Diana Peterfreund. Ébredj velünk! Corleonis Budapest

Diana Peterfreund Ébredj velünk!

Corleonis Budapest

A magyar változat az alábbi kiadás alapján készült: Morning Glory Copyright: © Paramount Pictures Corporation

Minden jog fenntartva. A könyv sem részben, sem egészben nem sokszorosítható a Kiadó írásos engedélye nélkül.

Fordító: Balika Anna Borító: Liz Cosgrove Felelős szerkesztő: Vágási Emőke

ISBN 978-963-88891-8-8 Cor Leonis Films Kft. 1056 Budapest, Váci u. 56-58. Nyomda: Korrekt Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató

Ébredj velünk! Aline Brosh McKenna forgatókönyve alapján a regényt írta: Diana Peterfreund

2

1. Az étterem látszólag tökéletes volt egy első randihoz. Az asztalokat ugyan fehér abroszok borították, de a berendezés többi része mégsem árasztotta magából a tömény romantikát. A kifüggesztett étlap elegendő olyan fogást tartalmazott, hogy a séf trendinek tűnjön, ám klasszikus ételekből sem volt hiány a konzervatívabb vendégek kedvéért. Az ajtón látható Zagat-jelzés, az étterem értékelése, megbízhatóságot sugallt. Szóval a hely egészében elegánsnak és kellemesnek tűnt, így reméltem, hogy engem is – mivel én ajánlottam az éttermet a találkához – hasonlóan pozitív színben tüntet majd fel. Igazából mindössze egyetlen dolog okozott problémát: ZÁRVA volt. Udvariasan bekopogtattam az üvegajtón. – Elnézést – próbáltam a hangommal is kicsit nyomatékosítani a kopogást. A pultos, aki éppen a talpas poharakat törölgette, felnézett. Rámutattam az órámra. – A weboldaluk szerint fél ötkor nyitnak – artikuláltam. A srác kikattintotta a zárat, majd kitárta előttem az ajtót. – Te vagy az új lány? – kérdezte. Hunyorítottam. – Nem, a nevem Becky Fuller, és asztalfoglalásom van két főre fél ötre. – Még meg se néztem a foglalásokat – válaszolta vállvonogatva. – Bejöhet, ha akar, de még minimum tíz perc, mire kész lesz az asztal. Mögém pillantott, majd kérdőn nézett rám. – Hol a partnere? Erre aztán felment bennem a pumpa. Talán nem nézi ki belőlem, hogy képes vagyok összehozni egy randit? Akár délután fél ötkor is? – Nemsokára itt lesz. – Újból ránéztem az órámra. – Hiszen még csak… negyed öt van. A pultos fiú önelégülten elvigyorodott. – Ó, azt én tudom. Talán flörtölni akart velem? Ha igen, nem túl ügyesen, bár én sem vagyok a téma szakértője. Ráadásul vártam valakire, így eléggé kínos volt az egész helyzet. Bent a ruhafogas közelében egy ablak melletti asztalhoz ültem, és elővettem a BlackBerrymet. – Hozhatok esetleg egy pohár bort? – kérdezte a fiú, a hangja szinte visszhangzott az üres étteremben. Úgy gondoltam, biztosan ő a hely tulaja, vagy legalábbis a menedzsere, különben mit keresne itt egyes-egyedül? – Köszönöm, talán majd később – válaszoltam, miközben őrült sebességgel pötyögtem a telefonom billentyűzetén. Kis idő múlva megint megszólított. – Bocs, de nem ismerhetjük mi egymást valahonnan?

3

Felnéztem. Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. Viszonylag jó külsejű fickó, korombeli, talán pár évvel idősebb nálam. Észrevehetően kezdett kopaszodni, ezért a haját, ezt ellensúlyozandó, rövidre vágva hordta, ahogy mostanában divatos a kopaszodó férfiak körében. Ez hírnek nem is hangzana rosszul: „Nem baj, ha tar.” Esetleg kicsit pozitívabb kicsengésű címmel. Meghívhatnánk kopasz hírességeket is, Bruce Willist, Vin Dieselt. Bár bulvárhírekből volt éppen elég. Bárcsak komoly sztorikból lennénk ilyen bőségesen ellátva. – Becky Fuller! – derült fel. – Várj csak, nem a Fairleigh Dickinsonba jártál véletlenül? Abbahagytam a pötyögést, és felnéztem rá. – De igen. – Én is – mondta, ám nekem még ekkor sem ugrott be. – Ben Smith. Még mindig semmi, ráadásul ilyen gyakori nevet ki jegyez meg? Talán randiztam is vele? Próbáltam dúsabb hajjal magam elé képzelni. – Esetleg a fiúmra jobban emlékezhetsz – folytatta Ben. Aha, tehát egyáltalán nem akart flörtölni velem. A mindenit, hogy értelmezhettem ennyire félre a jeleket?! De béna vagyok! Vagy két hónapja foglalkoztunk a műsoromban az arcvaksággal. Ez olyan betegség, amikor a beteg látja ugyan az arcokat, csak az arcok közötti különbségtétel nem sikerül neki; nem ismeri fel a saját gyerekét, férjét, vagy akár a tükörben saját magát. Nos, ebből kiindulva én valószínűleg flörtvakságban szenvedek. Egyre kevésbé tartottam valószínűnek, hogy randiztam volna vele, bár már jó pár év eltelt a főiskola óta, ráadásul magamat ismerve nem lepne meg, ha néhány meleg fiú is lenne a listámon. – Steve Jonesnak hívják. Steve Jones és Ben Smith. Mennyire valószínűtlen… A hobokeni városi tanács öszszes tagját ismertem öt évre visszamenőleg, a BlackBerrym telefonkönyvébe elmentettem valamennyi felsőoktatási intézmény dékánjának a számát a Berkeley-től kezdve a William Patersonig. Minden egyes New Jersey-i sportoló teljesítményét fejből tudom az utolsó részeredményre lebontva az ezredfordulóig bezárólag. Amennyiben Steve Jones a felsorolt csoportok valamelyikébe tartozott, akár ismerhettem is – különben biztos, hogy nem. – Ha jól emlékszem, végül nem fejezted be a fősulit – folytatta Ben. – Mi történt? Letettem a BlackBerrymet, és elgondolkoztam, vajon jó ötlet-e megosztani az életem történetét egy étterem menedzserével, akivel véletlenül pont arra a főiskolára jártunk, amit én otthagytam félidőben. Nem szoktam hozzá, hogy engem interjúvoljanak. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett a randipartnerem. Gyorsan betuszkoltam a BlackBerrymet a kabátzsebembe, és felpattantam, hogy üdvözöljem. – Becky? – köszöntött mosolyogva. Micsoda mosoly! Győzedelmesen Benre vigyorogtam. „Na most mit szólsz? Mégiscsak létezik a partnerem.”

4

– Hosszú történet – mondtam még Bennek, mire ő kelletlenül a kezébe vett két étlapot, és a helyünkre kísért minket. Miért is hagytam ott a Fairleigh-t? Egyszerűen kaptam egy jobb ajánlatot. Hat perccel később ellenben már azon gondolkoztam, vajon nem lett volna-e jobb, ha mégis elfogadom a bort Bentől. Lévén 4.30, az étterem hivatalosan is kinyitott, így azt gondoltam, eljött az idő, hogy rendeljünk. Legalábbis szerettünk volna rendelni, ám a pincérnő valószínűleg épp az ebédjét fogyasztotta, és esze ágában sem volt velünk foglalkozni. A BlackBerrym ráadásul a hat perc alatt nem kevesebb, mint négy alkalommal jelzett, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg bírjam állni, és ne nézzem meg. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy némileg pótoljam az elegancia és a szórakoztatás hiányát, amivel a hely délután fél ötkor láthatóan nem szolgált. Ben Smith időközben eltűnt valahova, így legalább nem éreztem, hogy muszáj lenne vele ködössé vált főiskolai napokról megemlékezni. Bár nagy valószínűséggel kevésbé lett volna megerőltető, mint az a beszélgetés, amit a velem szemben ülővel próbáltam – kevés sikerrel – folytatni. – Remélem, nem gond, hogy ilyen korán találkoztunk – szabadkoztam, s közben próbáltam nem babrálni az evőeszközökkel. – Tudom, hogy nem a legideálisabb… – Ó, nem probléma! – válaszolta. – Bár bevallom, még soha nem… vacsoráztam ilyen korán. Elég érdekes a társaság. Ebben igaza volt. Az étterem egyik sarkában két nyolcvanéves próbálta kisilabizálni az étlapot bifokális szemüvegeik mögül, a másik végében pedig két pincér és egy asztalleszedő fiú fejezték be éppen az ebédjüket. Erőltetetten elmosolyodtam. – Foglalkozási ártalom. Ugyanis én a Jó reggelt, New Jersey!-nél dolgozom. – A 9-es csatornánál, ugye? – kérdezett vissza. Mint kiderült, Jonnak hívták, ami furcsamód nem a Jonathan rövidítése volt. A találkát az alattam lakó szomszédom hozta össze. Egy irodában dolgoztak Jonnal, aki nemrég költözött a városba. Átlagos sztori. – Igen, és nagyon korán kezdünk, ezért általában korábban fekszem, mint a bölcsődések. (Miért nem John? Az én nevem Becky, nem pedig Beccie vagy Beki, vagy valami más hülyeség. Mióta az emberek elkezdték összevissza írni a nevüket, állandóan problémánk volt a súgógéppel. Persze a Jon egyértelmű, mint név, de akkor is…) Ekkor megint rezegni kezdett a BlackBerrym a kabátom zsebében. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de egyfajta hatodik érzéket fejlesztettem ki a rezgések milyenségével kapcsolatban – és ez most különösen „elszánt” volt. – Ne haragudj, de muszáj! – Elővettem a telefont. – Tudod, épp a Ho-Ho-Kus-i szúnyoginvázióról csinálunk riportot… Átfutottam az e-mailt, és elfintorodtam. Mégis mi a fenét gondol ez az Anna, mi vagyok én? A Wikipédia? Felpillantottam Jonra. – A szúnyogok harapnak vagy csípnek? – kérdeztem. – Nem tudom – válaszolt Jon. – De amikor ott éltem, biztos voltam benne, hogy a Ho-Ho-Kus-i szúnyogok minimum feketeöves harcművészek.

5

Cuki srác. Kifejezetten cuki. Ráadásul türelmes. Villámgyorsan válaszoltam az emailre – végül a „harapás” mellett döntöttem –, majd letettem a BlackBerryt az asztalra. – Rendben, kész, megvagyok. – Nos – kezdte Jon huncut tekintettel. – Éppen arról meséltél, hogy mikor szoktál ágyba bújni. Ügyes. Nehezen, de megőriztem a hidegvéremet. – Nos, eddig hajnali 5-kor kezdtük az adást, de nemrég felvásárolta a csatornát egy nagyobb cég, és úgy döntöttek, a Teleshop-reklámok helyére tesznek minket, mivel nagyjából ugyanannyi bevételt produkálunk, így egy ideje 4-kor kezdünk. – A mindenit! Ekkor megint rezegni kezdett a BlackBerry az asztalon, kapálózva, mint valami elektromos csótány. Felvettem. – Csak egy pillanat még… – kezdtem, mire Jon összevont szemöldökkel pillantott rám az étlap mögül. Tehát egyszer még belefért valahogy, de… – Oké, kikapcsolom – szabadkoztam. Akartam is, de aztán megláttam a kijelzőt. A francba! Megint Anna az. – Annyira sajnálom! – mentegetőztem, miközben a telefon már a fülemen is volt. – Egy perc az egész. – Halló! – Becky – Anna hangja szólalt meg idegesen a vonal másik oldalán. – Nem akarok zavarni, de nyugtass meg, hogy megkaptad a legutolsó e-mailemet. – Igen, és a fickó megerősítette a holnapi anyagot – válaszoltam. – Elküldtem neked a kérdések listáját. Jon az étlapot nézegette. Desszert? Máris? De hát még főételt sem rendeltünk! – És van még valami más… – folytatta Anna. – Igen, már elő is kerestettem a két évvel ezelőtti weehawkeni szúnyogállományvizsgálatot. Demostmármennemkellszia! – hadartam. – Ne felejtsd el a szúnyogirtó spray-t! – Letettem a telefont, visszafordultam Jonhoz, és bocsánatkérően rámosolyogtam: – Tudom, mennyire idegesítő, amikor valaki folyton ezt csinálja. Gondolom, már mennél is. Ha akarod, fizethetünk! – Én nem… – kezdte Jon. – Csak tudod, ez egy 24 órás szakma, még így is, ennél a kis helyi csatornánál. Persze az egész nem egy nagy durranás, nem olyan, mint a Today Show. Ők a legjobbak. – Én igazán… – mondta volna tovább Jon. – Igen, nagyjából. Mi csak… mindegy is, még egyszer elnézést. Többet nem veszem fel. Jon kételkedve nézett rám. A francba! – Jó ez a hely, nem? – próbálkoztam. – A Matthewsra emlékeztet, Waldwickben. Kiskoromban mindig oda jártunk. – Nem ismerős… – válaszolta Jon. – Mindig belga palacsintát kértem – dőlt belőlem a szó. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Nem elég, hogy flörtvak vagyok, megszólalnom sem kellene. Nem véletlenül szerettem inkább a mikrofon és a kamera innenső oldalán maradni. – Aztán apukám meghalt, amikor kilencéves voltam, és öt évvel ezelőtt az anyukám Floridá-

6

ba költözött a visszérgyulladását kúrálni – a vér állítólag máshogy alvad Floridában… Jon már meg se próbált közbeszólni, csak nézett; nyilvánvaló volt, hogy teljesen ledöbbentette a fecsegésem – amit meg tudtam érteni. – Szóval… – fejeztem be végre. – Te mivel foglalkozol? Egy pillanatig habozott. – Marketinges vagyok egy biztosítási cégnél. – Értem – próbáltam némi lelkesedést mutatni. – Milyen… érdekes. A BlackBerry eközben újra rákezdett, lassan, de biztosan rezegve közelített az asztal széle felé, végül már a levegőben volt, mikor elkaptam. – Fuh, ez a főnököm! Ezt tényleg muszáj… Jon újra az étlapot kezdte tanulmányozni. – Akár… vissza is hívhatnám… később – próbálkoztam. Jon megállt a „Szakácsunkról” oldalnál, ami nem más, mint az igazán unatkozó emberek utolsó mentsvára. – Nem, dehogy, vedd csak fel – mondta. – Komolyan? – kérdeztem vissza hálásan. – Az egész csak egy perc, ígérem! Felálltam a székemből, és felvettem a telefonomat. Remélem, tényleg fontos, ugyanis Jon egyre türelmetlenebbnek tűnt. – Csak annyit mondj, Becky – kezdte Oscar –, hogy végül elérted azt a vezérigazgatót? Jonra pillantottam, aki most a céklasaláta és a grillezett retek között vacilláló nyolcvanéveseket figyelte. Biztosan irigyelte az őket körülvevő nyugalmas és meghitt légkört. – Három üzenetet hagytam az ügyvédjénél – válaszoltam. – Ha most sem hív viszsza, egyszerűen letáborozom az irodája előtt. Mennyivel könnyebb volt a híreket intézni, mint a randikat… Jon intett a pincérnek. – Fizetni szeretnék! … sokkal, sokkal könnyebb… Amint az ébresztőóra megszólalt, azonnal kipattantak a szemeim – hajnali fél kettőkor! Egy újabb nap. Tapogatózva odanyúltam az öltözőszekrényem polcán álló tévé távirányítójáért: Jó reggelt, CNN! Majd bekapcsoltam a polcon levő tévét – Guten tag, MSNBC! hallatszott –, végül, hogy semmiről ne maradjak le, a ruhásládán nyugvó készüléket is: Itt a FOX News! Ez az utolsó esélyed. Mutasd meg, hogy szeretsz, különben áttérek a C-SPAN-re. Nem viccelek! Amíg mostam a fogam, egyik szememmel a fogínyemre, a másikkal a fürdőszobatükörben jól látszódó tévére figyeltem. Micsoda unalmas, eseménytelen reggel! Remélem, a többi producernek sikerült kihoznia valamit abból a szúnyoginváziós sztoriból, főleg, miután ilyen szépen keresztbe tettek a Jonnal való randimnak. Aki ráadásul egész helyes volt. A munkaidő-beosztásom miatt kész csodának számított, hogy olyasvalakivel találkoztam, aki nem kidobóember vagy újságkihordó. (Volt egyszer ugyan az a kedves pékfiú Hobokenből, de hét kilót szedtem fel, mialatt vele jártam. A főiskola óta nem ettem annyit.)

7

A CNN villogása friss híreket jelzett. Számban még a fogkefével hátrafordultam, hogy megtudjam a részleteket. Nézzük csak… autóbaleset Phoenixben? Hát ez nem fontos. Úgy látszik, Atlantában bármit leadnak a televízióban. Felöltöztem, magamhoz vettem a számítógépemet tokostul, a táskámat, az edzőtáskámat, a másik sportszatyrot, amiben a félkész riportok dossziéit tartottam, végül a kabátomat. Miközben a kulcsot próbáltam beleügyeskedni a kulcslyukba, megérkezett a szomszédom, Jim, aki épp a beagle-mopsz keverék kutyáját vitte le egy hajnali sétára. – Jó éjt, Jim! – szóltam oda, s közben széles ívben próbáltam kikerülni a fel-le szaladgáló kutyust. – Jó reggelt, Becky – válaszolta. Hát, így telnek a mindennapjaim. Vacsorarandevúk délután négykor, lefekvés este nyolckor, kelés hajnali fél kettőkor, és máris készen állok arra, hogy fontos híreket közvetítsek a nagyvilág felé. Legalábbis ilyen lenne a tökéletes nap. Többnyire azonban arról tudósítunk, hogy hol lehet a legjobb biocsirkét venni, és csak ritkán világrengető szenzációkról. De ki tudja eldönteni, hogy egy edgewateri háziasszonynak melyik lehet a fontosabb? Nincs törvénybe foglalva, hogy a hírek kizárólag Jemennel és Észak-Koreával foglalkozhatnak. A kocsiban szörföztem a rádiócsatornák között. Soft rock, reklám, keresztény betelefonálós műsor… na végre, a hírek. Időjárás, közlekedés kipipálva, már tegnap letudtam, várjunk csak… milyen ruhája is volt Kim Kardashiannak? Hmmm. Esetleg ebből kiügyeskedhetnék egy trend hírt? Á! Ilyesmiből van elég. Csak mondanának már valami szaftos hírt. Gyerünk, NPR! Megálltam megvenni a napilapokat, majd beálltam a 9-es csatorna parkolójába. Anna Garcia, a társproducerem, aki egyben jó barátnőm is, azonnal megtalált, amint beértem. Reméltem, hogy nem ötlött ki további kérdéseket a szúnyogokkal kapcsolatban. – Na? Hogy ment a randi? – támadott le. Anna néhány évvel fiatalabb nálam, és naiv módon még mindig elhiszi, hogy egy vakrandiból akár örök szerelem is kerekedhet. Anna Garciának, mondjuk, ez is benne volt a pakliban. Ez az angyalarcú lány a rövid, monogám kapcsolatok híve volt. Mióta ismerem, összesen egy hónapot nem tett ki, hogy szingli lett volna. Esetleg tagadjam le az igazat, és találjak ki egy mesés sztorit a regénybe illő estémről? Vagy mondjam egyszerűen azt, hogy nagyon későn kerültem haza, mondjuk este 9-kor? – Egész kellemes – válaszoltam. – Nagyon kedves volt. Teljesen, öö… egy hullámhosszon voltunk. (Legalábbis, ameddig nem kezdtem el másodpercenként nézegetni a BlackBerrymet, mint valami mániákus.) Anna kételkedve méregetett. – Ugye nem nézegetted a BlackBerrydet másodpercenként, mint valami mániákus? – Nézegettem – vallottam be. – De imádni valóan csináltam. Anna gúnyosan felnevetett. Jogos, ezt én se vettem volna be.

8

2. Hajnalban a megbeszélésen minden irányból a megszokott csipás szemek pislogtak felém. Bizonyos emberek képtelenek megszokni a korai kelést. Míg én próbáltam lehetőleg még az Esti mese előtt letudni a vacsorarandevúimat, egyesek úgy viselkedtek, mintha Barcelonában lennének tavaszi vakáción. Itt van például Sam. Valószínűleg tegnap késő estig nézte a tévét, akármilyen meccset közvetítettek is. De bármilyen sportról volt szó a szinkronúszástól kezdve a kutyaidomításig, Sam minden területen otthonosan mozgott. Ami viszont vicces, hogy Sam még egy kosárlabdát sem volt képes elpattogtatni – ami gyakran okozott csalódást az irodai meccseket szervezőknek, ugyanis Sam majd’ két méter magas. Ellenben bármikor lehetett számítani tőle egy jó sporthírre, amennyiben nem lett volna mivel kitölteni a műsort. Kíváncsi vagyok, meddig marad Sam a 9-es csatornánál – nyilvánvalóan jobb munkát érdemelne. És persze nagyon szerettem volna azt hinni, hogy ezzel nincs egyedül. – Becky? – szólított meg a főnököm, Oscar. – Kezdd el, kérlek! Mondd, mit találtál? Előhúztam a legutolsó anyagomat. – Van egy helyesírásverseny-győztes… – Helyesírásverseny!? – kérdezett vissza kétkedően az egyik producer. (Csak várjátok ki a végét!) – Egy olyan helyesírásverseny-győztes, aki süket – pontosítottam. – Szóval süket, egyáltalán nem hall semmit, jelbeszéddel magyarázzák el neki a szavakat, amiket ő utána lebetűz az ujjaival. Nem semmi történet. Oscart látszólag nem hatotta meg a sztori. – De ha jelekkel adja meg a megoldást egy helyesírásversenyen, honnan tudja a közönség, hogy nem hibázik? (Bingó!) Elmosolyodtam. – Van egy bátyja, aki fordítja, amit mond. Oscar bólintott. És még mindig hátravolt a slusszpoén. – A fiú ráadásul beszédhibás. Oscar erre már felkapta a fejét. – Mindenki el fogja sírni magát – ígértem. – Patakokban folyik majd a könnyük. – Szinte biztos voltam benne, hogy Oscar szeme előtt máris a Daytime Emmy-díj lebeg, amivel a nem főműsoridőben futó műsorokat ismerik el. – Remekül hangzik – mondta Oscar. – Csináljuk meg! Aztán, ki dolgozik az Oktatási Bizottságos ügyön? Újból én szólaltam föl. – Nyolcadikán tartják az ülésüket, én is ott leszek, úgy tűnik, létszámleépítés van kilátásban Newarkban. – Nagyszerű! – Azzal Oscar odafordult Samhez. – És mi a helyzet a keddi lóversennyel?

9

– Minden elő van készítve – válaszoltuk Sammel kórusban. Oscar kérdő pillantást vetett ránk, Sam a vállát vonogatta. – Én, öö, megkértem Beckyt, hogy segítsen, mert ő már úgyis otthon van a témában. – Arra gondoltunk, hogy kibérelünk egy kis kézi kamerát – folytattam. – Olcsóbb, és így egészen közel férkőzhetünk. Az is eszembe jutott, mi lenne, ha beküldenénk valakit a nyertes körbe, és… – Pompás ötlet! – vágta közbe Sam. Odavolt a nyertes körökért. – De hogyan fogjuk… – A forgatócsoport átbújik a kordon alatt, és megpróbálnak interjút készíteni a győztes zsokéval. – Vagy a lóval – súgta Anna alig hallhatóan. Sípcsonton rúgtam az asztal alatt. A megbeszélés után beugrottam a stúdió vezérlőszobájába, hogy megnézzem a legfrissebb híreket. A 9-es csatorna nem épp a legmodernebb eszközökkel dolgozott. A stúdió berendezése erősen emlékeztetett a Reklámőrültek látványvilágára, vagyis az elmúlt ötven évben nem sokat újítottak, de legalább ráfoghattuk, hogy retrosikkes stílust követ. Ralph, a műsorvezető feje mögött észrevettem, hogy a háttér faláról egy csíkban lekopott a festék. Létezik olyan stílus, hogy kopottas retro? Maga Ralph is muzeális darabnak számított. Minimum öt póthajjal ezelőtt kezdte a műsor vezetését, legalábbis a haj- és sminkosztály feljegyzései szerint. Tökéletesen megbízható volt, ilyeneket szokott mondani: – Jó reggelt, New Jersey, a pontos idő 4 óra 38 perc. És minden egyes alkalommal úgy, mintha életében először ejtené ki ezt a mondatot a száján kamerák előtt. – Lássuk először is, mi a helyzet a közlekedéssel – kezdte Ralph. – A Holland alagút jobb sávját még mindig eltorlaszolja egy hatalmas, felborult daru, de az illetékesek állítása szerint egy órán belül eltávolítják az akadályt… Louanne-nel, a másik műsorvezetővel már egész más a helyzet. Teljesen megváltozott, mióta – nyolc hónappal ezelőtt – megszülettek az ikrei. Alig vártam, hogy Oliver és Madelyn, a csecsemők, végre rendesen átaludják az éjszakákat. Minél többet alszanak ugyanis, annál kevesebbet fog Louanne – a műsor alatt. Erre most tessék… – Ó, Jézusom, már megint kezdi – Louanne ugyanis épp bóbiskolt a kamerák előtt egyenes adásban! Vagy minek is nevezte ezt az orvosa a múltkori állapotfelmérésén? Ja, igen, mikroalvás. Még mit nem! Odasúgtam a rendezőnek. – Csak Ralphot vegyétek! – Lenyomtam a gombot, amitől a felvételvezető a „fülesében” hallotta a hangomat. – Fred – mondtam. – Kicsit élénkebben! Louanne feje közben kezdett oldalra hanyatlani. – …ám addig is – beszélt mindeközben Ralph –, számítsanak fennakadásokra a Ridgefield Park és a 78-as út között. Ennyit a közlekedésről és az időjárásról. Most pedig egy szakértővel fogunk beszélgetni, aki szerint a vitaminok, amiket megvásárolunk, tele vannak méreganyagokkal. Maradjanak velünk, amennyiben kíváncsiak házi patikájuk rejtett veszélyeire.

10

Ekkor egy jegyzettömb repült át az asztal fölött, pont eltalálta Louanne fejét oldalról – ettől végre felriadt. Fred oldalt állt egy ceruzával és egy almával a kezében, felkészülve az eshetőségre, ha esetleg a „lövedék” nem érne célba. Louanne egy pillanat alatt összeszedte magát, és fegyelmezetten belemosolygott a kamerába. – Mindezek után pedig a sporthíreket osztjuk meg önökkel. Megcsóváltam a fejem, majd megint beleszóltam Fred mikrofonjába. – Szép lövés, Fred, te vagy a legjobb! Fred, aki valószínűleg maga is segédkezett, amikor vagy négy évtizeddel ezelőtt kifestették a stúdiót, elmosolyodott, majd zsonglőrködni kezdett az almával és a ceruzával. – Gond egy szál se. Anna az időjárás-jelentés díszlete mellől integetett felém. Pont akkor értem oda, amikor Harold, a hip-hop időjós belekezdett a szövegébe: – „Esni fog az eső, akkor leszel nyerő, ha lesz nálad esernyő, de (a) kabát is menő…” Anna feljajdult. – Ne! Ez a fickó ezt komolyan csinálja? Vállat vontam. – Az emberek imádják… – Utána meg kiderül, a kabát is lekerül… – rappelte lelkesen Harold. Fogalmam sincs, hogy miért, de az emberek tényleg imádták. – Én is ember vagyok – morogta Anna –, és ki nem állhatom. Ráadásul az esernyő és a menő nem is rímelnek. – Ez egy asszonánc. – Harold felé fordítottam a fejem, aki épp azt a jó tanácsot közvetítette a nézők felé, hogy a közelgő hidegfront miatt jobban teszik, ha elhalasztják a vadkacsavadászatot. – És mi az, hogy a kabát is lekerül? – folytatta Anna. – Még jó, hogy nem sztriptízre biztatja az embereket. Felsóhajtottam. – Az embereknek az is nagyon tetszene. – Amúgy – kérdezte Anna – hallottad, hogy jóváhagyták a költségvetés megemelését, hogy valakit előléptethessenek? Azonnal elterelődött a figyelmem az időjós rímeiről. – Mi? Ezt honnan tudod? – A HR-es Raymond mondta. A HR-es Raymond, aki teljesen odavan Annáért. A HR-es Raymond, akinél még nem esett le, hogy Anna csak akkor járna vele, ha egy járvány következtében a világ férfinépességének 98%-a elpusztulna. A HR-es Raymond egész helyes volt, de nagy valószínűséggel csak akkor járna velem, ha egy járvány következtében a világ női népességének 98%-a elpusztulna. Ennek pedig az az oka, hogy hiába küld bárkit, nem vagyok hajlandó olyan emberekkel együtt dolgozni, akik nem képesek helyesen kiejteni, hogy ’Atlantic City’. – Azt mondta, a cég átszervezi az összes csatornát, és beterveztek a költségvetésbe egy szenior producert is.

11

Harold, a hip-hop időjós akár még South Orange-hez is találhatott volna most rímet, arra sem tudtam volna figyelni. – Várj csak – kérdeztem izgatottan. – Ez biztos? Anna elvigyorodott. – Raymond azt is mondta még, hogy elővetették vele az aktáidat. Most megkapod, Becky! Végre megkapod az Álommunkát. Az Álommunka. Erre vágytam, mióta csak otthagytam a sulit, a Fairleigh Dickinsont a 9-es csatornáért. Egy saját műsorra. Saját stúdióra. A Jó reggelt, New Jersey! szenior produceri posztjára. Ez lenne a saját kis királyságom. Királynőségem, vagy ilyesmi. Ó, Istenem… Gondolatban ellebegtem a nagy díszletasztallal szembeni kamerák felé. Az én asztalom. Az én kameráim. Talán megengedik, hogy kifestessem a díszletet. Elkezdtem számolgatni, vajon mennyi fizetést fogok kapni. Biztosan nem sokat, főleg ilyen miniatűr költségvetés mellett. Mostanra, úgy látszik, beütöttek Louanne koffeintablettái. „A rendőrség szerint a kutyát azalatt lophatták el, mialatt az alkalmazottak a ketreceket takarították.” Mondjuk ilyen hírek mellett nem csoda, ha nehezen bírt ébren maradni. „A kutyakölyök, egy kínai kopasz kutya, több, mint hatszáz dollárt ér és a »Manchu« névre hallgat.” Nos, ez lenne a másik dolog, amin azonnal változtatnék, ha én lennék a főproducer. Érdekesebb, és mindenekelőtt tartalmasabb híreket közölnénk. Miközben kritikus szemmel figyeltem az adást, Oscar odalépett hozzám. – Szia, Becky! Be tudnál jönni hozzám, ha vége az adásnak? Próbáltam meglepettnek látszani. – Hogy én? Igen, persze. A monitorok felé fordultam, hogy megnézzem magam a képernyő tükröződésében. Nagyon béna a hajam? Nem rúzsos a fogam? Szerettem volna, ha A Nagy Pillanatban, amikor megkapom az Álommunkát, a lehető legjobban nézek ki. Bárcsak az édesapám is megélhette volna ezt a napot! Amikor kislány voltam, minden este leültünk a tévé elé, és együtt néztük a híradót. Apa és lánya, a képernyő túloldalán pedig Mike Pomeroy, az IBS egykori esti bemondója. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ő a legeslegjobb bemondó a televíziózás történetében. Milyen kár, hogy már visszavonult! Az iroda felé menet a folyosón megláttam Annát, aki néhány másik producerrel együtt ácsorgott. Mint kiderült, engem vártak. – Várj csak egy pillanatig, Becky – mondta Anna, azzal felém nyújtott egy tasakot. – Arra gondoltunk, ez jól fog jönni. Megbökdöstem az ajándékot rejtő selyempapírt. – Remélem, nem egy újabb csomag óvszer. Még mindig megvan, amit a múltkor kaptam tőletek. Kibontottam a csomagot; egy póló volt benne, a közepén hatalmas betűkkel ez állt: ELFOGADOM! – Óó, gyerekek, de drágák vagytok! – Vedd fel! – kérte Anna. – Nem – válaszoltam, majd visszahajtogattam a pólót. – Nem lehet, szerintem túlzás lenne.

12

– Dehogyis! – győzködött Anna. – Büszkék vagyunk rád. És csak remélni tudjuk, hogy amikor egy nap igazi nagyágyú leszel a Today Show-nál, azért válaszolsz majd az e-mailjeinkre. Elnevettem magam. A Today Show-nál? Elég kevés rá az esély. Boldogan beérem a Jó reggelt, New Jersey!-vel is. – Vedd fel! – ismételte Anna. – Oscar imádni fogja. Felnevettem, majd a mosdó felé indultam. Hallottam, hogy a hátam mögött az egyik producer odasúgja Annának: – Ugye biztos, hogy előléptetik? – Istenem, nagyon remélem! – felelte Anna. Úgy éreztem, nem árt, ha elmormolok magamban egy imát. Oscarnak volt a legszebb irodája a 9-es csatornánál. Igazából egyedül neki volt irodája, nekünk, többieknek egy-egy kockakabinnal kellett beérnünk. Felmerült bennem a kérdés, hogy a költségvetés bővítése a szenior producer mellett vajon a produceri irodára is vonatkozik-e. Ott van az az üres fülke a másodikon, amit eredetileg tárolónak használtak. Ablakai ugyan nincsenek, de én ki tudnék hozni belőle valamit. Elkezdtem föl-alá ugrálni, de azonnal abba is hagytam. Csak nyugi, hisz’ proli vagyok! Rávettem a blézert az Annától kapott pólóra, majd elindultam Oscar szobájába. Oscar az íróasztalánál ült, felnézett, amikor meghallotta az ajtónyitást. – Becky… – Én lennék az – cincogtam; próbáltam megemberelni magam. – Vagyis ezt tudod. Na szóval, én – lehuppantam az asztal előtti székre, és vettem pár mély lélegzetet. Próbálj már szenior producerhez méltóan viselkedni, Becky Fuller! Oscarnak szerencsére nem tűnt fel a bénázásom. – Remek producer vagy, ugye, tudod? – Mindent beleadok – válaszoltam feszengve. Én ne tudtam volna? A kérdés inkább az volt, vajon ő is így gondolja-e? És ha igen, mivel akarja honorálni? – Ez nem kérdés – folytatta. – Tényleg mindent beleadsz. Ráadásul már jó régóta velünk vagy. Mikor is kezdtél itt dolgozni gyakornokként? – Tizenhét évesen – válaszoltam. Lojalitás. Megbízhatóság. Tapasztalat. Odaadás. Szavazzatok Becky Fullerre, a szeniorproducer-jelöltre! – Tizenhét évesen… – Oscar hitetlenkedve rázta a fejét. Na ugye! Mostanában nem volt divat ennyi ideig kitartani egy cégnél. Mondhatni, a 9-es csatornánál nevelkedtem. – És mindig kiemelkedő volt a teljesítményed… Illedelmesen lehajtottam a fejem. – Köszönöm. Egy pillanatig némán ült, gondolom, növelni akarta bennem az izgalmat a Pillanat előtt, amikor Megkapom Az Előléptetést. A legbátorítóbb mosolyomat villantottam felé, amit általában a kelletlenül válaszolgató interjúalanyok részére szoktam tartogatni. Felállt, és odalépett az ablakhoz. Kiegyenesedtem a székben, és kigomboltam a blézeremet. Oscar tényleg imádni fogja a pólót. Tíz év múlva ezt fogjuk kacagva emlegetni a nyugdíjazási partiján. Bevonulok a 9-es csatorna történelmébe. A Szenior Producer, Aki Egy Pólón Keresztül Mondott Igent Az Előléptetésére. ELFOGADOM! – De tudod, Becky… – folytatta Oscar, még mindig az ablak felé fordulva.

13

Végre eljött a pillanat. Végre itt van. Széttártam a karjaimat. Tádádádám! ELFOGADOM! – … mégis meg kell válnunk tőled. ELFO… Elakadt a lélegzetem. Tessék? Nem! Az nem lehet, hogy ezért hívatott be. Gyorsan összehúztam magamon a blézert. – Borzasztóan sajnálom, Becky – Oscar hátrafordult, feltűnt neki, amint éppen a blézert próbálom összegombolni nagy nehezen, remegő ujjakkal. – Mit csinálsz… – Én… – próbáltam megszólalni. – … ezt nem értem. Oscar egyszeriben hadarni kezdett. – A testület azt akarja, hogy csökkentsük az állandó kiadásainkat. Több területen is meg kell húznunk a nadrágszíjat. Több területen… Ó, istenem! – Azt kérték, vegyek fel egy szenior producert, aki több tapasztalattal rendelkezik, hogy levezényelje a műsor összehúzását. Ez pedig sajnos egyben azt is jelenti, hogy bizonyos emberektől meg kell válnunk. A műsor összehúzását? Az én műsoromét? Tehát szó sincs előléptetésről, inkább engem is szépen… összehúznak?! Próbáltam mély levegőt venni, ami inkább fulladozásra hasonlíthatott. – De te ugye megmondtad nekik, hogy ezt nem teheted meg!? Ugye? Elmondtad, hogy ez lehetetlen, ugyanis… én már annyi ideje dolgozom itt, és olyan remekül helytálltam, és a Jó reggelt, New Jersey! mintha csak az édes gyermekem lenne… – Bár, jobban belegondolva, ha nem lett volna a Jó reggelt, New Jersey!, akár már saját gyerekem is lehetne. – Az új embert Chipnek hívják – mondta Oscar. Chip? Chip?! Helyettem egy Chip nevű fazon kapja meg az Álommunkát? – Hétfőn kezd. Ezzel a kegyelemdöféssel nem tudtam mit kezdeni. – MBA-je és újságíró-diplomája van, a Columbián végzett. A mindenit! Ez nem semmi. Természetesen ehhez képest az én három főiskolán töltött évem, és az egész életnyi vérverejtékes munkám, amit ebben a nyomorult stúdióban töltöttem, nem sok – de azért mégis valami. Nem is kevés. Vajon ez a papíron tökéletes Chip járt már valaha New Jersey-ben? Készített interjút Bon Jovival a Prudential Center előtt? Egy Chip nevű ember egyáltalán tudhatja, ki az a Bon Jovi? – Fel akarják készíteni rá, hogy néhány éven belül átvegye az egész csatorna irányítását. Bárcsak megtarthatnálak, Becky! – de mivel te lennél a rangidős… Egyszerre hatalmas ürességet éreztem a bensőmben. Hitetlenkedve felpillantottam Oscarra, aki most a szemembe nézett. Rám, a szánalmas, alulképzett lányra a hülye pólójával, a hülye álmaival és főleg azzal a hülye évtizeddel a háta mögött, aminek minden egyes pillanatát erre az átkozott helyre pazarolta. Nem akartam, hogy így lásson. A kezem mögé rejtettem az arcomat. – A francba… – motyogtam a tenyerem mögül. – A francba, a francba, a francba! – Ó, Becky! – próbált mentegetőzni Oscar. – Annyira sajnálom! Mindent megtettem, amit lehetett. Felém lépett az asztala mögül, és rátette a kezét a karomra. Tudom, hogy vigasztalni próbált, de akár egy hideg, döglött hal, olyan volt a keze.

14

– Az egyetlen, ami vigasztal – mondta – hogy biztosan tudom, boldogulni fogsz. „Nos, örülök, hogy téged ez vigasztal”, tört ki belőlem kis híján, „engem annyira sajnos nem”. Végül visszafogtam magam, hogy megőrizzem a profizmusomat, elvégre az ilyen kifakadás aligha illett volna egy „boldoguló” típusú emberhez. Ráadásul, ebben a gazdasági helyzetben? Amikor a képzettségem még ahhoz sem volt elég, hogy megtartsam a biztosnak látszó helyemet egy cégnél, ahol régebb óta dolgozom, mint hogy alkoholt fogyaszthattam volna? – Hogy én? – sikerült végre kinyögnöm. – Hát persze, ez nem is kérdés. Elvégre nem kell mást tennem, mint hogy csiszoljak kicsit az önéletrajzomon. Illetve, hogy összeállítsak egy önéletrajzot. Illetve, hogy megtanuljam, hogyan is kell ilyet összeállítani. A francba!

3. Kibotorkáltam a hallba. A könnyektől alig láttam valamit, pedig próbáltam pislogni, és visszatartani a sírást. Kirúgtak! Az imént kirúgtak! Vagy elbocsátottak? Vagy… Mindegy, a lényeg, hogy nem volt többé munkahelyem. New Jersey-ben hajnalodott, nekem pedig nem volt munkám. Anna a kabinomnál várt egy pólóban, amire az volt nyomtatva: CSAK ÍGY TOVÁBB, BECKY! Nos, igen, ez mind szép. De most úgy éreztem, inkább visszafelé haladok. – Mi történt? – kérdezte, amint meglátott. Az arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Mindent elmeséltem neki. A történetem alatt a döbbenettől kezdve a dühön keresztül a zavarodottságig mindenfajta érzelem tükröződött az arcán. – Most mihez fogsz kezdeni? – kérdezte. A kimondott kérdése mögött rejtőző valódi kérdés azonban ez volt: „Mihez fogsz kezdeni most, ha még egy ilyen helyen se kellesz senkinek?” – Először is beszerzek egy hatalmas dobozt – válaszoltam. – Kipakolom az íróasztalomat, te pedig segíteni fogsz nekem. Anna komoran bólogatott. – Rendben. – De mindenekelőtt… – folytattam fintorogva – átcseréljük a pólónkat. A csatornánál töltött tíz évem alatt nem kevés cuccom gyűlt össze. Mindenkit, aki azt a hülye CSAK ÍGY TOVÁBB, BECKY! pólót viselte, rávettem, hogy segítsen a pakolásban. Oscar hatheti fizetést ígért, és – ó-micsoda-nagylelkűség! – megengedte, hogy ne kelljen bejönnöm ez alatt a hat hét alatt, hogy legyen időm új munkát találni. Új munkát, és lehetőleg minél távolabb a 9-es csatornától! Egyelőre nem bírtam felfogni az egészet. Mi lesz velem e nélkül a hely nélkül? Mihez kezdek magammal? Még azelőtt kezdtem el a 9-es csatornánál dolgozni, hogy anyukám eladta a házat, és a napsütéses Floridába költözött volna. Ugyanabban az évben kerültem a Jó reggelt, New Jersey!-hez, mint amikor elvesztettem a szüzességemet. Amikor a korombeliek a

15

Gap-ben hajtogatták a pulcsikat, én már producergyakornok voltam. Most pedig nagy valószínűséggel még a Gap-ben sem kapnék állást, mert egyetlenegy dologhoz értek: a reggeli hírműsor szerkesztéséhez. Mihez kezdjek most magammal? Próbáltam úrrá lenni a kétségbeesésemen, mikor megláttam a felém tartó Annát, ezért megvillantottam a legelszántabb mosolyomat. Anna tréfálkozva, tisztelgéssel köszöntött. – Mindent felpakoltunk, főnök. – Remek. – Vettem egy mély levegőt. Utánam a vízözön! – Hamar talpra fogsz állni, meglásd – mondta. – Tudom, hogy sikerülni fog. Megvontam a vállam, mintha nem épp az imént történt volna, hogy az egész szakmai pályafutásom darabjaira hullott. – Tudod mit? – feleltem. – Igazából nem is rossz, hogy így alakult. – Hogyne – mondta Anna, de látszott, hogy nem sikerült meggyőznöm. – Számtalan remek lehetőség vár rám. – Abszolút! – kontrázott, de mindketten tudtuk: csak a levegőbe beszélek. Küszködve folytattam. – Itt van például ez a Chip. Ő is kapott állást. – Öö… na igen – mondta Anna. Egy pillanatig csak álltunk a kínos csendben. – Sőt – folytattam minden erőmet megfeszítve – pontosan erre volt szükségem. Mint amikor a kismadarat kilökik a fészekből, hogy megtanuljon repülni. Már amúgy is túl sok ideje dolgoztam egy helyen. – Ez a beszéd! – Anna a levegőbe bokszolt, mindent megtett, hogy hitelesen hozza a támogató barátnő szerepét. Felvettem az utolsó ott maradt dobozomat. – Ezennel fellépek a következő lépcsőfokra. – Teljes mértékben – így Anna. – Lehet, hogy bekerülök egy rendes csatornához. – Minden bizonnyal – tette hozzá ő. – Végül is – mondtam – ez csak egy állás volt. Nem csak ebből áll az élet, nem igaz? Anna akárhogy is próbált egyetérteni velem, ehhez nem bírt mit hozzátenni. Másnap hajnalban 1.29-kor felébredtem a sötétben. Riadtan felültem az ágyamban, de még percekig pislogtam, amíg végre körvonalazódott a szobám berendezése: az öltözőszekrényemen, a polcomon, illetve a ruhásládámon álló tévék képernyőinek csillogása. Mindegyik néma és sötét. Kivártam, amint az órám világító számjegyei 1.30-ra váltottak. Nem történt semmi. Se az ébresztő, se zene, se hírek, hogy beindítsák a napom. Semmi okom nem volt rá, hogy felkeljek. Nem volt semmi dolgom. Felkattintottam a lámpát, majd az ölembe ejtettem a kezem. Tényleg nem volt a világon semmi, de semmi dolgom. A laptopom az éjjeliszekrényen maradt, előző este lefekvés előtt még dolgoztam kicsit az önéletrajzomon. Sajnos tartalmilag nem sikerült teleraknom adatokkal. Egyetlen cégnél dolgoztam, azon belül több posztot is betöltöttem az évek során, plusz kaptam néhány kisebb, helyi televíziós díjat. Abban biztos voltam, hogy Os-

16

cartól remek ajánlólevélre számíthatok. A lényeg, hogy mindebből sikerüljön kihozni valami konkrét munkalehetőséget. Megszokásból végignéztem a bekönyvjelzőzött híroldalaimat, s azon gondolkoztam, vajon felhívjam-e Annát, hogy ne felejtsék ki a hírekből az apró földrengést Nevadában. Aztán rájöttem, hogy biztosan nem fogják kifelejteni. Ráadásul Anna valószínűleg leszidna, amiért nem használom ki az alkalmat, hogy sokáig aludhassak. Ha létezik mennyország, a papám most biztosan odafentről néz le rám a fejét csóválva. Azt tudtam, hogy a mamám lent van Floridában. Nem mondott szinte semmit, amikor sok évvel ezelőtt otthagytam a Fairleigh-t, és dolgozni kezdtem. Végül is ő sem járt soha főiskolára, ráadásul apám halála után pénzszűkében voltunk, és jobban örült annak a bizonyos verébnek, mint az esetleges későbbi túzoknak, főleg, mivel csak az én évfolyamomra 150-en jártunk kommunikációs szakra, ami igencsak megnehezítette volna a későbbi elhelyezkedésemet. Így csupán egy körrel hamarabb szálltam be a játékba, mint a többiek, legalábbis akkoriban mindketten így fogtuk fel a dolgot. Most már nyilvánvaló, hogy amennyiben nekünk is lett volna pénzünk és időnk, hogy egy elit iskolában szerezzek diplomát újságírásból, most bőven több körrel lennék előbbre. A való világban szerzett tapasztalat ugyanis mit sem ért a nevünkhöz csatolt mozaikszavakhoz képest. „A való világban szerzett tapasztalat.” Nem pont erről álmodoztam kiskoromban, amikor esténként a hírműsorokat figyeltem apukámmal. Végignéztem, amint Mike Pomeroyt kis híján szétlövik Koszovóban. Elragadtatva bámultam a képernyőt, amikor bevállalta, hogy tudósít az Andrew hurrikánról Floridában. Végighallgattam, amint interjút készít Nelson Mandelával Dél-Afrikában napokkal a megválasztása után. Már ekkor biztos voltam benne, hogy tévés hírműsornál akarok majd dolgozni. Betöltöttem a Youtube-ot, majd beírtam a keresőbe: „IBS esti híradó Nelson Mandela”. Ma kivételesen mellőzöm a C-SPAN-t és a FOX News-t. Ahhoz, hogy visszakapjam a lendületemet, egy kis klasszikus ihletre volt szükségem.

 Négy héttel később negyven-semmivel álltam vesztésre a munkakeresés játszmájában. A legnagyobb cégekkel kezdtem, bár így visszatekintve jobban tettem volna, ha nem sietem el, és csiszolok még egy kicsit az önéletrajzomon. Legalábbis a Jó napot, Tampa Bay munkafelvételise ezt próbálta sugallni felém. Én mindenesetre megfogadtam a hasznos tanácsait. Az azutáni helyekről írásos visszautasításokat kaptam. Aznap az Eyewitness News in Tulsá-nál és a pittsburghi Action News-nál akartam próbálkozni, és amennyiben ezeknél sem járok sikerrel, a phoenixieket terveztem sarokba szorítani egyszer s mindenkorra. Mindenekelőtt azonban befejezem a mosást. Jelenleg egyetlen tiszta pólóm volt, azon is az állt: ELFOGADOM, ami nem éppen megfelelő öltözet, főleg, amíg nem sikerül munkát találnom. Míg a fehér ruháim kitisztulására vártam az ipari mosógép közreműködésével, elkezdtem telefonálgatni. Az eredmény igencsak messze állt a kielégítőtől. – … szóval, ha hallana esetleg egy üres állásról… – mondtam az egyik különösképpen mentegetőző HR-es alkalmazottnak.

17

– Hogyne, Ms. Fuller, csak tudja, ebben a nehéz gazdasági helyzetben, ráadásul ott az internet is… – Vagy ha esetleg ismer valakit, aki hall valamiről, tudja… – próbálkoztam kissé erőtlenül. – Arra nem gondolt, hogy blogot indítson? – kérdezte a New Haven-i esti műsornál dolgozó fickó. – Most vettünk fel valakit, aki kiváló blogot ír. Vagy vlogot, vagy valami ilyesmit. Az új média mostanában nagyon felkapott. – Valóban? – kérdeztem ernyedten. Az én laptopomon szerintem még webkamera sem volt. – Igen – folytatta a pasas suttogva. – Sőt gondolkozom rajta, hogy én is átmegyek dolgozni a Gawkerhez (amerikai online médiablog – a ford.). Felírtam a Gawkert is a listámra. Végtére is trendi vagyok, ismerem én a dörgést, én is értek annyira az okostelefonomhoz, mint bárki más. Nem mintha ezt általában értékelték volna a környezetemben lévők. Az American Morningnál nem kevesebb, mint három kört futottam. Oscar minden kapcsolatát kihasználva szerzett egy e-mail címet, ahova elküldhettem az önéletrajzomat, aztán… vártam egy sort. Aztán tovább vártam. Végül meguntam a várakozást, és ekkor derült ki számomra, hogy a CNN-nél nem csak az okostelefonokat utálják, hanem az állhatatosságot is. Első kör: – Nézze – magyarázkodtam. – A BlackBerrym kijelzi, hogy elolvasták az e-mailemet, ezért nem teljesen értem a helyzetet. Igen, kijelzi… halló!? Dehogy, nem törtem fel a rendszerüket! Második kör: – Jó napot, itt megint Becky Fuller. Igen, én telefonáltam tegnap, azóta viszont kiegészítettem az önéletrajzomat – ez a Tampából kapott tippek után volt –, és arra gondoltam, elküldöm a legújabb… – ó, értem. Rendben, később megint jelentkezem. Holnap jó lesz? Harmadik kör: – Amikor tegnap telefonáltam, a titkárnőjük azt mondta, biztos benne, hogy ön elolvasta az e-mailemet. Igen, a végére jártunk a BlackBerry-értesítés problémakörnek. Ó, ez… nagyszerű. Gratulálok. Ennyit a délre költözésről. Megvettem mindenféle munkakeresőknek szóló könyvet, és próbáltam megfejteni a sajtokról és ejtőernyőkről szóló metaforákat. Próbáltam átállni egy normálisabb életvitelre, de két hét után feladtam, miután minden egyes nap pontban 1.30-kor felébredtem, akármit csináltam magammal, ráadásul úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Mindezt azzal próbáltam indokolni, hogy amúgy sem lenne sok értelme átaludni az éjszakát, mert mire sikerülne átállítanom a belső órámat, addigra úgyis szerzek állást, és kezdhetném az egészet elölről. Nagyon sokszor eszembe jutott a riport, amit két évvel ezelőtt csináltunk a munkanélküliségről. Emlékeztem arra, amit a pszichológus szakértő mondott a félelemés megalázottságérzés kezeléséről az álláskeresés nehéz időszaka alatt, amikor ugyebár mindennél fontosabb, hogy csak úgy árasszuk magunkból a magabiztosságot. Sajnos arra, hogy mit ajánlott minderre megoldásként, már egyáltalán nem emlékeztem.

