Dohánytermelési tapasztalatok

Dohánytermelési tapasztalatok. Kisérlet a dohány tövön száritásával. Dél-Amerikában, nemkülönben Dél-Francziaországban a dohány szárításánál azon eljárás dívik, hogy a dohány leveleit nem tördelik le a tırıl, hanem a dohánytöveket leveleikkel együtt kivágják, s így felaggatva szárítják ki a leveleket. Ezen eljárás czélszerüségét kipróbálandó, a dohány tövön való száritásával – habár csak kicsinyben is – szintén kisérletet tettünk. A tövön szárítást a dohánypajtában kétféle módon hajtottuk végre. Ugyanis: a dohány egy részénél a levágott dohány szárának alsó részét késsel felhasogattak és ezen hasitékba karót dugva, egy karón 10–12 dohánytövet száritottunk; a dohány más részét pedig alsó részénél zsinórral megkötve, ezen zsinór segélyével aggattuk a léczekre, ugyanannyi tövet számítva egy karóra, mint a felhasitott dohányból. Mind a kétféle eljárás egyenlıen bevált, amelyrıl azonban alább fogunk szólani. A dohánynak tövön való száritását az illetı helyeken elsı sorban azért alkalmazzák, mivel ezen eljárással a dohánylevelekkel friss korukban kevés lévén a munka, azok nem szaggattatnak annyira össze, s mert ekként a levelenkinti leszedés hosszadalmas munkája elesvén, a dohány sokkal hamarább kerülhet a száritópajtába. A tövön száritandó dohánynál azonban a levelenkinti szedés nem marad el egészen friss állapotában sem, mert az ekként száritandó dohányokat akkor kell kivágni, amidın az anyalevelek megérettek; ezen idıben azonban a homoklevelek már túlérettek volnának és részben el is száradottak: tehát veszendıbe mennének. Hogy ez megakadályoztassék, a tövön száritandó dohányoknál a homoklevelek, mihelyt azok megérettek, leszedendık és felfőzve külön szárítandók meg. A tövön száritandó dohányok kivágásakor – midın tehát az anyalevelek már érettek – a hegylevelek még éretlenek ugyan, ez azonban az eljárás hátrányára nem szolgál, mert a dohányok szárastól kerülvén a pajtába, a szárban levı tápanyagok nagy része még feldolgoztatik s illetıleg a kevésbé érett hegylevelekbe vándorol és azokat utánérleli, úgy, hogy a hegylevelek – daczára, hogy még éretlen állapotban kerülnek le a szántóföldrıl – a szárítás folytán nem szenvednek. A tövön száritással tett tapasztalatainkat a következıkben foglalhatjuk össze A tövön száritásnak elınyére szolgál, hogy a dohány leveleivel kevés lévén a munka, azok nem szaggattatnak annyira össze, mint a levelenkinti szedésnél és száritásnál; de a levelek épsége az idıjárástól sem szenved annyira, mivel kevesebb ideig van kint a dohány a szántóföldön. Áll ez különösen a hegylevelekre nézve, amelyekbıl a levelenkinti szedésnél és száritásnál alig tudtunk ép leveleket produkálni, mivel a dohánytırıl az összes többi levelek leszedetvén, a dohányföld s illetıleg az egyes tövek jobban ki vannak téve a szél hatásának, erısebb mozgásba hozatnak, minek a következménye az, hogy a hegylevelek egymáshoz és a szomszéd dohánytövekhez erısebben verıdnek, s így igen összerongyolódnak és megzúzódnak. A tövön száritásnál a dohány aratásával kevés a munka. A dohány minıségére nagy befolyással van az, hogy a levelek az érettség mily fokán vannak, mikor leszedetnek. A dohánylevelek nagy része a levelenkinti szárítás mellett túlérett állapotban kerül a pajtába, mert a dohánylevelek szedését az érés bekövetkeztekor kezdik meg, a levelek szedésével pedig a munka oly sok, hogy azt – különösen nagyobb területen – rövid idı alatt befejezni nem lehet; ez okból a legnagyobb része már túlérett, mikor törésére kerül a dolog. A tövön száritással ez teljesen elkerülhetı, mert ezzel kevés lévén a dolog, az érett dohány egyszerre,

