2008 AUGUSZTUSI NAPLÓ
Megvan a cím Végül is úgy döntöttem, hogy a Visszanéztem folytatásaként írott memoárom címe ez lesz: Különbéke Debrecenben. Szabó Lırinc nyomán. A könyv, mely a címet viseli, az 1956-os forradalom utáni évtizedet, benne a magam létezését próbálja szövegbe formázni. Harminchárom éves Szabó Lırinc, krisztusi korban, amikor megírja versét a Különbékét. Mirıl? Arról, hogy az élet mocsok, hogy az ész az érdek rimája, hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, hogy egyetértést nem hozhat csak a halál, s minden dolog apja a háború, hogy a nép boldogítására tett minden kísérlet céltalan és eredménytelen, hogy különbékét köt a semmivel, kivonul a világmegváltók táborából, s megpróbálja megtalálni helyét a kisvilágban, végezni apróka feladatokat, élvezni a jó pillanatot és szeretni a gyerekeket. 1957 decemberében mutattuk be Debrecenben a Déri Múzeum elıadótermében azt a magam készítette Szabó Lırinc mősort, melyben én szólaltattam meg a verset, a Különbékét. A költeménynek akkor egy mozzanatát emeltem ki, de azt nagyon, hogy a levert forradalom után, a Kádár éra elején, minden szörnyőbb, mint hittem egykor, fiatalon. Most, hogy a könyvnek címet kerestem, már a címmel is jelezni kívántam, mi az, ami foglalkoztat, hogy tudni’llik, miként is éltük meg az 1956 utáni évtizedet, sugallni kívántam a véleményemet, hogy minden forradalommal szimpatizáló ember, aki nem disszidált, itt maradt Magyarországon, élni nem tudhatott, csak úgy, hogy megkötötte a maga különbékéjét, a maga kompromisszumát. Ezt kívántam sugallni, Szabó Lırinc kifejezı verscímét téve a címlapra. Hogy a magam békekötésérıl is szóljak! Életvitelemben, pedagógiámban, mővészetemben ugyan ’57 nem lett cezúra, semmit meg nem tagadtam, azt szóltam, amit korábban, ötvenhat környékén. Csak mostantól rejtekezve. Elbújtam a mővek mögé. Takaróztam az irodalom nagyjaival. Igaz, üzentem is általuk. Nem az én olimpiám Ez a mostani olimpia, a pekingi valahogy nem tudott lázba hozni. Noha a korábbiak, igen, a korábbi 17 olimpia, igen. 12 éves koromtól kezdve, volt rádiónk, már szurkoltam, már izgultam, már lelkesedtem; csak gyızzenek a magyarok. Még a Rákosi- meg a Kádár-korszakban is úgy tekintettem erre a világeseményre, mint olyan négyévente visszatérı, csodálatos alkalomra,
amelyen megmutathatjuk a világnak, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, lássák, tehetséges ez a nép. Annak ellenére így gondolkoztam errıl, hogy tudtam, lehetett is tudni, hogy a diktatórikus hatalom politikai tıkét kovácsol majd ebbıl. De nekem az olimpia nemzeti ügy volt, a magyar géniusz maga megmutatkozásának nagy, egyik nagy eseménye. És ettıl a felfogástól eddig semmi el nem térített. Eddig, mondom. De most! Ki mennyi milliót kap, ha gyız, ezzel volt tele a sajtó, s kinek milyen üzlet. Ez megdöbbentett, hogy ilyen nyíltan, félreérthetetlenül beszélnek a pénzrıl, mint egyetlen motiváló erırıl. Persze, hogy kaptak jutalmat a régiek is, de azoknál lehetett tudni, hogy nemcsak magukért, de a nemzetért, a nekik drukkoló határon belüli és határon túli magyarokért is küzdenek. Az egyik vízilabdázó, valamely színész fia, akit nyilatkozatra bírtak a gyızelem után, váltig azt hangsúlyozta, holott a riporter szívesen csikart volna ki belıle emelkedettebb mondatokat, váltig csak azt hangsúlyozta, hogy járt ez már neki, neki ez már járt, ez neki járt már… Az olimpiai stadion, mint a profi sport többi küzdıhelye gladiátor arénává változtott, ahol a pénz a küzdelem tétje. A küzdık meg megélhetési sportolók. Kész. Hol vagyunk már a klasszikus görög ideától!
