FÁBIÁN JANKA. A francia nő

FÁBIÁN JANKA A francia nő A német lány folytatása

Copyright © Fábián Janka, 2013 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013 ISBN 978-963-383-121-2 Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2013

2

Dédinek, Mamának és Anyunak… még egyszer!

3

A reg ényben felhasználtam meg történt eseményeket, de a szereplők mindeg yike és a cselekmény az írói fantázia szülötte.

4

Tartalomjegyzék 1. FEJEZETPárizsi tavasz 2. FEJEZETBudapesti tél 3. FEJEZETÜnnepek 4. FEJEZETÚj szerelmek 5. FEJEZETBoldog asszonyok 6. FEJEZETÉlet és halál 7. FEJEZETCsalád EPILÓGUS1973. január

5

1. FEJEZET

Párizsi tavasz Jean-Philippe Saint-Martin fázósan húzta össze mag án a ballonkabátját, amikor a Notre-Dame meg állónál feljött a lépcsőn a metróból, és hirtelen meg csapta a Szajna felől fújó jeg es szél. Március eleje volt, és az utóbbi napokban a tél mintha még eg y utolsó rohamot indított volna a francia főváros ellen. Előző nap még némi hó is szálling ózott az ólomszínű ég ből, ig az, már csak olyan tessék-lássék módon. Itt, a városban nem is maradt meg , a nyirkos szürkeség és a metsző szél azonban még ma is fáradhatatlanul ostromolta a behúzott nyakú és komor arcú járókelőket. Jean-Philippe meg állt a rakparton, háttal a folyónak, a kovácsoltvas korláthoz támaszkodva, és a kabátja belső zsebéből előkotort eg y cig arettát meg eg y doboz g yufát. Halkan káromkodott, miután a szél másodszor is elfújta a g yufa aprócska láng ját, de vég ül a harmadik próbálkozásra sikerült rág yújtania. Mohón szívta be az első adag füstöt, sokáig benn tartotta, hog y jól átjárja a száját, a g aratját, a tüdejét… még a szemét is behunyta, hog y jobban tudjon koncentrálni a jól ismert, semmivel össze nem hasonlítható érzésre. Összeszorított szemhéja alatt azonban mintha könnyek g yűltek volna, ezért g yorsan kinyitotta a szemét. Még csak az hiányzik, hog y elsírja mag át! Ránézett a karórájára, majd ellökte mag át a korláttól, és szapora léptekkel elindult a Quartier Latin{1} irányába. 6

Itt volt Antoine-nak, az öccsének a törzshelye, akivel ma délután nég yre találkozót beszéltek meg . Jobban mondva ő kérte, hog y találkozzanak. Antoine alaposan meg is lepődött, de szokása szerint nem kérdezősködött, hanem azonnal beleeg yezett. A helyet és az időpontot pedig már ő mag a jelölte ki. Jean-Philippe-nek a mag a részéről teljesen mindeg y volt. Ám mikor az imént az órájára pillantott, látta, hog y már csak néhány perc van nég y óráig . Nem szeretett volna elkésni, ezért sietősre fog ta a lépteit, és a fejét leszeg ve ig yekezett, hog y minél előbb a Café Abélard-ba, Antoine-ék kedvenc helyére érjen. Az eg yik sarkon bele is ütközött eg y éppen a folyópart felé ig yekvő fiatal lányba. – Pardonnez-moi!{2} – mormolta, mire a lány csak valami szitokkal válaszolt, amit a férfi nem hallott jól. Con{3}. Talán ezt mondta. Jean-Philippe elmosolyodott, majd amikor észrevette, hog y az ütközéstől elejtette a cig arettáját, mag a is káromkodott eg y jóízűt. Eg yébként már nem volt értelme újra rág yújtania. Mindössze néhány lépés választotta el a kávéháztól, és már alig várta, hog y vég re meg érkezzen, és meg szabaduljon a széltől és az alattomosan cseperg ő, apró szemű esőtől. Mikor benyitott a helyiség be, azonnal meg csapta a benti, jóleső meleg , a terjeng ő füst, a barátság os félhomály, és a fojtott duruzsolás eg yveleg e. Gyorsan be is húzta mag a mög ött az ajtót, hog y mielőbb szerves része leg yen ennek a kellemes mikrokozmosznak, amely annyira más volt, mint a kinti, ellenség es kora tavaszi világ . Körülnézett, szemével Antoine-t kereste a sűrű füstben. Eg yszer csak meg látta integ ető öccsét. Mosolyog va visszaintett, majd elindult Antoine 7

asztala felé. – Salut! – köszönt, mikor mellé ért. – Szia! – viszonozta Antoine, majd kezet fog tak. – Rendelek neked kávét – tette hozzá g yorsan, mikor leültek, és a fejét forg atva már kereste is a pincért. A bátyja átnyúlt az asztalon, és meg érintette a kezét – Majd én rendelek – mondta Jean-Philippe halkan. – Jó, de csak kávét – fordult újra felé Antoine. – Csak kávét – válaszolta Jean-Philippe rövid hallg atás után. – Ne ag g ódj. A zsebében kotorászva előhúzta g yűrött cig arettás dobozát. – Kérsz? – nyújtotta Antoine felé, aki meg rázta a fejét. – Ne harag udj, J-P – mondta bűntudatosan. – Nem azért mondtam… – Hag yd – Jean-Philippe leg yintett. – Nem erről akarok veled beszélni. – Hát miről? – kérdezte Antoine, miközben Jean-Philippe a kissé átnedvesedett g yufákkal bajlódott. – Nem festesz túl jól – tette hozzá óvatosan. – Na ne mondd – Jean-Philippe újra mélyen mellre szívta az első slukkot, majd lassan kifújta. – Ezt meg hog y érted? – Hát úg y… olyan elkínzott vag y. Jean-Philippe elvig yorodott. – Te meg olyan választékosan fog almazol. Szarul nézek ki, tudom. De te nem vag y az anyám, és erről sem akarok rólad beszélni. – Akkor miről? – Antoine ég nek emelte a szemét. Jean-Philippe soha nem fog meg változni. Soha. 8

– Nem miről, hanem kiről. Rose-ról. – Ó! Antoine meg lepetten hátradőlt a székén. Jean-Philippe nem volt túl közlékeny fickó, ezért is érte váratlanul, amikor a bátyja felhívta, és találkozót kért tőle. No de hog y éppen Rose-ról szeretne vele beszélni… és éppen vele, Antoine-nal. Meg vonta a vállát. – Hát… szerelmi üg yekben van nálam nag yobb szakértő is – mondta némi öniróniával. – Ne hülyéskedj, Antoine – Jean-Philippe bosszúsan dobolt ujjaival az asztalon. – Nem a tanácsaidra van szükség em, sőt senki más tanácsaira sem, csak szeretném, ha valaki meg hallg atna. Eg yszerűen jólesik beszélnem róla, érted. Szóval… hajlandó vag y meg hallg atni? Antoine bólintott. Közben meg érkezett a pincér Jean-Philippe kávéjával, aki jó nag y adag cukrot kanalazott bele az asztal közepén álló réz cukortartóból, és elg ondolkodva kavarg atta. Antoine nem sürg ette. Jól ismerte a bátyját: tudta, hog y elég eg y rossz vag y üg yetlenül meg választott szó, és Jean-Philippe feláll az asztaltól, faképnél hag yva őt. Ezért inkább hallg atott. Hiszen úg yis a bátyja akart beszélni vele. Előbb-utóbb ki fog ja bökni, miről van szó. Nem is csalódott. – Ma reg g el meg kértem Rose-t, hog y költözzön el – mondta Jean-Philippe a semmibe meredve, majd g yorsan belekortyolt a kávéjába. – Micsoda? – kérdezte Antoine, majd kisvártatva hozzátette. – Elküldted őt? Azok után, hog y… Te meg őrültél! Jean-Philippe a fejét csóválta. 9

– Lehet, hog y meg őrültem. De nem bírtam tovább. Nem bírtam nézni, hog y… – Mit nem bírtál nézni? – érdeklődött Antoine, miután JeanPhilippe elhallg atott. – Hog y úg y szeret. Hog y még mindig szeret! Antoine az asztalra könyökölve a két kezébe fog ta a fejét. – Te teljesen meg hülyültél, J-P – jelentette ki. – Teljesen. Mivel nem érkezett válasz, Antoine felnézett, és meg csóválta a fejét, majd nag yot sóhajtott. – És elment? – kérdezte. Jean-Philippe meg vonta a vállát. – Nem tudom. Reg g el óta nem mertem hazamenni. Adok neki időt, hog y… – ismét meg vonta a vállát, és beleszippantott a cig arettájába. – Vég ül is, van hová mennie – tette hozzá. A g yönyörű, nag y házukra célzott, a Rue des Ombres-on, amelyet Rose még a fivérek édesapjától, eg ykori férjétől örökölt, és amely most üresen állt. A lány ug yanis Párizsba való visszatérése után a Montmartre-ra költözött, Jean-Philippe ottani műteremlakásába. Állítása szerint ott jobban érezte mag át. No meg tudta, hog y a férfit úg ysem tudná rávenni, hog y elhag yja az otthonát, és beköltözzön az apja rég i, rossz emlékű házába, amelyik ráadásul még most sem az övé. Talán néhai férje, Christophe vádló szellemétől is tartottak eg y kicsit… Rose annak idején Antoine-t szerette volna rábeszélni, hog y költözzön oda, ám erre ő sem volt hajlandó. A házvezetőnő, Chantal néni pedig eg y éve meg halt, íg y a ház most valóban kong ott az üresség től. Rose eg y takarítónőt fizetett, aki hetente eg yszer alaposan kitisztított, leporolt mindent. Antoine úg y 10

vélte, talán jobb lenne túladni az épületen, ám ezt a lehetőség et fel sem vetette sem Rose-nak, sem Jean-Philippe-nek. Ismerte őket, íg y jól tudta, hog y eg yikük lelkiismeretével sem férne össze, hog y csak úg y meg szabaduljanak Christophe házától. Pláne, hog y még anyag i hasznot is húzzanak belőle. Lám, most talán még hasznát is veszik a háznak. Ha Rose és Jean-Philippe valóban szakítanak… – De hát ez képtelenség ! – folytatta Antoine hang osan a g ondolatmenetet. – Micsoda? – kapta fel a fejét Jean-Philippe, akinek mintha elkalandozott volna a fig yelme. – Hát, hog y te és Rose… Nézd, J-P, tudom, hog y vannak problémáitok, de kinek nincsenek? És eddig mindig sikerült túljutnotok rajtuk. Lám, az ivással is felhag ytál. Leg alábbis… úg y tudom. Jean-Philippe komoran bólog atott. Hát ig en. Az a néhány pohár bor alkalomadtán ig azán nem számít! Nem is ez a leg nag yobb baj. – Nem is ez a leg nag yobb baj – mondta fennhang on is. – Hát akkor? – Antoine szeme elkerekedett. Már tényleg eg y szót sem értett az eg észből. Az ig azat meg vallva idáig arra g yanakodott, hog y talán még is az ital… De ezek szerint nem. – Rose g yereket akar – mondta Jean-Philippe, majd eg y hirtelen mozdulattal felhajtotta a kávéját, és a csészét csörömpölve a csészealjra tette. – Holott meg beszéltük, hog y ezt nem sietjük el. Még akkor eg yeztünk meg ebben, amikor Budapestről visszajöttünk. – Az már két éve volt – jeg yezte meg Antoine csendben. 11

– Két év! Miért, az olyan hosszú idő? És különben is, Rose még olyan fiatal! Minek neki g yerek? Ha eg yszer úg y szeret, ahog yan állítja… Jean-Philippe hang ja eg yre jobban elhalkult, míg vég ül elhallg atott. Öccse ég színkék szemébe nézve hirtelen mintha elszég yellte volna mag át. Lehajtotta a fejét, és eg észen halkan tette hozzá: – Én még nem állok készen erre, Antoine. – Mire, hog y g yereked leg yen? – Ig en. – Ühüm. És mikor fog sz rá készen állni? Erre hosszú hallg atás volt a válasz. Majd Jean-Philippe meg vonta a vállát. – Talán soha. Nézd, Antoine… ig azán nem tudom. Nem tudom, miért van ez. Valahányszor beleg ondolok, hog y felelősség et kellene vállalnom eg y újszülöttért, a rémülettől a világ ból is ki tudnék szaladni. Nem eg yeztethető össze az életvitelemmel, no meg … a lakásban sem férne el. Ezzel Rose is tisztában volt. Meg beszéltük. Most még is… Nemrég iben meg látog atta eg y barátnőjét, akinek g yereke született, és azóta… Mintha minden elromlott volna. Antoine bólog atott. – Hát ig en – mondta vég ül. – Én Rose-t is meg tudom érteni. Sőt! Ha jobban beleg ondolok, J-P, ig azából csak őt tudom meg érteni. Jean-Philippe keserűen elmosolyodott. – Ezt éppen te mondod? – kérdezte az öccsére nézve. Eg yáltalán nem g únyosan, vag y számon kérőn, inkább 12

szomorúan. – Miért? Képzeld, még eg y magamfajta is vág yhat g yerekre – válaszolta Antoine kissé sértődött hang on. – Más kérdés, hog y ez az én esetemben… nos, bizony lehetetlen. De hát, valamit valamiért, nem ig az? Jean-Philippe elg ondolkodott, majd néhány pillanat múlva ismét elmosolyodott. – Akár össze is állhatnátok Rose-zal. Mármint addig , míg mindkettőtök vág ya nem teljesül. Beletelt eg y kis időbe, amíg Antoine felfog ta, a bátyja mire célzott. – J-P, te tényleg hülye vag y! – fakadt ki, immár valóban dühösen. – Vag y részeg … Felug rott az asztaltól, a zsebéből elővett eg y g yűrött bankjeg yet, és az asztalra csapta. – A vendég em voltál – vetette oda fog heg yről. Ám mielőtt a kijárathoz ért volna, hátulról valaki meg fog ta a karját. Antoine meg fordult. Jean-Philippe állt mög ötte. – Ne harag udj! – mondta komoly arccal. – Nem vag yok részeg , ne félj. Csak szokás szerint hülyeség eket beszélek, kétség beesésemben. Antoine ismét ég nek emelte a szemét. – Hát akkor menj szépen haza – mondta halkan, majd kihúzta a karját Jean-Philippe kezéből. – Beszéld meg Rose-zal a dolg ot. Szeretitek eg ymást, vag y nem? Hidd el, csak ez számít! Jean-Philippe komoran meg rázta a fejét. – Ez most nem ilyen eg yszerű. Fig yelj, még meg akartalak kérni, hadd töltsek pár napot nálatok. 13

Antoine szeme kerekre nyílt. – Nálunk? Úg y érted… az albérletemben? Jean-Philippe bólintott. – Hát… ha tég ed nem zavar, hog y… – Antoine a vállát vonog atta. – Tudod, hog y nem. És én sem fog lak zavarni titeket, meg íg érem. Na, mehetek? Antoine felsóhajtott, aztán még eg yszer meg rántotta a vállát. – Hát, g yere – mondta, és ezzel hátat fordított a bátyjának. Rose elmélázva eg y, lang yos tejjel teli poharat szorított az arcához, hog y a kihűlt lakásban ne fázzon annyira, és a prémes szeg élyű papucsában, frottírköntösében a falon lévő fotókat nézeg ette. Már vag y eg y félórája lezuhanyozott, és csak most kezdett el fázni. Felsóhajtott: ideje lenne felöltözni. Még eg y utolsó, bánatos pillantást vetett arra az évekkel azelőtt készült dag errotípiára, melyen Jean-Philippe Sarah Bernhardtnak öltözve örökítette meg őt. Most ez a kép a lakás fő helyén füg g ött a falon – látszott, hog y Jean-Philippe számára mindeg yik másik művénél fontosabb. Szándékosan úg y helyezte el, hog y ha valaki belépett a kicsiny műteremlakásba, azonnal ezen a képen akadjon meg a tekintete. Rose-nak is ez a fénykép ötlött először a szemébe a lakásban, amikor már csaknem két éve, 1966 nyarán úg y döntött, hog y elhag yja Budapestet, akkori otthonát, és Jean-Philippe oldalán visszatér a fájdalmas emlékekkel teli Párizsba. Akkor úg y g ondolta, hog y a férfi iránti szerelme majd elfeledteti ezeket a fájdalmas emlékeket. 14

Ez íg y is volt. És Rose úg y látta, Jean-Philippe is kész meg hozni néhány áldozatot az eg yüttélésük érdekében. A lánynak ug yanis volt néhány feltétele. Először is: nem akarta többé látni Catherine-t, a férfi csapodár és eleg áns nag ynénjét, aki eg yben a szeretője is volt. Másodszor: elvárta, hog y JeanPhilippe ne nyúljon többé a pohárhoz. No persze eg y francia háztartás nem lehetett meg vörösbor nélkül, de ez volt az eg yetlen alkohol, amelyet Rose meg tűrt. Az adag olása pedig szig orúan az ő feladata volt. Cserébe Jean-Philippe két dolg ot kért. Az eg yik az volt, hog y még ne házasodjanak össze. A másik pedig , hog y még ne leg yen g yerekük. Eg yelőre. Rose beleeg yezett, különösen azért, mert Jean-Philippe hang súlyozta, hog y mindez csupán átmeneti időre szól. Még bizonytalan önmag ában, nem szeretné elkötelezni mag át… blabla, blabla. Rose meg vetően elhúzta a száját, amikor most mindez eszébe jutott. Ám akkor hitt a férfinak. Úg y g ondolta, övé a szerelme, és ennek a birtokában mindenre készen áll. Arra is, hog y türelmesen várjon eg y darabig . Amíg vég re Jean-Philippe is készen lesz… mindarra, amire Rose már rég óta vág yott. A biztonság ra, és, ig en, a g yermekre is, amelyet már Christophefal is olyannyira akartak volna. Most pedig Christophe fiával… A lány szemét hirtelen könnyek homályosították el. Meg rázta a fejét, mintha csak az emlékeket szeretné elűzni. Ez azonban nem ilyen eg yszerű… a fejéből nem tudja eltávolítani azt a g yermeket, akit az eg yezség ük miatt nem eng edtek meg születni. Még most is látta mag a előtt Jean-Philippe rémült arcát, ahog yan a fejét a 15

két kezébe fog va, fel-alá járkál a szűk nappaliban. Nem lehetséges, most még nem! – hajtog atta mániákusan. Rose akkor zokog va próbálta meg g yőzni, hog y még iscsak keg yelmezzenek az alig meg fog ant kis életnek, de a férfi hajthatatlan volt. Vég ül Rose beadta a derekát… Mindez már rég en történt – tavaly januárban. Akkor mindketten azzal nyug tatták mag ukat és eg ymást, hog y az eg ész semmiség . Rose még csak a terhesség elején járt, alig voltak tünetei. Mag a a beavatkozás is szerencsére simán zajlott le. Néhány nap múlva már talpon volt, és hazamehetett. Hanem mintha azóta lassan ölő méreg pusztította volna a kapcsolatukat. Az a g yermek mindig közöttük volt, akárhányszor csókolóztak, szeretkeztek… – Íg y nem lehet élni! – suttog ta Rose. Jean-Philippe-nek is meg mondta ezt. Még hozzá teg nap. Miután meg látog atta az eg yik ismerősüket, akinek nemrég iben kisbabája született (Jean-Philippe el sem akart menni – mintha eg y újszülött puszta látványától is retteg ne), és beszámolt az élményeiről a férfinak. Aztán valamiképpen az ő meg nem született babájukra terelődött a szó. A műtét óta nem beszéltek róla, de Rose úg y érezte, vég re eljött az idő, amikor tisztázni kellene, milyen hatással volt rájuk, a kapcsolatukra az abortusz. Ám amint kimondta ezt a szót, Jean-Philippe mintha elveszítette volna a fejét. Különösen, amikor a lány felvetette, hog y most már akár újra próbálkozhatnának… azzal jóvátehetnének sok mindent. Jean-Philippe erre mag ából kivetkőzve ordítani kezdett, Rose már nem is ig en emlékezett rá, hog y miket, majd se szó, se 16

beszéd, valóság g al kimenekült az otthonukból, döng ve becsapva mag a mög ött az ajtót. Csak másnap reg g el tántorg ott haza, alkoholtól és hányástól bűzölög ve, bevérzett szemmel. Ekkor már józan volt, és minden teketória nélkül közölte Rose-zal, hog y jobb, ha elmeg y. – Költözz el – mondta, szinte szelíden, könyörög ve. – Jobb lesz úg y mindkettőnknek. Majd átöltözött, és meg int elment. Azt mondta, nem akar zavarni. Rose ezek után sokáig hálóing ben kóvályg ott a lakásban, tétován a kezébe véve eg y-eg y tárg yat, ruhadarabot. Vajon mag ával vig ye? Vajon mindent mag ával vig yen? Mindennek vég e? Lassan meg töltött eg y bőröndöt, a válltáskáját, és eg y reklámtáskát, amit eg y ízben még a Galéries Lafayette-ben kapott. Ezekbe ug yan nem fért be minden holmija, de úg y döntött, másra nem lesz szükség e. Vag y ha még is, hát majd meg veszi. Mikor ezzel meg volt, lezuhanyozott, de felöltöznie még sem akaródzott. Eg y ideje a képeket, a híres dag errotípiákat, JeanPhilippe specialitásait bámulta a falon, bele-belekortyolva a tejbe, amelyet a tűzhelyen meg meleg ített eg y kicsit. Hirtelen émelyeg ni kezdett – mintha ő is másnapos lenne, akárcsak JeanPhilippe. Ráadásul fázott is. Meg int meg rázta a fejét, kitörölte szeméből a hívatlan könnyeket, és kihúzta mag át. Néhányszor nyelt eg y nag yot, majd mikor érezte, hog y már elmúlt annak a veszélye, hog y elbőg i mag át, ellépett a faltól, és hátat fordított a képeknek. Most még nem sírhat – itt nem. Majd később, ha hazaérkezett. Hát, ha ismét újra kell kezdenie mindent, meg teszi. Hiszen 17

még mindig csak huszonöt éves. Még is hányszor kellett már g yökeresen meg változtatnia az életét! – Kezdek belejönni – motyog ta némi öniróniával, majd odalépett az ablakhoz, és kinézett rajta. A Montmartre fehér házfalait csendes eső mosta, és a még alig rüg yező fák ág ai nyikorog va hajlong tak a szélben. Rose elhúzta a száját, majd a szekrényéhez lépett, hog y előkeresse az eg yik farmerját, eg y meleg pulóvert, és az esőkabátját. A vállára akasztotta a táskát, az eg yik kezébe fog ta a bőröndöt, a másikba a reklámszatyrot, és kiment az utcára. Az ajtót óvatosan, halkan tette be mag a után, mintha valakit meg zavarhatott volna odabent. Kis ideig elg ondolkodva bámulta a kezében tartott kulcsot, majd meg vonta a vállát, és visszadobta a lakásba az ajtó levélnyílásán keresztül. Fejére húzott kapucniban, a nehéz csomag okkal kissé nehezen eg yensúlyozva lassan lelépkedett a lépcsőkön a Place Pig alle-ra, ahol némi keresg élést követően leintett eg y taxit. Miután a sofőr betette a holmiját a csomag tartóba, és visszaült Rose mellé, kérdőn nézett a lányra. – A Rue des Ombres-ra leg yen szíves – mondta Rose, akinek mintha eg y nag y kő esett volna le a szívéről, amint kimondta a címet. Hiszen van hová mennie, van otthona, még ha nem is várja ott senki. Eg yelőre. Rose kicsit fázósan húzta össze mag án a kardig ánját – ahhoz képest, hog y május elejét mutatott a naptár, hűvös, szeles idő volt. A Champs Élysées-n, eg y kávéház teraszán üldög élt, eg y 18

pohár kakaóval meleng ette a kezét, és hol az órájára pillantg atott, hol a fejét forg atva, türelmetlenül nézelődött. Amúg y sem szerette ezt a zajos, turistákkal zsúfolt, nyíleg yenesre tervezett, művi sug árutat, amely ug yan Párizs eg yik jelképe volt, még is olyan keveset árult el a francia főváros lelkéről. A turisták, akik talán a világ másik vég éből látog attak el ide, és a kávézókban, boltokban, múzeumokban keresték ezt a lelket, valószínűleg élményekkel és árucikkekkel g azdag abban utaznak majd haza, még is elkerülhetetlenül eg yfajta üresség érzésével… ó, de mit tudhatják ők, hog y nem ez az ig azi Párizs! Rose elhúzta a száját, és a szeméből-homlokából elsimította a néhány fürtöt, amelyeket a rakoncátlan szél cibált ki g ondosan fésült kontyából. A körülötte ülők, de a járókelők is, különösen a férfiak kedvtelve leg eltették rajta a szemüket. Szürke rakott szoknyát viselt, amely kiemelte a karcsú derekát, és rozsdabarna g arbót, valamint hozzáillő, g yöng yházfényű g ombokkal kivarrt kardig ánt – ez a haja színét hang súlyozta előnyösen. A szemét és a száját csak halványan festette ki ezen a délelőtti órán, de jól tudta, hog y akár smink nélkül is nyug odtan ülhetne itt, a tavaszi verőfényben – makulátlan arcbőre és finom, kislányos vonásai akkor is mag ukra vonnák az arra járók elismerő pillantásait. Rose ug yan nem volt különösebben hiú, párizsi nő lévén azonban az évek során olyan elbűvölő, mag ától értetődő mag abiztosság ra tett szert, amellyel még azokat is könnyedén levette a lábukról, akik első látásra talán nem találták volna különösebben szépnek. Rose várt valakit – ez már rég óta nyilvánvaló volt a körülötte ülők számára, mint ahog yan az is, hog y az illető késik. A szomszédos asztalnál helyet fog laló ang ol házaspár női tag ja már 19

meg is jeg yezte a férjének, hog y nem érti, ez a csinos lány miért nem áll fel, és meg y haza. Ha az az ostoba fajankó, akire vár, nem tudott pontos lenni, hát csak hadd találja itt a hűlt helyét. Majd leg közelebb jobban ig yekszik. A lány azonban maradt, és bár láthatóan eg yre türelmetlenebb lett (már a cipőjével is elkezdett dobolni az asztal eg yik lábán), nem mozdult a helyéről. Bizonyára nag yon fontos lehet neki az illető – mélázott az ang ol nő, ám hirtelen felkapta a fejét. Eg y férfi közeledett Rose felé, mag as, kócos ősz hajú, ám ennek ellenére nem túl idős, markánsan jóképű, napbarnított arcú. Eg észen más volt, mint amilyennek a fiatal lány lehetség es partnerét az ang ol hölg y elképzelte. Első meg hökkenése elmúltával azonban elég edetten bólintott. A férfi elég vonzó volt ahhoz, hog y a szép lány ennyit várjon rá. Ekkor azonban újabb meg lepetés érte. A férfi kissé bizonytalanul, arcán kérdő kifejezéssel állt meg a lány asztalánál, aki viszont felállt, és… a kezét nyújtotta neki. Jóság os ég , hiszen ezek nem is ismerik eg ymást! Az ang ol hölg ynek leesett az álla, és már éppen ismét meg akarta osztani az újabb felfedezését a férjével, amikor az barátság talanul rámordult: – Ne bámuld már őket! Különben is, induljunk. Elég sok időt veszteg ettünk el itt. Az úr ezzel intett a pincérnek, és a feleség e leg nag yobb bánatára (aki nag yon kíváncsi lett volna a további fejleményekre), elhag yták a kávézót. Rose kíváncsian fürkészte az előtte álló férfi arcát, miközben 20

kezet fog tak, és mindketten bemutatkoztak. Mathieu Petit. A lány elmosolyodott a név hallatán, holott nem először hallotta – már Hug o Adler, eg ykori ig azg atója is említette, amikor felkereste őt. Még is, furcsa volt mag a előtt látni ezt a hórihorg as embert, akire mintha csak tréfából rag asztották volna rá a Petit{4} nevet. A lány arckifejezését látva a férfi is elmosolyodott, és ettől kedves szarkalábak jelentek meg a szeme körül, amitől különös módon fiatalosabb, vonzóbb lett az arca. – Rose Saint-Martin – mondta meg ő is a nevét, mire a férfi bólintott, és mindketten leültek. Rose intett a pincérnek, és rendelt még eg y kávét. – Á, Saint-Martin! Abból a híres Saint-Martin családból, ug yebár? Rose kissé félrefordította a fejét. – Híres? Arra számított, hog y Mathieu a borosüveg eket, vag y a g yárat említi majd, ám a leg nag yobb meg lepetésére nem ez történt. – Hog yne! Jean-Philippe Saint-Martin, a zseniális fényképész. Ki ne ismerné őt! Talán a rokona, Mademoiselle{5}? Rose arca eg yszeriben bíborvörösre változott, és ez Mathieunek is feltűnt. Kissé összehúzta a szemét, és mivel nem érkezett azonnal válasz, zavartan meg köszörülte a torkát. – Nos, ha… – Nem, semmi baj. Ig azából… Jean-Philippe a mostohafiam. Christophe Saint-Martin özveg ye vag yok. De… ez eg y kicsit bonyolult, íg y hát, ha nem harag szik… – Dehog y! Sőt, elnézést, hog y firtattam. Csak kíváncsi voltam… Madame{6} – tette hozzá halkabban, mire Rose ismét elpirult. 21

Mathieu meg rázta a fejét. – Nos, akkor térjünk a tárg yra. A telefonban azt mondta, nem kell meg tanulnia zong orázni, hanem csak felfrissíteni szeretné a tudását. A férfi előbbre hajolt, és az állát összekulcsolt kezére támasztotta. Várakozón nézett a lányra, aki a tekintetétől valami meg mag yarázhatatlan okból zavarba jött. – Ig en – mondta félénken. – Maurice-ban vég eztem, az ottani konzervatóriumban. Akkoriban nag yon jól ment a játék… (Mathieu ismét kérdőn összehúzta a szemét, mire Rose szabadkozni kezdett) …leg alábbis mások szerint. A meg boldog ult férjem, Christophe… ő rajong ott a játékomért. Mathieu elmosolyodott. – Ez érthető – bólintott. – Ig en… talán csak azért, mert szeretett. Bár… azt állította, azért szeretett belém – Rose eg yre jobban belezavarodott, íg y elhallg atott, majd nag y leveg őt vett, és felszeg ett állal folytatta. – De Christophe értett a zenéhez, és kritikus szellem volt. És mások is elismerően nyilatkoztak a tehetség emről. Nézze… nem akarom mag amat dicsérg etni. Hallg asson meg , és majd ön eldönti, ig azuk volt-e. Habár fig yelmeztetem: az utóbbi időben nem g yakoroltam annyit, amennyit kellett volna. Kissé… hányattatott volt az életem, és a körülmények sem voltak a leg meg felelőbbek. Elhallg atott. Jean-Philippe kicsiny lakásában volt ug yan eg y pianínó, a férfit azonban g yakran zavarta, amikor g yakorolt, és ennek hang ot is adott. Talán Rose a játékával Christophe-ra, és a kapcsolatukra emlékeztette… Rose pedig nem szerette volna, ha ebből is vitájuk kerekedik. A villában ug yan még meg volt a rég i 22

zong ora, de azt már rég en használta. Biztosan alaposan lehang olódott. Mathieu még mindig az arcát fürkészte. Rose eg y darabig állta a tekintetét, majd hirtelen újra zavarba jött, és lesütötte a szemét. – Mindenképpen szeretném önt meg hallg atni – mondta a férfi. – Monsieur{7} Adler nag yon szépeket mondott önről. Valójában túl szépeket. De a saját hang szeremen kéne játszania! Na, ne ijedjen íg y meg . Semmi ördöng össég nincs benne, csak eg y eg yszerű zong ora az is. A Conservatoire{8}-ban van, ahol tanítok. Tudja, hol található. Hajlandó oda eljönni holnap? Rose bólintott, és önkéntelenül boldog mosoly jelent meg az arcán. Vég re újra zong orázhat, még hozzá hozzáértő fülek és szemek előtt, és meg int tanulhat, fejlődhet. Csak most jött rá, mennyire hiányzott neki mindez. Meg eg yeztek, hog y másnap délután háromkor, Mathieu órái után elmeg y a Conservatoire-ba, és… majd meg látják. – Addig is g yakoroljon! – kacsintott rá Mathieu barátság osan. Rose buzg ón bólog atott. – Hog yne, hog yne, azt fog om tenni. Azt hiszem, ma aludni sem fog ok – tette hozzá hirtelen jött őszinteség i rohamában, amelyet azonnal meg is bánt. Mathieu azonban kedvesen, biztatóan mosolyg ott rá. – Várni fog om! Ezzel felállt, és újra a kezét nyújtotta a lánynak. Rose kezet fog ott vele, ám miután elköszöntek, még utána szólt. – Monsieur Petit! Bocsánat, hog y meg kérdezem, de nem hag y nyug odni. Az akcentusa… Mag a is külföldi, ug ye? 23

Mathieu bólintott. – Talán német? Rose-nak ismerős volt az akcentus, és biztos volt benne, hog y eltalálta. – Hog y eredetileg Klein lennék? – a férfi nevetve meg rázta a fejét. – Nem. Kiss vag yok. Ez ang olul azt jelenti: „csók.” Ezt tudta? Rose elámult. – Kiss? – Ig en. Mag yar vag yok. Még mielőtt a lány válaszolhatott volna, Mathieu Petit, vag yis Kiss Mátyás eltűnt a Champs Élysées forg atag ában. Másnap Rose szíve a torkában dobog ott az izg atottság tól. Amint feljött a metróból, a lépcső tetején meg állt a szecessziós stílusú Métro feliratú tábla alatt és mélyeket szippantott a nem sokkal azelőtt elvonult futó zápor után felfrissült leveg őből. Érezte, hog y lassan kicsit meg nyug szik. Hiszen nincs miért szég yenkeznie – bizonyg atta mag ának. Előző nap otthon előkotorta a rég es-rég i kottáit, és késő éjszakáig g yakorolt. Eleinte akadozva, bizonytalanul ment a játék, ám kis idő múltán eg yre jobban belejött – mag a is elcsodálkozott azon, hog y eg yeg y darab mintha csak az ujjaiban lett volna. Második-harmadik nekifutásra már szinte mindet vég ig tudta játszani, és habár érezte, hog y még messze van az eg ykori természetesség étől (amit Christophe és Papa annyira szeretett), őszinte meg lepetésére még a nehezebb művek sem jelentettek olyan leküzdhetetlen akadályt, mint amilyenre számított. 24

Talán még sem telt el olyan sok idő – g ondolta. Csak oly sok minden történt vele azóta, hog y visszatekintve az a pár év eg y örökkévalóság nak tűnhet. De most erre nem szabad visszaemlékeznie. Csakis az előtte álló feladatra kell koncentrálnia. Fél óra múlva Mathieu Petit szig orú tekintete előtt helyet fog lal a zong oránál, és csupán néhány perce lesz arra, hog y meg g yőzze a férfit: érdemes rá, hog y elfog adja őt tanítványának. Monsieur Petit ug yanis nem vállalt el mindenkit. Nem is csoda – a messze földön híres Conservatoire eg yik népszerű professzora volt, akinél tolong tak a tanítványok. Leg alábbis Hug o Adler szerint, akit Rose a múlt héten felkeresett, és meg próbált rávenni, hog y adjon neki mag ánórákat. Az öreg úr azonban elhárította a kérést. – Nézze, kedvesem – szabadkozott, a fejét csóválva. – Én már túl öreg vag yok, az ujjaim berozsdásodtak, g yakran szédülök, és a látásom sem a rég i. Ezért is vonultam nyug díjba eg y éve. Örömmel hallg atnám a játékát, és a társaság a sem lenne ellenemre, csakhog y… az én irányításom alatt már nem tudna ig azán fejlődni. Hug o bácsi ekkor ajánlotta Rose-nak Mathieu Petit-t, aki szerinte jelenleg az ország leg jobb zong oratanára. Talán nem a leg jobb zongoristája – mag yarázta az öreg , de a két dolog nem feltétlenül jár eg yütt. A leg nag yobb művészek, a leg tehetség esebb zenészek ug yanis általában pocsék tanárok – türelmetlenek, túl szig orúak, önzőek. Az ellenség ének sem kívánná őket tanárként, állította Hug o bácsi, Rose pedig hitt neki. Valóban frusztráló élmény lehet eg y olyan emberhez órákra 25

járni, akiről tudjuk, hog y soha nem érhetünk fel még a lába ujjáig sem. Hanem ez a Petit, ez nag yszerű tanár! Már reng eteg tehetség es zenész vált a keze alatt zseniális előadóművésszé (Rose jól tudta, hog y Hug o bácsi szeret nag yokat mondani, íg y csak mosolyg ott ezeken a szavakon). Eg y g ond van: a Conservatoire-beli növendékein kívül nem nag yon vállalt mag ántanítványokat. – Meg válog atja, kit tart érdemesnek arra, hog y órákat adjon neki – folytatta Mathieu jellemzését az öreg . – A zong oraleckéket aztán persze jól meg is kell fizetni. De meg éri, hig g ye el! Először azonban kvázi levizsg áztatja a jelentkezőket. Személyes találkozóra hívja őket (ahonnan általában alaposan elkésik), majd ha ezen az első szűrőn átmentek, berendeli őket a konzervatóriumba, a saját zong orájához, és meg hallg atja, hog yan játszanak. Ha ekkor is meg felelnek, hajlandó velük fog lalkozni. Ezek után átadta a lánynak a férfi telefonszámát, és meg íg érte neki, hog y személyesen ajánlja őt Mathieu Petit fig yelmébe. Ám fig yelmeztette, hog y ez semmit sem jelent – hacsak nem annyit, hog y eg yáltalán hajlandó lesz találkozni vele. Rose tehát most úg y izg ult, mint annak idején a vizsg ái előtt. Másrészt furdalta az oldalát a kíváncsiság : állandóan az járt az eszében, amit a teg napi találkozójuk vég én olyan kurtán-furcsán meg tudott. Nevezetesen az, hog y Mathieu Petit mag yar származású. Akárcsak Papa. És akárcsak én – g ondolta Rose, noha tudta, hog y a szó szoros értelmében ez persze nem ig az. Továbbá nem is lehetett benne biztos, hog yan reag álna rá a férfi, ha meg tudná. Ezért el is 26

határozta, hog y eg yelőre nem mondja el neki. A Conservatoire előcsarnokában ezen a délutáni órán számos növendék lézeng ett. Eg yesek kisebb csoportokba verődve beszélg ettek, nevetg élve, az órák után felszabadultan, mások láthatóan siettek valahová, kezükben, vag y hónuk alatt kottákat, tokkal védett heg edűt vag y fúvós hang szert szorong atva. Rosenak hirtelen elszorult a szíve: a maurice-i intézmény ug yan jóval kisebb és kevésbé patinás volt, mint ez a konzervatórium, a diákok láttán azonban eg yszerre meg rohanták az emlékek. Az eg yik szőke, rövidre vág ott hajú lány láttán összerezzent – mintha csak Lulut látta volna. De az lehetetlen – mit is keresne Lulu itt, a párizsi zeneakadémián? Habár mindig is sajnálta, hog y nem járhatott ide… – Madame Saint-Martin! – hallatszott a háta mög ül. – Á! Monsieur Petit. Bon jour{9}. – Bon jour – a férfi mosolyog va nyújtott kezet. – Lám, mag a kínosan üg yel a pontosság ra. Hug o Adler meg jósolta, hog y íg y lesz. Nem amolyan bohém művészfajta! – Talán baj? – kérdezte Rose zavartan, mivel valóban nem volt benne biztos, mi lenne a helyes viselkedés. Hiszen Petit mag a is alaposan elkésett teg nap. Talán ezt várják el a zenészektől. No de ez butaság ! Papa mindig is pontosság ra tanította, és ehhez azóta is tartja mag át. – Dehog yis! Nekünk van eg y költőnk, aki szerint „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogyan a csillag megy az égen, / úgy érdemes.” – Nekünk? – A mag yaroknak. 27

Rose-nak rémlett, hog y József Attila eg yik verséből való az idézet. Csak furcsa volt íg y, franciául hallani. Már-már a nyelve heg yén volt, hog y kibökje a költő nevét. Vég ül meg g ondolta mag át: ebből Petit biztosan rájött volna a titkára, hiszen a mag yarokon kívül ug yan ki ismerné ezeket a szavakat? – Nag yon szép mondás! – jelentette ki vég ül. – Akkor… mehetünk? – kérdezte félénken. – Persze, Madame. – Rose, kérem. Szólítson Rose-nak. – Rendben, kedves Rose. Akkor pedig ön szólítson Mathieunek. De a teg ezéssel azért még várjunk, ha kérhetem. Rose újra elvörösödött. Szörnyű, hog y ez a pasas folyton zavarba hozza! Pedig nem is jóképű – hórihorg as, barázdált arcú, és az a borzas, őszes haja! Még is… tag adhatatlan, hog y van benne valami vonzó. Talán a mindig g unyorosan csillog ó szeme, és a mindentudó mosolya. Ami persze ideg esítő, de még is… Rose elg ondolkodva baktatott a férfi után, aki kanyarg ós, hűvösen kong ó folyosók és lépcsők során vezette őt vég ig . Vég ül meg állt eg y tömör faajtó előtt, a nadrág zsebéből előszedett eg y kulcsot, kinyitotta, majd széles, lovag ias g esztussal félreállt. – Parancsoljon, hölg yem – hajolt meg . – Isten hozta a farkasodúban. Rose belépett, majd meg lepetten fordult vissza. – Hol? – kérdezte csodálkozva. Mathieu nevetett. – Vag y az oroszlán barlang jában, ha íg y jobban tetszik. Na jó. Íg érem, tovább nem ijesztg etem. Habár ön nem tűnik ijedősnek. Nem? Rose újra kerekre nyílt szemmel nézett a férfira. Ő 28

éppenség g el rémüldöző, pironkodó, ráadásul ostoba libának érezte mag át Petit jelenlétében. Hm, viszont lehetség es, hog y a növendékei még nála is nag yobb zavarban vannak. A lány ismét elhatározta, hog y vég re összeszedi mag át, és ig yekszik a tőle telhető leg mag abiztosabban viselkedni. Kihúzta mag át, és körülnézett. Az úg ynevezett „farkasodú”, vag yis Mathieu dolg ozószobája eg észen kellemes hely volt. A két nag y, hosszúkás ablak belső udvarra nyílhatott, mivel nem szűrődött be az utcazaj. Kilátni azonban nem lehetett a halványsárg a, nehéz füg g önyök miatt, amelyek viszont meg szűrték a napfényt, és meleg , narancsos fénnyel töltötték meg a szobát. Az eg yik sarokban eg y kicsi íróasztal állt, rajta és körülötte rettenetes rendetlenség – szétszórt, teleírt papírok, kották, több olvasószemüveg és a lány leg nag yobb meg lepetésére pipák. Nocsak, szóval Petit pipázik! Mag a sem tudta miért, ez a felfedezés furcsa meleg ség g el töltötte el a szívét. A berendezés leg fontosabb darabja azonban a hatalmas hang versenyzong ora volt, amely a nem túl tág as helyiség ben még hatalmasabbnak tűnt, mint eg yébként. Valójában vétek volt eg y ekkora, és nyilván lenyűg öző hang ú hang szert eg y ilyen kis szobában tartani. Akár egy tömlöcbe zárt óriás – jutott Rose eszébe, amint ösztönösen közelebb lépett a zong orához. – Eg y Bösendorfer! – mormolta lenyűg özve. – Bizony! – jelentette ki Mathieu büszkén. – Meg g yőződésem, hog y a bécsi zong orák felülmúlhatatlanok. Hiszen Mozart vag y Beethoven is ilyenen játszott. Vag y a honfitársam, Liszt. – Ig az is – fordult Rose a férfi felé. – Miért változtatta a nevét 29

Petit-re? Tudom, hog y ez a neve fordítása, de még is… sokan az eredeti formájában használják a nevüket, még akkor is, ha itt élő külföldiek. Mathieu arca eg yszeriben elkomorult. Ő is a zong orához lépett, és kihúzta alóla a kis forg ószéket. – Nos – fordult a lány felé. – Kezdhetjük? Rose kérdését eg yszerűen eleng edte a füle mellett. A lány ezért nem is firtatta tovább a dolg ot – úg y vélte, később még visszatérhetnek rá. Eg yébként is, itt volt előtte ez a g yönyörűség : a Bösendorfer. Minden zong orista álma. Leült a hang szer elé, áhítatosan felnyitotta, és próbaképpen eg yszer vég ig futtatta ujjait a fényes, sima billentyűkön. Beleborzong ott az élménybe. A hang szer húrjai mintha az ujjai meg hosszabbításai lettek volna, a teste szerves része, amelybe lüktetve átáramlott a vére. A hang versenyzong ora mély, zeng ő hang ja minden zsig erében tovább remeg ett, még akkor is, mikor már felemelte az ujjait a billentyűkről. Szinte alig hallotta meg Mathieu halk, fojtott hang ját. – Kezdjük talán Liszttel. Tudja, ő az én nag y kedvencem… nem véletlenül. Rose nem mert meg szólalni, nehog y elillanjon a varázs, csak bólintott. Mathieu elé ejtette a kottát, amelyre a lány csak eg y futó pillantást vetett. A Transzcendens etűdök című ciklust választotta a férfi, amelytől Rose eg y pillanatra meg rémült, és fel is háborodott. Micsoda? Ez az öntelt alak pont a virtuóz zeneszerző leg nehezebb szerzeményeinek eg yikével akarja levizsg áztatni? Az etűdöket köztudottan sokáig eg yedül a Mester és később néhány növendéke tudta csak eljátszani? A lány 30

sápadtan meredt a kottára, és érezte, ahog yan lassacskán az eg ész külvilág meg szűnik a számára – mint amikor eg y sportoló az olimpián élete leg nag yobb teljesítményét készül nyújtani, és az előtte álló feladaton kívül semmi más nem létezik körülötte. A kottán körül minden tárg y elsötétült, elveszítette a körvonalait, miközben a lapokon sorakozó kis fekete hang jeg yek kiélesedtek, és szinte önálló életre keltek. Rose újra leeng edte kezét a g yönyörű, csontszínű és fekete billentyűkre, és játszani kezdett. Úg y húsz perc elteltével óvatosan felemelte a kezét, és miután elült az utolsó hang vibrálása is a leveg őben, alig hallhatóan felsóhajtott. Nem mert Petit-re nézni, ezért mozdulatlanul mag a elé meredt, a kottára. Ám valójában Christophe-ot látta mag a előtt, még hozzá a beteg ág yában, amikor először meg látog atta, és zong orázott neki. Akkor is Lisztet. Vajon mit szólna most ő? Rose tudta, hog y jól játszott, nag yon jól! Hibákkal, de szívből, szenvedélyesen. Christophe-ot éppen ez fog ta meg . Ez a Mathieu Petit viszont… olyan kiszámíthatatlan alaknak tűnik. Vajon ő mit fog szólni? Néhány perc is eltelt íg y, miközben mindketten hallg attak, és Rose érezte, hog y Mathieu sem mozdul. Vég ül meg hallotta a férfi rekedtes, közömbösnek tűnő hang ját. – Mikor tud először órára jönni, Rose? Antoine letette a croissant-t és a g őzölg ő kakaót Jean-Philippe elé, majd ő is leült vele szemben az asztalhoz. Előző nap vég nélkül csak takarítottak a poros, kihűlt montmartre-i lakásban, ahová hosszú hetek óta senki sem tette be a lábát. Sivár, unalmas 31

munka volt, ám az eredményével mindketten elég edettek voltak . Késő éjszaka vég eztek, íg y Jean-Philippe rávette az öccsét, hog y aludjon nála. Antoine beleeg yezett – már csak ezért is, mert nehéz szívvel hag yta volna ott Jean-Philippe-et eg yedül, az első mag ányos éjszakáján. Felhívta a barátját, Denis-t, hog y ne ag g ódjon miatta, és bevackolta mag át a g alériára, ahol annak idején Rose is eltöltött eg y emlékezetes éjszakát. Reg g el vállalta, hog y g ondoskodik a reg g eliről. Kiszaladt eg y közeli pékség be, ahonnan csodásan illatozó, friss croissant-okkal tért vissza, és a kis g áztűzhelyen kakaót főzött. Jean-Philippe leült a konyhai kisasztalhoz, és jóízűen falatozott. – Mennyiért lennél a házvezetőnőm? – kérdezte teli szájjal Antoine-tól, aki mérg ében rög tön elvörösödött. – Hülye! – csak ennyit válaszolt. Jean-Philippe elnevette mag át. – Jól van, nem kell mindent mindjárt mellre szívnod! Tég ed ig azán nem nehéz felcukkolni! Most komolyan: nem tudom, mihez kezdtem volna nélküled. És ezt nem csak a takarításra értem. – Persze, tudom – bólog atott Antoine. – Én vag yok mindenki támasza. De J-P, nem maradhatok itt veled, tudod. Nekem is meg van a mag am élete. Denis-vel boldog ok vag yunk eg yütt, de a múltkor már meg jeg yezte, hog y eg y kicsit önzőbben is viselkedhetnék, amikor a családomról van szó. Jean-Philippe szeme elkerekedett. – Tényleg ? Én eg yáltalán nem vettem észre, hog y a terhére lettem volna, amíg nálatok laktam. Különben is, csak pár hét volt… 32

– Két hónap – javította ki Antoine. – És persze hog y nem éreztette veled. Denis úriember, és vajból van a szíve. De őt is meg értheted. Mint ahog yan eng em is… – Hog yne… – Jean-Philippe hirtelen mélység esen elszég yellte mag át, ahog yan az öccse nyílt, szép vonású arcára nézett. – Ne félj, nem leszek tovább a terhedre. Hiszen van lakásom, ami most már szép tiszta, rendes is… Köszönöm, hog y eddig is befog adtatok. – És mihez kezdesz most? – kérdezte Antoine, ag g odalmas arckifejezéssel. – Azt hiszem, el kellene kezdened újra dolg ozni. Az jót tenne! – Már g ondoltam rá – bólintott Jean-Philippe. – Sőt, új terveim vannak. Lehetség es, hog y felcsapok fotóriporternek. Már rég óta ag yalok ezen. Izg almasnak találom elkapni, minteg y véletlenül a soha vissza nem térő, esetleg történelmi pillanatokat. – Nahát, ez remek ötlet! – Antoine szeme felcsillant. – De azért a dag errotípiák készítését se hag yd abba. Ezek a rég imódi képek úg y illenek hozzád. Jean-Philippe arca elkomorult. Antoine látta, hog y ez a téma fájdalmasan érinti a bátyját, és azt is sejtette, hog y miért. Éppen azzal a fallal szemben ült, amelyik teli volt tűzdelve Rose képeivel. A lány arca csodálatosan érvényesült ezeken az ósdi, ám kifinomult technikával készített képeken – mintha csak neki találták volna ki. Antoine eg y ízben tréfásan meg is jeg yezte neki, hog y akár szépség királynő is lehetne – mondjuk úg y cirka 1880 körül. Rose azonban ezt bóknak vette, és láthatóan nag yon örült neki. – Hát… – folytatta Antoine. – Azért ez a fotóriporterkedés 33

még iscsak nag yszerű ötlet, J-P. Tudod már, melyik lapnál helyezkednél el? – Ha lehetség es, szabadúszó maradnék – ráncolta g ondterhelten a homlokát Jean-Philippe. – Nem bírom elviselni a kötöttség eket, tudod. – Tudom – mondta Antoine sokatmondóan, miközben JeanPhilippe arcát fürkészte. – Én aztán tudom, drág a bátyám. Nos… biztos vag yok benne, hog y két kézzel fog nak kapni utánad. Jó neved van a szakmában. – Azt nem tudhatom, mennyire leszek kapós – vonta meg a vállát Jean-Philippe. – Úg y tervezem, összeállítok eg y portfóliót, néhány rég i képemet is beleteszem, aztán meg látjuk. Vég ül is, ig az, ami ig az, elég jól cseng a nevem a szakmában, és több kiállításom is volt már. Bár… amolyan mag ányos farkasnak tartanak, vag y éppen bolond különcnek, de ha meg látják a képeimet… nos, mindenesetre nag y reményeket fűzök ehhez a vállalkozáshoz. – Ez az, J-P! – bólintott Antoine, és boldog an elmosolyodott. Vég re, úg y tűnt, Jean-Philippe kimászik a g ödörből, amelyet, mint eddig életében szinte mindig , saját mag ának ásott. A férfi már másnap frissen, energ iával telve ug rott ki az ág yból (tőle szokatlanul korai órán), meg főzte mag ának a kávét, a tűzhely fémlapján kicsit meg meleg ítette az előző napi croissant-okat, majd miután meg reg g elizett, vidáman fütyörészve öltözött fel, és pakolta be a bőr oldaltáskájába a már előző este g ondosan előkészített holmikat: két szendvicset, eg y kulacs vizet, eg y jeg yzetfüzetet és a pénztárcáját. Úg y tervezte, hog y eg ész nap úton lesz, és nem akarta arra veszteg etni az időt, 34

hog y eg y kávézóban vag y étteremben ebédeljen. Már csak azért sem, mert az ilyen helyeken mindig nag y volt a kísértés, már ami az italokat illeti… Jean-Philippe indulás előtt még eg yszer körülnézett a lakásban. Mire lehet még szükség e? Á, ig en, a lényeg ! Odalépett a kanapéhoz, és lehajolva g yeng éden a felemelte az ott heverő tárg yat. Eg y vadonatúj, csillog ó, nyakba akasztható Kodak fényképezőg épet, leg újabb szerzeményét. Kedvtelve nézeg ette, forg atta eg y darabig , majd belecsúsztatta a hozzá kapott fekete tokba, és óvatos mozdulattal a nyakába akasztotta. Mikor ezzel meg volt, halványan elmosolyodott. Nohát, ezt sem hitte volna! Hog y íg y tudjon örülni eg y ilyen ultramodern szerkezetnek. Mindig is azt vallotta, hog y a fényképészet, mint művészet csak a múlt századi műtermekben, a hosszadalmas technikákat alkalmazó boldog , ráérős korban volt élő és tiszteletre méltó, szinte a festészettel eg yenrang ú. Ő még ma, az 1960-as évek vég e felé is sokáig makacsul ezeket a rég i technikákat használta, és rag aszkodott az ósdinak számító dag errotípiák készítéséhez. Ámbár, vég ül is ennek köszönheti a hírnevét, az elismertség ét, de azt is, hog y sokak véleménye szerint javíthatatlan és összeférhetetlen csodabog ár. No, hát most meg mutatja nekik. Jean-Philippe feltett szándéka volt, hog y bebizonyítja a világ nak: eg y nyakba akasztható szerkentyűvel is képes lesz eg yedi, akár korszakos műveket alkotni. Hiszen jó szemem van hozzá – ismételg ette eg ykori tanára biztató szavait. Majd felvette az oldaltáskáját, az orrára big g yesztette a napszemüveg ét (kissé összefacsarodó szívvel, mivel ezt még annak idején Rose vette neki), és akár eg y 35

mindenre elszánt hadvezér, elindult, hog y meg hódítsa a májusi napfényben fürdő Párizst. Ekkor még nem sejtette, hog y nem is választhatta volna meg jobban a szabadúszó fotóriporteri karrierje első napját. Aznap, 1968. május 8-án ug yanis valóban történelmi események voltak készülőben a francia fővárosban, és mindazok, akik első kézből tudósítottak róluk meg csinálták a szerencséjüket. Rose összerezzent, amikor érezte, hog y Mathieu a tenyerét ráhelyezi az ő kezére. Még mindig nem szokta meg a férfi furcsa, g yakran bizalmas g esztusait, amelyek az ő számára eg yáltalán nem voltak annyira mag ától értetődőek. Pár napja például, amikor az eg yik órájuk után eg y kávé mellett elbeszélg ettek, és Rose röviden elmondta neki Christophe, majd Jean-Philippe történetét, Mathieu se szó, se beszéd mag ához ölelte, és hosszú másodpercekig a karjaiban tartotta. Rose zavarában alig tudott utána meg szólalni. – Mára elég lesz – hallotta a férfi hang ját. – Szépen játszottál ma is, de… Mathieu elhallg atott. – De? – kérdezte a lány összeráncolt szemöldökkel. – Mintha valami nyug talanítana. Olyan… zavart vag y. Mi a baj? Rose meg vonta a vállát. – Semmi – mondta meg játszott közönnyel. – Jól van – Mathieu felállt a székről, amelyen eddig szorosan Rose mellett fog lalt helyet. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. Ezek mindannyiunknak nehéz napok. Mára viszont elég volt. Hazamehetsz. 36

– De én… – Nem is kell kifizetned a mai órát, természetesen. Nem sok értelme volt. – Mathieu! A férfi az ablakhoz lépett, és kibámult rajta, ami szokása volt, amikor nem akarta folytatni a meg kezdett beszélg etést. Rose ezért felsóhajtott, a táskájáért nyúlt, és a zong ora tetejét óvatosan lecsukva indulni készült. Ekkor azonban valaki hátulról meg rag adta a karját. Rose rémülten fordult meg . Mathieu ég ő szemmel, sápadtan nézett rá. – Bocsáss meg ! – mondta. – Ig azad van… nem te voltál feszült, hanem én – eleng edte a lány karját, és félig elfordulva két kezével a hajába túrt. Rose döbbenten bámult rá, majd közelebb lépett, és meg érintette a karját. – Én is zaklatott vag yok – mondta halkan. – Tudod, miért, hiszen elmondtam neked. Meg aztán… ami mostanában történik! Mathieu felkapta a fejét, és a lányra bámult. – Forradalom van – suttog ta. – Ug yan! – Rose elbig g yesztette a száját. – Ez még nem forradalom. – Tudod is te azt! Rose nem szerette, amikor a férfi íg y letorkollta. Amikor ezt a játékával kapcsolatban tette, lenyelte a békát, de ezúttal nem volt ilyen eng edelmes. – Ig enis tudom! – fakadt ki. – Ug yan már, mi bajuk van ezeknek a diákoknak? Túl jó dolg uk van, én azt mondom. – Te mondod! Éppen te? Amikor nemrég még te is diák voltál? Hog yan beszélhetsz íg y? Ilyen kispolgárian! 37

– És te? – kérdezett vissza Rose, a táskáját mérg esen az asztalra csapva. – Nem vag y már eg y kicsit öreg ehhez? – A férfi arckifejezését látva észbe kapott. – Ne harag udj! – tette hozzá g yorsan. – Előbb járt a szám, mint az eszem. Mathieu a zong ora mellé lépett, és leroskadt a székére. – Semmi baj – mondta kissé nyug odtabb hang on. – Ig azad van. Csak arra g ondoltam, hog y ezek után talán nálunk is… mint tizenkét éve… Nálunk. Vag yis Mag yarország on. 1956-ban. Rose a férfi mellé ült, és a karjára tette a kezét. – Tudom – mondta g yeng éden. – Az ig azi forradalom volt. Talán… – Rose nag yot nyelt, és minden bátorság át összeszedte a kérdés előtt, mivel úg y tapasztalta, hog y Mathieu mindenáron kerülni akarja ezt a témát. – Talán te ott voltál akkor? A férfi felkapta a fejét, és olyan tekintettel nézett a lányra, akár eg y sebzett állat. Rose visszahőkölt. Sejtette, hog y ezek a szavak mélység esen fájdalmasak lehetnek Mathieu számára, még is meg döbbent az arckifejezését látva. A férfi meg rázta a fejét. – Nem – mondta rekedten. – Akartam menni, de… már túl késő volt. Olyan rövid ideig tartott… Azóta sem tudom meg bocsátani mag amnak. De talán most… – reménykedve nézett a lányra. – Gondolod, hog y most újra lehetség es? Tudod, mi van Prág ában is! Rose eg y ideig hallg atott. Hog y lehetség es-e? Csak azért, mert néhány francia eg yetemista pár hete hőbörög ni kezdett Párizs belvárosában, és az utcaköveket felszedve játék barikádokat építenek, és itt-ott g yújtog atnak is? Talán Mathieu azt hiszi, hog y ez újra fellobbanthatja a forradalom láng ját Európa-szerte, 38

akárcsak 1848-ban? Ig en, ig en, Prág ában mintha meg mozdult volna valami… De hog y ettől a világ is meg változna? Mathieu nem lehet ilyen naiv! Még is, nem szerette volna kiábrándítani a férfit. – Adja Isten, hog y úg y leg yen – mondta, mire a szobában síri csend támadt. Mikor Rose felemelte a fejét, és Mathieu arcára nézett, ijedten húzódott kicsit hátrébb. – Mi az? – kérdezte rémülten. – Jézusom! Te magyarul beszéltél! Mathieu hitetlenkedve bámult a lányra, Rose pedig elvörösödött. – Úristen, tényleg ? – motyog ta. – Nem fig yeltem… – a férfi szemébe nézett. – Ne harag udj, Mathieu – kezdte zavartan. – Már el akartam mondani, de valahog yan soha nem volt rá alkalom. Nem is tudom, mire vártam… – Te magyar vag y, Rose? – immár a férfi is mag yarul beszélt. – Nos, félig -meddig … ez túl bonyolult, de íg érem, eg yszer elmag yarázom. – Rose, az Isten szerelmére… – Sajnálom! Mindketten elhallg attak. Mathieu a zong orán nyitva hag yott Liszt-kottát bámulta meredten, Rose pedig szívdobog va várta, hog y vég re mondjon valamit. Hosszú percekig ültek íg y eg ymás mellett, mikor a férfi vég ül meg szólalt. – Most menj el! – Mathieu! – Kérlek! Rose még habozott néhány pillanatig , ám a férfi arca 39

kérlelhetetlen volt. Ekkor lassan felállt, felvette a táskáját az asztalról, és halkan betette mag a mög ött az ajtót. A Conservatoire folyosóin messzire visszhang zott mag as sarkú cipőjének ütemes kopog ása. Az épület teljesen kihalt volt. A diákok valószínűleg meg int mind az utcán voltak, a tanáraik pedig vag y velük tartottak, vag y meg húzták mag ukat az otthonukban, ott próbálva átvészelni ezt a csaknem eg y hónapja tartó őrületet. Mikor a lány kilépett az intézmény kapuján, furcsa balsejtelem vett erőt rajta, és a lázong ások kezdete óta először fordult meg a fejében, hog y esetleg nem túl okos dolog most eg yedül nekivág nia a városnak. Jean-Philippe-nek jó három hete se éjjele, se nappala nem volt, nag yrészt étlen-szomjan, kialvatlanul cirkált a városban, és afféle apróság , hog y például napok óta ug yanazt a ruhát viselte, fel sem tűnt neki. A lelkesedése szinte már fanatizmusba csapott át, ahog yan eg yre inkább belevetette mag át az események sűrűjébe. Afféle titokzatos belső motor hajtotta, amely évezredek óta azokat az embereket mozg atja, akik azt hiszik, hog y történelmi napok tanúi, sőt az események tevékeny részesei lehetnek. Azt is láthatta, hog y ezzel az érzéssel koránt sincs eg yedül – csak körül kellett néznie a Quartier Latinben, a csillog ó szemű, kipirult arcú fiatalok (vag y éppenség g el idősebbek) között. Úg y érezte, meg fiatalodott, és ezekben a lázas, g yönyörű napokban újra kezdheti az életét. Nem utolsósorban azoknak a nag yszerű, páratlan fotóknak köszönhetően, amelyeket a történések aktív részeseként készített. Ó, ig en, ez az ig azi – lelkendezett mag ában. Még iscsak ez a fényképészet lényeg e: meg rag adni a 40

soha vissza nem térő, meg ismételhetetlen pillanatot, úg y, ahog yan erre csak eg y fényképezőg ép képes, értő kezekben. Az utóbbi napokban reng eteg fotót készített, de eddig még eg yetlen előhívására sem volt ideje. Nem számít; tudta, hog y jól sikerültek. Nem csak jól! Akár korszakalkotó jelentőség űek is lehetnek. A történelem ezúttal a kezére játszott. Ezekkel a képekkel most már bizonyosan meg csinálta a szerencséjét. De nem csupán erről volt szó. Valószínűleg a történelemkönyvek lapjaira is beírta a nevét. Jean-Philippe alapjában véve nem volt hiú ember, és eredetileg nem is voltak ilyen ambíciói, ettől a g ondolattól azonban most még is hízott a mája. Ó, ha a XVIII. század vég én is létezett volna a fényképezés, mennyivel többet tudnánk most az akkori forradalomról! Valóság os aranybánya lenne a történészek számára. Jean-Philippe-nek hirtelen az eszébe ötlött eg y híreshírhedt fotó, már a későbbi időkből, az 1871-es Kommün napjaiból. Nyitott, felállított koporsókat ábrázolt, benne az utcai harcok során ag yonlőttek holttestével, akiket azonosítás céljából állítottak ki. Kíméletlenség ében is zseniális és főként hiteles fotó volt, amely eg yetlen pillanatát rag adta meg a párizsi utcák akkori hang ulatának. Nos, az 1968-ban – hála Istennek! – ehhez hasonló képeket nem kellett készítenie, de biztos volt benne, hog y a fotói íg y is drámaiak és alkalmanként mellbevág óak lesznek. Vajon Rose mit fog szólni, ha meglátja ezeket a képeket? – morfondírozott mag ában, miközben a Boulevard Saint Michelen sétált, a „felkelők” barikádjai felé, és a nag y felfordulás közepette fel sem tűnt neki, hog y már meg int Rose-on jár az esze. Szerette 41

volna, ha a lány büszke rá, bárhog yan is alakul az eljövendő életük. Talán visszaszerezheti… tisztázhatnák a félreértéseket. Sőt, szerette volna, ha most itt lenne mellette. De jól tudta, hog y ez lehetetlen… Már csak azért is, mert ismerte Rose-t: a lány bizonyára ostoba, értelmetlen hőbörg ésnek tartja ezt az eg észet. Azért a képeimet talán megnézi majd – vélte kissé bizonytalanul. Jean-Philippe idáig ért a g ondolataiban, amikor az eg yik közeli sikátorból ismerős zajok ütötték meg a fülét. Először eg y rendőrautó fékének a csikorg ását hallotta, majd a rendőrcsizmák dobog ását a macskaköves utcán, amint a zsaruk kiug ráltak a jármű hátuljából, és az ezt követő, ismerős lármát: lányok sikoltozását, kövek és g umibotok csattanását, a menekülők rohanó lépteinek visszhang ját az ódon falak között. Már megint kezdődik – g ondolta félig -meddig elég edetten, és szinte eg yfajta vadászösztöntől hajtva, a Kodakot a nyakából leakasztva, és a kezébe véve futni kezdett a hang ok forrása felé. Az utóbbi napokban eg yfajta patthelyzet alakult ki a diáklázadók és a karhatalom között. Eleinte úg y tűnt, hog y a szakszervezetek mellett a társadalom nag y része is a diákok mellé áll, ám később fordult a kocka. Az embereknek kezdett eleg ük lenni a folytonos felfordulásból, és lassan kiderült, hog y habár Párizs mindig is kapható eg y kis forradalomra, azért a nyug odt g yarapodásnak és De Gaulle elnöknek még mindig sokkal több a híve. Jean-Philippe sejtette, hog y hamarosan vég e lesz az eg ész rumlinak, ezért ezekben az utolsó napokban semmiképpen nem akart lemaradni a fejleményekről. Eg y eg ész sorozata lesz a dokumentumfotókból! Különös szerencséje folytán ott volt a leg első napon is, amikor a 42

zavarg ások elkezdődtek. Azóta részt vett a leg több összecsapásban, a tüntetéseken és ellentüntetéseken, meg örökítette a tőzsde felg yújtását, és most már semmiképpen nem akart lemaradni eg yetlen fontos eseményről sem, az eg ész mozg alom kifulladása előtt. Amikor azonban befordult a következő sarkon, kénytelen volt meg állni, és meg fordulni. Vele szemben ug yanis óriási csörömpöléssel, és mindent elborító porfelleg g el szinte meg indult a szűk utcácskában felépített barikád. A férfi jól tudta, mi történik – az utóbbi napokban nem először látott ilyet. A városi hatóság ok a hókotrókat vetették be a barikádok ellen, ezekkel bontották le őket, az utcaköveket, kidöntött fákat, kidobált bútorokat és eg yéb halomba hordott szemetet kitolva a Boulevard Saint Michelre, ahonnan aztán sokkal könnyebben összetakaríthatták. A tákolmányukat fog g al-körömmel védő diákokat pedig közben a rendőrökkel intéztették el. Jean-Philippe a szomszédos ház falához lapult a rázúduló törmelékhalmaz elől, testével védve leg nag yobb kincsét, a Kodakot. Mikor elhaladt mellette az ormótlan hókotró, és a szállong ó piszok és por is elült kissé, halkan káromkodva porolta le mag át, és ag g ódva nézeg ette a fényképezőg épét. Ha bármi baja történt, nem állok jót mag amért! – dühöng ött mag ában fog csikorg atva. Azt persze nem tudta, kin is állhatna bosszút – a hatalmas hókotró ellen annyi értelme lenne támadást indítania, mint Don Quijoténak a szélmalom ellen… – Hé, mag a – ütötte meg a fülét eg y reszelős, borízű hang , majd a következő pillanatban érezte, hog y valaki durván lökdösni kezdi. – Mit akar itt ezzel a fényképezővel, he? Adja ide! 43

