2015/5
HONISMERET A HONISMERETI SZÖVETSÉG FOLYÓIRATA
XLIII. ÉVFOLYAM
HONISMERET XLIII. évfolyam • 5. szám 2015. október Kiadja a HONISMERETI SZÖVETSÉG Szerkesztõbizottság: ANDRÁSFALVY BERTALAN BARTHA ÉVA DEBRECZENI-DROPPÁN BÉLA FEHÉR JÓZSEF GÁLNÉ JÁGER MÁRTA HÁLA JÓZSEF KOVÁTS DÁNIEL SEBESTYÉN KÁLMÁN SELMECZI KOVÁCS ATTILA SZABÓ FERENC SZÉKELY ANDRÁS BERTALAN ZIKA KLÁRA E számot szerkesztette: HALÁSZ PÉTER • Szerkesztõség: Budapest V., Magyar u. 40. Levelezési cím: 1370 Budapest, Pf. 364 Tel/fax: 36-1-327-7761 Internetes elérési cím: www.honismeret.hu INDEX 25387 E-mail:
[email protected] Megjelenik az Emberi Erõforrások Minisztériuma a Nemzeti Kulturális Alap és a Magyar Nemzeti Múzeum
E SZÁMUNK MUNKATÁRSAI Andó György Baráthi Ottó ny. szakközgazdász, közíró, Salgótarján Bodó Imre agrármérnök, helytörténész, Dombóvár Dugonics András (1740–1818) író, költõ Dukrét Géza ny. tanár, a PBMET elnöke, Nagyvárad Elblinger Ferenc Erdélyi István dr. a történettudományok akadémiai doktora, Göd Fábián Borbála dr. történész, Baja Fehér Zoltán dr. ny. fõiskolai adjunktus, Bátya Ferencz Gyõzõ újságíró, Zalaegerszeg Fülöpszállási Székely Gábor Gergelyné Bodó Mária középiskolai tanár, Szeged Gesztesi Enikõ dr. klasszika filológus, középiskolai tanár, a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület elnöke, Szekszárd Gesztesi Tamás dr. ny. osztályvezetõ fõorvos, Szekszárd Gulyás Sándor ny. pedagógus, Érd Halász Péter ny. fõtanácsos, Gyimesközéplok Hála József néprajzkutató, geológus, Budapest Lukács László dr. néprajzkutató, Székesfehérvár Miklós Péter dr. egyetemi adjunktus, Szeged
támogatásával.
Mukicsné Kozár Mária
Elõfizetési díj egy évre 1980 Ft, fél évre 990 Ft, az egyes számok ára 460 Ft. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletága 1008 Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ valamennyi postán, kézbesítõknél a 11991102-02102799 számlán, e-mailen:
[email protected], faxon: 303-3440. További információ: 06 80/444-444 • Olvasószerkesztõ: Balahó Zoltán • Nyomdai munkák: Opticult Bt. (Kovács Gyula), mondAT Kft. ISSN 0324-7627 (nyomtatott) ISSN 1588-0672 (online)
Petercsák Tivadar dr. DSc. egyetemi tanár, Eger Radics Éva dr. phil. Zenemûvészeti Egyetem tanára, Grác Sebestyén Kálmán dr. CSc. történész, Budapest Sebõ József ??? Veszprém Szõts Zoltán dr. múzeumigazgató, Bonyhád Udvarhelyi Nándor geológus, Miskolc Valentyik Ferenc helytörténész, Dabas Veress-Bágyi Ibolya informatikus, Budapest V. Kápolnás Mária
A címlapon a csáktornyai Zrínyi-emlékmû látható (Udvarhelyi Nándor felvétele)
TARTALOM
ÉVFORDULÓK Az ezeréves Báta (V. Kápolnás Mária)................................................................................................
3
Kétszáz éve született Mosonyi Mihály zeneszerzõ (Radics Éva)........................................................
5
Anyám, Petrik Ilona elsõ világháborús kitüntetése (Dr. Erdélyi István) .............................................
7
A huszonöt éves Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tudományos jelentõsége (Halász Péter) ......................................................................................
7
ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Dugonics András: A magyaroknak uradalmaik (részlet) ............................................................. 11 Erdély római katolikus népoktatása (1840–1848) (Sebestyén Kálmán) .............................................. 13 Honismeret és anyanyelvápolás egy szegedi iskolában (Gergelyné Bodó Mária) .............................. 22 HAGYOMÁNY Fülöpszállás városalapító oklevele (Fülöpszállási Székely Gábor)..................................................... 25 A Csákváron talált fazekas égetõkemencérõl (Lukács László)............................................................ 27 A Bolyai János-kéziratok sorsa (Veress-Bágyi Ibolya) ........................................................................ 29 A tiszaszigeti (ószentiváni) katolikus plébánia két világháború közötti történetérõl (Miklós Péter) .............................................................................................................................. 33 Dabasi Farkas Pali, az elfeledett cigányprímás (Valentyik Ferenc)..................................................... 36 EMLÉKHELYEK A Zrinyi-család muraközi emlékhelyei (Udvarhelyi Nándor)............................................................. 38 Ifjabb báró Eötvös Ignác velencei síremléke (Merényi-Metzger Gábor)............................................ 42 Egy múzeum születése (Bodó Imre) .................................................................................................... 43 TERMÉS A XLIII. Honismereti Akadémia elõadásai A kisebbségek helyzete a Kárpát-medencében (Halász Péter) ................................................... 46 Tolna megye nemzetiségi képe a XVIII. századi újratelepítéstõl a XX. század közepének kényszermigrációjáig (Szõts Zoltán) ........................................... 51 A szlovákok Magyarországon (Andó György)............................................................................. 53 Német szakrális emlékek Tolna megyében (Elbingel Ferenc) .................................................... 55 Szlovének Magyarországon (Mukicsné Kozár Mória) ................................................................ 59 A bátyai katolikus rácok letelepedésének körülményei (Fehér Zoltán) .............................................. 62 Dr. Györki Lajos körorvosi életpályája (Dr. Gesztesi Tamás–dr. Gesztesi Enikõ–Kellényi Éva)........ 67 Dr. Horváth István (1939–2005) emlékére (Baráthi Ottó) .................................................................. 71 A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület (MEVE) rendezvényei 2015. II. félévében .................. 73
KRÓNIKA A városmúlt értékeinek mai megmentõi (Ferencz Gyõzõ) .................................................................. 74 XXI. Partiumi Honismereti konferencia (Dukrét Géza)...................................................................... 75 In memoriam Búcsú dr. Janó Ákostól (1927–2015) (Petercsák Tivadar).......................................................... 76 KÖNYVESPOLC Tölgyesi József: Veszprém megyei helytörténeti lexikon I. kötet (Sebõ József)................................. 79 Tanulmánykötet a magyarországi nemzetiségi közösségekrõl (Hála József)...................................... 79 Csiffáry Gergely: Ruszkai Dobó István életrajza (Petercsák Tivadar)................................................ 80 A Partiumi füzetek száz kötete (Dukrét Géza) .................................................................................... 81 Kovács Sándor: Érdi honismereti kaleidoszkóp (Gulyás Sándor) ...................................................... 83 Horváth József: Katonaévek 1950–1956 (Ferencz Gyõzõ) ................................................................. 84 HONISMERETI ÉVFORDULÓNAPTÁR 2016. ............................................................................... 85 HONISMERETI BIBLIOGRÁFIA ..................................................................................................... 87
Tisztelt Szerzõink! Kérjük, hogy a folyóiratunkba szánt írásaikat lehetõleg elektronikus úton egyszerû Word formátumban szíveskedjenek megküldeni a
[email protected] címre. Továbbá kérjük, hogy a terjedelem kötöttségére való tekintettel a megküldött írás ne haladja meg a 4–5 oldalt (15 ezer leütést), az esetleges hivatkozások esetén lábjegyzetelést kérünk, a képmellékleteket szintén elektronikusan, lehetõleg 300 DPI felbontásban kérjük megküldeni. A szerzõi korrektúrát szintén elektronikus úton küldjük meg. Lapzárta minden páratlan hónap 5-én, megjelenés minden páros hónap 10-én. A közlésre szánt cikkeket a szerzõ nevének és címének feltüntetésével tudjuk fogadni. a Szerkesztõbizottság
A Honismeret folyóirat megvásárolható: MNM VERÁNÓ Könyvesbolt (1053 Budapest, Magyar u. 40.) Néprajzi Múzeum Boltja (1055 Budapest, Kossuth tér 12.)
ÉVFORDULÓK Az ezeréves Báta Tolna megye legdélibb települése, Báta, a többi sárközi falutól eltérõen nem a mocsár magaslatain, hanem a Sárvíz torkolatánál a dombok tövében, közvetlenül a Duna partján fekszik. Régészeti leletek bizonyítják, hogy az õskori, majd kelta és római korban is laktak a kitûnõ adottságú területen. Báta elsõ okleveles említése 1015-bõl való, amikor Szent István apécsváradi kolostor fölszentelése alkalmából 41 falut adományozott. Ebben a Duna mellett fekvõ Bátatõ nevû halászfalut és határait is leírják. Szent László nevéhez köthetõ a bátai bencés apátság alapítása 1093-ban, bár az nem dönthetõ el, hogy õ hozta-e létre vagy csak adományokat és oklevelet adott a meglévõ királyi apátságnak. Az elsõ monostor 1241-ben, a tatárjáráskor pusztult el. A bátai apátság történetérõl számos forrás tanúskodik, a 14. század közepére jelentõs kulturális központtá vált, a hét egyetemet végzett bencés közül három bátai volt. A Hunyadi-család különös szeretetét az apátság iránt 1440-re tehetjük, amikor a bátai csatában Hunyadi János legyõzte az Ulászló ellen támadó Garai seregét, amiért a király erdélyi vajdává és nándorfehérvári kapitánnyá nevezte ki Hunyadit. Hálából számos ajándékkal halmozta el az apátságot, s családja is osztozott ebben a tiszteletben és szeretetben. A Szent Vér ereklyérõl az elsõ adatot a Thuróczi krónikában találjuk, amely már országos hírrõl tudósít. Zsigmond király kérésére 1434-ben a pápa azoknak, akik Úrnapján elvándorolnak az ereklyéhez, tíz évig évi negyven nap búcsút engedélyezett.Az ereklyének köszönhetõen Báta a 15. század elejére látogatott, országos hírû kegyhellyé vált, az esztergomi érsek kegyurasága alattújabb virágkorát élte. A Perényiek1512-ben az ereklyét rövid idõre a siklósi várba vitték. 1526-ban a bátai apátságban tartott haditanácson nevezték ki Tomori Pált és Szapolyai Györgyöt fõvezérré, itt gyónt és áldozott utoljára II. Lajos. A vesztes csata után a bencések nem várták be a török seregeket, hanem a bátai monostor kincseit és a Szent Vér ereklyét Pannonhalmára menekítették, az ekkor készült leltárból ismerjük a monostor rendkívül gazdag vagyonát. Ekkor még a bencések visszatértek Bátára, amit azonban az 1539-es török betörés kincseivel együtt elpusztított, a hódoltság alatt az ereklye és Báta egykori búcsújáróhely mivolta feledésbe merült. A falu és a környezõ települések egy része a török uralom alatt is tovább élt, Báta kikötõjének forgalma és vásárai fontossága jelentõsen megnõtt, a gazdag mezõvárost több földesúr is igyekezett megszerezni, végül az apátsági javadalommal együtt a szigetvári kapitánynak adományozta Ferdinánd király. A virágzásnak a 15 éves háború vetett véget, a lakosság száma megfogyatkozott. A katolikus egyház bátai apátjai tiszttartóikon keresztül igyekeztek kapcsolatot tartani a jobbágyok képviselõivel, akik az egyházi járandóságokat beszedték és eljuttatták a királyi országrészbe. Ténylegesen Bátát, Nyéket, Pilist és Decset tudták a 17. században rendszeresen megadóztatni, ami a települések közti kapcsolatok fenntartását, összetartozását erõsítette. A reformáció hatására a sárközi települések Báta kivételével áttértek a református vallásra. A felszabadító háborúk után a bencések nem tértek vissza többé, az apátság ura Jány János, majd Jakab lett, ezzel új szakasz kezdõdött az egyesített bátai és bátaszéki uradalom történetében. Fõ törekvésük a falvak benépesítése, termelés megindítása, majd növelése volt. A többi földesúrhoz hasonlóan nem kevés kedvezménnyel igyekeztek a jobbágyokat a településre csábítani, amit az 1714-ben kötött szerzõdésben rögzítettek. A természetbeni szolgáltatást hamar felváltotta a mindkét fél számára elõnyös pénzbeli megváltás, a mezõváros lakossága gyorsan szaporodott magyar ajkú lakosokkal. Jány halála utánKollonichZsigmond lett az apát, halála után az uradalmat 1751-ben a Mária Terézia által alapított 3
nemesi akadémiának adományoztak. A korábbi úrbéri szerzõdések még a következõ fél évszázadban is érvényben maradtak. A 18. században, 1741-ben épült fel a barokk katolikus templom, majd a református templom és iskola, 1820-ban a klasszicista s, majd kápolnákat, kereszteket emeltek. A 19. század elején az uradalom új bérlõje évtizedekig húzódó pert kezdeményezett a jobbágyi kiváltságok csökkentésére, ami egybe esett a Duna szabályozásával, az ártér és a mentesített területek mûvelési módjának megváltozásával, ismétlõdõ árvízi károkkal és új haszonvételekkel. A per 1846-ban zárult le, ahol elismerték a jobbágytelkeket, elrendelték a Duna által elvett területek felmérését, telekkönyv és új szerzõdés elõkészítését. Ebben a stádiumban érte a bátai úrbéri viszonyokat a jobbágyfelszabadítás. A következõ perben ismét a jobbágyok érvei bizonyultak megalapozottnak, telkeik állami megváltás alá estek. A Duna szabályozásának befejezése, majd a belvízrendezés az 19. század utolsó negyedének nagy vívmánya a Sárközben. 1854-ben a Sárvizet Szekszárd fölött vezették a Dunába, így az lefelé holt vízzé változott. 1872-ben a Dunától távolabb elkészült a töltés, ez hozta létre a ma is egyedülálló ártéri erdõt, a Gemencet. 1879-ben három nyílású zsilipet építettek Bátán a töltésbe a belvíz elvezetésére, majd 1896ban megkezdte mûködését a szivattyútelep a Sárköz belvizeinek elvezetésére. A 19. századi vasútépítésekkel jelentõsen csökkent a Dunának, mint vízi útnak a szerepe, Báta elveszítette közlekedési csomópont szerepét 1909-ben a Baja-Bátaszéki vasútvonal miatt. Az ármentesítéssel, vízszabályokkal, a révbevételek csökkenésével fontos haszonvételektõl esett el Báta lakossága, de az áradásoktól megkímélt területeken alapjaiban változott meg a gazdálkodás, amely annak jövedelmezõségét is átalakította: a Sárköz népe a kor általános felfogása szerint meggazdagodott. Az elsõ világháború és a szerb megszállás megpróbáltatásai és a gazdasági válság után megerõsödõ bátai gazdatársadalom Fájth Jenõ apátplébános kezdeményezésére felelevenítette a Szent Vér kultuszt, és a pápai bulla kibocsátásának 500. évfordulójára felépítette az egykori apátság helyére a bizánci bazilika stílusú templomot, mely azóta is õrzi az ereklye emlékét minden év július elsõ vasárnapján tartott búcsúval. Báta természeti környezetérõl is méltán híres, a Holt-Duna partján és a Gemenci erdõ mellett nyúlik el 5 km hosszú fõutcája. A természetvédelmi terület rendkívül sûrû, dús vegetációjú ártéri erdõ, holtágakkal, tavakkal, fokokkal, tisztásokkal, amit évente többször is megöntöz a Duna éltetõ vize. Otthont ad az õshonos vaddisznónak, gímszarvasnak, fészkelõ- és táplálkozó helyet a vízimadaraknak, többek között a réti sasnak és a fekete gólyának. Nemcsak a természet, hanem annak szabályozására készült szivattyútelep is figyelmet érdemel, hiszen a második világháború alatt beépített fagázos meghajtású szivattyúk egyedülálló ipari emlékek. A bátai emberek jó része évszázadokon keresztül a halászatból élt. Emléküket, életkörülményeiket, a halászatot, halászeszközöket a 19. században épült egyszerû, háromosztatú Bátai Halászház mutatja be. A Tájházban a módos parasztcsalád életmódját bemutató kiállítás tekinthetõ meg, leggazdagabb része a textilgyûjtemény, ahol a bátai katolikus és református vallású viselet teljes vertikumát, a nõi- és férfiruhákat is láthatják az érdeklõdõk a lakástextíliákkal, szõttesekkel, hímzésekkel, bútorokkal, berendezési tárgyakkal és a híres bátaihímestojással együtt. Az udvaron és a présházban a földmûvelés és szõlõtermesztés, borkészítés eszközeit helyezték el. Az egykori református iskola mûemlék épületében 2010-ben nyílt meg a Fekete Gólya Ház, mely interaktív, természettudományi kiállítóhely. A fekete gólyák megismertetésén keresztül számtalan ötlettel, játékkal, érdekes információval vezet bennünket a Gemenci erdõbe és a madarak telelõhelyére, Afrikába is. 4
Czencz János (1885–1960) festõmûvész nevével már a 20. század elején találkozunk, pályáját számos kiállítás, díj, elismerés, nemzetközi siker fémjelzi. Életének utolsó évtizedeit Bátán töltötte, lánya itt rendezte be az életmûvét bemutató emlékmúzeumot. A hagyományokat, múltat nemcsak a múzeumok, hanem élõ néptánc mozgalom is õrzi Bátán. 1932-ben alakult meg a Gyöngyösbokréta, nagy sikereket elért el nemcsak itthon, hanem külföldön is. 1949-ben a bokréta és a színjátszó csoportok tagjaiból alakult meg a Bátai Népi Együttes, mely a 70-es években új lendületet kapott a táncház mozgalomból. Az 1980-as években az új, dinamikus vezetésnek és szorgalmas munkának köszönhetõen Európa számos országába eljutottak, szakmai minõsítéseket szereztek. A rendszerváltás után az együttes egyesületté alakult. A nemzedékváltás után az elmúlt évtizedben ismét kicsit más irányba fordult az együttes munkája, de az új koreográfiák megtanulása mellett továbbra is felkutatják, õrzik, megújítják a bátai táncokat és dalokat. A bátai kegyhely és a Szent Vér ereklye 600 éves megünneplésére az elõkészületi években – 2013-ban és 2014-ben – október elsõ szombatján gyalogos zarándoklatokat tartottak. 2015-ben nagyszabású rendezvényekkel ünnepelték meg Báta fennállásának ezer, a Szent Vér ereklye csodájának 600 éves évfordulóját. Augusztus 20-án kenyeret szenteltek a Szent Vér templomban, másnap a Mûvelõdési Ház mellett ifjúsági és turisztikai parkot avattak. Augusztus 22-én rendezték meg az elszármazottak találkozóját, felavatták a felújított településközpontot,milleniumi kopjafát állítottak. Az esõ miatt elmaradt a szabadtéri színpad felavatása, az ünnepi mûsorokat a Mûvelõdési Házban tartották meg. 2015. augusztus 23-án millenniumi szentmisét mutatott be a Szent Vér templomban Udvardy György megyéspüspök. Az emlékév lezárásaként 2015. október 3-én országos eucharisztikus engesztelõ lelki napot és zarándoklatot tartanak a kegyhelyen. V. Kápolnás Mária
Kétszáz éve született Mosonyi Mihály zeneszerzõ1 Méltatlanul mellõzött és csaknem elfeledett zeneszerzõnk, Mosonyi Mihály 200 éve született a nyugat-magyarországi Boldogasszonyfalván (ma: Frauenkirchen, Burgenland). Liszt és Erkel mellett a magyar romantikus mûzene megteremtõje, Kodály Zoltán elõtt a magyarság legátfogóbb tervû zenei nevelõje volt. A tizenegy gyermek közül õ volt a harmadik a szegény szûrszabó családjában. Már gyermekkorában megmutatkozott zenei tehetsége. Autodidakta módon, „amúgy paraszt módra” több fúvós hangszeren megtanult, ügyesen orgonált, s tíz-tizenkét évesen többször helyettesítette a kántort szülõfaluja monumentális barokk búcsújáró templomában. Érezve elhivatottságát a zenei pálya iránt, kántortanítónak készült. Mosonmagyaróvárra került sekrestyésnek, majd a pozsonyi tanítóképzõben tanult, itt ismerkedett meg a zeneirodalom nagy mestermûveivel. Szülei nem tudták támogatni, így újságkihordást, szépírás-tanítást, kottamásolást vállalt, majd nyomdai betûszedõként dolgozott, s hamarosan házitanító és zenemester lett Pejachevich gróf rétfalui kastélyában. Itt születtek meg elsõ kompozíciói, a négy vonósnégyes, a C-dúr mise; s itt vált kiváló zongoristává. A grófékkal Bécsbe is eljutott. Elsõ zenekari mûvének, a h-moll Nyitánynak elkészültekor, 1842-ben Pestre költözött, s zongoratanárként kereste kenyerét. Felvette a kapcsolatot a zenemûvészeti körökkel, s szoros barátságba került Erkel Ferenccel. A negyvenes évek végére nagy tekintélyre tett szert. Nyitányának sikeres bemutatója hozzájárult ahhoz, hogy õt is felkérték a Vörösmarty Szózatának megzenésítésére kiírt pályázat bíráló bizottságába. Egressy díjnyertes dallamát, melyen a Szózatot ma is énekeljük, több mûvében is idézte. A magyarsághoz való erõs kötõdését bizonyítja, hogy a szabadságharc alatt nemzetõrnek állt, majd a rémuralom alatt külsõségekben is kifejezte hovatartozását, vállalva az ezzel járó hátrányokat. Német nevét (Michael Brand) is felcserélte szûkebb pátriájára utaló magyar névvel. Hat év boldog házasságban élt Weber Paulinával. Az asszony halála búskomorságba sodorta, két évig semmit sem komponált. Nem nõsült meg újra. 1
(Boldogasszonyfalva 1815. IX. 2. – Pest 1870. X. 31.)
5
Az 1850-es években stílusa merõben új irányba fordult. Megismerkedett Wagner lenyûgözõ operáival, Schumann intim mûfajaival, s elementáris hatással volt rá Liszt Ferenc Esztergomi miséje, melynek betanításában oroszlánrészt vállalt, s a bemutatón nagybõgõsként mûködött közre. Liszt Mosonyit a legjobb magyar egyházi zeneszerzõnek tartotta, s felkérte, hogy a komponáljon a miséjéhez Offertóriumot és Graduálét. Mosonyi négykezes zongorakivonatot is készített a mûbõl, melyet Bülow és Liszt játszott. Német nyelvû operába kezdett, de nem fejezte be: egyre jobban izgatta a magyar zene kérdése. Schumann hatására megírta a Magyar gyermekvilág sorozatát, melyben a népies magyar mûdalok fordulatait idézte. Liszt hatására szimfonikus költeményeket írt. Tanulmányozta a verbunkost, a népies mûdalt és a magyar mûzenét. Elsõ magyar stílusban írt mûve a Tisztulás ünnepe az Ungnál a 886-ik esztendõben címû kantáta, amit a Hódolat Kazinczy szellemének; a Honvédek; az Ünnepi zene; s a magyar szimfonikus zeneirodalom egyik kimagasló alkotása, a Gyászhangok Széchenyi István halálára követett. KórusmûveWeber Henrik: Mosonyi Mihály zeneszerzõ és ket és dalokat komponált Petõfi, Arany, Garay és felesége, 1840-es évek. (Magyar Nemzeti Galéria) Vörösmarty verseire. Öt felvonásos operát írt Vörösmarty Szép Ilonka címû költeményére. A honfoglaló magyarokról – Szigligeti Ede szövegkönyvére – Álmos címmel írt drámai fordulatokkal teli operát, melynek bemutatóját nem érte meg: a mû Bartók Kékszakállú-ja után tizenhat évvel került elõször színpadra. Mûveiben a magyar népies zenei anyagot tudatosan használta fel. Magyar hangja – mint az egész magyar nemzeti romantika – a verbunkoson, csárdáson és a népies mûdalokon alapult. Hogy az eredeti magyar népzenét nem ismerete, nem ok arra, hogy õt és kortársait felületes magyarnak bélyegezzük, hiszen legjobb meggyõzõdésük és tudásuk szerint írtak lélekbõl fakadó – és nem felszínes, külsõséges – magyar muzsikát. Megalapította 1860-ban az elsõ magyar zenei hetilapot, a Zenészeti Lapokat. Írt beszámolókat Wagnerrel való találkozásairól, kritikát, vezércikket, összhangzattani leckesorozatot, máig idõszerû reformgondolatokat. Elsõként fogalmazta meg, hogy a zenei élet szervezését alulról kell kezdeni, melynek alapja a zeneileg mûvelt nagyközönség. S itt volt módja ars poeticájának közzétételére: „a magyar zenének mûvészi értelemben vett kifejlesztése által (a német, olasz és francia zeneirály s iskola mellett) teremtsük meg a 4-ik világhírû írmodort is: a magyart!” Erkellel való barátsága kölcsönös sértõdések miatt egy idõre megszakadt, majd újraéledt, Liszt rokonszenvét azonban egyre inkább elnyerte, ami levelezésükbõl is kitûnik, s aki a Magyar történelmi arcképekben maradandó zenei portrét rajzolt róla. Az 1849-ben kivégzett elsõ felelõs magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf végsõ nyughelyére való helyezésére gyászzenét írt Libera me Domine címmel, s a koporsó beszentelésekor is az õ mûve hangzott fel, a Gróf Batthyány Lajos emlékének címû. fúvóskíséretes vegyes kar. A Libera me Domine komponálásakor nem sejtette, hogy saját gyászzenéjét írja. Szekszárdon együtt ünnepelte névnapját Liszt Ferenccel, Augusz Antallal és Reményi Edével. Hazafele a postakocsi viharba keveredett, õ tüdõgyulladást kapott, s 1870. október 31-én meghalt. „Nem volt szem, mely meg nem siratta” – írta a korabeli sajtó. Az egykori barát, Erkel vezényelte Beethoven Gyászénekét a temetésén. Lisztet mélyen megrázta barátja elvesztése. Levelében így írt: „Mosonyi halála mindnyájunk szívét mély gyásszal tölti el. Elvesztése elszomoríthat a magyar zenemûvészet érdekében is, melynek õ legnemesebb, legbátrabb és legérdemteljesebb képviselõje volt. Bárki is büszke lehetett vele lépést tartani az általa követett jó úton. Tiszteljük emlékét azáltal, hogy igyekezzünk gyümölcsözõvé tenni példáját és útmutatásait!” Az utókor még adós: sok értékes Mosonyi-mû még mindig kéziratban fekszik, várat a megjelenésre és a bemutatásra. Remélhetõleg már nem sokáig. Radics Éva 6
Anyám, Petrik Ilona elsõ világháborús kitüntetése Anyám, Petrik Ilona – édesapja Petrik József, édesanyja Navarra Józefa –, 1893. január 21-én született Zalatnán (ma Zlatna, Románia), Alsó-Fejér megyében. A polgári iskola elvégzése után a postánál telefonkezelõi tanfolyamot végzett, és különbözõ helyeken dolgozott a postán, Korondon postamester is volt. Röviddel az I. világháború kitörése után, 1915 tavaszán jelentkezett a magyar hadsereg gyulafehérvári parancsnokságánál, önkéntes polgári frontszolgálatra. Kérését elfogadták, s három és fél hónapon át az olaszországi Udine közelében, frontvonalban lett tábori telefonos. Az idõjárástól függõen hol sátrakban, hol pedig félig földbe ásott, fából ácsolt, vagy beton bunkerekben teljesített szolgálatot a katonai telefonközpontokban. Hazatérve, frontszolgálatát értékelve, kisezüst vitézségi éremmel tüntették ki. Miután férjhez ment apámhoz, Erdélyi Ferenchez, akit postai, majd református egyházi adóhivatali munkája évekig Nagyváradhoz kötött, Erdélybõl elköltözött vele a Partiumba. Anyám – jóllehet büszke volt rá – magas kitüntetését általában nem viselte az állami ünnepeken sem, kivéve 1940. szeptember 9-én, amikor Horthy Miklós kormányzó és felesége, Kolozsvárra A kisezüst vitézségi érem két oldala (Erdélyi Péter felvétele) menet Nagyváradra érkeztek. A város fõterén fogadták és ünnepelték õket a Partium északi részének visszacsatolása alkalmából. Ezen a nagy eseményen mindketten ott voltunk a tömegben. Anyám kitüntetésének történetét természetesen az egész családunk ismerte. Magyar katonai kitüntetése ellenére, a trianoni békeszerzõdés után, 1921-ben a román posta is meghagyta õt telefonos szolgálatban, de elõzõleg szó- és írásbeli nyelvvizsgát kellett román nyelvbõl tennie, amit sikerrel teljesített. Nyugdíjazásakor pedig a világháborús fronton teljesített szolgálatát kétszeres idõtartamban számították be, így aztán a románok hét hónappal elõbb küldték õt nyugállományba, még jóval 1940 elõtt. 1944 szeptembere elején kénytelenek voltunk elmenekülni Nagyváradról, anyám egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig Szentendrén élt nyugdíjasként. Ma már talán nincs élõ ember, aki emlékezne az elsõ nagy világégés kitörésére és annak lefolyására. Halott hõsök, írásos dokumentumok és tárgyak õrzik az emlékeiket. Dr. Erdélyi István
A huszonöt éves Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tudományos jelentõsége1 Nehéz, ha nem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki Lakatos Demeter Egyesület tudományos jelentõségét akarja felvázolni, egyrészt mert úgyszólván lehetetlen elválasztani egymástól szervezetünk tudományos, ismeretterjesztõ és karitatív tevékenységét, másrészt pedig mert legtöbb jelentõs, vagy akár csak említésre méltó eredményünket mindig más szervezetekkel együttmûködve valósítottunk meg. Persze már önmagában erre a másokat is mozgósító szerepünkre is büszkék lehetünk, a méltányos szerénység keretei között. 1 Elhangzott Budapesten, 2015. szeptember 19-én a Lakatos Demeter Egyesület alapításának 25. évfordulója al-
kalmából rendezett, Csángó sorskérdések címû konferencián.
7
A moldvai magyarok mûvelõdéstörténeti, tudományos értékeinek gyûjtése, kutatása, feldolgozása leginkább ahhoz az erõfeszítéshez hasonlítható, amikor néhány elszánt ember – rendszerint sokkal kevesebb, mint amennyire szükség volna – menti, vagy legalábbis menteni próbálja a süllyedõ hajóról a rakományt és a legénységet. Persze kérdezheti bárki, hogy miért vagyok ilyen pesszimista? Valóban süllyed a csángó hajó? Igenis süllyed, mint ahogy minden hagyományos értékekkel megrakott hajó süllyedõben van ezen a globális óceánon. És itt a hajó rakományában olyan kulturális értékek vannak, mint a nyelv, a vallás és az identitás. Ráadásul ez a hajó még állandó kalóztámadásnak is ki van téve, a legénység nagy része pedig sokszor tájékozatlan, vagy még úszni sem tud. Ezen többfrontos közdelem figyelembe vételével kell megítélni a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tudományos tevékenységét, tudván tudva, hogy nem ez volt egyesületünk, közösségünk kizárólagos feladata. De akárhogy és akármiképpen, tevékenységünk indítéka belefért abba a Szabó Dezsõ által megfogalmazott, tiszteletbeli elnökünk, Domokos Pál Péter közvetítésével kapott szellemiségbe, miszerint „minden magyar felelõs minden magyarért”. Hiszen a tudományos munka legnemesebb értelemben vett értékmentés. Már megalakulásunk elõtt ezzel kezdtük – volna, ha hagyják. 1976-ban néhányan összetoboroztuk azokat az ismerõsöket, akikrõl tudtuk, hogy érdeklõdnek a csángók kultúrája és sorsa iránt, sõt sokan közülük meg is fordultak a Csángóföldön. Több mint hetvenen jöttünk össze az érdi mûvelõdési otthonban és arról beszéltünk: fontos volna, hogy ne csak nézelõdni járjunk Moldvába, de gyûjtsük is mûveltségük elemeit, tájnyelvüket, dalaikat, zenéjüket, szokásaikat, hiedelmeiket, vagyis mindazt a kulturális örökséget, amit a Kárpát-medencén belüli magyarság már nagyrészt elfelejtett, vagy csak töredékesen ismer. Akkoriban készült a Magyar Néprajzi Lexikon és a Magyar Néprajzi Atlasz anyaga, s mint a Magyar Néprajzi Társaság önkéntes gyûjtõk szakosztályának titkára szerettem volna, ha ebbe belekerülnek a magyar népi mûveltség csángók által megõrzött elemei is. Felvetõdött továbbá, hogy a Moldvából hozott és – lehetõleg múzeumok részére – értékesített néprajzi anyag, meg a csángó publikációink honoráriumaiból hozzunk létre egy olyan „pénzalapot”, amivel segíthetjük a csángók Magyarországra látogatását, vagy az otthonmaradtak kötõdését. Tudományos alapokra szerettük volna helyezni tehát a csángók iránti, gyakran inkább csak kalandvágyból, laikus érdeklõdésbõl fakadó társadalmi vonzalmat. Naiv elképzelés volt! Az államvédelmi rendõrség pár nap múlva már lecsapott a jó szándékú kezdeményezésünkre, berendelt néhányunkat, fenyegetések, kihallgatások, tiltások következtek, amiket persze nem mindnyájan vettünk egyformán komolyan. Mint utóbb kiderült a magyarországi és a romániai „belügyesek” igen jól együttmûködtek annak érdekében, hogy ez effajta érdeklõdést távol tartsák a csángóktól. Szegény Domokos Pál Péternek is el kellett viselnie – több mint hetven esztendõs korára – ezeket a megaláztatásokat. De amikor másfél évtized múlva, ezelõtt 25 esztendõvel, egyesületbe szervezõdhettünk, ezt a tudományos elkötelezettséget, ami néhányunknak a Néprajzi Atlasz és a Néprajzi Lexikon munkálataiba való bekapcsolódást jelentette, és – egyebek mellett – alapszabályunkban is megfogalmazva felvállaltuk. Ez alkalommal sem hely, sem idõ, de talán szükség sincs arra, hogy a Lakatos Demeter Egyesület keretében végzett csángó kutatásokról kimerítõ és teljes képet adjak. Csupán néhány rendezvényünket és kiadványunkat fogom megemlíteni. Mindenekelõtt a Domokos Pál Péter 90. születésnapja alkalmából szervezett konferenciát a Ráday Gyûjtemény dísztermében, ahol 23 elõadás hangzott el – és jelent meg késõbb –, köztük Fodor István, Benda Kálmán, Barna Gábor, Szabó T. Ádám, Beke György, Csoma Gergely, Limbacher Gábor, Domokos Mária, Lackó Mihály, Demse Márton, Udvardy Frigyes beszámolói. Ez a nem is teljes névsor, s az elhangzottak tematikája mutatja, hogy egyesületünk tudományos tevékenysége nem nulláról kezdõdött, hanem a már korábban megindult „csángókutatás” jeles személyiségeinek munkájához kívánt keretet nyújtani. Ezt követõen Libisch Gyõzõ szerkesztésével és Beke György elõszavával két kötetben megjelentettük Lakatos Demeter hozzáférhetõ verseit, leveleit és prózai írásait. Ezek a kötetek hatalmas kincsesbányát jelentenek, amibõl eddig sajnos csak kevesen merítettünk a csángó népélet egy-egy szeletének bemutatásához, leginkább néhány nyelvészeti dolgozat hasznosította névadónk verseinek nyelvi kincseit. Ez a kiadvány pontosan úgy készült, ahogy a Lakatos Demeter Egyesület tudományos munkásságának jelentõségét elképzeltem: adva volt egy rendkívüli szorgalmú és elkötelezettségû ember (Libisch Gyõzõ tagtársunk), aki hangyaszorgalommal összegyûjtötte Lakatos Demeter meglehetõsen szétszórt kéziratait, leveleit lemásolta, kötetbe rendezte, egyesületünk pedig anyagi és emberi segítséget szerzett, szervezett mellé, s „kihozta” a köteteket. Aztán terjesztette, egy részüket ünnepélyesen átadta a Nagyszebenben élõ özvegynek, a szülõfalu szellemi mindenesének, Perka Mihálynak. Úgy, ahogyan azt Lakatos Demeter és a szabófalvi csángók megérdemelték. 8
A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület hat füzetben jelentette meg a csángók hagyományos értékeivel foglalkozó tudományos és ismeretterjesztõ munkásságunk eredményeit. Az elsõ füzet azt a mintegy másfélezer bibliográfiai tételt tartalmazza, amit a csángó néprajzkutatás helyzetével foglalkozó tanulmányom (Eredmények és feladatok a moldvai magyarok néprajzi kutatásában – Néprajzi Látóhatár 1994.1-2. 1-38.) készítése, majd a Katolikus Lexikon és az Új Révai Lexikon csángó témájú szócikkeinek összeállítása során áttekintettem, s úgy gondoltam, hogy hasznos lesz, ha a témával foglalkozók rendelkezésére bocsátom. A füzetek 2. száma a Csángó sorskérdésekrõl 1994 októberében, Újkígyóson rendezett tanácskozás 23 elõadásának szerkesztett szövegét tartalmazta. A 3. füzetben a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elsõ tíz évének történetét adtuk közre. A 4. füzetben a Domokos Pál Péter születésének századik évfordulója alkalmából rendezett emlékülés elõadásainak szerkesztett szövegei olvashatók. Erre az ünnepi konferenciára olyan elõadókat hívtunk meg, akik a Kárpát-medence különbözõ vidékein munkájukkal képviselték Domokos Pál Péter szellemiségét és vállalták a moldvai csángómagyarok iránti elkötelezettségét. Andrásfalvy Bertalan Domokos Pál Péter néprajzi munkásságát méltatta, a csíkszeredai Szõcs János a Csíki Székely Múzeummal való kapcsolatáról, a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám a Székelység címû folyóiratban megjelent írásairól, a kolozsvári Almási István Domokos Pál Péter népzenegyûjtésének jelentõségérõl, az egyházaskozári – nemrég elhunyt – Albert István Domokos kozári és szárászi éveirõl beszélt, Jáki Sándor Teodóz pedig – Domokos Pál Péter „édes testvéreként” – átélt moldvai élményeirõl számolt be. Ebben a füzetben kapott helyet Lengyel Gyula és Orbán Ágnes „Domokos Pál Péter nyomában” címû dokumentumfilmjének forgatókönyve, benne számos fontos adalékkal, a csángók „vándorapostolának” életébõl. A Csángó füzetek 5. száma egyesületünk akkori elnökének Jáki Sándor Teodóznak 75. születésnapja tiszteletére rendezett tudományos ülés 9 elõadását tartalmazza. Ezek tematikailag a népénekekkel, mint a hagyományos vallásgyakorlat egyik legfontosabb elemével foglalkoztak, de többnek volt csángó vonatkozása is, mint a kolozsvári Tánczos Vilmos Erdély János bogdánfalvi szentemberrõl szóló emlékezésének, vagy Kõvári Réka a Kájoni Cantionale énekeinek a moldvai csángók közötti szerepérõl szóló elõadásának. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Csángó füzeteinek 6. száma a múlt esztendõben jelent meg és a Petrás Incze János születésének 200. évfordulója alkalmából egyesületünk által Egerben szervezett tudományos konferencia elõadásait tartalmazza. Így többek között a kolozsvári Tánczos Vilmos számos új adatot tartalmazó legújabb Petrás-kutatásairól számot adó beszámolóját, Barna Gábor elõadását Petrás Incze János egri éveirõl, Iancu Laura Moldva XIX. századi történetérõl készült beszámolóját, továbbá Trunki Péternek és Domokos Máriának az ünnepelt nyelvtudományi, valamint népdalgyûjtõ tevékenységérõl szóló elõadásait. Ezeken kívül tervben volt még legalább két füzet megjelentetése, de nem volt rá pénzünk. Az egyikben a Magyarországon tanuló csángó diákok által falujukról írt kisebb-nagyobb, sok fontos néprajzi adatot tartalmazó írásai kerültek volna, a másikba pedig azok az elõadások, amelyeket tagjaink, valamint meghívott elõadók tartottak a Lakatos Demeter Egyesület rendszeres összejövetelein különbözõ alkalmakkor és témákban. De talán majd még ezek is napvilágot látnak elõbb-utóbb. Hiszen minden konkrét adatra, helyhez köthetõ leírásra igen nagy szükség van a csángókkal foglalkozó tudományok kétes és bizonytalan föltevésekkel terhelt világában. Mint látható, egyesületünk tudományos tevékenységének eredményei elsõsorban a csángókutatás jeles személyiségeinek évfordulói alkalmából szervezett konferenciákon elhangzott elõadásokban fogalmazódott meg, amiket aztán a csángó füzetekben adtunk közre. Talán folytatható lesz ez a sor a mai rangos rendezvény kötetbe szerkesztett elõadásaival, valamint a fiatalon és tragikusan elhunyt Mikecs László 2017-ben esedékes centenáriumának megemlékezése alkalmával szervezett – szervezendõ – konferencia anyagával. Mert ezek az évfordulók nemcsak arra jók, hogy felfrissítsék emlékezetünket és fejet hajtsunk egy-egy jeles személyiség emléke elõtt, és nem is csak arra, hogy a moldvai magyarok kulturális értékeit felmutassuk, megismertessük a magyar társadalom jóra fogékony rétegeivel, hanem arra is, hogy lendületet adjon a csángó mûveltség tudományos kutatásának. A megjelent és a tervezett Csángó füzetek tehát annak a kutató mûhelynek a motorját kívánták és kívánják betölteni, ami a Lakatos Demeter Egyesület létezésének egyik fõ értelmét adta azáltal, hogy a nyilvánosság lehetõségének megteremtésével ösztönözze a moldvai csángók iránt érdeklõdõket, elsõsorban tagjainkat, a minél szakszerûbb néprajzi gyûjtõ- és kutatómunkára, valamint a gyûjtés eredmé9
nyének közzétételére. Meg kell azonban mondanom, hogy az egyesület nem tudta, vagy mondjuk úgy: én magam nem tudtam a kívánt mértékben és eredménnyel mûködtetni ezt a munkaközösségnek csak korlátozott mértékben tekinthetõ egyesületet. Talán a kezdeti munkakörülmények, a hazai és a romániai rendõrség által veszélyeztetett állapotok miatti illegalitásra és fél-illegalitásra törekvés állapota volt az, ami nem kedvezett a közösségi összefogásnak, ami sokszor búvópatak-szerû egyéni akciókra tördelte a munkánkat. Talán a civil szervezõdés természetébõl adódott az együttmûködés, az egymás keze alá dolgozás feltételeinek hiánya, de az is lehet, hogy „mi már csak ilyen magunknak valók voltunk”. A lényeg az, hogy néhány ritka esettõl eltekintve nem sikerült igazi, tudományos kutatást végzõ munkaközösséggé válnunk. De ha arra gondolok, hogy jó néhány csángó témájú kiadvány megjelenéséhez járulhattunk anyagi támogatással, és a legtöbbet be is mutattuk különbözõ tudományos fórumokon, akkor azt hiszem, felismerhetjük azokat a területeket, ahol egyesületünk komoly tudománysegítõ munkát végzett. Természetesen ezzel a kívánatosnál – véleményem szerint – csekélyebb mértékû összedolgozással is jelentõs teljesítmények születtek a Lakatos Demeter Egyesület tagjainak munkája nyomán, amiket azonban – bármennyire is jól esne – nem mernék egyértelmûen egyesületünk teljesítményei közé sorolni. Sem a magamét, sem a többiekét. Persze egy szépen virágzó fánál sohasem tudhatjuk biztosan, hogy honnan szívja az éltetõ tápanyagokat és a nedvességet. De hát nem is ez a legfontosabb kérdés, hanem hogy azok a kezdeményezések, amiket néhányan a legsötétebb diktatúrák idején indítottunk a moldvai csángó értékek és érdekek számbavétele és felmutatása érdekében, az utóbbi két és fél évtizedben számottevõ eredményeket hoztak. Csak a magam munkájáról szólva, a tilosban kezdve, többé-kevésbé üldözötten gyûjtött néprajzi anyagot az elmúlt évtizedekben tudtam kiegészíteni, kiteljesíteni, tanulmányokká, könyvekké, tanulmánykötetekké formálni. A sors keserves fintora, hogy a legnehezebb körülmények között gyûjthettem Moldvában a legértékesebb néprajzi anyagot, hiszen akkor még éltek a hagyományos paraszti tudás teljességének birtokában lévõ emberek; ma pedig, amikor már akár kamerával, reflektorfénynél is dolgozhatunk, lassan teljesen elfogynak, de legalábbis megkopott az emlékezetük. Amit azonban az 1960-as, 70-es, 80-as években összegyûjtöttem, az ma a tudományt szolgálja. A moldvai magyarok helynévanyagára, hiedelemvilágára, hagyományos állattartására, növényismeretére, földmûvelésére vonatkozó anyagom immár könyvekben is hozzáférhetõ; a hagyományos teherhordás, veteményezés, árutermelés, kendermunka, szappanfõzés, a terhesség és a tavaszi ünnepkör szokásainak ismeretanyaga „Bokrétába kötögetem vala…” címmel kötetbe gyûjtve olvasható; a hagyományos moldvai halászatra, aratásra, szõlõmûvelésre, a kutak készítésére és használatára vonatkozó írásaim „Cserefának füstje hozta ki könyvemet…” címmel kötetbe rendezve, a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadásában hamarosan hozzáférhetõ lesz. Végezetül engedjék meg, hogy némi lelkiismeret furdalással, hiszen akárhogy is nézzük, Gyimesbe költözésemkor mégiscsak cserbenhagytam az egyesületet – kifejezzem a hálámat és tiszteletemet mindazoknak, akik megmentették, hogy úgy mondjam visszahozták a sírból a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületet. A tagság azon részének, akik érdeklõdésükkel, valamint azoknak a vezetõknek, akik élére állva, a munka dandárját vállalva önzetlenül és áldozatokat is hozva felvették a lehanyatló zászlót, s forgatják – mikor melyikre van szükség – a kardot és a vakolókanalat. Mert ez a legfontosabb, kedves barátaim, a vakolókanál, vagyis a munka! Ami nélkül nem terem a föld, ami nélkül nem eredményes tudományos kutatás, nem szervezõdik a közösség, s ami nélkül nem szolgálhatjuk eredményesen a csángók által mindnyájunk számára megõrzött kultúra felmutatását. Ami nélkül biztosan veszendõbe megy a süllyedõ hajó és rakománya is. Halász Péter
10
ISKOLA ÉS HONISMERET Tanítómestereink Dugonics András:
A magyaroknak uradalmaik (Részlet)1 Hogy a mi édes magyar eleink Szittyiában nemcsak laktanak, hanem (úgymint tulajdonokban) uralkodtanak is, az nálunk (azoknak háladatos utóiknál) oly alapos hagyomány, melynek ellene mondani éppen annyit tönne, mint délben a napvilágot tagadni. Ezt nálunk a magyar gyermekek is tudják, és magokat (fõképpen a Tisza mentében) szittyai magyaroknak mind nevezik, mind neveztetik. [...] A mostani Magyarországnak (szorosan szólván) határjai ezek: délszakról Szlavónia, Szerbia. Éjszakról Galícia, Lodoméria és Lengyelország. Napkeletrõl Erdély. Napnyugotról Németország. Hossza 90, szélessége 60, követközésképpen annak udvara 5400 derekalt mértföldek. Anyavárosa Buda. Ha pedig Magyarországhoz tartozandó tartományokat, melyeket mostanában igaziban bírunk, mértékre vönni akarjuk, azoknak – ha együtt volnának – hossza 120, szélessége 90, következésképpen udvara 10800 derekalt mértföldek. Esztendõnként kihajtatnak Magyarországból és eladatnak százötven-ezer ökrök. Négyszázezer sörtések, ötvenezer lovak. Azt mondja Neisinger, hogy Magyarországban (szorosan szólván) nem több lakosok volnának, mint háromilliomon fölül még százhetvenezren [...]. Országunk címere a hatodik pajzsban találtatik. Ennek udvara egy függõs hosszal ketté vagyon vágva. Udvara mind a két résznek vörös szín. Bal felõl vannak négy fehér övedzetek, melyekrõl azt szokták közönségesen mondani, hogy ezek a mostani Magyarországnak négy fõvizei lögyenek, melyeket még a régi magyarok ily együgyû versekbe szorítottak: Duna, Tisza, Száva, Dráva, Aki ezt nem látta, gyáva. Száva, Dráva, Duna, Tisza, Nem magyar, ki ezt nem issza. A négy fehér övedzeteket még Szent István idejében hordozta a pajzs, valamint egy régi képbõl kitetszik, mely a Bécsi Császári Könyvtárban szemléltetik. Ez pedig Szent Istvánnak képe, melynek mellvasán kitetszenek ezen a négy övedzetek. Vannak olyan írók is, kik azt vitatták, hogy ezek a négy övedzetek valaha Pannóniának címörei voltanak, (lásd azonban az 5. pajzsot). Ha ez így vagyon, akkor kölletött ezen négy övedzeteket Magyarország címörjévé tönni, midõn (Árpád uralkodásának utolja felé) Pannóniát a tótoktól elvöttük, és azt Magyarországgal összeforrasztottuk. [...] 1
275 éve született Dugonics András piarista szerzetes, egyetemi tanár, író (Szeged 1740. okt. 17. – Szeged, 1818. júl. 25). Kortársai halálakor így méltatták: „Az erkölcsnek és tudományoknak áldozott élete, a tanításban fáradhatatlan fáradozásai, számos és becses munkái, melyekkel a magyar literatúrát oly dicsõségesen gyarapította, neki a magyaroknál mindenkor fennmaradandó nevet szereztek”. Az évforduló alkalmából „Pest–Pozsony, 1801. 13, 30–45) idézünk, az ábra is onnan való. Az írásmódot a maihoz igazítottuk, de meghagytuk a szerzõ nyelvének jellegzetességét, az özõ nyelvjárási szóalakokat. (A Szerk.)
11
Tehát Magyarország pajzsának jobb kéz felõl lévõ részére tekintvén, ottan három nevezetes dolgokra találunk, melyeket (szoros foglalatra nézve) különösen Magyarország címörének lönni mondhatunk. Elsõ és legalsó a háromdombú högy. Második a középsõ, ama középdombnak tetején a korona. Harmadik és legfölsõbb a koronából felemeltetött fehér köröszt. Mindezekrõl különösen fogok szólani.
1. A kettõs fehér körösztrül A magyarországi címörnek többi részei között legrégibbnek találom a kettõs fehér körösztöt. Szent Istvánnak idejétõl fogva egész Zsigmond királyig (tovább mintsem négyszáz esztendeig) csak magánosan volt ama köröszt a pajzsnak jobbján. Ezt a fehér körösztöt Szent István adta az ország címerjéhöz, pedig abból az okból, hogy a körösztény hitre való megtérésnek ezzel örök emlékezetöt adjon, és meghálálhassa Szilveszter pápának jó voltát, ki néki és utána következendõ magyar királyoknak különösen megengedte vala azt, hogy az ezüstbõl formáltatott kettõs köröszt (megkoronáztatásoknak dicsõségös idején) elõttük vitettessen, úgymint apostoli hivataluknak jeléül. Ez a kettõs fehér köröszt pedig nem úgy tétetött az ország címörjei közé, mintha annak másutt helyet nem engedtek volna. Reányomták királyaink a pénzökre is. Magam szemeimmel láttam IV. Béla királyunk pénzét, melynek egy részén csupán ezen kettõs köröszt vala, minden más hozzáadás nélkül, mely jele annak, hogy a címörnek más részei sem Istvánnak, se IV. Bélának idejében helyet nem foglaltak az ország címörében, se a pénzek lapján. Lássuk tehát, mikor jutottak oda a címernek követközendõ részei.
2. A háromdombú högyrül Ez a háromdombú högy (mely országunk címörének jobb kéz felõl másika) sokkal késõbbre jutott a magyar címörhöz. Bizonyos az, hogy Szent István után közel harmadfélszáz esztendeig, tudniillik Bélának (ama negyediknek) uralkodása végéig (amint ezelõtt is mondám), csupán a kettõs fehér köröszt látszatik a magyar pénzeken. De még Nagy Lajos idejében se látni azt a háromdombú högyet 1358-nak tájában. Vagyon ugyan Bécsben egy Magyarországrul írt Krónika, melyet egy nevetlen ember (gyönyörûen és igen szorgalmatosan el is készítve) magának Nagy Lajosnak ajánlott. Ennek a könyvnek elején mind Nagy Lajosnak, mind Magyarországnak címöre világosan vagyon, és igen nyilvánosan, lefestve, de a kettõs fehér köröszt alatt mégse látszatik a háromdombú högy, hanem egyvalami talp, melyen a köröszt állva nyugodni tetszik. Én mintegy bizonyosnak lönni állítom, hogy Zsigmond királyunknak (Nagy Lajos vejének) ideje tájában (1413-ban) tétetött a magyar címör közé ama háromdombú kis högy; mert ezen most említött Zsigmond király (a tanuló ifjaknak alkalmatosságukra) egy Akadémiát szörzött Budán, melynek pajzsát így írja le (a konstanciai közönséges gyüleközetnek pöcsétjei közül) Péterfi: Ennek udvara kétfelé van vágva. Az alsó kék, melyen egy vörös könyvet tart egy emberi (én úgy véleködöm: hogy papi) kar. A fölsõ udvar vörös, melyen vagyon egy háromdombú högy és a högybe szúrva a kettõs fehér köröszt. Ezt a most említött Budai Akadémiának régi címörét Mária Terézia királynénk 1780-ban (midõn az Universitással Budára lakni lejöttünk) a királyi tanulmányoknak mindenségéhez alkalmaztatta, és a többi között azzal mostanában is élünk Pest városában. Zsigmondnak idejében vétetõdött tehát a magyar címörnek részei közé a háromdombú högy, mert osztán Korvinus Mátyás királyunk idejében (1460-ban) annak vert pénzein nyilvánosan vannak kidomborodva. Azt mondják némelyek, hogy ezen háromdombú högyek nem egyebek lögyenek, hanem Magyarországnak három legmagosabb s ugyanazért legnevezetesebb högyeik, úgymint Tátra, Fátra és Mátra. Ha ez így vagyon: Tátra högye Szepes vármegyéjében áll föl, nem messze Késmárktól. Fátra Liptó vármegyéjében vagyon. Mátra Heves vármegyéjében nem messze Gyöngyöstül. Mivel tehát ez a háromdombú högy (amint ezelõtt elég világosan vitatám) Zsigmond királyunk idejében érközött az ország címörébe, el lehet gondolni, minõ hitelt érdömölnek azok a deák versek, mely a pannóniai högyön lévõ benediktinusok Szent Márton nevû klastromokban a belsõ udvarba nyíló kapu fölött így olvastatnak: [...] „Ösmérd meg Pannóniának szent három dombját, oh Magyar! Még éltében Szent Márton sokszor imádkozott itten. István vezér itt vetötte a hitnek alapját. És e helynek apátja Rómába sietvén koronát ugyanazon István a többivel együtt az ország címörévé röndölte, hogy az ájtatosság és a régi hit az országban örökre megmaradjon”. 12
3. A högy közepetti kis koronárul A középhögyre tétetött kis korona legkésõbbre jut a magyar címöröknek részei közé. Míg országunkat a magyar királyok és ezek után a vegyesek igazgatták, ez se az ország zászlóin, se a magyar pénzeken nem látszattatik. Minekutána az ország az ausztriai német királyoknak kezeikbe került, attul fogva látszatik a magyar pénzeken kidomborítva. Ferdinánd az elsõ, ki Zápolya János után elsõ királyunk vala az ausztriai házból, az én ítéltem szerint elsõ is volt, ki azt a magyar címörnek részévé tétette. Ez abból bizonyosodik meg, mivel ennek a császárnak és egyszersmind királyunknak is (mihelyt Magyarországnak kormányát kezeibe vötte) egész föltétele az vala, hogy mind a vármegyéknek, mind sok királyi városoknak pöcsétjeit megváltoztassa, amint is megváltoztatta. Meglehet tehát, hogy ekkor változtatták meg az országét is, hozzáadván a kis koronát. Ez pedig még abból is kitetszik, hogy Zápolya János királynak fia, Zsigmond szabadságot kér I. Ferdinándtól, hogy aranypénzt verettethessen, és az ország címörébe azt a kis koronát beiktathassa. Ezt néki megengedte Ferdinánd. Elég az, hogy már II. Mátyás idejében (aki Ferdinánd után ötvenöt esztendõvel élt, már széltében látszattatott a kis korona.
4. A pajzs fölött lévõ nagy koronáról Valamennyi pajzsokat szemlélsz ezen könyvemben, mindazokon fölül vagy elõször nincsenek koronák, vagy másodszor ha vannak is, azok olyanok, melyek az egész fejet bé nem takarják, hanem csak a homlokon, halántékokon (avagy vakszemeken) és a fõnek hátulján megyen körösztül. Az ilyen koronákat a gorögök diadémának nevezték, a deákok cinctusnak; magyarul se mondhatjuk igazán koronának, hanem inkább karikakoronának. Csak éppen Magyarország pajzsa fölött vagyon az igazi korona, melynek nemcsak karikája van, hanem annak föle (amint azt két szemeimmel láttam Budán I. Ferenc császárunknak megkoronázása idején) aranyszálból bordáztatott vászonnal bé vagyon alól takarva. Ennek a magyar koronának vannak alája vetve a többi karikakoronák. Ezt a magyar koronát (amint a hatodik pajzsban kitetszik) annak nagyobb szentségére nézve két angyalok tartják, bizonyosan annak örök emléközetére, hogy ezt a nagy szentséget angyalnak megjelenése után adta Szent Szilveszter pápa Szent Istvánunknak, Magyarország vezérjének és ekkor elsõ királyának. [...] A pápának levelébõl kitetszik, hogy õ küldötte Szent Istvánunknak a magyar koronát, és azt a koronát, melyet a lengyel vezérnek számára készíttetött ezelõtt. Bizonyos az is, hogy evvel a koronával koronáztatott meg Szent István, Bizonyos az is, hogy ennek a római koronának köletött lönni mind karikájának, mind a karikára körösztül tétetött két abroncsának, mivel a korona béfödözött vala. Jó barátok lévén Michael Dukasz görög császár és II. Gejza magyar király, amaz ennek egy arany karikakoronát ajándékozott; és mivel igen szép volt és a római karikánál tágasabb, a római karikát ebbe a karikába igazították, és így a két karikából egy korona leve. Így tehát a mi mostani koronánk a konstancinápolyi és az elõbb küldetött római két karikákból áll összeszerkesztve, megmaradván annak fölsõ római két abroncsa, melyek körösztül vannak téve a selyemszálakból összebordázott vásznon, mely a királynak fejét béfödi.
Erdély római katolikus népoktatása (1840–1848) A magyar mûvelõdéstörténet szerves része az erdélyi magyar iskolatörténet, az pedig szorosan kapcsolódik a magyarországi mûvelõdéstörténeti kutatásokhoz. A népoktatás történet olyan gazdag hajszálgyökér-hálózat, amely a magyar mûvelõdéstörténet szinte minden vetületét átszövi. Idõszerû, hogy az erdélyi magyar népoktatás történet súlyának megfelelõen elfoglalja helyét a magyar mûvelõdéstörténetben, és ezáltal hozzájáruljon a teljes neveléstörténeti valóság bemutatásához. A következõkben az erdélyi római katolikus népoktatás történetével foglalkozunk, kiemelve néhány alapvetõ kérdést, mint a kisiskolák hálózatának kialakulását, a tanítók személyét, képzettségét, az iskolalátogatást, az oktatás anyagi feltételeit, anyagát és módját stb. A tanulmány az elsõdleges levéltári források, mindenekelõtt a vizitációs jegyzõkönyvek anyagának felhasználásával több ismeretlen adattal gazdagítja a szakirodalom által rendelkezésre álló eddigi tényanyagot. 13
A történelmi elõzmények Neveléstörténeti irodalmunk szerint a Szent-István által alapított erdélyi katolikus egyházkerület területén a XIV–XV. században már mûködtek városi, mezõvárosi és falusi plébániai iskolák. Az 1332–37-es pápai tizedjegyzékek szerint az erdélyi római katolikus püspökség területén 13 fõesperesség alatt 605 plébánia létezett.1 Hogy hány plébániának volt iskolája ebben az idõszakban azt a kutatások mai szintjén megállapítani nem lehet. Békefi Remig szerint Erdély területén 1540-ig 1 káptalani iskola, 16 városi és l09 falusi iskola mûködött.2 Boga Alajos a káptalani iskola és a városi iskolák mellett 126 falusi iskolát említ.3 Mászáros István a mûködõ közép- és alsó szintû iskolákról megjegyzi, hogy számuk az említettek többszöröse volt, csak a források pusztulása miatt nem maradt róluk feljegyzés.4 A XVI. század közepén létrejött az önálló erdélyi fejedelemség és ezzel nagyjából egy idõben az országot meghódította a reformáció. Az erdélyi katolicizmus számára nehéz idõk, az „elesettség százada” következett. 1553-ban az erdélyi római katolikus püspök távozni kényszerült az országból, 1556-ban a katolikus egyház vagyonát szekularizálták, a kolostorokat lefoglalták, templomainak, plébániáinak nagyobb részét elveszítette. A katolikus papok és iskolamesterek száma is jelentõsen csökkent. A XVII. század során az erdélyi római katolikus egyházat gyakran érték sérelmek, bár a protestáns fejedelmek idõnként toleráns intézkedéseket is hoztak. Így 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem megerõsítette a csíksomlyói ferences kolostor kiváltságait. A kolostor Csík-, Gyergyó-, Kászonszék szellemi központja volt, falai között folyt a papok és az iskolamesterek képzése. A nagy-fejedelem idején létesültek az alcsíki katolikus iskolák.5 1618-ban Bethlen Gábor a katolikus egyház gondjain vikárius kinevezésével próbált enyhíteni, a paphiány pótlására pedig engedélyezte a licenciátusi intézményt. 1635-ben I. Rákóczi György fejedelem megengedte Kozma Péter katolikus esperesnek, hogy Háromszék és Fehér vármegye katolikus egyházközségeiben vizitációt tartson. Ezek az intézkedések a katolikus iskolamesterek és deákok számának növekedését eredményezték: 1614-ben Csíkszék 21 településén 5 iskolamestert és 43 deákot említenek a források, 1643-ban már 15 iskolamesterrõl és 60 deákról tudunk.6 Apafi Mihály (1662–1690) fejedelem Erdély belsõ egyensúlyának megteremtésére törekedett, toleráns magatartása lehetõvé tette a katolikusok egyes jogainak érvényesülését, mûvelõdéspolitikája pedig kedvezett a népoktatás kiszélesedésének, a katolikus iskolázás fejlõdésének is. A XVII. század utolsó évtizede nagy változásokat hozott az erdélyi fejedelemség életében: 1691-ben az erdélyi rendek elfogadták a Diploma Leopoldinumot, és ezáltal az ország sorsa másfél évszázadra a Habsburg dinasztiához kötõdött. Ezektõl az évektõl kezdve az erdélyi katolikusok térnyerése fokozatosan növekedett, a Habsburg államvezetés hathatósan támogatta a rekatolizáló törekvéseket és ennek keretén belül a katolikus iskolák szervezését. 1697-ben Illyés András „választott” püspök Csíksomlyón kiadott rendeletében a plébánosok kötelességévé tette az iskolák újjáépítését, felügyeletét, a szülõknek pedig szigorúan meghagyta, hogy gyermekeiket iskolába járassák.7 1716-ban az erdélyi római katolikus püspökséget újjászervezték, az új püspök Mártonffy György (1713–1721) még ebben az esztendõben meglátogatta Csíkszék katolikusságát, ahol Felcsíkban és Alcsíkban 20 plébániát és 23 iskolát talált. A püspök utasította plébánosait, hogy az iskolák mûködéséhez szükséges anyagi feltételeket teremtsék meg, elsõsorban az iskolamesterek lakását, kinevezésük jóváhagyását pedig vikáriusára bízta.8 Ebben az idõszakban a kisiskolákat triviális iskoláknak nevezték és a fiú és leánygyermekek látogatták. Az iskolát az egyházközség (plebánia) tartotta fenn, a parochus ellenõrizte, az archidiakónus (esperes) vizitálta. Új fejezetet jelentett az erdélyi oktatásügy történetében Mária Terézia (1740–1780) uralkodása, aki megkezdte a felvilágosult abszolutizmus elveinek megfelelõ egységes iskolarendszer kiépítését. Elsõ lépésként investigátiót9 rendelt el az erdélyi iskolák állapotáról. Bajtay József Antal (1760–1772) katolikus püspök 1763. évi felterjesztése szegényes képet festett az erdélyi katolikus iskolák állapotáról, 1772. évi felterjesztésében az elmaradottság okát az egyház, az iskolamesterek és a szülök nehéz anyagi 1
Boga Alajos: A katolikus iskolázás múltja Erdélyben. Kolozsvár 1940. 5. Békeffy Rémig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Bp. 1906. 52. 3 Boga 1940. 16. 4 Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Bp. 1981. 187. 5 Antal Imre: „Tisztesség adassék”. Lapok a csíkszeredai római katolikus fõgimnázium történetébõl. Csíkszereda,1991. 12. 6 Szõcs János: Falusi iskolák Csíkban. RMDSZ-Értesítõ. Csíkszereda 1990/12. 7 Boga 1940. 52. 8 Uo. 9 helyzetfelmérés 2
14
helyzetében látta. Véleménye szerint a tanítók megélhetéséhez 50–60 forint évi fizetésre lenne szükség, amit az egyház képtelen megadni.10 Ezekben az években az erdélyi katolikus egyházmegyében 150 katolikus elemi iskola mûködött.11 1774–1775-ben Mária Terézia népoktatási rendelkezéseket bocsájtott ki Erdély számára, mely elõírta az egy-, két- és háromtanítós iskolák tananyagát, a tanítok fizetését, majd megjelent a Norma Regia (1781) a Ratio Educationis (l777) erdélyi állapotokra alkalmazott változata. II. József (1780–1790) idején hozott intézkedések, a jozefinista mûvelõdéspolitika a katolikus iskolaügy fejlõdését idõlegesen visszavetették ugyan, de az oktatás-nevelés kérdése tulajdonképpen ekkor emelkedett közügyi rangra.