Tanítok, nem tanítok Tanítok, nem tanítok szeptembertıl, nem mondom, hogy nem borzolta elmémet az a baráti információ, mely még júniusban jutott el hozzám, miszerint a fıiskola - ahol tanítok, csaknem húsz éve -, annak vezetısége, egy irányító funkcióban lévı hölgy kezdeményezésére, nem tartana rám, óraadó munkámra, a drámapedagógia oktatására, a színpad vezetésére, nem tartana igényt szeptembertıl, azaz az új tanév kezdetétıl, mondván, ezek az órák, tantárgyak nélkülözhetıek, s így eleget lehet tenni a felsı vezetés igényének; csökkentik a kiadásokat. Megszoktam már, hogy a döntéseket újabban, nem újabban az érdekelt nélkül hozzák, különösen, ha rovására manipulálnak az illetékesek, s csak a tényt közlik az utolsó pillanatban, ezért aztán nem is vártam, hogy elıre szólnának, ezt, meg ezt tervezzük, mit szólsz hozzá, satöbbi. Hogy szorongtam volna, nem mondhatom, hozzászoktattam már magamat; elıbb-utóbb mindennek vége, csakhogy én úgy tudtam, hogy a tárgyaimat szeretik a hallgatók, hogy fontos, még látványos is a munkám, a fıiskolát magát is népszerősíti, s a szemlélet, melyet képviselek és terjesztek, beleillik abba a pedagógiai koncepcióba, melyet az intézmény maga is hirdet. Istenem, gondoltam, éppen az én óradíjamra van szüksége a fıegyetemnek, hogy megmaradjon! Volt más dolgom, bajom is a nyáron, így aztán anélkül, hogy egy lépést is tettem volna, na mi lesz, vártam az új tanévet, szólnak, nem szólnak.
Nem szóltak. Majd jött az értesítés, menjek a tanévnyitó értekezletre. S a menesztésemrıl nem esett szó. Akkor még vagyok, ki voltam. Egyelıre.
Átvágtak. Nem nagyon. De mégis Most már nem is tudom, önmagam békéje végett vagy tudatos pedagógiai megfontolásból habzik bennem a bizalom oly igen, hogy másokat is elárasztok vele. Vallottam, hogy kevesebb azok száma, akik visszaélnek az én bizalmi gesztusommal, mint akik ne pozitív módon reagálnának rá. Személyközi kapcsolataimban - mulatok magamon, hogy ilyen mővelten fogalmaztam -, azaz családapaként, tanárként, hivatali fınökként, alkalmi munkaadóként is ekként éltem, bíztam abban, hogy az én nyitottságomra nyitottsággal válaszolnak, az én adakozó szándékomra viszontadakozással. Munkavégzésben, tanulásban, értékek felmutatásában, önmagunk megmutatásában. Valaki régen azt mondta, nem vagyok jó emberismerı, átverhetı vagyok. Nem akartam elhinni, noha példával bizonyított. Nem akartam elhinni, mivel egyedi eseteket kivéve, életem nem ezt igazolta. De most újra átvágtak. Nem nagyon, de mégis. Egy nagydarab, jó szándékúnak látszó, négy gyerekes fiatal férfi, nem nevezem nevén, aki dolgozott a kertben, ügyesen és lelkiismeretesen, kölcsönt kért, hogy majd ledolgozza, s egyszer csak nem jött. S várom azóta is. És nem tudom, mi a teendı. A névtelen úr, mint ki bujkál. A telefon elıl kitér, miként én a személyes beszélgetés elıl. Tudom, csúnyát mondanék, a magam békéjét dúlnám fel. Azt írja Szabó Lırinc: „a balek azért balek, mert mást nem tehet.” Akiben buzog a bizalom, az úgynevezett jó ember, valójában mind balek. És nem tehet róla. Születési hiba. Vagy nem hiba. De adottság. A jóság, a bizalomgyakorlás, a másik oldalról, a praktikusság, az érdekérvényesítés oldaláról nézve balekség. Hát ilyen vagyok. De mi legyen névnélkülivel? Várom, mit lép KV? A bosszú különös módjáról Hogyan álljunk bosszút? Augusztusi élmény, amit elmesélek. Ülünk a buszon, Tiszakürtrıl jövet. Késésben vagyunk, egy elıttünk járó autó vadat gázolt, terelés erre, arra, ezért. Kcskeméten is éppen csak pisilésnyi idıre állunk meg, jönnek az új felszállók, köztük egy 30 év körüli kopasz, kövér ürge, akinek, kiderült, régi vitája van a buszvezetıvel, jár-e neki kedvezmény vagy sem, az ürge állítja, hogy igen, a buszos, hogy nem, s mert nem, kell, hogy fizessen teljes árú jegyet a kopasz. Az illetı vitázik, de le se száll, majd elıkészített akciójának gesztusaként elıvesz egy zacskót, telve 5 forintosokkal, benne ezeregyszáz forint, a jegy ára, mondván, itt a pénz. A buszvezetı, mit tehetne,
ismeri az ürgét, bosszankodik, s miközben kilátásba helyezi, hogy félóra múlva folytatjuk csak az utat, számolni kezdi az érméket, az utasok morgolódnak, egyre hangosabban, van aki tovább akarna még utazni, lincs hangulat van kialakulóban, Kósa Vilma azt mondja, hogy kést nyom az ürge hasába, mire a vezetı, érezve, hogy ebbıl baj lesz, vállalva a kockázatot, hogy átvágták, abbahagyja a számolást, lesz, ami lesz, elindul. Elmondom, én is szónokolni kezdtem, hogy így a közösség, úgy a közösség, egyéni sérelem miatt nem lehet büntetni a sokaságot, de mintha borsót hánytam volna a falra. Tanulság? Abszolúte semmi. Az ember teljességgel kiszámíthatatlan, s beszámíthatatlan.
