2013/2
HONISMERET A HONISMERETI SZÖVETSÉG FOLYÓIRATA
XLI. ÉVFOLYAM
HONISMERET
XLI. évfolyam • 2. szám 2013. április Kiadja a HONISMERETI SZÖVETSÉG Szerkesztõbizottság: ANDRÁSFALVY BERTALAN BARTHA ÉVA DEBRECZENI-DROPPÁN BÉLA FEHÉR JÓZSEF GÁLNÉ JÁGER MÁRTA HALÁSZ PÉTER HÁLA JÓZSEF KOVÁTS DÁNIEL SEBESTYÉN KÁLMÁN SZABÓ FERENC SZÉKELY ANDRÁS BERTALAN TOLNAY GÁBOR ZIKA KLÁRA Szerkeszti: SELMECZI KOVÁCS ATTILA • Szerkesztõség: Budapest V., Magyar u. 40. Levelezési cím: 1370 Budapest, Pf. 364 Tel/fax: 36-1-327-7761 Internetes elérési cím: www.honismeret.hu INDEX 25387 E-mail:
[email protected] [email protected] Megjelenik a Emberi Erõforrások Minisztériuma a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Nemzeti Múzeum támogatásával. Elõfizetési díj egy évre 1980 Ft, fél évre 990 Ft, az egyes számok ára 460 Ft. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletága 1008 Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ valamennyi postán, kézbesítõknél a 11991102-02102799 számlán, e-mailen:
[email protected], faxon: 303-3440. További információ: 06 80/444-444 • Olvasószerkesztõ: Balahó Zoltán • Nyomdai munkák: Opticult Bt. (Kovács Gyula), mondAT Kft. ISSN 0324-7627 (nyomtatott) ISSN 1588-0672 (online)
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI Adorján Boglárka tanuló, Garay János Gimnázium, Szekszárd Bartha Éva, a Honismereti Szövetség titkára, Budapest Bella Pscherhoffer Zoltán tanuló, Arad Bihari Puhl Levente festõmûvész, Siófok Bodó Ákos fotós, operatõr, Dombóvár Borka Elly múzeumbarát tudósító, Budapest Boros Edina tanuló, Ady Endre Líceum, Nagyvárad Cs. Varga István dr. habil. irodalomtörténész professzor, ELTE BTK Danis Tamás dr. ny. tanár, helytörténész, Rimaszombat Dukrét Géza ny. tanár, Nagyvárad Fábián Margit ny. tanárnõ, Érd Fábián Regina tanuló, Karolina Gimnázium, Szeged Fehér Tamás geológus, Vác Ferencz Gyõzõ újságíró, Zalaegerszeg Fülöp László dr. CSc. ny. fõiskolai tanár, Kaposvár Halász Péter ny. fõtanácsos, Gyimesközéplok Hála József dr. etnográfus, Budapest Kaczián János ny. levéltári fõtanácsos, Szekszárd Késmárky István dr. geofizikus, Budapest M. Lovas Krisztina fõmuzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum Matyikó Sebestyén József költõ, író, Siófok Merényi-Metzger Gábor dr. PhD. történész, Gyula Nagypál Szabolcs teológus és jogász, egyetemi adjunktus ELTE Polgárdy Géza dr. jogász, újságíró, Budapest Presztóczki Zoltán levéltáros, Hódmezõvásárhely Sebestyén Kálmán dr. CSc. történész, Budapest Selmeczi Kovács Ádám tájegységvezetõ, Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Esztergom Selmeczi Kovács Attila dr. DSc. egyetemi tanár, ELTE Simor Ferenc dr. ny. országos fõállatorvos, Siklós Stockné Horváth Mária ny. történész, könyvtáros, Budapest Szecskó Károly történész, ny. levéltáros, Eger Székelyné Forintos Judit könyvtáros, Miskolc Szeredi Pál történész, mestertanár, Pilisszentkereszt Szilágyi Péter építõ mérnök, a Magyar Bajusz Társaság alapító tagja és ügyvivõje Szûcs Brigitta néprajz szakos egyetemi hallgató, Szeged Vasvári Zoltán mûvelõdéstörténész, Erdõkertes Veres Anita tanuló, Dobó István Gimnázium, Eger A címlapon: Szentpétery István hagyományõrzõ koronaõr, kétszeres magyar bajuszkirály (Szilágyi Péter felvétele)
TARTALOM
ÉVFORDULÓK Kétszázötven éve született Pethe Ferenc (Selmeczi Kovács Attila)..................................................... Emlékezés Szeremlei Sámuelre, Hódmezõvásárhely történetírójára (Presztóczki Zoltán) ................. Megemlékezés a 125 éve született Marjalaki Kiss Lajosról (Székelyné Forintos Judit)..................... A politika mestere. Száz éve született Kovács Imre (Szeredi Pál) ......................................................
3 5 6 7
ISKOLA ÉS HONISMERET Kalotaszeg iskolázása Trianon elõtt és után (Sebestyén Kálmán) ....................................................... 11 A kötelezõ állami elemi népiskola megszületése (Vasvári Zoltán) ..................................................... 13 EMLÉKHELYEK Wesselényi Ferenc krakkói síremléke (Merényi-Metzger Gábor)....................................................... 16 TERMÉS A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt I. (1867–1890) (M. Lovas Krisztina) .................................................................................................................... A Kerecsényi-családról (Fülöp László) ............................................................................................... Kérdések a váci Kálvária kapcsán (Fehér Tamás)............................................................................... A Baradla barlang elsõ tudományos feltárója. Emlékezés Vass Imrére (Polgárdy Géza) ................... Egy rimaszombati tánc- és illemtanár dinasztia (Danis Tamás).......................................................... Ki volt az „Arany ember” és a „Tengerszemû hölgy”? (Késmárky István)......................................... „Mert nem csak szõr a magyar bajusz”. Kis magyar bajusz-honismeret (Szilágyi Péter) ..................
18 22 24 26 28 30 33
ZSENGE TERMÉS Gondolatok a XVII. Országos Ifjúsági Honismereti Akadémiáról (Bartha Éva) ............................... Garay János élete és Tolna megyei kötõdése (Adorján Boglárka) ...................................................... „Egy tollvonás volt a bûne”. Szacsvay Imre életútja és nagyváradi emlékezete (Boros Edina) ......... Kálmány Lajos, a folklorisztika úttörõje (Bella Pscherhoffer Zoltán) ................................................ Pálfy-Budinszky Endre. Szegedi fõmérnök, a „város cselédje” (Fábián Regina) .............................. Generációk tanítója – a hagyományok éltetõje. Somfai Tiborné életútja (Veres Anita) ......................
36 37 39 43 45 47
KRÓNIKA Az egri keleti platánfa – Az Év Fája 2012-ben (Cs. Varga István) ..................................................... Gyurgyalag – Az év madara 2013 (Selmeczi Kovács Ádám) .............................................................. Kölcsey „Tolnában” (Kaczián János).................................................................................................. A XI. Civil Akadémia Brünnben (Dukrét Géza) ................................................................................. A Cinkotai Tájház (Borka Elly) ........................................................................................................... Egy bukovinai székely írástudó, Sántha Alajos (Fábián Margit) ....................................................... Fekete István emlékkiállítás Veszprémben (Bodó Ákos) ..................................................................... Hervadhatatlan bokrétaünnep. Varga Imre Széchenyi István-szobra Siófokon (Matyikó Sebestyén József) ..........................................................................................................
49 51 52 53 55 57 58 60
Beszámoló a Honismereti Szövetség 2012. évi közhasznú tevékenységérõl (Bartha Éva) ................ Kitüntettjeink ....................................................................................................................................... In memoriam A fény megérkezett… Elhunyt Udvardi Erzsébet, a balatoni táj mélyhitû festõje (Matyikó Sebestyén József) ...................................................................................................... Búcsú Dani Lajostól, az Ormánság krónikásától (1938–2012) (Simor Ferenc)..........................
61 63
64 65
KÖNYVESPOLC Harangozó Imre: Örök emlékezetül… Helytörténeti és honismereti segédanyag 10–14 esztendõs újkígyósi gyermekek számára (Halász Péter).................................................. Mikes Kelemen válogatott bibliográfia (Szecskó Károly) ................................................................... Egy helytörténeti és honismereti olvasókönyv. Reményi Antal néptanító és népmûvelõ emlékezete (Nagypál Szabolcs)................................... Gál Vilmos: Világkiállító magyarok (Stockné Horváth Mária) .......................................................... Dobos Gyula: Tengõd évszázadai (Matyikó Sebestyén József) ........................................................... Népmûvészetté érett költõi gondolatok. Könyvek a zalai kézmûvességrõl (Ferencz Gyõzõ)............. Könnyû emlékek, hová tûntetek? Gondolatok Vasvári Zoltán emlékkönyvéhez (Bihari Puhl Levente) .......................................... T. Székely László: Érdekes tájak a Bánságban és környéken (Szûcs Brigitta) ................................... Deáky Zita: „Jó kis fiúk és leánykák” (Hála József)........................................................................... A hullámok lágy tánca (Bihari Puhl Levente) ..................................................................................... A Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi kiadványsorozatai (Hála József)....................................... HONISMERETI BIBLIOGRÁFIA (Halász Péter)............................................................................. „Fogadj szót fiam!” Székesfehérvári pályázati felhívás......................................................................
67 68 69 70 71 72 73 73 74 75 76 78 80
Tisztelt Elõfizetõink, Olvasóink és Szerzõink! Sajnálattal tájékoztatjuk Önöket, hogy folyóiratunk erre az évre is az elõzõ évihez hasonló mértékû támogatást nyert el az NKA pályázatán, ezért továbbra is csak 80 oldal terjedelemben tudjuk lapszámainkat megjelentetni, és honoráriumot nem áll módunkban fizetni. a Szerkesztõbizottság Tisztelt Szerzõink! Kérjük, hogy a folyóiratunkba szánt írásaikat lehetõleg elektronikus úton egyszerû Word formátumban szíveskedjenek megküldeni a
[email protected] címre. Továbbá kérjük, hogy a terjedelem kötöttségére való tekintettel a megküldött írás ne haladja meg a 4–5 oldalt (15 ezer leütést), az esetleges hivatkozások esetén lábjegyzetelést kérünk, a képmellékleteket szintén elektronikusan, lehetõleg 300 DPI felbontásban kérjük megküldeni. A szerzõi korrektúrát szintén elektronikus úton küldjük meg. Lapzárta minden páratlan hónap 5-én, megjelenés minden páros hónap 10-én. A közlésre szánt cikkeket a szerzõ nevének és címének feltüntetésével tudjuk fogadni. a Szerkesztõbizottság A Honismeret folyóirat megvásárolható: Budapesti Teleki Téka, a Teleki László Alapítvány könyvesboltja (1088 Bp. VIII., Bródy Sándor u. 46. Tel.: 1–266-0857) MNM VERÁNÓ Könyvesbolt (1053 Budapest, Magyar u. 40.) Néprajzi Múzeum Boltja (1055 Budapest, Kossuth tér 12.)
ÉVFORDULÓK Kétszázötven éve született Pethe Ferenc A magyar agrártörténet kiemelkedõ tudós személyisége 1763. március 30-án született Büdszentmihályon, a mai Tiszavasváriban, elszegényedett kisnemesi kézmûves családban. Az egykori nemesi család a Bihar megyei Kisszántóról származott el, ezért használta késõbb a Kisszántói elõnevet. Édesapja a szíjártás mellett földmûveléssel foglalkozott, és tehetséges fiát a helybeli elemi iskola elvégzése után gazdasági munkára fogta. Csak 18 éves korában iratkozhatott be a Debreceni Református Kollégiumba, ahol kiváló tanulmányi eredményeire tekintettel ingyenesen tanulhatott, majd a Kollégium támogatásával 1788-ban a hollandiai Utrechtbe ment tanulmányait folytatni. Az ezt követõ nyolc évben Európa valamennyi fejlettebb országában megfordult, a nyomdászmesterséget is kitanulta, legnagyobb hatással mégis Hollandia volt rá, feleséget is onnan hozott magával. Nyugat-európai utazásairól visszatérve Bécsben próbált szerencsét az elsõ magyar gazdasági szaklap, a Magyar Ujság kiadásával, de elõfizetõk hiányában a lap hamarosan megszûnt. Ekkor fogadta szolgálatába a reformer fõúr, Festetics György, és az 1797-ben megnyíló Georgikonban másodtanári állást biztosított számára. Négy és fél évet töltött a keszthelyi Georgikon felvirágoztatásával. Matematikát, üzemszervezést, mezõgazdasági építészetet tanított, és nem mellékesen vezette a tangazdaságot is. Neki köszönhetõ, hogy a georgikoni tangazdaság néhány év alatt a saját korán túlmutató, jól felszerelt és hatékony mezõgazdasági üzemmé vált, továbbá, hogy a latin mellet a magyar is az elõadások nyelve lett. Nyughatatlan természetének köszönhetõen 1801 õszén elhagyta Keszthelyt. Idejének java részét nagy mûve megírására fordította, miközben családja mindennapi megélhetésérõl is gondoskodnia kellett. 1805-ben jelent meg a háromkötetes munkájának, a Pallérozott mezei gazdaságnak elsõ kötete, amit 1814-ig követte a másik kettõ. Közben 1812-ben a kétkötetes Mathesis címû munkáját is megjelentette. 1805-ig a herceg Esterházy család uradalmaiban töltött be inspektori tisztséget. Esterházy nyújtott számára jelentõs anyagi segítséget a Pallérozott mezei gazdaság kiadásához is. Az inspektori szolgálatból kilépve esztendõkön át bérlõként gazdálkodott fõképpen a Somogy megyei Iharosberényben, majd 1813-ban ismét Bécsbe költözött. Alighogy elkészült fõ mûve harmadik kötetével, Bécsben megindította új hetilapját Nemzeti Gazda címmel. A lapot négy és fél éven át tudta életben tartani, miközben szerkesztõségét kiadóhivatalként is mûködtette, mely több kiadványt is napvilágra hozott, többek között a Természethistória és Mesterségtudomány címû munkáját 1815-ben. Ezt a félezer oldalas természettudományos összegzését tankönyvként a tanítók és tanulók épülésére szánta. Témabemutatásában ugyan követi Linné rendszertanát, de helyenként azt korrigálva és kiegészítve tárgyalja az egész állatvilágot. Az egyes fajokra nyelvi leleménnyel élve jellemzõ megnevezéseket alkalmazott, mint pl. a majmokra négykézlábúk, a denevérekre lantornások, a patkányokra futkárlábúk, a sülökre, sündisznókra talponjárók, stb. Könyvét félszáz oldalon csaknem minden állatfaj kézzel színezett ábrája teszi dokumentatívvá, mely nyomdatechnikai szempontból is kiemelkedõ teljesítmény volt a maga korában. Ezt a természetismereti munkáját az idõközben létesült Magyar Tudós Társaság, melynek maga is alapító tagja volt, 1817-ben az elsõként kiosztásra kerülõ Marczibányi-jutalom egyik díjában részesítette, a másikat Virág Benedek nyerte el. 3
Idõközben, 1816-ban Pestre tette át folyóiratának és kiadóhivatalának székhelyét. Két év múlva azonban elõfizetõk hiányában kénytelen volt a viszonylag hosszú idõn át megjelenõ szaklapot megszüntetni. 1818-tól újra viszontagságos évek köszöntöttek rá, bérletekkel, parcellázásokkal és ezek közvetítésével foglalkozott. A budai Vár alatt maga is telepített szõlõt, ennek tapasztalatait egy 1827-ben megjelentetett könyvecskében közre is adta. Kevésbé sikeres vállalkozásait azonban hamarosan feladta és Kolozsvárra költözött, ahol ismét nyomdaalapítással és lapindítással próbálkozott. Nyomdáját a Farkas utcában állította fel, politikai lapját 1827 decemberében Hazai Híradó címmel indította el, mellékleteként jelentette meg a Nemzeti Társalkodót. Azonban a sok küszködés után 1831 õszén eladta az újságot és Szilágysomlyóra költözött, ahol néhány hónappal késõbb, 1832. február 22-én, életének 70. évében meghalt. Pethe Ferenc életútja és munkássága rendkívül sokfelé ágazott. Számos szakterületen szerzett jártasságot, otthonosan mozgott a természettudományokban, különösen a matematikában, kémiában és a biológiában, bekapcsolódott a nyelvújítás körüli vitákba is a neológusok pártján. Bibliákat adott ki Utrechtben és itthon, szaklapokat alapított és szerkesztett, gazdálkodott és gazdaságot irányított, tanított és tankönyveket írt. Sokrétû ismereteit és felkészültségét az agrérkultúra területén tudta legjobban kamatoztatni. Vitathatatlanul a legjelentõsebb alkotása a Pallérozott mezei gazdaság három kötetes nagy munkája – a maga korában egyedülálló módon – átfogta a mezõgazdasági üzemtan egész területét. A könyv gondolata még a keszthelyi tanárkodása idején merült fel benne, az eredetileg tankönyvnek szánt mûbõl azonban nagyméretû tudományos összefoglalás lett. Hosszan lehetne sorolni ennek a munkának a maga korát jelentõsen meghaladó eredményeit. Pethe Ferenc európai méretekben is elsõk között ismerte fel a belterjes termelés és üzemszervezés jelentõségét. „Markolj csak keveset, de azt jól megszorítsd; Ne a földet, hanem a munkát szaporítsd” – volt a legtöbbet emlegetett jelszava. Fontosnak tartotta a talajerõ-gazdálkodást, a rendszeres trágyázását, amint hangoztatta, szántani nemcsak jól, de többször is kell. Új vasfogú boronákat tervezett, nélkülözhetetlennek tartotta a talajsimító hengerek alkalmazását. Európai hírûvé vált a róla elnevezett tízszakaszos vetésforgó. Elsõként mutatott rá a növényvédelem fontosságára, valamint a takarmánytermelés szükségességére. Szorgalmazta a minõségi juhtenyésztést, utalva annak iparfejlesztési jelentõségére. Technikai téren sokat foglalkoztatta az eke jó megszerkesztése, elkészítette sajátos szerkezetû ekéjét és töltögetõekéjét. A holland példák alapján a szélmalmok hazai meghonosításában is úttörõ szerepet játszott. A legjelentõsebb gazdasági folyóirata, a Nemzeti Gazda nagyobb részben szintén a mezõgazdaság fejlesztését kívánta szolgálni, a belterjesség, a takarmánytermesztés, a kapások, a talajmûvelés, a növényápolás korszerû eredményeinek propagálásával. Für Lajos szavaival: „a korszerû termelési eljárások elterjesztésére azonban olyan idõszakban vállalkozott, amikor a magyar gazdasági élet, azon belül is fõként a mezõgazdaság, egyik legválságosabb korszakát élte át. A feudális rend elavult berendezkedésén túlmenõen épp a napóleoni háborúk befejeztével kitört súlyos gazdasági krízis (pénzromlás, devalváció és értékesítési gondok) közepette indította lapját. Nem csoda, ha elgondolásai, korszerû nézetei nem találtak utat maguknak, s az érdektelenség a lapot is bukásra ítélte.” Mindezen kedvezõtlen körülmények ellenére töretlen optimizmussal alkotott maradandót a magyar nyelvû tudományosság megalapozása érdekében. Selmeczi Kovács Attila Irodalom: Süle Sándor: Kisszántói Pethe Ferenc (1763–1832). Bp., 1964.; Für Lajos: Pethe Ferenc (1763–1832). Agrártörténeti életrajzok. Szerk. Für Lajos – Pintér János. Magyar Mezõgazdasági Múzeum, Bp., 1985. 455–461.
4
Emlékezés Szeremlei Sámuelre, Hódmezõvásárhely történetírójára A XIX–XX. század magyar értelmiségének kiemelkedõ tagjaira jellemzõ volt, hogy nemcsak választott szakmájukban teremtettek maradandó értékeket, hanem más szakterületen, szakterületeken is sokat köszönhet nekik az utókor. Ilyen személyiségnek számított a 175 évvel ezelõtt született Szeremlei Sámuel is, aki református lelkészként került Vásárhelyre: elõbb 1864 és 1866 között segédlelkészként, majd hosszabb külföldi tanulmányutat követõen 1871-tõl az újtemplomi parókia lelkipásztoraként szolgált. Szeremlei 1837. szeptember 4-én, református lelkész gyermekeként született a Borsod megyei Gelejen. A pályaválasztásban édesapja útmutatásait követte, emellett már gyermekkorában sokat olvasott Magyarország történelmérõl, és ezen érdeklõdése hosszú élete során sem hagyott alább. Történetszemléletét a kor divatos irányzata, a pozitivizmus szabta meg. Harmincéves volt, amikor megírta és Pesten kiadta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc krónikáját, két kötetben. Egy évvel késõbb megházasodott: Daróczi Ilonát vette feleségül. Hat gyermekük közül csak négy érte meg a felnõttkort. A város történelmét végleges ideköltözése óta kutatta. Sorra láttak napvilágot kisebb-nagyobb tudományos munkái: az unitárius kérdésrõl szóló vitairata (1884), Vásárhely város földesurai és birtokaik (1885), különbözõ egyházi beszédek és vitairatok. Történetírói munkásságát elõmozdította, hogy 1885-tõl a tiszántúli református egyházmegye levéltárnokaként is tevékenykedett. 1890-ben megjelentette Szõnyi Béniámin és a hódmezõvásárhelyiek címû korrajzát, ami ötkötetes monográfiájának – melynek megírását hivatalosan 1889-ben vállalta el – elõzményeként szolgált. Legnagyobb hatású mûve kétségtelenül az öt kötetben, 3141 oldal terjedelemben, a városi tanács támogatásával megjelent monográfiája, amely Hódmezõvásárhely történetét mutatja be a kezdetektõl egészen 1848-ig. A több évtizedes kutatómunka során Szeremlei nem pusztán a történelem és az egyháztörténet terén szerzett jártasságot, hanem a kapcsolódó segéd- és társtudományokkal is ügyesen bánt: a címertan, pecséttan, vagy a néprajz, régészet, történeti földrajz mai szakértõi, kutatói is bátran használhatják a monográfiát. Közben kutatott az egyházi, a Károlyi, az országos, valamint a bécsi levéltárakban is. Ismerte és használta az országos szerzõk mellett a környezõ városok, régiók történetíróinak (Reizner János, Zsilinszky Mihály stb.) munkáit is. A rábízott feladattal Szeremlei szeretett volna a millennium idejére, 1896-ra elkészülni, de a hatalmas forrásanyag és lelkészi, valamint közéleti feladatai (iskolaszéki elnök, törvényhatósági bizottsági tag, egyházmegyei levéltárvezetõ stb.) miatt csak 1900 és 1913 között látott napvilágot. A jutalom nem maradt el: a Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban levelezõ tagjai közé fogadta Szeremleit. 1917-ben az akkor öt éve létezõ Debreceni Tudományegyetem díszdoktora lett. Az ország törvényhatósági joggal felruházott városai, egyetemei, könyvtárai, jelesebb tudósai jutottak elsõ körben a munkához. Második körben több vásárhelyi polgár, illetve olvasókör is kapott a kötetekbõl. Számos szakfolyóirat, illetve hírlap emlékezett meg elismerõleg Szeremlei munkásságáról. A tudós lelkész 76 évesen, monográfiája ötödik kötetének megjelenése után nyugalomba vonult, de nem sokat pihent: kiadta a vásárhelyi református templomok építésének történetét összefoglaló füzetét (1914), és sajtó alá rendezgette a vásárhelyi református egyház történetét taglaló munkáját, amit csak halála után, 1927-ben, illetve 1938-ban adott ki veje, Tereh Gyula helybeli református lelkész. Szeremlei Sámuelnek hosszú élet (87 év) és rendkívüli munkabírás adatott meg. Az iránta tanúsított tiszteletet és szeretetet jellemzi, hogy a korabeli helyi sajtó súlyos csapásként, katasztrófaként jellemzi Vásárhely tudós történetírójának 1924. november 20-án bekövetkezett halálát. Sokoldalú munkássága idõtálló: monográfiája és legtöbb könyve, tanulmánya, cikke egy mai vásárhelyi helytörténész számára is megkerülhetetlen forrásmunkának számít. Hódmezõvásárhely nem felejtette el „fogadott fiát”: még életében, 1886-ban és 1921-ben festmény készült Szeremleirõl; elõbbit Szûcs József, utóbbit Hódi Lajos (1892–1925) festõmûvész készítette. 5
1937-ben, születése 100. évfordulója kapcsán az egykori lelkészi hivatalával szemben lévõ Nap utcát Szeremlei utcára keresztelték át. Mellszobra mellett dombormûvek õrzik emlékét a város közterein, illetve a gimnáziumban, melynek gyors felépítéséért sokat tett, mint elnöklelkész. 1994-ben Hódmezõvásárhely Megyei Jogú Város Közgyûlése díszpolgári címmel ismerte el a város érdekében tett erõfeszítéseit. Ami a helytörténész utódokra vonatkozó hatását illeti: 1991-ben létrejött a Szeremlei Társaság, amely a névadó emlékének ápolása mellett célul tûzte ki Vásárhely múltjának fokozatos feltárását, amely az eltelt bõ két évtizedben igen eredményesnek bizonyult: megjelent az új várostörténet második kötete mintegy 1000 oldal terjedelemben. A Vásárhelyi Téka köteteinek, valamint a Szeremlei Társaság évkönyveinek sora is igazolja, hogy van igény napjainkban környezetünk múltjának megismerésére. A kötetek szerkesztõi és szerzõi számára Szeremlei Sámuel munkássága szolgál követendõ példaként. Presztóczki Zoltán Irodalom: Szeremlei Sámuel: Az 1848. és 49. évi szabadságharc krónikája. Pest, 1867.; Szeremlei Sámuel: Szõnyi Benjámin és a hódmezõvásárhelyiek. Bp., 1890.; Szeremlei Sámuel: Hód-Mezõ-Vásárhely története I. kötet: A barbárság kora. Kezdettõl I. István királyig. Hódmezõvásárhely, 1900.; II. kötet: Az ököljog kora. I. Istvántól a mohácsi vészig. Hódmezõvásárhely, 1901.; III. kötet: A leigáztatás kora 1526–1848. Hódmezõvásárhely, 1907.; IV. kötet: A közmivelõdés története 1526–1848. Elsõ rész. Hódmezõvásárhely, 1911.; V. kötet: A közmivelõdés története 1526–1848. Második rész. Hódmezõvásárhely, 1913.; Böszörményi Ede: Szeremlei Sámuel hódmezõvásárhelyi református lelkipásztor élete 1837–1924. Egy liberális tudós a XIX. században. Debrecen, 1991.; Szeremlei Sámuel emlékezete. Szerk.: Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János (Vásárhelyi Téka 7.) Hódmezõvásárhely, 1994.; A hódmezõvásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyvei 1996–2011. Hódmezõvásárhely, 1996–2012.
Megemlékezés a 125 éve született Marjalaki Kiss Lajosról Marjalaki Kiss Lajos (Kisújszállás, 1887. december 18 – Miskolc, 1972. május 1.) történész, földrajztudós, muzeológus, Miskolc-kutatóra emlékeztek születésének 125. évfordulóján 2012. december 18-án, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Honismereti Egyesület tagjai és az érdeklõdök Miskolcon a Herman Ottó Múzeum kiállítási épületének földszinti elõadótermében, azon múzeum falai között, ahol több évtizeden át elhivatottan, felelõsségteljesen végezte szakmai munkáját. Az emlékülés megkezdése elõtt a jelenlévõk megkoszorúzták Miskolc egyik legjelentõsebb XX. századi tudósának – a közeli avasi mûemlék református temetõben található – sírját. Az emlékezés és tisztelet virágait Titkos Sándorné, a megyei honismereti egyesület titkára, Macsugáné Hegedûs Marianna, a Jedlik Ányos Tudományos Ismeretterjesztõ Társaság képviselõje, Döbör Istvánné, az ózdi Lajos Árpád Honismereti Egyesület vezetõje és Kónya Laura, a Zrínyi Ilona Gimnázium tanulója helyezte el a síron. Ezt követõen került sor az emlékülésre, amelynek elsõ programjaként Titkos Sándorné prezentációjában mutatta be a jelentõs helyi személy rendkívül szerteágazó munkásságát, Dobrossy István írásainak felhasználásával. A kisújszállási nagycsaládban született gyermek szülõvárosában végezte elemi- és középiskolai tanulmányait. Azokat az iskolai padokat koptatta, amelyeket Móricz Zsigmond is, akivel élete végéig mély barátságot ápolt. Ezt követõen Debrecenben tanult a református tanítóképzõben, s a végzést követõen pedagógusi mûködését Szinpetriben, az Aggteleki-karszt egyik kis falujában kezdte el. Kisújszállás, Budapest, Abrudbánya következett. 1919-ben került Miskolcra, ahol 1950-ig a II. sz. polgári fiúiskolában tanított, majd 1972 májusában bekövetkezett haláláig nyugdíjasként a Herman Ottó Múzeum6
ban dolgozott. A tanításon kívül széleskörû kutatómunkát is végzett Miskolc történetével kapcsolatban. A várostörténeti kutatásokon túl országos jelentõségû témák is foglalkoztatták. Pl. az Anonymus-kérdés kapcsán számos település névmagyarázatát adta, amely késõbb megjelent Györffy György Árpád-kori településföldrajzában is. Õ hívta fel a figyelmet a Halotti beszéd boldvai eredetére, s László Gyula elõtt fogalmazta meg a kettõs honfoglalás elméletét, ezt tárgyi bizonyítékokkal is alátámasztva. Régészeti ásatásokat is végzett, legjelentõsebb munkája a mezõnyéki 68 avar-kori sír feltárása volt. Három kötetben jelent meg földrajz tankönyve, amelyet hosszú évekig használtak az oktatásban. Miskolccal kapcsolatos kutatásai a Történeti Régészeti Közleményekben – a város elsõ tudományos folyóiratában – jelentek meg 1926–1928 között, amelynek egyik szerkesztõje is volt. 1925-ben adták ki elsõ önálló kötetét a miskolci mészáros céhrõl, amelyet számtalan önálló kötet, tanulmány és újságcikk követett. Rendkívül jó elõadó volt és szeretett is elõadásokat tartani, aktív ismeretterjesztõ tevékenységet folytatott. Tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak és alapítója a Magyar Földrajzi Társaság miskolci osztályának (1957). Ismeretterjesztõ és tudományos tevékenységét 1963-ban Bugát Pál, 1970-ben Herman Ottó-emlékéremmel ismerték el. Avasi pincéjében megfordult többek között Móra Ferenc és Móricz Zsigmond, emléktábla is hirdeti e látogatások emlékét: „Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc, 1933. május 16-án”. A város szellemi életének kiválóságai is vendégek voltak ezen a helyen. Levelezésben állt Györffy Istvánnal, Hóman Bálinttal, Bethlen Istvánnal, Illyés Gyulával, Germanus Gyulával és másokkal. Hagyatéka a Herman Ottó Múzeumba került, s 1987-ben életmûvérõl kötet készült Dobrossy István szerkesztésében Történeti tanulmányok címmel, amely a Miskolci várostörténeti közlemények sorozat elsõ darabjaként jelent meg. Hagyatékának teljes feltárása azonban még várat magára. A következõ elõadó Elek Józsefné Farkas Emõke, a Zrínyi Ilona Gimnázium humán közösségének vezetõje beszámolt arról, hogyan ápolják az iskolában Marjalaki Kiss Lajos emléket. Az iskola a megyei honismereti egyesülettel közösen 25 éve szervezi a tudósról elnevezett megyei helytörténeti versenyeket, s Miskolc város napján rendszeresen megkoszorúzzák a jeles pedagógus sírját. A jelenlévõknek dr. Horváth Béla nyugdíjas városi fõépítész idézte meg Marjalaki Kiss Lajossal kapcsolatos emlékeit. A Városképek-Mûemlékek sorozatban 1962-ben megjelent Miskolc kötetben dolgoztak együtt, s kerültek személyes kapcsolatba. Kiemelte rendkívül pontos, alapos, szorgalmas, példamutató személyiségét, aki mindig igényes munkát végzett és ezt várta el munkatársaitól is. Az emlékülést a Honismereti Munkáért Emléklapok átadása zárta, amelyeket dr. Szabó Istvánné, a Földes Ferenc Gimnázium történelemtanára és Burdigáné Csoma Mária az egyesület honlapjának (borsodhonismeret.lapunk.hu) szerkesztõje kapta. A résztvevõk az elhangzott elõadással és hozzászólásokkal méltóképpen emlékeztek meg Miskolc jeles tudósáról. Székelyné Forintos Judit
A politika mestere Száz éve született Kovács Imre „Vannak korok, amidõn oktatni már csak példával lehet”– írta naplójába Illyés Gyula 1940 nyarán. Gondolata, úgy vélem, kortalan. A példák és példaképek pedig itt keringenek körülöttünk, emlékeinkben, tankönyveinkben, múltunk és jelenünk rejtett zugaiban. Mert a példaképek sem nem hivalkodóak, s még csak nem is harsányak. Csendben fészkelõdnek be gondolatainkba, s talán épp azzal tanítanak bennünket, hogy akkor fordulhatunk hozzájuk, mikor leginkább szükségünk van az okításra. Õk a cselekedeteink gerjesztõi, elhatározásaink táplálói. Általuk születnek a nagy tettek, a sikeres döntések. Persze csak akkor, ha felfigyelünk rájuk, ha észrevesszük õket, ha nem feledjük tanításaikat. A huszadik századi magyar közélet egyik ilyen példáját nyújtja Kovács Imre, a politika mûvészetét mesterfokra fejlesztõ népi író. A Nemzeti Parasztpárt fõtitkára, a falukutató mozgalom egyik elsõ úttörõje, a népi mozgalom következetes harcosa, a második világháború alatti nemzeti ellenállás egyik legbátrabb szervezõje, a nemzeti demokrácia elméletének és gyakorlatának kialakítója és gyakorlója, a sajátos magyar út gondolatának képviselõje 1913. március 10-én született. 1947-ben kényszerült elhagyni hazáját, mentve életét és a demokratikus fejlõdés megteremtésének még megmaradt lehetõségeit. Földi létezésének szinte ponto7
san a felét töltötte emigrációban, így a mai fiatal generációk aligha ismerik nevét, törekvéseit, tetteit. Ráadásul – talán éppen rátermettsége és népszerûsége miatt – a mindenkori kommunista pártok egyik esküdt ellensége volt, soha nem tanúsítottak visszafogottságot becsmérlésében, ha szóba került neve, de még inkább arra törekedtek, hogy emlékét a hallgatás és felejtés áthatolhatatlan ködje fedje el. Írásommal Kovács Imre élete egy olyan mozzanatára szeretném a figyelmet ráirányítani, amelyrõl eddig még a kutatók is keveset tudtak, illetve amely megvilágítja, és egyben cáfolja is azokat az újra és újra életre kelõ vádakat, mely szerint a népi mozgalom kiszolgálója és támogatója volt a szélsõjobboldali, fasiszta gondolatoknak. A Nemzeti Parasztpárt 1939 júniusában alakult meg elsõsorban Kovács Imre tántoríthatatlan lelkesedése és szervezõereje révén. „Nincs több út: eddig lehetett keresgélni, kísérletezni, vitatkozni: most nyilvánvalóvá vált, hogy csak a parasztság maradt meg és csak a parasztság az egyetlen út. Ezt tudomásul kell venni fent és lent egyformán” – írta a Szabad Szó címû lap 1939. júliusi számában. A pártszervezõdés hajtóerejét a népi írók csoportja jelentette, s a vezetõségben is ennek megfelelõen képviseltették magukat. Bár a kirobbant világháború és a radikalizálódó hatalmai rendszer illegális mûködésbe sodorta a Parasztpártot, ám a Szabad Szó köré csoportosuló szervezetei, illetve a közérthetõ és következetesen nemzeti céljai önálló tényezõvé emelték a saját tulajdonukon gazdálkodó paraszti erõk képviseletében fellépõ politikai csoportosulást. Eszmei irányítója, a Szabad Szó címû lap szerkesztõje az alig huszonhat éves Kovács Imre volt. 1939. október elején katonai szolgálatra hívták be a kárpátaljai Husztra. Póttartalékos, karpaszományos aknavetõ lett. Karácsonykor leszerelték, s hazatérhetett. 1940 elején azonban ismét be kellett vonulnia, ez alkalomból a Markó utcába, majd a Gyûjtõfogházba, ahol a Néma forradalom címû írásáért kiszabott büntetését kellett letöltenie. A történelem újabb csavart hozott életébe, mert 1940 nyarán teljes mozgósítást rendelt el a kormány, s így neki is be kellett vonulnia szolgálatra. A romániai határ észak-erdélyi szakaszára került, az 54-es gyalogezred nehézfegyver-századába. Jó katona volt, amit bizonyít, hogy õrvezetõbõl rövidesen szakaszvezetõvé léptették elõ. 1940 õszén alakulatát feloszlatták, s ismét hazatérhetett. Amikor nem katonáskodással, vagy elzárás miatti semmittevéssel kellett töltenie napjait, förgetegszerû lendülettel kapcsolódott be a szellemi ellenállásba. Cikkei rendszeresen megjelentek a Magyar Nemzet és a Szabad Szó hasábjain. Újságírónak vallotta magát, s ennek megfelelõen alakította ki életvitelét. Nem a külsõségekben nyilvánította ki a parasztság iránti elkötelezettségét, mint Veres Péter, aki mindig csizmában, bekecsben jelent meg. Kovács szmokingot és csokornyakkendõt hordott. Még az Országgyûlés felsõházában is téma volt megjelenése. Egy a népviseletek visszaállításával kapcsolatos felszólalásban Vékás József úgy vélte, hogy „a népviseletet még egyes népi írók ellen is védelmünkbe kell vennünk, bár a szmokingba öltöztetéstõl anyaghiányra, való tekintettel, azt hiszem, egyelõre nem kell féltsük a magyar falut.” Kovács Imre ismertségét leginkább az igazolja, hogy a beszéd közben Antall István nemzetvédelmi propagandaminiszter kiabálta be a célzás félreérthetetlensége végett Kovács Imre nevét. 1941 szeptemberében alakult meg a Parasztszövetség, amely a mezõgazdaságban gazdálkodók és dolgozók érdekképviseletét, érdekvédelmét volt hivatott ellátni. Késõbb, 1943-ban a szövetség létrehozta a Földmunkás szakosztályt, s ezután ez lett legális fedõszerve a parasztpárti szervezkedésnek. A Györffy-kollégisták közül így csatlakozott a Parasztpárthoz Sz. Szabó Pál, Horváth Lajos és Sipos Gyula. Igaz a kollégisták, akik szoros kapcsolatot tartottak fenn az illegális kommunistákkal, már rendszeres szerzõi, esetenként szerkesztõi is voltak a Szabad Szónak. Az illegális baloldaliaknak tulajdonképpen csak ez az egyetlen lehetõségük volt a nyilvános megszólalásra. Az igazi kérdés azonban ekkor már nem a parasztegység megteremtése, hanem a nemzeti függetlenség megõrzése volt. Kovács Imre a Szabad Szó szerkesztõjeként kapcsolatot tartott a magyar szellemi élet szinte minden árnyalatával. Amikor felismerte, hogy a népi írók többsége idegenkedik a napi politikai küzdelemtõl, s az illegális Parasztpárt sem lehet a függetlenségi cselekvés eszköze, teljes erejével a sajtóorgánumok és a létesülõ irodalmi-politikai jellegû szervezetek képviseletével és fejlesztésével foglalkozott. 1941 õszén és telén, 1942 tavaszán igen nehéz idõkben vett új lendületet az antifasiszta, demokratikus és függetlenségi mozgalom kibontakoztatása. Kiemelkedõ állomása volt ennek az 1941. október 6-án szervezett háborúellenes tüntetés a Batthyány-emlékmécses megkoszorúzásával. Pár nappal késõbb, Mindenszentek napján többezres tömeg gyûlt össze és koszorúzta meg a magyar függetlenség mártírjainak sírját a Kerepesi temetõben. Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál a magyar parasztság nevében a Szabad Szó szerkesztõi helyeztek el koszorút. 8
1942 elején a háborús részvételt és a németbarátságot elutasító értelmiség különbözõ csoportjai elérkezettnek látták az idõt arra, hogy tevékenységüknek szervezeti keretet adjanak, olyan legális társaságot hozzanak létre, mely fedõszerve lehet a függetlenségi törekvéseknek. A Petõfi-mozgalom alakuló tárgyalásai során azonban ellentétbe kerültek az egyes politikai csoportok szándékai. Az illegalitásban mûködõ szervezetek és az azokat képviselõ szociáldemokraták fasisztaellenes harcot kívántak, s ennek érdekében az ezt támogató szervezetek összefogását, a polgári-értelmiségi jelentkezõk viszont a népiek társadalmi reformokat és nemzeti függetlenséget hangoztató álláspontját tették magukévá. Az alakuló mozgalommal rokonszenvezett az akkori belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc is, ám Petõfi Sándor neve túlzottan kötõdött a forradalom gondolatához, s ezért végül Magyar Történelmi Emlékbizottság néven alakult meg a szervezet, s alapítói magánszemélyek lettek. Az Emlékbizottság felhívása az 1848-as forradalom és szabadságharc emléke megõrzésére hívott fel: „Nagy történelmi évforduló felé közeledünk! Az elkövetkezendõ napok, hetek, és évek mindmegannyi százéves évforduló. A sajtóban hetek óta cikkek jelennek meg, amelyek a hagyományok ápolására, s az országban mindenütt gondozatlanul kallódó ereklyék összegyûjtésére hívják fel a magyar társadalom figyelmét. Ezek a cikkek máris igen nagy visszhangot keltettek a történelmi hagyományokhoz ragaszkodó társadalmi rétegekben. Ezért szükségesnek tartottuk egy olyan országos társadalmi megmozdulás életre hívását, amely életképes keretet adhat a különféle egyéni kezdeményezéseknek. Így született meg a Magyar Történelmi Emlékbizottság. A bizottság néma önmagában és nem önmagáért akar élni. Szükség van az egész magyar társadalom megmozdulására. Álljanak sorainkba mindazok, akik tisztán õrzik magukban a történelmi hagyományt és hiszik, hogy e nagyszerû örökség ápolása és elmélyítése fontos nemzeti feladat. Jelentkezzenek magánosok, egyesületek és intézmények, hogy hol, kinél, milyen emléktárgyak és írásos dokumentumok találhatók. A bizottság gondoskodik arról, hogy a beérkezett levelek, cikkek és beszámolók a sajtó útján nyilvánosságra kerüljenek. Gondoskodik az emléktárgyak összegyûjtésérõl és kiállításáról is. Várjuk a nemzeti eszmékhez és a történelmi hagyományokhoz ragaszkodó társadalom megmozdulását.” Minden akciónak van egy nyilvános, látható formája, s egy olyan, amely a háttérben zakatol. A bizottság valójában fedõszerv volt. A földalatti és földfeletti antifasiszta, függetlenségi törekvések összefogását szolgálta. Érdemes felidézni a 28 aláíró nevét: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Barankovics István, Bernáth Aurél, Darvas József, Gáspár Zoltán, Baráti Huszár Aladár, Illyés Gyula, Joó Tibor, Kállai Gyula, Kárpáti Aurél, Katona János, Katona Jenõ, Kovács Imre, Krenner Miklós (Spectator), Mihályfi Ernõ, Nagy Ferenc, Nagy István, Parragi György, Pátzay Pál, Raies István, Somogyi Miklós, Szakasits Árpád, Szentimrei Jenõ, Szõnyi István, Tildy Zoltán, Varga Béla, Veres Péter és Veress Sándor. A kezdeményezõk közt megtalálható a szabad gondolkodó épp úgy, mint a kisgazdapárti, a parasztpárti, a nemesi származású képviselõ, de a szociáldemokrata és az illegális kommunista is. Íme, egy kis példa Kovács Imre hányatott életútjából. Ha a cél egyértelmû és közös, valamint az õszinteség és a becsületesség táptalajára hull, akkor sudár tölgy fejlõdik belõle. Az alapítás után pár nappal megjelent Budapest utcáin az Emlékbizottság jelvénye, egy Petõfi-fej, az 1848-as évszámmal. A rendõrség úgy vélte – joggal –, hogy a jelvény viselése bizonyos tüntetõ jelleget képvisel, ezért tervezõjét, Pátzay Pált beidézték kihallgatásra, de terjedését már nem tudták megakadályozni. Az Emlékbizottság egy félszáz oldalas füzetet is kiadott, melyben a szabadságról, a szabadságharcról szóló versek, valamint a függetlenség szükségességét hangoztató cikkek jelentek meg. A nemzeti ünnep elõestéjén, a Budapesti Vigadóban, Talpra magyar! címen Petõfi estet rendezett a Bizottság, melynek szónoka Kovács Imre volt. Kovács párhuzamot vont a szabadságharc és az akkori állapotok között. 1848-49-ben a parasztság akart belépni a nemzet közösségébe, 1942-ben már a nép, azaz a parasztság és a munkásság együtt követeli helyét a nemzettestben. Amikor Kovács felidézte a 12 pont azon passzusát, amely úgy szólt, hogy a magyar katonákat ne vigyék külföldre, a külföldieket pedig vigyék el tõlünk, a kétezer fõnyi hallgatóság felállva helyeselt, tüntetett a független Magyarországért. Kovács odáig ment beszéde végén, hogy hetyke kivagyisággal vetette oda – Kossuth szavaival élve – a hatalom képviselõinek: „Veletek, ha akarjátok, nélkületek, sõt ellenetek, ha kell!” A háború elleni tiltakozás jegyében március 15-ére ünnepi megemlékezést szerveztek a Petõfi szoborhoz, mely végül a háború alatti legnagyobb tömegmegmozdulássá lett. A Bizottság tagjai a Modern kávéházban találkoztak, s onnan indultak a Petõfi szoborhoz. Magán a tüntetésen több ezer ember vett részt, beszédek nem hangzottak el, csak néma koszorúzás folyt. A Független Kisgazdapárt nevében Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Parasztpárt nevében Kovács Imre koszorúzott, Bernáth Aurél az értelmiség nevében, Dancs József a Parasztszövetség, Katona János, a bõripari munkások szakszervezetének és Somogyi Miklós, az építõipari munkások szakszervezetének nevében helyezték el koszorúikat. Az erdélyi magyarok a késõbbi mártír Józsa Béla kõfaragó vezetésével érkeztek, s helyezték el nemcsak az 9
emlékezés, de a tiltakozás virágait. A koszorúzás végeztével a tömeg a Kossuth térre, a Parlament elé akart vonulni, amit a rendõrség megakadályozott. Kovács Imrét és a demonstráció több szervezõjét a rendõrség õrizetbe vette, de hamarosan elengedték õket. Pár nap múlva ismét behívták katonai szolgálatra. Március 30-án találkozóra kérte Illyés Gyulát, s Farkas Ferenc társaságában közösen beszélték meg miként legyen a továbbiakban a Szabad Szó sorsa. Illyés vállalta el a további szerkesztést. Ám Kovács alig érkezett meg Husztra, máris visszaküldték, tartalékállományba helyezték. Április 7-én ugyanis a VKF-2 (a m. Vezérkari Fõnökség katonai hírszerzõ és kémelhárító osztálya) nyomozói „hazaárulás” címén letartóztatták, és a Hadik-laktanyába vezették. Egyhetes kihallgatása alatt azzal vádolták, hogy az angolszász hatalmak javára kémkedett. Három hónapig a Margit körúti katonai fogházban õrizték. Ugyanott raboskodott egyébként Bálint György és Cserépfalvi Imre könyvkiadó is, akiket szintén felforgató tevékenységgel vádoltak. Kovács Imre szabadon bocsájtásáért többen is akcióba léptek. Szegfû Gyula – a Történelmi Emlékbizottság képviseletében – Ujszászy Istvánnál, az Államvédelmi Központ vezetõjénél interveniált. Május 20-án Illyés Gyula látogatta meg, s ügyében beszélt Márai Sándorral. Az õ ismeretségi körében sok olyan befolyásos személyiség volt, akik esetleg segíthettek. Márai nagyon megértõnek mutatkozott. Felkereste Oláh Györgyöt, aki szintén eljárt Kovács érdekében, pedig az Egyedül vagyunk címû lap szerkesztõjeként elkötelezett képviselõje volt a szélsõjobboldali Imrédy vonalnak. Szabadulását mégsem nekik, hanem egy egészen meglepõ fordulatnak köszönhette Kovács Imre. 1942. június 5–8. között került sor Kolozsváron a már hagyományos könyvnapi ünnepségekre. Illusztris társaság jelentkezett be elõzetesen a könyvnapokra, többek között Márai Sándor, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Szabó Lõrinc, Szabó Pál, Bibó Lajos, Áprily Lajos, Erdélyi József, Ignácz Rózsa, Sinka István, Veres Péter, Grandpierre Emil, Karácsony Sándor, Passuth László jelezte részvételét. Budapestrõl vonattal indult az írók egy csoportja Kolozsvárra. Illyés Máraival, Cs. Szabóval, Kereszturyval került egy fülkébe, a szomszédos kupékban Sinka, Szabó Lõrinc, Tersánszky, Nagy István és a magyar kultuszminisztérium delegáltjai utaztak. Már a vonaton is kellemes, jó hangulatú beszélgetés alakult ki a sok irányból érkezett író között. A megnyitó június 5-én délután volt. A Budapestrõl érkezett írók ebédjüket ugyanott költötték el, ahová betért Szombathelyi Ferenc vezérezredes is, aki akkoriban a Honvéd Vezérkar fõnöke volt. Márai régi ismerõsként üdvözölte a tábornokot, aki megérdeklõdte, hol találkozhat velük, s a délután folyamán valóban kilátogatott a könyvsátrakhoz. Ismét Márai volt a házigazda, sorban bemutatta az írókat, kik meglepve tapasztalták a vezérezredes tájékozottságát irodalmi kérdésekben. Illyésnél hosszasabban elidõzött, dicsérte a Puszták népe címû mûvét, hangoztatta a falukutató mozgalom, a népi irodalom, a népfõiskolák fontosságát. Kijelentette, hogy föl kell tárni a nép helyzetét, s a népet be kell emelni a nemzet életébe. Illyés megérezte, hogy ez a bensõséges hangulat segítségére lehet Kovács Imre ügyében. Hirtelen ötlettõl hajtva – miután megköszönte a többi népi író nevében is Szombathelyi bíztató szavait – megemlítette, hogy bármily hihetetlen, az írók munkája is igen veszélyes lehet, hiszen az egyik fiatal, s nagyon tehetséges író most is a vezérkar fogdájában ül. Mivel Szombathelyi türelmesen végighallgatta, Illyés gyorsan elhadarta kérését, mely szerint Kovács Imre jóhiszemû ember, biztos csak félreértés áldozata lehet, s kérte a vezérezredest, vizsgáltassa felül ügyét. Szombathelyi kíváncsi volt a többiek véleményére is, majd bólintással jelezte, hogy megértette a kérést. Alig két hét múlva levélben rendelték be Illyést a vezérkarhoz. Szombathelyi jó félórán keresztül beszélgetett vele, megemlítette, hogy átnézte Kovács iratait, s amennyiben Illyés jót áll érte, akkor szabadon engedik. Kovács egy héten belül szabadlábra került. Szombathelyi közbelépését megerõsíti, hogy 1946-ban, a tárgyalásán elhangzott védõbeszédében többször is kitért erre az eseményre: „… ismétlem: én politikailag elfogulatlan voltam. Ezt mutatja az ítélet végrehajtásának felfüggesztése Kovács Imre parasztíró ügyében, kit a VKF bíróság agrárkommunista agitáció miatt 15 évre ítélt el. Miután nevezett megbánta, és megígérte, hogy jövõben hasonló tevékenységtõl tartózkodni fog, büntetését, illetve ennek végrehajtását bizonytalan idõre felfüggesztettem.” Kovács Imre felemlített példája is azt bizonyítja, hogy a tisztesség és közösség ereje összeköt, s nem elválaszt. A népi mozgalom minden ellenkezõ állítással ellentétben szélesre nyitott kapukkal és szívvel állt mindenki elé, türelmes volt más nézetekkel szemben, de céljai, törekvései között elsõ helyen a magyar függetlenség, a magyar szabadság ügye és a nép, a nemzet képviselete állt. Ahogyan azt a népi írónak véletlenül sem nevezhetõ Márai Sándor fogalmazta: „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” Szeredi Pál 10
ISKOLA ÉS HONISMERET Kalotaszeg iskolázása Trianon elõtt és után A XIX. század elsõ felében Kalotaszegen 40 településen mûködött református felekezeti iskola. Késõbb a kalotaszegi református felekezeti iskolák a modern polgári oktatást bevezetõ Eötvös-féle népiskolai törvény követelményeinek mind nehezebben tudtak megfelelni, emiatt az egyházközségek fokozatosan lemondtak iskolafenntartó jogukról a magyar állam javára, és a református iskolák épületeit, felszerelését átadták magyar állami iskolák szervezésére. Az egyházközségek ezekben a szerzõdésekben kikötötték, hogy a telkek és épületek tulajdonjogát a jövõben is fenntartják, valamint azt, hogy az ingatlant csakis magyar iskolának adja bérbe. Az elsõ magyar állami iskolát a vidék központjában, Bánffyhunyadon 1874-ben létesítették, majd ezt követték Kalotaszentkirályon 1875-ben, Gyaluban 1877-ben, Tordaszentlászlón 1878-ban, Szucságon 1882-ben, 1896-ban un. „millenniumi iskolákat” szerveztek Kiskapuson, Középlakon, Magyarfenesen, Mákóban. Az 1910–1911. tanévben Kalotaszegen a 42 iskola közül 33 állami, 6 református felekezeti, 2 községi és 1 EMKE iskola mûködött. A végbement változások következtében a felekezeti oktatás háttérbe szorult, az állami oktatás pedig számbeli súlyával, szervezettségével, anyagi lehetõségeivel a vidék népoktatásának irányítója lett. Miután az elsõ világháborút Magyarország elvesztette, és az országot súlyos területi veszteségek érték, Erdély magyarsága – közte a kalotaszegi is – kisebbségi helyzetbe jutott. A román hatalom az elfoglalt területeken fokozatosan berendezkedett, a magyar intézményeket megszüntette, a magyar iskolák többségét bezáratta. Az új impérium ezen a túlnyomóan magyar lakosságú területen a megszüntetett magyar iskolák helyébe román állami iskolákat igyekezett szervezni. Bánffyhunyadon történt az elsõ iskola-kisajátítás: 1919. szeptember 26-án a magyar iskolát románná alakították, két osztályt indítottak többségében a környezõ román falvakból hozott tanulókkal, a 25 tanterem többi részében a román hadsereg raktárat rendezett be. A helybeli református egyház ekkor, hogy a magyar gyerekek ne maradjanak tanítás nélkül, egy magánlakásban református iskolát szervezett, amit azonban a román jegyzõ rövidesen bezáratott. 1919. október 26-án Bokor Márton lelkipásztor az iskola tanerõit a következõ formában értesítette: „Református iskolánkat a román hatóság karhatalommal becsukatta. Kérem az összes tanerõket, hogy osztályaikat azonnal bocsássák haza. A tanulóknak megmagyarázandó, hogy további intézkedésig tanítás nem lesz, de legyenek türelemmel, semmitõl ne féljenek, mert ez az állapot csak rövid ideig (talán csak egy hétig) fog tartani. A növendékek utján a szülõk is megnyugtatandók, hogy elõbb-utóbb az iskola újra meg fog nyílni, s nincs szükség arra, hogy más iskolába vigye egyetlen szülõ is a gyermekét. A beiratkozási céduláját mindenki jól megõrizze, és ha az elöljáróság járni fog a be nem iratkozottak számbavételére, csak azt mutassák, mely hivatva van igazolni, hogy õk a ref. iskolába már beiratkoztak! Egyszóval türelem és kitartás!!”1 Ebben a helyzetben a kalotaszegi egyházközségek megpróbáltak védekezni, régi szerzõdéseik alapján visszaigényelték iskolafenntartó jogaikat, és megpróbálták újjászervezni református felekezeti iskoláikat. Az új hatalom erre úgy válaszolt, hogy a hunyadi primprétor, az iskolarevizor – különbözõ okokra hivatkozva – kezdte bezáratni a református iskolákat: 1920-ban Körösfõt (november), 1921-ben Magyarkapust (május), Magyarfenest (június), Ketesdet (szeptember), 1922-ben Egerest (október), 1923-ban Nyárszót (február), Hídalmást (március), Magyarzsombort (április), Bánffyhunyadot (szeptember, másodszor), Kalotaszentkirályt (október), Bogártelkét (december).2 A kalotaszegi tanítókra is szomorú sors várt, többen elveszítették katedrájukat, azokat pedig, akik a Román királyságra a hûségeskü letételét megtagadták, kiutasították az országból. Czucza János neves kalotaszegi tanító, néprajzkutató családjára pedig az akkori szóbeszéd szerint „rászakadt az ég”. Fia, 1 2
Bokor Márton: Egyházközségeink története. Kalotaszegi Magyar Református Naptár. Cluj, 1937. l06–130. Kimutatás a református iskolák betiltásáról. Kolos-kalotai Református Egyházmegye Levéltára, Kolozsvár. E. 123.
