle ezt, úgy látszik, megtagadta a sors. Azt még mindig nem értette, Rozika miért lett hirtelen ilyen barátságos vele, de amikor a látogatás végén újra meghívta magukhoz, örömmel elfogadta az invitálást. – Drágám, most már értelek. Valóban nagyszerű ember. És jóképű is! Rozika és Emma karon fogva sétáltak a hóborította sétányon a befagyott Balaton mellett. Emma még mindig alig akarta elhinni, hogy Rozika meghívta magukhoz és megvendégelte Gábort. Állítólag azért, hogy jobban megismerjék. No és azért is, mert megsajnálta a férfit, amiért olyan magányosan kullogott a városban. Egy hirtelen ötlettől vezérelve futott utána a hóesésben, de végül nem bánta meg. A lányok rajongtak érte, és remekül elbeszélgettek. Megígértette vele, hogy újra eljön. – Mi lenne, ha te is eljönnél akkor, Emma? Ha ott összefutnátok véletlenül? Emma a fejét rázta. – Azt mondtam, hogy nem kell segítened, emlékszel? Még most is így gondolom. Nincs szükségem házasságszerzőre, ne haragudj. Drága vagy, és örülök, hogy összebarátkoztatok Gáborral. De hidd el, kilógna a lóláb, és nem akarom, hogy azt higgye, a háta mögött mesterkedünk valamiben. Néhány lépés után szembefordult Rozikával, és megfogta a barátnője karját. – Ne félj, el fogom neki mondani, hogy szeretem. Megvárom a megfelelő alkalmat. De ne akard azt te megszervezni. Bízd csak rám a dolgot! Rozika sóhajtott. – Hát jó. Bár nem tudom, hogyan találod meg a megfelelő alkalmat, ha egyszer sohasem találkoztok. Kerül téged! Legalább azt hadd próbáljam meg kipuhatolni, mit gondol rólad. Emma szeme most már dühös szikrákat szórt. – Eszedbe ne jusson! Egy szót se szólj rólam, megértetted? Rozika tudta, hogy ilyenkor nem szabad tovább feszíteni a húrt Emmánál. Megvonta a vállát. – Hát jól van, édesem. Akkor csináld csak úgy, ahogy jónak látod. De ne feledd, én született tehetség vagyok ebben. Emlékezz csak Palira! Emmának eszébe jutottak Rozika butácska versei, amelyeket annak idején Palinak írt, és szívből felkacagott. Még csak az hiányozna, hogy ilyen módszerekkel próbálja őket összeboronálni ez a drága lélek! Végül abban maradtak, hogy Rozika azzal segít a legtöbbet, ha sehogyan sem próbál

közvetíteni Emma és Gábor között. A lelkes barátnő végül ebbe – bár vonakodva – beleegyezett, azt azonban kikötötte, hogy addig is a szárnyai alá veszi Gábort, és nem hagyja, hogy magányosan gubbasszon a hotelszobájában. Február közepén Gábor hivatalos meghívást kapott egy bécsi gyermekorvosi kongresszusra, ahová előadónak kérték fel. Korzikai tartózkodása során sokat publikált francia és német nyelvű folyóiratokban az ottani tapasztalatairól, és most azt szerették volna, ha élőben is beszámol a munkájáról és az eredményeiről. A felkérés nagy megtiszteltetés volt, hiszen ez azt mutatta, hogy Gábort viszonylag fiatal kora ellenére elismerik és megbecsülik. A kongresszus március tizedikén kezdődik és egy hétig tart. Gábor örült a meghívásnak, és annak is, hogy van valami, amivel elfoglalhatja magát. A hotelszobájában olvasott, jegyzeteket és rajzokat készített az előadásához. Meglátogatta a füredi kórházban lévő kollégáit is, akik szívesen segítettek neki, különösen a főorvos, akinek még az elutazása előtt olcsón eladta gyönyörű Mercedesét. Megpróbálta arra is rávenni, hogy térjen vissza hozzájuk. Gábor nem adott végleges választ – megígérte, hogy a kongresszusról való hazatérése után eldönti, itt akar-e maradni, ezúttal végleg. Március elején lejárt az egy hónapos haladék, amit Emma kért tőle a válás elindítása előtt. Gábor úgy tervezte, hogy az elutazása előtt beszél a lánnyal, és miután hazajön, végigviszik az eljárást. Az ügyvédje szerint nem lehetett előre tudni, mennyi ideig fog tartani, de azzal biztatta, hogy ha mindkét fél együttműködik, akkor akár egy-két hónap alatt is a végére járhatnak. Gábor megkönnyebbülten fellélegzett – ha ezen túl lesz, majd eldönti, mihez kezd életével. Miután újabban bejáratos lett Damkóékhoz (Rozika szinte hetente vendégül látta), újra ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy neki is családja, gyerekei legyenek. Tudta, hogy Madeleine-től nem számíthat erre. Emma pedig... nos, Emmáról le kell mondania, a lány soha nem lesz az övé, még akkor sem, ha most egészen másképp viselkedik vele, mint azelőtt. Bizonyára azért változott meg így, mert felnőtt, benőtt a feje lágya, és sok mindent megértett a múlt történéseiből. Hagynia kell, hogy végre a saját életét élhesse. Az utóbbi egy hónapban csak futólag találkoztak, és egyszer sem beszéltek egymással. Rozikában volt annyi tapintat, hogy egyszerre soha nem hívta meg őket. Néha látta őt a városban, ahogy Fényes Csabával sétált, de ilyenkor mindig kitért az útjukból, még mielőtt észrevették volna őt. Két nappal az elutazása előtt, az első szép tavaszi napon, amikor még a fák között itt-ott havas foltokat lehetett látni, ám már mindenhol csörgött, csöpögött az olvadó hó, az ereszekről eltűntek a jégcsapok, és a kertekben helyenként már zöld rügyek bukkantak ki a föld alól, Gábor elindult a Krisztina-lak felé. A kapuban az öreg vizsla, Zsömle köszöntötte, aki mindig ugyanúgy örült neki, akár kedvelte a férfit gazdája, akár nem. Odabent János segített levenni a kabátját és a kalapját. Az inas már borzasztóan megöregedett, szinte alig látott, ráadásul Éva nagyságos asszony halála óta

állandóan búskomor volt, sőt, néha magában motyogott, miközben idegesen tett-vett a házban. Mikor meglátta Gábort, egy kissé felvidult. – Gábor fiatalúr! Isten hozta! Az Emma kisasszony a teraszon van. Olyan szépen süt a nap, hogy kiült oda teázni. Őhozzá jött, ugye? – Igen. Maradj, János, nem kell kikísérni. Magam is megtalálom őt. Egyenesen kiment a teraszra. Emma valóban ott üldögélt, takaróba csavarva, egy könyvvel a kezében, miközben a teáját szürcsölte. Gábor nagyot dobbanó szívvel vette észre, hogy a könyv a tőle kapott Ady-kötet volt. Köszönésére a lány felriadt, letette a könyvet, és zavartan felállt. Az arca bíborvörös lett, de kedvesen elmosolyodott. – Gábor! Kér egy teát? Töltök magának. – Köszönöm – mondta Gábor, de nem lépett közelebb az asztalhoz. A teraszajtóból figyelte, ahogy a lány teát tölt neki, majd két kiskanál cukrot tesz bele. – Ugye, jól emlékszem, két cukorral szereti? Egy kis citromot is kér bele? – Nem, köszönöm. Így jó lesz. Emma felkeverte a cukrot a teában – Gábor látta, hogy reszket a keze. Tudja, hogy miért jöttem – gondolta. Megköszörülte a torkát, és belekezdett a mondandójába. – Emma, a válás miatt vagyok itt, gondolom, sejtette. Nem halogathatjuk tovább. Időközben mindent előkészítettem, és magának csak alá kell írnia néhány papírt. Az ügyvéd szerint nem lesz nehéz dolgunk, ha mind a ketten együttműködünk. Arra is ígéretet tett, hogy igyekszik a lehető legbizalmasabban kezelni... Emma keze ekkor megrándult, és kiöntötte a forró teát, egyenesen a csuklójára. Gábor ijedten közelebb lépett hozzá, és meg akarta nézni a sérülést, azonban a lány kikapta a kezét az övéből, és hátat fordított neki. Gábor döbbenten vette észre, hogy a lány válla rázkódik. Sírt! – Emma, az Istenért. Hadd nézzem meg a kezét! Csúnyán leforrázta – közelebb lépett hozzá. – Mutassa! – Hagyjon! – Emma! – Kérem, hagyjon! Nem a kezem fáj – Emma arcát a két kezébe temette, miközben zokogott. – Akkor mi a baj? A válás? Higgye el... – Én nem akarok elválni! Döbbent csend következett. Emma még mindig a tenyerébe temetett arccal állt, miközben egész testét rázta a zokogás. Gábor tanácstalanul nézte. Most mit tegyen? Valamit mondania kell. – Miért nem? – Micsoda ostoba kérdés – gondolta rögtön, de már nem szívhatta vissza. – Mert szeretem!

Újabb csend állt be. Emma abbahagyta a zokogást, de még mindig az arcát eltakarva állt. Majd elvette a kezét és könnyes szemmel Gáborra nézett, majd megismételte. – Szeretem! Olyan gyönyörű és édes volt, ahogy ott állt félénk tekintettel, könnyekkel az arcán, a két kezét maga mellett leeresztve, hogy Gábor egy pillanatig sem gondolkodott. Odalépett hozzá, gyengéden a kezébe fogta az arcát, és megcsókolta. A lány szája sós volt a könnyeitől, de beljebb Gábor más ízeket érzett. Mintha valami egzotikus gyümölcs lenne: őszibarack és ananász és talán... vanília? Mámorosan csókolta Emmát, minden másról megfeledkezve. A lány is teljesen átadta magát a csóknak, és egészen odasimult a férfihoz. Kezét a vállára tette, majd lassan lecsúsztatta a mellkasára. Ekkor Gábor hirtelen eltolta magától. Megrázta a fejét, és amikor Emma újra felé nyújtotta ajkát, csak ennyit mondott: – Nem! Megfordult, és bement a szalonba. Mielőtt az ajtóhoz ért, még hallotta, ahogy Emma utána kiált. – Gábor! Nem fordult meg. Kirohant a folyosóra, a döbbent Jánosra rá sem nézve felkapta a kabátját, a kalapját, és kiviharzott a házból. János egy darabig földbe gyökerezett lábbal nézett utána, majd megfordult, és kiment a teraszra. Emma a földre roskadva, a korlátnak dőlve zokogott. János a korát és a betegségét meghazudtolva ugrott oda hozzá. – Jézusom, Emmuska, mi történt? Álljon fel, hiszen megfázik! Jöjjön, jöjjön be! Átkarolta a síró lányt, és betámogatta a szalonba. – Mit mondott a Gábor úrfi? Mit tett magával? János mindig is a fiaként szerette Gábort, most azonban fel tudta volna pofozni. Hogy ríkathatja így meg ezt a lányt? Mi a csudát mondhatott neki? Emmából egy szót sem tudott kihúzni, ugyanis még mindig megállíthatatlanul zokogott, János vállára borulva. Hosszú percek múlva mondta zihálva, alig érthetően: – Nem szeret! Ellökött magától és itt hagyott! – Micsoda? Ki lökte el? A Gábor úrfi? Az lehetetlen! Emma felült, kezével megtörölte a szemét. Kissé már lecsillapodott, és János bácsi felé fordult. – Van egy zsebkendője? János a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy hatalmas, gyászkeretes zsebkendőt. Emma kifújta az orrát, és megtörölte az arcát. Látta, hogy az inas még mindig kérdőn, aggódva nézett rá. Megvonta a vállát, és elbiggyesztette a száját, mint egykor, régen. – Talán jobb lesz, ha tényleg elválunk.

Közben Gábor visszaért a szállodai szobájába. Magára zárta az ajtót, és leroskadt az ágyra. Néhány percig a térdére támaszkodva, arcát a tenyerébe temetve ült, majd felállt, és a szobája sarkában lévő zománcos lavórhoz lépett. Egy kancsóból hideg vizet öntött a lavórba, és megmosta az arcát. A falon, a lavór felett egy kis kerek tükör függött. Gábor belenézett, majd lassan kigombolta az ingét. Megnézte mellkasát; bal felét teljesen beborították az égési hegek. Egy darabig nézte, majd előre hajolt, forró homlokát a hűs tükörnek támasztotta, és behunyta a szemét. Másnap már kora reggel elkezdett csomagolni. Még csak egy nap múlva kellett volna indulnia, de úgy döntött, hogy legjobb, ha már most elmegy. Kilenc óra körül kopogtak az ajtaján. Azt hitte, hogy a hordár az, akit odarendelt a vasútállomásról, ezért kiszólt, hogy „szabad!” – ám Emma lépett be. A lány becsukta maga mögött az ajtót, és hátratett kézzel nekidőlt. Sötétkék szoknya és kabát volt rajta, ami kiemelte a szeme színét. Olyan szép volt, hogy Gábor egy darabig tátott szájjal nézte, mielőtt meg tudott volna szólalni. – Emma! Mit keres itt? Kompromittálja magát. A lány gúnyosan elmosolyodott. – Na és? Nem érdekel! – Ne beszéljen így! Teljesen tönkreteszi magát. Ha meglátták, hogy bejött ide hozzám... – Akkor mi van? Hiszen még a férjem, nem? A lány tekintete most a nyitott bőröndre tévedt. – Csak nem elutazik? Már megint. Hát persze, ez a legkönnyebb: elutazni, elmenni jó messzire. Itt hagyni a többieket, hogy oldják meg a helyzetet, amit okozott, ahogy tudják. – Emma, miről beszél? – Miért rohant úgy el tegnap? – a lány hangja egészen elhalkult, a szeme pedig ismét könnybe lábadt. Gábor elfordult, az ablakhoz lépett. – Nagy hibát követtem el – mondta végül. – Miért? – Visszaéltem a helyzettel. – Azért, mert megcsókolt? Hiszen én is akartam, én mondtam, hogy szeretem! – Emma! – Gábor visszafordult, és a lányra nézett. Éjszaka már kigondolta, mit fog neki mondani. Úgy tervezte, hogy majd a bécsi út után, de talán jobb, ha már most túlesnek rajta. Nagy levegőt vett, és belekezdett. – Emma, nézze, én nem szeretem magát. Sajnálom! Tegnap egy pillanatig Bellát láttam magában. Ezért mondom, hogy visszaéltem a helyzettel. Bocsánatot kérek, többé nem fog előfordulni – megint elfordította a fejét. – Még mindig Bellát szeretem, az édesanyját, és soha nem is fogok mást szeretni. És maga sem szerethet engem... most magányos és boldogtalan. Szabaduljunk meg egymástól, és kezdjük újra az életünket.

Újra ránézett a lányra. Emma tekintete teljesen megváltozott. Fájdalom volt benne, elképedés és... gyűlölet. – „Jól van, akkor elhitte” – gondolta. Most fáj neki, de mégis jobb lesz így. – Soha többé nem akarom látni – suttogta keserűen a lány. Megfordult, és kiment az ajtón. Gábor még egy darabig maga elé bámult, majd a bőröndjéhez lépett, és folytatta a csomagolást. Madeleine nagyon nehezen találta meg a házat. Próbált kérdezősködni a városban, de az égvilágon senki sem beszélt egyetlen szót sem franciául. Még a szállodában sem – csak esetleg németül, ám ezen a nyelven meg a lány nem értett egy kukkot sem. Bosszantotta is a dolog. Miért van az, hogy ha valaki külföldi, itt rögtön azt hiszik, hogy beszél németül? Persze, ez az ország az Osztrák-Magyar Monarchia része, de akkor is tudomásul vehetnék, hogy a magyaron és a németen kívül is vannak még nyelvek a nagyvilágon. Végül feladta, hogy szavakkal próbálja megértetni magát, és kézzel-lábbal mutogatva próbált segítséget kérni. Így már sokkal könnyebb volt, és végül elirányították őt a Krisztina-lakhoz. Nem írta meg Gábornak, hogy készül őt meglátogatni. Mikor elküldte neki a kongresszusi meghívót (amit még a korzikai címére küldtek), csatolt ugyan hozzá egy levelet, de abban szándékosan nem közölte vele a terveit. Meg akarta lepni a férfit. Mivel úgy tudta, hogy a kongresszus csak tizedikén kezdődik, azt hitte, még éppen itthon találja. „Milyen nagyszerű lenne együtt utazni Bécsbe!” – gondolta vidáman. Remélte, hogy Gábor örülni fog neki, ám ahogy egyre közeledett az otthonához, mégis némi izgalmat érzett. A férfi olyan szűkszavú volt a leveleiben, hogy fogalma sem volt, mire számíthat tőle. A kapu félig nyitva volt, így belépett, és a bejárati ajtó felé indult. Egy barátságos, öreg kutya fogadta, aki tisztességből vakkantott ugyan egyet, de mikor Madeleine rámosolygott, s egy-két szót szólt hozzá, rögtön elhallgatott, és a farkát csóválva baktatott mellette, mintegy felkísérve az ajtóhoz. Madeleine becsöngetett. Némi motoszkálás, kulcscsörgés és szuszogás után egy öreg, hajlott hátú inas nyitott ajtót, aki hunyorogva nézett rá. – Ah, vous êtes le vieux Jean! Je cherche Monsieur Kóthay, s’il vous plaît.19 János persze egy kukkot sem értett ebből, tanácstalanul nézett erre a fekete hajú, furcsa öltözetű nőre. Madeleine rájött, hogy az inas sem tud franciául és türelmetlenül felsóhajtott. – Monsieur Kóthay. Kóthay, vous comprenez? Kóthay!20 A lány azt remélte, hogy János legalább a nevet megérti, azonban mivel franciásan ejtette azt ki, koténak hangzott, így az inas továbbra is csak bárgyú arccal bámult rá. Szerencsére megjelent Emma, és kisegítette Jánost az egyre kínosabbá váló helyzetből. 19 20

Á, ön az öreg János! Kóthay urat keresem. Kóthay urat. Kóthay, érti? Kóthay!

– Bonjour!21 – mondta Madeleine-nek, és tágra nyílt szemmel nézett rá. Mit keres itt egy francia nő? Majd eszébe jutott: biztosan Gáborhoz jött. A következő pillanatban meg is győződhetett erről. A nő nagyot sóhajtva felé fordult. – Ó, hál’ Istennek, maga beszél franciául! Micsoda megkönnyebbülés! A nevem Madeleine Giletti, és Kóthay Gábor urat keresem – Madeleine Emma felé nyújtotta a kezét, amit a lány tétován megfogott, és megrázta. Madeleine folytatta; úgy pörgött a nyelve, mint a motolla. – Maga pedig biztosan Emma, n’est-ce pas?22 Hadd nézzem – kissé alacsonyabb volt Emmánál, ezért lábujjhegyre állt, és egészen közelről az arcába bámult -, igen, maga valóban gyönyörű. Nos, már bizonyára kitalálta, én Gábor korzikai barátnője vagyok, bár még Párizsban ismerkedtünk meg. Bejöhetek? – válaszra sem várva beljebb lépett, és körülnézett. – Hol van Gábor? Emma és János döbbenten, szótlanul figyelték a lányt. Madeleine nagyon csinos volt, szinte vibrált körülötte a levegő. Rakoncátlan fekete haja itt-ott elszabadult tincsekben lógott a vállára, fekete szeme csillogott az élettől és a jókedvtől, élénk színű, csíkos kabátja pedig szinte megvilágította a kopottas előszobát. Kérdőn nézett Emmára, miközben összevonta sűrű szemöldökét. A lány ekkor rájött, hogy mennyire hasonlít a kacér Mademoiselle Lucie-re. Emma csak néhány pillanat múlva tudott megszólalni. – Gábor nincs itthon. Elutazott Bécsbe. Ezt még Rozika közölte vele, akit teljesen lesújtottak a történtek, és mentegetni próbálta a férfit. Mikor Emma felháborodottan újságolta, hogy már megint elutazott, barátnője felvilágosította, hogy ezúttal csak egy hétre ment el, az orvoskongresszusra. Emma azonban nem enyhült meg – Gábor iszonyúan megbántotta, és ő komolyan gondolta, hogy látni sem akarja többé. – Ó, a csudába! – csettintett Madeleine a nyelvével. – Pedig azt hittem, még itthon találom. No, mindegy, azért bejöhetek? Jól esne egy forró tea, teljesen átfagytam. Ugyan szép, tavaszias idő volt, de Korzikához képest biztosan hidegnek tűnt a levegő, és csípős szél is fújdogált. Madeleine kabátja nagyon vékony volt az évszakhoz képest. Emma bólintott, és behívta őt a szalonba. A háta mögött még kiszólt a tátott szájjal álló Jánoshoz, hogy készítsen teát. Madeleine lehuppant a kanapéra, kigombolta a kabátját, és keresztbe tette a lábát. Úgy viselkedett, mintha csak otthon lenne. Mikor Emma is leült vele szemben, ránézett, és megkérdezte. – Nem zavarja, ha dohányzom? – Nem, dehogy!

