Fábián Janka
Lotti öröksége
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
Prológus Pest, 1810. szeptember A könyvárus, Mossóczy Institoris Gábor uram a kezét a szeme fölé emelve, a kora őszi napsütéstől hunyorogva bámulta ajtajából a szekeret, amely ebben a pillanatban állt meg az Ürményi-ház földszintjén lévő boltja előtt. Csak nem a szállítmány lenne az, amelyet kora hajnal óta várt a nyomdából? Imádságoskönyveket rendelt – ezeknek manapság nagy a keletjük. Kivált Mária-ünnepek előtt, most pedig már közeledett Kisasszonynapja… – No, megálljanak csak! – morogta a bajusza alatt, és már készült, hogy egy jólesőt pöröl majd a fuvarosokkal. Ám csalatkoznia kellett. A szekér ponyváját ebben a pillanatban felhajtották, és a boltos látta, hogy egy alacsony termetű, kecses mozgású fiatal leány ugrott le fürgén a kocsi hátuljáról. Hát, ez biztosan nem az imádságoskönyveket hozta. Netán vásárolni szeretne belőlük? Akkor még várnia kell… A leány határozott, szapora lépésekkel közeledett. Mossóczy uram még nem tudta kivenni az arcvonásait, az azonban rögtön feltűnt neki, hogy a járásával valami nincsen rendjén. Mintha sántikálna… Igen, igen, határozottan bicegett szegényke. Az egyik lába talán rövidebb lenne? A könyvárus tekintete önkéntelenül is a leány cipellőjére esett – az ilyen bicebócáknak az egyik cipőtalpát tudvalevőleg meg szokták vastagítani 9
kicsit… de nem. A lány mindkét cipője teljesen egyforma volt. Ebben a pillanatban megállt előtte, és mivel alakja eltakarta Mossóczy Gábor elől a napot, a könyvárus leeresztette a kezét, és szemügyre vette a lányt. „Szegényke!” – gondolta ismét. – „Egészen szemrevaló lenne pedig.” Komoly, fehér arcot látott maga előtt, amelyet puha, szalmaszőke haj keretezett, és egy francia módit utánzó könnyű szalmakalap, amelyet a lány az álla alatt fekete szalaggal kötött meg. Hatalmas sötétbarna szempár tekintett egyenesen rá. Még szinte gyereklány benyomását keltette, hanem az a tekintet… Mossóczy uram maga is egészen elkomolyodott. – Miben lehetek a szolgálatára a kisasszonynak? – kérdezte kissé meghajtva magát. – Ha az új imádságoskönyvet keresné… – A nevem Mártonfi Sarolta – vágott a szavába a leány. – Nos… igen. És miben segíthetek? – Nem emlékszik az apámra? – Mikor a könyvárus bizonytalanul hunyorgott, még hozzátette: – Mártonfi Lőrincre? – Ó, dehogynem! – Mossóczy uram elmosolyodott. – Hogyne emlékeznék… Mártonfi Lőrinc odaátról, a Tabánból. Dolgozott is nekem. Könyveket fordított deákból, görögből… de az már régen volt, tán tíz éve is megvan – ismét a lány arcát fürkészte. – A kisasszony a lánya lenne? Nocsak… Nem is emlékezett rá, hogy Mártonfi Lőrincnek lett volna gyereke. Olyan mogorva, kettőt sem szóló, magának való ember volt. Meg aztán papféle is… igaz, hogy nem járt papgúnyában, de akkor is. Valami kiugrott 10
szerzetes lehetett, vagy mi a csuda – legalábbis ezt pletykálták róla. – Várjunk csak! – Mossóczy könyvárus a homlokára csapott. – Hiszen emlékszem már… néha volt vele egy szőke kislány. Lottinak szólította. A lány bólintott. – Én vagyok az. – Örülök a szerencsének! – a könyvárus ismét meghajtotta magát, és kezet csókolt a lánynak. – Hogy szolgál az egészsége kedves atyja urának? – Apám meghalt – a lány arca mintha kissé megrándult volna, ám a következő pillanatban összeszedte magát, és nyugodt, száraz