2013/5
HONISMERET A HONISMERETI SZÖVETSÉG FOLYÓIRATA
XLI. ÉVFOLYAM
HONISMERET
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI
XLI. évfolyam • 5. szám 2013. október Kiadja a HONISMERETI SZÖVETSÉG
Anka László történész, doktorjelölt ELTE, alpolgármester, Tápiószecsõ
Szerkesztõbizottság: ANDRÁSFALVY BERTALAN BARTHA ÉVA DEBRECZENI-DROPPÁN BÉLA FEHÉR JÓZSEF GÁLNÉ JÁGER MÁRTA HALÁSZ PÉTER HÁLA JÓZSEF KOVÁTS DÁNIEL SEBESTYÉN KÁLMÁN SZABÓ FERENC SZÉKELY ANDRÁS BERTALAN TOLNAY GÁBOR ZIKA KLÁRA Szerkeszti: SELMECZI KOVÁCS ATTILA • Szerkesztõség: Budapest V., Magyar u. 40. Levelezési cím: 1370 Budapest, Pf. 364 Tel/fax: 36-1-327-7761 Internetes elérési cím: www.honismeret.hu INDEX 25387 E-mail:
[email protected] Megjelenik a Emberi Erõforrások Minisztériuma a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával.
Danis Tamás dr. ny. tanár, helytörténész, Rimaszombat Dukrét Géza tanár, Nagyvárad Eötvös József író (1813–1871) Fehér Tamás geológus, Vác Fülöp László dr. CSc. ny. fõiskolai tanár, Kaposvár Halász Péter ny. fõtanácsos, Gyimesközéplok Huszár János helytörténész, Pápa Kolics Pál ny. iskolaigazgató, Szigetvár Kovács Gergely okl. posztulátor, történész, Magyarországi Mindszenty Alapítvány, Budapest Lukács László dr. DSc. etnográfus, egyetemi tanár, Székesfehérvár Matyikó Sebestyén József író, költõ, Siófok Mihalovicsné Lengyel Alojzia dr. ny. egyetemi docens, Pannon Egyetem, Veszprém Móser Zoltán tanár, fotómûvész, Bicske Pálmány Béla dr. CSc. történész, az Országgyûlés Irattára és Levéltára ny. vezetõje, Budapest Polgárdy Géza dr. jogász, újságíró, Budapest Rainer Pál történész, Laczkó Dezsõ Múzeum, Veszprém Selmeczi Kovács Attila dr. DSc. etnográfus, egyetemi tanár ELTE Siket István László helytörténész, Makó
Elõfizetési díj egy évre 1980 Ft, fél évre 990 Ft, az egyes számok ára 460 Ft. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletága 1008 Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ valamennyi postán, kézbesítõknél a 11991102-02102799 számlán, e-mailen:
[email protected], faxon: 303-3440. További információ: 06 80/444-444 • Olvasószerkesztõ: Balahó Zoltán • Nyomdai munkák: Opticult Bt. (Kovács Gyula), mondAT Kft. ISSN 0324-7627 (nyomtatott) ISSN 1588-0672 (online)
Simor Ferenc dr. ny. országos fõállatorvos, Siklós Székely András Bertalan dr. mûvelõdésszociológus, kisebbségkutató, Budapest Takács András néptánckutató, Pozsony Török József dr. egyetemi tanár, PPKE HTK Várnai Ferenc dr. zenekutató, zeneszerzõ, ny. fõiskolai tanár, Pécs Viga Gyula dr. DSc. etnográfus, egyetemi tanár, Miskolc Vízy László ny. mûemléki felügyelõ, Budapest A címlapon: Szent István király szobra Abán, Janzer Frigyes alkotása (Lukács László felvétele)
TARTALOM
ÉVFORDULÓK Emlékezés a sepsiszentgyörgyi ifj. Gödri Ferenc „építõ polgármester”-re (Polgárdy Géza) .............
3
100 éves a városligeti Széchenyi Gyógyfürdõ (Vízy László)...............................................................
5
Állítsuk föl Bethlen Gábor fejedelemmé választása emlékjelét Kolozsvárt! ......................................
7
ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Eötvös József: Népoktatási ügy ...................................................................................................
8
Felvidéki fiatalok tanulmányai az anyaországban. Korosztályok tudásvágya (Danis Tamás)............ 10 Eltûnt településekre és egykori iskolákra emlékezünk (Kolics Pál) ................................................... 14 Magyar Örökség-díjas az EKE ............................................................................................................ 15 TERMÉS A XLI. Országos Honismereti Akadémia elõadásai (I.) Szent István király liturgikus tisztelete a középkori magyar egyházban (Török József) ............. 16 „Tündöklõ csillagunk” A Szent István-ereklyék története (Kovács Gergely) ............................. 23 Szent István király tisztelete a Székesfehérvári Egyházmegyében (Lukács László)................... 29 Gizella királyné kultusza (Rainer Pál) ........................................................................................ 33 „Óh, Szent István dicsértessél…” (Halász Péter) ....................................................................... 38 A Gergely-naptár bevezetése Magyarországon (Fülöp László)........................................................... 43 Seprõdi János népzenekutatói hitvallásairól, gyûjtéseirõl és zenei írásairól (Várnai Ferenc) ............ 46 A Hárshegyi Homokkõ alkalmazása a váci építészetben (Fehér Tamás)............................................ 48 A tápiószecsõi 14. számú fegyverbázis 1956-os története (Anka László) ........................................... 52 A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület rendezvényei a 2013. év II. félévében.......................... 56 KRÓNIKA „Polak, wêgier, dwa bratanki” (Székely András Bertalan) .................................................................. 57 Kántor Mihály és Sõregi János szobra Cigándon (Viga Gyula) .......................................................... 61 A XIX. Partiumi Honismereti Konferencia (Dukrét Géza) ................................................................. 63 25 éves a makói Honismereti Kör (Siket István László)...................................................................... 64 Hagyományok újrafogalmazása. Meixner Etelka kiállítása Veszprémben (Matyikó Sebestyén József) .......................................................................................................... 66
In memoriam Ismét elment egy õrálló a déli végekrõl! Pataky András (1932–2013) (Simor Ferenc).............. 67 Búcsú Ág Tibortól (1928–2013) (Móser Zoltán) ........................................................................ 68 Halmos Béla (1946–2013) (Halász Péter) .................................................................................. 69 KÖNYVESPOLC A kultúra vonzásában. Egy életút párhuzamai (Mihalovicsné Lengyel Alojzia) ................................. 72 Baronek Dezsõ – Dr. Polgárdy Géza: Mecsek Egyesület Lexikon. Pécs, 2013. (Pálmány Béla)....... 72 Németh Tibor: „...mások szegénységén segíthetni...” (Huszár János)................................................ 73 Malmok a vízen (Selmeczi Kovács Attila) ........................................................................................... 74 Szelepcsényi Sándor: Templomunk – Szülõföldem tisztelete (Takács András).................................. 75 Honismereti évfordulónaptár, 2014 ..................................................................................................... 76 Magyar Kultúra Napja, 2014. XVIII. pályázat ......................................................................................80
Tisztelt Szerzõink! Kérjük, hogy a folyóiratunkba szánt írásaikat lehetõleg elektronikus úton egyszerû Word formátumban szíveskedjenek megküldeni a
[email protected] címre. Továbbá kérjük, hogy a terjedelem kötöttségére való tekintettel a megküldött írás ne haladja meg a 4–5 oldalt (15 ezer leütést), az esetleges hivatkozások esetén lábjegyzetelést kérünk, a képmellékleteket szintén elektronikusan, lehetõleg 300 DPI felbontásban kérjük megküldeni. A szerzõi korrektúrát szintén elektronikus úton küldjük meg. Lapzárta minden páratlan hónap 5-én, megjelenés minden páros hónap 10-én. A közlésre szánt cikkeket a szerzõ nevének és címének feltüntetésével tudjuk fogadni. a Szerkesztõbizottság
A Honismeret folyóirat megvásárolható: Budapesti Teleki Téka, a Teleki László Alapítvány könyvesboltja (1088 Bp. VIII., Bródy Sándor u. 46. Tel.: 1–266-0857) MNM VERÁNÓ Könyvesbolt (1053 Budapest, Magyar u. 40.) Néprajzi Múzeum Boltja (1055 Budapest, Kossuth tér 12.)
ÉVFORDULÓK Emlékezés a sepsiszentgyörgyi ifj. Gödri Ferenc „építõ polgármesterre” Még tavaly, 2012-ben, a székelyföldi Sepsiszentgyörgy önkormányzata Gödri-emlékévet hirdetett abból az alkalomból, hogy a város legnagyobb, „építõ” polgármestere, ifj. Gödri Ferenc 150 évvel azelõtt, 1862. október 3-án született Sepsiszentgyörgyön, s idén, 2013-ban volt kerek száz éve, hogy 1913. július 5-én fiatalon elhunyt ugyanitt. E kettõs évforduló kapcsán született meg a testületi döntés az emlékévrõl, amit Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy hivatalban lévõ polgármestere jelentett be, s amely ünnepségekkel, megemlékezésekkel, tudományos konferenciával valósult meg. Írhatnánk akár ezekrõl az eseményekrõl is, de inkább ifj. Gödri Ferenc személyérõl és maradandó cselekedeteirõl sorolnánk fel néhány tényt, két okból is. Elõször azért, mert megérdemli, másodszor pedig azért, mert fõleg Magyarországon feltehetõen sokan vannak, akik még a nevét sem hallották. Valóban! Azon túl, hogy ifj. Gödri Ferenc valaha Sepsiszentgyörgy polgármestere volt, mit érdemes még tudni nemes alakjáról, mely alkotások fûzõdnek nevéhez? Mindenekelõtt meg kell említeni, hogy nem az elsõ jeles ember volt, akit családja a székelységnek adott. Ha belelapozunk például Pálmay József neves családtörténész Háromszék vármegye nemes családjai címû könyvébe, a Gödri-családról, címerük rajza mellett ezeket olvashatjuk: „Gödri (aldobolyi, kökösi és illyefalvi). Törzsökös háromszéki õs-székely család, melynek eredeti õsfészke a sepsi-széki Aldoboly község volt, hol már a XVI. században megtaláljuk õket. A család nemessége – mint székely családé – tehát elsõ sorban székely õsjogon alapszik s azután a család tagjai ehhez késõbb többféle fejedelmi okmányt is nyertek. Familiáris hagyomány szerint a család neve is az aldobolyi »gödör« nevû, alant fekvõ falurészbõl veszi eredetét, hol régen a család lakóháza állt, egész a kuruc háborúkig, mikor Aldobolyt 1704-ben a labancok teljesen leégették.” Ennyi idézet elég is lesz a megjelölt helyrõl, Pálmay oldalakon keresztül vezeti le a família történetét. Azt azonban még említsük meg, hogy a család 1610-ben nyert Báthori Gábortól lófõi, 1664-ben pedig I. Apafi Mihály fejedelemtõl nemesi címet. Pálmay több családfa-részletet is közöl, s az egyiken azt látjuk, hogy a Gödriek közül I. Ferenc (õ jelöli így) sepsiszentgyörgyi református esperes, a Rikán belüli kommunitás elnöke volt, s 1788–1871 között élt. A család vele telepedett meg Sepsiszentgyörgyön. Az õ fia, II. Ferenc pedig, aki 1823-ban már e városban született, 1848/49-iki székely honvéd tüzér hadnagy (Gábor Áron oldalán több ütközetben is részt vett) és városi törvényszéki bíró volt. Nos, e II. Ferenc 1862-ben Lengyel Lujzával kötött házasságából született III. Ferenc, akit azonban az irodalom – Pálmay kivételével – nem így emleget, hanem, mint ifj. Gödri Ferencet, ezért aztán mi is ennél a formánál maradunk a továbbiakban. S akirõl már most megemlítjük, hogy örökölte nagyapja ragyogó ékesszólását és históriai tudását, meg édesapja lángoló lelkesedését, amellyel a harci lobogó alá állt. De örökölte fáradhatatlan küzdeni tudását, meg az igazság erejébe vetett erõs hitét is. Iskoláit szülõvárosában kezdte, majd az erdélyi szászok egyik nevezetes városában, Nagyszebenben folytatta, ahová éppenséggel német nyelvtudását ment tökéletesíteni. Érettségi vizsgát azonban már a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban tett, a folytatás pedig Budapesten volt, ahol 1881–85 között jogot hallgatott. Tanulmányait befejezve szülõvárosának polgármestere, Császár Bálint hazahívta Sepsiszentgyörgyre. Gödri 1889-ben lépett városa szolgálatába, mint rendõrkapitány, ám 1891-ben már a vá3
ros fõjegyzõje, aztán 1895-tõl egészen 1913-ban bekövetkezett haláláig Sepsiszentgyörgy polgármestere volt. Ez alatt a 18 év alatt Sepsiszentgyörgy gazdasági fejlõdése megélénkült, ami pedig kulturális helyzetét illeti, a legelsõk sorába küzdötte fel magát. Méltatói valamennyien elismerik, hogy Gödri „méltó folytatója nagy elõdje, Császár Bálint városfejlesztõ-építõ munkájának”. Nevéhez kötõdik a város kétemeletes bérpalotájának (1896-97) építése, a dohánygyár létesítési jogának megszerzése (1897), aztán Erdély sorrendben harmadik állandó színházának létrehozatala (1899). Részt vállalt a szövõgyár bõvítésében és kezdeményezésére épült meg 1905-ben a közvágóhíd. Közbenjárására lett városa a gazdája az ország hét méntelepe egyikének (1908), s õ kezdeményezte egyrészt a városi vízvezeték létesítését (1899), másrészt a villanyvilágítás bevezetését (1908). Tervbe vette a teljes csatornázást, meg a belváros járdáinak aszfaltozását is, ezek megvalósítására azonban már nem maradt ideje. Mindezek felsorolásával korántsem értünk a közösség érdekében kifejtett ténykedései végére. Ugyanis fõgondnoka volt a református egyháznak, és tagja a város híres iskolája, a Székely Mikó Kollégium elöljáróságának, meg a helyi elemi és polgári iskolák gondnokságainak. Aztán, – s ez már szinte természetes – az igazgatóválasztmány tagjaként kiemelkedõ szerepet vitt a Székely Nemzeti Múzeum felépíttetésében, késõbb állományának gazdagításában. Ékesszólással és meggyõzõ érvekkel hirdette ugyanis, hogy a múzeum létkérdés, mert lennie kell egy helynek, hová a székelység hitet és reménységet meríteni eljárhasson, s ahol ifjai megtanulhatják, hogy – amint fogalmazott – „amelyik nemzet nem tiszteli nagyjait, az nem érdemes az életre”. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ifj. Gödri Ferenc képességei kizárólag alkotó, építõ polgármesteri ténykedéseiben nyilvánultak meg. Már joghallgatóként írói hírnevet szerzett magának verseivel és kisebb elbeszéléseivel. Szorgalmasan gyûjtötte és közzé is tette a székelység történetére, városára és családjára vonatkozó, többnyire családi levéltárakból elõkerülõ történelmi adatokat, így is pótolni akarva az 1848/49-es szabadságharc idején megsemmisült városi levéltár anyagát. Az általa feltárt adatok felhasználásával megírta Sepsiszentgyörgy történetét Háromszék vármegye millenniumi, Potsa József szerkesztette emlékkönyvébe. Említsük meg, hogy heraldikusként is ténykedett: 1897-ben megtervezte és megfestette Sepsiszentgyörgy címerét, amelyet a következõ évben Ferenc József királyi adománylevéllel hitelesített. Aztán az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek (EKE) alakulásától kezdve tagja, késõbb háromszéki titkára. Jelentõs esemény volt Gödri, de egész Sepsiszentgyörgy életében, hogy a város díszpolgárává választotta Kossuth Lajost, s egy küldöttséget indított felkeresésére az olaszországi Torinóba. E küldöttség 1893. március 23-án az errõl szóló díszoklevelet át is adta a nagy hazafinak. A város e küldöttségének tagjai voltak dr. Barabás Sándor körorvos, Bogdán Artúr a Háromszék Takarékpénztár vezérigazgatója, Bogdán Flórián építkezési vállalkozó, Botár Albert birtokos, Kelemen Lajos vármegyei tiszti ügyész, Kiss Ödön tanító, Révay Pál református lelkész, Sikó Béla földbirtokos, Várkonyi Endre a Mikó Kollégium tanára, végül a küldöttség vezetõje, ifj. Gödri Ferenc, ekkor még városi fõjegyzõ. A küldöttség tagjait Ambrosetti torinói fényképész meg is örökítette. Az olaszországi utazás története ezzel még nem zárult le, mert Gödri megírta és a helyi Jókai Nyomda révén 1894-ben kiadta Sepsiszentgyörgytõl Turinig és vissza. Útleírás címû könyvét. A küldöttség olaszországi utazását, s a Kossuth és nõvére társaságában eltöltött idõt megörökítõ könyv bizonyítja szerzõjének éleslátását, mûveltségét és íráskészségét.
Gödri (elöl középen) és társai Turinban Kossuth meglátogatásakor 4
Ifj. Gödri Ferenc halálának körülményeirõl a fentebb már említett Erdélyi Kárpát-Egyesület, ERDÉLY címû honismertetõ folyóiratának 1913. évi 8. számában megjelent nekrológot idézzük: „A java korában lévõ ép, egészséges és tettekre vágyó férfi halálának oka rejtélyként áll elõttünk és csak annyit tudunk, hogy vérmérgezést kapott […] folyó év június 8-án a város ügyeinek érdekében Budapesten járt és innen 22-én már betegen tért vissza övéi közé. Hazaérke-
zése után nyomban ágyba kellett feküdnie, mert jobb lába alsó szárán egy kerek vöröses kiütés mutatkozott, melyrõl kezelõ orvosa vérmérgezést állapított meg.” Július 5-én pedig elhunyt. Ravatalát a Városháza dísztermében állították fel, majd földi maradványait a reformátusok vártemplomának falai mellett, nagyapja és édesapja sírjainak szomszédságában helyezték örök nyugalomra. Idézzünk még pár sort a „Székely Nemzet” címû lap nekrológjából is: „Nemcsak alapos jogi tudást, ítélõképességet és állandó munkakedvet, hanem egyúttal annyi kormányzói bölcsességet, mélyreható kulturális érzéket és egyéni szeretetreméltóságot vitt a közéleti pályán szinte kikerülhetetlen kellemetlenséggel kipárnázott polgármesteri székbe, hogy polgártársai és közvetlen munkatársai bizalmát soha, még a legszenvedelmesebb politikai harcok között sem vesztette el.” Ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy építõ polgármesterének emléke elõtt mi is fejet hajtunk kettõs évfordulója kapcsán. Polgárdy Géza
100 éves a városligeti Széchenyi Gyógyfürdõ Zsigmondy Vilmos artézi fúrása nyomán, melyet 1868–1876 között végzett, 970 méter mélybõl 74 fokos termálvíz fakadt. A fõváros volt a megrendelõ, a gyógyfürdõ gazdája. A közgyûlés arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jövedelmezõ vállalkozást nem kívánta „az artézi kutat és az ezzel kapcsolatos vízhasználati jogot magánosoknak hagyni”.1 Erre megfelelõ garanciát jelentett Zsigmondy Vilmos bányamérnöknek korábban a Margitszigeten végeztetett sikeres fúrása. Bár a városligeti kút tervezett 204 öl mélységét lényegesen meghaladva, 970 méter mélységbõl tört elõ a termálvíz. Így történt, hogy
A Széchenyi Gyógyfürdõ Czigler-szárnya 1
A fõvárosi fürdõk 75 éve. Szerk.: Dr. Beck Béla. Pallas Lap- és Könyvkiadó. Bp., 1987. 133.
5
a fúrás befejezése az elõre kalkulált egy-két évvel szemben jóval tovább tartott, és a tervezett költség is az 50 ezer forinttal szemben 208 ezer Ft-ra rúgott,2 melyet az 1878. október 16-án tartott közgyûlés megszavazott, és úgyszintén jóváhagyta Zsigmondy Vilmos 20 ezer Ft-os tiszteletdíját. A kútfúrás helyét ott, ahol most a Millenniumi Emlékmû áll, az Ybl Miklós által tervezett gloriett jelölte. Ezt az emléket a millennium idején a Széchenyi hegyre áthelyezték. A melegvizû gyógyforrásra telepített Artézifürdõ-együttes kialakításának megoldását Czigler Gyõzõ építész professzor készítette a fõváros számára. A gyógyfürdõ együttest a Városliget Nádor szigeti részére helyezte,3 és a megnyitásáig Artézi fürdõ néven szerepelt. Czigler Gyõzõ 1884 óta számos fõvárosi programhoz, így például a vásárcsarnokok és a fürdõk elhelyezésére készített tanulmányt, folyamatosan konzultálva azokat a fõváros illetékes bizottságaival. Az építész-tervek Czigler Gyõzõ halálakor már készen álltak, hiszen 1884–1895 között dolgozott rajta a fõvárosi közgyûlés és bizottságai által megadott szempontokat érvényesítve, így a kivitelezés – nyilvános tervpályázat mellõzésével – megkezdõdhetett. Dvorák Ede, aki Czigler tanítványa volt, késõbb utódja a mûegyetem ókori építészeti tanszékén és Gerster Kálmán építész vezette a munkálatokat.4 A gyógyfürdõt 1913. június 16-án ünnepélyesen megnyitották, amikor a Széchenyi-gyógyfürdõ nevet kapta. Az 1913-ban megnyitott épületben, az úgynevezett Czigler-szárnyban nyertek elhelyezést a gyógymedencék és a kádfürdõk. A késõbbiekben megépült szabadtéri uszodai együttes ifj. Francsek Imre mûve. Lényegében ezzel a fürdõ-együttessel indult meg Budapest fürdõváros 1930-as évekbeli programja. A megújulásnak napjainkban is tanúi vagyunk. Statisztikai adatok bizonyítják, hogy a budapesti fürdõk forgalmának mintegy tíz százalékát adja a Széchenyi-gyógyfürdõ.5 Czigler Gyõzõ építészeti elgondolásában, a fürdõépület homlokzata és tömegformálása reneszánsz és barokk elõképekre vezethetõ vissza, gazdag szobrászati díszítésû, a századforduló jeles szobrászainak, Telcs Edének, Róna Józsefnek, Ligeti Miklósnak, Márkus Gézának a mûvei. A belsõ központi elõcsarnok kupolájának mozaikképeit Vajda Zsigmond kartonjai alapján Róth Miksa kivitelezte. Témáit a fürdõ-kultúrából meríti, és a gyógyítást jelenítik meg. A kupola közepét uralja a kvadrigás, a négyes-fogat, amelyet az íves mezõben a tizenkét hónap szimbolikus képei kereteznek. A víz klasszikus mitológiai élményét nyújtja a Róna József által mintázott díszkút, amely barokk emlékek újrafogalmazása, a faun és nimfa jelenettel. (Kisebb méretû változata a Fészek Klub udvari, Zsolnay-díszes fülkéjében található.) A pécsi Zsolnay-gyárakban készült egykor a medencék burkolata, és ma is látható restaurálva a folyósokat díszítõ faun-nimfa fríz, valamint a mellékkupola-terekben elhelyezett kagylós-díszvázák (hasonló alkotás a Zeneakadémia elõcsarnokának vízköpõ maszkja is).6
Búza Barna: Nõi akt, az uszodai bejárat fülkeszobra (Vízy László felvételei) 2
Zsigmondy Vilmos mellszobrát 1895-ben készítette el a mûegyetemi szobrász-tanár, Széchy Antal. A szobrot eredetileg a fürdõ udvarán állították fel. 1929-ben helyezték át a Kós Károly út túloldalára, jelenlegi helyére. Évtizedeken keresztül a BNV Budapesti Nemzetközi Vásár bejárati kapuzata volt az építészeti háttér.7
U. o. 135. U. o. 138. 4 U. o. 138–139. ábrával, Barsy Béla rajza az Artézi fürdõ tervezett elhelyezésérõl. 5 U. o. 154–158. 6 Vízy László: A Zsolnay építészeti kerámia mesterei. Káprázatos pártázatok. TypoColor Bt. Bp., 2009. 36–39. Önálló fejezet foglalkozik Czigler Gyõzõ munkásságával a Czigler (Ziegler) építészcsalád történetével és a Széchenyi-gyógyfürdõ Zsolnay díszeivel. 7 Prohászka László: Szoborsorsok. Kornétás Kiadó, Bp., 1994. 17. A forrásfakasztó Zsigmondy Vilmos. 3
6
Megítélésem szerint a fürdõépület fõhomlokzati rizalitjának tengelyében, de közelebb az épülethez és a szobrot délre tájolva szerencsésebb lenne elhelyezni a szobor és a gyógyfürdõ épültének esztétikai kapcsolata megteremtése érdekében. Megjegyzendõ, hogy napjainkban is hiányzik Czigler Gyõzõ építész emlékmûve, bár az emlék ügyét már 1936-ban megfogalmazta dr. Fábián Gáspár.8 Vízy László
Állítsuk föl Bethlen Gábor fejedelemmé választása emlékjelét Kolozsvárt! A Bethlen Gábor Alapítvány – névadója erdélyi fejedelemmé választásának négyszázadik évfordulóján – egészalakos bronz szobor fölállítását kezdeményezi Kolozsvárt. Alapító okiratunk 1982-ben rögzítette: „A fejedelem születésének négyszázadik évfordulója érlelte meg a felismerést: égetõ teendõink természete bethleni munkát kíván. Olyan tehetséget, hûséget, szívósságot, bölcsességet, amilyennek õ – nagy veszedelmek között – Erdélyt oltalmas várrá, a benne élõ nemzetiségek és felekezetek otthonává építette...” 2013-ban, a névadó Nagy Fejedelem tiszteletére, Bethlen Gábor Emlékévet hirdetett meg az Alapítvány. A Kuratórium kezdeményezte, hogy közadakozásból és alapítványi pályázati támogatással állítsunk szobrot Bethlen Gábornak fejedelemmé választása napján és helyszínén: 2013. október 23-án Kolozsvárt. A Bethlen-szobor makettjét negyedszázada Péterfy László Székelyföldrõl származó szobrászmûvész adományozta az Alapítványnak. A fejedelem szobrának fölállítását intézõ Szoborbizottság – a Bethlen Gábor-díjas (1994) Kató Béla, Erdély református püspöke vezetésével – 2013. június 11-én, Kolozsváron megalakult és munkáját megkezdte. Alakuló ülésükön – gondos mérlegelés után – megállapodásra jutottak: a szobor legméltóbb, legjobb helyszíne a kolozsvári Alsóvárosi Református (Kétágú) Templom bejárati kertrésze. Ez olyan köztér, amely a város központjában lévõ egyházi tulajdon, ahol kerítés védi a szobrot s az emlékezõket. A kõtalapzaton álló 2,20 méter magas alkotás, a Nagy Fejedelem elsõ egészalakos szobra lesz Erdélyben. A szobor elkészítése, bronzba öntése Magyarországon, a Bethlen Gábor Alapítvány támogatás-szervezésével és az alkotó, Péterfy László szobrászmûvész közremûködésével történik. A fölállítandó szobor adományként az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába kerül; a szoborállításról erdélyi testvéreink gondoskodnak. A szobor és a szoborállítás költsége mintegy 25–27 millió forint, s ez meghaladja a civil Alapítvány erõforrásait. Nemzeti összefogásra, szolidaritásra szólítunk és kérünk mindenkit, aki segíteni tud! Szeretnénk elérni, hogy a Nagy Fejedelem közadakozásból állított emlékjele a támogatók közremûködésével Erdély múltján és jelenén túlmutasson; öröksége, emberi példája, jövõt építõ tettekre sarkalljon. Ezért kérjük honfitársainkat a Kárpát-medencében, és nemzettársainkat szerte a nagyvilágban, hogy közösségi vagy egyéni adományaikkal, közremûködésükkel járuljanak hozzá, hogy e történelmi jelentõségû szoborállítás Bethlen Gábor fejedelemmé választása napján, 2013. október 23-án Kolozsváron megvalósuljon. A pénzadományokat az OTP Banknál vezetett „Bethlen Gábor szoboralap” önálló számlán fogadjuk. Számlaszáma: 11702036–20725602. Az adományozók nevét megörökítjük. Kérjük, kísérjék figyelemmel a Bethlen Gábor Emlékév 2013 címû honlapot, amelyen hírt kapnak és adhatnak a szoborállítás helyzetérõl, a közremûködõ felajánlásokról, s az Emlékév további programjairól. Budapest – Déva – Kolozsvár, 2013. július 10-én. a Bethlen Gábor Emlékév fõvédnökei Böjte Csaba OFM, Kató Béla, Lezsák Sándor 8
Dr. Fábián Gáspár: Nagy magyar építészek. Szerzõ kiadása. Bp., 1936. 40. idézve Ney Béla nekrológját Czigler Gyõzõrõl.
7
ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Eötvös József:
Népoktatási ügy1 Az idõszaki sajtó szövétnek, melynek néha gyújtani kell, de melynek rendes feladata az marad, hogy világítson; így fogtuk fel legalább mi hivatásunkat, s a Pesti Hírlap fõ kötelességét abban találta s fogja keresni mindig, hogy a közvéleményt azon kérdések megoldására elõkészítse, melyeket veszély nélkül elhalaszthatóknak nem tartunk többé. Egyik legfõbb, sõt felfogásunk szerint az elsõ helyet foglalja el e kérdések között a közoktatás tárgya. Ideje, hogy figyelmünket arra irányozzuk, annyival inkább, mert utolsó országgyûlésünk ugyan már foglalkozott vele, de annyi teendõink között e legfontosabb ügy háttérbe szoríttatott, legkitûnõbb férfiaink között nem hibáznak olyanok, kik a népoktatási tárgyat legközelebbi jövõnk teendõi közé nem sorozzák. Újabb idõben, hol a politika mezején a skolasztika egy új neme kezdõdött, s tisztán elméleti kérdések felett hosszú szóviták folytattatnak, melyeknek semmi képzelhetõ eredménye nem lehet, azon kérdés is sok komoly tanácskozásra adott alkalmat: az anyagi vagy szellemi érdekek igényelnek-e a törvényhozás részérõl több pártolást. Voltak s vannak, kik az elsõbbséget az anyagi érdekeknek, valamint olyanok is, kik a szellemieknek tulajdonítják; s az elsõk a népiskolák ügyét oly valaminek szokták tekinteni, mi nálunk mindaddig nem lehet napirenden, míg anyagi érdekeink tekintetében annyira hátra vagyunk. E nézet azon meggyõzõdésbõl veszi eredetét, hogy a szellemi érdekek pártolása az anyagi érdekeket háttérbe szorítja, holott éppen ellenkezõleg, a józan ész s tapasztalás egyiránt arra intenek: miként az anyagi érdekek kifejlõdése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki. „Gyárokat akarunk – így szólnak az anyagi érdekek emberei –, jó közlekedési eszközöket, élénk kereskedést, szóval anyagi jólétet, az iskolák majd maguktól jõnek, ne hagyjuk elvonni figyelmünket a népnevelés ügye által, mely magában jó lehet, de még nincs idején.” De ugyan meggondolták-e ezen urak, mit beszélnek? Ha azon okokat keressük, melyek miatt anyagi kifejlõdés tekintetében annyira hátra vagyunk, kétségkívül számos olyat fogunk találni, mely az iskolaüggyel semmi összeköttetésben nincs. Jelen vámviszonyaink mellett gyár s kereskedés nem létezhetik, az anyagi jólét kifejlõdése lehetetlen, míg e haza összes földje s lakói egy kiváltságos osztály rendelkezése alatt állandanak; de nézzük közelebbrõl a dolgokat, s meg fogunk gyõzõdni, miként hátramaradásunk minden okai könnyebben mozdíttathatnak el, mint azon egyik legfõbb ok, melyet legritkábban említünk, s mely kétségen kívül népünk csekély értelmi kifejlõdésében kereshetõ. A törvény sokat tehet az ipar és kereskedés minden ágainak kifejlõdésére, de bármiként gondoskodjék is a törvényhozó, hogy a vámszabályok a lehetõségig kedvezõen alkottassanak, ez egymaga ipart teremteni nem fog; szükség, hogy a nép az ipar ûzésére képes legyen, s ez csak akkor remélhetõ, ha az értelmi míveltség egy bizonyos fokán áll. Az iparnak fõ eszköze az ember, nem anyagi ereje, mely napjainkban erõmûvek által pótoltatik, hanem értelmi tehetségei által. Ha gyárokat akarunk, az, hogy Angliából gõzmozdonyokat hozunk be, még nem elég, nekünk értelmes munkásokra van szükségünk, s népnevelésünk jelen rendszere szerint miként számoljunk ilyenekre? 1
8
200 évvel ezelõtt, 1813. szeptember 3-án, Budán született br. Eötvös József, a nagy hatású író és mûvelõdéspolitikus. Bicentenáriuma alkalmából a közneveléssel kapcsolatos, ma is tanulságos gondolataiból idézünk. A közlemény forrása: Eötvös József: Kultúra és nevelés. Összegyûjtötte és szerkesztette Mezei Márta. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1976.
Talán paradoxonnak látszik, de mi úgy vagyunk meggyõzõdve, miként anyagi érdekeink elõmozdítására a népoktatásnál biztosabb eszközünk nincs. Minden nemzet egyes emberekbõl áll, s így egy nemzetnél nem lehet oly rendszert követni, melyet minden egyes embernél károsnak tartanánk; s nem hallottuk soha, hogy valaki gyermekének anyagi jóléte biztosítását abban kereste volna, hogy semmire nem taníttatá. Figyelmessé akartuk tenni olvasóinkat azon befolyásra, melyet az iskolaügy anyagi érdekeink kifejlõdésére gyakorolhat, s hogy mennyire ferde azok felfogása, kik azáltal, ha népiskoláinkra több gond fordíttatik, anyagi haladásunkat veszélyeztetve gondolják. Hogy azonban e tárgy egész fontossága kitûnjék, szükség azon összeköttetésre is fordítani figyelmünket, melyben a népek alkotmányos állása míveltségük fokával áll. Korunk az alkotmányosság kora. Mi erõsen meg vagyunk gyõzõdve, hogy azon eszmék, melyek szerint Anglia s Franciaország kormányoztatnak, késõbb-elõbb el fognak fogadtatni mindazon nemzetek által, melyekre európai míveltségünk terjed, de a pillanat, melyben ez történni fog, vagy jobban mondva, melyben ezen eszmék elfogadása a nemzetek jólétét elõsegítheti, egészen míveltségöktõl függ. Míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betûnél egyéb soha nem lesz, s a legszabadabb elvek szerint szerkesztett charták csak arról tesznek bizonyságot, hogy ismét egy nép szedette rá magát szép szavakkal. A zsarnoknak s arisztokráciáknak hatalma csak a nép tudatlanságán fekszik, míg ezt nem orvosolhatjuk, az uralkodó személyek változhatnak, de szabaddá a nép azért nem lesz, mint a testi, úgy a lelki vaknak vezetõre van szüksége, ha ettõl megvált, tüstént másért rimánkodik. „Népeket szabaddá tenni szép s nagyszerû dolog” – így szólt Rousseau a lengyel alkotmányról írt értekezésében, melynek olvasását minden magyar politikusnak ajánljuk –, „de nehéz, s hozzá vigyázatlanul fogni nem szabad; a szolgát, kit felszabadítunk, mívelni kell, hogy a szabadság élvezetére s megtartására képessé váljék”. Mit Rousseau Lengyelországról mond, az való sok tekintetben a föld minden népeinél, s bátran kimondjuk meggyõzõdésünket, hogy minden, mit politikai jogok kiterjesztésére tenni fogunk, szükséges ugyan, de magában még nem fog kielégítõ lenni, ha azon törvényes rendelkezésekkel, melyek a nép felszabadítását célozzák, olyanokat is nem kötünk össze, melyek által a nép míveltségének emelése eszközöltetik, ha egyszóval a nép szabadságát csak törvénykönyvünkben mondjuk ki, és célszerû közoktatásról nem gondoskodunk; az összes emberi történetek azt bizonyítván, hogy a szabadság csak akkor állandó, ha az egyes nép míveltsége állapotával irányban áll. Kik ezen talán kételkednének, azokat csak saját hazánk tapasztalásaira figyelmeztetjük. Az úri tartozások megváltása a törvény által a jobbágyoknak megengedtetett, s ugyan, ha ezen oly üdvös törvény hatását tekintjük, nem látjuk-e, miként az jobbágyaink míveltségével egyenes arányban áll. Nagyobb községek, hol a míveltség aránylag nagyobb, megváltották magokat, jobbágyainknak azon része, mely a míveltség alantabb fokán áll, kétségeskedik az iránt, vajon jobb lesz-e sorsa, ha magát megváltja? Ha ennél még világosabb példa kell, fordítsuk figyelmünket nemességünk azon részére, mely közönségesen korteseknek neveztetik. A nemesség nagy politikus jogokat élvez, nemcsak választván, hanem minden tanácskozásokban is egyenes részt vehetvén minden nemes, nagyobb mértékben élvezi a politikai szabadságot, mint más alkotmányos országok aktív polgárai, s mégis e jogok élvezete, mely újabb idõkben, mióta a megvesztegetési aljas eszköz nálunk is divatba jött, alkotmányos létünkre sokszor veszélyesnek tartatott, volt-e csak azoknak is hasznára, kik vele az alkotmány által felruháztattak? – A kisebb nemesség már számánál fogva az egyes megyékben túlnyomó befolyást gyakorol, s ugyan önérdekeinek védelmére, önjogainak feltartására él-e befolyásával? Ha megyéink elrendezését tekintjük, úgy látszik, a dolgok természete azt hozná magával, hogy a szegényebb nemesek ügyeire fordíttassék legtöbb gond, s a tisztviselõk azok közül választassanak, kik a kisebb nemesség bizodalmát bírják, mégis a tapasztalás éppen ellenkezõt bizonyít, világos tanúságul, hogy a politikai jogok magokban senkit nem boldogítanak, habár kétségtelen, hogy a politikai jogok gyakorlata maga a legszükségesebb az alkotmányos növelésre. A világ minden zsarnokai érzik a szoros összeköttetést, mely a míveltség és szabadság között létezik. Elbutítani a népet: ez volt a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb idõktõl mostanig, hol, mint tudva van Amerika némely közállományairól, a rabszolgák oktatása büntetés alatt tiltatik; felvilágosítani a népet: ez a szabadság legerõsebb fegyvere. A legdicsõbb forradalom alkotmányok alapítására nem oly biztos eszköz, mint az, melyet jól rendezett népmûvelési eszközök nyújtanak. Ez eszközök közül egyik igen lényeges az iskolarendszer. Erre fogjuk fordítani a közönség figyelmét. (1846) 9
Felvidéki fiatalok tanulmányai az anyaországban Korosztályok tudásvágya Az elsõ világháború befejezése után a felvidéki magyar fõiskolások vagy az anyaországban folytatták, vagy pedig Prágában, Brünnben, Pozsonyban kezdhették el tanulmányaikat. Az elõbbi lehetõség útlevél és vízum beszerzésével járt. Csehszlovákiában csak csehszlovák és német egyetem volt. A magyar maturandusok, különösen az elsõ generációkban, jól beszéltek németül. A késõbbiek során, tantervi változások következtében, már a német nem volt kötelezõ tantárgy a gimnáziumokban. A „csehszlovák nyelv” tizenkét évfolyamban történõ oktatása terén elért eredmények lehetõvé tették azt, hogy a magyar ifjúság körébõl egyre többen a cseh egyetemeket válasszák. A háború után és a gazdasági válság idején a nyelvi nehézségeken kívül az anyagiak biztosítása jelentett gondot. Maga a tandíj összege alacsony volt. A stúdium félévenkénti 10–13 kötelezõ órájáért (óránként) 8 korona/óra volt a tandíj (80–130 korona/szemeszter). Voltak ún. „publikus”, azaz díjtalan tanítási órák is. A tandíjmentesség feltétele: a tantárgyak 5–10 órájából félévenként eredményes kollokvium (vizsga) és évi 25 000 koronánál kisebb jövedelem. A statisztika szerint a magyar hallgatók 80–85 %-a tandíjmentes volt. Õk is pályázhattak évi 2500–3000 koronás állami ösztöndíjra. Jelentõs támogatásban részesülhettek a magyar társadalmi szervezetek szociális alapjaiból. Az internátusi lakás ingyenes volt. A magyar Mensa Academica az egyetemi városokban a fõiskolások ingyenes vagy kedvezményes étkezését biztosította. Évente közel ezer magyar nemzetiségû egyetemista látogatta a csehszlovákiai fõiskolákat. Az 1937. évi adatok szerint a csehszlovákiai 30 564 egyetemista közül 162 bölcsész (tanárjelölt), 283 jogász, 269 orvos, 45 gyógyszerész, 2 képzõmûvész, 172 mûszaki, 15 állatorvos, 1 bányász és 4 mezõgazdász, összesen 953 magyar nemzetiségû fõiskolás készült hivatására. Ezek a felvidéki diákok – az elsõ bécsi döntés elõtt a prágai, brünni vagy pozsonyi egyetemeken tanuló fiatalok – az 1938–39-es tanévnek az események következtében megszakított szemeszterét az anyaország négy városában fejezhették be, ott folytathatták tanulmányaikat. Legtöbben Budapestet választották, de a kassaiak és a keletebbre esõ vidékekrõl származók a debreceni egyetemet részesítették elõnyben. A nagyobb távolság miatt Szegedet és Pécset kevesen keresték fel. A fõvárosba érkezõ néhány száz fõiskolást, az amúgy is túlzsúfolt kollégiumok (a két Szent Imre, a Tanítók Háza), nem tudták teljes egészében befogadni.
Saját otthonban Az anyaországhoz csatolás után a volt csehszlovák parlament tizenhét magyar képviselõjét meghívták (kooptálták) a magyar országgyûlésbe. A magyar kormány létrehozta a felvidéki lakosság helyzetét ismerõ és bizalmát élvezõ Felvidéki Ügyek Tárcanélküli Minisztériumát. Élére Jaross Andort nevezték ki, aki dr. Szüllõ Gézával a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban feltárták a fõiskolások elszállásolásának gondjait, s a tárgyalások eredményeként megszervezték a Felvidéki Diákotthont. A kollégium néhány hónapon át Budán, a Toldy Ferenc utca 64. számú szerény épületben volt. Az elsõ lakók közül Szepesházy Kálmán (1919–2008) így emlékezik: „Csendes budai utca volt a vár oldalában. Egy éven át ott laktam a 120 legszegényebb felvidéki egyetemi hallgatóval. Nagyon jól éreztem magam. [...] Legtöbbünket nem az atyai százasok, hanem a tehetség és a hivatásérzet hajtott az egyetemre. Én az ún. mûvészszobában laktam kb. 10 festõ- és szobrásznövendékkel. Nagyon rendetlenek és bohémek voltak, de azért szerettem õket, és sokat tanultam tõlük. Tehetségesek is voltak köztük. A szobánk hatalmas fehér falai a mennyezetig tele voltak rakva hatalmas aktokkal és más képekkel. Aki nem vigyázott, könnyen egy palettára vagy félig kész képre ült. Pénze természetesen senkinek sem volt. Az odahazulról kapott pénznek csak a felét költöttem magamra. A legnagyobb részén könyveket vettem és félretettem, s nyomorogtam a többi fiúval.” Itt ismerkedett meg Zmeták Ernõvel és Turczel Lajossal, akikkel egész életük során baráti kapcsolatot tartottak. Diplomamunkáját Rimaszombat földrajzáról írta. A Földtani Társulat Koch Antal-emlékéremmel tüntette ki, és számos elismerésben részesült. A szülõföld egyetemi tanulmányokat folytató 14 diákját erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette. A diákotthon csakhamar az Andrássy út 47. szám alatti reprezentatív épület elsõ és harmadik szintjére költözött. A tulajdonképpen magasföldszinti lakrész bejárati ajtaján a látogatók a hallba, a fogadóba léptek. A szállodákból ismert pult, négy nagyon kényelmes, vendégmarasztaló, süppedõs párnázott szék és kis asztal keltett barátságos benyomást. A kollégisták itt fogadhatták látogatóikat. Balra az igaz10
gató szobája, majd a gondnoki iroda volt. A társalgónak is nevezhetõ helyiségbõl a nagy alapterületû ebédlõbe, egyben tanulószobába léphettünk. Az ezzel párhuzamos, az Andrássy útra nyíló, több ablakos helyiség hálószoba volt. Mindkét terem falát értékes faragott fa borította. Az ebédlõbõl nyílt a konyha, mellette a raktár volt. További két kisebb szoba közül az egyiket Dávoti Gyula altiszt és felesége, Rózsika lakták. Itt lakott dr. Borbély Andor igazgató, Szalontay István orvostanhallgató, egyben gondnok, Palkovics László, gépészmérnök-hallgató, egyben felügyelõ, Orbánhegyi Emil minisztériumi számvizsgáló, gazdasági ellenõr és dr. Kovács Zoltán orvos. Az 1942-43-as tanévben készült tabló tanúsága szerint a magasföldszinti és a III. emeleti helyiségekben 64 egyetemi hallgató kedvezõ körülmények között folytatta tanulmányait. A tabló alján az otthon Andrássy út és Liszt Ferenc tér sarkán álló épülete látható. Attól balra és jobbra, a két hûséges, mindenrõl gondoskodó Dávoti Gyuláné takarítónõ és férje, Dávoti Gyula altiszt fényképei. Rózsika, emlékeim szerint, napi háromszori étkezésünket biztosította. A tabló hátoldalán 26 eredeti aláírás növeli a korabeli dokumentum értékét. Ebben az idõben az abaúji diákok a kassai, a gömöriek-nógrádiak a rozsnyói, a mátyusföldiekcsallóköziek az érsekújvári gyorsvonatokkal pár óra alatt érkeztek tanulmányaik színhelyére. Három-négy esztendei békebeli utazás után a vonatok zsúfoltabbá váltak, késtek, késõbb a légiveszély gyakorisága tette bizonytalanná az utazást. Az egyetemisták többsége a tényleges katonai szolgálat letöltése alól egészen 1944. augusztus végéig halasztást kapott. Ezt a Kárpátok elõteréhez közeledõ háborús események miatt megvonták. A kollégisták közül csak kevesen jelentek meg az új tanév elején az otthonban. Az épületet a szükségnek megfelelõen katonai célokra vették igénybe. A kollégium azonban, noha sok nehézség leküzdése után, 1945. szeptember végén már mûködött. Megjelent az egyetemen és fõiskolán tanulni vágyó új generáció. A földszinti helyiségekbe leányok költöztek. Az ablakaival az Andrássy útra nyíló nagy hálóteremben 22 ágy állt. A leányok szekrényei a tanuló-ebédlõteremtõl jobbra, a lakrész udvar felé esõ oldalával párhuzamos, hosszú és keskeny folyosón voltak. Alkalmi ruháikat egymásnak kölcsönözték. A fiúk a harmadik emeleten egy ugyancsak nagyméretû, valamint az abból nyíló kisebb, a régi diákoknak fenntartott szobában, összesen mintegy negyvenen emeletes ágyon háltak. A tanulószoba ablakai a Liszt Ferenc térre nyíltak. További hálószoba, a Kamcsatka, valamint a ruhásszekrények helyisége az épület belsõ udvarát ölelõ körfolyosó felõl nyert levegõt és gyenge fényt. Az igazgatói tisztséget Füzessy István, a gondnokit Pénzes János (1945–46), majd Gallo Árpád (1947), végül Danis Tamás (1948) látták el. A fiúk tanári felügyelõje Szirmay Endre (1948 májusától mb. igazgató), a leányoké pedig Róza néni volt, aki a tanuló-ebédlõterem mögötti utcai szobában lakott. A kollégiumban kezdettõl fogva a pesti egyetemek és fõiskolák minden fakultásáról és szakáról voltak diákok. Ez a körülmény az ismeretek viszonos átadását, a különbözõ tudományok ápolói közötti kölcsönös megbecsülést biztosította. A korábban csak felvidéki diákok otthonában, késõbb több anyaországi diák is lakott. Az intézet nevét is megváltoztatták: Rákóczi Állami Diákotthonra. Hasonló jellegû volt a Podmaniczky utcában az erdélyiek Teleki Diákotthona. Hiányos volna képünk, ha a Felvidéki Diákotthonnal párhuzamosan nem említenénk meg a Sarolta leánykollégiumot. A harmincas évek során alapították. Mûködése Bobula Ida tanárnõ nevéhez kötõdik. Késõbb a sumér-magyar nyelvrokonság kutatásának céljából Dél-Amerikába utazott, s mûveiben föltevését több száz közös eredetû (tövû) szóval bizonyította. A vezetése alatt álló leánykollégium a Lajos utcában, a Zsigmond térhez közel, a mai Frankel Leo út 143 sz. alatti, a hegyoldalba támaszkodó háromemeletes épületben volt. A felvidéki egyetemista leányokat a Sarolta elõször 1939-ben fogadta be. Ellátásukról saját maguk gondoskodtak, a konyhában fõzhettek, illetve az egyetemi menzákon is étkezhettek. A kollégista leányok a pesti egyetemek különbözõ fakultásain folytatták tanulmányaikat. Bölcsészek, orvosok, mûegyetemisták, gyógyszerészek stb. színes tábora készült jövendõ hivatására. A fürdõszoba gyakran visszhangozta a Pillangó kisasszony nagy áriáját. Különbözõ rendezvények, kiváló mûvészek elõadásai tették változatossá az otthon lakóinak az életét. Gyönyörködhettek az akkor pályája kezdetén álló Melis György énekében. Gondolatokat ébresztett Karácsony Sándor, országos hatású ifjúsági nevelõ egyetemi tanárnak a magyarság sorsát fejtegetõ elõadása. Áprily Lajos költészetének gyöngyszemei nemcsak a versbarátok szívét remegtették meg. A kollégiumot a fordulat éve után szakosították. Rattay Márta lett az új igazgató. A bölcsészhallgatók a Podmaniczky utcába, a Mészáros Lõrinc bölcsész szakkollégiumba költözhettek.
