9. fejezet Iszlám - kard által terjed? Biztosra veheted! Tudtad? • Amit ma „iszlám világként” ismerünk, azt a nem muszlim területek brutális hódítássorozatai hozták létre. • Ezek a vallásos imperializmus háborúi voltak, nem pedig az önvédelemé. • Az iszlám és a kereszténység korai terjedése élesen különbözik abban, hogy az iszlám erőszakkal terjedt a kereszténység viszont nem.
Szinte valamennyi nyugati már megtanult mentegetőzni a keresztes hadjáratok miatt, de csak kevesen veszik figyelembe azt a tényt, hogy a keresztes hadjáratoknak van egy iszlám változata, amiért senki sem kér bocsánatot, és melynek kevesen vannak a tudatában. A muszlimok első széleskörű kapcsolata a nyugati világgal nem a keresztes hadjáratokkal kezdődött, hanem 450 évvel korábban. Amikor az iszlám erők egyetlen közösséggé egyesítették Arábia szétszóródott törzseit, az új iszlám Arábiát túlnyomórészt keresztény területek vették körbe. Elsősorban a bizánci birodalom Szíria, Egyiptom területei, és Észak-Afrika keresztény területei. A kereszténység öt legfontosabb helye közül négy, Konstantinápoly, Alexandria, Antiókhia és Jeruzsálem, elérhető távolságban helyezkedett el Arábiától. A Bizánci Birodalom nagy riválisa, Perzsia, szintén jelentős keresztény népességgel rendelkezett. De évszázadok múltán, a Közel Keletre, Észak Afrikára és Perzsiára (Irán) már úgy tekintenek, mint az iszlám világ szívére. Ez az átalakulás prédikációval és a szívek és elmék megtérítésével jött létre? Egyáltalán nem! Az iszlámot a kard terjesztette. Az iszlám törvények alatt ezeknek a területeknek a nem muszlim többsége, az elnyomás, diszkrimináció és zaklatás következtében, melyből az iszlámra való áttérés jelentette az egyetlen kiutat egy jobb élet felé, fokozatosan a mai aprócska kissebséggé zsugorodott.
PC mítosz: A korai muszlimoknak nem voltak harcias szándékaik a szomszédos területeket illetően Mohamed életének vége fele, a pogány Hawazin és Thaqif törzsek ellen vezetett sikeres hadjárata után, akiket Hunayn-nál (egy völgy Mekkához közel) győzött le, megpróbált Arábián kívül terjeszkedni, és hadjáratot indított a Bizánciak ellen Tabuknál. Továbbá levelet írt a bizánci császárnak, Hérakliosznak és a régió más uralkodóinak: „Allah Prófétája levelet írt Khoszravnak (Perzsia királyának), Cézárnak (Róma császárának) [aki ekkor Hérakliusz], Negusznak (Abisszinia királyának) és minden más uralkodónak, hogy meghívja őket Allahhoz, a magasztoshoz.” Az ajánlotta nekik, hogy „térjenek át az iszlámra és akkor biztonságban lesznek.” Egyikük sem tette és Mohamed figyelmeztetése igaznak bizonyult: Egyikük sem volt biztonságban. Nem sokkal Mohamed halála után a muszlimok betörtek a Bizánci Birodalomba, Mohamed azon ígéretétől túlfűtötten, hogy „ követőim közül az első seregnek, aki elfoglalja Cézár városát (Konstantinápolyt), a bűnei megbocsátatnak”. 635-ben, csupán három évvel Mohamed halála után, Damaszkusz- az a város, ahova Szent Pál ment, amikor megtörtént a kereszténységre való drámai áttérése- a megszálló muszlimok kezére került. 636-ban, Omár kalifa, -aki az iszlám birodalmat 634-től 644-ig irányította és kiterjesztette- elfoglalta al-Basrahot (Bászra) Irakban. Omár olyan szóbeli utasításokat adott helyettesének Utbah ibn Ghazwannak, melyek Mohamed Prófétának a hitetlenekre vonatkozó hármas választási lehetőségét visszhangozták: „Hívjátok meg az embereket Istenhez. Azok, akik válaszolnak a hívásotokra, fogadjátok el, de azoknak, akik visszautasítják, megszégyenülten és alázatosan fizetniük kell a fejpénzt. Ha ezt is visszautasítják, akkor a kard marad, könyörtelenül. Féljétek Istent arra való tekintettel, ami rátok bízatott.”
