DAVID GEMMELL KIRÁLY A KAPUN TÚL

NNCL191-282v2.0

DAVID GEMMELL KIRÁLY A KAPUN TÚL DAVID GEMMELL The King Beyond the Gate Published by Arrow Books, a division of the Random House, he. Copyright (C) 198999 by David Gemmel A boritón Luis Royo festménye látható Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright C Luis Royo Fordította: dr. Máyer Júlia Hungarian translation copyright (C) 1999 by dr. Máyer Júlia Hungarian edition copyrigM (C) by Val-Art-Ia Kiadói Kit. Felelős szerkesztő: Gáspár András Műszaki szerkesztő: Zölley Imre Korrektor: Halmai Levente Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy résztetek reprodukálásának jogát All rights reserved! A kötetet terjeszti: a Vannaheim Art Könyvkereskedelmi Kft. (1062 Budapest Andrássy út 86.) ISBN 963 859578 7 ELSŐ KIADÁS Kiadja a Valhalla Páholy Felelős kiadó: Novák Csanád Szedés és tördelés: Valhalla DTP Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft – 190501 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott az Úr 1999. évében

PROLÓGUS A fák ágait hó csipkézte. Az erdő vonakodó menyasszonyként várt a férfira. Az egy ideig csak álldogált a sziklák és vándorkövek között: a lejtőt fürkészte. Hó gyűlt a prémszegélyes köpenyén, kalapjának széles karimáján, de nem vett róla tudomást, ahogy nem törődött a csontig hatoló hideggel sem. Mintha ő lett volna az utolsó élő ember a földön. Szinte kívánta, bár valóban az lenne. Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs a közelben járőr, elindult lefelé. Óvatosan emelgette lábait a hócsapdákkal teli lejtőn, lassan mozgott, bár tudta, hogy a hideg egyre veszedelmesebbé válik. Táborhelyre és tűzre volt szüksége. Sűrűsödő felhők mögött tornyosult a Delnoch-hegység, előtte Skultik erdeje feküdt, sötét legendák, beteljesületlen álmok és gyermekkori emlékek vidéke. Az erdő csöndbe burkolódzott, amit csak időnként tört meg egy-egy, a hó súlya alatt elroppanó ág reccsenése, vagy egy-egy hókupac tompa puffanása. Tenka megfordult, és megvizsgálta lábnyomait. A nyomok éles határai máris elmosódtak, pár percen belül betemeti őket a hó. Tovább indult, szomorkás gondolatokkal, keserű emlékekkel. Egy szűk barlangnyílásban keresett menedéket a szél elől, és aprócska tüzet gyújtott. A lángok hamar erőre kaptak, vörös ámyéktáncosok ringatóztak a barlang falán. A férfi levette gyapjúkesztyűjét, a tűz felett dörzsölgette kezeit és arcát, meg is csipkedte magát, hogy gyorsabban áramoljon a vér az ereiben. Szeretett volna lefeküdni, de a barlangban még nem volt elég meleg hozzá. A Sárkánynak vége. Megrázta a fejét, behunyta a szemét. Ananais, Decado, Éliás, Belter. Mind halottak, mert hittek benne, hogy a becsület és a kötelesség mindenek felett áll. Halottak, mert hitték, hogy a Sárkány legyőzhetetlen, és hogy a jónak mindig győznie kell. Tenka felrázta magát, és vastagabb ágakat tett a tűzre. – A Sárkány halott – mondta ki. Hangját visszaverték a barlang falai. Milyen különös, gondolta. Hiába volt igaz, még mindig nem tudta elhinni. A tűz árnyaira pillantott, és ismét a ventriai palotájának márványtermeit látta maga előtt. Ott nem égett tűz, hideg kő tartotta távol a sivatagi nap emberi erőt elszívó forróságát. Puha székek és szőttesek. A szolgák jeges boroskupákat hoznak, értékes vízzel teli vödröket, hogy táplálják a rózsakertjét és megőrizzék virágzó fáinak szépségét. Belter volt a hírhozó. A hűséges Belter, a legjobb bar rangú harcos a Szárnyban.

– Hazahívnak, uram – mondta, és feszengve álldogált a tágas könyvtárban, út-tépett, homoklepte ruhájában. – A lázadók legyőzték Ceska egyik seregét Északon. Baris maga küldte a parancsot. – Honnan tudod, hogy Baris volt az? – A pecsétje, uram. A személyes pecsétje. És az üzenet: a Sárkány szólít. – Barist tizenöt éve senki sem látta. – Tudom, uram. De a pecsét... – Egy viaszdarab mit sem jelent. – Nekem igen, uram. – Visszatérsz Drenaiba? – Igen, uram. Hát te? – Hová mennék, Belter? Az ország romokban hever. Ceska Dúvadjai legyőzhetetlenek. És ki tudja, milyen ocsmány mágikus hatalmakkal kell még megküzdeniük a lázadóknak? Nézz szembe a valósággal, ember! A Sárkány tizenöt éve nem létezik, és felettünk is eljárt az idő. A fiatalabbak közé tartozom, de mostanra negyven múltam. Te lehetsz vagy ötven: ha a Sárkány létezne, rég nyugdíjat kapnál. – Tudom én – dünnyögte merev gerinccel Belter. – De szólít a kötelesség. Egész életemben Drenait szolgáltam, most sem mondhatok nemet. – Én igen – közölte Tenka. – Az ügy elbukott. Adjatok Ceskának időt, és saját magát pusztítja el. Őrült. Széthullik mindaz, amit felépített. – Én nem vagyok a szavak embere, uram. Kétszáz mérföldet lovagoltam, hogy átadjam az üzenetet. Azt kerestem, akit valaha szolgáltam... de már nem találtam meg. Sajnálom, hogy zavartalak. – Belter! – szólt utána Tenka, amikor a harcos az ajtó felé indult. – Ha a legkisebb esély lenne a győzelemre, veled tartanék. De érzem a kudarc szagát. – Azt hiszed, én nem érzem, uram? Hogy nem tudjuk mindannyian? – sóhajtott Belter, és odébbállt. ...a szél iránya megváltozott: beszökkent a barlangba, és havat szórt a tűzre. Tenka halkan átkozódott. Előhúzta a kardját, kiment, kivágott két vastag bokrot, és visszavonszolta őket a bejárathoz szélfogónak. Ahogy múltak a hónapok, el is feledkezett a Sárkányról. A birtokait kellett igazgatnia, a való világ gondjai kötötték le. Aztán Illáé megbetegedett. Ő éppen Északon járt, a fűszerút melletti őrjáratok ügyében rendelkezett, de mikor a hírt megkapta, azonnal hazasietett. Az orvosok nyugtatgatták, hogy a láz elmúlik, nincs ok az aggodalomra. Ám Illáé állapota egyre romlott. Tüdősorvadás, mondták. A húsa fogyott, a végén már csak feküdt az ágyban, egykor oly szép szeme az elmúlás fényében ragyogott. Tenka napokon át ült mellette, beszélt hozzá, imádkozott, könyörgött, nehogy meghaljon. Beszélt hozzá, Illáé pedig válaszolt neki:

vendégséget tervezett, azt latolgatta, kit hívjon meg, és Tenka fellélegzett kissé. – Folytasd – kérte, de az asszony eltávozott már. Tíz év közős emlék, remény és öröm gyorsabban tűnt el, mint a sivatag homokjára öntött víz. Felemelte az ágyról, beburkolta egy fehér gyapjútakaróba. Szorosan magához ölelte, és kivitte a rózsakertbe. – Szeretlek – ismételgette, a haját csókolgatta, és ringatta, mint egy gyermeket. A köréje gyűlt szolgák nem szóltak egy szót sem, csak egy óra múlva mertek ketten előlépni és szétválasztani őket. A zokogó Tenkát a szobába vezették, ahol egy pecséttel lezárt tekercs feküdt az asztalon, amely az üzleti befektetéseiről adott hírt, és egy levél Estastól, a gazdatisztjétől. A gazdatiszt mindig jó tanácsokat adott a befektetéseivel kapcsolatban, kiváló politikai érzékkel választotta ki, hol érdemes befektetni, vagy mit jobb figyelembe sem venni. Szórakozottan nyitotta ki a levelet, végigfutott a vagriai üzleteken, lentriai kezdeményezéseken és a drenai rossz híreken, amíg az utolsó mondathoz nem ért. "Ceska a Sentran-fennsíktól délre leverte a lázadókat. Úgy hallottam, a ravaszságával dicsekszik. Hazahivatta az öreg katonákat: úgy tűnik, azóta félt a Sárkánytól, hogy tizenöt éve feloszlatta. Most már megnyugodhat, mert az utolsó emberig elpusztultak. A Dúvadak rettenetesek. Miféle világban élünk? " – Élünk? – kérdezte magától Tenka. – Senki sem él. Mindenki halott. Felállt, a nyugati falhoz sétált, megállt egy ovális tükör előtt, és végignézett élete romjain. Tükörképe visszapillantott rá, vágott kék szemei vádlón meredtek önmagára, összeszorított szája keserű volt és haragos. – Eredj haza – mondta a tükörkép –, és öld meg Ceskát!

1. A kaszámyaépületeket hó borította, a betört ablakok friss sebekként tátongtak. A gyakorlótér, melyet tízezrek tapostak simára, mostanra göröngyössé vált, síkján fűszálak küzdőttek a mindent beborító hóval. A Sárkánnyal kegyetlenül elbántak: kőszámyait letörték, agyarait porrá zúzták, képét vörös festékkel mázolták be. Mintha vérkönnyeket sírna, gondolta Tenka, miközben némán tisztelgett előtte. Kinézett a térre, s színes képek villantak fel emlékezetében: Ananais parancsokat osztogat embereinek, ellentmondásos parancsokat, az emberek egymásba ütköznek, és a földre huppantak. – Trágyafaló patkányok! – bömbölte az óriás. – Ti nevezitek magatokat katonának? " A kép elhalványult a valóság szellemfehér üressége előtt, s Tenka megborzongott. A kúthoz lépett, ahol egy üres vödör hevert, fogantyújáról félig rothadt kötél lógott. Beleejtette a vödröt a kútba, hallotta, hogyan törik meg a jég, majd felhúzta, és a Sárkányhoz vitte. A festéket nehéz volt lemosni, pedig csaknem egy órát dolgozott rajta, az utolsó foltokat így is a tőrével kellett lekaparnia. Leugrott a talapzatról, és megszemlélte az eredményt. A Sárkány a festék nélkül is szánalmas látványt nyújtott, büszkesége megtört. Tenkának ismét Ananais jutott az eszébe. – Talán jobb is, hogy meghaltál, és nem kell látnod ezt mormolta. Eleredt az eső jeges tüskék csapódtak az arcába. Tenka felkapta csomagját, és az elhagyatott kaszárnya felé iramodon. Az ajtó kitárult, s ő belépett a régi tiszti szárnyba. Egy patkány surrant el a sötétségbe, de Tenka nem törődött vele: a hátsó fertály tágasabb helyiségei felé indult. A. régi szobájában dobta le a csomagját, és elmosolyodott a kandalló láttán: csak meg kellett gyújtania az odakészített farakást. Az utolsó nap, mielőtt távoztak, valaki bejött a szobájába, és megrakta a kandallót. Decado, a segédtisztje? Nem. 0 nem a romantikus hősök fajtájába tartozott, hanem szenvedélyes gyilkos volt, akit csak a Sárkány vasfegyelme és a csapat iránti hűség tartott kordában. Akkor ki? Egy idő múlva feladta. Soha nem fogja megtudni. Tizenöt év után a fa elég száraz lehet, nem fog füstölni, mondta magának, és friss gyűjtést tett a gallyak alá. Hamarosan lángnyelvek nyaldosták a rakást, s az lángra lobbant. Tenka hirtelen ötlettől vezérelve a falhoz lépett, rejtett mélyedés után kutatott. Valaha a gomb kicsiny érintésére is kinyílt zár, most rozsdásan

nyikorgón. A férfi óvatosan kifeszítette a panelt, mögötte rejtőzött az aprócska nyílás: a téglát esztendőkkel a Sárkány feloszlatása előtt távolította el. A fal hátoldalára nadir betűkkel a következőt irta: Nadirok Fiatalok Vérontók Fegyverforgatók Örök győztesek! Tenka hónapok óta először mosolyodon el: a lelkében hordozott teher már nem is tűnt oly nehéznek. Az évek elröppentek, s ismét fiatal fiúként látta magát, aki akkor érkezett a sztyeppéról, hogy elfoglalja helyét a Sárkány soraiban. Újra érezte a többiek kutató tekintetét és alig leplezett gyűlöletüket. Egy nadir herceg a Sárkánynál? Elképzelhetetlen, egyesek szerint valóságos istenkáromlás. Az ő esetében azonban kivételt kellett tenniük. A Sárkányt Magnus, a Sebfakasztó hozta létre egy évszázada, az első nadir háború után, amikor a legyőzhetetlen hadúr, Ulric Dros Delnoch, a világ leghatalmasabb erődje ellen vezette seregeit, ahol a Bronzgróf és katonái megállították. A Sárkányt szánták Drenai fegyverének a jövendő nadir hódítói ellen... s most, mikor a második nadir háború emléke még elevenen élt, mintha egy rémálom valósult volna meg: egy törzsi harcost vettek fel a seregbe. Sőt, ami még rosszabb, Ulric leszármazottját. Mégsem volt más választásuk – a fiúnak csak az anyja volt nadir, apai ágon Vándorló Rek, a Bronzgróf dédunokája volt. Mintha maga a sors próbálta volna megnehezíteni azok dolgát, akik gyűlölni akarták. Hogyan is gyűlölhették Drenai legnagyobb hősének leszármazottját? Nem volt könnyű, de sikerült. Kecskevért mázoltak szét a párnáján, skorpiót dugtak a csizmájába. A nyeregszíját behasították, és végül viperát tettek az ágyába. Majdnem meghalt, mikor ráfeküdt: a kígyó fogai mélyen a combjába martak. Felkapott egy tőrt az ágy melletti asztalkáról, megölte a viperát, majd keresztben bevágta a marást, s remélte, hogy a vér majd kitisztítja a sebet. Nem mert mozdulni, tudta, hogy akkor gyorsabban szívódik fel a méreg a szerveztében. Lépteket hallott a folyosóról. Felismerte, hogy Ananais az, az őrség tisztje, aki épp visszatér szobájába. Nem akart szólni – tudta, hogy Ananais nem kedveli –, de meghalni sem akart. Ananais nevét kiáltotta, az ajtó kinyílt, az óriási árnyék betöltötte az ajtónyílást. – Megharapott egy vipera – mondta Tenka.

Ananais lehajtotta a fejét, hogy átférjen az ajtón, csizmás lábával félrerúgta a halott kígyót, és szemügyre vette Tenka sebét. – Mikor? – Az imént. – A vágás nem elég mély – közölte Ananais. Tenka odanyújtotta neki a tőrt. – Nem. Ha mélyebbre vágnék, az inaid bánnák. Ananais előrehajolt, a sebre szorította a száját, kiszívta a mérget, majd érszorítót tett rá, és elment a felcserért. A nadir hercegfi még így is majdnem belepusztult. Négy napig tartó kábulatba zuhant, s mikor felébredt, Ananaist pillantotta meg az ágya mellett. – Hogy érzed magad? – Jól. – Nem látszik. Örülök, hogy életben maradtál. – Köszönöm, hogy megmentettél – bólintott Tenka, mikor az óriás felemelkedett. – Szívesen. De nem örülnék, ha feleségül kérnéd a húgomat – vigyorgott a másik az ajtó felé menet. – Most jut eszembe: három fiatal tisztet elküldtek a szolgálatból. Azt hiszem, most már nyugodtan alhatsz. – Sosem alszom nyugodtan – jegyezte meg Tenka. – A nadirok szerint a nyugodt alvás a halálba vezet. – Nem csoda, hogy ferde a szemetek – felelte Ananais. * Renya felsegítette az öreget, majd havat szórt az aprócska tűzre, hogy kioltsa a lángokat. A levegő lehűlt, zord és fenyegető viharfelhők gyülekeztek felettük. A lány aggódott, mert az öreg már nem reszketett, csak állt egy fa mellett, és mereven bámulta a talajt a lába alatt. – Gyere, Aulin – kérte, és átkarolta a derekát. – Közel már a régi kaszárnya. – Nem – dünnyögte az öreg, és elhúzódott tőle. – Ott megtalálnak. Tudom, hogy megtalálnak. – Megöl a hideg – sziszegte a lány. – Gyere! Aulin hagyta, hogy a lány tovább vezesse a hóban. Renya magas volt és erős, de egyre jobban fáradt, egyre nehezebben kapkodta a levegőt, ahogy átverekedték magukat a bokrok között a Sárkány terére. – Csak pár perc még. Aztán pihenhetsz. A pihenés ígérete erőt adott az öregnek: gyorsabban botladozott előre. Kétszer majdnem felbukott, de a lány mindkétszer visszarántotta.

Renya kirúgta a legközelebbi épület ajtaját, és betámogatta az öreget. Levette a kendőjét, végigsimított verítéktől nedves, rövidre vágott haján. Odakint a hideg szél szinte égette a bőrét. Kigombolta báránybőr kabátját, és hátracsúsztatta a vállán. Alatta világoskék gyapjútunikát és fekete nadrágot viselt – utóbbit combig takarta a prémes csizma. Oldalán keskeny tőr függött. Az öreg a falnak dőlve reszketett. – Megtalálnak. Megtalálnak! – nyöszörögte. Renya nem vett róla tudomást, elindult befelé. Fekete ruhás, magas férfi tűnt fel a terem túlsó végében. Renya megrezzent, tőre a kezében termett. A férfi hosszúkardot viselt, és lassan közeledett feléjük. Renya aggasztónak találta az önbizalmát. Felkészült a támadásra, a férfi szemét fürkészte. Gyönyörű kékszemek, gondolta, de ferdén vágottak, mint az északi nadiroké. Az arca szögletes, jóképű lenne, ha nem szorítaná össze olyan keserűen a száját. A lány szeretett volna megszólalni, elmondani, hogy ha közelebb jön, megöli, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A férfiből a hatalom érzete áradt, és a lány csak várt. Tenka elhaladt mellette, és Aulin fölé hajolt. – Hagyd békén! – kiáltotta a lány. Tenka odafordult hozzá. – A szobámban ég a tűz. Arra, jobbra – mondta nyugodtan.- Odaviszem. Könnyedén felemelte az öreget, és a szállására vitte. Lefektette a keskeny ágyra, levette a kabátját és a csizmáját, gyengéden dörzsölgetni kezdte az elkékült bőrt a bokáján. Egy takarót dobott a lánynak. – Melegítsd meg a tűznél – mondta, és visszafordult az öreghez. Az mélyen, egyenletesen lélegzett. – Elaludt? – kérdezte a lány. – Igen. – Életben marad? – Ki tudja? – Tenka, felállt, és kinyújtóztatta a hátát. – Köszönöm, hogy segítettél. – Köszönöm, hogy nem öltél meg – felelte a férfi. – Mit csinálsz itt? – A tűz mellett ültem, és vártam, hogy elmúljon a vihar. Kérsz enni? Leültek a tűz mellé, némán megosztoztak a szárított húson és süteményen. Tenka nem faggatózott, Renya pedig megérezte, hogy a férfi nem kiván beszélgetni. Mégsem volt kellemetlen a csönd: a lány hetek óta először érezte biztonságban magát, még az orgyilkosok is kevésbé tűntek veszélyesnek, mintha a kaszárnyát láthatatlan, de erős mágia védelmezné.

Tenka hátradőlt a székben, a tűz táncát figyelő lányt nézte. Megragadó, ovális arcot látott, finom csontozattal és olyan sötét szemekkel, hogy nem tudta megkülönböztetni a pupillát az írisztől. Erőt érzett sugározni a lányból, de az erő mögött sebezhetőséget, mintha valami titkos félelem vagy titkolt gyengeség kínozná. Régebben bizonyára vonzónak találta volna, de mostanra nem maradt benne sem érzelem, sem vágy. Nincs bennem élet, nyugtázta fásultan. – Üldöznek bennünket – szólalt meg a lány. – Tudom. – Honnan? Tenka megvonta a vállát, és fát tett a tűzre. – Sehova sem vezető úton jártok, nincs lovatok vagy felszerelésetek, de drága pénzen vett ruhátok van. A viselkedésetek nemesekre vall. Feltételezem, hogy valami vagy valaki elől futtok, és logikus, hogy ez a valaki üldöz benneteket. – Zavar? – Miért zavarna? – Ha veled találnak, te is meghalsz. – Akkor engem nem találnak meg. – Elmondjam, miért üldöznek? – A ti dolgotok. Útjaink keresztezték egymást, de mindketten a saját végzetünket követjük. Felesleges bármit megtudnunk egymásról. – Miért? Attól félsz, hogy érdekelne, mi lesz velünk? Tenka jól meggondolta a választ: látta a lány szemén, mennyire dühös. – Talán. De főleg a gyengeségtől félek, ami ebből következik. Dolgom van, és nincs szükségem más gondjaira. Nem, ez így nem igaz. Nem akarom más gondját a vállamra venni. – Ez önzés, nem? – Persze. De szükséges a túléléshez. – És az olyan fontos? – csattant fel a lány. – Valószínűleg. Különben ti sem menekülnétek. – Neki fontos – mutatott Renya az ágyon fekvő öregre. Nekem nem. – A halál elől nem lehet elmenekülni – mormolta Tenka. – Bár vannak papok, akik szerint van túlvilági élet a halál után. – Aulin is hisz ebben – mosolygott a lány. – Ezért fél. Tenka lassan megrázta a fejét, majd megdörzsölte a szemét. – Ez kicsit sok nekem – mondta, és ő is mosolyogni próbált. – Jobb lenne, ha lefeküdnénk. Elővette takaróját, leterítette a földre, és kinyújtózott. Feje a csomagján pihent.

– A Sárkányhoz tartozol, igaz? – kérdezte Renya. – Honnan tudod? – támaszkodott félkönyékre Tenka. – Ahogy azt mondtad: a szobámban. – Jó megfigyelő vagy. – A férfi visszafeküdt, és lehunyta szemét. – A nevem Renya. – Jó éjt, Renya. – Elárulod a nevedet? A férfi eltűnődött, hisz számtalan érv szólt a hallgatás mellett. – Tenka kán – felelte azután, és álomba merült. * Az élet kész komédia, gondolta Faljáró, miközben mind a tíz körmével kapaszkodott, negyven láb magasan az udvar köve felett. Alatta hatalmas Dúvad szimatolt a levegőbe: busa feje jobbra-balra billegett, karmos mancsa fogazott pengéjű kardja markolatát szorongatta. Egy jeges szélroham havat szórt Faljáró szemébe. – Nagyon köszönöm – suttogta, és felnézett a viharfelhőktől sötét égre. Vallásos ember volt, de az isteneket szeniliseknek tartotta, akik örökkévalóságukban kozmikusán rossz tréfát űznek a halandókkal. A Dúvad hüvelybe csúsztatta kardját odalent, és elballagott. Faljáró mély lélegzetet vett, áthúzódzkodott az ablakpárkányon, és széthajtotta a nehéz bársonyfüggönyöket. Apró dolgozószobában találta magát egy asztal, három tölgyfa szék, néhány láda, egy könyvespolc és egy kézirattartó között. A dolgozószobában rend volt. Túlságosan is nagy rend, gondolta Faljáró, amikor észrevette a párhuzamosan fekvő tollakat az asztal közepén. Silius magisztertől nem is várt kevesebbet. Az asztallal szemben mahagóni keretbe foglalt, hosszúkás ezüsttükör lógott. Faljáró megközelítette, kihúzta magát, és felemelte fejét. Veszélyes alaknak látta magát fekete maszkjában, sötét ujjasában és nadrágjában. Előhúzta tőrét, és támadó állást vett fel. A látványtól bárki megborzongott volna. Tökéletes, súgta a tükörképének. Nem szeretnék veled egy sötét sikátorban találkozni! Visszatette a tőrt, a dolgozószoba ajtajához lépett, óvatosan felemelte a vaskilincset, és kinyitotta az ajtót. Előtte keskeny kőfolyosó kanyargóit. Két ajtót látott jobbra, kettőt balra. Faljáró a legtávolabbi ajtóhoz lopózott a bal oldalon, és lassan megmozdította a kilincset. Egyetlen hang nélkül tárult ki az ajtó, Faljáró a falhoz lapulva siklott be. Meleg szobába lépett, és bár a kandallóban a fa már majdnem

teljesen leégett, tompa vörös fénye még megvilágította a hatalmas ágy körüli függönyöket. Faljáró az ágy felé mozdult, majd megtorpant, úgy figyelte a kövér Siliust és éppoly kövér szeretőjét. A férfi a hasán feküdt, a nő a hátán, mindketten horkoltak. Miért lopakodom? tette fel magának a kérdést. Akár dobokat verve is járkálhatnék. Elfojtott egy kuncogást, megtalálta az ékszeres dobozt egy rejtett szekrénykében az ablak alatt. Kinyitotta, és tartalmát az övére erősített fekete vászonzsákba öntötte. Ha a teljes árat megkapná értük, öt évig élhetne kényelemben, így, hogy egy rosszhírű orgazdának kell eladnia a nyomornegyedben, jó ha három hónapig élél belőle, vagy talán hat hónapig is kihúzza, ha mellőzi a szerencsejátékot. Megfordult a fejében, hogy nem játszik, de azonnal elvetette az ötletet. Három hónap, határozta el. Visszakötötte a zsákocskát, kihátrált a folyosóra, megfordult... ...és szemtől szembe találta magát egy vászon hálóinges, magas, görnyedt hátú szolgával. A férfi felkiáltott, és eliramodott. Faljáró is felordított, és rohant: lefelé a csigalépcsőn, míg össze nem ütközött két őrrel. Mindkettő hátrahőkölt, és hanyatt zuhant. Faljáró átbukfencezett köztük, felpattant és tovább rohant baba – az őrök szorosan a nyomában. Újabb lépcső tűnt fel jobbra. Hármasával vette a fokokat, hosszú lábai félelmetes sebességgel mozogtak. Kétszer majdnem elvesztette az egyensúlyát, mire a következő emeletre ért. Egy vasajtó zárta el az útját – a kulcs szerencsére ott lógott a falon. A kapu mögül áradó bűz kijózanította: ésszerű félelem vetett véget a pániknak. A Dúvadak szállása! Hallotta, hogy mögötte dobognak az őrség léptei. Felemelte a kulcsot, kinyitotta az ajtót és belépett, majd újra bezárt maga mögött. Elindult a sötétségben, buzgón imádkozott az örökkévaló Szenilisekhez, hagyják életben, hogy még néhányszor megtréfálhassák. Ahogy hozzászokott a szeme a sötétséghez, látta a folyosóról nyíló üregeket, ahol Silius Dúvadjai feküdtek szalma derékaljukon. Haladt tovább, a túloldali kapu felé, s közben levette a maszkját. Már majdnem odaért, amikor felhangzott mögötte a dörömbőlés, és az őrök elfojtott kiáltozása verte fel a csendet. Egy legalább hat láb magas Dúvad botladozott elő az odújából, izmos vállait és hosszú karját fekete szőr borította, tekintete Faljárót kutatta. Hosszúkás arcában éles agyarak keretezték a szájat. A dörömbölés hangosabbá vált, Faljáró mély lélegzetet vett. – Nézd meg, mi történt – mondta a szörnyetegnek. – Te ki? – sziszegte a lény, a szavakat a kilógó hosszú nyelv eltorzította. – Ne állj már itt, nézd meg mit akarnak! – parancsolta Faljáró.

A vadállat elindult hátra, a folyosóra kilépő többi Dúvad követte öt, ügyet sem vetettek Faljáróra, aki odarohant az ajtóhoz, beillesztette a kulcsot a zárba. Amikor elfordította és kinyitotta az ajtószárnyat, vad ordítás rázta meg a falakat. Faljáró hátrapillantott, látta, hogy eszement üvöltéssel közelednek a Dúvadak. Reszkető ujjakkal rántotta ki a zárból a kulcsot, kiugrott az ajtón, becsapta maga után, és bezárta. A friss éjszakai levegőt mélyen beszívva felrohant a nyugati udvarhoz vezető rövid lépcsőn, tovább a díszes falhoz, ahol sebesen elkezdett lefelé mászni, majd leugrott a kikövezett utcára. Már érvényben volt a kijárási tilalom, ezért a fényeket elkerülve jutott el a fogadóig, felmászott a rózsalugason a szobájához, és megkocogtatta a zsalugátert. Belter kinyitotta az ablakot és besegítette. – Nos? – kérdezte az öreg katona. – Megvannak az ékszerek – közölte Faljáró. – Elkeserítesz – csóválta meg fejét Belter. – Ennyi évet töltöttem a neveléseddel, és mi lett belőled? Tolvaj! – A véremben van – vigyorgott Faljáró. – Emlékszel a Bronzgrófra? – Az csak mese – felelte Belter. – És még ha igaz is lenne, azóta egyetlen leszármazottja sem élt becstelen életet. Még az a nadir fattyú, Tenka sem! – Ne gyalázd, Belter – kérte Faljáró. – A barátom volt.

2. Tenka aludt, és az ismerős álmok folytatták megszokott szellemjárásukat. Zöld, fagyott óceánként hullámzott előtte a sztyeppe, egészen a látóhatár pereméig. Pónija felágaskodott, amikor meghúzta a nyersbőr zablát, majd dél felé vágtatott, patái dobogtak a keményre száradt agyagon. Tenka elvigyorodott, a száraz szél az arcába süvített. Itt – és csak itt – a maga ura volt. Félig nadir, félig drenai, igazában semmi: a háború terméke, a kényszeredett béke hús-vér szimbóluma. A törzsek kimért udvariassággal fogadták, ez kijárt annak, akinek ereiben Ulric vére folyt. De barátságot nem kapott. A törzseket már kétszer fordította vissza Drenai ereje. Valaha régen a legendás Bronzgróf védte Dros Delnochot Ulric hordái ellen, húsz esztendeje a Sárkány tizedelte meg Jongir seregét. Tenka a kudarcra emlékeztette őket, így hát egyedül lovagolt, és elvégzett minden feladatot, amit kapott. Kard, íj, lándzsa, bárd – mindegyikkel ügyesebben bánt, mint társai, mert amikor azok abbahagyták a gyakorlást, hogy gyermekjátékaikat játsszák, ő tovább dolgozott. Hallgatta a bölcseket, akik más szemmel nézték a csatákat, és alaposan megtanulta a leckéket. Egy nap majd elfogadják. Ha elég türelmes. De amikor hazalovagolt a sátorvárosba, anyja a sátor előtt várta Jongir társaságában. Sírt. Akkor már tudta. Leugrott a nyeregből és meghajolt a kán előtt, anyjáról tudomást sem vett, ahogy illik. – Ideje hazatérned – mondta Jongir. Nem szólt, csak bólintott. – Várnak a Sárkány soraiban. Grófi sarjként jussod, hogy beléphess. A kán feszengett, kerülte Tenka pillantását. – Mondj hát valamit! – csattant fel. – Úgy lesz, ahogy kívánod, uram. – Nem könyörögsz, hogy maradhass? – Ha ezt kívánod... – Semmit sem kívánok tőled. – Mikor indulok?

– Holnap. Unokámhoz méltó kíséretet kapsz: húsz lovast. – Megtisztelsz, uram. A kán bólintott, Shillatra tekintett, majd elsétált onnét. Shillat félrehajtotta a sátorlapot, és Tenka belépett otthonukba. Megölelték egymást. – Ó, Tani – suttogta az anyja könnyein keresztül. – Mi mindent kell még tenned? – Dros Delnochban talán otthonra lelek – felelte Tenka, de mivel nem volt bolond, ő maga sem hitte, hogy így lesz. * Tenkát a vihar ablakok elleni ostroma ébresztette fel. Nyújtózkodott egyet, és a parázsló faszénné halványult tűzre pillantott. A lány a székben aludt, mélyeket lélegzett. Felállt, odalépett a kandallóhoz, friss fát tett a tűzre, és életre keltette a lángokat. Megvizsgálta az öreget, arcszine nem sok jóval biztatta. Tenka vállalt vont, és elhagyta a szobát. Jéghideg volt a folyosó, a fapadló recsegett a csizmája alatt. A régi konyha és a belső kút felé vette az útját, nehéz volt vizet húzni, de élvezte a testmozgást, és a jutalma is meglett, amikor víz kezdett csörgedezni a fadézsába. Levette sötét zekéjét és szürke flanelingét, és megmosta a felsőtestét. Élvezte a jeges víz majdnem-fájdalmát álomtól meleg bőrén. Maradék ruháit is ledobta, és átment a tornaterembe. Felugrott és megpördült, könnyedén talpra esett, először a jobb keze vágta ketté a levegőt, azután a bal. Az ajtóból, a folyosó árnyékának védelméből Renya figyelte a férfit elbűvölten. Tenka úgy mozgott, mint egy táncos, mégis érződött valami barbár őserő a jelenetből, valami, ami egyszerre volt halálos és gyönyörű. A karok és a lábak fegyverként működtek, sorra gyilkolták a láthatatlan ellenfeleket, miközben Tenka arca komoly maradt, minden érzelemtől mentes. Renya megborzongott, szeretett volna visszavonulni a szobája védelmébe, de képtelen volt megmozdulni. A férfi bőre a napfényben lágy aranybarnának tűnt, alatta ezüst acélként feszültek meg és ernyedtek el az izmok. Renya becsukta a szemét, és visszabotorkált a szobába, bár ne leste volna meg a másikat. Tenka lemosta magáról az izzadságot, és gyorsan felöltözött, az éhség marcangolta. A szobába visszatérve megérezte, hogy a hangulat megváltozott, Renya, aki az öreg mellett ült, és a haját simogatta, kerülte a pillantását. – Nemsokára vége a viharnak – mondta Tenka. – Igen. – Mi baj?

– Semmi. Csak Aulin... olyan nehezen lélegzik. Mit gondolsz, rendbe jön? Tenka odalépett az ágy mellett álló lányhoz. Megfogta az öreg sovány csuklóját, a pulzusát kereste. A szív gyengén és egyenetlenül vert. – Mikor evett utoljára? – Két napja. Tenka beletúrt a csomagjába, kivett egy kis szárított húst és némi zabot. – Bár lenne cukrom – mormolta. – De nincs, úgyhogy be kell érnünk ezzel. Hozz edényt és vizet! Renya szó nélkül engedelmeskedett Tenka elmosolyodott. A lány látta gyakorolni, és ez valamiért összezavarta. Megrázta a fejét. Renya egy vasedényt hozott, tele vízzel. – A felét öntsd ki! A lány kilöttyintette a vizet a folyosóra, Tenka pedig elkezdte tőrével felszeletelni a húst, majd óvatosan a lángok fölé helyezte az edényt. – Miért nem szóltál semmit reggel? – kérdezte. – Nem tudom, mire gondolsz. – Amikor gyakorolni láttál. – Nem láttalak. – Akkor honnan tudtad, honnan hozd a vizet és az edényt? Észrevettem volna, ha éjjel kiosonsz egy felderítőútra. – Ki vagy te, hogy csak úgy faggatózol? – csattant fel a lány. Tenka visszafordult. – Idegen vagyok. Semmi szükség rá, hogy hazudj vagy tagadj. Csak barátokkal szemben kell álarcot hordanunk. A lány leült, hosszú lábait a tűz felé nyújtotta. – Milyen szomorú – mondta halkan. – Nem épp a barátokhoz kéne őszintének lennünk? – Idegenekkel könnyebb, hisz csak egy pillanatra érintkezik az életetek. Nem okozhatsz nekik csalódást, mert nem tartozol nekik semmivel, és ők sem várnak tőled semmit. A barátokat könnyű megbántani – ők mindent szeretnének. – Furcsa barátaid lehettek – szólalt meg a lány. Tenka megkavarta a levest tőrével. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát, mint aki elvesztette a társalgás feletti uralmat. – Honnét származol? – kérdezte. – Azt hittem, nem érdekel. – Miért nem szóltál? A lány szeme összeszűkült. Elfordította a fejét. – Nem akartalak megzavarni.

Hazudott, ezt mindketten tudták, a feszültség mégis csökkent, a csend valahogy otthonosabbá vált köztük. A vihar lassan elcsitult, az üvöltő szél nyöszörgővé vált odakint. Amikor a leves besűrűsödött, Tenka zabot kevert hozzá, végül egy kis sót csekély készletéből. – Jó illata van. – Renya a tűz fölé hajolt. – Miféle hús ez? – Főleg szamár – közölte Tenka. Elment a konyhába tányérért. Mire visszaért, Renya már felkeltette az öreget: épp felülni segített neki. – Hogy érzed magad? – kérdezte Tenka. – Harcos vagy? – Aulin szemében félelem szűkölt. – Igen. De nem kell tartanod tőlem. – Nadir? – Zsoldos. Főztem neked egy kis levest. – Nem vagyok éhes. – Akkor is meg kell enned. Az öreg megmerevedett a parancsoló hangnem hallatán, majd elfordította a fejét, és bólintott. Renya lassan megetette, ezalatt Tenka a tűz mellett üldögélt. Ételpocsékolás, hisz az öregember meg fog halni. Mégsem bánta, maga sem értette, miért. A végén Renya összeszedte az edényeket. – Nagyapám beszélni szeretne veled – mondta, és kiment a szobából. Tenka az ágy mellé lépett, lenézett a haldoklóra. Aulin szürke szemei láztól ragyogtak. – Nem vagyok erős – kezdte Aulin. – Soha nem is voltam az. Mindenkinek csalódást okoztam, aki bízott bennem. Kivéve Renyának... Ő nem csalódott bennem. Elhiszed? – Igen – válaszolta Tenka. Miért érzik a gyengék mindig úgy, hogy feloldozást kell kapniuk? – Megvédelmezed Renyát? – Nem. – Megfizetem. – Aulin megragadta Tenka karját. – Csak Sousába vidd el. Öt vagy hat nap délre. – Semmit nem jelentesz nekem. Nem tartozom neked semmivel. És nem tudsz eleget fizetni. – Renya azt mondta, a Sárkányhoz tartozol. Hol a becsületed? – A sivatag homokja alá temettem. Elveszett az idő kavargó ködében. Nem akarok beszélgetni veled, öreg. Nincs mit mondanod nekem. – Kérlek, hallgass meg – könyörgött Aulin. – Amikor fiatalabb voltam, a Tanácsot szolgáltam. Ceskát támogattam, az ő győzelméért küzdöttem. Hittem

benne, így hát én is, legalább részben, felelős vagyok a zsarnokságért, ami ezt a földet sújtja. Valaha a Forrás papja voltam, békés életet éltem. Most meghalok, és már semmit nem tudok biztosan. De nem halhatok meg úgy, hogy Renyát a Dúvadak prédájára hagyjam. Nem érted? Az életem kudarc, legalább a halálommal segítenem kell. Tenka elhúzta a kezét és felállt. – Most te figyelj rám – szólt. – Azért jöttem, hogy megöljem Ceskát. Nem hiszem, hogy túlélem, és sem időm, sem kedvem magamra venni helyetted bármiért a felelősséget. Ha azt akarod, hogy eljusson a lány Sousába, gyógyulj meg. Használd az akaratod. Az öreg váratlanul elmosolyodott, minden félelme és feszültsége eltűnt. – Meg akarod ölni Ceskát? – suttogta. – Én ennél is többet ajánlhatok. – Többet? Mi lehet ennél több? – Taszítsd le a trónjáról. Vess véget az uralmának. – Ha megölöm, megtörténik. – Persze, de valamelyik tábornoka átveszi a helyét. Tőlem megkaphatod a titkot, hogyan pusztítsd el a birodalmát és szabadítsd fel Drenait. – Ha most varázserejű kardokról és mágiákról akarsz mesélni, csak az idődet vesztegeted. Ezeket a meséket már hallottam. – Nem. Ígérd meg, hogy Sousáig megvéded Renyát. – Meggondolom – felelte Tenka. A tűz ismét kialudni készült, rátette hát a maradék gallyakat, mielőtt elment megkeresni a lányt. Renya a hideg konyhában üldögélt. – Nincs szükségem a segítségedre – mondta, és nem nézett fel. – Még nem is ajánlottam fel. – Nem érdekel, ha elkapnak. – Ahhoz túl fiatal vagy – térdelt le elé Tenka, és felemelte a lány állat – Gondoskodom róla, hogy eljuss Sousába. – Biztos vagy benne, hogy eleget tudunk fizetni? – Aulin szerint igen. – Nem kedvellek, Tenka kán. – Üdvözöllek az emberek többségének körében! – felelte a férfi. Otthagyta Renyát, és visszatért a szobájába, az öreghez. Felnevetett, és szélesre tárta az ablakot a téli hideg előtt. Fehér örökkévalóságban tárult fel előtte az erdő. Mögötte az öreg holtan feküdt. *

Renya meghallotta a nevetést, és bejött a szobába. Aulin karja lecsúszott az ágyról, csontos ujjai a fapadlóra mutattak, békés arccal, csukott szemmel feküdt. A lány odalépett hozzá, és gyengéden megérintette az arcát. – A futásnak vége, Aulin. Vége a félelemnek is. Vezessen haza a Forrásod! Letakarta a halott arcot egy takaróval. – Már nem köt az Ígéreted – szólt a néma Tenkához. – De igen – felelte az, és bezárt az ablakot. – Azt mondta, hogy tudja, hogyan lehet véget vetni Ceska uralmának. Tudod, mire gondolt? – Nem – fordult el a lány, és üres szívvel kezdte el összeszedegetni a ruháit. Megtorpant, a köpeny kihullott a kezéből, ahogy a haldokló tűzre meredt, és megrázta a fejét. A való világ elmosódott. Miért éljen? Semmiért? Mi fontos? Semmi. Letérdelt a tűz mellé, a szeme sem rebben, miközben fájdalom töltötte be a korábbi ürességet. Aulin mellett az életet apró kedvességek, gyengédség és törődés töltötte be. Sosem volt szándékosan kegyetlen vagy rosszindulatú, sosem mohó. Mégis egy elhagyatott kaszárnyában végezte, űzött bűnözőként, elárulva, istenétől elhagyatva. Tenka arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, ahogy a lányt figyelte. Ő megszokta a halált. Csendben összecsomagolta a holmiját, felállította a lányt, összegombolta a kabátját és gyengéden az ajtó felé lökte. – Itt várj rám – mondta. Visszatért az ágyhoz, levette takaróját a halott testről. Az öreg szeme kinyílt, mintha a harcost figyelte volna. – Álmodj igaz álmot – suttogta Tenka. – Vigyázok rá. Lezárta a halott szemeket, és összecsavarta a takarót. Kint friss levegő várta. A szél elhalt, gyenge nap ragyogott a tiszta égen. Tenka mély levegőt vett. – És vége – suttogta Renya. Tenka körülnézett. Négy harcos vált ki a fák árnyai közül, és meztelen karddal a kezükben lassan közeledtek. – Hagyj magamra – mondta a lány. – Csend. Meglazította a zsákját, a hóra ejtette, hátracsúsztatta a kabátját a vállán, előbukkant kardja és vadásztőre. Tíz lépést tett előre, és várta az ellenséget, próbálta felbecsülni az erejüket. Delnoch vörös és bronz jelvényét viselték. – Mit akartok? – kérdezte Tenka, ahogy közelebb értek. Egyik katona sem szólalt meg, ez veteránokra utalt, de lassan szétváltak, készen bármi támadásra.