Jean-Philippe látta, hog y eg y karszalag os, civil önkéntes „rendfenntartóval” van dolg a – az utóbbi napokban ig encsak meg szaporodott a számuk, és néha még több bosszúság ot okoztak neki, mint a rendőrök, akik, mikor meg hallották, hog y tudósító, általában mindenhová beeng edték. Ezek a ki tudja, honnan szalajtott alakok azonban hirtelen roppant fontosnak érezték mag ukat, és mindenféle módon visszaéltek a kezükbe kapott, bármily korlátozott hatalommal, folyton az útját állták, és nem eg yszer fizikailag is bántalmazták (a rendőrök vele szemben eg yelőre nem vetemedtek ilyesmire). Ez a fickó azonban most meg rag adta a nyakában lóg ó Kodakot, és ráncig álni kezdte. Jean-Philippe-nek erre elborította a vér az ag yát. – Vidd innen a mocskos kezedet! – ripakodott a férfira, és eg y erőteljes mozdulattal a falhoz lökte a karszalag ost. – Hülye bunkó! – kiáltott még vissza futtában, miközben a pasas próbálta összeszedni mag át, hog y utána iramodjon. Ám túl lassú volt. Mire felocsúdott, Jean-Philippe-nek már bottal üthette a nyomát. A szomszédos utcában, ahonnan az imént eltakarították a barikádot, még mindig teljes volt a káosz. Jean-Philippe bőszen kattog tatta a Kodakot, ámbár nem tudhatta, hog y a kavarg ó porban hány képe fog sikerülni. Az utóbbi napokban már szinte csak a fényképezőg épe lencséjén keresztül látta a világ ot, és ettől furcsán kívülállónak érezte mag át. Mintha ő mag a is, akárcsak a g épe, csupán azért lenne jelen, hog y meg örökítse a történéseket, nem azért, hog y bármi módon részt veg yen bennük. Éppen ezért eddig soha nem kísérelte meg , hog y közbelépjen, még akkor sem, amikor nyilvánvaló g azság ok és g yomorforg ató 44

hatóság i erőszak szemtanúja volt. Különben is, jól látta, hog y a másik oldalon is g yakran elszabadultak az indulatok. „Hát, már csak íg y van ez lázadások idején. Jobb, ha kimaradok belőle – mondog atta mag ának, és eleddig ehhez is tartotta mag át. Most azonban valami olyasmi játszódott le a szeme előtt, ami miatt még a fényképezésről is meg feledkezett. Eg y hatalmas termetű sisakos-pajzsos rendőr hátulról a g umibotjával fejbevág ott eg y menekülő lányt, aki az ütéstől azonnal elterült a földön. A rendőr azonban nem érte be ennyivel, lehajolt, meg rag adta a lány hosszú, szőke copfját, és a hajánál fog va vonszolta a földön. Nem volt nehéz dolg a. A lány kicsi, törékeny teremtés volt – talán még nem is eg yetemista korú. A férfi emlékezett rá, hog y néhány újság cikkben azt olvasta, sok helyütt g imnazisták is csatlakoztak a felkelőkhöz. A ráncig álástól és a fájdalomtól a lány mag ához tért, és rémülten kapálózni, sikoltozni kezdett. Ám a meg vadult rendőr nem keg yelmezett, és még belé is rúg ott eg y nag yot. A lány ettől mozdulatlanná merevedett, de ezúttal nem ájult el. Tág ra nyílt szemmel, halálra vált arccal nézett mag a elé, és tétova mozdulatokkal a járdaszeg élybe, fűcsomókba próbált meg kapaszkodni. Jean-Philippe nem bírta tovább nézni. A Kodakot újra visszakanyarította a nyakába, és odarohant, hog y seg ítsen a lánynak. Csakhamar kiderült azonban, hog y eg ymag a nem bír a rendőrrel. Nem csak jól meg termett, de bivalyerős is volt, ráadásul alaposan neki is dühödött. Míg a bal kezével el sem eng edte az áldozatát, a jobbjával kétszer a nekirontó Jean45

Philippe arcába vág ott. A férfi csillag okat látott, és kis híján ő is összeesett, ám a düh neki is erőt adott, íg y miután eg yszerkétszer meg rázta a fejét, ismét az eg yenruhás óriásra vetette mag át. Ekkor azonban váratlan seg ítség e akadt. Valaki hátulról rácsimpaszkodott a rendőr nyakára, és fojtog atni kezdte. A behemót fickó a meg lepetéstől eg y pillanatra ug yan elveszítette az eg yensúlyát, ám azonnal vissza is nyerte, és eg y hirtelen, nyilván jól beg yakorlott mozdulattal lerázta az újabb támadót. – Rohadék! – kiáltott fel ekkor az, és Jean-Philippe meg lepetten konstatálta, hog y a lány másik védelmezője mag a is nőnemű. Leg alábbis a hang jából ítélve. – Nőket versz, te állat! – kiáltotta közvetlen közelről a zsaru fülébe. – Nincs neked anyád? Ezek a szavak mintha elevenébe találtak volna a dühödt óriásnak. Eg yszeriben eleng edte a kis szőke lányt, aki ijedten húzódott be eg y vékonyka fa alá, és védelmet keresve átölelte a törzsét. A rendőr a védősisakja alól meg semmisítő pillantást vetett Jean-Philippe-re, mormog ott valamit, majd odébbállt. A férfi pár pillanatig döbbenten nézett utána, de aztán észbe kapott, és a fa alatt kétség beesetten hüppög ő lányhoz fordult. – Jól van, kisasszony? – kérdezte lehajolva hozzá. – Fel tud állni? – g yeng éden meg fog ta a karját, hog y felseg ítse. – Már hog y tudna! – hallotta meg seg ítőtársa, a másik lány hang ját. – Nem látja, hog y teljesen kikészült? Jean-Philippe felemelte a fejét, és a lányra nézett. Annak mocskos volt az arca (talán ő sem mosakodott már napok óta), és hosszú siltű sapkája is beárnyékolta a vonásait az amúg y is sötét 46

mellékutcában, de még is… A lány szólalt meg először. – Jean-Philippe! – mondta elképedten. – Lulu! Te vag y az? Az istenért… Jean-Philippe felállt, és rég nem látott húg a szemébe nézett. – Mit keresel te itt? – kérdezte kis idő múlva. Lulu meg vonta a vállát. – Láthatod! – mondta hanyag ul. – Zsarukat támadok hátba… Na és te? – Lulu ekkor észrevette a bátyja nyakában lóg ó Kodakot. – Á, már értem! – bólintott. – Fotózol. Hát, jól teszed. – Eg yszer még kihúzod a g yufát! – csóválta a fejét JeanPhilippe, a lány meg jeg yzését eleng edve a füle mellett. Lulu nem válaszolt. A tekintete a még mindig a fa tövében szipog ó szőke lányra esett. – Jaj, Jean-Philippe, de lehetetlenek vag yunk. Itt ül ez a szeg ény g yerek, mi meg eg ymással fog lalkozunk. – Haza kellene vinni – mormolta Jean-Philippe összeráncolt szemöldökkel, majd újra lehajolt a lányhoz. – Hol lakik, chérie{10}? – kérdezte. – Passyban – hüppög te a lány. Jean-Philippe és Lulu összenéztek. Jómódú családból származhat a kicsike! – Az messze van – csóválta a fejét Jean-Philippe. – Ilyen állapotban nem tudjuk hazavinni. – Telefonálni kellene a szüleinek – javasolta Lulu, aki nyomban körülnézett, lát-e a közelben (épen maradt) telefonfülkét. – Jó ötlet – bólintott Jean-Philippe. – De előbb biztonság os helyre kellene vinnünk. Az a szarházi zsaru fejbe vág ta. 47

Ag yrázkódást is kaphatott. – De hová vig yük? – Lulu tanácstalanul vonog atta a vállát. – Antoine-hoz – mondta Jean-Philippe, majd mivel a felvetésére nem érkezett válasz, folytatta: – Ők nem messze laknak innen, a Sorbonne-nál. Denis-vel közösen bérelnek eg y lakást. Onnan telefonálhatunk Passyba. – Oda nem meg yek! – Lulu arca meg keményedett. – Nem vag yok kíváncsi Antoinette{11}-re. Akkor eg yedül kell boldog ulnod. Jean-Philippe ég nek emelte a szemét. Nem is Lulu lenne, ha nem sérteg etné a testvérüket. Még ebben a helyzetben is. A meg vert lány közben ijedt, könnyes szemét eg yikükről a másikukra emelte. Vég ül a férfi dühösen vállat vont. – Jó, nekem nincs más ötletem. Ha tudsz jobbat, szólj. Ha meg nem, akkor kopj le. – Á, eg yedül úg ysem tudod felcipelni. Na jó… seg ítek, de fig yelmeztetlek, nem maradok ott eg y percet sem. – Ahog y akarod! Jean-Philippe lehajolt, és óvatosan a lány hóna alá nyúlt, majd talpra seg ítette. Mikor ezzel meg volt, az eg yik karját a saját nyakába, a másikat Luluéba tette. Íg y, kettejük támog atásával a lány már képes volt lassan lépkedni, bár panaszkodott, hog y szédül, és eg y alkalommal meg kellett állniuk, hog y hányni tudjon eg y fa tövébe. – Szeg ény g yerek! – mormolta Lulu. – Szemét zsaruk! – Csak nem harcoltál ellenük te is? – kérdezte Jean-Philippe, miután újra elindultak. – No persze, nem is kell válaszolnod. Lulu, a nag y forradalmár! Pont kapóra jött neked ez a balhé. 48

– Balhé! Éppen te beszélsz? A külsődből ítélve se éjjeled, se nappalod… – Én a munkámat vég zem – sziszeg te Jean-Philippe a fog a között. – De te! Csak hőbörög sz itt. Ha Papa látna… – És ha tég ed látna? – vág ott vissza Lulu élesen. – Akkor biztosan roppant elég edett lenne. Különösen, hog y oly üg yesen lenyúltad a kis macáját! Jean-Philippe olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni a húg át. Aztán csak lemondóan sóhajtott eg yet. – Te sosem változol meg , Lulu. Sőt, eg yre rosszabb vag y. Rendes tőled, hog y seg ítesz, de tényleg jobb, ha nem maradsz ott Antoine-éknál. Lulu erre nem válaszolt, és a hátralévő úton már eg yszer sem szóltak eg ymáshoz. Miután üg g yel-bajjal feltámog atták a lányt a lépcsőn, és becsöng ettek, Denis nyitott ajtót, és eg y pillanatig döbbenten meredt rájuk. – Bemehetünk? – kérdezte Jean-Philippe. – Ez a lány… meg sérült. – Persze! – Denis azonnal félreállt az útból. – Vidd be a rég i szobádba, Jean-Philippe – mondta, mire Lulu meg lepetten fordult a bátyja felé. Hog yan? Jean-Philippe, itt laktál? Mi a csuda… – Hol van Antoine? – kérdezte Jean-Philippe. – Nem tudom – válaszolta Denis a kezét tördelve. – Valahol kint mászkál. Úg y ag g ódom érte! Lulu erre csak elfintorította az orrát, de Jean-Philippe tekintetét látva inkább hallg atott. Miután lefektették a lányt a kanapéra, ahol néhány hete még Jean-Philippe aludt, felpattant, 49

és elég edetten nézett körül. – Hát, ez a lakás pont olyan ízléstelen, mint g ondoltam – jelentette ki. – De most már mennem kell. Mondjátok meg Antoine-nak, sajnálhatja, hog y nem találkoztunk. Denis és Jean-Philippe sokatmondóan összenéztek, de eg y szót sem szóltak, miközben Lulu sarkon fordult, és kiviharzott a lakásból. Ekkor a kanapén fekvő lány hirtelen felült, és újra öklendezni kezdett. Jean-Philippe újra Denis-hez fordult. – Hozz eg y pohár vizet! Gyorsan! Denis bólintott, és kisietett a konyhába. Rose rémülten lapult a falhoz, miközben a hókotró elcsörömpölt mellette. Sejtette, hog y az eg yik barikád lebontására használhatták – az utóbbi napokban olvasott ilyesmit az újság okban. Ám ez már valószínűleg vég zett a munkával. A port viszont alaposan felverte, íg y Rose szép sötétkék mini kosztümjét finom, porcukorszerű fehér por borította. A lány elővett a táskájából eg y zsebkendőt, és azzal próbálta mag át úg yahog y letisztog atni. A fenébe is! Eddig Mathieu mindig elkísérte őt az zong oraóra után, ha nem is hazáig , de eg észen addig , míg biztonság os terepre nem értek. A férfi ismerte azokat az útvonalakat is, amelyeken elkerülhették a belváros zűrösebb helyeit. Rose azonban most – úg y tűnik – szépen belesétált a leg nag yobb kalamajkába. Eddig ug yanis nemcsak a hókotróval, de több szirénázó rendőrautóval, és menekülő diákokkal is találkozott. Ebből elég ! – határozta el. Semmi kedve nem volt kívülállóként belekeveredni eg y vég ső, kétség beesett összecsapásba a mag ukat 50

már nyereg ben érző rendőrök és a vesztüket érző rebellis diákok között. Különben ezekben az utcákban nem léteztek kívülállók. Immár hosszú hetek óta a párizsi belváros eg yfajta törvényen kívüli területnek számított. Aki ide betette a lábát, és bajba keveredett, csak mag át hibáztathatta. Rose-on lassan úrrá lett a félelem, hiába biztatta, nyug tatg atta mag át. El kellene jutnia a leg közelebbi metróállomásig , vag y… A lánynak remek ötlete támadt. Hiszen Antoine és a barátja itt laknak a közelben! Náluk biztosan meg húzhatja mag át, amíg újra tiszta nem lesz a leveg ő, és haza nem tud menni vég re. Mikor a házhoz ért, és belépett a félhomályos kapualjba, hallotta, hog y valaki éppen siet lefelé a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Félrehúzódott, azért is, nehog y nekimenjen az illető a sötétben, és azért, mert a kapunak csak eg y szárnya volt nyitva, íg y csupán eg y ember fért át rajta. Amikor a lefelé tartó alak mellé ért, eg y halk bon jourt motyog ott, de nem nézett rá. Az a valaki azonban meg állt mellette. – Rose? – kérdezte olyan hang osan és pimaszul, hog y visszhang zott bele a lépcsőház. Rose felkapta a fejét. Csak eg yvalakinek lehet ilyen hang ja… – Lulu! – mondta döbbenten. – Te meg … – Mit keresek itt? – fejezte be a lány ki nem mondott kérdését Lulu. – Miért, nem látog athatom meg a drág a bátyáimat? Ja, épp jókor jössz. Jean-Philippe most vitt fel mag ához eg y kis szőkét. Antoine nincs otthon, és most azon mesterkedik, hog y Denis-t is kidobja valahog yan. – Nem ig az! – kiáltotta Rose. 51

– Nem? – Lulu meg vonta a vállát. – Hát akkor menj fel, és nézd meg . Lulu ezzel elviharzott, Rose pedig még eg y darabig álldog ált a kapualjban. El kellene menni – fordult meg a fejében, ám nem mozdult. Vég ül lassan, óvatosan elindult felfelé a homályos lépcsőházban. Mikor Antoine-ék emeletére ért, látta, hog y Lulu félig nyitva hag yta mag a mög ött az ajtót. Hirtelen visszaemlékezett arra a jelenetre, amikor Antoine-t először rajtakapta Denis-vel. Semmi kedve nem volt valami hasonlót vag y még rosszabbat átélni. Még is… még is tudni akarta. Nag yot nyelt, és halkan, lábujjheg yen belopózott a lakásba. A konyhából csörömpölő hang okat hallott – mintha valaki mosog atna. És onnan… abból a szobából olyan furcsa neszek szűrődnek ki. Mikor Jean-Philippe felnézett, nem hitt a szemének. Az ajtóban Rose állt, mintha csak a semmiből bukkant volna elő, és őt bámulta. A férfi eg y darabig mag a is csak nézte a lányt, mint valami képtelen látomást. Aztán észbe kapott: itt ül ezen a kanapén, eg y csinos, szőke lánnyal, akinek a fejét (miután ez előbb ismét rosszul lett), az ölébe húzta. Te jó ég ! – Rose! – szólalt meg halkan. – Ez nem az… A lány azonban nem várta meg , hog y befejezze. Hátat fordított, és ahog yan az előbb meg jelent, éppen olyan hang talanul el is tűnt. Jean-Philippe ostobán bámult mag a elé. Lehet, hog y tényleg csak látomása volt. Aztán meg fog ta a lány fejét, óvatosan arrébb tette, felug rott, és elkiáltotta mag át. 52

– Rose! Kirohant a lakásból, körülnézett a folyosón, majd nyaktörő sebesség g el leszág uldott a lépcsőn. – Rose! Rose! – kiáltozta. A lány nem volt sehol. A kapun is kilépett, körülnézett az utcában. Sehol senki. Találomra elindult az eg yik irányba, a metróállomás felé, elment eg észen a sarokig , de ott sem látott senkit. A fenébe is! – g ondolta, miközben a falnak dőlt, és a két kezébe szorította a fejét. Vagy végleg megőrültem, vagy… Vag y most veszítette el örökre Rose–t.

53

2. FEJEZET

Budapesti tél Rose a frottírköntösébe burkolózva bámult ki az ablakon, a bordó sötétítőfüg g önyt épp csak résnyire félrehúzva. Ug yan meg int reménytelenül sötét, november vég i reg g elre virradtak, még is tartott tőle, hog y még ez a halovány, vékonyka fénysug ár is felébreszti Mathieu-t, aki az ig azak álmát aludta nem messze tőle, a tág as franciaág yban. Eg y ideje Rose szokásává vált, hog y – úg y eg y órával a férfi előtt – pirkadatkor felkel, és az íg y nyert időt az utóbbi eg y-két év eseményein, no meg a jövőn töpreng ve tölti. Tág as bérelt lakásuk Bécs belvárosában volt, ablakából remek kilátás nyílott a Stephansdom tiszteletet parancsoló tornyára és a környéken fészkelő madarakra, amelyek ekkor már javában tüsténkedtek a torony körül, no meg a szomszédos épületek tetején. Odalent, az utcán is lassan meg indult az élet. Utcájukban, a Bäckerstraßén kevés autó járt – csak az itt lakók Mercedesei és Volkswag enjei zörög tek néha vég ig rajta, visszhang ozva az ódon falak között. Leg többen g yalog osan közlekedtek, a hűvös szélben felhajtva a kabátjuk g allérját, és behúzva a nyakukat. Aznap reg g el sokan az ernyőjüket is kinyitották – eső nem esett, de csúf, apró szemű ködszitálás tette még kellemetlenebbé a reg g elt. Rose őszintén örült, hog y idebent lehet, a fűtött szobában, Mathieu jól ismert horkolását hallg atva. Sőt, akár később sem kell kitennie a lábát a lakásból, ha nem 54

akarja. A lány felsóhajtott. Nag yszerű, és kényelmes ez az élet, csak… csak ne lenne ilyen vég telenül unalmas! Eleinte odavolt Bécsért. Mikor Mathieu-vel ide érkeztek, ’68 nyarán, és először nézett körül a belvárosban, a Burg nál, a Stephansdom környékén, a Duna-parton, valóság g al ujjong ott. Micsoda nag yszerű hely! Ig azi átmenet Németország és Mag yarország között. Az itt lakókból nem hiányzik a németes pedantéria, tisztaság , pontosság , amit a lány még Bajorország ban szokott meg , de eg yúttal valamiféle bohémság , fékezhetetlen életöröm is lakozik bennük. Mintha csak éreztetni akarnák, hog y a város Nyug at és Kelet határán fekszik, és a két kultúra olvasztótég elye. Vag yis inkább volt az, a rég i szép békeidőkben, amikor még a Monarchia fővárosaként működött. Manapság már áthatolhatatlan vasfüg g öny választja el KeletEurópától, ami meg is látszik rajta. Valamit elveszített a rég i varázsából, amelyet Rose már nem is ismerhetett, csak a hiányát érezte a zsig ereiben. Eg y-két hónap után pedig rájött, hog y mit is szeret annyira Bécsben, és ig azán mi is hiányzik neki belőle. A város eg észen olyan volt, mint Budapest, csak persze szebb, g azdag abb, polg áribb, békésebb, és… hát, ig en, unalmasabb. Mathieu-nek soha nem beszélt ezekről az érzéseiről. Nem akarta őt a saját, kicsinyesnek tűnő problémáival g yötörni. A férfinak úg yis meg volt a mag a baja. Valami rég i, titokzatos trag édia emésztette, de nem beszélt róla, csupán álmában ejtett el eg y-két árulkodó szót, amelyekből azonban Rose nem tudott kerek, eg ész történetet összerakni. Annyi világ os volt, hog y Mathieu-vel a háborúban történt valami szörnyűség . A második világ háborúban. Akárcsak Papával – g ondolta Rose szomorúan, és 55

ettől csak még jobban a szívébe zárta a férfit. Noha szerelmes soha nem volt belé, és tudta, hog y Mathieu sem őbeléje. Ám jól érezték mag ukat eg yütt, és ez íg y mindkettőjüknek meg felelt. Rose-nak leg alábbis biztosan. A szerelem vég ső soron úg yis több fájdalmat okoz, mint ahány boldog pillanatot hoz. Ő mindenesetre ezt tapasztalta… A férfival hamar kibékültek az összezördülésük után, amikor kiderült, hog y Rose eltitkolta a mag yarság át. Mathieu valójában örült neki, hog y valakivel az anyanyelvén beszélhet, és valaki szavak nélkül is meg érti mélyen g yökerező frusztrációit. Hog y a viszonyuk hog yan és miért is kezdődött el nem sokkal ezután, arra Rose már alig tudott visszaemlékezni. Az bizonyos, hog y ő éppen Jean-Philippe miatt szenvedett – mag a sem értette, miért, hiszen ekkor már szakítottak. Hivatalosan. A szívében azonban még nyilvánvalóan nem tépte el a szálakat. Ehhez kellett Lulu, és az a sokatmondó látvány. Jean-Philippe a fiatal, csinos szőke lánnyal az ölében. Akit nyilván az utcán szedett fel, talán éppen a rendőrök elől menekítette, és akinek a helyzetével csúnyán visszaélt. Micsoda hitvány alak! Hog yan ismerhette íg y félre! Nos, talán mondhatják, hog y Mathieu karjaiban keresett vig aszt. Hadd mondják! Vég ül is, volt benne valami. És nem is bánta meg . A férfi g yeng éd, fig yelmes, szenvedélyes szerető volt, és a lány mellette vég re biztonság ban érezhette mag át– nem úg y, mint Jean-Philippe mellett. Szinte olyan volt meg int, mint amikor még Christophe élt, és ő vig yázott rá… Persze Rose jól tudta, hog y ez eg észen más, de ig yekezett nem sokat törni a fejét a kapcsolatuk természetén. Ameddig mindketten jól érezték mag ukat eg yütt, és nem okoztak fájdalmat eg ymásnak, nem 56

számított, mások mit g ondolnak róluk. Mathieu ’68 nyarán aztán eg yszer csak úg y döntött, hog y hazatér. Kiderült, hog y már hónapok óta forg atta ezt a fejében (ug yan nem beszélt róla, de Rose kitalálta, mi jár az eszében). Aztán június közepe táján előállt azzal, hog y már talált is mag ának eg y állást a bécsi konzervatóriumban, és kibérelt eg y lakást a belvárosban. „Onnan már csak eg y ug rás Mag yarország ” – lelkendezett csillog ó szemmel –, „és ha íg y mennek tovább a dolg ok, hamarosan g yőzni fog unk. Akkor pedig azonnal hazameg yek.” Hog y kik azok a mi, akik g yőzni fog nak, azt soha nem fejtette ki, de Rose sejtette, miről lehet szó. Hiszen többek közt ezért is szeretett a férfi vele lenni. Nem kérdezősködött felesleg esen. Ekkor feltette a kérdést a lánynak, akar-e vele menni. Eg y hét g ondolkodási időt adott. Rose pedig úg y döntött, vele tart. Eg yre kevesebb dolog kötötte Párizshoz. Christophe és JeanPhilippe nélkül nem volt értelme az eg észnek. Azon is rég óta g ondolkodott már, hog y az üveg g yárat, a híres és patinás Verrerie Saint-Martint is eladja. Vevője volt rá: Christophe eg yik rég i üzlettársa környékezte meg , már többször is a férje halála óta. Eddig mindannyiszor elutasította az ajánlatot, Christophe emléke miatt, no meg azért, mert nem szerette volna a férfi iránta tanúsított bizalmát meg csalni – még évekkel a halála után sem. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hog y eg y hozzáértő tulajdonos kezében sokkal sikeresebb lehet a g yár, és akár fejlődhet is. Íg y hát Rose vég ül rászánta mag át, hog y eladja, a pénzt pedig g ondosan betette ug yanabba a bankba, ahol a Papa birtokáért kapott pénzét őrizte. 57

Ezen az összeg en azonban mindenképpen osztozni akart Christophe g yerekeivel. Antoine-t kereste fel, még az adásvétel előtt, és szerette volna vele meg beszélni a továbbiakat. A találkozó vég e viszont az lett, hog y a Saint-Martin családban még meg lévő eg yetlen barátját is elveszítette. Antoine érzéketlenség g el és, ami még rosszabb, pénzéhség g el vádolta meg őt. Harag g al váltak el, és ez csak még jobban meg erősítette a lányt abban, hog y minden hidat fel kell ég etnie, ami még Párizshoz köti. Eg yvalamitől még sem tudott örökre meg válni. A Rue des Ombres-on lévő házat meg tartotta, ámde sietve meg hirdette eg y újság ban, hog y bérbe adja, és napokon belül talált is eg y házaspárt, akik három g yermekükkel hamarosan be is költöztek. Legalább újra lesz élet a házban – g ondolta Rose, aki ezzel a háborg ó lelkiismeretét is próbálta meg nyug tatni. Ig en, és Christophe ennek bizonyára jobban örülne, mint ha hag yná, hog y üresen álljon az épület. Vag y ha ezt is áruba bocsátaná. De nem, eg yszerűen nem tudott volna túladni azon a házon, ahol olyan boldog volt, és amihez még mindig ezernyi szállal kötődött. És a lelke mélyén az is ott lappang ott, hog y Jean-Philippe-pel talán még nincs vég e mindennek. Őrültség , természetesen. Persze hog y vég e van. Még is, nem tudta kioltani mag ában ezt a halvány kis reménysug arat. Ennek ellenére néhány nap múlva felült Mathieu-vel a Bécsbe induló repülőg épre. A férfi már másnap elkezdett dolg ozni, tanított, koncertezett, de ig azából nap nap után a prág ai és a mag yarország i eseményeket, híreket követte eg yre fokozódó izg alommal. Dubček, a csehszlovák főtitkár kinyilvánította a 58

sajtószabadság ot, elismert más pártokat, épülőben volt az „emberarcú szocializmus”… Úg y tűnt, Kádár János is eg yetért csehszlovák kollég ájával, barátság os, jó hang ulatú találkozón vettek részt, mosolyg ós fotók készültek róluk, amelyeken eg ymás vállát lapog atták. A komor, busa szemöldökű Brezsnyev azonban hallani sem akart a csehszlovák tavaszról. Eg y darabig tűrte a rebellis intézkedéseket, de hamarosan betelt a pohár. Hog yisne, még a vég én új ’56 lenne belőle! Ezt pedig mindenáron meg kellett előznie. A máskülönben oly korlátolt és ostoba pártfőtitkár azonban tanult az ’56-os budapesti tapasztalatokból, és nem szándékozott ug yanazokat a hibákat elkövetni, mint az elődje, Hruscsov. Tehát elvárta, hog y a Varsói Szerződés összes ország ának a csapatai vonuljanak be Csehszlovákiába. Íg y a Mag yar Néphadsereg is. Ez ’68 aug usztus 20-án, éppen a mag yar alkotmány és az új kenyér ünnepén meg is történt. Mathieu ekkor mag ába roskadt. Rose napokig nem tudott belé lelket verni. Lemondta az óráit, a fellépéseket, enni, aludni is alig akart. – Túl korai volt – motyog ta az ág yuk szélén ülve, arcát a kezébe temetve. – Vag y túl késő, nem is tudom… ’56-ban kellett volna. Akkor kellett volna mindenkinek, eg yszerre, a csehszlovákoknak, leng yeleknek, románoknak. Már túl késő! Vég ül abban eg yeztek meg , hog y Bécsben maradnak. Hátha még is… Hiszen ennek a hazug , erőszakos és láthatóan eg yre nag yobb nehézség ekkel fenntartott rendszernek eg yszer csak meg kell buknia. Már nem lehet messze ez a nap. Csak türelem! Amúg y pedig ig azán jól érezték itt mag ukat, különösen Rose, aki 59

mag a is vállalt mag ántanítványokat, és néha fel is lépett, Mathieu mellett, vag y már a saját jog án is. Bécsben, a muzsika fővárosában két tehetség es zenésznek ig azán nem volt nehéz boldog ulnia. Zsarnokság , elnyomók, emberi jog ok eltiprása és a kommunista önkény ellen való tiltakozás Aztán ’69 februárjában eg y pillanatra ismét felcsillant a remény, ig az, emberáldozat nyomán. A prág ai Jan Palach példáját követve, aki Csehszlovákia 1968. aug usztus 20-i lerohanása elleni tiltakozásul felg yújtotta mag át, fél évvel később eg y mag yar fiatal, Bauer Sándor a budapesti Múzeumkertben benzinnel öntötte le, majd láng ra lobbantotta a mag án viselt ruhákat. A borzalmas tettnek sok tanúja volt, és a pártállami sajtó hiába próbálta meg ag yonhallg atni, bag atellizálni, kriminalizálni az esetet, szájról szájra terjedt a híre. A vasfüg g önyön is átjutott, és néhánynapos izg almat okozott a bécsi mag yar közösség ben, amelynek találkozóin Mathieu és Rose rendszeresen részt vett. Hátha, hátha most – biztatták eg ymást. De teltek-múltak a hónapok, és nem történt semmi. Az élet visszatért a rendes kerékvág ásba, és a szeg ény fiú áldozata lassan már idekint sem volt többé téma. Úg y tűnt, hiábavaló volt az eg ész. Mathieu-re azonban nag yobb hatással volt a szörnyű eset, mint azt bevallotta volna, és Rose meg fig yelte, hog y a szokásosnál is búskomorabb, csüg g edtebb. Még a zenélés sem tudta ebből a lelkiállapotból kizökkenteni. Íg y érkezett el ’69 novembere, amikor is Rose még mindig az ablakukból bámulta a csendes ködszitálást, és a reg g eli dereng ésben szürkén az ég re mag asodó Stephansdom tornyát, és 60

várta, hog y Mathieu felébredjen vég re. Vég ül észre sem vette, amikor a férfi mög é állt, és fölé hajolva a nyakába csókolt. Rose összerezzent, de mosolyog va fordult hátra. – Jó reg g elt! – Hm… – Mathieu fél kézzel kicsit még széjjelebb húzta a sötétítőt. – Nos, lehetne jobb is, de neked is jó reg g elt, ang yalom. – Kérsz eg y kávét? – kérdezte Rose, aki a köntösét borzong va összehúzva arrébb libbent az ablaktól. – Itt bent nincs hideg , de ha sokáig nézed, mi van odakint… Brrr! – November van – vonta meg a vállát Mathieu, majd ásított eg y nag yot. – Jöhet a kávé, köszönöm! Rose kifelé menet meg torpant az ajtó közelében álló kis telefonos asztalka mellett, és a keze önkéntelenül is a tükörnek támasztott fehér borító felé tévedt – mintha csak meg szerette volna ig azítani. Már teg nap este észrevette a borítékot, és sejtette, hog y Mathieu hozta haza. Eg ész este várta, hog y a férfi szóba hozza, Mathieu azonban hallg atott. Rose eg y darabig még babrálta a borítékot, a válla fölött az ablaknál álló Mathieu-re sandítva, ám hiába. A férfi, ha látta is, hog y mit csinál, eg yáltalán nem reag ált. Látszólag ő is ug yanolyan elmélyülten bámulta a dóm tornyát, mint az imént a lány. Rose sóhajtott eg yet, majd elindult a konyhába, hog y elkészítse a reg g eli kávéjukat. Amúg y volt bejárónőjük, Frau Adametz, de ő csak tíz óra körül érkezett, és nag yjából este ötig maradt. A reg g eli elkészítése íg y Rose feladata maradt, amit a lány nem is bánt. Szerette a kávé illatát, és a friss zsemlék szag át, amelyeket a közeli pékség ből szállítottak minden hajnalban, és eg y zacskóban 61

a kilincsükre akasztották. Szerette reg g elente feltenni a kávét, felvág ni a zsemléket, eg y tálcára odakészíteni a vajat, a lekvárt, a mézet és az evőeszközöket. Mathieu olykor, amikor meg lepetést akart szerezni a nőnek, átvette tőle ezt a feladatot, és ág yba vitte neki a reg g elit. Annak is meg volt a mag a varázsa, de Rose jobban szerette, ha ő sürg ölődhetett reg g elente a hűvös konyhában. Ettől mindig felébredt, és ilyenkor jobban indult a napja. Amikor a tálcával a kezében visszament a hálószobába, látta, hog y Mathieu már eljött az ablaktól. Az ág y mellett állt, háttal a lánynak, és akkor sem fordult meg , amikor Rose betette mag a mög ött az ajtót. – Készen van a reg g eli! – szólt neki a lány, hátha annyira a g ondolataiba merült, hog y észre sem vette az ajtónyitódást. Mathieu erre meg fordult, de eg y szót sem szólt. Rose látta, hog y a fehér boríték van a kezében. A lány a szoba közepén álló tonettasztalkához lépett, letette rá a tálcát, majd a férfi felé fordult, és kérdő tekintettel nézett rá. – Láttam, észrevetted – mondta Mathieu, felemelve a borítékot. Rose bólintott. – Már teg nap este. – Ig en, tudom – a férfi nag yot sóhajtott. – El akartam mondani, de nem tudtam, hog yan fog jak hozzá. – Mi van benne? – kérdezte Rose, eg yre kíváncsibban. – Eg y felkérés. Hog y adjak koncertet. – Á! És hol? – Budapesten. Rose eg y pillanatig mozdulatlanul, hitetlenkedve bámulta Mathieu-t. Majd tapsolni és sikítozni kezdett, vég ül a férfi 62

nyakába ug rott. – De hát ez nag yszerű! Remek! Ez volt minden vág yam! Vég re! Mathieu azonban szó nélkül, komolyan nézett rá. Rose eleng edte a nyakát, és a szemébe nézett. – Mi az, drág ám? Te talán nem szeretnél odamenni? – Szeretnék? – Mathieu meg rázta a fejét. – Nemcsak szeretnék… talán bele is halnék az örömbe, ha vég re viszontláthatnám a hazámat. – Akkor hát… mi a baj? – Mi a baj? Hiszen… Rose, ha mehetnék, g ondolod, még mindig itt lennék Bécsben? Gondolod, hog y már nem tértem volna rég en haza? Itt vag yunk, mindössze eg y ug rásra… és ez a leg rosszabb benne. Nem, nem mehetek. A híres zong oristát, Mathieu Petit-t hívták karácsonyi és újévi koncertsorozatra, de valójában fog almuk sincs róla, ki vag yok. Ha tudnák… – Miért? – kérdezte Rose sápadtan. – Ki vag y valójában? – Ne akard tudni! – Mathieu leült az asztal mellé, és mag a elé húzta a reg g elizőtálcát. – Nem azért titkolózom, mert félek, hog y az ig azság hallatán elhag ysz. Nem tennéd, azt hiszem. De jobb, ha nem tudod. Különösen… ha még is úg y alakul, hog y hazameg yünk. – Ó, hát még is! – Gyere inkább reg g elizni! Kihűl a kávé. Mint néhány nap múlva kiderült (Mathieu-ből nehezen lehetett kihúzni a részleteket), a meg hívás a Művelődésüg yi Minisztériumtól érkezett: arra kérték fel Mathieu-t, hog y adjon hang versenyt a Zeneakadémián és több vidéki helyszínen. Még 63

eg y rádiós közvetítést is tervbe vettek. Sőt! Rose csak később, Mathieu eg y-két elejtett szavából tudta meg , hog y a televízióba is hívták fellépni. Éppen eg y vendég lőben ültek az ebéd maradéka felett, és a desszertre, valamint a kávéra vártak, amikor a férfi a teremben lévő televíziókészülék kapcsán eg yszer csak elszólta mag át. – A tévébe? – kérdezte Rose ámulva, elkerekedett szemmel. – Ez ig en – csettintett elég edetten. – Látod, nem kell izg ulnod, a szülőfölded büszke rád! Franciaország ban, vag y itt, Ausztriában sose hívtak volna be a televízióba. Mathieu g ondterhelten ráncolta a homlokát. Csak némi g ondolkodás után válaszolt. – Éppen ez az, Rose! Emiatt ag g ódom a leg jobban, és emiatt habozom még mindig , hog y elfog adjam-e a meg hívást. A televízió… az túl nag y nyilvánosság , túl nag y! – Mi az, hog y túl nag y nyilvánosság ? Eg y mag adfajta művésznek a nyilvánosság mag a a közönség … Rose eg yszeriben elhallg atott. Hirtelen meg értette, a férfi mire célzott. – Ó! – mondta döbbenten. – Nem akarod, hog y felismerjenek, ig az? Mathieu sokatmondó pillantást vetett rá, majd az asztalon heverő szalvétában meg törölte a száját, és mag ához intette a közelben sertepertélő pincért. – Köszönjük, még sem kérünk desszertet, sem kávét – mondta neki. – A számlát hozza ki, kérem. – De hát… – kezdte Rose. – Ne kezdjük most ezt el. Ha eddig nem mondtam el neked az 64

összes titkomat, csak nem g ondolod, hog y éppen itt fog om meg tenni? Te pedig meg íg érted, hog y nem fag g atózol. Rose nem emlékezett rá, hog y ilyesmit íg ért volna, de ezúttal jobbnak látta, ha nem ellenkezik. A férfi viselkedéséből nyilvánvaló volt, hog y rátapintott az ig azság ra. Mathieu nem akarta, hog y valaki felismerje odahaza. Valamit elkövethetett akkor, rég en… valami súlyos dolg ot. Ám Rose tudta, hog y ha nem akarja elmondani, nem is fog ja. Viszont íg y már érthető, hog y tart a hazautazástól, az otthoni fellépésektől. A nyilvánosságtól. Mielőtt távoztak volna az étteremből, azért még meg kérdezte. – Mikor döntöd el, hog y utazunk-e? – Már eldöntöttem – felelte Mathieu rezzenéstelen arccal. – Utazunk. Ha hazaértünk, telefonálok is az illetékeseknek. Budapest felé közeledve a sötétszürke decemberi ég ből lassan szálling ózni kezdett a hó, és mire a város határába értek, már sűrűn hullottak a pelyhek. – Hű, jó, hog y nem előbb kapott el minket – mormolta Mathieu, majd meg csóválta a fejét. – Még csak nég y óra, de szinte koromsötét van. Persze részben a hófelhők miatt is. Rose nem válaszolt. Útközben vég ig hasonló banalitásokról beszélg ettek, és már kissé belefáradt. Alig várta, hog y meg érkezzenek a szállodába, a hírneves Hotel Budapestbe, amelyet alig eg y éve adtak át, és amelyet a fővárosiak csak Körszállónak neveztek. Rápillantott az ölében tartott prospektusra. Hát, ig en, bár a külseje alapján inkább Heng erszállónak kellene nevezni. Mindenesetre különös eg y 65

épület, de a budapestiek nyilván borzasztó modernnek tartják, és a prospektus szerint óriási népszerűség nek örvend. Kivált a teraszán lévő bár, ahol állítólag remek, és ug yancsak „modern” tánczenét lehet hallg atni. Rose elmosolyodott. Olyasféle szenzáció lehet, mint annak idején az újjáépített Erzsébet-híd, amelynek 1964. évi átadására még jól emlékezett. Akkoriban mindenki az új hídról beszélt, azt dicsérte, vag y éppen szidta – az bizonyos, hog y senki sem maradt közömbös iránta. Ő pláne nem… a lány arca elkomorult az emlékre. Hiszen azon a hídon sétáltak vég ig Jean-Philippe-pel a férfi kiállításának a meg nyitója után. Aztán pedig … No de most nem kell átmenniük a hídon. A Körszálló Budán van, és a prospektus képei alapján nag yszerű kilátás nyílik a közeli heg yekre. – Bárcsak már ott lennénk! – sóhajtott Rose. – Ühüm – Mathieu csak ennyit felelt, majd ásítva tette hozzá. – Lehet, hog y még iscsak repülővel kellett volna jönnünk? – Ug yan, Bécsből? – Rose csak ennyit válaszolt, majd ismét mindketten hallg attak. Eg yébként is, Mathieu-nek eg yre jobban kellett koncentrálnia az útra a kavarg ó hóesésben. Rose ötlete volt, hog y autóval jöjjenek. Még hozzá nem a Mercedesszel, hanem inkább a kisebb, olcsóbb Fiattal, hog y ne keltsenek akkora feltűnést. Az osztrák rendszám íg y is sokaknak szemet szúrt. A határ mag yar oldalán pedig nemcsak az utak állapota hag yott kívánnivalót mag a után, de az idő is elromlott. Mathieu ezért eg yre mog orvább lett, és sűrűn célozg atott rá, hog y inkább repülővel kellett volna jönniük. Rose a leg több ilyen meg jeg yzését eleresztette a füle mellett. 66

Íg y aztán nem túl jó hang ulatban érkeztek meg Budapestre, és a lánynak már az is meg fordult a fejében, hog y jobb lenne, ha két külön szobát vennének ki… Ámde ezzel nem állhatott elő Mathieu-nek, és nem is szándékozott tovább bosszantani a férfit. Valójában úg ysem vele vag y a kellemetlen autóúttal volt baja. Eg yre növekvő feszültség ét eg észen más okozta, amivel Rose tisztában is volt, meg nem is. Tudta, hog y Mathieu tart valamitől, valamiféle őt fenyeg ető veszélytől Mag yarország on. Ám, hog y ez pontosan mi lehet, Rose-nak arról fog alma sem volt. Miután meg érkeztek (a Körszálló valóban impozáns épület volt, de valahog yan kisebb, mint amekkorának Rose képzelte), és felkísérték őket a leg felső emeleten lévő szobájukba, hamarosan kiderült, hog y – leg alábbis eg yelőre – mit sem érnek a kilátással, ug yanis odakint sötétség honolt. – Ó! – kiáltott fel Rose csalódottan, amikor az ablakhoz lépett. – Az orromig sem látok! – Még is, mire számítottál? – Mathieu azonnal az ág y szélére ült, leráng atta a csizmáját, és ruhástul leheveredett a brokát ág ytakaróra. – Késő van már, és a hó is zuhog . Ha szerencsénk van, holnapra kitisztul az idő, és akkor a szemünk elé tárul a behavazott város. Mondd csak… – fordult a lány felé, az oldalára g ördülve, és a könyökére támaszkodva. – Az előbb min kuncog tál olyan jóízűen? – Hm, hát észrevetted? – Rose elpirult, mivel azt hitte, hog y sikerült lepleznie önkéntelen mosolyát. – Azon mulattam, hog y itt bizonyos szempontból semmi sem változott. Ha valaki Nyug atról jön ide, arra valóság os félistenként tekintenek, 67

hízeleg nek neki, hajbókolnak előtte. Láttad, hog y a recepciós még meg is hajolt? – No és? Más hotelekben is íg y viselkednek, nem? Hiszen a mi pénzünkből élnek. – Ig en, de… ez itt olyan visszás. Fennen hirdetik, hog y az ő rendszerük tökéletesebb, mint a miénk, de ilyenkor elárulják mag ukat. Ha valutával fizetsz valahol, rög tön kiül az arcukra a kapzsiság és az álság os hódolat. Ezen nevettem, amikor az előbb a boynak adtál pár schilling et borravalóul. Láttad, milyen képet vág ott? Mathieu elg ondolkodott. – Ig en, ig azad van. De ez nem mulatság os, inkább… kínos és meg alázó. Jól meg kéne rázni ezeket az embereket! De… most hag yjuk ezt – a férfi újra nag yot ásított. – Holnap találkoznom kell eg y-két nag ykutyával, meg újság íróknak is íg értem interjúkat. Ha nem bánod, lezuhanyozom, és utána lefekszem. Ha g ondolod, te még fennmaradhatsz – az órájára pillantott. – Nincs nag yon késő. Olvass, vag y tévézz eg y kicsit. Rose bólintott. Valóban kiröppent a szeméből az álom. Emlékezett rá, hog y odalent, a recepción napilapokat és mag azinokat látott eg y állványon. Elhatározta, hog y felhozat mag ának párat, és átböng észi őket. Ig azából csak kíváncsiság ból; vajon írnak-e valamit a híres, mag yar származású zenész, Mathieu Petit fellépéseiről? Másnap kiderült, hog y Mathieu-nek ig aza volt. Az idő valóban kitisztult, és a Körszálló vendég ei pompás látványban g yönyörködhettek a körös-körül hófehérbe öltözött fővárosra 68

letekintve. Rose, aki izg atottan ug rott ki az ág yból, és első dolg a volt, hog y elhúzza a sötétítőfüg g önyt (ami ug yanabból a brokátszerű anyag ból készült, mint az ág ytakaró), boldog an sikoltott fel. – Jaj, g yere ide g yorsan! – intett Mathieu-nek, aki az ág yban félig felülve hunyorg ott a decemberi napfénytől. – Ez g yönyörű szép! Mint eg y meseváros! – Meseváros, no hiszen… – morg ott Mathieu, de eng edelmesen kikászálódott az ág yból, és Rose mellé állt. – Á! – csettintett elég edetten. – Látod, meg mondtam. De te mindig , mindent azonnal akarsz. Kis mohó! Ezzel szokása szerint belecsókolt a lány nyakába, és a derekét átölelve meg próbálta visszahúzni az ág yba. Rose azonban g yeng éden lefejtette mag áról a karját. – Na, erre most ig azán nincs idő! Teg nap este azt mondtad, valami nag ykutyákkal találkozol ma. Ideje készülődni! – Találkozunk! – hang súlyozta Mathieu. – Te is jössz! A fog adásra mindkettőnket meg hívtak, de szeretném, ha a riportokra is velem jönnél. Ideg eskedni fog ok, szükség em lesz a jelenlétedre. – Á… na jó, rendben. De még is, kik lesznek ott a fog adáson? – Tudom is én! A miniszter, az ott lesz… Rose döbbenten állt meg a fürdőszoba ajtajában, és visszafordult. – Úg y érted… a művelődésüg yi miniszter? – Úg y. Miért, ki más, talán a hadüg yminiszter? – És ezt csak íg y mondod? – Rose szeme elkerekedett. – Miért, hog y mondjam? A fenébe is, nekem púp a hátamon ez 69

az eg ész felhajtás, hidd el. És nem érdekel, micsoda tótumfaktumok lesznek ott, érted? A koncertezés rendben van, még az interjúk is, de ez a… pofavizit, áhhh! Ig azán meg lennék nélküle! – Hát szerintem meg ez ig enis nag y dolog . Ebből is látszik, hog y nag yra becsülnek. De akkor nem vehetünk fel akármit. Na, de ezt bízd csak rám! Mathieu szenvedő ábrázattal nézett Rose-ra, aki ezt látva kuncog ni kezdett. Hiába, a férfiak valamilyen rejtélyes okból utálnak kiöltözni. Ezt már Papánál, Christophe-nál és JeanPhilippe-nél is meg fig yelte. Ámde Mathieu-nek most nem lesz más választása. Rose ug yanis elhatározta, hog y ők lesznek a leg eleg ánsabbak ezen a hivatalos ebéden… Azok után, hog y teg nap vég ig lapozott néhány helyi képes divatlapot, tudta, hog y ez nem is lesz túl nehéz feladat. Eg y óra körül érkeztek meg az EMKE épületének az emeletén lévő étterembe, ahol az ünnepélyes fog adást és ebédet adták. Taxival jöttek, és amikor odaértek a Blaha Lujza tér sarkára, Mathieu a csípős szél ellenére néhány másodpercig meg állt az utcán, és az épületet méreg ette. Rose, aki a frizurájáért ag g ódva nem vett sapkát, sőt kendőt sem, szőrmeg allérját a fülére húzva állt meg mellette. – Mi az? – kérdezte a mozdulatlan férfitől. – Menjünk már be, meg fag yok! – Jól van – Mathieu ránézett, és a szemében mintha könnyek csillog tak volna. – Csak… rég en eg észen másképp nézett ki itt minden. Rose nem válaszolt, csak meg fog ta a férfi kezét, és mag a után 70

húzta. Miután az étterem kicsípett alkalmazottai leseg ítették a kabátjukat, a lány eg y pillanatra még meg állt a folyosón lévő óriási falitükör előtt, és alaposan vég ig mérte mag ukat. Elég edett volt a látvánnyal. Mathieu ig azi bohém, ám most kissé zilált, őszülő üstökével eleg áns művészként festett a szmoking jában, ő pedig határozottan csinos, ám még is visszafog ott volt a direkt erre az útra csináltatott kosztümjében. A kétrészes ruhadarabnak olyan rafinált, sötét türkiz színe volt, ami a világ ítástól füg g ően kéknek vag y zöldnek tűnt, és csodásan kiemelte a lány macskaszemét. A kosztümöt még eleg ánsabbá varázsolták az ezüstg ombok és a pici, ezüstszínű g allér. Természetesen Rose kieg észítőül ezüstszínű tűsarkút, és ezüst retikült választott – eg y valamirevaló nő nem is tehetett volna másként. Világ osbarna haját – ami elég dús volt ahhoz, hog y ne kelljen az általánosan elterjedt, ám szerinte utálatos tupírozáshoz folyamodnia – eg yszerű, szoros kontyba fésülte, a halántékán két kis g öndörödő huncutkával. Tapasztalatból tudta, hog y habár nem szabályos szépség , de amikor ilyen választékosan és ravaszul válog atja meg az öltözékét és a stílusát, mindenki szeme meg szokott akadni rajta, és előre élvezte a hatást. Amikor beléptek a terembe, az általános, izg atott duruzsolás eg yszeriben elült, és minden szem feléjük fordult. A lánynak szinte az az érzése támadt, hog y eg y libériás inas mindjárt bejelenti őket, akárcsak a rég i udvari bálokban… De természetesen semmi ilyesmi nem történt. Eg y határozott meg jelenésű, bajuszos, fekete hajú úr lépett oda hozzájuk. Vag yis elvtárs, természetesen. Ám a férfinak olyan tiszteletet parancsoló volt a fellépése, hog y Rose habozás nélkül 71

úrnak szólította volna. Fél szemmel Mathieu-re sandított, de látta, hog y ő sem tudja, kihez van szerencséjük. Ez azonban nem tartott sokáig , ug yanis az ismeretlen kedvesen elmosolyodott, és a kezét nyújtotta. – Szeretettel üdvözöljük, Monsieur Petit. A nevem Aczél Györg y. Az MSZMP Központi Bizottság ának kultúráért felelős titkáraként eng em ért az a meg tiszteltetés, hog y a körünkben köszönthetem önt! Rose ismét csak a szeme sarkából látta, hog y Mathieu arca eg y pillanatra elkomorodott, amiért még sem mag a a miniszter tette tiszteletét a fog adáson. Ám ez csupán eg y pillanatig tartott. A kifog ástalan modorú üdvözlésre mag a is hasonlóképpen válaszolt, és Rose-t is bemutatta Aczélnak. – Az asszisztensem, Rose Saint-Martin kisasszony. Még a Budapestre tartó úton beszélték meg , hog y Rose ilyen minőség ében fog Mathieu mellett mutatkozni. Úgyis mindenki tudja, miről van szó – fintorg ott a lány, ám ő is eg yetértett azzal, hog y a látszatra bizony adni kell. Aczél pedig se szó, se beszéd, lehajolt, és kezet csókolt a lánynak, aki ettől alaposan meg hökkent. Úg y vélte, az ilyesféle „polg ári csökevény” már kihalt a szocialista Mag yarország on, de az is rémlett neki, még az előző budapesti tartózkodása idejéből, hog y ennek az embernek óriási befolyása van a kulturális életre. Jean-Philippe kiállításának kapcsán is folyton az ő nevét emleg ették, nem is annyira a miniszterét, akinek Aczél akkor még a helyettese volt. Hiába, vannak, akiknek ma is mindent szabad. Még a polg ári „csökevényeket” is elnézik nekik. Ekkor Rose érezte, hog y Mathieu meg rag adja a karját, és a férfi 72

felé fordult. Látta, hog y Mathieu sápadtan mered a terem eg yik sarkába és mag a is arrafelé nézett. Eg y kamerát pillantott meg – éppen akkor állította be az operatőr. Mellette eg y állványon hatalmas reflektort ig azg attak, amelyet azonban eg yelőre még nem kapcsoltak fel. Mathieu Aczélhoz fordult. – Arról nem volt szó, hog y televízió-felvétel lesz. A kulturális üg yekért felelős ember ismét elővette a leg kedvesebb mosolyát. – Ó, ez nem ig azi felvétel! Csak néhány vág óképet készítünk a TV Híradó számára az eseményről. Nem is biztos, hog y belekerül. De… csak nem bánja, Monsieur Petit? A híradót minden este csaknem eg ymillióan nézik… – Tudom, jól van – vág ott a szavába Mathieu. – Persze hog y nem bánom, csak… olyan váratlanul ért. – Hallottam, hog y a televíziós szereplést lemondta – tette hozzá Aczél rosszalló arckifejezéssel. Rose meg lepetten kapta fel a fejét. A férfi eddig erről nem is beszélt neki. – Ig en – Mathieu zavartan köszörülte a torkát. – Nem nag yon van ínyemre ez az óriási nyilvánosság . Különösen, hog y nem látom a közönség emet, nem tudok az emberek szemébe nézni… – Nos, hog yne, meg értem – mosolyodott el ismét Aczél. – Ez a televízión keresztül valóban nehéz lenne! Közben az operatőr seg édei felkapcsolták a reflektort, mire éles, bántó fénysug ár hasított vég ig a termen, eg yenesen Petiték kis csoportjára irányítva. Ekkor ismét minden tekintet feléjük fordult. – Jöjjön – mondta Aczél Mathieu-nek. – Bemutatom néhány jelenlévőnek. 73

Rose-ot eg y pillantásra sem méltatta, mire a lány kicsit elbizonytalanodott, neki mit kellene tennie. Vég ül nag y leveg őt vett, és a kis ezüst retiküljének a fog óját erősen meg markolva követte a két férfit, akik az asztalok felé indultak. A következő három órát Rose válog atott kínok között töltötte el. A diadalérzés, amely akkor töltötte el, amikor a termen vég ig nézve konstatálta, hog y valóban ő a leg csinosabb, leg jobban öltözött nő a meg jelent díszes társaság ban, hamar elillant, és utána a lány kénytelen volt más szórakozás után nézni. Ám nem volt könnyű dolg a. Mathieu-t annyira lefog lalta a tiszteletére összeg yűlt vendég ekkel – akik között zenészek, politikusok és újság írók is voltak – való udvarias eszmecsere, hog y vele már eg yáltalán nem volt ideje fog lalkozni. Íg y hát Rose-nak nem maradt más választása, mint hog y a fent említett potentátok feleség eivel vag y eg yéb nőrokonaival cseveg jen, amit úg y másfél óra múlva már halálosan unalmasnak és fárasztónak talált. Mindeg yikük ug yanarról fag g atta: hol vette a kosztümjét, a cipőjét, a táskáját? Mikor pedig meg hallották, hog y a Champs Élysée-n, a reakciójuk is kiszámítható volt: – Óóóó, valóban? – fuvolázták irig ység g el veg yes ámulattal. – Látszik is rajta! Leg közelebb én is csináltatok a varrónőmmel valami ehhez hasonlót. Mondja csak, meg fordulna, kedves? Hadd lássam kicsit jobban a szabását… És íg y tovább, vég eérhetetlenül. Rose általában szívesen beszélg etett a divatról, mint minden valamirevaló Éva lánya, a fog adás vég e felé azonban már annyira kifárasztotta ez a téma, és az erőltetett bájolg ás, mintha csak heg yet mászott volna. Ezért aztán ig azán hálás volt, mikor Mathieu odament hozzá, és 74

belékarolva a fülébe súg ta: – Azt hiszem, már elmehetünk, édes. Mindenkivel beszéltem, aki számít. Mondhatjuk, meg adtam a császárnak, ami a császáré. Rose ekkor önkéntelenül Aczél felé pillantott, aki az eg yik asztalnál éppen elmélyülten beszélg etett eg y szakállas, kopott öltönyös művészfélével. A férfi rög tön viszonozta a lány pillantását, és amikor látta, hog y Rose ettől elpirul, ismét elmosolyodott. Uramisten, ez a fickó veszélyes – hasított a felismerés a lányba. Elfordította a fejét, és meg szorította Mathieu karját. – Persze, menjünk. Te is jól elfáradtál, látom. Ne feledd, hog y még vár ránk néhány újság író! Mathieu alig észrevehető fintort vág ott, majd a fejével jelezte, hog y először is Aczéltól lenne illendő elköszönniük. Rose felsóhajtott, és a leg ártatlanabb mosolyát elővéve, Mathieu-be karolva elindultak a férfi asztala felé. Ő, látva a szándékukat, már jó előre felállt, és szertartásosan beg ombolta a zakóját. – Ó, csak nem indulnak máris, Monsieur? – kérdezte. – Sajnos, mennünk kell – bólintott Mathieu. – Még van mára néhány kötelezettség ünk. – Hog yne, ez érthető! – mosolyg ott Aczél rendületlenül. – Nos, hát… nag yon örülök, hog y személyesen is meg ismerhettem! Miután ug yanerről Mathieu is biztosította őt, Aczél újra kezet csókolt Rose-nak. Ezután Mathieu és Rose még körbesétált a termen, és ig yekeztek mindenkitől néhány szóban elbúcsúzni. Ez még vag y eg y fél óráig eltartott, és mikor vég re ismét kint voltak a hideg , szeles utcán, Mathieu néhányszor mélyet léleg zett. 75

– Na, ezen is túl vag yunk, kislány! – bökte oldalba tréfásan Rose-t. – Ug ye, nem is volt olyan borzasztó? A lány vállat vont, és lebig g yesztette a száját. – Hát… lehetett volna rosszabb is – felelte diplomatikusan. Már csak azért is, mert tudta, hog y ha neki szörnyű volt, hát Mathieu-nek még borzasztóbb lehetett az eg ész. Miután beültek eg y ott várakozó taxi hátsó ülésére, a férfi mélyet sóhajtott. – Most jólesne eg y pohár bor… De nem lehet: várnak rám a kiéhezett oroszlánok az arénában. – Az újság írók? – kérdezte Rose a homlokát ráncolva. – Á, ne hidd, hog y olyan rettenetes lesz. Ezek az újság írók nem olyanok, mint… mint nálunk. Ezek jól be vannak idomítva, ne félj. Szerintem előre ki van adva, mit kérdezhetnek. Ezért inkább azt hiszem, újabb dög unalmas órák elé nézünk. Ezzel Rose közelebb húzódott Mathieu-höz, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Este, mikor vég re visszaértek a hotelszobájukba, Rose első dolg a volt, hog y bekapcsolta az Orion márkájú tévékészüléket. – Mindjárt kezdődik a Híradó! – mag yarázta Mathieu-nek izg atottan. – Most meg látjuk, leadják-e az anyag ot. – Remélem, nem – ásított a férfi. – Remélem, sok, ennél fontosabb történés volt ma. A televízió képernyőjén ekkor feltűnt eg y operatőr, aki lassan a nézők felé fordította a kameráját, csinnadrattás zene kíséretében, majd meg jelent a TV Híradó felirat. – Hű – mondta Mathieu, aki életében először látta ezt az intrót. 76

– Hát ig en – kuncog ott Rose. – Valóban elég bizarr. Mintha fig yelmeztetni akarnának, hog y nem tudunk elrejtőzni. Fig yelnek bennünket! De most csitt! Kezdődik. Mathieu-nek hamarosan csalatkoznia kellett. Úg y látszott, a karácsonyi ünnepek előestéjén a félórás hírműsort nem tudták meg tölteni kül- és belföldi politikai eseményekkel, íg y előkelő helyen szerepelt a híres, mag yar származású francia zong orista budapesti látog atása, a hivatalos ebéd, és az eljövendő koncertek és fellépések beharang ozása. A tudósítás vég én Rose elég edetten csettintett. – Azt a hétszázát! – mondta, az órájára pillantva. – Teljes három percig beszéltek rólad, drág ám. Ismerd el, ez nem akármi. Mellesleg … nag yon jól néztél ki! – Te is csinos voltál – válaszolta Mathieu, és a lányhoz hajolva arcon csókolta. – Nem is tudom, mit csináltam volna ma nélküled! Köszönöm, hog y mellettem voltál! Rose a férfi felé fordult, de mielőtt bármit válaszolhatott volna, hirtelen meg csörrent az éjjeliszekrényen álló telefon. Mindketten döbbenten fordultak felé. – Ki a fene lehet ez ilyenkor? – kérdezte Rose. – Nem tudom – felelte a férfi. – Senkinek sem adtam meg ezt a telefonszámot. Nem is tudom fejből! A készülék azonban kitartóan cseng ett, ezért Mathieu felállt, és az ág y másik vég éhez lépve felvette. Rose közben tapintatosan az ablakhoz lépett, és kibámult rajta a behavazott, utcai lámpákkal és villog ó neonreklámokkal kivilág ított városra. Miközben az aznapi történéseken járt az esze, önkéntelenül is visszag ondolt az eg yik fiatal újság íróra, akivel aznap délután 77

találkoztak. Ami az újság írók kérdéseit illeti, azok valóban sablonosak és szárazak voltak, és ebből a szempontból ez a fiú sem volt kivétel. Ám amikor meg látta, óriásit dobbant a szíve. Mintha a néhány évvel azelőtti Antoine jelent volna meg a szálloda erre a célra kibérelt rendezvénytermében. Persze… ig azából csak első pillantásra hasonlított Antoine-ra. Ug yanolyan szőke, kissé hullámos haja volt, amelyet a divatot követve éppen annyira növesztett meg , hog y a nyakán és a halántékán kedvesen g öndörödtek a tincsek, a homlokából pedig oldalra fésülte őket, ám amikor eg y-eg y hirtelen mozdulatot tett, vag y lehajolt, azok folyton visszahullottak, és időről időre meg kellett ig azítania őket. Az öltözéke nem volt éppen az alkalomhoz illő: öltönyt és nyakkendőt viselt, de látszott rajta, hog y kényelmetlenül feszeng benne. A hétköznapokban nyilván ennél sokkal lazábban szokott öltözködni. Rose sokkal jobban el tudta őt képzelni farmernadrág ban és pulóverben. Az még ültében is látszott, hog y mag asabb Antoine-nál, és az arcvonásai sem voltak olyan szépek, szabályosak. Rose meg fig yelte, hog y nem kék, hanem barna a szeme (nem volt eg yszerű feladat ezt kideríteni, mivel eg ész idő alatt a jeg yzetfüzetébe temetkezett, és alig pillantott fel), szabályos, kisfiús orra volt, és telt ajka, amelyet általában unottan vag y meg vetően lebig g yesztett. Rose, miközben biztonság os távolság ból a fiú arcát fürkészte, arra g ondolt, vajon, ha ennyire emlékeztet Antoine-ra, akkor ő is olyan-e? Áh, ostobaság ! Különben is, Antoine mozdulataiban, eg ész meg jelenésében 78

volt valami mag ától értetődő finomság és kecsesség , ami még sok nő esetében sem fig yelhető meg . Ennek a fiúnak azonban suták, darabosak voltak a g esztusai, és még ültében is folyton feszeng ett, mintha nem tudná hová tenni hosszú lábát, karját… Akárcsak egy helyes, durcás kamasz – g ondolta Rose, aki ismeretlenül is első pillantásra szívébe zárta a fiút, aki valóban nem is lehetett több huszoneg y-huszonkét évesnél. Mikor aztán rajta volt a sor, hog y a kérdéseit felteg ye a híres zong oristának, Rose nyomban csupa fül lett. Különösen, mivel mindeg yik riporter bemutatkozással kezdte a mondandóját. A fiúnak kellemes, a külsejéhez képest mély, férfias hang ja volt, de szemmel látható zavarában olyan halkan beszélt, hog y alig lehetett érteni. Azért Rose a nevét jól hallotta: Jakab Áron. A Mag yar Nemzettől. A kérdéseire már oda sem fig yelt – úg yis nag yjából ug yanazokat kérdezte, mint a többiek előtte. Rose hátradőlt a székében, és az eg ész napos feszültség , ideg eskedés után jólesően hallg atta Jakab Áron kellemes org ánumát. Néhány perc elteltével arra ocsúdott, hog y Mathieu meg érintette a kezét. – Jó reg g elt! – vig yorg ott a férfi. – No, ennyire talán csak nem voltam unalmas? – Dehog y – szabadkozott Rose. – Vég e van? A férfi bólintott. Rose ekkor a teremben lévő újság írókra nézett, akik valóban mind szedelőzködtek. Jakab Áron már nem is volt köztük. Valószínűleg alig várta, hog y vég re leléphessen. – Akkor menjünk – mondta Rose kissé csalódottan, és újra belekarolt Mathieu-be. – Ránk fér eg y kis pihenés. Meg aztán 79

mindjárt kezdődik a TV Híradó! Azóta persze nem volt sem ideje, sem alkalma, hog y ezen morfondírozzon, de már akkor is meg fordult a fejében, hog y mintha látta volna már valahol Jakab Áron nevét. Ebben a pillanatban viszont eszébe jutott valami, és az ablaktól ellépve, az éjjeliszekrényén heverő újság ok közül kivette a Magyar Nemzetet. Teg nap éjjel kissé csalódottan állapította meg , hog y csak eg yetlen cikkben tudósítottak arról, hog y Mathieu Petit hosszabb időre rég nem látott hazájába érkezett, és több koncertet is fog adni. Mikor fellapozta az újság ot, látta, hog y jól emlékezett. A cikk szerzője Jakab Áron volt. Újra elolvasni azonban nem volt ideje, mivel Mathieu közben befejezte a telefonbeszélg etését. – Na, ki volt az? – kérdezte tőle kíváncsian. – Nem jöttél rá? – a férfi elkerekedett szemmel nézett rá. – Nem fig yeltem oda – pironkodott Rose. – Máson járt az eszem. – Hát mag a Aczél elvtárs! Ug yan honnan tudta ezt a számot? – Tudnak ezek mindent – vonta meg a vállát Rose. – És mit akart? – Látta, hog y csalódott voltam, amiért nem jött el a miniszter a fog adásra. Íg y hát elhatározta, hog y kompenzálni fog ezért. – Nocsak! Még is összehoz vele? – Nem a miniszterrel – Mathieu elvig yorodott, és elég edetten összefonta a karját. – Hanem, találd ki, kivel! Rose fáradt volt már ehhez, és ig azából nem is érdekelte a dolog . 80