18

Egy délután, több, mint egy hónappal azután, hogy a 9-es csatorna már a végkielégítésemet sem fizette, éppen egy parkban ültem egy padon, és a nyolcvanötödik haszontalan megbeszélést folytattam le a nyolcvanötödik HR-menedzserrel. Miután végigpróbáltam már az Egyesült Államok valamennyi saját adóállomással rendelkező városát, most épp borsos roamingdíj terhe mellett csevegtem a Wake Up, Manitoba udvarias és eszméletlenül mentegetőző alkalmazottjával. – És nem tud róla, hogy bármi más pozíció megüresedne a közeljövőben? – kérdeztem. A fickó felkacagott. – Itt igazából nem nagyon van más alkalmazott az operatőrön és jómagamon kívül. – Ki foglalkozik az időjárással? – kérdeztem. – A szomszéd jávorszarvas. Ebben a pillanatban pityegni kezdett a hívásvárakoztató. Megnéztem a kijelzőt. 212-es hívójelű szám. Manhattan? Villámgyorsan elköszöntem Canucktól. – Halló? – szóltam bele óvatosan a telefonba. – Becky Fullerrel beszélek? – kérdezte egy ismeretlen hang a vonal túloldalán. – Jerry Barnes vagyok az IBS-től. IBS? Az IBS-től?!?! Felváltva pislogtam és tátogtam és pislogtam, mint a hal, akinek hirtelen fogalma sincs, hova tűnt az a sok finom, életmentő víz, és miért van egy jókora horog a kopoltyújában. – Igen – nyögtem. – Én vagyok, Becky. – Elküldtem én egyáltalán az önéletrajzomat egy Jerry Barnes nevű HR-menedzsernek? – Oscar régi jó barátom – mondta Jerry. – Együtt dolgoztunk még a régi szép időkben, és a minap felmerült a neve… Isten áldjon téged, Oscar! Hát mégis segítettél nekem. – Na, szóval – folytatta Jerry. – Lenne itt egy állás a reggeli műsorban. Az IBS reggeli műsorában? Ezt nem hiszem el! – Kérem, folytassa! – De… – figyelmeztetett Jerry – szeretném előre leszögezni, hogy nem lesz könnyű dolga. – Szeretem a kihívásokat. – Igen, ezt Oscar is említette – mondta Jerry. – Mikor érne rá egy meghallgatásra? Nehezen, de visszafogtam magam, és nem vágtam rá, hogy azonnal, akár ebben a pillanatban ráérek.

4. Ott álltam a híres IBS épületének impozáns kapuja előtt. Ehhez képest a Stúdió főcíméből ismert CBS-épület az Eero Saarinen designjával talán komolyabb történelemmel, magasabb presztízzsel bírt, de semmiképp nem uralta az égboltot. Ez a hatalmas

19

üvegtömb a Bryant Parknál számomra egyet jelentett a boldogsággal. Legalábbis amennyiben hajlandóak lesznek munkát adni nekem. Még egyszer utoljára megnéztem magam az üvegajtó tükröződésében. Nincs rúzs a fogamon, gesztenyebarna hajam szolid, szoros kontyban van összefogva. Reggel levágtam a frufrumat, tudom, mennyire rizikós vállalkozás, de végül igazán elégedett voltam az eredménnyel. Szerintem ez jó jel. Fekete kosztüm, magas sarkú cipő, édesanyám apró gyémántköves nyaklánca… készen álltam. Miután megkaptam a vendégeknek járó belépőkártyámat, egy asszisztens bekísért Oscar régi barátjának, Jerry Barnesnak – aki az iroda méretéből kikövetkeztetve sokkal előrébb jutott az életben, mint az én ex-főnököm – elképesztően elegáns, de nagyon rideg irodájába. Jerry magas volt, kisportolt, vezető producerhez méltó gondozott haja és divatos öltönye kontrasztban állt barna szarukeretes szemüvegével. Miután lefutottuk a szokásos udvariassági köröket, átolvasta az önéletrajzomat – mintha csak most látná először –, majd intett, hogy üljek le vele szemben. – Oscar szerint ön nagyon tehetséges, és elképesztően keményen tud dolgozni – mondta Jerry, de úgy, mintha nehezére esett volna elhinnie mindezt. – Azt mondta, maga a legígéretesebb producer, akit valaha ki kellett rúgnia. – Nos, ez hízelgő – mondtam. – Azt hiszem. – Ugyanis ez nem jelentett mást, mint hogy jó voltam ugyan, de nem annyira, mint az a szenior producer, akit helyettem felvett, nem igaz? – Szóval – folytatta Jerry, mintha ez a világ legtermészetesebb kérdése lenne: – Szereti a reggeli műsorunkat? Széles mosolyt villantottam felé, és szemrebbenés nélkül füllentettem: – Számos érdekes… – Igen, tudjuk, rémes az egész – legyintett Jerry. A mindenit, itt aztán nincs félrebeszélés! – De tudja, a reggeli műsorok általában rengeteg bevételt hoznak. Ebből finanszíroznak utána mindent: a nemzetközi tudósításokat, az élő közvetítéseket, a politikai kongresszusokat. Az esti híradó stábja lenézi a napközbeni műsorokat, mégis azok állják a számlák nagy részét… – Remek – a hangsúlyommal próbáltam érzékeltetni, mennyire egyetértek, hiszen otthon vagyok a témában. – … kivéve – tette hozzá Jerry – a mi csatornánknál. – Ó! – A műsor csupán a negyedik helyen áll a Today Show, a Jó reggelt, Amerika! és a CBS műsora után, akármi is annak a neve. Na igen, hát azt a műsort se nézték sokan. Jerry felsóhajtott. – A műsorvezetőink pedig szeszélyesek, ám tehetségtelenek… Összeszorítottam a számat, és megráztam a fejem. – Colleen Peck igazi pro… – Ré-mes! – vágta rá Jerry. De legalább nem alszik el adás közben. – Paul McVee… – próbálkoztam – remek riporter. Jerry hitetlenkedve nézett rám. – Egy igazi szemétláda.

20

– Nézze, Mr. Barnes – próbáltam félbeszakítani. – Jerry. – Jerry, én… Ám még közel sem mondta végig, amit akart. – A Pirkadat kőkorszaki felszerelésekkel dolgozik, kevés az ember és a pénz, a vezető producerek általában köznevetség tárgyaivá válnak, miközben megállás nélkül dolgozniuk kell, ráadásul a fizetés nevetségesen alacsony. Felvontam a szemöldököm. – Mennyire alacsony? – Nagyjából a fele annak, amit maga a Hé, na mi a dörgés, New Jersey-nél keresett. – A műsor címe Jó reggelt, New Jersey! – javítottam ki. – Tökmindegy. – Megint legyintett egyet. – Eddig huszonkét embernek ajánlottam fel ezt az állást, és egyikük sem fogadta el. Huszonkét embernek?! Nyeltem egy nagyot. Vajon közülük hányra csaptak le a fejvadász cégek, és hány volt hozzám hasonlóan munkanélküli? Hány ember szerepelt a listáján, mielőtt engem hívott be? Emberek, akik jelenleg egymás után kapkodják el a maradék munkákat a városban. – Igen – válaszoltam vakmerően. – Én azonban… – Az igazat megvallva – vallotta be Jerry –, ha sikerült volna magánál alkalmasabb embert találnom, most nem ülne itt velem szemben. Mint akit arcul csaptak, hőköltem hátra ültömben. Akkor nekiállt felsorolni a hiányosságaimat. – Még soha nem dolgozott vezető producerként, túl fiatal, senki még csak nem is hallott magáról, na és mi a helyzet a végzettségével? – lesújtó pillantást vetett rám. – Három – még csak nem is négy – év a Fairleigh mianevében? – Dickin… – Kihagytam volna valamit? – keresztbe fonta a karját. Megköszörültem a torkom. – Nem. – Rendben, Becky Fuller – mondta –, nos, hallgatom. – Rendben. – Mély levegőt vettem. Valószínűleg ez volt az egyetlen esélyem. – Szar műsor a Pirkadat? Igen. De mégiscsak egy hálózati csatorna műsora, ráadásul nem is akármilyené. Az IBS legendás a hírműsorok között a televíziózás történetében. Jerry tágra nyílt szemmel bámult rám. – Nincs szüksége másra – folytattam egyre szenvedélyesebben –, mint hogy valaki higgyen benne, valaki, aki felfogja, hogy az országos jelenlét felbecsülhetetlenül értékes, és hogy nem szabad se lenézni, se túlbecsülni egyetlen hírt sem – fejeztem be egy levegővel. – Ugye most nem az következik, hogy dalra fakad? – kérdezte Jerry. – A Pirkadatnak ugyanarra van szüksége, mint nekem – csattantam fel. – Valakire, aki hisz benne! Ó, én pontosan tudom, nincs oka megbíznia bennem, de biztosíthatom, hogy komolyabban veszem a munkám, mint bárki más. Reggel elsőnek jövök, és utolsónak megyek haza. És messze többet tudok a hírekről, mint valami gazdag kölyök, akinek a szülei fizettek azért, hogy vízipipázzon és szemiotikát hallgasson a Harvardon.

21

Jerry most az egyszer nem szakított félbe. A fenébe! Lopva körbenéztem, nincs-e valahol kifüggesztve a diplomája a szobában. Remélem, nem pont a Harvardra járt. – Teljes odaadással vetem bele magam a munkámba – folytattam gyorsan, hogy eltereljem a figyelmét az előbbi elszólásomról. – Szinte eggyé válok vele; bárki, aki ismer, megmondhatja. – Hát, ez… – fintorgott Jerry – …kissé szánalmas. – Bizony, hogy az – értettem vele egyet. – Viszont tökéletesen igaz. – Istenem, de még mennyire igaz! Ezt bizonyította az elmúlt két hónap minden egyes napja, amikor kivétel nélkül mindig minimum öt órával pirkadat előtt sikerült ébrednem. Nekem valóban szükségem volt a hírekre, jobban, mint halnak a vízre. Na meg talán kávéra. Vagy esetleg egy pasira. Sőt! Ha megkapom ezt a munkát, ígérem, nem panaszkodom többet a pasi miatt. Jerry egy pillanatig némán nézett rám, keresztbe font karral, a szarukeretes szemüvegén keresztül szinte mintha gusztált volna. Emelt fővel álltam a tekintetét, hiszen komolyan gondoltam mindazt, amit mondtam. Ráadásul valószínűleg ez volt az egyetlen esélyem. Végül megszólalt: – Majd értesítjük. – Rendben – mondtam. Felálltam, lassan az ajtó felé hátráltam. – Én… kitalálok egyedül is. Nagyjából mikor számíthatok… – Majd értesítjük – ismételte, azzal folytatta is a munkáját. – Ugye megvan… az elérhetőségeimet feltüntettem az önéletrajzomon. – Istenem, reméltem, hogy jó irányba indultam el. Lopva a hátam mögé pillantottam. Igen, ott az ajtó. – Rendben! – mondtam. – Viszlát! Köszönöm a … köszönöm. – Aha – fel se nézett. Ez rosszat jelent? Elcsesztem? Túl lelkes voltam? Túl elkeseredett? Túlságosan beleéltem magam a reggeli hírek jelentőségének taglalásába? Kábultan botorkáltam a lift felé, miközben elemezni próbáltam Jerry szenvedélyes monológom alatti arckifejezését. Lenyűgöztem? Vagy sikerült felháborítanom, esetleg megijesztenem? Elcsesztem volna az egyetlen esélyemet? A lift közben megérkezett, beléptem. Lehet, hogy emlékeztetnem kellett volna, miszerint én voltam a huszonharmadik jelentkező? Úgy viselkedtem, mint az elődeim, mintha túl jó lettem volna a Pirkadathoz? Egy férfi lépett be mellém a liftbe. Nagyjából korombeli, a magassarkúm ellenére is jó tizenöt centivel magasabb nálam, szemtelenül jóképű, remek hajjal, finom vonásokkal, kitűrt, pompás szabású keményített ingben. Ő nagy valószínűséggel nem az imént bénázott el egy fontos állásinterjút. Rám nézett, majd a gombokra, majd megint vissza rám. – Ezek közül kéne egyet választania – mondta. – Ó – huppantam vissza a földre. – Öö, a lobbiba szeretnék menni. Megnyomta a gombot. – Jól telik a nap? – Nem mondhatnám – feleltem, a friss élmény túlságosan felkavart, nem bírtam nem őszintének lenni. – Nem hiszem, hogy jól ment volna. Túl sokat beszéltem. – És most akarnád ellensúlyozni mindezt? – kérdezte csipkelődve. A lift ajtaja kezdett összezáródni, amikor egy kéz benyúlt, hogy megállítsa. Mike Pomeroy lépett be közénk.

22

Elakadt a lélegzetem. Úristen! Mike Pomeroy. Mike Pomeroy! Talán kicsit idősebb volt, mint ahogy emlékeztem rá az esti hírekből, de még mindig lenyűgözően nézett ki az ezüstös hajával, kemény vonásaival, intelligens tekintetével – és ááá, Jézusom, Mike Pomeroy épp mellettem áll a liftben! Mike Pomeroy hanyag bólintással köszönt a helyes pasinak, miközben a lift megindult lefelé. Mondani akartam valamit, de aztán visszafogtam magam. Próbáltam a kijelzőn figyelni az emeleteket mutató számokat, de MikePomeroymellettemáll ugyanaztalevegőtszívjukmindketten MikePomeroyjézusatyaúristen! – Uram – mondtam felé fordulva. Nem, nem bírtam megállni. – Én… nahát! Én… nagy csodálója vagyok, uram. Én… szóval, ejha. A fiatal fickó látszólag jól szórakozott a mutatványomon. – Hatalmas, hatalmas rajongója vagyok. Kiskoromban folyton magát néztük… az egész családdal együtt. Az összes műsorvezető közül maga készítette messze a legjobb riportokat. Komolyan mondom. Amikor Koszovóban volt, mintha én is ott lettem volna magával, érti? Ejha. Mike Pomeroy a másik fickóra nézett. – Neked dolgozik? – Nem – válaszolta amaz. – Én csak azért vagyok itt, hogy megtanítsam neki használni a liftet. A lift ajtaja közben kinyílt a hátam mögött. Mike visszafordult felém. – Befejezte? – Igen – motyogtam. A mindenit, Mike Pomeroy hozzám szólt! – Elnézést. Igen. A kijárat felé intett. – Szabad? – Ó! – kiengedtem. – Igen, persze, hogyne. Elnézést! Mike Pomeroy kilépett a liftből. Miközben az ajtók ismét bezáródtak, felsóhajtottam. – Jézus isten, el se hiszem, hogy az imént… te ismered? A lift megint csilingelt egyet, és az ajtók kinyíltak. – Igen – válaszolta a srác merev arccal és színtelen fahangon. – Ő a világ harmadik legborzalmasabb embere. – Azzal kilépett. A lobbi felé menet próbáltam összeszedni magam. Nos, legalább nem volt teljesen hiábavaló ez a kis látogatásom az IBS-be: teljes életnagyságban láthattam Mike Pomeroyt! Mondjuk, előtte még jobban leégtem, mint Jerry Barnes előtt, de így is megérte. Mike Pomeroy! Nagy valószínűséggel ez volt az első és egyben utolsó esélyem, hogy egy liftben utazzak vele. Keresztülvánszorogtam az IBS közterén, már egyáltalán nem érdekelt, lehorzsolom-e a szupervékony tűsarkaimat. Levettem az IBS-es vendégbelépőmet, és behajítottam az első kukába. Az utcán csak úgy nyüzsögtek az elfoglalt New York-i járókelők, siettek a munkahelyükre, a barátjukhoz, a szerelmükhöz. Mindahhoz, amiért érdemes élni. A BlackBerrym rezegni kezdett a zsebemben. Elővettem, és megnéztem a kijelzőt: IBS. Azonnal felvettem, bele se gondolva, hogy a város zaja és a mellettem levő szökőkút miatt semmit sem fogok hallani, ráadásul nem éppen elegáns ordítva-hallózva venni fel a telefont. – Rendben – mondta Jerry. – Vágjunk bele. – Komolyan?! – kiáltottam. 23

– Említettem, hogy nem túl magas a fizetés, ugye? Hogyne említette volna. Még a régi munkámnál is kevesebbet keresnék, ráadásul be kell költöznöm Manhattanbe. Ellenben jelenleg a keresetem nulla, és még csak a TV közelében sem vagyok. Szóval a semminél csak jobb lehet. – Elfogadom. – Hétfőn várjuk! – Azzal letette. Egy pillanatra lemerevedtem, mint egy magas sarkú szikla a manhatteni hömpölygő gyalogosforgalom közepén. Aztán örömömben ugrándozni kezdtem, kurjongattam és sikoltoztam, amivel minimum tíz járókelőt sikerült halálra rémítenem. Néhányszor megpördültem, majd végigtáncoltam az utcán a legközelebbi metróállomás bejáratáig. Íme Becky Fuller, a Pirkadat műsorának főproducere. Megcsináltam! Jersey felé menet a kompon már a lakáshirdetéseket böngésztem a helyi újságban. – Nem, nincs semmiféle állatom – magyaráztam a pasasnak, aki egy egészen jónak tűnő garzont hirdetett. – Hangos partik? – nevettem föl. – Hacsak én és némi nyerssüti-tészta nem számít társaságnak. És engem nem zavar az sem, hogy nem szép a kilátás. Rám nyugtatólag hat, ha az ablakaim egy tűzfalra néznek. – Hölgyem – mondta –, egészen furcsa, amit mond, de jöjjön el, és nézze meg a lakást. A hely semmiképp nem számított egy belsőépítészeti remekműnek, de nekem megfelelt. A hét további részét a költözködésnek szenteltem. Telefonon lefoglaltam egy költöztető autót, aláírtam a bérleti szerződést, végül hazafelé menet szereztem dobozokat a lakásom melletti dobozokat készítő helyről. Szomorú, de összesen hármat töltöttem meg, bár így nem kell sokat költenem a raktározásukra. Az új lakás icipici volt. Egyszerre tudtam fogat mosni, pirítóst készíteni, ruhát választani, kinyitni az ablakot, megnézni, ki áll az ajtó előtt – s mindezt anélkül, hogy egy lépést kellett volna tennem. De hát ezt vállalja az, aki Manhattanben akar élni. Persze a saját reggeli műsorért akár még egy ládába is beköltöztem volna. A bútoraimat sem tartott sokáig összepakolnom. Az IKEA-s cuccokat ugyanis pontosan ugyanannyira könnyű szétszedni, mint összeszerelni. Kivéve a japán matracágyamat. Úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megváljak ettől a főiskolás időkből megmaradt borzalomtól. Néhány nap alatt teljesen beköltöztem a lakásomba, vettem egy csodás kanapét is, vagyis készen álltam az új életemre. És nagyon-nagyon reméltem, hogy ezúttal sikerül is normális életet kialakítanom. Anna odavolt, amikor az utolsó jersey-i estémen mindent elmeséltem neki egy pohár ital mellett. Vagyis az utolsó délutánomon, mivel ugyebár mindkettőnknek korán kezdődtek a napjai. – Pirkadat? – kérdezte. – Nem is tudtam, hogy még megy az a műsor. Valamiért biztos voltam benne, hogy ezt még jó párszor hallani fogom. – Na, de majd most, hogy én leszek a főnök! Anna koccintott velem. – Erre iszunk!

24

A Mike Pomeroyjal való találkozásomat is elmeséltem neki, az egész rázúdított eszement szóáradatomat. – Aú! – mondta Anna. – Mostanában mivel foglalkozik? Egy ideje már nem szoktam látni a The Nightly News-on. – Kirúgták – válaszoltam. – Ha jól tudom, leseggfejezett egy politikust, vagy használt tamponnak nevezte? Nem emlékszem pontosan. Mindenesetre egyenes adásban. Képzelheted, mekkora büntetéseket… – Akkor mit keresett ott? – kérdezte. – Olykor még bevállal egy-egy riportot. – magyaráztam. – Csak már nem ő a bemondójuk, de szerintem még mindig köti a szerződése. Anna megrovó pillantást vetett rám. – Becky! – figyelmeztetett. – Nehogy zaklatni kezdd Mike Pomeroyt. – Nem fogom. – De most komolyan! Azt hallottam, pisztollyal járkál. – Nem fogom! – bizonygattam. Legalábbis nem nagyon. Hamar elérkezett az első napom az IBS-nél. A legszebb kosztümömet vettem fel, megint előkotortam azt a bizonyos magas sarkút, még a hajvasalómat is bevetettem. Szerettem volna külsőleg is megfelelni a főproduceri pozíciómnak. Ráadásul Jerry is rámutatott: az emberek nagy része eleve arra számít, hogy kudarcot vallok. Muszáj könyörtelenül jól kinéznem. Végül is New Jersey-ből származom, ott pedig könyörtelenségből igazán jók vagyunk. Az előcsarnokban megvártam, amíg a kísérőm beirányít a leendő irodámba. Velem volt a vadiúj, összeszedettséget, szakértelmet és autoritást sugalló aktatáskám. Lesimítottam a szoknyámat, mély levegőt vettem, és vártam. A lobbiba kirakott tévén a Pirkadat ment. Paul McVee-t és Colleen Pecket néztem, a két műsorvezetőt, amint a stúdió jellegzetes napsugárszínű díszletében csevegtek épp. – Holnap – mondta Colleen derűsen, ám ízetlenül, egykori szépségkirálynőhöz híven – megmutatjuk, mihez kezdhetnek a fürdőszobájukban felgyülemlő majdnem üres samponos tégelyekkel. – Paulra nézett, majd elmosolyodott. – Mindig is szerettem volna megoldani ezt a problémát. – Ne is mondd! – válaszolta Paul. – Szörnyű dolog, mi? Egy a monitor előtt elhaladó ember lenéző pillantást vetett a képernyőre. Kihúztam magam. Az biztos, hogy nem kis feladat előtt állok. Nem csak a műsort kell feljavítanom, de a hírnevén, a renoméján is változtatni kell, még itt az IBS-en belül is. – Ráadásul – folytatta Paul – az iowai árvízről is szót ejtünk majd. Végre megkegyelmez egy kicsit az időjárás az ottaniaknak. Felvontam a szemöldökömet. Az árvízhez képest? Ez komoly? Úgy látszik, a legkisebb pozitív változás is a hasznára válik ennek a műsornak. Colleen átvette a szót. – Tartsanak velünk holnap is, és – drámai hatásszünetet tartott az elköszönés előtt – köszönjük, hogy a Pirkadattal kezdték a reggelüket. – Vigyázzanak magukra! – köszönt el Paul a kamerába integetve.

25

Colleen úgy bólogatott, mint egy az utolsó pillanatban megkegyelmező királynő a halálraítéltnek, ami a műsor színvonalát tekintve nem is állt messze a valóságtól. – A viszontlátásra! Felsóhajtottam. Az asztal mögött ülő őr rám nézett. – Interjúra jött a Pirkadathoz? Asszisztensnek, vagy gyakornoknak? Lesimítottam a hajam. – Nos, igazából én lennék a műsor új vezető producere. – Már megint egy újabb? – gúnyolódott az őr. – Tessék? Az őr védekezően feltartotta a kezét: – Hát, ne nagyon siessen a kipakolással, csak ennyit ajánlok. Pompás! Még a biztonsági őrt se sikerült meggyőznöm. Lehet, hogy túlbecsültem a hajvasalás eredményét? Ekkor megpillantottam egy férfit, aki felém tartott. – Becky Fuller? – nyújtotta a kezét. Erőteljesen megráztam. – Én lennék. Halványan elmosolyodott. – Lenny Berman vagyok. – Társproducer – mondtuk mind a ketten egyszerre. – Igen – folytattam. – Tudom, ki vagy. A WABC-nél kezdted, majd két évig dolgoztál a CBS-nél, és tizenhárom éve vagy itt. – Pontosan – mondta lenyűgözve. Lenny negyven körüli, pocakos fickó, akire ráfért volna egy hajvágás, és olyan rosszul tartotta magát, mint aki az egész világ terhét a vállán viseli. Vajon a tizenhárom év kudarcsorozatának köszönhette ezt, amit a Pirkadatnál töltött? – Az egyetlen dolog, amit nem értek, hogy miért nem téged léptettek elő? – kérdeztem tőle. – Nem nekem való ez a munka – mondta. Megráztam a fejem. Vajon miért nem akarta, hogy előléptessék? Az értetlenségemet látva megvonta a vállát. – Egyszer átvettem a munkát néhány hétre, de hamar visszakerültem a helyemre. – Miért? – Azt mondták, rosszul vette ki magát, hogy folyton sírtam. Ó! Próbáltam együttérzően bólogatni. – De te imádni fogod – folytatta gyorsan. – Remek állás. A biztonsági őr felhorkant.

5. Beugrottunk a HR osztályra a kötelező körre, papírokat töltöttem ki és megkaptam az azonosító kártyámat, majd Lenny bevezetett az IBS épületének legmélyebb „bugyraiba”. Először egy az épület újszerűségéhez képest meglepően rozoga lifttel utaz-

26

tunk hosszasan lefelé, majd egy sor egyre koszosabb és keskenyebb folyosón mentünk végig, miközben Lenny ismertette velem a napi menetrendet. – A reggeli megbeszélés öt órakor kezdődik – magyarázta. – Nem késő az egy kicsit? – kérdeztem. Még a 9-es csatornánál is több, mint két órát hagytunk az utolsó pillanatban felmerülő változtatásokra. A falhoz lapultunk, míg egy csapat technikus haladt el mellettünk kábelekkel és kellékekkel. A folyosó végtelen hosszúnak tűnt, és mintha csak a Föld középpontja felé vezetett volna. Helyenként leselejtezett irodabútorok hevertek az ajtók előtt. Próbáltam nem megbotlani semmiben, miközben igyekeztem tartani a tempót Lennyvel, aki nyilvánvalóan jobban ismerte ezt a hatalmas vakondfuratot, mint a saját tenyerét. – Csak azért – mondtam, mialatt Lenny kikerült egy elszáradt, cserepes fikuszt –, mert én hozzászoktam a korai kezdéshez… – Hmm – tűnődött Lenny, mintha ez most jutna először az eszébe. – Lehet, hogy finomabb fánkokat kéne hozatni? Közben időnként rámutatott egy-egy helyre, ahogy elhaladtunk a szobák mellett, egyre közeledve az irányítóteremhez – megtudtam, hol a pihenő, a női mosdó –, de én még mindig a késői kezdésen voltam kiakadva. – A Today Show-nál – erősködtem – a vezetők is bent vannak már fél öttől. Lenny megtorpant, hátrafordult, és kajánul rám nézett. – Igen, hát tudod, itt is pontosan úgy megy minden, mint a Today Show-nál. Kivéve, hogy nekünk se pénzünk, se nézőink, se presztízsünk… de amúgy tényleg minden pontosan ugyanolyan – szellemeskedett. Azzal kinyitotta az „Irányítóterem” feliratú ajtót, és bevezetett egy helyiségbe, ami a leginkább egy elhagyatott, hidegháborús tengeralattjáró belsejére hasonlított. Na jó, azért ez túlzás. Mindenesetre nem lepődtem volna meg, ha Lenny a Vadászat a Vörös Októberre IBS A HÉT MOZIJA újrafeldolgozásának díszleteként mutatja be a termet. – És itt van… áram is? – kérdeztem rosszat sejtve. – Néha kikapcsol a főmonitor. Olyankor meg kell rugdosni, a kezedben egy ruhafogast tartva. – Á! – tehát ezt válasznak vehetem a kérdésemre. Lenny csendben figyelt, míg én szép lassan befogadtam a látványt. – És neked mit mondott Jerry, kapunk pénzt az irányítóterem vagy a stúdió fejlesztésére? – Azt mondta, húsz százalékkal meghúzza az eddigi költségvetést. – A francba! – dühöngött Lenny. – Pedig reméltem, hogy lesz pénz új ruhafogasra. Felnevettem. Máris megkedveltem Lennyt, de reméltem, a közelemben nem fog sírva fakadni. Megvonta a vállát. – Úgy látszik, ez jár annak, aki egy olyan csatornánál dolgozik, aminek a kezdőbetűi az Irritábilis BélSzindrómával egyeznek meg. „Bél” – igen, ez stimmel. Körbenéztem a nevetségesen elavult irányítóteremben. És én még azt hittem, hogy a 9-es csatorna felszerelése volt ósdi. Mégis, végre megint itt lehettem, egy irányítóteremben, és csak ez volt a fontos. Mély levegőt vettem. „Ó,

27

hogy szeretem a napalm illatát reggelente” (az Apokalipszis most című film idézete – a ford.). – Nézd – mondtam Lennynek. – Nem vagyok kezdő, pontosan tudom, mekkora hátránnyal indulunk. De az a tény, hogy senki nem nézi a műsort, és hogy eddig a nullával volt egyenlő a minősége, még nem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia. Én legalábbis azon leszek, hogy ez megváltozzon. Büszkeséggel tölt el, hogy egy rendes csatornánál dolgozhatok, és nem vagyok hajlandó nem kihasználni ezt a lehetőséget. Lenny tátott szájjal bámult rám. – Ugye nem fogsz itt dalra fakadni nekem? Elvigyorodtam. Akár még arra is hajlandó vagyok, ha végre sikerül felráznom ezt a gyászos bandát. – Nos, mi a véleményed, adjunk neki egy esélyt? – Ha ragaszkodsz hozzá – válaszolta Lenny mosolyogva. – Remek! – Feltűrtem a blézerem ujjait. – Akkor fogjunk is hozzá. – Az ajtóhoz masíroztam, és lenyomtam a kilincset. Ami azzal a mozdulattal a kezemben is maradt. – Az volt az egyik utolsó működő kilincsünk – jegyezte meg Lenny. Lenny folytatta az idegenvezető körutat, megmutatta a büfét és az öltözőket is. A falakon végig a Pirkadat elmúlt évadjai műsorvezetőinek képei voltak kifüggesztve. Meglepetten láttam, hogy bár a ruhájuk mindig az aktuális divatot követte, az arcuk és hajuk szinte semmit nem változott. Colleen Peck a 90-es évek közepe óta ugyanolyan kortalanul, derűsen mosolygott Martha Stewartra hajazó szőke frizurájával. Paul McVee tökéletes ellentéte volt sötét hajával, komoly arckifejezésével. Szinte sosem mosolygott, ami talán nem is volt baj, ugyanis olyankor kísértetiesen hasonlított Anthony Perkinsre a Psychóból. A hajában viszont a kelleténél mindig sokkal több pomádé volt. – Colleen elképesztően régóta dolgozik itt – mesélte Lenny. – De ezt semmiképp se hozd fel előtte. McVee-nek viszont magasabb a fizetése – természetesen ezt se hozd szóba semmiképp. – Rendben – ígértem, majd elvettem egy bagelt a büféasztalról. Lenny megjegyzése kissé meglepett, bár nem igazán csodálkoztam, mert a műsorvezetők sem tolongtak az ajtó előtt, mint ahogy producert sem találtak egykönnyen. Gondolom, McVee veszélyességi pótlékot is beleszámolt a fizetésébe. – Ki nem állhatják egymást, de ezt nehogy szóba hozd, mondjuk Colleen igazából senkit nem bír, ezt se hozd szóba. Régen kavartak egymással, míg Paul le nem cserélte Colleent az asszisztensére, de… – … ezt se hozd szóba – fejeztem be. – Mindent értek. – Mindenképp keress meg, miután beszélsz Colleennal, és mielőtt átmész Paulhoz. Fontos, hogy én is ott legyek veled. Összevontam a szemöldökömet. – Miért? – Csak… Bízz bennem, oké? – Lenny megállt Colleen öltözője előtt. – Felkészültél? Bólintottam, majd bekopogtam az ajtón. – Tessék! – Szinte rá se lehetett ismerni Colleen hangjára, annyira más volt, mint adás közben. Lennyre pillantottam. Az arckifejezése mindent elárult. Aztán ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek előre!

28

Mint az kicsivel később kiderült, semmi nem készíthetett volna föl arra a töménytelen mennyiségű ellenségességre, amivel Colleen fogadott. Nyoma sem volt a képernyőről ismert mosolygós, derűs kedélyességének. Colleen Peck élőben leginkább egy veszett tigrishez hasonlított villogó szemével, vicsorgó fogaival, hajdobálásával. Meg se várta a bemutatkozásomat, rögtön nekem rontott: – Tudod te, hány vezető producerrel dolgoztam az elmúlt tizenegy évben? Tizennéggyel! – Kilépett a magas sarkújából, és belebújt egy pár bolyhos papucsba. – Az ostobákat kirúgják, akinek meg van elég esze, az kilép. És erre – olyan gőgösen mért végig, mint azelőtt soha senki – most képesek téged felvenni! Kinyújtottam felé a kezem. – Örvendek, a nevem Becky. – Becky. – A kezemre nézett, de nem viszonozta a gesztust. – Te vajon melyik vagy a kettő közül: az ostoba vagy az eszes? – Ha lehet, inkább az utóbbit választanám – feleltem. – És nem tervezem a kilépést. Colleen nem éppen elegánsan felhorkantott, majd az öltözőasztala felé fordult. – Szerinted nekem jó mindig utolsónak lenni? – kérdezte, miközben bekrémezte az arcát. – Mit gondolsz, milyen érzés egy olyan csatornánál dolgozni, ahol a törpe társkereső agglegény egyetlen epizódjának magasabb a költségvetése, mint a mi egész heti műsorunké? Ez komoly? Meg kell ugyan hagyni, az „Egy csepp szerelem” meglepően szórakoztató műsor, de ez azért mégis túlzás lenne. – Az egyetlen oka, amiért még megvan az állásom – folytatta hirtelen felém fordulva –, hogy nem kerülök sokba, és hogy kedvelt vagyok az unatkozó, klimaxon túl lévő nők körében, akik minden marhaságot megvesznek, amit a reklámokban látnak. Olyan hevesen kezdett bökdösni felém a tökéletesen manikűrözött körmeivel, hogy jobbnak láttam hátrálni pár lépést. – Egyetlen normális partnerrel nem sikerült összerakniuk, az egyik nagyobb kretén volt, mint a másik. A nézőszámunk minimális, szerinted meddig húzzuk még? – Azzal sarkon fordult, és eltűnt az öltözőszekrényében. Utána pillantottam, de becsapta az ajtót az orrom előtt. Nem voltam benne biztos, vajon vár-e választ a kérdésére, ami ráadásul jogos kérdés volt. Ez nem mehetett így tovább, és most az én feladatom volt, hogy változtassak rajta. – Nézd, Colleen – mondtam az ajtó réseinek. – Tudom, mi mindenen ment keresztül ez a műsor. Tudom, hogy mindenkinek elképesztően nehéz, és… Colleen kitárta az ajtót, és kilépett. Nadrágot és szűk pólót viselt, amiben ugyanolyan kifogástalanul festett, mint a műsor közben viselt szettjében. Kész csoda volt, hogy mindezt egy szűk, sötét kis szekrényben sikerült összehoznia. Olyannyira, hogy szinte boszorkányságot sejtettem mögötte, és, az igazat megvallva, emiatt még jobban tartani kezdtem tőle. – Lehetetlen – szólalt meg dölyfösen –, hogy sikerüljön. Másnak se sikerült, neked se fog. – Megindult felém, amire én újból hátrálni kezdtem. Ennyit a New Jersey-i könyörtelenségről. – Én viszont akkor is itt leszek, és próbálom a fogaimmal húzni ezt a vonatot felfelé a hegyoldalon.

29

A hófehér, tökéletes, valószínűleg nagyon is hegyes fogsorával, amivel jelenleg épp rám vicsorgott. Rájöttem, hogy alábecsültem Colleent. A képernyőről ismert szépségkirálynő-külső a valóságban vérszomjas piranját rejtett. Elmerengtem, hogy talán tudnék vele mit kezdeni, csak másként kell hozzáállnom. Mintha afféle Bette Davis, Katharine Hepburn, esetleg Barbara Stanwyck típusú nagyszájú, belevaló nőszemély lenne. Az emberek kedvelik az ilyesmit. Megint belém bökött. – Szerinted csodás érzés, amikor jól seggbe rúgnak? Addig-addig hátráltam, míg végül elértem a küszöböt. Az emberek persze csak akkor kedvelik ezt a típust, amikor külső szemlélői egy ilyen dührohamnak – vontam le a következtetést a saját esetemből okulva. – Nos, én… – Isten hozott a Pirkadatnál, Törpilla – vetette még oda Colleen, azzal rám vágta az ajtót. – Rendben – feleltem az ajtónak. – Jót beszélgettünk. Sokat segítettél. Alig várom, hogy… – elcsuklott a hangom. Erről ennyit. Na jó, Colleen talán kissé barátságtalanul indított, de biztos voltam benne, hogy idővel rendeződni fog a viszonyunk. Végül is mindkettőnket egy cél hajtott, a Pirkadat sikere. Talán… húzhatnánk közösen a vonatot a fogunkkal a hegyoldalon, vagy ilyesmi. Sarkon fordultam, és megpillantottam a folyosón masírozó Paul McVee-t. – Paul! – kiáltottam föl. Hátrafordult, engem pedig ledöbbentett a… látvány. A fickó ugyanis élőben egészen máshogy festett. Mondjuk úgy, hogy nem sokban különbözött a saját viaszba öntött másától; simán elment volna Madame Tussaud panoptikumában. A bőre túl barna, a fogai túl fehérek, a hajában túl sok volt a lakk. Mindenesetre magamra erőltettem egy mosolyt, ami nagyjából annyira volt igazi, mint a gödröcske az állán, miközben nagy léptekkel felé tartottam. – Becky Fuller – mutatkoztam be. – Én vagyok az új vezető producer. Alig vártam, hogy találkozzunk. Én… Ám Paul rendületlenül folytatta útját az öltözője irányába, ügyet sem vetve kinyújtva tartott kezemre. Még annyi üdvözlésre sem méltatott, mint amit az imént Colleen „zúdított” rám. – Amint lesz pár perc időd – kiáltottam utána, nem mintha bármi jelét mutatta volna, hogy egyáltalán feltűnt neki, hogy hozzá beszélek –, szeretném megosztani veled néhány ötletemet. Át szeretnék csoportosítani ezt-azt a költségvetésben, esetleg csinálhatnánk veled néhány riportot a stúdión kívül… Az öltözője ajtajához érve megállt. – Igggen – felelte lassan. – Nem szeretek kint dolgozni. Nem bírom, ha nincs légkondi. Persze – a melegben nyilván elolvadna. Gyorsan utánaszaladtam, mindenáron meg akartam menteni rosszul induló ismerkedésünket. – Megértem. Nos, biztos vagyok benne, hogy millió ötleted van más… Vállat vont. – Nem igazán. Bejövök, megcsinálom, amit kérnek tőlem, nincs okom panaszra. Nagyszerű.

30

– Csak tudod, Colleennal az imént átbeszéltünk néhány lehetséges… – Persze – folytatta, miközben kitárta az öltözője ajtaját –, de nem bánnám, ha négyszemközt folytatnánk a beszélgetést. Majd gondosan kiszedett szemöldökével rám kacsintott. – Öö… – Nyugi, talán félreértelmezem. Végtére Colleennal is az öltözőjében beszéltem, még ha nem is sikerült túl jól az a bemutatkozás. Bekukkantottam az ajtón. – Várjunk csak – az ott bent tényleg egy függőágy? Lenézett a lábamra. – Mi a méreted? Hat és fél? Hét? – Éppen csak hét és fél – válaszoltam értetlenül. – A-ha. – Oldalra billentette a fejét, és a lábamat fixírozta. – Szereted, ha fényképezik a lábaidat? Lenny érkezett futva a folyosón. – Becky, Paul, hát itt vagytok! – Felém lövellt egy pillantást, ami annyit jelentett: Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Válaszul visszabámultam rá, reméltem, megérti a New Jersey-i jelbeszédemet: Kit érdekel? Ez már az én műsorom. A következő megpróbáltatást az első stábértekezlet jelentette. A csapat összegyűlt a Pirkadat konferenciatermében, ami sajnos ugyanolyan lepukkant volt, mint a stúdió többi része. Lenyűgözve konstatáltam, hogy a stáb – az én stábom – négyszer annyi emberből áll, mint ahányan a 9-es csatornánál voltunk. Legalább tizenöt ember gyülekezett az asztal körül, és valamennyi engem méregetett. Higgadt, nyugodt összeszedettséggel felvértezve foglaltam helyet Lenny mellett. – Mindenki itt van? – kérdeztem. Colleen bőszen forgatta a szemét. – McVee-t kivéve – mondta. – Micsoda meglepetés! Lenny próbálta menteni a helyzetet. – Tudod, McVee nem mindig vesz részt a megbeszéléseken. No, azt szeretném én látni! „Bejövök, megcsinálom, amit kell…” Erről ennyit – mostantól más világ lesz. Az egyik mögöttem ülő gyakornokhoz fordultam, és bátorítóan rámosolyogtam. – Kérlek, szólj Paulnak, hogy szükségünk van rá idebent. – És jobban teszi, ha nem kezd perverz megjegyzéseket tenni a lány cipőjére, különben lefejeztetem. – Nos, tehát – kezdtem –, helló mindenkinek, a nevem Becky Fuller. Szóval… – Az asztallapnak ütögettem az irattartómat. – Vágjunk a közepébe! Több se kellett nekik, mindenfelől hírötletekkel, szervezési problémákkal, képtelen kérdésekkel és népszerűségi sületlenségekkel kezdtek bombázni. – Rocco di Spirito holnap lasagnát akar készíteni – kezdte az egyik producer. – Remek! – mondtam. – Felvilágosítottam, hogy a múlt héten pont azt csináltunk a Mezítlábas Hercegnővel, de ő ragaszkodik hozzá. Mi legyen? Ó, mégsem olyan remek. Lisa, aki a bulvárrovatért felel, felszólalt. – A jövő héten szeretnék a léböjtkúrákkal foglalkozni. Ez a legújabb divat a hírességek körében, és azt mondják, elképesztő a fiatalosító hatásuk.

31

– Fiatal… – – Arra gondoltam – folytatta –, mi lenne, ha én is megcsinálnék egy ilyen kúrát, és a végén megmérnénk a toxinjaimat. A toxinjait? – És a gondolatolvasó kisállatos riport – vágott közbe egy másik producer – a nappali szoba díszletében legyen, vagy sámlikon? És törpepapagájt vagy iguánát kérjünk? – Az ABC-sek azt mondták, csak három héttel azután kaphatjuk meg Eva Longoriát, hogy a Jó reggelt, Amerikában szerepelt. Mi legyen? – kérdezte egy harmadik. Egy negyedik is megszólalt. – Neked ez probléma? Az új Patrick Dempsey-filmből csak a hármas számú sztárt engedik megjelenni a műsorban. Akarjuk őt egyáltalán? – Figyeljetek – mondta egy ötödik, aki már nem bírta tovább hallgatni a hírességekkel kapcsolatos huzavonát. – Nekem van egy valódi, komoly hírem. Tampában kitört egy jó kis nyugdíjpénztáros balhé. Van egy csomó károsult, remek a helyszín, de gyorsan kell cselekednünk, ugyanis az öregek hullnak, mint a legyek. Kiküldjek egy csapatot, vagy helyi emberekkel oldjam meg? – Egy csapatot? – csattant föl egy hatodik producer. – Miközben a hangkeverő pult már megint bekrepált az irányítóteremben? Minimum tíz lepedőbe kerül megjavíttatni, és fogalmam sincs, miből fogjuk kifizetni, hacsak nem nyúlunk bele jobban a hírrészleg költségvetésébe. Ebben a pillanatban Ernie Appleby, a Pirkadat időjósa két hatalmas fém szélkakast húzott elő; az egyik valóban egy kakast, a másik viszont egy lovat ábrázolt. – Szeretnék riportot csinálni a szélkakasokról. Eszméletlenül érdekes darabok. Azt például tudtátok, hogy a ’vane’ szó az óangol ’fana’-ból származik, ami szintén szélkakast jelent? Egy pillanatra mindenki elhallgatott, kivéve a negyedik producert, aki felvihogott. Mindannyiunkat ledöbbentett Ernie szélkakasainak látványa. Ekkor egy másik producer szerényen feltartotta a kezét. – A bébiételes hírhez – kérdezte – igazi csecsemőt akarunk használni? És ha igen, milyet? Fehéret, feketét, latinót, ázsiait? Barnát vagy szőkét? Foggal vagy anélkül? Mindannyian engem néztek, és választ vártak a kérdéseikre. Mivel tőlem egyelőre nem érkezett válasz, Colleen Lennyre nézett, és az égnek emelte a tekintetét. Paul McVee természetesen ebben a pillanatban döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk. Hanyagul dőlt az ajtókeretnek. – Nahát, mind itt vagyunk, hogy kiötöljük, hogyan tegyük még szánalmasabbá a televízió eddigi legrosszabb műsorát. Isten ments, hogy lemaradjak valamiről! – Megvetően rám nézett, majd gúnyolódva folytatta. – Szóval, te mit szeretnél, mi legyen? Mindenki Paulra nézett, majd vissza rám. Egytől egyig meg voltak győződve róla, hogy béna és kutyaütő vagyok – kezdve Paultól és Colleentól egészen a hátam mögött jegyzetelő gyakornokig. Azért csak várjuk ki a végét! Mély levegőt vettem, és az első producer felé fordultam. – Mondd meg Roccónak – kezdtem –, hogy amennyiben ragaszkodik a lasagnához, muszáj lesz megválnunk tőle. Lisával folytattam.

32

– A toxinokat nem lehet „megmérni”. A szó pedig, amit használni szerettél volna, nem „fiatalosító”, hanem „fiatalító”. Átpördültem a második producer irányába. – Nappali szoba díszlete, és törpepapagáj – mondtam. Majd a harmadik felé: – Üzenem Longoria embereinek, hogy amennyiben nem kapjuk meg egy héttel a J. R. A. után, felejtsék el az egészet. A negyedik felé: – Hagyjuk a harmadik sztárt, nekünk Dempsey kell. Az ő embereinek pedig azt üzenem, hogy ha belemennek, Dempsey az első órában kerül adásba, és engedjük neki, hogy az újrahasznosításról vagy a veszélyeztetett sólymokról beszéljen, vagy amiről csak akar. – Ernie – szólítottam meg az időjóst. – Szélkakasok? Most viccelsz? Hagyjuk már! – A Tampa tetszik – mondtam az ötödiknek. – De muszáj lesz helyiekkel megcsináltatnunk a riportot, ugyanis – itt a hatodikra pillantottam – meg kell javíttatnunk azt a keverőpultot. Próbálj húzni valamennyit a költségvetésen. Úgy látom, hogy a hajra, sminkre meglehetősen sokat költünk. – Colleenra néztem. – Mi lenne, ha Lisát is a te fodrászod csinálná? Colleent már a puszta ötlettől is a hideg rázta ki. Az államhoz érintettem a tollamat. – Nézzük csak, mindennel megvolnánk? Nagyszerű! Ázsiai csecsemő, fogak nélkül. És próbáljunk meg leszbikus szülőket keríteni. A producer mindent lejegyzetelt. Mindenki, aki éppen nem lázasan körmölt, tátott szájjal bámult rám. És a java még csak most következett. Paul McVee felé intettem. – Ja igen! És Paul, ki vagy rúgva!

6. Paul erre makogni kezdett. – KI-VAGY-RÚGVA! – ismételtem. A szemem sarkából meglepve láttam Colleen arckifejezését. Döbbenetet tükrözött, de… mintha némi tisztelet is lett volna benne? Vagy csak az arcába fecskendezett botox miatt nem volt egyértelmű? A kezembe vettem a csészémet, és belekortyoltam a kávémba, miközben az IBS Pirkadat című műsorának néhai műsorvezetője elhagyta a „színpadot”. Az ajtó becsukódott, vagy inkább becsapódott. A Pirkadat valamennyi alkalmazottja egy ideig hitetlenkedve, néma csendben ült. Jó ideig tartott, amíg sikerült megemészteniük a történteket, végül valaki elkezdett tapsolni, amihez többen csatlakoztak. A csészém mögül alig észrevehetően kajánul rávigyorogtam Lennyre, és csak reméltem, hogy senkinek nem tűnt fel: a kézfejem az erős szorítástól teljesen elfehéredett.

33

Ezután megkíséreltük folytatni a megbeszélést, de érdekes módon hirtelen senkinek nem volt több kérdése vagy ötlete. Végül feladtam, és elengedtem őket, amire mindenki szinte futólépésben távozott a szobából. Elvégre megszületett az IBS történetének legújabb szaftos pletykája, amit minél hamarabb el kellett, hogy terjesszenek: a Pirkadat új vezető producere az első munkanapján kirúgta a műsorvezetőt. Ha ezt valakitől hallom, én magam sem hiszem el. Még Colleen is elsietett, valószínűleg az ügynökét hívta, hogy ellenőriztesse vele a szerződését. Pedig neki nem volt mitől tartania. Nem a legbarátságosabb arc, de legalább megbízható – ahogy elnéztem, tulajdonképpen a műsor egyetlen biztos pontja. És most a csapat minden tagját ráébresztettem erre. – Nos – mondta Lenny, amint egyedül maradtunk. – Nos – mondtam én, és még egyet kortyoltam a kávémból. Már alig maradt a csészében, és ha elfogy, mihez kezdek a kezemmel? Biztos voltam benne, hogy igencsak remegne, ha nem szorítanám ilyen erősen a bögrét. – Nos, akkor én utánanézek annak a hangkeverő pultnak – mondta Lenny. – Jól teszed. – Végre sikerült abbahagynom a bögre görcsös szorongatását, de azért a biztonság kedvéért azonnal elkezdtem lapozgatni egy mappát az asztalon. – Mi… – habozott. – Mi… nos… mi a következő lépés? – Ó, nem is tudom – válaszoltam. – Lehet, hogy váltok pár szót Jerry Barnessszal. – Jó ötletnek tűnik – helyeselt. – Tekintettel a helyzetre… – Igen – értettem vele egyet. – Tekintettel a helyzetre. Jerry asszisztense már értesült az eseményekről, mire fölértem az irodájába. Nem csoda, hiszen a Pirkadat díszletétől idáig eljutni nem kis megpróbáltatás. – Látni akar – közölte. – De most épp nincs bent. – Ó! – mondtam. Tehát Jerry is hallotta. – Jöjjek később? Korholó pillantást vetett rám. – Nem, ilyenkor meg kell keresned. – Felemelte a telefonkagylóját. – Akarod, hogy megtudjam, hol található pillanatnyilag? Az asszisztense utánajárásának köszönhetően sikerült elkapnom Jerryt az Ötvenkilencedik utca és az Ötödik sugárút sarkánál. Éppen egy Apple bolt kirakatát nézegette, amikor utolértem. – Ó, te vagy? – mondta, miközben egy szivárványszínű iPod-vízesést nézegetett. – Szia! – Gratulálok, sikerült rövid úton kinyírnod a Pirkadatot! – Továbbra sem volt hajlandó rám nézni. Ezek szerint ez bevett szokás volt az IBS-nél? – Nézd, Jerry… – kezdtem. – Az első munkanapodon kiraktad a műsorvezetőt, holott nincs pénzed másikat keríteni. – De aláásta a munkamorált! – ellenkeztem. Ekkor végre felém fordult. – Van egyáltalán mit aláásni? Nem hagytam magam. Mostantól minden más lesz! Én tele voltam lelkesedéssel, és elszántam magam, hogy a többieknek is meghozom a kedvét, ha addig élek is. – Biztosan vannak még páran olyanok, akiket ideköt a szerződésük – próbálkoztam. – Helybéli műsorvezetők, riporterek. Csak sikerül találnom valakit. A házon belüli előléptetés jó képet fest majd a cégről a többi dolgozó előtt.