21 22

Jó napot! nem igaz?

Madeleine előszedte ezüst cigarettatárcáját, kihúzott egy hosszú, elegáns női cigarettát, egy gyufát, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, majd újra Emmára nézett, és felé nyújtotta a tárcát. – Látja, milyen udvariatlan vagyok. Meg sem kínálom. De már nagyon ki voltam éhezve egy cigarettára. Allez23, vegyen egyet! Emma a fejét rázta. Madeleine visszarakta a tárcát a zsebébe. – Persze, maga nem dohányzik. Ne is tegye! Ártana a szép bőrének. Emma megbabonázva nézte ezt a nőt. Ő volt tehát Gábor szeretője, hozzá utazott el Korzikára – ez napnál is világosabb volt. Akarata ellenére Madeleine rendkívül imponált neki, pedig azelőtt ismeretlenül is gyűlölte, mikor rá gondolt. Micsoda könnyed, nagyvilági modor! Ő sohasem tudna ilyen lehengerlő lenni. Hiába, ilyen az, ha az ember Párizsban nő fel. Maman is hasonló lehetett lánykorában. Leplezetlen csodálattal figyelte a nőt, ahogy lassan leszívta a cigarettafüstöt, majd félrefordított fejjel fújta ki, nehogy a vendéglátójára menjen. Utána visszanézett rá, és elmosolyodott. Madeleine is kedvtelve nézegette Emmát. Tetszett neki, hogy szemmel láthatóan teljesen lenyűgözte a lányt. Szóval Gábor belé szerelmes – gondolta elégedetten. Nos, nem csoda. Kedves kislánynak látszik, gyönyörű az arcocskája, bár a ruhája borzalmas. Vajon mit gondolhat róla? Tudja, hogy mi volt közte és Gábor között? Egyáltalán érdekli? Közben Ilonka, a cselédlány behozta a teát, pukedlizett, majd sietve kiment. A félénk teremtés nyilvánvalóan halálra volt rémülve ettől a furcsa, külföldi nőtől. Emma visszamosolygott Madeleine-re, de a másik nő észrevette, hogy a szeme nem vett részt a mosolygásban. Elnyomta a cigarettáját, amit csak félig szívott el, és belekortyolt a teába. Közben újra beszélni kezdett. – Őszinte részvétem a nevelőanyja miatt. Hallottam, hogy meghalt. – Köszönöm – mondta Emma halkan. – Gábor hogy viselte? Igaz is, elváltak már? Olyan rövid leveleket írt, semmit sem tudtam kihámozni belőlük. Madeleine látta, hogy elevenére tapintott. Emma elfordította a fejét, és a szeme megtelt könnyel. Szegény kicsike, mi történhetett vele? Csak nem Gábor követett el valamit? – Mi a baj? Valami rosszat mondtam? Emma megrázta a fejét. A szeméből kigördültek a könnyek, amit ijedten próbált leplezni. Nem akart ez előtt a nő előtt sírni. Madeleine hirtelen felállt, Emma mellé ült, és átölelte a lányt. – No, ne sírjon, petite!24 A férfiak miatt nem érdemes sírni. Nem tudom, mit tett magával Gábor, de az biztos, hogy csakis jót akart. Szereti magát.

23 24

gyerünk kicsike

Emma erre abbahagyta a sírást, megfordult, és rábámult. A szemében csodálkozás volt, majd hitetlenkedés. Végül megrázta a fejét. – Nem, ön téved. Nem szeret. Még mindig anyámat szereti, ő maga mondta. Önt is jobban szereti, Madeleine, mint engem. Madeleine elképedve nézett a lányra. Hát ezért sír! Hirtelen megvilágosodott: hiszen szerelmes Gáborba – hogy ezt eddig nem vette észre! És hol van most ez az ostoba fickó? Itt kellene hevernie a lány lábai előtt. Hirtelen elnevette magát. – Még hogy nem szereti! Oh, là là! Ezt ő mondta magának? Mert akkor hazudott, édesem. Emma maga sem értette, miért bízik így meg ebben a nőben, hiszen nem is ismeri. Mégis jólesett, hogy töviről-hegyire elmondhatott neki mindent, olyan részleteket is, amiket Rozika elől elhallgatott. Madeleine érdeklődve hallgatta. Mikor Emma befejezte a kissé összefüggéstelenül, zaklatottan előadott történetét, megcsóválta a fejét. – Nem értem! Esküszöm, hogy nem értem, mi ütött belé. Hiszen szereti, mondom... várjon csak! Be is tudom bizonyítani. Emma reménykedő tekintettel nézett rá. Madeleine körbejáratta a tekintetét. – Hol van a szobája? Mutassa meg! – Nem itt lakik. Egy szállodában vett ki szobát – a Platánban. – Ó, hiszen én is ott szálltam meg. Akkor menjünk oda. – Madeleine már fel is állt. Emma bizonytalan volt. Mit keresnének Gábor szobájában? Egyáltalán hogyan mennek be? Madeleine azonban olyan energikusan vette kezébe a dolgok irányítását, hogy a lány teljes mértékben rábízta magát. Különben is, a szavai reményt ébresztettek a szívében, és ettől ő is elszántabb lett. Sietve felöltözött, és a két nő egymásba karolva, Zsömlével a sarkukban elsétált a szállodába. A recepción a fiatal alkalmazott csodálkozva nézett Emmára, amikor a lány előadta a kérését, valami mondvacsinált indokkal, ám mivel jól ismerte őt, és tudta, hogy a Kóthay doktor úr felesége, vonakodva ugyan, de átadta neki a kulcsot. Emma türelmetlenül szinte kikapta a kezéből, és Madeleine-nel a nyomában felrohant az emeletre. Gábor szobájában óriási rendetlenség fogadta őket. A szekrények nyitva voltak, az ágyon szanaszét hevertek a ruhák, az asztalok és székek pedig teli voltak elszórt papírokkal, könyvekkel. Madeleine csípőre tett kézzel, fejcsóválva nézett körül – Gábor általában rendes és tiszta volt. A férfi még őt, Madeleine-t szokta megfedni néha a szétszórtsága miatt. Látszik, hogy hanyatt-homlok menekült el innen. Hogy fogja megtalálni ebben a zűrzavarban, amit keres? Emma közben leült az ágyra, és várakozó tekintettel nézett Madeleine-re. A nő ekkor meglátott egy bőrfedelű mappát az ágyon,

amit félig eltakart egy odahajított ing. Felvette, és találomra kinyitotta valahol. Ekkor elmosolyodott. – Mi az? – kérdezte Emma elfojtott hangon. – Na tessék, erről beszéltem! – válaszolta Madeleine diadalmasan, és a lány orra alá dugta a füzetet. Gábornak régi szokása volt, hogy a jegyzetei és az újságok szélére folyton rajzolgatott. A mappában orvosi jegyzetek voltak, néhány anatómiai rajzzal. A legtöbb kép azonban Emmát ábrázolta. Mindenhol a lány arca volt látható, egy oldalon akár több változatban is. Nyilvánvaló volt, hogy folyton ő járt az eszében, miközben dolgozott. Emma meghatottan lapozgatta a füzetet – eszébe jutott a kép, amit a padláson talált annak idején, és amit Gábor egykor, régen az édesanyjáról rajzolt. Azon rögtön látszott, hogy a művész szerelmes volt a modelljébe. Ezek a rajzok nem voltak annyira kidolgozottak, ám teljesen élethűek és felismerhetők voltak. A férfinak néha csak egy-két vonással sikerült ábrázolnia a lány egy-egy jellegzetes mozdulatát, arckifejezését. Emma egy kis idő után felnézett Madeleine-re, aki karba tett kézzel állt előtte. A szemében könnyek csillogtak. – Na ugye, megmondtam – mondta végül Madeleine. – Igen – suttogta Emma -, köszönöm! Szóval Gábor nem mondott igazat. De miért? Miért akarta elüldözni magától, miután bevallotta neki, hogy szereti? Ennek semmi értelme nem volt. Ahogy Emma elgondolkodva bámult az ölében tartott jegyzetfüzetre, hirtelen ijedten nézett Madeleine-re. – Te jó ég! Ezek a kongresszusra készült jegyzetei! Itthon felejtette őket. Madeleine kivette a lány kezéből a mappát, és újra belenézett. – Igaza van! Itt vannak a dátumok, a vázlatok, az utalások... – egy darabig elhallgatott, majd ismét elmosolyodott, és Emmára nézett. – Csak egy megoldás van, ma petite25. El kell vinnie utána! Gábor egymás után szívta a cigarettákat a kihalt folyosón. A díszteremben már megkezdődtek az előadások, és hozzá is eljutottak a hangfoszlányok, valamint a fel-felcsattanó taps. Hogy felejthette otthon a mappát? – bosszankodott. Emlékezett rá, hogy az ágyon volt, a bőrönd mellett, és hogy a ruhák tetejére akarta tenni, hogy rögtön megtalálja, amikor kinyitja a koffert. Mikor érkezése után észrevette, hogy nem volt ott, már tudta, hogy végül nem rakta be, de azért még egyszer-kétszer átforgatta a bőröndöt, kipakolva belőle minden ruhát, tisztálkodószert és magával hozott könyveket. Hogy lehetett ilyen ostoba? Emma megzavarta a fejét. Az a csók! Sürgősen ki kell vernie a fejéből! A vonaton még egyszer át akarta nézni a jegyzeteit, ám végül nem tette, mivel folyton Emmán járt az esze. Miért is nem fogadta el a lány szerelmét, ami végül csodával határos módon, így az ölébe hullott? Micsoda szemmel nézett 25

kicsikém

rá, és a csókja... Itt kellene hagynia mindent, hiszen így, a jegyzetei nélkül úgysem tudja megtartani az előadását, és visszamenni Körtvélyesre. Ott térden állva bocsánatot kérni Emmától és... És akkor mi lenne? Gábornak most eszébe jutott Emma egy másik arckifejezése és tekintete, sok évvel ezelőtt, amikor meglátta összeégett arcát. Mi lenne, ha most is így reagálna, amikor meglátja a mellkasát? Gábor azóta, hogy Párizsban egy alkalmi szeretője sikoltozva elmenekült előle, miután meglátta a hegeket, nem táplált illúziókat a külsejével kapcsolatban. Persze megtehetné, – mint Madeleine-nel -, hogy soha nem veszi le az ingét, azonban érezte, hogy Emmával ezt nem lehetne elfogadtatni. Nem lehetnének előtte titkai. Nem, azt nem bírná elviselni, hogy úgy nézzen rá újra! Annál még ez is jobb. Rágyújtott egy újabb cigarettára, és tovább töprengett. Mi lesz a mai előadásával? Már elmondta a szervezőnek, a bécsi orvosi egyetem rektorának, hogy otthon felejtette a jegyzeteit, és nem tudja vállalni az előadást. Ha még nem késő, keressenek valaki mást helyette. Herr Bernarczik, a hírneves bécsi gyermekorvos, egy másik szervező azonban ragaszkodott hozzá, hogy így is megtartsa. Biztosan fejből is tudja, hiszen annyit készült rá! – biztatta. Legfeljebb majd rövidebbre fogja, másfél óra helyett egy órában foglalja össze. Arról azonban szó sem lehet, hogy elhalasszák. Sokan csak ezért az előadásért jöttek el ide, Bécsbe, néhányan messze földről, például Amerikából. Nem okozhatnak nekik csalódást! Gábor gondterhelten ráncolta a szemöldökét. Egy fél óra múlva rákerül a sor, közben pedig úgy érzi, mintha az égvilágon semmi sem lenne a fejében. Emmán kívül, persze. Előre rettegett attól, hogy majd ki kell állnia az előadói pulpitusra, itt, az orvosi egyetem dísztermében. Addig még muszáj innia egy kávét, hogy legalább ne essen össze. Úgy tizenöt perc múlva egy kávé, és ki tudja, hányadik cigaretta után megállt a díszterem bejáratánál. Rövid szünetet tartottak a következő előadás előtt, ami már az övé volt. Német és francia kollégái már körbevették, és különböző kérdéseket tettek fel neki, amelyekre erősen koncentrálva, szemöldökét összeráncolva próbált válaszolni. A keze és a hangja reszketett, és tudta, hogy erre a többiek is felfigyeltek. Még nem lenne késő megszökni – ám akkor egy életre tönkretenné a karrierjét. Ekkor egy fiatal osztrák orvos, a szervezők egyike szólította meg: – Herr Kóthay! Valaki keresi önt. „Ilyenkor?” – gondolta döbbenten. – Ki az? – Azt hiszem, az őrangyala – mondta a fiú titokzatos mosollyal, és félreállt az ajtóból. Emma jelent meg, akár egy látomás, kezében az ismerős bőrmappával, csillogó szemmel, mosolyogva. – Úgy gondolom, ez a magáé – mondta, és átnyújtotta a mappát -, otthon felejtette.

Gábor átvette tőle a jegyzeteket, és hosszú pillanatokig nem tudott megszólalni. Talán álmodik? Nem, a mappa itt van a kezében, fizikai valóságában. Emma utánahozta. De hogyan? Végül rekedten csak ennyit mondott: – Köszönöm. Többre nem is volt idő. Fel kellett lépnie a csikorgó, faragott pulpitusra, és meg kellett kezdenie az előadását. Belekortyolt az asztalon lévő pohár vízbe, és kinyitotta a mappát. Meglátta a rajzokat a lapok szélén, melyeket szórakozottan a jegyzetek készítése és tanulása közben firkantott oda. Mind Emmát ábrázolta. Szóval ezért van itt: ő is látta ezeket! Felnézett és észrevette, hogy a lány is helyet foglalt a díszteremben, a hátsó sorok egyikében. Halványsárga kalapja szinte bevilágította a termet. Gábor egy pillanatra behunyta a szemét, majd nagyot nyelt, és belekezdett az előadásba. Másfél óra múlva újra beleivott a vízbe, hogy enyhítsen a torka szárazságán. A felhangzó tapsot szinte meg sem hallotta – zúgott a füle és káprázott a szeme. Az egész teremből csak Emmát látta, aki még mindig mosolyogva nézett rá. Hirtelen észrevette, hogy valaki megragadta, és megrázta a kezét. Herr Bernarczik volt az. – Gratulálok, barátom! Nagyszerű volt! Nagyszerű! Mások is köré gyűltek, és kezet fogtak vele, megveregették a vállát, gratuláltak, kérdéseket tettek fel. Gábor mindenkinek válaszolt, és megkönnyebbülten fordult a kollégák felé. A szeme sarkából azonban látta, hogy Emma közeledik felé; majd mellé lépett, és a karját az övébe fűzte. A többiek kérdő tekintettel néztek rá. Gábor rájött, hogy be kell mutatnia Emmát. – Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam a feleségem. A kollégák elismerő pillantásokat váltottak, majd sorban kezet csókoltak Emmának. Herr Bernarczik Gábor felé fordult. – Barátom, ön nem csak tehetséges, de rendkívül szerencsés is. Gábor zavartan nevetett. Mindenáron szeretett volna valahogy kettesben maradni Emmával, és kikérdezni; hogyan került ide, hogyan találta meg a mappát, és egyáltalán, mit gondol most róla. Erre azonban semmi esélye sem volt. A szervezők előzőleg meghívták az előadókat egy vacsorára a szállodában az egyetem épülete mellett, ahol a szállásuk is volt. Most Emmát is belefoglalták a meghívásba, ha már így felbukkant, és kimentette a férjurát a pácból. Gábor valami kifogással ki akart bújni a vacsorameghívás alól, ám még mielőtt megszólalhatott volna, Emma szívélyesen mosolyogva elfogadta azt. Gábor végül beletörődve sétált át a többiekkel az étterembe, Emmával az oldalán, aki egy óvatlan pillanatban a fülébe súgta: – Büszke vagyok rád! A férfi egész testét elöntötte a forróság, a tegezés miatt is, és a lány tekintetétől, ahogyan ránézett. Ez az átkozott vacsora! – gondolta türelmetlenül.

A hosszú asztalt kilencen ülték körül, Emma és Gábor a közepére kerültek, egymás mellé. A lány az asztal alatt rátette a lábát Gáboréra, aki szótlanul ült, és csak turkált az ételben. A társaság többi tagja élénken tárgyalta az aznapi előadásokat, majd a beszélgetés arra a témára terelődött, ami ebben az időben nagyon sok embert foglalkoztatott Európában. Herr Bernarczik Gábor felé fordult. – Maga szerint is háború lesz, Herr Kóthay? Háború! Micsoda kérdés! Hogyan lehet ilyenkor háborúról beszélni, amikor a gyönyörű, édes Emma itt ül mellette, és kék szeméből sugárzik a szerelem és a boldogság ígérete? Még ha lesz is háború, ő most képtelen erről társalogni. – Nem tudom. Remélem, hogy nem – mondta monoton hangon. – Nos, ha mégis lesz, nekünk, orvosoknak nem lesz könnyű dolgunk. Gábor gyomra összeszorult a baljós előérzettől, ám gyorsan belekortyolt az előtte lévő pohár vörösborba. Ej, ma este nem hajlandó ilyesmiken törni a fejét. Emma itt van mellette, és csak ez számít. Mikor szabadulhatnak már innen? Végül éjfél körül a fáradtabb kollégák közül az egyik asztalt bontott, és lassan a többiek is feltápászkodtak. Gábor megkönnyebbülten állt fel, hogy mindenkivel kezet fogjon, majd megfordult, hogy végre megfoghassa Emmát, és félrevonulhasson, beszélhessen vele. A lánynak azonban nyoma veszett. Hol lehet? – forgatta a fejét. Hiszen az előbb még itt volt! Gábor a már üres terem közepén állt, ostoba képet vágva. Lehet, hogy mégis csak képzelődött? Ekkor egy pincér lépett oda hozzá, és egy összehajtogatott szalvétát nyújtott át neki. – A szép hölgy hagyta meg, hogy ezt adjam át önnek. Gábor a zsebébe gyűrte a szalvétát, majd az étteremből átment a szálloda félhomályos folyosójára, és dobogó szívvel széthajtotta. Csak ennyi állt rajta: 202-es szoba. Gábor a harmadikon lakott – ez nyilván Emma szobája volt. Ismét a zsebébe tette a szalvétát, és gyalog szaladt fel a második emeletre, kettesével véve a lépcsőfokokat. Mikor odaért az ajtó elé, tétován bekopogott. Nem érkezett válasz, így megfogta a kilincset, és megpróbálta lenyomni. Az ajtó nyitva volt. A szobából halvány fény szűrődött ki, de amikor Gábor benézett, senkit sem látott. Ekkor belépett, és maga mögött becsukta az ajtót. Mikor megfordult, meglátta Emmát – kibontott hajjal és pongyolában ült a fésülködőasztal előtt. Felállt és félénken elmosolyodott. Gábor még sohasem látta ilyen gyönyörűnek. Egy szót sem szólt, csak odalépett hozzá, és a karjába szorította. Érezte, hogy a pongyola alatt csak egy selyem hálóing van rajta – semmi más. Lehajolt és megcsókolta, miközben a keze a hátát simogatta. A lány átölelte a nyakát, és egész testével szorosan hozzásimult. Gábor érezte, hogy a vér dobol a fülében. Megragadta a pongyolát Emma két vállán, és egy szempillantás alatt levette róla. Emma ekkor levette a férfi zakóját, miközben egy pillanatra sem hagyták abba a csókot. Gábor végül megfogta Emma arcát,

