2014/4
HONISMERET A HONISMERETI SZÖVETSÉG FOLYÓIRATA
XLII. ÉVFOLYAM
HONISMERET XLII. évfolyam • 4. szám 2014. augusztus Kiadja a HONISMERETI SZÖVETSÉG Szerkesztõbizottság: ANDRÁSFALVY BERTALAN BARTHA ÉVA DEBRECZENI-DROPPÁN BÉLA FEHÉR JÓZSEF GÁLNÉ JÁGER MÁRTA HALÁSZ PÉTER HÁLA JÓZSEF KOVÁTS DÁNIEL SEBESTYÉN KÁLMÁN SZABÓ FERENC SZÉKELY ANDRÁS BERTALAN TOLNAY GÁBOR ZIKA KLÁRA Szerkeszti: SELMECZI KOVÁCS ATTILA • Szerkesztõség: Budapest V., Magyar u. 40. Levelezési cím: 1370 Budapest, Pf. 364 Tel/fax: 36-1-327-7761 Internetes elérési cím: www.honismeret.hu INDEX 25387 E-mail:
[email protected] Megjelenik
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI
Balahó Zoltán történész muzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum Bodó Imre agrármérnök, helytörténész Dombóvár Csorba László dr. DSc. történész, fõigazgató, Magyar Nemzeti Múzeum Debreczeni-Droppán Béla a Honismereti Szövetség elnöke, Budapest Döbrössy Mihályné helytörténet-kutató, Nagymaros Dukrét Géza tanár, Nagyvárad Egyediné Gál Erika helyismereti könyvtáros, Kecskemét Fülöp László dr. CSc. ny. fõiskolai tanár, Kaposvár Gulyás Judit dr. PhD. tudományos fõmunkatárs, MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest Halász Péter ny. fõtanácsos, Gyimesközéplok Horváth Géza dr. helytörténész-könyvtáros, Tatabánya Kúti István dr. helytörténész, Salgótarján
a Emberi Erõforrások Minisztériuma
Magyar Zoltán dr. PhD. tudományos fõmunkatárs, MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest
a Nemzeti Kulturális Alap
Matyikó Sebestyén József író, költõ, Siófok
és a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával. Elõfizetési díj egy évre 1980 Ft, fél évre 990 Ft, az egyes számok ára 460 Ft. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletága 1008 Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ valamennyi postán, kézbesítõknél a 11991102-02102799 számlán, e-mailen:
[email protected], faxon: 303-3440. További információ: 06 80/444-444 • Olvasószerkesztõ: Balahó Zoltán • Nyomdai munkák: Opticult Bt. (Kovács Gyula), mondAT Kft. ISSN 0324-7627 (nyomtatott) ISSN 1588-0672 (online)
Mednyánszky Miklós kulturális örökségvédelmi szakértõ, Budapest N. Diviki Emma ny. okl. építészmérnök, Budapest Pesti János dr. ny. egyetemi docens, Pécs Sebestyén Kálmán dr. CSc. történész, Budapest Solymossy Sándor (1864–1945) etnográfus, egyetemi tanár, akadémikus Szabó Ferencné ny. óvodapedagógus, Miskolc Tankó Gyula ny. tanár, Gyimesközéplok Tóth Tamás ny. középiskolai tanár, Miskolc Tráser László újságíró, Szeged Udvarhelyi Nándor geológus, Miskolc Valentyik Ferenc helytörténész, Dabas Varga György dekoratõr, a Csékúti Baráti Kör tagja, Veszprém Vasvári Zoltán mûvelõdéstörténész, Erdõkertes
A címlapon a 2013-ban felállított csékúti 1848-as emlékmû (Varga György felvétele)
TARTALOM
ÉVFORDULÓK A 650 éves krakkói egyetem magyar kapcsolatai (Udvarhelyi Nándor) .............................................
3
Tudós és hazafi. A 200 éve született Rónay Jácint emlékezete (Csorba László) ................................
6
Kétszáz éve született Erdélyi János (Gulyás Judit) ............................................................................. 10 Akire büszkék lehetünk: a magyar Ikarosz. 100 éve halt meg Zsélyi Aladár, a magyar repülés úttörõje (Kúti István) ....................................................................................... 12 ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Solymossy Sándor: Bevezetés a néptudományba (Részletek)...................................................... 15 Erdélyi bányavidékek kincstári iskolái a XVIII–XIX. században (Sebestyén Kálmán)...................... 16 A néphagyomány ápolása a miskolci Avas Középszer Óvodában (Szabó Ferencné) ......................... 18 TERMÉS „Halálom után...sáfárságomról számot adgyak”. Momentumok Niczky Lázár életérõl az 1769-es végrendelete alapján (Fülöp László) .............. 24 A Várkert Bazár és építésének története (Mednyánszky Miklós)......................................................... 30 Az erdélyi Alsójára demográfiai metamorfózisa (Sebestyén Kálmán)................................................ 34 Nyika István gyimesközéploki ezermester és népköltõ (Tankó Gyula)............................................... 38 Verscentenárium. A „Csak egy éjszakára” címû Gyóni-költemény születésének története (Valentyik Ferenc)........................................................................................................................ 41 KRÓNIKA A XLII. Országos Honismereti Akadémia, Kecskemét, 2014. június 29 – július 4. Ünnepi megnyitó. Tájak – korok – életmódok (Debreczeni-Droppán Béla) .............................. 46 A Honismereti Akadémia kitüntetettjei ....................................................................................... 49 A szekcióülések összefoglalói ..................................................................................................... 55 Értékmentés, de kinek, hol és hogyan? (Pesti János).......................................................................... 58 Nagymarosi pincék (Döbrössy Mihályné) ........................................................................................... 60 Emlékjelek Csékúton (Varga György) ................................................................................................. 62 Egy elsõ világháborús emlékmû újraavatása (Dukrét Géza)............................................................... 64 Budapest festõje. 140 éve született Berkes Antal (Vasvári Zoltán)..................................................... 66 A száz éve született Kertész Antal attalai kanonokra emlékeztünk (Bodó Imre) ................................ 69 KÖNYVESPOLC Lukács László: Ezer év gyöngye. A magyar történeti néphagyomány körébõl (Magyar Zoltán)....... 70 Széman Péter: A Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány elsõ húsz éve (Halász Péter)............... 71
Dánielné Matus Erzsébet: Õseim emlékére. Fejezetek Nána történetébõl (Tráser László) ................ 72 Abaúji múlt. A 2013 júniusában Encsen megrendezett Abaúj-Rákóczi Konferencia szerkesztett anyaga (Tóth Tamás) ................................................................................................ 72 N. Diviki Emma (szerk.): 175 éves a füzesgyarmati Gacsári Krónika (N. Diviki Emma) .................. 73 Tapolcai Malom-tó (Matyikó-Sebestyén József).................................................................................. 74 Kisváros jelentõs tudományos eredményei. Az Annales Tataienses sorozatról (Horváth Géza)........ 74 Könyv a 100 éves szõnyi kastélyról (Balahó Zoltán).......................................................................... 77 Honismereti Bibliográfia Válogatás Bács-Kiskun megye honismereti irodalmából (2010–2013) (Összeállította: Egyediné Gál Erika) ....................................................................................... 78
Tisztelt Szerzõink! Kérjük, hogy a folyóiratunkba szánt írásaikat lehetõleg elektronikus úton egyszerû Word formátumban szíveskedjenek megküldeni a
[email protected] címre. Továbbá kérjük, hogy a terjedelem kötöttségére való tekintettel a megküldött írás ne haladja meg a 4–5 oldalt (15 ezer leütést), az esetleges hivatkozások esetén lábjegyzetelést kérünk, a képmellékleteket szintén elektronikusan, lehetõleg 300 DPI felbontásban kérjük megküldeni. A szerzõi korrektúrát szintén elektronikus úton küldjük meg. Lapzárta minden páratlan hónap 5-én, megjelenés minden páros hónap 10-én. A közlésre szánt cikkeket a szerzõ nevének és címének feltüntetésével tudjuk fogadni. a Szerkesztõbizottság
A Honismeret folyóirat megvásárolható: Budapesti Teleki Téka, a Teleki László Alapítvány könyvesboltja (1088 Bp. VIII., Bródy Sándor u. 46. Tel.: 1–266-0857) MNM VERÁNÓ Könyvesbolt (1053 Budapest, Magyar u. 40.) Néprajzi Múzeum Boltja (1055 Budapest, Kossuth tér 12.)
ÉVFORDULÓK A 650 éves krakkói egyetem magyar kapcsolatai A nagyhírû krakkói egyetem az idén ünnepli alapításának 650. évfordulóját. V. Orbán pápa jóváhagyásával 1364-ben alapította Nagy Kázmér király, a bolognai és páduai studium generalék mintájára. Közép-Európában az 1348-ban létesített prágai Károly Egyetem volt az elsõ, ezt hamarosan követte a krakkói, majd 1365-ben a bécsi, 1367-ben a rövid életû pécsi, 1379-ben az erfurti és 1386-ban a heidelbergi egyetem. A krakkói azonban a következõ évszázadokban túlszárnyalta valamennyit. Az egyetem ténylegesen 1367-ben kezdett mûködni, amikor három karon (szabad mûvészet, orvostudomány és jogtudomány) indult meg az oktatás. A pápa a legmagasabb rendû tudomány, a teológia fakultásának megalapítását ekkor még nem engedélyezte. Az uralkodó halála után azonban az egyetem tönkrement és bezárta kapuit. Az 1384-ben Magyarországról lengyel trónra került Hedvignek köszönhetõ az egyetem újjászületése. Kérésére IX. Bonifác pápa 1399-ben engedélyezte a teológiai fakultás megindítását. Hedvig királynõ bõkezûen támogatta az egyetemet, királyi ékszereit, majd korai halála után minden vagyonát az egyetemre hagyta. Férjét, Jagelló Ulászlót tartják második megalapítójának, aki 1400-ban négy fakultással megnyitotta a megújult egyetemet. Megvásárolt egy épületet az Óvárosban, ami nem volt nagy, ezért a század során a szomszédos épületek megvásárlásával és új részek hozzáépítésével folyamatosan bõvítették. Az 1462-es és 1492-es tûzvészek után egyesítették az épületeket, így született meg a harmonikus, árkádos udvarral rendelkezõ, késõ gótikus stílusú Collegium Maius. Az udvarban ma is látható Hedvig királynõ kõcímere. A földszinten helyezkedtek el az alacsony boltozatú tantermek. Az elsõ emeleten volt a Könyvtár (Libraria), a Professzorok közös terme (Stuba Communis), a Kincstár és a Teológusok terme. A professzorok lakosztályai az elsõ és második emeleten kaptak helyet. A második világháború után az eredeti állapot szerint restaurálták, s létrehozták benne az egyetem történetét bemutató múzeumot. A magyar látogató a kiállítási termekben felfedezheti Hedvig királynõ és Báthory István arcképét, megcsodálhatja a Hedvig-jogarnak nevezett rektori jogart, de érdekesek Mátyás király udvari csillagászának, Ilkuszi Mártonnak asztronómiai mûszerei is, köztük egy fém éggömb, melyeket az egyetemre hagyott. Róla késõbb még megemlékezünk. Az egyetem a XV. században maga köré gyûjtötte kora legkiválóbb reneszánsz és humanista tudósait, tanárait, így nemzetközi jelleget öltött. A diákok között is megtaláljuk Közép-Európa nemzeteit, a lengyelek, litvánok mellett németeket, sziléziaiakat, cseheket, oroszokat, de leginkább a magyarok kedvelték Krakkót. Míg a XIV. században a magyar diákok körében a bécsi egyetem volt a legnépszerûbb, addig a XV. század második felétõl már Krakkó vette át ezt a szerepet. Arányát tekintve a legtöbb magyar ifjú 1463-ban iratkozott be a krakkói egyetemre, ekkor a hallgatók több mint egynegyede érkezett Magyarországról. Számuk a század 80-as és 90-es éveiben emelkedett a legmagasabbra. A XV. század folyamán a tanulók 12,4%-a, összesen 2297 magyar tanult itt, ebbõl az utolsó negyven évben 1673-an. Fõleg a közeli Felsõ-Magyarország tájairól, de Erdélybõl és a távolabbi vidékekrõl is tódultak az ifjak Krakkóba, mely egyfajta magyar szellemi központtá vált. A XVI. század elsõ másfél évtizedében is évente még mintegy 40-50 magyar fiatal iratkozott be, majd Mohács után számuk egyre csökkent, ami a hitújítással protestánssá váló ország fiatalságának német egyetemekre történõ áramlásával függ össze. Az egyetem népszerûségének okait keresve feltétlenül ki kell emelni a két ország közti hagyományosan jó politikai, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat. Krakkó kedvezõ földrajzi közelségben volt a magyar ifjak számára, és nem elhanyagolható szempont volt a nyugati egyetemekkel szembeni olcsósága. A magyar ifjúságot vonzotta a krakkói egyetem kiemelkedõ természettudományos és humanista szellemiségû oktatása. Virágkorát élte itt a geográfia, az asztrológia és asztronómia, a matematika. 3
Az 1470-es évektõl a magyar diákok mintegy egyharmad része burzában, tanulóotthonban lakott, míg a többiek krakkói családoknál találtak szállást. Neve a pénztárca szóból származik, a közös pénzen élõ egyetemi hallgatók közösségét jelentette, késõbb magát az épületet is így nevezték. A burzákat csaknem azonos rendszer szerint építették fel. 1476-tól a magyarok szálláshelye a Bracka utca 5-7. szám alatt álló Bursa Hungarorum volt. A házat az egyetem vásárolta meg a gazdag Melsztynski családtól, majd különbözõ bérlõkkel tarttatták fenn. A diákok egy része lakást és étkezést, más része csak lakást kapott. Szigorú statútum szabályozta a bentlakók viselkedését, öltözködését. Ilyen elõírás volt, hogy nyilvános helyen tógában kellett megjelenniük. Ennek megszegõire pénzbüntetést róttak ki. A magyar burzában helyszûke miatt nem volt kápolna, ezért a Ferences templom magyar kápolnájába jártak. A burza virágkora az 1493–1506 közti évekre tehetõ, amikor az egyetemen is a legmagasabb volt a magyarok száma. Fennmaradt a magyar burza Regestruma, mely tartalmazza a diákok neveit. A korabeli leírásokból színes, mozgalmas kép bontakozik ki a tanulóifjúság életérõl is. 1492-ben történt, hogy a bérlõ más nemzetiségûeket, fõleg németeket is felvett, amin a magyar diákok igencsak felháborodtak. Elhagyták az otthont, és megtámadták a német burzát. A következõ évtõl már ismét csak magyarok laktak a házban. 1507-ben az Öreg Zsigmond koronázására Krakkóba érkezett magyar követ a burza fenntartására egy sóalapítványt járt ki a királynál, eszerint évente 10 mázsa sót kaptak a wieliczkai bányából. A végzettek nemegyszer a burzára hagyták könyveiket, tanszereiket vagy más értékeiket. A XVI. század második évtizedétõl megcsappant a magyar diákok száma, 1541-ben végül az egyetem vezetése azzal záratta be a magyar burzát, hogy ha a diákok száma újra növekedésnek indul, megnyitják. Erre 1557-ben került sor, immár új épületben. Azonban mindössze hat magyar diák iratkozott be, így a következõ évben végleg bezárta kapuit a magyar burza. Az egyetem eddigi mûködése során figyelemre méltó magyar eredmények születtek. 1400 és 1500 között 76-an nyertek magiszteri, 390-en baccalaureusi fokozatot. 1501 és 1530 között 32 magiszteri és 192 baccalaureusi fokozat született. A burza tagjai közül 41 szerzett magiszteri és 209 baccalaureusi fokozatot. A magiszterek ezután az egyetemen oktathattak. 1487–1524 között 26 magyar magiszter adott elõ az egyetemen. Egy Garai Briccius Imre nevû magiszter, a magyar burza seniorja 1487-ben Arisztotelész Tropicaját adta elõ. Németprónai Imre 1492–1512 közt Arisztotelész Etikáját és Poetikáját, valamint Donatus nyelvtanát oktatta. Nogáth János 1496–1509 között Arisztotelészt, Cicerót, Donatust, Euklidészt és Horatiust magyarázta. 1502-ben Egri Mátyás Albertus Magnus De origine animáját, Pesti Ferenc Horatius szatíráit elemezte. Váradi Péter ugyanekkor asztrológiát tanított. Szepsi Macer Gergely, a magyar burza egyik utolsó neves alakja 1555–1562 között aritmetikát tanított és Ovidiust magyarázott. A burza egykori épülete 1850-ben leégett. A jelenlegi, kissé elhanyagolt állapotú házon kétnyelvû emléktábla áll a következõ magyar felirattal: „Ez az épület adott otthont a 15. és 16. században a Krakkóban tanuló magyar diákoknak, akik a magyar kultúra dicsõségére, hazájuk javára lengyel földön gyarapították ismereteiket a nagy hírû Jagelló Egyetemen.” A Collegium Novum neogótikus épületében is van egy latin nyelvû tábla, melyet a Magyar Történelmi Társulat helyezett el 1928-ban, nagy ünnepség keretében. Ennek magyar szövege így hangzik: „A magyar egyetemi polgárok emlékezetére, akik a XV. és XVI. században több mint másfél ezren a hírneves krakkói egyetemet látogatták. A Magyar Történelmi Társulat az Úr 1928. évében helyezte el ezt a táblát, hogy az utódok háláját fejezze ki az Alma Mater iránt, amely a magyar ifjakat kegyesen kebelébe fogadván a mûveltség és a szabad mûvészetek kincsével gazdagította.” Érdemes megismerkedni a legnevesebb magyar diákokkal, akik a krakkói egyetemre jártak. A XV. század második felében sok jeles egyházi személy tanult Krakkóban. Temesvári Pelbárt nagyhírû ferences hitszónok, kora legolvasottabb írója 1458-ban iratkozott be a egyetemre, ahol 1464-ben fejezte be filozófiai tanulmányait, és 1471 körül teológiai doktorként hagyta el a várost. Bakócz Tamás, késõbbi esztergomi érsek, akit csaknem pápává választottak, 1464-ben filozófiából doktorált Krakkóban. Váradi Benedek gálszécsi plébános 1492-ben lépett be a burzába. Gyöngyösi Gergely pálos történetíró nevével 1493-94-ben találkozunk a krakkói anyakönyvekben. Halábori Bertalan, a Döbrentei-kódex összeállítója és másolója 1493–95 között, Csáthi Demeter ferences szerzetes, a legrégibb fennmaradt magyar nyelvû históriás ének írója 1502-ben vagy 1503-ban járt a krakkói egyetemre. A székelyföldi Nyujtódi András ferences a Székelyudvarhelyi Kódex írója és fordítója 1508-ban iratkozik be a krakkói egyetemre, 1509-ben õ a magyar burza seniorja. Az új humanista nemzedék nevelésében mérhetetlen érdemeket szerzett az egyetem. Rotterdami Erasmus szelleme és tanításai éppen Krakkón keresztül jutottak el hozzánk. A humanizmus legfõbb hazai és lengyelországi terjesztõi közül kiemelkedik a Thurzó család. Thurzó János 1464-ben Lõcsérõl telepedett át Krakkóba, ahol rövidesen nagy vagyonra tett szert. Fia, ifjabb Thurzó János 1487-ben lett a 4
filozófia doktora, 1498-99-ben az egyetem rektora is volt, majd Rómában élt a pápai udvarban, végül boroszlói püspökké nevezték ki. A sziléziai humanizmus és reneszánsz meghonosítója volt, aki levelezésben állott Erasmusszal és az egyetem számos humanistájával. Fivérei, Thurzó Szaniszló és Elek is Krakkóban tanultak. Szaniszló Olmütz püspöke lett, Elek Magyarországra költözött, és hamarosan az országnagyok közt, a királyi tanácsban találjuk. Henckel János 1498-ban lett az egyetem diákja, 1503-ban magiszter lett, majd Mária királyné gyóntatójaként szintén a királyi udvarba került. Kassai Antal (Johannes Antonius Cassoviensis) 1517-ben szerzett baccalaureus artium fokozatot. Késõbb Páduában orvosi doktor lett, Erasmust gyógyította Bázelban, majd Krakkóban telepedett le, s a Jagellók udvari orvosa lett. A lengyel és magyar humanisták közötti kapcsolatokban jeleskedett, támogatta, segítette Thurzó Eleket és Henckel Jánost. Csáki Mihály gyulafehérvári kanonok és esperes 1521 telén volt a magyar burza seniorja. Õ kísérte el Izabella királynét Lengyelországba. Késõbb Luther híve lett, s nagy hatással volt János Zsigmondra, akinek nevelõje, majd kancellárja és kincstartója lett. Számos késõbbi reformátor töltött néhány évet Krakkóban. Dévai Bíró Mátyás 1523–26 közti krakkói éveiben még kitartott a katolikus hit mellett, majd wittenbergi tanulmányai után a következõ évtizedben csatlakozott a reformációhoz. Kálmáncsehi Sánta Márton 1523–25 közt tanult itt, a magyar burza seniorja volt. Vele együtt járt 1525-ben Szegedi Lajos is, aki végigvitte a hitújítás mindegyik állomását, végül unitárius lelkészként halt meg. Sylvester János közvetlenül Mohács után, 1526 õszén érkezett Krakkóba, a következõ év tavaszán a magyar burza seniorja volt, és a híres Hieronymus Vietor nyomdában korrektorkodott. Itt jelentek meg elsõ nyelvészeti, irodalmi mûvei. 1527-ben az egyetem diákja volt Gálszécsi István, elsõ hangjegyes énekeskönyvünk szerzõje. 1536-ban ez a nyomda adta ki énekeskönyvét, majd két évvel késõbb az elsõ magyar nyelvû katekizmusát. Ozorai Imre 1530–31-ben két félévet tanult a krakkói és wittenbergi egyetemen, s 1535-ben a krakkói nyomda jelentette meg az elsõ magyar hitvitázó mûvét. Szegedi Kis István 1537-tõl öt éven keresztül végezte itt tanulmányait. Paksy Mihály, a hitújítás lelkes harcosa, Dengeleghy Péter nagyenyedi lelkész és professzor is Krakkóban tanult. A katolikus hitvitázó Szegedi Gergely is Krakkóban meg Párizsban tanult, majd Nagyváradon lett minorita provinciális. Innen indult útjára Újlaki Ferenc késõbb gyõri illetve Kolozsvári János késõbbi csanádi püspök. A történetírók és krónikaírók is merítettek Krakkó szellemébõl. Benczédi Székely István 1529-tõl több évig volt az egyetem hallgatója. A város mély hatással lehetett rá, mert mûveiben gyakran feltûnnek krakkói hatások. Leghíresebb mûve a Krónika ez világnak jeles dolgairól, az elsõ magyar nyelven kinyomtatott történeti munka. Szepsi Macer Gergely két mûvét is kiadta az 1550-es években, Krakkóban. 1557-ben Telegdi Miklós iratkozott be az egyetemre. A magyar burzának ekkor még nyolc tagja volt, s õt választották meg senioruknak. Õ az utolsó senior, aki zárja a Regestrumot, s a következõ évben, mint baccalaureus tért haza. Pappá szentelték, s a nagyszombati iskola egyik magisztere lett, õ volt az elsõ magyar katolikus katekizmus írója. A Regestrum Bursae Hungarorum 1493-tól 1558-ig, a burza bezárásáig jegyzi a magyar diákok névsorát, és 823 nevet sorol fel. 1613-ben egy zsibárustól vette meg egy Johannes Broscius nevû magiszter, megmentve a biztos pusztulástól, s a krakkói egyetemi könyvtárnak adta. A XIX. század elején Bandtkie György Sámuel könyvtárnok figyel fel rá, és 1819-ben másolatot készít a tudományok gazdag pártfogója, gróf Széchenyi Ferenc részére. A krakkói egyetem magyar kapcsolatainak elsõ idõszaka egybeesik a humanizmus elterjedésének idejével. Krakkóból számos lengyel humanista érkezett Magyarországra. Több tudós, orvos, csillagász élt hosszabb-rövidebb ideig magyar földön, elsõsorban a királyi és fõúri udvarokban, püspökségek szellemi mûhelyeiben. Magyarországon az elsõ humanista központot Vitéz János még váradi püspök korában hozta létre. Kapcsolatba lépett a lengyel humanizmus nagy alakjaival, az egyetemi körökkel. Ezek egyik legkiválóbbja az elsõ lengyel humanista, Sanoki Gergely. I. Ulászló titkáraként érkezett magyar földre, majd az 1444 évi várnai csatavesztés és a király halála után Vitéz János udvarában élt, és Hunyadi Mátyás nevelõje lett. Idõsebb korában visszatért hazájába, ahol lembergi érsek lett, és birtokán humanista udvarkört alakított ki. Vitéz János hívta Váradra Zurovicai Mártont (Marcin Król z ¯urawicy), kiváló krakkói orvost, matematikust és csillagászt, aki a Hunyadiak szolgálatába állt. Ilkuszi Márton (Marcin Bylica) Bolognában ismerte meg Janus Pannoniust, aki Magyarországra hívta. Vitéz János, aki közben esztergomi érsek lett, 1467-ben az újonnan szervezett pozsonyi egyetem tanárának nevezte ki. Mátyás király is kegyeibe fogadta, csillagásza, csillagjósa és orvosa lett, aki több hadjáratára is elkísérte. A Mátyás által alapított budai egyetemnek is egyik kiemelkedõ alakja volt, csillagászati mûszereket, eszközöket, saját glóbuszt készített a királyi obszervatórium részére. A király kérésére elkészítette a magyar városok földrajzi helymeghatározását, és terveket készített Magyarország 5
földrajzi térképének elkészítésére. A krakkói egyetemmel való kapcsolata ekkor sem szûnt meg, végrendeletében mûszereit nekik adományozta. Közben elvégezte a teológiát is, és a király budai plébánosnak nevezte ki. 1493-ban Budán hunyt el. Krakkó szerepe a magyar-lengyel kapcsolatokban a Jagelló-korban sem csökkent. Kiemelhetjük Paulus Crosnensis költõt, a krakkói egyetem tanárát, aki a várost fenyegetõ pestis elõl 1508-ban Magyarországra távozott. Elõbb Thurzó Szaniszló váradi püspök udvarában, majd Perényi Gábor ugocsai Nyaláb várában vendégeskedett. Perényi bíztatására nyomtatta ki Janus Pannonius egyik verseskötetét. Krakkóba való visszatérése után hosszabb költeményben emlékezett meg Öreg Zsigmond és Szapolyai Borbála esküvõjérõl. Thurzó Elek meghívására 1517-ben Krakkóból érkezett Magyarországra a német Eck Bálint (Valentinus Ecchius) is. A bártfai iskola rektora lett, s mint iskolaigazgató is fenntartotta kapcsolatait a krakkói egyetemmel, visszajárt elõadásokat tartani, és munkáit is a városban nyomtatta ki. 1533 után Kassán is tanított. Nemcsak az ékesszólásban, költészetben és bölcseletben, hanem az orvosi és természettudományokban is járatos volt. E rövid írás kereteibe nem fér bele a téma részletesebb taglalása, pedig a nevek hosszasan folytathatók lennének. Az eddigiekbõl is látható, hogy a XV–XVI. században igen élénk kapcsolat volt a krakkói egyetem és hazánk között. Az õsi falak a mai napig emlékeznek a magyar Szent Hedvig gondoskodó lelkületére, mellyel nagyon sok magyar ifjú részére tette lehetõvé az egyetemi ismeretek elsajátítását és a remek krakkói humanista szellemiség hazahozatalát. Udvarhelyi Nándor Irodalom: Dr. Schrauf Károly: Regestrum Bursae Hungarorum Cracoviensis – A krakkói magyar tanulók-háza lakóinak jegyzéke 1493–1558. Bp., 1893,; Kovács Endre: A krakkói egyetem és a magyar mûvelõdés. Bp., 1964.; Uõ: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Bp., 1973.; Kapronczay Károly: A magyar-lengyel történelmi kapcsolatok évszázadai. Bp., 2000.; Petneki Áron: Krakkó. Bp., 2001. Katarzyna Siwiec – Mieczyslaw Czuma: Krakkó és Kis-Lengyelország magyar szemmel. Cieszyn, 2012.
Tudós és hazafi A 200 éve született Rónay Jácint emlékezete „December 9-én ködös, setét nap volt, egyike azoknak, melyeket Londonban »Throat cutting Days-nek« [torokmetszõ napok] neveznek. [...] éppen hazakerültem és ott ültem csendesen szobámban fáradtan, kimerülten, midõn a cseléd egy fiatal urat jelentett Magyarországból, ki nem akart jegyet adni, nevét nem közölte, csak annyit említett, hogy sürgõs végzendõje volna vélem. [...] – Néhány pillanat múlva egy szép, csinosan öltözött fiatal, mondhatnám deli termetû úr lépett bé; nem ismerém. »Bocsánat uram, szólt a vendég, hogy felkeresem, de mások megbízásából s bizalommal jövök. Én Széchenyi Béla, Széchenyi István fia vagyok. Egy kéziratot hozok, melyet szeretnék itt Londonban névtelenül kinyomatni [...] « Sajátszerû, hogy Széchenyi Béla valódiságán pillanatig sem kételkedtem, pedig nem volt semmi bizonyítékom; de egy belsõ szó azt súgta: õ az, nem lehet más.” Ez a belsõ szó azt is rögtön megsúgta Rónay Jácint bencés tanárnak, a levert magyar szabadságharc Londonba menekült számûzöttjének, hogy a kézirat, amelyet a fiatalember a táskájában hozott, a „régi töretlen nagy hazafi”, a legnagyobb magyar saját keze munkája! Az önkényuralom sötét korszakában az ország „civilizálásáról” dicsekvõ Bach-kormányzat véres szatíráját írta meg Széchenyi az Ein Blick auf dem anonymen Rückblick (Pillantás a névtelen Visszapillantásra) lapjain, és Rónay egész életében büszke volt arra, hogy cselekvõ részese lehetett e kivételesen nagyhatású „szamizdat” napvilágra segítésének. De hozzátehetjük, hogy messze nem csupán ezért érdemes e férfiú a nemzeti emlékezet figyelmére és hálájára. Leitzinger János székesfehérvári módos polgárcsaládban született 1814. május 13-án. Amire azonban legénysorba jutott, egy könnyelmûen vállalt kezesség folytán nagyszülei és szülei vagyona dobra került, így a legidõsebb fiú jövõjérõl úgy igyekeztek gondoskodni, hogy némi szelíd erõszakkal rávették a Benedek-rendbe való belépésre. Jácint (Hyacinthus) lett az új neve – és ha nem könnyen is, de megbékélt sorsával: 1836-ban letette a szerzetesi fogadalmat. Teológiát tanult Bakonybélben és Pannonhalmán, majd 1839-ben pappá szentelték. Kezdetben fõapáti szertartóként a rend központi admi6
nisztrációját segítette, majd 1840 és 1848 között bölcseletet oktatott a rend gyõri iskolájában. De nem hagyta abba a tanulást, így 1842-ben a pesti egyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Tudományos érdeklõdése fölerõsödött a gyõri évek során. A városban mindenki tudta, hogy – amiként a pannonhalmi „betanulási” idõszaktól kezdve rendszeresen vezetett naplójában följegyezte – „a fõtérre szóló cellájában õ gyújtá meg elõször szerény lámpáját, és az éj csendében õ oltja el utólszor (ezt többször hallám másoktól).” A klasszikus német filozófia virágkorában vagyunk, de a fiatal tudor naplójának bevallotta: „kiábrándulva az elmélet titkaiból, azon határozatra juték, hogy jobb lesz nekem a siralomvölgy színén járni, s az életet kutatni úgymint van, s nem úgy amint lennie kellene...” Ez a döntés – alig kis túlzással – a hazai szociálpszichológia születési pillanatának tekinthetõ, mert kutatásai a „lélektan” felé fordultak és 1846-ban – elsõsorban tanártársa és barátja, Czuczor Gergely támogatásával – könyvben is megjelent elsõ munkája: Mutatványok a tapasztalati Lélektan körébõl. Czuczor „protekciója” segítette abban is, hogy miután újabb kötete (Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nõ, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból) is napvilágot látott, az immár Rónay néven publikáló szerzõt 1847 decemberében levelezõ tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia (rendes tag azután csak a kiegyezés idején, 1867-ben lehetett). De talán kissé igazságtalan is ebben a sikerben Czuczor támogatását túlhangsúlyozni: a nemzetkarakterológia területén úttörõ munkát a mai kutatás is oly nagyra értékeli, hogy 2001-ben újra kiadták egy gyûjteményes kötetben. (Vajon hány akkori akadémikusunk munkájáról mondhatjuk el ugyanezt...?) De Rónay nemcsak a tudomány körében alkotott, hanem újított az oktatás terén is: a filozófiát immár „édes hazánk nyelvén” tanította, amiként magyarul publikálta tudományos ismeretterjesztõ cikkeit is a gyõri Hazánk hasábjain. A tanítási nyelv megváltoztatásáért fegyelmi büntetés elébe nézett, de változtak az idõk: forradalmi hírek szállongtak Párizsból és már senki nem gondolt a szerzetes tanár hazafias buzgóságával. 1848 tavasza Gyõrben is magával ragadta az ifjúságot és a polgárságot. Rónay – naplója szerint – véletlenül keveredett egy tüntetésbe, ahol a katolikus polgárság tömegeit éppen azzal riogatták, hogy a forradalmi változás hívei elhatározták „a gyõri katholikus templomok és zárdák lefoglalását az ország számára.” A liberális katolicizmus hazai hívének számító bencés pap lendületes prédikációban utasította vissza a provokációt, olyan fergeteges sikerrel, hogy a város lelkes nemzetõrei azonnal tábori papjukká választották. Ettõl kezdve jóban-rosszban velük tartott: föl Pozsonyba, az országgyûlést és a nádort üdvözölni, majd Komáromba, „országunk e Palládiumát” megtartani a hazának, és végül a schwechati csatatérre is, ahol „midõn a közelesõ magaslat szegélyén hirtelen ágyúk meredtek fel, fölöttünk golyók sivítottak... nemzetõreink egy része nem várva be a már útra kelt visszavonulási parancsot, futásnak eredt..., miért szépíteném, követtük õket mind, mind!” Az osztrák ellentámadás megindulásakor azután futárként Pestre küldték, de Debrecenbe már nem követte a kormányt és az országgyûlést, hanem visszatért Pannonhalmára, ahol rögtön zárdafogságra ítélték, hogy kimentsék a császári hadbíróság látókörébõl. Bakonybéli internálás következett, de amikor május 8-án a tavaszi hadjárat sikerei Gyõrt is újra a honvéd csapatok kezére juttatták, Lukács Sándor, Gyõr városi és megyei kormánybiztosa magához rendelte barátját, a forradalmár papot. Pár nap múlva Rónay már Pesten volt és a Budát visszavívó magyar sereghez csatlakozott. Nehéz megítélni, hogy vajon már akkor is azzal a belsõ távolságtartással viszonyult-e a heroikus szabadságküzdelemhez, amiként azt a naplófeljegyzések sugallják. Mindesetre túlzottnak találta azt a kritikai hangnemet, amelyet a küzdelem végsõ céljára vonatkozóan a várostromot vezérlõ Görgei Artúr tábornok környezetében tapasztalt. Megrendítõ élmény volt a császáriak börtönében keményen megsanyargatott, ekkor kiszabaduló Czuczor Gergellyel való találkozása. Azt viszont jó lelkiismerettel könyvelhette el, hogy egy rendtársát, aki „többször kikelt Kossuth ellen”, sikerült kimentenie a statáriális halálbüntetés karmaiból. Lukácsnak mindenesetre tervei voltak barátjával és május 29-én „népszónok” címmel Gyõr megyei papi biztossá neveztette ki, feladatául szabva „lelkesíteni, buzdítani a népet, ha majdan a haza inteni fog, általános felkelésre”. Ebbõl Rónay az orosz túlerõ közeledésére következtetett, de elfogadta sorsát: „feladni ügyünket e válságos pillanatban, gyávaság lett volna; megyek, hová végzetem int, ha saját vesztembe mennék is...” Miközben belsõ kétségeit legyûrve, a lelkesítõ népgyûléseket szervezte, voltak azért felhõtlen ünnepi pillanatok is: a június 13-i csornai gyõzelem után küldöttség élén üdvözölhette Kmety György tábornokot, a csata derék hõsét. „Ah minõ szép nap volt ez – kiált fel a naplóíró –, ki gondolta volna zajos örömei közt, hogy ez a hazában utolsó szép napom!” Egy hónappal késõbb már a túlerejû császári sereg ágyúi dörögtek a gyõri sáncon és a menekülõk között, a komáromi Duna-parton nem kisebb férfiúval találkozott, mint „földimmel, megyénk kitûnõ fiával, Vörösmarty Mihállyal, a költõvel, búcsúszava ez volt: »Isten önnel, papom, majd a csávában találkozunk!«” Végül a „csávában” (eredeti értelme szerint: 7
rézgálic oldat, tágabban a bõrcserzéshez használt vegyszeres folyadék), vagyis a szabadságharc végnapjainak zûrzavarában már nem hozta össze õket a sors, miközben Rónay a keserves visszavonulás során egészen a szõlõsi (világosi) fegyverletételig követte a sereget. Majd a bujdosás következett: egy ideig Lukács Sándor rokonságánál, a Hortobágyon találtak menedéket, monogramos fehérnemûikre tekintettel választva álnevet: Lakatos Samu és Hegyi Rudolf. A puszta téli csendjében újra lélektani dolgozataival foglalkozott, de 1850 tavaszán jött a hír, hogy immár az alföldi tanyavilág szisztematikus átfésülésére kaptak parancsot az új hatalom fogdmegjei. A pannonhalmi gyógyfüvek üldözött tudora ekkor már mint Valkó János a nádudvari gyógyszertárban segédkezett, de aligha menekül meg, ha a zsidó fuvaros kereskedõ, Fischbain a letartóztatására érkezõ rendõrök orra elõl el nem tünteti: a fiatal Fischbain-fiú szekerezett át vele titokban Miskolcra. Végül a bizalmas információk láncolatán sikerült Árva megyébe, Alsókubinba eljutnia, ahol Kubinyi Mihály bizalmas segítsége juttatta át a hamis útlevéllel menekülõt a polhorai határállomáson. „Túl a határon mégegyszer megálltam, s visszatérve, egy maroknyit a haza földébõl keblembe rejtettem. – Õrizni fogom mint szent ereklyét, e nehéz pillanatok emlékéül!” A birodalmi határon is még ugyanez a kapcsolatrendszer (a Pongrácz családnak a sziléziai határhidakat bérlõ egyik tagja) segítette át Rónayt, majd a boroszlói barátok révén, mint Johann Kaiser szabómester utazott – Hamburgon és Belgiumon át – Londonba, hogy ott megtelepedjen, „a számûzöttek e szabad földjén, hol a világ minden fia, míg a törvényt tiszteli, számíthat a törvény védelmére, s élvezheti az ország szabadságát”. Hamar megtanult angolul, mert fölismerte, hogy a politikai szimpátiák nem adnak egzisztenciát – ha nem talál munkát, amelybõl önállóan megélhet, hamar kitelik a becsület. Nyelvtanítással, nevelõi munkával, továbbá néhány hazai lap (Magyar Sajtó, Pesti Napló, Vasárnapi Újság) tudósításával kereste kenyerét. Utóbbiakat szerencsére nem zavarta, hogy közben a szorgalmas levelezõt 1852. május 6-án kivégezték... (persze csak „in effigie”, vagyis jelképesen). Nincs arra mód, hogy Rónay tizenhét londoni esztendejének összes személyes és közösségi örömét, izgalmát, fájdalmát végigkísérjük. Följegyezte mindezt Napló-töredék. Hatvan év reményei és csalódásai címû munkájában, melybõl 1996-ban jelent meg bõ válogatás. E gazdag és bölcs írás lapjain megjelenik a Kossuth-emigráció összes fontos személyisége, vagyis a magyar elit színe-java a XIX. század középsõ harmadában. Maga az Angliában letelepedõ számûzött kormányzó is kapcsolatba került Rónayval, mi több, fiai latin nyelvi és magyar történelmi-közjogi oktatását is egy idõben õrá bízta. A világi életet élõ, szakállat, szúrós bajszot növesztõ pap-tanár ugyan nem vett részt a közvetlen politikai mozgalmakban, de komoly tekintélye volt társai elõtt, így számon tartották, hogy sosem számított a szabadságharc vezetõjének elfogulatlan rajongói közé, de nem is volt felületes és felelõtlen kritikusa. Tanári mûködése pedig olyan eredményes volt, hogy a meghatott apa így fogalmazott egyik hozzá intézett levelében: „Kedves kötelességet teljesítek, midõn Önnek fiaim iránt tanúsított részvét s jóakarat-teljes, több mint barátságáért legbensõbb, legõszintébb köszönetemet nyilatkoztatom. Adná az ég, hogy valaha módom lenne tettleg bebizonyítani, mennyire lekötelezettjének ismerem magamat.”