Lekvár- fızés a régi portán Jókor toppantunk be Bodó Béláékhoz, Szamosszegre, a régi portára, ahol KV, a hitvesem született, meg gyerekeskedett, jókor, mondom, mivel éppen szilvalekvárt fıztek a nyitott csőrben. Nem is ık, hanem a szomszéd, de ez úgy megy náluk, hogy bárkiét is fızik, segítenek egymásnak a kavarásban. Az elıtte való napon éppen a Bodóék szilváját kavarták, a nevezetes penyigeit, vagy más néven a nemtudom szilvát, aminek az a kedves tulajdonsága, hogy fa állapotában nem kíván gondozást, még permetezést, de metszést sem, bogyó állapotában meg édes és jóíző, lekvár formában utóérhetetlen, pálinkaként meg hungarikum. Többen ülték körül a katlant, s adták át egymásnak a vitorlás szerkezetet mozgató fa-rudat – gyerekkoromban magunk is így csináltuk –, s közben beszélgettek, kóstolgatták a ciberét, s hogy beköszöntött az este, és megérkeztek a férfiak is, kínálgatták egymást borral, sörrel, pálinkával, ki mit kívánt. Kiültem közéjük, magam is kézbe vettem a rudat, s élveztem a palávert. Volt ott szó mindenrıl; közös ismerısökrıl, közös ısökrıl fıként, betegségrıl, politikáról, tévés mősorokról, meg arról, ki kinek a fia, borja. Szép meleg este volt, de igazán széppé az emberek tették. Ahogy ott ültünk, s beszélgettünk. Ahogy egymás kezébıl kivettük a kavarót, el ne fáradjon a másik. Nem acsarkodott senki senkire, még a politika is elkerülte a portát. Egy valami nem tetszett. Mintha azt mondta volna valaki, hogy már létezik villanykavaró is, bekapcsolják a motort vagy mit is, az akkumulátort, s nem kell az emberi kéz. De ha nem kell, nincs miért körbeülni a katlant. Elvész megint egy alkalom, ahol találkozni lehet egymással, rokonnak, szomszédnak, barátnak. S berzsenyis hangulat legyint meg: „Hervad már ligetünk, díszei hullanak”.