34

Jerry nem tűnt túl bizakodónak. – Akkor hajrá! – mondta. – Találd meg a megfelelő embert, csak ne kerüljön egy fillérbe se! Sarkon fordult, és elindult. Utána kiáltottam. – És mi lenne, ha feláldoznám az én filléreim egy részét? – Épp elég lesz ennyi hősiesség egy napra – válaszolta. Szerinte. Én viszont elhatároztam, hogy találok egy új műsorvezetőt, méghozzá nem is akármilyet – egy olyat, aki segít új életet lehelni a műsorba, aki mindenre elszánt, csakúgy, mint én. Muszáj lesz feltűrnöm az ingujjamat, felvennem a kesztyűt, bepiszkítanom a kezem, és itt felsorolhatnám az összes, kemény munkára utaló kifejezést, méghozzá minél hatékonyabban, mielőtt a Pirkadat még veszteségesebb lesz, mint valaha. Amint visszaértem az irodába, előkerestem az összes híradós műsorvezető próbaanyagát, akik akár csak egy napig is szerződésben álltak az IBS-sel. Kell, hogy legyen köztük legalább egy használható ember! Egy merész, jó kiállású bemondó, aki bármit megadna, hogy képernyőre kerüljön. Valaki, akit hozzám hasonlóan alulértékelnek, mert nem rendelkezik megfelelő pedigrével, pedig ha esélyt kapna, hogy megmutassa, mit tud, nem okozna csalódást. És én lehetnék az, aki kiemelné az ismeretlenségből egyenesen a rivaldafénybe. Jó, jó, álmodozni azért még nem tilos. Mindenesetre az első negyvenhárom CD és DVD erejéig ebben a hitben éltem. Utána már kissé más színben láttam a dolgokat. Illetve ekkor épp sok-sok fogat láttam, ugyanis az utolsó jelölt látszólag egy lótól kérte kölcsön a fogsorát a meghallgatásra. „A Wall Street-iek nagy része biztos ma is lerágta a körmét…” – A rágás pedig, gondolom, a szakterülete – dörmögte Lenny. A mellettem levő széken ült, és ő is körülbelül annyira élvezte a demóanyagok nézegetését, mint én. „A Dow ugyanis nyolcvan pontot emelkedett egészen a zárás előtti pár percig, amikor hirtelen kétszáz ponttal csökkent az értéke.” – Nem is olyan rossz – mondtam. – Ó, persze – válaszolta Lenny. – Már csak nyereg kell rá, és indulhat. Kikapcsoltam a lófejűt, és böngészni kezdtem a maradék DVD-k között. – Na, ki legyen a következő? Lenny nyújtózkodott egyet, és felállt. – Bocsáss meg, Becky, de engem várnak a gyerekeim és a feleségem. – Rám nézett, miközben én a lemezhalomból válogattam. – Neked vannak gyerekeid? – Mi? – kérdeztem. – Nincsenek. – Férjed? – próbálkozott. – Barátod? – Nekem? – mondtam. – Mi? Nem, dehogy! Felnevetett. – Én kérek elnézést az ostoba kérdéseimért. Hogy is lenne, hiszen te csúf vagy és visszataszító… Megráztam a fejem. – A fenébe, hova tettem a miamis anyag DVD-jét? – … vagy ilyesmi – tette hozzá, majd felvette a kabátját.

35

Elhessegettem. Még ha lett is volna barátom, férjem, vagy netán gyerekeim, aligha róhattak volna föl nekem, hogy késő estig bent maradok az első munkanapomon a saját tévéműsoromnál. Főleg, mivel az egész műsor sorsa függ attól, hogy sikerül-e megoldanom a reggel előállt, illetve általam előállított helyzetet. Egy ponton azonban, mikorra a stúdió összes kanyargós folyosója kiürült, az irodák sötétségbe borultak és csend lett körülöttem, elgondolkoztam: mi értelme van annak, hogy itt ülök bent a számítógép előtt, amikor dolgozhatnék az otthoni laptopomról is? Így hát a kínai kaja és a pizsamám mellett döntöttem, bepakoltam a maradék DVD-ket egy dobozba, és hazaindultam. Mikor leértem az előcsarnokba, telepakolva a kezem mappákkal, az aktatáskámmal és a tele doboz DVD-kel, már a haverom, a biztonsági őr is elment. Mégsem voltam teljesen egyedül. – Nahát! – szólalt meg valaki. – Csak nem Mike Pomeroy Első Számú Rajongójához van szerencsém? Megfordultam. Az a jóképű fickó volt a liftből; épp a bejárati ajtón sétált be, a kezében egy zacskó étellel. – Úristen, az nagyon ciki volt! Nem hiszem el, hogy te az egésznek a szemtanúja voltál! Ezért akár meg is ölethetnélek. Kérdőn nézett rám. – Becky Fuller vagyok – mondtam. – Várj csak – azzal kinyújtotta a kezét. – A főproducer, aki kigolyózta McVee-t? Máris beírtad a neved a történelembe. Neked tényleg elhiszem, hogy meggyilkoltatsz, ha nem viselkedem rendesen. Adam Bennett vagyok, fönt dolgozom producerként a 7 Napnál… Megráztam a kezét. – Nos – folytatta –, azt beszélik, új műsorvezetőt keresel. A doboz tetején lévő DVD-re pillantott. – Jaj, ne! Ez a fickó… Őt felejtsd el! Olyan, mint az a beszélő ló a TV-ből. – Nem is olyan rossz… – próbálkoztam nem túl meggyőzően. – Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne harapja meg a kezünket, amikor répával etetjük. Adam felkacagott. – Mindig ilyen sokáig dolgozol, vagy másodállásod van az egyik esti műsorban? – Nem – válaszoltam. – Vagyis néha, igen. Sőt elég gyakran. Szóval igen. Megint nevetett, és kinyitotta előttem az ajtót. – Sok sikert, Becky Fuller! – Köszönöm, Adam Bennett. – Kiléptem az ajtón, majd megálltam az utcán, és egy ideig követtem a szememmel az üvegen keresztül. Az inge, ahogy a múltkor, most is ki volt tűrve, a haja összeborzolódott. Igazán jó pasi. Ezt persze biztosan tudja is magáról. Vele biztosan senki nem mer vitatkozni a megbeszéléseken. A magánélete is százszor izgalmasabb lehet, mint az enyém. Hagyd már abba, Becky! Jobbnak láttam minél hamarabb hazamenni. Hosszú éjszaka állt előttem. A lakásba érve leraktam a dobozt, lerúgtam a magassarkúmat, és rávetettem magam egy tál édes-savanyú csirkére, miközben megnéztem az e-mailjeimet. A szokásos, új lakással kapcsolatos levelek vártak: Internet-szolgáltató ajánlatok, takarító

36

szolgáltatás, hitelkártya-átírás. Legalább egy katalógust kaphattam volna, aminek a böngészése alatt kicsit kikapcsolódhatok a munka folytatása előtt. Az jutott eszembe, hogy esetleg folytathatnám a lakás csinosítását, de már így is kidekoráltam a szabad falfelületek nagy részét. Az egyik legrosszabb a New Jerseyből New Yorkba költözésben az, hogy meg kell szokni a szűkös helyen élést, ugyanis Manhattanben sokkal kisebbek a lakások. Nem mintha ez jelenleg sokat számított volna. Nyomorult fizetésem nagy részét egy gardrób méretű lyukra költöttem, de a jelenlegi igényeimet ez is teljesen kielégítette. Nem terveztem vacsorákat adni, és annak is kevés volt az esélye, hogy hétvégenként itt hancúroznánk a szerelmemmel. Ezzel a gondolattal fejeztem be az evést, majd kidobtam a dobozt, amiből ettem. Ennyit a pihenésről. Folytassuk a munkát! Ám két nappal és nyolcvanhat próbafelvétellel később elkezdtem számolgatni, vajon hány fényképet kell készítenem a lábaimról Paul McVee-nek, hogy cserébe hajlandó legyen visszajönni a műsorba. Vajon hány kilométer hason csúszás vár rám annak érdekében, hogy sikerüljön egyben tartanom a műsort? Aznap este épp Lennyvel beszéltük át a jelölteket telefonon. Tudom, hogy családos ember, ettől függetlenül néha sajnos muszáj lesz neki késő estig dolgoznia. – Az a St. Louis-i sportbemondó fickó nem is volt rossz – mondta Lenny. – Nézzük meg még egyszer… – Nem! – tiltakoztam. – Nekünk egy nagyobb kaliberű valaki kell. – Nem elég neked Colleen? – Azt akarom, hogy az emberek megbízzanak bennünk – folytattam, elengedve a fülem mellett a megjegyzését. – Muszáj, hogy képes legyen hitelesen előadni a legfrissebb híreket. Lenny kuncogott. – Te tényleg azt hiszed, hogy foglalkozhatunk igazi, friss hírekkel? Ez édes. – Csak figyelj! – mondtam. – Egészen más idők jönnek. Gatyába rázom ezt a műsort, ha addig élek is! – Kezdek hinni neked – sóhajtott föl. – Tudod tartani egy kicsit? Jó éjszakát akarok kívánni a gyerekeimnek. – Köszönd meg nekik, hogy kölcsönadták ma estére a papájukat. Sajnálom, hogy ilyen sokáig elhúzódik ez a dolog. – Átadom. Míg Lenny a családi kötelességeivel foglalatoskodott, én folytattam a válogatást. Ott volt az a mazsola Sacramentóból, aztán a miami plasztikáztatott tragédia, illetve ez a pittsburgh-i fickó… várjunk csak! Rá nem is emlékeztem. Beraktam a CD-t a lejátszóba. Havas táj látszódott a képernyőn, középen pedig egy fiatal riporter állt hosszú gyapjúkabátban, hatalmas sálba burkolózva. – Emberek ezrei gyűltek össze, hogy végignézzék, vajon az apró teremtmény meglátja-e a saját árnyékát – motyogta a riporter a sálja mögött. A képernyőbe bámult, mintha el akarna olvasni valamit a kamera mögött. – És sajnos – folytatta egy hosszú szünet után – Punxsutawney Phil, a mormotaceleb szerint ennek a télnek még jó sokáig nem lesz vége. Ellentétben veled, gondoltam. Előrehajoltam, és lenyomtam az „Eject” gombot.

37

– Vissza hozzád, Mike – köszönt el a fickó, és a műsort átvágták a stúdióba, ahol a bemondó Mike Pomeroy volt, akinek az arcán átvillant egy gúnyos vigyor. Felnevettem. – Na, itt vagyok – szólt bele Lenny a telefonba. – Min nevetsz? – „A tegnapi nap folyamán – szólalt meg Mike immár a szokott, komoly hangvétellel – a Külügyminisztérium szigorúan bizalmas biztonsági eligazítást tartott a nukleáris fegyverek elburjánzásáról a lator államokban.” – Öö, talán lemaradtam valami jóról? Megállítottam a DVD-t. A képernyőn kimerevedve Mike Pomeroy egy papírlapot tartott a kezében, és szigorú arckifejezéssel nézett a kamerába. – Becky? Én Mike Pomeroyt tanulmányoztam, ezt a vérbeli híradóst, aki ottmaradt egy kis senki bemutatkozó anyagának a végén. A sálas fazonnak mindenesetre nem származott előnye az összehasonlításból. – A Föld hívja Beckyt! – szólongatott Lenny, miközben Mike épp az államtitkárral beszélgetett. – Itt vagy? Mi ennyire vicces? Megint megnézted a nyihogós pasit? – Nem – feleltem, közben Mike a dúsított urániummal kapcsolatban tett fel kínos kérdéseket. – Azt hiszem, ráleltem egy igazi telivérre. Azonnal elindultam, hogy megosszam a felfedezésemet. Jerry Barnes titkárnőjétől megtudtam, hogy főnöke a Met-ben van valami jótékonysági rendezvényen, és nem sokkal később rá is bukkantam, amint szmokingba öltözve türelmetlenül várt a bejáratnál a tökéletesen konzervált szőke felesége oldalán. Jerry egyáltalán nem volt oda az ötletemért. – Ugye csak viccelsz? – A feleségére nézett, aki a járdán topogott luxusmárkájú tűsarkúban. – Kezdem azt hinni, Oscar azért irányított hozzám, hogy jól megtréfáljon. – De hát Pomeroyt eleve szerződés köti hozzánk, nem? – próbáltam érvelni. – Nem kerülne semmibe alkalmazni. – De nem is oldana meg semmit – mondta Jerry. – Használhatatlan. – Elsőrangú híradós! – így én. – Eleinte úgy volt, hogy a hírműsorainkban fog majd dolgozni – mesélte Jerry. – De végül egyik ötletével sem tudtunk mit kezdeni. – Eggyel sem? – kérdeztem. De hát hogy lehet nem használni egy ilyen kaliberű munkaerőt? Jerry savanyú arccal folytatta. – Volt egy nyolcrészes sorozata az ENSZ-ről, aztán interjú egy pastu katonai vezetővel, illetve egy tudósítás az ázsiai mikrófinanszírozásról. Most komolyan. Kit érdekel az ilyesmi? Nos, senkit… egyelőre. De ha hallanák ezeket a híreket Mike Pomeroy „előadásában”… Jerry felesége abbahagyta a topogást, és türelmetlenül sóhajtozni kezdett. – Jerry… Jerry feltartotta a mutatóujját. – Egy pillanat! – Ezt már ismerem – válaszolta a nej hitetlenkedve. És most már rám irányította gyilkos tekintetét.

38

– Tehát fizetsz neki azért, hogy ne csináljon semmit? – hüledeztem. – A szerződésében még milliók lehetnek. Egy ekkora tehetség… – Becky! – mondta Jerry. – Mi van veled, máris nem bírod a stresszt? – Pomeroy az elmúlt három évtized minden fontos hírét feddhetetlenül, merészen közvetítette. Ő volt az egyetlen tudósító, aki szeptember 11-én lement a Ground Zeróhoz. Megnéztem a népszerűségi mutatóit, hihetetlenül magasak. Ráadásul eleve a csatorna alkalmazásában van. Jerry hosszasan nézett rám, mintha azt próbálná felmérni, mennyire vesztettem el a józan eszemet. – Mennem kell – mondta végül, már indulófélben. – Holnap az irodában mindent megbeszélünk. – Meg akarom nézni a szerződését – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ahhoz viszont szükségem van a te engedélyedre. Csak hadd ellenőrizzem, hogy van-e benne valami használható. Kérlek, Jerry! Jerry gondolkozott. – Engedd meg…! – kértem. – Mi veszítenivalód van? Megint szembefordult velem. – Nem, a pontos kérdés az, neked mi vesztenivalód van. Most pedig bemegyek erre a jótékonysági vacsorára. A feleségem kifizette az asztalért egy egyetem egyévnyi tandíját, amit ugyebár neked nem sikerült befejezned. Talán, ha kicsit több televíziózás órára jártál volna, tudnád, hogy műsorvezető nélkül nincs műsor se. És akkor talán az is egyértelműbb lenne, hogy az általad oly fontosnak tartott munkamorál műsorvezető hiányában még nagyobbat zuhan. Na, ez kicsit fájt. Eszembe jutott, hogy emlékeztetem Colleenra, aki még mindig velünk van, de beláttam, hogy ez nem sokáig maradhat így. Nem kellett hozzá diploma, hogy tudjam, egy reggeli adáshoz két műsorvezető kell, hiszen kettejük fecsegése elengedhetetlen része a sikernek. Jerry persze nem erre akart kilyukadni, és amúgy sem ez volt a lényeg. Jobban járok, ha befogom a számat, és csendben kivárom, hogy beleegyezzen. – Én olcsó piákat fogok iszogatni, és egész este úgy teszek, mintha fontosnak tartanám a jótékonykodást. Te viszont inkább azzal töltenéd az idődet, hogy egy szerződést bújj? Amiben még ha találsz is valami kiskaput, akkor sem jutottál előbbre, ugyanis esélytelen, hogy Mike Pomeroy a reggeli műsorodra akarná fecsérelni az idejét. Márpedig megoldást kell találnod. Minél hamarabb. Nyeltem egyet. Fogd be. Fogd be, fogd be, fogd be! – Nemet kellene mondanom – folytatta Jerry. – Ugyanis inkább azzal kellene foglalkoznod, hogy találj egy új embert, vagy kitaláld, mivel csalhatod vissza Paul McVee-t. Lehet, hogy be kell ruháznod egy push-up melltartóba. Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon. Fogd be! – Nemet kellene mondanod? – ismételtem. – Igen. – És te mégis igent fogsz mondani? – megálltam, hogy ne kezdjek el tapsikolni. – Már meg is tettem, nem igaz? – Elővette a BlackBerryjét, és kikérette Mike szerződését. – Üdvözlégy, Becky Fuller! Mindegy, mit csinálsz, de hétfőre keríts valahonnan egy műsorvezetőt, különben repülsz! – Igen! – kiáltottam föl. – Meglesz! Köszönöm!

39

Mrs. Barnes az égnek emelte a tekintetét.

7. Biztos forrásból tudtam, hogy mióta Mike Pomeroy a semmiért kapta a fizetését az IBS-től a szerződése miatt, gyakran járt vadászni. A pletykák a fegyvermániájáról igaznak bizonyultak. Aznap is épp fácánra vadászott egy kis tanyán a város mellett. Nem mondanám, hogy otthonosan mozgok az ilyen terepen, jobban szeretek a húshoz gusztusosan előrecsomagolva hozzájutni. Mike ezzel szemben egyenesen a természetből szeretett bevásárolni. Érdekes hobbi egy olyan fickónak, aki egykor kvázi teljes bokszmeccset játszott le az Amerikai Fegyverszövetség vezetőjével élő adásban. Gondolom a vadászpuskák szerinte más kategóriába tartoztak, mint a támadófegyverek. Természetesen nem ugyanaz állatokra vadászni, mint emberekre. Lehet, hogy nem ártott volna nekem sem beszereznem egy olyan élénksárga mellényt? A folyó mellett bukkantam rá Mike Pomeroyra. Sáros, kikönyökölt, terepszínű dzsekit viselt, és egy puskát szorongatott a kezében. A borús, szürke eget kémlelte fácánokat keresve. A talajt kövek és tőzegkockák borították, ami megnehezítette a haladást a ráadásul puha, sáros földön. Jobb lett volna, ha sportcipőben indulok erre a kis küldetésre. Most már mindegy. Különben sem hinném, hogy Mike Pomeroyt különösebben érdekelné a lábbelim. A tévében sosem mutatják az embereket deréktól lefelé, még az is lehet, hogy mániákusan szeret huarache szandált hordani. – Elnézést, Mr. Pomeroy? Kezében a puskájával felém fordult, amire én hátrahőköltem. Valahogy sokkal jobban hasonlított egy afgán fegyveres katonára, mint egy általában öltönyt viselő és esténként a képernyőn szereplő bemondóra. – Maga meg ki a fene? – morogta. – Elijeszti a madarakat! – Becky Fuller vagyok – hadartam, kezeimet megadóan a magasba tartva. – A minap találkoztunk a liftben. – Nem rémlik. – Visszafordította tekintetét az ég felé. Mondjuk az nem nagy baj, ha nem emlékszik a megalázó bemutatkozásomra. Mély levegőt vettem, és próbáltam nem Dick Cheney-re és a véletlenszerű fegyveres gyilkosságokra gondolni. – Producer vagyok a Pirkadatnál, és… új műsorvezetőt keresünk a műsorba. – Akkor meg – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna – mi a fenét keres itt? – Jó, hogy kérdezi… Sarkon fordult, és elindult. – Menjen innen! – Legalább hallgasson végig! – Botladozva követtem a nehéz terepen. – A műsorban számos lehetőség rejlik.

40

Erre felhorkant. – Tiszta lappal akarunk indulni. És ha egy olyan nagyra becsült, tiszteletteljes műsorvezetőnk lenne, mint maga… – Menjen innen, menjen innen, menjen! – ismételte Mike, miközben még mindig az eget fürkészte. Mivel legalább 30 centivel voltam alacsonyabb nála, fogalmam sem volt, hogyan vonjam magamra a figyelmét. Növesszek szárnyakat? Vagy mi lenne, ha mondjuk, kibérelnék egy repülőt, és légi bemutatót tartanék? Magam után húznék egy feliratot: Hé, Mike: érdekelne a Pirkadat? Akkor hívd Beckyt! Ezt azért nem! – Teljesen új szerkezete lesz a műsornak… Mike megtorpant: – Hé, rajongólány – suttogta. Bizakodva rámosolyogtam. Ezek szerint mégis emlékezett rám a liftből. Lehetséges, hogy hízelgett neki a rajongásom? – Megismétlem, menjen innen! – Célzott, majd fellőtt egyet a levegőbe. Felsikoltottam. – Reménykedjen, hogy eltaláltam. – Hosszú léptekkel elindult a bozótos felé, én pedig próbáltam lépést tartani vele, de közben komolyan elkezdtem aggódni, hogy a legközelebbi lövésénél egy kevésbé tollas madár lesz a célpont. – Nézze – próbálkoztam, miközben átverekedtük magunkat az ágak között, Mike pedig az aljnövényzetet vizslatta a madár után. – Egész életében a híradással foglalkozott az alsós dolgozata, a Beavertoni bál óta. – Mi maga? – kérdezte gyanakvóan méregetve. – Magánnyomozó és hivatásos zaklató? Az nem, ellenben a híradásból éltem, és tudtam, hogyan kell információkat felhajtani. Legalábbis a Google-t remekül tudtam használni. – Biztosan hiányzik a munkája. Ne mondja, hogy nem szívesen menne ki közvetíteni egy-egy jó szaftos, friss hírt. Mike benyúlt egy bokorba, és kihúzta a fácánt. Elfordítottam a fejem. – Meglehet – mondta. – De ti ilyesmivel nem foglalkoztok, hiszen ez csak egy reggeli műsor. Nem. Pedig. Híradó. Csavart egyet a madár nyakán, ami nagyot reccsent. Elfintorodtam. Ugye szóltam valakinek arról, hogy idejövök? Ebből egész izgalmas hír lenne. Mondjuk, hogy valaki rátalál egy reggeli műsor producerének vérbe fagyott holttestére, miután az felbőszítette a puskával felfegyverzett volt TV-híradóst. Mike arckifejezése alapján ez nem is tűnt teljesen légből kapottnak. – Pirkadat… Jézusom! – Berakta a döglött fácánt a kabátja alá, és elindult. – A műsor nézőinek egyik fele nem találja a távirányítót, a többi meg arra vár, hogy a nővérke a másik oldalára fordítsa. – De mind a négy, aki még megvan, a végletekig hűséges hozzánk – feleltem. Megállt, és kérdőn rám nézett. Megkockáztattam egy mosolyt, és egy pillanatig azt hittem, végre hajlandó lesz meghallgatni. Ő azonban megrázta a fejét, és továbbment. Fáradhatatlanul követtem, ki a bozótosból az ösvényre. Elképzeltem, ahogy a fácán a kabátja alatt teljesen összevérzi az ingét. Vajon még meleg volt a teste? – Pontosan tudom, hogy iszonyúan alacsony a nézőszámunk. Ezért lenne csodás, ha csatlakozna a Pirkadathoz, mert maga pont olyan közönséget vonzana be, amilyet

41

mi szeretnénk. És azzal bizonyára ön is egyetért, hogy egy jól felépített reggeli műsor nagyon sok embert érdekelne… – Ha esetleg úgy döntenék, hogy visszatérek – mondta Mike erősen kihangsúlyozva –, akárhol kapnék állást. – Igen, de még két évig köti a szerződése a csatornához! – emlékeztettem. – Így igaz, és pont addig fogom az IBS pénzén élni békés, nyugalmas életemet. Felmutatta a puskáját, majd az előttünk elterülő mezőre és patakra mutatott. Ha már ilyen jó dolga van, miért nem egy Karib-tengeri fehér homokos parton múlatja az idejét? Nem, én átláttam Pomeroyon! Miért járkálna az IBS irodájába, ha már nem érdekli a híradózás? Lefogadnám, hogy munka után szaglászott. Ezt az érzést én is jól ismertem. Mike arckifejezése viszont arra engedett következtetni, hogy ő kevésbé tart engem rokonléleknek. – Ez a legkevesebb, amivel azok a barmok tartoznak nekem, amiért felszámolták a televíziózás történetének legjobb híradórészlegét, engem pedig lapátra tettek minden ok nélkül. Összevontam a szemöldököm. – Minden ok nélkül? És amikor szemétládának titulálta a honvédelmi minisztert? Mike védekezően feltartotta a kezét. – Az egész országnak hazudott… – Hiszen politikus! – vitatkoztam. – Nem találkozott még a fajtájával? – De legfőként – folytatta Mike –, mert nekem is a szemembe hazudott. Feladtam a vitát, ám amikor Mike nekiindult volna, mély levegőt vettem, és elé álltam. – Na jó. Én igazán nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog, elhiheti. – Akkor ne csinálja. – Átnézettem a szerződését az ügyvédeinkkel, és igaza van, valóban jár magának a fizetés az utolsó két évre. Hacsak… Olyan csúnya pillantást vetett rám, hogy lelki szemeim előtt megint felsejlettek a Helyszínelők brutális képsorai, de nem hagytam magam megfélemlíteni. – … hacsak hat hónap nem telik el anélkül, hogy szerepelne a képernyőn, bármilyen műsorról is van szó. És ha ezek után a csatorna megkeresi egy hivatalos felkéréssel, és maga nem fogadja el, felbonthatják a szerződését… A kattanás, amit hallani véltem, Mike puskájának kioldója lett volna? Van egyáltalán a puskáknak önkioldójuk? – … amely esetben a hátralévő hatmillió dollár is a semmibe vész – fejeztem be a mondatot. Mike Pomeroy most aztán tényleg gyilkos tekintettel bámult rám. Jól ismertem ezt a nézését, így nézett a papra is, aki elsikkasztotta az egyháztagok nyugdíjalapját, a gyárosra, aki ólmot tett a gyerekjátékokba, és az elszigetelődést pártoló szekta vezetőjére, akit élő adásban sikerült megríkatnia. Kihúztam magam, és lesimítottam a kabátom szegélyét. – Szóval, ezt vegye hivatalos felkérésnek: Mike Pomeroy, az IBS csatorna szeretné, ha csatlakozna a Pirkadat stábjához társműsorvezetőként.

42

Most már biztos voltam benne, hogy eltesz láb alól. Legalább jó kis sztori jut a Jó Reggelt, New Jersey! híradós csapatának. Chip még a végén egy Pulitzer-díjat is bezsebel. – Ezt nem teheti velem! Felemeltem a fejem, bár szinte éreztem, amint a mogyoróbarna szempár lyukat éget a koponyámba. – De igen, megtehetem. – Tisztában van vele, mi folyik jelenleg a világban? Tudja maga, micsoda karriert futottam be? Azt akarja, hogy mindezek után a sült Alaszkáról tudósítsak? (Baked Alaska – két tésztaréteg között fagyi – a ford.) – Én… – Az Alaszka szót csak abban az esetben szeretném adásban kiejteni a számon, ha a ’csővezeték’, ’földrengés’ vagy ’kormányzó’ kifejezések követik – mondta, miközben az ujjain számolta a felsoroltakat. A középső ujjára pillantott. – Sőt! Az utolsót visszavonom, már a csapból is csak ez folyik. – Mi lenne, ha kicsit nyitottabban állna a helyzethez? – kérdeztem. – Hiszen a reggeli műsorok a hírek szélesebb spektrumát ölelik föl, mint a… – Szélesebb spektrumát! – szakított félbe Mike. – Micsoda eufemizmus! – Közelebb hajolt hozzám. – A műsora a hírrészleghez tartozik, hát nem érti?! A híradás szent dolog, és maga, Becky Fuller, maga tagja annak a díszes társaságnak, amelyiknek feltett célja, hogy lószarral etesse a közönséget. Teljesen ledöbbentem. Mike Pomeroy az imént illette a lószar szóval az egész munkásságomat. Nehezen kaptam levegőt; mintha gyomorszájon vágtak volna. Ennek nem így kellett volna történnie. Az általam ismerni vélt Mike Pomeroy soha nem használná a „lószar” szót. Na persze az általam ismert Mike Pomeroy a nappalimban egy kis dobozból közvetítette a híreket, és nem állt velem szemben teljes életnagyságban. Ha ilyen szavakat engedne meg magának adás közben, az FCC, vagyis a Szövetségi Kommunikációs Bizottság hatalmas bírságot szabna ki rá büntetésül. Hamar rá kellett jönnöm, hogy Mike Pomeroy külvilág felé mutatott arcának körülbelül annyi köze volt a valósághoz, mint Colleen Peck Barbie baba-imidzsének. – Ez nem is igaz! – csattantam fel. – Egy reggeli műsor első fél órája igazi, kőkemény hírekkel van tele. – Fél óra – mondta Mike. – Hogy oda ne rohanjak! – Ezen felül foglalkozunk még szórakoztatással, az időjárással, nagyjából minden ugyanúgy épül fel, mint egy napilapnál. Mi ezzel a baj? Mike utálkozva megrázta a fejét, a vállára eresztette a puskáját, kikerült, és otthagyott. Utánaindultam. – Olyanok vagyunk, mint egy jól tájékozott szomszéd, aki átjön reggelente beszélgetni… Egyre gyorsabban lépkedett. Próbáltam tartani az iramot. – Brokaw is szerepelt reggeli hírműsorban – mutattam rá. – És Charlie Gibson is. – Hmf. – És Walter Cronkite is, még a karrierje kezdetén. Egy Charlemagne nevű bábbal vezettek közösen egy reggeli műsort…

43

Mike hirtelen megtorpant. Ó, nagyszerű, végre sikerült meggyőznöm! Tudtam, hogy Cronkite említésére megenyhül majd. Rám bámult. – Ez esetben – szólalt meg nagyon halkan – szerezzen egy bábot! Hmm. Talán mégsem.

 Másnap reggel az ötlött fel bennem, hogy talán jobb is, hogy Mike nem fogadta el az ajánlatomat. Én ugyanis megpróbáltam elhitetni vele, hogy a Pirkadat milyen remek lehetőség, és hogy nem is ritka, hogy komoly hírekkel foglalkozunk. Erre mi a nap fő témája? A papírmasé. A nyomorult papírmasé, és Colleen felvételek közötti arckifejezéséből ítélve még ő sem volt oda érte. Gondolom, nem örült neki, hogy a szottyos papírdaraboktól tönkremegy a manikűrje. Bevallom, meg tudtam érteni. Adás közben persze felvette a pókerarcát. Tettetett ámulattal figyelte, amint a kézműves mester elmagyarázta, hogy miért öntötte el hirtelen a Pirkadat díszletét ezernyi papírcsík, ragasztó, több hordónyi víz, és persze kismillió göröngyös, rikító színű műtárgy. – Az a legjobb a papírmaséban – mesélte hévvel a vendég, aki szerintem nem kevés hangulatjavítót tömhetett magába –, hogy nem kerül sokba, és egyúttal hasznosítjuk a ház körül található dolgokat. Készíthetünk gömböket, kalapokat – ennek hallatán Colleen arcán átvillant a rémület, amint maga elé képzelte, hogy szőke frizurájához hozzáér a papírmasé –, sőt piñatákat is! – Nahát, cukorkákat rejtő piñatákat? – Colleen széles mosolyt villantott a kamerának. – A ’macher’ szó ugyanis franciául annyit tesz: ’rágni’; ám mi aligha fogjuk megenni ezeket, ugye? – Persze hogy nem – válaszolta a kézműves, majd mindketten erőltetetten felnevettek. Feljegyeztem magamnak, hogy a jövőben minden akár feleennyire ostoba viccet egyszerűen húzzak ki a műsorból. – Akiről pedig hamarosan beszélgetni fogunk – vezette fel Colleen –, arról azt már tudjuk, hogy csodásan énekel. Arról viszont, hogy édesszájú, még nem hallottunk. Tartsanak velünk, mert nemsokára jön… Celine Dion… személyi szakácsa, akivel brownie-t készítünk. Feltettem magamnak a kérdést, vajon beveszi-e bárki, hogy Celine Dion gyakorta fogyaszt édességet. – Mindezért, és még sok érdekes hírért maradjanak velünk, a Pirkadattal! Amint a kamera piros fénye kialudt, Colleen arcáról lehervadt a mosoly, és mély undor vette át a helyét. – Valaki azonnal szedje ezt le rólam! – mondta, majd kitartotta a trutyis kezeit. Egy kellékes szaladt oda hozzá törlőkendőkkel felpakolva. – Figyelj – szólítottam meg a díszletbe érve. – Nincs időnk leülni, és átbeszélni az utolsó részt, szóval menjen minden a szokott… – Jól vagy? – Colleen felém nyújtotta frissen letörölt kezét, mintha az együttérzését akarná kifejezni irántam.

44

– Tessék? – Ne magadat okold érte – folytatta Colleen most már ridegen. – Esélyed se volt, hogy rávedd, ezt mindenki tudja… Mi van? Látta az értetlenséget az arcomon. – … hát Pomeroyt – magyarázta. – Te honnan tudsz erről? – Ugyan, hisz mindenki tudja – mondta. – Kirúgtad a partneremet. Azt hiszed, nem követem nyomon, hogy milyen majmot próbálsz idehozni mellém? – Mike Pomeroy nem… – Tudom, épp ezért nem is lenne hajlandó dolgozni ebben a cirkuszban. Főleg, ha olyasvalaki a főnöke, hát… mint… te. – Kösz, ez jólesett. – Ne érts félre – folytatta Colleen, miközben a papírmasékészítés okozta károkat mérte föl a manikűrjén. – Igazán merész döntés volt a részedről, hogy megkerested, és én örültem volna neki, ha sikerül rávenned, de… Hirtelen elhallgatott, és elkezdett bámulni valamit mögöttem. Feltűnt, hogy egy pillanat alatt az egész stúdió elnémult. Talán elfelejtették kikapcsolni a kamerát, és az egész beszélgetésünk lement egyenes adásban, milliók, na jó, a néhány tucat nézőnk szeme láttára? Az nem lehet! Hátrafordultam, és akkor megláttam… Mike Pomeroyt, aki annyira kitűnt a Pirkadat díszletéből, mint egy vadonban élő állat a Park Avenue közepén. A stáb egyszerűen nem tudta hova tenni Mike betoppanását. Lassan odasétáltam hozzá. Ő minden üdvözlés, elővezetés nélkül nekikezdett: – Nyertem eddig nyolc Peabody-díjat (az elektronikus média egyik legpatinásabb kitüntetése, 1941-ben alapították – a ford.), egy Pulitzert, tizenhat Emmyt, Boszniában alkaron lőttek, kihúztam Colin Powellt egy égő dzsipből, a kolerajárvány alatt nedves ruhával borogattam Teréz anya homlokát, és egyszer együtt ebédeltem Dick Cheney-vel. – Tehát kizárólag kényszerből van itt. – Így igaz. Kinyújtottam a kezem, és Mike kelletlenül megrázta. – Szóval – kérdeztem, miközben a felvételvezető elkezdett visszaszámolni –, nincs véletlenül egy másolata a Teréz anyás sztoriról? Remek lenne a beharangozóhoz. Colleen ámulva suttogta: – Ó, bassza meg! A kamera adást jelző fénye kigyulladt. Colleen azonnal átkapcsolt színpadi üzemmódba, és olyan ártatlanul mosolygott a képernyőről a nagyjából négy darab minket néző emberre, mint aki a légynek sem tudna ártani: – Üdvözöljük önöket ismét a Pirkadat műsorában! Igen, üdvözöljük, önöket. És ne merészeljenek elkapcsolni! Mostantól ugyanis érdemes lesz minket nézni – tettem hozzá gondolatban. – Magammal hoztam egyébként a szerződésem kiegészítő függelékeit is – mondta Mike, azzal átnyújtott egy jókora adag papírt. – Függ… függelékek? – hebegtem.

45

Colleen mindeközben egyszerre próbálta vezetni a műsort és kihallgatni kettőnk beszélgetését. – Hát persze – válaszolta Mike. – Hiszen a szerződésemre hivatkozva, akaratomon kívül kerültem ide. Gondoltam, akkor talán az én érdekeimet is figyelembe kéne venni. – Értem. – Végiglapoztam az irományt. Tíz oldal. Tíz! Lenny biztosan ki fog nyírni. – Felhívnám a figyelmét a mangó-champagne-ra a hatodik oldalon – mondta Mike derűsen. – De a Haden típusút nem szeretem, az túlságosan rostos. – Mangó… – ismételtem zavartan. A harmadik oldal a bőr ülőgarnitúrát taglalta. És ez itt… micsoda? Nyakkendő-költségvetés? – Merre találom az öltözőmet? – zárta le ekkor a beszélgetést Mike Pomeroy. Remélem, megéri ez az egész hajcihő – gondoltam én. – Ha velünk maradnak, megtudhatják – mondta Colleen egy kissé hadarva –, hogyan érdemes harcolni a puffadás ellen. Igazán kíváncsi voltam, vajon szó kerül-e a trópusi gyümölcsökről is. A következő pár órában felgyorsultak az események, miközben Lenny, a műsorasszisztensek és az összes gyakornok azon ügyködtek, hogy átalakítsák Paul öltözőszobáját – első lépésként megszabadultunk a függőágytól! –, és próbáljanak megfelelni a Mike nevetséges függelékében felsoroltaknak. Biztos voltam benne, hogy aznap este egytől egyig mindegyikőjük egy hatalmas korsó sör mellett fogja elpanaszolni a napját a párjának. Engem sajnos nem igazán érintett a dolog. Még ha véletlenül lenne is párom, ma este lenne az első nap, hogy nem panaszkodnék neki, mióta a Pirkadatnál dolgozom. Végül is megszereztem Mike Pomeroyt, ő fogja vezetni a műsoromat! Az én. Műsoromat. – Ez az én műsorom – szólított meg Colleen rögtön az adás vége után. – Mik az ő követelései? Az eddigi partnereimmel mindig igazságosan elosztottuk a szegmenseket. Főzni hajlandó? És szívesen foglalkozik a divattal? Esetleg a pletykarovat? – Fellendítette a kezeit. – Vagy netán papírmasé? – Nos… – húztam az időt. Éppen a folyosón mentünk végig az öltözője irányába, és próbáltam elodázni a veszekedést, míg oda nem értünk. – És azt hogy viseli el, ha a hároméves nyolcas ikrek lehányják, mint engem tavaly? – kérdezte, illetve szinte már üvöltötte. Betessékeltem az öltözőjébe. – Colleen… – kezdtem. – Nagyon szeretem benned, hogy képes vagy a csapatjátékra. – Istenem – lehuppant a fésülködőasztala előtti székre. – Ezzel meg hova akarsz kilyukadni? – Ugyanúgy tisztában vagy vele, mint én, hogy Mike Pomeroy személyes jelenléte sokat fog dobni a műsor megítélésén. – Vagyis én egy fabatkát sem érek, így értetted. – Colleen megpördült a székén, és a tükörbe nézett. – Talán, ha lenne péniszem, szarkalábak a szemem körül, és én is kihúztam volna egyszer Teréz anyát egy égő dzsipből, vagy mi… – Colin Powell volt a dzsipben! Teréz anya a kolerajárványos sztoriban szerepelt.

46

– Persze, mint Mustard ezredes a Cluedoban, a könyvtárban, revolverrel! – legyintett Colleen. – Ki nem szarja le? De hagyjuk is, szóval azt mondod, akár több millió nézőnk is lehetne? – Reménykedjünk – válaszoltam. – Tudod, mit utálok? – kérdezte. – Azt, hogy a férfi bemondók a korral csak egyre „tiszteletreméltóbbak” lesznek. – Az ujjaival mutatta az idézőjeleket. – Nekem meg egyre csökken a népszerűségem. Együttérzőn bólogattam. – Pedig én is híradós vagyok! – bizonygatta. Ha úgy nézzük. A cél ellenben most az volt, hogy sikerüljön lecsillapítanom, nem pedig, hogy elmagyarázzam neki a különbséget egy Pulitzer-díjas újságíró és egy hajdani szépségkirálynő között. – Az a helyzet, hogy még a nyolcvanas években felruházták azzal a joggal, hogy kiválaszthassa, melyik hírrel hajlandó foglalkozni, és melyikkel nem, szóval… Colleen erre felfüggesztette a szemhéja vizsgálatát lehetséges ráncok után kutatva. – Ugye, most viccelsz? Tisztában van vele, hogy ez egy reggeli műsor, nem? – Biztos vagyok benne – válaszoltam, remélve, hogy elég meggyőző a hangom –, hogy hamarosan megjön a kedve a minél változatosabb és érdekesebb sztorikhoz. Colleen keserűen felnevetett. – Hát igen. Én pedig, lássuk be, hosszú pályafutásom során legfeljebb Mario Batalival fogok pulykás húsgolyókat készíteni. Csodálatos! Ó, nem is lenne olyan rossz, ha sikerülne megszereznünk Mariót, a világhírű séfet. Nagy előrelépést jelentene Celine Dion szakácsához képest.

8. Odáig kellett volna lennem a boldogságtól. Végülis mindent megkaptam, amire csak vágytam. A saját műsoromat. Egy igazi csatornánál. A műsort ráadásul a legkedvesebb televíziós riporterem vezeti. Ez volt Becky Fuller karácsonyi ajándéka, piros masnival a tetején. Kivéve, hogy Mike Pomeroy eltökélte: megkeseríti az életemet, amiért belekényszerítettem ebbe a helyzetbe. A szerződése függeléke nevetséges kitételekkel volt teletűzdelve. Vétójog a hírekre, a reklámokra, na meg azok a francos mangó-champagne-ok!! Az öltözője átalakítása annyiba került, hogy el kellett vennem az új hangkeverőre szánt pénzből. Egyre biztosabb voltam benne, hogy muszáj lesz feláldoznom a saját gázsim egy részét is, hogy sikerüljön mindent összehozni. De ha végül összejönne… ó, ha összejönne, akkor mindez nem is számítana. Legalábbis reméltem. Mike-ot épp annyira ledöbbentette a stúdió állapota, mint engem az első munkanapomon. Amikor körbevezettem, megkérdezte: – Hogy nem tévednek el idelent az emberek? Átugrottam egy köteg kábelt a földön.

47

– Meglátod, milyen hamar kiismered majd magad. – Nem tűnt úgy, hogy sikerült meggyőznöm. – Talán a boszniai árkok kellemesebbek voltak? – kérdeztem csípősen. – Ezzel azt akarod mondani – replikázott –, hogy egy közép-manhatteni tévéstúdió és egy háború sújtotta, szétbombázott, tömeges fajirtást elszenvedett állam egy és ugyanaz? Micsoda pontos, és főként érzékeny meglátás! (Jól van, na!) – Azért vagy itt, Mike, hogy híreket tudósíts, nem pedig, hogy kényeztessünk téged. – Azért vagyok itt, hogy hülyét csináljak magamból az egész ország előtt – javított ki. – Hat-mil-lió-dol-lár – feleltem énekelve. Felsóhajtott. – A bárszekrényt a mosogatóval legalább elintézted? Ezt már válaszra sem méltattam, csak mentem tovább rendületlenül. – Colleen öltözője a folyosó végén van. Már alig várja, hogy megismerkedhessen veled. Ez persze nem teljesen volt igaz, de nem is nevezhetném szemenszedett hazugságnak. A Pirkadat összes munkatársához hasonlóan Colleen is örült, hogy végre sikerült találnunk mellé egy műsorvezető társat. Az ezzel járó huzavona viszont nem volt ínyére. Leginkább azt szerettem volna, ha bezárhatom kettejüket egy szobába, és hagyom, hogy mindent megbeszéljenek – de túlságosan féltem, hogy a végén majd két új műsorvezetőt kell kerítenem, ha ezek megölik egymást. – Pompás! – felelte Mike. – Örülök neki. Tényleg? Meglepetten mosolyogtam. Remek, a végén még minden elrendeződik. Lelassítottam Colleen öltözője előtt, de Mike továbbmasírozott a sajátja felé. – Öö… – mutattam Colleen ajtajára. Mike megállt a sajátja előtt. – Ez lenne az enyém? – Igen – válaszoltam. – De Colleen számít rá, hogy… Mike kinyitotta az ajtaját, és felmérte a terepet. Utánasomfordáltam. – Nahát, összeszedted nekem az összes napilapot! – mondta elismerően. – És a mixereket is, meg a trópusi gyümölcstálat. Remélem, nem feledkeztél meg a mangóról. – Dehogy – feleltem fanyarul. – A szerződésedben minden egyértelműen le van írva. Helyet foglalt a legközelebbi széken, feltette a lábát a tükrös szekrényére, és a kezébe vett egy adag licsit. – Colleen itt megtalál, ha találkozni akar velem. Odaadnád a Washington Postot? A Times-t már végigolvastam. – De… – Itt. Megtalál. – Jelentőségteljesen rám nézett, majd nekiállt újságot olvasni. Átsiettem Colleenhoz. – Hol van Mike? – kérdezte. – Ó – válaszoltam könnyedén. – Az öltözőjében. Menjünk át köszönni neki. Ez nem jött be. Colleen úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Azt hittem, ő jön ide, hogy megismerkedjen velem. – Nos… – egy hihető kifogáson gondolkodtam. – Most állt neki elrendezkedni. Kedves gesztus lenne, ha átmennél köszönteni…

48

– Azt már nem! – jelentette ki. – Neki kell hozzám jönnie. Na persze. Bólintottam, és sarkon fordultam. Mike éppen papaját majszolt, és egy Jemenről szóló cikket olvasgatott. – Hé, Mike – próbáltam kedélyesre venni. – Mi újság? – Arra jutottam – válaszolta –, hogy a fal színe nem az igazi. Nincs rám nyugtató hatással. – Bézs – állapítottam meg. – Mmmmm. – Feltartotta a már elfogyasztott mangó héját. – Mit szólnál egy ilyesmi színhez? Rábámultam. – Azt akarod, hogy rád süssék a primadonna bélyegét a csatornánál, Mike? Szívesen gondoskodom róla. – Ne fenyegess! – felelte. – Még ha alkalmad lenne rá, se tennél ilyet. Ebben igaza volt. – Rendben – mondtam. – Tárgyalhatunk a falfestésről, amint meglátogattad Colleent. Szerintem neked tetszene, hogy milyen otthonossá tette az öltözőjét. – Nem – mondta. – Inkább itt maradok. Majd átjön, és elmeséli, ha úgy tartja kedve. Vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdjek el kisgyerek módjára toporzékolni. – Elvégre nem sietünk sehova – tette hozzá, majd újra belemerült az újságolvasásba. Visszamentem Colleenhoz. Már az ajtónál várt. – Nem! Aztán ismét vissza Mike-hoz. Majdnem kitört belőle a nevetés, amikor látta, hogy kis híján felrobbanok. – Említetted Colleennak, hogy papaját is kaptam? Egyfolytában emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy Mike Pomeroy a világ egyik legjobb híradósa, amint visszacsörtettem Colleen öltözőjébe, hogy átadjam a papajás üzenetet. Mintha ez bármin is javítana. – Neki még trópusi gyümölcsös tál is jár? – csattant fel dühösen Colleen. – Ez annyira jellemző! Én dolgozom a legkeményebben, mégis nekem jut a kisebb öltöző, a kevesebb fizetés, a kisebb… – Ego? – vetettem közbe finoman. – Igazad van, nagyon keményen dolgozol. Most pedig arra szeretnélek kérni, hogy… – Nem hiszem el, hogy képes ilyen húzásra! – Idegesen megrázta a fejét, és megnézte magát a tükörben. – Kissé furcsa, hogy most derogál neki találkoznia velem. A Híradósok Vacsoráján még egészen másképp viszonyult hozzám. – Tessék? – Úgy bizony! – kiabált. – Amikor megfogta a fenekem, és arra kért, hogy menjek vissza vele a hotelszobájába egy kis… Feltartottam a kezeimet. – Elég! Nem akarok többet hallani. – Azért, mert ő a bálványod? – jegyezte meg Colleen kajánul. – Azért, mert mindketten úgy viselkedtek, mint az ötéves dacos gyerekek – sóhajtottam fel. – Nézd, tényleg egy seggfej! Ebben egyetértünk. De te, kedvesem, egy

49

olyan reggeli műsort vezetsz, aminél még a TV Land Sanford and Son ismétlését is többen nézték a múlt héten. – Mondd, hogy csak viccelsz. Ezzel talán sikerült megtörnöm. – Szóval hiába nem fűlik hozzá a fogunk, mindkettőnknek muszáj lesz elviselnie, ugyanis ez a seggfej az utolsó reményünk. Tehát azt javaslom, embereid meg magad, és menj át hozzá. A pillantás, amivel az „embereld meg magad” kifejezésnél illetett, eszembe juttatta: nem elég, hogy Colleen fél tucat férfi műsorvezetőt élt túl a csatornánál, most egy újabbnak kell elviselnie az összes éretlen, idegesítő szeszélyét. – Ez nagyon megható volt. De én át nem megyek hozzá! Más megoldást kell találnod. Könnyű ezt mondani. Kint álltam a folyosón a viszálykodó műsorvezetőim között, és valamit ki kellett találnom. Ekkor egy kellékes ment el mellettem. – Hé! – szólítottam meg. – Nincs véletlenül színes ragasztószalagod? Öt perc elteltével pontosan egyenlő távolságra Colleen és Mike öltözőjétől egy pár foszforeszkáló X díszítette a padlót. Itt állt a Pirkadat két hisztériás műsorvezetője, s bámultak, míg ismertettem velük a heti műsortervet. – Egész héten Mike beharangozó anyagát vesszük fel, pénteken pedig összeállítjuk a végső verziót. A kezdést és az átvezetéseket jól be kell majd gyakorolnunk. – Ki fog elköszönni? – kérdezte Colleen. – Tessék? – pislogtam. – Az adás végén… – magyarázta. Megvontam a vállam. – Lényegtelen. Nekem mindegy. – Mike-ra néztem, aki az egész megbeszélés alatt nem volt hajlandó még csak rá se pillantani Colleenra. Biztos voltam benne, hogy egy ilyen kaliberű híradós nem izgatja magát ilyen lényegtelen részletkérdésekkel. – Mike, te nem… – Mindig is én köszöntem el – mondta Mike a körmeit nézegetve. – Még mit nem! – csattant fel Colleen. – Legalább tizenegy éve, hogy én csinálom. A közönségemnek vannak bizonyos elvárásai velem szemben, és… – Szerinted a közönség melyikünket szeretné jobban elköszönni hallani? – kérdezte Mike. – Engem, aki az összes létező televíziós díjat elnyertem már, vagy téged, az egykori Miss Pacoimát? Azzal bemasírozott az öltözőjébe, és becsapta maga után az ajtót. – Arizona! – kiáltotta utána Colleen. – Jól tudod, hogy én Miss Arizona voltam! Nekem pedig kezdett megfájdulni a fejem. Később, amikor az egész stáb összegyűlt Mike bemutatkozó megbeszélésére, észrevettem, hogy jó néhány fiatalabb producer ugyanolyan elvarázsolva bámulja Pomeroyt, mint ahogy én is, amikor először találkoztam vele. Kíváncsi voltam, vajon ők mennyi idő alatt ábrándulnak ki belőle. A tárgyalóasztal végénél álltam egy hatalmas, letörölhető táblával szemben, amire a heti műsortervet írtuk össze. Végre megint nyeregben érezhettem magam. A primadonnák szeszélyeit nehezen viselem, de egy hírműsor megszervezése mindig nagy élvezetet jelent.