rövid idı alatt kivágható és pajtába akasztható, ami ezen idıben, mikor a gazdaságok más egyéb teendıkkel is túl vannak már halmozva, igen nagy elınynek tekintendı. A tövön szárított dohány igen jó anyagot szolgáltat. A levelek teljesen kiszáradottak, szép barnák, jól erjedettek, szívégés vagy kocsányrothadás nem fordul elı ezen száritási módnál, mert a tınek minden egyes levele külön egymástól meglehetıs messze áll és egymást csak kevéssé takarja. De a hirtelen száradás és ennek következtében a zöld levél sem fordul elı ezen száritási mód mellett; mert a dohány kórója sok vizet tartalmaz, mely csak lassan párolog el s az esetleg erısebben száradó levelekbe a kóróból elegendı nedvesség menvén át, a száradásnál a levelek nedvességtartalmát önmagától szabályozza. A tövön száritott dohány azonban több helyet kiván a pajtában, mint a levelenkint szárított, mert a léczeket egymástól magasra kell elhelyezni, hogy a felsık dohányai az alsó léczekei ne érjék, és áll ez különösen a mi hazai mezei dohányainkra, melyek magas kóróval birnak, ellenben az amerikai legtöbb guggoló dohány kisebb kóróval birván, a száritásnál a léczek egymáshoz közelebb is aggathatók. De amennyiben a tövön szárított dohányok több pajtaterületet igényelnek, a pajták egyszersmind magasabbra is készíthetık, mert az egyes gerendák nincsenek annyira megterhelve, mint a leveles dohányoknál; ennek következtében a pajtaterület olcsóbbá válik. Arra nézve, hogy a tövön száritásnál a dohány mennyivel igényel nagyobb pajtaterületet, kisérletet a mult évben még nem tettünk, azonban a folyó évben erre nézve pontos méréseket fogunk eszközölni. Kisérlet a dohány mesterséges száritásával. Ismeretes dolog, hogy Amerikában kiterjedt mértékben alkalmazzák a dohány mesterséges száritását. Megtudandó: mennyiben volna ezen eljárás czélszerü a mi viszonyaink között, ez irányban is tettünk kisérleteket. Azon nézetbıl kiindulva, hogy minél kevesebbe kerül a dohány mesterséges száritása, annál nagyobb mérvü elterjedésre lehet számitani; mindenekelıtt aziránt tettünk kisérletet: nem-e lehetne Meidinger-kályhát használni a levegı hımérsékének emelésére. A Meidinger-kályha beszerzése szintén nagyobb költségbe kerülne ugyan, de – mert télen át szobák főtésére is lehetne használni – a dohány kisebb költséggel terheltetnék meg, mintha kizárólag a dohány száritására szolgáló készülék szereztetik be. Egy boltozott helyiségbe beállitottnnk egy nagyobb Meidinger-kályhát s a helyiséget beaggattuk részint főzött, részint töves dohánynyaL A szárítás azonban sok nehézségbe ütközött és nem vezetett kellı eredményre. Kezdetben, midın a dohány sok vizet veszít, a Meidinger-kályha könnyen kialszik, miután a kályhának erıs a huzatja és az igen gızös levegı éri a coaksot. A kellı elıvigyázattal azonban ezen a hibán még csak lehet segiteni, sokkal nagyobb baj azonban az, hogy a Meidinger-kályhával főtött helyiségben a hımérsék nem egyenletes; a helyiség aljában jóval alacsonyabb, mint a tetejében, a különbség 10–12 C°-ot is kitett. A dohány tehát különbözı hımérséknek van kitéve: erjedése, megbarnulása különbözı idıt kiván. Még ezen a hibán is lehetne segiteni oly módon, hogy amint a dohány száradásban elıre halad, alulról fölfelé emeljük a zsinórokat, illetve a dohánytöveket. Legnagyobb hibája a szárítás ezen módjának az, hogy a Meidinger-kályha nemcsak fölmelegüti, hanem, amint a dohány nedvességének egy részét már elveszitette, nagyon ki is szárítja a levegıt, úgyannyira, hogy a dohány egy része – különösen az alantabb levı –