– Mit tudom én! A dalai lámával, biztos. – Nem vele, de már lang yos. – Kibököd vég re? Mathieu közelebb húzódott a lányhoz, és közvetlenül a fülébe súg ta. – Mag ával az Öreg g el. – Kivel? Ja… – Rose-nak eg yszeriben leesett a tantusz. – Kádárral? A férfi bólintott. – Vele bizony! – No, hát… eg észség edre! Ez hülyén hang zott, de Rose-nak hirtelen nem jutott semmi jobb az eszébe. Valójában csodálkozott rajta, hog y Mathieu úg y odavan ettől a hírtől, hiszen jól tudta, mit g ondol ötvenhatról, Kádár akkori szerepéről, és arról, amivé azóta vált. Most viszont olyan elég edett arcot vág ott, mint eg y jóllakott kisg yerek. Ki érti ezt? Ámde nem akart vitatkozni – álmos és fáradt volt, elcsig ázott az eg ész napi meg próbáltatásoktól, és alig várta, hog y eg y forró zuhany után bebújjon az ág yba. Mikor azonban ránézett a mellette ülő férfi arcára, tudta, hog y ez irányú terveit – leg alábbis eg y időre – kénytelen lesz elhalasztani. Már hetek óta nem szeretkeztek Mathieu-vel, és azon kapta mag át, hog y valójában cseppet sem bánja ezt. Az utazás miatti feszültség ek, és az azóta felg yorsult események folytán a meg érkezésük óta se idejük, se kedvük nem volt hozzá. A férfi ug yan próbálkozott eg yszer-kétszer, de Rose mindig sikerrel hárította el a közeledését. Most viszont látta a tekintetén, hog y 81

azt akarja, és hiába törte a fejét valami elfog adható kifog áson, az ég világ on semmi sem jutott eszébe. Azt tapasztalatból tudta, hog y Mathieu-t nem lehetett leszerelni olyan átlátszó kifog ással, mint például a fejfájás. Arra csak annyit mondana, hog y majd utána már nem fog fájni. És furcsa módon ebben eleinte ig aza is volt. Rose-t kezdetben mindig felvillanyozták az eg yüttléteik. Kicsit csodálkozott is rajta, hiszen Mathieu volt az első férfi, akivel úg y volt eg yütt, hog y nem szerelemmel szerette, és még is… Mára azonban felismerte, hog y mi a különbség a közönség es testi vonzalom, és a között a meg fog hatatlan valami között, amelyet ig az szerelemnek nevezünk. A testi vonzalom eg y idő után kiüresedik, és úg y tűnt, nála most érkezett el ez a pillanat. Nos, a jelek szerint, a férfi oldaláról viszont még nem… Miközben ezen járt az esze, Mathieu sietve és rutinosan lefejtette róla a ruháit, és g yeng éden hanyatt fektette az ág yon. Fölé hajolt, két kezébe vette az arcát, és miközben lassan csókolni kezdte, az ujjaival szétbontotta a lány már amúg y is zilált kontyát. Mikor a dús, illatos hajkorona szétterült a kispárnán, a férfi a fejét kissé felemelve néhány pillanatig elg yönyörködött benne. – Milyen jó, hog y vag y nekem! – suttog ta. Rose nem válaszolt, csak behunyta a szemét, és mozdulatlanul tűrte, ahog yan a férfi a jól meg szokott módon a combjai közé fekszik, majd lassú, hullámzó mozdulatokkal mag áévá teszi. Nem tudta, meddig tarthatott, de neki ezúttal eg y örökkévalóság nak tűnt. Mikor vég re Mathieu leg ördült róla, meg csókolta, és valami semmiség et a fülébe súg va szokása 82

szerint már álomba is merült, a lány még sokáig feküdt a hátán, a szállodai mennyezetet bámulva. Ha vég e lesz ennek a turnénak, és hazatérnek Bécsbe vag y Párizsba, szakítani fog Mathieu-vel, határozta el. Valahog y úg y kellene rendeznie a dolg ot, hog y ne okozzon túl nag y fájdalmat. Sőt, az lenne az ideális, ha utána még barátok maradhatnának. Azt csak remélni merte, hog y a budapesti tartózkodásuk alatt a férfinak kevés energ iája marad majd az éjszakai eg yüttlétekre. Nem is sejtette, hog y ez volt az utolsó alkalom, amikor Mathieu-vel szeretkezett. Másnap kicsit tovább aludtak a tervezettnél, íg y a vég én kapkodniuk kellett, és nem is maradt rá idejük, hog y meg reg g elizzenek. Mathieu ideg es, feszült volt, és ezt veszekedéssel, csapkodással próbálta levezetni. – A fenébe! Hol lehet? – morog ta, miközben az eg yik fotelből eg yenként dobálta le az előző este ott hag yott ruhadarabjait. – Itt kell lennie! – Mit keresel? – kérdezte Rose. – A mandzsettag ombomat – válaszolta a férfi mog orván, rá sem nézve a lányra . – A teg napi ing emben volt, de biztosan kiesett. Ha elveszítettem, én nem is tudom… Még az apámé volt. – Itt vannak – mondta Rose, és a Mathieu éjjeliszekrényén lévő hamutálcára mutatott. Valóban abban voltak a mandzsettag ombok. Mathieu csak hümmög ött, de amikor Rose odalépett hozzá, kezében a g ombokkal, szó nélkül vette át tőle. – Szívesen! – jeg yezte meg a lány epésen. – Most direkt ki akarsz borítani? – Mathieu hang jában 83

olyasfajta irritáló sértettség bujkált, amely általában akkor tapasztalható, amikor az ember mást bánt meg , de ő érzi meg bántottnak mag át. Rose tudta, hog y ilyenkor kár vele vitatkozni, ezért csak nag yot nyelt, és hallg atott. A férfi kisvártatva meg enyhülten szólította meg újra. – Eljössz ma velem a próbára? Az aznapi prog ramja szerint eg ész délelőtt próbálnak a Zeneakadémiabeli karácsonyi koncertre, amelyen Csajkovszkij eg yik zong oraversenyét fog ják előadni. Rose azzal is tisztában volt, hog y Mathieu azért ideg es, mert most fog először találkozni a zenészekkel, akik talán a háttérben lesznek, de nag ymértékben tőlük füg g az előadás sikere. – Később utánad meg yek – mondta a férfihoz lépve, és anyáskodó mozdulattal meg ig azítva a nyakkendőjét, hog y ezzel is elveg ye a szavai élét. – Előbb körülnéznék a városban eg y kicsit, ha nem bánod. Szívesen látnám az áruházak karácsonyi kínálatát. Hátha itt olcsóbban lehet beszerezni eg y-két holmit. – Hm, hát akkor… – Mathieu a két kezébe vette a lány arcát. – Jó mulatást, drág a. Ne harag udj, amiért ilyen harapós voltam ma reg g el. Tudod… kicsit ideg es vag yok, milyen lesz a fog adtatásom. – Imádni fog nak! – mosolyg ott rá Rose, majd futólag meg csókolta. – Na, de most már rohannod kell. Hívtam taxit. Ja és… útközben vetess a taxissal valami harapnivalót. Nem lehet, hog y korg ó g yomorral g yakorolj eg ész délelőtt. – Ig enis, mama! – vig yorodott el Mathieu. – Akkor hát indulás! De te nem jössz még is velem? Elférsz a taxiban. – Tudom, de inkább nem. Elsétálok a Moszkva térig , onnan 84

pedig bevillamosozom a belvárosba. Ne ag g ódj miattam, feltalálom mag am. – Jól van! Akkor, szervusz – Mathieu még utoljára meg csókolta a lányt, felkapta a kabátját, nyaka köré tekerte a hatalmas g yapjúsálat, amelyet még Bécsben vettek a tavalyi karácsonyi vásárban, és az ajtóból visszafordulva búcsúzóul még eg y csókot dobott Rose-nak. A lány mélyet sóhajtva leült az ág y szélére. Meg könnyebbült, hog y Mathieu vég ül is jókedvűen távozott, és nem az ébredés utáni fancsali képpel, és robbanékony hang ulatban. Ránézett az órájára, és sebtében vég ig g ondolta a napi teendőit. A bevásárló körútja után, úg y dél körül mindenképpen be akart kukkantani a Zeneakadémiára. El kellene csalnia mag ával Mathieu-t ebédelni, mivel meg volt róla g yőződve, hog y hiába kötötte a lelkére, a férfi nem fog időt veszteg etni arra, hog y akár útközben meg reg g elizzen. Rose nag yjából délelőtt 11-ig bejárta a Nag ykörút üzleteit, de vég ül nem sok mindent vásárolt. Néhány karácsonyfadíszt; eg y csillog ó porfestékkel befújt, leheletvékony üveg ből készült, piros orrú hóember csúcsdíszt, amely selyempapírral bélelt kartondobozban pihent eg y kirakati karácsonyfa tövében, és amelynek a lány nem tudott ellenállni, néhány üveg g ömböt és eg y doboz szaloncukrot. Mivel a karácsonyt is itt fog ják eltölteni, úg y tervezte, hog y vesz majd a szobájukba eg y kisebb fenyőfát, vag y néhány ág at, és feldíszíti. A szaloncukornak különösen meg örült: „odakint” ezt a nyalánkság ot nem lehetett kapni. Emlékezett rá, hog y Borbála néni Bajorország ban folyton ezért 85

sopánkodott az ünnepek előtt. És csak néhányszor sikerült hozatni valakivel, aki „odahaza” járt. Rose-nak most eg y doboz csokoládéba mártottat sikerült beszereznie, és az eladó bizalmasan odasúg ott információiból meg tudta, hog y óriási szerencséje volt, mivel eg y-két napon belül el fog nak fog yni a készletek, és a karácsonyi édesség , a fa elmaradhatatlan éke hiánycikk lesz. – No de akkor miért nem g yártanak belőle többet? – kérdezte ártatlan arccal, mire az eladó csak meg vonta a vállát. – Hát, tudja, hog y van ez… Nem, Rose nem tudta, de azzal tisztában volt, hog y ennél épkézlábabb választ hiába is remélne. Mindeg y, a lényeg az, hog y neki még időben sikerült eg y eg ész doboznyit meg kaparintania. Eg yik kezében a dobozzal, másikban a díszeket tartalmazó szatyorral boldog an lépkedett a November 7. tér felé, ahonnan befordult a Népköztársaság útjára, majd a Liszt Ferenc téren át a Zeneakadémiára. Útközben kinézett eg y kicsi, barátság os vendég lőt a behavazott téren – itt nyug odtan meg ebédelhetnek Mathieu-vel, határozta el. Eg y bő félóra szünetet biztosan meg eng edhetnek mag uknak, még akkor is, ha valóban szorít az idő. Utána pedig még bekukkanthat a közeli Divatcsarnokba, mielőtt visszatér a szállodába az esti prog ramok előtt. December 19., péntek volt, és a karácsonyi koncertet 23-ára hirdették meg ; 24–e, szenteste napja ug yan nem volt szabadnap, de itt is mindenki elfog adta, hog y az az este a családoké, a meg hitt ünneplésé. Ez a furcsa, kétarcú rendszer teli volt ilyen kimondatlan, de 86

mindenki által elfog adott kompromisszumokkal. Az ünnepet hivatalos beszédekben „fenyőünnepként” emleg ették, és Béccsel ellentétben az utcán, és a kirakatokban sehol sem lehetett kedves kis betlehemeket látni, de még is… Mindenki jól tudta, hog y a karácsony ettől még karácsony marad, és a hatalom hag yta, hog y mindenki úg y ünnepelje meg , ahog yan kedve tartja – úg yis csak a nég y fal között teszi. Rose ilyesmiken morfondírozott, amikor belépett a Zeneakadémia bejáratán. Mihelyt elmondta a portásnak, kihez jött, az idős férfi felkapta a fejét, és rámosolyg ott. – Ó, a kedves Petit művész úr ismerőse tetszik lenni! A művész úr nemrég ment el. Rose döbbenten hőkölt hátra. – Elment? – kérdezett vissza. – El bizony. Biztosan ebédelni indult. – Ebédelni… – Rose elhallg atott, és visszanyelte a mondandóját. Az öreg portás már íg y is bizonyára eg y buta papag ájnak tartja. Meg próbált visszaemlékezni rá, mit beszéltek meg aznap reg g el. Vajon meg említette Mathieu-nek, hog y vele szeretne ebédelni, vag y meg lepetésnek szánta a dolg ot? Valószínű, hog y nem szólt neki… No, hát akkor csak mag át hibáztathatja, amiért Mathieu nélküle ment el. Ismét lehajolt, és a kis ablakon bekukkantott a portáshoz. – Kérem… nem tudja véletlenül, hová ment ebédelni. Az öreg meg rázta a fejét. – Sajnos nem, kisasszony. De üljön le itt valahol, várja meg nyug odtan. Rose körbenézett a helyiség ben, de sehol sem látott 87

ülőalkalmatosság ot. Az öreg portás közben mag a is rájött erre, és újra kiszólt a lánynak. – Nézze… hát ide is bejöhet hozzám. Leg alább elbeszélg ethetek valakivel. Rose az öreg re mosolyg ott, de meg csóválta a fejét. – Köszönöm, de inkább nem. Bemeg yek, és beszélek a zenészekkel. Hátha közülük valaki tudja, hová ment Mathieu. Odabent kiderült, hog y az alkalmi kollég ái már meg lehetősen türelmetlenül várták Mathieu visszatértét. Rose kérdezősködésére elárulták, hog y Mathieu már több mint eg y órája elment, úg y, hog y előtte nem is szólt senkinek. – Érdekes – ráncolta a homlokát Rose. – Déli tizenkettő előtt Mathieu soha nem szokott ebédelni. Ámbár… ma leg jobb tudomásom szerint kihag yta a reg g elit. Biztosan nag yon éhes volt már. De hog y se szó, se beszéd elmenjen, és ilyen sokáig távol leg yen… Hm, ez több mint furcsa. – Valaki bejött Monsieur Petit-hez – szólalt meg eg y közelben ülő fiatal fuvolás lány. – Kicsoda? – fordult felé Rose. – Nem tudom – rázta meg a fejét a lány. – Azt hittem, valami ismerőse, mivel nem mutatkoztak be eg ymásnak. Eg y fiatal férfi. Szőke hajú, lezser öltözékben. Rose-nak hirtelen rossz előérzete támadt. – Mathieu vele ment el? – fag g atta tovább a lányt. – Nem – felelte az. – Leg alábbis én úg y láttam. Beszéltek valamiről, a fiú mintha mutatott volna Monsieur Petit-nek valamit, mire az meg vereg ette a vállát, és akkor a fiatalember elment. Monsieur Petit csak utána távozott, eg yedül. Én úg y 88

láttam – tette még hozzá a lány, kicsit elbizonytalanodva. – Az a fiatalember… újság író volt? – Rose mag a sem tudta, miért tette fel ezt a kérdést. A lány csodálkozva nézett rá. – Hááát, azt én nem tudom – vonta meg a vállát. – Ig az is, honnan tudná – mormolta Rose. Leroskadt eg y közeli székre, és a két karácsonyi csomag ot csüg g edten tette le mag a mellé. Eg y idősebb, köpcös férfi leült mellé, és biztatóan a karjára tette a kezét. – Nocsak, ne szomorkodjon, asszonyom! Tudja, milyenek ezek a nag y művészek. Ó, én sokat mesélhetnék erről – leg yintett – ők, és a szeszélyeik! A kedves feleség e, ha nem tévedek? – kérdezte nyájas hang on. – Nem – Rose elkapta a tekintetét. – Az… asszisztense vag yok – bökte ki vég ül, és nag yot nyelt. – Á, értem! Eng edje meg , hog y bemutatkozzam. Kárpáti Ödön, cintányéros. A férfi felállt, és színpadiasan meg hajolt. Rose a kezét nyújtotta. – Rose Saint-Martin – mondta. – Tudja, én is zong orista vag yok – tette hozzá g yorsan. Mathieu a barátom, és azért jöttem, hog y seg ítsek neki. – Persze értem én – bólog atott Kárpáti. – Monsieur Petit nag yon szerencsés, hog y ilyen csinos seg ítőtársa van! – Ó, már tudom, honnan ilyen ismerős – csapta össze a kezét a fuvolás lány. Láttam mag ukat a Híradóban! – Én most… – Rose felpattant, mivel valami hirtelen az eszébe jutott. Mi van, ha Mathieu közben visszament a hotelba? Nem létezik, hog y a próbáról ennyit késsen, valami baj lehet, valami 89

nag y baj… Talán szükség e van rá, és most őt várja. Még hozzá a szobájukban. Ig en, biztosan! Hová máshova is menne? – Nekem most mennem kell! – jelentette ki a lány, majd a körülötte kíváncsian szájukat tátó zenészekre nézett. – Elnézést, de muszáj meg keresnem Mathieu-t. Mihelyt meg találtam, azonnal visszaküldöm önökhöz. – Rendben, majd elmondjuk a karmesternek, Vitányinak is – bólintott Kárpáti, a cintányéros. – Már borzasztó ideg es. Kint járkál valahol az utcán, és cig arettázik. – Akkor hát… Isten áldja mag ukat! – mondta Rose váratlanul, mire mindenki eg y emberként meredt rá, olyan arckifejezéssel, mintha a Holdról jött volna. Ja, persze, 1969 decemberében Mag yarország on nem köszönnek íg y – jutott a lány eszébe. De már késő volt. – Viszontlátásra – válaszolta vég ül Kárpáti diplomatikusan. – Nehog y itt hag yja a csomag jait, kedves – szólt még a távozó lány után. Valóban, a szaloncukorról és a díszekről eg észen meg feledkezett. Rose türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztalon, mire az előtte ülő civil ruhás rendőr harmadszor is felé nyújtotta a cig arettás dobozát. – Tessék, g yújtson rá – unszolta. – Ettől meg nyug szik kicsit. De Rose csökönyösen rázta a fejét. – Nem dohányzom! – ismételg ette. A fiatal, fleg ma modorú nyomozó vállat vont. – Mindenki dohányzik – mondta. – Csak nem tud róla. 90

Rose ezt éppenség g el nem értette, de ig azán nem állt szándékában firtatni a kérdést. Ha a fickó úg y értette, hog y a zárt helyiség ben ő is kénytelen szívni a füstszűrő nélküli förmedvény büdös füstjét, hát ig aza volt. Összeszorította a száját, és dühösen nézett a nyomozóra. – Jól van, na – a lány vasvillatekintetét látva a rendőr visszakozott. – Nem fog om többet meg kérdezni, rendben. Ha nem dohányzik, hát nem. Nem erőszak! – Szóval, mag uk szerint Mathieu elhag yta az ország ot – ismételte meg Rose az imént hallott információt, amit még mindig nem volt képes meg emészteni. – Ez képtelenség ! – jelentette ki határozottan. – Mathieu nem tenne ilyet. Nem hag yná cserben a közönség et, a zenésztársait… – Márpedig minden jel erre mutat! – vág ott a szavába a zsaru, majd hátradőlt, és lassan, élvezkedve kifújta a méreg erős Fecske kékes füstjét. – Utoljára a repülőtéren látták. A Nyug at-Berlinbe tartó g épre szállt fel. Akkor még nem kerestük, íg y g ond nélkül meg tehette ezt a francia útlevelével. A kutya sem törődött vele. – Képtelenség – makacskodott Rose. – Mathieu nem tett volna ilyet. Összetévesztették valakivel. A rendőr erre csak elmosolyodott, és elnéző tekintettel méreg ette a lányt, amitől az kezdett méreg be g urulni. Mit képzel ez az alak? – De tételezzük fel, hog y mégiscsak ő volt – kezdte lassan, türelmesen a nyomozó. – Van valami ötlete, miért vált hirtelen forróvá a lába alatt a talaj? – Nincs – válaszolta kurtán Rose. – És most… – nag yot sóhajtott. – Elmehetek vég re? 91

A rendőr néhány másodpercig szúrós szemmel bámulta, majd bólintott. – Menjen csak. De ha meg kérhetjük… ne próbálja meg követni a művész urat, leg yen ő bárhol is. Más szavakkal: szeretnénk, ha az elkövetkező napokban még a rendelkezésünkre állna – rövid szünet után még g unyoros hang on hozzátette: – De persze csak ha nem g ond! – Eg yáltalán nem g ond! – felelte Rose, állva a zsaru tekintetét, majd felvette a táskáját az asztalról, és a vállára akasztotta. – Viszontlátásra! – Viszontlátásra, elvtársnő! – hang zott a válasz, mire még eg yszer eg ymásra néztek. Vajon csak nyelvbotlás volt? Vag y szórakozottság ? Hiszen ezek a rendőrök nag yon jól tudják, hog y ő nem elvtársnő! Valószínűleg szándékosan provokálta ez az alak, Rose azonban már szóra sem méltatta. Csak biccentett még eg yet búcsúzóul, és kiment. Üg yelt rá, hog y csendben, óvatosan csukja be mag a után az ajtót, bármennyire is jólesett volna alaposan becsapni, úg y, hog y visszhang ozzon ez az átkozott, penészszag ú, kietlen folyosó. Mikor vég re kiért az utcára, a fűtött, fülledt helyiség után szinte arcon csapta a kinti hideg . Még is jólesett, olyannyira, hog y levette a fejére kötött sálat, és a nyakán is meg lazította. Elhatározta, hog y sétál eg yet, azért is, hog y rendezze a fejében kavarg ó g ondolatokat, és azért is, hog y kiszellőztesse a ruhájából, a hajából a szörnyű cig ibűzt. Már csak eg y nap volt hátra karácsonyig , és ma tartották volna a koncertet. Hiába vitatkozott olyan konokul a rendőrrel, 92

mostanra Rose mag a is tisztában volt vele, hog y Mathieu minden bizonnyal valóban lelépett. Itt hag yott csapot-papot, ahog yan mondani szokták. No, szép! Rose dühösen nyelt néhányat, már csak azért is, nehog y elbőg je mag át. Még csak annyit sem mondott, fapapucs. Itt hag yta a pácban. De biztosan jó oka volt rá! Ig azából volt valami, amit Rose nem kötött a rendőrök orrára, és ahog yan kivette a szavaikból, valószínűleg mástól sem értesültek róla. Még hozzá annak a titokzatos fiatalembernek a látog atása, akiről a fuvolás lány tett említést a próba napján. Talán nem hallg attak ki minden zenészt – az nyilván reng eteg időbe telne, és valószínűleg nem annyira fontos ez az üg y. Rosenak leg alábbis úg y tűnt, hog y a zsaruk csak tessék-lássék fog lalkoztak vele, különösen most, órákkal karácsony előtt. Őt kénytelenek voltak kihallg atni, mivel a szervezők bejelentették Mathieu eltűnését, de valójában jót mulattak az eseten. Na, a pasas jól faképnél hagyta a kicsikét! – ez volt az arcukra írva. És ig azuk is volt. Hog y a beharang ozott koncertekkel mi lesz, az már nem az ő bajuk volt. Rose úg y döntött, hog y mivel úg yis meg kérték, maradjon itt, eng edelmeskedni fog . Mi több, elhatározta, hog y privát nyomozást indít. Sejtette, ki lehetett az a fiatalember, aki Mathieu-vel közvetlenül az eltűnése előtt beszélt. Jakab Áron, az újság író. De mi a csudát kereshetett a Zeneakadémián, és mit mondott Mathieu-nek? Ha ezt kideríti, meg fog ja tudni, miért távozott a férfi olyan körülmények között, amelyek miatt az inkább menekülésnek 93

tűnt. Úg y döntött, hog y a két ünnep között bemeg y a Mag yar Nemzet szerkesztőség ébe, és meg keresi a fiút. De addig is… hag yjuk a csudába az eg észet! Hiszen itt van, Budapesten, és holnap szenteste! Felemelte a fejét, és nag y leveg őt vett, amikor érezte, hog y valami g yeng éden meg csiklandozza az orrát. Hópelyhek! Ó, remek, úg y látszik, fehér karácsony lesz. Eközben odaért a Körszálló elé, amelynek a bejáratánál már napokkal azelőtt felállították a feldíszített karácsonyfát. Ma pedig – talán a korán leszállt sötétség és az ólomszínű hófelhők miatt – felkapcsolták rajta a színes ég őket. Rose ezt látva mosolyog va lépett be az előcsarnokba. Eg y g ondterhelt arcú, ősz hajú férfi lépett oda hozzá. – Ó, hál’ Istennek, meg érkezett! Rose Saint-Martin-hez van szerencsém, ug ye? – Ig en! – Rose meg lepetten nyújtott kezet a férfinak. – Vitányi Gerg ely vag yok, a karmester – mutatkozott be az ősz hajú férfi. – Mikor múltkor bent járt, nem találkoztunk. – Ig en – mondta Rose zavartan. – Miben seg íthetek? – tette hozzá. – Ó, nag yon sok mindenben – Vitányi eg yre a kezét szorong atta, és láthatóan mag a volt a meg testesült kétség beesés. Rose kihúzta a kezét, és nyug tatólag a férfi vállára helyezte. – Jöjjön, üljünk le! – indítványozta. – Ott nyug odtabban beszélg ethetünk. Az előcsarnok eg yik sarkára mutatott, ahol eg y hatalmas bőrkanapé és öblös fekete bőrfotelek terpeszkedtek. Vitányi 94

bólintott. Mikor mindketten helyet fog laltak, a férfi újra meg fog ta a lány kezét. – Kérem, ne hag yjon minket cserben – kezdte sírós hang on. – A mai koncert… – Nem mondták le? – kérdezte Rose döbbenten. – Nem, mert… keresni akartunk eg y másik zong oristát, eg y helyettest. Úg y volt, hog y találtunk is, a Zeneakadémia eg yik tanárát, aki mag a is nag ynevű művész, de mára meg beteg edett. A többi koncertet, a szilveszterit és az újévit vállalja, de a mait nem tudja. – És én mit tehetek? – Rose-nak ijedtében a torka is kiszáradt. Sejtette, hog y mire akar kilyukadni Vitányi, és már a puszta g ondolattól pánik közeli állapotba került. Hamarosan ki is derült, hog y nem csalt a sejtése. – Mag a is zong orista, ug ye? Még hozzá Petit barátom szerint ig en tehetség es… – Szó sem lehet róla! – vág ott a szavába Rose. – Én nem g yakoroltam, és nem is léptem fel ősidők óta. Ekkora közönség előtt pedig még soha! Kérem, felejtse el, ebből csak botrány lenne. Ennél még az is jobb, ha lemondják az eg észet! – Ezt nem tehetjük! – Vitányi ráncos arcán két könnycsepp g ördült vég ig , és a két kezébe fog ta a lány hideg kezét. – Ne hag yjon minket cserben mag a is! Rose nag yot nyelt. Ez nem ig azság ! Nem zsarolhatják őt ezzel – hiszen nem ő tehet róla, hog y Mathieu íg y viselkedett. Ám mikor újra ránézett Vitányira, eg yszerűen nem volt szíve nemet mondani. 95

– Meg fog ják ezt még bánni! – rebeg te alig hallhatóan, mire a karmester arca eg yszeriben felrag yog ott, és a fejét lehajtva kezet csókolt a lánynak. – Mag a a mi mentőang yalunk, Rose – mondta. – Mag yar származású zong orista, és még hozzá milyen csinos! Meg látja, imádni fog ják! – Ebben én nem vag yok olyan biztos – mondta Rose, majd a recepció falán lévő órára pillantott. – Jóság os ég , már fél nég y! – kiáltott fel. – Mikor kezdődik a koncert? – Hétkor. – Akkor induljunk – pattant fel a lány. – Még át is kell öltöznöm, és… Talán el tudjuk eg yszer-kétszer próbálni a darabot. Szerencse, hog y Csajkovszkijt elég sokat játszottunk az utóbbi időben. De… – fordult a körülötte sertepertélő Vitányihoz. – Ha ország os botrányba fullad a koncert, nem én leszek a hibás, rendben? – Hog yne, rendben, mi az hog y! – buzg ólkodott a karmester. Azt már nem tartotta fontosnak közölni a lánnyal: a hang versenyterem teli lesz meg hívott politikusokkal, az ország vezetőivel, és még néhány nag ykövettel, diplomatával is. Többek közt ezért sem mondhatták le az eseményt. Jól is tette, mert Rose ezt hallva addig szaladt volna, amíg el nem tűnik odakint, az eg yre sűrűsödő hóesésben.

96

3. FEJEZET

Ünnepek Jean-Philippe elhúzta a sötétítőfüg g önyöket apró műteremlakásában és az asztalhoz lépett, amelynek a közepén eg y tányérba állított vaskos g yertya ég ett. A háttérben a televízió duruzsolt, de a férfi eg yáltalán nem fig yelt rá. Leült az asztal mellé, és mag a elé húzta a díszes, aranyozott papírdobozt, amely eddig a g yertya mellett állt. Mikor kinyitotta, és az orrát meg csapta a csokoládé és a piskóta illata, a szemét hirtelen elfutotta a könny. Talán még iscsak el kellett volna fog adnia Antoine-ék meg hívását, ötlött fel benne. Nincs nyomorultabb dolog , mint eg y mag ányosan eltöltött szenteste! Ámde az sem lett volna meg oldás, ha az öccséékre lőcsöli rá mag át ezen a meg hitt ünnepen. Hog yne, Antoine őszintén g ondolta, amikor azt mondta, hog y szívesen látják… de Jean-Philippe tudta, hog y a terhükre lenne. Denis-nek, Antoine társának eg észen biztosan, még ha ig yekezne is leplezni ezt. Nem, nem, íg y a leg jobb. Aki mag ányos, annak eg yedül kell lennie. Jól van ez íg y. Akkor is, amikor ez nehéz, például családi ünnepek idején. Ebben a pillanatban, minteg y válaszul komor g ondolataira, kopog tak. Jean-Philippe először nem is ment ajtót nyitni – arra g ondolt, biztosan rosszul hallotta. Annyira szeretné, hog y valaki meg látog assa, hog y már hallucinál. 97

Ám a kopog ás újra felhang zott, az előzőnél hang osabban. JeanPhilippe odalépett a televízióhoz, lejjebb vette a hang erőt, és fülelt. Ig en, ez nem tévedés, valaki kopog tat. Szentestén, hat órakor, az ő ajtaján! Ki a csuda lehet az? A bejárati ajtóhoz ment, és mielőtt kinyitotta volna, kilesett a kukucskálóablakon. Attól, amit látott, leesett az álla. – A mindenit! – mormolta, miközben elfordította a kulcsokat. – Szervusz, Lulu! – tárta ki az ajtót. – Ug ye nem sértődsz meg , ha azt mondom, hog y rád aztán vég képp nem számítottam? A lány mog orván nézett a bátyjára, miközben a karját dörzsölg ette. – Na mi van, beeng edsz vég re, vag y itt fag yjak meg ? – kérdezte rövid hallg atás után. – Boldog karácsonyt! – válaszolta Jean-Philippe, és félreállt az ajtóból. – Fáradj beljebb, húg ocskám! Lulu újabb meg semmisítő pillantást vetett rá, majd belépett, leráncig álta a kabátját, amelyet a sapkájával és a sáljával eg yütt a kanapéra hajított. Jean-Philippe szótlanul szedte össze a holmikat, és a bejárat melletti fog asra akasztotta őket. Közben Lulu már az asztalnál állva eg y szempillantás alatt felmérte a helyzetet. – Á, micsoda ünnepi hang ulat! – jeg yezte meg a g yertyára bökve. – Úg y látom, karácsonyfád nincsen. – Minek lenne? – Jean-Philippe meg vonta a vállát. – Úg yis csak lepotyog az a sok tűlevél, be a parketta rései közé, aztán fél évig szedeg ethetem ki onnan. Lulu kuncog ott. – Ig az! Emlékszem, Chantal néni is mindig emiatt 98

panaszkodott – a lány hirtelen elkomolyodott, és halkabban tette hozzá. – De azért nálunk mindig volt karácsonyfa. Mindig . – Hát itt most nincs – Jean-Philippe a konyhaszekrényhez lépett, és kivett még eg y terítéket. Az asztalhoz ment, a tányért és az evőeszközöket letette mag ával szemben, és leült az előző helyére. – De azért szívesen látlak – mondta. – Bár azt még mindig nem tudom, mi szél hozott ide. – Semmi különös – big g yesztette el a száját Lulu. – Csak én is eg yedül voltam, és sejtettem, hog y te is mag adban g ubbasztasz itt. Utálom ezt az eg ész helyzetet. Rég en mindig olyan sokan összejöttünk karácsonykor, még akkor is, ha közben ki nem állhattuk eg ymást. – És az jó volt? – kérdezte Jean-Philippe. – Mindenesetre mulatság os… Mit eszünk? – Lulu körbenézett az asztalon, és a konyhába is bepillantott. – Nincs nag y lakoma, ne is várd! – fig yelmeztette JeanPhilippe. – Nem vártam vendég eket. – Na de valamit csak terveztél enni? – ráncolta a homlokát Lulu. – Ig en – bólintott Jean-Philippe. – Ezt – és az asztalon lévő dobozra mutatott. – Bûche de Noël{12}. Én ezt terveztem enni. – Ó, emlékszem – vig yorodott el Lulu. – Mindig is imádtad, és leg szívesebben eg ész este ezt faltad volna, ha nem tartottál volna Papától. – Na, most teljesült a vág yam – mosolyodott el a férfi szomorkásan. – Eg ész este ezt falhatom. – Csakhog y ez nem olyan, mint Chantal nénié volt. – Nem is lehet. Eg y pékség ben vettem, készen. De az illata elég 99

finom. Nos, kérsz eg y szeletet? Lulu bólintott, mire Jean-Philippe kivette a süteményt a dobozából, és levág ott belőle két jókora szeletet. Mivel mindketten éhesek voltak, eg y darabig csend volt: az evéssel fog lalkoztak. – Finom! – jeg yezte meg Lulu teli szájjal. – Kérhetek még ? – Persze! Hamarosan az eg ész rúd süteményt elpusztították, még hozzá úg y, hog y Lulu körülbelül kétszer annyit evett, mint JeanPhilippe. A férfi ezt nem is hag yta szó nélkül. – Jó étvág yad van! – jeg yezte meg . Lulu erre nem válaszolt, mire Jean-Philippe a hűtőből kivett eg y üveg vörösbort. – Kérsz belőle? – kérdezte. Lulu kerekre nyílt szemmel nézett rá. – Vörösbor? Te… – Ne ag g ódj, én nem iszom. Lulunek már a nyelve heg yén volt, hog y meg kérdezze, akkor mit keresett a palack a hűtőszekrényében, de inkább hallg atott. Vég ül is, még iscsak szenteste van. – Jó, tölts eg y pohárral – mondta. – És te mivel koccintasz? – Főztem teát. Jean-Philippe kitöltötte az italokat, és visszaült az asztalhoz. Miután koccintottak, és mindketten ittak néhány kortyot, eg ymás szemébe néztek. – Szóval? – kérdezte a férfi. – Mit szóval? – Miért is jöttél? 100

– Mondtam már – a lány vállát vonog atta. – Tudtam, hog y eg yedül vag y. Ja, eg yébként tudsz róla, hog y a csajod… – …azzal a zong oristával van. Tudom. Ő is mag yar származású, g ondolom íg y találtak eg ymásra. – És azt is tudod, hog y most Budapesten vannak? Valami újság ban olvastam, hog y a pasas ott koncertezik. Azaz koncertezett volna. Ug yanis lelépett, a cikk szerint. – Micsoda? Lulu szeme felcsillant. Aha, hát még iscsak tud a kedves bátyjának valami újat mondani. Akkor még sem jött hiába! – Mondom, lelécelt. Eltűnt. Olajra lépett. Elhag yta az ország ot, még hozzá közvetlenül az első koncertje előtt. Micsoda pofátlanság ! Tetszik nekem ez az alak. – És mi van Rose-zal? – Jean-Philippe arcán őszinte ag g odalom tükröződött. – Hát, róla nem ír az újság . Úg y látszik, nem olyan fontos személyiség … – Jaj, hag yd már ezt! Jean-Philippe felállt, és ideg esen fel-alá járkált a szobában. Lulu elg ondolkodva nézte, miközben a borát kortyolg atta. A férfi hirtelen meg állt, és szembefordult a húg ával. – Ug ye, csak ezért jöttél? Hog y ezt közöld velem. Karácsony estéjén. Köszönöm szépen! – Miért, J-P, inkább örülnöd kéne! A drág a kis Rose ismét szabad! Mást sem kell tenned, csak meg int elrepülnöd érte a kies Budapestre. – Menj innen! – Micsoda? 101

– Hallottad! Menj el! Lulu a bátyjára meredt, majd meg int meg vonta a vállát, és felállt az asztaltól. – Oké, ha ezt akarod – mormolta. Odalépett a fog ashoz, és felöltözött. Jean-Philippe hátratett kézzel, némán nézte. Mielőtt kilépett volna az ajtón, Lulu még eg yszer visszafordult. – Ja, a leg fontosabbat majdnem el is felejtettem – mondta. – Terhes vag yok. Jean-Philippe hátrahőkölt. Lulu az arcára nézett, és a szeméből kiolvasta a kérdését. Meg csóválta a fejét. – Nem, mielőtt meg kérdeznéd, fog almam sincs, ki az apja. Ezzel betette mag a mög ött az ajtót. Jean-Philippe eg y darabig mozdulatlanul bámult utána, majd lassan a konyhapulthoz lépett, töltött mag ának eg y pohár bort, és eg y hajtásra kiitta. Utána ismét felemelte az üveg et, de mintha meg g ondolta volna mag át, a keze meg állt a leveg őben. Lassan a szájához emelte a palackot, és hosszan, mohón kortyolni kezdte az italt. Antoine elg ondolkodva kavarg atta a kávéját törzshelyükön, a Quartier Latinben ülve, és időről-időre a vele szemben ülő JeanPhilippe-re pillantott. Bátyja még hozzá sem nyúlt sem a kávéhoz, sem a süteményhez, amit Antoine hozatott ki neki, Jean-Philippe tiltakozása ellenére. A férfi a könyökére támaszkodva, behunyt szemmel ült eg y ideje, és a halántékát masszírozta. Vég ül Antoine törte meg a csendet. – Ma a baj, J-P? – Áh, semmi! – Jean-Philippe felkapta a fejét, és az öccse szemébe nézett. – Csak fáj a fejem. Szörnyű karácsonyom volt, de 102

ezt talán mondanom sem kell. – Én hívtalak, hog y g yere el hozzánk. – Tudom, és köszönöm. Nem lett volna jó ötlet, mindketten tisztában vag yunk vele. De nem ezért akartam találkozni veled. – Hanem? – Beszélnünk kell valamiről. Antoine bólintott, majd kiitta az eszpresszóját. – Meg int iszol, J-P, ug ye? – kérdezte, majd mielőtt a bátyja válaszolhatott volna, határozott hang on folytatta. – Idd meg a kávédat, az jót tesz. Enned is kéne valamit, rossz bőrben vag y! – Hag yd már abba, nem vag y az anyám – Jean-Philippe kivett a zakója zsebéből eg y doboz cig arettát, és rág yújtott. – Te is kérsz? – kínálta az öccsét. Antoine meg rázta a fejét. – Honnan veszed, hog y iszom? – kérdezte Jean-Philippe. – Érződik rajtad. Hiába rág ózol meg cig arettázol, hog y elnyomd az alkohol szag át. Meg aztán… látszik is rajtad. Pont úg y nézel ki, mint… azelőtt. Vag y még rosszabbul. Úg y tíz évet öreg edtél. Jean-Philippe elmosolyodott, és lassan bólog atni kezdett. – Köszönöm szépen! Te leg alább őszinte vag y. Befejezted? – Miért kezdtél inni, J-P? – Nem is tudom… Szenteste történt… – Látod, tudtam! – vág ott a szavába Antoine. – Ezért akartam, hog y ne leg yél eg yedül. A fenébe is, az én hibám az eg ész. – Ug yan, dehog y a te hibád! – Jean-Philippe az asztal fölött keresztülnyúlva meg fog ta az öccse kezét. – És különben is, nem voltam eg yedül. 103

– Hog yan? – Erről akartam veled beszélni, nem mag amról. Lulu meg látog atott. – Lulu? – Ig en. Én is éppen íg y meg lepődtem. Na de nem maradt sokáig . Eg y idő után kidobtam. Tudod, milyen! Antoine eg yetértőn bólintott. Hát ig en, Lulut általában nehéz elviselni. Néha pedig lehetetlen. – De, ug ye, nem azt akarod mondani, hog y miatta nyúltál a pohárhoz – ráncolta a szemöldökét. – Furcsállanám… – Lulu terhes – zárta rövidre Jean-Philippe a témát, majd Antoine arcára nézve várta a hatást. Nem is csalódott. A fiú sápadtan, hitetlenkedve bámult rá. – Úristen! És kitől? – Azt nem tudja. Leg alábbis azt állítja, fog alma sincs. De különben én sem ismerek több részletet. Csak akkor közölte velem, mikor már távozóban volt, és én úg y meg döbbentem, hog y hag ytam elmenni. Azóta nem láttam. – És… biztos, hog y ig azat mondott? Lulu hajlamos mindenkit átverni, tudod. Jean-Philippe a fejét csóválta. – Tudom, ismerem őt. De most nem hazudott, azt hiszem. Az arcán, a szemén láttam, hog y ig azat mond. Úg y g ondolom… miután az az alak, akibe szerelmes volt, Marcel Pitou meg halt, valami összetört benne. Gyanítom, hog y azóta összeáll fűvelfával. Most pedig bajban van. – És mi mit tehetünk? – kérdezte Antoine. – Ha többé nem keres fel minket, akkor semmit. Amúg y meg … 104

Nag ylány már, oldja meg mag a a g ondjait – Jean-Philippe elnyomta a cig arettáját, de menten rág yújtott a következőre. – Csak azt akartam, hog y te is tudj róla, Antoine – tette hozzá, miután kifújta az első adag füstöt. – Meg kellene keresnünk – Antoine ag g ódó, szinte anyáskodó arckifejezése láttán Jean-Philippe kis híján elnevette mag át. – Ne vág j már ilyen g únyos képet! – torkollta le a bátyját Antoine. – Az a csecsemő az unokaöcsénk, vag y -húg unk lesz. Felelősség g el tartozunk érte! – Én ug yan nem vállalok érte semmiféle felelősség et – jelentette ki Jean-Philippe. – Saját g yereket sem akartam, emlékszel? Antoine elhallg atott. Hog yne emlékezne, nem volt még olyan rég en. Rose-zal is emiatt szakított ez a marha. – Jól van – mondta. – Ha tég ed nem érdekel a g yerek sorsa, azon én nem tudok változtatni. Nem is akarok. De eng em érdekel. Meg próbálom meg keresni Lulut. – És mit mondasz neki? – Hog y mindenben számíthat rám. – Borzasztó hálás lesz érte, majd meg látod! – Nem azért teszem, hog y hálás leg yen. Eg y darabig mindketten hallg attak. Vég ül Jean-Philippe szólalt meg újra. – Jó. Akkor most már te is tudod. Ha Lulu ismét jelentkezik nálam, majd hozzád irányítom. Remélem, nem baj? – Gondolod, hog y nálam nem fog jelentkezni? – Biztos vag yok benne, hog y nem! A két férfi eg ymásra nézett. Antoine felsóhajtott. 105

– Ig azad van. Nem is fog velem szóba állni, amilyen makacs öszvér. De te, Jean-Philippe… – Eng em hag yjatok ezzel békén. Mind a ketten, ha kérhetem. Most pedig fizetek. – Hag yd! – Antoine lefog ta a kezét, amelyet a mag asba emelt, hog y intsen a pincérnek. – A vendég em voltál, J-P. Vég tére is a testvérem vag y. Az utolsó mondatot jelentőség teljesen kihang súlyozta. JeanPhilippe köszönésképpen biccentett, majd sietve távozott a kávézóból. Antoine mag a elé húzta az érintetlen süteményt, és lassan eszeg etni kezdte. Úg y látszik, J-P-t nem tudja meg menteni attól, hog y visszasüllyedjen az alkoholizmusba, morfondírozott. De Lulut saját mag ától talán még ig en… és a g yerekét feltétlenül, már csak kötelesség ből is. Hanem ezt az eg észet előbb még meg kell beszélnie Denis-vel. Rose sajg ó fejjel, eldug ult orral, és fájó torokkal ébredt december 27-én reg g el. Na tessék! Elkapta ezt az átkozott vírust, bármennyire vig yázott is. Felült az ág yban, és kifújta az orrát, hog y vég re leveg őt kapjon, majd elg ondolkodott. Ig en, meg van, mikor kapta el! Nyilván, amikor Vitányi összecsókolta a hang verseny után. Szeg ény öreg eg ész nap tüsszög ött, és alig bírta mag át összeszedni az előadásra. Ám arról már szó sem lehetett, hog y új karmestert is kerítsenek valahonnan! Ezért teletömte mag át g yóg yszerrel, meg ivott vag y két liter teát, és hősiesen vég ig vezényelte Csajkovszkij zong oraversenyét. Á, eg y rémálom volt ez eg ész! Rose még mindig nem hitte el, 106

hog y elvállalta, és vég ig csinálta. Tiszta őrület! Persze, pocsékul játszott. Mathieu a keresztvizet is leszedte volna róla. A vájt fülű kritikusoktól is meg kapta a mag áét, ám a közönség nél még is sikere volt. Azt hitte, ki fog ják fütyülni, ám a vég én még vastapsot is kapott. Jó, felállva nem ünnepelték, és virág ot is csak azért kapott, mert benne volt az előzetes forg atókönyvben, tudta jól. Még is jólesett neki a taps. Valószínűleg hálásak voltak, amiért beug rott a titokzatos módon eltűnt Mathieu Petit helyett, és azért, hog y a körülményekhez képest eg ész jól állta a sarat. Másrészt… a közönség soraiban szerencsére nem túl sok valódi zeneértő fog lalt helyet. Mag yarán: teli volt a terem politikusokkal, még hozzá mag as rang ú állami-, és pártvezetőkkel. Ott volt mag a az „Öreg ”, Kádár János (bár őt Rose csak messziről látta), természetesen Aczél Györg y, aki a vég én g ratulált neki, és kifejezte a háláját, a művelődésüg yi miniszter, aki meg lepően jelentéktelen emberke benyomását keltette (helyesnek bizonyult Rose meg érzése, hog y a terület valódi vezetője Aczél – ezt annak idején Mathieu-nek is elmondta, mire a férfi hümmög ve elismerte, hog y ig aza van), és többek között a szovjet, a román és a bolg ár nag ykövet is. Az ig azat meg vallva eg yikük sem tűnt valami nag y műveltség ű, zeneértő embernek. Aczél ebből a szempontból üdítő kivétel volt, és Rose ig azából eg yedül az ő véleményétől tartott. Ő viszont valóban hálás volt, hog y a lány meg mentette az estét, és akár tetszett neki a teljesítménye, akár nem, lojalitásból csupa jót mondott róla. Másnap, 24-én pozitívan nyilatkozott róla a napilapokban, a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben is. A hivatásos kritikusok azonban fanyalog tak, vag y éppenség g el 107

kárörvendő hang ot ütöttek meg . No, mindeg y – Rose-t ug yan kicsit bántotta a dolog , ám a kritikusoknak vég tére is ez a dolg uk. Vag y azt hiszik mag ukról, hog y ez a feladatuk. A leg hálásabb azonban Vitányi Gerg ely volt, aki – az előző pár nap feszültség étől meg szabadulva – sírva borult Rose nyakába hátul, a kulisszák mög ött. A lány már akkor g yanította, hog y menthetetlenül elkapta az influenzát a vállán zokog ó, és az arcát nyálasan csókolg ató karmestertől. Ám nem akarta ellökni mag ától ebben a meg hitt pillanatban. A karácsony három napját még átvészelte valahog yan, és mármár azt hitte, hog y meg úszta, de teg nap este g yanúsan kaparni kezdett a torka, és szokatlanul bág yadt volt. Biztosan a fáradtság – vig asztalta mag át akkor, de ma reg g elre eg yértelművé vált, hog y bizony őt is ledöntette a lábáról a beteg ség . Fel kéne hozatnia eg y bög re teát, morfondírozott, majd még is meg g ondolta mag át. Inkább felöltözik, és lemeg y reg g elizni. Utána pedig keres a közelben eg y patikát, és beszerez néhány orvosság ot. Muszáj lesz összeszednie mag át, ha utána akar járni, mi történt Mathieu-vel. Talán ostobaság , talán jó lenne, ha ő is felülne az első repülőre, és hazamenne Párizsba… Haza! Á, hiszen nem várja őt már ott senki. Mathieu sincs már ott. Ettől a g ondolattól könnyek szöktek a szemébe. Nem, nem, jobb, ha marad, és kideríti, mi lehet a férfi szökésének a hátterében. Elvég re majd’ kifúrta az oldalát a kíváncsiság . Miután lement, és a hotel éttermében meg reg g elizett, kikérdezte a recepcióst a környékbeli patikákról, majd elsétált a Szilág yi Erzsébet fasoron a leg közelebbibe, és vett eg y halom 108

fájdalom- és lázcsillapítót, valamint a kedves g yóg yszerész hölg y által sebtében elkészített kanalas orvosság ot a kezdődő köhög ésére. Mikor visszaért, a recepciós még adott neki néhány tuti tippet, például meg esküdött, hog y a kamillás-rumos teának ilyen esetekben nincsen párja. Rose-t már a recept hallatán is kirázta a hideg , de biztosította férfit, hog y feltétlenül ki fog ja próbálni. – Már csak azért is g yóg yuljon meg hamar, kisasszony, mert hatalmas szilveszteri mulatság lesz itt, a szállodában. Műsor illusztris fellépőkkel, és tánc kivilág os virradatig . Ug ye nem hag yja ki? Rose-nak ebben a pillanatban leg kevésbé eg y kivilág os virradatig tartó bulihoz volt kedve, de nem akart vitatkozni a recepcióssal. – Ó, deb, a világ ért seb hag ydáb ki – mondta, majd tüsszentett eg y hatalmasat. – Eg észség ére! – vág ta rá mosolyog va a recepciós. – Nézze, ott van kifüg g esztve a műsor plakátja – a bejárat felé mutatott. – Meg nézheti, ki mindenki fog fellépni. Rose futó pillantást vetett a plakátra, és bólintott. – Beg fog ob dézdi – íg érte. – De bost idkább… – Persze, persze, menjen csak fel! Kúrálja mag át – bólog atott készség esen a férfi, és átnyújtotta Rose-nak a kulcsát. – Ha bármire szükség e van, csak szóljon! – kiáltott még utána, ahog yan a lány a lift felé tartott. – Köszödöb! – szólt vissza Rose, aki alig várta, hog y vég re felérjen, és visszabújhasson az ág yba. Na, már csak ez hiányzott, bosszankodott. A karácsonyi ünnep 109

alatt vég ig azt tervezte, hog y az első adandó alkalommal, még a két ünnep között felkeresi Jakab Áront a szerkesztőség ben. Meg volt g yőződve róla, hog y ő ismeri a titok nyitját. Persze, akár íg y, náthásan is felkereshetné, csakhog y… Az ig azat meg vallva Rose a lehető leg jobb formáját nyújtva szeretett volna a fiú szeme elé kerülni. Most pedig pocsékul festhet. Mikor eg y futó pillantást vetett a fésülködőasztal tükrébe, meg is bizonyosodhatott róla, hog y valóban íg y van. A szeme bedag adt és karikás a kialvatlanság tól, a szája kicserepesedett, de a leg rémesebb az orra volt. Hatalmasra duzzadt, csúnyán kivörösödött, és hiába törölg ette, folyton nedvesen csillog ott. Brrr! Íg y nem mehet emberek közé. És különösen nem jelenhet meg a lezser és fleg ma Jakab Áron előtt. Lehet, hog y a recepciósnak a vég én még is ig aza lesz, és itt tölti a szilveszter estét? Hm, a csudába – eredetileg nem íg y tervezte. Még újév előtt haza szeretett volna utazni. Haza? Vag yis Párizsba… Ha jobban beleg ondolt, nem is baj, hog y még kénytelen lesz néhány napot itt tölteni. Az orvos halkan cicceg ett és a fejét csóválta, miközben meg hallg atta Rose tüdejét, és belenézett a torkába. A lány bosszankodva ig azította meg mag án a hálóing et. – Mit jelentsen ez? – kérdezte, még mindig kissé orrhang on, habár a náthája már mintha múlóban lett volna. Mostanra viszont belázasodott, és eg yre jobban köhög ött. A kedves recepciós, Sulyok úr hívta ki hozzá az orvost, ug yanis, mint mondta, ag g ódott érte. Rose-t azonban először feldühítette ez a 110

nem kért g ondoskodás. Ug yan, hát nem kislány ő már, hog y másnak kelljen helyette intézkedni. Ha úg y érezte volna, hog y orvosra van szükség e, mag ától is elment volna. Mostanra azonban kissé meg enyhült Sulyok úr iránt. Vég ül is nem akart rosszat… Most inkább az idős, szófukar doki ideg esítette. Mit cicceg annyit? Miért nem tudja közölni vele, mi a baja? – Nos, kisasszony – kezdte az orvos, miközben a sztetoszkópját óvatosan összetekerve visszatette kopottas bőrtáskájába. – Úg y tűnik, pár napig még szobafog ság ra lesz ítélve. Ug ye nem bánja? Rose hátradőlt az ág yban, a nag ypárnába temetkezve, és felsóhajtott. – Nem bánnám, csakhog y… – Jön a szilveszter, tudom! – mosolyg ott rá az orvos. – Sulyok elvtárs elmondta, hog y mag a is készült a mulatság ra. Attól tartok, abból nem lesz semmi! – Nem az a bajom… de mit keres még ? Az orvos még mindig a táskájában turkált, és szépen lassan ampullákat, eg y óriásinak tűnő fecskendőt, és sterilen becsomag olt tűket vett elő. Rose elsápadt. – Ug ye, nem akar nekem injekciót adni? – kérdezte elszoruló torokkal. – De bizony éppen arra készülök – felelte az orvos derűsen, miközben felszívta a g yóg yszert az ampullából. Felállt, és a lány ág ya mellé lépett. – Hm, meg tenné, hog y… szabaddá teszi a hátsó felét? Rose szó nélkül eng edelmeskedett, és összeszorított fog g al várta a szúrást. – Au! – kiáltott fel önkéntelenül, majd az orvos felé fordította a 111

fejét. – Bocsánat! De eg y kicsit fájt. – Ettől jobban lesz – biztatta a doki. – Leviszi a lázát, és most ez a leg fontosabb. Meg az, hog y aludjon eg y nag yot. Ebben is seg íteni fog . Írtam néhány receptet is, kérjen meg valakit, hog y váltsa ki mag ának. – Köszönöm! – szipog ott Rose. – Köszönöm, hog y idefáradt. Mit g ondol, mikor fog ok talpra állni? – Mindenféleképpen csak az újévben. Valami sürg ős dolg a van? – Hát, ami azt illeti… – Ja persze, tudom! Az eltűnt zong orista, ug ye? Az ismerőse volt. – Még most is az ismerősöm – válaszolta durcásan Rose. Miért viselkedik mindenki úg y, mintha Mathieu meg halt volna? – De nem válaszolt a kérdésemre. – A helyében leg alább eg y hétig ág yban maradnék. Az ismerősét most úg ysem fog ja tudni meg találni, ilyenkor semmit sem lehet elintézni. Gondolom, másutt sem, nem csak nálunk. Rose g yors fejszámolást vég zett. – Akkor jövő hétfőn már kimehetek? Az nag yszerű lenne! Az már január ötödike lesz. Akkor már biztosan újra beindul az élet az ünnepek után, és ő meg keresheti Jakab Áront. De addig is mi az ördög öt kezdjen itt mag ával? Az orvos ekkorra már összecsomag olta a táskáját, de még mindig a szobában téblábolt, mintha valamire még várna. Ó, hát persze! Hog yan is felejthette el. Mag yarország on az orvosokat ug yan hivatalosan az állam fizeti, ám a nevetség esen alacsony összeg et valamiféle hallg atólag os eg yezség alapján a mag yar 112

beteg ek is hivatottak kieg észíteni. Múltkori itt-tartózkodása során már meg tanulta ezt. A külföldi állampolg ároknak meg itt sem ing yenes az orvosi ellátás. Most tehát pironkodva nyúlt az éjjeliszekrényén lévő pénztárca felé, és kivett belőle eg y ötvenest. – Köszönöm szépen! – rebeg te, és az orvos felé nyújtotta. Az átvette tőle, de közben nem néztek eg ymás szemébe. – Én is köszönöm – az orvos zavartan krákog ott. – És ha bármikor szükség e lenne rám… A táskájából kivett eg y névjeg yet, és az asztalra tette. – Ne feledje: szig orú szobafog ság ! Sulyoknak a lelkére fog om kötni, hog y fig yeljen oda mag ára. Rose bág yadtan bólog atott. Áh, hiszen nem is lenne ereje most vég ig mulatni a szilveszter éjszakát. Pedig tényleg jó műsor lesz, mint Sulyok úrtól meg tudta: fellép Koós János és Kovács Kati, lesz operett g ála, majd eg y tánczenekar szolg áltatja a talpalávalót… – Kivilág os virradatig – suttog ta mag a elé. – Pardon? – kérdezte az orvos. – Semmi – rázta meg a fejét a lány. – Ug ye nem baj, ha nem kísérem ki? – kérdezte. Kezdett hatni az injekció, és Rose szeme lassan lecsukódott. Észre sem vette, mikor ment ki az orvos a szobából. Vég ül ez a pár nap g yorsabban és könnyebben telt el, mint ahog y számított rá. Eleinte túl rosszul volt ahhoz, hog y bármin is törje a fejét, vag y netán unatkozzon; az idő leg nag yobb részében aludt. Sulyok úr kiváltotta neki a g yóg yszereket, és ő feg yelmezetten beszedte az orvosság ot. A hotel étterméből 113

mindig hoztak fel neki friss levest, teát, g yümölcsöt. A recepciósok (Sulyok úr és a kollég ái) mindennap bekopog tak hozzá az újság okkal, és könyveket is kapott tőlük. A televízió műsora ug yan elég sok kívánnivalót hag yott mag a után, ám a lány örömmel látta viszont például a Cicavíziót, az Esti mesét, és a pár éve már meg ismert, csinos bemondónőket. Szilveszter este pedig – miután Sulyok úrral már nyolc óra körül koccintottak, ug yanis a derék recepciósnak aznap akkor járt le a munkaideje – jobb híján bevackolta mag át a televízió elé. Úg y tervezte, nézi a szilveszteri műsort, ameddig csak el nem alszik rajta. Ha átalussza az éjfélt, ám leg yen. Már úg ysem menti meg semmi attól, hog y ez leg yen élete eg yik leg pocsékabb szilveszter éjszakája. Ámde a leg nag yobb meg lepetésére a műsor színvonalas és szórakoztató, helyenként pedig eg yenesen zseniális volt. Éjfélkor még bőven ébren volt, és amikor a fekete képernyőn meg jelenő fehér órán elketyeg ett az a néhány másodperc éjfélig , majd felhang zott a Himnusz, saját mag a számára is váratlanul elbőg te mag át. Biztosan a sok g yóg yszer, és a rájuk meg ivott néhány pohár pezsg ő! Hanem… az ig azat meg vallva jólesett neki, hog y a meg hatottság örve alatt jól kisírhatta mag át. Nos, az 1970. esztendő is jól kezdődik! Mikor Mathieu-vel eljöttek Bécsből, nem eg észen íg y képzelték az új év kezdetét. Most biztosan valami fog adáson ünnepelnének, utána pedig eg yütt készülnének az újévi koncertre, és a televíziós fellépésre. Talán akkor az influenzát sem kapta volna el attól a szeg ény Vitányitól. Ám ha már íg y alakult, eg yáltalán nem bánta, hog y ág ynak 114

döntötte a beteg ség . Leg alább kapott eg y kis haladékot, és nem kellett olyan g yorsan meg hoznia néhány fontos döntést. Úg y tűnik, az eg ész élete ebből áll: fontos döntések meg hozatalából. Most pedig ig azán jól jött, hog y nem eg yet, nem kettőt, hanem jó sokat tudott aludni arra, amire vég ül jutott. Úg y határozott, hog y minden erejével meg próbálja kideríteni, miért menekült el Mathieu, és hová mehetett. Ha pedig ezzel meg van, újra körülnéz, mihez kezdhetne itt, Budapesten. Vég tére is, mikor itt élt, kellően messze, és többékevésbé elzárva mindattól, ami akkor fájdalmat okozott neki, eg észen boldog volt. Akár újra meg próbálhatná… Párizsba ug yanis a történtek után az ég világ on semmi kedve sem volt visszatérni. Az orvosnak ig aza volt; január első napjaiban Rose eg yre jobban lett, és már alig volt szükség e g yóg yszerre. Az étvág ya is visszatért, és immár nem csak leveseket rendelt a szálloda konyhájáról. Az új év első hétvég éjén már talpon volt, és ki is merészkedett az utcára. Mikor visszatért, eg y selyempapírba burkolt, illatozó csomag ot tett le a pultra újdonsült barátja, Sulyok úr elé. – Mmmm, mi ez? – szimatolta körbe az adományt a recepciós. – Várjon, ne mondja meg ! Franciakrémes? – Talált! – nevetett Rose. – És kérem, adjon belőle a többieknek is. Hálás vag yok, amiért annyit seg ítettek! – Szívesen tettük – mosolyg ott Sulyok. – De akkor most… bizonyára hamarosan elhag y bennünket. – Eg yelőre még nem – Rose a homlokát ráncolta. – Még van itt 115

eg y kis dolg om. – Á, értem! – bólog atott Sulyok. – A barátja, Monsieur Petit üg ye, nem ig az? – bizalmasan közelebb hajolt a lányhoz. – Mondja csak, azóta zaklatták már a rendőrök ezzel kapcsolatban? – Nem – Rose elg ondolkodott eg y pillanatig . – Tudja, nem hiszem, hog y annyira fontos lenne nekik ez az üg y. Hiszen Mathieu már rég en Nyug aton van. Most már… úg ysem tehetnek ellene semmit. Meg aztán, kisebb g ondjuk is nag yobb ennél. – És mag a? – kérdezte tőle Sulyok ag g ódva. – Én még annyira sem vag yok fontos. Rájöttek, hog y nem tudok többet a dolog ról náluk. Mathieu talán velem szúrt ki a leg jobban az… „ang olos” távozásával. Sulyok nevetett, de aztán újra elkomolyodott. – No és mag a miért nem meg y utána? – kérdezte. – Meg teheti: szabad, mint a madár – tette hozzá némi irig ység g el a hang jában. – Ig azából nem is tudom, hol van. Innen Nyug at-Berlinbe ment, de már biztosan továbbállt onnan. Ug yan hol keressem? És aztán… Mint már mondtam, van még itt eg y kis dolg om – válaszolta Rose. Sulyok úr évek óta dolg ozott recepciósként, már látott, tapasztalt eg yet s mást. Tudta, mikor jön el a pillanat, amikor már nem szabad tovább fag g atóznia. – Hát, Rose kisasszony… én csak azt mondhatom, a kollég áim nevében is, hog y mind szívből kívánunk mag ának sok szerencsét. – Köszönöm – mondta Rose hálásan. – Eg yébként pedig – tette hozzá, – nyug odtan szólítson Rózának, kedves Sulyok úr. 116

Ezzel visszament a szobájába, a recepciós pedig meg fog ta a krémeseket, hog y hátra vig ye a közös hűtőjükbe. Csak ekkor vette észre, hog y a selyempapír hajtása alól valami kikandikál – eg y boríték sarka. Kihúzta, de nem nyitotta ki. Jól tudta, mi van benne. Körülnézett, látja-e valaki, és amikor meg g yőződött róla, hog y nem, a borítékot rutinos mozdulattal a zsebébe csúsztatta. Jól fog jönni ez íg y, ünnepek után. – Az Isten áldja meg mag át, Róza kisasszony – mormolta mag a elé elég edetten. Hétfő reg g el Rose hosszasan készülődött – a haját már előző este meg mosta, most csak addig fésülte, amíg szép fényesen és puhán nem omlott a vállára. Elg ondolkodott rajta, hog y feltűzzee, de vég ül úg y döntött, hog y eg y eleg áns, fekete hajpánt is meg teszi. Íg y nem hullik folyton a szemébe, az arcába, de szabadon érvényesülhet a frissen mosott haj rag yog ása és illata. Azonkívül íg y – és ez ilyenkor, január elején fontos szempont volt – a sapka sem tette tönkre a g ondosan elkészített frizurát. Az arcát csak szolidan sminkelte ki: tussal és ceruzával kihúzta a szemét, a száját pedig halvány, rózsaszínű rúzzsal festette ki. Még mindig piros orrát némi plusz púderral már helyre tudta hozni – szerencsére a mérete visszaállt az eredetire. Öltözékként sötétkék g yapjú rakott miniszoknyát választott, a téli hideg ben merészen vékony harisnyával, amit térdig érő fekete csizmával kompenzált. Felülre hosszú, sötétzöld kötött pulóvert húzott. Bézs színű, rövid g ombos g yapjúkabátjában és kék svájcisapkájában kedves, fiatalos látványt nyújtott. A recepciós, Sulyok úr eg yik fiatalabb kollég ája elismerően csettintett, 117

amikor a lány kilépett a liftből, és odament a pulthoz, hog y leadja a kulcsát. – Hog y mag a milyen csinos ma reg g el – bókolt elismerően. – Ó, fontos találkozóra készülök – nevetett Rose. – Ezért csíptem íg y ki mag am. – Csak nem eg y randevú? – kacsintott a recepciós. – Á, hová g ondol? Korán reg g el? – Hát, én mag ával bármelyik napszakban randevúznék. – Nem, nem! De azért szorítson nekem, jó? A recepciós biztatóan összeszorított öklét mutatta a lánynak, aki ezt a leg szebb mosolyával köszönte meg . Odakint eg y pillanatig habozott, hog yan menjen a Blaha Lujza térre, ahol ahonnan nem messze állt a New York palota, a hajdan impozáns szálloda, amelyben ma – mint meg tudta – több újság és könyvkiadó szerkesztőség e mellett a Magyar Nemzeté is helyet kapott. A Körszálló előtt mindig több üres taxi is várakozott, elsősorban a pénzes nyug ati vendég ekre, és pár sofőr most is felfig yelt a bejáratnál álló, fejét forg ató lányra. Ám Rose intett nekik, hog y nem kívánja ig énybe venni a szolg álataikat, íg y a taxisok csalódottan újra az újság jaikba temetkeztek. A lány úg y döntött, hog y g yalog elsétál a Moszkva térig , onnan pedig a hatos villamossal meg y tovább. Gyönyörű, hideg , de napsütéses januári nap íg érkezett, sápadt, fehér fényekkel, a meg olvadt hótól cseperg ő ereszekkel és faág akkal, és Rose-nak a hosszú szobafog ság után jólesett a séta a friss leveg őn. Az utóbbi napokban lehullott hó meg maradt, de azt mára az utca mellett néhol derékig érő kupacokba kotorták össze, amelyeket eg yelőre nem mocskolt be a mellette elhaladó 118

járművek kipufog óg áza. Rose előző este meg nézte az időjárásjelentést – újabb hóesést és további lehűlést jósoltak, de a mai nap némi enyhülést hozott. A lány ezért is döntött a szoknya mellett, ámbár ezt lassan kezdte meg bánni. A combját eg észen kicsípte a hideg , mire a Moszkva térre ért, és amikor felkapaszkodott a villamosra, első dolg a volt, hog y a kesztyűjét levéve meg dörzsölte a lábát, hog y újrainduljon a vérkering ése. A vele szemben ülő idős nénike rosszalló pillantásokat vetett rá, és Rose látta, hog y már a nyelve heg yén volt a feddés: hog y lehet télvíz idején ilyen kurta szoknyában járkálni? Ám a lány eg y kedves mosollyal már előre leszerelte, és íg y a néni jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit. A Blaha Lujza téren Rose leszállt a villamosról, és mikor az EMKE épületére esett a pillantása, elszorult a szíve. Nem olyan rég en még Mathieu-vel eg yütt álltak az épület előtti utcasarkon, és a benti ünnepség re készülődtek. Azóta ismét száznyolcvan fokot fordult vele a világ , mint eddig i életében már annyiszor. Sebaj! A lány meg rázta a fejét. Most nem szabad erre g ondolnia. Az előtte álló feladatra kell koncentrálnia. Elfordította a fejét, és szapora léptekkel elindult az átellenben, a meg állótól eg y saroknyira álló, kissé lepusztult, és láthatóan félig -meddig szándékosan elhanyag olt, de még íg y is szép és patinás New York palota felé. A Magyar Nemzet a Hazafias Népfront újság jaként hirdette mag át. Rose-nak már rég ebben szög et ütött a fejébe, mi a csuda lehet ez a Hazafias Népfront. Ezt azóta sem sikerült kiderítenie, de most nem is számított – az volt a lényeg , hog y Jakab Áront meg találja. Rose fohászkodott eg yet, és elindult a New York 119

palota felé. A portás kissé g yanakodva méreg ette (talán ő is a miniszoknya miatt), de szerencsére Jakab Áron nevét hallva bólintott, és felvette az asztalán lévő, reng eteg színes g ombbal ellátott óriási telefont. Rose Borpataky Rózaként mutatkozott be, amit a férfi eg y tompa heg yű ceruzával bekörmölt az előtte fekvő, sárg ás lapokból álló jeg yzetfüzetbe. Miután eg y listáról kikereste, majd tárcsázta a mellék számát, a kag ylót fél kezével befog va a lány felé fordult. – És milyen üg yben is keresi? – suttog ta. Rose eg y pillanatig habozott. – Ööö… bizalmas üg yben – vág ta rá vég ül, és érezte, hog y elpirul. A portás erre még szúrósabb szemmel nézett rá, de vég re valaki felvette a telefont. A portás szavaiból a lány azt szűrte le, hog y habár a fiatal újság írónak fog alma sincs róla, ki lehet ő, de valószínűleg a kíváncsiság a g yőzött, és közölte, hog y azonnal lemeg y. – Jó… jól van… rendben, meg mondom – bólog atott a férfi, majd Rose-hoz fordult. – Ming yá’ jön – mordult rá. – Addig fog lajjon ott helyet. Az előtérben lévő pár piros, műbőr fotelra mutatott, eg y alacsony, barna dohányzóasztal mellett. Az asztalon eklektikus összevisszaság ban újság ok hevertek. Rose szórakozottan beletúrt a kupacba, és a kezébe vett eg y múlt heti Nők Lapját. Éppen a leg újabb, mini ruhás kismamadivatot illusztráló fotókat nézeg ette, amikor valaki meg szólalt a háta mög ött. – Jó napot! Rose elpirulva csukta össze az újság ot, és felpattant a fotelből. 120

– Öhm… jó napot! – a kezét nyújtotta. – Jakab Áron – mutatkozott be a fiú, és Rose-ra mosolyg ott. – Mag a pedig … – Borpataky Róza – felelte Rose. – Hm – Áron karba tett kézzel, és félrehajtott fejjel nézett rá. – Biztos, hog y ez az igazi neve? – Nem ülhetnénk le? – Rose kérdése a szándéka ellenére kissé ellenség esre sikeredett. – Hog yne! Leültek eg ymással szemben, és a fiú a zakója zsebéből elővett eg y csomag cig arettát. Meg kínálta vele a lányt is, aki azonban meg rázta a fejét. – Nem dohányzom – mondta. – Tényleg ? – Áron szeme elkerekedett. – Nahát! Mindenki cig izik. – Hát én nem. De hog y értette… – A nevét? Nos, tudom, hog y mag a kicsoda. Találkoztunk is, emlékszik? Akkor… nem jut eszembe pontosan, de valami más néven szerepelt. – Rose Saint-Martin. – Pontosan! Ig en, már emlékszem. Nos? Melyik az ig azi? Rose bosszúsan felsóhajtott. Ez az alak olyan pökhendien beszél vele, akárcsak a rendőrtiszt a kihallg atáson. Még is, mit képzel mag áról? – Mindkét nevem „ig azi”, ha tudni akarja. A nevelőapám mag yar származású volt, és őt hívták Borpatakynak. A SaintMartin pedig a francia férjem neve volt. – Értem. És tetszése szerint váltog atja őket? 121

Rose leg szívesebben felpofozta volna ezt a pimasz ifjoncot. Vag y leg alább fel kéne állnia, és faképnél hag ynia, most rög tön. Vég ül aztán eg yiket sem tette. Sőt, mivel látta, hog y Jakab Áronnak láthatóan különös élvezetet okoz, ha felbosszantja, ig yekezett nyug almat erőltetni mag ára. – Ha ezt az izg almas témát már kimerítettük, áttérhetnénk a jövetelem céljára? – kérdezte nyájas hang on. – Már éppen kérni akartam rá – Áron mélyet szippantott a cig arettájából. – Furdalja az oldalamat a kíváncsiság . – A barátom, Mathieu Petit hosszabb koncertturnéra érkezett Mag yarország ra még december vég én. A Művelődésüg yi Minisztérium meg hívására – kezdte. – Á, de hiszen mindezt tudja – Áron szemébe nézett. – Cikket is írt róla a Magyar Nemzetben. – Hát olvasta? – Áron arcán meg lepetés látszott, de csak eg y pillanatig . – Ig en, írtam róla – tette hozzá tárg yilag osan. – Érdekelt az életútja. Honnan hová jutott. És nag yszerű dolog nak tartottam, hog y ennyi idő után hazatért. – De a koncert kis híján füstbe ment – folytatta Rose. – Mathieu váratlanul elhag yta az ország ot. – Ezt is mindenki tudja – Áron ideg esen fészkelődött a kényelmetlen bőrfotelben. – Hová akar kilyukadni? – Tudom, hog y valaki meg látog atta a koncert előtt néhány nappal, az eg yik akadémiai próbán. Néhány zenész látta őt beszélg etni eg y fiatalemberrel. Ezután tűnt el. – No és? – Azt hiszem, mag a volt az a fiatalember. És valamiért azt g ondolom, hog y a beszélg etésük összefüg g ésben van az eltűnésével. 122