Az iskolamester A feudalizmuskori falvak világában a tanítónak igen jelentõs szerep jutott, „...lehet látni egész falvakat – írja Apáczai Csere János –, amelynek szeme, füle, nyelve egyedül ... az iskolamester...”. A tanító egyházi személy (persona ecclesiastica) és mint ilyen részese az egyházi személyeket megilletõ kiváltságoknak: adót nem fizet, katonáskodásra nem fogható, az egyházi bíróság ítélkezik felette stb. Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben az iskolamesterek, segédtanítók, harangozók nagy többsége személy szerint is nemes ember, nevük mellett gyakran olvasható az erre utaló megjegyzés: székely nemes (siculus nobilis), lófõ-székely (primipilus) vagy szabad gyalog székely (pixidarius). 1731-ben Sorger Gergely római katolikus püspök vizitációja során az említett terület 25 településén az iskolamesterek közül: 3 székely nemes, 14 lófõ-székely, 1 privilegiatus és 1 libertinus.12 Hat településen a tanítók társadalmi hovatartozását nem említi a vizitáció. A tanítók, harangozok társadalmi hovatartozása a késõbbiek során nem változott: az 1823. évi vizitációs jegyzõkönyvek szerint a csíkszentdomokosi iskolamester Kristály Márton, a csíkcsicsói harangozó Mihály Ignác lófõszékely, a csíkdelnei iskolamester Antalffi József a gyergyóalfalusi harangozó Kádár Antal pedig nemes gyalogszékely.13 Érdekes, hogy Marosszéken a XVIII. század második felétõl kezdve a mesterek sorában alig találunk nemesi származásúakat és erdélyi viszonylatban is számuk elenyészõ. Az iskolamesterek választása (alkalmazása) az egyházközségek kiváltságai közé tartozott. A mestereket rendszerint Szent-György naptól (április 24.) alkalmazták a parochus és az esperes jóváhagyásával. A mester közvetlen elöljárója a plébános volt, életmódját, mindennapi életét az egyházi törvények és elõírások, a közösség hagyományos erkölcsi normái szabályozták. A választott személy általában hármas hivatalt viselt: kántor, iskolamester és orgonista volt. Kötelessége a gyermekek tanítása mellett az egyházi szertartásokon való részvétel, a templomban való orgonálás, a temetéseken való éneklés. A vizitációs jegyzõkönyvek pontosan feljegyezték az iskolamesterek életrajzi adatait, az általuk végzett iskolát, pályájuk állomásait.14 Az erdélyi római katolikus kisiskolákban szokás volt, hogy a 18–20 évesen végzett fiatal iskolamesterek néhány évig egy tapasztaltabb tanító mellett mint segédtanítók promagister, instructor vagy mint harangozók (campanator) mûködtek, tanulták a mesterség fogásait. A XVIII. században és a XIX. század elsõ felében az erdélyi római katolikus mesterek többségükben Csíksomlyó, Kánta, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely középfokú iskoláiban szerezték ismereteiket. Az erdélyi római katolikus egyházmegye újjászervezése után Kolozsvár lett a fejedelemség iskolaközpontja. Az 1731. évi vizitáció szerint Csík-, Gyergyó- és Kászonszék iskolamesterei a jezsuita-atyáknál tanultak: Kolozsváron nyolcan, Székelyudvarhelyen hárman, Gyulafehérváron egy mester. A XVIII. század végén és a XIX. század elsõ felében a legtöbb iskolamestert, segédtanítót, harangozót Csíksomlyó és Kanta gimnáziuma adta.15 1770–1846 között a csíksomlyói gimnázium tanulóinak 88,5 %-a Csík-, Gyergyó- és Kászonszékbõl származott. Az 1823. évi vizitációs jegyzõkönyvek szerint 10
Bajtay József adatait közli: Mészáros 1981. 654. Boga 1940. 54. 1840-ben 200 római katolikus iskolát említenek (Köpeczi Béla: Erdély története. Bp., 1988. III. kötet. 1259.) Kõváry László 1843-ban 223 katolikus iskoláról tud. (Erdélyország statisztikája. Kv. 1847. 292.) 12 Kovács András – Kovács Zsolt: Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzõkönyvek és okmányok I. 1727–1737. Kolozsvár 2002., közli Sorger Gergely püspök vizitációját. 13 Vizitációs jegyzõkönyvek. 1823. Gyulafehérvári Érseki és Fõkáptalani Levéltár (GYEFKL). I. Püspöki Levéltár. 6. Canonica Vizitaciones. A továbbiakban csak a vizitáció évét és helyét közlöm. 14 Uo. 15 Sávai János: A Csíksomlyói és Kántai iskola története. Szeged 1997. 11
15
Antalfi József csíkdelnei tanító a humanitás tagozatot végezte, Juhász János ugyanoda való harangozó pedig a poétikai osztályba járt. 1848-ban a kézdi-orbai kerület római katolikus tanítóinak döntõ többsége – az összeírt 52 tanító közül 45 – a kantai gimnáziumba járt. Erdélyben 1848 elõtt a tanítóképzés intézményesített formája nem valósult meg, de ennek igényét jelzõ próbálkozások több alkalommal is történtek. Csíksomlyón 1712-ben „az két Deák Inas” fizetésérõl szólnak tudósításaink, bizonyára azokról a tanulókról, van szó, akik az iskolamesteri pályára készültek. Megjegyezzük, hogy az erdélyi római katolikusoknál – a protestánsoktól eltérõen – a lelkipásztor és az iskolamester végzettsége között jelentõs az eltérés. A XVIII–XIX. század fordulóján a lelkipásztor képzése hosszabb ideig tartott, a pappá szentelés ugyanis a teológia elvégzésének függvénye volt. Szõcs Antal csíkcsicsói parokusról (született: 1781-ben) a vizitáció feljegyezte: tanulmányait a székelyudvarhelyi gimnázium gramatikai és humanitás tagozatán kezdte, majd Kolozsváron a Királyi Líceumban filozófiát tanult. Ezt követte Gyulafehérváron a négyéves teológia, amelynek elvégzése után 1807-ben (26 éves korában) pappá szentelték. Az ellenõrzõ látogatások alkalmával a felettes egyházi hatóságok az iskolamesterek, harangozók magatartását, szakmai tevékenységét stb. minõsítették. 1731-ben Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben a csíkkozmási, csíkszentimrei és gyergyószentmiklósi tanító munkája „példás”, négyen „szorgalmas”, ketten „jártas” öten „elég jártas” minõsítést kapták. A vizitáció feljegyezte a mesterek szakmai ismereteit is: az elõbbi területen 14-en „énekelnek, orgonálnak és az egyházi szertartást tudják”, 12 mester magyarul és latinul, 9-en csak magyarul, ketten magyarul, latinul és oláhul beszélnek. 1786-ban Háromszék római katolikus mesterei közül „szorgalmatos” 14, „alkalmatos” 4, és csak egy az „üdõs ember”, aki nehezen végzi munkáját. 1831-ben Pál György csíkcsicsói mesterrõl feljegyezték, hogy „jó erkölcsû, vallásos és a fiatalságot szorgalmasan tanítja, de a harangozóval nem tud békében élni”. Dicsérõleg emlékezik a vizitáció 1832-ben Dombi József bácsi (Kolozs vm.) iskolamesterrõl, aki „kivállóan orgonál a Szentírást szorgalmasan olvassa, mesterségét hûségesen folytatja, Isteni szolgálatban jó” és Juhász Antal jegenyei mesterrõl (Kolozs vm.). aki „jártas a gyermekek tanításában és az orgonálásban, valamint jó erkölcsû”.
A tanító fizetése A XVIII. század második felében és a XIX. század elsõ évtizedeiben Erdélyben a tanító fizetését – az elõzõ idõszakokhoz hasonlóan – több tételcsoportban állapították meg. A tanító járandósága: a telekhasználat, amihez a falu határán illetményföld tartozott, valamint az egyházközség tagjainak természetbeni, munka és pénzbeli szolgáltatása. A tanító fizetésének nagysága településenként természetesen változott, a falu vagyoni helyzetétõl, lakosainak számától függött. „Régi bevett szokás szerint” az egyházközség által fizetett kepe kétharmadrésze a lelkipásztort, egyharmadrésze a tanítót illette. Csíksomlyón 1726-ban Antalffi János| római katolikus püspök jelenlétében tartott egyházi tanácskozás a következõ kepét erõsítette meg: „Minden lakos 12 kalangyából... a Plébánosnak két kalongyát, a Mesternek egyet, mind õszi mind tavaszi vetésbõl adjon.”16 A Fõkormányszék és Mártonffy József katolikus püspök 1804-ben újra a képezés hagyományos rendjét írja elõ: „Mind a gabona, mind a pénzbeli kapeciákból vesznek a papok két részt, a mesterek pedig harmad részt”. Azok a szegény emberek, akiknek termése nem érte el a 6 kalangyát vagy szántófölddel nem rendelkeztek un. „oszporát” fizettek.17 A tanító jövedelméhez tartozott az ún. illetményföld, bizonyos nagyságú szántóföld és kaszáló. 1830-ban Csíkdelnén ez a járandóság három fordulóban 15 mérõ (véka) nagyságú (befogadó) szántóföldbõl és 3 szekér szénara való kaszálóból állt, 1832-ban Bácsban két fordulóban 41 mérõ szántó és 2 szekér szénára való kaszáló. Jegenyén ugyancsak két fordulóban 50 mérõ szántó a jövedelme.18 Erdélyben a korszak gazdasági körülményei a természetben való fizetést tették túlnyomóvá, a pénzben történõ javadalmazás ritkának számított, de azért kivételek voltak. Mária Terézia 1774–1775-ben az erdélyi népoktatási rendeletében a tanítói fizetés pénzbeli értékét 60–120 ft. között állapította meg, de ezt az összeget csak kevés egyházközség tudta megfizetni tanítójának.19
16
16
Sávai 1997. I. 178.
17
Balassa Iván: Adatok a székelyföldi kepe és oszpora kérdéséhez. In: Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. (Szerk.: Kovács András és mások.) Kolozsvár 1996. 17–18.
18
Tj. 1832. Bács, Jegenye.
19
Mészáros 1981. 654.
A XVIII. század végén a tanítók általános nyugdíjazásáról, öregségi biztosításáról még nem beszélhetünk. A XVIII–XIX. század fordulóján ebben a vonatkozásba változni kezd a helyzet pl. 1835-ben Szentkatolnán Varga Mihály tanítót több mint három évtizedes szolgálat után fizetésének felével nyugdíjazták. Ekkor már Magyarország más vidékein is találkozunk hasonló gyakorlattal.
Az iskolalátogatás A felvilágosult abszolutizmus fontosnak tartotta a falusi ifjúság nevelését, iskolázását, nevelési elveit országszerte népszerûsítette. Ennek ellenére a falusi iskolázás egyik nagy kérdése a rendszertelen iskolalátogatás. A XVIII. század utolsó évtizedeinek vizitációs jegyzõkönyvei gyakran panaszkodnak amiatt, hogy „a szülék nem adják fel gyerekeiket az oskolába”. Az iskoláztatás rendszerint nem a szülõk jóakaratán múlott, mert a mezõgazdasági munkák során a család a gyermekei munkaerejét is kénytelen volt igénybe venni. A marosi esperesség iskoláinak adatai a rendszertelen iskolázásról tanúskodnak: Iskolába jár
Év
Iskolások száma
szorgalmasan
némelykor
kimarad
Mezõbánd
1785
42
5
7
30
Mezõsámson
1785
17
5
8
4
Jobbágytelke
1789
46
14
18
14
Falu neve
A Gubernium 1821-ben szigorú rendeletet hozott az iskolázás érdekében: „az olyan gondtalan szüléket, kik magok gyermekeit taníttatni nem akarják, az illetõ szolgabíráknak névszerint feljelentsék...aristommal megfenyítsék” szólt az utasítás. A rendelkezésnek kevés eredménye lehetett, mert 1829-ben majd 1838-ban megismételték.20 A vizitációs jegyzõkönyvek felsorolják az iskolából való kimaradás okait, amelyek a mezei munka és a pásztorkodás mellett a ruházat hiánya, betegség, nagy sár, nagy hideg voltak. Az elmondottak ellenére például Gyergyóban pl. népes iskolák mûködtek, közéjül tartozott a gyergyóalfalui iskola, ahol 1837-ben „téli oskolájában 150–160 fiú és 50 leány taníttatik”.21 Az erdélyi római katolikus kisiskolák tanulóinak részletesebb kimutatása szerint:22 Iskolák száma
Tanulók száma
Fiúk száma / százalék
Leányok száma / százalék
Év
Alcsík
13
1049
793 / 75,5%
256 / 24,5%
1836
Alcsík
14
1122
844 / 75,2%
278 / 24,7%
1837
Alcsík
16
2886
1780 / 61,6%
1106 / 38,3%
1847–48
Gyergyó
10
715
533 / 74,5%
182 / 25,4%
1836
Kolozs-Doboka
16
256
184 / 72,0%
72 / 28,0%
1836
Torda-Aranyos
11
186
131 / 70,5%
55 / 29,5%
1847–48
Kézdi-Orbai
31
1344
816 / 60,8%
528 / 39,2%
1837
Udvarhely
30
1615
941 / 58,4%
677 / 41,6%
1847–48
Egyházkerület
Az adatokból kitûnik, hogy a katolikus kisiskolák Csíkban a leglátogatottabbak és Torda-Aranyos vidékén járnak viszonylag a legkevesebben iskolába, a leányok aránya pedig Udvarhely és Kézdi-Orbai kerületekben a legnagyobb. Az 1847–48-as tanévben Alcsíkban számba vett 2886 gyerek közül 1486, tehát az összeírtak 51,4%-a járt rendszeresen az iskolába, az 1780 fiú közül 1011-en (56,7%), a 1106 leány közül 475-ön (42,9%).23 Ha iskolánként vizsgáljuk az iskolalátogatást, nagyjából ugyanezt az ered20
Kádár József: Szolnok-Doboka vármegye nevelés és oktatásügyének története 1000–1896. Dés, 1896. 18.
21
Szentiványi Mihály: Gyaloglat Erdélyben. Bp., 1986. 112.
22
Nyolc fõesperesi egyházkerület jelentése. GyEFKL. I. Püspöki Lvt.14. Tanügyi iratok. b. Tanügyi jelentések.
23
Uo. Alcsiki esperesi egyházkerület, 1847–48.
17
ményt kapjuk: pl. 1830-ban Csíkkozmáson 72 gyerekbõl 50-en járnak iskolába, Csíkménaságon 50-bõl 30-an, Csíkszentmártonban 150-bõl 90-en, Csíkszentmiklóson 150-bõl 60-an.24 A XVIII. század második felében a jobb anyagi körülményekkel rendelkezõ egyházközségénél felvetõdött a leánygyermekeknek a fiuktól való különtanítása, helyenként külön classist, oskolát építettek számukra. Csíkkozmáson már 1775-ben feljegyezték, hogy „a kisded leán gyermekeknek oskolát építettek”.25 Kovács Miklós püspök 1829. évi már említett rendeletében kitért erre a kérdésre is és utasította az egyházközségeket, hogy „Az Leán Gyermekek az Fiu Gyermekektõl külön iskolába taníttassanak”. A vizitációs jegyzõkönyvek is gyakran foglalkoznak a leányok tanításával: 1848-ban az egyházlátogatás megjegyezte „Célszerûnek vélem a fiukat a leánygyermekektõl elkülönítve két állandóan ott lakó tanító által oktatni”.26
Az iskolamesteri telek és a scholaház A hagyományos társadalomban a falusi kisiskola a templom mellett lévõ „parochiális funduson” (egyházi telken) létesült, mely a falu településrendje szerinti „õsi telek” (antiqua sessio) volt. A XVI–XVII. században – tehát a reformációt követõ idõszakban – az egyházközségek többségében megszûnt a római katolikus kisiskola, de a XVIII. század elejétõl kezdve az egyház újjászervezte iskolahálózatát. Az egyházközségek több településen új parochiális telket vásároltak. Az iskolamesteri telek – a közösség anyagi lehetõségeitõl függõen – kisebb vagy nagyobb terület lehetett. Az mesteri telken álló scholaház külsõleg alig különbözött a korabeli parasztházaktól, fala többnyire fából készült, szalmazsuppal vagy zsindellyel födték be. A mesteri ház háromosztatú, szobából, pitvarból és kamarából álló épület volt, mely kezdetben nemcsak lakásként szolgált, hanem a tanítás is itt folyt. A XVIII. század elején felmerült az igény, hogy a tanuló gyermekek számára külön helyiséget építsenek, ekkor némely falvakban megkezdték az úgynevezett „classis” emelését, amelyet azonban rendszerint a mester házával „egy fedél alá” építettek. Az iskola építõanyagáról pontos adatokkal szolgál az 1731.évi vizitáció, mely szerint az ekkor összeírt 12 fából ácsolt iskola közül kilenc szalmafedeles és csak három – a csíkkozmási, csíksomlyói és csíkszentgyörgyi – zsindelytetõs. „Ritka kivételnek számított az 1822-ben Lövétén épített iskola, ami kõbõl készült és zsindellyel fedtek.27 A XVIII–XIX. század fordulóján az egyházközségek a kántortanító mellé gyakran segédtanítót (campanatort, promagistert) alkalmaztak, akinek az anyagi lehetõségektõl függõen, külön lakószobát építettek. Ebben az esetben a mesteri telken tehát két külön faépület állt: a kántor háza és a promagister háza az iskolaházzal egy fedél alatt. Ilyen építményekkel találkozunk 1821-ben Csíkszentdomokoson és 1830-ban Csíkdelnén. Ezek az iskolák fiuk és leánygyermekek által látogatott un. „vegyes iskolák” voltak, külön-külön tanterem számukra azonban csak nagy ritkán épült, a vidék egyik gazdag egyházközsége Csíkkozmás 1775-ben emelt „kisded leán gyermekeknek oskolát”. 1822-ben Csíkrákoson az iskolának két „classisa” volt ugyan, de csak amiatt, hogy ide jártak a gyerekek Görötsfalva és Varácsi leányegyházból is. A vizitációs jegyzõkönyvek helyenként feljegyezték az iskolaház befogadóképességét: 1823-ban Lövétén 134 gyerek tanult, többen nem férnek, 1832-ben Bácsban a „tágas” iskolaház befogadhat 30 tanulót, de csak 11-en járnak. Gyakoriak az iskolaház gyengesége miatti panaszok, 1848-ban Torján „alkalmatlan sötét épület”, Esztelneken „romladozó”. A patrónusok helyenként segítenek az egyházközségek gondjain, 1823-ban Mócson az iskola az Eszterházi család támogatásával épült, 1832-ben Jegenyén „a kényelmes kántorlakást” Szepessy Ignác püspök segítségével emelték. A XVIII. század második felében és a XIX. század elején az iskolaházak felszerelése igen szerénynek mondható. 1777-ben Kézdisárfalván fekete táblából, asztalból ás fapadokból állt, 1816-ban Csíkszentdomokoson a fekete tábla és a mester asztala mellett 8 fapadot írtak össze a vizitátorok.28 Ebben az idõszakban a nagy változást a classis világításának javulása jelentette, a „lanternás” ablakokat 24
Vjk., 1830. Csíkkozmás, Csíkménaság, Csíkszentmárton, Csíkszentmiklós. Boga 1940. 52. 26 Vjk., 1848. K é z d i szentlélek. 27 Vjk., 1822. Lövéte. 28 Vjk., 1816. Csíkszentdomokos. 25
18
felváltották az üvegablakok. Kézdisárfalva és Csíkszentdomokos négy üvegablakos iskolaháza már több fényt bocsájtott a tanuló gyerekekre.
Az oktatás anyaga és módja A XVIII. század utolsó harmadának és a XIX. század elsõ felének vizitációs jegyzõkönyveibõl, iskolai jelentéseibõl pontos képet kaphatunk e korszak római katolikus népoktatásának tartalmáról, a tantárgyakról, a tanítás eredményességérõl, a rendelkezésekre álló tankönyvekrõl, oktatási segédeszközökrõl stb. A mai értelemben vett tanév fogalma a feudalizmus idején ismeretlen volt, az oktatói tevékenység kezdetét és végét a mezõgazdasági munkák határozták meg. A tanítási idõszakot rendszerint két félévre (semesterre) osztották, a gyermekek tanítása általában október-november hónapokban kezdõdött, de az is elõfordult, hogy az iskolába való feladás az õszi mezõgazdasági munkák elhúzódása miatt a téli hónapokra maradt. A Kolos-dobokai egyházközség iskoláiban a gyerekek a következõ hónapokban jelentek meg:29 Év
Tanulók száma, fõ
Október
Désakna
1839
32
11
10
6
4
1
Györgyfalva
1839
12
–
3
8
–
1
Jegenye
1847
19
–
16
3
–
–
Kajántó
1847
9
–
9
–
–
–
Iskola
Iskolában megjelentek száma November December
Január
Február
Az erdélyi római katolikus kisiskolák alapvetõ tananyagát az un. keresztényi tudományok jelentették. Ezt az ismeretanyagot különbözõ elnevezések szerint tanították, a legtöbb iskolában a Vallástan (Doctrina Religionis) szerepelt, de a keresztényi tudományokat oktatták a Hittan kezdetei (Rudimenta Fidei), a Valláserkölcs szabályai (Reguláé Morales), Ünnepi evangélium hirdetése (Expozitio Evangheliarum), Bibliai történetek az Ó és Újszövetségbõl (História Biblica Veteris et Novi Testamenti) tantárgy keretén belül is. A keresztényi tudományok oktatása során a tanítók arra törekedtek, hogy a tanulók a vallási szövegeket, imádságokat ne csupán memoriter tanulják meg, hanem azt meg is értsék és ezáltal a gondolkozásuk, kifejezõképességük fejlõdjön. A római katolikus kisiskolákban jelentõs szerep jutott az egyházi énekek tanulásának (Cantus ecclesiasticus), amelyek vallásos tartalmuk mellett szép élményszerû éneklést jelentettek. Ezekeket az énekeket gyakran kórusban a templomban énekelték (Cantus chorales), ismeretük elengedhetetlenek voltak a templomi szolgálat (Ministratio) teljesítéséhez: A ministratiot minden katolikus iskolában tanították a fehérvári Körösbányától (1843) a gyergyói Csomafalván (1845) át a kolosdobokai Kidéig (1845). A falusi kisiskolák egyik legfontosabb feladata az olvasás tanítása (lectio) volt. A feudalizmus folyamán az olvasást az úgynevezett sillabizálással a betûztetõ módszerrel tanították, a mássalhangzókat nem hangjuk, hanem nevük szerint ejtették ki a tanulók. A gyerekek begyakorolták a betûk elnevezés szerinti kiejtését, majd ezt követte az értelemnélküli szótagcsoportok betanulása. A sillabizálás rossz módszere, a „nagy hiábavalóság s kerengõ útvesztés” alaposan megnehezítette az olvasás megtanulását, ami évekbe tellett. A korszerûbb „hangoztató módszert”, amelynek során a gyerekek a betûk hangját tanulták meg, Erdélyben csak a XIX. század második felében alkalmazták. Az olvasás tanulásába a betûk ismeretével azok egybefoglalásával kezdõdött, majd a sillabizálással folytatódott. Volt, ahol ülön foglalkoztak a nyomtatott betûk és külön az írott betûk (kézírás) olvasásával.30 Az olvasás mellett az írás (scriptura) is szerepelt a kisiskolák tanrendjén. Az írás tökéletesebb elsajátítását szolgálta a helyesírás (ortographia), a diktálás utáni írás, valamint a szépírás (caligraphia). A helyesírást és diktálást együtt említik Jobbágytelkén (1839), Körösbányán (1845), Szászfenesen (1848), a szépírás külön tantárgy Csíkszentremetén, Kászonjakabfalván (1848). Több iskolában a levélírás szabályaival (Epistolographia) is megismerkedtek a tanulók, Désaknán (1840) nyomtatványok, contók, reversalisok, oklevelek készítését gyakorolták.31 29
Tj. 1839, 1847. Kolozs-dobokai egyházkerület. Tj. 1847. Kajántó, Nyújtód. 31 Tj. 1840. Désakna. 30
19
Neveléstörténeti irodalmunk egyik ellentmondásos kérdése a kisiskolákban folyó írástanítás és annak hatékonysága. A XVIII–XIX. századi erdélyi falu ugyanis – a források jelentõs része szerint – az analfabetizmus világának tûnik. Az írástudatlanság foka meglepõ még azokon a területeken is, ahol a falvak döntõ többségében létezett iskola, mûködött tanító. Az 1819–20. évi Cziráky-féle összeírás erdélyi jobbágy és zsellérfátenseinek minimális az írni tudása, csak 1–1,5 %-a tudta leírni a nevét. A legjobb a helyzet a Székelyföldön, ahol az összeírt helyiségek 17%-ában akadt írástudó jobbágy. A látszólagos ellentmondásnak magyarázata abban rejlik, hogy a falusi jobbágynak ritkán volt szüksége az írás mesterségére: ha meg is tanult írni a gyerek az iskolában azt néhány év alatt elfelejtette. A mezõgazdasági munkában elnehezült kéz a penna forgatására nem volt alkalmas, ezért szerepel a hivatalos iratokon a névaláírás helyett inkább a keresztvonás.32 A XIX. század elsõ felében – az anyanyelvû oktatásért folytatott küzdelem idején – a kisiskolák jelentõs részében a latin nyelv oktatását továbbra is fontosnak tartották. A latin tanítása a falu közössége elõtt rangot adott az iskolának, tekintélyt a tanítónak, a latin nyelv alapismeretei a továbbtanuláshoz is szükségesek voltak, ezért a felsõbb iskolába igyekvõk igényelték oktatását. Csíkmadarason (1831) a latin nyelvû „idiomákat” (kifejezéseket) tanították, Széken (1844) és Sárfalván (1848) a latin nyelv kezdeteit, Gyergyótekerõpatakon (1836) a latin olvasást és nyelvet. Figyelemre méltó, hogy 1848–ban Torda-Aranyos fõesperesi kerület mind a 11 iskolájában tanították a „deák olvasást”. Latin nyelvtani ismereteket, declinatiót oktattak Gyergyóalfaluban (1836), Csíkcsicsón (1844); Declinatiót, Comparatiót, Conjugatiót Csíkszentgyörgyön (1848); és Comparatiót és Declinatiót Györgyfalván (1832), Mikházán (1839).33 A XVIII. század utolsó évtizedeiben és a XIX. század elején a katolikus kisiskolák fontos tantárgya a számvetés (arithmetica), amely a számok ismeretét, a számolást, valamint a négy alapmûveletet jelentette. A számvetést fõbeli (szóbeli) és írásbeli (táblai) formában gyakorolták (arithmetica mentalis et numerica). A természettudományok alapjai is szerepeltek a kisiskolák tantárgyai között, elsõsorban a hazai földrajz oktatását szorgalmazták. Erdély földrajzát tanították 1845-ben Déván, Vajdahunyadon és 1847-48-ban Gyergyócsomafalván, Csíkszentsimonban, Csíkmindszentten.34 Torda-Aranyos egyházközség minden iskolájában szerepelt 1848-ban a „földleírás” oktatása. A természettudományok tanítására különösen nagy hangsúlyt fektettek Csíkszentgyörgyön, ahol 1848-ban Erdély és Magyarország földrajza mellett a Székelyföld természeti históriáját is tanították, ugyanebben az esztendõben Csíkmindszenten a Földre és az Égitestekre vonatkozó alapfogalmakkal ismerkedhettek meg a tanulók. Némely iskolákban a szûkebb pátria – a vármegye – földrajzát is tanították: 1845-ben Gyaláron Hunyad vármegye földrajza szerepelt a tantárgyak között. Elõfordult, hogy a földrajz és a történelem együtt szerepelt a tantárgyak felsorolásában, 1844-ban Marosillyén, 1848-ban Kászonújfaluban a Haza Földrajzát és Történelmét tanították. A történelem, mint külön tantárgy szerepelt 1786-ban Csíkmadarason, 1848-ban Tusnádon Csíkszék rövid történetét tanították. A gyermekek elõrehaladásáról, tudásáró1 nyilvános examenek során tettek tanúbizonyságot. Ezek a vizsgák azonban nem a mai értelemben vett számadások, hanem a vizitátorok, az egyházközség elöljárói, a szülõk elõtti nyilvános ünnepélyes szereplések voltak. A tövisi triviális iskolába járó tanulók vizsgálatát például 1843-ban július 30-án tartották a következõ tantárgyakból: 1. Keresztényi Tudományokból, 2. Az Újszövetségbõl a Krisztus születésétõl kezdve egészen az Apostolok idejéig. 3. A Történettanból a Magyarok történetei. 4. A Deák nyelvtudományból a Verbumok származása, figurája, módja, ideje stb., a négy reguláris Conjugatiok. 5. A Számvetési Tudományokból a négy szimpla species, Arany regulák és forintok változtatása. 6. Erdély földleírása.35
A tankönyvek Erdélyben a tankönyvek nagyobb számban való megjelenése szorosan összefüggött az ellenreformációval, a magyar katolicizmus programjával, a vidék katolikus iskolahálózatának kiszélesedésével. E tekintetben élen járt az 1676-ban Kájoni János által létesített csíksomlyói ferences nyomda, mely könyvkiadásával megteremtette a mûveltség terjesztésének alapjait a Székelyföldön és Erdély más katolikus tájain.36 32
Miskolczy András: Az írnitudás és a társadalmi rétegzõdés Erdélyben az 1820–30-as években. Ráday Gyûjtemény Évkönyve, Bp., 1982. 122. 33 Tj. 1832. Györgyfalva, 1839. Mikháza. 1848. Csíkszentgyörgy. 34 Tj. 1848. Gyergyócsomafalva, Csíkmindszent, Csíkszentsimon. 35 Tj. 1843. Tövis. 36 Muckenhaupt Erzsébet: A csíksomlyói ferences nyomda tankönyvei (1676–1848). Mûvelõdés 1991. 11–12 sz.
20
1776-ban a csíksomlyói nyomda körözvényt adott ki, amelyben a következõ iskolai tankönyveket ajánlja: Magyar ABC cum parvo Catechizmo, Alphabetici, cum initiali Catechizmo Catolico, Catechezis R.P. Petri Canisii, Principiorum Linquae Latina Liber, Significata Grammaticae, Opusculum Ortographiae, Sintaxa cum Prosodia.37 Ebbõl az ajánlásból látható, hogy a XVIII. században, de az azt megelõzõben is, három típusú tankönyvet nyomtattak: katekizmust, ábécéskönyvet és latin nyelvkönyveket. A katekizmusok közül a legnépszerûbb Petrus Canisius (1521–1597) német jezsuita könyvecskéje volt, mely „Catechizmus latino-ungaricus” címmel és latin-magyar párhuzamos szöveggel jelent meg, Csíksomlyón hét kiadást ért meg. Mártonfi György püspök (1713–1721) elsõ intézkedései között Canisius katekizmusát a katolikus iskolák számára kézikönyvül rendelte. Ez volt az egyetlen könyv, amelyet a gyerekek kézhez kaptak, ebbõl tanultak olvasni, írni, számolni, vallási ismereteket stb. A katekizmusok tartalmazták: a nyomtatott nagy- es kisbetûket, magánhangzókat, mássalhangzókat, kettõshangzókat, szó tagoszlopokat, szövegeket a betûösszevonás gyakorlására. Számtani ismereteket az egyszeregytábla vagy számvetés tábla nyújtott. A vallási-erkölcsi-társadalmi tudást a kérdések-feleletek formájában megfogalmazott katekizmus szövegekbõl, litánia szövegekbõl szerezték. A parancsolatok és imádságok gyûjteményét magyarul és latinul közölték, ami által a latin osztályokba igyekvõ tanulók a deák-nyelvi ismereteiket gazdagították, gyakorolták. Canisius katekizmusa gyakran szerepel a vizitációs jegyzõkönyvek lapjain, népszerûségére jellemzõ, hogy megtaláljuk a buzgó református Árva Bethlen Kata (1700–1759) bibliofil fõúri erdélyi asszony olthévízi könyvtárában is.38 Erdély katolikus kisiskoláiban Canisius katekizmusán kívül forgatták Illyés István latin katekizmusát, Lang Catechezisét, az ún. Nagy Katechizmust, amelyet megjelenési helyérõl „szebeninek” is neveztek és Szepessy Ignác püspök (1819–1827) katekizmusát, mely 1845-ben szerepelt az atyhai tanoda-olvasóegylet könyvei között.39 A XVIII. század második és a XIX. század elsõ felében a tankönyvek sorában elterjedtek a tabula (táblázat) típusú ábécéskönyvek. A vizitációk felsorolták ezeket a könyvecskéket: Alphabetico Csíkiensi, Libellus Alphabeticus, Libro Alphabetico, Libro Somlyoiensi címmel. A Magyar ABC-és könyvecske felosztás tekintetében azonos az elõbb említett Libellus Alphabeticussal.40 E könyvek törzsanyaga a nyomtatott nagy- és kisbetûkbõl, magánhangzókból, mássalhangzókból, kettõshangzókból, értelmetlen szótagoszlopokból (a betûösszevonás gyakorlására), gyakorlószövegekbõl (parancsolatokból, imádságokból) állt, belõle a betûztetõ módszerrel tanítottak az idõszak tanítói. Az egyházi énekeskönyvek közül a vizitációs jegyzõkönyvek a leggyakrabban Kájoni János: Cantionale Catholicum címû mûvét említik, mely 1676-ban Csíksomlyón jelent meg és amelyet népszerûsége és keresettsége miatt még háromszor 1719-ben, 1805-ben és 1806-ban adtak ki. „Édes Hazámnak akartam szolgálni – írta Kájoni az énekeskönyvrõl – mivel láttam a Romano Catholica Religion lévõ efféle Énekes Könyveknek szûk voltokat, úgyannyira, hogy a Cantorok és Tanító Mesterek kényszeríttettek magoknak sok alkalmatlansággal Énekes-Könyvet írni”. A könyv 537 magyar és 205 latin éneket tartalmazó nagyszabású énekgyûjtemény, mely évtizedek gyûjtõmunkáját összegezte. Ritkán ugyan, de még fellelhetõk az egykori régi énekeskönyvek is, mint „egy rongyos Graduale” (Kézdiszentlelken 1731-ben) és „egy régi Graduale” (Ditróban 1786-ban). Sõt még a kézzel másolt énekeskönyvek sem tûntek el teljesen, a Bocskor-kódex énekeit 1716–1739 között csíkszentléleki Bocskor János kántor írta, a benne lévõ késõbbi énekeket 1744-ben az ugyancsak szentléleki kántor Székely András másolta.41 A XVIII–XIX. század fordulóján a tankönyvek egy része már a tanulók saját használatába került. Küküllõváron 1819-ben a református vizitáció arról panaszkodott, hogy „a Várban lakó Udvari Administrator és Szerzetes Barát... ingyen tanítván Halgatóink (!) Gyermekeit s könyveket is ingyen adván nekiek, idegenedni kezdettek volt Szent Vallásunktól”. A küküllõvári barát tehát a tankönyveket ingyen osztotta szét a tanulók között, amit református lelkipásztornak nem állt módjában megtenni. A latin tankönyvek többségét a katolikus gimnáziumokban használták, de a kisiskolákban is felbukkant például Donatus: Scholasticus címû kezdõknek írt nyelvtana és Emmanuel Alvarus (1526–1582) 37
Sávai 1997. 94. Markos András: Árva Bethlen Kata ajándékkönyvei. Könyvtári Szemle 1972. 1. 23–29. 39 Dankanits Ádám: Atyhai olvasóegylet. Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények 1968. 12. 40 Mészáros István: Népoktatásunk 1553–1777 között. Bp., 1972. 196. 41 Csõrsz Rumen István: Gyönyörû világom régi szabadságom. Bocskor János énekeskönyve. Mûvelõdés 2003. február, 13–14. 38
21
háromkötetes nyelvtankönyvének Principia címû kezdõknek írt elsõ könyve. Latin nyelvi ismeretek tanításában kézikönyvül használták a Dictionarium Paris Pápait. A XIX. század elsõ évtizedeiben az egyházközségek könyvállománya jelentõsen megnövekedett, amelyrõl az 1830-as vizitációs jegyzõkönyvek részletesen tudósítanak, ebben az esztendõben pl. Kászonjakabfalván 223 címet sorol fel az összeírás. Ezeket a könyveket természetszerûen az iskolai oktatásban is felhasználták. Tanulmányomban ismertetett római katolikus kisiskoláknak jelentõs szerep jutott a régi Erdély életében. Alapvetõ céljuk ugyan a gyermekek elõkészítése a korabeli társadalomba való beilleszkedésre, de a kisiskolák tanítói évszázadok folyamán mégis oktatták a gyermeknép jelentõs részét, lehetõvé tették a legtehetségesebbek kiemelkedését a jobbágysorsból, megvalósították a szellemi élet folytonosságát. A falusi kisiskolák színvonala a települések anyagi lehetõségeitõl függõen változó volt, de a közvetített ismeretanyag egyre szélesedett, a latin szövegek betûztetésétõl kezdve az anyanyelvû olvasáson és íráson át a természettudományok elemeinek oktatásáig. E szerény keretek között folyó évszázados oktató-nevelõ munka számottevõ iskolai örökséget hozott létre, amelyet késõbb a korszerû általános népoktatás hasznosított. Sebestyén Kálmán
Honismeret és anyanyelvápolás egy szegedi iskolában A Szegedi Móravárosi Ipari Szakképzõ és Általános Iskolában dolgozom magyar-történelem szakos pedagógusként. Egyetemistaként kerültem kapcsolatba a Honismereti Szövetséggel, és a 2014-15-ös tanévben 14 éve mûködõ honismereti kört tudhatok magam mellett az iskolában. A kör munkájáról cikkekben és elõadásokban számoltam be korábban. A versenyekre való felkészítés nyomán bontott szárnyat két és fél éve az anyanyelvápoló köröm. Köröseim tanítványaimból, ebben a tanévben leginkább saját osztályomból kerültek ki. Írásomban az e tanévi munkánkat mutatom be. Iskolám a tanév elsõ hetében projekthetet szervez. Hosszú évek óta a kezdõ évfolyamosok az iskolával, az idõsebbek Szegeddel ismerkednek. Helytörténeti vonatkozása miatt a szervezési feladatokat én szoktam vállalni. 2014 szeptemberében a Móra-múzeum is helyszínünkké vált, ahol tanítványaim tárlatvezetõkként várták iskolatársaikat. Feladatukra szorgalmasan készültek, tanárok, diákok is megállapították, hogy hatásos az, ha a diáktársak egymásnak adják át az ismereteiket. Diákjaim számára különleges élményként maradt meg ez a hét, azt mondták, szívesen vállalnának hasonló feladatot késõbb is. Miközben az osztály egyik fele a múzeumban „dolgozott”, a másik fele megnyerte a projekthetet: az ingyenes részvételt a múzeumok õszi éjszakáján. Szép emlékünk marad ez az október 18-i esemény. Osztályunk suhajdát, a szegedi édességet is ajándékba kapta, és villámgyorsan elfogyasztotta. A diaporámás elõadás is megnyerte tetszésünket. A tanév legelejétõl már a szeptember 12-i, megyei Édes anyanyelvünk vetélkedõre készültünk két tanítványommal. A középmezõnyben végeztek, sajnos nem jutottak/jutottunk be az országos versenyre. Beszélni nehéz! körünk tanév elejétõl beküldte a Szóról szóval címû rádiómûsor feladványait, s ügyes hangsúlyjelölésünkért szeptemberben, majd áprilisban is jutalomkönyvet kaptunk. Honismereti körünk is szorgalmasan dolgozott. A tárlatvezetésre felkészülés után két kiemelt feladatunk volt. Az egyik: az elõzõ tanév végén a Csongrád Megyei Honismereti Egyesület által meghirdetett Az I. világháború emlékezete címû, háromfordulós verseny feladatainak megoldása. Elsõ feladatként azt kaptuk, hogy lakóhelyünk I. világháborús részvételét mutassuk be. Tárgyleírást az iskolai múzeumunkban lévõ I. világháborús ágyúhüvelyrõl készítettünk, ppt-nkben Szeged elsõ világháborús emlékhelyeire hívtuk fel a figyelmet. Noha csak 3 fõs volt a versenyzõ csapat, mégis az egész honismereti kör négyszer is nekivágott is felfedezõ utunknak, fotókat készítettünk a város legeldugottabb helyein is. A regionális vetélkedõre Bács-Kiskun, Békés és Csongrád megyébõl, valamint Délvidékrõl, Aradról, Nagyváradról, Temesvárról jelentkeztek csapatok. A második forduló feladatlapját három versenyzõnk határidõre megoldotta. 22
Az õszi szünetben, október 24-tõl 27-ig a Pest megyei Aszódon megrendezett Ifjúsági Honismereti Akadémián két tanítványommal vettünk részt: Nagy András és Rébék-Nagy József így erre a rendezvényre: „Pénteken kora délután érkezett a csapat Aszódra, az evangélikus Petõfi Sándor Gimnáziumba és kollégiumába. Az új épület kényelmes szobáinak elfoglalása után két konferencianyitó elõadást hallgathattunk meg a falusi színjátszásról, valamint az aszódi iskolai színjátszásról. Aztán a Galga patak fõvárosáról, Aszódról, egy természeti és kulturális értékekben gazdag, jelentõs történelmi múlttal és hagyományokkal rendelkezõ iskolavárosról meséltek nekünk. Este drámapedagógiai játék keretében ismerhettük meg egymást. Szombaton és vasárnap a résztvevõ diákok korreferátumai hangzottak el. Érdeklõdéssel hallgattuk egymást. Mi A színjátszás története a Szegedi Móravárosi Ipari Szakképzõ és Általános Iskolában címû prezentációs elõadást tartottuk meg s nagy tapsot kaptunk. Minden elõadást végighallgattunk, de nem minden elõadás volt érdekfeszítõ, bár többnyire jól sikerültek. A nagyon jó elõadásokat szívesen meghallgatnánk még egyszer. Este táncház volt, ahol különbözõ táncokkal ismerkedhettünk meg, pl. moldvai kecsketánccal. Nagyon jó hangulatú este volt. Vasárnap délutáni kirándulásunkon a Galga-mentére látogattunk. Megismerkedtünk a bagi népviselettel. A hévízgyörki román stílusú templom, amit Szent Márton tiszteletére szenteltek, kicsi méretével okozott meglepetést nekünk. Megnéztük a turai tájházat, benne a fölvetett ágyat, a festett fabútorokat, gyerekjátékokat és a paraszti gazdaság eszközeit. Zsámbékon a mûvelõdési házban több ottani néptánccsoport várt bennünket, s egyórás elõadásukat örömmel néztük. Este Aszód város polgármesterével vacsoráztunk. Utána egy záró bulin búcsúztunk egymástól. Nagyon tetszett az aszódi ifjúsági honismereti akadémia, ahol megismerkedhettünk határainkon túli diákokkal is.” Az elhangzott elõadás a Honismeret 2015/2 számban jelent meg. Nagy Andrással 2015. április 24-én a Kossuth Rádió is interjút készített honismereti és akadémiai munkájáról, amely a Napközben rovatban hangzott el. Ebben a diákkorban elkezdett kutatómunkáról és a felkészítõ tanárok áldozatkészségérõl esett szó. November-december folyamán az anyanyelvápolás volt hangsúlyosabb. November 14-én csatlakoztunk a Szegeden rendezett Magyar nyelv napja programhoz; Az iskolai Ki, mit tud? vetélkedõn szavalatával az egyik tanítványom 2., a másik 3. helyezett lett. December 6-án köröseimmel Budapesten a Péchy Blanka emlékversenyen vettünk részt, s nyelvi játékok kategóriában középmezõnyben végzett a csapatom. Iskolánk névadója korábban Móra Ferenc volt. Évfordulója tiszteletére 2014 végén filmklubot szerveztünk az érdeklõdõ diákoknak. Az egyik filmben Móráról mesélt a felfedezettje, Tápai Antal, és egy Móráról készült némafilmet is megnézhettek a diákok. A filmekkel kapcsolatban totót állítottunk össze, s a kérdésekre helyesen válaszoló diákok szerény jutalmat kaphattak. A Csongrád Megyei Pedagógiai Intézet 2015-ben is pályázatot hirdetett a Magyar kultúra napja alkalmából. Honismereti jellege miatt természetesen nem maradhattunk ki ebbõl a munkából sem. Juhász Gyula és Móra Ferenc emlékhelyei Szegeden címmel két háromfõs csapatom adott be pályamunkát, s szerezte meg ezen a megyei szintû megmérettetésen a 2. és a 3. helyezést. A városi bûnmegelõzési versenyen 23 csapatból az elsõ helyet szerezte meg a csapatom, a megyei Kazinczy-versenyen 3. helyezést ért el a tanítványom. Nagy örömömre honismereti köröm tevékenységét a 2015. február 6-i Regionális honismereti mûhelyben elõadásban mutathattam be Szegeden, a Dugonics András Piarista Gimnáziumban. Igazán sokat készültünk a regionális Az I. világháború emlékezete címû verseny döntõjére, ahova az elsõ két fordulón elért eredményünk után juthattunk be. Ott nemcsak a megadott szakirodalom alapján összeállított kérdéscsoportokra kellett válaszolnia csapatomnak, hanem egy megadott témából általunk összeállított forgatókönyv szerint – mint minden csapatnak – színdarabot is elõ kellett adniuk diákjaimnak. Jelenetünk címe: Hadtáposok jelentésének összeállítása a készletek fogyásáról és az utánpótlás akadozásáról (élelem, ruházat, muníció) a galíciai fronton. A versenyrõl a Városi Televízió Szeged tudósított, bemutatva a diákjaim által elõadott jelenetet is. Tanévünk meghatározó eseménye volt a Határtalanul programban való részvételünk. A délvidéki Adai Mûszaki Iskolával építettünk ki testvériskolai kapcsolatot. Februárban õk jöttek hozzánk öt napra. Barátságok szövögetése mellett együtt jutottunk el a Kiskunsági Nemzeti Parkba, a szegedi szabóipari magánmúzeumba, megnéztük a tápai helytörténeti gyûjteményt, Hódmezõvásárhelyen az Emlékpontot, a Szegedi Nemzeti Színház egyik elõadását, a Paksi Atomerõmûvet, a kiskõrösi Petõfi Szülõházat és a kiskunhalasi Csipkemúzeumot. Március közepén tekinthettük meg az adai diákokkal a palicsi tavat, Zenta szecessziós épületeit és a zentai csata emlékmûvét, Adát templomaival, Pétervárad várát, Karlócán az emléktemplomot, továbbá „meghódítottuk” Nándorfehérvár várát s ott elénekeltük a Himnuszt. A gyerekek nyitottsága segítségével úgy elmélyült a két iskola barátsága, hogy az adaiak a Rákó23
czi Szövetség pályázata segítségével is iskolánkba látogattak el májusban. Akkor a Móra-múzeum I. világháborús kiállítását és a megújult dómot mutattuk be nekik. Az iskolai versmondó versenyen egyik tanítványom második lett, másik tanítványom egy városi versmondó versenyen a középmezõnyben végzett. Az anyanyelvápoló szakkörök országos találkozóján két diákom képviselte körünket, s mutatta be tevékenységünket. Az idén 6. alkalommal készült el szerkesztésemmel az iskolai évkönyv, amelyben végzõs osztályok mesélték el iskolai élményeiket. Az iskolai tanév végi projekthetet, ennyi versenyhelyzet után, „természetesen” most is az én diákjaim nyerték meg. Az ebben a tanévben hozzám beosztott egyetemisták is a helytörténeti vonatkozások kiemelésével tanítottak történelemórákon. De ezt majd egy másik írásomban mondom el. Gergelyné Bodó Mária
Jászsági Civil Vándordíj
A Jászsági Civil Vándordíjat és a vele járó kétszázezer forintot legutóbb, 2014 decemberében, a több mint fél évszázada alakult jászjákóhalmi Horváth Péter Honismereti Szakkör nyerte el jó munkájáért és kiváló további terveiért. A községi ünnepségen dr. Dobos László – a Jászok Egyesületének alapító ügyvivõje – adta át a kupát Fodor István Ferenc szakkörvezetõnek, miután bemutatta az eddig díjazott négy civil szervezetet. Középen Terjéki Tünde polgármester. (Bognár Mária felvétele) 24
HAGYOMÁNY Fülöpszállás városalapító oklevele A magyar helységek sok évszázados dokumentumai történelmünk viharai során gyakorta megsemmisültek, elkallódtak, külországokba sodródtak, vagy hazai gyûjtõk fiókjaiba kerültek. A papírrégiséget gyûjtõk szerte a világon nagy becsben tartják ezeket a régi papírokat. Az információáramlás fejlõdése elõsegíti annak a lehetõségét, hogy a dokumentumok származási helyükre – ahol leginkább megbecsülik– visszakerüljenek. Így jutott a Felsõ-Kiskunsági Emlékek Házának gyûjteményébe – mely magántulajdonom – Fülöpszállás város alapításának eredeti okirata. Az oklevél 1825-ben keletkezett, I. Ferenc császár kegyelmébõl, és autográf aláírásával. A szövegrészt díszes motívumokkal keretezve 56x36 cm-es pergamenre írták. A kitûnõ állapotban lévõ okiratot hátulján 1826-ból származó jegyzetek olvashatók. A városalapító oklevél szövege a következõ: „Mi, I. Ferenc, Isten kegyelmébõl Ausztria Császára, Jeruzsálem, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia és Lodoméria Apostoli Királya, Ausztria Fõhercege, Lotharingia, Salzburg, Würzburg és Franconia Hercege, Krakkó Nagyhercege, Berchtoldsgaden és Mergentheim Fejedelme, Habsburg Grófja sat.: Jelen sorokkal emlékezetébe ajánljuk mindazoknak, akiket illet: Hogy ti. egyrészt a Kun Kerülethez tartozó Fülöpszállás község Felségünkhöz intézett alázatos kérésére, másrészt úgy a fönn említett község, mint a többi szomszédos település haszna és érdeke okán […] Királyi Hatalmunk teljébõl és különleges kegyébõl méltónak találtuk, hogy az ezt kérvényezõ községnek kegyesen megengedjük és jóváhagyjuk, hogy a fenn említett Kun Kerülethez tartozó község, Fülöpszállás, mostantól minden idõig a város elnevezésnek örvendjen, ilyenként nevezzék, és címezzék, és hogy ráadásul ebben az általunk várossá emelt községben, a Kun Kerülethez tartozó Fülöpszálláson évente három vásár tartassék, mégpedig az elsõ árpilis napján, a második június tizenhetedikén, a harmadik december hatodikán; ugyanígy marhavásár tartassék a fent említett napokat megelõzõ napon mindazon elõjogokkal, amelyekkel más szabad királyi városokban és bármely városokban és településeken éves szabad vásárok valamint éves marhavásárok tartatnak, azzal a nyomatékos feltétellel, hogy abban az esetben, ha az év rendjében az elõre kitûzött vásáros nap vasárnapra vagy ünnepnapra esne, a vásár a vasárnapot vagy ünnepnapot közvetlenül megelõzõ vagy követõ napon, de sohasem vasárnap vagy ünnepnapon tartassék, sõt ezen sorok erejénél fogva kinevezzük és kiemeljük, hozzájárulunk és beleegyezünk, azonban a többi vásári kiváltsággal ellátott szomszédos város éves szabad vásárainak illetve marhavásárainak kára nélkül. Ezért mindannyitokat, és minden kereskedõt, házalót, vándort, és minden más piaci embert ezekkel a sorokkal biztosítunk, bíztatunk, és ösztönzünk, hogy a fenn említett Fülöpszállás városban engedélyezett, elõbb részletezett évenkénti három vásárt, valamint a marhavásárokat minden árutokkal, dolgaitokkal és javaitokkal szabadon, biztonságban, félelem és személyetek, dolgaitok és áruitok féltése nélkül keressétek fel, ott elintézve minden kereskedelmi ügyleteiteket, térjetek vissza újra saját településeitekre, vagy ahová jónak látjátok, mivel személyetek és dolgaitok mindig a Mi különleges védelmünk és oltalmunk alatt maradnak, és azt kívánjuk, hogy ezek a piacokon és más nyilvános helyeken mindenütt közhírré tétessenek, és kihirdettessenek, továbbá megparancsoljuk, hogy ezen sorok, amiket a titkos függõ pecsétünkkel, ami Magyarország Apostoli Királyaként használni szoktunk, megerõsíttetünk, elolvasásuk után a kihirdetõnek visszaadassanak. Kiadatott a mi atyánkfia, a kedves és igen jeles Csábrági és Szitnyai herceg Koháry Ferenc, Murány örökös ura, az aranygyapjas rend lovagja, Hont megye örökös fõispánja, kamarás és valóságos belsõ tanácsosunk, királyságunkban, Magyarországon kancellárunk, a Szent István rend tagja keze által, 1825. július 22-én, Magyarországon, Csehországon és a többieken való uralmunk 34. évében. FRANCISCUS MK.” A városossá nyilvánítási ceremónia tervezetét, elõkészületeit, a dokumentum Fülöpszállásra érkezését, és az ezt követõ – már városi – ünnepségeket részletesen lejegyezte hites nótárius Túri István 1828. február 6-án. A feljegyzéseket egy ügyes kezû atyafi, Bankós Emericus szépen, mívesen rajzolt keretbe 25
foglalta. Ezen keretezés hûen követi a városalapító dokumentum Bécsben rajzolt formáját. Túri István és Bankós Emericus eredeti munkája megtalálható a Kecskeméti Levéltárban Fülöpszállás ott õrzött dokumentumai között. Fotókópiája eredeti méretben a gyûjteményemben van kiállítva (Kunszentmiklós, Sétáló u. 7.). Túri István ekképpen emlékezett az ominózus örömünnepségre 1828. február 6-án: „Városi Privilégium megérkezése Fülöpszállásra, 1826-dik Esztendei Februarius Holnap 8-án tartatott Tanács Gyülés alkalmatosságával ord. Biró Bankós János Úr elõl üllése alatt……. 90. közönséges határozat mellett meg állapíttatott, hogy ezenn régi Helységünk a több Kis Kun Helységek példáját követvénn, alázatos esedezés által, a Tekintetes Kerületek eleibenn fojamodjon a végett; hogy méltó figyelembenn vétetvén ezenn Helységnek Népessége, és Retinus Statusa Beneficiális Cassájának Kegyelmessen Uralkodó Felséges 1-sõ FERENTZ Austriai Császár és Magyar Országnak Királlya által, Városi rangra emeltessen. Csakugyan a Tekintetes Kerületek, méltó Figyelembe vévén Helységünknek alázatos fojamodását, Kis Kun Kerületbeli Kapitány Tettes Kármán Pál Úr, és ord. eskütt Péter Imre Urakat protokollariter kinevezték, hogy Helységünknek ezenn kérését meg vizsgálván, Véleményes Tudositásaikat a Te’ttes Kerületeknek mutassák bé. A’nevezett Járásbeli Tiszt’Urak , Városi Rangra leéndõ emeltetését Helységünknek Hellyesnek látvánn jó véleményeket, a Te’ttes Kerületeknek bé mutatták. A Te’ttes Kerületek, jelen esedezésünket, a Felséges Consiliumnak Fel küldvén, minek utánna a Törvényesenn megtekintett szomszéd Te’ttes Vármegyék, és némelly Szabad Királyi Városok semmi ellenkezést nem találnának Helységünknek városi rangra való emeltetésébenn, Eõ Cs. K. A. felségéhez, a Felséges Consíliumtól esedezésünk felküldetett. Hogy pedig alázatos Esedezésünk a Felséges Cancelláriánál hosszas ideig ne légyen Nádor Ispányi Feõ Kapitány nagyságos Gyöngyösi Somogyi Antal Úrnak recomendatiójából Sokk János Bécsi Aulicus Agens Urat, Levél által meg kérte a Tanáts, hogy ezenn czélunknak szerencsés promótióját eszközölje. A’ nevezett Aulicus Agens Sokk János Úr fáradhatatlan szorgalmatossága által, csak ugyan Eõ. Cs. K. Felségétõl, az 1825-ik esztendõ februári 22-kén költ kegyes Felséges Privilégium értelme szerént nyerhessen; mint ezt, a függõ pecséttel megerõsíttetett Privilégium mutatja. – A Felséges Privilégium Sokk János Agens úr által Bécsbõl Budára meg küldetvén; annak haza hozására Ord: Bíró Bankós János, és Ord; nótárius Szentpéteri Pál Urak 1826-ik Esztendõbenn Februárius 20-kán ki neveztettek, kik is 24-e Februarius Haza szerentséssen meg érkezvén a’Privilégiummal, azonn estve több mozsár álgyúk, és apróbb puskák durrogásai által adattatott tudtára ezenn Városi Népnek azonn öröm, hogy az Városi Privilégium szerencséssen meg érkezett – Majus Holnap 8-kán 1826. J. B.erénybenn…… Generalis Gyûlésre Senator Kozári Péter, és Túri István Notarius Urak mint Desputátusok a Privilégiumot publikatió végett fel vivénn, publikáltatták. Azonn alkalmatossággal, az Három Kerületbeli Tiszt Urakat a’ már elõre elkészített, a nyomtattatott. ……… meg hívták. Kik is ezenn meghívásunkra magokat ajánlvánn 12-a Juny 1826. mint is elsõ vásárunkra számossann megjelentek, és azt meg tisztelték. Nevezetessen jelenn voltak T’ttes Vkapitány Horváth Péter, Jász Kapitány Dózsa József, Kis Kun Kapitány……. Kármán Pál, …… Paróczaÿ István, Feõ Fiscalis Bartsik József, A Vnotarius Muharay András, v fiscalis Illésÿ Palatinalis …… Szabó József, ord Eskütt Péter Imre, Ord. Esk. Endre László, Vágó Ignácz, ……. ……Már Benedek Urak. Kis Kun Városoknak és Helységeknek küldöttjei, T’ttes Pesth Vármegyének Feõ és All Szolga Bírói, a’ Szomszéd Vármegyei Városoknak Helységeknek Deputatussai, nem külömbenn azoknak minden rendû és rangú számtalan lakossai.- Gyönyörködtette a nézõket az idõnek szépsége és csendes volta; szép volt azonn díszes sokaságot melly, ezenn Czeremóniára meg jelent!! A’ vásári kortsma elõtt fel volt állítva egy 4. lábonn álló Suggestus, melly suggestussra Téttes Kiskun Kapitány Kármán Pál, Feõ Fiscalis Bartsik József, ord. Notarius Szentpéteri Pál. Vnotarius Túri István, Bor Bíró Albert János Urak fel mentek, és…… kapitány Kármán Pál Úr, díszes és szép elöl adással el mondotta az Instellatiót – annak utána Vnotarius Túri István Úr elsõbenn Deákul, ezutann pedig Magyarul a Privilegiumot fel olvasta; mellyek végbenn menvénn Albert János Bor Bíró Úr az Nép számára, el fojás képpenn fel vitetett 10. akó veres bort, a Suggestusonn meg eresztvén, a Kádbann fojt borra rakásra, és egymás tetejéretódult Népség, csupa mulattatást szervezett, és okozott a nézõkbenn. Végbenn menvén az Czeremónia, az együvé gyült sokaság gyönyörködtetésére Juttatás rendeltetett 3. rendbeli jutalmakért. Mellynek vége lévén, a Városháza udvarába egy nagy sátorbann jó elõre csinossan el készített asztal várta ez vendégeket, és ugyan csak ez város házánál 2. szobák el voltak az ebédelés végett készítve, ennél fogva 3. helyenn több mint 200 Úri Vendégek meg vendégeltettek. Az idõnek csendes volta lelkesítette a jó kedvre az eggyüvé jött Uri Vendégeket, ez vigasság és az két felé való Muzsika egész reggelig tartott; a Vendégek tellyes meg megelégedésekkel. A Tanátsbeliek voltak azonn idõbenn… Ord. Biró ifj. Bankós János, Kozári Péter, Papp József, Benedek István, Szentpéteri Pal, Ord. Notarius Túri János, Petõ Mihály, Kecskeméti Dániel, Túri István v.notarius, Csaplár János, Csaplár 26
András, Bak István, Kulai József, Albert János. – Predikator volt Tiszt. Báthori Gábor Úr. Oskola Rector Tarczali Sámuel, Leányok Tanítója Csengeri János, Praeceptor: Papp József. Emlékezés okáért feljegyzete Fülöpszállásánn 6. February 1828. Túri István Hites notarius” Fülöpszállás városi rangját 1825-tõl 1876-ig viselhette. A dokumentumok megtekinthetõk Kunszentmiklóson, a Felsõ Kiskunsági Emlékek Házában. Fülöpszállási Székely Gábor
A Csákváron talált fazekas égetõkemencérõl A Fejér Megyei Hírlap 2015. április 29-i számában S. Töttõ Rita beszámolt a Csákváron, a Táncsics utcában régészeti leletként elõkerült fazekas égetõkemence maradványáról. A lelet amellett, hogy ráirányítja a figyelmet Dunántúl legnagyobb fazekasközpontjára, a csákvári fazekasság múltjáról tanúskodik, a néprajzkutatókat is gondolkodásra, összefüggések feltárására ösztönzi. A témát Kresz Mária: A csákvári fazekasság címû, a székesfehérvári István Király Múzeum kiadásában 1987-ben megjelent könyvébõl ismerjük. Magam 1974 és 1976 között Kresz Mária, Pesovár Ferenc kollégáimmal és Gelencsér Ferenc múzeumi fotóssal többször is jártam Csákváron: elõbb az István Király Múzeumban, majd a budapesti Néprajzi Múzeumban 1976-ban bemutatott A csákvári fazekasság címû reprezentatív kiállításunkhoz gyûjtöttünk anyagot. Vas Kálmán és Horváth István fazekasok mûhelyében fotóztunk, felvételeket készítettünk a kóterhez kapcsolódó égetõkemencérõl is. Utóbbiról Kresz Mária könyvében olvashatjuk: „Kint az udvar végén, már a kertben van az égetõmedence és a kóter. A kóter kunyhószerû, pinceszerû, félig a földbe vágott helyiség féltetõvel, a kemence elõtere. A féltetõt korábban hosszú deszkák fedték. Ajtajából néhány fok lépcsõ vezet lefelé. Itt tartják a fát, megvédve esõtõl, innen tüzelik a kemencét. A kemence tüzelõszája, árka a kóterig ér, de maga a kemence kívül van a szabad ég alatt. A kemence alaprajza kör alakú, formája megközelítõleg kúp alakú, »gömbölyû«. Kéményénél elkeskenyedik, de a rövid kémény alig válik ki a kemence testébõl. Rakodószája kívül van, a föld színével egyvonalban, magasabban, mint a tüzelõszája. A tüzelõárok fölötti vályogból rakott padkát »lábak« tartják, ugyancsak vályogból, a közökben nyílás a lángok, a meleg számára. A kemence huzata tehát függõleges. A padkán nyugszik az edény. A fazekas a rakodószájon behajolva, behasalva rakja meg a kemence belsejét edénnyel, fel a kéményig. Ha nem égetnek, tálat borítanak a kéményre, hogy be ne essen az esõ. A kemencét a fazekasok maguk építik vályogból. Gyakran egy fazekasnak két égetõkemencéje is van, egy kicsi meg egy nagy, a kóterbe tehát több kemence tüzelõszája is nyílhat, még sütõkemencéé is. Olykor egyik kemence már összeomlott, de a másik jó, még égetnek benne.” Kresz Mária Vas Kálmánéknál az égetést 1969ben fotón is megörökítette: a fazekas az égetõkemence elé térdelve, a rakodószájon behajolva szedi ki a kiégetett csirkeitatókat. Csákváron a fazekaskemencérõl már korábban is készítettek fényképeket: Pete Gyula székesfehérvári fényképész 1913-ban Nemes Istvánéknál. Ugyanitt fotózta a fazekaskemencét és kótert Györffy István, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa, a Pázmány Péter Tudományegyetem elsõ néprajzprofesszora. Amice M. Calverley kanadai kutató, a 27
Royal Ontario Museum (Toronto) munkatársa 1935-ben Dezsõ József fazekasmester égetõkemencéjérõl készített fényképfelvételt. A Moldován Domonkos által rendezett Magyar fazekasok címû filmhez az égetést Vas Kálmánéknál forgatták 1970-ben. Ekkor a filmen látható kemencét Kresz Albert örökítette meg színes fotón, amely bekerült Balassa Iván - Ortutay Gyula: Magyar néprajz címû kézikönyvébe (XXXIX. tábla). Probstner János keramikus, az 1970-es évek elején, az Iparmûvészeti Fõiskola hallgatójaként dokumentálta Csákváron Vas Kálmán mûhelyét, égetõkemencéjét. A kóter négy oldaláról is pontos rajzokat készített. Nagy János, a csákvári fazekasság utolsó élõ tanúja, régi fazekascsalád sarja szerint a Táncsics utcában fellelt égetõkemence maradványa valaha Krump József fazekasé volt. Tóth Árpádné a Vértes Múzeum Baráti Köre Egyesület elnöke legalább százévesre taksálja a lelet korát. A Krump fazekasdinasztia ismert tagjától, Krump Istvántól egy mázas cserépcsutorát, boroskulacsot õriz a budapesti Néprajzi Múzeum kerámiagyûjteménye 1866-os dátummal. Szája mellett kétoldalt: Csinálta Krump Ist[ván] Kész[ült] Csákvárba felirattal. Tudjuk, hogy Csákváron a fazekasmesterség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek. A fazekas tûzálló fõzõ-sütõ edényeket, a tálas nem tûzálló tálakat, tányérokat, köcsögöket készített. Vallásfelekezet és település szerint a fazekascéhen belül is két csoportot alkottak: a fazekasok fõleg reformátusok voltak és a Felsõvárosi Társulatban vagy Kerületben egyesültek, a tálasok valamennyien katolikusok voltak, az Alsóvárosi Társulathoz tartoztak. A fazekasok a református templom környékén, a Vértes irányában emelkedõ Felsõvárosban, a katolikus tálasok tõlük lejjebb laktak az Alsóvárosban. A Táncsics utca, ahol az égetõkemence elõkerült, a református templom közelében, a Felsõvárosban található. Krumpék tehát református fazekasok voltak. Megerõsíti ezt Krump István általam õrzött református énekeskönyve, amely Pesten Trattner-Károlyi kiadásában jelent meg 1865-ben. Egy évvel elõzte meg 1866-os évszámú cserépcsutoráját. Az énekeskönyv elsõ oldalára tintaceruzával beírva: Krump, ugyanolyan írással, amilyen cserépcsutoráján látható. Mindezek alapján a Táncsics utcai égetõkemence kora megközelítheti a 150 évet. Nagy János, aki Csákváron 1927-ben született, a leletet Krump József fazekashoz köti, aki a fazekasdinasztia utolsó tagja, Krump István unokája lehetett. Kresz Mária (1919-1989) elsõ alkalommal 1939-ben kutatott Csákváron, amikor még több mint 20 fazekas mûhelyét látogatta meg. Névsorukból ekkor már hiányzik a Krump név. Krumpék mûhelyében valószínûleg röviddel azelõtt állt meg a fazekaskorong, így nem volt mit égetni, a pusztuló égetõmedence kupoláját lebontották. Alatta a cseréppé égett tüzelõárok, a lábak és az edényeket tartó padka földdel betakarva aránylag épen megmaradt, lehetõvé téve mai múzeumi bemutatását. Lukács László
28
A Bolyai János-kéziratok sorsa Jelen írás a Bolyai kéziratok kutatásának fontosabb momentumait követi soron, a teljesség igénye nélkül. Célkitûzésünk végigkövetni azt, hogy a Bolyai János halála óta eltelt idõ alatt milyen lépések történtek a tudós hagyatékának tudományos igényû feldolgozása terén. A kéziratok nagyobb részét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár õrzi, kisebb hányada pedig Budapesten, az MTA Könyvtárának Kézirattárában lelhetõ fel. A kutatások jelen állása szerint a kéziratok egyharmada tekinthetõ feldolgozottnak. Az EMT1 Marosvásárhelyi fiókja digitalizálta a Teleki-Bolyai Könyvtárban található kéziratokat, ami azt jelenti, hogy fényképek formájában a Teleki-Bolyai Könyvtárból megkaphatja az érdeklõdõ kutatás céljából. A kéziratok kutatásának történeti áttekintésében vezérfonalnak a kronológiát választottuk. A korábbi történésekrõl – mivel a már megjelent munkák ismertetik azokat – tömören, napjaink történéseirõl pedig részletesebben értekezünk a következõ oldalakon. Az elmúlt 10-15 évben megjelent és véleményünk szerint nem eléggé ismert munkák olyan adatokat hordoznak, amelyek tükrözik a Bolyai-kutatás jelenlegi állását. Ezek alapján megismerhetjük az elért eredményeket, az alkalmazott kutatási módszereket, azok elõnyeit és a kutatás buktatóit, ugyanakkor felmérhetjük a még elvégzendõ munka volumenét is.