Emigráns barátai körében: Vukovics Sebõ, Kmety György (ülnek), Mednyánszky Sándor és Rónay Jácint (Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár) 8
Azt persze Kossuthék sem tudták, milyen szerepe volt Rónaynak a bevezetõben említett jeles akcióban – a Blick megjelentetésében. A kézirat Széchenyi Béla dupla fenekû bõröndjében szerencsésen átvészelt minden „fináncot” és „policájt”, és a londoni köd jótékony leple alatt azért landolt végül éppen a bencés tanár asztalán, mert az osztrákok által Bécsbe internált, a döblingi szanatóriumot sûrûn látogató Lonovics József volt csanádi püspök õt ajánlotta a szerzõ szíves figyelmébe. A szervezkedés másik beavatottja Lady Anne Meckenzie Stafford volt, George Granville Williams Sutherland Leveson-Gower lord felesége, akit nem tekint-
hetünk az unalmukban forradalmárokat és összeesküvõket patronálgató angol fõúri dámák egyikének. Kézen fogva járt szabadság és szerelem: Lady Anne a nemzete jövõbeli szabadságáért veszélyes küldetést vállaló fiatal gróf titkos szerelmese lett – és ezért is segítette az akciót, amely az osztrák propaganda hazugságaira igyekezett fölhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét. A fiatalok még 1857-ben ismerkedtek meg a londoni társaságban, s a kapcsolat tizenhárom éven át tartott. A lady elsõsorban a Blick terjesztésében, a vezetõ európai államférfiakhoz való eljuttatásában tudott segíteni, míg Rónay magát a nyomtatást szervezte meg. Némi keresgélés után George Barclay nyomdájával kötött megállapodást, ahol százötven font sterlingért vállalták a német nyelvû kötet kétezer példányának elkészítését. Iszonyúan megerõltetõ lehetett a nyelvet nem értõ szedõk és korrektorok munkájának ellenõrzése, míg lélekgyötrõ izgalmakkal teli mûveletsorozat az elkallódott – egy ideig élt a gyanú: császári ügynökök által megsemmisített! – 281. lap egyenesen Döblingbõl történõ pótlása. De Mr. Smith – ilyen nevû családnál nevelõsködött Rónay – remek munkát végzett, s a jellegzetes sárga fedelû kötet 1859 márciusában, a Williams and Norgate cég terjesztésében megjelent a piacon. A nyolc elsõ példányt a fiatalember személyesen csempészte haza édesapjának, majd továbbiakat a bécsi angol követség futára hozott Londonból, diplomáciai csomagba rejtve. A hazai titkos érdeklõdõknek hamarosan – idegen borító alatt – már szállította is, persze borsos áron, a pesti Geibel-kereskedõház. Ma már természetesen a nemzeti látószögû magyar történettudomány sem állítja, hogy a Blick buktatta meg a Bach-rendszert, hiszen ez az olasz egyesítés folyamatával szembeszegülõ osztrák szoldateszka háborús vereségének volt szükségszerû következménye. De jelentõsen hozzájárult a válság tudatosításához; annak nyilvánvalóvá tételéhez, hogy ha változtatni kell, a gyûlöletességénél is nevetségesebb belügyminiszternek kell elsõként repülnie. Ha kezdetben sokan sokfelé találgatták is, ki lehetett a nevezetes pamflet írója, családja tagjainak, döblingi látogatóinak hamar eszébe jutott, hol, mikor hallották elõször a Bachot csipkedõ-gyilkoló ezernyi szóviccet vagy a verembe esett mehádiai granicsár adomáját. „Elsõ pillanatra tüstént ráismertem Széchenyire” – írta memoárjainak az emigránsévek londoni szakaszát tárgyaló fejezetében a neves tudós és politikus, Pulszky Ferenc is, s rögtön figyelmeztette külföldi barátait, hogy ez a sárga fedelû kis kötet „a nemzeti szellem ébredésének elsõ jele, a pacsirtadal, mely jelenti a napfelkeltét”. Maga Széchenyi nemcsak kezelõorvosainak, de még saját naplójának is azt bizonygatta, „micsoda képtelenség” csak feltételezni is az õ szerzõségét! „Hanem tudja-e Ön – érzékeltette ugyanakkor a nagy konspirátor egy találó metaforával egyik ekkori bizalmasának, Kecskeméthy Aurélnak, milyen hatást vár e »silány munkától« – a Margitsziget keletkezésének történetét? Régi hagyomány szerint a Duna vize hajdan ott folyt; azonban egy ízben zátonyra került egy dög, s ott maradt; lassankint a dögben megakadt az iszap, faágak, szóval mi az árral odaúszott; a halmaz mind nagyobb lõn, míg végre azon pompás szigetté nõtte ki magát!... Ilyen dög a Blick is! Ki tudja, mi válhatik még belõle?” Rónay Jácint a tanítási órák közötti szabad idõben a londoni könyvtárakat is látogatta és – kezdetben hírlapi cikkeiben, majd kötetté formálva – számos tudományos újdonságról is tájékoztatta a hazai közvéleményt. Körösi Csoma Sándor vagy Magyar László utazásairól éppúgy beszámolt, mint arról az – immár a külföldi hungarika-kutatást elõlegezõ – „muzeológiai” erõfeszítésérõl, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyletnek megszerezte Melius Péter két, 1561-ben kiadott munkáját. Elsõsorban a geológia és a földtudományok drámai haladása, a fosszíliák fölfedezése nyomán alapjaiban változó világképet foglalta össze A tûzimádó bölcs az õsvilágok emlékeirõl címû munkájában, melyet a Blickért hálás Széchenyi István pártfogásával adott ki Pesten Kilián György nyomdász és könyvkiadó 1860-ban. Hervadhatatlan tudománytörténeti érdeme, hogy – Jánosi Ferenccel közel egyidõben – elsõként ismertette meg a hazai közönséget Charles Darwin forradalmi hatásúnak bizonyuló evolúciós elméletével. Rónay Jácint pozsonyi prépost és választott Munkája, a Fajkeletkezés – Az embernek helye a scutarii püspök (Magyar Nemzeti Múzeum természetben és régisége (1864–1869) önálló szer- Történelmi Képcsarnok) 9
kesztés, amelyben Darwin mellett Thomas Huxley (akit személyesen is jól ismert) és Charles Lyell mûveit is bevonta a szerves élet eredetérõl, az embernek a természetben és az élõvilágban betöltött helyérõl szóló elbeszélésbe. Az emberré válás kérdéseirõl szóló vitákat késõbb is követte, így Az õsemberek haladása címen tartotta meg akadémiai székfoglalóját (1867), és nem sokkal késõbb A szerves élet haladása és a fajok kihalása címmel tartott akadémiai elõadást (1871). A mai kutatás azonban arra figyelmeztet, hogy felfogásából hiányzott az élõ szervezetek alkalmazkodási versenye kapcsán bármiféle mélyebb irányultság, fejlõdés feltételezése, amiként az evolúciós felfogást sem érezte ellentétben állónak a teremtés gondolatának elfogadásával. 1866-ban az új pannonhalmi fõapát, Kruesz Krizosztom kezdeményezte Rónay hazatérését. A számûzött nem akart maga folyamodni és nem egyezett bele semmiféle, akár szimbolikus „megbánási” gesztusba sem. Ám a fõapát megtalálta a megoldást: a hozzá intézett, a hazatérés vágyát kinyilvánító magánlevélre hivatkozva fordult az uralkodóhoz, aki engedélyezte a büntetlen hazatérést. 17 esztendõ viszontagságai után, 1866. szeptember 26-án kapaszkodott fel újra Rónay Jácint Szent Márton hegyére – de ha azt hitte, hogy a szerzetes tudós nyugodalmas évei várják, hát alaposan tévedett! Elõbb képviselõ lett a Deák-párt színeiben 1867–1871 között, majd 1871-tõl osztálytanácsosi állásra kérték fel a Vallásés Közoktatásügyi Minisztériumban. 1871–72-ben Rudolf trónörököst tanította magyar történelemre. 1872-ben pozsonyi préposttá nevezték ki, így tagja lett a fõrendiháznak is, egy évre rá pedig az uralkodó a címzetes szkodari püspöki címmel jutalmazta (az albániai Shkodra városának szerb nevérõl; ez egyike volt azoknak a török által elpusztított egyházmegyéknek, amelyeknek püspöki címeit – valóságos joghatóság nélkül – a magyar királyok régi szokás szerint adományozták). 1875–83 között egy újabb királyi gyermek, Mária Valéria fõhercegnõ nevelõjeként dolgozott a császárvárosban. Bizalmas barátai közé számíthatta Deák Ferencet, aki 1876-ban õt hívatta halálos ágyához, amikor a betegek szentségében kívánt részesülni. Utolsó éveit valódi pihenéssel tölthette a pozsonyi nagypréposti palotában, szemben Szent Márton koronázó templomával. Tudósi és emigráns életének emlékeirõl úgy rendelkezett, hogy halála után a pannonhalmi könyvtárba kerüljenek. 1889. április 17-én kisérték utolsó útjára a Szent András temetõbe, ahol a sírjára minden március 15-én virágot hoznak a pozsonyi magyar kisiskolások. Csorba László
Kétszáz éve született Erdélyi János Erdélyi János, a magyar néprajztudomány, irodalomtörténet és filozófiatörténet egyaránt kiemelkedõ alakja, 1814. április elsején született Kiskaposon (ma Malé Kapušany, Szlovákia), földmûves család hetedik gyermekeként. 1824-tõl a sárospataki gimnázium tanulója lett, tanulmányait kitûnõ eredménnyel végezte. Éveken át észak-kelet magyarországi kúriákban dolgozott nevelõként. A költõi hírnevet szerzett Erdélyi 1839-ben lett a Tudós Társaság tagja, ezt követõen Pestre költözött, felhagyott a nevelõsködéssel és irodalmi tevékenységébõl kívánt megélni. Idõközben mégis ügyvédi vizsgát tett, hogy a Kossuth Lajos unokahugával, Vachott Kornéliával kötendõ házassága anyagi hátterét biztosítani tudja, ám ügyvédként végül is nem praktizált. A Regélõ Pesti Divatlap szerkesztõjeként és a Kisfaludy Társaság titkáraként olyan honoratior karriert futott be, amelyhez tehetsége, ragyogó intellektusa mellett szorgalma, kitartása, hite egyaránt szükséges volt. Ifjú felesége, majd kétéves kislánya tragikus halálát követõen Erdélyi 1844-ben, harmincévesen nyugat-európai útra indult, amely végül is bõ egy évig tartott. Ez az utazás egyszerre volt politikai, társadalmi és kulturális gyakorlatok megismerését lehetõvé tevõ, kapcsolatépítõ és szemléletformáló tanulmányút s egyben a fájdalom, veszteség, magány feldolgozását segítõ eltávolodás. Hazatérte után számos lap munkatársa, a Kisfaludy Társaság titkára és igényes lapjának, az irodalomesztétikai-kritikai cikkeket közlõ 10
Magyar Szépirodalmi Szemlének szerkesztõje lett. Egyik legfõbb munkája ekkor az elsõ magyar népköltési gyûjtemény (Népdalok és mondák) szerkesztése, kiadása volt. A többszáz verses alkotást és pár tucatnyi mesét tartalmazó kiadvány három kötetben látott napvilágot 1846 és 1848 között. Az utolsó kötet elõszavát Erdélyi szimbolikus jelentõséggel felruházva 1848. március 15-én keltezte, júniustól pedig õ lett a Nemzeti Színház igazgatója, egyúttal a Respublica címû napilap szerkesztõje. A szabadságharc bukása után Erdélyi János elhagyta Pestet, és visszatért észak-kelet Magyarországra. Cselejen, egy zempléni faluban bujkált, régi ismerõseinél, majd miután a hazai népszokások gyûjtésére buzdító cikke miatt haditörvényszék elé idézték, s mivel a korábbi folyóiratok, napilapok, illetve a Kisfaludy Társaság és egyéb kulturális intézmények megszûnésével nem látott lehetõséget arra, hogy az 1840-es években kialakított literátori életpályát folytathassa, elfogadta az alma mater felkérését, és 1851-ben Sárospatakra költözött, ahol a református fõiskola oktatója lett. Itt újra családot alapított (felesége Csorba Ilona volt), sajtó alá rendezte mesegyûjteményét, esztétikai tanulmányokat folytatott, irodalomkritikával, filozófia- és pedagógiatörténettel foglalkozott. Erdélyi János Sárospatakon halt meg 54 évesen, 1868. január 23-án, nem sokkal azután, hogy úgy döntött, régi tervét valóra váltva, Pestre költözik családjával.1 Erdélyi munkássága tudományközi jelentõségû. A néprajztudomány szempontjából az õ nevéhez fûzhetõ a népköltészet értékének programszerû bemutatása, a népköltészeti szövegközlés gyakorlatának megteremtése, és számos átfogó vagy éppen egy-egy mûfajra, problémára koncentráló tanulmány közzététele is. Erdélyi János a népköltészetet a nemzeti közösség önismeretének forrásaként, figyelemreméltó esztétikai értékkel bíró szöveghagyományként, valamint a tudományos megismerés lehetséges tárgyaként szemlélte. Ez a megközelítés az 1840-es években és jó ideig késõbb sem volt magától értetõdõ, hiszen a „szolgálók dalait és meséit” inkább csak a szórakoztatás komolyan nem vehetõ szövegcsoportjának tartották a mûvelt olvasók. Erdélyi idevágó munkássága pedig éppen a népköltészet kulturális jelentõségének, értékeinek tudatosításáról szólt, annak írásbeli dokumentációját, közzétételét és értelmezését segítve elõ.2 Az elsõ magyar népköltési gyûjtemény megjelenése szinte kizárólag Erdélyi János személyes elkötelezettségének, munkájának volt köszönhetõ. Korábban a Tudós Társaság (az MTA elõdje) az 1830-as évektõl tett közzé felhívásokat a népköltészeti alkotások gyûjtésére, azonban a beküldött kéziratok végül nem kerültek nyilvánosság elé. Amikor a Kisfaludy Társaság 1843-tól Erdélyi János ösztönzésére szintén gyûjtési felhívásokat tett közzé, a Tudós Társaságtól is átkérték a már beérkezett szövegeket, s Erdélyi vállalta, hogy ezt a legkülönfélébb eredetû és jellegû hatalmas kéziratos anyagot sajtó alá rendezi. Erdélyi elõtt nem volt hazai minta, így magának kellett kialakítania szerkesztõi elveit. A szövegeket tematikus és regionális csoportokba sorolta (pl. szerelmi dalok, lakodalmi versezetek, borénekek, haramja és pusztai dalok, vallásos szenténekek, gúnydalok, balladák, történeti dalok, hadi dalok, játékdalok, illetve csángó dalok). A kéziratok beküldõinek nevét minden kötet elején felsorolta köszönetnyilvánítással együtt. Összesen 176 küldeménybõl válogatott, amelyek együttesen több ezer kéziratos lapot tartalmaztak. Erdélyi több hasonló dal esetén a rendelkezésére álló változatok alapján hozott létre egy-egy rekonstruált, teljesebb szöveget. Iroktul címmel egy olyan fejezetet is beiktatott, amelyben közszájon forgó, ám azonosítható szerzõvel rendelkezõ dalokat tett közzé, egy tág népköltészet-felfogás jegyében.3 A kiadványban a prózai szövegek száma meglehetõsen csekély volt, mivel a gyûjtõk inkább rövidebb verses alkotásokat küldtek be, így a három kötetben az 1400 „dal” mellett mindössze 35 mesét, illetve mondát közölt a gyûjtemény. Ez azonban még mindig több volt, mint a korábban magyarul megjelent összes többi népmese száma. A beküldött meséket Erdélyi szinte változtatás és bárminemû utólagos stilizálás nélkül adta sajtó alá, ami a maga korában meglehetõsen szokatlan gyakorlat volt. A második kötetben hatalmas elemzõ tanulmányt tett közzé Népdalköltészetünkrõl címmel, amely a magyar népdalok elsõ átfogó bemutatása és értelmezése, kitérve azok tematikus és formai jellegzetességeire, és a magyar népi karakterrel való összefüggésére. Erdélyi még az egzisztenciális bizonytalanság idején, az 1850-es évek elején rendezte sajtó alá közmondás-gyûjteményét (Magyar közmondások könyve, 1851), amely 9000 tételt tartalmaz. Kísérõ tanulmányában történeti áttekintést nyújtott a korábbi közmondásgyûjteményekrõl, definiálta a mûfajt, a 1
T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. Szemerkényi Ágnes: A magyar folklorisztika tudományos megalapozása (1848–1890). In: Magyar néprajz I. 1. Táj, nép, történelem (Szerk.: Paládi-Kovács Attila, Flórián Mária). Akadémiai Kiadó. Bp., 2011. 142–147. 3 Voigt Vilmos: Erdélyi János: Népdalok és mondák. In: Magyar folklór szöveggyûjtemény. (Szerk.: Voigt Vilmos). Osiris. Bp., 2005. I. 11–107. 2
11
közmondások szimbolikus értelmérõl értekezett és rendszerezte a hatalmas szöveganyagot. A magyar népi kultúra dokumentálását továbbra is fontos feladatnak tartotta, a népköltészet gyûjtését és vizsgálatát kiegészítve a népszokások tanulmányozásával is. 1855-ben tette közzé Magyar népmesék címmel az elsõ magyar mesegyûjteményt (a korábban Gaal György és Mailáth János gondozásában megjelent kiadványok ugyanis németül láttak napvilágot külföldön). Ebben az illusztrált kötetben húsz mese jelent meg, köztük pár szöveg Gaal György akkor még kéziratos magyar nyelvû gyûjteményébõl és feltételezhetõen a sárospataki diákok gyûjtésébõl is. Bár élete utolsó évtizedében a folklórtanulmányok háttérbe szorultak Erdélyi életmûvében, ám a Vadrózsák balladáiról írott alapos bírálata, vagy a ruszin és palóc dalgyûjtemények kiadásában játszott támogató szerepe is jelzi, hogy a népköltészet kérdését továbbra is fontosnak találta.4 Ahogyan irodalomkritikai, esztétikai írásai befolyásolták a korszak költõinek munkásságát, úgy a népköltészetre vonatkozó életmûve is megkerülhetetlen5 a magyar folklorisztika történetével és önértelmezésével foglalkozó kutatások számára.6 Gulyás Judit
Akire büszkék lehetünk: a magyar Ikarosz 100 éve halt meg Zsélyi Aladár, a magyar repülés úttörõje Minket, magyarokat gyakran kishitûeknek, vesztesnek, önbizalom hiányban szenvedõnek jellemeztek a történelem folyamán. Pedig történelmünk számos nagyszerû tudóst, feltalálót jegyzett fel (a róluk készült film alapján „nehéz embereknek” is szokás nevezni õket), akik megreformálták a világot. Ezek közé tartozik Zsélyi Aladár is. 1883. december 12-én született a Nógrád megyei Bussán (Bušince) – ma Szlovákiához tartozik –, a szomszéd faluban, Csaláron (ma Èeláre) gazdálkodó nagybirtokos Koch László és Rittinger Etelka harmadik gyermekeként. Nevét 1905-ben a család beleegyezésével változtatta Zsélyire, azért, mert Zsélyen (ma elovce) is volt a családnak birtoka. Csaláron élte gyermekkorát. Édesapja néhány évvel Aladár születése után meghalt. A család vagyonából bõven telt a gyermekek tanítatására, sõt Aladár elsõ repülési kísérleteire is. Népiskolába Bussára járt, középiskoláit Losoncon végezte, majd 1901-ben beiratkozott a budapesti mûszaki egyetem gépészmérnöki karára. A Wright testvérek 1903. évi elsõ repülésének híre felkeltette az érdeklõdését és elkezdett foglalkozni a repülés elméleti és gyakorlati kérdéseivel. Az egyetem elvégzése után hajócsavarokat és motorokat tervezett. Nevéhez fûzõdik az elsõ magyarországi, a repülés elméletéhez kapcsolódó tudományos sajtóvita. Bebizonyította, hogy a Némethy Emil – az aradi papírgyár igazgatója – által tervezett gép repülésképtelen. (Vitairata 1909-ben jelent meg.) Zsélyi Aladár nemcsak az elmélet területén mozgott fölényes biztonsággal, hanem a gyakorlati életben is megállta a helyét. Blériot 1909 évi budapesti bemutató repülése olyan nagy hatással volt rá, hogy saját repülõgépet tervezett, kivitelezett és ki is próbált. Sajnos Zsélyi Aladár látása nem volt tökéletes, gyakran szenvedett repülõbalesetet, melybõl kettõ nagyon súlyos volt. Elõször 1910. június 1-jén zuhant le, az összetört gépbõl „kirepült”, a karja kificamodott és súlyos agyrázkódást szenvedett. Második súlyos balesetét 1914. április 15-én szenvedte el. Ekkor is kirepült a gépbõl és jobb karján nyílt törést szenvedett. A törés rosszul forrt össze, így újabb mûtétre volt szükség ahhoz, hogy karja egészséges legyen. A baleset vagy a mûtét során tetanuszmérgezést kapott, és 1914. július 1-jén meghalt a nagy álmokat dédelgetõ magyar repülõtervezõ és gyakorlati alkalmazásban kipróbáló kiváló gépészmérnök, pilóta. Élt 30 évet. Kívánságának megfelelõen a csalári temetõbe édesapja mellé helyezték örök nyugalomba. A temetésén nagyon sokan vettek részt. 4
Erdélyi János: Nyelvészeti és népköltészeti, népzenei írások (Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: T. Erdélyi Ilona). (A magyar irodalomtörténetírás forrásai 13). Akadémiai Kiadó. Bp., 1991. 5 Ujváry Zoltán: A folklórkutatás eredményei a XIX. században. Bölcsész Konzorcium (Nemzeti, vallási és hagyományos gazdálkodási terek szellemi öröksége IV.). Debrecen, 2006. 73–102. 6 2014 áprilisában az MTA I. Osztálya ülésén irodalomtörténészek, filozófusok, néprajzkutatók emlékeztek Erdélyi Jánosra és munkásságára; a tanulmányok az Irodalomtörténeti Közleményekben jelennek meg.
12
A korabeli jellemzések szerint Zsélyi Aladár álmodozó, zárkózott, humortalan „madártestû” gyerek volt, aki nem volt jó tanuló, de matematika- és fizikatudásával kitûnt a többiek közül. Élete során kiváló gyakorlati érzékû mérnöknek bizonyult, kereste az újszerû megoldásokat és a repülés megszállottja, majd áldozata lett.
Gyakorlati munkássága Otto Lilienthal tragikus halála miatt (lezuhant a repülõgép kipróbálásakor) a kísérletek megrekedtek a megfelelõ szerkezeti anyagok hiánya miatt. Az elõrehaladás érdekében szükség volt a gépi repülés megvalósítására, hogy a motor erejével pótolják a fejletlen szerkezetek felhajtó erejét. Ezen az úton indultak el a Wright testvérek, majd Blériot és folytatta a sort Zsélyi Aladár. Zsélyi gyakorlati munkájában nagyon jól ötvözte a tudomány eredményeit a legkorszerûbb anyagok, megoldások alkalmazásával. Repülõgépeit mérnöki pontossággal megtervezte, részt vett a kivitelezésben, amelyhez a legjobb szakembereket alkalmazta. Ragaszkodott ahhoz, hogy a repülõgépét saját maga próbálja ki, s így szerezzen gyakorlati tapasztalatot a további módosításhoz, korszerûsítéshez. Budapesten akkor a mai XVII. kerület szomszédságában volt a magyar repülés bölcsõje a „Rákos-mezei repülõtér”, a Felsõ-Rákos Lovassági Gyakorlótéren. Rákos-mezõ volt a motoros repülõgépek „mûhelye”, ahol többségükben a repülés és a sebesség megszállottai, amatõrként: gépkocsivezetõk, gyógyszerészek, lakatosok, stb. tehát ezermesterek, barkácsolók próbálkoztak repülési kísérlettekkel. Ennek a hõskornak egyik aviatikusa (repülési szakértõje) Zsélyi Aladár volt, a sikeres repülõgép-tervezõ, kivitelezõ és pilóta. Az általa tervezett elsõ repülõgépnek a Zsélyi I. nevet adta. A Kölber-féle kocsigyárban ismerkedik meg a békéscsabai születésû Kvasz Andrással, aki szintén egyedülálló elképzelésekkel és tudással rendelkezett a repülés területén. Õ készítette el a gép fémrészeit, vette kezelésbe a repülõgép motorját a biztonságos repülés érdekében. (Késõbb õ maga is repült, 1911-ben a Rákos-mezõ feletti körrepülõ-versenyen díjat is nyert.) A repülõgép építésében részt vett még Székely Mihály. A tervezõ és kivitelezõ között olyan szoros kapcsolat alakult ki, hogy együtt költöztek ki Rákos-mezõre, illetve együtt voltak Franciaországban tanulmányúton (ahol, abban az idõben talán õk taníthattak volna). Az elkészült gép szárnyszerelvénye, a szárnyak merevítése, a törzs vegyes szerkezete, a motor beépítése és hûtõrendszere, a futómû rúgózása, az egyesített kormánymû (amellyel a repülõgép valamennyi irányba irányítható volt), a két kerék közé szerelt biztonsági csúszótalp, mind újdonságnak számított. A technika-történet leírása szerint Adorján János volt az elsõ, aki magyar tervezésû, gyártású Strucc nevû motoros gépével levegõbe emelkedett 1910. január 10-én. A Zsélyi I-gyel 1910 februárjában kezdték meg a próbarepüléseket, így Zsélyi Aladárt a második hely illeti meg. Az 1910. május 26–27-én megrendezett pilótaversenyen Zsélyi Aladár gépével az elsõ két díjat nyerte el. Késõbb 18 km-t repült, ami akkor kimagasló eredménynek számított. A sikeres repülések reményt adtak arra, hogy nemzetközi repülõversenyeken is eredményes legyen. A Zsélyi I-gyel 1910. június 1-jén szenvedett balesetet. Repülõgépe a magassági kormány huzalszakadása miatt a földre csapódott. A kórházi kezelés kényszerû pihenõje alatt új terveken törte a fejét, és felgyógyulása után a Zsélyi I-et Zsélyi II. néven teljesen újjáépítette. 1913-ban Bécsújhely repülõterén Pichof Autoplan repülõgépen készült fel a pilótavizsgára, amelyet sikeresen letett június 16-án. A párizsi tanulmányút, valamint a bécsújhelyi pilótavizsga tapasztalatait felhasználva tervezte meg a Zsélyi III-at, amelyhez már állami támogatást is kapott. A gépen további új technikai megoldásokat Zsélyi Aladár repülõgépében alkalmazott. A gép törzsvonalába süllyesztette a motort lógó hengeres elhelyezéssel, csupán négy szárnymerevítõ drótkötélre volt szüksége, ezáltal a gép teljesen borított „áramvonalas” alakot kapott. 13
A repülõgépet Thorotzkai Péter gépészmérnök gyárában készítették el. Csúcsteljesítménye 140–170 km/óra sebesség volt (az akkor általánosan teljesíthetõ 90–100 km/óra sebességgel szemben). Zsélyi Aladár vállalta az új gépe kipróbálását. A gép sikeresen felemelkedett, egyenletes sebességgel repült, majd a motor hibája miatt leszállásra kényszerült. A lecsökkenõ sebesség miatt a gép kerekei elakadtak a repülõtér homokjában és a pilóta kirepült a gépbõl, nyílt kartörést szenvedett, amely tragikus halálát eredményezte.
Tudományos eredményei Zsélyi Aladár volt a magyar repülési szakirodalom megalapítója. Tudományos munkássága során rendszeresen figyelemmel kísérte a külföldi szakirodalmat, s azokat saját kutatásaival és tapasztalataival összevetve készítette cikkeit és könyveit. Munkásságát külföldön is figyelemmel kísérték és mûveit német nyelven is kiadták. Elsõ könyve A lendítõkerék nélküli explóziós motor szerkesztési elvei és alkalmazása a gyakorlatban címmel 1908-ban jelent meg. Az 1909-ben megjelent A repülés technikai alapelvei címû könyve magyar nyelven három, német nyelven két kiadást ért meg. Ebben a könyvében bemutatta a repülõgépek szerkezeti fejlõdését, felépítését, megkérdõjelezte több külföldi és hazai szakember elméleti számításainak helyességét, értékelte a legújabb típusokat. Felhívta a figyelmet a hibákra, hiányosságokra is. Számításokkal igazolta, hogy a repülés fejlõdése a nagyobb sebesség elérésének függvénye. 1911-ben jelent meg a Mechanika címû könyve. A franciaországi tanulmányútról visszatérve Melczer Tiborral megkezdte egy 34 személyes 370 KW-os teljesítménnyel mozgatott repülõgép tervezését. Ezen munkájukról A nagy aeroplánok kérdése címû könyvükben számoltak be 1912 októberében. Magyarországon elsõként kezdett foglalkozni a gázturbinákkal, amelynek a repülésben való alkalmazásához nagy reményeket fûzött. A mûegyetem mûhelyében végzett kísérleteket a forgómozgást létesítõ hajtómûvel. Kísérleti tapasztalatait és elméleti fejtegetéseit az 1913-ban megjelent A gázturbina (Kísérletek az új hõerõmû megalkotására) könyvében ismertette (németül ugyanezen az évben Berlinben is kiadták). Megírta A magyar aviatika hõskora címû munkáját. Mûveit az egyetemi oktatásban is felhasználták, sokáig alapvetõ tankönyvek voltak. Zsélyi Aladár nem elégedett meg az íróasztal mögött elért sikerekkel, tervezett, kísérletezett, és alkotásait ki is próbálta.
Az utókor emlékezete Mihály Miroslav kalondai pilóta felkutatta Zsélyi Aladár sírját és saját költségén, a nagykürtösi járás és Csalár község vezetõinek erkölcsi támogatásával 95. születésnapjára rendbe hozatta a sírt, és szlovák nyelvû sírfeliratot készítetett. 1993-ban születésének 110. évfordulójára készült el a sírra a magyar nyelvû emléktábla. Bussán, a falumúzeumban Zsélyi Aladár emlékszobát alakítottak ki, melynek berendezéséhez a Közlekedési Múzeum adott nagy segítséget. Ugyancsak Bussán a Polgármesteri Hivatal és a Mûvelõdési Ház közös épülete elõtti téren emlékmû hirdeti két nyelven a község nagy szülöttjének adatait. Emlékének ápolására 1993-ban Az 1991-ben megjelent 30 forintos bélyeg Bussán Molnár Katalin megalakította a Zsélyi Aladár Alapítványt, majd létrehozta a Zsélyi Aladár Társaságot. 1991-ben a Magyar Posta „100 éve repül az ember” címen bélyegsorozatot adott ki, amelynek 30 Ft-os bélyegén Zsélyi Aladár repülõgépe látható. 1998-ban megjelent az AB – ART Bratislava Könyvkiadónál Haraszti Mária összeállításában a Magyar Ikarosz címû könyv. 2004-ben jelent meg Müller Péter: Madárember címû regénye, amely a magyar repülés hõstörténetérõl szól. Budapesten a XVI. kerületi mátyásföldi repülõtér szomszédságában, és Ózdon utca õrzi Zsélyi Aladár nevét. Kúti István Felhasznált irodalom: Zsille Péter: A magyar repülés egyik úttörõje. Magyar Nemzet 1978. december 20-i sz. 8.; Urbán Aladár: Az aviatika úttörõje Zsélyi Aladár. A Hét 1992 évi 45. sz.; Magyar Ikarosz. Összeállította és szerkesztette: Haraszti Mária. AB–ART Bratislava, 1996.; A magyar repülés úttörõi: Zsélyi Aladár. Madártoll 2006. januári sz.; Zsélyi Aladár. Wikipédia. Internet; Kis falu nagy szülöttje. Új Katedra – Közoktatási Hírportál. Internet; Müller Péter: Madárember. Jonathan Miller Kft. Bp., 2004.
14
ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Solymossy Sándor:
Bevezetés a néptudományba1 (Részletek) [...] Minden tudomány munkaterülete három részre oszlik: van egy anyaggyûjtõ, egy rendszerezõ és egy feldolgozó része. Munkánkban már az anyaggyûjtés megkíván némi szakbeli jártasságot, bár végezhetik sikerrel érdeklõdõ laikusok is, ha ahhoz alkalmatos elhelyezkedésben vannak. A nép élete és lelki megnyilatkozás módjai állandóan buzgó források, melyek óriási anyagmennyiséget bocsátanak rendelkezésünkre. Mindent felgyûjteni fizikai lehetetlenség, de nem is szükséges. Az e téren kiérett tapasztalatok arra tanítanak, hogy az ily tömegtermelésben sok selejtes, sok a töredékes roncs, az ügyetlen ismétlés. A nép között, akárcsak az úri rendnél, vegyesen akad rátermett kiválóság és kontár elem. A tehetség nem a tanult emberek kiváltsága; ösztönös adomány az, amit a Gondviselés plántál az intelligencia és a nép egyes tagjaiba egyaránt; talán csak egy eltéréssel: a nép közt a rátermett egyén többnyire magára hagyatva, észrevétlen marad. De hogy mennyi a tehetség a népi rétegben, amely vagy abban kiváló, hogy kitûnõ emlékezettel megtart minden átvett hagyományt, vagy abban, hogy újat teremt rögtönözve, önkénytelen kedélynyilvánulásból, vagy mint formamûvész színekben és alakban, ötletes elrendezésben juttatja kifejezésre lelke tartalmát, annak mi, szakbeliek vagyunk élõ tanúi. Ezeket a született mûvészérzékûeket, e nótafákat, mesemondókat, emlékhagyományok letéteményeseit kell a gyûjtõnek felkeresnie, sokszor felfedeznie, s az ilyet ki kell vallatnia, belõle lehetõen mindent kiszedni, mert tõlük kapjuk a legépebb vagy legújabb anyagdokumentumokat. Ezek a népi tehetségek, mint környezetük legfogékonyabb egyénei, különösen manapság annak vannak kitéve, hogy külsõ kultúrhatásokat, nem magyar, hanem idegen elemeket naivul felszednek, azokat szinte öntudatlanul belevegyítik a maguk õsanyagába. Ezért nem a városi vagy forgalmasabb falusi helyeken élõk alkalmasak médiumai a gyûjtõ számára, hanem félreesõ tanyáknak, magányos majoroknak, telepeknek érintetlen maradt lakói. Vannak ugyan e részben is kivételek, mint volt az a sopronvárosi utcaseprõ, akitõl Bünker Rajnáld adott ki egy nagy kötetet megtöltõ közlést, s általa a legklasszikusabb folklórkötetek egyikével ajándékozta meg a világot. A gyûjtést is szervezni kell; ma már nem elégedhetünk meg esetenkint jelentkezõ amatueurõk véletlen zsákmányaival. E tekintetben elég arra utalnom, hogy jól felgyûjtött területeink mellett, aminõk a palócság, székelység, a Balaton vidéke és a mi felejthetetlen Kálmány Lajosunk érdemébõl Szeged környéke, számos nagyobb földdarabja van az országnak, ahonnan eddig semmi anyagunk nincs, azt se tudjuk a mi munkakörünkben, hogy ott magyarok laknak-e vagy sem? Az egész Csallóköz, a Kisalföld fel Nyitráig, a Bodrog köze, a Duna mente Csepel-szigettõl le a Bácska aljáig, a Körösök vidéke, az erdélyi mezõség térképünkön mindmegannyi ismeretlen fehér foltok. E nagy hiány pótlását s a gyûjtés rendszeres megszervezését, tudtommal, az Akadémia néprajzi bizottsága vette fel a munkaprogramjába. Módot adunk majd a rá vállalkozó ifjúságnak, hogy elõzetes instrukciók után e nemzeti munkából kivegye a maga részét. 1
150 évvel ezelõtt született Solymossy Sándor (1864–1945) etnográfus, egyetemi tanár, akadémikus, az elsõ egyetemi néprajzi intézet megszervezõje és vezetõje. Szövegünk részlet az 1929. szeptember 20-án, a szegedi Ferenc József Tudományegyetem néprajzi tanszékének megalakulásakor elhangzott beköszöntõ elõadásából. Megjelent 1929-ben, a Napkelet c. folyóirat VII. évfolyamának 584–590. oldalán. (Kováts Dániel rovatszerkesztõ.)
15
A második teendõ a gyûjtött anyag rendezése, mûfajok és típusok szerint való csoportokba foglalása. Ezt az archivális munkát képzett szakembereknek kell végezniök. Az erre szolgáló kioktatás, a máig ismert anyag áttekintõ ismeretének nyújtása a kathedra [tanszék] feladata. Itt specialistákat kell kinevelnünk, akik tárgykörükben otthonossá válva, magukat mûvelik tovább. Egyik a népmûvészet ornamentikáját, másik a faragásformákat, harmadik a háztípusokat, ismét más-más az idõszaki szokásokat, a háztûzhely és családi élet motívumait, hiedelmeket és babonás eljárásmódokat, a táncok formáit, nótákat dallam és szöveg szerint, történeti és helyi mondákat, okkult miszticizmust, meséket, gyermekjátékokat, közmondástípusokat, mint a nép bölcsességének aforizmáit és í. t. [így tovább] ki-ki a maga hajlama és kedvtelése szerint vállalhatja belõle. A rendezett anyaggyûjteményekbõl a legtanulságosabbak, a típusképviselõk, a legjellemzõbb változatok, mint egy mintakollekció, kiadásra is kerülnek kellõ jegyzetutalásokkal a kéziratban maradt rokonanyagra. Ha ebben külföldi, bevált minták után indulunk, azt senki rossz néven nem veheti [...]. Aki azután e munkatársak közül a maga speciális anyagának kellõképp urává lett, önmagától válhatik idõvel tárgyának tudósává. Ez a harmadik s tulajdonképp a legfõbb lépés. A néptan igazi kutatócélját csak a tudományos feldolgozással éri el. A tudomány nem elégedhetik meg a tényleges állapottal, adatok s az egész tárgykör megismerésével, neki ezek létrejöttének okait is ki kell derítenie; magyarázatát adni, miért alakult ki egy bizonyos jelenség épp ebben a formában és nem másképp; mi volt a ma jórészt érthetetlen s a néptõl magától sem tudott hagyományformáknak eredeti értelmük és rendeltetésük? Talán sehol nem mered annyi rejtély és homály a tudós elé, mint a mi területünkön, de annyi szép megfejtés, érdekes magyarázat sem akad talán sehol máshol, mint e téren. [...] A nagy anyagról és feldolgozás módjairól csak vázlatos, rapszodikus képet vethettem önök elé. Fogalmat törekedtem nyújtani a néptan stúdiumának fontosságáról úgy tudományos, mint nemzeti szempontból. [...] S ami legfontosabb: már nem egy európai ország, belátva a tárgynak nemzetnevelõ, sõt politikai súlyát, felvette középiskoláiba a kötelezõ tantárgyak közé. Ez újításban Anglia volt a kezdeményezõ, követték a skandináv államok, majd Finnország s most legújabban Poroszország. Azt hiszem, nem lesz messze az idõ, különösen Akadémiánk várható agitációjának hatása alatt, hogy a néptan nálunk is bevonul a középiskolai oktatásba, amivel hathatósan közre fog segíteni a két elkülönült nagy nemzetrétegnek egybeforrasztásában. Ehhez majdan tanerõk kellenek, s én boldog leszek, és a Mindenható áldásos megsegítésével tisztemet betöltöttnek fogom érezni, ha e tanerõk között az elsõket én bocsáthatom nemzetem rendelkezésére.
Erdélyi bányavidékek kincstári iskolái a XVIII–XIX. században A XVIII. századi erdélyi magyar népiskolákat a vallási felekezetek – a római katolikus, református, unitárius egyház – létesítette és mûködtette. Az erdélyi magyar iskolatörténeti kutatások is ezekkel a népiskolákkal foglalkoznak és még a szakemberek elõtt is szinte teljesen ismeretlen a bányavidékek kincstári iskoláinak oktatástörténete. Az alábbiakban ezekrõl a kincstári iskolákról szólunk. A XVIII. század utolsó évtizedeiben – a II. József-kori tanügyi reformok keretében – az erdélyi bányavidékeken a sóaknák, ércbányák, vasbányák mellett kincstári iskolákat létesítettek. A kincstári iskolák közül a sóaknák mellett mûködõ skólák voltak a legjelentõsebbek, hiszen a só már a fejedelemség-kori Erdélyben fontos szerepet töltött be, a pénzzel csaknem egyenértékû fizetõeszközként kezelték. A darabsó elnevezése a szállítás mikéntjétõl függött: volt kocsisó (17,5 font) és hajósó (5,5 font).1 Az erdélyi fejedelmek az egyházaknak, iskoláknak gyakran sóadományokat biztosítottak. 1664-ben Apafi fejedelem Ó-Torda iskolamesterének száz kõsót rendelt, 1668-ban Szék mesterének száz kõsó járt a helyi aknából,2 1715-ben Siklód mestere a parajdi-sófalvi aknából 25 kockasót kapott.
16
1
Kulcsár Árpád: Sóbányászat és sókereskedelem Erdélyben I Apafi Mihály uralkodása idején. Századok, 1991/5–6. A font 0,56 kg-nak felelt meg.
2
Gyulafehérvári Káptalan Levéltára. F. 12. Lymbus XII. csomó. l08.sz. 1664, és Lymbus XIV. csomó. 118.sz. 1668.
A sóbányászat a jobbágyok számára is fontos volt, ugyanis pénzkereseti lehetõséget jelentett: egy sókocka szállításáért az aknától a sóraktárig 1680-ban l0 krajcárt, 1730-ban mázsájáért 9 krajcárt fizettek. A XVIII. század utolsó évtizedeiben a sóaknák mellett a következõ kincstári iskolák mûködtek:3 Sóakna neve 1. Désakna 2. Kolozs 3. Marosújvár 4. Parajd 5. Torda 6. Vízakna
Iskola alapításának éve
Tanító neve
Tanulók száma (1792)
1782 1790 1835 1782 1782 1782
Istvánfi Tamás Grieb Kelemen Theil János Egyed József Potyó Ferenc Vizi Mihály
38 81 – 16 22 23
A kincstári (triviális) iskolák tanítóit a Központi Bányaigazgatóság alkalmazta, áltálában a település többségi felekezetébõl választotta. Kolozson 1812–1838 között a református Hermann János a tanító, akit az egyházközség kántornak is megválasztott, a rektor a mesterséget a Kolozsvári Református Kollégiumban tanulta, ahol a „humanitatis” osztályt végezte. A Központi Bányaigazgatóság 1788-ban a sóbányák iskoláiban mûködõ tanítók fizetését szabályozta: családos tanítók 120 forintot, egyedülállók l02 forintot kaptak, ezen kívül 6 szekér tûzifával és l0 köböl kõsóval egészítették ki járandóságukat. Ez a jövedelem abban az idõben szép fizetésnek számított, de a késõbbi évtizedekben sokat veszített értékébõl. 1849-ben Pásztor Gábor oklevéllel kitüntetett kolozsi tanító fizetése javítását kérte a kincstártól, „mert jövedelme családja és hat kisgyermeke fenntartására elégtelen ebben a drága idõben”. A kincstár évi 40 forint segélyt utalt ki számára.4 A tanulók szülei többségében a sóaknáknál dolgoztak. Désaknán 1840-ben 32 szülõbõl 22-en dolgoztak az aknánál (5 sóvágó, 5 kõmûves, 3 kamarai árendás, 3 kamarai lovas stb.) és l0-en földmûvesek voltak. A kincstári iskolákba minden felekezetû tanulót felvettek. Marosújváron 1823-ban 17 római katolikus, 5 református, 3 görög katolikus járt, Kolozson 1830-ban 39 római katolikus, 16 református, 6 görög katolikus, 4 unitárius és 16 más faluból érkezõ gyerek látogatta az iskolát.5 A feudalizmus-kori népiskolai oktatás általános hiányossága a rendszertelen iskolalátogatás volt. A kincstári iskolák esetében a kimaradást a ruha és csizma hiánya, a betegség, a nagy sár, a kemény hideg okozta. 1832-ben a kolozs-aknai iskolában a következõ tantárgyakat tanulták: magyar és német olvasás-írás, latin nyelvtan, katekizmus, Ó és Új Testamentumi történetek, számtani alapmûveletek, ének. 1840-ben Désaknán a tanulókat két csoportra osztották: az alsó és a felsõ osztályra. Az elsõ osztály tantárgyai: betûk ismerete, silabizálás, magyar olvasás, keresztényi tudományok kezdetei, számtani alapismeretek, ministrálás. A második osztályban írást és ortographiát, dictandó írást, fõbeli számtant, numerussal való számolást, iratok, reverzalisok írását, keresztényi tudományokat, ministrálást tanultak. A tanévet két félévre osztották, amelyet év végi vizsgával zártak. A Marosújvári Aknai Császári és Királyi Iskola 1823. évi vizsgáját augusztus elsején tartották a következõ ismeretekbõl: betûk ismerete és egybefoglalásos olvasás, írás, számtani alapismeretek, keresztényi tudományok (Istenrõl, a világ teremtésérõl, az eredendõ bûnrõl és az emberi nemzeteknek váltságáról). A XVIII. század második felében Erdélyben a hagyományos bányászat fellendül, korszerûsödik elsõsorban a nemesfémbányászat, de a vasbányászat is. Az Erdélyi Érchegység bányavidékein számos kincstári népiskola létesült. Az aranybányászattal foglalkozó települések kincstári iskolái a következõk voltak:6 3
Bozac, Ileana: Erdélyi sóbányák iskolái a XVIII. század végén (románul). Kolozsvári Történeti Intézet Évkönyve 1960/3.
4
F. Kiss Erzsébet: Az alsó- és középszintû oktatás 1848–49-ben. Bp., 1997. 187.
5
Gyulafehérvári Érseki és Fõkáptalani Levéltár I. Püspöki Levéltár. Tanügyi jelentések, Marosújvár (1823), Désakna (1840).
6
Calendarium maius Titulare… in usum M. Principatus Transylvaniae. Cibini, 1782, valamint Új és Ó Naptár. Kolozsvár, 1848.
17
Aranybánya neve
Iskola alapításának éve
1. Abrudbánya 2. Boitza – Körösbánya 3. Csertés-Hondol 4. Nagyág
1787 1793 1843 1782 1792
5. Offenbánya 6. Topánfalva 7. Verespatak 8. Zalatna
1784 1785 1780 1780
Tanító neve
Tanulók száma (1792)
Szabó István – Vécsey András – Weber Ferdinánd Darvas Péter – – Winkler Pál Hene Constantin
37 12 189 17 189 17 28 – 17 193
Az aranybányák kincstári iskolái mellett a következõ vasbányák is mûködtettek iskolákat: Gyalár, Királybánya, Nagyhalmágy, Sebeshely, Vajdahunyad. Ezekben a kincstári iskolákban a dévai bulgaritaferences szerzetesek tanítottak, az intézmény adminisztrátorai is õk voltak. Az iskolákban figyelembe vették a vidék etnikai összetételét és általában három nyelven: magyarul, németül és románul tanítottak. A tanítók fizetése többnyire 200 forint volt. Jobb fizetésnek számított Verepatakon a tanító járandósága, aki 1792-ben a 205 forint 12 krajcár mellé búza kiegészítést is kapott. Az Erdélyi Érchegység iskolahálózatának központja Zalatna volt, ahol a népiskola mellett 1790–1848 között királyi gimnázium is mûködött. Az iskolaházakat a kincstár gondozta, több településen új iskolaépületet emelt: Zalatnán 1820-ban, Abrudbányán 1823-ban, a Boitzán 1843-ban épített ötszobás iskolaház 2704 forint költségbe került. Körösbányán 1821-ben Zaránd vármegye emelt új iskolát.7 A kincstári népiskolákban a következõ tantárgyakat tanították: magyar olvasás, írás, calligráphia, vallási alapismeretek, latin nyelv alapismeretei, aritmetika. Nagyságon 1792-ben külön gondot fordítottak az énektanításra, amit Kályoni János híres énekeskönyvébõl a Csíki Cantionaleból tanítottak. Az Erdélyi Érchegység kincstári iskoláinak történetében a XIX. század középsõ évtizedei szomorú idõszakot hoztak. Az 1848–49-es évek etnikai zavargásaiban az iskolák többsége megsemmisült. Zalatnán 1848 októberében a városra törõ román szabadcsapatok az iskolát felgyújtották, a település magyarságát legyilkolták. A gimnázium három neves professzora: Kovács Lajos, Szabó János és Román Antal is a tragikus események áldozatául esett. Körösbányát – Zaránd vármegye magyarságának központját – is 1848 októberében dúlták fel a szabadcsapatok, a templom és iskola leégett, a magyarságot legyilkolták. Csetés-Hondol iskoláját 1849 januárjában rombolták le. Abrudbánya, Verespatak magyarsága 1849 májusában lett a szabadcsapatok áldozata, a két település iskolája leégett, Köllõ Antal verespataki tanítót meggyilkolták. Az Erdélyi Érchegység magyarsága ezeket a veszteségeket a késõbbi idõszakban már nem tudta kiheverni, és bányavidékein a magyar oktatás megszûnt. Sebestyén Kálmán
A néphagyomány ápolása a miskolci Avas Középszer Óvodában 1998-ban, a helyi óvodai nevelési program írásakor a vezetõ óvónõm, Péter Jánosné azt a feladatot adta nekem, hogy a csoportszobámat a népi hagyományhoz igazodva rendezzem be, s a kolléganõk, a gyermekek és szüleik körében ezt a tevékenységemet népszerûsítsem. Amint programunk rögzíti: „Tegye lehetõvé, hogy a gyermek megismerkedhessen a borsodi népi játékokkal, ezáltal a helyi népi hagyományaink ápolását szolgáljuk.” Mivel középiskolás korom óta szereztem némi néprajzi ismeretet, tudtam, honnan induljak el. Legelõször a csoportszoba berendezéseit kellett megterveznem. A régi falusi otthonokban jellemzõ volt a 7
18
Kovács Gyárfás: A bányavidéki római katholikus esperesi kerület plébániáinak története. Szamosújvár, 1895.
A csoportszoba berendezései néphagyomány szerint karos láda, amin ültek, a polc, ahová a csuprokat, edényeket tették, az X lábú asztal, amelyen étkeztek, a kispad, ahová kiültek esténként, ünnepnapokon a falusi nénik, bácsik. Használatban volt a lavór és háromlábú tartója, amit kézmosásra, mosdásra használtak, a petróleumlámpa, mellyel világítottak, a bölcsõ, melyben a gyermeket (még engem is) ringatták. Mindezt sikerült fényképek, rajzaim és elmondásaim után elkészíttetni. Ismerõsök, szülõk segítségével olyan csoportszobát rendeztünk be, ami a régi „otthont” idézte. A gyermekekkel megbeszéltük, hogy mi az, amit ma õk otthon, a lakásukban látnak, és mi volt akkor, amikor még a nagymamájuk, nagypapájuk volt kisgyerek. A nevelési programunkban már szerepelt a néphagyomány ápolása, indítottunk egy munkaközösséget is, amely ezzel a témával foglalkozott. Elõször csak a karácsonyhoz fûzõdõ népi szokásokat elevenítettük fel: betlehemes játékok, süteménykészítés, kántálási szokások stb., majd a vásáros játékok, a pünkösdölõ és a lakodalmas szokások is elõkerültek. Ezek eredetét a szakirodalomból és falusi rokonoktól gyûjtöttük be, és alakítottuk át úgy, hogy a 3–7 éves gyermek értse és élvezze ezeket a játékokat. Az éves munkatervünket úgy készítettük el, hogy az év folyamán ezek az anyagok szerepeljenek benne, és az évzáró ünnepélyünkön a szülõknek bemutathassuk. Az új helyi óvodai nevelési program megírásakor minden intézmény maga dönthette el, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezik, hogy milyen alternatív programot iktat be az óvoda életébe. Ezt a programot az óvodapedagógusok véleménye alapján fogalmaztuk meg, és ebbe a programba került be a néphagyomány ápolása is. Szembetûnõ változás volt a korábbiakhoz képest, hogy megváltozott az ünnepeink tartalma. A fenyõfa-ünnepélyt, (melyhez csak a Forrai Katalin által kiadott Ének az óvodában dalanyagait dolgozhattuk fel), felváltotta a karácsonyi mûsor. Volt lehetõségünk a régi szokásokat, kántálási rigmusokat, templomi énekeket, a betlehemes játékot beépíteni a mûsortervbe. A húsvéti ünnepi készülõdést egy egész hét elõzte meg: ágat hajtattunk, hímes tojást festettünk, régi képekbõl, képeslapokból albumot készítettünk, feldíszítettük a csoportszobát, valamint gyakoroltuk a locsolkodási szokásokat, igaz, nem vízzel, csak kölnivel. Helyet kapott a pünkösdölés is. Énekeket, verseket, mondókákat, rigmusokat tanítunk elõtte, majd megismerkednek a szokásokkal is. A szüreti mulatság egész napos program óvodánkban. A csoportok mûsorral készülnek, borsodi népi játékokat, néptáncot adnak elõ. A gyermekek segítségével daráljuk a szõlõt, készítjük a mustot, és kö19
zösen fogyasztjuk azt el a szülõkkel, vendégekkel, gyerekekkel. Az udvaron táncház van, a zenét a Borókás együttes szolgáltatja már évek óta. Népi hangszerek bemutatása mellett felelevenítik a szürethez tartozó szokásokat, népdalokat, játékokat (Lipem-lopom a szõlõt, Le az utcán, le, le, le, Érik a szõlõ, Ettem szõlõt, Õsszel érik, babám...). A farsang is új tartalmat kapott. A gyermekekkel közösen díszítjük a csoportszobát, elõtereket, farsangi mûsorral készülünk, s minden gyermek maskarába öltözik. A farsangi mulatság végén Kisze bábot égetünk, ezzel ûzzük el a telet. Nagyon élvezik, és várják ezt a vidám napot a gyermekek. Kár lett volna, ha kimaradnak ezek a szokások a helyi óvodai nevelési programból. A programunk országszerte ismert lett, sokan kértek tõlünk segítséget saját programjuk indításához. Miskolcon is több óvoda átvette a kezdeményezésünket. Mint programunk elõírja: „Ismertesse meg a pedagógus a gyermekekkel népi kultúránk alapjait, az évszakhoz tartozó népszokásokat, jeles napokat! Alakítson ki emocionális kötõdést, érdeklõdést a népi játékok iránt. Ismertesse meg a gyermekekkel a helyi szokások, sajátságok gyermekfolklórját!” Intézményünkben a rendszerváltás után már be-beépítettünk egy-egy karácsonyi, adventi népszokást a tervünkben, de a néphagyomány ápolása a jelenlegi formájában csak a helyi nevelési program megírása után valósult meg, s rendszeressé lett a karácsonyi, a húsvéti és a pünkösdi ünnepkör felelevenítése. Az alábbiakban egyetlen témakörön, a vásárral kapcsolatos egyik foglalkozásunkon mutatom be a hagyományápolás lehetõségét. Városi óvoda lévén, úgy gondoltuk, hogy ez a téma is indokolt a jeles napok rendszeres megünneplése mellett, s egyik nagycsoportunkkal városi szintû néphagyományõrzõ bemutató foglalkozást rendeztünk Lengyel Lászlóné és Paulisinecz Tiborné óvodapedagógusokkal. A szereplõk: vásárosok, kikiáltók, árusok, boltos, asszonyok, lányok, legények. Kikiáltó:
Tetõn a Nap, áll a vásár, a miskolci nagy nyárfánál. Alkusznak ott juhra, lóra, kis teknõre, nagy hordóra. Vásár! Vásár! Jobb ez bármi másnál! Árnyékot ad a sok sátor, fénylik kendõ, lebben fátyol, Késes, csizmadia, a szemnek van mit bámulnia. Csengõ-bongó körhintánál, ott a legsûrûbb a vásár. Fickándoznak a falovak, égbe viszik lovasukat! Hívogat a Laci-konyha, akinek nagy éhe-szomja, Falatozik friss pecsenyét, kortyolja rá a hegy levét. I. fiú: Koma, hova megy? Koma: A vásárba megyek! I. fiú: A vásárba minek megy? Koma: Hát azért, hogy ott legyek! I. fiú: Vesz valamit, vagy elad? Koma: Eladom a bajszomat! I. fiú: Mit vesz majd a bajusz árán? Koma: Teringettét! Megveszek három csorda tehenet! Ének: Én elmentem a vásárba félpénzzel, tyúkot vettem a vásárba félpénzzel, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom,édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem! (Lásd: Példatár 26. dal!) I. lány: Jó reggelt, kedves Komámasszony, Ugyan mondja hova siet, lelkem, olyan nagyon? Komámasszony: Hová mennék péntek reggel? A heti vásárba. Azt mondják, a baromfinak igen nagy az ára. Eladom hát ezt a tyúkot, úgy sem akar tojni, Nem akar a fészkén ülni, csak kukorékolni. I. lány: Azt mondja, hogy kukorékolt, mutassa csak, lelkem! (Megnézi.) Hisz ez kakas, tarajáról rögtön felismerem. Nézze csak meg komámasszony szép kukori farkát, Meg ezt a nagy kemény körmû éles sarkantyúját. 20
Komámasszony: Ejnye, ejnye, furcsa dolog, igaza van, látom. Most már tudom, miért nem akart ülni a tojáson. Ének: Én elmentem a vásárba félpénzzel, csirkét vettem a vásárba félpénzzel, csirkém mondja, csip, csip, csip, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom, édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem! Boltos: Erre, erre ifiasszony, más boltosra ne hallgasson! Az én nevem Olcsó János, kinek híre általános. Van itt minden, ami kék, babos kendõ, hupikék, S milyen olcsó, hallja csak! Csak egy pengõ, csak, csak, csak. Tessék, tessék, jó portéka, egynek sincsen maradékja. Én mondom ezt, Olcsó János, kinek neve általános. Ének: Én elmentem a vásárba félpénzzel, récét vettem a vásárba félpénzzel, récém mondja, rip hajnal, csirkém mondja, csip, csip, csip, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom, édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem! I. árus: Mézesbábot vegyenek, tükrös szívet, szépet! II. árus: Idenézz! Törökméz, fele cukor, fele méz! Hét az ára, szabott ára! Hétért lesz most elprédálva. Hét, hét, minden darab hét! Aki nem vesz, ne babrálja! Ének: Én elmentem a vásárba félpénzzel, ludat vettem a vásárba félpénzzel, ludam mondja gi, gá, gá, récém mondja, rip hajnal, csirkém mondja, csip, csip, csip, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom, édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem. Asszony: Itt az idõ, kedves párom, körülnézni a vásáron! Kéne már egy füles fazék, zsírom, lisztem sincs már elég! S ha a költõpénzbõl marad, vegyél már egy fakanalat! Férj: Jól van, jól van, galambom! Ének: Én elmentem a vásárba félpénzzel juhot vettem a vásárba félpénzzel, juhom mondja be-he-he, ludam mondja gi, gá, gá, récém mondja, rip hajnal, csirkém mondja, csip, csip, csip, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom, édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem. Mindenki: Kipp, kopp, kalapács, mit kalapál a kovács? II. lány: Kalapálja a vasat, fölszítja a parazsat, megpatkolja a lovat. II. fiú: Hogyha lovam volna, zabbal abrakolnám, kocsiba, szekérbe sose fognám. Zabla helyett elég volna egy küllõfék, nyerget se tennék rá, sarkantyút se kötnék. Szõrén ülném én meg, s tudom, egy jó szóra még a tengeren is átugorna! Vevõ: Mennyiért adja a lovát? III. árus: Ötezerért legalább! Vevõ: Mutassa lova rossz fogát! Nem ér az ötezret, hallja-e! III. árus: Nem adom alább! Vevõ: A csudát! A szája vén sütõlapát! Vékony a lába, mint a nád. III. árus: A csudát! Hajlik a lába, mint a nád! Vevõ: Négyezer-ötszáz, hallja-e? 21
III. árus: Vevõ: III. árus: Vevõ: III. árus: Kalapos:
Kendõárus:
II. vevõ: Árus: II. vevõ: Árus: II. vevõ: Árus: II. vevõ: Dobolós: Ének:
Anya:
Böske: Anya: Fanni: Anya:
Perecárus:
III. lány: Árus: III. lány: Árus: III. lány: Árus: Cipész:
22
Négyezer-nyolcszáz legalább! Ilyen soványt? Kiböki a csont az oldalát! Nem adom alább! Itt a kezem, nem disznóláb, négyezer-hétszáz! S fizeti az áldomást! A csodát! Fizesse kend legalább! Itt a kalap, kerek kalap! Fogd erõsen, mert elszalad! Kicsit zsíros, kicsit kajla, de a füled betakarja! Tessék, tessék, most lehet, vitézek és gyerekek, asszonyok és öregek, szép fejkendõt vegyenek! Híres, neves kalapom, hat garasért eladom! Karimája egérrágta! Három garas az új ára! A közepe elveszett! Két garasért megveszed? Kicsit poros, kicsit fakó! Egy garasért eladó? Tessék, tessék, még lehet! Fél garasért viheted! Hogyha nem kell senkinek, fél garast én fizetek. Figyelem! Figyelem! Közhírré szétdoboltatik, minden kislány férjhez adatik! (csípõn a kéz, jobbra-balra mozgással énekli mindenki): Már közhírré szétdoboltatik, Minden kislány férjhez adatik, Szõkék legelébb, aztán feketék, S végül barnák és a maradék. Ez itt Böske, és itt van Fanni, úgy szeretném õket férjhez adni. Tudnak mindent a világon: sütni, tésztát gyúrni, tudnak szépen sepregetni, jó ebédet fõzni, és tudnak mind a ketten verset is mondani. No, Böske, mondj egy verset! Fáj a torkom, én már nem tudok beszélni. No, hát akkor mondj te verset, kedves lányom, Fanni! Én már elfelejtettem, nem tudok szavalni. Ilyen szégyen nem ért engem amióta élek. Mit gondolnak így rólam ezek a népek? A jó közönségtõl bocsánatot kérek, Sok az öröm a gyerekekkel, de még több a méreg. Perecet vegyenek! Frissek, még melegek! Ropogósak, sósak, szépen mosolygósak! Egy forint az ára. Ugye, hogy nem drága? Csak három, négy falás, a lyuk csak ráadás. Cukrot kérek! Az nincs lelkem! Csokoládét kérek! Az sincs, szentem! Milyen bolt ez szedte-vette, egy szem cukor sincsen benne? Ja, a cukrot ki nem mérem, én eszem meg, kérem szépen! Ez a cipõ eladó, ilyen nincs több egy se, lehet benne kutyagolni gyalog Budapestre. Ha a talpa elkopik, a talpadon járhatsz. Nagyon olcsón megkapod, jó vásárt csinálhatsz!