A mindennapi betevõ és a kulturális élet A fõiskolás diák tanulmányainak anyagi hátterét az ösztöndíjak, az alkalmi pályázati jutalmak elnyerése, de fõként a szülõk támogatása biztosította. A háború befejezése után a menekült igazolvánnyal rendelkezõ egyetemista tandíjmentességet élvezett. Az egyéb anyagi természetû kiadásokra a Pázmány 11
Péter Tudományegyetem hallgatói az Egyetem téri fõépületben, a politika tanszéken Szandtner professzor úrnál tett látogatás során 20–30 forint segélyt kérhettek és kaphattak. Idõnként az Áttelepítési Kormánybiztosság is adott pénzbeli támogatást. Más forrást is kellett keresni. Voltak, akik az Áttelepítési Kormánybiztosság Hivatalában levélboríték címzésért kaptak néhány forintot, mások középiskolásokat tanítottak. Egyik kollégista társunk barátai cipõit javította szerény, sõt természetbeni ellenszolgáltatásért. A mérnökhallgatók a városi alsó évfolyambeliek mûszaki rajzait készítették el. A leányok selyemkendõszegést, a legügyesebbek kendõ-, sálfestést vállaltak. Ilyenkor a tanulószobában éjfélig világos volt. A fiúk a vasúti pályaudvarokon rakodómunkásként, vagy újságkihordóként dolgoztak, színházakban, filmezés során statisztáltak, havat lapátoltak. Ruhanemût az amerikai kvékerektõl kaptunk. A fõiskolások anyagi helyzetét kedvezõen befolyásolta 1947 után a szülõktõl, az áttelepítettek útján küldött élelmiszer-, ruha- és cipõküldemény. Gyermekük felruházásán kívül küldtek Magyarországon keresett iparcikkeket is (írószerek, gyermekruhák és gyermekcipõk, mûszaki tárgyak stb.). Ezeket aztán értékesítették. Szinte csekélységnek tûnhet a postai küldeményeket díjmentesítõ „kupon” (szelvény). Ezt az utalványt szüleink leveleikben küldték és a magyar posta készpénzre is válthatta. Szerény költségvetésünkben, a kuponért kapott pénz heti vagy havi villamosbérletünk összegét fedezte. A menekült, az államhatárt tiltott módon áltépõ egyetemisták jogállását elõbb a Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság statisztikai osztályán a névjegyzékbe vétel és a menekült igazolvány kiállítása szabályozta, rendezte. Majd 1946 augusztusától a Népjóléti Minisztérium Menekültügyi Osztálya is bejegyezte nyilvántartásába ezeket a hallgatókat. A nyilvántartás további fóruma, a Belügyminisztérium Külföldieket Ellenõrzõ Központi Hatósága 1948 januárjától a lakhatási engedély helyett már tartózkodási helyet jelölt ki számukra, melyet félévenként megújítottak. A Belgrád rakparti hivatalban miden hónap 15. napjáig személyes jelentkezést írtak elõ. Az errõl szóló határozatban bennünket csehszlovák állampolgárnak tekintettek. A néhány éven át (1945–48) elkövetett szabálysértések sorozata végül is kiváltotta a diákok jogszabály útján rendezett határátkelését. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban összeírták a felvidéki diákok határátkelõhelyenkénti névsorát. Ezt az illetékes államhatalmi szervek útján eljuttatták a csehszlovák határállomásokra. A névsorban szereplõk igazolványaik felmutatása után már az 1948. évi karácsonyi, majd a húsvéti és a nyári szünetre hazalátogattak, és vissza is utazhattak. A visszajövetelkor magunkkal hozott kisebb pénzösszeget a Magyar Nemzeti Bank fiókintézetében beválthattuk. Késõbb, 1950-ben a szülõk a Tatra Banka útján gyermekük címére pénzt is átutalhattak, egészen havi 2000 Kès összegig. A diákotthonban a kulturális életre, a kikapcsolódásra is találtunk idõt, mégpedig az érdeklõdésnek megfelelõ, változatos, színes módon. Esténként a fiúk tanulószobájában természettudományi és mûszaki tárgyú filmeket vetítettünk. Csodálkozva néztem az autósztrádák bonyolult, útkeresztezõdéseket nem ismerõ, körforgalmú, alul-felüljárók biztonságában száguldó autók forgalmát bemutató filmet. Felkért szakember francia nyelvtanfolyamot vezetett. Vass Lajos, bár nem volt felvidéki, akkoriban a közeli Zeneakadémián tanult, kis énekkart szervezett, és többeket megtanított furulyázni. Mivel az Andrássy utcai épület udvara röplabdázásra nem volt alkalmas, az erdélyi Teleki kollégistákkal a Podmaniczky utcában voltak mérkõzéseink. Talán 1947 farsangján táncmulatságot szervezõ bizottságunkkal (Sárkány I., Trizna Z. és jómagam) kiürítettük a leányok nagy hálótermét. Az építészmérnökök óriási tréfás plakátjai, pl. a „Gyere öcsi, boci kapaszkodj...” sláger témáját elevenítették meg a falon. Az elektromosok a zenét biztosították. Közösségünk „jeles” tagjait csasztuska strófákkal, a SzirmayDudok szerzõpáros humoros jelenetei ironizálták. Az ebéd vagy vacsora utáni szünetben Ch. Rózsa az ebédlõben álló zongorához ült, és magyarnótákkal vagy operett részletekkel maga köré gyûjtötte a hangulatváltozásra vágyókat. Egy-egy szombat, vagy vasárnap estére mi is meghívást kaptunk más kollégiumok táncmulatságaira, pl. a Lendvay utcai Madách Diákotthonba, vagy a Lajos utcai Sarolta Leánykollégiumba. Füzessy, Gallo és Szirmay, a kollégium vezetõi, a támogatási lehetõségeket mérlegelve szövetkezetet – mai szóval élve társulást – jegyeztettek be a Budapesti Járásbíróság vállalati nyilvántartásába. Felkérték Fischer Annie világhírû zongoramûvésznõt, hogy kollégiumunk érdekében az általunk rendezett hangversenyen lépjen fel. Plakátokat készíttettünk, és a Zeneakadémia nagytermében került sor a mûvésznõ fellépésére. Taxival mentem el Fischer Annie rózsadombi otthonába, aki férje kíséretében jött el. A nagysikerû hangverseny közönségének egy részét kollégistáink alkották.
A fordulat éve – egységesítés A pártoknak az ifjúság körében végzett tevékenysége nyomán 1947-tõl a NÉKOSZ-on kívül a Paraszt-, a Kisgazda- és a Szociáldemokrata Párt is diákotthonokat létesített. Az Üllõi út és a Ferenc körút 12
sarkán álló, Mária Teréziáról elnevezett hatalmas laktanya épületén a pártok a NEKOSZ és a DOKOSZ kollégiumai osztoztak. Mindkét ifjúsági szervezet az egész épületet sajátjának kívánta. A diákok között csetepatéra, közelharcra is sor került. Már 1948 tavaszán híre járta, hogy õsztõl tanulmányi irányzatoknak megfelelõ szakkollégiumokat szerveznek. Ez az átalakítás része volt a fordulat éve iskola- és társadalompolitikai célkitûzésének. A majdcsak kilencéves múltú Rákóczi Diákotthont átköltöztettük a zuglói Szabó József u. 14/c szám alatti épület földszinti és II. emeleti helyiségeibe. Tulajdonképpen kevesen költöztek át, hiszen a nyári szünet következett. 1948. szeptember elsejétõl megvalósult az egységes állami szakkollégiumok rendszere. A Szabó József utcai épületet a fátum jogász szakkollégiummá nyilvánította. Így a rákóczisták közül mint volt gondnok Kerekes Pistával ketten lettünk szeptember 1-jétõl az új jogász szakkollégium lakói. Rajtunk kívül az épületben maradt Szirmay Endre, a Rákóczi Kollégium utolsó megbízott igazgatója. Megtartotta a funkciójával járó szobáját, ahová az õsz folyamán Kassáról áttelepült özvegy édesanyját magához vette. A nyári szünet alatt szomorú szívvel tettem a dolgomat, hiszen nemes küldetésû intézményt számoltunk fel. Volt kollégiumunk Andrássy úti helyiségeit a Magyar Sportszövetség kapta meg. Rangjukhoz méltó, reprezentatív épületre volt szükségük. Június a vizsgák idõszaka volt 1950-ben is. Sokan a szakvizsgák, mások a szigorlatok, én diplomám átvétele után június végén és egész júliusban vártam a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium értesítését arról, hogy melyik napon utazhatunk szüleinkhez. Hetente felkerestük a minisztérium illetékes tisztviselõjét. Az idõs úr salamoni választ adott. Megkaptuk tõle a most már fényképes, „csehszlovák állampolgárságú magyarországi tanuló” részére szóló igazolványt. Újabb érdeklõdésünkre azt a választ kaptuk, hogy a „hazautazás engedélyezése biztos”. A hatóságok együttmûködését az is bizonyítja, hogy utolsó tartózkodási engedélyem 1950. július 31-ig volt érvényes. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium értesített bennünket, hogy július 30-án Somoskõújfalunál léphetjük át a határt. De: „A kollektív útlevél visszatérésre nem ad engedélyt. Hazatérése után azonnal forduljanak szüleik a bratislavai Povereníctvo vnútra hivatalhoz, és kérjék az engedélyt, hogy a hivatal által kiállítandó kollektív útlevéllel visszatérhessenek Magyarországba tanulmányaik befejezése céljából.” Az augusztus hamar eltelt, Pozsonyba utaztunk. A Povereníctvo školstván az õsz hajú Horáèek úr meghallgatott bennünket. Azt tanácsolta, hogy aki Magyarországon nem fejezte be tanulmányait, Pozsonyban a megfelelõ szakon folytassa azt. Voltak, akik így tettek. Sokan visszaszöktek és Magyarországon maradtak. Csupán néhányan kaptak tanulmányaik befejezésére visszautazási engedélyt. Az elejtett szavakból úgy értettük, hogy az egyetemet végzettekre Szlovákiában is szükség van. Ez be is bizonyosodott. Pozsonyban 1952. július elsõ napjaitól tizennégy osztályban (kb. 350 fõt) oktattuk az alapmûveltséggel bíró, magyar tanítói pályát vállalt, járásonként esti iskolát látogató, de pedagógiai szakképzettséggel nem rendelkezõ, a pedagógiai gimnázium érettségijére készülõ tanítójelölteket. Itt, a Magyarországon egyetemi végzettséget szerzett társainkkal, mint a tanfolyam oktatóival találkoztunk.
Felejthetetlen emlékek vonzereje A rákóczisták együvé tartozását a közös sors erõsítette. A diploma megszerzése után a munkavállalás határon inneni és túli lehetõségei miatt a korábbi bensõséges kapcsolat néhány évre megszakadt. Jelentõséggel bírt az, hogy egy-egy felvidéki gimnáziumban (pl. Rimaszombatban 22, Komáromban 13, Losoncon 15) érettségizett kötõdése továbbra is megmaradt, de az azonos szak, a közeli munka- vagy lakóhely és a korábbi rokonszenv is felelevenítette a régi barátságot. A véletlen egyéni találkozások alkalmával felvetõdött a rendszeres és széleskörû viszontlátást ígérõ találkozók megszervezése. A Rákóczi Kollégiumban 1945 és 48 között lakó 46 leány és 46 fiú névsorát Dudok Gyula 1973-ban készítette el. Így valósulhatott meg a Kárpátiában 1973. szeptember 30-án tartott elsõ összejövetel, melyen mintegy nyolcvanan vettek részt. A jelenlévõkrõl fénykép is készült. A következõ találkozót Mihályi Bálint tanár szervezte. Az 1975. szeptember 28-ra egybehívott találkozón Sarkady Marika mûsorával gyönyörködtette az egybegyûlteket. Hosszabb szünet után Dudok Gyula jóvoltából 1983. szeptember 25-én a családtagokkal együtt hatvanan vettek részt az összejövetelen. További feljegyzést az 1988. szeptember 25-én, a Benczúr utcában, a SZOT Szálló különtermében tartott találkozóról olvashatunk; családtagokkal együtt hatvanheten jelentek meg. A következõ esztendõben dr. Désaknai Mária hívó szavára a 43 megjelent közül 8 saroltás is eljött, így köztünk lehetett dr. Mistótné is. A találkozók helye azóta évente napjainkig a Benczúr utcai szálló különterme. A szervezõk áldozatos posztját elõbb Désaknai Mária, majd Sarkady Marika vette át. A 90-es években még 30–40, a XXI. század elejétõl 10–15 társunkat, sõt néha hozzátartozóikat ölelhetjük keblünkre. Íme, ez a felejthetetlen, örökbe hagyott emlékek és elszakíthatatlan, ma is élõ kapcsolatok megnyilvánulása. Danis Tamás 13
Forások: A visszatért Felvidék Adattára. Mahr Ottó és tsa Rákóczi Könyvkiadó Vállalata. Bp., 1939. – Emlékkönyv. A Selye János Gimnázium kiadványa. Vác, 2005. – Az ipolysági, a losonci és a rimaszombati gimnáziumok 1936–1945. évi értesítõi. – „Mindig az igazságot, szépséget és jóságot kerestem és szerettem!” B. Kovács István. Gömörország IX. évf. 2. sz. – Luzsica Lajos: Ifjúságom, Érsekújvár! Szenci Molnár Társaság, Bp., 1991. – Dudok Gyula jegyzetei; Nagyné Kovács Henriett, Sárkány Éva és Sárkány István tárgyi emlékei, illetve szóbeli emlékezései.
Eltûnt településekre és egykori iskolákra emlékezünk Más megyék kezdeményezéseihez csatlakozva a Baranyai Honismereti Egyesület is elhatározta, hogy ösztönzi emléktáblák kihelyezését azoknak a baranyai településeknek a helyén, amelyek a történelem sodrában teljesen megszûntek. Ezzel együtt azoknak az egykori iskoláknak a helyét is megjelöljük, amelyek évszázadokon át szolgálták a puszták és falvak népét, de mára már bezárták kapuikat. Az egykori (és a napjainkban ismét feltámadó) szigetvári járásban az 1900-as évek elején még 67 településen volt elemi népiskola, napjainkban pedig már csak 13 helyen mûködik általános iskola. Az elsõ megemlékezésre és emléktábla leleplezésre – a megyei honismereti nap keretében – 2008. április 19-én került sor a Szentlászlóhoz közeli, ma már csak romjaiban létezõ Riticspusztán. A puszta történetét ifjú korában dolgozta fel dr. Vargha Károly tanár úr, megyénk honismereti mozgalmának kiemelkedõ személyisége, a megyei egyesület örökös elnöke. A szentlászlói önkormányzat által adományozott emléktábla a XIX. század közepétõl az 1980-as évek végéig az itt élõ embereknek és az 1910–1967-ig mûködõ iskola tanítóinak és diákjainak állít emléket az egykori uradalmi iskola falán, amely ma az egyetlen épen maradt épület a pusztán. 2009. szeptember 27-én száznál is több egykori gyûrûfûi ember és azok leszármazottai a mai Gyûrûfû 29 lakójával együtt emlékeztek a 600 évet megért falu történetére, amely 1970. november 25-én ért véget az utolsó család elköltözésével. (Az 1990-es évek közepétõl az ökofalu megálmodói hozzáláttak az új Gyûrûfû felépítéséhez.) Az egyutcás egykori Gyûrûfû közepén, hatalmas kövön elhelyezett emléktábla hirdeti a múltat, és üzen a jövõnek. A találkozó keretében bemutatták Kolics Pálnak A gyûrûfûi iskola krónikája címû könyvét, amely az 1823-tól 1966-ig mûködött római katolikus elemi népiskolának, majd általános iskolának állított emléket. 2011. július 30-án ünnepelte a református egyház molványi gyülekezete és egykori iskolája megalapításának 275. évfordulóját. Az ünnepi istentiszteletet követõen díszes emléktáblát avattak a volt iskola falán, melynek anyagi forrását a gyülekezet, a helyi önkormányzat és a Szigetvári Takarékszövetkezet biztosította. A táblán megörökítették az 1736–1978 között a községben szolgált 46 tanító nevét. Varjas László presbiter szerkesztésében díszes kiadványban foglalták össze a gyülekezet és az iskola múltját. 2012-ben két helyen is avattak emléktáblát. A Somogyapátihoz tartozó, napjainkban ismét élni kezdõ Dióspusztán szeptember 29-én – a már második alkalommal, több száz ember részvételével megrendezett „diós napok” keretében – az egykori iskola (ma közösségi ház) falára került emléktábla közadakozásból. A tábla az 1921 és 1973 között mûködõ iskolának és tanítóiknak állít emléket. Ezen alkalomra megjelent a Szigetvári Várbaráti Kör Kiskönyvtára 31. számaként Kolics Pál: A Dióspusztai Állami Elemi Népiskola, majd Általános Iskola krónikája címû füzetecskéje. Még annak az évnek õszén a búcsú keretében Almáskeresztúron, a ma polgármesteri hivatalként funkcionáló iskola falára került az önkormányzat jóvoltából emléktábla, melyen az 1948-as államosítás utáni Emléktábla a molványi iskola falán általános iskoláról és annak tanítóiról emlé14
keztek meg. 2013 szeptemberében Almáskeresztúron ismét egy új emléktáblát helyeztek el. Ezúttal a községhez tartozó, ma már csak romjaiban létezõ Elekmajor állami népiskolájáról, majd általános iskolájáról, annak tanítóiról emlékeztek meg. 2013. május 11-én Sasréten is emléktáblát avattak. Az 1906-ban báró Biedermann Rezsõ által alapított uradalmi elemi népiskola (ma Kikerics Erdészeti Erdei Iskola) falán a Mecsekerdõ Zrt. és az utolsó tanító, Simon György családjának támogatásával elhelyezett tábla a sok évtizedet e helyen eltöltõ tanítókra emlékezik. 2013 júniusában jelent meg a Szigetvári Várbaráti Kör Kiskönyvtára 32. száma, Kolics Pál: Elfelejtett iskolák címû könyve, amely tíz település (Boldogasszonyfa, Csebény, Görösgalpuszta, Margitapuszta, Merenye, Patapoklosi, Riticspuszta, Szentegát, Szulimán és Tótszentgyörgy) ma már csak emlékekben élõ iskolájának történetét dolgozta fel. A könyv megjelenését magánszemélyek, önkormányzatok és a Szigetvári Takarék- Az elekmajori emléktábla (Kolics Pál felvételei) szövetkezet támogatása tette lehetõvé. Azt szeretnénk, ha a sor tovább bõvülne, s a járásunkban megszûnt valamennyi település helyén és az egykori iskolák falán emléktábla tisztelegne a múlt elõtt, miközben feldolgoznák a települések és iskolák történetét. Kolics Pál
Magyar Örökség-díjas az EKE Az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos küldöttsége 2013. szeptember 21-én vehette át a Magyar Örökség-díjat Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe székely ruhában és kalotaszegi népviseletben érkeztek a képviselõk: Dezsõ László elnök, Deák László, Kiss Tibor és Péterffy Anna-Erzsébet alelnökök, Veres Ágnes titkár, valamint Balázs Katalin, Dukrét Géza és Ferenczi Júlia. A Magyar Örökség-díjat 1995 óta összesen hetvenkét alkalommal adták át; a legutóbbi, a Magyar Örökség és Európa Egyesület által szervezett ünnepségen a hét kitüntetett egyike az Erdélyi Kárpát-Egyesület elismeréssel, oklevéllel és a magyar koronát ábrázoló aranyjelvénnyel gazdagodva. A javaslattevõ: Veres-Kovács Attila nagyváradi lelkész volt.
15
TERMÉS A XLI. Országos Honismereti Akadémia elõadásai (I.)
Szent István király liturgikus tisztelete a középkori magyar egyházban A hatodik utód, Szent László király (1077–1095) uralkodása alatt, 1083. augusztus havában avatták szentté az elsõ keresztény, fölkent és megkoronázott uralkodót, Istvánt, 45 évvel halála után, a székesfehérvári Boldogasszony bazilikában, amely a regnum szakrális középpontjának számított és az új szent temetkezési egyháza volt. Ezt megelõzte június hó folyamán a két zoborhegyi remete, a szláv eredetû András és Benedek kanonizálása Nyitrán, majd ezt követte júliusban bizalmas munkatársai közül Gellérté Marosvárott, s végezetül fia, a trón örököseként tragikus balesetben elhunyt Imrének a szentek sorába iktatása-emelése zárta a sort. Az egyházjogilag eddigre tisztázódott hivatalos eljárás nélkülözhetetlen kiindulópontja volt az a latin nyelven íródott életrajz, amely 1083-ban már az illetékes egyháziak rendelkezésére állt. A nagyjából évszázados múltra visszatekintõ istentiszteleti és közel kilenc évtizedes egyházi élet szolgáltatta azokat az „intézményi” kereteket, amelyek szükségeltettek egy új, helyi szent kultuszának fokozatos kibontakoztatásához. A frank-római rítus, ezen belül három regionális változata: a dél-német, a Rajna-menti és az észak-itáliai, majd a XI. század derekától a lotharingiai szokásrend hatott, érvényesült, majd ez utóbbiak egybeolvadtak és az 1080-as évekre, legkésõbb a XI. század végére, a XII. század elejére megszületett Esztergom tekintélyére támaszkodva az az elsõ liturgikus rendezés, amely fél évezredre meghatározta a magyar egyházak szokásrendjét, lehetõséget hagyva a kisebb egyházi régiós egységek egyéni útkeresésének az istentiszteleti életben. Szent István liturgikus kultuszának kibontakozásához adott volt a hely, a fehérvári temetkezési bazilika, ahol 1083-ban a tetem eredeti sírjából történt föl/kiemelése (elevatio), majd az új nyugvóhelyre való átvitele (translatio) végbement. A kanonizált protorex jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar királyok megkoronázásának érvényessége két másik összetevõ (esztergomi érsek, un. „szent korona”) mellett ettõl a helyszíntõl függjön. A szakrális tér tehát biztosított volt, az idõ ugyanúgy. Bár a kánoni eljárás Szent István halála napján, augusztus 15-én kezdõdött, 20-án fejezõdött be, tehát az évenkénti vigiliás fõünnep a liturgia eszközeivel az ünnepelt király alakját az egymást követõ nemzedékek számára a kollektív tudatban folyamatosan élõvé tette. 1192–1195-tõl, vagyis a Pray-kódex írásának idõpontjától kezdve mellékünnep gyanánt szolgált május 31-én a Szent Jobb átvitele (Translatio dexterae Sancti Stephani regis), ami napjainkig megõrzõdött. Az elõbb említett Pray kódex október 11-i dátummal tartalmazza Szent István teste föltalálásának (Inventio corporis Stephani regis) ünnepét három saját könyörgéssel. Noha ez nem terjedt el (csak egyetlen más forrásból ismert), mégis a szent király kultusza iránti lelkesedésrõl tanúskodik. A kereszténység elsõ évezrede folyamán a latin egyházban a szenteket „közös” mise- és zsolozsma-szövegekkel tisztelték, azon csoportnak (apostol, vértanú, hitvalló, szûz) kijáró formulákkal, ahová õket életük alapján az utókor besorolta. Idõvel megjelentek a saját imádságok, elõször csak a keresztnév befûzésével, majd önálló, egyedi alkalmazású szövegekkel. A mise és a zsolozsma egyes tételei nem egyszerre jelentek meg, hanem a közös szövegkészlet fokozatosan bõvült és a sajátnak (proprium) számító részegységek fokozatosan szorították ki a közös készletbõl kölcsönzötteket. A zsolozsmában a szent életét-halálát bemutató olvasmányok eddigre nélkülözhetetlenné váltak, ezt szolgálta az életrajz (vita), funkcionális nevén: legenda. A közös könyörgések misében és zsolozsmában tehát elõször a név beillesztésével kaptak egyedi jelleget, majd idõvel teljes egészében új és csak az ünnepeltre vonatkoztatható megfogalmazások, propriumok kiszorították a közösbõl származó, általánosabb jellegûeket. Ugyanez ment végbe a zsolozsma két újszövetségi éneke, a Benedictus és a Magnificat antifónái esetében. Nem véletlenül érdemelték ki a nagy jelzõt, mind szövegükben, mind dallamukban terjedelmeseb16
bek és igényesebbek voltak a többi hasonló típusú alkotásnál. Második lépésben a hajnali (laudes), illetve az alkonyi (vesperae) zsolozsma óra kapott öt-öt új antifónát, egyszerre, vagy némi idõeltolódással. Ez mind többrétûvé tette az ábrázolt szent alakját, bemutatását. Ezt követte a matutinum 7-9. olvasmányát képezõ vita responzóriumának egyedivel történõ felváltása, idõvel az elsõ és második egység (nocturnus) felelgetõs énekei is egyre jobban kapcsolódtak az ünnepelt szenthez. Amikor a zsolozsma valamennyi antifónája és responzóriuma Istent és jótéteményeit az ünnepelt szent alakján és életén keresztül dicsõíti, akkor az officium egyedi-egyéni historia. Vagyis az egész szöveg-dallam sorozat, másnéven ciklus a história, amely nem véletlenszerûen egyes tételek egymás mellé tételébõl állt egybe, hanem egyetlen alkotás egészeként lett megírva, illetve komponálva. Ez a legtöbbször prózai, néha hexameteres vagy ritmikus prózai szöveg a XII. század folyamán visszaszorult és helyét az eleve versben írt szöveg vette át, foglalta el. A zsolozsmában a közös szövegû himnuszt idõvel felváltotta a proprium, illetve a misében a communis szekvencia és alleluja-vers helyett az egyéni, saját, mármint a szentrõl írt alkotás. A mise, zsolozsma szövegeinek egyetemes változása, fejlõdése Szent István liturgikus kultuszának kibontakozása esetében is érvényes, és ennek ismeretében a fennmaradt források által szolgáltatott adatok nem mozaik-szerûen elszigetelt töredékek, hanem szerves, fejlõdõ egészet alkotnak. A szabolcsi zsinat 1092-ben a regnum fõ ünnepei közé iktatta Szent István király augusztus 19-20-i emléknapját; az egyházi szentesítés mellett a királyi szentesítés jótékonyan hatott és segítette további terjedését. A szent király tiszteletét hirdetõ elsõ liturgikus szövegek a „közös” forrásból merítettek ugyan, mégis önálló, igazi alkotásoknak tekinthetõk és a helyi egyház intellektuális életének ékes jelei. Elsõként az augusztus 20-i, ünnepi mise saját szövegei kerülnek bemutatásra, majd másodjára a zsolozsma részei, természetesen az idõrendet követve. A mise három saját könyörgésének elsõ forrását ma Zágrábban õrzik és az ottani püspökség alapításakor (1092–1094) került oda valamely hazai, benedeki regulát követõ szerzetesi közösség monostorából. A liturgikus kódexek úgynevezett szakramentárium csoportjába tartozik, vagyis a pap által mondandó imádságokat tartalmazza. Ekkor, legalábbis a magyar egyházban még nem volt használatos a misszálé, amely a mise imádságait, énekeit, olvasmányait egy könyvben összegyûjtve tartalmazza. Az énekeseknek és a felolvasóknak külön könyveik voltak. A szóban forgó Szent Margit szakramentárium a függelékében három saját könyörgést hoz az ünnepre. Az elsõ általános szokásnak megfelelõen az ünnepelt szenttel kapcsolatos, a második tartalmilag jobban függ a mise felajánlásától, a harmadik pedig az áldozástól. Az elsõ könyörgés (collecta) megfogalmazása, benne az égi és földi vonatkozások egysége, egyensúlya olyan tökéletes, hogy jogos föltételezni: a szerzõ hosszú idõn keresztül, esetleg évekig, évtizedekig érlelte a szöveget, mielõtt azt végsõ formába öntötte volna. A szentté avatás teremtette meg az igényt és az alkalmat, hogy e mestermû a könyörgések recitáló dallamán fölhangozzon. „Isten, aki boldog Istvánt, a mi királyunkat és a te hitvallódat a földi hatalom dicsõségével megkoronáztad és szentjeid társaságába emelted, add, kérünk, hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás tanítójaként (divinae religionis doctorem) érdemelt ki, ugyanúgy, a te egyházad az égben védelmezõjeként (defensorem) érdemelje ki.” Ez a könyörgés Szent István királyt a Regnum fõ védnökévé nyilvánította, és a protorex tiszteletének legelsõ emléke. Ez a rövid szöveg több mint egyszerû liturgikus imádság, ha figyelembe vesszük a megírása, fölhangzása történelmi körülményeit. A pártütésektõl, kül- és belharcoktól meggyötört, de Szent László uralkodása alatt egységre jutott és öntudatra ébredt Regnum etnikailag még színes, ám mind koherensebb népességének hitvallása a keresztény államiságot megteremtõ elsõ királyról. A névtelen klerikus a hitvallók számos orációját tanulmányozva választotta ki a legtalálóbb kifejezéseket. A szerzõ sikeresen összefoglalta mindazt, amit 45 évvel halála után Istvánról gondoltak a magyar egyházban a még élõ kortársak tanúságára és emlékezésére alapozva. A népi közmeggyõzõdés szolgált aranyfedezetül a hivatalos könyörgés végsõ formába öntésekor, azt emelte magasabb szintre, tette hivatalosan jóváhagyottá. A népi kultusz forrása pedig a szent király személyének karizmatikus kisugárzása a kortárs tanúk felé, majd ez folytatódott, állandósult halála után a sírjánál Fehérvárott és az „önállósodott” Szent Jobbnál valahol a bihari tájban. Ennek hiányában a liturgikus kultusz nem talált volna visszhangra az egymást követõ nemzedékeknél, az egyháziak minden igyekezete ellenére elenyészett volna. A mise secreta és complenda könyörgéseire érvényes ugyan a fentebbi megállapítás általánosságban, mégis fölfedezhetõk egyéni sajátosságok. A második oráció a több évtizedig tartó belviszályokra utalt, igaz, eléggé általános hangvétellel. A harmadik az egyházszervezõ király alakját állította az emlé17
kezõk és ünneplõk lelki szemei elé, aki népét a sötétségbõl a térítés révén az igazi világosságra elvezette. Ez a szöveg-együttes kiemelkedõ fontosságát tanúsítja a száz évvel késõbb, 1192–1195 között másolt Pray-kódex szakramentáriuma, mert elsõ helyen szerepelteti augusztus 20-án. Ekkor már vigiliás ünnepnek számított, ezért a scriptor az In virtute tua közös mise kezdõszavait is kiírta, hogy az Os iusti kezdetû az ünnep napján megõrizze kiváltságos helyzetét. „Bölcsességet szól az igaznak szája, és igazságot szól a nyelve: szívében van Istenének törvénye” (Ps 36,30-31). „Ne irigykedjél az elvetemültekre, ne féltékenykedjél a gonosztevõkre” (Ps 36,1). Lehetetlen nem gondolni Szent István elsõ (1001) és második (1030) törvénykönyvére, valamint a másodszülött fiához, Imréhez írt Intelmekre, amely a királytükör Karoling-kori változatának utolsó jelentkezése. István a vigilia mise elsõ könyörgésében eruditor aeternae vitae, a másodikban és a harmadikban csupán rex és confessor, tehát a markáns, egyéni jegyek hiányoznak. Ennél jellegzetesebb kifejezés a több helyütt elõforduló gloriosissimus Pannoniorum rex. A Pray-kódexben az augusztus 20-i ünnep átvitel (translatio), a kalendáriumában viszont szerepel a Transitus Sancti Stephani augusztus 15-én, az Assumptio ünnep után. Néhány kéziratos és nyomtatott forrás megemlékezést (commemoratio) említ e napra, a legelsõ könyörgés imádkozásával. Ez nem lehetett általánosan elterjedt szokás, mert a pálos remeték könyvei nem ismerik, márpedig õk az õsi esztergomi szokások hûséges õrei voltak, és e téren az anyaegyházon, Esztergomon is túltettek. Mivel a mise énekei többnyire a közös repertóriumból származtak, az alleluja-vers nyújtott lehetõséget egyéni megfogalmazásokra, a szent király alakjának plasztikus megidézésére. A Sancte rex Stephane megszólító hangvétele az egész nép-nemzet fölsóhajtása a legfõbb patrónushoz. A nemzet fogalmának ilyen korai használatát az indokolja, hogy bizonyíthatóan Európa-szerte a helyi védõszent tiszteletét a nemzettudat korai elõzményének, elsõ jelentkezésének lehet tartani. A szóban forgó alleluja-vers elõször a XIII. századi, zágrábi Missale Notatum lapjain található meg. „Szent István király, siess a te odaadó híveid, a mi segítségünkre, akik a te ünnepeden mindig örvendezünk.” Ez a Szent István segítségét kérõ alleluja-vers a késõbbiekben olyannyira népszerûnek bizonyult, hogy Szent László király ünnepén is énekelték, a nevet megváltoztatva. A hazai forrásokban megõrzõdött, föntebb idézett alleluja-vershez keletkezési, vagy legalábbis lejegyzési idejét tekintve közel áll az egyik bambergi graduáléban, a mise énekeit tartalmazó könyvben megõrzött Sanctissime confessor (Legszentségesebb hitvalló) kezdetû alleluja-vers, amely Istvánt pater és rex (atya és király) jogcímen ünnepli. Nem tudni, ki jegyezte be a kódex toldalékába ezt az éneket, talán egy odavetõdött magyar klerikus? Talán a bambergi dómban Szent István lovasszobraként számontartott alkotás figyelmeztette a scriptort: ha a magyar királynak ott szobra áll, akkor évente egyszer hangozzék föl megemlékezés (commemoratio) gyanánt ez az ének. Az e csoportba tartozók közül idõrendben a harmadik az O rex et apostole kezdetû alleluja-vers a XIV. századból, Istvánt királynak és apostolnak tiszteli. Ezt a versust csak Szent István ünnepén lehetett énekelni, mert megjelenik benne a haldokló, karjait ég felé kitáró István, amint népét és országát Szûz Mária oltalmába ajánlja. Ez a tény jól ismert a szent életrajzaiból és Szent István klerikusi környezetében fogalmazódott meg elõször. A francia király másfél évszázad múltán teszi majd ugyanazt, következésképpen Szent István országot felajánlása nem máshonnan másolt szimbolikus tett volt, hanem eredeti gondolat, amely átütõ erõvel közvetítette a megvalósítandó és megvalósuló eszmét: a magyarság elválaszthatatlan a kereszténységtõl. A zenetörténet-kutatás kiderítette, hogy az O rex et apostole mintája egy Szûz Mária tiszteletére énekelt vers volt, az O consolatrix pauperum (Ó, szegények vígasza). A Szent István királynak Szûz Mária iránti tiszteletét plasztikusan ábrázoló liturgikus tétel joggal merített az Istenszülõt magasztaló énekbõl. A továbbiakban a magyarok apostola (Hungarorum apostole), Pannónia doktora (doctor Pannoniae) megszólítások egyre gyakoribbak. Az elsõ nyomtatott liturgikus könyvekben István ragyog, mint nap az égen (fulgens, sicut sol in caelo), de ez már nem vetekszik szépségben az elõzõ alleluja-versekkel. A nevet idõnként Lászlóéval helyettesítették. Az elsõ nyomtatott liturgikus könyvek rendkívül fontosak a bár latin nyelvû, mégis magyar szellemi örökség megõrzésében, életben tartásában. Velencétõl Bázelig, a kor legrangosabb nyomdáiban 1484–1540 között félszáz, egymástól különbözõ liturgikus könyvet szedtek-nyomtattak kisebb, nagyobb példányszámban a magyar egyházak, egyháztartományok, szerzetesrendek megrendelésére. 18
Az 1499-es esztendõ során Velencében nyomtatott Pécsi Misszálé a Sancte Stephane kezdetû alleluja-verset tartalmazza és a megszokott könyörgések mellett egy második sorozatot, amely „a király és hitvalló dicsõséges ereklyéinek föltalálását” állítja a megemlékezés központjába. Az alleluja-vers terjedelmes, záró melizmáját követi a mise énekeinek sorában a szekvencia. A IX. és a XVI. század között ez az eleinte prózavers, majd rímes-ritmikus vers tartalma, szövege ünnepenként változott és számos szent dicséretét, életének, nagy tetteinek fölelevenítését tette lehetõvé, illetve adott annak keretet. A XIII. századtól kezdve ismert a Corde, voce, mente pura kezdetû szekvencia, amelyben a névtelen klerikus szerzõ elbeszéli István életét a megszokott fordulatokon (rex, doctor, apostolus, eruditor, pater) túlmenõen elbeszéli. Szól csodálatos születésérõl (ti. az életrajz szerint anyjának, Saroltnak Szent István elsõ vértanú megjelent álmában, hogy a rendkívüli gyermek születését jelezze), mûveltségérõl, országot alapító, megvédõ, egyházakat szervezõ tevékenységérõl. Különösen jelentõs a szekvenciában a bibliai Salamonhoz történõ hasonítás a kõegyházakat építõ és gazdagító tevékenysége miatt. Salamon az Úrnak épített templomot, István szintén, de sokat (minden tíz falu….), az éppen megkeresztelkedett nép keresztény hitének megszilárdítása érdekében. Az irodalomtörténeti kutatás a strófaszerkezetbõl kiindulva a Boldogságos Szûz Mária vagy Assisi Szent Ferenc szekvenciái egyikében vélte fölfedezni a magyar szerzõ által követett mintát. A teljesség kedvéért megemlítendõ a Novum genus melodiae kezdetû szekvencia, amely két XIV. századi domonkos rendi misszáléban maradt fönn, máshonnan nem ismeretes. Az irodalomtörténeti kutatás megállapította, hogy 1326 elõtt keletkezett, a rendalapító Szent Domonkos szekvenciájának mintájára. Szövege világot vet az éneklõ közösségre: „Neki (vagyis Szent Istvánnak) zengjen együttesen édes dallal Sion szent leányainak kegyes dicsérete”. Mivel hazánkban mindössze két kolostoruk volt a dominikánus apácáknak, igen valószínû, hogy a budai Duna-sziget közösségében énekelték és a budai kolostorban másolták. Nem kizárt, hogy Árpádházi Szent Margit idejében keletkezett, a dinasztikus szent-kultusz ápolására szerzetesrendi keretek között. Két pozsonyi missale, valamint az egri Ordinarius tanúsága szerint augusztus 20-án körmenetet is tartottak. Az egyik pozsonyi könyv a pozsonyi Szent Márton-templom fõoltára számára készült, a másikat a pozsonyi Szent Mihály-templomban használták. A Szent Márton-templom egyik mellékoltára Szent István király tiszteletére volt szentelve, a Szent Mihály-plébániatemplomban pedig ott állt a három magyar szent király oltára. Az ünnep napján a nagymise elõtt körmenetben vonultak a protorex tiszteletére szentelt oltárhoz. Egerben a Szent István-templomot körmenetileg megkerülték. Ehhez hasonlatos körmeneteket számos helyen tarthattak. Szent István királynak Salamon királyhoz történt hasonlítása olyan átütõ erejû, hogy magától értetõdõen vezet át a tiszteletére énekelt, „saját” zsolozsma áttekintéséhez, ahol nagyobb lehetõség volt a szent egyéniségének, életének idõrend szerinti bemutatására és az egymást követõ nemzedékek hozzáfûzõdõ bensõséges, bizalmi kapcsolatának hangoztatására, kibontására. A szentté avatáskor, vagyis 1083-ban a miséhez hasonlatosan a zsolozsma is csak néhány egyéni szöveggel rendelkezett, vagy még azzal sem. A hitvallók közös zsolozsmája a név beillesztésével addig szolgált, ameddig meg nem jelentek a saját szövegek. Ezt a kezdethez közeli állapotot tükrözi a Codex Albensis a XII. század elejérõl. Ez az elsõ, kottával ellátott és biztosan a Magyar Királyság területén másolt kódex fél évszázada áll a kutatások elõterében. Az elsõ kutatások liturgiatörténeti és zenetörténeti szempontból kísérelték meghatározni a könyv keletkezési helyét, és azt Székesfehérvár királyi bazilikájának scriptoriumában jelölték meg. Az elmúlt évtizedekben végzett, a teljes forrásanyag föltárására, elemzésére törekvõ zene- és liturgiatörténeti kutatás megállapította, hogy Gyulafehérvár vagy legalábbis a valahai Kelet-Magyarország rítus-sajátosságait rögzítette a könyvet másoló klerikus. Szent István augusztus 20-i ünnepére három nagy antifóna és három responzórium található, kottával ellátva. A míves szövegû zenei tételeket eleinte önálló alkotásnak tartották a kutatók, mára azonban a kép árnyaltabb. A három antifóna elterjedtségét illetõen az elsõ és második általánosan ismert, a harmadik viszont mindössze két középkorvégi forrásban maradt fenn. Az elsõ, Ave beate Stephane kezdetû antifóna az elsõ, tehát a vigilián énekelt vesperás öt, Laudes (Dícsérjétek) szóval kezdõdõ zsoltárát (112, 116, 145, 146, 147) keretezi. „Üdvözlégy Szent István király, néped nemes reménye. Üdvözlégy hitünk tudósa és apostola, üdvözlégy, szentségnek és igazságnak tükre. Általad hittünk Krisztusban, általad üdvözülünk Krisztusban. Imádkozz a népért, járj közben a papságért, hogy tieid közül senki ne jusson prédául az ellenségnek.” Ezt a leghíresebb antifónát a késõbbiekben a Magnificat elõtt és után énekelték és betoldották a rex (király) megszólítást. A név és a térítésre hivatkozás egyértelmûen arról vall, hogy hazai alkotás. Ez az egyetlen, amelynek középkori fordítása fönnmaradt az Érdy kódexben. 19
A Codex Albensisben a Magnificat antifónája: Sanctissimus rex Stephanus, a királyt a magyarok apostolának nevezi. Idõvel átkerült a második vesperásba, általánosan elterjedt. A harmadik nagy-antifóna, (Gloriosus cultor Dei) a hajnali zsolozsma-órában, a laudes keretében hangzott fel a Benedictus elõtt és után. Ebben István a magyarok tanítója (hungarorum doctor), aki a pogányok vadságát legyõzte, azok erkölcsét-szokásait megzabolázta és a népet Isten kedvére alakította. Nem vált ismertté. A három responzórium közül az elsõ szerint István Krisztus hitvallója, a nép a szent király égi trónusára, vagy legalábbis elé szeretne jutni. Változata megõrzõdött a XIV. századi kalocsai breviáriumban. Több kódexben más szentek tiszteletét szolgálja. A második, a Vir Israelita gaude a bibliai igaz emberre utal, az utókor túl általánosnak vélte és nem õrizte meg. A harmadik, Benedic regem cunctorum jobban kötõdik István alakjához. A megtérõ magyarok nemzetségéhez István juttatta el Krisztus világosságát. Késõbb antifónaként énekelték az elsõ részét, gyakran nem István, hanem Szent Adalbert, Prága második püspöke, István megbérmálója tiszteletére. A harmadik responzórium: Confessor Christi gloriose. A hitvalló helyett Miles (katona) volt, és az európai hagyományban más szentek tiszteletére is énekelték. Az itt bemutatott ének-együttes alapján fölfedezhetõ a szent király mûködése és személyisége. Szent László idejében megszilárdult a kereszténység hazai helyzete, ez, mint mögöttes tényezõ, kitapintható. A másutt is énekelt tételek világot vetnek a X–XI. században végbement hittérítésre Közép-Európában és tõle Keletre. Ez eddig elmondottak a saját zsolozsma kiépülésének elsõ szakaszát mutatták be. A következõ lépcsõfokot a laudes öt antifónája jelentette a XIII. század elején. A Scandit sanctus alta kezdetû antifóna-sorozathoz a Benedictus ének O miranda potentia nagy antifónája csatlakozott. Bár a tételek saját szövegnek számítottak, mégis volt közös jellegük, fõként az utóbbinak. Idõben ide illeszkedik az az életrajzot alapul vevõ, prózai szövegeket tartalmazó officium, amelyet a Kalocsa-zágrábi rítus õrzött meg. Egyes tételei a Corde, voce kezdetû szekvenciából származnak. A laudes antifónáit illetõen Kalocsa és Zágráb hagyománya egymástól különbözik, a csekély forrásanyag miatt a kutatás csak föltevésekre hagyatkozik. Amikor ez a „délvidéki história” megszületett, már a verses históriák számítottak korszerûnek. Ez utóbbiak közé tartozik az a XIII. század végén, fél évszázaddal ezelõtti föltételezés szerint már 1260–1270 táján készült igazi, verses, ritmikus zsolozsma Szent István tiszteletére, amire az a jellemzõ, hogy a már ismert megnevezések mellett (predicator, legislator, apostolus, doctor, praeceptor) új fordulatokat is igénybe vett a szerzõ, Raimundus témája minél teljesebb kifejtése érdekében vagy mondandójának aktualizálása végett. Az antifónák kezdõ betûinek egybeolvasása adja meg ezt a nevet, többet róla nem lehet tudni. Lehetett az esztergomi káptalan tagja, még inkább tartozhatott a fehérvári bazilikához. Ugyanis a XIII. század végén, IV. László uralkodásakor Kézai Simon, Kun László udvari papja Attila vezérben találta meg királyának õseit, és nehezen tekinthetõ véletlennek, hogy pontosan ekkor, a Szent István tiszteletére írt verses zsolozsmában Attila megjelenik. „Vad volt a magyar, s hitetlen Attila király alatt.” A késõbbiekben több erõteljesen biblikus kép, sõt maga Sámson is megelevenedik, és némi túlzással elmondható, hogy a jámbor egyházi szerzõ szeme elõtt a XIII. századvégi, idõnként dúló, de már az országban megtelepedett pogány kunok, mint a keresztség elõtti magyarok elõképei jelentek meg. Istvánról így szól a szerzõ: „Boldog férfi, juhakolba cipeli a párducot, vad oroszlánt felkarolva jászol mellé állított. Kér is, ád is, fenyeget is, hívja, vonja, kergeti, Gonoszat is, szelídet is Krisztusban megszenteli.” Ezután következik a nemzeti önismeretre valló szakasz: „Ha e nemzet mesterének mást is bírna vallani, tetszett volna Istenének más apostolt küldeni. Ám e nyakas, délceg fajta, kardos markú nemzetet, Nem más, csak egy magafajta harcos téríthetett meg. Az oroszlánt megigázni a nagy Sámson kelletik, Magyaroknak prédikálni erõs király küldetik. Torkából az oroszlánnak drága lépesméz csepeg, Száján a magyar királynak édes, szép dicséretek.” (Sík Sándor fordításai) 20
E néhány szakasz a zsolozsma reggeli imádságából elégségesen igazolja, hogy a zsolozsmát a klerikus szerzõ rendkívül tudatosan fogalmazta meg Kun László idejében. De ez nem azt jelenti, hogy õ belevetített valamit, hanem inkább Szent István alakjának gazdagságából olyan összetevõket emelt ki, amelyekbõl összeállt az a kép, amire ekkortájt szükség volt. A kalocsai érseknek törvényben elõírt kötelessége volt a kunokat elvezetni a keresztségre. Mások is felelõsek voltak még értük, de fõként a kalocsai érsek. Szent István zsolozsmájához sokáig nem volt saját himnusz. A legrégibb himnusz egyetlen forrásban, egy XIV. századi breviáriumban maradt fönn, de nem terjedt el. A Gaude mater Hungaria, Magyar hazánk, te jó anya – kezdetû himnusz van meg a legtöbb forrásban. Érdekes, hogy a típuskiadásnak tekinthetõ 1484-es nyomtatott esztergomi breviárium nem tartalmazza. A Gaude caeli nova luce kezdetû himnusz a XV. században bukkant föl, nem olyan elterjedt, mint az elõzõ, mégis, úgy tûnik, ezt a középkor végén jobban ismerték. Nem véletlen, hogy Jodocus Clichtoveus ezt a himnuszt magyarázza a Gosztonyi János gyõri püspök kérésére írt Elucidatorium Ecclesiasticumban (Paris, 1507).A negyedik himnusz pedig a Iam lucis orto sidere, esti himnusznak a parafrázisa, Szent Istvánra alkalmazva. Mivel ez minden nap énekelt esti himnusz, amit Magyarország klerikusai évszázadokon keresztül tudtak fejbõl, mert állandóan elõjött minden este a zsolozsmában, ezt alkalmazták Szent Istvánra. A himnuszok tartalmi elemzése alapján meg lehet állapítani, hogy a hagyományos képet adták tovább Szent Istvánról, biblikus ihletettséggel és a három legendára támaszkodva. A király-eszmény szerint õ a hit megalapozója, a protorex egyben a hit védelmezõje is, aki a nemzetérõl nem feledkezik meg. Hic est miles, rex et rector. Emellé párhuzamosan oda kívánkozik az a szekvencia, amely Nagy Károlyról szól. Hic est Christi miles fortis. Itt van Krisztus erõs katonája. Hic invicte dux cohortis. Itt van a gyõzhetetlen seregnek a vezére. Ha arra gondolunk, hogy Szent István Intelmei egy Karoling-kori mûfaj utolsó emléke, amint az már említésre került, akkor egyáltalán nem meglepõ, hogy Szent István alakjának megrajzolásakor a Nagy Károly által ihletett szöveget is figyelembe vették. Joggal fölmerül a kérdés: mi tekinthetõ az elhangzottakból új kutatási eredménynek? Az alleluja-versek sorozata, amely – remélhetõleg – még bõvülni fog (jelenleg féltucat ismert!), s emellett a verses officium elterjedtségének további bizonyítéka, az ún. isztambuli antifonale. Isztambulban egyéb középkori, latin nyelvû, hazai származású liturgikus kódexek is vannak, ezek szövegeinek feldolgozása a jövõ feladata. Az érseki tartományok, a régiók, az egyházmegyék és szerzetesrendek mise és zsolozsma szövegeinek kisebb eltéréseit leszámítva, az a kép, amelyet az utókor Szent Istvánról a liturgikus tisztelet, kultusz folyamán kapott az évente visszatérõ ünnepen vagy ünnepeken az énekek, olvasmányok, imádságok révén, ébren tudta tartani a protorex személyiségét az egész keresztény nemzet kollektív tudatában, s ezzel megemelt szintû, szellemi-lelki egység eszköze lett hosszú századokon át és marad napjainkban. Török József
Függelék Magyar hazánk, te jó anya, fiad dicsérd ma, õt dalold, zengjen a himnusz dallama, hozzá, ki mindig pártfogolt. Õ néked igaz fényt hozott, – hit fényét adta át neked, – istenes törvényt alkotott, – mely üdvösségre elvezet. Mennyei hírnök jelzi már – atyjának, hogy majd jönni fog; – vértanú István földre száll – anyjának szólni jóslatot. Mint libanoni cédrusok, – olyan sudár, mint kisgyerek, – s miként elõre mondatott, – a Vértanúról kap nevet. Oktatják híres doktorok, – szent mûveltségre nevelõk, – s jámbor erkölcse fölragyog – már zsengén, minden nép elõtt. Már életének hajnalán – az üdv igéit hirdeti, – s a magyar nemzet, a pogány – a keresztséget elnyeri. Ragyogva kél az égi fény, – s ki tévely rabja volt, a nép – elhagyva sûrû éjjelét – megvallja Krisztus szent hitét. Imádás légyen, tisztelet – néked, Hármas-Egy Istenünk, – segíts elérnünk mennyeket, – mit szent Királyunk kér nekünk. Amen. Fordította: Csanád Béla 21
Szekvencia Szent István királyról Corde, voce, mente pura Tiszta szívvel, szóval, ésszel Zengjük Istent szent beszéddel, Bálványokat verve széjjel, Vigadozz Magyarország! Égi jókkal ékesítve Tiéd az Élet Igéje, Rajtad Krisztus szent keresztje, A felvállalt bizonyság. Dicsérd õt, ki üdvöd hozta, Szemed égre irányozta, Élet útját megmutatta, S az igazság ösvényét. Dicsérjed õt méltó dallal, Tartsd ünnepét vigalommal, Mondd te is a vigadóval Az örömnek énekét. Géza vezér volt az atyja, Látomásban hírül kapta, Nevét István mártír adta, Mielõtt megszületett. Hisz az atya csodálkozik, Szül az anya, vigadozik, Nõ a gyermek, magasodik, Cédrus Libanon felett. S ahogy egyre nõ a gyermek, Erényben is gazdagabb, szebb, Megvetvén a földi kincset Isten fiát követi.
