1993/2 Megkérdeztük Milyen a montessori pedagógia? Értékelés és kritika Milyen Montessori pedagógiája? Montessori 1870-ben született Olaszországban. Ő volt az első orvosnő hazájában. Kezdő orvosként gyermekidegosztályon dolgozott, ahol szellemileg fogyatékos gyermekekkel foglalkozott.
Azt
tapasztalta,
hogy
didaktikai
eszközökkel,
melyeket
francia
gyermekideggyógyászoktól vett át, kitűnő eredményeket ér el. Ezeket az eszközöket fejlesztette tovább egészséges gyermekek tanítása és nevelése számára. Elképzeléseit először Rómában, az 1907-ben alapított Casa dei Bambiniben (Gyermekek Háza) valósította meg. Elvei? Montessori legfontosabb pedagógiai elve a gyermek személyiségének tisztelete. Szerinte minden gyermekben megvan a cselekvésnek és a világ megismerésének a vágya. A felnőtt feladata, hogy ehhez segítséget nyújtson. Ez csak megfelelő környezetben lehetséges. Nem arra kell figyelni, hogyan tanítsunk, hanem arra, hogy a gyerek miként tanul. Montessori szerint nem a tudás mennyisége a fontos, hanem a képességek fejlettsége. A legkisebb gyereket sem az iskolára kell előkészíteni, hanem az életre, és ennek megfelelően kell személyiségének fejlesztésére törekedni. A gyermek szabadsága azonban nem azt jelenti, hogy magára hagyjuk, hanem azt, hogy féltő szeretettel teremtünk köréje megfelelő környezetet. Ezért van szükség gyermekméretű bútorokra, a kisgyerek magasságában elhelyezett fogasokra, csengőre, mosdóra, és még sorolhatnánk. Mindez számunkra természetes, de ez Montessori korában forradalmi újítás volt. Montessori mindezt azért találta ki és vezette be, hogy függetlenítse a gyermeket a felnőttől, hogy lehetővé tegye önállóságát, képességének szabad fejlődését. Montessori kezdettől fogva a gyermek teljes (!!!) személyiségének fejlesztésérc törekszik. Ezért tartja olyan fontosnak a biztonságos mozgást a mindennapi életben, az önkiszolgálást. Ezért ragaszkodik mindig az óvodai vegyes korcsoportok kialakításához. Szerinte a különböző korú gyermekek csoportjában nyílik a legjobb lehetőség a normalizálódásra, amin Montessori a szocializált magatartást érti. A vegyeskorú csoportban a nagyobb gyermekek mintát nyújtanak a kisebbeknek, tanítják őket, segítenek nekik. A kisebbek érdeklődéssel figyelik a nagyobbak
1993/2 tevékenységét, kérdezik őket, segítségüket kérik. Az óvodában és az iskolában nyitott polcokon találhatók a didaktikai játékeszközök, a háztartási munkákhoz, rajzoláshoz, festéshez vagy egyéb foglalatossághoz szükséges anyagok és eszközök, hangszerek, könyvek stb. Minden gyermek szabadon választja ki, hogy mivel akar foglalkozni és addig dolgozik/játszik vele, ameddig kedve tartja. Montessori meggyőződése, hogy a gyermeknek vannak érzékenységi periódusai. Ami a gyermeket a legjobban érdekli, az iránt a legfogékonyabb és azt sajátítja el a legkönnyebben. Ezért kell biztosítanunk az eszközök szabad kiválasztását és hagynunk addig foglalkozni velük, ameddig a gyermeknek kedve van hozzá. Ameddig problémát jelent számára, addig tanul is belőle. Milyenek Montessori didaktikai eszközei? Eszközeinek közös tulajdonsága, hogy problémahelyzet elé állítja a gyermekeket, és a problémát tevékenységgel oldja meg: a kisebbek eleinte vak próbálkozással. A legtöbb eszköz tartalmazza a kontrollt: azaz a gyermek maga észreveszi, hogy hibázott és kijavítja a hibát. Montessori vallja, hogy a legfontosabb a valóság pontos ismerete. A megismeréshez differenciált észlelés szükséges. Az észlelés alapja a kifinomult érzékelés, s ezért ezzel a céllal dolgozza ki eszközeit. Például a színérzékelést fejlesztik az azonos színű táblácskák párosítása, a nyolcféle különböző árnyalatú színtáblácskák árnyalat szerinti sorbarakása. Hasonlóképpen kell súlytáblácskákat, zörejdobozokat, szaglódobozkákat, súlylapokat, dörzspapírral bevont táblákat párosítani, minőség szerint sorbarakni. A kiterjedéssel az 1–10 cm-es élű kockákból álló torony felépítése, az ugyancsak 1–10 cm-es vastagságú hasábokból lépcső építése, a különböző vastagságú és hosszúságú hengerek sorbarakása által ismerkednek a gyermekek. A hosszúság és a számok ismeretéhez a 1–10 cm-es hosszúságú rudak sorbarakása és számlálgatása vezet. Ugyanezekkel sajátítják el gyakorlati tapasztalatok alapján az alapműveleteket a tizes számkörön belül. Montessori nagyon fontosnak tartja a kéz kimunkálását, ezért minden eszköz megfogásához az íróeszköz megfogásánál használt ujjakat ügyesíti. Ugyanakkor, amikor ezekkel az eszközökkel dolgoznak a gyermekek, nemcsak érzékelésük válik differenciáltabbá, hanem a manipulációk során tapasztalatokat szereznek, amelyek felhalmozódva később válnak tudássá. Közben ismételten gondolkodási műveleteket végeznek: problémákkal találják magukat szemben, a problémát fel kell ismerniük, aztán összehasonlítani, azonosságokat és különbségeket
1993/2 megállapítani, sorokat alkotni. Ha hibát követtek el, megkeresni – a hiba okát – és kijavítani. Tehát érzékelésük fejlesztésével egyidejűleg problémamegoldó gondolkodásuk és manuális képességeik is fejlődnek. Az írás és olvasás tanítási módszerei? Montessori szerint az írást és olvasást a gyermekek éppen úgy maguktól tanulhatják meg, mint az éló beszédet, ha megfelelő környezetben élnek. A betűk és feliratok a gyerekek számára nem absztrakciók, hanem a környezetükben megjelenő látványok, melyeknek nevét éppúgy megtanulják, mint a tárgyak nevét. A betűket és számjegyeket, amennyiben környezetükben láthatják, éppúgy megpróbálják lerajzolni, mint a tárgyakat. Montessori írja le először, hogy a gyerekek spontánul előbb írnak, aztán olvasnak. Azt hiszem, hogy minden óvónő gyakorlatában előfordult, hogy az óvodás rajza mellé betűhöz hasonló ábrákat rajzolt és azt mondta: Olvasd el! Montessori az írás és olvasás előkészítésére kartonlapokra ragasztott dörzspapírból kivágott betűket ad, hogy azokat három ujjukkal simítva és közben a betűhöz tartozó hangot hangoztatva fokozatosan sajátítsák el az írást és olvasást. Ugyanezt a célt szolgálják a kartonból vagy vékony falemezből kivágott mozgatható betűk, melyekből akkor raknak ki szavakat – először rendszerint saját nevüket –, amikor még leírni nem tudják. Mindez örömteli játék a gyerekek számára a Montessori óvodákban és iskolákban. Montessori szerint a gyerekek 6. életévük előtt fogékonyabbak az olvasás és írás iránt, mint később. Ugyanígy a matematika, a geometria, a nyelvtan, a biológia, a földrajz anyagának elsajátításához kidolgozott eszközök állnak a gyerekek rendelkezésére. Így saját tevékenységük során, saját tapasztalataik alapján sajátítják el az ismereteket, fejlődnek különböző képességeik ezeken a területeken is. A közvetlen kapcsolatot a természettel először Montessori valósítja meg az óvodákban. Kezdettől fogva minden Montessori óvodában és iskolában ápolnak növényeket, tartanak állatokat, végeznek kísérleteket. A Montessori iskolákban a világ keletkezésének történetét, a fajok kialakulását, az emberiség történetét, a természettudományi és társadalmi ismereteket a kozmikus nevelés egységében – időszalag alkalmazásával – a gyerekek aktív részvételével dolgozzák fel. Montessori felhívja a figyelmet a biológiai egyensúly fontosságára, melynek lényege, hogy a világmindenségben minden élőlénynek nélkülözhetetlen szerepe van, ezért a természet megismerésének nevelési célja a természet védelme. Az emberiség történelmének és a társadalomra vonatkozó ismeretek
1993/2 megismertetésének pedig kiemelten a békére nevelés. Montessori úgy gondolta, hogy ha a gyerekeket másképp nevelik, akkor másmilyen emberek lesznek és az emberiség életéből kiiktatható lesz a háború. – Nem kétséges számunkra, hogy ez rendkívül nagy naivitás, de ez az idealista hit mit sem von le Montessori rendszerének pedagógiai értékéből. És a pedagógus? Feladata megváltozik ebben az új típusú iskolában. Montessori szerint a pedagógusnak új művészetet kell megtanulnia; azt, hogy megfigyelje a gyereket és elvezesse ahhoz az eszközhöz, melyre adott fejlettségi fokán szüksége van. Legfontosabb feladata a megfigyelés és aztán a segítségnyújtás. Mindig annyi segítséget kell nyújtania, amennyi szükséges. Segíts nekem, hogy magam tudjam csinálni! Ez Montessori pedagógiájának egyik alapelve. Minden gyerek számára biztosítani kell a felfedezés örömét minden területen és minden szinten. A felfedezés öröme nem lehet kevesek privilégiuma. – A Montessori óvodákban és iskolákban nincs felmérés, nincs osztályozás. A tevékenység sikere, a tudás öröme a tanulás jutalma. A gyerekek segítenek egymásnak, örülnek egymás sikerének. Gyakran tanulnak párosan vagy kisebb csoportban, ha érdeklődésük és a téma úgy kívánja. Ily módon Montessori pedagógiai rendszerében megszűnik a hagyományos tanítás-tanulás, a gyerekek maguk tanulnak öntevékenyen a pedagógus segítségével. A pedagógus szeretete abban nyilvánul meg, hogy mindig kész a gyerekek kérdéseire felelni, segítséget nyújtani nekik. Észreveszi – sokszor anélkül, hogy kérnék –, mikor van rá szükség. Montessori nem ismerte fel a játék értékét, ezért a hagyományosan működő Montessori óvodákban nincs is játék. Ezzel messzemenően nem értünk egyet. Meggyőződésünk, hogy a játék szerepe nem csökkenhet óvodáinkban Montessori pedagógiai rendszerének alkalmazása esetében sem. – Azzal sem értünk egyet, hogy Montessori száműzi a mesét az óvodából. A modern pszichológia által bizonyított a mese fontos ebben az életkorban. Mennyire ismert ez a módszer? Montessori vallásos katolikus volt. A vallást szerinte éppúgy csak a gyakorlaton keresztül lehet elsajátítani, mint minden egyebet. Pedagógiai eszközrendszerébe nem épít be semmiféle vallási felfogást, ennek köszönhető, hogy Spanyolországban, Hollandiában, Angliában, az USA-ban, Indiában és Japánban egyaránt számos Montessori óvoda és iskola működik. Ma már a Montessori rendszer mind az öt világrészen elterjedt. A Nemzetközi Montessori Társaság
1993/2 központja Amsterdamban működik. Több mint 70 országban vannak Montessori intézmények, sok országban nemzeti szervezetek és kiképző központok. Montessori pedagógiai rendszerét mindenütt szívesen fogadták, ahol demokratikus, humanista értékeket akartak az iskolarendszerben megvalósítani, és üldözték minden totalitárius társadalmi berendezkedésben, így a fasiszta és kommunista társadalmakban egyaránt. Hazánkban a két világháború között Montessori közvetlen tanítványa, Bélaváry Burchard Erzsébet több Montessori-féle pedagógusképző tanfolyamot tartott. Saját Montessori óvodájában és iskolájában gyakoroltak hallgatói. Ezek közül kb. 20–25-en nyitottak Montessori gyermekfoglalkoztatót. Állami intézményben – jóllehet voltak támogatói – a Horthy Magyarországon nem engedtek dolgozni Montessori módszere szerint. Amikor a fasizmus megerősödött, a magánintézményeket is megszüntették. Alkalmazását a kommunizmust követő társadalmi rendszerekben sem engedélyezték. Jelenleg éppen – mivel olyan pedagógiai rendszer, mely a humanista értékek megvalósítására törekszik, és eredményességét a nemzetközi gyakorlat is bizonyítja – megismerése, alkalmazása időszerű és hasznos. Ha körülményeink nem is teszik lehetővé, vagy nem is akarjuk a rendszer maradéktalan alkalmazását, érdemes végiggondolni pedagógiai elveit, megfigyelni gyakorlatát. Sok segítséget nyújthatnak saját pedagógiai gyakorlatunk megújításához, jobbításához. 1991-ben megalakult a Budapesti Montessori Társaság és 1992-ben a Magyarországi Montessori Egyesület. Mindkét társulás célja Montessori pedagógiájának terjesztése, kiadványok, előadások, tanfolyamok szervezése, az eszközök közös előállításának segítségével. Egy Montessori szemléletű iskola és egy óvoda is működik már hazánkban a múlt tanév óta. B Méhes Vera Évnyitó Óbudán Az Oktatási Bizottságban felmerült ötletet támogatta a polgármester, a képviselők, az Oktatási Ügyosztály. A 600 résztvevő pedagógus számára jó érzés volt a szakma becsületét átélni. Hiszen olyan előadókat hallgathattak, mint Báthori Zoltán, Klein Sándor, Vekerdy Tamás, a Svájcból érkezett John Rimmel. De a meghívottak találkoztak Budapest oktatásirányítóival is. Demszky Gábor
főpolgármesterrel,
Sáska
Gézával,
a
fővárosi
OB
elnökével,
Honti
Mária
ügyosztályvezetővel. Két napon át, 21 szekcióban speciális nevelési, oktatási témák közül
1993/2 választhattak a kerület óvónői, tanítói, általános és középiskolai tanárai. (Pl. drámajáték, mozgás és kommunikáció, tanulási zavarok felismerése, családvédelem, Gordon-módszer, mentálhigiénés nevelés, tantárgyi mérések, reformpedagógiai törekvések Óbudán stb.) A szekciók elnökeit, titkárait a kerület legjobb szakembereiből választották ki, akik segítik majd a konferencia anyagának könyvalakban való megjelenését. Első ízben került sor a III. kerület Önkormányzat által alapított díjak, kitüntetések átadására: 1 fő a Karádi díj (az Árpád Gimnázium volt kiváló tanára, Karádi Károly tiszteletére alapítva), 9 fő az Óbudai Pedagógus Emlékérem ezüst, illetve bronz fokozatának első boldog tulajdonosa lett. 3 nyugdíjas pedagógus a 600 résztvevő előtt Aranydiplomáját vehette át. Az Óbudai Népzene Iskola művésztanárainak hangversenye, az Óbudai Társaskörben rendezett műsor közös élménye feloldódást jelentett a sűrű szakmai program után. Hagyományteremtő szándékkal rendezte meg Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata az I. Óbudai Közoktatási Konferenciát, amely a tanévkezdéshez (is) hasznos segítséget nyújtott a III. kerület oktatási intézményeinek. A pedagógusok a szakmával feltöltődve, lelkesedéssel indulhattak a gyerekek közé, mert reményt kaptak arra, hogy az Önkormányzat ahogyan indította az évet, úgy is folytatja: azaz lesz ebben a tanévben is becsülete az oktatásügynek Óbudán. Barlai Róbertné (A konferencia legsikeresebb előadásait lapunk folyamatosan közli.) Az iskolakezdés és az átmenet néhány problémája Részletek az I. Óbudai Közoktatási Konferencián elhangzottakból Nyert vagy veszített? Alapelvszerűen le kell szögezni, hogy aki túl korán, éretlenül ment iskolába, az ezt a terhet nem csak az első években fogja súlyosan megérezni, hanem úgyszólván iskolázásának egész ideje alatt; jósolható, hogy majdnem mindig képességei alatt fog teljesíteni. (Ilyenkor „csodát tehet” az évismétlés – buktatás nélkül.) Viszont: aki éretten kezdi meg az első osztályt, ha más körülmények nem zavarják ebben, többnyire saját szintjén fog teljesíteni.
1993/2 A nyári gyerekek vagy a felmentettek nem veszítenek, hanem nyernek egy évet a továbbérlelődésre fejlesztő szabad játékban. Ne siettessük tehát az iskola megkezdését még akkor sem, ha az ötödik életév után látványos gondolkodásbeli fejlődésen megy át a gyerek. Ez önmagában – további testi és lelki tényezők nélkül – nem jelent iskolaérettséget. Az első két osztály egysége közelítés az óvodához Magyarországon már a 70-es évek második felében megszületett az a helyes elvi állásfoglalás, hogy az első két osztályt egységként kell kezelni és az óvodához kell közelíteni. Ez azonban nem történt meg valójában, hanem továbbfolyt, sőt még nagyobb erőre kapott az óvodák erőszakos iskolásítása. Holott az óvodák a gyerekeket valóban szakszerűen, az iskoláknál mindenesetre szakszerűbben fejlesztő gyerekközpontú intézmények voltak, míg az iskolák (mint az állam hatóságként kinyújtott csápjai) intézményközpontú szemléletben éltek, s úgyszólván a gyerekekre és testi, lelki, szellemi szükségleteikre – életkoronként változó szükségleteikre – való tekintet nélkül próbálták megvalósítani akadémiai homokozókban kiagyalt tanterveiket. (Ezekről a „tudományos” tantervekről – melyek a tudományok rendszereit követték – nyugati készítőik bevezetésük után egy-másfél évvel úgy nyilatkoztak, például Németországban, hogy „gyerek- és emberellenesek”, mint ez használatuk során kiderült.) Gyorsan vagy lassan? Sietni kell-e az olvasás és az írás megtanításával? Az e a jó tanító, akinek a gyerekei esetleg nem csak karácsonyra írnak-olvasnak, hanem már netán novemberre? Világszerte az a tapasztalat, hogy ahol az olvasást és az írást siettetik, ott úgyszólván tenyésztik a diszlexiát és diszgráfiát, míg ahol elhúzott, a gyerekek érési tempójához igazított az írás és olvasás megtanítása (mert itt általában fordítva, a gyerek tevékenységébőI, írásából kiindulva tanulnak meg olvasni), ott a gyerekek valódi olvasóvá érnek s az olvasás- és írászavar úgyszólván ismeretlen. A négy lépcsőfok Az első osztályos gyerekek értelmi fejlődése még három havonta jól mérhetően változik. (Erről néhány év múlva már szó sincs.) Első osztályban ott ülnek az egymástól sokszor négy lépcsőfoknyival különböző gyerekek. Az egyik ez év május 28-án töltötte be hatodik életévét, a
1993/2 másik tavaly június másodikán. Ez ebben az életkorban még roppant nagy különbségeket jelent, mely csak lassan, a harmadik, negyedik osztályra oldódik fel, s addig hiba minden siettetés. Fiúk–lányok A lányok még ebben az életkorban is gyorsabban értek, mint a fiúk. Ezenkívül: saját kárukra sokkal alkalmazkodóképesebbek. Külföldi és belföldi vizsgálatokból egyaránt tudjuk, hogy a jó és az alkalmazkodóképes, szorgalmas kislányok ebben az életkorban belebetegszenek – pszichoszomatikus tünetekkel – ebbe az alkalmazkodásba. A rossz és lusta fiúk, akik nem hajlandók eleget tenni a betegítő iskolák követelményeinek, egészségesebbek maradnak. (Ez annál is érdekesebb, mert egyébként a fiúk azok, akik születésüktől kezdve betegesebbek, esendőbbek s ez az arány csak éppen itt, most, az iskolába lépéskor fordul meg.) Az érzelmi biztonság – a személyes kapcsolat Nem olyan régen tudjuk, hogy az intenzív intellektuális fejlődésnek az érzelmi biztonság adja meg az alapját. Ez egyrészt a családi háttér biztonságát jelenti, de másrészt a gyerekeket fogadó intézmények adta érzelmi biztonságot is, mintegy kamaszkorig (és megváltozott értelemben persze még tovább). Az érzelmi biztonság a személyes kapcsolatban munkálódik ki és idő kell hozzá. A gyerek szempontjából – és a tanító terhelése szempontjából is! – az a jó, ha egy személyhez nagy óraszámban és hosszan – minimum nagy, felmenő rendszerben – kapcsolódhat. A gyerekek ebben az életkorban – intenzív személyes esetben – még nem a tantárgyak kedvéért tanulnak, hanem a tanító kedvéért. A kisiskolás keze – a szakszerűség Hajdan a tanító azt mondta a gyereknek: – Menj haza, kérjél édesanyádtól a spharherd alól tiszta újságpapírt, terítsd ki a konyhaasztalra vagy a konyhakőre, vedd a kezedbe a vastag piros vagy kék postairont és kerekítsél! Gyerekfejek… cicafejek… kerekítések… Ez volt az írás első gyakorlása, jó nagyban.
1993/2 Ma már tudjuk, hogy funkcionális-anatómiai nézőpontból ez tökéletesen szakszerű volt. Az elsős kisgyerek keze még nincsen kész az íráshoz szükséges finom koordinációra. (A lányok keze itt is előbb készül el, mint a fiúké.) Mi pedig kitaláltuk azt az iskolát, ahol a régi elemista-füzet sorközeit szűkítettük, még két vonalat a vonalak közé húztunk, a gyerek kezébe HB-s ceruzát adtunk, tűhegyeset, és így kellett beraknia azokat a kis kampókat… És ez csak egy példa arra, hogyan uralkodott el iskoláinkban a gyerek adottságainak és szükségleteinek teljes semmibevétele – a pedagógiai szakszerűtlenség. Figyelem – mozgás – időtartam Nem az a hatéves kisgyerek „nem normális”, aki a 45 perces óra 37. percében egyszercsak feláll, mintha nem is az osztályban volna, és esetleg fütyörészni kezd, hanem az, aki végigüli mind a 45 percet, és „figyel” moccanatlanul. Ilyen figyelem nincs. A gyerekek először csak néhány percig, majd egy-két év múlva már tizenöthúsz percig képesek figyelni. A gyakorló tanító tudja, hogyan váltogassa a tevékenységeket. És a gyereknek ilyenkor még napi négy-öt óra intenzív mozgásra volna szüksége a szabadlevegőn! Agya – ez a legoxigénigényesebb szerv – úgyszólván felnőtti agy, míg tüdeje még ötszörte kisebb a felnőtténél. Így hát a vérét, hogy agya kellő mennyiségű oxigénhez jusson, úgyszólván ötször gyorsabban kell keringettetnie. E teljesítmény megközelítésére csak akkor képes, ha eleget rohangálhat és ordíthat. A tízperc az övé – és nem a szűkre épült folyosókon; hanem az iskolaudvaron! (Iskoláink az elmúlt évtizedekben feltalálták a gyerekek számára is a börtönsétát. Tízpercben párosával körbe-körbe a folyosón…) Szorongás és teljesítmény Sokszor megismételt mérésekből tudjuk: a szorongás csökkenti a teljesítményt. Az osztályzatra való felelés vagy dolgozatírás szorongást kelt. Így tehát úgy próbálunk teljesítményt kicsikarni, hogy közben olyan pszichikus faktorokat hívunk e1ő, melyek a teljesítményt garantáltan csökkentik. Tökéletesen értelmetlen a készségtárgyak osztályozása.