Eg y darabig csend volt. Áron néhány pillanatig még a cig arettájáról is meg feledkezett, majd lassú mozdulattal elnyomta az eg yik bádog hamutálcában. – Mag a volt az? – kérdezte Rose halkan. – Ig en, én – felelte az újság író. – Ezt nem volt nehéz kitalálni. Nem inkog nitóban voltam ott, és nem is titokban kerestem fel. De azt honnan veszi, hog y az eltűnésének köze van a látog atásomhoz? – Nem tudom – Rose meg vonta a vállát. – Meg érzés. – Szereti őt? A váratlan kérdésre a lány felkapta a fejét. Újra eg ymás szemébe néztek Áronnal. Valami csípős meg jeg yzéssel akart visszavág ni, ám a fiú tekintetét látva visszanyelte a szavait. Milyen szép szeme van – g ondolta ámulva. Már azelőtt is feltűnt neki, most azonban… Jakab Áron mintha a lelke leg mélyére szeretett volna látni. Tekintetében ezúttal nyoma sem volt g únynak – inkább mintha valami fájdalmat, sebzettség et vélt volna felfedezni benne. – Semmi köze hozzá – válaszolta vég ül, ámde nem ellenség esen, inkább lág y, halk hang on, mintha éppen az ellenkezőjét szerette volna közölni. – De térjünk vissza Mathieure, ha kérhetem. Jó, nem biztos, hog y mag a miatt menekült el. De elárulná, miért kereste fel? – Honnan veszi, hog y elmenekült? – kérdezte Áron, ezúttal szintén halkan, szelíden. – Máskülönben nem hag yta volna cserben a zenésztársait, a közönség et. És eng em. Áron bólog atott, de nem nézett a lányra. Kibámult az ablakon a 123

körútra, ahol újra elkezdett szálling ózni a hó. – Sajnálom, hog y íg y történt – mondta vég ül. – Nem g ondoltam volna, hog y mag át is itt hag yná. Rose felé fordult, és úg y nézett vég ig a lányon, mintha most látná először. Milyen csinos most is! Emlékezett rá, hog y a TV Híradóban is csuda jól nézett ki, aztán meg az interjú alatt… Akkor már napok óta azon törte a fejét, kije lehet ez a nő Petitnek. A lánya? A kora alapján akár az is lehetne. Ám már akkor is tudta, hog y ebben hiába reménykedik. Biztosan a nője. Hog y ennek a vén szivarnak ilyen jó nője leg yen… Nem ig azság ! Persze, teli lehet pénzzel, sikeres, és hát, az ig azat meg vallva, jól is néz ki. A kora ellenére. Az ilyenekre rag adnak a nők. Általában a szép, buta libák, de ez a lány más. Már ott is látta rajta, hog y különleg es teremtés lehet, és mi tag adás, irig yelte őt Petit-től. Most pedig itt ül előtte ebben a szoknyában, keresztbe tett lábbal, az átható, zöldeskék szemével, és a jelek arra mutatnak, hog y mindent tud. De hog yan találta ki? Vag yis még sem tudhat mindent… akkor nem jött volna el hozzá. A leg fontosabb dolg ot még nem tudja. – Jöjjön velem! – mondta vég ül Áron. – Mutatok valamit. Rose szótlanul követte a fiút a lifthez. Áron a második emelet g ombját nyomta meg . A fülkében eg ymás mellett állva mindketten kínosan üg yeltek rá, hog y ne nézzenek a másikra. Áron a szemközti falat bámulta, Rose pedig az ismeretlen eredetű foltokkal tarkított padlót. Mikor vég re kiszálltak, Áron előre eng edte a lányt, de aztán átvette az irányítást. – Elnézést, de kicsit nehéz odatalálni. Meg yek elöl, mag a csak 124

jöjjön utánam. Rose eng edelmeskedett. A folyosóról nyíló ajtók többség e csukva volt, de némelyik résnyire vag y teljesen ki volt nyitva – ezek mög ül beszélg etés, nevetg élés, és minden esetben szapora íróg épkattog ás szűrődött ki. Áron néhány helyiség be hang osan be is köszönt. Az ő szobája a kanyarg ós folyosó leg vég én volt. Az ajtó be volt csukva, íg y Rose láthatta a nevét eg y alumínium táblán, felette eg y másik névvel. – A szobatársam most nincs bent – mondta Áron, követve a lány tekintetét. – Még mindig szabin van az ünnepek után. Gyerekei vannak – tette hozzá mag yarázatképpen. – Aha – mondta Rose, és belépett. – Itt nyug odtan beszélg ethetünk – Áron beljebb lépett, és eg y széket úg y ig azított, hog y Rose leülhessen rá. – Kér eg y kávét? – kérdezte, fejével eg y elektromos rezsó felé intve, amelyen eg y kis, kormos aljú fém ibrik állt. Nyilván abban volt a reg g el lefőzött kávé. – Kösz, nem – mondta Rose. – Nem is kávézik? – kérdezte Áron, huncutul csillog ó szemmel. – Á, dehog ynem – Rose vette a lapot. – Valami méreg nekem is kijár, nem ig az? De ma már eleg et ittam. Azt azért nem tette hozzá, hog y az ibrikben lötyög ő híg barna lé, amelyből Áron töltött mag ának eg y aranyszeg élyű üveg pohárba, nem túlság osan bizalomg erjesztő. A magyarok vajon miért nem tudnak rendes kávét főzni? – jutott eszébe a kérdés, amely már máskor is fog lalkoztatta. Pedig milyen eg yszerű lenne. Elrontani szinte nehezebb. Az elmélkedéséből Áron hang ja 125

riasztotta fel. – Mindjárt meg keresem, amit mutatni szeretnék – fél kézzel az íróasztalán lévő papírhalmazban turkált, míg a másikkal a poharat fog va a kávéját szürcsölte. – Itt kell lennie valahol, nem olyan rég en volt a kezemben. Á, meg van! Eg y drapp színű dossziét húzott elő, amelynek a fedelére csak ennyi volt írva: M. P. Mathieu Petit. Rose-nak nag yot dobbant a szíve. Most először vette észre, hog y Mathieu-nek ug yanaz a monog ramja, mint Marcel Pitou-nak volt. A lelke mélyén hitt az előjelekben, és úg y érezte, ez semmi jót nem jelenthet. Áron letette a kávéját az eg yik ablakpárkányra, és a székét közelebb húzva leült Rose-zal szemben. A lány tétova mozdulattal a dosszié felé nyúlt, ám Áron nem adta a kezébe. Rose látta rajta, hog y előtte szeretne mondani valamit. Talán, hog y felkészítse arra, ami következni fog . – A házunkban lakik eg y öreg újság író kollég a – kezdte a fiú. – Ma már nyug díjas, és sokáig nem is tudtam, hog y ő is újság író volt. Ő sem tudta rólam. Aztán eg y nap valahog yan rájött, biztosan valamelyik pletykás öreg asszony árulta el neki. Lakik ott elég olyan, akik mindenkiről mindent tudnak, rólam is, anélkül, hog y valaha is eg yetlen szót váltottam volna velük. Azóta kedvesen köszönünk eg ymásnak az öreg g el, és néha beszélg etünk, habár azt nem állítanám, hog y nag y barátok lennénk. Olyan rég imódi fig ura, tudja, aki meg emeli a kalapját, amikor találkozunk… Aztán nem olyan rég en, karácsony előtt pár nappal becsöng etett hozzám. Először meg sem ismertem. Este nyolc körül lehetett, és ő már pizsamában volt, meg abban a szörnyű, csíkos köntösben, amilyet az öreg ek szoktak hordani. 126

Eg y meg sárg ult papírba bug yolált kis csomag volt a kezében, spárg ával átkötve. Azt mondta, feltétlenül beszélni akar velem, hát beeng edtem. A konyhában ültünk le, és akkor kibontotta a csomag ot. Állítólag évek óta tartog atta, és csak az alkalomra várt… Azt mondta, örül neki, hog y meg érte ezt a pillanatot. Áron ekkor elhallg atott. Rose látta rajta, hog y nehezére esett ennyit beszélni. Írni nyilván sokkal jobban szeret, ámbár Rose, aki az utóbbi időben több cikkét elolvasta, meg állapította, hog y lényeg re törő, szikár stílusa van. Még is, valamiért olvastatta mag át. Gondolkodott rajta, mitől lehet ez, és vég ül arra jutott, hog y a fiú bizonyára beleadja a szívét-lelkét az írásaiba. – Mi volt a csomag ban? – kérdezte a lány, hog y továbblendítse a beszélg etést. – Fényképek – közölte Áron röviden. – Most már itt őrzöm őket – felemelte a drapp dossziét. – Meg nézhetem őket? – Rose az izg atottság tól szinte suttog ott. – Hog yne – Áron átnyújtotta neki a dossziét. – Hiszen ezért jött ide, nem ig az? Rose a kezébe fog ta a dossziét, és kivette belőle a fényképeket. Kevesebb volt, mint amennyire számított (hiszen Áron az előbb eg y csomag ról beszélt, és a dosszié mérete is arra eng edett következtetni, hog y eg ész köteg fotóról lehet szó), maximum tíz fotót tartott a kezében. Nem baj, leg alább nem tart soká vég ig nézni. A képeken fekete ruhás karszalag os fiatalokat látott eg y papi öltözéket, kalapot viselő alak körül. A ruhákból és a háttérben látható teherautó formájából arra következtetett, hog y fotók a 127

háború idején készülhettek. Az eg yiken mind ismerős mozdulattal lendítették előre a karjukat… Rose felkapta a fejét. – Nyilasok! – mondta. Áron bólintott. Rose még soha nem látott nyilasokat, képen sem, hallani is keveset hallott róluk – talán Papa említette őket, amikor a háborúról mesélt, vag y Borbála néni, amikor elmondta, miért kellett a német nemzetiség űeknek elhag yniuk az ország ot, akár háborús bűnösök voltak, akár sem. És miért kaparinthatták meg vég ül a hatalmat a kommunisták… Persze, Áronnak mindezt nem mondhatta el, és nyilván a fiú sem ezt akarta hallani. – Az ott középen a hírhedt Kun páter – mutatott a papi ruhás férfira. – Tudja, ki volt az? Rose meg rázta a fejét. – Akkor tényleg pap volt? – kérdezte. – Hát olyasmi… – De mi köze van ehhez… – Nézze meg jobban! A lány közelebb emelte a szeméhez a kezében tartott fényképet. – Uramisten! – suttog ta. – Ez ő? – Ő bizony – felelte Áron. – Kiss Mátyás. Ekkor még íg y hívták. – Tudom. Leg alábbis… tudtam, hog y ez volt az eredeti neve. – A háború után eltűnt. Jó érzékkel időben elhag yta az ország ot. Már ekkor tehetség es zong oristának számított, leg alábbis az öreg újság író szerint, és odakint, más néven persze, meg csinálta a szerencséjét. Mathieu Petit-ként senki sem tudta, ki is ő valójában. Ám idehaza bárki felismerhette. – Hát ezért nem akart hazajönni – motyog ta Rose. 128

– Sokáig azt sem lehetett tudni, hog y mag yar származású. Az öreg azt mondta, ő már rég ebben felismerni vélte, de azt hitte, biztosan téved, nyilván csak hasonlít az a külföldi zong orista a rég i nyilasra. Ekkor még az eredeti nevét sem tudta, csak az arcára emlékezett. Ezeket a fényképeket ő készítette… – Ó! Akkor hát… – Nem, ő nem tartozott közéjük. Újság író volt, a munkáját vég ezte. A szörnyűség ekről is csak később szerzett tudomást, mint sokan mások is. Meg őrizte a képeket, jól meg jeg yzett minden arcot, hog y ha úg y alakul, lebuktathassa őket. Aztán most, amikor olvasta, hog y a mag yar származású zong orista hazatér turnézni, úg y érezte, eljött az ő ideje. Alaposan utánajárt a dolog nak, és minden fellelhető anyag ot összeg yűjtött Kiss Mátyásról. Azok is itt vannak – Áron a dossziéra mutatott. – De akkor… miért nem ő rukkolt elő velük? – értetlenkedett Rose. – Hát ezt ig azából én sem értem. Nekem azt mondta, hog y a háború után őneki is meg g yűlt a baja a hatóság okkal sok minden miatt, és most már öreg ség ére nem akar ug rálni. Nyilván ezért a fotósorozatért sem dicsérték meg … Meg amilyen társaság ban forg ott… Na mindeg y! Mikor meg látta Petit-t, vag yis Kiss Mátyást a Híradóban, úg y érezte, azonnal cselekednie kell. Fog ta a kis csomag ját a képekkel meg az iratokkal, és becseng etett hozzám a körfolyosón. Azt mondta, teg yek vele, amit akarok. Meg hog y meg alapozhatom vele a karrieremet. – Ez ig az is – mondta Rose elg ondolkodva. – De még sem rukkolt elő velük mag a sem. Miért? Áron újra előhúzott eg y cig arettát, és sokáig piszmog ott a 129

meg g yújtásával, miközben hallg atott. Rose türelmesen várakozott. Vég ül az újság író mélyen leszívta, majd kifújta a füstöt, és vég re meg szólalt. – Nem is tudom – mondta kifelé bámulva az ablakon. – Ezek súlyos vádak. Hirtelen elbizonytalanodtam. Nem vag yok én olyan nag y szám itt, nehog y azt hig g ye. Nehezen kaptam meg ezt az állást, és másokkal ellentétben semmi kapcsolatom, protekcióm nem volt. Na és még csak g yakornok vag yok. Ha hibát követek el, vég em. Mi van, ha még sem ő az a képen? Ha csak hasonlít rá? Mi van, ha volt eg y másik Kiss Mátyás? Hülyeség , tudom, de ilyenek jutottak eszembe. Ekkor g ondoltam arra, hog y felkeresem, és szembesítem őt a tényekkel. Íg y is volt. Meg mutattam neki a képeket, és akkor már rög tön tudtam, hog y tényleg ő az. Elsápadt, remeg ett a keze. Úg y nézett rám, mint valami hóhérra. – Ez volt a próba napján – rebeg te Rose. – Ig en – bólintott Áron. – De… még sem eg észen úg y reag ált, ahog y számítottam. Azt állította, ő nem bántott senkit. Nem tapadt vér a kezéhez. Csak a hazaszeretet vezérelte, és akkor állt be közéjük, amikor úg y látta, hog y ők az utolsó esély a szovjetek ellen. Nag y hiba volt, mostanra belátta. Kérte, hog y ne teg yem tönkre az életét. – És mag a? Áron meg vonta a vállát. – Én azt mondtam, hog y eng em nem érdekel ez az eg ész. Hog y hiszek neki… – Valóban hisz neki? – Mit tudom én! – Rose szemébe nézett. – Hát mag a? Rose érezte, hog y a szeme könnybe lábad. 130

– Nem is ismertem – mondta. – Semmit sem tudtam róla. – Honnan tudta volna – Áron meg int meg vonta a vállát. – Na, szóval… ott tartottam, hog y azt mondtam, hiszek neki. Már ami a hazaszeretet dolg át illeti. Miért ne hinnék? Kik vag yunk mi, hog y ítélkezzünk felette? Csakhog y nem ilyen eg yszerű az eg ész. Ha az öreg fószer felismerte, mások is felismerhetik. Vag yis, ha én hallg atok, az még nem jelenti azt, hog y meg ússza. – Ekkor ment el – fejezte be helyette Rose. – Azt én már nem tudom. Én eljöttem onnan. Kérte tőlem a képeket, de nem adtam oda neki őket. – Jól tette! – Tényleg íg y g ondolja? Ismét eg ymás szemébe néztek, és elhallg attak. Ezúttal Rose szólalt meg először. – Ezek szerint biztosan nem Franciaország ba ment vissza. Valamiért meg éreztem… Ott könnyen a nyomára bukkanhatnának. – Dél-Amerikába szökhetett – fűzte tovább a g ondolatsort Áron. – A rég i, öreg nácik is mind ott vannak. Már akik még élnek, meg akiket még nem kaptak el. – Vag yis többé nem látom – Rose felsóhajtott. – Bánja? A lány meg rázta a fejét. – Ig azából számítottam rá, hog y íg y lesz. Tudtam, hog y nyomós oka van annak, ha csak íg y szó nélkül eltűnik valaki. Akkor istenig azából el akar tűnni. – Hát… sajnálom – Áron hang jából kihallatszott a valódi eg yüttérzés. Rose hálásan nézett rá. 131

– Hog y én mindig kifog om ezeket! – mosolyodott el. Áron arca is felderült. – Csak nem volt már dolg a nácival? – Á, nem. Ellenkezőleg , az eg y kommunista ellenálló volt. De ez mit sem változtat azon, hog y aljas g azember. – Ezt itt inkább ne hirdesse – fig yelmeztette a fiú cinkosan vig yorog va, mire a lány bólintott. – Persze, tudom. Azt hiszem… most már lehet, hog y körül kellene néznem a fiatalabb nemzedékben. Azoknak talán nem ilyen balhés a múltjuk. – Rajtuk kívül nem volt senkije? – De ig en… hag yjuk! – Rose leg yintett. – A szerelmi életem csődtömeg , ha tudni akarja! Áron erre nem válaszolt. A lány felállt, és felvette a táskáját, amelyet az imént a szék karfájára akasztott. – Nos, jobb, ha most elmeg yek… Az újság író azonban mintha meg sem hallotta volna. Elg ondolkodva meredt mag a elé, a cig arettája füstjét tanulmányozta, majd meg szólalt. – Én neg yvenötben születtem. Néha úg y érzem, semmi közöm ehhez az eg észhez. Hag yni kéne már a fenébe, nem g ondolja? Felnézett, és látta, hog y a lány már felállt, és indulni készült. Erre ő is felpattant, és a fog ashoz lépve felseg ítette a kabátját. – Kikísérem, jó? – ajánlotta fel a mag a suta, kedves módján. A liftben szótlanul ácsorg ott, és a cipője orrát bámulta, de a kijárathoz érve meg int meg szólalt. – Nézze, Róza… azon g ondolkodtam, hog y szívesen készítenék mag ával eg y interjút. 132

– Velem? – Rose felnevetett. – Ug yan, én nem vag yok érdekes! – Dehog yisnem. Hallom, hog y a koncertje is nag yon jól sikerült. Bátor dolog volt beug rani Petit helyett. Szerintem sokakat érdekelne a személyiség e. – Hát, ha g ondolja! – Rose hirtelen a fiú felé fordult. – Nem teg eződhetnénk? Ha neg yvenötben született, két évvel fiatalabb, mint én. Vag yis majdnem eg yidősek vag yunk. Áron fülig elpirult, de látszott rajta, hog y örül a dolog nak. Rose a kezét nyújtotta. – Szervusz! – Szervusz – visszhang ozta a fiú. – És… akkor… lehet szó az interjúról? – Ühüm – Rose ig azából csak azért eg yezett bele, hog y még találkozzanak. – Mikor? – Hm, még eng edélyt kell kérnem rá a főszerkesztőtől. Majd felhívlak. Van számod, ahol utolérhetlek? Rose kikotort a táskájából eg y cetlit, amelyre felírta a körszállóbeli szobája telefonszámát. – Még itt leszek eg y darabig – adta át a fiúnak. – Amíg el nem döntöm, mi a fészkes fenét kezdjek mag ammal. Ezzel elköszöntek eg ymástól, és a lány kiment a sűrű hóesésbe. Áron eg észen addig bámult utána, míg fel nem szállt a villamosra. Utána meg fordult, és fütyörészve elindult vissza, a szobájába. A portás meg rökönyödve bámult utána. Jakab Áron nemig en szokott fütyörészni. Általában a köszönését is alig lehet meg hallani. Mi üthetett most belé? Ez a csinos, miniszoknyás fruska ütött belé, nyilván, döntötte 133

el mag ában a portás, ás észre sem vette, hog y ő mag a is elmosolyodott.

134

4. FEJEZET

Új szerelmek Jean-Philippe lassan iszog atta az üveg ből a sörét, s közben elmélázva fig yelte a Szajna lustán folydog áló hullámait. Már vag y két órája ülhetett a rakparton – nem mintha nézeg ette volna az óráját, de a söre ug yancsak felmeleg edett, és elszálltak belőle a buborékok. Felvette a világ oszöld üveg et, és a nap felé tartva, hunyorog va méreg ette. Már csak néhány állott korty lötyög ött az alján. Talán el kellene dobni – morfondírozott. Ám semmi kedve sem volt felállni, hog y valamelyik közeli üzletben vag y utcai árustól veg yen még eg y üveg g el. Elfintorodott, és eg y húzásra kiitta. Az üres üveg et mag a mellé tette a padra, és észre sem vette, hog y az eldőlve g urulni kezdett, majd nag y csattanással a kövezetre esett. Jean-Philippe összerezzent, és lehajolt érte. Mikor felnézett, látta, hog y eg y babakocsival arra sétáló nő undorodva méri vég ig . Meg próbált rámosolyog ni, de csak eg y zavart, üg yetlen félmosoly telt tőle. Mikor a nő meg látta Jean-Philippe furcsa tekintetét és arckifejezését, meg szaporázta a lépteit, és ig yekezett minél messzebbre kerülni a nyilvánvalóan részeg , tapintatlan alaktól. Nem csoda, hogy így nézett rám – g ondolta a férfi elkomorodva. Vég ig pillantott mag án. A meleg nyári nap ellenére eg y piros kötött pulóver és ballonkabát volt rajta, az arcán pedig több napos borosta éktelenkedett. Akár egy hamisítatlan clochard{13} – állapította meg . Pedig ő nem volt hajléktalan, és ma még csak 135

nem is volt különösebben részeg . Csupán két üveg sört ivott meg , ig az, g yors eg ymásutánban. De nem ig azán szállt a fejébe az ital, a meleg idő ellenére sem. Kicsit ug yan szédelg ett, de ez inkább kellemes, lebeg ő érzés volt, eg yelőre nem nehezült el a feje. Ez pedig fontos volt, mivel találkoznia kellett valakivel. Az órájára pillantott. Még pontosan fél óra volt hátra hatig . – Indulni kellene – mormolta mag a elé, de még hosszú percekig nem moccant. Ig azából semmi kedve nem volt ehhez a találkozóhoz, de ha már meg íg érte, tudta, hog y nincs más választása, mint elmenni a Café Noirba. Még hozzá időben, ha lehetség es. Vég ül is ő választotta ki a helyszínt, de csak azért, nehog y a lakásába jöjjön… Még csak az kéne! Nem, annak mindörökre vég e. Vég re feltápászkodott, és a pad támlájába kapaszkodva meg várta, míg eg y kicsit kitisztul a feje. – Csak lassan, nyug odtan – motyog ta, és meg rázta a fejét. Úg y huszonöt perc alatt ért el a kávézóhoz, de mikor benézett a repkénnyel befuttatott fallal körülvett kis udvarra, látta, hog y az eg yik asztalnál már várnak rá. Határozott léptekkel átvág ott a belső termen, nem törődve a pincérek g yanakvó, rosszalló pillantásával. Tudta, hog y ha elég mag abiztosan viselkedik, nem próbálják kitessékelni, akármilyen elhanyag olt is a külseje. Vag y ha meg is próbálnák kipenderíteni, mire észbe kapnak, ő is helyet fog lal eg y asztalnál. Akkor pedig már csak kisebbfajta botrányt okozva hajíthatják ki. A botrányokat pedig senki sem szereti. – Szervusz, Catherine! – állt meg az asztalnál. A nő felnézett rá. – Jean-Philippe – mondta csodálkozva. – Szent ég , hát te hog y 136

nézel ki! – Hag yjuk a bókokat máskorra, ha kérhetem – Jean-Philippe helyet fog lalt Catherine-nal szemben. – Ami azt illeti, te sem panaszkodhatsz – vig yorodott el. A nő iszonyatosan sovány volt, talán tíz kilót is fog yhatott azóta, hog y utoljára látta. A bőre és a fog a sárg ás volt, a haja száraz, fénytelen. Talán a sok cig itől (most is ott füstölt eg y a kezében), talán csak a kor és a sorozatos csalódások miatt… De a leg valószínűbb, hog y mindez eg yütt okozta, hog y Catherine bizony meg csúnyult. Hirtelen meg öreg edett, még hozzá minden méltóság nélkül, csúful, szipirtyósan. Valószínűleg ezt ő is tudta mag áról, ug yanis ing erülten válaszolt. – Roppant szellemes vag y, fiacskám. Nem hanyag olhatnánk a témát? – Te kezdted… – Jó. Akkor abba is hag yom. Jean-Philippe beleeg yezően bólintott. Neki sem volt túlság osan ínyére a kérdés. – Miért akartál találkozni velem? – kérdezte a nőt, mire az eg y utolsót szippantott a cig arettájából, majd elnyomta az asztalon lévő porcelán hamutartóban. – Előbb rendelj valamit – mondta a férfinak. – A vendég em vag y. Csak… ne valami piát, jó? Jean-Philippe sötét pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Mag ához intette a pincért, és eg y feketét rendelt eg y pohár vízzel. Mikor kihozták, újra a nőre nézett. – Na, most már elmondod? – kérdezte újra. Catherine azóta meg int rág yújtott, és a füstöt eg yenesen Jean137

Philippe arcába fújta, akit ez ug yancsak bosszantott, de elhatározta, hog y ezúttal türelmes lesz a nővel. Szeg ény, amilyen rossz bőrben van… lehet, hog y nincs már más öröme, csak mások bosszantása. – Hallottad, mi van Luluvel? – kérdezte Catherine, mire JeanPhilippe felkapta a fejét. – Luluvel? – visszhang ozta és elsápadt. – Látom, tudod – bólintott Catherine. – Sosem tudtál színlelni, édesem, minden az arcodra van írva. Szóval, a mi kis Lulunk… eg y pár napja meg szült. – Tudtam, hog y terhes – mondta Jean-Philippe halkan. – Azt hiszem, én tudtam meg elsőként a családban. – Na, ehhez g ratulálok – jeg yezte meg Catherine csípősen. – Meg ahhoz is, hog y nag ybácsi vag y. Milyen érzés? – Jaj, Catherine, hag yd már ezt! – Jean-Philippe kényelmetlenül mocorg ott a fémvázas széken. – Ha tudsz a dolog ról, azt is tudnod kell, hog y eng em nem érdekel az eg ész. Lulu azt csinál a kölykével, amit akar. – Hát, az biztos – Catherine sokatmondóan bólog atott. – Éppenség g el ki akarja dobni. Vag yis intézetbe akarja adni, mert ezt manapság íg y oldják meg . Meg ismerkedett valami pasassal, eg y g itárossal, és Amerikába szándékoznak költözni. A g yereket meg itt hag yja. Nem kell neki. – És mi közöm nekem ehhez ? Vag y neked, ha már itt tartunk? – Ja, hát én úg y kerülök ebbe, mint Pilátus a credóba, elhiheted – Catherine g únyosan elmosolyodott. – A kis Antoine keresett fel, még a múlt héten, a bébi születése után. Elmondta, hog y Lulu meg válik a g yerektől, és hog y ő mag ához akarta venni, de… 138

Catherine elhallg atott, és mélyet szippantott a cig arettából. – De? – kérdezte Jean-Philippe, aki akarata ellenére dobog ó szívvel hallg atta a történetet. – De mi történt? Nekem is azt mondta, hog y ő seg íteni akar Lulunek, és a g yereknek is. – Hát ig en. Csak ott van az a másik fickó, a… hog y is fog almazzak?… kedvese, vag y mije. – Denis? – Ig en, ő. – Denisnek nem kellett a kisbaba? – Az enyhe kifejezés, hog y nem kellett. Kerek-perec kijelentette, hog y elhag yja Antoine-t, ha hazaviszi. Tudod, mit? Én eg yetértek vele. Milyen körülmények közé kerülne az a szerencsétlen kölyök? Két apja lenne, vag y micsoda? Ráadásul lány… – Kislány? – Jean-Philippe újra érezte, hog y a szíve furcsán a torkában lüktet. – És hog y hívják? Jó ég , valójában nem is akarta tudni. Miért is kérdezte meg ? De már késő volt. – Christine-nek – mondta Catherine, és g únyosan felnevetett. – Na, mit szólsz? – Mint anyánkat – Jean-Philippe torka eg yre jobban elszorult, de eg yszeriben eszébe jutott valami, és ettől elöntötte a düh. Ez a kis felelőtlen szajha! Terhes lesz, azt sem tudja, kitől, nem akarja meg tartani a g yereket, aztán meg elnevezi az anyjukról. Akit a lány soha nem szeretett. Soha nem tudta neki meg bocsátani, hog y olyan szép és tehetség es, és hog y ő, Lulu semmiben sem hasonlít rá. Azt sem tudta meg bocsátani, hog y meg halt, és ezzel örökre tönkretette a családjukat. Most meg 139

elnevezi róla a kislányát? Hiszen eg yértelmű, miért tette! Ezzel zsarolja őket, a testvéreit, a rokonait. Úg y g ondolja, ha a kicsit Christine-nek hívják, ő és Antoine csak még inkább kötelesség üknek fog ják érezni, hog y az anyja helyett felneveljék. – Nos, nálam rossz lóra tett – motyog ta mag a elé meredve. – Micsoda? – kérdezte Catherine, mire Jean-Philippe meg rezzenve nézett rá. – Á, semmi – leg yintett. – De még mindig nem tudom, te hog yan kerülsz ebbe a történetbe. – Pedig eg yszerű. Antoine eng em kért meg , hog y veg yem mag amhoz a kicsit. – Hog yan? – Jean-Philippe döbbenten dőlt hátra a székén. Te jó ég , Antoine tényleg kétség be lehet esve, ha már erre fanyalodott. Még hog y Catherine mint pótmama! Hát, ennél még az is jobb lenne, ha valóban örökbe adnák. – Tudtam, hog y ilyesmi képet fog sz vág ni – mondta Catherine. Jean-Philippe eg yszeriben meg sajnálta. Csak most látta, hog y a szája két oldalán lévő keserű ránc már eg észen az álláig húzódik. Meg próbálta ug yan g únyolódással elütni a dolg ot, de nyilvánvaló volt, hog y bántotta őt unokaöccse, eg ykori szeretője viselkedése. Jean-Philippe erre hang nemet váltott. – Nem azért… – kezdte eng edékenyebben. – De emlékszem, te annak idején minket sem voltál hajlandó vállalni. Tudom, Papa szeretett volna feleség ül venni Mama halála után, de te nem akartad három g yerek g ondját a nyakadba venni. – Túl fiatal voltam – mondta Catherine halkan. – De mindeg y – rázta meg a fejét. – Már túl késő. Antoine ötlete őrültség . Nálam lenne a lehető leg rosszabb helye a babának. Na de te… 140

– Én? – Jean-Philippe újra ellenség es pózba merevedett. – Mi van velem? – Te meg piálsz, ezt mindenki tudja – a férfi kinyitotta a száját, hog y tiltakozzon, de vég ül jobbnak látta, ha hallg at. Catherine folytatta. – Na de azt is tudom, hog y most jól meg y neked. Két kézzel kapkodnak a fotóid után. A Paris Matchban is rendszeresen publikálsz. Sikeres vag y, öreg em, és nyilván teli vag y pénzzel. Anyag ilag simán meg eng edhetnéd mag adnak, hog y felnevelj eg y g yereket. Jean-Philippe eg y darabig nem válaszolt. Átnyúlt az asztalon, és Catherine cig arettásdobozából kivett eg y szálat. A nő szó nélkül elővette az öng yújtóját, és tüzet adott neki. – Én saját g yereket sem akartam – bökte ki nag y sokára a férfi, elnézve Catherine mellett. – És nem is akarok. Többek közt ezért is szakítottunk Rose-zal. Eg y abortusza volt miattam. Ezek után nem fog adhatom örökbe Lulu g yerekét csak úg y! Catherine sokáig fürkészve nézett rá, mintha a g ondolataiban akarna olvasni. Majd nag y leveg őt vett, és újra meg szólalt. – Na, ide fig yelj, Jean-Philippe. Mióta Antoine meg jelent nálam, én eg yfolytában ezen töröm a fejem. Ig azából először én is azt mondtam mag amnak, hog y nem érdekel ez az eg ész, Lulu és a fattya is csináljon, amit akar. De ez nem ig az. Nekem is van szívem, bármennyire meg is vag y g yőződve az ellenkezőjéről. Talán a kis Antoine meg érezte ezt… És te is mondog athatod, hog y nem érdekel, tudom, hog y nem íg y van. Látnod kellett volna a saját képedet, mikor az előbb a barátnőd abortuszáról beszéltél. Ne mondj semmit, jó? Még ne! Szóval, az jutott eszembe, hog y mi hárman osztozhatnánk a g yereken. Valahog y 141

úg y, hog y eg y hetet eltölt nálam, eg yet Antoine-éknál, eg yet nálad. Íg y senkinek sem menne az ag yára, és talán Antoine barátja is elfog adná, ha nem állandóan lenne ott. Nos, mit szólsz hozzá? – Szerintem ez őrültség – Jean-Philippe a fejét csóválta. – Persze hog y az, de mi sohasem voltunk normálisak. – És… ha valami rendes család fog adná örökbe? – Az jó lenne, de hol van erre a g arancia? – Nálunk rendesebbet nem nehéz találni. – Ez ig az… de még iscsak mi vag yunk a családja. – Nem tudom, Catherine, nem tudom… – Jean-Philippe kezdett kifog yni az érvekből, és ettől eg észen kétség beesett. Lehet, hog y még sem tudja meg úszni ezt az eg észet? – Nem lenne jó annak a g yereknek, ha eg yik helyről a másikra ráng atnák. – És az jobb, ha intézetbe kerül? – Seg íthetnénk neki családot találni… – Ug yan! Mindketten elhallg attak, és ideg esen szívták a cig arettájukat. – Nekem van még eg y ötletem – mondta kisvártatva JeanPhilippe. – Nocsak! Mi lenne az? – Meg látog atom Lulut. Meg próbálok a lelkére beszélni. Még iscsak ő az anyja! Most Catherine leg yintett. – Á! Én már jártam nála. Antoine pedig naponta sír neki, mindhiába. – Azért meg próbálom. – Ahog y g ondolod… Na jó, az én ajánlatomat már ismeritek. 142

Teljes munkaidőben nem vállalom a bébit, de íg y lehet róla szó. Azt mondom, g ondolkozz el rajta. Jean-Philippe szedelőzködött. A kabátja zsebéből előhalászott néhány frankot, és az asztalra akarta tenni, de Catherine elkapta a csuklóját. – Mondtam, hog y a vendég em voltál! – Akkor köszönöm – Jean-Philippe zavarban volt, akár eg y kiskamasz. Mostanában mindenki mindig szükség ét érzi, hog y meg hívja. Vajon miért? – Köszönöm, Catherine – ismételte. – Majd felhívlak – tette hozzá, és indulni készült. Mikor az udvarról a kávéház zárt helyiség ébe lépett, a nő még eg yszer utána szólt. – Várom a hívásodat. Szervusz, édes! Jean-Philippe a hazafelé vezető utat szinte félálomban tette meg . Az elfog yasztott két üveg sör jótékony hatása már teljesen elmúlt, és érezte, hog y fájón, keg yetlenül józan és tiszta a feje. Még is, nem volt kedve újra inni. Ezt úg ysem tudja elfelejteni, bármennyit iszik is, akkor meg minek? Az eg észnek csak akkor volt értelme, ha elérte azt a boldog , g ondtalan állapotot, amelyben nem g yötörték a múltjának vag y a jelenének a démonai, amikor szinte úg y érezte, hog y szárnyai vannak, és mindenre képes lenne. Csak meg próbálni nem volt szabad semmit, mert akkor hamar kiderült az ig azság … No de az nem számított, az érzés volt a lényeg . Ez az érzés azonban eg yre ritkábban és eg yre nehezebben jelentkezett. Most pedig – tapasztalatból jól tudta – mit sem seg ített volna az ital. Az ag ya elviselhetetlenül zakatolt, olyannyira, hog y a metrón a két kezébe kellett szorítania a fejét, hog y szét ne robbanjon. Eg y 143

kedves idős hölg y meg is kérdezte tőle, hog y rosszul van-e, de nem tudott válaszolni, csak a fejét rázta. Alig várta, hog y hazaérjen. A Place Pig alle-ról szinte kettesével vette felfelé a lépcsőket, eg észen a lakásáig , holott holtfáradtnak érezte mag át. No de majd otthon pihenek, és végre nyugodtan végiggondolhatom az egészet – biztatta mag át, ám amikor felért a lakásához, földbe g yökerezett a lába. A küszöbe előtti lépcsőn az öccse, Antoine üldög élt, világ fájdalmas képpel, kezében eg y teli szatyorral, a lábánál pedig eg y utazótáskával. Mikor észrevette a bátyját, felállt, és már messziről bocsánatkérőn, eg y kivert kutya könyörg ő tekintetével nézett rá. – Na, már csak ez hiányzott! – mormolta Jean-Philippe, és nag yot sóhajtva kotorászni kezdett a zsebében a kulcsa után. Rose az ág yára heveredve, a füléhez szorított telefonkag ylóval várakozott. Tapasztalatból tudta, hog y ilyenkor türelmesnek kell lennie. Először is, meg kell várni, hog y meg történjen a kapcsolás (van, hog y többszöri próbálkozás után sikerül csak), majd azt, hog y a portás keg yeskedjen vég re felemelni a kag ylót. Hiába van a készülék az orra előtt, az öreg mindig piszmog valamivel, és – a lány meg g yőződése szerint – szándékosan játssza a süketet. Utána pedig az is időbe telik, míg kapcsolja Áronék irodáját, és ilyenkor Rose azt hallg athatja, ahog yan a telefon kicseng . Mag a elé képzelte a rendetlen kis irodát, az íróasztalon lévő ósdi készülékekkel, és mag ában szug g erálni próbálta Áront, hog y ő veg ye fel, és ne a szobatársnője, Kézdi Anna, eg y kellemetlen, kíváncsiskodó nőszemély, aki minden alkalommal cseveg ni 144

szeretett volna Rose-zal, és alig lehetett lerázni. Íg y hát a köntösében, törölközőbe tekert hajjal, az eg yik még nedves hajtincsét az ujja köré csavarg atva várakozott, és közben a szemközti fal mintáit tanulmányozta. Még év elején, amikor eldöntötte, hog y itt marad, és ismét meg próbálkozik a budapesti élettel, az első nehézség , amellyel szembekerült, az albérletkeresés volt. Először vissza akart menni a rég i helyére, a Bem rakparti kis bérlakásba, amelyet annak idején nag yon meg szeretett, ám kiderült, hog y a tulajdonos néni már meg halt, és az örökösök eladták a lakást. A lány vég ül nem is bánta olyan nag yon; az a hely is csak Jean-Philippe-re emlékeztette volna. Utána pedig sokáig hiába keresg élt: általában rég i, lepusztult, koszlott házakban és lakásokban kínáltak kiadó szobát, irreálisan mag as áron. Néhol még a környék sem volt túl bizalomg erjesztő, különösen a pesti kerületekben. Főbérlő pedig szinte mindenhol akadt – általában eg yedülálló idős emberek, főleg öreg nénik, de Rose találkozott néhány bácsival is. Ezeket eleve kizárta, még akkor is, ha amúg y a hely elfog adható lett volna. Néhányuk ug yanis olyan furcsa tekintettel nézett rá, és az eg yik például le sem vette a szemét a melléről, ameddig ott volt… A lány alig várta, hog y újra szabad leveg őn leg yen, és futva tette meg az utat a közeli Lenin körútig . Atyavilág – g ondolta meg borzong va – pedig nincs is nagy mellem. Vén kéjenc! Holott a potenciális főbérlők – akár nénik, akár bácsik voltak – nag yon szívesen odavették volna. Valamiért mind „eg yedülálló fiatal nőt” kerestek, és azt különösen elég edetten nyug tázták, hog y Rose-nak nincs g yereke, és a közeljövőben nem is szeretne. 145

No ig en. Eg yikük sem óhajtott volna eg y visító csecsemőt a lakásán, bármennyire mag ányosak voltak is. Azt is kikötötték, hog y „udvarlót” nem vihet fel. Sőt, barátnőket, rokonokat is csak módjával, lehetőleg eg yszerre csak eg yet. Rose vég ül belátta, hog y nem nag yon finnyáskodhat, íg y a vég én a választékból a leg kisebb rosszat választotta. Eg y budai, vízivárosi bérházban lévő szobát, amelynek a külön bejárat volt a leg nag yobb vonzereje, és a hátsó részében még eg y mosakodásra alkalmas elfüg g önyözött alkóvot is berendeztek, hideg vizes csappal, törölköző- és szappantartóval, valamint eg y hokedlin álló zománcos bádog lavórral. A fürdőszobát, káddal és meleg vízzel, valamint a konyhát a főbérlővel közösen kellett használnia. Ez nem volt túl jó hír, de úg y tűnt, ezt a békát le kell nyelnie. Vég ül is Rose azzal vig asztalta mag át, hog y a főbérlő néni ig azán rokonszenves – akikkel eddig találkozott, azok közül még a leg normálisabb. Tiszta szappanillatot árasztó, ősz kontyú, mosolyg ós, halk szavú, finom idős hölg y, akiről hamar kiderült, hog y rég i, nag ypolg ári családból származik. Az apjának még hang szerboltja volt a Zeneakadémia környékén, és ő mag a is szépen heg edült. Valamikor. Ug yanis elmondása szerint a házban újabban nem tűrték meg a „nyekerg ést”, és folyton bepanaszolták őt a házmesternél. Utóbb leszokott a g yakorlásról, holott nag yon hiányzott neki a zene. Bezzeg, amikor még a miénk volt a fél ház, nem zavart senkit, amikor együtt zenéltünk a húgaimmal– sóhajtozott, de nem trag ikusan, vag y g yűlölködve. Úg y tűnt, belenyug odott a sorsába, és próbálta boldog an élni az életét a meg változott körülmények között is. A zene révén viszont rög tön meg volt a közös témájuk Rose146

zal, és hamarosan kölcsönös rokonszenv is támadt köztük. Mikor a néni meg hallotta, hog y Rose (azaz Róza) a Zeneakadémián dolg ozik, és zong oratanárként mag ántanítványokat vállal, kis híján a nyakába ug rott örömében. A lány ekkor elhatározta, hog y ha már mindenképpen el kell viselnie eg y főbérlőt, őt választja, Guszti nénit. Azaz Németh Aug usztát, hetvennyolc éves hajadont, a Vár utca 3-ból, a harmadik emeletről. Mikor Áronnak elújság olta a nag y hírt, és az utcáról meg mutatta neki a szobája ablakát, új barátja is elég edett volt a választásával. – Kafa hely! – jelentette ki határozottan. – És mennyit fizetsz? – kérdezett rá a lényeg re minden köntörfalazás nélkül. Rose már meg sem lepődött ezen – az ismeretség ük néhány hete alatt alkalma volt közelebbről meg ismerni Jakab Áront, és tudta, hog y a mellébeszélés aztán ig azán nem jellemző rá. Íg y hát ő is őszintén válaszolt. Az összeg hallatán (amit Rose nem tartott túl mag asnak) a fiúnak elkerekedett a szeme, majd halkan füttyentett eg yet. – Talán sok? – kérdezte a lány a szemöldökét ráncolva. Újra tisztába kell jönnie az itteni árakkal. Különösen a fizetésekhez képest… Meg könnyebbülésére azonban Áron meg rázta a fejét. – Ahhoz képest, hog y ilyen szép, csendes utcában van… Meg hog y az öreg lány, azt mondod, eg ész rendes… – Guszti néni – javította ki Áront a lány. – Micsoda? – vig yorodott el a fiú. – Gusztáv? – Nem, Aug uszta. Szép név, és valamikor ő is szép nő lehetett. Eleg áns, és finom modorú. – Na, csak várd ki a vég ét! A főnénik előbb-utóbb mind 147

kimutatják a fog uk fehérjét. Áron már csak tudta: két éve ő is albérletben lakott a hetedik kerületben, bizonyos Szabóné, Manyi néni szig orú felüg yelete alatt. – Képzeld, Rózácskának szólít! – mosolyodott el Rose. – Ez tetszik! Szólíthatlak én is íg y? Vag y esetleg Rozinak? – Ne merészeld! – Rose oldalba bökte a barátját, aki erre feljajdult, de rög tön utána mindketten hang os nevetésben törtek ki – mint mostanában eg yre g yakrabban. Sokat nevettek eg yütt, általában minden különösebb ok nélkül. A nag y kacag ásra eg y tésztaképű, fejkendős asszony nézett ki a földszinti lakás ablakán. – Csendesebben, kérem! – mordult rájuk, majd azonnal be is csukta az ablakát. – Te jó ég , ki ez a boszorka? – kérdezte Áron fintorog va. – A házmester, Szántóné – Rose a vállát vonog atta. – Hát ig en… nem lehet minden tökéletes. Valamiért g yűlöli Guszti nénit, pedig az a lég ynek sem ártana. Most pedig én is felkerültem a feketelistájára. De, azt hiszem, nem tud minket bántani, és ezért csak még jobban utál. Most viszont jobb, ha odébbállunk. – Ig enis, főnök – Áron tréfásan tisztelg ett. – Rózácska… – tette hozzá elfojtott nevetéssel, majd rög tön neki is iramodott. – Na, meg állj csak – kiáltott utána a lány, és kerg etni kezdte a fiút, hog y utolérve jól meg reg ulázza a szemtelenjét… Rose erre visszag ondolva elmosolyodott. Ha Áron nem lenne, sokkalta nehezebb lett volna újra beilleszkednie. Sőt, ha jobban beleg ondolt, és eg észen őszinte akart lenni saját mag ához, Áron nélkül talán itt sem maradt volna… Vag y még az is lehet, hog y ő 148

volt a leg főbb oka, hog y itt maradt… – Halló, itt Jakab Áron – szólt bele a fiú ebben a pillanatban a kag ylóba, mély, komoly hang on, amelyet a szerkesztőség i telefonhívásokra tartog atott. Rose a hang ját hallva mélyen elpirult (még szerencse, hog y a fiú nem látja őt ebben a pillanatban). – Szervusz! – köszönt bele a kag ylóba vidám, könnyed hang on. – Itt Róza. Leg közelebb lemérem, mennyi időbe telik, amíg vég re eljutok hozzád. – Leg alább tudom, hog y fontos dolg ot akarsz mondani – Áron hang ja eg y csapásra meg változott: Rose szívdobog va konstatálta, hog y őszinte öröm sug árzik belőle. Valószínűleg már várta, hog y hívja. Leg utóbb három napja beszéltek, ami borzasztó hosszú időnek tűnt. Leg alábbis neki, de most úg y tetszett, hog y hála Istennek, talán a fiúnak is. – Nos, mi lég yen az? – unszolta Rose-t, miután a lány eg y darabig hallg atott. – Hm, ig azából csak azért hívlak, hog y találkozhatnánk valahol – mondta Rose meg játszott hanyag ság g al, pedig szívből utálta, hog y neki kell randira hívni a fiút. Amit ráadásul kénytelen afféle baráti találkozónak álcázni. – Rég en beszélg ettünk… úg y értem, személyesen. Nem telefonon. Van eg y-két dolog , amit meg beszélnék veled. – Telefonon is rég en beszéltünk – állapította meg Áron, és Rose éles füle kihallotta a hang súlyából, hog y rendkívüli módon élvezi a helyzetet. Önelégült alak, g ondolta félig -meddig bosszankodva. – Jó, akkor ráérsz valamikor? – kérdezte, és meg fordult a fejében, hog y ha a fiú tovább froclizza, leteszi a kag ylót… 149

– Fontos dolog ról van szó? – kérdezte Áron. – Csak azért, mert… én holnap pár napra elutazom vidékre. – Ó! – Rose képtelen volt leplezni a csalódását. Főként, hog y a fiú fel sem hívta, hog y elbúcsúzzon. – Már éppen hívni akartalak – folytatta Áron, mintha csak olvasott volna a lány g ondolataiban. – Azért is, hog y… lenne-e kedved velem jönni. Rose ezt hallva izg atottan ült fel az ág yon. Azt sem vette észre, hog y a rácsavart törölköző lecsúszott a hajáról, és az vizesen omlott a nyakába. – Hog y lenne-e? Persze, de… Várj csak! Gyorsan félrerakta a kag ylót, és felvette az éjjeliszekrényen lévő határidőnaplóját. Fellapozta a következő pár nap prog ramját, majd visszatette a telefont a fülére. – Itt vag y még ? – kérdezte, majd Áron ig enlő hümmög ésére folytatta. – Most néztem meg a naptáramat, és csak holnaputánra van eg y tanítványom. Őt fel tudom hívni, és el tudom halasztani az órát, ha muszáj. – Jó. Remek, tedd azt. Akkor… tényleg velem jössz? – Áron hang ja hitetlenkedve cseng ett. Majd mivel nem érkezett válasz, még eg yszer beleszólt a kag ylóba. – Róza? – És hová meg yünk? – kérdezte a lány. – Leg yen meg lepetés, jó? Annyit elárulok, hog y a Mátrába, eg y nag yon szép helyre. A többit majd útközben elmondom. – Vonattal meg yünk? – Nem, helikopterrel. Persze, hog y vonattal, tudod, hog y nincs kocsim. – Jó, jó… Nem azért kérdeztem. Szívesen meg yek vonattal. Hol 150

találkozzunk? – Érted meg yek. Reg g el kilencre leg yél készen, a vonat tízkor indul. Ne pakolj sok mindent, csak három napig leszünk ott. – Rendben… akkor holnap… szervusz! Rose letette a telefonkag ylót, és a határidőnaplóját a mellkasához szorítva csak bámult mag a elé. Hát ez hihetetlen! Áron elhívta mag ával eg y vidéki útra! Eddig még – az első alkalmat kivéve, amikor azt az interjút kérte tőle – mindig a lány kezdeményezett. A találkozóikon pedig … nos hát, mindig nag yon jól érezték mag ukat, remekül elbeszélg ettek, elhülyéskedtek, de ig azából… ennyi történt. Talán most majd meg törik a jég . Ig azából nem nag yon értette, miért húzódozik ennyire a fiú a kapcsolatuk elmélyítésétől. Neki nag yon tetszett Áron, kedvelte a kisfiús báját, a fleg maság át, a szég yenlősség ét, amely utóbbit néha hamisítatlan vag ány rámenősség g el kompenzált, és persze mindenekfelett az őszinteség ét, ami Jean-Philippe és Mathieu után számára a fiú leg üdítőbb tulajdonság a volt. Hog y szerelmes volt-e belé? Akár az is lehetnék – g ondolta, de be kellett vallania mag ának, hog y amikor a fiúra g ondolt, nem nyilallt a szívébe az az édes-fájdalmas érzés, ami Jean-Philippe emlékére még mindig … De most ne g ondoljunk Jean-Philippe–re! – rázta meg a fejét. Inkább Jakab Áron kicsit durcás, kicsit g únyos arcát képzelte mag a elé, és a tekintetét, amelyben eg y ideje tévedhetetlenül felismerni vélt valami jól ismert kifejezést. Szerelmes belém! – motyog ta mag a elé halkan, boldog an, és az ág yra heveredve mag ához ölelte a kispárnáját. 151

Másnap a Clark Ádám téren fog tak eg y taxit, azzal eg yenesen a Keleti pályaudvarra vitették mag ukat. Útközben mindketten duzzog va hallg attak – reg g el kilenckor Rose már a házuk előtt várta a fiút, aki pontosan meg is érkezett, és rög tön jól letolta a lányt, amiért eg y kézitáskát és eg y hátizsákot is telipakolt az útra. – De hiszen csak két napra meg yünk! – mérg elődött. – Tudom – vág ott vissza Rose. – Azért hozok csak ennyi holmit. – Mondtam, hog y elég lesz eg y hátizsák. – Nem mondtad. De különben is, attól, hog y neked elég , nekem még nem! – Felmeg yünk, és átpakolsz a hátizsákba! – Szó sem lehet róla! – Íg y bumlizzunk vég ig a városon, felpakolva, mint a málhás szamarak? – Ki mondta? Mehetünk taxival is. – Csudába! Az eg y vag yon! Rose-nak már-már a nyelve heg yén volt, hog y majd ő kifizeti, de jobbnak látta, ha inkább hallg at. Áron kivörösödött arccal, összeszorított szájjal meredt a lányra, aki a pillanat törtrészéig azt hitte, a fiú mindjárt felpofozza. De vég ül csak meg csóválta a fejét. – Na jó. Már úg yis muszáj taxival mennünk, különben lekéssük a vonatot. Gyere, a Lánchídig le kell sétálnunk. Szó nélkül lehajolt, és felemelte Rose alaposan telipakolt kézitáskáját. A lány is felé nyúlt – meg akarta fog ni a táska eg yik fülét, hog y ketten vig yék, de Áron elhárította a seg ítség et. 152

– Hag yd! – morog ta. Ezek után a pályaudvarig eg y szót sem szólt, mire Rose is mag ában fortyog va hallg atott. Na, ez is jól kezdődik! Mintha nem lenne tökmindeg y, mennyi cuccot hoz mag ával. Ha ketten hozták volna, nem is lett volna nehéz az a táska. És akár busszal is jöhettek volna, ig en, miért ne? A Keletihez érve Áron kifizette a taxist, majd a táskát felemelve öles léptekkel elindult a pályaudvar épülete felé. Rose pár lépéssel lemaradva loholt utána, míg vég ül meg rag adta a kabátja ujját. – Várj már meg ! Ennyi erővel eg yedül is jöhettél volna. Vag y nem azért hívtál, hog y társaság od leg yen? Áron eg yszeriben meg állt, és letette a földre a táskát. Rose kicsit liheg ve torpant meg mellette, és harciasan várta az újabb szóváltást. Ám nag y meg lepetésére a fiú mosolyog va, huncutul csillog ó szemmel fordult felé. – Hag yjuk már a veszekedést, jó? Valahog y ki kellene bírni eg ymással ezt a hétvég ét. Na, seg ítesz cipelni a hülye táskádat? Mivel raktad tele, kövekkel? – Nem kötöm az orrodra – válaszolta a lány meg könnyebbülve. – Persze, hog y seg ítek. Már előbb is akartam, emlékszel? A vonaton a dohányzó Áron miatt olyan fülkébe ültek, ahol lehetett cig arettázni. Rose nem repesett az örömtől, hog y füstfelhőben kell meg tennie a több mint kétórás utat, de a fiú meg íg érte, hog y ablak melletti helyet keresnek. Vég ül nem találtak – a vonat teli volt, nyilván a fővárosból a hétvég ére hazautazó diákokkal, munkásszállón lakókkal, de eg ymással szemben tudtak leülni, és a szép időben az ablak is nyitva volt. 153

Áron a hátizsákjából előhalászott eg y kulacs vizet, két rántott húsos szendvicset, eg y Füles újság ot és eg y Nők Lapját. – Hűha! – Rose le volt nyűg özve. – Te készültél! Kicsit el is szég yellte mag át, hog y ő nem csomag olt semmit az útra. El is határozta, hog y később ilyenekre is odafig yel majd. Nem viselkedhet úg y, mint Mathieu-vel, akivel eg yszerűen beültek volna valami vendég lőbe. – Most már elárulod, hová meg yünk? – kérdezte a szendvicset majszolva. Áron bólintott. – Pásztóra. Ig en, Rose mér emlékezett, hog y látta a vág ányok számát jelző táblán a helység nevét. – Mi van ott? – fag g atta tovább a szokása szerint ig encsak szűkszavú Áront. – Hát, először is, én onnan származom. De nem ezért meg yünk oda. Rose úg y meg lepődött, hog y kis híján félrenyelte a rántott húst. – Komolyan? Ott születtél? – Ig en. De miért olyan nag y szenzáció ez? – Nem nag y szenzáció… csak nem tudtam. Mindent harapófog óval kell kihúzni belőled – tette hozzá szemrehányóan. – A nag yszüleimnél fog unk meg szállni – folytatta hanyag ul a fiú a nem éppen mellékes tények sorolását. – A szüleim is ott laknak a község ben, de… velük nem vag yok túl jóban. – A nag yszüleidnél? – Rose ettől valamiért halálra rémült. – De még is hog yan g ondolod ezt? Mit fog sz nekik mondani? 154

– Ja, rólad? – Áron elvig yorodott. – Azt, hog y a barátnőm vag y. Két napig el tudod játszani, hog y az vag y, ug ye? Ne félj, nem leszünk sokat odahaza. Rose sápadtan, vádló tekintettel nézett a fiúra, majd kivette a kezéből a kulacsot, és meg húzta. Aztán keze fejével meg törölte a száját. – Van még valami? – kérdezte, felkészülve a leg rosszabbra. – Ezt hog y érted? – Hát úg y, hog y mit nem közöltél még velem az úttal kapcsolatban. – Mondtam, hog y meg lepetés lesz. És tessék, meg is lepődtél. Rose eg y darabig hallg atott, majd lassan Áronra emelte a tekintetét. – Nem szeretem a meg lepetéseidet – mondta komolyan. – Pedig van még valami… de ne félj, az tetszeni fog . Eg y nem mindennapi helyet fog ok mutatni neked. Közben – némi késéssel, és nag y nekidöccenéssel – elindult a vonat, és hamarosan elhag yta a külvárosi raktárépületeket, majd a főváros melletti szántóföldek mellett zakatolt tovább. A síneken kattog ó kerekek zaja miatt már túl hang osan kellett volna beszélg etniük, ezért Ákos a Nők Lapját nyújtotta a lány felé. – Szeretnél olvasni? – kérdezte. – Ez minden vág yam – felelte Rose, és mérg esen kikapta az újság ot Áron kezéből. Úg y másfél óra döcög és után Rose a nyitott Nők Lapjával a térdén, a fejét a támlára hajtva álomba merült. Nem tudta, mennyit alhatott, de úg y tűnt neki, csupán perceket, amikor 155

Áron g yeng éden meg fog ta a térdét. – Ébresztő – mondta közel hajolva. – Meg érkeztünk! A vonat még nem állt meg , de bizonyos jelekből következtetni lehetett, hog y már közel az állomás. Rose álmosan pislog va nézett ki az ablakon, és meg pillantotta a jelleg zetes, szürkésfehér kőkerítést – szinte minden mag yar állomás elmaradhatatlan tartozékát. Nag yot ásított, nyújtózkodott, majd felállva seg ített Áronnak levenni a táskát és a hátizsákokat a csomag tartóról. Az állomás kopottas, de barátság os épületében rög tön felfig yelt eg y „Utasellátó” feliratra. A könyökével oldalba bökte Áront. – Nézd csak! Az ott a büfé? – Mi? Ja, ig en. Rose kuncog ott. – Akkor miért nem úg y hívják? Na mindeg y… g yere, meg hívlak eg y üdítőre. Szomjas vag yok, és a vized mostanra meg meleg edett. Áron eg y darabig habozott, mint aki nem akarja ilyesmire veszteg etni az idejét, de aztán meg vonta a vállát. – Jó menjünk. Találhatnánk ennél jobb helyet is, de üdítőt vég ül itt is lehet kapni. Bementek a füstös, büdös söntésbe. Rose nyomban a pulthoz pattant (nehog y a fiú meg előzze), és a választékot tanulmányozta. Választék g yakorlatilag nem volt. A lány a sör, bor, pálinka és a kávé mellett csupán eg yfajta üdítőt talált a kifüg g esztett itallapon. – Jaffa – olvasta félhang osan, majd tanácstalanul Áron felé 156

fordult. – Az mi? – kérdezte a szájával formálva a szavakat, nehog y a pultos meg hallja. Már máshol is látta kiírva, de soha nem rendelt még ilyet. – Narancslé – vág ta rá a fiú, majd elnevette mag át. – Narancsléféleség … – tette hozzá, mivel eszébe jutott, hog y a rag acsos ital bizonyára távolról sem emlékezte arra narancslére, amit Rose eddig i életében kóstolhatott. – Jó, akkor két jaffa lesz – fordult a lány a pultos felé, aki erre szó nélkül elkészítette az italokat Rose érdeklődő tekintetétől kísérve. Először két üveg pohár aljába töltött a sötétsárg a, nyúlós folyadékból, üg yesen kiporciózva a meg felelő mennyiség et, majd eg y ember nag yság ú fém tartályhoz lépve meg töltötte a poharakat szódavízzel. Vég ül eg y hosszú nyelű, kétes tisztaság ú kanállal felkeverte a folyadékot, hog y a sárg a szirup feloldódjon a szódában, és eg y fémtálcára tette a két poharat. – Még valami? – kérdezte közömbös arccal. – Nem, köszönöm – válaszolta a lány. Kifizette a két jaffát, és a tálcával az asztalukhoz lépett. Miután meg kóstolta a szörpöt, Áron felhúzott szemöldökkel nézett rá. – Nos? – érdeklődött. – Leg alább jó hideg – húzta el a száját Rose, mire mindketten elnevették mag ukat. A pultos rosszallóan pillantott rájuk, miközben eg y poharat törölg etett. Mi olyan vicces? Majd úg y döntött: biztosan friss szerelmesek, akik minden apróság on nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Mikor a csinos, világ osbarna hajú lány visszatette a pultra az üres poharakat, már jóindulatúan rámosolyg ott. – Köszönöm – intett a poharak felé. – Mi járatban vannak erre? 157

– kérdezte barátság osan. – Kirándulnak? – Olyasmi – bólintott Rose, majd visszament a fiúhoz, felvették a táskáikat, és elköszöntek. Lehet, hogy nászutasok – morfondírozott tovább a pultos, és némileg irig ykedve, de még mindig mosolyog va nézett utánuk. De miért pont ebbe a porfészekbe jöttek? Azért szép pár… – állapította meg vég ül, és nekilátott elmosni a jaffáspoharakat. Áron nag yszülei a nag yközség eg yik eldug ott mellékutcájában laktak, eg y tipikus, sárg a falú, zöld kerítéses falusi házban, amelynek az előkertjében rózsák nyíltak, hátrébb pedig , eg y elkerített részen tyúkok kapirg áltak. A nag ymama jött kinyitni a kaput, kendősen, sokszoknyásan, a kulcsait csörg etve, és már messziről nevetve az unokája felé. – Áronkám, aranyom! Csakhog y meg jöttél! A kapun kilépve azonnal viharosan át is ölelte a fiút, meg ropog tatta a csontjait, és hang osan összecsókolta. Rose kissé zavartan toporg ott mellettük – nem tudta, hog y a néni szándékosan nézett keresztül rajta, vag y csak annyira örül az unokájának, hog y észre sem vette: valaki más is jött vele. Vég ül kiderült, hog y eg yszerűen csak ki kellett várnia a sorát. Miután Áron üdvözlésével meg volt, a nag ymama nyájasan a lány felé fordult, és meg fog ta a kezét. – Hát ő a kis menyasszonyod? – kérdezte a fiútól, de közben Rose arcát fürkészte. – Szép, szép, de olyan… soványka. Rose ideg esen nevetett. Mindent eg ybevéve örült, hog y szemmel láthatólag – ha fenntartásokkal is – elnyerte a néni tetszését. Már meg is kérte őt, hog y nevezze csak Sári néninek, és mindkettejüket beljebb invitálta a házba. Áronra a lány csak 158

eg y sötét oldalpillantást vetett – ezért a „menyasszony” dolog ért még számolnak, de most az a fontos, hog y az öreg ek elfog adják Áron barátnőjeként. Áron nag ypapája, Sanyi bácsi már sokkal tartózkodóbb volt. Az unokájával is csak kezet fog ott üdvözlésül, a lánynak pedig épp hog y odabiccentett. Rose azonban látta a tekintetéből, hog y kedvtelve nézeg eti. A kupica pálinkával kezdődő és kolbászkarikákban bővelkedő paprikás krumplival vég ződő vacsora után Sári néni meg mutatta Rose-nak a szobáját. – Itt lesz, ni, az Áronkámé mellett. Már meg is vetettem az ág yát, és napközben kiszellőztettem a párnát meg a dunyhát. Nézze meg , Rózám, aranyos, jó lesz-e. – Hog yne, Sári néni – buzg ólkodott a lány. – Minden tökéletes. Lehuppant az ág yra, és a nénire nézett, majd felsóhajtott. Miért is hitte, hog y eg y szobába fog ják tenni őket Áronnal? Hiszen még csak jeg yesek – leg alábbis ezeknek a derék öreg eknek a szemében. Nincs jog uk közös hálószobában aludni, no meg nem is lenne illendő. – De még nincsen késő – tette hozzá minteg y bocsánatkérően. – Nem baj, ha még eg y kicsit átmeg yek Áron szobájába? Sári néni ízesen felkacag ott. – Hát már hog y lenne baj, kislányom? Menjen csak, beszélg essenek még eg y kicsit. Tudom, hog y ilyenkor sülve-főve eg yütt lennének. Rose meg könnyebbülve állt fel, és mivel Sári néni tekintetét még mindig mag án érezte, illedelmesen bekopog ott Áron szobájának az ajtaján. 159

– Szabad! – szólt ki a fiú, mire Rose még eg y utolsó pillantást vetett a nag ymamára, mintha csak eng edélyt kérne tőle. Az jóindulatúan bólintott, és a lány belépett az ajtón. Odabent háttal nekidőlt az ajtónak, és nag yot fújt. – Uramisten! Csakhog y nég yszemközt lehetünk. Te pernahajder! Áron erre hanyatt vág ta mag át az ág yán, úg y nevetett. Rose duzzog ó arccal várta, hog y vég re meg szólaljon. A fiú vég ül felült, és meg törölte a szemét. – Szent ég , Róza! Imádom, mikor ilyen szavakat használsz. Pernahajder! Ezt meg hol tanultad? – Nem tudom. Biztosan Papától – válaszolta Rose kicsit sértődötten. – És ahog y raccsolsz! Pehrnahajdehr… – Nem is raccsolok! – csattant fel Rose, immár tényleg meg bántva. Mindig is büszke volt rá, hog y nem érződött a mag yar beszédén a másik két anyanyelve, a német és a francia hatása. – De bizony, raccsolsz, drág a. Különösen, amikor mérg es vag y. Mondd utánam: répa, retek, mog yoró. – Rhépa, rhetek… Tényleg rhaccsolok! Rose ezen teljesen elképedt. Vajon tényleg csak akkor raccsol, mikor dühös, vag y máskor is? És hog y nem vette észre eddig , vag y miért nem szóltak neki? A fenébe! Csalódott arckifejezését látva Áron eg yszeriben abbahag yta a nevetést. Felállt az ág yról, és odalépett a lányhoz. – Na, semmi baj. Ne vedd úg y a szívedre! Én imádom a raccsolásodat, úg y, ahog y van. És nem is mindig feltűnő, tényleg 160

csak akkor, ha mérg es vag y rám – röviden felnevetett. – Ez pedig elég g yakran meg esik, nem ig az? Rose a fiúra nézett. A szemébe könnyek g yűltek. – De Papa mindig azt mondta, hog y büszke rám, amiért olyan szépen meg tanultam mag yarul. – Büszke is lehetett! – Vajon ő nem hallotta? – Rose g ondterhelten ráncolta a homlokát. Papa csak nem akarta őt kiábrándítani, vag y ig azat mondott, és tényleg nem hallotta. Vag y akkor még nem raccsolt, csak azóta vette fel ezt a szokást – és föl sem tűnt neki! Áron még közelebb lépett, és a két kezébe fog ta a lány arcát. – Mondtam már: imádnivaló, ahog y beszélsz – suttog ta. – Mondd utánam: szeretlek. – Szehretlek – eng edelmeskedett Rose g épiesen, és csak miután kimondta, fog ta fel a szó jelentését. Ijedten nézett a fiú szemébe. Attól, amit ott látott, tetőtől talpig zsibbadni kezdett. Tudta, hog y most mi következik, és nem is csalódott. Behunyta a szemét, és íg y várta az elkerülhetetlent. Áron lassan eg yre közelebb hajolt hozzá, amíg össze nem ért a szájuk. Ekkor lassan, g yeng éden meg csókolta. Rose eg y hirtelen mozdulattal eg észen hozzásimult, átkarolta a nyakát, és arra g ondolt, milyen kár, hog y a vallásos öreg ek miatt szó sem lehet róla, hog y az éjszakát eg yütt töltsék. Jean-Philippe eg yre növekvő ing erültség g el fig yelte a húg át, ahog yan eg yik cig arettáról a másikra g yújtott. A kórteremben a nyitott ablaknál ült, és kifelé fújta a füstöt, de úg y az ötödik szál 161

után ez már mit sem számított: az amúg y is fülledt helyiség fokozatosan meg telt füsttel. – Nem kéne ennyit bag óznod – bökte ki vég ül visszafog ott dühvel. Leg szívesebben meg fojtotta volna Lulut. Persze nem elsősorban a láncdohányzás miatt – ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. – Mit zavar ez tég ed? – kérdezte Lulu hányavetin. – De ha zavar, tessék, elmehetsz. – Nem meg yek sehová! Addig nem tág ítok innen eg y tapodtat sem, amíg meg nem beszéltük… – Mit? Már meg beszéltük, J-P. Úg ysem tudsz rávenni arra, hog y mag ammal vig yem a g yereket. Teg yél le róla, jó? Jean-Philippe ismét a két kezébe szorította a fejét, mint az utóbbi napokban már annyiszor. Meg int úg y érezte, mintha a hirtelen rátörő g ondolatok szétfeszítenék a koponyáját. A kórházi szoba túlsó vég ében ült eg y fehér műanyag széken, a kézmosó mellett. Az imént már ivott is néhány korty vizet a csapból, és a halántékát is benedvesítette. Elviselhetetlen volt a kánikula, és Lulu is teljesen kiborította… Valamit g yorsan tennie kell, ug yanis ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hog y puszta kézzel meg fojtsa a húg át. Azzal pedig nem oldott volna meg semmit. Jól tudta ezt, még is úg y érezte, a pillanatnyi g yönyörűség ért még iscsak érdemes lenne meg tenni. Lulu szenvtelen hang on adta elő neki, hog y már terhes volt, amikor meg ismerte Bruce Newmant, a The Brutes nevű amerikai rock eg yüttes basszusg itárosát. A banda európai koncertkörúton volt, és a párizsi állomásukon inkog nitóban kiszöktek a hoteljükből, hog y teszteljék a híres Latin neg yed kocsmáit. Lulu 162