Testben él bár, mint ruhában, Lelke fent jár ég honában, Istenért ég hõ imában, És a jó hírt hirdeti. Mindig Krisztust prédikálja, Hisz a népe, hallgat rája, Krisztus hite mind bejárja Az egész Pannóniát. S mint Salamon réges-régen, Templomokat rak serényen, Gyöngyökben és ékességben Ragyogtatja oltárát. Tanítónak, vezetõnek Tudós férfit rendel fõnek, Igazat, ki a hívõnek Szolgál mindig javára. Talentumát így forgatja, Vissza kétszeresen adja, S Isten szívesen fogadja Örök királyságába. Ott él, Jézus a barátja, Õ vitte ily magasságba, Mindörökre koronázva A mennyei hazába. Tiszteljük õt kegyelettel, Könyörögjünk hû szívekkel, Hogy ott éljünk majd a szenttel Az egek hajlékában. Amen. Fordította: Csanád Béla
Szekvencia Novum genus melodiae
22
Új éneket énekeljen, Istenének zengedezzen a mennyei hadsereg.
Álomlátás jelenti, atyjának meghirdeti fia születését.
Vele együtt énekel ma Sion lánya vigadozva, mond édes dicséretet.
Mint Salamon réges-régen, templomokat rak serényen, s adománnyal ékíti.
Ne hallgasson senki nyelve, örvendezzen lelkesedve magyaroknak nemzete.
Szembeszáll a pogánysággal, s apostoli buzgósággal a szent igét hirdeti.
Ez a nap az ünnep napja, királyát ma trón fogadja s egek boldog élete.
Mily csodás az Isten jobbja, a koronát neki adja, kinek szent az élete.
Dicséretünk szózata, õt dicsérõ dallama Istennek dicsõség.
Hogy gyõzzön az ellenségen, ki csak bízik fegyverében, nagy hitének ereje.
István király, gyámolunk, szent királyunk, bajnokunk a keresztény hitben. Igazság kél általad, ujjongnak az igazak te sok erényedben. Mint a hajnal játszi fénye, úgy ragyog õ ékessége árasztván sugarait. Bõvelkedik az erényben, s Megváltónknak szõllejében szorgalmasan dolgozik. Nappal támad éj helyébe, világosság tévelygésbe, örvendezzünk általa.
Vezérsége erejével ragyog a hit igaz fénnyel, mint a napnak sugara. Csodát mûvel imádsága, halott tagok gyógyulása dicséri nagy hatalmát. Csodatevõ erejével aki béna, újra lépdel, s aki vak volt, újra lát. Királyszéket nyert a mennyben, de a földön ügyeinkben csodás tette megjelen. Kérjük hát szent királyunkat, s kegyes Urunk, Krisztusunkat mindörökre, szüntelen. Amen. Fordította: Csanád Béla
„Tündöklõ csillagunk” A Szent István-ereklyék története „Nem elég Szent Istvánt évente egyszer ünnepelni, hiszen õ tündöklõ csillagunk. A nemzet atyja, apostola, szentje, aki nekünk a pogányság helyébe kereszténységet, nemzeti egységet, európai népközösséget, munkát, tisztességes életet hozott.” 1 A mai ember nagyon különbözõ módon viszonyul az ereklyékhez, van, aki viszolygással, van, aki gyûjtõszenvedéllyel. Van ahol a díszes tartóik miatt kincstári polcokra költöztetett ereklyék a templomi tisztelet helyett a történelmi érdeklõdés tárgyai lettek. Ám a hagyományos közösségek õrzik a katolikus egyház kétezer éves, ma is élõ tiszteletét a szentek ereklyéi iránt. Több helyen új, ereklyés oltárok létesülnek.2 A szentek „gyémántnál értékesebb” csontjainak tisztelete, mint a kereszténység õsi hagyományának eredete az elsõ nagy egyházüldözés korszakába nyúlik vissza, és gyökere a római és a zsidó temetkezési szokásokban keresendõ, ám a szokás jelentõs többlet tartalmakkal bõvült. A római jog szigorúan védte az elhunytak nyughelyeit, azokat a nekropoliszokat,3 ahová a keresztények is temetkeztek. Érdekes azonban, hogy míg a római birodalom polgárai azért rendeztek születésnapi-halotti torokat, hogy sokszor lerészegedve az elvesztés fádalmát tompítsák, addig a keresztények az égi születésnapot és az örök életet jelentõ feltámadást ünnepelték szeretteik és vértanúik sírjánál. A különbözõségre hamar felfigyeltek a keresztényüldözõ hatóságok, és a válogatott kínzások mellett a vértanúk földi maradványait gyakran elégették vagy folyóba vetették. Jogalapot jelentett erre, hogy a keresztények hitét „felségsértésnek” nyilvánították, ami a „köztörvényes bûnözõkkel” ellentétben megfosztotta õket a végtisztesség jogosultságától. Talán nem túlzás ezt keresztény holokausztnak nevezni. A zsidóság a XX. század szörnyûségeinek átéléséig úgy vélte, hogy a feltámadásnak szükségszerû kellékei a csontok, melyeket Isten új életre kelt. A keresztény hit és emlékezet – már elsõ üldöztetése idején – a vértanúk neveinek lajstromba foglalásával4 pótolta a sírhely és a földi maradványok hiányát. 1
A konferencia címét is adó „Tündöklõ csillagnak” ez a szép méltatása 1946. augusztus 25-én hangzott el Fehérváron. Mindszenty József bíboros 1946-ban a fehérvári fejereklyés körmenetet vezette volna, melyet a kommunista hatóságok tiltása miatt csak a székesegyházon belül lehetett megtartani. Beke Margit (szerk.): Egyházam és Hazám – Mindszenty József hercegprímás szentbeszédei I. Esztergom, 1991. I. 186. 2 Itáliában ilyen Szent Pió atya új temploma és benne új nyughelye, Esztergomban Boldog Meszlényi Zoltán oltárba foglalt csontjai vagy a budapesti Szent István Bazilikában az az ereklyés oltár, melyet az utolsó apostoli magyar király, Boldog IV. Károly tiszteletére idén tavasszal létesítettünk. 3 Magyarul: halottak városa. 4 Ez az ún. martyrológium.
23
Az elsõ nagy keresztényüldözés kétszeres kegyetlensége csak megerõsítette a szentek „maradványainak” tiszteletét, innen ered a latin reliquia, ereklye szó. Regénybe illõ az a szent igyekezet, ahogy a korai keresztények a legkülönfélébb módon iparkodtak megmenteni vértanúik testét. Ezt a különleges tiszteletet fogalmazza meg egy II. századi forrás, amelyik Szent Polikárp összegyûjtött csontjait „a gyémántnál értékesebbnek és az aranynál becsesebbnek” 5 nevezi. A római hatások mellett fontos szerepe volt a zsidó örökségnek is: az ószövetség választott népe szintén védte és megbecsülte elhunytjainak földi maradványait. Az Ószövetség tanúsága szerint tisztelettel övezték és zarándoklatszerûen látogatták nagyjaik sírjait, például Ábrahám és családja sziklasírját.6 Az ereklyetisztelet hajnaláról fennmaradt egy érdekes tudósítás az Apostolok Cselekedeteiben: „Isten rendkívüli csodákat mûvelt Pál útján. Még kendõit és kötényét is levették róla, és amikor betegekre terítették, a betegség elhagyta azokat, és a gonosz lelkek is kiszálltak belõlük.”7 Ez a kedves epizód már nem csak a földi maradványok, de az ún. érintéses ereklyék megbecsülésérõl és csodás hatásairól tesz tanúságot. A III. század közepén Szent Ciprián életírása is beszámol a verítékével átitatott ruhák iránti kegyeletrõl.8 Szent Péter apostol vatikáni sírja az ereklyetisztelet kibontakozása szempontjából kulcsfontosságú: Nagy Konstantin császár a kereszténység felszabadítása után megtörte egy nekropolisz érinthetetlenségét. A vatikáni domboldalon, Szent Péter sírja fölé hatalmas Bazilikát építtetett, és ennek érdekében engedélyezte, hogy a környezõ sírok egy részét elbontsák, illetve betemessék. Nagy Konstantin új utakat nyitott ezzel, és az általa alapított Bizánc az õ hagyományára építve új szemlélettel gazdagította a keresztény közösségek ereklyetiszteletét. A római jog szigorú védelme hosszú ideig lehetetlenné tette a tiszteletben részesített sírok megbolygatását, a szent testrészeinek szétválasztását, és ereklyetartókba foglalását. A római egyház nyugati felében ezért az egész test megõrzésére törekedtek. Keleten azonban – a szentek tiszteletének terjesztési vágyától vezérelve – a helyi közösségek szívesen ajándékozták egymásnak égi közbenjáróik díszes ereklyetartóba zárt testrészeit. Ez a keleti szemlélet aztán fokozatosan általánossá vált az egész katolikus egyházban. Ezt segítette Rómában, hogy a barbár támadások miatt védhetõ helyre kellett szállítani a városfalakon kívül eltemetett szentek maradványait, és ez szükségesé tette a sírok felnyitását.9 A kereszténység szent helyei, Krisztus és Szûz Mária kiváltságos emlékei és a vértanúk – késõbb a hitvallók – valóságos vagy érintéses ereklyéi e folyamat eredményeként a nyilvános és közösségi tisztelet tárgyai lettek. A nagy nyugati egyházatyák ezt a keresztény kultuszt gyakorolták és védelmükbe vették. A szenttisztelet és az ereklyetisztelet egymásba fonódott és egyre gazdagabb helyi szokások és liturgikus hagyományok társultak hozzá. Ezek közül csak a két legfontosabbat és az ereklyékhez legszorosabban kapcsolódó elavatiot és translatiot említem, a szentek testének felemelését (oltárra helyezését) és szükség szerint méltó helyre történõ átszállítását.10 Az ereklyéket évszázadokon át a helyi fõpásztor, a késõ-középkorban a visszaélések elkerülése érdekében átmenetileg a Szentszék, a legújabb idõkben ismét a megyéspüspök, ma – az új szentek és boldogok esetében – többnyire a posztulátor11 hitelesíti. Napjainkban e három hagyományos fórum valamelyikén állítják ki az ereklyék hitelességét igazoló tanúsítványt. A templomi elhelyezéshez ereklyetartóra van szükség. A sokféle ereklyetartó között a legrégebbiek gazdagon díszített és általában zárt szelencék, ereklyeládák. Az áldó kéz és a fejereklyetartó herma a romantika idõszakának újdonsága, az úrmutatóhoz hasonló vagy kápolnaszerûen kialakított forma pedig 5
Idézet Szent Polikárp vértanúaktáiból a Kr.u. 155–156 között lefolyt eseményekrõl. Cséfalvay Pál – Kontsek Ildikó (szerk.): Magyar szentek tisztelete és ereklyéi. Esztergom, 2000. 19. 6 Napjainkban ilyen tisztelet övezi Dávid király jelképes síremlékét, melyet az Utolsó Vacsora házának földszintjén alakítottak ki. 7 Ap Csel 19,11-12. 8 Az érintéses ereklyék közül a legrangosabbakat Szent Péter és Pál apostolok ünnepén adja át a Szentatya Rómában: a Szent Péter sírja fölött õrzött érseki nyakdíszeket, az ún. érseki palliumokat. 9 A híres római Katakombahálózatról kevéssé ismert, hogy eredetileg nem a zártsága és zegzugossága miatt lett kedvelt keresztény temetkezési hely, hanem a zsidósághoz hasonlóan a hamvasztásos temetkezés mellõzése, és a föld fölötti sírépítményekhez képest könnyebb megfizethetõsége miatt. 10 Elõbbi történt Szent István király 1083-ban történt helyi szentté avatása során, amikor csontjait a sírból kiemelve gyolcsokba rakták és ezüst koporsóba helyezték. Utóbbira a legkorábbi példa Szent Babila antióchiai püspök ereklyéinek IV. század közepi translatio-ja. Ezek azért nagyon fontos aktusai a szenttiszteletnek, mert egyértelmûen az ereklyekultusz szabályozását szolgálták. 11 Szenttéavatási ügyvivõ.
24
a gótikus stílussal jutott elsõ virágkorába. Az ereklyetartók értékes anyaga és díszítettsége mellett ma a nemes arányokra, az egyediségre és a gazdag jelképiségre helyezõdik a legnagyobb hangsúly.12 A valóságos ereklyék – tehát a földi maradványok – közül jelentõsnek számítanak a nagyobb testrészek, de a legújabb korban már nagyon ritkán kerül sor egy egész koponya vagy a végtagok ereklyetartóba foglalására. Inkább csontszilánkok teszik jelenvalóvá annak a személynek a testét, akirõl az Egyház ünnepélyesen kijelenti, hogy üdvözült. Isten kegyelme által ez az apró testrész – legyõzve a tér és az idõ korlátait – csodálatos módon válik egy halálon átívelõ közösség kapcsolattartásának szereteteszközévé. Ez az ereklyetisztelet spirituális lényege, e nélkül az ereklyék csak muzeális tárgyak, történelmi érdekességek. Erre utal a 149. zsoltár, mely a katolikus egyház rendkívüli rítusában az egyházmegye ereklyéinek ünnepi éneke: „Ujjongnak majd a szentek dicsõségben, örvendeznek nyugvóhelyükön; szájukban Isten magasztalása lesz.”13 Szent István királyunk földi maradványainak és ereklyéinek sorsa azért is érdekes, mert a történetében megtalálhatunk szinte minden említett formát és hagyományt. Testének épségét és sírjának sérthetetlenségét védte a fehérvári egyház 1038 és 1083 között, amikor sor került a már említett elevatiora. És már Szent László idejében megkezdõdött ereklyéinek szétválasztása, és kezdetben magyarországi, késõbb európai szétosztása, aztán a tatár és török idõkben a menekítése. Ezek a regénybe illõ történések mind tiszteletének a kibontakozását szolgálták. * * * Mielõtt a legjelentõsebb ereklyérõl a Szent Jobbról beszélnék, tekintsünk végig a Szent István-ereklyéken. Viszonylag jelentõs részei maradtak meg a csontváznak, és ez kizárólag az ereklyetiszteletnek köszönhetõ. A már említett ezüst ládából kiemelték a szent király koponyáját vagy annak bizonyos részeit. A fejereklye legfontosabb darabjait ma Fehérváron, Zágrábban és Dubrovnikban (a történelmi Raguzában) õrzik. A kalocsai hermában nincs jelentõsebb fejereklye-rész. A Szent István hermák története ennél azonban bonyolultabb. 1083 után két hermáról tudunk. A fehérvárinak jelentõs történelmi szerep jutott, amikor 1440-ben ennek koronája helyettesítette az ellopott Szent Koronát I. Ulászló koronázásán. Szent László az általa alapított zágrábi egyházmegye és az 1090-ben felszentelt Szent István székesegyház számára nagyobb darabot küldött, ezt utóbb három részre osztották és három különálló oltárra helyezték. Nem tudjuk, hogy ezek a csontok megegyeznek-e a ma Zágrábban õrzött herma-ereklyével.14 Raguzában az állkapocscsontot õrzik XIV. századi ezüst tartóban, egy további jelentõs fejereklye számára pedig 1770-ben készítettek a domonkosok félgömb alakú ezüst ereklyetartót, amely 2000–2001-ben a budapesti Szent István Bazilikában volt látható. A székesfehérvári koponyatetõ azokhoz az ereklyékhez tartozik, amelyeket Mária Terézia szerzett vissza Raguzából. Az 1770-es években Bécsben készült ezüst hermát az egyházmegye alapítása utáni elsõ évben, 1778-ban helyezték el ünnepélyesen a Szent István székesegyházban. A kalocsai székesegyház számára 1896-ban Budapesten készült az a herma, amelyre már utaltam, a Pozsonyban õrzött koponyarésznek pedig a XX. században nyoma veszett.15 Szent Istvánnak a kezdetektõl fogva volt jeles ereklyéje Esztergomban is. Ezek a legkorábbi, 1528-as leltárban már szerepelnek: egy 2 cm-es koponyarész, egy 5 cm-es bordacsont-darab. Tudunk fej-, kar- és szoboralakú ereklyetartókról is, ám sem az ereklyék, sem ezek az ötvösmûvek nem maradtak ránk. Ma már csak kisebb csontereklyéket õriz a Prímási Bazilika, „minden magyar templom anyja és feje”16. 12
A közelmúltban érdekes ereklyetartóval találkozhattunk itt Magyarországon: Don Bosco testalakú viasz ereklyetartójával. Ez a mediterrán országokban régi és széles körben élõ hagyomány.
13
Zsolt 149,5-6
14
Smohay András igazgató és az egyházmegyei múzeum munkatársai tavaly beszámoltak arról, hogy Zágrábban egy ereklyekápolna középkori hermájáról úgy tartja a szóbeli hagyomány, hogy Szent Istváné volt: hogy a hagyomány igazolható-e, a szobor tartalmaz-e ereklyét, és ha igen, akkor ez melyik hermával lehet azonos – talán a készülõ nagy Szent István kiállításukban erre a kérdésre is választ kapunk.
15
A fehérvári egyházmegyei múzeumban idén együtt lesz látható a három legjelentõsebb és legimpozánsabb Szent István-herma. Ezek méretüket tekintve világviszonylatban is kiemelkedõek, stiláris különbözõségük különösen érdekessé teszi õket. A zágrábi hermát a hagyomány szerint 1635-ben Rómában Francesco Barberini bíboros készíttette Gianlorenzo Bernini tervei alapján.
16
A Prímási Bazilika homlokzati díszfelirata: Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae – Magyarország templomainak feje, anyja és tanítója.
25
A híres Aachen-i Bazilikában Nagy Lajos király magyar kápolnát létesített, és oda Szent István bordacsontját adományozta, ezt gótikus tartójában mindmáig kegyelettel õrzik. Arról is tudunk, hogy Rómában vannak apróbb Szent István ereklyék, ezekrõl többet nem tudunk. Feltételezhetõ, hogy ezeket a szentszéki ereklyetárban – melyet egy kolostor apácái gondoznak – õrzik, ahogyan a történelmi Magyarország számos temploma szintén õriz különbözõ tartókba foglalt csontszilánkokat. Egy kiterjedt kutatásra lenne szükség, amely tisztázhatná a homályos részleteket, és lehetõséget teremtene Szent István arcrekonstrukciójára, ahogy a közelmúltban Szent László arcrekonstrukcióját is nagy érdeklõdés mellett végezték el. * * * A legjelentõsebb Szent István-ereklye kétségkívül a Szent Jobb. Vázlatos történetét szeretném egy elõadásom elsõ felébõl következõ új gondolattal kezdeni. Évszázadokig kiemelkedõ jelentõséget tulajdonítottak az emberi test vagy egyes részei épen maradásának, és égi jelként az életszentség bizonyítékát látták benne. Ma már ez a jelenség – a sokféle lehetséges természetes magyarázata miatt – nem tárgya a szenttéavatási eljárásoknak, a XI. században viszont még nem így volt. Meggyõzõdésem, hogy István király életszentsége hírének elmélyülésében komoly szerepe lehetett jobb keze épen maradásának, amely olyan erõs szimbóluma az apostoli király uralkodásának. És ha ez a feltételezés igaz, akkor azok a trónviszályok és pogánylázadások (1046-ban vagy 1061-ben), melyek miatt a szarkofágból a fehérvári bazilika padozata alá kellett rejteni a sírt, nagy szolgálatot tettek a Szent István-kultusznak. Szent István teste vagy csak a jobb kar, ezt ma már nem lehet megállapítani, feltehetõen természetes módon mumifikálódott, vagyis gyors kiszáradás révén a szent csontokra száradtak a betegségben lesoványodott test lágy részei. Ezzel magyarázható a Szent Jobb ereklye ma is látható viszonylag kis mérete. A történettudomány mai állása szerint az 1061. évi pogánylázadás miatt a testet áthelyezték a koronázótemplom padozata alá, hogy megvédjék az esetleges megszentségtelenítéstõl. Ekkor kerülhetett sor az ereklye eltulajdonítására. A Katapán nembeli Merkúr szerzetes szerepét, aki az akkori fehérvári prépost rokona volt, célszerû újragondolni, mert azzal, hogy eltulajdonította a teljes A Szent Jobb belsõ ereklyetartójában jobb kezet, és bihari birtokára vitte, gyakorlatilag megmentette azt a pusztulástól. Hiszen a padozat alatti sírt 1083-ra teljesen elárasztotta a talajvíz. Az, hogy 1061-ben a Jobbot a kincstárba vitték volna, nem valószínû, mert akkor még ez nem volt ereklye, és ott ugyanúgy ki lett volna téve a lázadások támasztotta veszélynek, mint a Szent István-szarkofágban. A kettõs eltemetés elmélete Györffy György nevéhez fûzõdik, egy érdekes adalék ehhez, hogy a ma ismert Szent Jobb feltalálása-ünnep (május 30.) elõzményének tekinthetõ a Pray-kódexben megõrzött „Sancti Stephani regis corporis inventio” és egy XIV. századi esztergomi misekönyv „Translatio Sancti Stephani regis” ünnepe október 11-én, mely minden valószínûség szerint a második eltemetés naptári napját õrizte meg számunkra, feltehetõen 1061-bõl. Merkúr 1083-ban azt vallotta, hogy angyal adta át neki az ereklyét megõrzésre és késõbbi felfedésre, és e közlés lényege nem hazugság, hiszen a Szent Jobb épen átvészelte a magyarországi szentté avatást megelõzõ bizonytalan évtizedeket. Ezért Szent László király bölcs döntést hozott, amikor megbocsátott Merkúrnak, és 1084-ben famonostort építtetett a Szentjobbnak elnevezett Berettyó menti településen. E templomot és kolostort végrendeletének megfelelõen fia, Álmos, 1100 körül kõmonostorrá fejlesztette. Így lett Szentjobb az ország – Fehérvár utáni – legfontosabb zarándokhelye, ahol kialakult az ereklye országos kultusza. A Szent Jobbot még peres eljárásokban is használták, mint amire az esküt letették. Késõbb az ereklyét Fehérvárra szállították. Ennek oka a bencés rend hanyatlása lehetett, melynek következtében a monostor 1351-ben elveszítette még a hiteles helyi státuszát is. A monostor helyén ma kései kápolna áll, emlékét a címzetes szentjobbi apáti titulus õrzi. A Szent Jobb hitelessége soha nem volt kétséges, ennek oka, hogy a története végig követhetõ. Elfogadását kezdetben az a királyi gyûrû biztosította, amelynek eltávolítására utaló nyomok az ereklye nagyujján maradtak fenn. Az ereklye hitelességének pecsétje volt az a kis pergamenre írt tanúsítvány is, melyet a Magyar Országos Levéltárban Könyves Kálmán korára datáltak. A Szent Jobb természettudományos vizsgálatára a XX. században három ízben is sor került. Elõször 1951-ben volt erre szükség, a II. világháborús hányattatása miatt ui. az ereklyetartó üvegei meglazultak és a Szent Jobbon penészfol26
tok jelentek meg, ezeket távolította el Bochor Ádám orvosszakértõ. 1988-ban és 1999-ben az akkori Szent István jubileumhoz kapcsolódó országjárás miatt kérte fel a Szent Jobb õre elõször Szentágothai János és Nemeskéri János professzorokat, második alkalommal Réthelyi Miklós professzort az alapvetõen mérési és állapot felmérési vizsgálatok lefolytatására. Az elsõ vizsgálat érintõlegesen foglalkozott a királyi gyûrû lehetséges helyével, fém okozta elszínezõdés nyomai ugyanis a Szent Jobbon nincsenek, csak a már említett, eltávolítására utaló jelek a nagyujjon. A második vizsgálat alkalmával balzsamozás-nyomok kerültek elõ, és ez alkalommal röntgenkép és nagy részletességû endoszkópos felvételek készültek az ereklyérõl. Ezekbõl a vizsgálatokból tudjuk, hogy a Szent Jobb ma is kiváló állapotban van, és hogy Szent István a közepesnél csak valamivel alacsonyabb, erõs testalkatú férfi volt.17 A Szent Jobb újkori történetébõl közismert, hogy a török dúlás idején a Szent Jobb Raguzába került, az ottani domonkos rendi kolostorba, ezt 1590-bõl már írott forrás igazolja. A történet háttere és magyarázata, hogy Raguza szisztematikusan gyûjtötte az ereklyéket a török által meghódított területekrõl, és ezek tiszteletén keresztül egyrészt igazolta a pogányokkal való kereskedelmi kapcsolattartását, másrészt saját hitbéli meggyõzõdését. A Szent Jobb folyamatos raguzai tiszteletét több forrás dokumentálja, a Városállam vezetõi 1618-ban díszes ereklyetartót is készíttettek számára. A Szent Jobbot ekkor már jelenlegi formájában tisztelték, biztosan tudjuk azonban, hogy eredetileg a teljes kar hozzá tartozott az ereklyéhez. Ezeknek a karrészeknek a sorsát még nem sikerült teljes egészében tisztázni. Nagy Lajos adományaként 1370-ben Lembergbe került egy karrész, ez ma Lengyelországban található, néhány éve ebbõl választottak le egy darabot a krakkói magyar Szent István kápolna számára. Bécsbe is került egy karrész Zsigmond ajándékaként vagy a Szent Korona Bécsbe lopásakor. A Stephansdómban õriznek is egy Szent István ereklyét, melynek 1793-ig kar alakú ezüst tartója volt és díszes felirata ma is így nevezi, de amelyrõl Éry Kinga megállapította, hogy lábszárcsont.18 Raguzából a Szent Jobbot 1771-ben Mária Terézia királynõ szerezte vissza.19 A Szent Jobb Budára került a királyi palotatemplom külön e célra emelt barokk kápolnájába, és díszes barokk kettõs ereklyetartót kapott.20 Ehhez kapcsolódó emlék a Szent Jobb egyetlen, 1777-ben készült másolata. Ezt Mária Terézia királynõ készíttette Bécsben és ajándékozta az Angolkisasszonyoknak, akiknek akkor a nemzeti ereklye õrzését át kellett adniuk a budavári palotában mûködõ Királyi Pázmány Péter Egyetemnek. Ez a különleges tárgy ma a budapesti Szent István Bazilika kincstárában látható. A ma ismert ereklyeházat 1862-ben készíttette a Magyar Katolikus Püspöki Kar, tervezõje Lippert József hercegprímási építész volt. A Bécsben készült ötvös remek csaknem kétszáz darabból áll, huszártornyában Szent István szobra látható. Itt szeretnék A Szent Jobb Mária Terézia korabeli másolata, utalni arra a már említett Kálmán-kori igazoló iratra, 1777. melyet a Magyar Országos Levéltár szakemberei a két világháború között megvizsgáltak. Ez a nagy értékû pergamen azért semmisült meg a világháborús várostrom idején, mert a barokk ereklyetartóval ellentétben az új ereklyeházra nem erõsítették föl, hanem külön, a vártemplom irattárában, két ezüstlap között tárolták. A belsõ ereklyetartó kristályhengerében nyugszik a Szent Jobb, melyet Mária Terézia korabeli akantuszleveles, gyöngyös-gránátos pántok fognak körül.21 Talapzatán latin fölirat mondja el az ereklye történetét. 1944-ben e belsõ ereklyetartóban menekítették Nyugatra, ahonnan XII. Piusz pápa közrejötté17
A vizsgálatok jegyzõkönyveit a Szent István Bazilika Plébánia irattárában õrzik. Ez is látható lesz az idei fehérvári Szent István-kiállításon a jelenlegi, 1847-ben készült aranyozott bronz ládikájában. 19 Édesapjának, III. Károly királynak a domonkosok még nem akarták átadni, de a városállam a Császárság védelmére szorult, a királynõ pedig a visszaadáshoz kötötte segítségét. 20 Ma ebben õrzik a kassai vértanúk egyikének, Körösi Szent Márknak a csontereklyéit Esztergomban, sajnos a koronarésze nem fért be az oltár alá, ezért leválasztották, és jelenleg a Prímási Bazilika leltárában nem fellelhetõ. 21 Ezek közül egyet, amelyik az ereklyével közvetlen érintkezésben volt, 1999-ben kiemeltek, hogy a mozgatások során ne okozhasson sérülést az ereklye felületén, az ékköves pántot a Szent Jobb nyugalmazott õre, Szabó Géza protonotárius kanonok õrzi. 18
27
vel már 1945. augusztus 19-én visszatért. Ekkor a romos budavári királyi palota helyett a pesti angolkisasszonyokhoz, majd 1950-ben a Szent István Bazilikába került. 1987-tõl a róla elnevezett kápolnában tiszteljük. A Szent Jobb õrzési helyeivel kapcsolatban egy elgondolkodtató momentumra szeretném felhívni a figyelmet: az ereklye Istennek hála megmaradt, de a hajdani szentjobbi apátság és a fehérvári kultuszhely elpusztult. A budavári kápolnát azért bontották le, és tûnt el nyomtalanul a XIX. század végén, mert útjában állt a királyi palota kocsi-forgalmának. Érdekes kérdés, hogy a Lotz Károly mozaikjaival díszített XX. század eleji mini kápolna – amely ma Balatonalmádiban látható –, vagy a bazilikai kultuszhely jelenlegi kialakítása mennyiben felel meg a Szent Jobb rangjának. A budavári koronázó templomnak van egy olyan, stílusában és ikonográfiájában kifejezetten a Szent Jobbhoz illõ kápolnája, a Garay vagy Szent István kápolna, amely éppen azzal a céllal nyerte el neogótikus díszeit, hogy augusztus 20-án – ha csak egy napra is – méltón fogadhassa a nemzeti ereklyét. Az ereklyeoltár fülkeméretei pontosan a Lippert-féle ereklyeházhoz illeszkednek. A Szent Jobb ereklyetartójához Lippert József egy hordozó szõnyeget is tervezett, ez szóbeli közlések szerint nagyon rossz állapotban ugyan megmaradt, de valahol egy magánszemélynél lappang. Ezért készült egy színvonalában és motívumaiban ugyan hiányos, de az eredetit megidézõ rekonstrukció, ezt a szõnyeget használjuk most már harmadik éve a hagyományos Szent Jobb körmenetek alkalmával.22 * * * István király emlékét mind egyházi, mind világi vonalon a kezdetektõl gondosan ápolták. Törvényei – köztük fiához, Szent Imre herceghez intézett Intelmei – és birtokadományai a legszilárdabb jogalapot jelentették a középkorban, magyarországi szentté avatására pedig már 1083-ban sor került. A koronázási jelvények elsõdleges értékét is az adta, hogy a hagyomány mindegyiket Szent István örökségének tekintette. A Szent Koronát ma is „Szent István koronájaként” emlegetjük, ahogy a csehek is Szent Vencel-koronának nevezik saját, ereklyeként a Szent Vitus székesegyházban A budavári koronázótemplom õrzött, koronájukat. Szent Jobb-oltárfülkéje Történelmi érdekesség, hogy az újkori Szent István (Kovács Gergely felvételei) ünnepek sorát Buda török alóli felszabadítása nyitotta meg, amikor Boldog XI. Ince pápa, a magyarság nagy pártfogója, István király életszentségét a világegyház tiszteletének rangjára emelte egy különleges, ún. egyenértékû23 szenttéavatási dekrétummal. Ezt követõen 1693-ban történt – 1038 és 1317 után – a harmadik hivatalos országfelajánlás Szûz Máriának, amely akkor a Szent István nyomdokain járó újjáépítés lelki-szellemi hátterét teremtette meg. A következõ nagy Szent István ünnep a Szent Jobb Raguzából történõ hazahozatalához kapcsolódott 1771-ben. A XIX. század a Szent Jobb-körmenetek százada is. A XX. század három jelentõs Szent István évfordulót hozott: 1938, 1972 és 1988-ban – mindhárom ünnep különleges történelmi körülmények között zajlott. Az idén 1938-nak is évfordulóját üljük, ezért végezetül szeretnék beszámolni egy eddig viszonylag kis publicitást kapott civil kezdeményezésrõl, melynek a Szent István Bazilika képviseletében évek óta tagja vagyok. Az idei Szent István év lehetõséget teremthet arra, hogy rekonstruálható legyen a Szent Jobb 1938-as Díszkocsija, a magyar vasúttörténet és díszítõmûvészet „Aranyvonat” néven ismert különleges alkotása. Több mint két éve foglalkozik a gondolattal az a csapat, melyben minden szükséges szakma képviselteti magát. Az ötletadó a Magyar Koronaõrök (hagyományõrzõ) Egyesülete, a koordinátor a Budakeszi Kultúra Alapítvány azon dolgoznak, hogy a magyar állam és a MÁV felkarolja ezt a kezdeménye22
Ugyancsak fennmaradt – de máig ismeretlen helyen – a budai vártemplom XIX. század végi oltárképe, mely a Szent Jobb ikonográfiája miatt is fontos emlék, és amely a világháború után rövid ideig az Alsó-Krisztinavárosi plébániatemplom szentélyében volt látható. 23 Canonizatione equipollente.
28
zést. A Díszvagonra nagyszüleink korosztálya „Magyarország frigyládájaként” tekintett. Ha jól megfigyeljük a tetején megjelenített és éjszaka díszkivilágítást kapott angyalokat a Szent Koronával, akkor tetten érhetjük ennek mûvészi megalapozottságát. Amikor ez a szerelvény bejárta Magyarországot, és az állomásokon az üvegfalú ajtón át teljes pompájában megjelent a Szent Jobb, akkor ez Szent István valóságos jelenlétét közvetítette. Urbányi Vilmos és Márton Lajos szemei elõtt a kézfejereklye díszes tartozékai és a neogótikus ereklyeház motívumai lebegtek, amikor a MÁV egyik szalonkocsijának külsõ díszítõfestését bizáncias stílusban megtervezték. Arany, ezüst, bíbor és zöld színek uralták az aranyvonat megjelenését, az ornamentális díszeken és magyar címerpajzsokon valamint a koronázási ékszerek domborított képein kívül nyolc magyar szent egészalakos ábrázolásait helyezték el rajta. Az aranyvonatot vadonatúj mozdony vontatta és négy vagon kísérte, melyben az egyházi és világi kíséret foglalt helyet. Minden alkalommal kötelességszerûen jelen volt a Szent Jobb õre, Mészáros János budapesti érseki helytartó és négy ereklyevivõ irgalmasrendi szerzetes. Egy alkalommal hozzájuk csatlakozott Angelo Rotta apostoli nuncius és az ereklye utolsó útján a kíséretet Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás vezette. A Szent Jobb mellett alabárdos koronaõrök álltak díszõrséget. A Díszvagon 1944-ig teljes pompájában megmaradt, pusztulásáról ellentmondó információink vannak, egyik-másik már a legendák világába tartozik. A legvalószínûbb, hogy a Nyugatra menekítését tervezték, de ez idõ hiányában meghiúsult, és amikor a Vörös Hadsereg a Nyugati pályaudvaron megtalálta, lefoglalta, átalakíttatta és a dunántúli harcokban igénybe vette, ezért késõbb leselejtezték. Jelenleg a Díszkocsi rekonstrukciójának minden technikai feltétele adott, és ehhez rendelkezésre áll egy korhû vagon teljes fémszerkezete. Az egyesület tájékoztatása szerint a vagon szerkezetkész felépítése kizárólag állami szerepvállalással képzelhetõ el, a MÁV szakembereivel, a külsõ-belsõ díszítés költségeit pedig közadakozásból teremtenék elõ. Szent István emlékének elevenségét, tiszteletének intenzitását bizonyítja ez a kezdeményezés, ahogy ez a mai jubileumi konferencia is. A Szent István-i hagyományok õrzéséhez adjon erõt Mindszenty József bíborosnak – a rá olyannyira jellemzõ hittel és egészséges magyarságtudattal megfogalmazott – lelkes buzdítása: „A mi ezeréves múltunk Szent Istvánban testesül meg legkifejezõbben. Tõle kaptuk legnagyobb és idõtálló értékeinket. Éljünk eme értékek szerint ne csak augusztus 20-án, hanem minden hónap, minden napján, az elején úgy mint a végén. És most leemelem a Szent Jobbot lelkileg, úgy vigyétek, hogy külön-külön mindegyiktek szívére helyezem. Járjon át az õ áldása a nyilvános életben is minden társadalmi osztályt. Büszkén õrizzük a szentistváni hagyományokat családban, társadalomban, és ezzel keltsük életre Magyarországot, és ez segítsen Istenhez. Ámen.” 24 Kovács Gergely
Szent István király tisztelete a Székesfehérvári Egyházmegyében Székesfehérváron Szent István király újkori tisztelete fejereklyéjének Raguzából való hazakerülésével élénkült meg. A Bécsbõl fõúri, fõpapi kísérettel, ezüst hermában érkezõ fejereklyét 1778. március 29-én Fehérváron a felsõvárosi Szent Sebestyén templomban Sélyei Nagy Ignác püspök prédikációjában e szavakkal mutatta be a város papságának, elöljáróságának, népének: „Íme ezen fõ és koponya, mely az ezüst és arany fényétõl elboríttatik, a te nemzeted nagy vezérének, Gézának fia; ki nem atyja szándékából, hanem aki Krisztus nevéért elsõ bizonyság vala, annak titkos jelenésébõl kereszteltetett Istvánnak. Aki nem csak születésénél fogva következett atyja után az ország uralkodásában, hanem az égbõl küldött koronával is, nemzetünk királyává koronáztatott; fölkenetett, fölszenteltetett az, akinek kezei alkotmánya városunk; melyet õ azért, hogy ehhez közel, vagy talán éppen ennek helyén, az akkori föld népén gyõzedelmeskedõ serege Árpád vezérnek megtelepedett, nemzetünk ezen eseményének örök emlékére ide épített. Ki azután városunk utcáit, piacát szüntelen járta, részint azért, hogy tanításával az igaz hitnek igájától irtózó pogány, szilaj erkölcsöt megszelídítse; részint, hogy akik a roppant templomon munkálkodtak, azoknak sörénységüket szorgalmaztassa. Az a király, aki városunkat nemcsak fõrenden levõ papsággal ékesítette, hanem ezeknek segítségükre, más szerzetes renden levõ férfiakkal is gyarapította, hogy az újonnan plántált hit közé konkolyt az ellenség ne hinthessen. Ez az, akinek oly sok 24
1947. aug. 20. in Beke Margit: Egyházam és hazám II., 116. old.
29
nyomát látjuk városunkban, oly sok emlékeit találjuk föl a falak romjaiban. Vajha beljebb áshatnánk magunkat a földbe, vagy a mocsárral elöntött földünk fenekén túl járhatnánk szemeinkkel, hová az irigység és az ellenség dühössége nem férhetett. Boldog Isten! Mi nyomait láthatnánk városunkban tett nagy dolgainak! Talán ama kívánatos helyre is reá találnánk, hová eme boldog test, melynek ereklyéjében ma részesülünk, az örök nyugalomra letétetett. Ez az, kirõl még a porban játszó gyermekeid is fogyhatatlan hagyományból tudják és éneklik, hogy õ a magyarok elsõ királya.”1 Négy nappal késõbb a székesegyház Szent István kápolnájának falfülkéjében helyezték el a fejereklyét tartalmazó hermát a Sélyei Nagy által szerzett áhítatos ének zengése közben: Üdvözlégy oh szentséges Fõ Gyémántnál, gyöngynél drágább kõ Oltalmazd, õrizd, tartsd Királyunkat s javainkat Városunkat, Országunkat. A székesfehérvári székesegyház, amely a püspökség megalapítása (1777) elõtt a város magyar ajkú híveinek plébániatemploma volt, védõszentjéül Szent István elsõ magyar királyt kapta. Az új egyházmegye elsõ püspöke, a fehérvári születésû Sélyei Nagy Ignác népszerûsítette Szent István királynak a városban újjáéledõ tiszteletét. Püspöki székfoglaló beszédében joggal hivatkozhatott a fehérváriaknak a székesegyház újjáépítése során Szent István király tiszteletébõl fakadt áldozatkészségére, amiért cserébe a szent király különös oltalmát kérte a város lakosaira.2 Sélyei Nagy püspök, aki korábban veszprémi kanonokként a budai egyetem kancellári tisztségét töltötte be, egy lelki rendtartásában a fehérvári híveknek és a városban idõzõknek javasolta: „Minden pénteken, ha a városban lakol, másképpen mindenkor midõn kívülrõl idejössz, igyekezzél meglátogatni Szent koponyáját Szent István királyunknak a püspöki öreg templomban, és azt mély alázatossággal tisztelni.”3 Elsõ magyar királyunk tiszteletének elõmozdítását szolgálták minden esztendõben a fejereklyével végzett Szent István napi körmenetek és azok az egyházmegyei használatra szánt liturgikus szövegek (Szent István király litániája, Szent István kis officiuma, Szent István király napjára való ének), amelyek a székesfehérvári püspökség által kiadott énekeskönyvek révén Szent István ereklyetartó mellszobra, terjedtek el.4 Sélyei Nagy Ignác püspök 1785-ben megjelent aranyozott ezüst, a székesfehérvári énekeskönyvében már szerepel a Szent István litánia, amit a püspöki székes-egyházból, 1777. székesegyházban augusztus 20-án s annak nyolcadában azóta is (Ipolyi Arnold: Magyar ereklyék. megtartanak. Pest, 1863. címû munkájából) Szent István napján és a nyolcad alatt a székesegyházban tiszteletre helyezik ki a fejereklyét. Ugyanígy minden évben Szent György havának második napján (április 2., az ereklye elhelyezésének emléknapján), pünkösd havának 19. napján (május 19., a város török alóli felszabadulásának emléknapján), Szent László napján (június 27.), Mindenszentek havának 11. napján (október 11., Szent István király testének felemelése) és Szent Imre napján (november 5.) három napig tették közszemlére.5 A Szent István litániáknak és a gyakori ereklye kihelyezéseknek is szerepe lehetett abban, hogy Udvardy Vince a Szépirodalmi Közlönyben 1858-ban Székesfehérvárról meg1
Pauer Joannes: Historia dioecesis Alba Regalensis ab erecta sede episcopali 1777–1877. Alba Regia, 1877. 95. 2 Kuthy István: Szent István király tiszteletét õrzõ egyházi mûemlékek Székesfehérvárott. Székesfehérvári Szemle VIII. 1938. 17. 3 Radics Péter: A Szent István-kultusz ezredéve Székesfehérvárott. Historia Klub Füzetek 2. Székesfehérvár, 1988. 11. 4 Énekek könyve szükséges litániákkal és imádságokkal. A Magyar Keresztény Katolika Anyaszentegyház Szolgálatjára Székes Fejérvári Püspükségben. Kiadta Füskuti Landerer Mihály. Pest, 1875. 248–251; Szomolnoky József: Mennyei nefelejts. Ima- és énekes-könyv. Bp., 1879. 254–258. 5 Károly János: Fejér vármegye története II. Székesfehérvár, 1898. 286.; Radics i. m. 12–13.; Sulyok János: Szent István-kultusz a székesfehérvári egyházmegyében. Szent István-emlékülés Székesfehérvárott. Szerk.: Farkas Gábor. Székesfehérvár, 1989. 41–47.
30
jelent „történeti és tájrajz”-ában ezt írhatta: „A nép még most is emlegeti Szt. István királyt, és a felsõ városon levõ régi kútra megesküszik, hogy az Szt. István király kútja.”6 A székesegyház homlokzatának fõpárkányán, a két torony közötti teraszon áll Szent István király, Szent Imre herceg és Szent László király mozgalmas barokk szobra, amelyeket Huber János Pál faragott 1774-ben.7 A három magyar szent kiemelése a fõhomlokzaton a Magyar Három Királyok középkori tiszteletét elevenítette föl, a Szent István fõoltár, a Szent Imre és Szent László mellékoltárok képeivel együtt. Vinzenz Fischer bécsi akadémiai tanár 1775-ben festette a fõoltár képét, amely a térdeplõ István királyt ábrázolja, aki oltárra helyezett koronáját felajánlja Máriának.8 Székesfehérvár egyházmegyéjében a székesegyházon kívül még tizenöt templomnak Szent István király a titulusa.9 Székesfehérvár-Maroshegyen a Brassói utcai kápolnának is Szent István király a védõszentje. A szõlõsgazdák és a szõlõhegyen lakó családok adományaiból épült. 1894. augusztus 20-án áldotta meg Gremsperger István belvárosi plébános. Oltárképén Szent István király felajánlja koronáját a Magyarok Nagyasszonyának. Oltárterítõjének felirata: SZT. ISTVÁN. A kápolnát gondozó Babotai Katalin horgolta. Évente egyszer, a kápolna Szent István király kápolna búcsúján, augusztus 20-a délutánján tartanak itt szentmi- Székesfehérvár-Maroshegyen sét, kenyéráldást. Korábban, a maroshegyi iskola és a (Lukács László felvétele, 2009) Szent Kristóf templom megépülése (1941) elõtt, gyakran tartottak a Szent István kápolnánál litániát, amit maguk a hívek végeztek egy buzgó elõimádkozó vezetésével.10 1990 óta felélénkült a búcsúi szentmise és a kenyéráldás régi hagyománya, a résztvevõk alig férnek el a kis kápolna udvarán. 6
Udvardy Vince: Székes-Fehérvár. Történeti és tájrajz. Szépirodalmi Közlöny 1858. 2274–2275, 2298–2301. Pest. 7 Kuthy i. m. 18–19. 8 Cs. Dobrovits Dorottya: Székesfehérvár. Székesegyház. Tájak Korok Múzeumok Kiskönyvtára 125. Bp., 1982. 8, 13; Radics i. m. 13. 9 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II. Bp., 1977. 212.; Mózessy Gergely (szerk.): A Székesfehérvári Egyházmegye névtára 1998. Székesfehérvár, 1998. 89–95. 10 Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár (SzPL) No. 4504-1600/1894. A Belvárosi Plébánia iratai. SzPL – No. 4504B-1677/1945. Székesfehérvár-Maroshegy Canonica Visitatiója 1945-bõl. A maroshegyi plébánia történetérõl szóló beszámolót írta: Proity Márton plébános.; A Székesfehérvári Egyházmegye jubileumi névtára 1977-ben. Alapításának 200. esztendejében. Székesfehérvár, 1977. 169.; Szarka Géza: A székesfehérvári Belvárosi Plébánia története. Székesfehérvár, 2003. 123 –124.; Zsohár Melinda: Maroshegyi mozaik. Egy városrész története. Székesfehérvár, 2009. 26., 35–36. Korábban a badacsonyi szõlõhegyen, a Hettyey szõlõ templomvágójában, is állt Szent István kápolna. Lichtneckert András tudósított róla: „A kápolna romjai a híres Bogyay szõlõ 1859. évi térképén még láthatóak. Mikor Kisfaludy Sándor 1806-ban megvette a badacsonyi szõlõt, amelyben volt a forráskút, akkor annak déli szomszédjaként a Szent István kápolna romladékait jelölték meg. Ebbõl következik, hogy a Hettyeyek és Vízkeletyek 1603-ban adományozott telkén állt a Szent István kápolna.” Lichtneckert András: Borászok titkai – titkok gazdái. Források és szemelvények szõlészetünk és borászatunk múltjából 1700–1871. Balatonfüred, 2007. 40–41., 45. A Károlyi-uradalom káposztásmegyeri (Pest m.) pusztájának homokdombjain 1831-ben kimért Szent István szõlõhegy bérlõi 1833. augusztus 5-ei hegyközségi ülésükön határoztak: „Mélt. Nagy Károlyi Gróf Károlyi István Úr Csá. Kir. Kamarás Õ Nagyságának Fóthi Uradalmához tartozó Káposztás Megyeri Pusztán lévõ István hegyi szöllõ Birtokosának 1833. Eszt. Kisasszony hava 5-én tartatott üllésnek Jegyzõ Könyvének Kivonatja. 1-ör Elõadatott a’ Szöllõ Birtokosoknak azon ohajtások, hogy a’mindenütt bévett szokás szerént ezen István hegyen egy kis Kápolnátska építessék, azon Sz. István Apostoli Királyunk ünnepén a’Romai Catholica Anya Szent Egyház szertartása szerént felszenteltessék, s e nap a Szöllõhegy ünnepéül Mélt. Nagy Károlyi Gróf Károlyi István Cs. Ki. Kamarás Úr Õ Nagysága emlékére örökre állapítassék meg…” A szõlõbirtokosok 1837-ben egy 85 fontos harangot csináltattak, amit szintén Szent István király tiszteletére szenteltettek. Lõrinc Róbert: Az istvánhegyi kápolna dokumentuma a dunakeszi Szent Mihály templom Historia Domusában. Újpesti Helytörténeti Értesítõ XV. 2009. 4. (december) 10–11.