1993/2 De a külföldi nagy vizsgálatok tanúsága szerint az osztályozás általában legrosszabb formája az értékelésnek, nem méri az intelligenciát, nem prognosztizálja az életben való beválást, és csak látszólag objektív, valójában a szubjektív tanári ítélkezésnek minden részmozzanatában kiszolgáltatott. Tesztek – feladatlapok Amerikában már tudják, nekünk még meg kell tanulnunk, hogy nagyszerűen lehet tesztre tanítani – csak egy baj van: a teszteket eminensen megoldó gyerek teljesen buta és tájékozatlan marad. Higgyük el Németh Lászlónak és mind a többieknek, hogy ami az iskolában fontos és egy életre szóló, az két személyiség – a gyerek és tanítója – között szinte észrevétlenül esik meg és nem mérhető. Ami mérhető, az nem fontos, az verbális tudás, melynek hetvenöt százalékát a gyerekek három–öt éven belül garantáltan elfelejtik. Készségtárgyak A készségtárgyakban ebben az életkorban nem az eredmény, a produktum a fontos, hanem maga a tevékenység. A tevékenység öröme az, amihez a gyerekeket el kell juttatnunk, s ez csak akkor lehetséges, ha nem méricskélünk és korrigálunk, hanem példát adunk az utánzásra, technikákat mutatunk be, és hagyjuk, hogy szabadon utánozzon – legyen szó akár festésről, akár énekről, akár bukfencezésről –, mely magyarul bizony bukfenc és nem guruló átfordulás. (Mint ahogy a kockás füzet sem négyzethálós – ki hallott még négyzethálós eszterházi öltönyről vagy négyzethálós ingről. Ez mind bizony kockás. Tessék megnézni az értelmező szótárban: a kocka nem csak térbeli test, hanem négyszögű síkidom is – egyik lehetséges magyar elnevezése szerint. Ne rongáljuk, ne öldököljük a nyelvet!) Epilógus A boldog eötvösi tanítónak az volt a feladata, hogy az elemi iskola négy éve alatt tanítsa meg a gyerekeket biztonságosan írni, olvasni és számolni, miközben sokat énekel velük, mesél nekik, sétálnak a piacon vagy a patakparton – ez a környezetismeret, és nem 47 fogalom kipipálása a munkáltatónak csúfolt tankönyvben –, festenek, rajzolnak és beszélgetnek (beszéd- és értelemgyakorlatok). Ma világszerte újra megújított felismerés: a kulturális alapkészségeket kell kimunkálni – az írást, az olvasást és a számolást – és biztonságossá tenni ezen az elemi fokon, nyugodtan, ráérősen és
1993/2 elhúzott idejű sok gyakorlással, miközben a gyerekek művészi jellegű játékos tevékenységekben gyakorolják és fejlesztik magukat. Itt az ideje, hogy sok gyerekkínzás – és önkínzás – után visszatérjünk ehhez az ősi s manapság megújított modellhez. Vekerdi Tamás (A konferencia legsikeresebb előadásait lapunk folyamatosan közli) Schäffer Erzsébet, Nők Lapja, 1989. máj. 27. „A gyermek nem felnőtt – DE EMBER! Tehát nem szeszélyeinknek kiszolgáltatott játékszer, de nem is imádni való kegytárgy; nem pofozógép, de nem is nebáncsvirág; nem pontos óragép, vagy ló, mely ostorszóra lép, nem kötelességteljesítő kis haszonállat, de nem is csöndes, élettelen porcelánbaba, vagy hízlalásra fogható jószág; nem cseléd, sőt rabszolga, de nem is zabálni való cukorfalat, vagy pláne pacskolni, simogatni való kis ölebecske; nem gondolattalan kis állat, de nem is lángeszű csodalény, nem nyűg vagy átok, de nem is kényúr, vagy kiskirály – hanem ember…” Egy ma már csak könyvtárban föllelhető nagyszerű könyv (A fejlődő gyermek, Gondolat, 1963) utószavában olvastam a fenti sorokat, Kontra György orvos-pedagógus figyelmeztetéseit. Könyvében elsősorban a szülőkhöz fordul, arról ír, hogy mire van szüksége gyermekünk testének. Mit és mennyit kell(ene) ennie, miért kell(ene) sokat levegőznie, mennyit kell(ene) aludnia… „Vegyük tudomásul: – írja például – Ha a gyereket reggel ébreszteni kell, akkor éppen olyan jogfosztott állapotban van, mintha éheztetnénk.” Ha csak ezt az egy megállapítást hasonlítjuk a valósághoz, tudjuk, a magyar gyerekek többsége ma jogfosztott. Régóta nem volt akkora aktualitása Kontra György könyvének, mint éppen ma. Ki kellene adni ismét, s újraolvasni szülőknek, társadalomtudósoknak, politikusoknak. Hogy legalább szembesüljünk a gyerekeink testének, egészségének kárára elkövetett vétkeinkkel. Élettani vétkeinkkel… Akadnak aztán egyebek is. Erre vállalkozik a Calibra Kiadó, amikor a fenti könyvet változatlan utánnyomásban, új címmel 1993. I. negyedévében megjelenteti. A könyv címe: A gyermeknek teste is van
1993/2 A könyv már most megrendelhető a következő címen: Calibra Kiadó 1032 Budapest, Kiscelli u. 16. Egy megyényi magyar egy országnyi megyében A „guruló továbbképzés” a Győr-Moson-Sopron megyei történelemtanárok követendő kezdeményezése. Kívülről nézve kirándulás ugyan, de ha valaki megízlelte már a személyes élmények által motivált tanítást, biztosan nem fogja holmi élvhajhász szórakozásnak tartani. Mivel a kör nyitott (nem a szakot nézik, hanem az érdeklődést), „árkon kívüli” létemre teljes jogú tagként vehettem részt az egyik – a szisztematikus programba illeszkedő úton. Sok volt, mi csodálatos: a történelmi helyek igézete, a kézzel fogható „kortanú” rekvizitumok, a színhelyen végighallgatott ismertetők ezek közé tartoztak. Lelkiismeretem azonban azt súgja, a szakmai élmények szakember szájára kívánkoznak, onnan autentikusabbak. Azért az is megér egy misét, amit a jelen (?) kínál látnivalóul, tapasztalatul, tanulságul. Ebből a nézőpontból írtam le a rám legmélyebben ható, de mindannyiunkat érintő tapasztalatokat az ottani magyarság életéről. Történelmi út volt, mert visszamentünk időben ötven évet legalább. Az Árpád-vonal lövészkútjain és bunkerein jobban meglátszott az idő múlása, mint az ottani életen. Nem mostanában láttam tízhektárnyi földeken lóvontatta ekét és brigadéros (sztaroszta?) által összeparancsolt, kézikapával felszerelt, bevetésre csak ímmel-ámmal kész hadat csenevész, kevés trágyát látott kukoricásban. Vagy nem is időutazás volt ez, hanem hirtelen átléptünk Ázsiába? Mert ez a nép ötven évvel ezelőtt (vagy inkább még előbb) szebb éveket is látott. Megroppantott gerinccel Talán Ungvár az egyedüli, ahol Európa tettenérhető. Rendezett utcák, terek, a szlovák városokra emlékeztető miliő. Csak arról tudni; hogy az ezer kínnal bajlódó Ukrajna a vendéglátónk, hogy hosszú sor kígyózik a teljesen üres polcokkal ásítozó kenyérbolt előtt, hogy úton-útfélen beleütközünk egy-egy napbarnított, vaskos kuponköteget szorongató, fülsértően rossz magyarsággal a portékáját forintra cserélni szándékozó atyafiba. A görögkatolikus nagytemplom papja előhozza nekünk a kincset érő régi misekönyvet, bizonyítván a gyökereket, hogy jobban át tudják élni, micsoda számkivetettség volt, amikor rájuk telepedett a pravoszláv egyház. Most már szabadok. Kísérőnk, Gyuri általunk már rég feledett, veretes ősmagyar szavakat, archaikus ragozással ékített igéket fűzött oroszos gondolkodást sejtető mondatrendbe, miközben bemutatta a várat, a skanzent. A feltűnően ép állapotban lévő várban a szobrokon kívül egyetlen felirat sem
1993/2 említette a magyarok hajdani jelenlétét, de a szlovákokét sem. A falumúzeum hucul-portáit és csodaszép fatemplomát pedig azért is érdemes volt megnézni, mert eredeti helyén, a falvakban ilyet már nem látni. Főként a századközepet idéző parasztporták, nem kevés helyen méteres gazzal „ékesített” előterükben lábát lógázó, unottan maga elé bámuló gazdával, másutt viszonylag csinos udvarok szőlőlugas-rengeteggel, amelyek között csak sejteni lehetett a házat, egyszóval szegénység, csigaházba kényszerítettség, megroppantott gerinc. Egyetlen úton volt négy olyan sorbafűzött falu, ahol mészszagúan újak, de hivalkodóan csicsásak, kétháromemeletesek voltak a házak, szürkés-fémesen csillogó, a közeli monstre vasúti átrakó telepről „privatizált” titánból épült kerítésekkel körülfogva. Ők – a többségében román ajkú – szotyolások. Olcsón veszik meg a szegényebb falvak által megtermelt napraforgót a rászorult paraszttól, megpörkölik, bezacskózzák és irány Szibéria, kamionszámra. Ott „szeme van” az ilyesféle jószágnak. Manapság az a gondjuk, hogy az eddigi mamutországot országhatárok szabdalják. Sebaj, nekik van pénzük a határokon napokat várakozó tömeg között őgyelgő, látszatmunkában tüsténkedő vám- és határőrök „megkenésére” – így a csencselésből is egész szépen meg lehet élni. Földművelésre nem is gondolnak. A „tudományos mezőgazdaság” által (és a félvilágnyi ország sok éhes szája által) kifacsart földeken egy Csongor is – amely nevéből is sejthetően egykor a nagy Magyarország egyik előkelő dohánytermelő központja volt – egy „kódis” a sok közül. A monarchia által épített utak pókhálója a fejlett szocializmus évei alatt hihetetlenül szétszakadozott. Erre – úgy gondolom, az egész Kárpátalján – nem volt keret. Egyszerűbb volt, ha a vonatok errefelé nem álltak meg, nehogy Európa belásson Patyomkin paravánjai mögé. Nem volt keret a honfoglaló eleink által „munkás” nehézséggel felépített, az ellennek csak munkásan bevehető (bevehetetlen), a várat körülölelő Munkácsra sem. Erről a – jóllehet világháborúokozta, vagy egyszerűen a napi közlekedés tépte – sebektől nyelvharapós úthálózata, vagy az elhanyagoltságuk mögül is hajdani tekintélyt sugárzó paloták tanúskodnak. Amit itt a szovjethatalom épített, az elsősorban a várhegyet szinte teljesen átölelő, a nálunk is ismert „szépségű” szovjet laktanya volt. Miatta nem volt egész napjainkig látogatható Zrínyi Ilona vára. A laktanya még lakott, de a már csak „nem éppen kedves vendégek” a látogatási zárlatot feloldották. A magyarul egyáltalán nem tudó személyzet által az izgága, mindent látni akaró, a megszokott nyugalmat felkavaró turista ma sem kedves vendég, de lehet, hogy csak a felvonóhídon dolgozó három magyar ács nyugalmát féltették. Egy „piroshasú” a gondnoknak, aki
1993/2 sírva fakadt, mert ennyi jócskán megduzzasztotta a havi bevételét, s máris kitárult előttünk minden látnivaló. A városban bárkit megszólítunk, magyarul válaszol. Ismertünk nagy tekintélynek örvendő magyarokat, de valamiféle hivatalos helyen csak orosz vagy ukrán nyelvű dolgozott. Bizalmi állásnak minősült a szállodai takarítónő státusa is. Fő az óvatosság. Nekünk is. A szálloda zárt udvarán álló buszunkról – mielőtt más tenné ugyanezt – visszapillantó tükröt, ablaktörlőt, minden mozgathatót „kármentettünk”. Rahón aztán, miközben bal lábunkat a Fehér, a jobbot a Fekete Tisza itt még tiszta és gyors folyású vízében áztattuk, a busz körül baksisért őgyelgő cigánygyerekek az alatt csenték el a csoportvezető minden iratát tartalmazó táskáját, amíg a pilótánk – a tornyosuló felhőkre tekintettel – kilépett az ajtón és visszanyomta a helyére az ablaktörlőt. A helyi milícia két rendőre – végtelen nagy szerencsénkre ez egyszer nem volt egykedvű – a jó1 megtanult kágébés módszerekkel néhány óra alatt „visszakérte” az elorzottakat. Két darab ezres kivételével minden visszakerült. Miután tisztelegtünk az egész volt Unió egyetlen köztéri Kossuth szobra előtt Técsőn, néztem az itt többségben levő szegényebb utcákat. Szinte hihetetlen, hogy annak a járásnak a fővárosában, ahova a szotyolások is tartoznak, ilyen aprócska, düledező házakban is laknak. A legújabb is legkeletibb magyar iskoláért Miért van ázsiai állapot „bús düledékeiden Husztnak…”, miért tűrik a szegénységet közömbösen az ilosvaiak, miért ülnek akár öt napot is a csapi kukoricaföldön családostúl, bebocsátásra várva a hozzánk látogatni akarók, miért hallgatnak olyan bölcsen a munkácsiak? Talán Szolyva, Kárpátalja Buchenvaldja adja meg a magyarázatot, ahova a háború végén parancsolták a „bűnös nép” fiait, hogy aztán sohase térjenek vissza Szibériából, hogy negyvenegynéhány év múlva bátortalanul, a papok biztatására egy-egy falu merészkedjen nekik is emléktáblát állítani. Vagy az ázsiai despotizmusnak az a sajátossága rágta bele magát a lelkekbe, hogy a zsarnoknak az alattvaló csak szemét; az ember úgy bírja ki, hogy megpróbál a saját szemétdombján kakas lenni: így aztán, aki a ranglétra aljára szorul, azzal még a kalauz is a hatalmát érezteti. Más nem marad az embernek, mint átjátszani a törvényt, szőlőlugast telepíteni a ház köré, áthidalván vele a háztáji hiányát; titokban pálinkát főzni otthon, hogy „szebb” legyen az élet. (Arra ma már büszke Beregkisfalud, hogy egykor emiatt a marionettbábos hatalom minden térképről lehagyta a nevét.) Esetleg a Vereckei hágón a (feltételezhetően) megyehatár-jelző betonförmedvényre festékkel
1993/2 kiírni: „ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON!”. (Egyébként itt, a néhány éve gazdasági megfontolásból elhagyott úton semmilyen műtárgy nem utal a honfoglalásra, csak a betonalkotmány második graffitije: „Magyar, e helyen hajts fejet!”.) Kire haragudjon az itt élő magyar? Az oroszra, ukránra, szlovákra, románra, ruszinra vagy ruténra? Nem bántották itt egymást a más nemzetiségű szomszédok soha. Talán ilyen jellegű feszültséget csak az okoz, hogy az orosz vagy ukrán nyelvű hivatalnokok alatt 430 méterrel, az aknaszlatinai sóbányában a geológustól a vájárig, a sószanatórium jó humorú orvosáig, mindenki magyar. Ebben a Romániára néző, Tisza-partra épült bányászfaluban tízezren laknak. A négyezer magyar most kapott egy – meglehetősen csúnyácska, az orosz laktanyák tiszti legénylakásaira emlékeztető – épületet iskola céljára. Eddig a faluban orosz, ukrán és román iskola volt csak. (Itt értettük meg, miért orosz szórenddel beszélnek a kárpátaljaiak.) A fiatal, hibátlan magyarsággal beszélő igazgató büszkén mutatta be „szép” szerzeményüket. El kell ismernünk: a csenevész, füves foltokkal tarkított kopasz dombra rendszertelenül elszórt otromba panelházak között az épület nem látszott olyan csúnyának; a munka, amit a használhatóság érdekében rajta végeztek, megérdemel minden dicséretet. Nem fukarkodtunk a busz csomagtartójából elővarázsolt magyar tankönyvekkel. Ez a legkevesebb, amit tehetünk a legújabb és legkeletibb magyar iskoláért, bár úgy éreztük, egyenrangú segítség volt a kuponért átváltott forint is. Kárpátalján ugyanis a forint rangja a valutákéval azonos. Egyetlen valamirevaló mesterember sem dolgozik rubelért vagy kuponért, de forintért ugyanolyan szívesen vállal munkát, mint dollárért. Akárhonnan nézzük, Ázsiának nem volt akadály a Beszkidek és a Máramaros megejtően szép vonulata. Behozták ide a „szuronyok hegyén”, beleitta magát a földbe, de a lélekbe is. Pedig Európa közepe az egyik legkeletibb város, Rahó környékén van. Az új hatalomnak, amely jobb híján átvette az ázsiai eszközöket, hosszú idő kell, amíg ezt a már más világot is látott népet megszabadítja ettől a keleti lidérctől. pa-ul Szarvas – Párizs (Montreau) Úton a „közös Európa” felé…
1993/2 1967-ben kézműiparosok, szakemberek, vállalkozók részvételével Párizstól 25 km-re, Montreauban megalakult a Magánvállalkozók Szakmai Kamarája. A megfelelő szakmai utánpótlás biztosítására szövetkezett kamara mellé szakmunkásképző magániskolát alapítottak, mely azóta 18 szakmában teljesíti a Szakmai Kamara elvárásait. Személyes biztosíték erre, hogy az alapító tagokból alakult az iskola vezetése is. Szarvas vállalkozója, a Faipari Szakmunkásképző Magániskola vezetője 1989-ben talált kapcsolatot a példaértékű intézménnyel. 1992 augusztusában megvalósult a szarvasi gyerekek álma… Augusztus 23-án begördült a szakmunkástanulókat szállító busz a montreaux-i iskola kapuján. Itt a forró nyár hangulatában, a szépen gondozott park fái alatt már megkezdődött az új iskolaév. Serényen kapáltak, öntöztek, gereblyéztek a diákok. Nyugalmat, derűt árasztott az iskola légköre. Jean Maxente Guilloux úr, a magániskola igazgatója régi ismerősként üdvözölte Roszik Jánost, a szarvasi direktort sőt néhány diákról is kiderült, hogy nem először járnak itt. Az elmúlt tanévben 2–3 hónapos szakmai gyakorlatot tölthettek el – megállapodás szerint – a szarvasiak legjobbjai. Az érettségiző diákok közül olyan hallgatókat fogadtak, akiknek az intenzív nyelvtanfolyam nyelvi környezetben a szakmatanulás új távlatait nyitotta meg. „Óriási élmény és kiváló lehetőség számunkra” – így fogalmaz a magyar csoport vezetője. Érzelmi és szakmai feltöltődést nyújt gyermeknek, felnőttnek egyaránt. Guilloux úr, aki az iskola céljának tekinti, hogy a tanuló örömét lelje a kiválasztott szakmában, örömét leli a magyarok fogadásában. „Összefogunk, hogy minél előbb közös Európáról beszélhessünk” – mondja, és dicséri a magyar fiatalok nyitottságát, szakmai érdeklődését. Csonka Kati Töprengés mérésügyekben Madách Imre Az ember tragédiája című drámája jutott eszembe kolléganőimet hallgatván. Egyikük Évaként jót és javítandókat mondott el, másikuk Ádámként lelkesedett, oly szépnek, ígéretesnek látta a jövőt a vizsgák tükrében. Én hadd legyek a „tagadás ősi szelleme”, Lucifer, aki a hibákra figyelmeztet, és sok mindenben kételkedik. Debil iskolák Meghökkentő jelzővel illette a bevezető előadásában dr. Báthory Zoltán egyik-másik iskolánkat.