megszárad a megbarnulás elıtt. Ezen a hibán segiteni nem lehet, amiért is Meidinger-kályhát a dohány mesterséges száritására használni nem lehet. Idıközben a nmlgu pénzügy-ministerium dohányszáritási kisérletekre 500 frtot engedélyezett, minek folytán a dohánypajta egyik végében levı simitószobát mesterséges száritóval berendeztettük. Az ablakot és az egyik ajtót befalaztattuk, állványokat állíttattunk be s a viszonyoknak leginkább megfelelı főtıkészüléket rendeztettünk be. A dohány mesterséges száritását különféle módon végezik, amelyek egymástól a berendezés költségességében és a főtés tökéletességében különböznek. A legtökéletesebb főtési mód a gızfőtés, ennél lehet a meleget legkönnyebben szabályozni és a sugárzó meleg káros hatását legkönnyebben megszüntetni. Költségessége miatt azonban még Amerikában se igen alkalmazzák. Szintén nagyon dicsérik azon főtıkészülékeket, amelyek a száritóhelyiségen kivül elhelyezve, csak a bennük fölmelegült levegı kerül a száritóhelyiségbe. Egy-egy ily főtıkészülék ára azonban 200–300 dollár s ezért ennek alkalmazásától is el kellett tekintenünk. A dohányszáritás legprimitivebb módjánál a főtıkészülék a száritóhelyiségben van elhelyezve; ezen száritási módnál a dohány könnyen füstszagot kap, amiért is a szárítás ezen módját alkalmazni nem tartottuk czélszerünek. Az elmondott okokból a szárítás azon módját alkalmaztuk, amelynél a főtıkészülék a száritóhelyiségen kivül van elhelyezve s a meleg levegı a száritóhelyiség padlóján végigvonuló kigyózó csıbe jut, melyben végighaladva és a helyiség levegıjét fölmelegítve kerül a kürtıbe. A csı átmérıjét 22 c/m-re vettük. Igaz ugyan, hogy ez a költséget növelte, közönséges kályhacsı jóval olcsóbb lett volna, de másrészt a széles csövek a meleg jobb kihasználását és a meleg szabályozását nagyon megkönnyitették. A meleget két módon lehetett szabályozni: elıször a főtéssel, másodszor a csı végébe elhelyezett szeleppel. A meleget igen könnyen és igen pontosan lehetett szabályozni; midın a kivánatos hımérsék beállott, órahosszat állott a hımérsék egy ponton, anélkül, hogy csak egy negyed fokkal is változott volna. A hımérsék a helyiségben alant és fent majd egészen egyforma volt. Ezen berendezésnek csak azon egy hibája van, hogy a csövekböl kisugárzó meleg miatt a szoba aljába nem lehet dohányt aggatni; azt hiszszük azonban, hogy jövı évben ezen a hibán lehetséges leend segiteni s akkor az adott viszonyok között ezen főtési mód leend a legjobb. A dohány mesterséges száritásánál tökéletesen Tscherbatscheff adataihoz tartottuk magunkat, nehogy a szárítás nemsikerülte az amerikai eljárástól való eltérésnek tudassék be. Tscherbatscheff szerint a sárga dohány száritásánál, amely alatt nem a kerti levelek aranysárga szinét, hanem a szivardohánynak inkább világosbarna, mint sárga szinét értik, három idıszakot különböztetünk meg: az erjedést 23½ – 32½ R° hımérsékkel, a levél száritását 39– 41 R° hımérsékkel s a borda és a kórók száritását 61, sıt némelyek szerint 74.5 R° hımérsékkel. Az erjedés átlag 30 óráig, a levélszáritás 18 óráig, a kórószáritás 20 óráig tart, vagyis a sárgaszinú dohány – beleszámítva a hımérsék emelésére szükséges idıt – legfeljebb 4–5 napot kiván a teljes kiszáradásra. Kisérleteinknek legmegbízhatóbb eredménye, hogy magyar dohányt 4–5 nap alatt teljesen elkésziteni nem lehet; ezen idı alatt se sárga, se fekete, se barna dohányt nem kapunk, hanem igenis részint zölden száradt, részint pedig zöldes foltokkal kevert sárgás vagy barna dohányt. Kisérleteinkbıl azon további tapasztalatot is levonhatjuk, hogy mesterséges száritással szép világos-szinü dohányt elıállitani nem nehéz dolog, csak idı kell hozzá; ha az erjedésre nem