31
Fejér megyében a népszerû bodajki búcsújáróhely kialakulását István király és Imre herceg nevéhez, itteni buzgólkodásához kapcsolják. Székesfehérvár-Felsõvárosban ma is emlegetik, hogy István király Fehérvárról tutajjal ment Bodajkra, mert az õ idejében Fehérvár és Bodajk között még mindent mocsár meg víz borított. Bodajkon így mesélte el a mondát Takács Mária 1931-ben született adatközlõm: A régebbiek mindig azt mondták, hogy István király és Imre herceg együtt jártak Bodajkra. Itt már õk, az õ korukban imádkoztak, és ezért is ilyen híres ez a bodajki búcsújáróhely. Volt olyan, aki azt mondta, hogy Székesfehérvárról csónakkal jöttek, mert itt víz volt valamikor. Ezt a régi öregektõl hallottam, hogy itt víz volt. Hallottam olyat is, hogy gyalog jöttek. Bodajkot az erõsen meggyökeresedett néphagyományra alapozva egyes szerzõk a legrégibb magyar búcsújáró helynek tartják.11 Faller Jenõ írta 1936-ban: „Bodajk õsrégi kápolnáját a följegyzések szerint már Szent István is szívesen fölkereste, a törökvilág viszontagságai azonban teljesen megsemmisítették. Amikor aztán a törökdúlások után Hochburg János özvegyének meghívására 1695-ben Mórott megtelepednek a kapucinusok, Páter Vilibald móri gvardián Bodajkra is elvetõdött, hol bolyongásai közben rátalált az õsrégi kápolna alapjaira... 1697-ben új, egyszerû kis kápolnát emelt, s pápai búcsút eszközölt ki számára.”12 Bodajkon és környékén az a hagyomány él, hogy a bodajki tóban azért nincsenek békák, mert István királyt áhítatában zavarta a békák kuruttyolása, ezért megátkozta õket. A monda egyik igen szép változatát a Bodajkhoz közeli Csákberényben gyûjtötte Udvardy János az elsõ világháború elõtt: „Még mikor István kirá vót, ement ide Bodajkra a szentegyházbo imádkoznyi. Aztán ott a tóba nagyon retyegtek (brekegtek) a békák. Aztán, hogy ott köze van a templom, nagyon behallaccott a békák retyegése. Aztán kikütte a szógáját, vagy inassát, vagy aki ott téblábol mellette, hogy mongya meg a békáknak, hogy hagassanak e. A szóga kiment, oszt aszongya a békáknak, hogy azt izeni István kirá, hogy hagassanak el! A szóga visszament, de a békák csak tovább retyegtek. Másoccor is kiküldi a lakáját, hogy hát parancsúja meg a békáknak, hogy hagassanak e, mer István kirá odabenn imádkozik. A szóga megin uttett (úgy tett), de a békák megen csak tovább retyegtek. Mos má aszonta István kirá, hogy menny ki, oszt mond nekik, hogy mos má hagassanak e örökre, pusztújanak innen. A szóga kiment harmaccor is a tóhó, oszt aszonta, hogy aszonta István kirá, hogy mos má hagassatok e örökre, oszt pusztújjatok innejd. Oszt akkor etakarodott minden béka onnan. Most is a mút vásárkor, hogy odaát vótam, mer a Ferusnak köllött egy pár viselõ csizmát vennyi, nézetem, de nem láttom békát abba a tóba. Mind epusztutak onnan.”13 Szent István királyunk Sólyban, 1009-ben a veszprémi püspökség számára kiállított adománylevele már említi a Székesfehérvár melletti Úrhidát. A népi elbeszélõ hagyomány szerint a nagy király itt is járt. Szabadbattyánban az 1945-ben született Józsa Anna Borbála mondta el az úrhidai felmenõitõl hallott mondát: Találtak egy gébicsfejû botot, és az a gébicsfej bélyeget is díszített, a Nemzeti Múzeumban van lerakva.14 Amikor István király ladikkal ment Veszprémbe, az vesztette el itt valahol a sásas, nádas területen, ahol ladikkal közlekedtek a Sárvízen meg a Séden. Itt valahol Úrhida környékén vesztette el a botot, mert ugye Úrhidán meg szoktak állni. Fehérvárról ment Veszprémbe. A fehérvárcsurgói homokbányában található ember formájú kövek kialakulását azzal magyarázzák, hogy István király könyörgésére az Isten kõvé változtatta a túlerõben lévõ ellenséget, a tatárokat. Ez a Szent László-mondakörbõl örökölt mondaelem. A XVI. század elsõ harmadában keletkezett Érdy-kódexben azt olvashatjuk, hogy László király erõs imádkozással kõbálvánnyá változtatta a menekülõ tatárokat. István király hasonló cselekedetérõl szóló történeti mondát a Fejér megyei Bodajkon gyûjtöttem, az 1909-ben született Barabás Pálné így mondta el: Hát az én életem az nem volt valami rózsás, mert fehérhomokot hordtunk a húgommal, és az élelmet így biztosítottuk. A fehérhomokot Fehérvárcsurgóról hordtam én is meg a húgom is. Mi árvák voltunk, és elvittük Balinkára, ott elcseréltük élelemért. Meszelésre használták a németek. Tehát mint gyerek szerettem és érdeklõdtem mindenhogyan, láttam ottan olyan ember formájú köveket, és így kérdeztem az idõs embereket, hogy mér’ vannak ott olyan kövek. Egyszer azt mondta nekem egy bácsi: – Tudod, Szent István korában itt akkora 11
F. Bangó Jenõ: Die Wallfahrt in Ungarn. Wien, 1978. 53. Faller Jenõ: Adatok a bodajki kegykép történetéhez. Fejérmegyei Napló XLIII. 47. 1936. február 26. 3. 13 Udvardy János: Mondák. Magyar Nyelvõr XLI. 1912. 199. 14 A székesfehérvári Szent István Király Múzeum régészeti állandó kiállításán is látható egy csontból faragott madárfejes botvég/korbácsnyél, amely Szabadbattyán honfoglalás kori temetõjébõl, a X. század elsõ felébõl származik: Hatházi Gábor: A honfoglalástól az államalapításig. Évezredek kincsei. Régészeti kiállítások. Szent István Király Múzeum Közleményei D sorozat 244. szám. Székesfehérvár, é. n., oldalszám nélkül. Fényképét közli: Dienes István: A honfoglaló magyarok. Bp., 1972. 71. kép. 12
32
harcok voltak, aztán a tatárok voltak többen. Aztán István király leborult, és kérte a jó Istent, hogy változtassa õket kõvé. Mindig eszembe volt, amikor megmertem a zsákomat, már mint gyerek, hogy István király, az ország alapítója kõvé változtatta a tatárokat. Székesfehérvár belvárosában a mai Arany János utcát a XIX. században még Szent István király utcájának nevezték. Ma a közterületek közül a megyeháza elõtti tér viseli nevét. Számos intézmény, négy iskola, múzeum, mûvelõdési ház, gyógyszertár homlokzatára került fel a neve. Közülük a Ciszterci Szent István Gimnázium, a Szent István Király Múzeum és a Szent István Mûvelõdési Ház régi, gyakran emlegetett, a város életében jelentõs szerepet betöltõ intézmények. A két világháború között a székesfehérvári laktanyákban elhelyezett magyar királyi 3. gyalogezred is Szent István nevét vette föl.15 Díszszázaduk minden augusztus 20-ai körmenetre kivonult, nagymise után felsorakozott a székesegyház elõtti téren, és díszlövést adott le Szent István királyunk tiszteletére. Ahogy Budapesten a Szentjobbal, Székesfehérváron az ezüst hermában õrzött fejereklyével vonulnak a körmenetben. Székesfehérváron az augusztus 20-ai körmenetet megelõzi a Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én a székesegyházban ünnepelt fogadalmi szentmise, ahol a megyés püspök megismétli Szent István királyunk országfelajánlását Máriának. Székesfehérvár környéke, a Mezõföld a honfoglalás után a fejedelmi szállásterülethez tartozott, majd a magyar királyok birtoka lett. Elõszálláson úgy tudják, hogy a zirci ciszterci apátság is Szent István királytól kapta a földbirtokot. 1988-ban így fogalmazta ezt meg elõszállási adatközlõm, Márkovics János (szül. 1907): „A zirci papoknak Szent István hagyta a nagy birodalmat. Az elõszállási birtokot, meg máshol is, Szentgotthárd környékén.” Vizteleki Gábor vajtai juhász még 1983-ban is így emlegette a Mezõföldet: „Ez volt István királynak a törzsökös birodalma.” Tisztelete megkoronázásának millenniumi évében erõsödött: a Székesfehérvári Egyházmegye hat településén, Bicskén, Mátyásdombon, Abán, Ráckeresztúron, Százhalombattán és Ráckevén állították fel szobrát. Somogyban, az általa legyõzött Koppány városában, Tabon is bronzszobor õrzi emlékét. Lukács László
Gizella királyné kultusza A következõkben elsõ királynénk kultuszának története kapcsán Veszprém és a magyar királynék több évszázados kapcsolatát is szeretném röviden érinteni, a középpontban Boldog Gizellával. Boldog Gizella királyné (Regensburg ? kb. 985. – Passau, kb. 1060. május 7.) életérõl1 viszonylag szerény információkkal rendelkezünk. II. (Civakodó) Henrik bajor herceg (uralkodott 955–977 és 985–995) és Burgundi Gizella (†1006) leánya, II. (1146 óta Szt.) Henrik német király (uralkodott 1002–1024) és császár (1014-tõl), Bruno augsburgi püspök (†1029), valamint Brigida apátnõ testvére. Édesanyja révén Nagy Károly frank császár leszármazottja. Neve túszt, kezest jelent. Voltaképpen ilyen szerepkörben került Magyarországra. Kb. 995 körül lett Szt. István felesége. Esküvõjük a kései hagyomány szerint Scheyern bencés apátságában (Münchentõl É-ra) köttetett. (Az esküvõt itt 1624-1625-bõl származó falképek ábrázolják.) Ugyanezt mutatja a celldömölki bencés apátság egyik XVIII. századi olajfestménye is.2 Gyermekeik: Szt. Imre (Henrik), Ottó, és több korán elhalt ismeretlen nevû. A királyné közismert kegyes, vallásos, jótékonykodó életvitelérõl. Hartvik püspök Szt. István-legendája (a XII. század elején) így emlékezett meg róla: „Királyságának sorsosául pedig, de kivált sarjadékának szaporításáért a római császári méltóságot viselõ szolid erkölcsei miatt jámbornak nevezett Henrik húgát, név szerint Gislát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek az ország koronájának viselésében társának rendelt. Hogy ez Isten tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevõnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített szõtt oltári ékességei. 15
Gelencsér József: Katonaélet Székesfehérváron. Honismeret XXVIII. 2000/3. 65.
1
Uzsoki András: Elsõ királynénk, Gizella nyomában. Dunakanyar 1986. 3. sz. 1–3.; Szántó Konrád: Boldog Gizella elsõ magyar királyné élete. Bp., 1988.; Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Fõszerkesztõ Kristó Gyula, szerkesztõk Engel Pál, Makk Ferenc. Bp., 1994. 236–237. 2 Bõszéné Szatmári-Nagy Anikó: „A tudományosság és a kultúra bölcsõje”. Veszprém város története a kezdetektõl napjainkig. Veszprém, 2008. 44. 16. ábra.
33
Mindenekelõtt pedig a veszprémi püspökség épülete, melyet alapkövétõl kezdve minden Isten szolgálatához szükséges arany- vagy ezüstnemûvel és sokféle ruhával nemesen felékesített.” (Kurcz Ágnes fordítása.)3 István halála után mellõzés, nélkülözés lett az özvegy királyné sorsa. Egyes adatok szerint Péter király egy várba (Veszprémbe?) záratta. Tán költséges alamizsnálkodásait sokallhatta meg. Ezért Péter király bántó üldözései elõl 1045 körül III. Henrik császárral hazatért Bajorországba. A királyné korabeli ábrázolásait az édesanyja Regensburg-Nidermünsterbeli sírjára 1006 körül készült Gizella-keresztrõl (München, Schatzkammer)4 és az eredetileg 1031ben a székesfehérvári Szûz Mária egyháznak készült miseruháról, a késõbbi magyar királyi koronázási palástról (Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum) ismerjük. A Gizella keIstván és Gizella esküvõje. A szertartást végzõ püspök reszten a királyné térdre borulva imádkozik a stólájával összeköti a hercegi pár kezét. XVIII. századi megfeszített Üdvözítõ lábainál. A koronázási paláston, mint templom-alapítót templom olajfestmény. Celldömölk, bencés apátság temploma makettel ábrázolták. A késõbbiekben is ez vált a királyné megszokott ábrázolásának típusává. Így látjuk õt a Képes Krónika ábrázolásán is (1360 körül).5 A Szent István király által alapított tíz püspökség egyikének, a veszpréminek székesegyházát Gizella királyné alapította. Innét eredeztethetõ az a szokás, hogy a késõbbiekben a mindenkori magyar királyné volt a veszprémi Szt. Mihály püspöki székesegyház kegyura. Jó két évszázadon keresztül ebben a székesegyházban õrizték Gizella királyné arany koronáját, mígnem II. András király magával vitte szentföldi hadjáratára, s eladta azt hadiköltségeinek fedezésére. Az egyházat késõbb birtokadományokkal igyekezett kárpótolni.6 Középkori okleveleink több adalékot örökítettek meg királynéink és a veszprémi egyház közti szoros kapcsolatról. Ezek szerint a templom a magyar királyné különleges kápolnája („specialis capella reginalis”). Itt áll a királyné trónszéke. Itt koronázták meg és temették el Magyarország királynéit. A veszprémi püspök koronázta meg a királynét. Ezen sokáig általában valóságosnak vélt állítások pontosítását – bár nem elõzmények nélkül –Kralovánszky Alán (1929–1993) régész végezte el az 1980-as években, rámutatva ezek részbeni „csúsztatásaira” is.7 A kegyúri trón helye általánosan az illetõ templom szentélyében állott. Nagy ünnepekkor (pl. húsvét, karácsony) ebben ülve, fején koronával hallgatta a kegyúr a szentmisét. Ennek a trónnak azonban nincs köze az államjogi koronázáshoz. A királynékat nem a veszprémi székesegyházban koronázták, hanem a középkorban – éppen úgy, mint királyainkat – Székesfehérvárott, a Habsburg-korszakban (1563 óta) pedig rendszerint Pozsonyban. (A két utolsó királyné koronázás 1867-ben és 1916-ban Budán történt.) A királyné-koronázás kérdésérõl csak a XIII. századból ismerjük az elsõ konkrét adatokat. 1215-ben II. András király második feleségét, Courtenay Jolántát János esztergomi érsek koronázta meg. Ezért Robertus veszprémi püspök tiltakozott, mondván a királyné-koronázás a veszprémi püspök õsi joga. A pápa erre Pelagius albanói püspököt és István bí3
István király emlékezete. Bp., 1973. 71. Schatzkammer der Residenz München. Amtlicher Führer. 3. Auflage. München, 1992. 8. Nr. 8., Farbtafel 3. 5 Magyar kódex. Az Árpádok világa. Bp., 1999. 286. színes ábra. 6 Gutheil Jenõ: Veszprém város okmánytára. Oklevelek a veszprémi érseki és káptalani levéltárakból (1002–1523). Kiadásra elõkészítette Kredics László. Szerkesztette Hermann István. A Veszprémi egyházmegye múltjából 18. Veszprém, 2007. 35–36. 12. oklevél (1217), 36–38. 13. oklevél (1222), 38–39. 14. oklevél (1222). 7 Kralovánszky Alán: Újabb adatok Veszprém és Székesfehérvár településtörténetéhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. 1984. 189–207.; Kralovánszky Alán: The settlement history of Veszprém and Székesfehérvár in the Middle Ages. In: Towns in medieval Hungary. Edited by L. Gerevich. Bp., 1990. 51–95. 4
34
borost küldte Magyarországra, az ügy kivizsgálására, akik 1216-ban oklevélbe foglalva szabályozták a kérdést. Ezentúl, ha a király és a királyné koronázása egyszerre történt, akkor a királyt az esztergomi érsek koronázta és kente fel, a királynét pedig a veszprémi püspök. Ha csak a királynét koronázták, akkor a koronázást a veszprémi püspök, a felkenést az esztergomi érsek végezte. Amennyiben az esztergomi érsek akadályozva volt a megjelenésben, mindkét aktust a veszprémi püspök végezte.8 Az Árpád-korból ténylegesen csak további két királynénkról tudjuk, hogy melyik fõpap koronázta. Anjou Izabellát, IV. László feleségét Pál veszprémi püspök, Habsburg Ágnest, III. András második feleségét pedig Rád nembéli Benedek veszprémi püspök. A késõbbiekben általában a veszprémi püspökök végezték a királyné-koronázást, de akadtak kivételek is.9 A veszprémi püspök idõvel egyben a királyné kancellárja is lett. Korábbi ingadozások és kivételek után, nagyjából a XIII– XIV. század fordulójára állandósult ez a szokás és egészen 1918-ig megmaradt. (Sõt a királynéi kancellári címet még a Horthy-korszakban is viselték Veszprém püspökei. Utoljára Mindszenty József késõbbi hercegprímás.) Bár kilenc évszázad alatt mintegy 60 királynéja volt Magyarországnak, egyikükrõl sem tudjuk biztosan, hogy Veszprémben temették volna el, bár néme- A Gizella királyné alapította veszprémi püspölyikükrõl esetleg ez is vélelmezhetõ. Több, fõként ki székesegyház altemplomának gótikus boltoÁrpád-kori királynénknak máig ismeretlen a nyughezata, XIV. század vége lye.10 A XVIII. században hosszas szakirodalmi vita folyt a történészek között arról, hogy hol temették el elsõ királynénkat, Veszprémben vagy Aventinus (Thurmair, Johannes) XVI. századi bajor humanista állításának megfelelõen („Geisel kuntgin in Ungern ligt zu Passau.”11) Passauban? Bár 1908-ban Schmied, Wolfgan Maria müncheni professzor Passau-Niedernburg bencés apátságában feltárta Gizella apátnõ régóta ismert, román és gótikus kõ sírlappal fedett sírját, és az abban nyugvó idõs asszony csontvázát Gizella királynéval azonosította, egyesek azóta is makacsul ragaszkodnak a több, mint valószínûtlen veszprémi királynéi temetkezéshez.12 Veszprémben a „Gizella”-kápolna õrzi elsõ királynénk emlékét. A barokk püspöki palota és nagypréposti ház közé ékelt, keletelt, eredetileg kétszintes, egykor mindkét szintjén egyhajós, egyenes szentélyzáródású, kétszintes sekrestyéje felett tûzbiztos depositoriummal rendelkezõ (feltehetõen püspöki és nagypréposti?) magánkápolna a XIII. században épült, középkori patrociniuma ismeretlen. A kápolnát a török hódoltság alatt, sõt jó ideig utána is profán célokra használták (pl. a kispapok borát tárolták benne), eredeti védõszentje is feledésbe merült. Bár Koller Ignác13 veszprémi püspök (1762–1773) a jelenleg is álló barokk püspöki palota építésekor eredetileg a kápolna elbontását tervezte, sõt részben már el is bontatta a kápolnát, ám idõközben (feltehetõen a kápolna lebontása miatt felháborodott veszprémi 8
Gutheil i. m. (2007.) 34–35. 11. oklevél (Róma, 1216. április 1.) Kollányi Ferencz: A veszprémi püspök királyné-koronázási jogának története. Veszprém, 1901. 10 A magyar királynék fontosabb személyi adatai megtalálhatóak Rainer Pál: Üdv néked, Boldog Gizella királyné. In: Gizella királyné városa az Árpád-korban. Kiállítás a keresztény magyar államalapítás ezredik évfordulója tiszteletére a veszprémi Laczkó Dezsõ Múzeumban. Veszprém, 2000. 32–47. 11 Uzsoki András: Az elsõ magyar királyné, Gizella sírja. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. 1982. 139. 12 Schmied Wolfgang Mária: Gizella királyné sírja a niedernburgi kolostorban, Passauban. In: Forster Gyula (szerk.): Magyarország mûemlékei 3. Bp., 1913. 45–76.; Uzsoki András: Az elsõ magyar királyné, Gizella sírja. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. 1982. 125–168. A Gizella sír napjainkban Bõszéné i. m. (2008.) 45. 18. ábra. 13 Életrajza Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630–1950). Püspökei, kanonokjai, papjai. Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae VIII. München, 1987. 31–33. 9
35
Koller Ignác püspök latin nyelvû építési felirata. Egykor a veszprémi „Gizella”-kápolna homlokzatán (Rainer Pál felvételei) közönség nyomására) tervmódosítást hajtott végre, az elbontott részeket visszaépíttette, és a kápolnát teljesen renoválta (1772). Ekkoriban kezdték el az épületet Gizella-kápolnaként emlegetni. (Koller latin nyelvû építési feliratos táblája egyenesen a királynét mondta a kápolna alapítójának.14 A felirat magyar fordítása „Ezt a kápolnát, amelyet a hagyomány szerint Boldog Gizella Szent István elsõ apostoli király felesége alapított és amely sokáig elhagyatva hevert, nagymányai Koller Ignác veszprémi püspök régi alakjába és fényébe visszaállította, s az értünk keresztre feszített Krisztus Urunk tiszteletére az oltárt 1772. április 10-én felszentelte.”) Miután ismeretes, hogy Koller püspök 1771-ben Mária Terézia királynõt kérte, hogy eszközölje ki XIV. Kelemen pápa és III. Firmián Lipót gróf passaui püspök támogatását Gizella királyné maradványainak Passauból történõ hazahozatalához, nagy valószínûséggel feltételezhetjük, hogy ebben a kápolnában szerette volna kialakítani a szentéletû elsõ magyar királyné veszprémi kultuszhelyét. Törekvése azonban a királynõ támogatása ellenére sem vezetett sikerre. A pápa ugyanis nem tartotta idõszerûnek, hogy a még nem szentté avatott királyné, a már szentté avatott István és László királlyal és Imre herceggel egy ország földjében pihenjen.15 Koller püspök halálával az ügy azután sokáig végképp feledésbe merült. A XVIII. századtól elõfordultak olyan Szt. István királyról és családjáról (Gizella királyné, Szt. Imre herceg) készült ábrázolások, amelyek a királyi családot az elsõ magyar szent családként tüntették fel.16 A Gizella kultusz sajátos terméke az aulikus érzületû Ranolder János veszprémi püspök (1849–1875) 1854-ben, Bécsben megjelent „Elizabeth (Gisela) Herzogin in Baiern, erste Königin von Ungarn” címû könyve, amelyben a püspök Ferenc József császár és Wittelsbach Erzsébet házasságkötése kapcsán aktualizálva, a bajor Gizellát és a szintén bajor Erzsébetet szinte egy és ugyanazon személlyé olvasztotta össze. A veszprémi püspökök és a magyar királynék kapcsolatának a világháború ellenére is impozáns, jóllehet egyik utolsó eseménye az 1916-os koronázás volt, amikor IV. Károly király feleségét, Bourbon-Pármai Zitát br. Hornig Károly bíboros, veszprémi püspök (1888–1917) koronázta meg a budai Nagyboldogasszony (népiesen Mátyás) templomban. A koronázás emlékére Zita királyné rövidesen egy díszes kivitelû püspöki pásztorbottal ajándékozta meg az õt megkoronázó veszprémi fõpapot.17 Röviddel késõbb, 1918. szeptember 4-én, Veszprém város képviselõtestületi közgyûlésén Kránitz Kálmán18 (1841–1935) veszprémi kanonok, késõbbi nagyprépost indítványozta, kérjék meg a királyt, hogy felséges nejét nevezze ki a m. kir. 31. (veszprémi) honvéd gyalogezred ezredtulajdonosává. A közgyûlés Komjáthy László polgármester vezetésével, Kránitz Kálmán kanonokból, Óvári Ferenc országgyûlési képviselõbõl és Csete Antal fõügyészbõl álló bizottságot küldött ki, hogy tisztelegjenek 14
Kralovánszky Alán: Újabb adatok a veszprémi Gizella-kápolna középkori és újkori építéstörténetéhez. Építés-Építészettudomány 15. Bp., 1983. 273–281.; Kralovánszky Alán: Veszprém. Gizella-kápolna. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára 235. Bp., 1986. 15 Uzsoki i.m. (1982.) 149. 16 Pl. XVIII. századi olajfestmény (Gizella Királyné Múzeum, Veszprém) Török József: A veszprémi fõegyházmegye kincsei. Tresaures of Veszprémien Maindiocese. Schätze der Kirchenprovinz Veszprém. Veszprém, 2007. 18. színes ábra. 17 Török József: A veszprémi püspöki palota és a Gizella Királyné Múzeum. The Veszprém Bishop’s Palace and The Queen Gisela Museum. Der Bischofpalast und das Königin-Gisela Museum in Veszprém, Veszprém, 2000. 21. színes ábra; Bõszéné i. m. (2008.) 183. 42. ábra. 18 Életrajza: Pfeiffer i. m. (1987.) 146–147.
36
Rott Nándor megyéspüspöknél (1917–1939), és kérjék fel õt a város kérelmének támogatására. A rövidesen kitört „õszirózsás forradalom” azonban véget vetett a Habsburg-ház hazai uralmának, felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia és az uralkodónéi kötelmeinek haláláig megfelelni igyekvõ királyné valószínûleg soha nem lett a veszprémi honvédek ezredtulajdonosa.19 A trianoni békediktátumot követõen, a Horthy-korszakban mindvégig felértékelõdött a „szentistváni” Magyarország valamennyi vonatkozása. Ilyen érzelmi hangulatban került sor Veszprémben is az 1938-as Szent István Emlékév lebonyolítására a szent király halálának 900. évfordulóján.20 Az emlékévhez kötõdõ változatos helyi események között szerepelt a „Gizella”-kápolna barokk elemektõl való megtisztításával történõ helyreállítása,21 valamint Szent István király és Gizella királyné monumentális, egész alakos kõszobrának felállítása a veszprémi vár északi fokán (Ispánky József szobrászmûvész és Bretz Gyula építész alkotása).22 Ugyancsak 1938-ban készültek Krasznai Lajos gipsz dombormûvei Szt. István király, Boldog Gizella királyné, Szt. Imre herceg és Szt. Gellért püspök alakjaival (jelenleg a Gizella Királyné Múzeumban, Veszprémben).23 A korszak jeles egyházi kutatója, Gutheil Jenõ24 (1887–1963) veszprémi kanonok, levéltáros, történész pedig helytörténeti kutatásaival, publikációival évtizedekre meghatározóan kialakította a veszprémi közönség városának középkori történetérõl alkotott ismereteit.25 Gutheil igen jó felkészültségû, eredeti forrásokra épülõ, színvonalas, máig használható munkákat alkotó történésznek bizonyult, ám nem volt mentes a túlzott lokálpatriotizmustól, s egyes nézetei mára már meghaladottak. Az 1948-as radikális hazai társadalmi változásokat követõen, a „klerikális reakció” egyik fõfészkének számító Veszprémben (is) természetesen csak erõsen visszafogva, lefojtva, ellenõrizve élhettek tovább az egyházi hagyományok. Mindezek ellenére éppen az 1950-es években került sor a püspöki székesegyház eredetileg Waltherr Gida által 1910 körül készített és a II. világháborúban részben elpusztult üvegablakainak pótlására. Az új ablakokat Árkayné Sztéhló Lili üvegmûvész készítette el, így a Gizella királynét ábrázoló „B. Gizella” feliratút és a jóllehet téves, de a korszak köztudatának megfelelõ, „Magyar királynék koronázó temploma” feliratú ablakot is.26 Az 1970-es, 1980-as évektõl Kralovánszky Alán régész (ekkoriban a veszprémi Bakonyi Múzeum igazgatója) kutatásai nyomán alkothattunk árnyaltabb, Gutheil Jenõ elsõsorban írott forrásokra épülõ ismereteit régészeti ismeretekkel is kiegészítõ, pontosító képet Veszprém középkori történetérõl.27 A magam részérõl csatlakozom álláspontjához, amely rámutatott arra, hogy legjobb tudomása szerint Veszprémben soha nem tartotta huzamosabb ideig székhelyét egyetlen egy királynénk sem, ezt sem írott, sem tárgyi, régészeti források nem támasztják alá. Ezért mindenképpen téves, szerencsétlen a „Veszprém a királynék városa” lépten-nyomon hangoztatott, ám minden ésszerû (ellen)érvelést eddig túlélõ, és feltehetõen a jövõben is túlélni fogó jelmondat olyan értelmezése, amely szerint a magyar királynék valamikor itt tartották volna udvarukat. Veszprém város és a magyar királynék szoros kapcsolata nem erre, hanem a veszprémi székesegyház elsõ királynénk általi alapítására, a székesegyház folyamatos királynéi kegyuraságára, továbbá a veszprémi püspökök (a legkorábbi korszakban csak a késõbbi hagyomány által feltételezhetõ és idõnként késõbb is megszakadó) királyné-koronázó jogára, valamint (a kezdetekben még nem állandósult, kivételeket is felmutató) királynéi kancellárságra nyúlik vissza.28 19
Veszprémmegyei Levéltár – V. 172. a. 48. 59-61. oldal; Zita és a 31-esek. Veszprémi Hírlap XXVI. évf. 36. szám [1918. szept. 8.] 1. 20 Molnár Jánosné: Szent István-emlékév, 1938. In: Molnár Jánosné: „Emlékek nélkül híre csak árnyék.” Írások Veszprém megye múltjából II. Veszprém, 2001. 75–138. 21 Molnár i. m. (2001.) 86–87. 22 Korompay György: Veszprém. Városképek – Mûemlékek. Bp., 1957. 251. 213. ábra; Molnár i. m. (2001.) 90. és a címlap színes ábrája; Bõszéné i. m. (2008.) 38. 4. ábra. 23 Bõszéné i. m. (2008.) 44. 17. ábra és 46. 21. ábra. 24 Életrajza: Pfeiffer i. m. (1987.) 109–110. 25 Pl. Gutheil Jenõ: Veszprém Szent Imre városa. Veszprém, 1930.; Gutheil Jenõ: Árpádházi Boldog Margit Veszprémben. Veszprém, 1942.; Gutheil Jenõ: Az Árpád-kori Veszprém. Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 1. Veszprém, 1977. 26 Gopcsa Katalin: A veszprémi székesegyház üvegablakai. In: Karlinszky Balázs – Varga Tibor László (szerk.): Aedes jubilat. Tanulmányok a veszprémi székesegyház 1910. évi újraszentelésének tiszteletére. Veszprém, 2011. 129–137., 269. 50. ábra, 271. 53. ábra.; Bõszéné i. m. (2008.) 37. 1. ábra. 27 Kralovánszky i. m. (1983., 1985. és 1990.) 28 A kérdéskörrõl újabban és hasonló szellemben Zsoldos Attila: A magyar királynék és Veszprém az Árpád-korban. In: Kredics László (szerk.): Válaszúton. Pogányság – kereszténység. Kelet – nyugat. Konferencia a X–XI. század kérdéseirõl. Veszprém, 2000. május 8–10. Veszprém, 2000. 177–184.
37
A közelmúlt és a jelenkor sajátos helyi emlékei az 1990-es évektõl évente május hónapban megrendezésre kerülõ veszprémi Gizella napok. Bár e rendezvények során több alkalommal sor került tudományos tanácskozásokra is, sõt az ott elhangzott elõadások meg is jelentek,29 azért e rendezvények elsõdleges meghatározói mégis sokkal inkább a sokadalom jellegû programok (szabadtéri felvonulások, színpadi elõadások, utcazene fesztiválok, kirakodóvásárok).30 Az 1996-os Gizella napok kimagasló eseménye volt, amikor az 1993 óta immár érsekséggé emelt veszprémi püspökség a passaui püspökségtõl megkapta Gizella királyné karcsont ereklyéjét. Az ereklye azóta a székesegyházban nyert elhelyezést Zoltán Gyõzõ ötvösmûvész és Kovács Erzsébet zománcmûvész által készített díszes ereklyetartó-szekrényben.31 Ugyancsak itt látható néhány éve a szentély É-i oldalán Boldog Gizella királyné szobra is. Így közel 220 esztendõ múltán mégiscsak megvalósult Koller püspök álma Gizella királyné veszprémi kultuszhelyét illetõen. Arról már nem a hajdanvolt barokk fõpap tehet, hogy bár korunk elõszeretettel emlegeti közös európai gyökereinket, valójában megfeledkezik annak keresztény eredetérõl. Rainer Pál
„Óh, Szent István dicsértessél…”1 Az új Katolikus Lexikon a Szent István magyar király nevére szentelt templomok közül szám szerint 342-õt tart nyilván. Ezekbõl 339 a történelmi Magyarország területén található, három pedig (Pusztina, Gajcsána, Kickófalva) a régi Etelközben, ma Románia Moldva nevezetû részében.2 Ha azonban közelebb hajolunk a témához, azt látjuk, hogy a moldvai magyar nyelvterületen nem három, hanem öt olyan csángómagyar települést ismerünk (Gajcsána-Magyarfalu, Herló, Kickófalva, Pusztina, Szõlõhegy), melynek temploma hosszú évszázadokon keresztül, négynek pedig még a XX. század elején is Szent István magyar király volt a védõszentje. A múlt idõt nem véletlenül hangsúlyozom. Herló egykori, Szent István királyunk nevére szentelt temploma még a XVI. század végén elpusztult, s nem is épült fel többé. A román nacionalizmus szolgálatába szegõdött moldvai katolikus klérusnak pedig gondja volt – és van – rá, hogy a XX. évszázad elsõ felében további négy, Szent István oltalmába ajánlott templom védõszentjét megváltoztassa, ezzel is csökkentve Csángóföld magyar emlékeinek számát. Nem rajtuk múlott, hogy az ötödik templomot nem sikerült megfosztani patrónusáról. Ugyanakkor jelkép értékû, hogy az 1940-es években Magyarországra, a Baranya megyei Egyházaskozárra költözött csángók kezdeti imaházának és késõbb fölszentelt templomának Szent István királyunk a védõszentje. A templomokon kívül Szent István emléke él a nem véletlenül éppen Pusztinában megmarad s onnan elterjedt, Óh, Szent István dicsértessél… kezdetû, valamint a Kallós Zoltán által Lujzikalagorban, egy guzsalyasban éneklõ vak férfitól gyûjtött népénekben:3
38
29
Pl. Gizella és kora. Felolvasóülések az Árpád-korból 1. Szerk. V. Fodor Zsuzsa. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 4. Veszprém, 1993.; Veszprém kora középkori emlékei. Felolvasóülések az Árpád-korból 2. Szerk. V. Fodor Zsuzsa. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 5. Veszprém, 1994.; Tudomány és mûvészet Veszprémben a 13–15. században. Felolvasóülések Veszprém történetébõl 3. Szerk. V. Fodor Zsuzsa. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 6. Veszprém, 1996.; Mindszenty József veszprémi püspök 1944-1945. Felolvasóülések Veszprém történetébõl 4. Szerk. T. Horváth Lajos. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 7. Veszprém, 1996.; Veszprém és környéke a honfoglalás korában. Felolvasóülések Veszprém történetébõl 5. Szerk. V. Fodor Zsuzsa. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 8. Veszprém, 1998.; Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeirõl. Szerk. Tóth G. Péter. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9. Veszprém, 1998.; Életmód és mûvelõdés Veszprém megyében a 16–18. században. Felolvasóülés Veszprém megye mûvelõdéstörténeti emlékeirõl. Szerk. Tóth G. Péter. Veszprémi Múzeumi Konferenciák 10. Veszprém, 2000.
30
A Gizella napok külsõségeit mutató fényképek: Bõszéné i. m. (2008.) 261. 9. és 13. ábrák.
31
Török i. m. (2000.) 25. színes ábra; Török i. m. (2007.) 24. színes ábra; Bõszéné i. m. (2008.) 45. 19. ábra.
1
A Székesfehérváron 2013. július 2-án, a Honismereti Akadémián elhangzott elõadás szerkesztett szövege.
2
Diós István (fõszerk.): Magyar Katolikus Lexikon V. Bp., 2000.
3
Kallós Zoltán: Ismeretlen balladák Moldvából. Néprajzi Közlemények 1958. 1-2. 62.
Magyar István királly, Országunk istápja Felköté a kardját, Vevé trombitáját.
Hogy gyüllyenek össze Az õ gyermekei, Az õ gyermekei, Hadbeli fiai.
Kiment zajtójába, Zudvarába lépett, Hangozá keletre S napszentületére,
Össze es gyûlének. Fegyver alá tette S háborúba indul Dusmány elejibe.
Ismeretes továbbá a moldvai magyarok körében egy olyan népmonda, amit Szent Istvánnal és Szent Lászlóval is összefüggésbe hoznak, s az ortodox és a római katolikus naptár közti eltérõ idõszámítás közti különbséget magyarázza jellegzetes népi észjárással, ami csakis az ortodoxiával érintkezõ római katolikus környezetben születhetett.4 A monda egyedül a moldvai és egyetlen gyimesvölgyi csángó patak szájhagyományában ismeretes, elsõ írásos említése pedig egy 1645 körül keletkezett román nyelvû krónikában tûnik fel, amelynek forrása azonban egy magyar évkönyv (letopoºetul unguresc). A számtalan változatban élõ mondának most egy Somoskán gyûjtött változatát elevenítem föl: „Mért van a magyaroknak két nappal késõbb a húshagyattik, mint az oláoknak? Szent István király ment a verekedésbe, s meghagyta, hogy ha hét esztendeig nem jõ haza, akkor adóggyék el a királyné. Mikor letelt a hét esztendõ, azt mondja neki a lova: menjünk, mert a királynénak van a nuntája. Azt kérdette a királytól: – Hogy menjünk? Úgy menjünk, mint a gondolat, vagy úgy menjünk, mint a szél? – Úgy menjünk, hogy neked se ártson. Aztán mentek, ahogy tudtak. Ahogy odaértek, zúgott a muzsika, mert adódott a királyné. A király odahívatta a királynét. Összetették a gyûrûiket, s a gyûrûk találtak. Akkor azt mondta a királyné: szûnjék meg a muzsikának zengése, mert hazajött a király. S akkor az Isten még hagyott két napot, hogy õ es vigaggyék, s haggyon húst. Ez az õ két napja. Ezétt van nekünk katulikusoknak így.” (Somoska, 1998.) * * * A következõkben áttekintjük az öt moldvai magyar település, illetve a hat csángó közösség templomának sorsát. Melyik, milyen hajlékkal szolgált, szolgálhatott elsõ királyunk szent szellemének? Herló Kotnártól 10 km-re északra fekvõ kisváros Iaºi megyében, a Bahlui patak forrása közelében. Kiss Lajos5 szerint ukrán személynévbõl származik, a mássalhangzó-torlódás feloldása a magyarban történt, s így került a románba. Egyike a legrégebbi moldvai településeknek, elsõ írásos említése 1384-bõl ismeretes. A XV. századtól híres szõlõtermelõ központ volt, virágkora 1487-ban kezdõdött, amikor nagyszámú magyar települt ide.6 Rövid ideig Moldva fõvárosa is volt. A XVI. században épült templomában az oltárképen Szent István, Szent Imre, Szent László ereklyéi vannak jelezve. Az 1640-es évek második felében idelátogató Bandinus püspök7 szerint a „régen több mint 500 házban itt lakó magyarból” már csak tizenkilencet talált, akik elmondták neki, hogy emberemlékezet óta nem járt náluk püspök, a bérmálás szentségérõl nem is hallottak. 40 lépés hosszú és 6 lépés széles kõtemplomuk fedetlen, elhanyagolt. A magára hagyott gyülekezet a templom szent tárgyait a kotnári egyházra bízta, az elismervényen szerepel többek között egy feszület, amelyen Szent Imre, Szent István és Szent László ereklyéi vannak feltüntetve. Két szép szavú harangját az ortodoxok rabolták el. Magyar lakossága már a XVII. század közepén szinte teljesen elpusztult, sokakat megöltek, mások elmenekültek, s aki mégsem, azoknak gyermekeit az ortodox papok keresztelték meg. Az Árpád házi szentekre, köztük Szent István király tiszteletére szentelt templomából csak a falak maradtak, amik 1779-ben még látszottak. A XIX. század elejétõl néhány tucatnyi katolikus lakosát a kotnári pap „gondozza”. Késõbb sokáig nem volt katolikus templomuk, csak 1950-ben épült egy, de azt már Szûz Mária születésének tiszteletére szentelték. Kickófalva Románvásártól északnyugatra, Szabófalva szomszédságában található. Egyike a legrégebben ismert moldvai magyar településeknek, elsõ írásos említése 1435-böl való. Legrégebbi, de valószínûleg nem az elsõ temploma 1872 és 1874 között épült.8 Búcsúját a XIX–XX. század fordulóján au4
Magyar Zoltán: A „húshagyat”. Adalékok egy csángó Szent-László mondához. Ethn. 1998. 205.
5
Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvõr 1987. 220.
6
Auner Károly: A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár, 1908. 20.
7
Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. Bp., 1987. 411.
8
Gabor, Iosif: Dicþionarul comunitãþilor catolice din Moldova. Bacãu, 1996. 271.
39
gusztus 20-án tartották.9 Domokos Pál Péter második moldvai utazása során, 1932-ben kereste fel Kickófalvát, a templomba pedig öreg Jancsó Lajos helybeli kántorral látogatott el. Errõl írja: „Örömmel látom, hogy a fõoltár fõ szobra s egy elég nagy kép Szent István magyar királyt ábrázolja”.10 Valószínûleg a templom védõszentjével függ össze, hogy Lükõ Gábor szerint a környezõ falvak magyar lakossága Istvánfalvának nevezi a települést.11 A templom a temetõ mellett, a jelenlegi labdarúgópálya szélén lehetett, „a miszécke mellet ültek a hultak” emlékezett rá egy szabófalvi ember. Ebben a templomban, az 1930-as években még énekelték a Szent István magyar királyról szóló éneket, de már oláhra fordítva, a templom búcsújának napját pedig szeptember másodikára tették.12 Ezt a templomot az 1930-as években lebontották, s helyette pár száz méterrel északabbra újat építettek, amit azonban már nem Szent István magyar király, hanem Szent Teréz nevére szenteltek. A régi templomból kikerült szobrokat egy idõre elhelyezték ugyan az új templomban, de aztán – vélhetõen az 1980-as években – kidobták onnan, s Szent István királyunk szobra valami lomtárban porosodott, Szent Péter és Szent Pál apostol „tettestársak” társaságában. Szegényeknek nyilván az volt a bûnük, hogy az oltáron rossz – egy magyar király – társaságába keveredtek. 1991-ben Dim Péter, Kickófalva talán utolsó magyarul tudó embere, a falu egykori temploma helyén, többek összefogásával, elkertelt egy kb. 5x5 méteres részt, kövekbõl barlangszerû kis groapát épített, s abban elhelyezte az egykori templomból származó, általa szépen újrafestett szobrokat. A bekerített részt virágokkal ültette be, és amíg élt, gondozta. Dim Péter, a Jugánban született s Kiczkófalvára nõsült derék közgazdász teljes tudatában volt munkájának értelmével, s önérzetesen hangoztatta: „Ijén hosztam ki Szentesztánt a temlecbõl!” Az egyház vagy az önkormányzat, késõbb emléktáblát helyezett el a szoborcsoport mellé, a falu katolikusainak elsõ (1604) írásos említésének emlékére. A dolog pikantériája, hogy az a dokumentum, amire ez a tábla hivatkozik, nem más, mint négy katolikus pap – Balthasarius István szucsávai, Laurentius Demuth kutnári, Jakob moldvabányai lelkész, valamint Erdélyi István – VIII. Kelemen pápának küldött, 1604. március 30-án, Jászvásáron kelt levele, amely az argyesi püspökre panaszkodik, mert az nem védelmezi a moldvai katolikus magyarokat a vajda zsarnoksága és emberei visszaélései ellen. A táblán szereplõ szövegben természetesen egy szó sincs a Kickófalva népének magyar voltáról. A Szeret folyón túl lévõ Magyarfalu még a XVI. században vagy az elõtt keletkezett, ma az egyik legkeletebbre fekvõ magyar település. Közigazgatásilag Bákó megyéhez, Gãiceana községhez tartozik. Románul évszázadokon keresztül Ungureninek nevezték, de az 1970-es években nevét Arinira változtatták, kiegészítve ezzel az egyház által a templomban már korábban megkezdett magyartalanítás folyamatát. A falu korábbi lakossága a XVIII. század végén, Erdélybõl menekült székely bujdosókkal bõvült.13 Nem tudjuk, hogy elsõ templomát mikor építették, de a XIX. század elsõ felében már állott, Szent István királyunk nevére szentelve.14 1910-ben elbontották, és 1913-ban újat építettek a helyére, ugyancsak elsõ királyunk tiszteletére. Ezt azonban a moldvai egyházi hatóságok késõbb „átszentelték” István vértanúra. Amikor Domokos Pál Péter 1932-ben Magyarfaluban járt, így írt látogatásáról: „... bementem a templomukba is. Azonban a templom fõoltárán új képet látok, mely Szent Istvánt, a vértanút ábrázolná, de fölötte körírásban ez van: »St. Stefan Roaga te pentru noi!« Ezután a kórusba megyek és ott, nagy meglepetésemre megtalálom a régi oltárképen Szent István magyar király képét.”15 A két világháború közti idõszakban tehát a moldvai püspökségnek volt gondja arra, hogy megfossza magyar patrónusáról a magyarfalusi templomot, papot azonban csak 1960-tól küldött számukra, addig a 30 km-re lévõ Valénbõl járt ki a plébános – már amikor kijárt. Mert volt olyan esztendõ, hogy mindössze négyszer jött el. A falubeliek mégis szívesen emlékeznek azokra az idõkre, mert pap nélkül, kántorukkal – Bogdán Rafaellel – magyar nyelven gyakorolhatták vallásukat. „Amikor fiatal voltam – emlékezett késõbb a kántor úr felesége az 1902-ben született Ládás Mária azokra az idõkre –, magyarul 9
Lahovari, G. I.–Brãtianu, C. I.–Tocilescu, Gr. G.: Marele Dicþionar Geografic al Romîniei I-V. Bucureºti, 1902. 597. 10 Domokos i.m. 250. 11 Lükõ Gábor: A moldvai csángók I. Bp., 1936. 170. 12 Lükõ i. m. 16. 13 Bõvebben Halász Péter: Magyarfalu helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 19. Bp., 1981. 14 Jerney János Keleti utazása a magyarok õshelyeinek kinyomozása végett… Pest, 1851. 176.; Kovács Ferenc Úti-naplója. Marosvásárhely, 1870. 50.; Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” Bp., 1979. 1384. 15 Domokos i. m. (1987) 234.
40
énekeltünk, a rózsafüzért magyarul mondtuk. Az volt nekünk a misénk a deákval, hogy a rózsafüzért elimádkoztuk, s közbe-közbe énekeltünk.” 1960-ban, mikor Magyarfalu plébániás hely lett, ismét megváltoztatták a templom védõszentjét. Most már elhagyták a Szent Királyra emlékeztetõ István Vértanút is, és Szûz Máriát kapta a templom védõszentül. Cinikus módon azzal indokolták a cserét, hogy Szûz Mária „nagyobb”, mint Szent István. A valószínûleg az 1920-as években eltávolított, Szent István királyunkat ábrázoló oltárkép még az 1970-es évek elején is megvolt a sekrestye szekrényének háta mögött, amit az akkor ott szolgáló, különben lengyel származású pap hozzájárulásával le is fényképeztem. Az immár több alkalommal is átszentelt templom az 1977-es földrengéskor erõsen megrongálódott, egy ideig nem is tudták használni. Magyarfaluban ma már csak az öregek emlékeznek arra, hogy a falu templomának néhány emberöltõvel ezelõtt még Szent István király volt a védõszentje. De az augusztus 15-ére helyezett búcsú idejérõl ma is úgy beszélnek, hogy „Szentestánkor”. S aki hajlandó emlékezni, azt emlékezteti a templom „eredeti” védõszentjére a templomtéren felállított, Csoma Gergely által faragott Szent István szobor. Szõlõhegy falu a Kárpátok nemerei havasának keleti oldalán, Aknavásártól nem messzire található. Ugyancsak régi település, elsõ ismert írásos említése 1448-ban készült. Erre az idõre teszi a falu alapítását a helyi hagyomány is, amely szerint „Korvin Mátyás atyafiságba került Nagy Estánnyal (Stefan cel Mare) s megegyeztek, hogy Mátyás segíti a vajdát a török ellen. A magyar õrzõk közül egy Dögös Gyurka nevezetû oláh leányt vett feleségül, s õk voltak Szõlõhegy alapítói.” A falu lakossága valószínûleg a XVIII. század végi nagy székely meneküléskor duzzadt fel annyira, hogy templomot – vagy nagyobb templomot – építettek maguknak. Én például a Gábor Áron rézágyújába puskaport gyártó Szacsvay család egyik leszármazottjával találkoztam itt az 1960-as évek végén, akik 1849-ben Háromszékrõl menekültek a Kárpátokon túlra. Elõször Jerney János tudósított arról, hogy Szõlõhegynek „Szent István király tiszteletére szentelt” temploma van.16 1791-ben fából építették, és Szent István király nevére szentelték. Tánczos Vilmosnak a falubeli öregek azt mondták, hogy a templom oltárképét egy 1812-ben készült, Szent Imre herceget ábrázoló eredetire festették.17 Ez a templom idõvel annyira tönkrement, hogy mennyezete 1984 májusában, egy gyászszertartás után leszakadt. Új templom építésére pedig csak évek múltán kaptak a kommunista hatóságoktól engedélyt, jutalmul, amiért 1987-ben Ion Robu (Rab János), a mostani bukaresti érsek Ceauºescu megbízásából az USA-ba ment, hogy a kommunista Romániát kedvezõbb színben tüntesse fel.18 Az új, 1988-ban felszentelt templomot „természetesen” kivették Szent István oltalma alól, és Szent Szûz Mária Királynõ nevére szentelték. Megemlékezésem végére hagytam az immár egyetlen, jelenleg is Szent István magyar király nevét viselõ moldvai templomot, amely a Tázló menti Pusztina faluban található. Ez a település a legfiatalabb magyar falvak közé tartozik Moldvában, az 1764-es madéfalvi veszedelem miatt elbujdosott székelyek alapították. Plébániája 1830-ból való, „fatemploma Szent István magyar király tiszteletére épült, ’s az oltárképen elsõ királyunk látható magyar öltözetben, az olaszok’ nem kis kedvetlenségére” – írja Jerney János.19 A 200 esztendeje született Petrás Incze János 1839 és 1842 között segédlelkészként, majd helyettes plébánosként szolgált itt. Az 1851-ben kiadott „Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu Moaldaviae” szerint a pusztinai plébánia hivatalos nyelve a magyar.20 A falu temploma 1932-ben már meglehetõsen rossz állapotban volt. Domokos Pál Péter így ír róla: „A pusztinai omladozó magyar templomban meghatódva ismerjük fel a fõoltáron Szent István magyar király képét. A búcsú napját ugyan eltették augusztus 20-ról, de szeptember 2-án is eléneklik a pusztinai magyarok a derék Bartis József kántorral az élükön az »Ah, hol vagy magyarok« kezdetû éneket.”21 A falu szülötte, Õsz Erõss Péter 1992-ben a következõképpen emlékezett gyermekkora pusztinai templomára: „Bútorzata kevés, néhány patinás zászló, egy kopott orgonácska az igen szerény méretû kórusban, egy kopott gyóntatószék. Volt két régi kép is: az oltáron »Szent István király fölajánlja országát a Boldogságos Szûznek« és a kicsi oltár fölött Mária mennybemenetelét ábrázoló festmény. Az utóbbit so16
Jerney i. m. 213. Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. Kolozsvár, 1996. 134. 18 Anton, Ioan: Parohia Pârgãreºti. Lumina Creºtinului. Iaºi, 1997. 11. 14. 19 Jerney i. m. 129. 20 Domokos i. m. (1987) 116. 21 Domokos i. m. (1987) 228. 17
41
kat néztem ministránsként. Az egyik sarkában ez állt apró betûkkel felírva: 1875 – Rusz Péter Katalin ajándéka. Így – magyarul .”22 Az elsõ világháború után új templom építéséhez fogtak a pusztinai hívek, illetve elõször csak a pénzt gyûjtötték rá, de a pénz valahogyan mindig eltûnt. Egyik pap váltotta a másikat, mindegyik nekifogott pénzt gyûjteni, de a templom csak nem épült. Aztán 1937-ben megszentelték az alapkövét, de még több mint másfél évtized kellett a befejezéséhez. Közben a kis, rossz állapotban lévõ, tapasztott sövényfalú templomocskát használták. „Ha a zemberek megszámították volna, mennyi pénzt esszeattak addig… nem egy templom lehetett vóna, de tíz” – emlékezett késõbb egy falubeli ember. A fából készült kicsi templomot az 1950-es években „elrontották”, vagyis elbontották, és a szájhagyomány szerint ekkor egy kicsi csengettyût találtak a falában, 1794-es évszámmal. Az új templom aztán még évtizedekig épült, végre az 1970-es években fejezték be rajta az utolsó simításokat. Csakhogy a régi oltárkép már nem volt meg, a püspökség pedig itt is meg akarta változtatni a templom védõszentjét. A pusztinai hívek azonban nem adták be olyan könnyen a derekukat. Küldöttség ment Bukovinában, mégpedig Hadikfalvára, ott megkeresték, elkérték és elhozták a székelyek által 1940-ben otthagyott, Szent István magyar koronát felajánló jelenetét ábrázoló oltárképet, és akkori papjuk segítségével elhelyezték a mégiscsak elsõ királyunk nevére újraszentelt templomban. Szent Istvánnal továbbra is többször bajuk volt a magyarság moldvai ellenségeinek – egyenruhásoknak és reverendásoknak egyaránt. Ennek – immár folklorizálódott – történetét 1980 táján így mesélték a faluban: „Szentestán kirájt mü tartottuk a születése napján, szeptember másodikán. Asztán átváltoztatták a halála napjára, augusztus 16-ára, mikor Magyarország is tarcsa. Met õ akkor halt meg, az águsztnak tizenhatodik napján, s a huszadikán temették. De eszt zavarta az augusztus 23, mikor ugye felszabadítottak bennünket, s çhoszták nekünk eszt a jó velágot, s ez esszezavarta nekünk a bucsunkat. S mikor a papok látták, hogy mi van: egy rend munkás menen dógozni, s egy rend marad otthon, akkor micsináltak? Aszonták, hogy szeptember elsõ vasárnapján legyen Szentestány búcsúja. De a 16.-i halálát es innapoljuk.” Ám a moldvai római katolikus klérus 1990 után sem tett le arról a szándékáról, hogy Szent István királyunk utolsó moldvai templomát is megfossza a magyar vonatkozásoktól. A templom búcsújának napját úgy rakosgatták, mint valami alkalmi sátoros napot. Még az 1990-es évek végén egy hónappal korábbra, augusztus elsõ vasárnapjára tették, azzal az ürüggyel, hogy akkor a nyugati országokban dolgozó pusztinaiak közül többen látogatnak haza. Aztán következett a templom renoválása, aminek következtében lefestették a szentély fölötti diadalíven lévõ „Sfinte Stefane, roaga-te pentru noi!” szöveget. További lépésben eltávolították az oltárról Szent István Hadikfalváról hozott képét, s helyette nagyobb léptékben a templom falának vakolatára festették ugyanezt a szentistváni jelenetet, a magyar korona felajánlását. A vakolatra tehát, ami lepereghet, s amit egyszer majd fel kell újítani, s ki tudja, akkor mi kerül a helyére. Azt pedig, hogy a régi, Bukovinából hozott oltárkép hová került, senki sem tudja, pontosabban senki sem kérdezi meg a paptól, legalábbis egyelõre. Mert annak – ha már a templomból kitették –, a pusztinai Magyar Házban volna a helye. De itt áll a templom elõtt, Erõs József háza elõtti kertjében, a falu védõszentje, Szent István király fából faragott „arcmása”, ugyancsak Csoma Gergely képzõmûvész alkotása. Van azonban egy olyan csángó templom széles-e világon, ahol Szent István háborítatlanul betöltheti védõszentségi szerepét. De nem Moldvában! A II. világháború után Baranya megyébe menekült több mint száz moldvai katolikus csángó családnak Egyházaskozáron sokáig csak imaháza volt, mert a „falu temploma” a korábbi lakosok, az evangélikus németek tulajdona. Az 1990-es években széleskörû összefogással sikerült a csángóknak templomot építeniük, amit aztán 1996-ban fel is szenteltek. Mégpedig, minthogy a falu katolikusainak jelentõs része Magyarfaluból és Pusztinából érkezett új lakóhelyére, az új istenházának Szent István magyar király lett a védõszentje. Az Egyházaskozárra került csángók tehát nemcsak magyarságukat és csángó kultúrájukat õrzik új lakóhelyükön, de egykori templomukból kilakoltatott, vagy bizonytalan illetõségû patrónusukat is. Az új templom tornyában pedig a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület által ajándékozott harang felirata hirdeti a Pusztinából megismert egyházi ének kezdõsorát: „Óh, Szent István, dicsértessél! Halász Péter
22
42
Õsz Erõs Péter: Orgonaillatú májusi vecsernyék. Moldvai magyarság, 1992. 24. 1.