1993/2 Az ő szóhasználatával élve én is egy „debil” iskolában voltam vizsgabiztos, ahol azt sem tudták, mit kell csinálni, az igazgató jelen sem volt, a tanár tőlem hallott először egy sor teendőjéről, a gyerekek szabadidőruhában tollászkodtak, s természetesen rágógumiztak, alig tudtak valamit… Remélem, lesz ez még nálunk is másként, de most még… (!?) Elnézést kérek, én nem tudok lelkesedni. Talán, ha kollégáim nagyon őszinték önmagukhoz, akkor a jelenlévők sem. Az ördög szeret vizsgáztatni! Én diákként, tanárként egyaránt gyűlölöm, nem kívánom sem az előkészítés munkáit, sem a vizsgafrászt magamnak és másoknak. Huszonhat éve érettségiztetek, de mindmáig nem vagyok oda érte. Exhibicionistának kell egy kicsit lennie annak, aki szereti. És most 6.-ban, 8.-ban, II. évfolyamon, IV. év végén… Kérem szépen, nem lesz ez egy kicsit sok? Az újért – különösen, ha igen munkaigényes, komolyan teendő – újra csak nem élnek-halnak az emberek. Márpedig a méréseket nem lehet hályogkovács módjára csinálni. Az USÁ-ban már sztrájkoltak pedagógusok azért, mert a rossz mérőlapok többet ártottak, mint használtak. A mérésmetodika nem szerves része a tanári gyakorlatnak. Új szakma, amit el kell sajátítani. És nem is oly egyszerű. Ha a végével, a számítógépes elemzésével kezdem, már akkor is idegenkedésre adhat okot, pedig elemzés nélkül, mutatószámok nélkül nincs ilyen munka. Mindenki meg fogja tanulni? És nem egyszerűbb dolog mérőlapot készíteni sem. Próbálkozásaim szörnyű kételyek közt folytak, hogy vajon azt mérem-e, amit akarok, jók-e a feladataim stb… Íme egy csokor kérdés, korántsem az összes: Ki mérjen? Mit? Milyen mélységben? Hol? Miért? Hogyan? Kinek? Kivel?… stb. Aztán néhány intés, intelem. Az isten ne adja, hogy valamelyik fórum, önkormányzat, igazgató az iskolák vagy tanárok rangsorolására használja fel méréseinket, szakképzetlen beavatkozással „messzemenő következtetéseket vonjon le” azokból. Már előre tiltakoznunk kell emiatt. Mint ahogy nem a tanár feladata, hanem képzett szakemberé a feladatlapok készítése is. – És hol vannak még a standardizált feladatbankok?! Addig vegyük komolyan Petőfit: „Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez…”! A szegedi József Attila Tudományegyetemen a Pedagógia Tanszék kapta meg a feladatot, hogy a diagnosztikus vizsgarendszert kidolgozza. A 6. és 8. osztályos tervek már gyakorlati kontroll alatt vannak. A 16. évesek alapvizsgáját jelenleg dolgozzák ki, és csak most indul a kipróbálása. Dr. Nagy József és Vidákovits Tibor koncepciója alapján folyik a munka. Magam magyar
1993/2 irodalomból kaptam megbízást. Röviden ismertetem elképzeléseimet. A JATE jövőképében, a diagnosztikus vizsgarendszerben korszerű pedagógiai elvek ötvöződnek és érvényesülnek. Felvetik az eredményesség problémáját. Az alapműveltség elsajátításában az egységességet és a plafonelméletet egyeztetik. A NAT III. átdolgozott változata alapján kellett dolgoznom. Magam is „jó pedagógusként” flegmán elutasítottam kezdetben, ahelyett, hogy alaposan tanulmányoztam volna. Most kénytelen voltam végiggondolni, s megváltozott róla a véleményem. A legjobb tanárokkal konzultálva állították össze a művek listáját magyar irodalomból. Vitatni persze mindent lehet, de az cáfolhatatlan, hogy kell egy igazodási támpont, olyan ív, amely megmutatja a legfontosabbnak tűnő hagyományőrző értékeinket, s ezen túl kap csak szabad kezet a tanár. Osztályzat helyett százalékos mutatók A JATE-n a tantárgyak választhatósága és kötelező volta éppúgy vizsgálat tárgya, mint a vizsgáztatás módjai, ezek kidolgozása. Amennyire csak lehet, a természetes tanulási folyamatba illesztődik a summetív jegyek megszerzése: pl. egy témakör zárása, ismétlése után vagy folyamatértékelésként, zárójegyként is megjelenhet a vizsga részeként. Fontos a vizsgakövetelmények tartalmán túl a mennyiségi szintek megkülönböztetése. Minimális akkor, ha a vizsgázó 50%-át tudja az anyagnak, optimális az ezen felüli teljesítmény, a maximális szint túlmutat a vizsgakövetelményeken, s a professzionális a legtehetségesebbek színvonala. Ha tudnák a kollégák, hogy milyen nehéz megfogalmazni és összeállítani egy tesztlapot úgy, hogy a legszerényebb képességű és a kiemelkedően tehetséges tudása is mérhető legyen egyszerre! És akkor még nem is említettem azokat a követelményeket, mint a realitás, a tartalmi érvényesség vagy validitás, érdekesség, változatosság. És hol van még a legnehezebb szempont figyelembevétele,
az
alkalmazási
funkcióé!
Megértésszintű,
értelmező,
reproduktív,
feladatmegoldó, problémamegoldó gondolkodásmódok sokszínűségének biztosítása! Nehéz áttörés lesz elfogadtatni a tanárokkal azt a szemléletet is, hogy osztályzatok helyett %-os mutatók lesznek. Meg kell majd tanulni új szakszavakat: nyerspont, százalékpont, standard-pont, korrigált %-pont stb… A 16. évesek alapvizsgája Röviden ismertetem azt a tervet, amit a JATE felkérésére benyújtottam a 16. évesek magyar
1993/2 irodalom diagnosztikus alapvizsgája tervezeteként. Háromkomponensű az elképzelésem. 1. fogalmazás (címjegyzékbank alapján); 2. szóbeli felelet (tételsorból); 3. írásbeli tesztvariáció (az anyag sokszorosan teljes lefedéséből, a tesztbankból). A 3 teljesítmény tanulói adatlapra kerül %-os kimutatással. Egységes követelményrendszer alapján 3 x 100%-ot lehet teljesíteni, de már 3 x 51%-nál megfelel a diák a minimális szintnek. A fogalmazáscímek 15–18 műfajból – húzással – kerülnének egy osztály elé. 3 cím közül választanának a tanulók, miként az érettségin. A NAT követelményei alapján új, érdekes műfajok is bekerülhetnek. Úgy állítottam össze (pillanatnyilag 626 címet adtam meg), hogy irodalmi élményhez köthetők is legyenek benne és egyszerű hétköznapi feladatok is. Ha a diák nem ismeri a művet, amire a cím céloz, akkor is teljesértékű a munkája, ha utal rá, vagy más szinten oldotta meg. Pl. a háború és béke kezdése kapcsán nem feltétlenül kell ismernie és ismertetnie Tolsztoj művét ahhoz, hogy remekművet alkosson. Csak a történelmi, társadalmi, az etikai kérdések érintésével. A szóbeli 22 tétele felfogásában eltér az általános iskolai sorozatoktól. Nemcsak követelményrendszerében. A zömét kötelezővé tenném, s csak 3–4 témában, a XX. századi illetve a kortársi magyar irodalomnál érzem, hogy a szabad választást engedni illik. Mert nem hiszem, hogy bárkinek joga lenne a demokrácia és a független cselekedetek alapján Balassit, Kölcseyt vagy akár Adyt és még néhány jeles alkotót kihagyni. Egy teljes tesztsorozat 5 x 4 variációból áll. Kettőt dolgoztam ki, tehát 40 feladatlap készült el a tesztbankból. Mindegyik más, nincs két egyforma, de még a kérdések közt is kevés az azonos. Tizenegy témában illetve a kérdéstípusok variációival. Órákig sorolhatnám izzasztó gondjaimat, míg elkészültek ezek. Öt iskolában próbáltuk ki a fővárosban 2 x 4 variációt, 8 feladatlapot. Egy lapot 70–80 tanuló oldotta meg a Szent László, Szilágyi Erzsébet, Kossuth és Körősi Csoma gimnáziumban illetve a Trefort műszaki szakközépiskolában. A kollégák őszintén feltárták a hibákat és erényeket. A JATE-n most dolgozzák fel az anyagot. A számítógépes elemzéseket követi majd az értelmezésem és javításom. Azaz a munka a középiskolás fokozatban is „folyamatba tétetett.” Még nem tudhatom, jóvá hagyják-e elképzelésemet, tehát senki se vegye úgy, hogy kész tényekről értesült, csupán egy előzetes, gyötrődő munkafolyamat sebeit szaggattam fel. Pillanatállapotról szóltam.
1993/2 Ám, ha valaki mégis, ennyi elrettentés ellenére is, feladatlapkészítésre szánná el magát, fogadjon el tőlem egy jótanácsot: Először a saját gyerekén próbálja ki, s a tantestületben feltétlenül az ellenségének adja oda bírálatra, ha meg akarja tudni, hogy jó-e… Gálosné Szűcs Emília Nem csak pedagógia Csak akkor erkölcsös, ha vallásos? Rendszerváltást kell az embernek megérnie, hogy megmutatkozzék előtte a bárányálarcok mögötti farkaspofa. Először azokban a politikusokban kellett csalódnunk, akik a konszolidációt a „vidám barakkhoz” egyáltalán nem illő leszámolással hajtották végre, akik ideológiai okokból hagyták az ország slamposságát elhatalmasodni. Aztán jöttek a „harcos elvtársak”, akik egyik napról a másikra buzgó misejárók lettek. Kéretlenül is szállították a híreket a régebben is templomba járók, úgy tűnik, jogos felháborodással. Aztán ahogy az istentisztelet elveszítette a „szembenállást” kifejező szerepét, a vallásosak egyremásra hoztak más híreket is Isten házatájáról: képmutató, agresszív, úrhatnám papok, a tételeket a saját szájízük szerint értelmező, hitükre gőgös hívek – mondták. A fele sem igaz. De mi van a másik felével? Nyakleves az istentisztelet után Az egyik – egyébként állami – iskolánk néhány diákja a tettlegesség csalhatatlan vörösségével az arcán arról panaszkodik, hogy a megrendelt tanévnyitó istentisztelet befejezésével a káplán a templomajtóban két-két hatalmas nyaklevessel búcsúzott tőlük, mert nyáron a nagy szabadság hevében megfeledkeztek a lelkükről. (A szeretet egyháza.) Tudom, ne is mondják: vannak jó példák itt és rosszak a másik oldalon. Mert hát az ember Ádám és Éva „torkossága” óta esendő. Elég, ha elolvassuk Szent Ágoston „Vallomások”-ját, meggyőződhetünk, milyen nehéz jónak lenni. Ebben tehát megegyeztünk. Abban tehát megegyeztünk, hogy a vallásosság-ateizmus és a jó-rossz válaszvonalak nem fedik egymást. Akkor miért sértegetnek bennünket a rádióban, az évnyitókon, a politikai fórumokon – védendő az egyházi iskolákat és a hittan oktatását? Miért mondják, hogy erkölcse csak annak van, aki vallásos? Miért vetik szemünkre – félreérthetetlen éllel –, hogy akinek nincs hite, annak erkölcse sincs?
1993/2 Ez utóbbiban van igazság: ha a hit nyitottság az értékekre, akinek hite nincsen, az erkölcstelen. Az embert a felé közvetített – és általa elfogadott – értékek és a felfogott érdekek vezérlik. Felrúgott értékek között az érdek az egyedüli motívum. És jaj mindannyiunknak, ha az illető nem olyan okos, hogy érdektörekvései konvergáljanak a felvilágosodás „értelmes önzésével”. Legjobb esetben a tőke világa ilyen orientációt követel a burgeois-tól (vállalkozótól). Az értékorientált ember erkölcsös, mert az erkölcs az értékek világa. Isten erkölcsi szempontból az értékek summázata. Ettől még demagóg csúsztatás, ha a nem-Istenben-összpontosuló, önmagát emberi ideálokban célul vevő értékorientációkat semminek tekintik. Gondoljunk arra, hogy a zsidókeresztények Krisztus-Királysága, Platón Állama, Morus Utopiája, Kant „Isten földi állama”, Teilhard de Jardin Krisztokozmosza és a kommunizmus az egyedi ember önfeladása szempontjából nem tér el jelentősen. Hogy a vallás azért hordozója minden jónak, mert a Tízparancsolat…?! Akkor inkább nyissunk vitát arról, hogy a Tízparancsolat (illetve közülük legalább nyolc) azért desztillátuma az emberi értékeknek, mert bibliai, vagy azért jelent meg a Bibliában, mert összemberi értékeket foglal össze. A maga álláspontjában mindenki higgyen, de – mint megfellebbezhetetlen igazságot – ne kényszerítse másokra. Az igazságnak ugyanis bizonyítékok kellenek; a bizonyíték a logika szava, nincs köze a transzcendenciához. Én például – és meggyőződésem szerint még néhány millióan – úgy érzem, a tíz- (nyolc-) parancsolat rám is vonatkozik, de részletesebben, mint írva vagyon, és belülről, akár Kant mester kategorikus imperativusza. Ezek szerint igyekszem – több-kevesebb sikerrel – élni. Nem Isten-félésből, hanem csupán azért, mert ember vagyok. Az a misztikum, ami a kereszténységben az Isten felé irányuló kötelesség és szeretet kölcsönviszonyát övezi, ugyanerről vall: ha valaki csak azért tartja be az erkölcsi szabályokat, mert jutalmat vár vagy büntetéstől szűköl, nem erkölcsös. Csöbör a vödör mellett Hogy a vallás azért hordozója minden jónak, mert Jézus…? Az Újszövetség valóban erkölcsi tanítás Jézus élete az ideális embert példázza, akiben az Istennek (az emberiségnek mint teljességnek) „kedve telik”. Róla azonban az ifjú Kant írta, hogy mindaddig áldozat, amíg Isten földi államában általánossá nem válik. Röviden: csak cum grano salis valósítható meg – vagyis teljességgel csak a mártíroknak sikerül. Mindemellett célértékű példa, de nem az egyházak irigyen őrzött tulajdona, hanem az egyetemes emberiségé.
1993/2 Akkor a gőg, Uraim, miszerint az „Istennek tetsző út” mutatója kizárólag az Önök birtoka, mást nem jelent, mint azt, hogy volt (van) a materializmusnak egy olyan öntelt válfaja, amely nem vette észre az általa is eszményített cél egy réges-régi megfogalmazását? Miért ad önteltségre okot mások lefülelt önteltsége? Egy – feltételezhető – magyarázatot adhatok: ha úgy alakulnak az egyházi iskolák, hogy egész testületek maradnak egyben – mindegy, hogy kényszerből vagy humanizmusból –, alig lesz, aki elhiszi, hogy csupán a fennhatóság cseréjétől valami minőségileg új, megsokszorozott Scola Piae vagy Pannonhalma keletkezik. Valamilyen előnyt – a mozgósító propaganda kedvéért – mögéjük kellett
sorakoztatni,
mert
–
ahogy
kultuszminiszterünk
hangot
adott
felfoghatatlan
tapasztalatainak – a nép fél az egyházi iskoláktól. Az istenadta nép jobb létre vágyik, demokráciáról hall, és arról, hogy az egyháznak a hierarchiához – tekintve szervezeti felépítését – több köze van, mint a demokráciához: Az istenadta nép a szeretet egyházairól hall a szeretet egyházaitól, közben ugyanazoktól – helyenként és
időnként
–
nagymérvű
csatlakozhatatlanságot
sugárzó
intoleranciát, szentenciákat
ellentmondást tapasztal.
nem
tűrő
Ideológiai
erőszakosságot,
monolitikusságról,
felfuvalkodottságról már adott kellemetlen példákat és némi immunitást az a másik képmutató politikai vezérkar is, amely szintén azt hitte, hogy az ő zsebében van a bölcsek köve. Az istenadta nép nem az egyházi iskolától fél, hanem a csöbörtől, ami ott tátong a vödör mellett. Mea culpa. Amit tudok a szeretetről, alázatról, szolgálatról, azt jórészt a Bibliából tudom. Nem szándékozom a tanítókat tanítani. Pápai Gyula Nem csak pedagógia „Mint a mókus fenn a fán…” Úttörőkoromban minden olyan egyszerű volt. A piros nyakkendő a vörös zászló egy darabja. A vörös zászló a forradalom, a haladás jelképe. Az ötágú piros csillag az öt lakott kontinens összetartozásának szimbóluma. Mindez világos volt, bár nem foglalkoztunk vele különösebben. Arról akkor fogalmunk sem volt, hogy tíz felnőttből kilenc nem tudja a nemzetközi vörös és a szovjet nemzeti zászlót megkülönböztetni, hogy a vörös csillagban sokan egyszerűen a szovjet birodalom hatalmi jelképét látják.
1993/2 Gyerekrablás az úttörőtáborban Őrsi gyűlésen nevet, programot, tisztségviselőket választottunk, mit sem sejtve arról, hogy ezzel a demokráciát ízlelgetjük, s elfogadtuk jó és rossz osztályfőnökeink (rajvezetőink) utasításait, mert ezt a felnőtt-gyerek és tanár-diák viszony természetes velejárójának tartottuk, s eszünkbe sem jutott mindebben hierarchiát, diktatúrát, pártállamot látni. Voltak persze komolykodó, rém unalmas őrsi gyűléseink is (a felnőttek párttaggyűléseinek leképezései és karikatúrái), de nem ez volt a lényeg, hanem a kirándulások, közös játékok és éneklések, akadályversenyek, nyári táborok. Az úttörőmozgalomnak ma még több mint nyolcvanezer tagja van – több mint az MDF-nek –, bár a költségvetésből egyetlen fillér állami támogatást sem kap, s a tömegkommunikáció csak cserkészszervezetről akar tudni. Lassan elolvad az úttörőmozgalom: kifutnak sorra a jelenlegi évfolyamok, s a gyermekük előmenetelén felelősséggel őrködő bölcs szülők nem úttörőnek, hanem más szervezetekbe iratják majd csemetéiket. S talán tíz vagy húsz év múlva a mai harmincasok, negyvenesek nosztalgiával emlékeznek majd vissza gyerekkoruk úttörőélményeire. Itt van például a nyíregyházi úttörőtábor. Egy lakótelepi paneliskolában voltunk elszállásolva, első látásra hát semmi romantika. Strand, sport és vetélkedő, játék és éneklés szerepelt a tábor programjában. Nincs jó úttörőtábor éjszakai riadó nélkül. Szervezzünk hát egyet – állapodtak meg az ifivezetők. Én vállaltam, hogy az egyik gyereket – egy mokány, vakmerő, vagány kisfiút – elrabolom és elrejtem. Megegyeztünk abban is, hogy a fiút hová bújtatom. Fél tizenkettőkor csináltunk riadót. Megállapodtunk, hogy éjfél felé minden felnőtt (felnőtt? tizennyolcéves voltam) e bújóhely felé vezeti csapatát, „mintegy véletlenül”, s valamelyik gyerek majd csak rátalál az elveszett társra, ha meg nem, hát segítünk mi, felnőttek. A riadó tökéletesen sikerült. A gyerekek óriási lázban voltak, s tele izgalommal, zseblámpáikat szorongatva kutattak és nyomoztak. Még a vájtfülű nyolcadikosok is, akik nappal humbuggnak nevezték az éjszakai riadót, akkor és ott azzal a vegyes érzéssel élték meg a „nagy kalandot”, ahogy a kisgyerek várja a télapót: hisz is benne, meg nem is, de döntő pillanatban átadja magát a varázslatnak. Aztán éjfél táján, miközben a terv szerint a rejtekhely felé andalogtunk, odajön hozzám egy ifivezető: Te, István, nem találjuk a fiút… Hát, jól eldugtam – vigyorogtam befelé magamban –: egy árnyékos, sötét sarokban
1993/2 lefektettem a földre, s betakartam egy egyszínű sötétkék takaróval. Persze, beavattam a fiút, s arra kértem, mozdulatlanul, fekve várjon. Nos, közeledtem őrsömmel a szóban forgó hely felé. Odaértünk. És én sem találtam… Vagy két percig a szívbaj kerülgetett. Aztán ráléptem a lábára. Csak akkor vettem észre, hogy hol fekszik, annyira beleolvadt környezetébe. A karomba vettem, s a fülébe súgtam: színleld ájultnak magad… Ez volt az a pillanat, amikor mindenki azt hitte, itt tényleg bűntény történt. Visszamentünk az épületbe. Röpke táborgyűlést tartottunk. Elmondtuk, hogy nem történt valóban bűncselekmény, játék volt az egész. Megdicsértük a gyerekeket bátorságukért, s jó éjszakát kívántunk nekik. Elalvás előtt végigjártuk a kicsik szobáit, hogy ne nyugtalankodjanak. Mégis, még harmadnap is jött hozzám titokzatos arccal egy kisfiú: Te, ifi, nekem már az is gyanús volt, amikor… Vagy az a tábor Esztergomban. Nem tudom, ki találta ki azt a marhaságot, hogy azért legyen éjszakai riadó, mert ellopták a zászlót. Ki hiszi el, hogy bárki zászlót akar lopni? Ha egy gyerek valaha is átélt egy ilyen éjszakai mű-zászlólopást, soha többé nem hisz az egészben. A riadó azért jó1 sikerült. Amikor meglett a zászló, és a gyerekek már ágyba bújtak, mi, felnőttek még megittunk egy-egy üveg sört. Valamelyikünk épp azt mondta: igazán ügyesen loptuk el a zászlót… és erre belépett egy rendőr meg egy határőr. Mint kiderült, az egyik buzgó kisfiú, anélkül hogy szólt volna bárkinek, értesítette a rendőrséget meg a határőrséget. És ők elhitték a zászlólopást. Csak hosszadalmas igazoltatás és magyarázkodás után szabadultunk. A nyomor-romantika nosztalgiája A nyolcvanas évek táborai már összkomfortosok és civilizáltak voltak. Sok szülő el sem engedte volna gyermekét, ha nem lett volna meleg vizes zuhanyozási lehetőség (a nomád romantika messziről szép) és sok gyerek el sem ment volna, ha nem lett volna hifi stúdió, pingpongasztal, büfé. Azért én még voltam olyan úttörőtáborban, ahol szakadó esőben, az éjszaka kellős közepén árkoltuk körül a sátrakat, hogy el ne öntsön mindent a víz. Feltörte a lapát a tenyerünket, miközben tanárainkkal együtt bőrig áztunk, s nagyon élveztük az egészet. De a legszebb, a klasszikus sztori Sanyi bácsié. Sanyi bácsi ugyanis 1950-ben határozta el, hogy táborozni viszi a gyerekeket. A táborozás azzal kezdődött, hogy egy évvel korábban felásták az iskolakertet, s bevetették cirokkal. Aratás után a cirokból néhány falusi asszony vezetésével söprűket kötöttek. Akkoriban, mint mindennek, a söprűnek is hatósági, rögzített ára volt. Vett is minden szülő cirokseprűt, s kifizette a hatósági fix