tekintettel nézett a férfi szemébe. – Idén augusztusban. Éppen egy hónapja temettük el. – Őszinte részvétem, kisasszony – rebegte Mossóczy, és hirtelenében nem tudta, mit is mondjon. A lány segítette ki a zavarából. – Bemehetünk? – kissé felágaskodott, és a könyvárus válla felett a bolt ajtajára nézett. – Hogyne! – a férfit meglepte a leány határozottsága, ám tüstént sarkon fordult, kinyitotta az ajtót, és készségesen meghajolt. A bolt félhomályos belsejéből hűvösség és dohos szag áramlott ki az utcára. – Fáradjon beljebb! Mielőtt belépett volna, Sarolta még hátrafordult. – Móric! – szólt ki a szekéren ülő férfinak, aki eddig mozdulatlanul, maga elé bámulva ült a bakon. Mossóczy úgy vélte, a lány kocsisa lehet. A férfi a neve hallatán azonnal megmozdult és leugrott a bakról. A könyvárus döbbenten bámulta: ő is fürgén, ügyesen mozgott, holott… falába volt. Micsoda páros! A sánta leány és a féllábú szolgája. A marcona ábrázatú, tagbaszakadt férfi hóna alatt 11
valami kanavászba* csomagolt holmit szorongatott. Mossóczy uram gyakorlott tekintete rögvest felismerte, akármennyire be volt is bugyolálva: egy könyv. Felsóhajtott. Erről van hát szó… valamit ismét rá akarnak sózni, ahelyett hogy vásárolnának. No, de várjuk ki a végét! Időközben a lány már belépett a boltba. A könyvárus utána sietett, miközben gyanakvó pillantásokat vetett a bivalynyakú, mogorva kocsisra. – Erre tessék, Mártonfi kisasszony – a bolt sarkában álló kecskelábú asztalra mutatott. A két sarkán faggyúgyertyák pislákoltak, egyszerű réztartókban. – Itt lehet nálam olvasgatni, ha tetszik… – tette hozzá szinte szabadkozva. A lány leült az asztalhoz és a fejével intett a Móricnak szólított férfinak. Az erre fogta a kezében tartott kötetet és óvatosan, mintha csak valami kényes, törékeny holmi lenne, Sarolta elé helyezte. A lány gyengéden rátette a kezét. – Erről lenne szó, Institoris uram. Ezt a könyvet szeretném magának megmutatni. Még az apám akarta elhozni, de… már nem maradt rá ideje. Tessék, lépjen közelebb, nézze meg bátran. Nohát, ez a fehérszemély úgy beszél vele itt, a saját boltjában, mintha csak ő lenne odahaza! Mossóczynak egyáltalán nem volt ínyére a dolog, ám a kíváncsisága erősebbnek bizonyult a nemtetszésénél, így visszanyelte a nyelve hegyén lévő méltatlankodást, és az asztalhoz lépett. Az orrára biggyesztette a pápaszemét, és lassan, óvatos mozdulatokkal lefejtette a kanavászt a könyvről, majd kinyitotta. Egy kézirat volt. Nyilván az elhunyt Mártonfi Lőrinc munkája. * vászonba
12
A könyvárusnak az álla is leesett bámulatában. Első látásra tudta, hogy remekművel van dolga. Néhány percig szótlanul lapozgatta. – A nevelőapám műve – szólalt meg Sarolta, miután hiába próbált meg bármit is leolvasni Mossóczy fegyelmezett, rezzenéstelen arcáról. A könyvárus mindig ezt a szenvtelen arckifejezést öltötte fel, amikor friss kéziratot vett a kezébe. A reménykedő szerzők nem tudhatták, vajon kedvére van-e, amit lát. Most Sarolta is hiába bámulta hát – nem láthatta, mennyire lenyűgözte a férfit a könyv. – Ő ugyanis… – folytatta a lány – kirurgusként* részt vett a győri csatában. De már előtte is praktizált, itt, a Tabánban és… másutt is. A tapasztalatait foglalta össze ebben a műben. Orvosi kézikönyvnek szánta, de már nem tudta befejezni. Ám úgy vélem, így is teljesnek tekinthető. Institoris