átlag 30 órát, hanem 70–80-at számitunk: akkor a magyar dohány is szép egyenletes, világosbarna színt kap, csakhogy ekkor a szárítás nagyon megdrágul. Hogy tényleg a magyar dohány természete és nem talán a száritásnál elkövetett hibák voltak okai a kedvezıtlen eredménynek, azt azon körülménybıl következtetjük, hogy a szamosháti és szuloki dohánynyal egyszerre berakott amerikai dohányok sokkal gyorsabban és egyenletesebben barnultak és száradtak, mint a fentnevezett magyar dohányok. Azt már 1888-ban tapasztaltuk, hogy a Grant-dohány a pajtában sokkal hamarább erjed, hamarább bomlik a ehlorophyllja, hamarább lesz egyenletesen barnaszinü, mint a magyar dohányok; s míg a szamosháti és szuloki dohányok, ha pajtában száradnak, bármily óvatosan szárítsuk is azokat, sohasem lesznek tökéletesen, barnaszinüek, hanem némileg a zöldesbe játszanak, zöldes fuvalatuak maradnak, – legalább mi ezt így tapasztaltuk és másoktól is hasonlót hallottunk, – addig a Grant-dohány tökéletesen megbarnul. A Grantnál még gyorsabban veszti el zöld szinét a sárga Oronokó, amely a pajtában felfőzve vagy felaggatva már másod-harmadnapra annyira megvilágosodott, hogy teljesen kivált a többi dohányok közül. Ezen és hasonló tulajdonságu amerikai dohányok lehetnek azok, amelyek 4–5 nap alatt megszáríthatók, anélkül, hogy közöttük zöld vagy zöldesfoltos dohány maradna. Kisérleteinknél továbbá azt is tapasztaltuk, hogy a szárítás sikerültéhez megkivántatik: hogy csak egy fajta dohány kerüljön egy-egy száritáshoz a száritóba s ezen egy fajtából is csak egyforma érettségü dohány, mert a különbözı fajtáju és érettségü dohányok különbözı idıt kivánnak az erjedésre és a levélszáritásra, s ha keverve vannak, a száritóban a hımérsék emelését nem eszközölhetjük a legmegfelelıbb idıben. A tövön való szárítást éppen ez okból a mesterséges száritásnál nem tartjuk czélszerünek, mert a töveket csak akkor fogjuk kivágni, ha az anyalevelek érettek. Ilyenkor pedig az aljlevelek már túlérettek, a hegylevelek pedig még nincsenek egészen megérve. Ha a töves dohányt nem mesterségesen, hanem a pajtában szárítjuk: akkor a hegylevelek utóérnek, amint ezt idevonatkozó kisérleteinknél tapasztaltuk; de a mesterséges száritásnál már a harmadik nap annyi vizet veszít a dohány, hogy az utóérés lehetetlenné válik; ennek pedig az a következménye, hogy mikorra az anyalevelek már megbarnultak, a hegylevelek még zöldesek; s ha már most az anyalevelek száritása miatt a hömérséket fokozzuk, a hegylevelek között nagyon sok lesz a zölden száradt. A mesterséges száritáshoz töves dohányt elıleges erjesztés nélkül tehát csak akkor fogunk alkalmazhatni, ha a hegylevelek szép száradására nem reflectálunk. Az elmondottakból az következik, hogy mi az amerikai dohányszáritást változtatás nélkül nem fogjuk seholse alkalmazhatni, hacsak amerikai dohányokat nem termesztünk. Eddigi tapasztalatainkból azonban azon következtetést merjük levonni, hogy a magyar dohányok is alkalmasak a mesterséges száritásra, ha a száritásnál dohányaink természetének megfelelı változtatást alkalmazunk, azaz tekintettel azon körülményre, hogy a mi dohányaink sokkal lassabban erjednek ki, az erjedési idıszakot kelt megnyújtani; ez pedig kétféle módon hajtható végre. Az egyik eljárás szerint a letört dohányt beaggatjuk a száritóhelyiségbe s a hımérséket mindaddig tartjuk 30–32 R°-nál, amig a dohánylevél sárgás-barna szinüvé nem lett. E tekintetben arra kell ügyelni, hogy a dohánylevél vékonyabb erezete is sárgás-barna szinü legyen, a fıborda pedig legfeljebb világos-zöld szinü; mert ha a dohánylevélnek csak az erezet közötti része barnulását várjuk meg s elkezdjük a szárítást, akkor a dohánylevél nem kap egyenletes barna színt, hanem az erezet közelében zöldes marad. Ezt az egyik szárítás alkalmával volt alkalmunk tapasztalni. A tövön hagyott szamosháti leveleket egy hétig a dohánypajtában hagytuk lógni s a száritóba aggatáskor szinük