és hátrahúzta a fejét. A lány lehunyt szemmel állt, és várta, hogy a férfi azt tegyen vele, amit akar. Gábor lehajolt, a karjába vette Emma pillekönnyű testét, és az ágyhoz vitte őt. A vékony selyemhálóingen keresztül érezte a lány testét, kemény melleit, a combjait, érezte az illatát, ami teljesen elvette az eszét. Azt is érezte, hogy Emma keze is kíváncsian és gyengéden simogatja, majd megfogta az ingét, és elkezdte kihúzni a nadrágjából. Gábor ekkor megfogta a lány kezét, és leszorította az ágyra. Ő vette kezébe az irányítást. Lehúzta Emma vállán a hálóinget, és finom, selymes bőrét csókolta, a vállát, majd a melleit. Végül felhúzta a lány vékony hálóingét a hasára, és megérintette őt a combjai között. Emma felnyögött. Gábor érezte, hogy forrón és nedvesen őt várja. Lehúzta a nadrágját, és magáévá tette a lányt. Emma teljesen átadta magát neki, lábait köré kulcsolta, karjával pedig a nyakába kapaszkodott. Ekkor a férfi többé nem látott, és nem hallott semmit, csak az egyesülés gyönyörét érezte, ami sokkal csodálatosabb volt, mint amit valaha nővel tapasztalt, mint amit valaha is el tudott képzelni. Tudta, hogy Emma is ugyanezt érzi, és azt kívánta, bárcsak soha ne múlna el ez a pillanat. Végül, percek múlva, ami azonban egy örökkévalóságnak tűnt, újra a két kezébe fogta a lány arcát, és újra csókolta őt, mohón és hálásan, mert szavakkal nem tudta volna kifejezni, amit iránta érzett. Emma végül megmozdult alatta, és mikor a férfi a hátára feküdt, hozzá simult, és az arcát a nyakába fúrta. Gábor a lány selymes haját simogatta – hányszor álmodozott erről, hányszor képzelte el, milyen lehet a tapintása! Oldalra hajtotta a fejét, és mélyen belélegezte az illatát. – Emma – suttogta végül, túlcsorduló érzelemmel. – Cssss! – susogta a lány, és a kezét a szájára tette. – Ne beszélj! – Emma felemelte a fejét, Gábor fölé hajolt, és elkezdte kigombolni az ingét. A férfiba mintha villám csapott volna – eltolta a lány kezét és felült az ágy szélére, háttal neki. Emma is felült mögötte az ágyon, hátulról átkulcsolta a nyakát. – Mi a baj, szerelmem? – Nem akarom! Nem akarom, hogy meglásd. Emma ekkor elengedte, és mellé ült az ágy szélére. Megfogta Gábor kezét, megpróbált a szemébe nézni, ám a férfi kerülte a tekintetét. – Ugyan már! Hiszen én tudom, hogy mi történt veled. Ott voltam, emlékszel? Gábor felsóhajtott. Jól van, akkor legyünk túl rajta. Sietve gombolta ki ingét, majd mikor végzett, a lány felé fordult, feltárva a mellkasát. Emma hátrahőkölt, a kezét a szája elé kapta. A szemében borzadály ült: Gábor mellkasának bal fele valóban szörnyű látványt nyújtott, sokkal rosszabbat, mint az arcán lévő néhány sebhely. A vörös és kifehéredett hegek mindent elborítottak, és eltorzították a bőrt, ami olyan volt, mintha összegyűrődött volna. Gábor hirtelen megfordult, és összehúzta az inget a

mellén. Valami bocsánatkérés-félét motyogott, majd felállt, és elindult az ajtó felé, útközben felvéve a zakóját a földről. Ekkor azonban Emma felkiáltott: – Gábor! Felugrott az ágyról, és a férfi után futott. Gábor megfordult, a lány pedig átölelte, fejét a szegény, összeroncsolt mellkasára hajtva. – Nem érdekel! Én így is szeretlek. Akkor is szeretnélek, ha féllábú lennél vagy félszemű! Gábor egy darabig döbbenten állt, majd tétován újra a karjaiba zárta a lányt. Alig akarta elhinni, hogy ez történik. Valóban nem bánja, hogy nyomorék, hogy visszataszító? Így is szereti? Ezt soha nem merte még remélni sem. Hirtelen zokogni kezdett. Emma a vállára húzta a fejét, majd a haját simogatta, mint egy síró kisgyereknek. – Hát ezért mondtad azokat a szörnyűségeket? Ezért akartál eltaszítani? Nagy ostobaság lett volna, drágám, mivel így kettőnket tettél volna boldogtalanná. Szeretlek, értsd meg, olyannak szeretlek, amilyen vagy! Emma érezte, hogy csillapodik a zokogás, és a vállára hajtott fej már nem rázkódik annyira. Tovább simogatta Gábor fényes, fekete haját. Hát valóban ezért félt tőle; nem akarta, hogy meglássa a szörnyű sebhelyeit. Madeleine is utalt erre, amikor a Bécs felé robogó vonaton beszélgettek. Nem mondta ki nyíltan, hogy Gábor mit rejteget előle, de nyilvánvaló volt, hogy azt már előle is rejtegette, mikor együtt voltak. Emma sejtette, hogy miről lehet szó: Gábor gyakran érintette meg idegesen az arcát, mikor észrevette, hogy valaki nézi, és emlékezett rá, hogy amikor annak idején bement a szobájába, látta, hogy nemcsak az arca, de az egész felsőteste is be volt kötözve. Nos, ha emiatt nem akarta engedni, hogy szeresse, akkor bizony ostoba volt. Remélhetőleg erre már ő is rájött. Emma, miközben a férfit vigasztalta, megvizsgálta a saját érzéseit. Vajon tényleg ugyanúgy szereti? Egy kicsit sem undorodik tőle? Nem – ez volt a válasz. Határozott nem. Most még jobban szereti, mint valaha. És milyen csodálatos szerető! Pista a nyomába sem érhet. Emmának nem voltak túl gazdag tapasztalatai e téren, a két férfi viselkedését viszont össze tudta hasonlítani. Pista ügyes szerető volt, de önző – csak addig akart neki örömet szerezni, amíg az neki is gyönyörűséget okozott. Együttlétük után gyakran azonnal el is aludt, hagyva, hogy Emma maga elé bámulva feküdjön mellette, csodálkozva, hogyan képes a fiú ilyenkor aludni, ilyen viharos érzelmek után. Gábor ezzel szemben elsősorban rá figyelt, és miközben ő is szenvedélyes és követelőző volt, amellett végtelenül gyengéd is. Mellette mindenről meg lehetett feledkezni, és teljesen átadni magát neki, tudva, hogy egyetlen mozdulattal vagy szóval sem bántaná őt soha. Emma már régóta tudta, hogy Gábor ilyen, és ez a tudat is táplálta a szerelmét az utóbbi hónapokban. Emlékezett rá, a férfi hogyan ápolta az édesanyját, és hogy vele is milyen

önfeláldozóan viselkedett. Ha valaki méltó a szerelmére, hát ő az! Ezt tudnia kell! Két kezével felemelte Gábor fejét, és gyengéden, puhán megcsókolta. Többé már nem volt szükségük szavakra. Ahogy ott álltak egymással szemben, és csókolóztak, lassan teljesen levetkőztették egymást. Mindketten életükben először szeretkeztek meztelenül. Emma Pistával mindig csak a régi faházban találkozott, ahol nagy óvatlanság lett volna levetkőzni. Gábor hasonló helyzetben volt Bellával, hiszen Zoltán lakásán bármikor rajtakaphatták őket, később pedig a sebhelyek miatt nem vette le a ruháit soha. A kezdeti zavar és szégyenérzet azonban hamar elmúlt, és mikor már újra az ágyon voltak, egymásba olvadva, olyan közelséget és bizalmat éreztek egymás iránt, mintha csak egy test és egy lélek lennének. Egész éjszaka nem aludtak: nem tudtak betelni egymással. Mikor már képesek voltak megszólalni, beszélgetni kezdtek. Emma elmondta, Madeleine hogyan bukkant fel váratlanul, és hogyan találták meg együtt a szállodai szobájában a jegyzeteit. Elmesélte Pistával való viszonyát, majd azt is, hogy megbánta a viselkedését, miután Gábor elutazott Korzikára. A gyermekkori érzelmeiről is beszélt, amikor még gyűlölte a férfit, és azt hitte, hogy csak akkor lehet boldog, ha egyszer bosszút állhat rajta. Gábor cserébe mindent bevallott, ami közte és Bella között volt, majd elmesélte a kapcsolatát Madeleine-nel. Olyan volt, mintha meggyóntak volna egymásnak, mintha a testük után a lelküket is levetkőztették volna, hogy másnap tiszta lappal kezdhessék újra az életüket. Mikor végre egymást átölelve elaludtak, kívülről már beszűrődött a felkelő nap első sugara. Néhány nap múlva, mikor hazautaztak, Körtvélyesen szinte percek alatt híre futott a szenzációnak – a hosszú történet újabb fejezetéhez ért, ami talán egyben a boldog befejezés. Kóthay Gábor és a kis Emma végül egymásra találtak, de most igazán. A városkában mindenki örült a fejleménynek, kivéve talán szegény Fényes Csabát, aki már be is jelentette az iskolában, hogy a következő tanévre már nem marad itt, hanem visszaköltözik Budapestre, és egy ottani gimnáziumban helyezkedik el. Az ő összetört szívével azonban vajmi kevesen törődtek. Emma egy alkalommal, mikor összefutottak a városban, megállt, mintha mondani akarna neki valamit, aztán végül csak biccentett egyet, és tovább ment. Csaba sem erőltette a találkozást: megértette, hogy a lány soha nem szerette őt, és mindig is legfeljebb csak a barátságára számíthatott. A legboldogabb – persze Emmán és Gáboron kívül – János és Rozika, a két hű barát volt. Az öreg inas könnybe lábadt szemmel nézte a szerelmeseket, ahogy a kertben ültek a szép tavaszi napsütésben, a régi hintán, és az egész világból csakis egymást látták. Most már úgy érezte, bátran eltávozhat ő is, hiszen a két ember, akit a világon a legjobban szeretett, végre révbe ért. Bárcsak Éva nagyságos asszony is megérhette volna ezt!

A szép napok sorát csak egyetlen szomorú esemény árnyékolta be. Az öreg Zsömle kutya, aki évek óta Emma hűséges társa volt jóban-rosszban, egyik reggel nem ébredt fel. A kert végében temették el, Ilonka és János segítségével, miközben Emma Gábor mellére hajtva a fejét sírdogált. Gábor lehajolt, és a lány hajába suttogta: – Hozok neked egy másik kutyát. De Emma csak megrázta a fejét. Nem mondta ki, de ugyanazt gondolta, mint minden kutyatulajdonos, már évszázadok óta, amikor elveszítette a kedvencét: soha többé nem kell másik kutya! Gábor ezt megértette, és nem feszegette tovább a témát. Majd talán egy kis idő múlva. Június elején Gábor már újra a füredi kórházban dolgozott, ahová Körtvélyesről járt be autóval minden reggel. Az enyhe, friss, napsütéses nyári hajnalokon olyan boldognak érezte magát, mint még sohasem, és legszívesebben fütyörészni támadt volna kedve. Szinte az érzékei is kiélesedtek, és jobban látott, hallott mindent, erősebben érezte az illatokat, a nyári szellőt az arcán. Emma gyermeket várt. Valószínűleg már rögtön az első együtt töltött éjszakájukon teherbe esett, de egy darabig titkolta a dolgot. Félt, hogy a régi balesete miatt esetleg elveszítheti a babát. A körtvélyesi majálison azonban lelepleződött, méghozzá úgy, hogy alaposan ráijesztett mindenkire, de elsősorban aggódó férjére. Mikor Jolán néni, Rozika édesanyja, aki az évek során mintha egy napot sem öregedett volna, csak egyre kövérebb, és egyre vidámabb lett, habos süteménnyel kínálta a lányt, Emma hirtelen rosszul lett. Gábor ijedten kapta őt fel a karjába, és vitte be az egyik ott lévő árus sátrába, ahol Emma végre, a nyakát átölelve, elmondta neki az örömhírt. Kisbabájuk lesz! Gábor azóta a széltől is óvta Emmát, és minden reggel, mielőtt elindult a kórházba, János lelkére kötötte, hogy tartsa szemmel a lányt, és ne engedje őt – nos, semmit sem csinálni. Csak egyvalami nyugtalanította, és amikor erre gondolt, a gyomra mindig összeszorult. A háború! Ezen a nyáron egész Európa egy puskaporos hordóhoz hasonlított, és csak egyetlen szikrára volt szüksége, hogy felrobbanjon. A szikra még váratott magára, de Gábor nagyon jól tudta, hogy előbb-utóbb történni fog valami, ami lángra lobbantja a puskaport. Csak azért imádkozott, hogy a gyermeke születése után következzen be a robbanás, ám a lelke mélyén tudta, hogy ez hiú remény. Minden reggel szívdobogva nyitotta ki a fővárosi lapokat a kórházban, és aggódó arccal olvasta a híreket. Nem talált bennük semmi biztatót ugyan, ám egyik sem volt az a bizonyos szikra, amitől tartott. Június 28-án este, miután hazaért, szinte az arcába harsogták az aznap második kiadásban megjelent lapok: Ferenc Ferdinánd trónörököst és a feleségét Szarajevóban meggyilkolta egy szerb merénylő. Gábor elsápadt. Emma a férje arcát figyelte, és azonnal tudta, hogy mit jelent ez. – Most háború lesz? – kérdezte halkan, ijedt tekintettel.

Gábor összehajtotta az újságot, és ránézett az asszonyra. Látta az ijedelmét, és igyekezett megnyugtatóan mosolyogni. – Nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik. Lesz egy kis felzúdulás, de majd a diplomatáink elrendezik. Senki sem akar háborút, legalábbis ebben az országban nem. Tisza István biztosan nem akar. – Elgondolkodva hozzátette: – De miért Ferenc Ferdinándot tette el láb alól ez az őrült? Hiszen ő éppen a szlávokat támogatta a magyarokkal szemben a Monarchián belül. Érthetetlen; itt valóban mindenkinek elment az esze. Emmát ezek a szavak egyáltalán nem nyugtatták meg, de nem akart a háborúról beszélni. Ő is azt a taktikát választotta, mint a strucc, amikor a homokba dugja a fejét. Hiszen úgysem tehet semmit, hogy megakadályozza a katasztrófát, hát minek aggódjon miatta? Inkább a szíve alatt növekvő kis életre összpontosított. Most ő a legfontosabb, ez a kislány vagy kisfiú, aki élete szerelmétől fogant, és ha az egész világ meg is őrül körülötte, neki akkor is boldog és nyugodt körülmények között kell megszületnie. Gábor is elhessegette a sötét gondolatokat, és aznap este, mint már annyiszor, lerajzolta áldott állapotban lévő feleségét. Egy hónappal a merénylet után az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kiengedte a háború szellemét a palackból. Az újságok címoldalán és a plakátokon az idős uralkodó, a fehér pofaszakállas, egyenruhás Ferenc József volt látható, ahogy térden állva, fejét összekulcsolt kezére támasztva imádkozott. A kép felett ez a felirat volt: Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam. Valójában éppen az ellenkezője volt igaz, ám ezt ekkor még csak kevesen sejtették. A leghátborzongatóbb az emberek viselkedése volt. Még az olyan kisvárosban is, mint amilyen Balatonkörtvélyes volt, hirtelen minden felbolydult. Különböző csoportok verődtek össze az utcán, a tereken, a kávéházakban, és izgatottan tárgyalták ez eseményeket. A szemekben nem látszott félelem vagy ijedtség, sőt még valami halvány aggodalom sem, hanem csak izgatott, örömteli várakozás. Mintha ez a szó: háború, csupa kellemes és vérpezsdítő dolgot idézne fel az emberek képzeletében. Gábor tudta, hogy mindenhol, Budapesten és a többi európai nagyvárosban is ugyanígy fogadták a híreket. Az öreg kontinens valamiféle mámorban úszott, mintha a vesztét érezné, és a világvége előtti utolsó pillanatban még egyszer kitombolná magát, mielőtt népei acsarkodva egymás torkának ugranak. Július utolsó napján a Monarchiában általános mozgósítást rendeltek el. Gábort egyelőre nem sorozták be – a sérülései miatt, és azért sem, mivel a felesége gyermeket várt. Tartalékosként azonban számon tartották, és mielőtt kilépett volna a sorozóirodából, a tiszt még utánaszólt. – Maga híres katonadinasztiából származik. Az édesapja most csalódott lenne ön miatt. „Apám egész életében csalódott volt miattam” – gondolta Gábor keserűen. Talán az utolsó pillanatában nem, amikor látta, hogy a fia az életét kockáztatva

próbálta megmenteni. Viszont ha azt a karriert választja, amit idősebb Gábor neki szánt, valószínűleg már holnap elvinnék őt a csatatérre, és meg sem láthatná az első gyermeke születését. Megkönnyebbült, bár némi bűntudatot is érzett. Tudta, hogy sokan, vele ellentétben nem kaptak haladékot, és a városban szinte minden tizennyolc és negyven év közötti egészséges férfit besoroztak. Szégyellte magát előttük és a feleségük, édesanyjuk, nővéreik és húgaik előtt, akik, miután elbúcsúztak szeretteiktől a vasútállomáson, vádló tekintettel néztek rá, és a többiekre, akik egyelőre „megúszták”. A háború kezdetén még szinte mindenki optimista volt. Vilmos császár, a német uralkodó, Ferenc József legközelebbi szövetségese kijelentette, hogy a katonák haza fognak térni, még „mielőtt a falevelek lehullanak”. Az angolok, akik az ellenkező oldalon szintén belevetették magukat a háborúba, ennél óvatosabbak voltak – ők a karácsonyt jelölték meg végső határidőnek. Addigra vége lesz az egésznek. Az egyszerű emberek is osztották ezt a véleményt. Ilonka, a csúf, butácska cselédlány öccse az elutazása előtti utolsó éjszakát a Krisztina-lakban töltötte. Miközben Ilonka pityeregve ellátta őt minden földi jóval, a tagbaszakadt, vizenyős szemű, de jóravaló Jóska vidáman hencegett: – Meg tetszik látni, hogy egykettőre móresre tanítjuk a kutya szerbeket. Majd legközelebb nem húznak ujjat velünk! A magyar vitéznél nincs különb a világon! Emma csak a fejét csóválta. Nem akart ellenkezni szegény Jóskával, de eszébe jutott, hogy nem is olyan messze egy szerb legény talán saját népéről hasonlókat mondva búcsúzik el a családjától. Nem sokkal azelőtt nagy kő esett le a szívéről, hogy Gábort nem hívták be. Azt nem tudta – a férfi nem árulta el -, hogy tartalékosként jegyzékbe vették, így megnyugodott, hogy a férje biztonságban van. Sejtelme sem volt arról, Gábor mennyit tépelődik, amikor a többi bevonulót látja, és nem is értette volna a nyugtalansága okát. Természetesnek vette, hogy a férjének most mellette a helye, és amikor megszületik a kicsi, akkor még inkább. Efelől nyugodt volt, másrészt viszont fájt a szíve a sok fiatal férfiért, akik értelmetlenül fogják életüket áldozni olyan célokért, amelyekhez semmi közük, és amelyeket nem is fognak fel. A villámháborús jóslatok persze nem váltak be, és ez egy-két hónap elteltével nyilvánvalóvá vált. A szemben álló felek nem bírtak egymással, és a frontok megmerevedtek, keleten és nyugaton egyaránt. Már senki sem ujjongott vagy ünnepelt – mostanra az emberek megismerték a háború valódi arcát. Elkezdtek hazaszállingózni az első sebesültek, és minden reggel sápadt arcú nők böngészték a névlistákat a napilapokban – az elesettek, eltűntek és sebesültek neveit. Már senki sem beszélt arról, hogy hamarosan vége lesz az egésznek, még akkor sem, ha titokban még mindig ebben reménykedtek. Az itthon maradottak számára az élet egyelőre nem nagyon változott meg. Néhány árucikkhez és élelmiszerhez nehezebb volt hozzájutni, és megjelentek a hadikölcsönt népszerűsítő plakátok. A pénz kezdett elértéktelenedni, de a lakosságnak egyelőre még voltak tartalékai, így mindenki egy kicsit