1993/2 ár többszörösét. Pénz volt most már, csak az volt a kérdés, mit esznek majd a gyerekek, hiszen szinte minden hiánycikk volt, semmit sem lehetett kapni. Bement hát Sanyi bácsi a párttitkárhoz: segítsen. A titkár elvtárs elrendelte, hogy a vegyesboltban tartsák vissza a szalonnát meg a szeletelhető lekvárt addig, amíg a tanár úr nem szól. Megvolt hát hamarosan a reggeli (lekvár) és a vacsora (szalonna) mindennapra. Csak az ebéd volt még a jövő titka, s közben elérkezett az indulás napja. Koradélelőtt a táborozás színhelyén, Parádon voltak. Sanyi bácsi észrevette, mennyi gomba terem az erdőben. A gyerekeket csoportokra osztotta, úgy, hogy minden csoportban legyen valaki, akinek órája van. (Akkoriban felnőttek között sem volt még a karóra általános…) S meghozta pedagóguspályája legmerészebb döntését: elküldte a gyerekeket gombát gyűjteni, azzal, hogy egy óra múlva jöjjenek vissza. Szerencsére mind visszajött. Sanyi bácsi hat parádi asszonyt kért meg, hogy vizsgálják át a gombát. Attól kezdve minden ebéd gomba volt: gombaleves, gombapörkölt, rántott gomba… Úttörőként találkoztam először a politikai másképpgondolkodással is, bár akkor még nem tudtam, hogy ez „másképpgondolkodás”. Abban az évben Salgótarjánban volt a Forradalmi Ifjúsági Napok rendezvénysorozata. A harmadik napon, amikor már mindenki szerelmes volt valakibe és berekedt a sok énekléstől, erdei akadályverseny zárta a programot. Az állomásokon nagy évszámplakátok (1848, 1919, 1945) hirdették a témakört, amelyből kérdéseket várhattunk. A verseny végén valaki kitalálta: írjuk fel a nevünket erre a plakátra, szép emlék lesz. Már vagy száz név volt a plakáton, amikor megszólalt egy pesti lány: a 45-ös helyett inkább a 48-asra kellett volna írni, nem? Persze, a 45-ös plakátot senki sem politikai megfontolásból választotta – véletlenül írtunk éppen arra. De azt ebből a kis sztoriból megtanulhattuk: a részleteknek is jelentősége van… Hát, ilyen volt az úttörőmozgalom. Talán valóban a nagy nemzetközi hagyományokkal bíró cserkészmozgalom utánzataként és alternatívájaként született, politikai megfontolásoktól sem mentesen, de több lett annál, mint amire szánták, és semmiképpen sem az volt, aminek ma tekinteni, minősíteni szokás… Ujlaky István Rendszerváltás és hagyomány a nevelési gyakorlatban „Nem azt kell megkérdezni: milyen képességre és tudásra van szüksége az embernek a fennálló társadalmi rend számára; hanem: milyen képességei vannak az embernek és mi fejleszthető ki
1993/2 benne?” (Rudolf Steiner). Mindennemű rendszerváltás eredményességének titka a hagyományőrzés és hagyományteremtés szerves egységében rejlik. Az egyedi adottságokat, hagyományokat száműzni akaró, a mindenben és mindenáron „újat” hangsúlyozó rendszerváltás bénítólag hat az egyén életvitelére. Az egyén arra kényszerül, hogy egyéniségét feladva, kibújva saját „bőréből”, a tőle életidegen „új” befogadására pazarolja energiáit, erőfeszítését. A hagyományt, a történelmi múltat tiszteletben tartó rendszerváltás talaján álló nevelési gyakorlat elsősorban az egyénben szunnyadó képességeket, adottságokat, hajlamokat igyekszik felszínre hozni. Abból indul ki, hogy az egyén magában hordozza családja, települése, szűkebb és tágabb környezete kultúráját, szokásait. A gyermek természetes környezetben A francia Celestin Freinet (1896–1966) a gyermeket természetes környezetbe helyezi. Ennek jellemzői az önszerveződő műhelymunka, a gyermeki önkifejezés (szabad szövegek, rajzok, alkotások, számítások), a katedra száműzése, amikor a tanár a közösség tapasztaltabb tagja, s a partnerviszony következtében a tanuló tudatában van saját értékeinek, élvezi a csoport támogatását, együttműködésre képes társaival, ezért környezetének nemcsak befogadója, de alakítója, is. /Lásd még: „FREINET-VEL KÖNNYEBB” (Szöveggyűjtemény), az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola kiadványa, 1990./ Az osztrák Rudolf Steiner (1861–1925) által létesített Waldorf-iskola (1919 Stuttgart, Waldorf– Astoria cigarettagyár támogatásával) tizenkét évfolyamos egységes intézmény. A tizenkét évfolyamból nyolc év az alsó tagozat. A gyermeki önkifejezés, a csoportmunka itt is nagy szerepet kap. Az átélt, személyes tapasztalással elsajátított ismeretekről látványként megjelenített formában (testmozdulat, beszéd, ének, tárlat) számolnak be a csoportok. Hónapzáró ünnepélyeken mutatják be az osztályok egymásnak és a szülőknek, mennyit haladtak a tanulásban. Gyermeköröm Tapolcán – anno Tapolcán 1929 őszén Schönberger Gyuri és Zsuzsi, a helyi tizenötéven aluli aranyifjúság két vezértagja, hasonlókorú néhány társuk közreműködésével „művésztársulatot” szerveztek és december elsején ünnepélyes bemutató-előadást tartottak Schönbergeréknél – a szuterénben. „A gyerekelőadásnak az a része, ami az előadókra tartozott, meglepően kedves volt. Kedves volt
1993/2 a naivsága, a primitívsége, az ártatlansága. Kedves volt, hogy senki felnőtt irányítólag nem avatkozott ebbe a nagy ügybe. Féltucat gyerek elhatározta, hogy előadást rendez a Stefániának. A féltucat gyerek kis jeleneteket, kis darabokat tanult (egyiket, a tündéreset egyik papa követte el, nagyon biztos kézzel nyúlva a szép morállal végződő gyerektémához), azután összetanultak. Néhány hazafias verssel kiegészítették a műsorukat s egy napon meghirdették az előadást. Voltak, akik jó szemmel, voltak, akik rossz szemmel nézték, de megtörtént. Gyuri meg a Komlósy Laci meg a Spiegel Miki egész nap ácsoltak. Kályhatartó köré, mosóteknőre, tuskóra szereltek egy dobogót a szuterénsarokban, rá oszlopokat, függönyöket, spanyolfalakat, és kész volt. Délután 4 órakor zsúfolt ház előtt megkezdődött az előadás: mintegy 70–80 gyerek szorongott a lócákon. A főrendező, a díszletes és kellékes fiúkon kívül Keszler Bözsi, Halász Bözsi, Kertész Magda, Vágó Évi, Király Manyi, meg Zsuzsi szerepeltek. Bájos, helyes volt valamennyi. Utánozhatatlan dolog a 8–10 éves kor hamva, mosolya, nagyoskodó pózolása… – írta a Tapolcai Lapok 1929. december 8-án. (Még kapható a „SZABADSÁGRA NEVELÉS” című könyv, Rudolf Steiner pedagógiája, amely képeket és tudósításokat mutat be a Nemzetközi Waldorf-iskolai Mozgalomról. A szöveget írta és összeállította: Freans Carlgren. Képszerkesztő: Arne Klingborg. Beszerezhető: Török Sándor Waldorf-pedagógiai Alapítvány, 1536 Budapest, Pf.: 868.) Kiss Ferenc „Két választás Magyarországon…” (?) Elnézést kérek a tisztelt olvasótól a címbeli plágiumért, de hát erről van szó. Kis hazánkban 1992 őszén – hiszen törvény van rá – szakszervezeti választás lesz, méghozzá – ha minden igaz kettő. Azaz, hogy mennyi is? Nos, nézzük! Először is a szakszervezetek közötti ún. szimpátia választás, melynek célja a vagyon majdani felosztása, másodszor pedig a közalkalmazotti tanácsi választás, mely a szakszervezetek reprezentativitását (is) hivatott eldönteni. Mit még? Erről kicsit később. Magával a szakszervezeti választással bizony baj van. Nem lehet tudni, megtartják-e egyáltalán. Hisz amiért szóba került a megrendezése (ti. a szakszervezeti vagyon elosztása) az mára, hogy úgy mondjam, nem téma. Hiszen a hét nagy szövetség közül hat konszenzusra jutott e tárgyban. Kivétel a Szolidaritás Munkás Szakszervezeti Szövetség, amely kivonult a tárgyalásról, így annak eredményét sem ismeri el, miként így tesz a kormány is. Érdekes szituáció.
1993/2 Az érdekeltek – a szakszervezetek – közös álláspontra jutottak, a kívülálló, ti. a kormány ezzel nem ért egyet, s megpróbál a parlamentben áterőszakolni egy olyan szakszervezeti törvényt, amely a vagyon sorsát háromszoros választási procedúrához köti, természetesen annak költségeit az érdekeltekre terhelve. Figyelemre méltó, míg a parlamenti választások kiadásai a költségvetést terhelik, addig az érdekvédelmi szervezetek működését meghatározó választások sorozata a szakszervezeteket. Így a harmadik választási ciklus cégére valószínűleg nem maradna mit felosztani, hisz a költségek fedezésére fel kellene áldozni a vagyon legnagyobb részét. Így megvalósulhatna a munkaügyi államtitkár (Schamsula György) álma, a szakszervezet-mentes Magyarország! De hát ezek egyelőre csak feltevések. Amit biztos meg kell tartani, azok a közalkalmazotti választások. Pontosabban a közalkalmazotti tanácsi választások. Mi a feladata a közalkalmazotti tanácsnak? Kiváltja a régi, ún. üzemi négyszög (KISZ, párt, szakszervezet, igazgató) feladatát, illetve módosítva átveszi azt. Mi a feladata? Döntéselőkészítés, véleményezés, döntés a jóléti (szociális) pénzek felhasználásáról. Kik lehetnek a tagjai? Mindenki, kivéve azt, aki az adott intézményben munkáltatói jogokkal rendelkezik. Hogyan jön létre ez a testület? Delegálással. Delegálásra, jelölt állításra jogosultak a munkahelyen képviselettel bíró szakszervezete (az egy tag is jelent képviseletet!), valamint a szakszervezetben dolgozók csoportja. Milyen előzetes feladatok vannak a választások lebonyolításáig. Ezeket a Közalkalmazotti Törvény szabályozza. 1. A választásokat megelőzően legalább 8 héttel Választási Bizottságot kell létrehozni. Aki a Választási Bizottságban részt vesz, nem indulhat a közalkalmazotti tanácsi választásokon. A bizottság létszáma megegyezik a felállítandó Tanács létszámával: 0– 15 főig 1 fő 15–100 főig3 fő 100–200 főig7 fő
1993/2 200–500 főig9 fő 500–1000 főig
11 fő
1000 fő fölött 13 fő A Választási Bizottság feladata: a törvényesség betartása, a választók jegyzékének kihirdetése, a jelöltlista közzététele, a szavazólapok elkészítése – feltüntetve azt, ki melyik szervezet támogatásával indul, a szavazás megszervezése, szavazatszedő bizottság kijelölése, a szavazatok összeszámlálása, az eredmény megismertetése a választókkal. A választás titkos, akkor érvényes, ha azon a munkavállalók legalább 50%-a részt vett. Ha érvénytelen, akkor 30 napon túl, de 90 napon belül meg kell ismételni azt. 2. A jelöltek megszervezése a szervezetek részvételével. Célszerű olyan kollégát választani, aki szakmailag, emberileg hiteles, népszerű. Ha a jelöltséget vállalja, akkor alá kell vele íratni egy lapot, mely igazolja, hogy melyik szakszervezet támogatásával indul a választásokon (kopogtató cédula). Ha a leadott szavazatok legalább 30%-át megkapja, úgy bekerül a Közalkalmazotti Tanácsba. Az összes leadott szavazatból számlálják vissza azt, hogy melyik szakszervezet lesz a reprezentatív; adott intézményben: az, amelyik a leadott szavazatok 10%-át jelöltjei révén – megszerezte. A reprezentatív szakszervezet az, amelyik ezután gyakorolja a szakszervezeti jogosítványokat, amellyel a munkáltatónak egyeztetnie, tárgyalnia kell. Az a szakszervezet, amelyik nem kapta meg a reprezentativitáshoz szükséges min. 10%-ot, továbbra is legitim, de nem rendelkezik azokkal a jogosítványokkal, amikkel eddig. Viszont egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy intézményben több szakszervezet is elérje a reprezentativitást. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete szeptember elseje óta folyamatosan tart választásokkal kapcsolatos előadásokat. Ügyvivői járják az országot, felkeresik az iskolákat, és tájékoztatják a kollégákat a lehetőségekről, tennivalókról. Bárhová szívesen elmennek, beszélgetnek, ismertetőt tartanak. Ha úgy gondolják, hívják őket, biztosan ott lesznek. Cím:
1993/2 1071 Budapest, Városligeti fasor 45. Telefon: 142-73-60, 142-53-39 Petrus Lászlót, Takács Gabriellát vagy Vámos Ágnest keressék! Mendrey László Mennyibe is kerül egy gyerek? Szülői szemmel Az újságolvasó, a rádióhallgató vagy akár tévénéző polgár napjainkra már egyre kevesebb dolgon lepődik meg. Magam is úgy jártam, mikor kezembe került a „Mennyit ér egy ember” című összesítés. Ebben bizonyos tudósok kiszámították, az embert alkotó elemek piaci értékének együttese alig éri el a pár dollárt. Összeadták a bennünk található fémek, sók, szén és a többi árát, ez adta ki az összeget. Az ötlet nagyszerű és mégis félelmetes. Aki belegondol, elborzad. Nem az érték csekélysége az elképesztő, hanem az a pihent elme, aki ilyen számításra képes. Majd elmegyünk, így, tanév táján serdülő csemeténkkel, nyakigláb kamaszfiúnkkal, álmodozó tekintető lányunkkal a papírboltba, és kiráz minket a hideg, akár csak az imént említett esetben. Merengve gondolhatunk vissza gyermekkorunkra, a hatvanfilléres füzetekre, a kétforintos vonalzóra, vagy akár az ötvenforint körüli tornacipőre. Drámai módon megváltozott a helyzet. Aki átélte már azt a pillanatot, hogy kijött az üzletből egy vékonyka kis reklámszatyorral, benne néhány csip-csup dolog, kezében pedig egy ezerötszáz forintos blokk, tudja, nem lesz könnyű ez a kezdés sem. Egy szabvány füzetcsomag – a szakértői vizsgálatok szerint – 150 Ft-tól 250 Ft-ig terjed. Vonalzókészlet ma már 150 Ft-nál nem olcsóbb, egy jobb tolltartó megközelíti a háromszázat, táskát pedig ezer alatt ne is keressünk. Ügyes szülő úgy ötezer körül már meg is ússza gyermeke első napját az iskolában. Az elsőt! Mert a másodikon jön az ebédtérítési díj, ezres körül, a szakköri díj, nyelvtanfolyam, buszbérlet, na meg az osztálypénz. És így tovább. Benn van immár a csemete az iskolában. Abban az épületben, ahol napjainak felét, élete egy meghatározó részét eltölti. Az iskolában, ahol már nem is álmodnak arról, hogy új székeket, padokat vesznek. A felújítás ábrándja a ködbe vész, az oktatástechnika legújabb vívmányát ismét a tábla és a kréta kettőse jelenti. Az igazgató pedig elborzadva nézi a lepusztult fűtőtesteket. Lelki szemei előtt villanyszámlák, elutasított fejlesztési kérelmek és tragikomikusan kis számokkal teletűzdelt bérkifizetési jegyzékek lebegnek. Beindul hát az iskola,
1993/2 ez a nagyüzem, amely reményeink szerint tisztább, nyitottabb, a szépre, a jóra fogékonyabb lelkületű gyerekeket bocsát ki majd magából, szabadabbakat, egészségesebbeket és talán szemfülesebbeket, mint mi vagyunk. Odaadjuk tehát gyermekünket egy idegen embernek, tegye azt vele, amit mi szeretnénk. Nevelje, tanítsa, óvja és védje magzatunkat, mert számunkra ő a legfontosabb. Odaadjuk tehát egy tanítónak, tanárnak, aki szeretettel néz rá, talán a saját gyerekkorára gondol. Majd ketten együtt nekivágnak a tanévnek. Annak a tanévnek, ami most még kevésbé ígér jót, mint eddig valaha is. Nem mintha nem lettek volna már nehezebb idők is. Voltak, s túléltük. De a mostanira elfogyott a remény. Már nincs szó feltámadásról, új lehetőségekről, arról a nagy esélyről, amiről álmodtunk. Az a nagy keret, amit terebélyes fának képzeltünk, melyre felmászva – mint a népmesék hős szegénylegénye – feljutunk egy szebb világba. A mesefa azóta szigorú keretté nőt. Oktatási törvénytervezetnek hívják és mára már a hatodik változata készült el. Már közreadni sem merik, hiszen az előzők sorra a pedagógustársadalom egyértelmű elutasításába ütköztek. A gyerek már nem fontos, a készülő szabálygyűjteménynek elsősorban politikai szempontoknak kell megfelelnie. Nem sürgős, mert az a csődhullám, amely elérte az iskolákat, lassan már kezelhetetlenné válik. Miközben egyre kevesebb tanterem használható, változatlanul zsúfoltak az osztályok és túlterheltek a pedagógusok, a törvény elbocsátást tervez. A készülő új világ pedig nyakukra ültet világnézeti vitákat, regionális oktatási központokat és közalkalmazotti törvényt. Melyben olyan jogokat biztosítanak, melyekhez az anyagi fedezetet senki nem kívánja biztosítani. A sajtó pedig rendszeres időközönként pedagógus béremelésről ír, melyből a pedagógusok vajmi keveset láttak. Nincs tehát szükség tanári önállóságra, nincs szükség újításra és kezdeményezésre, csak beletörődésre. És elkezdődik a tanév egy alulfizetett, túlterhelt és már a kezdetekkor ideges tanári karral. Bizonytalan, jövőt nem látó és kedvetlen diáksereggel. Nos, mennyibe is kerül egy gyerek? Hát ennyibe. Cs.B. Pletykaképződési folyamatok, bűnbakképző mechanizmusok Költő vagy tanár Egy szép napon odalépett Andráshoz barátja és kollegája, Kálmán, mellesleg a legtágabban értelmezett iskolavezetés egyik tagja. Te, Bandi – kezdte Kálmán, szemmel láthatóan tartva a kicsit kellemetlen szituációtól – miért mondtad magadról azt, hogy a tíz legjobb magyarországi
1993/2 tanár egyike vagy? András egy ideig szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől és a csodálkozástól. Én ilyet soha nem mondtam – válaszolta végül. – Honnan veszed ezt a marhaságot? – Iskolavezetőségin beszéltek róla, hogy te ilyet mondtál a gyerekeknek. – És felkértek rá, hogy ezt tisztázd velem? – Ugyan, dehogy, sőt, tudod, ami iskolavezetőin elhangzik, az elvileg munkahelyi titok. Csak gondoltam, megkérdezem… András heteken át spekulált a dolgon. Ő ilyet nem mondott, az biztos. Egyrészt, mert ilyesmit állítani magunkról ordenáré nagyképűség lenne, másrészt, hogy ki mennyire jó tanár, nem is mérhető, honnan gondolna hát akár magáról, akár másról ilyesmit az ember… De mégis, hogyan született vajon ez az ostoba pletyka? Sorra kérdezte az osztályokat, ahol tanított, elhangzott-e valaha valami, amit így félre lehetett érteni vagy magyarázni? Segítséget a gyerekektől sem kapott. Aztán, hónapok múlva, fény derült a titokra. Érettségi banketten elmondta Kriszta, hogy ő tudja, honnan ered ez a szóbeszéd. „Amikor elsősök voltunk, egyszer, talán április elsején, a tanár úr behozott pár verset, amit még gimnazista meg egyetemista korában írt. Valaki közülünk nagyon dicsérte a tanár úr verseit, olyasmit is mondott, miért nem megy el költőnek a tanár úr. Akkor a tanár úr mentegetőzött, hogy ezek csak fűzfapoéta-versek, amatőr munkák, az ember inkább törekedjen arra, hogy a pedagógusok jobbik tíz százalékához tartozzon, minthogy a költők legrosszabb tíz százalékához. Talán ezt értette félre valaki…” András megköszönte az információt, s hamarosan témát váltottak. Csak a rossz szájíz maradt meg még sokáig. A fiatal kollégák tiszteletlensége Péter három napja dolgozott új munkahelyén, amikor egy továbbképzésen kisebb baklövést követett el. A vita során, példaképpen, teljesen ártatlan szituációban, kolléganője nevét említette. Nyilván szerencsésebb lett volna XY-ot mondani vagy fiktív nevet használni, de a szövegösszefüggés annyira semleges, kritikai éltől mentes volt, hogy Péterben fel sem merült, hogy ezért meg lehet sértődni, de meg nem is látszott a kolléganőn, hogy haragudna érte.