elhalaványodott volt, az erjedésre elıirt idıszak befejeztekor a levelek szép világos-barna szinüek voltak, csak az erezet volt még némileg zöld, ekkor megkezdtük a szárítást és a dohány nem lett egyenletes szinü; ha azonban, eltérve az elıirt idı betartásától, még 24–36 óráig erjesztettük volna a dohányt, akkor annak erezete is megbarnult volna és a dohány szine szép lett volna. A szárítás ezen módjának egy nagy hátránya, hogy aránylag sok tüzelıt kiván s ezért alkalmazása csak ott lenne helyén, ahol a tüzelı nem kerül pénzbe. Ily hely azonban nagyon kevés lesz az országban. A szárítás egy másik módja, amely a mi viszonyaink között szerintünk legajánlatosabb volna, abban állna, hogy a felfőzött vagy exsiccatorokra aggatott dohányt a pajtába sőrőn egymásmellé aggatva, közönséges hımérsékü levegınek kitéve hagyjuk 7–10 napig. Ezen idı alatt a dohány zöld szinét meglehetısen elveszti, megfonnyad, az erjedés elıre halad; ha már most ezen – hogy úgy mondjuk – elıerjesztésen átment dohányt viszszük a száritókamarába, akkor 30–40 óra alatt a magyar dohány is át fog menni az erjedésen. A mesterséges száritásnál a legnehezebb dolog, s amire pedig különösen kell ügyelni, hogy a száritóhelyiség levegıje se túlságos nyirkos, se nagyon száraz ne legyen. Kisérleteinknél azt tapasztaltuk, hogy mindaddig, mig az erjedési folyamat tart, a dohánynak nem szabad száraz tapintatunak lenni, mert ezáltal egyenetlenné válik az erjedés; szintén hiba, hogy ha a dohánylevél széle már az erjedés ideje alatt zsugorodni kezd. Másrészt az is hiba, ha a nedvesség a dohányra cseppek alakjában csapódik reá. Az általunk használt főtési mód mellett legnehezebb a legalsó sor dohányt kellı módon megszáritani, mert ezt a csövek sugárzó melege éri; ezen a hibán jövıben csıköpeny alkalmazásával vélünk segíthetni. A főzés módja a szárításra ugyan nincs befolyással, mégis sokkal czélszerőbb exsiceatorra rakott és nem zsinórra főzött dohányt rakni a száritóba, mert a szárítás befejeztekor a dohány teljesen kiszáradt, merev, mint az üveg; ha addig akarunk várni, míg a dohány megszivósodik, a második száradás késıre marad, ezért a dohányt száraz állapotban kell kihordani a pajtából. Exsiccatorra aggatott dohánynál ez minden nehézség nélkül megtehetı, a zsinórra főzött száraz dohány azonban könnyen kárt szenved a hordás közben. A mesterséges szárítás költségeirıl kisérleteink azért nem nyujthatnak felvilágositást, mert a felhasznált tüzelıvel kétakkora helyiségben is fentartható lett volna a kivánatos hıfok, miután sokszor, nehogy a tőz kialudjék, a meleg levegıt közvetlenül a kürtıbe kellett vezetni, különben a helyiség kelleténél nagyobb mértékben fölmelegedett volna. Mult évi kisérleteink eredményét a következıkben foglalhatjuk össze; A magyar dohányokat – legalább a nagylevelő dohányokat – mint amilyen a szamosháti és szuloki, 4–5 nap alatt megszáritani nem lehet, mert 30 óra nekik a kierjedésre nem elegendı. Ha ezen idı alatt akarjuk a szárítást befejezni, csak zölden száradt vagy zöldesfoltos dohányt kapunk. Száritásra míndig egyforma érettségü leveleket kell a száritóba aggatni. A száritásnál egyformább dohányt kapunk, ha főzött vagy exsiccatoros dohányt rakunk a száritóba és nem töveset, amikor különösen a hegylevelek száradása lesz tökéletlen. A kezelhetés könnyebb, a dohány zúzódása jobban elkerültetik, ha exsiecatorra aggatott dohányt és nem zsinórra főzöttet rakunk a száritóba. A kisérlet menete a következı volt:

Összesen ötször raktuk teli a száritót dohánynyal: elıször szeptember 6-án töves szulokival. Az erjesztés tartott 6-ika estétıl 9-ike estéig, a levélszárítás 10-ike estéig, a kocsányszáritás 11-ike reggelig. Ezen szárítás sikerült legkevésbé, mert a dohány részint sötét-barna, részint zöldes-tarka lett. A dohány meg egyáltalában sok kivánnivalót hagyott, aminek különben nemcsak a mesterséges szárítás, hanem a szuloki dohánynak az itteni talajviszonyok között való viselkedése is okozója volt. A szuloki dohány, amely a megfelelı viszonyok között finomfogásu, nyulékony, vékonylevelü dohány: M.-Óvárott durva, vastag, bırszerő leveleket szolgáltatott. A második száritáshoz, mely szeptember 11–14-éig tartott, töves szamoshátival és gerebenes Grant-dohánynyal lett a szárító telerakva. A szárítás jobban sikerült ugyan, mint a szulokival, de kielégitı eredményt ez se szolgáltatott, amennyiben a szamosháti nem kapott tetszetıs színt. A Grant egyenletesen barnult ugyan, de kelleténél sötétebb lett. A harmadik szárítás szeptember 14-ike estétıl 18-ika estéig tartott, a negyedik 19–23-ika reggelig, az ötödik szárítás 23–27-ig tartott. A száritáshoz részint töves és gerebenekre aggatott szamosháti, Grant és Oronokó-dohányt, részint zsinórokra főzött szamosháti és szuloki hegyleveleket használtunk. Egy szárítás se szolgáltatott teljesen kielégitı eredményt. A negyedik és az ötödik száritásnál az erjedés ideje alatt a dohány igen szép világos-barna színt kapott; de amint a 30 óra leteltével a hımérséket fokoztuk, a dohány részint sötét-barna, részint zöldesfoltos lett. A ki nem elégitı eredmény elsı sorban onnan származik, hogy a száritásnál szorosan az amerikai száritásnál elıirt száritási hıfokot és száritási idıt tartottuk be; de az eredmény meg nem felelı voltához az is hozzájárult, hogy a mesterséges szárítás körül eddig semmi gyakorlatunk, tapasztalatunk nem volt; már pedig akármennyire tisztában legyen is valaki valamely dolog elméletével, a gyakorlatban csak akkor fog sikerrel mőködhetni, ha a szükséges gyakorlati jártasságot elsajátitotta. Remélhetı, hogy a jövı évben már sokkal kedvezıbb eredményt fogunk elérni. A zsinóron és exsiceatoron száritott dohánynak szükséges térfogat-nagysága. A m. kir. dohányjövedéki központi igazgatóság fölszólitására pontos megfigyeléseket tettünk, hogy a zsinóron és az exsiccatoron száradt dohánynak mekkora pajtaterület szükséges. Megfigyeléseink eredménye a következı: A kérdés megoldására mindenekelıtt szükséges volt tudni, hogy mennyi dohány fér el egy zsinóron. Az akadémia dohánypajtájában a szakaszok 3 m hossznak, ezért a zsinórok is 3 mesek. Felfőzettünk tehát nagyobb számu zsinórra különbözı fajtáju dohányt, és pedig részint oldalt, részint forgatva főzve. A felfőzött dohányt a zsinórokon magunk igazgattak el, az oldalfőzöttes dohányleveleket oly közül hoztuk egymáshoz, amint azt a dohány egyáltalában megengedte; a forgatva főzötteknél két dohány között kis ujjnyi vastagságu hézagot hagytunk. A levelek megszámlálásánál kitünt, hogy az elızetesen keveset fonnyasztott dohánynál – soká fonnyasztani több ide nem tartozó okból nem tartottuk czélszerünek – oldalt főzve átlag 10 levéllel fér kevesebb egy 3 m-es zsinórra, mint a forgatva főzésnél A levelek száma egy-egy zsinóron változik a dohány félesége szerint: minél nagyobb levelü a dohány, annál kevesebb fér egy zsinórra; így péld. a szamosháti és szuloki dohányból egy zsinórra átlag 150, a Grantdohányból 155, a vörös muskotályból 170 fért egy zsinórra. Az exsiccatorokon a dohánylevelek száma az exsiccator hosszától és a szegeknek egymástól való távolságától függ. A szegek rendesen 2.5 c/m távolságra vannak egymástól, ennél közelebb venni nem czélszerü. A lécz két végén 25–25 c/m hosszu darabot üresen kell hagyni,