11
Czucza Lajos ketesdi tanító 1918 nyarán hõsi halált halt a fronton, leánya, Czucza Emma bánffyhunyadi tanítónõ megtagadta a hûségeskü letételét, a román hatóságok 1921-ben kiutasították az országból. A kitûnõ tanítónõ Pápára került, ahol a Református Nõnevelõ Intézetben negyven esztendeig tanított, mindvégig nagy megbecsülésnek örvendett.3 Hasonló sors várta Bene Lajos bánffyhunyadi, magyarbikali igazgató-tanítót is, miután állásából elbocsájtották, a vidéken cséplési munkálatokat végzett mindaddig, amíg az országból kiutasították. Kalotaszeg általa is egy értékes népmûvelõt vesztett, Magyarországon jelentõs írói, pedagógiai munkásságot folytatott, többek között összeállította a Magyar tanítók lexikonát (Bp., 1939), az általa gyûjtött kalotaszegi népmeséket és köszöntõket három kötetben publikálta (Bp., 1941).4 1924 nyarán megjelent az állami elemi oktatásról szóló törvény az ún. „lex Anghelescu”, amely csaknem két évtizeden keresztül meghatározta az ország népoktatását, megkeserítve a magyar tanítók sorsát. A törvény a felekezeti iskolákba is bevezette a román állami tantervet, és ezáltal a magyar kalotaszegi iskolák kétnyelvûvé váltak, ugyanis ezekben az iskolákban kötelezõen az államnyelven tanították a román nyelvet, a román történelmi földrajzi és állampolgári ismereteket. A törvény szerint az állami és felekezeti elemi iskolák 7 osztályosak, amelyek két szintbõl álltak: az I–IV. osztályos alapfokozatból, és az V–VII. osztályokból, a kiegészítõ fokozatból. Ez utóbbi fokozatban folytatódtak és megerõsítést nyertek az elsõ fokozatban tanultak. Az elsõ négy osztályban elõírt tantárgyak a vallás, román olvasás, írás, nyelvtan, a magyar tannyelvû iskolákban a magyar olvasás, írás, nyelvtan, számtan, román történelmi, földrajzi, állampolgári ismeretek, természetrajz, egészségtan, rajz, ének, testnevelés kézimunka, a falvakban gyakorlati földmûves munka (fiúk), háztartási ismeretek (leányok) voltak. Heti óraszám 24–28 (I–IV) és 12–24 (V–VII) között változott.5 Ezeknek a hétosztályos kisebbségi elemi iskoláknak központi kérdése a román nyelv tanítása és elsajátítása lett, a magyar tanítók számára pedig kezdetét vette a román nyelvvizsgák sora. A magyar tanítókat nyaranta kéthónapos tanfolyamokra küldték, ahol a román nyelvet tanulták, román módszertant, román nyelvû pedagógiai gyakorlatot végeztek, majd képesítési vizsgát tettek. Amennyiben a tanítók a vizsgán másodjára sem feleltek meg, elvesztették állásukat, a tanügyben szerzett jogaikat, egyszóval az utcára tették õket. A magyar tanítók teljesen kiszolgáltatott helyzetben voltak, mert az iskolarevizorok bármikor újabb tanfolyamokra és vizsgákra utasíthatták õket. Szélsõséges rendelkezések is megkeserítették életüket: a kisebbségi iskolákban a tanulók óraközi szünetekben hetente háromszor csak románul beszélhettek egymás között. Ezen rendelkezés végrehajtásáról minden kisebbségi iskolának külön naplót kellett vezetnie, amelyeket az iskolarevizorok ellenõriztek. A román állami iskolahálózat fokozatosan megerõsödött, az 1923–1924-es tanévben Kalotaszegen már csak 12 református magyar felekezeti iskola mûködött a következõ falvakban: Bábony, Farnas, Jákótelke, Kispetri, Magyarbikal, Magyarókereke, Nádasdaróc, Sárvásár, Sztána, Tordaszentlászló, Valkó, Zsobok. Ezekben az iskolákban szakképzett tanítók mûködtek, a 12 közül minõsítésük szerint hatnak ideiglenes (provizórikus) a besorolása, õk véglegesítõ vizsgára köteleztettek, és csak hatan véglegesített tanítók.6 A református tanítók szerény fizetést kaptak addig, amíg a román állami iskolák tanítóinak átlag 40 ezer lei a járandósága, 1927-ben a bábonyi Lenárt Ferencnek évi 33 ezer lei, a tordaszentlászlói Debreczeni Emmának 21 ezer lei, a magyarbikali Jászberényi Mihálynak 16 ezer lei a jövedelme. A Kolos-Kalotai Református egyházmegye iskolahálózata az 1938–1939-es tanévben a következõ képet mutatta: 1. Román állami iskolák román tagozat magyar tagozat 2. Református felekezeti 3. Beiskolázatlan 4. Összesen 3
12
száma 30 8 12 –
tanulók száma 2 560 539 498 176
50
3 773
% 71 15 14 –
Czucza Emma: Naplórészlet 1918–1936. Jókai Füzetek 52. Pápa, 2007. 106.
4
Dr. Sebestyén Kálmán: Magyarbikal története. Kolozsvár, 1996. 44.
5
Törvény az állami elemi oktatásról (1924). Ford. Dr. Papp János. Nagyvárad, 1924.
6
Kimutatás a Kalotaszegi egyházmegyében mûködõ református felekezeti tanítókról (1924–1925). KKEhmLvt. E.119.
Megjegyezzük, hogy a tanulószám a 7–15 éves református tanköteles gyermekekre vonatkozott, akiknek 86 %-a román állami iskolába járt, és akiknek 71%-a csak román nyelven tanult(!).7 Kalotaszeg iskolahálózata 1940 õszén – a második bécsi döntés után – teljesen megváltozott, az állami és felekezeti magyar iskolák újjászervezõdtek, a vidék tanulóifjúságának lehetõsége nyílt az anyanyelvû oktatásra. Sebestyén Kálmán
A kötelezõ állami elemi népiskola megszületése A XIX. században nagy jelentõségû változások következtek be Európa-szerte a közoktatásban. A felvilágosult gondolkodók eszmevilágában fogant meg az oktatás államivá tételének gondolata, a nyilvános, mindenkire kiterjedõ, az egyháztól függetlenített megszervezésének szorgalmazása. Megszülettek az elsõ elképzelések az általános és kötelezõ, ingyenes népoktatás bevezetésére. Ezek a követelések a francia polgári forradalom idején radikális intézkedéseket sürgetõ köznevelési tervezetekben szólaltak meg elõször, majd 1793-ban az általános és kötelezõ, ingyenes népoktatásnak a konvent által való törvénybe iktatásához vezettek. A XIX. század kezdetétõl Európa számos országában elkezdõdött az általános és kötelezõ népoktatás megvalósításáról szóló gondolkodás, majd ezt követõen annak megszervezése és bevezetése a francia minták alapján. Így történt ez Magyarországon is. II. József már az 1780-as években több rendeletével megkísérelte egy modern népoktatás létrehozását. A felvilágosodás szellemében kívánta fejleszteni a tanügyet, az oktatás nyitottságát, gazdagítani annak tartalmát. E mûvelõdéspolitika jellegzetes alkotása az ún. „közös iskola”, az elemi iskolának olyan típusa, amely felekezeti különbség nélkül fogadta be a gyermekeket. Tulajdonképpen a késõbbi községi iskolák õse. A magyar közoktatás korszerûsítésében kiemelkedõ jelentõségû az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis, amely az oktatásügy átfogó szabályozását kívánta szolgálni. Ugyan a rendelet még a felekezeti oktatás elvébõl indult ki, csak a katolikus iskolák számára volt kötelezõ, és a protestánsok kezdetben elutasítottak minden központosító törekvést az 1791:26. törvényben megfogalmazott tanügyi autonómiájukra hivatkozva, de az egységesítés gondolata visszavonhatatlanul megszületett. A XIX. század elsõ felében a magyar falusi kisiskolák életében továbbra is meghatározó szerepet töltöttek be az egyházak. A kialakult kereteket a két Ratio megerõsítette, a társadalmi-gazdasági helyzet pedig még nem érett meg a változásokra. Az állam ekkor nálunk még nem létesített iskolákat, a katolikus és a protestáns egyházak viszont egyaránt arra törekedtek, hogy minden faluban – a templom mellett – saját iskolájuk mûködjön. Az 1848-as polgári forradalom teremtette meg a lehetõséget az új, modern magyar közoktatási rendszer kiépítése szükségességének fölvetésére, majd két évtized múltán megvalósítására. Az 1848. évi XI. törvény elrendelte, hogy „minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szüksége közálladalomi költségek által fedeztessék”, tehát közadóból. 1848 tavaszán megérett nálunk is a gondolat, és számosan szorgalmazták a francia és nyugat-európai mozgalmak hatására az egyháztól elválasztott, felekezetektõl független állami közoktatás megteremtését. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1848. július 24-én törvényjavaslatot terjesztett be az országgyûlés elé a népoktatásról. A javaslat legfontosabb tételei a következõk voltak: 1.) Minden helységben mûködjön népiskola. 2.) Minden iskolaköteles gyermek kötelezõen járjon a népiskolába. 3.) A tankötelezettség a fiúknál hattól tizenkét éves korig, a lányoknál hattól tízéves korig tart. 4.) A népiskolai oktatás ingyenes. 5.) Az iskolában a hétköznapi életben hasznosítható tudást kell nyújtani. 6.) A vallástan nem iskolai tantárgy. Bár a szellemi közeg és az igény megvolt a törvény megszületéséhez, a politikai helyzet azt nem tette lehetõvé. Az országgyûlés felsõháza úgy határozott, hogy a törvénytervezet megvitatása nem idõszerû, késõbbre kell halasztani. A forradalom bukása után két évtizedig szóba sem jöhetett a központosító abszolutizmus politikai légkörében az 1848-as törvénytervezet megvalósulása, noha az új, abszolutista kormányzat is törekedett annak több elemét átvenni és szigorúan betartatni, pl. a tankötelezettséget. A politikai és társadalmi változások hatására végül a kiegyezés teremtette meg a lehetõséget a magyar iskolaügy korszerûsítésé7
Kimutatás..., 1938. KKEhmLvt. E.262.
13
re, tartalmi-szervezeti modernizálására. Az Eötvös-féle népoktatási törvényjavaslat 1868. június 23-án került a képviselõház elé, és hosszas vita után december 15-én szentesítette a király. Ezzel megszületett Magyarország elsõ népoktatási törvénye, az 1868. évi XXXVIII. tc. Ezzel a törvénnyel több európai országot megelõztünk, pl. Angliában 1870ben, Olaszországban 1871-ben fogadtak el törvényt az általános tankötelezettségrõl. A törvénnyel létrejött a hatosztályos, mindenkire kötelezõ elemi népiskola. A XX. század elsõ felének magyar tanyasi gyermekéletérõl Féja Géza a következõket írta: „A tanyai hatalmasságok azt szeretik, ha a nép olyan, mint a csöndes folyó, mely folyik biztosan, erõsen és megállás nélkül, s mégis csupa nyugalom a felszínen. Zaj, lárma vagy a játékos gyermeki kéz »rendetlensége« már vétek. [...] A játék teljes hiányát nemcsak a pénztelenség okozza. Pedagógia is rejtõzik ebben: ne szokjék a gyermek a játékhoz, nehogy megszokja, hiszen egy-két év, és amúgy is le kell szoknia róla.”1 De nem jobb a helyzet a tanyasi Nagy István: Iskolásfiú, 1932 körül iskolával sem! „Elemi iskoláinkban és ismétlõ isko(Magyar Nemzeti Galéria, Budapest) láinkban is túlteng a »közismereti« anyag. A magyar iskola és az élet még nagyon messzire vannak egymástól, a nevelés célja még mindig elvont cél, nem pedig az, hogy a gyermekbõl a maga talaján s az adott viszonyok között élet- és fejlõdõképes embert neveljen. […] Anyagzsúfoló hév és a módszerkeresés izgalma viaskodnak egymással, s a való élet számára alig nevelnek embereket. Holott a népmûvelésnek csakis az lehet az elsõrangú célja, hogy az adott sorsban teljesedjék ki az ember, ne csak ösztönök és szokások hatalma szerint csinálja az életét és mûveit, hanem tudatosan. Reális tudatot, életismeretet kell adni elsõsorban, mert magasabb kultúrát is
Lakatos Vince: Tanyasi iskolások, 1930-as évek 1
14
Féja Géza: Ahol nem játszanak és nem mosolyognak a gyerekek. Magyarország, 1936. december 12.
csak ilyen tudatra lehet építenünk, ha azt akarjuk, hogy a kultúra egészséges legyen” – elemezte a korabeli helyzetet és adott programot az 1930-as évek egyik legfontosabb szociográfiájában.2 És ez a kor- és kórkép, hogy jelent meg mûvészek szemével képeken? Elsõként három diákportrét említek a magyar anyagból, mind 1930 körül született: Holló László (1887–1976), Nagy István (1873–1937) és Jaksa István (1894–1982) alkotását. Mindhárman az alföldi tanyavilág nehéz sorsú kisdiákjait festették meg iskolába menet. Képeik mögött ott van saját élettapasztalatuk fedezete: Holló Kiskunfélegyházán született, az alföldi iskola jeles alkotója; Jaksát családi gyökerei Kiskunlacházához kötötték; a Csíkmindszenten született Nagy István, a két világháború közötti modern magyar festészet és szárnyának egyik legegyénibb képviselõje, a Kalocsa melletti Homokmégyen volt tanító. Holló páros portréja két tanyai kislányt ábrázol iskolába menet.3 Nagy István megható félalakos kisfiú portréja az öntudatos, tanulni és tudni vágyó alföldi parasztgyereket mutatja be, míg Jaksa képe kiválóan adja vissza mindazt az erõfe- Ács Irén: Tanyasi iskolás, 1959. szítést, amiben a tanyákról bejáró diákoknak tavaszi-õszi sárban, téli hidegben nap, mint nap részük volt, amíg a messzi iskolába eljutottak, hogy a tudást magukba szívhassák.4 Lakatos Vince (1907–1978) szociofotói ugyanezt a világot örökítették meg, amelyet festõink. Lakatos gyermekkorában maga is megélte a tanyasi kisiskolások mindennapjait. Szûcs Károly a Fotómûvészet 2000/1–2. számában idéz Lakatos visszaemlékezéseibõl: „Hétéves voltam, és 1913. december 1-jén kerültem elõször kapcsolatba a Duna-Tisza közi tanyavilággal, néhány nappal késõbb a tanyai iskolával” – írja egyik novellájában. Kezdetben egy módos gazda lóistállójában mûködõ tázlári tanyai iskolába járt: „Nádtetõs melléképület volt, az ajtója üveges, és hátul kicsi ablakot vágtak rá. A gyerekek 5-6 hosszú padban ültek. A padlózat földes, helyenként akkora gödrökkel, hogy a kutya megkölykezett volna bennük.” Majd a harkapusztai tanyai iskolát látogatta, napi tizenkét kilométert gyalogolván oda és vissza. A tanyai iskolában töltött évek a késõbbiek során is alapvetõen meghatározták a gondolkodását, tudatosították származásának gyökereit, és kialakították felelõsségérzetét a tanyai kisiskolások sorsa, valamint oktatásuk körülményei iránt. Zárásként Ács Irén 1959-ben készült fotóját idézem, bizonyítékként, hogy három évtizeddel késõbb is alig változott valami a tanyasi kisdiákok életében.5 Vasvári Zoltán
2
Féja Géza: Viharsarok. Szépirodalmi, Budapest, 19803. 96. Holló László: Iskolások, 1929. Déri Múzeum, Debrecen. 4 Jaksa István: Iskolába menet, 1930. Nagyházi Galéria, Budapest. 5 Gerõ András – Petõ Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból. Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, Bp., 1997. 147. kép. 3
15
EMLÉKHELYEK Wesselényi Ferenc krakkói síremléke
Wesselényi Ferenc korabeli ábrázolása
Wesselényi Ferenc egykori síremléke 1
Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Œwiêtych 5.), akkor annak kerengõjében egy, a földön fekvõ és a fal felé fordított vörös márvány sírkõtöredéket pillanthat meg. És, hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, báró Wesselényi Ferenc síremléknek a részét képezte. Wesselényi Ferenc a Nógrád megyei eredetû nemesi családból származó, Wesselényi Farkas és Segnyey Dorottya második fiaként, a XVI. század közepén látta meg a napvilágot. Ifjúkorától Báthory István erdélyi fejedelem szolgálatában állt, majd amikor Báthoryt lengyel királlyá választották, követte urát Lengyelországba, ahol udvari kamarásként az uralkodó egyik legbizalmasabb embere lett. 1582. április 3-án magyar bárói címet kapott, majd egy hónappal késõbb, május 13-án, a krakkói Wawel székesegyházban feleségül vette Bekes Gáspár özvegyét, Szárkándy Pál és Nyáry Krisztina lányát, Szárkándy Annát. Házasságukból négy gyermek származott. István szörényi bán (gróf Wesselényi Ferenc nádor édesapja); Anna, Csáky István felesége; Pál fõispán (báró Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” szépapja) és Erzsébet, Pawe³ Sapieha litván alkancellár felesége. Wesselényi Ferenc felesége révén hozzájutott a Krakkó fõterén álló Bárányos házhoz és Lanckorona birtokához. 1583-ban megszerezte Dêbno várkastélyát, majd 1584. március 6-án adományként kapta Báthory Istvántól a Szilágy vármegyei Hadadot és Zsibót. 1590. április 7-én Báthory utódjától, III. Zsigmond királytól lengyel indigenátust nyert. Báró Wesselényi Ferenc Krakkóban 1594. július 16-án hunyt el. Halála után földi maradványait a krakkói ferences kolostor templomában helyezték örök nyugalomra. Vörös márvány síremlékét pedig valószínûleg a neves lengyel-olasz építész és szobrász, Santi Gucci készítette el.1 Mint már említettem, ennek a sírkõnek csupán egy töredéke található meg a ferences kolostorban. Történt ugyanis, hogy 1850-ben tûzvész pusztított a templomban és annak belsõ berendezése teljesen megsemmisült, a falain elhelyezett síremlékek pedig erõsen megrongálódtak, majd a felújítási munkálatok során ezeket a sérült sírköveket – köztük Wesselényi Ferenc csonka szobrát is – a kolostor kerengõjében helyezték el.2
Wesselényi Ferenc életérõl ld.: Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal XII. köt. Pest, 1865. 161–162.; Kaspra Niesieckiego S. J.: Herbarz polski. Tom IX. Lipsku, 1842. 280.; Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája I. köt. Bp., 1901. 414–415.; Katarzyna Siwiec-Mieczys³av Czuma: Krakkó és Kis-Lenyelország magyar szemmel. Cieszyn, 2012. 79–81.; Szentmártoni Szabó Géza: Wesselényi Ferenc ismeretlen könyvecskéje 1585-bõl. In: Magyar Könyvszemle, 2009. 3. sz. 361–362., etc. 2 Kovács István – Szentmártoni Szabó Géza – Várkonyi Gábor: Barangolások Balassi Bálint nyomában. Bp., 2005. 207.; Franciszek Mikulski: Opis Krakowa i jego okolic. Kraków, 1862. 63.; Petneki Áron: Krakkó. Bp., 2001. 124.
16
Szerencsénkre azonban a síremléknek mind a felirata, mind a rajza fennmaradt. A latin nyelvû sírfelirat szövege – melyet elõször 1655-ben publikálták,3 majd azóta többször is megjelent nyomtatásban4 – így szólt: Magnif: ac Generosus Dnus, D. Franciscus de Wesseliny Siemnen. Melinen. Capitaneus, Baro in Hadat, Haeres in Dembno, Vir Catholiciss. & prudentiss. HIC Patre Wesselino, Insigni virtute et armis viro, NATVS In primo aetatis flore, uná cum illo Steph. Battor. Palat. Transylu. placens eidem, reperit maiorem in rebus bellicis experientiam, commendatus. Et pauló post, exortis simultatibus inter illos Principes, Stephanum Bathoreum, & Gasparum Bekessium, fideliter suo Principi adhaerit; Interim Stephanus Rex Poloniae declaratur, suum Patronum cliens sequiter, cum Rege omnia pericula pugnae Gedanem. Poloc. Vielikoluc. & Plescou. strenué superat, mortuo illo DD. Gasparo Bekessio relictam Viduam Generosam DD. Annam Zarkadi, suasu Regis uxorem ducit, vivente adhuc Rege peregregio, merito concensu Ordinu Civis Polonus declaratur, optimé tandem de Repub. meretur, dum demortui Regis voluntantem, quae ex re Reipub. erat, Senatoribus declarat. Moritur non sine magno, moerore suorum, praecipué charissimae Coniugis, quae ut vivo fida monumenta annis praestitit, ita mortuo eadam exhibuit: obdormiuit in Domino, Anno Domini, 1594. Iulij 16. Aetatis 40. A fenti sírfeliratból megtudhatjuk, hogy „a nagyságos és nemzetes úr, Wesselényi Ferenc úr, seimniciai kapitány, hadadi báró, Dembno örökös ura, a legkatolikusabb és legbölcsebb úr, a harci erényekben jeleskedõ Wesselényi atyától született. Életének elsõ virágjában ama Báthory István erdélyi vajdával, annak tetszését elnyervén, nagyobb tapasztalatra tett szert a hadviselés tudományában. Nem sokkal ezután, midõn viszálykodás támadt a két fejedelem, Báthory István és Bekes Gáspár között, hûségesen kitartott ura mellett. Közben Istvánt Lengyelország királyává kiáltották ki. Az alattvaló követte patrónusát, s a királlyal együtt a danckai, polocki, velikije luki-i és pszkovi háború minden veszélyét serényen kiállta. Meghalván ama Bekes Gáspár úr, meghagyott özvegyét, a nemzetes Szárkándi Anna úrnõt a király akaratával feleségül vette. Még e jeles király életében a rendek méltó egyetértésével lengyel polgárrá választották. Méltónak is bizonyult aztán a köztársasághoz, midõn a szenátoroknak kinyilvánította az elhunyt király végakaratát a köztársaságot illetõen. Halála nagy fájdalmára volt övéinek, különösen hõn szeretett feleségének, aki miként életében hû volt hozzá, holtában is az maradt iránta. Az Úr 1594. évében július 16-án aludt el az Úrban, negyven éves korában.”5
Wesselényi Ferenc sírkõtöredéke napjainkban
Mint fentebb említettem, nem csak a sírfelirat szövege, hanem magának a síremléknek a képe is fennmaradt. Maksymilian és Stanis³aw Cerch ugyanis 1904-ben publikáltak egy, még a tûzvész elõtt készült kõrajzot róla.6 Merényi-Metzger Gábor
3
Simone Starovolscio: Monumenta Sarmatarum, Viam universae carnis Ingressorum. Cracoviae, 1755. 98–99. Constantin Wurzbach: Die Kirchen der Stadt Krakau. Eine Monographie zur Geschichte und Kirchengeschichte des einstigen Königreichs Polen. Wien, 1853. 223–224.; Petneki i. m. 125–126. 5 Petneki i. m. 126. 6 Pomniki Krakowa Maksymiliana i Stanis³awa Cerchów z tekstem Dra Feliksa Kopery. Tom. II. KrakówWarszawa, 1904. o. sz. n. [képmelléklet] 4
17
TERMÉS A pesti egyetemi ifjúság március 15-i ünnepségei a dualizmus évtizedei alatt I. (1867–1890) A kiegyezést követõ években országszerte egyre gyakrabban találkozunk a forradalom és a szabadságharc emléknapjának, március 15-ének a megünneplésével, elsõsorban különféle civil társaságok, egyletek, ellenzéki politikai körök szervezésében. Bár gondolhatnánk, hogy 1867 után – az uralkodóval való kibékülést követõen – március 15-e azonnal elfoglalta különleges helyét nemzeti ünnepeink sorában, mégis Ferenc Józsefnek az 1848/49-es szabadságharc leverésében és az azt követõ megtorlásban játszott szerepére, valamint a forradalomhoz fûzõdõ személyes ellenérzéseire való tekintettel, legnagyobb 1848-as ünnepünk egyáltalán nem emelkedhetett a hivatalos nemzeti ünnep rangjára a dualizmus évtizedei alatt. Március 15-e helyett 1848 ötvenedik évfordulóján a kormánytöbbség az áprilisi törvények szentesítésének emléknapját, április 11-ét avatta hivatalos nemzeti ünneppé 1898-ban.1 Ugyanakkor a dualizmus évtizedei alatt az állam, bár nem is karolta fel, de nem is tiltotta március 15-e megünneplését, így a különbözõ politikai és civil egyesületek a legkülönfélébb formákban és eltérõ intenzitással kezdték ünnepelni e napot, melyet elsõsorban az ellenzéki pártok használtak fel saját, a kormány politikáját bíráló, aktuális politikai üzeneteik közvetítésére. 1867-ben a kiegyezést követõ elsõ szabad március 15-érõl a kormánypárti sajtó még csak említést sem tett, az 1848/49 hõseire való emlékezést elnyomta az uralkodóval történt kibékülés és az alkotmány helyreállítása2 feletti örömmámoros hangulat. Az Andrássy kormány kinevezését országszerte fényes ünnepségek kísérték. Március 15-e elõestéjén a fõvárosi polgárok díszkivilágítással és fáklyás felvonulással köszöntötték Ferenc Józsefet, aki a miniszterek ünnepélyes eskütételére érkezett a fõvárosba.3 Az emigrációban élõ Kossuth kétségbeesetten vette tudomásul az alkotmány helyreállítása felett kitört ujjongást. A titokban Milánóban nyomtatott Negyvenkilencz címû lap hasábjain óvva intette a kortársakat attól, hogy az 1867-es alkotmányt az 1848-as helyreállításaként értelmezzék, s alapos elemzésében pontról pontra cáfolta az állami önállóság feladását jelentõ közös ügyek szükségességét.4 Ugyanakkor az uralkodóval történt megbékélés lehetõvé tette, hogy a kényszerû hallgatás után 1848 emléke végre felszínre törjön. A megemlékezések középpontjába elõször a megtorlás áldozatai és a szabadságharc hõsei kerültek. Március 15-e ezekben a kezdeti években még nem a legjelentõsebb 1848-at jelképezõ ünnepnap. Az aradi vértanúk emléknapja vagy a halottak napi temetõlátogatások, illetve egy-egy kiemelt alkalom, mint Batthyány újratemetése vagy a Kilencek5 síremlékének felavatása 1870-ben, nagyobb tömegeket vonzott a fõváros utcáira, mint március 15-e megünneplése. 1
Az április 11-i nemzeti ünnep megszületésének körülményeirõl részletesen lásd. M. Lovas Krisztina: Március 15. vagy április 11.? Egy nemzeti ünnep vitája 1898-ban. In: Tóth Endre – Vida István (szerk.): Corolla Museologica Tibor Kovács dedicata. Bp., 2011. 343–363. 2 Ferenc József a magyar alkotmány helyreállításáról 1867. február 17-én az országgyûlésnek küldött leiratában rendelkezett, és ugyanebben a dokumentumban nevezte ki Gróf Andrássy Gyulát magyar miniszterelnökké. A dokumentumot lásd. Cieger András: A kiegyezés. Bp., 2004. 94–97. 3 A hon (esti kiadás), 5. évf. 1867. márc. 14. 65. sz. 3. 4 „A magyar népnek annyi áltatási por szóratott szemébe a jelen országgyûlés alatt, – írta a lapban – míg végre gyermeteg jóhiszemûséggel elhitte, hogy oka van örülni. És örülget; meggyújtja mécseseit és ünnepel. […] Hanem ha már ünnepelni akartok, nem mondja e nektek a kegyelet, nem mondja a nemzeti szemérem, hogy a mécsesek, miket ablakaitokba raktok: rablás elvérzett magyarjaink sírjairól?” Negyvenkilencz, 1867. február – március. 4-5. sz. 21. 5 A szabadságharcot követõ megtorlás kilenc áldozata (Streith Miklós, Abancourt Károly, Giron Péter, Szacsvay Imre, Csernyus Emánuel, Kolosy György, Jubál Károly, Noszlopy Gáspár, Sárközy Sándor) közös síremlékének felavatását Damjanich János özvegye kezdeményezte. A síremlék felavatásáról bõvebben lásd. M. Lovas Krisztina: Batthyány Lajos gróf és a Kilencek újratemetése 1870-ben. Honismeret, 35. évf. 2007. 6. sz. 26–33.
18
A fõvárosi ifjúság elsõ önálló március 15-i megmozdulására csak a 25. évforduló alkalmából, 1873-ban került sor.6 Bár a pesti ifjak március 15-i megemlékezésnek már volt elõképe 1860-ból,7 mégis az 1870-es években a fõvárosi ifjúság ünnepségei intenzitásukat és szervezettségüket tekintve messze elmaradtak egy-egy nagyobb ellenzéki város, mint például Eger vagy Debrecen, megemlékezéseitõl. Az 1870-es években a pesti fiatalok úgy emlékeztek március 15-re, hogy testületileg kivonultak a Kerepesi temetõbe, ahol – a rendszeres halottak napi közös temetõlátogatásaikhoz hasonlóan – felkeresték Forinyák, Vörösmarty, Böszörményi,8 Batthyány és a kilenc vértanú sírját. A síroknál rövid beszédeket mondtak és a Himnuszt vagy a Szózatot énekelték. 1881-ig a fõvárosban nem rendeztek nyilvános, köztéri ünnepséget március 15-e alkalmából. Azok a fõvárosi polgárok, akik emlékezni kívántak a forradalom emléknapjára, csupán az egyetemisták temetõlátogatásához csatlakozhattak a sírkertben. Így tett például 1875-ben Táncsics Mihály is, aki lánya naplójának tanúsága szerint március 15-én kiment a Kerepesi temetõbe, hogy meghallgassa az ifjak beszédeit.9 1877-ben a március 15-i ifjúsági ünnepség alakulására nagy hatással volt az elõzõ év októberében, a szerb-török háború kirobbanása kapcsán, a török nép mellett megnyilvánuló szimpátiatüntetések emléke. A Függetlenségi Párt által is támogatott törökbarát ifjúsági mozgalom résztvevõi az utcai tüntetések során a rendõrséggel is összetûzésbe kerültek.10 Az 1877. évi március 15-i rendezvényt ugyanazok az egyetemisták szervezték, akik a törökbarát megmozdulásokat, többek között Lukáts Gyula, késõbb ismertté vált függetlenségi párti országgyûlési képviselõ. A szokásos temetõlátogatás kiegészült egy esti bankettel, melyet az õszi törökbarát ifjúsági gyûlésnek helyt adó Komló-kertben rendeztek meg. Az ifjúság szónokai nyíltan szembehelyezkedtek Tisza Kálmán kormányával, és a függetlenségi politika mellett szálltak síkra. Ebben az évben a pesti egyetemisták elõször küldtek táviratot Kossuthnak és Táncsicsnak. A Komló-kerti rendezvény a törökbarát tüntetések emlékének szólt, és nem vált a március 15-i megemlékezések állandó helyszínévé. Az esti ifjúsági bankett megrendezésének szokása azonban ettõl kezdve a korszakban végig fennmaradt. A pesti ifjúsági rendezvények résztvevõinek száma évrõl évre nõtt. 1878-ban Batthyány sírjánál Barabás Béla joghallgató, késõbb szintén függetlenségi párti országgyûlési képviselõ szavait már 1000–1500 fõ hallgatta. Az esti banketten Brix Iván joghallgató az Ausztriához fûzõdõ gazdasági és politikai kötelékek szétszakítását sürgetette. Ebben az évben elõször függetlenségi párti országgyûlési képviselõ is megjelent az egyetemisták rendezvényén, Orbán Balázs személyében.11 A török ügy kapcsán felkorbácsolódott belpolitikai hangulat lecsillapodása után, az 1880-as években Tisza miniszterelnökségének nyugalmasabb idõszaka következett. Ezzel párhuzamosan a fõvárosi ifjúság március 15-i megemlékezései is megszelídültek, és inkább a kormánnyal való kibékülés hangjai uralták azokat egészen 1889-ig, a nagy véderõvitáig. Az ünnepség alakulását tekintve fordulópontot jelentett 1881, midõn a pesti egyetemi ifjúság, a temetõi kivonulás mellett, egy köztéri ünnepséget is kívánt rendezni. Ennek helyszínéül a Múzeumkertet szemelték ki. Természetesen a választás kézenfekvõ volt. A Múzeumkert az 1848-as forradalomban szimbolikus jelentõségre tett szert. Akkora már általánosan elterjedt az a nézet is, hogy 1848. március 15-én Petõfi Sándor a múzeum lépcsõjérõl (bal oldali mellvédjérõl) szavalta el a Nemzeti Dalt, s habár a késõbbi kutatások ezt nem igazolták,12 a forradalom napján a Múzeumkertben megtartott gyûlés, és a késõbbi 1848-as nyári múzeumkerti események mindenképpen feljogosították a múzeum kertjét erre a 6
Az 1873. évi elsõ március 15-i temetõlátogatást a mûegyetemi ifjúság szervezte. Mintegy 450 fiatal délelõtt 10 órakor, nemzeti zászlókkal vonult ki a sírkertbe. Pesti Napló, 24. évf. 1873. márc. 17. 63. sz. 3. 7 1860. március 15-én a megemlékezésre induló fiatalokat a Kerepesi temetõ bejáratánál a katonaság sortüze fogadta. Itt sebesült meg Forinyák Géza joghallgató, aki három hét múlva belehalt sérüléseibe. Temetése több tízezer ember részvétele mellett az abszolutizmus elleni néma tûntetéssé vált. Vö. Erdélyi Mónika Villõ: 1860. március 15-e Pest-Budán. Honismeret, 39. évf. 2011. 2. sz. 26–28. 8 Böszörményi László az 1848-as Párt országgyûlési képviselõje és a Magyar Ujság szerkesztõje volt, aki közzé tette Kossuthnak a váci választókhoz írt levelét, melyben Kossuth Magyarország függetlenségét és önállóságát összeegyeztethetetlennek tartotta a Habsburg házzal. A levél közlése miatt Böszörményit elítélték és a súlyosan tüdõbeteg szerkesztõ a börtönben 1869 februárjában meghalt. Így vált immár a kiegyezés után a magyar függetlenség ügyének újabb áldozatává és a közjogi ellenzéki politika mártírjává. 9 Buza Péter (vál., szerk., bev., jegyz.): Táncsics Eszter és Csorba Géza naplója. Bp., 1994. 272. 10 Egyetértés, 10. évf. 1876. okt. 27. 258. sz. 1. 11 Egyetértés, 11. évf. 1877. márc. 16. 64. sz. 2. 12 Errõl bõvebben lásd. Debreczeni-Droppán Béla: A Nemzeti dal múzeumkerti legendája – hagyomány és valóság. Honismeret, 38. évf. 2010. 2. sz. 47–48.
19
szimbolikus szerepre. 1881-ben a hatalom azonban megijedt az ifjúság felvetésétõl, a fõvárosi rendõrség nem adott engedélyt a múzeumkerti rendezvényre, mint ahogy Pulszky Ferenc múzeumigazgató sem. A hatóság azzal indokolta döntését, hogy a résztvevõk összetipornák a pázsitot és a virágágyásokat. Az ifjúság küldöttei március 12-én személyes kihallgatásra akartak menni Tisza Kálmán miniszterelnökhöz, aki azonban ügyes indokot talált a találkozás elkerülésére. Arra hivatkozott, hogy õ most a rendõrségi törvénytervezet tárgyalásával van elfoglalva, ezért nem tudja fogadni az ifjakat, jöjjenek rendes kihallgatási idõben szerdán délután. Március 15-e azonban éppen elõzõ napra, keddre esett! Az ifjak hiába ígérték, hogy gyakorlatilag minden egyes virágot saját kezûleg ültetnek majd vissza, az engedélyt nem sikerült megszerezniük.13 Irányi Dániel, az 1848-as Párt elnöke felajánlotta az ifjúságnak, hogy másnap a képviselõházban interpellációt intéz ügyükben a miniszterelnökhöz, de végül erre nem volt szükség, mert idõközben a fõvárosi rendõrfõkapitány, Thaisz Elek engedélyezte, hogy ünnepséget tartsanak, igaz nem a Múzeumkertben, hanem az egyetem elõtti téren. Így vált az elsõ pesti ünnepség helyszínévé az Egyetem tér, melynek megszervezését Holló Lajos egyetemi hallgató, késõbb szintén jelentõs függetlenségi párti országgyûlési képviselõ vette kezébe. A megemlékezés a Szózat eléneklésével kezdõdött és a Himnusszal zárult. Elsõ alkalommal szavalták el Petõfi Sándor Nemzeti Dalát, melyet az egyik hallgató, Orsó Mátyás ünnepi beszéde követett. Az ünnepet rendezõ 60-as bizottság felhívásban kérte a környezõ lakókat, hogy a házak ablakait szõnyegekkel és nemzeti színû zászlókkal díszítsék fel.14 1881-tõl kezdve a pesti egyetemi ifjúság minden évben megrendezte saját köztéri ünnepségét a fõvárosban az Egyetem téren, majd késõbb a Múzeumkertben is. Ettõl kezdve elmaradtak a temetõlátogatások.15 1882-ben az Egyetem téri ünnepség után az ifjúság a Kossuth nótát énekelve Táncsics lakása elé vonult.16 Ez volt az elsõ és az utolsó alkalom, hogy Táncsics személye ily módon az ifjúság érdeklõdésének a középpontjába került. Ekkor a politikus már nagyon idõs és beteg volt, és az egyetemen gyûjtés indult a megsegítésére. Az adományt pedig március 15-e alkalmából küldöttség vitte el a politikusnak. A temetõlátogatások elmaradása még egy másik okra is visszavezethetõ. Ugyanis 1882. október 15-én avatták fel a fõváros elsõ Petõfi szobrát a pesti Duna-parton. Így 1883-tól kezdve, a koradélutáni Egyetem téri ünnepséget követõen az ifjúság rendszerint átvonult a Petõfi szoborhoz, ahol újabb beszédekkel és ünnepi mûsorral emlékeztek. Ettõl a pillanattól fogva az ifjúsági megemlékezések középpontjába Petõfi alakja került. 1888, a negyvenedik évforduló, újabb helyszínnel gazdagította a dualizmus kori pesti ifjúsági megemlékezések szokásos rendjét. Ekkor szerveztek elõször délelõtti matinét a Pesti Vigadóban, mely ezután állandó programjává vált a március 15-i ünnepségeknek.17 1889 óriási fordulópontot hozott a megemlékezések történetében. Ettõl kezdve a fõvárosi ifjúság ünnepe rendszeresen az országos nagypolitika csatározásainak színterévé vált. Már 1889 januárjában elszabadultak az indulatok a magyar politikai közéletben, midõn Tisza Kálmán kormánya beterjesztette a közös hadsereg fejlesztésére vonatkozó új véderõ törvényjavaslatát, ami heves tiltakozást és utcai tüntetéseket váltott ki. A törvénytervezet ugyanis el akarta hagyni azt a passzust, mely biztosította a magyar országgyûlés számára a tízévenkénti újoncjutalék mértékének megállapítását. Ezt az ellenzéki politikusok és a közvélemény jelentõs része az alkotmány megsértésének tekintette. Ugyanakkor a javaslat elõírta, hogy az egyéves önkénteseknek a tiszti vizsgát német nyelven kell letenniük, és akinek ez nem sikerül, annak a korábbi egy év helyett két év szolgálati idõt kell teljesítenie. Természetesen ez utóbbi rendelkezés leginkább az egyetemi ifjúságot sújtotta, mely az Apponyi Albert vezette Mérsékelt Ellenzék és a Függetlenségi Párt támogatása mellett, a véderõjavaslat elleni mozgalom élére állt. A felsõfokú tanintézetek hallgatói január 27-én országos gyûlésen tiltakoztak a tervezett változtatások ellen.18 Január 29-én, midõn a képviselõház általánosságban elfogadta a törvényjavaslatot, a fõvárosi tö13
Egyetértés, 15. évf. 1881. márc. 12. 70. sz. 2. Egyetértés, 15. évf. 1881. márc. 14. 72. sz. 2. 15 Csak az ötvenedik évforduló alkalmából 1898-ban tért vissza ez a hagyomány. Az ünnep elõestéjén, március 14-én az egyetemi ifjúság ismét elzarándokolt a Kerepesi temetõbe. 16 Egyetértés, 16. évf. 1882. márc. 16. 75. sz. 5. 17 A kerek évfordulóra meghívták az egykori márciusi ifjakat: Jókai Mórt, Irányi Dánielt, Pálffy Albertet és Degré Alajost. Egyetértés, 22. évf. 1888. márc. 16. 76. sz. 3. 18 Az országos ifjúsági gyûlés távirati úton felvette a kapcsolatot az emigrációban élõ idõs Kossuthtal is, és azon ritka pillanat egyikének lehettek tanúi a kortársak, midõn a nagy számûzött táviratban válaszolt az ifjúság megkeresésre és támogatásáról biztosította õket az ország alkotmányos jogaiért folyó küzdelemben. Egyetértés, 23. évf. 1889. jan. 28. 28. sz. 1. 14
20
meg heves tüntetésekbe és randalírozásba kezdett. A tüntetõk szétverésére a lovasrendõrök mellett a katonaságot is be kellett vetni. A másnapi utcai zavargásoknak csak Rudolf trónörökös hirtelen jött halálhíre vetett véget. A temetés után azonban, február közepétõl újrakezdõdtek a tüntetések és az összecsapások a rendõrséggel.19 Ebben a felfokozott politikai hangulatban elõször fordult elõ az egyetemi március 15-i ünnepségek történetében, hogy az ifjúság határozottan politikai színezetet kívánt adni a megemlékezésnek. A délelõtti vigadóban megrendezett matinén több függetlenségi párti országgyûlési képviselõ is megjelent.20 Az ünnepség gyakorlatilag a véderõjavaslat elleni újabb tüntetés volt. Az ifjúság a Múzeumkertben akart megemlékezést tartani, ahol az eredeti terv szerint száz fiatalember vonult volna fel a lépcsõre, hogy elszavalja a Nemzeti Dalt és az ifjak aktuális politikai tartalommal átszõtt új 12 pontját!21 De a múzeumkerti rendezvényre, az 1881-es esethez hasonlóan, még mindig nem kerülhetett sor. Így az Egyetem téri ünnepséget követõen, ahol Veiszfeld Vilmos joghallgató önálló független Magyarországot és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását követelte, a fiatalok a Kálvin térre vonultak. Itt elõször a Mérsékelt Ellenzék irodáinak ablakai alatt22 Gerlóczy Gyula joghallgató szólt az egybegyûltekhez, és a véderõjavaslatnak a német tiszti vizsgát elõíró 25. §-át kárhoztatta, majd köszönetet mondott a mérsékelt ellenzéki párt tagjainak a véderõvitában folytatott küzdelméért. A párt nevében Beöthy Ákos köszönte meg az ifjúságnak a párt iránt mutatott kitüntetett figyelmét és támogatásáról biztosította a fiatalságot, ugyanakkor óvva intette õket attól, hogy a küzdelem során letérjenek az alkotmányosság útjáról. „A hazáért tegyünk kockára mindent, csak a hazát nem! Ezt tanuljuk a múltból!” Innen a tömeg a Múzeumkert elé vonult, ahol csak a vasrácson kívül emlékezhetett. Egy itt felállított emelvényrõl Orbán János gyógyszerészhallgató szavalta el a Nemzeti Dalt, majd Rácskay Gyula mûegyetemi hallgató felolvasta az új 12 pontot. Az új követelések egyértelmûen a kormánnyal szemben az ellenzéki függetlenségi politika célkitûzéseit fogalmazták meg: többek között önálló magyar hadsereget, magyar tannyelvû katonai iskolákat, magyar királyi udvartartást, az országnak közgazdasági önállóságot, a választójogi cenzus leszállítását, és végül az 1879. évi honossági törvény megváltoztatását és Kossuth Lajos állampolgárságának megvédését követelték.23 Ezt követõen a Függetlenségi Pártkör elé vonultak, ahol az egyetemi szónok után Polonyi Géza képviselõ köszöntötte az ifjúságot és a miniszterelnök távozását sürgette: „Vesszen Tisza Kálmán! Éljen a haza! Éljen a király!”24 A felfokozott politikai, már-már forradalmi hangulatra utal, hogy az ellenzéki politikusok és az egyetemisták kölcsönösen polgártársaknak szólították egymást.25 Feltûnõ, hogy ebben az évben terjedt el a kokárda használata is, egyre több emlékezõn és politikuson lehetett látni a 48-as forradalom jelképét, amit a sajtó tudósítói is figyelemre méltónak neveztek. A Kálvin térrõl az ifjúság a Károly körúton keresztül a Deák Ferenc téren át a Petõfi szoborhoz vonult, ahol az egyetemi dalárda tagjai a Szózattal nyitották meg az ünnepséget. Itt Pándy István jogász szintén igen erõteljes szavakkal bírálta Tisza Kálmán rendszerét. Az aktuális politikai helyzet alakulásának megfelelõen 1889-cel új korszak kezdõdött a pesti egyetemi március 15-i ünnepségek történetében és a következõ év márciusában végleg véget ért egy hosszú, az 1880-as éveket tekintve mindenképpen nyugalmasnak nevezhetõ korszak, midõn Tisza Kálmán tizenöt évnyi kormányzás után elvesztette az uralkodó bizalmát. Ettõl kezdve a dualizmus korának társadalmi, politikai és gazdasági problémái egyre élesebben törtek felszínre és éreztették hatásukat a korszak 1848-as ünnepségein is. M. Lovas Krisztina 19
A fõvárosi rendõrfõkapitány jelentését a január 30-i és a február 14-i utcai zavargásokról és a rendõrség brutális eljárásáról lásd. MOL K149 (Belügyminisztérium Elnöki Reservált Iratok) 1889-6-277. 20 Ott volt többek között: Irányi Dániel, Orbán Balázs, Madarász József, Illés Bálint, Meszlényi Lajos és Báró Kaas Ivor. Jókait, aki az elõzõ évi matinén még ott volt, már nem hívták meg, mivel közismerten Tisza Kálmán kormányának hívei közé tartozott. 21 Egyetértés, 23. évf. 1889. márc. 12. 71. sz. 3. 22 A párt helyiségei a Kálvin téren az Elsõ Hazai Takarékpénztár épületének elsõ emeletén voltak. 23 Közelgett az idõ, hogy érvénybe lépjen a honossági törvény, mely szerint minden olyan magyar állampolgár, aki tartósan külföldön él, és nem kéri valamelyik osztrák-magyar külképviseletnél állampolgárságának megtartását, az 10 év után automatikusan elveszíti azt. Köztudomású dolog volt, hogy az emigrációban élõ Kossuth biztosan nem fog állampolgárságáért folyamodni. 24 A kormány lapja, a Nemzet sérelmezte, hogy az ellenzéki politikusok pártünnepet csináltak március 15-bõl és azt is, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök ellen uszították a fiatalokat. Nemzet, 8. évf. 1889. márc. 16. 2352. (75.) sz. 1. 25 Egyetértés, 23. évf. 1889. márc. 16. 75. sz. 3.