Tánc: az Anyám, édesanyám… c. dalra (Forrai: Ének az óvodában: 234. dal): (lányok sarokkoppantás, fiúk sarokemeléssel, majd páros forgás). Kikiáltó: Figyelem! Figyelem! Érkezik a vándorcirkusz! Hoznak elefántot, tarka bohóc vezeti, Füsti Pisti követi, ilyet sose látott. Itt látható a nagyszerû bûvész. A lábával karikázik, a kezével citerázik, Az orrával orgonázik, a szemével gurgulázik, A szájával vacsorázik! Árus:
Itt az okos, bölcs papagáj, kihúzza a szerencsét! Itt megtudhatja mindenki a jövõjét! Lóri, a csodálatos papagáj a rejtelmes Indiába felnõtt csodamadár, ki a jövõbe lát. Itt megtudhatja, mi vár rá: Szerencse vagy balsors, szerelem vagy csalódás!
Mindenki:
Most jöjjön a vándorcirkusz: most, most, most!
Árus:
Most nem lehet!
Mindenki:
Hát mikor?
Árus:
Holnapután kis kedden, addig elkel minden portéka. Csak tessék, tessék, végeladás, nincs maradás! Most jöjjön a táncmulatság!
Ének:
Én elmentem a vásárba félpénzzel, csikót vettem a vásárba félpénzzel, csikóm mondja nyihaha, juhom mondja be-he-he, ludam mondja gi, gá, gá, récém mondja, rip hajnal, csirkém mondja, csip, csip, csip, tyúkom mondja kitrákotty, kári kintyom, édes tyúkom, elfogyott a félpénzem. Erre a bemutató foglalkozásra a Miskolcon az Avas elsõ óvodájában, a Középszer Óvodában, a Városi Pedagógiai Szakszolgálat rendezésében került sor. Felkérték a helyi néphagyományõrzõ munkaközösségünk vezetõjét, hogy mutassa be az óvodánkban folyó néphagyományõrzõ tevékenységet. Mivel a foglalkozás márciusban volt, így semmilyen ünnepkörhöz nem tudtuk kötni a bemutatót, így esett a választásunk a vásáros játék bemutatására. A foglalkozás nagyon jól érzékeltette a vásári hangulatot, a zsongást, a felállított sátrak, a népi eszközök szinte az igazi vásárteret illusztrálták. A népviseletbe öltöztetett gyerekek nagyon jól beleélték magukat a szerepükbe. Meglepõ volt, hogy a régi eszközök közül sokkal találkozhattunk ezen a „vásáron”. Például: patkó, üllõ, kalapács, köcsög, szebbnél szebb mézeskalács, törökméz, suba, kucsma stb., amivel a mai lakótelepi gyermekek nem igen találkoznak. A Jeles napok ünneplése mindig fontos, kiemelt tevékenység mind az óvodapedagógusok, mind a gyermekek, s rajtuk keresztül a szülõk részére is. Az egyik anyuka azzal keresett fel, hogy megköszönje, amit a gyermekének tanítottam. Õ soha sem hallott a szüleitõl például a betlehemes játékokról, a szokásokról, mivel õt más szellemben nevelték. Csak ámult-bámult, amikor a kislánya elmesélte, mit tanultak az oviban, és az egész ünnepi mûsort elmondta. Valóban ekkor értettem meg Brunszvik Teréz mondatát: „Gyermekekkel foglalkozni, az minden bizonnyal a leghálásabb munka, mi a földön osztályrészül jutott, de saját tökéletesbítésünket is ez mozdítja elõre.” Valóban, aki gyermekekkel foglalkozik, mindig naprakésznek kell lennie, hiszen a kicsik nagyon sokat kérdeznek, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy kérdéseikre ne válaszoljunk, vagy hibás választ adjuk. A személyiségfejlesztést minden területen figyelembe kell venni. Fontos, hogy az óvodás korú gyermekek mozgásigényét kielégítsük, irodalmi élményt nyújtsunk számukra a versek, mesék, mondókák tanításával, a zenei képességüket koruknak megfelelõ hangterjedelmû gyermekdalokkal, népi játékokkal, népdalokkal fejlesszük. Szabó Ferencné 23
TERMÉS „Halálom után... sáfárságomról számot adgyak” Momentumok Niczky Lázár életérõl az 1769-es végrendelete alapján Hadd idézzem elõször írása utolsó bekezdését: „Irtam ezen testamentumot tettes N. Soprony vármegyében Rábaközben, mihályi mezõ városban lévõ kastélban 1769 esztendõben, januariusnak 22 napján, születésemnek napján, életemnek pedig mai napon 72 esztendeiben...” Már ez az egy mondat is sok információt foglal össze Niczky Lázár életérõl. Egy szót azonban azonnal pontosítanunk kell: írtam. A nyomtatásban is megjelent végrendelet közel húsz oldalas, ami azt jelenti, hogy a saját kezûleg írt okmány ennél még hosszabb terjedelmû. Amint erre késõbb visszatérünk, a grófnak nem voltak közvetlen örökösei. Tehát minden vagyonát nagyon részletesen számba kellett vennie (sõt, elõször összeírni azokat), hogy a végakaratában minden java szerepeljen. A gazdag birtokosnak volt is mit feljegyeznie, hogy késõbb mindazokat pontokba szedve nagyon végiggondolva megfogalmazhassa, hogy abból mit, mennyit és kire hagyjon örökségül. Talán úgy lehetne pontosítani az írtam állítmányt, hogy ezen a napon fejezte be – valószínûleg szándékosan – gondolatainak papírra vetését. Tekintsük át ezek után a végrendelet sorsát. Utódai nem lévén az akkori csornai konventnek adta át. Azt is tudjuk, hogy a boldog (Szent) Mihály arkangyalról elnevezett konviktus két nap múlva, január 24-én kapta meg azt, a címzett Lezak Arnold rendfõnök és Fontanyi páter volt. A testamentumból tudjuk, hogy 80 forintot kaptak akkor, feltehetõen a másolásokért és egy példány megõrzéséért. Ezek elkészítése is gyorsan történhetett, mert február 29-én már kapott belõle egy példányt József nevû testvére, aki gyõri kanonok volt, tehát maradt a családban is egy másolat. Vagy ez, vagy egy másik példány elkerült a Sopron vármegyei levéltárba. Ennek hiteles másolatát õrizte meg az egyik unokaöcs, Fiáth István. Az õ birtokában lévõ végakaratot jelentette meg nyomtatásban a Történelmi Tárban egy r. r. monogramot viselõ egyén, akinek a nevét mind a mai napig nem sikerült kideríteni.1 Az okirat kalandos útja után ismerkedjünk meg szerzõjével, életével és családjával. Természetesen közülük csupán azokat érdemes kiemelni, akik valamivel kapcsolatban szerepelnek e végrendeletben. Maga a Niczky család Magyarország egyik legrégebbi családja, amely a Ják nemzetségbõl (genus) ered, elsõ okleveles említésük 1221-ben történt (Comes Ebed de genere Jaak).2 Lázár nagyapja II. Gáspár volt (1663-ban említik), aki Vas vármegye alispáni tisztét töltötte be. Õt mindig öreg atyámként említi. Nagyanyja (öreg anyám) Kisfaludy Erzse (Nagy Iván könyvében néha Bora, ami nyilván elírás). Családja a szomszéd Kisfalud községrõl vette a családnevét, ahol a birtokaik nagy része s egyben a kúriájuk is volt. Hat gyermekük született, öt fiú és egy leány. A testvérek közül csupán egy érdemel említést. Ferenc nevû nagybátyja Palásthy Máriát vette el feleségül, s ez utóbbi családról még történik lényeges megjegyzés a késõbbiekben. Különben a két család között többszörös volt a kapcsolat, például Lázár anyai nagyanyja is Palásthy lány (Éva) volt. Az édesapa III. György, az édesanya pedig a Csempeszházáról származó Gajger (Gájger, Geiger) Mária,3 akiknek hat gyermekük született. (Egyes források nyolc gyermekrõl szólnak, ezekre késõbb a 1
r. r.: Niczky Niczky Lázár végrendelete. Történelmi Tár. Bp., 1908. 346–365. Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal VIII. Pest, 1861. 144–154. (A továbbiakban oldalszámra pontosan csak abban az esetben hivatkozom, ha az valamilyen szempontból kiemelendõ adatot tartalmaz.) 3 Õk azok, akik a XVIII. század elején 5000 Ft-ért zálogba veszik a Káldyak mihályi birtokát és a kastélyt. A Kisfakudyaktól pedig 4300 Ft-ért megvásárolják az õ részüket, ezáltal Mihályi teljes birtokosaivá lesznek. (Soós Imre: Õsi sopronmegyei nemzetségek. Sopron, 1940. 208–209.) 2
24
lábjegyzetben utalni fogok.) Nem követve a születési sorrendet, kezdjük elõször a lánytestvérekkel. Mielõtt név szerint említeném õket, egy érdekes családi eseményre szeretném felhívni a figyelmet, amely egyben bemutatja a testvérek egymás közti meghitt viszonyát, s jellemzõ magára Lázárra is a késõbbiekben. A kor szokása szerint a nemesi családok lányaikat kiházasították. Ez azt jelentette, hogy az akkor éppen meglévõ vagyonból megkapták a rájuk esõ részt (ingatlanok, ruhák, ékszerek, pénz stb.), s a továbbiakban a férjükkel éltek közös családban. Ez így történt a Niczky lányok esetében is. Ennek ellenére az édesanyjuk halála után az õ hozományából a pénzösszeget (5000 Ft) arányosan szétosztották „József öcsém urammal” megegyezve (tehát a két fiútestvér döntése alapján), amint írja „jóllehet urunk atyánk testamentuma szerint az leány ágot nem illetett volna.” Krisztina örményesi Fiáth Ádámnak lett a felesége, az õ utóduk (István) birtokába került, mint fentebb említettem, a végrendelet egy hiteles példánya. Krisztina egyik fia kapta az akkor is ritkának számító Lázár nevet a keresztségben. Az emlékeztetõ funkció célja, hogy valakinek a (jelen esetben a nagybátyja) nevét, az emlékét fenntartsa, megörökítse.4 Õ egy új aranyos kengyelt kapott örökségül. Az idõsebb fiúról, Jánosról is megemlékezik egy külön pontban a végrendelkezõ: „Az minémû csekély könyveim vannak azokat is hagyom Fiát János öcsém uramnak.” Franciskát béri Balogh Ádám vette feleségül. Valószínûleg a híres, kivégzett béri Balogh Ádám (*1665 k. †1717) kuruc brigadéros negyedik fiáról van szó. A dunántúli, középbirtokos nemesi család birtokai Nagytilajon és Hegyhátkisbéren (ma Bérbaltavár) voltak. Az apáról úgy emlékezik meg Lázár, hogy „a néhai béri öreg Balog Ádám). Boriska (mindig becenevén említi a bátyja) férje sárdi „Somsics” Antal, aki Somogy vármegyének több évig alispánja volt. Élete 81. évében halt meg. (Borbála Somssich Antal második felesége volt.) A végakaratból kiderül, hogy volt egy Anna nevû leányuk, aki ezüstbõl csinált szenteltvíztartót még külön is örökölt a nagybátyjától. A negyedik leány „hajadon Katicza szûz” – ahogy említi több alkalommal is, még nem ment férjhez. Mivel a legtöbb genealógia nem szerepelteti a nevét, ebbõl arra következtethetünk, hogy leányként hunyt el. (E témára még a késõbbiekben vissza kell térnünk, amikor a báty életérõl részletesebben szólunk.) A végrendeletben szereplõ négy húg után írom csak József (*Mihályi 1714 †1781. okt. 8. Nagylózs) bátyjukat, aki gyõri kanonok, címzetes püspök (1764) volt. Mivel a papi hivatást választotta, felszentelésekor már õ is megkapta a családban a ráesõ részt. Ezáltal a Niczky család minden vagyona egyedül a legidõsebb fivérre, Lázárra szállt (*Páli? 1697. január 22.). Ennek ellenére József a bátyjától sok minden örökölt. Fel kell figyelnünk arra, hogy a pénzen kívül mind olyan személyre szóló tárgyakat, amelyek egy papemberhez valóban illõek voltak. Csupán néhányat említek ezek közül: egy achát aranyozott szelence (kis doboz), szép párizsi óra, egy nádpálca, amelynek arany gombja van, hat selyem keszkenõ (zsebkendõ) stb. A testvérek közül utolsónak hagytam magát Lázárt, a végrendelkezõt, õ volt a legidõsebb köztük. Tudjuk, hogy 1742-ben õ volt Sopron vármegye alispánja. Nagy Iván szerint nõtlen volt, ennek pontos okát nem adja meg, nem ismerjük. Ha elfogadjuk Szluha Márton genealógiáját és az interneten található adatokat róla, akkor inkább arra gondolhatunk, hogy megözvegyült. Hisz azt írja, hogy magának lakodalmi ruhát szerzett, s holta után abban jelenjen meg az Istennél „rettenetes ítéletre szent színe elõtt.”5 (Fõként régen, de faluhelyen ma is szokás, hogyha lehetséges, a férfiakat a võlegényruhájukban temetik el.) A lábjegyzetben idézett adatokra a végrendeletben semminemû utalást nem olvashatunk. A teljességre való törekvés miatt azonban mindezt feljegyeztük a további kutatások megkönnyítése céljából. 4
J. Soltész Katalin: A tulajdonnév funkciója és jelentése. Akadémiai Kiadó. Bp., 1979. 124.
5
Szluha Márton: Vas vármegye nemes családjai. Leszármazási táblák. Reprint kiadás. Bp., 1999. Vegyük sorba azokat az eltéréseket, amelyekrõl Szluha ír könyvében, viszont maga Niczky Lázár nem tesz róluk említést. A második fiú, Gáspár ugyanabban az évben született, mint Lázár, Szilban 1697. 12. 8-án. Valószínûleg hamarosan meghalt, tán még koraszülött is volt, tehát nevének elhagyása érthetõ. Klára említése 1719/39-ben történik, Nagylózs. Férje Polyák János. A végrendeletben ilyen nevû testvér nem szerepel. (Más internetes forrás szerint 1749-ben Kisfaludy László Rábacsécsényben kelt végrendeletében kéri, hogy Rábaszentmihályon a templomban Niczky Klára, volt hitvese mellé temessék el. Ezen idõpont is bizonyíték arra, hogy nevezett nem lehetett Lázár testvére. http://www.hontar.hu/hely/horvathj.htm) Kata *1708, †Mihályiban 1758. 09. 26 Nicken temették el. Franciska *1704 †Fadd 1760. 12. 03. Borbála *? †1765.01.29. Házasság: 1741. Lázár *Páli 1. feleség: táplánfai Polányi Erzsébet *1699 †1730 Salamonfa (ma Zsira része) 2. feleség: táplánfai Polányi Jusztina *1697 Pápa, †1766 Salamonfa. Esküvõjük: Mihályiban 1748. szept. 22. (Jusztina elsõ férje Rátky Dániel volt, †1744.) Tehát a feleségek testvérek voltak.
25
A testamentumot fogalmazó Lázár nagyon körültekintõ, pontos, minden részletre odafigyelõ személy volt. Szinte lehetetlen, hogy ne említené az alul leírt két felesége családját, azok rokonait. Nem hagy semmit a salamonfai templomra, temetõre, sírhelyekre, esetleg ott lévõ kriptára, mint ahogy ezt az összes közeli és távoli rokon esetében megteszi (Kisfaludy, Palásthy, Gajger). Iskoláiról egy helyütt történik említés: „egy mentére való 14 ezüst gombom [...] gombházakkal együtt nyomnak 44 latot, kit juratus koromban viseltem.” Sajnos azt nem tudjuk meg, hogy hol volt joghallgató. Feltételezzük, hogy Pozsonyban, mivel vagyonából a pozsonyi trinitáriusoknak 1500, a Szent Erzsébet szerzet apácáinak 3000, az irgalmasoknak egy betegágyra 1500 forintot hagyott. (Megjegyzem, hogy apja testvére, István neve szerepel a nagyszombati egyetem matrikulájában, s ez nem elhanyagolható momentum).6 Végzettsége és mûveltsége híven tükrözõdik a végrendelet szöveges megszerkesztésén, a szakszavak (sajnos ezeknek a legtöbbje még latin nyelvû) használatában, félreérthetetlen és pontos mondatszerkesztésében, valamint a testamentum végrehajtóinak megválasztásában. Minden testvérének, rokonának és említett személynek megadja a tiszteletet, a rangot: a néhai szülõknek, nagyszülõknek a négy elhunyt húgának, s mint késõbb olvashatjuk, az összes megemlített egyénnek. Kiváló memóriájára utal (lásd ezen cikk elsõ idézetét), hogy aprólékosan minden vagyonát számba vette, csoportosítva írja le, s szinte fillérnyi (akkor dénár) pontossággal emlékezik évtizedekkel korábbi megállapodásokra, osztozásokra és összegekre. Mindezen logika alól csak egyszer tér el a 46. pontnál, szinte restelkedve írta: „Majd elfelejtettem, hogy tettes N. Vass vármegyében Kemenyes alatt...” A Niczky család a maga korában nem tartozott hazánk leggazdagabbjai közé, az évszám is mutatja, hogy csak 1765-ben nyertek grófi címet. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a vagyonosabb köznemességhez tartoztak, amit alátámasztanak a házassági kapcsolataik is. Niczky Lázár a következõ ingatlanjait sorolja föl a végrendeletében: kastélya, egyben lakhelye 1729-tõl a Sopron megyei Mihályiban volt.7 Az épület nem messze lehetett a Kis-Rábától, amelynek partján állt Nepomuki Szent János „fölállított képe”, A mihályi kastély (Fülöp András felvétele) azaz szobra. Ebben a faluban volt a majorsága is. Mihályiban bírt egy kocsmát is égetett téglából (konyhák, pince, kamrák), mindebbõl következik, hogy ugyanitt sok szõlõje is volt. A szomszéd Kisfaludon és a közeli Gyóróban is volt „jószága” – ez utóbbiakat nem lehet pontosan értelmezni, feltehetõen földterületek voltak, esetleg bizonyos épületekben volt valahányad része. Az utóbbi faluban volt „két egész helye”, amely feltehetõen a településen belüli részekre (házhely) értendõ. Vadosfán õ maga szerzett egy kúriát, azaz nem úgy örökölte. Veszprém megyében Döbrönte(puszta) mellett voltak földjei, rétje: Csordavölgy, Paprét, Sütõrét.8 Szintén Veszprém megyében van földje Jákón (ma Bakonyjákó), amelyet pusztaként nevez meg. 6
Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Magyar Nyelvtudományi Társaság. Bp., 1993. 771. A Mihályiban lévõ kastély építési történetét megismerhetjük egy nagyon részletesen földolgozott tanulmányból. Koppány Tibor: A mihályi kastély kutatása és helyreállítása. Magyar Mûemlékvédelem. IX (1984) 255–278. Ebbõl idézek néhány fontosabb adatot a végrendelet írásának idõpontjáig, 1769-ig. (A kiemelések ezen cikk írójától származnak.) 1438-ban egy több épületbõl álló kúria állt itt, amelyet 1469/70-ben Ládonyi István vásárolt meg az Ugrin örökösöktõl. Ezt építette át téglából Ládonyi Demeter az 1560-as évek elején négy saroktornyos várkastéllyá. A Ládonyi család kihalásával házasság révén a Kisfaludy família kezére került. Majd Kisfaludy Erzsébet férjhez menetelekor a Niczkyek is részt kaptak belõle. Az épület többszöri átalakítás után nyerte el a végleges formáját. A legjelentõsebb építkezést Lázár apja, Niczky György végezte az 1700-as évek elején. Így az õ nevéhez fûzõdik a hátsó szárny építése is. Ezt az évszámot rögzíti egy 1709-es, a Rába-parti homlokzaton megmaradt feliratos kõtábla, valamint a mestergerendán ma is látható és olvasható rövid feljegyzés: G N de N 1712 (= Georgius Niczky de Nick). A barokk átépítés már a XVIII. század második felében történt, az építtetõ nevét nem ismerjük, de valószínûleg az 1769-ben végrendelkezõ Lázár volt. 8 Az itt felsorolt mikrotoponímiák ma már pontosan nem azonosíthatók a helyföldrajzi szótárak alapján. 7
26
Bár, mint írja: „svábokkal megszálították, már most falu”. Itt birtokolt irtásokat is, melyeknek az akkori neve Somhalom és Sasfészek volt. Pinnyén csináltatott egy új nagy házat, a szerepérõl nem tesz említést. Vas megyében a Kemenyes alatt (Kemeneshát) Magyargencsen hat háza volt jobbágyokkal. Mindezeken kívül elszórtan ír egyéb földekrõl, rétekrõl, szõlõkrõl is. A kisfaludi négy kerekû külsõ malomban csak egy része volt, amelyet Vinczei János („közönségessen Vincze János”!) molnár természetben váltott meg (liszt, búza, rozs, abajnóc = gyengébb minõségû vagy kevert búza). Ennyi volt Niczky Lázár ingatlan vagyona. Közvetlen örököse, gyermeke nem lévén, mindezek az akkor még élõ távolabbi rokonságra szálltak. József nevû kanonok öccse ebbõl már nem örökölt, lánytestvérei elhaltak, tehát csak azok gyerekei, akik természetesen nem vitték tovább a Niczky nevet, s az oldalági rokonok osztozkodhattak mindezen. (Ismert, hogy a kastélyt Lázár halála után, a XVIII. század végétõl a Fiáth, Chernel, illetve Rátky és a salamonfai Barthodeiszky családok birtokolták beházasodások révén.) Csupán érdekességként említem, hogy bútorokról, egyéb berendezési tárgyakról (képek, szõnyegek stb.) nem is tesz említést. Egy család gazdagságának lényeges mutatója volt a XVIII. században, hogy mennyi állattal, lábas jószággal bírt. Ha ezt most leltárszerûen számba vesszük, megállapíthatjuk a már leírtakat, hogy Niczky Lázár valóban igazi köznemes volt a maga korában. Felsorolásként ezek a következõk voltak: hat szekeres ló szerszámokkal, 18 vonós ökör, 13 fejõs tehén, egy bika, 5 tavalyi és 9 idei borjú, egy harmadfû üszõ, két kis gulya, 540 birka. Érdekes, hogy hátas lovakról nem ír sehol sem. Részletesen bemutatja, mivel szokott utazni: két cséza (könnyû, négykerekes lovas kocsi), bõrõs kocsi, egy cifra szán télre, mindegyikhez tartoztak díszes lószerszámok. A mezõgazdasági munkákban négy vasalt szekérrel dolgoztak. Ezeken kívül rendelkezett mindenféle földet mûvelõ eszközzel (ekék, boronák, láncok, vasvillák, hordók, igák stb.) Ide sorolom a köves szõlõprést, hordókat, a réz borhûtõt (?). Feltûnõ módon itt említi, hogy van még „a förödni való egy vas abrincsos kádam” – talán a hasonló kivitelezés miatt. Mint minden XVIII. századi nemes, így õ is több és többféle fegyvert tartott, ezek egy részét az apjától örökölte. Közülük csak néhány érdekesebb darabot említek a hosszú felsorolásból: ezüst bogláros kard, pisztolyok, flinták (puskák), vörös bársonyos szablya elefántcsont markolattal, tõr, pallos. Felsõ ruházata is az abban a korban megszokott darabokból állt: nadrág, dolmány, mente, deli csizma, öt különbözõ színû selyem öv, 17 selyem zsebkendõ. S mindezeket kiegészítette a rengeteg gomb kapcsokkal és gombházakkal. Van köztük ezüst, arany, rubintos, 19 gyémántos, vörös achát, zománc – ha összeszámlálnánk a végrendeletben, akkor több százat tenne ki a számuk. Feltûnõ, hogy ékszerrõl csupán egyszer szól, mégpedig négy gyémántos arany gyûrûrõl, ebbõl kettõt minden nap szokott hordani. Az ágynemûket ugyanúgy, mint az egyéb ruhákat, ebben a korban nem szekrényekben, hanem ládákban tartották. Ezek közül is csak példaként érdemes párat kiemelni: a lepedõket szinte mindig fehér ruhaként említi, rajtuk kívül párnák, hosszú vánkosok, 17 dunyha, de még tíz paplan is szerepel a hagyatékában (aranyos, selyem, karton). Az étkezésekhez kimondottan értékes eszközöket használt a kastély ura, külön a vendégeknek, s külön a mindennapokra. Ezek legtöbbjében monogram volt. Nagy részük ezüstbõl készült, csupán a tálak voltak ónból. A vendégeknek fenntartottak készletet alkottak, 12 darabból álltak, azaz egy tucat volt a számuk. Néhány ezek közül: kanalak, kések, findzsák, porcelán csészék és tányérok, óntányérok (80 darab!), sótartók, hét kávét keverõ kanál, tálak, s végül az asztalokról elmaradhatatlan kisebb és nagyobb réz, valamint ezüst gyertyatartók, illetve az abroszok. Érdekes módon az étkezéshez ma nélkülözhetetlen villa egyszer sem kerül szóba. A végrendelet egyik érdekessége annak a szerkesztése, a szóhasználata, valamint a stílusa és írásbeli kommunikációja. Az egész testamentumot Niczky keretbe szerkesztette. Bevezetése és befejezése a vallásos ember könyörgése halála elõtt Istenéhez. Megszólítással kezdõdik: „Ó én uram! Ó én uram! Ó én uram Istenem! Segélj meg...vezérelled pennámat...” Többször használ bibliai idézeteket, általában kissé megváltoztatva. Például: „Vigyázzatok, mert nem tuggyátok napját sem óráját, úgy jön mint az tolvaj...” – írja a halálról.9 A végakaratát pedig úgy fejezi be, mint egy imádságot: „...kivánom telles lelkembõl, telles szivembõl és minden erõmbõl az Teremtõmet és Megváltómat imádni és szinrõl szinre látni örökkin örökkin amen.” Stílusa nemcsak az adott kort, a jogász végzettségét, hanem a vidék nyelvjárását is bemutatja, követi. Nyelvezetére még nem hat a nyelvújítás, ezért sokszor használ latin szavakat a késõbbi magyar megfelelõk helyett. Követi a jogi nyelv pontosságát, az arra jellemzõ archaikus fordulatokat, amely fõként az igeragozásban figyelhetõ meg legjobban (lévén, fogvást, teszen, vagyon, bocsáttatott, mondathatik, hivattatott, mindeniknek stb.). A számnevek után következetesen többes számot használ, például két 9
Máté evangéliuma 24. 23–24.
27
száz forintokat. A rövid határozott névelõ helyett következetesen az az formát használja: az halandóság, az kit, az kihez, az másik fele, az levélben. A befejezésben elõforduló mondatban nem történik meg a teljes hasonulás: szokott pöcsétemvel. Külön nem részletezem az archaizmusok fajtáit, csupán példaként idézek azok közül néhányat: atyámfia (testvérem, rokonom), maradéki (utódai), jószág (bárminemû értékre, birtokra vonatkozhat), örebbik (öregebbik, idõsebbik), deli csizma (csinos), finsa (bögre, de itt a szövegben kancsó a jelentése), néhai, üdvözült (elhunyt), öreg (nagy), eltöklett (eltökélt), szarándokság (zarándoklat), ollas (olyan), ötvenkettõd fél pénz (51,5), bé (be), kiknek (tárgyakra is vonatkozik), mindenikünknek, feloszolván, kifüzetvén, kalány-kalanyam, avét, keresmény (rá jutó rész), osztályunkban (családunkban), böcsüs (drága, értékes). Az itt felsoroltak közül több még ma is él, a jelenlegi leíró nyelvtanok és gyûjtések tájszóként kezelik azokat. Nyelvezetében végig követhetõk a nyugat-dunántúli nyelvjárások jellemzõi.10 A magánhangzók használatában sajnos nem különül el a rövid-hosszú hangok következetes írása, ezért a továbbiakban erre nem térhetek ki. A legjellemzõbb nyelvjárási jelenségek a következõk: A magánhangzók helyettesítésénél egy kivételével mindig a rövid forma jelenik meg a hosszú hang helyén is. A kivétel: (i, í - é szerént, mezételen). Például: a – o ágot, kamora; e – ö pör patvar, megböcsült, bötü, böcsüs; é – i kezdetin, ides, szerte szillel, örökkin; i – ü dücsösségedre, üdõsbik, kifüzettem; i – e hertelen, vasvella; o – i abrincs; u – o magokat, hozzájok. A toldalékokban a következõ formák jelentkeznek: -ból, -tól: forintokbul, házastársaktul, házamtul; -bõl, -tõl: ezüstbül, gyermekségemtül, ettül, Erzsébettül. A nyugat-dunántúli nyelvjárásban a mássalhangzók változása kevésbé gyakori, mint az elõbb olvasott magánhangzóké. Azonban erre is találunk példákat a testamentumban. Palatalizáció: n – ny, j – gy csinyál, gyónyóknak, ispány, keszkenyõ, paplany, gyüttem; depalatalizáció: ly, lj – l, ll ollas, vezérelled, kastél, gömbölü, likacskák; geminálódás: örökössen, nállam, prédikálló szék; a -ni igenévképzõ két alakú: épittetni – nyitnya; hangûr megszüntetése: gömbölüven stb. Mivel a XVIII. század végén a magyar helyesírást még nem szabályozták, azaz nem volt egységes norma, mai szemmel olvasva a végrendeletet, fõként a szóelemzés elvét hagyja figyelmen kívül az író, mint: világosicsd, megjelennyem, tudgyák, attanak, iparkodgyanak. A bibliai idézeteken kívül néhány frazémát is olvashatunk a testamentumban. Kevés számuk miatt nincs jelentõsége alcsoportokra osztani, ezért csupán felsorolok közülük néhányat külön magyarázat nélkül: most nem módi, magyarán szólván, az jó atyafiság megmaradásáért, elõ nem számíthatok, az ígéret meglesz és a fizetés elmarad, hajam szálai felállanak, minden testem remeg, szivem ájulást, lelkem kimondhatatlan félelmet szenved, mezitelen gyüttem az anyámnak méhébõl. S végül az itt említett legelsõ állandósult kifejezést úgy folytatta latinul, hogy: antiquitates fiant novitates. Aminek a jelentése – nem szóról szóra lefordítva – az, hogy a régi dolgok elõbb-utóbb divatba jönnek. Niczky Lázár a végakaratában körülbelül 50 személyt név szerint említ meg. Ez részint az elhunyt, részint a még élõ rokonai. Ez utóbbiak közé tartoznak a Kisfaludy család tagjai is, azaz az apai nagyanyja nevét viselõk. A szomszéd Kisfaludon élõ rokonaival szorosan tartotta a kapcsolatot. Külön pontban sorolja föl, kiket kér meg, hogy ellenõrizzék és tartassák be a testamentumban leírtakat, körültekintõen négy fõt is megjelöl („...Isten...az hamis világból elõbb kiszóllitaná” indoklással), természetesen elsõként testvérét „fõtisztelendõ Niczki József öcsém uramat” jelöli fõ végrehajtónak. Mindezeknek 300 forintokat hagy a felelõsség vállalására. A rokonok és a környékbeli nemesi családok tagjain kívül név szerint megemlékezik soproni szállásadójáról (akinél utazásai során sokszor megszállt), az ispánjáról, szakácsáról, akiknek szintén juttat személyes holmijai közül valamiket (utazó mente, téli slófrok, kalpag, nadrág, köpönyeg és 25–20 forint). Ugyan név nélkül, de elõkerül a falubéli mészáros, a kovácsok, a kocsmáros, a cselédei, s összefoglalva mindazon személyek, akiknek esetleg valamiben adósa lenne, hogy utólag fizessék ki õket. A végrendelet – mint különleges mûfaj – sajátos kommunikációt jelent. Minden csak írásban történik meg, a leírt „szereplõk” mindannyian harmadik személyben fordulnak elõ, s az összes embernév úgynevezett említõnév. Szereplõi a leírtaknak, ugyanakkor önmaguk nem vesznek részt adó félként a kommunikációban. Mint korábban már utaltam rá, minden személy esetében a lehetõ legnagyobb tisztelettel viseltetik. Példaként álljon itt néhány ezekbõl idézõjelek nélkül és csupán felsorolásképpen: édes atyám uram, néhai tettes (tekintetes), nemzetes Gajger Mária édes asszony anyánk, üdvözült üdösbik Niczki György édes atyám uram, boldogult ides asszonyom anyám néhai..., nemzetes vitézlõ Fölsö Büki Nagy Pál itélõ mester uram, néhai Niczki Gáspár öreg atyám, néhai Kiss-Faludi Erzsébettül 10
28
Imre Samu: A mai magyar nyelvjárások rendszere. Akadémiai Kiadó. Bp., 1971. 334–335.
öreg anyámtul, néhai Niczki Katicza szüznek egy testvér hugomnak, fõtisztelendõ Niczki József öcsém uram stb. Feltétlenül szólnunk kell egy ritka névtani jelenségrõl. A három férjhez ment, de közben elhunyt lánytestvérét sohasem említi asszonynéven. Minden alkalommal leírja teljes születési lánynevüket, s mindenféle toldalék, írásjel nélkül hozzáteszi a férjek teljes nevét: néha Niczki Franciska Béri Balog Ádám; néhai Niczki Krisztina Örményesi Fiát Ádám és néhai Niczki Boriska Sárdi Somsics Antal...(pl. uraimék, házastársok...). Megjegyzem, hogy az asszonyok ilyetén történõ megnevezésével a névtani szakirodalomban ezidáig nem találkoztam. Niczky Lázár – mint már korábban jeleztem, – nem ír arról, hogy hol tanult, hol volt joghallgató. De az bizonyos, hogy nagyon fontosnak tarthatta, hogy a maga korában az arra érdemes fiatalemberek iskolákat végezzenek. A soproni konviktusnak 3000, a gyõrinek 1500 forintot hagy, hogy az elõbbiben kettõ, az utóbbiban egy fõ tanulhasson. Érdemes leírni ezzel kapcsolatban a gondolatmenetét, hogy mely családokból, s milyen sorrendben kerülhetnek ki ezek az ifjak. A sort mindig úgy folytatja, „ha pedig”. Elsõként a Niczky família, másodikként a Kisfaludy, harmadikként a már fentebb említett rokonság miatt a Palásthy család fiait támogatja. De ha mindezek közül egyikben sem születne ilyen fiú utód, akkor a „tekintetes nemes Soprony vármegyében lakó jó erkölcsü, valóságos nemesi ágból származott” ifjakat vegyenek be ezen egyházi iskolák a tanulóik közé. A leírtak alapján azt hinné a végrendeletet olvasó, hogy a nõtlen(?) és gyermektelen Niczky Gáspár ezennel teljesen elosztotta a javait, minden személyes holmiját az utolsó ezüstgombig és köpönyegig. Ám meglepõ, hogy ez az egyszerû köznemes, aki nagyon vallásos volt, micsoda tekintélyes, sõt hatalmas összegeket hagyott egyházi és jótékonysági célokra. A tanulmány következõ részében mindezeket kívánom röviden összefoglalni az olvasók számára. A Mihályiban lévõ templommal kezdi, amely szerinte most ép, azaz jó állapotban van. Mégis hagy rá 1600 forintot, amelyrõl a gyõri káptalan fog a késõbbiekben gondoskodni. Ezen kívül a vadosfaira 200-at a Szûz Mária és Szent Balázs oltár aranyozására (az ajándékozás okát nem tudjuk, azt sem, hogy milyen kapcsolata volt e faluval.) Pinnyén a templomra, Kisfaludon a kápolnára 500-500 forintot testált. A legnagyobb összeget a Nicken álló „pusztulásra hajlandó” templom megnagyobbítására és teljes újjáépítésére, felszerelésére hagyta. Ez összesítve 11 420 (!) forintot tett ki. Részletesen leírja, hogy a leendõ új nicki templom egyes részeire mekkora pénzösszeget szán, ezek aprólékos felsorolásától most eltekintek. Három oltárt kér felépíteni: egyet az új szentélybe Szûz Mária tiszteletére (fölül középen Szent Anna képével), egyet Jézus keresztre feszítésének emlékére (Crucifixus oltár), a harmadikat pedig Szent Lázárnak. Mindegyiknél felsorolja azokat a szenteket, akiket mellékalakokként kéret azoknál elhelyezni. Közülük a két, már kevésbé ismert szent nevét érdemes kiemelni, ezek Longinus és Dizmász.11 Külön szól a sekrestye, a kórus, a prédikálószék elhelyezésérõl, díszítésérõl a legapróbb részletekre is figyelve. A templom építése elképzelhetetlen harangok nélkül: egy 8, egy 5 mázsás új harangra hagy pénzt, a kisebbik harmadikat pedig az eddigi harangocskákból öntessék újra. A család számára talán a legfontosabb templomrészrõl is gondoskodik: „az templomnak pedig alája Niczki familiának egy mostani kriptájáig tartó ujkripta csinyáltassék, az mostaniból az ujba hordattassanak a koporsók.” A régi családi kriptába pedig a Kisfaludy család tagjainak koporsóit vitette át. (Magával a régi és az új templom történetével már többen foglalkoztak, néha egymásnak ellentmondó adatok kerültek lejegyzésre. Például a leglényegesebb nézeteltérés az új templom felépítésének événél olvasható: 1761, 1776 és 1786. A végrendelet kelte (1769) alapján a középsõ évszám tûnik reálisan elfogadhatónak. Amint a közöltekbõl kiderül, az épít- A feliratos kõtábla 1709. (Fülöp András felvétele) 11
A Magyar Katolikus Lexikon szerint Longinus a szenvedéstörténetben szereplõ katona, aki lándzsáját Jézus oldalába döfte. Majd látva a jeleket, amik akkor történtek, hitt Krisztusban. Dizmász, a Jézussal együtt megfeszített két férfi egyike, lator (útonálló, rablógyilkos), akit Krisztus jobb oldalán feszítettek keresztre, s halála elõtt megtért.
29
kezésnél és a berendezésnél is nem minden úgy valósult meg, mint ahogy Niczky Lázár végrendeletében kérte és elképzelte. Részletes áttekintésük és feldolgozásuk külön tanulmányt érdemelne.)12 A család négy keresztet (õ képeknek mondja) állíttatott. Egyikrõl már történt említés (a Kis-Rába partján állt), a másik a major elõtt, a harmadik a temetõben volt. A negyedik kereszt a vásárhelyi piacon található. Hogy melyik Vásárhelyre gondolt, sajnos nem tudjuk utólag eldönteni. (A legközelebbi híres vásáros település abban a korban Somlóvásárhely volt.) Mindezen templomok, pontosabban plébánosaik kaptak bort, ostyának való lisztet, len vásznakat, abroszokat, asztali keszkenõket, albához való, finom fehér anyagot. S tudjuk, hogy a nicki templomnak ajándékozott egy aranyozott réz monstranciát, egy patenát (ostyatartót) és egy aranyozott kelyhet, amelyeket mind a mai napig Nicken õriznek. A búcsújáró helyek közül hármat sorol föl, ezek a már említett négy köves arany gyûrûjébõl egyet-egyet kaptak ajándékba. Ezek: Heflány (Nagyhöflány-Grosshöflein), Osli és Kiscell – a negyedik gyûrû a családé maradt. A zarándokhelyek közül kiemelendõ Jeruzsálem (!) városa, amely kétszer is szerepel. Ott a szent helyeket õrzõ barátoknak pénzt juttat (1500 forint), valamint a maradék borok árának a felét, amint eladták azt. A rendeknek, egyházi gyülekezeteknek 500–1500 közötti arany forintot juttat különbözõ célokra (tanítás, betegek ápolása, misék mondása, templomtorony javítása). Ezen települések: Csorna, Kõszeg, Pápa, Óvár, Lánzsér (Landsee) és Sopron. Halála után a bûnös lelke üdvéért nagyszámú misét mondat, csak külön a temetésekor tartottakra 35 forintot kapott a plébános. A betegeken kívül gondol a szegényekre, rabokra, koldusokra is, akiknek viselt ruhadarabjain kívül pénzt is juttat. Végrendeletében csupán néhány utalást tesz a saját temetésére. Ez a bõkezû, mindenkire és mindenre odafigyelõ gróf csak halotti miséirõl gondoskodik. Valamint kiköti, hogy a nicki templomban ingyen csak neki, a Niczky család tagjaiért, illetve az ott elhalt plébánosokért harangozhatnak ingyen. Végsõ búcsúztatására semmiféle külsõ pompát, különleges kérést nem hagyott rokonságának. Hogy pontosan mikor hunyt el, annak írásos emléke nem maradt. De valószínûleg hamarosan a végrendelete megírása után, tehát még 1769-ben, vagy közvetlenül az azt követõ években. Azt sem tudjuk, hogy hol temették el elõször. Az viszont bizonyos, hogy az új, általa építtetett nicki templomban késõbb áthelyezték a koporsóját abba a kriptába, amelyet õ készíttetett a többi családtagja, illetve saját maga számára.13 A még akkor élõ kanonok testvére és a felkért egzekutorai az õ „rendelése szerént” biztosan végbe vitték utolsó kérését. Fülöp László
A Várkert Bazár és építésének története Az elmúlt hetekben-hónapokban a sok évtizedes elhanyagoltság után megkezdett felújítás ürügyén ismét fokozott figyelem irányult a Budai Várhegy keleti lejtõjén található Várkert Bazár épületegyüttesére. A XIX. század végén elkészült épület, illetve az elõtte ott kialakított úgynevezett „várkert” története hosszú évszázadokon át szorosan kötõdött a fõváros és a budai vár, az ország központjának történetéhez. Közismert tény, hogy már a középkorban a várhegy lejtõin nevezetes kertek állottak. Noha közülük is a Mátyás uralkodása alatt kialakított és ápolt, óvott együttes volt a legnevezetesebb, nem felejthetõ, hogy a nagy uralkodó elõtt is a várban lakók kényelmét és pihenését szolgáló létesítmények és ültetvények húzódtak itt. A Budai Vár királyok által lakott déli része körül három egységre felosztható – mai szóhasználattal „zöldfelületnek” nevezett – kert terült el: a Tabán felé esõ nyugati kert, a vár Gellérthegy felé esõ lejtõ-
30
12
Aigner Géza: A nicki plébánia története. (interneten olvasható elõadás). C. Harrach Erzsébet – Kiss Gyula: Vasi mûemlékek. Szombathely, 1983. 519.; Kelemen István – Nemes András – Gabrieli Gabriella: A nicki Szent Anna-templom története. Martinus Könyv- és Folyóirat Kiadó. Szombathely, 2012.
13
A templomban a leírtak alapján gyakorlatilag két kripta található. Az egyik a hajó közepén nyílt, melyben a bal oldali mellékoltár közelében a Kisfaludy család tagjai nyugszanak, ezt a részt lefalazták. A másik a karzat alatt volt megközelíthetõ, ez szolgálta a Niczky család temetkezését. Jelenleg kõlap fedi, nem látogatható. (Nem megerõsített forrás szerint az utolsó temetkezés a kriptában 1882-ben történt, amikor Niczky Karolina elhunyt Nicken. A kérdést csak igazoló egyházi bejegyzések alapján lehetne eldönteni.)