– Beszéljetek, vagy a császár a fejeteket veszi! – szólt Tenka. Ez megállította őket, pillantásuk egy éles arcvonású, hideg, kegyetlen szemű férfi felé fordult a bal oldalon, aki előrelépett. – És mióta beszél egy északi vadember a császár nevében? – sziszegte. Tenka elmosolyodott. A katonák mind megálltak, és a válaszra vártak, elvesztették az első cselekvés lehetőségét. – Akkor megmagyarázom – mosolygott továbbra is, és a parancsnok felé indult. – Az a helyzet, hogy... – Mozdult a karja kifelé, felfelé, és összetörte a férfi orrát, az agyába nyomva a bezúzott csontokat. Tenka megpördült és ugrott, csizmás lába egy másik katona gégéjére csapott. Már ugrás közben előhúzta a vadásztőrét. Talpra esett, kivédett egy támadást, és ellenfele torkába mártotta a tőrét. A negyedik férfi magasba emelt karddal rohant Renya felé. A lány mozdulatlanul állt, érdektelenül figyelte a támadóját. Tenka elhajította a tőrét – nyelével a katona tarkóját találta el a sisakja alján. A férfi elvesztette az egyensúlyát, felbukott a hóban, és elejtette a kardot. Tenka rohanni kezdett, és mielőtt a másik talpra állt volna, rávetette magát a hátára. Ezzel ismét felborította a férfit, akinek sisakja is legurult a fejéről. Tenka belemarkolt a hajába, hátrarántotta a fejét, majd balra csavarta. Akár a száraz ág roppant el a csigolya. Tenka felemelte tőrét, letörölte róla a vért és eltette. Körülnézett. Minden csendesnek tűnt. – Mi, nadirok – suttogta, és lehunyta a szemét. – Mehetünk? – kérdezte Renya. A férfi zavartan nézett a lány szemébe és karon fogta. – Mi a bajod van? Még akarsz halni? – Nem – jött a szórakozott válasz. – Akkor miért nem mozdultál? – Nem tudom. Megyünk? Könnycseppek gyülekeztek éjsötét szemében, lassan legördültek, de az arca kifejezéstelen maradt. Tenka letörölt egy könnycseppet. – Ne nyúlj hozzám – suttogta Renya. – Figyelj rám. Az öreg azt akarta, hogy élj, szeretett téged. – Nem érdekel. – Őt érdekelte. – Téged érdekel? – A kérdés ökölcsapásként érte Tenkát. Elgondolkozott, mélyen magában kereste a választ. – Igen, érdekel.

A hazugság könnyen jött, és csak amikor kimondta, akkor döbbent rá, hogy nem is volt hazugság. A lány mélyen a szemébe nézett, és bólintott. – Veled megyek – közölte. – De tudd, hogy átkot hozok mindenkire, aki szeret. A halál üldöz; sosem lett volna szabad megszületnem. – A halál mindenkit üldöz, és mindenkit meg is talál. Elindultak dél felé, de megálltak a kősárkánynál. Jeges eső fagyasztott gyémántbundát az oldalára. Tenka lélegzete elakadt, amikor az arcára nézett: a letört fogakra csurgó esőcseppek új, ragyogó jégfogsort formáltak, a szobor visszanyerte nagyszerűségét, a Sárkány hatalmát. Bólintott, mint aki néma üzenetet hall. – Gyönyörű – mondta Renya. – Annál is több – felelte halkan Tenka. – Él. – Él? – Itt bent – válaszolta a férfi, és megérintette a szívét. Üdvözöl itthon. * Egy egész hosszú napon át haladtak dél felé. Tenka keveset beszélt, a hórejtette ösvényekre összpontosított, és az esetleges őrjáratokat igyekezett elkerülni. Nem tudta, hogy a négy katona egy nagyobb csapathoz tartozott-e, vagy akár több csapat is üldözheti a lányt. Különös módon nem bánta. Ő szabta meg a tempót, csak ritkán pillantott hátra, hogy Renya jön-e utána. Amikor egy kis szünetet tartott, hogy az eget vagy a talajt vizsgálja, a lány mindig ott volt mögötte. Renya csendben követte, végig az előtte járó magas férfit figyelte, biztos mozdulatait és azt az óvatosságot, ahogy az utat kiválasztotta. Két jelenet villant fel újra és újra az emlékezetében, a mezítelen tánc az elhagyatott tornateremben és a haláltánc a hóban a katonák ellen. Az egyik jelenet összemosódott a másikkal. Ugyanaz a tánc. A mozdulatok lágyak, szinte folyékonyak, ahogy ugrott és fordult. Ha összehasonlította a katonákkal, azok szinte esetlennek tűntek, mint a dróton rángatott lentriai bábok. És most halottak. Vajon volt családjuk? Valószínűleg. Szerették a gyerekeiket? Valószínűleg. Magabiztos emberekként sétáltak a tisztásra, és mégis, néhány pillanaton belül halottak voltak. Miért? Mert Tenka kánnal akartak táncolni. Megborzongott. Alkonyodért, a fák árnyai megnyúltak. Tenka egy széltől védett sziklakupac tövében rakott tüzet. A mélyedést göcsörtös tölgyek vették körül, és óvták a széltől. Renya száraz faágakat

gyűjtött, és gondosan halomba rakta a tűz mellett. Valótlannak érezte az egész világot. Az egész világnak ilyennek kellene lennie, gondolta. Jéggel borított, hótiszta, minden növény alszik, a tavasz arany tökéletességére vár, a jég alatt elsorvad a gonosz. Ceska és démonfattya légiói elhalványulnának, mint a gyermekkor rémálmai, és az öröm visszatérhetne Drenai földjére. Tenka elővett egy edényt a csomagjából, és a tűz fölé tette, havat lapátolt bele, amíg félig meg nem telt melegedő vízzel. Egy vászonzsákocskából bőséges mennyiségű zabot öntött a vízbe és megsózta. Renya csendben figyelte, kék mandulavágású szemeit nézte. Amikor Tenka odaült a tűz mellé, békés nyugalmat érzett. – Mit keresel errefelé? – kérdezte. – Megölöm Ceskát – felelte Tenka, és megkavarta a kását egy fakanállal. – Mit keresel errefelé? – hangzott el újra a kérdés. Percek teltek el, de a lány tudta, hogy Tenka a válaszon gondolkodik, így hát várt, élvezte a meleget. – Nincs hova mennem. A barátaim meghaltak. A feleségem is... Nincs semmim. Az az igazság, hogy soha sem volt semmim. – Voltak barátaid. Feleséged. – Igen. Nem könnyű megmagyarázni. Ismertem egyszer egy bölcset Ventriában, ahol éltem. Gyakran beszélgettem vele az életről, szerelemről, barátságról, sokszor megszidott, felbosszantott. Agyaggyémántokat emlegetett. – Tenka megrázta a fejét, elhallgatott. – Gyémántok agyagból? – Nem fontos. Beszélj Aulinról. – Nem tudom, mit akart elmondani neked. – Tudom – válaszolta Tenka. – Beszélj az emberről. Két botocska segítségével kiemelte az edényt a tűzből, és a földre tette kihűlni. Renya előrehajolt, friss fát tett a tűzre. – Békés ember volt, a Forrás papja. De Arkánista is volt, és semmit sem élvezett jobban, mint a Régvoltak emlékeit kutatni. Hírnevet szerzett. Azt mesélte, hogy amikor Ceska hatalomra került, még támogatta, elhitt minden ígéretet egy jobb jövőről. De elkezdődött a terror, és jöttek a Dúvadak... – Ceska mindig is imádta a mágiát – mondta Tenka. – Ismerted? – Igen. Folytasd! – Aulin az elsők között vizsgálta meg a graveni lelőhelyet. Megtalálta a rejtett lejáratot, aztán a masinákat. Azt mondta, kutatásai meggyőzték arról, hogy a masinákat a Régvoltak bizonyos betegségek gyógyítására használták. De ahelyett, hogy erre használták volna, Ceska adeptusai megteremtették a

Dúvadakat. Először csak az arénákban használták őket, és a tömeg tombolt, amikor darabokra tépték egymást, de hamarosan az utcákon is feltűntek – páncélban, Ceska testőrségének jelvényével. Aulin saját magát hibáztatta, és elutazott Delnochba, hogy megvizsgálja a Fény termét az erőd alatt. Megvesztegetett néhány katonát, és a sathulik földjén keresztül akart elmenekülni. Megkezdődött a hajsza, és délnek kényszerültünk. – Te hogy keveredtél bele? – kérdezte Tenka. – Nem rólam beszélünk, hanem Aulinról. Most rólad van szó. – Kaphatok egy kis kását? Tenka bólintott, megízlelte a kását, és odanyújtotta a lánynak. Renya csendben evett, és visszaadta a maradékot. Tenka is csillapította éhét, majd a hideg sziklának vetette hátát. – Van valami rejtélyes benned, hölgyem. De hagyjuk. Szomorú hely lenne a világ rejtélyek nélkül. – A világ szomorú hely – felelte a lány. – Tele van halállal és bánattal. Miért erősebb a gonoszság a szeretetnél? – Biztos, hogy így van? – kérdezett vissza Tenka. – Te nem Drenaiban éltél. Az Aulinhoz hasonló embereket bűnözőkként üldözik, a parasztokat lemészárolják, ha nem takarítják be az előírt mennyiséget, az arénákat üvöltő tömeg tölti meg, amikor állatok tépnek darabokra gyerekeket és nőket. Undorító! – Elmúlik – mondta Tenka. – Ideje nyugovóra térnünk. A lány felé nyújtotta a kezét, de az visszariadt, hirtelen félelem költözött a szemébe. – Nem bántalak, de ki kell oltanunk a tüzet. Megosztozunk a melegen... de csak azon. Bízz bennem! – Egyedül alszom – közölte a lány. – Rendben. – Tenka kigöngyölte a takarót, átadta a lánynak, majd beburkolózott a köpenyébe, és a sziklához visszadőlve lehunyta szemét. Renya lefeküdt a hideg talajra, karját használta párnaként. A tűz kihunytával egyre hidegebb lett az éjszaka, a lány végtagjai átfagytak. Arra ébredt, hogy vacog. Tenka kinyitotta a szemét, és a kezét nyújtotta neki. – Gyere ide! A lány engedelmeskedett. Tenka szétnyitotta a köpenyét, beburkolta Renyát és magához húzta, mielőtt mindkettejüket betakarta volna a pokróccal. A lány befészkelte magát, de még mindig reszketett. – M-m-mesélj az agyaggyémántokról – kérte. Tenka elmosolyodott. – A bölcset Kiadsnak hívták. Azt mondta, túl sok ember rohan végig az életén anélkül, hogy megállná élvezni, amije van. Mesélt egy emberről, aki kapott egy agyagkorsót egy barátjától. Vizsgáld meg, ha van időd, kérte a

barát. De csak egy kis agyagkorsó volt, így hát az ember félretette, és élte tovább az életét: az idejét arra fordította, hogy vagyont gyűjtsön. Egy nap, mikor már öreg volt, elővette a korsót, és kinyitotta. Egy nagy gyémántot talált benne. – Nem értem. – Kiás szerint az élet agyagkorsó. Ha nem szánunk rá időt, hogy a mélyére nézzünk, nem tudjuk élvezni a tartalmát sem. – Ha megértjük az életet, többnyire elveszítünk minden örömet – suttogta a lány. Tenka nem felelt: az éjjeli égboltot nézte és a távoli csillagokat. Renya álomtalan álomba merült, feje előrebukott, a rövidre vágott haját fedő kendő lecsúszott. Tenka kinyúlt, hogy visszahúzza a helyére, de megtorpant, amikor a keze a lány hajához ért. Nem rövidre vágták – olyan hosszúra nőtt, amilyen hosszúra nőhetett. Nem haj volt, hanem sötét szőr, puha és finom. Óvatosan visszahúzta a kendőt a helyére, és becsukta a szemét. A lány Dúvad volt, félig állat, félig ember. Nem csoda, hogy nem érdekelte az élet. Az ilyenek számára is rejtőznek gyémántok az agyagkorsóban? morfondírozott a férfi, mielőtt elnyomta az álom.

3. A Sárkány kaszárnyája mellett egy férfi hajtotta ketté a bokrok paravánját. Nagydarab ember volt, széles vállai keskeny csípőben és hosszú lábakban végződtek, fekete ruhát viselt, és a kezében vasvégű elefántcsont botot szorongatott. Csuklyája alatt fekete bőrálarc takarta az arcát. Könnyedén, de óvatosan mozgott, atlétikus, sima mozdulatokkal, ragyogó kék szeme minden bokrot és árnytakarta fát megvizsgált. Amikor meglátta a holttesteket, óvatosan körbejárta őket, a nyomokból olvasta ki a rövidke csata történetét. Egy férfi négy ellen. Az első három szinte azonnal meghalt, és ez gyorsaságra utalt. A negyedik elrohant a magányos harcos mellett. A magas férfi követte a nyomokat, és bólintott. A magányos harcos nem volt egyedül, de a társa nem vett részt a küzdelemben. Kis lábnyomok, de hosszú léptek. Egy nő? Igen, egy nő. Egy magas nő. Visszanézett a testekre. – Szép munka volt – mondta hangosan, hangját a maszk eltorzította. – Átkozottul szép munka. – Négyen egy ellen. Nem sok férfi győzne ilyen esélyekkel, és ez az ember nemcsak győzött, de sértetlenül hagyta el a terepet. Ringar? Villámgyors gyilkos, döbbenetes reflexek. De ő ritkán próbálkozott a nyakvágással, általában a test alsó részét választotta, a kibelezést. Argonin? Nem, ő halott. Furcsa, milyen könnyű elfeledkezni róla. Akkor ki? Egy ismeretlen? Nem. Egy olyan világban, ahol a harci tudásnak döntő jelentősége van, nem nagyon fordulnak elő ismeretlenek ilyen képességekkel. Még egyszer megvizsgálta a nyomokat, elképzelte a küzdelmet, figyelmét a középpontban lévő elmosódott nyomok felé fordította. A harcos felugrott a levegőbe és megpördült, mint egy táncos, mielőtt a halálos csapást bevitte volna. Tenka kán! A felfedezés szíven ütötte az óriási férfit. Furcsán villant a szeme a maszk alatt, lélegzete akadozóbbá vált. A világ összese embere közül, akit gyűlölt, Tenka kán büszkélkedhetett az első hellyel. Vagy ez már nem igaz? Ellazult, és visszaemlékezett, de az emlékek felidézése sóként marta a behegedetlen sebeket.

– Akkor kellett volna megöljelek – mondta. – Akkor mindez nem történt volna meg velem. Elképzelte Tenka haldoklását, ahogy vére a hóra folyik. Nem érzett örömet, de éhezett a látványra. – Megfizetsz – suttogta. És dél felé indult. * Tenka és Renya jól haladtak a második napon, senkivel nem találkoztak, emberi nyomokra sem bukkantak. A szél elcsendesült, a tiszta levegő már a tavasz ígéretét hordozta. Tenka szinte egész nap hallgatott, Renya sem faggatta. Alkonyattájban, ahogy egy meredek lejtő felé ereszkedtek le, Renya megbotlott és felbukott, előregurult a hegy lábáig, és beütötte a fejét egy göcsörtös tölgyfa gyökerébe. Tenka odaugrott mellé, félrehúzta a kendőjét, hogy megvizsgálja a sérülést a homlokán. A lány szeme tágra nyílt. – Ne nyúlj hozzám! – sikoltotta, és Tenka kezébe karmolt. A férfi hátralépett, átnyújtotta a kendőt. – Nem szeretem, ha hozzám érnek – mondta bocsánatkérően a lány. – Nem nyúlok hozzád – válaszolta a férfi –, de be kellene kötözni a sebedet. Renya megpróbált felállni, de megszédült, és térdre bukott a hóban. Tenka nem mozdult, hogy felsegítse. Körbenézett, táborhelyet keresett, és észrevett egy elfogadható helyet harminc lépésre baka: a fák természetes kerítése zárta el a szél útját, mélyen lelógó ágaik a hóvihar elől is védtek. Arrafelé indult, útközben gallyakat szedegette fel a földről. Renya figyelte az útját, és megpróbált felállni, de rosszul érezte magát, és visszafoghatatlanul remegett. Fájt a feje, a fájdalom ütemes kalapálása a rosszullét újabb és újabb hullámait indította el. Elindult négykézláb. – Nincs szükségem a segítségedre – suttogta. Tenka megrakta a tüzet, addig fújta a gallyakat, amíg végre aprócska lángok kezdtek reszketni a hó felett. Nagyobb gallyakat rakott rá, végül ágakat. Amikor vígan égett a fa, visszatért a lányhoz, és felnyalábolta az eszméletlen testet, a tűz mellé fektette, azután felmászott a közeli fára, és zöld ágakat vágott rövidkardjával. Ágyat készített a lánynak, ráfektette és betakarta a takaróval. Megvizsgálta a sebet, a bőr nem repedt meg, de csúf horzsolás kerekedett egy tojás nagyságú púp körül. Megsimogatta az arcát, bámulta a bőr selymességét és a nyak íves vonalát.

– Nem bántalak, Renya – mondta. – Bárki is voltam, bármit is tettem, amit szégyellnem kell, nőt még nem bántottam. Gyereket sem. Biztonságban vagy mellettem... És a titkod is biztonságban van. – Tudom, mit érzel. És is két világból származom, félig nadir, félig drenai vagyok, egészében sehova nem tartozom. Neked még rosszabb. De itt vagyok. Higgy bennem. Visszatért a tűzhöz, szerette volna, ha mindezt akkor is el tudta volna mondani, amikor a lány ébren van, de tudta, hogy nem fogja. Egész élete folyamán csak egyetlen nő előtt tárta ki a szívét: Illáé előtt. A gyönyörű Illáé, akit a ventriai piacon vásárolt magának. Elmosolyodott az emléken. Kétezer ezüstbe került, és csak amikor hazavitte derült ki, hogy a lány nem hajlandó megosztani az ágyát. – Elég ebből az ostobaságból! – dühöngött. – Az enyém vagy. Testestül, lelkestül. Megvettelek! – Csak a holttestemet! – vágott vissza a lány. – Nyúlj hozzám, és megölöm magam. Azután téged is. – Csalódni fogsz, ha ebben a sorrendben próbálkozol felelte. – Ne gúnyolódj rajtam, barbár! – Jó. Mit akarsz tőlem? Adjalak el egy ventriainak? – Vegyél feleségül. – És akkor szeretni és tisztelni fogsz? – Nem. De lefekszem veled, és igyekszem, hogy jó társad legyek. – Hát ezt az ajánlatot nehéz visszautasítani. Egy rabszolgalány, aki magasabb árért, de kevesebbet kínál az urának, amit az már megvásárolt. Miért tenném meg? – Miért ne? Két héttel később összeházasodtak, és tíz éves házasságuk alatt Tenka boldog volt. Tudta, hogy a lány nem szereti, de ez nem érdekelte. Nem arra volt szüksége, hogy szeressék, hanem hogy ő szerethessen. Illáé ezt az elején megérezte, és könyörtelenül kihasználta. Tenka sohasem árulta el, hogy tisztában van a játék lényegével, csak élvezte az életet. Kiás, a bölcs megpróbálta figyelmeztetni. – Túl sokat adsz magadból, barátom. Nekiadod az álmaidat és a reményeidet, de még a lelkedet is. Ha elhagy vagy elárul, mid marad? – Semmi – felelte őszintén Tenka. – Bolond ember vagy, Tenka. Remélem, hű marad hozzád. – Hű marad. Olyan biztos volt benne! De nem számolt a halállal. Tenka megborzongott, és összehúzta kabátját a hirtelen feltámadó szélben.

Elviszi a lányt Sousába, és továbbmegy Drenanba. Nem lesz nehéz megtalálnia Ceskát, és megölni sem. Senkit nem lehet olyan jól védeni, hogy sebezhetetlen legyen. Akkor legalábbis nem, ha az orgyilkos kész meghalni. És Tenka kész volt rá, várta a halált, vágyódott a fekete üresség, a fájdalom hiánya után. Mostanra Ceska már tudja, hogy Tenka úton van. A levelet egy hónapon belül megkapta, hiszen tengeren ment Meshrapurba, és onnan ÉszakkeletDrenanba. – Remélem, álmodsz rólam, Ceska. Remélem, rémálmokat álmodsz. – Nem tudom, hogy vele mi a helyzet, de az én rémálmaimban gyakori vendég vagy – mondta egy elfojtott hang. Tenka megpördült, kardja megvillant a levegőben. Egy óriás állt előtte fekete álarcban. – Azért jöttem, hogy megöljelek – mondta, és elővette hosszúkardját. Tenka elhátrált a tűztől, a férfit figyelte, tudatát kiürítette, teste magabiztosan és könnyedén vette fel a harci tartást. Az óriás megpörgette a kardját, szélesre tárta karjait a biztosabb egyensúly érdekében. Tenka pislogott, amikor felismerte. – Ananais? – kérdezte. Az óriás kardja a nyaka mellett szisszent, de Tenka kivédte a vágást, és hátraugrott. – Ananais, te vagy az? – kérdezte ismét. Az óriás némán állt egy pillanatig. – Igen – mondta végül. – Én vagyok az. És most védd magad! Tenka eltette a kardját, és előrelépett. – Nem akarok harcolni veled – mondta. – És fogalmam sincs, hogy miért akarod a halálomat. Ananais előreugrott, ökle lecsapott, és Tenka hátrazuhant a hóban. – Miért? – kiáltotta. – Nem tudod, miért? Nézz rám! Letépte magáról a bőrmaszkot, és a tűz imbolygó fényében Tenka élő rémálmot pillantott meg. Nem arcot, csak egy arc eltorzult, sebhelyes romjait. Az orr és a felső száj eltűnt, a maradék bőrt fehér és vörös forradások szabdalták. Csak a kék szem és a göndör szőke haj mutatta, hogy ember áll előtte. – A fény édes isteneire – suttogta Tenka. – Ezt nem én csináltam... nem tudtam. Ananais lassan előrelépett, leengedte a kardját, a hegye Tenka nyakát érintette. – A kavics, ami a lavinát elindítja – mondta rejtélyesen. Tudod, mire gondolok. Tenka felemelte a kezét, és lassan félretolta a kardpengét. – El kell hogy meséld, barátom – mondta és felült.

– A pokolba veled! – ordította az óriás, elejtette a kardját, talpra rántotta Tenkát, és magához húzta, amíg arcuk csak néhány centiméterre volt egymástól. – Nézz rám! Tenka farkasszemet nézett a jégkék szemekkel, látta az ugrásra készen kucorgó őrületet. Élete egy cérnaszálon függött. – Mondd el, mi történt – kérte halkan. – Nem futok el. Ha meg akarsz ölni, legyen. De mondd el. Ananais elengedte, és elfordult, megkereste a maszkját, hátat fordított Tenkának. És abban a pillanatban Tenka rájött, mit is kívánnak tőle. Szomorúság öntötte el. – Nem tudlak megölni – mondta. Az óriás visszafordult, könnyek csorogtak a szeméből. – Ó, Tani – kezdte, de megtört a hangja. – Nézd, mit tettek velem! – Térdre roskadt, kezével eltakarta az arcának maradványát. Tenka letérdelt mellé a hóba, és átölelte. Az óriás zokogni kezdett, hangosan, fájdalmasan. Tenka a hátát paskolgatta, mintha kisgyerekkel lenne dolga, és sajátjának érezte a fájdalmat. Ananais nem azért jött, hogy megölje, hanem hogy meghaljon Tenka kezétől. És a nadir tudta, miért őt hibáztatja. Amikor megkapták a Sárkány feloszlatásáról a parancsot, Ananais összegyűjtötte az embereket, Drenanba akart vonulni és letaszítani Ceskát a trónjáról. Tenka és a Sárkány parancsnoka, Baris Gan lecsendesítették az embereket, és emlékeztették őket, hogy a rendért éltek és harcoltak. A forradalom befejeződött, még mielőtt elkezdődött volna. És a Sárkányt szétverték, az ország romokban, félelem mindenütt. Ananaisnak igaza volt. Renya csendben figyelte, hogy a sírás csillapodik, majd felállt, és mielőtt odalépett a két férfihez, fát rakott a haldokló tűzre. Ananais felpillantott, meglátta, és az álarc felé kapott. A lány odalépett mellé, letérdelt, finoman megfogta a kezet, ami az álarcot a helyére emelte, és gyengéden, de határozottan elhúzta a maszkot, sötét szeme a férfi tekintetét figyelte. Amikor előbukkant tönkretett arca, Ananais lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Renya előrehajolt és megcsókolta a homlokát, forradásos arcát. A férfi felpillantott. – Miért? – suttogta. – Mindannyian forradásokat viselünk – magyarázta a lány. – Jobb, ha az arcodon, mintha; a lelkeden. – Felállt és visszatért az ágyához. – Ő ki? – kérdezte Ananais. – Ceska üldözöttje – válaszolta Tenka.

– Mint mi mind – jegyezte meg az óriás, és visszatette az álarcot. – Igen, de még meglepjük! – Az szép lenne. – Bízz bennem, barátom. Meg fogom ölni. – Egyedül? Tenka elvigyorodott: – Egyedül vagyok? – Nem! Van valami terved? – Még nincs. – Helyes. Aggódtam, hogy kettőnknek kell megostromolni Drenant. – Akár erre is sor kerülhet. Hányan élnek még a Sárkányból? – Nagyon kevesen. A legtöbben hallgattak a hívásra. Én is megtettem volna, ha időben elér. Decado még él. – Ez igazán jó hír – mondta Tenka. – Nem igazán. Szerzetes lett. – Szerzetes? Decado? Azért élt, hogy öljön! – Már nem. Sereget akarsz toborozni? – Nem, az semmit nem érne a Dúvadak ellen. Túl erősek, túl gyorsak, túl jók. – Legyőzhetőek – mondta Ananais. – Ember által nem. – Én legyőztem egyet. – Te? – Igen. Miután feloszlatták a csapatot, megpróbálkoztam a földműveléssel. Nem működött. Súlyos adósságaim gyűltek össze, amikor Ceska megnyitotta az arénákat, így hát gladiátor lettem a hadijátékokon. Gondoltam, három viadal alatt összeszedek annyit, hogy kifizessem az adósságaimat. De élvezni kezdtem, érted? Álnév alatt harcoltam, de Ceska rájött, ki vagyok. Legalábbis erre gyanakszom. Egy Treus nevű emberrel kellett volna megküzdenem, de amikor a kapuk kinyíltak, egy Dúvad állt előttem. Az istenekre, legalább nyolc láb magas volt! De legyőztem. A pokol minden démonára, legyőztem! – Hogyan? – Közel engedtem, és azt hitte, győzött. Akkor halt meg. – Óriási kockázatot vállaltál. – Igen. – De megúsztad? – Nem egészen – felelte Ananais. – Letépte az arcomat. *

– Tényleg azt hittem, hogy meg foglak ölni, tudod? mondta Ananais miközben a tűz körül üldögéltek. – Igazán azt hittem. Gyűlöltelek. Minél többet szenvedett az ország, annál jobban erősödött a gyűlölet. Úgy éreztem, megcsaltak, mindaz, amiért valaha éltem, romokban hevert. És amikor a Dúvad... amikor az arcom... elvesztettem az eszemet. A bátorságomat. Mindent. Tenka csendben, nehéz szívvel ült. Ananais mindig is hiú ember volt, de önmagán is nevetni kész humorérzéke elvette a hiúsága élét. És mindig is jóképű volt, a hölgyek imádottja. Tenka nem szakította felbe a monológot, az az érzése támadt, hogy Ananais már nagyon régen nem ült emberi társaságban. Áradatként ömlőitek belőle a szavak, de mindig visszatért a Tenka iránt érzett gyűlölethez. – Tudtam, hogy irracionális, de képtelen voltam változtatni rajta, és amikor megláttam a kaszárnyánál a halottakat, és rájöttem, hogy te voltál, elvakított a düh. Amíg meg nem láttalak itt ülni. Akkor... akkor... – Akkor arra gondoltál, hogy az én kezem által halj meg. – Igen. Jó ötletnek tűnt. – Örülök, hogy rátaláltunk egymásra, barátom. Bárcsak mások is itt lennének! Ragyogó és tiszta reggelre ébredtek, a tavasz melegének ígérete csókolta meg az erdőt, vidította fel az utazókat. Renya új szemmel nézett Tenkára, nemcsak szétszabdalt arcú barátja iránti szeretete és megértése változtatott ítéletén, de az óriás érkezése előtt hallott szavak is: higgy bennem. És Renya hitt. Sőt, ennél is több. Valami eljutott a szívéhez, és a lelkében érzett fájdalom múlóban volt. A férfi tudta. És ennek ellenére törődött vele. Renya nem ismerte a szerelmet, élete folyamán egyetlen ember törődött vele, Aulin, az öreg Arkánista. Most itt állt egy másik ember. Fiatal. Nem marad Sousában. De máshol sem. Amerre Tenka kán jár, arra megy ő is. A férfi még nem tudta. Majd rájön. Aznap a délután Tenka elejtett egy őzet – húsz lépésről dobta szívébe a tőrét –, és este bőségesen megvacsoráztak. Korán lefeküdtek, hogy bepótolják az előző este elmaradt alvást, és a következő reggel megpillantották Sousa tornyait délkelet felé. – Jobb, ha itt maradsz – javasolta Ananais. – Tartok tőle, hogy a személyleírásodat már egész Drenai ismeri. Mi a fenének írtad meg azt az átkozott levelet? Ostobaság értesíteni az áldozatot, hogy úton az orgyilkos!

– Ellenkezőleg, barátom. A paranoia árt. Ébren tartja Ceskát, nem fog világosan gondolkodni. És minden nappal, amikor nem kap hírt felőlem, csak nőnek a félelmei. Elbizonytalanodik. – Szerinted – felelte Ananais. – Mindegy, én viszem be Renyát a városba. – Rendben. Itt megvárlak. – És Renyának semmi beleszólása a dologba? – kérdezte kedvesen a lány. – Nem gondoltam volna, hogy kifogásod lesz ellene lepődött meg Tenka. – Hát van! – csattant fel a lány. – Nem vagyok a tulajdonod, oda megyek, ahova akarok. – Leült egy fatörzsre, összefonta a karját és a fát bámulta. – Azt hittem, Sousába akarsz menni – mondta Tenka. – Nem. Ezt Aulin akarta. – Hát akkor hova akarsz menni? – Még nem tudom. Majd szólok. Tenka megrázta a fejét, karját széttárva fordult az óriáshoz. Ananais megvonta a vállát. – Én akkor is bemegyek. Ételre van szükségünk, és friss hírek sem ártanának. Meglátjuk, mit tudok kideríteni. – Maradj távol a bajtól – figyelmeztette Tenka. – Miattam nem aggódj, beolvadok á tömegbe. Majd keresek nagydarab, fekete álarcos embereket, és elvegyülök közéjük. – Tudod, hogy értem. – Igen. Ne aggódj! Egy felderítésen nem veszélyeztetem hadseregünk felét! Tenka figyelte, ahogy távolodik, majd visszatért a lányhoz, lesöpörte a havat a fatörzsről, és leült mellé. – Miért nem mentél vele? – Szeretted volna, ha elmegyek? – kérdezett vissza a lány, és a férfi szemébe nézett. – Szerettem volna? Nem értem. A lány hozzásimult. Tenka megérezte bőrének illatát, ismét észrevette nyakának karcsúságát és szeme sötét szépségét. – Veled akarok maradni – suttogta a lány. Tenka behunyta a szemét, igyekezett kizárni a szépség varázsát, de az illatot nem tudta elűzni. – Ez őrültség – mondta, és felállt. – Miért? – Mert nem fogok sokáig élni. Nem érted? Ceskát megölni nem játék. Egy az ezerhez az esélye, hogy túlélem. – Ez játék – mondta a lány. – Férfijáték. Nem neked kell Ceskát megölnöd. Nem a te feladatod Drenait megmenteni. – Tudom. Ez személyes ügy. De végigcsinálom, és Ananais is végigcsinálja.

– És én is. Nekem is van annyi okom gyűlölni Ceskát, mint neked és a barátodnak. Halálra hajszolta Aulint. – De te nő vagy – mondta Tenka kétségbeesetten. A lány felnevetett, vidámsággal telt meg a hangja. – Ó, Tenka, hogy vártam, hogy valami ostobaságot mondj! Mindig annyira igazad van. Mindig olyan okos vagy. Még hogy nő! Hát persze. És több annál. Ha akartam volna, én is meg tudtam volna ölni a katonákat. Legalább olyan erős vagyok, mint te, talán erősebb is és éppolyan gyors. Tudod jól, mi vagyok: egy Dúvad. Aulin Drenanból ismert, ahol nyomorékként éltem, púpos háttal, béna lábbal. Megsajnált, és elvitt Gravenbe, és arra használta a masinákat, amire eredetileg szánták őket. Meggyógyított, Ceska egyik kedvencét használta fel. Tudod, mivel egyesített? – Nem – suttogta Tenka: Nem is látta, hogyan pattant fel a lány a fatörzsről. Már emelte a karját, amikor elérte az ütés, hátrazuhant a hóban, a levegő bennszorult a tüdejében. Pillanatok alatt a földre teperték, küszködött, de képtelen volt megmozdulni. A lány úgy fordult, hogy rajta feküdjön: farkasszemet néztek, arcukat alig pár centi választotta el. – Párduccal egyesültem – mondta. – Akkor is elhittem volna, ha egyszerűen megmondod szólt – Tenka. – A bemutató teljesen felesleges volt. – Nekem nem – mondta Renya. – Mert most ki vagy szolgáltatva kényemre-kedvemre. Tenka elvigyorodott, megfeszítette a hátát és mozdult. Renya meglepett kiáltással gurult balra. Tenka megfordult és rávetette magát a lányra, kezét a teste alá szorította. – Senkinek nem vagyok kiszolgáltatva, ifjú hölgy – mondta. – És most – kérdezte Renya felhúzott szemöldökkel. Most mi lesz? Tenka elvörösödött és nem válaszolt. De nem is mozdult. Érezte a lány testének melegét, a bőrének illatát. – Szeretlek – mondta Renya. – Igazán! – Erre nincs időm. Nekem nincs jövőm. – Nekem sincs. Mi várhat egy Dúvadra? Csókolj meg! – Nem. – Kérlek... Tenka nem válaszolt. Nem tudott. Ajkuk találkozott.

4. Faljáró a tömegben állt, és nézte a máglyához kötözött lányt, aki nem küzdött, nem sírt, mindössze megvetés sugárzott a szeméből. Magas volt és szőke, nem gyönyörű, de megkapó. Az őrök, akik farakást halmoztak a lába köré, nem néztek rá, Faljáró is érezte szégyenüket. Ő is szégyellné magát. A tiszt felmászott a faemelvényre a lány mellé, és a tömeget figyelte. Érezte, ahogy körülöleli haragjuk, és ez boldoggá tette. Milyen tehetetlenek! Malif megigazította vörös köpönyegét, levette a sisakját, és eligazgatta a könyökhajlatában. Ragyogott a napfény, szép nap ígérkezett, igazán szép nap. Megköszörülte a torkát. – Ezt a nőt boszorkánysággal, méregkeveréssel és tolvajlással vádoljuk. Minden vádpontban bűnösnek találtatott. De ha van, aki szólni kíván az érdekében, most megteheti! Balról mozgás kélt a tömegben, odakapta a pillantását, látta, hogy egy idősebb férfit visszafog egy fiatalabb. Kár, ebből sem lesz előadás! Malif széles mozdulattal tárta ki a karját, a Silius magiszter vörös és bronz egyenruháját viselő Dúvadra mutatott. – A törvény eme szolgáját jelöltük ki, hogy a bíróság döntését megvédje. Ha bárki ezen Valtaya nevű lány bajnokának jelentkezik, először mérje fel az ellenfelét! Faljáró megragadta Belter karját. – Ne légy bolond! sziszegte. – Megölnének, nem engedem. – Jobb meghalni, mint ezt végignézni – sóhajtotta az öreg, de abbahagyta a küszködést, fáradtan fordult el, és indult kifelé a tömegből. Faljáró a lányra pillantott. A lány őt nézte, és mosolygott, minden gúny nélkül. – Sajnálom – formálta hangtalanul a betűket, de a lány már elfordult. – Szólhatok? – kérdezte tiszta és erős hangon a lány. Malif ránézett. – A törvény szerint szólhatsz, de ha szavaid zendülőnek bizonyulnak, betömetem a szádat. – Barátaim – kezdte a lány. – Sajnálom, hogy itt kell lássalak benneteket. A halál nem jelent semmit, de az öröm hiánya rosszabb, mint a halál. A legtöbbeteket ismerem. És mindőtöket szeretlek. Kérlek, távozzatok, és úgy emlékezzetek rám, ahogy ismertetek. A nevetésre gondoljatok, és felejtsétek el ezt a gonosz pillanatot. – Erre nincs szükség, hölgyem! – kiáltotta valaki. A tömeg kettévált, és egy feketébe öltözött magas férfi lépett a máglya előtti üres térre.

Valtaya a férfi ragyogó kék szemébe nézett. Az arcot fényes fekete bőrmaszk takarta, és a lány nem értette, lehet, hogy egy ilyen szépszemű férfi a hóhér? – Ki vagy te? – követelt választ Malif. A férfi levette a bőrköpönyegét, és oda sem figyelve a tömeg lába elé ejtette. – Egy bajnokot kértél, nem? Malif elmosolyodott. Termetes ember állt előtte, de még ő is eltörpült egy Dúvad előtt. Milyen szép nap! – Vedd le az álarcodat, hogy láthassunk! – parancsolta. – Felesleges, ezt nem írja elő a törvény – felelte a férfi. – Valóban nem. Hát legyen. A viadalt pusztakezes, fegyvertelen harc dönti el. – Ne! – kiáltotta Valtaya. – Kérlek, uram, gondold meg, ez őrültség! Ha meg kell halnom, haljak meg egyedül! Már beletörődtem, de te megnehezíted az utolsó pillanataimat. A férfi nem is figyelt rá, széles övéről levett egy pár bőrkesztyűt. – Ezeket fel szabad vennem? – kérdezte. Malif bólintott, és a Dúvad előrebaktatott. Csaknem hét láb magasra tornyosult, karjai gonoszul ívelő karmokban végződtek. Torkából mély hangú morgás tört elő, ahogy kivillantotta agyarait. – Mik a küzdelem szabályai? – kérdezte a férfi. – Nincsenek szabályok – válaszolta Malif. – Helyes – mondta a férfi, és öklével a vadállat állára csapott. Az egyik metszőfog eltört az ütéstől, vér fröccsent a levegőbe. A férfi előreugrott, ütései a Dúvad fejére záporoztak. Ám a Dúvad erős volt, az első meglepetés után kihívóan üvöltött fel, és ő is támadásba lendült. Egy ökölcsapástól hátracsuklott a feje, de karmos mancsa előrevillant. A bajnok hátraugrott, inge elszakadt, és vér csöpögött egy felületi sérülésből a mellkasán. Az ellenfelek körözni kezdtek egymás körül. Hirtelen a férfi a levegőbe ugrott, lábát magasra lökte, csizmatalpával a vadállat arcába rúgott. A Dúvad a földre zuhant, a férfi kigurulta az esést, majd előrevetődött, hogy ismét rúgjon egyet, de a vadállat a levegőbe kaszált a mancsával, és a férfi elesett. A szörnyeteg felágaskodott, de megtántorodott, kigúvadtak a szemei és lógott a nyelve. A férfi felugrott, ütés ütés után csattant a teremtmény fején, amíg arccal a piactér porába nem zuhant. A férfi ziháló mellkassal állt felette, majd a döbbent Maliihoz fordult. – Engedd szabadon a lányt! – mondta. – Vége. – Bűbáj! – kiáltotta Malif. – Varázsló vagy! Együtt égsz a lánnyal. Fogjátok el!