különben az ide-oda rakásnál a dohány megsérül. Egy 3 m hosszu léczben eszerint 200 szeg van, vagyis egy 3 m hosszu exsiccatorra 200 dohánylevelet lehet felaggatni. Az elmondottakból már most önként következik, hogy ha a zsinóros dohányt összehasonlítjuk az exsiccatorossal, a térfogat-szükséglet tekintetében az arány változni fog a dohány nagysága szerint, mert minél nagyobb levelü a dohány, annál kevesebb fér el belıle egy zsinóron; minél kisebb, annál több. Az exsiccatorra csak az esetben aggathatnánk több dohányt, ha a szegeket 2.5 c/m-nél sőrőbben helyeznık el rajta, ami azonban – szerintünk – legfeljebb a kerti leveleknél volna megengedhetı. Meghatározva a dohánylevelek számát, azt állapitottuk meg, hogy egy bizonyos szélességben hány dohányzsinór, illetve exsiccator fér el egymásmellett. Három méter hosszuságban elfért a szamosháti dohányból közvetlen a felfőzés után: az oldalfőzöttbıl

12 sor

a forgatva főzöttbıl

10 „

az exsiccatorból

8„

A dohány meglankadása után még mindenikhez két sort lehetett aggatni, anélkül, hogy a levegı szabad járása megakadályoztatott volna. Ezen adatok birtokában már most könnyen ki lehetett számitani, hogy 1 q dohány mennyi helyet kiván. Számos lemérés átlagából az tünt ki, hogy 200 kiszáradt szamosháti levél átlag 1.3 k/g-ot nyom, 1 q dohányban tehát 15.384, vagyis kerekszám 15.400 levél van. A pajtában levı léczek, amelyekre az exsiccatorok, illetve kukák kerülnek, egymástól 60 c/m távolságra vannak. A közölt adatokból kitünik, hogy 3 m hosszuságu, 3 m szélességü és 60 c/m mélységő, vagyis 5.4 m³ térfogatban elfér: friss állapotban forgatva főzve oldalt főzve

10 zsinór, 12 „

exsiccatoron 8 lécz,

meglankadva

á 150 = 1500, 12 zsinór,

á 150 = 1800 levél

á 140 = 1680, 14 „

á 140 = 1960 „

á 200 = 1600, 10 lécz,

á 200 = 2000 „

Egy métermázsa száradó dohány elhelyezésére szükségeltetik ezek szerint: m³ terület oldalt főzve

42.1

forgatva főzve

46.2

exsiccatorra aggatva

41.5

Exsiccatort használva, eszerint tényleg legkevesebb térre van szükség; de csakis akkor, ha az exsiccatoros pajtákban a keresztrudakat – amelyekre az exsiccatorok kerülnek – ugyanoly távolságra veszszük, mint a zsinóros pajtában. A fenti számitásban – úgy az egyik, mint a másik esetben – 60 c/m távolság volt a számitásnál fölvéve. Csakhogy ha a zsinóros pajtában a vízszintes léczeknek 60 c/m távolságra kell lenniök, hogy a dohány elférjen: akkor az exsiccatoros pajtában e távolságnak nagyobbnak – legalább 70 c/m-nek – kell lennie; mert ha a dohány átlag 60 c/m hosszu, akkor a felsı sorban levı dohányok hegye éri az alatta levı dohánynak a tövét, ami zsinórokra főzött dohánynál nem baj; sıt ha úgy helyezzük el a