A Gergely-naptár bevezetése Magyarországon A XVI. század végén nagyon sok objektív és szubjektív körülmény határozta meg a Gergely-féle új idõrend átvételét hazánkban. A vele kapcsolatos leírások általában csak egy-egy momentumra térnek ki, az összefoglaló elemzéstõl tartózkodnak mind a korabeli, mind a mai leírások. Inkább csak egyszerû tényként kezelik, mintha annak a maga idejében semmiféle elõzményei, következményei, összefüggései nem lettek volna. Ezen írás ezek közül szeretne jó párat bemutatni az olvasónak, mintegy elindítva egy gondolatsort, amelyet mindenki a saját ismereteivel, gondolataival tovább bõvíthet. Csupán apró példaként idézem a mai nyári-téli idõszámítás körüli fenntartásainkat (órák, gépek, technikai eszközök átállítása, az emberi életritmus zavarai, napi szokásaink megváltozása, stb.). Pedig csak mindössze egy óráról van ez esetben szó, nem pedig napokról, mint annak idején! A naptárak megreformálását Európa és más földrészek esetében általában mindig több összefüggõ dolog eredményezte.1 Jelen esetben azonban csak a XIII. Gergely pápa által bevezetett reformmal, s annak is fõként a hazai vonatkozásaival kívánunk foglalkozni. Gergely pápa 1572-ben állított föl egy bizottságot, amelynek a szerepe az volt, hogy egy olyan naptárt dolgozzon ki, amely korrigálja az akkor már tizenegy napos eltérést, és a napéjegyenlõség visszakerüljön március 21-ére. Ugyanis az úgynevezett mozgó egyházi ünnepek, így a húsvét, majd az ezt követõ pünkösd idõpontja lényegesen eltolódott. A legnagyobb szerepet két tudós, Aloysius Lilius (olaszul Luigi Lilio) itáliai orvos és csillagász, valamint Christophorus (Christopher) Clavius német jezsuita szerzetes, matematikus, maga is csillagász játszotta a kiszámításnál, illetve a véglegesítésnél. A korabeli leírások szerint a pápa ezt megküldte minden európai uralkodónak és egyháznak véleményezés végett. A beérkezett javaslatok alapján nyert végleges formát. Barlai Katalin szerint a Gergely-naptár jellegzetesen európai jelenség,2 amelyet mind a mai napig használ az úgynevezett mûvelt világ Japántól Európán át az Egyesült Államokig. Az elõkészítõ bizottság, Lilius és Clavius „a régi történelmi tradíciónak teljes tiszteletben tartása mellett” egy egyszerû, pontosabb, szinte tökéletes idõszámítási rendszert dolgozott ki közel négy és fél évszáddal ezelõtt.3 A szinte tökéletes jelzõt azért emeljük ki, mert vannak hiányosságai is. Például minden évben új naptárt kell készíteni. Vagy nehézséget jelent annak a megállapítása, hogy egy adott naptári dátum a hét melyik napjára esett egy bizonyos évben.4 (Áthidalásként 1587-ig a Julián-öröknaptárt, az azutáni években a Gergely-öröknaptárt kell segítségül vennünk.) Maga az új naptár 1582. október 4-én, csütörtök napján lépett életbe, mégpedig úgy, hogy a következõ nap október 15-e, péntek lett.5 A naptárt elsõként a régi latin államalakulatok közül Itália, Portugália, Spanyolország vezette be, majd némi késéssel Franciaország. Érdekes módon egyetlen szláv állam is az elsõk közé tartozott. Ez pedig a katolikus többségû Lengyelország volt, ahol Báthory István király 1582. augusztus 17-én követte a pápai tanácsot. A nem római katolikus vallású országok csak jóval késõbb rendelték el az átállást, kivéve Skóciát (1600). Csak a XVIII. században követte Anglia (1753), Svédország, Dánia, ahol általában több lépcsõben, s nagyon nehézkesen történt az új naptár átvétele. A XX. század elején tértek rá a használatára: Szerbia, Albánia, Görögország, Törökország. Rajtuk kívül Oroszország volt az egyik utolsó az európai államok között a sorban. Ugyan Nagy Péter cár már 1700. január elsejével elrendelte azt, de csak 1918-ban érvényesítette államilag a szovjethatalom. Ugyanakkor az ortodox egyház mind a mai napig a régi, Julianus-naptárt követi. Ezért is volt az az anomália, hogy a nagy októberi forradalom Európa szerint már novemberben volt. Az egyházuk által ünnepelt karácsony pedig ma is január 7-én. 1
Az elsõ gyökeres naptári rendezést Julius Caesar végezte el Sosigenes alexandriai csillagász segítségével. Kr. e. 45-ben bevezette az egyiptomi napévet. Kezdetben csak tíz hónapból állt az év, s az elsõ hónap a március volt. Caesar idejére az évszakok már nem estek egybe a naptárral, mivel 67 nap volt az eltérés. A róla elnevezett Julianus-naptárban az év már 365 napból állt, az új év pedig januárral kezdõdött. A néhány órai hiány kiegészítéséül minden negyedik évben a február 24-e után következõ napot kétszer számították (szökõév). A naptárrendezési érdemeiért róla nevezték el az eredeti tíz hónapos év Quintilis hónapját júliusnak, a Sextilist pedig Augustusról. Ezt az idõszámítást, valamint a hónapok elnevezését vette át késõbb az egész világ mûvelt emberisége. 2 Barlai Katalin: Gondolatok a Gergely-naptárról. Fizikai Szemle. 1983. 4. sz. 144. 3 Dr. Wodetzky József: A Gergely-naptár bevezetésének 350 éves évfordulója hazánkban. Természettudományi Közlöny. 1937. 1067. sz. 18. 4 Fercsik János: 400 éves a Gergely-naptár. Fizikai Szemle. 1982. 11. sz. 434. 5 http://hu.wikipedia.org/wiki/Gergely-naptár
43
A Gergely-féle naptár használata Magyarországon sem ment minden nehézség nélkül. A császár Alsó- és Felsõ-Ausztriában 1583. október 11-ét rendelte el a bevezetés dátumaként, ennek ellenére az udvari kamara csak 1584. január 7-ét jelölte meg kezdõnapként. Ernest (Ernõ) fõherceg 1584. január 6-án intézett levelet a pozsonyi és a szepesi kamarákhoz, hogy a régi naptár szerint a január 7-e legyen a váltás napja.6 Ez komoly adminisztrációs hiba volt a maga idejében, hisz a rendelet nem volt idõben keresztülvihetõ. A szepesi kamara, amely igyekezett a kért feladatnak megfelelni, ez év január 20-án kelt levelében tudatta, hogy csak február 2-án (gyertyaszentelõ Boldogasszony ünnepe), mint állandó ünnepen tudja megkezdeni az új számítást. Ugyanakkor kérte a fõherceget, hogy küldessen az új naptárból 30 példányt, s nyílt levélben intézkedjen a megyéknél és városoknál az új naptár elfogadását illetõen.7 Érdemes megjegyezni, hogy az ország jeles (a pozsonyi után a második) oklevél-kiállító hatósága, a szepesi káptalan már 1582-ben a megreformált naptár szerint állította ki az itt készült iratait, bár hazánkban hivatalosan még nem lépett életbe az új kalendárium elrendelése. Ernest fõherceg 1584. február 8-i latin nyelvû levelében jelezte, hogy a kért új naptárakat elküldte. Ismert, hogy értetlenkedés és ellenséges hangulat fogadta a legtöbb országban, így nálunk is a gregorián-naptár bevezetését. Sokan kimondottan jogtalannak tekintették azt, mivel az országgyûlés határozata nélkül kísérelték meg annak a használatát. A magyar nemesség sem fogadta el a római pápa javaslatát az új naptárt illetõen, hanem az országgyûlés elé vitték az ügyet. Végül az 1588. évi országgyûlés 26. törvénycikke iktatta törvénybe annak a használatát. A magyarok kifejtették, hogy ragaszkodnának a régi naptárhoz. Egyedül a király „kívánatára” engedelmeskednek, nem pedig a pápának. Ez abban az idõben nagyon komoly és jelentõs egyházi indok volt Magyarországon, amelyre a késõbbiekben még kitérek. Azt hinnénk, hogy ezek után már minden nehézség nélkül megindult az átállás, azonban mégsem ment ez oly könnyedén az akkori Magyarországon. Ne feledjük, hogy körülbelül fél évszázaddal vagyunk csak késõbb a mohácsi csatavesztés idõpontjától. Az országgyûlés határozata pedig csak a királyi Magyarországra volt érvényes. És még itt is elõadódott, hogy az 1599. évi országgyûlés 45. törvénycikke már büntetéssel próbálta az ónaptár használatát betiltani. Egyes nyomdák, így például a híres Lõcse városáé ó és új naptárt is nyomtatott egy idõben. (E cikk szerzõjének is volt alkalma látni ilyen kettõs naptárt, amelyet Pesten nyomtattak, sokkal késõbb, az 1860–1870-es évekre, Alojz Bucsanszky nyomdájában. A kalendárium egyik része Gergely-naptár, latin betûkkel magyar nyelven, a terjedelmesebb pedig Julián-naptár, gót betûsen, szlovák nyelven íródva. Természetesen a kalendáriumban kézírással följegyezték a fontosabb családi adatokat. A naptár egyébként sok történelmi és ismeretterjesztõ adatot tartalmaz az olvasóknak.)8 Erdélyben és a törökök által megszállt középsõ területeken pedig még tovább élt a régi naptár. A törökök joggal ódzkodtak az új naptártól, attól tartottak, hogy a jól jövedelmezõ vásárok megszokott rendjét az majd megzavarja. Feltételezhetõ, hogy ez az akkori Magyarország egyéb területein is problémaként jelentkezett.9 Érdekességként egy magánlevelet érdemes említeni, amelyben rozsályi Kun Gáspár a lánya lakodalmára hívja meg egyik rokonát, nagykállói Kállay Lökös Lõrincet. A levél az új naptár szerint kelt 1599. január 12-én Zajtában. A szövegben pedig ez olvasható: „az én leányomat kun Annát...házas társul...az Vitézlõ Barkóczj László uramnak... az jövendõ ferbruarjusnak 4 napját, Az oh Calendarjum szerént...” (Az eredetibõl kiemelt szövegrészek korhû betûk hiányzása miatt a szerzõ átírásai).10 * * * Tekintsük át ezek után, hogy milyen egyéb okok és szubjektív indokok miatt idegenkedett a hazai lakosság 425 évvel ezelõtt az átállástól. Egyik indok bizonyosan a tudatlanság, az újtól való félelem volt. Hazánk lakossága nagyrészt írástudatlan volt, még a nemesek közt sem tudott mindenki írni-olvasni. Ezért nem is értették meg az új naptár jelentõségét, talán nem is kaptak elegendõ és megfelelõ magyarázatot egy ilyen reform bevezetésére. Érthetõen ragaszkodtak a régi hagyományokhoz. 6
Dr. Hoffman Viktor: Adatok a Gergely-féle naptár behozatalához Magyarországon. Történelmi Tár. 1894. 745–747. 7 A Kassán kelt levél egyik aláírója Thurzó Elek szepesi fõispán, kamaraigazgató. Érdekességként említendõ, hogy a felesége, Borbála Zrínyi Miklós szigetvári hõs leánya volt. 8 A kalendárium dr. Marek Jánosné kaposvári magánkönyvtárának egyik értékes darabja. 9 Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy a Királyi Magyarországon lévõ mezõvárosban, Sárváron 1405-tõl él a Simon Júdás-napi vásár, ahogy akkor nevezték: országos sokadalom. És 600 év elmúltával még mind a mai napig megrendezik, olyannyira ragaszkodnak a régi hagyományhoz. 10 Barkóczy László–Fülöp László: Nyelvtörténeti és genealógiai adatok egy missilis kapcsán. Szabolcs–Szatmár– Bereg Megyei Szemle. 2007/2. 166.
44
A vallási vezetõknek, de elsõsorban az egyszerû papoknak lett volna legfontosabb szerepe, hisz õk a híveiket meg tudták volna gyõzni. Tudjuk, hogy nagy tekintélyük volt a városokban, falvakban, hallgattak a szavukra, és a vasárnapi prédikációk kiváló alkalmak lettek volna a felvilágosításra. De talán még õk sem fogadták el teljes mértékben, hisz az új rend szerint át kellett rendezni az egyházi ünnepeket is (húsvét, pünkösd, karácsony stb.), amely megzavarta eddigi tevékenységüket. Nagyon lényeges elem, hogy épp ezekben az évtizedekben terjedt el a protestantizmus az akkori királyi Magyarországon, s követõi nem fogadták el a pápát egyházi vezetõjüknek. Ezért az amúgy is sokat üldözött prédikátorok bizonyára nem támogatták az átállást, s nem is igyekeztek híveiket mindennek a jelentõségérõl meggyõzni. Azok a nemesek, akik családostul lettek Luther vagy Kálvin követõi, már csak dacból és makacsságból is hirdették, hogy nekik nem a római pápa, hanem csak a király parancsol. Ismert, hogy ezen nemesek birtokain a jobbágyok és a szolganépek uruk vallását voltak kötelesek követni. Az elõzõ ponton a vallás kapcsolódott azonnal a politikához, a magyar nemesség hivatkozott a királyra, egyben az országgyûlésre. Nem volt véletlen, hogy Ernest fõherceg levélben volt kénytelen intézkedni, majd az országgyûlésen törvénybe kellett foglalni az új naptár melletti döntést. Az egyszerû, földet mûvelõ embernek az új naptár megzavarta a mezõgazdaságban végzett munkáját, valamint a ház körüli teendõket is. Tizenegy nappal (ami nagyjából egy harmad hónapnyi idõ) át kellett gondolni és csoportosítani a vetés, aratás, az állatok ki- és beterelése napját, a gazdaasszonyoknak a tyúkok ültetését, a veteményeskert teendõit, a télire való eltevések munkáját, hisz az egyes gyümölcsök érése nem a naptárhoz, hanem az idõjáráshoz igazodott. A jobbágyok kötelezõ robotja, amivel a földesúrnak és az egyháznak tartoztak, szintén átrendezõdött. Anyagi, azaz pénzbeli problémákat is fölvetett az új naptár. A XVI. században is voltak járandóságok, kölcsönök, kamatok, szerzõdések, egyéb pénzbeli kötelezettségek, még ha nem is így nevezték õket. Mindezeket újra kellett számolni, hogy az új intézkedéssel összhangba jöjjenek. Elképzelhetõ, hogy ez mennyi nézeteltérést, vitát, egyeztetést okozhatott, hisz mindenki csak jól szeretett volna járni anyagilag, nem pedig veszíteni. Az új naptár megzavarta a régi népéletet is, amelyrõl néprajzosaink tudnának érdemleges bizonyítékokkal szolgálni, ha összevetnék az ónaptár elõtti és utáni változásokat. Mindezek közül csupán néhány elemet kívánok kiemelni. Az egyik az egyszerû ember természettel kapcsolatos megfigyelései, amelyek eltolódtak. Gondoljunk a mai Medárd-napra, a fagyosszentekre, a Sándor–József–Benedek hármassal kapcsolatos idõjóslásra vagy a Mátyás-napra. Zavar állt be a szokások, szólások, közmondások, mint népi bölcsességek terén is. Példaként Nádasdy Tamás nádor levelezésébõl idézek egy 1559-ben leírt szóláshasonlatot. „Én tisztán olyan vagyok, mint a márczius, mert û neki természeti, hogy napestig egynihányszor megváltozik, hol esõs, hol szeles, hol penég tiszta.”11 Azaz õ még a márciust, és nem az áprilist tartotta szeszélyesnek. Az új, gregorián naptár bevezetésével az emberi agyakat is át kellett állítani. Hosszú ideig jellemezhette az akkor élõ embereket a kettõs gondolkodás. Életük korábbi eseményeit mindig át kellett számolniuk az óról az új szerinti idõszámításra. Mivel tizenegy nappal hirtelen „öregebbek” lettek, nem volt reális viszonyítási alapjuk az életkorhoz. Így például a tegnap született csecsemõ másnap már úgymond tizenkét napos lett. Az elhagyott tizenegy nap alatt nem született és halt meg senki, nem volt házasságkötés sem. És nem is történt velük semmi, ezek a napok semmivé lettek. Az egyszerû emberek, fõleg ha valamennyire tudtak írni-olvasni, mindig arra törekedtek, hogy legalább kalendáriumuk legyen, amelyben följegyezhetik a legfontosabb eseményeket, teendõket, s ez volt az egyetlen olvasmányuk is egyben. A naptáron kívül még ereklyeként õrizték nemzedékrõl nemzedékre a család imakönyvét, amelybe pedig beírták a születéseket, a halálozásokat, az esküvõk idõpontját. Tulajdonképpen ez utóbbi volt a genealógia õrzõje. Most oda jutottak, hogy a régi kalendáriumokat nem tudták viszonyítani az újhoz. Ezért is történt az, hogy sok nyomdában átmenetileg külön kettõ, vagy kettõs kalendáriumokat nyomtattak. Ez utóbbi kielégítette az eltérõ vallási igényeket is. Utolsóként jegyzem meg azt a lélektani momentumot, hogy ha az új naptárral napokat nyertek volna, talán akkor jobban elfogadták volna, mint így, hogy veszítettek. Legalább két nemzedéknek kellett ahhoz kihalnia, hogy elfeledjék a régi beidegzõdéseket, s a legifjabb utódok már csak az új szokásrenden nõjenek föl. Olyan fiatalok, akik már csak hírbõl hallottak a Julián-naptárról, s nem zavarták a gondolkodásukat valamikori emlékek vele kapcsolatban. Fülöp László 11
Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Szerk. Károlyi Árpád és dr. Szalay József. Bp., 1882. MTA Könyvkiadó-hivatala.
45
Seprõdi János népzenekutatói hitvallásairól, gyûjtéseirõl és zenei írásairól A XIX. és a XX. század fordulóján élt jeles kolozsvári pedagógust, mûvelõdéskutatót, zenei írót, Seprõdi Jánost a népzenekutatás területére szülõhelye, a hajdani Maros-Torda megyei Kibéd gazdag népdalélete és egy, a XIX. század közepén megjelent zenetörténeti tanulmány, Mátray Gábor tollából, irányította. A dolgozatban Tinódinak olyan históriás énekére lelt, amelynek változatát szülõföldjén számosan ismerték, illetve dalolták. Ez a tény és hasonló késõbbi esetek fontos megállapításokra indították: „A népzenét nem tekinthetjük egyébnek, mint az általános zenetudomány egyik fejezetének. Ezért egyáltalában nem szükséges elszakítanunk az általános zenetudománytól, melyhez természete és lényege szerint tartozik.” Seprõdi egyik úttörõ hirdetõje volt a magyar mûzene és népzene változásait kölcsönösen alakító hatáselméletének. Híve lett annak a megvalósult elképzelésnek is, hogy a magyar mûzene akkor válik majd egyetemes értékûvé, ha helyet kap benne „a nép igazi hangja”, a népzenéje. Ez serkentette élete folyamán ezirányú tetteire, mint azóta annyi magyar követõjét! Szorgalmazta folytatni, némi módosítással, azt a korszakváltó népzenegyûjtõi munkát, amelyet Vikár Béla indított el. Ezzel kapcsolatban fogalmazta meg: „Kezdjük tudományosan és alaposan gyûjteni, amit még lehet népünk ajkáról. Szerezzünk adatokat, s vessük meg alapját a magyar zenetudománynak! Félre kell tehát tennünk minden hiábavaló elmélkedést és levegõbe célzásokat; rá kell vetni magunkat az adatgyûjtés napszámos munkájára.” Seprõdi felismerte, hogy kikre vár és hol hasznos népzenei gyûjtést végezni. „Úgy az etnográfus, mint a magyar zenetudós elõtt sokkal értékesebb és érdekesebb az a harmadik réteg, amely a nadrágos emberek társadalmán alul, a földmívelõ és pásztornépbõl áll. Ennek a rétegnek a többitõl egészen elütõ szöveges és hangszeres zenéje van, amelyet alig, vagy csak roppant hézagosan ismerünk.” Felhívta a figyelmet arra is, hogy „a népköltési anyagok épp úgy rétegekben feküsznek egymáson, mint a föld rétegei. Éppen azért, aki értékes gyöngyöket akar találni, annak nem gereblyére, hanem ásóra van szüksége.” Fontosnak tartotta mindazoknak a dallamoknak és daloknak a gyûjtését, amelyek szereplõi a nép életének. Meglátásaival „elõharcosa” lett Bartók, Kodály és követõi áldásos munkálkodásainak. Az 1880-as évek végén, kezdõ gyûjtõként, figyelme több mindenre kiterjedt, így pl. a dalok, dallamok használatára, a dalolási alkalmakra, a dalok és a dalolók viszonyaira, stb. Ekkortájt még idegenkedett a fonográf használatától. Késõbb, különösen hangszeres zenék rögzítésére, rendszeresen igénybe vette Edison találmányát. Seprõdi magyar népzenegyûjtésének három fõ centruma volt: Kibéd, Székelyudvarhely és Kolozsvár. Számos elfoglaltsága közepette 1897 és 1911 között 279 szöveges és 44 hangszeres, összesen 323 dalt, dallamot gyûjtött fel. Ezek közül álljon itt az a Tinódi krónikás énekébõl változattá lett kibédi népdal, két versszakával és olyan formában, ahogy tizenhét évesen, édesapja dalolása nyomán, jegyezte le: Seprõdi János népzenei gyûjtõtevékenysége példaképeinek Kriza Jánost, Erdélyi Jánost, de legfõképpen Bartók Bélát tartotta. Ezt igazolja egy rendkívül értékes tanulmánya, melyet Bartók Béla mûvészete címmel 1922-ben, halála elõtt egy évvel írt. Megállapításai közel száz év elteltével is megállják a helyüket. Többségük ma is az igazság talaján járnak. Közülük csak néhányat ragadunk ki: „Zsenialitását azok is elismerik – tapasztalta Seprõdi már akkortájt is –, akiknek konzervatív 46
zenei hallása nem bírja meg az újításoknak és eredetiségeknek azt a tömegét, melyet az õ mûvészete jelent.” A zenemûvészet fejlõdésével kapcsolatosan találóan jegyezte meg Bartókról, hogy „a fejlõdési folyamatnak a tetején áll, s minden elõdjénél több újat és eredetit hoz magával. Az õ újításainak középpontjában is a harmónia áll. De új jelentést adott az idõmérték (tempo) fogalmának is […] visszaadta megérdemelt jelentõségüket a kötetlen, szabad idõmértékeknek […] felszabadította a melódiát félezer éves bilincseibõl, és szárnyalásának új lehetõségeket adott.” Írásaiban Seprõdi rámutatott Bartók két „csodájára” is: „felfedezi Liszt Ferencet” és „rábukkan a magyar paraszti népdalra, s azzal rájut az egyetlen igaz és természetes alapra, melyen megtalálja önmagát és mûvészetét”. Õszintén leírta Bartókról, hogy míg egyes kortárs zeneszerzõ társai csak kuriózumnak tartották a magyar népzenét: „Õ az elsõ igazi nagy tehetség, aki bensõ megértéssel foglalkozott vele, s fajiságának teljes szeretetével magához ölelte.” De tegyük hozzá, más népek népzenéjével együtt! Seprõdi János zenei írásai közül kettõrõl áll még módunkban megemlékeznünk: az 1921-ben írt Petõfi és a magyar népdal címûrõl és az 1909-ben keletkezett A székely táncok címet viselõrõl. Petõfinek a népköltészettel rokon költeményeit összevetve a nép költészetével, azt állapította meg, hogy a költõóriás nem a népköltészethez szállt le, hanem „felemelte magához és a mûköltészethez a népet és a népköltészetét”. Majd így vall: „Petõfi minden elõdjénél jobban és tökéletesebben bele tudta élni magát a nép érzés- és gondolatvilágába, s a népköltészet egyszerû, természetes báját minden elõdjénél és utódjánál szebben tudta kifejezni[…] de alapjában véve õ sem »népköltõ«”; aztán így folytatja: „Véleményem szerint: helytelen úgy fogalmazni meg a tételt, hogy Petõfi a magyar népdalt teremtette meg. Amit Petõfi megteremt […] és tökéletességre juttat […] az az »irodalmi népdal«. Amelyben, mint az elnevezés is jelezni akarná: teljes harmóniában és egy magasabb fokon egyesült az írott mûköltészet az élõ népköltészettel.” Vitathatatlan, hogy igazság rejlik ezekben a megállapításaiban is. Seprõdi János maradandó értékkel bíró harmadik írásában a székely néptáncokról nyújt képet szülõfaluja, a Kisküküllõ felsõ folyásánál fekvõ Kibéd táncainak taglalásaival. Általános tényként szögezi le: „A nép […] ugyanannak a táncnak több nevet ad, s azon felül különbözõ jelzõkkel is ellátja.” A táncokat és zenéket, illetve azok neveit kibogozva és összehasonlítva tudatja, hogy csupán négy tipikus néptáncformát és három úri táncot jártak a falujában. Föltárja, hogy a néptáncokban három fõ szakasz különül el. Elsõként a kényelmes tempójú jártatós vagy lassú forgatós, másodikként a sebes forgatós és harmadikként a serény csárdás vagy sebes csárdás. A jártatóban a legény hátrafelé „jártatja” a leányt, akit idõnként megpörget, „megforgat”. „Ez a pörgetés e táncnak a legszebb mozdulata. Néha a legény nem elégszik meg egyetlen pördítéssel […] sõt, néha csak int a szemével, õ maga bokázik; a leány pedig szédítõ sebességgel forog.” A mozgásokból származnak a táncrészek elnevezései. Azokat a forgatásokat, amelyek „olábeütésesek”: korcsosoknak vagy féloláhosoknak nevezik. A gyorstempójú táncrészekhez nem énekelnek a táncosok, hanem „elverselegnek”, illetve „kurjonganak”. „A kibédi székelységnek – foglalja össze Seprõdi – három törzsökös tánca van: jártatós, forgatós, csárdás. Mind a három táncot egyugyanazon lánnyal illik végigjárni […] némely esetben egyugyanazon dallam szolgál mind három tánc alapjául.” A táncok fõ lépéseirõl ezt írja: „Az elsõnek fõ mozdulata az egyszerû, nyugodt »lépés«; a másodiké a »forgás«; a harmadiké az »ugrás«. Benne van ebben a háromban együtt mindaz, ami a természetes tánc alapjául szolgálhat.” A székelység negyedik táncfajtáját ekképpen vezeti elõ Seprõdi: „…az eddig ismertetett táncoknál sokkal híresebb és emlegetettebb, új, eredeti mozdulatot semmit sem tud felmutatni, hanem a 3 említettet variálja, túlozza és egymással vegyíti. Ez a tánc a híres Csürdöngölõ, melyet […] Udvarszékelyinek, Legényesnek, Verbungnak neveznek.[...] Nagy szerepe van ebben a táncban a csizmasaroknak és a csizma szárának.” Megtudhatjuk ezen kívül, hogy „három mozdulat, ti. sarokösszeverés, csizmaszárcsapkodás és a levegõbe felugrással összekötött lábfejforgatás, mondhatnók, alapszövete ennek a táncnak.” Rövid ismertetésünk végeztével kívánjuk, hogy az erdélyi székelymagyar dallamok, dalok és táncok még nagyon sokáig maradjanak fenn, emlékezve egyik kiemelkedõ tehetséggel és példás ügybuzgalommal megáldott gyûjtõje, megörökítõje: Seprõdi Jánosra is! Várnai Ferenc
47
A Hárshegyi Homokkõ alkalmazása a váci építészetben Fõleg Vác korábban emelt épületeinél találkozhatunk ezzel a „terméskõvel” mint lábazati- és oszlopelemmel, ám ezen kívül figyelemre méltó mennyiségû kerékvetõ kõ, kapu- és ablakkeret, falazókõ, kõkereszt, szobor, malom- és köszörûkõ is készült ebbõl a kõzetfajtából. A Lánchíd építéséhez is hordtak annak idején Vácról kõanyagot.1 A következõkben elõször tisztáznunk kell ennek a kõzetnek a keletkezési körülményeit, elõfordulási helyét, tulajdonságait, majd rátérünk arra, hogy miért is volt alkalmas több évszázadon keresztül a váci építészet igényeit kielégíteni. A késõ-kiscelli (31 millió év) korú2 Hárshegyi Homokkõ Formáció síkparti – hullámbázis alatt képzõdött tengeri eredetû képzõdmény.3 Legtöbbször üledékhiánnyal települ az alatta fekvõ idõsebb képzõdményekre (késõ-triász korú Dachsteini Mészkõ, illetve késõ-eocén korú Szépvölgyi Mészkõ Formáció). Elõbbi a Naszály rögének jelentõs részét és a mészkõbánya nyersanyagát, míg utóbbi a nyugat-naszályi Pádimentom bánya anyagát és a kosdi kõszenes összlet fedõjét alkotja.4 A Hárshegyi Homokkõ Formáció alján kaolinos, agyagos homok (Szendehely 5. számú fúrás),5 bauxitos vörösagyag (Pilisvörösvár), kõszénzsinórok, tûzállóagyag rétegek (Felsõpetény), illetve agyagos-vasas képzõdmények (Naszály) fordulnak elõ.6 A formáció jelentõs részét vastagpados konglomerátum, kavicsos homokkõ és homokkõ (a durvahomokkõ a leggyakoribb változat) alkotja, néhol aleurolit betelepülésekkel. Vastagsága: 20–200 méter.7 A rétegsorban felfelé a finomhomokos-aleurolitos rétegek egyre gyakoribbak lesznek és a kõzet ezekkel az átmeneti képzõdményekkel kapcsolódik a Kiscelli Agyag Formációhoz.8 (Utóbbi kora is szintén késõ-kiscelli.) A Hárshegyi Homokkõ Formáció, mint nevébõl is következtethetõ, a Budai-hegységben, a Pilisben, Esztergom környékén, Vácnál a Naszályon, Felsõpetény, Romhány környékén fordul elõ a felszínen. Nyersanyagkutató fúrásokban a fent említett települések között is megtalálható a mélyben, továbbá a déli- és a keleti-Börzsöny alatt az Ógyalla-Diósjenõ, illetve az északkelet-délnyugati irányú Budai vonalig.9 A Budai-hegységtõl – a Pilistõl – az Esztergomi medencétõl nyugatra viszont más képzõdmények váltják fel. A Hárshegyi Homokkõ kavics- és homokszemcséinek anyaga fõleg kvarcit, kvarc, lídit (fekete színû, finomszemû kovás üledék), ritkábban csillámpala, grafitpala. A Hárshegyi Homokkõ kavicsainak és homokszemcséinek származási területe a Vepori Nagyszerkezeti Egység. Fõleg perm-jura korú metakvarcitok lepusztulásából keletkezett. A homokkõ kötõanyagának elterjedése a nyugati részén agyagos-karbonátos-limonitos, míg a keletin kovás-illites-kaolinites-baritos. Egyes feltárásokban (Solymár, Budakeszi, Csobánka, Kesztölc) õsmaradvány-tartalma fõleg puhatestû vázakból áll,10 míg a keleti kovásodott sávban csak növénytörmelék és ritkábban kovásodott fatörzsek fordulnak elõ.11 Eredeti színe világosszürke-szürke, ezt az utólagos oxidáció foltokban, sávokban sárgára, barnára, vörösre, lilára változtatta, gyakran egymást követõ vékony erekben.12 A Naszályon inkább a sárga, barnás, ró1
Schafarzik F.: A Magyar Korona országai területén létezõ kõbányák részletes ismertetése. A M. Kir. Földt. Int. kiadása. Bp., 1904. 2 Gál B., Poros Zs., Molnár F.: A Hárshegyi Homokkõ Formáció hidrotermális kifejlõdései és azok kapcsolatai regionális földtani eseményekhez. Földtani Közlöny 138/1. (2008) 49–60. 3 Báldi T.: Magyarországi oligocén és alsómiocén formációk. Akadémiai Kiadó,.Bp., 1983.; Báldi T.: Magyarország epikontinentális oligocén képzõdményeinek rétegtana. In: Bérczi I., Jámbor Á. (szerk.): Magyarország geológiai képzõdményeinek rétegtana. MOL Rt. és a MÁFI kiadása. Bp., 1998. 419–435. 4 Benkõ F.: Jelentés az 1950 évben Magyarországon a dunabalparti mezozoos rögök területén végzett bauxitkutató munkáról 1. rész. MASZOBAL Rt, Bp., OFGA, Bauxit/58, kézirat, 1951. 183 p. 5 Korpás L. (szerk.): Magyarázó a Börzsöny és a Visegrádi-hegység földtani térképéhez 1:50 000. A MÁFI kiadása, 1998. 216 p. 6 Benkõ i. m. 7 Gyalog L. (szerk.): Magyarázó Magyarország fedett földtani térképéhez 1:100 000. MÁFI kiadása, Bp., 2005. 188 p. 8 Báldi i. m. (1983), (1998). 9 Benkõ F. – Fodor L.: Csõvár környékének szerkezetföldtana. Földtani Közlöny 132/2. (2002). 223_246. 10 Báldi i. m. (1998). 11 Benkõ i. m. (1951). 12 Báldi T. – Nagymarosi A.: A hárshegyi homokkõ kovásodása és annak hidrotermás eredete. Földtani Közlöny 106/3. (1976). 257_275.
48
zsaszín, vörös színû változatok gyakoribbak, mely szín a kõzetben hintve elõforduló pirit (vas-szulfid) oxidációjából származik.13 Aprószemcsés, zavaros fehérszínû, {001} szerint táblás termetû barit csak egy foltban fordul elõ, a hegy északi részén, Katalinpuszta felett a hegyoldalban breccsás-limonitos homokkõben.14 A Naszály keleti részén két fõ bánya tárta fel a XIX. század közepétõl a Hárshegyi Homokkövet: a Zsidó-bánya és a Nagybánya (ez utóbbi Schafarzik Ferenc szerint állítólag a XVII. század végétõl létezik),15 melynek feltárásai a mai napig láthatók. Kisebb, úgynevezett horpabányák találhatók a nagyobb bányák alatt, melyekben a változó idõjárási viszonyok által kipreparált keményebb kõzettömböket fejtették kisipari méretekben. A legjobb minõségû kõzet a szürke-világosszürke színû durvaszemcsés vagy középszemcsés homokkõ volt (a Székesegyház oszlopai, lépcsõi, egyes szobrok, kõkeretek és keresztek), míg a kavicstartalom növekedése, a színezetség erõsödése, sávok-foltok megjelenése csökkentette az árat. Néha divat volt a homokkõlábazatok sötétvörösre festése, de ez mára már csak nyomokban maradt meg a többrétegû késõbbi festés alatt egy-két épületen. A Hárshegyi Homokkõ elsõ alkalmazása az Árpád-kor korai szakaszára tehetõ.16 Fõleg faragványok, ablak- és ajtókeretek, kváderkövek készültek ebbõl az anyagból, míg törmelékét a falak töltõanyagaként használták (két sor kváderkõ közé a faragáskor keletkezett hulladékkõ elhelyezése erõs, kavicsos-meszes cementanyaggal összekötve). Emellett természetesen felhasználták a Duna medrében található andezit- és kvarcithömpölyöket, andezittufát is.17 A késõbbi középkorban jelenik meg az elsõsorban kváderkõként és töltelékkõként alkalmazott andezit- és dácittufa is, de a faragott, teherbíró elemeket (ritka kivétellel) ekkor is kizárólag Hárshegyi Homokkõbõl készítették (városfal, Szent Mihály templom).18 Míg a várfal építéséhez igyekeztek minél nagyobb mennyiségben bányászott, szilárd, szürke színû piroxénandezitet használni, addig a városbéli épületeknél vegyesebb kõanyagot alkalmaztak (természetesen csak a módosabb polgárok). A városfal is vegyes kõanyagú. A török korban inkább pusztult a vár és a város, a megrongált épületek anyagát használták többnyire a védõfalak erõsítésére,19 illetve palánkfallal egészítették ki, erõsítették meg a védmûveket (természetesen nem zárható ki további kõanyag beszerzése sem). Az újjáépítés elsõsorban a korábbi vár- és várvárosfalak bontott anyagának felhasználásával kezdõdött meg, de már a XVIII. század elsõ évtizedeiben visszatértek a Hárshegyi Homokkõ nagyobb, faragott, frissen bányászott tömbjeinek alkalmazásához, ha igényesebb épületek (templomok, püspökivagy kanonoki épületek, oktatási intézmények, emlékek, képek, módosabb polgárok épületei) oszlopait, kerékvetõit, lábazatát, lépcsõit, ablak- és ajtókereteit akarták elkészíteni. Hárshegyi Homokkõbõl faragták többek között a Kõszentes-híd és a Szentháromság-tér szobrait is, de egyéb emlékjelek (árvízi táblák) szintén ebbõl készültek. A polgárság mint kapubélletet, pince-falazókõvet, kerékvetõt, malomés köszörûkõkövet alkalmazta. Ekkor jelenik meg a kõanyag mellett a tégla- és a vályogtégla használata is, sokszor olyan elrendezésben, hogy a fal alja szilárd nyersanyag (kõ, tégla), míg a felsõbb része vályogtéglából készült (korábban sövényfalú házakat építettek.20 A következõ ábra mutatja a XVIII–XIX. századi, évszámmal ellátott polgári házak kapuinak állítása idõbeli eloszlását, összehasonlítva az azonos korban emelt egyházi jellegû építmények – korántsem teljes – adataival. (A polgári kapuknál az egyezõ faragott formaelemek összehasonlításával kísérelhetjük meg egyedül a kapuk korbeli összehasonlítását azokban az esetekben, amelyekben a zárókõ felirata megrongálódott vagy hiányzik. Sok kapunál csak a kapuoszlopot és a kerékvetõt készítették homokkõbõl.) A fennmaradt adatokból látszik, hogy az évszámmal ellátott, Hárshegyi Homokkõbõl készült íves vagy egyenes záródású kapukeretek (és sok esetben monogrammal is jelölt zárókövek a XVIII. század második felében, és, kisebb mértékben a XIX. század elsõ felében készültek a polgári házaknál. Természetesen más formájú, azaz szögletes kapukereteket is építettek, ezekbe azonban a legtöbb esetben évszámot/monogramot nem faragtak. Feltûnõ az a közel 20 éves késés, amely az egyházi és világi rendeltetésû épületek emelése között tapasztalható. A török hódítás és a kuruc harcok nyomát ennyi idõ alatt 13
Gál, Poros, Molnár i. m. Fehér T.: Vác környékének geológiája I–V. Váci Polgár (2011). 17/4–8. 15 Schafarzik i. m. 16 Torma I. (szerk.): Pest megye régészeti topográfiája. A szobi ás a váci járás (XIII/2. kötet). In. Magyarország régészeti topográfiája 9. Akadémiai Kiadó. Bp., 1993. 379–497. 17 Miklós Zs.: Vác középkori pincéi. Váci Könyvek 9. (új sorozat). Tragor Ignác Múzeum. Vác, 1996.178 p. 18 Fehér T.: Kõzettani vizsgálatok a váci fõtér ásatási területén. Honismeret 2008/1. 58–62. 19 Torma i. m. 20 Tettemanti S. – Batizi Z.: Térbõl térre. A Szent Mihály-templom régészeti kutatásának eredményeirõl. Vác, é. n. 14
49
XVIII–XIX. századi kapukeretek és egyházi jellegû építmények koradatainak összehasonlítása sikerült kihevernie a város lakosságának, illetve a betelepített népesség elsõ generációja sem lehetett módos polgár. Az egyház anyagi helyzetét nem csak az tette stabilabbá, hogy a püspökségnek rendszeres jövedelmei voltak, de a Vácra behívott rendeknek (ferenceseknek, dominikánusoknak, piaristáknak) külsõ, nemcsak városbéli segítõi is voltak. Vác város összképe (melyet rendszerint a Duna felõl szoktak ábrázolni) a XVIII–XIX. század fordulója után már gyakorlatilag nem változott, ezt az egykori metszetek, rajzok, festmények alapján is bizonyítottnak vehetjük.21 A város képének fõbb elemeit a sok estben több emeletes, tornyos egyházi építmények uralták. A polgári, földszintes épületek rendszerint ezek közeit töltötték ki a látképben. A Hárshegyi Homokkövet a továbbiakban is alkalmazták a fentiekben említett célokra, de évszámmal ellátott, boltozatos kaput nem Szent József ábrázolása a Budapesti fõút 24-es számú ház emeltek a polgári házaknál. Legnakapujának zárókövén gyobb törést a gõzhajózás és a vas21
50
Héjjas P. – Horváth M. F: Vác. Régi képeslapok. Vác Város Önkormányzata Vác, 2001.
Cím
A zárókövön feltüntetett felirat
Katona Lajos utca (a Görög templom mellett)
Cím
A zárókövön feltüntetett felirat
Erzsébet utca 10.
Március 15. tér 8.
Dózsa György út 75. (Kucsák Nyomda)
Tabán utca 1.
Budapesti fõút 24.
Köztársaság út 45.
Báthori utca 22.
Köztársaság út 47.
Dózsa György út 39.
Piarista utca 6.
Tímár utca 6.
Széchenyi utca 8.
Kossuth utca 17.
A váci polgári házak kapuinak eredeti feliratai 51
út megjelenése okozta a XIX. század közepétõl. Ekkor jelentek meg az addig (Báthori Miklós püspök óta)22 nemigen ismert, távolabbról szállított kõzettípusok, a gerecsei vörös mészkõ, a Budai Márga, a különbözõ édesvízi mészkõfajták és a szobi Csák-hegyrõl, illetve egyéb börzsönyi és visegrádi-hegységi bányákból szállított andezit (utóbbi nagyrészt, mint elõre faragott útburkoló kockakõ). A Hárshegyi Homokkõ alkalmazásának valójában az idetelepült cementmû vetett véget, hiszen egészen a XX. század közepéig termeltek a Naszályon telepített bányák.23 Némi reneszánszát élte a kõbányászat, amikor Kisvác partvédõ mûveit erõsítették meg, de ezek a kövek már fõleg a cementmûvek meddõanyagából származnak. Érdemes lenne a történelmi hitelesség szempontjából a régi, megrongálódott kõelemeket az eredeti bányákból származó anyaggal pótolni. Ez különösebb tájrongálást nem okozna, viszont illeszkedõbb lenne, mint más fajta homokkõbõl, mûkõbõl stb. kiegészíteni a hiányzó részeket.24 Fehér Tamás
A tápiószecsõi 14. számú fegyverbázis 1956-os története Ezzel az írással azt mutatjuk be, mi történt 1956-ban a tápiószecsõi 14. számú fegyverbázis területén, a katonai állomány hogyan reagált a gyorsan változó országos eseményekre, illetve az alakulat tagjai hogyan viszonyultak a vonzáskörzetükben (Nagykátai Járás) fekvõ falvak forradalmi eseményeihez. A történet bemutatásában az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Hadtörténelmi Levéltárban, a Pest Megyei Levéltárban fellelhetõ források és különbözõ kiadványokban nyomtatásban megjelent írások voltak segítségünkre. A kádári diktatúra bosszút állt mindenkin, aki kiállt a forradalom mellett, vagy megingott a kommunizmus melletti hite, így a 14. számú fegyverbázis több tisztje került az elnyomó rendszer célkeresztjébe. De közülük csak a parancsnok, Hegegy Mihály õrnagy ellen indult vizsgálat, õ került letartóztatásba. Így a történet fonalát az ellene indított eljárás során született dokumentumok alkotják, amelyek az õ magatartására fókuszáltak. Tápiószecsõn 1954 õszén alakult meg a 14. számú fegyverbázis Hegegy Mihály õrnagy parancsnoksága alatt. A bázis a hagyományos tüzérségi fegyverzet tárolása, közép- és nagyjavítást igénylõ munkák elvégzése céljából épült.1 A közelben ez volt az egyetlen katonai laktanya, ezért szerepe 1956-ban a környéken felértékelõdött. A forradalom kitörése a bázist váratlanul érte. Október 23-án este, 21 óra 15 perckor rendelt el Hegegy Mihály harci riadót. A bázis több tisztje ekkor Budapesten tartózkodott, mivel ott élt a családjuk. Napokba telt, mire vissza tudtak térni az állomáshelyükre. A bázis parancsnokának politikai helyettese – Szabó Géza õrnagy – szintén a fõvárosban rekedt, majd megérkezése után beteget jelentett. Mivel betegségét nem tudta igazolni, Hegegy gyávasággal vádolta és felelõsségre vonta. Hegegy õrnagy a helyi vasútállomásra és a laktanya körüli utakhoz küldött járõröket felderítés és igazoltatás céljából. Még október 23-án éjszaka a falun teherautóval forradalmárok mentek keresztül. A katonák megállították a gépjármûvet, az utasait bekísérték a tanácsházára és elverték õket.2 Ekkor még soraikban egyáltalán nem nyert teret a forradalompártiság. Nagykõrösrõl október 24-én egy tüzérosztály – Kun István százados vezetésével százhetvenhárom katona – érkezett erõsítésnek. Útközben ezt a csapatot rádión keresztül figyelmeztették Nagykõrösrõl, készüljenek harcra, mert híresztelések szerint a tápiószecsõi laktanyát elfoglalták a forradalmárok és
52
22
Tragor I.: Vác története. Váci Múzeum Egylet. Vác, 1927.
23
Dank V.: Jelentés a Naszály vidékén végzett földtani újratérképezési munkálatokról. OFGA, Szén/135. 1953.
24
A tanulmány a Göncöl Alapítvány támogatásával készült 2013 februárjában és márciusában. A fényképfelvételek a 2012-es évben készültek. Hasznos tanácsaiért Cservenák Péternek tartozom köszönettel.
1
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL), O-20062. 14. sz. Fegyverbázis Tápiószecsõ. 23.