jén kialakított déli kert, illetve a hegy meredek, Duna felé esõ oldalán található terület, melyek közül minden idõben ez utóbbi volt a leglátványosabb. Ennek elsõdleges oka, hogy ez a terület mutatta magát a Duna, illetve a pesti oldal felé, s ez volt az a terület, mely viszonylag jól elkülöníthetõ volt a várnegyed többi részétõl. Ezért egészen a II. világháborúig itt voltak megtalálhatók a legmívesebben kialakított növényzetek, pihenõhelyek, a palota lakóinak használatára szolgáló szolidabb és giccsesebb kerti objektumok. A várhegy keleti oldalának ilyetén kialakítása a töröktõl történõ visszafoglalást követõ jó fél évszázad elmúltával kezdõdött meg. Ekkora már kialakult az a szempontrendszer, mely a Budai Várnak, mint királyi székhelynek a kiépítését tûzte ki célul. A munkálatok elsõ számú vezetõje Mikoviny Sámuel volt, aki a mérnöki tudományok széles körû ismeretével rendelkezett, s akit nem csak a hazai építõmesterség úttörõjének, de a bányászat, a mûszaki mechanika korának legnevezetesebb magyar személyiségének ismerünk. A palota újjáépítésével egy idõben Mikoviny fontosnak tartotta a Várhegy palotán kívül esõ környezetének rendezését, melynek fontos része volt a várkertek újjáépítése is. A romok eltakarításával és tereprendezésével lehetõség nyílott a kulturált, díszes felületek kialakítására. Az elsõ kerttervezõ-építõ minden bizonnyal a Sándor Lipót fõherceg által hazánkba hívott Petri Bernhard volt, aki 1793-ban került Zweibrückenbõl Budára. A fõherceg sajnálatos, két év múlva bekövetkezett halála után Petri folytatta munkáját, s az akkor divatos, és általa igen magas színvonalon mûvelt szentimentális (angol) kertépítészetet honosította meg a királyi székhelyen. Terveiben s az általa kivitelezett megvalósításban ekkor még csak a déli kert szerepelt, a keleti várlejtõt éppen csak érintették az elképzelések. Jó évszázadot kellett várni, hogy a keleti várlejtõ is az akkor ismételt átépítésre és jelentõs bõvítésre váró új palotához méltó környezeti kialakítást kapjon. Hauszmann Alajos (a palota újjáépítõje, akinek a mai formáját köszönhetjük), a felújítás tervezésének elõkészítése során fejtette ki, hogy „Legelõször a Dunára nézõ kertnek – melyben a királyné [azaz Erzsébet királyné] oly szívesen tartózkodott – megfelelõ elhatárolást kellett adni, mert az ott létezett rácvárosi házak és a »Debrecen Szálló« udvarába való betekintés semmiképp sem volt kellemetes”. A munkálatoknak – ahogyan az egész Fõváros fejlõdésének – hatalmas lendületet adott, hogy a kiegyezést követõen a középítkezések és a város egységes kialakításának irányítására 1870-ben létrehozták a Fõvárosi Közmunkák Tanácsát. A Tanács elsõ intézkedéseként megalkotta az egységes fõvárosi építési szabályzatot, s ezzel egyidejûleg nagy léptékû, központi lebonyolítású építkezések végrehajtását kezdte meg. Ebbe beletartoztak a tervpályázatok kiírása, a munkák elvégzéséhez szükséges árlejtések (ma közbeszerzései eljárásnak nevezzük) lebonyolítása, az építkezésekhez szükséges kisajátítások végrehajtása és természetesen maguknak a munkáknak a lebonyolítása. A Közmunkák Tanácsának egyik elsõ feladata a Duna jobb oldali partjának a Budai Vár és a Gellérthegy közé esõ szakaszának rendezése volt. A munkálatok természetesen szorosan kapcsolódtak a királyi palota bõvítéséhez, újjáépítéséhez. A legfontosabb feladatnak a Várkert és a Duna-part rendezése bizonyult, nem véletlen, hogy a miniszterelnök külön Felügyelõ Bizottságot nevezett ki e munkák felügyeletére. Vezetõje nem más volt, mint a „fõváros võlegényének” nevezett báró Podmaniczky Frigyes. A bizottság annyira megelégedésre végezte munkáját, hogy 7 évvel késõbb Tisza Kálmán miniszterelnöktõl megbízást kapott magának a Budai Vár palotája építésének felügyeletére is. Podmaniczky így ír emlékirataiban: „Reggelente, mikor esetesen más végzendõm nem volt, a Steingasser-kávéházban elköltendõ reggelimet megelõzõleg a dunaparti korzón szerettem fel s alá járni. E sétáim közben gyakran találkoztam Szlávy József akkori miniszterelnökkel, aki hasonlag nagy kedvelõje a reggeli mozgásnak. Szlávy József mindenért, ami Budapest szépítését érintené, rendkívül érdeklõdött s e nyomon haladó eszmecseréink közben pendíté meg a királyi várkert bõvítését, az annak alját eltakaró dísztelen házsor eltávolítása képében.” 1873-ban a Várkertnek a Duna partig lenyúló részére a Közmunkatanács fõmérnöke, Reiter Ferenc készít tervvázlatokat, a konkrét megoldásokat tartalmazó kiviteli terveket azonban már Ybl Miklós készíti. Ahogy több fõvárosi épület, úgy a keleti várlejtõn létesült néhány kisebb építmény megszületésében is már ezen megbízatás elõtt szerepet játszott Ybl Miklós. Nevéhez fûzõdik az Öntõház utcai lépcsõs támfal megalkotása is. A várkert rendezésére készült tervekben szerepel elõször a Várkert Bazár, melyet Ybl kétoldali feljáró lépcsõkkel, pergolákkal, kertészeti elemek vegyítésével igyekezett vonzóvá tenni. A terület Duna felõli oldalára nyitott, csarnokszerû építmény került, középen oszlopos kapuzattal. Annak érdekében, hogy a beruházás bekerülési költsége némileg megtérüljön, bolthelyiségek létesültek, ezért lett az elké31
Nádler Róbert: Várkert rakpart, 1884. (Budapesti Történeti Múzeum) szült épületegyüttes neve Várkert Bazár. S bár a helyiségek bérbevétele soha nem hozta meg azt az eredményt, amit elvártak tõle, a kortársak és az utókor is elismerte, hogy a Közmunka Tanács elsõ igazán jelentõs sikere az épületegyüttes megvalósítása volt – a helyén egykor ott álló rossz és városképet zavaró épületek eltüntetésével együtt. A Várkerti építkezéseket hosszadalmas kisajátítási procedúra és alkudozás, telekvásárlás elõzte meg. Voltak, akik egyetértve az építkezés céljával, szinte önként átengedték az itt található telkeiket, mások viszont csak hosszas pereskedés után voltak hajlandók megválni ingatlanjaiktól. Végül összesen 323 000 forintba került a kisajátítás – az elõre tervezettnél 36 000 forinttal kisebb összegbe. Ybl ekkor már nemcsak a Várkert Bazár, hanem az Opera és más épületek megvalósításában is serénykedett. A fennmaradt dokumentumok szerint a Várkert mûvezetését a kivitelezési összeg 4,7 százalékáért vállalta. A teljes bekerülési költség 1 millió 340 forintra rúgott, Ybl irodája így hozzávetõlegesen 63 000 forint díjazást kapott. A Várkert Bazár építésével egyidejûleg – melyet a Duna gyakori áradása sokszor zavart meg – került rendezésre a Duna-part, és épült meg a ma Várkert Kioszknak nevezett épület, mely tulajdonképpen a vári vízmû szivattyúháza volt. Ybl különös figyelmet fordított az apró részletekre, és arra, hogy a különféle épülettartozékok elkészítésében hazai iparosok vegyenek részt. A szobrászok (a II. világháború során elpusztult kõoroszlán alkotója, Fessler Leó és Huszár Adolf), a festõ Thán Mór, a kovácsoltvas díszeket készítõ Jungfer Gyula mûlakatos, a pécsi Zsolnay Vilmos neve említendõ meg mindenképpen a résztvevõ szakemberek közül. Az épületegyüttes középtengelyében található pavilon homlokzatán négy dór oszlop látható, rajtuk a négy évszakot ábrázoló szobor. Ebbõl indul két irányba a Várkert Bazár fõ elemét alkotó, szerpentinszerûen felkapaszkodó emelkedõ, mely a terasz-szintre vezet. A feljáratok két oldalán tíz-tíz helyiségbõl álló árkádsor húzódik – a tulajdonképpeni bazársorok. A helyiségek hatalmas ablakai, magasra nyúló homlokzatai az épületegyüttes vízszintes architektúráját arányosan bõvítik ki. A Várkert Bazár két szélen álló déli lakóépülete háromemeletes, 5 tengelyes. Az északi (a Lánchíd felé esõ) épület kétemeletes, korábban testõrpalotaként szolgált. Ahogy a fõváros építéstörténetét részletesen leíró, 1936-ban megjelent Hogyan épült Budapest címû könyvben Siklóssy László fogalmaz: „ez volt az elsõ eset, amikor [a Közmunkák Tanácsa] abszolút szépséget, eleganciát és elõkelõséget varázsolt a rendetlenség és a szenny helyébe…” 32
Amilyen egyetértés és megelégedés uralkodott a Várkert Bazár létrejötte és megszületése során, olyan küzdelmes volt utóélete. A bazársor – amint arról már szó volt – nem váltotta be a reményeket. Bérlõ alig-alig akadt, hiszen vásárló sem fordult meg sok errefelé. Ennek okaként talán az nevezhetõ meg, hogy a Várhegy és a Duna közének ebben a vonalban található szûkülete sem akkor, sem azóta nem vonzotta a látogatókat. Ahogyan napjainkban, már a századfordulón is a rakpart itt csak közlekedési útvonalként szolgált és szolgál – méghozzá igen fontos és nagy forgalmú útvonalként. Az A Várkert Bazár az 1920-as, 30-as években erre járók nem állnak meg, s (Még nem járt a villamos a rakparton) ezért szinte bármilyen kereskedelmi funkció nehéz sorsra van ítélve. Az északi bazársorban 1883–1888 között a Budai Nõipari Tanmûhely mûködött, majd a millenniumra készülõdve a Történeti Arcképcsarnokot helyezték el itt. Egyes termei 1890-tõl 1918-ig nõi festõiskolának adtak helyet. A hatalmas méretû, igen magas helyiségek egy célra viszont bizton alkalmasak voltak. 1884ben a szobrász Stróbl Alajos vette bérbe az egyik bazárhelyiséget: a nagy térrel bíró, természetes megvilágítású terem tökéletesen megfelelt szobrászati mûhelynek. Késõbb több szobrász- Az északi bazársor magas boltíves ablakai mûvész is ide telepedett, és sajátos funkcióváltás történt ez által. Jelen sorok írója az 1990-es években saját szemével látta azt a II. világháború befejezésének évében kötött szerzõdést, melyet az azt bemutató egyik mûvész – szintén szobrász – édesapja kötött az akkori elöljárósággal. Több mint 80 szobrász dolgozott e helyiségekben az évtizedek során, számos nevezetes szobor született itt. A nagy alkotások helyett csak egy kis, de a kerület lakosságának kedves szobrot említek meg: Brunszvik Teréznek a mai Mikó utcában álló mellszobra is az egyik itteni mûteremben, Kampfl József mûhelyében készült. A Várkert Bazár sorsa – mellyel nem igazán tudott mit kezdeni az elmúlt kilenc évtizedben a város vezetése – fura fordulatot vett az 1960-es években. A hivatalos szervek az egyre erõsödõ igényeket kielégítendõ, a Várkert Bazárt jelölték ki az ifjúság szórakozóhelyének. A nevezetes „Ifipark”-ban az elsõ idõkben a szalonmuzsika volt a fõszereplõ (olyan fellépõkkel, mint Bilicsi Tivadar, Csákányi László, Toldi Mária, Koós János), késõbb a könnyûzenei múlt részének számító „beat” együttesek léptek fel – itt indult útjára a Gemini, a Bergendy zenekar, de nevesebb alkalmakkor az Omega, Illés együttes is koncertezett ezen a helyen. A szórakozóhelyre a fiatalság csak megfelelõ öltözékben léphetett be, az öltöny és a nyakkendõ meglétét az igen szigorú – és a Cseh Tamás által is megénekelt – Rajnák elvtárs és „segédei” ellenõrizték. Hogy Rajnák elvtárs késõbb sikkasztás miatt máshol kellett töltse néhány évét – már nem az egykori Várkert Bazár történetéhez tartozik… A Várkert Bazár, mint szórakozóhely sorsa az 1980-as évek elején pecsételõdött meg: egy 1980. májusi hangversenyen az elmaradt karbantartási munkák miatt egy oszlopdarab az egyik látogatóra borult. Az Ifipark mûködését ezután ideiglenesen felfüggesztették. Még néhány alkalommal tartottak itt rendezvényeket, de 1984 szeptemberében egy nagy koncerttel végleg bezárta kapuit. A Várkert Bazár megújulására több mint 30 évet kellett várnunk. Mednyánszky Miklós 33
Az erdélyi Alsójára demográfiai metamorfózisa Az erdélyi Alsójára az egykori Torda-Aranyos vármegye jelentõs települése volt, mely összekötötte az Aranyos-mentét az Erdélyi Érchegység falvaival és mely az idõk folyamán a vidék gazdasági és adminisztratív központjává formálódott. Ez a középkorban magyar etnikumú település a XXI. századra nemzetiségileg csaknem teljesen átváltozott, elrománosodott. A honismeret iránt érdeklõdõkben, a történészben felvetõdik a kérdés: milyen események játszódtak le a századok folyamán ezen a vidéken, amelyek ezt az átváltozást eredményezték és ezek a történések miként hatottak Erdély magyar társadalmára. Alsójára a völgyben fekvõ többutcás sorfalu elsõ ismertetését Téglási Ercsei József tollából ismerjük 1836-ból: „a népes Alsójára egy szép völgykatlanban fekszik, melyen végigzuhan a helység mellett egy havasi sebes patak, a Jára-víze. A völgy napkeleti oldalát vízözön-kori bérc fedi, a nyugati oldala felett õskori kõzetekbõl alakult hegysor vonul el, dél felõl úgy elszûkül a völgy, hogy csak a Jára-víze és egy szekérútnak jut hely, észak felõl széles levelû erdõk, mezõk és középhegységek kerítik a völgyet, melyeknek fõ gerincein örökzöld fenyvesek emelkednek az ég felé.”1 Kemény János (1903–1971) erdélyi író, aki fogadott szülõföldjének tekintette Alsójárát, a következõképpen emlékezett vissza az egykor virágzó településre: „Alsójára nagyközség járási-székhely volt. Lehetett volna mezõváros, ez volt a járaiak örökös vágya és álma – ábránd, mely sohasem valósult meg. Pedig nem csak négy keresztény temploma és egy zsinagógája volt, de már kisgyermekkoromban két emeletes házzal és úri kaszinóval dicsekedhetett. És mennyi boltja, milyen fejlett fazekasipara volt. Alig hiszem, hogy akadt volna az egykori Torda-Aranyos vármegyében olyan helység, amelyben több fuvarozó-vállalkozó lakott volna, mint Alsójárában.”2 Alsójára elsõ okleveles említése 1288-ban Jara néven történt, majd a következõ századokban is ezen a néven szerepelt Jara (1417), Felsew Jara et Alsow Jara (1438) stb.3 A vidék õshonos birtokosa a Járai-család, aki Kelemen Lajos történész szerint a honfoglaló magyarok farkasfejes címeres Agmánd (Ogmand) nemzettség leszármazottjaként jutott az itteni területhez. Más vélemény szerint a Járaiak a
A fõutca részlete, képeslap az 1930-as évekbõl 1
Téglási Ercsei József: Utazások Torda vármegyében. In: Egyed Ákos (válogatta): Az utazás divatja. Bukarest, 1973. 50. 2 Kemény János: Kakukkfiókák. Bukarest, 1972. 9. 3 Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. Bp., 1997. 347.
34
XIII. század végén jutottak birtokhoz a vidéken, amikor a Baranya megyei Kán László erdélyi vajda (1295–1315) idején dunántúli eredetû családok tûntek fel Erdélyben. A dunántúli Zichy családdal rokon Járaiak birtokába is ekkor került Jára vára és annak tartozékai.4 E vár hajdan Alsójárától délnyugatra a Jára-víze mentén állt, ott ahol ma Bélavár puszta található. Elsõ említése 1417-ben történt Járával együtt „castrum Jara al nomine Bélwar” formában. 1440-ben Járavára néven szerepel a forrásokban, majd eltûnik kutató szemeink elõl. Mi történt vele, mikor pusztulhatott el, nem tudjuk.5 Alsójára egyházközsége a XIII. század elsõ felében létesült, és Szent Miklós tiszteletére szentelt templomát is ekkor építették. Plébániatemplomának Demeter nevû papja 1332-ben 40 dénár és 3 garas pápai tízedet fizetett a keresztes hadjáratok költségére. Ez az összeg meghaladta (Bánffy) Hunyad, Gyerõmonostor, Kapus stb. által fizetett tízedet, ami azt jelentette, hogy Alsójára ebben az idõben már gazdaságilag erõs, tehetõs település volt.6 A középkorban Alsójára ikertelepülése Felsõjára volt, a két Jára említése mindig együtt történt. Kelemen Lajos szerint Felsõjárát 1602 nyarán vagy az 1658-as év folyamán a tatár hordák elpusztították. Bármikor történt is, 1725-ban már csak „a Fel Járai Ház helyeket” említik, 1737-ban „a Fel Járai határban lévõ puszta faluról” tudósítanak forrásaink.7 Téglási Ercsei 1836-os leírása megemlékezett az elpusztult faluról: „Alsójárán felül, háromnegyed órányi járás után értük el a hajdani Felsõ-járának helyét, mely egy jeles bányaváros volt az utolsó tatárjárás idõszakáig, midõn lakosait pünkösd elsõ napján templomukban felkoncolta a pogányság, a várost pedig feldúlta, hamuvá égette, úgyhogy jelenleg csak neve létezik, körében aranymosások nyomai látszanak ma is”.8 Alsójára katolikus lakossága a hitújítás idején református lett, majd késõbb a település unitárius többségûvé vált. A templomot a következõ századokban az unitárius egyház használta, a reformátusok csak 1730-ban építettek egy kis templomot, a római katolikusok pedig 1782-ben kis kápolnát. A XVI–XVII. században Alsójára birtokosai között új családok jelentek meg: 1555-ben a Tholdalaghi, 1659-ben a Pápai, 1702-ben a Henter, Keresztúri, Toroczkai, 1729-ben a Béldi, Boér, Gál, Jósika családokat említik az összeírások.9 A XVII. századi török-tatár pusztítások Alsójára és vidékének lakossága igen megszenvedte: Benkõ József szerint a század második felében Alsójára és a teljesen elpusztult Felsõjára elhagyott települések voltak. A „kuruc-forradalom” és az azt követõ pestisjárványok is megtizedelték a lakosságot. 1766-ban Alsójára lakossága 121 lélek volt, amelybõl 48 a férfi és 73 a nõ, ez az arány az elõzõ idõszak háborús eseményeire utal, hiszen a fegyveres összetûzésekben elsõsorban a férfiak hulltak el. Az 1784–87-es összeírás szerint a település lakossága 773 fõre (380 férfire és 393 nõre) növekedett. A két évtized alatti ugrásszerû növekedést nyilván nem természetes szaporulat, hanem a más falvakból való betelepülés okozta, mely a település etnikai összetételét is megváltoztatta.10 A nemzetiségi változást jelezték a családnevek kicserélõdése is, a régi nevek eltûnése és újak megjelenése. Az 1672. évi birtokösszeírás tanúi magyar nemzetiségû Balas, Balla, Benedek, Ferencz, Szántó, Szõke nevû jobbágyok voltak. 1761-ben a magyar jobbágyok mellett már megjelentek a Beringye, Hiszen, Popa román jobbágyok is. Alsójárába a románság többsége a XVIII. század második felében települt be. A XVIII. század végén és a XIX. század elején a vidéken már jelentkeztek a nemzetiségi-társadalmi feszültségek: 1820-ban a járaiak panaszkodtak, hogy a környezõ román falvak lakói marháikat elhajtják legelõikrõl, a falu egyik házát pedig a rossz emberek felgyújtották.11 Alsójárát a Horea-felkelés pusztításai elkerülték, bár a románok Torockó feldúlása után Jára megtámadását is tervezték, de 1784 novemberében Alsó-Torda és Aranyosszék nemessége megvédte a Járai-szorost a hegyekben és erdõkben rejtõzködõ román sokaságtól. A magyar lakosság hangulatát jellemzi Torda megye fõispánjához írt jelentés: „Írhatom azt Nagyságodnak, hogy a tordai nemesség di4
Makkai László – Mócsy András (szerk.): Erdély története I. Bp., 1988. 322. Csánky Dezsõ: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában V. Bp., 1913. 671. 6 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Bp., 1987. 344. 7 Benkõ József: Transsilvania Speciális I. Bukarest–Kolozsvár, 1999. 296. 8 Téglási Ercsei i. m. 51–52. 9 Szabó T. Attila: Helytörténeti Adattár. Alsójára (Torda-Aranyos vármegye). OSZK. Fond 358. Siménfalvi György: Járai egyházközségre vonatkozó adatok. Keresztény Magvetõ, 1897/5. 263–265. 10 Danyi Dezsõ – Dávid Zoltán: Elsõ magyarországi népszámlálás 1784–1787. Bp., l960. 11 Consriptio Czirakyana 1820. Torda-Aranyos vármegye, Alsó-Jára. XII. könyv 177–224. oldal. Magyar Országos Levéltár, F. 52. Bp. 5
35
cséretesen viseli magát éjjel-nappal fegyverben vagyon. Méltóságos Gróf Fõ Ispány Csáki János úr Õ Nagysága (Kolozs megye) a mai napon századmagával kiindult Jára felé, a szent Isten bölcs titkában vagyon mi lesz, de az igaz, hogy mi itten félelem és rettegés közt nyomorgunk.”12 Alsójára az etnikai tragédiát azonban nem kerülte el: 1849. január 14-én az Erdélyi Érchegységbõl leözönlõ román szabadcsapatok Bálint Simion prefektus, verespataki ortodox pap vezetésével a települést megrohanta, a házakat felégette, lakói közül 54 magyart különös kegyetlenséggel legyilkoltak, köztük nõket és gyerekeket is. A református és unitárius lelkipásztort, tanítót meggyilkolásuk elõtt kegyetlenül megkínozták. Életüket csak azok menthették meg, akik elmenekültek. Ezek hosszú ideig nem mertek visszaköltözni, bizonyára ez az oka annak, hogy 1850-ben a településen 453 román lakos mellett a magyarok száma csak 135 lélek.13 A XIX. század második felére Alsójára a pusztításokat kiheverte, és a település Torda-Aranyos vármegye gazdaságilag virágzó járásközpontja lett. A járaiak õsi mesterségüket, az aranybányászatot – amelynek kiváltságait Zsigmond királytól kapták – nem folytatták ugyan, mert Bálint Simon csapatai az aranybányákat is elpusztították, de hagyományos foglalkozásuk a fazekasság nagy fejlõdésnek indult. Alsójárát fazekasaik száma és termékeik keresettsége tekintetében évszázadok óta Erdély egyik jelentõs fazekas-központjaként tartották számon. Kõváry László népszerû verses földrajza dicséri a híres járai fazekakat.14 „Jól kél Toroczkónak / Messzeföldön vasa, / Valamint Járának / Hólyagos fazeka...” 1595-ben ifj. Heltai Gáspár kolzsvári sáfárpolgár feljegyezte, hogy a városi bíró Báthory Zsigmond fejedelem parancsára hozatott Õ felségének Mária Krisztiernának 28 öregföld fazekat Járából. Apor Péter emlékirataiban feljegyezte, hogy az erdélyi fejedelemség idején lakodalmakkor járai hólyagos csuporból ivott a vendégsereg. (A hólyagos edények népszerûsége a jó hõszigetelõ képességükben rejlett, ezek ugyanis megõrizték a pince hõmérsékletû bor vagy friss víz hõfokát. A nevük onnan eredt, hogy a járai agyagban – az égetés során – a széndioxid fejlõdése miatt kidudorodó hólyagok keletkeztek.)15 Téglási Ercsei 1836-os leírása szerint a járai fazekasok magyar mesteremberek voltak, akik 57 személybõl álló céhben egyesülve készítettek kályhákat, konyhaedényeket, korsókat, hólyagos csuprokat, és mindezekkel kereskedést folytattak az országban, s pénz beszerzésére alkalmat szolgáltattak a szekereseknek is. A XIX. század utolsó harmadában Alsójára járásközpontját a gyors polgárosodás jellemezte. A magyar lakosság javát ugyan a fazekas iparosok alkották, de tisztviselõ rétege is számottevõ volt, hiszen mûködött itt fõszolgabíróság, járásbíróság, telekkönyvi hivatal, posta és távíró telefonközpont, körjegyzõség, kórház stb. Emeletes, gázvilágítású kaszinója gazdag mûvelõdési életet bonyolított le, termeiben gyakran vendégszerepeltek az erdélyi színtársulatok. A XIX. század utolsó évtizedében a vidék fontos gazdasági-mûszaki problémája az aranyosmenti vasút megépítése volt. 1892-ben megszületett a Kolozsmonostorról Tordaszentlászlón, Alsójárán át Tordáig húzódó vaspálya terve. Az Aranyosvidék címû lap a vasút építését a következõképpen indokolta: „Kiaknázásra várnak a járai, kis-oklosi, a podsági völgyben lévõ finom szemcsés fehér és rózsaszínû márványtelepek [...] a több helyen felbukkanó gránit telepek [...] Torda város erdejében lévõ mangánérc, valamint a Jára vize mentén lévõ antimon ércek”. A Jára völgyében haladó vasút nem épült ugyan meg, de 1912 nyarán megnyitották a Torda–Abrudbánya vonalat, mely Alsójárát közelebb hozta Torda-Aranyos vármegye központjához, Tordához, a nagyvilághoz.16 Alsójára közel ezerfõs magyarsága a kor életszínvonalát véve alapul közepes jólétben élt, száma is gyarapodott: 1880-ban a magyarok száma 706, a románoké 607, 1910-ben 987 magyar mellett 833 románt írtak össze. Az utóbbi több mint száz esztendõ gazdasági-történelmi változásai nem kedveztek az alsójárai magyarságnak. A gyári vas-, üveg- és porcelánedények tömeges megjelenése fokozatosan csökkentette a fazekas edények iránti keresletet. Megindult a fazekas családok elszegényedése, számuk is csökkent: 1909-ben 38, 1923-ban 30, 1948-ban 16, 1977-ben 2 fazekast tartottak számon. Az 1918. évi õszirózsás forradalom idején Erdélyben is zavargások törtek ki, a frontról hazatérõ katonák felforgatták a falvak rendjét. Alsójárát is kifosztotta a környezõ román falvak lakossága, megtá12
Magyari András: A Horea vezette 1784. évi parasztfelkelés a források tükrében. Bukarest, 1984. 87. Kõvári László: Erdély története 1848-49-ben. Pest, 1861. 159. Dr. Kepecs József (összeállította): Erdély településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása (1850–1941). Központi Statisztikai Hivatal. Bp., 1991. 14 Kõvári László: Györke geográphiája és históriája Erdélyrõl. Kolozsvár, 1847. 7. 15 Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. Bp., 1972. 56. 16 Aranyosvidék, 1894/38. „Vasútkérdés” címû írás. 13
36
Piac Alsójárán a két világháború közötti években madták az élelmiszer- és ruharaktárakat, termékeiket széthordták. A helyben maradt magyar hatóságok, a nemzeti gárda védelmezni próbálta a rendet, de kevés sikerrel.17 A trianoni diktátumot, fõhatalom-változást követõ gazdasági, társadalmi etnikai intézkedések súlyosan érintették az itt élõ magyarságot. A román földreform majdnem teljesen elvette a magyar földbirtokokat, és szétosztotta a román lakosság között. Egész Erdélyhez hasonlóan a magyar tisztviselõi kar döntõ többségét elbocsájtották állásából, megfosztották õket kenyérkereseti lehetõségeiktõl. Az unitárius, református, római katolikus felekezeti iskolákat megszüntették, az alsójárai román állami elemi iskolákban idõnként – a helyi hatalmasságok kénye-kedve szerint – magyar tagozatot engedélyeztek.18 Az 1940-es bécsi döntés során Alsójára az új magyar-román határ román oldalára került. Ekkor Alsójára magyar lakosságának mintegy fele átköltözött a határ magyar oldalára. Kolozsváron a Pata utcában a járai menekültek önálló új telepsort alkottak. A második világháború után a járai magyar lakosság tovább haladt a demográfiai leejtõn. Az erõltetett iparosítás, a kényszer-kollektivizálás gazdaságilag teljesen tönkretette a járai magyarságot: a fazekasság teljesen megszûnt, a fiatalok városra mentek tanulni, majd kivétel nélkül ott is maradtak. Az 1948-ban létesített magyar tannyelvû állami elemi iskola 1977-ben megszûnt. Az 1970-es években fellendült ugyan a bányászat, elsõsorban az építõiparban hasznosítható dacitot termeltek ki, de a betelepített munkások mind románok voltak.19 A magyarság demográfiai pusztulását a statisztikák is tükrözik: 1930-ban 714 magyart és l088 románt írtak össze, 1941-ben a magyarok száma 443, a románoké 1334, 1992-ben 174 magyar személyt és 1768 románt mutat a statisztika. Jelenleg Alsójára 70 fõre olvadt magyarsága többszörösen szórványhelyzetben vegetál, távol fekszik minden más magyarlakta településtõl és évszázados szülõföldjén belül is elenyészõ kisebbségbe jutott. Az elöregedett kis közösség vallásilag három felekezet között (unitárius, református, római katolikus) egyharmad-egyharmad arányban oszlik meg.20 A nemzete sorsa iránt aggódókban önkéntelenül is felvetõdik a kérdés: vajon mikor jelentkezik az a gazdasági, politikai, társadalmi erõ, mely a járai magyarságnak segítõ kezet nyújtana? Sebestyén Kálmán 17
Kemény i. m. 307–310. Kimutatás az 1938–39 iskolai évi tankötelesekrõl. A Kalotaszegi Református Egyházmegye Levéltára, E: 262. Az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyûjtõlevéltárában. 19 Morariu, Tiberiu – Savu, Alexandru: Kolozs-megye (románul). Bukarest, 1970. 99. 20 Balogh Balázs – Fülemile Ágnes: Elzárkózás és kapcsolatkeresés. In: Regionális identitás, közösségépítés, szórványgondozás. Bp., 2007. 150–169. 18
37
Nyika István gyimesközéploki ezermester és népköltõ A tálentum, ami az emberrel születik, valamilyen módon felszínre tör. Ha még képes sok munkával, kitartással mûvelni is, akkor ebbõl csodák is születhetnek! Gyimesrõl beszélünk, a késõn betelepült, három községbõl1 kialakult földrajzi és etnikai közösség, a gyimesi csángók földjérõl. Élt itt egy ember, aki a XIX. század közepe táján született, környezete ráragasztotta az „ezermester” jelzõt. A történelem nem sokat hathatott rá, hiszen Gyimes abban az idõben a székelység legelszigeteltebb vidéke volt, az iskola sem kényeztette – vagy kínozta – gyermekkorában, hiszen akkortájt a gyermekek nagy része itt legföljebb télen járt iskolába, hiszen egyébkor más dolguk volt. Úgy is mondták, ha valaki érdeklõdött egy lurkó, vagy besorozott fiú osztályai felõl: „Négy telet jártam iskolába!” Csupán a XIX. század végén kezdték kóstolgatni a betûk ízét, mikor a három késõbbi község mindenikében alakult egy-egy iskola. Orbán Balázs, a legnagyobb székely az 1860-as években járt Gyimesben és a Székelyföld leírása címû monumentális könyvében, szabadon idézve, a következõket írja: „annyi jót mondék a gyimesi csángókról” – és elmond két-három nem valami hízelgõ tulajdonságot, hogy elkerülje még a gyanú árnyékát is, ha valaki arra gondolna, hogy a tudós báró csak dicsérni tud. „... a gyimesi csángók, mint minden állattenyésztõ, a természetben tevékenykedõ ember, nem szereti az iskolát, a tudományokat, a mesterségeket, az egy szobába való bezártságot, annyira, hogy még az elöljáróik sem tudják a nevüket aláírni!” Bizony, ebben tökéletesen igazat adok Orbán Balázsnak, hiszen még az én gyermekkoromban is, ha valaki iskolába szeretett volna menni, és ezt jelezte az idõsebb szülõknél, azonnal jött a válasz: „Minek neked iskola, hogy Úr legyen belõled? Nézd meg jól, bármelyik Úrnak egy másik Úr parancsol, aki nála nagyobb Úr! De nekünk itt a szabadban, ha kimegyünk a kalibához, a havasra, ki parancsol! Csak az Isten!” Ez így is ment a kezdetekben, de késõbb meggyõzõdhettek, hogy, bizony hosszú az Állam keze, nincs teljes szabadság, nem azt teheti az emberfia, amit akar! Mindezeket a körülményeket ismerve, azt kérdem legalább magamtól, hogy hol tanult meg verselni az a négy-öt parasztköltõ, akikrõl tudomásunk van Gyimesben? És hogy lehetett itt valaki ezermester? Én most egyetlen egyrõl szeretnék értekezni, aki igazi ezermester volt és ráadásul ránk hagyott az elsõ világháborúról egy hosszabb verses naplót! A neve Nyika István, az egyik elismert, módos gyimesi család tagja. A Nyikák mintegy 300 éve telepedtek le a mai Hidegség-száda2 alsó felében. Terebélyes családfájuk mára száznál több tagot számlál, és mindig e vidék szorgalmas, jómódú embereinek számítottak és számítanak napjainkig. Mindenki számon tartja, hogy a Nyika család leszármazottai különös technikai tehetséggel rendelkeznek: kitûnõ mesteremberek, legtöbbjük autodidakta a vas és fa megmunkálásában, de a közülük való fehérnépek is kitûnõ szervezõkészséggel rendelkeznek. A kemény munka megszállottai õk is, ezért sikeresek. Nyika István, akirõl szólni szeretnék, és aki 1865–1870 környékén született, csodabogárnak számított Gyimesben. Felnõtt korában egy lerobbant kezdetleges cséplõgépet szerzett, ki tudja már honnan, azt mûködõképessé tette, és járta vele a három gyimesi községet, kiszolgálva azokat az embereket, akik ilyen munkát igényeltek. Aztán szétnézett Udvarhely környékén és Szépvíz községben, tájékozódott, majd itthon felújította az elõdjeitõl örökölt, kezdetleges vízimalmot, vízifûrészt, korszerûsítette és mûködtette õket. Csak ötletre volt szüksége, és – ahogyan az öregek visszaemlékeznek – „a világon mindent meg tudott csinálni!” Ezeken kívül épített még egy posztó és cserge nemezelésére szolgáló ványolót, hiszen akkorjában itt a gyapjú volt a sok posztó, szõttes, pokróc, cserge alapanyaga. Látta, hogy a csángók az akkori rossz utakon napokat szekereznek a szépvízi, gyergyói, udvarhely-környéki olajütõkhöz, hiszen elég sok kendert, lent termeltek, és még napraforgó magot is vettek Moldvában, ezekbõl olajat „üttettek”, préseltek, mert a hosszú, böjtös napokra azt használták zsír helyett, ezért olajütõt is épített. Mindezek betetõzéseként arra gondolt: ha már van vízifûrésze, deszkája, miért nem lehetne asztalos mûhelye? Szerszámokat vásárolt, vagy maga készítette saját elgondolása szerint, és beindított egy szokatlan asztalos mûhelyt. Mondom, szokatlant, mert nem csupán az annyira keresett épület-tokozatokat készítette el, hanem furcsa, addig nem látott bútorokat: szekrényeket, nagy, támlás ágyakat, amikrõl még sokkal késõbb is beszéltek az emberek! Hogyne beszéltek volna, hiszen a „kicsi magyarvilágban”3 még Budapestrõl is jöttek megnézni bámészkodók, sõt – állítólag – vásároltak is ilyen bútordarabokat. 1
Gyimesbükk, Gyimesközéplok, Gyimesfelsõlok. Száda = a völgy torkolata. 3 Az 1940 és 1944 közé esõ idõt nevezik így Észak-Erdélyben. 2
38
Most már csak az a kérdés, hogy Nyika Pista mi is volt tulajdonképpen: állattartó gazda, gépész, vagy asztalosmester? Mert láttam egy olyan régi, magyarvilági meghívót is Udvarhelyre (ahol a székely szervezõdés, modernizálódási próbálkozások fontos iskola-központja is volt), amellyel egy ipari egylet meghívja „Nyika István gépész urat” egy bizonyos tanácskozásra. De megemlítek még két dolgot, amikkel terebélyesedett, szinte áttekinthetetlenné vált sokoldalú tevékenysége. Ilyen volt a szomszédságukban épült Bánd-patak-i templom építése, mert az 1926. június 24-én tartott felszentelõ ünnepségeken beszámolt a kiadásokról, az anyagok felhasználásáról, ugyanis õ vezette a munkálatokat, kifizetéseket, bevételeket, adakozásokat, tehát a templomépítési könyvet! Jó – mondhatná bárki – ügyes technikus, örökmozgó, pihenést nem ismerõ ember volt, s ennyi! De most meglepetésre, másik oldalát is bemutatom ennek a tevékeny embernek! Mégpedig az iskolázott, értelmiségi emberekre jellemzõ oldaláról szólok. Ugyanis fiatal korától összegyûjtötte a híres, két, sokszor három napig tartó csángó lakodalom ceremóniája közben elhangzott hagyományos szövegeket: a leánykérés, a leány- és legénybúcsúztatók, árva hazai Nyika István családjával menyasszony és võlegény búcsúztatók anyagát, a násznagyi ebédköszönés, a leánykikérés újabb búcsúztató szövegeit, a menyasszonynak az új szülõkhöz való beköszöntõjét, a kontyolás módját, az ételek verses felszolgálását és még sorolhatnám, hogy mi mindent. Az idõk folyamán történt átalakulások, változások közül a Nyika István szövegei állnak a legközelebb az Orbán Balázs által is ismertetett versekhez, szerintem – legalább is formailag – talán azoknál is régebbiek. De nem csak összegyûjtötte a szövegeket, hanem fiatal korától lakodalmas gazda4 is volt a csángók mulatságaiban, lakodalmaiban, és az öregek visszaemlékezései szerint „igen-igen jól mulattak, amikor Nyika István volt a lakodalmas gazda!” Írói vénára vall, ahogyan bemutatja a lakodalmi menetet, miközben a falu nagy részén, sokszor 5-6 kilométert gyalogolva, énekeltek, „ujjugtattak” a võlegény házáig. A falu fontos, közösséget összekovácsoló eseményeként mutatja be a lakodalmat: ahogyan mulattak, ahogyan az út két felén, a kapukban várták az emberek a lakodalmas meneteket, akik feldíszített, fakulacsokból pálinkával tisztelgették, kínálgatták az ismerõsöket. Aztán, legalább egy hétig volt, amit tárgyaljon a faluszája. Most pedig következzék, amiért tulajdonképpen megírtam ezt a dolgozatot! Az 1970-es évek elején Nyika István egyik leányunokája átadott nekem egy hosszú, 38 szakaszos versben írt levelet, vagy nevezzük inkább naplónak, a szakaszok legtöbbje 8, különbözõ hosszúságú sorból áll. Ez nem más, mint a Nyika István saját kezûleg papírra vetett verses szövege, amit 1914-ben, az udvarhelyi korházban fejezett be, ahová doberdói sebesülése után került. Gyönyörû betûkkel írta a verset, elfogadható, régies helyesírással. Láthatóan sokat kellett olvasnia, kérdés, hogy – látva az elfoglaltságát – mikor volt erre ideje? Ez számomra titok maradt! Annyi bizonyos, hogy a versben találhatunk XIX. századi költõi sztereotípiákat, ódákból és himnuszokból eltanult költõi fordulatokat. Szembetûnõ benne a király (császár) tisztelet, vagy ismert költõk, mint a Kisfaludy költõpáros verseibõl, a helyi keservesekben, népdalokban is elõforduló, átvett sorok a szülõföldrõl. Mint például a „Szülõföldem szép határa / Meglátlak-e valahára”. A katona-költõ ír az 1914-es háború kitörésérõl, okairól, a bevonulásukról és a katonasorsról. Az érzékeltetés kedvéért ide írom a hosszú költemény négy fejezetének a címét és röviden illusztrálom a mondanivalóját. 1.) Az 1914-es háború kitörésérõl. Ebben, úgy látszik, még lelkesen elfogadja, sõt bíztatja a fiatalokat a háborúban való részvételre. Mint ahogyan az divatos volt az akkori hosszabb költeményekben, a mi költõnk is egy ajánlással, kezdi: 4
Võfély.
39
Oh, te sötét gyászt viselõ Kedves magyar népem, e keserves költeményem Tihozzátok mértem aki tudja olvassa el igen szépen kérem mert ezt leíratta vélem A honfi érzelem Majd megmagyarázza a háború közvetlen okát: Értsük meg hát honnan ered a dühös háború [...] Megölték a trónörökös Õ fenségét s nejét S már még akkor megsebezték Mindnyájunknak szívét [...] Általános mozgósítás Van már kihirdetve Mert a muszka rátámadott A magyar nemzetre […] Magyarázatával visszatér egészen 1848-ig! Negyvennyolcba kijöttek volt Muszka apáitok Eddigelé gondolom, hogy Ti is hallhattátok. Nem felejtették el soha Azt a magyar tánczot Sok helyeken holt muszkával Megdugták a sánczot5 […] Bármilyen lelkiismereti problémának tekintette is a háborúban való részvételt, nem takargatja, hogy „a dühös háború egy bánatkoszorú”. Õ is használ költõi eszközöket: megszemélyesítést, sõt metaforát is. Végül az Isten segítségét kéri a „bús magyar nép” oltalmazására. 2.) A következõ vers A megnõsült katonáról címet viseli. Nem csak a középkorú férfiakra gondol, mert abban az idõben sok fiatalember már a katonaság elõtt megházasodott, ezért fájdalmas volt itthon hagyni nemcsak a szülõket, a fiatal feleséget, de sok esetben a gyermekeket is! Íme, egy részlet: Édesanyánk mért szültél a világra Most nem kéne elmenni a csatába Igen sajnos oly hirtelen elmenni Kedves nõnket, s gyermekinket itt hagyni [...] Így írja le a búcsúzást: Hosszat fütyölt a masina gõzsípja Felültünk a katonai vonatra Az viszen fel Galicia szélire A vérmezõ vagy siralom völgyébe. Szinte érzi azt a veszélyt, amit késõbb a katona-kesergõkben, az öregek elbeszéléseiben így ismerünk meg: Ott esett el 120 ezer magyar Eltemette gyászos Galicia! Szinte érezni a veszélyt, a vér látványát, hallani a sebesültek jajgatását. […] Jertek ide szanitész vagy sebészek Sebeimet ha bekötni meritek Kössétek bé, ne fólyon el a vérem Míg vérem lesz, van még élet-reményem! 5
40
Elgátolták az árkot.
Ez a kesergõ már nem a „hurrá optimizmus”-ról szól, költõnk is érzi, hogy valahol a halál közelében él, de „ki tudja meddig”? Verssorainak hangja a kezdeti lelkesedésbõl a veszedelem megérzésével átváltozik a félelem hangjává: […] A népnek a színét s javát elvitték Az ellenség prédájának kitették! Roppant érdekesnek tûnik a 13. szakasz: Honvédinknek hiába van ereje Bátor szíve s hõs vitézi szelleme Hogyha nincsen ágyújuk és fegyverek Legyõzheti a tatár s muszka sereg […] Mintha a 34 évvel késõbb történteket idézné látomásként az olvasó elé, ami a Don-kanyarnál valósult meg! 3.) Az ujoncok (reguták) bevonulása ismét a kötelességrõl szól: újoncz vagyok barna s székely honfiú Kebelemben öröm rejlik s nincsen bú mi az a bú, nem akarom viselni van fegyverem s töltény amit emelni Nem szabad, hogy a katona búsuljon vidám arcza szüntelen megmaradjon sírás helyett jobb az hogyha énekel […] […] Katonaság nélkül a hon dísztelen Annak lenni minden honfi kénytelen! 4.) Az árvákról és az özvegyekrõl. A háború tragédiája mindenkit lesújt! Békét várnak! Mintha elõre vetítõdne Trianon árnyéka! Ezt a részt már a székelyudvarhelyi katonakorházban írta, sebesülten: Úr Isten hallgasd meg a mi kérésünket ne büntesd már tovább a bús magyar népet atyánk oh ne legyünk utolsók elõtted hiszen más nemzet is vétkezik eleget atyánk hova leszünk ily nehéz bú miatt jobb lenne a földbe csendes domb alatt […] Így ismerünk meg a versekbõl egy igazi, hazáját szeretõ magyar csángó embert, aki megsebesült Doberdó mellett, és szomorúan elénk tárja a háború borzalmait is, mintha érezte volna Trianon közelgõ árnyékát! Itthon aztán ezermesterkedik, gazdálkodik, bábáskodik a templom építésénél, a hagyományos csángó lakodalmak közismert gazdája, szószolója. Még azt is megérte, amitõl félt a verseiben: akkorjában kelet felõl fújt már a szél! 1950-ben távozott az élõk sorából. Tankó Gyula
Verscentenárium A „Csak egy éjszakára” címû Gyóni-költemény születésének története „Mikor kitört, azt hitte az ember, hogy rögtön elmúlik majd és olybá vesszük századunk és életünk történetében, mint orkánt, mint földrengést, vagy mint tûzkatasztrófát. Mint egy ítéletet, ami tovavonul fölöttünk, mint egy barbár kísértetet, akit elûzünk kétségbeesve magunk közül. […] Óh, nem, itt maradt állapotnak, hadi állapotnak és világ lett belõle, háborús világ”1 – emlékezett a szarajevói merénylet második évfordulóján 1914 õszére, a kijózanodás idõszakára Szép Ernõ (1884–1953), irodalmunk jeles alakja. A történészek feljegyzései is nagyon hasonlóak: mire lehullottak a falevelek, Európa szerte, így Magyarországon is mind többen döbbentek rá, hogy le kell számolni a villámháború illúziójával. A 1
Szép Ernõ: Háborús és hadi. Az Est. 1916. június 29. 7.