Antiókia, ahol Jézus tanítványait először nevezték „keresztényeknek” (Apostolok cselekedetei 11:26) a következő évben elesett. Jeruzsálem következett két évvel később, 638-ban. Mint ahogyan Damaszkusz és Antiókia, Jeruzsálem is egy keresztény város volt abban az időben. Sophronius, Jeruzsálem pátriárkájának volt az a kellemetlen feladata, hogy átadja a várost a győztes Omárnak. A kalifa boldogan állt Salamon templomának helyén, amiről azt hihette, hogy Mohamed Próféta, régi mestere, valamikor a Paradicsomba emelkedett. (vö. Korán 17:1, egy vers melynek pontos jelentéséről évszázadokon keresztül vitatkoztak.) Sophronius, aki mély bánatában mellette figyelt, felidézett egy Bibliai verset: „…látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, a melyről Dániel próféta szólott…”
PC mítosz: A Közel-Kelet és Észak-Afrika őshonos keresztényei felszabadítóként üdvözölték a muszlimokat A keresztes hadjáratok, és általában a keresztény -muszlim kapcsolatok modern elemzői közül úgy tűnik, sokan azt gondolják, hogy Sophronius azt mondta: „Isten hozott, felszabadító!” A hagyományos gondolkodás alapján a bizánci uralkodás annyira terhes volt a keresztények számára a Közel-Keleten és Észak-Afrikában- különösen Egyiptomban- hogy nem tudtak várni azzal, hogy kitegyék a szűrüket, hanem inkább kitárták a karjukat a muszlimoknak, akik felszabadították őket ettől az elnyomástól. Valójában a muszlimok csak nagy ellenállással szemben voltak képesek legyőzni és megtartani Egyiptomot. 639 decemberében Amr hadvezér megkezdte Egyiptom invázióját. 642 novemberében elesett Alexandria és gyakorlatilag egész Egyiptom muszlim kézre került. Azonban ez a gyors győzelem nem volt biztos, és a muszlimok az ellenállásra brutalitással válaszoltak. Egy egyiptomi városban egy olyan szokást vezettek be, melyet azután az egész országban követtek. Egy kortárs szemtanú beszámolója alapján: Ezután a muszlimok megérkeztek Nikiuba. Nem volt egyetlen katona sem, aki ellenállt volna nekik. Elfoglalták a várost és lemészároltak mindenkit, akivel találkoztak az utcán és a templomokban; férfiakat, nőket és gyerekeket, senkit sem kímélve. Ezután más helyekre mentek, kifosztottak és megöltek mindenkit, akit találtak… De most had ne mondjak többet, mivel lehetetlen leírni a szörnyűséget, amit a muszlimok elkövettek, amikor Nikiu szigetét elfoglalták. Nem csupán megöltek rengeteg őshonos keresztényt, hanem foglyul is ejtették őket: Amr sanyargatta Egyiptomot…. Tetemes zsákmányra és rengeteg foglyolyra tett szert ebből az országból …. A muszlimok zsákmánnyal és foglyokkal tértek viszsza az országukba. Cyrus pátriárka mély szomorúságot érzett Egyiptom balsorsa miatt, mivel Amr, aki barbár származású volt, nem mutatott kegyelmet az egyiptomiakkal való bánásmódjában, és nem teljesítette az ígéreteit, amiben megállapodtak. A keresztény Örményország szintén a muszlimok kezére került, hasonló mészárlások közepette. „Az ellenség seregei berohantak és kardal lemészárolták a város lakóit…. Néhány napos pihenő után az izmaeliták (arabok) visszamentek oda, ahonnan jöttek, temérdek foglyot vonszolva maguk után, szám szerint harmincötezret.” Ugyanez a sablon érvényesült, amikor a muszlimok elérték Kilikiát és Kaiszareiát Kappadókiában 650-ben. Egy középkori beszámoló alapján: Ők [a taiyaye vagy muszlim arabok] Kilikiába mentek és rabszolgákat szereztek…és amikor Muávija megérkezett, elrendelte, hogy az összes lakost hányják kardélre. Őröket helyezett el, így senki sem menekülhetett. Miután összegyűjtöt-