2
Magyar Nemzeti Levéltár-Pest Megyei Levéltár (továbbiakban: MNL-PML), XV 26. 1327/1957. Svarda Béla népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel bûntette. 124.
védõi elestek. Mint kiderült, ez a hír egyáltalán nem bizonyult igaznak.3 A katonák a megérkezett tüzérosztály lövegeit a bázis körkörös védelmére állították fel. A tápiószecsõi tanácsháza elé nyolc-, a posta elé négyfõs osztagot vezényeltek a rend fenntartása és az intézmények védelme érdekében. Rákos vasútállomásán vesztegelt fegyverekkel megrakodva tíz vagonból álló szerelvény, amelynek Tápiószecsõre kellett jönnie, de nem volt mozdony, ami elvontatta volna. A forradalmárok meg akarták szerezni ezt a rakományt. Az õrség, amely a tápiószecsõi bázishoz tartozott, nem adta át az õrzésére bízott készletet. A forradalmárok megfenyegették õket, többen visszajönnek, és akár erõszakkal is elveszik tõlük a szállítmányt. A katonák ezt nem várták meg, szereztek egy mozdonyt és a kocsikat biztonságosan elvontatták a 14. számú fegyverbázisra. A következõ napokban a helyõrség tagjai kisebb osztagokban a közeli falvakban járõröztek. Ahonnan kommunista funkcionáriusok segítséget hívtak, ott megjelent egy osztag és szétoszlatta a párttisztviselõkkel szemben fenyegetõen fellépõ antikommunista hangulatú tömeget. Halálos áldozatot követelõ összecsapás nem volt a bázis katonái és a környezõ falvak lakói között.4 De több civilt behoztak a laktanyába, akik tüntetések szétoszlatása során megsérültek. Kókán másként érték el a tömegbe gyûlt helyiek szétoszlatását. A járõr vezetõje a tömeggel együtt szavalta el a Nemzeti dalt és rábeszélte õket, békésen oszoljanak szét.5 Ez a bázis tisztjeinek a forradalom után írt jelentésébõl derül ki. A Nagykõrösrõl érkezõ katonák, akik utóbb szintén jelentést írtak, másként emlékeztek az incidensre. A tömeg feldúlta a tanácsházát és lincselésre készült a kommunista funkcionáriussal szemben, amikor a bázis katonái megjöttek. A kókaiak nem rémültek meg, tárgyalásra kényszerítették a járõrt. Baracsai fõhadnagynak valóban el kellett szavalni a tömeggel a Nemzeti dalt. Végül Jászberénybõl érkezett 50 katona, õk riasztólövésekkel szétkergették az egybegyûlteket.6 Október 25-én a tápiószecsõi pártház faláról leverték a vörös csillagot, valamint a tanácsháza faláról leszedték a hároméves terv eredményeinek elismerésére állított emléktáblát. Ennek a táblának a leszedését ifj. Gregor János, tápiószecsõi lakos hajtotta végre. Ezért a forradalom leverése után bebörtönözték. Az emléktábla leszedésének mûveletében az ott tartózkodó katonák a segítségére voltak. Egy katonai terepjáró a tanácsháza mellett állt, amikor Gregor odament hozzájuk és rájuk szólt. „Bajtársak, Pesten folyik a magyar vér és maguk még mindig a csillagot hordják?”7 Mire a katonák letépték a sapkájukról a vörös csillagot. Adtak nekik nemzeti színû szalagot, amit a sapkájukra erõsítettek. A katonák segítettek Gregornak a súlyos tábla leemelésében. Gregor késõbbi perében a szemtanúk egy része azt állította, a katonáknak nem volt semmilyen szerepük az emléktábla levételében, csak passzív szereplõi voltak ennek az eseménynek. A forradalmi napokban egyszer csak megjelentek az oroszok. „Jött két szovjet tank és azok egyet-kettõt kerültek, utána mentek Budapest felé.”8 Október 25. és 28. között három alkalommal összesen harminckilenc teherautónyi fegyvert szállítottak a bázis készletébõl Budapestre. Minden konvojt negyven-ötven magyar katona és tiszt kísért. Mindig a Honvédelmi Minisztérium Fegyverzeti Csoportfõnökség parancsnokától, Bereczki õrnagytól jött parancs alapján küldtek fegyvereket. A forradalom után Vaszil Miklós, a bázis elhárító államvédelmis tisztje azt állította, november 6-ig szállítottak fegyvereket Budapestre. Jelentésében tizenháromezer-ötszáztíz darab fegyverrõl tesz említést, amiket a fõvárosba küldtek, és ezerötszáz fegyvert juttattak a közeli falvakba.9 A fõvárosi fegyverszállítmányoknak a Zrínyi Akadémia, a Gábor Áron Tüzér Tiszti Iskola, a Honvédelmi Minisztérium volt a célpontja, ahol minden fegyver után átvételi elismervényt kaptak. A járõrözésnek egy halálos áldozata lett. „26-án 12 h 10 perc körül a szentmártonkátai gépállomás olajkölcsönkérés ügyében hozzánk érkezõ gépkocsiját az útbiztosító járõr igazoltatta, igazoltatás után a gépkocsit a megerõsítõ tüzér osztályhoz tartozó honvéd kísérte a laktanyába. Útközben a honvéd géppisztolya véletlenül elsült és a gépkocsin lévõ gépállomáshoz tartozó leányt fejbelõtte, aki azonnal meghalt. A halott hozzátartozóinak értesítésérõl és elszállításáról intézkedtünk.”10 A tisztek az év végén írt jelentésükben foglalták össze a nagykátai, tizennyolc éves Kovács Mária Magdolna halálának körülmé3
Hadtörténelmi Levéltár (továbbiakban: HL), 1956-os gyûjtemény, 4. õrzési egység, 19. tü. e. (Nagykõrös). 259. 4 HL, 1956-os gyûjtemény, 5. õrzési egység, 14. tüzér fegyverbázis (Tápiószecsõ). 277/3796/5. 3-4. 5 Halász Csilla – Schramek László Péter – Tóth Judit (szerk.): 1956 Pest megyében. II. köt. PML. 2006. 175. 6 HL, 1956-os gyûjtemény, 4. õrzési egység, 19. tü. e. (Nagykõrös). 259. 7 MNL-PML, XV 2b. 301/1958. Gregor János mozgalomban való részvétel bûntette. 125. 8 Uo. 106. 9 ÁBTL, O-20062. 39-40. 10 HL, 1956-os gyûjtemény, 5. õ. e. 277/3796/5. 5.
53
nyeit. Hegegy is írt errõl jelentést. Szerinte a gépkocsi egyik utasánál pisztoly volt. „Miután nem volt hajlandó leadni a pisztolyt, az õrsparancsnok parancsa alapján Bíró õrvezetõ a gépkocsira szállt, hogy bekísérje õket a bázisra. Felszállás után a géppisztolyt felhúzta és a bázis felé haladva ismeretlen oknál fogva a géppisztoly elsült és a vezetõfülke hátsó kémlelõ ablakán keresztül a kocsin lévõ egyik utast, egy fiatal leányt agyonlõtte.”11 A lány temetése tüntetésbe torkollott Nagykátán. Minden katonai és politikai szereplõ úgy nyilatkozott ebben az ügyben, a halált véletlen baleset okozta. Kovács Mária Magdolna édesanyja feljelentése alapján Bíró János tüzér õrvezetõt késõbb katonai bíróság elé állították, de a baleseti verzió ott sem változott.12 A Budapesti Katonai Bíróság Bíró Jánost bûnösnek találta gondatlanságból elkövetett emberölés miatt és tizenegy hónapi börtönbüntetésre ítélte, amelyet három év próbaidõre felfüggesztett. Dobtáras géppisztolyának véletlenszerû elsülését az okozta, hogy a tûzkész állapotba helyezett fegyvernek a biztosítócsapja nem jól mûködött. Bíró ezt hónapok óta tudta, de nem jelentette, és nem is kérte fegyvere kicserélését.13 Az igazoltatások miatt október 25-én körülbelül százötven forradalmárt kísértek be a laktanyába. Õk más falvakból és a fõvárosból érkeztek, forradalmi propagandát folytattak, fegyvert akartak szerezni. A bázis étkezõjében lettek elhelyezve. Ott azzal fenyegetõztek, erõvel kitörnek, ha nem engedik õket szabadon. Ezért amikor kisebb csoportokra próbálták bontani õket, összekapaszkodtak, a Himnuszt énekelték és nem tudták õket szétválasztani, együtt maradtak. Híre ment, a fegyverbázison sokan vannak bezárva. Több száz ember gyûlt össze Tápiószecsõn és a laktanya elé vonulva követelte szabadon engedésüket. Ágyúk és gépfegyverek riasztólövéseivel állították meg õket. Három tüntetõt beengedtek, hogy megnézzék, a foglyoknak nincsen semmi bajuk. Hegegy rábeszélésére szétoszlott a tömeg, de megígérték, ha a foglyokat nem engedik szabadon, visszajönnek és kiszabadítják õket. „A parancsnok bajtárs távbeszélõn felhívta az elöljáró parancsnokot Ugrai ezds. bajtársat és parancsot kért tõle az elfogott csoportra vonatkozóan, akitõl azt a választ kapta, hogy cselekedjék saját belátása szerint.”14 Végül másnap rádión parancs érkezett, a foglyokat engedjék szabadon, ami meg is történt. A forradalmárokat felfegyverzett állapotban teherautóra rakták és Budapestre szállították õket.15 Helyüket a népharagtól félve a laktanyába menekült pártfunkcionáriusok foglalták el. Miközben a falvakból a pártemberek a bázisra menekültek, a bázis politikai és ÁVH-s tisztjei a bázisról kellett, hogy elmeneküljenek, a gyûlölet akkorára nõtt körülöttük. Menekülésük közben kiderült, kik, milyen titkos funkciót töltöttek be nyilvános munkájuk ellátása mellett. A járás településein a rendszerváltás október 27-én zajlott le, az országos fejleményekhez hasonlóan. A Nagy Imre-kormány felhívását és az országos eseményeket követve Hegegy összehívta a tisztjeit, utasítva õket, alakítsanak katonatanácsot, majd menjenek ki a falvakba és ott állíttassák fel a munkástanácsokat. A községekben a munkástanácsok mellett új településvezetõ tanácsokat, nemzeti bizottságokat választottak. „Ennek nyomán pl. Kókán a volt tanácselnököt, akit még 25-én fel akartak akasztani, újra beválasztották a tanácsba.”16 Ugyanekkor a közeli falvakban nemzetõrségek is alakultak. Ezek részére a bázisról felsõbb utasításra kiosztottak százhetvennyolc puskát és tizenegy géppisztolyt. Tápiószecsõn elõször az általános iskola igazgatója, majd Schvarda Béla kántor, világháborús veterán fõhadnagy lett a nemzetõrség parancsnoka. A községben rendet tartott, a nemzetõrök éjszaka járõröztek. A rendõrök elmenekültek, csak az õrs parancsnoka maradt a faluban, de együttmûködést alakított ki a nemzetõrökkel.17 Schvardával együtt ment Hegegyhez fegyvereket kérni a nemzetõröknek. Kaptak harminc-harmincöt gépkarabélyt, amiket igazolvánnyal együtt kiosztottak a szolgálatot vállaló nemzetõröknek.18 A forradalom káoszában megmosolyogtató eset is történt. Két forradalmár a fegyverszerzés reményében bement a parancsnokhoz és mondta, õket a monori laktanyából küldték fegyverekért. Erre az õrnagy felhívta Monort. Az ottaniak közölték vele, senkit nem küldtek. A forradalmárok ezután bevallották, hogy tizennyolc társuk egy busszal a közelben várja õket és a remélt fegyvereket, hogy mehessenek harcolni. Tervük nem vált be. Mindenkit elfogtak, megmotoztak, kihallgattak, majd szabadon engedtek. 11
Böõr László: Adatok az ’56-os forradalom Pest megyei történetéhez. TIT Teleki László Ismeretterjesztõ Egyesület. Bp., 1997. 73–74. 12 Horváth Andrásné Kovács Borbála: Élt: 18 évet. In: Szecsõi Tükör, 2008. 10. szám. 7. 13 HL, Budapesti Katonai Bíróság, 283/1957. Bíró János t. õrvezetõ. 24., 27. 14 HL, 1956-os gyûjtemény, 5. õ. e. 277/3796/5. 4. 15 HL, Budapesti Katonai Bíróság, 041/1957. Hegegy Mihály õrgy. 4. 16 ÁBTL, V-143031. Svarda Béla. 6. 17 Uhereczky Pál közlése. 18 MNL-PML, XV 26. 1327/1957. 18.
54
A helyõrség november elsejétõl észlelte a szovjet csapatmozgásokat, de nem lépett fel ellenük. A Nagy Imre-kormány azon a napon megtiltotta a honvédeknek, hogy harcoljanak a szovjetek ellen, miközben azok november elsején az ország repülõtereit elfoglalták. Válaszul november 2-án országszerte forradalmi katonai tanácsok alakultak. A tápiószecsõi katonai forradalmi tanács ezen a napon hárompontos közleményt tett közzé. Ennek elsõ pontjában a szovjetekkel szembeni fegyveres harcra is késznek mutatkozott a helyõrség. Hegegy a tápiószecsõi nemzeti bizottság tagjai elõtt kijelentette: „Polgártársak! Biztosíthatom Önöket arról, hogy a Tápiószecsõi Honvédség kiáll a nép mellett és az utolsó csepp vérig harcolunk az oroszok ellen, megvédjük Tápiószecsõ népét.”19 De a katonák senkit nem védtek meg. A kiskunlacházi repülõtérrõl három katona menekült a bázisra. „E három honvéd elhíresztelte, hogy a szovjetek által elfoglalt laktanyákban a tiszteket közös szobába zárták és lefegyverezték, sõt többet agyon is lõttek.”20 A szovjetek szétlõtték az aszódi és a táborfalvai laktanyákat.21 Ilyen hírek miatti félelmükben a katonák nagy többsége megszökött a bázisról. Akik a környéken éltek és hazamenekültek, azokat a tisztek néhány nap alatt visszahozták, a többi dezertõr a forradalom leverése után egyenként visszatért az alakulathoz. November 4-én, hajnali 5 órakor Kádár János, 20 perccel késõbb Nagy Imre ellentétes tartalmú híres beszédei hangzottak el a rádióban. Ezek a bázis állományát összezavarták. Felsõbb katonai vezetõkkel nem volt kapcsolatuk. Aznap civilek betörtek a bázisra, fegyvert szerezni a szovjetek elleni harchoz. A helyõrség nem tett semmit ennek megakadályozására. Több mint ezerötszáz fegyvert vittek el. Amikor az ügyeletes tiszt utasítást kért a parancsnoktól, mit tegyenek a behatolókkal, hogyan akadályozzák meg a fegyverek elvitelét, Hegegy így válaszolt: „most már had menjen.”22 Késõbb, amikor a politikai rendõrség letartóztatta, tiszttársai azt állították a szembesítéseken, ha határozott parancsot ad, meg lehetett volna akadályozni a fegyverek elvitelét. De akkor a vérontás nem maradt volna el Tápiószecsõn. Hegegy Mihály érdeme, hogy nem adott parancsot az ellenállásra, de kihallgatásán azt állította: „a vezetés nekem már kicsúszott a kezembõl, jóval elõbb, mint november 4-én.”23 Ezen a napon mindössze négy-öt katona és körülbelül harminc tiszt volt a fegyverbázis területén és mintegy százötven-kétszáz fegyveres forradalmár állt velük szemben.24 November 5-én az õrnagy a Jászberényben tartózkodó szovjet csapatoktól kért segítséget, hogy a bázis területét meg tudják védeni a civil behatolóktól. A bázison maradt katonák ehhez kevésnek bizonyultak. A segítség tankok formájában érkezett. A tisztek a szovjetekkel közösen lefegyverezték a legénységet és együtt védték az esetleges behatolóktól a bázis területét. Szovjet segítséggel a környékrõl gyorsan begyûjtötték a nemzetõröknek adott fegyvereket. A szovjetek jelenléte mellett elkezdõdött az új rezsim alá rendezõdés. Novemberben negyvenkilenc tiszt aláírta az úgynevezett „tiszti nyilatkozatot”, amiben elfogadták, csak az maradhat a Néphadsereg tisztje, aki támogatja Kádárt és egyetért a szovjet beavatkozással. Heten megtagadták, õket leszerelték. A bázis számára a forradalom ezzel véget ért. Decemberben kezdetét vette az események tisztázása. Öt tiszttel jelentést írattak, akik irányító szerepet játszottak a korábbi hónapokban. Jelentést írtak azok a politikai és ÁVH-s tisztek, akiknek a kommunista rezsimhez való hûségük nem ingott meg, egy idõben el is menekültek a bázisról, de a forradalom leverése után visszatértek. Utóbbiak így látták az eseményeket: „Az egyes feltüntetett események a krónika olvasása során azt tükrözik vissza, hogy az alakulat pak-a és minden egyes tisztje, kisebb tévelygéseken kívül mindent elkövetett az ellenforradalmi elemek leveréséért, a járásban a rend és a fegyelem helyreállítása érdekében. Ez a valóságban nem így van.”25 Az öt jelentésíró tisztet ezután eltávolították a helyõrségbõl. Hegegy Mihályt 1957. január 22-én letartóztatták, hogy felelõsségre vonják. A Budapesti Katonai Bíróság elsõ fokon két év és hat hónap börtönbüntetésre, lefokozásra, szolgálati érdemérem viselési jogának megfosztására ítélte népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló bûntett miatt. A Magyar Népköztársaság Legfelsõbb Bírósága zárt tárgyaláson az elsõ fokon eljáró bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és Hegegy Mihályt 1957. szeptember 18-án felmentette. Még azon az õszön feljelentették sikkasztás vádjával, két hónapra újra elõzetesbe került, de tisztázta magát a vád alól.26 19
ÁBTL, V-144190. 8. HL, 1956-os gyûjtemény, 5. õ. e. 277/3796/5. 10. 21 Szakolczai Attila (szerk.): A vidék forradalma 1956. II. köt. 1956-os Intézet. BFL. Bp., 2006. 296. 22 ÁBTL, V-144190. 7. 23 Uo. 37. 24 HL, Budapesti Katonai Bíróság, 041/1957. Hegegy Mihály õrgy. 47. 25 ÁBTL, O-20062. 31. 26 HL, Budapesti Katonai Bíróság, 041/1957. Hegegy Mihály õrgy. 45-61. 20
55
Az 1956-os forradalom és szabadságharc történetét kutató történész szerint a vidéki magyar helyõrségek többsége igyekezett passzív maradni október-novemberben. Védelmezték laktanyáikat, próbáltak a felsõbb parancsoknak eleget tenni, lavíroztak a sûrûn változó utasítások között. Igyekeztek kimaradni a harcokból. Az ÁVH-s tiszteket leszerelték. Együttmûködtek a helyben megalakuló nemzetõrségekkel és nemzeti bizottságokkal. Amikor a novemberi szovjet támadás világossá vált mindenki számára, a Honvédelmi Minisztériumban tartózkodó tábornokok megtiltották a fegyveres ellenállást.27 A 14. számú fegyverbázis parancsnoka, tisztjei és katonái ugyanúgy tettek, mint több más katonai egység, igyekeztek a forradalom sûrûjébõl kimaradni és lojálisan viszonyulni a fõvárosban egyik napról a másikra változó katonai vezetõkhöz és parancsaikhoz. Nem volt egyedülálló jelenség a tápiószecsõi legénységi állomány dezertálása, majd a katonák egyenkénti visszatérése a szolgálati helyére. A forradalom és szabadságharc idején a 14. számú fegyverbázishoz egyetlen haláleset köthetõ, amely emberi hanyagságból eredt. Amit csak erõsít az, hogy Kovács Mária Magdolna édesanyja feljelentése után vizsgálat indult és az elkövetõt meg is büntették. Ha a lány halálát fegyveres összetûzés okozta volna, nyilván az ügyet nem úgy zárta volna le a bíróság, amint Bíró Jánossal tette, hiszen a forradalmárok megölése miatt az 1956 után senkit nem ítéltek el. A bázisparancsnok letartóztatása, elsõ fokú elítélése és a másodfokú bíróság általi felmentése jól mutatja, milyen értelmezési különbségek uralkodtak a hadsereg és a katonai vezetõk forradalombeli szerepének megítélése körül a megtorlás idején. Anka László
A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület rendezvényei a 2013. év II. félévében OKTÓBER 8. (kedd) 18.00 A 150 éve született Körösfõi-Kriesch Aladár pályája és mûvészete Herczeg Renáta egyesületi tag, mûvészettörténész elõadása. A Kalota-vidék szépségei nyomában a tagok vetített képeivel. Vendégünk: Kiss-Cserey Zoltán presbiter és a Bánffyhunyadi Református Közösség elõadói (Deák-terem) 22. (kedd) 18.00–19.00 Magyarok a Távol-Keleten (III.) Emlékezés az 50 éve elhunyt Baktay Ervinre. Az orientalista geográfus két nagy indiai utazása, találkozása Jawaharlal Nehruval 1956-ban (egy találkozó részletei, mely a „magyar ügyrõl” is szólt!) Elõadó: Dr. Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, az MTA köztestületi tagja 19.00–19.30 „100 éve született Baktay Ervin unokahúga, Amrita Sher-Gil” dr. Cseh Gizella elõadása. Meghívott vendégünk: Õexellenciája Gauri Shankar Gupta, az Indiai Köztársaság nagykövete. Közremûködnek a Baktay Ervin Gimnázium diákjai naplójegyzetek és útleírások felolvasásával (Plébániai díszterem)
NOVEMBER 5 (kedd) 18.00 Montenegró és Albánia magyar emlékeinél „Montenegró magyar vonatkozásai” Szirti László rendezõ és Kiss Gábor operatõr-szerkesztõ filmje „Albán mentõs az 56-os forradalomban” címmel egy kalandos életpálya bemutatása. Meghívott vendégeink: a Montenegrói Köztársaság és az Albán Köztársaság budapesti nagykövetei (Deák-terem) 19. (kedd) 18.00. „A Brenta folyótól a Dunáig” – Magyarok Velencénél, olaszok a Dunánál. Az egyesület vetített elõadása. Meghívott vendégünk: Maria Assunta Accili nagykövet asszony és Dr. Gina Giannotti, a Budapesti Olasz Kulturális Intézet igazgató asszonya. Közremûködnek a Kosztolányi Gimnázium „olaszos” diákjai (Plébániai díszterem)
DECEMBER 3. (kedd) 18.00 Magyar emlékek Párizsban (III.) A Francia Akadémia jeles magyar alakjai. Párizsban (is) alkotó magyarok. Egyesületi felvételekkel illusztrálva: „Emlékezés az 50 éve elhunyt Lajtha Lászlóra”. Meghívott vendégünk: Solymosi Tari Emõke zenetörténész (Deák terem) 17. (kedd) 18.00 Magyar irodalmi emlékhelyek (VI.) Gárdonyi Géza külhoni utazásai és „egri remetesége” (Rövid irodalomtörténeti barangolás a 150 éve elhunyt író utazásai és regény-helyszínei nyomában – az egyesület felvételeivel) „Fel nagy örömre, ma született…” A karácsony és a szeretet Gárdonyi életében, alkotásaiban. Vendégünk: Dr. Lisztóczky László irodalomtörténész, tanár úr. Közremûködik: a Gárdonyi Géza Általános Iskola (Plébániai díszterem) MEVE, H-1014 Magyarság Háza, Budapest, Szentháromság tér 6. III. 345-346. t.: (+36-1) 201-1982, m.: 06-20-476-9718 www.magyaremlekekert.hu
[email protected] 27
56
Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Korona, Bp., 2002. 99–100., 124., 155–156., 299., 303.
KRÓNIKA „Polak, wêgier, dwa bratanki” e A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára helye és pozíciója a magyarországi nemzetiségi kulturális intézmények között, valamint a gyûjtemény szerepe a történelmi lengyel-magyar kapcsolatok elmélyítésében és a magyarországi lengyelek kulturális örökségének megõrzésében1 A magyar kulturális élet legnagyobb, közhasznú tevékenységet végzõ intézményhálózatát a közmûvelõdési és közgyûjteményi intézmények alkotják, a hozzájuk kötõdõ civil szervezetekkel, közösségekkel szoros együttmûködésben. A közösségi mûvelõdést szolgáló közmûvelõdési és közgyûjteményi intézményeknek kiemelt szerepe van a magyarság és az itt élõ nemzetiségek elõtt álló korszakos feladatok teljesítésében: a nemzeti-emberi összetartozást erõsítõ közösségi együttlétek támogatásával, a számukra cselekvési teret biztosító közmûvelõdési intézmények és a pótolhatatlan nemzeti értékeket õrzõ közgyûjtemények szakmai munkájának a kiteljesítésével.
A múzeumok országos szervezete, nemzeti és regionális hatókörû intézmények A magyarországi nemzetiségek tárgyi emlékeinek a gyûjtésével a Magyar Néprajzi Múzeum, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum, számos egyházi gyûjtemény, valamint a közelmúltig a megyei és települési fenntartású múzeumok foglalkoznak. A 2012. évi CLII. törvény szerint az addigi megyei múzeumi igazgatóságok megyei hatókörû városi múzeummá alakultak, az állam a feladatkörük betöltéséhez a költségvetési törvényben biztosítja az eszközöket. A 2012. január 1-jén állami tulajdonba és fenntartásba került megyeszékhely megyei jogú városok területén lévõ megyei múzeumok, valamint azok megyeszékhely megyei és nem megyei jogú városok területén lévõ tagintézményei fenntartói megváltoztak. 2013. január 1-jétõl a feladat ellátásához rendelkezésre álló személyi, tárgyi és pénzügyi feltételek egyidejû átadásával a megyeszékhely megyei jogú városok vagy a mûködési engedélyükben meghatározott székhely szerint illetékes települési önkormányzatok fenntartásába kerültek. A megyei intézményfenntartó központok helyébe az átvett vagyonnal, illetõleg intézményekkel kapcsolatos jogviszonyok tekintetében ez évtõl – általános és egyetemleges jogutódként –, az új fenntartók léptek. Mivel minden megyében él vagy élt nemzetiségi származású lakos, valamennyi megyei területileg illetékes múzeumi szervezetnek foglalkoznia kell nemzetiségi feladatokkal. Így a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum néprajzi anyagának pl. a kétharmada szlovák, de jelentõs román és szerb tárgy-együttest is õriznek. A veszprémi múzeum néprajzi gyûjteményének a negyede német, a szekszárdiban pedig a kétötöde kisebbségi (német, szlovák, cigány és szerb). A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum különbözõ tájegységeiben a német, horvát, szlovák, cigány, ruszin, görög épületek, tárgyak, dokumentumok is megtalálhatók, és évente többször nemzetiségi folklór programokra is sor kerül. Más skanzenek az országban további nemzetiségek tárgyi kultúrájára is kiterjesztik a gyûjtõkörüket. Gazdag szakrális anyaggal rendelkezik a miskolci Magyar Ortodox Egyházi Múzeum, a szentendrei Szerb Ortodox Egyházmûvészeti Gyûjtemény és a kecskeméti Görög Ortodox Egyházmûvészeti Gyûjtemény. A muzeológiai szakfelügyelet a hatáskörében folyamatosan vizsgálja az intézmények szakmai tevékenységét és mûködési feltételeit. Tekintettel arra, hogy e nemzetiségi kultúrákkal foglalkozó gyûjtemények és tájházak egyben mûködési engedéllyel rendelkezõ muzeális intézmények is, jogosultak minden muzeális intézményt megilletõ állami költségvetési támogatásra. E lehetõségek körében elsõ helyen említhetõk az EU-s pályázatok köre (TÁMOP, TIOP), a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) Múzeumi Kollégiumának a pályázatai, emellett kiemelt fontosságúak a helyi önkormányzatok által fenntartott múzeumok szakmai támogatását célzó források. 1
Elõadásként elhangzott „A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára 15 éve” címû konferencián Budapest-Kõbányán, 2013. június 18-án.
57
A kulturális terület az említett 2012. évi CLII. törvénnyel módosította a muzeális intézményekrõl, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közmûvelõdésrõl szóló 1997. évi CXL. törvényt (a továbbiakban Kultv.). Ennek keretében a Kultv. 39. § (4) bekezdése – régebben is létezett, ám jogilag nem definiált – új fogalmat iktatott be a jogértelmezés és a jogalkalmazás elõsegítése és megkönnyítése érdekében, éspedig a nemzetiségi bázismúzeum fogalmát. A definíció szerint a nemzetiségi bázismúzeum: olyan múzeum, amelynek alapfeladatai körében szerepel a nemzetiségi feladatellátás, vagy amelynek állományában nemzetiségi nyelvû, vagy nemzetiségre vonatkozó kulturális javak huszonöt százalékot elérõ arányban találhatók. A miniszter az intézményt a mûködési engedély kiadására irányuló eljárás során – erre irányuló külön kérelem esetén – minõsítheti nemzetiségi bázisintézménynek. Bár a korábbi években többször felmerült az igény a kategória jogszabályi rendezésére, és használatban is volt a fogalom – elsõsorban a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum (horvát, szerb és szlovén anyag), a tatai Kuny Domokos Múzeumhoz tartozó Német Nemzetiségi Múzeum, valamint a szlovák és román anyagot gondozó békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum vonatkozásában, a 2012-es törvénymódosítás óta egy intézmény sem kezdeményezte nemzetiségi bázismúzeummá nyilvánítását. Az országos nemzetiségi önkormányzatok az elmúlt években több olyan intézményt hoztak létre, amelyek a muzeális értékek gyûjtését, a gyûjtemények szakmai gondozását (is) végzik. Ilyen formában mûködik az Országos Horvát Önkormányzat által alapított Magyarországi Horvátok Keresztény Gyûjteménye néven bejegyzett intézmény a Vas megyei Peresznyén, az Országos Roma Könyvtár, Levél- és Dokumentumtár, az Országos Roma Közérdekû Muzeális Gyûjtemény és Kiállítási Galéria, a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára, a Magyarországi Ruszinok Közérdekû Muzeális Gyûjteménye és Kiállítóhelye, a Magyarországi Ruszinok Könyvtára, a Szlovák Dokumentációs Központ és a szlovák tájházak szakmai szervezete, a Legatum Kft. Ezek finanszírozását az állam úgy biztosítja, hogy az beépül az adott országos kisebbségi önkormányzat éves költségvetésébe.
Szellemi örökségvédelem A nemzetiségekkel kapcsolatos tevékenység a szellemi kulturális örökség megõrzésérõl szóló, Párizsban, 2003. október 17. napján elfogadott UNESCO Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) kihirdetésérõl szóló 2006. évi XXXVIII. törvény végrehajtása során is megvalósul. A kultúráért felelõs tárca az Egyezmény szellemében kezdte meg a szellemi kulturális örökségvédelem nemzeti rendszerének a felépítését a Kárpát-medencei kultúra iránt elkötelezett közösségek még feleleveníthetõ, nemzedékeken átöröklõdõ örökségének a számbavételével. Az Egyezmény ajánlásaira figyelemmel az érintett nemzetiségek bevonásával készülhetnek el az örökség-leltárak. Az UNESCO – az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – a mohácsi (sokác-horvát) busójárást 2009. szeptember 30-án felvette az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság szellemi kulturális örökség szakbizottságának tagjaként elmondhatom, hogy a szellemi kulturális örökség jegyzékébe és a legjobb megõrzési jó gyakorlatok listájára való felvétel kezdeményezésekor már további nemzetiségi vonatkozású örökségelemet is javasoltunk. A világörökség szakbizottság a magyar világörökségi helyszínek jelölésékor hasonlóképpen figyelembe veszi e sajátosságokat. Ehhez hasonló új lehetõség a Vidékfejlesztési Minisztérium által kezdeményezett kormányrendelet a magyar nemzeti értékek és hungarikumok rendszerezésének szabályairól. Ez utóbbi lehetõvé teszi többek között a kulturális örökség szellemi és tárgyi javai, különösen a népmûvészet, néprajz, filmmûvészet, ipar-, képzõ-, tánc- és zenemûvészet, a természeti és épített környezet értéktárainak a létrehozását települési, tájegységi, megyei szinten, ami az együtt élõ nemzetiségeink számára kiváló örökségszámbavevõ és -megõrzõ alkalom.
A nemzetiségi kulturális örökséget bemutató muzeális „kisintézmények” Magyarországban a múzeumi kisgyûjtemények – vagyis a tájházak, helytörténeti, egyház- és intézménytörténeti gyûjtemények, tájszobák, falumúzeumok – a lokális területi-települési kulturális élet fontos alapelemei. Legyen bárki a fenntartója, tulajdonosa, bármilyen a jogállása, a népi-közösségi kultúra megtartó erejét, a lokális közösségi élethez való ragaszkodást jeleníti meg. Az intézmény a kollektív emlékezet objektív formája, Demeter Z. Mária szerint2 egy tájegység/falu múltjának a megõrzött népi kultúráját, tárgyi örökségét tárja elénk, a hagyományõrzés egyik súlyponti színtere. Az épület, a berendezés elmúlt életformákat mutat be, segít megérteni a közösség történelmét, életvitelét, az azonos2
58
Dr. Demeter Zayzon Mária: Élõ örökség: falumúzeumtól a világhálóig. A magyarországi nemzeti, etnikai kisebbségek egyes közgyûjteményeirõl. Intézkedések és eredmények az esélyegyenlõség terén. Kézirat. OKM Esélyegyenlõségi Fõigazgatóság Esélyegyenlõségi Kulturális Osztály. Budapest, 2010. március. 23. p.
ságtudat kognitív elemeit. Természetes tehát, hogy a tájház gyûjtõnévként említhetõ kiállítóhelyek a hazai nemzetiségek identitás-megõrzõ és átörökítõ intézményei sorában kiemelkedõ szerepet játszanak. A magyarországi tájházak száma európai viszonylatban is jelentõs, mûködtetõjük többnyire valamilyen szintû önkormányzat, esetleg civil szervezet vagy magánszemély. Mintegy negyedük (!), kb. 220 helytörténeti gyûjtemény és tájház valamely nemzetiségekhez köthetõ. Ezek több mint fele a budaörsi Heimatmuseum által koordinált német és 25 százaléka a szlovák anyagot õrzõ, bemutató intézmény. Természetesen horvát, román, szerb, szlovén és kisnemzetiségi – lengyel, ruszin, ukrán, örmény – kiállítóhelyekrõl is tudunk, igaz kisebb számban. Fenntartójuk legtöbb esetben a helyi önkormányzat, illetve a települési nemzetiségi önkormányzat. Mûködésükhöz az állam az országos muzeológiai szakfelügyelet segítségével szakmai iránymutatást és pályázati úton anyagi támogatást biztosít. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon 2009 szeptemberében avatták fel az Elsõ Roma Tájházat. A falu cigánytelepén lévõ tájháznak otthont adó kétszobás épület és néprajzi gyûjtemény a pályázati támogatások segítségével a Rromanes Egyesület gondozásával valósulhatott meg. Jelenleg Magyarországon ez az egyetlen olyan, a múlt század közepére jellemzõ lakhatási körülményeket bemutató tájház, ahol kiállítás keretében nyerhetnek bepillantást a látogatók a romák kultúrájába, szokásaiba, és megismerkedhetnek a használati tárgyaikkal is.
A hazai lengyel állandó kiállítóhelyekrõl dióhéjban Az utóbbi évtizedben sikerült lerakni – a többi nemzetiség mellett – a magyarországi lengyel nemzetiség kulturális autonómiájának is az alapjait. Az ezt jelképezõ intézmények egyike a Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára, amelyet az Országos Lengyel Kisebbségi Önkormányzat 1998-ban alapított. Ahogy Sutarski Konrád rámutat,3 elsõként jött létre a hazai polónia (határon túli lengyel diaszpóra) intézményeinek sorában. A jelentõs magyar és lengyel állami támogatásnak köszönhetõen (amely megközelítõleg fele-fele arányban érkezett), a múzeum épületét 2005–2006-ban sikerült átalakítani: a korábban földszintes épületre egy emeleti szint került. A bõvítés kétszeresére növelte a kiállítóteret és a kiszolgáló helyiségek alapterületét is. Ilyen módon az idõszakos kiállítások helyszínét elkülönítették az 1998 óta mûködõ állandó kiállítás termétõl. Ez utóbbi eleinte a magyarországi polónia tárgyi és történelmi emlékeit mutatta be különbözõ vetületekben: a királyi kapcsolatok, a néphagyományok, a városi élet, a hadi kapcsolatok terén. Már a múzeum mûködésének elsõ éveiben kiderült, hogy az ezeréves lengyel–magyar kapcsolatok teljes felvázolása nélkül a polónia történelmének bemutatása is hiányos. Ennek okán az épület 2005-ben elkezdett felújítását a kiállítás átalakítására is felhasználták, a magyarországi és lengyelországi múzeumokban, archívumokban, illetve magánszemélyeknél kutatták fel a szükséges kiállítási tárgyakat. Az átalakított épület 2006. évi átadásakor a kibõvített állandó kiállítást az alábbi megváltozott névvel nyitották meg újra: „Az 1000 éves lengyel–magyar kapcsolatok”. A kiállítási anyag Lengyelország és Magyarország kapcsolatrendszerének minden történelmi vonatkozását felölelte, az alábbi egységekre bontva: „Királyi és állami kapcsolatok”; „Barátok a bajban”; „Gazdasági kapcsolatok”; „Kulturális és vallási kapcsolatok”; „A magyar polónia tevékenysége”. Ez az egyetlen múzeum a világon, amely – a bemutatott téma vonatkozásában – nem csupán mellékesen foglalkozik a két nemzet hosszú múltra visszatekintõ kapcsolataival, hanem a „Lengyel, magyar két jó barát!” ismert szólás gondolatát állítja a kiállítás középpontjába. A 2010/11-es év újabb újdonságokat eredményezett: a múzeum kiállítási anyagának bõvítésére és korszerûsítésére (ez alkalommal meghatározó módon magyar és kisebb mértékben lengyel állami forrásból) ismét költségvetési támogatáshoz jutott. A múzeum történetével összefüggésben fontos fejleményként említi Sutarski igazgató úr azt a tényt, hogy a budapesti székhelyû múzeum Borsod-Abaúj-Zemplén megyében – 2003-as alapítással – két tagintézményt is létrehozott.4 Egyiket Andrástanyán (Dolna Drenka), a kis lengyel községben, a másikat a hajdanán kényszerûen megszüntetett lengyel falu, Derenk területén. A közigazgatásilag Ládbesenyõhöz tartozó Andrástanyán berendezett Derenki Emlékházat egy hagyományos tornácos parasztházban mûködtették. Az egyik helyiségben fõként Derenkrõl származó, falusi mezõgazdasági eszközök voltak láthatók: többek között takácsmûhely, szövõszék, háztartási eszközök, gabonaszelelõ gép és más mezõgazdasági eszköz. A másik két, közös elõtérbõl nyíló szobát lakószobának rendezték be. Az egyikben derenki bútorok találhatók: ágy, asztal, székek, szekrény. Az egykori Derenken szõtt szõnyegek borították a padlót, a falakon régi derenki lakosokat ábrázoló fényképek függtek. A másik szobába olyan búto3
Sutarski, Konrád: A Magyarországi Lengyel Múzeum és Levéltár állandó kiállítása. „A lengyel–magyar kapcsolatok 1000 éve” és a lengyel népszokások. In: Dr. Székely András Bertalan (szerk.): Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény és ruszin nemzetiségek néprajzából 8. (2011). Magyar Néprajzi Társaság, Bp., 2012. 163. 4 Sutarski i. m. 169–169.
59
Részlet a kiállításból (Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára) rok kerültek, amilyeneket Derenk családjai a falu elhagyása után kezdtek használni. Az Országos Lengyel Önkormányzat és Szögliget önkormányzatának megállapodása alapján 2013. május 25-étõl az ottani tájház két helyiségébe költöztették az andrástanyai anyagot, egyidejûleg megszûnt Andrástanyán a kiállítóhely. Az idegenforgalmilag kiemelt térségben lévõ új helyszíntõl nagyobb látogatottságot remélnek. Derenk dimbes-dombos, erdõs területen fekszik az Aggteleki Nemzeti Park keleti felében, közvetlenül a szlovák határ mentén. Itt található a teljesen felújított volt iskolaépület nyílászárók nélküli, nyitott kialakításban. Bent kapott helyet a falu történetét és a lakói életének további alakulását bemutató állandó fotókiállítás. Ezen az épületen kívül, más emlékhelyeket is érdemes ott megtekinteni: az 1990-es évek elején épített kápolnát, amelyet a háború folyamán lerombolt templom helyére emeltek; a kápolna elõtt elhelyezett keresztet, amelyet a templom szentélye helyére állítottak. A közelben található 1943-ig mûködött, részben rendbe hozott temetõ kapuját ösvény és árkon átvezetõ híd köti össze a kápolnával, a hajdani fõút mentén elhelyezett jelzõtáblákon az egykori telkek helye és utolsó tulajdonosaik neve olvasható. A Múzeum a lengyel néphagyományokat elsõsorban Derenk szemszögébõl mutatja be, hiszen Derenk volt a világon a legdélibb fekvésû lengyel falu, amely több mint 200 éven át (bizonyos vonatkozásaiban a jelen idõkig) megõrizte a lengyel gyökereit, nyelvét és szokásait. E kultúra tárgyi emlékeit a budapesti állandó kiállítás részeként a derenki szobabelsõ, Szögligeten és Derenken pedig teljesebb kiállítási anyag képviseli. A 2012-ben Balatonbogláron megnyílt lengyel civil menekültekrõl szóló kiállítás mellett Sárváron, a Sárvári Lengyel Önkormányzat fenntartásában mûködik állandó kiállítás a lengyel katonai menekültekrõl. 2003-ban a Magyarországi Lengyelség Múzeumát felvették a Lengyel Múzeumok, Könyv- és Levéltárak Állandó Konferenciája Keleti Tagozatának a tagjai közé, ahová csak a legjelentõsebb ilyen típusú múzeumok kerülhetnek be. Az évforduló alkalmából rendezett konferencia teszi rá a koronát a központi lengyel közgyûjtemény másfél évtizedes történetére, amelynek létrehozása, mûködtetése, felvirágoztatása elválaszthatatlan az intézményt mindig szívügyének tartó vezetõtõl: Dr. Sutarski Konrád barátomtól. A múzeum, a fíliái és az említett többi kiállítóhely együttesen és egyidejûleg erõsíti a hazai lengyelség önazonosságtudatát és a népeinket összekötõ tizenegy évszázados, párját ritkítóan mély és õszinte barátságot. Közös érdekünk, hogy az idõk végezetéig lássa el az intézmény eme kettõs, magasztos küldetését. Kívánok ehhez önöknek sok erõt, állhatatosságot és mindkét ország részérõl támogatási lehetõségeket – a szándék erre nézve nem kétséges. Székely András Bertalan 60
Kántor Mihály és Sõregi János szobor Cigándon A Város Napján, 2012. augusztus 19-én a tudós néptanító Kántor Mihálynak, 2013. augusztus 18-án pedig a múzeumügy jeles személyiségének, a régész, etnográfus, helytörténész és újságíró Sõregi Jánosnak avattak szobrot Cigándon. Talán egy négy éve kezdõdött kutatás adhat majd magyarázatot arra, hogy mitõl és miért rendkívül erõs a cigándiak közösségében a tradíció szerepe, hogy az elmúlt majd évszázad során miként aktualizálták újra a közös kulturális örökség egyes elemeit. Nem csupán az ország egyik legszebb és leggazdagabb Falumúzeuma, a gyermekeknek a hagyomány megismerésében segítõ Iskolamúzeum valamint a hagyományõrzõ óvoda, a különféle formációkban nyolc évtizede mûködõ néptánc csoport, és a cigándiak ünnepei igazolják ezt a koherens kötõdést, de az is, hogy a hátrányos helyzetû Bodrogközben – csökkenõ lélekszámmal ugyan – kisvárossá válhatott a település. Tanulságos az is, hogy mindkét mellszobor a helybeli születésû fiatal szobrászmûvész, Czigándi Varga Sándor alkotása, akinek az édesapja és testvére, idõs és ifjabb Varga András is fafaragó (volt), s akinek a Képzõmûvészeti Egyetemen végzett tanulmányait ösztöndíjjal támogatta a közösség, amelyik ma is igényt tart a munkájára. A példaként állított személyiségeknek nem csupán az életútja különbözõ, hanem a település közösségével való kapcsolata is: Kántor Mihály nem helybeli születésû volt, de élete végéig Cigándon munkálkodott, Sõregi János viszont Cigánd szülötte, s bár kapcsolatot tartott a kibocsátó közösséggel, elszármazottként szerzett megbecsülést. Eltérõ volt az indíttatásuk, a társadalmi hátterük is: Kántor Mihály sokgyerekes családból, a tehetségét felismerõ pedagógus és az egyház támogatása révén lett pataki diák, Sõregi János édesapja viszont a helyi közösség által különösen megbecsült személyiség volt: a polihisztor református néptanító, „természetgyógyász” Sõregi Márton (1843–1915). A tiszakarádi születésû, 1905-ben húszévesen Cigándra került fiatal tanító Kántor Mihály (1885– 1968) nem csupán befogadásra lelt, hanem jó hat évtizedig formálója és krónikása volt a településnek. A magyar néprajztudomány és a múzeumi szakma több okból is számon tartja életmûvét. A Néprajzi Múzeumból vagy más intézménybõl a Bodrogközben megforduló kutatók mindig szakmai támogatást és baráti fogadtatást kaptak tõle: Bátky Zsigmond, Ébner (Gönyey) Sándor, Lajtha László nemzedékeitõl az 1950-es, 60-as évek kutatóiig ér a névsor, beleértve a sárospataki várban egymást váltó etnográfusokat: Bakó Ferencet, Balassa Ivánt, Dankó Imrét, Filep Antalt és Janó Ákost is. Balassa Iván szinte Elízeumként emlegette Kántor Mihály családi körét, akiknél szíveslátást és mindenben segítséget remélhetett a néprajz munkása. Kántor Mihály Cigándon tanítógyûlést is szervezett az 1930-as években a pedagógusok néprajzi gyûjtõmunkájának segítésére, ahol megjelent egyebek között a magyar néprajz korszakos jelentõségû személyisége, Györffy István is. Az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyûjtõmozgalom elindításának korai próbálkozása volt ez, aminek nem csupán az lett az eredménye, hogy Cigándról igen jelentõs néprajzi gyûjtésekkel rendelkezünk, hanem az is, hogy a Bodrogköz és Északkelet-Magyarország bõvelkedett a kitûnõ és eredményes néprajzi gyûjtõ tanítókban és lelkészekben. Erre erõsített rá a Sárospataki Református Teológia híres Faluszemináriuma, ami az 1930-as és 1940-es évek fordulóján szervezõdött meg. De hálás a néprajztudomány Kántor Mihálynak egy sor mívesen szép és alapos néprajzi leírásért is, amelyekben mára jószerével örökre eltûnt tárgyakat, eljárásmódokat örökített meg. Leírta például – Bátky Zsigmond bíztatására – a sarlós aratás technikáját, ami a Kárpát-medence peremterületein volt a Kántor Mihály mellszobra, gabona betakarításának munkamódszere a 19–20. Czigándi Varga Sándor alkotása 61
század fordulójáig.1 Megörökítette a karikás ostor készítésének módját, ami századokon át a pásztorember – nem ritkán mívesen díszített – munkaeszköze volt.2 Lejegyezte a cigányok gyékénymunkáját is: azt a több évezredes és kontinenseket átívelõ technikát, ami egyszerre adott hétköznapi tárgyakat a parasztháztartásoknak, s szerény kenyeret a cigándi társadalom szegényebb rétegének.3 Szép leírásában bomlott ki a cigándi körömpe (burgonya) termesztésének históriája és gazdasági jelentõsége: a mai legidõsebbek még emlékeznek rá, hogy a fuvaros gazdák a Tiszántúl, akár a mai Kárpátalja piacaira elszekereztek a korai rózsakrumplival, felvásárlásakor pedig tucatszám álltak sorban a fogatok a kisvasút állomása elõtt.4 Kántor Mihály valóban szerelmese volt a szülõföldjének, s rendkívül precíz, a tájnyelv jegyeit részletezõ leírásaiban maradtak ránk egyebek mellett a Bodrogköz népének egykori hiedelmei, babonái, az emberi élet fordulóinak és az esztendõ ünnepeinek élményszerû bemutatásai is. Elévülhetetlen érdeme volt Kántor Mihálynak a helyi díszítõmûvészet és a tánchagyomány megismertetésében és továbbéltetésében. Részletezõen leírta a len és kender feldolgozásának munkamenetét, és lerajzolta a szõttesek mintakincsét, szinte használható forgatókönyvet adva a háziiparnak, népmûvészetnek errõl az ágáról az újjászületéshez, népi iparmûvészetté alakuláshoz.5 Nem csak rögzítette, de a fiatalabb nemzedékeknek vissza is tanította, ezzel új életre keltette, és színpadra állította a tánchagyományt. A Gyöngyösbokréta mozgalmat megelõzve, 1933-ban Magyar Búzavirág néven csoportot szervezett a tánc, a népdal és a népszokások bemutatására, ami egyaránt lendületet adott a helyi tradíció feltárásának, továbbörökítésének és megismertetésének, s elvitte Cigánd hírét a Kárpát-medencében, de Európa más tájain is – Londonig. Kántor Mihálynak tehát elsõsorban abban volt elévülhetetlen szerepe, hogy a néphagyományt – annak leginkább elmúlásra ítélt idõszakában – újra tanulhatóvá, elsajátíthatóvá tette, színpadon is megmutathatóvá, mint a cigándiak sajátos kulturális jegyét, elõdeiktõl örökölt kincsét. Abban, hogy a cigándiak csoportjai ma is ismerik a keménycsárdást, s hogy az oktatásban a legfiatalabbaktól elkezdve megismertetik, megtanítják a hagyomány számos elemét, meghatározó szerepe van a Kántor Mihály – s persze kiváló kortársai és utódai – szellemiségének.6 Szobra emléket állít minden hozzá hasonló vidéki tanítónak is, akik a nebulók egymást váltó generációit megismertették az elõdök kulturális örökségével, hogy életre szólóan megmaradhasson ragaszkodásuk a kibocsátó közösséghez.