50

– Rendben – mutattam a táblára. – Tehát a Madarakkal Suttogóval megbeszéltük a keddet. Kösz, Sasha. A Sasha nevű producer bólintott. Hamar kiderült, hogy ő az állatimádó a csapatban. Hozzá bátran fordulhattam, ha valami ostoba kis állatos műsorszámra volt szükség az adásidő kitöltéséhez. – Szerdán Al Greennel leszünk kint az épület előtti téren… Colleen, mi lenne, ha beszélgetnél vele kicsit két dal között? – Ja, ne, inkább én! – nyafogta Mike fapofával. Colleen gyilkos pillantást vetett rá helyettem is. – Legyen – mondta. – Tökmindegy. Piros filccel egy C betűt írtam az Al Green-rubrika mellé. – Aztán ott van a Vízbiztonság a gyerekeknek-es sztori… – Az nem az én világom! – tiltakozott Mike. Újabb piros C-t jegyeztem föl. – Van egy jó kis összefoglalónk az ősszel induló tévésorozatokról… – Na, igen – mondta Mike. Felderültem. – Azt semmiképp! Egyből elkámpicsorodtam. – És a speciális olimpia? Összevonta a szemöldökét. – Szerinted? A szobában mindenki ránézett, majd rám, de ha arra számítottak, hogy Mike-ot is ugyanúgy kiosztom, mint Paul McVee-t, hát nagyon tévedtek. Mindenképp szükségem volt egy műsorvezetőre, nem számított, hogy mennyire nehezíti meg az életemet. – Nos – folytattam kedvetlenül –, Newt Gingrichnek most jelenik meg az új könyve. Nem akartunk vele interjút készíteni, de… – Ó, azt vállalom! – egyenesedett ki Mike a székén. – Alig várom, hogy ízekre szedjem azt a vadbarmot. – Öö… – válaszoltam megrökönyödve. – Végül is miért ne… Kék filccel egy nagy M-et írtam Gingrich neve mellé. A szemem sarkából Colleenra pillantottam. Dühösnek tűnt. Aztán Lennyre néztem, egyszerre látszott meglepettnek és csalódottnak. Végül visszanéztem Mike-ra. Micsoda aljas gazember! A megbeszélés után összefutottam Lennyvel a büféasztalnál. Feltűnt, hogy a fánkok mindig pontosan ugyanolyanok. – Mi van, főnök? – kérdezte Lenny. – Azért alkalmaztad ezt a fickót, hogy heti egy témát vállaljon? – Szerinted mit kéne tennem? – kérdeztem dühösen. Elkezdtem telepakolni egy tányért péksüteményekkel. Az ilyen típusú problémák megoldásához jól jött a sok cukor és vaj. – Nem rúghatom ki őt is, mert különben tényleg nem marad más, mint a lófejű fickó. – De hát az sem állapot, hogy Colleen nyakába varrod az összes sztorit. – Ő Mike Pomeroy! – mondtam. – Elő legenda. Ki vagyok én, hogy dirigáljak neki?

51

Lenny erre nem mondott semmit. Nem is volt rá szükség. Tudom, hogy én vagyok a vezető producer. És ha még a munkahelyén rendszeresen sírva fakadó kollégám szerint is baj van a teljesítményemmel, lehet, hogy nem árt átgondolni a dolgokat. Ekkor maga az élő legenda sétált el mellettem. Olyan hangosan harapdált egy almát, hogy még a lófej is megirigyelhette volna. Amint elmasírozott, hosszasan végigmért. Még jobban kihúztam magam. Lehet, hogy az iménti megbeszélésen lenyűgöztem a szervezői profizmusommal? Lehetséges, hogy rájött, kicsit túlzásba vitte a megbüntetésemet, amiért belekényszerítettem ebbe a helyzetbe? Talán mostantól rendeződik a viszonyunk, és elkezdhetünk rendesen együttműködni? – Érdekes, hogy Jerry pont téged vett fel – mondta. Ezek szerint tévedtem. – Igen? – Igen. – Harapott egyet az almájából. – Csiszolatlan vagy, nincs diplomád, rossz a frizurád. Miből gondolta, hogy be fogsz válni? Összehúztam a szemem, és még egy péksüteményt tettem a torony tetejére. Rendben, Mike, ha nem akarsz szépen játszani, tőlem lehetsz olyan faragatlan, kibírhatatlan és csökönyös, amilyen csak akarsz. Akkor is az én díszletemben vagy, és az én híreimet olvasod az én műsoromban. – Csak eltöprengtem – mondta, majd anélkül, hogy odanézett volna, behajította az almacsutkát a mögöttem levő kukába. – Kosár! – kiáltott fel, és a levegőbe bokszolt. Elvigyorodott, és továbbsétált. Kosár a javából. Végignéztem, amint eltávolodik. Rendben van, Mr. Alfahím, értettem a célzást. De nem fogom hagyni, hogy a földbe döngöljön. Ha azt gondolta, addig idegesíthet, míg végül őt is kirúgom, nagyot tévedett. Mike Pomeroy bírálata ugyan nem tett jót az önbecsülésemnek, de akkor is ő volt a Pirkadat utolsó reménye. – Tündér egy pasi – mondta Lenny. – Nem is értem, miért nem kedvelik az emberek. – Úgy érted, amiért nem hajlandó akármilyen témával foglalkozni? – kérdeztem. – Egyszerűen csak fontos neki a minőség. Lenny megrázta a fejét. – Nem igaz. Van odafönt egy fiú, akivel együtt dolgoztak a Nightly Newsban. Azt mondta, Mike pokollá tette az életét. – Adam Bennett? – kérdeztem. Eszembe jutott, amit az a cuki producer srác mesélt, amikor együtt utaztunk a liftben. – Ő is ezt mesélte? – mondta Lenny. Ő is? A francba! Mike és én megint összeszólalkoztunk a promóciós anyaga felvételei után. A vágószobában ültünk, és épp a kisfilmje utómunkáin dolgoztunk. Azt akartam, hogy a csapból is az folyjon, hogy Mike Pomeroy az új műsorvezetőnk. Az embereknek nagyon is hiányzott Mike a Nightly Newsból. Arra számítottam, hogy akár még a Pirkadatot is hajlandóak lesznek nézni, csak hogy viszontlássák. Főleg, ha végignézhetik, amint reggelente kikészíti a Newt Gingrich-féléket. Jelenleg viszont elégedetten ült egy sötét szobában, promóciós klipeket nézett, és épp engem próbált kikészíteni.

52

– Szóval… – kérdeztem kimerülten – mit szólsz ehhez? Az első képen a bíróság épületét láttuk, majd közeliben Mike nyersen jóképű arcát. – „Hamarosan a Pirkadatban – szólalt meg a kommentátor – minden idők egyik legelismertebb híradósa.” Ekkor Mike, kezében egy aktatáskával, fellépdelt az épület előtti lépcsősoron – szakasztott, mint egy John Grisham-film szereplője. – Az isten szerelmére! – szólalt meg minden idők egyik legelismertebb híradósa, majd hátradőlt a székében. A vágó, aki olyan sápadt volt, hogy nem lepődtem volna meg, ha lángra lobban, amint napfény éri, megállította a felvételt, amikor a Pirkadat lógója felcsillant a képernyőn. – Ezzel mi a baj? – kérdeztem. – Olyan kínos – válaszolta Mike a képernyőre mutatva. – Például ott van az az aktatáska. Mi az istent tartok vajon benne? Különleges műsorvezető aktákat? – Most futunk neki nyolcadjára – mondtam magamba roskadva, mire a vágó ásított egyet, és kikapcsolta a videót. – Ráadásul azt sem tudni, hova tartok – folytatta Mike. –Azon az oldalon nincs is ajtó! Teljes idiótának tűnök. – Aligha fogja ezt észrevenni bárki – mondta a vágó, de Mike egyetlen gyilkos pillantásával elhallgattatta. – Elnézést, uram! – Tudod – mondtam Mike-nak –, nem volt magánál, aki megengedte neked, hogy beleszólj a promóciós anyagok készítésébe. Mike megvonta a vállát. – Akkoriban Peter Jenningssel mosattam fel még a padlót is. Akár kurvákat és jóslabdát is beleírathattam volna a szerződésbe. – De persze te megelégedtél a mangó-champagne-nyal – feleltem. – Mert ilyen balek vagy. A vágó elindította a következő felvételt. – Na, ez biztosan tetszeni fog – mondtam. A kezdő képen Mike a hírolvasó asztalnál ült, míg a kommentátor dicshimnuszokat zengett az elismertségéről. – Gondolom, ezt te írtad, rajongólány – szólalt meg Mike. Nem vettem róla tudomást. – „Hamarosan – folytatta a hang – egy reggeli műsorban kamatoztatja a szakértelmét.” A következő képen céltudatosan menetelt Mike az IBS épülete felé. Győzedelmesen ránéztem. – Látod? Ezen a felvételen még ajtó is van. A hang tovább beszélt: – „Tartsanak Mike Pomeroyjal a reggeli kávézás közben.” Végül a felirat… Pirkadat. Csillámok mindenütt. Reményteli mosollyal fordultam felé. Mike felnyögött. – A reggeli kávézás közben? Muszáj erről beszélnünk? Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy: „Tartsanak Mike Pomeroyjal a reggeli WC-zés közben.” A vágó vihogni kezdett, én pedig kis híján felüvöltöttem.

53

9. Miután végre sikerült kiszenvednünk egy kisfilmet, ami Mike Pomeroy ízlésének is megfelelt, megpróbáltam visszavánszorogni az irodámba. Úristen, mibe kevertem magam? Van valami kis esélye annak, hogy egyszer majd ráébred, eleget büntetett már, amiért rákényszerítettem, hogy itt dolgozzon, és nem kínoz tovább? Reméltem, hogy nem követtem el jóvátehetetlen hibát azzal, hogy idehoztam. Annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy majdnem keresztülestem Adam Bennetten, aki épp rám várt az irodám előtt. Ma még csinosabb, elegánsabb volt, legalábbis az ingét sikerült betűrnie. – Na, szia – köszöntött mosolyogva. – Csak beugrottam részvétet nyilvánítani, amiért sikerült felvenned a világ harmadik leggonoszabb emberét. Mosolyt erőltettem magamra, és szurkoltam, hogy ne piruljak el. – Nos, igen, mondasz valamit. – Odafönt senki nem érti, mit akarsz ezzel az egésszel. Kinyitottam az irodám ajtaját, beléptem, Adam pedig követett. – Nálatok mindenki erről a műsorról beszél? Remek, úgy látszik, működik a gonosz tervem. Felkacagott. – Már a múltkor meg akartam kérdezni tőled – folytattam, miközben leraktam a kezemben levő mappákat az asztalra –, hogy ki a világ első és második leggonoszabb embere? – Kim Jong Il és Angela Lansbury – felelte Adam komolyságot színlelve. – Az a nő szörnyen el van telve magától. – Nos – kérdeztem –, te dolgoztál Mike-kal a Nightly Newsban? Bólintott. – Életem legszörnyűbb éve volt. 6 kilót adtam le. A mindenit! Adamnek ráadásul nem kellett fogynia, így is tökéletes volt. Észrevettem, hogy jól megnézte az irodámat, a csupasz falakat, a papírhalmokat. Kíváncsi voltam, neki milyen lehet az irodája. Tele golftrófeákkal? Vagy inkább kosárlabdabolond? – Az egy év alatt – mondta – kivétel nélkül minden alkalommal Senor Szarházinak hívott. – Durva – nevettem föl. – Bocsánat, ez nem vicces, ez borzasztó. És egyben fergeteges. – Szóval – folytatta Adam –, itt az idő, hogy elkezdj keményen alkoholizálni. Azért ugrottam be, hogy elmondjam, néha, munka után, páran beülünk a Schiller’s-be. A belvárosban… ismered? Nem ismertem, hiszen nemrég költöztem a szigetre. – És ha esetleg ráérsz… – nem fejezte be a mondatot. – Jól hangzik – válaszoltam. – Bár én nem gyakran megyek el szórakozni, de… Észrevettem, hogy Lenny az irodám előtt ólálkodik.

54

– Öö… – próbáltam pozitívabban befejezni a mondatot, mert láttam Adam reménykedő arckifejezését. – De ha arra járok, mindenképp beugrom köszönni. – Remek! – derült fel Adam. – Holnap este? Nyolc körül? – Ó, rendben, azt hiszem, nincs akadálya. Adam elment, én pedig a lakberendezői tehetségem teljes hiányán kezdtem töprengeni. Valamivel fel kéne dobni az irodámat; esetleg fényképekkel? Vagy egy növénnyel? Nem igazival persze, hiszen alig jut be egy kevés természetes fény. Lenny megint visszajött, és ezúttal behozta a legfrissebb műsortervünket. – Nem rossz. Végre sikerült befejezned Mike bemutatkozó anyagát, és még randid is lesz. Egész jól alakulnak a dolgaid. – Hogy mi? – kérdeztem. – Nem is randizni hívott! – De igen! – ellenkezett Lenny. – Tökéletesen hallottam, amikor erre jártam. – Mi van? Neeem. Csupán megemlítette, hogy hova szoktak járni, és… hidd el, tudom, hogy milyen, amikor randira hívnak, és ez egészen más helyzet volt. – Higgy nekem! – mondta Lenny. – Én is férfi vagyok, ismerem a módszereinket. Finoman csinálta, de akkor is randira hívott. – Jaj, ugyan már! – gúnyolódtam. – Rendben, majd meglátod, amikor holnap este odamész találkozni vele. Lennyre néztem, ő pedig rám. – Ugye odamész holnap? Farkasszemet néztünk egymással. Végül megráztam a fejem. Micsoda ostobaság! Száz százalék, hogy nem randira hívott! Gyorsan felkaptam egy füzetet az asztalról, és elkezdtem lapozgatni, hogy másfelé tereljem a gondolataimat. Sajnos nem jártam sikerrel. Mert végül is van abban valami, hogy csupán azért nem kellett volna személyesen idefáradnia, hogy tájékoztasson, mekkora egy bunkó Mike Pomeroy – erre időközben magamtól is rájöttem. Ebédszünetben összefutottam két produceremmel egy kávézóban az IBS épületétől egy sarokra, hogy átbeszéljünk néhány dolgot. Sasha, az állatbolond, a pálmaolajról akart riportot csinálni, a termelése ugyanis állítólag veszélyezteti az orangutánokat. Az ötlet maga érdekesnek tűnt, de muszáj volt kiéleznünk valamire, hogy a reggeli közönséget is megfogja a sztori. – Próbálj keresni egy olyan állatkertet valahol a közelben, ahol orangutánokat tenyésztenek – mondtam. – Az emberek imádják a kis majmokat. Behozhatnánk egyet a stúdióba. – Az orangutánok emberszabásúak, nem pedig majmok – javított ki Sasha. – Betaníthatnánk, hogy lekakilja Mike Pomeroyt – tette hozzá gonoszkodva Tracy, a másik producer. Még mindig neheztelt, mert Mike a legutóbbi megbeszélésünkön kicikizte a divathétről szóló összefoglalóját. Bár én is alig bírtam visszatartani a nevetést, amikor Mike azt mondta, hogy legutoljára akkor érdekelte egy mellény stílusa, amikor golyóállót kellett hordania Irakban. – Akkor maradjunk ennél a változatnál – mondtam Sashának, majd nekiláttam a salátámnak. Gyönyörű, napfényes délutánunk volt New York Cityben, és én épp a hírműsoromat tervezgettem a csapatommal. Mike-ot és az anyagi gondokat félretéve odavoltam ezért a munkáért. Ha sikerülne felkelteni az emberek érdeklődését a műsor iránt, minden csodás lenne. Úgy lapoztam a jegyzetfüzetemben, hogy közben le-

55

szorítottam a tányérom szélével. Kellemes volt a friss levegőn ebédelni, de nem örültem volna, ha a műsorunk terveit szétfújja a szél a Madison Avenue-n. – Nos, Tracy – mondtam. – A divattal foglalkozó blokkoknál mindig fontos, hogy közelebb hozzuk a kifutók világát a közönségünkhöz. – Választékot kínálunk elérhető árakon – szavalta. – Igen, de ennél többet kell nyújtanunk. Olyan darabokat kell bemutatnunk, amiket tényleg fel tudnak venni. Egy átlagos nő nem 180 centi, és nem 34-es a mérete. De Tracy egyáltalán nem rám figyelt, és Sasha is egészen mással volt elfoglalva. Követtem a tekintetüket, és megláttam Adam Bennettet, aki épp az IBS épülete felé tartott az utcán. – Istenem, de dögös pasi! – mondta Tracy. – Együtt jártam vele a Yale-re – jegyezte meg Sasha. – Nem mondod! – sipította Tracy. Sasha felvonta a szemöldökét. – Mindenki odavolt érte, beleértve engem is. – Ebből elég! – szóltam rájuk az arcuk előtt integetve a kezemmel. – Mi lenne, ha… – Mesélj még róla! – könyörgött Tracy Sashának. – Szeretném megbeszélni ezt a macskanacis részt – próbálkoztam. – Colleen azt mondta, semmiképp nem hajlandó magára venni egy ilyen… – Az apja a Newsweek szerkesztője – mesélte Sasha –, úgyhogy az összes híradós be akarta nyalni magát nála. Az anyja családja pedig elképesztően gazdag. Övék a Tupperware, vagy valami ilyesmi. Ez szíven ütött. Nekem még csak egy árva Tupperware-es uzsonnadobozom sem volt. – Benne volt a válogatottban, amikor a Yale nyerte az országos evezőbajnokságot – folytatta Sasha. Adam ebben a pillanatban észrevett, és integetni kezdett. Visszaintettem, és reméltem, hogy az utca túloldaláról nem veszi észre, milyen vörös az arcom. Ugye nem csuklasz, Adam? Sasha és Tracy lassan felém fordították a tekintetüket. – Te… ismered? – kérdezte döbbenten Tracy. – Igen – mondtam. Igaz, hogy nem olyan jól, mint amennyire látszólag Sasha ismerte, de azért mégis. Szóval a kitűrt ing afféle elitiskolás mesterkélt lazaság volt a részéről. Gondolhattam volna. – Szerinted nem isteni pasi? – faggatott Tracy. – Isteni… – ismételtem. – Nézzük csak… Hogyne. Nem is tudom… Hitetlenkedve, és csöppet féltékenyen méregettek. – Szóval… – kérdeztem – folytathatnánk a megbeszélést? Még mindig biztos voltam benne, hogy a találka Adammel és a munkatársaival semmilyen randevúnak nem számított, akármit is állított Lenny. Nem teljesen értettem, miért erősködött enynyire Lenny. Vajon ő is az a tipikus házas fickó, aki számára az egyedüllét gondolata rosszabb, mint maga a pokol? Vagy csak annyira szánalmasnak és magányosnak látott, mint amilyennek általában éreztem magam? Mindegy. Mr. Yale Evezős Tupperware-nek mindenesetre aligha lehettem az esete. Valószínűleg csak kedves akart lenni az új lánnyal. Próbáltam a megbeszélésre koncentrálni, de nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak lopva a hátam mögé, hogy még egyszer lássam, mielőtt belép az IBS épületébe. 56

Biztos, hogy csak kedvességből hívott el. Ettől függetlenül nagyon sokáig tartott kiválasztanom másnap reggel a ruháimat, majd a biztonság kedvéért kivasaltam a hajamat, végül még egy réteg szempillafestéket és rúzst kentem magamra. Ám amikor megpillantottam magam a fürdőszobatükörben, felnyögtem, és mindent letöröltem az arcomról. Nem akartam tipikus „jersey-i lány”-nak látszani. – Jól nézel ki – jegyezte meg Sasha a kora reggeli megbeszélésen. – Randid lesz? – Helyes a kosztümöd – mondta Colleen, amikor a főzőblokkját beszéltük át. – Máris állásinterjúra mész? – Hé, rajongólány! – szólított meg Mike. – Ma ijesztően nagyra sikerült a frizurád. Gyilkos pillantás kíséretében lesimítottam a frufrumat. Hét körül Lenny bekopogott az irodám ajtaján. – Na, akkor én megyek – mondta. – Ne feledd a „találkozódat” ma este abban a bárban! – Kezd idegesíteni, hogy ilyen sokat foglalkozol a magánéletemmel. Vállat vont. – Ne feledd, hogy én is végeztem ezt a munkát, amit most te, és pontosan tudom, milyen fontos, hogy kiereszd a gőzt. Egészen önző érdekek vezérelnek, ugyanis nem szeretném, ha egy szép napon egy puskával a kezedben sétálnál be ide. Elvigyorodtam. Nem, ezt inkább ráhagyom Mike Pomeroyra. – Szóval szerezz magadnak valami pasit, de legalább egy boston terriert, bánom is én, de valamit mindenképp. Elhajtottam, ám amint elment, még egyszer megigazítottam a hajamat, majd felkaptam az aktatáskámat, és elindultam. A Schiller’s olyan volt, mintha egy francia bisztrót és egy metróállomást kereszteztek volna. A pult körül egy halom IBS-kitűzős ember ücsörgött. Adam is köztük volt, és azonnal észrevett. Felemeltem a kezem, hogy integessek, ám közben a BlackBerrym véletlenül kirepült a kezemből. Néhány producer felnevetett. Csak nyugi, Becky! Épp négykézláb kutattam a telefonom után, amikor észrevettem Adam félcipős lábát. Felegyenesedtem, közben végigmértem az elegánsan szabott nadrágját, a szokásos kitűrt ingét, és a délutáni borostáját a mosolygó arcán. Átnyújtotta a telefonomat. – Szökni próbált, mi? – kérdezte. – Úgy látom, rád fér egy ital. – Így igaz. Adam intett a pultosnak. – Sört? – kérdezte. – Vagy a tömények híve vagy? Mondd, hogy nem szoktál Cosmót inni! – Jó lesz a sör – válaszoltam. – Kezdetnek talán. – Adam várt, amíg megkaptam az italomat. – Azt hiszem, valami sokkal erősebbre lesz szükséged, amint Mike igazán beindul. – Ó, most se fogja vissza magát – mondtam, miközben a pultos kihozta a sörömet. – De általában Sprite-ot szoktam inni. Adam felnevetett. – Nekem majdnem elvonóra kellett mennem, mielőtt otthagytam a Nightly News-t. – És azóta jobb a helyzet? 57

– Abszolút. Ráadásul a munkaidő is sokkal kellemesebb a 7 Napnál. – Elvigyorodott. – Végre eljárhatok esténként. Eljárhatok. Eljárhatok… Úgy érti…? Elég homályosan fogalmazott… – Gyere, keressünk egy asztalt, mielőtt megtelik a hely. Nézd, ott is van egy szabad! A barátaira pillantottam. – Nem akarsz esetleg… A vállamra tette a kezét, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit akartam kérdezni. Az asztal felé irányított, nekem pedig sebesen pörögni kezdett az agyam. Ezek szerint ez mégis randinak számít? Hiszen nem is mutatott be a barátainak! Lehet, hogy Lennynek igaza volt, és… csalárd fondorlattal átvert, amikor idehívott. Úgy tett, mintha nem is randira hívna, holott igazából igen. Úgy látszik, az elit egyetemeken ez volt a szokás. De egy ilyen kaliberű pasi nem szorulhat ilyen aljas trükkökre. Ő az a típus, aki, ha lazán odaszól egy nőnek, hogy „Nyolckor felveszlek, bébi”, a nő azonnal a lábai előtt hever. Biztos voltam benne, hogy Tracy, sőt akár még Sasha is oda lenne érte. És… nos, én is. Mármint ha konkrétan randizni hívott volna. Most viszont itt ült velem szemben egy bokszban, és éppen a nachos-tálakat böngészte az étlapon. – Éhes vagy? Nagyokat kortyoltam a sörömből. Rendben, szóval… ez tényleg egy randi. Rendeltünk egy tál nachos-t, és az első tévés munkáinkról beszélgettünk. Adam az egyetem után azonnal nagy csatornáknál kezdett dolgozni. Úgy látszik, nem hátrány, ha az apánk a Newsweek szerkesztője. – Te pedig egy jersey-i műsornál dolgoztál ezelőtt, ugye? –kérdezte. – Igen. – Lesütöttem a szemem. – Aztán szépen lecseréltek egy… – A francba! Egy elit sulis gazdag fiúra. A fenébe, a végén még kiderül, hogy Adam és Chip szobatársak voltak. – Egy…? – nógatott Adam. Egy valódi kékvérű, túlképzett, belterjes, kiváltságos helyzetű, sznob… – Ejnye – Adam elővette a rezgő BlackBerryjét. – Becky, ne haragudj, de ezt fel kell vennem. Egész héten ez után a forrás után kajtattam. Egy perc az egész, rendben? – Persze – feleltem két okból is megkönnyebbülve. Egyrészt, mert amíg telefonál, alkalmam lesz témát váltani, másrészt, mert ezek szerint ő is ugyanolyan BlackBerrymániás, mint én. Egy perc elteltével valóban visszatért, én pedig dörzsölt híradós lévén az ő dolgaira próbáltam irányítani a beszélgetést. Persze Adam se ma kezdte a szakmát. Azonnal elterelte a szót a „nyaraló a Hamptonban”-hoz hasonló témákról, és háborús sztorikról s a munkás mindennapjairól csevegtünk. – De most komolyan – kérdezte végül –, hogy bírod elviselni Mike-ot? Az összes régi Nightly Newsos kollégám neked szurkol, remélem, tudod. – Úgy érted, nem kötöttek fogadásokat, hogy mikor borulok ki végleg? – De igen – válaszolta Adam –, viszont néhányan arra tettük a pénzünket, hogy sikerül kitartanod.

58

Felnevettem. Rendeltünk még egy kört, mialatt horrortörténeteket meséltünk egymásnak, Mike Pomeroyjal a főszerepben. – Megkértem, hogy csináljon meg egy Trumpos sztorit (Donald Trump amerikai üzletember – a ford.), mire ő kikapta a kezemből a light kólámat, és áthajította a szobán. – Szép – mondta Adam, majd kikanalazta a maradék guacamole-t az utolsó darab chipsszel. – Én egy rekordtermésű áfonyás hírre próbáltam rávenni, erre behúzott egyet. – Most viccelsz! – hitetlenkedtem. – Igaz, hogy aznap eszméletlenül részeg volt. Megráztam a fejem. – Ez nem mentség. Ha nekem próbálna behúzni, megjárná, az biztos. Mégiscsak New Jersey-ből származom. Adam óvatosan felmért a szemével. – El is hiszem. És talált már neked becenevet? Épp egy chipset készültem bekapni. – Nos… néha rajongólánynak hív. – Rajongólánynak? – kérdezte. – Igen, hogy emlékeztessen rá, miszerint nekem fejet kellene hajtanom szakmai tekintélye előtt, és áldanom minden percet, amit velünk tölt. – Ja igen, emlékszem a liftes esetre. Felemeltem a sörömet. – A Senor Szarházinál mindenesetre jobb – vonta meg a vállát Adam. – Ha nem ismerném, még azt gondolnám, kedvel téged. – Tényleg nem ismered – feleltem. – Lehet, hogy tényleg szereti, amikor ilyen csinos kislányok istenként tisztelik – folytatta. Erre megdobtam egy szelet jalapeño paprikával. Csinos kislányok, mi? Még mindig nevetgéltünk, amikor egy magas, szőke lány lépett az asztalunkhoz. Legalább tíz centivel volt magasabb nálam, ha nem számolom a tűsarkúját. Óriási gyémánt fülbevaló ragyogott a fülében, és a ruhája pontos mása volt a legújabb divatú milánói darabnak, amiről, emlékeztem vissza, nemrég készítettünk beszámolót. – Adam! – kiáltott fel szinte énekelve. Adam kinézett. – Nahát, szia! – Felállt, és megölelte a lányt. Olyanok voltak így ketten, mintha egy Ralph Lauren-plakátról léptek volna le. Tökéletes példányai az északkeleti elitnek. – Azt ígérted, majd felhívsz! – mondta a lány a száját biggyesztve. – Bocs – szabadkozott Adam, miközben féloldalt rám sandított. – Tudod, nagyon… sokat dolgozom… Sokat dolgozik? Értem. Tehát ez is munkának számított. Még ez a Tökéletes Lány sem gondolta azt, hogy mi ketten esetleg randizunk. Esze ágában sem volt bemutatkozni nekem, ráadásul Adam sem érezte szükségesnek, hogy bemutasson. A lány elkezdett valami greenwichi esetről beszélni, én pedig elkezdtem a söröm maradékát lötyögtetni a poharamban. Ez az egész furcsamód sokkal tovább tartott, mint az előző elképesztően fontos telefonhívás. Ezek szerint a Tökéletes Lány más prioritást élvezett, mint Adam hírforrása. – Szóval, éppen benne voltam a…

59

– Ja, igen – szakította félbe a Tökéletes Lány. – Jössz a Barton-féle regattapartira szombaton? Regatta? Regatta? Úristen, mi a fenét keresek én itt?! Életemben akkor kerültem a legközelebb egy regattához, amikor egyszer a Barnegat Öböl Yacht Klubjában sorozatos kocsilopások voltak, és a Jó Reggelt, New Jersey!-ben foglalkoztunk a hírrel. – Aha – válaszolta Adam. – Remek lesz. – Nagyszerű! – mondta Tökéletes Lány. Felém fordult. – Örülök, hogy megismerhettelek. Még a nevemet sem tudod, böktem ki kis híján hangosan. – Sajnálom – folytatta vidáman –, tudod, csak annyira megörültem, amikor megláttam Adamet… – Persze, semmi gond – mondtam. – Tényleg, semmi, semmi gond. – Jézusom, Becky, fogd már be! Azt fogják hinni, retardált vagy. De a szívverésem felgyorsult, és a tenyerem izzadni kezdett. Egyáltalán: mit keresek én egy ilyen tökéletes nő mellett? Amint a lány távozott, Adam visszaült a helyére. – Ne haragudj. – Ugyan. Szóval csak azért ugrottam be ma este – hadartam –, mert nem ismerek túl sok embert, akik együtt dolgoztak Mike-kal, és szükségem volt… a szakmai tanácsaidra. – A… tanácsaimra? – kérdezte Adam döbbenten. – Igen. – Kétségbeesetten próbáltam összeszedni a gondolataimat. – Hiszen tudod, hogy csak nemrég költöztem a városba, és nincsenek… munkahelyi ismerőseim. Úgy éreztem, hogy nem ártana megmenteni maradék kis büszkeségemet. Távoznom kellett, mégpedig minél hamarabb. – Remek – szólalt meg Adam lassan. – Ezek szerint mi… munkahelyi ismerősök leszünk. – Pontosan. – Hát, abból sosem lehet elég – tette hozzá szárazon. Gondolom, neki barátnőkből sem volt soha elég. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Teljesen felkészületlenül ért ez az egész. De egy dologban biztos voltam: Lennyt megölöm! Eszembe se jutott volna, hogy randiként gondoljak a találkozóra, ha nem ültet bogarat a fülembe. Egy pillanatra elhitette velem, hogy egy Adam-típusú pasit érdekelhet egy olyan lány, mint én. Persze hogy nem. Mennyire ostoba vagyok! Egy perccel sem bírtam tovább maradni. – Nos – nyújtottam felé a kezem –, akkor majd biztosan látjuk egymást. Hosszasan nézte a kezemet, majd összevont szemöldökkel végül megrázta. – Rendben. Felkaptam a blézeremet, és menekülőre fogtam. Mire kiértem az utcára, alig kaptam levegőt. Egy pillanatra megálltam a szürkületben, és azon töprengtem, vajon miért van az, hogy gond nélkül kutatok fel őrült puskás híradósokat a New Jersey-i vadonban, de képtelen vagyok elcsevegni egy cuki pasival egy trendi manhattani bárban. Ez valami defekt lehet nálam. Talán kiskoromban a fejemre ejtettek? Terápiára lenne szükségem? És egyáltalán: nem építhetnénk bele ezt a patologikus szerencsétlenségemet valahogy a műsorba? Aáááá!

60

Lopva bekukkantottam a bár ablakán. Adam még mindig az asztalunknál ült, és a sörét bámulta. Pont olyan zavarodottnak tűnt, mint ahogyan én éreztem magam. Egyszer csak átnyúlt az asztalon, és felvett valamit az asztal széléről. Az IBS-es névkártyámat. Jaj, ne! Visszamenjek érte? Lenne bátorságom elé állni mindezek után? Finoman végigsimította a fényképemet a műanyag kártyán, én pedig beleborzongtam, mintha valóban az arcomat érintette volna meg. Egy kicsit még elidőzött a tekintete a képen, majd alig láthatóan megrázta a fejét, és zsebre vágta a kártyát. A francba! Hogyan sikerült ennyire elbénáznom?

10. Az IBS-es belépőkártyám a biztonsági kapunál várt reggel. – Jobban kellene vigyáznia rá – mondta az őr, amikor aláírtam a nyomtatványt, hogy visszakaphassam. – Igen – feleltem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Adam nyilván nem hívott föl, hogy megmondja, nála van, vagy, hogy hol hagyta. Végül is se szó, se beszéd, egyszerűen faképnél hagytam. Gondolom, szóba se akar többé állni velem. Ez volt a legszemélytelenebb megoldás, hogy itt leadta. Ennél csak az lett volna roszszabb, ha postán adja fel. Istenem, milyen megalázó! Lefelé indultam a Pirkadat stúdiójába, lelkileg felkészítve magamat a rám váró őrületre Mike első adásának főpróbája miatt. Lenny az irodánál várt rám. – Na, milyen volt? – kérdezte. – Mint egy atomkatasztrófa! – válaszoltam, amint elsuhantam mellette útban a kávégép felé. – Soha többé nem hallgatok rád! – Komolyan? – Lenny kérdő tekintettel nézett rám. – Hát, mondták már rá, hogy szemét. – Nem vele volt baj – mondtam. – Én vagyok retardált. – Értem. Elindultunk a főpróbára. Én már akkor rosszat sejtettem, amikor Mike és Colleen beültek a díszletbe az asztal mögé. Mike babrálni kezdte a széket, és átállította a magasságot, hogy egy szinttel magasabban legyen, mint Colleen. Colleen dühös pillantást vetett rá, és ő is fölemelte a székét. Elkezdtem aggódni, nehogy a kamera a végén már csak a lábukat lássa, úgyhogy eldöntöttem, szólok nekik, hogy azonnal hagyják abba. – Figyelem! – emeltem fel a hangom, amivel sikerült visszaterelnem őket. – Tehát a terv, hogy először felváltva felsoroljátok a fő témákat, utána pedig rögtönöztök. Mondjuk, hogy van egy hír a… nem is tudom… a félidős választásokról… – Arról biztosan nem lesz – epéskedett Mike. – Ugyanis ritkán foglalkozunk valódi hírekkel. – A nagyképűség – morgott Colleen – remekül áll neked. Figyelmen kívül hagytam mindkettő megjegyzését.

61

– Szóval, a lényeg, hogy fecsegjetek egy kicsit. – Fecsegjünk? – kérdezett vissza Mike. – Úgy érted, folytassunk zagyva, értelmetlen csevegést? Összeszorítottam a fogam. – Csak… vitassátok meg a fő híreket. Pontosan tudod, hogy’ értem. – Ne csináld, Mike, még az esti hírekben is szoktak fecsegni! Vajon minden ilyen nehézkesen fog menni? – Rendben. – Felállt, és megigazította a nyakkendőjét. – Megteszem… amint adásban vagyunk. De nem vagyok hajlandó itt ücsörögni és próbálgatni, mint valami kezdő. Negyven éve végzem ezt a munkát, nem okoz problémát a rögtönzés. Azzal kiviharzott a stúdióból. Colleen felé fordultam. – Nos – mondtam. – Akkor folytassuk a próbát mi ketten. Colleen az égnek emelte a tekintetét, majd ő is otthagyott. – Remek – mondtam, leginkább saját magamnak. – Örülök, hogy alkalmunk nyílik… Úgy érzem, biztosan sikerülni fog… Vajon be lehet még szállni a „Mikor roppan össze végleg Becky Fuller?” című fogadásba, amit Adam említett? Az irodába visszaérve a telefonom épületen belüli hívást jelzett. Rám jött a szívdobogás. Lehet, hogy Adam keres, hogy adjon még egy esélyt kettőnknek? Rápillantottam a kijelzőre. Csak Jerry volt. – Szia, Jerry! – szóltam bele vidámságot színlelve. – Hogy haladnak a dolgok odalent? – kérdezte. – Ó, Mike teljesen készen áll, egész héten próbáltunk. – Ártatlan kis hazugság, de mi mást tehetnék. Fülemen a telefonnal az irodám ajtajához léptem. Mike most is a díszletben ült, forgott a székén körbe-körbe, és mazsolával dobálta a világítás beállításán fáradozó kamerást. A kamerás hátrafordult, mire Mike ártatlanul fütyörészve felemelte a tekintetét a mennyezetre. Majd kicsattan a jókedvtől – konstatáltam, miközben én egyre nyomorultabbul éreztem magam. – Én mást hallottam – mondta Jerry. – Azt beszélik, hogy minden idődet arra pazarolod, hogy megpróbálod betörni, aminek következtében nem tudsz magával a műsorral foglalkozni. Ebben igaza volt. De vajon ki jelenthetett neki innen lentről? – Figyelj, a lényeg, hogy szerepeljen, nem? A közönség imádja. Persze a műsorra is ráfér a frissítés, nem tagadom. – Mély levegőt vettem, majd mindkettőnk megnyugtatására hozzátettem: – Bízz bennem, Jerry! Mike Pomeroy jelenléte minden problémát meg fog oldani. Mert ha nem, saját kezűleg tekerem ki a nyakát, ugyanúgy, mint ahogy Mike a fácánokét szokta. Jerryt persze ennyivel nem sikerült meggyőznöm. – Remélem, biztos vagy a dolgodban, ha már mindent egy lapra tettél fel. – Én nem aggódom – mondtam, sőt még egy vakmerő mosolyt is megeresztettem, holott pontosan tudtam, hogy Jerry nem láthat. Letettük a telefont, majd könnyedén kisétáltam az irodámból, végig a folyosón, be a női mosdóba, ahol azonnal elkezdtem hiperventillálni. Ó istenem, igazán reméltem, hogy biztos vagyok a dolgomban, ha már tényleg mindent egy lapra tettem fel. 62

A nap végére totális pánik uralkodott el rajtam. Két eshetőséget láttam valószínűnek: az egyik, hogy bejönnek a számításaim, és meghódítom a reggeli hírműsorok világát, a másik, hogy bedől a tervem, és az egész szakma rajtam nevet majd. A baj az volt, hogy ezen a ponton már semmit nem tudtam tenni, amivel befolyásolhattam volna a végeredményt. Mike vagy összeszedi magát, és hozza a megszokott jó formáját, vagy viccnek veszi az egészet, és jól leéget minket, de főleg engem. Beszélni fogok vele, még ha előbb könyörögnöm kell is. Összeszedtem az anyagot, amivel még otthon is akartam foglalkozni, és átmentem az öltözőjébe. – Tessék! – hallatszott az ajtó másik oldaláról. Benyitottam. Mike a székén ült, whiskyt ivott, és a belső tévén nézett valamit. – Szia – szólaltam meg lazán. – Csak sok szerencsét akartam kívánni holnapra. Szembefordult velem, majd elfordította a fejét, hogy megnézze, milyen DVD van a kezemben. – Áhá, Colleen Pap-tesztje. Igazi klasszikus. Kezdtem besokallni. Talán mégsem Mike a bírája annak, hogy mi kerüljön adásba, és mi nem. – Tudod, Colleen nagy valószínűséggel életeket mentett azzal, hogy felhívta a nők figyelmét… – Istenem, mennyire abszurd ez a hely – mondta Mike hevesen gesztikulálva az italával. – Dan Rather sem volt tökéletes, de legalább sosem kellett a méhét néznünk a tévében. Gyanakodva méregettem. – Te részeg vagy? – Sajnos nem eléggé. A tévékészülékre mutatott, ahol épp a Nightly News próbaadása ment. Az új bemondó, Patrick Jameson alig lehetett negyvenéves, csokibarnára volt sülve, és mosolygott, mint a vadalma. Azt beszélték, pont annyi esze van, mint egy különösen intelligens ölebnek, ám a közönséget ez nem izgatta, a súgógépet jól használva épp elég intelligensnek tűnt. – „A tartályhajó szállítmánya akkor ömlött ki a tengerbe, amikor a hajó megsérült a Galveston melletti partoknál” – mondta Patrick. Mike kajánul felnevetett. Patrick nyilvánvalóan szóról szóra felolvasta, amit kiírtak neki. A producerek imádták, mert sosem kellett attól tartaniuk, hogy rögtönözni kezd, és esetleg magára haragítja a szponzorokat. – „A szakértők szerint – folytatta – nagyjából kétezer gallonnyi kőolaj kerülhet a nyílt tengerbe az elkövetkezendő negyvennyolc órában. A kedvezőtlen időjárási viszonyok megnehezítik a szennyeződés megelőzését, ráadásul esélyes, hogy az olaj berobbantja a hajó motorját.” – Ott lenne a helyem – motyogta Mike. – Nekem kéne ott ülnöm. Elvették a helyemet, micsoda faszfe… – majdnem lebukott a székről. – Mike, jobb lenne, ha hazamennél – tettem a vállára a kezem. – Pihend ki magad. Egy üveg whiskyre mutatott az asztalán. – Látod ezt? Bruichladdich. Negyvenéves single malt az Islay-szigetről. Csak akkor iszom ezt, amikor különlegesen öngyilkos hangulatomban vagyok.

63

Ha megpróbál öngyilkos lenni az adás előtt, én tuti, hogy megölöm. Főleg, ha mindezt a stúdiómban akarja megtenni. – Itt az ideje, hogy hazamenj! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Holnap reggel frissen és kipihenten találkozunk! – Igenis, kapitány! – tisztelgett előttem inogva. Undorodva megráztam a fejem, majd távoztam. A Pirkadat irodái kiürültek. Már mindenki hazament, hogy kipihenhesse magát a másnapi premier előtt. A cuccaim összekészítve vártak az irodámban, de nem bírtam rávenni magam, hogy kövessem a kollégáim példáját, és hazamenjek. Addig pakoltam a már eleve tökéletesen rendezett irodámban, míg minden toll párhuzamosan nem állt az íróasztalon. A táskáimra pillantottam, majd toppantottam egyet. Na jó, ebből elég! Harminc másodperccel később a liftben voltam. Újabb harminc másodperc múlva azon az emeleten kötöttem ki, ahol a híradókat készítették – a „komoly híreket”, ahogy Mike mondaná. A folyosó felénél végre ráleltem a „7 NAP” feliratú üvegajtóra. Mély levegőt vettem, próbáltam meggyőzni magam, hogy a tegnapi estén esett csorbát muszáj kiköszörülnöm, és benyitottam. Adam irodája a harmadik ajtó volt jobbról. Kopogtam, reménykedve, hogy hozzám hasonlóan ő sem ment még haza. Vagy a bárba, hogy találkozzon a Tökéletes Szőke Regattás Lánnyal. – Tessék – szólt ki. Adam irodájában nyoma sem volt se golf-, se kosárlabda-, de még Yale-es evezőstrófeáknak sem. A falakat ehelyett az éppen aktuális sztorija képei borították, ami az íróasztala mögött felfüggesztett, tele rajzszögezett térképről ítélve a Fülöp-szigetekkel lehetett kapcsolatban. – Szia – köszöntem a küszöbön állva. Próbáltam minél lazábbnak mutatkozni. Adamnek kissé összekuszálódott a haja, az arckifejezése pedig teljesen közömbös volt. – Szia. – Csak azért jöttem… hogy… – összefontam a karjaimat a mellkasomon, hogy kezdjek velük valamit, és közben a kisujjam hozzáért a névkártyámhoz. – Köszönöm, hogy… öö… hogy megtaláltad a kártyámat. – Gondoltam, szükséged lesz rá, hogy bejöhess – mondta. Még mindig ugyanúgy ült az asztala mögött, ráadásul ezúttal a megszokott, könynyed mosolyának nyoma sem volt. Beljebb léptem a szobába. – És… most éppen min dolgozol? – kérdeztem a térképre mutatva. – A Fülöp-szigeteki kommunista lázadókról csinálunk riportot… – Értem, nahát, ez jól hangzik – végre elértem az íróasztalhoz. – Szóval… tegnap este én azért mentem a bárba, hogy veled találkozzak. Adam összeszorította a száját. – Igen, ez feltűnt, főleg, amikor hanyatt-homlok menekültél tőlem. Bólintottam. – Igen, ez jogos. Így történt. De csak mert… – Haboztam kimondani. – Tudod, te meglepően jó fej vagy. – Úgy érted, nem nézni ki belőlem?

64

– Istenem, nem így értettem! – Lehajtottam a fejem. Már megint képtelen voltam normálisan kifejezni magam. Utána kellene néznem, hogy mikre terjed ki a betegbiztosításom. Hátha van benne terápia is. Ahogy egyesek dühterápiára járnak, én mehetnék randiterápiára. Miért is ne? – Olyan ígéretesen indult – folytattam gyámoltalanul –, és végül az egészet jól elfuseráltam. Tudod, szokásom ezt csinálni. Elbénázom, összevissza beszélek; látod, most is pont ez történik. Micsoda katyvasz. Ám amikor fölnéztem, Adam mosolygott. Meglepettnek tűnt, de látszólag jólesett neki, amiket mondtam. Vajon… még mindig érdeklem? – Szóval a lényeg, hogy felkészületlenül ért ez az egész – egy lépést hátráltam, hogy távolabb kerüljek az átható, tagadhatatlanul vágyakozó tekintetétől. – És különben is, hogyan tetszhetnék pont én neked? Amikor te… – nem bírtam folytatni a mondatot. – Amikor én? – kérdezett vissza Adam. – Tudod, te… – a hajára, mosolyára, a yale-i diplomájára mutattam. Látszólag nem értette, mit akarok mondani. Akkor elkezdtem elmutogatni az evezést. – Furcsán úszom? – kérdezte Adam. Tovább eveztem a levegőben. – Ez valami vasúti hajtány? – Evezőbajnokság! – kiáltottam felbőszülve. Úgy nézett rám, mintha sült bolond lennék. – Nahát, ezt aztán soha nem találtam volna ki. Honnan tudsz erről egyáltalán? – Rólad is pletykálnak az emberek a csatornánál, jobb, ha tudod. – És ez a legszaftosabb, amit találtak, hogy az egyetemen komolyan sportoltam? Nem tudom, örüljek-e ennek, vagy sem. – Mindegy, a lényeg – mondtam –, hogy eszembe se jutott, hogy tetszhetnék neked. – Pedig tetszel – mondta Adam, miközben felállt. – Engem is meglep, hogy menynyire. Te más vagy, mint a többiek. Viszont szörnyen mutogatsz. Nem bírtam nem elnevetni magam. – Randira hívtalak. – Fogjuk rá. – De igen! – erősködött. – A bárban pedig gőzerővel kezdtem nyomulni rád. Melyik része nem volt egyértelmű? Tényleg az volt. Legalábbis az elején. De aztán… – Nem túl kifinomult az érzékem az ilyesféle dolgokhoz. – Ez feltűnt. Lehet, hogy karkötőt kellene hordanom, gondoltam, mint a cukorbetegeknek. Figyelmeztetné a pasikat, hogy mennyire elképesztően béna vagyok ilyen téren. – Egészen addig nem vagyok benne biztos, hogy érdeklek-e egy férfit, amíg meztelenül nem áll előttem. Adamnek kikerekedett a szeme. – Ne érts félre, nem kérem, hogy levetkőzz – folytattam gyorsan. (Persze, ha ragaszkodik hozzá, ám legyen…) – Érted, hogy értem. Amikor leveszi a nadrágját, rájövök, hogy talán mégsem azért jött, hogy megnézne a CD-gyűjteményemet.

65

Felkacagott. – A mindenit, te nem vagy normális! Felsóhajtottam. Végre sikerült megértetnem vele. – Így van. – Aztán elmosolyodtam. – Baj? – Na jó, figyelj! Kezdjük az elejéről. Lehet, hogy az egészet azzal rontottam el, hogy elhívtalak a „bárba a haverokkal”. – Támogatom – mondtam. – Mármint, hogy te is hibás vagy. – Szóval legközelebb vacsorázni megyünk, mint a többi normális ember. Lassan, nyugodtan, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Rendben? Lelkesen mosolyogtam. – Rendben. Így hát el is mentünk vacsorázni egy kedves kis olasz étterembe, amit Adam ajánlott, majd felmentünk a lakásába, hogy… hogy megnézzük a CD-gyűjteményét. Mindkét program pompásan sikerült. Nem is tudom pontosan, ki kezdeményezett. Minden olyan gyorsan történt. Egyszer csak vad csókolózásba kezdtünk a kanapén. És bár ezt nem fogom megosztani Sashával és Tracyvel holnap, Adam Bennett azon felül, hogy híradós családból származik, a Yale-en végzett, benne volt az evezőscsapatban, és hogy vonzó pasi, ráadásul isteni jól is csókol. Isteni jól! Nagyjából, amikorra a TV on the Radio egyik albumának második felénél tartott a lejátszó, mindkettőnkről lekerült a felsőrész. – Tudod – mondtam –, egészen jó a CD-gyűjteményed. – Mmmm… – Adam éppen a kulcscsontom környékét harapdálta. A keze végigsimította a felsőtestemet, majd babrálni kezdte a szoknyám kapcsát. – De lassan indulnom kell. Máris nyolc óra van. – A francba a kora reggeli tévéműsorokkal! Lehetetlen összeegyeztetni az ember magánéletével. – Igen – felelte, amint kikapcsolta a szoknyám. – Ideje, hogy indulj. Menj csak. – Azzal lehúzta a cipzárt. – Holnap lesz Mike első napja – érveltem két csók közt. – Akkor mindenképp – mondta, amint a nyakamat és a vállaimat csókolgatta. – Mindenképp menned kell. Menj. Felnyögtem, és végigfuttattam az ujjaimat a gerincén. Bizony, indulnom kellett, most, azonnal, rögtön. Valószínűleg rossz ötlet volt meginni azt a pohár limoncellót a vacsora után. Egészen… folyékonynak éreztem magam tőle. Adamnek is citrusíze volt. Vajon még most is jár evezni? A vállaiból arra következtettem, hogy igen. Most már értettem, miért tűrte ki mindig az ingét. Hogy elvonja a figyelmet arról a fenomenális, háromszög alakú… Fölém hajolt, és hirtelen minden kiment a fejemből. – Tudod mit? – adtam föl végül. – Nem olyan nagy ügy az egész. Mike nem először szerepel egy műsorban, pontosan tudja, mi a dolga. – Egyre szorosabban öleltem Adamet. – Igaz – helyeselt Adam, ám egyszer csak abbahagyta azt a csodás dolgot, amit addig a nyakamnál művelt. – Öö… 66

– Mmm-hmm? Felkönyökölt és rám nézett, az arca egyszerre sugárzott bosszúságot és beletörődést. – Ugye nem nyitott meg egy üveg negyvenéves Bruichladdichot? Tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – Ezt meg honnan tudod? Felsóhajtott, legurult rólam, s én azonnal tudtam, hogy az izgalmakkal teli esténk itt véget ért. – Amikor vele dolgoztam, és valami olyat kellett csinálnia, amihez nem fűlt a foga, mondjuk az olimpiát vagy az Oscardíj-átadót közvetíteni, vagy akármi olyat tudósítani, amiben az emberek esetleg örömüket lelik, szóval előző este rendre minden alkalommal hatalmas tivornyát tartott. – Micsoda? – pattantam fel azonnal. – Tipikus önszabotázs – mondta Adam. – Minden egyes alkalommal a Bruichladdichcsal kezdődött az egész. A világ számos részén halásztam ki mindenféle lebujokból, és általában úgy nézett ki, mint Rocky a nagy meccs után. Zihálni kezdtem, aminek ezúttal semmi köze nem volt ahhoz, hogy egy félmeztelen férfi ült mellettem. Nyugi, nyugi, nyugi… Belélegeztem, majd lassan kifújtam a levegőt. – Nem, ez nevetséges! Nem fogok utána kajtatni. Ha el akarja cseszni, hát csak tegye! Adamre pillantottam, akit látszólag nem igazán sikerült meggyőznöm a kis beszédemmel. – A fenébe! – morogtam a bajszom alatt. Adam ismét sóhajtott egyet. – Kezdd az Elaine’s-ben. Felpattantam a kanapéról, és az ajtóhoz rohantam. Amint kiértem a folyosóra, a szinte csupasz mellkasomra pillantottam. – A francba! – visszaszaladtam Adamhez. Már az ajtóban várt, kezében a blúzommal. – Köszönöm! – Kérlek, ne köszönd – mondta bánatosan. – Meg ne köszönd, hogy elrontottam az esténket. Csókot leheltem a szájára. – Később látjuk egymást. Ha csak ki nem rúgnak előbb.