ték a város összes vagyonát, nekiláttak a város vezetőinek kínzásához, hogy arra kényszerítsék őket, hogy olyan dolgokat [kincseket] mutassanak, melyeket elrejtettek. A taiyaye mindenkit rabszolgaságba kényszerített, férfiakat, nőket, fiúkat és lányokat, és sok erőszakot követtek el abban a szerencsétlen városban. Aljas módon követtek el erkölcstelenségeket a templomokban. Omár kalifa egy sokatmondó beismerést tett az egyik beosztottjának az egyik üzenetében: „Azt gondolod,” kérdezte, „hogy ezeket a hatalmas országokat, Szíriát, Mezopotámiát, Kúfát, Bászrát, Miszret (Egyiptomot) nem kell katonasággal védeni, akiket jól meg kell fizetni?” Miért kellett ezeket a területeket katonasággal „védeni”, ha a lakói üdvözölték a megszállókat és barátságban éltek velük?
PC mítosz: A korai dzsihád harcosok csupán megvédték a muszlim földeket a nem muszlim szomszédaiktól A muszlim seregek olyan hatalmas területeken söpörtek végig, melyek soha nem fenyegették őket - és valószínűleg még Mohamed kontra Jézus csak hallani sem hallottak róluk addig, amíg a megszállók meg „…mert a kik fegyvert nem érkeztek. Abban az időben, amikor Egyiptom, a Közel- fognak, fegyverrel kell Kelet, és Örményország a muszlimok kezére került, Európa veszniök.” sem volt kivétel. Más muszlim seregek fosztogattak Cipruson, Jézus (Máté 26:52) Rodoszon, Krétán és Szicíliában. Zsákmányt és rabszolgák ezreit vitték el. Ezek csupán előjátékai voltak az első nagy „Tudjátok meg, hogy a muszlim ostromnak, a Keleti Kereszténység és a világ akkori Paradicsom a kardok legnagyobb városa Konstantinápoly ellen. A muszlim seregek árnyékában van (Dzsihád megostromolták 668-ban (és néhány évvel utána), majd 717- Allah útján).” ben. Mindegyik ostrom elbukott, de egyértelművé tették, hogy az Iszlám Háza folytatja véres imperialista politikáját a kereszténységgel szemben. A muszlim harcosok mindezt az istenük és prófétájuk parancsának engedelmeskedve tették. A kor egyik muszlim vezetője így tette ezt: „A Hatalmas Isten mondja a Koránban: <<Ó igazhitűek, amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, vágjátok le a fejüket.>> Ez a parancsa a Hatalmas Istennek egy nagyszerű utasítás, melyet tisztelni és követni kell.” Természetesen a Koránra utalt: „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket” (47:4). A francia elnök Jacques Chirac megjegyezte: „Európa legalább annyit köszönhet az iszlámnak, mint amennyit a kereszténységnek.” De ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a tyúk annyit köszönhet a rókának, mint amennyit John gazdának. Európa a nyolcadik században hamar megismerte, hogy a muszlimok mennyire komolyan veszik Allah parancsát