Sõregi János mellszobra, Czigándi Varga Sándor alkotása (Viga Gyula felvételei) 1
Sõregi János (1892–1982) Kiscigándon született. (1923-ig a két bodrogközi falu, Nagycigánd és Kiscigánd önálló közigazgatású volt.) Az északkeleti reformátusság központjában, Sárospatakon érettségizett (1910), majd jogi tanulmányokba kezdett, amit azonban négyéves önkéntes katonai szolgálata megszakított: tartalékos fõhadnagyként tért haza az orosz, majd az olasz frontról, és 1919-ben fejezte be a pataki Jogi Akadémiát.7 Szülõfalujában jogászkodott és gazdálkodott, de néprajzi anyagot gyûjtött és írogatott a Pesti Hírlap számára. 1920ban ismerkedett meg a Bodrogközben kutató Györffy Istvánnal, Ébner (Gönyey) Sándorral,
Kántor Mihály: Bodrogközi adatok a sarlós aratáshoz. Néprajzi Értesítõ XVIII. (1926) 83–86. Kántor Mihály: Hogyan készül a karikás? Néprajzi Értesítõ XIX. (1927) 26–+27. 3 Kántor Mihály: Cigándi cigányok gyékénymunkája. Néprajzi Értesítõ XXI. (1929) 113. 4 Kántor Mihály: A cigándi „körömpe”. Borsodi Szemle V. (1960) 453–458. 5 Kántor Mihály: Bodrogközi len- és kendermunkák, szõttesek. Sárospatak, 1961. Új kiadása: Cigánd, 2002. 6 Kántor Mihály munkásságáról és a cigándiak kulturális örökségérõl összegzõen: Nagy István (szerk.): Cigánd öröksége. Cigánd, 2004. A település históriájához: Hajdú Imre (szerk.): Cigánd története (1289–1972). Cigánd, 1997. 7 Pásti Csaba: Bevezetés. In: Sõregi János: Alföldi kirándulások és tanulmányutak, 6-12. Karcag – Túrkeve, 2002. Alföldi Könyvek, 2. 2
62
Lajtha Lászlóval és Ecsedi Istvánnal, Györffy ajánlotta be a néprajz iránt is érdeklõdõ fiatalembert a debreceni Városi Múzeumba Zoltai Lajos mellé. A Tisza István Tudományegyetemen bölcsészeti tanulmányokat folytatott, 1927-ben szerzett doktori címet egyetemes történelem, régészet és geográfia tárgykörébõl. 1924–25-ben a bécsi Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként csiszolta régészeti és muzeológiai ismereteit. Díjtalan gyakornok majd múzeumi segédõr volt, 1930-ban múzeumõr státust nyert, aztán Ecsedi István halála után, 1936-tól 1950-ig igazgatta a Déri Múzeumot. Szerteágazó munkásságát nehéz lenne röviden számba venni. Zoltai Lajos tanítványaként elmélyülten ismerhette meg és gyarapíthatta a debreceni múzeum kollekcióját. A szoboravató ünnepségen a régész Hajdú Zsigmond emlékeztetett arra, hogy vélhetõen szerepe lehetett Sõreginek a Déri-gyûjtemény Debrecenbe kerülésében is: Déri György kezdetben más településnek szánta nagy értékû kollekcióját. Komoly feladat jutott Sõreginek a Déri Múzeum elsõ kiállításainak létrehozásában is. Neki tulajdonítható a múzeum iparmûvészeti és numizmatikai kollekciójának megmentése is a második világháború végén, amikor az anyagot nyugatra akarták evakuálni. Régészként fõként a panyolai faépítmény feltárása, valamint több debreceni és Debrecen környéki ásatás kapcsolódik a nevéhez.8 Rendkívül jelentõs volt a helytörténeti, néprajzi és tudománytörténeti tevékenysége.9 Nagy számban írt a különbözõ szaklapokban természettudományi, fõként ornitológiai megfigyeléseirõl, õ kezdte el a Déri Múzeum természettudományi kollekciójának kialakítását, és õ rendezte meg a hortobágyi csárda három helyiségében a Hortobágy madárvilágát bemutató kiállítást, ami a második világháborúig volt látható.10 1950-ben politikai okokból nyugdíjazták. Sokoldalú tájékozódásának emlékét õrzik a jószerével egész életében írt naplói, amelyek feldolgozásával már eddig is jelentõsen gyarapodott a múzeumi szakma, de egy részük – hasonlóan Sõregi kiterjedt levelezéséhez – ma is feltáratlan.11 Talán a fenti rövid összegzés is meggyõzõen jelzi, hogy a két jeles személyiség messzemenõen érdemes a cigándiak generációinak emlékezetére. A szobrokkal mindkettõ számára új korszak kezdõdött, emlékeztetve arra is, hogy sok-sok munkával, fáradsággal, a tálentummal jól sáfárkodva, magasra emelkedhet az ember a végvidékeken is. Viga Gyula
A XIX. Partiumi Honismereti Konferencia 2013. szeptember 6–8-a között szervezte meg az idén húsz éves Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság a tizenkilencedik honismereti konferenciáját Nagykárolyban. Az ünnepélyes megnyitót a Károlyi-kastélyban tartották. A Szózat eléneklése után ökumenikus áhítatot tartott Csûry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Illyés Csaba, a római katolikus egyház nagykárolyi fõesperese. A résztvevõket köszöntötte Dukrét Géza, a PBMET elnöke, Kovács Jenõ, Nagykároly polgármestere, Domkó Szilvia, a Kolozsvári Fõkonzulátus konzulja, Riedl Rudolf, a Szatmár Megyei Tanács alelnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Kiss Endre-József, a Kazinczy Ferenc Társaság titkára, Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédõk Szövetségének elnöke, Gaál György, a Kelemen Lajos Mûemlékvédõ Társaság elnöke, valamint Wanek Ferenc az Erdélyi Múzem-Egyesület nevében. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Kovács Sándor, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alelnöke. Ezt követte Dukrét Géza ünnepi beszámolója a társaság húszéves tevékenységérõl. Az idei Fényes Elek-díjakat a következõk kapták meg: Nagy Magdolna Nagyváradról és Kovács Jenõ, Nagykároly polgármestere. A húszéves évforduló alkalmából díszoklevelet kaptak, akik kiváló 8
Sõregi János: A szkíta-magyar kontinuitás. Karcag, 1927.; Méhkas alakú földbevájt üregek feltárása. Debrecen, 1932.; Elõtanulmányok a panyolai földfaépítményhez. Debrecen, 1934.; A hortobágy-görbeháti középkori templom és temetõ. Debrecen, 1935.; Vezetõ a Déri Múzeum régészeti osztályában. Debrecen, 1939. 9 Sõregi János: Ecsedi István (1885–1936). Debrecen, 1937.; Vezetõ a debreceni Déri György ezredes Néprajzi Múzeumban. Debrecen, 1941.; Zoltai Lajos (1861–1939) élete és mûködése. Debrecen, 1942.; Írások a száz éves szabadságharc emlékezetére. Debrecen, 1948. 10 Tóthné Horváth Ildikó: Sõregi János. Bodó Sándor – Viga Gyula (fõszerk.): Magyar múzeumi arcképcsarnok. Bp., 2002. 801. 11 Magyar Életrajzi Lexikon IV: 805–806.; Sõregi János: Debreceni Napló (részletek): hortobágyi kirándulások és tanulmányutak. (szerk.: Pásti Csaba) A Puszta 2000. A „Nimfea” Természetvédelmi Egyesület Évkönyve, 235–246. Szarvas, 2002.; Összegzõen: Korompai Gáborné: Sõregi János hagyatéka a Debreceni Egyetemi Könyvtár Kézirattárában. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 2007. 258–262.
63
eredményt értek el a helytörténeti kutatásban, valamint az alapító tagok és azok, akik több mint 15 éve hûséges tagjai a társaságnak. A délelõtt folyamán két elõadás hangzott el: Németi János helybeli történész ismertette Nagykároly történelmét, Hágó Nándor muzeológus a Károlyi-családról és a Károlyikastélyról értekezett. Ezt követõen a polgármester állófogadást adott a kastély egyik oldaltermében. A konferencia a református egyház gyülekezeti termében folytatódott. Délután a következõ elõadások hangzottak el: Starmüller Géza (Kolozsvár) Nagykároly és környéke egykoron címen bemutatta a vidék kialakulásának középkori történelmét. Fazekas Lóránd (Szatmárnémeti) ismertette a nagykárolyi Károlyiak címereit, Filep Antal (Budapest) Cs. Sebestyén Károly bánsági születésû néprajztudós arcképvázlatát ismertette. Ezután városnézés következett Németi János és Hágó Nándor vezetésével. Másnap az elsõ csoportban egyházi mûemlékeinket ismertette Ujj János (Arad): Az Újaradi Római Katolikus Egyház és templom története, dr. Jancsó Árpád (Temesvár): A temesvári belvárosi zsinagóga története, Pásztai Ottó (Nagyvárad): Pálos örökség a nagyváradi premontrei templomban címmel (a szerzõ betegsége miatt Szebeni Lajos olvasta fel). Ezt követõen nagy személyiségeink életútjainak bemutatása következett: Gaál György (Kolozsvár) Kelemen Lajos életérõl és munkásságáról, Tácsi Erika (Temesvár) Ormós Zsigmond jellemrajzáról értekezett. Ezután dr. Vajda Sándor (Borosjenõ) az 1848– 1849-es szabadságharcban kitûnt nõket mutatta be, akik tettekkel bizonyították hûségüket hazájuk iránt. Matekovits Mihály (Arad) a 310 éve Aradon, a közjó szolgálatában álló minoritákat ismertette. Deák József (Borossebes) egy Arad megyei nemesi család történetét tekintette át. Halász Péter (Gyimesközéplok) a kétszáz esztendeje született Petrás Incze Jánosról küldött ismertetõt, amelyet, betegsége miatt, Debreczeni-Droppán Béla olvasott fel. Wanek Ferenc (Kolozsvár) Halaváts Gyula geológus régészeti és építészettörténeti munkásságát, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Sinka István költõ, író életútját, Nagy Béla (Élesd) Teleki Sándor kalandos életútját ismertette. Délután Szendrõ Dénes (Isaszeg) Dózsa György isaszegi emlékezetét, Vallasek István (Kolozsvár) Grand Miklós buziási néptanító és méhész munkásságát ismertette. Az elõadások két érdekes néprajzi ismertetõvel zárultak: Lázár Katalin (Budapest) Szentek és királyok a magyar népi játékokban címen énekszámokkal illusztrált bemutatót tartott, Kovács Rozália (Érmihályfalva) pedig videofelvétel segítségével ismertette az érmihályfalvi betlehemes játékokat. A konferencia közgyûléssel folytatódott, amelyen megbeszélték az aktuális problémákat, és átadták a tagsági könyveket az új tagoknak. Vasárnap szakmai kirándulásra került sor Bara István (Szatmárnémeti) vezetésével, amelyen megtekintették a környék mûemlék templomait. Koszorút helyeztek el Kismajtényban az 1711-es szatmári béke emlékmûvénél, majd kuruc nótákat énekeltek. Nagymajtényban meglátogatták a római katolikus templomot, Királydarócon, Érszentkirályon a református, Tasnádon a református és a római katolikus templomot. Szõdemeteren megkoszorúzták a Kölcsey-emlékhelyet, végül Szilágypéren megtekintették a református templomot. A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapítvány, Nagykároly Polgármesteri Hivatala, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Dukrét Géza
25 éves a makói Honismereti Kör Még alig éreztük a sorsfordító váltás fuvallatát, amikor a hagyományok iránt érdeklõdõ kis csapatunk szervezkedni kezdett. A közös akarat eredményeként 1988 õszén megalapítottuk a Honismereti Körünket. A nemes ügy elindítását, vezetését dr. Forgó István ny. tanácselnök vállalta, és nagy ügyszeretettel végezte a 2009-ben bekövetkezett elhunytáig. Elmentek az évek, az alapítás óta negyed évszázad telt el. A húsz évrõl készített összefoglalóm a Megyei Egyesületünk 2011-ben kiadott könyvében megjelent, most az utolsó öt évben végzett tartalmi munka áttekintésére vállalkozom. Kezdetben állandó hely hiányában, valahol vendégeskedtünk. Az idõközben megépült Makoveczféle impozáns Hagymaház szívesen fogadott bennünket. Végül a helytörténet fellegvárában, a József Attila Múzeumban kötöttünk ki. Itt rendeztük sorainkat, Szabó Jenõ alapító tagunkat tiszteletbeli elnöknek megválasztottuk. A tényleges vezetés, titkárunk Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna ny. gimnáziumi tanárnõre hárult, akit szakkörös diákjai is követtek. Vezetõnk jó szervezõ és irányító, a megyei egyesület vezetõségi tagjaként is helytáll. Foglalkozásainkat a rögzített terv szerint, meghitt környezetben, a hely 64
szellemét érezve, a múzeum féltve õrzött kincsei között tartjuk. Szívesen hallgatjuk elõadóinkat, akik közül kiemelem dr. Bogoly József Ágoston irodalom- és mûvészettörténészt, Forgó Géza muzeológust. Fontos fórumnak tekintjük az évenként megjelenõ Híradót. A szorgalmas írogató tagjaink és bedolgozóink megjelent anyagából egy csokorra valót gyûjtöttem egybe. Badicsné Szikszai Zsuzsa A búza vetésétõl a kenyérsütésig címû írásában azt fejtegeti, hogy a kis búzaszembõl hogyan lesz foszlós kenyér. Számos értékes írás szerzõje, Bogoly József Ágoston, aki egyik munkájában Révai Miklós nyelvújító munkásságának maradandó értékeit idézte. A karácsonyi ünnepkörbõl az adventet emelte ki dr. Blazovich László megyei elnökünk. A várakozás alkalmas arra, hogy elvonuljunk a világ elöl, és magunkkal foglalkozzunk. Alkalmi táncbemutató és kapcsolatos elõadás során Csókási Csabától tudtuk meg, hogy a magyar táncház módszer az UNESCO szellemi, kulturális örökség listájára is felkerült. Hajdúné Siket Márta azt részletezi, hogy a Szent István téri, eklektikus háza hogyan lett nívódíjas 2010-ben. A megyék legújabb rendezésekor Csanád nevét számûzték a köztudatból, ezért siránkozik a szerzõ, Karacs Zsigmond, csak az egyházmegye tartotta meg az õsi nevet. Rokonai Béla Óföldeák plébánosának, püspöki tanácsos nehéz életútját fogalmazta meg Kovács Mihályné. Nacsa János dr. a makói gimnáziumban végzett Bányai József szobrászmûvész, az osztálytárs munkásságát sok fényképpel illusztrálta. A másik írásában a Budapesten élõ makóiak baráti körének történetét dolgozta fel, jelenleg titkára az utódszervnek, a Makóiak Budapesti Asztaltársaságának. Az elõadásaik témái is a várossal kapcsolatosak, történelmi visszaemlékezések, Erdei Ferenc ellentmondásos élete, a 43-as autópálya, a Hagymatikum-fürdõ, bizonyítják tagjaink ragaszkodását szülõvárosukhoz. Pál Lászlóné bõséges anyagából nehéz választani. Két gimnáziumi neves öregdiákot mutat be. Vajnai János grafikus egy éve rendezett kiállítást a könyvtárban. Háry Ferenc zongorista, zeneszerzõ pályafutását hazánkban és külföldön is elismerték. Könyvét a tanárnõ mutatta be. Siket István László Család történetét tárta a nyilvánosság elé. A Diákéveim Fõtere füzet formájában jelent meg. A szorgalmas kutató, Szabó Jenõ megtudta, hogy Papp Miska a tanulás helyett a színészetet választotta, amiért a család kitagadta, végül híres énekes színészként bebizonyította igazát. Városunk szülötte Pulitzer József, az Amerikában hírnevet szerzett újságkirály gyökereit kutatta Urbancsók Zsolt levéltáros. Óföldeák tanyavilágának kialakulása adott témát Vass Józsefnek, aki. azt fejtegeti, hogy a török idõkben kialakult települési rendszer szerepe miért értékelõdött fel. A különbözõ pályázatokra a tanulók is készítettek pályamunkát. Kiemelkedik Zeitler Ádám dolgozata Makó helyzete a trianoni béke után címmel. Ambrus Emese Gróf Széchenyi István méltatását adja halála 150. évfordulója alkalmából. Csendes Krisztina díjazott pályamunkája a makói kézilabdázás történetét ismerteti, Dégi Mónika pedig a szitakészítés mesterségérõl szóló dolgozatával nyert díjat. A tevékenységünkhöz közel álló múzeum, könyvtár és levéltár rendezvényeinek törzsközönségét gyarapítjuk. Többen a testvérszervezet, a Marosvidék Baráti Társaság tagjai vagyunk. Szeretünk kirándulni, emlékhelyeket kutatni. Egyik kiszombori születésû tagunk kalauzolásával a Rónay emlékeket és a község helytörténeti kiállítását, a temetõben a fõnemesi család síremlékeit néztük meg. Az Európai Kultúra Napja alkalmából, Vass József tagunk, a Kultúra Lovagja meghívására 2010 októberében Óföldeákra látogattunk. Európai kapcsolatok a Kárpát-medencében témakörben elõadások hangzottak el. Kalotaszegre és Torockóra szervezett kirándulásunk maradandó emlékként maradt meg. Õsszel többen az újszegedi Füvészkertbe látogattak, majd a Kerepesi temetõ következett. A csoport a Néprajzi Múzeumban a volt makói diákot, Tari János operatõrt látogatta meg. Ezután a régi Csanád megye déli része következett. Az õscsanádi templom megtekintése után, a körünk tagjai Nagyszentmiklóson elõadást hallgattak a kastélyban, majd a Bartók Béla és Révai Miklós emlékhelyeken koszorúztak. Régi óhaj teljesült 2011 nyarán, a Marosvidék szervezésében eljutottunk Moldáviába a csángómagyarok lakta vidékre. Utazásunkat megelõzte 2009 januárjában a makói múzeumban rendezett kiállítás, így a valóságban is láthattuk az ott élõk életét, kultúráját és ragaszkodását magyarságukhoz. Egy évvel késõbb teljessé vált óhajunk, mert Gyimesbe is eljutottunk. A makói kiállítást megnyitó Halász Péter fõtanácsos vezetett bennünket, többek között bemutatta a híres gyimesfelsõloki Árpád-házi Szent Erzsébet Liceumát, melynek híre messzire jutott. Megjegyeztem alapítója, szellemiségét alakító Berszán Lajos plébános úr nevét. A fõvárosban mûködik egy szerény, nyugdíjas csoport a Budapesti Makóiak Asztaltársasága. Az elõd gyökerei az 1960-as évekig nyúlnak vissza, de attól szellemiségében és nevében is eltér. A Társaság tagjainak célja egyszerû, szervezeti formában figyelik a szülõváros fejlõdését, és újabban arra kíváncsiak, hogy a Makovecz-épületek miként szolgálják a lakosságot. A titkári teendõket Nacsa János régi diáktársam, barátom látja el. Évek óta, különbözõ utakon, naprakészen én látom el a várossal kapcsolatos anyaggal. Ezek felhasználásával tájékoztatja a tagságot az összejöveteleken, amelyet kéthavonta tartanak az egyik pesti kiskocsmában. Az elmúlt év közepén felvetõdött, hogy ezt a gyakorlatot bõvíteni, társaságaink szintjére kellene emelni. Az elképzelést gyors tett követte, mert barátom elkészí65
tette az Együttmûködési egyezmény 6 pontba foglalt tervezetét, amely a vezetõk aláírásával véglegessé vált. Mindez 2012. szeptember 8-án a makói gimnáziumban bonyolódott, és egybeesett a 60 éves érettségi találkozónkkal. Az egyezményünk teljes szövege megjelent a Honismereti Híradónk XXIV. évf. 1-2. számában. Gondolatomat a megjelent írás utolsó mondatával zárom: „Mindkét társaság bízik a közös eredményekben, amelyek mindkét fél javát szolgálják. Ilyen együttmûködésre kevés példát találunk hazánkban.” Siket István László
Hagyományok újrafogalmazása Meixner Etelka kiállítása Veszprémben Meixner Etelka 1978-ban Siófokon született, Lajoskomáromban nevelkedett, alkotótevékenysége színterének mégis Herendet tartja, ahol a Porcelánmanufaktúra tervezõmûvésze immár 11 éve. Mûvészete, munkássága nyomán szûkebb hazájának, a Herendi Porcelánmanufaktúra termékeinek hagyományaiból táplálkozik. Alkotásaiból számos kiállítást rendeztek. A munka szeretetét, az anyag tiszteletét, a porcelán világát a Magyar Iparmûvészeti Egyetemen Schrammel Imre irányítása alatt sajátította el. Egyéni utakon járó, sokoldalú, kísérletezõ kedvû mûvész. Pályafutása a Herendi Porcelánmanufaktúrához fûzõdik, ott készítette diplomamunkáját, ahol a tanulmányok végeztével munkába is állt. A gyárban több új figura, dísztárgy és számos hagyományos dekoráció újrafogalmazása fûzõdik nevéhez. Meixner Etelka hitvallása az ember, az élet szeretete, mely nem csupán alkotásaiban fejezõdik ki. Munkássága nyomán a Herendi Porcelánmanufaktúra klasszikus termékei mellett megjelentek az új felfogású, formabontó, úgynevezett designer darabok is, amelyek elsõsorban a fiatalabb vásárlók tetszését nyerték el. A herendi porcelánok így az átvilágított (litofán) lámpákkal, nagyméretû vázákkal és egyéb dekortárgyakkal bekerülhetnek a modern szellemben berendezett otthonokba. A Herenden készült alkotásokra felfigyeltek külföldön is: sárkányfiguráját 2012-ben a Vogue magazin ünnepi ajándéknak javasolta. Többek között õ tervezte a 2008-as frankfurti Ambiente Herend standjának fõ látványosságát, a Tengeri jelenetet, és az idei vásáron is nagy sikert aratott a Gyöngyös készlete. A tárlaton látható többek között: Teáskészletek (2002), Szelencék (2003), Vázák (2006), Gyöngyös készlet (2008), Hunimals – Õshonos fajok (2012), Excentrikus tálak (2012), Rizsföldek (2013), Cseppenés (2013). Kültéri szobra, a négy méter magas, egy tonna súlyú, belsõ világítású porcelánból készült Életfa a Veszprém Aréna elõtt látható. Újabb szobrát hamarosan a balatonalmádi Kézfogás szoborparkban állítják fel. Kézfogás címû szobrát augusztus 20-án a hasonló elnevezésû balatonalmádi Európa Szoborparkban avatták fel. A veszprémi Dubniczay-palota Várgalériájában rendezett kiállításán Oroszlán Szonja színmûvész gyermekkori élményeit elevenítette fel személyes hangú megnyitójában. Elmondta, hogy az Iparmûvészeti Egyetem közelében lakva bizonyosan ismeretlenül is találkozhattak. Nincs kizárva, hogy Etelkát többször látta rajzmappával. Grafikus szeretett volna lenni, de végül is nem az lett, és ez így jó! – Nagyon megfogott Etelka mûvészetében az elegancia és egyediség. Az egyik kiállított alkotásán a gondviselés tálba csöppent könnycseppjét érzem – fogalmazott. S hozzátette: – Vele együtt vallom, hogy nem engedjük át mûvészetünket a gépek, a technika hatalmának.
Részlet a kiállítás megnyitásából (Tóth-Baranyi Antal felvétele) 66
A tárlaton a vendégeket dr. Simon Atilla, a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. vezérigazgatója és Hegyeshalmi László, a Mûvészetek Háza igazgatója köszöntötte. Matyikó Sebestyén József
In memoriam
Ismét elment egy õrálló a déli végekrõl! Pataky András (1932–2013) Családtagjai, volt tanítványai, barátai, tisztelõi, községének számos lakója vett végsõ búcsút 2013. június 3-án Pataky Andrástól, „mindenki tanító bácsijától”, hely- és régiótörténésztõl, Belsõ-Drávaszög évtizedek óta fáradhatatlan kutatójától a kopácsi temetõben. Vörösmarton 1932. január 1-én született. Újvidéken végezte a tanítóképzõt. 1953-ban szülõfalujában kezdte tanítói mûködését. 1955-tõl Kopácson, majd a kopácsi iskola megszûnése után, 1960-tól 1988-ig, nyugdíjazásáig a szomszédos Laskón tanított. Már tanítói pályafutása alatt gyûjtötte az ismereteket a Drávaszög hiedelemvilágáról és a vízi élettel kapcsolatos történetekrõl, valamint a Drávaszögben, a történelmi idõk folyamán elpusztult magyar települések múltjáról. 1960-ban jelent meg az elsõ dolgozata a Zágrábban kiadott Magyar Képes Újságban A Drávaszög vízi élete címmel. Ezt követõen egymás után láttak napvilágot kisebb-nagyobb írásai különbözõ sajtótermékekben, a korábbi Jugoszláviában, a mai Horvátországban és Magyarországon. Megjelent írásainak száma 200 fölött van. 1964-ben a Pécsi Janus Pannonius Múzeum évkönyvében publikálta A kopácsi népmesék címû dolgozatát. 1974-ben Szabadkán adták ki A kopácsi vejsze címû munkáját. Közös írása volt Katona Imrével A kopácsi népballadák címû könyv, amely Újvidéken jelent meg. Nagyobb lélegzetvételû írása Délkelet-Baranya elpusztult települései címû mûve, ami az Eszéki Levéltár évkönyvében jelent meg. 1992-ben könyv alakjában Újvidéken Baranya titkokat rejtegetõ földrajzi nevei címû munkáját jelentették meg. 2003-ban látott napvilágot Délkelet-Baranya a földrajzi nevek tükrében címû könyve. Több kéziratát a Magyar Néprajzi Társaság közölte kiadványaiban. Élete szinte utolsó pillanatáig írta Kopácsnak és a Drávaszög településeinek krónikáját. Rögzítette egy hajdan volt világnak a történetét, mentette írásaiban a vészesen fogyó magyar közösség múltjának és jelenének eseményeit. Ezek a Drávaszögi református kalendáriumban és a Csúzai füzetekben láttak folyamatosan napvilágot. Irodalmi munkássága mellett kiemelkedõ volt a Drávaszög magyarságának megmaradásáért folytatott céltudatos tevékenysége. Nemcsak tanulóit nevelte a magyar nyelv szeretetére, megbecsülésére, de írásain, szervezett elõadásain a felnõttekbe is próbált meggyõzõ erõvel hitet és magyarságtudatot, megtartó erõt önteni. Az 1990-es évek elején kitört délszláv háború során mindaddig ott maradt a településén, míg csak a közvetlen életveszély nem fenyegette. Az elmenekült lelkészek helyett végezte a temetések szertartásait nemcsak saját református gyülekezete halottainál, de más felekezeteknél is. 1997-ben Siklóson megjelentette a Rettegõ türelem címû könyvét, amelyben a délszláv háború azon borzalmait írta le, amit a Drávaszög magyarjai elszenvedtek. Fáradhatatlan és felbecsülhetetlen értékû munkásságát, amit példamutató módon pazarolt egész élete során maroknyi népére, a Honismereti Szövetség Bél Mátyás – Notitia Hungariae Emlékéremmel ismert el, amit 2006-ban vehetett át a Szekszárdon rendezett Honismereti Akadémián. A Határon Túli Magyarságért Alapítvány 2011. március 11-én Életmû-díjban részesítette. 2011. augusztus 19-én, a Parlament Delegációs Termében Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestõl, a Magyarország miniszterelnöke által adományozott Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért tagozat kitûntetést, a díjjal járó emlékplakettet és oklevelet vehetett át. Külön igen nagy öröm volt számára, hogy a díjat a Magyar Parlamentben vehette át. Minden értékes ember eltávozása nagy veszteség, de különösen az, egy létszámában oly kicsiny és egyre fogyatkozó közösség számára, mint a horvátországi magyarság. Simor Ferenc 67
Búcsú Ág Tibortól (1928–2013) Este jöttem haza Nagymegyerrõl, Ág Tibor temetésérõl. Emlékeimet idézve látom a lakását, ahol egy hatalmas polc van, azon katonás rendben az 1950-es évektõl kezdõdõ népzenei gyûjtéseinek magnetofonfelvételei, alattuk pedig azok kottás lejegyzése. A felvidéki magyarság szinte összes népdala és balladája, vagyis múltunk egy jelentõs darabja. (Része, szegmentje – nem is tudom, hogy mi a jó kifejezés.) A lexikon meghatározását – amely szerint népzenekutató, karnagy, zenepedagógus – még valamivel ki kell egészítenünk: talán az a jó szó, hogy örökségünk õrzõje és átadója. Ág Tibornak, akit 25–30 éve ismerek, sokat köszönhetek, hisz gyûjtõútjaira sokszor elkísérhettem, s azután õ mindig átadta nekem gyûjtéseit és lejegyzéseit. Lelkesedése jótékony hatással volt rám. Ha arcát látom, hallom is szólítását és hallom, ahogy panaszkodik az õt ért megaláztatásokról. „Tudod, Zolikám…” kezdte, és a folytatás tele feltételes móddal. S ezen feltételes módok arról szólnak, ha ez nem lett volna, meg, ha az nem lett volna, ha így, vagy ha úgy történt volna, ha egy kicsit több (megérdemelt) segítséget kapott volna az anyaországtól, ha nem megy el oda saját pénzén, ha akkor nem gyûjtött volna, akkor… Élete tele van keserves élménnyel, ám életének értelmét pont ez a keserves munka és annak eredménye, a hatalmas gyûjtés adja. Ág Tibor gyûjtötte több mint tízezer népdalból számos kiadvány jelent meg. Az elsõk közül való talán a legjelentõsebb, ezért a polcomon Kallós Zoltán balladagyûjtése mellett áll: egyforma terjedelmûek, és közel egyidõben jelentek meg, a Vétessék ki szóló szívem címû könyv Ág Tibor gyûjtötte magyar népballadákat tartalmazza. Ezt a pozsonyi Madách Kiadó1979-ben jelentette meg a kézirat leadása után tíz évvel!? De van a polcomon egy olyan stencilezett kiadvány is, amelynek Daloskönyv a címe, és a Csemadok Központ Titkársága adta ki 1953-ban száz példányban. Az Édesanyám rózsfája (Palóc népdalok) címû gyûjteményt szintén a Madách Kiadó jelentette meg 1974-ben. (A bevezetõt Tõzsér Árpád írta.) Ezután sokáig semmi. Én ekkor ismertem meg Ág Tibort, és sokat jártam vele: a könyveihez fotókat készítettem, és néhány könyvénél bábáskodtam, segítettem másokkal együtt a válogatásban, a szövegek
Ág Tibor népdalgyûjtés közben (Móser Zoltán felvétele) 68
gondozásában. (Ezek az utak természetesen nekem is nagyon fontosak voltak, bár nem vagyok népdalgyûjtõ, de rengeteget tanultam a gyûjtés közben, a beszélgetések alkalmával.) Jelentõs lépés volt a kiadások terén a Huszár László vezette, dunaszerdahelyi Gyurcsó István Alapítvány létrejötte, hisz számos kottás könyve itt jelent meg: Vígan zengjetek citorák, Csallóközi betlehemes játékok és mendikák, gyûjtötte és válogatta Ág Tibor, 1992.; Bíborpiros szép rózsa. Népzenei gyûjtés Peredrõl, a dallamokat válogatta: Ág Tibor, 1996. Felsütött a Nap sugara. Kelet-Szlovákiai népdalok, 1999. (MC melléklettel); Lement a vacsoracsillag. Bartók Béla születésének 120. évfordulója alkalmából. Válogatás az 1910-es év nagymegyeri gyûjtésébõl, összeállította Ág Tibor, 2001.; Csináltassunk hírharangot, Nyitra-vidéki népballadák, 2001. (CD, MC melléklet); Semmit sem vétettem Nyitra városának. Nyitra-vidéki magyar népdalok, 2004. (CD melléklettel); Az árgyélus kismadár. Martos község népzenéje, 2006.; Csillagoknak teremtõje. Mátyusföldi népdalok, 2009.; Nem szánt-vet az égi madár (Motyovszki Józsefné Kovács Teréz a gömöri nótafa), 2010 (CD melléklet). A Kalligramnál 1999-ben kiadott Az Aranykert muzsikája. Csallóközi népdalok címû félezer oldalas kötet igen bõséges lejegyzett anyagot tartalmaz. A Lilium Aurum Kiadó jelentette meg 1996-ban a Ki népei, vári vagytok, 2007-ben pedig Kunyhók hûsége. Népdalkutatók nyomában Szlovákia magyarlakta vidékén címû gyûjteményeit. Végül meg kell említeni a Nap Kiadót, akik a bodrogközi gyûjtést adták közre 2009-ben. Ezzel a dedikációval kezdõdik a könyv: „Köszönettel adózom feleségemnek és gyermekeimnek, akik sokban hozzájárultak a munkámhoz. Továbbá ez úton mondok köszönetet mindazoknak az idõs énekeseknek, akik bizalmukba fogadtak és átadták azt az örökséget, ami nem más, mint zenei anyanyelvünk.” A fenti lista biztosan nem teljes, hisz hiányoznak a felsorolásból a rádióelõadások, cikkek, tanulmányok, a MNT köteteiben megjelent népdalok. De azért egyet még megemlítek, az utolsó, Cserepek címmel tervezett, emlékeit tartalmazó kötet kéziratát fél éve nekünk küldte el, hogy stilizáljuk és szerkesszük meg. Amikor egy hete jött a telefon, s benne a szomorú hír, hogy meghalt Ág Tibor, persze, hogy szíven ütött – ráadásul négy hét alatt ez volt az ötödik ilyen hír! –, de nem nagyon lepett meg, mert tudtam, Vörösmartyt idézve, hogy lassan, valóságosan és jelképesen is hajolt a sír felé. A temetésen sokan ott voltak azok közül, akiket segített, akiket népdallal „táplált”, akik között gyûjtött, akiket vezényelt több évtizeden keresztül. Én az alsóbodoki asszonyok között álltam, akik a sírnál énekeltek, és tudtam, hogy ez – hogy õk itt vannak és énekelnek – mit jelent! Hisz a Nyitra-vidéken gyûjtött népdalok és szokásdalok képezik Ág Tibor gyûjtésnek legnagyobb részét. Olyan bõséges anyag gyûlt össze, hogy a legjavát kiválogatva csak három-négy kötetben fért el. Miért szánja valaki egész életét oly hiába tetszõ dogokra, mint a népdalgyûjtés? Miért gyûjtünk népdalt a XX. század végén, a harmadik évezred elején, itt és most? Miért megy el valaki magnetofonnal hidegben és hõségben Zoboraljára, Gömörbe, Bodrogközbe? Rövid válaszom: mert tudja, hogy értéket ment, és ha õ nem gyûjti össze és jegyzi le, örökre elvész. Ezt már így érezte Kodály és Bartók is, de mostanra ez az érzés bizonyossá vált. Ismertem Ág Tibor gondjait, az õt oly sokszor körülvevõ közönyt, támadást és leleplezést, de akárhány ellenérvet is sorolok fel, mégis azt mondom, hogy õt boldognak tudom elképzelni. Pontosabban: így kell õt elképzelnünk. Nekem a temetésén is a mosolygós arca jelent meg. A család, a pályatársak szívében most szomorúság lakozik, de hamarosan õk is úgy fogják látni, mint én, és akkor mindannyian boldogságot fogunk érezni, és a helyén látni és tudni az életmûvet, amely hatalmas és örökbecsû. Móser Zoltán
Halmos Béla (1946–2013) Két fénykép fekszik asztalomon, mindkettõn Halmos Béla látható. Az egyiken hosszabb a haj, keskenyebb az arc, a másikon éppen fordítva. Az egyiken a hangszer nagyobb, a másikon a mûvész. Minden egyéb – bajusz, vonós hangszer, lelkesült átszellemültség – ugyanaz. Az egyik kép 1973-ban készült, a másik 2013-ban – 40 esztendõ a különbség. Ez a negyven esztendõ a hazai táncházmozgalom eddigi története, amire ez év tavaszán emlékeztünk, éppen a közremûködésével szerkesztett „Meg kell a búzának érni” címû konferenciával és tanulmánykötettel. Errõl a táncházmozgalomról írja Halmos Béla az Elõszóban teljesen indokolt önérzettel, hogy „világszerte példaként szolgál az eltûnõ-félben lévõ 69
[…] tradicionális kultúrák megfelelõ, a jövõben is alkalmazható elemeinek továbbéltetésére. Ilyen felfogásban hozzájárulhat az örökölt nemzeti hagyományok és a formálódó egyetemes világkultúra között ma még fennálló feszültségek feloldásához és egy mûködõképes kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez nem hipotézis – teszi hozzá indokolt fõvetéssel –, hanem a táncházmozgalom négy évtizedes gyakorlatából származó hazai és külföldi tapasztalatok, visszajelzések összessége.” 1 S most íme, váratlan halálának hírét hozta 2013. július 18-án az éteren át érkezõ posta.
* * * Halmos Béla a trianoni diktátum 26. évfordulóján, 1946. június 4-én született Szombathelyen, de gyermekkorának nagy részét Gyulán töltötte, s tanulmányait is ott kezdte el. 1970-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Mûszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, városrendezésre szakosodott tervezõ építészmérnökként, majd a Városépítési Tudományos és Tervezõ Intézetben helyezkedett el. Népzenével és megzenésített versek éneklésével már egyetemista korában foglalkozott, és istenadta tehetségével hamar a kibontakozó népzenei- és néptánc-mozgalom élvonalába került. Az építészmérnökbõl népzenekutatóvá és népzenemûvelõvé vált Halmos Béla szakmai munkássága négy szálon indult és fonódott erõs kötélzetté. Éspedig a kiváló népzenekutatók szakmai támogatásával kezdett, fõleg erdélyi falvakban végzett, elsõsorban magyar és román népzenét gyûjtõ terepmunka, aztán a táncházi zene, különösen az autentikus hegedûjáték oktatása, a táncházi zenekarokban való muzsikálás, végül pedig az általa és mások által gyûjtött, elsõsorban mezõségi népzene tudományos elemzése, feldolgozása. Mindezek a feladatok természetesen nemcsak hogy nem váltak szét Halmos Béla munkásságában, de még csak nem is jelentettek számára a szó szoros értelemben vett munkát, vagy legalábbis nem vált el mûvelése során a jókedvû és teljes örömmel végzett szórakozástól. Ebben a termékeny kettõsségben született Ádám István és bandája (Egy széki zenekar monográfiája) címû kandidátusi disszertációja (1986), továbbá számos, önállóan és társszerzõkkel készült tanulmánya, elsõsorban a széki hangszeres tánczene témakörében. Mûveinek másik részét adják azok a CD-lemezek, amiken önállóan, vagy a Sebõ–Halmos duóval, fõként pedig a Sebõ, a Muzsikás és a Kalamajka együttessel játszik. Emellett jutott ideje arra is, hogy a Magyar Mûvelõdési Intézet keretében Hangszeres Népzene Kutató Csoportot hozzon létre és mûködtessen, aztán 1999-tõl elkezdje a Táncház Archívum szervezését, melynek 2000-tõl kinevezett osztályvezetõje lett, s a táncházmozgalom, a színpadi néptánc és más népmûvészeti mozgalmak történetét és eredményeit kutatta és archiválta. 2001-ben a Hagyományok Háza Népmûvészeti Mûhelyébe került, majd a Lajtha László Folklórdokumentációs Központba, ahol immár a Táncház Archívum vezetõjeként dolgozott. Közben, alkalmi fellépésekkel és a táncházi zenéléssel is foglalkozott, majd 1990-tõl 2009-ig a Kalamajka együttes prímásaként elõbb a Molnár utcai Mûvelõdési Házban, majd az táncházában muzsikált. * * * Halmos Bélával és a táncházmozgalommal két területen, kétféle formában kerültem kapcsolatba: egyrészt mozgalmi, hogy úgy mondjam fegyvertársi jelleggel az eszmék világában, másrészt nagyon is hétköznapi módon: éveken át egy szobában dolgoztunk a Budai Vigadó épületében. 70
Hogy a mozgalmi szinten létrejött kapcsolat pontosan mikor kezdõdött, nem tudnám megmondani. Nyilván a kezdetek kezdetén, az idõ tájt, amikor elõször röpült föl a páva a Magyar Televízióban, amikor a táncház- és a honismereti mozgalom természetes módon közel került egymáshoz. Nem véletlen, hogy a Honismeret folyóirat elõdjének, a Honismereti Híradónak próbaszáma a Hová röpül a páva? címet viselte. Halmos Béla akkor ugyan – a Sebõ Ferenccel alkotott párosban – kiesett a „versenybõl”, de szólistaként, gitárral kísért magyar népdalaival egyhetes NDK-beli nyaraláshoz jutott. Ezzel indult 1969-ben az úgynevezett Sebõ-Halmos duó, amibõl aztán 1974-ben megalakult a Sebõ-együttes. Nevük hamarosan összefonódott az 1973-ben indult táncházmozgalommal, s az akkori idõkbõl elsõsorban azokra az alkalmakra emlékszem, amikor néhányszor elhívtak, hogy a táncok szüneteiben diavetítéses kiselõadással járuljak hozzá a táncházas fiatalok népismereti tudásának gyarapításához: milyen tájakról is valók azok a táncok, amiket olyan szívesen ropnak a különféle helyszíneken. Legszívesebben persze a moldvai csángókról beszéltem és vetítettem. Ily módon valóságos önképzõkörök lettek ezek a táncházak, ahol a résztvevõk – elõadók és hallgatók – tanulva tanítottak, s a tánc- és a hon ismerete bennük valósult meg igazán. Honismereti munka volt ez a javából, én legalábbis annak tekintettem. De ezen kívül is számos közös vonása volt e kétféle mozgalomnak, formailag és tartalmilag is. Születésük idõszakában az akkor divatos „három t-és” szóhasználat szerint mindkettõ az tûrt kategóriába tartozott. Ha nem is egyforma mértékben, de mindkettõ igyekezett a Hazafias Népfront védõernyõje alá húzódni, mindkettõ gyakran azonos személyekkel, hasonló elképzelésekkel, szándékokkal szervezõdött. Kimondva, kimondatlanul a szellemi fronton megvalósított nemzeti honvédelem része volt mindkettõ: azonos célokkal, hasonló csatatereken, talán csak az alkalmazott fegyvernemekben mutatkozott eltérés. „Igazi” közelségbe aztán akkor kerültünk egymáshoz, amikor lemondva a Magyar Mûvelõdési Intézet igazgatóságáról, mint tudományos fõmunkatárs Halmos Bélával egy szobában dolgoztam tovább, az 1990-es évek második felében. Itt aztán szinte korlátlanul volt módunk egymás munkájának és gondolatainak alaposabb megismerésére. Mindketten ahhoz az embertípushoz tartoztunk, akik szerint „a munkaidõt föltétlenül munkával, de nem föltétlenül a munkahelyen kell eltölteni”, így aztán nem nagyon zavartuk egymást, kapcsolatunk sokszor hetekig a különféle telefonüzenetek kölcsönös átadására szorítkozott. De ha belekaptunk valami jóféle, mindkettõnket érdeklõ témába, órákig fûztük a szót és ûztük az eszünket. Különösen egy-egy külhoni tanulmányutunkat követõen volt mirõl beszélnünk, s azt hiszem ezek a beszélgetések kölcsönösen hasznunkra voltak. Emlékszem: százfelé kapkodó munkastílusom kátyúiból, egymást hajszoló határideim csapdáiból sokszor bámultam irigykedve Béla látszólag kényelmes élet- és munkavitelét, tempósan következetes munkastílusát, ahogyan a Táncház Archívum nagy ívû alapozásához fogott s a mézet és a virágport gyûjtõ méhek szorgalmával halmozta az anyagot a maga teremtette lépek sejtjeibe. Pedig Béla nem volt szobatudós! Azt hiszem egy éjszakába nyúló táncházban való hangulatos muzsikálást nem cserélt volna el akármilyen magasröptû tudományos konferenciával, vagy többíves dolgozat elkészítésével. Legboldogabbnak pedig talán akkor láttam, mikor többhetes, talán szilágysági gyûjtõútjáról hazatérve, ahol a helybéli cigány-együttesektõl gazdag anyagot sikerült rögzítenie, szokott mackósságával lerogyva, mintha éppen most fújná ki magát, csillogó szemekkel számolt be az eredményrõl, majd így végezte: „Heteken át nem láttam fehérembert …! – majd egyet legyintve hozzátette: de nem is nagyon hiányoztak!” Halmos Béla sokfélét mûvelt, számos munkáját sikerült befejeznie, de többnek a bevégzését hagyta az utána következõkre. Szerencsénkre sokan vannak ilyenek, mert Béla az úttörõ, vagyis az utat törõ emberek fajtájából való volt, aki szép számban képezte, nevelte az utódait, szellemi örököseit, akik majd bevégzik mindazt, amit õ elkezdett. Csak bölcs humorú, mindet komolyan vevõ, de semmihez sem görcsösen ragaszkodó, szeretetreméltó egyéniségét fogjuk nélkülözni, nagyon sokáig. Halász Péter
71
KÖNYVESPOLC honismereti tevékenység háromféle megközelítésben fordulhat elõ: lehet tudományos célzatú, hazafias, nevelõ-oktató, továbbá közösségformáló és identitáserõsítõ 2013-ban újabb rangos kiadvánnyal – a köszöntõkö- célzatú. A szerzõ vázlatosan ismerteti egy monografikus tetek sorában a harmadik kötettel – gazdagodott a Veszp- tanulmánykötet felépítésének vázlatát, a helyismereti rémi Szemle könyvsorozata s egyúttal gazdagodott minimum jegyzéket, továbbá a települési identitást erõVeszprém honismereti irodalma is. Februárban vehette sítõ jelenségeket is. kézhez dr. Csiszár Miklós nyugalmazott könyvtárvezetõ, A kisiskolások számára a környezetismereti oktatás a a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület titkára, a honismereti nevelés színtere. Horváth Elvira a kisiskoVeszprémi Szemle várostörténeti folyóirat fõszerkesztõ- lások és az állatkert címû írásában a veszprémi je az õt 70. születésnapja alkalmából fenti címû köszöntõ Zooiskola 1990-es évekbeli beindításának (alsó tagozakönyvet, amelyet Tölgyesi József szerkesztett. tos) osztályokra lebontott munkatervét ismerteti. A tanulmánykötetben 31 szerzõ – kutatásainak megJegesné Rémesi Irén a „Mesés hármas”, a pedagófelelõ tematikájú írásával köszönti a neves honismereti gus–gyerek–szülõ együttmûködése a „Kék Madár progkutatót. A szerzõk mintegy 90 százaléka veszprémi, illet- ramban” címû összefoglaló munkájában a veszprémi Báve Veszprém megyei illetõségû. A kutatási terület sok- thory Iskola interaktív pedagógiai szemléletû, minden színûsége miatt a tanulmányok a következõképpen gyermek számára pozitív tanulási attitûd kialakítását céltematizálhatók: a helytörténeti munkák közül Veszprém zó sokoldalú fejlesztõ programját mutatja be. A Báthory város „történelméhez” kötõdõ tanulmány az Eötvös Kár- Iskola tevékenységének másik arculatát az országos méoly Megyei Könyvtár Helyismereti Gyûjteményének retû internetes pályázati versenyrõl Milló Ildikó szervetörténete (szerzõk: Édes Gyuláné – Szabóné Vörös zõ mutatja be. Györgyi – Vereskuti Klára). Hogya György Veszprém Tatai Zoltán a „Vidéki középiskolás kollégiumok a város fertõtlenítõjének történetérõl írt közlést. Veszprém megye más városait, tájegységeit érintõ tanulmányokat NÉKOSZ társadalmi és politikai szerepe” címû tanulmáolvashatunk Illés Mária, P. Miklós Tamás, Vesztróczi nyában a Györffy István Népi Kollégium mintájára László, továbbá Elek Miklós és Hudi József tollából. A 1946-ban útjára indult kollégiumi mozgalomról írt, sajtótörténeti közlemények között Ács Anna az elsõ fü- melynek célja a demokrácia iránt elkötelezett népi szárredi hetilapról, Kovács Gyõzõ a Pápai Lapok idõjárási mazású képzett értelmiség mielõbbi kinevelése volt. A köszöntõ írások sorában két pedagógusportrét isjelzéseirõl ír. A hadtörténeti tanulmányok sorában Földes Ferenc írását Zombat István (1848/1849-es) honvéd- merhet meg az olvasó. Lányi Katalin az 1970-ben elezredesrõl; Rainer Pál közlését Szakolca 1918. évi cseh- hunyt Kutor Ferenc zenepedagógus életútját mutatja be, szlovák megszállásáról; Veress D. Csaba harci króniká- aki Pécsrõl dalárdát és hangversenyeket szervezõ népisját az 1944 és ’45 között Veszprém közelében lelõtt kato- kolai tanítóként indulva Weiner Leo tanítványaként a zenai repülõgépekrõl, Huszár János dolgozatát pedig a pá- neakadémiai katedráig jutott el. Tölgyesi József tanulpai ejtõernyõsökrõl olvashatjuk. Az emlékezõ írások so- mányában Sümeg tanár költõjét, a 2006-ban elhunyt rában Bándi László emlékcsokrait a 150. és a 151. füredi Egerszegi Ferencet mutatja be. A neveléstörténeti blokk zárásaként Kováts Németh Anna bálról, Gy. Lovassy Klára pedig édesapja Lovassy Andor irodalmi munkásságának érdekes elemeit tárja Mária „Jót s jól” címmel egy, az életünkhöz szóló útmuelénk. A magyar irodalom reprezentánsainak világába tató tanulmánykötet elemzése említhetõ. A Kopp Mária vezet Albrecht Sándor Erdõdi Sándor költõ emlékének magatartáskutató emlékére összeállított tanulmányok ápolásáról, valamint Szurmay Lászlónak a két Balassy: alapján a 21. század nevelõi számára a cél és a feladat a tehetség kimûvelésén túlmenõen az ifjúság egészséges, a Bálint és Ferenc haláláról szóló írása. A honismeret definícióját Rómer Flóris bencés test-lélek harmóniáját megteremtõ nevelése. Az ünnepelt a sokoldalúan képzett honismereti kutapap-tanár, a Bakony kutatója a következõképpen fogalmazza meg: „a honismertetés ezen eddig járatlan terén tó Veszprém lelkes kutatója Csiszár Miklós a tiszteletére kalauz nélkül indulva, magamnak mintegy utat törve ajándékozott tanulmánykötettel értékes adományhoz juszerzett tapasztalataimmal másokat hasznosan mulatva tott: a kiadványt településtörténettel foglalkozó kutatóvolt célom”. Sebõ József tudósportré formájában állít kon kívül haszonnal forgathatják a pedagógia világa emléket az elsõ vidéki természettudományi múzeumot iránt érdeklõdõ szakemberek is. Mihalovicsné Lengyel Alojzia Gyõrött megalapító Rómer Flórisról, aki diákjaival az 1860-as években a természettudomány felõl a történettudomány fele közelítve kutatta a Bakony élõvilágát és a táj történeti dimenzióját is. BARONEK DEZSÕ – DR. POLGÁRDY GÉZA: Rásky Mihályné közlése Csiszár Miklóst, mint a kiadványszerkesztõ konferenciák szervezõjét méltatja írá- Mecsek Egyesület Lexikon. Pécs, 2013. sában. Ráskyné röviden ismerteti a hon- és népismeret „A természetjárás nekem nemcsak kedvenc idõtöltés, általános iskolában történõ tanításának nevelési célkitû- hanem életforma” – írja saját életrajzában a most megjezéseit és az osztályokra lebontott tematikai tervét. lent kötet szerzõje és szerkesztõje, Baronek Jenõ. HozzáSomfai Balázs a „Honismeret – helytörténet – patrio- tehetjük: a turizmus a szûkebb és tágabb haza és a termétizmus” címû dolgozatában a honismereti tevékenység szet értékei alapos megismerésének és megszeretésének hatásos gyakorlására vonatkozó – a patrióta polgár kine- az egyik leghatékonyabb eszköze is. velését is szorgalmazó módszertani ajánlásait fogalmazA magyar természetjárók szervezetbe tömörülésének za meg. Véleménye szerint a társadalom felõl közelítve a és közös céljaik kitûzésének kezdetei közel másfélszáz
A kultúra vonzásában. Egy életút párhuzamai
72
évre nyúlnak vissza. A világon hetedikként, 1873-ban Ótátrafüreden alakult meg a Magyarországi Kárpát Egyesület, amely menedékházakat épített a vadregényes tájak szerelmeseinek. A sorra létesülõ helyi turistaszövetségek között 1891-ben jött létre a Mecsek Egyesület – baranyai és pécsi helyi vezetõk és hírességek – pl. Zsolnay Vilmos porcelán gyáros vezetésével. 57 év folyamatos és eredményes mûködése után 1948-ban a kommunista rendszer ezt a polgári egyesületet is megszüntette, s csak a rendszerváltás után, éppen 20 éve alakult újjá. Célja az elõdök munkájának folytatása, de – természetesen – feladatának tekinti saját múltja és hagyományai ápolását is, amelynek részét képezi pl. emlékkövek, emléktáblák felállítása. Ezt a nemes célt valósítja meg Baronek Jenõnek, a Mecsek Egyesület volt ügyvezetõ elnökének, a Magyar Természetbarát Szövetség vezetõségi tagjának, több évtizede publikáló turistaszakírónak a most bemutatandó új könyve is, melynek összeállításában szerzõtársként jelentõs munkát végzett a hazai turizmus – hegymászók, utazók – történetének évtizedek óta elhivatott kutatója, Polgárdy Géza is, aki a történeti életrajzokat állította össze. Kellemes érzés a kislexikon átlapozása. A nyomdai munkákat végzõ Kontraszt Plusz Kft. szépen dolgozott, de a díszes könyv nem készülhetett volna el az anyagi támogatók (a Pannon Power Holding Rt., a Mecsekerdõ, két pécsi városi üzem – PÉTÁV és BIOKOM –, valamit a megyei jogú város önkormányzata) segítsége nélkül. Kitûnõ papíron, tetszetõs kötésben, minden oldalon több színes képpel olvashatók a szócikkek. A „nyáron árnyas, õsszel színpompás, tavasszal vadvirágos” Mecsekben a turistákat váró menedékházak, kilátók, pihenõk, keresztek, vadászházak, hegyek, hegyoldalak, tetõk, völgyek, erdei sziklatömbök, barlangok, források, vízesések, sokszor az egyesület hajdani jelességeirõl (pl. Balogh Károly, Bánffay Simon, Csokonay Sándor, Kis József, Zsolnay Miklós) elnevezett épített turistautak, jellegzetes virágok, rövid ismertetését közlik a szócikkek. Meg persze mintegy 80 személyét is, akik az egyesület és a Mecsek életében fontos szerepet játszottak. Érdekes, hogy a ma élõ személyiségek önéletrajzokat írtak – ami szokatlan, de elfogadható eljárás. A Mecsek Egyesület történetét, 1948-as megszüntetését, tisztségviselõi névsorát, jelvényeit, fontosabb kiadványait, ünnepségeit tucatnyi szócikk mutatja be. A 81 oldalas szöveges részt 170 oldalnyi színes függelék egészíti ki. Alapszabályok, jegyzõkönyvek, tisztikari névsorok, naplók, hivatalos iratok, régi egyesületi kiadványok facsimiléi a lexikont kiegészítõ valódi dokumentumkötetté is teszik, így aki nem csak a szócikkekre kíváncsi, megismerheti az egyesület sokoldalú, mindennapi tevékenységének hiteles részleteit is. A könyv igazán méltó megemlékezés az idén éppen 100 esztendõs – 1913. november 30-án alapított – Magyar Turista Szövetségre is, így nem csak a Mecsek szerelmesei, hanem minden magyar turista szívesen forgathatja. Pálmány Béla
NÉMETH TIBOR: „...mások szegénységén segíthetni...” Igazi honismereti remekmû született nemrég Veszprém megyei témáról egy Szegeden lakó, de bakonyi faluban felnövekedett egykori pápai diák, fiatal helytörténész avatott tollából. A téma a szerzõ számára a szom-
széd településen, Hathalmon kínálta magát, ahol a földbirtokos a tizenkilencedik század végén egy zseniálisan gazdálkodó, nemes jellemû, vallásos érzületû férfi, Ihász Lajos volt, aki nagyon sokat tett a magyar mezõgazdaság felvirágoztatásáért. A könyv címe: „...mások szegénységén segíthetni…” azt is jelzi, hogy Ihász Lajos nemcsak szervezõ munkájával, de anyagiakkal is nagymértékben támogatott minden haladást szolgáló kezdeményezést. Fõleg ennek köszönhette például, hogy az evangélikus egyházban jelentõs posztokat töltött be, a gyülekezeti felügyelõségtõl egészen a püspökkel egyenrangú világi tisztségig, az egyházkerületi felügyelõségig. A kötet értékét növeli, hogy benne számos adat található a nagy író, Jókai Mór családjával kapcsolatban, mivel Ihász Lajos felesége az unokahúg, Jókay Etelka volt. Öccsének, a fiatalon elhunyt Mórnak gyermekét is õk fogadták örökbe. Az egyik leszármazott, a mû kiadását támogató Jókay Alapítvány létrehozója a következõket fûzi hozzá a kötet borítóján: „Ihász Lajos élete, életmûve száz éve fonódik össze a Jókay család történetével. Nagyapámat, Jókay-Ihász Miklóst, az utolsó hathalmi földbirtokost fogadta örökbe, s a gyámapa most egy kriptában fekszik nagy- és dédszüleimmel. Életben, halálban együtt a család, s e kiváló kötetbõl értesülhetünk egy kimagasló dunántúli egyházi, politikai és mecénási egyéniségrõl.” A szerzõ, aki Szegeden az egyetem könyvtárának munkatársa, a következõket írta honismereti indíttatásáról: „Az ezredfordulóig a közeli Bakonytamásiban éltem. Általános iskolás korom óta foglalkoztat e falu múltja, melyhez az indíttatást földim, a pályáját szintén a Széchenyi utcából, a »Dombszer«-rõl kezdõ Tatay Sándor helyi ihletésû mûveibõl nyertem. Az általa nyitva hagyott kérdések visszhangra találtak bennem, megválaszolásukért léptem kutatói pályára.” Németh Tibor munkája kitûnõ alkotás. A szerzõ rendkívüli alapossággal tárja fel e nagyszerû egyéniség életének szinte minden mozzanatát. Ennek megfelelõen sok remek forrásmunkát használ fel a mintegy kétszáz oldalt felölelõ, majdnem ezer lábjegyzettel ellátott életrajzi részben. Nem kis áldozat volt részérõl, hogy minden alkalommal kiaknázta azt a lehetõséget, amelyet a Jókai-rokonság történetét megíró Váli Mari emlékirata nyújtott. Azért nevezem ezt áldozatnak, mert ennek a nyolckötetes hatalmas kéziratos mûnek a tanulmányozása igen fárasztó, roppant idõigényes. A fáradozás nem bizonyult hiábavalónak, az onnan idézett részletek üdítõen hatnak a könyvben. A kötet utolsó harmadában Függelék cím alatt beszédeket, leveleket, újságcikkeket, két verset, esküszövegeket és példamutatóan szép képsorozatot közöl, s ezzel még árnyaltabbá teszi az elsõ rész anyagát. Áttekinthetõbbé válik a könyv szövege az életrajz kronológiai vázlatának segítségével, a rövidítések feloldásával, a fõhõs jótékonysági mûködésének konkrét, szemléletes bemutatásával és a részletes irodalomjegyzékkel. Miután a szerzõ már a címben hangsúlyozta Ihász Lajos segítõkészségét, csak helyeselni lehet, hogy mecénási mûködésérõl évenkénti bontásban ad számot. Ebbõl megállapítható, hogy az evangélikus intézmények mellett többször adakozott felekezetre való tekintet nélkül, fõként a tûzkárt szenvedett dunántúli falvaknak nyújtott segítséget az újjáépítéshez. Támogatta a pápai Jókai Kört, a nõegyletet, a devecseri gazdakört, a kõszegi Leánynevelõ Intézetet, az egyik falusi olvasókört, szerencsétlenül járt honvédhuszárokat és sok más, nem vallási közösséget is.