Gábor nem válaszolt, csak bólintott. Ő maga vajmi keveset értett az orvosláshoz, azt azonban jól látta, milyen alapos, igényes munkát tart a kezében. Minden oldalon egy-egy sebesülés leírása volt – a bal oldalon aprólékos, színes illusztrációval (a könyvárussal forogni is kezdett a világ az élethű rajzok láttán – világéletében rosszul viselte a vér látványát), míg a szemközti, jobb oldalon a sérülés leírása szerepelt magyarul, zárójeles latin kiegészítésekkel, a sebek szakszerű ellátásának a bemutatásával. A fejezetek egy-egy testrész lehetséges sérüléseit taglalták, a fejjel kezdve, és lefelé haladva a lábbal végezve. Legalábbis… ez lehetett a szerző szándéka. Ugyanis az utolsó fejezeteket már nem tudta befejezni. Institoris jó szimattal érezte, hogy a könyv nemcsak az orvosdoktorok vagy segédeik, de a szélesebb * Sebész (görög–latin)
13
olvasóközönség körében is sikerre számíthat. Igaz ugyan, hogy elég drága lenne a kinyomtatása, és így borsos áron kellene árusítani. Ám nagyobb mennyiségben egy egyszerűbb változatát is ki lehetne adni. Kapós lehetne… Hogyne, ezekben a háborús időkben!... És micsoda előny, hogy magyarul íródott! Ugyan régebben az egyetemen volt egy hóbortos doktor*, aki magyarul adta elő a belgyógyászatot, de az orvosi könyvek eleddig majd mind deák nyelven íródtak. Vagy németül, mint minden tudományos mű; ez már csak ezért is szenzáció lehetne. Institoris újra elégedetten bólogatott, és végre – a pápaszemét a zsebébe téve – Sarolta szemébe nézett. – A nevelőapja (á, szóval a nevelőapja volt – tudtam én, hogy nem volt gyermeke!) kitűnő munkát végzett. Csak azt sajnálom, hogy ezt már személyesen nem közölhetem vele. Sarolta elpirult örömében. – Akkor hát… érdekli a könyv az urat? Fontos szempont volt ez – csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni. Ám sokszor ehhez is elengedhetetlen volt a tapasztalt, minden hájjal megkent boltosok segítsége. Kivált, ha ismeretlen íróról volt szó… Institoris jól tudta ezt, és úgy tűnt, az ifjú leány is tisztában van vele. A boltos felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. * Rátz Sámuel orvosprofesszor. Sebészet címmel könyve is megjelent magyarul a 18. század végén.
14
– Nagyon is… érdekelne. Csakhogy… – Csakhogy? – a lány felvonta a szemöldökét. Látszott rajta, hogy kezdi bosszantani a boltos vonakodása. Fél szemmel a bikanyakú kocsisra pillantott, aki továbbra is szótlanul, karba tett kézzel állt a bolt egy félhomályos sarkában. Mossóczy uram erre végre kijött a farbával. – Kár, hogy befejezetlen. Nagy kár. A kedves apja ura – már megbocsásson – igazán élhetett volna még egy darabig. Csak amíg befejezi. Vagy… elkezdhette volna kicsinnyel előbb – a boltos kedélyesen nevetgélt a saját tréfáján, ám amikor látta, hogy vendége kerekre nyílt szeme egyszeriben könnybe lábadt, elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Hát igen… nagy kár, csak ennyit mondhatok. Mivel valóban kitűnő munka. – És ha valaki más befejezné? – Ugyan kicsoda? – Valaki… aki éppen olyan jól érti a dolgát, mint az apám. Aki mindvégig a segédje volt – a harctéren és a könyv írásában is. A könyvárus elképedve nézett a lányra. – Nos, kisasszony, ha ez így van… De mondja csak, ha létezik ilyen személy, miért nem kérte már meg, hogy fejezze be a könyvet? Miért nem csak azután hozta el ide? Sarolta ismét elpirult. – Szükségem lenne némi pénzre. Egy kis előlegre… Úgy gondoltam, ha megnézi a könyvet, talán érdemesnek találja kiadásra… még így, befejezetlenül is. Tudja, apám halála után el kellett hagynom a tabáni házat. Nincs is maradásom ebben a városban. – Ó, én igazán sajnálom… – kezdte Institoris, ám a lány felállt az asztal mellől, és a szavába vágott. 15