a hitetlenekkel való találkozáskor a harcmezőn. A muszlimok gyorsan végigsöpörtek a keresztény Észak-Afrikán és 711-ben abban a helyzetben voltak, hogy betörjenek Spanyolországba. A keresztény Európa be volt kerítve mind keletről, mind nyugatról. A hadjárat jól sikerült, valójában annyira jól, hogy a muszlim parancsnok, Tarik, megszegte az utasításokat, és tovább nyomult győztes seregével. Amikor az észak-afrikai emír, Músza, leszidta, és megkérdezte, hogy miért hatolt be olyan mélyen a keresztény Spanyolországba fittyet hányva az utasításokra, Tarik csak annyit válaszolt: „Hogy szolgáljam az iszlámot”. Annyira jól szolgálta, hogy 715-re a muszlimok közel voltak ahhoz, hogy egész Spanyolországot elfoglalják (amit persze közel 700 évig megtartottak), és elkezdtek előrenyomulni Franciaország felé. Martel Károly, „a Kalapács”, állította meg őket 732-ben Tours városánál. A vereség ellenére a muzulmánok nem adták fel. 792-ben a muzulmán Spanyolország uralkodója, Hisám, egy új hadjáratra szólított fel Franciaország ellen. A muzulmánok a világból
mindenhonnan lelkesen csatlakoztak a dzsihádra való felszólításához és az összegyűlt hadsereg képes volt jó sok kárt okozni, de végső soron nem sikerült győzniük. Mindazonáltal fontos megemlíteni, hogy Hishám felhívása vallási alapú volt, és hogy ez jó háromszáz évvel megelőzte a kereszteshadjáratokat, melyről azt szokták tartani, hogy a keresztény-muzulmán ellenségeskedés kezdete. Több mint ötven évvel később 848-ban egy másik muzulmán sereg tört be Franciaországba és jelentős pusztítást végzett. De idővel lankadt a szenvedélyük. A muzulmán megszállás során, sokan a megszállók közül áttértek a kereszténységre és a sereg szétszóródott. Valamivel korábban, 827-ben, a dzsihád harcosok Szicíliára és Itáliára vetették a szemüket. A betörő sereg parancsnoka egy ismert Korán tudós volt, aki a hadjáratot nyíltan vallásháborúnak nevezte. Mindenhol kifosztották és kirabolták a keresztény templomokat, a szerzeteseket terrorizálták és az apácákat megerőszakolták. 846-ra elérték Rómát, ahol a pápát adózásra kényszerítették. Míg a befolyásuk Itáliában soha nem volt erős, Sziciliát egészen 1091-ig tartották, amíg a normannok ki nem penderítették őket onnan. Spanyolország persze a reconquista [visszahódítás] során lassan elkezdte visszafoglalni a muszlim területeket egészen 1492-ig, amikor is a keresztények teljesen visszafoglalták az országot. Ugyanakkor, miközben harcok tomboltak Spanyolországban, a muszlimok folytatták a nyomást a kereszténység keleti oldalán. A szeldzsuk törökök sorsdöntő módon legyőzték a Bizánci Birodalom seregeit az örmény Manzikert városánál 1071-ben, kikövezve az utat a muszlim megszállók számára gyakorlatilag egész Kis-Ázsia, a kereszténység egyik központi és legismertebb területe felé. A továbbiakban a keresztényeknek a másodosztályú dhimmi státust kellett elszenvedniük azokban a nagy keresztény városokban, ahova Pál apostol számos levelét címezte. Ahogy majd látni fogjuk, ez a háttere annak, hogy II. Orbán Pápa felhívást intézett az első kereszteshadjáratra 1095-ben.