21
A Kerecsényi-családról A Kerecsényieket úgy írják le a XIX. századi genealógiák, hogy Zala megyének régi, kihalt családja.1 Vezetéknevük arra utal, hogy valamikor Kerecseny faluban lehetett az õsi birtokuk. Nemesi elõnevüket – kányaföldi – azonban már egy újabb településrõl vették. A XV. században még e néven szerepelt a falu, a XVII. század közepétõl már a Kányavár alak használatos egészen napjainkig.2 Több levél is fönnmaradt Kerecsényi Lászlótól, amelyeket Nádasdy Tamás nádornak és Csányi Ákos kanizsai tiszttartónak írt 1553–62 között, ezekben Kányafeld alakban írja le a település nevét. Ezen írásokban még három rokont (talán testvért) is említ, õk Mihály, András és János.3 Úgy tûnik, hogy a családban kedvelt férfinév volt az András, mert a késõbbiekben is találkozhatunk ilyen nevû utódokkal. Kerecsényi, vagy ahogy õ írta a nevét, Kerechenÿ László elõbb Szigetvár, majd 1560-tól Gyula várának volt a kapitánya, ezen apropóból íródtak levelei a XVI. század közepén az ország nádorához. (Felesége Pekry Lajos özvegye, Báthory Erzsébet [Erzse] volt, aki 1562-ben hunyt el Gyulán.) A vár feladása után török fogságba került, és Nándorfehérváron kivégezték (más adatok szerint a fogságban halt meg). 1559. május 30-án bárói rangot kapott, s amint látjuk, ezt a címet nem sokáig élvezhette. Nagy Iván könyvében a családleírás nagyon hézagos, néha több mint száz évet is ugrik, családfát pedig már nem is tudott közölni a sok hiányzó adat miatt. Ugyanebbõl a századból maradt ránk egy, a családdal kapcsolatos, érdekes esemény, amelyre a késõbbiekben még utalni fogok. 1557-ben Barkóczy László hûtlenség miatt elveszítette birtokait. És ekkor, 1557. május 25-én II. Ferdinánd Kerecsény András kapitánynak ajándékozta azokat. A Zala megyei Lovászi, Szentmiklós (Kerkaszentmiklós) és a Báza (Bázakerettye) településeken lévõ birtokrészeket, ezen kívül a Vas megyei Barkócon való részt, valamint 12 jobbágytelket. Nagy Iván szerint a Zala megyei birtokokon kívül Zágráb megyében „Czirkvenán” is bírtak ingatlant, amelyen atyjuk halála után a négy testvér osztozkodott: László, András, János és Mátyás.4 Ez utóbbi elírás lehet, mivel a negyedik fiútestvér az említett levelekben mindig Mihály néven szerepelt. (Cirkvena Horvátországban, a mai Kapronca–Körös megyében található.) 1543-ban már volt itt egy várkastély. A települést ekkor a Kerecsényi család birtokolta.)5 1562 után nem tudunk a család akkor élt tagjairól, mint fentebb említettem, a genealógiákban sincs róluk adat. Mindennek az oka ismeretlen számunkra. Csak 1634-tõl bukkan föl az utódok közül György, majd 1657-ben István, ez utóbbi a Wittenbergi Egyetem névsorában.6 A következõ dátum 1679. július 14-e, ezen a napon írta meg Kerecsényi András a végrendeletét.7 Mielõtt ezt részletesen ismertetnénk, érdemes általában szólni errõl a testamentumról. Az írás szokatlanul rövid, nagyon tömör, nyomtatásban a másfél oldalt sem éri el. Kerecsényi saját kezûleg írta és hét kis gyûrûpecséttel látta el. Amint írja az utolsó mondatában: „Magamnak pöcsétem nem lévén, kénszeréttettem sigillis alienis [másfajta pecséttel] megpöcsételni minden maga jószága elvesztése és kára nélkül.” Kosutány Ignác a közlése végén pedig a következõket jegyzi meg: „Eredetije papíron szép, olvasható betûkkel írva”. Természetesen nincs arról tudomásunk, hogy Kerecsényi hol és kitõl tanult meg írni-olvasni. A kor szokásának megfelelõen használja a régies igealakokat (vadnak = vannak, tészek = teszek, lévén, vagyon = van), a múlt idõket (vött vót, köttöttenek, adta volt). Mai szemmel nézve formai archaizmusokat (penig, peniglen, mindenik), illetve kétszer jelentésbelit (aprólékos = kisebb, emberséges = tisztességes) is olvashatunk nála. A nyelvjárási jelenségek közül érdekes módon az ö-zés jellemzõ írására (lölkömet, vött, fölyül, lött, pöcsét), nem pedig a Nyugat-Dunántúlon általános í-zés, amelyre egyetlen példát sem találunk a közlésben. A végrendelet szerzõje írja önmagáról, hogy õ a körmendi gyalogságnak egyik „vajdája”, s mivel testben betegnek érzi magát, kénytelen ingó és ingatlan vagyonáról rendelkezni. Elsõként a házáról szól, amely Körmenden található, s valamikor gróf Batthyány Kristóftól vásárolta 20 arany forintért. A grófot az „idvözült” (megboldogult, elhunyt) jelzõvel illeti 1679-ben. Batthyány II. Kristóf császári és királyi kamarás, Vas megye fõispánja és a Dunán inneni részek fõkapitánya 1632-ben született, és csak 1685-ben, tehát hat évvel a végrendelet írása után halt meg. Németújváron 1
Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal VI. Pest, 1860. 208–209. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I. Akadémiai Kiadó. Bp., 1988. 680. 3 Kerecsényi László levelei. Történelmi Tár. Bp., 1907. 121–160. 4 Nagy i. m. 208. 5 A Wikipedia magyar nyelvû szócikkében a következõ téves mondat olvasható: „1635-ben a Kerecsényiek kihalása után Cirkvena Mikulics Tamás birtoka lett.” 6 Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára. Bp., 1993. 578. 7 Kerechényi András végrendelete. Közli: Kosutány Ignác. Történelmi Tár, 1882. 773–774. 2
22
temették el a családi sírboltban. Az említett jelzõ használatára ezért nem található megfelelõ magyarázat. A végrendeletben leírja családtagjait, mint örökösöket. Sajnos a felesége nevét nem tudjuk meg pontosan, mivel a családnév utolsó fele hiányzik (Far...Kata), ezért más forrásból azonosítani nem lehet. Kerecsényi nyolc gyermeket hagyott hátra, hét fiút és egy leányt. Egy kivételével mindegyiküket becenevén írja le, feltehetõen ahogyan otthon szólították, említették õket. A fiúk: Jankó, Ferenc, Palkó, Istók, Andor (ez itt az András becézõje), Mihók és Laci. Utolsóként írva az egyetlen leány, Kata, aki az édesanyja keresztnevét örökölte. Az ingatlanok közül a házat már említettem, ezen kívül többes számban írja a földjeit, rétjeit. Ezek mind „Berki falu pusztához” tartoznak. Felsõberkifalut 1969-ben Körmendhez csatolták. (Elsõ említése 1409-ben Berky; ehhez a helynévhez késõbb kapcsolták hozzá a -falu utótagot. 1648-tól – tehát Kerecsényi idejében – már Berky falu az elnevezése.)8 A következõkben az ingóságok következnek. Itt tudjuk meg, hogy mindössze három lova volt. A szerszámok felsorolásánál mindig megjegyzi, hogy azok „vasas”, azaz vasalt, tartósabb eszközök, például vasas szekér, vasas borona, vas lánc, vasas gereben stb. Végül három ládával zárja a sort. Sajnos nem derül ki, hogy ezek utazásra, ruhanemûk tartására vagy termények tárolására szolgáltak-e. Az eddig bemutatott dokumentumrészletek mind azt mutatják, hogy Kerecsényi csak kisnemes lehetett. Vajon hova tûnhettek a családnak 1557-ben adományozott birtokrészek? Más nemesi végrendeletekben felsorolják az ékszereket, értékesebb ruhanemûket, fegyvereket, pénzt – itt azonban ilyenekrõl nem esik szó. Az utóbbi pedig nagyon fontos lehetett számára, mert tételesen leírja, hogy kiknek adós. Így például a Körmendtõl keletre lévõ Döbörhegyen (1538-ban még Deberhegye a neve) lakó Gergõ Andrásnak hat tallérral, a só árával, Nagyhajú mészárosnak egy aranyforinttal, a faluban élõ malombeli Molnár Jánosnak szintén egy forinttal. Ezek a mindennapi megélhetésükhöz tartozó, fontos dolgok voltak, nem pedig különösen nagyúri igények. Még a saját vejének, Kata lánya Csizmazia Mihály nevû férjének is adós volt nyolc tallérral. Igaz, neki is tartoznak négyen, így Perneszy János lenti kapitány öt tallérral, Hertelendy Ambrus uram három forinttal, vagy a szentkirályi (Kerkaszentkirály) „korcsmáros asszony”, de õ csak 25 dénárral. A pénznemek közül a forint, tallér, garas és dénár olvasható ebben a két részben.9 A végrendelet végén tudjuk meg, hogy voltak zálogba kiadott földjei, rétjei is. Kéri gyermekeit, hogy ezeket lehetõleg váltsák meg. Az utolsó bekezdésben azt a nyolc személyt nevezi meg, akik elõtt a testamentum íródott. Nem indokolja meg, hogy miért volt szükség e nem nagy vagyonka elrendezéséhez ennyi tanúra. Közülük csak párat érdemes kiemelni. Név nélkül (bizonyára mindenki ismerte akkor a személyt) szerepel a szarvaskendi prédikátor. (Szarvaskend Körmend melletti kis település.) Mivel õ az elsõ tanú, arra gondolhatunk, hogy Kerecsényi András is a reformáció híve lett, és áttért az evangélikus vagy a református hitre. Továbbá kaproncai Szabó Balázs városi esküdtet és András kovácsot emelném ki. Ez utóbbi szintén családnév nélkül szerepel. Nagy Iván szerint a XVII. század végén még élt a családnak az egyik ága. Négy fiútestvért sorol föl, ezek: Gergely, András, István és György, akik 1677-ben Nagy-Sitkén (ma: Sitke, Vas megye) zálogban bírtak egy telket, amelyet Sitkey Pálnak visszaadtak.10 Kázmér Miklós családnévkötetében azonban még 1720-ban is olvashatjuk Kerecsényi János és Ferenc nevét, akik talán épp a végrendelkezõ fiai lehettek.11 Azt nagyon pontosan tudjuk, hogy Kerecsényi András mikor készítette önmaga a testamentumát, azonban azt nem, hogy mikor halt meg, és hova temették. Mint említettem korábban, nyolc gyermeke volt, akik közül hét a fiúörökös. Tehát valójában mind a hétnek a családja, utódai tovább vihették volna a nemesi nevet. Hogy ezek mind fiúutódok nélkül haltak volna meg, szinte elképzelhetetlen. A kérdésre a választ további kutatások tudnák megadni, amelyet egyházi anyakönyvek, Vas és Zala megyei levéltárak forrásai alapján lehetne elvégezni. Fülöp László 8
Kiss i. m. 453. Csupán tájékoztatásul közöljük az olvasóval értékcsökkenõ sorrendben, hogy a XVII. században körülbelül milyen értékkel bírhattak az egyes pénznemek: forint (forént, florenus) – a legértékesebb, aranyból verték; tallér – nagyméretû ezüstpénz, súlya 27–28 gramm; garas – a dénárnál értékben és nagyságban nagyobb ezüstpénz, a forint 1/50 része; dénár – középkori váltópénz volt. 10 Nagy i. m. 209. 11 Kázmér i. m. 578. 9
23
Kérdések a váci Kálvária kapcsán A dolgozat célja, hogy felmérje, milyen idõbeli sorrendben és milyen anyagokból építették a váci Kálvária épületegyüttesét. Mivel még sok kutatási anyag hiányzik, illetve további vizsgálatokra (ásatásra?) van szükség, a tények mellett felsorolom a felvetõdõ kérdéseket, a lehetséges megoldásokat és a továbbkutatási irányokat (elsõsorban anyagvizsgálati és levéltári kutatási szempontból). A váci Kálvária a Kosd felé vezetõ út mellett, a Törökhegyrõl elkülönülõ kis löszdombocskán áll. A Kosdi út mellett található a Kálvária egyetlen épen maradt stációja, a másik két lebontott stáció a mai Jávorszky Ödön Kórház felé vezetõ út mellett helyezkedett el egykor. Magyarország egyik legépebben fennmaradt és legrégebbi kálvária együttese (Kálvária, Remetelak, Szent Lépcsõsor) a váci 3 egykori kápolnájából azonban az 1930-as években kettõt elbontottak, így mindössze a Kosdi út melletti maradt meg. A Kálvária építésére 1723-ban hozott létre alapítványt Schick János váci kereskedõ, a császári hadak élelmiszer- és fegyverszállítója, elhunyt felesége emlékére. Az eredetileg fából készült szobrokkal díszített építmény 1726-ban épült, felszentelésére a következõ évben került sor. 1738-ban a fából faragott szobrokat a Naszályról származó hárshegyi homokkõ anyagúakkal cserélték fel (ekkor még csak a három kereszt és a három szobor létezett, a siratócsoport szobrai az 1934-es felújításkor kerülhettek a helyükre). A Kálvária állapota szükségessé tette, hogy építése után 144 évvel (azaz 1870-ben) felújítsák. Tanács János kanonok-plébános végeztette el ezt a munkát, de közelebbit errõl a renoválásról az általam ismert források nem említenek. A fából készült eredeti mellvédeket 1934-ben cserélték ki tégla anyagúra,1 és ekkor kerültek helyükre a kõanyagú stációképek is. Több szervezet és magánszemély összefogásával 2001-ben végezték a Kálvária, a Remetelak, a Szent Lépcsõ legutóbbi felújítását, s így mai képét is ennek köszönhetjük.2 Amint a képen látható, baloldalon a fal alján jól megmutatkozik az eredeti, vegyes anyagú falazás, míg felette a sötétszürke-fekete színû piroxénandezit, a középponti rész és a jobboldal fehér-világosszürke színû, likacsos édesvízi mészkõbõl épült. A szobrok, a vízvetõ csövek és a lépcsõ anyaga hárshegyi homokkõ a Naszályról. A bejárat feletti, a Schick-család nemesi címerét tartalmazó díszes kõlap valószínûleg az épülettel egykorú. Nem ismert viszont a Székesegyház körüli bábos korláthoz hasonló, de annál szerényebb méretû, a dombot körülvevõ kerítés kora. (Ugyanolyan nyolcszögû, hárshegyi homokkõbõl készült gúlák – tetejükön még a láncot tartó karika rögzítésére szolgáló bemélyedés is látható –, csak míg a Székesegyház körüli lánctartó kõelemek átmérõje 40 cm, ezeké mindössze 30 cm.) Mára már csak két darab látható belõlük a domb város felé nézõ alján lévõ bozótosban, a Szent Lépcsõ közelében, egymástól 45 lépésnyire.3 A váci Kálváriához hasonló, XVIII. századi, a környéken található kálváriák: a hajdani józsefvárosi Kálvária, épült: 1747–1749 (ez ma Budapesten a Képzõmûvészeti Fõiskola telkén az Epreskertben található); a gödöllõi Kálvária, épült: 1771–1775; a szentendrei Kálvária, épült a XVIII. század közepén; a nézsai Kálvária (építésének pontos ideje ismeretlen).4 Ezek eddig a tények. Hogy volt-e elõdje a A váci Kálvária látképe a Remetelak nélkül Kálváriának, az biztosan nem állapítható 1
M. J.: A váci Kálvária kálváriája. Váci Hírnök XIII/5. 2012. 11. Szalay Ákos: A váci kálvária újjászületése. Magyar Múzeumok 7/3. 2001. 14–16.; Szalay Ákos: Tíz éve újult meg a váci Kálvária. Váci Polgár 17/1. 2011. 4 3 Véleményem szerint ez a hárshegyi homokkõbõl és vasláncból álló kerítés az 1870-es felújítás eredménye, ugyanis 1738-ban még nem létezett a mintául szolgáló Székesegyház, 1934-ben pedig már majdnem mindent téglából és mûkõbõl készítettek, noha a naszályi homokkõbánya a huszadik század ötvenes éveiig mûködött. 4 Szalay, Ákos: A váci Kálvária. Mûvészettörténeti vizsgálat. Váci Kálvária felújítása (M J 7431), Kálváriafelépítmény. Építési Engedélyezési Terv (kézirat) é. n. 2
24
meg régészeti feltárás nélkül. Több török kori csataképen látszanak a deákvári dombokon ágyú-, illetve gyalogsági sáncok, melyek a váron-városon kívül lefolyt hadi események ideiglenes erõdítései. Ebben a korban a tömeghadseregek összecsapásai Vác sorsát már nem az ostrommal, hanem a városon kívüli harccal döntötték el, ennek jó példája az 1684-es törökellenes hadjárat leírása.5 Bánhidi László szerint õrhely-szerû erõdítés mindenképpen létezett a Kálvária helyén, ezt a Buda felé esõ kiváló kilátás indokolta.6 Mindkét sereg számára döntõ jelentõségû volt tudniillik, hogy érkezik-e Buda felõl felmentõ vagy támadó török sereg vagy sem. Szerintem megkockáztatható az a feltevés is, miszerint a Törökhegyen a Kálvária helyén türbe állhatott, amely a hely szakralitását indokolná (lásd: Gül Baba türbéje Budán vagy például a keresztény templommá átalakított pécsi mecset). A Törökhegy neve a hódoltság idejébõl származik, ott terültek el ugyanis a váci törökség gyümölcsöskertjei. Természetesen ennek sincs semmiféle tárgyi bizonyítéka egyelõre, sem a régi metszeteken nyoma. Azonban egy ilyen kisméretû építményt igen könnyû a földdel egyenlõvé tenni, vagy egyszerûen a harci eseményekre koncentráló rajzolónak egypár, az összecsapás kimenetelét nem befolyásoló romos épületet a képrõl lefelejteni. Az ellipszis alakú Kálvária hossztengelye és a Remetelak egyaránt északkeleti tájolású. Vácon egyébként sincs kifejezetten keleti tájolású templom (még a középkori Szent Mihály templom is északkeleti tájolású). Szalay Ákos szóbeli közlése és saját megfigyelési adatok szerint is a Kálvária szoborcsoportja az egykori vártemplom (egykori püspöki székhely, ma Ferencesek temploma) felé irányul. A váci templomok között direkt irányítottság egyedül a Hétkápolna esetében figyelhetõ meg, itt ugyanis adott volt a part vonala és a gyógyító hatásúnak vélt források helye. A többi templom esetében inkább a városképi elrendezés határozta meg az építmény hossz- A váci Kálvária vázlatrajza GOOGLE fényképfelvétel után tengelyének irányát. A Kálvária és a Remetelak alapozása feltehetõen a városfal és a vár, illetve a romos épületek elbontásából származik. 1718-tól gróf Althann Mihály Frigyes nápolyi alkirály a város püspöke, azonban a város ügyeit a püspök helyett Berkes András irányította 1729-ben bekövetkezett haláláig. Mivel a vár védelmi szerepe megszûnt, az udvari Kancellária ennek teljes felszámolását tûzte ki célul. Az 1719-ben a vár területére telepített Ferences rendieknek egyenesen megtiltották a középkori épületek (az eredeti középkori Székesegyház és püspöki palota) renoválását, helyettük mindössze új templom és rendház építését engedélyezték. A bontott anyag egy része megtalálható az új épületek falaiban, de valószínûleg kerülhetett belõle a város egyéb építményeibe is. (Késõbb is több püspök szorgalmazta a középkori falmaradványok és sáncok lebontását egészen az 1760-as évekig.) A Kálvária és a Remetelak alapfalának összetételét az alábbi ábrák mutatják. Az alapfalak nem minden oldalon láthatók, a fent említett épületeken egyaránt elsõsorban a keleti és az északi falszakaszon (maximálisan néhány tíz centiméternyi magasságban). Az egyik homokkõ nem túl jó minõségû, helyenként kavicsos, tarka hárshegyi homokkõ (ez nagy mennyiségben fordul elõ a vár és a város egykori falaiban is), míg a másik lemezes szerkezetû, sárgásbarna színû finomhomokkõ. Utóbbi lehet a hárshegyi homokkõ helyi változata is, de lehet ezen kívül késõ-oligocén korú slírhomokkõ (Törökbálinti Formáció?). Feltûnõ a tégla, és a Remetelak esetében a dachsteini mészkõ jelentõs aránya is. Többek állítása szerint téglát a váci középkori épületekben nem alkalmaztak,7 akkor pedig hogyan kerül egészben, illetve töredékesen a bontott anyagba már a XVIII. század elején? (A török korban emelt fürdõk, mecsetek, minaretek stb. építõanyagát feltárás hiányában nem ismerjük, mindössze csempe- és edénytöredékek ismertek ebbõl a korból.) A dachsteini mészkövet pedig építésre szinte soha, inkább mészégetésre használták. 5
Tragor Ignác: Vác története. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület, Vác, 1927.
6
Bánhidi László: Új váci kalauz. Kiadja: a Váci Városvédõk és Városszépítõk Egyesülete. Vác, 1998.
7
Miklós Zsuzsa: Vác középkori pincéi. Váci Könyvek 9. A Tragor Ignác Múzeum Közleményei. Vác, 1996.; Fehér Tamás: Kõzettani vizsgálatok a váci fõtér ásatási területén. Honismeret XXXVI/1, 2008. 58–62.
25
A Kálvária fennálló falainak legnagyobb részét csöves-likacsos szerkezetû, sárgásfehér színû édesvízi mészkõbõl emelték. Az északi és északkeleti oldat viszont salakláva szerkezetû, gyakran olvadási felületekkel határolt, szabálytalan alakú vagy téglaalakúra törõ, sötétszürke színû, cserháti típusú piroxénandezitbõl (Nagyhársasi Andezit Formáció teléres kifejlõdése vagy Kékesi Andezit Formáció?)8 (A város és a vár területén ezzel szemben börzsönyi típusú andezit, andezit lapillitufa és tufa, illetve világosszürke dácittufa található a Nagyhársasi Andezit Formáció rétegvulkáni összletébõl.)9 A Remetelak falainak legnagyobb része édesvízi mészkõbõl készült. Sem az édesvízi mészkõ, sem a cserháti típusú andezit nem található meg a város közvetlen közelében (a csörögi andezittelér anyaga sem ilyen típusú).10 Maradnak tehát a kérdések. Ki és mikor kezdte el az alapfalak építését, ki váltott aztán más típusú kõzetanyagra, amelynek beszerzése, szállítása sokkal költségesebb, mint a helyi bányákból kikerülõ kõé? Lehet, hogy valamelyik újkori felújítás során cserélték ki a dísztelen, bontott anyagból álló falak külsõ burkolatát egységesebb, mutatósabb kõzetváltozatokra? Részletesebb vizsgálatok szükségesek egyrészt a levéltárakban, illetve mintavétel és mikroszkópos elemzés a fennálló falak anyagából. Végezetül szeretném megköszönni Szalay Ákos és Cservenák Péter hasznos tanácsait, útmutatásait. Fehér Tamás
A Baradla barlang elsõ tudományos feltárója Emlékezés Vass Imrére Az aggteleki Baradla-barlang hazánk legismertebb, és – tegyük hozzá – legrégebben kutatott cseppkõbarlangja. Megismerésének története, látogatottsága több száz éves múltra tekint vissza, ám azt, hogy ki volt a felfedezõje, ki volt az elsõ, aki hajdani szûk nyílásán a barlang bejárásának szándékával mászott be, nem tudjuk. S nagy a valószínûsége, hogy már sohasem fogjuk megtudni. Elsõ nyilvántartott látogatóiként Farkas János és Sartory József neve rögzõdött, akik 1794. április 28-án keresték fel a Baradlát, azzal a határozott céllal, hogy bejárják és feltérképezzék a barlangot. Csak pár napot töltöttek a barlangban, s míg Sartory elkészítette az akkor bejárható részek térképét, Farkas leírta mindazt, amit látott. Késõbb Farkas a kéziratát maga semmisítette meg, de Sartory eredeti térképe sem maradt fenn, csupán egy másolatát találták meg 1962-ben az Országos Széchényi Könyvtár Térképtárában. 8
Tragor Ignác: Vác története. Kiadja a Váci Múzeum-Egyesület, Vác, 1927. Bánhidi László: Új váci kalauz. Kiadja: a Váci Városvédõk és Városszépítõk Egyesülete. Vác, 1998. 10 Miklós Zsuzsa: Vác középkori pincéi. Váci Könyvek 9. A Tragor Ignác Múzeum Közleményei. Vác, 1996.; Fehér Tamás: Kõzettani vizsgálatok a váci fõtér ásatási területén. Honismeret XXXVI/1, 2008. 58–62. 9
26
A XIX. század elején megnõtt az érdeklõdés a Baradla iránt. Ennek során Raisz Keresztély (1766–1849) földmérõ, Gömör-Kishont vármegye tiszti fõmérnöke 1801-ben felmérte a barlangot, alaprajzot és hossz-szelvényt készített róla, s mindazt, amit látott, részletesen le is írta. Munkájának eredményei Görög Demeternek a vármegyékrõl készült és 1802-ben megjelent atlaszában váltak ismertté, így az elsõ nyomtatásban megjelent Baradla-térképek Raisz nevéhez kötõdnek. A barlang keletkezésérõl alkotott téves nézete miatt azonban (mely szerint annak létrejöttét tûz hatásával magyarázta) hosszú ideig csupán térképeit fogadták el, egyéb gondolatait pedig elvetették. A barlang megismerésének e rendkívül vázlatos „elõtörténete” után immár ejtsünk szót a Baradla legsikeresebb feltárójáról, Vass Imre földmérõrõl. Õ ugyanis nem csak hivatalában követte Raiszt, s nem csupán Gömör-Kishont vármegye hites földmérõje volt csaknem két évtizeden át, de gyakran járt a Baradlában is, és kísérletet tett az ismerteken túli járatok feltárására. Életérõl sajnálatosan keveset tudunk. Vass Imre 1795. június 4-én született a Gömör vármegyei Rozsnyón, és Sárospatakon hunyt el százötven éve, 1863. március 20-án. A pesti mérnöki intézetben (akkori nevén Institutum Geometricum) folytatott tanulmányait követõen, 1818-ban kapta meg mérnöki oklevelét, s földmérõként a már említett vármegye szolgálatába lépett. Tudjuk még, hogy 1846-tól részt vett a Tisza szabályozási munkálataiban, majd hadmérnökként az 1848-49-es szabadságharcban is. Tudjuk, hogy kiemelkedõ mérnöki munkájának eredménye volt a dorozsmai és szegedi sáncok elkészülte. Végül azt is, hogy 1850-ben császári és királyi mérnöknek nevezték ki, s egy ideig Pesten élt. Kitartó Baradla kutatásainak köszönhetõen Vass Imre 1825–29 között, mintegy 15 km hosszúságú, addig ismeretlen járatot fedezett fel a barlangban. Mi több, 1825-ben a hosszan tartó szárazságot kihasználva, túljutott a „Vaskapu”-nak nevezett ponton, amely az addig ismert szakasz végének számított, s több km hosszan feltárta a barlang fõ ágát. Jó érzékét bizonyítja, hogy az általa feltárt szakasz folytatását is megsejtette, noha a kutatók ezt csak egy évszázaddal késõbb tárták fel. Amit a barlangból Vass „felfedezett”, azt a vármegye támogatásával felmérte, s úgy alaprajzot, mint hosszmetszeti térképet is szerkesztett róla. Végül elkészítette a barlang feletti terület térképét is. De a térképezésen túl elkészítette a barlang ekkor bejárható részének részletes leírását is, ismertetve a teljes bejárható útvonalat, meg a látható valamennyi nevezetességet. Munkáját Pesten,1831-ben magyar és német nyelven is megjelentette Az Agteleki barlang leírása, fekte területével, talprajzolatjával és hosszába való átvágásával, illetve Neue Beschreibung der Agteleker Höhle des Gömörer Comitates in Ungarn, sammt Grundriss, Durchschnitt und SituationsPlan címeken. Munkájában leírta a barlang környékének geológiai és hidrológiai viszonyait is, megörökítette a feltárás történetét, s a bejárás során megtekinthetõ cseppkõképzõdményeket. Végül csatolta a barlangot és a felszínt bemutató két, saját maga készítette térképet. Ez volt az elsõ magyar nyelvû, tudományos barlang-leírás, amely Vass Imre nevéhez kötõdik. Mérnöki pontosságú térképei pedig egész munkásságának legjelentõsebb eredményei. Vass Imre kései utódja, a valaha élt egyik legjelesebb magyar barlangkutató, dr. Kessler Hubert így méltatta elõdje munkásságát: „…megérdemli Vass Imre, hogy hálával és elismeréssel gondoljunk arra az úttörõre, akit nemcsak az akkori felszerelés hiányossága és a barlang úttalan utai, de korának elfogultsága és nemtörõdömsége sem riasztottak vissza nemcsak a kutatástól, de még attól sem, hogy eredményeirõl pompás…könyvet és díszesen kiállított térképet is kiadjon!” (Turisták Lapja,1940. Vass Imre ceruzarajza önmagáról 268.) Mi pedig emlékezésünket annak megemlítésével zárhatjuk, hogy hála Vass rajzkészségének, arcvonásait is ismerjük, ceruzarajzon ugyanis megörökítette önmagát. Polgárdy Géza 27
Egy rimaszombati tánc- és illemtanár dinasztia A Gömör c. hetilap 1909. évi számában a következõket olvashatjuk: „Tánctanítói jelentés. Dobránszky János helybéli jóhírû ügyes táncztanító Szijjártó utca 44, két helyen kezdi meg a rendes táncztanítói leczkéket.” Az ifjak a Hungária szállodában, a leányok a polgári iskolában kaptak táncoktatást, utóbbiak feltehetõen Béla nevû fia vezetése alatt, aki korábban a pesti „Róka” iskolában volt segédmester éveken át. Az 1897. június 21-én Rimaszombatban született fia, ifj. Dobránszky János 1913 és 1915 között 16-17 évesen, Budapesten, mint kereskedõsegéd kenyeret keresett. Az üzlet tulajdonosa tehetséges és szorgalmas fiatalemberként jellemezte. Az elsõ világháború utáni összeomlás idején a tanácsköztársaság katonája lett, majd hazatért. Testvére, Béla (1892–?) ekkor már apja mellett Rimaszombatban tánctanár volt, de ekkor az ifjú János még nem is sejtette, hogy késõbb õ is apja és bátyja hivatását választja. Bátyja, Imre (1895–1955) élete végéig Rozsnyón és a Sajó völgyi községekben elismert és megbecsült tánctanár volt. Sírját a rozsnyói temetõben volt tanítványai ma is gyakran felkeresik. Leánya, Csunyocskáné Dobránszky Ildikó (1939–) haladt tovább édesapja nyomdokaiban. A népi tánc tanítása lett a szívügye. Ö volt az alapító tagja a rozsnyói „Búzavirág” néptánccsoportnak. 13 éven keresztül vezette a csoportot. Késõbb Szalócon a „Szalóka” gyermekcsoporttal aratott sikereket. Napjainkban Szilicén vezeti be a gyermekeket a néptánc rejtelmeibe. Egy idõben Rozsnyón balett-csoportot is vezetett. A ma már nyugalmazott pedagógusnak Rozsnyó város önkormányzata a Város Tiszteletbeli Polgára címet adományozta. A három Dobránszky fiú mellett leánytestvérük, Júlia (1905–1981) is a tánctanári hívatást választotta. Kassán tevékenykedett. Földi maradványait a rimaszombati temetõben helyezték örök nyugalomra. Egymás mellett van az a két sírkert, ahol végsõ nyugalmat talált a tánctanár dinasztia két elismert tagja, Júlia és János. Dobránszky János Rimaszombatban mûködött. Örökölt génjeit tanúsítja az a bizonyítvány, melyet a Rimaszombati Polgári Iskola igazgatóhelyettese, Kontratovich Jolán állított ki számára: „ifj. Dobránszky János tánctanító, rimaszombati lakosnak, módszerével, mindenre kiterjedõ pontos tanításával és a tanítványokkal szemben tanúsított bánásmódjával, mirõl 1920. július hóban tartott tánctanfolyamán meggyõzõdhettünk, minden tekintetben meg vagyunk elégedve, mirõl jelen bizonyítványt kiadtuk. Mindenkinek ajánljuk.” Legelsõ tánckurzusát 1917-ben Rimabányán, a körjegyzõségi székhelyen vezette. Errõl az1920-ban kiállított jegyzõi bizonylat tanúskodik. A szülõk javaslata alapján dicséretben részesítik, valamint mások számára is ajánlják. Az ifjú mester halk szava, kellemes modora, tartózkodó viselkedése, elegáns külseje, egyenes tartása bizalmat keltett. Mûködésének körzete a Rimaszombat környéki falvakon – Feled, Jánosi, Nagybalog, Serke, Simonyi, Várgede – kívül a nagyobb településekre, mint Nyustya, Nagyrõce, Tiszolc is kiterjedt, de tanított Bánrévén, sõt Putnokon is. Úgy érezte, hogy a szlovák nyelv ismerete számára létfontosságú. Azt akarta, hogy a szlovák fiatalság még a tánc fortélyait is anyanyelvén sajátítsa el. A nyelvtanulás legnehezebb formáját, az önképzést választotta. A szakirodalmat ezen a nyelven is tanulmányozta. A serdülõkorú gyermekek szülei meg kívánták ismertetni leányaikkal és fiaikkal a társadalmi érintkezés szabályait. Ezt a feladatot látták el a tánctanárok a tánc- és illemtan oktatása során. A szülõk megkeresték a táncmestert, és felkérték a tánciskola vezetésére. Vidéken a tánckurzusokat az õszi munkák befejezése után szervezték, városokban még a nyári szünidõben is. Az oktatás idõtartama általában két hónapon át hetente egy-két alkalommal 2-2 óra volt. A tanár úr óráit az egyszerû lépések bemutatásával, kapcsolásával kezdte, majd összetett szórakoztató táncmotívumok következtek. Ezeket már nem számolásra, hanem János bácsi hegedûjátéka dallamának ütemére vidáman roptuk. A pihentetõ körséta után partnercsere következett. Egy-egy összejövetelen a leányok 20-30-szor is cseréltek partnert. Mindenki mindenkivel táncolt. A botladozót a tanár úr vette karjára, átsegítette a kezdet nehézségein. A próbabál a tánciskolások vizsgája. A fiatalok tánctudásukról és viselkedésükrõl (felkérés, helyrevezetés, stb.) nagyszámú közönség elõtt tettek tanúbizonyságot. Erre az alkalomra a vizsgázók szülein kívül közeli hozzátartozóik is hivatalosak voltak. Elkápráztató látvány volt a többnyire fehér ruhába öltözött leányok és az öltönyös, fehér kesztyût viselõ fiúk sora a tánctanárral az élen. Megtisztelve érezte magát az a leány, aki a vizsgázókat vezetõ tánctanárral vonulhatott be a feldíszített táncterembe. A pró28
babál nyitótánca általában a francia négyes, de ha a körülmények engedték, akkor a palotás volt. A délutáni óráktól a vizsga után kora estig az általánosan ismert keringõ, argentin tangó, polka, mazurka, kasztanyett következett, majd a négynegyedes gyorsütemû foxtrottra, vagy ennek mérsékelt tempójú változatára, a slowfoxra váltottak. A szülõk kedvéért a divatos tánc fergeteges üteme után a lassú csárdás következett. Ezt éppen úgy, mint a táncvizsgát követõ mulatságot, a gyorscsárdással fejezték be. A polgári iskolán kívül a gimnázium igazgatója is, legalább évente, társasági tánc- és illemtan tanfolyam rendezésére a tornateremben adott lehetõséget. Az intézet a leánytanulók számára csak mértéktartó báli ruha viselését engedélyezte. A kurzus vezetõje évrõl-évre Dobránszky tanár úr volt. A diákok által színre vitt vígjátékok táncbetéteit is õ tanította be. Napjainkig visszatérõ emlék a Szabadkai erdõben rendezett majálisok táncbemutatói. A Katolikus Körben fiatal házaspárok számára tánctanfolyamot vezetett. Rendkívüli sikere volt Feleden 1933-ban a 8-12 éves gyermekek karácsony elõtti próbabálján a záróképnek. Ügyes mozgású leányka és fiúcska házaspár szerepében, az ünnepi ajándék vásárlása céljából, tánclépésekkel a „Babaáruházba” érkezik. A kiválasztott babák kilépnek dobozaikból, és egyenként vagy párosával táncra perdülnek. Közben a szülõk hozzájuk csatlakozva tánccal fejezik ki tetszésüket. A város jelmezbáljain a sikerre törõ, de személyét rejtõ álarcos a tanár úrtól elsajátított táncprodukcióval a zsûri minõsítését kívánta kedvezõvé tenni. Az igényeknek megfelelõen sokszor teljesen eltérõ jellegû táncokat tanított az iskolák és kultúrházak kérésére. 1951-ben orosz tánc betanításával is osztatlan sikert aratott. Dobránszky János munkája során figyelembe vette a kor követelményeit és elõírásait. Az 1939. június 15-én kelt „Tánc-és mozdulatmûvészet- tanítóképzõ országos tanfolyam” oklevele bizonyítja, hogy sikeres vizsgát tett, és így képesítést szerzett „az általános tánc nyilvános tanítására”. l949-ben részt vett a táncmesterek és tánctanítók szakmai kurzusán, amely továbbra is lehetõvé tette számára a tánc- és illemtan tanítását. Elméleti és gyakorlati vizsgát tett klasszikus, népi és modern társasági táncokból, valamint az illemtan tanításából. 1959-ben Trencsénteplicen a társastáncok országos tanfolyamát sikerrel végezte el. Nem mindig talált megértésre. 1961-ben a Rimaszombati Pionírház a munkaviszonyban való felvételi kérelmét elutasította. A Középszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság viszont 1964. december 7-én „elõzetes meghatalmazást” adott ki, melynek értelmében társastánc-tanfolyamokat vezethet a közép-szlovákiai kerületben. Nem olyan korban élt, amikor a világ a tenyerén hordta a tánctanárokat. A társadalmi rendszer nem mindig volt kegyes hozzá. Szabad pályán dolgozott. Sokszor kétkezi munkával kereste kenyerét. 1968-ban idénymunkásként a rimaszombati konzervgyárban, majd egy ideig a pékségben dolgozott. Családi élete, Gyulai Juliannával (1901–1993) kötött házassága 52 éven át volt boldog és kiegyensúlyozott háttér a súlyos megpróbáltatások között. Szijjártó utcai otthonuk 1926-ban a várost sújtó árvíz kárvallottja lett. Családját 1946-ban áttelepítésre jelölték, majd egy véletlen folytán mégis szülõföldjükön maradtak. Idõsebb leányuk, Ilona fiatal korában súlyosan megbetegedett, így az unokáknak szülei helyett szüleik voltak. Másik leányuk, Dórika hároméves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt. A tánctanítás nem biztosított a család fenntartására rendszeres jövedelmet. Hogy a hiányt pótolja, több polgárcsaládhoz hasonlóan, mivel az 1950-es években városunkban még nem volt diákotthon, a tanév idejére befogadtak falusi lányokat. A közeli falvakból az ismerõs családok leányai Juliska néni felügyelete alatt végezték tanulmányaikat. A gondos ellátás mellett férjével együtt észrevétlenül formálták a jellemüket. A ház asszonya még a varrás hasznos ismereteire is megtanította õket. Ez a nemes cselekedet nemcsak bevételt jelentett a tanár úr családjának, de igazi barátokra talált azokban a szülõkben, akik bentlakásra hozzájuk adták gyermekeiket. A náluk nevelkedett leányok ma már nagy- és dédmamák, de mindig szeretettel emlékeznek vissza ezekre az idõkre. Dobránszky János tánc- és illemtanár városunkban és széles környékünkön több mint öt évtizeden át, az ifjúság és a szülõk örömére, nemzedékeket tanított és nevelt. Számára a tánc a „játék”, a „jó és szép szó” pedig az illemtani ismeretek átadását jelentette. Így az ifjúság a mûvészetek királynõjét, a táncot egy életre sajátjának mondhatta. 1972. március 26-án hunyt el, a rimaszombati temetõben helyezték örök nyugalomra. Danis Tamás
29
Ki volt az „Arany ember” és a „Tengerszemû hölgy”? Nyilvánvaló, hogy Jókai Mór alkotói módszerérõl, hõseinek valódi hús-vér mintáiról a hasonló körökben forgó kortársai tudtak legtöbbet. A munkásságáról még halála évében megjelent elsõ monográfia1 azonban leírja, hogy Jókai mindig tiltakozott, ha modelljeinek „személyazonosságát” bárki firtatni próbálta. Ennek ellenére valószínû, hogy legtöbb ilyen információt – néhány saját jegyzete mellett – Rovács Albin levéltáros, illetve Eötvös Károly és Mikszáth Kálmán által a „nagy mesélõ” halálát követõ 2–3 évben megjelentetett írások tartalmazzák.2 E három szerzõ szerint Jókai két híres regényének fõhõse is szülõvárosa, Rév-Komárom egyik jeles családja, a Domonkosok egy-egy tagjának életérõl lett mintázva. A késõbbi erre vonatkozó tanulmányoktól és kritikai kiadásoktól általában elvárható, hogy a korábban kialakult vélekedéseket tekintsék át – kritizálják azokat, ha szükséges –, és ehhez tegyék hozzá az újabb kutatási eredményeket. Csalódnunk kell azonban, ha ezt az elvárást a Gödöllõi Múzeum 2003-as, Az Arany ember – A gödöllõi kastély görög ura: Sina György és fia, Sina Simon címû kiállításának katalógusán, és a Tengerszemû hölgy legutolsó, 1972-es kritikai kiadásán akarjuk számon kérni. Az említett három – korántsem fajsúlytalan – szerzõre egyik sem hivatkozik. Vegyük elõször az „Arany ember” – költõi nevén Tímár Mihály – személyét. Modelljének Rovács, Eötvös és Mikszáth egyaránt a komáromi Domonkos Jánost tartja. Az apró részletekben különbözõ utóbbi két vélemény hitelesíti egymást, mivel látható, hogy külön-külön jutottak hasonló következtetésre (pl. Eötvös négy, Mikszáth csak három unokahúgról tud). Mindhármuknak ellentmond azonban Jókai egyik saját jegyzete, mely az Ali Csorbadzsi esetet idõsebb Sina Györgyhöz köti. Itt érhetõ tetten az igen széles látókörû és jól informált Jókai egyik fontos alkotói módszere, hogy ti. „több valódi személybõl gyúrja össze” hõseit. Ezzel azonos véleményt fogalmazott meg G. Merva Mária is A Sina család Magyarországon c. tanulmánykötetben.3 Kik voltak a Sinák? Sina Simon György (1765–1822) görög eredetû bécsi nagykereskedõ, aki fiaival, György Simonnal (1782–1856) és János Simonnal (1804–1869) 1818. április 3-án magyar nemességet, e két fiú pedig 1832. március 29-én bárói címet szerzett. A Sinák, a „birodalom legdúsabb bankárjai” mintegy 20 uradalmat szereztek Magyarországon és Morvaországban. A birtokszerzésekre a „koronát” György tette fel, aki 1851-ben megvette a gr. Viczay családtól az eredetileg hg. Grassalkovich birtokot képezõ, hatalmas gödöllõi uradalmat.4 A Sinák tehát valóban, több szempontból is megérdemlik az „Arany ember” címet (a vagyon gyanús eredete ellenére fontos szerepük volt a Lánchíd megépítésében és mecénásként is igen tevékenyek, bõkezûek voltak). Így Gödöllõ valóban joggal osztozhat Rév-Komárommal az „Aranyemberen”. Ehhez képest a 2003-ban, a Gödöllõi Városi Múzeum által rendezett kiállítás (fentebb már leírt) címe nagyon is kisajátítóan hangzik.
A két Jókai-modell, Domonkos János és Domonkos Teréz képe (Rév-Komárom, Dunamenti Múzeum állandó Jókai kiállítása)
30
Jókai meseszövésén végül is a történettudomány szempontjából nem lehet semmit sem számon kérni, már csak
1
Szabó László: Jókai élete és mûvei. Rákosi Jenõ Hírlap Kiadó Vállalata, Bp., 1904
2
Rovács Albin: A Domonkos család Komáromban. Komáromi Lapok 22/15. 1906.; Eötvös Károly: A Jókay nemzetség. Révai. Bp., 1906.; Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora I–II. Bp., 1907.
3
G. Merva Mária: Sina György-e Jókai Aranyembere? Gödöllõi Múzeumi Füzetek 6. Gödöllõ, 2004.
4
Pálmány Béla: A reformkori magyar országgyûlések történeti almanachja I. Bp., 2011. 425–427.
azért sem, mert egyik család genealógiája sincs összhangban a regénnyel.5 Inkább csak az író többé-kevésbé jól informált ismerõseinek, kortársainak eltérõ (feltehetõen jóhiszemû, elfogulatlan) sejtésérõl van szó, amit Jókai halála után láttak jónak másokkal megosztani. Errõl a témáról többet, bizonyosabbat csak kivételesen szerencsés esetekben lehet még megtudni.6 A másik Jókai fõhõs, a „Tengerszemû hölgy” modelljérõl kissé többet tudunk, mivel az õ történetét Eötvös Károly is elég részletesen leírta. A „tündérszép négy Domonkos-leány” legkisebbikének – költõi nevén „Erzsike” – elsõ házassága sem mindennapi módon végzõdött. Az önérzetes, csapongó képzeletû és fékezhetetlen szenvedélyû menyecske nem tudott összeszokni az urával. Beleszeretett férje „herkulesi alkatú” juhászába, akinek kedvéért – bár a legmagasabb nevelésben részesült, nyelveket beszélt és értett a zenéhez, irodalomhoz7 – cselédruhába öltözött, mezítláb járt; csirkét, tojást, túrót, tejfelt árulni bejárt Komáromba a hetivásárokra, mint akármelyik kofa. Volt mirõl beszélni hét vármegyében! Válásuk után a volt férj egy borjas tehenet adott a juhásznak („alkalmazottjának”), hogy kergesse el az asszonyt, amit az meg is tett. Ez lett a csúnya vége ennek a „regény”-nek. Jókai a „regény” kezdetét is leírta, bár történetének hitelességében nem lehetünk bizonyosak. „Erzsike” a férjét a juhásznéval házasságtörésen érte. Feltalálván magát, sebtében felpofozva egy „falazó” cselédet, azonmód magára kapta az asszony ruháját, és vitte ki a juhásznak az ebédet. Mielõtt még felismerhette volna az asszony arcát, az leszidta, hogy miért idõzött odabenn olyan soká az Úrral! A válás után az asszony több férfival került kapcsolatba, majd újra férjhez ment. Második férjét megölte, ezért életfogytig tartó börtönre ítélték, és a márianosztrai fogházban fejezte be életét. Jókai a regényben „Erzsike” – valójában Domonkos Teréz – börtönbeli elhalálozásáról így nyilatkozik: „Tavaly – azaz 1887-ben – kaptam haláláról értesítõ levelet”. E regény kritikai kiadásának8 jegyzetei szerint Jókai ezt a regényhõsét is több valós személybõl „gyúrta össze”. Jókai hiteles, meglévõ, ifjúkori festményének modellje a korán elhunyt komáromi Asztalos Etelka volt. Modellül szolgálhatott a maga körül Komáromban „valóságos irodalmi központot” tartó, híres szépségû nyomdatulajdonos Weinmüller Franciska is, aki késõbb egy szerencsétlen házasság nyomán koldusbotra jutott (õt Mikszáth is említi). A szabadságharc alatti kalandos szerepekre számos ismert és kevésbé ismert nõi honvéd szolgáltathatott mintát. Ezek mellet Jókai környezetének sok egyéb alakja, sõt egyes népköltészetben megénekelt figurák (Szépen legel a kisasszony gulyája…) is számításba vehetõk. (Ez utóbbi csaknem illik is Domonkos Teréziára Jókai és Eötvös leírása alapján; a „juhnyája” helyett persze a „gulyája” sokkal elegánsabban hangzik!) Eötvös eddig elhanyagolt jól informáltsága a Domonkos család tagjainak életével kapcsolatban mindenképpen több figyelmet érdemel, mivel mindkét férj valódi nevét egyedül õ említi. A kortárs genealógus Györe Zoltán, a második férjre, Sztregovai Jánosra vonatkozó gödöllõi halotti anyakönyvekbõl feltárt adatai Domonkos Terézia regénymodell szerepét már tulajdonképpen bizonyítják. A „puska által, szerencsétlenségbõl” történt haláleset pontosan megismert 1864. október 9-ei dátuma szolgáltatta azt a bizonyos „kivételesen szerencsés” lehetõséget, hogy a bûnügyi nyomozás anyagát megtaláljuk a Pest Megyei Levéltárban. Both Ágnes (Domonkos Terézia anyja) két évvel korábbi, szintén gödöllõi elhalálozási adata – ez is Györe Zoltán közlése – alig hagy kétséget, hogy itt nem véletlen névazonosságról, hanem valóban a rév-komáromi „Aranyember” unokahúgáról, illetve sógornõjérõl van szó! A férjgyilkosság motívumát az említett kritikai kiadás csupán Jókai szamosújvári börtönben tett 1876-os látogatása nyomán keletkezett ötletének tartja! A Pest Megyei Levéltárban a Központi Fenyítõ Törvényszék Mutató Könyvében (116. k., 1861–1871), 1864 körül két bejegyzést található Sztregovai Jánosra vonatkozóan (Domonkos Teréz neve nem szerepel ebben az indexben): 1863 Sztregovai János gödöllõi rektor – Tóth Bencsek András ellen orgyilkosság tárgyban (146) és 1864 Sztregovai János gödöllõi ref. rektor öngyilkossága iránt (672).9 5
Domonkos család: Késmárky István (szerk.): Családfák és családi krónika; Késmárky és a vele rokon Vissy, Vojnits, Zákó, Domonkos és más családok (1999, magánkiadás), illetve Sina család: Kerényi B. Eszter (szerk.): Az arany ember; A gödöllõi kastély görög ura: Sina György és fia, Sina Simon. A Gödöllõi Városi Múzeum kiállítási katalógusa. Gödöllõ, 2003. 6 A Domonkos család eredetérõl a legmesszebbre visszamenõ adatokat közli Mácza Mihály: Jókai komáromi „Aranyembere”. Limes, 1995/4, az irodalomjegyzék 2. sz. Rovács-hivatkozása sajtóhibás; fentebb pontosítva. 7 A gazdag családok leányainak – magánúton történõ – magas szintû taníttatása tipikus volt Rév-Komáromban. Errõl közöl érdekes dokumentumot Mácza Mihály: Jókai elsõ szerelmének emléksorai. Adalék a komáromiak reformkori mûveltségéhez. Dunatáj 1997/47–48. sz. 8 Jókai Mór: A tengerszemû hölgy (kritikai kiadás) Akadémiai Kiadó. Bp., 1972. 9 Pest Megyei Levéltár (PML) IV. 265-b. Központi Fenyítõ Törvényszék (Bûnügyi iratok).