67

11. Az Elaine’s egyike volt azoknak a halhatatlan manhattani éttermeknek, amiért az őslakosok odavoltak, a nem New York-iak közül pedig csak azok ismerték, akik kívülről fújták Woody Allen összes filmjét. Amikor útbaigazítást kértem Adam portásától, úgy nézett rám, mintha most szálltam volna ki az űrhajóból. Persze meglehet, hogy a borzas frizurám és az elkenődött rúzsom miatt. A hely hemzsegett a hírességektől, ráadásul elképesztően sokféle whiskey-t és whiskyt kínáltak, Mike-ot mégsem találtam meg. Még magát Elaine-t is sikerült elkapnom, hogy tanácsot kérjek tőle, merre érdemes tovább indulnom. – Pomeroy? – kérdezte fanyar mosollyal. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. – Néhány órája ment el. A fenébe! Most már biztos, hogy kitekerem a nyakát. Egyetlen végzetes húzással veszélybe sodorta az (eleve nyomorult) karrieremet és a (végre biztatóan alakuló) magánéletemet is. Benéztem az ugyanabban az utcában levő Algonquin bárba, ahol megtudtam, hogy nemrégiben ugyancsak megfordult. Ugyanígy jártam a Bond 45-tel. Megölöm, megölöm, megölöm! Nem tudom, a bárok furcsa fényei miatt-e, de egyértelműen vörös karikákat kezdtem látni. A Smith’s Bárban egy készséges törzsvendég – miután megvesztegettem egy pohár méregdrága Lagavulinnal – elárulta, hogy Mike a „21” nevű hely felé indult. Ezúttal taxival mentem tovább. Ugyanis a keresés uszkve második órájában vízhólyagok keletkeztek a lábamon, úgyhogy kibújtam a magassarkúimból. Ó, istenem! Jelenleg ágyban lehettem volna Adam Bennett-tel. Sőt a saját ágyamban is lehettem volna, mély álomba merülve. Sőt a világon bárhol lehettem volna. Ehelyett a műsorom főszereplője után futkorásztam, nehogy mindent elrontson, amiért véres verejtékkel megdolgoztam. Igazából az is csodának számított, hogy egyáltalán beengedtek a „21”-be. A hajam összevissza állt, a blúzomat félregomboltam, a lábamon nem volt cipő, és szinte biztos voltam benne, hogy a szoknyám is fordítva van rajtam. Mégis bebocsátást nyertem. Lehet, hogy nem én voltam az első őrült tévés producer, aki Mike Pomeroyt kereste náluk. Ennyire korán viszont biztos, hogy nem gyakran. Íme, ilyen a reggeli műsorok világa. Végre megpillantottam az egyik asztalnál, amint épp egy csapat embert szórakoztatott. Nem örültem neki, hogy pont ezek az emberek látnak ilyen zilált állapotban. A társaság összes tagja jól ismert tévés személyiség volt. Egyenként többet kerestek egy év alatt, mint a családom egész életében. De nem adhattam fel. – Mike! – szólítottam meg. Felém fordult. – Ajaj, itt az asszony!

68

Átverekedtem magam az asztalhoz, mezítláb, dühöngve. Az MSNBC egyik üdvöskéje rám vigyorgott. – Nicsak! – A mindenit, Pomeroy! – füttyentett a tizenkétszeres Emmy-díjas CBS-es híradós. – Ezek egyre fiatalabbak. Végre odaférkőztem Mike-hoz. A vállára tettem a kezem. – Mike, beszélnünk kell. – Csak úgy bűzlött a drága, füstös illatú whiskytől. – Miért? – kérdezte Mike. – Csak nem tőlem van a gyerek? – Az egyik szomszédja tenyerébe csapott. – Csapj bele, haver! Megráztam a fejem, és felrángattam. Egészen könnyen ment, ugyanis tökrészeg volt. A többiek meglepődve figyelték a fejleményeket. – Indulás! – pattogtam. – Most rögtön! De egyszerűen nem bírtam kivárni, amíg kiérünk az utcára, ott helyben nekitámadtam. Majd szétvetett a düh. – Remélem, tudod – kezdtem habzó szájjal –, hogy ez a műsor nagyon sok embernek fontos, beleértve engem is. Néhány vendég felénk fordult. Szinte kilöktem Mike-ot az ajtón. Botladozva követett. – Hát nem fogod föl? – kérdeztem. – Én mindenemet rád tettem fel! Mike erre megtorpant. Lassan szembefordult velem. – Hát, hogy őszinte legyek, te nem igazán számítasz. Te csak mellékszereplő vagy. És velem mi lesz? A hírnevemmel, az önbecsülésemmel. Két lépést tettem felé, míg szemtől szembe nem kerültünk egymással. – Egy önző egoista vagy! Mike farkasszemet nézett velem. – Én egy egyszemélyes intézmény vagyok. Na ebből elég! – Rendben van, menjünk! – Hova? – kérdezte Mike. – Haza. – Füttyentettem egy taxinak. Mike fájdalmas képet vágott, és befogta a fülét. A lakására irányítottam a taxit. Amikor megérkeztünk, Mike kis híján rám vágta a taxi ajtaját. – Rendben – morogta. – Itthon vagyok. Elmehetsz. – Meg még mit nem! – mondtam. A bejárati ajtóhoz masíroztam, és intettem neki, hogy kövessen. – Gyerünk, papa! Kelletlenül utánam kullogott. Mike lakása nagyjából olyan volt, amilyennek elképzeltem. Tele drága bútorokkal, mint ahogy azt a sokmillió dolláros szerződése sejteni engedte, illetve nagyon maszkulin volt, de kitömött vadásztrófeái falra aggatott látványától hál’ istennek megkímélte a vendégeit. Egyes részletekből ráismertem arra a Mike-ra, akit valaha istenítettem, a helyett a bunkó helyett, akivel most egész héten szerencsém volt együtt dolgozni. Gyönyörű festmények díszítették azokat a szabad falfelületeket, ahol éppen nem első kiadású könyvritkaságok sorakoztak a polcokon. Tehát mégis létezett egy másik énje, nem csak egy barlanglakó rejtőzött benne.

69

Jó volt minderről bizonyosságot szerezni, mert amint a konyha felé dülöngélt egy utolsó italért, egészen kiábrándító látványt nyújtott. Arra jutottam, hogy ebben az állapotában még egy utolsó ital már nem oszt, nem szoroz. Beálltam az ajtóba. Kikukkantott a konyhából, rám nézett, majd nevetni kezdett. – Örülök, hogy jól szórakozol – jegyeztem meg ridegen. – Nincsen senkid – mondta akadozva. – Nem csoda. Hadd találjam ki. Megismersz egy fiút – közben a poharával gesztikulált –, háromszor találkoztok, de minden egyes alkalommal kizárólag a munkádról tudsz beszélni. Rezzenéstelen arccal hallgattam. – Majd ő véletlenül elveszti a telefonszámod. Pislogtam, amire Mike győzedelmesen elvigyorodott. – Igen! – örömködött, mint aki épp most leplezett le egy hatalmas összeesküvést. – Szóval, a nyilvánvaló apakomplexusodon kívül – mit tett veled? Elhagyott? Netán meghalt? Megint csak pislogtam. – Olyan nagyon vagánynak, erősnek próbálsz látszani… – Hallgass! – mondtam. – Negyedórája még azt mondtad, csak egy „lábjegyzet” vagyok. Akkor most hirtelen miért érdeklődsz a lelki sérüléseim iránt? – Körbemutattam a lakásban, a sok képre, emlékre az életéből. Családi fotókra. A bekeretezett képre, amin a Clinton családdal horgászik. – Itt ez a sok-sok téma, amivel foglalkozhatnál, amik valóban érdekelnek. A modern művészet, a vadászat, a horgászat… Felvettem egy képet az egyik kis asztalról. – Ez a kisfiú az unokád? Nem is tudtam, hogy vannak unokáid. Foglalkozhatnál gyereknevelési témákkal. Elhozhatnád a családodat a műsorba, és… – Azokat a hálátlan dögöket? – szólalt meg Mike. – Köszönöm, de inkább nem! – Kikapta a kezemből a képet. – A látogatásnak vége, rajongólány! Ideje visszatérni a szánalmas kis életedhez. Hagyj magamra! – Csak szeretnéd! – Helyet foglaltam a kanapén. – Itt maradok! Biztos akarok lenni benne, hogy nem szöksz el megint. Mike vállat vont. – Tőlem… Akkor szép álmokat. – Kösz, de aligha fogok aludni. – Ott ültem, mint aki karót nyelt, és a falat bámultam. Mike egyre csak a képet markolászta, majd bement a szobájába. Ezek szerint anynyira mégsem utálta a hálátlan kis dögöt, ha magával vitte a képét. Milyen érdekes. Én mozdulatlanul ültem, eltökéltem, hogy tartom a szavam, és ébren maradok. Kibírom! Muszáj lesz reggel felébresztenem, nehogy lekéssük az adást. – Ébren vagyok – suttogtam. – Ébren, ébren, ébren. ű Ébren… [Eleredt az eső. Az esőcseppek kopogtak az ablakon a csipkefüggöny mögött, amit anyukámtól kaptam, amikor hatéves voltam. Anyukám megbökdöste a vállamat. – Csak tíz percig hadd aludjak még, anya – kértem, és a másik oldalamra fordultam. Erre ő lerántotta a takarómat.] – Indulás, rajongólány! 70

Kinyitottam a szemem. Rajongólány. Mike kanapéján feküdtem. Felültem. Mike fölöttem állt fürdőköpenyben, és épp valamiféle törzsi esőcsináló bottal böködött. Felkaptam a BlackBerrymet. Hajnali három óra volt. Remek. Minden rendben. – Kérsz reggelit? – kérdezte. Még mindig a kezében tartotta a botot, mint valami idős néni a hegyes végű esernyőjét. – Én… – megdörgöltem a szemem. Arra vágytam, hogy összekucorodhassak, és alhassak tovább. A leginkább egy rendes ágyban. Mike felkapcsolt egy lámpát. Nagyon bántotta a szememet a fény. Mike remekül nézett ki, mint aki egy egész hetet töltött a szépségfarmon. Akkor megpillantottam magam egy tükörben a folyosón. Uramisten! A sminkem szétkenődött. A hajam az Adammel töltött smároló programnak, az egész városon átvezető őrült hajszának, illetve a bőrkanapén töltött éjszakának köszönhetően úgy nézett ki, mint egy jobb madárfészek. A blúzom sem volt éppen makulátlan, sőt gyakorlatilag nem maradt rajta gomb. Vajon, évekkel később visszatekintve, most jutottam a legközelebb a hírnévhez, amikor a blúzom gombjait elnyelte Mike Pomeroy kanapéja? – Készítek reggelit – mondta Mike, azzal eltűnt a konyhában. Odavonszoltam magam a konyhapulthoz, és végignéztem, amint tojásokat tör fel egy tálba. – Láttál már igazi tojást? – Mike az orrom alá dugott egyet. Csak pislogtam. – Az ezt tojó tyúkot igazi takarmányon nevelték Marylandben. Heti egyszer érkezik a szállítmány. – A New York-i csirkék már nem is felelnek meg neked? – kérdeztem. Mike nekiállt felverni a tojásokat. – Indulnunk kell – mondtam. Ügyet sem vetett rám. – A frittata szépsége abban rejlik, hogy szinte bármilyen alapanyag jó hozzá, amit csak talál az ember a hűtőben. Kinyitotta a hűtőt, belenézett, s mindezt olyan derűsen, mint aki egész éjszaka hancúrozott. Mivel ugyebár én épp miatta estem el ettől a programlehetőségtől, sajnos nehezemre esett ilyen rózsaszínűnek látni a világot. – Gyerünk! – próbálkoztam újból. – Öltözz fel. – Azt akarod, hogy éhesen menjek dolgozni? – Elővett egy halom zöldséget. Rókagombát, mogyoróhagymát és paradicsomot. Az igazat megvallva, egész gusztusos volt, amit készített, de nekem semmi kedvem nem volt villásreggelizni. Nem vágytam másra, csak egy dupla eszpresszóra, és hogy minden flottul menjen a műsorban. – Jó formában kell lennem. Elvégre adásban leszek… legalább hat ember előtt, akik nézni fogják a műsort. – Majd elkezdte felaprítani a zöldségeket. Ásítottam. – Szerintem minimum nyolcan nézni fognak minket. – Nyugi, meglátod, imádni fogod. – Mike bekapcsolta a tűzhelyet, és feltett egy serpenyőt az egyik lapra. – Mike! – kérleltem. Menjünk már! Nagy nehezen sikerült rábeszélnem, hogy öltözzön fel és borotválkozzon meg, míg én szemmel tartottam a sütőben barnuló frittatát. A párolt mogyoróhagyma és gomba illata lassan betöltötte az egész konyhát, de én nem hagyhattam elcsábítani

71

magamat. Ugyan Mike bőven több, mint egy adag frittatát készített, mégis muszáj volt mihamarabb elrángatnom otthonról. Majd bekap egy fánkot a stúdióban. Szerintem egyszerűen csak élvezte, hogy felidegesíthet engem. A fürdőszobában pár perc alatt én is összeszedtem magam kissé. Öblögettem Mike Pomeroy szájvízével, majd arcot mostam Mike Pomeroy szappanával, végül kölcsönvettem Mike Pomeroy egyik ingét. Mikor kijöttem a fürdőből, Mike a kész frittatával várt a konyhában. – Nem hagytad még abba a főzőcskézést? Egy ujjal megérintette a tálat. – Túl meleg. Tudod, sokan nincsenek tisztában vele, hogy a frittatát szobahőmérsékleten kell enni. Olaszországban találták föl a délutáni étkezéshez. Rácsaptam egyet a konyhapultra. – Ide figyelj, Mike! Engem egyáltalán nem érdekel az ínyenc reggelid. El fogunk késni. Induljunk! Azzal elrángattam a nagyszerű Mike Pomeroyt az első Pirkadat-adás felvételére, miközben egész úton kapálódzott, üvöltözött, és szobahőmérsékletű frittatát majszolt. Késve érkeztünk a megbeszélésre, úgyhogy mindenki jól megbámult minket, amikor besétáltunk. Mike külseje makulátlan volt, míg engem mintha megrágtak, majd kiköptek volna. Lenny végigmért. – Hát te merre jártál? – Hosszú történet. – Leültem mellé, és megkíséreltem szalonképessé tenni a hajamat. Mike a Colleen melletti székhez vonult. – Az egész éjszakát nálam töltötte. Ezt hallván a Pirkadat stábjának minden tagja döbbenten bámult rám. Még Colleennak is leesett az álla. Mike buján felé intett a fejével. – Jó reggelt, Pacoima. A társaság még mindig engem bámult. – Jaj, emberek, nyilván a kanapén aludtam! – Mindaddig, amíg csak fel nem ébresztettem az afrikai esőbotommal – egészített ki Mike derűsen. – Afrikai… – ismételte Lenny. – … esőbottal? – fejezte be Colleen. Sasha, Tracy, Lisa és Ernie csak meresztették a szemüket. Gyilkos pillantást vetettem Mike-ra. Fogd be, te barom! Fejezzük már be! – Tehát – kezdtem neki a legszigorúbb főproduceri hangomon. – Mike ma kerül először adásba nálunk. Nagy nap ez mindannyiunknak, úgyhogy a biztonság kedvéért fussunk át mindent még egyszer. Végül is ideráncigáltam Mike-ot, innentől már az ő felelőssége volt, hogyan viselkedik. A megbeszélés után elmentem rendbe szedni magam. Éppen a hajamat próbáltam megregulázni a női mosdóban, amikor egyszer csak Colleent láttam meg mögöttem a tükörben. Egy kosztümöt tartott a kezében.

72

– Mindig legyen nálad minimum egy váltás ruha – mondta. – Az évek során anynyiszor hánytak le nyolcas ikrek, kakált rám kopasz sas és robbant szét nyári gazpacho a turmixgépben, hogy szép lassan egy egész pótruhatár gyűlt össze az öltözőmben. Elvettem tőle a kosztümöt. – Köszönöm. – Mármint, ha egyáltalán rád megy a szoknya – mért végig Colleen. – Mondd… ugye nem feküdtél le vele? Felnyögtem. – Nem! Végigkergettem fél Manhattanen, majd őrt álltam az ajtajánál, nehogy meglógjon az utolsó pillanatban. Engem csak a műsor érdekel, semmi más. Egy hosszú pillanatig nézett. – Tudom – felelte végül. – Ezért kapod kölcsön a kosztümömet – azzal otthagyott. Átvettem Colleen kosztümjét, és úgy döntöttem, nem osztom meg vele, hogy a szoknya túl bő rám. Végre sikerült rendbe hozni magamat, még egyszer megkíséreltem eltüntetni a táskákat a szemem alatt, s közben buzdító gondolatokkal bombáztam az önbizalmamat. Becky Fuller, te vagy a vezető producere egy országszerte sugárzott reggeli műsornak, a Pirkadatnak. Sikerült megszerezned a világ egyik legjobb tévéhíradósát. Minden nehézség ellenére ez a legenda mától a te műsorodban fog szerepelni. Megcsináltad! Kezdtem már egész jól érezni magam, de akkor megszólalt a realista énem is: Még ne kezdj el ünnepelni! Mike simán elszúrhatja az egészet, csak azért, hogy keresztbe tegyen neked. Felsóhajtottam. Mike reggeli viselkedése alapján akár a lehető legrosszabbra is számíthattam. De azért nem volt reménytelen a helyzet. Mike Pomeroy volt az egyik legkedveltebb bemondó a nézők körében, valószínűleg, mert a képernyőn keresztül keveseknek jött át, mekkora szemétláda. A nők odavoltak kifinomult modoráért, elájultak ezüstös hajától és a szemében bujkáló huncut mosolytól. A bemutatkozó anyag elsöprő sikert aratott, meglepő módon főleg az eddig jócskán mellőzött férfiak körében. Lehet, hogy a mi műsorunk lesz az első, amit a férfiaknak is lesz kedvük nézni? Lehet, hogy inkább átkapcsolnak a CNN-ről vagy az MSNBC-ről, hogy a Pirkadat műsorát kövessék? Mit szólna hozzá Jerry, ha sikerülne elérnem mindezt? Felemelt fejjel és a kölcsönkapott kosztümömben kicsit magabiztosabban vonultam be az irányítószobába. Lenny és a többi producer a képernyőket figyelték; az utolsó pillanatig követték a műsorokat, hogy semmilyen friss hírről ne maradjunk le. – Mivel foglalkozik ma reggel a Today Show? – kérdeztem. Lenny felhorkant. Ez most jót vagy rosszat jelentett? A képernyőre pillantottam. Jaj, ne! Vieira épp az ittas vezetéssel lefülelt Playmate-tel beszélgetett. Bevágták a Today főcímét, majd egy vidám hang szólalt meg: „Elütötte Hef kutyáját, majd eltemette a jakuzzi mellett. A részletekért nézzék továbbra is a Today Show-t.” Ezután átvágtak olyan képekre, melyek az áprilisi Playboyban jelentek meg róla. A lány szemérmesen mosolygott a kamerába, miközben a legérdekesebb testrészeit feketeség takarta ki. Ennyit a férfinézők megnyeréséről. – Ez nem lehet igaz! – mondtam Lennynek. – Ó – felelte –, a java még csak most jön. – Egy másik monitorra mutatott. – Nézd meg, mi megy a Jó Reggelt, Amerikában. Eltakartam a szememet a tenyeremmel. 73

– Nem biztos, hogy szeretném. – Sawyer mai vendége Clooney. Leejtettem a kezemet. – Ó, micsoda ribanc! – Egy újabb ezüsthajú sármőr? Nekünk végünk!

12. A stúdióban szinte tapintani lehetett a feszültséget. A technikusok szokatlanul csendesek voltak, a sminkes remegő kézzel kente a pirosítót Colleenra, én pedig hálát adtam az égnek, hogy nem ettem Mike frittatájából, ugyanis szinte biztos, hogy most tojással, rókagombával és mogyoróhagymával tiszteltem volna meg a díszletet. Mike és Colleen már az asztaluknál ültek tökéletes frizurával, harmonizáló öltözetben, makulátlanul. A rájuk állított kamera monitorán néztem őket. – Igazán jól mutatnak együtt – mondtam Lennynek. – Legalább ezzel nincs gond. Lenny bólintott, majd keresztet vetett. – Remek – mondtam –, a zsidó, aki keresztet vet. Látom, kicsit sem aggódsz. – Visszafordultam a monitorhoz. – Gyerünk, Pomeroy! – mormoltam. Elindult a Pirkadat főcíme. A képernyőkön az előre rögzített bemutatkozó anyag ment; Colleen és Mike egymásra mosolyognak az asztalnál, Mike a bíróság épülete felé szalad a lépcsőkön – ezt ügyesen összevágtuk, hogy ne tudjon belekötni semmibe, régi felvételek Colleenról, amint egy elefántbébit simogat, illetve Britney Spears oldalán mosolyog a stúdió épülete előtt, végül Mike, amikor a dalai lámával ráz kezet – ezt az archív anyagok közül ástam elő. A díszletben Colleen odafordult Mike-hoz: – Kérlek, ne altasd vissza az országot az unalmas híreiddel, rendben? Mike úgy tett, mintha bőszen tanulmányozná a jegyzeteit. – Rendben, semmiképp. – Felemelte a fejét, és Colleenra mosolygott. – Ja, igen, és bekaphatod. A Pirkadat lógója villant fel a képernyőn, miközben a bemondó a napi műsortervet ismertette. – Mindez, és még rengeteg érdekesség a Pirkadatban, élőben New Yorkból. A stúdióban Colleen Peck… és… Mike Pomeroy! – Jó reggelt kívánok mindenkinek! – Colleen mosolyától még a jég is megolvadt volna. – Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, hogy történelmi pillanathoz érkeztünk itt a Pirkadatban, ugyanis mától Mike Pomeroy is a csapatunk tagja. Igaz, hogy a „történelmi pillanat”-nál egy kissé ironikusra váltott a hangja, de reméltem, hogy sikerül uralkodnia magán. Töretlen mosollyal fordult Mike-hoz. Ez az, Colleen, így kell ezt csinálni! Micsoda profi! – Igen – érkezett a két szótagos válasz Mike-tól. Colleen arcáról lehervadt a mosoly. Elég jól ismertem, hogy tudjam, mire gondol magában. Te most szórakozol velem, bassza meg?! Nekem is pontosan ugyanez járt a fejemben.

74

De hősiesen állta a sarat. – És hogy emlékezetessé tegyük az első adásodat, Mike, egy kis meglepetéssel készültünk! Gyerünk, Mike, vágj hozzá jó képet! Vágj hozzá jó képet! Én ki akartam hagyni ezt a részt, de mivel tradíciónak számított, nem tehettem. Pedig még azt is felvetettem, hogy ez a kis szertartás rossz ómen, és emiatt alakul ilyen szerencsétlenül ennyi éve minden a férfi műsorvezetőkkel kapcsolatban. Sajnos leszavaztak, én pedig a csapat morálja érdekében feladtam a harcot. Most viszont, amikor a technikusok egy hatalmas tortát gördítettek a színre gigantikus ISTEN HOZOTT, MIKE! felirattal, biztos voltam benne, hogy semmiképp nem kellett volna engednem a rábeszélésnek. Colleen összecsapta a tenyerét. – Bol-dog el-ső na-pot – énekelte –, bol-dog el-ső na-pot… Mike szemei egy pillanatra kikerekedtek, majd, mintha mi sem történt volna, faarccal a kamerák felé fordult. – Köszönöm. Talán örülnöm kellett volna, hogy ezúttal hatom szótagot sikerült kihúznunk belőle? – És most következzenek a mai nap legfontosabb hírei – folytatta Mike. – Texasban továbbra is rossz idő uralkodik a Mexikói-öböl partvidékén… Lenny rám nézett. – Szinte, mint egy kezes bárány… Az égre emeltem a tekintetem. Kösz, hogy nem ironizálsz, Lenny. Merv, az adásrendező a kameraállásokat váltogatta, miközben eszeveszett iramban száguldottunk végig a híreken. Egy felesleges szó nem sok, de annyi se hangzott el. Amikor Mike a Yellowstone Park megemelkedett geotermikus aktivitásáról beszélt, Colleen közbe akart volna szólni, ám Mike azonnal átváltott egy terjedelmes sztoriba valami szupervulkán kitörésének valószínűségéről. Aztán a franciaországi választások eredményeit ismertette, és Colleen bedobott egy viccet a croissant-ról, ám Mike rögvest áttért a guami állapotokra. Odaintettem Mike-nak, hogy lassítson a tempón. Ügyet sem vetett rám. Megkíséreltem elmutogatni, hogy álljon meg néha csevegni egy kicsit, a hasamat fogtam, mintha szétvetne a nevetés. Amikor a kamera épp Colleent vette, Mike értetlenkedve nézett rám. Adamnek igaza volt, tényleg szörnyen mutogattam. Lehet, hogy meg kéne tanulnom a jelbeszédet? Vagy azokat a jeleket, amikkel a futballbírók kommunikálnak? – Most pedig Ernie Appleby következik az időjárás-jelentéssel – konferálta be Colleen. Ernie-t szerencsére imádták a nézők. Valószínűleg ő volt a legderűsebb időjós a tévében. Az emberek olyannyira értékelték töretlen jókedvét, hogy még azt is megbocsátották neki, ha néha teljesen félresikerültek a jóslatai. Ez pedig szemérmetlenül gyakran megtörtént, de hát nem szabad megbolygatni azt, ami jól működik. A közönség szerette Ernie-t, még akkor is, ha szinte semmi fogalma nem volt a meteorológia tudományáról. Mike-nak gondolom felállt a szőr a hátán az ilyesféle hozzáállástól, de ez engem igazán nem érdekelt. Ernie legalább biztos pont volt.

75

– Köszönöm, Colleen – vette át a szót lelkesen. – Szeretnék csatlakozni az előttem szólókhoz, és üdvözölni Mike Pomeroyt az első adásában. Vagy, ahogy az egyik hurrikán mondaná a másiknak: „Rajtad tartom a szemem.” A rajongói most biztosan nevettek, Mike arca ellenben leginkább a Húsvét-szigeti kőfejekére hasonlított. Ernie-nek szerencsére nem tűnt fel Mike elmaradt reakciója. – A mai nap időtérképére tekintve – mondta a háta mögötti zöld képernyőre mutatva – láthatják, hogy a Közép-Nyugat felől érkező alacsony légnyomás nedvességet hoz magával… Miközben Ernie folytatta az időjárás ismertetését, én továbbra is megpróbáltam magamra vonni Mike figyelmét. Integettem neki, le-föl ugráltam, még arra is gondoltam, mi lenne, ha fel-le kapcsolgatnám a fényeket az irányítóbokszban. Mike azonban egy pillantást se vetett rám. Amíg a kamera nem őt mutatta, Colleen szemrehányóan nézett Mike-ra. Az egy dolog, hogy vele nem bírt kedves lenni, de Ernie-t, az időjóst nem illik csak úgy semmibe venni. – Reggeli műsorban vagyunk – mondta. – Nem temetésen. Belehalnál, ha mosolyognál néha? – Fogd be, Matuzsálem! – felelte erre Mike. Na jó, ebből most már elég! Berohantam a díszletbe, olyan mosollyal az arcomon, amit még Colleen is megirigyelhetett volna. Lehet, hogy a kölcsönkapott kosztüm volt az oka, de valami miatt még a hangom is vidámabb volt, amint megszólítottam őket. – Gyerekek – kértem –, mi lenne, ha kicsivel energikusabban csinálnátok? Mike nem szólt egy szót sem, csak bámult rám. Colleen csettintett a nyelvével. – Ha ennél is energikusabb lennék, kirepülnék a székemből. – Te isteni vagy – mondtam Colleennak. Mindketten szúrósan Mike-ra néztünk. – El az útból! – sivította felénk Mike. – Mindjárt én kerülök képbe. Visszacammogtam az irányítószobába. Lenny a kezembe nyomott egy bögre kávét. – Ne rakjak bele egy csepp szíverősítőt? – kérdezte. Nyeltem egyet. – Csak egy kis idő kell nekik, hogy belejöjjenek. A következő téma szerencsére egy komoly hírt dolgozott fel, úgyhogy Mike végre kiélhette magát. A kamera is imádta: a mély tekintetét és az érdes, ellentmondást nem tűrő hangját. Minden egyes stábtag lenyűgözve hallgatta a beszámolóját. – … Úgy tűnik, egyedül dolgozik – mondta Mike a kamerába –, nyitott ablakokon és ajtókon keresztül jut be a házakba. Bent mellettem az irányítószobában Merv jelt adott, és egy rendőrségi fantomkép jelent meg a képernyőn. Még a ceruzás rajzból is jól lejött, mennyire beteg lehet a fickó. „Szabadlábon a szexuális ragadozó” – jelent meg a képernyő alján a feliratsávban, amint Mike a hír végére ért. – A milwaukee-i rendőrség arra kéri a lakosokat, hogy azonnal jelentsék, amennyiben felismerik a képen látható férfit.

76

Győzedelmesen Lennyre mosolyogtam. Na tessék, ezt igazán szépen csinálta! – Továbbá – folytatta –, exelnökünk, Jimmy Carter emberi jogokért folytatott kampánykörútjának jelenlegi állomása Peking. Merv átváltott egy Jimmy Cartert ábrázoló képre. – Politikai ellenállókkal tárgyal, célja, hogy változtasson a kommunikáción a… A monitorra pillantottam. A „Szabadlábon a szexuális ragadozó” felirat még mindig ott villogott a képernyő alján. Ajaj! – Lenny! – sziszegtem. Lenny még mindig elbűvölve hallgatta Mike tudósítását. – Merv! – sziszegtem még hangosabban. Ő is másfelé figyelt. Odaugrottam az irányítópulthoz, és kikapcsoltam a feliratot. – Úristen, fiúk! – mondtam, miközben leroskadtam a legközelebbi székre. – Emiatt rengeteg telefonhívást fogunk kapni, az biztos. Talán még magától Jerrytől is. Lenny rám nézett, és megrázta a fejét: – Hozom a bourbont… Nem bírtam megszólalni a döbbenettől. – … Becky – tette hozzá. – Legalább… – szólaltam meg halkan. – Legalább ennél már nem lehet rosszabb. Colleen mindeközben derűsen, Mike pedig a szokásos szuperszigorú híradósfejével nézett a kamerába. Olyanok voltak, mint a tragédia és a komédia két maszkja. A tenyerembe temettem az arcomat. Lenny a kezembe nyomott egy bourbonös kávét, amihez hozzá se nyúltam. Folytatódott az adás. – Holnap a Pirkadatban – hallottam Colleen erőltetetten derűs hangját – megtudhatják, mi az a nyolc szokatlan dolog, amire nagyon jó a krumpli. Garantálom, hogy pompásan fogunk szórakozni. – Továbbá – dörögte Mike – a vendégünk lesz néhány szociális munkás, akik szerint a nemzetközi közösség a kerékkötője annak, hogy segíthessenek a természeti katasztrófák áldozatainak. Felnéztem, és kábultan meredtem a díszletre. – Illetve – folytatta – azt állítják, hogy a segélykéréseik sorra kudarcot vallottak. Colleen egy pillanatig némán pislogott a kamerába, majd megpróbált bekapcsolódni. – Végül… megvitatjuk, mit árul el egy emberről a fogkeféje! Fájdalmas arccal fordultam Lenny felé. – Jól hallottam, amiket az imént Mike mondott? Bólintott. – Attól tartok, igen. Megint elkezdtem hiperventillálni, úgyhogy gyorsan megragadtam a langyos whiskey-s kávét, és belekortyoltam. – Olyan érzésem van, mintha kiléptem volna a saját testemből. – Lehet, hogy azzal járnál a legjobban – mondta Lenny, miközben a katasztrofális adást figyelte. Nagy sokára Colleen, immár észrevehetően erőltetett mosollyal, a kamerába nézett, hogy elköszönjön a nézőktől.

77

– Ennyi lenne mára. Üdvözlünk mindenkit a Pirkadatnál, Mike, és köszönjük, hogy… – Köszönjük mindenkinek – vágott közbe Mike. – A viszontlátásra! Nagy levegőt vettem. Legalább vége volt. Colleen összeszorította a száját. – A viszontlátásra. Mike bólintott egyet a nézők felé. – A viszontlátásra. Colleen dühös pillantást vetett rá. – A viszontlátásra. – Összesen hányszor köszöntek el? – kérdeztem Lennyt. – Fejenként kétszer. – Lenny amúgy is örökké bús arckifejezése most a szokottnál is nyomorultabb volt. – Ó, édes istenem! – sóhajtottam. – Ámen! – vágta rá Lenny, majd újból keresztet vetett. Ha ezt nem fejezi be, én levelet írok a rabbijának. Ezek ketten a képernyőn még mindig szópárbajoztak. – Viszlát – mondta Colleen. – Viszlát – mondta Mike. – Viszlát – mondta Colleen. – VISZLÁT – mondta Mike. – És itt a felvétel vége! – kiáltottam fel, amire végre tényleg befejeződött az adás. Az irányítószobában mindannyian döbbent csendben álltunk. A stúdióban felgyulladtak a lámpák. Mike megigazította a nyakkendőjét, felállt, és fütyörészve távozott. Felmerült bennem, hogy Colleent esetleg fizikailag kell visszatartanunk, hogy ne kövessen el gyilkosságot a stúdióban mindenki szeme láttára. Amint meglátott, hogy jövök ki az irányítószobából, felemelte a mutatóujját: – Kislány! – harsogta. – Szedd rendbe ezt a seggfejet, különben elbúcsúzhatsz tőlem! – Ígérem, beszélek a fejével – szabadkoztam. Dehogy megy el. Nem teheti meg! Még mindig ő volt a Pirkadat arca, vagyis neki is pontosan akkora szüksége volt ránk, mint nekünk őrá. Szükségünk volt a jelenlétére, illetve a nem túl nagy, de annál lelkesebb rajongótáborára. (Nem beszélve arról, hogy mennyire keveset kellett ráköltenünk.) És igen, neki is szüksége volt a műsorra. A legjobb munka, amit kaphatott volna, ha visszamegy Arizonába a helyi híradóba – de valami miatt úgy éreztem, hogy nem akarja itthagyni Manhattant. – Eddig se csináltál mást – kiabált Colleen. – Beszélgettél vele, és a kanapéján játszottad az éjjeli nővért. Teljesen feleslegesen, mert látható, hogy semmi foganatja nem volt. – Tudom, tudom – bólogattam. – De azért még egyszer utoljára megpróbálom. – Elegem van ebből! – dühöngött Colleen. – Főleg, hogy pontosan tudom, mennyire haszontalan minden próbálkozás. Kikérem magamnak, ami az előbb történt! Én mindent beleadtam, Mike pedig kifigurázta az egész műsort. – Tudom – ismételtem a kezeimet széttárva, és csak reméltem, hogy nem áll neki még hangosabban hisztériázni. – Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy a mai

78

műsort már nem tudjuk helyrehozni. A jövőre nézve viszont megoldást kell találnunk. – Teljesen semmibe vette a műsor szerkezetét – folytatta Colleen. – Egy percig sem volt hajlandó együttműködni. – Colleen! – csattantam fel most már én is dühösen. – Szerinted én nem néztem végig a műsor minden egyes kínkeserves percét? Engem nem kell meggyőznöd! És én nem tudok mást tenni, mint hogy megígérem neked, most azonnal előveszem Mike-ot, és lerendezem vele a dolgot egyszer s mindenkorra. Egy hosszú pillanatig csak némán nézett rám. – Azt nem is kétlem, hogy előveszed Mike-ot – felelte –, csak abban nem vagyok biztos, hogy bármit sikerül elérned nála. Dühödten bámultuk egymást. Aztán csak álltam ott a Colleentól kölcsönkapott kosztümben, és megesküdtem magamnak, hogy soha senkinek nem adok rá többet esélyt, hogy kételkedjen bennem. És azt is szentül megfogadtam, hogy ellátom Mike Pomeroy baját.

13. Mire odaértem Mike öltözőjébe, ő már nem volt ott. Nem találtam sem a büféasztalnál, sem a férfimosdóban, pedig mindenhol megnéztem. Nem volt sehol az épületben, se Elaine’s-nél egy nevetségesen korai ital mellett. Végül megtaláltam egy cipőfényező bódénál az IBS épülete közelében. Amikor észrevett, úgy nézett rám, mint a világ legártatlanabb, legegyügyűbb embere. Ha a cipőtisztító fiú nem lett volna ott, hogy szemtanúja legyen az eseményeknek, helyben megfojtottam volna. – Segíthetek? Azonnal letámadtam. – Azt ígérted, csevegni fogsz! – Nem! – tartotta fel a mutatóujját tiltakozólag. – Te mondtad azt, hogy csevegjek. – És te megígérted! Tisztán emlékszem, hogy azt mondtad, majd az adás közben csevegni fogsz. – Én csupán annyit ígértem, hogy elmondom a híreket – javított ki. – Amit meg is tettem. – Épp csak hogy! – Elvállaltam egy reggeli hírműsor vezetését. A szerződésemben is csupán ennyi a kikötés, és én is ehhez tartom magam. És én még mangókat vetettem neki! – Mike – mondtam. – Nem teheted meg, hogy ott ülsz, egyszavas válaszokat adsz, és kizárólag természeti katasztrófákról beszélsz. – Biztos vagy ebben, rajongólány? Mert szerintem az imént épp ezt tettem. – Colleennak egyedül kellett vinnie a vállán az egész műsort. Megkíséreltem a hiúságára hatni.

79

– Tényleg ezt akarod? Hogy a médiában elterjedjen, miszerint Colleen Peck másodhegedűse lettél? Egy percig mintha sikerült volna meggyőznöm, majd újból kiült az arcára az a nyájas mosoly. – Azt hiszed, te döntesz a sorsomról, csak azért, mert idekényszerítettél, ebbe az unalmas műsorba? Tényleg vissza kellett fognom magam, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra. – Amúgy pedig – folytatta – mit keresel itt? Vissza kéne menned az irodádba, ugyanis bármelyik pillanatban hívásod lehet Jimmy Cartertől. Tudod, Jimmy Cartertől, a „Szexuális ragadozótól”. A rohadék nem átallott idézőjeleket mutatni a levegőben. Ökölbe szorítottam a kezem az oldalamon. – Most pedig hagyj magamra, dolgom van! – Intett egyet, és elkezdte böngészni a friss híreket a mobiltelefonján. A cipőtisztító együttérző vállrándítással nyugtázta a szóváltást. Sietve faképnél hagytam Mike-ot, a szemem égett, a torkomat sírás fojtogatta. Furcsamód sikerült kibírnom az egész napot. A Jimmy Carter embereitől kapott hívás sem sikerült katasztrofálisra. Személyesen nem is látták a műsort, csak reagáltak a hozzájuk beérkezett jelentésekre. Persze felkerült a videó a Youtube-ra is, én pedig azonnal felszóltam a jogi osztályra, hogy szedessék le. Ők felhívták rá a figyelmemet, hogy a letiltás csak időszakos megoldás, és a legjobb az lenne, ha valahogy beleírnánk az incidenst az IBS esti műsorába, hogy kedvét szegjük a kalóztöltögetőknek. Sokkal kellemetlenebb volt a sok hívás a Pirkadat idősebb nézőitől, akiket elborzasztott, szó szerint elborzasztott, hogy harminckilencedik elnökünket alaptalanul megrágalmaztuk a műsorban. Az IBS weboldalán megjelentettünk egy helyesbítést, illetve megígértük, hogy ugyanezt a másnap reggeli adásban is megismételjük. Mindemellett felhívtam az egész stáb figyelmét a feliratsáv sokkal körültekintőbb használatára. Lenny felajánlotta, hogy elviszi a balhét, és beadja a lemondását. Figyelmeztettem, hogy ha itt mer hagyni, én ideg-összeroppanást kapok, majd kértem tőle még egy kis bourbont. Colleen már hazament, mire visszaértem. Őszintén szólva kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kellett találkoznom vele, miután annyira pontosan megjósolta a Mikekal való beszélgetésem kimenetelét. Be kellett látnom, hogy nem tudok hatni a műsorvezetőmre. Az utolsó kétségbeesett próbálkozásom a műsor megmentése érdekében csúfos kudarcba fulladt. Fogalmam sem volt, mi mást tehetnék a Pirkadatért mindezek után. Talán mégis igazuk volt azoknak, akik szerint kevés voltam ehhez a feladathoz. Talán már el is buktam, mint ahogy azt Colleen is előre megmondta. Talán mégis jól tették a Jó Reggelt, New Jersey-nél, hogy a csodás Chipet választották helyettem. Egész végig azt reméltem, hogy ha mindent beleadok, és megmutatom, mire vagyok képes, a végén sikerrel járok. Nos, én aztán megmutattam. A végeredmény pedig egy katasztrofális műsor, amiben sikerült egykori elnökünket, a szabad világ vezetőjét nemi erőszakot elkövetőként feltüntetnem.

80

Később, miután a stáb nagy részét idő előtt hazaküldtem, az irodámban ültem, és Jerry hívására vártam. Kíváncsi voltam, hogyan reagál a reggel történtekre. Talán kioktat majd, hogy ha esetleg jártam volna televíziós adásszervező előadásokra, tudnám, hogyan kell kezelni a feliratokat. Esetleg, hogy azt gondolta, egy főproducer képes megfelelően irányítani a csapatát. Vagy kárörvendően emlékeztet rá, miszerint ő előre megmondta, hogy nem jó ötlet Mike Pomeroyt alkalmazni. De az is megeshet, hogy röviden és bájosan csak annyit mond: Ki vagy rúgva! Ám a telefon nem csöngött, én pedig csak ültem ott, szomorúan bámultam a készüléket, és azon töprengtem, vajon miért nem hív Jerry. Biztosra vettem, hogy keresni fog, akárhogy is sikerül az adás, elvégre mégiscsak ma tért vissza Mike Pomeroy a képernyőre. Lehet, hogy nem is volt ébren, amikor lement a műsor? De, még ha így is lett volna, biztosan elmesélte neki valaki, hogy mi történt. Ha az IBS jogi osztálya tisztában volt a helyzettel, Jerryt sem kerülhették el a hírek. Vagy mégis? Egy újabb félóra rágódás után tudatosodott bennem, hogy csak ülök itt kínok közt, és tehetetlenül várom, hogy lecsapjon a guillotine. Úgyhogy összeszedtem magam, és tárcsáztam Jerry irodáját. A titkárnője szerint egész nap nem volt bent. Akkor is hallania kellett a zűrzavarról! Ezek szerint viszont annyira sem méltatott, hogy legalább pár szóval és azonnal lerendezzen minket. Még jobb. Semmi értelme nem volt a további ücsörgésnek. Teljesen egyértelmű volt, hogy se a műsorvezetőnk, se a főnökök, de még csak a feliratsáv kezeléséért felelős fickó szerint sem ért az egész egy fabatkát sem. Akkor meg minek töltsem az éjszakát az irodámban? Csak találok valami hasznosabb időtöltést. Már tudtam is, hogy mit fogok csinálni. Adam a kopogásomra azonnal ajtót nyitott. Rizikós volt csak így idejönni a lakására mindenféle bejelentés nélkül, tudtam jól. Mi van, ha nem találom otthon? Vagy ha ne adj’ isten épp egy szőke regattamániás istennőt szórakoztat. Az aztán igazán tökéletes befejezése lenne a mai napnak. De szerencsére ott állt előttem farmerban és egy kifakult Yale-es pólóban. – Láttad? – kérdeztem elkámpicsorodva. Méregette rajtam Colleen kissé túlméretezett kosztümjét. – Nem volt olyan rossz. Egészen… Adam megnézte a műsort! A karjaiba vetettem magam, és megcsókoltam. – Ejha, szia! – Behátráltunk a lakásba, majd Adam berúgta az ajtót. – Tudod mit? – kérdeztem. – Ha jobban meggondolom, inkább ne beszéljünk róla. – Megint megcsókoltam. – Egyetértek – mormolta Adam. Bebotorkáltunk a lakásba, még mindig csókolóztunk, és nekem eszembe jutott, mennyire sokba került a manhattani lakásom bérlése, és hogy milyen hosszú ideje nem jártam a kis cipődoboznyi apartmanomban. Adamnek látszólag több érzéke volt az ingatlanokhoz. Vagy csak több pénzt tudott szánni a bérlésre? Arra jutottam, hogy valószínűleg mindkettő. Mindenesetre az ő lakásából remek kilátás nyílt az utcára, illetve a távoli városképre. Az én téglafalamnál és sikátoromnál mindenképpen szebb volt. – Tegnap este… – próbáltam megszólalni, miközben a nyakamat csókolgatta.

81

– Igen? – … nem igazán volt alkalmam megjegyezni, mennyire tetszik a lakásod. – Ó… – nekiállt kigombolni a blúzomat. – Nos, mostantól annyiszor lesz alkalmad megcsodálni, ahányszor csak szeretnéd. Körbevezesselek? Az első állomás a hálószoba. – Neked aztán van önbizalmad. Elvigyorodott. – Az imént rontottál rám a bejáratnál. Arra jutottam, hogy valószínűleg nem scrabble-ozni jöttél. – Így igaz. – A pólója alá csúsztattam a kezem, ő pedig Colleen blézere alá az övét. A BlackBerrym természetesen rezegni kezdett a zsebemben. Mindketten megálltunk, ám amikor el akartam húzódni, szorosan magához szorította a derekamat, a másik kezével pedig a zsebembe nyúlt. – Ezt fel kéne vennem. Eltartotta tőlem a telefont. – Talán élet-halál kérdése, hogy fölvedd? – Öö… – Esetleg kórházban van egy rokonod? – Nem, de… – És gondolom, Jimmy Carterrel is beszéltél már. – Nem személyesen, de beszéltem – a készülék után kapkodtam, de mivel Adam sokkal magasabb volt nálam, sikertelenül. – Ha Pomeroy az, hogy bocsánatot kérjen, szerintem jól várasd meg a szemétládát. – Adam a hűtőhöz ment, és bedobta a BlackBerrymet. – Adam! – kiáltottam föl. – Eddig kettőből kétszer szakítottak minket félbe – mondta, miközben újra magához húzott. – Azt kell, hogy mondjam, ez nem túl jó arány. – De mi van, ha történt valami? – Átkukkantottam a vállán a rozsdamentes acéldobozra, amely a telefonomat rejtette. – Akkor most szépen lemaradsz róla. – Újból nekiállt kigombolni a blézeremet. – És akkor majd valaki másnak kell tudósítania a Világ Legnagyobb Sütőtökéről szóló hírt. – Ez látod, nagyon igazságtalan tőled – tiltakoztam, ám közben segítettem neki lecsúsztatni a vállamról először Colleen blézerét, majd Colleen blúzát. – Te nem napi műsorban dolgozol, neked kéthavonta kell egy tizenöt perces anyagot összeraknod. – A mindenit! – mondta Adam, majd felnyalábolt. – Már megint kezded? Én viszont még nem fejtettem ki a gondolatmenetemet. – Nekünk naponta kell összehoznunk tizenöt darab maximum háromperces hírt. – Vigyázz a fejedre! – figyelmeztetett, amint átlépett velem a küszöbön. Lebuktam, hogy kikerüljem az ajtófélfát. – Három és fél perc, ha az elnökről vagy valakinek a meztelen fotóiról van szó. Négy akkor, ha ez a kettő összekapcsolódik. – És erre akarod kivezetni a Carter-leleplezést? Játékosan pofon ütöttem, amint lerakott az ágyára. – Csak óvatosan, haver!

82

– Már mondtam – folytatta Adam, majd rám ugrott. – Az imént. Felkeltem ötkor, és megnéztem a műsort. – Levette az ingét. Nekem egyszeriben kiszáradt a szám. – Ezzel azt akarod mondani, hogy tartozom neked? – Kikapcsoltam a melltartómat. Vigyorogva fölém gördült. – Így is mondhatjuk. – Mmm… – De mielőtt még túlságosan belemelegedtünk volna, valamiről meg kellett bizonyosodnom. – Figyelj, Adam! – Igen? – A farmere a padlón landolt. – Megbízható az ébresztőórád? Sokkal, sokkal később, miután megfürödtem, és az egyik legjobb kosztümömet vettem fel, még mindig nem bírtam kiverni a fejemből az előző éjszakát. A tegnapi nap ugyan nem indult túl szerencsésen, de Adamnek köszönhetően annál élvezetesebben végződött. Az irányítószobában ültem, próbáltam a műsorra összpontosítani – akármilyen rossz is volt, ugyanis Mike ismét az előző napi formáját hozta. De ma legalább nem sértettünk meg egyetlen elnököt sem. Sajnos nem bírtam nem Adam puha csókjaira gondolni, amiket hajnalok hajnalán adott, amikor otthagytam, és gyakorlatilag hazaugrándoztam. Ellenben az úton rájöttem valamire New Yorkkal kapcsolatban. Nem igaz, hogy ez a város „Soha nem alszik”. Az éjszaka közepén minden utca csöndes és kihalt. Senki nincs a környéken, akinek feltűnne, ahogy elhagyod az újdonsült szeretőd lakását, és egy mesés, az éjszaka élményeivel teli felhőn hazalebegsz az otthonodba. – Hé – suttogta Lenny. – Mi lelt téged ma reggel? – Hogy…? – tértem vissza hirtelen a valóságba. – Úgy értem, semmi. Kajánul elmosolyodott. – Na, peeeersze! – Jaj, te nem vagy normális – mondtam szemlesütve. – Egyszerűen csak hosszú éjszakám volt. – Hogyhogy? Végigfutottam a friss híreket, amiket tegnap gyűjtöttem össze, miután eljöttem Adamtől. Volt valami tűz kint nyugaton, amit egy sorozatos gyújtogatóra akartak kenni. – A gyújtogatós híren dolgoztam… – Ééértem. És az mennyi ideig tartott? Egy félóráig? Dühös pillantást vetettem rá. – Hagyj már békén! – Rendben – tartotta föl megadóan a kezeit. Ekkor az egyik producerünk, Dave lépett be aggódó arckifejezéssel. – A Jó reggelt, Amerikában ma reggel a gyújtogató anyja lesz az egyik vendég – jelentette be. Felpattantam. – Ó, a francba! Ez eszembe se jutott. Mondjuk, én az egész hírről csak hajnali kettőkor értesültem.