Nem csak nyugat felé, hanem keletre is A muszlim haderő ugyanúgy nyomult kelet, mint nyugat irányába, már 634-ben felkészülve India tengeri inváziójára. A szárazföldi megszállók a 8. századtól kezdődően, lassan de biztosan haladva előre a mai Afganisztán, Pakisztán és India felé nyomultak. Sita Ram Goel történész megjegyzi, hogy 1206-ig a megszállók legyőzték „ Pundzsábot, Szindhet, Delhit, és Doabot egészen Kannaujig.” A későbbi támadások ezeket a területeket kiterjesztették egészen a Gangeszig és azon túlra. Mivel a muszlimok a hindukat pogányoknak tekintették, akik nem voltak feljogosítva a dhimmi státus „védelmére”, ezért különös brutalitással bántak velük. Sita Ram Goel megjegyzi, hogy India muszlim megszállói nem vették figyelembe a háborúzás törvényeit, melyek évszázadokon keresztül uralkodtak ezeken a területeken: Az iszlám imperializmus egy másfajta törvénynyel jött, a próféta szunnájával (hagyományával). Ez megkövetelte a harcosaitól, hogy essenek neki a védtelen lakosságnak, miután döntő győzelmet arattak a csatamezőn. Megkövetelte tőlük, hogy fosszák ki és égessék fel a falvakat
Napjainkhoz hasonlóan: Az iszlámot erővel kell terjeszteni. A modern kori iszlám gondolkodók közül néhányan, akiket napjaink dzsihád terroristái a leginkább tisztelnek, azt tanították, (nem félreérthető kifejezésekkel) hogy az iszlámnak magát erőszakkal kell rákényszerítenie a nem-muszlimokra – nem vallásként, mert az megsértené a Korán azon utasítását, hogy „nincs kényszer a vallásban” (Korán 2:256) – hanem jogrendszerként és szociális normákként. Azt tanították, hogy a muszlimoknak harcolniuk kell azért, hogy rákényszerítsék az iszlám törvényeket a nem muszlim államokra, polgárait dhimmi státusba, vagy rosszabb helyzetbe kényszerítve.
és városokat miután a védőket harc közben megölték vagy már elmenekültek. A tehenek, a bráminok és a bhiksuk a civilek tömeggyilkossága terén különleges figyelmet vívtak ki maguknak. A templomok és kolostorok különleges célpontjai voltak a fosztogató és gyújtogató orgiák számára. Akiket nem öltek meg, azokat elfogták és eladták rabszolgának. A zsákmány nagysága, -amit akár a halott testekről is leszedtek- a katonai küldetés sikerének a mértéke volt. És mindezt, mudzsahidekként (szent harcosok) és gházikként (kafir [hitetlen]-gyilkosok) Allah és az Utolsó Prófétája szolgálatában tették.
Mit akartak a muszlimok? Mi volt a végső célja ennek a látszólag vég nélküli háborúnak? Ez nyilvánvaló a Korán és a Próféta parancsaiból, aki azt mondta a követőinek, hogy Allah arra utasította, hogy „harcoljon az emberek ellen, amíg nem tanúsítják, hogy Allahon kívül senki sem alkalmas az imádatra és, hogy Mohamed Allah küldötte. Egyetlen iszlám szekta sem utasította el soha azt a feladatot, hogy az iszlám törvényeknek kell végső soron uralkodnia az egész világban és hogy a muszlimoknak, bizonyos körülmények között fegyvert kell ragadniuk ezért. 1683 után felhagytak a széleskörű dzsiháddal, nem azért, mert megreformálták, vagy visszautasították azokat a tanokat, melyek motiválták őket, hanem azért, mert az iszlám világ elgyengült, ahhoz, hogy ezt folytassa. Ez a helyzet manapság a Közel-Keleti olaj felfedezésével változni kezdett. Az Egyiptomi Korán kommentátor és a Muszlim Testvériség teoretikusa Sayyid Qutb (1906-1966) ezt világosan kihangsúlyozta: Az iszlámnak nem feladata, hogy kiegyezzen a dzsáhilijja (hitetlenek társadalma) eszméivel, melyek jelenleg a világban léteznek, vagy hogy ugyanazon a területen együtt éljenek a dzsáhili rendszerrel…. Az iszlám nem fogadhat el semmi keveredést a dzsáhilijjáhhal. Vagy az iszlám marad, vagy a dzáhilijjah, nem lehetséges fele-fele szituáció. A parancsok vagy Allahtól valók, vagy a dzsáhilijjáhtól. Vagy Allah saríája [törvénye] fog fennmaradni vagy az emberek vágyai.”Ha nem válaszolnak néked, akkor tudd meg, hogy csupán a kényüket követik. És ki tévelyeg inkább, mint az, aki Allahtól jövő útmutatás nélkül a saját kényét követi?! Bizony, Allah nem vezérli igaz útra a vétkes népet!” [Korán 28:50]… A legfőbb kötelessége az iszlámnak, hogy megfossza a dzsáhilijjahhot az emberi vezetéstől, azzal a szándékkal, hogy felemelje az emberi lényt abba a magas pozícióba, amit Allah választott a számára. (Kiemelés hozzáadva) Hasonló módon Sayyid Abdul Ala Maududi (1903-1979), a pakisztáni politikai párt, a Jamaat-e-Islami alapítója, kijelentette, hogy a nem muszlimoknak „abszolút nincs joguk arra, hogy megragadják a hatalom gyeplőjét isten földjének bármelyik részén, vagy vezessék az emberiség közös ügyeit a saját rosszul értelmezett tanaik alapján.” Ha ezt mégis megteszik, „a hívőknek el kellene kötelezniük magukat arra, hogy a tőlük telhető legtöbbet megtegyék annak érdekében, hogy eltávolítsák őket a politikai hatalomból és az iszlám életmódnak behódolva éljenek.” Tegyék meg a tőlük telhető legtöbbet, akár úgy is, hogy bombákat kötnek magukra és tömött buszokon és éttermekben felrobbantják magukat, vagy repülőket térítenek el és iroda tornyokba repülnek vele.