összehúzta magát, és igyekezett áldozatokat hozni a haza és a fronton harcoló hősök érdekében. Emma maga is elsétált a füredi sorozóirodába, és leadta az ékszereiket – köztük az igazgyöngy fülbevalót, ami még az édesanyjáé volt, és a jegygyűrűiket is, amelyeket csak nem régen kezdtek el újra hordani. A gyűrűk helyett vasból készültet kapott Pro Patria26 felirattal, amit azonnal büszkén fel is húzott. Megsimogatta a hasát, mosolyogva, mivel a kicsi hevesen rugdalózni kezdett. Majd ha nagy lesz, megmutatja neki ezeket a gyűrűket – gondolta. Remélhetőleg addigra ez az egész háború csak egy rossz emlék lesz. Ekkor felnézett, és meglátta Gábort az iroda előtt, ahogy éppen kiszállt az autójából. Nem is tudta, hogy ő is ide készült. A férfi elpirult, mikor észrevette őt. – Hát te? Nem is tudtam, hogy ma jössz ide – lehajolt, és megcsókolta Emmát. – Rozikáék hoztak el. A lányoknak jöttek vásárolni. – Körtvélyesen már alig lehet kapni valamit. Most akartam bemenni hozzád a kórházba. És te mit keresel itt? – Elhoztam az autót. Nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekünk – az iroda felé intett a fejével. Rövid szünetet tartott, majd így folytatta: – Ha már másképp nem tudok segíteni... Emma fürkészve nézte a férje arcát. Eddig még nem is gondolt rá, hogy ez bántja őt. Hirtelen megrémült – mi lesz, ha őt is elviszik? Szorosan átölelte Gábor nyakát, és a fülébe suttogta: – Ugye te nem hagysz el? Ugye velem maradsz? Ígérd meg! Gábor is magához szorította Emmát, már amennyire ezt a felesége pocakja lehetővé tette, és válaszul ő is a fülébe suttogott. – Szeretném megígérni, édes, de nem tehetem. Nem tehetem. Gábor és Emma kisfia december huszadikán, advent utolsó vasárnapján született meg. Nem volt nehéz szülés, bár Gábornak, aki a földszinten Jánossal reszkette végig a hat órát, nem úgy tűnt. Mikor végre-valahára, este tizenegy órakor felhangzott a gyereksírás, a falnak dőlve a két kezébe temette az arcát, és megkönnyebbülten zokogott. A kisfiú és a mamája teljesen egészségesek, bár kimerültek voltak. Mikor Gábort végre beengedték hozzájuk, Emma fáradtan, de boldogan mosolygott a férjére, míg Jónásné, aki bábaként segédkezett az orvos mellett, egy fehér pólyába bugyolált kis csomagot nyújtott át neki. – Itt van a kisfia. Mindene megvan – jelentette ki tárgyilagosan, mintha csak leltárba vette volna a kisbaba minden porcikáját. Gábor óvatosan átvette tőle a csomagot, majd az apák ősi mozdulatával a kicsi keze felé nyúlt. Az újszülött reflexszerűen megfogta az ujját, és apró

26

A hazáért

kezével meglepő erővel megszorította. Gábor érezte, hogy az arcán könnyek folynak végig. – Hát nem gyönyörű? – kérdezte Emma halkan. Gábor valójában szinte semmit sem látott a könnyektől, de boldogan helyeselt. – Dehogyisnem. A legszebb baba a világon! Jónásné megvetően felhorkantott. No hiszen! Olyan, mint a többi újszülött: kicsi, vörös és ráncos. Sok mindent el lehet róla mondani, csak azt nem, hogy gyönyörű. Egészséges, ez a fő! A boldog szülőkkel azonban nem közölte ezt, egyébként sem hallgattak volna rá. Észrevétlenül kisomfordált a szobából, és hagyta, hogy a kis család együtt örüljön az új életnek. A kisfiú keresztelője karácsony és szilveszter között volt. A Tamás nevet kapta, és a keresztszülei, természetesen, Damkó Pali és Rozika voltak. Emma Gábornak szerette volna hívni a kicsit, ám az apja tiltakozott – nem akarta, hogy a kisfia újra „ifjabb” Gábor legyen. Elhatározta, hogy egészen másképp fogja nevelni, mint annak idején az apja őt. Nem a saját álmait akarja benne megvalósítani, hanem hagyja, hogy élje az életét, és boldog legyen, ahogyan tud. Ha pék lesz, vagy akár patkolókovács, hát akkor úgy. Pali, az újdonsült keresztapa és a leendő háromgyermekes apa – Rozika ismét várandós volt – két nappal a keresztelő után bevonult. Az új esztendő még mindig háborús évként köszöntött rájuk, és most már senki sem reménykedett abban, hogy ez a helyzet hamarosan megváltozik. Gábor végül úgy döntött, hogy családjával Budapestre költözik, és felajánlja a szolgálatait egy hadikórházban. A szülei régi lakását már évekkel ezelőtt eladta, így most új lakhely után kellett néznie. Kertes házat szeretett volna, elsősorban Emma és a kis Tomika miatt, hogy bármikor nyugodtan kimehessenek levegőzni. Végül a Hegyalja úton, a Gellért-hegy lábánál talált egy házat, amelynek felső emeleti ablakaiból a Dunára lehetett látni, kicsiny kertje mögött pedig már maga a hegy húzódott. Emma egy hónap múlva követte őt a kicsivel, amikor már egy csecsemővel is beköltözhető volt a ház. Jánost is magukkal akarták vinni, az öreg inas azonban könyörgött; hadd maradhasson Körtvélyesen. Ő már nem tudna a fővárosban megszokni. Mivel Gábor nem akarta feladni a Krisztina-lakot, beleegyezett, hogy János ott maradjon. Azt is megígérte, hogy nyáron visszatérnek. Vagy talán még előbb, ha addig véget ér a háború. Ha véget ér a háború. János csak szomorkásan mosolygott, és magában ezt motyogta: – Azt én már nem érem meg, drága fiam.

Nyolcadik fejezet 1915-től 1919-ig Emma rendkívül élvezte, hogy – életében először – maga rendezhetett be egy egész házat. Szeretett a Krisztina-lakban élni, de ott minden Éva néniről szólt. A nevelőanyja halála óta szinte semmit sem változtatott a berendezésen, mivel valahányszor arrébb rakott akárcsak egy porcelánfigurát is, rögtön lelkifurdalása támadt, hogy esetleg megsérti az asszony emlékét. Éva néni hálószobájához és Évike szobájához különösen nem mert hozzányúlni. Mikor Jánosnak megemlítette, hogy Évike szobáját most már esetleg ki lehetne üríteni, az öreg inas csak szótlanul, vádlón nézett rá. Emma ezután nem emlegette a dolgot. Itt, a Hegyalja utcai házban viszont mindent ő dönthetett el, és még ha szűkösek is voltak a lehetőségeik a háborús ínség miatt, nagy gyönyörűséget szerzett neki, hogy végre először van saját otthona. A villa szerénynek számított, ám még így is volt benne az emeleten négy hálószoba, egy fürdőszoba, a földszinten egy hatalmas nappali, egy dolgozószoba, aminek az ablaka a kertre nyílt, egy nagy konyha, egy cselédszoba, és persze az előszoba, ami elég szűkös volt, de a célnak éppen megfelelt. A kert szinte zsebkendőnyi volt, és elég gazos, ám Emma lelki szemeivel már látta benne a tavaszi virágokat, és a sarokban egy hintát. Jobb oldali szomszédjukban egy ügyvéd, dr. Fáncsy lakott a családjával, egy tízéves kislánnyal és egy nyolcéves kisfiúval. A bal oldali villában pedig egy nyugalmazott egyetemi tanár, a galambősz hajú, nyolcvanéves irodalomtörténész, Mocsáry professzor, reszkető fejű, kedvesen mosolygó feleségével, aki Emmát egy törékeny kis madárra emlékeztette. Mielőtt Emma és a kisbaba beköltözhettek volna, Gábor minden helyiséget kimeszeltetett a házban (mivel január volt, és rettenetes hideg, ez nem volt túl egyszerű feladat), és bebútoroztatta a kicsi és a saját hálószobájukat, valamint a konyhát. A nappaliban egy kandalló, a többi szobában pedig cserépkályhák ontották a meleget, barátságossá varázsolva a házat még a csupasz falak ellenére is. A legsürgetőbben egy cselédlányra volt szükségük. Ilonka Körtvélyesen maradt Rozikánál, akit otthagyott a saját cselédje, mivel férjhez ment. Jánost és Jónásnét a Krisztina-lakban hagyták. Arról szó sem lehetett, hogy Tomika mellé külön egy dajkát is felvegyenek, ezért Emma tudta, hogy jól kell választania. Gábor teljesen rábízta a dolgot, mivel őt a kórházi munkája teljesen lefoglalta. Így aztán a kisfiát melegen bebugyolálva, babakocsiba fektetve Emma elindult a cselédközvetítő irodába, ami a budai rakpartról nyíló egyik mellékutcában volt. Mikor előadta a kérését a nagydarab,

elegánsan öltözött, enyhén kifestett és drága parfümtől illatozó hölgy meglepődve nézett rá. – Biztos benne a nagyságos asszony, hogy pesti lányt akar? Most Emmán volt a meglepődés sora. – Igen, persze! Miért olyan furcsa ez? A nő megvonta a vállát. – Hát, tudja, általában mindenki vidéki lányt akar. Azok rendesebbek, szorgalmasabbak, nem csavarognak. És kevesebbel is beérik. – Értem – mosolygott Emma -, de én akkor is pesti lányt szeretnék. Mi vidékről jöttünk, és nem nagyon ismerem ki magam a városban. Szükségem van valakire, aki talpraesettebb. Még akkor is, ha esetleg nagyobb szájú, és követelőzőbb. A nő ismét megrántotta a vállát. – Ahogy akarja. Bár nehéz mostanában lányt találni, mert mindenki ápolónőnek megy. Van azért néhány lány, mivel a pestiekért nem kapkodnak. Különben is, ezekben a cudar időkben... Sóhajtott egy nagyot, és legyintett. Majd hellyel kínálta Emmát, és előkereste a pesti lányok papírjait. Másnap Emma személyesen is találkozott a kiszemelt lánnyal. Kelemen Stefánia huszonöt éves volt, és tősgyökeres pesti, pontosabban angyalföldi. Mikor Emma kikérdezte, kiderült, hogy Budát is elég jól ismeri, sőt a külvárost is. Alacsony, zömök teremtés volt, de látszott rajta, hogy nagyon erős. Ruhája egyszerű, de tiszta volt. Karba tett kézzel, és egy cseppet sem megilletődötten válaszolt a kérdésekre – Emmának ez is imponált. Sűrű, fekete haja koszorúba fonva volt a feje tetejére erősítve, fekete szeme kissé kancsal, de vidáman csillogó volt, és amikor mosolygott, az arcán két gödröcske jelent meg. Akárcsak Gábornak – gondolta Emma, és azonnal a szívébe zárta a kissé valóban nagyszájú lányt. A rokonszenv kölcsönös volt. Stefi is kedvtelve nézegette a fiatal, szép nagyságát. Jó lenne nála dolgozni, még akkor is, ha nem tud valami sokat fizetni, és a házimunka mellett a kisbabára is kell vigyázni. Stefinek azonban hat kisebb testvére volt, így ez a feltétel egyáltalán nem riasztotta el. Végül megegyeztek, és a lány vállalta, hogy már másnap kezd is náluk. Emma elégedetten hozta rendbe a kertre nyíló kicsi, de takaros cselédszobát, és este örömmel újságolta Gábornak, hogy talált egy lányt, aki első látásra remek teremtésnek tűnik. Gábor szórakozottan válaszolgatott feleségének, azonban a gondolatai egészen másutt jártak. A háború még itt, távol a csatatértől is próbára tette azokat, akik közelebbi kapcsolatba kerültek vele. Gábornak nap nap után elképzelhetetlenül szörnyű sérüléseket kellett ellátnia az Irgalmas-rendi kórházban, amelyben egy teljes épületszárnyat hadikórházzá alakítottak át. Minden orvost és ápolót tárt karokkal fogadtak, mivel nagyon sok fiatal, sőt középkorú orvos is bevonult, és minden szakemberre égető szükség volt. Gábor gyermekorvosként elég jó hírnévnek örvendett, most azonban inkább a

sebésztudományára volt szükség. A férfi minden reggel gyalog sétált el a kórházba a Duna-parton. Szüksége volt erre az egy órára, hogy kiszellőztesse a fejét, és erőt gyűjtsön az egész napi megpróbáltatáshoz, amit a sebesültek látványa jelentett. A legszörnyűbbek az arc sérülései voltak, amelyek gyakran visszavonhatatlanul és teljes mértékben eltorzították a fiatalemberek vonásait. A férfi visszaemlékezett arra a sokkra, amikor a balesete után először megpillantotta összeégett, feldagadt arcát a tükörben. Együtt tudott érezni ezekkel a szerencsétlenekkel, akik egész életükre rút, ijesztő szörnyeteggé váltak. Sérüléseikhez képest az ő hegei szinte karcolásoknak tűntek. Voltak, akik az orrukat veszítették el, másoknak az állkapcsa roncsolódott össze, sokaknak pedig szinte a fél vagy akár az egész arcuk is eltűnt. Gábor néha csodálkozott, hogyan élhették túl – hogyan képesek még lélegezni vagy táplálkozni így, amikor minden mozdulat maga a fájdalom. Micsoda életerő lakozik az emberben! Borzalmasak voltak még az amputálások. Gyakran alig tudták enyhíteni a fájdalmakat, mivel nehéz volt kloroformhoz jutni – szinte a teljes készletet kiszállították a frontra. Az orvosok sokszor azért imádkoztak, hogy a pácienseik hamar elájuljanak a műtőasztalon. A legrosszabb az volt, amikor egy-egy fiatal sebesült azért könyörgött, hogy ne vágják le a lábát. Sokan azt mondták, hogy inkább meghalnak, mint hogy nyomorékként éljenek tovább. Ezeket a kéréseket természetesen nem teljesíthették, de Gábort nyomasztotta, hogy semmiféle vigasztalót vagy biztatót sem tudott mondani ezeknek az embereknek. Mikor este halálfáradtan hazaért, megpróbálta kiiktatni a gondolataiból a kórházi borzalmakat, és teljes erővel Emmára és a kis Tomira figyelni. Ez azonban egyre ritkábban sikerült. Emma is észrevette Gábor szórakozottságát, gondterhelt arckifejezését, és sejtette is, mi állhat mögötte. Néha megpróbálta rávenni a férjét, hogy este beszéljen az aznapi élményeiről, azonban Gábor elhárította a kérdéseket. Irtózott attól, hogy a naponta átélt iszonyatot elhozza – ha csak szavakban is – az otthonába. Éjszaka azonban néha felriadt, és ilyenkor még Emma csókjai és ölelése sem tudták elterelni a figyelmét. A városban is egyre szaporodtak a harctérről hazatért sebesültek, lábukat vesztett, megvakult vagy másképp megnyomorodott koldusok formájában. Elpiszkolódott katonaruhájukban ültek az utca szélén, és egyetlen szó vagy panasz nélkül a semmibe meredve nyújtották a sapkájukat az alamizsnáért. Emma mindig igyekezett nekik adni valamit, bár nekik maguknak is egyre kevesebb volt, és ha volt is pénzük, egyre kevesebbet kaptak érte. A háború vége egyre távolabbra került, sőt a harcok kiterjedtek, ahogy újabb és újabb országok kapcsolódtak be az egyik vagy a másik oldalon. A keleti front mellett hamarosan megnyílt a délnyugati is – vagyis a Monarchia már nemcsak az oroszok, hanem az olaszok ellen is harcolt a németek oldalán. Az otthon maradottak számára ez azt jelentette, hogy már nemcsak Galícia, de az Isonzó völgye is ontotta a halált és a sebesülteket. Bevezették a jegyrendszert, a korona – ez az egykor oly értékes pénz – teljesen elinflálódott.

Feléledt a cserekereskedelem, és Emma csak most jött rá, micsoda nagyszerű választás is volt Stefi. A lány szemtelen volt és harsány, de mindig tudta, honnan szerezzen élelmiszert, ruhát, tűzifát. Ezért mindenki elnézte neki a rossz modort, főleg mivel tudták, hogy akár az életét is adná a kis családért – különösen Emmáért és Tomikáért. Gábortól egy kicsit tartott. Kissé mogorvának tartotta, bár tudta, hogy jó pillanataiban igen barátságos és kedves tud lenni. Ilyenkor még szinte jóképű is volt, de amúgy a szókimondó lány közölte Emmával, hogy igazán nem tudja, „mit eszik rajta”. Emma ezen csak mosolygott, és elengedte a füle mellett Stefi megjegyzéseit. A háború miatt Madeleine-nel is megszakadt a kapcsolatuk. Kezdetben még írtak egymásnak, és elújságolták a lánynak azt is, hogy Emma gyermeket várt. A sors azonban úgy hozta, hogy a harcokban a két ellentétes térfélre kerültek, hiszen Franciaország az antant oldalán lépett be a háborúba. Még megírták neki, hogy Tomi megszületett, de erre már nem érkezett válasz. Talán meg sem kapta a lány a levelet, vagy ha igen, és válaszolt, az nem jutott el Gáborékhoz. Európában rengeteg ilyen ideiglenesen vagy akár örökre megszakadt baráti kapcsolat létezett. Decemberben Emma rájött, hogy ismét kisbabája lesz. Karácsonyestén árulta el Gábornak, kissé tartott attól, mit fog szólni, hiszen egyre nehezebben tudtak megélni, ám a férfi boldogan zárta a karjába. – Remélem, ezúttal kislány lesz. – Ó, igen, és akkor Évikének fogjuk hívni. Gábor hálásan csókolta meg. Szerelme Emma iránt napról napra nőtt, mikor látta, hogy az asszony milyen hősiesen küzd a nehéz körülmények között, hogy meleg, szerető otthont teremtsen és tartson fenn családjának. Milyen boldogok lehetnének, ha nem szól közbe a világtörténelem! Most pedig, amikor minden a halálról és a pusztulásról szól, ők egy újabb életet teremtettek, és hoznak a világra. Ahogy a feleségét a karjában tartva nézte a szerény karácsonyfán égő gyertyákat, újra remény ébredt a szívében. A következő év talán már könnyebb lesz! Nyár elején Emma és Tomika visszaköltöztek Körtvélyesre a kisbaba születéséig, akinek az érkezését augusztusra várták. Emma itt akarta világra hozni a második gyermekét is, a régi emlékek és barátok között. Stefi keservesen sírt, amikor elbúcsúztak, Emma hiába ígérte meg neki, hogy nyár végén visszajönnek. A sok orrfújás és hüppögés közepette a lány azért megígérte az asszonynak, hogy nagyon fog vigyázni a Gábor nagyságos úrra. Az álmos balatoni kisvárosban első látásra semmi nyoma sem volt a háborúnak. Ide is eljutott a nélkülözés és a szenvedés, ám nyáridőben vidéken mindig könnyebb az élet. Az utcákon itt nem nyüzsögtek a koldusok, hiszen a hazatérő sebesültek vagy visszatértek a családjaikhoz, vagy a fővárosba mentek, ahol úgy gondolták, több esélyük van a túlélésre. Rozikának közben megszületett a harmadik kislánya, akit Paulának neveztek el (ha már Pál nem lehetett), és Pali, úgy tűnt, végleg lemondott arról, hogy fia szülessen.