41
hadviselés elmélete és gyakorlata végérvényesen megváltozott, a küzdelem korábbi lovagias formái gépies halálgyárrá alakultak. A borzalmak láttán a háborús propaganda hatása alól elsõk között azok az értelmiségiek kerültek ki, akik a háború kitörésekor még a tömegekkel együtt lelkesedtek, remélve a rövid, gyõztes diadalmenetet, mely igazságot szolgáltat és egyúttal megoldja a Monarchia problémáit is. A folyamat jól érzékeltethetõ Szép Ernõ kortársa, a XX. századi magyar líra ellentmondásos megítélésû alkotója, Gyóni (Áchim) Géza (1884–1917) pályafutásával, aki a háború kezdeti lelkes igenlõjeként mintegy száz nap frontszolgálat után a Csak egy éjszakára címû versében látványosan szembefordult az öldökléssel. Gyóni 1914 nyarán két kötetes, országosan alig ismert költõként Szabadkán ette a vidéki újságírók keserû kenyerét. Hosszas hányattatás után már megállapodni látszott Bácska fõvárosában, amikor a trónörökös-párra leadott lövések mindent megváltoztattak körülötte. A felfokozott hangulatban írta meg július 30-án a Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén címû magasztaló költeményét, melyben a magyarság legendás hõsévé tette a tragikus végû trónörököst, aki a korabeli források és a közvélekedés szerint nem szerette a magyarokat. A háborús Gyóni Géza portréja propagandavers hazug voltára Gyónit azonnal figyel(Balogh István: Gyóni Géza szibériai meztették saját baráti körébõl.2 Az 1912 õszén Sopronéletrajza, 1927. nyomán) ban született világirodalmi színvonalú antimilitarista riadóval, a Cézár, én nem megyek címû versével összevetésben teljesen nyilvánvaló a szemléletbeli váltás, s az ellentétet életrajzírói közül [Gyúrói] Nagy Lajos (1883–1970) érzékeltette a legrészletesebb elemzéssel.3 Mindennél, a legerõsebb kritikánál is többet mond azonban, hogy késõbb, amikor a krasznojarszki fogolytársak idéztek a háború kezdeti lelkesítõ versébõl, a költõ „szégyenteljesen sütötte le a szemét”.4 A július 31-i általános mozgósítási parancs értelmében Gyóni ezredének, a korneuburgi mûszakiaknak, közvetlenül Przemyslbe kellett bevonulniuk. Augusztus elsején vonattal hagyta el Szabadkát, és a mundérba öltözött finnyás-kényelmes újságíró – atléta termete ellenére – az ásás, csákányozás, sínfektetés, talicskázás és vagonmozgatás, azaz a számára szokatlan fizikai munkamûveletek ritmusát csak bõ egy hét után szokta meg. Azt követõen pihenõidejében már leveleket és verseket is írt. „A versírás segített mindig rajtam. Az volt a megmentõm”5 – jegyezték fel tõle, és ez a módszer Przemyslben is bevált. Az elsõ költemény, a Levél a Gránicról augusztus 12-én született meg tíznapos szakállal, meggyötört, de edzõdõ testtel és lélekkel. A vár harcképessé építése közben írott versek elõször a Bácskai Hírlapban jelentek meg, majd onnan néhány nap múlva átvéve fõként a vidéki sajtóban, de esetenként a fõvárosi lapokban is. A galíciai harcok szeptemberben kedvezõtlenül alakultak, a lembergi csata után az orosz hadsereg 16-án körbezárta a przemysli erõdítményt. A vár elsõ ostroma, a gigászi küzdelem egészen október 10-ig tartott. „Inter arma silent Musae” – tartja a Cicerónak tulajdonított régi mondás, de Gyóni a szabadkai szerkesztõségnek küldött levelében rácáfolt: „Nem tudom, ki találta ki azt a szállóigét, hogy fegyverzörgésben hallgatnak a múzsák, mert ez semmiképp se vonatkozhatik arra a Múzsára, akinek helyén van a szíve. Az enyém ugyan még a legvadabb ostrom idején is rímeket ajándékozott nekem.”6 A legvadabb ostromra a szemtanúk leírása szerint október 6-án éjszaka került sor, melynek sokkoló benyomásai ágyazták be a költõ lelkébe a Csak egy éjszakára magzatát. Lévai Jenõ (1892–1983) író, újságíró, przemysli vártüzérként az események után 18 évvel így emlékezett: „A bajbajutott I/1. erõddel minden összeköttetés már éjfél óta meg volt szakadva. A felszínen vezetett telefon az elsõ ágyúlövések2
Gyóni Ferenc dr.: Gyóntól – Przemyslig. In: Gyóni Géza: Repülj már levelem… Bp., 1942. 25. Nagy Lajos: Egy magyar bárd sorsa. Gyóni Géza élete és költészete. Bp., 1917. 54–56. 4 Balogh István: Gyóni Géza szibériai életrajza. Bp., 1927. 155. 5 Balogh i. m. 44. 6 Gyóni Ferenc dr.: A przemysli levelek. In: Gyóni Géza: Repülj már levelem… Bp., 1942. 80. 3
42
nél mondotta fel a szolgálatot, a küldöncposta pedig nehezen szuperált már eleinte is, hiszen nem egy emberünket lelõtték az oroszok. Késõbb pedig, amikor az õrség bezárkózott, szó sem lehetett a hátrafelé való értesítésrõl. A VI/2. alkerület parancsnokát éppen úgy nyugtalanította ez, mint feletteseit, a VI. fõkerület parancsnokait és mindent megtettek, hogy megtudják, mi történt a Lísicka-erõdben, ahonnan az éktelen lövöldözés hangja eljutott hozzájuk. Kirendelték a távíróosztagot – többek között Gyóni Gézát is – az összeköttetés helyreállítására, de a pusztító tüzérségi tûzben ez lehetetlen volt. Gyóni Géza e munkája közben ismerkedett meg az október 6-i éjszaka rémségeivel és ekkor szerezte azokat az impressziókat, amelyek hatása alatt írta meg – késõbb oly híressé vált – költeményét…”7 Várnai Dániel (1881–1962) író, újságíró, mûfordító közvetlenül az alkotás folyamatával kapcsolatos élményét újságcikkben adta közre: „Akkor, ott a jaksmanicei árokparton már jól õszbe hajlott az idõ, dörgött, lángolt körülöttünk a világ – s akkoriban alakult ki a költõ szívében a »Csak egy éjszakára…« Utolsó strófája hamarabb megvolt, mint az elsõ. Azok a sorok is, hogy a »gerendatöréskor szálkakeresõket« küldjétek ki csak egy éjszakára, »csak egy éjszakára, hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára« – már kicsiszoltan, készen állottak és röviddel azután így is kerültek bele a kész versbe. – Ha ez így marad, félreértik. Ki ellen szól ez? – Ellen? Nem szól senki ellen, hanem mindenkiért! Az egységért, a szolidaritásért, az egyetemes testvériségért. Skandálni, szavalni kezdte újra azt a négy sort. Újra és újra, szinte ízlelte, próbálgatta, melyik hang az igazi s milyen hangsúly az, ami értelmet ád az egésznek. – Ez az, hallod, ez az! A minden testvérért kiáltó testvériség hangja kell ehhez, s ha van igazság a földön, ezt a verset az irodalomtörténet úgy éltesse örökké, hogy valamikor a szolidaritás hívó harangkondítása volt…”8 A költõ sógora, irodalmi hagyatékának gondozója Gyóni [Szolár] Ferenc9 (1882–1963) jegyzeteiben rögzítette, hogy a lelki harag részben egy irodalmi visszautasításból fakadt, ugyanis Az Est október 27-én terjedelmi okokra hivatkozva elzárkózott az Ima a lengyel dombon címû költemény közlésétõl, „holott a fõvárosi lapban hely jutott megróható dolgoknak is.”10 A Csak egy éjszakára elsõ motívumai a Bácskai Hírlap felelõs szerkesztõjének, Braun Henriknek (1869–1918) írt november 4-i elkeseredett hangú levélben ismerhetõk fel: „Igaza volt és igazuk volt – mindenkinek igaza volt, csak nekem nem volt igazam, aki azt várta, hogy valami földrengetõ csoda folytán megváltozik a garasos, pártos és pajtásos közélet. Hej, Henrikem, küldenétek csak õket ide, csak egyetlen éjszakára! Sok is már a betûbõl, ugye Henrikem. De lásd, ilyen számadásos éjszakákon, amilyeneket mi érünk, sok minden jut az ember eszébe, amit siet leírni, mert holnap ki tudja írhat-e még. […] Isten kezében vagyunk, Õ vigyázzon rátok és minden igazakra.”11 A hadi helyzet november elején az osztrák-magyar haderõ oroszok elleni arcvonalán visszavonulásokat hozott, a przemysli erõd magára maradt, ismét harapófogóba zárta a támadó orosz gyûrû. Az újra induló ágyútûz lett a több hetes alkotói folyamat befejezõ szakasza: Rab vackokon: Gyóni Géza utolsó fényképe „Az új ostrom most folyó ágyúkoncertjének egyik cres- (Ismeretlen hadifogolytársának felvétele) 7
Lévai Jenõ: Éhség, árulás, Przemysl. Bp., 1933. 57. Várnai Dániel: A költõ. Népszava, 1942. október 11. 11. 9 Eredetileg Szolár Ferenc, a költõ békéscsabai osztálytársa, majd Gizella nõvérének férje, a budapesti Fasori Gimnázium tanára, Gyóni Mátyás történész édesapja, aki 1934-ben belügyminisztériumi kezdeményezésre vette fel családjával együtt a Gyóni nevet. 10 Gyóni Ferenc dr.: Jegyzetek. In: Gyóni Géza összes versei. Bp., 1942. 345. 11 Balogh József, Tóth László (szerk.): Magyar leveleskönyv II. kötet. Bp., 2001. 484. 8
43
cendója visszaidézi vonagló idegeibe az októberi éjszaka rémségének képeit s – megszületik a gigászi költemény.”12 Nyomtatásban elõször a várvédõk lapjában, a Tábori Újságban jelent meg december 10-én, a Lengyel mezõkön, tábortûz mellett címû kötet elõfizetési felhívásának lelkesítõ mutatványaként. A vers kedvezõ fogadtatását, mely az elõjegyzések minden várakozást meghaladó gyarapodásában is megmutatkozott,13 dr. Halmay Béla (1881–1953) jogász, miskolci polgármester így örökítette meg: „…a küldönc egy nyomtatott lapot, a »Tábori Újság«-ot kézbesítette, amelynek hadi vonatkozású hírei között »Pionír bajtárs« aláírással költemény jelent meg a következõ címmel: »Csak egy éjszakára«. A lelkünk mélyéig megható költemény szerzõje, a »Pionír bajtárs”: Gyóni Géza volt, akit ezzel a költeményével a vár védõrsége mélységes szeretettel zárt szívébe. Nehezen vártuk a »Tábori Újság«-ot, lelki gyönyörûséggel olvastuk a Hadak útját járó magyar katona érzéseinek melegszívû megnyilatkozásait.”14 A kötet jótékonysági célokat szolgált: az 5.000 korona tiszta jövedelmet a fájdalmasan rövid életútján mindig megélhetési gondokkal küszködõ költõ a przemysli harcokban elesett népfölkelõk özvegyeinek és árváinak juttatta. Közismert, hogy a hátország olvasói a lengyel Knoller nyomdában készült 10.000 kötetbõl repülõgépen kimentett néhány példány alapján ismerhették meg a przemysli kiskönyvet. Az elsõ hazai kiadás 1915. április 11-én került a könyvpiacra,15 de a versekbõl Szolár Ferenc már hetekkel korábban küldött közlésre másolatokat a sajtónak. A Csak egy éjszakára itthoni fogadtatása korántsem volt annyira egy irányba mutató, mint az ostromlott várban. Közlését most is a vidéki lapok kezdték 1915 februárjában (Temesvár, Nagykanizsa, Békéscsaba), de a fõvárosi napilapok olvasóihoz jóval késõbb jutott el. Az irodalomkritika korabeli mûvelõi érthetetlen módon vagy nem ismerték fel az alkotás valódi értékeit, vagy pedig valamilyen vélt vagy valós, de ma már semmiképp sem igazolható érdek mentén egyszerûen elhallgatták a „relatív ismeretlenségbõl” országos hírnevet szerzett költõ remekmûvét. Ez a megállapítás paradox módon a kötetrõl egyébként jelentõs terjedelemben és elismerõen publikáló szakírók esetében is igazolható. A Lengyel mezõkön, tábortûz mellett és szerzõje 1915 októberétõl az Ady–Rákosi vita kereszttûzébe került, melyrõl a szibériai rabságba hurcolt költõ csak megkésve és nagy hiányokkal, abszolút tétlenségre kárhoztatva értesült. A tollharcban számos alapkérdésben támadták a kötetet, még azt is kétségbe vonva, hogy Gyóni versei hitelesen közvetítenék a harcoló magyar katonák körülményeit, érzéseit, gondjait, hangulatait. E kérdésben az egyik jellemzõ álláspont képviselõjének Reményik Sándort (1890–1941) tekinthetjük, aki számos vonatkozásban jóindulatú kritikát megfogalmazó és visszafogottságra intõ júniusi könyvismertetõjében éppen a hitelességet emelte ki erényként: „Olyan sora nincs Gyóni Gézának, amely ne élménybõl, keservesen nagyszerû lelki élménybõl fakadna. Az õ verseiben csakugyan a gránát robban s a halál szele süvít, élet és halál problémáinak filozofálás nélküli, spontán kifejezései a képei”.16 Ugyanakkor Fenyõ Miksa (1877–1972), a Nyugat szerkesztõje a vita kirobbanása után, novemberben már elutasította, hogy Gyóni versei reálisan tükröznék a harctéren küzdõk életérzéseit. Továbbá hivatkozva a kezdeti lelkesítõ versekre, azok tolmácsolására sem tekintette a költõt alkalmasnak:17 „Aki Gyóni verseibõl akarná rekonstruálni küzdõ katonáink lelki állapotát, annak azt kellene gondolnia, hogy katonáink vad gyûlölettel gondolnak ugyan az ellenségre, de még nagyobb és irthatatlanabb gyûlölettel az otthonlevõkre és boldog kéjjel gondolnak arra az édes órára, mikor hazajõve az itthon maradtaknak kitekerhetik a nyakukat.”18 Az általánosságokon túl, az irodalom berkeibõl a Csak egy éjszakára kontójára végül egyetlen konkrét kifogás maradt fenn, melyet Tóth Árpád 1918 januárjában így fogalmazott meg: „Hiszen hogy is szólnak ezek a hírhedt csatás énekek? Egyik legelterjedtebb ilyen versében a »Csak egy éjszakára« címûben például így van festve a harctér iszonya: »Gyilkos ólomfecskék szanaszét röpködnek«, – íme, még a vérontás képeihez is szelíd fecskék röpködéseit veszi segítségül 12
Gyóni Ferenc dr.: A przemysli levelek. In: Gyóni Géza: Repülj már levelem… Bp., 1942. 103. Egy hét alatt 5000 példány kelt el elõjegyzésben. 14 Dr. Halmay Béla: Krasnojarski emlékeim Gyóni Gézáról. Gépelt kézirat 3–4. oldal; a Magyar Rádióban a szerzõ felolvasásában elhangzott 1930. június 23-án 18 óra 30 perckor. 15 Gyóni Ferenc dr.: Életrajzi tájékoztató. In: Gyóni Géza összes versei. Bp., 1942. 23. 16 Reményik Sándor: Gyóni Géza versei. Dobsina és Vidéke, 1915. június 13. 1–2. 17 A teljes képhez hozzátartozik, hogy 1914 augusztusában, a Nyugatban is a publikációk többsége a háborút kreatív erõként, bár kockázatos eseményként fogadta. Lásd Balázs Eszter: Káprázattól az illúzióvesztésig: a háború jelentései a Nyugatban (1914. augusztus – 1915. augusztus). Médiakutató, Bp., 1910. tavasz. 85–91. 18 Fenyõ Miksa: Lengyel mezõkön, tábortûz mellett. Gyóni Géza versei. Nyugat, Bp.,1915. november 1. 1234–1235. 13
44
Gyóni, megteremtve ezt a nonsens-metaforát, hogy: gyilkos ólomfecske !”19 Szigorú bírálói szerint valóban gyilkos ösztönû ragadozó madárfajra, a vércsékre20 kellett volna hivatkoznia a költõnek. Ugyanakkor Tóth Árpád a vers keletkezése után három, és a költõ halála után fél évvel már megalapozottan írta, hogy Gyóni egyik legelterjedtebb versérõl van szó, ugyanis az egyházi, iskolai, egyesületi rendezvényeken a háború elõrehaladtával, a lakosság békevágyának kifejezõdéseként mind gyakrabban és mindig nagy tetszést aratva szavalták. Bár nem hátországi fejlemény, de rögzítést érdemel, hogy dr. Elek Béla, a Krasznaja Rjecska-i hadifogolytábor Szibériai Újságjának fõszerkesztõje visszaemlékezése szerint a „rabmagyarok” között alig akadt egy-egy, aki nem tudta kívülrõl a Csak egy éjszakára strófáit.21 Az alkotás irodalmi rehabilitációja váratlanul és meglepõ helyrõl érkezett, bár sokat kellett rá várni. 1934-ben a brit irodalmi társaság nemzetközi pályázatot hirdetett olyan háborúellenes költeményre, amelynek szerzõje maga is részt vett a világháborúban. (A speciális feltétel hátterében joggal lehet hitelességi megfontolásokat feltételezni.) Az örvendetes, párját ritkító magyar sikerrõl a legrészletesebb tudósítás Környei Elek (1905–1982) költõ, író, újságíró tollából született A halhatatlan Gyóni-vers címmel: „A beérkezett verseket a legkiválóbb brit irodalmi szakemberek bírálták meg s az elsõséget Gyóni Géza »Csak egy éjszakára« címû versének ítélték meg, amelyet Watson Kirkconnell kanadai egyetemi tanár fordított magyarról angolra. Sir Bernard Pares tanár a minap a londoni egyetemen – a nemzetközi verspályázat eredményét ismertetve – maga olvasta fel nagyszámú elõkelõ közönség jelenlétében Gyóni Géza versét s azt a megjegyzést fûzte hozzá, hogy ez a vers még sok szolgálatot fog tenni a béke érdekében.”22 Környei egyúttal a költõ rehabilitációjaként is értelmezte a londoni döntést, de ebben tévedett. Ugyanis amíg a Csak egy éjszakára értékelésében valóban csillapodtak a hullámvetések, addig Gyóni Géza munkásságának megítélése körül továbbra is gyakran támadtak kisebb-nagyobb viharok. E vitákban természetesen a költõ mellett kiállók érvanyagában kivételes hangsúllyal szerepelt „A halhatatlan Gyónivers”. Jó példa erre Illyés Gyula 1943-as naplójegyzete: „Gyóninak, a század nagy háborús magyar költõjének egyetlen »uszító« verse van, a Csak egy éjszakára kezdetû. A háborús uszítók ellen »uszít«.”23 A költemény mind a mai napig egyike a legismertebb magyar verseknek, a világ minden részén számon tartják, ahol magyarok élnek. Szavalata rendezvények érzelmi csúcspontja, erõt adó, közösségformáló élmény tolmácsolóinak és befogadóinak egyaránt. Száz évvel ezelõtti háborús üzenetét már hosszú évtizedek óta kiterjesztõen értelmezik és Kõbe vésve. Janzer Frigyes dabasi szoborkompozíciójának szállóigévé vált refrénjét gyakran idézik részlete, 2009. a méltatlanul nehéz élethelyzetbe kerülõk. Folyamatosan kiérdemli az igényes antológiák szerkesztõinek figyelmét, inspiráló hatásának köszönhetõen a fordítók24 és a társmûvészetek alkotói is idõrõl idõre rátalálnak. A nemzedéki staféta mûködését a XXI. században született angol, olasz és holland nyelvû fordítások bizonyítják, egyszersmind igazolva, hogy: „A vers univerzális üzenete teszi Gyóni Géza költészetét örökre európaivá. Mert a szenvedés hangja minden nyelven egyformán érthetõ.”25 Valentyik Ferenc 19
Tóth Árpád: Gyóni Géza: Élet szeretõje. Esztendõ, Bp., 1918. január. 162–166. A régi bírálatot a kortárs irodalomban ma is számon tartják, erre utal Vári Fábián László Gyónira emlékezõ Szoborbeszéd címû versének részlete: „vagy Przemysl fölött a légmezõ, / ha ólomvércsékkel van tele.” 21 Dr. Elek Béla: Gyóni hatása a szibériai hadifogságban. Magyar Gondolat, Bp., 1937. szeptember. 2. 22 Környei Elek: A halhatatlan Gyóni-vers. Híradó, Pozsony, 1934. szeptember 23. 9. 23 Illyés Gyula: Naplójegyzetek. Magyar Csillag, Bp., 1943. március 15. 365. 24 Ismert idegen nyelvû fordításai: angol (3), cseh, finn (2), francia (2), holland, lengyel, német (4), olasz (2), román (2), szlovák (2), szlovén (2). 25 Kapui Ágota: Elõszó. In: Valentyik Ferenc, Kapui Ágota (szerk.): Gyóni Géza: Csak egy éjszakára – fordítások. Dabas, 2007. 6. 20
45
KRÓNIKA A XLII. Országos Honismereti Akadémia Kecskemét, 2014. június 29 – július 4. Ünnepi megnyitó Tájak – korok – életmódok Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a XLII. Országos Honismereti Akadémia résztvevõit, tagjainkat és a programunk iránt érdeklõdõ vendégeinket. Sokan jöttek idén is a határon túlról, õket megkülönböztetett szeretettel üdvözlöm. Részvételük mindig megerõsítõ hatású számunkra, és úgy érzem, hogy õk is feltöltõdve, felvértezve térnek mindig haza tõlünk. Sok szeretettel üdvözlöm a társszervezõ Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület tagjait és az Akadémiánkat vendégül látó Kecskemét városát. Nagy öröm számunkra, hogy 2001 után immár másodszor tarthatjuk a „Hírös Városban” legfontosabb éves találkozónkat, amely immáron több mint négy évtizede a Kárpát-medence legnagyobb honismereti, helytörténeti konferenciája, fóruma. Külön öröm számunkra, hogy ebben a csodálatos, messze földön híres városházán lehetünk, hogy a nemrég megújult dísztermében tarthatjuk akadémiai programunkat. Kecskeméten vagyunk, egy olyan városban, ahol mindig bátor, munkás emberek éltek, akiknek többsége a nehéz történelmi idõszakokban is a város jelmondata szerint élt: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”. A kecskemétiek mindig jól sáfárkodtak a lehetõségekkel és a legnehezebb helyzetek-
A Honismereti Akadémia megnyitó ünnepsége (Mándli Gyula felvétele) 46
ben is feltalálták magukat. Az elég hosszúra nyúlt török „baráti megszállás” alatt például még növekedni is tudott a város, sõt egyik központjává vált a hódoltsági magyar világnak. Mentsvárrá is, ahova menekülni lehet, egy jobb élet reményében. Kétségkívül a város jó helyen fekszik, de ez magában a világ egy pontján sem jelentett sohasem biztos fejlõdést. Ahhoz mindenhol nagyszerû emberek, a küzdelmet vállaló személyiségek kelletek, és ami ennél is fontosabb: közösség. Hogy a közösségi érzés itt mindig erõs volt, jól mutatja, hogy Kecskemét történelmét nézve nem csak egy virágkorról beszélhetünk, hanem többrõl is, gondoljunk csak a nagy századforduló idõszakára, az I. világháború elõtti évtizedekre, amikor például annyi szép szecessziós középület vagy magánház épült itt, köszönhetõen a város gazdagodásának. És jó látni, hogy ez a város ma is szépen fejlõdik és régi hagyományaira építve képes újabb, maradandó dolgok létrehozására. Akadémiánk idei témája: Tájak – korok – életmódok a Kárpát-medencében. Táj és ember viszonyával, az életmódkutatás kérdésével honismereti mozgalmunk nem elõször foglalkozik, hanem visszavisszatérõ módon: elsõ alkalommal még 1978-ban Szegeden Táj, nép, történelem, majd 1981-ben Szolnokon Település, táj, életmódkutatás, 1997-ben Gyõrben A természet és az ember, végül öt évvel ezelõtt, 2009-ben Szarvason Ember és természet – Tessedik Sámuel szellemi öröksége címmel tartottuk meg éves nagy konferenciánkat, továbbképzésünket. Miért olyan fontos kérdés ez nekünk, honismerettel, helytörténettel foglalkozóknak, hogy idõrõl idõre visszatérünk rá? Kell-e egyáltalán errõl ennyit beszélni? Az elsõ kérdésre válaszolva persze rögtön meg kell állapítanunk, hogy ez nemcsak a helytörténészeknek fontos, és nem is csak a történészeknek, néprajzosoknak, szociológusoknak vagy agrármérnököknek érdekes vizsgálandó terület, hanem az egész társadalom számára döntõ létkérdés. Hiszen nem lehet például megérteni a múltat, történelmünket, ha nem ismerjük, hogy hogyan töltötték mindennapjaikat eleink, hogyan viszonyultak környezetükhöz, hogyan éltek együtt a természettel. És nem jutunk el a bajok orvoslásához sem, ha nem vizsgáljuk meg, miként jutottunk ide, mit rontottunk el vagy mit csináltunk jól? A múltból valóban okulhatunk, elõdeink életébõl útmutatást kaphatunk, ha kutatjuk, megvizsgáljuk, hogy korábban, évszázadokon keresztül milyen hozzáállással, technikákkal éltek az emberek a tájban, úgy, hogy nem tették tönkre, hogy az adottságoknak megfelelõen használták. Az elmúlt évszázad második felében nagyon fontos volt ezzel a kapcsolattal – táj és ember kapcsolatával – foglalkoznunk, hiszen megborult a rend. A „múltat végképp eltörölni” direktíva jegyében a tájat, a termõföldeket megerõszakolták, a mennyiségi elv jegyében évszázados hagyományos gazdálkodási gyakorlatokat szüntettek meg. Természeti adottságainkkal ellentétes terményeket erõltettek ránk, gondoljuk csak a gyapotra vagy a „magyar narancsra”. Honismereti mozgalmunk akadémiáinkon és egyéb fórumainkon, valamint lapjában, a Honismeretben gyakran elõvette ezt a témát, nem hagyta elaludni a hagyományos paraszti gazdálkodás gondolatát, nem mondott le a természettel szimbiózisban élõ ember eszményképérõl. És bár a rendszerváltoztatás után, az elmúlt negyed században Magyarországon újra megerõsödött a hagyományos gazdálkodás gondolata, még nagyon sokat kell tenni azért, hogy immár modern eszközökkel, a XXI. században újfent megtaláljuk azt az együttélést a tájjal, ami igazi sikerhez vezethet. Manapság sok szó esik a tájban élõ emberrõl, a vidékfejlesztésrõl, a fenntarthatóságról, de amikor konferenciákat tartanak e témában, vagy ilyen irányú fejlesztési programok indulnak, ritkán kerülnek elõ letûnt vagy eltûnõ félben lévõ helyi hagyományaink, a több száz év alatt felgyülemlett tapasztalatok, a természeti adottságok múltban meglévõ példás figyelembevétele. Persze nem állítom, hogy nincsenek, akiknek ez fontos lenne a civil világban, de akár a politikában, a döntéshozók között. Az elmúlt évtizedekben a honismereti mozgalom említett törekvése mellett számosan végeztek alapvetõ kutatásokat. Engedjék meg, hogy most csak három nevet említsek: a történeti ökológia területén R. Várkonyi Ágnes akadémikus asszony végzett úttörõ munkát, a hagyományos gazdálkodás értékeinek felmutatásában pedig Paládi-Kovács Attila akadémikus és Andrásfalvy Bertalan professzor úr – akit büszkén a mi sorainkba is számíthatunk – érdemeit kell dicsérnünk. Örülök, hogy mindhármuk elfogadta felkérésünket, és részt vesznek Akadémiánkon. Még hosszan sorolhatnám a neveket, akik sokat tettek és tesznek régi hagyományaink ezen a területen való megõrzéséért, illetve feltámasztásáért. Egy civil szervezetet említek még, ahol komoly munka, kutatás zajlik e téren. A 2006-ban alakult Táj és Ember Népfõiskolai Kulturális és Természetvédõ Közhasznú Egyesület a pozitív példa, melynek tagjai – mint olvasom: „felismerték, hogy a táj természetes arculatáról a legtöbb tudást még ma sem a tankönyvek tartalmazzák, hanem azok az itt-ott még fellelhetõ tájban élõ emberek, akik a felmenõiktõl kapott évszázados, évezredes tapasztalati tudás birtokosai. Arra is ráébredtek, hogy az a hagyományos tájszemlélet, amely a mai tájpusztítással szemben ténylegesen fenntartható gazdálkodást tesz lehetõvé, elválaszthatatlan az ehhez kötõdõ gondolkodás és életmódtól, népi és nemzeti hagyományainktól.” Vannak tehát, és egyre 47
többen vannak, akik tudják azt, aminek fontosságát hangsúlyoztam, és ez reményt ad, hogy egyszer ismét sikeres és gazdag Magyarországról beszélhetünk, egy olyan országról, ahol az emberek nagy része boldogulhat, azaz boldog ember lehet, mert harmóniában tud élni a tájjal, amelyet így valóban otthonának, és nem csupán lakóhelyének tekinthet. A mai világban rengeteget beszélünk a boldogulásról, a sikerrõl. – De mi vezet sikerre? Ha Akadémiánk választott témáját nézzük csak, akkor Halász Péternek, a Honismereti Szövetség korábbi elnökének Tessedik Sámuel munkásságával kapcsolatos értékelésében megfogalmazottakkal adhatjuk meg a választ: „Mi volt a titka sikereinek? Az, hogy gazdasági újításait mindig a hagyományba ágyazta, a hagyományt és a korszerût nem szembeállította, hanem egymásba ötvözte. A természetet nem leigázni akarta, hanem okosan felhasználni, a változások és változtatások sikerét tudással alapozta és szolgálta. Ady szavaival szólva »kedvét töltötte az idõnek«, a tájnak, az éghajlatnak, a földnek, s így tudta mindezeket a célszerûség szolgálatába állítani. Mert az apáról fiúra szálló hagyomány az, amire alapozhatunk, amikor a mezõgazdaság újjáélesztésére készülünk. Hiszen a különbözõ természeti tényezõk mellett jelentõs mértékben az emberi rátermettség, hajlam, hozzáállás hozta létre és formálta ezeket az értéktöbbletet hordozó, célszerûen termelõ markáns vidékeket. A hagyományos gazdálkodás jól felismerhetõ, minõséget nyújtó, értéket teremtõ körzetei is nyilvánvalóan azért alakultak ki, mert ott sikerült az adott földrajzi, éghajlati, piaci, társadalmi és emberi tényezõkkel összhangba hozni a termelés módját, és képesek voltak az adott viszonyokhoz legcélszerûbben igazodó fajtákat kialakítani, technikát, technológiát létrehozni, fenntartani és folyamatosan tökéletesíteni.” A másik kérdésre, hogy kell-e errõl ennyit beszélni, kell-e ezzel a kérdéssel egyáltalán foglalkozni, egyértelmû igennel felelhetünk. Az elmúlt két évtizedben különösen látszik, hogy a hagyományok a gazdálkodás, a feldolgozóipar és nagyon sok más területen hódítanak, egyre népszerûbbek. A vidékfejlesztésben is egyre nagyobb hangsúllyal látszik ez. A döntéshozók magukévá teszik azokat a tanulmányokat, amelyek a helyi adottságok vizsgálatáról szólnak, azokat az anyagokat, amelyek a múlt tapasztalatait összegzik, szintetizálják. Egyre inkább látszik tehát, hogy van értelme foglalkozni táj és ember múltbeli viszonyával, hiszen, mint annyi más kérdésben, ebben is igaz: amikor a múltról beszélünk, a jelen kérdéseire keressük a választ a jövõ sikerének érdekében. És ezt idõrõl idõre tudatosítani kell a társadalomban, hogy a közgondolkodásban ott legyen az az alapvetõ igazság: hagyományaink, természeti adottságaink figyelembe vétele nélkül nincs gazdasági sikeresség, legfeljebb nagyon rövid távú. Én most csak jóformán általánosságokban beszéltem arról, amirõl a következõ napokban akadémiánk elõadói majd részletesen, szakavatott módon szólnak majd. A konferencia programjában tizennégy elõadást hallhatunk, majd hagyományainkhoz híven három szekcióban tanácskozhatunk a szerdai napon. Itt már nemcsak idei választott témánkat járhatjuk körül, hanem a honismereti oktatás helyzetét, mai feladatait is. Persze akár ez a szekciómunka is kapcsolódhat mostani témánkhoz, ha arról is beszélünk majd, hogy az iskola hogyan nevelhet a táj tiszteletére, a hagyományos gazdálkodásra. Ha belegondolunk, hogy régen nemcsak a mezõgazdasági akadémián, hanem az elemi iskolában is volt ilyen alapoktatás, akkor most is azon kell gondolkodnunk, hogy idõben elkezdjük a nevelést ezen a területen is. A hétvégén emlékeztünk a szarajevói merényletre századik évfordulója alkalmából. És bár két hónappal ezelõtt, április végén, Szombathelyen egy nagyon szép és sikeres háromnapos konferenciát rendeztünk az I. világháborúra emlékezve, mostani akadémiánkon sem hagyhattuk volna ki a „nagy háborúra” való emlékezést. Ezen kívül még számos érdekes kiegészítõ, léleknemesítõ élményben lesz részünk, hadd emeljem ki a péntek hajnali piaclátogatást, amivel szintén egy helyi hagyomány elevenedik fel konferenciánk tiszteletére. Végül meg kell köszönöm a Nemzeti Kulturális Alap és Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának anyagi támogatását és természetesen annak a sok támogatónak is, akiket hosszan sorolunk konferenciánk meghívójában. És nem utolsó sorban, de köszönöm, hogy akadémiánk megnyitóját bokros teendõi mellett megtisztelte jelenlétével és imént elhangzott gondolataival Lezsák Sándor alelnök úr, akinek külön köszönöm, hogy elvállalta országos tanácskozásunk fõvédnökségét. Õ a múltban is barátja és harcostársa volt honismereti mozgalmunknak, és most pedig tevékenyen is több dologgal segítette idei összejövetelünket. Kívánok mindenkinek jó tanácskozást, szellemi és lelki feltöltõdést! Ezennel a XLII. Országos Honismereti Akadémiát megnyitom! Debreczeni-Droppán Béla 48
A Honismereti Akadémia kitüntetettjei Bél Mátyás – Notitia Hungariae Emlékérem kitüntetésben részesültek DR. HORVÁTH JÓZSEF A Somogy megyei Csurgó város nagyhírû, Csokonai Vitéz Mihályról elnevezett református gimnáziumának nyugalmazott, de cseppet sem pihenõ, szüntelen alkotó tanára, történésze, nyugdíjba vonulását követõen pedig a gimnázium levéltárának vezetõje. A honismereti mozgalomnak is kezdetektõl fogva, – ma már csaknem öt évtizede – aktív résztvevõje. A szülõföld, Csurgó és térsége helytörténeti kutatásának, a hagyományok ápolásának megszállott alkotó egyénisége. Az oktató-nevelõmunkája mellett hosszú éveken át honismereti szakkört vezetett, részt vett a földrajzi nevek, népszokások, a nyelvjárás és a tájszavak gyûjtésében, a hagyományok ápolásában, elkötelezett és állhatatos tevékenységével szellemi mûhelyt teremtett. Publikációs tevékenységét dicséri a gimnázium fennállásának 200. évfordulójára készített iskolatörténeti munkája, melyet országos terjesztéssel a Tankönyvkiadó jelentett meg. A Magyarország városai sorozatban megírta Csurgó történetét és önálló kötetben adta közre a csurgói templomokról és mûemlékekrõl írt könyvét. Nagy szerepet vállalt a csurgói Csokonai-hagyományok ápolásában, melynek eredményeként a Somogyi Honismeret Kiskönyvtára sorozatban, a Csokonai Emlékévben jelent meg összefoglaló munkája Csokonai csurgói Új Hélikonja címmel. A város fennállásának 990. évfordulójára készítette el Csurgó monográfiáját, melynek vaskos kötetét 2009-ben adták ki. Kutatásai során foglalkozott és írt a szülõföldhöz kötõdõ jeles személyiségekrõl, többek között Nagyváthy Jánosról, Baksay Sándorról, Festetics Györgyrõl, Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról és a híressé vált csurgói diákokról, Marczali Henrik történészrõl, Noszlopy Gáspárról, Császár Elemér akadémikus orvosprofesszorról. Az elmúlt évtizedekben a szülõföldre vonatkozó településtörténeti, mûvelõdéstörténeti, irodalomtörténeti, iskolatörténeti, egyháztörténeti kutatásai eredményeként számos önálló kötete látott napvilágot. Félezernél több tanulmánya, cikke jelent meg országos, regionális és helyi szaklapokban, folyóiratokban, az Irodalomismeretben, a Köznevelésben, a Neveléstörténetben, a Pedagógusok Lapjában, az Iskolai Szemlében, a Természet Világában, a Honismeretben, a Somogyi Honismeretben, a Csurgó és Vidékében, a Hévízben, a Somogyban, a Somogyi Hírlapban, a Keresztyén Nevelésben, az Evangélikus Életben, a Magyar Református Nevelésben és a Református Tiszántúlban. Az elmúlt évtizedek során számos kiadvány, évkönyv szerkesztõje, a Csurgó és Környéke havilapnak fõszerkesztõje volt. Közéleti tevékenysége során alpolgármesterként a városi önkormányzatban és Csurgó térségében is fontos szerepet töltött és tölt be ma is. E munkásságának elismeréseként Csurgó város díszpolgárává választották. 2005-ben a csurgói református egyház, a gimnázium és a település történetének feldolgozásáért, jelentõs hely-, egyház- és iskolatörténettel összefüggõ publikációs, valamint több évtizedes oktató-nevelõ tevékenysége elismeréséül a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehette át. Somogy Megyei Honismereti Egyesület
PÉTERNÉ FEHÉR MÁRIA Budapesten született 1953. június 22-én. Középiskolai tanulmányait a kecskeméti Katona József Gimnáziumban fejezte be, majd 1977-ben végzett a Juhász Gyula Tanárképzõ Fõiskola történelem-orosz szakán. A fõiskola elvégzését követõen a Bács-Kiskun Megyei Levéltárba került, azóta folyamatosan itt dolgozik. 1980-ban az ELTE-n középiskolai történelem tanári, majd 1982-ben ugyanitt levéltáros diplomát szerzett. A Levéltárban 1982-tõl csoportvezetõ, 1995-tõl fõlevéltáros, 1996-tól fõtanácsos. A szakmai és tudományos munkája mellett folyamatosan közmûvelõdési feladatokat is ellátott. Rendszeresen jelentek meg önálló munkái, tanulmányai, a Levéltár évkönyvében, folyóiratokban, tanulmánykötetekben, újságokban. Tudományos munkájának fõ kutatási területe Kecskemét története. A Levéltár Kossuth téri csoportjának vezetése mellett 1998-tól rendszeresen rendezett és rendez kiállításokat a Levéltár anyagából, fõleg Kecskemét történetére vonatkozóan, többek között az 1848/49-es forradalom és szabadságharc irataiból, Kecskemét építészetérõl a XIX–XX. század fordulóján, vagy a Bíráskodás 400 éve Kecskeméten címmel – a törvényszéki épület fennállásának századik év49
fordulója alkalmából –, de rendezett kiállítást a kecskeméti csárdákról, vendégfogadókról, bálok, mulatságok történetérõl. A több mint tíz év óta rendseresen megrendezésre kerülõ „levéltári nap” konferenciáin majd minden évben elõadást tartott Kecskemét egy-egy történeti korszakáról, kiemelkedõ személyiségeirõl. Rendszeresen részt vesz a diákoknak rendezett helytörténeti és országos történeti vetélkedõk zsûrijében. A Rádióban és a Kecskeméti Televízióban több alkalommal készítettek vele riportot helytörténeti témákkal kapcsolatban. 2007-ben „Kecskemét Írott Örökségéért” néven alapítványt hozott létre a város történetét dokumentáló iratok védelmére, a közmûvelõdési tevékenység támogatására. Bács-Kiskun Megye Önkormányzata is elismerte közmûvelõdési munkáját. Kecskemét Megyei Jogú város pedig 2007-ben „Kecskemét közmûvelõdéséért” díjjal tüntette ki. Tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, a Magyar Levéltárosok Egyesületének. Publikációinak, cikkeinek száma 1981-tõl napjainkig meghaladja az ötvenet, melyek jórészt szerkesztett kötetekben, alkalmi kiadványokban jelentek meg a legkülönbözõbb témákban: a társasági iratoktól az oktatás történetéig, a 1848–49-es forradalom és szabadságharc megyei eseményeitõl a képviselõválasztásokig, kecskeméti hírességektõl, politikai személyiségektõl, épületekig és társaságokig, a bírósági és egyházi ügyektõl a nemzetiségekig. Péterné Fehér Mária a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesületnek újjászervezése óta tagja, 2004-tõl pedig titkára. Ilyen minõségében az Egyesület elnökével, Székelyné Kõrösi Ilonával együtt szervezi a megyei egyesület munkáját, intézi nagy odaadással ügyeit, pályázatok írásával szerez támogatást a Honismereti Egyesületnek. Munkája és hozzáállása példaértékû, és nélkülözhetetlen a honismeret-helytörténet mûvelõi körében. Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület
SOMFAI BALÁZS 1951. február 28-án született Bakonybélben. Gyermek- és ifjúkorát Pápán töltötte. A híres Türr István Gimnáziumban 1969-ben érettségizett, majd az ELTE bölcsészkarán tanult, ahol 1974-ben történelem-orosz szakos középiskolai tanárként végzett, majd levéltárosi oklevelet szerzett. A honismeret hamar megjelent életében, hiszen édesanyja, Somfai Pados Mária rajztanár és festõmûvész önkéntes néprajzi gyûjtõ volt, aki az 1960-as évek óta aktív, sikeres tagja volt a Veszprém megyei honismereti mozgalomnak. Pápai tanárai, Huszár János, Tungli Gyula, az egyetemen Unger Mátyás és Bolla Ilona hatására erõsödött meg benne véglegesen a helytörténet, a honismeret, a várostörténeti kutatás és a közmûvelõdés iránti vonzalom. Az Eötvös Kollégium diákjaként részt vett a bölcsészkari falukutató munkacsoport tevékenységében. Hivatásának választott munkáját a Veszprém Megyei Levéltárban kezdte, ahol nyugdíjazásáig dolgozott, s melynek igazgatóhelyettese, majd vezetõje volt. 2008-ban az új, pápai fióklevéltár megszervezésével és vezetésével bízták meg. A megyei levéltárban eltöltött évtizedek során a levéltáros szakma valamennyi területén dolgozott, s az itt szerzett ismerteket a honismereti mozgalomban is eredményesen kamatoztatta. Rendszeresen részt vett a hazai országos levéltári munkacsoportok munkájában, a külföldi tanulmányutakon pedig a Hungarica-feltárásokban. Közremûködött a Moszkvában, majd Budapesten is kiadott 11 nyelvû nemzetközi levéltári szakszótár szerkesztési munkáiban. Az MTA Veszprémi Területi Bizottság településtörténeti munkabizottságának tikáraként megszervezte a dunántúli településtörténeti konferenciák sorozatát, és elõadásokat tartott az építészeti tervdokumentáció levéltári kezelésérõl.
Bél Mátyás emlékérmesek: dr. Horváth József, Péterné Fehér Márta, Somfai Balázs (Mándli Gyula felvétele) 50
Már ifjú levéltárosként, szakmai és emberi elismerést nyert azoktól, akik elõadásait, tárlatvezetéseit hallgatták, akik részt vettek az általa vezetett beszélgetésekben, akik látták az általa szervezett számos kiállítást, bemutatót, vagy kézbe vették nagy mû-
gonddal írt, szerkesztett, összeállított házi-, alkalmi-, vagy saját kiadványait, és akik találkoztak gondosan megfogalmazott kézirataival. Somfai Balázs a Veszprém Megyei Honismereti Egyesületnek alapító tagja. A honismereti mozgalommal együtt részese – Veszprém megye falvaiban, városaiban, különösen Veszprémben és Pápán – a városszépítõ mozgalomnak, módszeres támogatója a patrióta, identitástámogató hatósági, egyesületi vagy egyéni állampolgári törekvéseknek. Részt vett a Veszprémi Egyetem és több város (Veszprém, Ajka, Pápa), valamint számos helyi önkormányzat címerének magújításában. Veszprémben és Pápán közremûködött az új közterületnevek kiválasztásában, az új utcanevek, városrészek névrendezésében, következetes elõkészítésében. Bábáskodott a megyei egyesület által kiírt honismereti pályázatok szervezése és a pályamûvek értékelése körül. Tevékeny részese volt az egyesület, illetve a honismereti mozgalom országos rendezvényeinek is. Kiemelkedõ munkát végzett a megyei életrajzi lexikonok koncepciójának kidolgozásában és adatgyûjtésében. Számos egylet, bizottság tagja, elnöke. Publikációs tevékenysége eredményeként 1971 és 2013 között megjelent számos forráskötete, tanulmánya és több mit 100 cikke. Somfai Balázs a dolgos évtizedek után 2013-ban nyugalomba vonult, így reméljük, hogy ezután még több idõt tud majd szánni a honismeretnek. Veszprém Megyei Honismereti Egyesület
Honismereti Munkáért Emlékéremmel kitüntettek BALOGH PÉTER Okleveles építészmérnök, Szombathelyen született 1942. június 14-én. A Szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1960-ban és a budapesti Mûegyetemen 1965-ben szerzett építészmérnöki oklevelet. Fõmérnökként dolgozott a Vas Megyei Állami Építõipari Vállalatnál, a szombathelyi TÖVÁLL-nál, a szombathelyi Városi Tanácsnál, majd a szombathelyi Polgármesteri Hivatal irodavezetõ fõmérnöke, végül a Házkezelési Kft-nél létesítményi fõmérnökként dolgozott. Ma már nyugdíjas. Balogh Pétert nemcsak építészmérnökként ismerik Szombathelyen. Régóta szenvedélyesen tevékenykedik mûpártolóként. A Rumi Rajki Mûpártoló Kör alapító tagjaként és vezetõjeként fáradhatatlanul tevékenykedik azért, hogy mindennapi életünkben a polgárosodás hajdani értékei, cselekvési színterei újjáéledjenek és megerõsödjenek. A Kör munkája 1991 óta jelentõs érdemeket mutat a mûpártolás gyakorlati megvalósulása területén. A Kör tagjai szobrászok, festõmûvészek, tanárok, építészek és tisztviselõk azt a célt tûzték ki maguk elé, hogy a XX. század elsõ felének országosan ismert vasi kötõdésû szobrászmûvészeinek – elsõsorban Rumi Rajki István – emlékét méltóan ápolják, felkutassák, a feltalált mûveket restaurálják és kiállítsák. Balogh Péter a Kör elnökeként ennek a munkának a motorja. Vezetésével Rumi Rajki István szobrász hagyatékából jelentõs kiállításokat szerveztek a megyében, kezdeményezték az Ohio-ban megtalált Szent István szobor pótlására Szombathelyen új szobor elhelyezését, megjelentettek a szobrászmûvészrõl szóló bibliográfiát, több szobrát helyreállíttatták, másolatokat készíttettek, és az életmû iránti közérdeklõdés ébrentartására törekedtek. Részese, de leginkább kezdeményezõje Szombathely jeles embereinek emléktáblákkal való megjelölése (pl. Kapossy János mûvészettörténész, dr. Gerõ László építész). Az õ kezdeményezésére létesült Csempeszkopácsiban emlékmúzeum elhunyt egyesületi tagunk, Pungor Zoltán tiszteletére, és tevékenyen részt vett annak alapítási munkálataiban, valamint a gyûjtemény rendezésében. Kitartóan kutatja Szombathely város- és mûvelõdéstörténeti értékeit, felhívja az illetékesek figyelmét tevékenységük fontosságára, az emlékek ápolására. A Vas Megyei Honismereti Egyesületnek 1991 óta tagja és vezetõségi tagja. Személyén keresztül szoros együttmûködés alakult ki az egyesület és a Mûpártoló Kör között. Az általa vezetett Mûpártoló Kör a honismereti mozgalom céljaiba szervesen és nemesen illeszkedik. A megye és a megyeszékhely jeles alkotóegyéniségeinek emlékét méltó módon gondozza, másokat is mozgósít anyagi és szakmai támogatásra. Minden honismereti akciónknak részese, minden alkalommal részt vesz az Országos Honismereti Akadémia munkájában. Hathatós segítséget ad az egyesület tagjainak bõvítéséhez, új tagok megnyeréséhez. Az Õrségi Református Egyházmegye fõgondnoka és a zsinat tagja. Tagja a Kós Károly Körnek, részt vesz a Vasi Építész címû lap szerkesztésében. Kitüntetései: a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, a Közösségi Kultúráért, a Brenner-díj, a Pável Ágoston Emlékplakett, a „Szülõföldért” Díszoklevél és a Hefele Menyhért díj. Munkái jelentek meg Szombathely és Vas megye építészettörté51
netérõl, épített és védett örökségérõl, a református egyház történetérõl és egyházi mûvészetérõl, valamint Szombathely tudós tanárairól, bibliográfia Kapossy Jánosról és az erdélyi írók nyugat-magyarországi látogatásáról. Vas Megyei Honismereti Egyesület
BEREGNYEI MIKLÓS A 70. esztendejét élõ Beregnyei Miklós Ibrányban született, Tokajban tett gimnáziumi érettségi vizsgát, majd az Egyesített Tiszti Iskola mûszaki tanszékén szerzett út- és vasútépítõ üzemmérnöki oklevelet, hadnagyi rendfokozatban. Elsõ szolgálati helyén, Hatvanban, mint technikai századparancsnok, honismereti szakkört és helytörténeti gyûjteményt alapított. 1976 óta él Pakson, akkor az atomerõmûvet építõ mûszaki dandár kulturális munkáját irányította. Honismereti szakkört szervezett, helyi újságot szerkesztett. 1983-ban Paks város polgárvédelmi parancsnoka, a Városi Helytörténeti Bizottság elnöke és a Paksi Mozaik címû újság szerkesztõje. Vezetésével életre hívták a paksi születésû költõ, Jámbor Pál (költõi nevén Hiador) nevét viselõ, harminc éve mûködõ társaságot, melynek alapító elnöke. Katonai beosztásából nyugállományba vonulva 1991-tõl a Paksi Atomerõmû Vállalat Tájékoztatási Irodájának mérnökeként dolgozik, üzemtörténész beosztásban. Munkája szakszerû végzéséhez múzeumi gyûjteménykezelõi képesítést szerzett és megalapította az erõmû üzemtörténeti gyûjteményét. Amikor 1995-ben megnyílt az erõmû Tájékoztató és Látogató Központja, a gyûjtemény múzeumi rangot kapott. Közben Beregnyei Miklós szerkesztõje, majd fõszerkesztõje lett a Paksi Hírnök c. periodikának és az Atomerõmû c. lapnak, mindkettõt helytörténeti írásokkal gazdagítva. Mint nyugdíjast, az erõmû Üzemtörténeti Gyûjteményének szervezésével és irányításával bízták meg. Munkásságának eredményeként 2012-ben megnyílt az Atomenergetikai Múzeum, amely országos szakmúzeumi státuszt kapott, és már az alapítása évében tízezer látogatót fogadott. Beregnyei Miklós a Tolna Megyei Honismereti Egyesület tagja, egykori elnökségi tagja, aki már a kezdetektõl részt vett egyesületünk munkájában. Több helytörténeti kiadvány szerzõje és szerkesztõje, az atomerõmûhöz kapcsolódó mûszaki helytörténetírás és gyûjteményszervezés országosan elismert szakembere. 2006-ban Honismereti Munkáért Emléklapot kapott. Írásaiban foglalkozott a Paksi Atomerõmû történetével, a 30 éves 1. blokk indításának történetével, írt Paks sajtótörténetérõl, szerkesztette a Jámbor Pál emlékalbumot és a Paksi Erõmû évkönyveit, valamint a Gyûjteményi Szemlét, megírta a biskói komptragédia történetét és írt Paks köztéri szobrairól és más emlékeirõl. Folyamatosan figyelemmel kísérte a város múltjához tartozó emlékek felbukkanását, és törekedett megmentésükre. A régi gimnázium átalakításakor megmentette a korai kalocsai székesegyház épületéhez tartozó román stílusú köveket. Most a paksi munkák összefogásában, szervezésében számíthatunk rá. Egyesületünk nagy tisztelettel követi munkásságát, õ pedig segíti mindennapi munkánkat. Fejér Megyei Honismereti Egyesület
EVVA MARGIT Az encsi székhelyû Abaúji Honismereti és Helytörténeti Egyesület alapítója és elnöke „ennek a vidéknek lelke-motorja […] elfogultság nélkül róla nem lehet szólni. Ennek a mostoha sorsú vidéknek történelmi hagyományait õ karolta fel és viszi tovább, õ menti át a túlsó partra egy jobb idõ eljövetelének reményében” – írta róla egyik méltatója 2013-ban. Evva Margit 1934. április 8-án született Abaújdevecserben, itt élte a gyermekéveit a Csomakastélyban. 1952-ben a család Miskolcra, majd 1955-ben édesanyjával Budapestre költözött, itt élt 2001-ig. De a szíve mindig visszavágyott, s gyakran ellátogatott szülõhelyére. Ezért aztán nyugdíjba vonulása után vissza is költözött a szülõhelyéhez közeli Encsre, ahol új hivatása lett, a honismereti, helytörténeti mozgalom meghonosítása, népszerûsítése. Kezdeményezésére 2007-ben létrehozták az Abaúji Honismereti és Helytörténeti Egyesületet, amelyet óriási tenni akarással, szervezõmunkával, elkötelezettséggel vezet azóta is. Neki köszönhetõ, hogy az abaúji egyesület tevékenysége példamutató nemcsak megyénk, hanem az ország más tájain mûködõ honismereti körök számára is. Kiváló programjaikra rendszeresen meghívják a honismerettel foglalkozó egyesületeket a megyébõl, sõt az ország más tájairól is. Az Evva Margit által szervezett és szerkesztett honismereti kiadványokból, az Abaúji Hírharangból és az Encsi Hírekbõl részletesen tájékozódhatunk sokrétû munkájukról, amelyek közül szeretnénk kiemelni a legutóbbi, remekül megszervezett Rákóczi konferenciát. Nagyon fontos része az Abaúji Hon52
ismereti és Helytörténeti Egyesület munkájának, hogy a fiatalokat is bevonják a honismereti értékek megõrzésébe számukra rendezett vetélkedõk, rendezvények szervezésével. Az abaúji egyesület vezetõségének tagjaival mindig találkozhatunk megyei és országos honismereti programokon, konferenciákon, ahol Evva Margit vezetésével aktívan képviselik megyénket és szûkebb hazájukat, Abaúj vidékét. 2006 óta itt látjuk minden Honismereti Akadémián, az ott hallottakat híven továbbítja egyesülete tagjainak. Felszólalásait mindig büszkén így kezdi: „Mi abaújiak”. Méltó dédunokája Ragyolczi Csoma József történésznek és heraldikaírónak. Maga is aktív munkát végez a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságban, a Kazinczy Társaságban és a Fáy Társaságban. Szervezõmunkája mellett helytörténeti kutatásokat végez. Elkészítette Abaújdevecser Református Egyházának krónikáját. Tanulmányai, levéltári kutatásainak eredményei rendszeresen megjelennek a térség helytörténettel foglalkozó kiadványaiban. Evva Margit elismerésre méltó erõvel és lelkesedéssel a legtöbbet teszi annak érdekében, hogy az abaúji helytörténeti, honismereti értékek megmaradjak, és tovább tudják adni utódainknak. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Honismereti Egyesület
HAJDÚ JÁNOSNÉ VERMES ILONA 1941. október 6-án született egy kis Eger-közeli faluban, Dormándon. Pályáját magyar-történelem szakos tanárként kezdte, majd széleskörû érdeklõdése és közgazdasági szakképzettsége lehetõvé tette, hogy az egri Forrás Gyermek és Szabadidõ Központ gazdasági igazgató-helyetteseként szolgálja tovább a gyermekek mûvelõdését és szabadidejük hasznos eltöltését. Elkötelezett vezetõként mindig igyekezett biztosítani a gyerekközösségek programjaihoz a megfelelõ anyagi körülményeket, s ha tehette személyesen is részt vett a rendezvényeken, táborozásokon. A honismereti mozgalommal a Heves Megyei Hazafias Népfront közmûvelõdéssel foglalkozó munkatársaként találkozott, így lett 1980-ban a Heves Megyei Honismereti Bizottság titkára. Tevékenysége sokrétû és szerteágazó volt. A megyében elsõként õ térképezte fel az iskolai és intézményi honismereti és hagyományõrzõ kisközösségeket, s szervezte meg az itt tevékenykedõ munkatársak továbbképzését. Kiváló kapcsolatot teremtett a megye összes általános- és középiskolájával, az Egri Tanárképzõ Fõiskolával, a Heves Megyei Pedagógiai Intézettel, a Dobó István Vármúzeummal, és az egymásután alakuló honismereti szakkörökkel. Kezdeményezésére indult a népdalkörök szervezése, melynek eredményeként 48 népdalkör alakult a megyében. Az õ szervezõmunkájának eredménye, hogy számos tájkonferenciát rendeztek a járásokban, s az õ munkáját dicséri nem egy tájház születése is. Nemcsak személye jelentett kapcsolatot a megye intézményei között, de buzdította is õket az együttmûködésre. A közös munkának eredményeit és tapasztalatait egyre többen vetették papírra. Mindezek eredményeként jelent meg 1982-ben a Megyei Honismereti Bizottság módszertani kiadványa, a Hevesi Honismeret, amely azóta is évrõl-évre megjelenõ kiadványa a megyei honismereti mozgalomnak. Nevéhez fûzõdik az általános iskolás gyermekek számára szervezett honismereti cseretáborozás megszervezése, melyek közül az elsõ Heves és Zala megye között 1981-ben került megrendezésre. Az Országos Honismereti Bizottság követendõ példaként emelte ki ebbéli munkásságát, s szólt elismerõen a Honismeret folyóiratban a Honismereti fórum Egerben címû cikkében. Hajdú Jánosné a Heves Megyei Honismereti Egyesület alapító tagja, és az egyesület alapításától, 1990-tõl titkára. Õ képviselte a megyei egyesületet a Honismereti Szövetség alakuló ülésén is. Ekkor választották a Szövetség Számvizsgáló Bizottságának elnökévé, mely tisztséget 1998-ig töltött be, majd ezt követõen az Ellenõrzõ Bizottság tagjaként vett részt az országos munkában 2006-ig. Az egyesület titkáraként az alakulástól kezdve biztosít folyamatosságot, az aktuális jogszabályok tájékozott és biztos ismerõje. Ez utóbbi háttérmunka nem látványos, de nélkülözhetetlen az egyesület életében. Tevékenyen vett részt az megyei egyesület rendezvényeinek szervezésében és lebonyolításában. A honismeret szeretetével megfertõzte gyermekeit és unokáit is, akik képzettségüknek és koruknak megfelelõen tevékenyen részt vesznek a megye honismereti munkájában. Heves Megyei Honismereti Egyesület
VARGA ISTVÁNNÉ FAJSZI MÁRIA Fülöpszálláson született, ott végezte általános iskolai tanulmányait, majd Kunszentmiklóson a Damjanich János Gimnáziumban érettségizett. Óvónõi képesítést szerzett a Kecskeméti Óvónõképzõ Intézetben, majd Szegeden, illetve az ELTE-n szerzett magyar-történelem szakos tanári diplomát. Ekkor került kapcsolatba a honismereti kutatással, mivel szakdolgozatát Adalékok Fülöpszállás történetéhez 53
az elsõ világháborúig címmel írta, amihez hatalmas kutatómunkát végzett. Ezt követõen sem hagyott fel a kutatással, amelyben állandó segítõje és társa volt férje. Tanári pályája 25 éven át Fülöpszálláshoz kötötte, életét a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem tanítása töltötte ki. A történelem tanítása során mindig nagy gondot fordított a helytörténeti ismeretek oktatására. Gyûjtésre sarkallta tanítványait, hogy felkutassák a még fellelhetõ, de az enyészetnek szánt régi használati tárgyakat, eszközöket, ruházatot. A történelem-szaktanterem sarkában állandó kiállítást rendezett be tanítványaival. Kirándulásokat szervezett a Kiskunsági Nemzeti Parkba, Nagykõrösre, Kiskõrösre, Szalkszentmártonba, Dunavecsére, Kecskemétre a múzeumokba. Felkeresték Szabadszállás, Harta, Solt, Kunszentmiklós tájházait és helytörténeti gyûjteményeit. Kõszegtõl Debrecenig, Sárospataktól Pécsig, Szegedig, Ópusztaszerig bejárta tanítványaival Magyarországot. A tanulmányi versenyek rendszeres résztvevõje volt csapataival. A tanítás mellett felkutatta a fülöpszállási iskolai oktatás kétszáz éves történetét, a református egyház és temploma históriáját, a templom harangjainak hányatott sorsát, Fülöpszállás kialakulását, létrejöttét és nevének eredetét. Varga Istvánné a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesülettel 2001-ben került kapcsolatba az akkor rendezett kecskeméti Honismereti Akadémián, melynek munkájában azóta folyamatosan részt vesz, több mint tíz éve elnökségi tagként és a Honismereti Akadémiák állandó résztvevõjeként. Több írása jelent meg a Redemptioban, a Jász és Kun Települések Honismereti Lapjában, a Múzeumõrben, a Fülöpszállási Újságban és a Régiónaplóban. Az emlékévek kapcsán több településen elõadásokat tartott, jótékonysági, elõadói estek szervezésében, lebonyolításában vett részt. Tagja a Történelemtanárok Egyesületének, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Tagja és rendszeres elõadója a Mozgáskorlátozottak Bács-Kiskun Megyei Egyesülete Fülöpszállási Csoportjának, valamint a Tegyünk Fülöpszállásért Egyesületnek. Munkája elismeréseként 1996-ban Miniszteri Dicséretben részesült. Amikor 2007-ben a fülöpszállási református templom toronysisakját a szükségessé vált javítások elvégzéséhez leszerelték, a toronygombban érdekes és értékes történeti tényeket tartalmazó iratokat találtak. A toronygomb visszahelyezésekor az üzenetek között az õ Fülöpszállás történetérõl szóló írását helyezték el a „késõ maradéknak”. Ez ösztönözte arra, hogy a hatalmas kutatási anyagát rendszerezve megírja szülõfaluja, Fülöpszállás történetét a legrégebbi idõktõl a második világháborúig. Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület
VARGA ISTVÁN A Nógrád megyei Etesen született. Kisiskolásként itt „kóstolt bele” elõször a helytörténeti munkába Kerényi Dániel igazgatótanító honismereti szakkörében. A tanító úr megszállott helytörténeti kutatóként feldolgozta a település történetét, gyûjtötte az akkortájt még bõven fellelhetõ népi mesterségek tárgyi eszközeit. Az összegyûjtött tárgyakból az iskola egyik helyiségében kiállítást rendezett be. Ebbe a munkába vonta be tanítványait, akik szorgalmasan járták az öreg házak padlásait. Egész életre meghatározó élményt jelentett ez számára. Salgótarjánban, a Stromfeld Aurél Általános Gépipari Technikumban érettségizett, ahol elsõsorban a mûszaki, technikatörténeti emlékek gyûjtése jelentett számára feladatot. Érettségi után Dunaújvárosban a NME Kohó és Gépipari Fõiskolai Karán szerzett gépész üzemmérnöki oklevelet. 1971-ben Fülöpszállásra a Mezõgazdasági Szakmunkásképzõ Intézetbe került tanítani, s itt kötött házasságot Fajszi Máriával, aki itt tanított magyart és történelmet. Feleségével, aki megszállott lokálpatrióta õs-kun lévén hamar rátaláltak a közös hobbira, szerelemre, a honismereti kutatásra. A szakiskola diákotthonának vezetõjeként fotószakkört szervezett és diákjaival hozzáláttak a falu utcáinak fotódokumentálásához. Bekapcsolódott felesége levéltári kutatásaiba. Az általános iskola igazgatójaként kidolgozta a tanulmányi kirándulások tervezetét, mely felölelte a lakóhellyel való ismerkedéstõl az egyre táguló, a gyerekek testi és értelmi fejlõdéséhez igazodó kirándulási lehetõségeket, igazodva a környezetismereti, irodalmi, történelmi ismeretekhez, azok magyarországi helyszíneihez. Iskolájában néptánc szakkör mûködött, melynek tagjai nemcsak az iskolai, de a községi, sõt szomszéd települések rendezvényein is nagy sikerrel szerepeltek. Segítõje és támogatója volt a felesége által rendezett iskolai helytörténeti gyûjtemény létrehozásának. A település közéletének állandó, aktív szereplõje, motorja volt. Vezetõi, pedagógiai szervezõmunkáját 1989-ben Miniszteri Dicsérettel ismerték el. 1998-ban polgármesterré választották. Mûködése alatt újjászervezték a korábban sikeres, de már évek óta nem mûködõ népdalkört és a díszítõ-hímzõ szakkört. 54
2001-ben kapcsolódott be a megyei Honismereti Egyesület munkájába, amikor a XXIX. Honismereti Akadémia megyejáró napjának záró rendezvényét szervezte. A Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület örökös tiszteletbeli tagjának választotta, azóta rendszeresen részt vesz az egyesület rendezvényein, részt vállal a szervezési feladatokból, segíti az elnökség munkáját. Harmadik ciklusban tagja a Honismereti Szövetség Felügyelõ Bizottságának, melynek munkájában rendszeresen részt vesz és az elnökségi üléseken is jelen van. Az Országos Honismereti Akadémiák állandó résztvevõje. A Honismereti Munkáért Emlékéremmel kitüntetettek: Nyugdíjazása óta újra õ vezeti Varga István, Evva Margit, Varga Istvánné Fajszi Mária a dalkört, amellyel rendszeresen (Mándli Gyula felvétele) fellépnek községi ünnepségeken, dalostalálkozókon a környezõ településeken is. Aktív tagja a Mozgáskorlátozottak Bács-Kiskun Megyei Egyesülete Fülöpszállási Csoportjának és a Tegyünk Fülöpszállásért Egyesületnek. A Fülöpszállási Református Egyházközség kulturális bizottságának tagjaként sok egyházi rendezvény szereplõje, elõadója, szervezõje. A templomtetõ felújításához szükséges adományozás elõsegítésére feleségével együtt jótékonysági mûsoros estet szerveztek, melynek közel kétszázezer forintos bevétele jelentõsen hozzájárult az adakozási kedv ösztönzéséhez és mintegy másfél millió Ft-ot sikerült így összegyûjteni. Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület
Honismereti Emléklappal kitüntetettek Budapest: dr. Dobos Károly, Krizsán Sándor, Winkelmayer Zoltán; Bács-Kiskun megye: Ádám Andrásné, Papné Csaplár Krisztina, Sebestyén Imre, dr. Halász Erzsébet, Bajtai Mária, Balogh Mihály, Mesznéder Klára, Tiszakécskei Honismereti Kör; Borsod-Abaúj-Zemplén megye: Horváth Csabáné, Kocsik László Csaba; Csongrád megye: Molnár Imréné, Biernacki Karol, Molnárné Ferenczy Valéria, ifj. Pintér István, Vass József, Marosvidék Baráti Társaság, Makó; Fejét megye: Balla Istvánné, Kalmár Istvánné, Móricz Ákosné, Szemenyei Imréné; Jász-Nagykun-Szolnok megye: Antal Miklós, dr. Gecse Annabella, Búzavirág Népdalkör, Jászkiséri Egyetértés Népdalkör, Jászkiséri Városi Óvoda óvónõi; Pest megye: Balázs Gusztáv, Nagy Jenõné, Holló Ilona polgármester, Zsámbok Község Önkormányzata, Szigetiné Simon Rozália, Zsámboki Bajza Lenke Általános Iskola Honismereti Szakköre, Pálos Frigyes õrkanonok, dr. Bárth Dániel, dr. Dabóczi Ákos, Mózes Irén, Pálinkás Tibor, Solmosi Márta, Bendik Béla, Vöõ Imre; Tolna megye: Andics János, Farkas Dénes, dr. Méry Éva, Nagy István, Örmény János, dr. Tóth György – dr. Tóth Györgyné, dr. Imreh Csanádné; Vas megye: Gyarmati Tiborné, Györke Gyuláné, dr. Horváth Sándor, Lugosy Piroska, Mayer László, Mukicsné Kozár Mária, Szibler Imréné; Veszprém megye: dr. Makra Ernõné Tálas Judit, Kovács István, Töltési Erzsébet; Jászjákóhalma: Czuk Ferenc, Haraszti Gábor, Mozgássérültek Klubja, Rácz Aladár Zeneiskola Fúvószenekara.