Felháborodott kiáltások keltek a tömegben, az emberek lassan megindultak a tiszt felé. Ananais elvigyorodott, felugrott az emelvényre, Malif pedig hátrálni kezdett, a kardja felé kapkodott. Ananais megütötte, és lezuhant az emelvényről. Az őrök megfordultak és futottak, miközben Faljáró is felhúzódzkodott az állványon, kése elszelte a fogoly kötelét. – Gyere! – kiáltotta, és megfogta Valtaya karját. – El kell tűnnünk innen. Visszajönnek. – Kinél van a köpenyem? – harsant Ananais hangja. – Nálam, tábornok úr – kiáltott vissza egy szakállas veterán. Ananais a vállára terítette a köpenyt, bekattintotta a csatot, majd csendet parancsolóan emelte fel a kezét. – Ha megkérdezik, ki szabadította ki a lányt, mondjátok el, hogy Tenka kán serege volt. Mondjátok el, hogy a Sárkány visszatért. – Erre, gyorsan – sürgette őket Faljáró, és egy keskeny sikátorba vezette Valtayát. Ananais könnyedén leugrott az emelvényről és követte őket, csak annyi időre torpant meg, hogy rápillantson a kitekeredett nyakú Malif élettelen testére. Szerencsétlenül esett, állapította meg Ananais, de ha az esésbe nem hal bele, a méreg elintézte volna. Óvatosan levette a kesztyűjét, megnyomta a rejtett gombot, és a tüskék visszacsúsztak a helyükre. Visszatette a kesztyűket az övére, és a többiek után futott. A lány és kísérője az egyik kikövezett szűk utcáról átléptek egy oldalajtón, és az őket követő Ananais egy sötét ivóban találta magát, a zsalukat behúzták, a székek rendben sorakoztak az asztalok tetején. A férfi és a lány a bárpult mellett álltak, a kocsmáros – egy alacsony, kopaszodó, kövér ember – éppen bort töltött cseréppoharakba. Amikor Ananais kilépett az árnyékból, felpillantott, és reszkető kezéből a pultra ömlött a bor. Faljáró megrettenve pördült meg. – Ó, te vagy az! – mondta. – A termetedhez képest halkan mozogsz! Semmi baj, Larcas, ez az ember mentette meg Valtayát. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta a kocsmáros. – Bort? – Köszönöm. – Az egész világ megőrült – méltatlankodott Larcas. Amikor megnyitottam a fogadót, az első öt évben egyetlen gyilkosság sem fordult elő. Valami kis pénze mindenkinek volt. Akkor még szép világ volt. De mára mindenki megőrült! Bort töltött Ananaisnak, és a saját poharát is újra teletöltötte, majd egyetlen húzásra kiitta. – Őrültek! Gyűlölöm az erőszakot. Azért jöttem ide, hogy nyugalmas életem legyen. A Sentra-fennsik mellett semmi nem történik, gondoltam.

És most nézz körül! Vadállatok sétálnak az utcán. A törvényeket senki sem érti, hogyan tudnánk engedelmeskedni? Besúgók, tolvajok, gyilkosok. Szellents egyet a himnusz alatt, és máris árulónak kiáltanak ki. _ Ananais levett egy széket az asztalról, és leült, háttal a többieknek, levette a maszkját, és kortyolgatni kezdte az italát. Valtaya csatlakozott hozzá, mire elfordította a fejét, lenyelte az utolsó kortyokat is, és visszavette az álarcot. Valtaya megérintette a férfi kezét. – Köszönöm az élet ajándékát – mondta. – Örömömre szolgált, hogy adhattam. – Nagyon csúnyák a forradásaid? – Csúnyábbat még nem láttam. – Már begyógyultak? – Nagyrészt. A szemem alatti seb néha kinyílik. Kibírom. – Meggyógyítom. – Nem szükséges. – Semmiség. Szívesen megcsinálom. Ne félj. Láttam már sebeket. – Ilyeneket nem, hölgyem. Nincs arc a maszk alatt. De valaha jóképű voltam. – Most is jóképű vagy – mondta a lány. A férfi szeme megvillant, ökölbe szorított kézzel hajolt előre. – Ne nézz ostobának, asszony! – Csak azt akartam... – Tudom, csak kedves akartál lenni. De nincs szükségem kedvességre. Vagy megértésre. Jóképű voltam, és élveztem. Most szörnyeteg lettem, de megtanultam elviselni. – Most te figyelj rám! – parancsolta Valtaya, és a könyökére támaszkodva előredőlt. – Azt kezdtem mondani, hogy a külső nekem nem számít. A tettei jobban lefestenek egy embert, mint a csontra és inakra tapadó bőr. Amit ma tettél, az szép volt. Ananais hátradőlt a széken, összefonta a karját. – Sajnálom – mondta. – Bocsáss meg. A lány elmosolyodott, és megszorította Ananais kezét. – Nincs mit megbocsátani. De most már egy kicsit jobban ismerjük egymást. – Miért akartak megégetni? – kérdezte Ananais, és rátette a kezét a lány kezére, élvezte a bőr melegségét. Valtaya megvonta a vállát. – Gyógyfüvekkel és orvosságokkal foglalkozom. És nem hallgatom el az igazságot. – Ez hát a boszorkányság és zendülés. Miért a tolvajlás? – Kölcsönvettem egy lovat. Mesélj magadról.

– Nincs mit mesélni. Harcos vagyok, és a csatámat keresem. – Ezért jöttetek vissza Drenaiba? – Ki tudja? – Tényleg van seregetek? – Két emberből áll. De ez csak a kezdet. – Optimista hozzáállás. A társad is olyan jó harcos? – Jobb. Ő Tenka kán. – A nadir herceg. Az Árnyékok kánja. – Ismered a történelmet. – Dros Delnochban nőttem fel. – Kortyolt a lány a borból. – Azt hittem, a Sárkánnyal együtt elpusztult. – A Tenka-féle emberek nem halnak meg könnyen. – Akkor te vagy Ananais. Az Aranyharcos? – Valaha ez a megtiszteltetés ért. – Mindkettőtökről legendák szólnak. Állítólag ketten húsz vagriai harcos győztetek le Sousától nyugatra. És később Purdolnál körülvettetek, és megöltetek egy nagy csapat rabszolga-kereskedőt. – Nem is húsz harcos volt, csak hét, és azok közül is egy beteg. És kétszer annyian voltunk, mint a rabszolga-kereskedők. – És nem szabadítottatok ki egy lentriai hercegnőt a nadirok fogságából, többszáz mérföldes út után? – Nem, de mindig is szerettem volna tudni, honnan terjedt el ez a történet. De mindez az előtt történt, hogy te megszülettél, honnan tudsz rólunk ennyit? – Hallgatom Faljárót, nagyszerű történeteket tud. Miért mentettél meg? – Ez meg miféle kérdés? Nem én vagyok az a férfi, aki többszáz mérföldet utazik, hogy megmentsen egy lentriai hercegnőt? – Én nem vagyok hercegnő. – Én pedig nem vagyok hős. – Kiálltál egy Dúvad ellen. – Igen. De az első csapások után már haldoklott. Mérgezett tüskéket tartok a kesztyűmben. – Még így sem tették volna meg sokan. – Tenka kesztyű nélkül is megölte volna. Ő a második leggyorsabb ember, akit valaha ismertem. – A második? – Azt akarod mondani, hogy nem hallottál Decadóról? *

Tenka tüzet rakott, és letérdelt az alvó Renya mellé. A lány egyenletesen szuszogott. Gyengéden megérintette az arcát az ujjával, végigsimította a bőrt. Majd otthagyta, felsétált egy közeli emelkedő tetejére, és a Skeln-hegység fölött kibukkanó nap fényében elnézett a déli hegyek és mezők felett. Erdők, folyók és hosszú rétek érintkeztek a távoli kék homállyal, mintha az ég és a föld összeolvadtak volna. Délnyugatra a dacos Koda csúcsok döfték át a felhőket, vérvörös, ragyogó fényben úszva. Tenka megborzongott, szorosabban húzta össze a kabátját. A minden élettől mentes táj gyönyörű volt. Céltalanul kószáltak a gondolatai, de mindig Renya arca bukkant elő a ködből. Vajon szerette a lányt? Születhet szerelem ilyen sebességgel, vagy ez csak egy magányos férfi szenvedélye egy bánatos lány iránt? Renyának szüksége volt rá. De neki vajon neki is szüksége volt a lányra? Különösen most, mindannak fényében, ami rá vár? Bolond vagy, mondta magának, amikor elképzelte hogyan élhetnének Renyával a ventriai palotájában, ehhez már túl késő. Már leugrottál a hegytetőről. Leült egy lapos kőre, és megdörgölte a szemét. Mi értelme van ennek a reménytelen kalandnak, kérdezte magától, és elöntötte a keserűség. Meg tudja ölni Ceskát, efelől nem volt kétsége. De mi értelme van? Megváltozik a világ egyetlen zsarnok halálától? Valószínűleg nem. De már nem fordulhat vissza. – Mire gondolsz? – kérdezte Renya, és leült mellé, karját a férfi dereka köré fonta. Tenka széttárta a köpenyét, beburkolta a lányt. – Álmodoztam – mondta. – És gyönyörködtem a tájban. – Nagyon szép. – Igen. És most már tökéletes. – Mikor ér vissza a barátod? – Hamarosan. – Aggódsz miatta? – Honnan tudod? – Ahogyan azt mondtad neki, kerülje a bajt. – Mindig aggódom Ananais miatt, túlságosan is kedveli a színpadias jeleneteket, és a végtelenségig bízik a saját erejében. Akár egy hadseregnek is nekimenne, bízva a győzelemben. És egy elég kicsi sereg ellen még győzne is. – Nagyon kedveled, ugye? – Szeretem.

– Ezt nem sok férfi merné így kimondani – mondta Renya –, hozzátennék, "mint egy barátot". Régóta ismered? – Tizenhét éves korom óta, amikor kadétként csatlakoztam a Sárkányhoz. Hamarosan barátok lettünk. – Miért akart harcolni ellened? – Valójában nem is akart. De nehéz éveket élt meg, és engem hibáztatott, legalábbis részben. Valaha régen Ceska ellen akart vonulni, és akkor még sikerült volna. Én akadályoztam meg. – Ezt nem könnyű megbocsátani – mondta Renya. – Utólag könnyű okosnak lenni, de egyetértek. – Még mindig meg akarod ölni Ceskát? – Igen. – Akkor is, ha ez a halálodat jelenti? – Akkor is! – Akkor merre megyünk? Drenanba? Tenka ránézett, a tenyerébe fogta a lány fejét. – Még mindig velem akarsz tartani? – Persze. – Önző dolog, de örülök – mondta a lánynak. A hajnal csendjét egy férfi sikoltása törte meg, ijedten csiripelő madarak rebbentek fel a fákról. Tenka kardja megvillant a napfényben, futni kezdett, Renya mögötte. Vadállati üvöltés nyomta el a sikolyt, és Tenka lelassított. – Egy Dúvad – mondta, amikor Renya beérte. – Mit csinálunk? – A fenébe! – mondta Tenka. – Várj meg irt. Futni kezdett, át egy kisebb emelkedőn, ki egy hóborította tölgyekkel szegélyezett keskeny tisztásra. Középtájon egy ember feküdt az egyik fa tövében, véres ruhában, szétmarcangolt lábbal. Előtte óriási Dúvad magasodott. Tenka felkiáltott, amikor a szörnyeteg a férfire akarta vetni magát, és a vadállat megfordult, véreres szeme a harcosra nézett. Tenka tudta, hogy a halállal néz farkasszemet, hiszen senki nem éli túl, ha szembeszáll egy ilyen szörnnyel. Renya Tenka mellé ért, tőrét a kezében tartotta. – Menj vissza! – parancsolta Tenka. A lány tudomást sem vett róla. – És most? – kérdezte hidegen. A vadállat felágaskodott, kimeresztette karmait. Látnivalólag részben medvéből teremtették. – Fussatok! – kiáltotta a sebesült. – Engem hagyjatok! – Okos tanács – mondta Renya.

Tenka nem szólt, és a lény támadott, vérfagyasztó üvöltése messze visszhangzóit a fák között. A férfi lekuporodott, a közeledő vadállatot figyelte. Amikor a támadó árnyékába került, nadir harci üvöltést hallatva felugrott. És a vadállat eltűnt. Tenka visszaesett a hóba, kihullott kezéből a kardja. Azonnal felugrott, és a sebesült felé fordult, aki mosolyogva állt a fák között. Sérülésnek nyoma sem látszott rajta. – Mi az ördög történik itt? A férfi elhomályosult, majd eltűnt. Tenka Renya felé pördült, aki tágra nyílt szemmel meredt a fára. – Valaki bolondot csinált belőlünk – mondta Tenka, és lesöpörte a havat a ruhájáról. – De miért? – kérdezte a lány. – Nem tudom. Menjünk innen. Az erdő számomra elvesztette a varázsát. – Olyan valóságosak voltak – mondta Renya. – Azt hittem, végünk. Gondolod, hogy szellemek voltak? – Ki tudja. Akárkik is voltak, nem hagytak nyomot a hóban, és nekem nincs időm az ilyen rejtélyekre. – De kell, hogy legyen valami magyarázat – erősködött a lány. – Csak nekünk jelentek meg? Tenka megvonta a vállát, és felsegítette a lányt a meredélyen. Negyven mérfölddel arrébb négy ember ült némán egy kicsi szobában, csukott szemmel, nyitott elmével. Lassan kinyitották a szemüket, egyik a másik után, hátradőltek a székben, és kinyújtózkodtak, mint aki mély álomból ébred. Vezetőjük, a férfi, aki az áldozat szerepét játszotta el a tisztáson, felállt, és a keskeny kőablakhoz lépett, a lenti mezőket nézte. – Mit gondoltok? – kérdezte, de nem fordult vissza. A másik három egymásra pillantott, majd egyikük, egy alacsony, tömzsi férfi dús szőke szakállal megszólalt: – Méltónak tűnik. Nem habozott, hogy a segítségedre siessen. – És ez fontos? – kérdezte a vezető, és továbbra is a tájat nézte. – Azt hiszem. – Magyarázd el, miért, Acuas. – Bár küldetésben jár, mégis segítőkész. Az életét kockáztatta – nem, eldobta volna inkább, mint egy embertársát szenvedni lássa. Vele van a fény. – Te mit mondasz, Balan? – Túl korai ítéletet mondani. Lehet, hogy csak meggondolatlan – felelte a magasabb, karcsúbb, göndör fekete hajú férfi. – Katán?

Az utolsó ember sovány volt, hosszú aszkéta arccal, nagy és szomorú szemekkel. Elmosolyodott. – Ha rajtam múlna, igent mondanék. Méltó. A Forráshoz tartozik, még ha nem is tud róla. – Akkor megegyeztünk – mondta a vezető. – Itt az ideje, hogy beszéljek Decadóval. – De nem kellene biztosabbnak lennünk, apát úr? – kérdezte Balan. – Semmi sem biztos az életben, fiam. Csak a halál ígérete.

5. A kijárási tilalom már megkezdődött, Drenan utcái elhagyatottan ásítoztak, a fehér város csendbe burkolózott. A tiszta égen ragyogó majdnem-teli hold tükörképe ott ragyogott az Oszlopok utcájának ezernyi esőmosta kövén. Hat fekete páncélos ember lépett elő a magas épületek árnyékából, arcukat sötét sisak fedte. Gyorsan mozogtak, céltudatosan haladtak a palota felé, sem jobbra, sem balra nem néztek. Két fejszével felfegyverzett Dúvad állta útjukat. Hat pár szem szegeződött a vadállatokra, akik a fájdalomtól üvöltve menekültek el. A férfiak továbbhaladtak. Az ablakdeszkák és vastag függönyök mögül figyelő tekintetek kísérték útjukat, de a kíváncsiság gyorsan félelemmé változott, amikor az emberek felismerték a lent haladókat. A kapuig csendben mentek tovább, ott megálltak, vártak. Néhány pillanat múlva meghallották a kapuvasak csikorgását, és az ajtó kitárult. A két őr fejet hajtott, és a fekete páncélos férfiak átvonultak az udvaron, be az őrökkel szegélyezett, fáklyákkal kivilágított főfolyosóba. Egyetlen őr sem nézett a szemükbe. A folyosó végén a tölgyből és bronzból készült ajtó kinyílt, az élen haladó felemelte a kezét, és öt társa megállt, vigyázzba merevedett az ajtó előtt, fekete kesztyűbe bújtatott kezük kardjuk elefántcsont markolatán nyugodott. A parancsnok levette sisakját, és belépett a következő szobába. Ceska főminisztere, Eertik egyedül ült az asztalánál. Amikor a harcos belépett, felpillantott, sötét, karikás szemekkel. – Üdvözöllek, Padaxes – mondta száraz, enyhén fémes hatású hangján. – Üdvözöllek, tanácsos – felelte Padaxes mosolyogva. Magas, szögletes arcú férfi volt, szeme a téli égbolthoz hasonlított. Telt szája érzéki kifejezést kölcsönzött arcának, de nem tartották jóképűnek. Volt benne valami különös, valami nehezen meghatározható romlottság. – A császárnak szüksége van a szolgálataidra – mondta Eertik. Sötét bársonyöltözéke tompán susogott, amikor megkerülte a tölgyfaasztalt. Padaxes felismerte a hangot: mintha kígyó mozogna a száraz fűben. Elmosolyodott. – Mindig császárom szolgálatában állok. – Ezt jól tudja, Padaxes, és azt is tudja, milyen sokra értékeled a nagylelkűségét... Létezik egy férfi, aki ártani akar a császárnak, azt hallottuk, Északon jár. Hozd el császárunknak, élve vagy halva. – Tenka kán – jegyezte meg Padaxes. Eertik szeme tágra nyílt a meglepetéstől. – Tudsz róla?

– Nyilvánvalóan. – Megkérdezhetem, honnan? – Nem. – Tenka fenyegetés a birodalomra nézve – mondta Eertik, és elfojtotta bosszúságát. – Nem több, mint két lábon járó holttetem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek a szobából. Tudtad, hogy Ananais is vele van? – Nem – felelte Eertik –, de most hogy mondod, már értem a rejtélyt. Azt hittük, Ananais belehalt a sérüléseibe. Ez jelent bármi problémát a rendednek? – Nem. Egy, kettő, tíz, száz, mindegy. A templomosoknak senki nem állhat ellen. Reggel indulunk. – Segíthetek bármiben? – Igen. Küldj egy gyermeket két órán belül a Templomba. Egy tíz évnél fiatalabb lánygyermeket. Vannak bizonyos elvégzendő szertartások. Tanácskoznom kell a világmindenséget uraló erőkkel. – Meglesz. – A templomunkat fel kellene újítani. Azon gondolkodtam, hogy vidékre költözünk, és egy új, nagyobb templomot építünk – mondta Padaxes. – A császár már gondolt rá – mondta Eertik. – Mire visszatérsz, a tervek az asztalodon lesznek. – Tolmácsold köszönetemet őfelségének. – Megteszem. Utad legyen gyors, visszatérted pedig örömteli. – A Káoszlélek akarata szerint – felelte Padaxes, és visszavette a sisakját. * Toronyszobája ablakából az apát a felső kertet figyelte, ahol huszonnyolc tanítvány térdelt a saját rózsabokra előtt. Az évszak dacára minden rózsa virágzott, szirmaik illata megtöltötte a levegőt. Az apát behunyta a szemét, és felemelkedett, lelke egyre magasabbra szállt. Óvatosan leereszkedett a kertbe, a vékony Katán mellett pihent meg. Katán elméje kinyílt, hogy befogadja az apátot, és már ketten vándoroltak a virág szirmai között. A rózsa, a vörös rózsa üdvözölte őket. Az apát visszahúzódott, majd egyenként végigjárta a tanítványokat. Egyedül Balan rózsája nem nyílt még ki, de a bimbó szépen gömbölyödött, és csak egy kicsit maradt le a többi mögött. Az apát visszatért testébe a magas toronyszobába, kinyitotta a szemét, és mélyet lélegzett. Megdörgölte a szemét, a déli ablakhoz lépett, és lenézett a második szintre, a zöldségeskertbe.

Egy piszkos barna csuhában térdelő szerzetest látott. Az apát kisétált a szobából, leereszkedett a csigalépcsőn, és kinyitotta az alsóbb szintre vezető ajtót. Kilépett az alaposan felsúrolt kövekre, és lement a kertbe vezető lépcsőn. – Üdvözöllek, testvér – mondta. A szerzetes felnézett és bólintott. – Üdvözöllek, apát uram. Az apát leült egy közeli kőpadkára. – Kérlek, folytasd – mondta. – Nem akartalak zavarni. A férfi visszatért a munkájához, tovább gyomlált, ujjai feketék voltak a földtől, körme töredezettek a munkától. Az apát körülnézett. Gondozott kert tárult elé, a szerszámokat tisztán és kiélesítve tartották, az ösvényeken gyomnak nyoma sem látszott. Kedvtelve nézegette a szerzetest. A férfi sokat változott az óta az öt évvel ezelőtti nap óta, amikor besétált a kolostorba, és kijelentette, hogy szerzetes akar lenni. Akkor túldíszített páncélt viselt, derekáról két rövidkard lógott, a mellkasán átvetett övről pedig három dobótőr. – Miért akarod a Forrást szolgálni? – kérdezte az apát. – Belefáradtam a halálba – jött a válasz. – Azért éltél, hogy ölhess – nézett az apát a harcos űzött szemébe. – Meg akarok változni. – El akarsz rejtőzni? – Nem. – Miért ezt a kolostort választottad? – Én... imádkoztam. – És kaptál választ? – Nem. De eredetileg Nyugatnak tartottam, majd az ima után meggondoltam magam, és Észak felé indultam. És megláttalak benneteket. – Gondolom, hogy ez a válaszod? – Nem tudom – felelte a harcos. – Ez az? – Tudod, milyen rend vagyunk? – Nem. – Az itteni szerzetesek nagy ajándékot kaptak az égtől, és számodra felfoghatatlan hatalommal rendelkeznek. Egész életüket a Forrásnak szentelik. Te mit tudsz felajánlani? – Magamat. Az egész életemet. – Rendben. Maradhatsz. De figyelj rám jól. Nem beszélhetsz a többi szerzetessel, csak nekem válaszolhatsz, ha szólok hozzád. Nem mehetsz fel a felsőbb szintre. Lent kell élned egy kunyhóban az udvaron. Elteszed a fegyvereidet, és-többé meg sem érintheted őket. Kétkezi munkát fogsz végezni, és feltétlen engedelmességgel tartozol.

– Elfogadom – mondta tétovázás nélkül a harcos. – Minden délután tanítalak, és meglátom, hogy haladsz. Ha kudarcot vallasz, távoznod kell a kolostorból. – Elfogadom. Öt éven át élt közöttük a harcos, és ahogy az évszakok múltak, úgy halványult el az űzött kifejezés az arcáról. Jól haladt a tanulmányokban, de sosem lett képes szárnyra bocsátani a lelkét. Minden más tekintetben azonban az apát elégedett lehetett. – Boldog vagy, Decado? – kérdezte most az apát. A szerzetes hátranézett és megfordult. – Igen, apát úr. – Nem bántál meg semmit? – Nem, – Híreket hallottam a Sárkányról – mondta az apát és Decado arcát figyelte. – Szeretnéd hallani? A szerzetes elgondolkozott. – Igen. Ez helytelen? – Nem, Decado. Hiszen a barátaid voltak. A szerzetes csendben várta, hogy az apát folytassa. – A Sárkányt egy szörnyű csatában megsemmisítették Ceska Dúvadjai. Bár jól és hősiesen harcoltak, a vadállatok ellen nem volt semmi esélyük. Decado bólintott és visszatért a munkájához. – Mit érzel? – Bánatot, apát úr. – Nem minden barátod pusztult el. Tenka kán és Ananais visszatértek Drenaiba, és Ceska megölésére készülnek, véget akarnak vetni a rémuralmának. – A Forrás legyen velük – mondta Decado. – Szeretnél mellettük lenni? – Nem, apát úr. Az apát bólintott. – Mutasd meg a kertedet – kérte. A szerzetes felállt, és a két ember végigsétált a növények között, egészes az aprócska kunyhóig, ahol Decado lakott. – Kényelmesen élsz itt? – kérdezte az apát. – Igen. A kunyhó mögött az apát megtorpant, és meredten nézte az ott növekvő virágot. – Ez mi? – Az enyém, apát úr. Rosszat tettem? – Hol találtad? – Három éve találtam egy tövet, amit valaki felülről dobhatott le, és elültettem. Gyönyörű virág, de általában később nyílik ki.

– Sok időt töltesz vele? – Amennyit csak tudok. Megnyugszom itt. – Sok rózsánk van a fenti kertben, Decado. De egy sem ilyen színű. A rózsa fehér volt. * Ananais hajnal után két órával tér vissza a táborba, Valtaya, Belter és Faljáró társaságában. Tenka figyelte a közeledésüket, vizsgálgatta az idegeneket. Az öregen látszott, hogy veterán, óvatosan mozgott, keze a kard markolatán nyugodott. A magas, formás lány nem mozdult a fekete ruhás Ananais közeléből. Tenka elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Az Aranyharcos mit sem vesztett vonzerejéből. A fiatal férfi felkeltette az érdeklődését. Valahogy ismerősnek tetszett, de Tenka biztos volt benne, hogy sosem találkoztak. Karcsú és magas, tiszta tekintetű és jóképű, hosszú fekete haját opálkővel ékes vaspánt fogta össze. Levélzöld köpenyt viselt, alatta puha bőringet, és rövid szárú barna csizmát. Kezében tartotta rövidkardját, Tenka érezte, hogy fél. Előlépett a fák közül, hogy üdvözölje a jövevényeket. Faljáró felnézett, amikor Tenka feltűnt. Szeretett volna odarohanni és megölelni, de ellenállt a késztetésnek. Tenka nem ismerné fel. A nadir herceg keveset változott, állapította meg, csupán néhány szál ezüst csillant már a hajában. A violaszín szemek még mindig áthatóan néznek, a tartása még mindig akaratlanul is arrogáns. – Szeretsz meglepetést okozni, barátom – szólalt meg Tenka. – Így igaz – felelte Ananais –, de reggelit is hoztam a zsákomban, és a magyarázat várhat, amíg eszünk. – A bemutatkozás nem várhat – mondta csendesen Tenka. – Faljáró, Valtaya és Belter – mondta Ananais és a három ember felé intett, majd ellépett Tenka mellett és a tűz felé indult. – Üdvözöllek benneteket – mondta Tenka zavartan, és széttárta a kezét. Faljáró előrelépett. – Csak ideiglenes vendégek vagyunk – magyarázta. – A barátod segített Valtayának, és muszáj volt elhagynunk a várost. Most, hogy biztonságban van, hamarosan távozunk. – Értem – mondta Tenka – De reggelizzetek előbb velünk! Kényelmetlen csend uralkodott a tűz körül, de Ananais nem törődött vele, elvitte a saját adagját a fák széléhez, és háttal a társaságnak levette a maszkját, hogy elfogyaszthassa reggelijét. – Sokat hallottam már rólad, Tenka – mondta Valtaya. – A híresztelések nagy része nem igaz – fordult felé a férfi.

– Az ilyen történetek mélyén mindig ott rejtőzik az igazság morzsája. – Talán. Kitől hallottad a történeteket? – Faljárótól – felelte a lány. Tenka bólintott, és a fiatal férfi felé fordult, aki elvörösödött. – És te hol hallottad, barátom? – Itt és ott – felelte Faljáró. – Katona voltam. Semmit több. A hírnevem nagy részét az őseimnek köszönhetem. Megnevezhetnék jobb kardforgatókat, jobb lovasokat vagy jobb embereket, akik felett azonban nem lobog zászlóként őseik neve. – Túl szerény vagy – jegyezte meg Faljáró. – Ez nem szerénység. Félig nadir vagyok Ulric, félig drenai Rek, a Bronzgróf véréből. Én magam sem kán, sem gróf nem vagyok. – Az Árnyékok kánja – mondta Faljáró. – Hogyan lettél az, aki? – firtatta Valtaya. Tenka elvigyorodott. – A második nadir háború idején történt. Regnak fia, Orrin békét kötött a nadirokkal. Az egyik feltétel szerint fia, Hogun feleségül vette a kán lányát, Shillatot. Nem szerelmi házasság volt. Úgy mondják, nagy esküvőt tartottak Druss kriptája mellett, az északi fennsíkon, Delnoch közelében. Hogun hazavitte a feleségét az erődbe, ahol az boldogtalanul élt három évig. Ott születtem. Hogun kétéves koromban meghalt egy lovasbalesetben, és az apja hazaküldte Shillatot. A házassági szerződés szerint a születendő gyermek nem örökölheti Dros Delnochot, de a nadirok sem vágytak arra, hogy egy félvér parancsoljon nekik. – Nagyon boldogtalan lehettél – mondta Valtaya. – Sok boldogságban volt részem életem folyamán. Nem kell sajnálnod, hölgyem. – És hogy lettél a Sárkány tisztje? – Tizenhat éves voltam, amikor nagyapám, a kán Dros Delnochba küldött. Ez is a házassági szerződés miatt történt. A másik nagyapám azzal fogadott, hogy tiszti posztot szerzett nekem a Sárkányban. Ilyen egyszerű. Faljáró a tűzbe bámult, gondolatai a régmúltban kalandoztak. Egyszerű? Hogy lehet egy olyan borzalmas pillanatot így jellemezni? Esett, emlékezett vissza, amikor az Eldibar-torony őre megszólaltatta a kürtöt. Nagyapja, Orrin az erődben tartózkodott, harci játékot játszott a vendégükkel. Faljáró egy magas széken kuporgott, figyelte a kockadobásokat és az aprócska seregek mozgását, amikor a kürtszó végigvisszhangzott a viharos szelek szárnyán. – Megérkezett a nadir fattyú – dünnyögte Orrin. – Megfelelő napot választott, nem mondom...

Faljárót olajos bőrköpenybe és széles karimájú kalapba öltöztették, és megindultak az Első Falig vezető hosszú úton. Amikor odaértek, Orrin lenézett a húsz lovasra és a fehér pónit megülő, sötét hajú ifjúra. – Ki kér bebocsátást Dros Delnochba? – Shillat fia – kiáltott vissza a nadir kapitány. – Csak ő léphet be – közölte Orrin. A nagykapu nyikorogva nyílt ki, a nadir csapat megfordította lovait, és elvágtatott észak felé. Tenka nem nézett utánuk, egyetlen búcsúszó sem hangzott el. Megsarkantyúzta a póniját, és beügetett a kapufolyosóba, át a füves részen a két fal közön. Ott leugrott a nyeregből, és várta, hogy Orrin megszólaljon. – Nem látlak szívesen – mondta Orrin –, de állom a szavam. Helyet szereztem neked a Sárkány soraiban, három hónap múlva indulsz. Addig megtanulsz drenai módon viselkedni. Nem akarom, hogy az unokám kézzel egyen a tiszti étkezdében. – Köszönöm, nagyapám – mondta Tenka. – Ne szólíts így – csattant fel Orrin. – Soha! Gróf úrnak szólítasz vagy uramnak. Értetted? – Értettem, nagyapám. És engedelmeskedem. – Tenka a gyerekre pillantott. – Ő az én igazi unokán – mondta Orrin. – Minden fiam halott, csak ez a kis kölyök él, hogy továbbvigye a nevet. Arvannak hívják. Tenka bólintott, és az Orrin mellett álló sötét szakállas férfi felé fordult. – Ő a Regnak-család barátja, az egyetlen valamirevaló tanácsadó az egész országban. A neve Ceska. – Örülök, hogy megismerhettelek – mondta Ceska, és kinyújtotta a kezét. Tenka kezet fogott vele, tekintetük találkozott. – Menjünk be, hagyjuk itt ezt az átkozott esőt – morgott Orrin. Széles vállára emelte a kisfiút, és elindult a távoli erőd felé. Tenka megfogta pónija kantárját, és követte, Ceska mellette haladt. – Ne sértődj meg, ifjú herceg – mondta Ceska. – Öreg már, és szereti, ha minden úgy történik, ahogy ő akarja. De tisztességes ember, hidd el. Remélem, boldog leszel közöttünk. Ha bármiben segíthetek, ne tétovázz, szólj nekem. – Miért? – kérdezte Tenka. – Tetszel nekem – válaszolta Ceska, és megveregette a vállát. – És ki tudja, lehet, hogy egyszer te leszel a gróf. – Ez valószínűtlen. – Igaz, barátom. De ez a család mostanában nem szerencsés. Ahogy Orrin mondta, minden fia meghalt Csak Árván él már. – Erős gyereknek látszik.

– Valóban. De a külső néha csalóka, nemdebár? Tenka nem volt biztos, hogy jól értette-e a szavakat, de érzett valami rejtett sötét ígéretet. Nem szólt semmit. * Tenka csendben hallgatta Valtaya meséjét a piactéren történtekről, és arról, hogyan vesztegették meg az éjszakai őrséget, hogy engedje ki őket az északi kapun. Ananais nagy zsák élelmet hozott, és két íjat nyolcvan vesszővel. Valtayának voltak felesleges takarói, és egy összegöngyölt vászoncsomagja sátornak. Miután ettek, Ananais és Tenka besétáltak a fák közé. Találtak egy eldugott tisztást, Tenka lesöpörte a havat a sziklákról, és leültek. – Kodában felkelés tört ki – kezdte Ananais a beszámolóját. – Ceska légiói két falut felperzseltek. Egy helybéli, valami Rayvan összegyűjtött egy kis sereget, és megölték a portyázókat. Azt mondják, hogy áradnak az emberek a zászlója alá, de nem hiszen, hogy kitarthatnak. Hiszen csak egy paraszt! – Ügy érted, nem nemesi vérből származik – jegyezte meg szárazon Tenka. – Semmi kifogásom a közemberek ellen. De nincs meg a megfelelő képzettsége egy sereg vezetéséhez. – Egyéb hír? – Két kisebb lázadás Nyugaton, de mindkettőt könyörtelenül leverték. Mindenkit lemészároltak, a földet sóval vetették be. Ismered az eljárást, nem? – Mi a helyzet Délen? – Nehéz megmondani. Kevés a hír. De Ceska ott van, kéznél, ha bármi történik. Nem hiszem, hogy lázongani mernének. Mondják, hogy létezik valami titkos társaság Ceska ellen, de ez valószínűleg csak szóbeszéd. – Mit javasolsz? – kérdezte Tenka. – Menjünk Drenanba, öljük meg Ceskát, és vonuljunk vissza. – Ilyen egyszerűen? – A legjobb tervek mindig egyszerűek, Tani. – És mi lesz a nőkkel? Ananais vállat vont. – Mit tehetünk? Azt mondtad, Renya veled akar maradni. Jöjjön. Majd Drenanban barátoknál hagyjuk. Ismerek egykét embert, akiben még mindig meg lehet bízni. – És Valtaya? – Ő nem marad velünk. Miért is tenné? A következő városban otthagyjuk. Tenka felvonta a szemöldökét. – Miért is tenné? Ananais elfordította a fejét.

– Többé nem, Tani. Valaha régen, talán. – Rendben. Akkor Drenanba megyünk, de dél felől közelítjük meg. Koda gyönyörű az évnek ebben a szakában. Visszatértek a táborba, ahol három idegen várt rájuk. Tenka halkan megszólalt. – Menj körbe, Ani. Várhat még meglepetés a bokrok között. Odalépett az idegenekhez. Ketten harcosok voltak, Tenka , korabeliek. A harmadik egy vak öregember, aki a Keresők rongyos köpönyegét viselte. A harcosok elébe léptek. Zavaróan hasonlítottak egymásra, mindkettő fekete körszakállt hordott és szigorú tekintettel néztek a világba, de az egyik egy kicsit magasabb volt. A magasabb szólalt meg. – Galand vagyok, és ez itt a testvérem, Parsai. Jöttünk, hogy csatlakozzunk hozzád, tábornok. – Mi célból? – Hát hogy legyőzzük Ceskát! – Nincs szükségem segítségre, Galand. – Nem tudom, hogy mire megy ki a játék, tábornok. Az Aranyharcos Sousában azt mondta a tömegnek, hogy a Sárkány visszatért. Ha ez igaz, én is itt vagyok. Nem ismersz fel, ugye? – Valóban nem – felelte Tenka. – Akkor még nem volt szakállam. Galand vagyok, Éliás csapatának Harmadik Szárnyából. Én voltam a Kardmester, és egyszer legyőztelek egy viadalon. – Emlékszem! A félholdas támadás. Könnyen elvághattad volna a torkomat, így csak egy csúnya horzsolást kaptam. – A testvérem legalább olyan jó harcos. Szolgálni akarunk. – Nincs kit szolgálni, barátom. Meg akarom ölni Ceskát. Ez orgyilkos munka, nem hadsereg. – Akkor veletek maradunk, amíg segíthetünk. Amikor jött a hívás, hogy a Sárkány újra összegyűlik, beteg voltam. Sok jó embert csapdába csaltak. Nincs ez így jól. – Hogy találtál ránk? – A vak embert követtem. Különös, nem? Tenka odalépett a tűzhöz, és leült az öreggel szemben. A szent ember felemelte a fejét – A Fáklyahordozót keresem – suttogta reszelős hangon. – Ő kicsoda? – kérdezte Tenka. – A Sötét Lélek árnyékként fedi be a földet – suttogta az öreg. – A Fáklyahordozót keresem, aki szétoszlatja az árnyakat. – Ki az az ember, akit keresel? – makacskodott Tenka. – Nem tudom. Te vagy az?

– Kétlem – válaszolta Tenka. – Eszel velünk? – Azt álmodtam, hogy a Fáklyahordozó étellel kínál. Te vagy. az? – Nem. – Hárman vannak. Az arany, a jég és az árnyék. Egyikük a Fáklyahordozó. De melyikük? Üzenetem van a számára. Faljáró előrelépett, és az Öreg mellé kucorodott. – Az igazságot keresem – mondta. – Nálam az igazság – felelte a vándor, és kinyújtotta a kezét. Faljáró beleejtett egy ezüst pénzérmét. – Bronzból származol, szellemek és emberek üldöznek, árnyék rokona, sosem pihen, sosem csendes. Fekete lándzsák feletted, fekete szárnyak akarnak beborítani. Állni fogsz, mikor mások menekülnek. A vörös okán, mit hordozol. – Mit jelent ez? – kérdezte Tenka. Faljáró vállat vont, és arrébb lépett. – Hív a halál, és nekem felelnem kell – suttogta az öreg. És a Fáklyahordozó még nem érkezett meg. – Mondd el az üzenetet, öreg. Továbbadom, ígérem. – Sötét Templomosok lovagolnak az Árnyékok Hercege ellen. Nem rejtőzhet, mert a fáklya messze világít az éjszakában. De a gondolat gyorsabb, mint a nyíl, az igazság élesebb, mint a penge. A vadállatok legyőzhetőek, de csak a Kapun Túli Király győzheti le őket. – Ennyi? – kérdezte Tenka. – Te vagy a Fáklyahordozó – mondta az öreg. – Már tisztán látlak. Téged választott a Forrás. – Én az Árnyékok kánja vagyok – mondta Tenka. – De nem követem a Forrás útját, sem más istenét. Nem hiszek az istenekben. – A Forrás hisz benned. De most mennem kell. Közel már a pihenés. Tenka nézte, hogyan botorkál el a táborból az öreg, mezítelen lábát kékre hűtötte a hó. Faljáró csatlakozott hozzá. – Mit mondott? – Semmit nem értettem belőle. – Ismételd el – kérte Faljáró, és Tenka elismételte az öreg szavait. Faljáró bólintott. – Egy részét könnyű megfejteni. A Sötét Templomosokat például. Hallottál már a Harmincakról? – Igen. Harcos szerzetesek, akik éveket töltenek azzal, hogy minél tisztább szívűek legyenek, majd ellovagolnak, hogy meghaljanak egy távoli háborúban. A rend évekkel ezelőtt kihalt. – A Sötét Templomosok a Harmincak megcsúfolása. A Káoszlelket imádják, hatalmuk sötét és halálos. Minden kegyetlenség örömet okoz nekik, és kiváló harcosok.

– És Ceska ellenem küldte őket? – Úgy tűnik. Egy Padaxes nevű férfi a vezérük. Tíz templomuk van, mindben harminchat harcos. Nagyobb a hatalmuk, mint a köznapi embereknek. – Szükségük is lesz rá – mondta zordan Tenka. – És mit tudsz mondani a többi rejtélyről? – A gondolat gyorsabb, mint a nyíl? Okosabbnak kell lenned az ellenfeleidnél. A Kapun Túli Királyról nem tudok semmit. De neked tudnod kellene. – Miért? – Mert az üzenet neked szól. Összetartoztok. – És mi a helyzet a te jóslatoddal? – Mi a helyzet vele? – Mit jelent? – Azt, hogy veled kell tartanom, még ha nincs is hozzá kedvem. – Nem értem – mondta Tenka. – Szabad vagy, oda mégy, ahova akarsz. – Talán – mosolygott Faljáró. – De itt az ideje, hogy megtaláljam a saját utamat. Emlékszel az öreg szavaira? Bronzból származol – az én ősöm is Regnak volt, a vándor. Árnyék rokona: ez te vagy, kuzin. A sötét lándzsák a templomosok. A vörös a Bronzgróf vére. Eleget futottam. – Árván? – Igen. Tenka a másik vállára tette a kezét. – Sokszor gondoltam rá, mi lehet veled. – Ceska halálra szánt, és én elmenekültem. Elég hosszú időt töltöttem meneküléssel. Átkozottul hosszú időt. Nem vagyok valami nagy harcos. – Nem számít, örülök, hogy látlak. – Én is örülök. Mindig figyeltem, merre jársz, naplót vezettem a tetteidről. Talán még mindig Delnochban van. Jut eszembe, az elején valami mást is mondott az öreg. Hogy hárman vagytok. Az arany, a jég és az árnyék. Ananais az Aranyharcos, te vagy az Árnyékok kánja. Ki lehet a jég? Tenka elfordult, és a fákon túli messzeségbe bámult. – Volt egyszer egy ember. Úgy hívták, Jéggyilkos, mert csak a halál éltette. A neve Decado. Három napon át a társaság az erdő szélén haladt, délre és nyugatra a Kodahegység felé. Az idő melegebbre fordult, a hó visszavonult a tavaszi nap melege elől. Óvatosan mozogtak, és a második napon megtalálták a vak látnok holttestét, egy göcsörtös tölgy előtt térdepelt. A talaj túl kemény volt ahhoz, hogy sírt ássanak, ezért inkább érintetlenül hagyták. Galand és a testvére megálltak a test mellett.