Tövis adatott Mint Pál apostol, magam is elmondhatom, tövis adatott a testembe, annak is az alsó részébe, hogy kellı mód gyötörjön, nehogy elbizakodjam. Hogy Pálnak mi baja lehetett, mi fájt neki, a feje vagy a gerince, ízülete vagy a prosztatája, nem tudjuk, ı szemérmes, nem ír errıl. Kérte ugyan az Istent, háromszor is, szabadítsa meg nyomorúságától, de miután megkapta a választ, miszerint neki ezzel kell élni, hogy el ne bizakodjon - tudjuk, volt erre hajlama neki is -, megnyugodott. Én még nem nyugodtam meg, kenem rendületlenül az alfelemet, meg kúpokat is dugdosok, hogy csökkenjen a fájdalom, de az aranyér szeszélyes, sebes, sebesebb, még sebesebb, volt már, hogy úgy éreztem, volt tövis, nincs tövis, lekicsinyelve még frányának is neveztem, sıt kurta idıre a fejemet is magasan hordtam, hogy én kiböjtöltem a fájdalmat, s helyre állítottam magamban a világrendet, mondván, vagyok, ki voltam, amikor is váratlanul ismét beütött a krach, nyeregbe szálltam öntudatosan, a kerékpáréra, csak arra nem számítottam, hogy ez a cselekedet nem fog tetszeni az eremnek, amit valamiért, akasztófa-humorból leginkább, az arany szóval párosítanak, szóval nyeregbe szálltam, s kezdıdött minden elölrıl. S hol vagy már elbizakodottság, hol büszke fejtartás! Barátaim, kiknek, hogy könnyítsek a magam baján, meséltem eme tövisrıl, amely belém szúródott, mind nyugtatgattak, s proktológust emlegettek, hogy kicsi mőtét, hogy lézerrel csinálják, hogy csak győrőt tesznek rá, hogy fagyasztanak, ık is kibírták, ilyesmiket mondtak, mondanak. Én viszont, tetszik tudni, szeretnék magabízó lenni, huzigálni a tövist a magam erejébıl. Ugyanarról másként Fájdalomelterelı hadmozdulatokkal kísérletezem. Addig dolgozom a kertben, kapálok, kaszálok, gyomot húzgálok, míg más testrészem is fájni kezd, s az eredetire csak legyintek. Ülök a számítógép elıtt, szerkesztek, fogalmazok, szóval gyötröm az agyamat, míg csak el nem terelıdik a figyelmem arról, amin ülök. Hogy közönség elé állhassak az ısz során, memorizálok, s míg figyelem az agyam mőködését, mennyi idı alatt teszi mondható állapotúvá a különféle szövegeket, verset és prózát, mit nekem aranyér. Bár ez így túlzásnak tetszik, hogy mit nekem, mivel, most is, hogy írok a hadmozdulatokról, folyamatosan érzékelem a fájdalom „lágy zsongását”, de hát mi ez ahhoz képest, amikor üvöltöttem. Az viszont jó, hogy a feleségem végre részvéttel van irányomba, sajnál, mondja másoknak is, szegény Tiborom, a béke is mintha honolni kezdene a házunk táján, elmegy a gyógyszereimért, könnyő ételeket fız a kedvemért, s mert azért szellemiekben patronálom – egy pályázat kompozíciójának kialakításában történetesen –, még hálát is sugároztat. Lám, lám, minden rosszban van valami jó.
A tolvajlás mikéntjérıl Nem is tudom, mit mondjak, mi ez nálam, öreges morgolódás, hogy régen minden más volt, vagy méltányolható elégedetlenkedés, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy illendıen kellenék. Hogy mi is az, ami felgerjesztette szittya vérem, amiért most kipakolok. Kipakolok, mondom, de ez legalább nem fog szaglani, miként az a csomó, amit alkalmi tolvajok rittyentettek a szilvafa alá, Kürtön, a Bogarasban, miután letörték a fiatal fa koronáját, és lelopták róla a besztercei szilvát. No, nemcsak ez alól az egy fáról, ahol a névjegyüket hagyták, hanem a többi letörhetırıl is, meg az öregebbekrıl is, az elérhetı alsó ágakról. Tetszik érteni, mi háborított fel! A vandál tolvajlás, s hogy még piszkítanak is. Ha megy öt lépést, ott az akácos, de nem. Mit neki Hecuba! Kósa Vilma mondta is. Fosson az a szemét egész életében, valahányszor szilvát zabál! Nem ufó-jelenség S ha már így benne vagyok a morgolódásban. Mit láttam Budán a Moszkva tértıl ötven méterre, a Hővösvölgy felıl jıve, jobb oldalon, a járda mellett. Az unokáméktól jöttünk Kósa Vilmával, s ballagtunk éppen a 16-os autóbusz felé, hogy égtek-e bennünk kis rızse-dalok - bennem biztosan nem, nejemet majd megkérdezem -, füstösek, furcsák, búsak, biborok, az utóbbira mérget mernék venni, nem volt semmi bíbor, inkább utcai lámpásos alkony, ballagtunk tehát, amikor egy ritka, nem mindennapi, sıt mondhatom, eddig soha nem látott jelenésre lettünk figyelmesek, egy fehérlı félgömb, amint ereszkedik alá, a járda menti fa derekát szinte súrolva, ovális félgömb, s megáll tíz centire a földtıl. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor aztán fény ereszkedett az agyunkra, s rájöttünk, mi is e jelenés, nem kicsi csészealj, nem ismeretlen tárgy, nem, ez egy férfi segg, oldalnézetbıl. Nem csalás, nem ámítás, itt, 2008. augusztus 28-án egy negyven év körüli férfi, igen, kimondom, szart. Elıttünk. Szart a közízlésre. (Majakovszkij)