és Bruce itt botlottak eg ymásba. Lulu – a lány leg nag yobb meg lepetésére – mag a volt a meg testesült párizsi sikk és eleg ancia a férfi szemében, aki esküdött rá, hog y soha nem látott még nála g yönyörűbb nőt. Ezután azonban az eg yüttes tovább utazott, de a férfi meg íg érte Lulunek, hog y visszajön érte. Lulu – elmondása szerint – hitte is, meg nem is, de úg y eg y hónap múlva Bruce teljesítette az íg éretét, és újra felbukkant Párizsban. – Feleség ül vesz, és elvisz Amerikába. San Franciscóba! J-P, világ életemben erről álmodoztam, nem g ondolhatod komolyan, hog y most lemondjak róla! – lelkendezett a lány. – És a g yerek? – kérdezte Jean-Philippe. Lulu meg vonta a vállát. – Sosem akartam ezt a g yereket. Azt sem tudom biztosan, ki az apja. Bruce-nak is meg mondtam. Meg beszéltük, hog y meg szülöm, és csak utána meg yünk el. Persze, a g yerek nélkül. Bruce nem akar g yereket, és én sem. – Akkor mi az istennyiláért nem vetetted el? – Jean-Philippe most újra Rose-ra g ondolt, és ettől csak még dühösebb lett. Miért van az, hog y olyanoknak lesz g yerekük, akik a hátuk közepére sem kívánják? – El akartam vetetni – Lulu panaszos, nyafog ó hang on beszélt, mint eg y elkényeztetett, önző tinédzser. – De… eleinte mindenféle házi praktikával próbálkoztam, amiket a barátnőim ajánlottak. Nekik beváltak, de nekem… Nem használtak, pedig elhiheted, nem voltak túl kellemes módszerek. Aztán mire orvoshoz mentem, már túl késő előrehaladott állapotba kerültem. Nem voltak hajlandók hozzám nyúlni, még pénzért sem… 163

Jean-Philippe ezt hallva felhördült. Lulu nem is nézett rá – cig arettázott, és kifelé bámult az ablakon. – Hát, ekkor eldöntöttem, hog y meg szülöm, ha már nincs más választásom. Aztán jött Bruce… J-P, nem akarhatod, hog y tönkreteg yem az életem – fordult a bátyja felé. – Vég re boldog lehetnék, én is boldog . – Önző dög vag y – közölte vele Jean-Philippe. Lulu erre csak fintorg ott. – Különben is – folytatta a férfi. – Túl öreg vag y már hippinek. Meg g roupie{14}-nak is. Lulu sötét pillantást vetett rá. – Mondtam, hog y feleség ül vesz! Szerelmes belém. – No persze! – mormolta Jean-Philippe. – És mi lesz a g yerekkel? – kérdezte sokadszorra. Lulu erre meg fog ta a kispárnáját, és a földhöz vág ta. – A fenébe! Nem hag ynád abba? Olyan vag y, mint eg y hülye papag áj. Vedd mag adhoz azt a nyomorult g yereket, ha ennyire érdekel. Nekem már íg y is csak bajom van vele. A terhesség is szörnyű volt, a szülés eg y rémálom, és azóta… – Lulu sírva fakadt. – Fáj mindenem, vérzek, a mellem pedig majd’ szétrobban. A nővérek meg úg y beszélnek velem, mint eg y kapcarong g yal, és alig akarnak fájdalomcsillapítót adni. Úg y kell könyörög nöm érte! – Ne várd, hog y sajnálkozzam! Eg ymásra pillantottak, és Lulu látta, hog y a bátyját ug yan hiába próbálja meg hatni a panaszkodásával. El is hallg atott, és hüppög ve tovább szívta a cig arettáját. – Láttad már Christine-t? – kérdezte Jean-Philippe rövid szünet után. 164

Lulu meg rázta a fejét. – Nem is láthatom – mondta közömbösen. – Mivel lemondtam róla, nem hozzák ide. Jobb is. Alig várom, hog y elmehessek erről a szörnyű helyről, és meg feledkezhessem erről az eg észről. – De ő is itt van valahol? – Jean-Philippe-et eg yáltalán nem érdekelte Lulu nyavalyg ása. A kisbabát viszont – mag a sem értette, miért – hirtelen nag yon szerette volna meg nézni. – Úg y érted, a kórházban? Hát, azt hiszem, még ig en. Kérdezd meg odakint a nővéreket, ők biztosan tudják. Jean-Philippe bólintott, és köszönés nélkül ment ki Lulu kórterméből. Tudta, hog y valószínűleg életében utoljára látta a húg át, de ebben a pillanatban a mag a részéről ezt eg y cseppet sem bánta. Otthon, mihelyt kinyitotta az ajtót, ínycsiklandó szag ok csapták meg az orrát. Antoine – szokás szerint – az aprócska konyhában sürg ött-forg ott, és a készülő vacsora illata az eg ész lakást beleng te. Jean-Philippe-nek eleinte szokatlan volt a dolog . Ő mag a soha nem bajlódott főzőcskézéssel, leg feljebb eg y pirítóst vag y rántottát csapott össze reg g elire. Az ebédet és a vacsorát általában a városban költötte el valahol, a számtalan párizsi kisvendég lő eg yikében. Amikor Rose nála lakott, akkor sem volt ez másképp. A lány talán kicsivel több időt töltött a konyhában, mint ő, de mindent eg ybevéve nem volt a szakácsnők g yöng ye, Jean-Philippe pedig nem volt túlzottan ig ényes e téren. Antoine-nak azonban az utóbbi időben valóság os szenvedélyévé vált a szakácskodás. Néha már az ideg eire is ment a bátyjának azzal, hog y folyton kotyvasztott valamit. Persze az 165

nem volt rossz, hog y mindig volt otthon meleg étel, akárcsak a rég i szép időkben, amikor még Chantal néni főzött rájuk. JeanPhilippe észre is vette, hog y felszedett mag ára eg y-két kilót… ami nem is ártott, az utóbbi időben már minden nadrág ja lötyög ött rajta. – Szervusz! – köszönt be a fiúnak, aki a nag y munkában valószínűleg észre sem vette, hog y meg érkezett. – Áh, J-P! Szia! Antoine a kezét törölg etve, kipirult arccal kisietett a konyhából. – Na? Mi volt? – kérdezte, mivel a köszönés után Jean-Philippe eg y szót sem szólt. – Mit főzöl? – terelte másra a szót a bátyja, és a nyakát nyújtog atva beleszimatolt a leveg őbe. – Sült hús? – Meg leves. Jó, akkor most meg terítek. De vacsora közben szépen elmondod, mi volt Lulunél, rendben? Jean-Philippe komoran bólintott. Rendben. Persze, úg ysem ússza meg , hog y beszámoljon a történtekről. Antoine halálra szekálná, mára pedig eleg e volt a családtag jai rig olyáiból. Antoine villámg yorsan meg terített, az asztalra tette a leveses tálat, és kinyitott eg y üveg vörösbort. Mikor Jean-Philippe poharába is tölteni akart, a férfi felemelte a kezét, jelezve, hog y nem kér. – Ahog y g ondolod – vonta meg a vállát Antoine. – Akkor tölthetek vizet? Jean-Philippe bólintott. Leültek eg ymással szemben, a meg szokott helyükre, és Antoine mindkettejüknek mert a levesből. Mielőtt azonban 166

hozzálátott volna az evéshez, kérdőn, unszolva nézett a bátyjára. Jean-Philippe is letette a kanalát, és felsóhajtott. – Nos, ig azatok volt. Neked és Catherine-nak. Lulu hajthatatlan. Antoine bólog atott. – Tudom. Másról sem beszél, csak arról a Bruce-ról, meg az új életéről Amerikában. És hog y mi ebben akarjuk meg akadályozni. Mi! Eg yébként, kíváncsiság ból meg vettem annak a bandának a lemezét. A zenéjük borzalmas, de ig azából a pasas érdekelt. Gondoltam, meg nézem mag amnak. Na, nem sokra mentem. A fotón csupa eg yforma, torzonborz alak látható. Fog almam sincs, melyikük lehet az a Bruce. Meg mutassam? Jean-Philippe elnevette mag át. Hiába, Antoine sem változik semmit, történjen vele vag y a családjával bármi. – Nem kell, kösz. Meg vag yok nélküle. – De még is a sóg orunk lesz… – Várjuk ki a vég ét! Hanem… a kicsit láttad már? – tette hozzá eg észen halkan. Antoine felkapta a fejét. – Persze! Nem eng edtek közel hozzá, csak eg y ablakon keresztül nézhettem meg . És nem is sokat láttam belőle, mert folyton elöntötte a könny a szememet. Te is láttad? Jean-Philippe meg int csak bólintott. – Na és milyen? Gyönyörű baba, nem ig az? Jean-Philippe-nek már a nyelve heg yén volt a kérdés, honnan tudja Antoine, milyen a baba, ha eg yszer nem látta rendesen a könnyeitől, de vég ül nem tette fel. Letört eg y darabot a kenyérből, és meg kóstolta a levest. – Mmm – nézett az öccsére elismerően. – Ez nag yon finom! 167

– Örülök, hog y ízlik! – Antoine szeme felcsillant. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Milyen a kisbaba? – Hát… helyes, formás g yerek. Olyan, mint minden eg észség es újszülött. Mag ában pedig elismerte, hog y Antoine-nak ig aza van. A kicsi valóban g yönyörű. Sötétkék szeme, és világ osszőke haja van, helyes g ombocska orra, és pici rózsabimbó szája. Alig tudott elszakadni tőle, holott neki is csak üveg en keresztül mutatták meg . Talán még mosolyg ott is, amikor meg látta. Leg szívesebben azonnal fog ta volna, és hazahozza… Aztán jobb belátásra tért. Nem meg y az olyan eg yszerűen. Közben Antoine tovább folytatta a lelkendezést. – Catherine szerint anyánkra hasonlít. Persze, ő azt mondja, iszonyú mázlija van, hog y nem Lulure ütött… De már ez is óriási elismerés a mi Catherine nénikénktől, nem ig az? – Még nem tudhatjuk, később hog y fog kinézni – ig yekezett Jean-Philippe lehűteni Antoine lelkesedését. – Ami pedig Catherine-t illeti… eng em sikerült alaposan meg lepnie. – Ne is mondd! – tódította Antoine. – A mi jó öreg nénikénk. Ki hitte volna, hog y leolvad róla a jég páncél eg y csecsemő láttán? – Talán Lulu is meg bánja majd eg yszer – mondta Jean-Philippe elg ondolkodva. – De akkor már késő lesz! – tette hozzá Antoine. – Nem fog juk meg eng edni, hog y találkozzon a lányával. – Mivel eg y darabig nem érkezett válasz, kicsit óvatosabban kérdezte: – Ug ye íg y lesz, J-P? – Nem fog juk? – Jean-Philippe az öccse szemébe nézett. – Tehát… eldöntöttük, hog y befog adjuk? 168

Antoine elpirult. – Én már rég en eldöntöttem – mondta szenvedélyesen. – Látod, még Denis-t is elhag ytam miatta. – Én azt hittem, ő dobott ki. – J-P, ig azán, olyan durva tudsz lenni. Ig en, valóban úg y volt. Kijelentette, hog y vag y a g yerek, vag y ő. Ezért vag yok itt. – És ha én is felteszem ug yanezt a kérdést? – Micsoda? – Rose-nak eg yszer már feltettem – Jean-Philippe ezzel felállt, nag y robajjal hátratolta a székét, és leroskadt a közeli kanapéra. Antoine meg rökönyödve nézte, aztán ő is felállt, mellé ült, és g yeng éden átkarolta a vállát. – Nézd, mind követünk el hibákat az életben – duruzsolta biztató hang on. – Olyanokat is, amelyekről azt hisszük, hog y már soha nem lehet helyrehozni. De néha még is kapunk még eg y esélyt. Ez most a te esélyed, J-P. Jean-Philippe meg rázta a fejét. – Ettől nem kapom vissza Rose-t – sóhajtotta. – Azt nem tudhatod – felelte Antoine. – Azt eg yikünk sem tudhatja – kicsit elg ondolkodott, majd hozzátette: – Emlékszel, mit mesélt Rose? Arról, hog y őt is örökbe fog adták. Még hozzá eg y olyan ember, akihez vég ső soron semmi köze sem volt. Lám, az élet néha ismétli önmag át! Jean-Philippe felkapta a fejét. – Ezt meg honnan veszed? Még mindig nem mondtam, hog y örökbe fog adom Christine-t. Ki tudja, jól járna-e velem, velünk? Az az ember, Rose nevelőapja minden bizonnyal valóság os szent volt, eg y földre szállt ang yal. Én nem vag yok az! 169

– Na, még szerencse – nevetett Antoine, és szeretettel meg paskolta a bátyja vállát. A következő pár nap Jean-Philippe Saint-Martin számára olyan, mint valami rossz álom, amelyből nem bír felébredni. Antoine és Catherine (aki ismét bejáratos lett hozzá, ámbár eg észen más okból, mint rég en) rekordidő alatt felforg atták a meg szokott életét, és ő azon vette észre mag át, hog y már tiltakozni is alig van ereje. Ezért, amikor Antoine meg jelent eg y g yerekág g yal, elszakadt nála a cérna. – Ez már több a soknál! – fakadt ki. – Ezt már ig azán meg beszélhetted volna velem. – Mostanában veled semmit sem lehet meg beszélni – vág ott vissza az öccse. – Ha mondunk vag y kérdezünk valamit Catherine-nal, csak hümmög sz, vag y a fejedet csóválod, vag y eg yszerűen eleng eded a füled mellett. Úg y g ondoltam hát, nélküled intézem el a kiság yat. Már a helyet is kinéztem neki. A szobának abba a sarkába mutatott, az ablak közelében, amit annak idején Rose is kiszemelt a g yerekág y lehetség es helyéül. Jean-Philippe rémült arccal fordult Antoine felé. – Szó sem lehet róla! Hallod? Ide nem kell g yerekág y! Nem is fér el… – Akkor hová fekteted Christine-t? – kérdezte Antoine könnyedén. – Talán a g alériára száműzöd őt? Ug yan már… – Vidd a rácsos ág yat Catherine-hoz! – Már hozzá is vittem eg yet. Jean-Philippe erre nem szólt semmit. Újra elfog ta a 170

tehetetlenség , mint az utóbbi napokban annyiszor, amikor látta, hog yan dől romba a kényelmes, felelőtlen és szabad ag g leg ényélet, amelyre Rose távozása után szép lassan berendezkedett. Ilyenkor ismét képes lett volna meg fojtani a húg át, Lulut. Tönkretette az életemet – csikorg atta a fog át. Arra pedig már nem is tudott visszaemlékezni, hog yan döntötték el vég ül, hog y nem adják intézetbe vag y örökbe a g yereket, hanem mag ukhoz veszik. Az volt az érzése, hog y Catherine és Antoine helyette is döntöttek, és ezt ig azság talannak érezte. Ám volt eg y olyan kényelmetlen sejtése is, hog y valójában nem tiltakozott elég g é vehemensen. Nyilvánvalóan sem az öccse, sem a nag ynénje nem vették komolyan az ellenkezését. De miért? Lehetség es, hog y a szíve mélyén ő is akarta ezt a g yereket? Nem, ez teljesen kizárt! Azok után, hog y Rose… Miközben ezen tépelődött, Antoine már vidáman fütyörészve betolta a babág yat a kiszemelt helyre,. – Kell majd ide eg y füg g öny – jeg yezte meg kissé g ondterhelten. – Délelőtt nag yon idetűz a nap, és az nem lesz jó a babának. Jean-Philippe csüg g edten roskadt a kanapéra. Előtte nem nézte meg , hová ül, és most fájdalmasan felszisszent. Valami kemény, éles dolog került a feneke alá. Kicsit felemelkedett, és kihúzta mag a alól a tárg yat. Eg y vastag , enciklopédiaszerű könyv volt az, meztelen, nevető csecsemővel a borítóján. – Jézusom! – nyög ött fel. – Ez meg micsoda? – Dr. Spock híres könyve a g yereknevelésről – világ osította fel Antoine. – Úg y g ondoltam, hog y szükség ünk lesz valami 171

szakirodalomra. Én már el is kezdtem olvasni; nag yon tanulság os. Itt hag yom, hog y te is tanulmányozhasd. Jean-Philippe meg vetően félrehajította a könyvet. – Ug yan, Antoine! Könyvből nem lehet meg tanulni a g yereknevelést. – Te már csak tudod! – vág ott vissza a testvére, amire JeanPhilippe meg int csak nem tudott mit válaszolni. Hiába, Antoinenak ig aza van. Honnan is tudná? De abban biztos volt, hog y eg y könyvből akkor sem tudja meg tanulni. Azt viszont nem bánta, hog y az öccse ilyen lelkes. – Tudod mit? – mondta rövid szünet után. – Csak olvasd el te. Nekem meg majd elmondod, mit kell tennem. Te leszel a főnök! – Oké! – Antoine kék szeme boldog an csillog ott. – Na és… J-P, mikor meg yünk a kicsiért? Már minden készen áll a fog adására! Jean-Philippe meg adón feltette a kezét. – Nekem mindeg y! Hívd fel Catherine-t, és intézzétek el, jó? Eng em hag yjatok ki ebből az eg ész procedúrából, ha lehet. Antoine meg vonta a vállát, és újra a g yerekág y fölé hajolt, hog y elrendezze az imént belerakott párnákat és takarókat. Catherine és Antoine először abban eg yeztek meg , hog y a kórházból a nőhöz viszik a kisbabát, ám Catherine váratlanul meg beteg edett. Csúnyán, kínlódva köhög ött, zsebkendőjét a szája elé szorítva, és sokáig meg sem tudott szólalni, mikor pár nappal később ott ült Jean-Philippe-pel szemben a férfi konyhájában. Jean-Philippe türelmesen várt, amikor a nőt elfog ta eg y-eg y újabb köhög ő roham. – Na szóval… – kezdte újra Catherine, mikor köhög ése eg y 172

kicsit csillapodott. – Láthatod, hog y ez nem fog menni. Eg yelőre nem! Sajnálom. – Catherine – méreg ette g yanakodva Jean-Philippe. – Voltál te orvosnál? A nő leg yintett. – Áh, orvosok! Kóklerek mind. Tudom, mit mondanának: hog y haladéktalanul szokjam le a cig arettáról. Könnyű azt mondani! – De a csecsemő mellett sem dohányozhatsz – jeg yezte meg a férfi halkan. – Tudom! Majd kimeg yek az erkélyre. Ismerem a szabályokat, ne félj – metszőn az unokaöccsére nézett. – Te meg nem piálhatsz, fiacskám. Még az erkélyen sem. – Nincs is erkélyem. – Tudod, mire g ondolok! Jean-Philippe nem válaszolt. Mióta Catherine meg érkezett, eg yre jobban sóvárg ott eg y szál cig i vag y eg y pohár bor után, de amíg a nő itt volt, eg yiket sem volt mersze elővenni. Most pedig beleg ondolt, hog y miután itt lesz a kisbaba, valószínűleg mindkettőről le kell mondania. Felsóhajtott. – Hol van Antoine? – kérdezte. – A papírokat intézi. Szerencsére nem bonyolult az üg y, mivel a g yerek közvetlen hozzátartozói vag yunk. – És… mikor adják ide Christine-t? – Lehet, hog y már ma vag y holnap. Jean-Philippe szíve a torkába ug rott. – Olyan hamar? – kérdezte kicsit ijedten. – Miért, mire várjunk? – Catherine nyug talanul körülnézett. – Mondd csak, nincs véletlenül eg y cig id, fiacskám? Esküszöm, 173

mikor rág yújtok, kevésbé kínoz ez az átkozott köhög és. Jean-Philippe vég ül hazakísérte a nőt, és eg y darabig ott is maradt vele. Teát főzött neki, és meg g yőződött róla, hog y Catherine beveszi az orvosság át, majd a lelkére kötötte, hog y azonnal feküdjön le. Hazafelé menet ismét baljós g ondolatai támadtak. Catherine nag yon rossz bőrben van. A köhög ése eg yenesen hátborzong ató. Ez a meg fázás talán valami komolyabb baj tünete. Márpedig , ha történik vele valami, akkor mihez kezdenek? „Akkor Antoine nyakán, meg az enyémen marad a g yerek!” – g ondolta elkeseredetten, és felhajtotta a g allérját, mivel feltámadt az esti, hűvös szél. A zsebéből előkotort eg y cig arettát, és rág yújtott, de a füst meg keseredett a szájában, íg y eg y-két szippantás után eldobta. Mikor hazaért, látta, hog y az öccse már otthon van. Az ablakokon sárg ás, halvány fény szűrődött ki, és innen kívülről eg észen úg y festett a lakás, mint eg y barátság os, hívog ató otthon. Biztosan főzött valamit az öcskös – g ondolta, mire elmosolyodott. Mihelyt benyitott az ajtón, azonnal tudta, hog y valami nincs rendben. Furcsa, édes és friss szag csapta meg az orrát, ami betöltötte az eg ész lakást, és minden más illatot, íg y a vacsoráét is elnyomta. A csecsemő illata! Te jó ég – Antoine hazahozta Christine-t! Jean-Philippe lecövekelt az ajtóban. Antoine, aki eddig a g yerekág y fölé hajolt, most feleg yenesedett, és a fivére láttán szájára tette az ujját. – Psszt! – súg ta. – Elaludt. 174

Jean-Philippe ekkor a konyhába ment, és a csapból töltött mag ának eg y nag y pohár vizet. Az eg ész belseje ég ett, mintha csak lázas lett volna – mohón kortyolta a hideg vizet. Mikor vég zett, meg fordult, és látta, hog y Antoine utána jött. Az arcán földöntúli boldog ság látszott. – Itthon van a kicsikénk – suttog ta halkan. – Meg sem nézed? Jean-Philippe némi habozás után bólintott. Meg nézi, persze… miért ne? Hiszen már úg yis látta. Odalépett a bölcsőhöz, és belenézett. A kislány a két öklét összeszorítva, hang osan szuszog va aludt, komoly, fontoskodó arckifejezéssel, mintha ez lenne a leg lényeg esebb dolog a világ on. Mint ahog yan a számára nyilván az is volt. Ebben a pillanatban cseng ettek, mire a kicsi szeme azonnal felpattant. Az arca rög tön fájdalmas g rimaszba torzult, és a következő pillanatban már teli torokból visított. – Úristen, ki lehet az? – kérdezte Antoine dühösen, és látszott rajta, hog y bárki is az, leg szívesebben átvág ná a torkát. JeanPhilippe az ajtó felé indult, ezalatt öccse óvatosan kivette Christine-t a kiság yból, és üg yetlenül ring atni, csitítg atni kezdte. Jean-Philippe kinyitotta az ajtót, és meg lepetésében visszahőkölt. Denis állt a küszöbön, bűnbánó arckifejezéssel, szég yenlősen mosolyog va. – Szervusz, J-P – mondta. – Antoine… ug ye, itt van nálad? Jean-Philippe válasz helyett félreállt az ajtóból, hog y Denis jól láthassa Antoine-t a kisbabával a kezében. Mikor az észrevette a szerelmét, az arca felderült, és az ajtóhoz sietett. 175

– Denis! – kiáltotta. – Hát eljöttél? Nézd csak meg , ő a kis unokahúg om. Hát nem a leg édesebb, leg aranyosabb… – Hoztam neki valamit – vág ott a szavába Denis, és felemelte a kezében tartott ajándékzacskót. – Eng esztelésül – tette hozzá lehajtott fejjel. – Ne harag udj, chéri, nag y marha voltam… – Ó! – Antoine csak ennyit válaszolt. Christine, mintha csak meg érezte volna, hog y most nag y események szemtanúja, elhallg atott, és érdeklődve nézett hol Antoine-ra, hol a jövevényre. Ők azonban, úg y tűnt, csak eg ymást látták. Jean-Philippe hirtelen elhatározással Antoine-hoz lépett, és kivette a karjából a g yereket. Szabadon maradt bal kezével pedig Denis felé nyúlt, aki meg értette a mozdulatát, és átadta neki a zacskót. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most mag atokra hag ylak benneteket – mormolta alig hallhatóan, és a karjában a kicsivel bement a konyhába. Leült az asztalhoz, Christine-t az ölébe vette, és a zacskót meg fog va kirázta belőle a tartalmát. Eg y fehér, fodros és csipkés, hímzett keresztelőruhácska volt benne. JeanPhilippe önkéntelenül elmosolyodott, amikor a kezébe vette. – Na, mit szólsz hozzá? – emelte a baba arca elé, akinek a szeme mintha felcsillant volna, és dundi rózsaszín kezecskéjét kinyújtotta a ruha felé. – Aha! – vig yorodott el Jean-Philippe. – Vérbeli nőci vag y, drág ám. Odakintről halk, kapkodó, elfojtott beszélg etés hallatszott. Nem lehetett kivenni a szavakat, de nyilvánvaló volt, hog y miről beszélnek. Nos, van is mit tisztázniuk – g ondolta Jean-Philippe, aki némi 176

irig ység et érzett. Hiszen lám, ők ketten újra eg ymásra találtak… A férfi ekkor hirtelen mozdulattal mag ához ölelte Christine-t, és a sapkából kibukkanó apró fülecskébe súg ta: – Úg y tűnik, eg y fővel g yarapodott a te furcsa kis családod, chérie.

177

5. FEJEZET

Boldog asszonyok Rose kinyitotta a szemét a kissé molyirtószag ú, nehéz, ormótlan bútorokkal, sötét színű szőnyeg ekkel és a falakon, valamint a polcokon sorakozó szentképekkel, porcelán fig urákkal telizsúfolt szobában (ami mindezek ellenére valahog yan még sem volt barátság talan), és arrébb rúg ta a lábára nehezedő, tömött dunyhát. Félig felült, csodálkozva pislog ott néhányat, mire rájött, hol van. Ja, persze. Pásztón, Áron nag yszüleinek a házában, az eg yik utcára nyíló „tisztaszobában”. De miért is? Mi a csudát keres itt? Kirándulnak Áronnal… aki a menyasszonyaként mutatta be őt a derék öreg eknek. Te jó ég ! Eg yszeriben minden álom kiröppent a szeméből. Kilépett az ág yból, és a földön lévő táskájából farmernadrág ot kotort elő, eg y rövid ujjú, kockás blúzt, melltartót, zoknit. Villámg yorsan felöltözött, meg fésülködött, a haját lófarokba kötötte, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, és a fülét heg yezte. Semmi nesz. Lehetség es, hog y még mindenki alszik? A lánynak azonban már borzasztóan kellett pisilnie, íg y összeszedte minden bátorság át, és elindult, hog y meg keresse a mosdót. A konyhához érve meg látta Sári nénit, aki a kötényes, sokszoknyás népviseletben, feltűrt ing ujjal, kipirult arccal állt a tűzhely mellett, és az eg yik kezében eg y hatalmas serpenyő 178

nyelét fog ta, a másikban pedig eg y fakanalat, amellyel a serpenyő illatozó tartalmát keverg ette energ ikusan. Kedvesen rámosolyg ott a tétován bekukucskáló lányra, és köszöntötte: – Jó reg g elt, Rózácska! Hát meg ébredtek? – Jó reg g elt! Azt hiszem, még csak én… De Sári néni mikor kelt fel? Még nag yon korán van! – Ó, az állatok nem ismerik az órát, kislányom – nevetett jóízűen a néni. – Azoknak enni kell adni, nem lehet meg mondani nekik, hog y ug yan aludjanak még pár órácskát a g azdáik kedvéért! Rose erre szég yenkezve hallg atott. Lám, micsoda henye városi penészvirág nak tűnhet most a néni szemében. De Sári néni szemmel láthatóan nem neheztelt rá, amiért többet aludt nála. – Áronkám mindig is hétalvó volt – folytatta derűsen. – Én meg hag ytam, hadd pihenje ki mag át itt nálunk. Elég volt, ha otthon korán kellett kelnie, tudja, az iskola vég ett. Rose hümmög ve bólog atott. Nyilván Áron most is kihasználta ezt a privilég iumát a nag yszüleinél, ug yanis az előbb még semmi mocorg ás nem hallatszott a szobájából. A lány kissé feszeng ve közelebb lépett Sári nénihez és halkan meg kérdezte: – Tessék mondani… merre van a mosdó? – Mosdó? – kérdezett vissza a nag ymama némileg elcsodálkozva. – Mosakodni akar, aranyom? – majd a lány testtartását és szenvedő arckifejezését látva hang osan felkacag ott. – Ja! Hát azt mi nem mosdónak nevezzük, lányom. Eredjen, odakint van a kert vég ében! Rose-nak nem kellett több biztatás, elindult a néni által mutatott irányba, és a tornácról már látta is a kert vég ében álló, 179

szép zöldre mázolt, fekete kátránypapírral fedett bódét. Hát, ez valóban nem „mosdó”. De a célnak mindenképpen meg felel – döntötte el. Ahog yan elhaladt a közvetlenül a ház mög ött lévő fészerek és ólak mellett, Sanyi bácsit is meg pillantotta, aki eg y fémvödröt cipelt a kezében, de a másikkal barátság osan intett a lánynak. Rose visszainteg etett, majd eg yenesen az árnyékszék felé vette az irányt. Az építmény körül röpködő és hang osan döng ő hatalmas dög leg yek láttán ug yan eg y pillanatra visszahőkölt, de vég ül nag y leveg őt vett, meg fog ta a faajtó g ombját, és belépett. Kisvártatva eg y meg rázó élménnyel g azdag abban, de mindent eg ybevéve meg könnyebbülve hag yta el a helyiség et, és elindult visszafelé, a konyhába, hog y felajánlja a seg ítség ét Sári néninek. Ám kiderült, hog y erre már semmi szükség . A néni elkészült a reg g elivel, sőt már meg is terített. A szalonnás-hag ymás rántotta és a tejeskávé étvág yg erjesztően g őzölg ött az asztalon. Sanyi bácsi és Áron is ott ültek már, és szemmel láthatólag mindenki csak rá várt. – No, jöjjön, Rózácska – unszolta Sári néni kedvesen. – Lakjanak jól, mielőtt elindulnak. Hosszú séta áll mag uk előtt. Rose leült Áron mellé az asztalhoz, és hozzálátott a reg g elihez. Eg y darabig mind csendben voltak, azonban a lány oldalát furdalta a kíváncsiság az aznapi prog rammal kapcsolatban. – Elárulod vég re, hog y hová meg yünk? – kérdezte Árontól teli szájjal. A fiú és a nag ymamája ekkor sokatmondóan összenéztek. Sanyi bácsi azonban, éppen ellenkezőleg , leszeg te a fejét és dühödt mozdulatokkal törölg ette ki a tányérból a kenyerével a rántotta 180

maradékát. Sári néni Rose-ra nézett, és a szemével a bácsi felé intett. A lány meg értette: ameddig a férje idebent volt, nem tanácsos szóba hozni a dolg ot. Rose ettől csak még kíváncsibb lett. Vég ül Sanyi bácsi befejezte a reg g elit, és asztalt bontott. Ahog yan arra számítani lehetett, rög tön fel is állt, és elindult kifelé, az udvarra. Mikor az ajtóhoz ért, visszafordult, és Áronra, majd a feleség ére nézett, mintha mondani akarna valamit. Vég ül aztán nem szólt, csak alig észrevehetően leg yintett eg yet, és a tornácra kilépve csak azt hallották, hog y halkan káromkodva szidta a kinti asztalon lustálkodó macskát. Rose ekkor kíváncsian nézett hol Áronra, hol Sári nénire, várva, hog y valamelyikük mondjon már vég re valamit erről a titokzatos expedícióról. – Te is velünk jössz, nag ymama? – kérdezte Áron. Sári néni szótlanul meg rázta a fejét, és hirtelen elfordult. Rose csak azt látta, hog y a keze fejével a szeméhez kapott, mintha eg y könnycseppet törölt volna le. Ám a következő pillanatban vissza is fordult feléjük, és ekkor már újra mosolyg ott. – Nem mehetek, kisfiam. Tudod, hog y az öreg ed – a fejével az udvar felé bökött, Sanyi bácsira utalva – letörné a derekam. Meg aztán ott van apád is… – Apám! – Áron bosszúsan összerándult, és az arcán eg y pillanatig a fájdalom és a g yűlölet furcsa és ijesztő keveréke látszott. Ám ez hamar elillant, és a fiú meg vonta a vállát. – Ug yan, nag ymama! A helyedben nem törődnék vele… velük. – Te könnyen beszélsz, fiacskám. De énnekem itt kell eg yütt élnem velük. Ráadásul az öreg g el eg y fedél alatt. Ne félj, meg találom én a módját, hog y eljussak oda, de… most nem 181

mehetek. Veletek pláne nem! – De hová, az isten szerelmére? – kérdezte Rose kétség beesetten. – Elárulják vég re? – Eg y helyre, itt a Mátrában – mondta Áron a lány felé fordulva. – Eg y szép kis völg ybe… Fallóskútra. Eg y… forrás is van ott. – És… Sári néni miért nem jöhet velünk? – értetlenkedett Rose. Csak nem azért, mert sokat kell g yalog olni? Bizonyára… de akkor Sanyi bácsi miért viselkedett ilyen furcsán? És Sári néni miért törölg ette a szemét, csak nem olyan nag y probléma ez? Mivel eg y darabig nem kapott a kérdésére választ, bátortalanul újra meg szólalt. – Mehetünk busszal is… Akkor a néni is el tudna jönni. Sári néni ezt már nem hag yhatta szó nélkül. Leült ő is az asztalhoz, közelebb húzta a székét a lányéhoz, és halk, bizalmas hang on kezdett beszélni, mintha csak eg y meg hitt barátnőjével beszélg etne, akit már évtizedek óta ismer. Rose az eg yik ámulatból a másikba esve hallg atta. – Ej, ez a g yáva alak még most sem meri elmondani mag ácskának… vag yis neked, kislányom – kezdte. – Ug ye nem baj, ha teg ezlek? – Tette hozzá váratlanul. Rose meg rázta a fejét. – Jól van. Íg y könnyebben beszélg etek veled. Tudod, Rózácska az eg y szent hely. Rose meg lepetten felkapta a fejét. Áronra nézett, aki azonban az asztalterítőt bámulta. A néni folytatta. – Bizony! Az nem akármilyen forrás. Mag a a Szűzanya, Mária fakasztotta a földből. Csodatévő ereje van, már többen meg g yóg yultak tőle. Olyanok, akikről az orvosok rég lemondtak. 182

Él itt eg y közeli faluban eg y asszony, akinek meg jelent Mária, és csuda dolg okat mondott neki. Ő találta a forrást is, a csodatévő forrást. Sári néni eg yre jobban izg alomba jött, az arca eg észen kipirult. Vég ül Áron meg fog ta a kezét, és félbeszakította. – Hag yd, nag ymama! Hadd mondjam el neki inkább én, jó? – Hát jó, de itt maradok, nehog y butaság okkal tömd a fejét – Sári néni határozott mozdulattal hátradőlt, karba tette a kezét, és szúrós szemmel nézett az unokájára. Rose csak némán pislog ott. El sem tudta képzelni, mi következhet még ezek után. Áron nag yot nyelt, és ő is belekezdett a történetbe. – Tudod, az tényleg ig az, hog y él itt a környéken eg y asszony, aki látnoknak mondja mag át. Klárának hívják. Állítólag már a neg yvenes évek vég étől rendszeresen meg jelenik neki Szűz Mária. Ez még csak hag yján, mondhatnád, bolondok mindenütt akadnak – (Sári néni ezt hallva felhördült, de eg yelőre nem szólt közbe) –, hanem az valami hihetetlen, milyen hatással van az itteni eg yszerű emberekre. Sőt, távolabbi helyekről is elzarándokolnak ide, és akár g yalog osan is eljönnek, akár napokon keresztül g yalog olnak, azután ott virrasztanak a szabad ég alatt. Eg észen elképesztő! Annál is inkább, mivel az efféle zarándoklat szig orúan tilos. Azt g ondolhatod, hog y az állami hatóság ok tűzzel-vassal küzdenek ellene, de hiába. Még ennél is érdekesebb, hog y az eg yház hivatalosan nem ismeri el a látomásokat. Sőt, meg tiltották a papoknak és a híveknek, hog y ide jöjjenek, és szertartásokat mutassanak be. Ám ennek sincs semmiféle hatása. Tömeg esen járnak ide, főleg az eg yszerű hívek, de sokan a papjaikkal eg yütt érkeznek, akik a 183

feljebbvalóikkal dacolva elkísérik őket, miséket, búcsúkat tartanak, satöbbi… Áron elhallg atott és a zsebében kotorászott – nyilván cig aretta után. Ám úg y látszik, felkelés után nem tette el a teg nap meg kezdett dobozt, és most nem tudott rág yújtani. Még sem állt fel, hog y bemenjen érte a szobájába, csak sóhajtott eg yet, és folytatta. – Nag ymamának abban ig aza van, hog y történtek meg mag yarázhatatlan események is… jó, nevezzük őket csodának, ez a lényeg en nem változtat. Nyilván ezért is csődülnek ide annyian. Mind csodára várnak… ug yan ki róhatja fel ezt nekik? – Valahog y úg y, mint Lourdes-ban? – kérdezte Rose halkan. Ekkor Sári néni meg fog ta, és meg szorította a kezét. – Ig en, kislányom! Pontosan úg y, mint Lourdes-ban! (Bár ő a híres francia keg yhely nevét „lurdes”-nak ejtette.) – Na, azért nem eg észen – vág ott közbe Áron. – Az ottani csodaszámba menő eseményeket elismeri az eg yház. Az ittenieket nem. Nem akarják nevetség essé tenni saját mag ukat. – Micsoda? – Sári néni erre már felemelte a hang ját. – Nevetség essé? Miket beszélsz, fiacskám? Mintha csak az apádat hallanám! Áron röviden, keserűen felnevetett. – Ó, nag ymama, hát ő sokkal cifrábbakat mondana ennél – Rose felé fordult, és mag yarázatképpen hozzátette: – Apám a helyi párttitkár. Gondolhatod, hog y ez a téma olyan számára, mint bikának a vörös posztó. – Különben is – tette hozzá Sári néni szig orú, pattog ó hang on. 184

– Nem ismerték el, hát persze… Hog yan tehették volna, az ötvenes években, Rákosi idején? El tudod képzelni, mi lett volna, ha elismerik? – Mind el tudjuk képzelni – válaszolta Áron fásultan. – Jó, mindeg y, nem tudhatjuk, mi lett volna, ha… De még mindig nem ismerték el, nem ig az? – El fog ják ismerni, csak várd ki a vég ét. Isten malmai lassan őrölnek! Rose csak a fejét kapkodta. A csodákban és jelenésekben hívő nag ymama, és a párttitkár apa… hát, Áronnak valóban nem lehet könnyű! – És Sanyi bácsi? – kérdezte félénken. – Ő miért harag szik? – Keményfejű öreg paraszt! – leg yintett Sári néni. – De valójában ő is hívő, vallásos ember, csak ezeket olyan „asszonyos” dolg oknak tartja. Meg aztán… azért is neheztel, mert a fiunk emiatt nem beszél velünk. No, jobban mondva, emiatt sem. Én mindig mondom neki, hog y ha ez nem lenne, találna eg yéb okot rá, hog y kerülje a szüleit. Szég yell minket, mert rendes, templomba járó emberek vag yunk. Rám azóta harag szik, mikor Áronkámat titokban elvittem elsőáldozónak… Áron meg int elnevette mag át. – Emlékszem, mekkora balhé volt – mondta, olyan hang on, mintha valami vidám anekdotát mesélne. – El is tiltottak nag ymamáéktól. Titokban jártam hozzájuk, suli után, mivel a szüleim úg ysem voltak otthon, de persze néha rájöttek, és akkor borzalmasan kikaptam. De aztán még kibékültetek – fordult a néni felé. – Ig en, évek múlva, a lányom esküvőjén – bólog atott Sári néni. 185

– Azután… nem is vesztünk össze újra, csak hát… Hiába, ahog y mondtam, szég yell minket a Mihály, no. A férjem meg eng em hibáztat ezért. Mert én meg vallom a hitemet, és nem vag yok hajlandó csak úg y a „mag am módján” vallásosnak lenni, mint manapság annyian. Bizony, elmeg yek a templomba, és elmeg yek az erdei búcsújáróhelyre is, még ha utána napokig nem is szól hozzám a vénember. – De te most miért akarsz oda menni? – kérdezte Rose Árontól. A fiú eddig i szavaiból sejtette, hog y Áron némileg szkeptikusan áll az eg ész dolog hoz. Ennek ellenére most még őt is el akarja oda vinni. Ezek szerint valami még iscsak lehet ott… – Nem is tudom! – Áron a vállát vonog atta. – Mag a a hely is nag yon szép. Kétség kívül van valami varázsa, még ha nem is hiszel az eg ész cécóban. Tetszeni fog , meg látod. Meg aztán… már rég óta szeretném meg fejteni a hely titkát. A vonzerejét. Elhatároztam, hog y cikket írok róla. Meg beszéltem a lapnál a rovatvezetővel, ő meg leg nag yobb meg lepetésemre, beleeg yezett. Kiderült, hog y vag y húsz éve a Népszava is beszámolt róla. A sztori számot tarthat a közönség érdeklődésére. Azt mondta, érdekes lehet a népi, babonás vallásosság nak ez a fajta kiirthatatlan szívósság a. Akár még tanulság ul is szolg álhat a modern, szocialista társadalom felépítésének a folyamatához. Úristen – g ondolta Rose – ez egészen úgy hangzott, mintha a párttitkár papa mondta volna. Hirtelen meg sajnálta Áront. Valóság os tudathasadásban élhet a kétféle, eg ymással merőben ellentétes neveltetése miatt. Most talán saját mag át, a g yökereit is keresi ezzel a kirándulással. A lány elhatározta, hog y 186

amennyire tőle telik, seg íteni fog neki ebben. – Ma pedig ráadásul Nag yboldog asszony ünnepe van – szólalt meg most Sári néni, akinek ismét elöntötte a könny a szemét. – Biztosan sokan lesznek, és g yönyörű ünnepség lesz. Ó, bárcsak ott lehetnék én is! – a köténye sarkát a szeméhez kapta, majd felállt, és szipog va besietett a szobába. Áron jelentőség teljesen Rose-ra nézett. – Látod! Meg szakad a szíve, hog y most nem jöhet. Nag yapa a nag yobb ünnepekre nem eng edi el. Sőt, máskor sem eng edné, de nag ymama titokban még is eljár, többedmag ával innen, Pásztóról meg a közeli falvakból. Virág okat visznek, rendben tartják a szent helyet, a környékét, vizet hoznak haza a forrásból… – Csodatévő vizet! – mosolyg ott Rose. Áron bólintott. – Már alig várom, hog y lássam azt a helyet – tette hozzá a lány. A fiú szeme felcsillant. – Tényleg ? – Naná! Azok után, amiket elmondtatok róla. Indulhatunk? – Persze! – Áron fel is pattant az asztal mellől. – Csak még becsomag olok eg y kis elemózsiát. Tudod, ott a környéken nincsenek büfék. Jean-Philippe a nyitott ablakon bámult kifelé, a párkányra könyökölve. A kórház udvarán g yerekek játszottak, visítozva, kacag va kerg ették eg ymást – bizonyára a látog atók g yerekei, akiket nem eng edtek fel a kórtermekbe. A férfi leg szívesebben lekiáltott volna nekik, hog y fog ják be a szájukat, és üljenek le szépen eg y padra. Ebben az épületben emberek haldokolnak… – Most már bemehet hozzá – szólalt meg valaki a háta mög ött, 187

mire összerezzent, mintha rajtakapták volna valami tilalmas dolg on. Meg fordult: eg y nővér állt mög ötte. Jean-Philippe zavartan krákog ott. – Öhm, ig en. Köszönöm, akkor bemeg yek. Holott ebben a pillanatban ehhez volt a világ on a leg kevésbé kedve. Félve, óvatosan nyomta le a kilincset, és amikor benézett a kórterembe, eg y darabig csodálkozva meredt az ág yra. Mintha senki sem feküdt volna rajta… Már éppen hátra akart fordulni, hog y szóljon a nővérnek: valami tévedés történt, amikor meg mozdult a takaró az ág yon. A férfi szíve összefacsarodott. Catherine úg y összeesett, olyan sovány és kicsi lett, hog y első pillantásra észre sem vette a takarók és párnák között. Most azonban a nő eg yenesen felé fordította az arcát, és mikor felismerte, elmosolyodott. – Gyere közelebb – mondta rekedt, g yeng e hang on. – Gyere már! – unszolta, mikor látta, hog y Jean-Philippe habozik. – Ne félj, nem rag ályos! Jean-Philippe belépett, becsukta mag a mög ött az ajtót, az ág yhoz ment, és óvatosan, fél fenékkel leült a szélére (noha bőven elfért volna, szeg ény Catherine nem sok helyet fog lalt el). Szég yellte mag át, hog y íg y meg van szeppenve, és nem is tudta volna meg mag yarázni, mitől fél. Csak… olyan furcsa szag terjeng ett ebben a szobában, amelyet még a g yóg yszerek és a fertőtlenítő átható szag a sem tudott elnyomni. Ettől a szag tól félt – tudta, hog y a látog atása után még napokig az orrában fog ja érezni. – Ne harag udj! – hallotta meg Catherine erőtlen hang ját. Rossz 188

lelkiismerettel felé fordult, és meg rag adta a nő csontos kezét. – Harag udni? – kérdezte. – Miért harag udnék? – Hát mert… most aztán benne hag ytalak titeket a pácban. Az én javaslatom volt, hog y többen veg yük mag unkhoz a kislányt, most pedig tessék… én szinte rög tön kidőlök. – Most az a lényeg , hog y minél előbb meg g yóg yulj – válaszolta Jean-Philippe g épiesen. – Ug yan! – Catherine kissé felemelte a másik kezét, mintha leg yintene. – Nem fog ok én már meg g yóg yulni, fiacskám. Ez az átkozott influenza csak arra volt jó, hog y ne hazudhassak tovább saját mag amnak. Sokkal nag yobb a baj, és ezt te is jól tudod. Jean-Philippe nem válaszolt. Persze hog y tudta. Az imént beszélt Catherine orvosával, de valójában már előtte tudta. Az a köhög és… Az orvostól csak annyit kérdezett, mennyi ideje van még hátra a nag ynénjének. Pár hónap. De addig sem fog már felépülni. Arról pedig természetesen szó sem lehet, hog y eg y kisbabára vig yázzon! – Hol van Antoine? – szakította félbe Catherine Jean-Philippe g ondolatait. – Christine-nel – válaszolta Jean-Philippe. – Őt nem hozhatjuk ide mag unkkal, tudod. – Persze, persze! Csak… azt hittem, most, hog y ismét jóban van Denis-vel… rá hag yhatta volna a picit. Jean-Philippe elvig yorodott, és hevesen meg rázta a fejét. – Azt már nem, nénikém! Ig az, hog y Denis és Antoine ismét olyanok eg yütt, mint eg y turbékoló g erlepár, de Denis hozzá nem nyúlna a kisbabához! De talán jobb is: amikor eg yszer 189

felvette, olyan üg yetlenül fog ta, hog y rossz volt nézni. Antoine g yorsan ki is vette a kezéből, nehog y valami kárt teg yen benne… Szóval, nem hag yhatjuk őt eg yedül vele. Ki tudja, hog y Christine túlélné-e a kalandot. Catherine furcsa, rekedtes hang ot hallatott… Jean-Philippe csak pár másodperc után jött rá, hog y a nag ynénje nevet. – Szeg ény kis Christine! – mondta a nő. – Jól kifog ta! Jean-Philippe erre nem válaszolt, de mag ában mélység esen eg yetértett Catherine-nal. A nő ekkor meg mozdult, és nag y üg g yel-bajjal félig felült az ág yban. Jean-Philippe ijedten nyúlt felé, és a két vállánál fog va visszanyomta a párnájára. – Mi az, Catherine? – kérdezte rémülten. – Ha kell valami, csak szólj, de ne ug rálj, kérlek! – Jól van – mondta a nő. – Mondd, fiacskám, van eg y cig id? Már napok óta nem g yújtottam rá, és belepusztulok. – Ne hülyéskedj! Itt nem adhatok neked cig it! – Akkor hag yj itt eg y szálat! Majd csak akkor veszem elő, ha már elmentél, és íg y senki nem fog tég ed hibáztatni. – Nem a fenét! Nem kell Sherlock Holmesnak lenni, hog y rájöjjenek… – Jean-Philippe, fiacskám, az isten szerelmére… A férfi a nag ynénje elkínzott, vékony, sárg ás arcára nézett, és meg esett rajta a szíve. A kabátja zsebéből elővette a cig arettásdobozát, ami még félig teli volt, és átnyújtotta Catherine-nak. – Nesze! – mondta. – De jól rejtsd el! És ha lehet, a vécén vag y valami más, eldug ott helyen g yújts rá. Bár szerintem akkor is elkapnak. 190

– Köszönöm! – a nő arcán földöntúli boldog ság rag yog ott, és a dobozt g ondosan a párnája alá dug ta. – Tudtam, hog y rád számíthatok, fiacskám! – Rendben, nénikém – Jean-Philippe sóhajtott, és meg nézte a karóráját. – Nekem most mennem kell. Holnap Antoine fog bejönni. – És te vig yázol Christine-re. Oké! – Catherine meg adón bólintott. – Menj csak. Elismerem, hog y nem túl szívderítő itt ücsörög ni mellettem. Hanem… fig yelj jól ide, fiacskám! – Catherine fig yelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Ha még eg yszer „nénikémnek” szólítasz, meg öllek. Esküszöm, hog y meg öllek, hallod? Jean-Philippe elmosolyodott, és tréfásan tisztelg ett a nő előtt. – Ig enis, főnök! – mondta, majd lehajolt, meg fog ta Catherine kezét, és búcsúzóul meg csókolta. Odakint nehezen szedte össze mag át. Leült a kórház előtt eg y padra, és eg y darabig csak bámult mag a elé. Ig azából nem g ondolt semmire, csak arra koncentrált, hog y ne sírja el mag át. Catherine mindig is furcsa, ellentmondásos szerepet játszott az életében. Kamaszkorában azt hitte, szerelmes belé, de most már tudta, hog y csupán rajong ott érte, csodálta a szépség ét, könnyed eleg anciáját. Aztán viszonyuk volt eg ymással… ami jóvátehetetlen hiba és bűn volt, ma már pontosan tudta. Meg is lakolt érte. Később azon ig yekezett, hog y valamiképp meg szabaduljon a nőtől, különösen, amikor Rose-zal meg ismerkedett. Akkor úg y vélte, Catherine önző, üresfejű teremtés, aki csak mag ára g ondol, és csak az intrikán jár az esze. Valószínűleg akkor íg y is volt… 191

Most azonban… Eg y eg észen más oldalát ismerte meg Catherine-nak, amelyről nem is tudta, hog y létezik. Eg y g ondoskodó, felelősség teljes, áldozatokra is hajlandó ember képe rajzolódott ki előtte, még ha a rég i keresetlen stílusa, csípős nyelve és eg yéb kellemetlen szokásai meg is maradtak. Az utóbbi pár hétben meg szokta, hog y életének ebben a nehéz, súlyos döntésekkel terhelt szakaszában még iscsak számíthat a családja meg maradt tag jaira: Antoine-ra és Catherine-ra is (ha Papa ezt látná!). Úg y érezte, nélkülük vég képp kicsúszna a lába alól a talaj. Ám úg y tűnik, Catherine-t hamarosan el fog ják veszíteni. Éppen most! Jean-Philippe kicsit meg rázta a fejét, mivel úg y érezte, a szeme ismét meg telik könnyel. Talán jobb lesz, ha most már tényleg indul. Különben is, várják őt. A Paris Match szerkesztőség ében van találkozója szerkesztőkkel, kiadókkal. Albumot szándékoznak meg jelentetni a szabadúszóként készített, aktuális eseményeket meg örökítő fényképeiből, amelyet először Franciaország ban, később külföldön is terjesztenének, kiállításokkal eg ybekötve. A képeknek nincs anyanyelvük – a kiadója szerint, ámbár JeanPhilippe ezzel nem értett eg yet. Ig enis van, csakhog y ez eg y univerzális, mindenki számára érthető nyelv. Mindenesetre a kiadó nag y reményeket fűz a kötethez. JeanPhilippe-nek, az ig azat meg vallva, az ég világ on semmi kedve nem volt az elkerülhetetlen felhajtáshoz, ámde… Ámde most már nem csak mag ára kell g ondolnia. Christine jövőjét is a szeme előtt kell tartania. Ez a g ondolat kezdetben 192

felbosszantotta, de mostanra nemcsak elfog adta, hanem kezdett büszke is lenni mag ára. Soha nem hitte volna… és még is, lassan felelősség teljes, apai érzések ébredtek benne. Rose a párizsis zsemléjét eg y lankás domboldalon ülve majszolta, ahonnan eg észen jól belátta fallóskúti tisztás nag y részét. Már többször is meg állapította, hog y Áronnak ig aza volt: a hely valóban különleg es és g yönyörű. A zarándokhelyhez közeli meredek lejtőn mintha az ég be nyúltak volna a fák, mög öttük pedig olyan kék volt az ég , amilyennek Rose utoljára g yerekkora helyszínén, a bajor heg yekben látta. Sári néninek pedig abban volt ig aza, hog y sokan lesznek. Főleg asszonyok – leg többen fekete vag y sötétkék, ráncos, sokszoknyás-kötényes, öltözetben, fejkendősen. Áron szerint a környéken, a Nóg rád és Pest meg yei falvakban még ez a viselet dívik, különösen az idősebbek és a középkorúak között. A fiatalabbak már modernebbül öltözködtek. És azok a nők is, akik valamelyik városba, vag y éppen Budapestre jártak dolg ozni. Ők már levetették az otthoni, parasztos (és nem túl praktikus) viseletet. Vag yis „kiöltöztek”, a közkeletű, g yakran meg vető éllel használt kifejezés szerint. Itt, a mátrai heg yvonulatnak ebben az eldug ott kis völg yében azonban mintha meg állt volna az idő. Rose-nak már akkor feltűnt ez, amikor a túrájuk vég e felé éneklő, rózsafüzért kórusban imádkozó asszonyok kisebb-nag yobb csoportjaival találkoztak. Az eg yik ilyen „processzióhoz” ők is csatlakoztak. Az imádkozó asszonyok először meg lepett pillantásokat vetettek a farmeros-hátizsákos fiatalokra, de aztán biztatóan, kedvesen 193

mosolyog tak rájuk. Láthatóan örültek neki, hog y ők is köztük vannak, még akkor is, ha csak véletlenül keveredtek ide. Ezért aztán Rose kezdeti feszeng ése hamar elmúlt, és már nem érezte úg y, hog y semmi keresnivalójuk nincs a menetben. Az eg yik asszony még eg y olcsó, vásári műanyag rózsafüzért is átnyújtott neki, amelyet a lány először visszautasított, de a nő olyan kedvesen unszolta, hog y vég ül még is elfog adta. Persze kissé üg yetlenül, feszélyezve fog ta a kezében, még is úg y érezte, hog y ezzel a g esztussal az asszonyok befog adták, és lassan a zavarodottság a is elmúlt. Alig hog y meg érkeztek, el is kezdődött a mise. Nem az apró imahelyen tartották (a „g ebines kápolnában”, ahog yan lekicsinylően nevezték, mivel a látnok családja és ismerősei saját kezükkel építették), hiszen ott ennyi reng eteg nép nem is fért volna el, hanem előtte, a szabad ég alatt. Rose még Bajorország ból – ahol Papával minden vasárnap elmentek a templomba – emlékezett a mise menetére, és most szinte automatikusan ő is keresztet vetett, letérdelt, felállt a többiekkel eg yütt. Áron néha csodálkozva pillantott rá – ő bezzeg tüntetőleg eg ész idő alatt eg yenesen állt, mint a cövek, holott a nag ymamájával ő is biztosan sokat járt templomba… Most még is dacosan vállalta a kívülállóság át, még úg y is, hog y sokan dühösen, rendreutasítóan néztek rá vag y szóltak neki. A mise után a forráshoz mentek – vag yis odafurakodtak, ug yanis ekkor már óriási tömeg vette körül az állítólag csodatévő vizet. Amikor a közelébe értek, látták, hog y a kiépített csap mellett az elfolyt víz kisebb-nag yobb pocsolyákba, g ödrökbe g yűlt össze, amelyekbe az emberek a cipőjüket levéve, 194

szoknyájukat-nadrág jukat felhajtva beleg ázoltak. A lábukat mosták benne, a karjukat, tarkójukat csapkodták a kissé zavaros vízzel, sőt, voltak, akik az arcukat is leöblítették vele. – Íme, a csodaforrás – súg ta Áron Rose fülébe. – Tudod, sokan hog y nevezik ezt a vizet? Mivel Klára asszony, a látnok a közeli faluban, Hasznoson lakik, hasznosvíznek. – Hasznosvíz! – ismételte Rose. – Milyen szép! Ekkor eg y zománcozott bádog bög rében neki is odanyújtott eg y fiatalabb asszony a vízből. – Tessék, kedves! – mondta, mikor Rose habozni látszott. Nyílt kék szemével biztatóan nézett rá, mire Rose eldöntötte, hog y nem fog törődni azzal, hány ember kezében fordulhatott már meg a bög re, hányan ihattak belőle. Belekortyolt. Azután kiitta. Eddig nem is tűnt fel neki, milyen szomjas volt. Mikor vég zett, a kézfejével meg törölte a száját, és visszaadta a nőnek a bög rét. – Köszönöm! – mondta. – Ez jólesett! – Váljék eg észség ére! – válaszolta a nő nyájasan. Rose ekkor körülnézett, Áront keresve. Látta, hog y ő is ivott, eg y ug yancsak g yanús külsejű kulacsból, amit eg y férfi nyújtott át neki. A lány odafurakodott hozzá. – Jó ez a víz – mondta, meg rag adva a fiú karját. Áron feléje fordult. – Jó kis forrásvíz – bólintott ő is. – Se több, se kevesebb. Gyere csak! – fog ta meg a lány kezét. Mi is meg próbálunk tölteni a kulacsunkba. Utána meg keresünk valami nyug odtabb helyet. Íg y találták meg ezt a vadvirág os, füves lankát, ahonnan be lehetett látni majd az eg ész völg yet, és ahol most Rose a fiú leterített kabátján ült, és a párizsis zsemlét ette. Közben az elé 195

táruló látványt csodálta. Áron visszament a zarándokok közé, a jeg yzetfüzetével és a g olyóstollával felszerelkezve, hog y anyag ot g yűjtsön a cikkéhez. A misére összesereg lett tömeg már oszladozott, de még íg y is nag yon sokan voltak. Eg yszer csak a lány felfig yelt eg y hajlott hátú, fekete ruhás asszonyra, akit többen is körülálltak. Emlékezett rá, hog y már a misére érkezve is látták őt, és akkor Áron külön fel is hívta rá a fig yelmét. Ő volt a mátrai látnok, Klára asszony, Csépe Klára. Idefelé jövet a fiú dióhéjban elmesélte az asszony történetét. Sok mindenen keresztülment: eleinte a családja sem hitt neki, később elmeg yóg yintézetbe is zárták, hog y kivizsg álják, és mindvég ig meg próbálták rávenni – állami és eg yházi hatóság ok eg yaránt – hog y vonja vissza az állításait. Erre Klára asszony soha volt hajlandó. Rose innen jól meg fig yelhette az asszonyt, anélkül, hog y feltűnést keltett volna a bámészkodásával. Bár sejtette, hog y Klára asszony hozzá lehet szokva a kíváncsiskodókhoz. Az asszony eg yszerű, barázdált arcáról különös nyug alom sug árzott. Pedig mi mindenen mehetett keresztül! Az olyan ember belső békéje áradt belőle, aki teljesen biztos a dolg ában, és tudja, hog y bármit tesznek is vele, mindig számíthat eg y titokzatos, felsőbb hatalomra. A lány azon kapta mag át, hog y csodálja ezt az eg yszerű falusi asszonyt. Sőt, kicsit még irig yelte is. Milyen jó lehet annak, akit nem g yötörnek kétség ek az élete folyásával, értelmével és céljával kapcsolatban… – Na, jóllaktál? – hallotta meg hirtelen mag a mellett Áron hang ját. – Van még a zsemléből? Én is meg éheztem. Leült a lány mellé a fűbe, és eg y hirtelen mozdulattal nevetve 196

a nyakába akasztott valamit. Rose meg lepetten látta, hog y eg y nag yméretű, élénkszínűre festett mézeskalács-rózsafüzér az. Áron kezében eg y másik ug yanilyen volt. – Búcsúfia – mag yarázta a fiú. Nag ymamának is vettem eg yet. Lejjebb, a víkendházaknál árusok is vannak. Ha akarod, körülnézhetünk… Rose meg rázta a fejét. – Köszönöm, ennyi búcsúfia elég lesz. Ez még cudarabbul néz ki, mint az a műanyag rózsafüzér, amelyet a processzióban kaptam. Inkább eg yél! A lány előszedett eg y papírszalvétába csomag olt szendvicset, és átnyújtotta a fiúnak. – Sikerült beszélned a zarándokokkal? – kérdezte. Áron teli szájjal válaszolt: – Ühüm. Szerintem elég anyag g yűlt össze. Már csak én kellek hozzá – toldotta meg nevetve. – Klára asszonyt is meg interjúvoltad? Áron meg rázta a fejét. – Tudtam, hog y ilyenkor nehéz lenne közel férkőzni hozzá. Nem akartam a fejemre vonni a népharag ot… Ezért már rég ebben ellátog attam hozzá. Kedvesen fog adott, mint mindenkit. Persze, az is hozzájárult a szívélyesség éhez, hog y ismeri nag ymamát. – Na ig en… Mondd csak, neki meg mutatod majd a cikkedet? – Nag ymamának? – Áron eg y oldalpillantást vetett Rose-ra. – Ha arra g ondolsz, hog y cenzúráztatom-e vele, a válaszom nem. Az újság ban elolvashatja, és biztosan el is fog ja. Meg is lesz róla a véleménye! Eg yébként – terelte a fiú másra a szót. – Hog y tetszett? 197

Rose eg y darabig elg ondolkodott. – Nos – kezdte óvatosan. – A hely tényleg g yönyörű. Ig azad volt, van valami varázsa, ami rög tön meg rag adja az embert. Hog y ez csak a táj szépség e miatt van, vag y azért, mert valóban eg y spirituális hely… nem is tudom. Most még túl friss az élmény, túl sok benyomás ért. Aludnom kell rá eg yet. De – a kezét a fiú karjára tette – köszönöm, hog y elhoztál ide. Sejtelmem sem volt, hog y ilyesmi is létezhet ebben az ország ban. Áron ismét sokatmondó pillantást vetett rá. – Hát ig en, 1970 nyarán, mi? Néha én is úg y érzem, hog y ig azából két ország létezik. Némi közük persze van eg ymáshoz, de valójában… mintha két külön dimenzióban lennének. Én pedig valahol a kettő között tévelyg ek, és azt sem tudom, akarom-e ig azán bármelyiket. Na, mindeg y… g yere, induljunk. Még veszünk eg y kis vizet, mert meg íg értem nag ymamának, de amúg y már semmi keresnivalónk nincs itt. A Hasznos nevű faluból busszal mentek vissza Pásztóra, és Áron nag yszüleitől is már csak elbúcsúzni volt idejük: indult a vonatjuk. Sári néni örült a mézeskalács-rózsafüzérnek is, de különösen a „hasznosvíznek”, amelyet rög tön g ondosan el is rejtett Sanyi bácsi elől. A vasárnapi ebédre csirkét vág ott, abból levest és rántott húst készített – ez utóbbiból Áronéknak is csomag olt az útra. – Jaj, kisfiam – sopánkodott. – Hog y nem tudtok eg y jó kis húslevest enni! – Majd leg közelebb, nag ymama – vig asztalta az unokája. – 198

Nekem holnap reg g el már a szerkesztőség ben kell lennem. Nem késhetjük le azt a vonatot, mert akkor kénytelenek leszünk g yalog olni Pestig . – Jesszus! – a néni riadtan az arcához kapta a kezét, de aztán látta, hog y Áron mosolyog a bajusza alatt. – Ejnye – dorg álta. – A rossz nyavalyát hozod rám, te g yerek! Miután sietve mindent becsomag oltak, és elbúcsúztak Sanyi bácsitól, Sári néni még kikísérte őket a kapuhoz. Ott szeretettel mag ához ölelte Rose-t. – Hát, Isten veled, kislányom! Remélem, nemsokára újra meg látog atsz minket. És elhozod mag addal ezt a haramiát is – intett a fejével Áron felé. – Szívesen jövök, Sári néni – íg érte meg Rose, és ebben a pillanatban teljesen komolyan is g ondolta a szavait. Valóban bármikor szívesen eljött volna újra az öreg ekhez, kivált Sári nénihez. Kicsit Borbála nénire emlékeztette őt, aki az életében valaha a nem létező nag ymamája szerepét töltötte be – úg yahog y. Borbála nénihez azonban soha többé nem térhet haza… Ám valószínűleg ide, a pásztói házikóba sem fog visszatérni többé. Ezért kicsit lóg atta az orrát, miközben az állomás felé g yalog oltak Áronnal. A fiú is a g ondolataiba merült, íg y útközben eg y szót sem szóltak eg ymáshoz. De nem volt ez kínos csend – a lány ámulva vette tudomásul, hog y ezek szerint jó barátok lettek. Papa szerint csak az ig azi jó barátok tudnak eg ymás mellett nag yokat hallg atni, anélkül, hog y feszélyezve éreznék mag ukat. Hanem… az a teg nap esti csók nem baráti csók volt. Azóta 199

viszont Áron eg yetlen szóval vag y g esztussal sem utalt rá. Ig az, hog y nem is volt rá alkalmuk. Rose csak remélni tudta, hog y a fővárosba visszatérve nem fog nak anélkül elválni eg ymástól, hog y ne tisztáznák a történteket. El is határozta, hog y ha Áron nem hozza szóba, akkor majd ő meg említi… Erre azonban nem volt szükség . Mire a vonatjuk berobog ott a Keleti pályaudvarra, már teljesen besötétedett. Áron felajánlotta, hog y hazakíséri, de Rose tiltakozott. – Te is nag yon fáradt vag y. Ki kell aludnod mag ad! – Jó, de akkor leg alább hadd fog jak neked eg y taxit. Rose ebbe beleeg yezett. Mikor már majdnem kiértek a pályaudvar kivilág ított csarnoka elé, Áron hirtelen meg fog ta Rose karját, és mag a felé fordította a lányt. – Mielőtt elmész, valamit még mondanom kell – jelentette ki, és látszott az arcán, milyen nehezére esik kimondania ezt a pár szót. Rose némán meg állt, letette mag a mellé a táskáját, és várakozón nézett a fiúra. Az nag y leveg őt vett, és belekezdett. – Nézd, olyan hülyén jött ki ez az eg ész… Elsősorban azért hívtalak mag ammal, mert vég re eg yütt akartam lenni veled. Meg akartam beszélni… nos, kettőnk dolg át. Vag y hog y eg yáltalán létezik-e olyan, hog y „kettőnk”. Persze, ostoba voltam, tudhattam volna, hog y nag ymamáéknál nem lesz erre alkalom, odakint, Fallóskúton pedig még annyira sem… Bocsáss meg ! Rose meg rázta a fejét. – Nincs miért – mondta halkan. – Én tényleg nag yon jól 200

éreztem mag am… veled! – tette hozzá nyomatékosan. Áron szeme erre meg csillant. – Tudod, én eg észen komolyan mondtam azt, amit teg nap este… – Hog y szeretsz? – kérdezte Rose, mire Áron ünnepélyesen bólintott. Majd türelmetlenül felsóhajtott, és beletúrt a hajába. – A fenébe is! – szitkozódott. – Nem íg y kellene ezt, és nem itt… Fig yelj! – rag adta meg a lány vállát, és közvetlen közelről a szemébe nézett. Tekintete lázasan csillog ott. – Valamit muszáj elmondanom mag amról, de azt itt és most nem lehet! Nag ymamának meg íg értem, hog y az lesz az első… Csak íg y ment bele, hog y ő se hozza szóba… – Mit kell elmondanod? – kérdezte Rose rosszat sejtve. A csudába, úg y néz ki, meg int beletenyerelt valamibe… Áron felsóhajtott. – Most tényleg nem alkalmas – ismételte. – De… én holnap leadom azt a nyavalyás cikket, és utána szabin leszek. Hosszabb ideig . Eljössz velem? – Hová? – kérdezte a lány tág ra nyílt szemmel. – Hát… az mindeg y. Illetve, most válaszd ki te, hová szeretnél menni. De jelzem: csak ország on belül, ug yanis nincs útlevelem – tette hozzá elmosolyodva. – Nos? Eljössz? Rose úg y meg lepődött, hog y hirtelen meg sem tudott szólalni, csak bólintott. Ig en, elmeg y. Persze hog y el. Ha vég revalahára kettesben lehetnek! Eg yszeriben eszébe is jutott valami. – Menjünk el Ófaluba, jó? – Jó! – vág ta rá Áron. – De… az meg hol van? – Nem tudom biztosan. Baranyában. Papa – a nevelőapám – 201

onnan származott. Már nag yon rég óta szerettem volna ellátog atni oda. – Príma! – Áron arcán az iménti nyug talanság után meg könnyebbülés és boldog ság látszott. – Akkor hát oda meg yünk! És ott te is elmesélsz nekem mindent a papádról és a g yerekkorodról. – És arról, ami utána következett? – kérdezte Rose huncutul csillog ó szemmel. – Arról pláne! Arra vag yok csak ig azán kíváncsi! – Eng em is kíváncsivá tettél – felelte Rose kissé elborult arccal. – Nem szeretem, ha a férfiak íg y titkolóznak. Nag yon rossz tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatosan – félrefordította a fejét, és a szemét g yanakodva összehúzta: – Ug ye te nem vag y náci, vag y ilyesmi? – Ne félj! – Áron közelebb húzta őt mag ához. – Nem olyan nag y szám! Csak azért nem mondom el most, mert hosszú történet. De mit sem változtat azon, hog y szeretlek, te, kis raccsoló fhranszia! Ezzel lehajolt, és meg csókolta a lányt. A mög öttük eddig türelmesen várakozó taxis tapintatosan elfordult, jól tudva, hog y az ehhez hasonló búcsúzások eg észen hosszúra is nyúlhatnak. Másnap Rose már rög tön reg g el elintézett néhány telefont – arra a hétre lemondta az óráit, illetve más időpontra tette át őket. Néhányan fanyalog va fog adták a hírt, hog y pár napra szabadság ra meg y, hiszen „amúg y is annyi szabad ideje van.” Sikerült is felbosszantaniuk Rose-t (micsoda irig y emberek vannak!), de vég ül még is meg könnyebbülve nézett rá a naptárjára: a következő hét közepéig szabaddá tette mag át. 202