PC mítosz: A kereszténység és az iszlám elég hasonló módon terjedt Ez egy a sok morális hasonlóságról szóló érvelés közül manapság. Annyira általánosak, hogy úgy tűnik, mintha néhány ember képtelen lenne anélkül beismerni magának, hogy bármi ne-
gatív lehet az iszlámban, hogy azon ne fáradozna, hogy rámutasson arra, hogy ugyanez a negatív dolog megtalálható a kereszténységben is. És persze igaz, hogy semelyik csoportnaklegyen az vallásos, vagy nem vallásos- nincs egyeduralma sem a gaztettek sem az érdemek tekintetében, de ebből még nem következik az, hogy minden vallásos tradíció egyenlő akár tanításai természetét illetően, vagy azt illetően, hogy ezek a tanítások mennyire ösztönöznek az erőszakra. Létezésének csaknem első három évszázadában a kereszténység törvényen kívül volt helyezve, és szórványos üldöztetésnek volt kitéve a római hatalom által. Nem csupán erőszak nélkül terjedt a vallás, hanem a keresztény mártírok névsora olyan emberek neveivel van kitöltve, akik azért lettek az erőszak áldozatai, mert keresztények lettek. Ezzel ellentétben, Mohamed halálától kezdődően, a muszlimok nem találták szemben magukat szervezett vagy hosszantartó ellenállással. Mégis továbbra is kardot ragadtak a vallásukért. A kereszténység korai időszakában, az egyház misszionáriusokat küldött, hogy prédikáljanak a nem hívőknek és meggyőzzék őket a hitük igazságáról. Európa ősi keresztény nemzetei mind emlékeznek a keresztény misszionáriusokra, akik elhozták számukra a hitet. Szent Patrik Írországban, Canterbury Szent Ágoston Angliában, Szent Cirill és Metód Közép-és KeletEurópában, és más hozzájuk hasonlók. Ők papok és szerzetesek voltak, nem pedig katonák. A muszlimok ezzel szemben seregeket helyeztek olyan területekre, ahol szembetalálkoztak nem muszlim erőkkel és Mohamed hármas választási lehetőségét, ajánlották fel nekik: áttérés, elnyomás vagy halál. A legtöbben a legyőzött dhimmi népességből tértek át, akik az iszlám felvételét látták az egyetlen ösvénynek egy élhetőbb élet felé. Figyelembe véve a dhimmiket súlytó összes pusztítást, nem meglepő, hogy sok dhimmi végül az iszlámot választotta. Ma sok muszlim indulatosan tagadja, hogy az iszlám erőszakkal terjedt volna, rámutatnak arra, hogy az erőszakkal való térítés tilos az iszlámban. Ez teljesen igaz. Ami erőszakkal terjedt az az iszlám rendszer politikai és szociális vezető szerepe. Az iszlámra való áttérés ennek a rendszernek a terheinek a hatására következett be, amikor a dhimmik elkezdték érezni a nyomorukat.