73
Tündéri részlete a könyvnek az Ihász iskolázásáról szóló egység. A jó családból való fiú a pápai református kollégium elvégzése alatt a Jókaival sógorságban álló tudós professzor, Váli Ferenc házába került, ahogyan ezt akkoriban mondták, kosztra és kvártélyra. Az érettségi után jogi tanulmányokat folytatott Pozsonyban, majd 1873-ban Magyaróváron okleveles gazda képesítést szerzett. Ezután önálló gazdálkodásba kezdett a család lõrintei birtokán. Korán tekintélyt szerzett magának. Ezt bizonyítja, hogy már huszonnégy éves korában, 1874ben tagja lett Veszprém vármegye törvényhatósági bizottságának. 1885-ben megörökölte a hathalmi birtokot, így ettõl kezdve a lõrintei mellett egy másik nagygazdaság gondja is a vállára nehezedett. Mit tudunk Ihász Lajos rokonairól? Például azt, hogy nagybátyja volt Ihász Dániel ezredes, az 1848-as szabadságharc egyik ismert hõse, aki Kossuth Lajost titkárként elkísérte a bukás után a számûzetésbe. Ihász Lajos nem volt otthonülõ ember, a tisztségeibõl adódó szervezõ munka gyakran kényszerítette utazásra. A Monarchián kívül megfordult Nyugat-Európában, Svájcban, Németországban. Járt Párizsban, Londonban, Belgrádban, Berlinben, és külföldi fürdõhelyeken is. El kell mondanunk még róla, hogy hírneve volt, mint jeles vadásznak. Szívesen szervezett vadászatokat, szerette a vidám, természetbarát társaságot, a cserkészést. Éppen a vadászattal kapcsolatos írásaiban lehet érezni stílusának szépségét, meggyõzõ erejét, lendületét. Amit ír, az soha nem mesterkélt, az élõbeszéd dinamizmusa árad soraiból. Kortársai gyakran emlegették kitûnõ stílusát. Ugyanez mondható el nagyszerû szónoki beszédeirõl is. Ezekben a meggyõzõ erõ még inkább kimutatható. Ihász Lajos pályája tetõpontjára 1896 és 1908 között ért el. 1896-ban az ezredéves kiállításon mezõgazdasági termékeit kiállítási éremmel és oklevéllel ismerték el. 1898-ban megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, 1899-ben beiktatták a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület felügyelõi székébe. 1900-ban aranyérmet nyert a párizsi világkiállításon. 1901-ben meghívót kapott az országgyûlés fõrendiházába. A kõszegi Evangélikus Leánynevelõ Intézetet gyakran támogatta különféle formában. Egy alkalommal Gyurátz Ferenc dunántúli püspökkel együtt hatalmas összeget áldozott az intézmény fejlesztésére. Ennek is köszönhetõ, hogy az iskola sokáig különlegesen magas színvonalon mûködött. (1973-ban a Moszkvában és Leningrádban tartott nemzetközi Történelemtanítási Szimpóziumon nekem mint a tíztagú magyar küldöttség egyik tagjának a szaktantermes oktatás helyzetérõl kellett német nyelven számot adnom. A beszámoló kezdetén megemlítettem, hogy hazánkban elsõként spontán módon abban a kõszegi evangélikus tanintézetben indult meg a szaktantermes oktatás, amelynek lelkes támogatója, pártfogója Gyurátz Ferenc volt. Németh Tibor könyvének elolvasása után jöttem rá, hogy akkor Ihász Lajos nevét is említenem kellett volna. Bizony, ezzel a bejelentéssel éppen negyven évet késtem.) Egyéb kezdeményezéseirõl is tudnunk kell. Ezek nem mind jártak sikerrel. Így nem valósult meg Pápa vasúti központtá alakítása, és az a terve sem, hogy a városban cukorgyár jöjjön létre. Az Úr nem ajándékozta meg hosszú élettel. Már ötvenhat éves korában, tehát viszonylag fiatalon betegeskedni kezdett, majd két évig küzdött a rosszullétekkel. 1908. december elsõ napjaiban válságossá vált az állapota. E hó hatodik napjának hajnalán elköltözött az élõk sorából. Mélységes gyász és kétnapos temetési szertartás
74
keretében búcsúztak tõle mindazok, akik szerették, ismerték és nagyra becsülték. Végrendeletében nagyobbik birtokát, a kétezer-kétszáz holdas lõrinteit a Dunántúli Evangélikus Egyházkerületre, a kisebbiket, a hathalmit nevelt fiára, JókayIhász Miklósra hagyományozta. A legfájdalmasabban a Pápán székelõ Gyurátz Ferencet érintette Ihász Lajos távozása, aki neki legfõbb támasza volt az egyházkerület kormányzásában. Keserûségét háromrészes szép költeményben fejezte ki, amely szintén olvasható a kötet függelékében. A költemény egy egyházi ének dallamára énekelhetõ is. Ez bizonyára gyakran elhangzott a pápai evangélikus templomban 1908 után. (Ihász Lajos élete 1850–1908. Jókai Mór Városi Könyvtár. Pápa, 2012. 299 p.) Huszár János
Malmok a vízen Látványos kiállítású, szolid terjedelmû könyv jelent meg a közlemúltban a dunai hajómalmokról a Bajai Hajómalom Egyesület kiadásában. A kötet az Európai Unió támogatásával, a Magyarország–Szerbia IPA Határokon Átnyúló Együttmûködési Program keretében valósult meg. Fábián Borbála szerkesztõ érdeme, hogy a 2012ben megtartott négy szakmatörténeti konferencia elõadásaiból mintaszerû tematikus kiadvány jött létre. Az említett konferenciák megrendezését a Bajai Hajómalom Egyesület civil szervezetnek és a szerbiai Gombos település önkormányzatának összefogása tette lehetõvé. Ennek az eredményes együttmûködésnek és a kötet megjelentetésének fáradhatatlan szervezõje és bonyolítója Palik Vera, a Bajai Hajómalom Egyesület elnöke, akinek sikerült a különbözõ érdeklõdésû szakembereket: vízügyi mérnököket, történészeket, etnográfusokat megnyernie a közös téma kutatására és eredményeik közreadására. Errõl a szakmai szempontból is jelentõs tevékenységrõl ad számot a jelen kötet, arányos megoszlásban közölve a különbözõ érdeklõdésû szakmai beszámolókat. A téma jelentõségére Palik Vera a kiadvány elõszavában a következõképpen mutat rá: „A Duna Európa második legnagyobb folyója, objektíve adott eleven élõ kapocs több ország, nép, nemzet között. A folyam az utóbbi években kapja meg azt a kiemelt érdeklõdést az EU részérõl, ami eddig is megillette volna. A Dunával kapcsolatos fejlesztési tervek újra elõtérbe kerültek. A ma embere is látja, hogy a költségekkel való gazdálkodás visszahelyezi a hajózást a neki járó kiemelt helyre, mert rájövünk, lehet úgy használni a víz adta lehetõségeket, hogy közben vigyázunk a természetre és egyensúlyban tartjuk azt. Elõdeink is így cselekedtek, mert tudták, hogy tisztelni kell a Dunát, a vizet.” A vajdasági és hazai kutatók tollából tíz tanulmány szerepel a kötetben. Elsõként Faludi Gábor történész Baja vízi környezetérõl ad természetrajzi és településtörténeti vonatkozású áttekintést, utalva a Dunának a város életében játszott meghatározó szerepére, valamint a hajómalmok egykori nagy számára. Többek között foglalkozik a csatornaépítések bácskai jelentõségével, a helyi mérnököknek, különösen Baja neves szülöttének, Türr Istvánnak ebben játszott fontos szerepével. A következõ tanulmány szerzõje, Ozsváth Gábor Dániel etnográfus a vízerõ hajtotta malmokat veszi széles kitekintésû és történeti távlatú vizsgálat alá. A vízemelõ kerék mûködési elvébõl levezetett technikatörténeti fejlõdés végigvezetése során képet nyújt az elsõ hajómalom megalkotásáról 537-ben a Tiberisen. A Kárpát-medence vízimalmainak történeti áttekintése során azokra a fordulópontokra kon-
centrál, melyek a legkülönbözõbb technikai berendezéseket egyaránt érintették, mint pl. a török pusztítások, az ipari fejlõdéssel járó gõzerõ felhasználása. Utal arra, hogy napjainkban gyarapszik a megõrzött vagy rekonstruált ipari mûemlékek száma. A legendás ráckevei Gyurcsik-féle hajómalom példája alapján Jáki Réka etnográfus és újságíró részletes leírást nyújt a ráckevei hajómalom szerkezeti felépítésérõl, mûködésérõl és a hagyományos munkaeljárásokról a témakör gazdag szakszókincsének közreadásával. Az 1965-ben Portugáliában létrehozott Nemzetközi Molinológiai Társaság történetének és sokrétû tevékenységének bemutatásával indítja beszámolóját Balázs György etnográfus, majd áttekintést nyújt a Magyar Molinológiai Társaság megalakulásáról, célkitûzéseirõl, melynek kezdettõl elnöki tisztét látja el, továbbá kitér az 1997-ben Budapesten megrendezett nemzetközi szimpózium részletes ismertetésére. Rónay István vízépítõ mérnök az Európai Duna-régió Stratégiáról, a Duna vízgyûjtõ országainak együttmûködésével megvalósuló legfontosabb célkitûzésekrõl és jelentõs akciótervekrõl ad részletes tájékoztatást. Továbbá kiemeli a civil szervezetek hozzájárulásának fontosságát a program sikeréhez, ezzel kapcsolatban utal Baja és térségének a Duna Stratégiába illeszthetõ szerepére. A következõ tanulmányok a dunai hajómalmokkal foglalkoznak. A baja környéki hajómalmok XIX. századi mûködésérõl, mindennapjairól ad hiteles képet Kothencz Kelemen néprajzos muzeológus. Az által feltárt történeti és levéltári források alapján kimutatja a hajómalmok tulajdonjogi és üzemeltetési, javítási költségeit, valamint ismerteti, hogy mibõl tevõdött össze a molnárok jövedelme. Balla Ferenc és Balla István szakorvosok, helytörténeti kutatók a Duna észak-bácskai, bezdáni szakaszán egykor nagy számban mûködõ hajómalmokról adnak alapos helytörténeti leírást, valamint az egykori molnárok leszármazottainak visszaemlékezéseibõl idézik fel ezeknek a malmoknak sajátos életformáját, mindennapjait. Fábián Borbála bajai történész a helyi levéltárban talált XIX. század végi összeírások alapján a bajai Duna szakaszon mûködõ 64 hajómalom elhelyezkedésének, váltóhelyének és tulajdonosainak, illetve használóinak 1880. évi kimutatását adja közre, bevezetõjében rámutva az idõbeli változásokra. Sebõk Tibor malomipari mérnök a különbözõ múzeumokban, gyûjteményekben és magántulajdonban õrzött dunai hajómalom-maketteket veszi számba jól dokumentált cikkében, miután tisztázza a makett, modell és kisminta fogalmát, módszertani kérdéseit, utalva egy makett-gyûjtemény létrehozásának fontosságára pl. Baján. A kötetet Faludi Gábornak a bajai Hajómalom Egyesület megalakulásáról (2007) és tevékenységérõl szóló ismertetése zárja, aki külön is részletezi két jelentõs eredmény, a halászati mini skanzen létrehozását, valamint a „Duna és az ember” határon átnyúló együttmûködési program megvalósítását a szerbiai Gombos településsel. (Szakmatörténeti konferenciák a hajómalmokról. Baja, 2012.) Selmeczi Kovács Attila
lentkezett, melyet késõbb kiegészített a település régebbi, a múlt század elsõ évtizedeibõl gondosan válogatott levelezõ-képeslap blokkal. A könyv általános képet nyújtott a faluról, a Trianon utáni idõszakról, a kitelepítésekrõl és az utána következõ életrõl. A mostani könyvét a pozsonypüspöki Szent Miklós anyaegyház, a „pozsonypüspöki dóm” részletes bemutatásának szenteli. Az elõszóban írja „Csallóköz katolikus templomai közül a legrégebbi alapítású a Pozsonypüspöki Szent Miklós plébániatemplom, amely 2011-ben ünnepelte fennállásának 790-ik évfordulóját” – a könyv célja, folytatja, hogy „még becsülendõbbé tegye a magyarság épített és szakrális örökségének ezt a különleges kincsét [...] kitartásra buzdítsa azokat, akik hisznek az õslakosság megmaradásában”. A templom épületének története címû fejezettel indul a könyv, s mintegy 20 oldalon keresztül nagy alapossággal, regéktõl sem mentes módon és olvasmányosan ismerteti a templom építésének, többszöri átépítésének/javíttatásának történetét, illusztrálva az 1857-es Vasárnapi Újságban közölt látványrajzzal. Már ezen a rajzon is megbecsülést kiváltó épületkomplexum a templom, de a XX. század elején – a falu lakosságának jelentõs megnövekedése szükségessé tette a templom további bõvítését. „Tyúkos Evangélista János plébánosnak 1937-re sikerült annak anyagi fedezetét biztosítani, hogy két oldalszárny építésével megnagyobbítsa az épületet, ezzel szinte katedrális méretûvé bõvítve azt.” A következõ fejezetben, mintegy 35 oldalnyi terjedelemben A Szent Miklós templom plébánosai címszó alatt 1254-tõl indítva csaknem hiánytalanul bemutatja a templomban szolgálatot teljesítõ papokat. Az elsõ név szerint említett Pármai Gerhardt volt, aki „IV. Ince pápától javadalomként megkapta. Esztergomi kanonoki tisztséget viselt és »magiszter«-ként említik”. Az utókor számára ez azt jelzi, hogy már ekkor kezdetét vette a faluban a hitéleti szolgáltatások mellett az oktatási tevékenység is. A szerzõ a szolgálatot teljesítõ egyes személyekkel együtt bemutatja a kort is, melyben tevékenykedtek, és felsorolja a hitéleti szolga további egyházi funkcióit. Így megtudhatjuk, hogy több pap a településen szolgálatot teljesítõk közül kanonoki, püspöki, és más méltóságot is viselt, pl. „Kisdy Benedek, aki az 1620-as években szolgált Püspökin, késõbb váradi püspök, majd egri megyéspüspök lett”, vagy a fentebb már említett Tyúkos E. J., aki 1901-tõl haláláig, 1948. április 7-ig tartó szolgálata alatt jelentõs munkát fejtett ki a falu társadalmi életének formálásában is, pl. „45 évig tagja volt a püspöki iskolaszéknek, több mint húsz évig az esperességhez tartozó települések tanfelügyelõjeként kísérte figyelemmel az iskolákat. Településünkön iskolát, templomot épít és bõvít, tanítói állásokat szervez, óvodát alapít, Plébániai Tudósító címmel plébániai helyi folyóiratot, Vasárnapi kenyér címmel kétkötetes könyvet ad ki”, majd az 1946-1947-es kitelepítések, Csehországba kényszermunkára elhurcolások során „igyekezett vigasztalást nyújtani a meghurcolt nemzettársainak”. A fejezetet a jelenleg szolgálatot teljesítõ Vadkerti József esperes méltatásával zárja. A könyv a Szobrok, képek, kegytárgyak terjedelmes fejezetben alaposan, szinte leltárt készítve bemutatja a templomot és a benne található tárgyi értékeket. „BelépSZELEPCSÉNYI SÁNDOR: ve az ajtón a karzat alá érkezünk. Szemünket azonnal magához vonzza a szentély távlatában a fõoltár, mely a Templomunk – Szülõföldem tisztelete XX. század elsõ éveiben épült neogót stílusban”. És A szülõföld tisztelete belsõ ösztönzés hatására szülõ- ilyen magával ragadó stílusban vezet végig a templomfaluját megörökítõ második könyv került ki Szelep- belsõn: Kezdi a fõoltár és a négy mellékoltár részletes csényi Sándor szellemi mûhelyébõl. Elsõ könyvével, bemutatásával, magyarázva a képek és szobrok ábrázolta Pozsonypüspöki, ahogyan emlékeinkben él 2010-ben je- szentek életét, küldetését. Utána végigvezet a 14 stáció-
75
ból álló Keresztút történetén, aztán bemutatja a falfestményeket, a freskókat, az egyes átépítésekkor az elõzõ templomból megõrzött boltozatzáróköveket és más jelentõs emlékeket, a körmeneti zászlókat, az áldásosztáskor felmutatott gyönyörû kegytárgyakat, a miseruhákat, nem feledkezve meg a csak ritkán látható értékes kegytárgyakról sem. Megfelelõ terjedelmet szán a kegyeleti kápolnák – Mária kápolna, Rozália kápolna, Kormányosi kép kápolna –, valamint a templomkertben, és a település különbözõ más területein található keresztek és emlékoszlopok bemutatásának. Nagy elõnyére válik a mûnek, hogy a közölt kiváló fényképek szerves részét képezik, az adott szövegbe beágyazva láttatják a szövegben megfogalmazott gondolatot. Tehát nem képmellékletet közöl, hanem a mondandó tökéletesebb megértését elõsegítõ képanyagot. Ez igényesebb szerkesztõi munkát követel meg, de így tökéletesebb a mû. A másik jelentõs tény, hogy a képek döntõ többsége célzatosan a könyv, a mondandó igénye alapján készült, és annyira a könyv szerzõjének az alkotása, hogy nevét sem a kép aláírásoknál, sem pedig a tirázsban nem közli. Nagy érték a címlapon közölt Nagy József festõmûvész alkotta és Simorka Sándor kivitelezésével készült Pozsonypüspöki Megmaradásáért emlékplakett, mely bronzba öntve ábrázolja a jelenlegi plébániatemplomot. A könyv végén hasonló alapossággal és figyelmességgel sorra veszi az 1950-ben közigazgatásilag Pozsonypüspökihez csatolt Szunyogdi faluban található
Szent József templomot, megemlékezve a háborút megjárt harangok sorsáról, a templom bejáratával szemben álló Jézus és Mária tiszteletére emelt emlékkeresztrõl, az 1737-ben a pestisjárványból megmenekültek hálából épített, de 1953-ban az uralkodó politika által leromboltatott, majd 1966-ban a hívõk segítségével újra felépített Loudes-i barlangot idézõ kápolnáról, valamint a szúnyogdi temetõ mellett álló I. világháborúban elesett hõsök kápolnájáról is. Minden fejezet végén feltünteti a forrásirodalmat, és a zárófejezetben nem feledkezik meg azon személyek névszerinti említésérõl, akik az évszázadok során és a jelenben is munkával, anyagiakkal jelentõsen hozzájárultak a megírásához, valamint a könyvben foglaltak létrehozásához, fenntartásához, gyarapításához. A könyvet kiadta a Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezete, a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Megjelent a XXVI. Városi Kulturális Napok alkalmából. Hazai hivatalos bemutatására és árusítására ez év október 7-én a Kitelepítési Emléknap keretében Pozsonypüspökin a Vetvár Mûvelõdési Házban, a szerzõ jelenlétében kerül sor. Ajánlom elsõsorban minden püspöki/szúnyogdi volt és jelenlegi magyar családnak, a két faluból kitelepítetteknek és azok leszármazottjainak, valamint a település magyarul is tudó minden lakosának. A települést kiválóan reprezentáló tartalmáért az önkormányzatnak, az egyháznak, a falukönyvtárnak és az iskoláknak javaslom a megvásárlását több példányban is. Takács András
Honismereti évfordulónaptár, 2014. Adattárunkban az évfordulók a hónapok és a napok sorrendjében, azon belül idõrendben találhatók az alábbiak szerint: nap, születés (x), vagy halálozás (†) egyezményes jele, év. A csak évhez köthetõ események összeállításunk élén, a napra nem datálhatóak az adott hónap elején olvashatók. 1764. Madéfalvi veszedelem. Csík megyében az osztrák katonaság ágyútüzet zúdít a kiváltságaikért protestáló székelyekre. 1539. 13. x 1864. Hodinka Antal (Ladomér) történész, az MTA tagja († Bp., 1946. júl. 15.) x 1539. 13. x 1914. Dömötör Tekla (Bp.) etnográfus, egy. tanár († 1987. nov. 15.) x 1589. 19. x 1914. Halasi-Kun Tibor (Zágráb) orientalista, x 1614 v. turkológus, MTA tagja († New York, USA, 1991. okt. 18.) 20. x 1889. Sík Sándor (Bp.) piarista tanár, irodalomx 1639. történész, költõ, mûfordító, MTA tagja († Bp. 1963. szept. 28.) 22. † 1504. Temesvári Pelbárt (Buda) r.k. egyházi író, 1814. teológus, hitszónok (x Temesvár (?), 1435 körül). 22. x 1889. Rusznyák István (Bp.) belgyógyász, egy. JANUÁR tanár, MTA tagja, 1949–1970 között elnöke 1. 1814. Pethe Ferenc szerkesztésében megjelent a († Bp. 1974. okt. 10.) Nemzeti Gazda címû gazdasági hetilap. 22. 1989. A Magyar Kultúra Napjának elsõ megün3. x 1839. Thaly Kálmán (Csep) költõ, történész, poneplése. litikus, az MTA tagja († Zablát, 1909. 22. † 1989. Weöres Sándor (Bp.) költõ, mûfordító, drászept. 26.) maíró (x Szombathely, 1913. jún. 22.) 5. x 1914. Straub F. Brúnó (Nagyvárad) biokémikus, MTA tagja, 1967–73, 1985–88 között alel- 24. x 1839. Liezen-Mayer Sándor (Gyõr) festõmûvész († München, Németo., 1898. febr. 19.) nöke (†1996. febr. 15.) 1514.
76
Dózsa György erdélyi köznemes vezetésével lezajlott parasztháború. Sárváron megjelent Sylvester János latinmagyar nyelvtana. Jordán Tamás (Kolozsvár) orvos († Morvaberény [Brünn], 1585. febr. 6.) Geleji Katona István (Gelej) nyelvész, ref. püspök († Gyulafehérvár, 1649. dec. 12.) Árkosi Benedek (Árkos) író, orvos, ref. kollégiumi rektor, unit lelkész († 1615 Kolozsvár, 1661) Bethlen Farkas (? Bethlenszentmiklós) történetíró, kancellár († Bethlenszentmiklós, 1679. dec. 30.) Döbrentei Gábor szerkesztésében megjelent az Erdélyi Múzeum folyóirat.
6.
10. x 1739. Baróti Szabó Dávid (Barót) költõ, mûfordító († Virt, 1819. nov. 22.) 10. † 1964. Beke Ödön (Bp.) nyelvész (x Komárom, 1883. máj. 20.) 17. † 1984. Tálasi István (Bp.) etnográfus, (x Laskó, 1910. július 12.) 18. † 1864. Kazinczy Gábor (Bánfalva) író, mesegyûjtõ, publicista, politikus, MTA tagja (x BeFEBRUÁR rettõ, 1818. júl. 18.) Vargyas Lajos (Bp.) népzenekutató, zene- 21.x 1814. Egressy Béni (Sajókazinc [Kazincbarcika]) történész († Bp., 2007. okt. 11.) színmûíró, színész, mûfordító, zeneszerzõ Molnár Aladár (Veszprém) pedagógus, mû(† Pest, 1851. júl. 17.) velõdéspolitikus, MTA tagja († GleichenMÁJUS berg, Ausztria, 1881. aug. 16.) 1. x 1889. Lambrecht Kálmán (Pancsova) paleontolóBalassa József (Baja) nyelvész, tanár († gus, ornitológus, etnográfus († Pécs 1936. Bp., 1945. febr. 26.) jan. 7.) Egyed László (Fogaras) geofizikus, MTA 5. x 1939. Nagy Kálmán (Kolozsvár) nyelvész, mûtagja († Bp., 1970. júl. 11.) fordító († Kolozsvár, 1971. okt. 9.) Illés Sándor (Temerin) újságíró, író († Bp., 11. x 1864. Darnay Kálmán (Sümeg) muzeológus, ré2009. júl. 8.) gész, író († Sümeg, 1945. júl. 3.) Felavatják a pesti Vigadó épületét. Márai Sándor (San Diego, USA) író, költõ, 13. x 1814. Rónay Jácint János (Székesfehérvár) természettudós, a darwinizmus elsõ hazai terújságíró, MTA tagja (x Kassa, 1900. ápr. jesztõje, MTA tagja, c. püspök († Pozsony, 11.) 1889. ápr. 17.) Dudith András (Boroszló) humanista tudós, filológus, r.k. püspök (x Buda, 1533. 14. x 1864. Balogh Jenõ (Devecser) jogász, MTA tagja, 1920-35 között fõtitkára († Bp. 1953 febr. febr. 16.) 15.) Dessewffy Emil (Eperjes) politikus, közgazda, MTA tagja († Pozsony, 1866. jan. 14. † 1939. Badár Balázs (Mezõtúr) fazekasmester (x Mezõtúr, 1855. márc. 6.) 10.) 20. † 1989. Galgóczi Erzsébet (Ménfõcsanak) író (x MÁRCIUS Ménfõcsanak, 1930. aug. 2.) Hegyi Barnabás (Zboró) operatõr († Bp., 26. x 1814. Ney Ferenc (Buda) pedagógus, óvodapeda1966. ápr. 28.) gógus, író († Bp., 1889. szept. 11.) Budó Ágoston (Bp.) fizikus, MTA tagja († 30. † 1964. Szilárd Leó (La Jolla, USA) atomfizikus, Bp., 1969. dec. 23.) biofizikus, az atomreaktor kifejlesztõje (x Bp. 1898. febr. 11.) Sebestyén Gyula (Szentantalfa) etnográfus, irodalomtörténész, MTA tagja († BalatonJÚNIUS szepezd, 1946. febr. 12.) 1. † 1914. Feszty Árpád (Lovrana, Olaszo.) festõmûSzigligeti Ede (Váradolaszi) drámaíró, renvész (x Ógyalla, 1856. dec. 24.) dezõ, színész, színigazgató, MTA tagja († 9. † 1889. Tóth Ágoston (Graz, Stájero.) honvédezreBp., 1878. jan. 19.) des, hadmérnök, térképész, hadtud. író, Hell József Károly (Szélakna) bányamérMTA tagja (x Marcali, 1812.ikt. 28.) nök, feltaláló, gépészmérnök (x Selmecbá10. † 1914. Lechner Ödön (Bp.) építész (x Pest, 1845. nya, 1814. márc. 8.) aug. 27.) Kürschák József (Buda) matematikus, 12. x 1814. Kemény Zsigmond (Alvinc) író, publicista, MTA tagja († Bp., 1933. márc. 26.) politikus, MTA tagja († Pusztakamarás, Rómer Flóris (Nagyvárad) régész, mûvé1875. dec. 22.) szettörténész, egy. tanár, kanonok (x Po13. † 1584. Zsámboky János (Bécs) polihisztor, költõ zsony 1815. ápr. 12.) (x Nagyszombat, 1531. július 1.) Pesty Frigyes (Bp.) történész, MTA tagja (x 13. † 1864. Dembinszky Henrik (Párizs) lengyel szaTemesvár, 1823. márc. 3.) badságharcos, magyar honvéd tábornok Madzsar Gusztáv (Szatmárnémeti) iroda(1791. jan. 16.) lomtörténész († Bp. 1934. nov. 8.) Székesfehérvárott megkoronázzák Corvin 14. x 1939. Schiffer Pál (Bp.) filmrendezõ, filmproducer, forgatókönyvíró († Bp., 2001. okt. 3.) Mátyást. 16. 1989. 1956 mártírjainak ünnepélyes búcsúztatása ÁPRILIS a Hõsök Terén. Erdélyi János (Kiskapus) költõ, esztéta, 21. x 1814. Wenckheim László (Pest) mezõgazdász, népköltészet-gyûjtõ, MTA tagja († Sároslótenyésztõ († Bad Gastein, Ausztria, 1879. patak, 1868. jan. 23.) szept. 1.) Ybl Miklós (Székesfehérvár) építészmér- 24. † 1884. Táncsics Mihály (Bp.) író, publicista, polinök († Bp., 1891. jan. 22.) tikus (x Ácsteszér, 1799. április 29.)
25. † 1939. Schneller István (Bp.) neveléstörténész, egy tanár, MTA tagja (x Kõszeg, 1835. aug. 3.) 27. x 1939. Pege Aladár (Bp.) bõgõmûvész, zeneszerzõ (†Bp. 2006. szept. 23.) 28. x 1889. Diner-Dénes Rudolf (Nyíregyháza) festõmûvész († Bp., 1956. aug. 3.) 1. x 1914. 7. x 1839. 11. x 1864. 12. x 1914. 12. x 1914. 20. 1864. 21. † 1989. 23. † 1589. 26. x 1814.
4. x 1914. 4. x 1914. 7. x 1864. 8. x 1814. 11. † 1789. 14. x 1864. 18. † 1889. 23. † 1889. 26. x 1864. 29.
1464.
1. x 1814. 6. x 1814.
77
19. x 1914. Bajomi Lázár Endre (Biharnagybajom) író, mûfordító, publicista († Bp., 1987. máj. 17.) 19. x 1914. Baróti Lajos (Barót) labdarúgó, mesteredzõ, szövetségi kapitány († Bp. 2005. dec. 23.) 19. † 1989. Képes Géza (Bp.) költõ, mûfordító (x MáJÚLIUS tészalka, 1909. febr. 1.) Rajeczky Benjámin Ferenc, OCist (Pásztó) 20. x 1889. Lányi Viktor (Rákosfalva) író, mûfordító, zeneszerzõ († Brüsszel, Belgium, 1962. népzenekutató, zenetörténész, tanár, prior okt. 19.) (x Eger 1901. nov. 11.) Lavotta János (Pusztafödémes) zeneszerzõ, 28. x 1864. Solymossy Sándor (Pest) folklorista, egy. tanár, MTA tagja († Bp., 1945. ápr. 9.) hegedûmûvész († Tállya, 1820. aug. 11.) Fischer Annie (Bp.) zongoramûvész († 30. x 1574. Szenczi Molnár Albert (Szenc) költõ, fordító, ref. teológus, egyházi író, nyelvész, Bp., 1995. ápr. 10.) szótáríró. (Kolozsvár, 1639. január 17.) Kristó Gyula (Orosháza) történész, egy. tanár, MTA tagja († Szeged, 2004. jan. 24.) SZEPTEMBER Makkai László (Kolozsvár) történész, 1. 1939. Kitört a II. világháború. MTA tagja († 1989. dec. 1.) 2. x 1764. Teleki László (Szirák) író, költõ, politikus Reviczky Gyula (Vitkócz) költõ (x Bp., († Pest, 1821. márc. 21.) 1855. ápr. 9.) 2. x 1914. Homoki Nagy István (Mezõtúr) filmrendeSzalay László (Salzburg, Ausztria) törtézõ, operatõr († Bp., 1979. dec. 14.) nész, jogász, publicista, politikus (x Buda 6. x 1889. Johan Béla (Pécs) orvos, patológus, mikro1813. ápr. 18.) biológus, MTA tagja († Bp., 1983. ápr. 11.) Tolnay Klári (Bp.) színész († Bp., 8. † 1939. Hevesi Sándor (Nagykanizsa) rendezõ, 1998.okt. 27.) színházig., kritikus, író, mûfordító (x 1873. Nyírõ József (Székelyzsombor) író, szermáj. 3.) kesztõ († Madrid, Spanyolo., 1953. okt. 9. † 1924. Tagányi Károly (Bp.) történész, levéltáros 16.) (x Nyitra, 1858. március 18.) Badics Ferenc (Székesfehérvár) irodalom- 12. † 1964. Fitz József (Bp.) irodalom- és nyomdatörtörténész, MTA tagja (x 1854. aug. 27.) ténész (x Oravicabánya, 1888. márc. 31.) Dózsa György (Temesvár mellett) paraszt- 13. † 1989. Ratkó József (Debrecen) költõ, drámaíró (x háború vezére (x Dálnok, 1470 k.) Pesterzsébet, 1936. aug. 9.) Szily Kálmán (Bp.) nyelvész, természettu- 17. x 1814. Pulszky Ferenc (Eperjes) régész, mûgyûjdós (Izsák, 1838. június 29.) tõ, mûvészettörténész, politikus († Bp., Amade László (Felbár) költõ (x Bõs, 1704. 1897. szept. 9.) dec. 22.) 24. x 1864. Mailáth Gusztáv Károly (Bakóca) erdélyi r.k. püspök (1897-1936), iskolaalapító († Fáy András (Pest) író, politikus, MTA tagja Bp., 1940. márc. 18) (x Kohány, 1786.máj. 30.) Osztrák-magyar hadüzenet Szerbia ellen, 26. † 1939. Bláthy Ottó Titusz (Bp.) gépészmérnök, MTA tagja (x Tata, 1860. aug. 11.) kitört az I. világháború. Budapesten megindult az elsõ állandó vil- 30. † 1939. ’Sigmond Elek (Kolozsvár) vegyészmérnök, agrogeológus, a korszerû talajtani kulamosjárat. tatások mo-i megalapozója, MTA tagja (x AUGUSZTUS Kolozsvár, 1873. febr. 26.) Szentpétery Imre (Bp.) történész (x Lugos, OKTÓBER 1912. ápr. 3.) 1. x 1914. Gellért Endre (Bp.) rendezõ, színészpedaBercsényi László (Eperjes) tábornok († gógus († 1960. márc. 1.) Lusancy, Franciao., 1778. jan. 9.) 3. † 1939. Györffy István (Bp.) néprajztudós, egy. taA szentgotthárdi csatát követõ vasvári bénár, MTA tagja (x Karcag, 1884. febr. 11.) ke. 5. † 1864. Madách Imre (Alsósztregova) író, költõ, Türr István (Baja) katonatiszt († Bp., 1908. MTA tagja (x Alsószregova 1823. jan. 21.) július 3.) 7. x 1914. Kurucz D(ezsõ) István (HódmezõvásárBáthori Gábor (Várad) erdélyi fejedelem hely) festõmûvész, mûvészpedagógus († (1608–1613) († Várad, 1613. okt. 27.) Hódmezõvásárhely, 1996. okt. 23.) Tevan Andor (Békéscsaba) könyvkiadó, 11. x 1889. Schlosser Imre (Bp.) labdarúgó, edzõ, konyomdatulajdonos († Bp., 1955. okt. 5.) rának legnagyobb futballcsillaga, a magyar Lechner Ödön (Bp.) építészmérnök (x Pest, labdarúgás elsõ Európa-szerte elismert 1845. aug. 17.) klasszisa († Bp., 1959. júl. 19.) Szendrõ József (Bp.) színész, rendezõ, 18. x 1564. Beythe András (Sárvár) botanikus, ref. lelszínházig. (Bp., 1971. okt. 22.) kész († Németújvár, 1599.)
29. 1939. Megalakult a Nemzeti Parasztpárt. 30. x 1889 Révész Imre (Pápa) mûvelõdéstörténész, ref. püspök, egy. tanár, MTA tagja († Bp., 1967. febr. 27.) 30. x 1884. Szép Ernõ (Huszt) költõ, író – (Bp., 1953. október 2.)
1. † 1989.
5. x 1764. 5. x 1914. 7. x 1939. 10. x 1914. 11. † 1889. 17. † 1864.
17. x 1914. 18. x 1889.
18. † 1939. 20. †1514. 24. † 1924. 26. † 1764. 26. † 1864. 28.
1914.
30.
1889.
1. † 1964. 3. x 1689. 10.
1664.
10. x 1824. 15. x 1589. 15. x 1889. 17. † 1914. 18. x 1914.
78
21. x 1764. Bihari János (Nagyabony) zeneszerzõ, he- 25. † 1989. gedûmûvész († Pest, 1827. ápr. 26.) 23. 1989. Szûrös Mátyás ideiglenes köztársasági el- 27. x 1814. nök kikiáltja a Magyar Köztársaságot. 27. † 1939. Csonka János (Bp.) gépészmérnök, feltaláló (x 1852. jan. 22.) 27. x 1889 28. x 1889. Petényi Géza (Bp.) gyermekgyógyász, MTA tagja († Bp., 1965. szept. 4.) 29. x 1839. Steindl Imre (Pest) építész, egyetemi tanár, az Országház tervezõje, MTA tagja (†Bp., 1. x 1864. 1902. aug. 31.) 1. † 1939. 2. x 1914. 2. x 1914. 3. x 1914. 4. x 1914. 4. † 1964. 6. x 1814. 6. x 1864. 9. † 1864. 11. x 1764. 11. x 1889. 13. x 1914. 16. x 1889. 17. † 1539. 17. x 1739. 18. † 1664. 21.
1964.
NOVEMBER Darányi Kálmán (Bp.) politikus, 1936-38 között min. elnök (x Bp., 1886. márc. 22.) Illés György (Eger) operatõr, filmpedagógus († Bp., 2006. jún. 12.) Kónya Lajos (Felsõgalla) költõ, író († 1972. júl. 13.) Vértes László (Bp.) õsrégész, a vértesszõllõsi elõember megtalálója († 1968. Bp. aug. 20.) Balázs János (Nagyalásony) nyelvész, filológus, szótárszerkesztõ († 1989. Bp. márc. 16.) Prokopp Sándor (Bp.) jogász, elsõ m. sportlövõ olimpiai bajnok (x Kassa, 1887. máj. 7.) Ganz Ábrahám (Unter-Embach, Svájc) vasgyáros, feltaláló, a m. nehézipar úttörõje († Pest, 1867. dec. 15.) Kuzsinszky Bálint (Szabadka) régész, muzeológus, MTA tagja († Bp., 1938. aug. 23.) Magyar László (Ponto de Cujo, Angola) geográfus, Afrika-kutató, MTA tagja (x Szombathely, 1818. nov. 13.) Vályi András (Miskolc) pedagógus, nyelvész, statisztikus († Pest, 1801. dec. 2.) Tildy Zoltán (Losonc) politikus, közt. elnök (1946–48), ref. lelkész († Bp., 1961. aug. 3.) Határ Gyõzõ (Gyoma) író, költõ, mûfordító († London, 2006. nov. 27.) Kéthly Anna (Bp.) szoc. dem. politikus († Blankenberge, Belgium,1976. szept. 7.) Brodarics István (Vác) kancellár, r.k. püspök, humanista író (x Poljana(?), okt. 20.) Teleki Sámuel (Gernyeszeg) erdélyi kancellár, filológus, a Teleki-téka létrehozója († Bécs, 1822. aug. 7.) Zrínyi Miklós (Csáktornya) költõ, politikus (x Ozalj, 1620 máj. 1.) Az új Erzsébet-híd felavatása Budapesten.
1. † 1989. 4. † 1889. 6. x 1889. 8. x 1789. 9.
1864.
13. † 1984. 14. x 1839. 18. x 1714. 18. x 1739. 22. x 1839. 23. x 1889. 24. † 1814. 24. x 1914. 25. x 1789. 27. † 1914. 31. x 1839.
Bözödi György (Budakeszi) író, szociográfus, történész (x Bözöd, 1913. márc. 9.) Gábor Áron (Bereck) ágyúöntõ, az önálló székely tüzérség megteremtõje és fõparancsnoka († Uzon, 1849. júl. 2.) Finkey József (Sárospatak) bányamérnök, feltaláló, MTA tagja († Sopron, 1941. ápr. 7.) DECEMBER Jeszenszky Pál (Gömörpanyit) mezõgazdász, agrárpolitikus († Újfehértó, 1951. júl. 22.) Makkai László (Bp.) történész, egy. tanár, MTA tagja (x Kolozsvár, 1914. júl. 10.) Apáthy István (Bp.) jogász, 1848/49-es honvédtiszt, egy. tanár (x Hidja, 1829. aug. 29.) Frõhlich Pál (Torzsa) fizikus, egy. tanár, MTA tagja, († Szeged, 1949. okt. 15.) Hild József (Pest) építész († Pest, 1867. márc. 6.) Felavatták a Magyar Tudományos Akadémia Duna-parti székházát. Tot, Amerigo, Tóth Imre (Róma) szobrász. (x Fehérvárcsurgó, 1909. szeptember 27.) Széchenyi Ödön (Pozsony) a pesti tûzoltóság megszervezõje, török tábornok, pasa († Konstantinápoly, 1922. márc.24.) Esterházy Miklós József (Bécs) mûgyûjtõ, tábornagy, a fertõdi kastély építõje († Bécs, 1790. szept. 28.) Balla Antal (Nagykõrös) földmérõ- és vízépítõ mérnök, térképész († Nyáregyháza, 1815. szept. 17.) Kállay Béni (Pest) politikus, diplomata, történész, MTA tagja († Bécs, 1903. júl. 13.) Kmetty János (Miskolc) festõmûvész, grafikus († Bp., 1975. nov. 16.) Kelemen László (Csanádpalota) színigazgató, színész, mûfordító (x Kecskemét, 1762. júl. 26.) Borzsák István (Monor) klasszika-filológus, ókortudós, egy. tanár, MTA tagja († Bp. 2007. dec. 9.) Péczely József (Komárom) pedagógus, történész, költõ, az MTA tagja († Debrecen, 1849. máj. 23.) Herman Ottó (Bp.) természettudós, néprajztudós (x Breznóbánya, 1835. jún. 26.) Bedõ Albert (Sepsikõrispatak) erdõmérnök, MTA tagja († Bp., 1918. okt. 20.)
Németh Tibor, a celldömölki Kemenesaljai Mûvelõdési Központ és Könyvtár Kresznerics Ferenc Könyvtárának vezetõje által megküldött anyag alapján összeállította: Halász Péter
79
MAGYAR KULTÚRA NAPJA, 2014 XVIII. pályázat A Palóc Társaság majd két évtizeddel ezelõtt hirdette meg elsõ alkalommal azt a pályázatot, amelynek célja a magyarságtudat elmélyítése, a szülõföld iránti hûség erõsítése, az anyanyelvi képességek fejlesztése és magyar fiataljaink tehetségének kibontakoztatása. 2014-re tehát már 18. alkalommal hirdetjük meg pályázatunkat. Kérjük a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Õrvidéken, Magyarországon, vagyis az egész Kárpát-medencében élõ magyar fiataljainkat, hogy dolgozataikkal vegyenek részt a pályázaton, gondolataikkal járuljanak hozzá a nemzeti összetartozás eszméjének megszilárdításához és terjesztéséhez. 2014-ben az alábbi témák közül válogathatnak a pályázók: 1. „Régi sors régi tájon” – Élettörténet 2. Elmosódott arcok – Családi fényképek üzenete 3. „Emlékül hagyom” – Paraszti kéziratok, önéletírások, töredékek 4. „Minden madár társat választ” – Családalapítás régen és ma 5. Ládafia – Hagyományápolók, éltetõ hagyományok 6. Ki minek mestere? – Ezermesterek, mesteremberek, alkotók 7. „Édes anyaföldem” – A hazai táj ismerete, védelme, tisztelete, szeretete 8. „Igékbõl várat…” – Az anyanyelv védelmében megrontói ellen 9. „Sors, nyiss nekem tért!” – Elképzelésem jövendõ életemrõl 10. „Hazám, hazám, te mindenem…” – Hétköznapi hazaszeretet
F A pályázattal kapcsolatos tudnivalók: – a pályázaton az alap (általános) iskolák felsõ tagozatosai (I. korosztály) és a középiskolások (II. korosztály) vehetnek részt akár több dolgozattal is; – a dolgozatok terjedelme: az I. korosztályban legkevesebb egy gépelt oldal, a II. korosztályban legkevesebb három gépelt oldal (fontos, amire külön ügyeljenek a dolgozatírók: a gépelés mindkettõnél 12 pontos, kizárólag Times New Roman betûtípusú, másfeles sorközû legyen); – a szépen kivitelezett pályamunkák elõnyben részesülnek; – a pályamunkák elején (és nem a végén!!) fel kell tüntetni a dolgozatíró nevét, a dolgozatíró életkorát (hány éves a dolgozat írásakor?), a korosztályt, amelybe életkora szerint tartozik, a dolgozatíró lakcímét és villámlevélcímét (e-mail), a település nevét magyarul, ahol iskolája mûködik, az iskola nevét, amelynek diákja, valamint a felkészítõ tanár nevét és villámlevélcímét (e-mail) – a dolgozatokat a villámlevélcímre kérjük eljuttatni kizárólag egyszerû doc formátumban, illetve a színes, rajzokkal vagy képekkel díszített dolgozatokat egy példányban hagyományos postai úton is az alábbi címre: Palóc Társaság, 991 11 Ipolybalog (Balog nad Ip¾om), Kör u. 194. Szlovákia A mindkét módon történõ küldés beérkezési határideje: 2013. december 22. Eredményhirdetés 2014. január 19-én, vasárnap lesz Budapesten a Bethlen Gábor Alap Zrt. Szentháromság tér 6. szám alatti székházában. A rendezvénynek lesz fõvédnöke. Mindkét korosztály gyõztesei a támogatóknak köszönhetõen jutalomban részesülnek. A legjobb pályamunkák megjelentetésérõl gondoskodik és a színvonalas dolgozatok megírásához jó felkészülést kíván a Palóc Társaság 80
100 éves a Széchenyi Gyógyfürdõ
A Czigler-szárny egyik szobordísze és kupolatornya
Zsolnai-díszes fríz a folyosón (Vízy László felvételei)
460 Ft EMBERI ERÕFORRÁS TÁMOGATÁSKEZELÕ
Meixner Etelka Életfa címû porcelánszobra Veszprémben (Gyurkó Zsolt felvétele)