Az idős cukrásznak, Szalkóczy Józsefnek az öt lányától immár tizenegy lányunokája volt: egyik szebb, mint a másik, és az idős mester rendkívül büszke is volt rájuk. Damkó Pali még mindig a keleti fronton volt, és eddig – hál’ Istennek – egy karcolás nélkül megúszta a háborút. Rozika és a két nagyobb lány alig tudtak betelni a kis Tomival. Emma a tízhónapos Paulát tartotta az ölében, miközben nézte, a gyerekek hogyan játszanak. Rozika, miután igazságot tett a veszekedő lányok között egy rózsaszín ruhás babával kapcsolatban, leült Emma mellé. – Milyen aranyos kisfiú! Nagyon hasonlít rád. Igaza volt. Tomi az édesanyja szakasztott mása volt: ugyanazok a nagy, kék szemek, vöröses, gesztenyebarna haj és komoly, elgondolkodó arcocska. Emma elmosolyodott. – Igen. Mint ahogy a lányaid rád. Nézd, hogy anyáskodnak felette, szinte úgy bánnak vele is, mint egy porcelánbabával. Rozika Emma gömbölyödő hasára tette a kezét. – Mit szeretnél: fiút, vagy lányt? – Ó, mindegy, csak egészséges legyen – hangzott a kötelező válasz. De utána Emma közelebb hajolt, és Rozika fülébe suttogta: – Gábor viszont azt szeretné, ha lányunk lenne. És én is – tette hozzá szégyenkező mosollyal. Ez a kívánságuk azonban nem teljesült. Augusztus tizedikén megszületett a második kisfiuk, Péter. Könnyebb szülés volt, mint az első, csak Emma szíve volt nehezebb, mivel Gábor nem lehetett mellette. Mikor néhány órával később már az ágyában ülve szoptatta a kicsit, csak az öreg János volt bent vele a szobában, aki a boldogságtól könnyezve nézte őket, ölében a megszeppent Tomival. A hű inas már szinte teljesen vak volt, és szinte semmit sem tudott elvégezni a házban, vagy ha igen, abban Jónásné szerint nem volt köszönet. A szeretetére azonban mindig lehetett számítani, és Emmának most elsősorban erre volt szüksége. Másnap megérkezett Gábor is, akinek természetesen azonnal telefonoztak (a férfi nemrég szereltette be a házba ezt a nagyszerű találmányt), és meghatottan vette a karjába a makkegészséges, rózsaszín bőrű és világosszőke, pelyhes hajú kisfiút. Emma tettetett szomorúsággal sóhajtott: – Hát mégis fiú lett! – Méghozzá milyen remek kis legény! Nem adnám őt tíz lányért sem. Péter, azaz Kőszikla. Valóban illik rá ez a név: igazi kis vasgyúró. Nem is értem, hogyan fért bele a pocakodba – ujjongott az apa. Gábor még egy hétig maradt velük, és ezalatt megpróbáltak úgy élni, mintha a háború nem is létezne, és ők egy boldog, békés szigeten lennének, távol mindentől. A férfi a kis Tomival pancsolt a Balatonban, persze csak a parthoz közeli, sekély, langyos vízben, mialatt Emma Petit ringatva a karjában vagy a babakocsiban a parti fák árnyékából nézte őket. Ez az idilli állapot azonban nem tarthatott sokáig. Gábornak vissza kellett utaznia a fővárosba, a kórházba, a vér, a nyomorúság és a halál közé. Megbeszélték, hogy egy hónap

múlva, amikor Emma és a kisbaba is eléggé megerősödnek, ők is követik majd a férfit, és mind visszaköltöznek Budapestre. János is hallotta a beszélgetést, és utána mintha még a szokásosnál is jobban meggörnyedt volna. Ezt azonban egyelőre senki sem vette észre. Egy hét múlva az öreg inas meghalt. Békésen, fájdalom nélkül távozott – álmában érte a halál. Emma már titokban számított erre, mivel János egy ideje mintha lassacskán búcsúzkodott volna mindentől és mindenkitől. Gyakran üldögélt Tomikával az ölében, és a tágra nyílt szemű kisfiúnak a régi dolgokról mesélt, könnyes szemmel, reszketeg hangon. Az utolsó néhány napban már folyton magában motyogott, fel-alá járkálva a házban, és megmegérintette a különböző bútorokat, berendezési tárgyakat, képeket. Ilyenkor Emma elhívta mellőle Tomit, és hagyta, hogy az öreg kedvére búcsúzkodjon a szeretett háztól és az emlékektől. Mikor meghalt, az asszony aznap este felhívta Gábort Budapesten, ám csak Stefit találta otthon. A cseléd beszámolója szerint Gábor éjszaka is a kórházban maradt, ugyanis annyi sebesültet hoztak a fővárosba az újabb – ki tudja hányadik – isonzói csata után, hogy alig győzték a munkát. A férfi még öreg barátja temetésére sem tudott elszabadulni, ami nagyon elkeserítette. Emma és a kisfiúk azonban ott voltak, ahogyan sokan mások is a városból. Mindenki úgy érezte, hogy az idős inassal végleg sírba szállt egy korszak. Egyelőre csak Körtvélyesen. Hamarosan azonban az egész ország ugyanígy érzett, mivel november végén meghalt Ferenc József, az emberemlékezet óta uralkodó császár és király, az idős, joviális, gyűlöltszeretett, de mindenesetre az utóbbi évtizedekben már mindenki által tisztelt apafigura. Akár szerették, akár gyűlölték őt, mindenki egy kicsit elárvultnak érezte magát, és Emma sok síró embert látott az utcán. A háború ölte meg – gondolta, és egy kicsit ő is meg volt illetődve. Mi lesz most? A király távoli, de állandó alakja eddig biztos pontot jelentett mindnyájuk életében. Utódja, a jóravaló, talpig becsületes, ám gyengének és befolyásolhatónak tűnő Károly trónörökös távolról sem jelentette ugyanazt az összetartó erőt, mint az ősz szakállú, szigorú tekintetű uralkodó. Emma a lelke mélyén attól tartott, ahelyett, hogy jobbra fordulnának a dolgok, csak ezután fog igazán elszabadulni a pokol. Ezt a sejtelmét nem közölte senkivel, a férje tekintetében azonban látta, hogy Gábor ugyanettől fél. A körtvélyesi házat végleg lezárták János halála után – sem pénzük, sem idejük nem volt a fenntartására. Az idős Jónásnét kifizették, és az asszony ezentúl betegeskedő férje ápolásának, valamint számtalan unokájának szentelhette minden idejét. Emma a két kisfiúval visszaköltözött az általa berendezett, barátságos kis budai villába, ahová úgy érezte: hazaérkezett. Stefi különösen örült a visszatérésüknek, ugyanis az asszony és a gyerekek nélkül a ház kihalt volt, és a lány magányosnak érezte magát. A nagyságos úr szinte állandóan a kórházban volt, amikor pedig néha hazavetődött, szavát sem lehetett venni. Emma is megrémült, mikor csupán néhány hét elteltével újra

meglátta Gábort. A férfi lefogyott, az arca beesett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Szép, fényes fekete hajában is megjelent itt-ott egy ősz szál. Az asszony aggódott: ha még sokáig tart a háború, őt is elemészti. Bárcsak az új király, a fiatal Károly mindent megtenne, hogy minél előbb befejeződjön ez az egész szörnyűség! Sokakat éltetett ugyanez a remény. Az új király koronázása december harmincadikán valóságos örömünnep volt, a régi Magyarország színpompás kavalkádja a háború kellős közepén a szenvedések és szürkeség közepette. Gábor, Emma és Stefi is elmentek megnézni a felvonulást a Várban, a Mátyástemplom előtt. A kisfiúkat is magukkal vitték – az ünneplőbe öltöztetett, sötétkék matrózsapkás Tomi az apja karján ült, az édesdeden alvó Petit pedig Stefi tolta maga előtt egy babakocsiban. – No, ez a fiatalember nem sokra fog emlékezni a koronázásból – jegyezte meg Gábor. Emma nevetett. – Nem baj, drágám, legalább mikor elmeséljük neki, nem kell feltétlenül törekednünk a történelmi hűségre. Az asszony boldog volt, mivel úgy látta, Gábor most olyan, mint régen – mint amilyen mindig lehetne, ha nem kellene minden egyes napot a pokol tornácán töltenie. Jött a koronázási menet. Csodálatos látvány volt: a réges-régi, féltve óvott díszruhák, menték, arannyal hímzett brokát női ruhák előkerültek a ládák, szekrények mélyéről, és arisztokrata tulajdonosaik büszkén viselték őket. Emmának a látvány felidézte a millennium alkalmából rendezett hasonló felvonulást, amelynek háromévesen volt tanúja, és amire halványan még ma is emlékezett. Eszébe jutott az is, hogy ha annak idején Zách Pistához megy feleségül, most ő maga is ott vonulna a díszes öltözetű, előkelő hölgyek között. No, egy csöppet sem bánta, hogy nézőként, és nem szereplőként vett részt az eseményen. Károly király kedvesen, bár egy kicsit ijedten mosolygott, és integetett. Szép felesége, Zita fáradtan, a fejét meghajtva köszöntötte az őt éljenző embereket. A legédesebb a négyéves kis trónörökös volt, ahogy apró díszmagyarba bújtatva, hosszú, szőke loknikkal menetelt a szülei előtt. – Milyen gyönyörű! – sóhajtotta Emma, akit Bellához hasonlóan – aki a millenniumi felvonuláson csak Sissyt nézte – leginkább a királyné érdekelte. Gábor, aki eddig a tátott szájjal bámuló Tominak magyarázta a látottakat, most felé fordult. – A nyomodba sem érhet! – mondta neki, és olyan tekintettel nézett rá, hogy az asszony fülig pirult. A fejét a férje karjára hajtotta. – Szeretlek! – suttogta. – Én sem adnálak téged száz királyért sem. Ezerkilencszáztizenhét elején Németország korlátlan tengeralattjáró-háborút indított az Atlanti-óceánon. Oroszországban teljes volt a felfordulás: a cár

megbukott, lázadások és különböző puccsok követték egymást. Mivel az oroszok így saját gondjaikkal voltak elfoglalva, a Monarchia a keleti hadszíntéren egy kissé fellélegezhetett. Károly király jóindulatú, de ügyetlen, a szövetséges elárulásának tűnő békekötési kísérletei sorra elbuktak. Hamarosan kiderült, hogy a fiatal uralkodó tehetetlen báb a nagyhatalmak kezében. Titkos manővereiről persze az egyszerű emberek mit sem tudtak, csak azt látták, hogy a Monarchia – szinte akarata ellenére – minden nappal egyre mélyebbre süllyed a háború mocsarában. Amikor azután április hatodikán az Egyesült Államok bejelentette a hadba lépését az antanthatalmak oldalán, Gábor sápadt arccal engedte le a kezében tartott újságot, és a gyerekzoknikat foltozó Emmára nézett. – Vége. Elveszítettük. – Mit? – kérdezte Emma, azonban ebben a pillanatban már ő is tudta, és rémülten összerezzent. – Honnan veszed? – Az amerikaiak is hadba léptek. Végünk van. Emma lehajtotta a fejét, és folytatta a stoppolást. Mit mondhatna erre? Az amerikaiak bizonyára megőrültek, ha ők is ki akarják venni a részüket ebből az öldöklésből. Ám ha emiatt gyorsan vége lesz a már harmadik éve húzódó borzalomnak, amit mostanra világszerte Nagy Háborúnak kezdtek nevezni, ő a maga részéről nem bánja. Miért, végül is mi történhet, ha veszítenek? – érvelt magában. Talán felszámolják az országot, felégetik, és a helyét sóval hintik be? Nem, ezt biztosan nem teszik meg! Akkor pedig mégis jobb, ha vége lesz, akár így, akár úgy. Damkó Pali nemrég tért haza a keleti frontról. A bal fülét egy gránátrepesz letépte, és a bal szemére meg is vakult. De legalább élt, és hazajött, nem úgy, mint sokan mások – legalábbis Rozika ezt írta szűkszavú levelében. Emma a gondolataiba merült, és észre sem vette, hogy Gábor még mindig maga elé meredt, az újságot a kezében tartva. Végül a férfi megszólalt. – Emma, döntöttem. Bevonulok én is. Az asszony az ölébe ejtette a kezét a zoknival, és úgy bámult rá, mint aki nem jól hallotta. Gábor a szemébe nézett – tekintetében fájdalom és elszántság volt. – Régóta tépelődöm már ezen. Nap nap után gyötör a tudat, hogy nem tettem eleget. Hogy itthon ültem, és a dolgok könnyebb végét fogtam meg. Nem, ez sem volt gyerekjáték, de ahhoz képest, amit ezek a fiatal katonák, ezek a derék fiúk a frontvonalban átéltek, ez semmi. És ne mondd, hogy itt volt a családom, mert másoknak is itt volt. Ott van Damkó Pali a három kislányával. Hogy nézek majd a fiaim szemébe? – a fejét a tenyerébe hajtotta. – Nem leszek rá képes. Régóta sejtem, de most már biztosan tudom, hogy a háborút el fogjuk veszíteni. Mellettük akarok lenni, a fiaink, a katonák mellett, amikor veszítünk. Együtt akarok lenni velük az utolsó pillanatokban, az összeomláskor.

Gábor elhallgatott. Mikor egy darabig nem érkezett válasz, felemelte a fejét, és ránézett Emmára. Az asszony még mindig szótlanul bámult rá, a szemében valami ismerős fénnyel. Gábor szíve hirtelen megdobbant – Emma akkor nézett így rá, mikor rajtakapta őt Bellával, azon a régi téli délelőttön. Ugyanez a borzalom, ez a hitetlenkedés ült a szemében. Csak nem gyűlöli meg ezért? Emma végül összeszedte magát, és megszólalt. – Hát akkor egy vesztes ügy mellé állsz. Ami nem is a te ügyed. Mi lesz, ha meghalsz? Akkor megtetted, amit megkövetelt a haza? – a hangja gúnyos volt, de a szeme szomorú. Gábor lassan megrázta a fejét. – Nem, valóban nem az én ügyem. És nem is tudom megmagyarázni, miért döntöttem így. Csak érzem, hogy így kell tennem. Kérlek, drága, érts meg! Emma most felállt, és a férje mellé lépett. A fejét magához húzta, és simogatni kezdte. Suttogva beszélt, de Gábor minden szavát jól hallotta. – Szóval ez bántott az utóbbi időben. Nem tudtam, mi emészt annyira, mi az, amiről nem tudsz beszélni. Jól van, menj hát! Tudom, hogy nem tarthatlak vissza. Csak egyet ígérj meg: hogy visszajössz. Mindegy hogyan, csak gyere vissza. Nélküled nem tudom, mihez kezdenék – te vagy életem szerelme. Ezt soha ne feledd, és gyere vissza hozzám! Gábort a délnyugati frontra küldték, vagyis Olaszországba, ahová a keleti front felszabadulása után a Monarchia szinte minden megmaradt haderejét összpontosították. A férfi orvosként egy vöröskeresztes alakulathoz került, az első Isonzó hadsereg XXIII. Hadtestébe tartozó budapesti honvéd gyalogosztályhoz, és feladata a sebesültek sürgősségi ellátása volt az állandó golyózáporban, folyamatos életveszélyben. Nála is nagyobb veszélyeknek tették ki magukat azonban a hős szanitécek, akik a csatamezőn, gyakran még a harcok közepette szedték össze a sebesülteket. Ők sokszor csak a vöröskeresztes karszalagjuk védelmében bízhattak, ám a háború negyedik évébe lépve a harcok egyre kétségbeesettebbé, elkeseredettebbé váltak, és a szemben álló felek az ellenfél egészségügyi alakulataira is lőttek. A Gábor mellett segédkező csapatban három Jóska is volt, így a könnyebbség kedvéért sorszámokkal látták el őket, az érkezésük sorrendjében: Jóska Egy, Kettő és Három. Rajtuk kívül még egy fiatal, tizenkilenc éves ápoló, Balogh Balázs szolgált a kis mentőalakulatban, amely a többivel együtt az Isonzó völgyében küzdött a halál ellen. Tűzbe mentek volna egymásért, de különösen a „Gábor doktorért”, akinek a szakértelmét és a nyugalmát, hogy még a gránátok robbanása és a lövések süvítése közben sem reszketett soha a keze, mindennél többre becsülték. A férfi néha rajzolt is, amikor ideje és lehetősége volt rá. Lerajzolta a katonákat, ahogy ettek, beszélgettek, cigarettáztak a pihenőidőben, de a sebesülteket is, és emlékezetből a csatajeleneteket is, minden borzalmukkal együtt.

A harctéren az egyik legnagyobb öröm az volt, amikor otthonról a katonák levelet vagy csomagot kaptak. Ilyenkor mindenki visszavonult egy cigarettával, és belemerült a hazulról érkező hírek silabizálásába, amelyek ritkán voltak kellemesek. A hátországban is egyre nagyobb volt a szenvedés, a nélkülözés, és az otthon maradottak nem fogytak ki a panaszból. Mindenhonnan ugyanaz a sóhaj, vagy segélykiáltás hangzott: mikor lesz már vége? Mégis, a katonák örömüket lelték a levelekben – legalább egy kis időre közel érezték magukhoz a szeretteiket, és szinte még hallották is a hangjukat, vagy látták a mozdulataikat. Gábor is magányosan üldögélt egyik este, október közepén a kórházi sátorban, kezében Emma levelével. Az asszony és a két kisfiú fényképét, amit mindig a szíve fölött hordott, ilyenkor maga elé tette, és ahogy a nem túl hosszú, de Emmára annyira jellemző levelet olvasta, közben mintha hallotta volna a felesége szelíd hangját. Drága Szerelmem! Legutóbbi leveledet olvasva boldog voltam, hogy jól vagy, és hogy eddig teljesítetted az egyetlen kívánságomat: hogy nagyon vigyázol magadra. Remélem, nem szenvedsz hiányt semmiben – az ember annyi rossz hírt olvas itthon az újságokban arról, hogy a sereg ellátása akadozik, és hogy milyen cudar körülmények várnak ott a hegyekben rátok, ha beköszönt a tél. Kérlek, öltözz melegen, és egyél sok zsíros ételt, mert az is melegen tart! A bajtársaidat, különösen a kedves szanitéceket üdvözlöm. Örülök, hogy így szeretitek egymást – de Téged nem is lehet nem szeretni! Itthon nagyon nehéz az élet, de gondolom, ezzel nem árulok el semmi újságot. Minden élelmiszert jegyre adnak, de sok mindent már jegyre sem lehet kapni. Egyszerűen nincs! A fiúknak alig tudok friss tejet szerezni. Néhány boltban árusítanak kondenzált tejet, de az nem az igazi, és Peti nem is hajlandó meginni. Stefivel sokszor órákig bolyongunk a városban, lejárjuk a lábunkat, hogy beszerezzünk valami ennivalót. Mindent hazaviszünk, amit sikerül felhajtani: kukacos lisztet, kukoricadarát, rothadt hagymát, konzerveket. Egyik nap Stefi valahonnan szerzett egy kosár almát! Valóságos örömünnepet ültünk. Máskor két élő csirkével állított haza. Máig azt hiszem, hogy a lelkét adta el az ördögnek értük. Félretéve a tréfát: valóságos főnyeremény ez a lány. Pedig egy ideje már fizetni sem tudok neki rendesen. Mindig felírom, hogy éppen mennyivel tartozunk, és ha egyszer pénzhez jutunk, majd kiegyenlítjük a tartozást. Ám ha még sokáig tart ez az áldatlan helyzet, attól félek, életünk végéig adósai maradunk. Tomi sokat kérdezősködik rólad, és a leveleidből mindig felolvasom azokat a részeket, amik az ő fülének valók. Ilyenkor tágra nyílt szemmel figyel, és utána olyan kérdéseket tesz fel, amikre egyszerűen lehetetlen őszintén válaszolni. Miért van Apa a háborúban? Haragszik az olaszokra, hogy harcol ellenük? Vagy éppen: Mi lesz, ha Apa is meghal? Mit mondhatnék erre? Valahogyan mindig elütöm a dolgot, de látom rajta, hogy a válaszaim nem elégítik ki. A korához képest olyan komoly és okos, hogy néha igazán nagyon szégyellem magam előtte.