A két Bolyai „végrendelete” Bolyai Farkas hagyatéka az 1856. augusztus 26-án kelt végakarata szerint a Marosvásárhelyi Református Kollégium tulajdonába került. A fia, János ezt nehezen fogadta el, arra számított, hogy az apja könyvei hozzá kerülnek. Azt gondoljuk, Bolyai Farkas elhatározása pillanatában úgy érezhette, hogy a Kollégiumban nagyobb biztonságban hagyhatja kéziratait és könyveit. Bolyai János 1860. január 27-én bekövetkezett halála után kéziratai sanyarú sorsra jutottak. A katonai hatóságok lefoglalták és egy ideig a marosvásárhelyi rendõrségen méltatlan körülmények között voltak. Késõbb a Református Kollégium közbenjárásával, a néhai Bolyai János végakaratának megfelelõen Bolyai Farkas kéziratai mellé kerültek. Jogi értelemben nem beszélhetünk végrendeletrõl, amint két Bolyai Oláh-Gál Róbert feldolgozta törvényszéki hagyatéki dossziéjából kiderül.2 De szellemi értelemben, valóban az volt mindkét Bolyai óhaja, hogy a kézirataikat õrizze meg az utókor lehetõleg az akkori Teleki Tékában. A kéziratok 1869 és 1894 között, 25 éven át Budapesten voltak a Magyar Tudományos Akadémián, ugyanis a Marosvásárhelyi Református Kollégium kölcsönadta, tanulmányozás végett. A kijelölt bizottság, amely átnézte a két Bolyai kézirati hagyatékát véleményünk szerint felületes munkát végzett. Pontosabban szólva nem volt türelmük, hogy kibetûzzék Bolyai János hieroglifjeit, pedig még nagyon sok értékes matematikatörténeti megállapítást rejtegettek, ahogy ezt késõbb Kiss Elemér igazolta is.3 De éppen az adja írásunk idõszerûségét, hogy minden bizonnyal még most is találhatunk tudománytörténeti érdekességek a két Bolyai kézirati hagyatékában. A kéziratok 1894-ben visszakerültek Marosvásárhelyre. 1897-ben Bedõházi János elkészült az elsõ Bolyai monográfiával, de ebben az írásban még sok a meseszövés és a kitaláció.4 1897-ben megjelent magyar nyelven az Appendix A tér absolut igaz tudománya címmel, Suták József fordításában. Mellékletként kapott helyet benne Schmidt Ferenc Bolyai Jánosról írt életrajza. 1914-ben Paul Stäckel német matematikatörténész írt monográfiát, Bolyai Farkas és Bolyai János geometriai vizsgálatai címmel.5 Ez a két kötetes munka a jelenleg létezõ legalaposabb Bolyai monográfia. A következõ monográfiát Dávid Lajos, kolozsvári születésû, akkor fõiskolai tanár adta ki 1922-ben, A két Bolyai élete és munkássága címmel. Dávid Lajos mûvével sokat tett a korábbi ferdítések cáfolásáért. Dávid Lajos tanítványa Jelitai József járt Marosvásárhelyen és így írt Bolyai János kéziratairól: „Papirosanyaga sokféle nagyságú, alakú, színû, származású. János gondosan teleírta a neki szóló és megõrzött levelek, borítékok, számlák minden üres helyét. Gyertya vagy csokoládé csomogolópapírja éppen úgy jó volt neki erre a 1
Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság. Oláh-Gál Róbert: Adalékok Bolyai Farkas temetésének történetéhez. Marosvásárhely. Népújság, 2003. augusztus 14. http://www.hhrf.org/nepujsag/03aug/3nu0814.htm (2014. szeptember 5.) 3 Kiss Elemér: Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából. Bp. 2001., új kiadás 2006. 4 Oláh-Gál Róbert: Erdélyi tájakon a Bolyaiak nyomában. Pro-Print Könyvkiadó. Csíkszereda 2009. 79. 5 Stäckel, Paul: Wolfgang Bolyai und Johann Bolyai geometrische Untersuchungen. Leipzig, 1913. Online: https://archive.org/details/wolfgangundjohan01stuoft (2014. szeptember 5.) 2
29
célra, mint színlap, boltnyitás hirdetése, takarékpénztári könyv, halotti jelentés vagy gyógyszertári címkéjû papiros. ”6 Dávid Lajos monográfiáját követõen egy kicsit visszaesett a két Bolyai hagyatékának kutatása. Talán azért mert a királyi Romániában az akkori Marosvásárhelyi Református Kollégium nagyon nehéz helyzetbe került. 1954-ig ugyanis ott õrizték a két Bolyai hagyatékát. A Református Kollégiumtól megvonták a nyilvánossági jogot, és anyagilag is nagyon ellehetetlenült – akárcsak manapság. 1954-ben, miután a Teleki Téka és a Református Kollégium Könyvtára egyesült, a Bolyai-kéziratok és a két Bolyai emlékét õrzõ tárgyak a Teleki-Bolyai Könyvtárba kerültek és ma is ott találhatók.
A Teleki-Téka szerepe a Bolyaiak életében A két Bolyai leggyakrabban látogatott helye a Teleki Téka volt, ide jártak olvasni, elmélkedni. A közkönyvtárat 1802-ben (Bolyai János születésének évében) létesítette gróf Teleki Sámuel (1739–1822) Erdély kancellárja. Teleki Sámuel a Marosvásárhely melletti Gernyeszegen született, bejárta Európát, és több mint 40 ezer könyvet gyûjtött össze. A gyûjteményét nagy becsben õrizte, magával vitte egy-egy költözéskor, védte a nehéz idõszakokban, míg végül Marosvásárhelyen a felesége által örökölt Wesselényi-féle házban helyezte el és kinevezte közkönyvtárnak. Bár 1787-tõl Bécsben élt, a könyvtárossal rendszeresen levelezett és úgy érdeklõdött a könyvállományról, mint élete legfõbb kincsérõl: „(...) Most márciusban volna ideje a portól megtisztítani és nyitott ablakokkal (amikor száraz idõ vagyon) megszellõztetni a Könyveket: és egyenként a tábláit a Könyveknek kívül-belõl flanellel megdörgölni. Arra vigyázván, hogy a törléssel kár ne essék a Könyveknek leveleiben vagy tábláiban, hanem ügyesen bánjanak vélek. (...)” Teleki Sámuel – könyvtárosához, Szász Józsefhez, Bécs, 1803. Március 17.7 „Kedves Szász Uram! A Kegyelmed gondosságát és munkásságát Bibliothecámnak conservatiójában és kártól megõrzésében nagyra becsülöm, és köszönöm. Továbbra is kikérem, mert a Bibliothecám nekem kiváltképp szívembe vagyon. (...)” Teleki Sámuel – Szász Józsefhez, Bécs, 1806. Május 20.8 Gyakran érdeklõdött arról is, hogy könyvtárát kik látogatják, milyen hatással van a publikumra, lesz-e népmûvelõ, tudományterjesztõ jellege a felettébb értékes állománynak. Teleki Sámuel Bécsben hunyt el, de végakaratának megfelelõen a Marosvásárhelyhez közeli Sáromberkén temették el. Halála elõtt néhány nappal keltezett, utolsó levelét is a Könyvtárának írta. Rendkívüli ember volt, a közért való áldozás kísérte végig életét. Ebbe a különös gonddal és lélekkel létrehozott könyvtárba járt a két Bolyai, és ennek a könyvtárnak az utódjában, a Teleki-Bolyai Könyvtárban van jelenleg a csaknem 20 ezer oldalnyi kézirat. Deé Nagy Anikó, majdnem négy évtizeden keresztül volt részese a Teleki Téka életének, kezdetben könyvtárosként, késõbb az intézmény vezetõjeként. 2002-ben a könyvtár fennállásának 200. évfordulóján számvetést tett. Sebestyén-Spielmann Mihállyal és Vakarcs Szilárddal közösen átfogó mûvet adnak ki az elmúlt kétszáz év emlékére, Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára 1802–2002 címmel. Ebben a könyvben kevés szó esik a Bolyai kéziratokról, viszont szomorú tényeket közöl a Teleki Téka sorsáról – az állományról, magáról az épületrõl, a könyvtár központi irányításáról, a veszteségekrõl – amelyek közvetetten a kéziratokra is hatással voltak. A katalóguskészítés elmaradottságát is megfogalmazza, miszerint 1999-ig a Teleki-Bolyai Könyvtárban az állomány- és az olvasók digitális nyilvántartására nem volt lehetõség. Mára már van a könyvtárnak kezdetleges elektronikus katalógusa, akár a weboldalukon is kereshetünk az állományban,9 de a Marosvásárhelyen lévõ Bolyai kéziratokról nincs elkészítve sem kézzel írott, sem digitális katalógus. Mintegy 20 ezer oldalnyi a teljes Bolyai kézirathalmaz, ebbõl 14 ezer oldal Bolyai János kézirata. A könyvtár honlapján a Bolyai Múzeum hivatkozás alatt, a múzeum leírása mellett egy hiányos Bolyai könyvészetet tekinthetünk meg. Az „Online katalógus”-ra klikkelve pedig egy hibaüzenet jelenik meg. Ezek azt sugallják, hogy elmaradottság van ezen a területen, és nem került még sor ezen hiányosság megoldására. Nemrégiben Teleki Téka, a szellem hajléka10 címmel jelent meg egy interjú Lázok Klára történésszel, az intézmény vezetõjével. Az osztályvezetõ asszony részletesen beszél a jelenlegi helyzetrõl, 6
Benkõ Samu: Bolyai János Marosvásárhelyi kéziratai I. Erdélyi Múzeum Egyesület. Kolozsvár 2003. 21. Deé Nagy Anikó: Teleki Sámuel és a Teleki-Téka. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest,1976. 118. 8 Deé Nagy i. m. 126. 9 http://www.telekiteka.ro/index.php?m=katalogus (2014. szeptember 5.) 10 http://erdely.ma/kultura.php?id=167179 (2014. szeptember 5.) 7
30
és többek között elmondja azt is, hogy „A hagyományos kutatókönyvtári- és könyvmúzeumi szolgáltatások mellett 2011-tõl erõteljesebb hangsúlyt kaptak az állománymegõrzést célzó intézkedések, illetve a közösséget célzó programok”. A cikk arról is beszámol, hogy régi könyvekkel akkor gyarapodik az állomány, ha azt adományként kapják. Legutóbbi adományuk „egy kolozsvári antikváriumban megtalált Köteles Sámuel kötet, amely Bolyai János saját könyvtárából származik, és a 15 éves Bolyai aláírását, illetve egy általa beírt Horatius-idézetet is tartalmazza”. Jó hír, hogy 2014 júliusában döntés született, miszerint a Teleki-Bolyai Könyvtár köteteit nemzeti örökséggé nyilvánítják.11
Kéziratok az MTA tulajdonában A Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában is vannak Bolyai-kéziratok, melyek közül az elsõt Szabó Péter, Szabó Sámuel fia ajándékozta az MTA-nak. Szabó Sámuel, egykori Marosvásárhelyi Református Kollégium könyvtári felügyelõ hazavitt kéziratokat tanulmányozás végett, és halála után a fia dolgozatokat is írt ezekbõl.12 Az MTA birtokában lévõ gyûjtemény tartalmaz továbbá leveleket, melyeket Bolyai Farkas az MTA-nak írt és egyéb kéziratokat is, melyek ajándékozásból és vásárlásból kerültek oda. Szemben a marosvásárhelyi helyzettel, Budapesten a Magyar Tudományos Akadémián már 1969-ben elkészült az ott található kéziratok nyomtatott katalógusa, Fráter Jánosnénak köszönhetõen. 2009-ben igényes honlap jelent az MTA-s Bolyai-gyûjteményrõl, ahol az MTAK Bolyai-gyûjteményének újraszerkesztett katalógusa is megtekinthetõ.13 Ennek a katalógusnak köszönhetõen az MTA Könyvtár Kézirattárában lévõ Bolyai kéziratok 90%-ban feldolgozottak.
Értékes idõszak a Bolyai-kutatásban Az 50-es évektõl Benkõ Samu és Alexits György foglalkoztak a Bolyai kéziratokkal. 1952-ben jelent meg Alexits György monográfiája Bolyai Jánosról,14 majd ennek bõvített kiadása 1977-ben, Bolyai János világa címmel.15 Benkõ Samu és Abafáy-Öffenberger Gusztáv Kolozsváron tematikusan és kronologikusan sorba rendezte a kéziratokat, késõbb pedig Benkõ Samu a kéziratok másolását is elkezdte. Az 1956-os forradalom félbeszakította a munkát és 1956 novemberében visszaszállította Marosvásárhelyre a gyûjteményt. A jegyzetei és másolatai alapján Benkõ Samu 1969-ben kiadta a Bolyai János vallomásai címû könyvet.16 1956-ban mikrofilmezték a kéziratokat, de ezekrõl a felvételekrõl kiderült, hogy nem alkalmasak a kutatásra. 1991-ben az MTA Kézirattára lefényképeztette a kéziratokat és a filmekbõl az eredeti példánynak megfelelõ másolatot készített, így ma már a kéziratok másolatai kutathatók Marosvásárhelyen és Budapesten is. Egészen 1996-ig, Paul Stäckel után csaknem száz évig, a kéziratok szakmai vonatkozású része, majdnem teljesen felderítetlen maradt. Kiss Elemér (1929–2006) marosvásárhelyi matematikus volt az, aki átnézte Bolyai János matematikai kéziratait, és kimutatta, hogy számelmélettel is komolyan foglalkozott. 1999-ben kiadta a Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából címû könyvét.17 Weszely Tibor marosvásárhelyi matematikus és Bolyai kutató legterjedelmesebb munkája 2002-ben Bolyai János születésének 200. évfordulóján jelent meg, Bolyai János – Az elmúlt 200 év címmel. 2013-ban megjelent a kötet német nyelvû változata is. Weszely Tibor már az 1970-es évektõl foglalkozott a Bolyai kutatással. Az államvizsga dolgozatom18 megírásához (2006) az õ kiskönyve szolgált alapul, amelynek címe: A Bolyai-Lobacsevszkij geometria modelljei.19 Oláh-Gál Róbert csíkszeredai Bolyai-kutató, egykori tanárom, aki megkedveltette velem a Bolyai életmûvet. Jelenleg a Bolyaiak és az erdélyi matematikusok egyik legaktívabb kutatója. Legjelentõsebb 11
http://erdely.ma/kultura.php?id=168659 (2014. szeptember 5.) Benkõ i. m. 15. 13 http://bolyai.mtak.hu/hu/catalog.htm (2014. szeptember. 5.) 14 Alexits György: Bolyai János. Mûvelt Nép Könyvkiadó, Bp.,1952. 15 Alexits György: Bolyai János világa. Akadémia Kiadó, Bp., 1977. 16 Benkõ Samu: Bolyai János vallomásai, elõszóval és függelékkel kiegészített negyedik kiadás. Mundus, Bp., 2002. (elsõ kiadás: Bukarest, 1968) 17 Kiss i. m. (2001) 18 Bágyi Ibolya: A hiperbolikus geometria Poincaré-féle félsíkmodellje – államvizsga dolgozat. Babeº-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár, 2006. 19 Weszely Tibor: A Bolyai-Lobacsevszkij geomteria modelljei. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár,1975. 12
31
munkái: Erdélyi tájakon a Bolyaiak nyomában; Újabb fejezetek Bolyai János életmûvébõl (Kiss Elemérrel); Bolyai breviárium; Az értõl az óceánig: Réthy Mór (1846–1925) élete és munkássága; X-ek a Bolyaiak életében. Napjainkban, Bolyai kutatással foglalkozik még többek között Oláh Anna marosvásárhelyi születésû fizikus (Bolyai Farkas kéziratait tanulmányozza), Szabó Péter Gábor szegedi matematikus, és Gündischné Gajzágó Mária, a Bolyai Farkas Líceum egykori fizikatanára.
A közelmúltban megjelent könyvek Fontosnak tartom, hogy bemutassak néhány olyan, a közelmúltban és csekély példányszámban megjelent könyvet, amely kevés olvasóhoz juthatott el és a könyvesboltok polcára nem is kerültek fel. Én szerencsésnek érzem magam, mert az elmúlt két évtizedben a Bolyaiakról megjelent kötetek nagy részét a könyvtáramban tudhatom. Izgalmas olvasmányok, nem kell matematikusnak lennünk, ahhoz hogy értsük miért is válik lassan a Bolyai-kutatás egy külön szakmává. Tibor Weszely: János Bolyai – Die ersten 200 Jahre, 2013. – Bolyai János születésének 200. évfordulója alkalmából írt Weszely Tibor: Bolyai János – Az elsõ 200 év címû könyv német nyelvû változatát 2013-ban adták ki. A munka két részre tagolható. Az elsõ és az utolsó 50 oldal Bolyai János életérõl és a Bolyai-kultuszról szól. A könyv közepe tudományos munkásságáról nyújt átfogó és közérthetõ leírást. A könyv távolról vezet el az 1800-as évek elsõ évtizedeihez, hogy láthassuk milyen társadalmi viszonyok között folytak a tudományos kutatások. Kétségtelen, hogy a tehetséggondozás Erdélyben ma is gyermekcipõben jár, ahogy a két Bolyai kiemelkedõ tehetségét sem tudta kezelni az akkori világ. Weszely Tibor rávilágít arra, hogy Bolyai Farkas született zsenialitásából akkoriban a tanárai tréfát ûztek. Bolyai Farkas már komoly pedagógiai elvek alapján igyekezett János korai szellemi fejlõdését kordában tartani, tudjuk meg a kiadványból. A szerzõ azt is megfogalmazza, hogy ennyi idõ távlatából már állíthatjuk, hogy sem Gauss, sem Bolyai Farkas nem hibáztatható János továbbtanulását illetõen, hanem sokkal inkább a korabeli, erdélyi társadalmi viszonyok okolhatók, hiszen anyagi ráfordítás hiányában a kiváló tehetségek sem tanulhattak tovább. Nagyon érdekes A Bolyaiak és a szépirodalom címû fejezet, amely összefoglalja, hogy tudomány-történetünkben páratlan módon, számtalan irodalmi mûvet ihletett a két Bolyai, de leginkább Bolyai János élete és munkássága. A legjelentõsebbeket megtaláljuk felsorolva és arra is figyelmeztet az író, hogy a róluk kialakult, legtöbbször alaptalan mende-mondák évtizedeken át adtak témát a költõknek, anekdota gyûjtõknek. Összességében elmondhatjuk, hogy a könyvet kiolvasva minden lényegest megtudunk Bolyai János életmûvérõl. Kiss Elemér – Oláh-Gál Róbert: Újabb fejezetek Bolyai János életmûvébõl, 2011. – A Bolyai-kutatás újabb mérföldköve a könyv, amelyben a korábban Bolyai Jánosról megjelent önéletrajzi adatokat rendkívüli megalapozottsággal korrigálják, a téves információkat eloszlatják. A szerzõk – akik fáradhatatlanul dolgoztak többféle forrásból, de leginkább a kéziratban talált kincsekbõl – joggal mondhatjuk, hogy merõben átírták az eddig ismert életrajzot. Számtalan eddig állított tényrõl bizonyítják be annak fordítottját, például hogy Bolyai Farkas, az apa és Bolyai János, a fiú egymással versengett volna; hogy János szakirodalmi tájékozottsága elmaradott lett volna; hogy János nem lett volna jó gazda Domáldon; hogy Bolyai János elmebeteg, emberkerülõ lett volna; hogy alkotóképessége alább hagyott volna, és így tovább. Másfelõl kiegészítik, javítják a korábban megjelent állításokat, alátámasztva konkrét kutatási eredményekkel. Lehetetlennek tartják, hogy Bolyai Jánosnak az anyagi körülmények miatt kellett volna Göttingen helyett Bécsben tanulnia – a Weszely könyv 2002-ben még ezt állítja; a korábban közölt szögharmadolás mellé, a könyv írói megtalálták Bolyai János kockakettõzését; Orbán Rózáliával való kapcsolatáról temérdek pontosítást, új adatot közölnek; Bolyai János jelleme, a külvilággal való viszonya sem volt azonos a halála után elterjedt feltételezésekkel. Két táblázat is megtekinthetõ a kötetben, nagyon értékes statisztikai adatokkal. Egyik a János házánál élt szolgálókról készült lista, a másik pedig a fennmaradt 53 orvosi recept összesítõje, megadva a receptek keletkezésének idejét, helyét és egyéb adatokat. A Jung János orvosprofesszor által megvizsgált, Bolyai Jánosnak felírt receptek alapján semmi nem utal János elmebetegségére. Oláh-Gál Róbert: X-ek a Bolyaiak életében, 2013. – Nagy elégtétel számunkra, hogy ma már számos tévhitet sikerült eloszlatni – éppen e könyv szerzõjének köszönhetõen is – Bolyai János élete felõl, de talán még inkább felsóhajtunk, ha megtudjuk, hogy olyan dokumentumra is bukkant a szerzõ, amely bizonyítja: mégiscsak volt, aki tudott a lángészrõl és elismerte, mégpedig a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága. Tette ezt azáltal, hogy 1844-ben meghívta Bolyai Jánost a Kolozsváron tartott vándorgyûlésére. Ez azért fontos, mert ezt az elégtételt maga Bolyai János is megérhette, annyi kudarc közepette. A szerzõ megfogalmaz még néhány megoldásra váró egy- vagy több ismeretlenes egyenletet. Ilyen például báró altorjai Apor Károly fényképészeti hagyatékának a megtalálása vagy több ismeretlen van még az orvosi recepteken szereplõ nevek között. 32
Jövõbe tekintés Dózsa Dániel 1860. február 10-én, a Kolozsvári Közlönyben megjelent nekrológjában így emlékezik Bolyai Jánosra: „Korunk kitûnõ férfiainak egyike, a lángeszû számtudós cs. K. Nyugalmazott mérnökkapitány bolyai Bolyai János folyó hó 27-én, élete 58. Évében jobb hazába költözött. Nemcsak kis Erdélyünk, hanem az összes tudós világ, mely elõtt egy rövid számtani mûvével honunknak fényt, dícsõséget szerzett, sokat veszetett kora halála által, mert nagybecsû kéziratait nem adhatá, elhatározott czélja szerint, sajtó alá, s kérdés vajon sikerülend-e avatott kezeknek úgy rendbeszedni s világ elibe bocsátani, hogy magas értékök szerint méltó elismerést vivjanak ki.”20 Az intézmény jelenlegi igazgatója, Lázok Klára és a kutatók egybehangzó véleménye szerint, jelenleg az egyik legfontosabb tennivaló egy a Bolyai János kézirati-hagyatékáról szóló nyomtatott és online katalógus elkészítése. Ehhez a lelkes kutatókon kívül szükség van olyan szakértõkre, akik a latin nyelvû írásokat és a gót betûs írásokat megfejtik. A katalógus elkészítésében sokat segítene a Benkõ Samu által korábban felállított rendszerezés, illetve a távolság áthidalására kitûnõ lehetõség a lefényképezett kéziratok képernyõn való böngészése. Veress-Bágyi Ibolya
A tiszaszigeti (ószentiváni) katolikus plébánia két világháború közötti történetérõl A Szegedtõl déli irányban jó tíz kilométerre fekvõ Tiszaszigeten ma magyar–szerb határátkelõhely mûködik. A nagyjából a középkori Szentiván helyén a tizennyolcadik században újratelepített község 1955-ig az Ószentiván nevet viselte. Az alábbiakban a tiszaszigeti (ószentiváni) római katolikus közösség két világháború közötti történetérõl közlök adatokat, elsõsorban a helyi plébánia Historia domusa (a plébánosok által vezetett „háztörténet” vagy „plébániai krónika”) bejegyzéseinek alapján. A csanádi püspökség területéhez tartozó Ószentivánon a két háború közötti idõszakban végig Tóth Péter (1895–1973) szolgált plébánosként, aki 1918. február 1. és 1958. augusztus 31-i nyugdíjazásáig töltötte be ezt a posztot, s aki késõbb haláláig a falu lakója maradt. Az 1936. évi egyházmegyei névtár adatai szerint a község lakóinak több mint kilencvenhét százaléka római katolikus volt, hiszen akkoriban a 1435 katolikus mellett mindössze 39 fõ evangélikus és két fõ egyéb vallású élt ott. (Az ószentiváni plébánia területén fekvõ Térvárnak pedig mind a 141 lakosa a katolikus felekezethez tartozott.) A községben 1910-ben külkáplánság jött létre. Ez azt jelentette, hogy továbbra is a szõregi plébánia része maradt, azonban jóval nagyobb önállósággal, mint korábban. Így például 1913-tól önálló keresztelési, esketési és temetési anyakönyveket vezettek a faluban, illetve a külkáplán feladata kizárólag az itteniek lelki gondozása volt. A községben – a szõregi plébánia alá rendelve – 1910. szeptember 1-jétõl Fejér Imre, 1912. szeptember 1-jétõl pedig Bajcsy János szolgált külkáplánként. 1915-ben a püspök az egyházközséget plébániai rangra emelte. A plébánia szervezésekor felmerült, hogy Térvár mellett Újszentivánt is joghatósága alá helyezzék. Ez ellen az újszentiváni katolikus közösség levélben tiltakozott Govrik Sándor esperes, szõregi plébánosnál, kijelentve, hogy továbbra is a szõregi egyházközség filiája akar maradni. Az 1910. július 28-án íródott levél több érvet tartalmazott a szõregi egyházközség mellett: „1, hogy a szõregi plébánia minket mindenben kielégített; – 2, hogy Szõregre mûutunk van, – az ószentiváni út rossz, gyakran járhatatlan; – 3, Szõreg egész utunkba esik Szeged felé.” Az egyházmegyei hatóság végül támogatta az újszentivániak igényét, így a község 1937-ig – az önálló újszentiváni lelkészség megszervezéséig – a szõregi plébánia filiája maradt. A Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt templom építését 1914-ben kezdte meg Heszlényi József és Takács János szegedi építési vállalkozó. A külsõ építészeti munkálatok 1918-ra fejezõdtek be. A berendezés beszerzése azonban még évekbe telt, így a templom fölszentelésére csak 1926 októberében kerülhetett sor. A szertartást – a csanádi püspök megbízásából – Henny Ferenc szõregi plébános, címze20
Oláh-Gál Róbert: Erdélyi tájakon a Bolyaiak nyomában. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009.
33
tes apát, kerületi esperes végezte. A templomépítés költségei a következõképpen alakultak: a föld- és kõmûvesmunka 37 291 korona 43 fillér, az ácsmunka 8022 korona 62 fillér, a bádogos munka 4763 korona 63 fillér, a tetõfedés 1 610 korona 6 fillér, az asztalos, lakatos, festõ, üvegezõ munka 5 950 korona 86 fillér volt. Mivel a kivitelezõk tíz százalék engedményt adtak, a végösszeg 52 814 korona 58 fillér lett. A késõ szecessziós stílusban templom a falu központjában, legmagasabb pontján áll. Rajta mind a neoromán (a hajó és a szentély ablakain), mind az északi tégladíszítésû építészeti stílus jegyei (például a toronykialakításon) föllelhetõk. A templom kereszt alakú, 30,85 méter hosszú, 12,20 méter széles és 14,35 méter magas. A fõtorony – a kereszt csúcsáig – 32,50 méter magas, amelyhez kétoldalt két kistorony kapcsolódik. Az épületrõl a következõket olvashatjuk a Csongrád megye építészeti emlékei címû kötetben (Halmágyi Pál tollából). „A fõhomlokzat elé ugrótorony bejáratát neoromán kapuépítmény és fölötte rózsaablak teszi hangsúlyossá. A négyszögletes torony legfelsõ részén nyolcszögletûvé idomulva tartja a szintén nyolcszögû, gúla alakú toronysisakot. A bejárattól északra simul a torony mellé a kórusföljáró lépcsõháza. A nagyobb és a kisebb torony, hasonló: díszítésük, kialakításuk megegyezik, csak méreteikben van különbség. Az oldalhomlokzat tagolását a nyerstéglalábazat, támpillérek és szépen falazott koronázó párkány által bezárt meszelt falmezõk ritmusa adja. Az oldalhomlokzaton erõteljes vízszintes tagolást ad az ablakok alsó élénél végig-húzódó, kiugró párkány. Szépen van megoldva az álkereszthajó hatalmas, két kõoszloppal osztott félköríves ablaka. A sekrestye délrõl csatlakozik a jó arányú, a hatszög három oldalával záródó szentélyhez. A templom belseje viszonylag egyszerû, hatásában nem éri el a külsõ homlokzatok mozgalmasságát. A fõoltár mûkõszobra a templom védõszentjét ábrázolja a kis Jézussal. A fõoltár festett fa, mint ahogyan a sokkal egyszerûbb két mellékoltár is. A Jézus Szíve és a Szûzanya mellékoltárokon e szentek festett faszobrai állnak. A hatvanas években készült a Szent Antal, a szegények kenyere kõszobor, a karzat alatti a bejárattól balra. Szent Imre herceg gipszszobra díszíti még a templomot.” A templomtoronyba – a középsõ nagytoronyba – 1926-ban eredetileg három harangot helyeztek el. Mind a három a budapesti Walser cég jónevû mûhelyében készült. 1. Szent Antal-harang. 440 kg súlyú. Dombormû: Szent Antal, karján a kis Jézussal. Alatta: „Szent Antal, községünk védõje, segíts megtalálni elveszett hazánkat!” Túloldalán: „Öntette az ószentiváni római katolikus egyházközség. 1926.” 2. Szent Mihály-harang. 140 kg súlyú. Dombormû: Szent Mihály fõangyal. Alatta: „Szent Mihály, vidd Jézushoz lelkünket. 1926.” 3. Mária-harang. 270 kg súlyú. Dombormû: Szûz Mária. Alatta: „Mária, Jézus anyja, könyörögj híveidért, a te magyar népedért! 1926.” Túloldalán: „Magyarok Nagyasszonya” Ezt a (középsõ) harangot 1944. augusztus 25-én leszerelték és kiolvasztott ércét a hadipar céljaira fordították. Azóta sem pótolták, így jelenleg két harangja van a tiszaszigeti templomnak. A templom falain látható tizennégy stációképet helyi hívek adományozták az egyháznak. Név szerint id. Bodó András és neje, Benkõ Mihály és neje, Bodó Antal és neje, Bodó János és neje, Hegyközi Ferenc és neje, Kiss Lajos és Bodó Viktória, Lohmüller József és neje, id. Molnár István és neje, Molnár János Jakab és neje, Martonosi Antal és neje, özv. Nagy Istvánné, Széll Sándor és neje, Ökrös István és neje, valamint az Ószentiváni Gazdakör. 1939 tavaszán Barth Ferenc budapesti alkotó tervezésében és kivitelezésében – 5 500 pengõért – fehér mûkõbõl elkészült a templom fõoltára, amelynek központi alakja Páduai Szent Antal. Az új oltárt Kleitsch Mátyás kerületi esperes szentelte föl a falu védõszentjének búcsúünnepén. 1940-ben a templom újabb berendezési tárgyakkal gyarapodott. Széll Sándorné háromszáz pengõt ajándékozott a szentélyben elhelyezendõ három darab faragott tölgyfa papi szék beszerzésére, Molnárpál Ferenc községi bíró pedig száz pengõ értékû nikkelezett réz örökmécsest adományozott az egyházközségnek. 1940. május 27-én bérmálást és fõpapi látogatást végzett az ószentiváni plébánián Glattfelder Gyula csanádi püspök, akinek 1943. augusztusi szegedi temetésérõl azt írta Tóth plébános, hogy „sok hívemmel, könnyes szemmel álltuk körül ravatalát. Sokat köszönhetünk neki, sokat imádkozunk érte.” Tóth Péter a háborús években többször mutatott be engesztelõ szentmisét, s följegyzéseibõl kiderül, hogy a vallásos buzgóság akkoriban – nyilván a szörnyû körülmények miatt – egyre terjedt és sokakat vonzott a templomba. 1942-ben a leventéknek, 1943-ban és 1944-ben a leányoknak tartott külön lelkigyakorlatot, amelyeken nyolcvan-száz fiatal vett részt. 34
Glattfelder Gyula csanádi püspök (mellette Tóth Péter plébános) fogadása az ószentiváni községháza elõtt. 1940. A hadigazdaságnak szüksége volt az érc alapanyagra. „1944. augusztus 25-én kitûnõ harang együttesünk középsõ harangját, a 70 kg-os Mária harangot elvesztettük. A hadvezetõségnek szüksége volt hangérce, Mária harangunk bevonult a háborúba. Bár a legnagyobb csendben szereltük le, csak kevesen tudtak róla, mégis percek alatt hatalmas tömeg verõdött össze, hogy a nagy áldozatokkal megteremtett, az egész környéken páratlan szép összhangzású, városias hangú harangegyüttes Mária harangjától, a második harangtól búcsút vegyen. Sokunknak szemében könnyek csillogtak, mintha éreztük volna, hogy ez az áldozat már elkésett, hiábavaló, nem segít. Nem is segített!” – állapította meg az ószentiváni lelkész. 1944. október 9-én a szovjet csapatok megszállták Ószentivánt. A templomból elvitték a piros ministránsszoknyákat és kifosztották a Szent Antal-perselyt. A plébániának nem volt vesztesége. Az egyházmegye új fõpásztora, Hamvas Endre 1945. szeptember 27-én látogatta meg a falut, s bérmált meg százharmincnégy ószentiváni fiatalt. A püspök a plébánia Historiadomusába ekkor írta: „Súlyos idõk történetét érdemes leírni minden plébánián. Kívánom, hogy e nehéz idõk elmúltával boldogabb események megörökítõje legyen a plébános. A hívek lelki életrõl azonban a szomorú események között is volt és van mi szépet megörökíteni.” Felhasznált források és irodalom: Szeged-Csanádi Püspöki Levéltár. Püspöki hivatal iratai: egyházközségekre vonatkozó régi iratok (Szõreg); A tiszaszigeti plébánia Historia domusa. 1. kötet (1918–1976). – Halmágyi Pál: Tiszasziget. Katolikus templom, Szent Antal tér. In: Csongrád megye építészeti emlékei. Szerk. Tóth Ferenc. Szeged, 2000. 648.; Gárgyánné Lampert Magdolna: A település vallási élete. In: Tiszasziget története. Szerk. Gárgyánné Lampert Magdolna. Tiszasziget, 2000. 254–273.; Miklós Péter: Város, egyház, társadalom. Tanulmányok a szegedi katolicizmus történetérõl. Szeged, 2004.; Miklós Péter: Fejezetek a tiszaszigeti templom és plébánia történetébõl. Tiszasziget, 2012.
Miklós Péter
35
Dabasi Farkas Pali, az elfeledett cigányprímás A „cigányzenét” napjainkban is a magyar kultúra elismert értékei között tartja számon a világ, pedig már nem a fénykor idõszakát éli. A mûfajt virtuóz elõadói stílus, sajátos hangszerelés és hangzás jellemzi, mely fõként a XIX. század közepétõl, cigánymûvészek nemzedékein átörökítve színesedett-gazdagodott és fejlõdött utánozhatatlan tudáskinccsé. E folyamatban a XX. század elején országos hírnevet szerzett zenészek egyike volt Farkas Pali, akinek neve mára csak a zenekutatóknak és a dabasi helytörténet iránt mélyebben érdeklõdõknek cseng ismerõsen. A mûfaj szakírója, Markó Miklós1 adatai szerint 1873-ban született Alsódabason. Édesapja is jónevû muzsikus volt, emlékét Mády Ferenc2 helyi poéta a MegDabasi Farkas Pali portréfotója emlékezés a czigányprímásról címû versé(Markó Miklós 1927. 55. nyomán) ben örökítette meg. A dabasi bálokon és lakodalmakon nevelkedett ifjú tehetség már 16 évesen átvette apja zenekarát. A fõváros meghódítását 1896-ban, a millenniumi ünnepségsorozat rendezvényein kezdte, de az átütõ sikerért még további öt évet kellett dolgoznia. 1901-ben a Vígszínház mûsorára tûzte Herczeg Ferenc négy felvonásos történelmi darabját, az „Ocskay brigadéros”-t. A színmû kurucdalainak eljátszására Farkas Palit szemelték ki, aki fényesen helytállt a színpadon. A darabot száznál többször tûzték mûsorra, ami önmagáért beszél, de a Pesti Hírlap híradása jól tükrözi Farkas Pali személyes sikerét is az elõadás-sorozatban: „Az Ocskay brigadéros hétfõi elõadásán, a második felvonásban Lavotta szerenádját Farkas Pali, dabasi születésû cigányprímás játszotta, igazán mûvésziesen. Majd a 2. és 3-ik felvonás közt a lebocsátott függöny elõtt több darabot játszott, s Bihari kesergõjével olyan sikert ért el, hogy a közönséget szinte lázba hozta, és majd minden darabot ismételnie kellett.”3 Ettõl kezdve a közönség rokonszenve kísérte minden törekvését és emelkedett a mûvészi pályán. 1903 õszén, a legendás Dankó Pista halála után a Népszínház bemutatta a jeles nótaszerzõ „Cigányélet” címû népszínmûvét, melynek keretében a fõváros és a vidék legjobb zenekarai vetélkedtek egymással. A döntõt követõen 15 aranyérmet osztott ki a zsûri, melyek egyikével Farkas Pali finom, árnyalt játékát jutalmazták, aki a támogatók közül még báró Sennyey István különdíját is elnyerte. Farkas Pali, „az ifjabb nemzedék tehetséges tagja”4 a színházban kapott koszorúját Dankó Pista sírjára helyezte és gyászmisét mondatott a szegedi belvárosi templomban a dalköltõ lelki üdvéért. Emlékét késõbb sem feledte, több fellépésének bevételét Dankó Pista szobra5 javára ajánlotta. Talán a dabasi Halászok6 példája tehette, de mint a jó ügyek önzetlen támogatója, Farkas Pali kiemelkedett a kor számos zseniális cigánymûvésze közül. Gyakran lépett fel jótékonysági rendezvényeken, 1901-ben adományozott Vörösmarty 1
Markó Miklós (1865–1933) rozsnyói származású hírlapíró, szerkesztõ, több lap munkatársa, helyi tudósítója (Vasárnapi Ujság, Független Hírcsarnok, Magyarország, Rozsnyói Híradó stb.). Forrásértékû munkája a 240 oldalas Cigányzenészek albuma. Thália-Kultúra Nyomda. Bp. 1927. 2 Mády Ferenc (1834–1911) nagykõrösi születésû, gazdálkodó és írogató kisnemes, a századforduló dabasi közéletének színes alakja. Nótákat, pusztai balladákat, odamondogatós politikai költeményeket írt, melyeket „Dabasi csalánlevelek” címmel formált kötetté. 3 Czigányzene a Vígszínházban. Pesti Hírlap 1902. január 7. 5. 4 Markó Miklós: Czigány zenekarok hangversenye a Népszínházban. Vasárnapi Ujság 1903. október 4. 664. 5 A világ elsõ és sokáig egyetlen cigány szobrát, Margó Ede (1872–1946) szobrászmûvész alkotását kilencévnyi adománygyûjtés után 1912. október 20-án avatták fel a szegedi Stefánia-sétányon. 6 Dabas város jogelõd településeinek fejlõdésében, arculatuk kialakulásában meghatározó szerepe volt a nemesi közép- és nagybirtokos Halász családnak, akik társadalmi felelõsségüket átérzõ, gazdag mecénások voltak.
36
Mihály szobrára, 1909-ben pedig az olaszországi földrengés károsultjait támogatta több estjének bevételével.7 Harmincéves korára már az idõsebb cigányzenészek is respektálták mûvészetét. A legjobb fõvárosi vendéglõk sort állva szerzõdtették, ízelítõül közülük néhány: EMKE-kávéház, Margitszigeti Felsõ-vendéglõ, Népligeti Nagyvendéglõ, Royal-szálló, Angol-park étterme, Svábhegyi Terasz, Palaceszálló és így tovább. A báli szezonban és a márciusban rendezett hazafias rendezvényeken pedig a legkülönfélébb klubok, egyesületek vetélkedtek érte, hiszen zenekarával mindig fergeteges hangulatot varázsolt. Vidéki fellépésein a jó híre rendszerint már megelõzte, és soha nem okozott csalódást. Fiumei szereplését az ugyancsak dabasi kötõdésû népszerû szerzõ, Vay Sándor8 is megörökítette egyik 1912-es történetébe szõve: „Muzsikáltak. Néha a piros sapkás nápolyi muzsikusok. Ezek énekeltek is. Cukros vízhez hasonlóan édeskés olasz melódiákat. Máskor Farkas Pali muzsikált. Dabasról, az én falumból került ki. Magyar nótákat húzott. Nem ösmert meg, mert ha megösmert volna, bizonyosan rázendíti hajdan-való kedves nótámat: Ha benyúlok a kis mándlim zsebébe…”9 Farkas Pali pályája egybeesett a magyar hanglemezgyártás kezdeteivel, így a hõskor cégei is rögzítették muzsikáját. Minderrõl a legérzékletesebben a Neumann-ház által életre hívott, folyamatosan gyarapodó Gramofon Online weboldal tájékoztatja a XXI. század érdeklõdõit: Farkas Pali nevét a keresõbe gépelve jelenleg nem kevesebb, mint ötven felvételét hallgathatjuk meg. A sercegõ dallamok a repertoár szélességét tükrözik: a népdalok mellett játszotta Lehár Ferenc operett slágereit, Zerkovitz Béla sanzonját, a nagy példakép Dankó Pista és a miskolci prímás, Radics Béla nótáit stb. Technikai tudásából a saját szerzemény „Irma keringõ” és a csárdás-egyvelegek adnak vissza a legtöbbet. Váratlanul és fiatalon, gyors lefolyású tüdõvészben hunyt el 1913. március 1-jén. Temetésérõl a korabeli napilapok közül a Pesti Hírlap tudósított a legrészletesebben: „Farkas Palit, az elhunyt neves cigányprímást, hétfõn délután félhárom órakor temették a József-körút 60. számú gyászházból. A temetésen ott voltak az összes budapesti cigányzenészek, a Vörös, Farkas, Rácz, Dombi, Csorba, Oláh, Nyári, Tallósi, Balázs, Losso, Murka, Homoki, Tutomány és Gáspár családok tagjai. Az érdeklõdõ közönség ellepte a József-körutat, ahonnan három órakor elindult a gyászmenet. Az egyesült fõvárosi cigányzenekarok magyar nótákkal kísérték a józsefvárosi templomig Farkas Pali koporsóját, a templomnál elbúcsúztak tõle és innen már kocsikon kísérték ki az elhunytat hozzátartozói a rákoskeresztúri új temetõbe, ahol a katholikus egyház szertartása szerint temették el.” 10 Valentyik Ferenc
7
Pesti Napló 1909. január 19. 9.
8
Vay Sándor gróf újságíró, író, született Vay Sarolta grófnõ (1859–1918), aki férfiként élt és publikált.
9
Rózsákról és egyebekrõl. Pesti Hírlap 1912. június 9. 37–38.
10
Halálozás. Pesti Hírlap 1913. március 4. 17.
37
EMLÉKHELYEK A Zrínyi-család muraközi emlékhelyei A Muraköz északon a Mura, délen a Dráva által határolt tájegység, Trianonig Magyarországhoz, Zala vármegyéhez tartozott. 1920-ban az akkor létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, a késõbbi Jugoszláviához csatolták. 1941 és 1945 között újra magyar fennhatóság alá került, majd ismét visszaállították a trianoni határokat. 1990 óta Horvátországhoz tartozik. A XIX. század utolsó évtizedeitõl kezdve az impériumváltozásig Muraközben igen jelentõs magyar és horvát nyelvû Zrínyi-kultusz létezett. Mára a csaknem teljesen horvát lakosságúvá vált területen a Zrínyiek magyarsága már nem evidencia. A vidék bõvelkedik Zrínyi emlékhelyekben, melyeket érdemes nekünk is ismerni, felkeresni és nemzetiszínû koszorúkkal ékesíteni. A Zrínyi-család eredeti neve brebiri Subics volt. A család a horvát tengermellékrõl származott, és a XII–XIII. század óta fontos szerepet játszott a dalmáciai, horvátországi történelemben. II. András királyunk birtokot adományozott nekik Dalmáciában, Nagy Lajos pedig 1347-ben a szlavóniai Zrin várát adta nekik, ettõl kezdve használták a Zríni nevet. A XV. század végétõl szinte folyamatosan részt vettek a török elleni harcokban. A törökök elõrenyomulásával birtokaikat elfoglalták, s õk északabbra húzódtak. Továbbra is tevékenyen részt vállaltak az ország védelmében, sõt annak fõszereplõi lettek. Zrínyi (IV.) Miklós (1508–1566) egész életét végigharcolta a végeken. Sikeres harcainak jutalmaként 1542-ben horvát báni címet kapott. 1546-ban kapta birtokul Csáktornya várát és vele Muraközt, mely hosszú idõre a família legfontosabb rezidenciája lett. Címerük: a hasított pajzs egyik mezõjében kiterjesztett sasszárny, a másikban egy vár rajza, ami feltehetõen Csáktornyát ábrázolja. Az 1540-es években Zrínyi Miklós már magyaros formában írta alá családnevét: Nicolaus comes Zríni. A horvát származású arisztokrata magyar hõs lett. 1557-ben tárnokmester, 1561-ben szigetvári fõkapitány, 1563-ban a dunántúli végek fõkapitánya lett. 1566-ban a szultán vezetésével Bécs ellen vonuló százezres török sereget önfeláldozóan állította meg Szigetvárnál. A nagyvezír gyolcsba göngyölve küldte el Zrínyi fejét a Gyõr mellett veszteglõ császári csapatok parancsnokának, ahol katonai tiszteletadással búcsúztatták el. A következõ évszázadban egy testvérpár, a dédunoka (VII.) Miklós (1620–1664) és Péter (1621– 1671) neve magasodik ki. A két testvér megosztozott a hatalmas birtokon, Miklós a magyarországi, Péter a horvátországi területeket kapta. Ennek megfelelõen Miklós a magyar, Péter a horvát nyelvet használta elsõsorban. Miklós százada legkiválóbb politikusa, diplomatája és hadvezére volt, akit a magyar irodalomtörténet is a legjelesebb barokk írók között tart számon. Fõ mûvét, a Szigeti veszedelmet Péter fordította le horvátra. Tartalmas élete mindössze 44 évig tartott. 1664-ben egy tragikus vadászaton halt meg, ahol egy megsebzett vadkan ölte meg. Halála után rögtön mendemondák indultak el, melyek cáfolták a baleset tényét, és merényletet emlegettek. Az emberek nem akarták elhinni, hogy egy csatákban gyõztes hõssel egy vadállat végezzen. Péter élete is tragikus véget ért, 1671-ben a törvényes formaságokat is mellõzve, Frangepán Ferenccel együtt Bécsújhelyen kivégezték. Hamvait a templom fala melletti gödörbe dobták. 1919-ben a horvátok hazahozatták két hõsük hamvait, és a zágrábi katedrálisban temették el õket. A bécsi udvar az egész családot meg akarta semmisíteni. Zrínyi Péter feleségét, Frangepán Katalint a gráci domonkos kolostorba zárták, ahol két év múlva meghalt. Fiúgyermeküket, Jánost még a nevétõl is megfosztották, és besorozták katonának. Egy szerencsétlen puskalövés miatt a császár elleni merénylettel vádolták meg, majd börtönbe zárták, ahol megõrült, megvakult és húsz év fogság után 1703-ban halt meg. Két lányuk, Judit Zágrábban, Aurorika Veronika Klagenfurtban, kolostorban halt meg. A harmadik lányuk volt Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc édesanyja, Munkács hõs védõje. 1699-ben elkísérte második férjét, Thököly Imrét törökországi számûzetésébe. 1703-ban Nikodémiában érte a halál. A költõ Zrínyi Miklós egyetlen fia, Ádám kegyelembõl késõbb visszakapta a csáktornyai birtok felét. A század legvéresebb ütközetében, a törökkel vívott szalánkeméni csatában esett el 1691-ben. Halálával a Zrínyi-család birtoka a császári kamara kezére került. 38
Muraköz legnagyobb települése Csáktornya. 1910-ben 5200 lakosa volt, fele részben magyarok, fele részben horvátok lakták. Ma is csak 15 ezer lakosú kisváros. Központjában található az egytornyú barokk ferences templom. Homlokzatán a bejárat két oldalán lévõ fülkében Szent István és Szent László egész alakos szobra látható. Szent István jogart és országalmát, Szent László fokost tart kezében. A mellette lévõ kolostor bejárata fölött a Zrínyi-család faragott kõcímere található, utalva arra, hogy Zrínyi Miklós hívta ide a ferenceseket. Az épület mai formáját már a XVIII. század elsõ felében nyerte. A fõutcán végigsétálva jutunk el a várhoz. Az utca végén áll Zrínyi Miklós költõ és hadvezér emlékmûve, Szász Gyula szobrászmûvész és Árkay Aladár építész alkotása, amit közadakozásból emeltek 1904-ben. A XIX. század végén az egykori Zrínyi birtok felvilágosult ura, Festetics György állt az emlékmû állítási mozgalom élére, jelentõs adománnyal támogatva azt. A nyolc méter magas fehér mészkõoszlop tetején a kiterjesztett szárnyú bronz turulmadár karmai közt tollat és kardot tart (lásd az elsõ borítón). Az alsó részt Zrínyi Miklós bronz dombormûve díszíti. Eredetileg magyar nyelvû Zrínyi idézetek voltak az emlékmûvön. A hátsó oldalon: „Híremet nemcsak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvívó szablyámmal!”, a portré alatti bronzszalagon: „Ne bántsd a magyart!” Mindkét magyar feliratot eltüntették 1920 után, ma csak egy rövid horvát nyelvû bevésés látható rajta: Zrínyi Miklós horvát bán és költõ. Az emlékmû mögötti parkos területen keresztül jutunk el a várhoz. Egykor vizesárok vette körül, melynek nyomát ma is jól ki lehet venni. A várat a Hahót nembeli Csák Demeter építette a XIII. században, eleinte feltehetõen egyetlen toronyból állt, ezért kapta a tulajdonos neve mellé a „tornya” nevet. Birtokolták a Lackfiak, a Szécsiek, a Cilleiek, majd a mohácsi vész után I. Ferdinánd király Zrínyi Miklósnak adományozta. A XVI–XVII. században a kor igényeinek megfelelõen építették át ötszög alakú olaszbástyás erõdítménnyé, melyet áthatolhatatlan moA szalagról eltûnt a magyar felirat csaras, lápos terület vett körül. A vízivár közepén volt a Zrínyiek belsõ udvaros, téglalap alakú reneszánsz palotája, ahol könyvtár és nyomda is mûködött. A vár pompájáról a híres utazó, Evlija Cselebi 1660-as írása is tanúskodik. 1671-ben a császári katonák teljesen kirabolták, majd felgyújtották. 1719-ben a cseh gróf birtokába került, aki kényelmes barokk kastéllyá alakította át az egész épületegyüttest. 1791-ben a Festetics család lett Csáktornya ura. 1848 októberében a vár alatti csatában Perczel Mór tábornok serege megverte és kiszorította a Muraközbõl a horvátokat.
A szigetvári hõs szobra a muraközi várban
A vár ma a Muraközi Múzeumnak ad helyet. A négyzetes belsõ udvar boltívei alatti kõtárban számos történelmi személy mellszobrát fedezhetjük fel, köztük van Batthyány Ádám horvát bán, Szelepcsényi György hercegprímás, Csáky István, Illésházy István, Zrínyi Péter. A szobrok a XVIII. századi átépítéskor kerültek ide, stájer mesterek munkái. Ugyanitt látható a költõ Zrínyi Miklós halálának helyszínén emelt kõoszlop, hosszú latin felirattal, melynek alsó harmadában olvashatjuk ismert sorait: „Sors bona, nihil aliud” (Jó szerencse, semmi más). A külsõ udvarban a helyi Zrínyi Gárda 2009-ben egy új, háromalakos emlékmûvet állított fel, ami Zrínyi Péter és fe39
lesége búcsúzását valamint Frangepán Ferencet ábrázolja. Minderrõl egy horvát nyelvû felirat tudósít, ahogy a múzeumban is csak horvát feliratokat találunk. A vár melletti parkban néhány éve állították fel a szigetvári hõs álló alakú bronzszobrát. Felirata szintén csak horvát nyelvû. A Dráva folyó közelében található Zrínyifalva (Kuršanec). A falu melletti erdõben zajlott a halálos kimenetelû vaddisznóvadászat. A falu 1887-ben, a Zrínyi-hagyományok ápolásaként vette fel e nevet. A kuršaneci erdõben, a Dráva közelében egy tisztáson, Zrínyi halálának helyszínén 1724-ben állítottak fel egy obeliszket. Az emlékmûvet Pignatelli Anna grófné, Csáktornya urának, Althan Mihálynak a felesége emeltette. Latin nyelvû felirata így kezdõdik: „1664. 18. novemb. Epitaphium Comitis Nicolai a ZRINIO.” (Zrínyi Miklós gróf epitáfiuma) Ez alatt a latin nyelvû verses szöveg magyarul így hangzik: „Itt halt meg a gyõzhetetlen Zrínyi, megölte a vadkan, vaddisznó prédája lett, bár inkább ellenség keze által kellett volna elesnie. A gyõztest, aki annyi ezer vad ellenséget elpusztított kardjával, vadállat gyõzte le. Itt fejezte be mûvét és élete gyötrelmeit, a szerencsétlen hazára szenvedések zúdultak. Az égbõl nézi szenvedésünket, romlásunk siratja meggyilkolását. Jó szerencse, semmi más õrizte meg a hadakozásban, elragadta a fátum, a rossz sors, semmi más. Mennyire közeli a végzet az emberi dolgokban, mindenki láthatja ebben a tükörben.”1 A Dráva áradásai miatt az emlékmû 1930-ban a varasdi múzeumba, majd a csáktornyai vár udvarára került. 1994-ben Zrínyifalva központjában ennek egy másolatát állították fel. A falu közepén, fenyõfákkal övezett parkban áll ma az emlékmû, ami a költõ és hadvezér Zrínyi Miklós halálára emlékeztet. Csáktornyától Lendva irányába haladva mindössze 3 kilométerre található Szentilona (Šenkovec) település. Nevezetessége az 1990-es években felújított pálos kolostor maradványa, ahol a Zrínyi-család tagjait temették el. A Boldogságos Szûz Mária és a Mindenszentek tiszteletére szentelt pálos kolostort és gótikus kápolnát 1376-ban alapította Lackfi István erdélyi vajda, László fiával és Dénes testvérével. A rendház építését és bõvítését az 1400-as évek elején már az új birtokosok, a Cillei grófok fejezték be, akik 1420-ban Šenkovec falut ajándékozzák a pálos atyáknak. Muraköznek ez volt az egyetlen kolostora, és sikeresen elkerülte a török pusztítást. Amikor 1546-ban a Zrínyiek lettek a Muraköz urai, a kolostort Szent Ilona tiszteletére újraszenteltették. Zrínyi Miklós a monyorókeréki birtokán lévõ pálos rendház szerzeteseit hozatja ide, támogatásukra számos birtokot és kiváltságot adományoz. 1559–1561 között felépítteti a kápolna melletti kriptáját, ahová elsõként 1561-ben elhunyt feleségét, Frangepán Katalint temeti el. Alig pár évvel késõbb 1566-ban fia Zrínyi György, a szigetvári hõs levágott és bebalzsamozott fejét díszes urnában, díszkísérettel hozza haza Gyõrbõl Csáktornyára, majd temeti el a családi sírboltba, elsõ felesége mellé. Sírkövét vörös veronai márványból faragták. Az 1570-es évektõl mintegy fél évszázadon keresztül a Zrínyiek is a reformáció hívei lettek. Zrínyi (IV.) Zrínyifalva emlékmûve György 1570-ben lutheránussá teszi Csáktornyán a Szent Mihály templomot, a katolikus papokat elzavarták. 1580-ban az evangélikusok megtámadták és kifosztották a szentilonai kolostort, a perjelt börtönbe zárták. A pálosok azonban hamarosan visszatértek. Az 1603-ban elhunyt Györgyöt protestáns hite ellenére Szentilonán a családi sírboltban temették el. Fia (V.) György Pázmány Péter hatására visszatért a római katolikus hitre, a tridenti hitvallást a csáktornyai templomban tette le, s ennek emlékére száz aranyat ajándékozott a templomnak. 1626-ban halt meg, s a szentilonai sírboltba temetik. Elõtte azonban átalakítják, bõvítik a családi sírboltot. A költõ Zrínyi Miklós vallási éltére nagy hatással voltak a szentilonai pálos remeték. A kolostor-kápolna kriptájában vörösréz szarkofágba temették el õt is, 1664. december 21-én, két gyermeke és elsõ felesége mellé. Egyetlen fia Zrínyi Ádám nagykorúvá nyilváníttatva, visszakapta az uralkodótól családi 1
40
Laczházi Gyula – Kiss Farkas Gábor: A kursaneci Zrínyi-emlékoszlop. Irodalomismeret 12. Bp., 2002. 177–178.
birtokait, és az 1680-as évektõl Csáktornyán élt. Ezer forintot adományozott a szentilonai kolostornak, hogy édesapja lelki üdvéért hetente szentmisét mondjanak. Pálos hagyomány szerint a Szalánkeménnél hõsi halált halt Ádám holttestét is hazaszállították, és a szentilonai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Ezt azonban a történészek nem tartják valószínûnek. 1695-ben tûzvész, 1738-ban földrengés sújtotta a kolostort, legnagyobb pusztítás azonban 1786 után kezdõdött, amikor a pálos rendet eltörölték, s a kolostor gazdátlan lett. A romosodó épület köveit kezdték széthordani. A Festetics család a XIX. században teljesen lebontatta, csak a ma is látható kápolnarész maradt meg. Az egykori kolostor falai ma már nehezen rekonstruálhatók, mert a környékén sûrûn beépített családi házak sorakoznak. Az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán XIV. század utolsó harmadából való falképeket tártak fel a gótikus kápolnában, ezek feltehetõen még Lackfi életében készültek. A templomot valamikor teljesen beborították a falfreskók, ma ezekbõl csak töredékes ábrázolások ismerhetõk fel. Az ásatások során megtalálták a Zrínyi-család hatszögletû sírboltjának maradványait is, melyek a mai kápolnától különállóan cseréptetõvel védett kis építmény alatt láthatók. A szigetvári hõs vörös márvány síremléke is elõkerült, azt a barokk stílusban megújított kolostor falába építették be. A Zrínyi sírbolt fontos zarándokhelye lehetne mindkét népnek.