31
Elõzetesen nem ilyen címre számítottunk, kezdett a dolog izgalmas lenni! A két ügyirat közül csak az utóbbi, szempontunkból elsõsorban érdekes ügy anyaga volt megtalálható (107-es folio). Helyszûke és a fogalmazás körülményessége miatt nincs mód itt betû szerint közölni a megtalált tanúkihallgatási jegyzõkönyveket és a Pest Vármegye Központi Tiszti Ügyészség fõügyésze által, a halálesetet követõ nyomozás eredményérõl kiadott 3273/821 számú, 1864. december 19-i keltezésû összefoglaló jelentést, így csak pár pontban vázoljuk a tragikus esetet. A jobb érthetõség kedvéért: a szerencsétlenség percei a Domonkos Teréztõl felvett C. alatti vallomás szerint így peregtek le: a hazatérõ, boros fejû férjét fogadta, vele a pamlagon beszélgetett, majd lehúzta csizmáját, levetkõztette, és visszavonult szobájába. „Kevés idõre reám zárta az ajtót és arra csend lett. [...] Alig múlt 1/4 óra csak, egyszerre pattanást hallottam, várakoztam és egy kis füst szag ütött be nem szokása: akkor megijjedtem, gyertyát gyújtva nem mertem magam a szobába bemenni – hanem azonnal kiugrottam az udvarba menõ ablakon. Szaladtam a szakácsnéhoz azt felköltöttem, mondván jöjjön férjem szobájában valami zörgést hallottam ...” Az összefoglaló nyomozati jelentés – nagyon leegyszerûsítve – az alábbi fontosabb megállapításokat rögzíti: – Az asszony hálószobájának egyetlen ajtaja a férj szobájából nyílt. A férj – szokása szerint – minden este, elalvása elõtt belülrõl magára zárta szobájának minden ajtaját és ablak „spalettábláját”. – A halált okozó lövedék a nyak jobb oldalán hatolt a testbe, a koponyatetõn keresztül távozott, majd felgyújtotta az ágynemût. – A lövés után az asszony a szobája ablakán kimászott, és fellármázta a szakácsnõt, az anyósát és egy bérest. Közösen megpróbáltak a férj szobájába hatolni. A szolga az ajtókat sorra megpróbálta benyomni, sikertelenül. Végül együtt bemásztak az ablakon keresztül az asszony szobájába, és annak ajtaját a szolgának sikerült berúgnia. – Ezután a férj anyja lépett elõször a szobába, megállapította a halált és eloltotta az ágytüzet. Eközben akaratlanul „megbolygatta a helyszínt”, a fia vadászpuskáját félrelökte. – Az eset utáni építõmesteri „szakértõi szemle” megállapította, hogy az asszony ajtajának berúgása, mivel a kulcs csak egyszer volt ráfordítva, nem okozott semmilyen sérelmet a zárszerkezeten és az ajtón. Mivel a férj kétségtelenül magára zárkózott a puska elsülése elõtt, az esetet a vizsgálat öngyilkosságnak minõsítette, annak ellenére, hogy a házasság köztudottan rossz volt, és az asszony „tilós szerelmi viszonyban állott”. A tiszti fõügyész elõterjesztése alapján az illetékes megyei ügyész hamarosan elkészítette az asszony (Domonkos Teréz) elleni vádemelést ejtõ határozatát: 3821/864 ftõ Ügyészi vélemény ifj. Sztregovai János volt Gödöllõi reform: Rector erõszakos halála tárgyában. Végzés Minthogy az eszközlött nyomozásokból kiderül, hogy néhai Sztregovai János volt Gödöllõi reform. tanítónak f. é. October 9-én történt erõszakos halála öngyilkosság által idéztetett elõ – és e tekintetben elkövetett bûntetésre méltó cselekvény miatt senki ellen alapos gyanu okok fel nem merülnek, ennél fogva a további nyomozások folytatása szükségesnek nem találtatván, az összes ügyiratok a levéltárba teendõk. – Végre Vernhardt Vincze Gödöllõi építõ mester által a t: ügyészség meghagyása folytán telyesített munkálatokért díjjul 4 ft o. é. állapíttatik meg, és ennek leendõ utalványoztatásáért a fõispán helytartó Úr Õ Mtsga felkéretni rendeltetik. Mirõl a t: ügyészség továbbá Oberrecht Ferencz szbíró Úr Gödöllõn Vernhardt Vincze építõ mester tudosítás végett jegyzõkönyvi kivonatilag értesítendõ. Kelt Pest megyének 1864. évi decenbr hv 30. tartott közp: f[enyí]tõ í[télõ]székébõl. Kiadta Csáky Gábor[?] m[egyei] ü[gyész] Visszatérve a bevezetõben említett – Jókai által következetesen mindig visszautasított –kérdésekre, megállapítható a véletlen szerencsével (és Györe Zoltán rengeteg munkájával, aki mellesleg Gödöllõ és környéke több településének anyakönyveit számítógépre vitte) megtalált anyakönyvi és az ennek nyomán kikeresett – szomorú – levéltári dokumentumok alapján, hogy a „Tengerszemû hölgy” egyik modellje kétségtelenül a dúsgazdag rév-komáromi kereskedõ legfiatalabb, szerencsétlen életû unokahúga, az 1864-ben 35 éves Domonkos Teréz földbirtokosnõ volt. Nyilvánvaló azonban, hogy a férjgyilkosság vádja csak akkor tartható fenn, ha ezt egy bíróság (a Pesten mûködõ Kúria vagy esetleg a négy közül valamelyik királyi ítélõtábla) másodfokon megállapí32
totta, illetve ha Domonkos Teréz neve elõkerül Márianosztra (vagy egy másik börtön) nõi fegyenceinek listáján. Amíg ilyen dokumentum nem „találtatik”, Domonkos Teréz – mellesleg a szerzõ 16 szépanyja egyikének legifjabb húga – ártatlanságának vélelme fennáll. Persze utólag, könnyû azonnal látni, hogy a történetben tényleg benne van a gyilkosság lehetõsége. A „helyszínt” megbolygatták, indíték is akadt, a nyom nélküli behatolás lehetséges volt, a zár „titkát” éppen az asszony ismerhette legjobban. (Erre utal saját „elszólása” is elõször idézett vallomásában: „nem mertem magam a szobába bemenni”!) Ha ezt Jókai maga felismerte, akkor ez regényírói fantáziáját vagy életismeretét dicséri, és így a történet a valósághoz sokkal közelebb áll, mint egy esetleges „ötlet”. Eötvös Károly esetében a „hír készpénznek vétele” inkább hiba lenne, könyvének „történetibb” mûfaja miatt. A kutatás ez irányú eddigi eredménytelensége azonban a kérdést nyitva tartja. Bár az Országos Levéltár sikerrel kecsegtetõ anyagait igyekeztünk áttekinteni (Királyi Tábla nagyrészt elégett anyagai ([1861-] 0186 és 0224 fond), nem leltünk több iratra. A kapott tájékoztatás szerint ez a tûz 1956 novemberében keletkezett a Vörös Hadsereg budavári bombázása nyomán. A tüzet napokig nem engedték oltani. Késmárky István
„Mert nem csak szõr a magyar bajusz” Kis magyar bajusz-honismeret A bajusz a férfinemnél (kivételesen a nõknél) az ifjúkorba való lépés alkalmával a felsõ ajkon kifejlõdõ szõrzet. Egyes népeket erõsebb, másokat gyengébb növésû arcszõrzet jellemez. Nekünk, magyar férfiaknak valami õsi kötõdésünk van a bajuszhoz. Herman Ottó nagyszakállú polihisztor tudósunk írja A magyar nép arca és jelleme címû, 1902-ben megjelent mûvében: „… a magyarság nemcsak bajuszos, hanem bajuszára büszke, ebben tisztességének és tekintélyének egyik nélkülözhetetlen elemét ismeri föl”. A bajusz a magyar férfinak nem divat kérdése volt: a bajusz viselet. Idõben és térben a legnagyobb kiterjedésû és csaknem egységesnek mondható népviselet, a szkíták korától a XX. századig, Árvától a Szerémségig, a Székelyföldtõl az Õrségig. A magyar nyelvben a bajuszos ember az, aki felsõ ajkán meghagyja, arcának többi részén pedig levágja, borotválja arcszõrzetét. Aki bajuszán kívül arcán vagy állán is meghagyja a szõrzetet, azt nálunk szakállasnak mondják. A bajusz és a szakáll határa a szájszeglet környéke. Herman Ottó szerint azt a bajuszformát, „amikor különösen borotvált áll mellett, a bajuszhoz a szakáll egy része is hozzá van toldva, „idomítva”, vendég vagy toldott bajusznak nevezik. Greguss Ágost felsõ-magyarországi születésû reformkori irodalmár, esztéta 1853-ban a szakállról szóló elmefuttatásában ezt írta: „A bajusz a magyar ember által még most is mint sajátságos megkülönböztetõ jel becsületben tartatik, s melynek viselése – szakál (!) nélkül – talán Magyarországból terjedt ki a többi Európára.” A magyar bajusz szó eredete máig nem teljesen ismert. A ma használatos szóalak valószínûleg a (b)ajusz, (b)ajsz szavakból ered, melyek jelentése az ajon, ajkon növõ szõr lehetett, hasonlóképpen, mint a szakál, azaz a szakon, vagyis a tokán növõ szõr. Egyezik vele a török biucz, byjyk és a szlovák bavusz. A bajusz németül der Schnurrbart, angolul, franciául m(o)ustache, olaszul baffi (többesszám), lengyelül w¹sy, hollandul snor, románul must’aþã. Herman Ottó volt az elsõ, aki a magyar bajuszformákat és elnevezéseket megkísérelte rendszerezni. A Magyar Nyelv címû folyóiratban 1906-ban megjelent cikkében huszonkét jellemzõ magyar bajusztípust rajzolt és írt le, köztük a szépen gondozott, szimmetrikus csákó bajuszt, amilyet II. Rákóczi Ferenc fejedelem is visel Mányoki Ádám közismert festményén, vagy az idõs Arany János vastag bajuszát, amely egy népies szólás szerint olyan, mintha varjút nyelt volna, csak a szárnya maradt künn.
Csákó bajusz, kajla bajusz, szláv harcsa, pörge bajusz (Herman Ottó nyomán) 33
Lehr Albert irodalmár vitacikkében bajuszt akasztott a nagy tudású polihisztorral, mondván, hogy az általa kajlának nevezett bajusz valójában félkajla, és a bajuszelnevezések és jelzõk sorát pedig megtoldotta még 37-tel, köztük ilyenekkel: tulipános, peckes, kackiás, huszáros, pusnya, csajtos, árral ültetett (vagyis ritka), kurucos, bõrbajusz (arra mondják, akinek nincs bajusza). A bajusz elnevezések egy része az állatvilágból veszi a hasonlatot, így a hosszú, csüngõ bajusz a harcsa- vagy rozmárbajusz, a szétálló hosszú bajusz a macskabajusz, de van egérbajusz, ürgebajusz és vidrabajusz is. Az egykor Európa hírû magyar szürkemarha szarvállása lehetett csákó, vagy csákós, esetleg kajla, mint ahogy a hozzá hasonló formájú bajuszok is. E cikk szerzõje folytatja a bajusznevek és jelzõk gyûjtését. A szógyûjtemény mára 470 körül jár, ami ékes bizonyítéka annak, hogy a magyar bajuszos nemzet. A magyar szólások, mondások között se szeri, se száma a bajusszal kapcsolatosaknak: Bajusz kell a magyarnak, akinek nincs, annak odaszarnak! – azaz a bajusztalan férfinak nincs tekintélye. Bajuszáról kétszer iszik a magyar, mint ahogy azt Apor Péter báró Metamorphosis Transylvaniae címû mûvében írja az 1600-as évek viseletérõl: „Az bajusza az száját némelyiknek egészen béfogta, abban soha semmit el nem vágtak, sõt, mikor ivutt némelyik, megtölt a bajusza, s azt bészoppantotta”. Szabolcsban máig úgy tartják: – Nincsen kocsis ostor nélkül, magyar ember bajusz nélkül! Vagy, hogy tán nem is ember az, aki azt a kis szõrt el nem bírja. Szeged környékén a XX. század fordulóján a bajuszt embörcímörnek mondták, és hogy „ott kezdõdik az ember, ahun a bajusz”. A szólásgyûjteményekben találunk olyanokat is, amelyeket ma már nem is értünk: – Késõn érkezett a bajuszfaszolásra – mondták a K.u.K. hadsereg német vezényleti nyelvébõl magyarosított kifejezéssel annak a legénynek, akinek nem nõtt rendesen a bajusza. De köszönni is lehetett bajusszal: – Hogy vág a bajusz, komám? A válasz rá: – Hegyesen! vagy – Kétfelé! Egy társaságban, ha a férfiak közös butykosból ittak, az bajuszra járt, vagyis a legidõsebb ivott elõször, és utána kor szerint a többiek. Mint láthatjuk, anyanyelvünk bõségesen szolgál bizonyítékot bajuszos nemzet mivoltunkra. Irodalmunkban azonban kevés írás szól errõl, talán azért, mert annyira természetes volt, mint például az, hogy nadrágot viseltünk. Arany János A bajusz címû elbeszélõ költeménye sem a bajuszról, hanem annak hiányáról szól. Ha azonban egy külhoni utazó számolt be magyarországi úti élményeirõl, nem felejtkezett megemlékezni feltûnõ férfi viseletünkrõl. Hans Normann német utazó így írt 1833-ban Lipcsében kiadott útleírásában: „Elválaszthatatlan társa a magyarnak a bajusza. Az a magyar, aki bajuszát leborotválja – nemzeti renegát. A bajusz olyan bensõséges kapcsolatban van a nemzeti büszkeséggel, hogy a magyar nemzete végpusztulásának tekintené, ha egyszer a bajuszok eltûnnének az arcokról. A bajusz nélküli embert Magyarországon kinevetik, kigúnyolják és az, akinek nincs bajusza, aligha tudna érvényesülni. A magyar úgy tekinti a bajuszt, mint valami, a királytól adományozott »bajusz-rendet«, amelyet csak magyar viselhet. Gyakran hallottam Bécsben, hogy a magyar ember bajuszos osztrák láttára felkiáltott: – Hogyan merészelhet valaki bajuszt viselni, ha nem magyar? Magyar hölgy sohasem szánná rá magát, hogy bajusztalan férfit szeressen.” John Paget, az Erdélyben letelepedett, és kiváló magyar hazafivá lett angol orvos így ír Magyarország és Erdély címû 1837-ben megjelent korszakos útleírásában: „A bajusz mérete viselõje büszkeségének szerves része; köztudomású, hogy egy huszárezred tisztjei külön ellátmányt fizetnek azon huszárnak, kinek bajusza kellõ tekintélyû, hogy azt megfelelõ ápolással karban tarthassa. Európában nincs más ország, ahol a bajusz ilyen tiszteletnek örvendene, mint Magyarországon. A papságot leszámítva a mesterembertõl az inasig, a tanártól a diákig, a leggazdagabb földesúrtól a legszegényebb földmûvesig, mindenki hatalmas lelkesedéssel hódol a felsõajak szõrzetápolásának.” Külön fejezetet érdemel a magyar bajusz történetében a huszárság. A félelmetes és rendkívül eredményes õsi magyar könnyûlovas katonát Mátyás király idejétõl nevezik huszárnak. A huszár felszerelésének jellegzetes és elengedhetetlen tartozékai a zsinóros dolmány, a mente, a tarsoly és a vitézkötés, félelmetes fegyvere az ívelt pengéjû szablya. De nem lenne teljes a felsorolás a figyelmes gondozást és törõdést igénylõ bajusz nélkül. A huszárság a XVIII–XIX. században egész Európában, majd a világ egyéb részein is elterjedt, és ez a csapatnem a II. világháborúig fennállt. Az idõszak kezdetén az európai hadseregekben a púderezett paróka volt a divat, és a magyar lovasság volt az egyetlen, amely bajuszt viselt. A XIX. századra a magyar huszárság sajátosságai az európai elit ezredeknél kötelezõ szabvánnyá váltak. Így a brit lovasság átszervezésekor is kötelezõvé tették a bajusz viselését, és akinek nem nõtt megfelelõ szõrzete, annak a borbélytól kellett helyettesítõt igényelnie. Így lett a magyar huszár a bajuszviselet elterjesztõje Franciaországtól Japánig, Algériától Mexikóig. Pedig Manherz Károly a XVIII. században Magyarországra telepített németek történetét feldolgozó mûvében ezt olvashatjuk: „A bajusz viseletét a német férfiak Magyarországon ismerték meg, és az elsõ világháborúig kizárólag magyar divatnak tartották. Kivételt képeztek a német községek bírái, akik hiva34
taluk ideje alatt bajuszt viselhettek. Bajuszt viselhettek Somogy megyében a magyarul beszélõ német férfiak.” Az igemód használatából arra következtethetünk, hogy a betelepültek nem éppen szabadon dönthettek a bajuszviseletet illetõen. Somogyi Gyõzõ történész és festõmûvész rajzos fejszõr történelmét tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a magyar és rokon népek a történelem során mindig viseltek bajuszt, néha, egyes elõkelõbb néprétegek szakállt is. A tõlünk keletre, délre élõ ázsiai népeknél a bajusz és szakállviselet dominál, míg az európai népek inkább borotválták arcukat, vagy szakállat viseltek. Az egyik legrégebbi ismert bajuszábrázolás egy 2300 éves szkíta nemeztakarón maradt fenn. A lovon még kengyel nélkül lovagló (a kengyelt kicsivel késõbb a hunok használták elõször), oldalán íjat, tegzet viselõ délceg rokonunk fejének egy részét és arcát simára borotválta, haját üstökben, bajuszát kackiásra pödörve viselte. Régészeti és mûvészeti emlékeinken Nemeztakaró, Pazyryk, Kr.e. 300. számtalan bajuszábrázolást találunk.
Szobor, Zalavár, XIII. század
Szobortöredék, Pécs, XIII. század
Érdekes, hogy a magyarsággal rokon nemzetek a bajuszról is hozzánk hasonlóan gondolkoznak. A lengyelek például úgy tartják, hogy a magyar és lengyel férfi arca bajusz nélkül olyan, mint a valaga. Török közmondás a felfelé köpök bajusz, lefelé köpök szakáll, amit akkor használnak, amikor két rossz közül lehet csak választani, de ha belevaló, kemény legényrõl beszélnek, azt mondják ma is, hogy még a balta sem fogja a bajuszát. Azt azonban, amit a 2008-ban megalakult Magyar Bajusz Társaság választott jelmondatául, csak mi, magyarok vallhatjuk ma is büszkén: „Mert nem csak szõr a magyar bajusz!” Szilágyi Péter Hajdúábrázolás, XVII. század 35
ZSENGE TERMÉS Gondolatok a XVII. Országos Ifjúsági Honismereti Akadémiáról Honismereti Szövetségünk tizenhetedik alkalommal 2012. október 27–30-a között Szegeden szervezte meg az Országos Ifjúsági Honismereti Akadémiát hazai és határon túli középiskolás diákok és néhány egyetemi hallgató részvételével. A rendezvény társszervezõ házigazdája a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület volt. Célunk változatlanul, hogy a honismeret–helytörténet–kultúrtörténet–történelem iránt kiemelkedõ érdeklõdést tanúsító, és abban eredményt elérõ diákoknak olyan találkozási lehetõséget biztosítsunk, ahol egyrészt bemutathatják kutatási eredményeiket, másrészt a hallottak alapján gyarapodnak ismereteik, vagyis a tehetséges fiatalok továbbfejlõdését segíthetjük. Módszerünk most is az volt, hogy egy elõre megadott témából lehetett felkészülni 15–20 perces korreferátum formájában, szemléltetéssel együtt. A téma kiválasztásánál figyelembe vettük a diákok elõzõ évi ajánlásait, amelyek közül az Életutak, kiemelkedõ egyéni sorsok lakóhelyemen, környezetemben témára esett a választás. A 39 résztvevõ diák közül 23 témakörrel 32-en készültek és szerepeltek elõadással. A programot úgy állítottuk össze, hogy néhány, a témában autentikus felnõtt elõadását követõen a diákok adhassanak számot felkészülésükrõl. A résztvevõk zömében hazai középiskolás diákok voltak az ország tíz megyéjébõl, tizenkét diák Romániából (Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár), egy Szerbiából (Horgos), három diák Felvidékrõl (Párkány), mindösszesen 39 tanuló, valamint kísérõ tanáraik (16 fõ), a helyi szervezõkkel együtt több mint nyolcvan fõ volt jelen a rendezvényen. A szervezõk munkáját naponta négy-hat diák segítette, akik az egyesület titkárának tanítványai voltak. Az elõkészítõ szervezõ munkában, majd a tervezett program teljes megvalósításában elsõsorban a Csongrád Megyei Egyesület közremûködésére számíthattunk. A diákok kiválasztásában a megyei egyesületek és a határon túli társzerveink voltak segítségünkre. A már megszokott módon saját programjaik résztvevõi közül (táborok, vetélkedõk, helytörténeti pályázatok) javasoltak jutalmazásra diákokat eredményes szereplésükért. Fontos eredménynek tekintjük, hogy valamennyi korreferáló diák prezentációval készült, elõadását képekkel illusztrálta, feltüntetve a felhasznált forrásokat. Valamennyien olyan személyt mutattak be, akik a régmúlt vagy a közelmúlt kiemelkedõ személyiségei, életútjuk példaként szolgál számukra. Külön öröm volt, hogy több diák olyan személyt választott példaképének, aki déd- vagy nagyszülõje, és a személyes visszaemlékezést is felhasználta. Úgy érezzük, hogy a kapott támogatást a pályázatban felvázolt céljainknak megfelelõen, eredményesen használtuk fel. A támogatás nélkül nem tudtuk volna az ifjúsági akadémiát megrendezni, amelyért ezúton is köszönetet mondunk a Nemzeti Kulturális Alap Közmûvelõdés és Népmûvészet Szakmai Kollégiumának, az Emberi Erõforrás Minisztériumának, a Magyar Mûvelõdési Intézet és Képzõmûvészeti Lektorátusnak, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatalnak és a Balassi Intézetnek. Az alábbiakban az ifjúsági akadémián elhangzott elõadások anyagból adunk közre válogatást, lapszámunk terjedelmi korlátai miatt rövidített formában. Bartha Éva
36
Garay János élete és Tolna megyei kötõdése1 Garay János 1812. október 10-én született Szekszárdon. A család ugyan kisnemesi eredetû, de a költõ édesapja, Garay János polgári életet élt: köztiszteletben álló kereskedõ volt. A költõ édesanyja Walter Zsuzsanna, a városi fõbíró lánya. Szülei 1806-ban házasodtak össze. Tizenkét gyermekük született, de csak hatot nevelhettek fel. Gyerekeiket magyaros nevelésben részesítették. A Garay családot mindenki tisztelte a városban, Garayné 56 gyermek keresztanyja és 18-nak bérma-keresztanyja volt. Miután a család anyagi gondokkal küszködött, Garayné fiatal lányok tanítását vállalta.2 A költõ elemi iskoláit és az elsõ latin osztályt szülõvárosában végezte. Szekszárdon nem volt gimnázium, ezért Pécsen, a ciszterci gimnáziumban tanult. Negyedikes korában kezdett verseket írni, de titokban tartotta, csak otthon olvasta fel testvéreinek és édesanyjának. Az alsóbb éves diákok tanítása mellett rengeteget olvasott,3 és diáktársainak a latin verses dolgozatokat több változatban is megírta, amivel felkeltette tanárai figyelmét. Az osztályban elismert poéta volt. A költészet iránti vágya még erõsebb lett, amikor megismerkedett Vörösmarty Mihály Zalán futásával és Kisfaludy Sándor Hinfyjével. Virág Benedek ódái is hatottak rá, de a líra felé hajlott. Pécsen ismerkedett meg a német irodalommal is. Tanulmányait 1829-tõl Pesten folytatta. Elõször orvostanhallgató, de hamarosan átiratkozott a bölcsészetre, mert hivatásos író szeretett volna lenni. Életében fordulópontot jelentett pesti tartózkodása.4 A nagyvárosi élet nagy hatással volt rá. Mint költõ az 1830-as évek végén csatlakozott a romantikusokhoz. Vörösmarty hexameteres eposzainak hatására 1833-ban megírja a Csatár címû, Hunyadi Jánosról szóló hõskölteményét. Különbözõ lapokban jelennek meg írásai. Bölcsészeti tanulmányai végeztével felmerült a kérdés, hogy mivel keresse kenyerét. Szülei papnak szánták, de nem volt hozzá hajlama, orvosnak tanult, de ehhez sem volt természete, elhatározta hát, hogy az írói pályán marad. Elsõként Mátray (Rothkrepf) Gábor Regélõjénél talált munkát, fürge, eleven tollát hamar megszerették, és tisztességes fizetéshez jutott. 1835–36-ban Bajza Aurórája is közölte verseit. 1844-ig több színdarabot, drámát írt,5 ezek közül néhányat a Nemzeti Színházban is elõadtak, közepes sikerrel. Neve csakhamar ismert lett. 1836-ban nõül vette egy pesti kereskedõ leányát, Pap Mártát, aki azonban fél év múlva betegségben meghalt. Ebben az idõben sok idõt töltött Munkácsyval, aki életet öntött a megtört Garayba, Munkácsy több családhoz is elvitte õt, így ismerkedett meg Babocsay Máriával, akivel 1837. november 29-én össze is házasodtak.6 Három gyermekük született: Ákos, Dezsõ7 és Gizella. A Jelenkornál dolgozott 1844-ig, de más lapoknál is tevékenykedett. Írt az Athenaeumba, a Budapesti árvízkönyvbe, a Nemzeti Almanachba, szerkesztette a Honi Vezért. 1842-ben Erdélyi János barátjával megalapította a Regélõt, ami Pesti Divatlappá alakult át. A fiatalok körében Garay lett a legnépszerûbb, ezért Petõfi Sándor is felkereste, akinek Garay több versét is megjelentette a Pesti Divatlapban, de nem Pönögei Kis Pál álnéven, mert úgy gondolta, A költõ portréja 1
A cikk szerzõje Adorján Boglárka, a szekszárdi Garay János Gimnázium 10. B. osztályos tanulója. Felkészítõ tanár: dr. Gesztesi Enikõ. (A szerk.) 2 Ferenczy József: Garay János életrajza. Bp., 1883. 1–12. 3 Vergiliust különösen szerette. Ferenczy i. m. 5–6. 4 Ferenczy i. m. 26–27. 5 Pl. Bátori Erzsébet, Az utolsó magyar khán, Csáb. 6 Jeney János: Garay János. Bp., 1932. 33. 7 Jogi doktor és királyi törvényszéki bíró lett. Neves újságokban jelentek meg cikkei. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp., 1894. 1005–1006.
37
hogy mindenkinek meg kell ismernie a tehetséges Petõfi nevét. Petõfi ezt nem vette jó néven, de végül is jó barátok lettek. Sokat leveleztek, a szabadságharc alatt még jobban összekovácsolódtak. Garay Vörösmartyval és Arany Jánossal is szoros barátságban állt. 1839-ben a Magyar Tudományos Akadémia levezõ tagjai közé választotta, 1842-ben pedig a Kisfaludy Társaság tisztelte meg tagsággal, melynek Erdélyi János külföldre utazásával segédtitkára lett, és az is maradt, míg a társaság meg nem szûnt. Elsõ lírai gyûjteménye 1843-ban jelent meg Garay János versei címmel. Ugyanebben az évben írta meg Az obsitos címû mûvét, amely a nagyotmondó Háry Jánosról szól, akit létezõ személyrõl formázott meg. Az obsitos tette nevét halhatatlanná. Az 1840-tõl 1848-ig oly erõteljesen pezsgõ nemzeti élet és a politikai mozgalmak lelkesítõ ereje õt is fölvillanyozta, ebben az idõszakban tömérdek hazafias verset írt. Az ekkor már népszerû költõ 1845-ben az egyetemi könyvtárban kapott állást. 1848-ban Kossuth Hírlapjánál segédszerkesztõ, majd Vörösmarty ajánlatára Eötvös József kinevezi az egyetem magyar nyelv- és irodalom tanárának, ám a szabadságharc bukása után megfosztják állásától. Batthyány kivégzése8 és Pest bombázása lelki beteggé tette az amúgy is sokat betegeskedõ Garayt. Családjával együtt Fótra menekült. Itt tovább dolgozott a Szent László címû költeményén, mivel látása már nagyon gyenge, nejének, Ákos fiának és Papp Ferenc házitanítónak mondja tollba gondolatait. Ezt a mûvét tartotta a legtöbbre. A nehéz anyagi körülmények között élõ Garayt 1850-ben ismét az egyetemi könyvtárba nevezték ki. Ekkor már folyton betegeskedett. Az általa élete fõmûvének tekintett Szent Lászlót még be tudta fejezni, melyet 1851–52-ben Egerben kiadtak. 1852-ben ágynak dõlt, látása és testi ereje elhagyta. A forradalom utáni események növelték szenvedéseit. 1853. november 5-én egy hirtelen jött szélhûdés vetett véget életének. Árván maradt családjáról a nemzet kegyelete gondoskodott. Különösen Pompéry János fáradozott a Garay-árvák ügyében, a nemzet tízezer forinttal adakozott. Piramis alakú sírkõ jelöli a helyet a budapesti Kerepesi temetõben, ahol porai nyugszanak. Az Akadémián 1854. május 8-án Tóth Lõrinc tartott fölötte emlékbeszédet. Mûveit elõször jó barátja, Ney Ferenc adta ki 1855-ben, az akkori viszonyok közt hiányosan. A legteljesebb az 1886-os Méhner-féle kiadás, amelyet dr. Ferenczy József, a költõ életrajzírója lelkiismeretes munkával, életrajzzal és bõ jegyzetekkel ellátva állított össze. A költõ szülõházának emléktáblával való megjelölését elsõként Várkonyi Endre piarista tanár kezdeményezte. A Tolna Megyei Közlöny 1880. évi március 7. számában lelkes cikket írt, hivatkozott Fótra, ahol Garay tartózkodását jelzõ ház már emléktáblával van jelölve. A március 21. számban a testvér, Garay Alajos bejelentette, hogy Péchy József, Garay diáktársa az emléktábla költségét felajánlotta. A helyi költõk erre tucatszámra kezdték gyártani a feliratokat, s a Tolna Megyei Közlöny majdnem minden száma közölt egyet-kettõt. Végül Szász Károlyhoz fordultak, aki a következõ feliratot alkotta meg: ,,Itt született Garay; fészkébõl itt kelt szárnyra, / Könnyû pacsirta gyanánt, égbe röpíti dalát, / Hallja egész ország, örömében reszket a fészek, / Mert dala honszeretet, mert dala hõ szerelem!” 1881. szeptember 4-én került sor az emléktábla leleplezésére, az ünnepség országos méretû volt. Az Akadémiát Zichy Antal, a Kisfaludy Társaságot Gyulai Pál, a Petõfi Társaságot Reviczky Gyula és Prém József, az Írók és Mûvészek Körét Dolinay Gyula és Koziczky Kálmán képviselte. A fõvárosi sajtó részérõl is számos újságíró megjelent. Az ünnepi beszédet Perczel Dezsõ tartotta, az emléktáblát pedig az akkori városbíró, Nagy József vette át. A közgyûlés határozatát is ekkor hirdették ki, miszerint a költõ szülõháza elõtti teret örök idõkre Garay János Garay János szobra Szekszárdon térnek nevezik el.9 8 9
38
Amikor értesült a kivégzésrõl, eszméletét vesztette, majd napokig önkívületi állapotban volt. 1881-ig Zöldkút térnek nevezték. Töttõs Gábor: Garay János. Szekszárd, 1993. 20.
Remélték, hogy ezek után a ,,Garay szoborállítás” is rendezõdhet, de erre még negyven évet kellett várni. Elsõként Bartal György fogalmazta meg e hazafias ügyet.10 Hogy a pénzt összegyûjtsék, úgynevezett Garay-hangversenyeket tartottak. Emellett megkezdõdtek az adományozások is.11 1879. szeptember 21-én történt döntõ lépés a Garay-szobor ügyében. A szobor elõkészületét rangos pályáztatás elõzte meg. Nyolc jelölt küldte be mûvét a bíráló bizottságnak.12 Végül a szobrot Szárnovszky Ferenc alkotta meg, aki Barabás Miklós rajzát használta fel.13 Az öntés Párizsban az Avenue de Chatillon-i öntödében készült. A talapzatot Hector D’Espouy mûépítész tervezte,14 mely késõ reneszánsz stílusú mûalkotás. A talapzat fõnézeti oldalán a költészet géniuszát megszemélyesítõ nõalak nyújtja fel a babérkoszorút a költõ felé. Oldalaira néhány mûvének címe került fel. A szobrot 1898. június 5-én avatták fel. A helybeli fõgimnázium, melynek elsõ igazgatója Wigand János volt,15 szintén ápolni kezdte Garay János emlékét, és 1923-ban felvette a nevét, melyet azóta is visel. Garay János Szeresd magyar hazádat címû versével máig tartó üzenetet küldött népéhez: ,,Szeresd magyar hazádat! / A szép magyar hazát! / Mely gyermekidnek éltet, / Neked végnyugtot ád. / Mely ezredéven által / Táplálta õsidet, / S mely ezred év után is / Csak tõled kér nevet!”16 Adorján Boglárka
„Egy tollvonás volt a bûne” Szacsvay Imre életútja és nagyváradi emlékezete Szacsvay Imre, akirõl azt mondják, hogy csupán „egy tollvonás volt a bûne”, igen fontos személyiség a magyar történelemben. Az õ nevéhez fûzõdik a Függetlenségi Nyilatkozat aláírása, és ez az aláírás jelentette végzetét. De nem csak a magyar történelemben betöltött szerepét kell megvizsgálnunk, nagyváradi tevékenysége sem elhanyagolható. 1818. november l-jén született Kisürögdön, Bihar megyében. Anyakönyveztetése Nagyváradtól 28 km-re történt, Sályiban. Akkoriban a nevét még Szatsvaynak írták, és az Imre (Emericus) mellett a Benedek (Benedictus) keresztnevet is megkapta.1 A Szacsvayiak a XVIII. században telepedtek át Székelyföldrõl Biharba. Édesapja Szacsvay Lajos, édesanyja pedig Szilvay Johanna volt. Lajos a váradi káptalan fõerdésze volt Sályiban, késõbb Réven lett uradalmi ispán. A férfi hamar egyedül maradt a hat gyermekkel, mert felesége korán meghalt. A gyermekek közül Imre volt a legidõsebb.2 Iskoláit Nagyváradon végzete, 1827– 1833 között a Római Katolikus Fõgimnáziumban tanult, ezt követõen jogi tanulmányokat végzett a Nagyváradi Királyi Jogakadémián. Elõször Kassán nevelõként dolgozott a Nyáry család-
A költõ portréja
10
A vármegye országos nevû politikusa. A Szekszárdi Takarékpénztár, a szekszárdi-tolnai ács céh, Garay bortársulat, Garay-bálok, Szekszárdi Nõegylet, nagyobb összegeket adományoztak: herceg Battyhány Fülöp (50 forint), Márlin Antal (100 forint), Márlin Antalné /a költõ testvére: Garay Fanni/ (200 forint). Vö. Bodnár István: Garay-album. Szekszárd, 1898. 121. 12 A bíráló bizottság tagjai: Zala György és Stróbl János. 13 Tolna Megyei Levéltár XIII./24. Garay család iratai: Szárnovszky levelei Bodnár Istvánhoz és az 1896-os szoborbizottság elnökéhez. 14 Bodnár i. m. 119–121. 15 Még Aradon írt tanulmányt a költõrõl. Töttõs i. m. 20. 16 Töttõs i. m. 133. 11
1 2
Fleisz János: Egy tollvonás volt a bûne. Országgyûlés Hivatala. Bp., 2009. 17. Fleisz János: Egy szobor száz esztendeje. Országgyûlés Hivatala, Bp., 2007. 11.
39
nál.3 Miután Kassán befejezte tanulmányait, hazatért, még apja hatására a papi pályán is gondolkozott, de végleg világi pályára adta a fejét. 1838 decemberétõl Pesten a Királyi Tábla mellett gyakornok volt, így készült ügyvédi vizsgáira. Nézetei az idõ folyamán sem változtak, ugyanolyan liberális maradt, emiatt gyakran konfliktusba keveredett Pesten is. Végül visszatért és Bihar vármegyénél helyezkedett el, ahol elsõ szónoki sikereit is aratta.4 Politikai tevékenysége 1839-ben kezdõdött, amikor Beöthy Ödön jurátusaként, hivatalos írnokaként ott volt az 1839–40. évi országgyûlésen Pozsonyban. 1840-ben letette ügyvédi vizsgáját, Nagyváradon ügyvédi irodát nyitott, és a Bihar vármegyei liberális reformellenzék tagjaként politizált.5 1840. május 10-én õt választották meg a váradi járás esküdtjének.6 A közélet más ágaiban is tevékenykedett: vezette a Védegylet váradi fiókját, ha pedig szabadideje akadt, népdalokat gyûjtött, elbeszéléseket írt, illetve a paraszti élet kutatásával foglalkozott.7 1842. január 12-én a személynök törölte a hites ügyvédek anyakönyvébõl, majd 1844-ben, amikor az ellenzékieket kiszorították, Szacsvay kimaradt hivatalából, és magánügyvédként mûködött egészen 1848 májusáig.8 Míg Pozsonyban csak szemlélõje volt a politikai eseményeknek, Bihar megyében és Nagyváradon aktívan részt is vett a politikában, sõt formálta is a politikai eseményeket. Nem csoda, hisz már az elején azt nyilatkozták róla: „Jó ész, tiszta ítélet, nemes és szilárd jellem, hon- és szabadságszeretet” jellemzi.9 1845 decemberében részt vett azon a viharos megyegyûlésen, ahol a szabadelvû ellenzék vezéreit a kormánypártiak hajdúkkal verették ki a terembõl. Ekkor Szacsvay Imre is sebet szerzett a homlokára, majd a megyeház udvaráról a kormánypárti Tisza Lajos felé ezt kiáltotta: „A tekintetes úr elvének bélyegét ütötték a homlokomra”. Ez a bátor kiáltása növelte népszerûségét, és a nagyváradiak elkezdték „kis Kossuth”-nak nevezni. Népszerûségét mi sem tükrözi jobban, minthogy a Védegylet és a Biharvármegyei Nemzeti Casino elnökének választották.10 Bár addig is kiemelkedõ helyet foglalt el a politikában, fõ tevékenysége az 1848-as eseményekkel kezdõdött el. 1848. március 6-án részt vett azon követelések jegyzésében, amelyet majd Irinyi József továbbított Pestre. Ezt a dokumentumot tartják a 12 pont egyik legfontosabb alapjának.11 1848-ban, két nappal a pesti forradalom elõtt, március 13-án, Szacsvay „Le Apponyival, le Metternichhel, vesszen az abszolutisztikus kormány!” feliratú röplapokkal árasztotta el Nagyvárad szinte összes utcáját.12 Az események egyre gyorsabban történtek, és március 27-én a Bihar megyei Közjóléti Választmány tagja lett. Ekkor írta meg a Népkívánatok röpiratot, amely tartalmazta a 12 pont magyarázatát. Ugyanebben az iratban olvashattak politikai hitvallásáról is: „Mi az egyenlõségért és szabadságért élünk, ezekért tûrünk, munkálkodunk, és áldozunk, következõleg tudhatjátok, ha nem mondanánk is, hogy az egyenlõségért, ha kell, élet-halál harcot vívandunk.”13 Ez a közgyûlés is elfogadta a 12 pontot, és Szacsvay üdvözlõ feliratot intézett Kossuth Lajoshoz, amelyben tudatta tántoríthatatlan ragaszkodását a haza nagyja iránt.14 1848. május 10-én újabb feladatot kapott, Kossuth Lajos kinevezte a nagyváradi kincstári uradalom ügyészévé, és ez hozzájárult társadalmi helyzete megszilárdulásához. Nagyváradon 1848. június 24-én tartották a képviselõválasztást az immár népképviseleti alapon összeülõ országgyûlésbe. Szacsvay Imre is indult a választáson, hívei „Máriás zászlókkal vonultak föl s kortesnótát nem daloltak, csak ezt hangoztatták: Aki magyar velünk szavaz!” A választást szárazberki Nagy Józseffel szemben nagy fö-
40
3
Fleisz János: Az elfeledett vértanú. Sapientia vardiensis Alapítvány, Nagyvárad, 2008. 21.
4
Fleisz i. m. (2007) 11.
5
http://hu.vvikipedia.org/wiki/Szacsvay_Imre_%28politikus%29
6
Fleisz i. m. (2009) 28.
7
Fleisz i. m. (2007) 11.
8
Fleisz i. m. (2008) 21.
9
Fleisz i. m. (2009) 29.
10
Fleisz i. m. (2008) 22.
11
Fleisz i. m. (2007) 12.
12
http://vwvw.hnm.hu/honismerel/tblyoirat/2007-6-honismeretl.pdf
13
Fleisz i. m. (2008) 24.
14
Fleisz i. m. (2009) 47.
lénnyel Szacsvay Imre nyerte. Megválasztása után nem sokkal Pestre utazott. Az elsõ népképviseleti országgyûlést 1848. július 4-én hívták össze, de 5-én volt az elsõ rendes jegyzõkönyves gyûlés. A Pesti Hírlap elõrelátóan ezt írta róla: „Sok ismerettel bíró, határozott jellemû reformer s igen jeles szónok, ki a nemzetgyûlés egyik dísze lesz.”15 Ha összegezzük Szacsvay tevékenységét az országgyûlésen belül, úgy gondolom, vitathatatlan, hogy aktív politikai életet élt, rendszeresen részt vett a vitákban, nem csupán egy-két témában jeleskedett, mindenhez hozzá tudott szólni, és mindent jó érvekkel alapozott meg. Az idõ folyamán egyre radikálisabb lett, de ez mindvégig párosult a törvény tiszteletével és a haza féltésével. Szacsvayról több ízben feljegyezték, hogy 1848-ban Pesten, majd 1849-ben Debrecenben egyike Kossuth Lajos bizalmas embereinek.16 1848 decemberében az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyûlés Debrecenbe kellett költözzön a császári seregek elõl, az országos fegyvergyárat pedig Váradra költöztették, így Szacsvay is elhagyta Pestet. Elõször Kossuth elküldte Váradra, hogy segédkezzen a fegyvergyár áttelepítésében. Visszatérése után 1849. január 13-án többségi szavazattal jegyzõnek választották meg. Már az elsõ napokban új röpiratot adott ki „Az 1848-i törvényhozás teendõi” címmel. Jegyzõi feladatát elõször január 22-én látta el a plenáris gyûlésen, és összesen 17 alkalommal végezte ezt a feladatot.17 Április 13-án sor került egy egész napos titkos ülésre, itt Szacsvay hevesen támogatta Kossuth trónfosztási indítványát. Április 14-e után Szacsvay Kossuth Lajossal, Gorove Istvánnal, Horváth Mihály püspökkel és Hunkár Antal veszprémi fõispánnal megfogalmazta a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely az 1776. évi amerikai Függetlenségi Nyilatkozat mintájára íródott. Az okmány Magyarországot az összes tartománnyal és résszel együtt önállóvá és függetlenné nyilvánította és kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A nyilatkozat április 19-én került felolvasásra a 170. vegyes ülésen. Szacsvay Imre volt az, aki felolvasta, és alá is írta a fõrendiház és a képviselõház elnökeivel együtt. Innen eredeztetjük azt a mondatot, amelyet Katona Mihály, egy váradi költõ írt Szacsvayról: „egy tollvonás volt a bûne”.18 Miután jött a hír Buda visszafoglalásáról, július 2-ára Pestre hívták össze az országgyûlést. Szacsvay eközben hazautazott. Kossuth Lajos is eljött Nagyváradra, ahol az emberek nagy örömmel fogadták õt és Bem Józsefet. Szacsvay Imre köszöntötte õket a nagyváradi lakosság nevében nagyhatású beszéddel. Ennek eredményeképpen 1849. június 26-án, Vukovics Sebõ igazságügy miniszter a hétszemélyes tábla bírójává (septemvirnek) nevezte ki. Nagyváradról hamarosan Pestre utazott, ahol további teendõk vártak rá. Elsõsorban a nemesi kiváltságok maradványainak eltörlését szerette volna elintézni.19 De nem sokáig maradhattak Pesten, hamarosan át kellett költöznie az országgyûlésnek (az orosz intervenciótól félve) Szegedre, így július 20-án ott tartottak egy zárt gyûlést. Innen további menekülésre kényszerültek, ezúttal Aradra mentek, ahol 1849. augusztus 11-én az utolsó országos ülést tartották meg a városházán. Miután a helyzet romlott, Szacsvay Aradról Nagyváradra, onnan pedig az oroszok miatt Árpádra menekült. Ott bujdosott egyik távoli rokonánál, Olay Józsefnél. Kossuth hívta magával az emigrációba, de õ kijelentette: „E népért éltem, és e hazában akarok meghalni!” Elárulták tartózkodási helyét, így 1849. szeptember 21-én Józsa Péter (a megye hírhedt császári biztosa) elfogta, majd Pestre vitték az Újépületbe. Ezzel elkezdõdött életének utolsó szakasza, amely egy hónapig tartott. A legfontosabb vád ellene az volt, hogy részt vett a Függetlenségi Nyilatkozat megírásában, sõt õ volt az egyik aláírója. Emellett vádolták lázadásért és felségsértésért is. Nem tiltakozott, sõt nagyobb részt is vállalt magára, mikor azt mondta, hogy õ írta a Függetlenségi Nyilatkozatot, azt viszont tagadta, hogy áruló lenne, utolsó perceiben is kiállt az elvei mellett, mi szerint nem bûn az, ha valaki annyira szereti hazáját és népét, hogy küzd értük.20 Több ízben is kihallgatták, majd a hadügyi elõterjesztés kimondta, hogy: „Szacsvay Imre felségárulás miatt hivatalának és bárhol fellelhetõ minden vagyonának elvesztése mellett kötél általi halállal büntetendõ”.21 Kivégzésére 1849. október 24-én reggel fél hétkor került sor Perényi Zsigmonddal, a 15
Fleisz i. m. (2009) 52.
16
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szacsvay_lmre_%28politikus%29
17
Fleisz i. m. (2007) 14.
18
Fleisz i. m. (2007) 14.
19
Fleisz i. m. (2008) 29.
20
Fleisz i. m. (2007) 15.
21
http://www.hnm.hu/honismeret/folyoiral/2009-5honismk.pdr
41
felsõház elnökével és Csernyus Manó pénzügyminiszteri tanácsossal együtt. A szemtanúk szerint mosolygott az utolsó pillanatban is. Tömegsírba temették a Kerepesi temetõben.22 Ahogy az eddigiekbõl is kiderül, Szacsvay Imre életében fontos állomás volt Nagyvárad, így nem véletlen, hogy nevét, személyét több emlék is õrzi városunkban. Ma három fontos emlékrõl beszélhetünk Nagyváradon Szacsvayval kapcsolatban. Az egyik a Szacsvay Imre szobor, a másik a nemrégen átkeresztelt Szacsvay iskola, harmadik az iskola keretein belül mûködõ Szacsvay Alapítvány. Régebben utca is õrizte nevét, de 1945 után román neve lett a Zárda utcától a Vitéz utcáig tartó Szacsvay utcának (Cuza Vodá). Ezen kívül, a vértanú halálának 150. évfordulóján, 1999. október 24-e egy új megemlékezésnek, a Szacsvay-napoknak volt a kezdete. Kétnapos rendezvénysorozat keretében – 1942 óta elõször – emlékeztek meg Nagyváradon Szacsvay Imrérõl.23 A szoborral kapcsolatban elõször 1867. július 30-án Nagyvárad város képviselõtestületének közgyûlésén vetõdött fel, hogy emlékét megörökítsék, de akkor még senki nem tudta, hogy 40 évnek kell eltelSzacsvay Imre szobra Nagyváradon nie a megvalósulásához. Végül is a szobrot Margó Ede alkotta meg. A mûvet 1907. március 15-én avatták fel a Sebes-Körös partján. Klasszikus stílusban épült, bronzból és mészkõbõl. Talpazatán a következõ felirat állt: „Csak egy tollvonás volt a bûne”24 1937-ben a román hatóságok lebontották a szobrot, és a múzeumban elraktározták, így az elkerülte a vandál pusztításokat.25 1940-ben, a bécsi döntés után az idõs Margó Ede irányításával a szobrot teljesen helyrehozták, és 1942. május 5-én ismét felállították eredeti helyére, ahol ma is áll. 1945 után nem voltak megemlékezések, de 1990-tõl a szobor a március 15-i és október 6-i nagyváradi megemlékezések fõ színterévé vált.26 A George Coºbuc Általános Iskola keretein belül 2010-ben létrejött a Szacsvay Akadémia, melynek vezetõségi tanácsa egyhangúan a névváltoztatás mellett döntött, és 2011/2012-es tanév óta hivatalosan Szacsvay Imre Általános Iskoláról beszélünk. Amiért különleges még az iskola, hogy keretein belül mûködik a Szacsvay Alapítvány. Bár a nagyváradi emlékekre fektettem a hangsúlyt, tudni kell, hogy Budapesten és más városokban is gyakran megemlékeznek Szacsvay Imrérõl. Elmondhatjuk, hogy a magyarok szerte a Kárpát-medencében emlékeznek hõsünkre egy idõben, még akkor is, ha a távolság köztünk nagy, szívben és lélekben ugyanott vagyunk e megemlékezések alkalmával. Boros Edina
42
22
http://www.miep.hu/fuggetlenseg/20l l/marcius/04/15.htm
23
Fleisz i. m. (2008) 33.