Petike gyönyörűen fejlődik, annak ellenére, hogy nemrég teljesen elapadt a tejem. Ez nem is lenne baj, hiszen már elmúlt egyéves, de így eggyel több éhes száj van a házban. Amíg tudtam őt szoptatni, legalább neki kevesebb ételre (és tejre) volt szüksége. Már beszélni is elkezdett, bár egyelőre csak szótagokat mond, de azokból szinte egész mondatokat összeállít. És napról napra jobban hasonlít valakire – azt nem mondom meg, kire, hadd legyen meglepetés. Drágám, ne bántsátok nagyon az olaszokat, hiszen nem ártottak azok nektek. Magatokat persze védjétek meg, és leginkább: gyertek haza minél előbb! A városban már szinte nincsenek is férfiak, kivéve a nyomorékokat és a nagyon öregeket. Hiányoztok! És főleg Te hiányzol nekem. Éjszaka a leveleiddel alszom, hogy legalább valami belőled itt legyen mellettem. Nemcsak az életem, de a testem része is vagy, és amíg nem jössz vissza hozzám, nem fogom magam teljesnek érezni. Szeretlek! Ne feledd, hogy mit ígértél! Vigyázz magadra! Ölel és csókol, Emmád Gábor a szájához emelte a levelet, és mélyen magába szívta az illatát, ami mintha halványan emlékeztetett volna Emma hajának az illatára. Ó, hogy hiányzott ő is neki! Lassan már nem is merte elővenni a fényképét, mert mikor ránézett, szinte fizikai fájdalmat érzett. Szerencsére nem volt sok ideje gondolkodni, hiszen a sebesültek soha nem fogytak el, még a harcok szünetében sem, mivel a felderítők közül ekkor is sokat lelőttek. Az időjárás is rosszra fordult. A magas hegyekben az alpesi éghajlaton október közepe-vége már szinte télnek számított, és a sebesülések mellett a legyengült szervezetű emberek közül rengetegen betegedtek, hűltek meg a nedves, hideg levegőn. Közben a Monarchia parancsnoksága, kihasználva azt, hogy a keleti front felszabadulása miatt némi lélegzethez jutottak, döntő ütközettel akarta kicsikarni a győzelmet az olaszok ellen, minden erőforrást hirtelen ide összpontosítva. Újabb és újabb hadtestek, lőszer- és élelmiszer-szállítmányok, sőt még új kórházvonatok is érkeztek. Az olaszok is sejtettek valamit, és a szövetséges állások felett állandósult a repülőgépes, valamit a léggömbös felderítés. Október 24-én aztán megindult a támadás, ami később caporettói áttörés néven vonult be a történelembe, és a Monarchia egyik legnagyobb diadala volt az első világháborúban. Gábor tíz nap múlva, már az ütközet után, így számolt be Emmának a csatáról: Drága Gyönyörűségem! Már a Piave folyó nyugati partjáról írok Neked. Zseniális hadvezéreinknek köszönhetően idáig verekedtük el magunkat. De ezt nem is részletezem, hiszen az otthoni újságokban nyilván elolvashatod a győzelmi jelentéseket. Valóban győzelmet arattunk, méghozzá elsöprőt, és nem akarok ironizálni ezen, hiszen rengeteg véráldozatba került. De az, hogy megnyertünk egy csatát, még nem jelenti azt, hogy megnyertük a háborút, és ez abból is látszik, hogy most nagy elbizonytalanodást érzek

az egész parancsnokság részéről. Nem tudnak hirtelenében mit kezdeni ezzel a nagy sikerrel. Nos, most egyelőre bevettük magunkat ide, a Piave folyó mellé, és némileg javult a helyzetünk, mivel sok élelmiszert és lőszert zsákmányoltunk. Ez azonban csak arra jó, hogy csak még jobban meghosszabbítsa a kilátástalan vergődést. Az antant sem lesz rest, és hamar ide fogja küldeni a legjobb erőit ellenünk, az ő utánpótlási forrásaik pedig a mieinkhez képest kiapadhatatlanok. Tudom, ez a véleményem árulással ér fel, de sebaj, akkor is így gondolom. Nem fogják cenzúrázni a levelemet, mivel abba már belefáradtak, és különben is, rajtam kívül sokan ugyanígy vélekednek, és ezt nem is rejtik véka alá. Sok olasz hadifoglyot ejtettünk – most jó hasznát veszem annak a nyelvtudásnak, amit még Korzikán szedtem fel. Szegény ördögök! Az általuk előzőleg felrobbantott és felégetett hidak felújítását végeztetik velük. Igaz is, tudsz valamit Madeleine-ről? Ahogyan őt ismerem, bizonyára ő is harctéren teljesít szolgálatot ápolónőként. Jóska Kettő súlyosan megsebesült egy aknától. Azt hiszem, örökre elveszítettük őt. Ugyan még él, de hazaszállították Budapestre, és nem hiszem, hogy valaha is visszatér. A többiek most el vannak keseredve, mindenki hallgat, és maga elé bámul. Nem nagyon tudok beléjük lelket verni. A kötelességüket azonban angyali türelemmel, és egyetlen zokszó nélkül végzik. Lassan már kevesen leszünk, mi, egészségügyiek, hiszen folyton újabb és újabb csapatok érkeznek, orvosok és ápolók azonban nem jönnek elegen velük. A csata borzalmait nem akarom Neked részletezni, úgyis leírhatatlan olyasvalakinek, aki még nem volt ilyennek tanúja. A fegyverek mintha elszabadult vadállatok lennének – az aknák bömbölnek, mint az oroszlánok, a gránátok és egyéb lövedékek pedig úgy vonyítanak, mint a sakálok vagy hiénák. A körülöttünk lévő hegyek még visszhangozzák is a fülsiketítő zajt, megsokszorozva azt. Gáztámadással indítottunk, ezért már az elején felvetették velünk a védőálarcokat. Ez a csúf tákolmány a mérges gázoktól talán megvéd, de látni alig lehet benne, és a mozgásban is akadályoz. Miközben a sebesültek után kutattunk a nyirkos földön, vagy a gőzölgő aknamezőkben, sokszor legszívesebben letéptem volna. Ráadásul még köd is volt, ami a támadás szempontjából előnyös volt, a mi munkánkat azonban csak még jobban megnehezítette. Egyszóval: maga volt a pokol! Győztünk ugyan, de mindenkinek egy kicsit keserű a szájíze. Nagy árat fizettünk ezért a győzelemért. Drága Emmám, én is folyton rólad ábrándozom, már amikor ezt megtehetem. A sok szörnyűség közepette nem bírom a Te és a fiúk alakját felidézni: annyira erős a kontraszt, hogy szinte szentségtörésnek számítana, ha rátok gondolnék. Csak akkor tudom ezt megtenni, amikor egyedül vagyok, és csend van. Ezekért a pillanatokért élek! Ilyenkor előveszem a leveleidet, és újra meg újra elolvasom őket. Igen, hazatérek hozzátok, hiszen megígértem. Te vagy a mindenem, és a fiaink az életem céljai, folytatói. Szükségem van rátok és arra a tudatra, hogy vártok. Ez segít abban, hogy mindent túléljek. Én is csókollak – téged mindenhol, a fiúkat a homlokukon és Stefit a kezén. Vigyázzatok Ti is magatokra! Szerető férjed, Gábor

Közel egy évig, ezerkilencszáztizennyolc nyaráig ismét patthelyzet volt, most már nem az Isonzó, hanem a Piave mentén. A Monarchia vezetői valóban tanácstalanok voltak, és a késlekedés lehetővé tette az ellenfél számára, hogy magához térjen a sokkból. Az olaszok lecserélték a tábornokukat, és a nyugati frontról angol, francia, sőt amerikai alakulatok is érkeztek, hogy erősítsék az olasz vonalakat. A kimerült német és osztrák-magyar hadsereg újabb offenzívára készült, de az erőfeszítés vége hatalmas kudarc lett. A második piavei csatában, ami június 15. és 17. között zajlott, megalázó vereséget szenvedtek. Utána a katonák lázadozni kezdtek: éhesek, betegek és legyengültek voltak, és a harci morál alacsonyabb már nem is lehetett volna. A központi hatalmak azonban még mindig makacsul kitartottak, és mivel a szegény, ingatag Károly király különbékére irányuló tapogatózásai sorra kudarcot vallottak, látszott, hogy az utolsó pillanatig vállvetve fognak harcolni a németekkel, míg végül együtt el nem buknak. Gábor ebben a vesztes csatában könnyebben megsebesült a karján, és mivel már több mint egy éve a csatamezőn tartózkodott, engedélyt kapott rá, hogy egy hónap szabadságra hazautazzon. Otthon csodálatos, meleg nyár volt, és az ínség ellenére Gábor szinte a paradicsomban érezte magát. Emma határtalanul boldog volt, mikor meglátta, és olyan hevesen ölelte magához a felkötött karú férjét, hogy az felszisszent fájdalmában. Nagyobbik fiacskája, Tomi szinte állandóan az ölében ült, vagy a nyakába csimpaszkodott, és folyton-folyvást, az égvilágon mindenről kérdezgette őt. Három és fél éves korára annyira hasonlított az anyjára, hogy a férfi szinte megdöbbent, amikor meglátta. Emlékezett a kis Emmára a millennium idejéből – akkor a kislány ugyanilyen idős volt, és ugyanilyen kíváncsi, Gábor pedig ugyanúgy, mint most, akkor is mosolyogva és türelmesen válaszolgatott a kifogyhatatlan kérdésekre. A kisebbik fiú, Peti szakasztott nagyanyja volt – Emma erre célzott az egyik levelében. Éva világosszőke haja, kék szeme, fitos orra nézett rá a kicsi arcról. És még Évikére is hasonlított, rég halott húgocskájára, bár a haja világosabb volt, és persze fejéről hiányoztak a loknik. A leggyönyörűbbek az együtt töltött éjszakák voltak, annyi magányos, hosszú éjjel után. Gábor még a fájós karjáról is megfeledkezett, és akárcsak régen, csakis ők ketten léteztek egymásnak, az egész világ elsüllyedt körülöttük, minden háborújával, nyomorúságával, gyűlölködésével és mocskával együtt. Emma nem merte megkérdezni, de a szíve mélyén remélte, hogy Gábor most már végleg itthon marad. Ugyan mi értelme lenne visszamenni? Ekkorra mindenki jól tudta, hogy elveszítették a háborút, és a város tele volt katonaszökevényekkel, akiket már senki sem próbált összefogdosni vagy felelősségre vonni. Ám azt is tudta, hogy Gábor nem ilyen jellem, ő irtózna az ilyen megoldástól. Ahogy lassan letelt az egy hónap szabadság, már érezte, hogy a

férje vissza fog menni, bár addig egy szót sem beszéltek róla. Mikor Gábor csomagolni kezdett, mellé állt, és a karjára tette a kezét. – Hagyd csak. Még nem egészen gyógyult meg a karod. Majd én. Gábor felegyenesedett, és szó nélkül nézte, ahogy Emma gondosan, szinte simogató mozdulatokkal hajtogatta a ruháit. Végül összeszorult torokkal, alig hallhatóan így szólt: – Belehalok, hogy vissza kell mennem. Emma megállt egy mozdulat kellős közepén, ám egy pillanat múlva tovább folytatta a csomagolást. De hát nem kell visszamenned – szerette volna sikoltani, de csak nagyokat nyelt. Ezen már nem is egyszer vitatkoztak, és az asszony nem akarta újra kezdeni. Nem értette egészen Gábor döntését, de tiszteletben tartotta, és felnézett rá ezért. Igazi hős, még ha ő ezt nem is hinné el magáról! Csak az a szörnyű, hogy most újra kezdődik minden: az álmatlan éjszakák, a reszketés a szeretett férfi életéért, épségéért, a dobogó szívvel végigböngészett veszteséglisták, a kisfia kérdő tekintete. És mindez miért? Felsóhajtott. Mikor lesz már végre vége? – gondolta ezredszer. Odalépett Gáborhoz, és a mellkasára hajtotta a fejét. Érezte, hogy a férfi szorosan átöleli, és régi szokása szerint a hajába fúrja az orrát. Sokáig álltak így, majd végül Gábor lehajolt, megkereste Emma száját, és csak csókolta, csókolta. Másnap az egész család, Stefivel együtt kikísérte Gábort az állomásra, ahol a férfi egy frissen az olasz frontra küldött hadtesthez csatlakozott. Mikor elindult a vonat, sokáig integettek utána, és Gábor is egészen addig nézett vissza, amíg az állomás épülete is csak egy apró pont volt, majd végül teljesen eltűnt a láthatárról. A Piave mentén már nagy volt a mozgolódás. A júniusi vereség után a Monarchia és Németország egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta egyszer s mindenkorra eldönteni a délnyugati front sorsát. Gábor megdöbbent, milyen állapotban voltak a katonák. Miután több mint egy hónapig nem látta őket, szinte mellbe vágta a reménytelenség és az elkeseredettség, ami az arcukon látszott. Ilyen hadsereggel lehetetlenség győzni! Kis csapata, az ápolók és szanitécek őszinte csodálkozással néztek rá. Hogyhogy visszajött? Miért nem maradt otthon a szép feleségével? Hiszen itt már semmi sem múlik rajta. Gábor azonban rosszkedvűen csak ennyit mondott: – Ha csak egy embert is megmentek, már érdemes volt visszajönnöm. Ám már maga sem tudta biztosan, hogy hisz-e még ebben. Az utolsó, mindent eldöntő ütközet előtt csak kisebb, tapogatózó összecsapások voltak a szemben álló felek között. A később Vittorio Venetó-i csata néven emlegetett ütközet, ami októberben zajlott le, a Monarchia végső megalázása és sárba tiprása volt: szó szerint, mivel szinte dagonyáztak a késő őszi sárban. Gábor, amióta visszaérkezett, szinte egyfolytában a tűzvonalban volt, és mentette a „senki földjén” a sebesülteket, akiket az orvlövészek

terítettek le – magyarokat, osztrákokat, németeket, de olaszokat vagy más nációbelieket is. Nem nézték az egyenruha színét, csak azt, hogy valaki segítségre szorult. Az egyik őrmester egy alkalommal rá is üvöltött, hogy hagyja azt a „digót”, és inkább a „mieinket” mentse. Gábor ezt válaszra sem méltatta, csak megvető tekintettel nézett a tajtékzó férfira. Halálosan kimerültek voltak, de arról szó sem lehetett, hogy akár egy percre is megpihenjenek. Egyik nap, mikor Balogh Balázzsal, a fiatal ápolóval teljesítettek szolgálatot, meglátta, hogy nem sokkal előttük egy magyar katona összeesett. Hátrafordult, hogy szóljon Balázsnak: fogja a hordágyat, és menjenek oda a sérülthöz. Ekkor azonban egy ütést érzett a fején, és hirtelen minden elsötétült. Balogh Balázs odarohant hozzá, majd rémülten ordítani kezdett: – Jöjjenek, gyorsan, gyorsan! A doktor úr megsebesült! Válasz helyett azonban csak újabb lövések hangzottak. Budapestre teljes káoszt hozott az ősz. Úgy tűnt, hogy az országnak többé nincs vezetése. A tömegesen hazaáramló katonák csak a munkanélküliek számát növelték, és továbbra is fennállt a súlyos élelmiszerhiány. Mindennek tetejébe egy borzalmas, addig soha nem látott betegség is felütötte a fejét, ami hamarosan tömegével szedte az áldozatait. Spanyolnáthának nevezték, arról az országról, ahol először megjelent. A harctérről visszatérő katonák hurcolták be, és szinte megtizedelte a lakosságot. Furcsa módon főleg a fiatal, egészséges és erős férfiakat és nőket ölte meg – a gyengék, betegek, öregek és gyermekek gyakrabban vészelték át, még ha el is kapták. A sok sebesült miatt amúgy is leterhelt kórházakat teljesen váratlanul érte ez az újabb csapás, és a hadiápolónők, valamint az orvosok fehér álarcban járkáltak még az utcán is. Október elején Peti is elkapta a betegséget. A láza felszökött, kis homloka tüzelt, a haja lucskos volt az izzadtságtól, zihálva lélegzett, és folyton sírt. Emma nem lehetett mellette: újra terhes volt, és már a harmadik hónapban járt. Gábor nyári látogatásának a gyümölcsét hordta a szíve alatt. Stefi ápolta a kisfiút, aki végül maga is elkapta a szörnyű kórt. Emma ekkor ápolónőket hívott, két fiatal, szigorú, fehérbe öltözött lányt, akik azonnal átvették az irányítást a házban. Emma sírva hallgatózott a betegszoba ajtaja előtt: a nővérek még azt sem engedték, hogy bepillantson a kisfia szobájába. Az némileg megnyugtatta, hogy Stefi mellette volt, de különben iszonyú lelkifurdalás gyötörte. Nem kockáztathatta viszont a magzata életét. Végül, a csodával határos módon Peti és Stefi is felgyógyultak, bár nagyon megviselte őket a betegség. Stefi még a szaglóérzékét is elveszítette, amitől nagyon elkeseredett. Mivel nagyon szeretett főzni (már amikor volt miből – jegyezte meg sopánkodva), nem tartotta magát teljes embernek, amiért nem érezhette többé az ételek illatát. Emma és Tomi végül nem kapták el a kórt, ami még az év végéig, sőt a következő év elején is tovább szedte az áldozatait.