– Hagyjuk – nem kérem, hogy sajnálkozzon. Meg értem a döntését. Megígérem, hogy mihamarabb befejeztetem a könyvet, és akkor visszahozom magához. Mossóczy meghajolt. – Várni fogom a kisasszonyt. És ne higgye, hogy… Sarolta megcsóválta a fejét. – Maga ne higgye, kérem, hogy koldus vagyok. – Egy pillanatig sem hittem ezt. A leány gyors mozdulatokkal becsomagolta a kéziratot, majd ismét Móricra pillantott, aki még mindig szó nélkül közelebb lépett, és a hóna alá csapta a csomagot. Csak ekkor nézett a könyvárusra, akinek egy minutumra a szíve is megállt a hatalmas termetű férfi tekintetét látva. A kocsis fekete szeméből feneketlen gyűlölet és megvetés sugárzott felé. „Úristen, ez a pernahajder akár meg is ölne, ha a leány arra utasítaná!” – gondolta Mossóczy ijedten, és hirtelen igencsak kényelmetlenül érezte magát a saját boltjában. Ezek után már csak azon tüsténkedett, hogy minél előbb megszabaduljon ettől a furcsa pártól. – Hát, Isten segítse a kisasszonyt. A szentek óvják minden lépését. Várom vissza mihamarabb – mondogatta nyájasan és megkönnyebbülten, miközben kikísérte a lányt és a kocsisát. Előzékenyen csaknem a szekérig ment el velük, megvárta, míg mindketten felszálltak a bakra, és a komor ábrázatú Móric kocsis a gyeplő megrántásával elindította a lovakat. A szekér által felvert fehér por egy szempillantás alatt beterítette az arcát, és kopaszodó fejét. Felsóhajtott, régimódi térdnadrágja derekából előhúzott egy óriási gyolcskendőt, és megtörölgette a szemét és gyöngyöző homlokát. – A mindenségit, de meleg van! 16
Mikor azonban a szeméhez emelte a keszkenőt, egy csapásra minden vér kiszaladt az arcából. – Szentséges Jézusom! A hófehér vásznon apró, fekete foltok látszottak. Mossóczy Gábor halálra rémülten nézett körül, és látta, hogy hasonló kisebb-nagyobb fekete pontok repkednek körülötte a levegőben. Azonnal felismerte, mi az. Pernye. Valahol tűz ütött ki. – Tűz van! – suttogta. – Jézusom! Ekkorra már felbolydult körülötte az utca. A szomszédos házakból kiszaladtak az emberek, és tanácstalanul kérdezgették. – Hol van a tűz? Hallották a tűzkiáltót? A tűzkiáltó a Városháza tornyában őrködött, és az ő tiszte volt jelezni, ha valahová felröppent a vörös kakas – az egyre gyarapodó Pest és a méltóságteljes, ősi Buda egyaránt legrettegettebb ellensége. – Én hallottam – jelentette ki harsányan egy lila kalapos asszonyság, aki a szemközti kesztyűvarró boltjából futott ki. – Mondtam is odabent, hogy valahol tűz van. De nem hallgattak rám! Mossóczy most már maga is hallotta a kiáltozást – nemcsak a tűzkiáltó hangját, hanem a környező szűk sikátorokból a Duna felé sereglő emberek lármáját. A következő pillanatban a harangok is megszólaltak. – Budán van a tűz – mondta az Ürményi-ház előtti tágas utcában összesereglett kisebb tömegből valaki. – A Tabán ég! – A Tabán! – rebegte a könyvárus, aki egyúttal meg is könnyebbült kissé. Így nem valószínű, hogy a tűz átterjedne Pestre is. A Dunán nagyon ritkán fújja át a 17