A szekcióülések összefoglalói Az életmódtörténet tárgyi és írásos forrásai A szekcióülésre a Kecskeméti Kortárs Mûvészeti Mûhelyek Kápolna utcai székhelyén került sor. A vendégeket Füzi László ügyvezetõ igazgató köszöntötte, és röviden ismertette az intézmény történetét. A szekcióülésen több mint harminc fõ vett részt. 55
Székelyné Kõrösi Ilona bevezetõjében a téma fontosságáról beszélt. Az életmódtörténet tárgyait megtalálhatjuk a múzeumokban, tájházakban, magángyûjteményekben, amelyek létrehozásában és megõrzésében a honismereti egyesületek tagjai is aktívan részt vesznek. De nem szabad elfeledkezni a családi hagyatékok, mûködõ háztartások régi darabjairól sem. A köztéri tárgyak forrásértékére aktuális példa az érszentmihályi vendégeink gyûjtése, akik Kecskeméten a református temetõ síremlékeit tanulmányozták. Az írásos források jelentõs részét a levéltárak õrzik, kutatásukhoz elõismeretek szükségesek. A végrendeletek, inventáriumok részletes tárgylistákat õriztek meg. Az utóbbi évtizedekben jelentõsen gyarapodtak a múzeumok írásos forrásokat és fotókat tartalmazó gyûjteményei. Ugyanakkor óriási kincseket, a személyes történelem dokumentumait õrzik családok, magánszemélyek. Hangsúlyozta: bár a források kutatását szorgalmazzuk, valójában mindig az emberrõl beszélünk, az a célunk, hogy a maiaknak több fogalmuk legyen a régiek mûveltségérõl, életmódjáról, hétköznapjairól és ünnepeirõl, és a megõrzésre méltó értékekrõl. Rigó Róbert történész, szociológus a Kecskeméti Fõiskolán mûködõ családtörténeti kutatócsoport munkájáról beszélt. Ehhez kapcsolódva Fogarasi Klára javasolta a Néprajzi Múzeum kérdõíveinek használatát, és ezúttal is felhívta a figyelmet a fotográfiák jelentõségére. Békés József kecskeméti tanár, történész elõadásában a török hódoltság korának írásos forrásait mutatta be, többek között Takáts Sándor, Káldy-Nagy Gyula, Hornyik János, Szabó Kálmán munkássága alapján, a táj és ez életmód összefüggését hangsúlyozva; végezetül javasolta a török kori defterek névtani elemzését. Bodnár Mónika, a miskolci Hermann Ottó Múzeum munkatársa felkért hozzászólóként az Istvánffy Gyula Honismereti Gyûjtõpályázat több mint négy évtizedes történetét mutatta be. A pályázat a Honismereti Egyesület mellett a városi fenntartású (korábban megyei) múzeumhoz kötõdik, és számos értéket hozott felszínre, a megfelelõ szintû finanszírozás azonban nem biztosított. Ennek kapcsán fogalmazódott meg a javaslat: országos szinten meg kellene erõsíteni a megyei egyesületeket és biztosítani a pályázatokhoz szükséges forrásokat. A hozzászólások során elhangzott, hogy a Honismereti Akadémián való részvétel legyen kötelezõ a megyei vezetõségek számára, attól függetlenül, hogy anyagi támogatást kapnak-e ehhez, vagy saját költségükön vesznek részt. További elvárásként megfogalmazódott az a (részben nyitott kapukat döngetõ) javaslat, hogy a megyei elnökök, titkárok, mint összekötõk, hatékony és aktív tevékenységet végezzenek a Honismereti Szövetség elnökségében. Zárásként a résztvevõk szakmai vezetéssel bejárhatták a szekcióülésnek helyet adó épületet. A helyszín a városházától néhány percnyire, a történelmi belváros szélén, mûemléki jelentõségû területen található. Az 1800-as években épült, egykori parasztpolgári lakóház és a csatlakozó épületek hatalmas, zárt belsõ udvart vesznek körül, amelynek közepén egy érintetlenül fennmaradt kis mázsaház áll, emlékeztetve az egykori mezõvárosi életmód jellemzõ mozzanatainak egyikére. A fehérre meszelt, zárt falkerítés és a magas, zárt kapuk a Kecskeméten egykor általánosan elterjedt mezõvárosi építészet jellegzetességei. A XIX. századi építészeti gyakorlat emléke a hangulatos, kör keresztmetszetû dóroszlopos, népies tornác is, amelyen végigsétálhattak a vendégek. Füzi László igazgató úr kalauzolása után Szegedi Zsolt, a Nemzetközi Kerámia Stúdió igazgatója mutatta be az itt folyó mûvészeti tevékenységet. Székelyné Kõrösi Ilona
Tájegységek életmódja A szekcióban összesen 22 fõ vett részt. Bevezetõ elõadásában Halász Péter elmondta, hogy a tájegységek életmódját elsõsorban a hagyomány érvényesülése határozza meg. A hagyomány fogalmát természetesen nem szûkíthetjük le a folklórra, a népdalok, a táncok világára, mert az építészetnek, a kézmûves mesterségeknek, a társadalom szervezõdésének, az oktatásnak, s az életünk valamennyi területének, így a helytörténetnek is megvan a maga hagyománya, s ezek valamennyien részesei a honismereti mozgalomban végzett munkának. A hagyományos gazdálkodás jól felismerhetõ, minõséget nyújtó, értéket elõállító körzetei nyilvánvalóan azért alakultak ki, mert ott sikerült az adott földrajzi, éghajlati, piaci, társadalmi és emberi tényezõkkel összhangba hozni a termelés módját, ott voltak képesek az adott viszonyokhoz a legcélszerûbben igazodó növény- vagy állatfajtákat kialakítani, a technológiát létrehozni, fenntartani és folyamatosan tökéletesíteni. De hasonlóképpen alakultak ki a különbözõ tájegységekre jellemzõ hagyományos építészeti stílusok, kézmûves mesterségek, feldolgozási módok, szervezõdések. Kriskóné Dávid Mária, a kecskeméti Népi Iparmûvészeti Gyûjteményrõl és annak tájegységi jellemzõirõl beszélt. Ebben nem a hagyományos népmûvészet tárgyi anyagát õrzik, hanem olyan népi iparmûvészek alkotásait, akik a népmûvészet által megihletve, annak szellemében hozták létre alkotásaikat. 56
Elmondta, hogy a gyûjteményben nem tájegységenként mutatják be a tárgyakat, hanem egy-egy tárgy, vagy tárgyegyüttes táji sajátosságaira helyezik a hangsúlyt. A bevezetõ elõadásokat követõen a szekció résztvevõi szóltak hozzá a témához. Ráski Mihály a veszprémi vándorló juhászok sajátos életmódjáról beszélt, Dukrét Géza a Nagyváradtól északra, északkeletre fekvõ egykor önálló egyházi központtal rendelkezõ Bihari-Hegyköz sajátosságairól számolt be, Harangozó Imre a békési pásztorok világát ismertette, Ádám András pedig egy sajátos társadalomszervezõdési formációról, a korábban Kecskeméten is mûködött temetkezési egylet célszerû mûködésérõl tájékoztatta a szekció tagjait. A témával kapcsolatosan többen jelezték, hogy hasonló öntevékeny szervezet az ország más vidékein is mûködött. Halász Péter
Iskola és honismeret Szekcióülésünket mintegy harminc részvevõvel a kecskeméti Ifjúsági Otthon, az egykori Iparos Otthon szecessziós stílusú épületében tartottuk, elegáns és dekoratív környezetben. A két szekcióvezetõ Varga István és Balogh Mihály volt. Még az ülés érdemi kezdete elõtt a Ház asszonya, Csizmadia Ilona mutatta be röviden az Ifjúsági Otthont. Noha nincs rá egzakt adatunk, feltételezzük, hogy a legmozgalmasabban a mi szekcióülésünk zajlott. Ezt a következtetést a14 fölszólaló akár önmagában is igazolhatná, hisz minden második szekciótag megszólalt (volt, aki többször is!), ráadásul a megszólalásokat gyakran a fölfokozott érzelmek, olykor indulatokkal is telített hangnem, s az élénk vitázó kedv jellemezte. Mindezt részben már maga a téma generálhatta, hiszen az iskolához – miként Mátyás király udvara a fogfájáshoz – mindenki ért. Másrészt elõidézhette az a belsõ ellentét, amely a honismeret iskolai jelenlétének elméleti szinten megfogalmazódó igénye és a valós gyakorlat között feszül. Ennek a feszültségnek az örökzöld voltára utalt Balogh Mihály szekcióvezetõ, amikor az ülés félidejénél megjegyezte, hogy egyre erõsebb a déjà vu érzése, hiszen 13 évvel ezelõtt, ugyanitt, Kecskeméten, a XXIX. Akadémián, ugyanebben a szekcióban volt elnök, és akkor, ott nagyjából ugyanezekkel a problémákkal szembesítették magukat és egymást az akkori résztvevõk. Az ülés elsõ fölszólalójának, Karacs Zsigmondnak a téma múltját fölemlegetõ, Karacs Ferencig visszanyúló, Karácsony Sándorig és Morvay Péterig elõreívelõ emlékezése még nem borzolta a kedélyeket. Ráski Mihálynénak a Veszprém megyei közelmúltat fölidézõ, a máig tartó jó gyakorlatot áttekintõ hozzászólása azonban már érzelmileg is kellõen hangszerelt volt, amikor azt hangsúlyozta, hogy mindegy, ki tanítja a honismeretet, az a fontos, hogy szívvel, lélekkel, szeretettel tegye. Kocsis Lívia Marosvásárhelyrõl két fontos dolgot mondott a résztvevõknek: egyrészt azt – maga is óvónõ lévén –, hogy célszerû a honismereti nevelést már az óvodában elkezdeni, másrészt kiemelte, hogy a mai országhatárok nem lehetnek határai a nemzetre érvényes honismereti stúdiumoknak. A szabadkai Szabó Lajos, a Bácsország címû lap fõszerkesztõje sodró lendületû, mozgósító erejû monológjában azt hangsúlyozta, hogy történelmi pillanatokat élünk, a nemzeti összefogás esélyei a honismeret tanításában is elodázhatatlanok, erõs és egységes föllépéssel sokra mehetünk. Többek között az oda-vissza mûködõ tanulmányi kirándulások szervezettebbé tételére, nekünk alkalmas pályázati rendszerek kidolgozására, honismereti kézikönyv készítésére bíztatta a hallgatóságot. Az izsáki Mesznéder Klára is cselekvésre buzdított, amikor Táncsics Mihály egykori példájára, az „izsáki csodára” hivatkozott. Dr. Bõszéné Szatmári-Nagy Anikó egy sikeresnek bizonyult honismereti tankönyvcsalád-projektet mutatott be, amely Veszprém és Esztergom után Törökszentmiklóson is bevált. Tapasztalata szerint a legkorszerûbb kommunikációs módszereket is igénybe kell vennünk, hogy a diákokhoz eljuthassunk, érdeklõdésüket a honismeret iránt fölkelthessük. Az elsõ érdemi kritika a honismeret iskolai helyzetérõl a Tolna megyei Horváth Endréné szájából hangzott el, aki arra a drámai tényre mutatott rá, hogy az új fenntartói és tankönyvkiadói rendszerben nincs biztosítva nemhogy a helyi, de még a megyei szintû honismereti tankönyvek megjelentetése sem. Hozzá csatlakozva Gesztesi Enikõ, a Tolna megyei egyesület szekszárdi elnöke arra hívta föl a figyelmet, hogy a középiskolákból kiszorult a honismeret tanítása, a pedagógusoknak még a kötelezõen megemelt, heti 32 órájába sem fér bele, még egy honismereti szakkör sem. Az Újpestrõl jött Kovács Ivánné arról szólt, hogy náluk a kerületi helytörténeti gyûjtemény a központi mûhelye a diákok iskolán kívüli honismereti tevékenységének, nevelésének. Bodó Imre agrármérnök Somogyból a honismeret iskolai jelenlétének megfelelõ biztosításához az állam beavatkozását szorgalmazta. Ugyancsak szenvedélyes hangon fogalmazott meg „eretnek gondolatokat” Varga 57
Istvánné Fülöpszállásról. Véleménye szerint a tantervek és a taneszközök nem az átlagos vidéki, fõleg kistelepülési tanulók szintjéhez készültek, azok a maguk formájában teljesíthetetlenek, de az igényes pedagógus szerencsére tudja, hogyan és mikkel válthatja ki ezeket a központilag jóváhagyott „segédeszközöket”. Utolsó hozzászólóként a Szövetség elnöke, Debreczeni-Droppán Béla összegezte – a hallottakat is figyelembe véve – a saját véleményét. Elmondta, hogy ez az ülés is bizonyítja, bármennyire túlterheltek a pedagógusok, akadnak még azért köztük a honismeret ügye iránt elkötelezett lelkes kollégák. Arra bíztatta a megyei egyesületek vezetõit, hogy menjenek ki az iskolákba, keressék és találják meg ezeket a lelkes, aktív tanítókat, tanárokat, és minden eszközzel segítsék õket a munkájukban. Az elnökségnek pedig az most az egyik legfontosabb feladata, hogy a szeptemberi tanévkezdés után vegye föl a kapcsolatot az új köznevelési államtitkárral, és lehetõleg személyes találkozás során egy nagyon pontosan és határozottan megfogalmazott igény- és javaslati listát tegyen le a köznevelés irányítóinak asztalára, amely lista tartalmazza többek között a honismereti tantervek, a tankönyvek és a tanítás fontosabb gyakorlati problémáit is. Lényegében tehát az itt és most elhangzottakat kell továbbítani a köznevelési tárca felé. Ezután, több fölszólaló nem lévén, a két szekcióelnök megköszönte a részvételt és az aktivitást, s a szekcióülést berekesztették. Az ülés után Csizmadia Ilona az Otthon remek Dísztermét is megmutatta a résztvevõknek. Balogh Mihály – Varga István
Értékmentés, de kinek, hol és hogyan? Õsi és természetes törekvésünk, hogy a kapott, illetve létrehozott javak öröklésérõl idõben és pontosan intézkedjünk. Kezdetben inkább csak szóbeli megállapodással történt a hagyatkozás, majd az írásbeliség elterjedésével, a XI. század elejétõl már oklevelekben (adománylevelekben, alapítólevelekben) rögzítették a birtokadományozás lényeges adatait.1 Hazánkban a korai Árpád-kor elején szinte csak királyi döntés alapján jöttek létre oklevelek.2 A XVIII. századtól kezdõdõen már magánszemélyek is dönthettek vagyonuk sorsáról, akár hivatalos formában. E célból jöttek létre a hatóság illetékese elõtt és a tanúk jelenlétében készült testamentumok (írásos végrendelkezések).3 A XIX. század elején készült egyik pécsi inventár azért fontos a kutatás számára, mert a hivatkozott forrás sokrétû információt tartalmaz. Segítségével „bepillantást nyerhetünk a XVIII–XIX. század fordulóján egy Szigeti külvárosi család életébe, ismereteket szerezhetünk az [akkori] társadalmi struktúráról, a megélhetési forrásokról, […] a pénzügyi tranzakciók korabeli lebonyolításának módjáról, az árverésekrõl […]. Az életmód, a gazdálkodás, a megélhetési formák”4 megismerésének fontos forrásai az inventárok. Napjainkban hagyatéki tárgyalások során jegyzõkönyvben pontosan meghatározott szabályok alapján rögzítik és véglegesítik a vagyoni öröklés legfontosabb részleteit. Ezekben az iratokban nem sorolják fel teljes részletességgel a hagyományozó összes ingóságát. Az ingóságok között azonban bizonyára minden családban szép számmal vannak olyan értékek, amelyekrõl osztozkodáskor nem esik szó. Részben azért, mert ezeket szándékosan elhallgatják, vagy azért, mert adott pillanatban nem tudnak a létezésükrõl. Nem ritka az a helyzet sem, hogy a padlásra, garázsba került és limlomnak vélt dolgok egésze a nagytakarítások során a tûz martalékává válik, vagy a kukákba kerül. „Szerencsésebb” esetben a váratlanul meglelt tárgyakra rácsapnak a régiséggyûjtõk. Szükség van-e a családok, személyek kallódó, elveszésre ítélt értékeinek megmentésére? Ha igen, kinek szánjuk a meglelt „kincseket”? Kire tartozik ezeknek a gyûjtése? Hol és hogyan tároljuk a gyûjtött tárgyakat és más dokumentumokat? Úgy vélem, érdemes ezeken a kérdéseken gondolkodnunk. 1
Molnár József – Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Bp., 1980., 1026.; Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomtár I. A–K. Bp., 1989.73–74. 2 Ortutay Gyula (fõszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon 5. kötet. Bp., 1982. 517–518.; Pesti Ágnes: A pécsi testamentumok történettudományi értékeirõl. Szeged, 1987. Szakdolgozat. Kézirat. 3 Bán (szerk.) i. m. 73. 4 Gál Éva: Egy 19. század eleji pécsi inventár tanulságai. In: A Madas József emlékkonferencia válogatott elõadási. Szerk.: Font Márta és Vargha Dezsõ. Tanulmányok Pécs történetébõl 15. Pécs, 2003. 83–106.
58
A gyûjtés hasznosságát sok adattal lehet igazolnunk. Pécsett a közelmúltban (2004-ben és 2008-ban) Pintér László szerkesztésében és szöveggondozásában jelentek meg Csorba Gyõzõ levelei és az íróbarátok válaszai.5 A közölt levelek az életrajzi tényeken kívül azért jelentõsek, mert megörökítették az íróknak azt a bensõséges, szeretetteljes kapcsolatát, amely ma is példaértékû számunkra. A levelek nyomán megismerhetjük a XX. századi Pécs irodalmi életének fontosabb eseményeit, az egyes írói alkotások keletkezésének és fogadtatásának körülményeit. Tüskés Tibor gyûjtötte össze, majd szerkesztõként adta közre (2006-ban és 2008-ban) Fodor András és Mészöly Miklós leveleit, illetve a maga válaszait.6 Ezek a szövegek ugyancsak fontos irodalom- és mûvelõdéstörténeti dokumentumaink közé tartoznak. Családi irattár õrizte meg Alsómocsoládon Kulcsár József költõ-tanító könyvészeti kuriózumnak számító kisiskolai tankönyvét (Hármas Kis Tûkör), és az író kézírásában a Gyászba borult Isten csillagvára kezdetû egyházi énekszövegét.7 Nagy kár viszont, hogy nem kerültek elõ Temesi Mihály Ormánsági nyelvatlaszának eredeti gyûjtõlapjai. Csak a legjellegzetesebb térképlapokat tudtuk közzétenni a 2002-ben megjelent nyelvjárástani monográfiában. A múlt század közepén kezdõdött az Ormánság nyelvjárási, néprajzi és népzenei értékeink gyûjtése elsõsorban Berze Nagy János, Kiss Géza, Hegedûs Lajos, Temesi Mihály és Tomanóczy Jolán munkássága révén.8 Örvendetes, hogy a közelmúltban ifjú Kodolányi János, Zentai János, Zentai Tünde, Rozs András, Kiss Z. Géza, Kovács Sándor, Várnai Ferenc, Szász János, Szigetvári János, Nagy Ferenc József és Kapitány János publikációival folytatódott az értékmentés az Ormánságban.9 Alsómocsolád Község Önkormányzata jelentõs támogatást nyújtott a falu nyelvjárási, néprajzi és folklór értékeinek feltárásához.10 Ugyancsak elismerés jár Hosszúhetény Község Önkormányzatának és a Nemes János Mûvelõdési Központ vezetõinek azért, hogy a megbecsült elõdök, Berze Nagy János és Nemes János11 által elindított néprajzi, nyelvjárási és népzenei gyûjtés folytatását szorgalmazta, illetve az elkészült kéziratok megjelentetését támogatta.12 Pécsett a Várostörténeti Múzeumban õrzött tárgyak (használati eszközök, szerszámok, bútorok), festmények, fotók nagy része vétellel, részben ajándékként került a város tulajdonába. Különösen értékes a pécsiek számára dr. Majorossy Imre és Péchy Blanka gondosan leltározott hagyatéka. Zelesny 5
Pintér László (szerk.): Bertha Bulcsu és Csorba Gyõzõ levelezése (1961–1995). Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs, 2004.; Pintér László (szerk.): Csorba Gyõzõ és Takáts Gyula levelezése (1941–1991). Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs, 2008.; Pintér László (szerk.): Csorba Gyõzõ és barátai (Budapesti levelek Pécsre). Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs, é. n. 6 Tüskés Anna: Fodor András és Tüskés Tibor levelezése (1959–1966). Pannonia Könyvek. Pécs, 2008.; Tüskés Tibor (szerk.): Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs, 2008. 7 Pesti János (szerk.): Bolygó csillag, futó csillag…Kulcsár József élete és munkássága. Alsómocsolád, 1992. 8 Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok 1–3. kötet. Pécs, 1940.; Kiss Géza: Ormányság. Bp., 1937 és 1986.; Kiss Géza és Keresztes Kálmán: Ormánysági Szótár. Akadémiai Kiadó. Bp., 1952.; Hegedûs Lajos: Népi beszélgetések az Ormánságból. Pécs, 1946.; Temesi Mihály: Az Ormánság nyelvjárása 1939 és 1949 között. Dialóg Campus Kiadó. Pécs. 2002.; Tomanóczy Jolán: Hirics ormánsági község nyelvjárásának hangtana. Pécs, 1940. 9 Ifjú Kodolányi János: Ormánság. Gondolat Kiadó. Bp., 1960.; Zentai János: Ormánsági fejfák. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. Pécs, 1964.; Zentai János: Adtok az Ormánság néprajzi határának megállapításához. A pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. Pécs, 1966. 77–128.; Zentai Tünde: A természetfeletti lények átváltozásának kérdése az ormánsági néphit összefüggésében. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. Pécs, 1971. 207–217.; Zentai Tünde: Ormánsági hiedelmek. Folklór archívum 15. Bp., 1983.; Zentai Tünde: Adorjás. A Dél-Dunántúl festett templomai 1. Pro Pannonia kiadói Alapítvány. Pécs, 2007.; Rozs András: A sellyei uradalom javai 1747-ben. Baranyai Helytörténetírás 1987/8.83–121.; Kiss Z. Géza: Úriszéki adalékok a vajszlói uradalom jobbágyainak mindennapjaihoz. Baranyai Helytörténetírás. Pécs, 1989. 51–73.; Szász János és Szigetvári János: Népi építészetünk nyomában. Mûszaki Könyvkiadó. Bp., 1976.; Várnai Ferenc: Szivárványos az ég alja. Baranya Megye Önkormányzata. Pécs, 2006. Ebben ormánsági népdalok a IV. fejezetben (113–145).; Kovács Sándor emlékére. Kiadta: az Ormánsági Hagyományõrzõ Társaság. Drávapalkonya. Pécs, 2003.; Nagy Ferenc József: Sáros kerék. (Visszaemlékezések). Kisharsány, 2005.; Kapitány János: Szeretett szülõföldem, az Ormánság. Szakácsné Kozári Piroska rajzaival. Kódex Kiadó. Pécs, 2010. 10 Pesti János: Alsómocsolád község helytörténeti adattára I. Alsómocsolád Község Önkormányzata. Alsómocsolád, 1999.; Pesti János: Alsómocsoládi tájszótár. Alsómocsolád Önkormányzata. Alsómocsolád, 2008. 11 Várnai Ferenc (szerk.): Nagyhetény de be van kerítve. 70 hosszúhetényi népdal. Hosszúhetényi Általános Mûvelõdési Központ. Pécs, 199.; Dallos Nándor és Pesti János: Hosszúhetényi szótár. Nemes János Általános Mûvelõdési Központ. Hosszúhetény, 1999.; Dallos Nándor: A hosszúhetényi malmok. Nemes János Általános Mûvelõdési Központ. Hosszúhetény, 2004. 12 Király István (fõszerk.): Világirodalmi Lexikon 2. kötet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972. 1209–1212.
59
Károly, Halász Rezsõ, Szász János, Csonka Károly és Erb János fotói jól szemléltetik a város egykori arculatát. A fenti értékekhez természetesen nem hasonlíthatjuk a környezetünkben fellelhetõket. Mégse mondjunk le ezek gyûjtésérõl és megõrzésérõl! Ki gondolta volna korábban például, hogy a „kotyogós” kávéfõzõ készülék napjainkban már érdekes berendezési „kellék” lehet a múlt század 70-es, 80-as éveit megjelenítõ játékfilmben? Adatközlõink meglepõdnek azon, hogy a nyelvészeket érdeklik a régies hangzású és jelentésû tájszavak. Ezek egy-egy település lakói számára természetesek, vagyis nem számítanak különleges értéknek. Gyûjtésüket mégis fontosnak tartják a dialektológusok. Kétségtelen, hogy az átlagos mûveltség szintjén az érték fogalma, tartalma nehezen definiálható. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az értékmentéssel kapcsolatos feladataink tisztázásában is sok még a teendõnk. Az értékmentés szervezését eddig a múzeumok szakemberei végezték a számukra megadott központi rendelkezések alapján. Mivel a múzeumok befogadóképessége ma már erõsen korlátozott, és a múzeumi munkatársak terhelhetõsége is véges, gondoskodni kellene arról, hogy ebbe a munkába miként lehetne bevonni a téma iránt érdeklõdõ személyeket. Pályázatok révén talán kialakítható lenne az a gyûjtõhálózat, amelynek tagjai a múzeumi szakemberekkel együttmûködve felkészülten végeznék az értékek mentését. Az önkéntes gyûjtõk számára tájékoztató füzetet kellene szerkeszteni a gyûjtés fõbb módszertani tudnivalóiról, a leltározás és a megõrzés követelményeirõl. Tudomásunk van arról, hogy több település tervezi falumúzeum vagy tájház létrehozását. A gyûjtés eddigi tapasztalatainak közreadása bizonyára hasznos lenne azok számára, akik még csak ezután szeretnének kapcsolódni ehhez a mozgalomhoz. Ne engedjük meg, hogy kallódó értékeink megsemmisüljenek! A korhoz (idõhöz) kötött használati tárgyak, munkaeszközök, szerszámok, kisgépek, kisipari termékek, kézimunkák, népmûvészeti tárgyak, népi gyermekjátékok, írásos emlékek, képek, hanganyagok stb. múltunk megismerésének, jobb megértésének fontos dokumentumai. Az érték, mint a minõsítés egyik fõ kategóriája roppant összetett (filozófiai értelmû, közgazdaságtani és az esztétikai ítéletekkel is összefüggõ irodalomszociológiai) gondolatképzõdmény. Használható a pszichológiában és a mûvészetpszichológiában is minõsítõ kategóriaként. A nyelvészetben az é r t é k módszertani mûszó.13 A nyelvi érték: a nyelvi szerkezet adott részének más elemekhez viszonyított pozicionális szerepét határozza meg; így viszonyfogalomnak számít. Általánosságban pedig az érték szóval arra utalunk, hogy bizonyos tárgyak, dolgok, jelenségek, magatartásformák egy elképzelt skálán a neutrális ponttól pozitív irányban induló tengely adott pontján foglalnak helyet. Végül megemlítem, hogy Baranya megyében és Pécsett az értékek mentésében történészek, régészek, néprajztudósok, nyelvészek, levéltárosok, múzeumi munkatársak, önkéntes gyûjtõk már eddig is jelentõs eredményeket értek el.14 Ennek áttekintõ ismertetésére itt nem vállalkozhattam. Részben azért, mert nem készültek el eddig az egyes szaktudományi ágak eredményeinek tudománytörténeti értékelései; és azért sem, mert inkább a még elvégzendõ feladatokra akartam felhívni a figyelmet. Pesti János
Nagymarosi pincék „Pince az, amiben bor is van, ami üres, az csak üreg” – tartja a régi mondás. Nagymaroson, kisebb-nagyobb megszakításokkal, mindig tele voltak borral a pincék. A templom falába beépített, szõlõfürtöt ábrázoló római kori kõ igazolja, hogy már ezer éve jelen van a szõlõ e vidéken. Aztán a lakosság pincéket vájt a török megszállás idején is, egyrészt a bor tárolására, másrészt menedékül. Az iszlám ugyan tiltja az alkohol fogyasztását, de egy 1570-bõl származó kis történet ennek éppen ellentmond. A hódoltság korában esett meg, hogy két török dalia lóra pattant Esztergomnál, hogy körülnézzenek a vidéken. A hidason – azaz a kompon – átkeltek Marosra, ahol az ördög becsalta õket az elsõ csárdába. A két török úgy gondolta, elég messze vannak a szülõföldtõl és talán Allah szeme sem lát el idáig. Nagyon jó borra akadhattak, estig ki sem mozdultak onnét. Majd estefelé mámorosan lóra pattanva visszaindultak Esztergom felé. Csakhogy elfelejtettek átkelni a Dunán, a sötétben eltévedtek, így Esztergom helyett Érsekújvárra érve, fogságba kerültek. 13 14
60
Király (fõszerk.) i. m. 1212. Surján Miklós: Pécs bibliográfiája (1960–2005). Pécs Története Alapítvány. Pécs, 2008.; Csekey István: Baranya és Pécs bibliográfiája. Pécs Mj. Város Tanácsa V. B. és a Pécsi Városi Könyvtár. Pécs, 1964.
Õseinktõl ámulatba ejtõ történeteket hallottunk a törökkori pincerendszerrõl, a Duna alatt átívelõ „alagútról”, de ezek nagy része megmaradt a legendák között. Amit a sorozatos beszakadások késõbb bizonyítottak: a templom körüli legszûkebb városmag alatt nagyjából kirajzolható pincehálózat valóban létezett. Sajnos a jellemzõen szûk és alacsony keresztmetszetük miatt a bejárt szakaszok megtartása nem jöhetett szóba.
Városkép pincével A város belterületén most is látható pincék nagy része az 1800-as években épült. Az 1700-as években betelepült szõlõmûvelõ németek építették házaik alá, mellé vagy bokorszerûen az arra alkalmas utcákban. Nagymaros földtani adottsága is remek lehetõséget adott pincék építésére. A gondok az 1960-as években kezdõdtek. Sorozatos pincebeszakadások veszélyeztették a közterület forgalmát, a település központjában álló épületeket és a közmûveket. A török idõbõl származó menekülõjáratok, valamint az 1800-as években boroshordók tárolására kialakított üregek szakadtak be. A középkori eredetû pincék járatainak olyan szûk a keresztmetszete, hogy kifalazni, biztosítani már egyáltalán nem lehetett. További gond volt a lejutás, sajnos az összefüggõ pincerendszer már nincs meg. Egyes szakaszok lejárata pedig a beszakadás okán a közterület közepére vagy ház alá esett. 1960-ban a Szent Imre tér 5. sz. házának kapuja elõtt szakadt be a járda, a pincét rejtõ üreget bebetonozták. Évekkel késõbb ugyanennek a háznak az egyik hátsó szobája zuhant három méter mélybe, minden bizonnyal itt is török kori pince volt. 1964-ben vízvezeték építése kezdõdött Nagymaroson. Az ilyenkor kötelezõ régészeti feltárások során sok érdekes dolog bukkant elõ. A napközi, a plébánia és a templom által körülzárt kis tér alatt pincelabirintus nyomaira bukkantak. Sajnos ezeket a templom, az épületek, valamint a közlekedés biztonsága miatt szintén bebetonozták. Az 1970-es években településünk csatlakozott az un. pinceprogramhoz, amelyben Pécs és Eger városa is részt vett. Bevált gyakorlat volt hosszú évekig, hogy a pincebeomlásokat betonnal feltöltötték. Az 1987-es felmérés szerint Nagymaroson 350 pince létezett, ezek hossza 5.300 m, közülük 250 állapota életveszélyes. 1985-tõl Nagymaros is részt vett az Országos Pincebizottság munkájában (Eger, Pécs, Szekszárd, Szentendre, Ostoros és Budafok mellett). Évente milliós támogatást kapott a település a beszakadások elhárítására. Az 1990-es évek végén a Rákóczi út 32–34-es ház elõtt szakadt be a járda. A 3x3 m alapterületû, 8 m mély üregbõl három irányba indultak járatok: a Hegy utca felé, a templom felé és harmadik a Duna felé. Az agyagboltozatos járatok szélessége kb. 1,3 m, magassága 2,1 m volt. A Duna felé induló járathoz is legenda fûzõdött: a Duna alatt ez az ág biztosította a titkos összeköttetést Nagymaros és Visegrád között a török idõkben. Sok érdekes pince van még Nagymaroson. A Király utca–Rákóczi út sarkán lévõ pince egykor dézsmaszedõ hely volt, lovas kocsi is megfordulhatott benne. Szélessége 6,2 méter, magassága 3,8 méter, 61
hossza 52 méter. A Dézsma utcai egykori Petráss-ház pincéje szintén hatalmas méreteirõl nevezetes. A 6 m széles U alakú, kb. 90 m hosszú pince kútjának mélysége kb. 18 m. Az egyik bejáratát évekkel ezelõtt lefalazták. A Szent Imre térnél lévõ Jung-házban egy amõba alakú pince van. A mélyebben fekvõ végeit az 1970-es években, biztonsági okokból, lefalazták. Azt is érdemes megemlíteni, hogy még az 1920–1930-as években is laktak a pincelakásokban a Diófa utcában és a Fehérhegyen. Az un. Grószholninál levõ alsó pincék mindegyikének van gazdája, ezeket egytõl-egyig felújították. Ez a terület arról nevezetes, hogy a pincék a hegyoldalban egymás felett három sorban helyezkednek el. A felsõ pincék többsége beomlott, nem használható. Amikor az 1800-as évek végén a peronoszpóra elpusztította a szõlõskertek többségét, a boltozott pincék jelentõségüket vesztették, számottevõ borkészítés a II. világháborúig nem zajlott. Még az 1990-es években is a legtöbb pincét és présházat lomtárnak használták, gyakran építési sittel, törmelékkel töltötték fel azokat. A napjainkban felújított pincesor 2000-ben csillant fel a remény, hogy ezek a több száz éves építmények hamarosan eredeti funkciójukat fogják betölteni. 2001-ben rendezte meg Heininger Károly az I. Nagymarosi Borversenyt. Családja 300 éve Nagymaros lakója, minden õsük szõlõvel és borral foglalkozott. Újra fellendült a borászat, újra kiváló borokkal teltek meg a gyönyörûen felújított pincék. Egy szépséghibája van a dolognak, hogy a feldolgozott szõlõ többségét már nem a marosi hegyoldalakon termelik. Az Önkormányzat legutolsó felmérése szerint a közterületek alatt jelenleg 174 db pince van, ezek bejárható hossza 2546 m. A házi kertekben levõkrõl nem készült felmérés, ezek száma elérheti a százat. Új divat ütötte fel fejét Nagymaroson. Aki teheti, pincét vesz. Megváltozott a világ, megváltoztak a szokások. A közterületeken álló, szépen felújított pincékben borbemutatókat, kiállításokat, irodalmi esteket, családi rendezvényeket tartanak. Szerencsére a boroshordók sem állnak csupán díszként a falak mellett. Döbrössy Mihályné
Emlékjelek Csékúton Van egy valaha volt Bakony alji bányászfalu, ahol a még faluban élõk és az elszármazottak nem felejtették el múltjukat. Ezt a falut már hiába keressük a térképen. Egykor Veszprém megye Devecseri járásának önálló községe volt. Lakói évszázadokon keresztül földmûvelõk voltak, majd a szénbányák megjelenésével a lakosság férfi tagjai révén fõként a bányászatból éltek. Katolikus és evangélikus hívõk közt elenyészve találtunk reformátusokat. 1961. március 1-jén egy közigazgatási átszervezéssel összevonásra került a két egymás melletti falu: Csékút és Padrag. A település neve ekkortól Padragkút. 1984. január 1-jén történt meg az Ajka városhoz csatolás. A hivatalos név: Ajka-Padragkút lett. Egyetlen mûemlékét a XVI. századra datált (pontos építési dátuma nem ismert) katolikus templomot 1948-ban életveszélyes állapota miatt lebontották, meghagyva a vaskos tornyot, ami ekkor még elfogadható állapotban volt. Ezt egy közúti rendezés miatt 1984. szeptember 1-jén – felsõbb utasításra – harckocsival döntötték le a devecseri páncélos alakulat katonái. 62
A látszat ellenére a csékútiakban mindig is élt az identitástudat. Viszont ennek felszínre kerülése szervezett keretek között sokáig váratott magára. A helytörténeti kutatás és az ezt kísérõ összefogás egy idõ után addig nem látott méreteket öltött. Vélhetõen a Varga György néptanító tevékenységérõl és a falu lakosainak kapcsolatáról írt Csékúti emlékkönyv (2003) volt az elsõ olyan mozzanat, ahol a település lakosai és az elszármazottak anyagi hozzájárulásával jelenhetett meg könyv formában a 45 évet felölelõ írás. A könyv bemutatóján résztvevõ nagyszámú érdeklõdõ inspirálhatta aztán egy általános iskolai osztálytalálkozón két egykori diák (Bencsay Antalné Tolner Jolán és Paksa Jenõ) gondolatát: össze kellene hívni az embereket egy falunapi rendezvényre. Végül az erre való felkészülés jegyében jött össze a falu múltját és közösségét szívén viselõ 10–12 csékúti. Õk Baráti Körnek nevezték magukat. Bár szervezeti formába azóta sem tömörültek, de minden megmozdulást, akciót ezen a néven szerveznek. Mondhatni, hogy az „I. Csékúti Randevú” c. rendezvény volt ennek a közösségnek a születésnapja. A Baráti Kör magját adók felhívására egy-egy alkalommal annyian lesznek a Baráti Kör tagjai, hogy nevük Az egykori katolikus templomtorony felsorolása sem lenne egyszerû feladat. Azt is nehéz szá(Varga György festménye) mon tartani, hogy mennyien és milyen összegekkel járultak hozzá a faluban véghezvitt elgondolások támogatásához. Idõbeni sorrendet tartva a továbbiakban tekintsük át a történéseket: Az események sorozata az I. Csékúti Randevúval kezdõdött (2007). A hívó szóra 180–200 csékúti jött el. Számosan más településekrõl jöttek haza múltat idézni, diskurálni, érezni egymás szeretetét, és emlékezni régi vagy még régebbi idõkre, emberekre, eseményekre. A résztvevõk visszaemlékezéseket hallgathattak meg a falu múltjáról. Több száz régi fotót és térképeket tekinthettek meg tablókra feldolgozva. Kedves mûsor keretében kaptak ajándékokat a legidõsebb emberek. Ezen a napon tisztelegtünk Molnár Gábor a méltán híres író emléke elõtt is. Õ csak rövid ideig, 1935–1939-ig élt a faluban, de néhai lakásának falán márványtáblával õrizzük emlékét. Folytatódott a történet az új ravatalozó megépítésével (2009). Ezt a megyei és városi önkormányzatok hathatós segítsége tette lehetõvé. Viszont önkéntes felajánlásoknak köszönhetõen szólalhatott meg a toronyban a Csékút címerével is díszített lélekharang. Sajnálatos eseményre emlékeztet bennünket a ravatalozó falán egy újabb márvány emléktábla (2009), amit a tragikus csingeri bányatûzben elhunyt két csékúti lakos tiszteletére készítettek az esemény századik évfordulójára a falusiak és a XX. század volt bányászai. Újabb csékúti csodáról olvashattunk az Ajkai Szó címû hetilap 2013. márciusi számában. A hóvihar miatt nem az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 165. évfordulója napján, hanem egy héttel késõbb leplezték le a szintén közadakozásból készített 71 nemzetõr emlékére állított kopjafát, a Keresztes Tibor faszobrász restaurátor iparmûvész és Varga György dekoratõr közös terve alapján, a mûvész által faragott, mindenki által elismert alkotást. Az avatást ünnepélyesebbé tette a katonai díszõrség, kiegészülve két hagyományõrzõ „Sándor huszárral”. Az ünnepséget kísérõ mûsor sokáig emlékezetes marad a résztvevõknek (lásd a címlapon). 2013-ban újabb három balatonszõlõsi mészkõbõl készült emléktáblával gyarapodott a falu. Varga György katolikus néptanító és Molnár Lajos katolikus plébános születésének századik évfordulójára tervezett dombormûves emléktáblák szeptember elsejére valósággá váltak a katolikus templom falán. Eredetileg két emléktábla terve született, de az összegyûlt adományokból Marton Ágnes evangélikus diakonissza nõvérnek is készülhetett egy harmadik, az evangélikus templom bejáratánál. Az avatáson az 1940-es évektõl a ’80-as évekig a faluban tevékenykedõ három szellemi és vallási vezetõ emléke elõtt az ökumené jegyében mondtak áldást a megye legmagasabb rangú egyházi személyiségei, így dr. Márfi Gyula veszprémi érsek, Bencze András evangélikus püspök helyettes, és hajthattak fejet a volt hívõk és néhai tanítványok. (Az emléktáblákat Varga György dekoratõr tervezte, plakettjeit Takács Viktória szobrászmûvész, a falu címerét Keresztes Tibor restaurátor készítették.) 63
Emléktábla a katolikus és az evangélikus templom falán (Varga György felvételei) Közös összefogással már több esetben kitisztításra került a száz éve nem használt Ó-temetõ, ahol az elsõ bizonyíthatóan nemzetõr Bíró István síremlékét fedeztem fel (2012), majd ezt követõen további hármat sikerült beazonosítani. Ez indította el azután a kopjafa állításának a gondolatát. 2014. március 15-én az 1848/49-ben besorozott kilenc falusi katonának állítottunk emléket. A kopjafa két oldalára annak kiegészítéseként Keresztes Tibor faszobrász terve alapján és kivitelezésében készített fatáblákra vésettük fel a neveket és évszámokat. E táblák, mint egy könyv lapjai emlékeztetik majd az utánunk jövõket arra, hogy nem felejtettük el magyarságunkat, a történelmi eseményeket, azokat az embereket, akik az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején éltek és annak tevékeny részesei voltak. Ez a kis közösség több olyan rendezvény felett is bábáskodik, melyeket csak fényképfelvételek õriznek. Példának említhetõ a biblia kiállítás vagy az évrõl évre visszatérõen – 2013-ban már a hatodik – Ádventi Hangverseny. A Baráti Kör egy-egy jelentõsebb esemény kapcsán az adakozásban résztvevõknek, emléklappal köszöni meg a részvételt, illetve azt a munkát, amit a közösségért végeztek. Így teszik emlékezetessé az eseményeket a néha még õseik házában élõ falusiaknak, illetve az elszármazottaknak. Az emlékjeleken mindenütt megjelenítésre kerül Csékút címere (tervezte Varga György dekoratõr). A címert 2009-ben készíttette a várossá nyilvánítás ötvenedik évfordulójára – másik hét társult település jelképével együtt – Ajka város önkormányzata. A címer elsõ hivatalos és nyilvános megjelenése bronzba öntve az ajkai Jubileumi Emlékmû egyik oszlopára helyezve történt 2009-ben. Varga György
Egy elsõ világháborús emlékmû újraavatása A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred három zászlóalja harcolt az elsõ világháborúban Doberdón és az Isonzó-folyó körzetében, óriási vesztességgel. Az ezred parancsnoka, Kratochvil Károly alezredes, a harcokat követõen négy emlékgúlát állíttatott a hõsök emlékére. 2010 júliusában egy tíztagú nagyváradi csapat elindult felkeresni ezeket az emlékmûveket. Szervezõje Sárközi Zoltán városi tanácsos, a Pro Liberta Partium Egyesület társelnöke volt. A csapatban részt vett Bíró Rozália alpolgármester-asszony is. A Pákozdi Katonai Emlékparkban találkoztak dr. Görög István alezredessel, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetének titkárával, aki ettõl kezdve átvette a vezetést. A szlo64
vén karsztvidéken meglátogatták azt a három emlékgúlát, amelyet a helybeliek újjáépítettek (a szlovén Nova Vas faluban és az olaszországi Doberdó-fennsíkon található San Martino del Corsóban, valamint a Monte San Michele északi lejtõjén). Hazaérkezésük után kaptak egy levelet, hogy megvan a negyedik gúla romja is a szlovéniai Monte San Gabriele hegyen. Megindult a tanácskozás, majd az összefogás az emlékgúla újraépítésére a székesfehérvári, a debreceni, a nagyváradi és a helybeli hagyományõrzõk között. Közben a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság is egy emlékezõ kirándulást szervezett, negyven személlyel, 2011 tavaszán az emlékgúlák megtekintésére. 2014 májusára, közös erõvel, befejezték a negyedik emlékgúla újjáépítését is, amelynek hivatalos újraavatása május 29-én történt meg. Az újraavató ünnepségen jelen volt egyesületünk is, 34 személlyel. A háromnapos kirándulás alatt megnéztük Trieszt városát, meglátogattuk a színpompás Buránó-szigeteket, Muránó híres üveggyárát, s megcsodáltuk Velence híres palotáit, csatornáit, a Canal Grandet. Harmadnap, május 29-én délelõtt 11 órakor már a San Gabriele hegyoldalán álló Kekec-vendéglõ mellett álltunk. Innen indult ki az a hegyi út, amely az emlékgúlához vezet. Itt várt minket Görög István alezredes, a rendezvény magyar fõszervezõje, aki azonnal intézkedett, hogy szlovén katonai terepjárókkal vigyenek fel minket az emlékmûhöz, ahol már közel száz emlékezõ állott. És már két napja itt volt Sárközi Zoltán, a váradiak fõszervezõje, aki elmondása szerint is irtotta a bozótot az emlékmû körül, és egyike volt azoknak, akik átvették a munkálatokat.