83

Lenny újabb gyanakvó pillantást vetett rám. – Na jó – mondtam. – Nézzünk utána, hátha van barátnője. A fenébe! De minél hamarabb. Csak előre felvett anyagunk van kommentárral… Mindannyian ott álltak előttem csendben. – Gyerekek – mondtam, és csettintettem egyet. – Gyerünk, mindenki a dolgára! – De hát nem azt beszéltük meg, hogy a kerti szerszámokról lesz szó… – próbálkozott Sasha. – Nem, a gyújtogatóról! – szögeztem le. Biztos voltam benne, hogy ez a hír Mike Pomeroyt is érdekelni fogja. A gyújtogató sajnos eléggé magának való ember lehetett, az apját sehol nem találtuk, a szobatársa a koleszból pedig már elígérkezett a Today Show-ba. Senkit nem sikerült felhajtanunk, hogy a fene vigye el. Ez egy kissé letört, de nem voltam hajlandó feladni. A hír, amit összeraktam, jól sikerült, és a gyújtogatás-szakértő, akire rábukkantam, egészen megbízhatónak tűnt. Ezen felül remek anyagunk volt a tűzről és a keletkezett kárról, ráadásul Mike Pomeroy készítette az interjút. Ő pedig, lássuk be, ezerszer érdekesebb, mint valami pasas, aki a főiskola első éve óta, amikor az otthagyta a sulit, nem látta gyújtogató szobatársát. Az anyával persze nem tudtuk felvenni a versenyt. – Ez az emberek szegényes gondolkodását bizonyítja – mondta Mike, miközben a déli megbeszélésre tartottunk –, hogy jobban érdekli őket a „szörnyeteg” anyja, mint hogy megpróbálják megérteni a dolog patológiai oldalát, vagy felfogni a szörnyű pusztítást, amit a tűz okozott. – Egyetértek veled – helyeseltem. – Az emberek sajnos arra vágynak, hogy megnyugtassuk őket afelől, hogy az ő egyetlen szemük fénye nem fog ilyesmit tenni, ha majd megnő. Jól meg akarják nézni maguknak a rém anyját, hogy rájöjjenek, vajon hol ronthatta el. – Pedig elvileg nem az ő hibája – bizonygatta Mike. – Nem készültek gyerekkori fotók, amiken gyufával játszik. De hát az emberek szeretik nézni a mások nyomorát a tévében. Azok az idióták a Jó reggelt, Amerikában pedig kapva kaptak az alkalmon, hogy ebből hasznot húzzanak. – Megvetően elmosolyodott. – És te még csodálkozol, hogy miért nem vagyok hajlandó könnyeden „csevegni”. – Rendben van – válaszoltam, amint befordultunk egy sarkon. – Hagyjuk a csevegést. Arra gondoltam, kihasználom a mai alkalmat, hogy ötleteljünk egy életrajzi profil összerakásán. Épp Daniel Boulud-val foglalkozunk, és… – …arra szeretnél kérni, hogy profitterolt süssünk a konyhában? – kérdezte Mike szárazon. – Nem. Szúrósan rám nézett. – Esetleg párolt bárányt? – ajánlottam fel. Elfordult felőlem, és továbbment. – Rendben – egyeztem bele. – Felejtsd el. És mi lenne, ha Tim McGraw-val vagy Faith Hill-lel készítenél interjút? – Majd akkor szólj, ha valamelyiket elnökké választják, netán ha feltalálják a rák ellenszerét.

84

– Mike! – kérleltem. Megtorpant, és keresztbe fonta a kezeit a mellén. – Azt hallottam, Senor Szarházival jársz. Hogy csináltad? Összeráncoltam a szemöldökömet, majd körbenéztem, van-e valahol a közelben IBS-es munkatárs. – Ezt meg kitől hallottad? – Úgy látszik, futótűzként terjednek a hírek az irodában. – Te és ő – ez most komoly? – Mike mintha elképzelhetetlennek tartotta volna az egészet. – Nos, hát nem mondanám, hogy… – Mert ő általában olyan lányokkal szokott járni, akik… – Kitárta a kezeit. – És akiknek… – a felsőteste körül kalimpált. Nahát, ezek szerint ő is pont olyan rosszul mutogat, mint én. Oldalra billentettem a fejem, és megpróbáltam rájönni, mit akarhat. – Hullámos fasírtgolyók? – Tudod, hogy értem. – Igen – válaszoltam. – De tudod mit, Mike. Nem fogsz bogarat ültetni a fülembe. – Hmph – azzal továbbsétált. – És később majd azt is szeretném megbeszélni veled, hogy milyen csúnya dolog gúnyolódni… Mike felhorkant. – … és lenne pár ötletem, hogy téged mivel lehetne csúfolni. – Nekem is, rajongólány. Felsóhajtottam. Szerencsére már csak egy háztömb, és odaérünk. – És mit szólnál Sean Combshoz? – próbálkoztam. Az volt a célom, hogy legalább egy celebinterjúra rábeszéljem. Egyetlenegyre. Az se érdekelt, ha cserébe whiskyvel kell leitatnom. – Akár – egyezett bele Mike. – Ha lenne bármi fogalmam róla, hogy kicsoda az illető. Viszont van egy ötletem. Albanyban a kormányzó adóbevallását éppen most ellenőrzik, és… – Az isten szerelmére! – kiáltottam föl. Ez még Ernie-n és a szélkakasain is túltett. – Te ki akarsz készíteni engem, Mike? Nem, szó sem lehet róla! – Pedig remek hír lenne – erősködött Mike. Egy pillanatig azt hittem, toporzékolni kezd. – Sőt kiváló hír lehetne. De persze téged nem érdekel, mert nincs benne szó Britney Spearsről. – Tudod mit? – kérdeztem. – Hozd össze Britneyt és a kormányzót, és azonnal áldásomat adom a híredre. Dühösen előresietett. – Miért baj, hogy meg akarom ismertetni az emberi oldaladat is a nézőkkel? – próbálkoztam. – Azt az oldalamat akarod megmutatni nekik, amikor teljes érdektelenséggel hallgatom a kedvenc hírességeik sületlenségeit? – Mike… – Te valójában azt akarod – folytatta hidegen –, hogy megpuhítsam a közönséget, hogy utána eladhasd nekik a merevedési problémákat kezelő gyógyszereket. Én pedig nem vagyok hajlandó részt venni ebben!

85

Kezdtem feladni. Ebben a pillanatban odaértünk az étteremhez, és úgy éreztem, esélytelen bármire is rábeszélnem, amikor egyszer csak egy nő ugrott elénk. – Jézus isten! – sikoltotta. – Maga az! Maga az a fickó! Mike visszahőkölt kicsit az őrjöngő rajongó láttán. A nő ötven körül járhatott – ami ugyebár pont a műsor célközönsége –, nadrágot és pulóvert viselt. – Láttam ma reggel a tévében! – folytatta egyre magasabb, sipító hangon. – Éppen a Today Show-t néztem, amikor… Mike elfintorodott. – Én nem a… – …amikor jött a reklámblokk, ezért elkezdtem kapcsolgatni, és egyszer csak megláttam magát! Mindenki töltött cukkinit evett, magának pedig semmi kedve nem volt az egészhez, nekem pedig beugrott, hogy úristen!, ez az a pasas, aki régebben a hírekben szerepelt, ugye igazam van? Régebben? Ajaj! Nagyon köszönöm, hölgyem. Most aztán fújhatom az egészet. A nő átkarolta Mike-ot, és széles mosollyal lefényképezte kettejüket a mobiljával. Mike úgy állt ott, mint a cövek. – Kérem, ne érjen hozzám! – szólalt meg. Hallottam, amint a telefon pityegve jelzi a kép elkészültét, majd a nő megnézte a művet, és újból sikongatni kezdett a gyönyörtől. – Ó, ez igazán remek! Köszönöm! – Nagyon szívesen – mondtam, abban ugyanis biztos voltam, hogy Mike-tól hiába vár választ. – Dan Rather! – kiáltott fel újra a nő. – El se hiszem! A szám elé kaptam a kezem. Ajajaj! Mike arcán viharfelhők jelentek meg. Aztán egy gyors elhatározással sarkon fordult, feltépte az étterem ajtaját, és berobogott. Rendben, nincs semmi baj. Igazából ez is csak azt bizonyítja, hogy igazam van. Utánamentem, és azon gondolkoztam, mit mondjak neki. – Látod, Mike, az emberek szeretnének szeretni téged. – Nem, ők Dan Rathert szeretnék szeretni! – Téged is szeretnének, ha egy kicsit többet mutatnál magadból. Kicsit lehetnél derűsebb is, ha már reggeli műsorban szerepelsz. Az emberek meg akarnak szeretni, meg akarnak ismerni. Minden reggel velük vagy a reggelijük elfogyasztása közben. Elbeszélgetsz velük az aktuális eseményekről, a környezetükről… Ez valójában megtiszteltetés, hát nem érted? Nem. Egyáltalán nem értette. – Mike – folytattam megtörve. – Mi lenne, ha mégis beleegyeznél csupán néhány olyan hírbe, ami szórakoztatja is az embereket? Bajban vagyunk. Bajban vagyok. Segíts nekem, kérlek! A hosztesz riadt tekintettel figyelt minket. – Öö, asztal két főre?

86

14. Ezek után – meglepő módon – semmire nem sikerült rábeszélnem Mike-ot ebéd közben. Az összes ötletemet lehurrogta, majd végig a közönség alacsony igényeiről papolt. Ezen a ponton maximum arra tudtam volna rávenni, hogy egyenesen magával a gyújtogatóval készítsen interjút. Erre pedig nem láttam túl sok esélyt. Ahogy folytatódott a hét, be kellett látnom, hogy a problémák nem egyszerű kezdeti nehézségek voltak – sajnos nagyon is elszámítottam magamat a műsort illetően. Talán itt volt az ideje, hogy számot vessek a tényekkel. Lehet, hogy nem vagyok rossz producer, de nem voltam se kiképezve, se felkészülve egy ilyen problémás munkára. Igaz, hogy a telefonjegyzékem tele volt hasznos jersey-i ismerősökkel, de ez itt nem a helyi csatorna volt. Mindenki évekig gürizik azért, hogy országos szinten összelapátolja a megfelelő kapcsolatokat. Adam a karrierje kezdetétől országos hírcsatornánál dolgozott – és ugyebár neki diplomája is volt –, de még mindig nem érte el a főproduceri szintet. Igaz, hogy ő egy sokkal magasabb színvonalú műsorban dolgozott, de akkor is. Ez egy meglehetősen hosszú folyamat. Blöffölhettem, amennyit csak akartam „Dempsey embereiről” meg a „gyújtogatok barátnőiről”, mindez valójában csak egy nagyképű álca volt. Semmi mást nem rejtegettem a tarsolyomban. Persze így volt ezzel mindenki a Pirkadatnál – kivéve talán Mike-ot, aki viszont kizárólag az általa jónak tartott sztorikkal óhajtott foglalkozni. Ezek pedig aligha illettek a reggeli műsorok megszokott témáihoz. Aznap délután, amint végignéztem Lisa szórakoztató szegmensének felvételét, különösen örültem, hogy Mike már elment. Életem végéig cikizne, ha látná, mi folyik a díszletben. Elgondolkoztam, hogyan vonjam majd el a figyelmét másnap az anyag levetítése alatt. – Számos színész, hogy komolyan vegyék – mondta Lisa –, lecserélte a nevét egy jobban csengőre. Feltettem magamnak a kérdést, hogy Lisát vajon ki veszi komolyan. A bőre szinte narancssárga volt, a szája mintha gumicukorból lett volna, a nyakpántos felsője pedig majd’ szétpattant a felfújt lufira emlékeztető mellein. Lehetséges, hogy az utóbbi időben még nagyobbra duzzadt a keble? – Például – mondta – Ricky Schroder Rick Schroderre változtatta a nevét, „A Szikla” pedig Dwayne Johnsonra. Az egyik kamerás a szája elé tette a kezét, hogy visszatartsa a nevetést. Istenem! Hát senki nem ellenőrizte, hogy miről fog beszélni? – Portia de Rossi neve eredetileg Amanda, de megváltoztatta, hogy jobban emlékeztessen az autómárkára, ami szerinte sokkal méltóságosabb. Lennyhez fordultam. – Méltóságosabb? Biztos, hogy nem rúghatom ki? Lenny megrázta a fejét. – De miért? – kérdeztem. – Talán valakinek a szeretője?

87

Lenny felfelé mutatott. – Jerryé? – kérdeztem. – Jaj, ne már! Ekkor az egyik gyakornok lépett be, akit Jerry küldött értem. Kellett nekem az ördögöt a falra festeni. Nagy levegőt vettem. Na jó, utánam a vízözön! – Mindjárt jövök – szóltam Lennynek. Vagy nem. Amint odaértem, azonnal bekísértek Jerry irodájába. Ezúttal nem ültetett le; ott álltam és vártam, mialatt a nézettségi kimutatásokat tanulmányozta. – Láttad ezeket? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. Ajaj! És én még azt hittem, a legnagyobb problémám a Jimmy Carteres incidens. Gyorsan elkezdett járni az agyam. – Nos, igen, de… – Azért vettelek fel, hogy még jobban lecsökkentsd a nézőszámot? – Az asztalra vágta a papírokat. – Ezért jöttél ide? Nem, hanem azért, hogy javítsak a műsor színvonalán, de gondoltam jobb, ha ezt inkább magamban tartom. – Az a helyzet – kezdtem –, hogy Mike-nak még hozzá kell szoknia a műsor felépítéséhez. Néhány részlet kidolgozásra vár… – Hozzá kell szoknia? – gúnyolódott Jerry. – Már így is a szakadék szélén vagytok! Az alacsony nézőszám miatt egyetlen igazán híres ember sem akar szerepelni a műsorban, lemaradtok az összes nagy hírről… Semmi értelme nem lett volna letagadni mindezt. – Csak egy kis időre van szükségünk… – próbálkoztam erőtlenül. – Biztos vagyok benne, hogy amint Mike belejön a szerepébe, a nézőszám és a minőség is hatalmasat fog ugrani. Ez a két dolog együtt jár szerintem. Egy pici türelemmel… Jerry szánakozva nézett rám. – Istenem, te sokkal naivabb vagy, mint gondoltam. Összeráncoltam a szemöldököm. Mi a fenéről beszél? Felsóhajtott, és hátratolta a székét. – Fogalmad sincs, miért te kaptad meg ezt az állást, ugye? – Tessék? – kérdeztem döbbenten, miközben Jerry felállt, és az íróasztala széléhez dőlt. Ugyanúgy nézett rám, mint annak idején az apukám, amikor bejelentette, hogy a Télapó nem létezik. Valamiért úgy éreztem, hogy a Jimmy Carteres dolog a legkisebb problémám ebben a pillanatban. – Sosem gondoltál bele, hogy miért nem kaptam több pénzt a csatornától, hogy egy igazi főproducert vehessek fel? Nos, mostanában mindenre kevesebb pénz jut. És az emberek a sánta lovat… a francba! Inkább lelövik. – A csatorna be akarja szüntetni a műsort – mondta halkan és lassan Jerry. A szívem egyszerre nem is a torkomban, hanem valami sokkal nagyobb fájdalmat okozó helyen – a fülemben? az agyamban? – őrült módon kalapálni kezdett. – Helyette inkább játékokat és önálló talk-show-kat akarnak sugározni. Ezért nem adtak több pénzt. Azt akarták, hogy egy alkalmatlan embert vegyek fel, aki végleg elszúrja az egészet. – Szóval csak arra kellettem… – az ájulás környékezett.

88

– Így jogos lett volna az indok, amiért beszüntetnek egy ennyire régóta futó műsort. – Nem értem! – kiáltottam fel szinte őrjöngve. – Azt akarod mondani, hogy csak azért vettél fel… – leroskadtam az egyik vendégszékbe – … azért vettél fel engem, hogy… végleg elszúrjam a műsort? – Nem – válaszolta Jerry színtelen hangon. – Először úgy gondoltam, legyen meg az akaratuk, úgysem találok senkit, aki megmenthetné a műsort. Aztán jöttél te, és egy pillanatig azt hittem, neked sikerülhet, főleg, amikor megszerezted Pomeroyt. Egy pillanat erejéig jó érzés töltött el. Tehát bízott bennem, azért engedte, hogy felvegyem Mike-ot. Mert igazam volt, jó volt a megérzésem. Igen, működhetne, vagyis működhetett volna. – De most elég hülyén érzem magam, ugyanis még nagyobbat buktál, mint amire a csatorna számított. Ennyit a jó érzésről. – Hat hét múlva – adta meg a kegyelemdöfést – megszüntetik a műsort. – Az nem lehet! Jerry mintha meg sem hallott volna. – Szóval nemcsak hogy aláástad a hírrészlegünk presztízsét, de jelentősen hozzájárultál egy negyvenhét éve futó műsor kivégzéséhez. A szívem úgy döntött, még nem szenvedtem eleget, és fájóan dübörögni kezdett a fejemben. – Szép munka volt – folytatta Jerry. – Nincs kedved átmenni a PBS-hez, és szétverni a Szezám utcát is? Jaj, istenem! Ez sokkal rosszabb, mint amire gondolni mertem. Azt hittem, maximum engem rúgnak ki. Az nem is lepett volna meg. Nem először történik. Egy hónap sem telt még el, mióta utoljára kirúgtak. De a tudat, hogy én vagyok a felelős azért, hogy egy csomó ember elveszti a munkáját! Colleen? Lenny? Sasha, Tracy, David… istenem, és Ernie? Mike-ot persze köti a szerződése a csatornához. Valószínűleg Lisát sem kell féltenem. Merv, a rendezőnk valószínűleg átkerül egy másik részleghez… Mégis… Mindent tönkretettem, csak mert nem voltam képes összefogni a műsort. Mert nem tudtam kordában tartani a műsorvezetőnket. Mert egy őrült „Na ki a főnök?” pillanatomban kirúgtam a régi műsorvezetőt, és egy megátalkodott, goromba „dívára” cseréltem. – Ennyi – mutatott Jerry az ajtóra. – Elég időmet vesztegettem rád. Lehorgasztottam a fejem. Ennyi? Most menjek, és mondjam el mindenkinek, mit tettem? Menjek, és mondjam el Lennynek, hogy a gyerekei egyetemi tanulmánya súlyos veszélybe került miattam? Mondjam meg Colleennak, hogy igaza volt velem kapcsolatban, és azt javaslom, hívja fel a barátait Phoenixben? Nézzek egyenesen Mike szemébe, amikor megmondom a stábnak, hogy a műsor napjai meg vannak számlálva, ugyanis pont olyan inkompetensek bizonyultam, mint amire a csatorna vezetői számítottak? Nem bírtam volna, egyszerűen nem ment! Nagy nehezen sikerült felemelnem a fejem, és Jerry szemébe nézni. – Esetleg… megtennél nekem valamit? – Mit?

89

– Hat hetünk van, igaz? – hadartam. – Kérlek, még ne mondd el senkinek! Így sem túl derűs a hangulat, és… – Rendben. – Jerry visszafordult a papírjaihoz. – Akkor mondod meg nekik, amikor akarod, úgysem változtat semmin, igaz? Kimentem az irodából. Úgy cammogtam végig a Pirkadat kanyargós folyosóin, mint egy élőhalott. Most mihez kezdjek? Mihez kezdjek?! Befordultam egy sarkon, és szembetaláltam magam Lisával. – Hát itt vagy! – üdvözölt lelkesen. A teste szinte hullámzott kerek idomaitól. – Remek témát találtam. Ezt hallgasd! – Drámai hatásszünetet tartott, és kitárta a karjait. – Előző. Élet. Pislogtam egyet. Ő rám pislogott, párnás ajkai kissé szétnyíltak az izgalomtól. – Szerintem isteni lenne, ha arról kérdeznénk meg hírességeket, hogy kik voltak az előző életükben. Például Justin Timberlake előtte Ábrahám Lincoln volt. Egy csomó mindent reagálhattam volna erre az ötletre, de úgysem számított már az egész semmit. Akár azt is bejelenthette volna a műsorban, hogy Fergie azelőtt Jeanne d’Arc volt. Teljesen mindegy volt már. – Tudod, olyan felidézős lenne! – szólt utánam Lisa, amint továbbvánszorogtam. Adam este hívott, de megmondtam neki, hogy nem érzem jól magam, ami igaz is volt. Felvettem egy pizsamanadrágot és a mostanra jól kifakult ELFOGADOM! pólómat, majd az összes lámpát lekapcsoltam. Összekucorodva feküdtem az ágyamban, abban a szörnyű, apró lakásban, és csak néztem a szemközti téglafalat az ablakomból. Ezt a lakást azért vettem ki, mert azt hittem, hogy végre beindul a karrierem egy nagy csatornánál. Nem érdekelt, hogy nem a legjobb – se a munka, se a lakás –, mert ez lett volna az első lépcsőfok, amiről hamarosan feljebb léphetek. A rossz abban, ha az ember egyetlenegy dologra teszi fel az életét, akármi is legyen az, hogy amikor az a valami kicsúszik a kezei közül, hirtelen nincs mibe kapaszkodnia. Anyám erre akkor jött rá, amikor az apám meghalt. Soha többet nem érezte magát otthon úgy, mint azelőtt. Nem készült fel arra sem, hogy egyedül kelljen eltartania engem. Nem tudta, mihez kezdjen magával apám nélkül. És én sem tudtam, mihez kezdjek most. Egyáltalán, mik a lehetőségeim? Amikor kirúgtak a Jó reggelt, New Jersey!-ből, megtapasztalhattam, hogy sokkal nehezebb munkát találni, mint gondoltam. És akkor még jók voltak az ajánlásaim. Most pedig? Most, hogy tönkretettem egy teljes műsort? Kinek kellenék ezek után? Még jobban összehúztam magam, és az ébresztőórámra néztem. Hét óra volt. Még hat és fél órám maradt, hogy kitaláljam, mint mondjak a csapatnak. Hat és fél órám, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Hat… Öt… Négy… Három… Kettő… Egy! Amikor másnap beértem, még mindig fogalmam sem volt, mit tegyek. Ráadásul hatalmas fekete karikák éktelenkedtek a szemem alatt, feszült és ideges voltam, és már egyáltalán nem bírtam logikusan gondolkozni. A reggeli megbeszélés után azt mondtam Lennynek, hogy dolgom van, és ráhagytam az irányítószoba ügyeletét, majd megpróbáltam kiötölni valamiféle stratégiát. De

90

mivel egy szemhunyásnyit sem aludtam éjjel, mostanra még nehezebben ment az agyalás. Milyen stratégiával kezelheti az ember a teljes kudarcot, a totális csődöt? Fel-alá járkáltam az irodámban, a mosdóban, majd az irányítószobában, amikor épp senki nem látott. Egyszer csak, miközben eszelősen meneteltem, feltűnt, hogy Merv a felvételvezetővel, Pete-tel beszélget elmélyülten. – Miről van szó? – kérdeztem. – Mike-nak gondja van egy szóval a szövegében a következő hírnél – magyarázta Merv. – Gondja? – Összevontam a szemöldökömet. – De hát a húsvéti csibékről lesz szó! – Megoldjuk – mondta Merv. – Most megy a reklámblokk, már ki is küldtünk valakit egy szinonimaszótárért. Szótárért? Még mit nem! Úgy tűnt, nem vagyok egyedül a véleményemmel, amikor meghallottam Colleen dühödt reakcióját, amint Pete egy Roget’s szótárral közelített a díszlethez. – Ugye nem akarsz szinonimákat böngészni? – tárta szét undorral a kezeit. – Nos – szólalt meg a felvételvezető –, lehet ’tollas’, ’gyapjas’, ’bolyhos’… – Bolyhos? Ilyeneket Lisa szokott mondani – morogta Lenny. Ám Mike egyikkel sem volt megelégedve. – Nem vagyok hajlandó kiejteni a számon azt, hogy ’pihés’ – makacskodott. – Már az is elég baj, hogy ezekkel a szörnyű sztorikkal foglalkozunk. Bizonyos szavakat egyszerűen nem vagyok hajlandó adásban kimondani. – Ide figyelj, haver! – mondta vontatottan Colleen. – A múlt héten én ugyanabban a mondatban mondtam ki a ’végbél’ és a ’nedv’ szavakat. – Hát, az első randik már csak ilyenek. Colleen dühösen bámult Mike-ra. – Bezzeg engem senki nem rohamozott meg azonnal különféle szótárakkal – folytatta Colleen rendíthetetlenül. – Milyen érdekes – felelte Mike. – Nyald ki! Colleen az égnek emelte a tekintetét. – Az nem valószínű. – Nyaaaaaaaaaald kiiiiiiiiii! – visszhangzott a hangszóróból az egész stúdióban. – Kapcsoljátok ki a mikrofonját! – kiabált Merv. Nem akartuk, hogy megint a Jimmy Cartereshez hasonló galiba kerekedjen. Na jó. Ami sok, az sok! Lenyomtam a gombot, amivel a fülükbe tudtam beszélni. – Mike! Nem reagált. Hangosabban próbálkoztam. – Mike! Kivette a füldugóját, és látványosan megvakarta a homlokát a középső ujjával. Ebből elég! Felpattantam a székemből. – Becky? – szólt Lenny riadtan. – Mire készülsz? Dúlva-fúlva berontottam a díszletbe, egyenesen az asztalukhoz. – Beszélnünk kell! – vetettem oda Mike-nak. – Öö, Becky? – hallottam nagyon távolról Pete hangját. – Már csak hatvan másodperc van az adásig…

91

– Egész életemben felnéztem rád! – dörögtem Mike-nak. – Istenítettelek! Apámmal együtt néztünk a tévében. – Ha meg meri jegyezni, hogy ezt már elmondtam anno a liftben, én… – Te voltál minden, ami szerettem volna lenni, ha felnövök! – Ahol most kudarcot vallottam. – Szóval áramütésként ért… – volt alkalmam megtapasztalni, hogy Adam igencsak tévedett –, amikor kiderült, hogy te vagy a világ leggonoszabb embere! – Nem a harmadik, de még csak nem is a második. Egyértelműen az első. Rám nézett, a döbbenettől az ajkára fagyott a szó. – Van róla fogalmad, mennyire szerencsés vagy, hogy itt lehetsz?! – A hangom hirtelen egy oktávot ugrott felfelé. – Milyen szerencsések vagyunk mindannyian, hogy van munkánk? És felfogod egyáltalán, hogy milyen könnyen összedőlhet minden? Nem reméltem persze, hogy mindez meghatja, végül is az ő szerződése érintetlen marad még a Pirkadat után is jó sokáig. Homályosan érzékeltem, hogy az egész stúdió engem bámul, de már nem érdekeltek az olyan semmiségek, mint a méltóságom megőrzése. – Öö, harminc másodpercünk van… – szólt közbe Pete. A díszletben mindenki lefagyott. – Izé, Becky? – szólt be Lenny az irányítószobából. – Minden rendben? – Ez volt az álommunkám! – folytattam Mike-nak. – Életem álma. Hogy egy nagy csatornának dolgozhassak New Yorkban. – Ajaj – mondta Merv. – Azt hiszem, Pomeroy kikészítette. – Becky – szólt be megint Lenny. – Tizenöt má… – És itt van ez a srác is, ez a remek pasi, aki istenien néz ki, és aki elég ideig el tud viselni ahhoz, hogy lefeküdjön velem. Mike szemei ekkor alig észrevehetően kikerekedtek. Hallani lehetett, amint a stúdióban mindenki visszafojtja a lélegzetét. Colleen mosolya most az egyszer valódi volt. Imádta a drámát. – Becky! – kérlelt Lenny. – Öt… – Erre – folytattam szinte üvöltve – minden szétesik. Miattad! – Felé böktem az ujjammal. – Senki nem tudja rendesen végezni a munkáját, mert te teszel a tiédre! Mereven néztem Mike-ot, aki rezzenéstelen arccal bámult vissza. Senki még levegőt se mert venni, kivéve engem. Úgy ziháltam, mint aki most futotta le a félmaratont. – És… felvétel! – szólt Pete, a felvételvezető.

15. Még mindig kapkodtam a levegőt, amikor kiértem a díszletből, Colleen pedig azonnal átkapcsolta magát „adás”-üzemmódba. – Üdvözöljük önöket ismét a Pirkadatban – szólalt meg vidáman. – Most pedig Ernie következik az időjárás-jelentéssel, aki az épület előtti térről tudósít. A kép átváltott lelkes időjósunkra, akit hatalmas embertömeg vett körül. – Köszönöm, Colleen. Idekint mindannyian örülünk a csodás időnek és a napsütésnek.

92

Az Ernie mögött összezsúfolódott emberek műanyag poharakba töltött limonádéval koccintottak egymással. – Pirkadat! – kiáltott fel egyikük. – Juhúú! – zengték a többiek kórusban. Én sajnos pontosan tudtam, hogy összesen csupán hat ember van odakint, akiket ügyesen rendeztek el úgy, hogy a kamerában több száz fős tömegnek tűnjenek. Ennek a hatnak is ingyenlimonádét, hot dogot és IBS-es pólókat adtunk a lelkesedésért cserébe. Ernie a kamerába mosolygott. – Kár, hogy ma nem tangát vettem fel – kacagott derűsen. A háttérben műnevetés morajlott. Végtelen ürességet éreztem a bensőmben. És tehetetlenséget. Végigvonszoltam magam a folyosón, és próbáltam nem tudomást venni a szembejövő emberek arckifejezéséről, mikor megláttak. A Pirkadat főproducere az imént kapott ideg-összeroppanást az egész stáb szeme láttára. Ha csak egy kicsit tovább hisztériázom, a nézők is szem- és fültanúi lettek volna a kirohanásomnak. Mind a négy nézőnk. Beléptem a liftbe, és megnyomtam a lefelé vivő gombot. Szükségem volt a napsütésre, amit Ernie ígért az imént. Az egyik emeleten megállt a lift, és egy gyakornok csatlakozott hozzám. Rám pillantott, majd a lift szélébe húzódott. Ugyanígy tett a levéltáros is, aki a következő emeleten szállt be. Erőtlenül intettem nekik. – Ö, sziasztok. Összenéztek, majd még jobban elhúzódtak. Rosszat sejtettem. Vagy lerítt az arcomról az őrület, vagy… Ó, istenem! Vajon hányan nézték végig a kiborulásomat a belső tévéken? Leértünk a lobbiba, a két útitársam pedig továbbra is úgy méregetett, akár egy veszett kutyát. – Most… szállsz ki? – kérdezte az egyik. – Hmm… – nyögtem erőtlen hangon. – Még nem. Benyomtam annak az emeletnek a gombját, ahol Adam dolgozott. Ezek ketten szinte kimenekültek a liftből. Hasonló reakciót váltottam ki a hírrészlegen is. Egyesek megbámultak, mások egyenesen kitértek az utamból. Felemelt fejjel lépkedtem, egyenesen magam elé nézve. Csak érj el Adam irodájáig, és ne foglalkozz azzal, mit gondoltak rólad az IBS-nél tíz perccel ezelőttig (belevaló? vesztes? rajongólány?) – mostanra sokkal rosszabb kép alakult ki rólad. Kinyitottam a 7 NAP irodájának ajtaját. A csoportokban ácsorgó emberek elhallgattak, amint megláttak. Jaj, ne. Neeeeee! Lázas sietséggel közelítettem Adam ajtajához, majd kopogtattam. Győzedelmesen mosolyogva nyitott ajtót. – Szia, szivi! – üdvözölt. – Te teljesen őrült vagy, ugye tudod? Nyomorúságos arccal bólintottam. – Menjünk el ebédelni! – próbált felvidítani. Rábámultam. – Délelőtt tíz óra van! Vállat vont. 93

– Akkor tízóraizni. Na gyere, nem árt, ha kicsit kiszellőzteted a fejed. – Megragadta a kezem, és végigráncigált a folyosón, amire az emberek csak még jobban bámultak. – Adam…! – szóltam rá. Hátrafordult, és rám kacsintott. – Itt semmi nem marad titokban, Becky! Ez egy hírstúdió. Itt mintha örökké a Kandi Kamerában lennél. Épségben sikerült kijutnunk az épületből, bár mire kiértünk az utcára, éreztem, hogy valószínűleg céklavörös a fejem. – Mindenesetre én értékeltem a gesztust – mondta Adam. – Egyesek virágot küldenek, te kamerák előtt vallasz szerelmet. A döbbenettől nem bírtam megszólalni. – Te most rólam beszélsz? Kirántottam a kezem, hogy megdörzsöljem a halántékomat. – Soha többet nem megyek vissza oda! – Ez butaság – mondta Adam, miközben végigvezetett egy mellékutcán egy kis étkezde felé. – Mindenki a te oldaladon áll. Mike nem érdemel meg, és ezt te is tudod. Mindannyian pontosan tudjuk. Hálátlan és gonosz ember. – Ezzel egyetértek. Elmosolyodott. – Tetszett, hogy átértékelted a listámat. Erőtlenül felnevettem. – Beleőrülsz ebbe az egészbe – mondta. Megállt, szembefordult velem. – Bele fogsz őrülni Mike-ba. Az egész nem ér annyit. Hitetlenkedve bámultam rá. Nem ér annyit? A híradás? Az álommunkám? Vagyis ami még maradt belőle. – Becky, tudom, hogy odavagy a munkádért, de ez csak egy állás. Vannak más műsorok is, ahol dolgozhatsz… Könnyen beszélt a kapcsolataival, a diplomájával a háttérben, ráadásul ő egyetlen majdnem fél évszázada futó tévéműsort se tett tönkre. Ő, Adam Bennett, a Newsweekdinasztia. sarja nyilván azonnal talált volna másik állást. De én, Becky Fuller Weehawkenből? Esély sem volt rá. – Értem – szólaltam meg ridegen. – Szerinted nevetséges a műsorom, nevetséges az életem, és nevetséges vagyok én is… – Soha nem mondtam… – Te odafönt a kis irodádban békésen tudósítgatsz Zimbabwéről, Zaire-ről és… – A francba! Mi is a harmadik Z betűs? – Zambiáról? – segített Adam. – Zambiáról! – kiáltottam. – Ti lenéztek minket, mert nem csak komoly témákkal foglalkozunk! Te és Mike… – Hé! – tiltakozott Adam, miközben védekezően feltartotta a kezeit. – Nehogy ugyanabba a kategóriába sorolj, mint… – És miért? – kérdeztem. – Csak, mert a legtöbb nézőnk nő? – Álljunk csak meg! – mondta Adam. – Én egyáltalán nem nézem le a műsorodat. Pontosan azt nyújtja az embereknek, amire szükségük van, és ugyanígy az enyém is, az esti híradó. Mit érne az egész, ha mindegyik műsor ugyanolyan lenne?

94

Az ajkamba haraptam. Miért kellett neki ennyire ésszerűnek lennie, amikor én épp őrjöngtem? – Igen – folytatta –, Mike nem tartja sokra az egészet. Mike, akit, ha szabad megjegyeznem, te magad vadásztál le, és rángattál a műsorodba. Szerinted az volt a vágya és az álma, hogy a hörcsögök okozta szalmonellaveszélyről tudósítson egyenes adásban? Azt a mindenit, Adam! Az előbbi dicséret után sikerült rendesen a lelkembe gázolnod. Nem semmi. Még jó, hogy megpuhított kicsit előtte, különben fel sem fogtam volna, annyi minden ért már ezen a napon. – A szalmonella – mentegetőztem tagoltan – egy nagyon súlyos betegség. Évente negyvenezren kapják el. Amennyiben te vagy Mike nem érzitek át ennek a jelentőségét, elnézést kérek! Adam felsóhajtott. – Becky, ne csináld már! Csak egy kis időre van szükséged, hogy átgondold a dolgot… Időre? Ez tetszett. – De nekem nincs több időm! – törtem ki, közben sűrűn pislogtam, hogy visszafogjam az árulkodó könnycseppeket. – Ez az egyetlen esélyem, hogy megmutassam, alkalmas vagyok erre a munkára. – És máris mindennek vége. Mindennek vége! Persze erről rajtam kívül nem tudott senki. – Ez nem igaz! – erősködött Adam. Hogy mondhattam volna el neki? Azt tudtam, hogy nem pletykálja el senkinek az IBS-nél, nem erről volt szó. Egyszerűen nem bírtam beismerni, hogy kudarcot vallottam. Ezek után hogy’ is tudtam volna elhitetni magammal, hogy megérdemlek egy olyan pasit, mint ő? Megráztam a fejem. – Te ezt nem érted. Hogy is érthetnéd? Engem azért vettek fel, mert tökéletesen alkalmatlan vagyok. – Nem vagy alkalmatlan! Ó, dehogyisnem. Ha Adam tudta volna, mennyire. Bárcsak megakadályozhattam volna, hogy valaha is rájöjjön. – Ki kell találnom valamit – mondtam inkább saját magamnak, mint neki. – Muszáj! Akkor is, ha belegebedek. Adam arcán hasonló érzelmeket láttam felvillanni, mint az imént az irodában a többi emberén. Ennyire ijesztő lettem volna? Talán már ki is ült az arcomra a téboly? Bizonyosan. Hisz épp a nyílt utcán ordibáltam, ráadásul pont Adammel. Adammel, aki végig elképesztően kedves volt hozzám. Adam, aki az volt, akinek mondta magát, és tisztelte a munkámat. Vagyis tisztelt engem, függetlenül attól, hogy én voltam-e a Pirkadat főproducere. Vagy akárki más. Felsóhajtottam, odaléptem hozzá, és egy csókot nyomtam az orrára. – Sajnálom – szabadkoztam. – Nem rád vagyok dühös. Rám nézett, együttérzően, de nem szánakozóan. – Mit szólsz pár Bloody Maryhez a tízórai mellé? Bólintottam. – Mindenképp.

95

Valamit biztosan rakhattak abba a Bloody Marybe, vagy csak az Adammel töltött idő bizonyult ennyire kellemesnek még így, kabátban ücsörögve is. A tízórai végére egy kicsit úgy éreztem, megint a régi önmagam vagyok. Az a lány, aki simán kirúgja Paul McVee-t, vagy aki úgy képes becserkészni Mike Pomeroyt, mint egy igazi vadász a hatalmas trófeákat ígérő nagyvadakat. Lehet, hogy vége a karrieremnek, de én akkor sem hagyom magam! Amikor visszaértünk az IBS épületébe, egyenesen Jerry irodájába mentem. Az aszszisztense tényleg azt hihette, hogy teljesen megőrültem, mert azonnal megpróbált lekapcsolni. – Öö, ha nem kért időpontot… – ugrott elém. De én megállíthatatlan voltam. – Jersey-ben nőttem fel, és van nálam gázspray. El az utamból! – Sima vagy light kólát szeretne? – kérdezte megadóan. Otthagytam, és berontottam Jerry irodájába. Jerry az asztalánál ült, és papírokat rendezgetett. Fel sem nézett, amikor beléptem. – Most mi következik? – kérdezte unottan. – Golyót eresztesz belém? – És ha sikerülne megemelnünk a nézőszámot? – kérdeztem. Képtelen voltam leplezni az izgatottságomat, de ez mit sem számított ebben a helyzetben. Jerry erre azért felemelte a fejét. De nem tűnt túl boldognak. – Van hat hetünk – folytattam. – És ha sikerülne feltornászni a számokat? – Úgysem sikerülne – mondta, majd folytatta a munkáját. – Nem tudhatod biztosan. Jerry felsóhajtott, és letette a tollát. – Becky… Közelebb léptem az asztalhoz. – Ha elérnénk egy bizonyos szintet, talán megmenthetnénk a műsort, akár csak egy fél évre is. – Igen, hogyne – válaszolta Jerry olyan hangsúllyal, mintha akár arra is lenne esély, hogy a bútorok megmozdulnak, és tangózni kezdenek egymással. – Ha nagyon durvát ugranának a mutatók, mondjuk túl az 1,5-ön. – Rendben! – csaptam az asztalra, majd sarkon fordultam. – Ne feledd, a szavadat adtad! – tettem hozzá, és az ajtó felé indultam. – Ha a nézettség háromnegyeddel emelkedik, megmaradhat a műsor. – Semmi esélyed! – szólt utánam Jerry. Megtorpantam az ajtónál. – Azt majd meglátjuk – mondtam. És ha már itt tartottunk… – Ja igen, még valami. A barátnőd, Lisa. Vegyél neki egy szótárt, és rakd át egy másik műsorba. Teljesen kikészít. Ha vége lesz a műsornak, úgyis más munkát kell neki találnia, úgyhogy akár már most kezdhet megbarátkozni a gondolattal. Azzal kilibegtem. Nagyon sok dolgom volt. Másnap reggelre mindent előkészítettem. Felpörgette a munkát, hogy a Pirkadat stábja megint rettegett tőlem. Nem mintha bántam volna. Ha a félelem beindította őket, hát istenem.

96

Úgy döntöttem, tartok egy kis bemutatót az új vezetési stílusomból már kora reggel. – Hát itt vagy – üdvözölt Lenny, amikor kissé ziláltan, de annál tettre készebben beértem a stúdióba. – Hol voltál? Átmentem a szobán, és felvettem a műsortervet az asztalról. – Néhány dolgon változtatunk. – Igen? – kérdezte. – Most kezdjek el aggódni? Mervhöz fordultam. – Ernie a helyén van? Merv a monitorokra nézett. – Nem teljesen értem, hogy mit látok a képen… Lenny mostanra tényleg aggódni kezdett. – Ernie elvileg a hullámvasútról leszálló emberekkel készít interjút… – Nem – vágtam közbe határozottan. – Már más a terv. Ernie viszonylag higgadtan fogadta az ötletemet, hogy egyem azt a drága szívét. Persze nem nagyon hagytam neki lehetőséget más reakcióra. – Merv – közöltem –, a kamera, ha jól tudom, távirányítású. Mi lenne, ha kicsit nagyobb szögből vennénk? Merv és Lenny összenéztek, majd a rendező engedelmeskedett. – Jézus isten! – mondta Lenny, majd keresztet vetett. Kezdtem átlátni, mennyire rejtélyes és változékony Lenny hite. Ernie már nem a hullámvasút mellett állt, hanem az egyik ülésen ült beszíjazva. – Nos, emberek, így kell felvenni a kesztyűt – mondtam, amikor a stáb valamennyi tagja kérdőn bámult rám. – Mostantól minden egyes szegmenshez így fogunk hozzáállni. Lehet, hogy nem mi vagyunk a Today Show, a Jó reggelt, Amerika!, vagy az a másik műsor a CBS-en… Istenem, vajon tényleg kezdtem elveszteni az eszemet? Mit számít, már úgyis túl késő volt, és lehet, hogy ezen a ponton nem is ártott egy csipetnyi őrület. Hogy is volt az a filmidézet? Ja, igen: Pokolian dühös vagyok, és ezt egy perccel sem tűröm tovább. – Mostantól keményebben fogunk dolgozni és sokkal erőszakosabbak leszünk. Lenny rémülten nézett rám. – És ezek után következik az, hogy… – Nem – válaszoltam. – Ne izgulj, nem fogok dalra fakadni. Most pedig – mutattam a képernyőre – ellenőrizd, jó-e a hang. Merv engedelmeskedett, Lenny viszont megrázta a fejét. – Minek? Hogy tisztábban halljuk a halálsikolyait, amikor szívrohamot kap? Pontosan. Lenyomtam a gombot, és beleszóltam Ernie fülébe. – Ernie? Minden rendben? Ernie a kamerába mosolyogva feltartotta a hüvelykujját. – Látod? – mondtam Lennynek. – Semmi baja. – Az ostoba embereknek ritkán esik bajuk – válaszolta Lenny összeráncolt szemöldökkel. – Irigylem őket – feleltem. – Kezdhetjük. A stúdióban Colleen felvezette Ernie mutatványát.

97

– Pompás hír az izgalmak kedvelőinek, hogy vadiúj hullámvasút érkezett a Six Flags Vidámparkba. A Megtépázó a leggyorsabb hullámvasút egész Amerikában, óránként akár százharminc mérfölddel süvít a helyenként kilencvenöt fokos lejtőn. Lenny kételkedő pillantást vetett rám. Mike is a díszletben ült, bár épp nem volt képernyőn. Összefont karokkal figyelt az asztalánál, az arckifejezése pedig közelebb állt az undorral telihez, mint a kételkedőhöz. Colleen még mindig beszélt. – Ma reggel a mi kis csapatunk egyik tagja, Ernie Appleby vesz részt a szédítő kalandban. Igaz, Ernie? A monitorok átkapcsoltak a hullámvasúton ülő Ernie-re, akinek a lábai kalimpáltak a levegőben, a nadrágja furcsán felcsúszott, és kivillantak hófehér, meglepően szőrtelen vádlijai. Ráadásul össze nem illő zoknik voltak rajta. Az ég felé fordítottam a tekintetemet, aztán eszembe jutott, hogy Ernie rajongói valószínűleg még ezt is értékelni fogják. – Igen, nagyon izgalmas lesz – mondta Ernie. – Rögzítettük a kamerát az üléshez, így a Pirkadat nézői abban a kiváltságban részesülnek, hogy velem együtt átélhetik, milyen érzés egy ilyen őrült menet! – A háttérben hallatszott a fogaskerekek kattogása, amint a kocsikat felhúzták az első emelkedőre. – Eddig – folytatta Ernie körbetekintve – csodálatos minden. Isteni a kilátás innen föntről. Az ég tiszta és kék, egy-két kumuluszfelhőt leszámítva… Az irányítószobában néhányan felvihogtak. Ez aztán igazán Ernie-re vall, hogy még egy hullámvasúton is az időjárásról beszél. Vajon mi következik még, csak nem a szélerőt fogja elemezgetni? – Most érek az első hurokhoz! – kiáltott fel ekkor Ernie. – Sok szerencsét, Ernie! – kívánta neki Colleen. A kattogás egyre erősödött, ahogy a kocsi felért a legmagasabb pontra. Ernie arcát pufók gomolyfelhők keretezték. Úgy nézett ki, mint egy reneszánsz angyalka. Legalábbis, ha Raffaello műanyag hullámvasúttal a háttérben festett volna angyalokat. – Őrülten izgalmas! – ujjongott Ernie. – Ez olyan… A kattogás ekkor megszűnt. A kamera ráközelített Ernie arcára. A háttérben sikolyok hangzottak fel, majd Ernie mosolya is lehervadt, és páni félelem ült ki az arcára. – Úristen! – üvöltötte. – Istenemistenemistenem! – Tévedtem – szólt hozzám Lenny. – Mégiscsak jó ötlet volt. A Megtépázó alaprajza szerint Ernie-nek nagyjából ebben a pillanatban kellett elérnie az első három hurkot. – BAAAAAAAAAASSSZZAAAAAAAAA… – ordította Ernie. Merv gyorsan odanyúlt a némítógombhoz. – Lehúztam. Ám Ernie még mindig torkaszakadtából üvöltött a képernyőn. Végignéztük, amint fejjel lefelé fordul a hurkokban, a haját összevissza fújja a szél, és az arca a forgások közben hullámzik a hatalmas nyomástól. Hihetetlen volt, mondhatni lenyűgöző. Csak remélhettem, hogy jó sok ember néz minket, különben tök fölöslegesen hoztam a szívbajt kedvenc időjósomra. – Abbahagyta már a káromkodást? – kérdeztem Mérvtől. Merv próbaképp bekapcsolta a hangot.

98

– Mama! – kiabálta Ernie. – Mamaaaa! Segííííts! Felnevettem. – Na, ezt muszáj bevágnunk. – Máris – azzal Merv visszaállította a hangot. Nem sokkal ezután vége lett a menetnek. Végignéztük még, amint Ernie fújtatva, kikerekedett, nedves szemekkel befordul az utolsó kanyarban, és elér a kiszállózónába. A haját megtépázta a szél, az arca, és főként az orra pedig paprikapiros volt. – Ernie?! – kérdezte Colleen idegesen. – Hogy vagy? Időjósunk ekkor széles mosolyt villantott. – Mehetek még egyszer?

16. Szinte mindenki remek kedvében volt aznap délután. Mindenki, kivéve Mike-ot, aki rögtön az adás vége után kiviharzott, a déli megbeszélést néma csendben ülte végig, majd utána odajött hozzám a büféasztalnál. – Ez mennyiben számított híradásnak? – támadt rám. Nem lepődtem volna meg, ha az öklét is elkezdi rázni. – Holnap mit fogsz vele csinálni, elektródákat csíptetsz a golyóira? – Attól függ, milyen erősek – feleltem nyugodtan, mintha valóban érdekelne az ötlet. Erre Mike csak még jobban felpaprikázódott. Nagyon helyes. – Tudod, szinte sajnálom azt a dróton rángatható seggfejet. – Nem nagyon hiszem, hogy rászorulna a sajnálatodra – vágtam vissza. – Ernie élvezte a dolgot. Máris nyolcvanezren látták a Youtube-on a videóját. És – ami sokkal fontosabb volt számomra – ez a szám percről percre emelkedik. Ernie igazi szupersztár! – Ernie egy bohóc – javított ki Mike. – Lazítanod kéne kicsit – mondtam, azzal nekiálltam böngészni a muffinválasztékot. Mostanra már elfogyott a java, csak korpás maradt. És briós sincs már. A fenébe! – Tudod, mire jöttem rá? – Mike közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta. – Az emberek akkor szokták azt mondani, hogy lazítsak, amikor épp a seggembe dugják az öklüket. Valóban? Hát az IBS nagyfőnökei épp ennyire szorongattak engem, mégsem gondoltam róluk semmi ilyesmit. Felé fordultam. – Tudom, hogy ez fájni fog neked, Mike, de az országban – nem is, a világban már évek óta folyik a vetélkedés a híradás és a szórakoztatás között. – A tányéromra dobtam egy muffint. – És tudod mit? Vesztettetek. – Tévedsz! – Mike most az egyszer pont olyan dühösnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. – Az ember, mint olyan, értelmes lény. Az információra vágyik, nem pedig a szemétre, amit ti akartok a szájába dugni. – Felkapott egy fánkot, és megrázta az arcom előtt. – Szemét! Cukor, sok-sok cukor, és még egy kis cukor! A kezembe vettem a muffinomat.