– Nem tűnik túl boldogtalannak – vakarta meg Parsai a szakáilát. – Nehéz megmondani, hogy ő mosolyog-e, vagy a halál merevítette vigyorba az arcát – mondta Galand. – Egy hónap múlva már nem látnád boldognak. – És bennünket? – suttogta Parsai. Galand megvonta a vállát, és a testvérek a többiek után siettek. Galand szerencsésebb és jóval eszesebb volt, mint a Sárkány közkatonái. Amikor feloszlattak a csapatot, délnek indult, és mélyen hallgatott a múltjáról. A delvingi erdő mellett, a fővárostól délnyugatra vásárolt földet, és letelepedett. Amikor a rémuralom megkezdődött, őt békén hagyták. Feleségül vett egy lányt a faluból, családot alapított, de a lány egy hat évvel ezelőtti napos őszi reggelen eltűnt. Suttogták, hogy a Dúvadak nőket rabolnak, de Galand tudta, hogy a felsége soha nem szerette... és egy Carcas nevű fiú a faluból ugyanazon a napon tűnt el. Hallott híreszteléseket arról, hogy begyűjtik a Sárkány tisztjeit, még azt is mondogatták, hogy magát Barist is letartóztatták. Mindez nem lepte meg Galandot, mindig is sejtette, hogy Ceska zsarnoknak bizonyul. A nép embere! Mióta törődött az urak közül bárki is a néppel? A kis birtok virágzott, és Galand megvette a szomszédos földet egy özvegytől, aki Vagriába távozott – Drenanban élő bátyja figyelmeztette a várható változásokra –, így fillérekért kótyavetyélte el mindenét. És akkor érkeztek meg a katonák. Az új törvény szerint egy nem nemesi születésű férfi csak négy acre földet birtokolhatott. Az állam a többletet megvette, de a kapott árhoz képest a fillérek királyi váltságdíjnak tűntek. Megemelték az adókat, és előírták a megtermelendő gabona mennyiségét. Az első év után már nem lehetett teljesíteni a követelményeket, mert rablógazdálkodás folyt a földeken. A parlagon hagyott területeket is bevetették, és a termés csökkent. Galand mindent elviselt, soha nem panaszkodott. Egészen addig, amíg a kislány meg nem halt. Kiszaladt, hogy megnézzen egy lovast, és a ló megrúgta. Galand látta, hogy összeesik, odarohant, és magához ölelte a kis testet. A lovas leszállt a nyeregből. – Meghalt? – kérdezte. Galand bólintott, képtelen volt megszólalni. – Sajnálatos – mondta a lovas. – Ezért több adót fogsz fizetni. A lovas Galand tőrével a szívében halt meg. Ezután Galand kirántotta a lovas kardját a hüvelyéből, és a nekiugrott a második lovasnak, akinek a lova megijedt, és a férfi a földre zuhant. Elvágott torokkal halt meg. A másik négy megfordította a lovát, és harminc lépést hátráltak. Galand a sötét pejhez lépett,

aki megölte a kislányát, és mindkét kezével belevágta a kardot a nyakába. A másik lóhoz futott, felugrott a nyeregbe, és elvágtatott észak felé. Vagriában találta meg a bátyját, aki éppen kőfaragóként dolgozott. Parsai szavai szakították félbe elmélkedését. Néhány lépéssel a többiek mögött haladtak. – Mit mondtál? – Azt, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy nadir fog vezetni. – Értem, mire gondolsz, felforralja az ember vérét. De ő is azt akarja, amit mi. – Tényleg? – suttogta Parsai. – Hogy érted ezt? – Mind egyformák, kiváltságos harcosok. Nekik az egész csak játék. – Nem szeretem őket, testvér. De a Sárkányhoz tartoznak, és az több, mint vérségi kötelék. Nem tudom megmagyarázni. Bár világok választanak el bennünket, meghalnának értem, ha kell, és én is értük. – Remélem, igazad van. – Csak néhány dolog van az életben, amiben biztos vagyok. Ez az egyik. Parsait nem győzte meg, de nem szólt semmit, az elöl haladó két harcost figyelte. – Mi történik, ha megöljük Ceskát? – kérdezte hirtelen. – Ezt hogy érted? – Nem is tudom. Úgy értem, mihez kezdünk? Galand megvonta a vállát. – Ezt a kérdést akkor tedd fel, ha vérző teste a lábam élőtt hever. – Szerintem semmi nem fog változni. – Lehet hogy nem, de a fizetségemet megkapom. – Az sem zavar, hogy belehalhatsz? – Nem! Téged igen? – A fenébe is, hát persze! – Nem kell velünk jönnöd. – Dehogynem! Mindig vigyáztam rád. Nem hagyhatlak itt egy nadirral. És a másik miért visel álarcot? – Azt hiszem, tele van forradásokkal. Az arénában harcolt. – Mindannyiunknak vannak forradásai. Egy kicsit hiú, nem? – Semmi sem tetszik neked, igaz? – vigyorgott Galand. – Csak eszembe jutott. Az a kettő is furcsa páros – mormolta Parsai, és Belter és Faljáró felé intett a fejével. – Hát ellenük aztán semmit nem tudsz felhozni, nem is ismered őket. – Az öreg rendesnek tűnik. – De?

– Nem hiszem, hogy a fiatalabb egyedül megtalálná az utat a ködben. – Ha már itt tartunk, a lányokról is tudsz valami rosszat mondani? – Nem – mosolygott Parsai. – Bennük nincs semmi hiba. Neked melyik tetszik? Galand megcsóválta a fejét, és kuncogott. – Ebbe nem megyek bele. – Nekem a sötét hajú tetszik – folytatta Parsai zavartalanul. Egy kisebb barlangban éjszakáztak. Renya keveset evett, majd vacsora után kisétált, hogy a csillagokat nézze. Tenka csatlakozott hozzá, együtt üldögéltek a férfi köpenyegébe burkolózva. Tenka mesélt neki Illae-ről, Ventriáról és a sivatag szépségéről. Beszéd közben simogatta a lány karját és hátát, megcsókolta a haját. – Nem tudom, szeretlek-e – szólalt meg hirtelen. – Akkor hallgass – mosolygott a lány. – Nem bánod? Renya megrázta a fejét, és kaját a nyaka köré fonva megcsókolta. Bolond vagy, Tenka kán, gondolta. Csodálatos, szeretni való bolond.

6 A fekete ember jól szórakozott. Két rabló a földön feküdt, már csak öt ellenfelet kellett legyőznie, Megemelte a rövid vasrudat, és megpörgette a hozzáerősített vasláncot. Egy magas férfi nagy bottal támadt rá, és a fekete ember karja lecsapott, a lánc a bot köré tekeredett. Amikor rántott egyet, a támadó megbotlott, és egyenesen egy jólirányzott bal felső vágásba zuhant, majd a földre rogyott. A maradék négy rablóból kettő eldobta a bunkósbotját, és görbe tőröket húztak elő az övükből. A másik kettő visszarohant a fák közé, íjakért kapkodott. Ez kezd komolyabbá válni. Eddig még senkit nem ölt meg, de ezen kénytelen lesz változtatni. Eldobta a buzogányt, és előhúzta dobótőreit a csizmájából. – Meg akartok halni? – kérdezte a rablókat mély és dallamos hangon. – Senki nem hal meg – szólalt meg egy hang balról, és a férfi megfordult. Két ember állt a fák szélénél, megfeszített íjaikkal a rablókra céloztak. – Épp időben – jegyezte meg a fekete férfi. – Megölték a lovamat. Tenka lassan visszaengedte az íj húrját, és előrelépett. – Tekintsd tanulópénznek – mondta, majd a rablókhoz fordult. – Tegyétek el a fegyvereiteket, a harcnak vége. – Amúgy is több gonddal járt, mint haszonnal – bólintott a vezetőjük, és letérdelt az elesettek mellé. – Mind életben van – mondta a fekete ember, eltette a késeit, és felemelte a láncos buzogányt. Sikoly hangzott fel az erdőből, és a rablóvezért felpattant. Galand, Parsai és Belter lépett elő. – Igazad volt, tábornok – mondta Galand. – Ketten osontak felétek. – Megölted őket? – kérdezte Tenka. – Nem. De sokáig fog fájni a fejük. Tenka a rabló felé fordult. – Okozol még bármi gondot nekünk? – Csak nem a szavamat kéred? – felelte a férfi. – Miért, ér valamit? – Néha igen! – Nem, nem kell a szavad. Azt csinálsz, amit akarsz. De legközelebb, ha találkozunk, mind halottak vagytok. Erre én adom a szavamat! – Egy barbár szava – köpött ki a vezér. Tenka elvigyorodott. – Pontosan. – Hátat fordított, visszasétált Ananais mellé, majd be a fák közé. Valtaya már tüzet rakott, és Faljáróval beszélgetett. Renya, tőrrel a kezében, Tenkával egyidőben tért vissza a tűzhöz. A férfi

rámosolygott. A többiek is követték, Galand kivételével, aki a rablókat tartotta szemmel. A fekete férfi érkezett utoljára: széles vállán két málhazsákot cipelt. Magas volt és erőteljes testalkatú, szűk selyemruhát viselt a báránybőr kabát alatt. Valtaya még sosem látott hozzá hasonlót, bár hallott már a távoli kelet sötét embereiről rebesgetni. – Üdvözöllek benneteket, barátaim – mondta a vendég, és ledobta a zsákokat a földre. – Minden istenek áldása legyen rajtatok! – Ennél velünk? – kérdezte Tenka. – Kedves tőletek, de van elemózsiám. – Merre tartasz? – kérdezte Ananais, miközben a fekete férfi belekotort a zsákjába, és kihúzott két almát, amelyeket megfényesített a kabátujján. – Bejárom szép országotokat. Egyelőre nincs határozott célom. – Honnan jöttél? – kérdezte Valtaya. – Messziről, hölgyem. Hazám sok ezer mérföldre keletre fekszik, túl Ventrián. – Zarándokúton jársz? – kérdezte Faljáró. – így is mondhatjuk. Egy aprócska szolgálatot kell végrehajtanom, utána hazatérek a családomhoz. – Hogyan nevezzünk? – kérdezte Tenka. – Attól tartok, a nevemet nehezen tudnátok kimondani. De az egyik rabló olyan szót használt rám, ami megpendített egy húrt a lelkemben. Szólítsatok Pogánynak. – Én Tenka kán vagyok – mondta Tenka, és bemutatta társait is. Ananais kinyújtotta a kezét, Pogány megszorította. Tekintetük találkozott. Tenka hátradőlve figyelt. Mindkét férfit ugyanabból a fából faragták: rettentően erősek és mérhetetlenül büszkék. Úgy méregették egymást, mint két vetélkedő bika. – Drámai hatást kelt a maszkod – mondta Pogány. – Igen. Akár testvérek is lehetnénk, fekete ember – válaszolta Ananais, és Pogány mélyről feltörő nevetése jókedvvel telt meg. – Akkor hát legyünk testvérek – mondta. Galand lépett elő a fák közül, és Tenkához sietett. – Északnak mentek. Nem hiszem, hogy visszatérnek. – Helyes. Szép munka volt. Galand bólintott, és leült a testvére mellé. Renya intett Tenkának, hogy húzódjanak távolabb a tűztől. – Mi baj? – kérdezte Tenka. – A fekete ember. – Mi van vele?

– Több fegyvert hord, mint bárki, akivel valaha találkoztam. Két kést láttam a csizmájában, egy kardot és két íjat hátrahagyott az erdőben. És egy törött bárd hever a lova alatt. Mint egy egyszemélyes hadsereg. – És? – Vajon véletlenül találkoztunk? – Gondolod, hogy ránk vadászik? – Nem tudom. De gyilkos, érzem. A zarándokútja a halálhoz kötődik. És Ananais nem kedveli. – Ne aggódj. – Én nem vagyok nadir, Tenka. Nem hiszek a végzetben. – Csak ez zavar? – Nem. A két fivér... nem kedvel bennünket. Nem tartozunk össze, még csak szoros kapcsolat sincs közöttünk. Nem vagyunk többek, mint a sors által összeterelt idegenek. – A testvérek erősek, és jó harcosok. Tudom, mi a baj. Tudom, hogy gyanakvással tekintenek rám, de nem tehetek ellene semmit. Mindig ez történik. De közös a célunk, és egy idő múlva bízni fognak bennem. Ami Beltert és Faljárót illeti... nem tudom. De nem ártanak nekünk. Pogányt meg, ha ránk vadászik, magam ölöm meg. – Ha tudod. Tenka elmosolyodott. – Ha tudom. – Számodra olyan egyszerű minden! Én nem így látom a dolgokat. – Túl sokat aggódsz. A nadirok útja egyszerűbb: mi akkor oldjuk meg a nehézségeket, mikor gondot okoznak, és ritkán aggodalmaskodunk. – Sosem bocsátom meg neked, ha megöleted magad közölte Renya. – Akkor vigyázz rám. Bízom az ösztöneidben. Pogányt illetően igazad van: gyilkos, és lehet, hogy az ellenségünk. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan játszik. – Velünk tart majd – mondta a lány. – Igen, ez érthető. Idegen a földünkön, és egyszer már megtámadták. – Visszautasíthatjuk. Fekete álarcos barátod már így is feltűnővé tesz bennünket – miért rontsunk a helyzeten egy világoskék selyembe öltözött fekete óriással? – Igaz. Az istenek, ha vannak, most alighanem mulatnak rajtunk. – Én nem tudok nevetni. *

Tenka álomtalan álomból ébredt. Szeme tágra nyílt, a félelem hideg fuvallatként borzongatta. Felállt. A hold természetellenesen ragyogott, akár egy szellemlámpás, a fák ágai sírva-nyöszörögve hajladoztak, bár körös-körül szellő sem rezdült. A férfi körülnézett. Társai mind aludtak... s döbbenten vette észre, hogy takarójába burkolózva ő is ott fekszik köztük. Reszketni kezdett. Ez volna a halál? A legkegyetlenebb a sors irgalmatlan tréfái közül? Halk susogás kélt, mint a tegnapi szellő emléke. Hátrafordult. A fák szélénél hat sötét páncélos ember állt, kezükben kard. Félkörbe rendeződve indultak felé. Tenka a kardjáért nyúlt, de hiába: mintha párát próbált volna a markába kapni. – Elvesztetek – szólt egy tompa hang. – A Káoszlélek szólít. – Kik vagytok? – kérdezte Tenka, és szégyellte, hogy remeg a hangja. Gúnyos nevetés szállt a sötét lovagok felől. – Mi vagyunk a Halál – mondták. Tenka hátralépett. – Nem menekülhetsz. Nem tudsz mozdulni – mondta az első lovag. Tenka megmerevedett. Lábai nem engedelmeskedtek, és a lovagok egyre csak közeledtek. Hirtelen béke öntötte el a nadir herceget, és a lovagok megtorpantak. Tenka körülnézett. Hat harcos állt mellette ezüst páncélban és fehér köpenyben. – Gyertek hát, sötétség kutyái – mondta a hozzá legközelebb álló. – Jövünk – felelte a sötét lovag. – De akkor, amikor mi akarunk. – Egyik a másik után tűnt el a fák között. Tenka lassan megfordult. Elveszettnek érezte magát és félt. Az ezüst lovag, aki idáig is beszélt, a vállára tette kezét. – Aludj – mondta. – A Forrás megvédelmez tőlük. * A hatodik nap reggelén elhagyták az erdőt, és kiértek a Kodától Skultikig nyúló széles síkságra. Messze délre emelkedett Karnak városa, de csak a legmagasabb tornyok tűhegye látszódott a zöld horizonton. A hó foltokban még megmaradt, de a tavaszi fű napfény után nyújtózkodott. Amikor meglátta a füstöt, Tenka felemelte a kezét. – Nem a fű gyulladt ki – állapította meg Ananais, kezével vetve árnyékot a szeme fölött. – Egy falu ég – lépett melléjük Galand. – Ez nem ritkaság mostanában.

– Zűrzavaros országban éltek – mondta Pogány, és ledobta a csomagját a földre, mellé ejtette a málhazsákokat is. Merev bivalybőrből készül, bronzszélű pajzsot erősített a csomagra meg egy antilopszarv íjat, tegezt. – Több a felszerelésed, mint a Sárkány egy osztagánakmorogta Ananais. – Érzelmi okokból – vigyorgott Pogány. – Jobb, ha elkerüljük a falut – mondta Faljáró. Hosszú haja összetapadt az izzadságtól, szenvedett edzetlen teste miatt. Leült a fűre Pogány zsákja mellé. Megváltozott a szél iránya, és dobogó lópaták hangját hozta feléjük. – Váljatok szét és lapuljatok – mondta Tenka. A társaság fedezéket keresett, a fűbe hasaltak. Egy asszony ért fel a dombocska tetejére, minden erejét megfeszítve szaladt, gesztenyebama haja kibontva lobogott. Zöld gyapjúszoknyát viselt és barna kendőt. Kezében apró csecsemőt tartott, a keserves zokogást az utazók is jól hallották. Az asszony továbbfutott, időnként rémült pillantásokat vetett a háta mögé. A fák menedéke egy örökkévalóságra volt még, amikor a katonák előbukkantak, de az asszony csak futott tovább, egyenesen a lapuló Tenka felé. Ananais szitkozódva állt fel. Az asszony felsikoltott, és jobbra ugrott, egyenesen Pogány karjaiba. A katonák megállították a lovaikat, és vezetőjük leszállt a nyeregből. A magas férfi Delnoch vörös egyenruháját viselte, bronzpáncélja fényesen csillogott. – Köszönöm a segítséget – mondta –, de nem volt rá semmi szükség. Az asszony elcsendesült, kétségbeesésében Pogány széles mellkasába temette a fejét. Tenka mosolygott. Tizenkét katonával álltak szemben, tizenegy még mindig a nyeregben ült. Nem volt más választásuk, át kellett adni az asszonyt. És ekkor nyílvessző csapódott a legközelebbi katona torkába, aki lebukott a nyeregből. Tenka döbbenten nézte, hogyan fúródik a második nyílvessző a következő katona mellkasába, aki hátrazuhant, a lova felágaskodott, és levetette a testet a nyeregből. Tenka előrántotta a kardját, és a tiszt hátába döfte, mert a férfi megfordult, amikor a nyílvessző becsapódott. Pogány ellökte a nőt, és fél térdre ereszkedett, előhúzta a dobótőreit a csizmájából. A tőrök elrepültek, és két újabb, a lovának megfékezésével bajlódó katona lehelte ki a lelkét. Tenka felugrott a lovas nélküli ló nyergébe, felkapta a kantárszárat és előrerúgtatott. A hét életben maradt katona fegyvert húzott, és megrohamozták Pogányt. Tenka összeütközött velük, egy ló térdre bukott, a többiek felágaskodtak, és vadul nyerítettek. Tenka vágásra emelte a

kardját, miközben egy újabb nyílvessző süvített el mellette, és egyenesen az egyik katona bal szemgödrébe fúródott. Pogány előhúzta a rövidkardját, és balra vetődött, amikor a lovak eldübörögtek mellette, de azonnal fel is pattant, miközben a lovasok megállították hátasaikat. Előre rohant, kivédett egy csapást, és kardját a támadó oldalába mélyesztette. A férfi felsikoltott, és lezuhant a nyeregből, Pogány azonnal a helyére pattant, és a második lovas ellen indult, rávette magát, és mindketten lezuhantak a nyeregből. Nagy puffanással értek földet, és Pogány egyetlen rándítással kitörte a katona nyakát. Renya elhajította az íját, és tőrt ragadva arrafelé futott, ahol Tenka és Ananais a katonák maradékával harcolt. Felugrott az egyik lovas mögé a nyeregbe, tőrét a katona lapockái közé döfte. A férfi felordított, és megpróbált megfordulni, de Renya következő ütése a tarkóján érte: ettől a földre bukott. A két utolsó katona megfordította a lovát, és menekülni akart a kézitusából, vissza a hegyek felé. Hirtelen Parsai és Galand emelkedtek fel a lovak előtt, akik ettől megriadtak, egyikük ledobta lovasát. A másik katona vadul kapaszkodott, amíg Galand kardcsapása fel nem hasította a torkát. Parsai is kihúzta kardját a földön fekvő katonából. – Mondhatom – vigyorgott –, nem unalmas az élet! Galand felmordult: – Átkozott szerencsénk volt, én csak ennyit mondhatok. Megtörölte a fűben a kardját, begyűjtötte a két lovat, és visszabaktattak a többiekhez. Tenka elrejtette haragját, és Pogányhoz fordult: – Szépen harcoltál! – Itt sokat lehet gyakorolni – vigyorgott a fekete férfi. – Én azt szeretném tudni, hogy ki lőtte ki az első vesszőt? – kérdezte emelt hangon Ananais. – Felejtsd el, megtörtént – mondta Tenka. – Most jobb, ha távozunk. Jobb lenne, ha sötétedésig az erdő szélen maradnánk. Most, hogy vannak lovaink, behozzuk az elvesztett időt. – Ne! – könyörgött a megmentett asszony. – A családom! A barátaim. Lemészárolják őket! Tenka odalépett hozzá, a vállára tette a kezét. – Figyelj rám. Ha nem tévedek, ezek a katonák egy századhoz tartoztak, és ez azt jelenti, hogy legalább negyven ember van a falutokban. Ez túl sok, nem segíthetünk. – Megpróbálhatjuk – mondta Renya. – Hallgass! – rivallt rá Tenka. Renya kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Tenka visszafordult az asszonyhoz. Szívesen látunk magunk között, és holnap elmegyünk a faluba. Megtesszük, amit lehet. – Holnap már túl késő!

– Valószínűleg már most túl késő – felelte Tenka, és az asszony elhúzódott tőle. – Nem várok segítséget egy nadirtól – hullottak a könnyei –, de néhányan hazámfiai vagytok. Kérlek, segítsetek! – Ha meghalunk, az nem segít senkin – mondta Faljáró. Gyere velünk. Te megszöktél, lehet hogy másoknak is sikerült. És máshova nem is mehetsz. Gyere, felsegítelek egy lóra. A társaság lóra szállt, és az erdő felé indult. Mögöttük károgó varjak köröztek. Este Tenka magához hívta Renyát, és a táborból besétáltak a fák közé. Egész délután nem szóltak egymáshoz. Tenka hűvösen, távolságtartóan viselkedett. Egy holdfényben fürdő tisztásra értek, ott a lányhoz fordult. – Te lőtted ki a vesszőt! Soha többé ne cselekedj a parancsom nélkül. – És ki vagy te, hogy parancsolj nekem? – csattant fel a lány. – Tenka kán vagyok, asszony! Ha nem engedelmeskedsz, itt hagylak! – Megölték volna az asszonyt és a kicsit. – Igen. De miattad akár mind halottak lehetnénk. Annak mi értelme lenne? – De nem haltunk meg. És megmentettük őket! – Szerencsénk volt. Egy katonának néha szüksége van szerencsére, de erre nem építhet. Renya, megmondtam: ilyet még egyszer nem tehetsz! – Azt csinálok, amit akarok – mondta a lány. Tenka tenyérrel arcon ütötte, Renya elvesztette az egyensúlyát, elesett, de villogó szemmel, karmokká görbül ujjakkal azonnal fel is pattant. És akkor meglátta a tőrt a férfi kezében. – Képes lennél megölni, ugye? – suttogta. – Gondolkodás nélkül! – Szerettelek! Jobban, mint az életemet. Mindennél jobban. – Akkor engedelmeskedsz? – Ó, igen, Tenka kán. Engedelmeskedem neked. Amíg el nem érjük Kodat. Akkor elhagyom a társaságodat. – Sarkon fordult, és visszavonult a táborba. Tenka eltette a tőrét, és leült egy földkupacra. – Még mindig jobb szeretsz egyedül lenni, igaz, Tani? lépett ki Ananais a fák árnyékából. – Nincs kedvem beszélgetni. – Kemény voltál vele, de igazad volt. Csak egy kicsit túl messzire mentél. Nem tudtad volna megölni. – Nem. – Megrémiszt a lány, ugye? – Mondtam, hogy nincs kedvem beszélgetni.

– Igen, de ez itt Ananais, megnyomorodott barátod, aki jól ismer téged. Jobban, mint bárki más. Azt hiszed, mert csatába megyünk, nincs helye a szerelemnek? Ne légy bolond, élvezd, amíg lehet. – Nem tehetem – mondta Tenka lehajtott fejjel. – Amikor idejöttem, másra sem tudtam gondolni, csak Ceskára. De most egyre többet gondolok... tudod, mire. – Persze hogy tudom. De mi történt a nadir elveiddel? A holnap majd gondoskodik magáról. – Csak félig vagyok nadir. – Menj, beszélj vele. – Nem. Jobb így. Ananais felállt, kinyújtóztatta a hátát. – Azt hiszem, lefekszem. – Visszasétált a táborba, megállt Renya mellett, aki boldogtalanul bámult a tűzbe. Letelepedett mellé. – Különösek a férfiak – mondta. Háborúban, üzletben lehetnek óriások, hibátlanul bölcsek. De a szív dolgaiban olyanok, mint a gyerekek. A nők mások, ők látják a férfiban lakó gyereket. – Megölt volna – suttogta Renya. – Tényleg azt hiszed? – Szerinted nem? – Renya, szeret téged. Soha nem bántana. – Akkor miért? Miért mondta? – Hogy higgy neki. Hogy gyűlöld. Hogy elhagyd. – Hát, sikerült. – Kár. De akkor is... nem kellett volna kilőnöd azt a nyilat. – Tudom! – csattant fel a lány. – Én is nagyon jól tudom. De... de nem nézhettem végig, hogy megölnek egy csecsemőt. – Én sem rajongtam a gondolatért. – A tűz felé nézett, ahol az asszony aludt. A fekete óriás a hátát egy fának vetve hevert, ölében a kicsivel. A kisgyerek kövér ujjacskáit kidugta a takaró alól, és megragadta a halkan dünnyögő Pogány mutatóujját. – Tud bánni a gyerekekkel, igaz? – kérdezte Ananais. – Akár a fegyverekkel. – Rejtélyes ember. Azért rajta tartom a szemem. Renya a fekete maszk mögül kikandikáló kék szemekbe nézett. – Kedvellek, Ananais. – Szeress engem, szeresd a barátaimat – biccentett Tenka magas alakja felé. Renya megrázta a fejét, és visszafordult a tűz felé. – Kár – ismételte meg Ananais.

* Hajnal után két órával lovagoltak be a faluba. Galand előrement felderíteni, és jelentette, hogy a katonák dél felé, Karnak távoli tornyai irányában távoztak. A falut felprédálták, az elszenesedett farönkök sötét füstfelhőket eregettek. Testek hevertek mindenfelé, a kiégett épületek szélén pedig tíz keresztet ácsoltak, ahová a falu tanácsát akasztották. Mielőtt felszögezték volna őket, mindet félholtra verték, majd a kereszten eltörtén a lábukat, a testük összecsuklott és elfogyott a levegőjük. – Barbárok lettünk – mondta Faljáró, és elfordult a látványtól. Belter csak bólintott, de ő is követte a társát a zöld mezők felé. Tenka a falu főterén szállt le a nyeregből, ahol a testek nagyobb halma feküdt, legalább harminc nő és gyermek. – Ennek semmi értelme – mondta, amikor Ananais odalépett mellé. – Ki műveli meg a földeket? Ha ez történik az egész országban... – Ez – bólintott Galand. Az asszony, akit megmentettek, a fejére húzta a kendőjét, és behunyta a szemét. Pogány észrevette a mozdulatot, odaléptetett mellé, kivette a kantárt a kezéből. – Megvárunk benneteket a falu szélén – szólt oda a többieknek. Valtaya és Renya is velük tartottak. – Milyen különös – mondta Ananais. – Évszázadok óta próbáljuk visszaverni az ellenséget, aki ezt művelné velünk, és most mi magunk tesszük meg. Miféle embereket soroznak be manapság? – Mindig akadnak olyanok, akik élvezik ezt a fajta munkát – felelte Tenka, – A nadirok között, talán – mondta halkan Parsai. – Mit jelentsen ez? – mordult fel Ananais, és a fekete szakállas férfi felé fordult. – Felejtsd el! – parancsolta Tenka. – Igazad van, Parsai, a nadirok kegyetlenek. De ezt nem a nadirok követték el. Nem is a vagriaiak. Mint Ananais mondta, ezt mi magunk követjük el. – Felejtsd el, hogy szóltam, tábornok – mormolta Parsai. – Dühös voltam. Menjünk innen. – Válaszoljatok a kérdésemre – szólalt meg hirtelen Galand. – Ha megöljük Ceskát, ez mind megváltozik? – Nem tudom – felelte Tenka. – El kell tiporni. – Nem hiszem, hogy hat férfi és két nő véget vethet a birodalmának. Szerinted igen?

– Néhány nappal ezelőtt – mondta Ananais – egyedül voltál. – Parsainak igaza van, menjük innen – szólt Tenka. Ebben a pillanatban felsírt egy gyerek, és mind a négyen a tetemekhez ugrottak, félrelökdösték a testeket. Végül rátaláltak egy kövér öregasszonyra, akinek halott kezei védelmezőn öleltek át egy öt – hat év körüli kislányt. A nő hátán szörnyű sebek látszottak, látnivalóan a gyerek fölé kuporodott, és őt védte a fegyverektől. Egy lándzsa mégis átszúrta a testét és behatolt a kislányba is. Parsainak elborult az arca, amikor meglátta, mennyi vér áztatta át a ruhácskát. Kivitte a falu szélére, ahol a többiek már leszálltak a lóról. Valtaya odafutott, elvette tőle a terhet. Amikor lefektették a fűre, a kislány ragyogó kék szeme kinyílt. – Nem akarok meghalni – suttogta. – Kérem? – A szeme becsukódott, a falubeli asszony letérdelt mellé, az ölébe emelte a kislány fejét és ringatta. – Minden rendben van, Alaya, én vagyok az, Praise! Visszajöttem érted. A kislány elmosolyodott, de a mosoly fájdalomgrimaszba torzult. A körülállók nézték, hogy száll el belőle az élet. – Ó, ne! Kérlek, ne! – zokogta Praise. – A fény édes isteneire, ne! – A saját gyermeke is zokogni kezdett, és Pogány felemelte a földről, hogy megnyugtassa. Galand elfordult, és térdre borult. Parsai mellé lépett, Galand felnézett a testvérére, könnyek potyogtak a szeméből, megrázta a fejét, nem volt képes megszólalni. Parsai letérdelt mellé – Tudom, testvér, tudom – mondta gyengéden. – Galand mély lélegzetet vett, és előhúzta a kardját – Esküszöm mindenre, ami szent és ami átkozott, minden szörnyetegre, másszon vagy repüljön, hogy nem nyugszom addig, amíg ezt a földet meg nem tisztítjuk. – Felállt, az ég felé emelte a kardját. – Eljövök érted, Ceska! – ordította. Elhajította a kardot, és a fák felé tántorgott. Parsai bocsánatkérően fordult a társaihoz. – A kislányát megölték. Gyönyörű gyermek... kislány volt. Komolyan gondolta, amit mondott. És én vele tartok – mondta érzelmektől érdes hangon és megköszörülte a torkát. – Nem sokat érünk, ő és én. Engem a Sárkányhoz sem vettek fel. Nem vagyunk tisztek meg ilyesmi. De ha kimondunk valamit, komolyan gondoljuk. Én nem tudom, hogy ti mit akartok elérni. De azok az emberek a faluban, azok az én népem. Az enyém és Galandé. Nem gazdagok, nem nemesek. Csak halottak. Az a kövér öregasszony úgy halt meg, hogy a kislányt védte. Kudarcot vallott, de legalább megpróbálta, és az életét adta. Hát ezt én is megteszem. – Elcsuklott a hangja, káromkodni kezdett. Elfordult, és a bátyja után sietett. – Hát, tábornok – kérdezte Ananais –, mihez kezdesz hat fős hadseregeddel?

– Heten vagyunk – mondta Pogány. – Látod, egyre többen leszünk – mondta Ananais, és Tenka bólintott. – Miért csatlakozol hozzánk? – kérdezte a fekete embertől. – Az az én dolgom, de a célunk azonos. Több ezer mérföldet tettem meg, hogy Ceska bukását lássam. – Eltemetjük a gyereket, és elmegyünk Kodába. Óvatosan lovagolták végig a hosszú utat délután. Galand és Parsai voltak az oldalvéd. Alkonyattájban hirtelen vihar száguldott végig a síkon, és a társaság egy gyorsan száguldó patak partján álló elhagyatott kőtoronyban keresett menedéket. A lovakat kint hagyták legelni a közeli mezőn, összegyűjtöttek annyi fát, amennyit találtak, eltakarítottak egy részt a torony első emeletén, és ott raktak tüzet. A régi, négyszögletes alaprajzú torony valaha, az első nadir háború idején húsz katonának adott otthont, akkor őrtoronyként szolgált. A három emeletes épület felső szintje nyitott volt, egykor ott álltak az éles szemű őrszemek, és a nadir vagy sathuli csapatokat figyelték. Éjféltájban, amikor a többiek már aludtak, Tenka magával hívta Faljárót, és felsétáltak a csigalépcsőn a toronyba. A vihar továbbvonult dél felé, az égen ragyogtak a csillagok, és hideg éjjeli szél fújt a delnochi hágó hófödte hegyei felől. Denevérek kőröztek a torony körül, lebuktak, felemelkedtek. – Hogy érzed magad, Árván? – kérdezte Tenka, amikor letelepedtek a szél elől menedéket nyújtó beugróban. Faljáró megvonta a vállát. – Még nem találom a helyem. – Ez elmúlik. – Nem vagyok harcos, Tenka. Amikor felszabdaltátok azokat a katonákat, én csak feküdtem a fűben, és néztem. Megdermedtem! – Ez nem igaz. Minden azonnal történt, és mi, akik álltunk, gyorsabban cselekedtünk. Erre neveltek bennünket. Megfigyelted a testvéreket? Arra a pontra álltak, amerre a katonák menekülhettek, és megakadályozták, hogy segítséget hozzanak. Nem mondtam nekik, mit kell tenni, ők katonák. Az egész összecsapás nem tartott tovább két percnél. Mit tehettél volna? – Nem tudom. Előhúzhattam volna a kardomat. Segíthettem volna. – Lesz még erre is idő. Milyen a helyzet Delnochban? – Nem tudom. Öt éve nem jártam ott, és azelőtt is tíz évet töltöttem Drenanban. – Ki a parancsnok? – Nem a mi családunkból való. Orrint megmérgezték, és Ceska a saját emberét nevezte ki. A neve Matrax. Miért kérdezed? – Eredetileg meg akartam gyilkolni Ceskát.

– És most? – Most még nagyobb ostobaságot tervezek. Sereget toborzok, és legyőzöm. – Nincs ember a földön, aki szembeszállhat egy Dúvaddal. Az istenekre, ember, még a Sárkány is elbukott, esélyük sem volt! – Az életben semmi sem könnyű, Árván. De engem erre tanítottak. Hogy sereget vezessek. Hogy halált és pusztulást hozzak az ellenségre. Hallottad Parsait és Galandot, igazuk volt. Szembe kell szállnunk a gonosszal, és meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik. Nem vagyok orgyilkos. – És honnan akarod megszerezni a seregedet? Tenka elmosolyodott. – Szükségem van a segítségedre. El kell foglalnod Delnochot. – Komolyan beszélsz? – Halálosan! – Azt akarod, hogy egymagám foglaljak el egy erődöt? Egy erődöt, ami ellenállt két nadir hadjáratnak? Ez őrültség! – A Bronzgróf leszármazottja vagy. Használd a fejed. Van rá mód. – Ha már kitaláltál egy tervet, miért nem te csinálod? – Nem tehetem. Én Ulric családjából származom. – Miért vagy ilyen rejtélyes? Mondd meg, mit tegyek? – Nem. Férfi vagy, ne add magad olcsón. Megállunk Kodában, megnézzük mi a helyzet. Azután te meg én megszerezzük a hadsereget. Faljáró szeme tágra nyílt: – Nadir sereg? – suttogta, és kifutott a vér az arcából. Idehoznád a nadirokat? – Csak ha el tudod foglalni Dros Delnochot!

7. Az apát türelmesen várakozott a könyvtár sötétjében, ráhajolt az asztalra, ujjait széttárta, szemét lehunyta. Vele szemben mozdulatlanul, akár három élő kőszobor ült három társa. Az apát kinyitotta a szemét, rájuk nézett: Acuas, erős, könyörületes, hűséges. Balan, a kétkedő. Katán, az igazi misztikus. Mindhárman utaztak, összekapaszkodó lelkekkel keresték a sötét templomosokat, és lélekködöt szőttek Tenka kán és társai köré. Acuas tért vissza legelőször. Kinyitotta a szemét, megdörzsölte szőke szakállát, fáradtnak, kimerültnek tűnt. – Nem könnyű, uram – mondta. – A sötét templomosoknak nagy a hatalma. – A miénk is – felelte az apát. – Folytasd. – Húszan vannak. Rablók támadták meg őket Skultikban, de öntelt könnyedséggel mészárolták le a támadókat. Tényleg kiváló harcosok. – Igen. Milyen közel járnak a Fáklyahordozóhoz? – Alig egy napra. Már nem tudjuk sokáig megtéveszteni őket. – Nem. Még néhány nap felbecsülhetetlen értékkel bírna – válaszolta az apát. – Próbálkoztak újabb éjszakai támadással? – Nem, uram, de szerintem várható. – Most pihenj, Acuas. Hívd Torist és Lannadot, hogy váltsanak fel. Az apát távozott a szobából, a mögötte húzódó folyosóról, lassan lesétált a második szintre, Decado kertjébe. A sötét szemű szerzetes mosolyogva fogadta. – Gyere velem, Decado. Van valami, amit látnod kell. Egyetlen további szó nélkül sarkon fordult, és a fenti lépcsőhöz és tölgyfaajtóhoz vezette a szerzetest. Decado tétován torpant meg, a kolostorban töltött évei alatt egyszer sem lépett át az ajtón. Az apát megfordult: – Gyere! – hívta, és belépett az árnyékok közé. Különös félelem lett úrrá a kertészen, mintha a világa kisiklana a talpa alól. Nyelt egyet, remegni kezdett. Vett egy mély lélegzetet, és követte az apátot. Folyosók útvesztőjét át vezették, de nem nézett se jobbra, sem balra, pillantását az előtte járó ember szürke köntösére szegezte. Az apát megállt egy levél formájú ajtó előtt, az ajtón nem volt kilincs. – Nyílj ki – suttogta az apát, és az ajtó visszahúzódott tokjába. Belül egy hosszú terem várt rájuk, és harminc vakító fehér köpeny alatt harminc ezüst páncél. Minden öltözet előtt egy kis asztalkán hüvelyben nyugvó kard feküdt fehér tollú sisak előtt. – Tudod, mit jelent mindez? – kérdezte az apát.