1993/2 Három vagy négy év múlva Péter egyik kedves kollegája és jó barátja bement a munkakönyvéért az igazgatói irodába. Az indulatoktól sem mentes beszélgetés alatt, ami az igazgató és a távozó fiatalember között lezajlott, a vétkek és bűnök kölcsönös felhánytorgatása során („madarat tolláról') Péter továbbképzésen elejtett félmondata is előkerült, mint jó példa a fiatal kollegák tiszteletlenségére. Péter, végighallgatva barátja élménybeszámolóját, immáron megtudta, hogy évekkel ezelőtt megsértett valakit szándéka ellenére, akitől kész lett volna aznap nyilvánosan bocsánatot kérni, s megtudta azt is, hogy az ügy főnöke fülébe is eljutott, aki (lám-lám) még évek múlva is emlékezett a dologra. Péter aznap összeveszett a feleségével valami apróságon, semmiségért adott nyaklevest mindkét gyerekének, s kissé nehezen aludt el este, pedig három kis konyakot is megivott. Fel akart mindent forgatni Gábort titokban megkereste egy kedves-mosolygós delegáció: jöjjön át a szomszédvárba egy kis beszélgetésre, az igazgató helyettesi állást fog felajánlani neki. Gábor szívesen tett eleget a kérésnek. A hosszú, majd kétórás baráti beszélgetés elegendő volt ahhoz, hogy a két fél (egyébként kölcsönösen kedvező) első benyomást alakítson ki egymásról, s tisztázza egy esetleges leendő munkaviszony feltételeit. Bökkenő csak abban volt, hogy a munkaköri leírás, mely Gáborra vonatkozott volna, ha elfogadja az állást, tartalmazott néhány, számára ellenszenves pontot. Fel is ajánlotta az igazgató: majd újra felosztják a feladatokat a két másik helyettessel. De Gábor, aki jól ismerte az embereket, nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel: ha azzal kezd egy új munkahelyen, hogy miatta mások munkakörét forgatják fel, egyből haragosokat szerez. Vagy elvállalom így, ahogy van, ezt a munkaköri leírást, vagy inkább nem vállalom az állást – mondta végül, s háromnapos gondolkodási időt kért. Végülis nem vállalta el. Érdekesen alakult a dolog utóélete. Pár hónap múlva Gábor visszahallott valami pletykát, hogy ő állítólag át akart menni a szomszéd iskolába, fel akart ott forgatni mindent, ezért aztán nem alkalmazták. Gábor nem tudta, sírjon vagy nevessen. Ezért inkább dühöngött. Betokozódott konfliktusok Ha volt türelme a kedves olvasónak végigrágni ezt a három banális (ám valóban megtörtént) kis
1993/2 sztorit, talán el is romlott vele együtt a kedve. Ha olvasónk nem pedagógus, az tűnhet fel számára: Jézusom, ennyire kicsinyesek a pedagógusok? Viszont ha a kolléga olvasta e sorokat, az juthatott eszébe: „a dolgok mindenütt egyazonképpen folynak…” Vannak azért e történeteknek kisszerűségükön túl egyéb tanulságai is. Mindhárom esetben pletyka képződött. A pletykának mindháromszor volt racionális magva. Ezt a kis magocskát mindháromszor ártó szándék növesztette naggyá, rosszindulat torzította el. Mindháromszor lett volna lehetőség a dolgok tisztázására. De a kollégák (háromból kétszer az iskolavezetőség is) kísérletet sem tett arra, hogy a pletyka áldozatát, a „szenvedő felet” egyáltalán megkérdezzék. Az őszinteség teljes hiánya, ami elengedhetetlen háttér ilyesfajta történetekhez, lehetetlenné tette, hogy András, Péter illetve Gábor védekezzék. És persze, merthogy hiszékeny, gyarló emberek vagyunk, nem csak a három fiatalember haragosai vettek részt a pletyka-hadműveletekben, hanem olyan jószándékú emberek is, akik egyáltalán nem szoktak hazudni, rosszindulattal torzítani. Olyanok is hittek ezekben a pletykákban, akik Gábornak vagy Péternek nem ellenségei. Végül, igaz, utolsóként vagy utolsók között, az áldozatok is értesültek a róluk szóló pletykáról. András, Péter és Gábor számára nyilvánvaló volt, hogy mindez hazugság, de ezt nem tudták senkinek sem bebizonyítani. Így hát hármuk számára nem maradt más, mint a tehetetlen düh. És lehet, hogy holnap András tényleg azt fogja majd sértett dühében mondani: ezeknél én százszor különb vagyok. Péter tényleg szidni fogja majd kolleganőjét őszintétlen, árulkodó és haragtartó magatartása miatt. Gábor pedig tényleg fel akarja majd mérgében forgatni az iskolát. Vajon áll-e mélyebb ok ezek mögött a pletykák mögött azon túl, hogy az emberek egyrésze intrikus, pletykaéhes és rosszindulatú? Vajon a pletykák létezését alkotóik és terjesztőik jelleméből vezethetjük le csupán, vagy van a jelenségnek objektív magyarázata? Az élet természetes rendje, hogy közösségekben konfliktusok keletkeznek. Ám csak a legfejlettebb, legdemokratikusabb közösségek rendelkeznek a konfliktusok kezelésére kialakult mechanizmussal. Így ezek a konfliktusok a legtöbb közösségben esetről esetre, jól-rosszul oldódnak meg – vagy éppen elraktározódnak, „betokozódnak”, állandósítva egyfajta feszültséget. A megoldatlan konfliktusok, feloldatlan feszültségek, halmozódó ellentétek – különösen, ha a külső környezet, a gazdaság, a társadalom maga is válságban van,s így nem enyhíti, hanem súlyosbítja a kisközösség belső problémáit – egyfajta állandóan harcra kész, támadok-védekezek pszichózist tartanak fenn. A közösség nem képes a konfliktusokra valódi magyarázatot adni, sőt,
1993/2 gyakorta ingerülten elzárkózik a problémák feltárásának, a helyzet elemzésének kísérletétől is. A valódi megoldásokat gyakorta látszatmegoldások helyettesítik. A konfliktusok nyílt feltárásának és feldolgozásának elkerülése oda vezet, hogy a közösség az igazi problémák (pl. gyűlölködésig fokozódó ellentétek keletkeztek a talajtantanárok között, súlyos feszültség alakult ki osztály és osztályfőnöke között stb.) megbeszélése helyett látszatproblémákkal foglalkozik (az elmúlt évtizedben a világnézeti nevelésről minden magyar tantestület tartott nevelési értekezletet, de alighanem csak száz iskolából egyben volt testületi értekezlet a vezetők és a vezetettek viszonyáról, a szexuális nevelésről vagy a tantestületi generációs kérdésről). A problémák pedig – néha hosszú lappangás után, máskor meg a békés megegyezés legkisebb kísérlete nélkül azonnal – ellenőrizhetetlen és kezelhetetlen formában robbannak ki. Ilyen pszichés klíma mellett születnek a feszültségek levezetésére olyan „megoldások”, mint a veszekedés, intrika, kiközösítés – vagy épp a pletyka, az ellenfélnek pletyka segítségével történő befeketítése, ellehetetlenítése. A közösség a feszültségekre magyarázatot keres, a demokratikus viszonyok hiánya és az őszintétlen emberi kapcsolatok miatt azonban ez a magyarázat is archaikusan egyszerű lesz: „ő a hibás”. A közösség bűnbakot teremt. A bűnbak olyan, mint a többiek – azazhogy egy kicsit mégsem olyan. És ez a másság elegendő ahhoz, hogy benne lássuk a bajok okát. A bűnbak a közösség konfliktusainak koncentrált megtestesítője lesz. A bűnbak lehet iskolaigazgató vagy kisebbrendűségi érzésekkel küzdő művészlelkű rajztanár, az átlagosnál csípősebb nyelvű és szókimondó vénkisasszony, vagy a közösség demokratikus lelkiismereteként működő konok matematikus. Többnyire egy közösség számára egy bűnbak elég – de néha több is elfér egymás mellett. A bűnbak éveken, évtizedeken át lehet ugyanaz a személy – de előfordulhat az is, hogy kétévente más kerül a bűnbak szerepébe. A bűnbakképződési mechanizmus ősképe talán a neolit emberáldozat: A bűnbak eltávolítása vagy gyötrése tulajdonképp a bajok okának eltávolításáért, a bajok megszüntetéséért folytatott mágikus cselekedet. Csakhogy a bűnbak valójában büntetlen. Ezért van szükség személye körül a hazugság légkörére, rágalmazó pletykára. A zokni-ügy
1993/2 Végezetül álljon itt egy újabb kis történet, amely jól mutatja, hogyan lesz a bolhából elefánt, hogyan fordítható egy kényszerhelyzetben alkalmazott kreatív tanári megoldás – kellő rosszindulat esetén – a pedagógus ellen. Pedagógusokból álló baráti társaság, szalonnasütés, jó hangulat, habzó sörök. (Péter és Gábor két különböző gimnáziumban tanít, barátok.) Péter félrevonja Gábort. Nem tudom, tudod-e – így Péter –, hogy egy kolléganőd figyelmeztette a mi gimnazistáinkat, akik nyáron történelemtáborba mennek majd veled, hogy vigyázzatok, gyerekek, a Gábor tanár úr szexmániás. Gábor egy pillanatra se köpni, se nyelni nem tudott. Más munkahelyen talán vaskos röhögés, esetleg irigy pillantások mellett percek alatt túl lehetne jutni egy ilyen vádaskodáson. De ha egy felnőtt mond ilyet gyerekeknek egy másik felnőttről: az egészen más. Annak súlya van. S ha mindez tanárok között történik: aligha lehet másnak nevezni, mint aljasságnak. Preventív támadásnak a tanár–diák viszony megmérgezésére, egy tanár és egy tábor körmönfont lejáratására. Én is hallottam – szól közbe András, véletlen fültanúja az iménti beszélgetésnek –, hogy református körökben rossz vélemény van rólad, valami zokni-ügy miatt. Hogy te állítólag zokniban szoktál szeretkezni… Most már mindent értek – vigyorodik el kényszeredetten Péter –, elmesélem nektek ezt a zokniügyet. Építőtáborban voltunk, négy-öt évvel ezelőtt. Délelőtt kukoricát címereztünk. Délután meg ki a szobájában vagy az árnyékban heverészett, ki meg sportolt – mást nemigen lehetett a táborban csinálni. Én hol pingpongoztam, hol fociztam, hol meg tollaslabdáztam a gyerekekkel. Akkor éppen röplabdáztunk vagy tízen. Egyszer az egyik elsős azt mondja: jé, mindenki mezítláb van, csak a tanár úr nem, a tanár úron még zokni is van, nem csak cipő… Talán tudjátok, nekem gyermekbénulásom volt valaha. Hála istennek szinte teljesen elmúlt, alig maradt nyoma. Inkább csak pszichés maradványait érzem. Kisebbségi érzésem van bármilyen sport vagy fizikai munka közben, mindazonáltal újra és újra bizonyítási kényszer hajt, hogy sportoljak meg dolgozzam. És persze szeretek is sportolni. Csak mindig hosszú nadrágban, zokniban és cipőben, akkor is, ha mindenki más fürdőruhában van. Szóval azt mondja Mariann: a tanár úron még zokni is van, nem csak cipő: És megkérdezi, miért nem veszem le. Egy fél másodperc múlva mindenki a cipőmet nézi. Most kezdjem el magyarázni tíz gyereknek, építőtáborban, sportolás közben, a
1993/2 gyermekbénulásomat meg a kisebbségi érzéseimet? Franckarikát. Másodperc alatt kellett kitalálnom valamit. Kivágni magam valahogy. Hát azt mondtam: én szeretek zokniban lenni, még szeretkezni is zokniban szoktam. Nagy röhögés, és elszállt a számomra kínos pillanat. Már játszottunk is tovább. El is felejtettem a dolgot régen. Aztán három év elteltével előjött újra. Bolondballagás, tombol az egész iskola. Az egyik negyedik osztály „elrabol” néhány tanárt, köztük engem is. Mindenki feladatot kap, ha teljesíti, kiszabadul. Az én feladatom: tartsak egy kétperces előadást a zokniról. Ugyanattól a kislánytól kapom, aki akkor, három éve megkérdezte, miért van rajtam zokni meg cipő. Hülye helyzet. Mindenki vicces előadást vár. A hangulat feldobott, a legkisebb poént is nagy nevetés jutalmazza. Kerekítettem hát egy jópofa kétperces előadást A végén meg elmondtam, miért ezt a feladatot kaptam. Azért, mert én szeretkezni is zokniban szoktam. A csattanó bejött, megkönnyebbülök, mindenki nevet. Azaz, majdnem mindenki. Miközben megkapom a tapsot, véletlenül felpillantok a karzatra. Két-három kolleganőm, fagyos arccal, undorodva nézett le rám. Hát így történt. Újlaky István Beszélgetés Hollai Kálmán színművésszel Árván a hazában Fekete haj, szakáll, határozott tekintet. Jól ismerjük az Átok és szerelem című televíziós balladából, vagy a La Mancha lovagja címszerepéből. Származását vallja, vállalja. Oboa–ének szakos tanár. Most, színművészként sokakhoz szól. A személyes példamutatást mindenekelőtt vallja. Munkatársunk, Csillei Béla a Lungo Drom Országos Érdekvédelmi Cigányszervezet olvasótáborában, a szolnoki Tiszaligetben beszélgetett vele. Csillei Béla: – Ebben a megváltozott világban fogékonyak-e ezek a tizenéves fiatalok arra a kihívásra, melyet az olvasótábor kínál nekik? Kardot sem rántanak, meg sem alázkodnak Hollai Kálmán: – Lányom és fiam van, ismerem ezt a korosztályt. Érintetlen kisemberek. Még minden lehet belőlük. Szépre, jóra egyaránt fogékonyak. Mint ahogy a rosszra is. Nagyon sok múlik azon,
1993/2 mikor, kikkel találkozik az igen nehéz körülmények közül kikerülő, számtalan akadállyal szembetalálkozó kamasz. Minden évben eljövök közéjük, beszélgetünk, vitatkozunk. Örömmel tölt el a nyíltságuk, az őszinteségük. Nincs olyan téma, melyet ne érinthetnénk, az egészséges életmódtól a továbbtanulásig. Ezek a gyerekek otthonról hozzák magukkal a cigánykultúrát, a maga szépségével és kételyeivel együtt. Ez egy többszázéves hagyomány. Van mire építeni. El kell ültetni bennük a továbbvitel iránti igény érzését. Erre mindannyiunknak, az ország valamennyi polgárának szüksége van. Cs. B.: – Úgy véli, az ilyen és ehhez hasonló foglalkozások közelebb hozzák egymáshoz a cigány és nem cigány embereket? H. K.: – Mindenképpen lehetőséget kell adni a kitörésre. Nehéz helyzetben van az ország. És ezek a problémák elsősorban a cigány lakosságot sújtják. Közöttük is előkelő helyen áll az iskolát alig végzett, szinte a teljes esélyegyenlőtlenséggel induló cigányfiatalság. Az országnak érdeke, hogy a cigányság kitermelje magából az értelmiséget. Azokat az embereket, akik egyszer a vezetők lehetnek. Kell, hogy erre legyen pénz, energia és elhivatottság.. Nem igaz, hogy az emberek nem fogékonyak a szépre, a jóra. Itt a táborban beszéltem a gyerekeknek sok mindenről, életről, jövőről. Többek között az AIDS veszélyről. Az akkor idelátogató szülők beültek a gyerekek közé és ugyanúgy hallgatták a diskurzust. Azok az őskonzervatív emberek, akik a legkeményebb, legszigorúbb erkölcsi törvényeket betartják, kinyíltak és kérdeztek. Hiszek abban, hogy értő, jó szóval eredményt lehet elérni. Cs. B.: – Fogékony-e erre ma a társadalom? Elég-e a sikerhez ez az elv? H. K.: – Ma közel száz cigányszervezet létezik, harcol egymás ellen, miközben eltűnik a pénz, ki tudja, hol és mire? Mérhetetlenül sajnálom azokat a díszcigányokat, akik kényelmetlenül feszengnek a nekik kitalált szerepben, sehol nem találva helyüket. Azon vitatkoznak: etnikum-e a cigányság, miközben elképesztő méreteket öltött a munkanélküliség a körünkben. Ezek látszatproblémák, felület, a jéghegy csúcsa. A valós feszültség a mindennapokban van. Ott, hogy nem azt nézi
1993/2 senki, mi van egy ember bensőjében, személyiségében. Hanem általánosítanak, hamis frázisokat hangoztatnak és nem nézik a valót. A cigányságnak más az identitása, máshol működik az igazságérzetük. A cigányság nagy tragédiája, hogy egyes családokban apáról fiúra száll a bűnözés. Egymás kezébe adják a börtönajtó kulcsát. Ezzel a pandúr, a csendőr, de a rendőr sem tudott megbirkózni. És a többség ezekkel azonosítja az egész cigányságot. Márpedig a falat kétfelől kell bontani. Amíg a meglévő pénzt nem a valós feladatokra költik, amíg nem teremtenek lehetőséget a kitörésre, addig csak időleges megoldások léteznek. Nem lesz robbanás. Ezer éve nem rántanak kardot. De nem is alázkodnak meg. Cs. B.: – Mi hát a teendő? Van-e közvetlenül megvalósítható cél? Lépni kell, mert elvész az ország H. K.: – Cigánykollégiumot szeretnék Kecskeméten. Egy olyat, amely példamutató lenne, de ugyanakkor abba minden arra érdemes bejuthasson. Rang legyen ott tanulni. A továbbjutás lehetősége pedig könnyebb legyen. Úgy tűnik, az ügy a megvalósulás előtt áll. Az önkormányzat támogatása megvan, biztosított a telek, indul a munka. Szeretnénk egy olyan iskolát, ahol az óvodától az egyetemig tanulhatnának a cigányfiatalok. Tornateremmel, zöldterülettel és ami igen fontos, családsegítő központtal. Mert a családban dől el minden: a nyelv, az életmód, a világról alkotott kép. Ha már itt tudunk segíteni, hatalmas hátrányt dolgozhatunk le. Cs. B.: – És mit tehet az iskola, a pedagógustársadalom? H. K.: – A pedagógiában még nem történt meg a rendszerváltás. Legfeljebb megterhelik a tanárokat a vallással is. Elképzelni is rossz, jön majd a hittanóra és szétosztják a gyerekeket. Katolikusok jobbra, reformátusok balra, zsidók az emeleti terembe, ateisták pedig feltakarítják az udvart. Mi lesz itt a cigányokkal? Tudomásul kell venni, ez létező probléma. Olyan, amit ma kell megoldani és nem holnap. Ebben pedig komoly szerep vár az iskolára. Emlékszem, drága jó Kelemen Erzsike tanárnőm meg Závodszki Pista bácsi szerettették meg velem a tanulást, a nyelvet, a szabad szót. Hock Bertalan tanított meg a zenére. Ma is elevenen őrzöm mindazt a szépet, amit az
1993/2 iskola nekem adott. Mindenki így van ezzel. És így vannak vele ezek a cigányfiatalok is, akikkel találkozom. El kell ültetni bennük a kultúra, a cigány és a magyar kultúra, a világ kultúrájának tiszteletét. Megmutatni nekik a tisztes polgári lét értelmét, hasznosságát. Ha csak egyetlen embert ki tudunk szakítani a rosszból, már megérte. És én erre sokkal nagyobb esélyt érzek. Lépni kell, és most kell lépni. Iskolának, pedagógusnak, képviselőínek, cigányértelmiségnek egyaránt. Elvész az ország, ha nem így lesz. A gyermek érdeke A Magyar Köztársaság Kormánya 1991. évi LXIV. törvényével csatlakozott az ENSZ Gyermekjogi Egyezményét elfogadó államokhoz. Ezzel az Egyezmény érvényesítését vállalta. Ez kettőt jelent: az egész mai magyar jogrend hozzáalakítását az Egyezmény szelleméhez és pontokba foglalt követelményeihez, valamint ennek megfelelően a magyar társadalom mentalitásának, életének gyermekközpontú átalakítását. Az első, rendkívüli bonyolult feladatot az országgyűlés most iktatta napirendjébe. Egy hosszú folyamat kezdete ez. A második feladat megoldása még ennél is bonyolultabb és hosszabbtávú. Valójában ennek lényegéről s a mindennapi életünk apró eseményéig hatoló konzekvenciáiról világos fogalmaink sincsenek. A szinte minden alapvető élethelyzetre kiterjedő Gyermekjogi Egyezmény akárcsak vázlatos ismertetése vagy csupán néhány pedagógiai következtetésének megfogalmazása is egy ilyen cikkben értelmetlen vállalkozás lenne. Értelmes és szükséges azonban együttes gondolkodásra ösztönözni az Egyezmény szellemét tükrözd alapelv lényegéről, a gyermek érdekéről, amelyet, mint „a gyermek mindenek felett álló érdekét” a 3. cikk mondja ki. Egy jogi dokumentum megfogalmazása ez, de nem jogszabály, nem is politikai követelmény (noha napjainkban már elkoptatott szólammá vált), még csak nem is erkölcsi vagy pedagógiai kategória. Jóval több. A gyermek érdeke – az emberhez méltó élet fejlődéstörvénye. Ezt sem fogjuk tudni kifejteni, csupán néhány gondolatot fogalmazunk az együttes gondolkodás megindításához és egy nagyon mai társadalmi példán érzékeltetjük lényegének színét és visszáját. Szavak helyett tetteket Az emberi kulturáltság próbaköve a gyermek. A próbakő annyit jelent: tettekkel, egy egész cselekvő élettel bizonyítani, hitelessé tenni ezt. A szavak ideje lejárt. Nem azért, mert a szavak hitelüket vesztették. Ez ugyan sok szempontból, sok területen, sokaknál így van. Nem is azért, mert a törvény végrehajtása tetteket ír elő. Ez is igaz, mert szépen csűrt szavakkal könnyen lesz a
1993/2 jogőrzésből jogorzás, s a tettekkel már nehezebb hazudni. Még csak nem is azért járt le a szavak ideje, mert ebben az országban négy évtized után jóformán mindenki megcsömörlött már a hazugságtól. Pedig ez is igaz, hiszen hazánkban az igazság máig úgy tengődik, mint a halmozottan hátrányos helyzetű árva állami gondozott gyermek: kertek alatt kullogni kényszerül s esélyegyenlőtlenül keresi a lehetőségét, hogy a hamissággal szemben végre teljesjogú lényként jelenhessen meg ország-világ előtt. Nem, vagy legalábbis nemcsak ezért járt le a szavak ideje s jött el az igazság nyilvánvalóvá tételének ideje. Azért jött el az igaz tettek ideje, mert a gyermek érdeke: igazságban élni. Igazságban élünk, ha a valóságot olyannak vesszük és mutatjuk, amilyen. Aki hazudik, az az életen tesz erőszakot. A gyermek csak az igazság légkörében tud egészségesen fejlődni, hazugságban eltorzul. Mindent, ami szükséges Miben áll „a gyermek mindenek felett á1ló érdeke”? Egyáltalán kicsoda a gyermek, a későbbi, a felnőttnek ez a csodálatos előképe, akiről Ady Endre így ír: „A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten”? S milyen képünk van önmagunkról, mint emberről? Mert amilyen az emberképünk, amilyen a gyermekképünk, olyan a magatartásunk, olyan az egész életünk. Életszemléletünk magva a gyermekről alkotott képünk, benne életszemléletünk romlatlan egészsége vagy torzulása tükröződik. Ha teljes és egészséges az életszemléletünk, teljesebben, egészségesebben látjuk azt is, hogy mi a gyermek érdeke, és arra a most csak feltett kérdésre is keresni fogjuk a választ: kié a gyermek? A nemzedékek évezredes ölelkező folytonosságában ugyanis – a jelen és a jövő érdekében egyaránt – erre is őszinte és a helyes cselekvésre ösztönző választ kell adjunk. Azt, hogy mi a gyermek érdeke, még viszonylag könnyebb összefoglalni: minden, ami szükséges ahhoz, hogy teljes embersége egyéni lehetőségeinek határáig kibontakozzék hogy legnagyobb értékére fejlődjön, hogy egy családi közösségben és otthonban boldog gyermekké növekedve megelégedett felnőtté váljon. Sokkal nehezebb világos értelemmel meghatározni a „mindent, ami szükséges”. Természeti és társadalmi létfeltételek, családi élet és intézmények, tudomány és értékőrző élettapasztalat együttes kérdése ez. Ennél csak az nehezebb, hogy értelmesen cselekvő bátorsággal meg is teremtsük ezt a „mindent, ami szükséges”. Pedig végső soron ez az igazi feladat, ez – a ma oly sokat hangoztatott –