24
http://www.szoborlap.hu/3037_szacsvay_imre_szobra_nagyvarad_margo_ede_1907.html
25
http://erdcly.ma/multidezo.php?id=22983&cim=szacsvay_imrerc_cmlekeztck
26
http://erdcly.ma/multidezo.php?id=22983&cim=szacsvay_imrerc_cmlekeztck
Kálmány Lajos, a folklorisztika úttörõje „Eszmények nélkül nem lehet élni illúziókban nem szabad élni.” (Gróf Klebelsberg Kunó) Kálmány Lajos a legnagyobb magyar folklorista 1852. május 3-án szegedi tímárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Az apa Kossuth iránti tiszteletét kifejezve adta fiának a Lajos nevet. Iskoláit a már lebontott Árpád-kori, Szent György-templomból akkortájt iskolává átalakított tornyos iskolában végezte, majd 1862 õszén anyja, aki nevelésére nagy gondot fordított, beíratta a szegedi piaristákhoz. Teológiai tanulmányokat folytatott. A családi hagyomány úgy tartja, hogy nem akart pap lenni, csak anyja unszolására kérte felvételét a temesvári papnevelõbe. Jellemzõ már akkor megmutatkozó makacs természetére, hogy teológiai tanulmányai alatt még a szünidõben sem látogatott haza, s anyja csomagjait felbontatlanul visszaküldte. Csak akkor kereste föl a szülõi házat, amikor fölszentelték.1 Szemináriumi éveirõl keveset tudunk. Élte a papnevelde rideg, egyhangú, szigorú életét. A társalgási nyelv és a tanítás nyelve a latin volt, csak Csiky Gergely kezdte az egyházjogot magyarul tanítani. Õ volt Kálmány teológiai tanárai közt a legnagyobb jelentõségû. Az a tény, hogy akarata ellenére, anyjának engedve lett pap, kibékíthetetlen belsõ ellentmondást okozott a ráerõszakolt papi magatartás és a saját természetes életstílusa között. Ez az ellentmondás meghatározta egész életét, innen a szomorú, kedvetlen, keserû természete, s ez magyarázza részben tragikus sorsát is. 1875. július 24-én szentelték pappá, s püspöke ugyanez év augusztusában az Arad megyei Pécskára küldte. Pécskai kápláni szolgálatát a helyi római katolikus plébánia keresztelési, temetkezési és esketési anyakönyvei rögzítik.2 Kálmány Lajos örökös káplánnak papi szolgálata alatt bizonyára legelsõ állomáshelyén, Magyarpécskán volt a legtöbb dolga, mégis nekilátott a szájhagyományok gyûjtésének. 1875-ben már ki is adta – saját költségén – Koszorúk az Alföld vadvirágaiból címû gyûjtését.3 Sokan nem nézték jó szemmel, hogy pap létére eljárt lakodalmakba, bálokba, kukoricafosztókba és daloltatta az embereket. Tudjuk róla – írta Móra Ferenc –, hogy összeférhetetlen, hörcsögös természetû parasztpap, aki nem ért a magakelletéshez és az úri szokásokhoz.4 Gyûjtéseit a nép közt végezte. Az egyik palotai tanító, Kubicza Pongrác is tudott Kálmány néhány érdekes esetérõl. Fösvény volt, de a bort senkitõl sem sajnálta: „Rászoktam az italra a nótagyûjtés alatt. Legtöbb nótát és verset a kocsmákban gyûjtöttem, ott bort fizettem azoknak, akik eldalolták vagy elmondták. A nóta, a népi vers és a bor az tõlem elválaszthatatlan” – mondotta Kubiczának.5 Dolgozószobája hihetetlenül rendetlen volt. „Ebben a szobában – írta Kubicza – szanaszét hevertek a padlón a könyvek, kéziratok. Olyan volt ez a szoba, mint egy csatatér. Senkit be nem engedett volna oda rendet csinálni, ellenben õ maga abban a zûrzavarban, összevisszaságban is azonnal megtalálta azt, amit keresett.”6 Érdekes, és jellemzõ, hogy plébános idejébõl levelezését nem õrzi a hagyaték: tudományos vagy magánlevele ebbõl az idõszakból nincs, csupán gazdasági följegyzései, adósságlevelei s hasonlók találhatók levelezésében.7 Így élt Kálmány, mint afféle elparasztosodott falusi pap másfél évtizeden keresztül. Pécskát követõen még sok helyen teljesített szolgálatot. 1877-tõl Csanádapácán, egy év múlva már Battonyán volt segédlelkész. Az 1879-i nagy árvíz a szeged-rókusi plébánián érte, de már abban az évben Szajánba, 1880-ban Törökbecsére, 1882-ben Szõregre helyezték. Itt három esztendõt töltött, sokat 1
Péter László: Kálmány Lajos egy magyar folklorista élete. Bp., 1952. A Kálmány Lajos által végzett keresztelések az Aradi Állami Levéltár magyarpécskai – Rovine – egyházi anyakönyvi fondja 12-es és 13-as regisztereiben vannak bejegyezve. 3 Uo. 24-es regiszter. 4 Uo. 32-es és 33-es regiszterek. 5 Kálmány Lajos: Magyar hitvilág. Válogatott tanulmányok. Szeged-Pécska, 2009. 6 Kubicza Pongrác 1943. augusztusi 22-i levele Bálint Sándornak. 7 Péter i. m. 2
43
gyûjtött, s itt mélyült el elméleti tudása is. 1881-ben szülõvárosa némi segélyével kiadta Szeged népe címû gyûjteményének elsõ kötetét: Õs Szeged népköltése címen, 1882-ben a másodikat: Temesköz népköltése címmel. A harmadik kötetet Szeged vidéke népköltése címmel Szõreg népének szájhagyományát tette közkinccsé. Szõregrõl 1885-ben Csanádpalotára került, onnan 1887-ben Mezõkovácsházára, majd még ebben az évben Csókára, ezt követõen Magyarszentmártonba, végül a szegedi nagytáj legdélebbi csücskébe, Németelemérre. Ezért írhatta neki paptársa, Várossy Gyula maga is író, akkor kisteleki káplán, késõbb ugyanott plébános, hogy „Széles Bánátnak vándorlegénye.[...] Morózus plébánosok szeszélyének tárgya.”8 Móra Ferenc nem ok nélkül nevezte a különc paptudóst a legnagyobb magyar folkloristának, aki mindenekelõtt gyûjtésének mennyiségével tûnt ki. 1885-ben megszületett a Boldogasszony õsvallásunk istenasszonya, 1887-ben a Hold a nyelvhagyományainkban, 1893-ban a Csillagok a nyelvhagyományainkban, majd a Világunk alakulásai a nyelvhagyományainkban, valamint a Gyermekijesztõk és -rablók a nyelvhagyományainkban. Életében hét kötetet adott ki, túlnyomórészt saját költségén. Hagyatékából eddig egy vaskos gyûjtemény jelent meg Történeti énekek és katonadalok (1952), és egy vékonyabb, de értékében semmivel sem kisebb Alföldi népballadák (1954) címmel. A maga nemében mindkettõ úttörõ jelentõségû. Balladagyûjtése eleddig a legnagyobb. Azóta is csak Kallós Zoltán gyûjteménye (Balladák könyve, 1971) múlta fölül. Gyûjtésének különleges értéke történeti és társadalmi mélysége. Dózsa és Rákóczi emlékérõl õ talált nyomokat a néphagyományban. Õ volt az elsõ magyar falukutató. Közölt dalokat, amelyek a nép keserûségét fejezték ki. Balladáinak komor hangütésébõl a korabeli népsors is kiérezhetõ. Tudománytörténeti szempontból úttörõ volt a szövegek kiejtéshû lejegyzésével. Addig a népköltés közreadói irodalmi szempontból átírták a nemegyszer vaskos mondatokat. Benedek Elek Kálmányt is erre bíztatta, bírálva, amiért ragaszkodott adatközlõinek akár nyelvi pongyolaságaihoz is. Ám Kálmány tudta, hogy a tudomány számára a minél pontosabb szöveghûség elengedhetetlen. Már a Koszorúk elsõ kötetének elõszavában megírta: „Mindent úgy nyomtattam ki, amint hallottam, s utána leírtam”. A népköltészeti kutatás, a folklorisztika ezzel vált el a különben jogos, ám egyoldalú irodalmias szemlélettõl, s lett független önálló szempontú tudományág. Abban is elsõ volt, hogy fölismerte a népdal, a ballada szövegének és dallamának elválaszthatatlanságát. Kortársai feljegyezték, hogy körükben gyakran dalolta, dúdolta gyûjtött dalait. Kottázni nem tudott, és így nem tudta lejegyezni a dallamokat, de élete végén a Bartók és Kodály elõtt már fonográffal gyûjtõ Vikár Bélától az iránt érdeklõdött, hogyan juthatna õ is Edison csodás találmányához. Az akkor még súlyos hangfelvevõ gépet azonban a bénakezû öregember nem tudta volna kezelni. Õsvallási tanulmányai is úttörõ jelentõségûek. Következtetéseihez a rokon finnugor népek szellemi kultúrájával való gondos összevetéssel jutott. Fölismerte a néphagyomány alaptörvényét: az örökös változást. Mitológiai vizsgálatainak eredményességét csak a korabeli ismeretek általános hiánya korlátozta, elsõsorban a fogyatékos tudás a sámánizmusról. Errõl viszont nem õ tehetett. Elsõként ismerte föl a mesénél kisebb prózai hagyományok (adomák, rigmusok, hiedelmek, találós kérdések) jelentõségét. Elõször õ közölt 1891-ben tíz népi imádságot, felét Szõregrõl. Addig erre ügyet sem vetettek a kutatók. Kálmány után is hosszú idõ telt el, míg Bálint Sándor és mások az archaikus népi imádságok gazdag termését takaríthatták be. Továbbá Kálmány Lajos volt a modern folklórkutatás jellemzõ ágának, a népi egyéniségkutatásnak úttörõje. Hagyatékát Móra Ferenc vásárolta meg a Somogyi Könyvtár számára. E hagyaték késõbb, a levelezés kivételével, a Néprajzi Múzeumba került, s annak egy része innen került kiadásra az 1950-es évek elején Dégh Linda és szerkesztésében. Mitológiai feldolgozó munkáját, s a vallási néprajzzal kapcsolatos tanulmányát a is elismerte, s még életében közreadta. 1906-ban Kálmányt agyvérzés érte. Csernoch János püspök, a késõbbi hercegprímás várt a gyógyulására, helyettest állított mellé, de végül 1910-ben nyugdíjba küldte. 1919. december 5-én hunyt el Szegeden. Illesse hála Kálmány Lajos emlékét, kirõl az utókor szobrokat mintázott és utcákat nevezett el. Pécska lakói emléktáblával tisztelegtek munkássága elõtt, és a Közmûvelõdési Egyesület is Kálmány Lajos nevét viseli. Bella Pscherhoffer Zoltán
8
44
Péter i. m.
Pálfy-Budinszky Endre Szegedi fõmérnök, a „város cselédje” Dr. Pálfy-Budinszky Endrét, Szeged egykori fõmérnökét, a város cselédjét szeretném bemutatni. Hajdanán, Mikszáthék idejében, így nevezték Szeged szabad királyi város alkalmazottait, azokat, akik a torony alatt tevékenységükkel a város népét szolgálták. Miért választottam ezt a nagy tudású, rendkívüli felkészültséggel, széles látókörrel, hatalmas munkabírással rendelkezõ mérnököt? Személyes okok miatt esett a rá a választásom, mint szegedi híres emberre, mivel õ volt a dédapám. Kiskorom óta sokat hallottam róla nagymamámtól, édesanyámtól, házunk falán nap, mint nap láttam az emléktábláját, de csak annyi maradt meg bennem, hogy valamiért híres. A Honismereti Ifjúsági Akadémia lehetõséget nyújtott arra, hogy élete felõl kutakodjam és jobban megismerjem szakmai munkásságát. Felkészülésemhez 85 éves nagymamám visszaemlékezéseit, Péter László, Borvendég Béla és Ozsváth Gábor cikkeit használtam fel. Pálfy-Budinszky Endre egész életét Szeged szolgálatában töltötte. Születése szerint nem volt szegedi, Budapesten látta meg a napvilágot 1902. április 11-én. Az édesanyja õsi szegedi család sarja, melynek tagjai közt több híres ember is volt, például Pálfy István, aki Szegednek 1872-tõl 32 éven át polgármestere volt, és aki a nagy árvíz idején igen sokat tett a város érdekében. Kisgyerekkorom óta sokszor megnéztük a múzeum dísztermében látható (Vágó Pál által festett) árvízi képen. Édesapja Budinszky Ernõ lengyel származású nemes, Kolozsvár tiszteletbeli fõmérnöke volt. Édesanyja Pálfy Margit Irén úszóbajnoknõi babérokkal dicsekedhetett és remekül korcsolyázott. Budinszky Ernõ Budapesten az Elsõ Magyar Általános Biztosító Társaság kárbecslõ mérnöke és mûszaki fõfelügyelõje lett. Ebbe a családba született bele Budinszky Endre a boldog békeidõben, még Nagy-Magyarországon. A Csepreghy utca mellett, ahol laktak, a Pál utcán még beépítetlenül állt ekkor a „Grund”. Így, még õ is látta a farakásokat, ahol a vörös ingesek ellen vívták csatáikat a híres Pál utcai fiúk. A kisfiú Budapesten kezdte meg tanulmányait, de az idilli korszakot megszakította édesapja halála, tízévesen félárva lett. Alig volt 12 éves, amikor kitört az elsõ világháború, és édesanyjával (Pálfy Margittal) hazaköltözött, ugyanis Szegeden és környékén voltak a rokonok, a ház és a birtokok. Így történt, hogy a nyolcosztályos gimnáziumot már a szegedi Dugonics András piarista iskolában fejezte be. Eközben szegedi nagybátyja (Pálfy István), akinek nem volt családja, örökbe fogadta. Ettõl kezdve viselte a Pálfy nevet is a Budinszky mellett. Az özvegy édesanyja nagyon szigorúan nevelte fiát, zongorázni és nyelvekre is taníttatta. Mindkét tevékenységnek nagy hasznát vette az életében. A nyelveket a mérnöki pályafutása során tudta használni (nagyrészt ennek köszönhette nemzetközi kapcsolatait és külföldi mérnöktársaságok tagságát), a zongoratudását pedig a Szentháromság utca sarkán álló Raichl-palotában (ma Ságvári Gimnázium épülete) üzemelt néma moziban kamatoztatta, ahol szép zsebpénzzel honorálták a filmekhez szolgáltatott zenei aláfestését. A háború utáni években a Mûszaki Egyetemre járt Budapesten. Ennek kórusában is részt vett, velük jutott el Német-, Finn- és Észtországba. Diplomájához a gyakorlati évét német nyelvtudásának köszönhetõen az ausztriai Innsbruckban töltötte a „Tiroler Wasserkaftwerke”-nél. 1926-ban megszerezte diplomáját, amelyek révén Németországban és Ausztriában is egyaránt kaphatott volna állást, de õ mégis Magyarországot, azon belül is Szegedet választotta. A szegedi városházán kapott állást, ahol egy híján 40 évet dolgozott. 45
A megélhetés érdekében a család eladogatta a birtokokat. Az akkor már nõsülõben lévõ Endre megvette a Szentháromság utca 12. szám alatti telket, ami akkor még külvárosnak számított, ahol anyja és nagynénje anyagi segítségével építtette föl a máig is családja által lakott kétszintes családi házat. A földszinten a két idõs hölgy (anyja és nagynénje) lakott, az emeleten pedig Pálfy-Budinszky Endre a feleségével, Huttkay Kornélia Magdolnával, aki tanítónõ volt, és két gyermekével, Eszterrel és Andrással. Amikor Endre bekerült a Városházára, kezdõ mérnökként hatalmas és nagyvonalú munkák közé csöppent. Éppen épült a püspöki palota, a papnevelõ és a klinikák. A kezdeti lendületet megtartotta egész élete során. Mûszaki munkájának dinamizmusára senki se kényszerítette: õ maga diktálta saját magának. Fiatal kollegája: Borvendég Béla ezt írta róla: „Nagyon tiszteltük és becsültük, és tartottunk kíméletlen pontosságától és elnyûhetetlen cselekvõkészségétõl”. Feszített munkája mellett beiratkozott az akkor frissen idetelepült Szegedi Egyetem jogi karára. A munka mellet szerzett második diplomáját úgy használta föl, hogy új helyi jogszabályokat kezdeményezett, illetve késõbb országos mûszaki törvénytervezetekben is gondolkodott. Nagyon sok távlati fejlesztési tervet készített, melyeknek nagy részét meg is tudta valósítani. Még máig is az õ városfejlesztési terveibõl dolgoznak Szegeden. Munkaköreinek részét képezte a városrendezési programok, tervek készítése, a település- és gazdaságföldrajz, a városgazdaságtan, a település-történet és a telepedés-technika, a városesztétika és a mûemlékvédelem, a mélyépítés (vízrendezés, csatornázás), az útépítés és közlekedés, a városüzemeltetés, a településirányítás (helykijelölések), a mûszaki nyilvántartás, valamint az építésigazgatás és jogszabályalkotás. Mindezeket szakadatlan önképzéssel és gazdag szakirodalmi publikálással övezte. Több hazai építészeti lapnak írt szakcikkeket, pl. a Szegedi Szemle városfejlesztési hetilapban több mint 60 írása jelent meg. A városfejlesztésen kívül még sok más Szegeddel kapcsolatos dologgal foglalkozott. Többek között Szeged ideális lakos-számával, a korszerû lakásépítés gazdasági és szociális jelentõségével, a Rókusi lakóteleppel, a víz szerepével, az építési övezetekkel. És mindezek mellett járatos volt a régészetben és irodalomban is, ami egy ilyen amúgy is több téren tevékenykedõ mérnöktõl elég meglepõ. Több helyi, országos és nemzetközi mérnök egyesületnek volt tagja, egyiknek elnöke. Több külföldi kongresszuson vett részt, pl. Berlinben, Párizsban, ahol elõadást is tartott (természetesen franciául). Ilyen körülmények között jött el a második világháború. Természetesen neki is be kellett vonulnia mérnök-zászlós rangfokozattal. Amikor kiadták a parancsot, hogy vonuljanak Németországba, õ az ország határán azt mondta, hogy „mi innen nem megyünk”, tehát megtagadta a parancsot. Ennek eredménye szovjet hadifogság lett. Még haza sem jött, itthon az akkori szegedi polgármester megfenyegette. „Szerencséjére” a lágervezetõk felfedezték, hogy a fogolytáborban „elsõpéntekes” imakört szervezett, és a már hazautazásra szánt transzportból visszatartották. Amikor évek múlva végre hazakerült lesoványodva, betegen, már nem volt hatalmon az a polgármester, aki megfenyegette, így azonnal visszakapta állását a Városházán. Endre annak idején (a háború elõtt) jeligés pályázatot nyert Szabadka városrendezési tervével. Szabadkáról felkérték, hogy költözzön át családostól és a tervezetét valósítsa meg. Amikor ezt a szegedi Városházán megtudták, rájöttek, hogy milyen nagy emberük van. De hiszen õ szegedi városi mérnök! Rögtön kinevezték fõmérnökké. Nagyon jó barátság fûzte Bálint Sándorhoz. Együtt vettek részt a szegedi Mûemlékvédelmi Bizottság munkájában, ahol az itteni „napsugaras” (isten-szemes) parasztházakat védték meg a lebontástól. Késõbb 1965-ben koholt perbe fogták õket, amiért Endrénél egy „ellenforradalmi tartalmú könyv” volt, amelyet Bálint Sándortól kapott. A házkutatás is megtörtént, ám csak egy nemzetek közötti békérõl szóló pápai körlevél szúrt szemet a hatóságnak. Ez nagy kitaszítottsággal járt, még az ismerõsei is kikerülték az utcán, köszönni se mertek neki. Ezután nem sokkal, 1965-ben kényszernyugdíjba küldték, de õ még utána is tervezett, írt, kutatott. Élete utolsó percéig Szeged szépsége és gondozottsága, szociális és harmonikus fejlõdése foglalkoztatta. 2002-ben, születésének századik évfordulóján ünnepélyes keretek között emléktáblát avattak a Szentháromság u. 12. szám alatti ház falán, ahol családja lakik. Néhány éve a Szent István téren sok híres szegedi mérnök között az õ mellszobra is elkészült. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen dédapám lehetett, aki kiemelkedõ szakember, hû barát és nagyon jó családapa, nagyapa volt. Sajnálom, hogy személyesen nem ismerhettem, de örülök, hogy ezzel a lehetõséggel még közelebb kerültem hozzá, még jobban megismerhettem személyét és munkásságát. Fábián Regina
46
Generációk tanítója – a hagyományok éltetõje Somfai Tiborné életútja Öt évvel ezelõtt – 2007 decemberében – karácsonyi mûsorban vettem részt osztálytársaimmal Egerben, a Dobó-téren. Sütött a nap, de hideg idõ volt, fáztunk. Várakoznunk kellett, mert elõttünk még sok fellépõ volt. Irigyeltük azokat a néniket, akik jól felöltözve, bundákban, vállkendõkben a régi viseletet idézve léptek színpadra. A csoportot Somfai Tiborné vezette és „mûsoruk”, a Lucázás felelevenített szokása hamar feledtette a hideget a közönséggel, és nagyon jó hangulatot teremtett, felidézte dédszüleink életét. Elvira nénivel azután is sokszor találkoztam, foglalkozást vezetett, népdalokat tanított, és mindig nagyon sok gyerek volt körülötte. Határozott, de ugyanakkor közvetlen személyiségével hamar megfogja hallgatósága figyelmét. Szívesen hallgattuk a régi világról szóló történeteit. Megértettük, hogy miért is gyakoroltak olyan szokásokat, melyek mai szemmel már kicsit furcsának tûnnek, és miért fontos az, hogy ezek tovább éljenek. Az Ifjúsági Honismereti Akadémia felhívását olvasva határoztam el, hogy még részletesebben megismerkedem Elvira néni munkájával, életútjával. Megkerestem a róla szóló írásokat, az általa írt cikkeket és interjút készítettem vele. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Kékcsén született 1932-ben. Elemi iskoláit szülõfalujában végezte, majd a polgári iskolába Kisvárdára az Orsolyákhoz került. Itt végezte el a tanítóképzõt is. Szülei és tanárai tanították emberségre, mások munkájának elismerésére, a népmûvészet minden ágának megbecsülésére, mellyel már az iskolai önképzõkörben is foglalkozott. Egerben végezte el a fõiskolát történelem-földrajz szakon, ezután a parádi iskolában kapott állást 1953-ban. Parád palócok által lakott település, ahol még ma is figyelnek a hagyományok õrzésére, hát még hatvan évvel ezelõtt. A régi paraszti világ tárgyai, szokásai akkor még elevenen éltek. Énekelték a népdalokat és õrizték a padlásokon a régi tárgyakat. Nem véletlen, hogy Parádon szívesen fogadták, segítették a fiatal tanárnõt, aki fontosnak tartotta a hagyományok gyûjtését, bemutatását, újra élesztését. Az egri múzeum egy parasztházat vásárolt meg a faluban, melyben tájházat kívántak kialakítani.1 Megnyitását 1963 októberére tûzték ki, a kiállításhoz azonban össze kellett a palócok régi tárgyait gyûjteni. Elvira néni hatalmas segítséget nyújtott a muzeológusoknak szakköröseivel, akikkel felkutatta és összegyûjtötte a Palócház berendezéseit, tárgyait. Bakó Ferenccel, a Dobó István Vármúzeum akkori igazgatójával jártak házról házra a faluban és a padlásokról sok régi eszköz, edény került elõ. A gyûjtést végzõket több jeles néprajzkutató is segítette, néhányszor felkereste Parádot Ortutay Gyula is, aki ekkor az Eötvös Lóránt Tudományegyetem rektora volt. A tájház 1963-ban megnyílt, de a gyûjtést tovább folytatták. Parádon még iskolai múzeumot, a szomszédos Bodonyban pedig a Mûvelõdési Házban kiállítást hoztak létre. A népi kézmûvesség és a népszokások is nagyon érdekelték. Ismereteinek bõvítésére számos tanfolyamot végzett el, így szövõ, néptánc, díszítõmûvész, honismereti és népdalkör vezetõ továbbképzéseket. Sok iskolai csoportot szervezett és készített fel a népdalok, néptáncok, népszokások bemutatására. Tanítványaival bejárta az országot, számos arany minõsítést kaptak. A szomszédos Bodonyban a pávakör az õ vezetése alatt kapott országos arany minõsítést. Velük többször szerepelt a Magyar Rádióban is, melyek közül különösen emlékezetes volt számukra a dunapataji évzáró hangverseny, melyet a rádió egyenes adásban közvetített. A Bodonyi Pávakör képviselte Magyarországot a törökországi nemzetközi folklór fesztiválon Isztambulban, de több környezõ országban is szerepeltek. Mindig teljes odaadással foglalkozott a gyerekekkel, és 1975 óta minden évben megrendezte a honismereti-népmûvészeti táborokat.2 A táborozás alatt a tanulók elsajátították a palóc kismesterségek csínját-bínját, megtanulták a hímzést, a népszokásokat, valamint a népdalokkal is megismerkedtek. Minden évben különbözõ témák kerültek sorra, ami köré a tábor szervezõdött. Ilyen volt pl. a ragadványnevek gyûjtése, a népi idõjárás megfigyelések, népszokások, népdalok, gyógyfüvek ismerete, a jeles napok keretében farsang, kiszebáb, betlehemezés, karácsonyi kántálás, lucázás, és még számtalan érdekes, figyelemfelkeltõ téma. Az utóbbiakról gyûjteményt is készített, ami Kerek egy esztendõ címen 1
Bakó Ferenc: Parád, Palóc-ház. Tájak Korok Múzeumok 148. Bp., 1983. 2–3.
2
Kapás Gyula (szerk.): Palócfalva. A Heves Megyei Honismereti Egyesület nyári népmûvészeti táborai képekben 1975–2011. Eger, 2011.
47
meg is jelent.3 A késõbbiekben a tábort egy-egy korszak köré építették (Mátyás és a reneszánsz). Elvira néni segítõivel együtt mindig olyan légkört teremtett, ahol a gyerekek átélhették az adott kort, és azonosulhattak annak hangulatával, szokásaival. Parádon már 1953-tól szervezett honismereti szakkört.4 Szakköröseivel és táborosaival igyekezett minden pályázatra anyagot készíteni és határidõre leadni. Ennek köszönhetõen a Berze Nagy János pályázaton gyakran értek el helyezéseket, és ennek eredményeképpen jutottak el Csillebércre, Zánkára, valamint Jugoszláviába és Csehszlovákiába is. Elvira néni szakköri munkájáról cikk is megjelent 1987-ben. Legnagyobb elismerés akkor érte õket, amikor a legjobb gyermekmunkák között az õ szakköröseinek hímzését is kiválasztották a Japánba utazó kiállításhoz. Csillebércen és Zánkán népmûvészeti szaktáborokat szervezett 1976-tól. Ezekben a táborokban a gyerekeket és a felnõtteket egyaránt tanította a népmûvészet megõrzésére, továbbvitelére. Egy-egy tájegység megismertetésével gyarapította a résztvevõk tudását, valamint felkeltette az érdeklõdésüket a történelem, néprajz, népi hagyományok iránt. A rá jellemzõ nagy energiával segítette a parádi Palócnapok létrehozását, lebonyolítását is, valamint a jeles napok körében még játszóházakat is szervezett. Nyugdíjba vonulása után Egerbe költözött, és a mai napig is aktívan tevékenykedik. Az 1990-ben megalakult Heves Megyei Honismereti Egyesület alapító tagja, majd 2006-tól elnöke.5 A Forrás Szabadidõ Központban napjainkban is szakköröket vezet, gyerekeknek adja át tudását, miközben tisztelete és megragadó érdeklõdése a népmûvészet iránt példa lehet mindenki számára. Megyei honismereti vetélkedõket, találkozókat szervez, valamint táborszervezõ munkáját is aktívan folytatja. Nem egyszer szervezett már nagymamás-unokás tábort, ahol a gyerekek közelebb kerültek nagyszüleikhez, miközben megismerték azt az idõt, amikor még õk is fiatalok voltak. Az elismert és sok helyen fellépõ Dobó Katica Népdalkörnek szintén alapító tagja és vezetõje. Eger város elismert polgára, és mind a mai napig kiemelkedõ szerepet játszik a város közösségi életében, rendezvények szervezésében és lebonyolításában. Ezért is volt hihetetlen számomra, amikor még a nyáron egy interjú alkalmával kiderült, hogy hamarosan betölti nyolcvanadik életévét. 2012. szeptember 22-én be is következett ez a jeles esemény. Eger városa és munkájának elismerõi meghitt ünnepség keretein belül a Városházán köszöntötték. Szerintem nagyon fontos a népi hagyományok felkutatása, megõrzése és továbbadása ebben a rohanó, globalizálódó világban, ezért is ragadott meg igazán Elvira néni életútja. Dolgozatomat pedig egy idézettel zárnám, amit ugyan nem Elvira néni írt, de sok munkájában felhasználta,6 mert jól kifejezi az õ törekvését, s engem is nagyon magával ragadott: „Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai mûvelõdés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai mûvelõdést.”7 Veres Anita
48
3
Somfai Tiborné: Kerek egy esztendõ. Népszokások, népi játékok gyûjteménye. Eger, 1992.
4
Somfai Tiborné: A honismereti, népmûvészeti táborok szervezésérõl. In: A honismereti mozgalom ötven éve Heves megyében. Eger, 2011. 101–108.
5
Hajdú Jánosné: A Heves Megyei Honismereti Egyesület helye, szerepe a honismereti mozgalomban. In: A honismereti mozgalom ötven éve Heves megyében. Eger, 2011. 9–21.
6
Somfai Tiborné: Honismereti-népmûvész tábor szervezésérõl, lebonyolításáról egy táborvezetõ szemszögébõl. In: Palócfalva. A Heves Megyei Honismereti Egyesület nyári népmûvészeti táborai képekben. 1975–2011. Eger, 2011. 11.
7
Györffy István: Néphagyomány és nemzeti mûvelõdés. Bp., 1939.
KRÓNIKA Az egri keleti platánfa – Az Év Fája 2012-ben* Az Év Fája vetélkedõ keretében nem a legnagyobb vagy legöregebb fát keresték, hanem azt, amelyik a jelölõknek valamiért fontos: helyi történet kapcsolódik hozzá, találkozási pontot kínál, vagy bármilyen más szerepet tölt be az ott élõk mindennapjaiban. 2012-ben az Ökotárs Alapítvány zsûrije a 60 nevezõbõl 13 fát juttatott tovább. Ezek vehettek részt a nyilvános döntõben, melyben a közönség szavazatai alapján dõlt el, hogy melyik fa nyeri el az Év Fája címet. A versenyben az Év Fája mellett Hõs Fát is lehetett jelölni, azaz valamilyen okból veszélyeztetett példányt, amelynek megmentéséért küzdöttek vagy küzdenek jelölõi. A közönségszavazáson minden eddiginél több, összesen 25 ezer voks érkezett. Az alapítvány a versennyel a közvetlen környezetünkben és általában az épített környezetben élõ fák fontosságára, mindennapi életünkben betöltött szerepére akarja felhívni a figyelmet. Az Év Fája címet 2012-ben az egri termálfürdõ területén élõ keleti platánfa nyerte 7115 szavazattal. Második helyezett a kajárpéci Hatos-tölgy, harmadik pedig egy szentesi kocsányos tölgy lett. Hõs Fa különdíjat kapott a dévaványai „makkfa”, az Országos Erdészeti Egyesület különdíját pedig a budafoki Õsök fájának ítélte a zsûri. Az Év Fája egy speciális kezelésre feljogosító utalványt kapott, a Hõs Fa jutalma egy állapotfelmérõ szakmai vizsgálat és kezelési javaslat. Az Országos Erdészeti Egyesület kü-
A keleti platánfa az egri Termálfürdõ területén (Molnár István Géza felvétele) * 2013-ban az egri keleti platánfa elnyerte az Európai Év Fája kitüntetõ címet is. (A szerk.)
49
löndíjasa facsemeték vásárlására fordítható utalványt kapott. A fák ápolását az Ökotárs Alapítvány a Magyar Faápolók Egyesületével közösen biztosítja. Az Év Fája pályázatra az egriek a Termálfürdõ területén élõ keleti platánt (Platanus orientalis) jelölték. A fa az Eger patak közelsége és az altalaj kedvezõ vízellátása miatt nagyon jól érzi magát élõhelyén. A szájhagyomány szerint az egri vár 1552. évi török ostrománál Ali budai pasa és Ahmed nagyvezír az akkor még kis fácska árnyékából irányította a török sereget. A legenda sajnos nem igaz, a valóság az, amit levéltári anyagok bizonyítanak, hogy Eszterházy Károly (1725–1799) egri püspök idején telepítették a platánfákat Egerben. Ezt a példányt is valószínûleg akkor ültették, de ma is évrõl évre szépen fejlõdik. Érdekesség, hogy a Termálfürdõ területén a keleti platán mellett egy nyugati platán is található, a két platánfaj egymás mellé ültetése Magyarországon is ritkaság. A platánfát 1978-ban a Heves Megyei Tanács VB védetté nyilvánította, a védettség fenntartásáról Eger Megyei Jogú Város Közgyûlése 2007-ben döntött. A fa kora hozzávetõlegesen 250 év, magassága mintegy 40 m, törzsének kerülete 850 cm. Az egriek nagy figyelemmel kísérik a platánfák állapotát, a kezelési munkákhoz a fák mérete miatt rendre a tûzoltóság segítségét veszik igénybe. Rendszeresen végeznek növényvédelmi munkákat, mert az elmúlt években jelentõs kártevõjükké vált a platán-csipkéspoloska, de védekezni kell a platán gombabetegségei: az apiognomóniás megbetegedés, valamint a platán-lisztharmat ellen is. A platánok Észak-Amerikából és Kínából a XVIII–XIX. században kerültek Európába. Széchenyi István is szorgalmazta ültetésüket, az õ kezdeményezésére létesültek 1846-ban az elsõ platánfasorok a Duna-parti sétányon. Egyik leggyakoribb park- és sorfa, gyors növekedésû, sérült lombkoronáját hamar regenerálja, jól viseli a városok poros, füstös levegõjét is. Fája elõnyösen használható világos bútorok készítéséhez. Hazai erdeinkben a nem védett ártereken fordul elõ kisebb állományokban. Az Ökotárs Alapítvány harmadik éve szervezi meg Az Év Fája versenyt, amelybe közösségek, családok és magánszemélyek jelölhetik a számukra fontos fákat egy-egy történet kíséretében. A három év alatt így több mint 250 olyan fát ismerhetett meg a közönség, amelyekre a körülöttük élõ emberek különös figyelmet fordítanak, védik õket, gondoskodnak róluk. A fa õsi szimbólumát találó bibliai idézetekkel is értelmezhetjük. „Az Úristen kertet telepített az Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. [...] a földbõl mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját” (Ter 2, 8–9). Az életfa õskép, átfogó, összefoglaló szimbólum. A szimbólumok egyetemes nyelvén minden nép ismeri az eget a földdel összekötõ fát, a világot tartó sátorfát vagy a sámán botját, amely a pogány hitvilágban azt érzékeltette, hogy a földi világ érintkezik az égi szférával. Az életfa gyökerei a transzcendens világba nyúlnak, az ember teljes élet utáni vágyát szimbolizálják. Az 1. zsoltárból tudjuk: „Az igaz ember olyan lesz, mint a fa a dús vizû patak partján, mely idejében termi gyümölcsét.” A keresztény kultúrkörben a fa Jézus Krisztus keresztfáját, szenvedéstörténetét asszociálja. A fa talán a legõsibb szimbólum, amellyel az ember elõször ragadta meg a növekedés misztériumát, a világ és az ember fejlõdését, földi és transzcendentális összefüggését. Nevezetes bibliai igehely Pál apostol fa-értelmezése: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta” (1 Kor 3,6). Költészetünkben gazdag vonulatot alkot a fa motívumköre. Csupán jelzésszerûen említem Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafához, Baróti Szabó Dávid Egy ledõlt diófához címû versét. Berzsenyi „Agg diófája alatt tüzét gerjeszti”, Petõfi vallomása: „Fa leszek, ha fának vagy virága”, Ady a Magyar fa sorsát fürkészi. (Tóth Árpád diófáját az aradi szülõház kertjében nemrég vágta ki az új tulajdonos.) Reményik Sándor halotti beszédet mond a hulló faleveleknek. Reményik A kis templom a nagy dómban címû, és A borbereki templom falára írom alcímû versében pedig „Fent Isten jár a csúcsokon”. Az értelmezés prózai nyelvén szólva: Erdély hegyeinek és fenyveseinek csúcsain is virraszt, õrködik a Gondviselés. Kányádi Sándor Reményik nyomán vallja egyberostált verseinek címadó költeményében: Valaki jár a fák hegyén. Nemes Nagy Ágnes Fák címû versének intelme: „Tanulni kell. A téli fákat / Ahogyan talpig zúzmarásak [...] meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” Lator László Fa a sziklafalon címû verse a létezés drámaiságát összegezõ szimbólum. Tamás Menyhért kisgyerekként „szövetségben a fákkal” járta végig a bukovinai csángó-székelyek kényszerû vándorútját és élte meg az emberi számkivetettség sorsát. Kalász László verse a krisztusi szenvedés- és megváltástörténetet a mindenkori jelenre vonatkoztatja: „Van itt tövis koszorúnak / tölgyfa kemény feszületnek / szeg és kalapács / szeg és kalapács / lator is bõven / jobbról balról / Pilátus rengeteg kerül / dögivel hóhér és poroszló / majdcsak akad egy Krisztus is.” Kalász László otthon maradt a Bódva-völgyében, egybeforrt az ország szélére vetett szülõföld népével, sorsával. A föld és a rajta termõ fa egymást gazdagító kölcsönösségét példázza a költõ élete és mûvészete. Hamvas Béla fejti ki: „a fa állandó növekedése a mélységektõl, a tápláléktól függ: tápláléka 50
a föld. A földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl benne. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld magába húzza a gyökeret, hogy adhasson...” A föld és a fa egymáson együtt bizonyítja Illyés Gyula igazát: „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”. A fa személyiségjegye: „Minden élõlény közül a fa életterve épül leginkább az ölelésben való feladásra. Aki a földdel, az az élettel ölelkezik.” A fa törzsével a magasba emelkedik, ágaival, lombjával az égbe nyúlik. Mindezek az örök emberi jelképek együttesen, szinte sûrítve jelennek meg az Eger-patak mentén álló, több évszázados keleti platán törzsében, koronájában, amit most az egriek – és barátaik – lokálpatriotizmusa az Év fájává avatott. Cs. Varga István
Gyurgyalag – Az év madara 2013 A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) 1979-ben indította el „Az év madara” nevet viselõ programját, amellyel egy-egy arra érdemes madárfaj megóvásának és fennmaradásának szükségességére kívánja felhívni a figyelmet. Az alapgondolat az volt, hogy a ritka vagy érzékeny madárfajok megõrzésére tett erõfeszítésekre hívják fel az – akár teljesen laikusnak tekinthetõ – közönség figyelmét. Ám hamar kiderült, hogy a ritkaságok iránti fogékonyság (tekintve, hogy parlagi sast vagy kerecsensólymot az átlagember véletlenszerûen láthat csak, és akkor sem valószínû, hogy be tudja azt azonosítani) nem túl nagy, ezért fordult a program a közismert vagy akár általánosan elterjedt fajok felé. Így volt már az év madara – elsõre talán kissé meghökkentõ módon – a mezei veréb, a füstifecske vagy az elmúlt évben az egerészölyv. 2013-ban egy érdekes nevû madárfajra, a gyurgyalagra (Merops apiaster) esett a választás, pontosabban – a korszellemnek megfelelõ internetes választáson – ez a faj nyert az ugyancsak odafigyelést érdemlõ fürj, illetve erdei fülesbagoly elõtt. E rendkívül impozáns madár egyike a három trópusi színeket viselõ hazai fajnak a szalakóta és a jégmadár mellett. A kék–sárga–zöld–piros tollruha feltûnõnek hat, de alaposabban megfigyelve logikus az „elrendezés”: a hastájék kéksége alulról nézve az égbe, míg a felsõtest tarka színe felülrõl nézve a változatos tájba illik bele. E rigó méretû madár életmódja is elég szokatlan, hiszen homok- vagy lösz-partfalak oldalába vájja majd’ két méteres hosszúságú költõüregét, ahonnan közel két hónap múlva repülnek ki az öregeknél tompább színezetû fiatalok (lásd a hátsó borítón). Kizárólagos rovarevõ lévén, elég késõn, májusban érkezik hazai költõhelyeire, homokbányák, partfalak közelébe, ahol rövid egyezkedés után területet foglalnak a párok. Ilyenkor sokszor hallani jellegzetesen gurgulázó, purrogó hangjukat, amelyrõl a ma használatos nevüket kapták. Bár Herman Ottó még a hasonlóan kifejezõ ’piripió’ néven szerepelteti A madarak hasznáról és káráról címû korszakos mûvében. A gyurgyalag csökkenõ tendenciát mutató világállományának közel fele Európa területén él, s ebbõl jelentõsnek számít a hazai 20–30 ezer párra tehetõ fészkelõ-populáció. Életmódjából adódóan jellemzõen az alföldi területek madara, de vonuláskor bárhol felbukkanhat, hiszen az említett késõi érkezés mellett a korai elvonulás is a rovarélet csökkenésével magyarázható; augusztus közepén már Afrika trópusi területi felé veszik az irányt az egyes családokból ideiglenesen összeverõdõ csapatok. Madarunk – kontinenseken átívelõ mozgalmai és szépségébõl adódó veszélyeztetettsége miatt – jó ideje a kiemelten védett fajok közé tartozik, természetvédelmi értéke 100 ezer forint (ez az összeg a faj egyedeinek bármilyen fejlõdési alakban való elpusztítása esetén indított büntetõeljáráskor nyer jelentõséget)! Ezen túlmenõen Gyurgyalag (Kókay Szabolcs akvarellje) 51
törvénybe ütközõ cselekedet élõhelyének károsítása vagy megsemmisítése, ám sajnos ezek sem tántorítják el azon gazdálkodókat, akik sok esetben káruk keletkezésének megelõzése vagy megtorlása miatt semmisítenek meg akár teljes fészekaljakat. A probléma gyökere éppen a madár nevébõl következik, hiszen már Linné (a tudományos nevezékés rendszertan atyja, így számos faj névadója) ’apiaster’, azaz „méhevõ” névvel illette, amely azóta is megmaradt, jelezve a rovarevõ gyurgyalag hártyásszárnyúakhoz (melyek jellemzõen méhek és darazsak) iránti „vonzódását”. Bár ez alapvetõen konfliktust nem kellene, hogy jelentsen az emberi érdekeket tekintve, a kiváló méhlegelõt adó akácosok homoki élõhelyeken bekövetkezett térhódításával megjelenõ intenzív méhészkedésre gondolva mindjárt más hozzáállás jelentkezik, amelynek okát Herman Ottó több, mint 100 éve így írta le: „…Az esõs idõt nem szereti és ilyenkor a méhesek tájára telepedik, hogy mindenképpen méhekhez jusson: ez határozottan kártétel és nem tûrhetõ”. Ez a szemlélet hazánkban a XXI. században is dívik, annak ellenére, hogy tudományos vizsgálatok megállapították: a házi méh csak kis részét teszi ki a gyurgyalag táplálékának, és aránya meg sem közelíti a közhiedelem szerinti mértéket. A kaptárak körültekintõ elhelyezésével és hagyományos riasztási módszerek alkalmazásával jelentõsen csökkenthetõk a kockázatok. További problémát jelentenek a mûvelt homokbányákban megtelepedõ párok, amelyek hátráltatják a nyersanyag kitermelését. Természetesen itt is van megoldás – az utóbbi években számos kompromisszumra volt példa a kitermelés idõbeni felfüggesztésétõl a megtelepedést megelõzõ intézkedésekig. Az év madara program keretében számtalan felvilágosító és ismeretterjesztõ programot szerveznek a madárvédelmi csoportok, amely révén remélhetõ a nagyobb tolerancia és odafigyelés a gazdálkodók részérõl, míg a természet szépségei iránt fogékony érdeklõdõk figyelme kellõ mélységben irányulhat ezen érdekes és kiemelkedõ szépségû madárra. További információk Az év madaráról és a madárvédelem gyakorlati lehetõségeirõl a www.mme.hu oldalon találhatók, míg a fajról hazánkban készült számos fotó és recens elõfordulási adatok a www.birding.hu honlapon érhetõk el. Selmeczi Kovács Ádám
Kölcsey „Tolnában” Idén huszonötödik alkalommal emlékeztünk meg a Magyar Kultúra Napjáról, Kölcsey Ferenc (1790–1838) Himnuszának születésérõl. A Csekén 1823. január 22-én lejegyzett „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból”, méltán kapta az utókortól a nemzet imája elnevezést. Hat év múlva jelent meg elõször nyomtatásban, Erkel Ferenc 1844-ben írt hozzá zenét. A Himnusz költõjérõl szóló életrajzában Horváth Károly (A magyar irodalom története 3. Bp., 1978.) a gyermekkortól követett rövid életidõ legnagyobb értékét a reformkor verses és prózai közéletiségében látja. A megjövendölt, de Kölcsey számára meg nem ért forradalom és szabadságharc elõfutárakénti haza és haladás jelszava a reformkori eszmék talán legtömörebb összefoglalása. Gyermekkori betegségtõl egyik szemét elvesztõ és ezért visszahúzódó Kölcsey életére éppúgy jellemzõ a szellemi társak hiánya okozta magány, mint késõbb a politikai közélet, az országgyûlés zajos színpadán való szereplés. Irodalmi örökségével, a „lélekvesztõ szentimentalizmussal” leszámolva, a társadalmi átalakulásnak irányt mutató költészettel vállalt feladatot: „... szállj királyi sasként égi pályán, Szárnyaidnak nyíl szokatlan út...” Az elégedetlenséget okozó erõszakos katonafogdosás és adószedés miatt önkényt emlegettek a hazában, Kölcsey a „szent szabadság” nevében remélt nemzeti újjáéledést. Országgyûlési követtársával, a Tolna vármegyei Bezerédj Istvánnal tették szóvá: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazánk, kebledre...” Együtt emeltek szót pl. a magyar nyelv használatának jogáért is. Bezerédj egy régi (1613: 24. tc.) törvény óta kialakult szokás szerint táblabíró címet kapott Kölcsey megyéjében, Szatmárban. Az inkább tiszteletbeli, mint valós feladattal járó kinevezés „az elõkelõbb nemesség közül választandó rendkívüli esküdt ülnökökrõl” szólt. Így büszkélkedett e tisztséggel Gyulai Pál is A táblabíró címû vesében. Petõfi hasonló címû költeményébõl kiderül, nem sokra becsülte az ilyen rangot. Bezerédjt Zala- és Borsod vármegyék is a „magokat kitüntetett jeles férfiak” közé emelték táblabírónak. Tolnában örömmel fogadták megyéjük követének kitüntetését. Zalának Deák Ferenc kinevezésével válaszoltak. Szatmárnak viszonzásként, de elsõsorban a hazafias költészetet méltányolva, 52
Tolna vármegye Kölcsey Ferencnek is táblabíró címet adományozott 175 éve. Galánthai és Fraknói gróf Esterházy Károly fõispán elõterjesztésére hozta meg határozatát a nemesi közgyûlés: „Kölcsey Ferencz urat, kinek érzékeny hazafisága, nemzeti tisztes buzgalma olly megható volt, de a kiben a derék, lelkes és mélyérzésû hazafiún kívül egyszersmind egyik classicus írónkat és koszorús költõnket is méltatjuk és magasztaljuk, viszont mi is Táblabíráink sorába közérzéssel fogadhatjuk, miután õt a kinyilvánult közkívánatunkkal fõispány urunk örömest egyezõleg a mai nap megyénk táblabírájává kinevezte volt.” (1838. március 26.) A Szekszárd szülötte költõ, Garay János (1812–1853) Bihar és Zala megyéktõl kapott hasonló elismerést 1845-ben, Apponyi György alkancellárral, Bugát Pállal, Széchenyi Istvánnal és Vörösmarty Mihállyal együtt. Garay véleményét az öccséhez, Alajoshoz írt levelébõl ismerjük: „Mind kettõ puszta cím, s korunkban már igen jelentéktelen, [...] de én még is örvendek rajta, mert írói munkásságom méltánylásával kell mindkettõt vennem, s írók közt még is ritkábban osztották még e címet, melly némelly birtokos pipás nemes embernek, ha néha nem is tesznek egyebet a megye dicsõségére, mint hogy nyulait s rókáit vadásszák agyon, zsákszámra osztogattatik.” Garayhoz hasonlóan vélekedett Rátky Károly kecskeméti pedagógus is: „Ha nemes a famíliád / Még az becset nem ruház rád. / Kinél az ész s erkölcs nemes, / Nemes címre az érdemes.” Idõtállóbb Kölcsey Ferenc korunknak is szánt bölcs és szép üzenete, mely egyben õrá emlékeztetõ útravalónk: „Õseitek parányi fészkeket raktanak? Szedjétek össze a romokat, / s tegyetek belõle mély alapot jövendõ nagyságnak. / Apró harcokat vívtanak? / Csináljátok a békesség mûveit temérdekké / Emlékeik nem maradtak? / Mi tilt, hogy emeljetek nékiek?” Kaczián János
A XI. Civil Akadémia Brünnben A Magyar Kollégium és a Cseh és Morvaországi Magyarok Szövetségének (CSMMSZ) brünni szervezete 2012. november 15–18-a között szervezte meg Morvaberényben, vagyis Brünnben a XI. Civil Akadémiát. Az akadémia célja a Kárpát-medencében mûködõ magyar civil szervezetek tapasztalatcseréje, baráti kapcsolatok kialakítása. Az akadémiát az anyagi nehézségek ellenére sikerült megszervezni, köszönhetõen Fazekas Mónikának, a CSMMSZ brünni szervezete elnökének, aki megszerezte a hiányzó összeget és létrehozta ezt a találkozót. Horvátországból, Szerbiából, Bosznia-Hercegovinából, Szlovákiából, Magyarországról, Csehországból és Erdélybõl (nyolcan), összesen 26-an vettünk részt. Az elsõ nap este Rákóczi Anna, a CSMMSZ országos elnöke ismertette a szervezet felépítését és tevékenységét. 1990. január 16-án néhány prágai magyar kezdeményezésére összejött kb. 50 érdeklõdõ, akik megegyeztek abban, hogy célszerû lenne egy önálló nemzetiségi szervezetet létrehozni. 1990. február 24-én tartották az alapító közgyûlést, és elfogadták az alapszabályzatot és a programnyilatkozatot, valamint az új szövetség elnevezését. Igény volt ez, az akkor itt élõ 23 ezer magyar részérõl. A szövetség célja: „a Cseh- és Morvaországban élõ, vagy hivatásuk, tanulmányaik stb. révén huzamosabban itt tartózkodó magyar nemzetiségû csehszlovák állampolgárok számontartása, önmûvelésük szervezése, kulturális és egyéb igényeinek a lehetõség szerinti kielégítése […] az önmûvelés folyamatában megkülönböztetett súlyt kap a magyar történelem és irodalom megismerése, egyáltalán: a nemzeti önismeret.” A megalakult szervezet a már akkor meglévõ Prágai Magyar Kulturális Központban mûködött. 1993-ban indult a Prágai Tükör címû közéleti és kulturális lap. Ezután létrejöttek a helyi szervezetek. Ma hat alapszervezetük mûködik: Prágában, Brünnben, Ostraván, Teplicén, Pilsenben, Olmützben és Lovosiceben. Az 1991-es népszámlálás alapján a Cseh Köztársaságban 10 298 731 lakosból 19 932 magyar élt. Prágában 1646, Ostravában 998, Brünnben 401. 2001-ben 14 672 fõ vallotta magát magyarnak. Tíz év alatt 5260-al csökkent a számuk. A magyar anyanyelvûek száma szakmai becslések szerint 16–18 ezerre tehetõ. Prágában 1671, Ostravában 681, Brünnben 427. Tehát Prágában és Brünnben nõtt. A szövetség legfontosabb rendezvényei: klubtalálkozók, nemzeti ünnepeink megemlékezése, koszorúzások március 15-én és a honvédsíroknál, magyar bálok, mûvelõdési táborok, gyermekekkel való foglalkozás, néptáncegyüttesek mûködtetése. Fazekas Mónika ismertette a helyi szervezetet. A brünni alapszervezet 1993. november 20-án alakult meg, 35 rendes taggal. 1995-ben indult a Brünni Magyar Futár címû idõszaki folyóiratuk, Brünn Város Polgármesteri Hivatala támogatásával. Õk szervezik a legtöbb tevékenységet a prágai alapszer53
vezet mellett, így sok tekintetben példaképpé váltak. Legjelentõsebbek a Brünni Magyar Kulturális Napok, minden évben tavasszal gyermeknapot tartanak, híres a Kõris nevû néptáncegyüttesük, de megalapították a magyar néptánc és népdal gyermekcsoportját is. Székházuk, a Magyar Kulturális és Információs Központ, amely a patinás középkori városháza hátsó részében kialakított Nemzeti Kisebbségek Háza keretében mûködik, amely egyedüli az országban, amelyet bárki látogathat. A brünni magyarok önszervezõdése azért is figyelemre méltó, mert nagyon sajátos helyzetben vannak. Többségük szlovákiai, felvidéki magyar, akik Brünnben nem õshonosak, akik azonban õrzik felvidéki gyökereiket. Õrzik még akkor is, ha sokan közüllük, a fiatalság nagy része brünni egyetemen tanul. Õk a helyi diákszervezetbe, a Kazinczy Ferenc Diákklubba tömörülnek, amely diákklubnak a brünni Magyar Kulturális és Információs Központ ad infrastrukturális hátteret. Másnap került sor az akadémia ünnepélyes megnyitására a Nemzeti Kisebbségek Házában. Ezután meglátogattuk a híres várbörtönt, a Spilberket, amely a város egyik magaslatán helyezkedik el. Eredetileg a gótikus várat a XIII. században építették a morva õrgrófok székhelyének. A XVIII. században óriási börtön-erõddé alakították át. Ebben, a Habsburg Birodalom egyik legrettegettebb börtönében raboskodott Kazinczy Ferenc, több társával együtt. 1795. október 7-tõl az év végéig tartották itt, majd más rabokkal együtt átkerült Zábrdovice városrész fegyházába, ahonnan 1799. június 22-én szállították Kufsteinbe. Brünni börtönéveirõl a Fogságom naplója címû mûvében emlékezik meg. A brünni német egyetemen tanuló magyar diákok egyesülete 1927. november 12-én emléktáblát leplezett le Kazinczy egykori börtöncellájának falán, majd egy késõbbi felújítás során került mai helyére, a múzeumként szolgáló rész folyosójára. Ezt az emléktáblát mi is megkoszorúztuk. A kazamaták megtekintése után koszorút helyeztünk el a magyar jakobinusok várfalon kívüli emléktáblájánál is. Ebéd után találkozást szerveztek a kulturális központban a csehországi magyar szervezetek képviselõivel. A Kazinczy Ferenc Diákklub még 1969-ben alakult. Jelenlegi taglétszáma 220 körül mozog. A klub lapja az 1990-ben alapított Sárga Szamár. A prágai Ady Endre Diákkör 1957-ben alakult. A szocializmus évei alatt illegálisan mûködött, a 70-es évektõl a Csemadok érsekújvári szervezetének kihelyezett klubjává vált, s ez által nyert hivatalos formát. 1990-tõl mûködik önálló polgári társulásként. Létezése hatással volt a többi felvidéki magyar diák- és ifjúsági szervezet megalakulására. 1988-ban egyik alapítója volt a Felvidéki Diáktanácsnak, 1991-ben pedig a Diákhálózatnak. Jelen volt még a Prágai Magyar Református Missziói Gyülekezet vezetõje, Éles György tiszteletes. Bemutatkozott még a 2002-ben alakult prágai szülõk egylete, az Iglice. Szombaton délelõtt megismerkedtünk az Óvárossal. Brünn tipikus monarchia-beli nagyváros, akár Bécs, vagy Budapest. Jelenleg több mint 400 ezer lakossal rendelkezik. Ezután autóbuszra ültünk és kimentünk a néhány kilométerre levõ Slavkovba, más néven Austerlitzbe, ahol meglátogattuk a Béke Síremléket, amelyet a napóleoni háborúk „három császár” néven ismert nevezetes csatájának a színhelyén emeltek 1910–1912 között. Austerlitz – ma Slavkov u Brna – határában zajlott le 1805. december 2-án a napóleoni háborúk egyik legvéresebb, legnagyobb ütközte, amelyben Napóleon legyõzte az egyesült osztrák-orosz seregeket. Az egynapos kegyetlen ütközet összesen mintegy 40 ezer emberáldozatot követelt. Az osztrák seregben számos magyar egység is szolgált. Szomszédságában a csata múzeuma mûködik, ahol több magyar vonatkozású emléktárgy is látható. Az Austerlitzhez közel álló Telnice falu központjában kopjafákat állítottak az itt harcolt székely katonák emlékére. Itt több mint 1500 magyar katona halt meg. Megkoszorúztuk a kopjafákat a település alpolgármestere jelenlétében, majd elénekeltük a Himnuszt. Programunk a brünni kulturális központban fejezõdött be, ahol elõadást hallgattunk meg a cseh-magyar történelmi kapcsolatokról, a Brassóban lezajlott Bartalis János vers- és énekmondó versenyrõl, a vajdasági nagycsaládosok tevékenységérõl. Ezt követõen Balázs Zoltán, szilágyerkedi református lelkipásztor megkeresztelte Tomasic Korinát a horvátországi Pélmonostorból. A keresztapa Romhányi András, a keresztanya Fazekas Mónika volt, a gyülekezetet mi alkottuk, és megfogadtuk, hogy továbbra is ügyelni fogunk Korina lelki üdvösségére, egyengetjük útját a református közösségben. Korina keresztlevelet kapott, amelyet bemutat a hazai református egyháznál. Este, a szállodában, a vacsora után mindenki elmondta benyomásait és véleményét az elmúlt három napról. Én elmondtam, hogy tanulságos volt e három nap, hogy a mi kis csapatunk valóban olyan, mint egy nagy család, hisz csak egy családban keresztelhetnek meg valakit. Dukrét Géza
54
A Cinkotai Tájház „Keressétek a tiszta forrást, ha megtaláltátok, merítsetek belõle. Nézzetek bele tükrébe, kékebbnek látszik az ég, fényesebbek a csillagok. Életetek további szakaszán vadvirágok, és vadfüvek illata kísér majd a béke és a boldog élet felé.” (Geibinger Béla cinkotai népi fafaragó mûvész, † 1988 októbere) Cinkotáról a „pesti” embernek alighanem a Nagyicce fogadó jut elõször eszébe. (Meglehet, hogy más nem is.) Mátyás király vadaskertje Pesttõl haladva a Kerepesi út baloldalán, a mai Keleti pályaudvartól Sashalomig húzódott. A király gyakran megfordult itt, s egyes utalások szerint magában a cinkotai Nagyicce fogadóban is. A cinkotai kántorral való találkozás nyomán született a „nagyicce” fogalma, amirõl aztán a vendéglõt elnevezték. Budapest XVI. kerülete az utóbbi években „Kertváros” néven vált ismertté. Öt – korábban önálló – települése közül a legõsibb Cinkota, melynek írásos emlékei 900 éves múltra tekintenek vissza. „A kora Árpád-kori falut a XVIII. század elsõ éveiben – a törökdúlás okozta elnéptelenedést követõen – telepíti újra az akkori földbirtokos: Beniczky Tamás; a Túróc megyei Micsinyérõl hozat evangélikus vallású szlovák-anyanyelvû telepeseket, akikhez rövidesen jó néhány magyar is csatlakozik – talán a korábban szétszéledt lakosság egy része, akik azonban elég hamar átveszik a telepesek vallását és nyelvét. 1930-ra Cinkota lakossága 5500 fõ fölé duzzadt, de a település továbbra is megõrizte falusias jellegét” – jegyezte le Blatinczky Jenõ 1983-ban. A Beniczkyek után a késõbbiekben a birtok hosszú idõn át Batthyányi tulajdon volt.