99

– Te mit szeretnél, mit csináljanak? – Hadonászni kezdtem a sütivel. – Egyenek mindig csak korpát? Rostot, rostot és rostot? Még egy ideig hadonásztunk egymás felé a péksüteményeinkkel, majd Lenny érkezése félbeszakította a mutatványunkat. Megköszörülte a torkát, és elvett egy almát. – Imádok ilyen jó hangulatban dolgozni – közölte. Leraktam a muffint, vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam visszaszorítani magamban az elmeborulást egyszerű stresszre. – Szükségünk van a nézőkre, Mike! Muszáj, különben itt maradunk a fennkölt ideáinkkal és kifinomult ötleteinkkel műsor nélkül. – Hát elfelejtette, milyen rossz érzés nem szerepelni? Milyen, amikor egyáltalán nem tudósíthat még egy ostoba kis hírt sem? Nem jobb ez, mint a semmi? Miért nem sikerül ezt megértetnem vele? Még közelebb léptem hozzá. – Lehet, hogy befuccsol a műsor, de ennek nem az lesz az oka, hogy én nem teszek meg mindent, amit csak lehet. Hallasz engem? Már nem érdekel, hogy te mit csinálsz, de én nem vagyok hajlandó feladni!

 – És amikor elkezdett ordítozni? – kacarászott Anna, miközben a chardonnay-ját kortyolgatta. Áthívtam egy lányos estére a miniatűr lakásomba. – Apám, az nem volt semmi. Nem tudom, hogyan vetted rá, hogy így káromkodjon. – Szerencsére az IBS jogászai úgy ítélték, hogy a kiejtés hossza miatt nem is egy szónak számít az egész, így nem kerültünk bajba miatta. – A ruhásláda-kávézóasztal szélére tett üvegért nyúltam, és kiöntöttem a maradék néhány cseppet a poharamba. – Hát, legalább ötször néztük meg az irodában. Tipikus Becky Fuller. Tipikus? Mikor ültettem Haroldot, a hip-hop időjóst egy hullámvasútra a Jó reggelt, New Jersey!-ben? Bár lehet, hogy nem ártott volna, akkor talán nem rappel többet. Esetleg felvetem az ötletet Annának. – Milyen a munka? – kérdeztem inkább. – Hát, elég jó – vonta meg a vállát Anna. – Chip nem túl nyitott az új dolgokra. A minap is el kellett magyaráznunk neki, hol van New Providence. Végig azt hitte, Rhode Islandről van szó. Felnyögtem. – Nem vitt magával térképet, amikor megkapta az állást? – Nem ismeri Jersey-t – mondta Anna. – De majd beletanul. Előbb-utóbb. – Még mielőtt te kilépsz? – kérdeztem. Felnevetett. – Miért, Becky, csak nincs nálatok üresedés? – Bárcsak lenne! – Ó, ha Anna is bekerülne a csapatomba! Már attól is százszor jobban éreztem magam, hogy leültünk egy üveg bor mellé beszélgetni. Persze tisztában voltam vele, hogy még ha sikerülne is néhány pluszhónapot nyerni a nézőszám feltornászásával, egy újabb producert aligha engedhetnék meg magamnak. Anna felkelt a kanapéról, és két lépéssel a szoba másik oldalán termett. – Becks, őszinte leszek. A lakásod elférne a garázsomban. – Az én lakásom még a miniatűr kocsimban is elférne, amit viszont el kellett adnom, hogy ki tudjam fizetni ezt a lakást – válaszoltam. – Ez aztán nem újdonság. És

100

még te nevezed magad híradósnak? – Kiráztam az utolsó cseppeket az üvegből a poharamba. – Hát, úgy látszik, az oknyomozás nem az erősségem – felelte Anna. – Még erről az Adam nevű pasiról sem faggattalak ki. – Adam – merengtem – olyan, mint egy álom. Visszahuppant a kanapéra. – Na, mesélj! – Olyan édes. És okos is. És mindenben támogat. – Adam – mondta – szerintem nem is létezik. Felnevettem. – Tudod, mikor jöttem rá, hogy mennyire tetszik? Csillogó szemekkel hajolt közelebb. Anna Garcia imádta a romantikát. Ezért is volt olyan aktív a szerelmi élete. – Mikor? – Amikor felvette a BlackBerryjét a randink közben. Hitetlenkedve pislogott. – Csak nem?! – Ugye? – vigyorogtam. – Már akkor tudtam, hogy minket egymásnak találtak ki. – Tehát pont annyira bolond, mint te. – Anna is felhajtotta a maradék borát. A poharam mélyére néztem, és már a másnapi terveken gondolkodtam. – Nem, szívem, senki nem annyira bolond, mint én.

 Másnap kora reggel egy elegáns épület előtt várakoztam a Central Park Westnél. A forrásaim szerint az itt lakó ismert rapper, akit meg akartam hívni a műsorba, szeretett sokáig aludni. Egy hatalmas adag kávét fogyasztottam el várakozás közben, de aztán eszembe jutott, hogy talán ez nem volt túl nyerő ötlet. Jobb lett volna, ha inkább vitaminos vizet iszom? Reménykedve figyeltem a ki-be menő embereket, de ez idáig hiába vártam. Végül, amikor már majdnem feladtam, és indultam keresni egy mosdót – ennyit a hatalmas adag kávéról –, megpillantottam az áldozatomat, amint kilépett a kapun, és egy fekete Cadillac Escalade felé vette az irányt. Odafutottam, hogy elkapjam, mielőtt beszáll. – Elnézést! – kiáltottam, aztán ledermedtem. A rendes vagy a művésznevén szólítsam? Ilyenkor melyiket szokás használni? A fickó hátrafordult, és fapofával bámult rám. Valami miatt az jutott eszembe, hogy ez a pasi megjárta a börtönt. Miért kell nekem állandóan fegyveres férfiak után futkosnom?! – Elnézést a zaklatásért – folytattam hadarva. – Nagy rajongója vagyok. – Maga? Na ne! – Pedig igen. – Csettintettem egyet, majd elkezdtem énekelni. Bevallom, a rappelés nem az erősségem. – Igen, ez ismerős – mondta közömbösen. – Igazi klasszikus – tettem hozzá. – A lényeg, hogy a nevem Becky Fuller, és a Pirkadatnak vagyok a főproducere.

101

– A minek? – Nahát, és még humora is van! – próbáltam hízelegni. – Szeretnénk, ha eljönne a műsorunkba. Kétszer annyi pénzt ajánlunk, mint a Today, ezen kívül négy számot is előadhat az új albumáról. Gondolja meg! Rám sandított. – Milyen műsort is mondott? – Pirkadat…? Az IBS-en…? – Ó, izé… aha. Ez azt jelentette: Ó, izé… nem. Odanyújtottam neki a névjegykártyámat. – Bármikor hívhat. Örülnénk, ha eljönne hozzánk! – Értem. – A nadrágja zsebébe dugta a kártyámat, majd beszállt a sofőr mögötti ülésre. Visszafogtam magam, és csak akkor kezdtem el sikongatni és örömtáncot járni, miután elhajtott az autó. Másnap a Pirkadatban Ernie újabb „atmoszferikus kalandját” készítettük elő. A név Sashától származott, de nekem nagyon is tetszett. Új perspektívába helyezte időjósi tevékenységét. A múltkorihoz hasonló volt a felállás. A kamera közelről mutatta Ernie arcát és felsőtestét. A nézők számára annyi kiderült, hogy valamiben ül. Azt is láthatták, hogy Ernie eléggé feszült, az viszont meglepetés maradt, mi fog történni. – És most következik Ernie legújabb „atmoszferikus kalandja” – konferálta fel Colleen –, maradjanak velünk! A rengeteg YouTube-nézőből és Facebook-böngészőből ítélve emiatt nem kellett aggódnunk. A műsor közben mért nézőszám viszonylag magas volt, így reméltem, hogy a következő nézettségi mutató a múltkorihoz hasonlóan most is kiemelkedő lesz. Visszavágtunk Ernie-re, a kép kiszélesedett, majd Ernie megszólalt: – Ezeknek a harci repülőknek az utasait elképesztő nyomás éri, a gravitációs erő helyenként eléri a… Amint beindult a motor és elindultak, Ernie hangos nyüszítése hallatszott, de remegő mosollyal tűrte, ahogy a gép felemelte az orrát. – Ez az, emberek, indulás! Indulás! Indu… – Öö, főnök? – kérdezte Merv. – Ha hányni kezd, vágjuk a képet? – Igen – válaszoltam. – De csakis akkor. Egy orrvérzés még simán belefér. – Értem. Ernie eközben elkezdett pánikolni. – Ó, baaaasszzaaaaa – – Vágd el! – adtam ki az utasítást. Merv lenémította a hangot. Ebben a pillanatban azonban az orrvérzésnél izgalmasabb, a hányásnál viszont sokkal diszkrétebb dolog történt, megütöttük a főnyereményt: Ernie elájult! Később, amikor a nézőszámlebontást böngésztem, Colleen kapott el a folyosón. Nem tűnt túlságosan boldognak. – Beszélnünk kell! – közölte. – Ernie-ről van szó.

102

Gyanakodva néztem rá. Talán Mike ültette a bogarat a fülébe? Most ő is előad nekem egy nevetségesen szenvedélyes kiselőadást a hírek szentségéről? – Te is kezded? – sóhajtottam föl. – Miért aggódik miatta ennyire mindenki? Felnőtt ember, aláírta a biztonsági papírokat, az életbiztosítása is rendben van… – Hogyne aggódnék – mondta Colleen. – Ernie egy idióta, ezt te is jól tudod. Mégis ő kapja a legjobb részeket. Megálltam, és elkezdtem figyelni Colleenra. – Én isteni lettem volna azon a hullámvasúton – folytatta. – És ott van a holnapi bungee jumping. Ne csináld már! Te kit látnál szívesebben ordítani? Őt vagy engem? Ebben volt valami. Lehet, hogy ezen múlik az a mágikus háromnegyed pontnyi emelkedés, amire szükségünk van a műsor megmentéséhez? Colleen közelebb lépett: – Nézd, én értem, hogy mit akarsz elérni, és szerintem remek próbálkozás. Pontosan erre vártam. De használj engem is, ne ültess a kispadra! Bármire hajlandó vagyok. Elmosolyodtam. – Remek – feleltem. – Esetleg van valami ötleted is? Colleen vidáman dörzsölte össze a kezeit. – Nos, ha már így kérdezed… A következő nap különleges élményben lehetett része az IBS épülete környékén sétáló járókelőknek. Colleen Peck, a Pirkadat műsorvezetője egy hatalmas habszivacsból készült szumóbirkózó jelmezben viaskodott egy igazi szumóbirkózóval egy rögtönzött arénában. Lennyvel az irányítószobából követtük nyomon az eseményeket. Lenny látszólag nem volt túl elégedett. – Mi a baj? – kérdeztem a képernyőre mutatva. Colleen mögött egész nagy tömeg kezdett gyülekezni. Egyesek telefonáltak, minden bizonnyal a barátaikat és családtagjaikat hívták fel, hogy azonnal kapcsoljanak az IBS-re. Mások a mobiltelefonjuk kamerájával próbálták rögzíteni az eseményt. Egyértelműen sikerünk volt. – Colleen… iszonyúan nagyokat nyög, nem gondoljátok? – kérdezte Lenny fintorogva. Nyög? Remek! Mervhöz fordultam. – Fel tudod hangosítani? A következő napon állatokkal mókáztunk a stúdióban. Sasha odáig volt az örömtől, amint bekísérte az állatgondozót a nappali díszletébe, ahol Colleen fogadta őket. A sminkesnek egy kicsit vastagabban kellett lealapoznia aznap reggel, de Colleen remekül tűrte. Ki gondolta volna, hogy a szumó ilyen vad sport? Ezután Colleen bemutatta a vendégünket és a kis barátját is, egy cukor vitorlázót, egy picinyke, leginkább mókusra hasonlító állatkát. Mostanában nagy népszerűségnek örvendett celebkörökben. – Milyen édes! – gügyögte Colleen, amint a gondozó közelebb tartotta a kamerához az aprócska lényt. – Szóval ő egy erszényes? Beleszóltam Colleen head-setjébe. – Vedd a kezedbe – ajánlottam. Colleen engedelmeskedett. A gondozó kissé ijedten figyelmeztette Colleent. – Legyen óvatos, ne tartsa túl közel az arcához!

103

Colleen lopva rám pillantott, majd az arcához dörgölte a kis erszényest. – Istenem, milyen puha! Te kis cukor… A cukor vitorlázó ekkor villámgyorsan kisiklott Colleen kezéből, majd eltűnt a blézere ujjában. Colleen felsikoltott, aztán elkezdett fel-alá ugrálni a díszletben, s közben kétségbeesetten próbálta lerázni az állatkát a melltartója pántjáról. Nagy nehezen sikerült kiszednie a dekoltázsából. – Nos – mondta, miközben igyekezett minél jobban eltartani magától az állatot –, az biztos, hogy az egész család számára remek szórakozás lehet egy ilyen kis házi kedvenc. Gól! Az internetes őrületnek és a műsor közbeni magas nézettségnek nagyon örültem, a számok emelkedését már a legutóbbi összesítés is kimutatta valamelyest. Ezek szerint jó irányba haladunk, csak így tovább! De még vakmerőbbnek kellett lennünk. Másnap Colleen egy tornabemutatón vett részt egy csapat környékbeli gyerekkel, akik tagjai voltak egy tánccsoportnak, amely az előadásokon gyűjtött pénzt jótékonysági célokra fordította. Ez még nem lett volna érdekes egy átlagos reggeli műsor nézőjének, ám Colleen mindennek a tetejében a gyerekekéhez hasonló babarózsaszín dresszbe és hatalmas tütübe öltözött. Rövid idő alatt az ő YouTube-videói is olyan népszerűek lettek, mint Ernie-éi. Mike-ot kerültem, amennyire csak tudtam. Elegem volt jeges, rosszalló pillantásaiból. A híreket továbbra is a megszokott módon, szárazon és unalmasan adta elő. Olyan gyakran fejezte ki az undorát a taktikámmal szemben adás közben és adáson kívül is, hogy egy idő után már fel se vettem. Mindenki más is levegőnek nézte. De miért is rá figyeltek volna, amikor végignézhették, amint Ernie Appleby kitetováltatja a hátsóját. Igen. Kitetováltatta. A hátsóját. Elő adásban. Istenem, de jó vagyok! Ernie pedig mindenre hajlandó volt. Ott ült az asztalon, mindene szépen letakarva – egy apró, cenzúra által jóváhagyott kis részt kivéve. Az időjósom teljes nyugalommal nézett a kamerába, s a kezében egy rajzot tartott, ami egy tornádót, illetve a tetején két villámot ábrázolt. – A tetoválás fájdalmas dolog az érintett terület érzékenységétől függően. – Felvihogott. – Ezért is választottam egy jól kipárnázott részt. A tetoválóművész munkához látott. Ernie egy ideig derekasan tartotta magát, majd: – Ó, bassssszaaaaaaaa! – Merv lenémította a hangot. Amint ezzel megvoltunk, visszakapcsoltunk a stúdióba, ahol Mike úgy ült az asztala mögött, mint aki mostanáig romlott húst szagolgatott. – A reklám után megtudhatják, melyek a leghatásosabb módszerek – grimaszolva fejezte be a mondatot, mint akinek nehezére esik kiejteni a szavakat – a menopauza enyhítésére. Megérdemelte. Nem nagyon érdekelt a dolog. A nézettségünk máris egy negyedet ugrott, így csupán egy fél pont választott el bennünket a céltól. A következő adásban sikerült leszerveznünk a rappert, ugyanis eszméletlen hoszszú ideig engedtük szerepelni. Mialatt a srác előadta legújabb slágereit, Colleen a nappali szoba díszletében ropta lelkesen. A srác zavarodottan leste a szeme sarkából,

104

nem értette, miért ennyire lelkes ez a középkorú fehér nő, és ráadásul miért kapcsolódik be folyton az éneklésbe a refrénnél. A műsor után Lenny meglátta, amint az asztalosoknak magyarázok valamit. – Mi folyik itt? – kérdezte. Rámosolyogtam. – Új kilincseket raknak az ajtókra. – Te most viccelsz? – kérdezte, és füttyentett egyet elismerően. – Honnan volt rá pénzünk? – Nem volt. Ja, és ha már beszélünk, kérlek, szoríts valahogy helyet a holnapi adásban Colleen új témájának arról, hogy mik azok a ház körüli munkák, amikhez jobb, ha szerelőt hívunk. Az egyik asztalos ezt hallván feltartotta kérges hüvelykujját. – A vendégünk lesz néhány helyi asztalos, akik elmondják, miért. – Hát persze – mondta Lenny. – Oké. Más: a vezérigazgatós sztorival kapcsolatban, a transzvesztita prostituált nőnek vagy férfinak öltözve jöjjön? Elgondolkoztam. – Férfinak. Nem, nőnek. – Mert szerintem hatásosabb lenne, ha… – Tudom! – kiáltottam föl. – Mi lenne, ha a beszélgetés első felében nő lenne, majd a szünet után bumm!, férfiként térne vissza. Mit szólsz hozzá? – Tetszik az ötlet – Lenny lejegyzetelte, amiket mondtam. – Mármint ahhoz képest, hogy milyen aljasak a szándékaid, nem tudom, mennyire teszünk jót az emberiségnek. – Fogd be, te Mike Pomeroy! – feleltem. – Igenis, főnök! – Sarkon fordult, majd megtorpant. – Ja, és megvannak a felvételek az ír Éhínség Emléknapjáról. Ugrándozni kezdtem. – És milyenek? – Colleen a világ legeslegrosszabb skót dudása. – Tökéletes. És a ruha? – Eszméletlenül nevetséges. – Lenny felsóhajtott. – Biztos vagy benne, hogy jó ez így, Becky? Nem lehet, hogy egyszerűen csak hülyét csinálunk magunkból? – Nem – válaszoltam. – Mindig is hülyék voltunk, én csak megpróbálom a javunkra fordítani ezt. Reméltem, hogy sikerrel járok.

17. Képzeld, a demóanyagaink egyre jobban szerepelnek – dicsekedtem Adamnek, amint a kezembe adott egy doboz lo mein tésztát –, de az összesített jelentés szerint még nem értük el a küszöböt.

105

Aznap egy békés, nyugodt estére vágytunk. Adam lakásában a kanapén ülve vacsoráztunk kínait, miközben a háttérben ment a tévé. Ezerszer jobb volt ez, mint bármelyik manhattani klub VIP-terme. Adam társasága mindennél többet ért. – Hmmm – mondta, miközben épp egy tojásos tekercset mártogatott szilvaszószba. – Lehet, hogy eljött az idő egy újabb nyolcrészes sorozatra az orgazmusról. – Azt mondod? – kérdeztem a számból kikandikáló evőpálcikákkal. – Milyen szemszögből gondolod, hogy… – elhallgattam. Adam szélesen elvigyorgott. – Á, értem már! – A harisnyás lábfejemmel megböktem az övét. – Szóval ki akarsz figurázni. Huncutul mosolygott. – Ha gondolod, én is megoszthatom veled az ötleteimet. – Talán majd később – azzal visszatértem a vacsorámhoz. – Muszáj megnéznem az Esti Híreket. – A baj csak az – mondta Adam a tányérjára pillantva –, hogy te most egyáltalán nem viccelsz. Neked tényleg fontosabbak a hírek, mint a szex. – Ez nem igaz! – Valóban? – Elkezdett számolni az ujjain. – Amikor először aludtál nálam, rajta kaptalak, hogy kisurrantál az éjszaka közepén megnézni az MSNBC.com-ot. A múlt héten lemondtad a randinkat, mert helyette egy iszonyú fontos forrást kellett hajkurásznod, amire én – feltartotta a kezét – nem szóltam semmit. A minap pedig húsz percen keresztül fáradoztam azon, hogy elvonjam a figyelmedet Rachel Maddow-ról. – Mert olyan érdekes dolgokról beszélt… – Rachel Maddow-nak – mondta Adam – már van barátnője. Szeretném, ha nem az enyém után epekedne. Elkezdtem kapkodni a levegőt. – Barátnő? Rám nézett. – Igen, ugyanis ő… – Nem erre gondoltam – mondtam. – Úgy értem, a barátnődnek neveztél? Én… én nem tudtam, hogy már itt tartunk. – Ó! – Édesen-szégyenlősen folytatta. – Nos, én igen. Remélem, nem bánod. – Nem – mondtam. – Ez nagyszerű! Azért, tudod – tettem hozzá –, ügyesen intézed ezeket a dolgokat. Először randizni hívsz, anélkül, hogy valóban randira hívnál, most meg hirtelen se szó, se beszéd, máris a barátnőd vagyok. Elvigyorodott. – Edd meg a tésztád! Visszamosolyogtam rá, majd engedelmeskedtem. Egy perc múltán a kezembe vettem a távirányítót. – Nem baj, ha átkapcsolok a CNN-re, csak egy percre? Talán megemlítik azt a sorozatgyilkost, aki a Twitteren vadászta le az áldozatait. Adam felmordult, és elfordította a fejét. – Igazad van – mondtam gyorsan. Kikapcsoltam a tévét, és egy határozott mozdulattal a kávézóasztalra helyeztem az irányítót. – Nem fontos, majd holnap utánanézek. Díjazva az önuralmamat, bizalmasan a combomra helyezte a kezét, én pedig hozzábújtam. A hírek ráérnek, most tényleg nem ez a fontos. Ennyire függnék tőlük,

106

hogy nem bírok pár órára kikapcsolni, és inkább egy értelmes, vicces, isteni pasival lenni, aki nemcsak hogy velem akar vacsorázni és több, mint egyszer ágyba bújni, de ráadásul a barátnőjének tart? Annyi estét töltöttem volna egyedül a TV-híradó előtt, hogy végül a hírek betege lettem? Kibírnám, ha nem foglalkoznék többet az egésszel? Miután befejeztük a vacsorát, a konyhába mentünk elmosogatni. Éppen a maradék sült rizst takarítottam az egyik tálról, amikor Adam hátulról átölelt. Melegség áradt szét bennem, és hozzásimultam; jó volt érezni a közelségét. Sőt csodás volt, meg tudtam volna szokni. Jólesett egy kicsit elfeledkezni a munkáról, a folytonos megfelelési kényszerről. Az ilyen estéken elgondolkodtam azon, vajon milyen lenne az életem, ha sikerülne mindent elérnem, amire vágyom. Ha esetleg sikerülne feltornásznom a nézettséget azzal a háromnegyed ponttal… Ha nem is lenne a Pirkadat a legsikeresebb műsor, de beállna egy stabil helyre, olyannyira, hogy még negyvenhét évig adásban maradhatna. Bebizonyítanám, hogy képes vagyok rá, és sikeres főproducerként tartanának számon. Ennyi elég is lenne. Egy szebb lakásba költöznék Manhattanben, talán Adammel közösen. Ha ezt is hasonlóan intézné, akárcsak az eddigieket, és nekem továbbra sem sikerülne megértenem, hogyan is működnek a párkapcsolatok, valószínűleg észre sem venném, és már együtt is élnénk. Istenem, el sem hiszem, hogy már az összeköltözésről fantáziálok! Bőven korai volt még arról álmodozni, milyen hihetetlenül cuki TV-híradós pár lennénk mi ketten. De nem bírtam kikapcsolni magam. Az sem segített, hogy Adam mindeközben forró, nedves csókokat lehelt a nyakamra, és az sem, hogy minden lélegzetemmel magamba szívtam az isteni illatát. Felé fordultam, és szájon csókoltam. Átkaroltam a nyakát, és kissé félrefordítottam a fejem, hogy még közelebb kerülhessünk egymáshoz. A mosogatónak döntött, a lábait az enyéim közé csúsztatta. Tágra nyílt a szemem, ám ekkor sajnos észrevettem valamit Adam konyhaablakán keresztül. A szomszéd tévéjén a CNN ment. Adam egyre gyorsabban vette a levegőt, én pedig a szája után a nyakára koncentráltam. Pihe-puha csókokat leheltem a kulcscsontjára, de közben végig a tévét figyeltem. Vajon volt már szó arról a sorozatgyilkosról? Adam a blúzom alá csúsztatta a kezét, majd gyengéden felnyögött. Sajnos pont nem láttam rendesen a képernyőt. Egy kicsit oldalra húzódtam, egyik szememet rajta tartottam, de a másikat a szemközti ablakra szegeztem. Na, így máris jobb volt. – Szóval – súgta a fülembe. – A hálószobában szeretnéd, vagy itt helyben a pulton? – Mmm… – nyöszörögtem. Oké, most jobban láttam, de még mindig nem elég jól. Mi ment a feliratsávban a képernyő alján? Egyszer csak feltűnt, hogy Adam már nem csókolgat. – Mit csinálsz? – kérdezte. Megpróbálta követni a tekintetemet, de én elfordultam, és elkezdtem kirángatni a szobából. – Gyere! – csalogattam. – Menjünk a… Kihúzta a kezét az enyémből, és az ablakhoz lépett. – A mindenit! – mondta szárazon. – Te a szomszéd tévéjét nézted az ablakból. És még feliratozva is van! Telitalálat! – Adam… – kérleltem. Megrázta a fejét.

107

– Ez már tényleg beteges. Majdnem elkezdtem tiltakozni, de aztán meggondoltam magamat. – Tudod, mit? – kérdeztem bólogatva. – Igazad van. Döbbenten nézett rám. – Te nyertél! Rajtakaptál. Igen, nekem csak ez számít. Én már csak ilyen vagyok. – Kirohantam a konyhából, és felkaptam a kabátomat. Utánam jött. – Most mit csinálsz? – Úgy nézel rám, mintha nem lennék normális. Állandóan. – A francba, hol a cipőm? A balt megtaláltam a kanapé alatt, a jobbat… A kávézóasztal körül kutattam. – Nekem ez nem megy… Adam összefonta a karjait. – Ez a legnevetségesebb kijelentésed ez idáig, pedig bőven van miből válogatni. Végre megtaláltam a jobb pár cipőmet, felvettem, majd felemeltem a fejem. Na ne! Nemcsak beteges lennék, hanem nevetséges is? – Te ezt nem értheted! – kiabáltam. – Neked könnyű dolgod van, de nekem egy percre sem szabad lazítanom. Még messze vagyunk attól, hogy igazi hírességek jöjjenek el a műsorba, hacsak nem engedjük át nekik az egész adást, és az csak a rajongóknak tetszene, egy átlagos néző nem hiszem, hogy értékelné. A sok YouTube-követőnek persze örülök, de a nézettség nem növekszik az ő rajongásukkal egyenes arányban. Néhány héttel ezelőtt megpróbáltam megszerezni a gyújtogató anyját egy interjúra, erre… – Úristen! – vágott közbe Adam. Feszülten széttárta a kezeit. – Még mindig ezen kattogsz? – Hát persze! – dühösen belebújtam a kabátom ujjába, majd felrántottam a vállamra. – Nem maradhatok le semmiről. Nem hibázhatok, különben mindennek vége. – Jézusom! – Beletúrt a hajába. – Muszáj egy kicsit elnézőbbnek lenned saját magaddal. – Miért? – kérdeztem. – Senki más sem elnéző velem. Keményebben kell dolgoznom, mint… – Becky, nyugalom! Ennek semmi köze a valósághoz! – mondta idegesen. – Egyszerűen csak nevetségesen paranoiás vagy a… – Sajnos és nem vagyok a tagja a kiváltságos fehér férfiak klubjának, mint te az összes többi reggeli műsor főproducerével és a Chip nevű fickókkal. – … kevés tapasztalatod és a végzettséged miatt – fejezte be a mondatát Adam, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Cserébe én sem reagáltam arra, amit mondott. – És egyáltalán. Milyen szülő képes Chipnek nevezni a gyerekét? Milyen név ez? Adam csak bámult, az arcára a döbbenet és a szánalom szörnyű keveréke ült ki. Tehát betegesnek látott, nevetségesnek és paranoiásnak. Remek. Egyszerűen remek! Legalább a hibáimban egyetértettünk. – Látod? – csaptam le rá. – Erről a nézésről beszélek. Pontosan erről. Mennem kell. – Felkaptam az aktatáskámat, és az ajtóhoz rohantam. – Becky, állj már meg egy pillanatra! Olyan szomorú volt a hangja, hogy a másodperc egy törtrészéig habozni kezdtem, de aztán meggondoltam magam, és kirobogtam az ajtón.

108

Alighogy becsukódott mögöttem a taxi ajtaja, már tudtam, mennyire elcsesztem az egészet. Már megint. Akkor is faképnél hagytam Adamet, amikor megjelent az a szőke csaj, és ma este megint csak, mert felpiszkálta azt a hatalmas, gennyes sebet, amit a szakmai tudásommal kapcsolatban érzett bizonytalanságom okozott. Chip! Chiphez hasonlítottam és a szomszéd tévéjét néztem, miközben csókolóztunk, és most itt ülök ebben a sötét, enyhén hányásszagú taxiban, ahelyett, hogy Adam meleg és otthonos konyhájában lennék, csak azért, mert nem bírtam kikapcsolni magam. Egyetlenegy estére sem. A taxi belső tévéjén megszólalt a bemondó: – Izgalmas események történtek ma Kaliforniában… Kikapcsoltam a készüléket, és kinéztem az ablakon. Tessék nézni, mégiscsak képes vagyok rá! Bámultam a sötét manhattani utcákat. Még korán volt, úgyhogy a járdán nyüzsögtek az emberek. Szülők siettek haza a gyerekeikhez. Szerelmesek a randevúikra tartottak. Híradósok hírek után kutattak. Felsóhajtottam, és visszakapcsoltam a tévét. Kit akartam átverni? Mint kiderült, a kaliforniai események a legkevésbé sem voltak izgalmasak. Ez nem lepett meg, mi mást várjon az ember a taxistévé híreitől, aminél amúgy az én szánalmas kis műsorom maximum egy fokkal volt jobb. Az én saját tömegkábító médiainfotainmentem. Az én – minek is nevezte Mike? – lószarom. A lószar, ami az életem értelmét jelentette. Felvonszoltam magam a lakásomhoz vezető lépcsőkön, majd az ajtónál ledobtam az aktatáskámat. Az ágy felé menet lehúztam a kabátomat és a cipőmet. Reflexből bekapcsoltam a tévét a pulton, majd a könyvespolcon, majd az éjjeliszekrényemen. Ott ültem, és egy percig hallgattam a bemondók monoton hangját. Semmi érdemlegesről nem beszéltek. Csak zaj volt az egész. Kikapcsoltam a készülékeket, és csak ültem a hirtelen szokatlanul csendes lakásomban. És végtelenül magányosnak éreztem magam. A következő reggel meglepetten tapasztaltam, hogy nem én értem be elsőként. Mike már ott ült az asztalánál, fülében a telefonnal, közben sebesen jegyzetelt valamit. Biztos gond van a részvényeivel, vagy ilyesmi, gondoltam magamban. De az is lehet, hogy éppen valami eszméletlen fácánvadászatot tervez. Nem tartottam valószínűnek, hogy létezhet bármi más, ami Mr. Mindent Lenéző Mike Pomeroyt izgalomba hozná manapság. Biztosan nem az az oka, hogy rákényszerítettem, süssön szedres muffint a jövő héten a Top Chef egyik döntősével. Pedig kár érte. Ha sikerülne leküzdenie a sznobériáját, egész sokat tudna nyújtani a reggeli műsorok közönségének. Elképesztő élményekben volt része az élete során, és sok mindenhez értett. Hozzájárulhatna az adás színvonalához, ha nem lenne olyan nagyra magával. De sajnos tudtam, mennyire reménytelen eset, és már belefáradtam a folytonos hadakozásba. Amint befordultam a folyosón az irodám felé menet, az egyik gyakornok lépett oda hozzám.

109

– Ms. Fuller? Ezeket az imént kaptuk. – Felém nyújtotta a friss nézettségi kimutatásokat. Úgy kaptam ki a kezéből a lapokat, mint kábítószeres a napi adagját. Elérkezett a mindent eldöntő pillanat! Most kiderül, hogy az a sok-sok őrültség, amire a műsorvezetőimet rávettem, az ejtőernyős ugrás, a szumóbirkózás, a szörnyű hullámvasutazás és a többi őrültség megérte-e a fáradságot. Átfutottam a számokat. A dolgok egyre jobban alakultak. Már majdnem elértük, amit akartunk. Egyre több ember nézett minket. A nézettség felment… több, mint fél ponttal. De ez sajnos nem volt elég, ugyanis nem ebben egyeztem meg a főnökömmel. A falnak dőltem. A számok nem hazudtak. Ez volt a hivatalos, megmásíthatatlan eredmény. Nem sikerült összehoznom. Egy perccel később már csörgött is a telefon, és mielőtt még felvettem volna, pontosan tudtam: Jerry az, hogy megvitassa velem az oltári bukásomat. Hogy én mennyire utálom, amikor igazam van! – Láttad az eredményeket? – kérdezte a szokott tömör stílusában. – Igen – motyogtam. Megköszörültem a torkom. Talán még sikerülhet lyukat beszélnem a hasába. – Sokat emelkedtek. Ha összeveted az aktuális trendekkel, remekül teljesítettünk. Tavalyhoz képest hatalmasat fejlődtünk. – Azaz? – Ne csináld már! – könyörögtem. – Majdnem sikerült. Már csak egy negyed pont hiányzik! Csak még egy kis időre lenne szükségünk. Ha esetleg megcsinálhatnánk, amit Ernie-vel… – Becky! – szakított félbe Jerry. Reméltem, hogy nem kell könyörögnöm, de volt más választásom? A megalázkodás mindennapos szokásommá vált, mióta a Pirkadatban kezdtem dolgozni. – Kérlek, Jerry! Annyi ember sorsa függ ettől a műsortól! Annyian hisznek benne! Hallottam, amint Jerry belecicceg a telefonba. – Péntekig van időd. Ebben állapodtunk meg. Becky, ezek az értékek egyszerűen nem elég jók.

18. Mintha ott sem lettem volna az ezt követő néhány órában. Valamennyi ötletre igent mondtam, aláírtam minden kérvényt a meghívott vendégek ajándékaival kapcsolatban. Talán még azt is megengedtem Lennynek, hogy vegyen egy új eszpresszógépet a büfébe. Úgysem számított már semmi. Mire kiszállítják, a Pirkadat már úgysem lesz sehol. Ennyi. Kész. Vége! És minden miattam. Eszembe jutott az a kétrészes anyag, amit Sasha a veszélyeztetett ragadozó madarakról csinált. A Tracy által felvetett ötlet egy helyi művészeti középiskolában szervezendő Project Runway-t utánzó esemény, amivel pénzt gyűjtenénk az iskola ösztöndíjalapjának egy zászlókészítő programhoz. Lennyre gondoltam, meg a két gyerekére, Colleenra, aki tizennégy főproducert, illetve egy tucat partnert élt túl, és bármit hajlandó volt megtenni a munkájáért. Eszembe

110

jutott, hogy milyen rossz ötlet volt Ernie részéről, hogy a tornádós tetoválása alá íratta a Pirkadat szót. Mintha magadra tetováltatnád egy olyan szeretődnek a nevét, aki fél lábbal már kívül van az ajtón. Ezek az emberek hamarosan egytől egyig állás nélkül maradnak. Persze némelyikük boldogul majd. Ernie-re valószínűleg nagy karrier vár, mint késő esti híradóbohócra, ugyanis ez az iparág mostanában kezd beindulni. Jon Stewart annyiszor említette meg „atmoszferikus kalandjait” a műsorában, hogy már kezdtem félni, elhappolja az időjósomat. Ám a többieknek… nem voltak túl fényesek a kilátásai. A díszletben Colleen épp az egyik témát vezette le. – … kiderült, hogy a burger húspogácsái E.colival voltak megfertőzve, ami hasgörcsöt és hasmenést okozhat. Nemsokára ismét visszatérünk a Pirkadattal. A kamera felvételt jelző fénye kialudt, Colleen pedig összeráncolta pisze orrát. – Nahát, itt ez a hír a megfékezhetetlen fosásról, és persze ki kapja meg, ha nem én? – Ez nem az én asztalom! – mondta Mike, miközben rendezgette a papírjait. – Hé! – vágott vissza Colleen dühösen. – Ez a mi munkánk! Azt hiszed, te mindenkinél jobb vagy? Lehet, hogy így volt, mielőtt kirúgtak, de most te is lekerültél hozzánk, a szemét közé. Néhány producer kettejüket figyelte. Nem csodálkoztam volna, ha erre ujjongani kezdenek. – Én mégsem vagyok hajlandó átlépni egy bizonyos határt – felelte Mike rezzenéstelenül. – Ellentétben veletek. – Ó! – mondta Colleen. – És szerinted én igen? – Hát hogyne. Amikor egyenes adásban megcsináltattad a Pap-tesztet, köntöst viseltél. Milyen elegáns! Colleen kifakadt. – Tudod mit? Egy perccel sem tűröm tovább… – És felvétel öt, négy… – szólt közbe a felvételvezető. – Te önelégült, pöffeszkedő… – Három, kettő, egy… Mike máris adásban volt. A kamera felé fordult. – Üdvözöljük önöket ismét a Pirkadatban. A holnapi műsorban Colleen az angol konyha egyik klasszikusát, a sült kolbászt krumplipürével fogja elkészíteni az ismert szakáccsal, Gordon Ramseyvel. – Így igaz – vette át a szót Colleen ridegen. Colleen! Ridegen! Egyenes adásban! – Ezt fogom tenni. Ugyanis te nem vagy hajlandó rá, Mike. Te nem alacsonyodsz le ilyesmikhez. – Egyrészt – mondta Mike tagoltan –, másrészt, mert tudom, hogy mennyire szereted a kolbászt, ezért… – És mert egy önelégült, álszent idióta vagy, leginkább ezért. Mike feltartotta az ujját. – Egy önelégült, álszent idióta, aki háromszor annyit keres, mint te. A stúdióban mindenki leesett állal bámulta őket. Vadul elkezdtem integetni Merv felé. – Kapcsoljunk kazettára! – sziszegtem. Tehetetlenül széttárta a karjait.

111

– Milyen kazettára? A vége főcímre? A díszletben tovább folytatódott a borzalom. Colleen mosolya mostanra szinte vicsorgassa változott. – Nos, ennyi fért a mai műsorba. A holnapi viszontlátásra, kedves nézőink! – Viszlát – mondta Mike. Colleen gyilkos pillantást vetett rá. – Viszlát – ismételte. Jaj, ne. Ne, ne, ne, ne, ne! Azt hittem, ezen már sikerült túljutniuk. – Viszlát!– Mike ezúttal derűsen, ír kiejtéssel szólalt meg. – Viszlát! – rikoltotta Colleen éles hangon. Amint Merv, hál’ istennek, bevágta a vége főcímet, egy asszisztens szaladt oda hozzám telefonnal a kezében. – Mr. Barnes az – magyarázkodott, majd a kezembe nyomta a készüléket. – Otthonról telefonál. Jaj, ne! A fenébe! Pont ezt a részt kellett megnéznie? Vagyis: Juhé, plusz egy néző! – Jerry? – szóltam bele óvatosan. – Ez meg mi a fene volt? – üvöltötte. – Véletlen baleset – magyarázkodtam hadarva. – Egy szerencsétlen baleset. Máris intézkedem, ígérem. Mindkettőnek beszélek a fejével. Soha többet nem fordul elő, megígérem. Visszatértem a díszletbe, ahol, immár adáson kívül, lassan a Hurrikánzónához fogható méreteket öltött Colleen és Mike veszekedése. De mi értelme volt immáron mindennek? Hiszen lehúzhattuk magunkat a WC-n. Biztosan ők is a vesztüket érezték. Lehet, hogy jobban tettem volna, ha hagyom, hogy kiengedjék egy kicsit a gőzt. De Jerry nem ezt akarta, neki pedig muszáj volt a kedvére tennem. Végtére is az ő kezében volt mindannyiunk sorsa, és még ha valami csoda folytán sikerül is elérnünk a kellő nézettséget, szükségem volt rá, hogy kiálljon mellettünk a fejesekkel szemben. Be akartam tartani, amit Jerrynek ígértem. Rögtön a műsor után beszélni akartam Mike-kal és Colleennal, de egész nap megbeszéléseken kellett részt vennem, és Mike közben elkószált valami ebédidei ünneplésre Tom Brokaw tiszteletére. Így hát csak másnap jutott időm összeterelni őket egy szobába, hogy elsimítsuk a kettejük közti ellentétet. Ám közvetlenül a megbeszélés előtt hatalmas meglepetés ért: megkaptam az előző napi részletes lebontást, ami igencsak jelentős ugrást mutatott a nézőszámokban, pontosan egy időben a Colleen és Mike közti hidegháborúval. A papírra meredtem. Hmm, ez érdekes! Lehet, hogy csak azért kapcsoltak oda az emberek, mert várták a Pirkadat utáni szappanoperát? Talán jó ötlet lenne, ha meghívnánk néhány állandó nézőt a műsorba sütit sütni, vagy valami hasonlóra. Vagy azért, mert megemlítettük Gordon Ramseyt? Végül is mindenki odavolt a Pokol konyhája műsorért. Ez lehetett az oka, ugye? Más logikus magyarázatot nem találtam, hogy miért kapcsoltak volna az emberek a műsorra. Kivéve… mit is mondtam Mike-nak a múltkor? Hogy az emberek kíváncsiak a személyiségére, és hogy a barátai szeretnének lenni. Ezért is próbálkoztam azzal, hogy csevegésre bírjam. És mi van akkor, ha mindehhez

112

a veszekedés is ugyanolyan jó, mint a csevegés? Nem tűnt túl valószínűnek, vagy mégis?! Ám amennyiben tényleg ez volt az oka, vajon érdemes lenne tovább próbálkozni vele? Mi lenne, ha megint megpróbálnánk? Csakhogy ezúttal sokkal durvábban. Ki kell használni az erősségeinket. Mike egy rideg, álszent seggfej, Colleen pedig egy rosszindulatú jégkirálynő. Csak úgy szikrázik körülöttük a levegő. És az emberek odavannak az ilyesmiért. Ráadásul nem ártunk vele senkinek. Ez a megoldás! Eljött a végítélet napja, ütött az utolsó óránk – vagy akármilyen hasonló metafora jól illett a helyzete. A lényeg az, hogy kezdtünk kifutni az időből, veszíteni valónk pedig nem volt. Jerry meg bekaphatja! A nappali szoba díszletétbe beszéltem meg a találkozót az üdvöskéimmel, akik, mire odaértem, már javában tépték egymás haját. Collen Mike-nak: – Bunkó! Mike Colleennak: – Te kezdted. Colleen erre gúnyosan felkacagott. – „Te kezdted”? Ez komoly? Az óvodában vagyunk? Megköszörültem a torkomat. – Gyerekek, a tegnappal kapcsolatban… Mindketten egyszerre kezdtek beszélni, ráadásul nagyjából ugyanazt mondták. Feltartottam a kezemet. – A tegnappal kapcsolatban… – ismételtem hangosabban. – Tudod – mondta Mike –, semmi kedvem itt ülni, és végighallgatni egy utolsó főiskolából kibukott… – Eszemben sincs kiselőadást tartani nektek. – Hűvös pillantást vetettem rá. Nem fognak rajtam a mérgezett nyilaid, Pomeroy! – Hát akkor? – kérdezte Colleen értetlenül. – Felelősségteljes, sőt profi szakemberek vagytok. – Ez majdnem megfelelt az igazságnak. – Nem nekem kell megszabnom, hogyan viselkedjetek. – Colleenra néztem. – És amennyiben te kikéred magadnak, amiért Mike goromba, és leereszkedően viselkedik veled… Hát veled vagyok, elhiheted! – Mike-hoz fordultam. – És amennyiben te úgy érzed, hogy Colleen tökéletesen alkalmatlan erre a munkára… – megvontam a vállam –, … hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettetek? Ez a ti saját, személyes, őszinte véleményetek egymásról. Én nem tehetek ellene semmit. Mindketten rám néztek, aztán egymásra, majd megint vissza rám. Én higgadtan mosolyogtam. – Jót beszélgettünk. Nos, hamarosan kezdődik az adás, úgyhogy… – mindkét hüvelykujjamat lelkesen feltartottam. Ez az utolsó gesztusom lehetett az utolsó csepp a pohárban. Mindkét műsorvezetőm majd’ felrobbant dühében. Az irányítószobában Lenny fogadott. – Sikerült elsimítanod a dolgokat? – Ó – mosolyogtam kajánul –, de még mennyire!

113

Kezdetét vette a műsor, és az első néhány percben minden a szokott mederben haladt, ám én éreztem az elfojtott indulatokat. Colleen időnként az ajkába harapott, Mike pedig alig észrevehetően gyilkos pillantásokat vetett rá. A nappaliszoba-díszletet használtuk, ami sokkal otthonosabb hangulatot árasztott, mint a másik – Mike pont ezért ki nem állhatta, ugyanis itt még kevésbé érezte azt, hogy komoly híreket tudósít. Reméltem, hogy ma ez épp kapóra jön. – Az elkövetkezendő órában – kezdte Colleen – olyan emberek lesznek a vendégeink, akik sikeresen elvégeztek egy innovatív rehabilitációs programot. – Mike-ra pillantott. – Hátha neked is hasznodra lesz, amit mesélnek. Mike szúrósan ránézett. – Engem inkább az érdekelne, hogy létezik-e valamilyen elvonó dühös ex-szépségkirálynők számára, akik önértékelési zavarokkal küszködnek. És ha nem, vajon mikor lesz ilyen? Mindezt természetesen rezzenéstelen arccal adták elő. – A helyi úthálózatról szóló riport után – folytatta Colleen. Lenny felém fordult. – Azt hittem, azt mondtad… – Mmm – hmmm. – A kezembe temettem az államat, hogy elrejtsem a mosolyomat. A reklám után a legújabb belsőépítészeti trendekkel foglalkoztak. – Nahát! – értékelt Mike. – Ezzel a tapétával ki lehetne kergetni a világból, amilyen rusnya. A kamerás felvihogott. – Igazad van – felelte Colleen. A témáért felelős producer döbbent arccal állt a díszlet mellett. – Az igazat megvallva a nyakkendődre emlékeztet. Mike végigsimította a nyakkendőjét. – Ez, ha nem tudnád, egy Marinella, drágám; a világ legjobb nyakkendőmárkája. Valószínűleg többe került, mint a te legutóbbi három botoxkezelésed. Lenny intett Mervnek, hogy vágjon át egy kazettára. – Nem – szóltam közbe. – Hagyd! – Becky! – kiáltott fel Lenny. – Ezek mindjárt egymásnak ugranak. – Gondolod? – kérdeztem reménykedve. Colleen tavaly Krav Maga-órákat vett. Ó, ha behúzna egyet Mike Pomeroynak élő adásban…! Az irányítószoba telefonja villogni kezdett. Á! Ez biztosan a nagyérdemű Mr. Barnes lesz. Felvettem a kagylót. Eltaláltam. – Jerry – rohantam le azonnal –, esküszöm, hogy beszéltem velük! Mindkettővel. Nyomatékosan! Lennyre vigyorogtam, miközben Jerry ordibált a fülembe. – Nos, végül is átvághatunk valami előre felvett anyagra. Nem tudom, hogy van-e értelme bármi ennél drasztikusabbnak… tudod, a helyzetre való tekintettel. – Arra gondolsz, hogy néhány nap múlva lehúzzák a rolót? – kérdezte Jerry. – Mi ütött beléd? Élvezed, hogy búcsúzóul sóval szórod fel a földet? Nem, egyáltalán nem élvezem. De a reggeli műsorok földjének talán elkelne egy kis fűszer.

 114

Később találkoztam Lennyvel a kávézóban, hogy – az ő szavait idézve – „megmagyarázzam, mi az isten folyik itt”. Kiterítettem elé az asztalra az elmúlt hetekben öszszegyűjtött nézettségi mutatók lapjait. – Az első nap – mutattam a vonatkozó értékekre – még csak egy apró ugrás látszik. Észrevehető, de csak épphogy. Nem volt egyértelmű, ezért arra gondoltam, megint hasonló körülményeket teremtek, és megvárom, mi történik. A kávésbögréje fölül méregetett. – Te a műsort használod kísérleti labornak? – Pontosan. – Megfordítottam a lapot. – Itt a tegnapi, és ezen a ponton hangzott el a nyakkendős megjegyzés. – Lejjebb csúsztattam az ujjamat. – És ennél volt, hogy Mike megkérdezte Colleent, jégkockákat sír-e. – Ó, igen – kuncogott Lenny. – Az remek pillanat volt. – Látod? – mondtam. – Itt is látszik az ugrás. Az emberek odavannak értük. Szerintem a nézők felhívják a barátaikat a műsor közben, hogy kapcsoljanak át, és mindig pont akkor, amikor Mike és Colleen épp egymásnak esnek. Lenny összeszorított szájjal rázta a fejét. – Nem túl… elkeseredett próbálkozás ez az egész? – Talán igen – vallottam be. – Elkeseredett, bizarr, és talán beteges. De az is lehet, hogy a közönség értékeli, ha a szokott erőltetett művidámság helyett végre valódi viszonyokat láthat. Ne csináld már, Lenny, hiszen mi is imádjuk hallgatni őket! – Igen, de mi ismerjük őket! Nekünk kifejezetten jólesik, hogy kicsit megkapják egymástól a magukét. – A nézők is úgy érzik, ismerik őket – mutattam rá. – Hiszen minden reggel ott vannak velük a reggelijük közben. A műsorvezetők szinte családtagok, bizalmas barátok. A bizalmas barátok civódása pedig nem zavarja őket. Szerintem jó nyomon járunk. De Lennyt egyelőre nem sikerült meggyőznöm. – Mint George és Gracie, a komikus házaspár? – Szerintem ezt a párhuzamot semmiképp ne említsd Mike-nak és Colleennak. – Semmiképp – értett egyet velem. Összegyűjtöttem a papírjaimat, és visszacsúsztattam őket a mappámba. – A számok magukért beszélnek, nekem ez elég. Szükségünk van erre, már olyan közel járunk. Majdnem ott vagyunk, ahol kell. – Magamhoz öleltem a mappámat. Lenny megkérdezte: – Hol „kell” lennünk? Lefagytam. – Tudod, hogy értem. – Nem – válaszolta. – Nem tudom. – Tudod, ahol szeretnénk… – haraptam el a mondatot. Nem tudtam, hogyan javítsam ki az iménti elszólásomat. – Becky, én nem tudom, miféle műsort tervezel a jövőben… Olyat, aminek van is jövője. Olyat, amiből mindannyian megélhetünk. – Olyat, amit néznek az emberek – mondtam végül hangosan. És ezt el is fogom érni, még akkor is, ha fel kell hozzá szerelnem Mike-ot és Colleent egy-egy rugós késsel, és a West Side Story zenéjét játszanom hozzá a díszletben.