– Nem. – Decado izzadt. Megtörölte a homlokát, és az apát aggodalommal vette észre, hogy az egykori harcos űzött tekintete visszatért. – A Serbitar vezette delnochi Harmincak – azok az emberek, akik az első nadir háborúban harcoltak és meghaltak ezt a páncélt viselték. Hallottál róluk? – Természetesen. – Mondd el, mit hallottál? – Hová vezet ez, apát uram? Dolgom van a kertben. – Mesélj nekem a delnochi Harmincról – parancsolta az apát. Decado megköszörülte a torkát. – Harcos szerzetesek voltak. Nem úgy, mint mi. Évekig gyakoroltak, majd kiválasztottak egy messzi háborút, hogy ott haljanak meg. Serbitar vezette a Harmincakat Delnochnál, segítették a Bronzgrófot és a Legendás Drusst. Együtt visszafordították Ulric hordáit. – De miért nyúlnának szerzetesek fegyverekhez? – Nem tudom, apát uram. Számomra felfoghatatlan. – Igazán? – Arra tanítottál, hogy a Forrás számára minden élet szent, és hogy az élet elvétele Isten elleni bűntett. – De a gonoszt meg kell állítani. – De nem a gonosz fegyverével – felelte Decado. – Egy férfi áll felemelt karddal egy gyermek fölött. Mit teszel? – Megállítanám, de nem ölném meg. – Ütéssel állítanád meg, igaz? – Igen, talán. – Rosszul esik, beüti a fejét és meghal. Bűnös vagy? – Nem... igen. Nem tudom. – Ő a bűnös, mert a cselekedete kiváltotta a tiédet, így hát a saját cselekedete ölte meg. Békére és harmóniára vágyunk, fiam, ezért munkálkodunk. De ebben a világban élünk, és szembe kell néznünk azzal, amit követel. A nemzet nem él békében. A káosz uralkodik, és szörnyű nézni a szenvedést. – Mit akarsz mondái, uram? – Nem könnyű, fiam, mert szavaim nagy fájdalmat fognak okozni. – Az apát előrelépett, kezét a szerzetes vállára tette. – Ez a Harmincak temploma. És arra készülünk, hogy hadba induljunk a sötétség ellen. Decado elhúzódott az apáttól. – Nem! – Azt akarom, hogy tarts velünk. – Hittem benned! Bíztam benned. – Decado elfordult, de ekkor az egyik páncéllal nézett farkasszemet. Visszapördült. – Ezért jöttem ide, hogy ezt elkerüljem, a halált, az öldöklést. Az éles pengéket és a feltépett sebeket. Itt

boldog voltam. És most elvetted tőlem. Menj, játsszál katonásdit. Én nem kérek belőle. – Nem tudsz örökre elrejtőzni, fiam. – Elrejtőzni? Azért jöttem ide, hogy megváltozzam. – Nem nehéz megváltozni, amikor a legnagyobb gondod az, hogy megfelelően fejlődnek-e a zöldségek a kertben. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy gyilkos vagy, szerelmes a halálba.. Most felkínálom a lehetőséget, hogy megbizonyosodj róla, valóban megváltoztál-e. Vedd magadra a páncélt, és lovagoljunk együtt a káosz erői ellen. – És tanuljak meg újra ölni? – Meglátjuk. – Nem akarok ölni. A növényeim között akarok élni. – Azt hiszed, hogy én szeretnék harcolni? Majdnem hatvan éves vagyok. Szeretem a Forrást, és mindent, ami él és mozog. Hiszek abban, hogy az élet a világ legnagyobb ajándéka. De létezik a gonosz is a világban, és harcolnunk kell ellene. Le kell győznünk. És akkor mások is élvezhetik az élet örömeit. – Ne is folytasd! – csattant fel Decado. – Egyetlen átkozott szót se többet! – Évek óta elfojtott érzelmek dúltak benne, megtöltötték az érzékeit, elfeledett harag csapkodott benne tűzkorbácsokkal. Micsoda bolond volt, elrejtőzött a világ elől, a földet túrta, mint valami izzadó paraszt! Odalépett egy páncélhoz a jobb szélen, lenyúlt, hogy marka körbeölelje az elefántcsont kardmarkolatot. Egyetlen sima mozdulattal felkapta a kardot, suhintott a levegőben, izmai boldog táncot jártak a fegyver súlya alatt. A penge ezüstös acélból készült és borotvaélesre köszörülték, az egyensúlya tökéletes volt. Az apáthoz fordult, és ahol valaha urat látott, most csak egy könnyes szemű öregember állt. – Ez a küldetésetek, ez Tenka kánnal kapcsolatos? – Igen, fiam. – Ne szólíts így, szerzetes! Többé ne. Nem hibáztatlak, én voltam a bolond, hogy hittem benned. Rendben van, szerzetes. Harcolok veletek, de csak azért, hogy a barátaimnak segítsek. De ne akarj parancsolni nekem. – Nem leszek abban a helyzetben, hogy parancsolgassak, Decado. A saját fegyveredet választottad ki. – A saját fegyveremet? – Felismered a sisakon a rúnát? – Egyes szám a Régvoltak írásával. – Serbitar páncélja. A tiéd. – Ő volt a vezető, nem? – Ahogyan te leszel.

– Ez hát a feladatom – mondta Decado –, hogy egy szedett vedett szerzetes csapatot vezessek, akik háborúsdit játszanak. Legyen hát, én tudok jókat mulatni mások tréfáján. Decado nevetni kezdett. Az apát lehunyta a szemét, és csendes imádságot mormolt el, mert érezte a nevetés mögött Decado elkínzott lelkének fájdalmát. Decado otthagyta, elhagyta a szobát, de az őrült nevetés még sokáig visszhangzott mögötte. Mit tettél, Abaddon? kérdezte magától. Mire elérte a szobáját, könnyek gyűltek a szemében, és bent térdre borult. Decado kibotorkált az épületből, vissza a kertjébe, hitetlenkedve nézte a zöldségek rendezett sorát, a szépen nyírt bokrokat és megmetszett fákat. A kunyhójához ment, berúgta az ajtót. Nem egész egy órával ezelőtt ez volt az otthona, otthon, amit szeretett. Elégedett volt. Most a szobácska sötét lyuknak tűnt, visszament hát a virágoskertbe. A fehér rózsa három új bimbót hozott. Düh öntötte, el megragadta a virágot, készen arra, hogy kitépje a földből. Megmerevedett, lassan elengedte a rózsát, a kezét nézte, majd a virágot. Egyetlen tüske sem szúrta meg a kezét. Óvatosan visszaegyengette az összegyűrt szirmokat, és zokogni kezdett. * A Harmincak az alsó udvaron gyűltek össze, felnyergelték a lovaikat. A lovak, erős hegyvidéki állatok, akik úgy futottak, mint a szél, még téli bundájukat viselték. Decado egy pej kancát választott, gyorsan felnyergelte, majd a hátára pattant, fehér köpenyét összefogta maga mögött, és a Sárkány szokása szerint rendezte el a nyeregben. Serbitar páncélja úgy illett rá, mint az övé soha, akár egy második bőr. Az apát, Abaddon egy gesztenye herélt nyergébe szállt és Decado mellé léptetett. Decado megfordult a nyeregben, figyelte a harcos szerzeteseket, ahogy lóra ülnek, és el kellett ismernie, jól mozogtak. Abaddon sóvárogva nézte egykori tanítványát: Decado simára borotválta az arcát és összefogta a tartóján hosszú sötét haját. A férfi ragyogó szeme élettel telt meg, enyhén gúnyos mosoly játszott az ajka körül. Előző este Decadót hivatalosan bemutatták a tisztjeinek: Acuas volt a Harminc Szíve, Balan a Szem, Katán pedig a Lélek. – Ha harcosok akartok lenni – mondta nekik, –, akkor azt teszitek, amit mondok, és akkor, amikor mondom. Az apát elmondta, hogy nagyobb csapat üldözi Tenka kánt. Elébük vágunk. Úgy tudom, akik ellen harcolni fogunk, igazi harcosok. Reménykedjük benne, hogy a küldetésetek nem itt ér véget.

– A te küldetésed is, testvér – emlékeztette gyengéd mosollyal Katán. – Nincs olyan ember a földön, aki engem legyőzhetne. De ha ti, szerzetesek úgy hullotok, mint búza a kasza alatt, én távozom. – Nem kötelessége a parancsnoknak, hogy az emberei mellett maradjon? – kérdezte Balan némi haraggal a hangjában. – Parancsnok? Ez csak egy szerzetesi komédia, és legyen, végigjátszom a játékot. De nem halok meg veletek. – Velünk imádkozol? – kérdezte Acuas. – Nem. Imádkozzatok értem! Túl sok évemet pocsékoltam el erre a felesleges időtöltésre. – Mi mindig imádkoztunk érted – mondta Katán. – Imádkozzatok saját magatokért! Imádkozzatok, hogy ha találkoztok a sötét templomosokkal, a véretek nem válik vízzé. És ezzel otthagyta őket. Most felemelte a karját, és kivezette a csapatot a templom kapuján, ki a sentrai fennsíkra. – Biztos vagy benne, hogy jó döntés volt? – kérdezte gondolati úton Katán Abaddontól. – Nem én döntöttem, fiam. – Emészti a düh. – A Forrás tudja, mire van szükségünk. Emlékszel Estinre? – Igen, szegény. Bölcs volt, jó vezető vált volna belőle. – Valóban. Bátor, de kedves, erős, de gyengéd, okos volt gőg nélkül. De meghalt. És azon a napon, amikor meghalt, Decado érkezett a kapuhoz, hogy menedéket kérjen a külvilág elől. – De mi van, apát uram, ha nem a Forrás küldte? – Többé nem apát uram, Katán. Csak Abaddon. Az öregember megszüntette a kapcsolatot, és Katán csak percekkel később jött rá, hogy kérdése megválaszolatlan maradt. Decado úgy érezte, elrepültek az eltelt évek. Újra nyeregben ült, szél futta a haját, ismét a kemény talajon dobogó paták robaját hallhatta, és vére buzogása újult erővel hozta vissza fiatalságát... A Sárkány lecsap a nadir támadókra. Káosz, zűrzavar, vér és rémület. Törött végtagok, megtört emberek, és a varjak világgá kiáltják örömüket fent a sötét ég magasában. És később, az egyik zsoldosként végigharcolt háború a másik után, háborúk távoli nemzetek fiai között. Mindig úgy sétált el a csatatérről, hogy egyetlen sebet sem szerzett, miközben az ellenségei az általuk hitt pokol felé tartottak, árnyalakként, elfeledve. Tenka kán alakja idéződött fel lelki szemei előtt.

Ő volt aztán a harcos! Hány éjszaka álmodott arról, hogy egymás ellen küzdenek? Jég és árnyék a pengék villogó táncában. Harcoltak, sokszor. Fakardokkal, takart kardhegyekkel. Még élezetlen kardokkal is. Néha egyik győzött, néha a másik. De az ilyen párviadalok nem döntenek el semmit, csak akkor derül ki az igazi győztes, ha a halál ül a pengéken. Decado gondolatait félbeszakította a mellé ügető szőke szakállú Acuas. – Kevés az időnk, Decado. A templomosok rábukkantak a nyomaikra egy kipusztult faluban. Reggelre támadni fognak. – Mikor érhetjük el őket? – Leghamarabb hajnalban. – Akkor vissza az imádságaidhoz, sárgaszakáll. És imádkozzatok erősen. Vágtába ugratta lovát, és a Harmincak követték. * Hajnal felé járt az idő, és a társaság szinte egész éjjel lovagolt, csak egy órára álltak meg pihentetni a lovakat. Előttük magasodott Koda, és Tenka minél előbb szerette volna elérni védelmét. A keleti látóhatár mögött már megmozdult a nap, és a csillagok elhalványultak, amikor enyhe rózsaszín fény festette meg az eget. A lovasok elhaladtak egy liget mellett, és széles, párában fürdő füves pusztaságra értek. Tenka csontjaiban hirtelen jeges érintést érzett, megborzongott, összehúzta a köpenyét. Fáradt volt és elégedetlen. Az erdei veszekedés óta nem beszélt Renyával, de csak a lányra tudott gondolni. A veszekedés nemhogy kisöpörte volna a fejéből a lány képét, de újabb nyomorúságot okozott saját magának. Mégsem volt képes, hogy áthidalja a kettejük között nyílt szakadékot. Visszanézett, a lány Ananais mellett lovagolt, és éppen valami tréfán nevetett. Tenka elfordult. Előttük, mint a múlt sötét démonjai, húsz lovas várt rájuk. Mozdulatlanul ültek a lovaikon, fekete köpenyüket meg-meglebbentette a szél. Ötven lépésre tőlük Tenka megállította a lovát, hogy társai beérhessék. – – Ezek meg ki az ördögök? – kérdezte Ananais. – Engem keresnek – felelte Tenka. – Álmomban már láttam őket. – Nem akarok gyávának hangzani, de egy kicsit túl sokan vannak. Elmenekülünk? – Nem lehet előlük elmenekülni – mondta hangsúlytalanul Tenka, és leszállt a nyeregből. A húsz lovas is követte példáját, lassan sétáltak előre a ködben, Kenyának úgy tűnt, mintha halottak árnyai lennének egy szellemtengeren. Szénfekete

páncélt viseltek, arcukat sisak takarta, kezükben sötét kardot tartottak. Tenka előrelépett hogy köszöntse őket, keze a kard markolatán nyugodott. Ananais megrázta a fejét. Különös kábaság vett erőt rajta, ami tehetetlen nézővé akarta alázni. Lecsúszott a nyeregből, kihúzta a kardját, és csatlakozott Tenkához. A sötét templomosok megálltak, a vezetőjük előrelépett. – Még nem kaptam megbízást, hogy öljelek meg, Ananais – mondta. – Én nem halok meg könnyen – felelte Ananais. Készült hozzátenni valami sértést is, de a szavak benne rekedtek, amint észvesztő félelem csapott le rá jeges szél alakjában. Reszketni kezdett, szeretett volna elmenekülni. – Éppoly könnyen halsz meg, mint bármely halandó, mondta a férfi. – Menj vissza! Menj, és keresd meg a rád váró végzetet. Ananais nem szólt, nagyot nyelt, és Tenkára nézett. Barátja arca csontfehérré vált, látszott, hogy őt is ugyanaz a félelem öntötte el. Galand és Parsai is odaértek, karddal a kezükben. – Azt hiszitek, szembeszállhattok velünk? – kérdezte a vezető. – Százan sem állnak meg velünk szemben. Hallgassátok a szavamat, és halljátok az igazságot! Higgyetek a félelmeteknek! A félelem erősödött, a lovak nyugtalankodni kezdtek, rémülten nyerítettek. Faljáró és Belter leugrott a nyeregből, érezték, a lovak mindjárt megugranak. Pogány előrehajolt, megveregette a lova nyakát, az állat lecsillapodott, de hátracsapta a füleit, látszott, bármikor kitörhet. Valtaya és Renya éppen idejében ugrottak le a hátasukról, majd segítettek a falubeli asszonynak, Praise-nek is. Praise felsíró kicsinyét védte, a földön feküdt, feltartóztathatatlanul reszketett. Pogány is leszállt a nyeregből, előhúzta a kardját, lassan előresétált, és megállt Tenka meg a többiek mellett. Belter és Faljáró követte. – Húzd ki a kardodat – suttogta Renya, de Faljáró nem hallgatott rá. Csak annyi bátorságot tudott összegyűjteni, hogy megálljon Tenka kán mellett. A tényleges küzdelem legcsekélyebb gondolatát is mélyre temette a rémület. – Ostobák – mondta megvetően a vezér –, mint bárányok a mészárszéken. – A sötét templomosok megindultak. Tenka küzdött, hogy legyőzze a benne uralkodó pánikot, de ólomnehéznek érezte a lábait, és önbizalmából semmi nem maradt. Tudta, hogy sötét mágiát használnak ellene, de a tudás nem segített rajta. Úgy érezte magát, mint egy gyermek, akire leopárd támad. Harcolj! mondta magának. Hol a bátorságod?

Hirtelen, akár egy álom, a rémület elszállt, és visszatért az erő a végtagjaiba. Tudta anélkül, hogy megfordult volna, hogy a fehér lovagok visszatértek, most már testi valójukban. A templomosok megtorpantak, és Padaxes halkan átkozódott, amikor a Harmincak előtűntek. Túlerőben voltak ellene, elgondolkozott hát a lehetőségeken. A káoszlélek erejének segítségével megvizsgálta az ellenfeleit, de falba ütközött, ami minden kutatásnak ellenállt. Az egyetlen kivétel a középen álló harcos volt, ő nem rendelkezett varázshatalommal. Padaxes jól ismerte a Harmincak legendáját, saját templomosait az ő mintájukra találta ki, és felismerte a férfi sisakján a jelet. Egy hatalom nélküli vezér? Új ötlet kezdett kibontakozni az agyában. – Sok vér fog ma folyni – szólalt meg –, ha ezt a küzdelmet nem a parancsnokok döntik el. Abaddon megragadta a kilépő Decado karját. – Ne, Decado, te nem tudod, milyen hatalommal rendelkezik. – Csak egy ember, ennyi – felelte a másik. – Nem, annál sokkal több, a Káosz támogatását bírja. Ha harcolni kell vele, hadd küzdjön Acuas. – Én vagyok a vezéretek, vagy sem? – Igen de... Nincs de. Engedelmeskedj nekem! – Kiszabadította a karját, és továbblépett, csak egy-két lépésnyire állt meg a fekete páncélos Padaxestől. – Mit javasolsz, templomos? – Párviadalt a parancsnokok között, a vesztes serege elhagyja a mezőt. – Többet akarok – mondta hidegen Decado. – Sokkal többet! – Halljuk. – Tanulmányoztam a misztikusok módszereit. Ez... a korábbi hivatásomhoz tartozott. Azt mondják, hogy az ősi csatákban a bajnokok hordozták a seregek lelkét, és amikor meghaltak, a seregek is meghaltak. – így van – mondta Padaxes, jól leplezve örömét. – Akkor ezt követelem. – Úgy legyen. Esküszöm a Lélekre! – Nekem ne esküdj, harcos. Az esküd semmit nem ér. Bizonyíts! – Egy kis időre van szükségem. Elvégzem a szertartást, és bízom benne, hogy követsz – mondta Padaxes. Decado bólintott, és visszasétált a többiekhez. – Ezt nem teheted, Decado – mondta Acuas. – Mindannyiunkat elveszejtesz! – Hirtelen nem tetszik a játék? – vicsorgott Decado.

– Nem erről van szó. Az ellenfelednek olyan hatalma van, ami neked nincsen. Olvasni fog az elmédben, előre tudja minden mozdulatodat. Hogyan akarod legyőzni? Decado nevetet – Én vagyok a parancsnok? Acuas az egykori apátra pillantott. – Igen – mondta –, te vagy a parancsnok. – Akkor, ha befejezte a szertartást, rám bízzátok a Harmincak életerejét. – Tudni szeretném, mielőtt meghalok – mondta gyengéden Acuas –, hogy miért áldozod fel magad ily módon. Miért ítéled pusztulásra a barátaidat? Decado megvonta a vállát. – Ki tudja? A sötét templomosok letérdeltek Padaxes előtt, és ő sorban elkántálta az alacsonyabb rendű démonok neveit, majd a Káoszlelket hívta, ekkor már szinte sikoltott a hangja. A nap felkelt a keleti látóhatár felett, különös módon mégsem esett egyetlen sugár sem a mezőre. – Megtörtént – suttogta Abaddon. – Betartotta a szavát, harcosainak a lelkét befogadta. – Akkor rajtatok a sor – parancsolta Decado. Mind a harmincan letérdeltek a vezetőjük előtt, lehajtott fejjel. Decado semmit nem érzett, de tudta, hogy engedelmeskedtek neki. – Dec, te vagy az? – kérdezte Ananais. Decado csendet intett és ment, hogy találkozzék Padaxes-szel. A fekete kard szisszenve reppent ki hüvelyéből, és a Decado kezében tartott ezüst penge azonnal találkozott vele. A harc megkezdődött. Tenka és társai csodálattal figyelték, ahogy a harcosok köröztek és összecsaptak, csattantak a pengék. Múlt az idő, és egyre nyilvánvalóbb lett Padaxes kétségbeesése, akinek félelem kúszott a szívébe. Bár előre látta ellenfele minden mozdulatát, a támadások olyan gyorsan történtek, hogy semmit nem ért a tudással. Félelemvarázslatot küldött az ellenfele felé, de Decado csak nevetett, hiszen a halál nem jelentett számára semmit. Ekkor Padaxes tudta, hogy sorsa megpecsétlődött, és gyűlöletesnek tartotta, hogy egy halandó okozza a halálát. Egy utolsó vad támadás indított, és kétszer élte át a halálát: látta az ellentámadást egy pillanattal a tényleges mozdulat előtt. Az ezüst acél félresöpörte a kardját, majd a lágyékába temetkezett. Padaxes a földre omlott, életerejét beitta a föld... és embereinek a lelke vele halt. Napsugár tört át a sötétségen, és aHarmincak felemelkedtek, meglepetten, hogy még mindig buzog bennük az élet. Acuas előrelépett. – Hogyan? – kérdezte. – Hogy győztél?

– Nincs ebben semmi titok, Acuas – mondta Decado nyugodtan. – Csak egy ember volt. – De te is az vagy! – Nem. Én Decado vagyok, a Jéggyilkos. Aki követ, saját felelősségére teszi. Decado levette a sisakját, és mélyet lélegzett a hideg hajnali levegőből. Tenka megrázta a fejét, hogy szabaduljon a félelem még mindig ott csüngő pókhálóitól. – Dec! Decado elmosolyodott, és odalépett, a két férfi harcos köszöntéssel ragadta meg egymás karját. Ananais, Galand és Parsai csatlakoztak hozzájuk. – Minden istenekre, Dec, remekül nézel ki – mondta Tenka derűsen. – Te is, tábornok. Örülök, hogy időben érkeztünk. – Nem mondanád el – kérte Ananais –, hogy miért halt meg minden harcos? – Csak ha megmagyarázod az álarcodat. Nevetséges, hogy aki olyan hiú, mint te, álarc mögé rejtse klasszikus vonású arcát. Ananais elnézett a távolba, a többiek némán álldogáltak, kényelmetlen csend keletkezett. – Senki nem mutatja be a megmentőnket? – kérdezte Valtaya, és a pillanat tovaszállt. A Harmincak nem jöttek közelebb amikor a beszélgetés elkezdődött, és most hatos csoportokra váltva fát gyűjtöttek tábortüzekhez. Acuas, Balan, Katán és Abaddon egy magányos nyírfa mellett kerestek helyet. Katán meggyújtotta a tüzet, körülülték, a kívülálló szemében úgy tűnt, mintha csendben a tűz táncát figyelnék. – Beszélj, Acuas – jött a néma felszólítás. – Szomorú vagyok, Abaddon, mert vezetőnk nem közénk való. Ezt nem nagyképűségből mondom, de a rendünk ősi, és mi mindig szép eszméket vallottunk. Nem a pusztítás öröméért megyünk harcba, hanem azért, hogy a fény védelmében meghaljunk. Decado egyszerűen egy gyilkos. – Te vagy a Harminc Szíve, Acuas. Mindig is hajlamos voltál az érzelmeid alapján ítélni. Jó ember vagy, törődsz, szeretsz. Ne néha az érzelmek elvakítanak. Még ne ítéld meg Decadót. – Hogy ölte meg a templomost? – kérdezte Balan. – Lehetetlennek tűnt a feladat. – A Harminc Szeme vagy, és mégsem látsz, Balan. Én nem magyarázom meg. Egyszer majd te mondod el nekem. Én hiszem, hogy a Forrás küldte hozzánk Decadót, és én elfogadtam. Meg tudja mondani valamelyikőtök, hogy miért ő a vezetőnk?

A sötét szemű Katán elmosolyodott. – Mert ő ér közöttünk a legkevesebbet. – Ennél többről van szó – mondta Abaddon. – Ez az egyetlen szerepe – mondta Acuas. – Magyarázd meg, testvér – kérte Balan. – Mint lovag, nem tud kommunikálni velünk, nem tud utazni velünk. Minden cselekedetünk megalázó lenne a számára. És egy olyan háborúba megyünk, amit ő ért a legjobban. Mint a vezetőnk, a képességeinek hiányát kiegyensúlyozza a hatalma. – Nagyon jó, Acuas. És halljuk a Szívet, hol a veszély. Acuas lehunyta a szemét, percekig hallgatott, összpontosított. – A templomosok válaszlépése. Nem engedhetik meg győzelmünket bosszulatlanul. – És? – És Ceska ezerfős sereget küldött, hogy leverjék a kodai lázadást. Egy héten belül megérkeznek. A tűztől harminc lépésre Decado üldögélt Tenka, Ananais, Pogány és Faljáró társaságában. – Halljuk, Dec – mondta Ananais –, hogy lettél egy csapat harcos-varázsló vezetője? Biztos érdekes a történet. – Honnan tudod, hogy én nem vagyok varázsló? – kérdezett vissza Decado. – Komolyan kérdezem – suttogta Ananais. – Úgy értem, különös társaság. Egyikük sem szólt egy szót sem. – Ellenkezőleg – világosította fel Decado. – Beszélnek, csak szavak nélkül. – Ostobaság! – válaszolta Ananais, és az Óvó Kürt jelét rajzolta a szíve fölé. Decado elmosolyodott. – Igazat beszélek. – Megfordult, odahívta Katant, aki csatlakozott hozzájuk. – Tessék, Ani, kérdezz valamit – parancsolta. – Ostobán érzem magam- mormolta Ananais. – Akkor én kérdezek – mondta Faljáró. – Mondd, barátom, igaz, hogy ti lovagok szavak nélkül is tudtok beszélgetni? – Igen – mondta csendesen Katán. – Bemutatnád? – Hogyan? – kérdezte Katán. – Az a magas férfi ott – mutatott ki Faljáró és lehalkította a hangját. – Megkérnéd, hogy vegye le a sisakját, és tegye felújra? – Ha kéred – felelte Katán, és minden tekintet a negyven lépésre álló harcos felé fordult, aki engedelmesen levette a sisakját, elmosolyodott, és visszatette. – Hátborzongató – mondta Faljáró. – Hogy csináljátok?

– Nehéz megmagyarázni – válaszolta Katán. – Bocsássatok meg. – Bólintott Decado felé, és visszatért a társaihoz. – Látjátok, mit akartam mondani? – kérdezte Ananais. Földöntúli. Nem emberi. – A mi földünkön is élnek ilyen emberek- szólalt meg Pogány. – És mit csinálnak? – kérdezte Faljáró. – Nagyon keveset. Élve elégetjük őket – felelte Pogány. – Ez nem túlzás egy kicsit? – Talán – válaszolta a fekete ember. – De hiszek a tradíciókban. Tenka otthagyta őket, és odalépett, ahol Valtaya, Parsai és a falusi asszony üldögélt Kenyával. Renya látta őt közeledni, és a szívverése felgyorsult. – Sétálnál velem egy kicsit? – kérdezte. A lány bólintott, és elsétáltak a tűz közeléből. Erősen, tisztán ragyogott a nap, fénye megcsillant Tenka ősz hajszálain. Renya szerette volna megsimogatni őket, de az ösztöne azt súgta, várjon. – Sajnálom, Renya – mondta Tenka, és kezébe vette a lány kezét. Renya belenézett a vágott violaszín szemekbe, és látta a férfi kínját. – Igazat mondtál? Tényleg használtad volna ellenem a tőrödet? Tenka megrázta a fejét. – Akarod, hogy veled maradjak? – kérdezte a lány halkan. – Maradnál? – Semmi más nem szeretnék. – Akkor bocsásd meg, hogy ostoba voltam – mondta. Nem vagyok ügyes az ilyen dolgokban. Soha nem tudtam jól bánni a nőkkel. – Ezt nagyon szívesen hallom – mosolygott a lány. Ananais nézte őket, majd Valtayára siklott a tekintete, aki Galanddal beszélgetett, és nevetett. Jobb lett volna, ha a Dúvad megöl, gondolta Ananais.

+ 8. Az út Kodába négy napig tartott, mert a társaság óvatosan haladt. Acuas elmondta Decadónak, hogy a katonák halálát követően Delnoch parancsnoka őrjáratokat küldött ki Skultikba és a környező vidékekre, délre pedig lázadókat kereső légiós lovasokat kellett elkerülni. Tenka sokat beszélgetett a Harmicakkal, mert minden közismert legenda ellenére nagyon keveset tudott a rendjükről. Ha hinni lehet a meséknek, csodálatos hatalommal bíró félistenek, akik a gonosz elleni háborúkban halt halált választják. Utoljára Dros Delnochban tűntek fel, ahol az albínó Serbitar a Bronzgróf mellé állt, és visszaverték Ulric, a legnagyobb nadir hadvezér seregét. Bár Tenka sokat kérdezett, keveset tudott kideríteni. Udvariasan válaszolgattak, talán még barátságosan is, de a válaszaik megfoghatatlanok voltak, mint a halandók számára elérhetetlen felhők. Decado sem viselkedett értelmesebben, csak mosolygott, és másra terelte a szót. Tenka nem hitt az istenekben, mégis kényelmetlenül érezte magát a harcosszerzetesek társaságában, gondolatai mindig visszatértek a vak jós szavaihoz. – Arany és jég és árnyék... – Az öreg megjósolta, hogy találkozunk, ahogyan meg is történt. Még a templomosok jelentette veszélyt is előre látta. Útjuk első estéjén Tenka felkereste az idős Abaddont, és együtt sétáltak el a tűz mellől. – Láttalak Skultikban – mondta Tenka. – Téged támadott meg a Dúvad. – Igen. Bocsánatodat kell kémem a cselszövésért. – Miért csináltátok? – Próbára tettünk, fiam. De nem csak téged, magunkat is. – Nem értem – csodálkozott Tenka. – Nem is kell értened. Ne félj tőlünk, Tenka. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk, ahogy tudunk. – Miért? – Mert ezzel a Forrást szolgáljuk. – Nem tudsz vallásos talányok nélkül válaszolni? Emberek vagytok, mi hasznotok ebből a háborúból? – A világon semmi. – Tudod, miért jöttem ide? – Igen, fiam. Hogy megszabadulj a bűntudattól és a gyásztól, hogy mindezt Ceska vérébe fojtsd. – És most?

– Most olyan erők játékszerévé váltál, ami fölött nincs hatalmad. A gyászodat Renya iránti szerelmed messze fújta, de a bűntudat megmaradt. Nem engedelmeskedtél a hívásnak, hagytad, hogy társaidat Ceska Dúvadjai lemészárolják. Azt kérded magadtól, hogy másképp történt volna-e, ha te is ott vagy. Legyőzhetted volna a Dúvadakat? Ezzel kínzod magad. – Legyőzhettem volna a Dúvadakat? – Nem, fiam. – És most? – Nem – mondta szomorúan Abaddon. – Akkor mit csinálunk itt? Mi értelme az egésznek? – Ezt nem nekem kell megmondanom. Te vagy a valódi vezető. – Nem vagyok fáklyahordozó, szerzetes! Én csak ember vagyok. Én választom meg az utamat. – Persze hogy te. Nem is állítottam mást. De becsületes ember vagy, ha rád testálták a felelősséget, elfutsz előle? Nem, soha nem tetted, és nem is teszed. Etől vagy az, aki. Ezért követnek az emberek, még ha gyűlölik is a véred. Bíznak benned. – Nem szeretem a vesztes ügyeket, szerzetes. Lehet, hogy ti szeretnétek meghalni, de én nem. Nem vagyok hős, katona vagyok. Ha a csata elvesztett, visszavonulok, és összegyűjtöm az erőimet, ha a háborúnak vége, leteszem a kardomat. Nincs hősi roham, nincs értelmetlen kitartás a végsőkig! – Értem én – mondta Abaddon. – Akkor tudd meg azt is, hogy akármilyen lehetetlennek tűnik is ez a háború, a győzelemért harcolok. Amit meg kell tennem, megteszem. Ceskánál semmi nem lehet rosszabb. – A nadirokról beszélsz. Az áldásomat kéred? – Ne olvass az agyamban, az ördögbe! – Nem az agyadban olvastam, csak a szavaid mögött. Tudod jól, hogy a nadirok gyűlölik a drenaikat, csak az egyik véres zsarnokot cserélnéd fel egy másikkal. – Talán. De meg fogom próbálni. – Akkor segítünk neked. – Ilyen egyszerűen? Nem kérlelsz, nem könyörögsz, nem adsz tanácsot? – Megmondtam, hogy a terved túl sok veszélyt rejt magában. Nem ismétlem meg magam. Te vagy a parancsnok, neked kell döntened. – Csak Arvannak szóltam még. A többiek nem értenék. – Hallgatni fogok. Tenka otthagyta az öreget, és kisétált az éjszakába. Abaddon leült, hátát egy fának döntötte. Fáradt volt, és nehéznek érezte a lelkét. Azon gondolkozott, vajon elődei is ennyi kétséget éreztek?

Vajon a költő Vintar is ekkora terhet cipelt, amikor Delnochba indult a Harmincakkal? Egy nap, nemsokára, megtudja. Megérezte Decado közeledését. A harcos aggódott, de a haragja már halványodott. Abaddon becsukta a szemét, fejét a fa durva kérgének támaszkodva pihent. – Beszélhetünk? – kérdezte Decado. – A Hang ahhoz szól, akihez akar. – Beszélhetünk úgy, mint korábban, amikor a tanítványod voltam? Abaddon felült, és kedvesen elmosolyodott. – Gyere hát, tanítványom. – Sajnálom a haragomat és a durva szavakat, amiket használtam. – A hangok csak zajok, fiam. Nagy megpróbáltatásnak voltál kitéve. – Attól félek, nem én vagyok a vezető, akire a Forrásnak szüksége van. Lemondanék Acuas javára. Lehetséges? – Várj még egy kicsit. Még ne hozz elhamarkodott döntést. Inkább mondd el, mi változtatta meg a véleményed. Decado hátradőlt, a csillagokat figyelte. Halkan beszélt, szinte suttogott. – Akkor történt, amikor kihívtam a templomost, és kockára tettem az életeteket. Méltatlan cselekedet volt, és szégyellem magam. De ti engedelmeskedtetek. A lelketeket a kezembe adtátok, és én nem törődtem vele. – És most törődsz, Decado? – Igen. Nagyon. – Örülök, fiam. Csendben ültek egy ideig, majd Decado megszólalt. Mondd meg, apát uram, hogy történhetett, hogy a templomosok ilyen könnyen elbuktak? – Azt vártad, hogy meghalsz? – Fennállt a lehetősége. – Akit megöltél, a templomosok hat vezetője közé tartozott. Padaxesnek hívták. Gonosz ember volt, valaha a Forrás papja, de a vágyai erősebbnek bizonyultak. Igen, volt hatalma. Mindüknek van. Az átlagos emberekkel összehasonlítva legyőzhetetlenek. Halálosak! De te, Decado, nem vagy közönséges ember. Te is bírsz hatalommal, csak alszik még. Amikor harcolsz, a hatalmad elszabadul, ezért vagy jobb harcos, mint bárki más. És vedd hozzá azt a tényt, hogy te nem csak magadért harcoltál, hanem a társadért, a barátaidért, és így legyőzhetetlen lettél. A gonosz soha nem elég erős, mert a félelemből táplálkozik. Miért bukott el olyan könnyen? Mert próbát tett az erőd ellen, és megérezte a halál lehetőségét. Abban a pillanatban, ha igazán bátor, harcol ellened. Ehelyett megdermedt... és veszített. De vissza fog térni, fiam. És erősebb lesz! – Meghalt.

– De a templomosok még élnek. Hatszázan vannak, és számtalan tanítványuk van. Padaxes és társainak halála hullámokat keltett az egész rendben. Már most készülődnek a vadászatra. És láttak bennünket. Egész nap éreztem a gonosz jelenlétét. Most is, miközben beszélgetünk, a pajzs fölött lebegnek, amit Katán és Acuas hoztak létre a tábor felett. Decado megborzongott. – Győzhetünk ellenük? – Nem. De nem is azért vagyunk itt, hogy győzzünk. – Akkor miért? – Hogy meghaljunk – felelte Abaddon. * Argonis fáradt volt, és nem is kicsit másnapos. Jó mulatság volt, és a lányok... ó a lányok! Egon mindig megtalálja a megfelelő nőket. Argonis visszafogta fekete heréltjét, amikor a vágtázó felderítőt meglátta. Felemelte a kezét, megállította a csapatot. A felderítő visszarántotta a kantárt, a ló felhagyott a vágtával, és felágaskodott, patája a levegőt kapálta. A férfi tisztelgett. – Lovasok, uram. Legalább negyvenen, Koda felé tartanak. Jól fel vannak fegyverezve, regulárisoknak néztem őket. A mieink? – Nézzük meg – felelte Argonis, felemelte a karját, és továbbintette a csapatát. Lehetséges, hogy egy demochi felderítőcsapattal állnak szemben, de akkor nem a lázadók főhadiszállása felé tartanának, legalábbis nem negyvenen. Argonis visszanézett az embereire, és önbizalma megnőtt a századnyi légiós lovas láttán. Jó lenne végre csatázni egyet, talán még a feje is kitisztulna. Regulárisok, mondta a felderítő. Üdítő változatosság lenne a kapával és kaszával hadonászó falusiak után. Elérték a legmagasabb domb csúcsát, és Argonis végigpillantott a Koda hegység lábainál elterülő mezőkön. Árnyékot vette a szeme elé, és megvizsgálta a lent haladó lovasokat. A felderítő ott állt mellette. – A mieink, uram? – kérdezte.' – Nem. Delnoch vörös köpenyeket oszt vagy kéket a tiszteknek, de fehéret soha. Szerintem vagriai betolakodók. Ebben a pillanatban a lenti csapat ügetésbe váltott, a hegyek védelme felé tartott. – Vágtába! – ordította Argonis, előhúzta szablyáját, és a száz fekete egyenruhás lovas az üldözésükre indult, a paták hangosan dobogtak a kemény talajon.

A két csapat közötti távolság csökkent, a támadók előnyére szolgált, hogy lefelé haladtak a lejtőn, és oldalról közelítették meg az üldözötteket. Izgalom áradt szét Argonisban, mélyen a lova nyakára hajolt, a reggeli szél legyezte az arcát, szablyája élén megcsillant a napfény. – Nem ejtünk foglyokat! – ordította. Már elég közel járt ahhoz, hogy meg tudja különböztetni az egyes embereket, látta, hogy három nő is van közöttük. Észrevett egy fekete embert is, aki az egyik asszony mellett lovagolt, látnivalóan bátorította, ami rá is fért a nőre, mert nem ült biztosan a nyeregben, és valamit tartott a karjában. Társa kihajolt a nyeregből, elvette a terhet, és a nő lova felgyorsított. Argonis elvigyorodott. Micsoda felesleges gesztus, hiszen a légió még a hegyek előtt utoléri őket. A fehér köpönyeges lovasok hirtelen megfordították lovaikat. Tökéletességre vitt katonai nevelés, hiszen azonos ütemben mozdultak, és mielőtt Argonis reagálhatott volna, már támadtak is. Argonis megrémült. Csapatai élén járt, ő vezette az üldözést, és hirtelen harminc őrülttel kell szembenéznie. Visszafogta a lovát, és az emberei is követték a példáját, zavartan, bizonytalanul. A Harmincak úgy támadtak, mint téli vihar, megvillantak és lecsaptak az ezüst pengék. Lovak ágaskodtak fel, a nyeregből levetett emberek sikoltoztak. Majd a fehér köpenyes támadók ismét megfordultak, és elvágtattak. Argonis feldühödött. – Utánuk! – üvöltötte, de bölcsen visszafogta a lovát, ahogy az emberei üldözésre indultak. A hegyek már közelebb voltak, és az ellenség nekiindult az első völgybe vezető emelkedőnek. Egy ló megbotlott és elesett, egy szőke lány a fűbe zuhant, és három légiós megsarkantyúzta a lovát, hogy rárontson. Egy feketébe öltözött magas férfi, akinek arcát álarc takarta, megfordította a lovát, és elébük vágott. Argonis döbbenten figyelte, hogyan véd ki egy gyilkos csapást, és hogyan belezi ki az első támadót, majd azonnal kifordul a nyeregből, hogy kivédje a második lovas felülről jövő támadását. A férfi a lova oldalába vágta a sarkát, és nekirontott a harmadiknak, ledöntve lovast és lovat a lábáról. A nő már talpra állt, futott. Az álarcos alak kivédte a második lovas újabb támadását, és viszonzásul felhasította a támadó torkát. Az ellenfelek elfogytak. Hüvelyébe csúsztatta a kardját, a nő felé vágtatott, kihajolt a nyeregből. Kinyúlt, átölelte a nő derekát, maga elé emelte a nyeregbe, és a következő pillanatban már el is tűntek a hágó mögött. Argonis a csata helyszínére vágtatott. Csapatának harmincegy tagja a földön hevert, tizennyolcan meghaltak, legalább hatan halálosan megsebesültek.

Lassan szállingóztak vissza az emberek, elkeseredetten, demoralizáltan. A felderítő, Lepus odalépett Argonishoz, és leszállt a nyeregből. Tisztelgett, és tartotta parancsnokának kantárját, amíg a tiszt is leszállt a lóról. – Kik az ördögök voltak ezek? – kérdezte Lepus. – Nem tudom, de gyerekként bántak el velünk. – Ez lesz a jelentésedben, uram? – Fogd be a szádat! – Igen, uram. – Néhány napon belül ezer légiós lovas érkezik. Akkor majd kifüstöljük őket, egy egész hágót nem védhetnek. Még találkozunk ezekkel a fehér köpenyes fattyakkal! – Nem vagyok biztos benne, hogy ennek örülök – felelte Lepus. Tenka megállította a lovát egy kanyargó patak mellett, amely a völgy nyugati részén, szilfák között csordogált. Megfordult a nyeregben, Ananaist kereste a tekintetével, látta, hogy a lovát lépteti, Valtaya pedig előtte ül a nyeregben. Egyetlen embert sem veszítettek, hála a Harmincak kivételes képességeinek. Tenka leszállt a nyeregből, hagyta, hadd legelésszen, meglazította a nyerget, és megveregette a ló nyakát. Renya is leugrott a nyergéből, az arca kipirult, a szeme csillogott az izgalomtól. – Most már biztonságban vagyunk? – kérdezte. – Egyenlőre – felelte. Ananais kiemelte a lábát a kengyelből, és lecsúszott a lóról. Megfordult, és lesegítette Valtayát. A lány rámosolygott, és átölelte a vállát. – Örökké kéznél leszel, ha meg kell menteni az életemet? – Az örökké hosszú idő, hölgyem – felelte Ananais, de nem vette le a kezét a lány derekáról. – Mondták már valaha, hogy gyönyörű szemeid vannak? – Mostanában nem – felelte a férfi, elengedte a lányt és távozott. Galand végignézte a jelenetet, és odalépett Valtayához. – Felejtsd el, kislány – mondta. – Ezt az embert nem kaphatod meg. – De téged igen, ugye, Galand? – Hát persze, lányom. De jól gondold meg, mielőtt választasz, nem vagyok valami nagy fogás. Valtaya felnevetett: – Többet érsz, mint gondolnád. – De a válaszod nem? – Nem hiszem, hogy feleséget keresnél. – Ha lenne rá időnk – válaszolta Galand komolyan, és kinyúlt a lány kezéért. – Nagyszerű lány vagy, Val, nem hiszem, hogy bármely férfi találhatna jobbat. Bárcsak szebb időkben találkoztunk volna!