A tájház épülete Cinkota a kerület leginkább hagyományõrzõ településrésze, ahol a helyi oktatási intézmények sokat tesznek azért, hogy a hagyományõrzés mind a mai napig apáról fiúra öröklõdjön. 1961-ben kezdõdött el a régi életmód emlékeinek gyûjtése a helyi, ma Batthyány Ilona nevét viselõ általános iskolában, néhai Gyarmati Imre igazgató irányításával. A lelkes lakosok segítségével több évtized alatt sikerült összegyûjteni Cinkota még fellelhetõ népviseletének, népi bútorainak, régi használati tárgyainak legszebb darabjait. Sokak összefogásának eredményeképpen 2004-ben jött létre a Cinkotai Tájházért Alapítvány azzal a céllal, hogy a múlt emlékeit méltó körülmények között lehessen bemutatni. Ezt a kezdeményezést tett követte: a XVI. kerületi Önkormányzat megvásárolta, majd helyreállíttatta a régi házat a nagy 55
kerttel együtt, amely egy cinkotai jómódú gazda tulajdona volt, és a ház bútorainak, fatárgyainak restaurálását is elvégeztette, majd 2008-ban megnyitották a tájházat a nagyközönség számára. Csupor István etnográfus, fõmuzeológus, a Cinkotai Tájházért Alapítvány elnöke szavait idézzük: „A Szerb Antal Gimnázium és a Batthyány Ilona Általános Iskola tõszomszédságában áll az a ház, amely izgalmas hely a hagyományõrzés céljára. Egy »élõ házat« rendezünk be, ahol a látogatók közvetlenül megismerik a tárgyakat. Kevés település mondhatja ezt el… Megmutatni a múltat a jövõnek, hogy mindenki tanuljon belõle. Úgy tudjuk a múltat õrizni, hogy az a jövõnek is szóljon…” A tájház ma már a városrész kulturális központja, igazi közösségteremtõ tér lett, nemcsak az iskola életének, rendezvényeinek színtere, hanem Cinkotáé is. A helyiek és messzi földrõl érkezõk a hagyományõrzõ programok egész során vehetnek részt, úgy, mint a Batthyány Gálán májusban, vagy a Cinkota Hét nevû rendezvényen õsszel, a kertben. Áprilisban, a tavaszi hadjárat emlékére rendezett hagyományos felvonuláson is innen indul a menet az evangélikus paplak udvarára, ahol máig áll a fa, amely alatt Aulich Lajos bejelentette a Habsburg-ház trónfosztását 1849-ben. Közös kenyérsütés, hagyományõrzõ napközis tábor, adventi sürgés-forgás, mézeskalács készítés, és sorolhatnánk tovább az itt zajló foglalkozásokat. A gyermekeknek adott rendhagyó tanítási óráikat, színes kézmûves programjaikat már eddig is sokan keresték fel. Szolgáltatásaik körét tovább szeretnék bõvíteni, helyet biztosítva nagyobb rendezvények számára (pl. esküvõk, bankettek, összejövetelek) is. Számtalan terv vár megvalósulásra. A kert végében ökumenikus hittanházat szeretnének felállítani, folyik a gyûjtés, már jelentõs pénzbeli adomány jött össze; a kisiskolások pedig osztályonként kapnak majd egy-egy földterületet, amit gondozhatnak. A legfontosabb szándék pedig az, hogy a ház örökké õrizze és ápolja az egykor itt élt szlovákok emlékét. A tájházban eredetiek a bútorok, a berendezési tárgyak. A kék karnisokról némely szekrényen visszaköszönnek a pingált virágmotívumok. Kovács Mihály szentmihályi bútormûves mester restaurálta õket. Hogyan is merhetnénk hozzájuk érni, kinyitni, beléjük kukucskálni? Pedig éppenséggel lehetne. A mester látván a bátortalanságot szívélyesen kitárta elõttünk a „tükrös” ajtaját, lássuk milyen szép munkát végGyimesiné Benkõ Edit tanárnõ gyermekfoglalkozást tart zett. S rögvest elkezdte mesélni miként javítgatta, fényesítgette, festette, szúfertõtlenítette a kelengyés ládát, a padot, az asztalokat, a székeket, a teljes bútorzatot. „Itt nincs egyetlen szeg sem, csak facsapolás, hónapokig tartott, míg elkészültem. Volt olyan darab, ami teljesen szétmállott, újra kellett korhûen gyártani.” A bútorok, a felszerelési tárgyak mindennapi használatra is jók a korhûséggel egyidejûleg. A konyhaasztalon régi varrottas mintakönyv, mintha csak a gazdasszony egy pár percre szaladt volna ki mellõle a pitvarba… Meg kell fogadnunk, sokszor ellátogatnunk majd ide a tájházba, ha másért nem is, hát csak azért, hogy a Batthyány grófnõ téglagyárából kikerült, régi szép patinás, betûjeles dísztéglákból kikövezett feljárón felkaptatassunk a tornácig, hogy azután a padon egy kis ideig elücsörögjünk. Vagy odabent a vendégszobában, a Kézimunka Körben, mintha otthon lennénk, elõvegyük a vászon nemût, a megkezdett kendõt, hogy az utolsó díszöltéseket, horgolt szemeket is elkészítsük rajta. S a következõ alkalommal már a Hagyományok Tárháza Klub asszonyaihoz is eljövünk, hogy elcsevegjünk ünnepekrõl, népviseletrõl, házi receptekrõl, kiskerti fortélyokról, iskolákról, szerelmekrõl, házasságokról, népi gyógymódokról, hogy a régiekrõl megemlékezzünk… Letépve az idõ fátylát a kerekalma illatú százesztendõs házban saját életünk elhaltnak hitt szövevényeiben az otthont, a fészket – a gyökereinket – találjuk meg. (A tájház elérhetõsége: 1164 Cinkota, Batthyány Ilona utca 16.) Borka Elly 56
Egy bukovinai székely írástudó, Sántha Alajos Az Értelmezõ kéziszótár szerint az „írástudó” szó második jelentése, olyan írni tudó, mûvelt, tudós embert jelent, aki a közélet formálója is egyben. Sántha Alajos minden tekintetben megfelel ennek. Azon kevés bukovinai székely értelmiségi közé tartozik, aki még az 1941-es kitelepítés elõtt végezte el a tanulmányait, s szerezte meg a diplomáját. Nagy szó volt ez abban az idõben, mert a családnak nagy áldozatot kellett hoznia, ha valamelyik gyermekét taníttatta. Csak néhány székely család vállalta ezt, s a Sántha-családból két fiúgyermek végzett egyetemet. Sántha Alajos sokgyermekes bukovinai székely családban született 1914-ben Istensegítsen. Tizenhárman voltak testvérek, ebbõl tízen élték meg a felnõttkort. Tizennyolc hold (9 fálcsa) földön gazdálkodtak, ez Bukovinában jómódnak számított, de a sok gyermek között felosztva mégis kevésnek bizonyult. Ezért a szülõk taníttatták a fiúkat. A legkisebbet és a legnagyobbat felsõbb iskolába küldték, a többi valamilyen mesterséget tanult. A legnagyobb, Sántha Pál pap lett, a budapesti egyetem hittudományi karán végezte tanulmányait. 1923-tól 1962-ig Kanada Stockholm nevû városában az ott élõ magyarok között lelkipásztorkodott. Templomépítõ és közösségformáló tevékenységére ma is nagy elismeréssel emlékeznek az ottaniak. A legkisebb gyermek, Alajos a kézdivásárhelyi gimnáziumban érettségizett, majd a gyulafehérvári hittudományi fõiskolára iratkozott be. A hittudományi fõiskola után a kolozsvári magyar egyetemen magyar-német szakos tanári diplomát szerzett. Erdély különbözõ iskoláiban tanított, így Csíksomlyón a tanítóképzõben, ahol a bentlakásos kollégiumot is vezette. Ezt az iskolát a második világháború után a román állam megszüntette, õt pedig Aradra helyezték 1948-ban. Egy általános iskolában, majd hamarosan a helyi gimnáziumban folytatta a tanítást nyugdíjazásáig. Csak 1988-ban települt át Magyarországra testvéreihez, Csátaljára. Már diákkorában érdekelte népe, a Bukovinában élõ kis magyar népcsoport története. Kisebb tanulmányai 1936-tól megjelentek a különbözõ erdélyi újságokban, így a Paál Árpád által szerkesztett Magyar Lapokban, a Katolikus Világban és a Székelyudvarhelyen megjelenõ Székelységben. Elsõként mutatta be Cacicát (Kácsika), a bukovinai katolikusok és a bukovinai székelyek nagyhírû búcsújáró helyét. Két cikkében írt Mártonffi Mórról, a bukovinai székelyek elsõ papjáról, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a székelyek letelepítésében. 1939-ben, Józseffalva leégése után a Magyar Lapok gyûjtést szervezett a szerencsétlenül járt falu megsegítésére. Sántha „lelkesítõ üzenetben” emlékeztette az erdélyi magyarokat, milyen nagylelkûen segítették az 1866-os éhinség és kolerajárvány idején a bukovinaiakat: „az akkori lelkes gyûjtõk és adakozók buzgósága legyen lélekbemarkoló és biztató üzenet Józseffalva mai felépítõinek” – fejezi be az erdélyi magyarokhoz írt üzenetét. A magyar Lapok augusztusi számában Józseffalva történetének megírásával járult hozzá az akció sikeréhez.1 A XIX. század elejétõl olvashatunk hosszabb-rövidebb beszámolókat a Bukovinában élõ székelyekrõl. A XX. században, a két világháború között már hosszabb tanulmányok is megjelentek róluk, gondolok itt Jancsó Elemér, Kis-Várday Gyula és Oberding József írásaira.2 Az elsõ könyvet, amely átfogó, részletes képet ad a népcsoport 165 éves történetérõl, Sántha Alajos írta 1942-ben Bukovinai magyarok címen. Könyvének anyagát a kolozsvári és a csernoviczi egyetem könyvtárában gyûjtötte össze. 118 nyomtatásban megjelent tanulmányt, 11 kéziratot és 16 adatközlõ szóbeli elbeszélését használta fel könyve megírásához. Õ az elsõ, aki a csernoviczi egyetem könyvtárában lévõ német nyelvû forrásokat felkutatta és könyvében felhasználta. De felhasznált minden tudósítást, beszámolót, levelet, tanulmányt, riportot, amit a bukovinai magyarokról írtak, vagy a történelmükkel kapcsolatba hozható. Tanulmányozta még Bukovinában a plébániákon fellelhetõ anyakönyveket, a papok által írt különféle feljegyzéseket. 1
Az idézet Lelkesítõ üzenet a múltból címû írásának befejezõ mondata. Sántha 1936-tól 1939-ig megjelent tanulmányai: Bukovina Boldogasszonya. Katolikus Világ 1936. 8. sz. 250–251.; Benedek Elek húsvéti álma a bukovinai magyarok földjén. Magyar Lapok 1938. április 17. 16.; Székely apostolok a bukovinai székely-magyarok között. Székelység 1938. 5. sz. 51.; Lelkesítõ üzenet a múltból. Magyar Lapok 1939. július15. 1–2.; Hogyan keletkezett Józseffalva? Magyar Lapok 1939. augusztus 6. 4.
2
Kis-Várday Gyula: Bukovinai székely falvak. Ethnographia 1933. 131–139.; Jancsó Elemér: A bukovinai magyarok mai helyzete. Magyar Szemle 1934. 1–8.; Oberding József: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata. Kolozsvár, 1939.
57
Az elõszóban így magyarázza a könyve címét: „Ezek a magyarok pedig bukovinai magyarok. Bukovinai magyarok, mert majdnem kétszáz esztendõvel ezelõtt, a madéfalvi veszedelem idejében, amikor az idegen zsarnokság elkergette hazájukból, szülõföldjükrõl: Bukovina befogadta õket, otthont és kenyeret adott nekik. Életük ezért bukovinai magyar élet, történetük bukovinai magyar történet.”3 Azt is leírja, kinek szánta a könyvet: „Elsõsorban a bukovinai magyar falvak népére gondoltam: olyan könyvet adni e nép kezébe, amelybõl saját múltját megismeri. Azután azokra gondoltam, akik a mai napig sem tudják, hogy Bukovina, az nem Moldva, és hogy a bukovinai magyarságnak teljesen különálló, minden más magyar népcsalád történetétõl elütõ, saját története van.”4 Tizenkilenc fejezetben írja le a 165 év történetét. Igen találóak, sokatmondóak az egyes fejezetek címei, pl. Csíkország siralma, Szõlõskert a Szucsáva partján, Mártonffi iskolái, A Szent László Társulat õrködése, Józseffalva az égõ áldozat stb. A székelység történetét õ is a madéfalvi veszedelemmel kezdi, de részletesebben a XVIII. századvégi bukovinai betelepítéssel foglalkozik. Pontosan leírja a hét falu születésének történetét. A hét falu: Istensegíts (1776–77), Fogadjisten (1776–77), Hadikfalva (1785), Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786), Laudonfalva és Raráncsa. Laudonfalva alapításáról nincs pontos adat, Sántha Alajos szerint: „Jóformán meg sem született, máris felbomlott”.5 Raráncsa csak két évig létezett, lakói 1788-ban Andrásfalvára költöztek. Így lett a hét faluból öt. A jobbágysors, a kolera, az ínség bemutatásánál nagyszerûen ötvözi a szájhagyományt a szakirodalom adataival. Õ foglalkozik elõször a bukovinai magyarok iskoláinak, hitéletének történetével, s ezen belül a Szent István, illetve a Szent László Társulat szerepével az iskolák fenntartásában. Jól követhetõ a könyvben a kirajzások története 1883-tól 1941-ig. Bukovina elhagyásával, az 1941-es Bácskába való kitelepüléssel zárja a bukovinai magyarok történetét. Stílusa egyszerû, olvasmányos, mindenki számára érthetõ, ugyanakkor megfelel a tudományosság követelményeinek is. A könyvben közölt adatok pontosak, megbízhatóak, mindenütt megtaláljuk a megfelelõ utalást a forrásokra. Ezért érthetõ, hogy az 1950 után a bukovinai székelyekrõl megjelent írásokban mindenütt megjelölik forrásként Sántha Alajos könyvét. Most ismét megjelent hasonmás kiadásban ez a könyv, aminek feltétlenül ott a helye minden bukovinai székely család és az irántuk érdeklõdõk könyvespolcán. Fábián Margit
Fekete István emlékkiállítás Veszprémben Az Érseki Turisztikai Központban (Szaléziánum) 2013. február 2-án a Szalézi Napok keretében emlékeztek meg nagy magyar írónk életérõl és munkásságáról. A kiállítást Pálfalviné Õsze Judit igazgató és Léner-Pintér Sára igazgatóhelyettes rendezték. Többek között még októberben látogatást tettek László Dezsõ plébánossal a dombóvári Fekete István Múzeumban. A város elsõ látogatható gyûjteményének (1995) alapítója, Bodó Imre agrármérnök, helytörténész készséggel állt rendelkezésre, és januárban átadott a szakembereknek több eredeti dokumentumot, festményt, szobrot, intarziát, fényképet, kéziratot, ezzel is emelve a kiállítás színvonalát. 3
Sántha Alajos: Bukovinai magyarok. Kolozsvár, 1942. 3. Sántha i. m. 3–4. 5 Sántha i. m. 36. 4
58
Részlet a kiállítás megnyitásából (Bodó Ákos felvétele) A megemlékezésen köszöntõt mondott Kilián László író, aki röviden ismertette Fekete István írói tevékenységét, kiemelve a szeretet jelentõségét a mai kor embere számára. Bodó Imre alapító egy idézettel kezdte mondanivalóját, majd bemutatta a dombóvári múzeumot és a kiállításra elhozott emléktárgyakat: „Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát, egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élõk és holtak benne voltak, s, ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentõ szó mondta ki, hogy GÖLLE.” Elmondta többek között, hogy három oka volt a gyûjtemény megvalósításának Az elsõ és legfontosabb érv az volt, hogy a városnak nem volt múzeuma. Az özveggyel, Piller Edittel 18 évig levelezett, õ írta egyik levelében, úgy emlékszik, hogy az apósa, Fekete Árpád a néhai göllei kántortanító Dombóváron született. Fekete Antal uradalmi építész legidõsebb gyermeke valóban a településen született, 1863-ban. A harmadik szempont az volt, hogy Bodó Imre is Göllében született, és õ még ismerhette azokat a parasztembereket, akikkel a kis Fekete István együtt járt iskolába. A dombóvári emlékhely berendezési tárgyainak többségét a családtól kapta az alapító, illetve Csermely Ottóné gyûjteményét is megörökölte, még 2001-ben. Az épületet kétszer bõvítette, 2001-ben és 2011-ben, így már három teremben láthatók az íróval kapcsolatos relikviák. Matyikó Sebestyén József az író, költõ gyermekkori élményeirõl beszélt. Elmondta, hogy a Tüskevár volt az elsõ könyv, melyet Fekete Istvántól olvasott, és ez a könyv ma is hatással van mindennapjaira. Az íróval kapcsolatos Gyermekkori kert címû versét is megosztotta a nagyszámú közönséggel. A kiállítást László Dezsõ a Regina Mundi templom plébánosa ajánlotta az érdeklõdõ közönségnek. Az ünnepséget jelenlétével megtisztelte Márfi Gyula veszprémi érsek is. A tárlatot 2013. árpilis 7-ig tekinthette meg az érdeklõdõ közönség. Bodó Ákos 59
Hervadhatatlan bokrétaünnep Varga Imre Széchenyi István-szobra Siófokon Adott egy olyan új felfogású Széchenyi szobor, amely szürreális módon hajót helyez a nemzet nagyja alá piedesztálként. Aztán, hogy miért éppen azt a hajót, mint egy fõgondolat szimbólumát használja az alkotó, azt a történelmi körülmények indokolják. Ez az egyik legösszetettebb motívum Széchenyi életében. Felkérte a balatoni hajózási társaság, hogy patronálja a Kisfaludy hajó építését. Óbudán készült fahajónak, négy év múlva építették át acéllá. Széchenyi naponta kilovagolt és megszemlélte, hogy áll az építése, nagyon izgatta a hajó. Amikor Párizs elfoglalása utáni idõben Széchenyit nem léptették elõ õrnaggyá, csalódottságában otthagyta a katonaságot és Angliába ment. Onnan írta az édesanyjának, hogy van ott egy ember, aki csinált egy gõzmasinát, s eladta neki aranyért. Azon döbbent meg, hogy képes volt odaadni a találmányát. Széchenyi tehát Angliából hozatta a gõzgépet az elsõ balatoni gõzhajóhoz. A szobor azt a pillanatot rögzíti, terjeszti ki, amikor elérték a legfelsõbb szintjét a hajó építésének. Ez a bokrétaünnep pillanata, arra érkezett Széchenyi, aki figyelemmel kísérte a hajóépítés minden mozzanatát, s egy hordó tokaji aszúval ajándékozta meg a hajóépítõket. „Tehát arról van szó, amit ábrázol. Ez egy gondolat, aminek megfogalmazásával már régóta foglalkoztam. Egy a hathoz a test és a fej aránya. Ez teljesen normális. A magyar egyébként nagyfejû, nézz körül. A gigászoknál egy a nyolchoz az arány: nagy ember, töpörtyû fejjel. Általában hetes arányt használunk a szobroknál, hogy meg ne sértsünk senkit. De egy portrénál ez nem lehet szempont. Létezik azután a mûvészi szabadság, a nürnbergi fõtéren például van egy hajó, húsz ember ül benne és egy a négyhez a fejarányuk. A mûvészi szabadságba belefér, hogy megnövelje azt, amire egy ábrázolásban a hangsúlyt kívánja helyezni. Ez a primitívebb módszer, a kevésbé primitív, amikor alájátszom a környezettel. A siófoki Széchenyi-szobornál mindkettõ mûködött” – mondta Varga Imre Kossuth-díjas szobrászmûvész új siófoki szobrának avatása elõtt. A Balatonon 1846 elõtt még nem beszélhetünk szervezett hajózásról. Közlekedett ugyan néhány vitorlás – ezek közül a legismertebb a Fõnix volt –, és létezett három révátkelõ is (Fenékpuszta és Balatonszentgyörgy, Boglár és Fülöp, valamint Öszöd és Akali között), a nagy áttörést mégis a Széchenyi kezdeményezésére létrejött Balatoni Gõzhajózási Társulat megalapítása és a Kisfaludy gõzhajó megépítése jelentette. A Balaton Gõzhajózási Társaság 1846 áprilisában tartotta meg elsõ közgyûlését, amelynek Kossuth javaslatára Széchenyi István lett az örökös elnöke. Az elsõ gõzhajó törzsét az Óbudai Hajógyárban építették, a hozzá való gõzgépet pedig az angliai Penn gyárból hozatták, és a Balaton költõje után Kisfaludy névre keresztelték. A gõzhajót – figyelmes gesztussal – Széchenyi 55. születésnapján, 1846. szeptember 21-én indították elsõ útjára a füredi kikötõbõl.
Varga Imre és a Széchenyi szobor (Tóth-Baranyai Antal felvétele) 60
A Kisfaludy 300 utas szállítására volt alkalmas. Elsõ osztályú termét Széchenyi felesége, Crescence ízlése szerint alakították ki: fehér és arany belsõ burkolattal, mahagóni oszlopokkal, tükrökkel díszítve. Ebédlõterem és könyvtár is volt a hajón. (Jó ideig a Kisfaludy volt az egyetlen gõzös a Balatonon, csak 1872 után lett párja, az akkor alakult Zala-Somogyi Gõzhajózási Társulat hajója, a Balaton, amely már nem lapátkerekekkel, hanem csavarhajtással mûködött.) A Kisfaludy leállításával, a menetrendi hajózás nélküli élet hanyatlást hozott a Balaton partján, ami leginkább Füredet és a Tihanyi Apátságot sújtotta. A Stefánia Yacht Egylet tagjainak és a Déli-vasút Társaságnak is érdeke volt a gõzhajózás újbóli megindítása. 1888. október 21-én
megalakult a Balatontavi Gõzhajózási Rt. a rendszeres balatoni személy- és teherszállítás lebonyolítására. Az újrakezdést szigorú feltételekkel Baross Gábor miniszter anyagilag is támogatta. A társaság által megrendelt új lapátkerekes hajót Kelén névre keresztelték (nem azonos a ma is üzemelõ hajóval). A kétgépes hajó 1889. július 1-jén kezdte meg menetrendszerinti járatait az Almádi–Füred–Siófok–Füred–Almádi útvonalon. 1891-ben a Kelén nevet Barossra változtatták. A gõzös pályafutása 1922-es szétbontásával ért véget. A szobron az alábbi felirat kapott helyet: „Gróf Széchenyi István a »legnagyobb magyar«, a XlX. századi Magyarország legjelentõsebb reformer családjának tagja, akinek jelentõs birtokai voltak Siófok közelében, a Balaton mentén. Az ország megújulásának, Balaton fejlesztésének, mint nemzeti ügynek egyik legfõbb szorgalmazója. Nevéhez fûzõdik a Balaton elsõ gõzhajójának, a Kisfaludynak a megépítése 1846-ban. Ezzel megteremtette a Siófokon székelõ Balatoni hajózás alapjait. Gazdag alkotó élete a jövõnek szóló példa.” Matyikó Sebestyén József
Beszámoló a Honismereti Szövetség 2012. évi közhasznú tevékenységérõl Honismereti Szövetségünk 2012-ben mûködésének huszonkettedik évébe lépett. Munkánkat a sok éves tapasztalat alapján, valamint az Alapszabályban megfogalmazott céloknak és feladatoknak megfelelõen végeztük az alábbiak szerint.
Szervezeti életünk A Küldöttgyûlés az elõzetes terveknek megfelelõen egy alkalommal, február 22-én ülésezett, ahol a küldöttek megvitatták és elfogadták a 2011. évrõl szóló közhasznú beszámolót és pénzügyi elszámolást, a Felügyelõ Bizottság jelentését, illetve ajánlásaikkal egészítették ki a 2012. évre szóló feladat- és költségtervet. Az Elnökség az Alapszabálynak megfelelõen négy alkalommal ülésezett (március 1; május 8; szeptember 20; nov. 13) az elnöki meghívóban megjelölt napirendi pontok szerint. Az üléseken megbeszéltük az országos és helyi szinten elvégzendõ aktuális tennivalókat, elõkészítettük, szakmai javaslatokkal segítettük a rendezvényeket. Áttekintettük a két ülés között az országos és megyei szinten végzett munkát, az Elnökség tagjai tájékoztatást adtak a megyéjükben történt eseményekrõl, rendezvényekrõl. Egy alaklommal, június 26-án rendkívüli elnökségi ülésen az Elnökség által javasolt témát, a helytörténeti gyûjtemények helyzetét, megmentésük kérdéseit vitattuk meg, sajnos csupán 8 fõ részvételével. Az elnökségi ülésekrõl emlékeztetõ készült, amelyet az Elnökség tagjai megkaptak. A Felügyelõ Bizottság még 2011 decemberében áttekintette a 2011. évi szervezeti élet, továbbképzések, rendezvények és a pénzgazdálkodás dokumentumait, amelyekrõl írásos összefoglalót készítettek, mely alapján tájékoztatták a Küldöttgyûlést. A Bizottság tagjai rendszeres résztvevõi voltak az elnökségi üléseknek és az országos rendezvényeknek, így megfogalmazott észrevételeik tapasztalataikon is alapultak. A HONISMERET folyóirat Szerkesztõ Bizottsága hat alkalommal ült össze (febr. 15; ápr. 12; jún. 12; aug. 28; okt. 17; dec. 11) a soron következõ szám anyagának összeállítására. Megvitatták a közlésre szánt írásokat, a Honismereti Akadémia helyszínét (Heves megye, Eger városa) bemutató hármas számba tervezett cikkeket, az Évfordulónaptár alapján megtervezték a jeles évfordulókra emlékezõ írásokat. Megszerkesztették az Akadémián elhangzott elõadások közlésre szánt anyagát, közzé tették szervezeti életünk híreit. Az Elnökség által megválasztott szakmai ad hoc bizottságok közremûködtek a rendezvények programjainak összeállításában, a témakörök kijelölésében, az elõadók kiválasztásában, felkérésében. (Felnõtt és Ifjúsági Honismereti Akadémia) Megyei tagszervezeteink alapszabályuknak megfelelõen hívták össze közgyûlésüket, elnökségi üléseiket, vállalkoztak országos illetve regionális rendezvények közös szervezésére. 61
Társszervezeti megbeszélést folytattunk a Néprajzi Társaság Önkéntes Néprajzi Gyûjtõ Szakosztálya vezetõivel annak érdekében, hogy a korábbi jó kapcsolatot az újonnan választott elnökséggel tovább bõvítsük, újabb tartalmakkal töltsük meg. Szervezeti életünk mûködtetéséhez pályázati úton nem nyertünk támogatást, de mûködésünket jelentõs mértékben támogatta szolgáltatásaival a Magyar Nemzeti Múzeum.
Országos rendezvényeink A feladattervnek megfelelõen egyrészt tagjaink továbbképzését, másrészt a jeles évfordulókra való emlékezést szolgálták. A Honismeret Napja alkalmából csatlakoztunk a Pest Megyei Érdy János Honismereti Egyesület által a Nemzeti Múzeumban szervezett Felolvasó Naphoz, ahol Pest megyei és budapesti helytörténeti kutatók mutattak be részleteket kutatási eredményeikbõl, de néhányan más megyébõl is jelentkeztek felolvasásra (Komárom-Esztergom, Bács-Kiskun, Csongrád megye) A XL. Országos Honismereti Akadémiára július 1–6-a között (június 30-i beérkezéssel) került sor a Heves Megyei Honismereti Egyesülettel közös szervezésben, 164 hazai és határon túli résztvevõvel (tag és társzervezetek küldöttei, tagjai), helyi szervezõkkel, de az elõadások nyitottak voltak a helyi érdeklõdõk számára is. A választott témában (Szõlõ – bor – hagyomány – honismeret) nagyszerû elõadások hangzottak el a kérdéskör legnevesebb kutatóinak, képviselõinek tolmácsolásában – összesen tizenöt témában. Az elhangzottakat három szekcióban vitatták meg és egészítették ki helyi adatokkal, tapasztalatokkal. A résztvevõk a tartalmas szakmai program keretében – egész napos tanulmányúton – megismerkedhettek a megye tárgyi és szellemi kulturális értékeivel, helytörténeti nevezetességeivel, találkozhattak helyi hagyományõrzõ közösségekkel. Mindhárom útvonalon találkoztak olyan polgármesterrel, aki fontosnak tekinti települése múltjának felkutatását, hagyományai megismerését, ápolását. Megismerkedhettek szõlõ- és bortermelõkkel, akik szõlészetük szakmai bemutatása mellett vendégül is látták boraik megkóstoltatásával is a résztvevõket. A program megvalósításában nagy segítséget jelentett a közgyûjtemények, közmûvelõdési intézmények munkatársainak közremûködése elõadóként, szervezõként, tanulmányutak vezetõjeként is. Az Akadémia megrendezéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Közmûvelõdés és Népmûvészet Szakmai Kollégiumától és Eger Megyei Jogú Város Önkormányzatától kaptunk jelentõs anyagi támogatást. A XIV. Országos Kiadványszerkesztõi Konferenciát szeptember 28–30-a között szerveztük meg a Veszprém Megyei Honismereti Egyesülettel közösen Veszprémben 74 fõ részvételével, „Emlékjelek, emlékhelyek és a honismeret” témakörben, 15 országos és helyi elõadó közremûködésével. A helyi szervezõk vezetésével megtekintettük a város neves emlékhelyeit, emléktáblákat, a katonai temetõt. A rendezvény megvalósítását a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma támogatásával tudtuk megvalósítani. November 13-án délután az ELTE BTK könyvtártermében Helytörténet az oktatásban címmel helytörténeti olvasókönyv bemutatót szerveztünk annak érdekében, hogy segítséget ajánljunk helyi kiadványok tervezéséhez, elkészítéséhez. Az Iskola és Honismeret Konferencia megrendezésére regionális szinten került sor Esztergomban november 23–25-e között. A rendezõ házigazda szerepét az Érdy János Pest Megyei Honismereti Egyesület vállalta a „Barangoló” rendezvénysorozat keretében, amelyhez csatlakozott Szövetségünk is, és részt vettek Pest megye, Komárom-Esztergom megye, Budapest valamint a felvidéki LIMESARVANUM Egyesület tagjai – összesen 34 fõ. A megvitatott téma itt is elsõsorban a helytörténeti olvasókönyvek hasznosítása volt az oktatásban, már meglévõ kiadványok bemutatásával. A tervezett határmenti kapcsolatok konferenciáját ezúttal sem sikerült megvalósítani pénz hiányában.
Ifjúsági rendezvényünk a XVII. Országos Ifjúsági Honismereti Akadémia volt, melyet a Csongrád Megyei Honismereti Egyesülettel közösen szervezetünk Szegeden, október 27–30-a között, 80 fõ részvételével (ebbõl 39 volt a hazai és határon túli diák, 16 tanár, valamint a szervezõk, helyi érdeklõdõ diákok és felnõttek). Az elõzõ évi javaslat alapján a diákok az „Életutak, kiemelkedõ emberi sorsok környezetemben (szülõ- és lakóhelyemen)” témakörrel foglalkoztak. A felnõtt elõadók – Prof. dr. Blazovich László, Labádi Lajos és dr. Marjanucz László – átfogó elemzést adott a témakörben. Ezt követõen 23 témában 32 diák korreferáló mutatta be lakóhelyére vagy megyéjére vonatkozó kutatási eredményeit 15–20 perces korreferátum keretében, vetítéssel illusztrálva. A fél napos tanulmányút keretében Makón mutatta be Pál 62
Lászlóné Szabó Zsuzsanna a város híres szülötteinek, ott dolgozóinak emlékeit – meglátogatva múzeumot, templomokat, sportlétesítményeket, színházat stb. Szeged városában pedig megtekintették a Dóm téri panteon szobrait, koszorút elhelyezve a szegedi szülöttek szobránál. A nagyszerû program megvalósítása a Nemzeti Kulturális Alap Közmûvelõdés és Népmûvészet Szakmai Kollégiuma, az Emberi Erõforrás Minisztériuma és a Magyar Mûvelõdési Intézet és Képzõmûvészeti Lektorátusa, valamint a Közigazgatási és Igazságügyi Hivatal és a Balassi Intézet támogatásával vált lehetõvé. Emellett nagyon sok segítséget és tárgyi ajándékot kaptak a diákok és tanárok a megyei támogatóktól.
Honismeret Szövetségünk folyóirata a csökkentett pályázati támogatás ellenére is hat alkalommal jelent meg, de csak 5 ív terjedelemben, 900 példányban. Az elõfizetõk száma 515–525 között volt, a KELLO számonként 72 példányt értékesített, az eladott példányok száma számonként 10–15 db. (egy-két számból nagyobb mennyiséget is megvettek). A rendezvények résztvevõinek, a Honismereti Akadémia részvételi díja részeként adtunk egy-egy példányt (180 pl.). A folyóirat a Nemzeti Kulturális Alap Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégiumának támogatása nélkül nem jelenhetett volna meg – bár az 1.500.000 Ft csak a nyomdaköltségek egy részét fedezte, így mellette a 4-5-6. szám megjelenését a Nemzeti Együttmûködési Alap jelentõs támogatása tette lehetõvé.
Honlapunk Rendszeres frissítéssel mûködik, programterveinket, meghívóinkat, szervezeti életünk híreit, a rendezvényekrõl készült részletes beszámolókat, a HONISMERET folyóirat aktuális számának tartalomjegyzékét mindenki által elérhetõvé tettük. A folyóirat számainak teljes terjedelmét csak a korábbi számok esetében helyezzük el a honlapon.
Megyei egyesületeink 2012-ben is nagyon sokrétû, tartalmas munkát végeztek. Az Elnökséggel közösen szervezett rendezvényeken túl helyi konferenciákat, egyre több helyen A Honismereti Napját, évfordulós megemlékezéseket szerveztek, több helyen a határon túli kapcsolatok ápolására is felhasználva a programot. Az egyesületek tagjainak összetartását szolgálták a tanulmányutak, kirándulások. Néhány megyében hagyománya van a megyei honismereti vetélkedõnek általános és középiskolás diákok részvételével. A táborokat nem tudtuk ugyan támogatni, de a megyei egyesületek segítettek a szervezésben. A rendezvények száma megközelítette a háromszázat. Az országos és megyei, helyi rendezvényeken sok száz diákkal és felnõttel kerültünk alkalmi – néha rendszeressé váló – kapcsolatba. Munkáját mindenki térítés nélkül, a mozgalom iránti elkötelezettséggel végezte. Eredményeink közösek, a munkában való részvételért mindenkinek köszönetet mondunk! Budapest, 2013. február 20. Bartha Éva titkár
Kitüntetettjeink Áder János köztársasági elnök és Kövér László az Országgyûlés elnöke március 15-én a Parlamentben a nemzeti ünnep alkalmából szakterületünk több jeles személyiségét részesítette állami kitüntetésben. Széchenyi-díjat kapott: Andrásfalvy Bertalan, az Magyar Tudományos Akadémia doktora, etnográfus, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa, folyóiratunk Szerkesztõbizottságának tagja a magyar néprajztudomány egészét átfogó – a népi gazdálkodás szinte valamennyi ágát, a népköltészetet, a néprajzi csoportok együttélését, a néphagyomány jelentõségét és ápolását is érintõ – nemzetközileg is számon tartott tudományos kutatásaiért, publikációiért, oktatói és közéleti tevékenysége elismeréseként; Halmos Béla, a Magyar Mûvészeti Akadémia levelezõ tagja, a zenetudomány kandidátusa, népzenekutató, elõadómûvész, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem óraadó tanára népmûvészeti örökségünk ápolásáért, a népzeneoktatás megszervezésében való tevõleges részvételéért, a Táncház-archívum létrehozásáért, a szellemi kulturális világörökség részét képezõ táncház-módszer megalkotásáért és elterjesztéséért, sokrétû tevékenysége elismeréseként; 63
Paládi-Kovács Attila, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, etnográfus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Néprajztudományi Intézetének professor emeritusa a magyar néprajztudomány területén végzett iskolateremtõ munkásságáért, tudományszervezõ tevékenységéért, a Magyar néprajz nyolc kötetben címû kézikönyv szerkesztõbizottsági elnökeként végzett munkájáért, nemzetközi szinten kiemelkedõ, szintézisteremtõ tudományos eredményeiért. A Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetésben részesült Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas folklorista és Jankovics Marcell Kossuth-díjas rajzfilmrendezõ, grafikus, mûvelõdéstörténész. A Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést vehette át Trogmayer Ottó Széchenyi-díjas muzeológus, régész, a történettudomány kandidátusa, nyugalmazott egyetemi tanár. A Magyar Érdemrend tisztikereszt polgári tagozata kitüntetésében részesült Blazovich László, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Csongrád Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója, a Szegedi Tudományegyetem ÁJTK Európai Jogtörténeti Tanszék egyetemi tanára, a Csongrád megyei Honismereti Egyesület elnöke. A Honismeret Szerkesztõbizottsága nevében szívbõl gratulálunk a magas rangú kitüntetésekhez.