1993/2 gyermek és ifjúsági „érdekérvényesítés” lényege. Ehhez azonban önmagunkban kíméletlen őszinteséggel kell leszámolni minden hátsó szándékkal, mely a gyermeket eszközként kívánja felhasználni bármiféle önös cél szolgálatában, legyen az családi, iskolai vagy hatalmi, politikai viszály. Az, hogy valaki valóban a gyermek érdekét szolgálja, arról ismerszik meg, hogy igazságban él s cselekvő szeretetének egyetlen ismérve a gyermek teljesértékű fejlődése. Akiben hamisság van, az nem egyszerűen téved, hanem árt a gyermeknek, árt az ifjúságnak, az gyermek és ifjúságellenes. Felkészültünk-e erre a fontos, talán a legfontosabb feladatra? Alig, pedig a gyermek érdeke folyamatosan a társadalom érdeklődésének középpontjában áll s szinte mindenki erre hivatkozik. A valótlan állítások és a tények E probléma gyakorlati megvalósulása színének és visszájának érzékeltetésére számos példa kínálkozik. A Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Alapítványt azért választottuk, mert tevékenysége és a körülötte szított indulat, mint cseppben a tenger, igen jellemző módon a mai társadalmi valóságra és veszélyekre döbbent rá. Lássuk a tényeket. A KISZ- és Úttörővagyon bizonyos részéből 1990. április végén létrehívott Alapítvány működésében tapasztalt súlyos jogi és pénzügyi szabálytalanságok miatt 1991. április 5-én elnökváltásra került sor. Ezután fény derült az akkori kuratórium mulasztásaira is. A kormány, mivel e kezelőszervének (ti. a kuratórium) tevékenysége az Alapítvány céljai megvalósítását veszélyeztette, a kuratóriumot 1991. október 3-án ideiglenesen visszahívta, és új kezelőszervet, egy öttagú irányító testületet hozott létre. Közben – június közepétől szeptember 15-ig – az Állami Számvevőszék az Alapítványnál vizsgálatot végzett. Az 1992. februárban hozzáférhetővé vált jelentés főbb megállapításai a kormány döntésének helyességét igazolták: az Alapító okirat számos ellentmondást tartalmaz, a korábbi vezetés négy tagja (köztük a volt elnök) személyesen felelős a feltárt szabálytalanságokért, ezért felelősségük érvényesítését írja elő az Állami Számvevőszék, továbbá elmarasztalja a kuratóriumot az Alapító okirattal ellentétes határozatért és az ellenőrzés elmulasztásáért. Az Alapítvány új vezetése a legsúlyosabb helyzetben is folyamatosan biztosítja a működést, miközben az öttagú Irányító Testülettel együtt lépésrőllépésre a korábbi vezetés mulasztásait is pótolja (a többszázmillió Ft vonzatú hibás lépések minden következményét teljesen felszámolni azonban máig sem lehetett). A kormány ez év július 27-én módosított és egységes szerkezetbe foglalt Alapító okiratot léptetett érvénybe, valamint
1993/2 augusztus 1-jei hatállyal új (végleges), tíztagú kuratóriumot nevezett ki, amely augusztus 31-én tartotta első ülését. Az Alapítványt s annak új vezetését kezdettől fogva folyamatosan számos támadás érte. Ez tavaly októbertől erősödött s most – mikor tevékenysége végre konszolidálódik – ismét összpontosított támadások érik. Ez az ÁSZ jelentés megállapításainak ismeretében azért különös, mert 1992. február óta – visszamenőleg is – nyilvánvalóvá vált a támadók nyilatkozatainak valóságértéke és célja: az Alapítvány, a gyermekek érdekében végzett tevékenységének minden eszközzel való akadályozása. Az állításoknak és a tényeknek most csupán egy szeletét mutatjuk be, amely tizenegy napon belül – augusztus 17-étől 28-áig – a napilapok hét cikkében is tetten érhető. Ezekben valótlan és megalapozatlan állítások sorakoznak egymás után. Az alapvető ezek közül: amíg a régi vezetés alatt az Alapítvány rendeltetése az ifjúság szolgálata volt, addig a mostani kormány idején az Alapítvány működése nem az ifjúságot, tehát nem a gyermek és az ifjúság érdekét szolgálja. Erre utaló megállapítások több változatban: ,,…a Német-kormány rendeletével jött létre, mégpedig avégett, hogy az említett két szervezet közel 30 milliárdos vagyonát az ifjúság javára fordítsák”; ,,…ezt az Alapítványt a kormány nem az ifjúsági célokért működteti”. Az összes többi valótlan állítás mind ennek az alapvető valótlanságnak az elhitetését, a köztudatba való besulykolását kívánja elérni. Ezek csoportjai: tisztátalannak sejtetett milliós pénzosztások, az Alapítvány működésének törvénytelensége, a módosított Alapító okirat és az új kuratórium bírálata. A sok valótlan állításból csak néhány példát hozunk. A „pénzosztásról”. Néhány állítás: – „Szívós kutatómunka után sem sikerült kiderítenünk, hogy ezeket a felhasznált pénzeket milyen pályázatokon lehet elnyerni, egyáltalán voltak-e ilyen pályázatok, s ki férhetett a közelükbe. Szakértők – akiknek az alapítvány ügyeit szemmel kell tartaniuk – sem tudnak nyilvános pályázati kiírásról.” – Az egyik cikk szalagcíme: „Hatmilliós kifizetés jogcím nélkül?” A tények: az Alapítvány 6,2 millió Ft támogatással mintegy 6000 gyermek téli sítáborozását támogatta. A pályázat 3 napilapban jelent meg. A nyári táborozási támogatás 18 millió Ft volt (48.000 gyermek). Pályázat 5 napilapban. Mindkét esetben az Alapítványtól független szakértői zsűri bírált. Ez utóbbi esetben még az elbírálás módjáról is sajtótájékoztató volt, melyre az MTI, a TV, Rádió, 10 napilap, 5 hetilap kapott meghívót. (Olvasható augusztus 24-én a Magyar
1993/2 Nemzetben.) Ugyanitt – korántsem teljes a felsorolás – több mint 42 millió Ft ifjúsági célú pénzfelhasználásról ad számot az Alapítvány, többek között két gyermekkórháznak olyan életmentő műszerek adományozásáról, amelyekkel 10–15 éven át a korábban fájdalmas halál elé néző gyermekeket megmenthetik. – Ezek nem a gyermekek, nem az ifjúság céljait szolgálják? Mindehhez két további tény: A nyilatkozó „a szívós kutatómunka” mellett – noha utóbb meghívást is kapott – az Alapítványnál máig egyetlen egyszer sem érdeklődött, sőt a 24-én ismertetett adatokról tudva pártjának ifjúsági szervezetével közösen augusztus 27-én sajtótájékoztatót hívott össze, ahol megismételte a valótlan állításokat. Az Alapítvány működésének „törvénytelenségéről”. Néhány állítás: – „Ki merhette vállalni a felelősséget, hogy a tisztázatlan körülmények között vegetáló alapítvány vagyonához hozzányúljon. Az egyetlen dolog, amit erről mondani lehet az, hogy törvénytelen”. – ,,…miért kellett tavaly márciusban leváltani a 21 fős, konszenzussal választott kuratórium elnökét? Mi indokolta az Állami Számvevőszék vizsgálatát kérő kuratórium menesztését?” A tények: a korábbi elnököt nem konszenzussal választották, hanem a Német-kormány nevezte ki (egyébként nem márciusban, hanem április 4-én váltották le). Leváltása az ÁSZ jelentés megállapításai alapján is indokolt, mint ahogy a kuratórium „menesztése” is, amint erről már szóltunk. A számvevőszéki vizsgálatot különben nem a kuratórium kérte (sőt ennek ellene volt), hanem az új elnök kezdeményezésére az ifjúságpolitikai államtitkár. A kormány a Polgári Törvénykönyv alapján jogszerűen járt el, amikor döntésével, az ideiglenes irányító testület létrehozásával – bizonyítottan a gyermekek érdekében – az Alapítvány működését továbbra is lehetővé tette. Akkor vétett volna súlyosan az ifjúság ellen, ha e lépéseket nem tette volna meg. A módosított Alapító okirat és az új kuratórium bírálatáról. Néhány állítás: – „Jóllehet az ÁSZ-jelentés nem tartotta szükségesnek, az eredeti alapító okirat helyébe mégis új alapító dokumentum lépett.” – ,,…állami feladatokat ruház az alapítványra.” – „Az új alapító dokumentum társadalmi feladatok átvállalására esküszik föl, ahelyett, hogy jó1 meghatározható és megvalósítható tevékenységek megvalósítását vállalná”.
1993/2 – „a jelenlegi kuratórium erősen kormánycentrikus, ideológiailag egy eszmekör iránt elkötelezett.” A tények: azt, hogy az ÁSZ-jelentés – a nyilatkozóval ellentétben – az eredeti Alapító okiratot ellentmondásai miatt részesnek tartotta a szabálytalanságok kialakulásában, már említettük. Az új Alapító okirat nem új, hanem egységes szerkezetbe foglaltan módosított. Az eredeti célmeghatározást teljes egészében érintetlenül hagyta. Mivel egészült ki, illetve módosult? Egyrészt éppen a jelen cikk alapproblémája megoldásának segítésével, amikor 3. pontjában ezt rögzíti: „Az alapítványi tevékenység elősegíti a gyermekek és az ifjúság valós érdekeinek védelmét, az Alkotmányban garantált jogok érvényesítését, tekintettel az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyerekek jogairól szóló 1989. november 20-án New Yorkban kelt Egyezményben foglalt kötelezettségekre is.” Másrészt a 4. pontban éppen azokkal a jól meghatározható és megvalósítható tevékenységekkel (számszerint 12-vel, pl.: egészséges életvezetés kialakítása, természeti környezetünk védelme, társadalmi környezetünk értékeinek fejlesztése, a hátrányos helyzetű fiatalok felkarolása stb.) egészül ki az Alapító okirat, amit az idézett állítás hamis módon hiányol benne. Ez az okirat nem hogy állami feladatokat nem ruház az Alapítványra, hanem éppen hogy a kormány segítette jelentős támogatással az Alapítványt, amikor pl. idén a HID nemzetközi tábort a környező országok magyar és nem magyar nemzetiségű fiataljai számára megrendezte. Az új kuratórium összetételi aránya semmiben nem változott a korábbi és a módosított dokumentum alapelvének megfelelően, sőt most valósult meg az alapelv igazán: amíg korábban a parlamenti pártok képviselői is – jogszabályellenesen – részt vettek benne, most valóban az ifjúság szociális, kulturális és művészeti érdekeinek érvényesítésében már elismerést szerzett személyiségek tagjai a kuratóriumnak. A kuratórium „kormánycentrikus, ideológiailag egy eszmekör iránti elkötelezettségének” vádját, amely egyébként teljesen primitív és zavaros – ám társadalmilag nem veszélytelen – nyíltan meg kell vizsgálni. Eőször is augusztus 27-én „látatlanban” hogyan képes felelősséggel bárki erről véleményt nyilvánítani, hiszen akkor a kuratórium még alakuló ülését sem tartotta meg, nemhogy tevékenységének eredményei szolgálnának ehhez megítélési alapul. Másodszor: milyen célú előítélet sugalmazza azt a kirekesztést, hogy a kormányellenes és egy másik ideológiai(?) elkötelezettség viszi előre az Alapítvány, az ifjúság, az ország ügyét? Talán
1993/2 éppen a nyilatkozó által képviselt pártpolitikai és erkölcsi felfogás? Harmadszor: le kell számolni egy veszélyes és a társadalmi köztudatban elterjedt hiedelemmel és hamis megbélyegzéssel Egy ország kormánya az egész nép érdekeit képviseli s nem azonos egyik vagy másik párttal. Az egész társadalomra kiható negatív következményei lesznek annak, hacsak a gondolat is felmerül: a Kuratóriumban rossz ember az, aki azzal a törvényes kormánnyal szimpatizál, amelyik bizonyíthatóan a gyermekek érdekében segíti ennek az Alapítványnak a működését. Szándékos félrevezetés A gyermek érdeke – ez az alapprobléma. Nem politikai kérdés, annál mélyebb és egyszerűbb: emberség, jellem, erkölcs kérdése. A visszáját és a színét egyetlen példa – ellenőrizhető – sajtómegnyilvánulásain és az ezekhez kapcsolódó – ugyancsak ellenőrizhető – tényein keresztül érzékeltettük. A tanulságait le kell vonnunk, mert a példában szereplő mentalitás a Gyermekjogi Egyezmény megvalósításának még a megkezdését is akadályozza. A nyilatkozó személyek s az általuk képviselt csoportok, amikor állításaik a tényekkel szembesülve valótlannak bizonyultak, hitelüket vesztették. Ha valaki erről értesül s ettől magát nem zavartatva megismétli valótlan állításait és ehhez még országos nyilvánosságot is teremt, az azon túl, hogy vagy cinikus, vagy erkölcsileg fejletlen, az ország lakosságát – szülőt, gyermeket, pedagógust, mindenkit – tudatosan félrevezeti. Ez sajnos ma még Magyarországon nem egyedi eset. Ez a félrevezetés gyermekellenes és társadalmilag veszélyes. Esetünkben hátsó szándéka is nyilvánvalóvá vált: a jót és az igazat besározni, rossznak és hamisnak tüntetni fel, hogy a rosszat és hamisat a jó és az igaz látszatában megőrizhesse. Bár a személyeknek, csoportoknak neve van, azért nem írtuk itt le azokat, mert a jelenség és a módszer a figyelemre méltó s olyan fejlett kapcsolatrendszerre utal, hogy két, hitelét vesztett ember – valójában hátsó szándékkal és a gyermeki érdekek ellen – nyílt fenyegetésként „kerekasztalbeszélgetésre hívja az ifjúsági szervezeteket”, és „többpárti parlamenti interpellációk sorozatát” tervezi, ahelyett, hogy – ami pedig magától értetődő lenne – valótlan állításaikat maguk vonnák vissza s az érintettektől legalább elnézést kérnének. Ez ország-világ előtt azt is mutatja, hogy az igazság és ezzel együtt a gyermek érdeke
1993/2 Magyarországon ma még hátrányos helyzetben van. Ami igaz (valóságos), természetes, annak kimondásához emberfelettinek tűnő erő, a homályt szétmetszőn világos értelem és szívós bátorság kell, s ami valótlan, természetellenes, azt könnyedén, harsányan kiáltva lehet eljuttatni minden családi otthonba. Felháborító, ez destruktív mérgezés? Az. Ám a megoldás nem az indulatszítás viszonzása. Csak egyidejűleg a valótlan állítások és romboló tettek szívósan következetes leleplezésével és – hátsó szándék nélkül – mindenben a gyermeket szolgáló szeretet cselekvéseivel érhetjük el, hogy egyre kevesebb hazugsággal és egyre több igazságban éljünk. Ez nem mindannyiunk elemi erejű igénye csupán, hanem az emberhez, a gyermekhez méltó élet kényszerítő törvénye. Mert nemcsak a gyermek, de egy nép is csak igazságban élve tud fejlődni, emelkedni. Dr. Rókusfalvy Pál Így írok én Két történet Kutyául érzem magam Jé, hirtelen micsoda világos van és micsoda sok ember van körülöttem! Mennyi hozzám hasonló lény van itt! Benn, a sötétben mintha már találkoztam volna velük. Úgy félek! Mindenki rám néz és felém mutogat. De félelmetesek! Olyan hatalmasak és erősek! Eltelt egy pár nap. Ezekben a napokban mindenki megcsodált ezekkel a szavakkal: Milyen helyes kis pici kutya! Nagyon illik rá a Buksi név! Felfigyeltem arra a két szóra, ami többször elhangzott. Vajon mit jelenthet az, hogy kutya és Buksi? Két gyerek mindennap eljön hozzám. Mindig fölölelnek és simogatnak. Nagyon a szívemhez nőttek már. Egyik délután különös dolog történt. Ismét eljött a két gyerek, de ezúttal nem csak felemeltek, hanem ráadásul még el is vittek valahova. Hogy hova? Azt magam sem tudom, de mikor megérkeztünk, egy nagy-nagy házat és egy óriási kertet láttam. Ebben a kertben egy kerítéssel elzárt kisebb terület állt. Ide be is dugtak. Jaj, de jó meleg van itt! Örültem, hogy ide is elhoztak, de mindennek van határa. Anya? Hol van anya? A meleg bundája és az a finom tejecske!
1993/2 Mindenki abban a nagy házban alszik, én meg itt kinn vagyok egyedül, és a fejem felett egy nagy csillogó, köralakú valami. Dehát minek féljek én attól?! Egyszerűen ugatok rá egy párat és beszaladok a házamba. Világosság van. Én meg a házamban vagyok? Hogy kerülök ide? – Buksi! Na, most nem érek rá ezen gondolkodni! Már ők is felébredtek. – Buksi! Oh, hát hogyan aludtál az éjszaka? Hallottuk, ugattál! Gyere, játsszunk egy jót! Nem tudtam pontosan, hogy ezek a szavak mit jelentenek, de éreztem, hogy valami jó következik. Néhány nap múlva már nem is bántam, hogy idehoztak. Sőt, örültem! Ezalatt a pár nap alatt sokat megtanultam. Ha azt mondják, hogy Buksi, akkor rám gondolnak. Ha „gyere ide” hangzik el, akkor meg oda kell sietnem a gazdihoz. „Ülj és adjál szépen pacsit!”, akkor leteszem a fenekem és illedelmesen odaadom a tappancsom. Sokat játszunk a ház lakóival. Szeretnék mindig köztük lenni, de oly sokszor vannak távol! Ilyenkor bezárnak a kiskertembe, magamra maradok, egyet-kettőt sírok, s alig várom, hogy megzörrenjen a kapu, s megpillantsam kisgazdámat. Ilyenkor enni kapok, játszunk. De olyan hamar vége lesz mindennek. Ekkor lefekszik, s reggel kezdődik minden elölről. A magány, a várakozás, a gazdám érkezése. Nap mint nap egyedül vagyok, s itt ez a nagy ház. Ha idegen jön, megugatom. Ő nem tartozik a házhoz! Jé, hát én vagyok itt a házzal egyedül, hát én vigyázok a házra, hát ez a feladatom! Sok nap eltelt, a sok magány nem hiábavaló. Ide nem jön be egyetlenegy betolakodó! Nagykutya lettem. Kőrösi Veronika 6. b. Fenyő téri Ált. Isk. *****
1993/2 Hihetetlen történet Szép napsütéses reggelre ébredtünk a Balatonon. Nagymamám reggelire rántottát akart készíteni. Akkor vette csak észre, hogy nincs otthon elég tojás. Így szólt hozzám: – Ágota, légy szíves menj el a boltba! El is indultam nyomban, mert nagyon éhes voltam. Először a közeli kisboltban kerestem, de nem volt. Majd megnéztem az ABC-ben, hiába. Úgy döntöttem, besétálok Fonyódra, de ott sem jártam szerencsével. Mivel nagyon éhes voltam, s gondoltam, otthon a család is éhezik, felkerekedtem és átgyalogoltam Fenyvesre. Ott sem jártam nagyobb szerencsével. Megint magamra és a hasamra gondoltam, és tovább indultam. A nyári forróság már szinte elviselhetetlen lett. Döntöttem. A vízben úszva folytattam utamat Keresztúrra. Más is így dönthetett, mert sokan evickéltek a vízben, kezüket magasra tartva, hogy tojástartójuk el ne ázzon. Így értem Máriafürdőre. Sajnos hiába. A tojás itt is kifogyott a boltokból. Már kopogott a szemem az éhségtől, erre lett figyelmes egy szörfös, aki éppen Fenyves felé tartott, s megengedte, hogy megkapaszkodhassam a szörftalpján. Újból Fenyvesre érvén megint végignéztem az üzleteket, hátha hoztak már új árut. Remegő térdekkel és üres hassal értem el Fenyvesen az utolsó ABC-t. Mikor beléptem, rögtön megakadt a szemem a legfelső polcon. Rengeteg tojás sorakozott rajta. Nagy megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mind piros. Csodálkozásomat látva az eladó elmondta, hogy reggel járt náluk a húsvéti nyúl. Megszánta a lakosságot az égető tojáshiány miatt, s segítségül egy kamion nyúltojást szállított ide erdei raktárából. Sajnos 10 tojást tudtam csak venni, mert több tojástartót nem vittem magammal. Az árokszélre lekuporodva próbáltam kipihenni a nap fáradalmait. Ekkor kedves nyávogás ütötte meg a fülemet. Kiscicám, Bocika indult a keresésemre, mert már nem tudta elképzelni, mi történhetett velem reggel óta. Mondtam neki, hogy tojást ugyan sikerült szereznem, de jártányi erőm sincs az út folytatásához. – Sose búsulj, kedves gazdám! – vigasztalt Bocika. – Nekem van vitorlásklub-tagsági igazolványom, menjünk a kikötőbe, onnan hazahajókázunk. Így is történt. Csodálatos naplemente volt, amikor Bocika vitorlát bontott, s a szelek szárnyán repültünk haza, Fonyódra. Ahogy kikötöttünk, a parton már ott várt az egész család, volt nagy öröm, lett mulatság, kisütöttük a rántották. Egyszer csak dorombolni hallom Bocikát. Kinyitom a szemem, reggel van. Korog a gyomrom, kérdezem nagymamámat:
1993/2 – Lesz nyúltojás reggelire? Kicsit furcsán néz rám. – Jól vagy Ágota? S ekkor világosodik meg minden, hogy az egész nem volt más, mint egy álom. Magasi Ágota 7. c. Hunyadi János Ált. Isk. Riba Tamás Az amúr A gyönyörű amúr Állóvízben nagy úr.
Szereti a növényt Hinárat és gyékényt.
Bekapja és morog: Ez egy nullás horog!
A bevágás de fáj! – Jó, ne ordítozzál!
Meghajlik a botom, De erősen tartom.
Csévélem kifelé,
1993/2 Most ért a nád elé.
Partra jött a hal, Nem bírta szusszal.
Fogom, emelem, Majd eltörik a kezem.
Szákba teszem, Hazaviszem. Megfőzöm és megeszem. (Szent Orsolya Rend) Ált. Isk. 6/b. ******* Veréczi Gabriella Jancsi bohóc
Jancsi bohóc a nevem, a káposztát szeretem. Megeszem a sárgarépát, szeretem a krumplis tésztát.
Vörös hajam csupa kóc, orrom pedig krumpliból.