– Olyan időket élünk, amilyeneket teremtünk magunknak. Vannak még országok a földön, ahol a Ceska-féléket elűzik. Békés helyek. – Nem szeretnék idegen lenni. A saját földemen akarok élni, a saját népem körében. Szeretnék... – Galand szava elhalt, és Valtaya látta a fájdalmat a szemében. A férfi karjára tette a kezét, de Galand elfordította a tekintetét. – Mi az, Galand, mit akartál mondani? – Nem fontos, kislány – fordult vissza Galand, már rendezett arcvonásokkal, tiszta szemekkel. – Mondd meg nekem, mit látsz álarcos útitársunkban? – Nem tudom. Egy ilyen kérdésre nehéz egy nőnek válaszolni. Gyere, együnk valamit. Decado, Acuas, Katán és Balan a táborban hagyták a társaságot, visszalovagoltak a völgy szájához, és nézték a zöld mezőt, ahol a légiósok ápolták sebesültjeiket. A halottakat takaróba göngyölték, és a nyeregre erősítették. – Szép munka volt – mondta Decado, levette a sisakját, és a nyeregkápára akasztotta. – Szörnyű – mondta Katán. Decado megfordult a nyeregben: – Te akartál harcos lenni. Fogadd hát el! – Tudom, Decado – felelte a sötét szemű szerzetes. Szomorkásán elmosolyodott, és megdörgölte az arcát. – De élvezni nem tudom. – Nem is erre gondoltam. Úgy döntöttetek, hogy harcba szálltok a gonosz ellen, és arattatok egy apró győzelmet. A kisbaba most halott lenne nélkületek. – Tudom. Nem vagyok gyerek. De akkor is nehéz. Mind a négyen leszálltak a nyeregből, és leültek a fűre, élvezték a napsugarak melegét. Decado levette a fehér köpenyét, gondosan összehajtogatta. Lehunyta a szemét, hirtelen különös érzés tudatára ébredt, mintha hűvös szellő fújdogálna a fejében. Megpróbált koncentrálni, és különös apályokat és dagályokat fedezett fel, a sziklákon megtörő távoli hullámok dübörgését. Hátradőlt, békés nyugalom öntötte el, az érzések forrása felé indult. Nem is lepődött meg, amikor a suttogó hullámok halk hangokká alakultak, és felismerte, hogy Acuas beszélt. – Még mindig úgy érzem, hogy Abaddon tévedhet. Ereztétek Decado vérszomját, amikor megtámadtuk a lovasokat? Olyan erős volt, hogy majdnem engem is magával ragadott. – Abaddon azt mondta, ne ítéljünk elhamarkodottan, Katán hangja. – De már nem ő az apát – mondta Balan. – Mindig is ő a Kardok Apátja. Tisztelnünk kell – ismét Katán. – Engem akkor is zavar – lüktette Acuas. – Hol a tehetsége? A Harmincak története nem ismer olyan vezetőt, aki nem tudott Beszélgetni és Utazni.

– Azt hiszem, át kell gondolnunk a lehetőségeket – mondta Katán. – Ha Abaddon tévedett a Hang kiválasztásában, az azt jelenti, hogy a Káosz uralmat szerzett a Forrás felett. Ennek következtében Abaddon minden döntése helytelen, és a Végzetünk nem a miénk többé. – Ez nem szükségszerű – mondta Balan. – Emberek vagyunk. Lehet, hogy Abaddon csak ebben az egyben tévedett. A Forrás vezeti, de olyan sok múlik az értelmezésen. Estin halála és Decado érkezése lehetett véletlen is vagy a gonosz műve. – Vagy a Forrásé? – lüktette Acuas. – Valóban. Decado kinyitotta a szemét és felült. – Mire készülnek? kérdezte hangosan, és a légiósokra mutatott. – A seregük érkeztére várnak – mondta Acuas. – A vezetőjük, ott az az ember, Argonisnak hívják, azt magyarázza az embereinek, hogy kifüstölnek bennünket a hegyekből, és együtt pusztulunk a többi lázadóval. Igyekszik lelket verni a légiósaiba. – De nem sok sikerrel – jegyezte meg Balan. – Mesélj nekünk a Sárkányról, Decado – kérte Katán, és Decado elmosolyodott. – Régmúlt napok – mondta. – Mintha egy másik élet lenne. – Élvezted azt az életet? – kérdezte Acuas. – Igen és nem. Inkább nem, mint igen, úgy emlékszem. A Sárkány különös volt. Azt hiszem, bizonyos szempontból a tiétekhez hasonló kötődést hozott létre, persze nekünk nem voltak különleges képességeink és nem tudtunk Beszélgetni és Utazni, mint ti. De egy családhoz tartoztunk, testvérek voltunk. És védtük az országot. – Nagy bánat lehetett, amikor Ceska elpusztította a barátaidat – mondta Balan. – Igen. De már szerzetes voltam, és megváltozott az életem. Kertem volt és virágaim. A világom sokkal kisebb lett. – Mindig csodáltam, hogy tudsz olyan sokféle zöldséget termelni egy akkora kertben – mondta Balan. Decado felnevetett. – Együtt ültettem a krumplit a paradicsommal – mondta. A paradicsom felfelé nőtt, a krumpli lefelé. Egészen elégedett voltam az eredménnyel. – Hiányzik a kerted? – kérdezte Acuas. – Nem, nem hiányzik. És ez elszomorít. – Szerettél szerzetesként élni? – kérdezte Katán. Decado ránézett a karcsú, kedves arcú, fiatal férfire. Szeretsz harcos lenni? – kérdezett vissza. – Nem. Egyáltalán nem.

– Bizonyos szempontból szerettem a kolostorbeli életet. Jó volt elrejtőzni egy időre. – Mi elől rejtőztél? – kérdezte Balan. – Azt hiszem, te is tudod a választ. A halál a mesterségem, barátom, mindig is az volt. Vannak emberek, akik festenek, mások kőből vagy szavakból teremtik a szépet. Én gyilkolok. De a büszkeség és a szégyen rosszul illenek egymáshoz, és a harmónia hiánya zavart. A halálosztó pillanatban a mámor lakik, de utána... – Mi történt utána? – kérdezte Acuas. – Élő ember nem szállhatott szembe velem, így hát az ellenségeim védtelenné váltak. Már nem harcos voltam, hanem gyilkos. Az élvezet csökkent, a kételyek nőttek. Amikor a Sárkányt feloszlatták, nekivágtam a világnak, és ellenfeleket kerestem, de egyet sem találtam. És akkor rájöttem, hogy egyetlen ember van a világon, aki próbára tehet, és elhatároztam, hogy kihívom. Ventriába tartottam, ahol lakott, amikor három napra egy homokviharba kerültem. Volt időm, hogy elgondolkozzam azon, mit is csinálok. Tudjátok, az az ember a barátom volt, és ha nem akaszt meg a vihar, megöltem volna. Ekkor tértem haza Drenaiba, és ekkor akartam megváltozni. – És mi történt a barátoddal? – kérdezte Katán. Decado elmosolyodott. – Ma ő a Fáklyavivő.

9. A tanácsterem látott már jobb napokat is, ma fakukacok csúfították el az intarziát, és a legendás fehérszakállas Drusst ábrázoló festett mozaikok foltokban hámlottak a falról, leleplezve a mögötte növekvő szürke penészt. Legalább harminc férfi és egy tucatnyi nő és gyerek ült a fapadokon, és hallgatták a szenátusi székben ülő asszony szavait. Termetes asszony volt a szónok, erős csontokkal, széles vállakkal, sötét haja oroszlánsörényként omlott a vállára, zöld szeme haragosan villogott. – Hallgassátok csak meg magatokat! – morrant fel, talpra lökte magát és kisimította nehéz zöld szoknyájának a ráncait. – Beszéd, beszéd, beszéd. És mi végre? Bízzuk magunkat Ceska kegyelmére? Ez meg mi az ördögöt jelent? Megadjuk magunkat, azt jelenti. Te, Petar, állj fel! Egy férfi kászálódott fel, lehajtotta elvörösödő fejét. – Emeld fel a kezed! – parancsolta az asszony, és a férfi engedelmeskedett. A kar hiányzott, és a csonk még mindig viselte nyomát, a sebet egykor lezáró kátránynak. – Ez Ceska kegyelme! Az istenekre, hangosan éljeneztetek, amikor a hegyi embereim kiűzték a katonákat a földünkről. Akkor azt kérdezgettétek, mit is tehetnétek még értünk, ugye? De most visszajönnek, hát lapulni akartok és elrejtőzni. Nos, nincs hova rejtőzni. A vagriaiak nem engednek át bennünket a határon, és biztosak lehettek benne, hogy Ceska nem felejt, és nem bocsát meg. Egy középkorú férfi emelkedett szólásra a szótlan Petar mellett. – Felesleges kiabálnod, Rayvan. Nincs más választásunk. Nem tudjuk legyőzni őket. Mind meghalunk. – Mindenki meghal, Vorak – kiáltotta az asszony. – Vagy nem hallottad? Hatszáz emberem van, akik azt állítják, hogy le tudják győzni a légiót. És ötszáz másik vár arra, hogy csatlakozzon hozzánk, ha szerzünk fegyvereket. – És ha vissza is verjük a légiót – mondta Vorak –, mi történik, ha Ceska a Dúvadakat küldi? Akkor mit érünk a harcosokkal? – Amikor eljő az idő, meglátjuk – ígérte meg a nő. – Semmit nem látunk meg. Menj vissza oda, ahonnan jöttél, és hadd kössünk békét Ceskával. Nem akarunk itt látni! – üvöltötte Vorak. – Mindenki nevében beszélsz, Vorak? – Rayvan lelépett az emelvényről, és a férfi felé indult. Amikor odaért, a férfi nagyot nyelt, majd Rayvan megragadta a gallérját, és a fal felé lökte. – Nézz oda, és mondd el, mit látsz – parancsolta. – Egy falat, Rayvan, rajta képet. Most engedj el!

– Ez nem csak egy kép, te trágyarakás! Ez Druss! Ez az az ember, aki szembeszállt Ulric hordáival. És nem állt meg, hogy megszámolja őket. Hányingerem van tőled! Otthagyta a férfit, visszasétált az emelvényre, és a gyülekezet felé fordult. – Hallgathatnék Vorakra. Foghatnám a hatszáz emberemet, és eltűnhetnénk a hegyek között. De tudom, hogy mi történne: mind meghalnátok. Nincs más választásotok, csak a harc. – De nekünk családunk van, Rayvan – tiltakozott egy ember. – Igen, és ők is meghalnának. – Mondod te – mondta a férfi –, de biztosan meghalunk, ha szembeszállunk a légióval. – Tegyetek, amit akartok – csattant fel Rayvan. – De tűnjetek a szemem elől, mindannyian! Valaha férfiak éltek ezen a földön. Kifelé! Az utolsóként távozó Petar megállt az ajtóban. – Ne ítélj meg bennünket túl keményen, Rayvan – kérte. – Kifelé! – harsogta a nő. Az ablakhoz sétált, lenézett a tavaszi nap fényében fürdő fehér városra. Gyönyörű, de védhetetlen. Hiányzik a fal. Rayvan káromkodni kezdett, a szavak fürgén pörögtek a nyelvéről. Jobban érezte magát, de nem sokkal. Az ablakon túl, a kanyargó utcákon, a nyílt tereken emberek gyülekeztek, és bár Rayvan egyetlen szavukat sem hallhatta, mégis tudta, miről beszélgetnek. Megadás. Esély az életre. És a szavakat mozgató érzelem, a félelem Mi a baj velük? Ceska uralma elmosta volna az emberek erejét? Megfordult, a fakó képeket nézte, rajtuk a legendás Drusst, hatalmas bárdjával a kezében, mögötte Koda fehér süvegű, legyőzhetetlen hegyei mintha a férfi jellemvonásait tükröznék. Rayvan a saját kezére nézett, rövid, kövérkés ujjak, a földművelés nyoma még látszik a bőrredőkben. Az évek munkája, megnyomorítóan kemény munkája megfosztotta kezét egykori szépségétől. Örült, hogy nincs előtte tükör. Valaha a hegyek virágának nevezték, de az évek – és szép évek voltak – nem kegyelmeztek neki. Sötét haját már ezüst szőtte át, arca kemény lett, mint Koda gránitja. Kevés férfi érzett iránta vágyat, ha ránézett, de ez így van jól. Húsz év házasság és kilenc gyerek után már elvesztette az érdeklődését a szerelem iránt.. Visszatért az ablakhoz, a hegyek karikáját figyelte a városon túl. Honnan jön az ellenség? És hol szálljon szembe velük? Az emberei bíztak magukban, hiszen legyőztek több száz katonát, és csak negyven embert veszítettek. Való igaz, de a katonákat meglepetésszerűen érte a támadás, és gyáva banda voltak. Most más lesz az ellenfél.

Rayvan keményen törte a fejét, a csatán gondolkozott. Más? Miszlikbe aprítják őket. Káromkodott egyet, felidézte újra a pillanatot, amikor a katonák betörtek a földjükre, és lemészárolták a férjét és két fiát. A tömeg csendben figyelt, amíg Rayvan, szeletelőkéssel felfegyverezve, elő nem rontott, és a tiszt oldalába nem döfte a fegyvert. Ekkor kitört a pokoli zűrzavar. De most... Most fizetni kell a táncért. Átsétált a termen, csípőre tett kézzel állt meg a falfestmény előtt. – Mindig azzal hencegtem, hogy a vérvonaladból származom, Druss – mondta. – Ez nem igaz, legalábbis szerintem. De bár igaz lenne! Az apám sokat beszélt rólad. Delnochban szolgált katonakánt, és sokat tanulmányozta a krónikákat. Többet tudott rólad, mint bármely élő ember. Bárcsak visszajönnél... Lépj le a falról! Téged a Dúvadak sem állíthatnának meg, igaz? Bevonulnál Drenanba, és letépnéd Ceska fejét. Én erre nem vagyok képes, Druss. Semmit nem tudok a háborúról. És a fene egye meg, nincs időm, hogy megtanuljam. Az ajtó nyikorogva kinyílt. – Rayvan? Megfordult, a fia, Lucas állt az ajtóban, íjjal a kezében. – Mi az? – Lovasok, legalább ötvenen, a város felé tartanak. – A fenébe! Hogy kerülték meg az őröket? – Nem tudom. Lake összegyűjti az embereket. – Miért csak ötven? – Nyilvánvalóan lebecsülnek bennünket – vigyorgott Lucas. Rayvan tudta, hogy Lake és ez a jóképű, sötét hajú, szürke szemű kölyök a legjobb az alomból. – Majd többre tartanak bennünket, ha találkoztak velünk – mondta. – Induljunk. Elhagyták a tanácstermet, végigsiettek a márványfolyosón, le az utcára vezető széles lépcsőn. A hír már elterjedt, és Vorak várt rájuk legalább ötven kereskedővel együtt. – Ennyi, Rayvan! – kiáltotta, amikor az asszony kilépett a napfényre. – A háborúnak vége. – Ez mit jelentsen? – kérdezte Rayvan, és uralkodott a haragján. – Te kezdted az egészet, a te hibád. Most átadunk nekik. – Hagy öljem meg – suttogta Lucas, és egy nyílvesszőért nyúlt. – Nem! – sziszegte Rayvan, aki már felmérte a szemben lévő épületet, ahol minden ablakban megfeszített íjjal ellenség állt. – Menj vissza a terembe, és a

Pékek utcáján át tűnj el. Keresd meg Lake-t, és tegyetek meg mindent, hogy átjussatok Vagriába. Majd egyszer, ha tehetitek, bosszuljatok meg. – Nem hagylak itt, anyám. – Azt teszed, amit mondok! Lucas szitkozódott, de visszahátrált az ajtóból. Rayvan lassan lesétált a lépcsőn, merev arccal, tekintetét Vorakra szegezte. A férfi hátralépett. – Kötözzétek meg! – kiáltotta, és az emberek előrerohantak, hogy hátrafeszítsék Rayvan kezét. – Visszajövök, Vorak. A síron túlról is visszajövök – ígérte meg Rayvan. A férfi tenyérrel arcul ütötte, az asszony egyetlen hangot sem hallatott, pedig vér csepegett felsértett ajkáról. Átráncigálták a tömegen, ki a külső városba, majd a mezőre, ahol már feltűntek a lovasok. Egy magas, kegyetlen arcú férfi vezette őket. Leszállt a lováról, és Vorak odarohant hozzá. – Elfogtuk az árulót, uram. Ő vezette a lázadást, már ha egyáltalán lázadásnak lehet nevezni. Mi ártatlanok vagyunk, mindannyian. A férfi bólintott, és Rayvanhoz lépett. Az asszony keskeny vágású mandulaszemekbe pillantott. – Úgy – mondta halkan –, hát már a nadirok is Ceska szolgálatában állnak? – Mi a neved, asszony? – jött a kérdés. – Rayvan. Emlékezzél rá, barbár, mert a fiaim halott szívedbe karcolják ezt a nevet. A férfi Verákhoz fordult. – Mit javasolsz, mit tegyünk vele? – Öljétek meg! Hogy mindenki tanuljon belőle. Halál minden árulóra! – De te hűséges vagy? – Igen, igen. Mindig is az voltam. Én adtam először hírt a lázadókról. Ismernetek kellene, Vorak vagyok. – És ezek az emberek, a társaid, ők is hűségesek? – Mindannyian. Mindenki Ceska esküdt híve. A férfi bólintott, és még egyszer Rayvanhoz fordult. – És hogy ejtettek foglyul, asszony? – Mind követünk el hibákat. A férfi felemelte a kezét, és a harminc fehér köpenyes lovas körülvette a társaságot. – Mi történik? – kérdezte Vorak. A férfi előhúzta a kardját, kipróbálta az élét a hüvelykujján. Megpördült, a kardpenge megvillant, és Vorak szeme a rémülettől szélesre tágult, mielőtt a feje a porba hullott. A fej a parancsnok lába elé gördült, a test a fűre omlott, vér pumpált kifelé a nyakból. A vele érkezett férfiak térdre borultak, kegyelemért könyörögtek. – Csend! – kiáltotta egy fekete álarcos óriás, aki herélt pej lovon ült. A zaj elcsendesedett, bár innen-onnan néha még hallatszott zokogás.

– Nem akarlak mindannyiótokat megölni – mondta Tenka kán. Leviszünk a völgybe, ott elmehettek, hogy megkössétek a saját különbékéteket a légiósokkal. Sok szerencsét kívánok, tudom, hogy szükségetek lesz rá. Most álljatok fel, és indulás! A férfiak a Harmincak kíséretében kelet felé indultak, Tenka pedig elvágta Rayvan kötelékeit. – Ki vagy te? – kérdezte az asszony. – Tenka kán, a Bronzgróf véréből – felelte a férfi és meghajolt. – Én Rayvan vagyok, a legendás Druss leszármazottja mondta neki az asszony csípőre tett kezekkel. Faljáró egyedül sétálgatott a tanácsterem mögötti kertben. Egy ideig hallgatta, hogyan beszélget Tenka és Rayvan a közelgő csatáról, de egyetlen bölcs megjegyzéssel sem tudott hozzájárulni a tervezgetéshez. Szép csendesen kiosont, nehéz szívvel. Bolond volt, hogy csatlakozott a társasághoz. Semmit nem ér. Nem harcos. Egy kőpadra ült le, egy medencét bámult és a liliomok között kergetőző aranyhalakat. Magányos gyermekként nőtt fel. Nem volt könnyű a hirtelen haragú Orrin mellett, Faljáró jól tudta, hogy az öreg méltó utód iránti minden reménye és vágya rá összpontosul. A család tagjai, egyik a másik után, szerencsétlenül jártak, és Faljáró volt az utolsó leszármazott, ha nem számítjuk Tenka kánt. És őt a legtöbben nem is vették számításba. De Árván, ahogy akkor Faljárót hívták, megkedvelte a nadir fiút, minden lehetséges alkalommal a társaságát kereste, szívesen hallgatta a sztyeppei életről szóló történteteket. Bámulata azon az éjszakán változott hősimádattá, amikor orgyilkos mászott be a szobájába. A fekete ruhás, csuklyás férfi kinyúlt az ágy fölött, és kesztyűs kezét a szájára tapasztotta. Árván, az érzékeny, rémült hatéves kisfiú elájult a félelemtől, csak akkor ébredt fel, amint hideg téli szél simította végig az arcát. Amikor kinyitotta a szemét, a várfalról nézett le az udvar kőkockáira. Megrendült a teste, és érezte, hogy lazul az ujjak szorítása. – Ha kedves az életed, nem teszed – szólt egy hang. Az orgyilkos halkan szitkozódott, de szorosabban fogta a gyereket. – És ha életben hagyom? – kérdezte eltorzított hangon. – Akkor te is élhetsz – mondta Tenka kán. – Csak egy fiú vagy. Téged is megölhetlek. – Akkor hajtsd végre a feladatod – mondta Tenka –, és kísértsd a szerencsédet. Az orgyilkos hosszan tétovázott, majd lassan visszahúzta Arvant a mellvédre, és letette a kőlépcsőre, behátrált az árnyékok közé és eltűnt. Árván Tenkához futott, aki eltette a kardját, és átölelte a fiút.

– Meg akart ölni, Tani! – Tudom. De elment. – Miért akart megölni? Tenka nem tudta a választ. Orrin sem, de az eset után minden éjjel őr állt Árván ajtaja előtt, és a fiú állandó társává vált a félelem. – Jó napot. Faljáró felnézett, és egy lebbenő fehér, vékony gyapjúruhába öltözött lányt látott a kőmedence mellett. A lány sötét haja enyhe hullámokban göndörödött, arany pontok pettyezték zöld szemét. Faljáró felállt és meghajolt. – Miért vagy ilyen borongós? – kérdezte a lány. Faljáró vallat vont. – Inkább elgondolkozó. Te ki vagy? – Ravenna, Rayvan lánya. Miért nem maradtál a többiekkel? Faljáró elvigyorodott. – Semmit nem tudok a háborúról, csatákról, hadműveletekről. – És miről tudsz? – Irodalomról, költészetről, művészetekről, mindenről, ami szép. – Nem a megfelelő időben élsz, barátom. – Faljáró. Hívj Faljárónak. – Különös név, Faljáró. Mindenre felmászol? – Főleg falakra. – A pad felé intett. – Csatlakozol hozzám? – kérdezte. – Néhány percre. Sok dolgom van. – Biztosan várhatnak. Meséld el, hogyan lett egy nő a lázadók vezére? – Hogy ezt megértsd, ismerned kellene az anyámat. Az egyik őse a legendás Druss volt, tudod, és nem fél senkitől és semmitől. Egyszer elkergetett egy hegyi oroszlánt egy nagy bottal. – Félelmetes hölgy – mondta Faljáró. – Valóban. És ő sem tud semmit a háborúról, csatákról, hadműveletekről. De meg fogja tanulni. Neked is tanulnod kellene. – Szívesebben tudnék meg mindent rólad, Ravenna, mondta Faljáró, és felvillantotta legmeggyőzőbb mosolyát. – Látom, hogy van olyan hadművelet, amihez értesz mondta a lány, és felállt. – Örülök, hogy találkoztunk. – Várj! Látlak még? Ma este? – Talán. Ha megérdemelted a nevedet. * Azon az éjjelen Rayvan széles ágyában feküdt, a csillagokat nézte, és nagyobb biztonságban érezte magát, mint bármikor az elmúlt lázas hónapokban. Nem is sejtette, hogy ilyen fárasztó a vezérség. És nem is akart soha vezető lenni. Nem tett mást, mint megölte azt az embert, aki felelős volt

a férje haláláért, és onnantól kezdve megállíthatatlanul csúszott lefelé a jeges hegyoldalon az események felé. A lázadás első néhány hete után Rayvan csekély hadserege csaknem egész Kodat uralta. Az első mámoros napok éljenző tömegeket és új barátságokat hoztak. Majd egyre több pletyka szállingózott a hegyek között a gyülekező ellenséges hadseregről, és a hangulat megváltozott, és Rayvan ostromlott városban érezte magát még mielőtt a hadsereg megérkezett volna. Most megkönnyebbült a szíve. Tenka kán nem közönséges ember. Elmosolyodott és lehunyta a szemét, hogy maga elé képzelhesse a férfit. A teste fölött tökéletes önuralommal rendelkező táncosként mozgott, az önbizalom felhője lengte körül. Született harcos. Ananaist nehezebben tudta megítélni, de az istenekre, egy sashoz hasonlított. Egy ember, aki már megjárta a hegyeket. És ő volt az, aki felajánlotta, hogy kiképzi a katonáit, ezért Lake elvezette őt a völgyek közé, a táborba. A két fivér, Galand és Parsai velük tartott, látszott, hogy megbízható emberek, nem adják meg könnyen magukat. A fekete férfival nem tudott mit kezdeni. Úgy fest, mint egy átkozott Dúvad, gondolta, de ennek ellenére látszott, hogy jóképű ördög. És ő is tele van önbizalommal. Rayvan megfordult, kényelmesebbre rázta vastag párnáját. Küldd csak a légiódat, Ceska, kiverjük a fogukat! A hosszú folyosó túlsó végén, egy kelet felé néző szobában Tenka és Renya feküdtek egymás mellett, kényelmetlen csendben. Tenka az oldalára fordult, felkönyökölt és a lányra nézett, de Renya nem viszonozta a pillantását. – Mi baj van? – kérdezte. – Semmi – felelte a lány. – Ez nyilvánvalóan nem igaz. Kérlek, Renya, beszélj hozzám! – A férfi, akit megöltél. – Ismerted? – Nem. De fegyvertelen volt, nem kellett volna meghalnia. – Értem – felelte a férfi, és felült. Az ablakhoz sétált, és a lány jól látta mezítelen alakjának sziluettjét az ablakon beáradó holdfényben. – Miért tetted? – Erre volt szükség. – Magyarázd meg. – Ő vezette a csőcseléket, nyilvánvalóan Ceska embere volt. A hirtelen halála megfélemlítette őket. Te is láttad őket, fegyvereket viseltek, sokan íjat hordtak. Nekünk támadhattak volna, de a halál látványa megrázta őket.

– Engem is megrázott, puszta mészárlás volt! Tenka a lány felé fordult. – Ez nem játék, Renya. Sokan meg fognak halni, sokan még ezen a héten. – Akkor sem cselekedtél helyesen. – Helyesen? Ez nem egy hősköltemény, asszony! És én nem vagyok aranypáncélos lovag, aki igazságot tesz. Úgy véltem, hogy a halálával eltávolítunk egy gennyes fertőzést a városból anélkül, hogy veszteségeket szenvednénk. És különben is, megérdemelte a halált. – És ez téged meg sem érint, igaz? Hogy elveszed másnak az életét. Lehet, hogy volt családja, gyerekei, anyja. – Igazad van, nem érdekel. Csak két ember él ezen a világon, akiket szeretek, te vagy az egyik és Ananais a másik. Ez a férfi meghozta a maga döntését. Kiválasztotta, kinek a pártján áll, és meghalt érte. Nem bánok semmit, és egy hónapon belül valószínűleg el is felejtettem volna. – Szörnyű dolog ilyet mondani! – Jobban örülnél, ha hazudnék? – Nem. Csak azt hittem... más vagy. – Ne ítélj meg. Csak egy ember vagyok, aki megteszi, ami tőle telik. Nem cselekedhetek másként. – Gyere vissza az ágyba. – Befejeztük a vitát? – Ha akarod – hazudta a lány. A felettük lévő szobában Pogány elvigyorodott, és ellépett az ablaktól. Különös teremtmények a nők. Beleszeretnek egy férfibe, majd megpróbálják megváltoztatni. Általában sikerrel járnak, és egész életükben sajnálják, hogy ilyen unalmas és megalkuvó emberhez mentek feleségül. Ilyen a természet, mondta magának Pogány. A saját feleségeire gondolt, felidézte arcukat, de csak harminc jelent meg lelki szemei előtt. Öregszel, gondolta. Soha nem értette, hogyan hagyhatta, hogy ilyen sokan legyenek. Zsúfoltabb volt a palota, mint egy bazár. És negyvenkét gyerek! Megborzongott. Azután felnevetett. Furcsa szusszanó hang zavarta meg gondolatait, visszalépett az ablakhoz és kikukucskált a sötétbe. Tőle húsz lábnyira jobbra egy férfi mászott fel a falon: Faljáró. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle fojtott hangon. – Kukoricát ültetek – sziszegte Faljáró. – Mégis mit gondolsz? Pogány felnézett a fölötte sötéten ásító ablakra. – Miért nem a lépcsőt használod? – Megkértek, hogy így érkezzem. Találkám van. – Értem már. Nos... jó éjszakát. – Neked is.

Pogány visszahúzta a fejét az ablakból. Furcsa, hogy valaki ennyi erőfeszítést tegyen annak érdekében, hogy bajba kerüljön. – Mi folyik ott? – harsant Tenka hangja. – Nem lehetne halkabban? – mordult fel Faljáró. Pogány visszatért az ablakhoz, kihajolt, és látta, hogy Tenka felfelé bámul. – Találka vagy ilyesmi. – Ha leesik, kitöri a nyakát. – Soha nem esik le – szólt ki Belter egy balra eső ablakból. – Kivételes tehetsége van a falmászáshoz. – Megmondaná valaki, miért mászkál egy ember a falon? – kiáltotta Rayvan. – Találkára megy! – ordította vissza Pogány. – Miért nem a lépcsőt használja? – Ezt már tisztáztuk. Megkérték, hogy így érkezzen. – Akkor biztos Ravennához tart – nyugodott meg Rayvan. Faljáró erősen kapaszkodott a falba, és egyoldalú magánbeszélgetést folytatott az agyalágyult örökkévalókkal. Eközben a fenti sötét szobában Ravenna a párnáját harapdálta, hogy visszafojtsa kitörni készülő kacaját. Sikertelenül. Ananais két napot töltött a kodai harcosok között: húszfős egységekbe szervezte, és keményen megdolgoztatta őket. Ötszáznyolcvankét harcost kapott, nagyrészt kemény, farkasinas embereket. Hegyi embereket. De fegyelmezetlenek voltak és nem szokták a szervezett hadiéletet. Ha van elég ideje, Ananais Ceska bármely csapatával felérő haderőt létre tudott volna hozni. De kevés az ideje. Az első reggel a szürke szemű Lake társaságában sorba állította az embereket, és megvizsgálta a fegyvereket. Összesen ha száz kardot talált. – Nem földműves fegyver – magyarázta Lake. – De van sok fejszénk és íjunk. Ananais bólintott és továbblépett. Izzadság gyűlt a maszkja alatt, csípte a gyógyulatlan sebeket, és egyre nőtt benne az ingerültség. – Jelölj ki húsz embert, akik alkalmasak parancsnoknak utasította a másikat, és visszasietett a szállásául kijelölt szénégető kunyhóba. Galand és Parsai követték. – Mi a baj? – kérdezte Galand, amikor mindhárman leültek a nagyszoba hűvösében. – Baj? Van majdnem hatszáz emberünk, akik néhány napon belül halottak lesznek. Ez a baj. – Nem vagy egy kicsit borúlátó? – kérdezte kimérten Parsai.

– Még nem. De már majdnem – ismerte el Ananais. Kemény férfiak, szívvel-lélekkel harcolnak. De nem küldhetünk csőcseléket a légió ellen. Még kürtünk sincs. De ha lenne is, egyetlen ember sincs, aki megértené a legegyszerűbb jelzést. – Akkor támadnunk kell és menekülni, nagy veszteséget okozni, majd kibontakozni – javasolta Galand. – Soha nem voltál tiszt, ugye? – kérdezte Ananais. – Nem. Nem a megfelelő családból származtam – csattant fel Galand. – Akárhogyan is, nem képeztek ki arra, hogy csapatokat vezess. Nem tudunk támadni és visszavonulni, mert az megosztaná a seregünket. A légió utánunk jönne, és fogalmunk sem lenne, hogy mi történik a sereg többi részével. Ráadásul lehetővé tennénk a légiónak, hogy bejusson Kodába, és felprédálja az ottani településeket. – Mit javasolsz hát? – kérdezte Parsai, miközben vizet töltött egy kőkorsóból, és átnyújtotta a többieknek az agyagpoharakat. Ananais elfordult, levette a maszkját, és hangosan szürcsölte a vizet. Visszafordult a társaihoz. – Őszintén megvallva még nem tudom. Ha együtt maradunk, egy napba sem telik, és levágnak bennünket. Ha szétválunk, elpusztítják a falvakat. Nem túl jók az esélyeink. Megkértem Lake-t, hogy kerítsen valami térképet a környékről. És van talán két napunk, hogy betanítsuk az embereket, legalább a legalapvetőbb jelzéseket megértsék. Majd vadászkürtöket használunk, és kidolgozunk valami egyszerű rendszert. Galand, vegyülj el az emberek között, és válaszd ki a legjobb kétszázat. Olyanokat akarok, akik lovasok ellen is megállják a helyüket. Parsai, te az íjászokat ellenőrizd. A legjobbakat itt is egy egységbe akarom szervezni. Tudni akarom, kik a legjobb futók. És küldjétek ide Lake-t! Miután a két férfi távozott, Ananais levette fekete bőrálarcát. Teletöltött egy edényt vízzel, és benedvesítette a haragosvörös forradásokat. Az ajtó kinyílt, megpördült, és gyorsan hátat fordított az érkezőnek. Visszatette a maszkot a helyére, és hellyel kínálta Lake-t. Rayvan legidősebb fia jó külsejű férfi volt, erős és vékony, szeme a téli égboltra hasonlított, állati kecsességgel mozgott és annak az embernek az önbizalmával, aki tudja, hogy vannak korlátai, de még nem érte el őket. – Nem győzött meg a hadseregünk? – kérdezte. – Meggyőzött a bátorságuk. – A hegyek fiai – mondta Lake, hátradőlt a székben, és hosszú lábait feltette az asztal tetejére. – De nem válaszoltál a kérdésemre.

– Nem volt igazi kérdés – felelte Ananais. – Te is tudod a választ. Nem, nem voltam tőlük elragadtatva. De még nem is hadsereg. – Megállíthatjuk a légiót? Ananais elgondolkozott a válaszon. Ha másvalaki ült volna vele szemben, hazudott volna, de most nem lehetett. Lake ehhez túl okos. – Valószínűleg nem. – Ennek ellenére velünk maradsz? – Igen. – Miért? – Jó kérdés. Nem tudom a választ. – Elég egyszerű kérdés. – Te miért maradsz? – kérdezett vissza Ananais. – Ez az én földem és az én népem. Az én családom sodorta bele őket. – Úgy érted, hogy az anyád. – Ha így tetszik. – Nagyszerű asszony. – Valóban az. De még mindig szeretném tudni, hogy miért maradsz velünk. – Mert ez a munkám, fiam, harcolni. A Sárkányhoz tartozom. Érted? Lake bólintott. – Tehát a jó és a rossz közötti küzdelem nem igazán érdekel? – De igen, csak nem túlságosan. A legtöbb háborút a mohóság okozza, mi itt-és most szerencsésebbek vagyunk: a saját életünkért harcolunk és azoknak az életéért, akiket szeretünk. – És a földért – mondta Lake. – Ostobaság! – csattant fel Ananais. – Senki nem harcol fűért és rögért. De még hegyekért sem. Azok a hegyek a Bukás előtt is itt voltak, és itt lesznek akkor is, ha felborul a világ. – Én nem így gondolkozom. – Persze hogy nem. Fiatal vagy és tele tűzzel. Én? Én öregebb vagyok, mint a tenger, megjártam a hegyeket, és belenéztem a Kígyó szemébe. És már mindent láttam, ifjú Lake. És nem vagyok elragadtatva az egésztől. – Jó! Legalább megértjük egymást – vigyorgott Lake. Mit kívánsz, mit tegyek? – Embereket kell küldeni a városba. Csak hétezer nyílvesszőnk van, és ez kevés. Nincs páncélunk, szereznünk kell. Át kell kutatni a várost. És szükségünk van élelemre, gabonára, húsra, gyümölcsre. És lovakat is akarok, legalább ötvenet. Ha van, többet. – És hogyan fizetünk mindezért? – Adj elismervényt. – A halott ember ígérete semmit nem ér.

– Használd a fejed, Lake. El fogják fogadni, mert ha nem, erővel veszed el, ami kell. Aki visszautasít, azt árulónak minősítjük, és aszerint bánunk el vele. – Nem fogok megölni senkit sem azért, mert nem hagyja, hogy kiraboljuk. – Akkor menj vissza az anyádhoz, és küldj magad helyett olyan férfit, aki győzni akar – tombolt Ananais. A harmadik nap reggelén megérkeztek az első fegyveres élelmiszerszállítmányok. * A negyedik nap reggelére Galand, Parsai és Lake kiválasztották az Ananais által kért kétszáz embert. Parsai a legjobb íjászokat csaknem százfős különítménybe szervezte. Amikor a nap felkelt a keleti csúcsok felett, Ananais a tábor alatti nyílt mezőre gyűjtötte az embereket. Sokan már kardot hordtak, hála a városi fegyverkovácsnak. Minden íjász két tegez nyílvesszőt hordott a vállán, és az új gyalogság körében időnként még mellvértet is lehetett látni. Parsallal, Lakekel és Galanddal az oldalán Ananais felmászott egy szekér hátuljába, és csípőre tett kézzel szemlélte a körülötte üldögélő katonákat. – Hagyjuk a szép szónoklatokat, fiúk – kezdte. – Tegnap este hallottuk, hogy a légió már csaknem a nyakunkon van. Holnap üdvözölhetjük őket. Az alsó keleti völgy felé tartanak, amit hajól tudom, az Ördög Mosolyának hívtok. – Ezerkétszázan vannak, jól felfegyverezve, jó lovakon. Kétszáz íjász, a többi lándzsás vagy kardja van. – Szünetet tartott, hogy mindenki megeméssze az ellenség létszámáról szóló hírt, figyelte, ahogy a katonák egymásra pillantanak, és elégedetten nyugtázta a félelem hiányát. – Soha nem hittem abban, hogy hazudni kell a katonáknak, így hát elmondom: nagyon kevés az esélyünk a győzelemre. Nagyon kevés. Fontos, hogy ezt megértsétek. Hírből már ismertek, mint embert még nem. De arra kérlek benneteket, hogy hallhassatok rám úgy, mint ha a saját apátok suttogna a fületekbe. Sokszor előfordul, hogy egyetlen ember eldönti egy csata sorsát. Közületek bárki elbillentheti a mérleg nyelvét a vereségtől a győzelem felé. A legendás Druss ilyen ember volt. A Skeln-hágóért folyó csatát minden idők legnagyobb drenai győzelmévé tette. És csak egyetlen ember volt, egy férfi Kodából. Egy nap valaki... vagy tízen, vagy százan közületek... megfordítja egy csata kimenetelét. Egy pillanatnyi pánikkal vagy egyetlen pillanatnyi hősiességgel. – Ismét szünetet tartott, majd felemelte a kezét, mutatóujja az égre mutatott. – Egyetlen pillanat! Most néhányatoktól az első

bátor cselekedetet kérem. Ha van köztetek, aki úgy érzi, kudarcot vallana a holnapi csatában, az még ma hagyja el a tábort. Megesküszöm mindenre, ami szent, hogy nem fogom elítélni azokat, akik ezt megteszik. Mert létkérdés, hogy akik holnap szembenéznek a halállal, ne inogjanak meg. Ma délután csatlakozik hozzánk egy harcos, akinél jobb nincsen az egész világon, a legügyesebb tábornok, akit valaha ismertem, és a leghalálosabb harcos a nap alatt. Egy csapat harcos érkezik vele, akik különös képességekkel bírnak, ezek a harcosok elvegyülnek közöttetek és a parancsaiknak tétovázás nélkül engedelmeskedni kell. És ezt komolyan mondom! És végül saját magam számára is kérnék valamit. A világ legjobb hadseregében a Sárkánynál voltam szárnyparancsnok. Ott volt a családom, a barátaim s testvéreim. És most halottak, elárulták őket, halottak az ország számára. De a Sárkány több volt, mint egy hadsereg, a Sárkány egy eszme volt. Egy álom, ha így jobban tetszik. Erő volt, amely a sötétséggel állt szemben, olyan emberekből állt, akik képesek lettek volna egy vödör vízzel bemasírozni a pokolba, tudván, hogy eloltják a tüzet. Nincs szükségetek csillogó páncélra és hadizászlóra, hogy ti legyetek a Sárkány. Csak akarni kell. Megindultak ellenünk a sötétség erői, mint viharos szél a gyertyaláng ellen. Azt hiszik, hogy birka módjára lapulunk a hegyekben. De én azt akarom, hogy érezzék a Sárkány leheletét a nyakukon, a Sárkány fogait a gyomrukban! Azt akarom, hogy azok a feketébe öltözött kurafiak a Sárkány tüzében égjenek el! – Most már kiabált, ökölbe szorított keze a nyomaték kedvéért a levegőbe csapott. Mély lélegzetet vett, még egyet, majd hirtelen kitárta a karjait, mintha mindegyiküket át akarná ölelni. – Azt akarom, hogy ti legyetek a Sárkány. Azt akarom, hogy gondolkodjatok úgy, mint a Sárkány. Amikor támadnak, azt akarom, hogy küzdjetek úgy, mint a Sárkány! Képesek vagytok rá? Képes vagy rá? – üvöltötte, és rámutatott valakire az első sorban. – A fenébe is, igen! – kiáltott vissza a férfi. – És te? – kérdezte Ananais egy több sorral hátrébb álló férfire mutatva. A férfi bólintott. – Használd a hangodat! – Igen! – mondta a férfi. – És ismered a Sárkány üvöltését? A férfi megrázta a fejét. – A Sárkány üvöltése a halál! Halál! HALÁL! Hadd halljalak, egyedül téged! A férfi megköszörülte a torkát, és kiabálni kezdett. Vörössé váltak a fülei is. – Segítsetek neki – csatlakozott az üvöltéshez Ananais is. – Halál, halál, halál! – A hang egyre nőtt, elszállt a rétek felett, visszaverődött a hófödte hegycsúcsokról, gyarapodott az ereje és önbizalma, hipnotikus erővel kovácsolta össze az embereket.