Nag yszerű! Ezek után még néhány pillanatig vág yakozva nézte a telefont. Milyen jó lenne felhívni Áront, és eg y kicsit cseveg ni vele! Ha csak semmiség ekről is… Olyan jó hallani a hang ját! Ám a fiú teg nap meg kérte, hog y ma semmiképpen se zavarja, mivel a rendes évi szabadság a előtt reng eteg dolg a lesz. Rose hívása pedig vég képp kizökkentené a napi ritmusból. Ma mindenképpen le kell adnia a Fallóskútról szóló cikket, hiszen holnap már meg is jelenik a Magyar Nemzetben. Rose már alig várta, hog y olvashassa. Áronból semmit sem tudott kiszedni a cikkről, íg y már nag yon furdalta az oldalát a kíváncsiság . Most viszont belátta, hog y hiába is bámulja a telefont. Áron úg ysem fog ja hívni, ő pedig meg íg érte, hog y ma nem telefonál. Hát jó! Felkelt, és elhatározta, hog y átnéz Guszti nénihez. Elmeséli neki. mi történt a hétvég én, és meg próbálja őt abba a nosztalg ikus, visszaemlékezős hang ulatba ring atni, amelyben az idős hölg y csak úg y ontotta mag ából a rég múlt jobbnál-jobb történeteit. Ezeket Rose mindig nag yon érdekesnek találta és élvezte. Még akkor is, ha Guszti néni, szeg ény, általában szipog va-pityereg ve fejezte be a visszaemlékezést. Ezzel eltelik majd a délelőtt. Délután meg látog atja Vitányi Gerg elyt, az öreg karmestert, aki a tavaly karácsonyi hang verseny óta feltétlen hívének és atyai jó barátjának számított. Ő szerezte neki az akadémiai állást, és az óráira készülve nála szokott g yakorolni – Guszti néninél ez több okból is lehetetlen lett volna. El sem fért volna eg y akkora hang szer, mint a zong ora (vag y akár pianínó),őt valószínűleg záros határidőn belül kihajították volna a társasházból, Guszti néninek pedig mindenféle kellemetlenség e támadt volna. Szántóné, a 203

rosszindulatú házmester már íg y is g yanakodva és ug rásra készen fig yelte őket. Eg yáltalán nem tetszett neki, hog y a „naccság os” Aug uszta kisasszonyhoz beköltözött eg y „francia nő.” Ámde –leg nag yobb bosszúság ára – eddig még eg yikük sem adott okot az azonnali „intézkedésre.” Majd csak eltelik ez a nap… Holnap pedig első dolg a lesz kiszaladni a Moszkva téri újság oshoz a Magyar Nemzetért. Azután pedig … Áron vég re elszabadul a szerkesztőség ből, és onnantól hosszú napokig övék lesz a világ ! Másnap jóval korábban kelt, mint szokott. Gyorsan mag ára ráng atta az eg yik virág os bő szoknyáját meg eg y fehér blúzt, és romantikus kontyba tűzte fel a haját. Guszti néni elismerően csettintett, amikor meg látta. – Nocsak, de csinos ma reg g el, Rózácska! – mondta szeretettel. – Csak nem a zsurnaliszta udvarlójával találkozik? – Á, reg g el hétkor? – kérdezett vissza Rose, mintha ez a világ leg képtelenebb feltételezése lenne. – Eg yébként… Áron nem az udvarlóm, Guszti néni. Viszont az ig az, hog y miatta keltem fel ilyen korán. Ma meg jelent eg y cikke, amelyre borzasztó kíváncsi vag yok. Indulok is a Moszkva térre, az újság oshoz. Hozzak valamit a néninek? – Hát, ha beug rana a sarki tejcsárdába néhány friss kifliért és eg y üveg kakaóért… Akkor nekem nem kellene lesántikálnom a lépcsőn. Az újság ostól meg hozhatna eg y Fürge Ujjakat! – Rendben! – ezzel Rose már el is rohant. Meg sem hallotta, hog y Guszti néni még utána kiabál: – Várjon! A pénzt még teg ye el, kislányom! Ejnye… – a néni 204

rosszallóan csóválta a fejét. – Ezek a fiatalok, ész nélkül rohannak. A térre kiérve Rose frissen leszökdécselt a lépcsőn, és a kis kézitáskájából már azelőtt kikotorta az aprópénzt, mielőtt az újság osbódéhoz ért volna. – Jó reg g elt – köszöntötte őt vidáman az idős újság árus – jól ismerte a lányt, aki törzsvásárlója volt. – A mai Nemzetet kéri, ug yebár? – Ig en! Öööö, és még eg y Fürge Ujjakat is, leg yen szíves. – Hog yne! – az öreg már elé is tette a népszerű kézimunkamag azint. – Nocsak! – kacsintott a lányra. – Valami szép pulóvert szeretne kötni mag ának? – Neeem! – rázta a fejét Rose. Még mit nem! Ő és a kötög etés! – A főbérlő nénimnek lesz. – No, hát akkor őt veg ye rá, hog y kössön mag ának valami szépet! – biztatta az öreg kedvesen, és Rose, aki máskor szívesen elcseveg ett vele, most azon volt, hog y minél előbb meg szabaduljon tőle. – Jól van! – mondta. – Meg próbálom. Bár, szerintem ő is inkább csak nézeg eti benne a képeket. Ezzel búcsúzóul biccentett, és sietve elindult. Néhány lépés után meg állt, és a Fürge Ujjakat a hóna alá csapva szívdobog va nyitotta ki a Magyar Nemzetet. Áron cikke a lap kilencedik oldalán volt, reklámokkal, és eg yéb „kis színes” jelleg ű írásokkal eg yütt. A cikk mag a azonban meg lehetősen hosszú volt, ezért a lány úg y döntött, hog y nem kezdi el olvasni itt, a forg almas tér közepén. A címét azért meg nézte: Fallóskúti boldog asszonyok. Alatta pedig ott volt a fiú neve, vastag betűkkel szedve: Jakab Áron. Rose büszkén felsóhajtott, összetekerte az újság ot és a kézimunka205

mag azint, és ahog yan csak a mag as sarkú cipőjében tőle tellett, szapora léptekkel elindult hazafelé. Otthon még beköszönt Guszti néninek, és beadta neki a Fürge Ujjakat. – Hát a reg g eli? – kérdezte a néni, mire Rose először kerekre nyílt szemmel nézett rá, majd elpirult. – Ó, jaj nekem… azt elfelejtettem – vallotta be. A néni meg értően elmosolyodott. – Semmi baj! Nekem sem árt eg y kis testmozg ás. Mag uknak ilyenkor csak eg yetlen dolg on jár az eszük, nem ig az? Ilyenkor? Mégis milyenkor? Rose azonban most inkább nem kérdezett rá a titokzatos meg fog almazás értelmére. Fog ta az újság ját, és sietve visszavonult vele a szobájába, hog y vég re nyug odtan leülhessen és elolvashassa. A szobában még félhomály honolt, ezért felkapcsolta az olvasólámpáját, befészkelte mag át az ág ya vég ébe, fellapozta a térdén tartott újság ot, és belemerült. Fallóskúti boldog asszonyok Nagyboldogasszony napja. Közeledik a nyár vége, de erre a napsütéses, felhőtlen égen a legcsekélyebb jel sem mutat. Nem is gondol itt erre senki. Azért gyűltek össze, hogy ünnepeljenek. Az arcukon látom, hogy boldogok. Mivel a tömeg kilencven százalékban nőkből áll (vagy: a tömeg kilencven százaléka nő), hát bátran kijelenthetem, hogy boldog asszonyok ezek. A mátrai fák árnyékában az egyszerű arcokon áhítat és remény tükröződik. A forró levegőben ütemes mormolás hallatszik. A rózsafüzért imádkozzák, a további zarándokok érkezésére várva. 206

Nemsokára kezdődik a mise (engedély nélkül, mivel a katolikus egyház a mai napig nem adta áldását a hívek körében rendkívül népszerű kegyhelyre). Egyszerre énekelni kezdenek; felharsan a „Boldogasszony anyánk…” kezdetű ének, hazánk ősi, nem hivatalos himnusza. Milyen találó! Fallóskútnál, ami már a harmincas-negyvenes években is felkapott mátrai nyaralóhely volt, 1947-ben jelent meg először a Szűzanya egy helyi falusi asszonynak, Sántáné Csépe Klárának. Vagy nem akkor. Ugyanis állítólag az asszonynak már előtte is voltak látomásai. Nos, azt viszont bizton kijelenthetjük, hogy a forrásról – a csodaforrásról – akkor hallhattunk először. Az ország éppen hogy kikecmergett a háború mocsarából, és a sok szenvedés után az emberek boldogan fogadtak egy kis csodát. Nem meglepő hát, hogy a fallóskúti forrás és a jelenések híre futótűzként terjedt (holott akkoriban még nem volt televízió, rádió is alig, és az újságok sem igen számoltak be róla), és csupán néhány év leforgása alatt már zarándokok ezrei látogattak el a kegyhelyre. Látogatnak el még ma is. Különösen nagyobb egyházi ünnepeken, teszem azt, Nagyboldogasszony napján. Klára asszonyt (aki megkért, hogy szólítsam Klári néninek) hetekkel az esemény előtt látogattam meg. Kedves volt és készséges, rögtön a bizalmába fogadott, noha kicsit meglepődött, mikor meghallotta, miért is kerestem fel. „Ó, gyermekem, nem vagyok én olyan érdekes, hogy kiszerkesszen ez újságban!”– szabadkozott. Én pedig erősködtem, hogy de igenis van olyan érdekes. Az idős asszony története ugyanis rengeteg tanulsággal szolgál. Most azonban nem fogom ezeket előhozni. Nem szeretnék szájbarágós lenni, inkább maradjunk a tényeknél. Csépe Klára sok 207

mindenen ment keresztül: nem hittek neki, kinevették, becsmérelték. Még elmegyógyintézetbe is zárták, Gyöngyösön, Gyulán és Budapesten, elektrosokkot alkalmaztak rajta, többször is… Mégsem tudták eltántorítani, mindvégig ragaszkodott minden kijelentéséhez. Rám legnagyobb hatással a belőle áradó nyugalom volt. Mindenek ellenére. Holott mondott hihetetlen dolgokat most is, nekem is, de olyan mély hittel, meggyőződéssel, hogy egy röpke pillanatig még én is hittem neki. A személyiség varázsa, mondhatják, és ebben van is valami. Az ünneplő tömeg közepén is ugyanez a nyugalom és magabiztosság látszik rajta. Magához vonzza az embereket, pedig nem mond, nem tesz semmit. Mindenki vele akar beszélni, vagy legalább megérinteni őt… hiszen ő látta a Szűzanyát! Szent asszony. Klári néni azonban tiltakozik a jelző ellen. Á, dehogy, nem szent ő, hogy is mondhatnak ilyesmit! Körbejárok a tömegben, igyekszem minél több embert megszólítani. Amikor rájönnek, hogy újságíró vagyok, sokan bizalmatlanul bezárkóznak, visszahúzódnak a csigaházukba. Mások viszont éppen erre nyílnak meg. Csak írjak meg mindent, hadd tudják meg a pestiek, mi folyik itt, a Mátra egyik eldugott zugában. Mesélnek. Csodás eseményeket sorolnak, és megmutatják a hálából készíttetett márványtáblákat. „Köszönöm, Szűzanyám!” – legtöbbször csak ennyi olvasható rajtuk, de gyakran a megrendelő nevét is megörökítik, vagy az okot, amiért csináltatták. Néhányan nem sokkal a forrás felfedezése után gyógyultak meg, de arra még azt mondhatjuk, naná, a kezdeti lelkesedés… Hiszen a hit is gyógyít. De még mindig, húsz év múltán is történnek csodák (jobb híján nevezzük őket így), és a zarándokok szíves-örömest 208

sorolják őket. T. Gy.-t Miskolcról (büszke iparvárosunk, ugyebár!) valami rejtélyes bénulásos kór gyötörte, és már-már a halálán volt. Hozzá „házhoz ment” a csodatévővíz. És valóban! Az addig béna karok megmozdultak, a beteg a vízért nyúlt, és maga mosta le a tagjait. Meggyógyult. Szentlőrinckátán egy diáklány behegedni nem akaró fekélyes sebét hozta rendbe a fallóskúti víz. Ez tavaly januárban történt. Egy budapesti asszony kínzó allergiás rohamai szűntek meg a mátrai fák alatt. De mind közül a leghihetetlenebb eset egy tüdőrákos asszonyé. őt is a fallóskúti Boldogasszony gyógyította meg, és az orvosok nem találtak magyarázatot arra, hogyan és miért lett jobban. Vagy egyáltalán hogyan maradt életben. És még folytathatnánk… Érdekes kérdéseket vetnek fel ezek az események. Vajon tényleg csak a hit dolgozik itt, az egyéni vagy a kollektív vallásos élmény, ami talán csodákra képes? Egy magamfajta cinikus, szkeptikus, materialista fiatalember kicsit megszeppenten, értetlenül áll mindezek előtt. Könnyű lenne legyinteni, kinevetni ezeket a tudatlan, naiv embereket. Csakhogy: igazából nem is tudatlanok és nem is naivak. Nehéz, küzdelmes életük van, és a tekintetükön látszik, hogy mély tudással rendelkeznek a világról. Olyan tudással, amilyenről mi még csak nem is álmodhatunk. Tudják, hogy még ma is léteznek csodák. Ezért pedig én személy szerint irigylem őket. Ők is itt élnek, a mai, modern Magyarországon, és mi nem tehetünk úgy, mintha nem is léteznének. És ha esetleg 209

megpróbálnám nekik elmagyarázni Darwin evolúciós elméletét, ugyanolyan hökkent, hitetlenkedőarccal bámulnának rám, mint amilyennel én néztem Klári nénire. amikor a látomásairól mesélt. A modernizáció, a materialista világnézet tehát a mátrai erdőmélyén csúfos vereséget szenvedett, még mielőtt a csata elkezdődött volna. Érdemes lenne hát elgondolkodnunk, mielőtt kijelentenénk, hogy a villanyáram bevezetésével a huszadik század minden vívmánya megérkezett a falvainkba. Jobban tennénk, ha mi is elfogadnánk, hogy igenis vannak még csodák. Jakab Áron Rose sóhajtva tette le a lapot, és eg y darabig elg ondolkodva bámult mag a elé. Révedezéséből a telefon csörg ése riasztotta fel. Mikor felvette a kag ylót, és belehallózott, válaszul valaki csak ezt a kérdést tette fel: – Na, milyen volt? – Áron! – Rose elképedt. – Hát te meg honnan… Á, szóval te is látnok vag y? – bökte ki vég ül, elnevetve mag át. Áron is nevetett. – Jaj, dehog y vag yok! – szabadkozott. – Csak g ondoltam, reg g el elmész meg venni az újság ot, és a kíváncsiság -faktort is beleszámítva g yanítottam, hog y eg y jó órával korábban kelsz fel, mint szoktál. Nos, ig azam volt? A kis mag abiztos! Rose mindenestre nem akarta, hog y még ennél is jobban elbízza mag át. – Majdnem – válaszolta titokzatosan. – Amúg y… jó kis cikk. Odabent vag y? 210

– A szerkesztőség ben? Á, ma már nem mentem be. Eg y utcai fülkéből hívlak. Szerencséd, hog y a te öreg lányodhoz már bevezették a telefont. Nem is hiszed, milyen kényelmes, úri dolg od van. Mindeg y, a lényeg az, hog y ma már otthon vag yok, és csomag olok. – Felmehetnék seg íteni… – Jó lenne, de az öreg asszony menten hisztérikus rohamot kapna. Nem, nem, te csak fog lalkozz a saját csomag jaiddal. Ahog y ismerlek, úg yis a fél g ardróbot mag addal hozod! – Áron! – Rose hirtelen elkomolyodott. – Fig yelj, azért kérdeztem, hog y bent vag y-e… ne érts félre, a cikk nag yon jó, elg ondolkodtató, de… Mondd csak, nem lesz ebből baj? A vonal vég én csend támadt. Rose már-már azt hitte, a fiú letette, vag y meg szakadt a vonal. – Halló! – szólt bele a kag ylóba. – Áron, ott vag y még ? – Itt vag yok. Hog y érted azt, hog y baj lesz? – kérdezte a fiú némi ag g odalommal a hang jában. Majd, mintha csak saját mag át is meg akarta volna nyug tatni, könnyedebb hang nemre váltott. – Á, ug yan, mit képzelsz! Teg nap reg g el adtam le a cikket, és azóta vag y millió szűrőn átment. Neked fog almad sincs, hányan átnéznek, átolvasnak, átnyálaznak mindent, mielőtt nyomtatásba küldik. Nem kockáztatnák a saját bőrüket azzal, hog y áteng ednek valami félreérthető anyag ot. Nyilván úg y ítélték meg , hog y ebben nincs semmi, amibe beleköthetnének. Ne félj, dörzsölt öreg rókák ezek odabent, a szerkesztőség ben. Ismerik a dörg ést! Rose csendben hallg atta vég ig Áron hirtelen szóáradatát, és hiába motoszkált benne még mindig valami rossz érzés a cikkel kapcsolatban, úg y döntött, hog y ezzel nem nyag g atja tovább a 211

fiút. Eg yébként valószínűleg ig aza van! Sokan ellenőrizhették az írást, mielőtt zöld utat adtak neki. Akkor meg minek veg ye el az örömét – az örömüket – a holnapi utazás előtt? Ej, mindeg y, a cikk már úg yis meg jelent, és ha valakinek nem tetszene, nyilván meg kereste volna Áront, még ha szabadság on van is. – Jó, jó, meg értettem – szólt közbe halkan nevetve. – És most hadd menjek én is csomag olni, rendben? Tudod, vár rám a g ardrób! – Remek! – Áron újra a rég i, kedvesen mag abiztos hang ján beszélt. – Holnap reg g el meg int ott leszek érted kilencre. Ne késs el! – Már alig várom! – búg ta a telefonba Rose. – Akkor holnap! – Holnap! Áron ezzel letette a telefont, Rose pedig önkéntelen mozdulattal, védelmezően mag ához szorította a kag ylót. Nag yon boldog volt az utazás miatt, még is motoszkált benne valami rossz sejtelem. Nem értette, mi lehet az, csak érezte. Talán nem is a cikkel kapcsolatos, de mintha Áronra leselkedne valami veszély… Amikor Pásztóról hazajövet elbúcsúztak, akkor is olyan furcsán viselkedett. És még tartozik is neki eg y vallomással! Áh, felesleg esen ag g ódik – döntötte el vég ül. Lehetség es, hog y nem Áron az ig azi, nem ő az élete nag y szerelme, de szeretetreméltó, szórakoztató fiú, aki valamiképpen ért hozzá, hog yan érintse meg a szívét. Ez pedig már több mint elég ahhoz, hog y jól érezze mag át vele eg y közös kiránduláson. Jean-Philippe alig várta ezt a pillanatot. Ig azából biztos volt benne (hiszen idejekorán közölték velük), hog y nem lenne szabad 212

neki csak úg y, kíséret nélkül az utcán sétafikálnia – ráadásul eg y fényképezőg éppel felszerelkezve – de az izg alom, ami átjárta, inkább kellemes volt, mint nyomasztó. A biztonság kedvéért a fényképezőg épet azért elrejtette a válltáskájában. Ez persze hátrányt jelent, ha hirtelen kellene lencsevég re kapnia valamit, de vég ül örült, hog y a szállodát elhag yva íg y döntött. Az előző sarkon ug yanis kis híján nekiütközött eg y rendőrnek, akinek automatikusan eg y Pardonnez-moi-t mormolt a fog ai között. A fickó meg is állt, és az övére erősített pisztolytáskára tett kézzel, szúrós tekintettel tetőtől talpig vég ig mérte. Hiszen külföldi, tehát: g yanús. Vég ül azonban nem látott rajta semmi különöset, és Jean-Philippe eg y jól beg yakorolt bárg yú mosollyal is meg próbálta eloszlatni a g yanakvását, íg y eg y merev biccentéssel jelezte, hog y továbbmehet. Jean-Philippe meg könnyebbülten felléleg zett. Ha a rendőr csak eg y kicsivel buzg óbb, és esetleg átkutatja a táskáját, bizonyára meg találja a fényképezőg épet. Abból pedig akár messzemenő következtetéseket is levonhatott volna – habár tévesen, ug yanis Jean-Philippe-nek semmiféle hátsó szándéka nem volt a fotók készítésével. Csupán kíváncsi volt, még hozzá rettentően. Számára ez a város, Moszkva, csupa titok és talány volt – ráadásul tiltott g yümölcsnek is számított, hiszen külföldről, pláne Nyug atról nem lehetett csak úg y, turistaként beutazni. De Jean-Philippe nem turista volt, dolg ozni jött. A Paris Match meg bízott fotóriportereként kísérte el Georg es Pompidou elnököt a Szovjetunióbeli hivatalos látog atására, ami Franciaország eg yre g yeng ülő külpolitikai befolyását volt 213

hivatott erősíteni. Az elnök még a szovjet állami televízióban is meg jelent, semmitmondó, ám szívmeleng ető üzenetben köszöntve „orosz barátainkat.” Jean-Philippe ug yan kicsit émelyg ett ennyi képmutatástól, ám összesség ében nem bánta meg , hog y elfog adta a felkérést. Reng eteg érdekes, mög öttes jelentéstartalmú képet készített, amelyeken még úg y is átjött az általa közvetíteni próbált üzenet, hog y első pillantásra szokványos hivatalos fotók voltak. Leg alábbis Jean-Philippe ebben reménykedett. Nem mindennapi lehetőség volt meg örökíteni a bozontos szemöldökű, ostoba, ám eg yben ravasz ábrázatú Brezsnyev főtitkárt és Pompidou elnököt, ahog yan eg ymás hátát lapog atják, miközben a főtitkár arcáról olyasmit lehetett leolvasni, hog y leg szívesebben meg fojtaná ezt az átkozott franciát, csak hát ennyi szemtanú előtt sajnos nem teheti… Jean-Philippe nem volt benne biztos, hog y más is észrevesz ilyen nüánszokat, vag y fotog ráfusként csak neki van különösen jó szeme az apró g esztusok meg rag adásához… Ő mindenesetre élvezte a feladatot. Pedig amikor felkérték rá, sokáig habozott, hog y elfog adja-e. Semmi kedve nem volt hozzá, hog y több mint eg y hétre elhag yja Christine-t. Vég ül Antoine beszélte rá az utazásra. Eg yrészt kifejtette: soha vissza nem térő alkalom, hog y Moszkvába utazhasson. Másrészt rámutatott, hog y ezzel eg y világ történelmi jelentőség ű esemény részese lehet. Sőt, meg adatik neki a lehetőség , hog y a mag a eszközeivel meg örökítse azt, még hozzá úg y, hog y a saját látásmódján szűri keresztül. – Képzeld csak el, Christine milyen büszke lesz majd rád! – jelentette ki Antoine ünnepélyesen, és Jean-Philippe számára ez 214

volt a vég ső érv. Ig en, leg alább lesz valami, amiért Christine büszke lehet rá, történjen bármi a jövőben. Vég tére is, eg y hét nem a világ ! Mielőtt meg érkeztek volna a szovjet birodalom fővárosába, kioktatták őket, hog y a hivatalos küldöttség tag jaként mit szabad nekik, és mit nem. A leg fontosabb szabály az volt, hog y nem önállósíthatják mag ukat. Csak semmi céltalan kószálás a város utcáin. Ne féljenek, nem maradnak le semmiről. Minden lényeg es látványosság ot meg nézhetnek, persze csakis eg yütt, szervezett keretek között. No persze, és íg y pont a város leg érdekesebb arcát nem láthatják – Jean-Philippe, a fényképész leg nag yobb bánatára. Most azonban a tiltás ellenére sikerült meg lóg nia a belvárosban lévő szállodájukból. Fog alma sem volt, mit kockáztat, de nem ag g ódott túlság osan. Csak nem fog ják eg y ilyen csekélység miatt börtönbe zárni! Ahog yan a széles utcákat rótta, és immár a g épét is elővéve eg y-két képet készített is, még jobban felbátorodott. Micsoda érdekes albumot állíthat össze majd ezekből a fotókból, ha továbbra is mellé szeg ődik a szerencse! A Paris Matchnál mindenesetre el lesznek rag adtatva, és ez a honoráriumán is meg fog látszani. Nem is olyan rég en a dolog anyag i része nem érdekelte volna túlság osan, de most már ott van Christine… A kislány képét felidézve eg észen felvillanyozódott, és meg szaporázta a lépteit. Tudta, hog y nem járhat messze a Vörös tértől (két napja eg y ideg envezetővel már meg fordultak ott). Úg y tervezte, hog y ott is készít néhány fotót, majd beveti mag át a környező utcákba – persze nem kalandozik túl messzire, nehog y eltévedjen, vag y 215

lekésse a ma esti prog ramokat. Az órájára pillantott, és látta, hog y ha eg y órát szán arra, hog y visszamenjen a szállodába, akkor is még bő két órája van. Nag yszerű! – g ondolta, és ebben a pillanatban meg is látta a Vaszilij Blazsennij mesébe illő, színes hag ymakupoláit. Elővette a fényképezőg épét, és ebből a szokatlan szög ből is készített róluk néhány képet. A szerencséje eg észen a Lenin-mauzóleumig kitartott. Már itt is jártak, természetesen, a kedves, bőbeszédű, és franciául tökéletesen tudó ideg envezető hölg y társaság ában, akinek az emlékművek bemutatása mellett nyilvánvalóan az ideológ iai elig azítás is feladata volt. Ezt meg is tette, eg y hittérítő buzg almával, ám pontosan ezért az előadása hihetetlenül unalmas és vontatott lett. Különösen itt, a Lenin bebalzsamozott holttestét őrző épületben töltöttek el sok időt, vég ig hallg atva az eg ykori forradalmár és vezető fordulatos élettörténetét, és meg ismerve leg fontosabb g ondolatait. Most nem is szándékozott bemenni (elég g é nyomasztó hely volt, ahelyett, hog y felemelő és inspiráló lett volna), de észrevette, hog y ezúttal nem külföldiek, hanem oroszok állnak sorba a Mauzóleum bejáratánál. Még hozzá szemmel láthatóan vidékiek, akiket nyilván ug yanúg y szervezetten szállítottak ide, mint őket, a külföldi látog atókat. Látszott rajtuk, hog y a főváros, és különösen ez a szabad szemmel alig belátható tér éppen olyan eg zotikus hely a számukra – bár eg észen más szempontból, és okokból – mint nekik, franciáknak. Jean-Philippe lenyűg özve lépett közelebb hozzájuk, és meg próbált néhány szót váltani velük. Ám eg yikük sem beszélt semmilyen ideg en nyelven, de amikor a férfi 216

meg mutatta nekik a fényképezőg épét, mind meg értették, mit szeretne. A leg nag yobb meg lepetésére nem tiltakoztak, és nem is rémültek meg a kamera láttán (amit a moszkvaiaktól már sokszor tapasztalt), hanem nag y örömmel pózoltak, eg ymással összekapaszkodva, nag yokat nevetve, és mindent eg ybevéve óriási ricsajt csapva. Ez lett a vesztük, ug yanis eg y arra járó rendőr felfig yelt rájuk. Jean-Philippe csak azt érezte, hog y eg y súlyos kéz nehezedik a vállára, és valaki szig orúan helyreutasítja a viháncoló vidéki társaság ot. Ő ug yan eg y szót sem értett abból, ami elhang zott, de azt látta, hog y azok rög tön meg hunyászkodnak. Ekkor a rendőr hozzá fordult, és mivel látta, hog y külföldivel van dolg a csupán néhány mozdulattal jelezte, mit kell tennie. Először is a fényképezőg épre mutatott, majd Jean-Philippe táskájára, mire a férfi nyomban eltette az inkriminált masinát. Ezután a fejével biccentett a közelben álló rendőrség i Zsig uli felé. Jean-Philippe mélyet sóhajtott, de belátta, hog y pillanatnyilag nincs más választása, íg y eng edelmesen követte a rendőrt. A cellájában ücsörög ve először még mindig nem ag g ódott. Ám ahog yan teltek-múltak az órák, eg yre nyug talanabb lett. Leg főképpen azért, mert nem történt semmi. Vég ül meg szólította a zárkába időnként bekémlelő, zord arcú börtönőrt. Kézzel-lábbal mutog atta neki, hog y telefonálni szeretne (aznap reg g el betette a nadrág zsebébe a szálloda telefonszámát, biztos, ami biztos). Az őr persze meg értette, mit akar, de határozottan meg rázta a fejét, és hang osan, szótag olva próbált neki valamit (oroszul) elmag yarázni. Jean-Philippe 217

csüg g edten intett, hog y ne fáradjon, úg ysem érti, és visszaült a priccsére. Ekkor már összeszorult a g yomra, és, mi tag adás, félni kezdett. Mi lesz, ha esetleg itt felejtik? Tudta, hog y ez képtelenség , még is ilyen és ehhez hasonló g ondolatok g yötörték. A vég én már eg y mély, sötét pince jelent meg lelki szemei előtt, ahová lekísérik, majd letérdeltetik a nyirkos padlóra, és tarkón lövik. Valahol olvasta, hog y annak idején, Sztálin uralma alatt a bolsevikok íg y bántak el eg ymással. No, de most már nem Sztálin idejében élünk! Ránézett az órájára, és látta, hog y épp hat óra. Most kezdődik a hivatalos vacsora, ahol neki is meg kellett volna jelennie a Kodakkal felszerelkezve. Csak észreveszi már valaki, hog y eltűnt, és elkezdik vég re keresni. Abban pedig csak reménykedhet, hog y minél előbb meg találják. Ebben vég ül csalódnia kellett, ug yanis az éjszakát is a cellájában töltötte. Korán reg g el azonban kulcscsörg ésre ébredt, és a mog orva őrrel eg yütt a küldöttség ük eg yik tag ja, eg y fiatal tolmács is meg jelent. Az ismerős arc láttán Jean-Philippe szívéről hatalmas kő esett le. Azonnal felug rott a priccsről, és meg rag adta a látog atója kezét. – Az Isten szerelmére, de jó, hog y látom! – lelkendezett. – Már azt hittem, itt fog ok meg rohadni, eg y moszkvai börtönben. – Azt úg ysem hag ytuk volna – a fiatalember g ondterhelten ráncolta a homlokát. – De ig en nag y ostobaság ot követett el. Hog yan g ondolhatta, hog y ezt meg ússza? Eng edély nélkül fényképezg etni, még hozzá a Vörös téren, a Lenin-mauzóleum előtt! – Jó, belátom, hülyeség volt! –vonta meg a vállát Jean218

Philippe. – De már meg bűnhődtem érte, nem ig az? Vag y talán ennyiért főbe lőnek? – Ug yan! – a tolmács ideg esen nézett körbe, és halkabbra fog ta a hang ját. – Ne beszéljen már zöldség eket! Még a vég én valóban nag y bajba sodor mindnyájunkat. – Jó, elnézést – morog ta Jean-Philippe. – De nyug odtan beszélhet hang osabban. Itt a kutya sem érti, mit mond. – Azt sosem lehet tudni – jeg yezte meg a fiatalember bölcsen. – Hanem… nem is ez a lényeg . Szedelőzködjön, velem jön. Most az eg yszer még meg úszta. Szerencséje, hog y az elnöki látog atás célja a diplomáciai kapcsolatok elmélyítése, és ebben a kontextusban eg y ilyen incidens… – Jól van! – szakította félbe Jean-Philippe, meg elég elve a politikai lózung okat. – Már mehetünk is! Elhiheti, eg y perccel sem szándékozom tovább itt maradni. Odakint eg y fekete diplomáciai Volg a várta őket, sofőrrel, aki előzékenyen ki is nyitotta nekik a hátsó ajtót. A fiatal tolmács előre eng edte Jean-Philippe-et, majd mellé telepedett a hátsó ülésre. Miután elindultak, eg y darabig eg yikük sem szólalt meg . Vég ül a fiatalember törte meg a csendet. – Tudja, hog y vég ül az elnök járt közben mag áért, eg yenesen a főtitkárnál? – Brezsnyevnél? – Jean-Philippe elámult. Nocsak, micsoda diplomáciai bonyodalmakat okoz ártalmatlannak tűnő kis kalandja. Hirtelen felkapta a fejét. – Akkor hát tényleg veszélyben voltam? – kérdezte. – Á! Kieng edték volna eg y-két nap múlva. Persze, csak azért, mert francia… Nem is mag a a fontos, hanem a képei. 219

– A képeim? – Bizony! És a fényképezőg épe, amelyet a rendőrség en elkoboztak. – Hát meg van a g épem! – Jean-Philippe meg könnyebbült. Már azt hitte, vég leg keresztet vethet a Kodakra. – Meg , és a képeket is előhívatták. Kíváncsiak voltak rá, nem kémkedett-e. Aztán meg semmisítették volna, de ekkor az elnök közbelépett. Elkérte őket, és minden jel szerint meg mutatta Brezsnyevnek is. – És? – Jean-Philippe hitetlenkedve hallg atta a történetet. – Tetszettek neki! – a fiatalember elnevette mag át. – Még hozzá leg jobban azok, amelyeket a Lenin-mauzóleum előtt készített. Azt mondta, nyug odtan vig ye csak mag ával haza, Franciaország ba, és mutassa meg mindenkinek, nincs rajtuk semmi szég yellnivaló; éppen ellenkezőleg ! – Nahát! – Jean-Philippe is nevetett. – A csuda hitte volna, hog y az öreg nek ilyen jó ízlése van! – nag yot sóhajtott, majd a tolmács felé fordult. – Mondja, barátom, van eg y szál cig ije? A fiatalember szó nélkül bólintott, és előkotort eg y doboz Gauloises-t a zsebéből, meg kínálta Jean-Philippe-et, és tüzet is adott neki. A férfi nag yot szippantott a cig arettából, hátradőlt az ülésen, és elég edetten elvig yorodott. Antoine-nak ig aza volt, a kis Christine eg y napon nag yon büszke lesz a bácsikájára!

220

6. FEJEZET

Élet és halál Rose a koszos, párás vonatablakon kibámulva a tájat nézve próbálta elütni az időt. Mikor először jártak erre, aug usztus közepén, nem sokat látott belőle, mivel akkor nem az ablak mellett ült, és rövid időn belül el is bóbiskolt. No meg akkor Áronnal utazott… Volt kivel beszélg etnie, és a fiú újság okról is g ondoskodott. Most örült neki, hog y sikerült a még oly mocskos ablak mellett helyet kapnia. Eg yfolytában kifelé bámult, íg y előzte meg , hog y az útitársai beszédbe próbáljanak eleg yedni vele. Semmi kedve sem volt cseveg ni. Az elé táruló látvány nem volt túl szívderítő. Csak pár perce állt el az eső, az ég még ólomszürke volt, minden faág ról és háztetőről vig asztalanul csurg ott és csöpög ött a víz, az elszáradt, őszi leveleket leverte a zápor, nyirkosan, barnán hevertek a földön. Mintha a természet is alkalmazkodott volna a lelkiállapotához. Leg szívesebben ő is csendben elsírta volna mag át, de nem akarta felhívni mag ára a fig yelmet, ezért inkább csak nag yokat nyelve, kitartóan bámulta a lehang oló, késő őszi tájat. Még akkor sem fordult el az ablaktól, amikor a nyaka elzsibbadt, vag y amikor a párától már alig látott valamit. Ig azából nem is bánta a dolg ot – sok mindent vég ig kellett g ondolnia, és most örült ennek a bő eg y órás mag ánynak, a vonatkerekek monoton kattog ásának. Valóság g al meg rohanták az emlékek, és az utóbbi két hónapban most először tudott viszonylag nyug odtan g ondolkodni a 221

történtekről. Pedig olyan szépen indult minden! Áronnal a szabadság a második napján elindultak első közös nyaralásukra (a mátrai utazás mindent eg ybevéve munkával eg ybekötött kirándulás volt). A fiú nag y meg lepetést tartog atott Rose-nak: mielőtt elutaztak volna Pécsre, onnan pedig Ófaluba, ahová a lány a nevelőapja, Sepp emlékét keresve vág yott, néhány napot eltölthettek Balatonszéplakon az ottani újság író-üdülőben. Ezt Áron csak a vonaton árulta el (szokása szerint), és Rose, miután kibosszankodta mag át, rájött, hog y soha életében nem nyaralt még a „mag yar teng er” partján. Pedig Papától, és Borbála néniéktől reng eteg et hallott róla – a csodálatos naplementékről, a tó selymes vizéről, a környező táj szépség éről, amelynek – szerintük – széles e világ on nincs párja. Vég ül aztán Rose nemhog y belenyug odott a kis „kitérőbe”, de izg atottan, nag y reményekkel tervezg ette ezt a pár napot, míg Áron csak nevetett – azzal ug ratva a lányt, hog y ig azán nem kényszer, ha nem akar menni, hát mindössze eg y telefonba kerül, és lemondja az eg észet. Most visszag ondolva talán az lett volna a leg jobb… Pécsett vag y Ófaluban a kutya sem tudta volna, hol vannak, és talán napokig nem bukkantak volna a nyomukra. Kaptak volna eg y kis haladékot… Ámbár előbb-utóbb úg y is robbant volna a bomba. Még is, eg y kicsit tovább felhőtlenül boldog ok lehettek volna. Íg y csak eg yetlen szép estéjük és éjszakájuk maradt. Amikor meg érkeztek, elfog lalták a szobájukat, kicsomag oltak, majd rög tön átöltöztek, és szaladtak is ki a partra (ami nem volt messze az üdülőtől, ezért fürdőruhában is nyug odtan kimehettek 222

oda). A víz csodás volt, lang yos és simog ató, bár eg y kicsit sekély, ezért sokat kellett benne g ázolni, mire már a vállukig ért, és úszni is tudtak. De leg alább ott bent, a mély vízben már nem voltak olyan sokan, és nem kellett a viháncoló, fröcskölő g yerekeket vag y a felfújható labdákkal játszó családokat kerülg etniük. Órákig maradtak ott, és csak vacsorázni mentek vissza az üdülőbe. Áron közben bemutatta eg y-két kollég ájának a lányt, de szerencsére azok többnyire saját mag ukkal és a partnereikkel vag y a családjukkal voltak elfog lalva, íg y nem nag yon törődtek a kis g yakornok barátnőjével. Tudomásul vették, hog y Jakab Áron eg y ismeretlen, csinos lánnyal nyaral eg yütt – na és, jog a van hozzá, mert hát mindenki csak eg yszer fiatal. Amellett újság író berkekben köztudottan nem voltak olyan szig orúak az erkölcsi elvárások. Eg y idősebb, szarukeretes olvasószemüveg ét a homlokára tolva hordó kollég a még g ratulált is Áronnak a cikkéhez, és hosszasan szorong atta a kezét – mintha mondani szeretett volna valamit, ám a vég én nem szólt semmit, csak jó szórakozást kívánt nekik. Vacsora után aztán bementek Siófok központjába, ahol ilyenkor pezsg ett az éjszakai élet. Vég ül az Aranyparthoz közeli, Kis Hableány nevű felkapott szórakozóhelyen kötöttek ki, ahol aznap este a Metró eg yüttes játszott – az erről szóló plakátokat már az ide érkezésükkor, a vasútállomáson látták, az üdülőben pedig kiderült, hog y a portán lehet a fellépésükre jeg yet venni. Áron ámuldozott, hog y a lány addig még csak nem is hallott a zenekarról. – Micsoda!? Fog almad sincs a Metróról? Hát hol élsz te, drág a? No és az Illés? Az Omeg a? 223

Rose azokat úg y-ahog y ismerte. Vég ül kisült, hog y a Metró dalait is hallotta már a rádióban, de ig azából nem követte szorosan a mag yar könnyűzenei élet alakulását. A klasszikus zenét művelte, azt szerette, a komolyzenei előadókat elég jól ismerte. Annak idején, még Bajorország ban, Péterrel való rossz emlékű barátság a idején eljárt táncolni, de később Párizsban már alig . Christophe nem szívelhette a modern zenét, Jean-Philippepel pedig inkább nem mentek olyan helyre, ahol a férfi alkohol közelébe kerülhetett. Ám a menő mag yar eg yütteseket ott sem ismerhette volna meg . Áron örömét látva azonban meg értette, milyen népszerű is a fiatalok között ez a zenekar, és már alig várta, hog y élőben hallhassa őket. Nem is okoztak csalódást. Az Egy este a Metró klubban című lemezük dalait játszották, amely akkor még nem is került a boltokba. Először eg y asztalnál ülve, eg y-eg y pohár könnyű fröccs mellett hallg atták a dalokat, de amikor eg yre többen kezdtek el táncolni az asztalok között üresen hag yott placcon, Áron is felállt, és a kezét nyújtotta Rosenak. – Szabad eg y táncra? – kérdezte. – Hát persze! – nevetett Rose, és már fel is pattant. – De fig yelmeztetlek – mondta, mikor már a fiú karjában volt –,nem nag yon ismerem ezeket a modern táncokat. Valahog y lemaradtam róluk… Azért meg próbálom nem letaposni a lábadat. Csak vezess, jó? Rád hag yatkozom. – Azt jól teszed! – súg ta Áron a fülébe, és szorosan mag ához ölelte a lányt. – Látod, remekül csinálod. Csak fig yeld a ritmust, mást nem is kell tenned. – Rendben! 224

Rose Áronhoz simult, és a fejét a vállára hajtotta. Hosszú ideig eg yikük sem szólt semmit, de a lány eg yszer csak felemelte a fejét, és közvetlen közelről a fiú szemébe nézett. – Valamit mondani akartál nekem – suttog ta. – Micsoda? – Nem emlékszel? Mikor Pásztóról hazajöttünk… – Á! Ja, az… Áron arca eg yszeriben elkomorodott. Kicsit elhúzódott Rosetól, bár még mindig a karjában tartotta a lányt. Pár másodpercig az arcát fürkészte, mielőtt újra meg szólalt. – Biztos vag y benne, hog y most akarod hallani? – kérdezte vég ül. – Ne rontsuk el ezt az estét! Rose arra bólintott, hog y biztos benne. Erre a fiú meg fog ta a kezét, és visszavezette az asztalhoz. – Nem zavar, ha rág yújtok? – kérdezte, miután helyet fog laltak. – Ug yan! Itt mindenki bag ózik! – Rose leg yintett, és látszott rajta, hog y kezd türelmetlen lenni. Áron erre belevág ott. – Na, jó! Elváltam, és van eg y kisfiam. Akkor most már tudod. Eg yéb kérdések? Mivel az utolsó mondat kicsit durván hang zott, és a lány láthatóan hátrahőkölt, mintha ütés érte volna, kissé lág yabb hang on tette hozzá: – Sokat g ondolkodtam rajta, hog y a fenébe mondjam el neked. Hog yan kezdjek bele, mivel mag yarázzam, mivel enyhítsem. De rájöttem, hog y íg y lesz a leg jobb. Ha eg yszerűen csak elmondom. De ha akarod, kicsit bővebben is kifejtem. Ug yanis nem olyan eg yszerű az eg ész. 225

Rose még nem teljesen tért mag ához a döbbenetéből, ezért meg int csak bólintani tudott. Persze, hallani akarja az eg ész történetet. Eg yrészt már úg yis mindeg y, másrészt… ha nem olyan eg yszerű, akkor pláne. Leg alább jó hosszú lesz, és addig is törheti a fejét, hog y mi a csudát csináljon most, vag y mit is mondjon erre. – Jól van – Áron nag yot sóhajtott. – Akkor jöjjön a vallomásom – keserűen felnevetett, de a következő pillanatban ismét elkomolyodott, és folytatta. – Talán kezdjük ott, amikor még g imnazista voltam, és az érettség ire készültünk. Seg ítettem eg y lánynak a tételek kidolg ozásában és a tanulásban, ami nag yon nem ment neki. Ig azából az is kész csoda volt, hog y az érettség iig elevickélt valahog y… Enikőnek hívták. Nem volt láng ész, nincs mit szépíteni rajta! De csinos, kedves, szorg almas kislány volt, és hát nem mindenkinek kell láng észnek lennie, nem ig az? Eg y szó mint száz, a közös tanulásból, hát… közeli kapcsolat lett, ha érted, mire g ondolok. Mindketten g yerekek voltunk még , és bele sem g ondoltunk, mi lehet ebből. Vég ül Enikő leérettség izett, ha nem is kitűnően, de meg volt a papír. Örültünk neki, és eg y darabig ezután nem is találkoztunk, hiszen elkezdődött a nyár, én a főiskolára készültem… Aztán becsapott a villám. Enikő és a szülei eg y nap meg látog attak minket otthon, Pásztón. Kiderült, hog y Enikő teherbe esett… Áron nag yot sóhajtott, és eg y újabb cig arettára g yújtott. Rose szótlanul fig yelte, és várta, hog y folytassa. – Nos, mondanom sem kell, oltári nag y botrány lett belőle. Anyámék azt akarták, hog y tag adjam le a g yereket, vag y veg yem rá Enikőt, hog y vetesse el, de én erre nem voltam hajlandó. 226

Tudtam, hog y csak én lehetek az apa. Ki más? Enikő túl naiv és buta volt ahhoz, hog y mással is lefeküdjön. Az abortuszhoz meg már túl késő volt. A szülei meg persze rag aszkodtak hozzá, hog y feleség ül veg yem a lányukat. Jog osan, ha beleg ondolsz… Az én szüleim viszont hallani sem akartak róla. Hiszen főiskolára készültem, ráadásul már jó előre kinéztek nekem eg y meg felelő jövendőbelit. Ritát, a meg yei párttitkár lányát. Ig azi kommunista dinasztikus frig y lett volna – Áron újra felnevetett, de cseppet sem vidáman. – A vicces az – folytatta kicsit halkabban – hog y én ig aziból bírtam Ritát. Elég csinos volt, értelmes, jó melle volt és jó humora. Nem lett volna ellenemre a dolog … De ez akkor már mindeg y volt. El kellett vennem Enikőt, a g yerek miatt. A főiskolának is lőttek. A szüleim kijelentették, hog y ha Enikőt választom, akkor fel is út, le is út… Nem fog ták fel, hog y nem volt más választásom… Áron elhallg atott, és elg ondolkodva bámult mag a elé. Rose eg y ideig várt, aztán óvatosan meg szólalt. – És aztán? – kérdezte, mire a fiú furcsa tekintettel nézett rá, mintha csak most vette volna észre, hog y ő is ott van. – Hát, összeházasodtunk. Beköltöztem Enikő szüleihez, Csepelre, mivel ő is ott lakott. Saját lakásról vag y albérletről nem is álmodhattunk! Aztán meg született a kisfiú. Mihálynak neveztük el, az apám után. Én hülye, azt hittem, hog y akkor majd meg enyhül irántunk… Á, ismerhettem volna már annyira, hog y erre semmi esély sincsen. Na, de már eleg et untattalak – tette hozzá, Rose szemébe nézve. – Még csak annyit, hog y azóta már elváltunk, úg y eg y éve. Nem működött a dolog , de hog yan is működhetett volna; eg y zsúfolt panellakásban, nég y felnőttel, 227

és eg y bőg ő csecsemővel! Misike az anyjával maradt, de rendszeresen látog atom, és eg y-eg y hétvég ére el is hozom mag ammal. Már hároméves. Aranyos kölyök, kár lett volna érte, ha nem születik meg – Áron elhallg atott, de néhány pillanat múlva még hozzátette: – Nem bántam meg semmit. Nem vég eztem el a fősulit, de vég ül még is újság író lettem. Meg nyertem eg y pályázatot, amelyet a Mag yar Újság írók Ország os Szövetség e írt ki tavaly. Van eg y remek kisfiam. Az anyja, Enikő és a nag yszülei rendesen g ondját viselik. A szüleim látni sem akarnak, de én sem őket. Hát… ez van. Most pedig … kérlek, mondj te is valamit! Rose valóság g al szédült a reng eteg rá zúdított információtól, és ellentétes érzések között hányódott. Először csupán zsibbadt döbbenetet érzett, semmi mást, aztán eg yszeriben elöntötte az elkeseredettség g el és féltékenység g el eleg y düh. Leg szívesebben felug rott volna, hog y ráborítsa Áronra az asztalt, vag y leg alább meg üsse, és utána elrohanjon, bele az éjszakába… De mozdulni sem tudott, csak ég ő szemmel, szótlanul bámulta a monoton hang on beszélő Áront. Meg tudta volna fojtani. Ám mire a fiú elbeszélése vég ére ért, valahog y meg enyhült iránta. Talán a belőle áradó vég telen szomorúság volt rá hatással. És ha beleg ondolt, Áron ig azán férfiasan, karakánul viselkedett. Nem hag yta cserben azt a szeg ény lányt, még a szüleivel is összeveszett miatta, és a továbbtanulásról is lemondott. Amikor pedig a kisfiáról beszélt… könnyek csillog tak a szemében, és nyilvánvaló volt, hog y nag yon szereti. Rose torkában eg yszeriben hatalmas g ombóc keletkezett. JeanPhilippe jutott eszébe, önző és konok szerelme, aki éppen 228

ellenkezőleg , eg y jottányit sem volt hajlandó változni, változtatni, vag y bármit is feláldozni eg y g yermek, az ő g yermeke érdekében. Hirtelen az asztalra borult, és halkan zokog ni kezdett. Eg yszer csak érezte, hog y valaki óvatosan, tétovázva átöleli a vállát. Tudta, hog y csak Áron lehet az – a fiú mellé húzta a székét, és íg y próbálta vig asztalni. Azt is meg értette, hog y miért volt ilyen bizonytalan. Nem tudhatta, hog y nem fog ja-e ellökni mag ától… Rose azonban mozdulatlanul tűrte az érintését, mire Áron felbátorodott, és szorosabban mag ához húzta. Percekig ültek íg y eg ymáshoz simulva, nem törődve a körülöttük eg yre féktelenebbül mulató tömeg g el vag y a hang os zenével. Vég ül Rose felemelte a fejét, és Áron felé fordult. – Vad eg y zsebkeddőd? – kérdezte náthás hang on. A fiú a nadrág ja zsebében kutatott, majd előhúzott eg yet. – Kicsit használt… – szabadkozott, de a lány már el is vette tőle, és belefújta az orrát. – Hát akkor… nem utálsz eng em? – kérdezte félénken. Rose meg rázta a fejét. – Előbb is elmondhattad volna – jeg yezte meg szemrehányón. – De mindeg y, meg értem, hog y féltél… Csakhog y én ennél sokkal meg rázóbb vag y meg hökkentőbb vallomásokat is vég ig hallg attam már! És nehog y azt hidd, hog y miattad bőg tem. Majd eg yszer elmondom azt is, miért… De most inkább nem! – Jól van – Áron hang ja elárulta, mennyire meg könnyebbült. – Ha nem utálsz és nem akarsz most rög tön faképnél hag yni, vag y kikaparni a szemem, akkor… szerintem most már menjünk haza! 229

Rose a könnyein keresztül elmosolyodott. – Nem utállak, dehog yis! Sőt, azt hiszem… beléd tudnék szeretni… eg y kicsit. Eg yszerre hajoltak közelebb eg ymáshoz a csókért, ami kicsit sós ízű volt, a lány könnyei miatt, de meg hittebb, őszintébb és hosszabb lett, mint eddig bármelyik. Mikor szétváltak, már nem hallották sem a zenét, sem a körülöttük lévő zsivajt és nevetg élést. Felálltak, és eg ymás kezét fog va g yorsan elhag yták a most már zavaróan lármásnak talált szórakozóhelyet. A parton meg álltak, és újra csókolózni kezdtek – itt már csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, meg a parthoz közeli kávézókból, éttermekből és kocsmákból kiszűrődő tompa morajt. Mikor majd’ eg y óra múlva kibontakoztak az ölelésből, sokáig néztek szótlanul eg ymás szemébe. – Most mi leg yen? – kérdezte Áron halkan, és kicsit rekedten. – Menjünk vissza? – kérdezte Rose tétován. – Én nem bírom ki addig – rázta meg a fejét a fiú. Olyan rég óta vág yom rád! – Akkor ne menjünk – vág ta rá a lány, majd g yorsan körülnézett. – De… itt hol? Áron is lázasan forg atta a fejét, majd meg rag adta a lány kezét, és mag ához húzta. – A fenébe! Itt mindenfelé annyian mászkálnak. Bárcsak száz évvel korábban élnénk! Rose kuncog ott. – Akkor most nem lennék itt veled, te pupák! – Ig en, és sokkal nehezebb lenne levetkőztetni tég ed – ezen mindketten nevettek, bár inkább azon, milyen ideg esek, és 230

milyen fonák helyzetben vannak. – Na de tudod, mit? – bökte ki vég ül Áron. – Nem érdekel, hog y ki lát meg , és hog y mit g ondolnak rólunk. Mit szólsz hozzá? – Helyes! Áron erre váratlanul a karjába kapta. Eg y pillanatra meg inog tak, mivel Rose nem volt sokkal alacsonyabb vag y könnyebb, mint a karcsú fiú, de Áron hamar visszanyerte az eg yensúlyát, és a lány boldog an simult a karjába, a vállára hajtva a fejét, és behunyva a szemét. – Nahát! – suttog ta. – Eg y valódi, álruhás lovag . Habár eg y kicsit üg yetlen… – Cssss! – súg ta a fiú kissé bosszúsan, de szerelmes g yeng édség g el. – Ne rontsd el, jó? Találomra elindult a lánnyal a parton. Hirtelen azonban meg látott valamit, és nag yszerű ötlete támadt. Rose arra ocsúdott, hog y eg yszeriben mintha eltűnt volna a szilárd talaj a lábuk alól. Kinyitotta a szemét, és ijedtében még szorosabban kapaszkodott a fiú nyakába. Ettől elveszítették az eg yensúlyukat, és mindketten lehuppantak. – Te meg bug g yantál! Áron felnevetett, furcsa, fojtott torokhang on. – Olyan édesen mondtad ezt! Mondd még eg yszer! – Meg bug g yantál! Eg y csónakban? – Hát van ennél romantikusabb? Gyeng éden meg fog ta a lányt, és lehúzta a csónak aljára. Mikor meg próbált mellé feküdni, az ing atag szerkezet újra meg mozdult. – Romantikus, de baromi kényelmetlen – kuncog ott Rose. – És 231

büdös is! – Én nem érzem – tiltakozott Áron. – Várj csak! – mondta, majd felállt, és kiszállt a csónakból. A lány eg yszer csak azt érezte, hog y a ladik meg mozdul, és hirtelen már nem inog annyira – Áron kijjebb húzta a sekély, homokos partra. Mikor visszament Rose mellé, kissé liheg ett a meg erőltetéstől. – Na íg y már jobb? – Átölelte a lány nyakát, és belecsókolt a fülébe. – Leg szívesebben meztelenre vetkőztetnélek, de azt itt sajnos nem lehet. – Ne is! – a lány ismét kuncog ott. – Koszos is az alja, meg halszag ú! – Nem azért –mag yarázta a fiú, miközben a lány nyakát csókolg atta, majd letolta a trikója pántját, és most a vállát borította csókokkal. – Hanem mert lehet, hog y menekülnünk kell. – Micsoda? – kérdezte Rose, miközben meg fog ta a fiú fejét, és a melléhez húzta. – Hát, képzeld, ha a tulaj… – Áron a szájába vette Rose eg yik mellbimbóját, a másikat pedig az ujjaival simog atta – …itt talál minket. – A tulaj alszik – lehelte a lány, és kig ombolta a fiú sortját. – Úg yhog y fog d be a szád vég re, jó? Hosszú csókban forrtak össze, miközben Áron is lehúzta a lány sortját, Rose pedig a fiú csípőjére fonta a combját. Mikor a fiú vég re belé hatolt, és lassú, hullámzó mozdulatokkal szeretkeztek a piszkos, pállott szag ú csónakban, Rose-nak hirtelen eszébe jutott, hog y már nem is olyan kényelmetlen és kellemetlen itt. Sőt, valójában ez a világ leg szebb, leg romantikusabb helye. 232

Aztán már semmire sem g ondolt. Áron nyakát átölelve felnézett az odafent rag yog ó csillag okra, majd behunyta a szemét… Másnap az üdülőben, a szobájukban ébredtek, bár amikor kicsit később, az ág yban felülve és eg ymásra nézve szinte eg yszerre kérdezték, hog yan kerültek vég ül oda, eg yikük sem tudta a választ. Ezen jót nevettek, majd ug yancsak szinte eg yszerre a g yomrukra szorították a kezüket, mivel az hang osan korog ni kezdett. – Hű, de éhes vag yok! – jelentette ki Rose. – Én is! – válaszolta Áron, majd hozzátette: – És mivel tég ed nem tudlak meg enni… – Pedig meg próbáltad! – Menjünk le! – indítványozta a fiú. – Azt hiszem, csak tízig adnak reg g elit, úg yhog y nag yjából már csak háromneg yed óránk van. Gyorsan lezuhanyoztak (csak most látták, milyen koszosak lettek teg nap mindketten a csónakban), felöltöztek, ami nem volt nehéz feladat – már most, reg g el érezni lehetett, hog y hőség lesz, és itt, a Balatonnál jóval leng ébben öltöztek az emberek, mint a fővárosban. Mire leértek az ebédlőbe, ott már alig lézeng ett valaki. A többiek nyilván hamar meg reg g eliztek, hog y minél előbb kimehessenek a partra. Ők ezt eg yáltalán nem bánták, és eg y félreeső sarokban lévő asztalhoz telepedtek le. Nem vág ytak közönség re, még akkor sem, ha most tényleg csak reg g eliztek, mivel úg y érezték, aki rájuk néz, az leolvassa az arcukról, mivel töltötték az éjszakát. Miután valóban mindketten alaposan meg éheztek, sokáig alig szóltak eg ymáshoz, leg feljebb a vajat, a lekvárt vag y a cukrot 233

kérték el eg ymástól. Mikor mindketten jóllaktak, azon kezdtek tanakodni, hog y kimenjenek-e a partra, vag y inkább maradjanak a szobájukban. Áron a második lehetőség mellett kardoskodott, és Rose már-már beadta a derekát, de ekkor a recepciós lépett be az étkezőbe, és elkiáltotta mag át. – Van itt eg y bizonyos Jakab Áron? Áron háttal ült a recepciósnak, talán nem is hallotta a kérdést, mindenesetre nem reag ált. Rose-nak kellett meg böknie – Tég ed keres – súg ta, mire Áron csodálkozva fordult meg . – Jakab Áron? – kérdezte a férfi újra. – Ig en, én vag yok – Áron felállt. Az ebédlőben minden tekintet feléjük fordult, az evőeszközök csörömpölése eg yszeriben elhalkult. – Telefonja van, Jakab elvtárs – mondta a recepciós, immár halkabban, mivel meg volt az üzenet címzettje. – Kérem, jöjjön velem! Rose más körülmények között jót mulatott volna ezen a „Jakab elvtárs”-on, de most eg yszeriben meg int elfog ta az a baljós előérzet, amely már otthon, az indulás előtt is hatalmába kerítette. Leg szívesebben meg rag adta volna Áron karját, és elrohant volna vele valahová messze innen, túl a Balatonon, túl az ország határon. Oda, ahol már nem bánthatják őket. De tudta, hog y nem teheti meg . Ezért visszaült az asztalhoz, és nyug almat erőltetve mag ára töltött a kancsóból eg y újabb bög re teát. Áron kisvártatva visszatért, sápadtan és összeszorított szájjal. Rose tudta, hog y ilyenkor nehezen lehet kiszedni belőle bármit is, ezért várt néhány pillanatot. Vég ül aztán nem bírta tovább: az ag g odalomtól a torkában dobog ott a szíve. 234

– Ki volt az? – kérdezte. – Az mindeg y – Áron meg vonta a vállát. – Valami baj van? – Rose leg szívesebben meg rázta volna a fiút. Rosszabb volt, mint Jean-Philippe, akiből szintén harapófog óval kellett kihúzni mindent. Áron ránézett. A szemében olyan rémület látszott, amitől Rose is halálra vált. Mintha az imént hallg atta volna vég ig a halálos ítéletét! – Haza kell mennünk – mondta a fiú. – Most azonnal. Sajnálom! – De… miért? – Gyere. Útközben elmondom. Ezzel már fel is állt, és elindult a szobájukba vezető lépcső felé. Rose eng edelmesen, szívdobog va követte, és ebben a pillanatban úg y érezte, hog y őrülten szereti, és bármit meg tenne érte. Akár Jean-Philippe-et is elfelejtené a kedvéért. Akár hozzámenne feleség ül, és g yereket is szülne neki. Jean-Philippe, Antoine és Denis eg y kis ideig még ott maradtak a temetőben, miután a többi résztvevő (alig néhányan voltak) lassan elszálling ózott. Íg y illett, hiszen még iscsak ők voltak Catherine leg közelebbi hozzátartozói, és különben is mindannyian úg y érezték, jólesne még elálldog álni a friss sírhalom mellett kis ideig , szótlanul mag uk elé bámulva. Christine a babakocsijában szerencsére még mindig az ig azak álmát aludta. Antoine finoman ring atta a kocsit, miközben halkan dudorászott, ahog yan az eg ész szertartás alatt. Későre járt már, és lassan feltámadt a szél, amelyet a kabát nélkül, eg yszerű fekete öltönyben mozdulatlanul álló férfiak is meg éreztek. Denis 235

hirtelen felemelte a kezét, és meg dörzsölte mindkét karját. – Kezd hűvös lenni! – szólt halkan, Antoine felé fordulva, aki azonnal lehajolt, és meg ig azította a kisbaba takaróját. Majd mindketten várakozón Jean-Philippe-re néztek. Ő is meg rázkódott, majd senkire sem nézve komoran bólintott. – Menjünk! – mormolta. – Itt nincs már semmi dolg unk. Néhány lépés után a válla felett még eg yszer visszanézett. Catherine-t Christophe és a nővére, Christine mellé temették. Ez volt az utolsó kívánság a. Állítólag , Antoine és Denis szerint. Ug yanis Jean-Philippe nem lehetett ott a halálos ág yánál. Pont a moszkvai útja idején vitte el a beteg ség . Jean-Philippe többek közt ezért sem akart elmenni a Szovjetunióba. De Catherine is unszolta, ő is azt állította, hog y ez eg y soha vissza nem térő lehetőség . És meg íg érte, hog y addig nem fog meg halni, míg Jean-Philippe haza nem tér. Nem tartotta be az íg éretét. Ez jellemzőCatherine-ra – g ondolta a férfi, miközben lopva meg törölte a szemét. Nem is ő lenne, ha ezzel is nem tör borsot az orrom alá. Most ehet a fene, hogy nem tudtam tőle tisztességesen elbúcsúzni. Meg szaporázta a lépteit, hog y csatlakozzon a többiekhez. Antoine és Denis ug yancsak ig yekeztek, mert mindketten fáztak, és persze mindketten ag g ódtak a kis Christine-ért, holott a baba volt az eg yetlen közülük, aki biztosan nem fázhatott meg ! Antoine úg y bebug yolálta, hog y valószínűleg inkább meleg e volt. Mindenesetre már órák óta úg y aludt, mint a tej, és ez nyilvánvaló jele volt annak, hog y jól érzi mag át. Amúg y is csendes, békés, elég edett baba volt, amiért Jean236

Philippe nem g yőzött hálát adni a Mindenhatónak. Ahog yan teltek-múltak a napok, a kislány eg yre jobban hasonlított Antoine-ra, vag yis ig azából a nag ymamájára, akitől a nevét kapta. Antoine viszont rettentő büszke volt rá – mintha a saját, vér szerinti lánya lenne. Jean-Philippe úg y vette észre, hog y Denis (annak ellenére, hog y ő is ig azán szívébe zárta a kicsit), titokban féltékeny rá, és amikor Antoine a kislány szépség éről áradozott, sértett oldalpillantásokat vetett rá. Jean-Philippe mag ában mulatott ezen, de kicsit ag g asztotta is a dolog . Attól tartott, hog y előbb-utóbb elkerülhetetlenül őrá hárul majd Christine neveltetésének a g ondja. Leg alábbis az oroszlánrésze. Különösen most, hog y szeg ény Catherine halott… Ám ha jobban beleg ondolt, már nem is bánta annyira, hog y ő lett a fő g yerekfelelős. Antoine mellé lépett, és rátette a kezét a babakocsi fog antyújára. – Hag yd, majd én tolom – mondta az öccsének. – Most úg yis én viszem haza, nem ig az? Antoine meg lepetten kapta fel a fejét, de a következő pillanatban helyeslően bólintott, és áteng edte a babakocsit JeanPhilippe-nek, ő mag a pedig Denis mellé lépett. Íg y sétáltak tovább hazafelé az októberi naplementében, a furcsa kis család, miközben a lehullott levelek halkan zörög tek fekete lakkcipőjük és a babakocsi kereke alatt. Rose összerezzent, amikor a Pásztóra tartó vonat zötyög vekattog va meg állt eg y kisebb állomáson. Teljesen belefeledkezett az emlékeibe, ezért szinte csodálkozva bámult ki a nyirkos tájra, 237

mintha nem értené, hog yan került most eg yszerre ide a balatonszéplaki üdülőből. Az állomás ütött-kopott épületén meg látta az Utasellátó feliratot, és ettől ismét összeszorult a szíve. Azon a nyár vég i napon is oda vezetett az első útjuk, mikor a siófoki vasútállomásra értek. Akkor nem ültek be, arra már nem volt idő az indulásig , csak ennivalót vettek az útra. Reng eteg en voltak a kicsi, takaros állomáson (a Balatonnál valahog y minden sokkal szebb és tisztább volt, még a Mag yarország on általában ig encsak lerobbant vasútállomások is), íg y beálltak a pult előtt kíg yózó sorba. Néhány szalámis szendvicset és üdítőt akartak venni az útra – habár eg yikük sem volt éhes, se szomjas, de errefelé már csak ez volt a szokás. Miközben a sorukra vártak, a fiú eg yszer csak meg fog ta Rose karját, és felkapta a fejét, mintha valami az eszébe jutott volna. – Mindjárt jövök! – mondta, és mielőtt Rose bármit kérdezhetett volna, sarkon fordult. A lány a fejét forg atva, lábujjheg yre ág askodva bámult utána, hog y hová mehet, de közben sorra került a pultnál. Mivel mög ötte is sokan álltak, nem akarta próbára tenni a többi utas türelmét. Gyorsan meg vette a szendvicseket, és két málnaszörpöt, majd a táskákkal és az elemózsiával felpakolva a peronon várta, hog y Áron újra felbukkanjon. Kisvártatva meg is jelent, nyug talan arckifejezéssel, kezében heng erré összetekert újság okkal. Rose azt jól látta, hog y ezúttal nem képes mag azint vag y rejtvényújság ot vett, hanem valami politikai napilapot. Bizonyára Magyar Nemzetet, bár ezt nem lehetett látni, mivel a fiú g ondosan úg y csavarta össze, hog y ne látszódjon a fejléce. 238

– Már bent áll a vonatunk – fog adta őt Rose, aki a fiúhoz hasonlóan ideg es és feszült volt. – Gyere, siess már, még lekéssük! Áron szó nélkül meg rag adta a két nehezebb táska fülét, és felszálltak. Még pont időben: a kalauz abban a pillanatban fújta meg a sípját. Az éles hang késként fúródott a lány fülébe – meg rázta a fejét. A zsúfolt kocsikban a bőröndök és kosarak között botladozva követte Áront, aki ülőhelyet keresve ment elöl, eg yik kocsiból a másikba. Vég ül feladta, és hátrafordult Rosehoz. – Fig yelj, úg y látszik, állnunk kell. Vag y leülhetünk a csomag okra. Maradjunk itt kint, az előtérben. – De az nem tilos? – nyug talankodott Rose. – Á! – Áron meg vonta a vállát. Már miért lenne az? Különben is, próbálnák csak meg tiltani, ha eg yszer a kocsikban már állóhely sincs. Mindketten fáradtan leroskadtak a táskáikra, és a reg g eli óta először eg ymás szemébe néztek. Rose szíve ismét belesajdult abba, amit a fiú szemében látott. – Meg nézhetem az újság odat? – kérdezte óvatosan. Áron még mindig g örcsösen szorította a markában az összetekert lapokat. Hevesen meg rázta a fejét. – Előbb én! – jelentette ki. Pár másodperc után még hozzátette: – Reg g el eg y kollég ám hívott. Az utcáról, nem odabentről. Azt mondta, szerezzek eg y teg napi Népszabadságot, életbevág ó. Szerencsére az újság osnak még volt eg y saját példánya. A mait is meg vettem, biztos, ami biztos. – Mi van benne? – Rose rosszat sejtett. 239

– Állítólag valami ledorong olás a cikkem miatt. De nem tudom pontosan. A kollég ám nem volt túl bőbeszédű. Még annyit mondott, hog y ha tudok, rög tön utazzam vissza Pestre. Mentsem, ami menthető. – Micsoda? – Rose, az istenért, nem tudom! Előbb el kell olvasnom azt az átkozott cikket, jó? Majd akkor okosabb leszek. A lány elhallg atott, és eg észen addig csendben maradt, míg Áron többször vég ig nem lapozta az újság okat, azt a bizonyos cikket keresve, amelyre a jóakaratú kollég a utalt. Nehezen találta meg , ug yanis a címe eg yáltalán nem utalt rá, hog y bármi köze lenne a Fallóskúti boldog asszonyokhoz, és aláírás vag y szig nó sem szerepelt alatta. Vég ül aztán meg lett, és a fiú sokáig , lassan, g ondterhelt arccal olvasta. Elég hosszú is volt, sokkal hosszabb, mint Áron inkriminált cikke, apró betűkkel, sűrűn nyomtatva, és a nyelvezete – a szocialista újság írás tipikus csikorg ó bikkfanyelve, kioktató stílusa – sem könnyítette meg az olvasást. De Rose ezt eg yelőre nem tudhatta, hiszen csak azt látta, hog y Áron borzasztó hosszú ideig silabizálja a cikket, és eg yre türelmetlenebbül mocorg ott az amúg y is kényelmetlen ülőhelyén. Ám nem szólt semmit, csak az alsó ajkát harapdálta, és az ujjait tördelte. Hosszú-hosszú percek múlva Áron vég re felnézett az újság ból. A szemében értetlenség tükröződött, és meg rázta a fejét. – Ezek teljesen meg bolondultak! Nem is erről szólt az eg ész… úg y értem… nem ezt akartam! Félremag yarázzák a szavaimat, a szándékomat! – Meg nézhetem? – Rose a kezét nyújtotta a lapért. 240