In memoriam
A fény megérkezett… Elhunyt Udvardi Erzsébet, a balatoni táj mélyhitû festõje A Kossuth- és Magyar Örökség-díjas és más jelentõs díjakkal kitüntetett mûvész 1958-ban telepedett le a Balaton-parti községben és élete végéig itt alkotott. A Balatonról készült vagy a vallási témájú mûvei térségünk számos templomában, intézményében ma is láthatók. Mint személyes ismerõse, sokat jártam nála Tarczy Péter barátommal badacsonytomaji mûtermes házában. Férje a nagy mûveltségû, kiváló kulturális újságíró, Tamás István (1932–1998) volt. A festõnek és az írónak „Közös ihletük volt a Balaton” – Kovács Sándor Ivánt idézve. Mindketten a Duna partján nõttek fel, és a Balatonnál találtak egymásra. István szüleivel egy sírban nyugszik a dunaföldvári temetõben, Udvardi Erzsébetet pedig imádott szülei mellé temették február 16-án Baján, a város díszpolgáraként. Több kiállítását is rendeztem, így az utolsót Siófokon, akkor halt meg Tamás Pista, de egyik utolsó üzenete volt, hogy ne halasszuk el a tárlatot. Végül is Erzsike nénivel jó barátomat, Nagy Gáspár Kossuth-díjas költõt kértük fel a megnyitóra, aki erre az alkalomra A fény megérkezik címmel egy gyönyörû verset írt. Tavaly Erzsébet napkor már csak telefonon köszönthettem, karácsonykor a kezelések miatt csak a jókívánságaimmal üzenhettem. Karácsonykor került a keszthelyi kórházba, és ott is halt meg február 4-én – mondta el unokahúga, Udvardi Anna. A 84 éves mûvésznek a festészet volt az élete: mindig azt mondta, hogy addig él, amíg festeni tud. Rokona az utolsó félévben együtt volt vele Badacsonytomajon, ahol kórházba kerüléséig dolgozott, igaz, az utóbbi hónapokban ülve festett. Ott van az állványon utolsó munkája, amely Szent Pált ábrázolja. A képet már nem tudta befejezni. Udvardi Erzsébet 1929. december 27-én született Baján. Szülõvárosában Rudnay Gyulától tanult festeni, majd Budapesten elvégezte a képzõmûvészeti fõiskolát, ahol Bernáth Aurél, Domanovszky Endre, Fónyi Géza és Hincz Gyula volt a mestere. Badacsonytomajon 1958 óta élt. A balatoni táj és választott szûkebb hazája, Badacsony világa, az ott élõ emberek, a víz, a hegy, a tó évszakainak látványa expresszív szürrealista stílusú festményein köszön vissza. Mûhelye mellett 2000-ben saját képtárat alapított, ahol munkáit állandó kiállításon láthatja a közönség. A rokonok az Udvardi Erzsébet Képtárat a mûvész halála után is mûködtetni kívánják. Udvardi Erzsébet mûvészete mély hitéletet tükröz. Alkotásainak állandó témája a Biblia, az Ó- és Újszövetség, a szentek élete volt. Festett biblikus vázlatokat, oltárképeket, amelyek Badacsonytomaj, Badacsonyörs, Ábrahámhegy, Keszthely, Eszterháza, Vaja, Hévíz és a Szabolcs megyei Flórapuszta templomait és kápolnáit díszítik. Hosszú évtizedek munkássága áll a mûvész életmûveként a számos templomban és egyéb megszentelt helyen elhelyezett kép alakjában, imakönyvekben, naptárakban és 64
képeslapokon megjelenõ reprodukciók formájában, amelyek a Biblia kimeríthetetlen forrásából táplálkozik. Életét oly környezetben élte le, amely állandó inspirálója volt mûvészetének: a Balaton-felvidék és a tó, amely minden pillanatban felgyújtja és megújítja képzeletét és alkotóerejét, és késztette megörökítésre az eléje táruló látványt, annak belsõ szépségeit. Nemcsak önálló mûvekként tisztelhetjük a képeit, hanem szakrális képeinek környezeteként is megjelennek Udvardi vidékének, a Dunántúl kies tájának százféle hangulatot tükrözõ pillanatai, erõsítve a mondanivalót, a Udvardi Erzsébet a keszthelyi kiállításán dedikál narratív vagy tragikus történést. (Tarczy Péter felvétele) Képeinek legkülönösebb csoportját a Szentföldön készült mûvei alkotják. Megelevenednek a Bibliából ismert helyszínek, ahol a nagy történelmi események és csodás jelenések történtek. Végigélhetjük az érzelmek uralta szent pillanatok valós környezetét. Ha nem is a történet jelenik meg a mûveken, mégis tudva tudjuk, hogy melyekre utalnak. Így kapcsolódik össze az egyházi és világi mûvészet Udvardi Erzsébet képeiben, feloldódva és egymásba fonódva, akár egy finom kis virág, akár egy épített környezet vagy természeti szépség alakjában, avagy sokalakos jeleneteiben és egy-egy személyiség képében megfogalmazva. Páratlanul értékes kincseket hordozott magában, amelyet tehetsége közvetített nekünk: a szeretetet és a jóságot, amelyet fogadjunk szeretettel és nagyrabecsüléssel! Nagy Gáspár méltán írta említett versében: „…a fény megérkezik akár / az ég komor felhõibe befûzött / arany-ezüst fonál / mint nagy tûk öltése nyomán / a különös nyári rianás / aki hallja már mindent tud / ott legbelül kivált vakon is lélekbiztosan / helyettünk is szilárdan áll / és mégis hangtalan zokog / a ránk bízott remény…” Matyikó Sebestyén József
Búcsú Dani Lajostól, az Ormánság krónikásától (1938–2012) Megint szegényebbek lettünk, ismét elment valaki, aki nagy ûrt hagyott maga után. Olyan valaki, aki szellemi tarsolyában számos tervvel és célkitûzéssel, szorgos mindennapjainak hihetetlen tenni akarásával még sok mindent szeretett volna közkinccsé tenni ormánsági népe küzdelmes életérõl, megrázó múltjáról. Olyan valaki, akinek legfõbb vágya volt megérni népe felemelkedését, amiért õ maga is nagyon sokat tett életében irodalmi munkásságával, közérdekû elõadásaival, oktató és nevelõ munkájával. Hitt abban, hogy eljön majd az idõ, amikor az Ormánság kitörhet jelenlegi hátrányos helyzetébõl. 1938. május elsején született Drávapalkonyán, egy olyan kis ormánsági faluban, amelyhez fûzõdõ végtelen szeretete és hûsége egész életét áthatotta, gondolkodását meghatározta. Életérõl és hivatásáról így emlékezett meg temetésén, 2013. január 4-én, a vajszlói temetõben mondott búcsúbeszédében Matovics Mihályné Vass Zita, aki tanítványa, késõbb tanártársa volt: „A pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban eltöltött évek alatt mély és életre szóló barátságok, kötelékek formálódtak. A tanulás mellett komoly sikereket ért el a sportban. – Jó küzdõ típus – mondták róla, s ez a szerencsés tulajdonsága az élet más területén is igazolta. 1956-ban sikeresen felvételizett a Pécsi Pedagógiai Fõiskola biológia-földrajz szakára. Ez volt az igazi felnõtté válás idõszaka. [....]. 1959-ben kapta meg diplomáját és foglalta el elsõ – és egy kis kitérõvel – egyetlen állomáshelyét, ahogy Õ nevezte a vajszlói iskolát. 1963-ban a mezõ65
gazdaságtan kiegészítõ szakot is elvégezte, segítve ezzel az intézmény jó szakmai ellátottságát. Egész lényét, életét az iskola szolgálatába állította. Tanárként, osztályfõnökként generációkat nevelt, tanított odaadással és készített fel továbbtanulásra, az életre. Diákjai elismerése, bizalma iránta – talán leginkább – abban mutatkozott meg, hogy folyamatosan visszatértek hozzá, hol segítségért, hol egy kedélyes beszélgetésért, mert fontos volt a személye és véleménye számukra. Nagy tudású, széles látókörû, sokoldalú pedagógus volt. Természetébõl fakadó kedvességével, gyermekek iránti szeretetével, közvetlenségével elvarázsolta tanítványait. A vele eltöltött tanítási órák alatt kitárult a diákok számára a világ. Õ az egyszerû beszélgetések során is nevelt. Felébresztette bennük a hagyományok tiszteletének érzését, a kíváncsiságot a természet csodái iránt, észrevetette velük a mindennapok örömeit, és ami talán a legfontosabb, egymás megbecsülésének fontosságát. [....]. Sajátos humorával derût vitt az intézmény falai közé. Széleskörû szakmai tudása és óriási pedagógiai tapasztalata átadásával, a kollégái segítségével jelentõsen hozzájárult ahhoz, hogy a vajszlói iskola a térség egyik legjobb intézményévé válhatott. Kiváló pedagógiai tevékenysége elismeréseként bízták meg 1977-ben a Siklósi Járási Tanács Mûvelõdési Osztály tanfelügyeletével. 1983-ban ismét visszatért régi iskolájába, miközben számtalan továbbképzõ tanfolyam elvégzése után újabb diplomát szerzett az ELTE Természettudományi Kar Közoktatás-irányítás szakán. Ettõl kezdve nyugdíjazásáig az intézmény igazgatóhelyetteseként irányította a nevelõ-oktató munkát. [....]. Közel 40 éves munkaviszony után vonult nyugállományba. [....]. Életét azonban úgy érezte teljesnek, ha a lelkében rejlõ örökséget tovább adja, megõrzi az utókor számára. Drávapalkonya, az Ormánság volt számára a minden. Közvetlen környezetének lelkes kutatója, ismerõje, a helytörténet megszállott közvetítõje. Jól mûködõ népfõiskolát szervezett, s maga is számtalan elõadást tartott az Ormánságról. Szabad idejében kutatott a levéltárban, részt vett a Siklósi Várés Múzeumbaráti Kör munkájában, tevékenykedett és elõadásokat tartott a TIT szervezésében. Gyûjtötte a földrajzi neveket. Olyan ormánsági szavakat gyûjtött össze, melyek igazi kincsként kapcsolódhatnának Kiss Géza Ormánsági Szótárához.” Hézagpótló írása a Vajszló és környékének változó természetföldrajzi képe. Múltba visszatekintõ tanulmánya a Közoktatás régen az ormánsági falvakban c. dolgozata. Szomorú emlékeket rögzít a Pusztító árvizek a Dráva mentén c. összeállítása. Több tanulmánya vizsgálja a falusi élet mindennapjait, így a Kenyérsütés Drávapalkonyán, Állattartás az Ormánságban, Búzahordás az Ormánságban. Vajszló településsel több közleménye is foglalkozik: Vajszló és környékének története, továbbá 70 éve szûnt meg a szerb megszállás Vajszlón, valamint: Emlékmû a hõsöknek. A Pécsett töltött diákkori eseményekre emlékezik a Pécsett készült napló – 1956. Gózon Lajos a zsolcai hõs c. cikke visszatekint az 1848-49-es szabadságharc idejére. Életmû pályázatában – Egy kisfiú a nagy háborúban – a háború árnyékában élõ faluja képét jeleníti meg. 2011-ben jelent meg legfõbb írása: Falu az ország peremén címû könyve. Szülõfaluja, Drávapalkonya monográfiája ez a munka. Aprólékos alapossággal és hitelességgel dolgozta fel települése történetét a visszaemlékezés, a fellelhetõ levéltári és egyéb írások, valamint saját ismeretei alapján. Bõséges teret szentelt a faluban élõ és élt hagyományok rögzítésének. Külön elévülhetetlen értéke a mûnek, hogy részletes ismertetést adott az 1945-ben történt német katonai áttörésrõl a Dráván, ami egyben kedves szülõfalujának és a környezõ községeknek a pusztulását is magával hozta. Ugyanakkor beszámolt arról az élni akarásról is, amit a harcok megszûnte után tapasztalt, ahogyan újjáépült a községe és ismét tetterõssé, életképessé vált Drávapalkonya. Amíg életereje engedte dolgozott, tervezett, a kutatásai során készült feljegyzéseit készítette elõ újabb közlemények és egy könyv megjelentetésére. Munkálkodásának azonban megálljt parancsolt az élet és a halál Ura. Életmûve így is teljes, mert maradandót alkotott írásaiban, oktatói és nevelõi munkájában, kutatói tevékenységében, közéleti fáradozásában, és feledhetetlen marad elõttünk a példamutató emberi magatartása. Mi pedig méltán mondhatjuk: örvendj és légy nagyon büszke fiadra Drávapalkonya, nagyszerû embert adtál ormánsági népednek! Csak vágyakozva gondolhatunk arra: sok hasonlóan elkötelezett tollforgatóra, kutatóra lenne szüksége magyar falvainknak! Simor Ferenc 66
KÖNYVESPOLC HARANGOZÓ IMRE: Örök emlékezetül… Helytörténeti és honismereti segédanyag 10–14 esztendõs újkígyósi gyermekek számára A honismeret iskolai oktatásáért zajló viták és álviták során – nyilvánvalóan azok részérõl, akik nem tartják különösebben fontosnak ezt a témát – gyakran elhangzik az ismert kifogás „nincs megfelelõ tankönyv”. S míg azon rágódnak, hogy az önálló tárgyként vagy más tantárgyakba építve oktassuk-e a honismeretet, addig sem kell tanítani – sem így, sem úgy. Azon is lehet csámcsogni, hogy honismeretnek, vagy helytörténetnek nevezzük-e ezt a témát, mert amíg vitázunk rajta, addig sem kell oktatni. De akik fontosnak tartják, hogy a gondjaikra bízott gyermekek már az általános iskolában megismerjék szülõ- vagy lakóhelyük – nemcsak történetét, hanem – természeti és épített örökségét, népéletét, azok szócséplés helyett nekilátnak és oktatják a szóban forgó hely – egy darabka hon – ismeretét. És ha nincs hozzá tankönyv? Akkor írnak! Így tett az újkígyósi Harangozó Imre is, amikor összeállította és megírta a település „honismereti segédanyag” alcímet viselõ tankönyvét. Persze – mondhatják rá – „neki könnyû”. Hiszen minden felmenõje itt született ebben a Békés megyei most már városnak mondott faluban. Rokonsága szájhagyományain nõtt fel, atyafias barátságban van Kígyós közössége színe-javával, saját gyûjtésû leletekre hivatkozhat, amikor a település múltját eleveníti, s amihez helyben nem talált emléket, ahhoz nem volt nehéz – mert tudja, mit hol talál – hozzáolvasni, ami még szükséges. Szóval „könnyû neki”!? Mégis hány és hány falu és város van még ma is megfelelõ honismereti tankönyv (munkafüzet, olvasókönyv, segédanyag stb.) nélkül. Márpedig aki mûveli, tudja: mennyivel könnyebb, ha a honismeretet a helyhez kötõdõ, legalább részben konkrét, hogy úgy mondjam „kézzelfogható” témák segítségével oktatja a pedagógus. Hát erre most már megvan a lehetõség. Tudjuk, hogy ezek az egy-egy településre szabott honismereti „tankönyvek” igencsak különböznek egymástól. Ami nem baj, hiszen „jó halászlevet” is többféleképpen lehet fõzni, s mindegyik lehet elsõrendû a maga nemében. Harangozó Imre könyve úgy jó, hogy három nagyobb egységre tagolódik: (1) a „Kárpát-medence honismerete”, (2) a település története a kezdetektõl napjainkig, és (3) Újkígyós népi mûveltsége. A továbbiakban összesen 41 „leckére” tagolódik az anyag, és módszertanilag tanulságos megoldás, hogy minden egyes leckéhez egy-egy kérdés, „saját kutatásra” ösztönzõ feladat járul, amelyek többsége – alkalmas tanár esetében – ügyesen aktivizálhatja a tanulókat, kisebb részük ugyan mesterkéltnek tûnik, de azt hiszem, „használat közben” ezek a kérdések és feladatok majd csiszolhatók, bõvíthetõk, a diákok érdeklõdéséhez szabhatók. Az anyag elsõ harmadába belefér a honismeret („a szûkebb lakóteret is magában foglaló kistájra is kiterjed”), céljának hangsúlyozása („a globalizáció bizonytalanságokkal terhelt áramlatában”, „a nemzeti és a helyi
értékek, a történelmi hagyományok jelentik a biztos fogódzót, a lelki és erkölcsi támaszt…”); és a hazaszeretet fogalmának tisztázása. Némi szomorúsággal tapasztaltam, hogy rossz beidegzõdéseink miatt még az ilyen kiváló szerzõnek is rájár a keze, hogy a „hazaszeret” szó leírásakor odabiggyessze a korábban szokásos „egészséges” jelzõt, mintha bizony a hazánkat, vagy anyánkat, apánkat „egészségtelenül” is szerethetnénk!? Ennek a résznek a fõ témája azonban a Kárpát-medence magyarlakta tájegységeinek – nem is dió-, hanem mogyoróhéjban való – bemutatása. Nem könnyû ez a feladat, s lehet, hogy van, akinek talán jobban sikerülhet a „zsugorítás”. Harangozó fõ érdeme itt elsõsorban az, hogy egységben láttatja a múlt században szétszabdalt magyarság egységes kultúráját és történelmét; továbbá, hogy kitér az egykori Etelköz csángómagyar népcsoportjára, valamint az úgynevezett „együttélõ” népekre, magyarán a történelmi Magyarország nemzeti kisebbségeire is. Ezen tudásra alapozva érzékelhetik ugyanis a fiatalok (és idõsek) Újkígyós település korábbi és mai lakosságának helyét és értékrendjét, térben és idõben. A könyv második harmada Újkígyós elõtörténetével, a pusztulással járó „felszabadításával”, és az újratelepítés utáni életével foglalkozik. Szó kerül itt a magyarok helyben talált leletekkel igazolt avar- és honfoglalás-kori, majd Szent István elõtti jelenlétérõl, a népesség középkori jelenlétét bizonyító forrásokról, majd az erre vonuló „felszabadító hadak” – más források szerint az 1735-ös békési kurucjárás utáni megtorlás – nyomán bekövetkezett pusztulásáról. A Magyarországot hadizsákmánynak tekintõ bécsi udvar a Rákóczi-szabadságharc utáni „rendteremtés” során, a XVIII. század második felében, a hatalmas békési uradalmat – benne Kígyós pusztát – az osztrák Harrucken János Györgynek juttatta, akitõl leányágon az a Wenckheim-család örökölte, amelynek jó néhány tagjából „a magyar föld” hatására igazi, magyar érzelmû birtokosok lettek, akikbõl kikerült Kossuth híve, Andrássy Gyula minisztere, a magyar sport támogatója. A Wenckheimek érdeme, hogy birtokukra nem a bécsi udvar által kedvelt nemzetiségek, hanem Szeged környéki, ö-zõ nyelvjárást beszélõ, katolikus magyar dohánykertészek települtek, akik jól átgondolt szerzõdések alapján, az akkori viszonyok között akár demokratikusnak is tekinthetõ földesúri és egyházi segítséggel szervezték életüket. Valószínûleg nem mindennapi kuriózum az Újkígyóson létrehozott Nép-Vének Tanácsa, ami – Harangozó szerint – „kísérlet volt a hagyományos magyar önkormányzat (részleges) visszaállítására”, ami a „telepített kertészfalu adók és bérleti szerzõdések szabta szûkös lehetõségei között” az „élõ közösségnek az élet minden területére kiterjedõ hatáskörû vezetéseként mûködött.” Ezek a helyi sajátosságok, mint a templomépítés nehézségei, a letelepülés utáni kirajzások részletei, a hagyományos dohánytermesztés továbbéltetése, a kiegyezés utáni „örökváltság” lehetõségének megragadása és a törlesztés kegyetlen vesszõfutással való teljesítése példát és tartást is adhat a mai kígyósiaknak atekintetben, hogy sorsukat nem a hiteleket nyújtó kufárok látszatmegoldása, hanem kizárólag a maguk munkája és tiszteletreméltó erõfeszítése fordíthatja jobbra. Errõl szólhatna a 25. lecke is, amely a XX. század második felének eseményeit
67
intézi el igencsak kurtára fogva, lényegében néhány mondatba sûrítve azokat a kegyetlen és szívszorító évtizedeket, amikor az többségében önálló vallási és nemzeti elkötelezettséggel rendelkezõ parasztságot számára teljesen idegen, diktatórikus eszmék befogadására kívánták – földjétõl és egzisztenciájától megfosztva – kényszeríteni. Újkígyós népének nagy szerencséje, hogy az isteni kegyelem számos kiváló plébánossal segítette õket a történelem nehéz korszakaiban. Léhner Mihály a megtelepedést követõ berendezkedés nehézségei során segítette õket, Göndöcs Benedek a dohánytermesztésben nyújtott szakmai támogatást, Széchenyi Lajos az örökváltság rendezése során állt mellettük, de folytathatom a sort a közelmúltban öregek otthonát építõ Szigeti Antallal és a vallási tárgyakból álló gyûjteményét az Ipolyi Arnold Népfõiskolára testáló Czank Gáborral. Kevés olyan települést ismerünk, melynek kétszáz év alatt mindössze 14 plébánosa volt s szinte mindnyájan érdemesek arra, hogy nevüket megjegyezzük. A könyv harmadik harmadának témája Újkígyós népi mûveltsége. Példamutatónak érzem, hogy a szerzõ ezt a részt mindjárt a dohánytermesztéssel kezdi, hiszen sajnos sokan vannak, akik az agrikultúrát, vagyis a földmûvelést – noha a nevében benne van – barbár módon, nem tekintik a mûvelõdés részének. Pedig erre az aprólékos, nagy gondosságot és szaktudást igénylõ, mai szóval belterjes tevékenységre épült a kígyósiak megélhetése. A földi javak termelésének bemutatása után annak égi másával foglalkozik Harangozó Imre. Úgy tûnik, mintha találomra választott volna néhány témát, mint a néphit szerint a Holdban táncoló Cicëlla és hegedülõ Dávid történetét, a búza eredetmondáját, az alföldi pásztorok hierarchiáját, az archaikus imák és a ráolvasással való gyógyítások világát, a szólásokat és közmondások kifejezõerejét, a népzene és a népi humor néhány példáját, a pünkösdölés és a búcsújárás szokását. De ha jól odafigyelünk, láthatjuk, hogy a szerzõ milyen gondosan igyekezett a népi mûveltség soksugarú ragyogását lehetõleg helyi példákkal újkígyósi színekkel és csillogással érzékeltetni, a „bennünk” – mármint a kígyósiakban – élõ település idõ- és térbeli koordinátáit felvázolni. Pedig milyen kevés ez a 8–9 ívnyi terjedelem ahhoz, hogy egy ilyen viszonylag kicsi, párezer lelkes település minden fontosabb ismerete beleférjen. De azért a recenzens a szerzõvel együtt reménykedik, hogy az Örök emlékezetül … címû honismereti „tankönyv” szívhez szóló részleteivel, elgondolkodtató képeivel, ragaszkodó identitást kifejezõ fejezeteivel sikerül megnyerni, sõt elvarázsolni Újkígyós városának ma még fogékony gyermekkorban lévõ népességét. (Újkígyósért Közalapítvány. Újkígyós, 2011. 141 oldal) Halász Péter
Mikes Kelemen válogatott bibliográfia Mikes Kelemen halálának 250. évfordulója alkalmából válogatott bibliográfia jelent meg, amelyet az egri Eszterházy Károly Fõiskola Központi Könyvtárának könyvtárosa, Kun Zsuzsanna és az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvû Egyetem munkatársa, Maczák Ibolya készített. A kiindulópont Hopp Lajos kézirata volt, amelyet a jeles kutató, a kritikai kiadás elõkészítése során az 1960-as évek elsõ felében állított össze, Mikes
68
Kelemen-bibliográfia címmel. Ez a kézirat segítette, de meg is nehezítette a munkát. Hopp ugyanis nem bibliográfusként, hanem irodalomtörténészként készítette el azt, amely megfelelt az összeállító céljainak, de nem elégítette ki a személyi bibliográfiával szemben támasztott követelményeket. A kötet fõ célja, hogy egy válogatott személyi bibliográfia keretein belül maradva reprezentálja az újabb Mikes-kutatások legjelentõsebb eredményeit. Ez a munka még a felkészült szakembereket is próbára tette, különös tekintettel az összegyûlt anyag nagy mennyiségére. A bibliográfia tartalmazza Mikes Kelemen mûveinek még nem publikált kéziratait, kiadásait és fordításait, az eddigi Mikes-szakirodalmat, valamint a hatás- és kultusztörténet bibliográfiailag értékelt adatait a nyilvános könyvtárakban és az interneten elérhetõ, a kiadás idõszakában ismert összes adathordozó figyelembevételével. A bibliográfia teljes egészében tartalmazza Hopp Lajos kéziratának a személyi bibliográfia elvárásainak megfelelõ részét, a szükséges ellenõrzésekkel és pontosításokkal. A címleírásokat követõ Hopp-féle annotációkat vagy azok lényegét, a szögletes zárójelet megõrizve, csak abban az esetben tartották meg a kiadvány készítõi, ahol a tétel címébõl nem derült ki, vagy nem volt egyértelmû a Mikes-vonatkozás. A válogatott bibliográfia közel 1300 tételt tartalmaz. Az 1963-ig terjedõ idõszak anyaga mintegy 300 tétellel bõvült, s az ezt követõ idõbõl kb. 600 új tétel olvasható a gyûjteményben. Az új címfelvételek nagy százaléka (85–90%) autopszia alapján készült. A hazánkban nem hozzáférhetõ, illetõleg elektronikusan nem elérhetõ határon túli kiadványokból származó tételek felvétele jelentõs mértékben az Erdélyi Magyar Adatbank alapján történt. Szerkezetének kialakításában meghatározó az áttekinthetõség, a szokásos idõrendi besorolás. A Mikesszakirodalom mennyisége ma még innen van azon a határon, melyen túllépve már érdemes lenne kialakítani a publikációk tartalmi megosztását tükrözõ, a jelenleginél differenciáltabb szerkezetet. A hatás- és kultusztörténet kísérleti jelleggel elkülönített tételei közti eligazítást mûfaji és tematikus tagolás segíti. A bibliográfiát megelõzi az alkalmazott rövidítések jegyzéke. A kötet három nagy fejezetre tagolódik. I. Mûvek, Kéziratok, Kiadások (Kritikai kiadás, Válogatott kiadások), Önállóan megjelent mûvek (Törökországi levelek, Mulatságos napok, Az idõ jól eltöltésének módja, Szemelvényes kiadások, Szemelvényes folyóiratokban, antológiákban és más gyûjteményes mûvekben olvasható Mikes-alkotások), Fordítások (francia, lengyel, mongol, német, olasz, román, török, eszperantó), Mûvek, Szemelvények hanghordozókon (digitális kiadások forrásjelöléssel, forrásjelölés nélkül). II. Szakirodalom (Kézikönyv- és tankönyvrészletek, Lexikon-szócikkek, Monográfiák, Szakdolgozatok, Államvizsga-dolgozatok, Doktori értekezés). Tanulmánykötetek, Tanulmányok, közlemények, cikkek (1789–2010). III. Hatás- és kultusztörténet (Irodalom: Epika, Regény Mikes Kelemenrõl, Regény Mikes Kelemen szerepeltetésével, Elbeszélés, Novella, Levélutánzat, Esszé, Líra, Dráma, Képzõmûvészet: Festészet, Grafika, Sokszorosított grafika; Szobrászat, Éremmûvészet, Zene és film). Mikes Kelemen nevét viselõ szervezetek. Mikes Kelemen nevét viselõ intézmények (Magyarország, Románia, Ukrajna). Emlékhelyek, emlékbizottságok; Megemlékezések, kiállítások; Mikes Kelemen nevét viselõ díjak, elismerések.
Pula településtörténetének, vagyis az 1557-ben pusztává váló õsi település 1746-os, Ausztriából, Bajorországból és Württembergbõl származó németekkel (svábokkal) újratelepítésétõl kezdve a nemzedékek küzdelmeinek, örömeinek és eredményeinek külön tanulmányt szentelt a szerzõ (közösen Piller Magdolna Ildikóval), amely a háztörténetek egyik kiemelkedõ darabja. Az írás gerincét – a régmúlt és a közelmúlt kötelezõ történelmi és eseménytörténeti áttekintésén, valamint a jelenkor intézményrendszerének (az önkormányzatnak, az oktatásnak, a népmûvelésnek és a közmûvelõdésnek, az egyes polgári szervezõdéseknek) ismertetésén túl – az ottani hagyományok föltérképezése adja. E részben kiderül, hogy milyen településkép és utcaszerkezet kialakításába fogtak az ide érkezõk; az életüket miféle vallási és szentségi környezetbe ágyazták; a viseletüknek pedig milyen megkülönböztetõ jegyei voltak és vannak. Képet kapunk továbbá arról is, hogy a szokásaikat pontosan minek megfelelõen alakították ki; vajon mi jellemzi a sajátságos nyelvjárásukat; az étkezésüknek és a konyhájuknak Egy helytörténeti és honismereti olvasókönyv mi adja a sajátos jellegét; illetve hogy az idelátogatók Reményi Antal néptanító és népmûvelõ emlékezete még milyen helyi nevezetességekkel és látványosságokA Reményi Antal emlékére a különbözõ írásaiból kal találkozhatnak errefelé. A helyi német kiejtéssel kapösszeállított Pulai olvasókönyv, Jáger István Tamás szer- csolatban, annak érzékeltetésére egy pulai nyelvjárásban kesztésében, a 2011-es esztendõben jelent meg, a pulai lejegyzett disznótoros kopogtatóverssel is megismerkednémet kisebbségi önkormányzat kiadásában, a Közigaz- hetünk, mégpedig köznyelvi német átiratban és magyar gatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) pályázaton fordításban. elnyert anyagi támogatásával. A németül a Pulaer Elkötelezett adatközlõk (elsõsorban Szenger György, Lesebuch: Ein Gedenkbuch für Antal Reményi címet vi- Meklerné Szenger Erzsébet és Szenger Pál) elmondása selõ kétnyelvû kötet a megyeszerte ismert és szeretett nyomán született meg a pulai pürgerszokások (Molnár bölcs Tóni bácsi nyolc magyar és egy német nyelvû Lászlóval közösen írt) vázlatos áttekintése. A pirgerek helytörténeti és honismereti tanulmányát közli. vagy pürgerek a hajdani német õshazából hozták magukA most ünnepi kötettel is megbecsült szerzõ, noha kal e sajátos tiszteletbéli polgárõrségi helyi szervezõdési maga is a német kisebbség tagja (édesapja Reinfahrtról formát. A pürgerekkel foglalkozó rövid írást esetleg belé magyarosított, édesanyja családneve pedig Léber), de lehetett volna olvasztani a nagy településtörténeti tanulnem Pulán született, hanem a közeli Márkón, 1926-ban. mányba, úgy, ahogy az annak a német nyelvû fordítása Mégis, 1951-tõl 2009-ben bekövetkezett haláláig Pula (Szilágyiné Kósa Anikó munkája) esetén is történt, lett az otthona, ahol nemcsak általános iskolai tanítóként, amely a kötet záró tanulmánya, Schwäbisches Leben in néptanítóként és népmûvelõként dolgozott, hanem a falu Pula cím alatt. vezetõ szellemi erejévé vált, sõt a nagyvázsonyi körzeti 1812-ben telepítettek szõlõt a falu mellett elterülõ mûvelõdési házat is õ igazgatta. A falu elsõ szabadon vá- dombon, amely ezután a Náczihegy nevet kapta, mégpelasztott (és azután még egyszer újraválasztott) polgár- dig a védõszentje, a jezsuita rend alapítója, Loyolai mestereként a közössége közéletében, önkormányzatá- (Szent) Ignác (1491–1556) nyomán. A szõlõhegy törban is szerepet vállalt, de az életfölfogása szerint mindig vénykönyve azonban késõbb valahogyan elkallódott, és szigorúan pártonkívüliként. Veszprémi járási szinten is csak az 1970-es években került elõ egy pulai ház rejtekétevékeny volt tanácstagként, sõt a megyei szinten elõbb bõl, együtt a hegy különbözõ vegyes eseményeit és törtéaz akkori népfrontbizottságban, majd pedig a Veszprém néseit rögzítõ följegyzésekkel. Ez utóbbiak közül hétnek megyei önkormányzat korelnökeként, illetve a megyei a rövid ismertetése már megjelent a Reményi Antal által kulturális és oktatási bizottság, valamint a nemzetiségi fõszerkesztett és lassan immár a huszonötödik évfolyamunkabizottság elnökeként dolgozott. Végül, országos ma felé közeledõ Náczihegyi Tükör–Spiegel címû, évenszinten a népmûvelõk egyesületének is éveken át az el- te megjelenõ helytörténeti folyóiratban, és most a kötet nökségi tagja volt. 1994-ben az egész életmûvéért, külö- ezeket közli újra. nösen is a helyi településfejlesztésben végzett igen kiPulának a kommunista idõkben, a tanácsi rendszerû emelkedõ tevékenységéért a Magyar Köztársasági Ér- önkormányzatiság alatt eltelt mintegy negyven esztendedemrend kiskeresztjét kapta meg. jével foglalkozik a szerzõ következõ tanulmánya. 1950 Pula háromszázötven esztendõ alatti különbözõ vál- és 1968 között ugyanis a község önálló volt, 1969 és tozásait, a falutörténetet is áttekinti a kötet kezdõ írása, 1990 között pedig egy községi közös tanács részese, amely a Veszprém megyei honismereti tanulmányok mégpedig Nagyvázsonnyal, Barnaggal, Mencshellyel és egyik kiváló darabja. Pula község a történelem folyamán Vöröstóval együtt. Az írás különös figyelmet fordít az hol Veszprém, hol pedig Zala vármegyéhez tartozott. Az elöljáróság öt esztendejére, mégpedig 1985 és 1990 köújratelepítésekor egyértelmûen Zalához, 1950 után pedig zött, amikor ugyanis maga Reményi Antal lett a község Veszprémhez sorolták be közigazgatásilag. 1959-ben elöljárója: utólag tekintve ez már nyilván a bontakozó új épült meg hozzá a bekötõút, ugyanezen évben alakult önállóság egyik elõszele volt. Tíz-tizenöt év távlatából meg a helyi termelõszövetkezet, 1960-ban vezették be az egykori községi elöljáró visszatekint a közösen elért végre a villanyt, és 1965-ben avatták föl az új kultúrhá- eredményekre, és fölidézi az akkor legfontosabbnak százat. mító és a legtöbb vitát kiváltó ügyeket, például a tûzoltóA bibliográfia névmutatóval és magyar-német nyelvû tartalomjegyzékkel zárul. Az MTA Irodalomtudományi Intézete XVIII. századi Osztályának kezdeményezésére és az Eszterházy Károly Fõiskola könyvtárának közremûködésével az ismertetett bibliográfia mintegy két év alatt készült el. A kiadvány bevezetõjét Tüskés Gábor egyetemi tanár írta, aki egyben a kezdeményezés szakmai irányítója is volt. Köszönet illeti a kötet megjelenésében közremûködõket, elsõsorban az összeállítókat, Kun Zsuzsannát és Maczák Ibolyát. (Hopp Lajos anyaggyûjtésének felhasználásával összeállította Kun Zsuzsanna, Maczák Ibolya. MTA Irodalomtudományi Intézet – Líceum Kiadó. Budapest – Eger, 2011.) Szecskó Károly
69
ság, a szennyvíztisztító, az idõsekkel törõdés, illetve az ifjúság nevelésének kérdését. Tudományos igényességgel és a lehetõségek szerint mindig a teljességre törekedve nyúl a választott kérdésköréhez a Pula község és határának vízrajzát részletezõ tanulmány, amely a Veszprém megyei mûtárgyvédelem tárgykörébe is illeszkedik. Az írás nem elégszik meg a természetes vizek, így a fölszíni vizek (mint például a folyók, a vízfolyások és az állóvizek), valamint a külterületi víznyerõ helyek (mint például a források és a kutak) alapos ismertetésével. Mindezek mellé fölvázolja a vizekhez kötõdõ földrajzi helyek, tárgyak, létesítmények (például malmok) és vízi jelenségek honismereti és helyismereti anyagát is. 1975 óta folyik a csapvíz a faluban, 1992 óta pedig a Náczihegyen is van immár elérhetõ vezetékes víz. A szerzõ a falujában annakidején egy helyi honismereti szakkört is szervezett és vezetett, akikkel több fölmérés elkészítésébe is belévágtak, az önkéntes néprajzi gyûjtõkre vonatkozó útmutatók alapján. Az elsõ ilyen gyûjtésbõl készült tanulmány már annak idején megjelent a Veszprém megyei honismereti tanulmányok sorozatban. A kiterjedt fölmérés során elsõsorban arra voltak kíváncsiak a kérdezõk, hogy a falubéli családok pontosan milyen módokon hasznosították és hasznosítják a települést körülölelõ erdõket és mezõket. A válaszok összesítésébõl kitûnik, hogy gyûjtögetnek még ma is, és e tevékenységben kiemelt helyen szerepel a mintegy huszonkétféle gyógynövény összeszedése és megfelelõ népgyógyászati elkészítése, majd alkalmazása. A vadfogás is elterjedt a faluban, akár az élelmet adó állatok elejtésérõl, akár a halászatról, akár a méhek vagy a különbözõ madarak befogásáról légyen szó. A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportja által összeállított, a néphitre és a világnézetre vonatkozó kérdõív alapján a Pulai Honismereti Szakkör emellett végigkutatta a község teljes néphitét is, ahogyan azt a régi öregek tartották. A kutatás anyaga éppannyira volt a teremtett természet; mint az ember és a maga alkotta mesterséges környezete, ideértve mindenekelõtt a növénytermesztést és az állattenyésztést, az épületeket és azok tartozékait, az egyes hivatásokat, a szakmákat és foglalkozásokat, illetve a vallás és az egyházi élet tárgykultúráját. Az összefoglaló tanulmány egyik legérdekesebb része az emberfölötti erejû személyek és a természetfölötti lények világa, különösen is a boszorkányé, a garabonciásé, a kútemberé, az ördögé és a hétfejû sárkányé. Lényeges mindezeken kívül megjegyezni, hogy Reményi Antalnak még legalább két kiadatlan kéziratos tanulmányát, dolgozatát õrzi a Veszprém Megyei Levéltár, amelyek szintén érdemesek volnának megjelentetésre. Mindkét írás egy-egy szomszédos településsel kapcsolatban folytatott kutatásokat foglal össze. Egyfelõl a szerzõ végigkövette a mencshelyi olvasókör történetét a kezdetektõl, 1885-tõl egészen az 1917-ig. Másrészt pedig a nagyvázsonyi Kinizsi Baráti Kör Egyesület 1977–1984 közötti hét szûk és ínséges esztendejével is behatóan foglalkozott. A kötet a felelõs kiadó, Leitold Attila István elõszavával, Lackovits Emõke neves néprajzkutató értõ bevezetõjével, a szerzõ magyar és német nyelvû rövid önéletrajzával, a különbözõ közgyûjteményekben megtalálható mûveinek teljes szakirodalmi jegyzékével, valamint számtalan fekete-fehér fényképpel, rendszerezõ ábrával
70
és vonatkozó rajzzal egészül ki. Jó szívvel ajánlhatjuk a most megjelent olvasókönyvet mindazoknak, akik érdeklõdnek a helyi néprajz, a hon- és a helyismeret, a hazai népmûvelés, a településtörténet és -fejlesztés, illetve különösen is a magyarországi német nemzetiség gazdag hagyományai és a mindennapi élete iránt. Nagypál Szabolcs
GÁL VILMOS: Világkiállító magyarok Mindaz, amit az emberi alkotó elme a mûvészeti ágak, a mindenkori tudományos és technikai felfedezések és azok megvalósítása terén létrehozott és felhalmozott, az a kultúra. A történetírás csak velük teljes. Gál Vilmos a Világkiállító magyarok címû kötetével a magyar történelem 1851 és 2010 közötti éveit tölti meg kulturális tartalommal. Témájának megfelelõen a világkiállítások legjelentõsebbnek ítélt 47 eseményébõl választja ki a magyar részvételeket. Ezeket korukban elhelyezve, tervezésük és lebonyolításuk körülményeinek bemutatásával kezdi, melyeknek elsõ helyszíne: London, 1851. Viktória királynõ szándéka az volt, hogy bemutassa a világ ipari termékeit, azok legjobbjait és újdonságait. Az ötlet olyan sikeres lett, hogy az egyetlen pavilonban kiállító 28 ország a késõbbiekben mind több résztvevõvel és nagyobb területen, saját változatos stílusú nemzeti helyszíneken mutatkozott be. A kötetben végigkísérhetjük, hogyan valósult meg a magyar részvétel Londontól Hannoverig, majd a 2010-es kiadásban a sanghaji elõkészületeket is. Szól a különlegességekrõl, rendezõi díjakról, látogatói elismerésekrõl. Ám a legfontosabb, mivel szerepelt a mindenkori Magyarország a világkiállítások mintegy százötven éve alatt. Milyen ország képet rajzoltak, mit tartottak bemutatásra érettnek és méltónak a számos mûszaki, tudományos és agrárgazdasági eredménybõl, képzõ- és iparmûvészeti alkotásból. A szerzõ nemcsak történész, hanem mûszaki végzettségû szakmuzeológus is, aki a technikai részek szakszerû leírását helyenként kiegészíti az alkotó kapcsolható tudományos munkásságával is. A rendezvényekbõl azt láthatjuk, hogy a magyar bemutatkozás erõs szellemi alkotóerõt és koronként felívelõ világszínvonalú gazdasági potenciált mutat. Képzõ- és iparmûvészetünk állandó jelenléte és elismerése annak bizonyítéka, hogy képes volt megújulásra és mindig szolgált különlegességgel. Felsorolni itt nem, csak önkényesen tudok kiemelni a számtalan alkotásból. Az ismertek, mint Puskás Telefonhírmondója, a Bánki-Csonka féle porlasztó, a Süss-mûhely Eötvös ingája mellett a kiállítók tekintélyét növelték a nagy gyárak: a Ganz, a MÁV Gépgyár, a Gyõri Vagon- és Gépgyár, de a MOM és az Orion is. A kiállító Gödöllõi Mûvésztelep munkái és a herendi, hollóházi, Zsolnay kollekciók, de az 1904-óta sikereket hozó Halasi Csipke mindig sikeresek voltak. Nemcsak magas színvonalat képviselt, de Bécsben, 1873-ban mûvészi éremmel is díjazták a Than Mór és Lotz Károly készítette pályatervet, amely a Magyar Nemzeti Múzeum intézményi alapításának fontos tárgyi forrása az írottak mellett. A mûvészek a képszerkesztés szabálya, de a megrendelõ elvárásának is megfelelve, az alapító József nádort helyezték a középpontba. Õt ülõ helyzetben, kezében az alapító okirattal, gróf Széchényi Ferencet pedig, mint könyvtár alapítót mellette álló alakként, a könyvek közül leomló okiratra mutatva ábrázol-
ják. A terven jól láthatóan nevükkel és ismert ruházatukkal is azonosítják e két személyt. A kötet képjegyzéke szerint a pályaterv a M. N. Múzeum tulajdona, de alapításának is fontos dokumentuma, akár a kivitelezett mûalkotás a Múzeum fõlépcsõjén. Hazánk „órás” sikerei számomra igazi meglepetést okoztak. Králik Sámuel, aki zseb- és úti-óráival 1873-ig bezárólag több díjat is elhozott, valamennyi kiállításon szerepelt. 1911-ben Mayr Gyula zónaidõt láttató szerkezetével, majd a szentgotthárdi Nemzeti Óragyár aranyérmet nyert termékei álltak világszínvonalon. Legalábbis érdekesnek találom azt, hogy a korábbi bemutatkozásokon oly jól szereplõ Gyulai Kolbász és a Zwack Unikum márka jegyei milyen átalakuláson mentek át. A kolbászgyûrû eredetijét már csak magángyûjteményi darabról másoltathatta a szerzõ, az Unikum korábbi vöröskeresztje pedig mára aranyszínûre változott. További jelentõs és izgalmas érdekességeket, információkat találhat bárki a kötetben a kiállítások tervkoncepcióiról és azok megvalósításáról is. A szerzõ hatalmas forrásanyagot halmozott fel és ötvözött kötetében. Összegyûjtötte az ország múzeumaiban, könyvtáraiban és egyéb gyûjteményeiben fellelhetõ tárgyi és képanyagot. Használja a helyi és a hivatalos magyar kiadványokat, a korabeli sajtót, katalógusokat, ipari, mûvészeti, tudománytörténeti monográfiákat, lexikonokat, életrajzokat. Gál Vilmos szerzõje és egyben képszerkesztõje is a Striczki Teréz közremûködésével készült kötetnek, melynek a tervezõ, Szigeti G. Csongor szép és ízléses, bár kissé zsúfolt külsõt adott. A rövidítések következetes feloldása, és ha a névmutatót összeállító Gonda Borbála a névváltozatokat egységesen kezeli, úgy az javíthatta volna a kötet és a fontos segédletek kezelését. E felrótt praktikus hiányosságok ellenére nagyszerû könyvet ajánlhatok az érdeklõdõnek, akár olvasó, tanár vagy történész. Ez az összegzõ munka kiváló segédkönyv, de alapmû azok számára, akik teljes perspektívában kívánják látni vagy láttatni a korszak magyar történetét. Szemléletével és tárgyával olyan hiányt vett észre és pótolt, amire ismételten fel kell hívni a figyelmet. (Holnap Kiadó, Budapest, 2008, 2010.) Stockné Horváth Mária
DOBOS GYULA: Tengõd évszázadai A monográfia szerzõje szülõfalujáról írt több mint 600 oldalas munkája 2012-ben jelent meg 500 példányban. A kiadványhoz Lakos János polgármester írt elõszót. A keményborítójú impozáns kötet elsõ fejezete a falu történetét tekinti át az elsõ írásos említésétõl, 1009-tõl napjainkig. A falut Zsigmond király hadvezére, Ozorai Pipo is birtokolta. A török idõkrõl is részletesen beszámol a szerzõ, a félhold árnyékában Tengõd mindvégig lakott település volt, és a korabeli összeírások részletes kimutatásokat tartalmaznak a porták számáról. Ezen idõk sok hõstettet végbevitt jelentõs tengõdi születésû várkapitánya, Bornemissza János, aki a Dunántúlon szolgált több várnak (Pápa, Palota, Kanizsa) a parancsnokaként, és 1589 decemberében halt meg Gyõrött. A nyugalmazott levéltár-igazgató nyomon követi a település közigazgatási hovatartozását is, így megtudjuk, hogy Tengõd kezdetben a simontornyai, majd késõbb a tamási járás részeként élte mindennapjait. A Rákóczi-
szabadságharc idején kitört pestisjárvány megtizedelte a falu lakosságát, és a jelentõs elvándorlás miatt el is néptelenedett. A késõbbi lassú fejlõdés eredményeként a lélekszám meghaladta a 400-at, majd a II. József által elrendelt népszámláláskor már közel 1200-an laktak Tengõdön. A XIX. század életét bemutató részben az 1848-49-es szabadságharcra fókuszál Dobos Gyula, s itt tér ki, valamint a biográfiai fejezetben a település másik híres szülöttjére, Zsebeházi Istvánra, aki 18 éves korában, 1828ban állt be hivatásos katonának. A szabadságharc elõtt Lengyelországban szolgált, majd a szabadságharc hûséges katonájává vált, a bukás utáni idõkben évekig bujdosott. Az 1860-as évek elején a falu jegyzõje volt. Az elsõ fejezetben olvashatunk arról a száz esztendõrõl, amit virágkorának tekinthet a település, a polgári lét idõszakáról, mely 1950-ig tartott nemcsak Tengõdön, hanem egész Magyarországon. Az 1853-as úrbéri pátens jelentõs fordulópontot hozott Tengõd életében, mert a jobbágybirtokok a gazdákhoz kerültek. Itt olvashatjuk a falut irányító bírók, helyettes-bírók, jegyzõk neveit, valamint e száz esztendõ fontosabb történéseit, mint pl. a jegyzõi lak, a községháza építése, a postahivatal felállítása, az állami távbeszélõ hálózatba való bekapcsolódás stb. Az elsõ világháború falura gyakorolt hatásáról, a veszteségekrõl, a Horthy-rendszer Tengõdöt érintõ eseményeirõl is érdemi ismereteket közöl a szerzõ, nagyon sok levéltári adattal alátámasztva. A második fejezetben a természeti-éghajlati viszonyokról és a népesség alakulásáról olvashatunk, míg a harmadikban a gazdasági életrõl s ezen belül a mezõgazdaságról. A szerzõ külön fejezetet szentel a mûvelõdésnek és az oktatásnak, valamint a kultúrának és a szabadidõ eltöltése helyi sajátosságának. Olvashatunk még a falu egészségügyi és szociális ellátottságáról, a vallási életrõl, az önkormányzat mûködésérõl és az utóbbi másfélszáz esztendõ országgyûlési képviselõválasztásairól. A mellékletek tartalmazzák a két világháború hõsi halottainak névsorát, a házszám- és utcanévváltozásokat, az adójegyzékben szereplõk neveit, és a nevesebb Tengõdi családokat is bemutatja a szerzõ. A vasút elkerülte Tendõdöt, s egyedül közúton közelíthetõ meg. Tolnából Somogyba került át a megyehatáron fekvõ település, többször csatolták egyik megyétõl a másikhoz, legutóbb 1949-ben, azóta Somogy megyéhez tartozik. Az 1950-es évek nehéz sorsot hoztak a falu társadalmára. A beszolgáltatási rendszer bevezetése, a tehetõsebb gazdálkodók fizikai üldözése sok-sok családot hozott olyan helyzetbe, hogy a mindennapi kenyeret is csak nehezen tudta magának biztosítani. Ezeknek az éveknek a nyomasztó légkörét oldotta fel az 1956-os forradalom, de az 1960-as évek tsz-szervezése elõl sokan Siófokra, Tabra, Kaposvárra, Budapestre költöztek. Ekkor lett sok tengõdi fiatalból bányász és gyári munkás. Egyre többen menekültek el a földtõl. Ezek a változások nem tettek jót a falunak, ugyanis az elvándorlás következtében óhatatlanul visszafejlõdött, annak ellenére, hogy vezetõi a lehetõségekhez képest mindent megtesznek, hogy Tengõd régi jó hírébõl valamennyit visszaszerezzenek, hogy múltjuk értékes örökségét újra a maguk és közösségük hasznát szolgálva kamatoztathassák. Matyikó Sebestyén József
71
Népmûvészetté érett költõi gondolatok Könyvek a zalai kézmûvességrõl „Saját örömére, mások gyönyörûségére.” Még a 2007-ben kiadványsorozatnak indult könyvek kapták ezt a népmûvészet célját, egyszersmind lényegét kifejezõ címet, vélhetõen a szerzõ-szerkesztõ Prokné Tirner Gyöngyi népmûvelõtõl, aki jelenleg a Zalaegerszegi Kézmûvesek Házának szakmai vezetõje. Az õ író-rajzoló szerzõi, szerkesztõi, szervezõi buzgalma fogja össze a zalaegerszegi kiadványokat egységes szerkezetté. De mielõtt errõl esne szó, hajtsunk fejet a mai kutató-szerzõket megihletõ néprajzos elõdök elõtt. Plánder Ferenc novai plébános tollából 1832-ben a Tudományos Gyûjtemény már közzétette Zala Vármegyei szóejtés (dialectus), s annak némely különös szavai címû dolgozatot. Gönczi Ferencnek 1914-ben Kaposvárott, saját kiadásában jelent meg Göcsej, s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése címû hatalmas tudományos értékû, máig érvényes forrásmunkája. Róla, a Zalaegerszegen 1996-ban közreadott hasonmás kiadásban, így írt az elõszó szerzõje, Németh József, aki nem csak tanár és muzeológus, hanem helytörténész is: „Gönczi lelkiismeretes kutató, jó megfigyelõ, kiváló rajzoló volt”. Maga az áldozatos néprajztudós Gönczi Ferenc szerint „Régente az itteni nép elzártságában nagyon magára lévén utalva foglalkozási körébe vágószükségleteinek tárgyait, eszközeit túlnyomó részben maga állította elõ. Fúr-farag most is. Ez szinte szenvedélye. Általában jó faragók.” A következõkben ismertetett kiadványok szereplõi maradéktalanul igazolják Gönczi Ferenc megállapításait. Egy fazekas dinasztia remekei – A Czúgh-család emlékkiállítása „Nem lehet sem egészséges, sem sikeres lelkületû egy nép, mely nem ad teret az oktatásban, kultúrában, egzisztenciateremtésben az ifjúságnak” – Czúgh Dezsõ. Az idén tíz éve, hogy az akkor még mûködött Zala Megyei Mûvelõdési, Képzési Központ és Szakiskola – köznapi nevén az MMIK – méltó helyet adott a Magyarszombatfáról Tófejre, majd a zalaegerszegi Páterdomb nyugati aljába a város által 1978-ban épített Fazekasházba kirajzott õsi gölöncsér-család alkotásait bemutató kiállításnak. Ezt a dinasztiát mutatja be a kötet a Zalai Hírlap két, gyûjtõszenvedélyû egykori újságírója, Török András és Szelestey László írásainak a segítségével, de néhány sorral maguk a Czúgh-gyerekek is közremûködtek soraikkal, gondolataikkal. Így teljes képet kaphatunk életpályájukról, amely – Dezsõ megfogalmazása szerint – „együtt kanyargott a történelemmel”. Szerencsénkre a kanyargások közben jutott idejük, erejük és ötletük az alkotásra, sõt: a tanításra is, hogy a fazekas fiatalok teret kapjanak képességeik kibontakoztatására. Az oldalszámozás nélküli, a képeket és eligazító közléseket tartalmazó borítókkal együtt 28 oldalas füzet részletesen és Pers Lajos félszáz sikerült fölvétele révén szemmel is érzékelhetõen idézi föl a három Czúgh: János apa, a fia Dezsõ és az unoka, Miklós teljes alkotói képét. A Szakszervezetek Mûvelõdési Házában a Németh János Munkácsy-díjas keramikus Érdemes mûvész által megnyitott kiállításukon még együtt köszönthettük õket, ezt örökíti meg a 18. oldalon látható kép. Mindhárom kiváló fazekasmester közös jellemzõje volt nem csak az istenadta tehetség, hanem képességük szüntelen megújítása. Dezsõ, ott tanult inasként, Muraszombat vidékérõl, az akkor még mûködött MMIK-ban oktató Miklós, Baja, Nádudvar, Hódmezõvásárhely környékérõl hozott mintákkal gazdagította az õsrégi õrségi rajzolato-
72
kat. Nemcsak szakmájának mesteri mûvésze volt a három Czúgh, de kiváló szervezõképesség is társult a gölöncsér-tehetséghez. A Velemér-völgyben lévõ kemencéktõl elindult, majd a fagyos Don-kanyarba elvezényelt János 1950ben megalapította Magyarszombatfán a háziipari szövetkezetet, majd 1964-ben Tófejre hívta Zala megye vezetõsége. Itt az egykori téglagyárból Dezsõ öccsével együtt megalapította a kerámiagyárat, amelynek termékeit késõbb az olasz kerámiaipar szakemberei is nagyra értékelték. Aztán 1970-ben a zalai fazekasok közül elsõként tüntették ki a Népmûvészet Mestere címmel, amelyet a másik Czúgh-fiú is megkapott. Tófejrõl ment nyugdíjba, egyúttal pedig a már említett zalaegerszegi fazekasházba. Érdekes jelkép: a Páterdomb tetején Németh János iparmûvész, a nyugati alján pedig a mûvészi fazekas-fivérek: János, Dezsõ, Miklós alkotott. (Zala Megyei Mûvelõdési, Képzési Központ és Szakiskola. Zalaegerszeg, 2004.) Saját örömére, mások gyönyörûségére A sorozatnak indult – de, sajnos, abba maradt – könyvek ezen a közös címem jelentek meg. A népmûvészet két fafaragó mestere: a csörnyeföldi Soós Lajos és a galamboki Pápai Sándor életútját, munkásságát idézi föl a megjelent két kis könyv. Az elsõ elõszavában a szerkesztõ Prokné Tirner Gyöngyi fölidézi, hogy dr. Madarassy László néprajzos Pásztormûvészeti tarlózás címû elõadásában már-már eltemette a pásztorfaragók munkásságát. Szerencsére a csörnyeföldi fafaragó Soós Lajos alkotótevékenységével rácáfolt a tudós emberre. A könyv egyik szerzõje, Bereczky Csaba a Népmûvészet Mestere fafaragótól azt is megtudhatjuk, hogyan: „nem hódolt be semmilyen kereskedelmi vagy divatirányzatnak. Mindvégig megõrizte egyéni látásmódját, fiatalos lendületét. Kapcsolata a fiatalabb fafaragókkal õszinte és baráti volt. E találkozások mindnyájunk számára élményszámba mentek, a faragó hagyomány átörökítésében pedig nagy szerepet játszottak.” Az 50 oldalas, 100 képpel gazdagított kiadvány végigkíséri a mûvészi értékû életutat. Ezt megszemlélheti, aki Csörnyeföldén jár, s betér Soós Lajos hajlékába, az általa berendezett házi múzeumba. Azon kevés pásztormûvész közé tartozik, akit 1937-ben a párizsi világkiállításon ezüstéremmel jutalmaztak meg, s errõl oklevelet is kapott. Ezután is magát állandóan képezõ, a szakmai tökéletességet mindjobban megközelítõ népmûvész volt, sõt 1939-ben oktatónak kérték föl az általa korábban gyakran meglátogatott népfõiskolára. Szerencsére szerzõdést kötött vele 1970-ben Lenti városa, így 100-nál több alkotása került a helytörténeti gyûjteménybe. A bizsók 1998-ban maradt az értõ kéz használata nélkül. Szerencsére nem csak gazdag képzelõerõrõl tanúskodó faragások ezrei maradtak utána, hanem írása is, ugyancsak faragó és nyájõrzõ társairól: „Ezek a pásztorok költõk voltak a maguk módján, hiszen a díszített tárgyakon megelevenedett a régi betyárvilág, azután megmintázták a kedvesükkel való találkozásaik történetét, kifaragták az erdõk, mezõk állatait, virágait, madarait is. A faragásokban beszélték el sorsukat, életüket. Ez persze ösztönös döntés volt akkoriban […] Csak azt tudtam, hogy a kemény munka percnyi szüneteiben öröm és föloldódás a faragás.” Ezt ismerték el a Népmûvészet Mestere címmel. (Zala Megyei Mûvelõdési és Pedagógiai Intézet, Szakképzõ Iskola. Zalaegerszeg, 2007.) Ferencz Gyõzõ
Könnyû emlékek, hová tûntetek? Gondolatok Vasvári Zoltán emlékkönyvéhez Olvassuk a 17. oldalon „... mert hát miért is jelenik meg egy könyv, ha nem másért, mint hogy ne a szerkesztõ vagy író polcán lapítson egy kézzel írott remekmû”. Emlékkönyve szinte minden lánynak volt, nemcsak a mi idõnkben, hanem szüleink korában, de még tán régebben is. Anyáink féltve õrzött kis mondacsait, az élet kacifántos fájáról leakasztott bölcsességeit tartalmazzák ezek a lapok, melyeket egykori osztálytársak s tanárok firkantottak rá az iskolapadtól búcsúzók utolsó napjaiban. Elemiben, általános iskolában, gimnáziumban mindnyájunk akarata nélkül kerültünk össze gyermeki nyiladozásban leledzõ ifjakkal, lányokkal, s sokszor életre szövõdõ barátságok, esetenként még házasságok is születtek ezekbõl az egy osztályba járó kapcsolatokból, de legtöbbünket szertefújta az élet változatos szele. Ki ne emlékezne szívesen ezekre a régi élményekre, a régi padtársra, osztálytársra vagy tanárra, még akkor is, ha egy-egy kemény tenyeressel, vagy nyomdafestéket szégyenítõ osztályzattal minõsítette viselkedésünket, teljesítményünket. Az emlékek megszépülnek. Vasvári Zoltán ilyen szép EMLÉKET helyez elénk könyvében. A gyûjtés, a módszeres szintetizálás nem kis feladat még a mûvelõdéstörténésznek sem, hisz szerteágazó anyagról van szó jelen esetben is. Megtalálni azokat a szempontokat, melyek alapján ebbõl a témából izgalmas, érdekes könyvet lehet készíteni, szembenézni korunk igénytelenségével, a fogyasztói világgal, melyben szinte csak annak van értéke, ami korszerû, eldobható és tiszavirág életû, agyafúrtan kacifántos mûanyagdobozban leledzõ, mikroprocesszor gyártotta hamburger és harsogóan zümmögõ monoton diszkózene, s a virágmintás, visszahajtott lapsarokban megbúvó baráti üzenet, mely életre szólóan íratott, csak halvány adalék – ezt az idejét múlt világot kell életre kelteni. Könnyû emlékek, hová tûntetek? címû könyvben ez életre kel! Életre kel elsõsorban azért, mert a szakértõ éles elméje, mûveltsége és érzõ szíve volt bátor vállalni és összeállítani számtalan apró bölcsességbõl, vicces talányból azt a könyvet, melyben ott van az ember, mindnyájunk gyermek- és ifjúkora. S életre kel azért is, mert kedves nosztalgia árad végig e könyv minden lapján, és idõszerû is megjelenése, hisz a civilizált és elgépiesedett, rohanó ember rá kell, hogy jöjjön: a múlt is bennünk él. Nem véletlen, hogy jelen korunkban ismét teret hódít az emlékezés, akár a boldog békeidõkre, vagy csak a retro és vintage éveire gondolunk, amikor iskolából hazafelé még volt idõ játszadozva futkározni, elnyalogatni két forintért négy gombóc fagyit, vagy dicsértesséket mondani a szembejövõ hittanos káplánnak. KÖNNYÛ EMLÉKEK-re igenis szükségünk van, fel kell tehát lapoznunk ezt a könyvet, és meg kell állnunk egy-egy percre, kicsit emlékezni, hogy megtaláljuk lelkünk harmóniáját, hisz nem csak benzinnel és villannyal él az ember. HOVÁ TÛNTETEK? A kérdés ott van mindnyájunkban. Hová tûntek a régi idõk, a gyermekkor, a gondtalanná szépült ifjúság? – Ezt kérdezzük, amikor eltûnõdünk zaklatott napjaink forgácsolódásában. Képeket keresünk, s talán találunk is gondolataink rejtekében.