A szentilonai pálos kolostor (Udvarhelyi Nándor felvételei) 2001-ben a Mura és a Dráva összefolyása közelében fekvõ Alsódomboru (Donja Dubrava) faluban is létesült egy Zrínyi emlékmû. A Zrínyi kultuszt ápoló csáktornyai Sárkány Lovagrend egy fekete obeliszket állított itt, a Zrínyi-újvár erõdjének építése emlékére. Ezt a várat 1661-ben kezdte építeni Zrínyi Miklós, és fontos szerepet játszott a következõ évek háborúiban. A vár kapuja fölött a család címere és jelmondata (Sors bona, nihil aliud) állt. 1664-ben a törökök elfoglalták, felrobbantották és porig égették. Az obeliszk horvát nyelvû táblájára egy verset véstek, ami a költõ és hadvezér Zrínyi Miklósnak állít emléket. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem irányításával végzett kutatások során az elmúlt években egyértelmûen azonosították Zrínyi-újvár helyét: az a mai Belezna és Õrtilos között helyezkedett el, a Mura bal partján, a mai határ magyar oldalán. A feltárás megkezdõdött. A horvátok természetesen magukénak vallják a Zrínyi (horvátul Zrinski) családot, eredetüket nem is lehet vitatni. Jó lenne azonban, ha a változó politikai légkörben már õk is elfogadnák, hogy a Zrínyiek (de legalábbis a család egy része) ugyanakkor magyarnak is vallották magukat, magyar hõsök is voltak. Reméljük, mielõbb magyar feliratok is lesznek ezeken az emlékmûveken, kiállítóhelyeken. Udvarhelyi Nándor 41
Ifjabb báró Eötvös Ignác velencei síremléke A Fejér megyei Velence város temetõje mellett található a – XIX–XX. század fordulóján kialakított – meszleni Meszleny (Meszlény, Meszlényi) család sírkertje.1 Ezen a temetkezési helyen azonban található néhány olyan síremlék is, melyek alatt a famíliához, rokoni szálakkal nem kötödõ személyek nyugszanak. Az egyik ilyen, egy szürke márványból készített és jelenleg elég rossz állapotban lévõ – a tetejérõl hiányzik a vas feszület, valamint az elhunyt személy születési és halálozási évének a helyén egy lyuk tátong – sírkõ, melynek igen nehezen kiolvasható felirata így szól: VÁSÁROS NAMÉNYI BÁRÓ EÖTVÖS IGNÁCZNAK MAGYARORSZÁG VOLT TÁRNOKMESTERÉNEK SZÜL. FEBR. 25. [1786.] MEGH. AUG. 21. [1851.] HÁLÁS FIAI B. EÖTVÖS JÓZSEF ÉS B. EÖTVÖS DÉNES
Báró Eötvös Ignác (1786–1851)
Hogy pontosan ki is volt báró Eötvös Ignác – aki „egyedül”, távol a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sályban eltemetett szüleitõl (idõsebb báró Eötvös Ignáctól és báró Szepessy Máriától), a Budapesten eltemetett feleségétõl (báró Lilien Annától) és a Fejér megyei Ercsiben, illetve Budapesten eltemetett fiaitól (báró Eötvös Józseftõl és Dénestõl)2 nyugszik a velencei temetõben –, arról a következõket szeretném röviden elmondani. Ifjabb báró Eötvös Ignác Gábor Károly, idõsebb vásárosnáményi báró Eötvös Ignác és négyesi báró Szepessy Mária fiaként, a Borsod vármegyei Sályon, 1786. február 25-én látta meg a napvilágot. Középiskoláit Budán, a bölcseleti és jogi egyetemi tanulmányait Pesten végezte. 1802-ben bölcseleti-, 1804-ben pedig jogi doktorrá avatták. Ugyanebben az évben Pest vármegye tiszteletbeli aljegyzõje lett, majd az Udvari Kamaránál töltött be különbözõ tisztségeket. Így elõször fogalmazó, majd titkár és végül elõadó tanácsos volt. 1826-ban az Udvari Kancellária elõadó udvari tanácsosa lett. Ugyancsak ebben az évben Sáros vármegye fõispáni helytartójává, majd 1827-ben valóságos fõispánjává nevezte ki I. Ferenc király. 1830-ban udvari másod kancellár és belsõ titkos tanácsos lett. 1831-ben a Felvidéken kitört ún. koleralázadás, majd az 1834. évi Heves vármegyei tisztújítási zavargások kivizsgálásának királyi biztosként tevékenykedett. Ezen „érdemei” elismerése képen az uralkodó 1836-ben királyi fõtárnokmesterré nevezte ki, mely méltóságáról 1841-ben lemondott és visszavonult a közélettõl. Mivel idõközben a család ercsi és sályi Báró Eötvös Ignác velencei síremléke 1
A Meszleny sírkertrõl ld.: Kapi László: Város volt, város lett. Velence története. Velence 2004. 121.; Sárváry Mariann: A meszleni Meszleny család közéleti és politikai szereplése a XVIII. századtól napjainkig. Bp., 1993. (kézirat); http://muemlekem.hu/muemlek?id=3954.
2 Országos Széchényi Könyvtár. Plakát és kisnyomtatványtár. Vásáros Náményi báró Eötvös Ignácz gyászjelen-
tése (Buda, 1838. június 12.); Náményi idõsb B. Eötvös Ignáczné gyászjelentése (Kassa, 1832.); Vásárosnaményi özvegy báró Eötvös Ignáczné gyászjelentése (Pest, 1858. július 15.); Vásáros Naményi báró Eötvös József gyászjelentése (Pest, 1871. február 3.); Vásáros-Náményi báró Eötvös Dénes gyászjelentése (Budapest, 1878. augusztus 24.)
42
uradalmait – az új váltótörvény bevezetése, valamint hozzá nem értõ gazdálkodása miatt – elárverezni volt kénytelen és ezért a Fejér vármegyei Velencén telepedett le, ahol haszonbérbe vett egy kisebb birtokot. Itt is halt meg 1851. augusztus 21-én.3 Végezetül szeretném még megemlíteni, hogy a velencei római katolikus plébánia halotti anyakönyvében található bejegyzés szerint „Excellentissimus Ignatius Eötvös Báró”, azaz nagyméltóságú Eötvös Ignác báró – a sírfelirattal ellentétben – nem 1851. augusztus 21-én, hanem egy nappal korábban, augusztus 20-án távozott az élõk sorából. Ugyancsak itt olvashatjuk, hogy a 66 éves korában, gangrénában, azaz üszkösödésben elhunyt és minden szentséggel ellátott fõurat Kiszner Sebestyén helybéli plébános temette el Velencén.4 Merényi-Metzger Gábor
Egy múzeum születése1 Mindig is érdekelt a múlt, szülõfalum története. Már kisgyermekként hallgattam az idõs emberek elbeszéléseire. Esténként kiültünk a kispadra, ahol hallgattuk Szente Imre és Sándor bácsi háborús élményeit, vagy Zsiga Örzse néni boszorkányos meséit. Mindig oda figyeltem, amikor dédapám, vagy dédanyám mesélt a régi Göllérõl, az akkori emberek életérõl és munkájáról. Tízéves voltam, amikor jelentkeztem az általános iskolában mûködõ honismereti szakkörbe. Belányi Valterné, Mária néni meg is jegyezte: – Imikém, te még fiatal vagy ehhez a munkához, de ezért jöhetsz a foglalkozásokra. Mária néniék szemben laktak velünk, így sokszor megfordultam náluk. Õ mutatott nekem elõször egy kõbaltát és egy bronzkori nõi karperecet. Ezek a tárgyak megpecsételték a további életemet. Azt a kõbaltát még ma is a markomban tartom, azóta nem eresztett el! Azt is mondhatnám, hogy a kövek rabja lettem, mert ma is gyûjtöm õket. Náluk láttam egy szépen megfaragott népi bútor garnitúrát, Kapoli Antal munkáját. Tizenkét éves koromra már oszlopos tagja lettem a honismereti szakkörnek. Idõszaki néprajzi kiállítást rendeztünk Mária nénivel és iskolatársaimmal. Elõször nem tetszett nagyapámnak (Galambos Imre, 1913–1983) a gondolat, amikor kéréssel álltam elé: – Papa! Szeretném, ha megengedné, hogy a szõlõhegyrõl behozzuk a sarokpadot, a székeket és az asztalt, mert egy kiállítást rendeznénk be az iskolában? – Nagyon régi bútorok azok – mondta. Még a hársasi csárdából hozta õket Horváth Julianna mostoha üknagyanyád, a csárda utolsó tulajdonosa. Amikor megszûnt a betyárvilág lebontották az ottani épületeket. Majd így folytatta: – Nem bánom fiam, majd kérünk egy fogatot a téesztõl. Hát így kezdõdött az én helytörténeti munkásságom. Azután dûlõneveket, mondákat, meséket irtunk össze. Ebben az idõben vált világossá számomra, hogy Fekete István író a mi falunkban született. Volt pajtásaival is készítettem kis riportokat: Berta Jancsi, Deres Laci, Esküdt Ernõ, Bodó Béla bácsi és mások. Gyûjtöttem a régi pénzeket és a néprajzi tárgyakat is. Nyáron és szünetekben Berta Tibivel gyalog eljártunk Heténybe (Felsõhetény) a volt római kori erõd területén, esõ után, kézzel szedtük össze a bronz érméket. 1968-ban Keszthelyre kerültem a Nagyváthy János Mezõgazdasági Középiskolába. Azt is elárulhatom, titokban már ekkor történész, muzeológus szerettem volna lenni, de tanulmányi eredményeim nem voltak olyan jók, hogy eljussak a gimnáziumba és onnét tovább az egyetemre. Így utólag azt mondhatom késõn érõ gyermek voltam. Játékos, sokszor szórakozott, és ami nem érdekelt azt nem is szerettem megtanulni. Itt négy évig tanultam és természetesen tagja lettem a Takács Gyula által vezetett honismereti szakkörnek is. 1972-ben érettségiztem. Mivel nem vettek fel az Agrártudományi Egyetemre, egy évig a göllei „Béke” Termelõszövetkezetben dolgoztam. Brigádvezetõket helyettesítettem, majd magtáros voltam. 1973-ban viszont felvettek az egyetem Növényvédelmi Üzemmérnöki Karára, ahol há3
Báró Eötvös Ignác életérõl ld.: Markó László: A magyar állam fõméltóságai Szent Istvántól napjainkig. Bp. 2006. 353–354.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. köt. Budapest, 1893. 1344 –1345.; Új Magyar Életrajzi Lexikon. II. köt. Fõszerk.: Markó László. Bp. 2001. 369. 4 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. X 2188. A velencei római katolikus egyház anyakönyveinek mikrofilm-másolatai. Halottak anyakönyve. III. köt. 40. fol. 1
A szerzõ 2014 júliusában megkapta a Honismereti Szövetség Bél Mátyás – Notitia Hungariae emlékérmét. Fontosabb szakirodalmi munkái a laudációjában olvashatók. (Honismeret 2015. 4. 53-54.)
43
rom évig tanulhattam, majd szülõfalumban gyakornokoskodtam. Ebben az idõben kezdtem írni Gölle község krónikáját. 1977-ben bevonultam Kaposvárra, katonai szolgálatra. A laktanyában is folytattam falum krónikáját. Rendszeresen jártam a levéltárba, a múzeumba és a könyvtárba. Böröndi József õrnagy, politikai tiszt 1977. november 7-én ellenõrzést tartott a laktanyában. Jómagam az irodában gépeltem a már összegyûjtött anyagot. Már vagy 50 oldal le volt gépelve. Látta, hogy az iroda nyitva van: – Bodó elvtárs, maga mit csinál ezen a nagy ünnepen? – Õrnagy elvtárs jelentem gépelem szülõfalum történetét. Mivel nem mehettem eltávozásra kihasználom az idõt. – De tudja, hogy ezen a napon nem szabad az irodában tartózkodni, gépelni meg pláne nem szabad. Ezért hadbíróság jár ám! – Tudom és tisztában vagyok vele, de úgy érzem, nem okozok kárt senkinek. – No, adja csak ide az elkészült oldalakat és hagyja abba a munkát, zárja be és pecsételje le az irodát. – Igenis õrnagy elvtárs! – feleltem. Három hétig nem szólt, én sem mertem kérdezni, hogy mi lesz a sorsa írásaimnak? Egyszer csak hívatott: – Bodó elvtárs! A feleségem pedagógus. Átolvasta írását és azt mondta, hogy hagyjam önt dolgozni. Ezentúl tõlem kérjen engedélyt, ha a levéltárba, vagy a múzeumba kíván menni. – Értettem õrnagy elvtárs! Alig vártam, hogy elhagyjam az irodát. Nagy kõ esett le a szívemrõl, mert álmomban sem mertem volna gondolni, hogy valamikor is viszont látom az addigi dolgozatomat. Pár nap elteltével kiküldött a Somogy Megyei Levéltárba, ahol újságíró várt. Horányi Barnának hívták, akivel haláláig nagyon jó barátságban voltam. – Böröndi Jóska bátyánk küldött ide, hogy készítsek veled riportot, melynek a lényege az lesz, hogy a honvédségi idõt hasznos dolgokkal is el lehet tölteni. Természetesen nyilatkoztam és a cikk 1977. december 6-án meg is jelent a Somogyi Néplapban. Leszerelésem után folytattam a könyv írását. Este a tanácsházból hoztam át az írógépet, mivel a szomszédban laktunk, és reggel vittem vissza. Így készült el a monográfia. Majd a szomszédos Attalába kerültem, az ottani szövetkezet növényvédelmi agronómusa lettem. Megnõsültem és Dombóvárra költöztem. Feleségem Suri Lívia óvónõként dolgozott Dombóváron. Két gyermekünk született 1980-ban András, 1986-ban Ákos. Attalában is folytattam a helytörténeti kutatómunkát. Itt Kertész Antal esperes úr volt a segítségemre. Ebben az idõben kezdtem el írni Attala monográfiáját is. 1986. szeptember 2-án a göllei szõlõmnél megalakult a Fekete István Baráti Kör, melynek titkárává választottak. Az elnökség tagjaival dr. Sülle Imre elnökkel, Márton Dénes A múzeumalapító az író asztalánál ÁFÉSZ elnökkel, Sipos József párttitkárral, Kovács József tanácselnökkel, Zsigárdi Péter iskolaigazgatóval többször is felkerestük budai otthonában Fekete István író özvegyét, Piller Edithet. Elmondtuk tervünket, mely szerint Göllében a szülõházban emlékszobát szeretnénk berendezni Fekete István író tiszteletére és emlékére. Az özvegy segítségével és támogatásával ez meg is valósult, a halászati gyûjteménnyel együtt. Az avatásra 1987. augusztus 20-án került sor. Ez volt az elsõ múzeum melynek megalkotásában közremûködtem, sõt kezdeményezõje voltam. 44
Mint vallását gyakorló katolikus ember, mindig is bíztam az isteni gondviselésben. Munkahelyemen, a Tolna Megyei Növény és Talajvédelmi Állomáson 1995 februárjában szólt a fõkönyvelõ, hogy eltudnám-e helyezi Dombóváron feleslegessé vált vitrinjeiket? Akkor már terveztem a Fekete István Emlékszobát, s a felajánlott vitrinek nagyban hozzájárultak a mielõbbi megnyitáshoz. 1995. június 24-én megnyitottuk a város elsõ látogatható múzeumát. Az elõkészítõ munkálatokban nagy segítségemre volt feleségem és gyermekeim, a „Petõfi” Irodalmi Múzeum – Birck Edit és Püski Anikó –, Lovas Csilla, a „Babits” Emlékház irodalmi muzeológusa, Farkas János, a dombóvári Mûvelõdési Ház igazgatója, Somogyvári László, a „Zrínyi Ilona” Általános Iskola igazgatója és Tóth Attila, Dombóvár város akkori polgármestere. A következõ évben kezdeményezésemre megalakult a Fekete István Kulturális Egyesület, melynek azóta is elnökeként tevékenykedem. Két évvel késõbb pedig az író szobrát, Farkas Pál szekszárdi mûvész alkotását helyeztük el a kis múzeum elõtti kertben. Pályázatoknak köszönhetõen elkészült a gyûjtemény riasztórendszere, megjelentettük kiadványainkat. Ehhez segítséget kaptam Tóth Gyula akkori országgyûlési képviselõtõl. 1999. augusztus 20-án Göllében is felavathattuk az író mellszobrát. 2001-ben minisztériumi segédlettel újabb teremmel bõvítettük a dombóvári gyûjteményt. Ekkor neveztük el a múzeumhoz vetetõ kis közt Fekete Istvánról. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára, Ács Tamás és személyi titkára, Beck Zsuzsa is megtisztelték rendezvényünket. 2011-ben újabb bõvítés eredményeként immár három teremben láthatók az író relikviái. Az építkezést önkéntes mesteremberek segítették. 2014-ben folytattuk a munkálatokat, elkészült a múzeum szabadtéri kiállítóhelye is. Itt helyeztük el az 1875-bõl származó, fából készült szõlõprést, egy római kori síremléktöredéket, egy malomkövet és egy az 1600-as évekbõl származó síremléket. Folytatódnak a felújítási munkálatok a múzeumban is. A csaknem 20 éve megnyílt gyûjteményt eddig mintegy 50.ezer fõ kereste fel, külföldiek és magyarországiak, legtöbben a Kárpát-medence országaiból. 2010-ben jelent meg Barkóczi Ernõ szerzõtársammal az Attala község krónikája címû. kiadványunk. Segítettem K. Németh András történész gyûjtõútjait, amikor a Tolna megye középkori templomai c. könyvéhez gyûjtött adatokat. A kiadvány megjelenése után a könyvbemutatót jómagam tartottam a Helytörténeti Gyûjteményben. Természetesen a göllei és a lápafõi vezetéssel újabb terveink vannak. Kovács Ernõ göllei polgármesterrel tervezünk egy régi parasztház megvásárlását és egy néprajA Fekete István Múzeum az író szobrával (Bodó Ákos felvételei) zi gyûjtemény megvalósítását is. Szeretném mielõbb megjelentetni a Göllei ki kicsoda c. életrajzi lexikont. Ugyancsak készül Lápafõ község / feleségem szülõfaluja / krónikája c. dolgozatom is, melynek megírására Takács Zsolt polgármestertõl kaptam felhatalmazást. A dombóvári Fekete István Múzeum megvalósítása életem egyik legfontosabb állomása volt. Mint a település elsõ ilyen kiállítóhelye két évtizede várja a Tisztelt látogatókat, iskolák tanulóit, a vadászokat, családokat. Célom volt, hogy ingyenesen legyen látogatható a kis múzeum. Isten segítségével ez is megvalósult és bízom benne, hogy a jövõben is fenn tudom tartani ezt a kulturális „ékszerdobozt”, amivel egy ide látogató, az írót tisztelõ polgár jellemezte a gyûjteményt. Ha történész nem is lett belõlem, azért célomat egy kis kerülõvel, görbe utakon mégis elértem, elérhettem. Amolyan értékmentõ, helytörténeti kutató és minden régiséget gyûjtõ, visszaemlékezéseket író, múzeumot alapító, a nemzetnek egy kulturális napszámosa lett belõlem. Nem vagyok büszke, de elégedett vagyok a sorsommal, és ami fontos, hogy a Teremtõvel összhangban élek. Bodó Imre 45
TERMÉS A XLIII. Országos Honismereti Akadémia elõadásai
A kisebbségek helyzete a Kárpát-medencében1 Szekszárdon vagyunk, úgy illik, hogy Babits költeményével indítsam elõadásomat. A következõ versrészlet kínálkozik gondolatébresztõnek: „Néha úgy elfogytunk, magunk sem találtuk magunkat. Néha a magyar is idegen volt, néha az idegenbõl lett a legjobb magyar.” Elsõ sor életérzésére visszaköszön Himnuszunk 6. versszaka: Bújt az üldözött, s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honát a hazában. A második sort talán nem is kell magyarázni, hiszen egész ezeréves történelmünk arról a folyamatról szól, amit Németh László oly találóan fogalmazott meg második szárszói beszédében, mikor föltette a kérdés: miként kerülhetett a magyarság saját hazájában kisebbségbe? Úgy fogalmazott: „Aki a magyarság újkori történetét megírja, arra kell felelnie, hogy süllyedt »bennszülött«-é ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában.” Pedig akkor, 1943-ban még csak a folyamat kezdetén voltunk, az után következett a német náci, majd az bolsevik orosz megszállás, aminek során végzetesen kisebbségbe kerültünk a hazánkban. Végül a harmadik sort értelmezi a reformkor lendületes kibontakozása, a mikor – a másik Tolna megyei költõ – Illyés Gyula szavaival szólva a Kárpát-medence kohójában a magyarság csorgatta a legnemesebb ércet, vagyis vonzók voltunk nemzetiségeink – vagy akár más nemzetek fiai – számára. Ennek az életérzésnek volt fényes példája az bécsi önkényuralom által Aradon kivégzett tábornokaink – úgymond – nemzetiségi összetétele. * * * Nem biztos, hogy a fenti cím a legjobb elõadásom témájához. Hiszen legföljebb statisztikailag tekinthetjük a csallóközi, a székelyföldi magyarokat, nevezhettük a Hunyad megyei, Mármarosi románokat, vagy a szepességi, liptói szlovákokat „kisebbség”-nek. Õk maguk azonban, magam is tapasztalhatom, hacsak nem verik beléjük – nem egyszer szó szerint – a többségi hatalmak képviselõi, általában nem érzik magukat kisebbségnek. Ezért javaslom, hogy akadémiánkon (és egyáltalában) a ’kisebbség’ helyett a nemzetiség szót használjuk. Hiszen ez a kifejezés a magyar nyelvben a nemzeti hovatartozást jelenti. Ezekrõl a nemzetiségekrõl, a mindenkori haza nemzetiségeirõl lesz tehát szó a továbbiakban, már amennyi egy ilyen rövid elõadásba belefér. Ha most nem foglalkozunk a különbözõ népek legendáiban és mondáiban szereplõ elemekkel, mint a „dákóromán kontinuitás”, a „nagymorva” elméletek, a „rutén hercegség” mítosza, vagy „Csaba királyfi csillagösvénye”, s a többi felemelõ, a népek nemzetté válására való törekvéséhez szorosan hozzátartozó legendákkal – amikben persze sok igazság is lehet –, akkor megállapíthatjuk, hogy a IX. században a Kárpát-medencébe érkezett magyarok gyér számú szláv és avar néptöredékeket találtak ezen az ígéretes tájon, akiknek mûveltsége idõvel egybeötvözõdött a törzsenként letelepülõ, korántsem egységes magyarokéval. 1
46
Elhangzott 2015. július 7-én, Szekszárdon, a XLIII. Honismereti Akadémián.
Az idegen, vagy mondjuk úgy: „nem magyar” népek Kárpát-medencébe települése gyakorlatilag már az államalapítással megkezdõdött. Fölvetõdik a kérdés: mi vonzotta középkorban a fiatal magyar állam területére, a különféle népeket? Nyilván kétféle írányú erõ: a magyar király (királyok) hívó szava, az itteni biológiai vákum szívóereje, valamint az Európa irányából megnyilvánuló hatalmi (katonai) és vallási (keresztény térítés) erõ. Vonzotta õket a Kárpát-medencében nemrég létrejött és a központi királyi hatalom által garantált jogbiztonság, a különbözõ kedvezmények, a gyér lakosság (1000-ben egymillió) gyakorlatilag biológiai vákuum. Nagyon fontos, hogy ezeket a nemcsak etnikailag, de társadalmilag is különbözõ népeket (bajorok, svábok, vallonok, különféle szlávok) a magyarság érdekeit szem elõtt tartó királyi akarat telepítette le, lehetõleg egységes koncepció szerint. Nem véletlen, hogy Szent István sokat emlegetett – de ritkán követett – Intelmeiben a királyi méltóság 6. helyére került „vendégek megtartásáról és táplálásáról” szóló rész „a vendégek és jövevények által hajtott haszonnal” is foglalkozik, s bölcsen megállapítja, hogy „gyenge és esendõ az egynyelvû és egyszokású ország”. Történészeink szerint az Intelmeknek ez a passzusa egyesíti magában a kegyes király keresztényi türelmet hirdetõ értékrendjét a keletrõl hozott hagyománnyal, amely befogadja és helyükre teszi a csatlakozni akaró népeket. Az Európában jól ismert és széltében elterjedt gyakorlattal szemben nem akarja elvenni, sajátjával kicserélni a csatlakozott népek anyanyelvét, kultúráját, vagyis nem akarja mindenáron – mai szóval – asszimilálni, hanem ha módja van rá, átgondoltan letelepíti õket és lehetõsége szerint – mai szóval – autonómiát ad számukra, amint ezt tapasztalhattuk az erdélyi és a felvidéki szászok, vagy a késõbb érkezõ kunok és jászok esetében. Azoknak a népeknek azonban, amelyek nem tudatos telepítéssel, hanem többé-kevésbé rendszertelenül – hogy úgy mondjam: a maguk szakállára – érkeztek a Kárpát-medencébe, különösen, akik a középkori magyar birodalom összeomlását követõen jöttek hozzánk, már nem kaphatták meg ezeket a kiváltságokat, mert nem volt akinek adják, sõt jószerivel már az sem volt, aki adja. Az elsõ „román” – akkor még nem így nevezték sem õket, sem magukat – csoportok a XIII. században még kenézeik vezetésével, viszonylag rendezettebb formában érkeztek és kaptak helyet Hunyad megyében, Máramarosban, fõként királyi birtokokon. Késõbb azonban, mikor a különbözõ délszláv csoportokkal együtt már a Balkánra betörõ török szorította õket az önálló állami létéért élet-halál harcot vívó Kárpát-medencébe, szó sem lehetett rendezett telepítésekrõl, önrendelkezésrõl. A középkori Magyarországra érkezõ nem magyar elemek tehát helyet kaptak a magyar állam területén. Ezer év azonban nagy idõ, emlékük mára többnyire csak a különbözõ település- és határnevekben maradt meg. Ilyenek a velünk jött, vagy a honfoglalás táján csatlakozott népek, mint mindmáig megmaradt székelyek, aztán a böszörmények (volgai bolgárok), az izmaeliták, az úzok, a besenyõk. Aztán a nyugat felõl érkezett franciák (premontreiek, ciszterciták, bencések), vallon szõlõmûvesek, olaszok (Nagyolaszi Liptó megyében, Bodrogolaszi), németek (hienzek, svábok, szászok). Hogy ezek a betelepítések mennyire átgondoltak és ellenõrzöttek voltak, mutatja, hogy a II. Endre által adott kiváltságlevél (1224), az Andreánum, szinte teljes autonómiát adott nekik, s ezt hat és fél évszázadig élvezték is. Földjüket nem személyenként, hanem közösségként kapták, közösségként adóztak, szükség esetén közösen járultak hozzá a hadviselés költségeihez, s például a szász földön magyar nemes nem szerezhetett birtokot. De nem csak a Szász Földön, hanem Erdély azon városaiban sem, ahol a magyar lakosság mellett németek is éltek. Virágzott a tolerancia: a XVI. században Kolozsváron például felváltva viselte szász illetve magyar ember a fõbírói tisztséget. Abban az esztendõben, amikor a fõbíró magyar volt, a Szent Mihály templomban magyarul, az úgynevezett kistemplomban pedig szászul prédikáltak, a következõ évben pedig fordítva. A felvidéki Szepességben az úgynevezett tízlándzsások földjén a gyepûõrzõ magyar lakosság nyelvileg beolvadt a németségbe, de privilegizált jogállásuk 1802-ig fennállt. A Zsigmond által 1412-ben Ulászlónak elzálogosított 24 szepességi város csak 360 év múlva, Mária Terézia idején tért vissza. Az erdélyi és a szepességi szászok bányásztak és kereskedtek. A mármarosi bányavárosok királyi védelem alatt álltak. S ha már az elzálogosításnál tartunk, emlékezzünk meg a XIII. században érkezett kunokról és jászokról, akik ugyan nem a saját jószántukból csatlakoztak, hanem úgy menekültek a tatárok elõl a magyar király „karjaiba”. Babits Mihály bevezetõ gondolataira emlékezve, egy kicsit rájuk is vonatkozik a költõ által megfogalmazott „néha az idegenbõl lett a legjobb magyar” szindróma. Hiszen a pogány kunok a XI. század óta veszélyeztették a keresztény Magyarországot. László királyunk már 1082-ben megütközött az Erdélyt és a Nyírséget dúló csapataikkal, 1091-ben a Temes folyó mellet sikerült megvernie a Kapolcs vezetésével támadó kunokat, akik aztán orosz szövetségeseik segítségével 1099-ben visszavágtak. Több mint fél évszázadon keresztül harcoltunk velük, ezeknek a küzdelmeknek a mûvészi kivitelû propagandaanyagát – a jó és a rossz harcát – õrzik a román kori templomaink Szent László freskói. A magyar királyok uralkodói képességét jelzi, hogy a XIII. században a kunok már nem elle47
nünk, hanem szövetségünkben harcoltak, az egykoiri Etelközben magyar fõpapok térítették õket és IV. Bélának támaszt jelentettek a hatalmaskodó fõurakkal szemben. Biztos vagyok benne, hogy az akkori ellenzéki sajtó – ha lett volna – legalább 400 000 kun beözönlésével riogatta volna az „átlagmagyart”, pedig tudjuk, hogy legföljebb 40 ezren, vagy még annyian sem voltak. A kunokat a magyar király a bánmonostori egyezmény alapján az ország több megyéjében szétszórva telepítette le. Kezdetben sok baj volt velük, hiszen a kunok akkor még elsõsorban nomádok voltak – mint 300 éve mi is –, más társadalmi viszonyok között szocializálódtak – mondanák a mai szociálantropológusok. Szerencsére azonban akkor nem voltak szociálantropológusokból lett politikusok, de voltak önmagukat és családjukat is a haza szolgálatába állító, ha kellett, azért föláldozó királyaink. Itt érdemes idézni IV. Béla király IV. Incze pápához írt levelét, amibõl kiderül, hogy a kunok betelepítése korántsem volt egyszerû mûvelet. „Mi pedig – írja a boldogtalan életû uralkodó – ahhoz folyamodtunk, amihez lehetett, és a kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két lányunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország hercegéhez adtuk nõül, hogy tõlük s más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok gondosan titkolt terveit... Befogadtuk a kunokat is országunkba és most a pogányokkal tiportatjuk le az egyház ellenségeit. Sõt, a kereszténység érdekében elsõszülött fiunkat kun lánnyal házasítottuk össze, hogy ezzel elkerüljük a még rosszabbat, és alkalmat teremtsünk õket keresztvíz alá édesgetni, mint azt már többekkel tettük.” A jászok a kunokhoz hasonlóan a tatárok elõl menekültek, s elõbb Moldvában, Jászvásáron (románul Iaºi) volt a központjuk, késõbb õket is az ország középsõ részén telepítették le. * * * A magyar nyelv a Kárpát-medencében élõ szlávokat kezdetben kivétel nélkül tótoknak nevezte. Az elnevezés a gepidák saját népnevébõl (thuat) hagyományozódott arra a népelemre, amihez a gepidák is csatlakoztak. Mikor aztán a szlávok tömegesen olvadtak be a magyarságba, a többi szláv elemet megkülönböztetõ etnikai neveiken lengyeleknek, cseheknek, horvátoknak, vendeknek nevezték, s a tót megjelölés egyrészt a maradék északi szláv csoportra, másrészt a Drávától délre esõ, a XI. század végén meghódított terület – magyarul Tótország – szláv (szlavon, szlovén) népességére szállt. Ahogy a népdal énekli: Túl a vízen Tótországban, Szilva terem a zöld ágon... A tót szónak egyébként – akárcsak az oláhnak – egészen az újkorig nem volt semmilyen bántó íze. Az akkor még tótoknak nevezett szlovákokkal a középkorban, de még az után is békésen élt együtt a magyarság. A szlovák népterület Pozsonytól az Ungig húzódott, dél felé azonban még nem lépte át a hegyvidéket. Amikor Magyarország három részre szakadását követõen az ország középsõ része török megszállás alá került, a magyar lakosság számottevõ része felhúzódott az északi hegyek közé, a királyi Magyarország biztonságosabb, vagy annak vélt területére, ahol összekeveredvén a szlováksággal részben maga is szlovákká vált, részben azokat magyarosította. Az én rokonságomban is van tucatnyi Potoczky, Beniczky, Podmaniczky, Szmrecsányi, Rakovszky..., többségük nyilván megmagyarosodott tót családok sarjai, bár – jól emlékszem –, gömöri születésû édesanyám lengyel nemesekként emlegette õket. A török kiûzése után aztán ezek a Felvidékre menekült s többé-kevésbe szlovákosodott családok ismét dél felé húzódtak, s ezáltal a magyar nyelvhatár a XVIII. században jelentõs mértékben eltolódott északról délfelé. Ekkor települtek számottevõ felvidéki szlovák népcsoportok, fõleg a szláv nyelvterület keleti részeirõl a Tiszántúl déli és északi részeire, de jutott belõlük a Bakonyba, s Nógrád megyébe is. Az eredetileg vlahnak, késõbb oláhnak nevezett, ma pedig általában románnak mondott nemzetiségünkkel sokáig békés volt a magyarság viszonya, de a fejedelemség korát követõ idõszakban felbillent az etnikai egyensúly. A „két pogány közé” szorult erdélyi magyarság harcaiban folyamatosan gyérült Erdély magyar lakossága, a románságnak pedig utánpótlása volt, fõleg Havasalföldrõl és a Balkánról. Elsõ okleveles említésük a XIII. század elejérõl maradt fenn, aztán a XIII. századból 23, a XIV. század elsõ harmadából pedig 15 olyan oklevelet ismerünk, amely hiteles adatokat tartalmaz a románság erdélyi jelenlétérõl. A XIV. században ellepték Máramarost, sõt rajokat bocsájtottak ki, amelyek részt vettek a kunok egy részének Magyarországba településük miatt meggyérült lakosságú Moldva benépesítésében. A kenézek által vezetett oláh pásztornép a magyarok által üresen hagyott erdõs, hegyes térségeket népesítette be. Kezdetben a vlah név nem is népet, hanem vándor pásztorkodást, vagyis foglalkozást jelentett és nem volt semmiféle pejoratív csengése. A moldvai csángómagyarok, akik kimaradtak a Kárpát-medence XIX. századi etnikai villongásaiból, ma is teljesen jóhiszemûen oláhnak nevezik román szomszédaikat. A XIV. századtól a magyar királyok sorozatosan adtak földeket a román kenézeknek, 48
hogy növeljék az adófizetõk számát. A vármegyék pedig arra törekedtek, hogy a vlah románok mielõbb letelepedjenek, de még akkor is juhötveneddel adóztak. Az erdélyi románok a XVII. század végéig ortodox, görögkeleti vallásúak voltak, ez különböztette meg õket Erdély többi népétõl és kapcsolta össze õket a Moldvában és a Havasalföldön élõ románokkal már akkor is, mikor a közös etnikai származás tudata még föl sem merült bennük. A ruténeket, ruszinokat, kisoroszokat kezdetben a románokhoz hasonlóan ugyancsak vlahoknak nevezték, mivel vándorló pásztorkodást folytattak. A XIII. században félnomád pásztornépként szivárogtak be fõleg Galíciából Máramaros, Bereg, Ung és Zemplén megyék lakatlan, hegyes vidékeire. A magyar birtokosok szívesen letelepítették volna a ruszinokat, hogy munkára fogják õket, de csak alkalmi munkára jöttek le a hegyekbõl aratásra és kapálásra. I. Rákóczi György úgy pótolta az ónodi, szerencsi, sárospataki uradalmaiban a megfogyatkozott munkásokat, hogy ruszin jobbágyokat hajtatott oda aratásra, kapálásra. Ez után már maguktól is eljöttek Sáros vármegyébõl, nagyobb számban azonban csak az 1717. évi tatárdúlás után érkeztek, de akkor már azzal a céllal, hogy végleg letelepedjenek. A XVII. századi unióig õk is görögkeletiek voltak, korábban, 1458-ig nem volt saját egyházi szervezetük sem. Elsõ, püspöki jogkörrel rendelkezõ egyházi elöljárójuk Mátyás királytól kapta a stallumát. A hegyaljai és Ung megyei ruszinok Rákóczi Ferenc föltétlen, kuruc érzelmû hívei voltak. A délszlávok gyûjtõfogalom alá számos szláv nép és néptöredék tartozik. Ezek közül már a honfoglaláskor itt találtak hamarosan beolvadtak a magyarságba, a késõbb megjelent szerbek (rácok), horvátok, szlovének, bolgárok, macedonok és egyéb szláv szórványok újabb beköltözõk, vagy telepesek voltak. Az Árpád házi királyok közül soknak baráti, katonai, családi és rokoni kapcsolata volt a délszlávok körében. A szerbek részt vettek 1044-ben a magyarok oldalán a ménfõi csatában, a Kálmán és az Álmos közti viszályban pedig Álmost támogatták, s Kálmán – gyõzelme után – nemcsak Álmost és Béla nevû fiát vakíttatta meg, hanem több szerb fõurat is. A legrégebbi szerb települések (Kevevára) Zsigmond királytól nyerték adómentességüket és más kiváltságaikat. Hunyadi János törökellenes harcában a délszlávokra is támaszkodott, seregében több ezer szerb katona és paraszt harcolt. De amint a török egyre feljebb tört a Balkánon, Szerbia 1459-es bukása után egyre több délszláv népcsoport telepedett a Szerémségbe, ahonnan a magyarság nagy része már korábban elmenekült észak felé. Az ortodox valláson lévõ szerbek jó katonák voltak, Mátyás fekete seregében ötezer rác harcolt, Ulászló alatt pedig több mint százezer szerb menekült Magyarországra. A mohácsi vészt követõ zûrzavarban a szerbek egy része Zápolya János, más részük Ferdinánd király mellé állt. A Balkánról fölmenekült szerbek szívesen telepedtek a folyók mellé, hogy hajózással kereskedést folytassanak. A horvátok független államát Könyves Kálmán 1102-ben csatolta a magyar királysághoz. Külön önkormányzattal rendelkeztek, közigazgatásuk feje a bán, az elnevezés az avar baðanból származik. Sokáig harcoltak a törökökkel, aztán 1520 és 1530 között elhagyták földúlt hazájukat, észak felé húzódtak, és az ország három részre szakadása után sem költöztek vissza. A XVI. században Vas megyében 54, Sopron megyében 51, Moson megyében 4, Zala megyében 2, Gyõr megyében 2, Alsó-Ausztriában 54, Pozsony megyében és Morvaországban összesen 20 falunak volt horvát népessége, vagy horvát népessége is. A zsidókat ugyan nem tekintik a mai Magyarországon nemzetiségnek, korábban is elsõsorban a vallásuk, értékrendjük, s elkülönült/elkülönített helyzetükbõl következõ foglalkozásaik tették és tartották õket „kisebbség”-ben. Mivel a keresztény vallás tiltotta az uzsorát, ezért a zsidók foglalkoztak a hitelekkel és általában a pénzügyekkel. Már I. László királyunk több törvényben foglalkozott velük.A magyarok zsidókhoz való viszonya általában ambivalensnek mondható: az uralkodók gyakran fordultak hozzájuk kölcsönökért – ilyenkor kedvezményekkel látták el õket –, de mikor visszafizetésre került volna sor, rendszerint engedtek azon fõurak követeléseinek, akik hasonló okok miatt félreállításukat, kiközösítésüket követelték. A tatárjárást követõ újjáépítés idõszakában például 1251-ben, IV. Béla királyi védelem alá helyezte õket, vagy Nagy Lajos királyunk 1361-ben kiûzte a zsidókat az országból, de amikor kiürült a kincstár, visszahívta õket. Sok helyen üldözték a zsidó közösségeket, de nem faji, hanem vallási elkülönülésük és eltérõ értékrendjük miatt, de a reálpolitikus Bethlen Gábor zsidókat telepített Erdélybe, s lehetõvé tette számukra a szabad kereskedelmet és vallásgyakorlatot. A hazai zsidóság az évszázadok során kialakult gyakorlat szerint igyekezett betagolódni a magyarságba, megtalálta helyét a részben magaválasztotta, részben a körülmények által reámért munkamegosztásban. Sokan áttértek a keresztény vallásra, megmagyarosították a nevüket, s különösen a szellemi életbe illeszkedtek a társadalom szinte egész keresztmetszetében: a média- és a színházi életbe, valamint a gazdasági-pénzügyi világba bankárként, kereskedõként. Az 1848/49-es szabadságharc támogatására pénz- és véráldozatot is hoztak, fõleg a Budán élõ zsidó közösségek. Az ellentétek akkortól kezdtek élezõdni, miután az 1880-as évektõl Galíciából a nagy szegénység és lengyel földesurak elnyomása 49
miatt hatalmas zsidó menekülthullám érkezett Magyarországra, s rajtunk keresztül mentek Németországba, Amerikába. A liberalizálódó magyar kormány – Nyugat-Európa rokonszenvét keresve –, nem gördített akadályt a zsidók letelepedése elé, ezért nagyobb arányban érkeztek, mint ahogy a magyar társadalom be tudta volna tagolni õket. A XX. század elsõ felében aztán – a háborút követõ forradalmakban játszott, ellenérzéseket kiváltó szerepük, majd a német nyomásra hozott zsidótörvények – útját állták a nagytömegû zsidóság egészséges beilleszkedésének. A hazai cigányság õsei a XI-XII. században jutottak el a Balkánra, s onnan a XV. századtól tûntek fel a Kárpát-medencében. Magyarországi jelenlétükrõl az elsõ oklevelet adatot 1417-bõl ismerjük, ekkor kaptak menlevelet Zsigmond magyar királytól és német-római császártól, aminek birtokában korábban tiltott területeken is kóborolhattak. A nyugat-európai országok kemény ellenkezéseivel szemben nálunk megtûrték õket, mivel többé-kevésbé megtalálták helyüket a társadalmi munkamegosztásban. Fõleg a fémmûvességben, puskapor, puskagolyó, ágyúgolyó készítésben jeleskedtek, fegyverkovácsként mûködtek, a török csapatoknál kémkedtek és fordítva. Cigányzenészekkel elõször Beatrix királyné udvarában találkozhatunk 1489-ben. Maguk választotta vajdájuk vezetésével élték közösségi életüket, amit akár autonómiának is tekinthetünk, de az ország törvényeivel gyakran szembekerültek. Mária Terézia rendeletekkel igyekezett szabályozni a nomád életformában élõ cigányságot, de kevés eredménnyel. A török uralom alóli felszabadító háborúk igen nagy áldozatot követeltek a magyarságtól, amit aztán még tovább növeltek a Rákóczi-féle szabadságharc pusztításai. Elsõsorban a hadak által sûrûn járt folyóvölgyek és sík területek magyarsága pusztult. Mindezek következtében a XVIII. század folyamán jelentõsen megváltozott a Kárpát-medence etnikai összetétele. Ennek legfontosabb következménye, hogy az osztrák uralom elkezdte kijátszani velünk szemben a török hódoltság nyomán felszaporodott nemzetiségeket: • az osztrák „határõrvidék”-politika következtében az erdélyi és délvidéki részek jelentõs részére nem települhetett vissza a korábban elmenekült, vagy kipusztult magyarság, míg a nemzetiségeket kiváltságokkal édesgették; • Erdélyben 1744-ben a magyar nemesség memorandumban adott hangot aggodalmának2; • az Alföld újranépesítése miatt a Felvidéken a magyar-tót nyelvhatár 40-50 km-rel délre tolódott; • a Délvidéken a betelepülõ szerben kiváltságokat kaptak az osztrák uralkodótól, aki üldözte a protestáns magyarokat, de támogatta az ortodox szerbeket; • az osztrák politikai baklövés miatti török megtorlás elõl a szerbek Magyarországra menekültek, ahol Lipóttól közösségi kiváltságokat kaptak. Tehát a független, középkori Magyarországnak a XVI. századi összeomlásával és visszaállításának XVIII. századi ellehetetlenülésével alapvetõen megváltozott a magyarságnak a nemzetiségeivel való viszonya. Amíg a magyar királyok – legyenek azok Árpád-háziak, az Anjou-házból valók, vagy hunyadiak – a magyarság érdekeit és a méltányosságot szem elõtt tartva telepítették le és kezelték a nem magyar eredetû jövevényeket, otthont, védelmet, és – ha módjukban állt – célszerû kiváltságokat adtak nekik, a Habsburg-házból való uralkodók a dinasztikus érdekeket tartották szem elõtt az idegen népek betelepítésekor és a nemzetiségek jogi helyzetének kezelésekor. A magyar királyok a magyarság erejének növelésére, védelmi képességeinek fokozására hívták hazánkba az idegeneket, az osztrák uralkodók pedig a magyarság erejének gyöngítésére használták õket, akár az ország védelmi képességeinek csökkenése árán is. A magyarságnak ez a kiszolgáltatottsága oda vezetett, hogy a XIX. század végén a kiegyezéssel részben függetlenné vált magyar kormány bátortalan önvédelmi intézkedései éles ellentétbe kerültek a hazai nemzetiségek politikai szószólóival és Európa saját nemzetiségeit már eredményesen kiirtó országainak félretájékoztatott közvéleményével. Így aztán amikor az 1879. évi XVIII. törvénycikk kimondta, hogy „A magyar nyelv az összes bárminemû nyilvános népiskolákban a kötelezõ tantárgyak közé ezennel felvétetik” – akkor a hazai nemzetiségek felháborodottan tiltakoztak. Ami azt mutatja, hogy korábban még a nemzetiségek számára fenntartott állami iskolákban sem oktatták az állam nyelvét. Franciaországban pedig – ahol az a közismert mondás járta, hogy „a krumplit a disznónak, a héját a bretonnak”, s a breton gyermekeknek meg sem volt szabad szólalniuk az iskolában anyanyelvükön – hatalmas hangerõvel visszhangozták a hazai nemzetiségek felháborodását. 2 „Ez a jövevény és idegen nép annyira elárasztotta szinte egész Erdélyt, hogy úgy látszik, három bevett nemze-
te közül kettõt, ha nem is múl felül, de már felér vele. Csodálatos ennek a népnek a szaporodása: látjuk ugyanis, hogy számos falu, melyet ötven évvel ezelõtt részben oláhok, részben magyarok, vagy szászok vegyesen laktak, ma pedig kihalva a régi lakosok, minden helyüket az idegen oláhok termékeny sarjadéka tartja megszállva ….” (Ács Zoltán 1996. 96-97.)
50
A kapitalista gazdálkodási formák elterjedésével egyre jobban elmélyültek a magyarság és az idegen betelepültek mentalitás- és értékrendbeli eltérései, s nem kétséges, hogy az idegenszellemû és idegenszívû országvezetés melyik félnek kedvezett és melyiket hagyta magára. A felszínes és csak szavakban megnyilvánuló „magyarkodás” pedig még jobban elmérgesítette a helyzetet, hiszen ebben rendszerint a frissel asszimilált, gyökértelen, Németh László fogalmazásában: híg-magyarok jártak az élen, akik felelõtlenül öntötték az olajat a tûzre, s nagymértékben hozzájárultak a trianoni tragédia elõkészítéséhez. Felhasznált irodalom: Andrásfalvy Bertalan: Magyar népismeret. Bp,. 1990.; Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Bp. 1996.; Beksics Gusztáv: Magyarosodás és magyarosítás. Bp. 1883.; Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Bp. 1975.; Mályusz Elemér: A középkori magyar nemzetiségi politika. Századok, 1939.; Szabó István: A magyarság életrajza. Bp. 1941.
Halász Péter
Tolna megye nemzetiségi képe a XVIII. századi újratelepítéstõl a XX. század közepének kényszermigrációjáig Tolna megye a középkorban sokkal nagyobb kiterjedésû volt, mint manapság. Az 1700-as években Baranya megszerezte Tolna délnyugati részét. Ennek oka az, hogy a Tolna megyei nemesi igazgatás sokkal késõbb szervezõdött újra a török hódoltság után és nem tudta érvényesíteni érdekeit, Baranyában viszont akkor a pécsi püspök volt a fõispán. A szlávok nem csak a Felvidéken, Zalában, hanem Tolna és Baranya határán is megmaradtak. Ez a belsõ gyepû, kelet-nyugati irányban a Mecsek hágóit foglalta magában. A Sárvíz-mente helyet adott a besenyõ telepeknek. A megye a török hódoltság idején szinte 80%-ban magyar lakosságú, és Magyarország második legnépesebb megyéje. Elõadásom alapja 2006-ban megvédett disszertációm, ami egy migráció-kutatás, s akkoriban nem gondoltam volna, hogy a migrációnak ilyen nagy jelentõsége lesz 2015-ben. Mi történt a XVIII. században Magyarországon? Nagy betelepülési hullám érkezett Bánáttól Veszprém, Tolna, Baranya irányába. A szerbek bevándorlása és a horvátok mozgása érinti a Délkelet-Dunántúlt. Visszatértek GyõrMoson-Sopron megyébõl és újra népesítették ezt a vidéket. Amikor a török kitakarodott innen, akkor nagyon gyér magyar és rác, vagyis szerb lakosság lakta. Ez addig „Rácország” volt, ennek tanúi a földrajzi nevek, ebbõl lett a Schwäbische Türkei. A megye legfontosabb vára, Simontornya és Mohács között a hadak vonulása miatt kipusztult a magyarság. A „Sváb Törökország” központja Bonyhád lett. Miért nem tudott a korai polgári idõszak után Tolna megye a modern városhálózattal rendelkezõ megyék sorába lépni? Az újratelepítés rendkívül dinamikus népességnövekedést eredményezett. Bonyhádnak 1715-ben egyetlen lakója sem volt, 1786-ban már 3000 lakosú mezõváros. Ráadásul a régióban ekkor a legnagyobb a települések lélekszáma Tolna megyében, nagy a mezõvárosi népsûrûség, kiemelkedõ a mezõvárosi népesség aránya is. A középkorban Tolna megyében 12 mezõváros és 500 falu volt, ma 100 település van. Tehát a településhálózat is átalakult. Kedvezõtlenek a természeti adottságok, hiányzik a nagymennyiségû, olcsó nyersanyag, kivéve a Mecsek, ahol volt szén. Vannak gazdasági és politikai megfontolások és egy nagyon érdekes mentalitásbeli elem, hogy a megyeszékhely – amely egy bortermelõ város – lakossága és vezetése egyaránt ipar- és vasútellenes. Az elsõ, a Dombóvár– Bátaszéki vasútvonal 1873-ban a déli részen épült. A megyei fõvonal Szekszárd és Bátaszék között csak 1897-ben épült meg, tehát vasút a civilizációs küldetése nem tudott érvényesülni a megyében. A magyar települések többnyire agrár-jellegûek voltak, kivéve a mecseki bányászfalvak és a központi települések, ahol valami ipar azért kialakult. A járási székhelyek közül is csak Dombóvár és Bonyhád tudta maradéktalanul integrálni kereskedelmi vonzáskörzetét. A két gyáripari település Tolna és Bonyhád, ipari szempontból sokkal fejlettebb volt, mint Szekszárd, a megyeszékhely. A megye nemzetiségi összetétele is fontos tényezõ. A táji munkamegosztáson kívül, az etnikai munkamegosztás is kialakult. A németek árutermelõ földmûveléssel foglalkoztak, fejlettebb agrikultúrát és piacorientált szemléletet hoztak magukkal. A magyarok a földmûvelés mellett szõlõ és gyümölcstermesztéssel is foglalkoztak. Az iparosok is jórészt a németek közül kerültek ki. A zsidók szervezték a kereskedelmet és iparosok is voltak. Nézzük a nemzetiségi viszonyok alakulását az 1880-as években és a Trianon utáni idõszakban. Egyértelmû, hogy a németség törzsterületén a legjellemzõbb folyamat, a magának a németségnek az elõre51
törése volt. Náluk volt egy sajátos un. törzsöröklési rend, ami a magyarokkal szemben elõnyöket jelentett számukra. A másik jelenség, a szerbek eltûnése. Ugyanis az I. világháború után a délszláv és a magyar állam megállapodott, hogy aki optálni1 akar és az új szerb-horvát-szlovén államba akar költözni, az megteheti hivatalosan. Tehát a Trianon után, a II. világháborúig a szerbek nagy része elhagyta a Dél-Dunántúlt. Elõadásom második részében megpróbálom bemutatni, hogy miként változott térségünk nemzetiségi képe a XX. század közepén? Tudjuk, hogy 3 millió németnek kellett elhagynia a Szudéta-vidéket. Az Odera-Neisse határ kialakításával Lengyelországot nyugatabbra tolták, ott 7 millió németnek kellett távoznia. Ez tipikus kényszermigráció. Hozzájuk képest a Kárpát-medence kényszermigrációja nagyságrenddel kisebb, 200 ezer német hagyta el Magyarországot a nyugati, illetve a keleti zónában és körülbelül ugyanennyi magyar érkezett Romániából, Szlovákiából; továbbá mintegy 100 ezer szlovák hagyta el Magyarországot a csehszlovák-magyar „lakosságcsere” egyezmény értelmében. Továbbá 50 ezer délvidéki menekült az érkezett, velük foglalkozom kicsit részletesebben. A Székelyföldrõl menekültek el 1764-ben azok közül, akik nem voltak hajlandók felvenni a fegyvert Mária Terézia katonájaként, ezért mintegy kétezren elhagyták a Székelyföldet és Moldvába menekültek. Késõbb Hadik András föltelepítette õket Bukovinába, öt magyar falut hozva létre: Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Hadikfalva és Józseffalva. Amikor ezek a falvak túlnépesedtek, kirajzások indulnak: 1883-ban az Al-Dunához, valamint különbözõ erdélyi telepekre. 1941-ben aztán Horthy hazahozta Magyarországra a bukovinai székelyeket és a visszakerült Bácskában telepítette õket. Nem sokáig lehetnek itt, hiszen a közeledõ szovjet csapatok és Tito partizánjai miatt egyik napról a másikra el kell hagyniuk telepeiket, átjöttek a Dunán és szétszóródtak a Dunántúlon és itt vészelik át a frontot. 1945 tavaszán került sor a földreform keretében a bukovinai székelyek letelepítésére Tolna, Baranya és Bács megyében. Ennek alapja a földreform rendelet, aminek 4. §-a kimondta, hogy teljes egészében el kell kobozni a nyilas, a nemzeti szocialista és egyéb fasiszta vezetõk valamint a Volksbund tagok, továbbá a háborús és népellenes bûnösök birtokait. Tehát ez volta törvényes alap, amely lehetõvé tette, hogy a földéhség kielégítésére sor kerüljön Magyarországon, Füzes Miklós így fogalmazta meg a helyzetet: ennek a megvalósítása csak a lakosság valamely rétegének rovására történhetett, hiszen a birtokok kötöttek, a földosztásnak alapja a nagybirtok, illetve adott esetben a volksbundos birtok felosztása volt. Mi történik Tolna megyében? 1945. március 31-én a megye fõispánja felvetette a megye 13 településén tartózkodó bukovinai székelyek ügyét és javasolta, hogy a földbirtokrendezõ tanács helyzetüket a földreform rendelet értelmében rendezze. Baranya, Somogy és Tolna vármegye alispánjai már a hónap közepén megkapták Erdei Ferenc belügyminiszter átiratát, amelyben felszólítja õket, hogy a délvidéki magyarok elhelyezésére össze kell telepíteni a németajkú lakosságot. A közigazgatás három hetet kapott arra, hogy a 70 %-ban németajkú községekben – Tolnában ez 28 falu, ebbõl 24 az Völgységi járásra esik –, a falvak lakosságának egyharmadát, vagyis a németek csaknem felét összeköltöztessék. A lakosság errõl csak április 17-én szerzett tudomást, amikor Cser Sándor fõispán rendeletét kidobolták a falvakban. Valójában április elején Tolnában volt már a földreformrendelet ellenõrzésére kiküldött miniszteri biztos, dr. Kardos László és a magyar kommunista párt részérõl Árvai Nagy Sándor. A kommunista párt földosztó különítménye április 10-én kezdte a telepítést a református magyar és lutheránus német Váralján. Összegyûjtötték a falu sváb lakosságát, felolvassák elõttük a Pécsrõl kapott úgynevezett Volksbund listák alapján, kik azok, akitõl elveszik a földet, a házat és a vagyont a rendelet alapján elkobozzák. Levéltári források és visszaemlékezések alapján próbáltam rekonstruálni, hogy mikor kezdõdött a németek lengyeli internálótáborba hurcolása. Április 13-án az izményi németek már a lengyel internáló táborban voltak, az aparthantiak pedig 14-én. Az Aparhantra kerülõ andrásfalvi székelyek szerint betelepítésük április 16-án kezdõdött. A lengyeli Apponyi kastélyba koncentrálták a kitelepítendõket, és amikor kiürült a falu, elkezdték a bukovinai székelyek betelepítését. A váraljai akció a teljesen németajkú Aparthanttal, Cikóval, Izménnyel, Kakasddal, Mõcsénnyel és Majossal folytatódott. A telepítés akkor szélesedett ki, amikor Bodor György április 25-én Bonyhádra érkezett, létrehozta a telepítési hivatalt és április 28-ától kezdve aszerint folytatta a ki- és letelepítést. A bukovinai székely menekültek népvándorlás szerûen érkeztek Tolna-Baranya megyébe, rohammunkával végezték a németek vagyonelkobzását és a székelyek betelepítését. A telepítés ütemére jellemzõ, hogy május 2-án a járás 11 községében és Hidason 1702 bukovinai családot helyeztek e1, körülbelül 7500 fõvel, ugyanannyi kimozdított német helyére. 1945. június 16-ig 2446 családot helyeztek el, a Völgységi járás 22 községébe és a központi járás 5 községébe, valamint Bátaszékre. Bodor György terveiben egy székely vármegyét szeretett 1
52
optál: két állampolgárság közül az egyiket választja.