– Ja! Persze. Tessék, olvasd el. Nem is hiszem, hog y az én cikkemről szól. Kíváncsi vag yok, mi a véleményed róla. Rose a térdére terítette a Népszabadságot, és nekilátott az olvasásnak. Vag yis ig azából nem volt hozzá türelme, hog y az eg ész irományt tüzetesen vég ig olvassa (mint az előbb Áron), csak átfutotta, hog y kimazsolázza belőle a lényeg et. Ez ig azán nem volt nehéz. A cikk szerzője (lett lég yen az bárki, mivel a nevét nem vállalta) frontális támadást intézett Áron cikke és eg yúttal az eg ész Magyar Nemzet ellen. Először is meg döbbenését fejezte ki, hog y eg y ilyen témájú és hang vételű írás meg jelenhetett a „Hazafias Népfront” lapjában. A „klerikális reakció” lappang ó visszatérését látta ebben, még hozzá a laptárs teljes támog atásával, amit természetesen még csírájában el kell fojtani. A cikk meg jelenése óta tapasztalható általános felzúdulás is – amely például olvasói levelek eg ész sorában nyilvánult meg – arra sarkallta őket, hog y cselekedjenek. Ezért is vélték eleng edhetetlenül szükség esnek, hog y haladéktalanul reag áljanak az írásra. A mag yar sajtó fő feladata ug yanis a marxista-leninista világ nézet terjesztése, és ez a cikk (szerintük) ennek éppen az ellenkezőjét tette. Visszarévedt a múltba, romantikus hevülettel vag y leg alábbis jóindulatú elnézéssel, sőt burkolt helyesléssel írta le, hog yan dag onyáznak még sajnos jó néhányan (szó szerint is) a sötét, babonás vallásosság posványában. A cikk szerzője jó néhány mondatot idézett is Áron írásából, hog y illusztrálja és alátámassza mondanivalóját. „Az ilyen, eszméinktől ideg en, káros nézetek ellen kötelesség ünk fellépni, 241

és szolg álnunk kell a szocialista közg ondolkodás fejlesztését.” Vég ül, meg eng edően úg y vélte, hog y csupán valami fatális véletlen vag y félreértés miatt jelenhetett meg ez a „borzalmasan retrog rád” iromány a Hazafias Népfront tiszteletreméltó ország os lapjában. Rose fintorog va tette le a lapot, és Áronra nézett, aki nyug talanul fürkészte a lány tekintetét, amelyből a mag a ig azát szerette volna kiolvasni. – Nos? – kérdezte türelmetlenül. – Miért nem írta alá? – kérdezett vissza a lány. – Ha már eg yszer ilyen sarkos véleménye van a cikkedről, miért nem adja a nevét hozzá? Sunyi alak lehet, ne is törődj vele! – tette hozzá leg yintve. Áron sokáig hallg atott, mag a elé bámulva. Vég ül felemelte a fejét, és szomorúan Rose-ra nézett. – Azért ez nem ilyen eg yszerű. Különben, is a szerkesztőség i cikkeket nem szokták aláírni. Ez kvázi az újság eg yöntetű véleménye, amely a párt véleményét tükrözi. A kollég ám szerint, aki telefonált, nag y a felzúdulás nálunk, a szerkesztőség ben. Mindenki a másikra mutog at. Vizsg álatot emleg etnek. Akkor pedig a vég én rajtam fog csattanni az ostor. Hiszen vég ül is én írtam a cikket! Bár ne tettem volna… – Vizsg álatot? – Rose nem hitt a fülének. – Csak azért, mert eg y másik újság névtelen írásában jól lehordtak? Ez nem lehet ig az! – Az nem csak eg yszerűen eg y „másik újság ”. A leg nag yobb példányszámú napilap, az MSZMP hivatalos lapja. Mint már említettem, ami ott meg jelenik, az a párt véleménye, még ha 242

névtelenül közlik is. Tényleg nem érted? Rose elhallg atott, mivel erre már nem tudott volna mit mondani. Micsoda alattomos, kétszínű eljárás ez! Ha a párt véleményét tükrözi, akkor az írója pláne vállalhatná azt, névvel, arccal. Esetleg meg is vitathatná Áronnal, meg kérdezhetné, mi volt valójában a célja a cikkel. De íg y? Kinyilatkoztat, meg fellebbezhetetlen véleményt közöl, lenéz, beskatulyáz, és mindezt úg y, hog y a meg támadottnak még csak esélye sincs védekezni vag y visszavág ni. De Áron valószínűleg nem is tenné ezt. Rose csak most látta, valójában mennyire más világ ban élnek ők ketten. A fiúnak még csak meg sem fordult a fejében, hog y felveg ye a kesztyűt, és lerítt róla, hog y fél: nyilván attól tartott, hog y kezdődő karrierjét derékba törheti ez a botrány. Szembekerült a rendszerrel, ráadásul a szándéka ellenére, és most átérezhette, hog y ő csak eg y porszem ehhez az arctalan óriáshoz képest. Vakmerőség lenne felvenni vele a harcot, de Áron fejében ez nyilvánvalóan meg sem fordult. Csak menteni akarta a menthetőt, és emiatt Rose eg yáltalán nem hibáztatta. Neki itt kell élnie, itt kell boldog ulnia. Hog y ez g erinctelen viselkedés? Á dehog y, hiszen könnyen beszél az, aki külső szemlélőként látja mindezt. Rose, aki már jó néhány évet eltöltött Kádár János Mag yarország án, meg értette Áron meg hunyászkodását. Még ha tisztelni nem is tudta. A már ismerős pásztói állomáson Rose vékony ballonkabátja alá befújt a csípős októberi szél, vitorlaként felduzzasztva az anyag ot 243

– a lány a fejét behúzva, és a két karját mag a előtt összefonva próbálta leszorítani. Ezúttal csak eg y kisebb táskát hozott mag ával – azért, mert eg yedül volt, és mert nem tervezte, hog y sokáig itt marad. Ig azából nem is volt benne biztos, hog y meg találja, amiért jött. Vag yis rálel Áronra. A fiú ug yanis szeptember közepe felé se szó, se beszéd eltűnt Budapestről. A lapnál természetesen lefolytatták a vizsg álatot, és többen is meg ütötték a bokájukat – a rovatvezető, a főszerkesztőhelyettes feg yelmit kapott, és Áront is fig yelmeztették. A botrány viszont csak lassan cseng ett le, és a politika eg észen mag as szféráiba is eljutott. Rose néha csak kapkodta a fejét, miért is okoz ekkora felfordulást eg y rövid és valójában teljesen ártalmatlan cikk. Azt g yanította, hog y ezzel az ürüg g yel akarják elverni a port a Magyar Nemzeten, amely az eg yhang ú szocialista sajtó reng eteg ében eg yedüliként meg őrizte valamiféle füg g etlenség látszatát, és ezért sokaknak üdítő kivétel, halvány reménysug ár volt. Most azonban világ osan kiderült, hog y mindez csak látszat. A tiszteletreméltó, idős sajtómunkások, a még polg ári értékeket valló újság írók verseng ve menteg etőztek, meakulpáztak és mártották be eg ymást. Valami vég et ért – eg y korszak, eg y illúzió. Áron pedig , aki a sor leg vég én állt, kiváló vezéráldozatnak bizonyult. Nem sok vizet zavart. Őt vég ül nem is nag yon bántották, csak hát… hirtelen meg fag yott körülötte a leveg ő. Pár napig , a leg hang osabb a botrány idején biztos volt benne, hog y kirúg ják. El is panaszolta ezt Rose-nak, és 244

meg vallotta, hog y fog alma sincs, mihez fog kezdeni azután. Élete álma volt, hog y újság író leg yen, és hog y eg y ország os laphoz kerüljön. Ezt el is érte, még hozzá nag yon fiatalon, és úg y vélte, sínen van az élete. Gond nélkül támog atta az elvált feleség ét, kifizette a tartásdíjat a kisfiára, kényelmes albérlete volt, és remélhette, hog y pár éven belül akár eg y kisebb lakást vehet… Ha most derékba törik a karrierjét, mindent kezdhet elölről, ehhez pedig , elmondása szerint, már nincs ereje. Ilyen fiatalon! Rose hiába próbálta biztatni. Vég ül az eg ész felhajtásnak amolyan kétarcú, felemás meg oldása lett, ami meg int csak jól jellemezte a rendszert. Áront nem rúg ták ki, maradhatott a lapnál, és dolg ozhatott is… de csakis mások keze alá. A nevével többé nem jelenhetett meg semmi az újság ban, sőt, még a szig nójával sem. A cikkeit minden esetben úg y meg húzták, hog y, amint elpanaszolta, rájuk sem ismert. Eg y darabig küzdött, evickélt, hog y a víz felszínén maradjon, de Rose ag g ódva nézte, ahog yan napról napra eg yre jobban erőt vett rajta a reménytelenség . Aztán eg y nap nyomtalanul eltűnt. Az újság nál fog almuk sem volt róla, hová lett. Nem rúg ták ki, ő sem mondott fel, viszont már nem járt be dolg ozni. A szerkesztőség ben látható és érezhető meg könnyebbüléssel fog adták ezt. Tehertétel volt nekik a fiú, és ráadásul élő lelkiismeret-furdalásként kísértette őket. A jelenléte folyton emlékeztette őket meg alkuvó viselkedésükre. Ráadásul a lap rég i, úg ymond tisztesség ben meg őszült munkatársai közül többeknek komoly problémái adódtak az üg y miatt: szig orú meg rovásban részesültek, feg yelmit kaptak. Áron pedig mag át hibáztatta mindezért, és persze ők is Áront 245

hibáztatták. Látszott, hog y Rose-nak sem örültek, amikor bement, és Áron felől érdeklődött. A lány szinte hallotta, amint összesúg tak a háta mög ött: „a francia nő.” A fiú elmondásából tudta, hog y közvetve őt is okolták a történtekért. Biztosan a „francia nő”, a nyug ati szerető volt rossz hatással erre a jóravaló, ám befolyásolható fiatalemberre. Rose tudta, hog y ez képtelenség , de volt eg y olyan rossz érzése, hog y félig -meddig talán Áron is hisz ebben… Mikor Áron már napok óta nem jelentkezett, majd kiderült, hog y nem jár be a szerkesztőség be, és az albérletében sem találta meg , eszébe jutott, hog y esetleg fel kellene keresnie Enikőt, a feleség ét. Aztán meg g ondolta mag át. Áron eg észen biztosan nincs nála. Ig azából ő is csak azért akart odamenni, hog y meg nézze mag ának azt a nőt, meg a kisfiúra, Misire is kíváncsi volt (noha róla Áron mutatott fényképeket) – ez azonban most ig azán nem volt fontos. Áront kellett mindenféleképpen meg találnia. A lelke mélyén tudta, hog y eg yetlen helyen lehet: Pásztón, a nag yszüleinél. A Zeneakadémián meg beszélte a helyettesítést, lemondta a mag ánóráit, és eg y, október vég i esős napon újra a Mátra felé induló vonaton ült. Most pedig a metsző szélben g yalog olt a község széle felé, időnként meg állva, hog y meg kérdezze eg yeg y járókelőtől, merre van a Csiperke utca. Annak idején Áronnal is g yalog jöttek, de mivel olyan kísérője volt, aki jól ismerte a helyet, ő nem fig yelt az útvonalra, és íg y most nem emlékezett rá. Arra sem, hog y az utca és a kis kertes ház ilyen messze van a vasútállomástól. Valahog y akkor minden sokkal könnyedebb, 246

vidámabb, felhőtlenebb volt – a szó szoros értelmében is. Ismét csepereg ni kezdett az eső, lassan besötétedett, és mire Rose az ismerős zöld kapu elé ért, már alaposan meg ázott és átfázott. A vonaton még kissé ag g ódott, vajon Sári néni és Sanyi bácsi mit fog nak szólni a váratlan felbukkanásához, ám most már alig várta, hog y valaki beeng edje. Meg nyomta a cseng őt. A leg fontosabb ebben a pillanatban az volt, hog y vég re meleg és száraz helyre kerülhessen, és a leg nag yobb g ondja pedig az, hog y ha az öreg ek nincsenek itthon, mi a csudát fog kezdeni eg yedül, éjszaka ezen az ideg en helyen. Mikor azonban lábujjheg yen ág askodva belesett a lehúzott redőny résein, látta a televízió kékesen villódzó fényét, és ettől meg könnyebbült. Itthon vannak, csak bizonyára nem hallották az előző cseng etést. Még eg yszer meg nyomta a cseng ő g ombját, ezúttal még hosszabban. Ismét belesett az ablakon, ám a redőny résein azt nem látta, vajon van-e valami mozg ás odabent. A következő pillanatban azonban kulcscsörg ést hallott, és nemsokára ki is nyílt a bejárati ajtó. Látta, hog y valaki – a fejkendőből ítélve biztosan Sári néni – kikukucskál a résnyire nyitott ajtón. – Jó estét, Sári néni! – szólt be fojtott hang on. – Én vag yok az, Róza! Tessék beeng edni! Eg y darabig csend volt, majd kapkodó sutyorg ást és matatást lehetett hallani. – Jesszus! Ez a lány… Ilyenkor… Vég re-valahára a néni elindult Rose felé a kapukulccsal a kezében. Még mindig döbbent arccal méreg ette a lányt, mintha nem hinne a szemének. Ám amikor odaért, és kinyitotta a kaput, meg fog ta Rose két vállát, és hevesen mag ához ölelte. 247

– Jaj, a Jóisten vezérelt hozzánk, kislányom – sóhajtotta. – Ha tudtam volna a számodat, már fel is hívtalak volna a postáról, pedig életemben vag y csak háromszor használtam telefont. – Itt van Áron? – kérdezte Rose, a lényeg re térve. – Hát persze hog y itt, hol lenne másutt! No… hiszen lehetne a szüleinél is éppen, de tudod… Ismered a történetet. Na, g yere, g yere be g yorsan, mielőtt meg fázol. Rose követte a nénit a házba. Sanyi bácsi a nappaliban ült, a tévét nézte, és úg y tűnt, esze ág ában sincs kijönni, hog y üdvözölje a késő esti jövevényt. A lány azért neki is beköszönt, a fejét bedug va az ajtón. – Jó estét! – mondta a leg kedvesebb mosolyával. A bácsi eg y rosszkedvű bólintással válaszolt. – No, g yere, Áron a másik szobában van – fog ta meg a karját Sári néni. – Tudod, a sajátjában. Naphosszat ott g ubbaszt, olvas, meg isten tudja, mit csinál… Ha kicsit harapósan fog ad, ne is törődj vele. Az utóbbi időben ilyen. – Tudom! – Rose csak ennyit válaszolt. Sári néni kopog tatott, mielőtt benyitott volna a szobába. Mivel nem érkezett válasz, sokatmondóan Rose-ra nézett, majd kinyitotta az ajtót. – Hozzád jött valaki, Áronkám – szólt be az unokájának. – Ilyenkor? – a válasz csak ennyi volt. – Nem is vag y rá kíváncsi, hog y ki az? – Bújjon be. Rose nag y leveg őt vett, felkészülve a barátság talan fog adtatásra, de az elmaradt. Ámde barátság os sem volt – Áron az ág yán heverészve eg ykedvűen nézte, ahog yan Rose bejött a 248

szobába, és odalépett hozzá. – Szervusz! – mondta a lány halkan, és közelebb hajolva meg puszilta az arcát. – Szervusz – viszonozta a fiú a köszönést. – Sejtettem, hog y te vag y az – tette hozzá. – Á, valóban? – Rose eg y kicsit meg bántva érezte mag át. Láttára Áron ig azán mutathatna némi örömet vag y meg lepetést. Ám ez a fásultság nem volt újdonság a számára – Sári néninek ig aza volt, Áron eg y ideje tényleg ilyen, és ez nem jó jel… Leült az ág y szélére. – Azért jöttem, mert ag g ódtam érted – mondta az el nem hang zott kérdésre válaszolva. – Beszélni akarok veled! – Hát beszélj! – Áron meg vonta a vállát. – Ha nem mész be többé a szerkesztőség be, azzal semmit sem oldasz meg . Eg yelőre még nem rúg tak ki, de ha íg y folytatod… – Cserbenhag ytak – a fiú csak ennyit mondott, és újra vállat vont. – Először én is örültem, hog y nem rúg tak ki, de hidd el, most már jobban szeretném, ha meg tették volna. Ez íg y olyan… álság os! Odabent úg y került mindenki, mintha leprás lennék. Semmi kedvem visszamenni! Eg y ideig mindketten hallg attak, majd Rose szólalt meg újra. – És most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte. – Nem tudom. Tényleg , fog almam sincs. Azért is utaztam ide, nag ymamáékhoz, hog y nyug odtan vég ig g ondolhassam. De ez nem nag yon jött össze. Pedig – Áron elnevette mag át – képzeld, még Fallóskútra is elmentem. Ne mondd el nag ymamának! Rose elmosolyodott. – Na, te materialista ifjú! – a könyökével meg bökte a fiút. – 249

Arra számítottál, hog y jelenésed lesz? – Ne hülyülj már, nem számítottam semmi ilyesmire. Csak… nevess ki, de jól érzem mag am azon a helyen. Először ott sikerült meg nyug odnom. Üldög éltem kicsit és g ondolkodtam. Próbáltam imádkozni is, de nem nag yon sikerült. Csak elkezdeni tudtam. Mindnek elfelejtettem a szöveg ét, a foxi-maxin meg azt nem tanítják. – Hol? – Rose meg ütközve nézett Áronra. – Ja, hát a foximaxin. A marxizmus–leninizmus esti eg yetemen. Eg y évet elvég eztem ott, mert hát… eg y újság írónak azt muszáj. Most már leg alább oda sem kell visszamennem, úg yis utáltam az eg észet. Rose elg ondolkodott, majd kisvártatva meg szólalt. – Te, fig yelj… erről jut eszembe. Mármint a foxi-maxiról. Mi lenne, ha elmennél a szüleidhez, és a seg ítség üket kérnéd? Azt mondtad, apád a helyi párttitkár, vag yis nyilván befolyásos ember. Ha meg hallaná, mekkora bajban vag y… – Naná, jót röhög ne! Főleg , ha azt is meg tudná, hog yan keveredtem bele. Á, te nem ismered őket! Eg yébként… Nag ymama is erre próbált rávenni. Nem voltam hajlandó meg alázkodni! Jól is tettem. Nag ymama eg yébként elment hozzájuk, de nem álltak vele szóba. Vag yis… anyám még csak meg tette volna, de apám hajthatatlan volt. Anyám pedig azt teszi, amit apám mond – Áron felsóhajtott. – Tudod, néha irig yellek, hog y nem ismerted az ig azi szüleidet. Ha valaki örökbe fog ad, az leg alább azért teszi, mert jólelkű, és g ondoskodni akar rólad. Tudatosan dönti el, hog y akar tég ed. – Nem is tudom… – Rose szíve összeszorult e szavak hallatán, 250

majd meg rázta a fejét. – Ig az, nekem nag y szerencsém volt a nevelőapámmal, de azért… Nehog y azt hidd, hog y nem szerettem volna meg ismerni a valódi szüleimet. Mindeg y, milyenek. – Soha nem próbáltad meg keresni őket? – kérdezte Áron, már csak azért is, hog y elterelje a szót a saját problémáiról. – Apámat hiába is próbálnám. Senki sem tudja, ki volt. Anyám meg … – Rose felemelte a fejét, és Áronra nézett. – Azt hiszem, eg yszer írt nekem eg y levelet – mondta, majd a kezét a szája elé kapta. – Istenem! Ezt még soha, senkinek sem mondtam el. – Milyen levelet? – Áron feljebb ült az ág yon, és az arcán őszinte érdeklődés látszott. – Nem is biztos, hog y ő volt – folytatta Rose. – Csak úg y éreztem! Fig yelmeztetett, hog y leg yek óvatos Marcel Pitou-val. Márpedig ő ismerte, és tudta, hog y milyen! Á, hülyeség – rázta meg a fejét. – Vég ül is bárki lehetett. Úg y írta alá, hog y eg y „jóakaróm.” – De hiszen ez már valami! – Áron eg észen fellelkesedett. – A helyedben nem hag ynám annyiban a dolg ot. Eg yszerűen keresd fel őt, és kérdezd meg , ő írta-e. Rose szomorúan mosolyg ott. – Ez nem olyan eg yszerű! Úg y tudom, Bretag ne-ban él, de a pontos címét sem tudom. Innen, Mag yarország ról pedig nem is tudom kideríteni. – Hát akkor… inkább ne is derítsd ki. Még ne! – Áron meg rag adta a lány kezét. – Nem szeretném, ha elmennél. Szükség em van rád, Rose. Nem is tudtam, hog y ennyire. – Tényleg ? – a lány kicsit közelebb húzódott. – Nem látszik 251

rajtad, hog y túlság osan örülnél nekem. Áron válasz helyett a tenyerét Rose tarkójára tette, és mag ához húzta a fejét. A csók valóban többet mondott minden szónál. A lány kicsit meg is ijedt: Áron úg y kapaszkodott belé, mint eg y fuldokló az utolsó szalmaszálba. Ettől csak meg erősödött benne az elhatározás, hog y meg próbálja vég hezvinni a tervét, amelyet még Budapesten g ondolt ki, miközben a tanítványai klimpírozását hallg atta. Azt is tudta, hog y jobban teszi, ha Áronnak eg yelőre eg y szót sem szól róla. Másnap reg g el Rose ug yanabban az ág yban ébredt, mint aug usztus közepén, és hirtelen ug yanúg y nem tudta, hol van, amikor kinyitotta a szemét. A házban még csend és félhomály honolt, csak odakintről, a lehúzott redőny mög ül lehetett hallani az eső halk neszezését. Ám a lány már tudta, hog y ez a látszólag os csend és nyug alom nem jelenti azt, hog y még mindenki alszik a házban. Valószínűleg Sári néni már a konyhában sürg ölődik, Sanyi bácsi pedig az állatokat eteti. Áron azonban még biztosan az ig azak álmát alussza… Nem is baj – g ondolta a lány – jobb, ha nem is ébred fel addig , míg ő el nem meg y itthonról. Eg yelőre nem tudhatja, hová készül, Sári néni seg ítség ére viszont szükség e lesz. Erre a g ondolatra minden álom kiröppent a szeméből, kiug rott a vastag dunyha alól, és sietősen felöltözött. Ezúttal üg yelt rá, hog y eg yszerű, ámde eleg áns és csinos ruhát válasszon. Fontos volt, hog y jó benyomást keltsen ott, ahová készül… Halványsárg a selyemblúzt vett fel, szürke rakott miniszoknyával és fekete kardig ánnal. A haját simán hátrafésülte, és eg y fekete bársony pánttal kötötte 252

meg . A kis fekete kézitáskájából előszedte a szempillaspirált és a halványpiros rúzsát, a még Párizsban kapott Chanel parfümöt (Jean-Philippe eg yik utolsó ajándékát), és elindult kifelé a konyhába. Sári néni összecsapta a kezét, amikor meg látta. – Ejha! Milyen csinos vag y ma, Rózácska. Persze, mindig az vag y, de ez a ruha! Készülsz valahová? Rose bólintott, és az ujját a szája elé tette. Majd odalépett Sári nénihez, és a fülébe súg ott valamit. A néni halkan felsikoltott, és a szája elé kapta a kezét. – Istenem, hát persze! Kitalálhattam volna, hog y ez a terved. De… fig yelmeztetlek, eg yáltalán nem biztos, hog y sikerrel jársz. Sőt! – Tudom! – mondta Rose. – Azért meg próbálom. Veszítenivalónk nincs, nem ig az? Most pedig … g yorsan bekapok valamit, aztán meg mosakszom, és kisminkelem mag am. Jó lenne, ha addig Áron nem ébredne fel. Sári néni bólintott. – Ig az! De nem kell ag g ódnod. Mostanában eg yre többet alszik. Mást sem csinál, csak alszik, meg olvas, meg ír. Valamit folyton irkál! A néni rosszallóan csóválta a fejét. Sehog yan sem értette, hog yan lehet ilyen haszontalanság okkal eltölteni a napot. Rose erre nem válaszolt semmit, csak g yorsan meg ette az elé tett vajas kenyeret, és meg itta a kakaót, azután az aprócska fürdőszobában percek alatt meg mosakodott és kisminkelte mag át. Odakint meg ölelte és meg puszilta Sári nénit, majd az ujjaival letörölte ráncos arcáról a rúzsfoltot. Eg ymásra mosolyog tak. 253

– Hát, járj szerencsével, lányom! – sóhajtott a néni. – Azért tessék értem elmondani eg y imát – válaszolta Rose, és felszeg ett fejjel, sokkal nag yobb mag abiztosság ot sug ározva, mint amilyet érzett, elindult a küldetésére. Ezúttal azért, hog y meg mentse a leg újabb szerelmét. Már csak azért is, mert a szíve alatt növekvő kis életnek szükség e volt az apjára. A járási hivatalban némi meg lepetést okozott a meg jelenése, többen is felfig yeltek rá az ott dolg ozók közül: a férfiak általában csodálattal, a nők némi irig ység g el és meg vetéssel mérték vég ig , amint vég ig lépkedett a folyosókon. Visszafog ott, mag ától értetődő eleg anciájával annyira más volt, mint ők, és annyira nem illett ebbe a dohányfüstös, szürke környezetbe. Amikor bejelentette, hog y Jakab Mihály elvtársat keresi, még döbbentebben meredtek rá. Vég ül eg y Aranka nevű, fiatal, festett szőke titkárnő vezette el a párttitkár elvtárs irodájához, és leültette eg y fehér padra a zöld műbőrrel bevont, párnázott ajtó előtt, amelyen eg y réztábla hirdette büszkén, kinek az irodája van mög ötte. – Várjon itt – vetette oda fog heg yről Aranka, aki mindvég ig g yanakodva, szúrós tekintettel nézett rá. – Meg tudom, hog y bent van-e a párttitkár elvtárs. Vag y hog y fog adja-e mag át. Nag yon elfog lalt, tudja. Nem lehet hozzá csak íg y beállítani! És különben is, mit kereshet a nag yhatalmú elvtársnál eg y ilyen kicsípett hölg yike, aki úg y néz ki, mint eg y fővárosi színésznő? Csak nem valahol Budapesten szedte fel a Jakab elvtárs, most meg íg y, váratlanul ideállít? Rose kiolvasta Aranka tekintetéből a kis titkárnő féltékeny g ondolatait, és mag ában jót mulatott. 254

– Mit is mondjak, ki keresi? – kérdezte még vonakodva Aranka, kezével már a kilincsen. – Öhm… – Rose hirtelen nem tudta, melyik nevét is használja. Vég ül úg y döntött, hog y a kevésbé feltűnőt választja. Már íg y is elég felfordulást okozott! – Borpataky Róza – mondta vég ül. – De… nem ismer az elvtárs. Először vag yok nála. Kérem, mondja meg neki, hog y életbevág óan fontos üg yben keresem. – Még is milyenben? – kérdezte Aranka nyafog ós hang on, a szemét az ég re emelve. – Csak ennyit mondjon neki. A titkárnő ekkor bekopog ott, és mikor odabentről nyilván kiszólt valaki (Rose ezt a folyosó másik feléből nem hallotta a hang szig etelt ajtó miatt), belépett. Csak eg y-két percig volt bent a nő, és amikor szalmasárg ára festett, tupírozott frizurája, és sértődött arca újra meg jelent az ajtóban, Rose már attól tartott, hog y Jakab Mihály esetleg nem lesz hajlandó fog adni őt. Nos, akkor mi a csudát fog csinálni? Erre az eshetőség re nem készült fel, és hirtelen még az is meg fordult a fejében, hog y eg yszerűen félrelöki a főnökét cerberusként őrző Arankát, és hívás nélkül benyit az irodába. De szerencsére erre nem volt szükség . – Jakab elvtárs várja mag át – mondta Aranka karba tett kézzel, és olyan arccal, mint aki éppen citromba harapott. – De nem ér rá sokáig ! – tette még hozzá, már Rose hátához beszélve, aki nyomban elindult a párnázott ajtón befelé. Odabent eg y középkorú, kissé kopaszodó, testes férfi fog adta, aki eg y jókora, sötétbarna íróasztal mög ött trónolt, különböző színű műbőr dossziék és g éppel írt irathalmazok között. Amikor belépett és illedelmesen köszönt, a férfi pár pillanatig 255

szándékosan nem nézett fel, hanem úg y tett, mintha teljesen belemerült volna eg y hivatalos levél tanulmányozásába. Rose elbig g yesztette a száját: micsoda pökhendiség ! De hát mit várjon az ember eg y helyi kiskirálytól! Mindenesetre kihasználta ezt a pár pillanatot, hog y szemüg yre veg ye Áron édesapját. El kellett ismernie, hog y ritkuló haja, kezdődő pocakja és a kora ellenére vonzó férfi. Meg lepő módon Sári nénire hasonlított: ug yanazok az arcvonások, ám nála kemények, zárkózottak, míg a néninél kedvesek, lág yak. Mikor vég re feltekintett, látta, hog y a szemét is az anyjától örökölte, és habár máskülönben eg yáltalán nem hasonlított rá Áron, a szép, meleg mog yoróbarna szempár mintha ug yanaz lett volna, amelyik teg nap este olyan szomorúan és eg yben reménykedve tekintett rá. Ettől a lány picit zavarba is jött, ám emlékeztette mag át, mekkora a tétje a látog atásának, és g yorsan összeszedte mag át. Ug yanazt a kellemes meg lepetést látta Áron apjának az arcán, mint a többi férfién az utcán, és itt az épületben, mikor meg pillantották. Ettől eg y csapásra visszatért az önbizalma, és bájosan elmosolyodott. – Miben seg íthetek az elvtársnőnek? – kérdezte Jakab, miközben tetőtől-talpig alaposan vég ig mérte a lányt. – Jöjjön, kérem, fog laljon helyet! – mutatott eg y székre az íróasztala mellett. A következő pillanatban fel is állt, és előzékenyen közelebb tolta a széket Rose-hoz. Utána visszaült a helyére, és a lány észrevette, hog y lopva meg ig azította az eddig kissé csálén lóg ó nyakkendőjét. – Elnézést, hog y ilyen váratlanul és hívatlanul zavarom – kezdte Rose a jó előre kig ondolt mondókáját. Látta, hog y a férfi 256

eg yre nag yobb érdeklődéssel és jóindulatú mosollyal az arcán hallg atja, és ettől eg észen felbátorodott. – Ig azából… a fia, Áron miatt vag yok itt. Jakab Mihály arcáról eg y szempillantás alatt eltűnt a jóindulatnak még a leg halványabb nyoma is. A vonásai eg yszeriben meg keményedtek, és ellenség esen összehúzott szemmel nézett a lányra. – Úg y! – mondta g únyosan. – Áron üg yében! – hátradőlt a székében, és látszott rajta; rendkívül bosszantja, hog y ez a csinos teremtés a semmirekellő fia miatt kereste fel, és nem valami más dolog ban kéri a mindenható párttitkár elvtárs seg ítség ét. Ennek a seg ítség nek ug yanis rendszerint ára volt, különösen, ha eg y ilyen fiatal és szép lány volt a kérelmező… – És ha szabad kérdeznem, kicsoda mag ácska? Honnan ismeri a fiamat? – folytatta kelletlenül. – Ez hosszú történet – Rose nag yot nyelt. – Elég annyi, hog y jól ismerem. És… talán már tud róla, hog y most nag y bajban van… – Csak önmag ának köszönheti! – Jakab Mihály arca eg yre bosszúsabb lett, és látható ideg esség ében eg y asztalról felkapott tollal kezdett babrálni. – Micsoda ötlet; cikket írni arról az elátkozott helyről! Úg y látszik, őt is meg bolondította, nem csak szeg ény anyámat. Neki már mindeg y, a vénasszonynak, de a fiamnak az eg ész életét elfuserálták, eg yüttes erővel. Habár… mindig is bolond volt az a kölyök, anyámék idejekorán g ondoskodtak róla, hog y az leg yen. Én már hiába próbálkoztam vele, túl késő volt. – A fia nag yon tehetség es – válaszolt Rose halkan, ig yekezve meg őrizni a nyug almát. – Büszke is lehetne rá, még ha sok 257

mindenben nem is értenek eg yet. Az a cikk is nag yon jó, hatásos, szívből jövő és szívhez szóló… – Nocsak! – Jakab g únyosan felnevetett. – Látom már, a mag a fejét teljesen elcsavarta a fiam. Meg kell mondjam, emiatt irig ylem őt… No de ez nem változtat azon, hog y hiába küldte ide. – Nem küldött ide! – És ezt el is hig g yem? Ug yan! – a párttitkár meg vetően leg yintett. – Ő túl g yáva ahhoz, hog y mag a jöjjön ide, és előrukkoljon a kérésével. – Tudja, hog y meg sem hallg atná! Jakab Mihály nem válaszolt azonnal. Még mindig a g olyóstollát csattog tatta, amitől Rose-nak borsózott a háta, de nem szólt semmit. Tudta, hog y a kelleténél jobban nem szabad felmérg esítenie a férfit, mivel akkor Aranka hathatós seg ítség ével bizonyára eg y szempillantás alatt kihajítják innen. Márpedig el kell érnie, hog y vég ig hallg assa, bármi áron! – Na és mit akarnak tőlem? – kérdezte Jakab olyan arccal, mintha a fog át húznák. – Előre bocsátom, hog y nekem a fővárosi dolg okba nincsen beleszólásom innen, az Isten háta mög ül – kis szünetet tartva elvig yorodott. – Szó szerint! – Nem is erről van szó – Rose ismét nag y leveg őt vett, mielőtt a lényeg re tért volna. – Szóval, talán nem tud róla, de én ig azából francia állampolg ár vag yok, és mint ilyen… Jakab Mihály meg lepetten hajolt előre, az íróasztalára dőlve. – Á, hát mag a az a „francia nő!” Ami azt illeti, g ondolhattam volna! Ez az öltözék, a táskája… – Nos, úg y tűnik, ide is eljutott a hírem – Rose keserűen elmosolyodott. – Mindeg y, csak annyit akartam ezzel mondani, 258

hog y én bármelyik pillanatban elhag yhatnám az ország ot. Visszamehetnék Párizsba… sokan csodálkoznak is rajta, miért nem teszem. Most csak annyit mondok: meg van rá az okom. Eg yszerűen nincs miért visszamennem. Sokkal több dolog tart itt, és nem árulok el titkot, hog y ezek közül az eg yik az ön fia. Jakab meg vetően felhorkantott, de ezúttal nem szólt közbe. Rose folytatta. – Nézze, nem szeretnék mag ától lehetetlent kérni. Nem akarom, hog y közbejárjon az elvtársainál Áron újság írói karrierje érdekében. Belátom, hog y ez túl nag y feladat lenne mag ának – Rose halványan elmosolyodott, mikor látta, hog y ezekre a szavakra a párttitkár kissé visszahőköl. – Csak arra kérem, hog y seg ítsen a fiának útlevelet szerezni. Rendes útlevelet, azaz olyat, amellyel nyug ati ország okba is el lehet utazni. Azt hiszem, az a kék színű, ug yebár? Ez talán belefér a hatáskörébe. Akkor elutazhatnánk Áronnal, és ő új életet kezdhetne velem. Talán nem tudja – tette hozzá némi g ondolkodás után – hog y én elég jómódúnak számítok. Ezt persze Áronnak soha nem mondanám íg y el. De kérem… Jakab Mihály felemelte a kezét, hog y félbeszakítsa a lányt. Rose elhallg atott, és várakozón nézett a férfira. Annak arckifejezése azonban semmi jót nem íg ért. – Szó sem lehet róla! – mondta vég ül, meg fellebbezhetetlen hang on. – Még is, mit képzel? Azt hiszi, csak valami rutineljárásban kéri a seg ítség emet, de mag ának fog alma sincs róla, hog y működnek itt a dolg ok. Ha útlevelet szereznék a fiamnak (amit meg tudnék tenni, ha nem is könnyen), és ő azon nyomban disszidálna, g ondolja, hog y nem lóg na ki a lóláb? 259

Még hozzá eg y óriási, szőrös lóláb, ha már itt tartunk. Abban a pillanatban vég em lenne! Érti? Vég em! Márpedig jog g al remélhetem, hog y a meg yei párttitkárság ig viszem, aztán pedig … Ki tudja, hová juthatnék fel? Eg y ostoba, álmodozó kölyök meg a francia szeretője miatt én ezt nem vag yok hajlandó feláldozni! – Mag a… mag a eg y önző alak! – Rose felállt, és eg y lépést tett az íróasztal felé, ám félúton meg torpant, és sápadtan, összeszorított szájjal meredt a férfira. Az ismét elnevette mag át. – Na persze! Én az vag yok, mi? És a drág alátos fiacskám? Miért kel l ene nekem feláldozni mag am érte, amikor ő az én leg csekélyebb kérésemet vag y vág yamat sem teljesítette soha? Rose nem hitt a fülének. Micsoda szívtelen szörnyeteg ! Már csak eg yetlen érv volt a tarsolyában, de nem volt benne biztos, hog y érdemes vele előhozakodnia. Lehet, hog y csak tovább ront vele a helyzeten… Különösen, hog y Jakab Mihálynak már volt eg y unokája, aki láthatóan abszolúte nem érdekelte. Ám eldöntötte, hog y meg próbálja… meg próbál a férfi nag yapai érzelmeire hatni. – Én… – kezdte, és meg kísérelte lenyelni a torkában keletkezett g ombócot. – Én g yereket várok – bökte ki vég ül. – Áron g yermekét. A párttitkár döbbenten meredt rá, de csak eg y pillanatig . Azután meg vonta a vállát, és csak ennyit mondott: – Hát, az a mag a baja! Még mielőtt Rose bármit válaszolhatott volna, váratlanul (és a lehető leg rosszabb pillanatban) meg szólalt a telefon. Jakab Mihály felvette, és nyug odt, szenvtelen hang on, mintha mi sem 260

történt volna, beleszólt: – Halló! Persze, Aranka, kapcsolja. Köszönöm. Á, Piskolti elvtárs! Örömmel! Persze, hog yne, ez csak természetes. Neked bármikor rendelkezésedre állok, drág a elvtikém. Ug orj csak be, amikor jónak látod. Hog yne, hog yne, tekintsd úg y, hog y már el is van intézve. Rose eg yre jobban feldühödött, ahog y a férfi eg y csapásra mézesmázossá, behízelg ővé szelídült hang ját hallg atta, miközben ezzel a Piskolti „elvtikével” beszélt. Bezzeg a fiával nem áll szóba, a fiáról hallani sem akar, és neki még eg y ilyen eg yszerű szívesség et sem hajlandó meg tenni! Meg fordult, hog y se szó, se beszéd, kimenjen az irodából. Úg y tervezte, hog y jó hang osan becsapja majd mag a után az ajtót… Ám eszébe jutott, hog y az jól ki van párnázva, íg y talán nem érné el vele a kívánt hatást. Márpedig valami olyasmit akart csinálni búcsúzóul, hog y Jakab elvtárs azt meg emleg esse! Ekkor a tekintete az irattartó szekrény eg yik polcára esett, és anélkül, hog y vég ig g ondolta volna, mit csinál, odalépett, meg rag adta az ott díszelg ő, joviálisan mosolyg ó g ipsz Lenin-fejet, és teljes erőből földhöz vág ta. A g ipsz Lenin azonnal ezernyi fehér szilánkra tört szét, amelyek Rose körül beborították a szőnyeg et, a parkettát, és még a polcra is felrepült belőlük néhány. Ezután hosszú másodpercekig síri csend ült az irodán. Vég ül Áron apja szólalt meg , a telefonba, Piskolti elvtársához beszélve. – Semmi, semmi, elvtikém. Eg y kis baleset történt. Semmiség . Nem, senki sem sérült meg . Majd visszahívlak, jó? Most le kell tennem, bocsáss meg . Letette a kag ylót, miközben eg y pillanatra sem vette le a 261

szemét Rose-ról. Az arca először halottsápadt volt, mostanra azonban lassan bíborvörös színt öltött. Rose bátran állta a tekintetét, a körös-körül heverő szilánkok között, amelyekből már a leg nag yobb ig yekezettel sem lehetett volna Lenint újra összerakni. – Mi volt ez? – kérdezte Jakab fojtott hang on, és olyan tekintettel nézett a lányra, mintha leg szívesebben felpofozná. Rose hanyag ul meg vonta a vállát. – Véletlenül leesett – mondta. Jakab nag y leveg őt vett, mintha ordítani készülne, vég ül azonban még halkabban folytatta, mint ahog yan az imént elkezdte. – Azonnal takarodjon innen! Kifelé az irodámból, az életemből! Meg ne lássam többet! Hallja? Tűnjön el örökre, vag y különben… – Különben? – kérdezte Rose kihívóan. – Különben… meg ölöm. Nem viccelek! Majd aztán én is azt mondom, hog y véletlen baleset történt. – Mag a meg őrült! De ne féljen, elmeg yek! Én sem akarom többé látni, ha tudni akarja… „elvtikém!” Rose ezzel önérzetesen felszeg te az állát, sarkon fordult, és elindult kifelé az irodából. Léptei alatt kellemetlenül csikorog tak a g ipsz Lenin darabjai. Mikor már a folyosón volt, még hallotta, hog y a párttitkár kiordít a folyosóra. – Aranka! Azonnal jöjjön be! Meg könnyebbülten felléleg zett, amikor vég re kijutott az épületből, az utcára. Csak ekkor jött rá, valójában mennyire félt ettől a hatalmaskodó, öntelt, kiszámíthatatlan fickótól, akiből még azt is kinézte volna, hog y dühében valóban puszta kézzel 262

meg fojtja. Szeg ény Aranka! – g ondolta. És szeg ény Áron. A reg g eli csendes eső után mostanra már kisütött a nap, és a Mátra felől friss, hűvös leveg őt hozott a szél. Szép őszi nap íg érkezett, amolyan késői vénasszonyok nyara. Rose többször nag y leveg őt vett, hog y kiszellőztesse a fejét, és kicsit meg nyug odjon, majd ráérősen elindult a Csiperke utca felé. Sári néni már az ebédet főzte, halkan dudorászott, mikor a lány belépett. Elég volt eg y pillantást vetnie rá, és már tudta is, mi történt. – Nem jártál sikerrel, ig az? – kérdezte, majd a választ meg sem várva visszafordult g aluskát szag g atni a levesbe. – Áron tudja, hog y odamentél – tette hozzá. – Odabent van, tajtékzik. Azaz… már lehet, hog y lecsillapodott. De azért, ha bemész hozzá, tudj róla, mire számíthatsz. Rose felsóhajtott. – Jól van! Köszönöm, Sári néni. Bemeg yek hozzá… amúg y is mondanom kell neki valamit. A néni erre kérdőn nézett rá, de nem szólt semmit. Ismét visszafordult a tűzhelyhez, de még a lány után szólt a válla felett. – Nemsokára készen lesz az ebéd. Jó lenne, ha nem vennétek el eg ymás étvág yát addig . Áron a szoba közepén lévő kerek asztalkánál ült, és újság ot olvasott. Mikor Rose belépett, rög tön lecsapta a lapot, felállt, és kiabálni kezdett. – Apámnál voltál? Tényleg elmentél hozzá? Hihetetlen, hog y ilyen hülye vag y! Leg alább szólhattál volna előtte! 263

Rose meg állt az ajtó előtt, és meg várta, amíg a fiú kiordibálta mag át. – Befejezted? – kérdezte vég ül nyug odtan. – Be – Áron újra leült, és a kezébe támasztotta a fejét. – Ne harag udj! – mondta kisvártatva. – Jól le akartalak hordani, de nekem még ez sem meg y. Ig azából, már nem is vag yok olyan dühös, mint amikor nag ymamából kiszedtem, hog y oda mentél. Akkor meg tudtalak volna ölni. – Akárcsak az apád – jeg yezte meg Rose, majd odament az asztalhoz, és leült Áronnal szemben. – Ő is meg akart ma ölni. Remélem, hog y csak a szátok ilyen nag y! Áron felemelte a fejét, és bűntudatosan a lányra nézett. – Látod, meg kímélhetted volna mag ad mindkettőnktől – mondta halkan. – Mi a francnak mentél oda? – kérdezte, immár nyug odtabban. – Nem azért, amit g ondolsz. Tudtam, hog y abban nem seg ítene, meg aztán… nem is tudna, az a helyzet. Ez az üg y túlnőtt rajtunk, és eg y kis vidéki párttitkár… Áron keserűen felnevetett. – Miért, a helyi vag y a meg yei lapnál még szerezhetne nekem állást… Vag y eg y üzemi újság nál. Na mindeg y, nem g ondolom ám én sem komolyan. De akkor miért mentél? – Hát… ezt majd később. Úg ysem sikerült! De előbb mondanom kell neked valamit. Áron g yanakodva nézett Rose-ra. – Hűha – nevetett ideg esen. – Ez rosszul hang zik! – Gyerekünk lesz, Áron. A fiú nem válaszolt, csak hosszasan nézett a lányra, mintha 264

várná, hog y visszavonja, amit mondott, vag y hog y kijavítsa, vag y elnevesse mag át, hog y csak hülyéskedett… Rose azonban komoly, várakozó arccal nézett vissza rá. Vég ül Áron behunyta a szemét, és meg rázta a fejét. – Nem, az nem lehet! Most nem! Azt sem tudom, hog y mi lesz Enikővel meg Misivel, ha nem dolg ozom. Éjjeleket virrasztok át miattuk. Nem lehet most még eg y g yerekem, Rose. Lehetetlen! – Márpedig lesz – Rose csak ennyit válaszolt. Áron felkelt az asztal mellől, és ideg esen kezdett fel-alá járkálni. Rose szótlanul fig yelte. Eszébe jutott, hog y JeanPhilippe is pont ug yaníg y viselkedett, mielőtt… A következő pillanatban Áron meg is szólalt, ug yanazzal az összetéveszthetetlen, menteg etőző hang súllyal. – Tudod, Rose, nincs más választásunk. El kell menned, és… Nem tarthatjuk meg . Most Rose hunyta le a szemét, és nag y leveg őt vett. Mikor kinyitotta, már éppen válaszolni akart, amikor a kisasztalon heverő újság ra esett a tekintete. Amit látott, attól a torkára forrt a szó. A leg utóbbi Magyar Nemzet volt az (Áron nyilván valami róla vag y hozzá szóló, biztató írást keresett benne, mindhiába), amelynek a címlapján Pompidou francia elnök moszkvai látog atása volt a fő téma. Képpel is illusztrálták a hosszú cikket, és Rose most ezt a homályos fotót bámulta, olyan arccal, mint aki kísértetet lát. Az elnök kíséretében, a háttérben eg y ismerős arcot vélt felfedezni. Nem volt benne biztos, de… Felvette az újság ot, és közelebb emelte a szeméhez. Ig en, semmi kétség , ő az! 265

– Jean-Philippe! – suttog ta. Ott lóg ott a nyakában az elmaradhatatlan fényképezőg épe, a nyakkendője ug yanolyan csálén állt, mint mindig , amikor Rose nem volt ott, hog y meg ig azítsa, és az arcán… Az arcáról boldog ság sug árzott. Mint aki vég re révbe ért, meg találta a helyét, a hivatását. Vag y, mint aki szerelmes. Jean-Philippe szerelmes! Rose szíve erre a g ondolatra fájdalmasan összeszorult. Eg yszeriben meg is feledkezett róla, hol van, kivel és miről beszélg etnek. Csak Jean-Philippe tízfilléres méretű arcát bámulta, és nem tudott másra g ondolni, csak arra, hog y nélküle meg találta a boldog ság ot, és újra szerelmes! – Mi az? – hallotta meg váratlanul Áron hang ját. – Rosszul vag y? Rose felnézett, és látta, hog y a fiú ag g ódó arccal fölé hajol. Eg y csapásra meg mag yarázhatatlan düh és g yűlölet öntötte el. Felállt, szembenézett vele, és saját mag ának is meg lepő módon dühödten kiabálni kezdett. – Nem! Érted, soha! Eg y férfi miatt én soha többé nem g yilkolom meg a g yerekemet. Ha nem vag y képes elfog adni vag y eltartani, nekem úg y is jó. Nem én vag y ő tehetünk róla, hog y az életed romhalmaz. De ha nem akarod őt, akkor vedd tudomásul, hog y eng em is elveszítesz. Á! Tudod mit… azt csinálsz, amit akarsz! Ezzel Rose felkapta a táskáját, és kifelé indult a szobából. Áron hang ja az ajtónál állította meg . – Rose! Olyan kétség beesetten hang zott, mint eg y seg élykiáltás. A 266

lány visszafordult. – Ha most elmész – folytatta Áron –, abba belehalok! – Na persze! – Rose g únyosan csettintett a nyelvével. – Az előbb még eng em akartál meg ölni, aztán a g yerekedet, most meg mag adat. Kicsit könnyen dobálóztok a halál szóval, te meg az apád, nem g ondolod? Ezzel faképnél hag yta a fiút, és elindult, hog y összeszedje a holmiját. Remélte, hog y Sári néni nem lesz túl mérg es rá, ha nem marad itt ebédre. Meg azt is remélte, hog y az állomáson meg tudja venni a Magyar Nemzetet, amelyben Jean-Philippe képe volt.

267

7. FEJEZET

Család Rose szórakozottan és ideg esen keverg ette a kávéját a patinás Művész kávéházban. Eddig még soha nem járt itt, és csodálkozott is, hog yan lehetség es ez, mivel ig azán g yönyörű, hang ulatos hely volt – a rég i, sütemény- és kávéillatú varázsos Budapestet idézte, amelyet idestova csak a század eleji novellákból, tárcákból és meg sárg ult fotókról ismerhettek a lakosai és a látog atói. Az is szerencse volt, hog y meg őrizhette a nevét: a sug árutat, ahol állt, már rég es-rég en átkeresztelték Andrássy útról Népköztársaság útjára, a közelben található szépség es áruházat Párizsi Nag yáruházról a közönség esen hang zó Divatcsarnokra… Mintha ez a város szég yellné a múltját, pedig azon, amennyire Rose tudta, a világ on semmi szég yellnivaló nincsen, sőt! De hát, a múltat vég képp el kell törölni – valami ilyesmi van az Internacionáléban, amelyet Rose már jó sokszor hallott, ha akarta, ha nem. Eg yszerre szomorkásan elmosolyodott. Micsoda butaság okon töpreng ! Patinás múlt, meg Internacionálé… Holott eg észen más problémákon kellene g ondolkodnia. De a varázslatos környezet, úg y látszik, hatással van rá, és eg y időre még a saját g ondjairól is meg feledkezett. A szájába vette a kiskanalat, és lassan lenyalog atta róla a cukros, keserű levet. A kávét már jó ideje kihozták, akkor mennyei illata volt, mostanra azonban annyit keverg ette, hog y 268

valószínűleg teljesen kihűlt, és a tetején vékony, olajos réteg képződött. Már nem volt g usztusa meg inni. Inkább kivett eg y kockacukrot az asztal közepén lévő tartóból, betette a szájába, és azt szopog atta. Jöhetne már Vitányi mester! Rose tisztában volt vele, hog y a művészfélék késni szoktak, de azért ami sok, az sok. Az órájára pillantott, már vag y tizedszer, és konstatálta, hog y immár húsz perce vár. Türelmetlenül felsóhajtott. Ig az, hog y ő hívta meg eg y kávéra a karmestert azzal, hog y valami életbevág óan fontos dolg ot szeretne vele meg beszélni, amire a Zeneakadémián nem volt alkalom és lehetőség , de a helyszínt Vitányi választotta. Az öreg arcán és a szemében pedig látta, milyen kíváncsi a titokra, amelyet a védence és pártfog oltja szeretne vele meg osztani. Most még is késik. Csak nem felejtette el a „randevújukat”, ahog yan tréfásan emleg ette a találkozót? Ebben a pillanatban azonban a karmester nag ykabátos, g yapjúsálas, kócos alakja meg jelent a kávéház kirakatüveg e mög ött. December közepén jártak, és még nem köszöntöttek be a nag y hideg ek. Odakint szürke, kopasz és eg yhang ú volt a táj, de még csak reg g elente látszott meg a lehelet. Azért a nag ykabát már elkelt, de a sapkától és a kesztyűtől el lehetett tekinteni. Mikor a karmester benyitott, Rose rög tön felemelte a kezét, hog y jelezzen neki, mire az öreg arca felrag yog ott. A pincér – aki, úg y látszott, jól ismerte – odalépett hozzá, és leseg ítette a kabátját. – Jó napot, drág a Róza – Vitányi rég imódi lovag iasság g al kezet csókolt a lánynak, majd ő is helyet fog lalt az asztalnál. – Nocsak, már rendelt is? Csak kávét? Nem enne eg y kis süteményt? 269

A kezébe vette az étlapot, és böng észni kezdte. Rose-nak a sütemény említésére összefutott a szájában a nyál. Csak most jött rá, milyen éhes: még nem is ebédelt. Holott Guszti néni a lelkére kötötte, hog y eg yen rendesen. Mindennap a lelkére kötötte, pedig tudhatta, hog y ez felesleg es, ug yanis Rose minden étkezés alkalmával annyit evett, mintha előtte három napig éheztették volna. A terhesség e kezdetén szerencsére nem voltak rosszullétei, mostanra pedig a baba miatt olyan jó étvág ya kerekedett, hog y Rose leg szívesebben eg ész nap evett volna. Persze a lány ig yekezett visszafog ni mag át, ám íg y is kezdett lassan, de biztosan kig ömbölyödni. A Zeneakadémián, ahol eg yelőre még senkinek sem szólt az állapotáról néhányan már meg is jeg yezték, hog y milyen jól áll neki ez a kis a pocak. No persze, a pocak – g ondolta Rose ilyenkor. Ha tudnák… Eg yelőre csak Guszti néni tudott róla – előle nehéz is lett volna eltitkolni. Rose kicsit félt, hog y majd botrányt rendez, vag y túlság osan meg rémül, esetleg (bár ezt nehezen tudta volna elképzelni a szelíd, jólelkű néniről) kirakja az albérletből. De szerencsére eg yik sem következett be. Sőt, az első döbbenet után szinte még izg atottabban várta a picit, mint Rose, és azóta tejben-vajban fürösztötte a lányt. Csak még azt nem g ondolták ki, mi lesz, ha majd meg születik a baba, és valahog yan le kell nyeletni a békát a bérház többi lakójával. – Eg y lúdláb tortát kérek, Gerg ely bácsi – mondta Rose a leg szebb mosolyával. – Még eg y kávét? – a karmester lopva a lány kihűlt italára pillantott. Rose meg rázta a fejét. 270

– Nem, köszönöm. Inkább… eg y pohár vizet. Valahog yan nem esik most jól a kávé. Úgy látszik, a kicsi nem szereti – tette hozzá g ondolatban. Mostanában az ízlése furcsán meg változott. Például világ életében imádta a paradicsomos ételeket, de eg y ideje látni sem bírta őket. A lúdláb torta viszont nyilvánvalóan nem jelentett problémát! Mikor kihozták a süteményt, rög tön mohón neki is esett. Csak akkor kapott észbe, mikor látta, hog y Vitányi a kávéját szürcsölve, cinkosan csillog ó szemmel fig yelte. – Látom, szereti a süteményt – jeg yezte meg . Rose g yorsan lenyelte a szájába tömött falatot, és kicsit szég yenlősen vonta meg a vállát. – Ki ne szeretné? – mondta eg ykedvűen. – De… Gerg ely bácsi, ug ye, nem akar mag a is azzal jönni, mennyire meg híztam? – Ug yan! – az öreg arcán felháborodással veg yes sértettség jelent meg . – Csak nem g ondolja rólam? Szerintem nag yon is jól néz ki. Én még rég imódi férfi vag yok, kedvesem, és jobban tetszenek a g ömbölyded lányok, mint azok a mai modellek! Meg annyi száraz kóró! – Ennek örülök! – Rose már el is tüntette a lúdláb tortát, és meg törölte a száját a hófehér batiszt szalvétába, amely szintén mintha még a békebeli időkből maradt volna meg hírmondónak. – De most nem erről szeretnék beszélni. Illetve… a dolog nak van köze a mostani testalkatomhoz. Nem véletlenül híztam íg y meg , Gerg ely bácsi. Sokatmondóan nézett öreg barátjára, aki azonban csak értetlenül bámult vissza rá. A lány várt még néhány pillanatot, 271

mire felfog ta, hog y a karmester ilyen finom célzásokból soha az életben nem fog ja meg érteni, mi a helyzet. Felsóhajtott. – Na, jó. Szóval… g yereket várok. Idestova a neg yedik hónapban vag yok, íg y még nem nag yon feltűnő, de hamarosan az lesz. Először mag ának akartam szólni. És… lenne eg y nag y kérésem is. Vitányinak még a szája is tátva maradt meg lepetésében. Mindenesetre a villájára tűzött darabka krémes meg állt a kezében félúton a szája felé. Azután le is tette. Ki tudna ilyen pillanatban krémest falatozni? – Az isten szerelmére, Róza… Tudja, hog y ki az apja? Ez jog os kérdés volt, még ha eg y kissé tapintatlan is. Hiszen ha Rose férjhez ment volna, arról Vitányi bizonyára tudna. Ha pedig nem volt férjnél… – Jól tudom, hog y ki az apja – Rose büszkén, dacosan felszeg te az állát. – Más kérdés, hog y nem kérek belőle! Ug yan, Gerg ely bácsi – tette hozzá halkabban. – Hiszen nem a középkorban élünk. A z én döntésem volt, hog y meg tartottam a babát, és eg y pillanatig sem bántam meg . Viszont… utána néztem néhány dolog nak, és arra jutottam, hog y mindenképpen szükség em volna valakire, aki hajlandó a nevét adni neki… Vitányi arcán ezekre a szavakra páni rémület jelent meg . Előre hajolt az asztalka felett, és közvetlen közelről, kétség beesetten suttog ta Rose arcába. – No de ug ye nem rám g ondolt, Róza? Én… nem tehetek ilyesmit! Bármit meg tennék mag áért, de ez… Feleség em van, felnőtt g yerekeim, értse meg ! Rose g yorsan meg rázta a fejét! 272

– Nem, dehog y! A világ ért sem terhelném ilyesmivel, Gerg ely bácsit. Csak… azt szerettem volna kérdezni, van-e valaki a zenekarban, a Zeneakadémián, aki mag a szerint hajlandó volna ilyesmire. Nem lennék hálátlan! És… természetesen soha semmi mást nem kérnék tőle. Nem zaklatnám tartásdíjjal, eg yebekkel. Ezt akár írásba is adom! A karmester kedvetlenül és kétkedően cicceg ett. Majd kisvártatva meg is fog almazta a kétség eit. – Rendben van, de ez azért nem ilyen eg yszerű, ug ye, tudja? Az emberek manapság g yanakvók, bizalmatlanok. És nem is csoda, hog y ilyenek, ha eng em kérdez! Az előbb g ondolkodtam, ki jöhetne szóba… Nos, mindenképpen eg y ag g leg ény, de azokkal meg éppen az a baj, hog y nem szeretnének elköteleződni. Ott van például Kárpáti Ödön, a cintányéros… Rose bólintott. A férfi neve az ő fejében is meg fordult, de mindenképpen ki akarta kérni Vitányi tanácsát, mielőtt Kárpátit (vag y bárkit) ilyesmivel meg keresne. Most már látta, hog y jól tette. Vitányi eg y férfi szemszög éből látta a problémát, és nem is rejtette véka alá a véleményét. – Ismerem őt, mint a rossz pénzt – folytatta a karmester. – Nem véletlenül maradt „meg rög zött ag g leg ény”, ahog yan mondani szokták. Jól meg van eg yedül, és ha valaki előállna ilyesmivel, hog y a nevére veg yen eg y ideg en g yereket… nos, úg y vélem, a világ vég éig szaladna. Még akkor is, ha mag áról van szó, Róza, akit amúg y nag yon kedvel! Rose szemébe könnyek szöktek. – Hát… sejtettem, hog y valami ilyesmit fog mondani, Gerg ely bácsi. Mag amtól is rájöhettem volna, hog y nem fog működni a 273

tervem. De még is, jólesik, hog y meg hallg atott, és seg íteni próbált! Tudja, az utóbbi időben amolyan pótapaként tekintek mag ára… Gerg ely bácsinak több sem kellett. Csak fiai voltak, és mindig is nag yon szeretett volna eg y kislányt. Rose-ra mag a is mindig úg y tekintett, mint afféle fog adott lányára, és most, hog y valami hasonlót hallott tőle, eg észen elérzékenyült. Az ő szeme is elhomályosodott, és a kezét rátette a lányéra. – Nag yon kedves, hog y íg y meg bízik bennem. Ez sokat jelent nekem. Nézzük csak… hiszen mag a mondta, hog y már nem a középkorban élünk! És ha apa nélkül hozza világ ra a kisbabát? Nem mag a lenne az első a világ történelemben, és nem is az utolsó… – Tudom! – Rose hang ja meg remeg ett. – Viszont meg feledkezik róla, hog y én francia vag yok. Szeretném, ha a kicsi mag yar lenne, és persze nemcsak érzelmi, de g yakorlati okokból is. Guszti néni, a főbérlőm utánanézett, és külföldieknek nem is olyan eg yszerű mag yar kórházban szülni! Különösen, ha törvénytelen g yerekről van szó… – Ó! – a karmester ezt hallva elkomorodott. – Látja, erre nem is g ondoltam. No de… várjon csak, Róza – Vitányi szeme eg yszeriben felcsillant. – Eszembe jutott valami! A feleség em rokona a János kórházban dolg ozik, még hozzá főorvosként, ámbár nem a szülészeten… most nem jut eszembe, hol. Meg kérdezem otthon, de szerintem el tudjuk intézni, hog y ott fog adják mag át. Persze… nyilván nem ing yen, no de attól tartok, protekció nélkül még borsosabb lenne az ár! Rose a könnyein keresztül elmosolyodott. 274

– Hát persze! Tudom én: protekció nélkül itt semmi sem meg y simán. Vag y sehog yan sem! Jól van, Gerg ely bácsi, ha ezt elintézi nekem, én az életem vég éig hálás leszek! – kifújta az orrát, és alig észrevehetően meg vonta a vállát. – Bocsánatot kérek! A terhesség em alatt amolyan bőg őmasina lettem… Vitányi is mosolyg ott, és meg szorította a lány kezét. – Semmi baj! Bőg jön csak nyug odtan. Eg yébként meg csak viszonzom azt a rég i szívesség et, amit meg tett nekem. Jótett helyébe jót várj, emlékszik? Néha nem csak a mesékben működnek íg y a dolg ok. – Még szerencse! – felelte Rose, és a kézfejével meg törölte a szemét. – Köszönöm szépen a lúdláb tortát is, és mindent… Most pedig beszéljünk valami másról, jó? Mondjuk az idei karácsonyi koncertről? – Nag yszerű! – a karmester nevetett. – A baba még úg yis ráér, nem ig az? Eg yelőre jó helyen van… A koncert időpontja pedig rohamosan közeledik. Mondja csak… – Vitányi ismét közelebb hajolt a lányhoz. – Érzi már a kicsi rug dosását? Ő is szereti a zenét? Tudja, mikor a feleség em terhes volt a fiaimmal, folyton azt mesélte, hog y valóság os örömtáncot jártak, mikor zenét hallottak. Nos, ahhoz képest nem lettek valami muzikálisak, hallja… Rose szívből felnevetett. Hátradőlt a székében, és vég re meg könnyebbülten, önfeledten hallg atta Vitányi Gerg ely bácsi vég eérhetetlen fecseg ését. A kórházat körülvevő g yönyörű, zöldellő parkban minden hajnalban szinte fülsiketítő koncertet rendeztek az 275

énekesmadarak, különösen a feketerig ók, akik halált meg vető bátorság g al g yakran még a kórterem ablakpárkányára is felszálltak, és apró, szénfekete szemükkel kíváncsian bekukucskáltak az emberek furcsa világ ába. Rose, aki már kora hajnalban felébredt, mikor odakint még sötétség honolt, és azóta nem jött álom a szemére,mosolyog va nézte a hang oskodó kis madarat. – Meg mutatnám neked a kicsikémet – suttog ta, olyan halkan, mintha nem akarna senkit felébreszteni. Pedig eg yedül feküdt a szobában – Vitányi Gerg ely rokona, aki főorvosként dolg ozott a kórházban (habár a fül-orr-g ég észeten), elintézte, hog y eg yág yas szobát kapjon. No persze nem ing yen, de Rose ezt eg yáltalán nem bánta. – De most nincs itt! – társalg ott tovább a lány a rig óval, ami csillog ó g yöng yszemével úg y nézett rá, mintha értette volna a szavait. – Nem hajlandók itt hag yni mellettem, bárhog yan könyörg ök – panaszolta, a szeme azonban boldog an rag yog ott. – Mindig csak akkor hozzák ide, mikor szoptatási idő van. Eg y kocsin tolják vég ig a folyosón, a többi újszülöttel eg yütt, aztán eg y nővér behozza, és átadja, mint eg y kis csomag ot. A fehér, piros pecsétes eg yenpólyában. De én meg ismerném eg y millió között is, ne félj. Gyönyörű baba, és mindene tökéletes. Ha maradsz még pár percet, talán meg is láthatod. Ebben a pillanatban valóban kinyílt az ajtó, és a folyosóról hirtelen bántóan éles, fehér fény áradt be a szobába. A rig ó ijedten rebbent el az ablakpárkányról, de Rose ekkor már nem fig yelt rá. Immár a világ on semmi más nem érdekelte, csak a kétnapos kisfia, akit a következő pillanatban az álmosan pislog ó 276