Gáborról régóta semmi hír nem érkezett. Mióta július végén visszatért a harctérre, egyetlen levelet kaptak tőle, amelyben megírta, hogy szerencsésen megérkezett, azóta viszont egyetlen sor sem jött tőle. Emma megírta neki, hogy újra várandós, és tudta, hogy ha a férje erre sem válaszol, akkor valami nagy baj történhetett. A naponta gondosan, többször is átolvasott veszteséglistákon azonban nem említették a nevét. Sem az elesettek, sem az eltűntek között. Mi történhetett vele? – tépelődött Emma. Néha szinte az eszét vesztette az aggodalom és a tehetetlenség miatt, ráadásul ez az újabb terhesség is jobban megviselte, mint a két előző. Talán azért, mert ő is gyenge, alultáplált volt. Megpróbált kapcsolatba lépni a hadvezetéssel, írt Gábor olaszországi parancsnokainak, ám választ nem kapott. Mintha a férfi soha nem is létezett volna. Pedig Emma érezte, hogy él, és hogy valószínűleg a segítségére szorul, de így, hogy nem tudta, hol van, segíteni sem tudott. Október végén kitört az őszirózsás forradalom. A katonák letépték a sapkarózsájukat, és a helyébe a szép, őszi virágot tűzték. Hatalmas tömeg hömpölygött az utcákon, és Károlyi Mihályt, a baloldali arisztokratát éltették. Károly király már előzőleg lemondott uralkodói jogai gyakorlásáról (nem a trónról – ennyire azért óvatos volt vagy ravasz, vagy ő vagy a tanácsadói), és most az emberek azt követelték, hogy Károlyi legyen a köztársasági elnök. Óriási volt a felfordulás, ám Emmának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a világtörténelem eseményeivel törődjön. Stefivel ők továbbra is mindennap a túlélésért harcoltak, és az asszony még azért is, hogy a kisbabája megmaradjon. Valamiért, babonásan és titokban, úgy érezte, hogy amíg a benne növekvő kis élet tovább lüktet, addig Gábor is életben van. Tudta, hogy életben van, holott mások már lemondtak róla. Köztük Stefi is, habár a lány nem beszélt erről. Novemberben aláírták a fegyverszünetet Olaszországgal, és a fővárosba újra özönleni kezdtek a leszerelt katonák és a kiszabadult hadifoglyok. Gábor azonban nem volt köztük. Levél sem jött, sem távirat, semmi... Bár amíg nem volt távirat, addig tovább élt a remény. Azután, december elején egy kis összekötözött csomagot hozott a postás. Emma sápadtan kapta ki Stefi kezéből, és reszkető kézzel bontotta ki. Mikor meglátta, mi van benne, kiejtette a kezéből, és az asztalra borulva sírva fakadt. Stefi ijedten szedte fel a szétszóródott papírokat a földről: Emma Gábornak írt levelei voltak, kibontatlanul. Mindet visszaküldték, azokat is, amelyekben az asszony elújságolta férjének, hogy ismét gyermekük lesz. Stefi potyogó könnyekkel összekapkodta a leveleket, és leült a zokogó Emma mellé. – No, ne sírjon már, nagysága. Nem azt írták, hogy... hogy meghalt a nagyságos úr. Csak nem találják. Majd meglesz, meglássa, és hazajön. Ekkor elhallgatott. Nem jutott más vigasztaló az eszébe, és nehéz volt úgy megnyugtató szavakat találni, hogy maga sem hitt bennük. Végül Emma lecsillapodott, és egy zsebkendővel megtörölte az orrát. – Igaza van, Stefi. Nem szabad elhagynom magam. Itt vannak a fiaim, és ez a kicsi – a hasára tette a kezét -, most rájuk kell gondolnom. Tudja, a két fiú

után egy kislányt szerettem volna, de most már jobban örülnék, ha ő is fiú lenne. Akkor Gábornak nevezném. Stefi elgondolkodva nézte a szép, kedves nagyságos asszonyt. Bárcsak segíteni tudna rajta! Ám ez, amit a kicsiről mondott, talán azt jelenti: végül ő is belenyugodott abba, hogy a férje valószínűleg soha nem fog már hazatérni. Mikor Gábor kinyitotta a szemét, egy fehérre meszelt mennyezetet látott, ahonnan egy vakító fényű lámpa egyenesen a szemébe világított. El akarta fordítani a fejét, de nem tudta. A kezét és a lábát sem tudta megmozdítani, sőt, mintha nem is léteztek volna. Mondani próbált valamit, de beszélni sem volt képes: a nyelve, akár egy száraz rongy, mozdulatlan és béna volt a szájában. Fájdalmat nem érzett, és a tudata teljesen tiszta volt. Lassan megértette, mi történt vele. Fejsérülés érte, és az agyában egy vérömleny keletkezhetett, ami az agytörzset nyomta, a nagyagyat viszont nem károsította. Orvosi szaknyelven ezt „locked-in” állapotnak nevezték. Ezért volt magánál, és tudott gondolkodni, ám mozogni, és beszélni nem volt képes. A szemébe világító lámpától elkezdett könnyezni, de csak annyit tehetett, hogy becsukta a szemét. Ekkor azonban egy emberi alak körvonalait látta meg behunyt szemhéja előtt – egy fiatal, bekötött fejű katona volt, aki fürkészve nézte az arcát. – Jó reggelt! Tudtam, hogy előbb-utóbb magához fog térni. Zavarja az a lámpa, igaz? Gábor hálásan nézett rá, majd újra behunyta a szemét. Másképp nem tudta jelezni, hogy igen, valóban erről van szó. A fiatal baka – nem lehetett több húszévesnél – ekkor megfogta az egész ágyat, és arrébb húzta. A lámpa így már nem volt közvetlenül Gábor felett. A férfi köszönetképpen újra csak pislogni tudott, a katona azonban megértette. – Szóval, nem tud beszélni. Megmondták, hogy nem fog tudni, de én azért reménykedtem. Azt érti, amit mondok? Gábor újra pislogott. – Jól van. Gondolom, kíváncsi, most hol van. Ha nem feküdne már amúgy is, azt mondanám, üljön le. Szicíliában vagyunk, egy hadifogolytábor kórházában. A katona Gábor arcát fürkészte, és úgy látta, a férfi megértette a szavait. – Az én nevem Szolnoki János, és a nevem ellenére esztergomi születésű vagyok. Én is fejsérülést szenvedtem, de nem olyan súlyosat, mint maga. Hamarosan teljesen felépülök. Állítólag a maga sebe sem mély, csak éppen nagyon rossz helyen van. Szolnoki János most egy pillanatra elhallgatott, és Gábor a hangokból arra következtetett, hogy rágyújtott egy cigarettára. Hamarosan a füst is megcsapta az orrát. A katona kisvártatva folytatta. – Nem tudunk semmit magáról. Miközben sebesülten hevert, valaki ellopta a tárcáját, így nem tudták azonosítani. Micsoda gazemberek! – Szolnoki köpött

egyet. – Azt tudjuk, hogy vagy orvos, vagy ápoló, de semmi mást. Ja, és még azt, hogy van egy gyönyörű felesége, és két szép kisfia... Gábor szeme megrebbent. – Igen, igen, megtaláltuk a fényképet a zsebében. Az nem kellett a tolvajoknak. Itt vannak. Gábor mellé lépett, és a fényképet a férfi arca fölé tartotta. Gábor szeméből ismét csorogni kezdtek a könnyek, de ezúttal nem a lámpa miatt. Szolnoki elvette a képet, és visszatette a Gábor melletti éjjeliszekrényre. – Szívesen megírnánk nekik, hogy életben van, de nem tudjuk sem a nevét, sem a címét. Mindegy, én bízom benne, hogy idővel jobban lesz, és el fogja tudni mondani mindezt. Addig majd én vigyázok magára. Tudom, hogy sok ember életét megmentette, így aztán ennyivel tartozunk magának. Igaz is, tudja, hogy elveszítettük a háborút? Most már végleg. Aláírták a fegyverszünetet az antanttal. Csak minket nem engednek még hazamenni; jó nagy a felfordulás odahaza! Szolnoki dióhéjban vázolta Gábornak a Budapesten lezajlott eseményeket: az őszirózsás forradalmat, a király lemondását, a bizonytalan, puskaporos helyzetet. „Szegény Emma” – gondolta Gábor. Nem lett volna szabad egyedül hagynia! Az embernek nem csak a hazájával és a bajtársaival, de a családjával szemben is vannak kötelességei. Sőt, elsősorban velük szemben, most már jól tudja ezt. Ám most itt fekszik, tehetetlenül, bénán és némán, és semmit sem tehet. Semmit! Még csak azt sem tudja megüzenni nekik ezzel a kedves, szolgálatkész fiúval, hogy életben van. És mi történhetett Balogh Balázzsal, a fiatal ápolóval, aki mellette volt, amikor megsebesült? Szörnyű sejtelem támadt benne, de nem tudta megkérdezni erről sem új barátját. Különben is, honnan tudná? Valószínűleg csak itt találkoztak, a hadifogolytáborban. Szolnoki János ettől kezdve sok időt töltött vele, és szinte folyamatosan beszélt hozzá, csak egy-egy pillanatra megállva, amikor ránézett, hogy meggyőződjön arról; még mindig figyel-e rá. Gábor hálás volt ezért – valószínűleg másképp megtébolyodott volna. Kiderült, hogy a szicíliai hadifoglyok között elég sok magyar volt, és nem bántak velük túl rosszul. Nem, haza nem mehettek, de a szép kis faluban, Fiorettóban, viszonylag szabadon mozoghattak. Kimehettek a piacra, ahonnan Szolnoki egzotikus gyümölcsökkel megrakodva tért vissza, amelyeknek néha a nevét sem tudta. A tengerparton is sétálhattak, bár fürödni már nem tudtak, mivel rosszra fordult az idő. A fiatal katona színes beszámolókkal szórakoztatta Gábort a faluban tapasztalt látnivalókról és kalandjairól. A fiú rendszeresen levelezett a családjával, ezért naprakész volt az otthoni fejleményekkel kapcsolatban is. Az ápolónők naponta többször megetették, mindennap lemosták, és hetente egyszer alaposan megfürdették Gábort. A férfi látta, hogy még a szemük sem rebben a sérülései láttán. Persze – gondolta – az utóbbi időkben ennél sokkal szörnyűbbeket is láttak, és szinte az ment ritkaságszámba, ha egy húsz és negyven év közötti férfi teljesen sértetlen volt. Gábort ennélfogva már

egyáltalán nem zavarta, ha közszemlére tették a testét, habár a teljes tehetetlenség tudata és megtapasztalása bizony néha megalázó volt. Mégis, türelmesen várt, mivel tudta, hogy az állapota akár váratlanul, minden előjel nélkül is javulhat. „Visszamegyek Emmához, ahogy megígértem” – mondogatta magában, és ez erőt adott neki. Így telt el két hónap, és már december közepén jártak. Egyik este, vacsora és fürdés után Gábort visszafektették a frissen áthúzott ágyba. Szolnoki János mellé ült, és a párnát az ágytámlához állítva felpolcolta a férfi fejét. Mielőtt belefogott volna az aznapi élménybeszámolóba, megfordult, hogy rágyújtson egy cigarettára. Mikor visszanézett, ijedtében ráejtette a meggyújtott cigarettát az ágyra, kis híján felgyújtva a takarót. Az ápolónők után rohant, kiáltozva és hadonászva: – Jöjjenek vissza, signorine27! Gyorsan, gyorsan, pronto28! Vérzik az orra! A két nő ugyan nem sokat értett mindebből, az azonban világos volt, hogy valami baj történt, így sietve visszatértek a kórterembe. Gábornak valóban eleredt az orra vére, és olyan bőven ömlött, hogy már szinte a fél takarót vörösre színezte. A nővérkék ijedten sürgölődtek körülötte – előre hajtották a fejét, nehogy megfulladjon, és folyamatosan megpróbálták letisztítani róla a patakzó vért. Végül az egyikük az orvosért is elszaladt. Az idős olasz sebész, aki már sok mindent megélt, és az utóbbi négy évben sok csodával határos gyógyulásnak is tanúja volt, most elégedetten bólogatott. – Csak hadd vérezzen. Ez jó jel: talán kitisztul a vérömleny. Szolnoki nem értette, amit az orvos mondott, azt viszont látta, hogy az arca nyugodt, sőt elégedett. Gábor sem tűnt rémültnek, sőt: egyetértő pillantást vetett olasz kollégájára. A vérzés vagy húsz percig folyamatosan tartott, míg végül lassan elállt. Ekkor letisztították a férfit, áthúzták az ágyát, és visszafektették. Az öreg orvos fölé hajolt, és csak ennyit mondott: – Jól van, barátom. Most csak pihenjen – majd holnap meglátjuk. Gábor válaszul alig észrevehetően intett a fejével. Március elején már érezni lehetett a levegőben a tavasz közeledtét Budapesten. A kipattanó rügyek, a hóvirágok és a színes krókuszok reményt ébresztettek a sokat szenvedett polgárok szívében. Emma is felcsillanó szemmel nézte őket a kertben és a ház előtt, ahogy kinyitotta az ablakokat, hogy kiszellőztessen. A tél szörnyű volt, minden eddiginél szörnyűbb, pedig már vége volt a háborúnak. Ebben a városban azonban mintha mindent ott folytattak volna, ahol eddig abbahagyták, csak most nem az ellenség, hanem egymás ellen harcoltak. Minden ideiglenes volt: a köztársasági elnök, a kormány, az államforma, még a pénz is. A régi korona helyett úgynevezett „fehér pénzt” nyomtattak, amelynek csak az egyik oldalán volt ábra, a másik üres volt. Ezzel szemben általános volt a bizalmatlanság, és szinte semmit sem lehetett kapni 27 28

kisasszonyok gyorsan

érte. Feléledt a cserekereskedelem, a csempészet, a feketézés, és néhányan ebből szemérmetlenül meggazdagodtak. De talán a tavasz beköszöntével minden könnyebb lesz! – gondolta reménykedve. Legalább már tűzifára nem kell költeni, és több kerülhet az asztalra. Emma aggódott a kisfiaiért: a gyerekek soványak, sápadtak voltak, a szájuk kicserepesedett, vérzett. A szíve alatt növekvő magzat sorsa is nyugtalanította. Mikor legutóbb orvosnál járt, a kedves doktor biztosította, hogy a kicsi és ő is egészségesek, de nyugtalan tekintettel fürkészte az asszony arcát, és a lelkére kötötte, hogy egyen többet és változatosabban. Könnyű azt mondani – gondolta Emma, de nem szólt semmit, csak megígérte, hogy úgy fog tenni, és hazament. Gáborról még mindig nem volt semmi hír, és Emma mostanra belefásult a bizonytalanságba. Stefi egyik nap, februárban, amikor farkasordító hideg volt, kétségbeesésében azt indítványozta, hogy Emma folyamodjon hadiözvegyi segélyért. Ám az asszony hallani sem akart erről. Ha így tenne, azzal elismerné, hogy... De nem, nem, erre gondolnia sem szabad. Amíg meg nem bizonyosodik az ellenkezőjéről, mindvégig hinni fogja, hogy Gábor él. „Haza fog jönni” – ismételgette magában makacsul. Addig ki kell bírni valahogy. Március huszonegyedikén egyik napról a másikra átvették a kommunisták a hatalmat. Az egyszerű emberek ebből szinte semmit sem vettek észre, és csak akkor ocsúdtak, amikor a város utcáin megjelentek a proletárhatalmat hirdető plakátok. „Hát ez meg mit jelent?” – gondolta Stefi magában, miközben hazafelé tartott a piacról. Milyen újabb megpróbáltatás vár már megint rájuk? A cselédlány egészséges ösztöneivel ugyanis érezte, hogy ez a hír semmi jót nem jelent számukra. Hamarosan a saját bőrükön tapasztalták, mivel jár együtt az úgynevezett „Kommün”. Pár nap múlva, miközben szűkös ebédjüket fogyasztották a konyhaasztalnál, csengettek az ajtón. Emma szíve megdobbant, mint mindig, ha jött valaki – hátha Gábor! Ám mikor Stefi kinyitotta az ajtót öt vagy hat állig felfegyverzett, fekete bőrkabátos alak rontott be az előszobába, majd a konyhába. Emma rémülten pattant fel, a karjába kapva az azonnal sírva fakadó Petit, miközben Tomi a szoknyájába fúrta a fejét. – Mit akarnak itt? – kérdezte Stefi, aki elsőként tért magához. – Hány szobával rendelkeznek itt maguk, elvtársnő? – fordult Stefihez az egyik, aki láthatóan a vezetőjük volt. – Elvtársnő a nénikéje! – Stefi! – szólt rá Emma csitítóan. Nem lenne jó kihúzni a gyufát ezeknél a fegyveres martalócoknál, bárkik is legyenek. Bár semmi közük hozzá, de jobb, ha együttműködnek velük. – Odafent négy szobánk van. Lent pedig egy nappali, egy dolgozószoba és ez a konyha. És persze a cselédszoba, ahol Stefi lakik. – Értem – a fekete ruhások vezetője most Emmához intézte szavait. – És csak maguk laknak itt, a két elvtársnő és a két gyerek? – Nemsoká’ három gyerek – mondta Stefi, és Emma pocakja felé intett.

– A csecsemő nem számít – mondta a fegyveres, és erre már Emma is dühösen elpirult, de nem szólt semmit. A férfi folytatta. – A Tanácsköztársaság lakásügyi népbiztosának rendelete alapján nem jogosultak egy ekkora lakásra. Ezért be fogunk magukhoz költöztetni egy többgyerekes proletárcsaládot. – Micsoda? – kérdezte Stefi csípőre tett kézzel. De Emma ismét lecsillapította. – Hagyja, Stefi! – a férfi felé fordult. – Hát, ha így döntöttek az elvtársak, nekem nincs ellenemre a dolog. Tényleg nem való, hogy ilyen kevesen lakunk egy ekkora házban. A fekete ruhás döbbenten bámult Emmára. Tapasztalatai alapján nagyobb ellenállásra számított. Azután megvonta a vállát: annál jobb. Így legalább gyorsabban végeznek – gondolta. A szomszédjukban az ügyvédné hisztérikus jelenetet rendezett, és más környékbeli villákban sem jártak jobban. Ennek a szép kis törékeny asszonynak legalább helyén van az esze. Intett a többi fegyveresnek, és amilyen gyorsan jöttek, el is mentek. Emma óvatosan kinézett az ablakon, és látta, hogy már az öreg professzorék kertjében jártak. Felsóhajtott: úgy látszik, ezek nem tréfálnak, és valóban felforgatják az egész világot. Már másnap be is költöztették hozzájuk az ötgyermekes Savanyú családot. A fura név valóban illett ezekre a szerencsétlenekre. Az apa, egy mogorva, sovány, bajuszos gyári munkás negyvenéves lehetett, de sokkal idősebbnek nézett ki. Felesége, egy kicsi, ijedt szemű, tüdőbajos külsejű asszony leplezetlen gyanakvással nézett Emmára, Stefire és még a gyerekekre is. Stefi, aki soha egy pillanatra sem veszítette el a fanyar humorát, rögtön el is nevezte „Savanyú Uborkának”. A gyerekek – három lány és két fiú – fejletlenek, sápadtak és piszkosak voltak. Rögtön elfoglaltak odafent három szobát, és Emmáéknak osztozniuk kellett velük a konyhán, a fürdőszobán és a kerten is. Néhány hét alatt azonban beleszoktak ebbe a helyzetbe is, sőt, a gyerekek még össze is barátkoztak, és együtt játszottak a kertben a simogató tavaszi napsütésben. Stefi gyakran pörölt velük, és Savanyúnéval is, ám Emma ilyenkor mindig lecsendesítette. Egy idő múlva a kis, rémült munkásasszony már egészen másképp nézett Emmára – a szemében bizalom és tisztelet látszott, míg a nagyhangú Stefitől, aki pedig elvileg közelebb állt hozzá társadalmilag, láthatóan rettegett. Április közepe felé újra megjelentek a bőrkabátosok egy másik népes családdal, és kijelentették, hogy őket is be fogják költöztetni a házba. Emmáék majd meglesznek egy szobában is, Savanyúék pedig a másik hármon osztozhatnak az új családdal, akiknek négy gyermekük van – jelentették ki. Emma halálsápadt lett – nem, ezt már mégsem tűrhetik. Fogta a kalapját és a kabátját, és az aggódó Stefinek csak annyit mondott: – Elmegyek Szamuelyhez.