volna létrehozni, de ez nem sikeredett teljes mértékben. A telepítést Bodor is úgy értékelte, hogy lebonyolítása nem volt körültekintõ, drasztikus és sok esetben igazságtalan volt. Egyet viszont elért, a német tömböt megbontotta és megakadályozta a székelység teljes szétszóródását. A székelység mozgása azonban nem szûnt meg a telepítéssel, községi földigénylõ bizottságok és a Népgondozó Hivatal folytatta tovább a munkát. Ha megnézzük a Tolna-baranyai adatokat, akkor egyértelmû, hogy a bukovinai székelyek telepítési törzsterülete a Völgységi járás lett. 1947 májusában a csehszlovák-magyar lakosságcsere új telepítési hullámot keltett: 1947. március 31-én újra elrendelték a németek összeköltöztetését. Õk az „anyanyelvesek”, akiknek nem kellett, elhagyniuk Magyarországot, de vagyonuktól megfosztották õket, hogy a Felvidékrõl erõszakkal kitelepített magyar gazdák földhöz juthassanak. A kitelepítésekkel a megyébõl több mint 40 ezer embert távolítottak el, ezen belül a Völgységi járásból 13 300 lelket. A telepítés mérlegét megvonva azt mondhatjuk, hogy ez a kényszermigráció drasztikusan átrendezte a nemzetiségi képet az egykori Schwäbische Türkei területén. A német kisebbség itt vesztette el a legnagyobb arányban a lakosságát. Helyükre koncentráltan kerültek a bukovinai székelyek, és a Völgységbe mintegy 2000 erdélyi menekült, valamint körülbelül 2600 felvidéki magyar. A német többséget megszûntette, viszont továbbra is sajátos színes etnikai térszerkezetû vidék maradt a Völgység. A németek lélekszámát hivatalos statisztikák csak hozzávetõlegesen közlik. Az 1941-es népszámlálás döntõ volt a kitelepítés megokolásában, és azóta akik belekerültek, nem merik bevallani a nemzetiségüket, folyamatos a létszámcsökkenés. Nagymértékû a nyelv és identitásvesztésük. 2001-ben a Völgységben hivatalos statisztikák szerint 3000, becsléseim szerint 6-8000 német él. 2006-ban 8 egyesületük, 4 népi együttesük, 3 hagyományõrzõ csoportjuk, 4 gyermek táncegyüttesük, 13 néprajzi gyûjteményük volt. Helyzetük a rendszerváltással kedvezõen alakult, nyelvtudásuk konvertálható, idegenforgalomban hasznosítható és a civil társadalom bázisai lettek. A bukovinai székelyek a legmeghatározóbb telepes csoport, minimálisan a kistérségben mintegy 10 ezer fõ, maximálisan 15 ezer fõ székely származású volt 2002-ben. 7 egyesületben, 4 népi együttesben, 2 hagyományõrzõ csoportban, 3 gyerektánccsoportban, 4 kézmûves szakkörben õrzik hagyományaikat, 9 néprajzi gyûjteményben jelenik meg tárgyi kultúrájuk. Három megyében lévõ szervezeteik összefogását szolgálja az 1989-ben alakult, Bonyhád székhelyû Székely Szövetség. A civil szervezõdések a szabadidõhiány és a forráshiány szirtjein egyensúlyoznak. A völgységi cigány népesség létszámát nehezen adta vissza az önkéntes bevallás. 2001-ben kulturális kötödését a népességbõl 443 bonyhádi cigány vallotta meg. A helyi vezetõk szerint háromszor ennyi a lélekszámuk, mintegy 1300 fõ. A magyar néprajzkutatók felfogásában a cigányság nem nemzetiség, mert sem nyelvében, sem kultúrájában nem egységes. A Tolna-megyei cigányság meghatározó része már elvesztette az eredeti nyelvét, így magyarul beszél. A mûveltségével viszont elkülönül a többiektõl. Közülük kerülnek ki a zenész cigányok, akik a legismertebbek hazánkban. Õket a többiek magyar-cigánynak, vagy romungroknak nevezik. Másik csoportjuk a román tájnyelvi változatot beszéli, õk a beások, a magyarok nevezik még oláhcigányoknak is. Õk az erdõlakók, a teknõvájók. Kisvejke, Mórágy és Aparthant, Grábóc, mintegy 300 fõs cigány lakossága roma cigány, a magyar úgy nevezi õket, hogy varázsló cigány, vagy kolompár, vagy oláh cigány. Ez a csoport jellemzõen különféle törzsekbõl, illetve foglalkozású rétegekbõl áll össze. A lováriak a lókereskedõk, a leketárok a lakatosok. A Völgység leghátrányosabb helyzetû csoportja integrációjának sem a makro, sem a helyi, mikroklíma nem kedvez. Mélyen szántó elõítéletekkel kell megküzdeniük. Dr. Szõts Zoltán
A szlovákok Magyarországon A magyarországi szlovákokat a XX. és a XXI. században három jelentõs esemény érte és befolyásolta: az I. világháború és ennek a következményei, a II. világháború és következményei, valamint a rendszerváltás és következményei. 1918-ban Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. A cseh Maszaryk, a morva Benes és a szlovák Stefanik a vezetõjük. Stefanik Mezõberényben járt gimnáziumba és mindig emlékezett élete mezõberényi idõszakára, amit az alföldi szlovákok közt töltötte. Ezt a Stefanikot 1919. május 4-én meggyilkolták, mert nem egyezett Benes és Maszaryk elveivel. Következett 1920. június 4-e, a Trianoni békediktátum, ami július 26-án lépett életbe és elszakította a magyarországi szlovákságot származási helyétõl: Gömör, Hont, Nógrád, Nyitra megyétõl. Az 1900. évi népszámlálás szerint Békés és Csongrád 53
megyében lakott a legtöbb szlovák. A Békéscsabai járás 67%-a, a Tótkomlósi járás 88%-a, Pitvaros 93%-a volt szlovák. Békéscsabának 1910-ben 42 ezer lakosa volt, majdnem mind tót. Ekkor Kassa lakossága 44 ezer, de itt németek és magyarok is éltek, eszerint a XX. század elején Békéscsaba a legnagyobb település, holott Békéscsaba csak falu volt. 1918-ban megalakult Csehszlovákia. Tótkomlóson egy híres - vagy hírhedett – lelkész, Hrdlicska Lajos megalakította a Nemzet Tanácsot és Csehszlovákiához akart csatlakozni, ki akarta kiáltani az autonómiát, de nem lehetett. Hrdlicska úgy döntött, hogy Jugoszláviához csatlakozik, el is mentek Pécsre, de ott se kellettek, ezért a tótkomlósi autonómia terve megbukott. Romániához is csatlakozott volna, de oda a gazdák nem akartak. Érdekes, hogy a tótkomlósi szlovákok lakta Nagylak Romániához került, a rossz nyelvek szerint azért, mert ha Magyarországnak jut, Romániában maradtak volna a földjeik, ezért inkább lefizettek egy francia generálist, hogy inkább Romániához tartozzanak. Trianon után megszûntek a családi, kulturális, politikai kapcsolatok az északi etnikai területekkel. Származástudatuk szerint a mai Magyarország szlovákja több helyrõl jöttek az Alföldre, a mostani Szlovákia 11 megyéjébõl. Hosszú vándorlás során jöttek, nem Csehszlovákiából, mert az késõbb alakul meg. Erõs a lokális településhez való kötõdésük, ha megkérdezzük õket, hogy mi vagy te szlovák vagy magyar? Mindig azt mondják, hogy csabai, komlósi vagy pilisi, és így tovább. Az irodalmi nyelvet most nagyon taníttatják velünk, most a szlovákok, akik a XVIII. század elején érkeztek ide, a mostani irodalmi nyelvet, azt mondják, hogy nem értik, nem tudják beszélni. Azt mondják, hogy csak tótul beszélnek, de érdekes módon ezt a tót elnevezést a szlovákban nem használják. Soha nem mondják, hogy mis metotyi, hanem mis szlovaci, ezt csak magyar nyelven mondják. A statisztikai hivatal szerint Magyarországon a Tóth a harmadik leggyakoribb családnév. Az elsõ a Kovács, a második a Szabó, de a sok Tóth nem biztos, hogy szlovák származású, mint Tóth Árpád, Amerigo Tot vagy Tahi Tóth László például. A hazai tótok nem is értik az irodalmi szlovák nyelvet. A Horthy-korszak nem kedvezett a szlovákoknak. Gondoljunk a numerus clausus-ra, ami nem csak a zsidókra vonatkozott, hanem a nemzetiségekre is. Ez a törvény szabályozta, hogy a nem magyaroknak hány százaléka kerülhet hivatalba, fõiskolára. Klebelsberg forradalmasította Magyarországon az oktatást, megszüntette az analfabetizmust, de eközben csökkent a hazai szlovákok száma. 1910-ben a Trianonban meghagyott területen165 ezren vallották magukat szlováknak, 1930-ban már csak 100 ezren, ami 60%-os csökkenés. Tanulmányainkból emlékezhetünk a gazdasági konszolidációra: 1922-ben Magyarország a Népszövetség tagja lett, fejlõdik az ipar, a mezõgazdaság, a közlekedés, a turizmus. Az 1920-as években megnyílnak a nagy bányák, például Tatabányán és környékén. Ennek helyén korábban egy Bánhida nevû szlovák falu volt, amibõl kinõtte magát Oroszlány, Tatabánya. Az iparosítás, a bányászat fejlõdésének következtében a szlovák parasztok elmentek dolgozni a gyárakba, és asszimilálódtak, elhagyták a nyelvüket. A nagygazdaságok, középgazdaságok, nagycsaládok kezdtek felbomlani, fõleg a gazdagabbak. Szarvas példáján látjuk: a nagy gazdaságok átveszik a dzsentris, úri- muris stílust és hirtelen magyar gazdák lesznek. A magyarosítási politikáról is beszélni kell. Pechány Adolf 1921-tõl magyarországi szlovák kormánybiztos, látogatja a településeket és javasolja: hogyan lehetne magyarosítani a szlovák iskolákat, szlovák településeket. Ennek ellenére ekkor jönnek létre az amatõr szlovák színtársulatok, gazdakörök, s olyan szlovák kiadványok jelennek meg, mint a Csabianszki Kalendar, ami az alföldi szlovákok kedvenc olvasmánya, mert nem irodalmi szlovákkal, hanem tájnyelven íródik az alföldi gazdák számára. Ebben gazdaságról, kultúráról, érdekességekrõl, a vásárok idõpontjáról olvashatnak. A II. világháború egyik következménye volt a lakosságcsere. Ez tragédia volt a szlovákok számára is. Magyarország vesztes oldalon fejezte be a háborút, Csehszlovákia a Hitleri Németország áldozataként. Na hát akkor ki diktált? A Benesi dekrétumokat ismerjük, 1946. február 27-én, Budapesten írták alá ezt az egyezményt. Gyöngyösi János magyar külügyminiszter írja alá és Vladimir Clementis. Érdekes módon Gyöngyösi János maga is szlovák származású, a békéscsabai Rudolf Gimnáziumban érettségizett, 1931-ben a Független Kisgazda Pártnak volt a tagja, õ indította el az Alföldi Népújságot. Rákosinak mindig mondta, hogy ez nem vezet jóra és Rákosi híres beszédében benne volt, hogy mi nem akarunk semmiféle népcserét, a burzsoá Benes kormány kényszerít minket rá. A csabai Gyöngyösi János tudta, hogy mi lesz belõle: megjelentek a plakátok, megjelentek a szlovák propagandisták: Matkaras Vola – az Anyaföld hív, és elmondták, hogy azokat a német gazdaságokat kapják meg az önként jelentkezõ szlovákok, ahonnan a németeket kitelepítették. Aztán kiderült, hogy az egészbõl egy szó sem volt igaz, 2 kg fehér cukrot kapott mindenki, aki aláírta az áttelepülési papírt. Ezek a szlovák propagandisták gyönyörû egyenruhában, amerikai dzsipekkel parádéztak, a csabai katonaságnak akkor egy lova volt összesen. 400-500 ezer magyart akart a cseh kormány áttelepíteni, Békéscsabán nagygyûlést tartottak, ahol Gyöngyösi is felszólalt, nem igazán támogatta ezt az akciót, ennek ellenére 73 ezer szlovák jelentkezõ hagyta el Magyarországot. Igaz, hogy a szlovák tanulmányok 450 ezer szlovákot írtak össze, de ez nem volt igaz. Ezzel megszûntek a zárt szlovák közösségek. A kitelepülõ családok pe54
dig magyar környezetbe kerültek Szlovákiába, és soha nem lettek azután már szlovákok. Az értelmiség, az írók papok is elmentek velük, magukra maradtak a magyarországi szlovákok. A szlovákiai magyarokat pedig ide telepítették, fõleg a szlovák településekre. 1949-re az emlegetett 100 ezerbõl 26 ezer szlovák lett. Mik ennek a következményei? A szlovákság a mai nem hajlandó magát regisztráltatni ahhoz. Hogy az új törvény szerint választhassanak, mert félnek, hogy megint ki kell települniük valahová. II. világháború után a kommunista párt irányított, létrejött 1948-ban a Magyarországi Szlovákok Demokrata Szövetsége, új iskolarendszert, szlovák iskolákat szerveztek.1948-ban a szlovák iskolába egyetlen diák iratkozott be, holott rengeteg szlovák volt Békéscsabán. Féltek a szlovákok, nem is iratkoztak. 1949-tõl 1961-ig Magyarországon hat szlovák tanítási nyelvû iskolát hoznak létre, nyelvoktató iskolát pedig 140-et. Aztán 1961-tõl öt kétnyelvû iskola lett, a szlovák nyelvet oktató tanárokat, vendégtanárokat Csehszlovákiából hozták. 1957-ben indul meg a ¼udové noviny, 74-ben, megkezdi adását Magyarország a szlovák nyelvû rádiója, az URH sávon, amit kevesen hallgatnak. Az 1980-as években megindul a szlovák nyelvû televízió, egy mosolygós fiatalember vezette: Fuzik János, aki késõbb az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke lett; most parlamenti szószóló és ennek a Honismereti Akadémiának egyik fõvédnöke. 1973-ban létrejöttek Magyar Néprajzi Társaság nemzetiségi szekciói, 1975-ben megindultak a Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségi Konferenciák Békéscsabán, amit 1990-ig évenként megrendeztek. Az 1970-es években jöttek létre a bázismúzeumok, mint Békéscsabán a szlovák, Tatán a német, Baján a szerb és így tovább. Ekkor alakultak az elsõ tájházak, az elsõ 1960-ban, Nagytarcsán, ahol 1938-ban Tessedik Sámuel Népfõiskolát indítottak, s Sztyehlo Gábor lelkész 1944-ben zsidó gyerekeket mentett és 1945-ben létrehozta a „gyermek köztársaságot”. A következõ Kesztölcön volt a Pilisben, majd Békéscsabán, Tótkomlóson, Szarvason, Kiskõrösön – Petõfi szülõvárosában. Ennek ellenére 1990-re 11 ezer volt a szlovákok száma Magyarországon. Még mindig csökkenünk. A rendszerváltás után létrejött a Magyarországi Szlovákok Szövetsége. 1991-ben létrejött a Szlovák Kutatóintézet Békéscsabán, minek munkáját Krupa András, Gyivicsán Anka neve fémjelzi. Sorra alakultak a regionális helyi civil szervezetek, táncegyüttesek, énekkarok, 1993-ban a Szlovák Kultúra Háza. 1997-ben a Szlovák Kutatóintézet felmérést végzett a tájházak ügyében, akkor 26 volt. 1993-ban, a nemzetiségek jogairól szóló 77-es törvény létrehozta az önkormányzati rendszert, amihez hasonló nincs sehol Európában. Érdekes módon az 1998-as választásokon, amikor még nem kellett a nemzetiséget regisztrálni, hanem önként lehetett kérni a nemzetiségi szavazó lapot, Békéscsaba 70 ezer lakosának fele elment szavazni és többen szavaztak a nemzetiségi önkormányzatra, mint a polgármesterre. A tájházak közül hármat említenék: Ecseren 2007-ben alakult, errõl azt kell tudni, hogy Rábai Miklós és az Ecseri Lakodalmas is szlovák. Cinkotán 2008-ban alakult a tájház, Rudabányácskán 2006-ban. Idõközben megalakult az Országos Szlovák Önkormányzat, a 2000-es években létrehozza intézményrendszerét: Ruda Dominika Kutató Intézet, Vertigo Szlovák Színház, Szlovák Kulturális Központ, Szlovák Módszertani Központ, Szlovák Dokumentációs Központ, Regatum Kht. A szarvasi, a békéscsabai, a budapesti, a sátoraljaújhelyi iskolát átveszi az önkormányzat, és hirtelen emelkedés következik be: 17 ezren vallják magukat szlováknak. Andó György
Német szakrális emlékek Tolna megyében A Schwäbische Türkei rövid kutatástörténetével kezdem. Kik azok, akikre a leginkább támaszkodtam? Elõször is L. Imre Mária nevét kell megemlítenem, aki 1976-tól gyûjti a környék emlékeit. 1988-ban, férjével, Lantos Miklóssal írtak egy számunkra alapvetõ mûvet a Fachwerk építészet helyi történetérõl. Ezt a munkát folytatta Dobosyné Antal Anna, aki 2008-ban jelentette meg összefoglaló nagymonográfiáját a Schwäbische Türkei Fachwerkes építészetérõl. Az evangélikus emlékekkel 1985-tõl Réling János professzor, a Mûszaki Egyetem Építészettörténeti Tanszékének vezetõje foglalkozik. Én magam 1982 óta fotózom a környék emlékeit. Az Egyed Antal Honismereti Egyesület jelentette meg a Keresztek és kiskápolnák Szekszárdon címû mûvemet, amiben a fotóim találhatók. 1999 és 2003 között készítettem el a Tolna megye mûvészeti emlékei honlapot, ami mára már elavult, de megtalálható a net-en. Az utóbbi idõben két bloggal foglalkozom. Az egyik a mi témánk szempontjából az érdekesebb, az a Régmúlt címet viseli, gyakorlatilag alig van látogatottsága. Pl. a mostani elõadásom anyaga is felkerül. Egy másik bogom az csak részint foglalkozik helytörténettel, de sokkal látogatottabb. 55
A Schwäbische Türkei-en Baranya, Tolna és Somogy megye németségét értjük, mintegy 120 település tartozik ide. Az 1941-es népszámlálási adatok alapján azt lehet mondani, hogy kb. 220 000 fõ lakta. A többség római katolikus, de jelentõs evangélikus kisebbség élt, különösen Tolna megye hegyháti részén. Mutatóban még református németek is vannak, ami kuriózum. Az egyik Mórágy, a másik Nagyszékely. Ez utóbbin gyakorlatilag a teljes falukép megmaradt XIX. századi állapotában és a falu központjában találjuk Tolna megye legnagyobb református templomát, ami messze leelõzi például a Sárköz református templomait. Sokszor szó esett már arról, hogy a Schwäbische Türkei németjei társadalmilag jelentõsen különböznek a magyarságtól. Ezt Bél Mátyás egyszerûen úgy fogalmazta meg, az 1720-as években, hogy a németek csinosabban építkeznek. Táncsics pedig saját falujáról is megemlíti önéletírásában, hogy terjeszkedtek a németek. Ezt a jelenséget már többen leírták. Szõts Zoltán elõadásában érintette is, hogy ez a törzsöröklési rendszernek köszönhetõ, ami egy nagyobb európai öröklési rendszerbe tartozik. Ha megnézzük ezeket az örökösödési rendszereket Európában, akkor láthatjuk, hogy Európa sikeresebb nemzetei mind ebben, vagy ehhez hasonló öröklési rendszerben éltek. Tehát ezt exportálták Tolnába, Baranyába, a Schwäbische Türkei-be telepedõ németek. A helyi néprajzi viszonyokról igen eltérnek a vélemények. A klasszikus néprajzi felfogás az, hogy a német telepesek nem hagytak maguk után jellegzetes építészeti örökséget. Ezt egészen a 2000-es év közepéig így szerepelt a nagy összefoglaló monográfiákban. Ezzel szemben a helytörténészek azon az állásponton voltak, hogy a Schwäbische Türkei-nek nagyon jellegzetes és egyedi vonásai vannak. Megpróbálom röviden össze is foglalni, hogy mik azok a jellegzetességek, amik különálló néprajzi, mûvészettörténeti egységgé kovácsolják ezt a vidéket? Elõször is a fachwerk számít a lakóház-építészet alaprétegének, tehát a legõsibb, legkorábbi épületek a jellegzetes német faszerkezetes technológiával épültek. Az evangélikus templomok karzata csak ezen a vidéken festett. Magyarországon az evangélikusok túlnyomó része német, esetleg szlovák származású, de csak itt a Schwäbische Türkei területén találunk festett karzatos templomokat. A szakrális kisemlékeknek a stílusa, annak ellenére, hogy különbözõ területekrõl érkeztek ide a németek, meglehetõsen egységes stílusirányzat felé fejlõdött, amit röviden csak nádasdi stílusnak fogok nevezni, mert a nádasdi kõfaragók voltak a hajtóerei. Végül a kálváriáknak van sajátos dél-dunántúli típusa, ami ezen a területen figyelhetõ meg legmarkánsabban. Nem beszélek a pincesorokról, pedig a sváb falvakra ez is a jellemzõ, de pincesort találunk magyar falvakban is. A helyzet az, hogy minden sváb faluban van pincesor, de nem minden pincesoros falu sváb. Egyébként Szekszárd és Villány viszonylatában ezt érdemes kiemelni: Villányban szép pincesorok vannak, a szekszárdiak meg sokat bánkódnak azon, hogy nincs olyan szép pincesoruk, mint a villányiaknak. Az ide települõ svábok jelentõs része mezõvárosi népességhez tartozott, pedig ez a kultúra alapvetõen falusi. Valójában ez nem jelent nagy különbéget, az ide települõ városiak életmódjukban nem igen különböztek a falusiaktól. Szekszárdon megfigyelhetjük, hogy a településen belül is elkülönülõ részeken élnek. A németek utcája ma a Bezerédi utca, az egyik legpolgárosultabb rész. A németeknek a kezdetben külön kápolnájuk volt, a Szent János Pál kápolna, amit ma kórházkápolnaként ismernek. A szekszárdi németség nagy asszimilációs nyomásnak volt kitéve és ennek a XIX. század közepére meg lett a következménye. A kisebb mezõvárosokban, mint Tolnán, Bátaszéken nem volt ilyen nyomás, így gyakorlatilag a kitelepítésig megõrizték német identitásukat. Szõts Zoltán elõadásában már szó volt arról, hogy a Schwäbische Türkei fõvárosának Bonyhád tekinthetõ. A város etnikai összetétele nagyon érdekes volt. A zsidó temetõ a város közepén található, a katolikus templom tõszomszédságában, ami azt mutatja, hogy a helyi zsidóságnak kivételezett helyzete volt. A XIX. század elején a város lakosságának harmada a zsidó, másik harmada evangélikus volt, a maradék pedig katolikus. A város fõterén áll a Szentháromság oszlop, ennek háttal a katolikus templom. Mi lehet ennek az oka, hiszen máshol a katolikus templom fõhomlokzata a város fõterére néz, mint például Szekszárdon és szembe van a Szentháromság oszloppal. Ennek az az oka, hogy a katolikus templom nem a város fõterére néz, hanem a katolikus negyed felé. Tehát Bonyhádon a három etnikum – a zsidók, az evangélikusok és a katolikusok – elkülönülve laktak. A katolikus templom a katolikus negyed felé néz és hátat fordít a zsidó negyednek. A fõtér gyakorlatilag a zsidó negyednek volt a kezdete és így természetesen háttal van az evangélikus negyednek is. Paks városában is jelentõs volt német etnikum, s a református templom körülbelül ugyanakkora, mint a katolikus. Ez arra utal, hogy a városnak számottevõ nem német lakossága is volt, így itt is viszonylag gyorsan bekövetkezett az asszimiláció. Egyébként Pakson is tetemes volt a zsidók száma. Térjünk rá ennek a falusi kultúrának a jellemzésére. Az elsõ, amit említettem már a fachwerk, mint az építészet alaprétege, és valóban, minden jel szerint a XVIII. században ide települõ svábok elõször ezt a fachwerkes technológiát alkalmazták, az építészek szerint teljesen indokolatlanul. A fachwerk a 56
német anyaterületen azért vált be jó építészeti technológiának, mert oly módon szép, magas, könnyûszerkezetes épületeket lehetett felhúzni. A német fachwerkes házak általában nem emeletesek, itt ennek erõsen redukált formája élt tovább. Kiderült, hogy a fachwerknek itt nincs szerkezeti funkciója, gyakorlatilag tetszik egy stílushoz való ragaszkodás, vagyis ha úgy tetszik: divat. Ennek nyilván az az alapja, hogy a németek olyan vidékrõl jöttek, ahol nagyon erõs polgári kultúrában éltek és ezt hozták ide magukkal. Felmerül a kérdés, hogy bár Magyarországon sokfelé telepítettek svábokat, miért éppen a Schwäbische Türkei területén találunk fachwerket? Természetföldrajzi tényezõk alapján megadható a válasz. A Bánát területén a korabeli térképek szerint nincsenek erdõk, a Schwäbische Türkei viszont erõsen erdõs terület volt. Továbbá a svábok akkor települtek be, amikor Németországban a fachwerk kezdett kimenni a divatból, és a Schwäbische Türkei kicsit korábbi telepítés, mint a Bánát. Erre a két okra vezethetõ talán vissza, hogy a Schwäbische Türkei-ben találunk a magyarországi német települések közül egyedül fachwerket. A másik dolog, ami a fahiányon kívül eltûntette a fachwerket az, hogy a XIX. század második felében mind a magyarságnál, mind a németségnél néprajzi váltás történt. Létrejött az egységesülõ, historizáló polgárház típus, aminek Kalaznón és Regölyön látjuk példáját, Regöly színtiszta magyar falu, mégis, ha ránézünk a kalaznói házra, minimális különbségeket látunk csak. Végül érdemes lenne megvizsgálni, amit még nem vizsgáltam meg. Ez a külsõ nyomás. A vármegye a XIX. század elejétõl elkezdi a svábok egzecírozását. Eleinte nagyon szolid formában: csak sváb népi viseletekrõl próbálja lebeszélni a svábokat, mint a klumpa, a bõrnadrág, meg ügyelnek arra, hogy a falusi tanítók között mindig legyen magyar, továbbá elrendelik, hogy a magyar nyelvet is oktatni kellett. Papok közé kineveznek magyarokat, vagy az olyan tipikus szentek, mint a Szent Kilián helyett – aki a sváb Frankföldnek volt védõszentje –, Szent Istvánt erõltették. Tehát ilyen apró lépésekkel a vármegyék asszimilációs nyomást gyakoroltak a németekre. Nem vizsgálták még a kérdést, vajon a fachwerk eltûnésében nem játszott-e közre ilyen vármegyei nyomás? Röviden néhány szót a katolikus templomokról! Klimo püspök idején, a XVIII. században virágzott a pécsi püspökség, s a székesegyház átépítéséhez jó kvalitású osztrák mestereket hozott, akik a környék templomaiban is dolgoztak. Így történhetett, hogy a mecseknádasdi templomban három olyan barokk oltárt találunk, ami egy-egy bécsi templomban is elmenne. De ugyanez a mûhely dolgozik például Pécsváradon vagy Zombán. A pécsi mûhely terjedésérõl pedig elég annyit mondani, hogy amikor a XIX. században elkezdõdik a székesegyház historizáló stílusban való átépítése, barokk berendezését az egyházmegye falvai között széthordják. Így kerül például a roppant szerény kurdi templomba egy szép barokk oltár, meg a szószék, ami olyan méretû volt, hogy Kurdon a járószinttõl egészen a templom boltozatáig ér, a hangvetõt még így sem tudták felhelyezni. A pécsi mûhely tehát megtermékenyítõ hatással volt a Schwäbische Türkei katolikusai számára, egyfajta barokk mintát szolgáltatott, amit a maguk naiv mûvészetével próbáltak követni. A katolikusok számára a búcsújárás mindig nagyon fontos dolog volt. A Schwäbische Türkei területén is több fontos búcsújáró helyet találunk, ezek egy része interetnikus találkozóhelynek számított. Volt köztük olyan, amit svábok alapítottak, de mások is használták, és volt olyan – például a máriagyûdi –, amit nem a svábok alapítottak, de õk is használtak. Egyébként itt is meg tudunk különböztetni etnikus elkülönüléseket, mert például Máriagyûdön Kisboldogasszony volt a sváboknak búcsúnapja, Nagyboldogasszony pedig a magyaroké, a sokácoké és más etnikumoké. Csicsó és a szekszárdi Remete, mindkettõ sváb kezdeményezésre jött létre, de nem csak a svábok jártak ide búcsúra. A sváboknak több helyi érdekeltségû búcsújáró helye is volt, tehát túlnyomó részben svábok jártak ide. A leghíresebb talán Máriakéménd, ami szintén középkori eredetû volt, akárcsak a cikói ó- templomnál, de középkori templom elõzményt találunk Ódány és Papd esetében is. A legkésõbbi Magyaregregy már a XIX. század közepén alakult ki és ennek kivételesen nincs középkori templomelõdje, viszont a forrás, mint kötelezõ elem, itt is megtalálható. A katolikusokra jellemzõ, hogy megpróbálták a tájat is szakralizálni, tehát a templom környékét kisemlékekkel hintették tele, hogy ilyen szent térben tudjanak mozogni. Ennek a korai emlékei a nepomuki Szent János kápolnák és szobrok, vagy a Szent Flórián szobrok. Ezek kiváló barokk alkotások, nem a népiesek, ezért ezekkel a továbbiakban nem foglakozunk. Nádas környékén láthatjuk, hogy a tájat, miként hintették tele szakrális elemekkel. Itt volt a kezdetben Szt. Kilián, késõbb Szt. István kápolna, e körül volt a temetõ és itt jelennek meg elõször a keresztek, majd falusi kápolnák. Itt van a vérrel verejtékezõ Krisztus kápolna is, ami lezárta az elsõ települést. 57
A kápolnák berendezése igen érdekes. Például a teveli kápolna, Segítõ Mária és Pasoi Madonna szentekkel, a purgatóriumban szenvedõ lelkekkel és a könyörületes angyalokkal, akik a mennyországba viszik a szenvedõ lelkeket. A svábok sok emléket hoztak magukkal, amikhez aztán erõsen ragaszkodtak. Kakasdon például valószínûleg az anyaországból származó fantasztikusan színvonalas barokk Madonna szobrot találunk a Szent Anna kápolnában, de több helyen is találkozunk ehhez hasonló, különös kultuszú, még az anyaországból hozott emlékekkel. Beszéljünk részletesebben a nádasdi stílusról, ami az egész Schwäbische Türkeit jellemzi, és a Nádasdon élõ kõfaragók alakították ki. Az úgynevezett „törzsöröklési rendszer” miatt a sváb falvakra jellemzõ a kézmûvesek nagyobb aránya, s a falvakon belül is bekövetkezett a szakosodás. Nádasd az egyik legnépesebb település volt Schwäbische Türkei falvai között, a kõfaragókra és a kádárokra szakosodott. Szakadáton és Bátaszéken is majdnem mindenki kõmûves volt, messzi vidékekre eljártak munkáért. A nádasdi kõfaragókra vonatkozó elsõ bejegyzések a pécsi székesegyház barokk átépítésének az idejébõl származnak. Nádasd határában volt megfelelõ kõ, valószínûleg ez a körülmény eredményezte, hogy kialakult a kõfaragó hagyomány. A XVIII-XIX. század során megsokasodnak azok a források, amelyek arra utalnak, hogy a nádasdiak jó nevû pécsi kõfaragóknál taníttatják inasaikat, gyermekeiket. Mindig is megvolt az alá- és fölérendeltségi viszony: a tehetõs polgároknak a nagyobb emlékeket mindig a pécsi kõfaragók készítették, viszont az olcsóbb, falusi emlékek faragása teljesen a nádasdiak kezébe került. A nádasdiak például soha nem készítettek szentháromság oszlopot, az a pécsi mestereknek volt a mûve, de egy kereszt, vagy egy Szent Vendel kifaragására simán kaphatóak voltak a nádasdiak. Nem is beszélve a temetõkrõl, kezdetben, tehát a XVIII. század során minden jel szerint temetõi kereszteket készítettek nagyobb mennyiségben. A Schwäbische Türkei területén fennmaradt több, nagyon szép régi temetõ, amik a stílusváltás miatt most kezdenek pusztulni, mert mindent kiszorít a brazil gránit. Két emléket had említsek meg mégis, amik ma már csak a temetõkben létezõ falvakra utalnak. Az egyik Dömörkapu a geresdi dombságban, amely a kitelepítés után teljesen megszûnt, csak a temetõje maradt fenn. Egy véméndi asszony állította helyre, az õ kezdeményezésére mentették meg az itteni sírköveket. A másik a Bátaapáti melletti Üveghuta evangélikus temetõje az erdõ közepén, ami már szépen beerdõsödött, teljesen elpusztult faluhely. A nádasdi kõfaragók természetesen nem csak kereszteket késztettek. Nagyon népszerû volt a pásztorok védõszentje, Szent Vendel, de vannak különleges emlékek is, mint Szent Bálint, vagy Szent Rókus, aki tipikus barokk szent voltak, de a XIX. század végén is van nyoma a kultuszuknak. Számos magyar faluban is a nádasdi kõfaragók által készített Szent Vendel látható, mint például Miszlán, ami színtiszta magyar falu. A kálváriáknak van külön dél-dunántúli típusa, valószínûleg ennek elõképe a pécsi. Ezek az ország többi részén általában úgy épültek, hogy a hegy csúcsán lévõ kápolna a központ, és a stációkat lineáris sorrendben helyezték el, ahogy Jeruzsálemben is végigjárják a hívõk, tehát egymást követik a stációk. Az hogy itt párosával, 7-7 sorba rendezik, ezt nevezzük tipikusan dél-dunántúli stílusnak, ami valószínûleg a pécsi jezsuiták XVII. század végi kálváriájára vezethetõ vissza. Innen vehették át a mintát, elõször Nádasdon létesült ilyen kálvária, még a XVIII. század végén, majd sorban a többi. Nagyon szép például a závodi kálvária is, de gyakorlatilag minden katolikus sváb faluban ezt a kálvária elrendezést láthatjuk. Következzék néhány szó az evangélikus templomokról. Tudni kell, hogy a protestánsok a türelmi rendeletig elnyomatásban voltak, ami azonban nem jelentette azt, hogy ne lett volna eleven teológiai kapcsolatuk az anyaországukkal. Sõt, még a katolikusoknál is tudatosabb hívõk voltak. A templomaikban találkozunk például olyan bonyolult teológiai kérdések fejtegetésével is, mint az Országos Evangélikus Múzeumba került györkönyi tézis-lap, ahol Luther Mártont látjuk nagylelkû Fides János (?) fejedelemmel és a kép fölsõ részén körbe van írva mindenféle bonyolult teológiai fejtegetés. Vagy említhetjük Felsõnána templomkarzatát, ami ugyancsak bonyolult teológiai program. A mai templomokban teljesen szokatlan, hogy olyan téma szerepeljen, mint például az Újszövetség és az Ószövetség szétválasztása, itt pedig két jelenetsorban találkozik az Ószövetség és az Újszövetség és mindegyikben van teológiai program, ami azt hivatott megmutatni, hogy az Újszövetség mennyivel magasabb rendû, mint az Ószövetség, tulajdonképpen annak betetõzése. A türelmi rendelet kihirdetésével a vármegye 1784-ig várt, tornyokat pedig csak 1786-tõl építhettek, s aztán pár évtized alatt sorra felépültek a Hegyhát és a Völgység evangélikus templomai. Mivel a papok nagy része megjárta Wittenberget és Heidelberget, ezért az anyaországból vettek a mintákat, amit helyi ízléssel alakítottak át. Mint például. a festett karzatokat. A templomok külsõ képében nyilván katolikus mintákat vettek át, mint a györkönyinél vagy az ennél korábbi kistormási templomnál. A szószékoltárok megformálásánál is a barokk katolikus templo58
mok elõképeit követték, a györkönyinek szinte barokk jellegzetessége van, de az egyszerû falusi emlékek közé sorolható százdinál is megfigyelhetjük a barokkos vonásokat. A festett karzatok viszont egyéni sajátosságok és mintegy tíz helyen találhatók, talán Kalaznón, Varságon találhatók a legszebbek. Ez a hirtelen építési láz azt eredményezte, hogy ezekhez mesteremberek kellettek. Nem nagyon ismertek még, hogy kik készítették ezeket festett karzatokat, de az egyik legszebbnek, a mekényesinek az alkotóját ismerjük. Gottlob Solbrig (?) Ausztriából települt át Mekényesre, itt létesített mûhelyt, itt kezdte el készíteni ezeket a festett karzat-képeket. Vagy például a Kétyin olvasható egy felirat is, miszerint azt egy bizonyos ………. von Szekszard festette, tehát minden jel szerint egy szekszárdi mester volt. Az evangélikusok szertartásaiban nagy jelentõségû a zene, így szinte alapkövetelmény, hogy jó minõségû orgona legyen minden templomban. Két orgonaépítõ mûhely is létrejött a türelmi rendeletet követõen, az egyik a kistormási Adam März, a másik a bonyhádi a Jozef Roth mûhelye volt, ez még a XIX. század végén is mûködött, csak akkor már nem õ vezette. Az evangélikus templomok szimbolikájában megfigyelhetjük a kötõdés különbözõ jeleit. Az egyházaskozári templom bejárata fölött látjuk például a Habsburgok tipikus címerét, a kétfejû sast. A karzatképeken szinte kötelezõ elemként szerepelt II. József, akit a türelmi rendelet miatti tiszteletbõl helyeztek ki minden evangélikus templomba, de megemlékeztek a kor aktuális uralkodójáról is, s a magyar haza iránti kötõdés jeleként szinte kötelezõ elem volt az evangélikus templomok oltárának fõhelyén a magyar címer. Tehát ha úgy tetszik hármas – a császárhoz, a származáshoz és az új hazához – kötõdés volt megfigyelhetõ a Schwäbische Türkei evangélikus templomaiban. Essék még néhány szó XIX. századi karzatok különlegességeirõl. A nagy evangélikus templomépítõ hullám lezajlása után néhány helyen még igény volt arra, hogy a karzatokat továbbra is díszítsék. Viszont azok a mesterek, akik erre ráálltak már nem léteztek, így a helyi festõ-asztalosok vették az ecsetet és õk kezdték a maguk stílusában díszíteni a templomokat. Ezek a népiesen naiv ábrázolások talán legvonzóbb rétegei az evangélikus karzatfestésnek. Ilyet látunk például Murgán, s itt megkockáztatok egy tréfás megjegyzést. Ha a híres tákosi templomot sokan nevezik „mezítlábas Notre Dame”-nak, ilyen erõvel a murgait nevezhetjük „faklumpás Notre Dame”-nak, hiszen a naiv szépség itt a svábok murgai templomában is megfigyelhetõ. És a XIX. század közepérõl való mûemlékek sorába tartozik például a bikácsi templom is, ahol ezt a naivan megfogalmazott három királyok imádását láthatjuk. Vajon milyen jövõ vár ezekre a Tolna megyei sváb építészeti emlékekre? Ha pesszimista módon egyetlen szóval jellemezném: a kilátástalanság. Elsõsorban az evangélikus emlékek sorsa tûnik teljesen reménytelennek, hiszen a Schwäbische Türkei fölszámolása idején, a kitelepítési hullám nyomán elsõsorban katolikusok érkeztek erre a vidékre, akiknek az evangélikus templomhoz nem volt kötõdésük. A kitelepítés következtében néhány falu teljesen megszûnt, mint például a Bátaapáti melletti Glashütte, amit magyarul Üveghutának neveztek. Kétségbeejtõ továbbá Udvari templomának helyzete, a faluban mindössze 5-6 evangélikus él, mind 80 év körüliek, a tetõzet beszakadt, a templom beázik. Hasonlóképpen Zsibrik is majdnem teljesen kiürült és ha a kallódó ifjúságot mentõ református misszió nem települ ide, a falu ma már nem létezne. Ez új életet vitt a faluba, de az evangélikus templom helyreállítására már nincs pénze. A Németországba kitelepített németek az 1990-as években még jelentõs adományokat küldtek egykori templomaik helyreállítására, de ez a nemzedék mára kihalt és most már Németországból sem érkezik segítség, úgyhogy ezek az evangélikus emlékek végveszélybe kerültek. Elblinger Ferenc
Szlovének Magyarországon Szeretettel köszöntök mindenkit, aki érdeklõdik kicsiny, de összetartó népcsoportunk iránt. A magyarországi szlovének a szlovákokkal együtt az egyetlen õslakos nép a Kárpát-medencében, akik már a magyarok honfoglalása elõtt itt éltek. Jelenleg Vas megyében élnek, elsõsorban Szentgotthárd környékén láthatjuk a szlovén településeket: Rábatótfalu, Szakonyfalu, Alsószölnök, Felsõszölnök, Kétvölgy, Apátistvánfalva, Orfalu. A határon túl, Szlovéniában élõkhöz tartozunk, s a határon túl élnek még Ausztriában, Olaszországban és most már Horvátországban is – nemzetiségként. Összesen hárommilliónyi szlovén él szerte a világon. Magyarországon a legutóbbi népszámláláskor 2820-an vallották magukat szlovénnek, Szentgotthárd környékén éltek 1800-an, de a szlovén szervezetek szerint 5000 volt a számuk. Szentgotthárd környékén kívül élnek még Budapesten, Mosonmagyaróváron és Szombathelyen, valamint fõként a Dunántúlon, diaszpórában. 59
Az Árpád-kor végére az úgynevezett pannóniai szlávok nagy része beolvadt a magyarságba, de akik a nyugati határszél gyepûire szorultak, azok is a pannóniai szlovének utódainak érezzük magunkat. III. Béla 1183-ban ciszterci apátságot alapított Szentgotthárdon azzal a céllal, hogy itt a mocsarakat lecsapolják, irtásokkal termõföldeket hozzanak létre. Egy idõ után azonban újabb munkaerõre volt szükség, és a már itt élõ népesség mellé még telepítettek ide szlovéneket a szomszédos Mura-menti falvakból és Karintiából is. Ezekbõl a majorokból alakultak ki a Szentgotthárd környéki falvak. Az elsõ okleveles adatokat a XIII-XVI. századból találtuk meg. Legrégebbi Rábatótfalu 1221-bõl, Felsõszölnöknek van egy úgynevezett jánoshegyi része, ami eredetileg külön falu volt, Ivánfalva. Még az anyanyelvünkben is érzõdik a különbség, a Jánoshegyen kicsit másként beszélünk – én onnan származom –, mint a völgyben. A férjem a völgyben lakott, én meg a Jánoshegyen és néha nem ugyanazt a kifejezést használjuk. Ez itt dombos vidék, s a dombokon szórványtelepülések vannak, a völgyekben pedig utcás-soros települések, és a mai napig jellemzõk az irtásterületeken alakult házcsoportok. Ezek nem ugyanazok, mint az õrségi szerek, csak hasonlóak, ezeknek házcsoportoknak nevük van, a házaknak meg háznevük. Nagyon sok hasonló vezetéknevû ember van, mert az irtásokon letelepedett egy-egy család és a rokonok is ott építkeztek. Nagyon sok hasonló vezetéknevû ember van, Felsõszölnökön legtöbb például a Bajzek, és hogy meg tudják egymást különböztetni, a háznéven ismerik és szólítják meg egymást. Az igazi nevüket sokszor nem is tudják, régebben csak a postás ismerte, kit hogy hívnak. Ha pedig házasodnak, és a férfi az asszony házához kerül, akkor átveszi az asszony háznevét is. Tehát az asszony háznevén emlegetik utána a férjet, és a gyerekek mindig annak a háznak a nevét kapják, ahol laknak, akkor is, ha az az anyjuk házneve, tehát nem az apjuk után nevezzük õket. Itt vannak például egy házcsoport lakói, a pék házcsoportnak tagja, a nagymamám származik innen, én a vadász házcsoportból vagyok, a férjem pedig a Mészárosék házcsoportjából származik, azt pedig az édesanyja után emlegetik. Az XVI–XVII. század során a földesurak itt is áttértek az evangélikus vallásra így Felsõszölnök is evangélikus lett, de volt már egy Keresztelõ Szent János kápolnája a XIV. század elején. Ezt a XVII. században bõvítették, 1938-ban felújították. Megtaláljuk benne Cirill és Metód ábrázolását, ami szerintünk arra utal, hogy a pannóniai szlávok utódai vagyunk, és szlovén felirat is van a templomban: „Dicsérje az urat minden nép!” 1987-ig saját szlovén papunk volt, 50 évig szolgált nálunk, ott élt velünk. Azóta sajnos nemcsak a szlovén hitélet lett szegényebb, hanem a nyelvünk is. Asszimilálódunk, mert nem volt szlovén papunk. Egyszer volt ugyan tíz évig egy szakonyfalui fiatal papunk, de õt sajnos elhelyezte a püspök úr, most is magyar papunk van. Nagyon fontos a nyelv, az identitás megõrzése szempontjából, hogy a pap ott lakjon együtt a néppel a faluban, de hát sajnos ez a mai világban nem így van. A XVII–XVIII. században az evangélikusok elmenekültek Somogy megyébe, Csurgótól kicsit északra, Surgy környékére. Nagyatádtól délre Taranyba pedig a katolikusok költöztek, õk a mai Mura-vidék történeti Zala megyéhez tartozó részérõl menekültek el. AZ 1990-es években jártam Taranyban, és még találtam idõs néniket, akik beszélték a nyelvjárásunkat. Ugyanúgy beszéltem velük, mint a felsõszölnökiekkel, tehát biztos, hogy szlovének voltak, bár a környéken horvátok is élnek, és egy-két szót átvettek tõlük, de megõrizték azt a szlovén nyelvjárást, amit a XVIII. században magukkal vittek. 1777-ben Mária Terézia megalapította a szombathelyi egyházmegyét és ezzel egyesítette a Vas és Zala vármegyei szlovéneket, mert addig a Vas megyeiek a gyõri püspökséghez, a Zala megyeiek a zágrábi püspökséghez tartoztak. Egy térképen próbáltam meg ábrázolni: a szaggatott vonal a mai határ, a pöttyözött – van egy nagyvonalas, a tótság az tulajdonképpen csak az egykori muraszombati járás, illetve az egykori Vas megye területe volt, és 1777 után ez lett az ún. Nagyvidék. Ezek egyházigazgatási fogalmak, Trianon elõtt a szlovén szinonimája volt a vend, ez után kapott pejoratív értelmet, ezért nem szeretjük, ha így neveznek minket. A XIX. század végén gyárakat alapítottak Szentgotthárdon, de ekkorra már nagy volt túlnépesedés, kevés volt és rossz minõségû volt a föld Szentgotthárd környékén, ezért megkezdõdött a kivándorlás Amerikába. Szinte minden családból kivándorolt valaki, s a mi generációnk már nem nagyon tartja velük a kapcsolatot, mert már nem tudnak szlovénül, csak angolul, de a nagyszüleim korosztályához tartozók állandó levelezésben voltak. Szokás volt, hogy 1-2 dollárt is raktak a borítékba. Amikor dédnagyanyám hazajött Amerikából, továbbra is járatta a kinti szlovén újságot. Különösen Pennsylvania államban telepedtek le a mi szlovénjaink és volt egy újságjuk, az „Amerikai Szlovének Hangja”. Itt a Muraszombat környékiek is benne voltak, ezért járatta az újságot továbbra is dédnagyanyám, mert élõ kapcsolat volt egymással. A XVIII. századtól a 1960-as évekig a kaszálásra, aratásra, cséplésre a szomszéd vármegyébe is átjártak a Szentgotthárd környéki szlovének, és félig ott keresték meg a kenyérre valót. Ami gabonát hazahoztak, az tavaszra sajnos elfogyott ezért ismét el kellett menniük. Nagyon szegény vidék volt tehát, 60
a matyókkal együtt jártak a németországi uradalmakba. 1938-ban Mecklenburgban voltak idénymunkán a felsõszölnöki szlovének. Az osztrák határ mentén lakók tudtak németül, ezért ott toborozták õket a ballérok. Nem kellett nyelvvizsga bizonyítvány, hanem bementek a kocsmába, elkezdtek beszélgetni, és aki tudott németül, azt felvették, nem csak idénymunkára, de tolmácsnak is. Ugyanúgy dolgoztak, mint a magyarok, de amellett még tolmácsoltak is. Késõbb volt ennek a vidéknek még egy jellegzetes idénymunkája. A vasfüggöny két szögesdrót közötti sáv volt, amit állandóan gyomlálni, gereblyézni kellett, hogy aki disszidál, a lábnyomát meg lehessen látni. A helybelieknek ez munkalehetõség volt, persze határõrök felügyelete mellett. Trianon után ez a vidék Magyarországon maradt, tehát mi soha nem tartoztunk Szlovéniához, mindig is a Monarchia magyarországi részén voltunk, a szlovének többsége pedig az osztrák felében. A három ország határának találkozásánál 1922-ben egy hármashatár követ állított fel, Felsõszölnök, Magasfalu és Rábaszentmárton. Ez egy 400 m magas dombon áll és ide föl lehetett menni egészen 1948-ig, utána jött a vasfüggöny, a határt lezárták, 1989-ig senki nem közelíthette meg. 1989 júniusában a páneurópai piknik elõtt nyitották meg itt elõször a határokat és itt tudtunk találkozni egymással. Örülök, hogy ott lehettem akkor, mert hatalmas élmény volt. Azóta turisták is járhatják, nemcsak politikusok, de 2015. május 26-án három államfõ is találkozott a hármashatár kõnél. Pável Ágoston volt az elsõ hivatásos szlovén tudósunk. Zánkován született és Szombathelyen élt 1920-tól 1946-ig. Feldolgozta a rábavidéki szlovének nyílt tûzhelyeit, valamint a rigászás mesterségét, ami a II. világháborúban volt jelentõs nálunk. Kiment a rigász a kalitkáival és egy „szárazrigóval”, vagy a kalitkájában volt az élõ rigó. Télen, rigásztak, kirakták a lépes vesszõket az ágakra, meghallotta a rigó a füttyöt, meglátta a szárazmadarat, s ráragadt. Összeszedték õket, és Bécsben, Grácban, Budapesten adták el. Az uraságok azért szerették a rigót, mert borókabogyóval táplálkozott. Szegényeket egyben megsütötték és megették, az õrségieknek pedig ez jó jövedelem kiegészítés volt. 1948-ben megromlott Magyarország viszonya Jugoszláviával. Az 1951. augusztus 5-i felsõszölnöki tanácsülésen elhangzott, hogy a falu szlovén anyanyelvû dolgozó parasztság a jugoszláv határszélen méltóbb választ nem adhatott volna az amerikai imperialisták szolgálatban álló Titónak és társainak, mint hogy tojásbeadását 92%-ra, baromfibeadását 34%-re, szénabeadását 66%-ra teljesítette határidõ elõtt. A falu baromfi- és tojásbeadási versenyre hívta ki az ország valamennyi községét. Az eredmény nem ismeretes, de az 1952. évi begyûjtési vándorzászlót Felsõszölnök nyerte a szentgotthárdi járásban. Fontosabb adat azonban, hogy 1949 és 1960 között a nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt a lakosság 28%-a elhagyta a Szentgotthárd környéki szlovén falvakat. A lakosság egy részét kuláknak bélyegezték, de mert 25 kh-nál több földje senkinek se volt, azért telepítették ki õket a Hortobágyra, mivel közel voltak a jugoszláv határhoz. Õk 1953 után sem térhettek vissza szülõfalujukba, csak attól 60-80 km-es távolságra. A XXI. században vannak települési nemzetiségi önkormányzatok, az országos szlovén önkormányzat székhelye Felsõszölnök. Az országos szlovén önkormányzat 1993-tól fenntartója a kettõ kétnyelvû általános iskolának, van egy hetilapunk, a magyar rádiónak 1979 óta vannak szlovén adásai, jelenleg hétfõnként délben félórányi. Szeretnénk, ha a gyerekeink megõriznék az anyanyelvünket. A szellemi Kulturális Örökség jegyzékén rajta van Doncsecz Károly, a Népmûvészet Mestere, az utolsó szlovén fazekas. 2015-ben pedig az országos szlovén önkormányzat jelölte a jegyzékre a rábavidéki szlovén rönkhúzást. Ez annyiban különbözik az általánosan ismert rönkhúzástól, hogy nem „bolondlakodalom”, hanem komolyan ösztönözni szeretnénk a fiatalokat, hogy házasodjanak és alapítsanak családot. 32 pár vett részt tavaly ezen a rönkhúzáson, amit dokumentáltuk. Intézményeink közül kettõt említenék meg: a felsõszölnöki szlovén tájházat, ami eredetileg paplak volt. A szentgotthárdi szlovén rádió az egyetlen nemzetiségi önálló közösségi rádió, az országos szlovén önkormányzat tulajdonában. Két települési szlovén önkormányzatunk van, továbbá országos egyesületünk, kulturális csoportjaink, iskolák, óvodák, kiadványok. Az újság mellett van évkönyvünk, van harminc perces tv mûsorunk, a szentgotthárdi rádió naponta 4 órát sugároz szlovén nyelvû mûsorokat. Saját könyveimet is megemlítem, mindig arra törekedtem, hogy olyan könyveket írjak, amik kétnyelvûek, hogy a többségi nemzet is megismerje a kultúránkat, valamint hogy tankönyvként is lehessen használni. A Magyar Néprajzi Társaságnak van szlovén kiadványsorozata, szlovén népismereti könyvünk is van, most már az elsõ nyolc osztályig tanulnak az iskolában népismeretet, most készül a 11-12. könyv. Kottás könyvünk, CD-ink is vannak, valamint múzeumpedagógiai foglakozás, ahol a gyerekek ismerkednek a nyelvjárással és a szlovén irodalmi nyelvvel. Legfõbb célunk, hogy felelevenítsük a nemzedékek közti párbeszédet. A szülõk általában nem nagyon érnek rá, és úgy szeretnénk, ha a nagyszülõk adnák át az unokáknak a nyelvet és a kultúrát. Ha nem is közvetlenül a vérrokonok, de olyan foglalkozásokat szervezünk, ahol az idõsek a fiataloknak átadják a nyelvet és a tudást. Mukicsné Kozár Mária 61
A bátyai katolikus rácok letelepedésének körülményei Régi térképek és anyakönyvek vallomása A tudományos kutatás eredményességének nem csak a tudás, és a kitartás az alapja, de gyakran véletlen szerencse is szükséges hozzá – mondja Bárth János egy váratlanul elõkerült levéltári dokumentum megtalálása apropóján.1 A Kalocsai Érseki Levéltár Gazdasági Levéltárában egészen más jellegû iratok közé becsúsztatva talált rá ugyanis arra a dokumentumra, amely ötven „szökevény” bátyai jobbágy névsorát tartalmazta, akik 1751-ben Kupuszinára „emigráltak.” Néhány másodpercig rámeredtem a lapra, majd különös villanás futott át rajtam. Ez volt a felfedezés pillanata – írja. Hasonló érzések játszódtak le bennem is, amikor Ildikó lányom régi térképeket küldött nekem interneten. Három mappa ragadta meg különösképpen a figyelmemet. Ezek közül kettõ Bátya községnek a XVIII. század elején a tájban elfoglalt helyérõl adott eddig kellõ mélységben nem ismert információt, a harmadik pedig valószínûsítette a belterület bemutatásával a délszláv beköltözõk katonás letelepedési rendjét. A török hódoltság után a falu történetében alapvetõ változást hozott a Nyugat-Balkánról érkezõ katolikus délszlávok, a rácok letelepedése.2 Timár Kálmán a Kalocsai Sárközrõl írott tanulmányában ezért Bátya múltját két nagy fejezetben, A magyar Bátya és A rác Bátya címmel tárgyalja.3 A keleti népek a Kárpát-medencében éppen úgy, mint a Szarmata síkságon, idõleges letelepedésük alkalmával kedvelték a folyók mentét,4 szívesen választották lakóhelyük megépítéséhez a folyópartokat. Már a 9. századi arab utazók leírásaiból következtethetünk rá, de régészeti leleteink is igazolják, hogy a falu egyik oldalával vízre, de legalább is vízjárta térségre támaszkodott – írja Ágh Zsófia.5 A magyarok pedig már etelközi tartózkodásuk idején fejlett vízgazdálkodást folytattak, mint azt Andrásfalvy kimutatta, alkalmazták a fokgazdálkodást.6 Az új hazában folytatódott a magyarság ezen tevékenysége. Településeink határában gyakran létesítettek fokokat és a halastavakat. Ez a tény pedig legalább is árnyalja azt a képet, amely honfoglaló õseinket tiszta nomád népként tartja számon.7 Bátya neve elõször a szekszárdi apátság 1061-ben kelt alapítólevelében olvasható Basarevue (Bácsaréve) néven. A helynév átkelõhelyre utal. A helység pedig valószínûleg a mai belterülettõl DNy-ra, a mai Szelistye dûlõben lehetett. A kistájat külsõ védelmi gyûrû övezte. A természetes vízrendszer következtében a Sárköz, mint erre neve is utal, valóságos sziget volt. Nyugatról a Duna folyt el mellette, keletrõl a Vörös-mocsár, az Õrjeg8 és a Turján áthatolhatatlan mocsarai állottak, s választották el a Homokhátságtól. Ugyanakkor magát a falut a közeli Kalocsa város mintájára9 még egy vízrendszer vette körül, mint egy várat. Vagyis hadászatilag kettõs védelmi rendszer õrizte, ez utóbbi azonban már nem természeti adottságoknak volt köszönhetõ, hanem emberi munkának. Az itt élõ emberek ásták ki észak felõl a Lovász-kanálist, nyugatról a Fokot, délrõl a Korsósicát (Korsós-fokot), keletrõl pedig a Vajast. Galgóczi megjegyzését, miszerint a község lapályos helyen fekszik a Vajas jobb oldalán,10 módosítanunk kell, ugyanis a mesterségesen is megemelt belterület, a ma Falunak nevezett rész környezeténél, az említett fokoknál mintegy 2 méterrel magasabban fekszik. Peremrészein szinte több méteres szintkülönbség tapasztalható. 1
Bárth János: Remény, szerencse és tudatosság a népesedéstörténeti kutatásban. A Kupuszinára költözött bátyaiak példája. In: Kétvízközi népismeret. Kalocsa 2005. 561. 2 Fehér Zoltán: Bátya életrajza. Bátya 1996. 38-52. 3 Timár Kálmán: Sárközi krónika. Kézirat. A Kalocsai Tomori Pál Könyvtár Honismereti gyûjteményében. 4 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. Bp. 1987. 5 Ágh Zsófia: Paraszti és polgári hagyományok a Kárpát-medencében. Bp.1999. 23. 6 Andrásfalvy Bertalan: A magyarságkép torzulása a világban és bennünk. Bp. 2010. 7 Ugyanott. 8 Az Õrjeg neve talán épp õrzõ jellegére utal. 9 Romsics Imre: Társadalmasított természet. Homokmégy 1987. 28-46. Kalocsát is a Vajason kívül a Kígyós ér, a Csillás palé és Sárvíz övezte. „Vízi vár jellegû” volt, mint Varga Lajos írja. (ld: 10. sz. jegyzet) 10 Galgóczi Károly: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye monográfiája. Bp. 1876. I.. 94.
62
Kalocsa vidéke valóságos mélyföld – írta Varga Lajos szülõföld ismertetõjében. – Hiszen Kalocsa tengerszint fölötti átlagos magassága csak 96 m 63 cm. Ez az adat a székesegyház helyének magaslati pontja. Innen mindenfelé lejtõsödik. Északra, észak-nyugatra 93 m-es, nyugatra 95 m-es, délre 94 m-es, keletre 95 m-es magaslati pontokkal találkozunk. A vidék teknõhöz, tóhoz hasonló medence. Több méterrel alacsonyabb, mint a szomszédos területek.11Bátya szintmagassága az elsõ katonai felmérés térképe szerint 92 méter. Legmélyebb része a község keleti felén elterülõ Tira pedig 83-84 méter. A falu neve és nevének írásmódja a történelem folyamán többször változott. „Bátya falu nevének nincs kielégítõ magyarázata – írta Lõrincze Lajos levelében. Az 1271: Bathiamezey 1517: Bathyakwtha adatokból Bátya személynévre következtethetünk. Jobb híján el kell fogadnunk az ETSz I. 313. véleményét, amely szerint a frater germanus, natu major, alterer Bruder jelentésû bátya szavunkat õrzi. (…) Találunk Erdélyben Atya (1414: Athya) települést, van Fiad, Atád és Öcsöd meg Õsöd helynév is, meg Öcs, Öcse, Öcsény is”.12 A falu eredetmondái kivétel nélkül az idõsebb fiútestvért jelentõ bátya köznévbõl eredeztetik a község nevét. A tréfás találóskérdés is ezen alapul. Melyik a környék legöregebb faluja? – kérdezik. Bátya, mert az még Öregcsertõnek is Bátya. Az írásmód változásai: Basarevue 106113, Bathya 1369. (-11519: Dl 5797) 1414. (-Dl 10248) 1444. (Hazai Oklt. 408)14 Batha 1390 táján,15 Batthya 1703,16 Battay 1690,17 Paczina 1726,18 Batisa 1735,19 Bacsina 1726,20 Bátia 1760 táján,21 Báttya XIX. századi pecséten,22 Bátya ma. Hasonlóképpen változott a község helye is, pedig már Szent László és Kálmán királyunk megtiltotta, hogy a falvak elköltözzenek templomuk mellõl. Évszázadok múlva azonban sok településünk kénytelen volt helyét megváltoztatni.23A XVIII. században számos község megváltoztatta helyét, de úgy, hogy eredeti helyétõl nem távozott messzire. Környékünkön elegendõ Hajósra, Sükösdre, Érsekcsanádra, Bogyiszlóra és Pandúrra hivatkoznunk. Bátya települési helyének változásairól a népi emlékezések is beszámolnak, ezekben azonban nincs szó arról, hogy a helyváltozás etnikai változással is járt volna. 1.Valamikor itt vót a falu a Szelistye dûlõbe. Akkor ott közel vót a Dunához, sokszor elöntötte õket a víz. Azt mondták, nem jó az, hogy itt van a falu. Akkor itt építkeztek, mer http//wwwoldmapsonline.org legnagyobb vót a part. Akkor, aki a legöre- 1.Augustissimo Romanor Imperatori Josepho I. gebb ember, aki vót, mindenki mondta neki: Hungaria Regi Invictissimo Mappan bátya, bátya. Nem tudtak jól magyarul. Elne- Autor: Müller, Johann Cristoph térképe 1673–1721 vezték Bátyának a községet. 2. Hungaria cvm adiacontibus Provinciis nova et 2. Ez a községnek az ötödik helye, ahol accuratori forma exhibetur. most van. Elõször a Szigetbe, aztán Szelis- Autor: Weigel Cristoph 1654–1725 11
Varga Lajos: Kalocsa és vidéke. Kalocsa 1927. 6. Lõrincze Lajos hozzám írt levele, saját tulajdonomban. 13 Györffy György 1967. 14 Csánky Dezsõ 1890. III. 15 Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története. 1879.VIII. melléklet és 44. lap 16 Fraknói i. m. 38. 17 Galgóczi i.m. 1876. ??? old. Ugyanitt Pataj is szerepel! 18 Marsigli, Ferdinando: Danubius Pannonicomysicus observationibus, etc. 7. k. Haga 1726. 19 Bél Mátyás: Notitia Hungariae novae historico-geographica. 1735. 20 Marsigli i. m. 21 I. katonai felmérés 22 PML. Úrbéri iratok. .Bátya község úrbéri pere. 1733-as Contractus. 23 Ágh 1999. 22. 12
63
tyén (Dûlõnevek). Utána épültek a szállások. Aztán épült a falunak az a része, amit Falunak nevezünk. Ezt gyújtották föl a hajdúk. Csak a Csigasor körül maradt meg egy sor ház. A falu öt helye tehát: Sziget, Szelistye (itt kimarad valami, mégpedig a más adatközlõ által említett Varajt, vagy megint mások szerint a Kákonyi-tanya), Alsószállás, Falu. A hajdúk gyújtogatásáról más helyi monda is megemlékezik. Az esemény egyik lehetséges idõpontja az 1599-ben lezajlott, úgynevezett tolnai csata lehetett, amely nagy valószínûséggel épp Bátya térségében zajlott. Így annak emlékét nem a késõbb beköltözõ délszlávok, hanem a régi bátyai magyarok utódai õrizhették meg. Beszédes József tanulmányának összegzéseként így ír: …a török karaván megfutamítása nem Tolnán zajlott le, hanem a Dunán, ettõl följebb, a folyó Fadd és Fajsz közötti egykori kanyarjánál, Fajsz község mellett.24Az esemény leírásában szereplõ Hármas sziget épp a bátyai Duna-szakaszon található. A másik lehetséges idõpont ugyancsak a tizenöt éves háború idejére esõ 1602-es szintén a protestáns, észak-magyarországi hajdúkhoz köthetõ hadjárat, amikor Pogány Benedek naszádhajó kapitány csapatai elfoglalták Tolnát, majd visszafelé útjukban bosszúból elpusztították az érsek városát, Kalocsát is.25 3. A tatárok bejövetele és kimenetele után cölöpházakban laktak. A falu tizenöt-húsz házig vót. Az emberek ladikkal vagy fatutajjal közlekedtek. Régen a község, ahol a Kákonyiék laknak, ott vót. A tatárok éjjel meglepték a falut, és kivégezték az embereket. Az embereket egy gödörbe temették el a Szracsakban. (A tatárok valószínûleg törökök lehettek. Épületmaradványokat, csontokat találtak a Duna mellett álló Kákonyi tanya közelében.) 4. A Pilák-gréeda (házsor) a Burgundiától Kalocsa felé húzódott. Itt telepedtek meg azok, akik Szelistyérõl beköltöztek. Azér nevezték Pilák-gréedának, mer olyan egyenes vót (a házsor), mint a gerenda. (Burgundia a falu legrendezetlenebb része, legrégiesebb házakból állott a Korsósica fok mellett. A falu a Mikovinyi-féle térképen26 még valóban egy Kalocsa felé vezetõ és egy rá keresztezõdõ utcából állott.) 5. Öregapám azt mondta, hogy egy nagyon kicsi falu vót, alig vót harminc-negyven házikó. Mindenütt nádas. És itt, ahol most a Hunyadi utca vége van (a falu északi része), a Jélóéknak a háza van, ott vót a csónak kikötõ: Csunynak mondták azt a csónakot. Fûzfákbul meg különbözõ nagy fákbul. Kivésték a fát és ilyen törzsekbõl készült, mint valamikor az indiánoknál láttuk, hogy mönnek. Mer a Korsósica meg erre mind víz vót. Csak csónakkal lehetett a falut esõzések meg ilyen tavaszi olvadások idején megközelíteni. Ilyen csónakokkal jöttek a faluba. A halottakat a templom körül, ilyen templomocska vót akkor, kis templom vót, és akörül temették el.27 Bárth Jánosnak van egy kis írása Kiskunhalas török hódoltság korabeli egyik határperérõl A magyar Bátya címmel.28 Némi tanulsággal szolgál a migrációra. Sokak számára meglepõ a cím, elüt a hasonló témájú írásainak községnevet tartalmazó címeitõl is, mint amilyenek például A rác Jankovác lakói, vagy A rác Mélykút lakói29. Mégis meglepõ magyar Bátyáról írni, mert ma (és már régóta) Bátyát tiszta rác falunak tartják. Bárthnak persze igaza van, mert míg a XVIII. század elején Jánoshalma és Mélykút rác lakosokkal népesült be, Bátya egy századdal korábban még õrizte honfoglaláskori magyar voltát, népe pedig kiváltságos egyházi nemesi (praedialis) tudatát. Nos, az általa idézett halasi határperben négy, Bátyáról oda menekült tanút is megszólaltatnak, névszerint Tóth Pált, Gergelyt és Mártont valamint Nagy Dávidot. A török futások alkalmaival a magyar bátyaiak szétszóródtak az országban, így jutottak Halasra is, mint arról a sokfelé megtalálható Bátyai családnév máig tanúskodik. Néhányan közülük vissza is térhettek a békésebb idõkben, mert a bátyai anyakönyvekben találunk erre a migrációra utaló családnevet. Így például 1759-ben temettek egy ismeretlen családnevû Elisabethet, Joannis Kun feleségét.30 1767-ben pedig kiderül, hogy a Kun nevû bátyai család eredetileg a Tóth nevet viselhette. Nyilván a Kunságból tért vissza, s így kapta a Kun ragadványnevet. Egy ez évben született csecsemõt, bizonyos Kis Szabó Stephan és Miklósy Judit gyermekét ugyanis Kun Tott Paulus tartotta keresztvíz alá.31 (Így, magyaros sorrendben írták a nevüket!) 24 Beszédes József: Adatok az 1599. évi „tolnai” csata lokalizálásához. In: A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve
XVI. Szekszárd 1999. 279. Czajtányi István: A hódoltság kora. In: Katona István Társaság tanulmányai Kalocsáról. Kalocsa 1971. 56-65. Kézirat gyanánt. 26 Kalocsai Fõszékesegyház Levéltára. (KFL) Mikovinyi-térkép 1763. 27 Ak: Kapitány János 72 é. 1965 Az elõbbi történetek is régi gyûjtéseimbõl valók. 28 Bárth János: A rác Jankovác lakói. In.: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Kiskunhalas 2001. 399. 29 Ugyanott 399. és 401. 30 KFL. Anyakönyvek. Bátya V. Halotti anyakönyv 31 Uo. Bátya. Keresztelési anyakönyv 25
64
A legfõbb bizonyítékot viszont az az interneten elérhetõ történeti térképgyûjtemény adja, amelyet – mint írtam – Ildikó lányom fedezett fel számomra. (http//mapire eu/hu) Ebbõl a gyûjteménybõl több térképünk is tartalmazza Bátyát. Marsili 1726-ban Hágában megjelent mappáját már évtizedekkel ezelõtt az Érseki Könyvtárban tanulmányozhattam. Itt „svábosan” Patzina-nak (azonos a rác Bacsinával) írják községünk nevét. Az I. József (1705–1711) idejében felvett térképet Müller, Johann Cristoph (1673–1721) készítette, amelyen Colocza-tól (Kalocsa) és Foktu-tõl (Foktõ) délre, S. Lauro-tól (Szentlõrinc?) keletre a Duna közelében meglepetésünkre egymás alatt találjuk Batzina-t és Battia-t. Az elõbbi a Vajas jobb partján, az utóbbi ettõl nyugatabbra, egy délre futó fok jobb partján látható. Mindkettõ a szomszédos településekhez hasonlóan minden oldalról vizekkel határolt szigeten fekszik. Tõlük délre olvasható az akkor még létezõ Parait (Varajt) község neve. Batzina, Battia és Parait községnél is jelezték, hogy templomos helyek. Bátya nevét tehát latinosan Bathyá-nak írták, s rácul máig is Bacina-nak (Batyina) mondják. A térképen szereplõ Batzina ez utóbbinak, az ugyanitt olvasható Battia pedig az elõbbinek felel meg. Vagyis a két név egyetlen település magyar és rác elnevezése. Vagy mégse? Ha hiteles Müller, Johann Cristoph térképe, akkor viszont ez azt jelenti, hogy a XVIII. század legelején, a felszabadító háború utáni zûrzavaros idõkben a Balkánról ide menekült katolikus rácok a mai Bátya területét, az elhagyott falut szállták meg, míg a régi bátyai magyarok elbujdosva, valahol a Dunához közelebb, az erdõkben (szállásokon) éltek, ahogyan azt a historia domus és a népi emlékezés is õrzi, de ideiglenes lakóhelyüket (búvóhelyüket) továbbra is Bátyának (Battia) nevezték. Tehát egyidõben volt rác Bátya és magyar Bátya is. A térkép tanúsága szerint valamilyen egyszerû temploma lehetett már ekkor a két Bátyának, Battiának és Batzinának, de a Paraitnak írott Varajtnak is. Minderrõl sehol sincs írásos emlék. A Battián élt magyarok aztán évek-évtizedek múlva visszaköltözhettek a rác többségûvé vált régi községükbe. Ideiglenes erdei falujuknak csak régészeti emlékei maradtak. A Vajas menti Bátyán aztán sajátos interetnikus hatásokat kifejtve beolvadtak a balkáni jövevényekbe. (A magyarság egykori tömeges jelenlétére utalnak az anyakönyvekben is szereplõ magyar családnevek, mint például Aszódi, Árvai, Balogh. Csanádi, Farkas, Fekete, Guti, Hegedûs, Maros, Verseghy,Végh stb). A bíróságon egy tanú nem tanú. A mi esetünkben is jó, hogy az említett dokumentum mellett egy másik, ugyanabban az idõben készült mappa is ugyanazt vallja. A Müller, Johann Cristoph fent ismertetett térképnek hitelességét ugyanis egy kortárs geográfus, Weigel, Cristoph (1664–1725) is megerõsíti. Az õ mappáján ugyanazokon a pontokon szintén egymás mellett találjuk Batzina-t, Battia-t és Parait-ot. Az elsõ katonai felvétel az urbárium behozatalának idején (1763–1787) készült, és nem csak a templom és a temetõ helyét tartalmazza, hanem a belterületen és az akkor már meglévõ szállásokon álló épületeket is. A község nagyjából ott található, ahol ma is. Keletrõl a Vajas kanyarja határolja, északról egy Vajasba vezetõ fok. A legfeltûnõbb, hogy DK-i tájolású temploma nem a belterületen áll, hanem attól mintegy fél kilométerrel feljebb ÉNy irányban a plébániával és a plébánia kertjével együtt. Temetõje pedig nem a templom körül, hanem a belterülettõl Ny-ra, mintegy fél kilométerre, a mai iskola területén. Mi lehet ennek az oka? Tudjuk, hogy a mai templom a régi helyén épült fel 1780-ban, de már DNy-i tájolással.32 Oltára mögül egy máig meglévõ földalatti menekülõ folyosó vezetett a közeli Vajas nádasaiba. Nyilván a régi templomot körülvehette a falu, de annak házai elpusztulhattak, s az új beköltözõk, ezektõl távolabb http// mapire eu/hu építettek. Innen három utca vezet a falu felé és Elsõ Katonai Felvétel (részlete) 1763.1789. Bátia egy a Vajason át a Tira irányába. belterülete. 32
KFL. Bátya. Historia Domus
65
A belterület egy halmaz faluból utcás faluvá alakuló település képét mutatja. Északról és délrõl út határolja, s belül öt utca osztja hat részre. A házak minden falurészben többé-kevésbé az utcák mellett sorakoznak, de az általuk bezárt területet kerítések nem szabdalják udvarokra. A hatvanhét ház közül az északi két falurészben 10 és 11 épület helyezkedik el, de ez utóbbiban a 11-edik jóval nagyobb a többinél. Ez lehetett a Jánosy földesúr vagy más rangos ember lakása. Középen 20 – kétszer tíz – ház áll. A Vajas menti két falurészben 14 és 4, a temetõ felõliben 8 ház található. A plébániát nem számítva összesen tehát 67 házból áll a falu. Persze ha hozzá számítjuk az erdei kertekben megbújó szállásokat, amelyekben akkor már nem csak állatokat tartottak, hanem állandó lakásoknak is használták egyiket-másikat, akkor azt találjuk, hogy Felsõszálláson 15, Alsószálláson 22 ház, összesen 37 szállási épület létezett, s ezekkel a házak száma 104. A lakosság lélekszáma az úrbéri tabella szerint 121 jobbágy 85 zsellér család. (Valójában szinte valamennyien zsellérnek tekinthetõk, mert 1/8-os teleknél többel csak néhányan rendelkeztek.)33 Ez azt jelenti, hogy kb. két családra jut egy ház. Valójában persze voltak olyan házak, amelyekben akár három-négy család is élt, míg a szállások közül a legtöbb istálló volt, s csak ideiglenesen szolgált emberi hajlékul. Elgondolkoztatónak tartom a falurészekben található házak számát. A tízes szám az uralkodó. Feltételezésem szerint ez azt jelenti, hogy a letelepedõ délszlávok a hajdúvárosokhoz hasonlóan tizedes katonai szervezetben telepedtek meg. A tizedes hajdú településekrõl Györffy István így írt: A jelenleg ismert legrégibb 1702. évi névszerinti hajdú összeírásban Szoboszlót tizedenként írták össze. Eszerint 1702-ben Szoboszló tizenöt tizedre oszlott. A tizedek alatt régen nem városrészeket értettek, hanem katonai egységeket, mivel a katonai kötelékben lévõ elsõ települõ lakosság annakidején tisztjei és zászlai alatt a város kitûzött területén, mint valami táborban, katonai rendben szállott le, e kisebb települési egységek állandósultak, s a katonai kötelék közigazgatási keretté vált.34 A hajdúság egyébként nagyobbrészt a Dél-Magyarországi végvidékekrõl elmenekült és elüldözött magyarságból került ki, akikhez különféle délszláv népekbõl származók is csatlakoztak.35 A török hatalom gyöngülésével a XVII. század végén, Magyarország felszabadítása után Bécs elérkezettnek látta az idõt arra, hogy befolyását kiterjessze a Nyugat-Balkánra. Ezért biztatta a még mindig török uralom alatt sínylõdõ ott élõ szlávjait, hogy maguk rázzák le az igát. Ágenseiknek sikerült is felkelést kirobbantaniuk. Azt ígérték, hogy támogatni fogják õket. A támogatás azonban jóformán csak jól képzett katonatisztek küldésében merült ki. A török még elég erõs volt ahhoz, hogy a délszlávok felkelését leverje. Bosszújuk elõl pedig tömegesen menekültek az osztrák birodalom felé, s az gálánsan meg is nyitotta számukra a magyar határokat. Bátya délszláv népessége azonban nem Csernovics Arzén pátriárka ortodox szerbjeivel érkezett Magyarországra.36 Urosevics Daniló a bécsi udvari haditanács levéltárában megtalálta azt az iratot, amely szerint 1687. július 9-én Miksa Emanuel bajor választófejedelem elõtt megjelent Dujo Markovics és Juro Vidakovics, akik felajánlották hadi szolgálataikat, s cserébe letelepedési engedélyt kértek Kalocsán, Baján, Szegeden és Szabadkán. Kérték azt is, hogy osztrák tisztek legyenek a parancsnokaik. Végül 1688-ban a dubrovniki Pietro Ricardit nevezték ki a bunyevácok parancsnokának, aki ilyen minõségben járt Baján és Kalocsán is. Vidakovicsot és Markovicsot pedig a bunyevácok kapitányává tették.37 Bátyára tehát ekkor és ezzel a csoporttal érkeztek katolikus délszlávok, akiket akkor dalmatáknak, vízi horvátoknak neveztek, késõbb pedig rácoknak, rác-horvátoknak.38Nyilván velük együtt telepedtek le parancsnokaik, tisztjeik is. A Markovics és a Vidakovics családnév ugyanis szerepel a német, olasz eredetû tisztek nevével együtt a XVIII. századi bátyai anyakönyvekben. Ha tehát a letelepülõk katonai szervezetben érkeztek parancsnokaik vezetésével, elképzelhetõ, hogy a település rendjében is õrizték katona mivoltukat, s a hajdúvárosokhoz hasonló tizedes falurészeket hoztak létre. A katonai szervezet továbbélésének emléke lehet Bátyán a sok Copitan, Capitan, Capitanovich, Kapitány családnév mellett a halotti anyakönyvben egy ilyen bejegyzés: gvarda germana cujusda Militis, de nome ignoratur (a német hadsereg katonája, kinek neve ismeretlen).39 S vajon Joannes Hajdú nem 33
Fehér i. m. 59. Györffy István: Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése. Bp. 1942. 164. 35 Magyar Néprajzi Lexikon 2. Fõszerk.: Ortutay Gyula. Bp. 1979. 36 Fehér i. m. 38-47. 37 Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története. Bp. 1969. 38 A Bátyán gyakori Okvátovity név az Aquatovityból származik és vízi horvátot jelent. A magyarországi délszláv népcsoportok egyikét, a katolikusokat Bátya, Dusnok, Tököl, Ercsi délszlávjait Sarosacz György rác-horvátoknak nevezi. Ld.: Sarosacz György: Magyarország délszláv nemzetiségei. In.: Népi kultúra-népi társadalom. Bp. 1973. 39 KFL. Bátya. Halotti anyakönyv 1733. (99) 34
66
hajdú volt-e igazán?40 A keresztelési anyakönyvben 1723-ban két furcsa német nevû családot írtak be. A szülõk: Joannis Ermon, felesége Salome. Gyermekük Franciscus. A keresztszülõ pedig Nicolaus Sivenhosfern.41 1725-ben pedig ugyancsak itt keresztelik egy magas rangú katonatiszt gyermekét, s egyúttal ez az elsõ eset, amikor feltüntetik a bejegyzettek elõkelõ társadalmi státusát – ami néha még a nevüket is helyettesíthette). A szülõk: Per illustris Generoso Capitano De olezino és Per Illustris Dna Teresia, a gyermek: Josephus Petrus, akinek keresztszülei sem lehettek akárkik, mert így kerülnek az anyakönyvbe: Per Dominus Josephus Grivalits és felesége Domina Teresa Rosa Pastor.42 (Még az is elképzelhetõ, hogy a generális apa volt Pietro Ricardi.) A tekintetes generális és kapitány olasz származása be van írva, de családneve nincs. (Ha csak nem a De olezino az). Az olaszos nevek erre felé gyakoriak lehettek, hisz a már említett dubrovniki Pietro Ricardi a bunyevácok Bécs által kinevezett parancsnoka is ilyet viselt. Õ még fiatal osztrák katonatisztként részt vehetett a török elleni felkelés harcaiban, Dalmáciában. És ha gyermekét 1723-ban Bátyán keresztelhette, akkor nem lehetett több 40-50 évesnél. A gyermek keresztanyja is olaszos nevet visel, férje neve Josephus Grivalits azonban szlávosan hangzik. A XVII–XVIII. század magyar történelme, benne a délszláv nemzetiség megjelenése és letelepedése kevés írásos dokumentumból vizsgálható. Írásom ezért javarészt tények alapján megfogalmazott feltételezéseken alapul. Ennek ellenére jó volna, ha történészeink ezeket a feltételezéseket általános magyar népesedéstörténeti eseménysorba tudnák illeszteni, vagyis megfontolnák a helytörténeti kutatások eredményeit. Fehér Zoltán
Dr. Györki Lajos körorvosi életpályája Az orvostörténésznek, amikor az elmúlt idõk orvosszemélyiségeivel kíván foglalkozni, két fõ lehetõsége van: vagy kiemelkedõ személyiségek közül választja ki kutatása tárgyát, vagy a szorgos gyógyítók munkáját, elõéletét, pályafutását szemlézi. Az utóbbi jóval nehezebb, mivel az, hogy valaki évtizedeken keresztül nagyszerûen teljesít a munkahelyén, kevésbé ragadja meg az olvasót. „Töri a magyar ugart” – mondja Magyary-Kossa, hatalmas ötkötetes munkája elõszavában.1 Dr. Györki Lajos (1830–1900) – majdnem végigélte a XIX. századot. A reformkor idején született; tevékenyen részt vett az 1848/49-es szabadságharcban; Európa nagy orvosképzési (Pécs, Pest, Bécs) helyein képezte magát orvossá. Dolgozott háziorvosként rangos családoknál, S végül 1870-tõl falusi körorvosként majdnem haláláig, 22 évig teljesített szolgálatot Kölesd községben. Már a felsoroltak is alkalmassá teszik alakját, hogy a „…magyar orvosok kultúrtörténetébe besoroltassék”.2 1871-ben tiszteletbeli megyei fõorvos lett.3 Ebben – személyes kvalitásain túl – két dolog játszhatott szerepet. Kölesd akkortájt fontosabb helységként volt nyilvántartva Tolna megye életében, mint a XIX–XX. század fordulóján. Másrészt Györki doktort 1866–1870 között a vidék kolera orvosává nevezték ki. Saját bevallása szerint ötszáznál is több kolera esetet látott, kórismézett és gyógyított. 1870 után is részt vett a megye egészségpolitikájának formálásában. A megyegyûlés elé kerülõ, egészség40
Uo. 1741. márc. 29. A Hajdú családnevet más bátyai anyakönyvekben Haide-nek is írták. A hajde szó jelentése ugyanis: gyerünk (vö. orosz: davaj). Tehát az állatterelõ marhapásztor eredetre utal. 41 Uo. Bátya. Keresztelési anyakönyv 1723. 42 Uo. Bátya. Keresztelési ak. 1725. (239) 1 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek I. – Elõszó. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat. Bp. 1929. 1. 2 3
Ugyanott. Ezúton mondunk köszönetet Kellényi Évának, aki áldozatos munkával, nagy szorgalommal gyûjtötte össze a Zavaros és Györki család iratait.