parazsat a szél. Ezek az aprócska pernyék pedig nem jelentenek veszélyt. A tömeg azonmód megindult a Duna partja felé. Mossóczy Gábor követte őket. Mint a legtöbben, ő is a hajóhíd felé menetelt. Sokan vödrökkel, rocskákkal felszerelkezve siettek el mellette, elszánva arra, hogy átkelve segítsenek a túlpartiaknak. Mások – köztük a boltos is – csupán bámészkodni akartak. Most, hogy már nem közvetlenül az ő házuk tetejét fenyegette a veszedelem, a kíváncsiság legyőzte a félelmüket. Meg aztán az ember olykor szívesen szörnyülködik mások szerencsétlenségén. Az égő Tabán pedig nem mindennapi látvány lehet! A pesti hídfőtől biztosan kiváló helyről nézhetik végig a fejleményeket: az oltást és a megmenekülést, vagy a végső pusztulást. Mindenesetre izgalmas eseménynek ígérkezett – jobbnak, mint a német színház. Amikor azonban kiért a folyó partjára, megdöbbent az elé táruló látványtól. A valóságos szélvihart kavaró tűzvész eddigre nem csak a Tabán kedves, fehér falú, földön guggoló házait érte el, de már a Víziváros egy része is lángolt, sőt, a kikötőkben álló hajók is elszabadult fáklyaként úszkáltak a Duna vörhenyesen csillogó vizén. A vizes csöbrökkel felszerelkezett önkéntes segítők tanácstalanul, kétségbeesetten toporogtak a hajóhíd körül. A budai hídfő is lángokban állt, így senki sem mert fellépni az ingataggá vált alkotmányra. Különben sem jutottak volna át: szemmel láthatóan lehetetlenség lett volna átvágni a földet ért zsarátnokokon és a part szinte egész szélességében a szélben táncoló lángnyelveken. A boltos hirtelen köhögni kezdett. Az odaát gomolygó koromfekete füst ekkor ért át a széles, hömpölygő vízen. Többen is fulladoztak, könnyező szemüket törölgették. 18
– Jaj nekünk, elpusztul Buda! – jajveszékelt egy hos�szú, ősz hajú parasztember, aki talán a közeli jószágpiacról jött ide tűzvésznézőbe. Ebben a pillanatban kísérteties hang rázta meg a túlpartot, ami még a dühösen ropogó lángokat is elnémította egy hosszú pillanatra. A tabáni templomtoronyból zuhant le a harang. A kongó, zúgó hang mintha a Tabán halálsikolya lett volna. A pesti oldalon állók megdermedve bámultak, és egy időre síri csend honolt az ös�szeverődött tömegben. „Az öreg parasztnak igaza van” – gondolta a könyvárus. Ha egész Buda nem pusztul is el, de a Tabánnak biztosan vége. Porrá hamvad, és talán soha nem fog tudni feltámadni a poraiból. Ekkor eszébe jutott, hogy a mai különös látogatója, Mártonfi Sarolta is a Tabánban lakott. Mintha említette volna, hogy az apja (vagyis nevelőapja) halála után nem volt ott maradása. No, ha a Tabán hűtlen lett a l eányhoz, hát most megbűnhődött ezért. Mossóczy körülnézett, hátha megpillantja valahol az ismerős szekeret a falábú kocsissal, vagy a bicegő, nagy szemű lányt, de nem látta őket sehol. Lehetséges, hogy nem is tudtak a tűzvészről – elmentek, még mielőtt az tombolni kezdett volna. Vagy nem érdekelte őket, és emiatt nem fordultak vissza. Ám az is lehet, hogy nem akarták végignézni a régi, kedves házak pusztulását. A boltos felsóhajtott. Hiszen oly mindegy… neki aztán különösen. Ideát az élet nem állhat meg. Talán azóta már meg is érkezett a szekér az imádságoskönyvekkel, amit reggel óta várt. Megfordult, és a háta mögött ös�szekulcsolt kézzel lassan ballagott visszafelé, az Ürményi házhoz. Egyszer sem tekintett vissza. 19