Ananais lelépett a szekérről, odahúzta Lake-t. – Mássz fel, kölyök, és mondd el nekik a "földért harcolunk" beszédedet! Az istenekre, most már készen állnak. – Szóval a finomkodás ideje lejárt? – vigyorgott Lake. – Úgy ám! Mássz hát, fiú, és pezsdítsd fel a vérüket!

10. Pogány elvitte a falusi asszonyt, Praise-t a város egyik fogadójába, ahol három aranyat adott a fogadósnak. A férfi szeme kitágult a tenyerén heverő vagyon láttán. – Azt akarom, hogy az asszony és a kicsi a legjobbat kapják – mondta csendesen Pogány. – Hagyok még pénzt a barátoknál, ha ez kevés lenne. – Úgy bánok majd vele, mint a tulajdon húgommal mondta a férfi. – Helyes – mosolygott szélesen Pogány, és a fogadós felé hajolt. – Mert ha nem, kitépem a szívedet. – Felesleges fenyegetőznöd, fekete ember – mondta a zömök, kopaszodó fogadós, kihúzta magát, és ökölbe szorította húsos ökleit. – Nincs szükségem utasításokra, hogy hogyan bánjak egy nővel. Pogány bólintott: – Nem olyan időket élünk, hogy az ember a bizalomra támaszkodhat. – Igen, ez igaz. Kérsz egy italt? A két férfi leült sörözni, miközben Praise új szobájának magányában megetette a gyermekét. A fogadóst Iltarnak hívták, és huszonhárom éve élt a városban, azóta, hogy egy nagy szárazság következtében tönkrement a termése. – Azt tudod, hogy túl sok pénzt kaptam? – kérdezte. – Tudom – felelte Pogány. Iltar bólintott, és kiitta a maradék sörét. – Sosem láttam még fekete embert. – Az én országomban, túl a hold hegyén és a sötét dzsungeleken, az emberek sosem láttak fehéreket, bár szólnak rólatok legendák.. – Különös a világ, igaz? – jegyezte meg liter. Pogány italának aranysárga mélyébe bámult, hirtelen honvágy öntötte el a hullámzó szavanna, a skarlátvörös naplementék és a vadászó oroszlán üvöltése iránt. Visszaemlékezett a Halál Napjának reggelére. Elfelejtheti-e valaha is? A fekete vitorlájú hajó a Fehérarany Öbölben kötött ki, és a támadók gyorsan megtalálták az utat az apja falujához. Az öregember gyorsan összegyűjtötte a harcosokat, de kevesen voltak, és az utolsó emberig lemészárolták őket az öreg király kraalja előtt. A támadók aranyat kerestek, hiszen sokféle legenda szólt az öbölről, de a régi bányák kimerültek, és az emberek már az aranyszínű kukoricával és búzával foglalkoztak. Dühükben a portyázók az asszonyokkal ellen fordultak, sokat megkínoztak, végül mindet megerőszakolták és megölték. Aznap

négyszáz lélek távozott a földről, köztük Pogány anyja, apja, három húga, egy öccse és négy lánya. A támadás elején egy gyermek elmenekült, és mint a szél futott a Magas Hegyekbe, ahol Pogány és testőrsége éppen vadászott Hatvan emberrel mezítláb futottak át a szavannán, hosszú lándzsákkal a vállukon. Nem sokkal a támadók távozása után érték el a falut. Pogány elolvasta a nyomokat, és látta, hogy legalább háromszáz ember támadta meg az apja kraalját, és ekkora csapattal nem tudott elbánni. Fogta a lándzsáját, kettétörte a térdén, és mint rövidkardot megforgatta. Az emberei követték a példáját. – Sok halottat akarok, és egy élőt – mondta Pogány. – Te, Bopa, te hozz nekem élve egy embert, mi többiek pedig vért iszunk. – Hallottuk és engedelmeskedünk, Kataskicana – kiáltották az emberek. Sötét szellemekként támadtak a hajójuk felé tartó, éneklő, nevetgélő emberekre. Pogány és hatvan embere mint pokolbéli démonok támadtak, ütöttek, vágtak, azután eltűntek a dzsungelben. Nyolcvan portyázó halt meg az egyetlen támadás alatt, és egy eltűnt, feltételezték, hogy az is halott. Az az egy a következő három napban nagyon szeretett volna meghalni. Pogány visszavitte a férfit a lerombolt faluba, és ott népének minden barbár fortélyát felhasználta, míg végül az a valami, ami egyszer ember volt, átadta a lelkét az ürességnek. Ekkor Pogány elégette a maradványokat. Visszatért a palotájába, összehívta a tanácsnokait, és beszámolt a támadásról. – Családom vére bosszúért kiált – mondta nekik –, de népeink túl messze vannak egymástól egy háborúhoz. A gyilkosok egy Drenai nevezetű országból jöttek, a királyuk küldte őket, hogy szerezzenek aranyat. Én király vagyok, és szívemben hordom a népemet, így hát én egyedül vívom meg ezt a háborút, megkeresem a királyukat, és megölöm. Fiam, Katasi fog a trónon ülni, ami vissza nem térek. Ha nem térek vissza három évig... – A mellette ülő harcoshoz fordult. – Itt az ideje, hogy uralkodjál, Katasi. A te korodban én már király voltam. – Hadd menjek én, apám – könyörgött a fiatal férfi. – Nem. Te vagy a jövő. Ha nem térek vissza, nem akarom, hogy a feleségeimet megégessék. Egy királyt a halála napján, a halála helyén kell követni. De lehet, hogy hamarosan meghalok, és nem akarom, hogy a feleségeim három év múlva tévelyegjenek a ködben. Hadd éljenek. – Hallom és engedelmeskedem.

– Helyes! Azt hiszem, jól neveltelek, Katasi. Valaha gyűlöltél, mert Ventriába küldtelek tanulni, ahogy én is gyűlöltem a saját apámat. De azt hiszem, azok az évek előnyödre válnak. – Lord Shem lelke őrizze kardodat, apám – mondta Katasi, és megölelték egymást. Több mint egy évbe és a nála lévő arany felébe került, mire elérte Drenai földjét. Gyorsan felfogta a vállalt feladat lehetetlenségét... de most az istenek adtak neki egy esélyt. Tenka kán a kulcs. Csak előbb le kell győzni a légiót. * Az utolsó negyven órában Tenka kán az Ördög Mosolyában táborozott. Bejárta a területet lóval és gyalog is, gondosan tanulmányozott minden kanyarulatot és horpadást, az emlékezetébe vésett minden fedezéket és lehetséges támadási pontot. Most Rayvan és fia, Lucas társaságában a kanyargó völgy legmagasabb pontján ült, a hegyeken túli síkságot figyelte. – Nos? – kérdezte már harmadszor Rayvan. – Kitaláltál valamit? Tenka megdörzsölte fáradt szemét, és félresöpörte a vázlatot, amin addig dolgozott, majd mosolyogva fordult az asszonyhoz. A nő széles csípőjét láncing takarta, hosszú haját copfba fonta a sisak alatt. – Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy együtt maradsz a harcosokkal, Rayvan – mondta. – Nem tudsz lebeszélni róla – felelte a nő. – Már döntöttem. – Ne vitatkozz vele, ember – tanácsolta Lucas. – Csak az idődet vesztegeted. – Én indítottam el a háborút – mondta Rayvan. – És átkozott legyek, ha hagyom őket meghalni nélkülem. – Ne ringasd maga illúziókba, Rayvan, sokan meg fognak halni. Olcsó győzelmet nem szerezhetünk, ha nem veszítjük el az embereink kétharmadát, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. – Ilyen sokat? – suttogta Rayvan. – Legalább. Túl nyitott a vidék. – Nem tudjuk teletűzdelni őket nyílveszőkkel, amikor belépnek a völgybe, hogy aztán elmeneküljünk? – kérdezte Lucas. – De igen. Csak akkor a haderejük fele leköt bennünket, a többiek pedig megtámadhatják a várost és a falvakat. Szörnyű mészárlás lenne. – Mit ajánlasz? – kérdezte Rayvan,

Tenka elmondta, és a nő elsápadt a hallatán. Lucas nem szólt semmit. Tenka összetekerte a vázlatait és jegyzeteit, és egy bőrdarabbal összekötözte őket. A csend egyre nőtt. – Vegyes véred ellenére – mondta Rayvan nagy sokára –, bízom benned, Tenka. Ha bárki mástól hallanám, azt mondanám, őrültség, de... – Nincs más esély a győzelemre. De elfogadom, hogy veszélyekkel terhes a tervem. Kijelöltem a területet, ahol a munkát el kell végezni, térképeket készítettem, és bemértem a távolságokat az íjászok számára. De minden rajtad múlik, Rayvan. Te vagy a vezér. – Te mit gondolsz, Lucas? – kérdezte Rayvan a fiától. Az legyintett. – Ne engem kérdezz. Nem vagyok katona. – Én talán az vagyok? – csattant fel az asszony. – A véleményedet szerettem volna hallani. – Nem tetszik a terv, de nincs jobb ötletem. Ahogy Tenka mondta: ha támadunk és visszavonulunk, megnyitjuk előttük Kodat. És úgy nem győzhetünk. De kétharmados veszteség... Rayvan nehézkesen felállt, felmordult, amikor reumás térde megbicsaklott alatta. Lesétált a lejtőn, leült egy fehér kavicsok felett futó, keskeny patak mellett, nézte, ahogy a kövek igazgyöngyként ragyognak a napfényben. Páncélinge zsebében talált egy süteményt. A vasláncok három darabra törték. Ostobának érezte magát. Mit keres itt? Mit tud ő a háborúról? Nagyszerű fiúkat nevelt fel, és a férje király volt az emberek között, nagy, gyengéd és lágy, akár a tollpárna. Amikor a katonák megölték, gondolkodás nélkül cselekedett. De attól kezdve hazugságban élt, élvezte új szerepét, a harcos királynőét, aki fontos döntéseket hoz, aki sereget vezet. De csalás volt az egész, hazugság, akárcsak az, hogy Druss leszármazottja. Lehajtotta a fejét, és beleharapott az egyik ujjpercébe, hogy megállítsa a könnyeket. Ki vagy te, Rayvan? kérdezte magától. Egy kövér, középkorú asszony láncingben. Holnap vagy legkésőbb holnapután négyszáz ember meghal... miatta, a vérük az ő fejére száll. És köztük lesznek a még élő fiai is. Bemártotta a kezét a vízbe, és megmosta az arcát. – Ó, Druss, mit tegyek? Te mit tennél? Nem jött válasz. Igaz, nem is számított rá. A halottak azok halottak, és nem aranyfüstű árnyak, akik égi kastélyukból kedvtelve tekintenek leszármazottaikra. Nem volt senki, aki meghallgassa a kiáltását – senki az élők között. Hacsak a patak és a gyöngyfényű kövek nem hallják vagy a lágy fű, vagy a lila hanga. Egyedül volt.

* Tulajdonképpen mindig is egyedül volt. A férje, Laska kényelmes támaszt jelentett, és Rayvan szerette őt. De sohasem azzal a mindent felgyújtó szerelemmel, amiről valaha álmodott. A férje tisztességes, kitartó hegyi ember volt, mint a szikla, akibe belekapaszkodhatott, amikor más nem látta. Rendelkezett valami belső erővel, és nem bánta, amikor a nyilvánosság előtt a felesége parancsolgatott neki, és úgy tűnt, az asszony hozza a családi döntéseket. A valóságban szobájuk csendjében mindig meghallgatta a férfi véleményét, és általában meg is fogadta. Laska azonban már távozott, vele együtt a fia, Geddis is, és most itt ült egyedül, nevetséges láncingében. A hegyeket nézte, az Ördög Mosolyának a száját, és lelki szemei előtt megjelentek a fekete ruhás légiós lovasok, amint bevonulnak a völgybe, és ismét látta a csapást, ami alatt Laska összeesett. A kút mellett ült, Geddissel beszélgetett, nem számított támadásra. Legalább kétszáz kodabeli ember gyűlt össze a völgyben, a marhavásárra. Nem hallotta, hogy férje és a tiszt miről beszélgetnek, mert harminc lépésnyire állt, éppen húst szeletelt estére. De látta, amikor a kard megvillan a levegőben, és végignézte, ahogy mély sebet ejt. Rohanni kezdett, a húsvágó kés kezében... És most a légió visszatér bosszút állni, nemcsak rajta, hanem Koda minden ártatlanján. Harag pislákolt fel benne – azt hiszik, hogy belovagolhatnak a hegyei közé, és vörösre festhetik a füvet a népének a vérével! Felállt, és lassan visszasétált Tenka kánhoz. A férfi mozdulatlanul ült, akár egy kőszobor, violakék szeme érzelemmentesen figyelte az asszonyt. Felállt. Rayvan pislogott egyet, a mozdulat olyan gyors és gördülékeny volt, Tenka az egyik pillanatban ült, a másik pillanatban már állt. Tökéletes volt a mozdulat, önbizalmat adott Rayvannak, bár maga sem értette, miért. – Meghoztad a döntést? – kérdezte. – Igen. Azt tesszük, amit tanácsoltál. De akkor is az emberekkel maradok. – Ahogy akarod, Rayvan. Én a völgy szájánál leszek. – Bölcs döntés ez? – kérdezte a nő. – Nem túl veszélyes ez a tábornok számára? – Ananais középen lesz, Decado a jobb szárnyra ügyel. Majd visszajövök, hogy a baloldalt erősítsem. Ha elesem, Galand átveszi a helyemet. És most meg kell keresnem Ananaist, mert az embereinek egész éjszaka dolgozni kell. *

A Harmincak vezetői az Ördög Mosolyának keleti lejtőjén, egy védett tisztáson gyűltek össze. Alattuk a ragyogó holdfényben négyszáz ember dolgozott, gyeptéglákat vágtak, és csatornákat ástak a puha fekete földbe. Az öt szerzetes egymáshoz közel körben ült, nem szóltak egy szót sem, miközben Acuas utazott, és meghallgatta az előkészületeket felügyelő tíz harcos beszámolóját. Acuas magasra szállt az éjjeli égen, élvezte a levegő nyújtotta szabadságot, itt minden könnyű volt, az izmok és a csont nem fogták börtönbe, még lélegezni sem kellett. Itt, a világ fölött bármit megláthatott, fülében a szelek édes dala szólt. Megmámorosodott, lelke megtelt a világ minden szépségével. Erőt kellett vennie magán, hogy visszatérjen a feladatához, de mindig is fegyelmezett embernek nevelték. Gondolatban meglátogatta a külső őrszemeket, akik a templomosok elleni pajzsot tartották, és érezte a pajzs túloldalán áradó rosszindulatot. – Hogy megy, Oward? – lüktette. – Nehezen, Acuas. Egyre nő az erejük. Nem tudunk már sokáig kitartani. – Létkérdés, hogy a templomosok ne lássák az előkészületeket. – Már a képességeink határán járunk, Acuas. Még egy kicsi, és átjutnak. És akkor kezdődik a pusztulás. – Tudom. Tartsatok ki! Acuas továbbrepült, túl a völgy száján, le a völgybe, ahol a légió táborozott. Astin lebegett felettük. – Üdvözlet, Acuas! – Üdvözlet. Bármi változás? – Nem hiszem, Acuas, de a templomosok kizártak minket, és többé nem tudom a parancsnok gondolatait elolvasni. De bízik a seregében. Nem számít komoly ellenállásra. – A templomosok megpróbáltak elkapni? – Még nem. A pajzs kitart. Hogy megy Owardnak és a többieknek? – Már a képességeik határán járnak. Ne várj túl soká, Astin. Nem akarom, hogy elvágjanak tőlünk. – Acuas... – lüktette a másik, amikor társa távozni készült. – Igen? – Az emberek, akiket kikísértünk a városból... – Igen? – Mindet megölték a légiósok. Pokoli volt. – Tartottam ettől. – Felelősek vagyunk a halálukért?

– Nem tudom, barátom, attól tartok, igen. Légy óvatos. Acuas visszatért a testébe és kinyitotta a szemét. Vázolta a helyzetet a többieknek, és várta, hogy Decado megszólaljon. – Többet nem tehetünk – mondta Decado. – A kocka el van vetve. Három órán belül itt a hajnal, és a légió támadni fog. Mint tudjátok, Tenka azt kérte, hogy öten közülünk csatlakozzanak az embereihez. Te választasz, Acuas. Mi többiek Ananais-szal maradunk középen. Az asszony, Rayvan velünk marad, Ananais azt kéri, hogy védjük meg bármi áron. – Nem könnyű feladat – mondta Balan. – Nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Decado. Meg kell próbálni. Pszichológiai szempontból nélkülözhetetlen, a kodabeli férfiak legalább annyira harcolnak érte, mint a földért. – Értem, Decado – mondta könnyedén Balan. – De nem ígérhetünk semmit. Nyílt terepen leszünk, lovak nélkül, nem lesz hova menekülni. – Ez azt jelenti, hogy nem értesz egyet Tenka tervével? kérdezte Abaddon. – Nem – felelte Balan. – Mi itt mind csak tanuljuk a háborút, és a stratégiája jó, gyakorlatilag zseniális. De a legjobb esetben is csak harminc százalékos esélye van a sikerre. – Hatvan – helyesbített Decado. Balan felvonta a szemöldökét. – Igazán? Megmagyaráznád? – Elfogadom, hogy az átlagos embereknél többet értek. Elfogadom azt is, hogy kivételesen jól értetek a stratégiához. De ne ess a túlzott büszkeség hibájába, Balan. – Miért tenném? – kérdezte Balan, arcán enyhén gúnyos mosollyal. – Mert a képzésed csak ennyi: tanulás. Ha el kellene játszanunk a csatát, a becslésedet pontosnak ítélném. De ez nem játék. Ott lenn Ananais áll, az Aranyharcos. Erős és ügyes. De ami ennél is többet ér, olyan hatalommal bír mások fölött, ami már a ti misztikus hatalmatokhoz hasonlít. Ha ő kitart, mások is kitartanak, a puszta akaraterejével késztet erre másokat. Ettől jó vezető. Egy ilyen csatában a siker sokban függ attól, hogy a hadrend kitart-e, a katonák hajlandóak-e meghalni. Lehet, hogy legyőzik őket és elpusztulnak, de nem fognak elmenekülni. – Vedd hozzá ehhez Tenka kán gyors gondolkodását. Akárcsak Ananais, ő is jó harcos, és senki nem ér fel hadvezéri képességeivel. Emellett tökéletesen időzít. Nem olyan jó vezető, mint Ananais, de csak a kevert vére miatt. A drenai férfiak kétszer is meggondolják, mielőtt egy nadir parancsait követik. – És végül ott van az asszony, Rayvan. Az emberei keményebben fognak harcolni, mert ő is velük van. Gondold végig újra a becslésedet, Balan. – Átgondolom, és az általad mondottakkal kiegészítem felelte a szerzetes.

Decado bólintott és Acuashoz fordult. – Milyen messze vannak a templomosok? – A Forrásnak hála, a holnapi csatára nem érnek ide! Kétnapi lovaglásra százan közelednek. A többiek Drenanban maradtak, amíg a vezetőik Ceskával tárgyalnak. – Akkor ez egy új nap gondja lesz – mondta Decado. – Azt hiszem, lepihenek. A sötétszemű Katán most először szólalt meg. – Vezeted az imádságunkat, Decado? Decado gyengéden elmosolyodott. A fiatal szerzetes szavaiból semmiféle megrovás nem érződött. – Nem, Katán. Te közelebb állsz a Forráshoz, mint én, és te vagy a Harmincak lelke. Te imádkozz. Katán fejet hajtott, és a társaság behunyta a szemét néma imájukhoz. Decado ellazult, hallgatta a távoli, halk tengermorajt. Addig lebegett, amíg Katán hangja meg nem erősödött, ekkor felé úszott. Rövid imádságot hallott, őszinteségében tökéleteset, és Decadót meghatotta, amikor a fiatal szerzetes az ő nevét említette, és a mennyek urának védelmét kérte. Később, amikor Decado a csillagokat bámulva feküdt, Abaddon jött oda, és ült le mellé. A harcos felült, és kinyújtóztatta a hátát. – Várod a holnapot? – kérdezte az apát. – Attól tartok, igen. Az öregember egy fának dőlt, és lehunyta a szemét. Fáradtnak látszott, mint akinek elapadt az ereje, arcának egykor pókhálófinom ráncai most mély barázdákat szántottak. – Tönkretettelek, Decado – suttogta az apát. – Visszarángattalak a világba, amivel magadtól többé nem kellett volna szembenézned. Végig imádkoztam érted. Örülnék, ha tudnám, hogy igazam volt. De ez nem adatik meg nekem. – Én nem segíthetek, Abaddon. – Tudom. Minden nap figyeltelek a kertedben, és szerettem volna tudni. Igazság szerint inkább remény élt bennem, mint bizonyosság. Nem vagyunk valódi Harmincak, soha nem is voltunk. Apám fiatalkorában feloszlatták a rendet, de önteltségemben azt hittem, hogy a világnak szüksége van ránk. Így hát bejártam a világot, megkerestem a különleges ajándékkal született gyermekeket. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy tanítsam őket, imádkoztam, hogy a Forrás vezessen. – Lehet, hogy igazad volt – mondta halkan Decado. – Már nem tudom. Néztem őket ma este, láttam a gondolataikat. Izgatottságot találtam a várt nyugalom helyett, sőt csataszomjat. Akkor kezdődött, amikor Padaxest megölted, és ők örültek a győzelmednek.

– Mit vársz tőlük? Egyikük sem töltötte be a huszonötödik évét! Soha nem éltek rendes életet, itták le magukat... csókoltak nőt. Emberi mivoltukat elfojtották. – Úgy gondolod? Én szeretném inkább úgy gondolni, hogy emberi mivoltukat kiteljesítették. – Én nem értek az ilyen vitához – ismerte el Decado. – Nem tudom, mit vársz tőlük. Meghalnak érted, ez nem elég? – Nem. Messze nem elég. Ez a mocskos háború semmiség az emberiség nagy palettáján. Csak nem hiszed, hogy ezek a hegyek még nem láttak hasonlót? Számít, ha holnap mind meghalunk? Lassabban forog majd a föld?Ragyogóbban pislákolnak majd a csillagok? Száz év múlva már egyikünk sem élne. Számít ez? Sok-sok évvel ezelőtt a legendás Druss Dros Delnoch falainál halt meg, hogy megállítsa a nadir hadjáratot. Számít ez ma? – Drussnak számított. Nekem számít. – De miért? – Mert ember vagyok, szerzetes. Egyszerűen ennyi. Nem tudom, hogy létezik-e a Forrás, és nem is nagyon érdekel. Csak én magam vagyok és az önbecsülésem. – Ennél többnek is kell lennie. A fénynek kell győzedelmeskednie. Az embereket a mohóság hajtja, a kéjt, a tiszavirág életű örömöket keresik. De az emberiségnek a kedvesség, szeretet és szerelem is része! – Azt akarod mondani, hogy szeressük a légiót? – Igen. És harcoljunk ellene. – Ez nekem túl bonyolult – mondta Decado. – Tudom. De remélem, hogy egy napon megérted. Én már nem leszek itt, hogy lássam, mégis imádkozom érte. – Egyre morbidabb lesz ez a beszélgetés. Ez gyakran előfordul csaták előtt. – Nem vagyok morbid, Decado. A holnapi az utolsó napom ezen a földön. Tudom. Láttam. Nem számít... Csak abban reménykedtem, hogy ma este meggyőződhetem arról, hogy igazam volt, legalább veled kapcsolatban. – Mit akarsz, mit mondjak? – Mondani semmit nem lehet. – Akkor nem tudok rajtad segíteni. Tudod, milyen életet éltem, mielőtt veled találkoztam. Gyilkoltam, és élveztem a halált. Soha nem akartam ilyenné válni, egyszerűen így születtem. Sem erőm, sem késztetésem nem volt, hogy megváltozzam. Érted? De akkor majdnem megöltem egy embert, akit szerettem. És eljutottam hozzátok. Kaptam egy helyet, ahol elrejtőzhettem, és ezért hálával tartozom. Most pedig visszatértem oda, ahova tartozom, a kezemben kard, és közel az ellenség.

Nem tagadom a Forrást. Csak nem értem, miféle játékot játszik, miért hagyja, hogy a Ceska-félék fennmaradjanak. Nem is akarom tudni. Amíg a karom erős, szembeszállók Ceska gonoszságával, és ha mindennek a végén a Forrás azt mondja: Decado, nem érdemled meg a halhatatlanságot, akkor így felelek: legyen. És nem fogok semmit megbánni. Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy holnap meghalsz. Ha a többiek túlélik, majd vigyázok a fiatal harcosaidra. Igyekszem, hogy a te utadat járják. Szerintem nem fognak csalódást okozni neked. De akkor te már a Forrásnál leszel, tőle kell segítséget kérned. – És mi van, ha tévedtem? – kérdezte az apát, előrehajolt és megragadta Decado karját. – Mi van, ha csak a saját önteltségem támasztatta fel velem a Harmincakat? – Nem tudom, Abaddon. De a hited szerint cselekedtél, nem személyes nyerészkedésből. Még ha tévedtél is, az istened meg kellene, hogy bocsásson. Ha nem, nem is érdemes követni. Ha valamelyik szerzetesed egy apróbb bűnt követ el, nem bocsátasz meg neki? Vagy te megbocsátóbb vagy, mint az istened? – Nem tudom. Többé már semmiben sem vagyok biztos. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy a hit és a bizonyosság nem tartozik össze. Bízz a hitedben, Abaddon. – Nem könnyű biztosnak lenni a halálod napján, Decado. – Miért engem kerestél meg? Én nem segíthetek, hogy megtaláld a hitedet. Miért nem Katarinál vagy Acuas-szal beszéltél? – Úgy éreztem, te megértesz. – Hát nem értelek. Mindig olyan biztos voltál magadban, harmóniát, nyugalmat sugároztál. Csillagok laktak a szemedben, minden szavad bölcsességről tanúskodott. Ez mind csak látszat volt? A kételyeid csak most támadtak fel? – Egyszer azzal vádoltalak, hogy elrejtőztél a kertedben. Én is rejtőztem. Könnyű elnyomni a kétségeidet a kolostor szilárd falain belül. Ott voltak a könyveim, a tanítványaim, a fény érdekében dolgoztam. De most emberhalált láttam, és a valóság más. Az az ötven ember, akik elfogták Rayvant, rémültek voltak, élni akartak, de kivittük őket a városból, ki a síkságra, hogy mások lemészárolják őket. Nem hagytuk, hogy elbúcsúzzanak a feleségüktől és gyerekeiktől. Csak elvezettük őket, mint marhákat a vágóhídra. – Most már értem – mondta Decado. – Fehér lovagoknak képzeltél bennünket, akik a tömeg éljenzése közepette felvonulnak gonosz ellen. Ezüstpáncélos, fehérköpenyes hősöknek. De ez soha nem lehetséges, Abaddon. A gonosz mély veremben él. Ha harcolni akarsz ellene, le kell másznod a nyálkába. A fehér köpenyeken jobban meglátszik a folt, mint a

feketén, az ezüst könnyen megfeketedik. Most hagyj magamra, és társalogj az isteneddel, ő talán válaszolhat a kérdésedre. – Imádkozol értem, Decado? – könyörgött Abaddon. – Miért hallgatna rám a Forrás, ha téged nem hallgat meg? Imádkozz magadért! – Kérlek! Tedd meg értem! – Rendben. De most menj, és pihenj le. Decado nézte, hogyan távolodik a sötétben... azután hanyatt dőlt, és a fakuló éjjeli égboltra bámult.

11 Amikor a vérszínű nap felkelt, Tenka kán már a síkságot figyelte. Száz, íjjal, karddal és fejszével felfegyverzett ember vette körül. Csak harmincan viseltek pajzsot – őket Tenka nyílt terepre, a síkság felé néző lejtőre állította. A kis csapat mindkét oldalán magas hegyek emelkedtek, mögöttük az Ördög Mosolya szélesedett ki fákkal borított lankává. Nyugtalanul mozgolódtak az emberek, és Tenkának nem volt több mondanivalója a számukra. A harcosok óvatosan viselkedtek a nadir közelében, időnként gyanakvó pillantásokat vetettek rá: harcolnak az oldalán, de csak azért, mert Rayvan erre kérte őket. Tenka felemelte a kezét, árnyékot vezette a szeme elé, és látta, hogy a légió megindult, látta a lándzsahegyeken és kifényesített páncélokon megcsillanó napsugarakat. A Sárkány után a légiósok voltak a legjobb haderő Drenanban. Tenka előhúzta a kardját, hüvelykujjával megvizsgálta a fegyver élét, majd fogott egy kisebb fenőkövet, és újra kifente a pengét. Galand lépett mellé. – Sok szerencsét, tábornok – mondta. Tenka elvigyorodott, és végigpillantott aprócska haderején. Az arcok eltökélten megfeszültek. Megszámlálhatatlan évszázadon át ilyen férfiak tartották egybe a Drenai Birodalmat, a világ legnagyobb hadseregeit is visszafordították, Ulric hordáit, Görbén Halhatatlanjait vagy Vagria vérengző lovasait a káoszháborúkban. Most ismét lehetetlen esélyekkel kell szembenézniük. A száraz síkságon dübörgő paták mennydörgése már felhallatszott a hegyekben is, visszhangzott, mint a végzet dobszója. A pajzsos harcosoktól balra Lucas, Rayvan fia az íj húrjára szorította a nyílvessző nokját, nagyot nyelt, ruhaujjával megtörölte a homlokát. Erősen verítékezett. Milyen különös, hogy ennyire nedves az arcom, mikor a szám teljesen kiszáradt, gondolta. Visszanézett a nadir parancsnokra, látta, hogy az nyugodtan áll kardjával a kezében, violakék szemével a közelgő lovasokat figyeli. Egy csepp izzadság sem gyűlt a homlokán. Fattyú, gondolta Lucas. Barbárfattyú. A lovasok elérték a Mosoly előtti emelkedőt, rohamuk érezhetően lelassult. Egyetlen nyílvessző repült fel a levegőbe, de a lovasok előtt harminc lépésnyire szárnyaszegetten hullott a porba. – Várjátok meg a parancsot! – üvöltötte Galand, és a mozdulatlan arccal álló Tenkára nézett. A lovasok egyre közeledtek, előre szegezték lándzsáikat.

– Most? – kérdezte Galand, amikor az elöl haladó lovas elvágtatott az első nyílvessző mellett. Tenka megrázta a fejét. – Előre figyeljetek! – kiáltotta Galand, mert az ideges íjászok hátrafelé nyújtogatták a nyakukat, várták a parancsot. A légiósok ötvenen lovagoltak egymás mellett, összesen huszonöt sorban, Tenka a sorok közötti távolságot hat lépésre becsülte. Jól begyakorolt rohammal álltak szemben. – Most! – mondta. – Küldjétek őket a pokolra! – ordította Galand, és száz nyílvessző szállt a nap felé. A lovasok első sora elbukott, amikor a vesszők a lovakban találtak otthonra, emberek hullottak a sziklák közé, amikor a sikoltó lovak felágaskodtak és összeestek. A második sor megingott, de a sorok közötti távolság elég időt adott a lovasoknak, hogy a földön heverő testeket átugorják. A nyílveszők második seregébe ugrottak, amely megölte, megnyomorította vagy megsebesítette a lovaikat. Amikor a kábult lovasok feltápászkodtak, újabb vesszők hozták a halál ígéretét, és a védtelen húsba vágtak. A roham még így is folytatódott, és a lovasok már majdnem elérték a védőket. Lucasnak egyetlen vesszője maradt, amikor felállt a térdelő testtartásból. Egy lándzsás áttörte a védelem vonalát, és Lucas célzás nélkül kilőtte a vesszőjét. Az visszapattant a ló koponyájáról, és bár a ló felágaskodott a fájdalomtól, a lovas tartotta magát a nyeregben. Lucas eldobta az íját, és előrerohant, vadásztőrét már a kezében tartotta. Felugrott a ló hátára, és a lovas mellébe szúrt, de a férfi jobbra vetődött, és a két ember súlya alatt összeroskadt a hátas. Lucas esett felülre, a zuhanás és testének súlya a markolatig nyomta a tőrt a testbe. A férfi felnyögött és meghalt, Lucas megpróbálta kihúzni a tőrt, de az túl mélyre hatolt. Előhúzta a kardját, és a következő lándzsásra rontott. Tenka lebukott egy szúrás elől, majd a lovasra vetette magát, lerántotta a nyeregből. Egy, a torokra irányzott visszakezes vágás, és a légiós saját vérétől kezdett fuldokolni. Tenka felmászott a nyeregbe. Az íjászok visszavonultak az átjáró szájától, és megszórták nyílvesszőikkel az átjutó lovasokat. Emberek és hátasok torlódtak össze a völgyben, mindenhol káosz és zűrzavar. Itt és ott néhány lovas átküzdötte magát, de a kardokkal és fejszékkel felfegyverzett kodabeli harcosok várták őket. – Galand! – kiáltotta Tenka. A feketeszakállú harcos elintézte az ellenfelét, majd ellépett a testvére mellől, hogy válaszoljon a hívásra. Tenka a tömeg felé intett, Galand meglengette a kardját, jelezve, hogy megértette. – Koda, hozzám! – üvöltötte. Testvére és húsz másik ember társaságában nekirontott a kavargó tömegnek. A lovasok eldobták a lándzsájukat, és kardért

nyúltak, amikor az ék elérte őket. Tenka megsarkantyúzta a lovát, és beavatkozott a harcba. Hosszú, véres percen át folytatódott a csata, amikor kürt szólt a síkságról és a légiósok megfordították a lovaikat, és távoztak a mészárszékből. Galand Tenkához futott, a homloka vérzett egy kicsit egy apróbb vágástól. – Azonnal újra rohamozni fognak – mondta. – Nem tudjuk megállítani őket. – Tenka eltette a kardját. Haderejének csaknem a felét elvesztette. Lucas lépett mellé: – Hadd vigyük hátra a sebesülteket könyörgött. – Nincs rá idő! – felelte Tenka. – Foglaljátok el a helyeteket, de álljatok készen a visszavonulásra, ha jelt adok. Megsarkantyúzta a lovát, és az emelkedőhöz vágtatott. A légiósok a hegy lábánál megfordultak, és ismét ötven főből álló sorokba rendeződtek. Mögötte az íjászok kétségbeesetten húzkodták ki a halottakból, szedegették össze a vesszőiket. Tenka felemelte a karját, előre parancsolta őket, és az emberek habozás nélkül engedelmeskedtek. A kürt ismét megszólalt, és a fekete egyenruhás lovasok megindultak. A lándzsákat lerakták, fényes kardokat tartottak a kezükben. A hegyek újra visszaverték a rohamozó paták robaját. Harminc lépésnyire Tenka felemelte a kezét. – Most! kiáltotta. Száz vesszőt csapott le a célra. – Vissza! – jött az újabb parancs. A harcosok megfordultak és futásnak eredtek, erejüket megfeszítve rohantak az erdőkkel borított hegyoldal fedezéke felé. Tenka becslése szerint a légió az első összecsapás során háromszáz embert és ennél is több lovat vesztett. Megfordította a lovát, és a hegyek felé ügetett. Galand és Parsai előtte jártak, Rayvan sebesült fiát támogatták. Lucas éppen egy nyílveszőt húzott ki az egyik légiós testéből, amikor kiderült, hogy a férfi még nem halt meg: mély vágást ejtett Lucas bal lábán. – Hagyjátok velem! – kiáltotta Tenka, amikor melléjük ért. Lehajolt, maga elé húzta Lucast a nyeregbe, és visszanézett. A légió feljutott az emelkedőn, a menekülök üldözésére indult. Galand és Parsai észak felé futottak. Tenka északnyugat felé vette az irányt, és a légiósok utána fordították a lovaikat. Előtte tornyosult az első hegy, e mögött várt Ananais a teljes haderővel. Tenka megsürgette a lovát, de a két test súlya keményen próbára tette az állatot. A hegytetőn alig tizenöt lóhossznyira jutottak már az üldözők, de előtte Ananais lapult négyszáz emberével. Tenka fáradt lova tovább vágtatott. Ananais felemelkedett, balra intette Tenkát. A férfi meghúzta a kantárszíjat, és átvezette a lovat az előző hosszú éjszaka folyamán épített akadályokon. Mögötte megtorpant a száz légiós, parancsra vártak. Tenka lesegítette Lucast a nyeregből, majd ő is leszállt.

– Hogy sikerült? – kérdezte Ananais. Tenka felemelte három ujját. – Szebb lett volna, ha ötöt látnék. – Jól szervezett támadás volt, Ani, soronként jöttek. – Ezt meg kell adni nekik, mindig is jól képzettek és szervezettek. De még fiatal a nap. Rayvan érkezett melléjük. – Sok embert vesztettünk? – Eddig körülbelül negyvenet. De a fák között még halnak meg néhányan – felelte Tenka. Decado és Acuas is melléjük ért. – Tábornok – mondta Acuas –, a légiós parancsnok már felmérte az állásainkat. Visszahívja a katonáit, frontálisan támadnak.. , , – Köszönöm. Ebben reménykedtünk. – Remélem, sietni fog – mondta Acuas, és megvakarta sárga szakáilát. – A templomosok áttörtek a védelmünkön, és hamarosan rájönnek, mire készülünk. Akkor elmondják a parancsnoknak. – Ha ez megtörténik, végünk – mormolta Ananais. – A hatalmatokkal nem tudjátok leárnyékolni a parancsnokot? – kérdezte Tenka. – Megtehetnénk – válaszolta mereven Acuas –, de aki végrehajtja a feladatot, nagy kockázatot vállal. – Ha nem vennéd észre – vicsorgott Ananais –, mi mind nagy kockázatot vállalunk. – Meglesz – mondta Decado. – Intézkedj, Acuas. Acuas bólintott, és lehunyta a szemét. – Csináld, fiú! – sürgette Ananais. – Már csinálja – mondta Decado halkan. – Ne zavard. A légió kürtjeinek éles sivító üvöltése hasított a levegőbe, és pillanatokon belül fekete egyenruhás lovasok lepték el a hegygerincet. – Vissza középre – mondta Ananais Rayvannak. – Ne bánj velem úgy, mint egy cselédlánnyal! – Úgy bánok veled, mint egy hadvezérrel, asszony! Ha az első rohamban meghalsz, vége a csatának. – Rayvan visszavonult, és a harcosok felajzották az íjaikat. Egyetlen kürthang jelezte a támadást, és a lovasok elárasztották a hegyoldalt. A védők soraiban rémület futott végig. Ananais megérezte: nyugalom, fiúk – mondta kiegyensúlyozott hangon. Tenka felágaskodott, hogy lássa az alakzatot: százan egy sorban, a sorok között egy lóhossz. Halkan káromkodott. Az első sor elérkezett a hegy aljába, de nem álltak meg, már indultak is felfelé, a sebességük azonban egyre csökkent, ahogy elfogyott a lendületük. A második sor egyre közelebb ért az elsőhöz. Tenka elmosolyodott. A védelmi vonaltól harminc lépésre az első sor elérte a rejtett csapdákat, a vékony ágakra szórt leveleket és földet. A légiósok

úgy buktak el, mintha láthatatlan óriás taglózta volna le őket. A második sor túl közel járt hozzájuk, így velük együtt zuhant be a vonagló lovak közé. – Támadás! – kiáltotta Ananais, és háromszáz harcos rohant előre, csépeltek, szúrtak és vágtak. A maradék száz nyílveszők felhőit küldte társaik feje fölött a közelgő lovasok közé, akik már megállították lovaikat, tökéletes célpontot nyújtva az íjászoknak. A szemközti hegy tetején a légiós parancsnok, Karespa dühöngött és átkozódott, majd megfordult a nyeregben, és visszavonulót fúvatott a kürtössel. Az éles hangok elérték a küzdő feleket, és a légiósok kibontakoztak a csatából. Karespa felemelte a karját, bal felé intett, és a lándzsások megfordították a lovaikat, hogy oldalról támadjanak. Ananais visszavonta csapatait a hegytetőre. A légió újra támadott, de lovaik az elrejtett kötélcsapdákba kavarodtak. Karespa ismét visszavonulót parancsolt: nem maradt más választása, leszállította katonáit a nyeregből, és gyalog támadtak tovább, mögöttük pedig felsorakoztak az íjászok is. Lassan haladtak, az elöl haladók tétován és óvatosan lépkedtek, pajzsaik nélkül nem szívesen kerültek volna szembe az ellenséges íjászokkal. A nyílvesszők lőtávolságának határán az első sor megtorpant, felkészült a rohamra. Lake és ötven embere ebben a pillanatban emelkedett föl mögöttük a föld alól, ledobták fűből szőtt takaróikat, és kimásztak a kősziklák tövébe ásott, jól elrejtett üregekből. Karsepa hitetlenkedve pislogott a hegytetőn. Lake gyorsan kifeszítette az íját, az emberei követték a példáját, és az ellenséges íjászokra céloztak. Ötven nyílvessző célba ért, majd újabb ötven: kitört a káosz. Ananais négyszáz embere élén támadásra lendült, és a légió gyorsan hullott a lecsapó kardok alatt. Karsepa megpördült a nyeregben, hogy kürtösével visszavonulót fújasson, és a döbbenettől ellátottá a száját. Egy feketeszakállas harcos lerántotta kürtösét a nyeregből, és most ott állt vigyorogva Karespa lova mellett, tőrrel a kezében. Más harcosok is álltak körülöttük, komoran mosolyogva. Galand a szájához emelte a kürtöt, és felhangzott a megadást jelző szomorú hang. A kürtnek háromszor is meg kellett szólalnia, mire az utolsó légiós is letette a fegyvert. – Vége, parancsnok – mondta Galand. – Kérlek, szállj le a lóról. – Átkozott legyek, ha megteszem – mordult vissza Karespa. – Halott, ha nem – ígérte Galand. Karespa leszállt a nyeregből. Lent hatszáz légiós ült a füvön, miközben a kodabeli harcosok körbejártak, és megszabadították őket a fegyvereiktől és mellvéltjüktől. Decado a hüvelyébe csúsztatta a kardját, és odalépett, ahol Acuas térdelt az elesett Abaddon mellett. Az apáton nem látszott sérülés nyoma.