A helyreállított emlékgúla a megemlékezés napján (Dukrét Géza felvétele) Lépcsõk vezetnek a két és fél méter magas, terméskövekbõl épült emlékgúlához, melynek felsõ koronája mûkõbõl készült. A koronarészbe a következõ feliratot vésték: „M. K. 4. HONV. GY. EZRED DICSÕSÉGES HARCAI ÉS ESESETT HÕSEI EMLÉKÉRE”. A gúlán levõ fekete márványtábla felirata: „A MAGYAR KIRÁLYI 20. HONVÉD GYALOGHADOSZTÁLY ITT VÍVOTT HARCAI ÉS ELESETT HÕSEI EMLÉKÉRE”. Az emlékgúla mellett álló magyarázó-tábla szövege magyar nyelven: „A Magyar Királyi Nagyváradi 4. Honvéd Gyalogezred harcainak emléket állító I. világháborús emlékmû. A 11. isonzói csata végével (1917. augusztus 17. – szeptember 15.) a harcok a Skabrielnél (Monte San Gabriele) még nem fejezõdtek be. A védelem 1917. szeptember 28-án erõsítést kapott a Magyar királyi Nagyváradi (ma Oradea, Románia) 4. honvéd gyalogezredtõl. Október 2-án a 10. elõõrs csapatainak sikerült – az átmenetileg olasz kézen levõ – „északi” és a 468-as magaslat állásait elfoglalni. Ezt követõen mindkét olasz ezred azonnali tüzérségi bombázást kezdeményezett és az elveszített pozíciójukat már délutánra visszaszerezték. A csatát követõen esõs, szeles napok következtek, de a súlyos vesztességek ellenére mindkét oldal arra törekedett, hogy lehetõ legjobb pozíciót harcolja ki magának. Október 13-án, a magyar ezredet visszarendelték a hátországba, hogy ott felkészüljön a 12. isonzói csatára (Adjovscina). Október 24-én az ezred ismét visszatért a csatatérre és sikeres támadást indított az északi és a 468-as magaslat tüzérsége ellen. Annak ellenére, hogy az olaszok az északi bázisukat ismét elvesztették, ellentámadásba kezdtek és a hátvédeik elérték, hogy a 150–200 m-es lövészárkok feltartóztassák a tá65
madókat. Október 25-én a honvéd egységeknek zuhogó esõben kellett az erõs tüzérségi tûzzel támogatott olasz ellentámadást fogadniuk. Mire sikerült a támadást kivédeniük, az ezredhez is eljutott a hír az osztrák-magyar-német sikeres áttörésrõl a felsõ isonzói fronton. A következõ két napon az olasz hadsereg heves, intenzív ágyúzásba kezdett a San Gabrieli csatatéren. Október 27-én reggel, az ezred megtámadta és elfoglalta az északi elõõrsöt és a 468-as magaslat területeit. Az erõs olasz ellenállás ellenére, a támadók egyes csapatainak sikerült betörniük az ellenséges területekre, s még reggel 8 óra elõtt elértek az Isonzó folyó partjához. Ezen a napon katonáinak a felét veszítette el az ezred a harcokban. Október 28-án reggel az olasz ágyúzás megszûnt, és az olasz hadsereg megkezdte a visszavonulását. Ezt követte az Isonzó folyó hídjának felrobbantása és a tároló helyiségek, raktárak felgyújtása. A Magyar királyi 4. honvéd gyalogezred tiszteletére emlékmûvet állítottak 1918-ban, hogy az itt elesett katonákról máltó módon megemlékezzenek. Az emlékmû formája egy piramis, amelyet 2014-ben felújítottak. Az emlékmû a 468-as magaslat közelében, San Gabriele déli lejtõjénél található.” 2014. május 29-én 13 órakor elhangzott a magyar, majd a szlovén himnusz. Következett a három ország katonáinak karéjában álló emlékmû koszorúzása. Elõször a magas rangú személyiségek koszorúztak, majd több mint tíz civil szervezet helyezte el a kegyelet koszorúját. Emlékezõ beszédet mondott Vargha Tamás honvédelmi államtitkár, Bíró Rozália szenátor, a Román Szenátus Emberjogi Bizottságának elnöke és Andrei Osterman, a szlovéniai vezérkari fõnök helyettese. Ezután megáldották az emlékmûvet a zsidó, a református és a római katolikus egyház képviselõi, mindegyik rövid áhítatot tartva. Az idõjárás is velünk tartott. Alig lett vége az avató ünnepségnek, óriási záporesõ következett. Szerencsére levittek minket a szlovén katonai terepjárók, de sokan nagyon eláztak. A Kekec-vendéglõnél egy pohár borral és meleg étellel várták a megjelenteket. Ezután autóbuszba ültünk és elmentünk Visintinibe, az itt álló magyar kápolnához. Ezt a kápolnát, amelynek homlokzatán a következõ felírás olvasható Capella Ungherese, egy pár éve építették újjá, a környéken elpusztult magyar honvédek emlékére. Itt egy 50x40x cm nagyságú gránit emléktáblát avattunk, amely Perei Lajos kõfaragó ajándéka. A megemlékezõ áhítatot a református egyház lelkipásztora tartotta, akinek édesapja a Nagy Háború alatt itt volt tábori lelkész. Ezután koszorúzás következett. Az ezt követõ vendégelésen már nem vettünk részt, mert még elõttünk ezer kilométer állott Nagyváradig. Igazán felemelõ, méltó megemlékezés volt a haza védelmében elpusztult honvédeinkrõl. Dukrét Géza
Budapest festõje 140 éve született Berkes Antal Berkes Antal (Budapest, 1874. március 28. – 1938. november?), a napjainkra szinte elfeledett, kevéssé számon tartott festõmûvész a századfordulót követõ években impresszionisztikus városképeivel hívta fel magára a figyelmet, majd a két világháború között a fõváros legnépszerûbb festõi krónikásává vált. Berkes 1889 és 1894 között a budapesti iparmûvészeti iskolában tanult, majd több hónapot töltött tanulmányúton Münchenben és Párizsban. Eleinte hangulatos tájakat, késõbb fõleg városrészeket festett. 1903-tól vett részt a Mûcsarnok kiállításain. Az 1910-es évektõl kiforrott stílusban, invenciózus budapesti városképeket alkotott sorozatban. Mûvein egyértelmû a párizsi tartózkodása alatt megismert impresszionizmus hatása. A mûvészetbõl azonban nehezen tudott megélni, így a késõbbiekben egyre inkább elment képeivel a vásárlóképes polgárság lakásdísz igényeinek kielégítése irányába, mûvészi talentuma egyre inkább megfáradt. Ezek a tucatszám készített késõi festményei már inkább a kereskedelmi festészet termékei, mint igazi mûvészeti alkotások. 1937-ben a debreceni Déri Múzeumban volt gyûjteményes kiállítása Berkes Ilivel közösen. Több mûve a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, köztük a Hungária úti részlet címû képe is. A kétezres években került ismét az aukciós mûkereskedelem fókuszába. 2003 végén közel kétmillió forintot fizettek ki a BÁV aukcióján Berkes Antal századfordulón készült képéért. A nagy budapesti galériák jelenleg is több tucat képét kínálják pár százezer és egymillió forint közötti áron. Vitathatatlan, hogy Berkes a XX. század elsõ fele magyar festészetének egyik kismestere, inkább a harmadik vonalból, mint a másodikból. Kézikönyveink, a korszakról szóló összegzõ monográfiák nem említik a nevét. Éber László 1930-as Mûvészeti Lexikonja, majd annak nyomán az 1965-ös, négyköte66
tes Mûvészeti Lexikon és Szabó Ákos András életrajzi lexikonja pár szóban emlékezik meg róla.1 Indulásakor azonban nagyobb ígéretnek látszott. A késõbb a magyar mûvészettörténet meghatározó személyiségévé váló Fülep Lajos 1904-ben, 19 évesen írt rövid, dicsérõ méltatást a szintén még fiatal, a pályán éppen elindult harmincéves Berkesrõl a Téli tárlatról szóló kritikájában. „Berkes Antalban sok a poézis, s határozott tehetség formálódik a képein, bár õ meg angol tájképfestõket, különösen Constable-t láthatott sokat mostanában. Mégis az említettek közül õ a legegyénibb, legfejlõdõképesebb, aki, ha teljesen megtisztul, tiszta, önálló mûvészi munkát fog produkálni.”2 A mindig elfogulatlanul szigorú, fiatalon is már pimaszul magabiztos, de kiváló meglátásokkal rendelkezõ Fülep két év múlva már így írt Berkesrõl és Mûcsarnok-beli kiállító társairól: Õk azok „akik nélkül egy mûcsarnoki kiállítás el sem képzelhetõ. Tulajdonképpen õk alakítják ki az ilyen kiállítások igazi képét. »A rossz Mikulás« és az »Azok a rossz fiúk!« ezek a legtipikusabb képviselõi ennek a frakciónak. A tehetetlenség, a zûrzavar, a káosz, az ifjú-vének erõlködése és a méltán vének gyûlölt mestersége ül itt orgiát hangtalanul, ijesztõn, meredten.”3 Nem tudtuk kideríteni, hogy Berkes mely mûvével/mûveivel szerepelt ezen az 1906-os tavaszi tárlaton. Fülep kritikája talán vitriolosan szigorú. Berkesnek a következõ másfél évtizedben született városképei semmiképpen sem igazolják ezeket a szigorú szavakat. Berkes városképfestészetében legalább három korszakot lehet megkülönböztetni. 1910 elõtt készült képei még kisrealista aprólékossággal megfestett alkotások, amelyeken fontosabb a zsánerjelenet, mint a háttérben látható városrészlet. Mintha városi környezetben Bihari Sándor-képet látnánk. Szép példája e korszakának 1907-ben született nagyméretû képe, az Aréna úti részlet. Az 1910-tõl kezdõdõ másfél évtized Berkes legtermékenyebb és egyben legnívósabb korszaka. Ekkor született városképei, utcarészletei egyértelmûen a francia impresszionizmus hatását mutatják. Meghatározó módon nyilván Manet hatott rá. Képei stílusán, megfogalmazása modorán Camille Pissarro
Aréna úti részlet, 1907. (olaj, vászon, Virág Judit Galéria) 1
Éber László: Mûvészeti Lexikon. Gyõzõ Andor kiadása, Bp., 1930.; Mûvészeti Lexikon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1965.; Szabó Ákos András: Magyar festõk és grafikusok életrajzi lexikona. NBA Kiadó, Nyíregyháza, 2002. 2 Fülep Lajos: A téli tárlat. Hazánk, 1904. november 26. XI. évf. 281. szám 1–3. (Közli: Tímár Árpád. In: Fülep Lajos: Egybegyûjtött írások I. MTA Mûvészettörténeti Kutató Csoport, Bp., 1988. 71.) 3 Fülep Lajos: A tavaszi kiállítás. Az Ország, 1906. április 1. I. évf. 80. szám 11. (Közli: Tímár Árpád. In: Fülep Lajos: Egybegyûjtött írások I. MTA Mûvészettörténeti Kutató Csoport, Bp., 1988. 260.)
67
(pl. A Montmartre délután, 1897; A Montmartre este, 1897; A színház tere, 1898) és Gustave Caillebotte (pl. Az Itália bulvár, 1880; A Haussmann bulvár, 1880) ízlése, szemlélete köszön vissza. Ezek a szellõs, távlatos, világos képek sajátos szerelmi vallomások Berkestõl az európai rangú világvárossá válni akaró Budapesthez. Berkes kis Párizst álmodik, noha Budapest csak szegényes kistestvére lehet a francia fõvárosnak, de még Bécsnek is. Utolsó korszakában, az 1920-as évektõl kezdve Berkes egyre inkább a kereskedelmi galériák és a polgárság lakásdísz igényeit kielégítõ mûvek sorát készíti. A mûgond, a franciás könnyedség, az alkotói ihletettség mindinkább megkopik. A városábrázolásokon elõtérbe kerül az olcsó zsáner, a közhelyszerû motívumhasználat és megfogalmazás. A háttér már alig lesz kidolgozva, a tulajdonképpeni városkép, utcarészlet szinte eltûnik a már-már giccs-gyanús életkép mögött. A cél a kereskedelmi igényeknek való megfelelés. Berkes ebben (is) jó volt, már az 1910-es évektõl a fõváros fizetõképes polgárságának kedvelt festõje lett. A Mûvészet folyóirat eladási listáin sûrûn olvasható a neve.
Téli Dunakorzó (olaj, vászon, Nagyházi Galéria) Mi érdekelte Berkest a városban? Bár Berkesnek is van dunai városképe (Budapest látképe – elõtérben a Dunán pöfögõ gõzhajókkal, a háttérben a Lánchíd traverzeivel, a Parlamenttel, az Akadémiával és a nemrég épült Gresham-palotával) – nem tartozik kiemelkedõ alkotásai közé –, õt alig érdekli a Duna. A Duna-partról is csak a korzó jelent számára mûvészi témát (Téli Dunakorzó). Berkes igazi témája a nagyvárosi forgatag, a körutak, nagy terek, korzók ember-sûrû színes világa. Képeit megpillantva önkéntelenül jutnak eszünkbe az Ady-sorok: „Megállok lihegve: Páris, Páris, Ember-sûrûs, gigászi vadon.” Csakhogy Berkes nem Páris szívén fekszik, hanem Budapestén, noha határozottan benne van alkotásaiban a Párizs-nosztalgia is, de legalábbis az álom a Párizs nívójú Budapestrõl. Képeinek jellegzetes helyszínei: a Nagy- és Kiskörút, a Lövölde tér, háttérben a Király utcával, a Kálvin tér, a Fõvám tér, a Sugár út, a Stefánia és a Városliget és a Dunakorzó. Budát ritkábban festi, de itt is elsõsorban a Krisztina körút forgataga érinti meg. Városképei valóban impressziók, különösen jól érezzük ezt a Ferenciek terérõl sokszor megfestett, szeretett helyszínérõl készült alkotásain (A Klotild-paloták). Berkes budapesti utcáin, terein jól öltözött, boldog, vidám polgárok színes kavalkádja jelenik meg. Berkes nem akar tudni szegénységrõl, városi nyomorról, de még az utca egyszerû népe, a dolgozó ember sem érdekli. Ezek nem az õ témái, és vásárlóit sem izgatják. 68
Berkes egyedi, összetéveszthetetlen stílusú és hangulatú budapesti városképein sajátos szemszögbõl jelenik meg a két világháború közötti fõváros. Fülep Lajos költõi lelkületû alkotónak írta le Berkest, és valóban, poétikus krónikása lett a fõvárosnak. Legjobb alkotásai nemcsak várostörténeti kordokumentumok, de egy talán soha meg nem valósuló, méltó módon élhetõ, európai városról vizionált mûvészi álom képi lenyomatai is. Vasvári Zoltán
A száz éve született Kertész Antal attalai kanonokra emlékeztünk Szentháromság vasárnapján este 6 órakor harangszó hívta az attalai, csomai, kapospulai, alsóhetényi és a szabadi híveket a megemlékezõ szentmisére. A száz esztendõvel ezelõtt született és a 75 éve pappá szentelt Kertész Antalra emlékeztünk, aki 31 évig szolgálta a falu és a hozzá tartozó fíliák híveit. Az atya, aki kérte, hogy így szólítsák, mely megszólítást a hívek megtiszteltetésnek tartották és a mai napig is így emlékeznek rá. A szentmise celebránsa Nagy Károly apát-kanonok, egykori attalai káplán volt, aki jelenleg a veszprémi Székesegyházban szolgál. Itt volt Kisnemes János ny. nagyatádi esperes is. Õ szintén káplánként tevékenykedett Attalában Kertész Antal idején. Sajnos több volt káplán már nem lehetett közöttünk. De Istvánka Vince jelenlegi plébános paptársai is megtisztelték a rendezvényt Somogyból, Tolnából és Baranyából. A megemlékezõ szentmise végén Csullag Gábor hitoktató, egyházközségi képviselõ, szervezõ lépett a mikrofonhoz, aki ismertette Kertész Antal atya életútját: „1914. június 19-én született a Zala megyei Gelsén. 1939. június 18-án szentelték pappá Budapesten. Szolgált Kutason, Babócsán, Dégen, Paloznakon, Nyárádon, Ugodon, Iharoson, Iharosberényben, Balatonbozsokon, és végül Attalán. Itt 1952-tõl 1983-ig, nyugdíjba vonulásáig 31 esztendõn át volt plébános. 1963-tól püspöki tanácsos, 1969-tõl kerületi esperes, 1978-tól tiszteletbeli kanonok. 1983-ban vonult nyugállományba. Falunkat annyira szerette, hogy ezután is itt maradt velünk Állomás utcai kis házában, ahol házvezetõnõje, Margit néni gondoskodott róla. Élete utolsó rövid szakaszát a székesfehérvári Papi Otthonban töltötte. Itt halt meg 1990-ben. Végakaratával ellenkezõ az a tény, hogy teste nem az attalai temetõben várja a boldog feltámadás napját. Egyházközségünk úgy látta jónak, hogy legalább egy emléktábla elkészítésével fejezzük ki hálánkat az elõtt a Lelkipásztor elõtt, aki egy nem könnyû idõszakban volt hivatott vezetni plébániánk hívõ népét a krisztusi úton. Szívünkben õrizzük kedves, szinte mindig jókedvû barátias alakját.” Majd egy 1989-ben készült kisfilmet nézhettünk meg, amely Kertész Antal atya papi hivatásának 50-ik jubileumán készült. A filmet Zelfel György volt attalai lakos vette fel. S végül az emléktábla megszentelésére, felavatására került sor. Nagy Károly apát-kanonok megáldotta a táblát, majd Kisnemes János ny. esperes emlékezett az itt eltöltött évekre. A megszentelt emléktáblánál a község polgármestere, Gelencsér István, a képviselõ testületek tagjai és a civil szervezetek vezetõi elhelyezték a mécseseket és a megemlékezés virágait. Jómagam 1978-ban ismerhettem meg a mindig vidám, mosolygós lelkipásztort. Novemberben kerültem a faluba és hat évig dolgoztam a helyi termelõszövetkezetben, mint növényvédelmi szakirányító. Ekkor már befejeztem szülõfalum, Gölle monográfiáját és gyûjtöttem az adatokat az attalai kiadványhoz is. Kertész atya mindig készségesen fogadott a Plébánián. Lenyûgözött az a szép könyvtár, amely elõször fogadott. A téli hónapokban szinte mindennapos vendége voltam. Nagyon sok érdekes információkhoz jutottam a Historia Domus köteteinek elolvasása során. A kiadvány az Önkormányzatnak köszönhetõen 2010-ben meg is jelenhetett Attala község krónikája címen. Szerzõtársam Barkóczi Ernõ, volt munkatársam, aki jelenleg 84 éves, de a mai napig is gyûjti az információkat a településsel kapcsolatban. Az emléktáblánál jómagam is elhelyeztem a megemlékezés nemzetiszínû szalagos koszorúját. Az attalai hívekkel együtt bízom abban, hogy nemsokára eljön az idõ, amikor az atya földi maradványait is elhelyezhetjük a község temetõjében, ahol szeretett hívei között, végakaratának megfelelõen nyugodhat. Bodó Imre 69
KÖNYVESPOLC ben ismerteti a népmondák vagabund poétáját (Csokonait mint a magyar Faustok egyikét, Csokonait mint garaEzer év gyöngye. bonciást), a debreceni anekdoták jeles alakját (lásd pélA magyar történeti néphagyomány körébõl dául a két költõ találkozásáról szóló, megannyi variánsLukács László életmûsorozatának legújabb kötete a ban ismert szöveghagyományt), de részletes kifejtést szerzõ folklorisztikai tárgyú mûveit gyûjti impozáns cso- nyernek Lukács László munkájában a Csokonai nevéhez korba. Az általában is tetszetõs küllemû kiadványok kö- társított és ponyvanyomtatványokon terjesztett eszkatozül is kiemelkedik ez a könyv, ugyanis nemes egyszerû- logikus jövendölések éppúgy, mint a költõ népdallá vált séggel: gyönyörû. Színpompás, figyelemfelkeltõ, ráadá- versei, sõt, a szerzõ muzeológusi vonzalmának engedve sul ikonográfiai különlegességet jelenít meg, ugyanis a e hagyománykör bemutatását a Csokonai-kultusz tárgyi Balassi Bálint Múzeum anyagából közzétett, a fehér- emlékeinek a számba vételével teszi teljessé. ló-mondát ábrázoló XIX. századi vásári képmutogató A 1848–1849 jeles napjairól szóló könyvfejezet fõ tábla csak a szakkutatók számára volt eddig ismert. erénye hasonlóképpen azon részdolgozatok egymás melNoha a kötetben olvasható néprajzi tanulmányok és lé tétele, melyek egy-egy nevezetes történelmi mozzanat kisebb közlemények különbözõ helyeken már kivétel (jelesül csata) népi hagyománykörének folklorisztikai nélkül megjelentek, örvendetes újbóli közzétételük, hi- értelemben úttörõ és hiánypótló összefoglalását jelentik. szen részben nehezen hozzáférhetõ helyeken olvashatók, A pákozdi gyõzelemrõl, az ozorai diadalról, valamint a legfõképpen azonban azért, mert így együtt monografi- móri csatáról szóló néprajzi dolgozatok a számottevõ rekus jelleget öltenek: mozaikszerûen ugyan, ám a magyar cens gyûjtések által sok esetben új megvilágításba helyenép történelmi emlékezetének keresztmetszetét adják. A zik a korábbi szórványos ismereteket, illetve egy-egy kötetben olvasható folklorisztikai dolgozatok közül min- különleges narratívtípus (a tóba szorított horvátok, a denekelõtt azokat a kötetnyi terjedelmû, korábban önálló csellel legyõzött ellenség stb.) lokális jelentõségére is kiadványként napvilágot látott kismonográfiákra szüksé- felhívják a figyelmet. ges felhívni a figyelmet, melyek a magyar történelem és A kötet elsõ harmadát a szerzõ kisebb terjedelmû, a kulturális tradíció egy-egy kiemelkedõ alakjának hagyo- magyar történelmi mondahagyományból merítõ, illetve mánykörét, illetve jeles eseményének, sorsfordító moz- arra reflektáló tanulmányai alkotják. E néprajzi dolgozazanatának néprajzi vonatkozásait tekintik át, gyûjtik tok sorában szó esik a magyar honfoglalásról szóló epiegybe, foglalják össze. Noha a néprajzi irodalom bõvel- kus hagyományról, Szent István király alakjának népi kedik az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc és a emlékezetérõl Fejér megyében, illetve a moldvai csán48-as hõsök néprajzi hagyományairól szóló közlemé- gók körében, a Fejér megyei Mátyás-hagyományokról, nyekben (utalhatunk itt az egész országra kiterjedõ köztük is a helyi vonatkozású csóri csuka-féle narratívtí1947-es gyûjtés kéziratos anyagára, a részben erre tá- pus elsõ elõfordulásairól. A szerzõ saját folklórgyûjtéseimaszkodó Dégh Linda-, majd Dömötör Ákos-féle válo- nek közreadásával számos új mondával gazdagítja a magatásra, a különféle jubileumi konferencia-kiadványok- gyar történelmi mondakatasztert is (a gömöri és a Balara), bármily meglepõ, Lukács László volt az elsõ, aki e ton-felvidéki prózaepikai hagyományok közlése által). jeles történelmi kor emblematikus alakjához, Kossuth E történeti mondai vonatkozású dolgozatok talán legLajoshoz fûzõdõ néprajzi adatokat összefoglalta, azokat inkább figyelemre méltó darabja a vándorló templomok együtt igyekezve láttatni és azok mûfaji összefüggései- népi hagyománykörérõl szól. E német és szlovák nyelben bemutatni: a Kossuthról szóló mondahagyománytól ven is megjelent tanulmány a magyar történeti folkloa Kossuth-anekdoták világáig, a vele kapcsolatos nép- risztikai példaértékû írása. Levéltári források felhasznádaloktól (lásd Kossuth-nóta) a Kossuth-kultusz különfé- lásával térben és idõben a recens folklórhagyományokig le megjelenési formáiig. haladva feltár egy nemzetközileg ismert, ám mégis rend-
LUKÁCS LÁSZLÓ:
Hasonlóképen Lukács László foglalta össze elsõként a magyar felvilágosodás kiemelkedõ költõjének népi hagyománykörét. A Csokonai-hagyományokról írt néprajzi kismonográfia a szerzõ egyik legjelentõsebb folklorisztikai dolgozata, mely kötet részletes ismertetését egy korábbi recenzióban már megtettük (Ethnographia, 2008. 375–378.). Lukács László e mûvének tematikája a Kossuthról szóló tanulmánynál is kézenfekvõbben támaszkodik e hagyománykör mûfaji sokszínûségének bemutatására és a különféle folklorisztikai adatok szöveges illusztrálása. A zömében a tiszántúli, északkelet-partiumi szájhagyományból, a debreceni kollégiumi folklórból sarjadt néprajzi adatok bõvelkednek a folklorisztikai kuriózumokban, melyeket a szerzõ az olvasókkal szövegszerûen is megoszt. A Csokonai-hagyomány csomópontjai mentén tagolva ezen adatokat, külön-külön fejezet-
70
kívül ritka és reliktumszerû alapítási hagyományt (legendatípust), e folklórszövegeket azok szakrális közegébe, valamint néprajzi környezetébe is beágyazva. Lukács László költõi címû gyûjteményes kötete jó eséllyel pályázhat arra, hogy a folklorisztikai kézikönyvtárak sokat forgatott és idézett mûve legyen. Amit nagyban elõsegít azon tulajdonsága, hogy miként a már említett könyvborító, a könyv belsõ ívei is rendkívül szépek és szemléletesek: színes és fekete-fehér fotók, metszetek, különféle egyéb illusztrációk által egészítve ki, írva tovább mindazt, amirõl a kötet szót ejt: a magyar nép történelmi emlékezetének sokszínû, gazdag világát. (A Szent István Király Múzeum Közleményei 47. Székesfehérvár, 2013.) Magyar Zoltán
SZÉMAN PÉTER: A Szilágysomlyói Báthory István Alapítvány elsõ húsz éve Mondjuk, mondjuk…, de vajon tudjuk-e, s ha tudjuk, tesszük-e…? Tudjuk-e, hogy milyen erõt jelenthet a célszerûen mûködtetett civil szervezet, akár egy város, vagy egy tájegység hátrányosan megkülönböztetett nemzetisége számára, hagyományának, szellemi örökségének ápolására, identitásának erõsítésére? Mert úgy általában sokat beszélünk róla, ezért aztán külön öröm, ha megvalósuló példájával találkozunk. Mi kell hozzá? Néhány elszánt, rátermett ember, aki dolgozni és szervezni is szeret, diplomáciai érzékkel is rendelkezik, s akinek nem az az elve, hogy: elõre!, meg hogy csináljátok!, hanem hogy: utánam! és hogy: segítsetek!, meg hogy higgyetek meg tudjuk csinálni! A többi – erõfeszítéseik eredményeként – már jön magától, bizonyság rá a Szilágysomlyói Báthori Alapítvány közösségének két évtizedes történelme. Pedig – írja a szervezet mûködését vezérlõ Széman Péter elnök – sajnos még a város magyar lakosai között is vannak, akik „nem is tudják, hogy létezik egy Báthory István Alapítvány, a kézmûves tevékenységet heti rendszerességgel mûködtetõ Játékkuckó, a város és az alapítvány hírnevét egész Erdélyben, de még a határokon túl is sok helyre eljuttató Szederinda citeracsapat. És azt sem tudják sokan a városból – folytatja az elnök úr –, hogy nemzetközi részvétellel már 19 éve magas színvonalú orvos-továbbképzõt szervezünk, […] amihez már pedagógus-továbbképzõ is társult.” De hát mindig vannak emberek, akik a kút mellett is szomjaznak. Pedig éppen ez a jól funkcionáló szervezeti együttmûködés emeli példamutatóvá a Báthory Alapítvány tevékenységének hatékonyságát. Ettõl válik a tagjaik szórakoztatását és hasznos idõtöltését szolgáló – bármilyen fontos feladat! – szervezet a város magyarságának mûvelõdését megpezsdítõ, az egész Szilágyság magyar közösségére kisugárzó „intézménnyé”, amirõl példát vehet és erõt meríthet az egész Kárpát-medence magyarsága. Mert õk 1992. június 29-i – mit tesz Isten, éppen az elnök névnapján! – történõ megalakulásukkor arra vállalkoztak, hogy „erõsítenünk kell mindannyiunk és fõleg a fiatalság lelkében a magyarságtudatot; fel kell éleszteni az érdeklõdést az évtizedek során részben agyonhallgatott, részben meghamisított nemzeti múltunk és kulturális örökségünk iránt; ápolnunk kell anyanyelvünket, amelynek használatát a törvényes intézkedések az oktatásban is korlátozták, a közigazgatásból és az igazságszolgáltatásból pedig teljességgel kiszorították…” Nagy körültekintéssel fogtak a munkához: a szellemi alapozáshoz a Kárpát-medencei magyarság számos jeles személyiségének erkölcsi támogatását szerezték meg, olyanokét, mint Benkõ Samu, Csoóri Sándor, Imreh István, Jakó Zsigmond, Szabad György, Tempfli József, Tõkés László és hasonló rangos személyiségek. A szervezet elsõ dolga volt, hogy „megismertesse magát a világgal”, amihez igénybe vették az elérhetõ médiák segítségét. Aztán megszervezték az elsõ Báthory Napokat, aminek központi témája Báthory István-emléktábla felavatása és az azt követõ tudományos konferencia volt. A rendezvényt a helyi román sajtó zajos méltatlankodása, a Román Nemzeti Egységpárt megyei szervezetének elõzetes tiltakozása, rosszindulatú tévedésektõl
hemzsegõ fenyegetõzése kísérte, amire csupán azért érdemes visszaemlékezni, hogy az akkori feszült hangulatot összevethessük a mostanra leülepedett állapotokkal. Igazuk volt tehát az elsõ Báthory Napok szervezõinek abban, hogy azt „nem öncélú magyarkodásnak szánták, nem mások ellenében idézték történelmünket, hanem a térség népeinek javára.” Ezt követõen aztán Báthory Alapítvány – hogy stílszerû orvosbiológiai hasonlattal éljek –, megtermékenyített petesejtkent kezdett osztódni, újabb és újabb szervezeteket hozva létre, vagy egyre újabbakhoz kapcsolódva. 1993-ban a Somogy megyei Mosdóson, nyugati és Kárpát-medencei résztvevõkkel létrejött a Magyar Egészségügyi Társaság, amely nem csak a testi, hanem a lelki egészség megõrzését is vállalta, s ennek tagjaként a Báthory Alapítvány orvos elnöke, Széman Péter megszervezte a romániai magyar nyelvû orvos-továbbképzés – ugyancsak nem öncélú – rendszerének egyik központját. Amikor pedig 1998-ban az RMDSZ megkapta az egyik legnehezebb tárcát, az egészségügyit, az anyaországban pedig a nemzeti erõk kerültek kormányra, az Alapítvány hathatós közremûködésével megszervezték azt a magyar-román egészségügyi miniszteri találkozót, ahol a tolmács költségét is meg lehetett takarítani. Mindez – közvetlen hasznán túl – jelentõs mértékben bõvítette az egyre inkább mûvelõdési társaságként mûködõ Báthory Alapítvány kapcsolatrendszerét. A Báthory-emléktáblát követte Szilágysomlyó jeles orvosának, Mártonfi Istvánnak, majd a Honfoglalás emléktáblájának fölállítása, aztán a vitéz Surányi József, szilágysomlyói születésû, Budapesten élõ jogász által adományozott Báthory-szobor – sok nehézséggel történõ – elhelyezése. Szinte elképzelhetetlen, hogy ez az egyetlen közmûvelõdési szervezet mi mindent hozott létre, alapított, emelt, adott ki az alig egyharmadnyi magyar lakosságú Szilágysomlyón. Még puszta felsorolásuk is kápráztató teljesítmény! Munkájuk során igyekeztek felújítani – mondhatnánk feltámasztani –, újjáteremteni azokat a kulturális hagyományokat, amiket a „szocializmus” építése és a város etnikai összetételének megváltoztatása során szétzúztak. A képzõmûvészeti munkát bemutató – és éltetõ – kiállítások, Hajdú Attila fogorvos pompás ötletébõl született, s a Báthoryak címerére utaló „Sárkányfog Érdemrend” alapítása, valamint a „Szilágysági Magyarok Díszoklevél” – mind a szilágysági közösség összetartását, identitásának elmélyítését szolgálta. Széman Péter könyvének elsõ része a szervezet alapozását, kiépítését, arculatának megformálását mutatja be. A második rész krónika-szerûen veszi számba a már nemcsak helyben, de az egész Kárpát-medencében rangot és elismertséget szerzett „Alapítvány” történetét, ami gyakorlatilag az évrõl évre nagyobb eredményeket hozó munka története. A Báthory Napok összetétele egyre gazdagodott, egyre tartalmasabbá vált. Részévé vált az orvos-továbbképzõ tudományos programja, a Báthory István Anyanyelvi Könyvtár és a diákjaik számára adományozott Báthory-díj létesítése, a József Attila versmondó versenyek szervezése, s a Szederinda gyermek citera- tánccsoport életre hívása, továbbá számos kiállítás megvalósítása. Így aztán, amikor végére értem a Báthory István Alapítvány elsõ húsz évét bemutató könyvnek, azzal a jó érzéssel helyeztem el könyvespolcom helytörténeti munkáknak otthont adó részébe, hogy ez a civil szervezet is
71
eljutott arra az immár több-kevesebb biztonságot nyújtó állapotra, amikor az esztendõrõl-esztendõre megújuló, önmagunkat szolgáló hagyomány olyan biztonságot nyújt, hogy tevékenységük nagyobb részét már nem kell újra és újra kitalálni. A két évtizedes tapasztalatok birtokában a közösségi energiáknak immár csak kisebb részét kell a rendszeresen ismétlõdõ programok szervezésére fordítani, s az energiák egyre nagyobb része juthat az új lehetõségek feltárására, újabb és újabb erõk mozgósítására. Egy ilyen lendület hajtotta szervezetet fenntartó hagyomány pedig olyan, amit már nem kell – közkeletû szóval – õrizni, hanem egyre inkább az õrzi a felvállaló közösséget, vagyis – bennünket. Halász Péter
DÁNIELNÉ MATUS ERZSÉBET: Õseim emlékére. Fejezetek Nána történetébõl A Duna bal partján, Párkánytól nem messze, a három folyó: a Duna, a Garam és az Ipoly találkozásának közelében fekszik Nána. Úgy is mondhatnánk, hogy Párkány mögött közvetlenül, ha a Duna partjáról szemléljük. Vagy még jobban látszik Esztergomból, a Bazilika mellõl nézve. A magyar történelemben nem játszott különösebb szerepet. Lakóinak talán legfõbb tulajdonsága, hogy a XX. század viharaiban, világháborúk, határmódosítások és hatalomváltások után mindig föl tudtak állni és megõrizve magyarságukat, újra kezdték mindennapjaikat. A dokumentumkötetrõl a kiadói szerkesztõ, Zombori István történész nyilatkozott. – A levéltári források, kiadott mûvek, egyházi anyagok mellett kortársainak is a visszaemlékezése, a személyes, gyermekkori, ifjúkori, jelenlegi élményeinek az emlékei, saját családi és a család távolabbi tagjainak a szenzációs fotóanyaga is megjelenik ebben a könyvben. – A Szlovákiában élõ magyarok és a települések a XX. században különféle államokhoz tartoztak. Ez nyilván az itt élõ családok élettörténetét is áthatotta. 1918-ig ténylegesen az Osztrák-Magyar Monarchián belül Magyarország része volt ez a terület. Az Esztergomi Érsekséghez tartozott, hiszen alapvetõen katolikus közösségrõl van szó. A honfoglalás vagy Szent István kora óta itt éltek ezen a helyen. Esztergom közelsége a földmûveléstõl a mûvelõdésig és a hitvilágukig mindenre természetesen kihatott. 1918 végétõl egyik pillanatról a másikra Csehszlovákiához kerültek, ennek minden szomorú és helyenként tragikus következményével. 1938 õszén ez a terület visszakerült Magyarországhoz, ünnepélyesen és nagy örömükre, amit aztán 1945-ben ismét Csehszlovákia követett. Azután következett az 1990-es rendszerváltás után az 1993-ban létrejött Szlovákia, amelynek ma része ez a falu. Nem arról van szó, hogy most itt valaki, nem tudom, milyen irredenta elvek alapján beszél, hanem a saját, személyes, a szülei, nagyszülei emlékeit, illetve az idõsebb emberek jó és rossz emlékeit tárja úgy, ahogy azt egy közösség megélte a kitelepítésekkel, az emberek elhurcolásával a különbözõ táborokba, kiket pedig börtönbe zárva. Az 1938-as visszatérés nagy eufóriáját, ahogy néhány évig ismét magyar világ volt. Fényképeket látunk 1925-bõl, a falu legényeirõl, akik Prágában voltak
72
katonák, a csehszlovák hadseregben. Láthatjuk a különbözõ dokumentumokat. Nána lakóit ugyan nem telepítették ki, de azért 1945–1948 között a magyarokat sújtó hontalanság idõszaka õket is megviselte. 1945 után Csehszlovákiában sok tekintetben – a Rákosi korszakot leszámítva – a szovjet rendszert követõ, szellemileg-ideológiailag sokkal szigorúbb, sokkal kevesebbet megengedõ rendszer létezett, mint Magyarországon 1956 után. Ez szintén érezhetõ volt a saját sorsukon, 1968-ról nem is beszélve, amikor a prágai események után az öt ország megszállta ezt a területet. Mindezek rendkívül érdekes, izgalmas példát adnak, hogy egy település s annak lakói a saját magyarságtudatukkal hogyan vészelték át ezeket az idõszakokat. Nehezen, lenyelve számtalan megaláztatást, de mégis a magyar nyelvüket, a magyar kultúrájukat megtartották. Kiderül, hogy ez a színkatolikus település a hitükhöz, templomukhoz, papjaikhoz ragaszkodva, az egyházi szokásaikat megtartva, ahol magyar prédikáció volt, magyarul készültek elsõáldozónak, magyarul történt a szertartások kiszolgálása. Nána ma igazi, kedves, tipikus magyar falu ezen a vidéken, büszkék a településükre és igyekszenek nyelvüket, kultúrájukat megtartani – mondta Zombori István történész. „A régiónkban, de mondhatnám, hogy az egész Felvidéken igen kevés a helytörténeti kiadvány. Az idõsebb korosztály kihal, és írásban nem marad meg semmi. Nem ismerik a múltjukat az emberek, pedig a múltunk nagyon gazdag, a történelemtõl kezdve a néprajzig s mindezt azért kell megírni, hogy a gyermekeinknek megmaradjon” – mondta könyvérõl a szerzõ, Dánielné Matus Erzsébet. A könyv beszerezhetõ a párkányi könyvesboltban, vagy megrendelhetõ a szerzõnél, daniel.nana@ stonline. sk címen. Tráser László
Abaúji múlt A 2013 júniusában Encsen megrendezett Abaúj-Rákóczi Konferencia szerkesztett anyaga Jelentõs alkotással bõvült Borsod-Abaúj-Zemplén megye honismereti irodalma. Olyan honismereti kiadvánnyal, amelyben azoknak a szülõföldjükhöz ragaszkodó embereknek írásait olvashatjuk, akik „komoly szakmai tudással és õszinte elhivatottsággal keresik-kutatják helytörténetünket, szervezik rendezvényeinket, építik a hidakat a kor embere és a múlt neves személyiségei, történelmi eseményei között. Teszik ezt azért, mert tudják, hogy jövõnket építeni csak a múlt ismerete és tisztelete által lehet” (dr. Ódor Ferenc: Köszöntõ). A kötet elõszavában Fehér József megfogalmazásában a következõket olvashatjuk: „Ennek a vidéknek lelke-motorja az Abaúji Honismereti és Helytörténeti Egyesület elnöke: Evva Margit. Elfogultság nélkül róla nem lehet szólni. Ennek a mostoha sorsú vidéknek történelmi hagyományait õ karolta fel és viszi tovább, õ menti át a túlsó partra egy jobb idõ eljövetelének reményében… Ebben a szellemben szervezte Encsen 2013. június 8-án társaival együtt az emlékkonferenciát, amelynek elõadásait jelen kötet tartalmazza. 310 éve kezdõdött a Rákóczi szabadságharc, Abaúj vármegye ezer éves – ez a két mottója volt a tanácskozásnak, amelyen jeles tudósok és közéleti személyiségek adtak elõ.”
A látványos kiállítású kiadványban megjelenõ írások egyik jellemzõje a sokszínûség, az adatok, hivatkozások bõsége. Elsõként Evva Margit határozza meg bevezetõ gondolataiban a kiadvány megjelentetésének célját: „Célunk lehúzni a leplet a »sötét Abaújról« és felvillantani 1000 éves vármegyénk régi dicsõségét. Az egyre biztatóbb jelent vetíti elénk mindaz, amit az elmúlt évek törekvései és ezek eredményei már megmutatnak.” A Hernádbûd-Várdomb bronzkori települése címû tanulmányban a védett régészeti lelõhelyen folyó kutatások érdekes történetét és az eddigi ismeretek áttekintését olvashatjuk P. Fischl Klára és Pusztai Tamás tollából. A lábjegyzetekkel és illusztrációkkal bõségesen ellátott munka végsõ következtetése: Hernádbûd-Várdomb a bronzkori kultúra viszonylag rövid életû, falusias jellegû települése volt, amely jól illeszkedik a Hernád-völgy bronzkori településszerkezetébe. Alapos, adatokkal, hivatkozásokkal, illusztrációkkal, gazdag irodalomjegyzékkel ellátott tanulmányban mutatja be B. Hellebrandt Magdolna Kelta leletek a Hernád mentén, Abaújban címen a térségben folyó kutatások eredményét. Az Abaúj középkori hagyománya (Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?) címû tanulmányában dr. Csorba Csaba a „köztudat” tévedéseivel szemben Zemplén-Abaúj tényeken alapuló „viszonyát” kívánja tisztázni a Hetedhét országon is túl, Újvár megye és az Aba nemzetség, A Drugethek tündöklése és bukása, A középkor végén, Ütközõ zóna címû alfejezetekben, kronologikus sorrendben. Dr. Gádor Judit A középkori Abaúj vármegye és központja, az abaúji vár történetének, szerepének (az egykori királyi vármegye névadó vára) tisztázásával bõvíti ismeretünket az adott témakörben. Széleskörû történelmi áttekintést ad II. Rákóczi Ferenc Abaúj vármegye történelmi székhelyén címû elemzésében Kiss Endre József. Kassa „Rákóczi városa”, a „kuruc fõváros” és II. Rákóczi Ferenc ezer szállal kötõdik egymáshoz. A kötõdés formája és módja a történelem viharaiban többször változik. Martényi Árpád írása Rákóczi és a Rákóczi Szövetség címet viseli. Az 1989ben megalakult szervezet mára az ország egyik legnagyobb civil szervezetévé nõtte ki magát, tevékenysége az egész Kárpát-medencére kiterjed. A maguk elé tûzött hármas célt – a felvidéki magyarság támogatását, a felvidékrõl elszármazottak magyarországi összetartását, a Rákóczi-hagyományok ápolását sokféle módon és rendkívül sokszínûen valósítják meg. A szövetség kiemelkedõ szerepet játszik a határon túli magyarság identitásának megtartásában és erõsítésében. Prof. Dr. Frisnyák Sándor elõadásában a magyarországi Hernád-völgy történeti földrajzából a tájhasználat és antropogén tájformálás kialakulását foglalja össze a kezdetektõl a XIX. század végéig A tájhasználat történelmi szakaszai az Alsó-Hernád-völgyben címû elõadásában. Összegzésként megállapítja, hogy az Alsó-Hernád- völgy népe a megtelepedés kezdetétõl a föld erejébõl élt és él ma is. A témához csatolt hivatkozások és ábrák jelentõsen segítik a témakör megértését. A következõ tanulmány Szepsi Laczkó Máté Krónikája és annak Abaúj megyére vonatkozó adatai címet viseli. A szerzõ, dr. Bodnár Mónika rendkívüli precizitással elemzi a Krónikát és mutatja be a címben megfogalmazottakat, konkrétan adatolt módon, településekre, személyekre, eseményekre utalva. Az abaúji evangélikusok egyháztörténetének kivételes forrása az a latin nyelvû kéziratos napló, amelyet több mint két és fél százada õriz a fancsali Evangélikus Gyülekezet. A naplót Clementis János
(1702–1756) szlovák evangélikus lelkész, a falu papja vezette 1719–1753 között, és a gyülekezet építésének, életének, illetve a lelkész tevékenységének, kapcsolatainak legfontosabb adatait tartalmazza. Ennek tükrében mutatja be a kort és a település történetének egy „szeletét” dr. Gyulai Éva Clementis János (1702–1756) fancsali evangélikus lelkész naplója címû írásában. Thomka István Abaúj vármegye és az abaúji emberek az 1848–49-es szabadságharcban címmel gyûjtötte össze és írta meg történelmünk dicsõ eseményeinek helyi vonatkozásait. Sok szempontot figyelembe véve elemzi Abaúj történelmének alakulását Kiss Endre József A történelmi Abaúj-Torna vármegye és Trianon címû tanulmányában. A kezdetektõl történelmi, nemzetiségi, kulturális, irodalmi, településtörténeti példákkal alátámasztott és igazolt elemzéssel jut el a minden szempontból igazságtalan és indokolatlan trianoni döntésig, amely Abaúj további sorsát tragikus módon határozta meg. Dr. Csorba Csaba a családtörténet, a címertan, a régi sírkövek kutatásának meghatározó személyisége, az abaúji táj régészeti emlékeinek gyûjtõje elõtt tiszteleg A 165 éve született Ragyolczi Csoma József címû írásában. Abaúj akadémikusa születésének évfordulója alkalmából, 2008-ban tudományos konferenciát is rendeztek Encsen. Egy elfelejtett abaúji (Mihalik József mûvészettörténész, muzeológus élete és munkássága) címmel a nagyszerû tudósról és kiváló szervezõ egyéniségrõl emlékezik meg Debreczeni-Droppán Béla. Mihalik József Hernádkakon született 1860-ban, Kassán vált igazán a régmúlt kutatójává, a magyarországi ötvösmûvészet elismert szakértõjévé. Kassai múzeumigazgatóságának idejére esett II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala és ünnepélyes temetése, aminek elõkészítésében fontos szerepe volt. A tanulmányok sorát Vendégkönyv címmel a TájakKorok-Múzeumok Egyesület ügyvezetõ elnökének, Haraszti Gábornak a tájegységhez való ragaszkodást tükrözõ írása jegyzi. A konferencia képei, a közölt kiváló fényképek szerves részét képezik a kiadványnak. A pazar kiadású kötet megjelentetésével méltó emléket állít a térség nem minden tanulság nélkül való történelmének. A kiadványt jó szívvel ajánlom minden történelem, honés helyismeret iránt érdeklõdõ olvasó figyelmébe, mindazoknak, akik bepillantást kívánnak szerezni a térség történelmébe, s kíváncsiak az itteni törekvések kibontakozást segítõ elképzeléseire. (Kiadta az Abaúji Honismereti és Helytörténeti Egyesület a Nemzeti Kulturális Alap, a Rákóczi Szövetség, a Rákóczi Szövetség Abaúji Szervezete, az Abaúj Polgáraiért Alapítvány, a MNL Hajdú-Bihar Megyei Levéltár, a Városi Mûvelõdési Központ és Könyvtár Encs támogatásával. Encs, 2013. 82 oldal.) Tóth Tamás
N. DIVIKI EMMA (szerk.): 175 éves a füzesgyarmati Gacsári Krónika A gyûjteményes kötet elõször közli – befejezése után 175 évvel – A Füzes Gyarmati Helvéciai Hitvallású Szent Ekklézsiának Krónikája címû mû eredeti, teljes szövegét. Idézet a kötet elõszavából: „Sine praetiritis futura nulla, azaz múlt nélkül nincs jövõ – mondja az egyik latin közmondás. Hasonlóképpen vélekedett Babits Mihály, a
73
költõ: Múlt nélkül nincs jövõ, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövõbe. A fenti idézetek mondanivalója ma sem vesztett jelentõségébõl. Egy nemzetnek, egy népnek és egy embernek is szüksége van múltja megismerésére, ápolására. Nélküle olyan lenne, mint az árva gyermek, aki nem ismerhette meg az egész életére erõt adó szülõi szeretetet, példamutatást, amelyre, mint alapra építheti jövõjét. Egy nemzet boldog jövõjének is záloga múltjának megismerése. A gyökér nélküli fa nem hoz virágot. Mint ahogyan a gyökér, az ág és a virág nem létezik egymás nélkül, éppúgy nem létezik a jelen – jövõ és múlt nélkül. Ám nem elég csak tudni, hogy van múltunk, van gyökerünk; hanem ápolni, gondozni és megtartani kell a jövõ nemzedéke számára is. Mindezt tudta Gacsári István, a világot látott, nagy mûveltségû református lelkész, majd két századdal ezelõtt. Ezért tartotta fontosnak, hogy népével megismertesse Füzesgyarmat lakói õseinek életét. Erejét nem kímélve gyûjtötte az ismereteket, és megírta Füzesgyarmat Krónikáját. Bízott benne, hogy eljut népéhez, aki ápolja és gyarapítja azt. Azonban az emberek többségéhez a „Krónika” teljes szövege a mai napig nem jutott el. Jelen könyvünkkel, 175 év után, ezt a hiányt szeretnénk pótolni. A Krónika pótolhatatlan értéket hordoz Füzesgyarmat és környéke településeinek számára. Kedves Hazánkfiai! Olvassátok, õrizzétek és folytassátok Krónikáját, az Õ óhajának megfelelõen!” (Prof. Dr. Kata Mihály) A gyûjteményes mû célja: méltón emlékezni a 175 éves Krónikáról, s egyben lehetõvé tenni, hogy végre bárki hozzáférhessen, olvashassa. Gacsári István hitvallása, szülõföldje múltjának, õseinek megismerése, minden hazafi számára elengedhetetlen. A nemzet felemelkedésének záloga, a múlt ismerete. Krónikájával ehhez akart hathatós segítséget nyújtani. Helytörténeti írása nemcsak Füzesgyarmat és a környezõ települések, hanem a nemzet számára is pótolhatatlan értéket képvisel. Munkásságán keresztül bepillantást enged az ország történetébe és népének életébe. Családkutatáshoz is jelentõs forrásanyagot hozott létre. Gacsári István Krónikája egyedülálló a maga nemében. Lelkipásztori hivatása révén személy szerint ismerte szülõföldje népét. Krónikájában név szerint közli az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején a valamennyi fontos hivatalt betöltõk nevét, szolgálatuk évét, szolgálati helyük megnevezésével. Sok esetben a családok történetérõl is közöl ismereteket. Mintegy 176 családot sorol fel származási helyük megnevezésével, több mint 20 megye 110 helységét nevezi meg, fõként a Füzesgyarmat környéki településeket. Ezek közül csak néhányat sorolok fel: Békéscsaba, Bajom, Ványa, Szerep, Körösladány, Bucsa, Szeghalom, Udvari, Vésztõ, de távolabbi helyeket is megnevez, mint Debrecen, Beregszász, Kassa. Ezzel nagy segítséget ad nemcsak a helyben lakóknak, hanem az elszármazottaknak is, akik ma már az ország egész területén megtalálhatók, vagy az ország trianoni határán kívülre rekedtek számára, hogy õseikre rátaláljanak. Számos, más ismeret található még a Krónikában, ami Gacsári István nélkül a feledés homályába merült volna. Munkájával példát mutatott. Krónikájával minden magyarnak üzent. Ismerjük meg üzenetét! N. Diviki Emma
74
Tapolcai Malom-tó A sokkötetes Németh István Péter szülõvárosának irodalmi emlékeit veszi számba a Tapolcai Malom-tó címû kiadványban, ami a Balatoni Akadémia Könyvek sorozatban látott napvilágot. Tapolcán érettségizett a Batsányiban Ágh István, akit akkor még Nagy István néven szólítottak a gimnáziumban a táblához tanárai. De innen indult a késõbb Szekszárdon irodalmi lapot „gründoló” Csányi László is (Dunatáj) több mint 90 éve. Németh István Péter õrá emlékezõ esszéjében megemlíti, hogy 1994 áprilisában mégegyszer elment szülõvárosába, hogy író-olvasó találkozón emlékezzék gyermekkora rég eltûnt figuráira. A vajszívû szerkesztõ és kritikus örök álmát Szekszárdon alussza a Farkas Pál Szegedrõl odavetõdött szobrászmûvész fémangyala alatt. Mándy Iván, ha Szigligeten járt, gyakran beköszönt a szomszédos Tapolcán élõ rokonokhoz, meg vásárolni ezt-azt. A szerzõbõl sorjáznak az adatok, sok kevésbé vagy egyáltalán nem ismert adatot ad közre. Szóba kerül a Szentgyörgy-hegy aljában Kiss Benedek bort ízlelgetõ Utassy József, Marton László helytörténésszel koccintó Berda József, de az irodalomtól távol élõ parlamenti képviselõ orvos is, aki tapolcai élményeit papírra vetette. Németh István Péter könyvében helyet kapnak a testvérmúzsák is, például a közelmúltban elhunyt Udvardi Erzsébet festõmûvész Az idõ Tapolca felett címû pannója kapcsán, vagy Segesdy György szobrász, aki a Malom-tó partjára szobrot alkotott Batsányi Jánosról. Nem maradhat ki a sorból Marton László, aki szintén Tapolca szülötte és a szigligeti temetõben alussza örök álmát. A szobrász éppen Tüskés Tibor tapolcai látogatásának leírásakor jut eszébe a szerzõnek, amit a Jelenkor egykori legendás szerkesztõjének hozzáírt soraival illusztrál: „… irigyellek, hogy Tapolcán a Marton László mûvek szomszédságában élhetsz. Egyszer (mondogatom magamnak) jó volna a helyszínen is látni ezeket a szobrokat a tapolcai állandó múzeumi kiállításon…” Tüskés Tibor említésével térjünk ki az irodalomtörténész barátjának, Bertha Bulcsúnak tapolcai „jelenlétére” is, hiszen Németh István Péter alapos ismeretekkel felvértezve idézi alakjainak nacionáléját sok információval. Bertha Bulcsu, a ragyogó irodalmi portrék szerzõje ezen a környéken töltötte ifjúságát, ráadásul Tapolcán járt elemibe, s a közeli Keszthelyen érettségizett, miközben Balatongyörökön lakott, s Nemeskeresztúron is sok idõt töltött apai nagyapjánál. Íze van ennek a könyvnek, nem is akármilyen. Élvezetes, zamatos irodalomtörténet. Ám szomorúan kérdezem: a beavatottakon kívül érdekel ez valakit? (Németh István Péter: A tapolcai Malom-tó. Esszék, képek, irodalmi jegyzetek. Keszthely, 2012.) Matyikó Sebestyén József
Kisváros jelentõs tudományos eredményei Az Annales Tataienses sorozatról Tata gazdag történelmi hagyományainak õrzõi, kutatói, gyarapítói e sorozat elindításával 1998-ban az éves gyakorisággal megrendezendõ konferenciák tárgyává tett-, egy-egy jelentõsebb korszaknak a város történetéhez köthetõ új kutatási eredményeit kívánták kötetekbe foglalni. A kisváros immáron 17 éve tartó tanácskozásai és erre épülõ tudományos könyvkiadása jelentõs eredményeket ért el. A sorozat elindítói a rendszerváltás utá-
ni helytörténeti monográfiatermés tanulságainak valamelyes ismeretében jó stratégiai döntést hoztak. Volt igény a kétkötetes várostörténet (1979, 1984)1 hiányosságainak meghaladására, új összefoglaló szintézis megírására. Felismerték: ehhez „nem csak” szaktudományos igényességre, de részösszefoglalásokra és számos elõtanulmányra is szükség van. Az 1990-es évek második felében, a 2000-es évek elején a honfoglalás 1100. és az államalapítás 1000. évfordulójának „bûvöletében” – olykor jelentõsebb anyagi támogatással – az adott település történetét teljességre törekvõen bemutató mûvek mellett – tudományos szempontból monográfiának nem nevezhetõ – vegyes színvonalú és mûfajú kötetek, jóindulatúan településtörténeti mûveknek nevezhetõ „összefoglalások” is napvilágot láttak.2 Megvolt tehát a felismerés, milyen úton, milyen koncepció mentén induljanak el dr. Fülöp Éva Mária és Fatuska János múzeumigazgatók, ifj. Gyüszi László akkori helyi könyvtárigazgató, helytörténész és munkatársai. Ma már láthatjuk, jó feleletet adtak arra a kérdésre, aminek megválaszolása a lokális tatai történelem, helytörténet komplex feldolgozását szolgálja. Terveik mögé „odaállt” a városi önkormányzat kiemelkedõen közhasznú jogállású Tatai Mecénás Közalapítványa, amely – ókori névadójának ez irányú munkásságához méltó módon – támogatta a tematikus konferenciák megrendezését, ezek elõadásainak kötetekbe rendezett megjelentetését. Az alapítvány kuratóriumában Fülöp Éva elnökként, ifj. Gyüszi László tagként dolgozott. Mivel is indulhatott volna sorozat, a krónikaírás (annales), mint „vitézi tettel”: a Tata történetének elsõ aranykora után következett XVI. századi hadtörténelem országos és helyi vonatkozásainak megvitatásával, az akkori végváriak tettei elõtti tisztelgéssel? Tata helye és szerepe a végvári rendszerben, fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban, ostromok és csaták képi-mûvészettörténeti ábrázolásai, a kor jelentõsebb hadvezéreinek vitézi kultusza képezte e kötet tematikáját.3 Ezt a mûvet, mint ismeretes, megjelenését követõen egyetemi segédkönyvként, kötelezõ irodalomként is használják. Nem tudományos, de a város szempontjából fontos, hagyományt teremtõ hozadéka e tanácskozásnak és kötetnek, hogy az idén már 7. alkalommal rendezik meg a „Tatai Patara Török Kori Történelmi Fesztivál” címû látványos, az idegenforgalmi kínálatot bõvítõ több napos hadijátékot. Mindez, s a kötet idegenelvû rezüméi valamelyest segíthetnek abban, hogy nagyobb gondot fordítsunk történelmünk nemzetközi jelenlétére.4 A sorozat második kötete5 Tata „második aranykorához” kapcsolódott. A mezõváros, mint uradalmi központ cím köré szervezett elõadások között sok nem helyi vonatkozásút találunk. A könyv ezen írásai Visegrád, Pápa,
Csurgó, Zalaegerszeg, Szombathely, esetében várostörténeti, míg a bihari magánbirtok, illetve az egri érseki és káptalani birtokok uradalomtörténeti szempontból egészítik ki, árnyalják a szûken vett helyi témákat. A várostörténet szaktudományt megtermékenyítõ hatására is példa, tematikai egybeesés, hogy a sorozat nemrégiben megjelent utolsó, 7. kötete birtoklás és gazdaságtörténeti blokkot tartalmaz.6 Ez a fejezet a magyarországi nagybirtok történeti fejlõdésrõl szól, bemutatja a Tatagesztesi uradalom, melynek központja volt Tata, megszervezését, az Esterházyak telepítéspolitikáját a család valamennyi dunántúli domíniumában. Sorrendben a harmadik kötet Tata és környéke újabb leleteinek elemzését adja -, régészeti eredményeket mutat fel az õskõkortól a római korig.7 A táj minden korban kiválóan alkalmas élõhely volt az ember megélhetéséhez, minden geológiai-embertani, régészeti-történelmi változásai itt hagyták nyomukat, átformálták a környék természeti-kulturális viszonyait. Mindez igazolja a történeti táj védelmének igényét. Tata-Porhanyóbánya középsõ kõkori telep lelõhelyének anyagával három tanulmány is foglalkozik. Magáról a teleprõl, az elõkerült kõszerszámok vizsgálatáról szóló tanulmányokat az 1995–1998 között elvégzett régészeti feltárásokhoz kapcsolódó földtani és õslénytani megállapítások gazdagítják. Egy-egy tanulmány foglalkozik késõ bronzkori és késõ vaskori lelet együttesek elemzésével, amit egy római falfestmény rekonstrukciójának, illetve ugyanezen korból származó freskós szoba mennyezete restaurálásának leírása egészít ki. I. kötet jelzés szerepel a sorozat címében, amibõl arra következtethetünk, hogy további publikációkra számíthatunk Tata korai idõszakainak kutatói, helyi és más régészek tollából. A tatai krónikák – inkább ezt a megnevezést használnánk az évkönyvek helyett, mivel a periodicitás az éves megjelenést nem követi – 4. kötete a legújabb kori várossá nyilvánítás 50. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéshez kapcsolódóan látott napvilágot.8 Tata római- és középkori topográfiájára vonatkozó új adatok ismertetésétõl a „vizek várossá”-ban az idegenforgalom szerepét és jelentõségét, mint település-szervezõ erõt két évszázad vonatkozásában taglaló munkáig változatos témákat ölel fel a tanulmány-gyûjtemény. Tatát már az érett középkorban a királyi jelenlét miatt civitasként (királyi város) említik a források, késõbb mezõvárosként élte mindennapjait történelme folyamán. Így nem meglepõ, ha több közigazgatás-történeti írást is találunk a kötetben, a várossá válás történelmi útját bemutató alapkoncepció jegyében. „Arx-oppidum-civitas”. A másik gondolat: a történeti táji és emberi kultúra értékeinek együttlátása, bemutatása: melyre példa lehet a tatai angolkert, mint mûemléki védettség alatt álló terület, tájba 1 Tata története 1-2.·Írták: Körmendi Géza et al.·Tata, 1979. illõ helyi jellegzetesség értékinek ismertetése. 240 p.; 1984. 280 p. Mindezek után nem meglepõ, ha a Tata és környéke 2 „A településtörténeti monográfia-írás kérdései” címû, történetét tematikus egységekben feldolgozó következõ 2002. november 21-én Veszprémben rendezett konferencia elõ- kötetet a történeti ökológia kérdéseinek szentelték szeradásai. Acta Papensia 3. 2003. 1–2. sz. 173 p. 3 Tata a tizenötéves háborúban. Tatán 1997. május 23-án megtartott tudományos ülésszakon elhangzott elõadások anyaga. Tata, 1998. 170 p. (Annales Tataienses 1.) Az Annales egyes kötetei elõtti konferenciák elõadás-sorozata 1997-ben indult, a Patara révén ismertté vált ostrom 400. évfordulója tiszteletére. 4