67
ügyet érintõ javaslatokat – mint önéletrajzírójának, jó barátjának, Koritsánszky Ottónak, a kiváló közíró-gyógyszerésznek elmondta – minden esetben vele véleményeztették, és azokat majdnem mindig elfogadták.4 Egy kiváló orvos bemutatása csak úgy lehet teljes, ha azt keretbe foglaljuk. Ez a keret a medicina fejlõdésének mindenkori helyzete, konkrét feladatai, a népegészségügy lehet. Dr. Györki Lajos élete, orvosi tevékenysége a XIX. század második felére esett. Ekkor zajlottak körülötte a meghatározó élmények, események. Így volt ezzel a magyar társadalom is. A vesztes szabadságharc utáni aléltság elmúltával megkezdõdött az emberek életkilátásainak javulása. Növekedett a születéskor várható élettartam, ami egyik legfontosabb paramétere a társadalom közérzetének. Ez a mutató a reformkor elején 24 év volt, majd a XX. század elejére már 40 évre változott. Ezeket a javuló irányzatokat több tényezõre lehet visszavezetni: köztük a legfontosabbak a nagy járványok megszûnése és a társadalmi körülmények javulása. A kolera utolsó nagy járványa 1872-1874 között kulminált Magyarországon. Majd folyamatosan javultak az életkörülmények, megjelentek a védõoltások, jobbá váltak a táplálkozási viszonyok.5 A dualizmus alatti társadalmi viszonyok javulását az egészségügy oldaláról keretbe kellett foglalni. Ez történt meg 1876. április 3-án az új közegészségügyi törvény kibocsátásával.6 Ez társadalmi minimumot ír elõ a lakások, közintézmények, munkahelyek, iskolák számára, egyidejûleg újraszabályozták a vidéki orvosok képzését-továbbképzését. A rendelet megpróbálta általánossá tenni az orvosi ellátást. A hatezernél népesebb falvakban kötelezték a helység vezetését körorvosi állás megszervezésére. A falvakban elõírták, hogy hat falu alkosson egy területi ellátási szövetséget, és így szerzõdtessenek körorvost. Ez maga után vonta az orvosok, kórházi ágyak, gyógyszertárak számának növekedését. E rendszer kialakulása és teljessé válása persze lassan ment, de nem volt feltartóztatható. Ebben a társadalom-egészségügyi „felfutásban” élt és dolgozott Kölesden dr. Györki Lajos, aki a Somogy megyei Osztopán községben született 1830 augusztusában. Osztopán Árpád-kori település, Kaposvár és Fonyód között. Jelenleg 840 lakosa van, tehát egy kis községrõl volt és van szó. Édesapja itt volt tanító. Györki doktor elmondása szerint szerény körülmények között éltek.7 Sajnos a pontosabb születési idõpont, a testvérek száma nem volt fellelhetõ az általunk felkeresett Tomsits Károly polgármester sokirányú segítsége ellenére sem. Itt végezte elemi iskoláit, majd – az akkori szokásoknak megfelelõen – Hõgyészre küldték középiskolai elõkészítõbe.8 Ennek befejezése után Veszprémbe került a piarista gimnáziumba. 1847-ben érettségizett. Tehetséges diáknak bizonyulván, a pécsi egyetemre irányították. Bölcsészként az 1847/1848-as tanévben filozófiát hallgatott. A tanévet a forradalmi események miatt már májusban befejezték. Szülei ellenkezése dacára a pécsi önkéntes honvéd zászlóaljnál jelentkezik szolgálatra, ahová fel is veszik, majd beosztják ápolónak egy katonákat rehabilitáló kórházba. Rövid idõ után Eszékre helyezik, mivel zászlóalját is ide irányítják. 1849. február 13-án a zászlóalj szétszéledt, Györki hazament a szüleihez Osztopánra. Itt hallotta, hogy volt harcostársai különbözõ csapatoknál jelentkeztek szolgálattételre. Felkereste volt eszéki parancsnokát, Schmidek grófot, és megkezdte nála hadiszolgálatát. Késõbb, Eszék eleste után, ismét szüleihez távozott. Hallotta, hogy társai fegyveres alakulatokhoz jelentkeznek. Pestre utazott, hogy elõbb Schmideknél, késõbb Eszterházy grófnál teljesítsen szolgálatot. Itt érte õt a hír, hogy Prágay János alezredes, Klapka egyik helyettese, Komáromból kéréssel fordult Eszterházy grófhoz, hogy küldjön neki egy képzett, írástudó, írnokként használható fiatal tisztet. Prágay Györkit választotta, kit azonnal el is küldött Komáromba, hol azonnal ott is fogták.9 Ott helytállt, nagyon megfelelt, s a városból való távozásáig Prágay segédtisztje lett, kivéve azt az egy hónapot, amikor Kosztolányi Móric százados, a 33. hadosztály parancsnokának adjutánsa megbetegedett, és õt kellett helyettesítenie. Szolgált futárként is, de a legtöbb idõt a törzstiszti irodában töltötte. Sokat dolgozott, közmegelégedésre. A csatamezõn is harcolt, 1849. július 2-án Prágay alezredes segédtisztjeként, már õrmesterbõl hadnaggyá elõléptetve részt vett az ácsi csatában. Itt Görgey tábornok serege visszaverte Haynau túlerõben lévõ seregét, ezzel felszabadította Komáromot. Ebben a csatában már megmutatkozott az osztrák seregek gyengesége: 12 000 orosz katona – egy hadosztály – 4
A Györki család iratai a Tolna Megyei Levéltárban össze lettek gyûjtve: XIII/53-55. 1-22. pallium. Koritsánszky Ottó: Dr. Györki Lajos. Életrajz. Tolnamegyei Közlöny. XXVIII. évf. 28. sz. 1900. július 12. 2-5. MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 10. pallium. 5 Fónagy Zoltán: Magyar Kódex 5. Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867–1918. Fõszerk.: Szentpéteri József. Kossuth Kiadó. Bp. 2001. 95-103. 6 Fónagy 2001. 99-100. 7 Koritsánszky Ottó 1900. 2. 8 Dr. Kiszler Gyuláné: 1848-49 Kölesden. Magánkiadás. Szekszárd. é. n. 108. 9 Prágay azért is tüntette ki figyelmével Györkit, mert édesapjával osztálytársak voltak a kaposvári gimnáziumban.
68
mentette meg az osztrákokat a teljes vereségtõl. Ám a beözönlõ 200 000-es orosz sereg hatására az általános hadi helyzet folyamatosan romlott. A hatalmas túlerõ 1849. augusztus 11-re a komáromi erõdöt teljesen körülzárta. A bukás elkerülhetetlenségét az orosz sereg itt állomásozó 60 000 katonája „koronázta meg”.10 Amikor bekövetkezett a kapituláció, Györki éppen megbetegedett. Ekkorra Klapka – szeptember 18-án – fõhadnaggyá léptette elõ.11 Ennek azonban hõsünk nem soká örülhetett, a vár október 2-án elesett. A szabad elvonulásra az osztrákok két napot adtak a védõknek. Györki, jóakaróinak tanácsait megfogadva hajóra szállt, és Pestre utazott. Számos nyomtatványt, vázlatot, dokumentumot vitt magával, ezek késõbb forrásértékûnek bizonyultak.12 Györki Lajos Pesten rövid ideig tartózkodott, majd hazautazott szüleihez Osztopánba. Veszélyesnek ítélve a helyzetet, néhány barátjával egy ismerõsük balatonparti szõlõjében rejtõzködtek, amíg a körülmények megkívánták. Késõbb a szüleihez tért vissza, majd 1849 decemberében Pécsre utazott, beiratkozott az egyetemre, filozófiát hallgatott. Mint a Koritsánszky-féle személyes riportból tudjuk,13 Györki Lajos Komárom óta magával hurcolta a kimentett dokumentumokat. 1850-ben statáriumot hirdettek a hatóságok bármilyen dokumentumra, okmányra, emléktárgyra, melyek a szabadságharcra vonatkoztak. Megtalálásuk esetén halálbüntetést is kiszabhattak. Györki ekkor úgy döntött, hogy Pestre megy az orvosegyetemre, és a nála lévõ dokumentumokat megõrzés céljából átadja Asztalos Jenõ ügyvédnek, volt honvéd hadbírónak.14 1850 októberében Pécsett rendkívüli állapotot hirdettek ki, ezért Asztalos elhatározta, hogy családját vidéki birtokára telepíti. Asztalosné, született Náray Júlia, barátnõjétõl, Halstuckerné Zavaros Katalintól kért tanácsot, hogy mit csináljon a Györki által rábízott adatokkal, mielõtt elhagyják Pécset, mert már figyelte õket a titkosrendõrség. A barátnõ, Zavaros Katalin azonnal vállalta az említett adatok megõrzését. A dokumentumoknak errõl a kalandos és titkos útjáról Györki már nem tudhatott, úgy gondolta, hogy azok elvesztek. Ezt támasztja alá, hogy 1867-ben, a kiegyezés után, amikor a honvédek igazolása megkezdõdött, Györki Lajos levélben kérte Klapka Györgytõl, hogy adjon igazolást te- A Klapka tábornok által adott bizonyítvány, mely vékenységérõl és fõhadnagyi kinevezésérõl - ami igazolja Györki Lajos hadnagy (fõhadnagy) pameg is történt.15 Ezek az iratok a Zavaros család- rancsnoki irodában való tevékenységét (Kiállítva tól már kölesdi körorvos korában kerültek vissza 1867. november 15-én) Forrás: Forrás: MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 4. pallium hozzá.16 10
Hermann Róbert: A szabadságharc katonatörténete. Szerk.: Bona Gábor. Zrínyi Katonai Kiadó. Bp. 1998. 131-159.; Katona Tamás-Ráday Mihály: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékhelyei. I. Események és helyszínek. Szerk.: Csorba László. Corvina Kiadó. Bp. 2013. 144-154. 11 MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 3. pallium. 12 Kiemelendõ Györki hagyatékából a „Komárom várának megadása, következõ feltételek alatt” címû megállapodás. Ez példa arra is, hogy a Haynau és Görgey közötti Herkály-pusztai megállapodás milyen tisztességes, a nemzetközi hadielveknek megfelelõ egyezmény volt, ám a gyakorlati megvalósítás már nyílván nem volt ilyen „szép”. A kimentett dokumentumok között volt Kossuth Lajos kormányzó lemondó levele is, melyben Görgey tábornokra ruházza át a hatalmat. Görgey Artúr: Életem és mûködésem 1848-ban és 1849-ben. Bp. 1988. 392-393. 13 Koritsánszky 1900. 3. 14 Fõhadnagyi kinevezése, több komáromi napi parancs, melyeket õ fogalmazott, hirdetmények, a vár feladására vonatkozó proklamáció stb. Koritsánszky 1900. 3. 15 Koritsánszky 1900. 4. 16 A Györki és Zavaros család találkozási pontjairól egy másik közleményünkben adtunk számot, és ott közöltük a két család családfáját is. Dr. Gesztesi Enikõ – Dr. Gesztesi Tamás: Falusi kisegítõ magánkórházak az elsõ világháború alatt (Kölesd). Ember – Táj – Természet – Alkotás. Dél-dunántúli dolgozatok Dr. Szõke Sándor emlékére. Dombóvár 2013. 224-245.
69
1850. október 1-én – befejezvén filozófiai tanulmányait – Györki beiratkozott a pesti orvosi egyetemre. Nem tudjuk pontosan, hogy mi motiválta döntésében, feltehetõleg szülei is szerepet játszhattak benne. Érdekes, hogy egyetemi éveit illetõen elég szûkszavú. Azt tudjuk, hogy egyetemi hallgatóként nem élt könnyen, nem dúskált az anyagiakban. Diákok nevelését vállalta, többek között az Enich és Zichy családnál. Pályafutását figyelemmel kísérte a pesti egyetem egyik orvosprofesszora, Dr. Hauszmann Ferenc, ki késõbb is támogatta. Látva a medikus szorgalmát és tehetségét, azt javasolta kedvenc tanítványának, és késõbbi vejének, hogy menjen ki Bécsbe, szélesítendõ szakmai látóterét, orvosi ismereteit. Feltehetõ, hogy Hauszmann professzor kapcsolatai is szerepet játszhattak a külföldi tanulmányút megvalósulásában és sikeres voltában. Nincs adatunk arról, hogy a Hauszmann professzor által képviselt homeopatia nézetrendszerét Györki doktor valaha is alkalmazta volna.17 Györki doktor külföldrõl hazatérve, mentora javaslatára és segítségével háziorvosnak szegõdött Zichy László gróf, majd Vizsolyi Gusztávné alsópéli birtokára, ahol 1866-ig tevékenykedett ebben a minõségében.18 Nem végezhette munkáját rosszul, mert kinevezték koleraorvosnak. Egyre többen ismerték meg Tolna megyében, így 1870-ben elnyerte a körorvosi állást, mégpedig az alsópéli birtokhoz közeli Kölesden. 1870-ben feleségül vette Hauszmann professzor lányát, Máriát. Itt dolgozott 22 éven át, egészen nyugalomba vonulásáig, Kölesd körorvosaként munkáját nagy elismerés övezte. Híre messze vidékeken is ismerté tette nevét. 1871-ben tiszteletbeli megyei fõorvossá választották. Házasságából két gyermek származott, Sándor és Mária. Györki Mária hozzámegy Zavaros Gyula doktorhoz, ki akkor Pakson élt. A fiú, Sándor, apja nyomdokain haladva beiratkozott a pesti orvosegyetemre, húszéves korában azonban hírtelen meghalt.19 Györki Lajos fia halálától összeomlott, és soha többé nem lett a régi – sem orvosként, sem jókedélyû, mindenkihez kedves emberként. A tragédiáig szerteágazó tevékenységet folytatott. Híres volt régiséggyûjteménye: a Magyar Tudományos Akadémia által 1866-ban kiadott „Mûrégészeti Kalauz” is megemlékezett Györki doktor tevékenységérõl.20 Ezt – sok más mellett – Paks történelmében végzett kutatásaival érdemelte ki. Sok egyéb dolog is érdekelte, fennmaradt jegyzetfüzeteibõl sokirányú érdeklõdésére lehet következtetni. Az egyikben az õt érdeklõ versek, fõleg Tompa Mihály és Garay János költeményei olvashatók. Dr. Györki Lajos kölesdi körorvos korában Nagyon foglalkoztatta Afrika, Amerika földrajza, Forrás: Kellényi Éva magángyûjteménye figyelemmel kísérte az állatvilággal kapcsolatos ismeretanyag bõvülését, feljegyzéseket készített a magyar történelem bizonyos korszakairól. Érdekelhette a fogászat, mert igen részletesen ír a szájüreg anatómiájáról, fejlõdésérõl, élettanáról, betegségeirõl.21 Fia halála után ezt a szellemi tevékenységet jórészt abbahagyta. Ereje fogytán volt, kiterjedt praxisát már alig tudta ellátni. Veje, dr. Zavaros Gyula, kinek édesapja Paks fõjegyzõje, látva apósa összeomlását, Kölesdre költözött, és fokozatosan átvette a körorvosi ellátást. Györki Lajos pedig, nem tudván uralkodni súlyos depresszióján, teljesen visszavonult. Lelki problémáihoz különbözõ testi bajok is társultak. 1900. április 30-án állapota válságosra fordul, és július 1-én meghalt. Koritsánszky Ottó fõgyógyszerész a Tolnamegyei Közlöny 1900. július 12-i számában így búcsúztatja barátját és harcostársát: „Személyében a hazafiság, vallásosság és emberszeretet példáját látjuk. Harcolt hazájáért, bízott Isten mindenhatóságában és ezért soha sem csüggedt el; szerette az embereket. A szegényeket gyakran 17
http://www.homeopata.hu/?q=oldal/homeopatia - homeopátia címszó: Magyar Homeopata Orvosi Egyesület honlapja 18 Koritsánszky 1900. 4. Semmiféle nyomát nem találtuk annak, hogy valaha is homeopátiás módszert alkalmazott volna betegei kezelésében. Apósa révén nyílván megismerkedett a hasonszervi gyógyítás alapelveivel. 19 A halál okát szívelégtelenségben jelölik meg. MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 8. pallium: Sándor fia halálakor kapott kondoleáló 16 levél. Felmerült azonban az öngyilkosság is halálokként (bizonyíték nincs). 20 Mûrégészeti Kalauz (Szerk.: Rómer Flóris). Magyar Tudományos Akadémia. Pest, 1866. MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 11. pallium. A római kori emlékek kapcsán megemlítõdik Györki Lajos neve. 21 Ezek a Tolna Megyei levéltárban fellelhetõk. MNL TML A Györki család iratai. XIII/53. 6. pallium
70
anyagilag is segíté, s így azok, mint a sok ezer, éltük meghosszabbításáért, örök hálával viseltettek Dr. Györki Lajos iránt.”22 1900. július 4-én temették. Errõl legrészletesebben a Dombóvár és vidéke napilap számolt be, július 8-án megjelent számában.23 Jelen voltak: Gróf Széchényi Sándor fõispán, Simonsits vármegyei fõjegyzõ, Hangel és Dregics fõorvosok, emellett gróf Aponyi, báró Jeszenszky, a Dõry, a Perczel, a Csapó, a Szilassy családok tagjai. Részt vett továbbá számos testület és tíz Kölesd környéki község testületi küldöttsége. A hatalmas gyászoló gyülekezetben jelen voltak a felekezetek küldöttségei is. Méltó befejezése sorainknak a már többször idézett barát méltatása: „Éljen és maradjon meg emléke köztünk és utódaink közt, mert ezzel tartozunk neki. Ez nagy hálánknak egyik látható porszemecskéje lészen.”24 Magunk is ehhez kívántunk csatlakozni. Dr. Gesztesi Tamás, dr. Gesztesi Enikõ
Dr. Horváth István (1939–2005) emlékére Nehéz szívvel írom le: immár tíz éve nincs közöttünk dr. Horváth István történész, címzetes múzeumigazgató. Ma már bizton tudjuk, 2005. április 17-én bekövetkezett halálával jelentõs ûrt hagyott maga után Nógrád megyében és székhelyvárosában, Salgótarjánban. A sors kegyetlen fintora, hogy annak a tudós embernek kellett távoznia idõ elõtt, akinek – talán a valaha az itt dolgozó kortárs szakemberek közül is – leginkább szívügye volt Salgótarján városa. Írásunkban – életútjának, pályaállomásainak és történetírói munkásságának felvillantásával – jeles személyiségre, kiváló kollégánkra emlékezünk. Horváth István 1939-ben Kocséron, a kis alföldi faluban született. Édesapja juhászember, majd pedellus volt. Édesanyja otthon nagy szeretettel gondoskodott a nehéz körülmények között élõ családról. Szüleitõl vagyont, anyagi javakat nem örökölhetett, de kapott a családból egész életére érvényes magatartásbeli mintákat, az egymáshoz tartozás erõt adó érzését. A falusi pap könyveket ajándékozott neki, elsõ igazi olvasmányélményeit így szerezte. Minthogy az általános iskolában könnyen ment a tanulás, természetes volt, hogy a közeli Nagykõrösi Arany János Gimnáziumban tanul tovább. Az iskola – ahová az 1954–1958 közötti években járt – a debreceni egyetemnek volt a filiáléja, ami eleve meghatározta a gimnázium szellemiségét. Nagykõrösrõl hozta magával, hogy a magyarság, a magyar nyelv ápolása, a magyarsággal való azonosulás – felemelõ dolog. életérzés. Sikeres érettségije után jelentkezett a szegedi egyetemre, ahová fel is vették. 1958–1963 között volt egyetemista, amit maradandó élményként élt meg. Különösen, hogy a bölcsészkarra akkor még kevesen jártak, 1963-ban például mindössze 63-an végeztek. A hallgatók egytõl-egyig személyesen ismerték egymást, a tanárokat, professzorokat nemkülönben. Mindez a közösségi érzés és tudat szempontjából volt fontos számára és vált javára. Itt, a különleges szellemiségû, sajátos történelmi múlttal és hagyományokkal rendelkezõ szegedi nagyváros egyetemének magyar-történelem szakán szerezte meg tanári oklevelét, majd késõbb a bölcsészdoktori címét is. Már egyetemei évei alatt sokat hallott, tanult és olvasott Mikszáth Kálmánról, Móra Ferencrõl, elõször itt fogta meg a József Attila-i legendás igazságérzet, ami késõbb sem eresztette. Rendszeres látogatója a könyvtáraknak, érdeklõdése itt fordul a tudományos pálya irányába. Horváth István, az egyetemi hallgató, majd diplomás tanárember Szegedrõl a gondolat, a gondolkodás szabadságát, a legjobb értelmû liberalizmus eszméjét hozta magával – Salgótarjánba. 1963 nyarán még Szegeden felkereste õt a Nógrád Megyei Tanács Mûvelõdési Osztályáról Pál Károly, és magyar-történelem szakos tanári állás(okat) kínált fel, amit rövid gondolkodás után elfogadott, illetve el is fogadtak, ugyanis idõközben megnõsült, így már tanár feleségével együtt érkezett Salgótarjánba. 1963 szeptemberétõl a Táncsics Mihály Közgazdasági és Kereskedelmi Iskolában kezdte meg salgótarjáni életét. Amikor a tanév vége felé már-már úgy érezte, hogy sikerült beilleszkednie a szerinte eléggé ellentmondásos tantestületbe, váratlanul megkereste Iványi Ödön, a megyei könyvtár igazgató22
Koritsánszky 1990. 5. Dombóvár és vidéke III. évf. 1900. július 08. 4. – „Halálozás” rovat 24 Koritsánszky 1900. 5. 23
71
ja, s õ nem mondott neki nemet: 1964 nyarán módszertanos lett a könyvtárban. Itt hamarosan Kojnok Nándor lett az igazgató, aki mellett helyettesi feladatokat is ellátott. Folyamatosan képezte magát: beiratkozott az ELTE könyvtár-szakára és el is végezte azt. Felfigyeltek rá a város vezetõi, ez idõben megpezsdült a város mûvészeti és kulturális tevékenysége, ebben jelentõs érdemei voltak Horváth István kapcsolatteremtõ, szervezõ és irányító munkájának. 1972. januártól 1973. február 1-jétõl a megyei tanács elnökhelyetteseként, a megye kulturális életének irányítójaként tevékenykedett. Ma is emlékszem elsõ találkozásunkra, még a zömök, kerek arcú, mosolygó elnökhelyettes – hivatalnokhoz képest – szokatlanul erõs kézfogására is. Élénken él bennem az is, hogy belépésekor nem a legjobb hangulat uralkodott a hivatalban, mint ahogy Salgótarján gazdasági-társadalmi élete is ellentmondásokkal terhelt volt. Utóbbiak miatt, nemkülönben az újabb gazdasági-társadalmi kihívások következtében az irányítása alá tartozó ágazatok – mûvelõdés, egészségügy, sport stb. – korlátozottabb költségvetési kondíciók közé kerültek, az „osztozkodás” jelentõs ellentéteket szült. Ennek ellenére a kulturális szféra csaknem hároméves irányítása alatt is tovább fejlõdött. Ugyanakkor egyáltalán nem bánta, hogy 1975 szeptemberében kinevezték a megyei múzeumi szervezet élére, ahol aztán hét éven keresztül kiélhette legerõsebb szakmai ambícióit is. 1982-ben Devcsics Miklós, a megyei tanács akkori elnöke visszahívta a megyei mûvelõdési osztály élére, ahol öt évet töltött el. 1987-tõl 2001-ig pedig újra múzeumigazgató volt, innen ment nyugdíjba. Idõközben 1988. március 1-tõl 1989. június végéig a Palócföld folyóirat felelõs/fõ szerkesztõi teendõit is ellátta. Irányításával a lap megõrizte korábbi struktúráját, stabilizálta rovatait. Mindegyik számban megjelent a Szépirodalom és a Valóságunk rovat. Dr. Horváth István a lapnak ezt az idõszakát késõbb az „erjedés korának” nevezte, utalva azokra a vitákra, amelyek a Palócföldet is érintették. A rendszerváltást követõen újraszervezte és gyakorlatilag élete végéig vezette a Salgótarjáni Polgári Kört. Még aktív pályája végén megkapta a címzetes igazgatói titulust, 2004 tavaszán pedig a Magyar Köztársasági Arany Érdem Kereszt kitüntetést vehette át. Salgótarján az elsõ pillanattól megragadta, az átépülõben lévõ város régi küllemével, paradox módon még lelakottságával, metamorfózisával is hatott rá. Érdekes, izgalmas városnak érezte, amelyben a kezdetektõl tapintható volt a sokféleség, látható a sokszínûség, érezhetõ a „szocialisztikus gondolkodás történetileg is igazolható jelenléte”. Az elméleti alapok és empirikus tapasztalások együttesen és folyamatosan formálták felfogását, világnézetét, alakították – bizonyos szempontból individuális – gondolatvilágát, történeti és filozofikus alkatát, történetfilozófiai mentalitását. 1966-ban kezdõdött el a négykötetes Nógrád megyei monográfia írása, összeállítása. Feltehetõen doktori disszertációjának, talán doktori címének köszönhetõen is bevették a szerkesztõi csapatba, és feladatul kapta Nógrád megye 1918–1919-es idõszakát átfogó fejezet megírását. Ez nagyon komoly munka volt, jó szellemi torna és hasznos elfoglaltság. De más hozama is volt, nevezetesen, hogy megismerkedett a pesti történészi kör tagjaival, aminek aztán a késõbbiekben – a kitûnõ személyes kapcsolatok révén – élvezhette szakmai gyümölcseit. Közben pedig már elkezdõdött a Salgótarján története címû, 1972-re tervezett jubileumi kötet írása, szerkesztése, amelyben szintén jelentõs szerepet kapott. Innen kezdve számítható igazán történetírói munkássága, amit aztán csaknem húsz kötet, mintegy 200 tanulmány, dolgozat és (újság)cikk követ és fémjelez. Alább önkényesen kiválasztott két önálló kötete, és egy társzerzõként írt könyv „mini recenziójával” idézem meg dr. Horváth István szellemiségét. A Mezsgyén állva. Helyi társadalom – helyi mûvelõdés címet viselõ kötete a Nógrád Megyei Tanács kiadásában, a Palócföld könyvek sorozatában, 1988-ban látott napvilágot. A szerzõ e kötet tanulmányaiban a helyi társadalom, a helyi mûvelõdés összefüggéseit vizsgálja, és fõként egy évtized (1977-1987) napi gyakorlatából vonja le idõszerû következtetéseit. Visszatérõen rámutat a történelmi ismeretek fontosságára, és felhívja a figyelmet a történelmi mûveltség jelentõségére, ami – ahogy olvasható – távolról sem mellékes tényezõ, sokkal inkább fontos faktor a valódi értelmiségi magatartás kialakításban, fundamentum és kiemelkedõ eminens érték az értelmiséggé válás útján. A kötet dolgozatait tanulmányozva nyilvánvaló, hogy „csak” a pontos történelmi ismeretek birtokában lehet képes bárki is a jelen folyamatainak elemzésre, értékelésére, és a levont következtések nyomán történõ alternatívák közötti választásra, az akárcsak megközelítõen is helyes cselekvésre. Az ember e humán tudását – azaz történelmi mûveltségét – nem helyettesítheti semmi más – akár magas szintû – reáltudomány, ami pusztán önmagában csak kvázi-szakma, így példaadó értéke is viszonylag csak szûkebb körben érvényesíthetõ. A Forrongó XX. század Nógrádban címû kötete a Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága kiadásában, 1999-ben jelent meg. A mû írásának középpontjában a XX. század áll, amibõl hat évtizedet maga a szerzõ is megélt, és az utóbbi negyven évet – miként maga fogalmazott – „szolgálatban” is töltötte. Az írások többségét a szûkebb pátria, Nógrád megye ihlette. Következtetéseiben pedig világosan megfogalmazza könyve dolgozatainak irányultságát: „Mindezek elegendõ okot jelentenek, hogy az ezredfor72
duló felé haladva, mint már annyiszor, újra gondoljuk történelmünk fejlõdõ folyamatát abban a reményben, hogy belátjuk: most újra itt van a nagy lehetõség elõttünk, és bebizonyíthatjuk: ha tanulunk múltunkból, a megszerzett ismeret birtokában cselekvõképesekké válhatunk a jelenben.” A Ketten egy városról címû, a Palócföld könyvek Új folyamának sorozatában, a Balassi Bálint Megyei Könyvtár kiadásában, 2005-ben megjelent, Praznovszky Mihállyal közösen írt könyve méltán aratott sikert a helyi értelmiség körében. A Horváth István által írt elsõ része máig érvényes tanulsággal szolgál és figyelmeztet: „…. Valamikor a múlt század közepén egy jelentõs bányai mérnök azt jósolta, hogy a széntelepek kimerülését követõen Salgótarján ismét a névtelenség homályába hullik vissza. (Dzsida József: A Salgótarjáni Kõszénbánya RT. Nógrád megyei bányászaténak története, 1868-1943. Salgótarján, 1944.) Az eddigi ismereteim alapján ezzel szemben úgy vélem, hogy Salgótarjánra Párizs jelmondata nagyon is illik, amely így hangzik: fluctuat nec mergitur, azaz hányódik, de nem merül el. „Hogy a mondatba összefoglalt kívánság valóság legyen, az hangsúlyosan a salgótarjániakon múlik.” Baráthi Ottó
A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület (MEVE) rendezvényei 2015. II. félévében Október 20.(kedd) 18.00 Magyarok nyomában Törökországban (V.) Dr. Prokopp Máriával emlékezünk a már török fordításban is ismert költõnk Balassa Bálint születése napjára. A tagság vetített képeivel emlékezünk a 350 éve született Bercsényi Miklósra, a fejedelem fõgenerálisára, egy rövidfilmmel- török tolmácsára: a 270 éve elhunyt Ibrahim Müteferrikára, a törökországi nyomdászat kolozsvári születésû megalapítójára. Meghívott vendégeink: Sakir Fakili úr a Török Köztársaság Nagykövete, Tasnádi Edit mûfordító, a Magyar-Török Baráti Társaság alelnöke, a Rodostó Alapítvány, a Bornemissza Társaság vezetõi és a kisfilm készítõi. Közremûködnek levélrészletek felolvasásával, Mikes Kelemen idézetekkel a Bercsényi Miklós Szakközépiskola diákjai. November 3. (kedd) 18.00 Nemzeti és történeti emlékhelyeinknél - nevezetes történetekkel (II.) A pesti oldal: a Hõsök terétõl - a Kossuth-térig. Száz éve hunyt el Schickedanz Albert. Emlékezés életére, alkotásaira. Gábor Eszter építészeti szakíró Schickedanz-könyvének bemutatása. „A Kossuth-tér és környéke – történetekkel” címmel az Egyesület tagságának vetített elõadása. Köszöntõt mond:Radnainé dr. Fogarasi Katalin a Nemzeti Örökség Intézetének elnökasszonya. Meghívott közremûködõk: az Ybl Miklós Szakközépiskola hallgatói. December 1. (kedd) 18.00 Magyarok nyomában a Föld körül (II.) Jeles utazóink és felfedezõink a Kaukázusban (1.) Magyarok Örményország, Grúzia és Dagesztán tájain. Kránitz Péter Pál kutató, az OSZK-ban bemutatott – azonos címû – kiállítás kurátora vetített elõadása. Meghívott vendégünk: Chumburidze Zviad úr, Grúzia budapesti nagykövete, valamint a magyarországi örmény szervezetek, az ANKE vezetõi és tagjai. 15. (kedd) 18.00: Messzire szakadt magyarok karácsonya (VI.) Lövészárkok és barátkozások a nagy háborúban – Szlovéniától Doberdóig. Az Isonzó expressz útján címmel Pintér Tamás az NHA elnöke beszámolója. Meghívott vendégünk: Maria Assunta Accili, Olaszország nagykövet asszonya. Köszöntõt mond: Dr. Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója. Meghívott közremûködõk: a budai Kosztolányi Dezsõ Gimnázium olasz nyelvi tagozatos diákjai. MEVE, H-1014 Magyarság Háza, Budapest, Szentháromság tér 6. III.66. + 36-20-476-9718 www.magyaremlekekert.hu
[email protected]
73
KRÓNIKA A városmúlt értékeinek mai megmentõi Érdekes egybeesés zajlott le Zalaegerszegen 2015. június 10-én délelõtt. A rendezett tanácsú várossá nyilvánításának 130. évfordulóját ünneplõ megyeszékhely tudományos elõadás-sorozattal emlékezett a múlt jeles eseményeire és az események jeleseire. A Göcseji Múzeumban pedig díjátadás örvendeztette meg egy diákrajz-kiállítás résztvevõit: a díjazottakat és a szemlélõdõket egyaránt. Az egykori Megyeháza Dísztermében levéltárosok, muzeológusok idézték meg az Egerszegi évszázadok címû konferencián a középkortól az 1949-es választásokig terjedõ évek lényeges mozzanatait. A levezetõ elnök Kiss Gábor történész, a Deák Ferencrõl elnevezett megyei levéltár igazgatója szerint a középkori hatalmaskodásoktól az újkori hatalmaskodásokig terjedõ idõszak legfontosabb mozzanatait elemezték az elõadók. A mezõváros – oppidum – Zala-Egerszeg nagyközség megyeszékhelyként is püspöki uradalom volt, tehát egy elõadásból képet kaphatott a nagyszámú hallgatóság az itt élõk és az egyházfõk viszonyáról, valamint az 1849–1885 közötti függetlenségi törekvésekrõl. Ezt koronázta meg a magas belügyminisztériumi döntés nyomán létrejött rendezett tanácsú város, amely így kiszabadult a járási szolgabíró addig szorosan tartó hóna alól, többek között a jogász Kovács Károly buzgalma nyomán – õ lett az elsõ polgármester is. Ennek eredményeképpen 1890-ben maga Baross Gábor miniszter úr „vágtatott be” a pöfögõ gõzös húzta vonaton a zala-egerszegi indóház elõtti vágányra, vagyis a megyeszékhely végre részese lett az akkori Magyarország vasúthálózatának. Megállapítható, hogy az akkoriban 4-6 ezer lakosú, szalmatetõs házakból álló nagyközség – ahogyan arról a Honismeret 2011/4. száma is írt – az 1960-as évektõl erõteljes fejlõdésnek indult és 60 ezer lakosú, tízemeletes középvárossá vált. A legutóbbi hónapok eseményei azt ígérik, hogy a városjövõ újabb lendület elõtt áll. Az elõadó dr. Bilkei Irén, Cselenkó Borbála, Foki Ibolya, Csomor Erzsébet, Kapiller Imre, Megyeri Anna, dr. Paksy Zoltán, Béres Katalin, Molnár András, dr. Gyimesi Endre és Káli Csaba elhangzott tanulmányai igazolták a mai polgármester Balaicz Zoltán konferenciát köszöntõ szavainak hitelességét. A Rigó Csaba közgazdász-informatikus kormánybiztos vezette Zala Megyei Kormányhivatal Elfelejtett örökségünk címmel hirdetett rajz-, fénykép- és filmkészítõi pályázatot általános és középiskolás fiataloknak: térképezzék föl lakókörnyékük mûemlékeit vagy régi épületeit, azt fényképezzék le, rajzolják-fössék meg, készítsenek róluk mozgókép sorozatot, vagyis filmet, videót. A városmúlttal foglalkozó tudományos elõadás-sorozattal egy idõben zajlott le az eredményhirdetés a fiatalok alkotásait bemutató kiállítással együtt a Kaján Imre szakmérnök igazgató irányította Göcseji Múzeumban. A jogvégzett Sifter Rózsa, kormányhivatali fõigazgató, a bíráló bizottság tagjaként nagyra értékelte, hogy a pályázók önként vállalt honismereti képzésben vettek részt, miközben élményeiket a maguk látásmódjával megörökítve a nyilvánosság elé tárták. Õk is gazdagodtak ismereteikben, honszeretetükben, de a munkáikat szemlélõk is sokat kapnak tõlük. Mindegyik pályamû a hányatott sorsú és méltatlanul elfeledett, az enyészet martalékául hagyott épületekre hívja föl a figyelmet. A fenékpusztai uradalmat megidézõ, a zalaegerszegi Zóna-épületet megörökítõ, vagy – a fõigazgató kedvenceként – a megyeszékhelyen fölépült ifjúsági mûvelõdési házat, de a többi elfeledett örökséget bemutató rajzok, festmények, fényképek mind-mind arról tanúskodnak, hogy a fiatal – nem egyszer alsós általános –iskolások ötletesen oldották meg a föladatokat. Minthogy a megyei kormányhivatal számára fontos a zalai épített örökség megõrzése, az ifjú mûvészek tulajdonképpen rajzos feladatot is adtak neki. Lengl Zoltán állami fõépítész hangsúlyozta, hogy a második alkalommal meghirdetett pályázaton résztvevõ fiatalok fogékonyak épített környezetük iránt. A videósok közül a Zalaegerszegi Ady Endre Általános Iskola, Gimnázium és Mûvészeti Szakiskola 4 tagú csapata lett az elsõ. A rajzosok elsõ helyezettje Bézsenyi Andrea lett, a második Zalavári Stefánia, mindketten a zalacsányi általános iskolában tanulnak. Ferencz Gyõzõ 74
XXI. Partiumi Honismereti Konferencia A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság 2015. szeptember 4–6. között szervezte meg Borson, a Kultúrházban, a XXI. honismereti konferenciáját. A konferencián 127-en vettek részt, Szatmárnémetitõl Temesvárig, Budapesttõl Kolozsvárig, színültig megtöltve a kultúrházat. Az ünnepélyes megnyitó a Szózat eléneklésével kezdõdött. Ezt követõen ökumenikus áhítatot tartott Pálos István apátkanonok és Forró László református püspökhelyettes. A résztvevõket köszöntötte: Dukrét Géza, a PBMET elnöke. Felkérte a konferenciát, hogy egyperces felállással emlékezzenek meg az idén elhunyt két társukról, Kordics Imrérõl és Mihálka Zoltánról. A házigazdák részérõl Bátori Géza borsi polgármester köszöntötte a jelenlévõket. Nagy megtiszteltetés számukra, hogy itt szervezték meg a konferenciát, amelynek különös hangsúlyt ad, hogy nyolcszáz éves Bors község elsõ írásos említése. Szabó Ödön parlamenti képviselõ, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezetõ elnöke értékteremtõ közösségnek nevezte ezt a társaságot, amely összegyûjti és ki is adja történelmünk szilánkjait. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület elnöke kihangsúlyozta, hogy óriási teljesítmény a közel húsz év alatt kiadott száz kötet. Gaál György, a Kelemen Lajos Mûemlékvédõ Társaság elnöke szerint Kárpát-medencei szinten is egyedül álló az, amit az egyesület megvalósított, munkája pótolhatatlan. A konferenciát üdvözölte még Wanek Ferenc, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökségi tagja, Vajda András, a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, Ráday Mihály, a Város- és Faluvédõk Szövetségének elnöke, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke és Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke. A köszöntések után átadták az idei Fényes Elek-díjakat: Deák József ny. tanár, helytörténész kapta, Borossebesrõl, valamint Bátori Géza, Bors község polgármestere. Lõrincz Lajos alpolgármester Szent István-emlékplakettet kapott. A konferencia témái a következõk voltak: Nyolcszáz éves Bors elsõ írásos említése; Száz éve tört ki a Nagy Háború; Nagy személyiségeink emlékezete; Pusztuló mûemlékeink. Az elõadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Bors megismerésével kezdõdött: Lõrincz Lajos Bors természet-földrajzi viszonyait, Kupán Árpád, nagyváradi történész a nyolcszáz éves Bors történelmét ismertette. Ezután Dukrét Géza bemutatta Kupán Árpád új kötetét, Új borsi krónika címen. Délután emlékmûvet avattak a sportcsarnok elõterében. Az egyszerû, de elegáns emlékmûn csak ennyi van felírva: 1215 – 2015. Koszorúzás után elmentek a református templomhoz, amelynek a kertjében a világháború hõseinek emlékmûvét szintén megkoszorúzták. Ezután folytatódott a konferencia: Bátori Géza polgármester beszámolt Bors gazdasági életében elért eredményeirõl. Dénes Károly, helyi lelkipásztor az egyházi életrõl, Pápa Gyula helyi tanár az iskoláról tartott elõadást. Ezt követõen Dukrét Géza ismertette könyvkiadásunk eredményeit, majd bemutatta a századik kötetet. Kihangsúlyozta, hogy nincs még egy civil szervezet, amely ilyen eredményt ért volna el. Megemlítette, hogy a kötet egyelõre nincs kinyomtatva, mert nem volt rá pénz, csak néhány bemutatópéldány készült el a konferenciára. Így sem Váradon, sem máshol nem tudják bemutatni, csak akkor, ha sikerül támogatást kapni. A közgyûlés következett, amelyen a területi elnökök rövid beszámolót tartottak. Majd a következõ problémákat tárgyalták meg: könyvkiadásunk jövõje, felmérõ programok, jövõ évi kutatási témák, táblaavatások, könyvtárunk helyzete, nyilvántartás. A végén kiosztották a tagsági könyvecskéket az új tagoknak. Este kultúrmûsor, a református énekkar és a helyi néptánccsoport elõadása zárta a napot. Szombat délelõtt a következõ elõadások hangzottak el: Fazekas Lóránd (Szatmárnémeti) a Túr vízrendezésének történetérõl beszélt, ahová 1916-ban orosz hadifoglyokat vezényeltek a munkálatokhoz. Sárközi Zoltán (Nagyvárad) a doberdói fennsíkra szervezett, idei nemzetközi zarándoklatot ismertette, Expresszel a hadak útján címmel. Dr. Jancsó Árpád (Temesvár) az Oravica–Anina vasúti hegyi úton látható csodálatos völgyhidakat, valamint azok építéstörténetét mutatta be, fényképek segítségével. Ujj János (Arad) Arad megye szakrális köztéri emlékmûveirõl értekezett. Képekkel illusztrálta a szentháromság-szobrokat. Ezután könyvismertetõ következett. Dr. Csorba Csaba (Sátoraljaújhely) bemutatta az általa összeállított Örökségturisztikai atlaszt. Ez komoly segédeszköz nemcsak a mûemlékvédõknek, hanem épített örökségünket megismerni akaró turistáknak is. Kósa Pál (Budapest) Várak, kastélyok, templomok címû folyóirat évkönyveit ismertette. Szünet után Dr. Wilhelm Sándor (Székelyhíd) a Margitta melletti hajdani Sándor-malom és a hozzá tartozó zsilip történetérõl beszélt. Debreczeni75
Droppán Béla (Budapest) Rómer Flóris nagyváradi kanonok emlékezete címen, a nagy történészrõl tartott elõadást. Dr. Vajda Sándor (Borosjenõ) dr. Réthy László tudós-akadémikusról, alias Lõwy Árpád pajzán költõrõl tartott nagyon érdekes elõadást. Egy sokoldalú tudóst és irodalmárt ismerhettünk meg. Pásztai Ottó (Nagyvárad) a Cziffra család Nagyvárad és Bihar megye társadalmi és közéleti kultúrájának fejlesztésében kifejtett érdemi munkáját ismertette. A délután könyvismertetõvel kezdõdött: Kiss Kálmán Fazekas Lóránd Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében címû kötetét mutatta be. A Partiumi füzetek 83. kötetét Fazekas Lóránd ismertette, Kiss Kálmán Csûry Bálint és a szamosháti tájnyelv címén. Ezután meghallgattuk Deák József (Borossebes) érdekes elõadását a kisrónai családról és a déznai várról. Szendrõ Dénes (Isaszeg) 125 éve született dr. Sáska László, Afrika gyógyítója címen értekezett. Megtudtuk, hogy Nagyegyeden született, az elsõ világháborúban Boszniában és Szlovéniában harcolt, majd az orvosi diploma megszerzése után Isaszegen volt orvos. 1933 és 1978 között Afrikában gyógyított, ahol a malária gyógyításában ért el nagy eredményeket. Bélfenyéri Tamás (Fugyivásárhely) Vitéz János váradi püspök életét és munkásságát mutatta be, a haza, egyház és tudomány szolgálatában. Vajda András (Sáromberke) a most alakuló Erdélyi értéktár intézményét ismertette, annak feladatait és célkitûzéseit. A napot kultúrmûsor zárta: az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti köre színpompás elõadást tartott. Vasárnap Kalotaszeg mûemléktemplomaival és népmûvészetével ismerkedtek a résztvevõk. Magyarvistán megtekintették az Árpád-kori református templomot. Mákófalván megtekintették a díszes református templomot, megismerkedtek a híres kalotaszegi bútorfestéssel. Meglátogatták Nádasdaróc Árpád-kori templomát. Kalotaszentkirályon megcsodálták a híres népviseletet, majd megtekintették a református templomot. Végül megismerték Magyargyerõmonostor híres Árpád-kori templomát, Kalotaszeg legrégibb szakrális mûemlékét. A konferenciát támogatta a Bethlen Gábor Alapkezelõ Zrt., Bors község Polgármesteri Hivatala, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület. Dukrét Géza
In memoriam
Búcsú dr. Janó Ákostól (1927–2015) 2015. augusztus 27-én elhunyt dr. Janó Ákos néprajzkutató-muzeológus, nyugalmazott múzeumigazgató. Temetésére augusztus 5-én került sor a sárospataki református temetõben. Itt búcsúztunk tõle egykori munkahelyeinek képviselõi, munkatársai és tisztelõi. Janó Ákos 1927. május 22-én született Kismarján. Tanulmányait a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte. Itt szívta magába a magyar paraszti életforma kutatásának igényét. Az agrártörténeti megalapozást Szabó István stúdiumai biztosították számára, a terepmunka, a helyszíni gyûjtés fontosságát pedig a frissen alakult néprajzi tanszéket vezetõ Gunda Béla professzor erõsítette meg benne. 1950-ben Hajdúböszörményben kezdte múzeumi pályáját, majd 1953-tól 1968-ig Kiskunhalason dolgozott. 1968 és 1988 között állt igazgatóként a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma élén. Itt elsõsorban a múzeumfejlesztést, a pataki vár mûemléki rekonstrukciójának szervezését tartotta fõ feladatának. Igazgatósága alatt kezdõdött és folyt a Vörös-torony és az Olaszbástya helyreállítása, és az egész várat új állandó kiállításokkal rendezték be. A Lorántffyszárny pincéjében alakították ki a reneszánsz kõtárat, amelyben a múzeum reprezentatív kõfaragványai kaptak helyet. 1972-ben Balassa Iván szakmai irányításával készült el a Tokaj-Hegyalja szõlészetét és borászatát bemutató állandó tárlat az épület egyik pinceágában. Hosszú ideig állt a Népi földmûvelés Zemplénben, a Népi lakáskultúra és a Zempléni-hegység üvegmûvészete címû kiállítás is. 1976-ban, a Rákóczi-évforduló alkalmából számos eseménynek adott helyszínt a múzeum. A nemzetközi történészkonferencia mellett az év rendezvénye volt a 25 évig látogatható Rákóczi-kiállítás megnyitása. Janó Ákos igazgatósága alatt számtalan idõszaki tárlat megrendezésére került sor, amelyek élményt jelentettek mind a helyieknek, mind az ide látogató turisták tízezreinek. Ezek a tárlatok tükrözték a gyûjtemények gyarapodását, feldolgozásának folyamatát és az intézmény kapcsolatrendszerét. Az 1980-as évek 76
közepén került a Rákóczi Múzeumhoz a monoki Kossuth Lajos Emlékmúzeum, ahol megújították a kiállítást. Sárospataki igazgatóként fontosnak tartotta a gyûjtemények, különösen a néprajzi kollekció fejlesztését, amelybe egyetemi hallgatókat is bevont. Jelentõsen bõvült a népi bútor, kerámia, viselet és textil anyag. Kiemelkedõ mûtárgygyarapodás történt 1971-ben, amikor Szinyei Gerzson – a Sárospataki Református Kollégium fõkönyvtárosa (1868–1902) – lakóházának berendezési tárgyait vásárolta meg a múzeum az örököseitõl, és ezzel a kollekcióval egészült ki az állandó bútorkiállítás. Muzeológusként ügyelt a múzeumi adattár, könyvtár és a fotótár naprakész vezetésére, hogy azok segíthessék a múzeumban folyó kutatómunkát. Dr. Janó Ákos számára a vidéki muzeológusi, múzeumigazgatói beosztások a gyûjtõterület feltérképezését és a tájra jellemzõ néphagyományok, életmód megismerésének, megõrzésének a lehetõségét is biztosították. Olyan korban kezdett dolgozni és gyûjteni, amikor a hagyományos paraszti életforma felszámolása, a termelõszövetkezeti-nagyüzemi gazdálkodás erõltetése volt a cél. A „szabad hajdú ivadék” fiatal néprajzkutató a Hajdúság és a Kunság területén még olyan emberektõl gyûjthetett, akik a 19. századi hagyományokra emlékezve történelmi távlatot adtak a kutatónak. Hajdúböszörményben és Kiskunhalason a múzeumi munkája mellett mindig megtalálta a lehetõséget a terepmunkára és az adatok publikálására. Más tájakon, így a néprajzi tanszék akkori gyûjtõterületén, a szatmári falvakban is kutatott, ahol a kendermunkáról, a szövés-fonásról, a fonóról mint társas munkáról és együttlétformáról gyûjtött hatalmas mennyiségû anyagából az 1960-as, 70-es években készültek tanulmányai, majd 1987-ben kismonográfiává érlelte a témát (Kendermunkák és társas élet Szatmárban). Felfedezésszámba ment, amikor az 1960-as évek elején megjelent Janó Ákos szerkesztésében és elõszavával egy válogatás a folklór és a naiv irodalom határán elhelyezhetõ kiskunhalasi „parasztverselõk” gazdag életmûvébõl (Mint én földmíves költõ… Szemelvények Gózon István elbeszélõ költeményeibõl). Az ezredfordulón is több kötetet publikált Gózon István mûveibõl és a kiskun parasztverselõkrõl (pl. Kiskun parasztverselõk, 2001). Janó Ákost Hajdúböszörményben érte a termelõszövetkezetek néprajzi kutatásának kötelezõ feladata, így vállalnia kellett az 1940-es, 1950-es évek fordulóján a tanyavilágból „szocialista faluvá” szervezõdõ Hajduvid monografikus kutatását. Az 1963-ban megjelent könyvében (Hajduvid - Egy szocialista falu kialakulása) fejlõdésmodellként kezelve történelmi távlatot adott a konkrét település kialakulásának. 1964–65-ben Janó Ákos vezetésével és szakmai irányításával munkaközösség kutatott a kiskun pusztából a 19–20. században formálódott faluban, Szankon. A tervezett monográfia nem készült el, de Janó két könyvet is publikált a témáról: Fejezetek a szanki és móricgáti tanyásgazdálkodás múltjából (1982) és a Falu a pusztában - Szank község települése és népessége a XIX. században (2002). Az agrártörténet, paraszti gazdálkodás és munkaszervezeti témák után Janó Ákos Kiskunhalason került közel a népmûvészethez és az iparmûvészethez. 1969-ben Vorák Józseffel több kiadást megért monográfiát írt a város hírét számottevõen növelõ halasi csipkérõl (Halasi csipke. 1969. 1975., 1979.), az Alföldön „újmódi” mûvészkedésrõl, amelynek a második világháború utáni felújításában neki is jelentõs része volt. 2004-ben „A halasi csipke útja a gondolattól a világhírig” címmel publikált könyvet. Egy kiállításhoz kapcsolódóan jelent meg Solymos Ede társszerzõvel készített áttekintése Bács-Kiskun megye népmûvészetérõl (Bács-Kiskun megye népmûvészete, 1966., 1972.). Janó Ákos sárospataki évei alatt – különösen nyugdíjba vonulása után – újból elõvette régi gyûjtéseit, amelyek közreadására hivatali elfoglaltságai miatt korábban nem volt ideje. Így jelent meg a debreceni Néprajzi Intézet jóvoltából 2011-ben a „Hortobágy pusztáról fú a szél… Tanulmányok az alföldi pásztorkodás körébõl (Hortobágy, Kiskunság) címû kötete. A ma már megismételhetetlen fél évszázaddal ezelõtti gyûjtések alapján idézi meg a pásztorok történetét, valamint azt az életformát, amelyben a csikósok, gulyások és juhászok kapcsolatban álltak a gondjaikra bízott állatokkal, valamint az evilági és túlvilági hatalmakkal. Janó Ákos Sárospatakon a vári rekonstrukció és a múzeumi feladatok mellett fontosnak tartotta felmérni a néprajzi-történeti kutatások feladatait, és ezt a munkát segítendõ állította össze hatalmas energiával a Bodrogköz néprajzi irodalma (1986) és a Sárospatak és vidéke helytörténeti, néprajzi irodalma (1987) címû segédleteket, bibliográfiákat. Ezek komoly tájékozódási lehetõséget jelentenek mindazok számára, akik a terület kutatásával szeretnének foglalkozni. Bizonyára maradtak még Janó Ákos adattárában feldolgozásra váró témák, de így is teljes életmûvet hagyott maga után. Dr. Janó Ákos minden munkahelyén fontosnak tartotta a helyi értékek felkutatását, megõrzését és megismertetését. A honismeret fáradhatatlan munkatársa volt, aki nemcsak tudományos cikkeiben, könyveiben, de ismeretterjesztõ elõadásokon adta át azt a hatalmas tudást, amivel rendelkezett. A múzeumi közmûvelõdés részeként elõadásokat, találkozókat szervezett a Patakról elszármazottakkal, a vá77
roshoz kötõdõ mûvészekkel. A sárospataki közélet jelentõs személyisége volt, mindig számíthattak a mûemlékekkel, városfejlesztésekkel kapcsolatos tanácsaira, véleményére. Munkáját a város 1977-ben Sárospatakért Emlékéremmel, 2000-ben Pro Urbe Emlékéremmel köszönte meg. 2005-ben megkapta a Magyar Múzeumi Egyesület szakmai elismerését, a Pulszky Ferenc-díjat, 85. születésnapján, 2012-ben pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Pro Museo Nationali Hungarico emlékplakettjét vehette át. Kedves Ákos! És végül mint egykori munkatársad is szeretnék búcsúzni tõled. Szerencsémnek tartom, hogy hegyköziként nyári múzeumi gyakorlataimat az 1960-as évek végén a te irányításoddal a pataki múzeumban végezhettem, majd 1972 és 1975 között itt dolgozhattam. Meghatározóak voltak számomra ezek az évek, itt tanultam meg a múzeumi gyûjtemény-feldolgozás, kiállításrendezés és közmûvelõdési munka napi gyakorlatát. Fotózási szenvedélyed közismert volt, mûvészi értékû képeid fontos és megismételhetetlen dokumentumok. Büszkén mutattad a Diósgyõrbe tervezett megyei skanzenbe szánt épületekrõl készített sorozataidat. A tervbõl nem lett semmi, de a képek megmaradtak. Szívesen gondolok vissza az 1972-ben Balassa Iván irányításával készült – ma is álló – szõlészeti-borászati kiállítás munkáira, amelyben veled együtt én is részt vehettem, sõt a tárlat elején álló hatalmas szõlõprést közösen gyûjtöttük Tarcalon. Köszönöm ezeket az éveket, és köszönjük a magyar néprajztudományt gyarapító könyveidet, tanulmányaidat, a múzeumlátogatóknak élményt és új ismereteket nyújtó kiállításokat, programokat. Kedves Ákos! Emlékedet szeretettel megõrizzük. Nyugodj békében! Petercsák Tivadar
78
KÖNYVESPOLC TÖLGYESI JÓZSEF: Veszprém megyei helytörténeti lexikon I. kötet. Kortárs életrajzok Amikor az ember végigolvassa (böngészi) a helytörténeti irodalom új remekmûvét, óhatatlanul is az jut eszébe: mennyire nem ismerjük pályatársaink munkáságát, vagy számos esetben milyen felszínesek az ismereteink. Azaz: a kortársvakság a helytörténet vidékein is ismert jelenség. Hiszen ma már alig akad olyan település az országban, amelyrõl ne született volna valamilyen falu- vagy várostörténet. Különösen igaz ez a Bakony-Balaton vidékén, ahol Krúdy szerint „…Legenda, mesemondás minden kõdarab”. A Veszprém Megyei Honismeretben már régen megfogalmazódott, hogy az ország több más megyéjéhez hasonlóan nálunk szükség lenne egy, a helyismeret hivatásos és amatõr munkásait bemutató kötetre. Az elképzelés végül is Tölgyesi József önzetlen munkája révén válhatott valóra, aki magára vállalta a lexikonszerkesztés minden nyûgét-baját. A kötet nem elõzmények nélküli. Itt meg kell itt említenünk Varga Béla nemrég elkészült monumentális munkáját, a Veszprém megyei életrajzi lexikont. Továbbá Pfeiffer János egyházmegyei történeti névtárát (1630– 1950), Kertész Károly tapolcai, Tilhof Endre ajkai, Baán Beáta balatonfüredi, Tungli Gyula pápai életrajzi lexikonát, vagy Reindl Erzsébet tapolcai életrajz-sorozatát, és nem utolsó sorban a Veszprém Megyei Neveléstörténeti Társaság életrajzi, bibliográfiai kiadványait. A kötet lapjait olvasgatva számos olyan tanár, könyvtáros, város- és faluszépítõ, mûemlékvédõ lokálpatrióta, vagy speciális, egyéni érdeklõdésû kutatók munkásságára csodálkozhatunk, akirõl legfeljebb hallottunk, munkásságuknak csupán egy szeletét ismertük. Elsõ merítésben 119 név került be a gyûjteménybe, de már készül a kimaradtakat tartalmazó második kötet. A szócikkek egyéni önbevallás alapján készültek a következõ csoportosításban: életrajzi adatok, iskolai és egyéb végzettségek, munkahelyek, helytörténeti munkásság, a különbözõ szervezetekben játszott szerep, önálló mûvek, szerkesztõi tevékenység, cikkek, tanulmányok, a róla szóló írások, és végül az elérhetõségek. Így ki-ki a maga ízlése – és szerénysége – alapján állhatott a nyilvánosság elé. Ezért nagyon különbözõ hosszúságúak a szócikkek, a fél oldalastól a 2-3 oldalasig. A tényadatokat életrajzonként két-két fotó egészíti ki: egy arckép, illetve egy, a munkásságra jellemzõ fotó: elõadóként, a saját könyvárban, jelentõsebb mûvének címlapja, vagy díszpolgári oklevél másolata, kinek-kinek ízlése szerint. Az igényes megjelenésû életrajz-gyûjtemény lektora Csiszár Miklós volt, az ízléses tipográfia és címlap Bessenyei János munkája. Az eligazító elõszót Bándi László, a Megyei Honismereti Egyesület elnöke jegyezte. A hiánypótló kiadvány megjelentetését a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium támogatása tette lehetõvé. (Veszprém Megyei Honismereti Egyesület. Veszprém 2015. 236 old.) Sebõ József
Tanulmánykötet a magyarországi nemzetiségi közösségekrõl A Magyar Néprajzi Társaság 1975 óta adja ki A magyarországi nemzetiségek néprajza fõcímû sorozatait az adott közösségek anyanemzetének irodalmi nyelvén azzal a céllal, hogy az érdeklõdõ olvasókkal megismertessék a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek (2011 óta egységesen nemzetiségi közösségek) hagyományos kultúráját. Néhány évenként megjelentetnek egy magyar nyelvû válogatást is az anyanyelvi sorozatokban közölt, legfontosabbnak ítélt tanulmányokból. Ezek közül 2014ben a 7. kötet hagyta el a nyomdát, amely a sorozatok 128. (!) darabja. Ebben mind a tizenhárom közösséget érintik a tanulmányok és az anyanyelvi kötetekben már megjelent írásokon kívül újak, e válogatás számára készültek is szerepelnek a magyarországi nemzetiségek körébe tartozó vagy õket kutató ismert szakemberek és fiatal doktoranduszok tollából. „Átfogó, reprezentatív kézikönyvet szeretnénk a szakma, a kutatók, az egyetemisták, a döntéshozók kezébe adni, ezért a szûkebben vett etnográfia mellett a kulturális antropológia, a történettudomány, a szociolingvisztika, az identitáskutatás, a történeti földrajz, a szociológia, a nemzetiségpolitika, a közgyûjtemények, a civil szféra, a valláskutatás aspektusai is megjelennek a következõ oldalakon” – olvashatjuk a „reményeink szerint […] hiteles multidiszciplináris nemzetiségtudományi kötet”-rõl a szerkesztõi bevezetõben (9. old.). A könyv a következõ írásokat tartalmazza. Székely András Bertalan: Lectori salutem. CIGÁNYOK. Deáky Zita: Cigány gyermekek a családon kívül. (A 18. századtól a 20. század elsõ feléig); Gergye Veronika: „Én beszélek cigányul, csak nem tudom melyiket”. Szociolingvisztikai mikrokutatás a jánosházi Batthyány Lajos Általános Iskolában; Lator Anna: „…mánus vagy szintó vagyok”. Társadalmi és gazdasági átalakulás egy szintó cigány közösségben. NÉMETEK. Boross Marietta: Szöveggel díszített hímzett textíliák Nagybörzsönybõl; Diószegi György Antal: Spillenberg Sámuel (1573–1654) lõcsei orvosdoktor szepességi papírmalma; Tircsi Richárd: A Szovjetunióba kényszermunkára hurcolt mérki és vállaji németek története 1945–1949. SZLOVÁKOK. Frisnyák Sándor: A szlovák telepesek kultúra- és gazdaságfejlesztõ tevékenysége Nyíregyházán (18–19. század); Király Katalin: A pilisszentkereszti szlovákok tánchagyománya; Zsilák Mária: Bánhida népi orvoslása. HORVÁTOK, SZERBEK, SZLOVÉNEK. Frankovics György: Falombban ülõ istenek; Eperjessy Ernõ: Erotikus szimbólumok és játékok a zalai horvát lakodalmakban; Mándics Mihály: Két jellegzetes bunyevác népszokás – „ az anyák és az apák napja”; Mukicsné Kozár Mária: A hagyományos kultúra ápolása a szombathelyi, a budapesti és a mosonmagyaróvári szlovének körében. ROMÁNOK. Martyin Emília: Honos és betelepült románok a mai Magyarországon. A honos román közösségek identitáshelyzete; Tóth Piroska Anna: Papãrugã. Esõvarázslás a magyarországi románoknál. BOLGÁROK, GÖRÖGÖK, LENGYELEK, ÖRMÉNYEK, RUSZINOK, UKRÁNOK. Mód László: Adalékok a dél-alföldi bolgárkertészkedés történetéhez. A szegvári Ivanov család életútja; Vincze Ildikó Xénia:
79
Adatok az elsõ görög diaszpóra vezetéknév-használatáról; Molnárné Sagun Zdzis³awa Monika: A Magyarországi Lengyel Katolikusok Szent Adalbert Egyesülete és a budapesti lengyel katolikus közösség; Székely András Bertalan: „Polak – wêgier, dwa bratanki”. A Magyarországi Lengyelség Múzeuma és Levéltára helye a magyarországi nemzetiségi kulturális intézmények között. A gyûjtemény szerepe a történelmi lengyel–magvar kapcsolatok elmélyítésében és a magyarországi lengyelek kulturális örökségének a megõrzésében; Kali Kinga: Kulturális stratégiák: armenizmus és neoarmenizmus; Telenkó Bazil Mihály: Gondolatok a görögkatolikus ruszinság kultúrtörténete kapcsán. Ruszin identitáselemek a vallási hagyomány és nemzeti kultúra tükrében; Hartyányi Jaroszlava: Az ukrán nemzeti irodalom népköltészeti alapkövei. A Dnyeszteri Sellõ a „szabad” Magyarországon. A kötetet az abban szereplõ dolgozatok magyar és angol nyelvû összefoglalásai, illetve a szerzõk ugyanazon a két nyelven olvasható életrajzai zárják (fordító: Héj Rita). A tematikailag változatos és gazdag, színvonalas és értékes tanulmányokat tartalmazó könyvet a szerkesztõnek, Székely András Bertalannak a bevezetõbõl (9. old) vett alábbi szavaival ajánljuk olvasóink figyelmébe: „Elolvasásuk, bensõvé tételük révén kívánjuk, hogy növekedjék mindannyiunkban az egymás iránti megértés, beleérzõ képesség és a türelem.” (A magyarországi nemzetiségek néprajza, Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteibõl 7. Sorozatszerkesztõ és szerkesztõ: Székely András Bertalan. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2014. 332 oldal) Hála József
CSIFFÁRY GERGELY: Ruszkai Dobó István életrajza A 2014 decemberében elhunyt egri történész, muzeológus és levéltáros – dr. Csiffáry Gergely – könyvét vehetjük kézbe a rudabányai Bányászattörténeti Kutatások Alapítvány jóvoltából. A szerzõt, a Dobó István Vármúzeum és a Heves Megyei Levéltár egykori munkatársát a tudomány iránt érdeklõdõk elsõsorban mint az egri céhemlékek, a Heves megyei ipar- és bányászattörténet, az ipari munkásság kutatóját, a Heves megyei honismereti élet szervezõjét ismerték. A vármúzeumban dolgozva azonban már korán felkeltette érdeklõdését az egri várral és az 1552-es várvédelemmel kapcsolatos személyek múltja, tevékenysége. A múzeumi évkönyvben elõször a várvédõ hõsök névsorát publikálta és sorsuk alakulásáról értekezett, majd Varkoch Tamás és Bornemissza Gergely életútját mutatta be. Csiffáry Gergelyre mindig jellemzõ volt a tudatos „építkezés”, témáit gondosan és elõrelátóan megtervezve dolgozta fel. Így jutott el a vár és Eger életében legfontosabb személyiség, Dobó István életrajzának megírásához. Könyvében a szerzõ építhetett a korábbi munkákra, amiket a tõle megszokott alapossággal be is mutat bevezetõjében. Elsõsorban Szántó Imre, különösen pedig Szabó János Gyõzõ alapvetõ tanulmányai segítették munkáját. A szerzõ teljes életrajz megírását tûzte ki célul, amely nem a makulátlan egri hõst, hanem az embert mutatja be sikereivel és hibáival együtt a tények tárgyilagos felsorolásával. Az adatokban rendkívül gazdag könyv kitekint az adott korra, a XVI. század magyar és európai történetére, a magyar királyság és Erdély, valamint a török birodalom kapcsolatrendszerére.