A rettegett Szamuely Tibor, aki sok más funkciója mellett a lakásügyek teljhatalmú megbízottja is volt, a Duna-parti Hungária Szállóban székelt a többi népbiztossal együtt. Emma gyalog ment odáig – nem volt pénze semmiféle közlekedési eszközre -, és rettenetesen elfáradt, mire odaért. Kimerülten roskadt le a folyosón lévő egyik kényelmetlen székre. Rengetegen várakoztak ott, és vágni lehetett a cigarettafüstöt. Az asszony kis híján rosszul lett, ám a többiek csak kíváncsian méregették. Végül valaki észbe kapott, és kinyitott Emma mellett egy ablakot, amit ő suttogva köszönt meg. Úgy egy óra múlva egy rövidre vágott hajú, fiús külsejű, de csinos nő jelent meg a folyosón, és ahogy elment Emma mellett, felfigyelt a várandós asszonyra. Odalépett hozzá, és megszólította. – Jöjjön velem, elvtársnő! Némi morgolódás támadt a várakozók között, a nő azonban nem törődött velük, és soron kívül bevitte Emmát Szamuely irodájába. Mikor köszöntötték egymást a népbiztossal, Emma csak akkor jött rá, hogy a rövid hajú nő Szamuely felesége. Hallott már róla, és azt is tudta, hogy festő. Kíváncsian nézegette, miközben az asszony elpanaszolta Szamuelynek: odakint senkinek sem jutott eszébe, hogy előre engedje a kismamát. Majd megfordult, és Emmára mosolygott: – Foglaljon helyet, elvtársnő! Emma leült az íróasztallal szemben lévő székre, és Szamuely szemébe nézve bátran előadta a panaszát. Mikor végzett, egy darabig csend volt, majd a népbiztos ezt kérdezte: – Magának meghalt a férje? Emma összerezzent. – Nem, vagyis... nem tudom – a hangja elcsuklott -, mindenesetre eltűnt. Hónapok óta nem hallottunk róla semmit. Szamuely szúrós, fekete szeme rászegeződött. – Akkor kitől van a gyerek? Emma elsápadt. Hogy merészeli? De rögtön eszébe jutott, miket hallott erről az emberről. Most nem az a bátorság, ha szembeszáll vele. Meg kell védenie a családját. Nagyot nyelt, és válaszolt. – A férjem tavaly nyáron itthon volt. Megsebesült. Utána visszament a Piavéhoz, és azóta nem tudok semmit róla. Szamuely az iratai fölé hajolt, és összeráncolta a szemöldökét. – Jól van. Majd meglátom, mit tehetek. Most elmehet. Emma tétovázva állt fel. Mit jelent ez? A rövid hajú asszonyra nézett kérdőn, aki biztatóan mosolygott rá. Láthatóan tetszett neki a bátor kismama. Emma végül látta, hogy most ennél többre nem számíthat, ezért kiment, és elgondolkodva sétált haza. Másnap a bőrkabátosok eljöttek a másodiknak érkezett családért, és minden teketória nélkül összepakolták őket. Emma megkönnyebbülten felsóhajtott. Még szerencse, hogy ott volt a népbiztos felesége. Bizonyos volt

benne, hogy az asszony intézte el a dolgot, és titokban elmondott érte egy imát. Tudta ugyan, hogy a kommunisták nem hisznek Istenben, de Isten akkor is segíthet rajtuk – és Emma szívből kívánta, hogy a rövid hajú, furcsa teremtés a maga módján boldog legyen. Gábor április huszadikán érkezett meg a Nyugati pályaudvarra. Legelőször is bement egy olcsó hotelbe az állomáson, és lemosta magáról az út porát, majd megborotválkozott. Piszkos katonaruháját kellett visszavennie, mivel nem volt nála másik. Nem baj – gondolta -, nemsokára otthon lesz, és akkor minden szenvedésnek vége szakad. De vajon tényleg így lesz? Most, hogy már csak percek választották el a viszontlátástól, kissé tartott tőle. Mit fog szólni Emma, mikor meglátja? Valószínűleg már rég halottnak hiszi. Gábor még mindig nem volt teljesen jól, bár érezte, hogy napról napra javul az állapota. Rengeteget köszönhetett fiatal barátjának, Szolnoki Jánosnak, aki odaadóan gondozta. Segítette, amikor Gábor újra járni tanult, és hosszú órákig türelmesen sétált vele a tengerparton. Végül lassan, nagyon lassan a férfi mindent újra önállóan tudott csinálni. Ez hihetetlen jó érzés volt. Azután, január elején, a fiatal Szolnoki elkapta a spanyolnáthát, az utolsók között, ami napokon belül elvitte. Gábor a fiú halála napján szólalt meg először. Azóta már beszélni is úgy tudott, mint régen, ámbár egy kicsit még mindig lassabban. Emmát nem akarta értesíteni, amíg teljesen fel nem épül. Ez talán önző dolog volt, és most tartott attól, hogy az asszony megneheztel rá érte. De még egy dühös Emma is az ő Emmája – drága, egyetlen szerelme, a gyermekei anyja. Hirtelen türelmetlen vágy fogta el, hogy végre láthassa, és nem tétovázott tovább, hanem elindult hazafelé. Mikor belépett a házuk kertjébe, rengeteg gyereket látott ott játszani. Az egyik kisfiú egyszer csak felkiáltott, és odarohant hozzá. Tomi! Felkapta a gyereket, és összecsókolta. Stefi jelent meg az ajtóban, és gyanakvó tekintettel nézett rá. Nyilvánvalóan nem ismerte meg. – Tegye le azt a gyereket, de rögtön – szólt rá erélyesen, mire Gábor elnevette magát. – Én vagyok az, Stefi. – Jesszus! – sikoltott a lány, és a szája elé kapta a kezét. Gábor mellé lépett, és átnyújtotta neki a nyakába csimpaszkodó Tomit. – Hol van Emma? – kérdezte fojtott hangon. Stefi a fejével a nappali felé intett. Gábor belépett. Emma háttal állt az ajtónak, és egy bádogkannából a virágokat locsolta. Azt hitte, hogy Stefi jött be, ezért nem fordult meg. Gábor egy darabig nézte őt – valami furcsa volt rajta, ahogyan állt, és a derekára tette a kezét... Hirtelen belehasított a felismerés. Te jó ég! Emma gyermeket vár! Az asszony most megfordult, és elejtette a locsolókannát. Két kezét az arcához kapta, és csak bámulta Gábort. A férfi arcán is döbbenet látszott. Még egy gyermek! Ekkor egyszerre elindultak egymás felé, és a szoba közepén átölelték egymást. Emma

percek múlva zokogni kezdett, és végigtapogatta a férfit. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy itt áll előtte, és épségben. Mindene megvan, még ha sápadt és sovány is. Ó, Istenem, de hát ki nem az manapság! Csak nézte, nézte, és zokogott. – Itt vagyok – suttogta Gábor -, és nem is megyek el többé. A férfi most rátette a kezét Emma hasára, és kérdő tekintettel nézett rá. Az asszony sírva válaszolt. – Megírtam, hogy újra babánk lesz. Nem kaptad meg, visszaküldték az összes levelemet – hirtelen öklével verni kezdte a férfi mellkasát. – Hol voltál, hol voltál? Gábor végre hangosan is megszólalt. A hangja furcsa, vontatott volt, mintha minden egyes szavát jól meggondolná. – Mindent elmesélek, de előbb hadd öltözzek át. Irtózom már ettől az egyenruhától. Emma bólintott, és bement a szobájukba, hogy előkeresse a férje gondosan összehajtogatott civil ruháit. Késő éjszakáig beszélgettek. Gábor elmondta, hogyan sebesült meg, és feküdt hónapokig bénán a szicíliai kórházban. Mesélt az esztergomi Szolnoki Jánosról, akinek a sírja ott van, Fioretto községben, messze a hazájától. Emma röviden elmondta az itthon történteket, bár úgy tűnt, Gábor sok mindennel tisztában volt. A Kommün intézkedései azonban számára is újak voltak: például, hogy ezentúl osztozniuk kell a házon a Savanyú családdal. – Ezért volt hát az a sok gyerek a kertben! És még szerencse is, hogy csak ennyien vannak. Emma titokzatosan mosolygott. Gábor megcsóválta a fejét. A háború valóban alaposan felforgatott mindent. Már semmi sem lesz úgy, mint régen. Kicsit úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, ebben az új világban. – Az a fő, hogy itthon vagy – mondta Emma és hozzábújt a férjéhez. Gábor magához szorította az asszonyt – már amennyire ezt a hatalmas pocakja engedte -, és lehajolva gyengéden megcsókolta. Emma felszabadulva, teljesen átadta magát a csóknak. Végre, végre a szeretett férfi itt van újra mellette. Érzi a bőre, a haja illatát, hallja a hangját és a szíve dobogását. Az egész testét elöntötte a szerelem, és tudta, hogy most már minden rendben lesz. Gábor azonban sokáig nem találta a helyét. Látszólag nyugodt volt. A gyerekekkel játszott vagy újságot olvasott, de gyakran csak ült a kertben vagy az ablaknál, és maga elé bámult. Az a bűntudat tört rá, amitől néha nagy kataklizmák túlélői szenvednek. Bűnösnek érzik magukat, amiért ők túlélték, míg oly sokan nem. Elszomorította az is, hogy megtudták: Madeleine is belehalt a spanyolnáthába. Gábor folyton töprengett. Sok ideje volt, tehát sokat. Nemsokára negyvenéves lesz, és most újra a nulláról kellene kezdenie az életét. Úgy érezte, belefáradt, és nem lesz képes rá. Ám közben itt volt a családja, és nemsokára megszületik az újabb kisbaba. Igen, munkát kellene vállalnia. Mikor azonban erre gondolt, hihetetlen fáradtságot és fásultságot

érzett. Az újabb balesete után nem épült fel még egészen, és egyszerűen képtelennek érezte magát arra, hogy másokat gyógyítson, miközben még ő maga sem volt teljesen egészséges. Talán a keze sem olyan biztos, mint régen, márpedig egy sebésznél ez elengedhetetlen. Sokáig bámulta a két kezét, az ujjait mozgatta. A sebesülése óta rajzolni sem próbált újra. Felsóhajtott. Nem halogathatja már soká, előbb-utóbb muszáj lesz lépnie. A leszerelésekor kapott csekély pénzösszeg már nem tart ki sokáig, és neki kell eltartania a családját. Elhatározta, hogy a május elsejei ünnepség után felkeresi az Irgalmas-rendi kórházat, ahol a bevonulása előtt dolgozott, hátha még igényt tartanak a szolgálataira. A „vörös” május elsejét Budapest apraja-nagyja izgatottan várta, akár ínyére volt a kommunista rendszer, akár nem. Az esemény szervezője Szamuely volt (micsoda meglepetés! – jegyezte meg Stefi epésen), és lehetett tudni, hogy megragadják az alkalmat, hogy ország-világ előtt megmutassák, mire is képes a proletárhatalom. Az egész várost nagyszabású – természetesen vörös – papírmasé díszletekbe öltöztették, és a felvonuláson kívül számos rendezvény: koncertek, vurstli, lacikonyhák és persze politikai szónoklatok várták az ünneplőket. Emma nem mehetett, mivel ekkor már bármelyik nap megszülethetett a kisbaba. A két kisfiú, a négyéves Tomi és a kétesztendős Peti, a Savanyú gyerekekkel együtt azonban el akartak menni, és Stefi vállalta, hogy elkíséri őket. Előrelátóan vörös szalagot kötött a fiúk nyakába, a maga vállára pedig egy vörös színű kendőt terített. Emma mosolygott: hihetetlen, hogy a lány még erre is gondolt. Miközben készülődtek, Stefi a kertben gubbasztó Gábor felé intett. – Ő nem akarna velünk jönni? Hátha felvidítaná egy kicsit. Emma a fejét rázta. – Ez ugyan nem vidítaná fel! Menjenek csak, Stefi, és vigyázzanak magukra! Stefi felvette a karjába Petit, kézen fogta Tomit, és a többi gyereket maga köré gyűjtve elindultak a májusi napsütésben. Emma még odanézett Gáborra, aki egy szál ingben üldögélt a kertben. Vajon ne szóljon neki, hogy terítsen a hátára valamit? Végül úgy döntött, nem zavarja meg a gondolataiba merült férfit, és bement a konyhába. Gábor behunyt szemmel a nap felé fordította az arcát. Jólesett a simogató melegség. „Akárcsak Emma csókjai” – gondolta. Ó, Emma, Emma! Miatta fogja végül összeszedni magát. Igen, már holnap elmegy, és addig haza sem jön, míg nem talál munkát... – Gábor! Emma sikoltott. A férfi felugrott, és berohant a konyhába. Emma a konyhaasztalra támaszkodott az egyik kezével, a másikkal a hasát fogta. Lábainál egy kis tócsa látszott. Ijedten nézett Gáborra. – Jön a baba!

Gábor úgy állt a küszöbön, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Ekkor hirtelen a másik ajtóban megjelent Savanyúné, aki szintén meghallotta a sikoltást. Egy pillantással felmérte a helyzetet, és odalépett Emmához. Leültette őt egy székre, majd Gábor felé fordult, és sürgetően nézett rá. A férfi még mindig mozdulatlanul állt. – Én... megyek, hívok valakit – rebegte végül. Emma meglepetten nézett rá, Savanyúné pedig méregbe gurult. Sápadt, beesett arcán két égővörös folt jelent meg. – Micsoda? Kinek szólna, hová menne? Mindenki ezen az átkozott felvonuláson van. Maga végtére is orvos, nem? Jöjjön már, és segítsen – sziszegte az asszony a fogai között. Gábor erre végre összeszedte magát, és átvette az irányítást. – Jól van, Savanyúné. Maga forraljon vizet, és hozzon néhány tiszta lepedőt. Én a hálóban leszek Emmával. A karjába kapta vajúdó feleségét, és bevitte őt a hálójukba, amin a két kisfiukkal osztoztak a kényszerű társbérlet miatt. Két óra múlva egy véres, visítozó és rugdalózó kis lényt tartott a kezében. Gyermekorvos létére most először vezetett le egy szülést: a saját gyermekét segítette világra. Csak tartotta reszkető kezében a kicsit, és nézte. Milyen csodálatos! – Fiú vagy lány? – kérdezte Savanyúné. Gábor úgy nézett rá, mint aki nem érti a kérdést. – Nem tudom – mondta. – Hiszen ott tartja a kezében! – válaszolta az asszony. Emma, aki kipirult arccal, lucskos hajjal feküdt az ágyban, és hol férjét, hol gyermekét nézte, ekkor nevetni kezdett. Savanyúné egy darabig döbbenten bámult rá, majd ő is elnevette magát. – Na, adja ide! – elvette Gábortól a teli torokból bömbölő csecsemőt. – Bizony fiú ez! – Emma felé tartotta a kicsit. – Kisfiú! Emma kinyújtotta a baba felé a karját, és Savanyúné átadta neki. – Gábor lesz a neve! Látta, hogy a férje kinyitja a száját, mint aki mondani szeretne valamit, de Emma közbevágott. – Tudom, mit akarsz mondani. De én ragaszkodom hozzá! Már rég eldöntöttem, hogy Gábor lesz, és ezúttal nem engedek! Gábor elmosolyodott, és leült az ágy szélére. – Miért nem várod meg, hogy mit akarok mondani? Csak annyit, hogy nagyszerű! És köszönöm. Végre, ez már a régi Gábor volt. A szülés sikeres levezetése valamennyire visszahozta az önbizalmát, Savanyúné segítségével villámgyorsan megfürdette, majd rendbe hozta a kicsit és Emmát. Mire Stefi hazaérkezett a gyerekekkel, már az ajtóban várta őket csillogó szemmel és mosolyogva. – Nagy meglepetés vár odabent! Na, gyertek csak.

Bevezette a kisfiúkat a hálóba, ahol Emma az ágyban ülve a karjában tartotta a bepólyált kisbabát. A gyerekek egy szempillantás alatt odarohantak, és ha nincs Stefi, fel is ugrottak volna az ágyra. A lánynak köszönhetően eldőlt a névdilemma is. – No, zsiványok, mit szóltok a kisöcsihez? – kérdezte a fiúkat. – Kisöcsi, kisöcsi – kiabálták a gyerekek kórusban. Így történt, hogy a legifjabb Kóthay Gábor családon belül használatos neve élete végéig Öcsi lett. Két hónapon belül megbukott a proletárdiktatúra, és augusztus elején rövid időre román katonák szállták meg Budapestet. Utána azonban lassan, fokozatosan rendeződött a helyzet. Savanyúék elköltöztek a házukból, azonban Gábor megígérte nekik, hogy soha nem fogja elfelejteni, amit Savanyúné értük tett, és továbbra is támogatni fogja őket, a gyerekeikkel együtt. A férfit visszavették a régi kórházába, és hamarosan a gyermekosztály főorvosává nevezték ki. Így végre Stefinek is ki tudták fizetni a tartozásukat, sőt fizetésemelést is kapott, és felvettek mellé egy másik lányt, Borit, aki Emmának segített a kisbaba mellett. November tizenhatodikán Horthy admirális fehér lovon bevonult a bűnös Budapestre, a városba, amely „porba rántotta... a nemzet színeit, és vörös rongyokba öltözött”29. Emma és Gábor egymásba karolva, és a hűvös időben kicsit vacogva várták a fővezér megjelenését. A gyerekek otthon maradtak Stefivel és Borival, és már Emma is nagyon szeretett volna hazamenni. Viszont Horthyra, az ország új „első emberére” is rendkívül kíváncsi volt. Mikor meglátta a menetet, lábujjhegyre állt, és kíváncsian mustrálta a lovasokat. A fővezért nem lehetett eltéveszteni – már csak a fehér ló és altengernagyi egyenruhája miatt sem. Az asszony megbökte Gábort: – Nézd, ott van. Ő Horthy admirális! Gábor fanyalogva válaszolt. – Egy admirális! Hiszen ez nem egy hajó, hanem egy ország. Emma kuncogott. – Ugyan, előbb várjuk meg, mit fog tenni. Lehet, hogy sokkal jobban fogja csinálni, mint szegény Károly király. – Az nem lesz nehéz. Akkor is, ő legalább király volt. De egy admirális! Végül nem várták meg a fogadást és a beszédeket, hanem hazasétáltak. Otthon Emma felment a hálószobájukba, ami most újra csak kettőjüké volt, és leült a fésülködőasztalához, amit még a Krisztina-lakból hozattak ide. Levette a kalapját, és egy percig elgondolkodva nézte magát a tükörben. Az arca még mindig gyönyörű volt, de az évek során megjelent rajta valami markáns vonás. Talán a szája lett keserűbb, vagy a szeme alatti árkok mélyebbek? Hát, egyik sem lenne csoda – gondolta. Most azonban nagy elhatározásra jutott. Kinyitotta az asztalkán lévő fiókot, és kivett belőle egy bársonyszalaggal 29

Horthy szavai a Gellért Szálló előtt

átkötött könyvecskét. A régi naplója volt az, amit annak idején az édesapjától kapott. Végigsimította a szép kis könyv kissé megfakult fedelét, majd a szívéhez szorította. Sóhajtott, kivett a fiókból egy régóta odakészített, egyszerű keménypapír-fedelű füzetet, egy irónt, és a szoba közepén álló asztalhoz ülve írni kezdett.

Epilógus Ezerkilencszázhuszonkettő júniusában korán beköszöntött a nyári hőség. Emma egy vasárnap délelőtt a Krisztina-lak teraszán üldögélt, és a kertben játszó fiait nézte, akik mellett egy zsemleszínű vizslakölyök is ugrándozott. A gyerekek amúgy „fiúsan” játszottak: hangos csatakiáltásokat hallatva kergették egymást, néha nagyokat estek, és ilyenkor még a mécses is eltörött. Ma különösen izgágák voltak, mivel Emma megígérte nekik, hogy délután ellátogatnak a hagyományos horgászversenyre, ahol többek között a Damkó lányokkal is találkozhatnak majd. Gábor is bármelyik pillanatban megérkezhetett. Reggel még Budapestről telefonált, de azt mondta, hogy már indul is a vasútállomásra. Emma a kis arany karórájára pillantott. Igen, mostanában kell megérkeznie. Ekkor kopogást hallott a teraszajtón. – Jó reggelt! – Gábor! Emma felugrott, és a karját kitárva sietett a férje felé, de Gábor egy lépést hátrált, és maga elé tette a kezét. Az arcán tettetett rosszallás látszott. – Csak lassan a testtel. Először magyarázatot szeretnék kapni erre. Könnyű nyári kabátja belső zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy vékony kötetet, majd Emma felé nyújtotta. A könyv fedelén ez volt olvasható: Kóthay Emma – Töredékek. – Ó! – mondta Emma, és fülig pirult. – Most akartam elmondani. Tényleg! Az asztalra mutatott, ahol a könyv egy másik példánya hevert. Egy novelláskötet volt, rövid történetekkel, amelyek hol tréfásak, hol szomorúak, hol meghatóak voltak. Gábor idefelé a vonaton mind elolvasta. Egy letűnt világ apró, színes üvegcserepei voltak; egy olyan világé, amit a háború darabokra tört. Az egyik történet Zsömle kutyáról szólt, a másik egy kis kövér, dundi bakfis szerelméről, a harmadik a Haley üstökösről, a negyedik egy régi Anna-bálról, de volt bennük szó egy halott kislány örökre lezárt szobájáról, egy réges-régi balatoni horgászversenyről meg egy léggömbös utazásról a nagyváros felett. Gábor végül megbocsátó mozdulattal karjába zárta a feleségét. – Nagyon szép történetek. Büszke vagyok rád! De miért nem mondtad el? – Meglepetést akartam szerezni. Úgy látom, túl jól sikerült. Emma felnézett a férje arcára. Milyen jól állt neki az őszülő halánték, és a szép, fekete szeméből sugárzó, újra megtalált derű. Elmosolyodott, majd két kezébe fogta a férfi arcát. – Van ám egy másik meglepetésem is! Gábor tréfásan az ég felé emelte a tekintetét. – Jaj, ne! Mi jöhet még? – Újra gyermeket várok, drágám!