zsinórokat, hogy a felsı hegye az alsó sorok közé jut: akkor még 60 c/m-nél hosszabb dohány is elférhet 60 c/m távolsága léczeken. Egészen más az eset az exsiceatoroknál. A vízszintes léczeknek az exsiccatoros pajtákban oly távolságra kell lenniök egymástól, hogy a dohány az alatta levı sor exsiccatorát ne érje, mert különben a dohány hegye beleakad az exsiccator-szegekbe és összerongyolódik. Még könnyebben szakadozik a sőrő állásu exsiccatoros dohány az exsiccatorok leszedésénél, az összébb és széjjel tolásánál; ezért, ha a zsinóros pajtában 60 c/m távolságra kell a vízszintes léczeket vennünk, az exsiccatorosban ugyanazon dohányfélére 70 c/m távolságot kellend betartanunk. Ezt figyelembe véve, 1 q dohány exsiccatorra felaggatva, a szárítás alkalmával 48 m² területet kiván, vagyis 1.8 m³-rel többet, mint a zsinórra főzött. Még egy körülményt kell fölemlitenünk: Exsiccatoros pajtában a szakaszok 3 m-nél szélesebbre nem vehetık, mert különben a léczek nagyon sokba kerülnek, a zsinóros pajtában azonban a szakaszok minden hátrány nélkül vehetık 4 m szélesekre. Az exsiccatoros pajtában tehát körülbelül ugyanannyi helyet kiván a dohány, mint a zsinórosban, inkább valamivel többet és semmiesetre sem kevesebbet; a pajta berendezése pedig – tekintve, hogy a szakaszokat rövidebbre kell venni – többe kerül, ha mindjárt ez a többlet nem is fog jelentékeny összeget kitenni. Ha azonban térszükség tekintetében az exsiccator nincs is elınyben szemben a zsinórokkal, úgy ebbıl még korántsem következik, hogy a zsinór többet érne az exsiccatornál. Az exsiccatornak oly sok és lényeges elınye van szemben a zsinórral, hogy szükségtelen oly elınyöket tulajdonitani neki, amelyekkel nem bir, az ily dolog csak árt az ügynek; mert ha valaki, aki exsiccatorral próbát tesz s azt tapasztalja, hogy ennek bizony csak annyi vagy még több helyre van szüksége, mint a zsinórnak: könnyen arra a véleményre jut, hogy talán egyéb elınyei csak a theoriában vannak meg, amibıl pedig csak az okszerü dohánytermelésnek van kára; mert hogy az exsiccator a jobb minıségő dohány elıállitására hatalmas eszköz, az meggyızıdésünk. Legyen szabad ez okból az exsiccator azon elınyeit, amelyeket dohánytermelési, illetve száritási kisérleteinknél tapasztaltunk, elmondanunk: 1. Az exsiccatorra aggatás sokkal szaporábban megy, mint a főzés. Igaz, hogy az exsiccatorról nem lehet oly gyorsan leszedni a dohányt, mint a zsinórról, de ez a különbség sokkal kisebb, mint a felfőzésnél mutatkozó. 2. Az exsiccator használatával sokkal kevesebb lesz a sérült levél, mint a zsinórok használatánál. A felfőzés maga, a zsinórok ide-oda vitele sok dohánylevél megrongyolását idézi elı, ami az exsiccator alkalmazásánál elmarad. 3. Az exsiccatoros a munkás nem rakhatja a dohányt a kelleténél sürőbbre, ami a zsinóron könnyen elıfordulhat. 4. Az exsiccatoron a dohány nem csúszhatik össze, kocsányégés, megpenészedés tehát sokkal ritkábban, sıt alig fordul elı. Zsinóron a levelek egyenletes elosztása idıt vesz igénybe, s ha mégoly egyformán osztatnak el a levelek, el nem kerülhetı, hogy – különösen a középtájon – egyes levelek egymáshoz a kelleténél közelebb jussanak, aminek rothadás, penészedés, egyszóval a dohány elértéktelenedése a következménye. 5. Az exsiccatorra aggatott dohány fıbordája könnyebben szárad, mint a forgatva vagy a közönséges módon fúzött dohány; époly könnyen, mint az oldalt főzöttnél. Sokan az exsiccator hátrányául azt hozzák fel, hogy a levelek betakarják a dohány bordáját s ezért az nem tud jól kiszáradni, ez azonban csak meg nem felelı aggatási módnál fordul elı; a munkásokat igen könnyő begyakorolni, hogy a dohányt oly módon rakják az exsiccatorra,

miszerintt minden egyes levél bordája kifelé álljon, látható legyen. Ez esetben a borda könnyen szárad. A felsorolt elınyök, azt hiszszük, elegendık annak bizonyitására, hogy az exsiccatorok alkalmazása a dohánytermelésben határozott haladást jelent. Cserháti Sándor és Szilassy Zoltán.