80
Alaposan feltárja a Dobó család eredetét, rokonsági kapcsolatait, azt a hátteret, amelybõl elindult Dobó István katonai és politikusi pályája. Részletesen megismerhetjük az Abaúj és Ung megyei család leszármazását, amelynek tagjai már a XIII. században kitûntek vitézségükkel, s ezért birtokadományokban részesültek. Így jutott birtokukba Ruszka, ahonnan a család elõneve származik. A vagyon gyarapítása a Dobók fontos célja volt, amire már István édesapja, Dobó Domonkos a XVI. század elején tudatosan törekedett. Csiffáry feltárja, hogy egy családi örökösödési szerzõdéssel kapcsolatos vita során lelte halálát, és így maradt árván a hat Dobó gyerek (Ferenc, László, István, Domonkos, Anna és Katalin). A szerzõ fontos érdeme, hogy megpróbálja tisztázni Dobó István születésének idõpontját, amit 1504–1505-re tesz. A félárván felnõtt Dobó István gyermek- és ifjúkoráról nincsenek megbízható adatok, de az tény, hogy a latin nyelvet kitûnõen ismerte, a némettel nehézségei voltak, viszont beszélt szlovákul. Mohács után Dobó Ferenc lett a családi vagyon gyarapítója, aki a Pálóczi örökségért folytatott harcban a Perényiekkel került szembe. Õ szerezte meg a család számára a szerednyei várat, amely a birtokközpont lett. A XVI. század közepén már 175 jobbágyportával rendelkezett. Ferenc és a Dobó fivérek Ferdinánd és I. János király, illetve Szapolyai küzdelmében az utóbbiakat támogatták, emiatt fogta Ferdinánd hûtlenségi perbe és börtönözte be Ferencet 1542-ben. Dobó István csak 1543-ban tûnt fel a közéletben: Domonkos és Ferenc testvérével – annak szabadon bocsátása után – nyilatkoztak, hogy I. Ferdinándot Magyarország királyának tekintik. Dobó István ekkor állt bátyja helyére a család élén, lett Ferdinánd elkötelezett híve és a protestantizmus esküdt ellensége. Ez a tény nyitotta meg elõtte a politikai közéletet és a családi vagyon erõteljes gyarapításának a lehetõségét. A szerzõ a továbbiakban ennek a politikai és katonai pályának az állomásait, Dobó házasságát, a családi vagyon gyarapításának módozatait, pereskedéseit, protestánssá válásának folyamatát és a családi örökség sorsát mutatja be. Dobó István 1544-ben a Habsburg uralkodó tizedszedõje lett, 1548–1552 között az egri vár kapitánya, várnagya és udvarbírója, 1553-tól 1556-ig Kendy Ferenccel együtt erdélyi vajda és a székelyek ispánja volt. 1558-ban lett lévai várnagy és Bars megye fõispánja, 1562-ben pedig az uralkodó kinevezte bányavárosi fõkapitánynak, ezt a tisztséget 1564-ig viselte. A felsorolás is jelzi Dobó rátermettségét, jó szervezõkészségét és Ferdinánd király iránti hûségét. Érdemes kiemelnünk az egri vár általa történt megerõsítését, például a róla elnevezett bástya megépítését. A szerzõ kiemeli, hogy várnagyként kíméletlenül behajtotta az egri várhoz tartozó jövedelmeket és azokat a várra fordította. Csiffáry külön fejezetet szentel az 1552-es várvédelemnek és Dobó szerepének. Felsorolja az egriek sikerét segítõ fontos tényezõket, ezek között elsõ helyre teszi Dobó alapos elõkészítõ és szervezõmunkáját, valamint kiváló katonai vezetõi képességeit. Rátermett tisztek (Mekcsey, Bornemissza, Zolthay, Figedy stb.) segítették a várvédelmet. A védõk többsége magyar volt, így etnikai konfliktus nem gyengítette a harci szellemet. Kedvezõen befolyásolta a védelmet az elhúzódó ostrom, a török balkáni állomáshelyeire való visszavonulásának szükségessége, valamint a szokatlanul hideg október. A sikerhez az is hozzájárult, hogy idõközben Kis-Ázsiában kiújultak a harcok, ami elvonta a Porta figyelmét a magyarországi hadszíntértõl. A szerzõ idézi a korszak elismert kutatójának, R.
Várkonyi Ágnesnek a véleményét, miszerint az egri gyõzelem üzenet volt Európa számára, hogy a török legyõzhetõ. A könyv érdekessége Dobó István házassága részleteinek feltárása. Az 1550. október 17-én az egri várban Sulyok Sárával megtartott esküvõ révén került Dobó rokonságba a Balassa és Bocskai családdal. A 45 éves võlegény és a 30 évvel fiatalabb menyasszony frigyébõl három gyermek született, s közülük Ferenc és Krisztina érte meg a felnõttkort. Máig él egy téves hagyomány, miszerint Dobó Katica a várvédõ kapitány hõs leánya volt. Ezt is eloszlatja Csiffáry Gergely, amikor tisztázza, hogy a XIX. századi ponyvairodalom egyik szerzõje, Tóth Kálmán 1862-ben a Dobó Katicza címû színdarabban Dobó István lányának, Dobó Katicának és Balassi Bálintnak a szerelmi történetét ágyazta az egri vár 1552-es ostromába. Valójában összekevert két hiteles történelmi személyt: egyrészt Dobó István lányát, Krisztinát, aki valóban Balassi Bálint felesége lett 1584-ben, másrészt Dobó Katalint, aki szintén élõ személyként az egri várkapitány leánytestvére volt. A könyv Dobó élettörténetének, közéleti pályájának szerves részeként tárgyalja a családi birtokszerzés, a vagyonosodás módozatait és az ezzel kapcsolatos pereskedéseket. Megtudhatjuk, hogy pl. egri várkapitány korában Zay Ferenccel és Bornemissza Gergellyel kompániába tömörülve marhakereskedelmet ûztek. Ez rendkívül jövedelmezõ volt, hiszen az idehaza 5-7 ft-ért vásárolt állatokat a bécsi piacon kétszeres, a nürnbergi vásáron háromszoros áron lehetett értékesíteni. Vagyonát gyarapította a Lengyelországba szállított bor, valamint a városok gabonával történõ ellátása. A korszakban nem kevés jövedelmet jelentett a várkapitányoknak, végvári vitézeknek a török foglyoktól szerzett váltságdíj. Dobó István is ûzte ezt az emberkereskedelmet, errõl konkrét eseteket is olvashatunk a könyvben. Az egri gyõzelem nemcsak erkölcsi sikert jelentett Dobó István számára. Oláh Miklós egri püspök királyi jóváhagyás mellett négy évre átengedte a Zempléni és Barsi kerületekben a bortized szedésének a jogát. Ferdinánd király örökletes joggal az ország báróinak sorába emelte Dobót, és adományokkal honorálta erdélyi vajdaként végzett szolgálatait is, amelyek közül a Bars megyei Léva váráról és uradalmáról szóló adománylevél volt a legfontosabb. Az erdélyi hadsereg tartásának költsége (30 000 ft) fejében Dobó megkapta a szempci harmincad vámot, ami 1564-ben 58 600 aranyforintot jövedelmezett. 1558-ban az addigi északkelet-magyarországi birtokokról a családi birtokvagyon súlypontja nyugatra, Bars, Hont és Zólyom megyékbe tolódott, mintegy 7-8 napi járóföld távolságra az ungi-beregi szülõföldtõl. Csiffáry Gergely megállapítja, hogy Dobó István az 1560-as évek végén már egyike volt az ország leggazdagabb nemeseinek. Korának 5. legnagyobb birtokállománnyal rendelkezõ fõura volt 460 000 kat. holddal. Csak a Báthory-, a Homonnay-Drugeth-, a Balassa- és az Országh família birtokai haladták meg földterületét. A Dobó jószágok az ország nyolc megyéjében 1721,6 km2-t tettek ki. Fontos kiemelni, hogy a család birtokainak 77,6%-át õ szerezte. Közéleti tevékenysége és fõként birtokszerzései révén Dobónak számos peres ügye volt, amelyekkel Csiffáry részletesen foglalkozik. Így a Tegenyei család és Perényi Gábor perében 1568-ban Miksa király Pozsonyban bebörtönözte, ahonnan külsõ segítséggel ökörhajtónak álcázva sikerült megszöknie, és a jól védhetõ
Léva várában húzódott meg. Bebörtönzésével a királynak a hatalmas Dobó vagyon megszerzése volt a célja, másrészt a magyar nemesség Habsburg-ellenes hangulatát próbálta megfélemlítéssel visszafogni. E folyamatba illeszthetõ Dobó Istvánnak és sógorának, Balassa Jánosnak az elfogatása és hûtlenségi pere. Az ellenük felhozott vád szerint Habsburg-ellenes fegyveres lázadást szerveztek, amelynek során Erdély és a királyi Magyarország egyesítését tervezték János Zsigmond erdélyi fejedelem vezetésével. Dobó koncepciós perében mindvégig tagadta az ellene felhozott vádakat. Balassának sikerült megszöknie, de Dobót súlyos köszvénye ebben megakadályozta. A királyi udvar a vádakat nem tudta bizonyítani, és két évnek kellett eltelnie, hogy Dobó a királynak tett hûségnyilatkozata alapján – három és fél év raboskodás után – 1572. április 17-én elhagyhatta börtönét. Életének utolsó heteit szerednyei várában töltötte, ahol 1572 júniusában hunyt el. Csiffáry Gergely röviden kitér Dobó István és családjának utóéletére, dobóruszkai síremléke fedõlapjának egri elhelyezésére és a ruszkai templomban 2006– 2008-ban végzett ásatásokra. A könyv utolsó fejezetébõl megismerhetjük a hatalmas Dobó vagyon sorsát, amely az uradalmakon kívül a Dobó Ferenc halála után, 1602-ben készült leltár szerint arany- és ezüsttárgyakat, 120 000 ft. értékû készpénzt, aranydukátot, ezüst tallért és más pénzeket tartalmazott. A családi uradalmakat és ingóságokat Rudolf király lefoglaltatta, majd az örökösök tisztázása után Perényi Zsófia és Lorántffy Zsuzsanna révén a Rákóczi-családra háramlott a Dobó vagyon és vele Sárospatak is. Csiffáry Gergely fontos, érdekes és adatokban rendkívül gazdag könyvet írt, amelyet a lábjegyzetek tesznek hitelessé, bibliográfiai tételeit a kötet végén olvashatjuk. A 21 fekete-fehér metszet és rajz Dobó István életének állomásait és személyét idézi az olvasók elé. A szerzõ egykori munkatársaként és a Dobó István Vármúzeum volt igazgatójaként végezetül szeretném kifejezni örömömet, hogy ha posztumusz kiadásként is, de megjelent ez a valóban hiánypótló munka. Ezért köszönet illeti a szerzõt és családját, akik támogatókra találtak a rudabányai alapítványban. A könyv sikerét jelzi, hogy a megjelent példányok már szinte teljesen elfogytak. Ezért fontos lenne, ha Csiffáry Gergely egykori munkahelye és Dobó István szellemi hagyatékának õrzõje, a Dobó István Vármúzeum Eger város támogatásával módot találna a könyv újbóli és nagy példányszámban való megjelenésére. Ezt a könyvet megkaphatná minden egri alsó és középfokú iskola, valamint a köz- és tudományos könyvtárak, és árusítása révén hozzájuthatnának az egri várba látogató diákok és felnõttek. Az egri vár nagyszabású rekonstrukciójával párhuzamosan így kerülhetne közkinccsé az a szellemi hagyaték, amit Dobó Istvánról ismerünk és Csiffáry Gergely révén az Egerbe látogatók is megismerhetnének. (Bányászattörténeti Kutatások Alapítvány. Rudabánya 2014.) Petercsák Tivadar
A Partiumi füzetek száz kötete Immár eljutottunk könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, amely 18 év alatt száz kötetet adott volna ki. És ez egyben nagy felelõsséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek,
81
amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot, és forrásanyagot jelenthetnek több tudományág számára. Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti kiadványt indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertetõ füzetet mûemlékekrõl és emlékhelyekrõl, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi mûemlékeink címû kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség szellemi védnökségével. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven, mint a Partiumi Közlöny melléklete. Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, mûemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk megbeszéltem Tõkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így szerepel könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007. áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhetõ hatalmas fehér foltok eltüntetése, mûemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerõi állítsák össze az anyagot, azok, akik belülrõl ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyûjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illetõ településen is meg lehessen vásárolni. Ezért, Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különbözõ településeken. A sorozat szerkesztõje Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-tól napjainkig 82 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 17 kötet a sorozaton kívül. Egy részük a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata. Néhány kötet az Imprimeria de Vest nyomdájában készült. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapoktól függõen. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetbõl kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttatjuk minden jelentõs könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedõit.
82
A sorozat évek szerinti megoszlása a következõ volt: 1997 õszén jelent meg az elsõ, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetrõl, 12 oldalban. A fedõlapja sem volt színes. Ez volt az elsõ kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, Bihar községrõl. 1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedõlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitûnõ korrektort Mihálka Magdolna személyében. 1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettõ, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hõskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövõ pénzbõl nyomtattuk ki a következõ köteteket. 2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettõl kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik. Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig két kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenhét. Az idei, borsi konferencián még négy kötetet mutatunk be. A kötetek típusai a következõk: 18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdõ, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdõ, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter. 21 mûemlékekkel és emlékmûvekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság mûemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhõbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékmûveink (egész Erdélybõl); A mûemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról (a 10 éves évfordulóra készült, elsõ évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékmûvek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertetõ; Nagyvárad mûemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékmûvek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Mûemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – a mûemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete. 22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegû kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélõ aradi házak; Szõlõ és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetébõl; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékrõl. 12 kötet nagy személyiségeinkrõl: Dr. Andrássy Ernõ, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkás-
sága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó idõben; A bölcsõtõl a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentõsebb utcanevei 1940–1944 között. Öt iskolatörténet: Mezõtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteirõl; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon. Öt kötet temetõinkrõl: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetõben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetõk (25 temetõ); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetõk; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékmûveinkrõl szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek. Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus mûvészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás elõtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékmûvek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia elõadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére. Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkrõl, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzõi gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában a Honismereti Szövetség szervezésében, telt házzal. És most a századik kötetünket Borson mutattuk be, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián. Dukrét Géza
KOVÁCS SÁNDOR: Érdi honismereti kaleidoszkóp Ezzel a címmel jelent meg 2014 decemberében a városszerte jól ismert helytörténész több évtizedes munkásságának termése. Ha valaki csak az Érdi Lap vagy az Érdi Újság hasábjait forgatta, amelyekhez ingyenesen juthatnak, az is gyakran bukkanhatott olyan cikkekre, folytatásos ismertetésekre, amelyekben a szerzõ kutatásainak legújabb eredményeit adta közre. De a tájékozottabbak, az érdeklõdõbbek más, akár országos folyóiratokban is olvashatták tanulmányait, mint például a Honismeretben, a Turista Magazinban. Többször volt társszerzõje különbözõ lexikonoknak, önálló könyvek tekintetében pedig ez a kaleidoszkóp a második az Érd iskolatörténete után. Mint gyakorló érdi pedagógus, régóta ismerem Kovács Sándort, gyakran találkoztam vele akár csoportokat kísérve is tárlatvezetésein, kiállításain. Kutatásainak közreadott tapasztalatait olykor tanítási óráimon is hasznosítottam. Az ezerévesnél is régebbi település Európa egykori legnagyobb falujából ma már az ország – nagyságát te-
kintve – 14. legnagyobb városa lett. Nevében is büszkén viseli, hogy megyei jogokkal rendelkezik. Igen ám, de az évszázadok elpusztították az épített értékek zömét. Ezek közül csak a Pelikán fogadó (azaz az egykori Wimpffen kúria) lett része az érdi kulturális életnek. Benne mûködik a Magyar Földrajzi Múzeum. A Szapáry kastély utolsó köveit a múlt század hatvanas éveiben hordták szét. A XV. században épült Szent Mihály templom már a török idõkben szintén elpusztult, ezt azonban a XVIII. században újjáépítették. A Kutyavár emlékét is csak falmaradványa õrzi. Meg az a legenda, hogy Mátyás király valamikor itt vadászgatott vendégeivel. Aztán léteznek még kaptárkövek (kaptárfülkék) Érden és környékén, amiket már csak azért is védeni kell, mert még ma sem tudjuk, mire is használták annak idején. Vannak, akik szerint méhek részére készültek, esetleg urnatemetõk voltak, míg mások kultikus célokra tippelnek. A második fejezetben megjelennek azok a történelmi személyek, akik az elmúlt századokban fõszerepet játszottak Érd és környéke történetében. A már említett kastélynak a török idõkben Sárkány Ambrus volt a tulajdonosa, aki országbíróként esett el a mohácsi csatatéren. A tõrök ellen induló II. Lajos király itt szállt meg, elbúcsúzva a szigeten hagyott feleségétõl. Emléktábla állít meg mindenkit, akit érdekel a történelem eme szomorú idõszaka. A város nemrég kialakított Fõterén herceg Batthyány Fülöp szobra készteti arra az utókort, hogy hálával gondoljon arra az önzetlen fõnemesre, aki birtoka jelentõs részét Érdnek ajándékozta, hogy az 1838-as nagy dunai árvíz után védettebb helyen épüljön újjá a jórészt elpusztult falu. Természetesen nincs módom minden személyrõl írni, hiszen arra való ez a kötet, hogy az érdeklõdõk megismerhessék történetüket. Az egykori sportrepülõtér eseményei számomra is ujdonságot jelentettek: Bánhidi Antal és Habsburg Albrecht 1937-ben a Gerlével átrepült Paraguayba, hogy a Trianon után kivándorló magyaroknak legyen hol letelepedniük. Endresz György és Magyar Sándor az Atlanti óceán átrepülésére vállalkozott. De azt is megtudtam, hogy nem csak Horthy István zuhant le a háborúban gépével, hanem a kormányzó veje, Károlyi Gyula is, aki Érdrõl felszállva oktatójával együtt lelte halálát a Dunában. A harmadik halmazba kerültek azok az írások, portrék, amelyek többsége szoborba öntve fogadja a látogatókat a múzeum kertjében. Állandó kiállításban tekinthetjük meg hagyatékaikat, a velük kapcsolatos tárgyi és írásos emlékeit. Kovács Sándor úgy gondolta, a kronológiai sorrend helyett a bemutatást a múzeum alapítójával, Balázs Dénessel kezdi. Benyovszky Móric kalandos életét Jókai Mór regényébõl, meg a róla készült filmsorozatból is ismerhetjük. Teleki Sámuel a legnagyobb magyar Afrika-kutató, nevét iskola is õrzi Érden, mint ahogy ugyancsak büszkék lehetnek azok az általános iskolások, akik a Kõrösi Csoma Sándor iskolába járnak. Ugyancsak afrikai utazásairól lett híres Magyar László, valamint Sass Flóra, a legjelentõsebb nõ ezen a pályán. Vámbéry Ármin sánta lábbal is vállalkozott a világ megismerésére Közép-Ázsiában. Xantus János Amerikából hazatérve lett a magyar állatkert elsõ igazgatója. Almásy Lászlóról film is készült Angol beteg címmel. Széchenyi Zsigmond zárja a sort a kötetben, mint nagy vadászra a serdülõkorúak is bizonyára jól emlékeznek rá. Kovács Sándor nem csupán szorgalmas kutatója a település helytörténetének, de az ilyen jellegû könyvekrõl, gyûjteményekrõl is rendszeresen megnyilatkozott újsá-
83
gokban, folyóiratokban. Ezekbõl a recenziókból tevõdik össze a negyedik fejezetet, a Könyvjelzõ. A múzeum igazgatója, dr. Kubassek János valóban nagy magyar utazó, szinte az egész Földet beutazta már. Tapasztalatait mindig megosztja az olvasókkal, na meg az elõadásait meghallgató érdeklõdõkkel. Tajvanról írt útikönyve érdekfeszítõ olvasmány, szinte nélkülözhetetlen lehet a Távol-keletre utazóknak. Bíró Lajos Hat évtized Új-Guineában, Für Lajos Világjáró magyarok. Az ötödik fejezetben a múzeumban folyó hétköznapi élettel ismerkedhetünk meg. Kiállítások, tárlatok, ankétok, emlékülések váltogatják egymást. Rendszeres kapcsolatuk van az iskolákkal. A szerzõ által szervezett Érd 1000 éve címû vándorkiállításon iskolámban én is részt vettem. A múzeum mellett egy parasztházban állandó sportgyûjtemény is található. Kovács Sándor a múzeum munkatársaként alkalmanként helytörténeti vetélkedõket szervezett a környék iskoláinak bevonásával. A feladatok összeállításában, a zsûrizésben is részt vállalva dolgozott a sikerért, majd az eredményt, közvetlen tapasztalatait a helyi lapokban közreadta. A kötetet olvasva az a meggyõzõdésem, hogy sokra viszi az, aki szereti, amit csinál. A kötetet fekete-fehér képek színesítik, illusztrálják a témákat, segítik a jobb megértést. Tudomásom szerint a kötetet több példányban eljuttatják az oktatási és kulturális intézményekbe, hogy szükség esetén konkrét segítségül szolgálhasson az oktató, nevelõ munkában. Gulyás Sándor
HORVÁTH JÓZSEF: Katonaévek 1950–1956 Õ volt Lenti város utolsó tanácselnöke és elsõ polgármestere, majd önkormányzati testületi képviselõnek is megválasztották, pedig soha nem tagadta meg eszmei hovatartozását. Városvezetõsége alatt vált várossá a szlovén határ mentén fekvõ nagyközség, és létesült a ma már európai hírû gyógyfürdõ. A most ismertetett könyv már a többedik a tárgyszerû visszaemlékezései sorában. A szocialista eszmére eszmélése még az 1949-es évek végére esik: Nova községben született legényként úgy gondolta, hogy jobb lesz a parasztságnak az új rendszerben. Ráadásul – bár az édesanyja nem örült neki, – az lehetett, aki parasztként azelõtt soha az elvégzett iskolák után: politikai tiszt. Akkoriban ugyanis szovjet mintára megkettõzték a tiszti állományt szakmaira és politikaira. A szakmai tiszthez csak a szolgálati út betartásával lehetett fordulni, a politikaihoz bármikor. Vagyis: a hitbéli eszmét kellett elmélyítenie a besorozott katonákban. A szerzõ végig sorra veszi katonai pályafutásának állomásait, mindazt a szenvedést, ami az állomáshelyek váltogatásával járt még fiatal házasként is. Egyre jobban feszítette a lelkiismeretét, hogy az a diadal-dal, ami a rádiókból, Rákosi – természetesen elvtárs – szavaiból, az
84
újságok lapjairól áradt, s az a valóság, amellyel a szabadságos katonák, sõt, õ maga is otthon találkozott, szöges ellentétben állt egymással. Viszont mindenki hallgatott: „Félelem zárta lakat alá a kényes gondolatokat” – olvasható a 280 oldalas könyvben. A frissen fölavatott tiszt édesapja mondta: „ Sokkal rosszabb a sorsunk, szegényebbek vagyunk a magunk otthonában mint régebben a máséban”. A szerzõ tette hozzá: tízbõl kilencnek nem tetszik az, ami most van: a gyorsuló szegénység, a félelem és a bizonytalanság. Az ország vezetõsége akkor sem önmagában kereste – és találta meg – a hibák okozóját, hanem részint a külföldi erõkben, akkor az imperializmusban, részint a belsõ ellenségben, mindenek elõtt a kuláknak nevezett módos gazdákban, a papi körökben, a jobboldali szociáldemokratákban. Mindhiába: a szabadságos katonák mindig azzal térek vissza a laktanyákba, hogy otthon bizony szegényes volt a vendéglátás, a boltok üresek, s a parasztoknak azok parancsolják, hogy mikor mit kell tenniük, akiknek sohasem fényesítette a tenyere sem a kapa, sem a kasza nyelét. A Nagy Imre kormányra kerülését követõ lélegzetet hamarosan belefojtotta az országba Rákosi újra uralomra kerülése – nyilván félt a felelõsségre vonástól, hiszen Horthy börtönében leélt 16 év elég volt neki ahhoz, hogy elriassza tetteinek lehetséges következményétõl. Így érkeztek el 1956 októberének napjai, amikor azonnal letartóztatták a szerzõt politikaitiszt-társaival együtt, s egy szobába zárva vártak a jövõjükre. Aztán szabadok lehettek, a szerzõ is a család – a menyecske, a szülõk és a testvérek – nagy örömére, akik már a halálhírét is hallották. Érdekes esetet idéz föl Horváth József a szemtanú hitelességével: a zalaegerszegi pártszékház elõtt történteket, azt, hogy ki lõtt elõször: kintrõl be, vagy fordítva. A történések láncolatából – a laktanya elõtti, fegyvert követelõ tüntetés fölidézésébõl – is az következik, hogy a tömegnek nem volt lõeszköze. Viszont hárman is életüket veszítették a pártszékház és a strand közötti területen: egy sorkatona, egy asszony és egy férfi. Sortûz nem esett Zalaegerszegen. Más forrásból ismert, hogy a körmendi szovjet páncélosokhoz hõsiesen elmenekülõ megyei elsõ párttitkár, Dénes István ezt mondta a megyei lap szerkesztõjének, Benkõ Károlynak, aki utasítást várt: „Tegyetek, amit jónak láttok.” Jól tette a ma is Lenti városában nyugalomban élõ Horváth József, hogy megírta és a maga pénzén ki is tudta adni azt a könyvet, amely párját ritkítja: a Magyar Néphadsereg korabeli belsõ életét belülrõl láttató ilyen hiteles leírás még nem került a nyilvánosság elé. Lektorálta a könyvben szereplõ vidéket – Lenti környékét – kiválóan ismerõ irodalom-és helytörténész, dr. Németh József középiskolai tanár, nyugalmazott múzeumigazgató, valamint dr. Holló József altábornagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum ny. fõigazgatója. Némi nyelvi szigorúság a könyv hasznára vált volna. Ferencz Gyõzõ
Honismereti évfordulónaptár 2016. 1091. 1241. 1441. 1466.
1541. 1766.
1791.
1841.
1866. 1891.
12. 1841. 12. 1891.
I. (Szent) László Somogyvárott megalapítja a Szent Egyed bencés apátságot. A tatár fõsereg a Sajó menti (Muhi) csatában legyõzte IV. Béla hadait. Hunyadi János Szerbiában gyõzelmet arat Iszak bég török seregein. A moldvai Tatros városában Németi György befejezte Máté evangéliuma (mások szerint bencés liturgikus könyv) magyar fordításának másolását, ami a Müncheni Kódexben maradt fenn. Megjelent Sárvárott az elsõ teljes Újtestamentum, Sylvester János fordításában. Megjelent Debrecenben Weszprémi István Bábamesterségre tanító könyve, az elsõ magyar nyelvû, szülészeti tankönyv. Megjelent Nagyszebenben Bod Péter Magyar Athenas címû mûve, az elsõ magyar nyelvû írói életrajzgyûjtemény. Zsigmondy Vilmos (júl. 12 és szept. 28. között) lemélyítette harkányi mélyfúrását, aminek eredménye hazánk elsõ hévízkútja lett. Megjelent Nagyváthy János A szorgalmatos mezei gazda címû gazdasági szakmunkája. Megjelent Komáromban Zay Sámuel: Magyar mineralogia….” címû könyve. Megkezdte mûködését a Landerer és Heckenast nyomda (a mai Bp. V. Kossuth u. 3. házban) Megjelent Budán Táncsics (Sztancsics) Mihály: Általános földleírás és a Magyar tartományok leírása címû, gyermekeknek szánt könyve. Megnyílt a Széchényi Könyvtár nyilvános olvasóterme. Eötvös Loránd elvégezte elsõ terepi mérését a dunántúli Ság-hegyen a torziós ingával. Lóczy Lajos vezetésével elkészült Magyarország elsõ geológiai térképe. Megjelent Szinnyei József Magyar írók élete és munkái címû kézikönyvének elsõ kötete. JANUÁR Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent a Pesti Hírlap elsõ száma. Kolozsvárott megtartotta alakuló közgyûlését az Erdélyi Kárpát- Egyesület.
27. 1946.
FEBRUÁR Budapesten aláírták a magyar–csehszlovák „lakosságcsere-egyezményt”.
26. 1841.
MÁRCIUS Megalakult Pesten a Magyar Természettudományi Társulat.
2. 1966.
25. 1741. 26. 1841.
31. 1841.
1. 1866. 19. 1866. 29. 1541.
ÁPRILIS A budapesti Városligetben megnyílt a Közlekedési Múzeum. JÚNIUS Mária Teréziát a pozsonyi Országgyûlésen magyar királlyá koronázták. Megjelent Pesten Széchenyi István Kelet Népe címû könyve. JÚLIUS A Dísz téri Marczibányi-házban megnyílt a Budai Casino. AUGUSZTUS Megindult az elsõ lóvasút Pesten, a mai Kálvin tér és Újpest között. Megnyílt a budapesti Állatkert. I. Szulejmán török serege csellel elfoglalta Buda várát, s rá három napra a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony templomban hálaadó istentiszteletet tartott.
SZEPTEMBER Zrínyi Miklós gr., miután minden segítség nélkül egy hónapig védte Sziget várát, megadás helyett katonáival kitört a rommá lõtt erõdítménybõl és hõsi harcban elesett. 29. 1891. Megalakult Budapesten a Magyar Turista Egyesület. 25–29. 1931. A Sarló-mozgalom elsõ országos kongresszusa Pozsonyban. 8. 1566.
1941.
OKTÓBER Illyés Gyula szerkesztésében megindult a Magyar Csillag címû folyóirat. x = született, † = meghalt
x 1566. x 1716. x 1816. x 1841.
6. x 1766. 10. x 1891. 12. x 1866.
Báthory András (Somlyó) bíboros, Erdély fejedelme († Csíkszentdomokos, 1599. okt. 31.) Székely László (?) erdélyi földbirtokos, naplóíró († Nagyszeben, 1772.) Lukács Dénes (Nagyvárad) honvédtiszt, a magyar tüzérség megteremtõje († Nádudvar, 1868. ápr. 1.) Dreher Antal (Bécs) sörgyáros, a magyar sörkartell megszervezõje († Bécs, 1921. aug. 6.) JANUÁR Fazekas Mihály (Debrecen) költõ, botanikus († Debrecen, 1828. febr. 23.) Karácsony Sándor (Földes) pedagógiai és filozófiai író († Bp., 1952. febr. 23.) Újhelyi Imre (Dunapataj) mezõgazda, állatorvos, a korszerû szarvasmarha egyik magyarországi megteremtõje († Magyaróvár, 1923. márc. 21.)
85
13. x 1916.
26. x 1866.
16. x 1816. 25. x 1766. 26. x 1891.
9. x 1916. 13. x 1741. 23. x 1891.
27. x 1891. 29. x 1816.
12. x 1916. 16. x 1916. 29. x 1916.
Jánosi Ferenc (Sárospatak) levéltáros, ref. lelkész, „a helytörténeti krónikaíró mozgalom” egyik vezetõje († Bp. 1968. szept. 2.) Tangl Ferenc (Pest) orvos, fiziológus (Bp., 1917. dec. 19.) FEBRUÁR Váli Ferencné Jókai Eszter (Komárom) író, Jókai Mór nõvére († Pápa, 1889. máj. 7.) Kresznerics Ferenc (Ivánc) nyelvész († Ság, 1832. jan. 18.) Kiss Géza (Kákics) néprajzi gyûjtõ, nyelvjáráskutató, ref. lelkész († Pécs, 1947. ápr. 28.) MÁRCIUS Szõkefalvi-Nagy Zoltán (Kolozsvár) kémikus, kémiatörténész († Eger, 1980. nov. 9.) II. József (Bécs) magyar király, német-római császár († Bécs, 1790. febr. 20.) Vörös János (Csabrendek) vezérezredes, vezérkari fõnök, honvédelmi miniszter, a SzU-val kötött fegyverszüneti egyezmény egyik aláírója († Balatonfüred, 1968. júl. 23.) Zilahy Lajos (Nagyszalonta) író, publicista († Újvidék,1974.dec. 1.) Korizmics (Aggszentpéteri) László (Aggszentpéter) mezõgazdász, agrárpolitikus († Kistétény, 1886. okt. 5.) ÁPRILIS Herkely Károly (Mezõkövesd) etnográfus († Mezõkövesd, 1942. febr. 6.) Timaffy László (Mosonszentandrás) tanár, néprajzkutató, a Szigetköz krónikása († Gyõr dec. 4.) Kanyar József (Kaposujlak) levéltár igazgató, a Honismereti Szövetség elnöke († Bp. 2005. január 21.)
MÁJUS 3. x 1791. Dembinszky Henrik gr. (Groiy, Krakkói vajdaság) lengyel katonatiszt, magyar honvéd tábornok († Párizs, 1864. jún. 13.) x 1866. Malonyay Dezsõ (Pest) író, mûvészettörténész († Bp., 1916. ápr. 22. 4. x 1841. Ráday Gedeon (Pécel) földbirtokos, honvédelmi miniszter († Bécs, 1883. dec. 26.) 7. x 1766. Budai Ézsaiás (Pér) történetíró, klasszika-filológus, ref. püspök († Debrecen, 1841. júl. 14.) 11. x 1841. Pauler Gyula (Zágráb) történetíró, fõlevéltárnok († Badacsonytomaj, 1903. júl. 6.) 5. x 1891. 12. x 1891. 14. x 1566.
86
JÚNIUS Lóczy Lajos (Bp.) geológus († Rio de Janeiro, 1980. jún. 9.) Fekete Lajos (Tardos) turkológus, történész († Bp., 1969. máj. 16.) Borsos Tamás (Marosvásárhely) diplomata, utazó († Marosvásárhely, 1634. ápr. 8.)
18. x 1866. 28. x 1916. 30. x 1741.
Korányi Sándor (Pest) belgyógyász († Bp., 1944. ápr. 12.) Árvay József (Brassó) nyelvész, levéltáros († Sepsiszentgyörgy, 1975. jan. 16.) Batthyány Ignác gr. (Németújvár) gyulafehérvári r. k. püspök, a Batthyáneum létrehozója († Kolozsvár, 1798. nov. 17.) JÚLIUS
15. x 1916.
Penavin Olga (Debrecen) nyelvész, folklorista († Szabadka, 2001. okt. 25.) 17. x 1916. Nagy Jenõ (Kolozsvár) etnográfus († Kolozsvár, 1996. szept. 12.) SZEPTEMBER 2. x 1916.
Jakó Zsigmond (Biharfélegyháza) történész, levéltáros († Kolozsvár, 2008. okt. 26.) 10. x 1841. Telegdi Roth Lajos (Brassó) geológus († Bp., 1928. ápr. 16.) 12. x 1891. Róheim Géza (Bp.) etnográfus, pszichoanalitikus († New York, 1953. jún. 7.) 21. x 1791. Széchenyi István gr. (Bécs) reformpolitikus, az MTA megalapítója († Döbling, 1860. ápr. 8.) 26. x 1741. Benyovszky Móric Ágost (Verbó) utazó, emlékiratíró († Madagaszkár, 1786. máj. 24.) OKTÓBER 4. x 1866. 5. x 1866. 11. x 1891.
12. x 1891. 23. x 1891.
Bárczy István (Pest) politikus, Budapest fõpolgármestere († Bp., 1943. jun. 1.) Garay Ákos (Apáti) festõ, grafikus, etnográfus († Bp., 1952. jan. 25.) Herepey János (Kolozsvár) mûvelõdéstörténész, etnográfus, régész, muzeológus († Szeged, 1970. okt. 30.) Tulogdy János (Torda) geográfus († Kolozsvár, 1979. okt. 1.) Palló Imre (Mátisfalva) operaénekes († Bp., 1978. jan. 25.) NOVEMBER
9. x 1816.
16. x 1841. 19. x 1841.
Kovács János (Szeghalom) természettudós, a magyarországi tudományos barlangkutatás elõfutára († Szalacs, 1906. dec. 7.) Kossuth Ferenc (Pest) mérnök, politikus, miniszter (†Bp., 1914. máj. 25.) Schulek Frigyes (Pest) építész, mûegyetemi tanár († Balatonlelle, 1919. szept. 5.) DECEMBER
14. x 1891. 21. x 1866. 27. x 1916.
Szentimrei Jenõ (Arad) író, újságíró, színházigazgató († Csucsa, 1959. szept. 2.) Tömörkény István (Cegléd) író († Szeged, 1917. ápr. 24.) Márton Gyula (Nagymon) nyelvész, egyetemi tanár († Kolozsvár, 1976. ápr. 4.) Összeállította: Halász Péter
Honismereti Bibliográfia Alföldy Gábor: A mándoki Forgách-kastély és kertje. Mágus K. Bp. 2013. 112 old. Balázs Géza – Grétsy László: Helyneveink érdekességei, tanulságai, népi magyarázatai. Egy pályázat legjobb darabjai. Válogatás a Nemzeti Erõforrás Minisztérium és az Anyanyelvápolók Szövetsége anyanyelvi pályázataiból. Tinta Könyvkiadó. Bp. 2013. 332 old. Bartha Dénes: A Sóstói-erdõ. Nyírerdõ Nyírségi Erdészeti Zrt. Nyíregyháza. 2013. 624 old. Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel – Nagy Béla: Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség a dualizmus korától napjainkig. Aposztróf K. Bp. 2013. 543 old. Bécsi Napló. Az ausztriai magyarok lapja. Fõszerk.: Deáky Ernõ. Bécs 2015. 3. 12 old. – A tartalomból: Buday Ernõ: Példás hagyományápolás Kassán; Bodzás Gergely: Magyar cserkészszövetségek Bécsben; Pomogáts Béla: A trianoni tragédia; Varga Sándor: Szlovákia ráteszi kezét a bencés vagyonra; C. Tóth János: Emlékezés a przemysli erõd elestére; Fehér Márta: Közösségi konfliktusok Vajdaságban; Zakar Péter: Széchenyi István gróf és Lonovics József püspök barátsága. Bodnár István: Az utolsó konflishajtó. Barangolások, interjúk, tárcák. Örökségünk Kk. Nyíregyháza. 2014. 299 old. Bokor Zsuzsa: Testtörténetek. A nemzet és a nemi betegségek medikalizálása a két világháború közötti Kolozsváron. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Kolozsvár 2013. 255 old. Czégényi Dóra (vál. és sajtó alá rend.): A mágikus erejû pap. Szerepek és helyzetek. Erdélyi MúzeumEgyesület. Emberek és kontextusok 11. Kolozsvár 2014. 548 old. Csángó Tükör. Moldvai Magyar Kulturális folyóirat. Fõszerk.: Tampu (Compoly) Stelian. Kiadja a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület. Bp. 2015. 38. sz. 28 old. – A tartalomból: Tampu (Compoly) Stelian: A hûség ára; Kapalo A. James: A moldvai csángók: ’nemzeti kisebbség’ vagy ’helyi etnikum’?; Iancu Laura: Három vers (Kihûlten, A sorból írok, Magánmondás); G. Pataki András: Köszönet, Mester! Pulika Gizella – Ábrahám Judit: A nagy üdõ; Lakatos Demeter: Egy nép; Cs. Bogdán Tibor: Miért pont Csángóföld? (6);Kóka Rozália: Válásom története; Ferenc Imre: Csángók; Gyöngyössy Lajos: Válaszokra várva; Iancu Laura: Világkép a nyelvben. Darcsi István – Donát Tamás: Veszprém két választás között 2010–2014. Kiadja a Veszprém Televízió Kft. Balatonfûzfõ 2014. 82+16 old. Deáky Zita – Smidt Bernadett (szerk.): Emlék, emlékezet, életút. ELTE BTK Néprajzi Intézet. 2014. 314 old. Duma-István András: A csángók világa – hegyek, vizek, tátosok. Szerk.: Sántha Attila. Zelegor Kiadó. Kézdivásárhely 2015. 127 old. Ecclesia Agatha. A 250 esztendõs perenyei templom tanulmánykötete és népének hanglemezei. Szerk.: dr. Medgyesy S. Norbert. Magyar Napló. Bp. 2012. 502 old.
Elek Emil: Folyók, tavak varázsa – Szabolcs-Szatmár megye. Los Lobos Del Rey Kft. Nyíregyháza 2014. 100 old Erdélyi Gyopár. Az Erdélyi Kárpát-Egyesület folyóirata. Fel. szerk.: Deák László. Kolozsvár 2015. 3. 44 old. – A tartalomból: Deák László: Az Erzsébet-zászlótól az országzászlóig; Kiss Tibor: A Budvár-Csicser tanösvény; Balázs Katalin: Felnõtt korra is megmarad az élmény – gyermekkacaj a hegyen, hasadékban, a várban; Daday Emese: Két Sólyomkõ fotós túra; Kovács Levente: Alcsík nevezetességei – honismereti túra; Sófalvi István: Rivaldafényben: Szent László könnye, dr. Kovács Lehel István: Felhõk és határviták Szászvolkányban; Zilahi Ildikó Katalin: Kora tavaszi nap Rapsonné váránál; Macalik Ernõ: Gyógynövény-kalendárium: Virágok hava; dr. Polgárdy Géza: Heppes Miklós az EKE harmadik elnöke; Csortán Ferenc: Építészeti látnivalók a Sóvidéken 2.; Bartók Attila: A Pietrele Doamnei-Rarãu Természetvédelmi Terület [Ráró-hegység, Keleti-Kárpátok]; Jánosi Csaba: A tusnádi Nádasfürdõ; Asztalos Lajos: Földrajzi nevek – Magyar név, idegen név XXXV.; Bélfenyéri Gábor: Barangolás nyár eleji gombáink világában. Erdélyi Múzeum. A szám szerkesztõje Tánczos Vilmos. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Elnökségének, Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye. Kolozsvár 2015. 2. 264 old. – A tartalomból: Tekei Erika: Mitikus lények és mesehõsök államosítása – Népmese, meseátdolgozás, mûköltészeti mese – meseviták az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elsõ felében; Bálint Péter: A dalbetétes mesék hermeneutikája; Tasnády Erika: A (nép)dal: a nemzeti identitás hordozója – A széki énektilalmak margójára; Nagy Zsolt: „Ha így tenne minden megye…” – gyümölcstermesztési törekvések Csík vármegyében 1876–1918 és 1940–1945; Zsigmond Júlia: Élettörténeti párhuzamok egy református ébredési mozgalom nyomán létrejött bibliaórás közösségben; Lõrinczi Tünde: Reflexiók az erdélyi és budapesti romák új vallásos kultúrájáról; Szikszai Mária: Egy szerzetesi közösség fényképezési gyakorlata; Blos-Jáni Melinda: Emberek a felvevõgéppel 1945 – 1989 között: amatõr filmkészítés a szocialista mindennapi életben; Bitay Enikõ: Fõtitkári jelentés az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2014. évi munkájáról. Fabó Beáta – Anthony Gall: Napkeletrõl jöttem, nagy palotás rakott városba kerültem: Kós Károly világa 1907 – 1914. Budapest Fõváros Levéltára. Bp. 2013. 183 old. Feischmidt Margit (szerk.): Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus populáris kultúrája. L’Harmattan Kiadó. Bp. 2014. 473 old. Fleck Gábor – Szuhay Péter: Kérdések és válaszok a cigányságról. Napvilág K. Bp. 2013. 174 old. Furu Árpád: Kalotaszeg népi építészete. Exit Kiadó. Kolozsvár 2012. 100 old. Guttmann Miklós: Nárai nyelvi múltjából. Kiadja Nárai Község Önkormányzata – Náraiért Egyesület –
87
Szépliliom Alkotó és Közösségi Ház. Nárai 2014. 164 old. Harangozó Imre: Radna fényes csillaga…. A máriaradnai kegyhely néprajzáról. Fríg Kiadó. Békéscsaba 2015. 120 old. Ház és ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Évkönyve 26. Szerk.: Bereczki Ibolya-Nagyné Batári Zsuzsanna–Sári Zsolt. Szentendre 2014. 344 old. – Flórián Mária: Múltidézõ; Morvay Judit: Referátum a Szatmáritájegységrõl; H. Csukás Györgyi: A Bakony, Balaton-felvidék tájegység története a megvalósulásig; Kemecsi Lajos: A felföldi mezõváros tájegység a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban; Cseri Miklós – Sári Zsolt: A 20 századi változások kutatásának eredményei a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban; Szigethy Zsófia: Kockaházból tisztaház – bükkzsérci esettanulmány; Hajnáczky Tamás: A tibolddaróczi barlanglakások felszámolása, avagy nem cigányok a CS-lakás programban; Vass Erika: Az Erdély épületegyüttes kapcsán végzett kutatás 2014. évi eredményei; Szûcs Brigitta: Az Erdélyi Néprajzi Múzeum szabadtéri kiállítása; Nagy Mari – Vidák István: Csergeványoló kádak a Székelyföldön; Tötszegi Tekla: Juhtartó gazdaságok a kalotaszegi Mérán; Peti Lehel: Gazdasági stratégiák és társadalmi viszonyok a Kis-Küküllõ vidékén; Kinda István: Adatok a kézdiszenrtléleki kõfaragáshoz; L. Szabó Tünde: Tanulmányterv a szennai falumúzeumhoz; Aranyos Sándor: A néprajzi gyûjteménytõl az ökomúzeumig – A Szennai Skanzen középtávú fejlesztési lehetõségei a 21. szd.-ban; Knézy Judit: Élet egy nagykorpádi talpas, zsúpos házban 1920-30; Sási János: A nagykorpádi lakóház szennai szabadtéri néprajzi gyûjteményben; Szigeti Éva: Az idõ a barátunk – a Göcsei Falumúzeum elmúlt néhány és következõ pár évének története; Varju András: Fejlesztési koncepció 2014–2014: Göcsi Falumúzeum; Bereczki Ibolya: A háború elõtt – háború után – A Nagy Háború lenyomatai a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállításaiban; Nagyné Batári Zsuzsanna: Frontkarácsonyok; Aranyos Sándor – Faár Tamara – Bárány Éva – Kovács Zsuzsa – Sári Zsolt – Szigethy Zsófia: Bárány Éve a Skanzenben – „Több, mint gondolnád”. Horváth Antal: Chernelházadamonya a történelem szélárnyékában. Martinus K. Szombathely 2014. 536 old. Indulj el egy úton – Kallós Zoltán. Szerk.: Bereczki Ibolya. Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Szentendre 2015. 143 old. – Állomások az úton – Válaszúttól Válaszútig, Gyûjtõúton, Színterek, Társak az úton – akikkel a közös ügy összeköt, Kolozsvár – a hely, Társak az úton – arcképek, vallomások, A filmezés vonzásában, A Balladák könyve, Termés, Ajánlólevél – határtalanul, önzetlenül, Gyûjteménygyarapítás – másként; A hatalom ellenében; Kallós Zoltán és a táncházmozgalom; Múzeum születik, Válaszút 1992 után, Válaszút ma, Kallós Zoltán a mai magyar kultúrában. Kemény Attila: A társas élet szokásai a töki szõlõhegyen. Töki Helytörténeti Füzetek 2. Kortárs Képzõmûvészetért 2004 Alapítvány. Tök 2015. 61 old. Kovács Gyõzõ Gyula: Veszprém idõjárása és éghajlata III. Idõjárási szélsõségek, elemi csapások (1890–1895). Veszprémi Szemle könyvek 8. Veszprém 2013. 288 old. Könczei Csongor (szerk.): Erdélyi magyar táncmûvészet és tánctudomány az ezredfordulón I-II. Nemzeti
88
Kisebbségkutató Intézet. Kolozsvár 2010. 131 old. és 2014. 195 old. Kõrösi Csoma Sándor – Az igazság keresése. A 26. Kõrösi Csoma Sándor Napok (2014) elõadásai. Szerk.: Gazda József, Szabó Etelka, Ferencz Attiláné Szõcs Éva. Kiadja a Kõrösi Csoma Sándor Közmûvelõdési Egyesület. Kovászna 2015. 607 old. – A tartalomból: Csáji László Koppány: Fölszállott Robinson pávája – Folklór, folklorizmus és „elit kultúra” a diskurzuselemzés tükrében; Bérczi Szaniszló: A fogalomfejlõdés szerepe a magyar nyelv kialakulásában; Hoppál Mihály: Történeti tudat és a folklór igazsága; Czeglédi Katalin: Nyelvünk és õstörténetünk – régi-új álláspont a földrajzi nevek tükrében; Körtési Péter: Bolyai; Bárdi László: Eleink bölcsõje – a magyarok lehetséges eredete; dr. Nagy Lajos: Kõrösi Csoma Sándor nemzetségérõl, szülõfalujáról a korabeli anyakönyvek tükrében; Kubinyi Anna: A Csoma síremlék megújhodása; Viziné Debreczy Ildikó: Az igazság keresése, mint Kõrösi Csoma Sándor személyiségének meghatározó vonása; Irimiás Balázs: Csoma napiskola Zanglában; Szatmári Botond: A magyar nyelv védelmében; Obrusánszky Borbála: A székely napbanézés keleti párhuzamai; Sudár Balázs: Attila és az Árpádok; Aradi Nóra: A székelyek eredete és hagyományaik I.; Sántha Attila: Campo Chigla a Csíki Székely Krónika tükrében; Somfai Kara Dávid: Török népek nyomában Észak-Tibetben; Záhonyi András: Miért fontos számunkra a sumér nyelv tanulmányozása – Digitális sumér-akkádmagyar szó- és jeltár; M. Lezsák Gabriella: Attila sírja – a folyómederbe temetés motívuma; dr. Hidán Csaba: A honfoglaló magyarok és a közelharc; Czakó Gábor: Juliánusz rejtett üzenetei; Fehér András: Méretek és arányok a szent koronán és a koronázási jelvényeken; Lázár Katalin: Kereszténység elõtti hiedelemmotívumok a magyar népi mondókákban; Bernád Ilona: Hagyományunk igazsága a gyermekáldásban; Barta Zsolt: A tatárjárás legendáriuma; Halász Péter: „Édes hazám mit vétettem?” – a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára; Nagy Mari – Vidák István: Türkmén imanemezek; Bartha Júlia: A keletkutató Györffy István; Zajti Ferenc: Zajti Ferenc õstörténet kutató, festõmûvész, író életrajza; Szabó Levente: Magyarok nyomai Moldáviában – szkítia I.; Bobay István: 19. szd.-i magyar emlékek a Hawaii-szigeten – Jajczay József magyar huszár élettörténete és egyéb magyar vonatkozások; Majdán János: A közlekedés története Magyarországon, 1700–2000. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 2014. 244 old. Mészáros utca 48. Fejezetek a Duna Televízió történetébõl. Szerk.: Medgyesi Gabriella, Pintér Judit. Krea-TV Kulturális Szolgáltató Kft. 2013. 440 old. Moldvai Magyarság. Fel. szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2015. 3. 22 old. – A tartalomból: Oláh-Gál Elvira: Radinában Budapesten a XIX. Csángó Bálon; Albertné Révay Rita: Keresztszülõ–tanár találkozó, 2015; Sántha Attila: A Moldva névrõl és Ómoldva 1211-es említésérõl; Perka Mihály: Gyökerek; Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban; Halász Péter: A gabonafélék hagyományos termesztése a moldvai Csángóföldön; Mohay Tamás: Bevezetõ szavak Nyisztor Tinka könyvbemutatójához; Faragó József: Balladaéneklés a moldvai csángóknál. Moldvai Magyarság. Fel. szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2015. 4. 22 old. – A tartalomból: Koncsol László: Magyar Örökség-díj Jáki
Sándor Teodóznak; Iancu Laura: A cseh, aki magyar; Sántha Attila: A milkói püspökség a szászok történeti tudatában; Perka Mihály: Gyökerek; Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban; Halász Péter: A gabonafélék hagyományos termesztése a moldvai Csángóföldön; Nyisztor Tinka: [Erdélyi Zsuzsanna] emléke legyen áldott!; Harangozó Imre: „Az jutott osztályrészül. hogy imaasszony legyek…” – búcsú Erdélyi Zsuzsannától. Moldvai Magyarság. Fel. szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2015. 6. 22 old. – A tartalomból: Ferencz Gabriella – Fekete-Kászoni Rita: Székely diákok moldvai látogatása; Oláh-Gál Elvira: Mária oltalma alatt – Csángómagyarok a csíksomlyói búcsún; Nyisztor Ilona: Az V. Pusztinai Szavalóverseny; Perka Mihály: Gyökerek; Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban; Halász Péter: A gabonafélék hagyományos termesztése a moldvai Csángóföldön. Moldvai Magyarság. Fel. szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2015. 7. 22 old. – A tartalomból: Halász Péter: Nyitva van az Aranykapu…! [Pozsony Ferenc köszöntése]; Tánczos Vilmos: Újabb adatok Petrás Incze János életpályájához; Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban; Tímár Karina: Egy pusztinai siratás és halottbúcsúztató; Halász Péter: A gabonafélék hagyományos termesztése a moldvai Csángóföldön. Moldvai Magyarság. Fel. szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2015. 9. 22 old. – A tartalomból: Nyisztor Ilona: 25 éves a pusztinai fiatalok táncegyüttese; Tánczos Vilmos: Újabb adatok Petrás Incze János (1803–1886) életpályájához; Sántha Attila: A harmadik bizánci hadtest az 1167-es, Magyarország elleni háborúban; Perka Mihály: Gyökerek; Iancu Laura: Vallás Magyarfaluban, Halász Péter: A gabonafélék hagyományos termesztése a moldvai Csángóföldön; Széffedin Sefket Bey: Csángóországban, az õsi magyarság nyomán. Nagyhalász krónikája. Kiadja a város képviselõtestülete. Nagyhalász 2013.324. old. A Népfõiskolai Collegium Csángóföldön V. Diószén, Gajdár, Máriafalva, Pokolpatak, Szászfalu. Szerk.: Úrházy-Kis Stella Beáta.MNC Bp. 2015. 212 old. A tartalomból: Nagy Lenke: Elõszó; Iancu Laura: Este a faluban; Kis Boáz: Virradatra várva; Nyisztor Tinka: Választások Pusztinában; Halász Péter: Csángó sors – magyar sors; Harangozó Imre: Régi dolgokban élünk… – Adalékok a moldvai magyarok népmûvészetének vizsgálatához; Márton Attila: Moldvai csángók, magyarok; Bálint Mózes: Találkozások – moldvai csángómagyarok szálláshelyén; Csoma Gergely: Moldvai vándorszínészek; Gondos Béla: Hazatérõ szeretettel; Demse Márton: Ne sírj, anyám!; László Ildikó: Régi dallamok, elhalkult imádságok nyomában; Cs. Bogdán Tibor: Faluturizmus Moldvában; Gyurka Valentin: Az ember nem megy csak úgy világgá!; Kalmár Júlia: Egészségügyi ismeretek; Bodrogai Gyuláné: Magyar oktatási program Csángóföldön; Kelemen Gábor: Értékmentés – életmentés; Árus Csongor László: A moldvai református misszió kezdete; Antal Eduárd Emanuel: Rekreációs tevékenység Forrófalván; Pál László: Alapismeretek a családi gazdálkodásról; Iancu Laura: Újabban. A Nép-vének tanácsa. A szöveget gondozta: Harangozó Imre. Kiadja Újkígyós Város Önkormányzata. 2014. 134 old. – Az 1842. évi községi rendszabályokból
és a Nép-vének Gyûlésének jegyzõkönyveibõl megismerkedhetünk a XIX. századi Újkígyós mindennapjaival. Nyárády Mihály: A nagybányai Horthy-család szabolcsi három nemzedéke. Nemzeti Örökség Kiadó. Onga 2013. 57 old. Nyisztor Tinka: Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája. KJNT. Kolozsvár 2013. 247 old. Oláh-Gál Elvira: A moldvai magyarokról. Riportok, interjúk, tudósítások. Szerk.: Mirk Szidónia-Kata. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2014. 254 old. – Halász Péter Ajánlásával. Ökrész Károly: Együtt másfél évszázadon át. A temerini zsidók története. Temerini Múzeumbarátok Egyesülete. 2013. Örökség és küldetés. Bencések Magyarországon 1-2. Szerk.: Illés Pál Attila és Juhász Laczik Albin OSB. Kiadja a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség. Bp. 2012. 1333 old. Örsi Julianna: Parasztvilág. A vidéki társadalom kapcsolatrendszere. Túrkevei Kulturális Egyesület. 2015. 312 old. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök végrendelete 1762. Kiadásra elõkészítette Hermann István és Jakab Réka. Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 31. MNL Veszprém Megyei Levéltára. 2013. 144+64 old. Paládi-Kovács Attila: Munkák, emberek, hiedelmek a Bódva mentén. Életmód és tradíció 11. MTA BTK. Bp. 2013. 259 old. és 70 kép. Paládi-Kovács Attila: Népek, térségek, hagyományok. Akadémiai. Bp. 2015. 323 old. Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920–1990. Jaffa Kiadó. Bp. 1912. 282 old. Papp Izabella: Törvényen kívül. Budapesti kitelepítések Jászboldogházán. Bodod Bt. Budaörs 2013. 260 old. Papp Sándor: Nyíregyházi bokortanyák: Rókabokor. Városvédõ Egyesület. Nyíregyháza 2013. 31 old. Parragi László (összeáll.): 545 év a magyarság szolgálatában. A Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetségének 55 éve. Zürich. 2014. 469 old. Partium. A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság Honismereti Lapja. Szerk.: Dukrét Géza. 2014. 1. 32 old. – A tartalomból: Péter I. Zoltán: A nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban; Ujj János: Szántay Lajos, az aradi mûépítész; Emõdi Tamás: A berei református templom és falképe; Fazekas Lóránd: A nagykárolyi Károlyiak címerei; Dukrét Géza: XIX. Partiumi Honismereti Konferencia; Dukrét Géza: Húszéves a Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság; Galgóczi Starmüller Géza: Nagykároly és környéke egykoron; Csorba Csaba: Mentsük meg múltunk emlékeit!; Matekovits Mihály: Minoriták 310 éve Aradon, a közjó szolgálatában. Partium. A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság Honismereti Lapja. Szerk.: Dukrét Géza. 2014. 2. 32 old. – A tartalomból: Olasz Angéla: Emlékezés Dózsa Györgyre és az 1514-es parasztháborúra; Gaál György: Erdély történészeinek példaképe volt – Kelemen Lajos halálának félszázados évfordulójára; Kupán Árpád: Nagy István 1848/49-es szabadságharcos mártír lelkész emlékének idézése; Dukrét Géza: V.