Vasvári Zoltán azonban maradandó képeket gyûjtött, s ezekkel illusztrálta könyvét. Olyan képek ezek, melyek nem csak lányok emlékkönyvében lapulnak, hanem azok gondolataiban is, akik ezeket belerajzolták, belefestették, beleragasztották, s itt kapcsolódik egymáshoz író és olvasó. Az emlékkönyv egy életünk végéig elkísérõ író-olvasó találkozó. Naiv és érettebb „mûalkotásokat” láthatunk a képek között. Picasso szavaival élve: „Minden gyermek mûvész, kérdés csak az, hogy miképp maradjon mûvész, ha már felnõtt?” Ezeket a képeket gyermekek, ifjú lányok és fiak alkották, vetették papírra hol mindent beleadva, hol esetleg hanyagul firkálva, de az üzenet, mely jövõnk éveihez akar bíztatást vagy csak kellemes, derûs percet adni, itt van velünk. A nyomtatók elektronikus korszakában kézzel rajzolt és írott emlékek képesek bennünket felfrissíteni, megmozgatni, múltbéli utazásokra hívni térben és idõben. És ha már korunk elektronikájába belecementálódott életünkrõl beszélünk, bizony ebben az elektronikában ott bujkál könyvünk is az UNDERGROUND kiadó internetes elérhetõségében (http://www.undergroundbolt.hu/konnyu-emlekek-hova-tuntetek). Mint festõmûvész ajánlom a könyvet minden harmóniára vágyó embernek. (Vasvári Zoltán: Könnyû emlékek, hová tûntetek? Tanulmány a XX. századi emlékkönyvkultúráról. Underground Kiadó, Budapest, 2012. 338 p., 50 képoldal.) Bihari Puhl Levente
T. SZÉKELY LÁSZLÓ: Érdekes tájak a Bánságban és környéken A kötet szerzõje, T. Székely László (1912–1982) Gyimesbükkön született. Pályafutását teológiai tanulmányokkal kezdte a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Akadémián, majd ennek elvégzése után Csík megyében évekig mûködött káplánként és hitoktatóként. 1947-ben tanári képesítést szerzett a kolozsvári egyetemen történelembõl és földrajzból. Az egyházi szolgálattal való szakítása után, 1949-ben néprajzból doktorált Gunda Béla professzornál. Néprajzi munkássága egész életét végigkísérte. Elsõsorban a csíki székelyek vallási néprajza foglalkoztatta, ennek köszönhetõen több írása született ebben a témában. Leginkább ezt ismerhetjük a Szent István Társulatnál 1995-ben megjelent Csíki áhítat címû munkájából. 1948-tól Temesváron élt, ahol nyugdíjba vonulásáig történelmet és földrajzot oktatott, közben számos földrajzi-természetismereti cikket publikált a Szabad Szó címû temesvári napilapban. Székely László klerikusként és világi emberként is arra törekedett, hogy a körülötte lévõ közösséget összetartsa. Ennek okán szívén viselte a falusi fiatalság sorsát a városban, akárcsak Bálint Sándor, bevonta az ifjúságot néprajzi kutatásaiba, és szívesen meglátogatta õket és családjaikat otthonaikban. Osztályfõnökként csoportos kirándulásokat szervezett tanítványainak, így sikerült megismertetni velük a saját környezetükben lévõ természeti értékeket, mint például a Sebes-hegységet, a Ruszka-havasokat, a Bihari-hegységet, a Királyerdõt, a Torockói-havasokat, a Béli-hegységet és a Bánsági hegyek karsztvidékét, illetve az Erdélyi Érchegységet. A jelen könyvben közreadott írások a tanár és diákjainak bánsági kirándulásai és gyalogos túrái során szület-
73
tek meg. A kötet mûfajilag fõként az útleírással mutat rokonságot, mivel érzékletes és részletes leírást kaphatunk a Romániához csatolt bánsági részekrõl, és környékének havasairól, hegységeirõl, barlangjairól, völgyeirõl, síkságairól, forrásvidékeirõl, tavairól, folyóiról, és azok kõzeteirõl, növény- és állatvilágáról, illetve kialakulásukról. T. Székely László szövege nemcsak földrajzi és természetrajzi szempontból jelentõs, hanem kielégíti a történet-, társadalom- és néprajztudományi érdeklõdésûek kíváncsiságát is. A kötet egyrészt szemlélteti a természet és az ember kapcsolatát és együttélését, másrészt bepillantást nyújt az 1950-es, ’60-as és ’70-es években végbemenõ gazdasági és demográfiai folyamatok alakulásába és a romániai társadalom változásába. A Bánság hegyvidékén és annak környékén gyors ipari és urbanizációs folyamatok zajlottak akkoriban. Székely László a Zsil-völgyében megállapította például, hogy a bányászoknak már a legmodernebb munkaeszközök álltak rendelkezésükre, új munkamódszerekkel dolgoztak. Mindeközben a térségben új városok keletkeztek, ahol klubokat, könyvtárakat és mozikat is létesítettek. A Zsil-völgyének további településein sok száz lakás és nagy blokkházak sora épült. Lupényban négyszáz új lakást adtak át, ezen kívül modern kenyérgyára, mûszálgyára, malma, szénmosója és mangánüzeme volt. Orovicán bányák (34 darab) és kutatóállomások mûködtek, ahol modern eszközökkel vizsgálták az ércek és a kõszén földtani helyzetét, ezzel lehetõvé téve a „modern, tervszerû bányászatot”. A város több középülete közül legkiemelkedõbbek az elsõ bánsági színház és az ásványtani múzeum. A hegyoldalba épített falunak, Lunkánynak pedig modern pisztrángtenyészete volt ekkoriban. Megállapítható tehát Székely László tudósítása alapján, hogy az élénk ipari tevékenységek hatalmas munkaerõt igényeltek, így több falu, illetve város alakult ki ebben az idõben a Bánság területén, fõként a hegyek vonzáskörzetében. Ez biztos megélhetést nyújtott a Bánság kevert nemzetiségû népének. A néprajz szempontjából fontos adalékot nyújtanak a kötetben szereplõ leírások, például a bánsági pásztorokról, esztenákról, az oravicai románok viseleteirõl és egyéb tulajdonságairól. Értékes ismereteket szerezhetünk a könyvbõl arról, hogy a Forãºeºti-völgyben található barlangból régen szekérrel hordták ki a denevér-guanót, amit a mai napig felhasználnak a helyiek a hagymaveteményezésénél. Mindezek mellett Székely László figyelmét nem kerülték el a legendák, melyeket a hiedelmekkel együtt papírra vetett. A szépirodalmi és tudományos párhuzamok sokaságával teszi még érdekesebbé és olvasmányosabbá könyvét. T. Székely László nemcsak kutatói, hanem írói vénájának, illetve szépirodalmi jellegû írásmódjának köszönhetõen bárkinek érdekes és élvezetes olvasmányt jelenthet eme kötete, amely születésének centenáriuma alkalmából jelent meg, s amelynek kiadását a Bánsági Kárpát Egyesület és a Szórvány Alapítvány gondozta. (A kötetet szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Illés Mihály. Helyzet – Kép – Jel Könyvek 7. Sorozatszerkesztõ Bodó Barna. Gordian Könyvkiadó. Temesvár, 2012. 112 oldal, fekete-fehér képekkel) Szûcs Brigitta
74
DEÁKY ZITA: „Jó kis fiúk és leánykák” E címmel és A kisgyermekkor történeti néprajza Magyarországon alcímmel jelent meg figyelemre méltó, tanulságos és érdekes, magas szakmai színvonalon, kiválóan megírt, igen szép kivitelû, gazdagon illusztrált (298 színes és fekete-fehér képet tartalmazó) könyv 2011-ben Deáky Zita etnográfus tollából. A Bevezetéssel együtt tizenhét fõ fejezetbõl (plusz terjedelmes bibliográfiából és képjegyzékbõl), ezeken belül harminchat alfejezetbõl álló mû „Szándéka szerint azt szeretné bemutatni néhány témakörön keresztül, hogyan jelent meg a gyermek a kutatások, a történeti és néprajzi források alapján a különbözõ korokban és társadalmi csoportokban Magyarországon. A kisgyermek helyzete és élete ugyanis jelezte – jelzi ma is – az adott kor és társadalom, annak szûkebb és tágabb közösségeinek mindenkori viszonyait, állapotát, gondolkodásmódját, értékrendjét. […] A folyamatról, az egymásra épülésrõl és egymásmellettiségrõl szól ez a könyv. Arról, hogyan alakult a gyermek szocializációja során a szellemi és a tárgyi kultúra, hogyan hatott a gyermek a felnõtt világra, illetve a szûkebb és tágabb közösségére, és hogyan hatott mindez a gyermekre. A források önmagukért beszélve megmutatják, mi az, ami ma is továbbél a kisgyermekekkel kapcsolatban, mi az, ami nem; milyen hagyományokat követünk nevelési elveinkben, a gyermekhez való viszonyunkban, módszereinkben és eszközeinkben; mi az, amit elvetettünk, szelektáltunk az évszázadok során” – olvashatjuk a szerzõi bevezetésben (7. old.). Mûvét a szerzõ a tudományköziség jegyében, vagyis a saját és mások néprajzi kutatásai és forrásfeltárásai mellett a rokon és társtudományok (pl. társadalomtörténet, neveléstörténet, mûvelõdéstörténet, szociológia, pedagógia, gyermekpszichológia, gyermekgyógyászat stb.) eredményeinek felhasználásával, szintetizálásával, a vonatkozó óriási szakirodalom fölényes ismeretében és magabiztos kezelésével alkotta meg. A történeti néprajzi könyvnek ez az egyik legfõbb erénye, a témában ezzel tudott igazán újat adni. A kötet a gyermekek örömökben és élményekben gazdag, de gyakran fájdalmakkal és szenvedésekkel is átszõtt életének 2–3 éves kortól 7–8 éves (iskolás) korig terjedõ, meghatározó szakaszát (a kisgyermekkort) mutatja be az õket körülvevõ felnõtt világgal együtt. A XVI–XVII. századtól a második világháború elõtti évekig követi a kisgyermekek sorsát és a Kárpát-medencében élõ magyarság, valamint a nemzetiségek kapcsán kitér az etnikai, felekezeti, státus- és rétegbeli különbségekre, valamint a földrajzi, gazdasági, társadalmi és kulturális meghatározókra is. A szerzõ a könyv elsõ részében lévõ fejezetekben elméleti kérdéseket boncolgat, terminológiai tisztázást végez, a hatalmas nemzetközi és hazai irodalom alapján elemzõ és értékelõ tudomány- és kutatástörténeti áttekintést ad; kitér az emberi élet szakaszolására, a rokonságai kapcsolatok taglalására és a cseregyerekrendszer bemutatására. Az ezeket követõ fejezetekbõl a kisgyermekek életmódját, vallásos nevelését, az ünnepi alkalmakkor betöltött szerepüket, valamint a bányákban, gyárakban és a falvakban végzett gyermekmunkát ismerhetjük meg, és itt kaptak helyet a következõ részek is: Háború és a gyermek; A beteg gyermek. A kötet harmadik részében a hazai gyermekvédelem kialakulásáról; a hadiárvákról; a családon kívül nevelt cigánygyerekekrõl; az óvodák és a bölcsõdék történetérõl olvashatunk. Az utolsó fejezet A
rozottan állíthatom, hogy olyan könyvet tartunk kezünkben, amely újkori fényképészetünknek nemcsak egyenrangú társa lehet, de túl is szárnyalja azt, hisz költészetet, a szellem tollal papírra vetett festészetét szedi csokorba, jeles múltunk és korunk irodalmának, verseinek bibliográfiáját olvashatjuk a Balatonról. A Balatonnak ez a szellem és lélek szárnyán suhanó leképzése, mely költõk és írók mindenséget átölelõ, vagy csak a pillanatot alkotóelemeire tördelõ és kiszínezõ élményeit tartalmazza, melynek átélõ résztvevõi voltak e jeles emberek. Mûveiken nevelkedtek szüleink, de még nagyszüleink is, és mi magunk, gyermekeink, majd unokáink is ebbõl az évezredes alapokon nyugvó tárházból képzõdünk, csiszolódunk, mûvelõdünk, hisz a költészet Homéroszig vagy Gilgamesig eregeti gyökereit. Vasvári Zoltán e könyvében egy pompás gyûjteménnyel hív a Balatonra, körbejárva azt, kétszer indulva el keletrõl nyugati irányba, elõször a déli parton, majd az északin. Persze, akár késztetést is érezhetünk egy körbejárásra, egy verses balatoni túrára, mivel e könyv azért keletkezett, mert írónk gyûjteménnyel akart gazdagítani bennünket, hogy a Balatont felfedezzük, mi magunk is, akik közvetlen környezetében élünk, vagy távolabb, hogy megérintsen minket évszázadok üzenete a szavak színes dallamával. Ezt a dallamot a BALATON ihleti és énekli, mert e tó hangja általunk, emberek által válik dallá, melyet a mûvészetek átélt nyelvén fülünkbe suttog, vagy kiált. Ahogy Giovanni di Bernardone mondja egy kedves keresztény dalban: „A nagyvilág létével énekel, szavunkra vár, hogy hangja dal legyen…” A hullámok lágy tánca címû kiadvány 140 oldalon tárja elénk a magyar irodalom válogatott alkotásait, gyöngyszemeit, ezzel elindítva bennünk, az olvasóban egyfajta kíváncsiságot, hogy utána nézzünk, mi magunk is gyûjtésbe kezdjünk, keresgéljünk, hogy verseken, a költõk gondolatain át ismerjük meg a Balatont. De nem csak irodalmi mûvek élményein át hat ránk ez a könyv, hanem felébreszti a késztetést a Balaton és környéke titkainak felfedezésérése, aktívabb megismerésére. Felfedezhetjük azt is, hogy mennyiféleképp hat az emberre ez a táj, s hányakat ihletett meg nem csak a tó, hanem a környezõ települések is. Szinte minden partvidéki – de még a beljebb fekvõ – város, falu megszólal versekben, prózákban, történetekben. Irodalmunk nagy regényei is ellátogatnak a Balatonra. Könyvtárak polcain bõségesen találhatunk e versekbõl, de mi magunk is furcsa, interaktív írókká válhatunk, hisz nagy költõ és író elõdeink pennáját pendrájvval felA hullámok lágy tánca cserélve a világhálóról leszedve, balatoni költemények Különösen érdekes könyv látott napvilágot 2012 ta- tömegeit írhatjuk ki. vaszán az Underground Kiadó gondozásában, Vasvári Vasvári Zoltán A hullámok lágy tánca címû könyvét Zoltán író, mûvelõdéstörténész szerkesztésében. Már a iskolák tanárai, diákjai is haszonnal forgathatják, úgyborítón lévõ kép is utal a nem megszokott és várt téma- szintén mindazok, akik a Balatonról többet szeretnének választásra. Ebben a könyvben ugyanis nem jobb- tudni, vagy megismertetni, valamint a Tó és környéke nál-jobb fotókkal találkozunk, digitális, ördöngös fény- gyûjtõi, balatoni kulturális programok szervezõi. képezõgépekkel készítve, melyeket több százezer, vagy A könyvet pár színes kép teszi élményszerûbbé, mely akár millió Ft-ért vásároltak és kezelnek ügyes fényké- képeket Bihari Puhl Levente – Levy, e recenzió szerzõje pészek, akiknek képeibõl összeáll egy újabb balatoni – siófoki festõmûvész balatoni alkotásaiból válogatta a fényképalbum. szerkesztõ. (Bihari Puhl Levente költõkhöz és írókhoz Ez a mû több ennél! hasonlóan járta körbe a Balatont, számtalan festményt Hol volt akkor még színes fotózás, amikor Csokonai készítve errõl a vidékrõl. E képeibõl Festõi kirándulás a a tihanyi ekhóval beszélgetett, Batsányi János keszthelyi Balaton körül címmel készül Vasvári Zoltán és Levy köhajóra szállt, vagy Garay János a Balatonról énekelt? zös munkájával új, mûvészeti album.) (A magyar költészet balatoni verseinek bibliográfiáAmikor József Attila Szárszó poétájaként szólt, senki sem ismerte a mikroprocesszort, mely nélkül ma már ja. Underground Kiadó, Bp., 2012.) Bihari Puhl Levente nem fényképezhet akárki. Kis terjedelme ellenére hatágyermekirodalom kezdetei címet viseli. E jó áttekintésben külön alfejezetet kapott Benedek Elek és Pósa Lajos. Kiemelendõ, hogy a szerzõnek sikerült „Elek apó” szerteágazó munkásságát a rendelkezésre álló rövid terjedelemben lényegre törõen és hitelesen, „Pósa bácsi” sokak által támadott és lenézett tevékenységét pedig tárgyilagosan bemutatnia. A születést és a csecsemõkort a szerzõ Krász Lillával már korábban feldolgozta (Minden dolgok kezdete. A születés kultúrtörténete Magyarországon [XVI–XX. század]. Századvég Kiadó, Budapest, 2005.), s most már a kisgyermekkort bemutató mûvet is kézbe vehetjük. A könyv születésérõl egy interjúban az egyik riporteri kérdésre („Krász Lillával írt könyve kívánta a folytatást? Hogyan született a kötet?”) a szerzõ a következõket válaszolta: „Igen, nyilván izgatott a folytatás lehetõsége. A jelenbõl indultam ki ennek a munkának a szerkesztése során is, de történeti összefüggések rendszerébe szerettem volna belehelyezni a leírtakat. A születés-könyv megmutatta, hogy egy kis téma is – mert a nõi dolgok története ilyen – milyen mély és érdekes lehet a források tükrében. A gyermeknevelés története ehhez képest sokkal nagyobb téma. Az volt a legnagyobb gondom, milyen témaköröket hagyjak ki, miként zárjam le a könyvet. Így is ötszáz oldal lett, ki kellett hagyni teljes fejezeteket.” (Farkas: Felérni az asztalig. Magyar Nemzet 2012. jan. 28. 23. old.). Tehát a szerzõ (tudományos megfontolásból és terjedelmi okokból sem) törekedett teljességre. Hiányzik a kötetbõl például a gyermekfolklór, a gyermekjátékok bemutatása, a sajtó és a szépirodalom gyermekekrõl alkotott képének ismertetése stb. Ezek a témák önálló kötetet érdemelnének, mint ahogy a könyvben egy fejezet erejéig szereplõ gyermekmunka is. Ismerve és elismerve eddigi kutatásait, eredményeit, a témakör iránti affinitását és alázatát – a folytatást (köztük a fenti kötetötletek megvalósítását) Deáky Zitától várjuk! A könyvet Varga Júlia tervezte, a majdnem hibátlan szerkesztés Dévényi Andrea munkáját dicséri (az itt-ott elõforduló névelírások, például hogy a 27. oldalon Gönczi Ferenc helyett Gönczi Erzsébet; a 28. oldalon Csáky Károly helyett. Csáki Károly; a 462. oldalon Tutsek Anna helyett. Tusek Anna szerepel, apró, de sajnálatos szeplõk az impozáns korpusz arculatán). (Századvég Kiadó, Budapest, 2011. 504 oldal) Hála József
75
A Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi kiadványsorozatai A Magyar Néprajzi Társaság megalakulása (1889) óta figyel a hazánkban élõ nemzetiségekre. Ez nem csak erkölcsi kötelessége, hanem elemi tudományos érdeke is, hiszen a magyar népi kultúra nem értelmezhetõ a velünk együtt élõ nemzetiségek (s persze a szomszéd és a rokon népek) kultúrájának ismerete nélkül. A megalakuláskor 22 „népfajok szerinti szakosztály”-t, ezen belül 16 nemzetiségi szakosztályt (csak németbõl volt 4: délvidéki német, dunántúli német, szepesi német, erdélyi szász) hoztak létre a kor jelentõs kutatói vezetésével. A Néprajzi Társaság nemzetiségek iránti figyelme azóta is folyamatos, következetes és lankadatlan, hogy hely hiányában most csak egy bizonyítékra, az Ethnographiára, a társaság és egyben a magyar néprajz 1890 óta megjelenõ központi folyóiratára utaljak, amelynek átlapozásakor mindenki meggyõzõdhet a fenti kijelentés igazságtartalmáról. A Magyar Néprajzi Társaságban jelenleg 9 szakosztály mûködik. Ezek egyike a Nemzetiségi Szakosztály, amelynek feladata – sok egyéb mellett – a nemzetiségi néprajzi kutatások elõsegítése és e vizsgálódások eredményeinek közzététele. Ez utóbbinak legfõbb fórumai A magyarországi nemzetiségek néprajza fõcímû sorozatok kötetei. A sorozatokat 1975-ben indította el Balassa Iván, Eperjessy Ernõ, Gyivicsán Anna, Kiss Mária, Kósa László, Kõvágó László, Krupa András, Manga János és Ortutay Gyula. Az elsõ másfél évtizedben a négy legnépesebb nemzetiség (a német, a szlovák, a román és az ún. délszláv: szerb, horvát, szlovén) kötetei jelentek meg, az 1993. évi nemzetiségi törvény életbelépése óta a Magyarország lakosságának 8–10 százalékát kitevõ tizenhárom nemzetiség közül a román, a német, a szerb, a horvát, a szlovák és a szlovén nemzeti kisebbség, valamint a cigány etnikai kisebbség önálló kötetekkel rendelkezik, a bolgárokkal, görögökkel, lengyelekkel, örményekkel és ruszinokkal kapcsolatos kutatási eredmények közös kötetben szerepelnek. A hazai ukránok részérõl még nem érkezett igény a sorozatokban való szereplésre. Az egyes kiadványok az illetõ nemzetiség irodalmi nyelvén, magyar (esetenként angol) nyelvû összefoglalásokkal ellátva látnak napvilágot, a kisnemzetiségi és a szlovén kötet kétnyelvû (nemzetiségi irodalmi nyelv és magyar), a cigány magyar nyelven (angol rezümével) olvasható. Idõnként kiadnak egy magyar nyelvû (vegyes) válogatást is az összes nemzetiségre vonatkozó legfontosabb tanulmányokból. A dolgozatok szerzõi elsõsorban a hazai nemzetiségek értelmiségi képviselõinek soraiból kerülnek ki, de publikációs lehetõséget kapnak a magyar kutatók és az anyaországok szakemberei is. Az európai viszonylatban is egyedülálló és a 150. kötet felé közeledõ sorozatok erõsítik a nemzetiségek önbizalmát és önazonosság-tudatát, segítik helyes önértékelésüket – amellett, hogy komoly tudományos értékkel bírnak. Az egyes kötetek ott vannak a magyarországi nemzetiségi oktatási és kulturális intézményekben, a kisebbségi önkormányzatoknál, valamint az anyaországi könyvtárakban, tudományos intézetekben is. Minden sorozat közös sorozatszerkesztõje (sorozatfõszerkesztõ) 1975 és 1985 között Balassa Iván, 1986-tól 1992-ig Ujváry Zoltán voltak. E feladatkört 1993-tól Eperjessy Ernõ látta el, aki 2010 végén adta át a „stafétabot”-ot Székely András Bertalan mûvelõdésszo-
76
ciológusnak, a volt Jugoszláviában élõ magyarság, különösen a szlovéniai magyar kisebbség és a hazai nemzetiségek kiváló kutatójának, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium osztályvezetõjének, a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum Emlékéremmel kitüntetett (2008) tagjának. Az új sorozat-fõszerkesztõ nagy lendülettel látott munkához, s így 2011 végén az Eperjessy Ernõ neve alatt megjelent két kötet (szerb, horvát) mellett három (német, román, kisnemzetiségek) már az õ szakmai felügyeletével látott napvilágot. Az új könyvek tematikájukat tekintve, a korábbiakhoz hasonlóan, igen változatosak, érintik a szellemi és az anyagi kultúra számos területét – amint ez az alábbi tartalomismertetésbõl is kiderül. A magyarországi szerbek néprajza 6. (szerk.: Boriszlav Rusz, szerb nyelven, magyar és angol összefoglalásokkal). Stanislava Gyenes Eckbauer: „Krsna slava” – szerb családi ünnep; Borivoj Rus: „Krsna slava” – a szerb családok ünnepe – „sveèar” megünneplése Deszken; Mira Dorlev: Szerb karácsonyi szokások Hercegszántón; Dušan Drljaèa: Szent Trifun, egy családi ikon; Ðoro Frankoviæ: Falombban ülõ istenek; Ðuro Frankoviæ: Szent Miklós, Veles szláv pogány isten szerepeinek átvevõje; Mišo Mandiæ: Aratás és a „duzsijanca” – bunyevác aratási népszokás Csávolyon; Marija Iliæ: A szigetcsépi szerb közösség és a nyelvcsere kérdései; Milesa Stefanoviæ-Banoviæ: A magyarországi szerbek mindennapi élete a szentendrei szerb egyházi levéltár kéziratos gyûjteménye alapján; Sasvári László: A Duna menti szerbek; Dujmov Milan: Pravoszláv családok Dunaföldváron a XVIII. és a XIX. században; Tatjána Novakoviæ: Õseim, alsónánai kivándorlók; Daniló Uroševiæ: Tabáni szerbek; Cveta Vukoviæ: Felmérés a szerb népszokásokról a budapesti szerb gimnáziumban a 2010/11-es tanévben; Dušan Drljèa: Szülõföld, megmaradás és identitás – erdélyi székelyek a Belgrád melletti Vojlovicán (Hertelendyfalva) – (1873–2008); Mišo Mandiæ: Didin salaš – Nagyapám tanyája; Könyvismertetések. A magyarországi horvátok néprajza 14. (szerk.: Ðuro Frankoviæ, horvát nyelven magyar összefoglalásokkal). Ðuro Frankoviæ: A magyarországi horvátok folklór örökségébõl; Mišo Mandiæ: Bunyevácok az Antal-napi búcsún; Terézia Horváth Balogh: Sokác lószõr ékszerek; Aleksej Milinoviæ: Alsó-Domború általános és földrajzi meghatározói és az aranymosás története; Gorán Kušec: A baranyai kulen – a baranyai horvátok hagyományos terméke; Antonija Zaradija-Kiš: Horvát–magyar glagolita kapcsolatok; Jene Whiting: Karcolatok IV. Zrínyi György vallásos életébõl; Aleksej Milinoviæ: A Zrínyi család a vallási kérdés és a politikai opportunizmus fényében; Hrvoje Petriæ: Parasztkatonák a magyar határ menti uradalmakban; Milovan Mikoviæ: A népmûvészet felépítményével a magas kultúra felé; Mario Bereèiæ: Stipan Švraka kisebbségi szemlélete; Sanja Vuliæ: Nagyhajmási nyelvjárás; Timea Spiesz Bockovac: Az alsószentmártoni asszonyok beszédmódja; Könyvismertetések. A magyarországi németek néprajza 26. (szerk: Karl Manherz, német nyelven). Borbála Barczi-Hámori: Német parasztházak Gödrén; Andrea Mayer-Szabadi: Temetkezési szokások Hajóson; Réka Miskei: A népi vallásosság emlékei Bátaszéken; Éva Mile-Kalhammer: Az eleki és a gyulai temetõk összehasonlító vizsgálata; Könyvismertetések.
A magyarországi románok néprajza 16. (szerk. Emilia Martin, román nyelven, magyar és angol összefoglalásokkal). Elena Rodica Colta: A magyarországi románok lakóháza; Narcisa ªtiucã: A karácsonyi disznó (Jegyzetek az étkezés etnológiájához); Emilia Martin: Határon átívelõ kulturális interferenciák. Öt román–magyar PHARE GBC projekt; Maria Gavra: A magyarországi román hagyományok a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógiai Kar Román Nyelv és Irodalom Tanszékének archívumában lévõ diplomamunkákban; Florin Cioban: A gyermekek népi kultúrája – interferenciák, relevanciák, sajátosságok; Elene-Tia Sandu: A kétegyházi románok tájnyelve. Monografikus megközelítés; Petru Weber: Magyarország millenniuma és a Magyar Királyságbeli románok; Mircea Farcaº: Társadalmi és történeti szempontok a máramarosi Vad település vizsgálatában. Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény és ruszin nemzetiségek néprajzából 8. (szerk.: Székely András Bertalan, bolgár, görög, lengyel,
örmény és ukrán, valamint minden tanulmány magyar nyelven is, angol összefoglalásokkal). Eperjessy Ernõ– Székely András Bertalan: Elõszó; Dzseni Madzsarov: A gesztus dimenziói. Lehet-e Árpád gyula, illetve Delján Péter cár?; Sasvári László: Görögök s vlachok; Diószegi György Antal: Görög kereskedõvilág Tokaj-Hegyalján a Rákócziak korától a reformkorig; Konrad Sutarski: A Magyarországi Lengyel Múzeum és Levéltár állandó kiállítása: „A lengyel–magyar kapcsolatok 1000 éve” és a lengyel népszokások; Krajcsir Piroska: A magyarországi örmény kolónia és a néprajzkutatás a századfordulón; Fancsali János: Gróf Karátsoni Guidó, Liszt Ferenc magyarörmény barátja; Leszja Musketik: Ruszin és magyar mesemondók Kárpátalján. A nemzetiségi kiadványsorozatok fenti és korábbi kötetei a Magyar Néprajzi Társaság titkárságán (Budapest, Kossuth Lajos tér 12.; tel.: 06-1-269-12-72; e-mail:
[email protected]) rendelhetõk, illetve vásárolhatók meg. Hála József
Tájékoztató internetes kiadványról Bereczki Máté és Dörgõ Dániel levelezése (1871. június 9. – 1878. augusztus 4.) Szerkesztette: Tolnay Gábor. (Kézirat). Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár, Szolnok, 2012. 371 + 108 oldal (ISBN 978-963-7613-55-5) Tájékoztatjuk Olvasóinkat, hogy „a magyar gyümölcsészet atyjaként” emlegetett Bereczki Máté (1824–1895) a mezõtúri középbirtokos Dörgõ Dániellel (1831–1891) folytatott majd két évtizedes levelezésének elsõ kötete teljes szövegében elérhetõvé vált a „Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár” oldalán. A nemcsak pomológiai, hanem köztörténeti szempontból is kiemelkedõ értékû forrás-együttes további hat kötetének megjelenése 2013 és 2014 folyamán várható. A gyûjtemény most közzétett elsõ kötete az 1871. június 9. és 1889. december 31. között keletkezett leveleket foglalja magába. Ezen idõ alatt Bereczki 426 levelet írt Dörgõnek, Dörgõ pedig 387 levélben válaszolt a tudósnak. A Dörgõ Dániel által féltve õrzött és beköttetett, kézírásos levélköteghez még 125 Bereczkihez más barátaitól, pomológus társaitól érkezett írás, illetõleg az ezekre adott válaszfogalmazvány másolata is tartozik. A közzétételre kerülõ teljes gyûjtemény 938 levelet ölel fel. A bõ irodalomjegyzékkel, magyarázó lábjegyzetekkel, valamint tárgy-, hely- és névmutatóval ellátott elsõ kötetet dr. Tolnay Gábor, a történelemtudomány kandidátusa, a forráskiadvány szerkesztõje életrajzi és helytörténeti vonatkozásokat tartalmazó tanulmánya és dr. Surányi Dezsõ professzor, az MTA doktora „Bereczki Máté gyümölcsfajtái” címmel közzétett elemzése vezeti be. A megjelent (és majdan közzéteendõ) összesen hét kötetet a levelezésben elõforduló gyümölcsfajták menet közben bõvülõ listája kíséri, melyet Takáts Rózsa, a Magyar Mezõgazdasági Múzeum muzeológusa készít. A betûrendbe szedett gyümölcsnév lista a levélváltásokban elõforduló megnevezések között igyekszik eligazítani az olvasót. A levélgyûjtemény teljes anyagát dr. Szabó Ferenc agrártörténész, a Békés Megyei Múzeumok Igazgatóságának nyugalmazott igazgatója lektorálta. A levelek legnagyobb részben a gyümölcsészettel foglalkoznak, de sok tényt közölnek a Csanád és Arad megyei kamarai uradalmak kezelésérõl, hasznosításáról, Bereczki gyümölcsöskertjének tulajdonviszonyairól, a követválasztásokról, az idõjárás, a termés alakulásáról, mûvelõdéstörténeti vonatkozásokról, családi ügyekrõl is. A nyelvtörténeti és néprajzi, ugyanakkor általános mûvelõdéstörténeti szempontból is jelentõsnek ítélt anyag megjelentetésével a közzétevõk a történetírás, a gyümölcsész szakma kutatóinak kívántak újabb forrással szolgálni. Lelõhelye: http://portal.vfmk/vfek, illetve http://vfek.vfmk.hu/00000185/bereczki_mate-dorgo_ daniel_1.pdf; és http://vfek.vfmk.hu/00000185/bereczki_mate-dorgo_daniel_1_gyumolcsfajtak.pdf
77
Honismereti Bibliográfia Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2011. 5-6. 515–712. old. – A tartalomból: Patkót harapó strucc – A Vas vármegye pecsétjében szereplõ struccmadár és a kovácscéhek kapcsolata; Kocsis Zsolt: Az 1971. évi Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció Vas megyében; Kákonyi Anna: A bánhalmapusztai uradalom (Egy Marcal-völgyi gazdaság élete 1945-ig); Pogányné Rózsa Gabriella: A szombathelyi egyházmegye könyves vonatkozású adatai (Vályi András és Fényes Elek geográfiai szótárában); Nagy László: Mindszenty fogolytársa (Adalékok Kincs István életútjához); Dénes József: Hidegséd vára, Balázs Géza: Kolostorpálinkák (Szerzetesek, kolostorok pálinkakultúrája); Hegedûs Elemér: Tiszti arany vitézségi érem a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeumban (Muhr Ottmár életútja); Gál József: A dualizmus kori Szombathely zenei krónikája. Váradi Péter Pál – Lõwey Lilla: Erdély – Székelyföld képi autonómiája. PéterPál Könyvkiadó. Veszprém 2010. 224 old. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2011. 3. sz. 16 old. – A tartalomból: PIHGY: Kétszáz év emlékei – idõutazás a XVIII. kerületben; Buda Attila: Benedek Marcell budapesti emlékhelyei; Vízy László: Százéves épületek – egy építészpáros [Komor Marcell és Jakab Dezsõ] alkotásai a Józsefvárosban; Paloták, kolostorok, falvak – Gerevich László (1911–1997); Klauzál Napok és szoborállítás; Kriston Vízi József: Kiss Áron emlék-délután; Szöllõsy: Kismúzeumok múzeumok éjszakája; Kiss Emília: Történeti dokumentum vagy értéktelen papírfecni? – a régi fotók történeti jelentõségérõl; gát.: Kiállítás a középkori városfalról; dr. Udvardy Ildikó: A Pflumm család a mozgókép bûvöletében; G. T.: Van új a föld alatt … – Válogatás az elmúlt év ásatási leleteibõl; A Budapesti Honismereti Társaságról; Tóth József: S tabáni tûzvésztõl a pest-budai hajóhíd történetéig; H. P.: Az óbudai vendéglátás aranykora; K. J.: Óbudai téglagyárak a rómaiaktól napjainkig; Beleznay Andor: Albertfalva mecénás bútorgyárosa – a Mahunka házaspár szobra; Sz. R.: Helytörténeti emlékfasor a XVI. kerületben. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2011. 4. sz. 16 old. – A tartalomból: Horváth Péterné: Pest-budai hajóhidak; Gaál Károlyné: Az eltûnt idõ emlékei – Helytörténetrõl Kispest Városünnepén; Millisits Máté: Elfeledett öntõmesterek – a budai Várnegyed szobrainak készítõi; Vízy László: Aki tudott „magyarul” építeni – Kós Károly és kispesti „a Wekerle”; Merényi-Metzger Gábor: Gróf Batthyány Lajos halotti anyakönyvi bejegyzése nyomában; Buzinkay Géza: A budavári Várbarátok Köre; Szöllõsy Marianne: Újpest Ipartestületérõl; Gábriel Tibor: Válogatás a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal gyûjteményébõl; Balázs Attila: Tárlat a XII. kerület sportéletének múltjából; Gavlik István: A budavári Sik-
78
ló; Gaál Károlyné: Kossuth szobor Kispesten; Katona Lucia: Négyszáz éve született Evlia Cselebi; Szöllõsy Marianne: Budán Lakni világnézet – A városrész Márai Sándor írásaiban; Arany-Tóth Zoltán: Kispesti Társaskör; Szöllõsy Marianne: Budapesti séták Liszt Ferenccel; Rojkó Annamária: Megemlékezés Buda 1686-os ostromáról. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2012. 1. sz. 16 old. – A tartalomból: Budapest – Fény és árnyék. a fõváros ezer éves története; sz. m.: Károlyi Emlékév; Vízy László: Hangya Szövetkezet; g. t.: Kárpát-medencei városfejlõdés; Gerber Alajos: 120 éve alakult az Újpesti Katolikus Legényegylet; Buda Attila: Havasokból a nagyvárosba – Áprily Lajos és Budapest; Kadlecovits Géza: Száz éve született meg Újpesten az Ampere Sport Egylet; gábriel: Az óbudai téglagyártástól a budapesti fejlesztési tervekig; Skaper Brigitta: Kincs, ami van [60 éves a Pesterzsébeti Múzeum]. Veres Endre: A moldvai csángók származása és neve. Erdélyi Tudományos Füzetek 67. Kolozsvár 1934. 38 old. (Reprint: 3 könyv a csángókról Bp. 2011.) Verrasztó Gábor: Széll Kálmán és a Moszkva tér: budai históriák. Budavári Önkormányzat – Napkút Kiadó, 2011. 107 old. Veszprém a királynék városa. Szerk.: Borbás János. Viza. Veszprém 2010. 32 old. Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány. Veszprém 2011. 1. 128 old. – Tölgyesi József: A Veszprémi Szemle kiadástörténete (1993–2010); Rainer Pál: A przeworski vasúti hídtól a trianoni palotáig, Trianontól Veszprémig: dr. vitéz szilvágyi Bénárd Ágost veszprémi kapcsolatai; Szurmay László: Veszprém Buda visszafoglalásának idején; Molnár Jánosné: A hajdanvolt kereskedõcégek háza; Albrecht Sándor: A veszprémi tímár-ház; Hogya György: A Veszprém Megyei Csecsemõotthon története (1955–1978); Gy. Lovassy Klára: Idõutazás a veszprémi kolostorok völgyében; Földesi Ferenc: Honvédségi hétköznapok – Veszprém, 1896; Bándi László: Veszprém emlékjelei 2005; Veress D. Csaba: A Veszprém-jutasi katonai repülõtéren összpontosított m. kir. 101/3. honi vadászrepülõ-század bevetési-könyve (1944. május 10– 1945. május 16.) I.; Tóth Dezsõ: Teleki László [Veszprémi Polgári Társasegylet] tiszteletbeli tagsága; Horváth Elvira: Az Angolkisasszonyok szelleme 150 éve él Veszprémben; Szalontai Árpád: 100 éves a veszprémi evangélikus templom tornya. Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány. Veszprém 2011. 2. 120 old. – Földes Ferenc: Kaszárnyák – laktanyák – quartélyozások; Molnár János: A Szent Anna Római Katolikus Elemi Népiskola; Balogh Ferenc: A Táborállás Daloskör tizenöt éve; Elek Miklós: Veszprémi szükségpénzek
(1919–1920); Veress D. Csaba: A Veszprém-jutasi katonai repülõtéren összpontosított m. kir. 101/3. honi vadászrepülõ-század bevetési-könyve (1944. május 10– 1945. május 16.) II.; B. Stenge Csaba: Veszprém végnapjai 1945 márciusában – Benkõ Lajos naplója alapján; Bándi László: Szilánkok Veszprém 1943–1946 közötti történetébõl – Nemes Antal kanonok visszaemlékezése. Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány. Veszprém 2011. 3. 120 old. – Albrecht Sándor: 300 éve jöttek Veszprémbe a piaristák; Sebõ József: Brusznyai Árpád, a tanár; Lechner László: Veszprémi diákkori élmények az 1940-es évekbõl; Pákozdi Éva Szilvia: Piarista könyvek a levéltárban – Adalékok a veszprémi kegyesrendi gimnázium könyvtárának történetéhez; Kolozs Barnabásné: A veszprémi piarista gimnázium ifjúsági könyvtára (1857–1948) és nyomtatott katalógusa; Rainer Pál: Laczkó Dezsõ életútja és utóélete évszámokban (1860–1932–2011); Kovács Gyõzõ Gyula: Szemelvények Bolgár Mihály életébõl, munkásságából; Mihalovicsné Lengyel Alojzia: A tudomány, a kultúra és az ismeretterjesztés szolgálatában – Adalékok a veszprémi kegyesrendi szerzetesek történetébõl; Horváth Elvira: Betekintés a veszprémi Állami Fiúgimnázium 1948–49. tanév oktatási helyzetébe; Hogya György: Veszprémi kisgimnazistából Kossuth országos fõorvosa: Sauer Ignác (1801–1863) emlékezete; Hermann István: Emlékezés a száz éve született Körmendy Józsefre. Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány. Veszprém 2011. 4. 120 old. – A tartalomból: M. Tóth Antal: Veszprém Mátyás király századában; Bándi László: Veszprém emlékjelei, 2006; Tóth Dezsõ: Veszprémi Keresztény Építõmunkások Egyesülete; Veress D. Csaba: A Veszprém-jutasi katonai repülõtéren összpontosított m. kir. 101/3 honi vadászrepülõ-század bevetési könyve (1944. május 10–1945. május 16.)
III.; Szurmay László: Kittenberger Kálmán, a veszprémi állatkert névadója. Veszprémi Szemle. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprémi Szemle Várostörténeti Közhasznú Alapítvány. Veszprém 2012. 2. 124 old. – A tartalomból: Rainer Pál: „Igazán fáj a szívem érettek...” Veszprém Rákóczi-szabadságharc alatti életébõl; Farkas Gábor: Széchényi Pál, a nemzeti érzelmû egyházi fõúr – Veszprémi püspök és a Kalocsa-bácsi egyházmegye érseke 1642–1710; Varga Béla: Veszprém feudális évszázadai; Poór Ferenc: A Bakony Mûvek története a fénykortól a vég napjáig (1988–2008); Kolozs Barnabásné: A veszprémi irgalmas nõvérek tanintézetének könyvtárai (1903–1948); Sebõ József: Adalékok egy veszprémi költõ életmûvéhez. A magyar Novalis – Ányos Pál tájköltészete; Lenner Tibor: A természeti környezet hatása dunántúli megyeszékhelyek alaprajzi fejlõdésére; Jákói Bernadett: Volt egyszer egy Úttörõház Veszprémben: az alapkõletételi ünnepségtõl az átadásig; Varga Miklós: Szemelvények a piaristák veszprémi letelepedése 275 éves évfordulójának ünnepségeirõl és az akkor megalakult „Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjai Baráti Körének” 25 éves történetébõl I., Földesi Ferenc: Egy 150 éves évforduló – A Semmelweis módszer Veszprémben. Vékás János: Magyarok a Vajdaságban 1944–1954. Vajdasági Magyar Mûvelõdési Intézet. Zenta 2011. Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel. Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem. Bp. 2011. 248 old. Zentai Tünde: Szenna. Pro Pannonia Kiadó. Pécs 2011. 191 old. Zsebedics József: Fejezetek és emlékek a gyõri Papnevelõ Intézet életébõl, 1910–1966. Studia theologica Jaurinensia. Gyõri Hittudományi Fõiskola – Hazánk Könyvkiadó. Gyõr 2010. 154 old. Összeállította: Halász Péter
79
80
A magyar bajusz
1.
2.
1.Vitéz Tóth Károly hagyományõrzõ huszár 2. Pál István, tereskei dudás 3. Varga Mihály bugaci dudás és mesemondó, kunsági bajuszkirály 4. Ambrus Kristóf kunsági bajuszkirály, kétszeres vice Európa bajnok (Puskel Zsolt felvételei) 5. Járomi Zsolt magyar bajusz kategória Európa bajnoka (Szilágyi Péter felvétele)
3.
6. Szilágyi Péter kétszeres kunsági bajuszkirály (Kálmán Lívia felvétele)
4.
5.
6.
460 Ft EMBERI ERÕFORRÁS TÁMOGATÁSKEZELÕ
Gyurgyalag, kifejlett és fiatal madár (Kókay Szabolcs akvarellje) Selmeczi Kovács Ádám cikkéhez