éjszakás nővér már a karjába is adott. Rose – mint két napja már annyiszor – ismét rácsodálkozott a pehelykönnyű, rózsaszín bőrű csöpp emberkére, aki piciny orrát ráncolva jelezte, hog y mindjárt teli torokból ordítani fog , ha nem kap g yorsan enni. – Jól van, jól van – motyog ta Rose, és már g ombolta is ki a hálóing ét, ismét meg lepetten bámulva hatalmasan domborodó mellére, amelyen kéken duzzadtak az erek. Te jó ég , mintha nem is az övé lenne! A pici azonban nem várta meg , amíg kiszörnyülködi mag át: minden átmenet nélkül fülsiketítő üvöltésbe kezdett. – Ig yekezzen már! – szólt rá barátság talanul a nővér, majd ásított eg y hatalmasat. Rose eng edelmesen a mellére vette a csecsemőt, aki azonnal elhallg atott, és némi üg yetlenkedés után mohón szopni kezdett. – Bocsánat! – pillantott Rose a kedvetlenül felette álló nővérre. – Még mindig kicsit g yakorlatlanok vag yunk… Habár ez már semmiség volt az első szoptatáshoz képest, ami mag a volt a rémálom. Úg y félórás hiábavaló próbálkozás után a kicsi és az anyukája versenyt bőg tek eg ymással, és szerencsétlenség ükre pont ezt a mog orva nővért fog ták ki akkor is. De mostanra sokkal olajozottabban ment a dolog , ami nem annyira az izg atott, kapkodó és üg yetlen újdonsült anyuka, mint inkább az éhes újszülött érdeme volt, akit az ösztönei vezettek. – Na, jó – jelentette ki a nővér. – Akkor most itt is hag yom mag ukat. Ha baj van, csak kiáltson, a folyosón leszek. Úg y húsz perc múlva visszajövök. Rose beleeg yezően bólintott, de közben le sem vette a szemét az elég edetten szopó kisbabájáról. Alig várta, hog y a nővér 277

kiteg ye a lábát, és ő kettesben maradhasson vele. – Kristóf József – suttog ta neki a nevét, mintha tanítg atni akarta volna rá. Pedig inkább ő ízlelg ette a név hang ulatát. Christophe Joseph. Nos, mindkét nyelven szépen hang zik. Férfias, karakteres. Akárcsak a két szeretett személy, akinek a tiszteletére a fiúcska a nevét kapta: Sepp, azaz Borpataky Jóska, Rose nevelőapja, és Cristophe Saint-Martin, a halott férje, akivel annak idején oly nag yon vág ytak g yermekre. Rose remélte, hog y a kisfia rájuk fog hasonlítani, még akkor is, ha az ő vérükből eg yetlen csepp sem csörg edezik az ereiben. Ekkor eszébe jutott a kicsi vér szerinti apja. Vajon hol lehet most Áron? Vajon sejti-e, hog y meg született a g yermeke? Ha van eg y kis esze, és utánaszámol, akkor tudhatja. Kérdés, érdekli-e eg yáltalán. Mióta Rose otthag yta Pásztón, nem találkoztak, nem is beszéltek eg ymással. A lány tudott róla, hog y a fiú visszajött Budapestre, de ezen kívül semmit. Áron nem kereste meg , még telefonon sem hívta, holott Rose titokban várta, hog y leg alább meg kérdezi, hog y van, szükség e van-e seg ítség re. Á, hiú remény! A férfiak, ha úg y adódik, lerázzák mag ukról a felelősség et, mint kutya a vizet, és úg y mennek tovább, mintha mi sem történt volna. – Nem baj, Kristóf, mi kettesben is jó csapat vag yunk – súg ta a kisfiúnak, aki ránézett szürkéskék, okos szemével, majd azonnal be is hunyta, és nyomban elaludt. Az eddig piócaként rátapadó szája eleng edte a mellbimbóját, mire Rose óvatosan leemelte a melléről a picit, és visszahúzta a hálóing ét. Az alvó babát a karjába véve lassan ring atta és dudorászott neki, amiből Kristóf valószínűleg eg y árva hang ot sem hallott már, de ez nem 278

számított. Rose felhőtlenül boldog nak érezte mag át, és ebben a pillanatban eg yáltalán nem akart arra g ondolni, hog y mi lesz akkor, amikor el kell majd hag yniuk a kórházat. Ug yanis jól tudta, hog y Guszti nénin kívül az ég világ on senki sem várja őket „odakint.” Guszti néni diadalittas kifejezéssel az arcán tolta ki a babakocsit a kórház kapuján, a májusi napsütésbe. Rose a ruhákkal teli táskáját, és a karjára terített takarót cipelte utána. A néni először felajánlotta, hog y majd ő viszi a táskát és a plédet, de amikor Rose látta felrag yog ni a földöntúli boldog ság ot kicsi, ráncos arcán, amint meg érintette a babakocsi fog óját, ráhag yta ezt a feladatot. Tudta, hog y a néninek élete leg nag yobb fájdalma, hog y soha nem lehetett g yereke. „Nem is azt sajnálom, hog y nem mentem férjhez” – emleg ette sóhajtozva. „Meg vag yok én a férfiak nélkül! Viszont a g yermek… az nag yon hiányzik.” Most aztán Rose minteg y valóra váltotta az álmát. Gyereket szült anélkül, hog y férjhez ment volna. Guszti néni pedig olyan boldog és büszke volt, akár eg y vér szerinti nag ymama, és látszott rajta, hog y bárkinek kész akár kikaparni is a szemét, ha csak csúnyán néz Kristófkára. Pedig eredetileg mindketten kislányt szerettek volna. Guszti néni a soros Fürge Ujjakban mindig a lánykaruhákat nézeg ette, és mutog atta Rose-nak: – Jaj, nézze, ang yalom, hát nem édes! – mutatott rá eg y-eg y fodros, szalag os ruhácskára. – Milyen szép lenne a mi kis tündérkénk benne! Nos, mikor meg hallotta, hog y a várva-várt tündérke valójában 279

eg y kicsike krampusz, Guszti néninek arcizma se rezdült. És amikor meg látta a g yűrött, morcos arcú kisfiút, azon nyomban fülig belé is szeretett. – Mondja, Guszti néni – loholt Rose a babakocsit energ ikusan mag a előtt toló néni után, a túlsúlya, és óriásira nőtt melle miatt kissé kifulladva. – Tetszett beszélni Szántónéval meg a többiekkel a házban? Tudnak róla, hog y… – Persze, persze – intett a néni. – Nyug alom, én mindent elrendeztem. – No de… Szántónéval is? – hitetlenkedett Rose. A házmester mindig is meg tudta volna fojtani eg y kanál vízben, és ha most beállít eg y csecsemővel… – Vele is, drág a. Mag a csak ne ag g ódjon, mert attól elapadhat a teje. Sápítozott kicsit, amiért észre sem vette, hog y terhes. Persze, mondtam, mivel olyan szépen meg hízott amúg y is, meg aztán télen nag ykabátban járt, és tavasszal is azt a lebernyeg es ballont hordta. Erre ő, hog y el akarta titkolni. Mire én, hog y mi köze hozzá. Különben is, közöltem vele, hog y lám, a Kékesi mérnök úréknak is nemrég iben született kisbabájuk. Nekik meg a Szántóné még ajándékkosarat is vitt fel. A saját két szememmel láttam, és nem csak én! Márpedig ha a kis Kékesi Gabika ordítása nem zavarja, akkor a mi kicsikénkre sem lehet eg y szava sem. – Azért az más! – Rose a szemöldökét ráncolta. – Az a g yerek rendes családba született, én meg csak amolyan… lányanya vag yok. – Ahhoz sincs semmi köze! – jelentette ki a néni határozottan. – Amiért tiltakozhatna, az csakis a lárma. Márpedig , ha Kristófka sírása zavarja, akkor a Kékesi g yereké is! Úg yhog y bízza csak 280

rám, kedvesem! Mondom, hog y mindent elrendeztem, és el is fog ok. Nem érheti bántódás az én kis manócskámat – g üg yög te a babakocsi fölé hajolva, immár Kristófnak címezve a mondandóját. Rose erre valamelyest meg nyug odott, habár azt sejtette, hog y Guszti néni kezében nem csak ez az eg y adu ász van. Ismerte már annyira, hog y tudja: a törékeny külsejét meg hazudtoló módon valódi túlélő. Nem is lehetne más, ha polg ári származású vénkisasszonyként ilyen sikeresen átvészelte az utóbbi évtizedeket, s főleg Szántóné folytonos ármánykodását, aki tudvalevőleg mindenkiről jelentett a házban, de éber fig yelme főleg Aug uszta „kisasszonyra”, és újabban Rose-ra volt kiheg yezve. Rose ig azán hálás volt a főbérlőjének, többek között azért is, mert fog alma sem volt, hog y a seg ítség e nélkül, mihez kezdett volna. Tehát a házban nem érheti őket kellemetlen meg lepetés, erről Guszti néni g ondoskodott. A munkahelyén is tudnak a g yerekről – hiszen ott nem is tudta volna eltitkolni – és elfog adták a helyzetet. Akkor meg miért van már reg g el óta ez a g ombóc a torkában? Miért érzi úg y, mintha minden pillanatban sírva szeretne fakadni? Mag ának is alig merte bevallani, hog y azért, mert valami – vag yis valaki – még mindig hiányzott a képből. Márpedig Guszti néni biztosan örömmel újság olná, ha Áron esetleg telefonon kereste volna őt… Rose boldog an forg olódott a tükör előtt, és elég edetten szemlélte mag át. Hosszú idő óta először esett meg vele, hog y ezt 281

a szürke rakott szoknyát, az eg yik kedvenc ruhadarabját be tudta g ombolni a derekán. A terhesség e alatt felszedett plusz kilókat viszonylag rövid idő alatt leadta, talán annak is köszönhetően, hog y világ életében karcsú volt, és a szülés után csökkent az étvág ya. Azaz nem evett annyit – a saját meg fog almazása szerint –, mint eg y nőstény elefánt. De nem is koplalt, és nem fog yókúrázott, mivel az ig azat meg vallva, eg yáltalán nem érdekelte, hog yan néz ki. A kis Kristóf minden idejét és energ iáját lekötötte. Csak eg yetlen dolog zavarta, de nem hiúság ból: a rég i ruháit sokáig nem tudta hordani, a terhesruhák pedig már rémesen lötyög tek rajta. Ig az, Guszti néni seg ítség ével (aki ug yan folyton a Fürge Ujjakat bújta, és eg y rég es-rég i, muzeális értékű Sing er varróg épe is volt, de ig azából nem sokat konyított a varráshoz) úg y-ahog y átalakították őket, és az utóbbi másfél hónapot valahog yan átvészelte, most még is borzasztóan örült, hog y vég re felvehette a kedvenc szoknyáját. – Valóság os bombázó vag yok, nem ig az? – kérdezte tréfásan Guszti nénitől, aki Kristóffal a karjában eg y közeli fotelból fig yelte jóindulatúan a pipiskedését – ámbár csak fél szemmel, mert közben a lehalkított televízióban a délutáni műsort nézte. – A derekam újra karcsú, a mellem meg akkora, mint Marilyn Monroe-é, vag y Lollobrig idáé. Olyan… „homokóra” alakom lett, ug ye? Guszti néni ehhez nem tudott hozzászólni. Csak derűsen bólog atott, majd g épiesen meg jeg yezte: – Hog yne, kedves. Nag yon csinos lett meg int. – Jól van, na, csak vicceltem! Dehog y vag yok én eg y 282

Lollobrig ida! Mindenesetre alig vártam, hog y újra ne csak vag y öt ruha között válog athassak, és felvehessem a kedvenc holmijaimat. Kicsit olyan, mintha teljesen új ruhatáram lenne! – Meg értem! – bólog atott Guszti néni. – Habár… némiképp sajnálom, hog y mostantól nem kell mag ának varrog atni. De sebaj! Majd csak Kristófkának varrok ezentúl ruhácskákat. Ha íg y nő a szentem, szükség is lesz rá. – Ig az! – nevetett Rose. – Eg yre nehezebben sétálg atok vele éjszakákon át, amikor alvás helyett folyamatosan bömbölni méltóztatik. Guszti néni is kuncog ott. Lehetség es, hog y más körülmények között zavarta volna őt a lakása falait is meg reng ető g yereksírás, most azonban titkos elég tételt érzett. Tudta, hog y a házmester, Szántóné majd’ meg pukkad, amikor éjszaka ő sem tud aludni az ordítástól – ámde nem tehet semmit, ug yanis a második szomszédban az ifjú Kékesi is teli torokból üvölt, duóban Kristófkával. Márpedig Kékesi mérnökékkel Szántóné mindig is ig yekezett jóban lenni, íg y nekik persze eg y szóval sem panaszkodott. Márpedig , ha nekik nem tette szóvá az éjszakai lármát, Kristófka miatt sem neheztelhetett. Emiatt pedig ette őt a fene – Guszti néni jól látta rajta, valahányszor találkoztak, és ő a mag a részéről tüntetőleg jó hang osan és nyájasan ráköszönt… Ebben a pillanatban cseng ettek, és a még mindig a tükör előtt pipiskedő Rose szaladt ajtót nyitni. A postás volt az, eg y levéllel a kezében, és tanácstalan ábrázattal. – Jó napot, hölg yeim – köszönt rég imódian (Guszti nénit ig encsak furcsa lett volna elvtársnőnek szólítani…). – Eg y levelet hoztam… illetve, nem tudom, hog y mag uknak szól-e. A címzés 283

stimmel, de a név… Rose kivette a postás kezéből a levelet, és a címzésre nézett. Rose Saint-Martin. A szíve hatalmasat dobbant: meg ismerte JeanPhilippe kézírását. – Köszönöm! – mondta elszoruló torokkal. – Ez nekem szól. – Gondoltam – a postás meg könnyebbült arcot vág ott. – Az írás és a címzés szerint mintha külföldi lenne, de a bélyeg és a pecsét alapján itt adták fel, Budapesten. Erre már Guszti néni is felállt, és közelebb lépett a bejárathoz. Rose válla felett kíváncsian meg nézte ő is a borítékot, de aztán észbe kapott, és a még mindig a küszöbön ácsorg ó postáshoz fordult. – Á! – mondta. – Ez a mag áé, fiacskám – kinyúlt kardig ánja zsebéből némi aprópénzt kotort elő, és a postás kezébe nyomta. – Köszönjük a fáradozását! A postás átvette a pénzt, tisztelg ett, és elment. Rose úg y állt ott a levéllel a kezében, mint akibe villám csapott. Guszti néni ezúttal felé fordult. – Mi az, nem bontja fel, kislányom? – kérdezte alig leplezve a kíváncsiság át. – Ez a jóember azt mondja, itt adták fel, Pesten… Rose a nénire nézett, olyan tekintettel, mintha éppen most ébredt volna fel valami évszázados álomból, és azt sem tudná, hol van, kik veszik körül. Majd újra a levélre esett a tekintete, de ekkor már meg fordította, és az ujjával elkezdte feltépni a borítékot. – Jaj, ne íg y! – sopánkodott Guszti néni, aki sokat adott az ilyen részletekre. – Mindjárt hozom a levélvág ó kést. Ám ezzel már elkésett. Rose kissé reszkető kézzel sietve 284

kibontotta a borítékot, és előhalászta belőle a levelet (amiből a nag y kapkodásban szintén leszakadt eg y darabka). Az írás rövid volt, mindössze néhány sor. Miközben olvasta, a lány szíve olyan hang osan dobog ott, hog y talán Guszti néni is meg hallotta volna, ha közvetlenül melléje áll. Chère Rose, Kérlek, olvasd végig ezt a levelet (ha már szét nem tépted a borítékkal együtt), igyekszem rövid lenni. Ismét Budapesten vagyok, mivel megint lesz itt egy kiállításom. Pontosabban nem is Budapesten, nem azon a múltkori, impozáns helyen, a szobrokkal teli téren, hanem egy közeli kisvárosban, Szentendrén, az ottani művelődési házban. Nincs is akkora felhajtás körülötte, amit egyáltalán nem bánok. Az 1968-ban és azóta készült közéleti fotóimat állítják ki. De nem ez a lényeg. Az úgynevezett Körszállóban, abban a szörnyűséges, henger alakú falanszterben szálltam meg. Szeretném, ha felkeresnél (én téged nem mertelek). Nem is miattam, hanem azért, mert van itt velem valaki… de ez legyen meglepetés. Remélem, most eléggé felkeltettem a kíváncsiságodat! Csókollak: J-P P.S.: A címedet a kollégáidtól kaptam meg (tudtam, hogy a Zeneakadémián a nyomodra bukkanok). Rájuk se neheztelj ezért! – Nos, ki írta? – kérdezte Guszti néni, lábujjheg yen ág askodva, alig leplezett türelmetlenség g el. Közben Kristóf felébredt a karjában, és nyöszörög ni kezdett. Erre a hang ra Rose pillanatok 285

alatt összeszedte mag át. A zsebébe g yűrte a levelet, és átvette a kisfiút a nénitől. – Ideje meg etetni – mondta, majd a nénire nézett. – Jó, jó… tessék mellém ülni, és elmondom. Kicsit hosszú, de Kristóf úg yis sokáig szokott szopni. Rose már korábban beszámolt Guszti néninek a Jean-Philippepel való, hullámvasútszerű kapcsolatáról, és a néni mindig érdeklődve hallg atta az újabb fejleményeket. Soha nem rejtette véka alá, hog y meg látása szerint Jean-Philippe az ideális férfi Rose számára. Ami a körülményeket tekintve elég furcsa vélemény volt, de a lány a lelke mélyén – mag a sem tudta pontosan, miért – eg yetértett vele. Most beszámolt a levél tartalmáról, és arról, milyen viharos érzéseket kavart fel benne. Az elbeszélés vég én Guszti néni elg ondolkodva hümmög ött. – Hát… mindenesetre keresse fel őt – tanácsolta vég ül. – Tudja, azt szoktam mondani, hog y nem szabad eg yetlen esélyt sem elszalasztanunk. Mag uk még olyan fiatalok… – Ug yan, Guszti néni, eg yáltalán nem arról van szó, hog y én és Jean-Philippe újra… – Tudom én! De az ig azat meg vallva, az én oldalamat is majd kifúrja a kíváncsiság , ki lehet az a titokzatos valaki! – Lehet, hog y ez csak trükk! – mormolta Rose, miközben Kristófot ring atta, ug yanis a kicsi majdnem álomba szenderült az édesanyja mellén. – Oda akar valamivel csalni a Körszállóba. Milyen érdekes, hog y ő is ott szállt meg ! – tette hozzá elmélázva. – Ó, az most rettentő népszerű hely – leg yintett Guszti néni. – A külföldiek mind ott szállnak meg , a mag yarok meg , főleg a lányok, a teraszára járnak szórakozni. És nyug ati férjet fog ni… 286

Siessen, drág a – tette hozzá, tréfásan meg rázva az ujját. – Még a vég én valami csinos lányka elhappolja ezt a mag a Jean-Philippejét. Rose eg y darabig g ondolkodott, majd meg rázta a fejét. Guszti néni utolsó meg jeg yzését eg yszerűen eleng edte a füle mellett. Különben is, ha J-P meg tudja, hog y van eg y másfél hónapos kisfia… – Nem, azt hiszem, még sem a szállodában fog om felkeresni – mondta vég ül. Utánanézek, pontosan mikor és hol lesz a kiállítása Szentendrén, és inkább oda meg yek el. Íg y meg lephetem, meg aztán… kíváncsi is vag yok a képeire. Úg y látszik, a dag errotípiás portrékról áttért a sajtófotózásra. Ahog yan ismerem, biztosan azt is remekül csinálja! Nag yon tehetség es, csak ne lenne… – Alkoholista? – vág ott a szavába Guszti néni, majd hozzátette: – Nem biztos, hog y most is iszik. Sőt, úg y g ondolom, akkor nem akarna mag ával találkozni. Ez csak eg y meg érzés, de nyug odtan bízhat eg y mag amfajta vénasszony ösztöneiben. No és… mit g ondol, kit hozhatott mag ával? – Hát… – Rose elg ondolkodva ráncolta a homlokát. – Fog almam sincs. Lehetség es, hog y a feleség ét. Tudja, amikor utoljára láttam őt, eg y elmosódott fényképen, az volt az érzésem, hog y valamiképpen meg állapodott. Nem is tudom, miért. No, de ha most találkozunk, úg yis fény derül majd mindenre, nem ig az? – Már alig várom! – közölte Guszti néni lelkesen, és nem állta meg , hog y elég edetten össze ne dörzsölje a tenyerét. Rose a vég állomáson leszállt a HÉV-ről, és a hirtelen feltámadó 287

szélben összébb húzta mag án a kardig ánját. Még Guszti néni tukmálta rá, mielőtt elindult otthonról, azzal a meg jeg yzéssel, hog y júliushoz képest amúg y is hűvös van, meg aztán a Duna partján mindig is erősebben fúj a szél. Rose most belátta, jól tette, hog y hallg atott a nénire. Amúg y még reg g el lefejt eg y jó adag tejet Kristófkának, és Guszti nénit alaposan kioktatta, hog yan meleg ítse meg , és adja oda a kicsinek a cumisüveg ben. Némiképp ag g ódott, hog y elég leg yen a lefejt mennyiség a jó étvág yú lurkónak, de vég ül meg nyug tatta mag át. Ej, hiszen még ma hazaér, és azonnal meg eteti Kristófkát. Addig csak nem hal éhen! Az állomásról kiérve meg szólított eg y járókelőt, és meg kérdezte, merre van a művelődési ház. Szívélyes útbaig azítást kapott, és amikor Rose befordult a meg adott utca sarkán, rög tön szemébe ötlött az épület – el sem téveszthette volna. Úg y tűnt, a kiállítás meg nyitójára reng eteg en voltak hivatalosak, és nyilván sok más érdeklődő is eljött. Az utcán sűrűn álltak eg ymás mög ött a sárg a és piros Zsig ulik, de akadt néhány Wartburg , Moszkvics, Trabant. Az utcán pedig minden irányból eleg ánsan öltözött emberek siettek a művelődési ház felé. Mikor már csak pár lépésre volt az épülettől, Rose lelassította a lépteit, majd meg is állt. A szíve a torkában dobog ott, ezért muszáj volt kicsit meg pihennie, és behunyt szemmel néhányszor nag y leveg őt is vett. Majd ideg esen vég ig nézett mag án: fekete-fehér op-art ruhájában, a fekete kardig ánnal és a fekete körömcipővel nag yon eleg ánsan festett – ezt már otthon konstatálta. Most inkább arról akart még utoljára meg g yőződni, hog y a ruha nem g yűrődött-e össze a HÉV-en. 288

Eg y-két rántással ig azított rajta, feljebb húzta a harisnyáját, nehog y harmonikázzon a bokáján, vég ül pedig az ug yancsak az utolsó pillanatban a fejére kötött áttetsző fehér muszlinkendőn is húzott eg yet. A napszemüveg ét levette, és beletette a táskájába. Így – g ondolta elég edetten. Kapóra jött volna eg y tükör, de tükör híján ez volt minden, amit az utolsó pillanatban még meg tehetett a kedvező külső érdekében. Kihúzta mag át, és olyan arccal, ahog yan eg y hadvezér a csatába indul, meg tette az utolsó lépéseket, felment a bejárat előtti lépcsőkön, és belépett a művelődési ház előterébe. Odabent – még mielőtt alaposabban körülnézhetett volna – eg y fiatal, sötétkék öltönyös férfi lépett oda hozzá. – Jó napot! – köszönt udvariasan. – Szabad a meg hívóját? – Ó, én… – Rose meg lepődött. – Nem g ondoltam, hog y csak meg hívóval lehet… – Nos, a fog adás és a meg nyitó zártkörű. Később, a kiállítás… – De én… – Rose elpirult, mert nem szeretett ilyesmivel előhozakodni. Mélység esen lenézte az ország ban mindenhol elterjedt protekciós „urambátyám” rendszert, de most nem volt más választása. – Én a művész úr, Jean-Philippe Saint-Martin jó ismerőse vag yok. Ha meg tenné, hog y értesíti… A fiatalember arckifejezése eg y csapásra meg változott: rög tön nyájas és tisztelettudó lett. – Hog yne, hog yne. Addig is fáradjon beljebb az elvtársnő. Máris szólok neki – a fejét forg atta, majd zavartan krákog ott. – Hm, azt hiszem, eg y kis időbe fog telni. Reng eteg en állnak körülötte. Rose is arrafelé nézett, amerre a fiatalember, de hiába 289

meresztette a szemét, nem sikerült meg pillantania JeanPhilippe-et az őt körülvevő szervezők és meg hívottak g yűrűjében. Aztán eg yszer csak, minteg y varázsütésre, meg ritkult a tömeg , és a lány meg látta a férfit. Eg yik kezét zsebre téve, a másikban eg y pohár pezsg őt tartva hanyag ul állt ott szürke öltönyében, és valamin jóízűen nevetett. Majd mintha meg érezte volna mag án Rose tekintetét, meg fordult, és eg yszeriben elkomolyodott. Néhány szót mondott a kopaszodó, köpcös férfinak, akivel beszélg etett, kilépett az emberg yűrű közepéből, és a lány felé indult. Mikor odaért hozzá, mindketten meg torpantak, és pár pillanatig szótlanul méreg ették eg ymást. Vég ül Jean-Philippe szólalt meg elsőként. Eg y közeli asztalra letette a pezsg őspoharát, és közelebb lépett a lányhoz. – Szervusz, Rose! – mondta meg játszott könnyedség g el. – Jól nézel ki! – tette hozzá, miután nem érkezett válasz a köszöntésére. Rose észrevette, hog y Jean-Philippe a mellét bámulja – mióta Kristófkát szoptatta, meg szokta, hog y a férfiak tekintete rög tön oda téved, most még is fülig pirult. – Te is! – válaszolta zavartan. – Vag yis… – a tekintete önkéntelenül az asztalon lévő teli pezsg őspohárra szeg eződött. Jean-Philippe rög tön észrevette, és meg vonta a vállát. – Csak a koccintáshoz kellett. Tudod, hog y nem ihatom, – Persze, hog y tudom… Ne harag udj! Csak… Jean-Philippe tekintete a torkára forrasztotta a szót. A férfi sötét szemében a rég i szenvedély tüzét vélte felfedezni, és ettől, ha lehet, még nag yobb zavarba jött. Ezért ig yekezett másra terelni a szót. 290

– Gratulálok! – mondta erőltetett vidámság g al. – Ez a kiállítás ig azán nag yszerű! – Még nem is láttad a képeket – jeg yezte meg Jean-Philippe szárazon. – Neeem, de… Úg y értettem, nag yszerű, hog y ismét kiállították a fotóidat ebben az ország ban. – Jól van – Jean-Philippe meg int zsebre vág ta a kezét, és a nyakát nyújtog atva körülnézett a teremben, valakit keresve. – Még ráérsz meg nézni… ha ug yan érdekel. De nem is ezért hívtalak. Úg y g ondoltam, a szállodába fog sz eljönni. Az eg yszerűbb lett volna. De szerencsére itt van, aki szeretne találkozni veled. Eg y lépést tett hátrafelé, és meg int körülnézett. Vég ül visszafordult Rose-hoz. – Meg van! Ott ül az eg yik sarokban. Gyere, odaviszlek hozzá. Rose Jean-Philippe szavaiból azt mostanra meg tudta, hog y a titokzatos személy hímnemű (mivel a férfi a francia il{15} névmást használta, amikor beszélt róla), de sejtelme sem volt róla, ki lehet az. Ezért kíváncsian követte a férfit a nyüzsg ő terem eg yik távoli szeg lete felé. Az eg yik sarokasztalnál valóban üldög élt eg y mag ányos fiatalember. Rose eg yelőre csak hátulról látta, íg y még mindig nem tudta, ki lehet az… Vajon őrá g ondolt Jean-Philippe, vag y valaki más lehet az a titokzatos személy. A lány kétség ei csakhamar eloszlottak: Jean-Philippe odaállt a fiatalember mellé, lehajolt, és a fülébe súg ott valamit. Az pedig erre felpattant, mint akit darázs csípett meg . Mikor szembefordultak eg ymással, Rose már teljesen biztos 291

volt benne, hog y még sohasem látta ezt a fiút. Vag y még is? Valami furcsán ismerős volt benne… Valamivel fiatalabb lehetett nála, még eg észen kölyökképű, és hasonlított valakire… De vajon kire? Aztán beléhasított a felismerés, amely olyan sokkolóan hatott rá, hog y kis híján meg szédült. A fiú ug yanis rá hasonlított. Mintha saját mag át látta volna viszont férfialakban, és pár évvel fiatalabban. De hát ez nem lehetséges! Jean-Philippe látta az arcán, mennyire meg döbbent. Odalépett hozzá, és biztatóan a vállára tette a kezét. – Rose, bemutatom neked Marc Pitou-t. A féltestvéredet. Az öcsédet – ezzel a fiú felé fordult, és az asztal melletti üres székre mutatott. – Fog lalj helyet. Beszélg essetek! Ezzel sarkon fordult, és eltűnt a termet eg yre sűrűbben meg töltő tömeg ben. Rose és Marc eg y pillanatig még zavarodottan bámultak eg ymásra, de mivel a fiú helyzeti előnyben volt (ő tudta, hog y valamikor a napokban találkozni fog nak), először ő tért mag ához. Elmosolyodott, és a kezét nyújtotta Rose-nak. – Szervusz! – mondta barátság osan. Rose óvatosan elfog adta a felé nyújtott kezet. – Sze… szervusz! – dadog ta, még mindig félig önkívületben. Marc mag a is a vele szemben álló székre mutatott. – Kérlek, ülj le! – mondta a lánynak. – Látom, mennyire meg döbbentél, és meg is értem. Hadd mondjam el, hog yan kerülök ide, jó? Mire a vég ére érek, sok mindent meg fog sz 292

érteni te is. Rose bólintott, a fiú pedig illedelmesen meg várta, hog y helyet fog laljon. Mikor aztán ott ültek eg ymással szemben, a fiatalember arcán kedves, kisfiús vig yor jelent meg . – Hát, van eg y nővérem! – mondta, őszinte lelkesedéssel a hang jában. – Azaz nővérünk! Nekem, és Luciennek tudniillik, az öcsémnek. Ő most nem jött velünk, de nag yon szeretne veled találkozni, és meg kért, hog y mutassam meg neked a fényképét – Marc a zakója zsebében kotorászott, és előhúzott eg y bőrtárcát. – Tessék, ő az – jelentette ki diadalmasan, a tárcát felnyitva, és rábökve eg y átlátszó műanyag tokban lévő ig azolványképre. Lucien is nag yon hasonlított Marcra, és eg yúttal őrá, Rose-ra is, a lány fig yelmét még sem az ő fotója keltette fel ig azán. – Ez itt… az édesanyátok? – kérdezte, tétován rámutatva eg y másik ig azolványképre, amelyen eg y komoly, festetlen arcú, szomorú tekintetű hölg y látszott, szig orú fehér g allérral az álla alatt, és szorosan felkötött konttyal. – Ó, ig en! – Marc láthatóan kissé zavarba jött. – Ő az. Vag yis, ő volt az. Három hónapja meg halt. – Á! – Rose visszahőkölt. – Őszinte részvétem! – mondta g yorsan. – Köszönöm! – Marc meg hajtotta a fejét. – De… ug ye tudod, hog y ő… szóval, hog y a te anyád is volt? Rose elkapta a tekintetét, és eg y ideig kibámult a közeli ablakon. Majd alig észrevehetően meg vonta a vállát. – Rájöttem – mondta. – De… ennek most már semmi jelentőség e, nem ig az? Marc elvörösödött. 293

– Ezt meg hog y érted? – kérdezte. – Hát… ameddig élt, nem mutatott túl nag y érdeklődést a lánya iránt. Most pedig már nem is fog . Íg y értettem. – Nos, ig az – ismerte el Marc. – De… valójában neki köszönhető, hog y most itt vag yok. – Ig azán? – Rose felvonta a szemöldökét. – Várj, hadd mondjam el… Mi persze Luciennel nem tudtunk róla, hog y van eg y nővérünk. Anyánk soha sem beszélt rólad, és… ha már itt tartunk, apánk sem. – Marcel! – suttog ta Rose. – Ig en – bólintott Marc. – Pedig ő is ismert tég ed. Ne ag g ódj, ma már mindent tudok a haláláról. Anyánk elmondta, hog yan történt. A halálos ág yán… – Szóval, mindent bevallott nektek… – Íg y is lehet mondani – sóhajtott Marc. – De ne szaladjunk előre. Inkább ott kezdeném, amikor beteg lett. Eg yik napról a másikra történt, leg alábbis a számunkra, ug yanis kiderült, hog y már rég óta g yeng élkedett. De titkolta, nem ment orvoshoz. Aztán összeesett a munkahelyén, és bevitték a kórházba. Akkor azonban már késő volt… A kezelőorvosa később azt mondta nekem és Luciennek, hog y az volt az érzése, mintha lemondott volna az életéről. Meg még azt is, hog y nem csak aktívan lehet öng yilkos az ember… Ug ye, érted? Rose komoran bólintott, mire Marc folytatta. – Szóval, amikor kiderült, hog y már csak hetek vannak hátra az életéből, mag ához hívatott minket Luciennel, és elmondta, hog y van eg y nővérünk. Azt is elmondta, milyen körülmények között fog antál, és születtél meg , és hog y azután ő nem törődött 294

veled, látni sem akart. De érdekes módon mindig tudta, mi van veled, és hol vag y éppen. Arról is tudott, hog y apám meg környékezett… – Az a levél! – motyog ta Rose. – Hát még is ő írta! – Ig en, fig yelmeztetni akart – úg y tűnt, Marc erről is tudott. – De hiába… Vég ül ez az eg ész üg y apám életébe került. – Sajnálom! Marc meg vonta a vállát. – Már rég en volt. És eg yébként sem voltunk vele túl jóban… De térjünk vissza anyámra. Azt mondta, hog y ha ő már nem lesz, keressünk meg tég ed. „Szükség etek lesz eg ymásra” – hajtog atta. Tőle tudtuk meg azt is, hog y bizonyos Saint-Martinékat kell keresnünk Párizsban, ők majd tudni fog ják, hol vag y. Hát, íg y jutottam el Jean-Philippe-hez. Ő meg felajánlotta, hog y kísérjem el Budapestre, a kiállítására. Elárulta, hog y ő is szeretne találkozni veled, és ez jó ürüg y lesz, hog y meg keressen – Marc ismét elvig yorodott, de Rose arckifejezését látva lefag yott az arcáról a mosoly. – Mi a baj? – kérdezte. Rose meg rázta a fejét. – Semmi! Azaz… nem veled van baj, Marc. Sőt! Nag yon örülök, hog y találkoztunk, még ha ez most nem is látszik rajtam. Kérlek, érts meg ! Olyan volt ez nekem, mint derült ég ből a villámcsapás. – Persze, persze! – Marc az asztalon átnyúlva meg fog ta Rose kezét. – Még néhány napig itt leszünk. Remélem, nem utoljára találkoztunk! Most pedig … – a fiú a fejét forg atta, mintha keresne valakit. – Nem keressük meg Jean-Philippe-et? Meg nézhetnéd a képeit is, ig azán klasszak! 295

– Jean-Philippe! – ismételte Rose kicsit bosszúsan. – Csak nem felcsaptál kerítőnek? – nézett g yanakodva Marcra. – Ug yan! – a fiatalember szeme ártatlanul elkerekedett. – Hová g ondolsz? Eg yébként… – közelebb hajolt a lányhoz. – Maman mást is mondott a halálos ág yán. Azt, hog y életünk szerelméről soha ne mondjunk le. Soha! Akkor sem, ha eg y eg ész világ áll közöttünk! Különben eg ész életünkben boldog talanok leszünk. – Nag y bölcsesség ! – Rose hang ja kissé g únyos volt. – És honnan veszed, hog y én meg Jean-Philippe… – Ó, hát, ahog yan rólad beszélt! Csak eg yvalakiért rajong jobban: Christine-ért. – Christine-ért? – Rose meg hökkent. – Az meg ki? A feleség e? – Dehog y! – Marc elnevette mag át. – A lánya! Rose erre elsápadt, és hosszú másodpercekig eg yetlen hang ot sem volt képes kinyög ni. Azután felállt, meg kapaszkodott a széke támlájában, majd g yors léptekkel elindult a kijárat felé. Marc odakint, az épület előtti lépcsőn érte utol. Meg rag adta a karját. – Hé! – kiáltott rá. – Hát beléd meg mi ütött? Valami rosszat mondtam? Rose azonban kitépte a karját a kezéből. – Hag yj békén! – sziszeg te, és villámló tekintettel nézett a fiúra, mire az ijedten eleng edte. Rose elviharzott, olyan g yorsan, amennyire csak a tízcentis cipősarka eng edte, reménykedve, hog y sem Marc, sem Jean-Philippe nem fog utána eredni, és hog y az állomáson sikerül majd elcsípnie eg y HÉV-et. Marc azonban nem moccant, csak tátott szájjal, értetlenül bámult utána, eg észen addig , míg az utcasarkon befordulva el 296

nem tűnt a szeme elől. Marc már másnap felhívta őt (nyilván a telefonszámot is a kollég áitól szerezték meg ), de Rose, aki éppen Kristófot szoptatta, intett Guszti néninek, hog y nem akar a fiatalemberrel beszélni. A néni az évek során bizony alaposan berozsdásodott franciatudását elővéve próbált vele beszélg etni, ám Marc vélhetően hamar belefáradt a kag ylóba való szótag olásba, íg y pár perc múlva elbúcsúzott. Guszti néni meg lepett arccal nézett Rose-ra. – Nohát, aranyom! Ez a fiú azt állítja, hog y a mag a öccse. Mi a csuda folyik itt? – Jaj, Guszti néni! – sóhajtott a lány. – Ig azat mondott. Később el akartam mesélni, de teg nap olyan zaklatott voltam… – Azt láttam! Ezért nem is mertem kérdezősködni. De… az öccse? Nem is tudtam, hog y van öccse! – Még hozzá kettő! – Rose Kristóf fölé hajolt, és halkan sírva fakadt. – Én sem tudtam! – szipog ta. – Olyan furcsa és bonyolult az életem és a családom… Család! Miféle család ez… Guszti néni mellé ült, és vig asztalóan meg simog atta a haját. – No, ne sírjon! Adja csak ide Kristófkát… Úg y! Most pedig fig yeljen rám! Még hog y miféle család! Leg alább van családja. Nézzen rám, kedves, és becsülje meg , azt, amije van. Kiderült, hog y van két öccse? Hát akkor sírás helyett örüljön, és menjen, beszéljen azzal a fiúval, aki most nem érti, miért hag yta teg nap úg y faképnél. Leg alábbis ezt hámoztam ki a szavaiból. Meg jeg yzem… ezek a fiatalok franciául is úg y hadarnak 297

manapság , mint mag yarul. No, mindeg y… Még valamit szeretnék mondani – tette hozzá halkabban. – A mag a helyében beszélnék Jean-Philippe-pel is. Rose nem szólt semmit, csak hevesen meg rázta a fejét. – No-no! – Guszti néni a vállára tette a kezét. – Látom, teg nap történt valami mag uk között… Már meg int! Márpedig , akik ennyit veszekednek, meg ennyiszer meg sértődnek eg ymásra, azok biztosan nag yon szeretik eg ymást. Rose elkerekedett, könnyes szemmel bámult Guszti nénire. – Ig en! – erősködött a néni. – Szeretik eg ymást! – Én g yűlölöm őt! – felelte Rose összehúzott szemmel, és ezzel kiment a szobából. Guszti néni már csak azt látta, hog y a kis fehér nyári kabátjában és a kézitáskájával kimeg y az előszobába, majd a bejárati ajtó csukódását hallotta. Elég edetten bólintott, majd a mély álomba merült Kristóffal óvatosan a kiság yhoz lépett, és óvatosan belefektette. – Anyukád most elment elintézni eg y nag yon fontos üg yet – suttog ta az elég edetten szuszog ó babának. – De nag yon fog sietni vissza hozzád, mert te vag y neki a leg drág ább a világ on! A Körszálló teraszán még hétköznap este is nag y szokott lenni a sürg és-forg ás, különösen az ilyen szép, bársonyosan meleg nyári napokon. A pincérek eg ész este meg sem állva cikáztak az asztalok között, amelyeknél divatos ruhát és frizurát viselő, fiatal nők ültek, hanyag ul cig arettázó külföldi vag y g avalléros mag yar partnerükkel. A zenekar kezdetben még pattog ó ritmusú táncdalokat játszott, ám ahog yan a hang ulat kezdett 298

meg hittebbé válni, úg y váltottak át ők is az andalító szerelmes számokra, amelyekre olyan kellemesen össze lehet bújni, anélkül, hog y bárki is eg yetlen rosszalló pillantást vetne az alkalmi vag y összeszokott párokra. Rose eg y darabig tisztes távolból, a Szilág yi Erzsébet fasor túloldaláról fig yelte a színes, kavarg ó teraszt, az út menti fák jótékony árnyékából, amelyet a leszálló alkonyat csak elmélyített. Keresve sem találhatott az ember jobb rejtekhelyet. De amúg y sem törődött volna vele senki. A vendég ek láthatóan remekül érezték mag ukat a teraszon. Még Jean-Philippe és Marc is, akik a terasz utca felőli szélén ültek eg y asztalnál, tehát Rose jól láthatta őket. Ők nem táncoltak, és nem ismerkedtek. Lehetség es, hog y korábban meg környékezték őket a színes ruhás hölg yikék, de nyilván elhárították a közeledésüket, íg y mostanra nem zaklatta őket senki. Innen úg y tűnt, hog y csupán dohányoznak, beszélg etnek és iszog atnak… hog y mit, azt a lány ilyen messziről nem láthatta, de Jean-Philippe kedvéért valószínűleg csak üdítőt. A lány nag yot sóhajtott, és érezte, hog y könnyek g yűlnek a szemébe. A fenébe is! Miért pont itt kellett meg szállniuk ezeknek a nyomorultaknak? Éppen itt, ahol Mathieu-vel laktak a férfi szökése és az ő életének eg yik leg utóbbi fordulópontja előtt. Habár… fiatal kora ellenére már annyi fordulópontja volt az életének, hog y szinte számba se tudja venni őket. Mikor úg y eg y fél órája meg érkezett ide (azóta ácsorg ott a fák alatt), akkor döbbent rá, hog y mostanra kis híján meg is feledkezett Mathieuről. Vajon mi lehet vele – hol van most, mit csinál? Rose tudta, hog y valószínűleg soha többé nem fog ja látni, de a lelke mélyén 299

már nem tudott rá harag udni. Sőt, tiszta szívéből boldog ság ot és nyug odt idős éveket kívánt neki, bármit is követett el a múltban. Valószínűleg rég meg bűnhődött érte… Most azonban vég re már cselekednie kellene… Nem ácsorog hat itt eg ész éjszaka, már csak azért sem, mert Marc és Jean-Philippe felállhatnak és felmehetnek a szobájukba. Az előbb látta, hog y az öccse lopva ásított eg yet. Most vag y soha! Rose kinyitotta a kis kézitáskáját, és előkotort belőle eg y összecsukható tükröt. Meg akarta nézni, hog y elmaszatolódott-e a szemfestéke, ám olyan sötét volt, hog y alig tudta kivenni az arca körvonalait. De talán nem látszik rajta, hog y bőg ött… na, nem is volt az bőg és, csak eg y kis pityerg és, de nem szerette volna, ha Jean-Philippe-nek feltűnik. Áh, de hiszen Jean-Philippe-nek soha nem tűnik fel semmi! A lány összecsukta a tükröt, visszatette a táskájába, amit hang osan bekattintott. Felszeg te a fejét, hátrarázta a haját, és elindult, át az úton, a hotel nyüzsg ő terasza felé. Marc éppen róla beszélt Jean-Philippe-nek: elmondta, hog y aznap reg g el felhívta, de csak a főbérlőjével, eg y franciául elég g é rosszul beszélő, ám nag yon kedves idős hölg g yel tudott szót váltani. Még mindig nem értette, Rose miért rohant el hanyatt-homlok a kiállításról, és Jean-Philippe ímmel-ámmal adott mag yarázatai sem ig azán elég ítették ki. A férfi további részletek helyett a homlokát ráncolva, elg ondolkodva szívta a cig arettáját, és eg ykedvűen bámulta az, eg ymásba fonódott táncosok eg yre ritkuló csoportját . – Mindenképpen akarok még vele találkozni, J-P! – mondta. – Nem hag yhatom ennyiben a dolg ot. Mit mondok otthon 300

Luciennek? Meg íg értem neki, hog y meg hívom mag unkhoz a nővérkénket. Ő is alig várja, hog y meg ismerhesse. Lehet, hog y neki is el kell jönnie ide? Jean-Philippe elmosolyodott, és körülnézett a teraszon. – Miért, olyan kellemetlen itt? Főleg a ti korotokban lévő fiatalembereknek? – Ó, nem! – Marc elvig yorodott. – Ig azad van, miért is ne jöhetnénk el még eg yszer? És te… Te nem akarsz már találkozni vele? Jean-Philippe elkomorodott. – Ő nem akar velem! Láthattad… – Ó! – ebben a pillanatban Marc felfig yelt valamire, és félbeszakította a barátját. – Az nem olyan biztos! Jean-Philippe kérdőn nézett rá, mire Marc a fejével intett, hog y nézzen hátra . A férfi meg fordult, és nem akart hinni a szemének. Rose állt ott, nem messze tőlük, a terasz feljáratánál, és karba tett kézzel, ellenség esen nézte őket. Csinos volt, mint mindig , de volt rajta valami nag yon furcsa… Mikor Jean-Philippe rájött, hog y mi az, a szíve hatalmasat dobbant, és azonnal felug rott az asztal mellől. – Rose! – ug rott oda a lányhoz. – Az isten szerelmére… – Na, mi van, J-P? – kérdezte a lány kihívó hang súllyal. – Nem számítottál rá, hog y még ma viszontlátjuk eg ymást, ig az? Felnevetett, és ettől eg y kissé meg ing ott. Meg kapaszkodott a korlátba, és sötét, g yűlölködő tekintettel nézett a férfira. Az meg fog ta a karját, és ag g ódva nézett körül. – Rose! – kezdte g yeng éd, rábeszélő hang on. – Nincs semmi 301

baj! Gyere, bemeg yünk a szállóba, és ott beszélg etünk, jó? – Nem meg yek veled sehová! – Rose dühösen kiabált, és dacosan felszeg te az állát. – Pláne nem eg y hotelszobába! – Cssss! – csitította őt Jean-Philippe, és kétség beesetten intett Marcnak, hog y jöjjön, seg ítsen neki. Mikor a fiú melléjük ért, odasúg ta neki. – Részeg ! Sajnos, Rose meg hallotta ezt, és teljesen elveszítette a fejét. A kistáskájával ráütött Jean-Philippe-re, amitől kis híján hanyatt esett. Szerencsére közvetlenül mög ötte volt a korlát, az felfog ta. A jelenetre felfig yeltek a pincérek is, akik lassan odag yűltek a három vendég köré, eg yelőre csak ag g odalmas pillantásokat vetve eg ymásra. Jean-Philippe meg fog ta a lány karját, és eg észen közel hajolt az arcához. – Ig en, részeg vag y, drág aság om! Én már csak tudom! De semmi baj, csak ne csinálj botrányt, mert mindjárt kidobnak innen. Gyere, támaszkodj rám és Marcra, bemeg yünk, meg mosakszol, és meg próbálunk beszélg etni. Rendben? Rose az előbbi dühkitörés után teljesen elernyedt, és úg y érezte, menten összecsuklik. Még mindig szívből g yűlölte JeanPhilippe-et, de ebben a pillanatban örült neki, hog y van itt valaki, akibe belekapaszkodhat. Jól van, mindeg y hová, csak vig ye, vig ye el innen. Azt is látta, hog y a vendég ek és a pincérek tekintete mind rá szeg eződik, és annyira nem volt már részeg , hog y ez ne zavarja. Mostanra azt is érezte, hog y bűzlik, és hog y a ruhája, a haja is zilált. Pedig csak néhány kupica kevertet ivott eg y Moszkva téri talponállóban, hog y bátorság ot merítsen! Mikor azonban erre 302

g ondolt, a g yomra hirtelen felkavarodott. Ig en, részeg volt, de nem annyira, hog y ne tudja mag áról. És hog y pont Jean-Philippe-től kelljen ezt hallania… – Jó, menjünk be – mondta sírós hang on a férfinak, és a karjába kapaszkodott. Marc erre azonnal készség esen a másik oldalára ug rott, hog y onnan támog assa. Íg y, hármasban indultak befelé, miközben a teraszon ülők arcukon leplezni kívánt g únnyal fig yelték őket. Ám volt eg yvalaki, akinek az arcán nem volt g úny, ahog yan felállva, sápadtan, ég ő tekintettel nézte vég ig a jelenetet, olyan arckifejezéssel, mintha minden pillanatban szeretett volna közbelépni – de vég ül még sem tette. Jakab Áron eg y kollég ájával ivott meg eg y sört a szálló teraszán, miután interjút készítettek eg y Budapesten tartózkodó másodvonalbeli szovjet színésszel. Amikor Rose a két fiatalemberre támaszkodva belépett az előcsarnokba, azt még a könnyein és a szemébe hulló haján keresztül is látta, hog y a recepciós ma este nem más, mint az ő rég i barátja, Sulyok úr. Erre még jobban elszég yellte mag át, és mélyen lehajtotta a fejét, nehog y meg ismerje. Ám ez hiú reménynek bizonyult. – Vig yázz rá! – utasította Jean-Philippe Marcot, aki erre készség esen átölelte Rose derekát, Jean-Philippe pedig a recepciós pulthoz lépett, és valamit halkan mondott Sulyoknak. A zsebébe nyúlva át is nyújtott valamit, mire a recepciós bólintott, és kíváncsian meg nézte mag ának a szóban forg ó hölg yet. Ekkor meg lepetten felkiáltott: – De hiszen ez… – ámde ekkor g yőzött az évek óta jól beg yakorolt recepciós diszkréció, és elhallg atott. Jean-Philippe 303

és Marc a további feltűnést kerülve g yorsan a lifthez kísérték Rose-t és mindannyian beszálltak. Sulyok úr még mindig meg rökönyödve bámult utánuk, de ekkor észrevette, hog y nem ő az eg yetlen. Néhány lépéssel a pultja előtt eg y szőke, öltözékéből ítélve mag yar fiatalember állt, és úg y bámulta a már becsukódott liftajtót, mintha g yökeret eresztett volna. – Hé, mag a! – szólt rá Sulyok, mire a fiatalember feléje fordult. – Ig en, mag a! – folytatta a recepciós. – Kopjon le, jó? Ne tátsa itt a száját, mert belerepül eg y lég y! A fiú erre fülig elvörösödött, és pillanatok alatt elkotródott az előcsarnokból, ki, a már éjszakai sötétség be burkolózott teraszra. Jean-Philippe Marc seg ítség ével a szobájába vitte a lányt, leültette eg y fotelba, ráterített eg y plédet, majd intett Marcnak, hog y most már tűnjön el. A fiú szó nélkül eng edelmeskedett, és kiment, eg yenest a folyosó túloldalán lévő szobájába. JeanPhilippe ekkor vizet töltött eg y pohárba, és visszament a lányhoz. Ő is leült vele szemben, és a vizet a köztük lévő dohányzóasztalra tette. Rose behunyt szemmel, a lábát mag a alá húzva kuporg ott az öblös fotelban, de a férfi tudta, hog y nem alszik. Türelmesen várt, hog y kinyissa a szemét. Nem is kellett sokáig várnia. JeanPhilippe ekkor a kezébe vette a poharat, és odanyújtotta Rosenak. – Ig yál! – utasította ellentmondást nem tűrő, ámde g yeng éd hang on. – Ilyenkor ez a leg jobb, amit tehetsz. Hidd el, én már csak tudom! – tette hozzá, és elvig yorodott. Rose előhúzta a kezét a pléd alól, és átvette a poharat. Eg y hajtásra kiitta – eddig 304

nem is vette észre, hog y ennyire szomjas. – Ez az! – mondta Jean-Philippe. – Most már csak az a kérdés, hog y kihányod-e az eg észet. Lehet, hog y akkor jobban járnál… – Jaj, hag yj már… – motyog ta Rose, és a homlokát simog atta. – Szétmeg y a fejem! – nyög te panaszosan. – Pedig még nincs is másnap! – jeg yezte meg Jean-Philippe, majd készség esen felállt, és az éjjeliszekrény felé indult. – Keresek aszpirint – mag yarázta, miközben a fiókban matatott. – Á, itt is van. Hozok még vizet, és vedd be. – És ha kihányom? – Rose kezdett mag ához térni, és jólesett kötözködnie az őt buzg ón ápoló Jean-Philippe-pel. A férfit azonban nem lehetett kihozni a sodrából. Mintha eg yenesen élvezte volna, hog y Rose ilyen állapotban van. – Akkor majd kapsz másikat – válaszolta hig g adtan, és a lány elé állva átnyújtotta neki a g yóg yszert az újabb pohár vízzel. Miután Rose pár korttyal bevette az aszpirint, ismét helyet fog lalt vele szemben. – Íg y! – mondta elég edetten. – Most pedig beszélg ethetünk… Akarod te kezdeni? – kérdezte sokkal halkabban. Rose bólintott. Kissé még szédült, és a feje is hasog atott, de a kíváncsiság és a féltékenység még annál is jobban g yötörte. – Neked tényleg van eg y lányod? – kérdezte hosszú sóhajjal kísérve. – Van. Azaz hog y… felesben osztozunk rajta Antoine-nal. Vag yis… ha beleszámoljuk még Denis-t is… – Micsoda? – Rose feljebb ült a fotelban, és a férfira bámult. – Miket hordasz itt össze? – Christine Lulu kislánya – mondta Jean-Philippe a lány 305

szemébe nézve. – De ő lemondott róla. Amerikába költözött, és azóta sem tudunk róla semmit. A g yereket meg örökbe akarta adni. Én, meg mondom őszintén, eleinte támog attam ezt, de Antoine és Catherine… – Catherine? – Rose amúg y is nehezen követte a rázúduló információkat, de ez már sok volt. – Mi van Catherine-nal? – kérdezte, némi féltékenység g el a hang jában. – Hát, ő is amellett kardoskodott, hog y inkább mi fog adjuk örökbe. Még iscsak mi vag yunk a családja… De… Catherine azóta meg halt, Rose. – Ó! – Rose erre hirtelen nem tudott mit mondani. – Nos, ig en. Szóval, íg y esett, hog y a kislány ránk maradt. Antoine-ra meg rám. Fura család vag yunk, g ondolhatod – tette hozzá szomorkás mosollyal. – De… eg észen jól elboldog ulunk. Eg y darabig csend volt. Rose mag ában emésztg ette a hallottakat, Jean-Philippe pedig meg próbálta összeszedni a bátorság át ahhoz, hog y vég re kimondja, ami rég óta nyomta a szívét. – Bocsáss meg , Rose! – mondta vég ül ünnepélyes, mély hang on. – A… g yermekünk miatt. Ma már tudom, hog y óriási hiba volt elutasítanom őt. Sőt, bűn. De meg bűnhődtem érte. – No persze! – motyog ta Rose. – Nem kívánhatom, hog y most hig g y nekem. De a kis Christine jelenléte az életemben sok mindent meg változtatott. Sok mindent felforg atott… jó értelemben. Akkoriban retteg tem attól, hog y apa leg yek. Önző voltam. Ennek már vég e. Rose hallg atott. Leg szívesebben elsírta volna mag át, de már nem dühében vag y féltékenység ében. Ig azából hatalmas 306

meg könnyebbülést érzett, mintha valami mázsás súly g ördült volna le a szívéről. Ám még nem akart sírni. Eg yelőre még nem. Talán majd holnap, ha otthon lesz, Kristófkánál… Ahog y eszébe jutott a kisfia, hirtelen érezte, hog y a mellén nedves a blúza. Ijedten odakapott – hát persze, már rég en szoptatta meg . Még szerencse, hog y otthon tartott tápszert, és Guszti néni már eg ész üg yesen meg tudta etetni… Jean-Philippe közben fig yelmesen nézte a mozdulatát és a meg változott arckifejezését. Eszébe jutott Lulu, amikor a kórházban meg látog atta, és a lány a meg duzzadt mellére panaszkodott. Zavartan meg köszörülte a torkát. – Most én jövök, jó? – kérdezte félénken. – Neked is van eg y g yereked, ug ye, Rose? A lány felkapta a fejét, és Jean-Philippe-re bámult, olyan arccal, mintha hirtelen nem tudná, hog yan került ide. Majd nag yot nyelt, és bólintott. – Ig en. Idén májusban született. Christophe a neve. – Úg y! És ki az apja? Ismét eg ymás szemébe néztek, és Rose elhúzta a száját. – Mindeg y – mondta fásultan. – Eg yáltalán nem számít. Ő is lemondott a g yerekről, mint… Lulu. Ti, férfiak ezt persze sokkal könnyebben elintézitek! Meg int sokáig hallg attak mind a ketten, míg vég ül JeanPhilippe felállt, Rose-hoz lépett, és a lány fölé hajolt. – Na, jó – mondta. – Most pedig hazaviszlek. Meg van a címed, fog unk eg y taxit, és elkísérlek. Először úg y terveztem, hog y lefektetlek itt aludni, és majd reg g el hazameg yünk. De most látom, hog y a kis Christophe-nak szükség e van rád. Na g yere, 307

kapaszkodj a nyakamba! Rose eng edelmeskedett, és hag yta, hog y a férfi óvatosan a karjába veg ye. Bág yadtan a vállára hajtotta a fejét. – De én ittam! – motyog ta félálomban. – Íg y nem szoptathatom meg Christophe-ot. – Ug yan! – Jean-Philippe halkan felnevetett. – Mondd már, leg feljebb mélyebben alszik majd. Akkor is a mamája mellett van a helye. – Jean-Philippe? – mormolta a lány alig hallhatóan. – Tessék? – Lehet, hog y még iscsak te vag y az ig azi? – Hog y érted? Á… Nem, azt nem hiszem. De azt tudom, hog y én szeretlek a világ on a leg jobban. – Mondd még eg yszer… – Most nem! Majd holnap, amikor kijózanodtál, és tiszta fejjel válaszolni is tudsz rá. Mire leértek, és Jean-Philippe fog ott eg y taxit a hotel előtt, Rose már az ig azak álmát aludta. Mikor hazaértek, felcseng etett Guszti néninek, aki a köntösét mag ára kapva rög tön lerohant a ház elé. Ott eg y fekete hajú, kedves mosolyú fiatalember várta, az alvó Rose-zal a karjában. – Jesszus! – csapta össze a kezét. – Csak nem történt valami baja? A férfi értetlen arckifejezését látva eszébe jutott, hog y franciául kell beszélnie. – Öhm, nos… ön ug ye Jean-Philippe? A férfi bólintott. – Kérem, ne ijedjen meg , asszonyom. Semmi baja, csak… ivott 308

eg y kicsit, és elaludt. Felviszem őt, csak mutassa az utat. – Jól van! Persze, persze! Guszti néni még mindig eg y kicsit ijedten szaladt előre a lépcsőn, majd a körfolyosón, és már nyitotta is az ajtót. Mikor Jean-Philippe belépett, meg fordult és a szájára tette az ujját. – Csitt! – suttog ta. – Kristófka alszik. A férfi a furcsán kiejtett név ellenére is meg értette, kiről van szó. Bólintott, és a néni elmutog atott utasítását követve letette Rose-t a nappaliban lévő díványra. Utána meg fordult, és ismét a kétség beesett arcú nénivel találta szembe mag át. – Hazahoztam! – suttog ta, és bátorítóan elmosolyodott. Az idős hölg y azonban meg rázta a fejét. Vicces franciaság g al, ám komoly arccal csak ennyit mondott: – Ez nem az otthona, chéri. Soha nem is volt az. Ha valóban haza akarja vinni, akkor jöjjön el ide érte, csomag olja össze őt és a kisfiút, és mindkettőjüket vig ye mag ával! – De én… – Jean-Philippe kissé zavarba jött a néni eg yenes szavaitól. Ő azonban még nem fejezte be. – Mivel szereti mag át, fiam. Mindig is mag át szerette. Hallg asson eg y ilyen öreg asszonyra, és ne eng edje ki a kezéből a szerelmet és az életet! A néninek könnyek g yűltek a szemébe, mire Jean-Philippe szíve meg esett rajta. Meg értette, hosszú élete során milyen sokat szenvedhetett szeg ény. Átölelte, és a fülébe súg ta. – Rendben van, madame! Holnap visszajövök, és meg próbálom… De Rose-nak kell döntenie. Márpedig tudjuk, milyen makacs teremtés! – Az biztos! – Guszti néni a könnyein keresztül mosolyg ott. – 309

De tudja mit! – tolta el mag ától a férfit. – Eg y kis csellel is élhet. Mondja azt, hog y elviszi őt meg látog atni a családját! – Ohó! – Jean-Philippe elég edetten csettintett. – Ez tényleg nag yszerű ötlet! Biztosan látni akarja Lucient, Antoine-t, Christine-t… – Ekkor hirtelen eszébe jutott valami, és a nénire nézett. – És mag a? – kérdezte ag g ódva. – Én! – Guszti néni leg yintett. – Mit számítok én? A család az első! – A család! – Jean-Philippe bólintott. – A mi kis nem mindennapi családunk… Ezzel búcsúzóul homlokon csókolta Guszti nénit, és elment. Odakint már hajnalodott, és a férfi eg yszerre úg y érezte, hog y az új nappal új élet is kezdődött. Még nem biztos, hog y boldog és felhőtlen, de abban már reménykedhetett, hog y közös élet.

310

EPILÓGUS

1973. január Évtizedek óta ez a leg hideg ebb tél – leg alábbis Guszti néni szerint, aki pedig a csikorg ós és nyomorúság os háborús telekre is jól emlékezett. Nos, szerinte a mostani tél azokhoz hasonlít, azzal a különbség g el, hog y manapság a leg több lakásban szerencsére van fűtés. A Farkasréti temető kopasz, behavazott fái között azonban valóság os szibériai fag y uralkodott. Az utóbbi napokban ug yan nem esett több hó, ám a nag y hideg ben az előző hetekben leesett ég i áldás nem olvadt el, csupán kőkeményre fag yott. Az ólomszínű ég bolt előtt élesen kirajzolódó faág ak kísértetiesen csikorog tak, amikor rájuk szállt eg y-eg y varjú… Nem is lehetne alkalmasabb díszlet egy temetéshez– g ondolta JeanPhilippe, aki Rose-t vezette az eg yik karján, míg a másik oldalról Guszti néni kapaszkodott bele, óvatosan tipeg ve a jeg es temetői ösvényen. A férfi hajadonfőtt volt, de az előbb lopva úg y ig azította a sálját, hog y eltakarja a fülét. Még a vég én lefag yna! Időről-időre Rose-ra is ag g odalmaskodó pillantást vetett, és leg szívesebben meg kérdezte volna, nem fázik-e nag yon, de látta, hog y a lány fejét lehajtva még mindig halkan sírdog ál a kalapjáról a szemébe hulló fekete fátyol mög ött. Guszti néni írta meg nekik néhány hete, hog y Jakab Áron pár nappal szilveszter után öng yilkos lett. A g ázcsapot nyitotta mag ára az albérletében, persze g ondosan meg várva, hog y 311

eg yedül leg yen a lakásban. Csak napok múlva találták meg szeg ényt. A néni csak ennyit tudott meg , ezt is véletlenül, az újság ból – elmondása szerint. Utána pedig , Rose kérésére kiderítette, mikor és hol lesz a temetés. Rose mindenképpen el akart jönni, és Jean-Philippe nem tiltakozott. Hiszen Áron – akiről a lány vég ül sok mindent elmondott a férfinak, hiszen ő volt Christophe vér szerinti apja – mintha neki is rég i ismerőse lett volna. Jean-Philippe már előtte is szeretett volna minél többet meg tudni róla. A kisfiú ug yanis Rose szerint rá hasonlít. Jean-Philippe szerint inkább – vicces módon – ő is Antoine-ra. Persze Rose elárulta, hog y először éppen azért fig yelt fel a fiúra, mert emlékeztette őt Antoine-ra, és valahog yan ettől nyomban közel érezte mag át hozzá. Elmesélte rövid, de annál viharosabb viszonyuk történetét, a trag ikus fordulatot, amely eg y ártalmatlannak tűnő cikk következménye volt, majd a szakítást… A g yerek miatt. Látszólag . De Rose azt is elárulta Jean-Philippe-nek, hog y pontosan abban a pillanatban, mikor eldöntötte, hog y elhag yja Áront, meg látta az ő képét eg y mag yar újság címlapján. A sors keze, mondhatná, aki hisz az ilyesmiben… Miután tudomást szereztek Jakab Áron haláláról, rög tön eldöntötték, hog y eljönnek a temetésre. A g yerekeket, Christine-t és Christophe-ot Antoine-ékra bízták, már napokkal az utazás előtt. Nem akarták, hog y ők is meg szenvedjék az otthon uralkodó g yászos hang ulatot. Rose ug yanis akkoriban napokig sírt, és Jean-Philippe szíve is elszorult, mikor a szerencsétlen sorsú mag yar fiúra g ondolt. Micsoda értelmetlen halál! Pedig , mint meg tudták, kezdett újra eg yenesbe jönni az élete: visszatért 312

a Magyar Nemzethez, és újra írog atott, ha nem is olyan g yakran, mint azelőtt. Ám ez idővel meg változhatott volna – ezt a kollég ái árulták el Rose-nak. Csak eg y-két évig kellett volna még türelemmel lennie… Ám úg y tűnik, nem bírta tovább a mag ányt és a kilátástalanság ot. Lehetség es, hog y a sivár és fag yos január is hozzájárult a vég zetes döntéséhez. Jean-Philippe valahol olvasta, hog y a mag yarok vezetik az európai öng yilkosság i statisztikát, és hog y a leg többen pont a karácsonyi és az újévi időszakban válnak meg önként az életüktől… – Nézze, ott vannak! – bökte meg az oldalát Guszti néni. Valóban, ekkor már Jean-Philippe is meg látta a komor és csendes temetési menetet. Szándékosan elkéstek eg y kicsit. Rose nem akarta Áront felravatalozva látni, meg aztán… tudták, hog y íg y is ki lesznek téve a kíváncsiskodó, értetlenkedő, rosszindulatú tekinteteknek és meg jeg yzéseknek. Nem szerettek volna idejekorán a szertartás főszereplőivé válni. Íg y aztán a lehető leg kisebb feltűnést keltve csatlakoztak a menet vég éhez. A sírhelyhez érve azonban Jean-Philippe addig manőverezett, míg sikerült eg y kicsit közelebb furakodniuk. A g ödröt meg látva Rose reszketve bújt hozzá, mire Jean-Philippe lopva felsóhajtott. Bárcsak ne tartana soká! Abban reménykedett, hog y ebben a farkasordító hideg ben mások is hasonlóan g ondolkodnak. Ámde csalódnia kellett: a szertartás alaposan elhúzódott. Áron ug yan nem kaphatott eg yházi temetést, de azért meg adták a módját, és valami hivatalos, fekete kabátos fig ura mondott néhány sablonos búcsúztató mondatot, majd néhány kollég ája emlékezett meg róla, és ez elég sokáig eltartott (különösen 313

olyasvalaki számára, aki eg y kukkot sem értett mag yarul). Aztán vég re-valahára leeresztették a koporsót, de a sír betemetése is nem várt nehézség ekbe ütközött. A nyilván már előző nap kiásott, és a g ödör mellett kétoldalt felhalmozott rög ök ug yanis összefag ytak, és a temetőszolg ák még a csípős mínuszokban is alaposan meg izzadtak, mire sikerült behantolniuk a sírt. Vég ül a friss halomra ráhordták a koszorúkat, és ekkor ők is közelebb léptek a mag uk eg y-eg y szál fehér rózsájával. Ezzel sem akartak kitűnni, ám mint az várható volt, eddig re már sokan felfig yeltek rájuk. – Ő az! A francia nő! – sutyorog ták mindenfelől. Jean-Philippe ezt ug yan nem értette, de érezte, hog y Rose karja meg merevedik. Lehajolt, és a fülébe súg ta: – Most már menjünk innen! Rose meg rázta a fejét. – Még nem! – felelte. – Még hátravan valami… Ezzel eleng edte Jean-Philippe karját, és a férfi csodálkozó tekintetétől kísérve odalépett a család sorban álló tag jainak eg yikéhez, eg y idős, fekete parasztruhás és fejkendős asszonyhoz. A néni először mag a is meg lepődve nézett rá, de amikor Rose kitárta a karját, ő sem habozott, és szorosan átölelték eg ymást. Eg y darabig úg y is maradtak, miközben a mellettük állók g yanakodva méreg ették őket. Ám nem szóltak semmit, még ha az arcukról lerítt is, mit g ondolnak a jelenetről. Rose azonban nem törődött velük. Valamit a néni fülébe súg ott, meg csókolta az arcát, majd visszajött Jean-Philippe-hez, és újra belékarolt. – Most már mehetünk – mondta. – Csak… még valamit mutatni 314

szeretnék. Fordulj meg , de kérlek ne feltűnően. A sír mellett áll eg y fiatal nő, és eg y szőke kisfiú kezét fog ja. Ő Christophe bátyja. A neve Mihály, azaz Michel. Jean-Philippe meg fordult, és jól meg nézte mag ának a kisfiút. Ig en, tényleg hasonlít az ő fiukra… Christophe is valahog y íg y fog kinézni néhány év múlva. Jó lenne, ha eg y nap találkozhatnának… De vég ül is miért ne? Az ő családjukba tényleg mindenki belefér. Christophe-nak eg y napon mindenképpen meg kell majd tudnia, ki volt az édesapja. És talán ez az elátkozott rendszer sem fog örökké tartani… Akkor pedig a kis Mihály akár örülhet is eg y féltestvérnek a világ másik részén. Mikor vég re-valahára a temető kijáratához értek, Jean-Philippe érezte, hog y Rose meg int hozzábújik. Tudta, hog y valamit mondani szeretne, íg y lehajtotta a fejét, hog y jobban hallja. – Ig en, drág ám? – Ug ye, nem felejtetted el, amit íg értél? – Á! Dehog yis, hog yan felejtettem volna el? Ez a látog atás ug yanis nem érhetett vég et eg y temetéssel. Jean-Philippe pedig még otthon meg íg érte, hog y ha itt lesznek, teljesíti Rose eg yik rég es-rég i vág yát… Rose menthetetlenül elpityeredett, mikor meg látta mag át a tükörben. A rég i, g yönyörű és láthatóan nag y becsben tartott fekete ruha a csipkés, bug g yos ujjú, hímzett ing g el, a sok alsószoknyás, fekete kötényes szoknyával, és a selyemfonállal meg aprólékos g ondosság g al kihímzett fekete fejkendővel eg yszerűen g yönyörű volt, és úg y állt rajta, mintha ráöntötték 315

volna. Leg alábbis Hédi néni, a vendég látójuk, és Papa eg yik távoli rokona ezt állította. Már három napja voltak itt, Ófaluban, és szinte minden eg ykori rokont és ismerőst vég ig látog attak. Először úg y volt, hog y a közeli Bonyhádon szállnak meg , de a rokonok erről hallani sem akartak. Mi több, valóság g al szétszedték őket, és már-már abból volt sértődés, hog y esetleg nem mindenkinél tudnak ott aludni, vag y leg alább ebédelni, vacsorázni. Holott ig azából, a szó szoros értelmében nem is voltak rokonok… És ezt ők is jól tudták, mivel Rose nem csinált belőle titkot, hog y Papa annak idején örökbe fog adta. Olyanok is kevesen voltak, akik eg yáltalán emlékeztek még az ifjú Jóskára, aki innen indult a nag yvilág ba szerencsét próbálni… De ez mit sem számított. Olyan heves, kitörő szeretettel fog adták őket mindenhol, hog y az már szinte zavarba ejtő volt. A környező táj szépség e is meg lepte mindkettőjüket. A vadreg ényes völg yben fekvő kicsinyke falu, a fehér falú házakkal, és a téli, hófehér tájban füstölg ő kéményekkel olyan volt, mintha eg y idilli téli üdülést reklámozó katalóg us oldalairól kelt volna életre, minteg y varázsütésre. Meg érkezésük óta részt vettek már disznótoron, születésnapi ünnepség en, közös szánkózáson is, és olyan remekül érezték mag ukat, hog y közös meg eg yezéssel meg hosszabbították az itt-tartózkodásukat (eredetileg csak két napig maradtak volna). Most Jean-Philippe odakint, a konyhában házi pálinkát iszog atott,a ház urával (néhány kupica lehajtása után a nyelvi nehézség ek már nem jelentettek semmiféle akadályt a férfibarátság meg alapozásában, még akkor sem, ha 316

Jean-Philippe csupán imitálta az ivást – ebben már nag y g yakorlatra tett szert), Rose pedig némi hízelg éssel rávette Hédi nénit, hog y a féltve őrzött rég i sváb ruhát, amely még a néni nag yanyjáé volt, felpróbálhassa. A néni nag y nehezen beadta a derekát, és vég ül még seg ített is a ruhadarabok felöltésében. Most pedig ő is csodálattal nézeg ette a tükör előtt álló Rose-t. – Nicsak, mintha rád öntötték volna, lányom! No de… miért sírsz, kedves? Rose erre nem tudott volna válaszolni. Persze, Áron halála, a temetés… De emlékezett rá, hog y akkor is sokat pityerg ett, amikor Christophe-fal volt terhes. Nag y leveg őt vett, és meg próbálta visszatartani az eg yre csak ömlő könnyeit. Közben pedig arra g ondolt, itt az ideje annak, hog y JeanPhilippe is meg tudja a nag y újság ot. A kezdődő kis életről, az ug yanis már a második hónapja benne lüktetett. Az első közös g yermekükről.

317

{1} Latin Negyed (francia) {2} Bocsásson meg! (francia) {3} Seggfej. (francia) {4} Kicsi (francia) {5} Kisasszony (francia) {6} Asszonyom (francia) {7} Úr (francia) {8} Konzervatórium (francia) {9} Jó napot! (francia) {10} Kedves (francia) {11} Francia női név, az Antoine nőnemű változata. {12} Karácsonyi fatörzs (hagyományos sütemény) (francia) {13} Csavargó (francia) {14} Az együttesekhez csapódó lányok, általában a zenészek szeretői. (francia) {15} Az il a francia ő névmás hímnemű párja (a nőnemű az elle).

318