1993/2 Nadrágom meg pepita, fejemen csörgős sapka. Petőfi S. Ált. Isk. 6.b. Túl az Óperencián és a tengeren… Ha nem is túl az Óperencián és a tengeren, de boldogan, „torkunk szakadtából” énekeltük az ismerős sorokat tíz napon keresztül. Hogy hol? A magyar tenger északi partján, Balatonszepezden élveztük a forró nyár és a hűsítő víz örömét. Csodás környezetben, erdők rejtekén helyezkedik el Tata Város Gyermektábora, amihez most más sok kellemes élmény fűz bennünket. Mi, zenét szerető, zenét kedvelő és hangszereken játszó fertődi zeneiskolások töltöttünk együtt itt felejthetetlen napokat. Táborozásunk célja az volt, hogy megismerjük a kamarazenélést, csoportos zenekari muzsikálást. Délelőttönként komolyzenei foglalkozásokon vettünk részt, különböző hangszeres zenekari próbákon készültünk majdani hangversenyünkre. A zenehallgatás is programjaink között szerepelt, melyen zeneszerzők életét, munkásságát és legjelentősebb alkotásaikat ismertük meg. A délutánok már igazi nyári örömünkül szolgáltak: fürdés a Balaton langyos, kellemes vízében, séta a közeli Révfülöpre, melynek mólója csodálatos, a nap bármely szakában. Az esti reneszánsz-tánctanulások, tábortüzek, disco, éjszakai fürdések is emlékezetesek maradnak számunkra. Sőt még az éjszakai futásra is szívesen gondolunk vissza, amit éjjel kettőkor kaptunk jutalmul, amiért olyan csendben voltunk! Egy napot Szigligeten is eltöltöttünk, megnéztük a vár romjait, káprázatos innen a Balaton és környékének látványa. Az utolsó délutánon zárókoncertet adtunk, melyre az előző tíz napban készültünk föl. A táborban való részvétel emlékéül mindannyian kaptunk egy zenei tárgyú könyvet, melynek nagyon örültünk. Végszóként zenei vetélkedővel zártunk, melyet vezetőink a zenehallgatások anyagából állítottak össze. A legjobb teljesítményt nyújtó csoportot a konyhás nénik remekével, egy hatalmas málnatortával jutalmazták meg. Hű de finom volt! A tábortűz búcsúztatott el minket. Köszönjük a szervezőknek a felejthetetlen élményt, és hogy jól érezhettük magunkat. Reméljük,
1993/2 jövőre is hangos lesz a part énekünktől: TÚL az Óperencián boldogok leszünk… Fejes Judit 8. b. Átvettük Jöjj el, tolerancia! Mi az, ami a pedagóguson múlhat? Eljött a szabadság, de hogy igazi „rendet” szüljön, ahhoz érett, felnőtt-tudat kellene. Vajon megvan-e már bennünk, vagy – „jó szóval” oktatva, „játszani is” engedve – éppen most kell legjobban fáradozni azon, hogy „megérjen”? Társadalmunk tudatának érleléséhez elsősorban gyermekeinket kell megfelelően táplálni – testi, lelki, szellemi értelemben egyaránt. Nemcsak a pedagógus neveli őket: napjaink ifjú Hans Castorpja igen mozgalmas „varázshegyen” tartózkodik, harcolnak érte az eszmék, életformák, ideálok. De vajon kap-e igazán alternatívákat? Vagy csak beléoltanak bizonyos „keleteuropizmusokat”? Divat a differenciálatlan, sematikus baloldalellenesség. Nem új keletű módi ugyan, de ma is hatásos egy kis ellenszenv és idegenkedés bizonyos szomszéd nemzetekkel szemben, esetleg két-három észérvvel is alátámasztva… A belső „ellenségek” is hasonló elbánásban részesülnek: az antiszemitizmus léte miatt legkézenfekvőbb magukat a zsidókat okolni, a cigánykérdés pedig általában nem kérdésnek hangzik, hanem ítéletnek. Itt még a hívő is kötelességének érzi, hogy ne csak saját meggyőződése tisztaságáról, hanem a másik felekezet hamisságáról is bizonyosságot tegyen. Mi lesz hát Hans Castorppal? Boldoggá teszi-e ez a mentalitás? Ha nem, ki védi meg a gyűlölködés keserűségétől, ki nyújt valami jobbat neki? Minden a politikusokon és a vállalkozókon múlik úgyis? Szálljunk le az eszmék hegyéről, ne tisztázzunk semmit, elégedjünk meg a sík vidékkel? A tudás összekapcsol A nevelő szembeszállhat! Nem az erő, hanem a szabad meggyőzés eszközével. Tudja, hogy egymás ellen uszítani csak buta embereket lehet. A tudás, az ismeret, a kultúra nem elválaszt, hanem összekapcsol. Különböző országai, tartományai átjárhatók, nincs közöttük vasfüggöny, nem határ tartja össze őket; csak egy jó kalauz kell – a pedagógus –, az is csak addig, míg a diák egyedül nem tud még tájékozódni. Hermész nagyszerű közvetítő szerepe a mienk: a gyermek
1993/2 világát közel hozni az örök nagy igazságok birodalmához… Mert létezik ez a birodalom, törvényei érvényesülnek, megváltoztathatatlanok, akkor is, ha nem akarjuk tudomásul venni. Ez a nagy kincs mindenkié. Ha szétosztjuk, nem elfogy, hanem megszaporodik, mint egy-két hal és néhány árpakenyér… A legnagyobb erővel talán a művészi alkotások hatnak. Úgy nevelnek, hogy szórakoztatnak és élményt nyújtanak közben; észrevétlenül vezetnek be egy addig ismeretlen, érdektelennek tűnő világba, egy nép, egy civilizáció kifejezésformáiba. Az újjal, a mással találkozva megérinti a halandót: az ember ilyen végtelen lehetőség… S akkor már hol van az idegenben az ellenség? Hiszen együtt pipázunk a lövészárokban… Lövészárokban, mert az lenne jó, ha a „legkényelmetlenebb”, a legközelebbi szomszédok kultúrája is igazán érték lenne a szemünkben. Ha másért nem, hát azért, mert Krlezában, Musilban, Ionescoban, Hrabalban, Mrozekben mi is ott vagyunk, és együtt vagyunk valahogyan mások, mint a nyugat-európaiak vagy a kínaiak. De ez még mindig nem elég: a nemzeti önismerethez hozzátartozna, hogy meg merjük nézni magunkat a szlovák, a horvát, a román nép és kultúra tükrében is. Mi megsértődünk, ha az osztrákok másként látják a közös történelmet, de szomszédaink nézeteit, esetleg elfogultságait, érzelmeit nem is próbáljuk megérteni vagy megmagyarázni. Legfeljebb az utca emberével készített tévériportokból vagyunk hajlandók tájékozódni róla. De mi fortyog a vulkán mélyén? S amennyiben nincs igazuk valamiben, tényleg olyan reménytelen nekik megmagyarázni? Ha nem tartom értékesnek a másikat, annak egész létét, kultúráját, egyáltalán szóba álltam-e vele? Nem lehet kommunikálni csak elhatárolódással, minden azonosulás nélkül. A „magyar vagyok, de semmi más nem vagyok” magatartásnak erősek a hagyományai, de szerencsére legmesszebbre világító szellemi lámpásaink ezzel nem elégedtek meg. A tanárnak itt még az a lehetősége is megvan, hogy a nagy költők példájára felfedeztesse a nebulóval a saját identitását. A család, a falu történetéből legtöbbször kiderül, hogy „anyám kun volt, apám félig székely”… Ha az osztályfőnök elmondja, mit örökölt őseitől, mit tart múltjukból értékesnek, lehet, hogy rámutathat: volt talaja ebben az országban a sokféleségnek, a kettős kötődéseknek, a toleranciának. S rádöbbenthet arra is, hogy az eredetét elfelejtő ember mankurttá, szellemi nyomorékká, manipulálható, tökéletes rabszolgává válik, mint Ajtmatov egyik regényének példázata mondja (Bérces Sándorné cikke. Jó Hír 1991/2.).
1993/2 Nem lesz antiszemita az igazi keresztény A történelemmel való foglalkozás mindenképpen valamilyen identitást alakít ki, csak az a kérdés, milyet. A birodalmak, nemzetek, osztályharcok története, a háborúk és forradalmak csak frontokat és elhatárolódásokat ismernek. Ez a rideg történelem állítólag események mellett „összefüggéseket” is feltár. De feltesszük-e az igazi, nagy kérdést: mi a történelem értelme, s milyen válaszokat adott erre a mindenkori emberiség? És van-e „szaga” ennek a történelemnek, üzenete, jelentése számomra? Miért ne lehetne olvastató az oktatás ebben a tantárgyban is? A dokumentumok, visszaemlékezések, a majdnem névtelen kisemberek élményei, a különböző nézőpontú tudósítások, családok és utazók története nemcsak a szenvedések okozóit, hanem az áldozatokat is reflektorfénybe helyezné. S azt, hogy akik hatalommal nem voltak felvértezve, hogyan próbálták alakítani legalább a saját sorsukat. Ugyanígy rácsodálkozhatunk együtt, hogy a történelmet nemcsak államok és erőszakszervezetek, hanem kis közösségek is befolyásolják, mint az izraeli kibucok, az Amerikát alapító zarándokatyák, a jótékony szabadkőművesek. A „föld sója” – a mindenkori kisebbségek. Kisebbségek, akik nem engedhetik meg magunknak, hogy ne legyenek toleránsak. Sorsukból tanulni lehet. Akárcsak a kisebbségi lét legklasszikusabb példáiból, a zsidó nép történetéből. A fennmaradás, az értékteremtés, a világra gyakorolt hatás mögött mindig hatalmas szellemi erő rejlik. Meg kell ismerni, el kell tanulni, nem pedig gyűlölni, furcsállni, irigyelni! Sohasem lesz antiszemita az igazi keresztény, mert igazán él benne az újszövetségi szeretet és a Biblia megbecsülése. A felvilágosult humanista is kénytelen észrevenni, hogy az Ószövetség évezredeken át életben tartott egy népet, miközben e nép ókori szomszédainak – harcos ellenségeinek és őt is elnyomó roppant birodalmaknak – legtöbb esetben már csak a nevét, hírét ismerjük. A történész és irodalmár nem hallgathatja el, hogy a reformáció és Zrínyi kora büszkén hivatkozik a kiválasztott nép és a magyarság sorsának párhuzamaira; hogy Kafkát, Radnótit, Mendelssohnt, Babelt, Komis Mihályt vagy Woody Allent a kettős vagy többszörös identitás tette az egyetemes értékek hordozóivá; hogy Nagy László bolgár, Kányádi erdélyi jiddis népdalokat fordított, Bartók szlovák zenét gyűjtött, Kocsis Zoltán pedig problémát csinál abból, hogyan is kellene jól eljátszani a délszláv ritmusokat zongorán; hogy van nekünk Rácz Aladárunk, Bari Károlyunk, Lakatos Menyhértünk is, mert megint csak a kultúra segíthet, hogy a cigányság se éljen köztünk belső száműzetésben; hogy az egyházaknak és vallási közösségeknek sokkal
1993/2 gazdagabb és másfajta szerepük is van, ha a világban körülnézünk, mint azt idehaza sokan képzelik; hogy a baloldaliság a történelemben nem biztos, hogy gyakrabban társult hagyományellenességgel és diktatúrával, mint szociális érzékenységgel, gyengék felkarolásával és erőszakmentességgel. A látókör szélesítésével, gondolkodásunk sémáiból való kilépéssel közelebb juthatunk egymáshoz és önmagunkhoz. Nagyon nagy baj van ott, ahol sok minden tisztázatlan, ahol a másfajtát nem tűrik. Goór Judit Munkanélküli pedagógusok Beszélgetés Dr. Kiss Gyula munkaügyi miniszterrel Aligha van olyan probléma, ami jobban érdekelné ma a munkavállalókat, mint a munkahelyek elvesztésének gondja. Hazánkban a munkanélküliségi ráta jelenleg 13 százalék. És ebbe beletartoznak az oktatásügy dolgozói, a diplomás pedagógusok is. A gazdaságot a munkaerő iránti nagyfokú szükségtelenség jellemzi. Ezt azonban nehezen tudja megemészteni a tanult, gyerekeket szerető, hivatásának élő és a saját létbizonytalanságát is érző tanártársadalom. A lehetőségekről, a fejlődés irányáról kérdeztük a minisztert. Csillei Béla Napjainkra már nemcsak a munkanélküliség réme, hanem a csekélyke segély elvesztésének lehetősége is riogatja a munkavállalókat. Igaz-e a hírem, mely szerint felülvizsgálják ezt az összeget is? Kiss Gyula – Az 1993-as költségvetés kialakításának mikéntje során merült fel a kérdés, hogyan alakuljon a szolidaritási és a foglalkoztatási alap összege. Jelenleg folyamatosan vizsgáljuk azokat a lépéseket, amelyek eredményeképpen jövőre is finanszírozhatóvá tudjuk tenni ezt az alapot. Gyakorlatilag három út áll előttünk. Az egyik: a munkanélküli segély folyósítása időtartamának átgondolása és megváltoztatása. Ez most másfél év, ami európai viszonylatban is sok. A másik: a pénzbefizetések növelése, mind munkáltatói, mind munkavállalói szinten. A harmadik: a munkanélküli járadék csökkentése. Nagyon szeretném, ha ez utóbbihoz nem kellene nyúlnunk. Ennek összege ugyanis 8000 és 16000 forint között van. Túlnyomórészt a minimumhoz közelítve. Elenyésző azok száma, akik a felső határt közelítik meg. Mivel ez az összeg amúgy
1993/2 sem valami sok, ezért semmiképpen nem szeretném, ha a csökkentést kellene választanunk. Inkább a másik két területen látom a lehetőségeket. Annak ellenére, hogy a pénzügyminisztérium más álláspontot képvisel, úgy vélem, meg lehet egyezni. Az ország kettészakadt Cs. B.: – A munkanélküliség és az infláció változatlanul létezik. Milyen lehetőségeket lát mégis a gazdasági élet fellendülésére? K. Gy.: – Az infláció ma Magyarországon, megítélésem szerint, kézben tartott dolog. A munkanélküliség pedig egy tudatosan fölvállalt negatív mellékterméke annak a gazdasági programnak, amelyről már oly sokat beszéltünk. Én azt hiszem, a magyar gazdasági növekedésnek egyik nagyon fontos előfeltétele a külföldi tőke növekedése, az erőforrások bevonása, bekapcsolása. A gond azonban nem ez, hanem a bentlévő tőke működésének alacsony hatékonysága. Amíg a gazdaság egészében nem jelenik meg, addig a helyi tőke profittermelő képessége mindenképpen alacsonyabb lesz. És ezért érzem különösen fontosnak, hogy ennek a külföldi tőkének a megtelepedési helye elsősorban a Közép- és Kelet-Magyarország legyen. Foglalkoztatáspolitikai szempontból, gazdasági infrastukturális adottságai folytán az ország kettészakadt. Ezt tudomásul véve kell mindennemű fejlesztési programot valóra váltanunk. Cs. B.: – Ehhez a munkához kvalifikált szakemberek kellenek. Ugyanakkor sorra mennek csődbe a szakmunkásképző iskolákkal kapcsolatot tartó vállalatok, szünnek meg a tanműhelyek. Döcög az átképzés ügye, a ma fiatalja pedig már utcára lépésekor reménytelen helyzetben találja magát. Ez lenne a jövő? K. Gy.: – Természetesen mi a foglalkoztatáspolitikánkat nem véletlenül helyeztük már az első pillanatban arra az elvi alapra, hogy átképző és továbbképző központokkal, mint az aktív foglalkoztatáspolitika egyik eszközével, lefedjük az ország területét. Tíz ilyen nagy átképző központot terveztünk. Már működik a miskolci, a pécsi, és Székesfehérvárott pedig remélhetőleg létrejön még az idén. Ez egy nagyon fontos központi struktúrája lesz a képzésnek, mert ezekben a központokban nemcsak az iskolarendszeren kívüli oktatást lehet megvalósítani, hanem az iskolarendszerű képzésben résztvevő gyerekekét is. A nagyvállalatok csődbe jutása folytán gyakorlati hely nélkül maradt gyerekek kiválóan felhasználhatják majd ezeket a lehetőségeket. Miskolcon például messzemenőleg rendelkezésre áll a megfelelő kapacitás, képes tehát felvállalni a gyerekek oktatását is. Úgy gondolom, ennek az átképző rendszernek a kiépítésével
1993/2 egyfajta kombinációs lehetőség jött létre. A középiskolákban változatlanul tovább működik a szakképzés, a szakoktatás. Így, együtt a két lehetőség megfelelően egészíti ki egymást. Így, együttesen kombinálva tehát úrrá tudunk lenni azokon a problémákon, amelyet a szakképzés során adódó gondok okoztak. Készül a Szakképzési Törvény, belátható időn belül láthatóvá válik a megoldás felé vezető út. Kitörési gondok Cs. B.: – A problémák halmozottan jelentkeznek az ország – Ön által is említett kettészakadása miatt – a keletre eső területein. Nemcsak az ipari szakképzés, de a mezőgazdasági szakiskolák vonatkozásában is. Mit javasol a külföldi tőke szemszögétől távol eső területek gazdasági, politikai vezetésének, az oktatásügyben dolgozóknak? K. Gy.: – Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a területek, mondhatni, az ország éléstárai. Ennek megfelelően kell fejleszteni a mezőgazdaságot, az ehhez kapcsolódó ipari létesítményeket. A hűtőházaktól a szállítási kapacitás növelésén át az élelmiszerfeldolgozásig. Az iskoláknak pedig az ehhez szükséges szakembergárda kialakításában kell részt vállalniuk, tevékenyen együttműködve a kialakítandó hálózati központokkal. Ugyanakkor kelet és nyugat közötti híd szerepüket felvállalva meg kell teremteniük azt az úthálózatot és egyéb létesítményeket, amelyek megkönnyítik a közlekedést, az országok és országrészek között. És végül, de nem utolsósorban, közeledik a világkiállítás időpontja. Számtalanszor hangsúlyoztuk, nem szeretnénk, ha ebből a vidék kimaradna. Bízom abban, hogy foglalkoztatáspolitikai szempontból nem hagyja érintetlenül ezeket a körzeteket ez a nagy erőket megmozgató rendezvénysorozat. Ezek a kitörési pontok, valamint a megyéken belüli erőforrások koncentrálása hozzájárulhat ahhoz, hogy a helyzet jelentős mértékben
változzon.
foglalkoztatáspolitikai
Nem
csendes
eszközöknek
beletörődésre az
van
alkalmazására,
szükség, amelyek
hanem a
azoknak
a
munkanélküliség
visszaszorításához járulhatnak hozzá. Ez mindenkire vonatkozik, legyen az pedagógus, fizikai dolgozó vagy a mezőgazdaságban tevékenykedő szakember. Mi lesz veled, emberke? Fiaimmal találkozom minap az utcán. Zsebredugott kézzel bandukolnak, lógó orruk jelzi, megint nem jártak szerencsével. Nincs munka, vonogatják a vállukat – egy helyen mondták mindössze azt, hogy nézzünk vissza. Addig csak a várakozás marad. Pénzük elfogyott, nyári munka nincsen,
1993/2 a fekete vállaláshoz ügyetlenek, a barátság pedig már nem ér semmit. Emlékszem, pár hónapja sincsen, hogy – büszkén feszítve élükön – elballagtattam őket. A hatalmas tömeg az iskolaudvarban, a pityergő anyák, férfias könnycseppű apukák és a kipirult orcájú kedvesek, mind megannyi feledhetetlen pillanat. Lezárása három együtt töltött évnek. És kezdete annak a reménytelen semminek, amit nagybetűs életnek hívnak. Emlékszem, negyvenen kezdték és maradtak huszonketten. Kemény iskola, szigorú feltételek. Aki nem tud megfelelni a követelményeknek, jobb, ha elmegy! Mentek is szép számmal. Volt, akivel az utcán találkoztam, kis kocsit húzott maga után, papírdobozokkal megrakva. Egy másikat teherautón láttam, homokot lapátolt. És volt, akit egy bandában láttam meg, köpködte a tökmagot, a mozi előtt. Írtam jellemzést rendőrségi megkeresés nyomán, végleg elbúcsúztatva az erre az útra tévedőt. De akik maradtak, azokra vigyáztam. Megtanulták a szakma minden csínját-binját. Úgy állt kezükben a szerszám, mint videófilmek hőseinek kezében a fegyver. Volt, aki országos versenyen ért el helyezést, s a bizonyítvány kézhez kapása után már csak a többieket járt be bosszantani. A vizsgára készülődőket pedig nem győztem biztatni, aki tanul, többre viszi. Aki szakmát tanul, mesterség lesz a kezében, biztosan boldogul! Csak közben megváltozott a világ. A gazdaságban felgyülemlett ellentmondások elérték a szakképző intézeteket is. Ez a hatalmas szivacs, amely eddig felszippantotta a tizenévesek tömegeit, egyszerre képtelen lett a gyermekmegőrzés és a foglalkoztatás követelményeinek megfelelni. A csőd szélén álló vállalatok elsősorban az iskolákkal kötött szerződéseiket bontották fel, zárták be a ráfizetéses tanműhelyeiket. Nélkülük viszont a szakoktatás működésképtelen. A szakképzés így, az évtizedek óta ráfizetésesen dolgozó, az ipart, a mezőgazdaságot módszeresen lezüllesztő
gyárigazgatók,
gazdaságvezetők
kezébe
került.
Azokéba,
akik
ugyan
szerkezetváltásról blöffölnek, de érte semmit nem tettek. Azok kezébe, akik egyedül az egyszemélyes kft-kbe történő vagyonátmentést tartják járható útnak, felrúgva mindent és mindenkit, aki elébük áll. A gyerekek pedig útban vannak. Az eddigi kutatások bizonyították, szakmunkástanuló az lesz, akit a kőkemény társadalmi hatások erre a pályára sodornak. És akik most fűhöz-fához futkosnak, mert a pályaválasztási tanácsadó hálózat már szétverve, az iskolák, tanműhely hiányában, befogadásképtelenek, a vállalatok pedig már rég nem állnak szóba senkivel. Marad a maszek, akinek előre kell letenni csillagászati összegeket, vagy a protekció, ami még néhány gyereket azért be tud dugni valahová.