89
Isaszegi Nemzetközi Konferencia – az 1848–49-es szabadságharcról másképpen; Szendrõ Dénes: Az isaszegi csata hõsei és emlékhelyei; Dukrét Géza: Egy elsõ világháborús emlékmû újraavatása; Bíró Rozália szenátor emlékezõ beszéde; Ujj János: Aradi elsõ világháborús emlékmûvek, emlékhelyek; Sárközi Zoltán: Thália mundérban – a színház hadbavonul; Kordics Imre: Elsõ világháborús emlékjelek a váradi temetõkben; Kovács Rozália: Egy XVIII. sz.-i nemesasszonyra [Ketzely Rozália] emlékezünk; Dukrét Géza: Örökségvédelem – hagyományápolás – értékteremtés; Mihálka Zoltán: Keresztutak tájainkon; Deák József: Világháborús emlékmûvek Borossebesen; Makai Zoltán: Egy kiállítás margójára – Szemelvények az erdélyi és partiumi vasútépítés történetébõl; Kupán Árpád: Végsõ búcsú Balogh Fãrcaº Piroskától. Partium. A Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság Honismereti Lapja. Szerk.: Dukrét Géza. 2015. 1. 32 old. – A tartalomból: dr. Varga Sándor: A levegõ lovagjai az elsõ világháborúban; Olasz Angéla: In memoriam Gábor Áron; Miskolczy Lajos: Az otrontói ütközet és a cattarói matrózfelkelés az I. vh.-ban; Bokor Irén: Budai Ézsaiás tudós professzor; Csorba Terézia Mária: Kazinczy fogságának évfordulójára; Pusztai Ottó: A Tisza család; Vanek Ferenc: Mártonfi Lajos, egy szilágysomlyói származású tudós tanár; Kovács Rozália: Emlékezünk [a Nagy Háborúra] – egy kiállítás margójára; Dukrét Géza: Búcsú Kardics Imrétõl; Dukrét Géza: XX. Partiumi Honismereti Konferencia; XVII. Civil Akadémia, 2014, Drávaszög. Pál Elõd: A csíki síiskola története. Csíkszereda Kiadóhivatal. Csíkszereda, 2010. 176 old. Pászti Péter: Kaposvár rövid története. Magánkiadás. Kaposvár 2013. 161 old. Pávai István: Az erdélyi magyar népi tánczene. KJNT Kolozsvár 2012. 485 old. Péter I. Zoltán: A nagyváradi vár építészettörténete. Partiumi füzetek 78. Partiumi és Bánsági Mûemlékvédõ és Emlékhely Társaság – Varadinum Script Kiadó. Nagyvárad 2014. 104 old. Pintér György: Hegyháti krónikák. 4 történelmi „regényke” a Vasi Hegyhát „zivataros századaiból. Szerzõi kiadás. Gersekarát. 2014. 233 old. A Polgármester és Városa – dr. Komjáthy László (1911–1929). Szerk.: Csiszár Miklós. Kiadja Veszprém Megyei Jogú Város Önkormányzata. Veszprém 2014. 128 old. – Földesi Ferenc: A polgármester, dr. Komjáthy László; Csiszár Miklós: A Polgármester városa – Veszprém. Polner Zoltán: A magyar Faustok. Ördöngösök a szegedi nagytájon. Rauter Könyvkiadó Nyomda. Csongrád 2014. 94 old. Pontosan, szépen. Almási István 80. születésnapjára. Szerk.: Salat-Zakariás Erzsébet. Mega Könyvkiadó. Kolozsvár 2014. 549 old. – A tartalom: SalatZakariás Erzsébet: Pontosan, szépen…; Pozsony Ferenc: Almási István 80 éves; Cuceu, Ion: Almási István – prietenul meu octogenar [A. I. – nyolcvanéves barátom]; Domokos Mária: Domokos Pá Péter és Jagamas János levelezése; Berlász Melinda: „Tanítványom, barátom – Ligeti György.” Veress Sándor és Ligeti György megújuló kapcsolata Ligeti emigrációjának elsõ éveiben (1956–1958); Florea, Vergiliu: Simeon Mangiuca în corespondenþã cu Moses Gaster [S. I. és M. G. levelezé-
90
se]; Bónis Ferenc: Rózsavölgyi utolsó társa – Emlékezõ sorok Alberti Rezsõ zenemûkiadóról; Cuceu, Maria – Salat-Zakariás Erzsébet: Ami a román folklór és etnográfia általános bibliográfiájából kimaradt – Teofil Bugnariu és a magyar kiadványokban elõforduló román etnográfiai és folklórtémák bibliográfiája; Taloº, Ion: Un moment important din istoria Folkloristicii franceze: Colecþia Hyppolithe Fortoul ºi Jean-Jacques Ampere [A francia folklór történetének fontos gyûjteményérõl; ]; Iosif, Corina: Ucenicul etnolog: despre o cercetare de teren în comuna Certeze din Þara Oaºului [Egy kezdõ néprajzos kutatása Avasújfaluban]; Paksa Katalin: Népzenetörténeti tabló a vajdasági jeles napok-idõszakok dallamairól; Barabás László: Egy székely betlehemes játék halála és feltámadása; Gergely Zoltán: A magyar karácsonyi kántálás kutatástörténete; Berindei, Cosmina-Maria: Semnele sfârºitului lumii în cultura tradiþionalã româneascã [A világvége jelei a román néphagyományban]; Halász Péter: Bátyám János piros vére… Avagy: hogyan terem a ballada?; Rudasné Bajcsay Márta: Szöveg és dallam együttese a népballadában „A halálraítélt húga” ballada adott dallamtípushoz tartozó melódiákkal énekelt változatai alapján; Balázsi Dénes: Új balladaváltozatok a Nagy-Homoród és a Fehér-Nyikó mentérõl; Szalay Zoltán: A csíkszentdomokosi zenekar; Lázár Katalin: Romániai magyarok dallamos népi játékai az MTA BTK Zenetudományi Intézet gyûjteményében; Cristescu, Constanþa: Folclor muzical din Bucovina cules de Alexandru Voievidca la începutul sec. XX. [A. V. által gyûjtött zenefolklór Bukovinából a XX. szd. elejérõl]; Sipos János: A török népek közös zenei rétegeirõl és a kirgiz sirató stílusról; Drãgan, Elena Hlinka: O anchetã etnomuzicologhicã satele din jurul Clujuliu [Népzenei kutatások Kolozsvár környéki falvakból]; Salat-Zakariás Erzsébet: Fonó, tánc szerelem Székelyföldön és a moldvai csángók körében; Kürti László: A kalotaszegi legényes felfedezése és világkörüli útja; Gejeu, Zamfir – Todorescu, Florian: Cãluºul ºi Cãluºerul – paralelã structuralã [A „calusul” és a „caluserul” népi táncok közti párhuzamok]; Benedek Tibor Magor: A városi táncházak kapcsán felvetõdõ kérdések. Prágai Tükör. Közéleti és kulturális lap. Kiadja a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Fõszerk.: Kokes János. Prága 2014. 3. 80 old. – A tartalomból: Kokes: Fõhajtás a [II. vh-ban elesett] magyarok emléke elõtt; Csémy Lajos kitüntetése; DA: A Lengyel-Magyar Barátság Napja; Dédinová Mária: Ne nézzük tétlenül nemzetünk fogyását!; Tarics Péter: Bajnok István emlékének; Kiss László: Jan Nepomuk Czermak pesti évei; kjz: Csáky szorgalmazza, hogy Esterházy hamvait vigyék Szlovákiába; H. Tóth István: A csehországi hungarológia és a tehetséggondozás kapcsolatáról; Ozogány Ernõ: Mikoviny Sámuel – tanár, tudós, térképész; ifj. Kokes Zoltán: Szilárd Leo: fizika és politika; Ozogány Ernõ: Steinschneider Lilly, az elsõ magyar égi lovag; ifj. Kokes Zoltán:Dózsa György parasztfelkelése; Kokes János: A 20. Prágai Könyvvásár díszvendége: Magyarország; Lacza Tihamér: A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma; Zdárova Elza: A budapesti New York Kávéház; Farkas Éva: Új magyar étterem Prágában. Prágai Tükör. Közéleti és kulturális lap. Kiadja a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Fõszerk.: Kokes János. Prága 2014. 4. 80 old. – A tartalomból: kjz: Emlékezés Mírovban [Esterházy Jánosra]; PT: Bredár Gyula [az egykori prágai Károly Egyetem magyar tan-
székének ny. tanára] köszöntése; Kiss László: Morvaországtól Pestig: Zlamál Vilmos, a pesti Állatgyógyintézet igazgatója; Sólymos Karin–Havran Kati-D. Rácz Éva: Magyar fesztiválok Szlovákiában – Gombaszög, Martos; Palágyi István György: Palágyi Menyhért – tudományfilozófus, természettudós. esztéta; Ozogány Ernõ: Mária fõhadnagy – Lebstück Mária igaz története; kjz: 100 éve tört ki az I. vh.; ifj. Kokes Zoltán: Lajta Monitor Múzeumhajó; ifj. Kokes Zoltán: Tolnay Klári 100; Lacza Tihamér: A komáromi Selye János Egyetem; H. Tóth István: 150 éve született Madách Imre; Kovách András: A budai Várkert Bazár. Prágai Tükör. Közéleti és kulturális lap. Kiadja a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Fõszerk.: Kokes János. Prága 2014. 5. 80 old. – A tartalomból: kjz: [A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét] kapta [Rákóczi Anna] a [Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége] elnöke; Kecskés Katalin: Mûvelõdési tábor 2014; kjz: Megemlékezés az aradi vértanúkról; Kokes János: A brünni Kazinczy Ferenc Diákklub megalakulásának 45. évfordulója; Kiss László: Erdély szülötte a morva egészségügy csúcsán: Kolozsvári Jordán Tamás; MS: Orbán: Bátran kell képviselni Magyarországot; Kovács András: Magyarország visszaszerezné elveszett [Seuso] kincseit; Ozogány Ernõ: Magyarország legnagyobb Jancsija – Margittai Neumann János; Ambrus Tünde: Morzsák a brünni Kazinczy Ferenc Diákklub történetébõl; Kovács András: A hortobágyi tankcsata; Lacza Tihamér: Szlovákiai Magyar Mûvelõdési Intézet; ÚSZ: Újjáépült a Puskás Ferenc Stadion. Prágai Tükör. Közéleti és kulturális lap. Kiadja a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Fõszerk.: Kokes János. Prága 2014. 6. 80 old. – A tartalomból: Kokes János: Radnóti új emléktáblát kapott Liberecben; kjz: Magyar kulturális napok öt [csehországi] városban; Ondrejèák Eszter: Szabó Lõrinc, Anton Straka magyar barátja; Kiss László: Báthory Erzsébet, a „csejtei rém”; Kovács András: Ülésezett a MÁÉRT és a Diaszpóra Tanács; MST: negatív folyamatok a felvidéki magyarság körében; Ozogány Ernõ: A Nílusi-népek „holdleánya – Sass Flóra fantasztikus életútja; Ozogány Ernõ: Alma és a fája: Duka Zólyomi Norbert és Duka Zólyomi Árpád; Kokes János: Hranice, a legnagyobb morvaországi magyar temetõ; Lacza Tihamér: A Pozsonyi Casino; H. Tóth István: Mûvelõdéstörténeti barangolások karácsony elõtt; ifj. Kokes Zoltán: Magyar „csodák” Fátimában; Palágyi István György: Palágykomoróc és vidéke. Pro Patria Sára 80. Szerk.: Pintér Judit. Magyar Mûvészeti Akadémia. Bp. 2014. 514 old. – A tartalomból: Fekete György köszöntõje; Pintér Judit: „Feledheted-e ezeket az arcokat?” – Tanulmánykötet Sára Sándor 80. születésnapja tiszteletére; Csoóri Sándor: Sára Sándornak születésnapjára; Kósa Ferenc: Sára Sándor köszöntése; Lugossy László: Emlékszel, Sándor! Tóth Sándor: Köszönjük, hogy megmaradtál turainak; dr. Szabó Tamás: Jászberényben mindig itthon van; dr. Dobos László: E képeken megállt az idõ; Kende János: Tanulni igazándiból Sára Sándortól tanultam; Kisfaludy András: Sára Sándor 80 éves; Mihályfy László: A 80 éves Sára Sándor köszöntése; Péterffy András: Nyolcvan dobütés; Szakfû András: Az ember a hatvanas években sokkal lelkesebb volt – Kiadatlan beszélgetés Sára Sándorral (1972); Csoóri Sándor – Sára Sándor: Gyászba öltözött csillag – megvalósulatlan filmterv; Hermann Róbert: A 80 huszár történész szemmel; Benke Attila: A rendszer-
váltás elmarad(t); Gelencsér Gábor: Befejezett múlt – Rendszerváltó Sára-adaptációk; Kajtorné Som Erzsébet: Az igazság arcai – Gondolat-töredékek Sára Sándor A vád c. filmjérõl; Pörös Géza: A nemzet napszámosai: Néptanítók; Móser Zoltán: Háborúban nem hallgatnak a múzsák – A Pergõtûz legszebb vallomása; Halász Péter: Szívdobbanások – ráismerések, felismerések Sára Sándor „Sír az út elõttem” c. dokumentumfilmjével való újabb szembesülésem során; Szabó Péter: Lefegyverzett ellenséges erõk, avagy magyarok a második világháború nyugati hadifogolytáboraiban – történész szemmel; Benkõ Levente: Amirõl a levéltári iratkilométerek nem beszélnek – Néhány gondolat Sára Sándor Magyar nõk a Gulágon címû filmje kapcsán; Lugossy László: Nehézsorsúak; Bognár Zoltán: Csonka-Bereg elcsatolási kísérlete és tragikus elõzményei (1944–1945); Horváth Miklós: 1956 Sára Sándor filmmûvészetében; Juhász Pál: A Bábolna jelenség, a Bábolna film és a történelem; Bakos Edit: Sára Sándor, a teremtõ ember. Püski István: Püski Sándor emlékkönyv. Egy legendás ember beszédes dokumentumai. Püski Kiadó. Bp. 2013. 256 old. P. Vas János: „Hej, betyárok!” Betyárok a népi kultúrában. Vitézi Ének Alapítvány. Bp. 2012. 227 old. Ratkó Lujza (szerk.): Szabolcs–Szatmár–Bereg megye népmûvészete. Népmûvészeti örökségünk 10. Jósa András Múzeum. Nyíregyháza 2014. 783 old. 900 fénykép. Ráduly János: Árpa, árpa learatlak. Hat néprajzi közlemény. Editura Silver Tek Kiadó. Marosvásárhely 2012. 64 old. Ráduly János: Csombod vára tündérei. Székely népmondák a Kis-Küküllõ mentérõl VI. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. Székelyudvarhely. 2015. 52 old. Ráduly János: Õstörténet és rovásírás. Editura Garabontzia Kiadó. Marosvásárhely 2015. 44 old. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2013. 1. 24 old. – A tartalomból: Az osszét asztal hagyományos szokásai; dr. Csáky Imre: A Jász és a Kun Kerületek címeres levelei – Mária Terézia 1746 –V. Ferdinánd 1839.; Vígh Márta: 110 éve született dr. Kis Margit; Bognár Mária: Laki Ida festõmûvész köszöntése; Hortiné dr. Bathó Edit: A Jászság Népi Együttes a siker csúcsán; Kiss Erika: Kettõs jubileum a jászberényi néptáncosoknál; Bánkiné dr. Molnár Erzsébet: Fõhajtás egy befejezett élet [Ficsor József] elõtt; dr. Nagy Molnár Miklós: Györffy István a „Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumában”; Egri Sándor: Vasztocsnije Szkacski Nemzetközi Hagyományõrzõ Lovas Fesztivál Egerben; Vidovich Kálmán; Gyalogmenet, irány Udine!; Murányi Zsigmondné Bodnár Mária: Örökös Tóth Lajosné a Magyar Kultúra L:ovagja; Lukácsi László: Jász viselet bemutató Jászalsószentgyörgyön; FIF: Pampuskasütõ verseny Jákóhalmán; dr. Barna Gábor: Elhunyt Kakuk Mátyás a nyelvek szerelmese és tudós kutatója; dr. Örsi Julianna: dr. Hajnal Ferencné emlékére; Dávid Sándorné: In memoriam Szántai Lajos. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2013. 2. 24 old. – A tartalomból: Cseh Géza: Egy bepecsételt mintaváltozat a gepida fazekasok mûhelyeibõl; Az osszét asztal hagyományos szokásai II.; dr. Nemes András: A Jászság és a Partium nincs
91
messze egymástól; Papp Izabella: A 140 éves vasútvonal; dr. Bereznai Zsuzsanna: Szent Ambrus kaptár; Vincze János Farkas: Ernst Miksa jelentései a ladányi „gabonapiacz”-ról; Szathmáry István: Görgey tábornok íz árulás vádját is a haza érdekében viselte el; IRIS. Jászkun Kapitányok Tanácsa Kunszálláson; Bolla János: Negyed százada emlékezünk [Tavaszi emlékhadjárat]; Bognár Mária: Pásztorok és halászok [Kunkovács László néprajzi képei]; Marton Rita: „Édes” bemutató Jászalasószentgyörgyön; Balogh Lászlóné – Benedek József: 50 éves az Ózdi Lajos Árpád Honismereti Kör; Durbints sógor: Színes hidak a Jászság közepén. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2013. 4. 24 old. – A tartalomból: dr. Bagi Gábor: „Voltak pedig házuk népét nem számítva, mintegy negyvenezren….” (A Magyar Királyságba beköltözött kunok létszámához); dr. Örsi Julianna: Nagy és tárgyi örökségünk a Nagykunságon; Hortiné dr. Bathó Edit: Hogyan történt? – A Jászkürt két csorbulása; Farkas Kristóf Vince: A jászfényszarui Kiss József Gyûjtemény; Anka László: Apponyi Albert gróf lokális kultusza Jászberényben; Hortiné dr. Bathó Edit: Búcsú Misi Éva Nénitõl; Farkas Kristóf Vince: 270 éve alapították Kiskunfélegyházát; Bánkiné dr. Molnár Erzsébet: Bathó Edit Jász viselet c. könyvérõl; Bognár Mária: Oszét festõk kiállítása Jászberényben; Bánkiné dr. Molnár Erzsébet Jászságért-díjas; Bugyi Gábor – Szalay György: Képes riport a XIX. Jász Világtalálkozóról; Fodor István Ferenc: Emlékeink sublótjából – „Gyün a tüzes mérnök!”; Deli Julianna: Hagyomány és modernitás; Bánkiné dr. Molnár Erzsébet: IX. Jászkun kerületi kézi aratóverseny; Zámbori János: A jánoshidai aratóbanda Kiskunfélegyházán és Zentán; FKV: Gondolatébresztõ nyári egyetem; Fodor István Ferenc: Vasútról vasúttalanul. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2013. 6. 24 old. – A tartalomból: „Fogadják új polgártársuknak forró háláját” – Apponyi Albert 120 éve Jászberény díszpolgára; dr. Suba Györgyné: A Kettõs Szentév évfordulójára; Balogh Péter – Bene Sándor: Jászkunság kerülõ lovas túra; Gorácz József: Képes riport Besenyi Péter és Pesti Petronella esküvõjérõl és lakodalmáról; Hemrik Krisztina: Egy különleges vendégség – Kun földön jásznak lenni; Iris: Az alánok útján Osszétiában; E. S.: Magyar zászló a kazah sztyeppén; Farkas Kristóf Vince: Fél évszázados a jászjákóhalmi Horváth Péter Honismereti Szakkör; dr. Farkas Ferenc: Termelés és fogyasztás a Jászkunságban; Bognár Mária: Jászsági tárlat Budán; TóTi: Húszéves a Fényszaruiak Baráti Egyesülete és a Jászfényszaruért Alapítvány; Sólyom János: XIII. Betlehemi Jászolkiállítás Lajosmizsén. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2014. 3. 24 old. – A tartalomból: Hortiné dr. Bathó Edit: Jászberény és Lajosmizse közös múlttal a közös jövõ felé; Sólyom Sándor: A Jászságból Lajosmizsére letelepedõ családok névsora; dr. Körei Nagy Katalin: XX. Jász Világtalálkozó Jászapátiban; dr. Barna Gábor Jászságért Díjas; Bolla János jászkapitány beszámolója; Bakodiné Tábori Nóra: Jászszentlászló 140 éves; Bathó Edit: Egy néprajzos naplójából 3. (Tápió menti gyûjtés (1979–1980); Papp Izabella: Hon-
92
ismereti pályázat eredményhirdetése Jászberényben; Lukácsi László: Emlékezés a Nagy Háborúra; Simon Józsefné: Egy alattyáni emléktábla története; dr. Gecse Annabella: Az érték – ha nem szenzáció; Zámbori János: A X. jubileumi Jászkun Hármas Kerületi aratóverseny Kunhegyesen. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2014. 4. 24 old. – A tartalomból: dr. Selmeczi László: Jászsági házoromdíszek; dr. Gulyás Éva: Néhány gondolat a szõlõvédõszentek jászberényi szoborcsoportjáról; Vincze János Farkas: Jász lapok a szarajevói merényletrõl; Bathó Edit: Egy néprajzos naplójából II. (Kiskunmajsai gyûjtés (1979–1982); Iris: A Jászkun Redemptio ünnepe Jászberényben és Szolnokon; A Jászkunság hagyományõrzéséért díjazottjai: Ficsor József, dr. Bartha Júlia, Hortiné dr. Bathó Edit; Iris: Lehel vezér szobra Jászberényben; Fülöp Tibor Zoltán: Forrás buggyant fel Jászberényben; Fodor István Ferenc: A jákóhalmi Papp-lányok a köz szolgálatában. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2014. 5. 24 old. – A tartalomból: Anka László: Koncsek Béla vizsgázik – Apponyi Albert lobbija a polgármester fiáért; Bagi Gábor dr.: Egy jászsági ál Bogár Imre 1863-ban; Halmai Tibor: Jászkunsági családfák: Halmay-Halmai család; Iris: Konferencia a Jászkun Hármas Kerület hímzés- és csipkekultúrájáról; Iris: Ferences vértanuk emléktáblája Jászboldogházán; Papp Izabella: Bathó Edit: A szõlõ termesztése a Jászságban; Papp Izabella: „Kimegyek a doberdói harctérre…”: Jászok az elsõ világháborúban – kiállítás a Jász Múzeumban (képes riporttal); Faragó László: Egész alakos, bronzba öntött hõsi emlékmûvek a Jászságban; Lukácsi László: Tájház nyílt Jászalsószentgyörgyön; Körei Nagy Katalin: [Jászberényiek] Testvérvárosi látogatása Lajosmizsén; Iris: Jászkunsági évszázadok – Jászkunság kutatása konferencia Jászberényben; Iris: Jászok nyomában Kiskundorozsmán; Farkas László: XVI. Mezõgazdasági Gépésztalálkozó Mezõkövesden. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2015. 1. 24 old. – A tartalomból: Cseh János: Enigmatikus gepida spatha és kardkoptató Szolnokról (egy germán síregyüttes tárgyainak rekonstrukciója); Csibirov, Ludvig: Oszétek és magyarok II.; Farkas Kristóf Vince: Kõképek Jászfényszarun; Kis János: Jászkunsági családfák – nemes Utassy család; Székely Gábor: Elõkerült Fülöpszállás városalapító oklevele; Lukácsi László: A felújított alsószentgyörgyi vízimalom históriája; Barabás Imre – Mészárosné Bunász Nikoletta: Jászapáti város elsõ fúrt kútjai I.; Iris: Oszét költõ kapta a Balassi Bálint-emlékkardot; Székely Gábor: Szégyenkõ. Redemptio. A jász és a kun települések honismereti lapja. Fel. szerk.: Hortiné dr. Bathó Edit. Kiadja a Jász Múzeumért Alapítvány. 2015. 3. 24 old. – A tartalomból: Metykó Béla: Heidenreich János Lajos, a Jászkerület orvosa; Cseh Dániel: Sipos Orbán tündöklése és eltûnése; Székely Gábor: A fülöpszállási céhekrõl; dr. Kalmár Pálné: Arcképvázlat dr. Dobos Lászlóról – Mitõl jász egy jász?; Iris: Együtt ünnepelte a Jászkunság a redemptio 270 éves évfordulóját; Szikszai Imre: A redemptio 270. évfordulójának megünneplése Karcagon; Laczkó Tóth Bertalanné: A redemptio emléknapja Kun-
madarason; Vígh Márta: Redemptios ünnepség Kunhegyesen; dr. Körei Nagy Katalin: Beiktatták [Tóth Lajost], az új nagykunkapitányt; Bathó Edit: Dr. Bartha Júlia köszöntése; Vass József: Kiskundorozsma; Fodor István Ferenc: Képek a Tavaszi hadjárat második szakaszából. A Rózsa Úti Általános Iskola jubileumi évkönyve 1987–2012. Szerk.: Németh Csilla, Poór Zsuzsanna, Sándor László. Veszprém 2012. 60 old. Salamon József: Gyimes. Magánkiadás. Csíkszereda 2014. 527 old. + 21 lap kép. Selmeczi Kovács Attila: Eszköztörténet és tárgykultúra. Magyar Néprajzi Könyvtár. Szerk.: Bartha Elek. A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke. Debrecen 2012. 236 old. Selmeczi Kovács Attila: Nemzeti jelképek a magyar népmûvészetben. CSER Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft. és a Néprajzi Múzeum. Bp. 2014. 303 old. Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Válogatott tanulmányok. Fórum. Újvidék 2013. Simon János (szerk.): Puccs vagy összeomlás? (Interjú a Kádár-korszakról volt MSZMP Pb tagokkal). Antológia Kiadó. Lakitelek 2014. 295 old. Simon János – Zachar Péter: Tüntetések könyve. Negyedszázad 56 tüntetése Magyarországon (1988– 2013). Szerk.: Katona András, Kiszely Zoltán, Salamon Konrád. Antológia Kiadó. Lakitelek 2014. 382 old. Sipos Imre: Törökkoppány monográfiája. Kiadja az Önkormányzat és a Szerzetesrend. Miklósi – Törökkoppány 2013. 732 old. Sipos Imre – Szabó Róbertné: Megbélyegezetten. Kuláksors a Koppány-völgyében. Életsorsok a XX. szd.ban 5. Miklósi 2014. 108 old. Sisa Béla: Népi mûemlékek a Balaton körül. Romantika Kiadó. Bp. 2014. 87 old. Skultéty Csaba: Vannak vidékek, féltett kishazák. – Az én Ung megyei Nagykaposom. Szerzõ kiadása. Bp. 2014. 195 old. Somogyi Honismeret. Szerk.: dr. Sipos Csaba. Kiadja a Somogy Megyei Honismereti Egyesület. Kaposvár 2013. 1-2. 126 old. – A tartalomból: dr. Kanyar József: A széptájú Somogy népdaltermésébõl; Majtényi József: Múlt és jelen: Földvár-pusztából Balatonföldvár; dr. Knapp Éva: Egy rejtõzködõ középkori templom és kolostor – Mesztegnyõ; dr. Bogdán Tibor: Tótszentpál falu és a herczeg Esterházy család közötti szerzõdések (1714–1779); dr. Horváth József: Hogyan távozott Csokonai Csurgóról?; Szabó Tamás: Forgácsok Kaposvár ipartörténetébõl; L. Kapitány Orsolya: Tamás László, a Népmûvészet Mestere kiállítása Budapesten; Bodó Ákos: A Káplár László Jó Ember díjas Bodó Imre. Somogyi Honismeret. Szerk.: dr. Sipos Csaba. Kiadja a Somogy Megyei Honismereti Egyesület. Kaposvár 2014. 1-2. 136 old. – A tartalomból: Knapp Éva: A mariánus ferencesek könyvtára Mesztegnyõn; Horváth József: Fény és árnyak Csurgón; Király Lajos: Katonadalok az I. világháború idejébõl; Rosta István: Tudománytörténeti emlékhelyeink (Teleki Pálról); Magyar Kálmán: Részletek egy somogyi tanítócsalád krónikájából; Bogdán Tibor: Nagyprépost és helytörténész: dr. Hoss József; F. Bodó Imre: In memoriam Matyikó Sebestyén József.
Tankó Gyula – Mihók Edit: „A gyimesi hegyek kõbõl vannak rakva.” Gyimesközéplok monográfiája. Megjelent Gyimesközéplok Önkormányzatának támogatásával. 2014. 495 old. Torjay Valter dr.: Egy középosztályi sors a XX. szd-ban. A Magyar nyugat történeti kiskönyvtára 14. Magyar Nyugat Kiadó. Vasszilvágy. 2013. 116 old. Tóth István: A peremvidék világbirodalma. Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány. Somorja – Bp. 2013. 458 old. – Kárpátalja-ismeret felsõfokon. Trianoni Szemle. Fõszerk.: Szidiropulosz Archimédesz. Kiadja a Trianon Kutatóintézet Közhasznú Alapítvány. Bp. 2013. 3-4. 168 old. – A tartalomból: Kocsis István: A Szent Korona és a nemzetiségi kérdés a történelmi Magyarországon, avagy nem magyarok a Szent Korona misztériumában; Vágner Szabó János: A gyepûvédõ Bartók Béla; Murádin János: A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem utolsó tanéve 1944-1945; Horánszky Nándor: Adatok, dokumentumok gróf Tisza István kultuszához VI.; Szidiropulosz Archimédesz: Tisza István politikai jellemrajza; Szalay László: Nyírõ József és életmûve az irodalomkutató szemével – beszélgetés Medvigy Endrévek; Szász Zsombor: Gyulafehérvári rezoluciók (1918. dec. 1. – 1928. dec. 1.); Lõkkös János: Dél-Tirol és Székelyföld – Se népszavazás, se autonómia?; Pécsi L. Dániel: A történelmi Magyarország és nemzetrészeinek címerei – Délvidék címere; HeinrichTamáska Péter: A büntetés-végrehajtás országos parancsnoksága a diktatúra kiépítése és a megtorlások idején (1952–1963; Domonkos László: Elfelejtett magyarok – Sorsváltozat: az ember, aki segíteni akart: Deák Leó; Kalász Márton: Emlékezés Weöres Sándorra 100. születésnapján; Wieszt Elenonóra: A szegedi Hõsök kapuja. Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Önkormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2014. 1. 32 old. – A tartalomból: Jolsvai András: Ugró Gyula képe; Szöllõsy Marianne: Pillanatok a polgármester elleni vizsgálatból (1911–12); dr. Derce Tamás: Dr. Ugró Gyula kártyavára I.; Lõrincz Róbert: A magyar lóidomítás egyik bölcsõje, Káposztásmegyer 1852–1906, 1.; Hirmann László: A Dessewffy utca és hajdanvolt hírneves lakói; Kadlecovits Géza: Újpest az I. világháborúban; Forgács András: Ki volt Forgács Vilmos? 1.; dr. Kriska György: Miért pusztul az újpesti Farkas-erdõ? 1.; Hirmann László: Selényi Pál; Szöllõsy Marianne: Tizenhat évesen csak egy borzalmas kalandnak véltem… (beszélgetés dr. Róna Ágnessel). Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Önkormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2014. 2. 32 old. – A tartalomból: Kõrös Márta: Volt egyszer egy Tungi…; Szöllõsy Marianne: Újpest strandja a sajtóban (1939–1946); dr. Derce Tamás: Dr. Ugró Gyula kártyavára 2.; Lõrincz Róbert: A magyar lóidomítás egyik bölcsõje, Káposztásmegyer 1852–1906, 2.; Hétvári Andrea: Újpest sajtótörténete 4. (Újpesti Hírlap); dr. Hollósi Antal: Neogrády László 100. születésnapjára; Forgács András: Ki volt Forgács Vilmos? 2.; Jolsvai András: Könnyû, nyári vízen járás; dr. Kriska György: Miért pusztul az újpesti Farkas-erdõ? 2.; Hirmann László: Jónák Gyula; Szöllõsy Marianne: A nap, a víz, a Duna volt az élete [Csukor László (1912-1987) úszómester]. Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Önkormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2014. 3.
93
32 old. – A tartalomból: Rojkó Annamária: A Nasserház; Szöllõsy Marianne: A háború szele…; dr. Derce Tamás: Dr. Ugró Gyula kártyavára 3.; Lõrincz Róbert: Jakobey Károly és Lotz Károly Megyeren; Hétvári Képes Almanach elsõ száma; Szöllõsy Marianne: Az I. világháború újpesti katona-áldozatainak emlékmûve; Antal Gábor: Gerhard Schmidhuber: ember az embertelenségben; Sipos Kornél Andor: Dédapám a Don-kanyarban; Iványi János: In memoriam Czétényi Piroska; Barta Flóra: Csukás István Berda Józsefrõl; Csukás István: Berda József glóriái; Hirmann László: Király Endre (festõmûvész); Szöllõsy Marianne: A vendéglátás lényege: úgy fogadjuk a vendéget, mintha haza érkezne [beszélgetés Haász Tamással]. Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Önkormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2014. 4. 32 old. – A tartalomból: dr. Derce Tamás: Dr. Ugró Gyula kártyavára 4.; Lõrincz Róbert: Az egykori Villasor, a mai Vécsey Károly utca neves lakói 1.; Iványi János: Volt egyszer egy plébánia; Hétvári Andrea: Újpest sajtótörténete, 6.: Újpesti Napló – a negyedszázados hetilap; dr. Kovács Ivánné: Száz éve zenél a karácsonyfa; Iványi János: I. világháborús emlékmû a Fõvárosi Vízmûvek Káposztásmegyeri Fõtelepén; Gereblyés László: A bõrgyári munkásság életviszonyai; Gaál Károlyné Varjú Vilma: 1956 emléke a Déri Miksa Szakközépiskolában; Varga Károly: Egy magyar találmány [konténerfesték] sikere Istvántelken; Hirmann László: Fellner Simon, Szöllõsy Marianne: Négy évtized az újpesti textiliparban. Újpesti Helytörténeti Értesítõ. Kiadja Újpest Önkormányzata. Szerkeszti: Rojkó Annamária. Bp. 2015. 1. 32 old. – A tartalomból: Szöllõsy Marianne: Újra indul az élet, 1.: Falragaszok 1945-bõl; Budai Attila: Újpest –175!; dr. Dercze Tamás: 120 éve tartották az elsõ polgári esküvõt Újpesten, 1.; Ibolya Tibor: Az elsõ magyarországi bankrablás – Újpest, 1908. október 28., 1.; Lõrincz Róbert: Az egykori Villasor, a mai Vécsey Károly utca neves lakói 2.; Hétvári Andrea: Újpest sajtótörténete, 7.: Újpest – a várossal születõ lap; Iványi János: Emléktábla az angyalföldi kocsiszín fõépületén; Sallai János: Újpest rendészete a „Nagy Háború” elsõ éveiben; Forgács András: Újpest, a magyar elektronikaipar bölcsõje, 1.; Hirmann László: Karinthy Ferenc; Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz; Hirmann László: Radó Sándor; Fericsán Kálmán: A síelés újpesti koronázatlan királya – Sajgó Pál. Ürmös Lóránt: Régi pápai fényképészek 1864– 1935. Jókai Füzetek 75. Kiadja a Jókai Mór Városi könyvtár. Pápa 2014. Vajdasági Magyar Helytörténeti Egyesület Évkönyv 4. Szerk.: Pastyik László. Topolya. 2014. 295 old. – A tartalomból: dr. Szabó Pál: Hunyadi Mátyás ismeretlen gyõzelmérõl: Zsarnó ostroma (1463); Matykó Árpád: „Az a falu nagy volt…” [Tornyos a középkorban]; Orovec Borbély Dianna: A keresztény rabok sorsa az Oszmán Birodalomban és a Krímben a 15–17. szd.-ban; Virág Gábor: A községi bíráskodás gyakorlata Hegyesen a 19. sz. elején; Mészáros Piroska: Szabadka városrendezése; István Márta: A bánsági Nákó nemesek; Szabó J. József: A Komlóst festõ család bánáti gyökerei; Mák Ferenc: Leidenfrost Gyula, az Adria magyar kutatója; Lelbach Gyula: A szabadkai dzsentrilányból [Lelbach Irén-Dóra] fenséges asszony; Berta Sándor: Megbocsátok! (Ördög sz. Lenner naplója 1914–1920); dr. Balla
94
Ferenc – dr. Balla István: A küllõdi Vitéz Telep; Kovács Mária: Sorsfordulók (1944); Nagygyörgy Zoltán: A horgosi magyarok golgotája; Teleki Júlia: Lesz-e igazi megbékélés? Gallusz László: Vajdasági tanyák; Csonti István: A tiszaszentmiklós – csókai kistérség; Szikora István: Kovácsmesterek Kupuszinán; Palatinusz Aranka: Muzslyai búcsújárók; Précz István: Nagybecskerek közoktatásának múltjából; Táborosi László: Délvidékiek a magyar olimpiai mozgalomban 1914-ig; Papp László: Moravica sporttörténetébõl; Dukai Edit: Topolya régi fürdõi; Kocsis Antal: A topolyai Radar Rádióklub történetének vázlata; Papdi Izabella: Helytörténeti és néprajzi írások a Csantavéri Újságban (1998–2013) Varga Imre: „19-esek voltunk, hát ki kellett bírnunk”. Varga Imre mesztegnyõi fõhadnagy elsõ világháborús naplója. Fõszerk.: Kiss Kálmán. Marcali és Környéke Hagyományõrzõ Egyesület. Mesztegnyõ 2014. 205 old. Varga Zoltánné – Varga Mónika: Puszták krónikája. Sörnyepuszta és Újsörnye története. Sörnyéért Alapítvány. 2013. 284 old. Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2014. 1. 128 old. – A tartalomból: Tóth Endre: Szent Márton ünneplésére; Tóth Ferenc: A szombathelyi várospolitika és a Szent Márton-kultusz; Gráfik Imre: A csepregi kalapos cégér és a vasi férfi fejviselet; Széll Kálmán: Smidt Lajos, mint orvos; Kappel Csilla: dr. Smidt Lajos, mint múzeumalapító; Gál József: Gerlits Sándor élete és munkássága III.; Szigeti Csaba: A nyalka kuruc Szombathelyen; Hajba Renáta: Szombathely regionális nyelvi térképe; Sági Ferenc: Adalékok a csepregi szõlõtermelés és borkereskedelem múltjához. Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2014. 2. 131–256 old. – A tartalomból: Kapiller Ferenc: „Hordó bor vagyok, érdeklõdöm, mikor versz csapra, uram?” – Kisléghi Nagy Ádám festõmûvész beszél az útról és a négy Mária-képrõl; Konkoly István: „Máriás képek” Szombathelyen; Bariska István: Kõszeg történeti identitásához; „Az értelmiség inkább lesz, mint van” – Pusztay János nyelvészprofesszorral beszélget Fûzfa Balázs; Fülöp László: Megjegyzések Bezerédj Zsigmond naplójához; Melkovics Tamás: A reformkori fõrendi liberális ellenzék; Nowinszky László – Puskás János – Reider Imréné: A kámoni arborétumban fénycsapdázott macrolepidoptera egyedek és fajok száma a hõmérsékleti jellemzõk függvényében; Kubinszky Mihály: Szokatlan [vasúti] lelet Vas megyében. Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2014. 3. 259–384 old. – A tartalomból: Balázs Géza: A jelromlástól a jelújulásig: IV. Józsa Péter Mûvelõdésszemiotikai Szimpózium; Voigt Vilmos:Józsa Péter útja a szemiotikához; „Az értelmiség inkább lesz, mint van II.” – Pusztay János nyelvészprofesszorral beszélget Fûzfa Balázs; Dénes József: Bük története a Mohácsi vészig; Botlik József: Az õrvidéki magyarság sorsa (1945–1989) I; Kuglics Gábor: Egy felfedezõ földrajztudós [Prinz Gyula] élete és emlékezete; Gyurácz Ferenc: A mi Berzsenyink.
Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2014. 4. 387–512 old. – A tartalomból: Kelbert Krisztina: Nõi szerepek az elsõ világháborúban: Gróf Erdõdy Gyuláné sz. gróf Széchenyi Emília, mint anya, ápolónõ és festõmûvész; Tóth Ferenc: A szentgotthárdi csata emlékezete Franciaországban; Tangl Balázs: A cs. kir. Hadsereg elhelyezésének kérdése Vas vármegyében (1867–1879); Botlik József: Az õrvidéki magyarság sorsa (1945–1989) II; Gráfik Imre: A jelromlásról; Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: A szövegromlás/jelromlás a szocioszemiotika szempontjából; Kocsis Zsolt: Bük – a demográfia és a története hullámvasútján. Vasi Szemle. A Vas Megyei Közgyûlés Tudományos és Kulturális folyóirata. Fõszerk.: Gyurácz Ferenc. Vas Megye Közgyûlése. Szombathely 2015. 3. 259 – 384 old. – A tartalomból: Balló László: Melchior Hefele bútormûvészete Szombathelyen III.; Cselenkó Borbála: Pereskedés vagy egyezség? – építõ püspök és hatalmaskodó földesúr (Szombathely és földesura kapcsolata a szombathelyi püspökség megalapításának elsõ két évtizedében; Bajzik Zsolt: „…Sárvárra megyek táborba” – gettó, toloncház, internáló- és menekülttábor Sárváron; Tangl Balázs: Szombathely–katonaváros: katonai létesítmények és katonai alakulatok Szombathelyen a dualizmus korában; Egey Emese: A ruszinokról. Vass Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. Skanzen könyvek. Szabadtéri Néprajzi Múzeum. h. n., é. n. 297 old. A Vándorapostol. Jáki Sándor Teodóz OSB emlékezete. Fel. szerk.: Cs. Varga István. Munkatárs: Erdeiné Bacher Katalin; munkatárs: Polgár Tibor András. Gyõr 2014. 374 old. – A tartalomból: Jáki Sándor Teodóz atyával beszélget Cs. Varga István; Bíró László: Gondolatszilánkok egy odaadó élet felett; Kozma Imre: Kácsikán „ára van” a magyar nyelvû misének; Polgár Tibor: Tiszta Emberre emlékezve; Berszán Lajos: Nagy Teodozius atya; Domokos Mária: Jáki Sándor Teodóz Domokos Pál Péternek írt levele a moldvai csángókról; Barna Gábor: Emléktöredékek Teodóz atyáról; Sonnevendné Lackovits Emõke – Sonnevend Imre: Emlékeink-emléktöredékeink Jáki Sándor Teodóz OSB Atyáról; Halász Péter: Jáki Sándor Teodóz és a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület; Lanczendorfer Zsuzsanna: Igaz tudósítás egy igaz csángókutatóról; Máriás József: „És meddig kell még várniuk”…” – Jáki Sándor Teodóz: Csángókról, igaz tudósítások; Lantosné Imre Mária: P. Jáki Sándor Teodóz OSB – a vallásos népélet kutatója; Nyisztor Ilona: Emlékeim Teodóz atyáról; Mátyás Mónika: Emlékeim Teodóz atyáról; Kóka Rozália: Emlékfoszlány Jáki Teodóz atyáról; Zöld János: Egypár sor Jáki Atya csángóföldi utazásairól; Zöld István: Jáki Teodóz Atya emlékezete; Geréd Vilmos: Emlékeim Teodóz atyáról; Jankó Antal-Jankó Antalné: Véletlen találkozásból családtag; Botezatu Viktóri: Emlékeim Jáki Sándor Teodóz atyáról; Timár Andrea Karina? Hogy ismertem meg Teodóz atyát?; Iancu Laura: Jáki atya; Jáki Sándor Teodóz: Fölnézünk Kárpátaljára; Jáki Sándor Teodóz: Fölnézünk a Felvidékre; Józsa Mónika: Teodóz atya vágai kötõdései; Jókai Mária: Teodóz atyára emlékezünk; Tóth Attila: Az almafa gyümölcsei; Púhovský László: Találkozásaim Teodóz atyával Zoboralján; Stubendek István: Emlékeim Teodóz atyáról; Pásztor Csaba: Emlékezni, megmaradni, tanulni és sohasem fél-
ni; Németh István: Utazásaink Teodóz atyával – Délvidék; Ágoston Gergely: Barangolás Isztriában – Teodóz Atyával; Déri Balázs: A kacsikai „bucsusok”; Szelid Veronika: Utazásaim Teodóz atyával; Bertha János: Domokos Pál Péter méltó örököse; Kõvári Réka: Teodóz atya, a Budapesti Nyári Kántorképzõ népénektanára; Szalai Sándor: A kunszigeti Jézus-keresés apostoláról; Kiss Tamás: Teodóz atya, a véneki lelkipásztor; Koncz Pál: Jáki Sándor Teodóz és a nyári [vallási néprajzi diák]táborozók; Oláh István: Csíksomlyói zarándoklataink lelki vezetõje; Sike Tamás: Gyõri séta Teodóz atyával; Krupa Sándor: Csíksomlyón – Teodóz atyával; Rácz László: A tiszteletbeli egri fertálymester. Váradi Péter Pál – Lõwey Lilla: Erdély – Kárpátok koronája: Déli-Kárpátok – Õsvárak 2. Szórványmagyarság. PéterPál Könyvkiadó. Veszprém 2014. 136 old. – dr. Raffay Ernõ elõszavával. Váradi Péter Pál – Lõwey Lilla: Erdély – Csendes Csodák: Reményik Sándor. PéterPál Könyvkiadó. Veszprém 2014. 120 old. – Kántor Lajos elõszavával és Hantz Lám Irén ajánlásával. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2014. 1. sz. 16 old. – A tartalomból: Rostás Péter: A királyi palota; Vízy László: Ybl Miklós újpesti emlékei; g. t.: Értelmiségi pályamodell a 20. szd.-ban; B. A.: Negyvenéves a Hegyvidéki Helytörténeti Gyûjtemény; Szöllõsy: Az Újpesti Helytörténeti Gyûjtemény alapítója, Neogrády László; Breinich Gábor: Középiskolások városismereti vetélkedõje; szm: Lételemünk a víz – Az Újpesti Városnapok kiállítása; Hirmann László: Helytörténeti vetélkedõ kicsiknek és nagyoknak; Urbán Kornél: Az Újpesti Két Tanítási Nyelvû Mûszaki Szakközépiskola és Szakiskola iskolatörténeti kiállítása; Del Medico Imre dr.: A Hegyvidék épített öröksége; Gaál Károlyné: A kispesti országzászlóról. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2014. 4. sz. 16 old. – A tartalomból: Skaper Brigitta: Kilencvenéves Pesterzsébet; Tobak Csaba: Fradi Múzeum; Siklós Zsuzsa: A Kispesti Ipartestület székházának létrehozása; Róbert Péter: Ferencváros mártírja – Sakaházi Sára; Vízy László: A 30-as évek kislakásos mintatelepe a Napraforgó utcában; Winkelmayer Zoltán: 160 éve alapította [eke]gyárát Vidats István; V.L.: Az elfeledett Rakovszky; Gaál Vilma: Szurmay Sándor, az Uzsoki-hágó védõje; Székely Imre: A Margit körúti ferences templom és rendház; G. T.: A rákosmentiek tárlata a Budapesti Gyûjteményben; gábriel: Elsõ világháborús kispesti családi íratok; Gönczi Ambrus: 130 éve épült a ferencvárosi Polgármesteri Hivatal; Szöllõsy: Alapítója [Neogrády László] nevét vetet fel a helytörténeti gyûjtemény; Gaál: Mozaikok Kispest mûvelõdéstörténetébõl; Gönczi: 120 éve nyílt meg a Szent László Kórház; Millisits Máté: Máté János, a Kálvin téri egyházközség kántora; G. T.: Emléktáblák a II. kerületben. Városunk. Budapesti Honismereti Társaság Híradója. Fel. szerk.: Gábriel Tibor. Bp. 2015. 1. sz. 16 old. – A tartalomból: Kõrösiné dr. Mikis Márta: Házat a hazának! – 150 épült fel a régi Képviselõház; szöllõsy: „nem ment meg engem, sem emlék, sem varázslat” – Holokauszt Emlékév 2014, Újpest; Kludák Erzsébet: Emléktábla [Tétény vezérnek], Nagytétény névadójának; r. a.: A tabáni mesemúzeum titkai; P. T.: Emlékmû újraavatás Pestszentimrén; g. t.: Zugló múltjának ápolása; gábriel:
95
Roma helytörténeti gyûjtemény; Vízy László: A Fõ utca török emlékei; Róbert Péter: Zsidósors 1944, Újpest; R. A.: Újra nyit a Tabáni Helytörténeti Kiállítás; Buda Attila: Újpest születése, 175.; G.T.: Elsõ világháborús újpesti emlékek. Veszprémi Szemle, 31. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprém 2013. 4. 128 old. – A tartalomból: Váradi Natália: Dokumentumok az 1956-ban Veszprémbõl a Szovjetunióba hurcolt egyetemistákról Ukrajna Állambiztonsági Hivatalának ungvári levéltárából; Sebõ József: Az ellenzék „fõhadiszállása” Veszprém – Kétszáz éve jelent meg a Mondolat; Somfai Balázs: Törvényszék és börtön – adatok a régi veszprémi vármegyeház utóéletéhez; Rosenthal Sándor: Veszprémi törvényszékek; Pákozdi Éva Szilvia: A veszprémi piarista könyvtárak adományozói I.: Perczel Imre SchP; Veress D. Csaba: Harci cselekmények során lelõtt katonai repülõgépek Veszprém körzetében (1944. július 7. – 1945. március 24.); Rainer Pál: Harmincegyes honvédek II.; Molnár Jánosné: Fél évszázada hunyt el a tudós pap, dr. Gutheil Jenõ (1887–1963), Káloczi Kálmán: 750 éves a Pálos rend alapjait megteremtõ I. Pál veszprémi püspök oklevele. Veszprémi Szemle, 32. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprém 2014. 1.128 old. – A tartalomból: Karlinszky Balázs: Középkori határjárások a Cserháton; Rybár Olivér: „Földkostoló czimborák”: Cholnoky Jenõ és Laczkó Dezsõ barátsága; Jákói Bernadett: A Magyar Turista Egylet Bakonyi Osztálya veszprémi tevékenysége (1922–1944); Karacs Zsigmond: Körtvélyesi István veszprémi várkapitány; Kolozs Barnabásné: Kisovits József veszprémi apátkanonok 19. szd-i könyvtára; Rainer Pál: Harmincegyes honvédek III.; Láng Tibor: 130 éve hunyt el a veszprémi születésû Borsos József [festõ és fotómûvész]; Varga Miklós: Szemelvények a Veszprémi „Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjai Baráti Körének” 25 éves történetébõl II.; Herth Viktória – Hegyeshalmi László: László Károly [pszichoanalitikus, mûgyûjtõ, mûkereskedõ]. Veszprémi Szemle, 33. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprém 2014. 2. 160 old. – A tartalomból: Solymosi László: Veszprém középkori piacterei és Szenttamásfalva városrész helye; Földesi Ferenc: Világégéstõl a megerõsödésig – korrajz dr. Komjáthy László polgármesterrõl; Hudi József: A veszprémi „Virradás a Bakony alján” Szabadkõmûves Páholy mûködése (1902–1905); Pákozdi Éva Szilvia: A veszprémi piarista könyvtárak adományozói II.: Kisovics József kanonok; Regenye Judit: Bronzkori temetõ a Cserháton: ami elõkerült és ami elõkerülhetett volna; Irányi László: Adalékok a Veszprémi Angolkisasszonyok Sancta Maria Intézetének történetéhez; Rainer Pál: Harmincegyes honvédek IV.; Poór Ferenc: 150 esztendeje született Szomaházy István veszprémi író; Varga Miklós: Szemelvények a Veszprémi „Lovassy és volt Piarista Gimnázium Öregdiákjai Baráti Körének” 25 éves történetébõl III.; Somfai Balázs: Dákától Veszprémig – beszélgetés Tóth Dezsõvel. Veszprémi Szemle, 34. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprém 2014. 3. 160 old. – A tartalomból: Bándi László – Zachár Zsolt: Veszprém emlékjelei 2011.; Horánszky Nándor: Levelek két veszprémi mûalkotás [Erzsébet királyné, Bacsányi] történetéhez; Kolozs Barnabásné: A veszprémi angolkisasszonyok intézete iskolai könyvtárának (töredék) története; Ko-
96
vács Gyõzõ Gyula: Veszprém meteorológiai viszonyai 2013-ban; Nagy Balázs Vince: A veszprémi Cserhát városrész a 19. szd. közepén; Rainer Pál: Harmincegyes honvédek V.; Varga József: Finta Sándor tanító és költõ, a 31. veszprémi honvédgyalogezred katonája. Veszprémi Szemle, 37. Várostörténeti folyóirat. Fõszerk.: Csiszár Miklós. Veszprém 2015. 2. 128 old. – A tartalomból: Boross István: „Õs torony, légy üdvözölve!” – A Tûztorony építéstörténete és városi jelképpé formálódása; Poór Ferenc: A 120 éve alakult Veszprémi Római Katolikus Legényegylet kulturális; Bándi László – Zachár Zsolt: Veszprém emlékjelei 2012–2013; Kovács Gyõzõ Gyula – Földesi Ferenc: Adalékok a veszprémi tûzesetekhez; Rybár Olivér: Csolnoky Jenõ veszprémi diákévei; Gy. Lovassy Klára: A veszprémi viadukt megálmodója: Próder (Börzsöny) Ferenc építõmester; Elek Miklós: Veszprémi emlék a korona kimúlásának idejébõl; Rainer Pál: Harmincegyes honvédek az olasz harctéren VIII. Veszprém megyei helytörténeti lexikon 1. Kortárs életrajzok I. Szerk.: Tölgyesi József. Kiadja a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület. Veszprém 2014. 236 old. Viga Gyula: A tájak közötti gazdasági kapcsolatok néprajza. (A Felföld népeinek gazdasági kapcsolatai a 18–20. szd-ban). Miskolci Egyetemi Kiadó. Miskolc 2013. 238 old. Virág Gábor: A Flórián-rend vitézei. Fórum Könyvkiadó. Újvidék 2014. – A kishegyesi önkéntes tûzoltóság történetérõl. Võfély história. Egy évszázados võfélykönyv Középajtáról. A középajtai Gyenge András, Gyenge Lajos és ifj. Gyenge András kéziratos võfélykönyvét bevezetõ tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Kinda István. Tortoma Könyvkiadó. Barót 2012. 76 old. WEKERLE. A Wekerlei Társaskör Egyesület tájékoztató lapja. Fõszerk.: dr. Engloner Attila. 2014. 1. 28 old. – A tartalomból: dr. Kóczán László: Wekerleiek vagyunk; Udvardy Zoltán: Tízéves a Wekerlei Székelykapu Napok; Nagy Tamás: Kérjük-e vissza a régi utcaneveket 1.?; Nagy Tamás: Legyen a Wekerletelep az egész magyarság közös kincse!; Babos Eszter: Wekerlei Mesekör. WEKERLE. A Wekerlei Társaskör Egyesület tájékoztató lapja. Fõszerk.: dr. Engloner Attila. 2014. 2. 28 old. – A tartalomból: Nagy Attila: Budapest100 – Wekerle100; Romhányi András: Tanítók fája; Romhányi András: X. Székelykapu Napok; Nagy Tamás: Kérjük-e vissza a régi utcaneveket 2.?; Tracey Wheatley: A wekerlei zöld mozgalom öt éve. Zágorhidi Czigány Balázs – Kovács Géza: Egy felfedezésre váró táj: Vasvár és Hegyhát. Martinus Kiadó. Szombathely 2011. 80 old. Zentai Tünde: Szigetvidék. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. Pécs 2013. 209 old. Összeállította: Halász Péter
MAGYAR KULTÚRA NAPJA 2016 – XX. pályázat 1989-tõl január 22-e a magyar kultúra napja. 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc nemzeti imánk, a Himnusz írását. A Palóc Társaság két évtizeddel ezelõtt hirdette meg elsõ alkalommal azt a pályázatot, amelynek célja a magyarságtudat elmélyítése, a szülõföld iránti hûség erõsítése, az anyanyelvi képességek fejlesztése és magyar fiataljaink tehetségének kibontakoztatása. 2016-ra tehát már 20. alkalommal hirdetjük meg pályázatunkat. Kérjük a Felvidéken, Délvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, Õrvidéken, Magyarországon vagyis az egész Kárpát-medencében élõ magyar fiataljainkat, hogy dolgozataikkal vegyenek részt a pályázaton, gondolataikkal járuljanak hozzá a nemzeti összetartozás eszméjének terjesztéséhez és megszilárdításához.
2016-ban az alábbi témák közül válogathatnak a pályázók (válogatás két évtized témáiból): 1. Mit kell tennem azért, hogy lakóhelyemen és környékén viruljon a magyar kultúra? 2. Ki nyelvet bánt, embert sért! 3. Szabadságról álmodom; 4. Itt az én világom; 5. Tiszteld a múltat s éltesd tovább! 6. (Minek) a mestere? 7. Szép vagy, gyönyörû vagy, szülõföldem! 8. Száll az ének szájról szájra; 9. Magyar iskola – magyar végvár; 10. Rég volt, igaz volt – Egy kis helytörténet; 11. Nagy idõk tanúja – Beszélgetések; 12. Mesét mondok, valóságot; 13. Vár állott, most kõhalom; 14. Mi lesz velünk, magyarokkal? 15. Határokkal szabdalt magyarság – Nemzetegyesítõ gondolatok; 16. „Lángot adok, add tovább!” – Hagyományõrzõk, hagyományélés; 17. Katonadolog – Visszaemlékezések családunkban 18. „Sors, nyiss nekem tért!” – Elképzelésem jövendõ életemrõl; 19. „Az anyanyelv az én hazám” – A magyar nyelv mint nemzetmegtartó erõ; 20. Emlékszem még… – Mit adott nekem a Magyar Kultúra Napja-pályázat? Az anyaggyûjtéstõl a kidolgozáson át az eredmény- hirdetésig
A pályázattal kapcsolatos tudnivalók: – résztvevõk: a pályázaton az alap (általános) iskolák felsõ tagozatosai ( I. korosztály: 10-14 évesek) ésközépiskolások ( II. korosztály: 15-18 évesek) vehetnek részt kizárólag erre a pályázatra készített (tehát más felhívásra, pályázatra be nem adott) akár több dolgozattal is, valamint azok a középiskolát végzett, már felnõtt, egykori diákok, akik a két évtized pályázatain helyezést értek el – Õk a 20. témával pályázhatnak terjedelmi megkötés nélkül; – a dolgozatok terjedelme: az I. korosztályban a saját szövegû dolgozat legkevesebb egy gépelt oldaltól legtöbb 10 gépelt oldalig terjedhet (ami oldalanként kb. 50 sor, soronként 70 leütést jelent) – a II. korosztályban a saját szövegû dolgozat legkevesebb három gépelt oldaltól legtöbb 20 oldalig terjedhet. Fontos: a mellékletek (szövegek: adatok, adatközlõk, irodalom stb. és rajzok, fényképmásolatok) nem értendõk a fenti terjedelembe! Továbbá kérjük, hogy a dolgozatírók külön ügyeljenek a következõkre: a gépelés mindkettõnél 12 pontos, kizárólag Times New Roman betûtípusú, másfeles sorközû legyen! – a pályamunkák e l e j é n (és nem a végén!!) f e l k e l l t ü n t e t n i a – dolgozatíró nevét, – a dolgozatíró életkorát (hány éves a dolgozat írásakor?), – a korosztályt, amelybe életkora szerint tartozik (I. vagy II. korosztály), – a dolgozatíró lakcímét az adott ország nyelvén és villámlevélcímét (e-mail), – a település nevét magyarul, ahol iskolája mûködik, – az iskola nevét, amelynek diákja, – valamint a felkészítõ tanár nevét és villámlevélcímét (e-mail), – a szépen kivitelezett pályamunkák elõnyben részesülnek. A dolgozatokat a villámlevélcímre kérjük eljuttatni k i z á r ó l a g egyszerû .doc formátumban, illetve egy példányban csak a színes, rajzokkal vagy képekkel díszített dolgozatokat hagyományos postai úton is a következõ címre: Palóc Társaság, 991 11 Ipolybalog (Balog nad Ip¾om), Kör u. 194., Szlovákia Beérkezés határideje: 2015. december 20! Eredményhirdetés 2016. január 24-én, vasárnap lesz Budapesten. Mindkét korosztály gyõztesei a támogatóknak köszönhetõen jutalomban részesülnek. A színvonalas pályamunkák elkészítéséhez jó felkészülést, sok sikert kíván a
Palóc Társaság!
460 Ft EMBERI ERÕFORRÁS TÁMOGATÁSKEZELÕ
Magyarország és a Dél-Dunántúl nemzetiségei
Magyarország nemzetiségei a XVIII. század végén (Világtörténelmi Atlasz. Kartográfiai Vállalat, 1935.)
Kogutowicz Károly: Magyarország néprajzi térképe III. k. (Magyar Királyi Állami Térképészet. Bp. 1927. (Földrajztudományi Kutató Intézet)