U. ott. v. ö. R. Várkonyi Ágnes nyitó elõadása.
5 A mezõváros, mint uradalmi központ. Tatán, 1998. október 15-én megtartott tudományos ülésszakon elhangzott elõadások anyaga. Tata, 2001. 254 p. (Annales Tataienses 2.)
6 Griff karddal és rózsával. Az Esterházy család története. Tudományos Elõadás-sorozat az Esterházy család történetérõl. Tata, 1998–2007 Tata, 2014. 346 p. (Annales Tataienses 7.) 7 Régészeti adatok Tata történetéhez. Tata, 2003. 172 p·(Annales Tataienses 3.)·A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott elõadások anyaga. 8 A vártól a városig. Tata évszázadai. Tata, 2004. 253 p. (Annales Tataienses 4.)
75
kesztõi.9 „A társadalomtudományok a történeti ökológiában a természeti környezet és a társadalom egymásra hatását kutatják […] az embert az ökoszisztéma résznek tekintik. […] A különbözõ szakterületek közötti interdiszciplináris együttmûködés az elmúlt évtizedekben új tudományos megállapításokat eredményezett. A mind kiterjedtebben alkalmazott természettudományi […] vizsgálatok növelték az információk számát, megkönnyítették a történészek számára az egykori kultúrák életmódjának tisztázását, lehetõséget biztosítottak a település környezetének rekonstrukciójára.”10 Kutak, vízellátás, halászat, idõjárási jelenségek történeti vonatkozásai mellett két jelenkorra vonatkozó munka, a gerecsei történeti ökológiai program és Tata madártani jelentõségének áttekintése kapott helyet a gyûjteményben. Ez utóbbi méltán nevezhetõ nemzetközinek. Megjelentetését többek között a Víz, Zene, Virág Fesztivál Egyesület is támogatta, ami a sorozat 1. köteténél említett turisztikai kapcsolatot erõsíti. Örvendetes, hogy a krónikák egyre szélesebb városi és azon túli támogatások révén eddig a Mecénás Kulturális Közalapítvány kiadásban jelentek meg. A sorrendben következõ kötetet kiadóként már a városi önkormányzat és a megyei múzeumi igazgatóság jegyzi. Ezen összeállítás a sorozatnyitó kötethez hasonlóan a XVI. századba, annak is az elejére kalauzolja el olvasóit.11 „Kevés, az 1510-es országgyûléshez mérhetõ horderejû esemény fordul elõ egy kisváros történetében, ezért a fél évezredes évforduló méltán került a helyi közfigyelem középpontjába.” Ezzel együtt összesen négy tanulmányból áll a munka: az 1510. évi országgyûlésekkel, a tatai országgyûlés külpolitikai-diplomáciai hátterével, a Jagelló-kori várral és uraival foglalkozó cikkekbõl. Ekkoriban került Tata európai látókörbe, mivel európai horderejû kérdésben kellett az ország akkori urainak dönteni, ami másfél évi huzavona után 1510. július 5-én sikerült is. Magyarország üdvözli a török elleni hadjárat tervét, csatlakozik a törökellenes cambrai-i ligához Dalmácia visszahódításáért. „A magyar királyi udvar két és fél hónapot töltött Tatán, a diplomáciai események helyi vonatkozásai mégsem ismertek. […] a tatai országgyûlési ülésszak szerves része volt egy olyan nemzetközi politikai összefüggésrendszernek, amelyben a magyar állam egyenrangú félként szerepelt.”12 A részletes eseménytörténet után megtudhatjuk, hogy a vár II. Ulászló kedvelt vadászkastélya, pihenõhelye volt. Komoly építkezéseket folytatott itt, amit második virágkornak nevez Neumann Tibor.13 Ezt erõsíti, hogy ekkoriban, 1498–1526 között a király bizalmasai, a Hont-Pázmány nembeli Korlátköviek voltak Tata várnagyai. (Címerfaragványuk a helyi múzeumban látható.) Egyikük, Péter a mohácsi síkon esett el. A Jagelló korszak elsõ fele nem hanyatlás volt Tata történetében. E megállapítást erõsíti Buzási Gergely régészeti, építészettörténeti tanulmánya, melyben a vár építését Zsigmond királytól 1510-ig tárgyalja. Az írás gazdagon illusztrált, ami által a szó szoros értelmében is impozáns rekonstruált kép bontakozik ki a késõ közép9 Környezetváltozás, termelés, fogyasztás. Adatok a történeti ökológia kérdéskörhöz. Tatán 2004. június 22-én megtartott tudományos ülésszak anyaga. Tata, 2006. 160 p. (Annales Tataienses 5.) 10 U. ott Gyulai Ferenc bevezetõje. 11 A diplomácia válaszútján. 500 éve volt Tatán országgyûlés. Tata, 2010. 114 p. (Annales Tataienses 6.) 12 U. ott. 51. 13 U. ott 71.
76
kori tatai vár reneszánsz stílusú épületegyüttesérõl.14 Mivel a mezõváros akkori életérõl, mindennapjairól semmit sem tudunk, ez a „kevés helyi vonatkozás” a legismertebb és legfontosabb momentum a követjárás és nemzetközi diplomáciai történések gyorsan múló jelentõségû napi eseményeinek hátterében. A sorrendben 7. kötet egy tízéves idõszak alatt megvalósult, az elõbbivel párhuzamos elõadássorozat anyagát tartalmazza. Ezek az 1998–2007 között megrendezett történettudományi felolvasó ülések, elõadások, a város kiemelt kulturális rendezvényeihez kapcsolódtak. Középpontjukban a nemcsak Tata és az ország, de Európa történetében is jelentõs szerepet játszott Esterházy család különbözõ ágaihoz tartozó arisztokraták pályafutása állt.15 Nem korlátozódtak csak a tatai grófi ág tagjaira, hanem a genealógia mellett számos más tudományterület mûvelõivel együtt egészében kívánták bemutatni 400 év tükrében mindazt, ami ma tudható róluk. Mégis, az eddigi legterjedelmesebb kötet sem nyújthatja a teljes Esterházy család históriáját, mint az több helyütt megfogalmazódott. A tágabb család tagjainak a katonai, közjogi, politikai, sõt diplomáciai életben betöltött szerepe mellett elemzésre került a mûvészetpártoló, mecénási mûködése. Utóbbira példa a Majki kamaldúli remeteség megalapítása, építészeti, mûvészettörténeti értékei. Rokoni és gazdasági kapcsolataikhoz kulcstanulmány Kaposi Zoltáné, aki az uradalmi rendszer XVIII– XX. századi változásai bemutatásával a gazdaságtörténeti, uradalomtörténeti írásoknak adta meg hátterét, keretét. Ezen részterület tudományos eredményei képezik a legerõsebb vonulatot, ezek a tanulmányok állnak a kötet tengelyében. Az ebbe a tematikai egységbe sorolható írások a várostörténeti ismereteinket is jelentõsen gazdagítják, mert az Esterházyak uradalomszervezõ tevékenységének köszönhetõen 1727 után kiépített birtok-együttes gazdasági-igazgatási központja több mint két évszázadig Tata volt.16 Az utolsó kötet méltó befejezése az annaleseknek, mivel az elõzõekhez hasonlóan jelentõs új tudományos kutatási eredmények sorát vonultatja fel. Ezzel gazdagítva a jövõben megírandó új szemléletû és új szempont-rendszerrel bõvülõ várostörténeti monográfia elõmunkálatait, egyúttal kijelöli a további kutatások irányait. Mindez elmondható, ha az egyes kötetek tekintetében nem is egyenlõ mértékben, a sorozat egészérõl. Az annalesekben a városi, és annak határain kívül keletkezett, de ide vonatkoztatható jelentõs tudományos eredmények kerültek bemutatásra. A történettudományi és határ-területi kutatások lényegi megállapításainak részletes elemzése, egymás mellé illesztése, összegzése jó alapot szolgáltat egy más formában, más kiadóval, a helyi múzeum keretén belül folytatódó-hagyományõrzõ-, a város történetét feldolgozó új sorozat koncepciójához és 14
U. ott 93–114.
15
Griff karddal és rózsával. Az Esterházy család története. Tudományos Elõadássorozat az Esterházy család történetérõl: Tata, 1998–2007. Tata, 2014. 346 p. (Annales Tataienses 7.) v.ö. 6. sz. jegyzet. Talán nem véletlen, hogy az újabb kori várossá nyilvánítás 60. évfordulójának évében jelenhetett meg. Fülöp Éva, a családtörténet kutatója kapott felkérést a várostól a sorozat megszervezésére. Ifj. Gyüszi Lászlóval a Mecénás kuratórium tagságukat felhasználva, a szerény anyagiakat az évek során innen biztosították. Michl József polgármester úr döntése volt, hogy ennek az utóbbi 10 éves sorozatnak az egybegyûjtött elõadásai az Annales záróköteteként jelenjenek meg. Sajnos, az alapítványt a város megszüntette. 16
v. ö. 8. sz. jegyzet.
megjelentetéséhez. Ezáltal a folytatás, új sorozat (?) is követi és szolgálja az 1998-ban csak részben kitûzhetõ célt. Ami nem más, mint egy új-, részletes feldolgozásokon alapuló -, az akkori ismeretanyagot teljességében szintetizáló várostörténeti monográfia megalkotása. Horváth Géza
Könyv a 100 éves szõnyi kastélyról Hiánypótló, helytörténeti munka jelent meg a centenáriumi évforduló alkalmából a szõnyi SolymosyGyürky kastélyról, a komáromi Klapka György Múzeum katalógusai sorozatban. Lakókörnyezetünk épített örökségeinek a számbavételekor ma már nélkülözhetetlen feladat az egykor szebb napokat megélt kastélyok, nemesi kúriák leírása, építéseinek, építtetõinek és lakóinak tudományos igényû vizsgálata (lásd a népszerû Magyar Kastélylexikon sorozatot). A Dunával párhuzamosan futó Hegyeshalom-Budapest vasútvonal és az 1-es számú fõút mellett hosszan elnyúló Szõny település 1977 óta Komáromhoz tartozik. Neve elsõsorban a területén elõkerült jelentékeny római kori településrõl, Brigetio-ról ismert, amely Európa szerte számon tartott lelõhely, immár 150 esztendeje. Az éppen itt feltárt freskó maradvány és annak szépen restaurált központi, Andromédát és Pegazost ábrázoló jelenete alkotja a fiatal, – csupán 1965-ben létrehozott – múzeum legfõbb látványosságát. A kiadvány írói, szerkesztõi közel másfél éven keresztül feltáró adatgyûjtést végeztek, hogy a jelenleg kórházként használt épületrõl minél több információ napvilágra kerüljön. Az Elõszóból megtudható, hogy egy kutatócsoport végezte a gyûjtést, ami alatt nemcsak az elsõdleges információforrásnak számító levéltári, könyvészeti, valamint sajtóanyagok átnézésére került sor, hanem nyilvános felhívásokban, hirdetésekben kérték az emberek segítségét. És nem hiába! De éltek az internetes adathalászattal és az egykori tulajdonosok, valamint az ott dolgozók leszármazottainak a feltérképezésével is. A kutatás e sokirányú módszere eredményesnek bizonyult, ezt már a könyv fényképanyag-gazdagságán is jól leszûrhetõ, a név szerint felsorolt adatközlõk száma a 150-et is meghaladja. Már az-az érzése az olvasónak, hogy az archív fotók bõsége a kötet élvezhetõségét, a kiadvány átláthatóságát veszélyezteti. Ráadásul a fényképek minõsége is hullámzóan változik és talán a képszerkesztés koncepcióját is jobban át kellett volna gondolni, vagy csak több idõt szánni rá. Mindenesetre örömteli volt látni, hogy a kastély viszonylag épen maradt tükrös dísztermében sikerült egy kis kamrakiállítást is felállítani a könyvbemutatóval egyidõben, amin látható volt néhány eredeti berendezési tárgy, bútordarab, evõeszköz, címeres tányér, tervrajz, fénykép, amiket a felhívásra jelentkezõk mentettek meg az utókornak. A könyv elsõ és egyben leghosszabb fejezete a Családtörténet címet viseli. Itt kerültek bemutatásra mindazok a személyek, akiknek a sorsa tartósan vagy csak érintõlegesen, de összekapcsolódott a kastély történetével, építtetõként és lakóként egyaránt. A bemutatás a Zichy családdal kezdõdik, akik ugyan nem kapcsolódnak közvetlenül a mai kastélyhoz, de mint a szõnyi uradalom, – az egykori királyi, majd a komáromi várkapitányi birtok – megszerzõi, közel két és fél évszázadon át tartó aktív jelenlétükkel, jelentõs mértékben befolyásolták a település arculatának a kialakulását. Az õ nevükhöz kötõdött a kastély elõdjének tekinthetõ régi kúria, a barokk magtár, a kastély parkjában ma is álló monumentá-
lis Szentháromság-szobor és a vele szemben álló barokk plébániatemplom felépítése. Mindegyik az 1763-as nagy komáromi földrengés után épült, aminek pusztító erejét jól jelezte, hogy bár a rengések epicentruma a Duna bal parti Komárom (Rév-Komárom), vagyis a megyeszékhely alatt volt, de még a tõle kilométerekkel távolabb lévõ Szõny régi temploma is szinte teljesen összedõlt. További érdekessége a XVIII. század végi templomnak, hogy annak az északi és nyugati falában befalazott ágyúgolyók emlékeztetnek 1849-re, a közelben dúló, igen súlyos harcokra. Az alapos és részletgazdag, az átlagos szócikkeknél jóval többet nyújtó életrajzi írások közül kiemelkedik kettõ, az utolsó Zichy leszármazott és az új kastélyt felépíttetõ Solymosy Irmáé. Vásonkeõy Imre, Zichy János gróf és György Erzsébet szobalány kapcsolatából született 1858-ban, apjától örökölte annak egyik nemesi elõnevét. Az öreg gróf végrendeletében törvénytelen gyermekét tette meg örökösévé, amit a korszak „szokásai” szerint családi botrány, évekig húzódó per és nagy várakozás kísért. Végül nagykorúságával, 1882-ben lépett az örökség birtokába, amivel egy csapásra Komárom megye leggazdagabb birtokosává vált. Azonnal a sajtó és a helyi közvélemény központi figyelmébe került. Hamarosan kiderült róla, hogy igen mûvelt és a közügyek iránt érdeklõdõ ember, aki viszont a birtokkal és a gazdagsággal már ügyetlenül bánik. Szõnybõl származó antik régészeti gyûjteményébõl gyarapította a Magyar Nemzeti Múzeumot, valamint a Komárom vármegyei és Komárom városi Történeti és Régészeti Egyletet is, ez utóbbinak egyben alapító tagja is volt (ez az egyesület volt a mai szlovákiai Komárom múzeumának, a Duna Menti Múzeumnak az õse). Számtalan építkezést és szociális vonatkozású kezdeményezést támogatott anyagilag, pl. a tûzoltóságot, iskolákat, templomfelújítást. A birtok azonban hamarosan inkább hiteleket és tartozásokat, mintsem jövedelmet termelt. Maradt hát a gazdag mennyasszonyban való kiútkeresés, azonban a gazdag budapesti textilkereskedõi hozomány sem tudta már megállítani a lavinát. 1887. január 2-án, esküvõje másnapján pisztollyal vetett véget életének az ifjú gróf. A tragikus esemény még az ún. régi kúriában történt. Özvegye gyorsan túladott a teljes szõnyi birtokon, így zárult le egy hosszú korszak, a Zichyek idõszaka a falu életében. Vétel útján, egymillió forintért lelt új gazdára a birtok, báró Solymosy László személyében, aki akkoriban már több nyugat-dunántúli birtok tulajdonosa volt és kiváló gazdálkodó hírében állt. Karrierjét még Fertõdön, a herceg Esterházy birtokok jószágkormányzójaként alapozta meg, befektetési célú birtokvásárlásainak a száma egyre gyarapodott az országban: Erdélyben és Nógrádban is szert tett érdekeltségekre, valamint értékes ménesekre. Életrajzírója megemlít egy szõnyi anekdotát, ahol amúgy kevés idõt töltött a fukarságáról híres báró. Történt egyszer, hogy bankókkal teli pénztárcáját véletlenül kiejtette a magtár megnézésekor, amit a magtáros csak azután talált meg, mikor az uraság már elment. Mikor visszaadta a gazdának, abban reménykedett, hogy jutalmat kap érte, de csak egy ezüst 20 krajcárost kapott azzal a megjegyzéssel, hogy: „Vegyen rajta kendermagot!” Vagyis akassza fel magát! Halálát követõen értékes birtokai közül a szõnyit lánya, Solymosy Irma Olga örökölte, aki épp ezekben az években vált el férjétõl, gróf Gyürky Viktortól (ezért került az õ címere is a kastély homlokzatára). Az elvált asszony a gazdaságát maga irányította, ezért 1906-ban
77
véglegesen Szõnybe költözött, ahol hamarosan egy reprezentatív új kastély felépítését határozta el. Az 1911-ben elkezdett munkákat 1913 elején fejezték be, a báli szezonnak már az új kastély adott otthont. A bárónõ meghatározó figurája lett a településnek és a közeli Komáromnak. Nagy mecénás hírében állt, rendbehozatta az 1849. július 2-i ácsi csata emlékmûvét, támogatta az elsõ világháborúban a komáromi katonakórház sebesültjeit, a háború után pedig földjeibõl házhelyeket osztott ki a rászorulóknak. A kezdeti jó viszony azonban nem tartott sokáig. Egyre több lett a viszály és a pereskedés a bárónõ és a község között. Fiával is haragban állt, mivel az polgár lányt vett feleségül, még a kastélyából is kitiltotta õt. Végül oda fajultak a dolgok, hogy a fia csak úgy tudta megállásra és beszélgetésre kényszeríteni konok anyját, hogy elõtte kilõtte autójának a kerekét. A szõnyi birtokon úgy látszik rossz szellem ült, mert a szerzõ szerint a bárónõ szenvedélyes kártyás hírében állt, de végül egészen haláláig, 1942-ig lakta a kastélyt és vezette a birtokot. A kötet szerkesztõi ezután sorra számba vették a gyerekeket és az unokákat az elsõ és a második férjétõl származókkal egyetemben. Az õ sorsuk 1945 után általában az emigrációba vezetett, fõként Amerikába, az itthon maradottak osztályrésze pedig a kitelepítés lett. Az érdekes, ámbár szerteágazó személyes történeteket rengeteg családi-, társasági-, gazdasági- és háborús fénykép teszi színessé. A következõ fontos fejezet már magáról a kastélyról és a parkról szól. Elõször itt is a Zichy család építkezéseit veszik a szerzõk górcsõ alá, mármint azt a keveset, amit a régi, ma már nem létezõ kúriáról tudni lehet. Majd következik az új, látványos, U alakú neobarokk kastély. Az 1911-ben, két féle változatban elkészített terveket Ferdinand Fellner és Hermann Helmer építészpáros jegyezték, akiknek népszerû bécsi irodája tervezte számos magyarországi, monarchiabéli és kelet-európai város színházát, köztük a pesti Vígszínházat is. A magánmegrendelésre tervezett szõnyi kastély a kötet összeállítóinak az ismerete szerint Magyarországon egyedülinek számított, de annak számított modernsége és korszerû felszereltsége is, ugyanis az épület telefonnal, villanyvilágítással, víz- és szennyvízvezetékkel, valamint központi fûtéssel is el volt látva. Az építkezés furcsasága volt, hogy bár a kivitelezést egy komáromi építész irányította, a munkások már kivétel nélkül németek voltak, sõt még az építkezési anyagot is Bécsbõl hozatták, a komáromiak nemtetszésétõl kísérve. (Megjegyezendõ,
hogy ezzel egy idõben, Komárom belvárosában zajlott a Kultúrpalota építése. A helyi civil egyesületek adománygyûjtésébõl, valamint a város és a budapesti kulturális kormányzat támogatásából épülõ új múzeumi-, könyvtári- és városi levéltár épületén kizárólag helyi iparosok és mesteremberek dolgoztak, méghozzá rekord gyorsasággal.) Külön alfejezet tekinti át a kastélybelsõt, bár az eredeti terekrõl kevés adat maradt fenn, de a kastély egykori dolgozóinak az elmondásából, valamint a grófné részletes hagyatékából jól rekonstruálható a szobák beosztása és berendezési tárgyaik is ismertek. A 65 helyiség közül a reprezentatív termek, a bálterem és a grófi család lakosztályai a magasföldszinten, a vendégszobák és a cselédség szobái pedig a manzárdszinten helyezkedtek el. A terasz alatt pedig szénatároló és raktár kapott helyet. A berendezési tárgyak már 1944 õszétõl fogyatkozni kezdtek, mivel néhány cselédet ezekkel fizettek ki, majd jött a menekülés a közeledõ front elõl Ausztriába, végül a maradékot az orosz katonák és a környékbeliek hordták el. Az üresen hagyott kastélyt kórházi célokra 1945 szeptemberében államosították, amit a Duna túloldaláról, a rév-komáromi kórházból elõzött magyar orvosokkal igyekeztek berendezni, sõt rendõri segítséggel igyekeztek összegyûjteni a széthordott berendezési tárgyakat. De hogy végül a visszaszolgáltatott étkészletek, ágynemûk és egyebek a kórházba kerültek-e, az kérdéses. A tárgyalt fejezetet az 1940-es években készített szobabelsõ fotók teszik teljessé. A kiadvány ezután a kastély és az uradalmak dolgozóiról összeállított szócikkekkel folytatódik, majd az egész lezárásaként gazdag jegyzetapparátus következik. A történetnek azonban ezzel még nincs vége, mivel egy újabb fejezet a kastély kórházi múltját foglalja össze. A téma kétségkívül fontos, csupán ismét a szerkesztést kell kifogásolnunk, mivel az egész fejezet úgy lóg a kiadvány végén, mintha a cikket utólagosan illesztették volna a már lezárt könyvhöz. A kisebb hibák ellenére a könyv nagyívû, remek csapatmunka, ami közelebb viszi az olvasót szûkebb lakókörnyezetének minél teljesebb megismeréséhez. (A 100 éve épült barokk álom. A szõnyi SolymosyGyürky kastély története. Szerk.: Rabi Lenke, Számadó Emese, Turi Zsolt. A Komáromi Klapka György Múzeum katalógusai XIX. Komárom. 2013. 203 p.) Balahó Zoltán
Honismereti Bibliográfia Válogatás Bács-Kiskun megye honismereti irodalmából 2010–2013 A Bácsalmási Gazdaság hatvan éve 1949–2009. Szerk.: Szénásiné Harton Edit. Bácsalmási Agráripari Zrt. Baja 2010. 200 old. Balázs Réka – Kustár Rozália: Halmok az évszázadok sodrában: halmok-hegyek-várak a Duna-Tisza közén. Kiskunsági Nemzeti Park Alapítvány. Kecskemét 2012. 64 old. Balogh Levente: A Szentkirályi-titok [magyar siker a multik világában]. Szentkirályi Ásványvíz Kft. Kecskemét 2011. 199 old. Balogh Mihály: A költõ és a város: Petõfi Sándor Kunszentmiklóson. Kunszentmiklós Város Önkormány-
78
zata – Bakér Mente Egyesület. Kunszentmiklós 2012. 152 old. Bácsország. Vajdasági honismereti szemle. Szerk.: Dévavári Beszédes Valéria. Kiadja a Bácsország Vajdasági Honismereti Társaság. Szabadka 2013. 3. 96 old. – A tartalomból: Vukman Péter: Lazar Brankov emigrálása és magyarországi emigrációszervezõ tevékenysége (1948–49); Szõke Anna: A Gyöngyösbokrétáról sokadszor; Szabó Kocsis Zsuzsanna: Bodor Anikó emlékére; Bodor Anikó: Az 1998-ban megrendezett péterrévei Durindóról általában; Szõke Anna: Odatesszük magunkat – mélyinterjú Patyerek Csaba néptáncossal; Szerda
András: „Vityillók voltak! Ezt írd fel, nehogy elfelejtsd! Azaz, hogy lehet citerával vityillót csinálni?; Beszédes Valéria: Népviselet, magyar ruha, szemantika; Sebõk Valéria: A fonott csipke felfedezése; Fábián Borbála: Egy gombosi vízimolnár emlékei; Fekete J. József: „Itt élni és meghalni” Herczeg János Zsomborról; Horváth Futó Hargita: A lokalitás kontextusai – Gion Nándor mitizált írói világa; Hicsik Dóra: Kosztolányi-talány; Káich Katalin: A XVIII. szd-i iskolai színjátszásról; Kunkin Zsuzsanna: Százötven éve született Herczeg Ferenc; Czékus Géza: Fás szárú növények Szabadka városközpontjában; Gál Zoltán: A cimbalom atyjának nevezték: Allaga Géza halálának 100. évfordulójára; Pekár Tibor: Lányi Ernõ Szabadkán; Zsoldos Ferenc: A turul szerepe a magyar történelemben; Ricz Péter: Emlékezés Szekeres Lászlóra, a Bácsország elsõ szerkesztõjére; Gerlovics Szilveszter: Egy évezred magyar pénzei: Péter (1038–1041, 1044–1046); Bodor Anikó – Németh István: Magyarszentmihályi fúvószenekar; Beszédes Valéria: A temerini tájház. Bácsország. Vajdasági honismereti szemle. Fõszerk.: Dévavári Beszédes Valéria. Kiadja a Bácsország Vajdasági Honismereti Társaság. Szabadka 2013. 4. 134 old. – A tartalomból: Huzsvár László: Gyertyatartók és a Gyertya; Duranci, Bela: A szabadkai szecesszió – alig százéves!; Ricz Péter: Gondolatok két középkori emlék(együttes)ünk [bácsi lovagvár, aracsi romtemplom]; Papatinus István: Vér – Tanúk – Akikért nem szól a harang; Szõke Anna: A biztos pont; Kovács Csaba: A milánói ediktum 1700 éves jubileuma; Bánhidy Vajk: A pannóniai ókereszténység kialakulása; Mészáros Zoltán: Középkor, Délvidék, Szent Korona; Cseh Valentin: Bolgárfehérvár [utóbb Nándorfehérvár] elfoglalása 1071-ben; Szabó Zsombor: A kettõs déli végvári vonal – különös tekintettel a Duna alsó szakaszára; A. Sajti Enikõ: A Délvidék visszacsatolása (1941–1944); Valastyán Balázs: A bukovinai székelyek letelepítése a Bácskában a Földmûvelésügyi Minisztérium dokumentumainak tükrében (1941); Rajsli Ilona: Szókincsvadászat a Huszita Biblia szövegvilágában; Rokay Zoltán: Hippokratész és Jézus szolgálatában – Dr. Kiss György, Szabadka szemorvosa és lelkipásztor sógora; Kónya Sándor: Jézus rózsafa keresztje – egy legendaballada vajdasági változatai; Kovács Csaba: A búcsújárástól a vallási turizmusig; Korhecz Papp Zsuzsanna: A kalocsai-csébi Nagyboldogasszony-fõoltárképek; Csáky S. Piroska: Magyar szentek nyomában – Szent Erzsébet ábrázolások Vajdaságban; Székely Gábor: Szent István kultuszának emlékei Kecskeméten; Czékus Géza: A Szabadkai egyházmegye templomi betlehemei; Lovra Éva: Változások és változtatások a topolyai Sarlós Boldogasszony-templom építése során; Tóth Vilmos: Mûszaki leírás a zentai emléktemplom vázlattervéhez; Biacsi Karolina: A horgosi Nepomuki Szent János-kõszobor újjászületésérõl; Paraczky László: A szenttamási Szentháromság-szobor rövid története; Szlávics Károly: A csonoplyai kálvária; Csúszó Dezsõ: A bajmoki és a felsõtavankúti kápolna; Lovra Éva: Zsinagógaépítészet Kelet-Közép-Európában 1782–1944; V. Székely György: Árpád-kori falu rekonstrukciója Tiszaalpáron; Gerlovics Szilveszter: Egy évezred magyar pénzei: I. András (1046 – 1060); Dévavári Beszédes Valéria: Az eleméri Szent Ágoston katolikus templom; Raffay Judit: Krepp-papírból készített karácsonyi angyalkák. Bereznai Zsuzsanna – Nagy Czirok László: A hajdani halasi nép humora. Thorma János Múzeum könyvei 33. Thorma János Múzeum. Kiskunhalas 2011. 160 old.
Bereznai Zsuzsanna – Schõn Mária: A hajósi sváb parasztság mentalitása. Hajós Város Önkormányzata. Hajós 2013. 102 old. Brachinger Tamás: Helyi közösségek és helyi hatalom egy hazai középvárosban. Értekezések, tudományos dolgozatok: Eötvös József Fõiskola 7. Eötvös József Fõiskola. Baja 2010. 201 old. Cumania 25. A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének évkönyve. Szerk.: Bárth János. Kecskemét 2010. 384 old. – A tartalomból: IványosiSzabó Tibor: A mezõvárosi autonómia formálódása Kecskeméten a 16–17. szd.-ban; Wicker Erika: A 17. szd.-i adai kincslelet gyûrûi; Bereznai Zsuzsanna – Mészáros Márta: Kiskunfélegyháza népi táplálkozáskultúrája: 19–21. szd.; Schõn Mária: Hiedelemlények a hajósi svábok emlékezetében. Cumania 26. A Kecskeméti Katona József Múzeum évkönyve. Szerk.: Wicker Erika és Bárth János. Kecskeméti Katona József Múzeum. Kecskemét 2013. 304 old. – A tartalomból: Knipl István: Hajós régészeti topográfiája; Mészáros Mónika: Szarmata temetkezések a stratégiai MOL-gázvezeték Bács-Kiskun megyei szakaszán; Marcsik Antónia: Kiskunfélegyháza környéki szarmata lelõhelyek humán csontváz-anyagának rövid jellemzése; Wicker Erika: Szárnyékok, karámok és kutak egy Árpád-kori állattartó területen: Petõfiszállás, M5-ös autópálya 123–124. km; V. Székely György: Elfeledett Árpád-kori éremleletek a Duna-Tisza közén; Wicker Erika: Egy dunántúli 16. szd-i kincslelet délvidéki és balkáni kapcsolatai; Bereznai Zsuzsanna – Schön Mária : A bor a hajósi sváb hagyományos népéletben: 20. szd. elsõ fele; Mészáros Márta: Süteménysütési szokások változásai a 20. szd.-i Hajóson: Az 1930-as évektõl – három generáció tükrében; Merinu Éva: A zsidó családoknál szolgáló hajósi sváb cselédlányok életkörülményei a 20. szd. elsõ felében; Kürti László: Lakodalmak, võfélyek és võfélykönyvek a Felsõ-Kiskunságban; Romsics Imre: Kalocsa II. világháborús áldozatainak katasztere; Sümegi György: Járitz Józsa a Kecskeméti Mûvésztelepen. Csík Antal: Együtt megélt történelem. 56-os Történelmi Alapítvány. Kiskunmajsa 2012. 120 old. A darázskõ: talpalatnyi kõ: elveszett emlékeink nyomában = Honeycomb rock = Ritski krecnjak: Rock under our feet: in the trail of our lost treasures: u stopama izgubljenih secanja. Szerk.: Kustár Rozália és Balázs Réka. Kiskunsági Nemzeti Park Ig. Kecskemét 2013. 182 old. Dusnok története és néprajza. Szerk.: Bárth János. Dusnok Községi Polgármesteri Hivatal. Dusnok 2010. 515 old. „Festõ, élsz eképpen”: 125 éve született Holló László Kossuth- és Munkácsy-díjas festõmûvész: 50 éves a kiskunfélegyházi Holló László képzõmûvész kör. Szerk.: Mészáros Márta. Kiskunfélegyházi Képzõ- és Iparmûvészeti Egyesület – Kiskun Múzeum Baráti Köre. Kiskunfélegyháza 2012. 70 old. Forczek Zoltán: Szank története. Szerk.: Szakál Aurél. Szank Község Önkormányzata. Szank 2013. 483 old. Gila János: Az ezerarcú megye iskolán kívüli mûvelõdéstörténete a kezdetektõl 1975-ig. Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó. Bp. 2013. 735 old. Hajagos Csaba: „Készen van a tornyos templom. Dicsértessék a Jézus!”: a nyárlõrinci katolikus templom felszentelésének 75. évfordulója. Dr. Esiobu Anayo Augustus kiadása. 2013. 45 old.
79
Heltai Nándor: A szeretnivaló klub: a Kecskeméti Testedzõ Egyesület elsõ száz éve. Univer-KTE Kft. Kecskemét 2011. 209 old. Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltára: az I. kötet latin nyelvû okleveleinek magyar fordítása. Szerk.: Péterné Fehér Mária. Kecskeméti Örökség Könyvek 1. Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány. Kecskemét 2011. 96 old. Horváth Zoltán – Nothof Éva: Madaras község története III.: 1920–1945. [Apolló Média]. Madaras 2013. 595 old. Isten áldásával...: 150 éves a kecskeméti evangélikus templom. Szerk.: Kis János és Hulej Enikõ. Kecskeméti Evangélikus Egyházközség. Kecskemét 2013. 63 old. Kapus Béláné: Petõfi nyomában jártak. Félegyházi Petõfi-kutatók. Kiskunfélegyházi Móra Ferenc Közmûvelõdési Egyesület. Kiskunfélegyháza 2011. 79 old. Kecskemét „aranykora”: Kada Elek a városfejlesztõ polgármester. Szerk.: Péterné Fehér Mária. Kecskeméti Örökség Könyvek 3. Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány. Kecskemét 2013. 319 old.– A tartalomból: Péterné Fehér Mária: Kada Elek útja a kecskeméti polgármesteri székig; Hlbocsányi Norbert; Péterné Fehér Mária: Kada Elek szerepe Kecskemét gazdasági életének 20. szd. eleji megerõsödésében; Székelyné Kõrösi Ilona: Oktatás és kultúra Kecskeméten a 19. és 20. szd. fordulóján; Sümegi György: A városépítõ Kada Elek; Somogyvári Ágnes: Kada Elek régészeti munkássága; Tuza Gábor: Kada Elek irodalmi munkái és néprajzi látásmódja; Kemény János: Kada Elek intézkedései a földrengés okozta károk enyhítésére; Anekdoták Kada Elekrõl. Ki kicsoda Kecskeméten 2013. Szerk.: Varga Géza. PART Produkció. Kecskemét 2013. 159 old. Koszta László: A kalocsai érseki tartomány kialakulása. Thesaurus historiae ecclesiasticae in Universitate Quinqueecclesiensi 2. Pécsi Törttud. Kult. Egyes. Pécs 2013. 150 old. Kothencz Kelemen: Kovácsok kézjegye: a sükösdi kovácsmesterek munkavégzése és kapcsolatrendszere a 19. szd. elsõ felében. Monumenta muzeologica 4. Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet. Kecskemét 2012. 372 old. Lovas Dániel: Kecskemét régen és ma = Kecskemét früher und heute = Kecskemét in the past and today. Kecskeméti Lapok Kft. Kecskemét 2012. 143 old. Mándics Mihály: Bunyevácok és a tambura = Bunjevci i tambura. Csávolyi Horvát Kisebbségi Önkormányzat. Csávoly 2010. 174 old. Mándics Mihály: Csávolyi urbárium 1772. Szerzõ. Csávoly 2013. 136 old. Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében 2008/2009. Szerk.: Bánkiné Molnár Erzsébet. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete. Kecskemét 2010. 211 old. A tartalomból: Székelyné Kõrösi Ilona: A kecskeméti Szabó-testvérek felvételei az 1930-as–1940-es évekbõl; V. Székely György: Archaeologia Cumanica; V. Székely György: A Kiskun Múzeum numizmatikai gyûjteménye; Kothencz Kelemen: Bortároló építmények és díszesebb eszközeik Bács-Kiskun megyében; Somogyvári Ágnes: Kada Elek régészeti munkássága; Czickné Frank Mária: Az Éber-emlékház könyvkincsei; Kothencz Kelemen: Életút-állomások: Egy felsõszentiváni asszony lakóhely-változásai; Kollárné Éber Orsolya: Egy festõ – egy század: Tisztelgés a 100 éve született ifj. Éber Sándor elõtt; Gyarmati Andrea: Halasiak az 1848–49-es szabadságharcban; Szakál
80
Aurél: Kiskunhalas anno: 1850–1950; Kovács Zita: A kortárs lehetõsége és felelõssége: Miskolczy Ferenc a bajai múzeumalapító, gyûjteménygyarapító festõ; Mészáros Ágnes: Lóránd Nándor munkássága; Kelemen Áron: Muzeológus – fényképezõgéppel; Bereznai Zsuzsanna – Schön Mária: A népszokások tárgyai hajósi sváboknál; Bereznai Zsuzsanna: Schön Mária, a hajósi néprajzi gyûjtõ: 26 év kutatási eredményei; Mészáros Márta: Szabó Kálmán, a Kiskun Múzeum támogatója; Merinu Éva: Szállítás emberi erõvel a Duna-Tisza közén; Bánkiné Molnár Erzsébet: Száz éve született Lükõ Gábor a tudós muzeológus; Kovács Zita: Szolgálni Bajára szegõdött: Dömötör János emlékezete; Kalmár Ágnes: Zorkóczy Klára babakészítõ mûhelye. Novok Rostás László: Iskolánk, diákjaink múltja, jelene, jövõje Mélykúton. Mélykút Község Önkormányzata. Mélykút 2011. 304 old. Péterné Fehér Mária: Híres német családok Kecskeméten 1. = Berühmte Deutsche Familien in Kecskemét 1. Kecskemét MJV Német Települési Nemzetiségi Önkormányzata kiadványai 3. Kecskeméti Német Települési Nemzetiségi Önkormányzat. Kecskemét 2013. 203. old. Podhorányi Zsolt: Mesélõ délvidéki kastélyok: mágnások a Bácskában és a Bánságban 1700–1920. Szobek Bt. – Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet. Bp. – Zenta 2011. 279 old. Rádi József: Kalocsán – Gemencrõl: a Kalocsai Érseki Uradalom erdõ- és vadgazdálkodásának története az 1700-as évek végétõl 1945-ig. Pro-Invest Kft. Dunakeszi 2012. 599 old. Sövény Mihály: Bácsalmási birtokosok: helytörténeti tanulmányok. Szerk.: Kiss Pál. Bácsalmási könyvek 3. Navigátor. Bp. 2012. 170 old. Sövény Mihály: Bácsalmás családkönyve 1740– 1826: Kunbaja és Mateovics pusztával, a német családok nélkül. OOK-Press. Bácsalmás 2013. 601 old. Suba György: Bács-Kiskun megye érdekességei: irodalmi, történelmi és kulturális emlékhelyek. Szerzõ. Kiskõrös 2012. 399 old. Székely Gábor: Királyok imádása: jelenet egy kecskeméti mézeskalácsformán. Károli Gáspár Református Egyetem. Bp. 2010. 237–260. old. (Kny a Studia Caroliensia 2010/3–4. számából.) Szénásiné Harton Edit: Bácsalmási közelmúlt. Helytörténeti tanulmányok. Szerk.: Kiss Pál. Bácsalmási könyvek 4. Navigátor. Bp. 2013. 139 old. Szilágyi Zsolt: Homokváros. Kecskemét történeti földrajzi látószögek metszetében. Kecskeméti Örökség Könyvek 2. Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány. Kecskemét 2012. 188 old. Szûcs Gábor: Petõfi halála: Fehéregyháza, 1849. július 31. Corvina. 2011. 75 old. Tanács István: A rózsák faluja: Felsõszentiván 1972–2012: a rendszerváltozás története a háztájitól a közmunkáig. Felsõszentiváni Önkormányzat. Felsõszentiván 2013. 432 old. Tetézi Lajos: Izsák város története. Izsák Város Önkormányzata. Izsák 2012. 296 old. Tiszaugi Szabó Tamás: Vitézekrõl (nemcsak) vitézeknek. Szerzõi. 2012 [2011]. 392 old. Végsõ István: Kunfehértó régen és ma. Szerk.: Szakál Aurél. Kunfehértó Község Önkormányzata. Kunfehértó 2013. 192 old. Zorn Antal: Fejezetek Katymár iskola- és oktatástörténetébõl. Argumentum. Bp. 2013. 168 old. Összeállította: Egyediné Gál Erika
Képek a kecskeméti Országos Honismereti Akadémiáról (Mándli Gyula felvételei)
460 Ft EMBERI ERÕFORRÁS TÁMOGATÁSKEZELÕ
Budapest festõje, Berkes Antal
A Klotild-paloták (olaj, vászon, Virág Judit Galéria)
Lövölde tér (olaj, vászon, Kieselbach Galéria)