1993/2 Készül az új oktatási meg a szakképzési törvény, bár bevezetésük még nem sürgős. Ráér, mert elsősorban politikai szempontoknak kell megfelelnie, majd aztán kerülhet csak sor a gyerekekre. (Évente alig pár tízezer fiatal kerül ki az iskolákból, teljesen reményt vesztve.) Ráér, mert a tízosztályos tervekhez hiányzik az iskola, a tantermek, a padok meg a székek. Még leültetni sincs hova azokat a gyerekeket, akiket a nyolc év alatt sem sikerült megtanítani írni-olvasni. Azt a csődtömeget, amelyet a múlt pedagógiája kitermelt. Azt a funkcionálisan analfabéta húsz százalékot, a dadogókat, a hebegőket, akik a középiskola második évfolyamán is még az egyszeregyet ismételgetik. Annak az oktatási rendszemek az áldozatait, amely nemzetközi összehasonlításban a sor végén kullog, Mongóliával, Romániával és Törökországgal. Ma a katasztrófa árnyéka lengi be az oktatásügyet. A kormányzat pedig húszezer fővel kívánja csökkenteni a meglévő pedagóguslétszámot. Úgy tűnik, ezek a gyerekek, mondhatni, útban vannak. Nem kellenek, mert megzavarják a gazdasági átalakulást, pénzbe kerülnek, nyűg mindenkinek a nyakán. Állambácsi levette róluk a kezét. A fiúk pedig egyre reménytelenebbül kopognak a munkaerő-felvételi irodáknál. A maguk előtt holnapot sem látó felnőttek ingerülten zavarják el őket. Mit is kezdhetnének egy tapasztalatlan kezdővel, mikor másnak is bizonytalan a helyzete. A maszek inkább feketén alkalmaz, akkor is megválogatja, hogy kit. Szegényebb, fizetni nem tudót alig, cigányfiatalt pedig egyáltalán nem. Így marad, mint valami elérhetetlen álom, a külföldi munkavállalás. Mint egykori falusi lányoknak a városi cselédsors. Nem kellenek a szakmát tudók, nem kellenek a jó bizonyítványt szerzők, nem kellenek ezek a gyerekek. Hömpölyög az utcán egy nemzedék, aki nem élete során döbbent rá arra, hogy fölösleges, hanem már a kezdetekor. És hümmögve emlékeznek ezek a srácok az osztályfőnöki órákra, amikor olyan jó volt hallani, hogy a tanult ember többre viszi. A tisztes munka eredményt hoz, és a szegény ember legkisebb fia végül elnyeri a királykisasszony kezét. Mára már nincs fele királyság, de még részmunkaidős állás sem. Marad az utca, a galeri, a narkó. Meg a remény, talán nem lesz annyi börtön, hogy mindannyian elférjenek. Álldigálnak velem szemben a fiúk és csak a hallgatás van közöttünk. Mondhatnám nekik, hogy ez csak átmenet, meg hogy türelem és minden jóra fordul. De sajnos, megszerettettem velük az újságolvasást, és most ők is ismerik a munkanélküliségről szóló adatokat. Ha nem lennének ilyenek, talán be lehetne csapni őket, valamiféle hurráoptimista frázissal. Ha nem ilyenné nevelem őket, akkor talán… De akkor
1993/2 elvettem volna tőlük ezt a három évet és nem lenne okom olyan büszkén feszíteni a tablójukon. Akkor az egész más ízű lenne. A fiúk távolodó alakját nézve eszembe jut, ismét ott ül az iskolában velem szemben a negyven reményteljes fiatal. Elsősök. Még nem tudnak semmiről, még előttük az a bizonytalan, derengő, ismeretlen jövő. Mit mondjak most nekik? Csillei Béla ROK helyett a minisztérium „átvilágítása” a Regionális Oktatási Központok és alternatíváik A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete által szervezett megbeszélésen a művelődési tárca és a PDSZ szakértői mellett részt vettek a kérdéssel foglalkozó oktatáskutatók, megyei pedagógiai intézeti vezetők is. A megbeszélés célja az volt, hogy a fontos – az elmúlt évben a szakmai és politikai viták középpontjába került – intézmények kérdésében a szaktárca egyoldalú lépése után se záruljanak le a tárgyalások. A résztvevők kifejtették a tárcát képviselő Dobos Krisztina helyettes államtitkárnak, hogy a ROK-ok
alapító
okirataiban
felsorolt
feladatok
általános,
gyakorta
értelmezhetetlen
megfogalmazása alapján nem lehet elkülöníteni a szolgáltató és a felügyeleti feladatokat, továbbá nem állapítható meg, hogy a felügyeleti feladatok közvetlen vagy közvetett felügyeletre jogosítják-e fel az új intézményeket. Nem kellően szabályozott a fizetett alkalmazottakból és választott tisztségviselőkből álló „igazgatóság” és a felkért szakértők viszonya, működési köre és feladatmeghatározása. A regionális központok nem nyújtanak altematívát a kistelepülések oktatásirányítási problémáinak megoldására. Nem egyértelmű az önkormányzatok és az általuk fenntartott pedagógiai intézetek, valamint a ROK-ok közötti együttműködés, feladatmegosztás. Mindezek alapján a résztvevők azt javasolták a PDSZ képviselőinek és az általuk képviselt pedagógusoknak, hogy a nem kellő átgondoltsággal és a tisztátlan szerepkörrel életrehívott ROKok helyett a szükséges ellenőrzési és irányítási feladatok ellátására – a működő kutatóintézetek, – a Központi Statisztikai Hivatal, – a megyei pedagógiai intézetek és
1993/2 – tanárképző főiskolák, – a létrehozandó országos vizsgabizottságok, – a kistelepülések oktatási társulásait elősegítő programok munkájának összehangolására tegyenek javaslatot. E feladatokat és a szükséges tantervi és vizsgakövetelményeket csak az új Közoktatási Törvény alapján lehet rendezni. Mindezeket megelőzve szükséges a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szervezeti rendszerének és tevékenységének felülvizsgálata, kiváltképp – a megnövekedett feladatokra való tekintettel – a közoktatási területtel foglalkozó részlegek „átvilágítása”. A PDSZ-tanácskozás résztvevői úgy vélik, ez egyaránt szolgálná a szaktárca és a közoktatás egészének érdekeit. Annál is inkább, hiszen e feladatra már jelentkeztek holland szakértők, és a holland kormány vállalta e munka költségeit. Budapest, 1992. szept. 16. Az intenzívebb olvasásért Petőfi S. János – Benkes Zsuzsa Elkallódni megkerülni Versek kreatív megközelítése szövegtani keretben Manapság a gyors nyereség reményében vagy éppen az oktatás korszerűsítésének jegyében valósággal elárasztják a hazai könyvesboltok polcait a különféle humán tematikájú szakmai munkák,
kézikönyvek,
jegyzetek,
oktatási
segédanyagok,
munkafüzetek,
szöveg-
és
feladatgyűjtemények stb. A hozzáértő olvasó keresve is csak elvétve talál köztük olyat, amely más vagy több lenne, mint korábbi kiadványok kritikátlanul összeollózott vagy koncepcionális elképzelés híján parafrazált változata. A közönségbeli olvasó, a gyakorló pedagógus, az érdeklődő diák és a szülő pedig tanácstalanul, s tegyük hozzá, érthető ingerültséggel próbál eligazodni a harsány és egyre drágább kínálatban. Üdítő és reménykeltő, sőt már-már megnyugtató egy olyan művet kézbe venni, mint amilyen a Petőfi S. János, Benkes Zsuzsa szerzőpáré. Üdítő, mert egységes, kiérlelt koncepciót tükröz, reménykeltő, mert színvonala nemzetközi mércével mérhető, már-már megnyugtató, mert hangvétele, feldolgozásmódja folytatást sejtet.
1993/2 A költészet kreatív-produktív megközelítése A három főrészre és kiegészítő részekre tagolt mű a hazai gyakorlatban csak ritkán tapasztalható szakmai-didaktikai következetességgel és érzékenységgel ismerteti meg az alcímében foglalt tárgyával az olvasót, s vezeti be egy újszerű szövegelmélet, a szemiotikai textológia szemléletmódjába úgy, hogy közben maga az olvasó is versinterpretációk és versvariánsok létrehozójává, sőt egy korszerű modell kifejlődésének nemcsak szemlélőjévé, hanem szinte alkotótársává is válhat. Ilyenformán bármilyen szintű és szisztémájú oktatási keretben, nyelvtanvagy irodalomórán és bármilyen átlagolvasói helyzetben „társas szórakozásként” is felhasználható, érdekes, haszonnal és eredménnyel forgatható olvasmány. A szerzőket könyvük megírásában az a hármas meggyőződés vezérelte, hogy egyrészt megérett az idő egy olyan szövegvizsgálati keret kidolgozására, illetőleg bemutatására, amely a költészet verbális és nem verbális aspektusait azok egységében képes tárgyalni; másrészt, hogy az irodalommal való akár iskolai, akár azon kívüli foglalkozásnak a szentélyes jellegű (de motivált) versinterpretáció(k) létrehozása legalább olyan fontos feladata, célja kell hogy legyen, mint az irodalomtörténetiteg helyesnek tartható interpretáció(k)é; harmadrészt, hogy a szövegfeldolgozás, az olvasás intenzívebbé tétele érdekében a kevésbé elterjedt vagy új módszerek alkalmazására éppúgy szükség van, mint a hagyományos eljárásokéra. Ebből az érthető és minden szempontból indokolt alapállásból kiindulva a szerzők a hangsúlyt a személyes, de interszubjektíve ellenőrizhető interpretációk létrehozására és a költészet, a költemények kreatív-produktív megközelítésére helyezték. Hasonló jellegű és szabású hazai vállalkozásról nemigen tudunk. Ezért meggyőződésünk, hogy Petőfi S. János és Benkes Zsuzsa munkája nagy nyeresége a költészettel való elméleti és gyakorlati foglalkozásnak, s ez a kötet új elméleti-módszertani perspektívákat nyithat meg nemcsak a szövegtan és a magyar költészet, hanem a legkülönbözőbb médiumú és típusú szövegek korszerű, szemiotikai, textológiai megalapozású elemzésében, oktatásában és kutatásában. És meggyőződésünk végül, hogy az Elkallódni megkerülni metodológiája ösztönző és
kapcsolatteremtő
hatással
lehet
más
diszciplínákra,
mindenekelőtt
a
különböző
művészettudományokra, de egyéb területekre is. Ez a mű akkor sem kallódhat el, ha a humán tematikájú könyvek jelzett kínálatában véletlenül elkerülné is azok figyelmét, akik hivatalosan vagy nem hivatalosan új, a korábbiaknál
1993/2 hatékonyabb módszerek, programok és tantervek készítésén munkálkodnak. Mert előbb vagy utóbb úgyis rátalálnak. Dr. Vass László főiskolai docens Országos Továbbképző, Taneszközfejlesztő és Értékesítő Vállalat Veszprém, 1992. Könyvtári közlemény Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban folyó retrospektív bibliográfiai munkálatok keretében elkészült egy magyar neveléstörténeti adatbázis, mely az 1900. és 1990. között megjelent írásokat tartalmazza. A könyvtár jelenlegi helyzete nem teszi lehetővé, hogy a körülbelül 13 ezer bibliográfiai tétel hagyományos úton hozzáférhetővé váljék. A munka végleges lezárása (kiegészítés, ellenőrzés stb.) után tervezzük ugyan az anyag számítógépes adatbázisba szervezését, de ez legjobb esetben is csak egy-két éven belül várható. Ezért – a munkálatok befejezése előtt – a jelentős, s a kutatásokat megkönnyítő anyagot minden csütörtökön 13–17 óra között hozzáférhetővé tesszük. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Könyvvilág Könyvismertetés Két monumentális munka Czakó Kálmán Dániel könyvét már régóta vártuk, hiszen a szaksajtóból arról értesülhettünk, hogy a Tanterv és Tankönyvfejlesztés Országos Tanácsa által meghirdetett pályázat első fődíjasa lett. Aztán felrémlett a TTOT pályázati rendszer fogyatékossága: nem gondoskodhat a díjnyertes munkák megjelentetéséről. Ám akadt egy önkéntes jelentkező, aki vállalta a pannonhalmi szerzetestanár csodálatos munkájának kivitelezését: a Győr-Sopron Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója: Németh Mária. Megindult a győri kollegák tiszteletre méltó küzdelme a fölvállalt munka érdekében. Járták az
1993/2 országot, támogatókat, előjegyzőket, segítőtársakat keresve. Már-már azt hihettük, nem járt sikerrel nemes vállalkozásuk, mikor végül is megjelent Czakó Dániel Csillagfény, porszem, csipkebokor című – mai kifejezéssel élve „integrált” vagy komplex – biológiakönyve. (Győr, 1992. 375. nagyalakú lapon.) Ott voltam azon a minisztériumi sajtótájékoztatón, ahol az újságírók értetlenül és szinte „finnyogva” lapozgatták az ábrákkal, sőt szépirodalmi betétekkel is gazdagított természetrajzi tankönyvet. „Túlságosan nehéz, sok”, „nem tankönyv” – értetlenkedtek, s alig írtak róla ismertetést. Láthatóan nem fogták föl a könyv nagyszerűségét, újdonságait, szépségeit. Teljes határozottsággal állítom: éppen ilyen, nem „tankönyvszagú” és nem papírízű tankönyvre van szükségünk. Túl kell már lépni azon az avas szemléleten és gyakorlaton, miszerint az „igazi” tankönyveknek szinte sterilizáltan „letisztítottan”, kínos didaktikussággal, mechanikus előírások szerint kell tanítaniuk; csak annyit, amennyit a tanterv vagy a vizsgaszint előír, meghatároz. Vessük el azt a tévhitet, hogy a lexikonszerű vagy éppen ésszerű feldolgozások nem lehetnek jó és meghatározó „tanító könyvek”. Miért baj az, ha a kútforrás szinte korlátlan gazdagsággal, bőséggel árad? Nem baj az, hogy Czakó tanár úr tudását, hatalmasra duzzadt gondolatvilágát és érzelmi többletét is „beleadta” a könyvbe. S azt sem tartom elítélendőnek, inkább nagyon is dicséretesnek és emberinek, hogy amikor a természettudós hangja szinte „elhal” Isten csodálatos világának láttán, költőket, írókat hív segítségül, akik a természet erkölcsi hátterét is segítenek megvilágítani! „Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre, vagy még inkább egyetlen rózsatőre, egyetlen rózsára, uraim.” (Pilinszky János) A könyv tényanyaga sokrétű, lenyűgözően érdekes – és egyúttal szakmai (természettudományos) szempontokból is korrekt. Íme a főbb fejezetcímekből: Biológiatörténet; Távol (vagyis „Hol vagyunk a világegyetemben?”); A bioszféra; ezen belül „A kőzetek és a talaj”, „A levegő”,
1993/2 „Szennyező anyagok és hulladékok”, „A víz”, „Energia és anyag a bioszférában”, „Éghajlat, növények, állatok a Földön”; Populációk; Szervezet, szervrendszer, szerv; szövetek sejtek, sejtszervecskék, Atomok, ionok molekulák, Mérések, adatok, eszközök, Jelek, hírek, Ismereteink hasznosítása, Függelék. A könyv felépítése valóban nem szokványos, de igen jól átgondolt, vaslogikával építkező. A világegyetemből indul el – és a legkisebb anyagrészecskékbe betáplált információkig jut el. Ismeri a természet káprázatos csodáit, de sohasem feledkezik meg az ember szolgálatáról, szempontjairól. Például: „A számítógép segítségével végzett daganatkutatás kezében van olyan eszköz, mely az utóbbi évtized technikai lehetőségeit valósítja meg. Az ún. computer tomográfia (CT) segítségével a szervezetbe lehet látni. Az alkalmazott sugár energiája nem tesz kárt a szervezetben, nagy betegeknél is fájdalommentes; gyors, pontos módszer.” A fenti idézet kapcsán egyetlen kritikai megjegyzést teszek, s ez a stiláris lektorálásra, szerkesztésre vonatkozik. Mert igaz ugyan, hogy Czakó Tanár úr nyelve érthető, szabatos, ám a legjobban fogalmazó írónak is szüksége lehet külső segítségre, elfogulatlan nyelvi lektorra. Ez a halk megjegyzés nem von le a könyv értékeiből, mintát, példát mutató jelentőségéből, hasznosságának hangsúlyozásából. Egy életre szólóan jó1 használható, föl-föllapozható, tanulságos és fölemelő természettudományi enciklopédiát tartanak kezükben azok, akik megszerzik a Csillagfény, porszem, csipkebokor című könyvet. Baranyi Károly; A fizikai gondolkodás iskolája 1–3. Czakó Antal könyve mellett máris újabb, nagyszabású, igen jó1 megformált (háromkötetes), színvonalas munka bizonyítja, hogy a természettudományos gondolkodás és az istenhit összeköthető, és egyáltalán nem zárja ki egymást. Ezt a szerző, Baranyi Károly rögtön az Előszavában is hangsúlyozza: „Végül hálát adok az Istennek, hogy hozzásegített ennek a könyvnek a megírásához, s erőt adott hozzá. Szolgálja ez is az Ő dicsőségét”. Ezután az éppenséggel nem szokványos, mindenesetre ihletett szerzői megnyilvánulás után tekintsük át – egészen nagyvonalúan – a három vaskos kötet tartalmát.
1993/2 Az első kötet a Mechanika alcímet viseli. Részei: 1. Kinematika. 2. Tömegpontok dinamikája. 3. Pontrendszerek mechanikája. Ez utóbbin belül „Merev testek mozgása”, „Deformálható és rugalmas testek”, „A folyadékok dinamikája”, „A gázok dinamikája”. A második kötet alcímei: Termodinamika. Elektrodinamika és optika. Atomfizika. Ez utóbbi részei: 1. Az anyag atomos szerkezete (Elemi atomelmélet. „A fény részecsketermészete”) 2. Kvantummechanika („A kvantummechanika alapelvei.” „Kvantummechanikai rendszerek”). A harmadik kötet feladatokat és feladatmegoldásokat tartalmaz. A mintaszerű feladatmegoldások jól segítik – az ismeretek elsajátítása után – a tanulók készség- és képességfejlesztését. Baranyi Károly, a tudós tanár ugyanis a napi gyakorlat során írta meg nagyívű könyveit – konkrét tanulási, tanítási célokkal. Még pontosabban: egyetemi felvételire készülő csoportokat tanított sikerrel. Hatalmas munkája, e három kötet ennek a tanári tevékenységének a „mellékterméke”. A tudós szerző eltökélt tudatossággal törekszik arra, hogy nehéz mondandója, súlyos tanítása világos és érthető legyen a tanítványok számára. Ezért igyekszik a lehető legszabatosabban, magyarosabban fogalmazni. Magyarázatai pedánsak, fogalomhasználata pontos, logikai építkezése kristálytiszta. Baranyi
Károly
nagyszabású
fizikakönyvei
igen
hasznosak
a
felsőoktatási
felvételi
előkészületeiben, de az érettségire készülésben is. Szaktanárok állítják, hogy Baranyi Károly könyveinek tényanyaga megbízható, pontos, tanításai korszerűek, a kötetek kivitelezése pedig nemcsak impozáns, de célszerű is. így például a kéthasábos szedés, az ábraanyag összhangja a szöveggel stb. A kivitelezés az Akadémiai Kiadó munkáját dicséri. Hiszen e neves-rangos kiadónk jelentette meg a kiváló fizikatanár munkáját, A fizikai gondolkodás iskolája három kötetét. Dr. Karlovitz János Új kiadók – vadonatúj könyvei Lehet, hogy elfogult vagyok, de mindig örülök annak, ha új kiadó jelentkezik. A következőben két frissen létesült, s a TANOSZ-ba szinte az „alakulása pillanatában” belépett kiadó újdonságait ismertetem. Az Alex-typo Kiadó és Reklámiroda – mint neve is jelzi – kiadásra, kivitelezésre és marketing
1993/2 tevékenységre egyaránt szívesen vállalkozik. Kudarc nélkül az iskolában című könyve jó preferencia szám ára. A könyv ízléses, szép, színes fényképekkel tarkított fedéllapja ötlik az érdeklődő szemébe. A könyv tartalmáról már az alcím elárulja, hogy „óvodai fejlesztő program a tanulási zavarok megelőzésére”, s hogy Porkolábné dr. Balogh Katalin, valamint a Bp. IV., Aradi Utcai Óvoda óvónőinek kísérlete. A címnegyed és a tartalomjegyzék fel is sorakoztatja a népes, olykor neves szerzőgárdát. A főcímekból a következőket tartjuk különösen jellemzőknek: „Játék”, „A környezet megismerésére nevelés”, „Egészséges életmódra nevelés”, „Vizuális nevelés”, „Zenei nevelés”, „Beszéd és kommunikáció”. A 320 oldalas könyvet színes ábraanyag-melléklet egészíti ki. A kötet jól használható óvónők, kisgyermekekkel foglalkozó pedagógusok és szülők számára egyaránt. A Kékes Kiadó Kékes Mária tanárnő „műhelye”. Ma már nemigen csodálkozunk azon, ha „egyszemélyes” tanári kiadók lépnek a „tankönyvpiacra”. Kékes Mária első (?) kiadványa: 5000 feladat biológiából – középiskolásoknak, felvételizőknek. 340 nagyalakú oldalon tesztek, feladatok követik egymást, és így igen változatos, sokrétű feladatgyűjteményt kaphatnak kézbe az érdeklődők, főként az érettségire vagy felvételire készülő diákok. Tekintve, hogy a tesztlapok megoldási kulcsa is megtalálható a könyv záradékában, a biológiát oktató pedagógusok, egyetemi hallgatók mellett akár laikus érdeklődők (szülők) is haszonnal forgathatják e könyvet. „Nyilvánosság az oktatásban” Tankönyvkiállítás és Vásár november 5–7. Csongrád megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézetben Szeged Az első Alternatív Tankönyv Könyvtár megalakulására
1993/2 Cél: Többtankönyvűség elterjedése a leghasznosabb tankönyvek kiválasztása és használata Molnár Tünde Tankönyv Könyvtár alapítása Csongrád megyében Intézetünk a megyei iskolák és pedagógusaik igénye és javaslata alapján egy Tankönyv Könyvtár megalapítását és fejlesztését határozta el. Célunk az, hogy szisztematikusan összegyűjtsük és az érdeklődők rendelkezésére bocsássuk a legkülönfélébb pedagógiai felfogást tükröző tankönyveket és a hozzájuk kapcsolódó tanári kézikönyveket, segédleteket. A Tankönyv Könyvtár működtetésével szeretnénk elősegíteni a többtankönyvűség elterjedését; a gyakorlatban leghasználhatóbb tankönyvek kiválasztását; a tankönyvírók, kiadók, terjesztők és felhasználók kommunikációját. A Könyvtár rendszeresen vállalja a különböző kiadók munkáinak bemutatását, propagálását, a tankönyvforgalmazásban résztvevők találkozóinak megszervezését. Keressük annak lehetőségét, hogy – külföldi példák alapján – egy-egy tankönyvcsaládból 1-2 osztály tanulóinak tudjunk egy-egy időszakra – elsősorban kipróbálásra – tankönyveket kölcsönadni. Szeged, 1992. szept. 01. Dr. Farkas Katalin igazgató