115

A következő stábmegbeszélésen az az érzésem támadt, hogy a módszereim a többieket is megfertőzték. Az embereim sorra álltak elő vadabbnál vadabb ötletekkel. Sasha, az állatmániás, madárevő pókokkal akart foglalkozni. Igen, pókokkal, akik madarakat zsákmányolnak. Colleen erre konkrétan elzöldült, a saját szememmel láttam. Tracy különböző ruhaanyagok gyúlékonyságát akarta tesztelni bábuk felgyújtásával. – Mi lenne, ha élő embereket gyújtanánk fel? A felvételvezető rémülten pislogott. Dave a tampai szélhámosról akart újabb hírt összerakni, és azt mondta, hogy szükség esetén össze tud trombitálni néhány érintetett egy közös motorcsónakos ejtőernyőzésre. „Már foglalhatja is a motorcsónakot”, válaszoltam neki. – Végül – mondtam – az adás végén kátrányba és tollba forgatjuk Ernie-t a bostoni teadélután évfordulójának emlékére. – Ezzel aztán rendesen kiakasztjuk majd a hátországi nézőket. Eredetileg Lisának vetettem fel az ötletet, mintha csak valami új szépészeti kezelésről lenne szó. Forró iszap, forró kátrány – mi a különbség? Természetesen nem volt oda az ötletért, aztán egyszer csak „átrakták” a déli műsorba. Ennyit erről. Ernie idegesen nevetett. – Esetleg ott van még az a szélkakasos dolog. Remek lenne… – Ernie! – szóltam rá. Szabadkozva feltartotta a kezét. – Kátrány és tollak, értettem. – Rendben, gyerekek! – mondtam. – Remek megbeszélés volt pompás ötletekkel. Csak így tovább! És sok sikert a mai adáshoz. Köszönöm… Mike megköszörülte a torkát. Mindannyian meglepődve néztünk rá. Hetek óta nem szólalt meg a megbeszéléseken. – Igen, Mike? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Ha kritizálni meri a kátrányostollas témát, ő lesz a következő áldozat. – Először is – kezdte –, szeretnék bocsánatot kérni Colleentól az eddigi helytelen viselkedésemért az adások közben. Colleen szeme kikerekedett. Aggódva néztem össze Lennyvel. Csak nem akarja szabotálni a nézettségnövelő taktikámat? Az annyira tipikus lenne. – Másodsorban van egy ötletem. A savanyú káposztáról lenne szó. – Micsoda?! – Rajtam kívül többen kérdezték ugyanezt az asztal körül. A „Savanyú káposzta” talán valami német anarchista csoport, amiről még nem hallottam? – Fent északon minden évben tartanak egy nagy savanyúkáposzta-fesztivált. Káposztával bowlingoznak, rekordméretű tortát sütnek savanyú káposztából, versenyeztetik a legfinomabb savanyú káposztákat. Arra gondoltam, jó ötlet lenne, ha a helyszínről tudósítanék. Kicsit változtatna a dolgok megszokott menetén. Egy percig mindenki néma csendben ült. – Tyűha, Mike! – megráztam a fejem. – Nem számítottam rá, hogy… – Helyi ízek. Gasztronómia. – Mike vállat vont. – Beszélhetnék a… tudjátok, a káposztáról. A különböző ízekről, ilyesmi. – Komolyan? – kérdeztem. – Hajlandó lennél beszélni a… – Talán kifogásod van ellene?

116

Szóval savanyú káposzta. Bevallom, végtelenül unalmasan hangzott, de nem volt szívem nemet mondani neki. Mike a maga módján segíteni szeretett volna. Végre hajlandó volt a csapatjátékra, és ha ehhez a savanyú káposztára van szükség, hát én nem állok az útjába. – Akkor megcsinálhatom? Mármint a káposztás tudósítást. Álmélkodva bólogattam. Ki gondolta volna, hogy Mike szívéhez az erjesztett káposztán keresztül vezet az út? A megbeszélés után elkaptam Lennyt. – Tudod, hogy mit jelent ez? – Azt, hogy a gyógyszerekre nem szabad whiskyt inni? – kérdezte Lenny fapofával. – Nem. Azt, hogy végre sikerült megtörnöm a jeget. Végre megértette, hogy min fáradozom ennyit. – Kimentünk a konferenciateremből, és elindultunk a folyosón a stúdió felé. – Biztos vagy ebben? Elhaladtunk Mike irodája előtt. Az ajtó nyitva volt, így hallottuk, amint telefonon intézkedik odabent. – Nem, nem Albanyban. A vidéki házában… – mondta épp valakinek. Odaintegettem neki. Elmosolyodott, visszaintett, majd magára zárta az ajtót. – Látod? – mondtam győzedelmesen. – Odavan értem. Végre egy csapatban játszunk! – Hát, az tuti, hogy mind a ketten flúgosok vagytok egy kicsit – mondta Lenny. Ekkor támadt egy csodás ötletem. – Ó, és vele fogok menni! Az biztos boldoggá teszi. Aznap te leszel a főnök. Kérlek, a könnyeket tartsd vissza. – Megteszem, ami tőlem telik – felelte Lenny. – Egyre jobban alakulnak a dolgok, nem? – De – mondta Lenny, mégsem tűnt nagyon bizakodónak.

19. Másnap reggel még jóval napfelkelte előtt, a sötétben, a Columbus Circle előtt vártam a minibuszt, amivel észak felé indultunk volna. Bevallom, kicsit aggódtam, hogy Mike és a régi videós kollégája, Joe otthagynak. Mike ugyanis nem igazán örült, amikor megtudta, hogy velük tartok. Biztosan azt hitte, én akarom majd irányítani a tudósítást. Fölösleges volt aggódnia. Miért akarnék beleszólni abba, hogyan közvetít egy savanyúkáposzta-fesztiválról? Vajon azt tervezte, hogy Jemenről vagy az egészségügyi reformról faggatja majd azokat a szerencsétlen szakácsokat? Amúgy sem volt még rá példa, hogy sikerült volna hatnom Mike-ra, amikor mikrofon került a kezébe. Ekkor egy fehér, IBS feliratú kisbusz fékezett le a járda mellett. Kinyílt a tolóajtó, bent ült Mike vastag vadászdzsekiben, alatta ing és nyakkendő. A zakója a hátsó utastérben lógott felakasztva a kamerafelszerelés mellett.

117

– Sziasztok! – üdvözöltem őket derűsen, majd bemásztam hozzájuk. – Hoztam müzliszeleteket. – És valami jó mix kazit nem? – kérdezte Joe kajánul. – Igazán nem muszáj velünk jönnöd – próbálkozott Mike. – De én szeretnék! – lelkesedtem. – Most viccelsz? Amikor ilyen témát választottál? Ki nem hagynám semmi pénzért! Mike felsóhajtott. – Rendben. Tőlem, ahogy gondolod, blablabla. Csak induljunk már el! Bekötöttem magam, majd elkezdtem kutakodni a táskámban. – Nos, mandulás-mogyoróvajasat, vagy inkább mokkás-lenmagosat kértek? Az út egész kellemesen telt, Mike és Joe végig a Nightly News-nál készített háborús sztorijaikról nosztalgiáztak. Meséltek iraki rendőrökről, akik musicalszámokat dúdoltak a börtönben, és arról, hogy mivel ütötték el az idejüket a dalai láma és kísérői, amikor unatkoztak (megsúgom: UNÓ-ztak). Mire megérkeztünk a fesztivál előtti parkolóba, pompásan éreztem magam. Felhívtam Lennyt, hogy megtudjam, mi a helyzet, miközben Mike és Joe felvették az alapozó képeket. – Innen indítunk – mondtam neki –, majd visszatérünk a stúdióba Colleenhoz. Aztán vissza ide a reklámok előtti pár mondatra… – Azt mondod, tényleg meg fogja csinálni? – kérdezte Lenny a telefonban. Távolról még kételkedőbbnek tűnt a hangja. – Igen – feleltem. – „A közös cél érdekében.” Nahát, máris veszik az első interjút! Később még hívlak. Mike átment a füvön keresztül az egyik bódéhoz, és egy pocakos, foltos fehér kötényes fickóval beszélgetett. A pasas hátrasimította a haját, és úgy vigyorgott, mint a vadalma. – Szóval – hallottam Mike-ot, amint a közelükbe értem. – Ön szerint mi a titka az igazán finom, ö… káposztának? – Nos – felelte a savanyú káposzták mesterszakácsa –, a káposzta kiválasztása nagyon fontos, ugyanis nem mindegy, mennyi sav képződik az erjesztés során. A cél ugyanis, hogy a megfelelő baktériumok a megfelelő mennyiségben legyenek… Mike közbevágott. – Ez lenyűgöző! Igazán lenyűgöző. Fogalmam sem volt róla. És most térjünk viszsza Colleenhoz. Következik a… az akármi is. Azzal belemosolygott Joe kamerájába. – És ennyi – mondta kikukkantva a kamera mögül. – Igen, ez így jó volt. Neheztelve pillantottam rá. Akkor most ki itt a producer? – Ez nem volt rossz – mondtam. De legközelebb talán… Mike és Joe ekkorra viszont már a kisbusz felé tartottak nagy sietve. – Hova mentek? – kiáltottam utánuk. – Híreket tudósítani – válaszolta Mike. Utánuk futottam, miközben Jim már pakolta is be a kamera-cuccot a kocsiba. Mi a fene történt? Ezek voltak a hírek! A káposzták! Vagy nem? Elővettem legeslegszigorúbb főproduceri nézésemet, és Mike-ra szegeztem.

118

– Mike – kezdem lassan, hűvösen, hogy véletlenül se váltsak át sorozatgyilkos tónusba. – Kezdem azt hinni, hogy van valami, amit titkolsz. Itt vagyunk a semmi közepén egy kamerással, mindezt a Pirkadat pénzén. Nem most jöttem le a falvédőről. – Nézd – mondta Mike, miközben odanyújtotta Joe-nak a mikrofonrudat. – Tudom, hogy mit szeretnél. Azt várod el, hogy itt üljek egész nap, mint egy kezes bárány, és bohóckodjak neked Colleennal civakodva, akár csak Lucy és Ricky a „Szeretem Lucyt”-ból. Lucy és Ricky. George és Gracie. Nem mindegy? A fenébe, mért nincsenek manapság már ilyen nyerő komikusok? – Most civódtok vagy veszekedtek? – kérdeztem. – Ugyanis mostanában inkább az utóbbira volt példa, ami, bevallom, jól jött a műsornak. Tudod, mint Speidiék. – Kik? – kérdezte értetlenkedve. – Spencer és Heid… – Nem érdekel. – Feltartotta a kezét. – A lényeg, hogy hajtsuk a nézettséget, mint valami meghibbant hörcsög a forgókereket. Meghibbant hörcsög? – Jaj, ne csináld már! – De én befejeztem! – mondta Mike, miközben beült a buszba – Befejeztem a civakodást, a háborúskodást, és nem vagyok hajlandó többet semmirekellő hírességekkel foglalkozni az ostoba, összeolvasztott neveikkel együtt. Mostantól vagy a saját módszerem szerint dolgozom, vagy sehogy! Ma reggel nyolc órakor végre egy igazi hírt fogok tudósítani. Egy valódi, komoly hírt. Én csak bámultam kukán. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy ő most tényleg dalra fog fakadni. – Nos? – kérdezte, miközben én csak álltam ott a füvön, és a cipőm sarkai egyre jobban belesüppedtek a talajba. – Velem tartasz, vagy sem? – Most viccelsz?! – feleltem félig már a kocsiban. – Ki nem mernélek engedni a látókörömből.

 – Nem tudom pontosan, mi a terv – magyaráztam el Lennynek immáron negyedszer. – Látod, ezt nem teljesen értem – mondta Lenny. A hangja kissé zaklatottnak tűnt a vonal másik végén. Talán fel-alá járkált. A helyében én biztosan ezt tettem volna. – Nem hajlandó hozzád szólni, vagy mi van? A lányom is ezt szokta csinálni. – Úgy értem, nem hajlandó elárulni. – Szúrósan Mike-ra pillantottam, aki a visszapillantó tükörből figyelt engem. Ezt hallván elvigyorodott. – Úgy értem, elrabolt, és felhozott ide északra. Magánakcióba kezdett. Készítsd fel Colleent valami pótsztorira. Mike felhorkant. Megdörzsöltem a halántékomat. – Mondd meg Ernie-nek… mondd meg neki, hogy megcsinálhatja a szélkakasos sztorit is. – Mi? – kiáltott föl Lenny. – Csak azt ne! Jézusom!

119

Itt ültem bezárva ebbe a fémkaszniba, és fogalmam sem volt, hova tartunk, miközben otthon Manhattanben épp darabjaira hullott a műsorom. – Mi mást tehetnék? – kérdeztem. – Muszáj lesz valamit leadnom Mike befuccsolt tudósítása helyett. Mike újból felhorkant. Letettem a telefont, és rámeredtem. – Borzasztó egy ember vagy! – Igen, ezt már mondtad. – Csőbe húztál a savanyú káposztával. Milyen olcsó trükk! Na ki vele, Mike, miről van szó? – A kormányzóról – felelte röviden. – Miféle kormányzóról? – Hirtelen összeállt a kép. A rejtélyes telefonbeszélgetések! Egyáltalán nem a savanyú káposzta érdekelte. Ugyanarról az unalmas adóbevallásos sztoriról volt szó, ami miatt már hetek óta rágta a fülemet. – A pénzügyi ellenőrzéses őrület??!! – üvöltöttem olyan hangosan, hogy még Joe arca is megrándult, pedig ő állítólag jól bírta még az ágyúdörgést is. – De hát ezzel mindannyiunkat ki fogsz nyírni! Senki nem fogja végignézni – tettem hozzá magamba roskadva. Kinéztem az ablakon. – Ráadásul nem is Albany felé tartunk! – Nem bizony – Mike Joe-hoz fordult. – Itt térj le az útról! – Joe! – kérleltem, amint ráfordultunk egy buckás földútra. – Joe, most meg mit csinálsz? Az út egy hosszú, kikövezett felhajtóban folytatódott, aminek a végén egy gyönyörű ház állt csodás zöld gyeppel és gondosan elhelyezett bokrokkal körülvéve. – Ó, istenem! – mondtam, amint beugrott Mike félig hallott telefonbeszélgetése. – Ez a kormányzó vidéki nyaralója. – Bizony. – Mike és Joe nekiálltak kipakolni az autóból. – Te nem vagy normális! – üvöltöttem. – Eluralkodott rajtad az elmebaj, én viszont nem hagyom, hogy magaddal ránts. Egyszerűen nem hagyom! – Ahogy gondolod – mondta Mike. – Itt maradhatsz a kocsinál. Joe, felkészültél? – Nem teheted meg, hogy egyszerűen csak odaállítasz a kamerával! Le fognak bennünket tartóztatni… és még ki is rúgnak. Ha engem kirúgnak, soha többet nem kapok munkát, te eszelős! Mike magára kapta a zakóját, megigazította a haját a kisbusz visszapillantó tükrében, majd elindult felfelé a dombon. Joe kamerával a kezében követte. – Nem engedem, hogy lemenjen! – kiáltottam utánuk. – Nem kényszeríthetsz rá! Előbb hagyom jóvá, hogy Colleen élő adásban gyantáztassa a bikinivonalát! Amit Colleen meg is tett volna a kedvemért, ugyanis ő igazi profi volt, ellentétben ezzel a sültbolonddal. Mike még mindig nem állt meg. Egyszerűen nem hatotta meg semmilyen érv. – Mike! – ordítottam torkom szakadtából. – Meg fogják szüntetni a műsort! Erre végre megtorpant, és visszanézett rám. Joe szintúgy. – Ha nem sikerül feltornásznunk a nézettséget a hét végéig, nekünk lőttek! Vígjátéksorozatokat és vetélkedőket fognak ismételni a műsorunk helyett. Na, végre! Végre kimondtam. Annyira megkönnyebbültem, hogy hirtelen minden erő kiszállt belőlem.

120

Mike arckifejezése enyhült egy cseppet, amint visszanézett rám, s látta, ahogy öszszezuhanva és fáradtan állok ott, és celluxszal és fohásszal próbálom összetartani a dolgokat. Meg kellett, hogy értse. Gyerünk, Mike! Egy újabb hírműsor, ami biztos, hogy elvérzik – ha más nem, ez biztos felbőszítette. De sarkon fordult, és folytatta tovább az útját a ház felé. Ó, mennyire gyűlöltem! Gyűlöltem Mike Pomeroyt. Átkoztam a napot, amikor először megláttam az esti híradóban. Mennyire megbántam, hogy egy ostoba pillanatban úgy döntöttem, őt veszem fel a műsorba. Átkot szórtam az összes gyermekkori rajongásomért. Elővettem a mobilomat, és tárcsáztam Lenny számát. – Készen álltok? – kérdeztem tőle. – Fel kell készülnötök, ha esetleg… – Mi a fene folyik ott? A bejárati ajtó előtt állva Mike az órájára pillantott, majd körbetekintett a gyepen. – Tudod, mikor kapcsoljunk ide élőben – mondta nekem. – Élőbe? Mivel? – kérdeztem. Majdnem beintettem neki. Majd folytattam a telefonba: – Lenny, szükség van a szélkakasokra. Muszáj, érted? Muszáj! – Kérlek, csak azt ne… – könyörgött Lenny. Mike megint az órájára pillantott, aztán becsöngetett. Egy pillanat múlva Willis kormányzó nyitott ajtót. Kipihentnek, nyugodtnak tűnt, a kezében egy csészét tartott. Mintha csak egy kampányplakátról lépett volna le. – Pomeroy! – üdvözölte Mike-ot mosolyogva. – Hát te mit keresel itt? Vidáman kezet ráztak. Valószínűleg ő is egy volt Mike régi ivócimborái közül. – Becky! – hallatszott Lenny hangja a fülemben –, mindjárt készen vagyunk. Colleen a helyén, és… nos, itt vannak a szélkakasok is. Mike-ot figyeltem, amint Willisszel beszélgetett. Azt tudtam, nem azért hozott magával egy kamerást, hogy rögzítse a whiskyről folytatott csevejüket. És arra még Mike Pomeroy sem lenne képes, hogy félbeszakítsa a kormányzót reggeli közben csak azért, hogy az adóellenőrzéséről faggassa. Vajon mire készül? – Becky – sürgetett Lenny –, akkor mi legyen, Becky? – Gary – mondta ekkor Mike a kormányzónak. – Kíváncsi lennék a véleményedre egy-két dologgal kapcsolatban… – Nos, rendben. – A kormányzó próbált illedelmesen viselkedni, de látszott rajta, hogy nem egészen érti, mit keres az ajtaja előtt Mike bemondóöltözetben. – Tíz másodperced van eldönteni – mondta Lenny egyre idegesebb hangon. – Tíz másodperc, Becky! – Rendben – mondtam. – Csináljátok. – A szélkakasokat? – kérdezte Lenny. – Igen. Én… nem! Várj! Csak egy pillanatot. – Ugyanis Mike pont most kezdett belemelegedni. Mint Koszovóban, vagy Condoleezza Rice-szal, vagy a Katrina hurrikán után. Ismertem ezt a nézését, és nem csak a tévéből. Ugyanígy nézett akkor is, amikor fácánokra vadászott. Mint egy ragadozó ugrásra készen. – Különösen – hadarta Mike, mintha felhúzták volna – azt szeretném tudni, mit gondolsz a tényről, miszerint a főügyész vádat emel ellened zsarolásért, bizalmas kormányszerződések kiszivárogtatásáért a rokonaidnak és a cimboráidnak. Willis zavartan felnevetett.

121

– Mike, nem tudom, honnan veszed mindezt. – Nem beszélve a pénzmosás vádjáról – folytatta Mike, mintha meg se hallotta volna. Lenny még mindig kiabált a telefonban, de a hangja hirtelen mintha nagyon meszsziről jött volna. – Visszatérünk a reklám után. Öt, négy, három… Mike az ajtófélfának dőlt higgadtan, egyenes háttal. – És arra is kíváncsi lennék, Gary… mondd csak, nincs odabent véletlenül egy-két örömlány? A mindenit! Ez már hír volt a javából. Igazi, kőkemény hír. – BECKY! – üvöltötte Lenny. – Élő adás! – ordítottam vissza neki. – Élő! Kapcsoljatok élőbe! Kapcsoljatok most rögtön!

20. – Tessék? – kérdezte Lenny. – Most, Lenny! – Rekedtre kiabáltam magam. – Most, most, most, most, most! Hallottam, amint Lenny kiadja a parancsot. Ebben a pillanatban úgy tűnt, fölöslegesen izgattam magam. Willis a kamerára mutatott. – Tudod, hogy kedvellek, Mike, de ha most nem mész el, kihívom a rendőrséget. – Ó! – mondta Mike. – Szerintem emiatt ne aggódj. Ekkor fölharsantak a szirénák. Hátrafordultam Joe-val és a mindent rögzítő kamerával együtt, és megláttuk a ház felé tartó rendőrautókat. – A francba! – kiáltott fel Willis kormányzó, majd ránk csapta az ajtót. A rendőrök kiözönlöttek a kocsikból, és futva szétszéledtek a gyepen a ház másik oldala felé. Mike végig narrálta az eseményeket. A szívem a torkomban dobogott, amint végignéztem a kibontakozó drámát, amihez foghatót eddig csak a képernyőn láttam egy feliratsávval kísérve. Itt álltam, és élőben láttam a híradót. Egy igazi, komoly hírről, amit ráadásul Mike „kibaszott” Pomeroy közvetített. A mindenit! Néhány perc múlva vége lett az egésznek. Elfogták Willist, majd megbilincselve elvezették. Joe úgy vette fel az egészet, hogy amíg a háttérben láttuk, amint a kocsihoz kísérik, Mike beszélt a kamerába. – A szövetségi hatóságok már hetek óta tervezték a rajtaütést. A tudomásomra jutott, hogy a kormányzó ellen felhozott tizenöt vádpont többek között a zsarolást és a jogtalan befolyásolást is magában foglalja. A források szerint az ügyészség lehallgatta a kormányzó telefonbeszélgetéseit, és lefoglalt bizonyos kompromittáló e-maileket… Lenny ismét felhívott. – Idebent szóhoz sem jutunk, főnök! – mondta.

122

– Meg tudom érteni – lenyűgözve csóváltam én is a fejemet a műsorvezetőm zsenialitásán. Ez itt Mike Pomeroy, hölgyeim és uraim! Az egyik legnagyobb híradós kerek e világon. Miután lement az adás, és vagy fél tucat híradós csapat érkezett a helyszínre, hogy tudósítson, mi szép csendben a kisbusz felé tartottunk lefelé az úton. – Elárulhattad volna, mire készülsz – mondtam Mike-nak. – Lehet, hogy simán megengedtem volna, hogy lemenjen. – Hazudós – felelte Mike. – Hogy csináltad? – Volt egy apró hír abban az északi újságban a kormányzó adóbevallásáról. Tudod, amire nemet mondtál. Bólintottam. – Felhívtam a kontaktomat az adóhivatalnál, és kiderítettem, hogy az FBI is érdeklődik a fickó iránt. Azután felhívtam az ottani ismerőseimet is, de ők nem árultak el semmit. Akkor megkerestem a barátaimat az Állami Parlamentnél, és megtudtam, hogy hétfőre összehívtak egy különleges bizottságot. – Nahát! – ámuldoztam. Igazán elbújhattam mellette az összes jersey-i kontaktommal együtt. Na jó, ő néhány évtizeddel előttem kezdte. – Végül felhívtam a járőrkocsi-bázist a NYFBI-nál, és megkérdeztem, hogy a hét melyik napján küldenek ki háromnál több autót. – Megvonta a vállát. – Igazából csak egy megérzés volt, végül egy hónapba tellett, míg sikerült mindent felgöngyölítenem. Áhítattal bámultam. Talán ha jobban figyelek rá, egy nap én is kapok egy Pulitzert. – Nézd – folytatta. – Én elfogadom, hogy kevesen értik, miről is szól ez a munka valójában. De nekem az nem megy, hogy egyszerűen csak felolvassam, amit mások megírnak. Én oknyomozó riporter vagyok, ehhez értek! És szerettem volna ezt megmutatni neked. Ó, és én láttam is mindent! Láttam, és újból a lábai előtt hevertem. Lehet, hogy egy bunkó, aki megkeserítette az életemet, de Mike Pomeroy akkor is a híradózás félistene. – Remek ötlet volt, Mike – feleltem. Próbáltam palástolni az áhítatomat. Ami nem esett nehezemre, hiszen időközben sikerült megismernem a rossz oldalát is. – Sőt több, mint remek ötlet, és istenien mutathatott a tévében is. Mint egy… korpás… fánk. Egy korpás fánk! Felnevetett. – Fura egy szerzet vagy te, rajongólány! Odaértünk a kisbuszhoz. Joe már össze is pakolta a kamerát, és elment cigarettát lejmolni az egyik CBS-estől. Az autó nyitott hátsó részének dőltünk, és figyeltük a körülöttünk folyó cirkuszt. Amint kissé lecsökkent az adrenalinszintem, elkezdtem élvezni a hűvös reggeli levegőt. Furcsálltam, hogy a BlackBerrym nem rezeg folyamatosan a zsebemben. Kíváncsi voltam, hány hírcsatorna vette meg az anyagunkat a Willis-botrányról. Mike anyagát. Lopva a műsorvezetőmre pillantottam. Nyugodtnak tűnt. Kissé kajánul figyelte, amint a többi, nála bőven fiatalabb híradós fölfelé caplat a dombon, hogy habár késve, de mégis sikerüljön valami anyagot összerakni. Elmosolyodtam. Meglehet, hogy

123

Mike Pomeroy idősebb volt, mint a manapság trendi „beszélő fejek”, de ez csupán annyit jelentett, hogy fényévekkel előrébb tartott a szakmát illetően. Most már talán én is megengedhettem magamnak egy kis kajánságot. Végül is én fedeztem fel! Egy idő múlva Mike ismét megszólalt. – Szóval, van egy unokám – mondta. – Emlékszel a képre? – Igen. – Alexandernek hívják. A lányom az Upper West Side-on lakik a férjével és vele. Nem láttam őket, mióta kirúgtak a Nightly Newstól. Lemerevedtem, megdöbbentett ez a hír. – Az elején szégyelltem magam – folytatta. – Aztán, amikor visszakerültem a képernyőre… nos, azok után, amit eddig véghezvittem, nekem így kellett visszatérnem. Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha ott helyben meztelenre vetkőzik előttem. – Az igazság az – vallotta be –, hogy már bőven azelőtt megromlott a viszonyom a gyerekeimmel, hogy lapátra tettek volna. Soha nem voltam otthon, és amikor mégis, akkor is folyton telefonáltam és a tévét figyeltem a szemem sarkából. Mély levegőt vettem. Ez ismerősen hangzott. – A házasságom zátonyra futott – folytatta. – Majd a következő is. Tudod, hogy van ez. – Nem – válaszoltam. – Én még soha nem voltam férjnél. – Nos, mert te még nálam is rosszabb vagy. Te bent aludnál az irodában, ha tehetnéd. – Végtére is bent sokkal több a monitor… – mondtam viccesre véve, de szomorúan. Ám Mike nem nevetett. – Elárulom, hogyan fogod végezni: nem marad a világon senkid és semmid. Én is így voltam, amíg te nem jöttél a képbe. Mintha gyomorszájon vágott volna. Felé fordultam, de Mike kerülte a tekintetemet. – Szóval… azt akartam mondani, hogy… köszönöm. – Ezt megpecsételendő bólintott egyet, majd a szemembe nézett. – Álljunk csak meg! – horkantam fel. – Jól hallottam, hogy te most valami kedveset mondtál nekem? – Sosem tagadtam, hogy képes vagyok csevegni. – És ekkor megláttam Mike Pomeroy valódi mosolyát. Nem azt a vicsorító álmosolyt, amit magára erőltetett, amikor rászóltunk, hogy vágjon vidámabb arcot, hanem a valódit. Egy kicsit féloldalas volt ugyan, de végtelenül sármos is egyben. Szépen ellensúlyozta ezüstszínű haját és érdes hangját. Váratlanul ért a dolog, de annál jobban értékeltem. Magam köré fontam a karjaimat és megszorítottam kissé. – Na, elindulunk visszafelé? Felkapta a kabátját a hátsó ülésről, és a vállamra terítette. – Máris. Szólok Joe-nak. Elfintorodtam. A kabátnak határozottan vadhússzaga volt. – Mike – nyafogtam. – Te ebben tartod a fácánjaidat?

124

Az irodában olyan fogadtatásban részesültünk, mint a háborút megjárt katonák. Az se lepett volna meg, ha konfettit szórnak ránk, amint beérünk az épületbe. Ernie volt az egyetlen, aki nem örült neki, hogy az utolsó pillanatban mégis élő adásra kapcsoltunk, én viszont olyan jó kedvemben voltam, hogy akár azt is hajlandó lettem volna megígérni neki, hogy legközelebb megcsinálhatja a szélkakasos sztoriját. Amint kijöttek a nézettségi mutatók, a győzelemtől kissé mámorosan mentem föl Jerry irodájába. – Nos, mit szólsz? – kérdeztem. – Nem is… rosszak – mondta. De még mennyire, hogy nem voltak rosszak! Fenomenálisak voltak! Az asztalara szélére ültem. – Ezekkel mennyi időre tudjuk bebiztosítani magunkat? – Ezekkel… – a laphoz ütögette a ceruzáját. – Egy évig. Egy igencsak kényelmes évig. Felkacagtam, majd a szám elé kaptam a kezem. Megcsináltam! Vagyis, izé, Mike csinálta meg. De akkor is. Mike-ot én hoztam ide, szóval… Jerry a fejét csóválva nézett rám. – Alábecsültelek, Becky. – Ez így igaz. Megköszörülte a torkát. – Most hívott az NBC. Azt akarták megtudakolni, hogy mennyi ideig köt még hozzánk a szerződésed. – Tessék? – Lecsúsztam az asztal széléről, és majdnem orra buktam a szőnyegben. – A Today Show érdeklődik irántad. – TESSÉK?! – kérdeztem ostobán. A Today Show? Talán mégis elestem, jól bevágtam a fejem, és ezt most mind csak hallucinálom? – Most viccelsz? – Nem én. – Összeráncolta a szemöldökét. – Azt kívánom, bárcsak rendes szerződésünk lenne veled. Csak a biztonság kedvéért. Próbáltam könnyedén nevetni, de nem voltam biztos benne, hogy meggyőzőre sikeredett. Mégis büszke voltam magamra, hogy csak azután kezdtem el örömtáncot járni, miután becsuktam magam mögött az ajtót. De még nem volt itt az ideje az ünneplésnek. Még egyáltalán nem. Szóval, amíg a Pirkadat stábja elment megünnepelni, hogy végre a mi műsorunkat is komolyan veszik a csatornánál, én a Schiller’s felé vettem az irányt. Adam, mint általában, ott lógott a barátaival. A mindenit, de jól nézett ki! Hamar észrevett. Integettem neki, amire ő lenézett az italára. Kis híján sarkon fordultam és elrohantam, ám akkor Adam felsóhajtott, letette a sörét, és odajött hozzám. – Kijössz egy percre beszélgetni? – ajánlottam. – Igen – mondta. – Akár. Mikor kiértünk, azonnal belekezdtem az előre kigondolt bocsánatkérésembe. – Tévedtem… – kezdtem. – Megijedtem. Ostoba voltam és gyáva. Adam csak pislogott a vallomásom alatt, de a tekintete mit sem enyhült. – És még? – noszogatott. – Szerintem van itt más egyéb is, amiért illene bocsánatot kérned.

125

Volt bizony, de még mennyi minden. Kezdetnek azonban ennyi is elég volt. Mély levegőt vettem. – Bebeszéltem magamnak, hogy te is olyan vagy, mint az összes férfi, aki valaha cserbenhagyott az életemben. Hogy előbb-utóbb te is otthagysz majd, vagy kineveted, amivel foglalkozom. De te nem ilyen vagy, Adam. Te… jó vagy, erős és kedves. Ráadásul sokkal jobban mutogatsz, mint én. Egy pillanatra elgondolkozott. – Nem is rossz. Újabb mély levegőt vettem. – Fel akarták számolni a műsort… Az ajkai szétnyíltak a meglepetéstől. – … igen. És én nem mondhattam el senkinek. Azért csináltam az összes őrültséget. Azért voltam ennyire elkeseredett. De valahogy a kemény munka és némi gátlástalanság kombinációjával, meg egy kis szerencsével mégis sikerült megmentenünk. – Felnevettem. Még mindig alig bírtam felfogni. – A lényeg, hogy amint kiderült, hogy minden rendbe jött, egyetlen emberrel akartam megosztani az örömömet. Veled. Erre már ő is elmosolyodott. – Mert tudod… – folytattam – mivel nem igazán hittem magamban, attól féltem, te is csalódsz majd bennem, ha rájössz, hogy kudarcot vallottam. Hogy tönkretettem a műsort. De most, hogy mégsem így történt, és talán kicsit fényesebb jövő vár rám, csak arra a megerősítésre van szükségem, hogy te azt mondd, büszke vagy rám. Ez őrültségnek hangzik? – Nem – mondta Adam. – Sőt! Ellenkezőleg. Hirtelen egymás karjaiban kötöttünk ki, és éreztem, hogy komolyan mondja. A Schiller’s-ben ünnepeltünk, majd a koktélok után vacsorázni is elmentünk, végül Adam lakásán kötöttünk ki, hogy folytassuk a vigadozást. Amint a hálószobája felé botorkáltunk, egyenként szabadulva meg a ruháinktól, csodálkozva döbbentem rá, hogy az este folyamán egy pillanatig sem gondoltam a hírekre. Talán Mike-nak igaza van: muszáj megtalálnom az egészséges egyensúlyt, mielőtt mindent elveszítenék. – Hány óra? – kérdeztem Adamtől. – Éjfél? Kuncogni kezdett. – Inkább kilenc. – Kilenc! – kiáltottam föl. – A mindenit, de késő van! Egy másodperccel később meghallottam, amint a BlackBerrym csörögni kezdett a blézerem zsebében. Felpattantam Adamről, és egy szál blúzban kicsörtettem a hálóból. Te szent isten! Hova a fenébe dobhattam a blézeremet? A padlón tapogattam a sötétben a ruháim után. – Már megint kezded? – kiabált ki Adam a hálószobából. – Csak egy pillanat! – kiáltottam vissza. Á, meg is van. Felkaptam a telefont, kimentem vele a konyhába… … majd behajítottam a hűtőbe. Másnap reggel kicsattanó jókedvvel intézkedtem az irodában, imádtam a műsort, a pasimat, Mike-ot (úgy általában az egész világot). Aztán Mike-kal megbeszéltük a következő heti tervet.

126

– Holnap egykor lesz a tárgyalás a Legfelsőbb Bíróságon. – Remek – mondta Mike jegyzetelés közben. – Ó! – tettem hozzá. – Anthony Bourdain keresett. Szeretne eljönni hozzánk, és beszélgetni veled a… – Bourdain? – kérdezett vissza Mike. – Imádom a fickót. Nem csinálom meg… Összeráncoltam a homlokomat. Hogyan? Nem csinálja meg? Talán rosszul hallottam. – … de add át neki az üdvözletemet – tette hozzá. – Jövök neki egy üveg Patrónnal. Rámeredtem. – Tehát jóban vagy vele, de nem vagy hajlandó leülni vele egy műsorban? – Így igaz, rajongólány. – Mike a jegyzetfüzetére csapott a tenyerével. – Ne csináld már! Csak azért, mert volt egy remek közös sztorink, mostantól úgy kell ugrálnom, ahogy te fütyülsz? Sajnálom, de ezt rosszul gondolod. Dühösen kapkodtam a levegőt, amikor Mike otthagyott. – Várj csak! – szóltam utána. – Megmentettem az életedet, azt mondtad. Vagy csak szórakoztál velem? Ennyi volt, többé ne is számítsak az együttműködésedre? Nem fordult meg; még csak hátra se nézett, a szemét! Ezt nem hiszem el! Azt nem gondoltam, hogy mostantól a legjobb barátok leszünk, de azt hittem, neki is jelentett valamit a múlt hét. Leadtam a hírét! Magasztaltam a kemény munkájáért! Én nem akartam, hogy ugráljon nekem, csak egy kis tiszteletre vágytam. Én voltam a főproducere, erre ő úgy viselkedett, mint aki szívességet tesz minden alkalommal, amikor megszólal az adásban. Megráztam a fejem. – Mi a baj velem? – kérdeztem hangosan, a leginkább persze saját magamtól. – Mit keresek itt, minek verem a fejemet a falba? Átmehetnék a Today Showba, ahol Matt Lauert valószínűleg nem kell bottal ütnöm, hogy alkalmanként megegyen egy-egy fánkot. Erre megtorpant. – A Today Showba? Igen, te öntelt seggfej! Nem te vagy itt az egyetlen keresett híradós. – Munkát ajánlottak nekem… – Hát persze – morogta. Felemeltem a fejem. – De én azt mondtam… – Itt az ideje, hogy feljebb lépjek? – tippelte Mike. – Nemet mondtam, te paranoiás öszvér! – Jézusom, micsoda hisztérika! Nem csoda, hogy szeret a tévében szerepelni. Ám most Mike zúdította rám a vádjait. – Nem is értem, hogy bízhattam meg benned! Az a sok lelkesedés meg duma, hogy én vagyok a példaképed… – Nem hallottad, amit mondtam?! – csattantam fel. – Elutasítottam őket! De istenem, mi történt volna, ha igent mondok? Ki vethetné a szememre? Ne csináld már, Mike! Ha legalább csak egyetlenegyszer azt tetted volna, amire kértelek… megsütöttél volna egy sütit… vagy akármi…

127

– Téged nem is érdekel a munka! – ordította. – Téged csak az érdekel, hogy minél gyorsabban feljebb és feljebb kapaszkodhass. Mikor leszel elégedett? Ha téged neveznek ki a hírrészleg vezetőjének? Netán az egész csatornára fáj a fogad? Vagy te akarsz lenni maga a Télapó? Ó, én nem vágytam másra, csupán a hála egy pici szikrájára, amiért visszahoztam Mike-ot a képernyőre. Egy kevés csapatszellemre, amikor arra kértem, hogy beszélgessen Taylor Swifttel vagy Tim Gunn-nal. Egy aprócska tiszteletre a reggeli műsorok iránt, amelyek akármennyire is komolytalanok voltak, mégis kínáltak valamiféle értéket a nézőknek. Ez Adamnek sem esett nehezére, pedig ő is komoly hírműsorban dolgozott. Mikenak miért nem megy mégsem? És az egészben az a legrosszabb, hogy Adam a múltkori ünneplés közben egy ponton figyelmeztetett is rá, hogy ez fog történni, de én túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy komolyan vegyem. Amikor elmeséltem neki, hogy állást ajánlanának a Today Showban, de én nem szeretném itthagyni az IBS-t, ő azt javasolta, hogy ne döntsek ilyen elhamarkodottan. Azt hittem, azért mondja ezt, mert még mindig ellenérzései vannak Mike Pomeroyjal kapcsolatban. De most beláttam, hogy megint csak igaza volt. Elegem volt ebből az egészből. Jobbat érdemeltem, és az NBC legalább belátta ezt. – Tudod, mi az igazán nevetséges? – ordítottam én is. – Hogy tíz másodperccel ezelőttig biztos voltam benne, rossz ötlet elfogadni a legjobb állást, amit valaha felkínáltak nekem. Ugye, milyen abszurd? – Igazad van – helyeselt Mike. – Menj csak! Ugyan mi tart vissza? Menj! Összeszorítottam a számat, a kezeim ökölbe szorultak. Hogy mondhatja ezt nekem a kormányzó házánál történtek után? Olyan dühös voltam, hogy nehezemre esett értelmes mondatokat megfogalmaznom. – Ha valaha… akár csak egyszer is hűséggel, bizalommal, barátsággal tekintettél volna rám, de úgy tűnik, előtted ezek a fogalmak teljesen ismeretlenek… akkor nem te lennél az egyetlen oka annak, hogy elmegyek, te nyomorult, önző, magányos, egoista seggfej! Zihálva kapkodtam a levegőt, mire befejeztem. Egyszerre hihetetlennek tűnt, hogy ennyi durva sértés jött ki a számon az imént. Ezzel Mike is így lehetett, ugyanis egyszerűen sarkon fordult, és elviharzott. Én viszont ott maradtam az emberek tekintetének kereszttüzében, ugyanis Lenny, Colleen, Merv, Sasha, Tracy, Dave, egyszóval a Pirkadat teljes stábja végighallgatta az újabb kirohanásomat. Most legalább a kamerák nem rögzítették az egészet. Az egyik gyakornok futva közeledett a folyosón. – Hé, Becky! – fújtatott, majd odahajolt hozzám, van. A Today Show-tól keresnek. Pompás! A legjobbkor.

21. Másnap reggel pontban nyolckor besétáltam a Rockefeller Plaza 30. bejárati ajtaján. NBC. A legszebb kosztümömet és legcsinosabb magassarkúmat vettem fel az al-

128

kalomra. A frizurám tökéletes volt, és a sminkem is megfelelően szolid. A Today Show állásinterjújára tartottam. A fejvadászaik az IBS-től akartak elhappolni engem. Én pedig nem ellenkeztem. A pokolba Mike Pomeroyjal! Fogalma sincs, mekkora veszteség éri. Két producer várt rám a konferenciateremben, ami egy gyönyörű szoba volt csillogó asztalokkal és egész sornyi monitorral a szemközti falon. Becky Fuller számára ez volt maga a mennyország. A képernyők a különböző reggeli műsorokat vetítették. Fél tucat vidám és gyönyörű műsorvezető üdvözölte éppen az új napot és a kedves nézőket. Lent, a jobb oldali sarokban ment a Pirkadat. – Szeretnénk, ha a műsorunkat a fiatalos energia jellemezné – mondta az egyik producer. – Remek munkát végzett a Pirkadat újjáélesztésével – tette hozzá a másik. – Köszönöm – feleltem, miközben erőlködve próbáltam nem a Pirkadatot nézni a képernyőn. – Sokat jelent nekem az elismerésük. Amúgy pedig… remek itt lenni maguknál. Az egyik producer feje mögött szokás szerint Mike és Colleen civakodtak a képernyőn. Tényleg fantasztikus volt, szinte harapni lehetett a feszültséget a két műsorvezető között, amint próbálták egymást darabokra tépni. Kíváncsi voltam, vajon ma mi a téma. Reméltem, hogy Colleen jól megmondja Mike-nak a magáét. Kívülről úgy tűnt, hogy nem kell félteni, Mike dühös tekintete alapján legalábbis erre következtettem. Helyes! Az a seggfej igazán megérdemli. Éveken át tartó nézettségemelő viszálykodást kívántam nekik. Illetve mégsem. Reméltem, hogy a Today Show elkaszálja őket. Talán akkor Mike is rájön, hogy mennyire értékes voltam a számára. Hisz melyik producer engedte volna, hogy lemenjen a kormányzós riportja? Melyik bízott volna meg benne annyira, hogy látatlanban adásba engedje? Adam biztosan nem. Túl sokszor tett neki keresztbe, túl sok bosszúságot okozott már. Én maradtam az egyetlen, aki még hitt Mikeban. Kár, hogy ő nem hitt bennem. – Szeretnénk, ha minél hamarabb csatlakozna hozzánk – szólalt meg az egyik producer. Tényleg – az interjú. – Remek! – válaszoltam. Próbáltam kizárni a Pirkadatot a fejemből, és rájuk koncentrálni. – Öö… – De ekkor valami furcsa történt. Mike egyszer csak kiviharzott a díszletből. – Bocsánat… – mondtam szórakozottan. – Csak tudják… ebben a szegmensben általában Colleen és Mike szerepelnek, erre Mike most… nincs ott. Értetlenül bámultak rám. – Mindegy! – folytattam derűsen. – Biztosan megváltoztatták. Elnézést. Tehát, miről is volt szó? – Kíváncsiak lennénk, vajon mit kezdene a sporttudósításokkal – kérdezte a másik producer, akit láthatóan ledöbbentett, hogy képtelen vagyok rájuk figyelni, amikor éppen állásajánlatot tesznek nekem. – Igen… – feleltem – nos… a sporthírek. – Ekkor azonban valami egészen furcsa dolog történt a Pirkadatban. Valaki egy kézi kamerával követte Mike-ot a büfébe. Mindig ügyeltünk rá, hogy a díszleten kívül sose mutassuk a stúdió többi részét, nem akartuk, hogy a közönség lássa, milyen körülmények között dolgozunk. Erre a

129

kamera most a zsúfolt folyosókat mutatta, meg a kopott összecsukható asztalokat, amint Mike telerakta a tányérját egy csomó étellel. Mi a fene történhetett? Az NBC-sek gyanakodva méregettek. – Igen… – mondtam. – Szóval, nem lebecsülve a sporthíreket, szerintem az anyukákat a gyerekeiken keresztül kellene megszólítanunk. Egy nőből, aki minden héten focizni viszi a gyerekét, könnyen lehet valódi rajongó… Istenem, ezekbe meg mi ütött? A producerek hátrafordultak. A képernyőn a Pirkadat konyhadíszletét mutatták. A sütő előtt pedig nem más, mint Mike Pomeroy kötött magára éppen egy… kötényt. Felkaptam az irányítót az asztalról. – Sajnálom… – szabadkoztam, miközben felnyomtam a hangerőt. – Remélem, nem bánják. Ha Mike Pomeroy egyenes adásban kap ideg-összeroppanást, magukat is érdekli a hír, nem igaz? Mike tojásokat tört fel egy tálba. – Arra gondoltam, ma egy kicsit változtatok a szokott programon – mondta tojáshabarás közben. Szájtátva bámultam a képernyőt. – Az 1500-as években – folytatta – az olaszok feltaláltak egy ételt a délutáni étkezésükhöz. Egy ételt, amit az éppen a háztartásban fellelhető alapanyagokból el tudtak készíteni. – Azt a jószagú…! – suttogtam. Nem érdekelt, hogy az NBC-sek meredten bámultak, és hogy nagy valószínűséggel elbaltáztam az interjút. Mike Pomeroy főzött! Ráadásul élő adásban! – Én immár húsz éve készítek frittatát… – kezdte mesélni, miközben feldarabolt zöldségeket kevert a tálba, amiket biztosan a büféasztalon talált a ropogtatni valók között. – Egy bizonyos olasz filmcsillag tanított meg rá, akivel egyszer egy gyönyörű hétvégét töltöttünk el ruha nélkül – kacsintott a kamerába. – Azóta időnként otthon is elkészítem ezt az ételt, de csak azoknak, csakis azoknak az embereknek, akik igazán fontosak nekem. Visszahuppantam a székemre. – A frittata lényege – folytatta Mike –, hogy a lehető legforróbb legyen a serpenyőnk. Ugyanis ettől lesz, kedves barátaim, szinte – itt drámai hatásszünetet tartott – pihés. Kitört belőlem a nevetés. A producerek zavartan néztek rám. – Elnézést – mondtam még mindig kacagva. – Tudják, ez egy belső… elnézést. – És mennyivel jobb szó, mint a ’bolyhos’. Az úgy hangzana, mintha fertőző lenne a frittata. Ekkor a zsebemben rezegni kezdett a BlackBerrym. Elővettem. Adam hívott. – Nézed a műsort? – kérdezte rögtön, amint felvettem. – Igen – válaszoltam lenyűgözve. – Kimondta azt a szót, hogy ’pihés’. Egyenes adásban! – Hát ez az – Adam szünetet tartott. – És most mihez kezdesz? A producerekre néztem. A gyönyörű asztalra. A csodás lehetőségre, amiről lemondani készültem. – De ne várd, hogy ezt még egyszer megtegye neked… – mondta Adam. Mély levegő.

130

– Igazán sajnálom – mondtam az NBC-seknek. – De mennem kell. Amint kiértem a liftből, futásnak eredtem. Az utca tömve volt munkába tartó emberekkel. Végigverekedtem magam a tömegen, kikerültem az összes cammogó turistát, rohantam, hogy elérjem a zöld lámpákat, majd’ elüttettem magam a taxikkal. Végigrohantam a Hatodik sugárúton, sikátorokon és mellékutcákon vágtam le az utat, lerúgtam a cipőimet is, átszaladtam a Bryant parkon, végül elértem az IBS épülete elé, ahol a nagy kivetítőn már láttam Mike-ot. Még mindig főzött, s közben magyarázta a világnak, hogyan kell helyesen megfordítani a frittatát. Átsiettem a lobbin, majd beugrottam egy liftbe. Aztán végigfutottam a Pirkadat irodáinak szövevényes folyosóin, majd végre betoppantam a díszletbe. Mike éppen abban a pillanatban vette ki a kész, tökéletes, pihés frittatáját a sütőből. – Most pedig hagyom, hogy kihűljön egy kicsit. Szobahőmérsékletűre – mondta épp. Na persze, mivel a frittatát úgy kell fogyasztani. Mindenre emlékeztem. Mindenki csak állt, és ugyanazzal a mély áhítattal figyelte Mike-ot, mint amit én is éreztem. Colleennak tátva volt a szája. Lenny szinte elfehéredett. Még Adam is ott volt, és hitetlenkedő mosollyal szemlélte az eseményeket. Mike fölnézett, és megpillantott engem. – A hét második felében – mondta – megtanítom Önöknek, hogyan kell beignet-t készíteni. Vagy, ahogy a köznép nevezi – rám mosolygott, méghozzá a valódi mosolyával –: „fánkot”. Teljes szívemből felnevettem. Adam odajött hozzám. – Tudod, azért még mindig ő a világ harmadik… – Ó! – mondtam. – Tudom én azt. Colleen is odalépett. – És mi lesz az NBC-vel? A fejemmel nemet intettem. – Helyes, ugyanis nem rossz, hogy végre kaptunk egy normális producert. – Mikera pillantott, amint az meglepően otthonosan mozgott a kötényében a konyhai díszletben. – Ja, és kislány! Kérek egy trópusi gyümölcstálat! Annát első napján a Pirkadatban személyre szabott ajándékcsomaggal leptem meg. Huncutul rám mosolygott, majd kivette a tasakból az ajándék pólót. Az elején az „ISTEN HOZOTT A PIRKADATBAN!” felirat volt. És a hátán? Ó, BAASSSSSZZZZZZAAAAAAA – – Imádom! – kiáltott föl Anna, majd a nyakamba borult. Átküldtem Sashához és Tracyhez, hogy segítsenek neki elrendezkedni, aztán szemügyre vettem aprócska királyságomat. Az új kilincseken kívül a hangkeverő pultot és a díszletet is felújítottuk. Remek volt a hangulat: Merv és Lenny épp felvételeket néztek vissza, a producerek és a felvételvezetők fel-alá szaladgáltak. Láttam, amint Colleen és Mike együtt mennek végig a folyosón, és elkaptam, amint Mike nem éppen diszkréten helyezte a kezét Colleen hátsó felére. Igen, az biztos, hogy mi fogjuk megszenvedni, ha összevesznek. Csak reménykedtem, hogy a sok képernyő előtti vitatkozással már kiadták magukból minden indula-

131

tukat. De ez most nem is volt lényeges. Utolértem Mike-ot, mielőtt még bement volna az öltözőjébe. – Hé, Mike! – szólítottam meg. – Gyere, menjünk egy kört még az adás előtt. Na, gyere! – győzködtem. – Nem tart sokáig. Kint az épület előtt vettem egy New York Postot az egyik újságárustól, és a hatodik oldalra lapoztam. – Ezt hallgasd: „A komolysága alapjaiban változtatja meg a reggeli műsorok butácska hangvételét, ami meglepő, de végeredményben tökéletes párosításnak bizonyul.” Mike az égnek emelte a tekintetét, de én tovább olvastam a cikket. Lehet, hogy ő nem repesett az „előadását” dicsérő sorok hallatán, de én igen, ráadásul az IBS-es nagykutyák szintúgy. – „Úgy néz ki – folytattam, amint sétáltunk körbe az épület mellett –, hogy negyven év televíziózás után végre megismerhetjük a valódi Mike Pomeroyt.” Nem rossz, mi? Bólintott, majd megszólalt. – Amúgy a jövő héten megyek prosztatavizsgálatra. Arra gondoltam, magammal viszem a stábot… Izgatottan tapsolni kezdtem. – Ez pompás ötlet! Mike a fejét csóválta. – Jézusom, csak viccelek! – De most komolyan! – mondtam. – Ez felhívnád az emberek figyelmét a tudatos egészségmegőrzésre. Ráadásul most már lehet szerezni olyan egészen apró kamerát, amit fel lehet… – Nem! – Naaa, Mike, ne csináld… – kérleltem évődve, amint sétáltunk egymás mellett a naplementében.

132