– Mi történt? – kérdezte Decado. – Ő volt közöttünk a legerősebb. Messze többet tudott, mint bármelyikünk, önként vállalta hát, hogy elzárja Karsepát a templomosoktól. – Tudta, hogy ma meg fog halni – mondta Decado. – Nem ma fog meghalni – acsargott Acuas. – Nem mondtam, hogy a feladat komoly kockázattal jár? – Így hát meghalt egy ember. Sokan meghaltak ma. – Nem a halálról beszélek, Decado. Igen, megölték... de a templomosok elvitték a lelkét is. * Faljáró a toronykert magas falán ült, és a távoli hegyeket figyelte, a légiósok győzelmének első jeleit kereste. Megkönnyebbült, amikor Tenka megkérte, hogy maradjon hátra, de most elbizonytalanodott. Igaz, hogy nem volt harcos, és nem sok hasznát vették volna a csatában, de legalább tudná az eredményt. Kövér, sötét felhők gyűltek a kert felett, elzárták a napsugarak útját. Faljáró összébb húzta kék köpenyét a vállán, és bóklászni kezdett a virágágyások között. A kertet hatvan évvel ezelőtt egy idősödő szenátor építette, a szolgái három tonna földet cipeltek fel a toronyba, és most fák nőttek a kertben, bokrok és különféle virágok. Az egyik sarokban borostyán és bodza nőtt magyal és szilfa mellett, máshol fehérbe és rózsaszínbe öltözött cseresznyefák virágoztak a szürke kőfal oldalában. Faljáró fel-alá sétált a virágágyások között kanyargó úton, élvezettel szívta be a virágok illatát. Renya felsétált a csigalépcsőn, és éppen akkor ért fel a kertbe, amikor a nap ismét előbukkant a felhők mögül. Látta, hogy Faljáró egyedül álldogál, fekete bőrszalaggal összefogott haja meg-meglebben a szélben. Nem viselt kardot, és a szikla mellett növő sárga virágot tanulmányozta. Jóképű férfi, gondolta Renya. És magányos. – Jó reggelt – mondta a lány. Faljáró felpillantott. Renya világoszöld gyapjútunikát viselt, rozsdaszinű selyemsál takarta a haját. A lába mezítelen volt, szandált sem hordott. – Jó reggelt, hölgyem. Jól aludtál? – Nem. Hát te? – Attól tartok, én sem. Mit gondolsz, mikor tudjuk meg? Renya vállat vont. – Hamarosan. Faljáró egyetértőén bólintott, egymás mellett sétáltak tovább a kertben, valami az Ördög Mosolya felé néző falhoz vonzotta őket. – Te miért nem mentél velük? – kérdezte Renya.

– Tenka megkért, hogy maradjak. – Miért? – Feladata van a számomra, és nem akarja, hogy meghaljak, mielőtt megkísérelném végrehajtani. – Veszélyes feladat? – Miből gondolod? – Azt mondtad: megkísérelni. Ez úgy hangzik, mintha kételkednél abban, hogy sikerülhet. A férfi komoran felnevetett. – Kételkedem? Nem kételkedem, tudom, hogy nem sikerülhet. De nem számít. Senki nem él örökké. És lehet, hogy nem is kell megpróbálnom. Először le kell győzniük a légiót. – Győzni fognak – mondta Renya, és leült egy kőpadra, lábait törökülésben maga alá húzta. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? – Nem olyan emberek, akiket könnyű legyőzni. Tenka megtalálja a módját, hogyan győzzenek. És ha megkért téged, hogy segítsél, biztos benne, hogy van esélyed. – Milyen egyszerűen szemlélik a nők a férfiak világát jegyezte meg Faljáró. – Egyáltalán nem. A férfiak azok, akik a legegyszerűbb dolgot is túlbonyolítják. – Ez halálos vágás volt, hölgyem. Megadom magam! – Ilyen könnyű téged legyőzni? A férfi leült mellé a padra. – Én könnyen feladom, Renya, mert számomra nem fontos a győzelem. Csak az, hogy életben maradjak! Futok, hogy túléljem. Amikor kicsi voltam, orgyilkosok vettek körül. Az egész családomat ők ölték meg. Ceska keze volt benne, most már tudom, de akkor a barátunknak tűnt. Éveken át őrök álltak a szobámban, amikor aludtam, megkóstolták minden ételemet, megvizsgálták a játékaimat, hogy nincs-e benne mérgezett tüske. Nem volt túl vidám a gyerekkorom. – De most már felnőtt férfi vagy – mondta Renya. – Nem igazi férfi. Könnyen megijedek. De van egy vigaszom. Ha egy kicsit is keményebb lettem volna, már nem élnék. – Vagy győztél volna. – Igen – ismerte el Faljáró –, vagy győztem volna. De amikor megölték Orrint, a nagyapámat, elmenekültem. Feladtam a grófi címet, és elrejtőztem. Belter velem tartott, ő az utolsó emberem. Nagy csalódást okoztam neki. – Hogyan sikerült életben maradnod?

Faljáró elvigyorodott. – Tolvaj lettem, így kaptam a nevem. Bemásztam az emberek házaiba, és elloptam az értékeiket. Azt mondják, hogy a Bronzgróf is így kezdte a pályafutását, így csak a családi hagyományokat folytatom. – Egy tolvajnak jó idegek kellenek. Ha elkapnak, felakasztanak. – Még soha nem láttál futni, sebesebb vagyok, mint a szél. Renya elmosolyodott, és felállt, hogy kinézzen dél felé. Újra visszaült. – Mit kér tőled Tenka? – Semmi bonyolultat. Pusztán csak azt akarja, hogy legyek újra gróf, foglaljam el Dros Delnochot, félemlítsek meg tízezer katonát, és nyissam meg a kapukat a nadir hadsereg előtt. Ennyi az egész! – Beszélj komolyan, mit akar tőled? Faljáró előrehajolt. – Elmondtam. – Nem hiszem. Ez őrültség! – Mindazonáltal... – Ez lehetetlen! – Igaz, Renya, igaz. Mindenesetre érdekes játéka a sorsnak ez a terv. Gondold el, az Ulric ellen diadalmas Bronzgróf egy leszármazottja megbízást kap, hogy foglalja el a várat, és engedje át Ulric leszármazottját a hadseregével együtt. – Honnan szerez sereget? A nadirok legalább annyira gyűlölik, mint a drenaik. – Igen, de ő Tenka kán – mondta szárazon Faljáró. – És hogyan foglalod el a várat? – kérdezte a lány. – Fogalmam sincs. Talán bemasírozok a várudvarra, bemutatkozom, és felkérem őket, hogy adják meg magukat. – Ez jó terv, egyszerű és őszinte – mondta komolyságot tettetve a lány. – Mint a legjobb tervek – jött a felelet. – De meséld el nekem, te hogyan keveredtél bele az egészbe? – Ilyen szerencsésnek születtem – mondta Renya, és ismét felállt. – A fenébe! Miért nem jönnek már? – Ahogyan te mondtad, hamarosan megtudjuk. Velem reggelizel? – Inkább nem. Valtaya a konyhában van, majd főz neked valamit. Faljáró megértette, hogy a lány egyedül szeretne maradni, lesétált hát a lépcsőn, a sült szalonna finom illatát követve. Találkozott a felfelé igyekvő Valtayával, de folytatta útját a konyha felé, ahol Belter birkózón egy nagy tál szalonnával, tojással és babbal. – A te korodban az emberek már el szokták veszteni az étvágyukat – jegyezte meg Faljáró, és leült az idő tépázta harcossal szemben. Belter a homlokát ráncolta. – A többiekkel kellett volna tartanunk – mondta. – Tenka megkért, hogy maradjak – magyarázta Faljáró.

– El nem tudom képzelni, miért – csattant fel Belter, tömény gúnnyal a hangjában. – Gondold csak el, mennyi hasznunkat vette volna. Faljáró elvesztette a türelmét. – Lehet, hogy korábban még nem mondtam – szólt –, de kezd elegem lenni belőled, Belter. Vagy fogd be a szád, vagy kerülj el messziről! – A második lehetőség jobban tetszik – mondta villámló szemekkel az öreg harcos. – Akkor tégy így! És kímélj meg az álszent prédikációktól. Évek óta szidod a kicsapongó életemet, a félelmeimet, a hibáimat. De nem hűségből maradtál velem, hanem mert te is menekülsz. Én megkönnyítettem, hogy elrejtőzz. Engem Tenka megkért, hogy maradjak, de téged nem, te mehettél volna. Faljáró talpra ugrott, és kiment a szobából. Az öregember lehajtotta a fejét, eltolta maga elől a reggelit. – Azért maradtam, mert hűséges vagyok – suttogta. * A csatát követően Tenka bekóborolt a hegyek közé. Szíve nehéz volt, különös kedvetlenség vett erőt rajta. Rayvan látta, ahogy távozik, és indult, hogy kövesse, de Ananais megállította. – Mindig így szokta – mondta az óriás. – Hagyd el. Rayvan vállat vont, és folytatta a sebesültek ellátását. A légiós lándzsákból és köpenyekből hordágyakat eszkábáltak. A Harmincak levették páncéljukat, fel-alá sétáltak a sebesültek között, és varázslatos képességeiket felhasználva enyhítettek a fájdalmukon. Kint a mezőn a halottakat egymás mellé fektették, tekintet nélkül arra, hogy légiós vagy kodabeli férfi. Hatszáztizenegy légiós lándzsás halt meg, a Koda harcosok közül kétszáznegyvenhat. Rayvan a halottak sorai között sétált, nézte a holttesteket, mindegyiküket ismerte, felidézte a neveket, és elmondott mellettük egy imát. Sokuknak volt földje és háza, felesége és gyermekei, testvére, anyja. Rayvan magához szólította Lake-t, megkérte, hozzon papírt és szenet, hogy felírják az összes halottat. Ananais lemosta a vért a ruhájáról, majd magához hívatta a légiós parancsnokot, Karespát. A férfi mogorván állt volt, nem volt kedve beszélgetni. – Meg kell, hogy öljelek, Karespa – mondta Ananais bocsánatkérően. – Megértem. – Nagyszerű! Velem ebédelsz?

– Nem, köszönöm. Nincs étvágyam. Ananais megértőén bólintott. – Melyik módszert részesítenéd előnyben? A férfi vállat vont. – Mit számít az? – Akkor legyen a kard. Vagy te magad szeretnéd csinálni? – Menj a pokolba! – Akkor én teszem meg. Hajnalig van időd, hogy felkészülj. – Nincs szükségem időre. Tedd meg most, amíg ehhez illő a hangulatom. – Rendben – bólintott Ananais, és egy pillanatra a pokol tüzeinek fájdalma áradt szét Karespa hátában. Meg akart fordulni, de sötétség telepedett a világra. Galand kihúzta a kardját, és a parancsnok ruhájában tisztára törülte, azután leült Ananais mellé. – Milyen kár – mondta a feketeszakállú harcos. – Nem hagyhattuk, hogy elmenjen, túl sokat tudott. – Tudom. Az istenekre, tábornok, győztünk! Hihetetlen, nem? – Nem, ha Tenka állítja fel a haditervet. – Ugyan már, bármi megtörténhetett volna. Nem kellett volna rohamozniuk, leszállhattak volna nyeregből, és előreküldhették volna az Íjászaikat, hogy visszavonulásra kényszerítsenek. – Lehet. Talán. De nem ezt tették. A nagykönyv szerint jártak el, és a Lovasság Kézikönyve szerint lovasoknak a nem reguláris gyalogosok ellen rohamozni kell. A légiósok képzett katonák, és a Kézikönyv szerint kell harcolniuk. Akarod, hogy idézzem a fejezetet? – Nem szükséges – mormolta Galand. – Gondolom, te írtad. – Nem. A legújabb módosításokat Tenka kán vezette be tizennyolc évvel ezelőtt. – De mi van ha... – Ennek mi értelme, Galand? Igaza volt. – De nem tudhatta, hogy Karespa hol fog várakozni a kürtösével. És mégis azt mondta nekem és Parsainak, hogy a hegyen keressük. – Honnan máshonnan nézhette volna a csatát? – Lehetett volna az emberei között. – És a kürtösre bízta volna, hogy meghozza a döntéseket? – A te szádból minden olyan egyszerűnek hangzik, de a csaták nem ilyenek. A stratégia egy dolog, a szív és az ügyesség más. – Ezt nem tagadom. A légiósok nem harcoltak tiszta szívvel. Sok a jó ember közöttük, és nem hiszem, hogy élvezték a feladatot. De ez már a múlt, most megkérem őket, hogy csatlakozzanak hozzánk. – És ha megtagadják? – Akkor elküldöm őket a völgyből, és a kijáratnál száz íjásszal együtt te várod őket. Egy sem menekülhet élve. – Kíméletlen ember vagy, tábornok!

– De élek, Galand. És életben is akarok maradni. Galand feltápászkodott. – Ezt én is remélem, tábornok. És remélem, hogy Tenka kán ismét csodát tesz, ha a Dúvadak megérkeznek. – Ezt bízzuk a holnapra – felelte Ananais. – Ma élvezzük a mát.

12. Tenka magasan a hegyen, egy rejtett vízesés tövében talált nyugalmas helyet. A levegő hideg volt és tiszta, a lejtőket foltokban hó fedte. Kövekből rakott kör közepén lassan és óvatosan tüzet rakott, majd leült és nézte a lángokat. A győzelem nem okozott örömet, a vérözön elmosta az érzelmeit. Egy idő után a patakhoz lépett, és visszaemlékezett Ásta kán, a Farkasfej törzs ősöreg sámánjának szavaira: – A világot az ember kedvéért teremtették, de minden kettős célt szolgál. A vizek azért folynak, hogy ihassunk belőlük, de ugyanakkor az Ember hiábavalóságát is jelképezik. Rohanó szépségükben a mi életünk tükröződik vissza. A forrás a hegyek tisztaságában születik, gyermekkorában gügyög és szalad, majd bugyog és nő, fiatal, erős folyóvá érik. Később kiszélesedik és lelassul, végül kanyarog, mint öregember, és egyesül a tengerrel. A víz kavarog és keveredik, mint az emberek lelke a Senkiföldjén, amíg a nap ereje fel nem emeli az égbe, és esőcseppként vissza nem ejti őket a hegyekbe. Tenka a sebesen folyó vízbe mártotta a kezét. Úgy érezte, téren és időn kívül létezik. Egy apró, barna madár ugrált a közeli köveken, ennivalót keresett, és nem vett tudomást a betolakodóról. Hirtelen belevette magát a vízbe, és Tenka felkapta a fejét, a patak fölé hajolt, és nézte a különös látványt, a víz alatt úszó madarat. A madár feljött a felszínre, egy sziklára szökdécselt, megemelgette a szárnyait, majd visszatért a patakba. Különös módon Tenkát megnyugtatta a látvány. Figyelte egy ideig a madarat, majd hanyattfeküdt a füvön, és nézte az égen gyülekező felhőket. A meleg szelek hátán kitárt szárnyú sas szállt fenn az égen, szinte mozdulatlannak tűnt, ahogy a légáramlattal vitette magát. Egy hófajd repült el előtte, tökéletes álcát nyújtó szárnyai még részben fehérek voltak, hiszen egyes lejtőkön még mindig nem olvadt el a hó. Tenka elmerengett. A madár szárnya télen tiszta fehér, mint a hó, tavasszal fehér foltos, nyáron pedig szürke és barna, tökéletesen beleolvad a sziklák közé. Egyedüli védelme a tollazata. A hófajd magasra emelkedett a levegőben, és a sas hirtelen megbillent, kőként zuhant a talaj felé. Átrepült a nap előtt, árnyéka rávetült a fajdra, aki éppen abban a pillanatban tért ki jobbra, amikor a karmok végighasították mellette a levegőt. A kis pettyes madár visszamenekült a bokrok közé. A sas egy faágra ült, Tenkától nem messze. Elvesztette a méltóságát. A nadir harcos hátradőlt, behunyta a szemét.

A csatát megnyerték, de ez a stratégia még egyszer nem sikerülhet. Időt nyertek, de többet nem. Ceska légiósai néhány lázadót jöttek kiirtani, ha tudták volna, hogy Tenka kán is itt van, más taktikát alkalmaztak volna. Most már tudják... Most már Ceska minden erejét ellenük fordítja. Hány embert küld most ellenük? Ott volt a légió maradéka, négyezer ember. A reguláris katonák tízezren. A Drenai Pikások, a legutóbbi számítások szerint kétezren. És A Dúvadak, a legfélelmetesebbek mind közül. Hányat teremtettek idáig? Ötezret? Tízezret? És hogyan számoljon velük? Egy Dúvad öt katonát ér? Még akkor is felérnek huszonötezer katonával. Ceska még egyszer nem követi el azt a hibát, hogy alábecsüli a kodai lázadást. Fáradtság telepedett Tenkára. Eredeti terve egyszerűbb volt: megöli Ceskát és meghal. Az egyre bonyolultabbá váló terv ködként kavargott a fejében. Olyan sokan meghaltak már, és olyan sokan meghalnak még. Visszament a tűzhöz, megrakta fával, azután lefeküdt, a köpenyébe burkolta magát. Illae-re gondolt és ventriai otthonára. Milyen szépek voltak azok az évek. Renya arca tolakodott be gondolatai közé, és elmosolyodott. Szerencsés élet jutott neki osztályrészül. Szomorú, magányos, de szerencsés. Olyan szerető anya gyermekének születni, mint Shillat, szerencse. Olyan barátot találni, mint Ananais. A Sárkány soraiban szolgálni. Illae-t szeretni. Renyát megtalálni. A jószerencse olyan ajándék, ami kárpótol a magányért és a folytonos visszautasításért. Tenka megborzongott. Újabb adag fát rakott a tűzre, és várta, hogy elmúljon a rosszulléte. Először a feje kezdett fájni, vakító fénypontok táncoltak a szemhéja mögött. Mélyeket lélegzett, igyekezett felkészülni a rohamra. A fájdalom erősödött, tüzes ujjakkal markolászta az agyát. A fájdalom hullámokban tört rá órákon keresztül, míg szinte zokogott a fájdalomtól. Majd elmúlt, és elaludt... Sötét, lejtős, hideg folyosóban állt, lábánál patkányok csontváza hevert. Átlépett rajtuk, csontok koccantak a sötétben, és a csontvázak megmozdultak, azután elmenekültek a sötétben. Tenka megrázta a fejét, próbált emlékezni, hol is jár. Előtte halott férfi lógott láncokról, a húsa már rohadt. – Segíts! – kérte az öreg. – Halott vagy. Nem segíthetek. – Miért nem segítesz? – Meghaltál. – Mind meghaltunk. És senki sem segít. Tenka továbbhaladt, ajtót keresett, közben egyre mélyebbre jutott.

A folyosó teremmé szélesedett, sötét oszlopok nyúltak a magasba. Árnyékba burkolózott alakok mozdultak, kezükben fekete kardot tartottak. – Most elkaptunk, Fáklyahordozó – mondta egy hang. A férfiak nem viseltek páncélt, és a vezető arca ismerősnek tűnt. Tenka elméjében a neve után kutatott, de az mindig kisiklott a gondolatai közül. – Padaxes – mondta a férfi. – Belelátok rémült elmédbe. Padaxes, aki Decado kardja által halt meg. De vajon tényleg halott vagyok? Nem! De te, Fáklyahordozó, te hamarosan meghalsz, mert a Káoszlélek birodalmába léptél. Hol vannak a templomosaid? Hol vannak az átkozott Harmincak? – Ez csak álom – mondta Tenka. – Nem árthatsz nekem. – Azt hiszed? – Tűznyelv szökkent a pengéről, megégette Tenka vállát. A nadir, rémülten hátraugrott, Padaxes élesen felnevetett. – Most is azt hiszed? Tenka talpra állt, kihúzta a kardját. – Gyere hát – mondta. – Nézzük, hogy halsz meg másodszor. A Sötét Templomosok előreléptek, félkörbe rendeződtek körülötte, és Tenka hirtelen ráébredt, hogy nincs egyedül. Egy pillanatra azt hitte, hogy mint korábbi álmában, a Harmincak érkeztek meg, de amikor balra nézett, egy magas, széles vállú, kecskebőr tunikába öltözött nadir harcost és kíséretét pillantotta meg. A templomosok tétováztak, és a Tenka mellett álló nadir felemelte a kardját. – Űzzétek el az árnyakat! – parancsolta a harcosainak. Száz üres szemű törzsi harcos indult előre néma csendben, és a templomosok elmenekültek. A nadir Tenkához fordult. Széles, lapos arcából átható pillantása kék szemek néztek a világra. Az erő és hatalom úgy sugárzott belőle, mint senki másból, és ekkor Tenka rájött, kivel áll szemben. Térdre borult, és mély meghajtásba görbítette hátát. – Felismersz, vér a véremből? – Igen, nagykán – mondta Tenka. – Ulric, a Hordák Ura! – Figyeltelek, fiú. Figyeltem, hogy nősz fel, mert öreg sámánom, Nosta kán még mindig velem van. Nem okoztál csalódást... De a legjobb vér keveredik benned. – Sokan nem így gondolják – mondta Tenka. – A világ tele van bolondokkal – csattant fel Ulric. Harcoltam a Bronzgróf ellen, és nemes ellenfél volt. Ritka ember. Tele kételyekkel, de legyőzte őket. Dros Delnoch falán állt, és szembeszállt velem nevetséges kis erői élén, és ezért tiszteltem. Harcos volt és álmodozó. Ritka. Milyen ritka! – Találkoztál vele? – Volt egy másik harcos is, Druss. Halálosztó, úgy hívtuk. Amikor elesett, a testét a táborba hozattam, és temetési máglyát gyújtottunk neki. Képzeld el.

Az ellenségnek! A győzelem küszöbén álltunk. És aznap éjjel a Bronzgróf, a legnagyobb ellenségem besétált a táboromba a parancsnokaival, és részt vett a temetésen. – Őrültség! – mondta Tenka. – Elfoghattad volna, és vele az egész erődöt. – Te elfogtad volna, Tenka? Tenka megfontolta a választ. – Nem – mondta végül. – És sem tettem. Ne aggódj hát az őseid miatt. Hadd fintorogjanak az alsóbbrendű emberek. – Meghaltam? – kérdezte Tenka. – Nem. – Akkor hogy kerültem ide? – Alszol. Ezek a templomos férgek idehúzták a lelkedet, de segítek, hogy visszatérj. – Miféle pokol ez, és te mit keresel itt? – A ventriai háborúban a szívem kudarcot vallott, és itt találtam magam. Ez a Senkiföldje, a Forrás és a Káoszlélek világa között. Úgy tűnik, egyiküknek sem kellek, így hát itt élek a követőimmel együtt. Soha nem tiszteltem mást, mint a kardomat és a ravaszságomat, most megfizetek érte. De elfogadom, hisz férfi vagyok. – Legenda vagy. – Nem nehéz legendává válni, Tenka. Nehezebb utána is legendaként élni. – Látod a jövőt? – Részben. – Győzni fogok... fogunk? – Ne kérdezd. Nem változtathatok a sorsodon, bármennyire is szeretném. A saját utadat járod, Tenka, járd úgy, mint igaz férfi. Erre születtél. – Értem, uram. Nem kellett volna feltennem a kérdést. – Kérdezni lehet – mondta Ulric mosolyogva. – Gyere, csukd be a szemed, vissza kell térned az élők világába. Tenka felébredt. Éjfél felé járt az idő, de a tüze még mindig ragyogóan és melegen világított, és valaki takarót terített rá, miközben aludt. Felnyögött, oldalára gördült és felkönyökölt. Ananais ült a tűz túlsó oldalán, a lángok táncot jártak álarcán. – Hogy érzed magad? – kérdezte az óriás. – Jól. Pihenésre volt szükségem. – Elmúlt a fájdalom? – Igen. Hoztál ennivalót? – Persze. Egy ideig aggódtam érted. Halottfehérre sápadtál, és a pulzusod lassan vert.

– Most már rendben vagyok – ült fel Tenka, és Ananais odadobott neki egy vászonzsákot tele szárított hússal és gyümölccsel. Csendben ettek, a vízesés gyémántfénnyel ragyogott a holdfényben. Végül Ananais megszólalt. – Négyszáz légiós csatlakozott hozzánk. Decado azt mondja, valóban mellettünk harcolnak majd, a szerzetesei belenézték az agyukba. Csak hármat küldtek el. Kétszázan úgy döntöttek, visszatérnek Ceskához. Tenka megdörzsölte a szemét. – És? – És mi? – És mi történt azokkal, akik vissza akartak térni? – Elküldtem őket a völgyből. – Ani, barátom, már jól vagyok. Hallani szeretném. – A kijáratnál megölettem őket. Muszáj volt, mert pontos tájékoztatást tudtak volna adni a létszámunkról. – Ezt már amúgy is tudják, Ani, a templomosok figyelnek bennünket. – Rendben. De akkor is, ez kétszázzal kevesebb ember, akit ellenünk küldhetnek. Csend ülte meg a tábortűz környékét, Ananais levette a maszkját, megsimogatta a gyógyulatlan forradást. – Tedd le az álarcot – mondta Tenka. – A friss levegő jót tesz a bőrödnek. Ananais tétovázott, majd letette a fűbe a maszkot. A tűz vörös fényében démonnak nézett ki, rettentő, embertelen szörnyetegnek. Kék szemével feszülten figyelte Tenkát, mint aki az undornak a nyomait kutatja. – Szeretném hallani a véleményedet a csatáról – mondta Tenka. – A terv szerint zajlott. Meg vagyok elégedve Rayvan embereivel, a fia, Lake nagy nyereség. A fekete férfi jól harcolt. Kiváló harcos. Egy éven belül ezekből a férfiakból újra felállhat a Sárkány. – Nincs egy évünk. – Tudom – mondta Ananais. – Két hónappal számolok. – Így nem győzhetünk, Ani. – Van valami terved? – Igen. De nem fogod szeretni. – Ha a győzelmünket jelenti, szeretni fogom – ígérte meg Ananais. – Mi az? – Ide akarom hozni a nadirokat. – Igazad volt, ez nem tetszik. Pontosabban szólva bűzlik, mint a rohadt hús. Ha Ceska rossz, a nadirok még rosszabbak. Az istenekre, ember, Ceska legalább közénk tartozik. Elment az eszed? – Csak így harcolhatunk, barátom. Alig ezer emberünk van. Nem tarthatjuk Kodat, és egyetlen rohamot is nehezen védenénk ki.

– Figyelj rám, Tani! Tudod, hogy nekem soha nem számított a származásod. Jobban szeretlek, mint egy testvért. De a nadirokat úgy gyűlölöm, ahogy semmi mást ezen a világon. És ebben nem vagyok egyedül, nincs ember, aki harcolna mellettük. És ha eljut ide egy sereg? Mi az ördög történik, ha győzünk? Hazamennek? Legyőzték a drenai sereget, a föld az övék, és egy újabb háborúnak nézünk elébe. – Én nem így látom. – És hogy hozod őket idáig? Nincs titkos út a hegyeken keresztül, még a sathulik földjén sem. Északról sereg csak Delnochon keresztül érkezhet, és még Ulricnak sem sikerült áttörnie a falakon. – Megkértem Faljárót, hogy foglalja el Dros Delnochot. – Tani, te megőrültél! Piperkőc és gyáva, eddig egyetlen csatában sem vett részt. Amikor megmentettük a falusi asszonyt, a kezébe temette az arcát, és csak feküdt a fűben. Amikor Pogánynal találkoztunk, a nőkkel maradt. Amikor a tegnapi csatát tervezgettük, úgy reszketett, mint fű a szélben, és azt kellett mondjad neki, hogy maradjon a városban. És ő fogja elfoglalni Delnochot? Tenka ágakat tett a tűzre, ledobta a takarót a válláról. Ezt mind tudom, Ani. De meg lehet csinálni. Faljáró olyan, mint őse, a Bronzgróf. Kételkedik magában, és fél, de a félelem mögött egy kiváló ember rejtőzik, bátor és nemes, csak észre kellene vennie. És Faljáró okos, gyors észjárású. – A reményeink tőle függjenek? – kérdezte Ananais. – Nem. Az én emberismeretemtől. – Ne játssz a szavakkal. Az ugyanaz. – Szükségem van rád, hogy mellettem állj, Ananais. Ananais bólintott. – Miért ne? Melletted állok, Tani. Mert mit ér az élet, ha egy férfi nem számíthat a barátaira, amikor megőrül? – Köszönöm, Ani. Komolyan mondom. – Tudom. És fáradt vagyok. Most alszom. Ananais hátradőlt, a köpenyén nyugtatta a fejét. Az éjjeli szellő kellemesen simogatta sebesült arcát, fáradtnak érezte magát, fáradtabbnak, mint valaha, és csalódottnak. Tenka terve rémálom, de nincs jobb megoldás. Ceska a Dúvadak karmában tartotta az országot, és talán, talán egy nadir hódítás megtisztítaná a nemzetet. De Ananais kételkedett benne. Holnaptól olyan kiképzést kapnak az emberei, mint még soha. Futni fognak, amíg össze nem esnek, harcolni, amíg a karjukat sem tudják emelni a fáradtságtól. Keményen gyakorlatoztatja őket, egy olyan sereget hoz létre, ami nem csak Ceska seregei ellen képes harcolni, de remélhetőleg túl is éli a háborút, hogy az új ellenséggel is szembeszállhasson. Tenka kán nadirjaival.

A völgy közepén, ahol az elesetteket hevenyészve ásott sírokba temették, és kővel, földdel fedték be, Rayvan imát mondott, és a túlélők letérdeltek a tömegsír előtt, búcsúztak barátaiktól, fivéreiktől, apáiktól, rokonaiktól. A szertartás után a Harmincak elvonultak a hegyekbe, otthagyták Decadót és Rayvant. Eltelt egy idő, mire valakinek feltűnt a távollétük. Decado otthagyta a tábortüzet, és a keresésükre indult, de a völgy túl nagy volt, a feladat reménytelen. A hold már magasan járt az égen, amikor rájött, hogy szándékosan hagyták hátra, és hogy nem akarták, hogy rájuk találjon. Leült egy fehér kősziklára, ellazult, lebegni kezdett a tudatalatti suttogó óceánjai felé. Csend. Harag kélt benne, megzavarta az összpontosítást, de lecsendesítette dühét, és ismét útnak indult. Ekkor hallotta meg a sikolyt, először halk, elfojtott hangként érkezett, majd léleksüketítő, elkínzott sikoltássá vált. Decado hallgatta egy ideig, küszködött, hogy beazonosítsa a forrását. Megtalálta. Abaddont hallotta. És ekkor rájött, hová utaztak a Harmincak: hogy megmentsék a Kardok Apátját, és kiszabadítsák a lelkét. Azt is tudta, hogy ez a lehető legnagyobb ostobaság. Megígérte Abaddonnak, hogy vigyáz a tanítványokra, és alig egy nappal az öreg halála után otthagyták, hogy hiábavaló útra keljenek, az elkárhozottak világába utazzanak. Szomorúság és gyász öntötte el Decadót, mert nem követhette őket. Imádkozott, de válasz nem érkezett, és nem is várt választ. – Miféle isten vagy te? – kérdezte kétségbeesetten. – Mit vársz a követőidtől? Semmit nem adsz, de mindent kérsz. A sötétség erőivel legalább kapcsolatot lehet tartani. Abaddon érted halt meg, és még mindig szenved. És most a tanítványai is szenvedni fognak. Miért nem felelsz? Csend. – Nem létezel! Nem létezik a tisztaság ereje. Csak az ember szabad akarata létezik, hogy jót cselekszik-e. Megtagadlak. Semmi közöm hozzád! Decado ellazult, mélyebbre nyúlt az elméjében, azokat a csodákat kereste, amiket Abaddon ígért a tanulással töltött évek alatt. Korábban is próbálkozott már, de soha ilyen kétségbeesetten. Még messzebb utazott, zúgó emlékei között bukdácsolt, újra látta a csatákat és küzdelmeket, a félelmet és a kudarcokat. Ment, egyre tovább és tovább, keresztül gyermekkora keserű-szomorú emlékein, vissza az első moccanáshoz anyja méhében, azon is túl, vissza az elválasztódásig, a maghoz és tojáshoz, várva, keresve. Sötétség. Mozgás. Elpattan egy lánc, szárnyaló szabadság.

Fény. Decado szabadon lebegett, a telihold tiszta ezüst fénye magához vonzotta. Az akaraterejével megállította a röptét, lepillantott az Ördög Mosolyának kanyargó szépségére, de egy sötét felhő úszott alá; és eltakarta a látványt. Észrevette a saját testét, fehéren és mezítelenül ragyogott a holdfényben, és a lelkét elöntötte az öröm. A sikoltás megdermesztette. Eszébe jutott a feladata, és hideg tűz lángolt a szemében. De nem indulhatott el csupaszon és fegyvertelenül, lehunyta hát lelki szemét, és elképzelte a Sárkány fekete-ezüst színeivel díszített páncélját. És a páncél megjelent. De kard nem lógott az oldalán, pajzsot nem tartott a kezében. Újra próbálkozott. Semmi. Abaddon messzi-messzi szavai bukkantak elő az évek homályából. – Ha a lélek utazik, a Forrás harcosa hitének kardját viseli, pajzsa hitének ereje. Decado nem hitt. – A fenébe veled! – kiáltotta a világéjszakába. – Még most is gátolsz, amikor a te ügyedben járok. Újra becsukta a szemét. – Ha hit kell, hát hiszek. Magamban. Decadóban, a Jéggyilkosban. Nincs szükségem kardra, mert a kezem halálos fegyver. Repült, mint a holdsugár, a sikoly vonzása felé. Bámulatos sebességgel hagyta maga mögött az emberek világát, sötét hegyek és komor síkságok felett szállt, tompa, hideg fénnyel ragyogtak a csillagok. Lent elefántcsont kastély terpeszkedett egy alacsony dombon. Lelassította a szárnyalást, a kőpárkány felett lebegett. Sötét árnyék csapott le rá, félre kellett kapnia a fejét, amikor kardpenge süvített el mellette. Kinyúlt, elkapta a támadó csuklóját, megpörgette a az ellenfelét, bal keze támadásra lendült, és a férfi nyaka eltört. Eltűnt. Decado megfordult, hogy szembenézzen a második támadóval, aki a templomosok sötét egyenruháját viselte. Decado hátraugrott, amikor a kard félköríves vágást írt le a gyomra előtt. A nyaka előtt szisszenő visszakezes vágás elől lebukott, a templomos állába öklelt a fejével. A templomos megtántorodott, Decado karja meglendült, ujjai a támadó torkába markoltak, és az ellenfél ismét eltűnt. Félig nyitott, a lépcső felé vezető ajtó állt előtte. Futva az ajtó felé indult, majd megtorpant, érzékei óvatosságra intették. Lábbal előre hátrarúgta az ajtót, egy férfi felnyögött és előrebukott. Decado talpra gördült, mindkét lábával ráugrott a férfi mellkasára, és betörte a mellcsontot. Futott, hármasával vette a lépcsőket, végül egy hatalmas, kör alakú terembe érkezett. Középen, szorosan egymás mellett a Harmincak álltak a fekete köpenyes templomosok gyűrűjében. Csendesen szisszentek a kardok, egyetlen

hang sem jelezte a csatát. Az ellenfél jelentős túlerőben volt, a Harmincak az életükért küzdöttek. És vesztésre álltak. Csak egy megoldás maradt: menekülni. Abban a pillanatban, hogy erre rádöbbent, Decado azt is észrevette, hogy nem képes repülni, ahogy a zord csatateret érintette a lába, elveszítette a hatalmát. De miért? Azonnal rájött a válaszra, a megoldás abban rejlett, amit Abaddonnak mondott korábban: a gonosz veremben él. Ha harcolni akarsz ellen, le kell másznod a mocsokba, neked is. Lent voltak hát a mocsokban, ahol a fény ereje gyengült, éppúgy, ahogy a sötétség erői kudarcot vallottak az erős szívű emberekkel szemben. – Hozzám! – kiáltotta Decado. – Harmincak, hozzám! A küzdelem egy pillanatra megtorpant, a templomosok körülnéztek, a hang forrását keresték. Hatan kiváltak a harcolók közül, hogy megrohamozzák. Acuas kihasználta a rést, és a lépcső felé vezette a harcos szerzeteseket. A Harmincak utat vágtak maguknak, ezüst pengéik mint fáklya fénylettek a sötétben. A hideg kövön egyetlen holttetem sem hevert, akit ebben a vértelen csatában kardpenge döfött át, az azonnal eltűnt, mintha soha nem létezett volna. Már csak tizenkilenc szerzetes élt. Decado nézte, hogyan közelít a halál. Jó harcos volt, de nem született ember a földön, aki puszta kézzel szembe tud szállni hat felfegyverzett férfival, és túl is éli. De megpróbálja. Nyugalom áradt szét benne, elmosolyodott. Két vakító fénypenge termett a kezében, és Decado szemkápráztató gyorsasággal támadott. Vágás balra, védekezés, visszatámadás, jobb szúrás, bal vágás. Hárman összeestek és eltűntek, mint könnyű füst a szélben. A maradék három templomos hátrálni kezdett, egyenesen a Harmincak pengéi közé. – Kövessetek! – kiáltotta Decado. Megfordult, felrohant az előttük magasodó lépcsőn, ki a várfalra, és lenézett a távol lent heverő fogazott sziklákra. A Harmincak is kiértek a szabad ég alá. – Repüljetek! – parancsolta Decado. – Lezuhanunk – kiáltotta Balan. – Addig nem, amíg én nem mondom, kurafi! Mozgás! Balan levetette magát a falról, a tizenhat túlélő követte. Utolsóként Decado csatlakozott hozzájuk. Először zuhanni kezdtek, de amint kiértek a kastély vonzásából, már emelkedtek, vissza Koda valósága felé. Decado visszatért a testébe, kinyitotta a szemét. Lassan elindult a keleti erdő felé, odavonzotta a szerzetesekből áradó lüktető kétségbeesés.

Két alacsony hegy között egy tisztáson talált rájuk. Kiterítették a tizenegy testet, lehajtott fejjel imádkoztak fölöttük. – Felkelni! – Decado. – Talpra! – Néma csendben engedelmeskedtek. – Milyen nevetségesek vagytok! Minden hatalmatok ellenére csak gyerekek maradtatok. Mondjátok, hogy ment a szabadítás, gyerekek? Kiszabadítottuk Abaddont? Most ünnepelhetünk? Nézzetek a szemembe, a fenébe veletek! Acuashoz lépett. – Hát, sárgaszakáll, most felülmúltad önmagad. Elérted, amire sem a templomosok, sem Ceska csapatai nem voltak képesek. Tizenegy társadat ölted meg. – Ez nem igazságos! – kiáltotta Katán könnyekkel a szemében. – Hallgass! – mennydörgött Decado. – Igazságos? Ez az igazság. Megtaláltátok Abaddont? – Nem – mondta halkan Acuas. – Kitaláltátok már, miért? – Nem. – Mert soha nem ejtették foglyul a lelkét, erre nem lennének képesek. Hazug csapdájukba csaltak benneteket, ehhez értenek. És most tizenegy testvéretek halott. És a ti vállatokat nyomja ez a teher. – És te? – kérdezte Katán, máskor komoly arca reszketett a dühtől. – Te hol voltál, amikor szükségünk volt rád? Miféle vezető vagy te? Nem hiszel a hitünkben. Te csak egy orgyilkos vagy! Nincs benned szív, Decado. Jéggyilkos vagy. Mi legalább azért harcoltunk, amiben hiszünk, azért mentünk, hogy meghaljunk egy emberért, akit szerettünk. Rendben, tévedtünk, de amikor Abaddon meghalt, nem maradt vezetőnk. – Szólhattatok volna – mondta védekezőén Decado. – Miért? Te vagy a vezető, ott kellett volna lenned. Kerestünk. Gyakran. De még amikor felfedezted a tehetségedet amiért mi mindig is imádkoztunk –, akkor is imáink határán várakoztál. Soha nem léptél elő. Mikor eszel velünk, mikor beszélsz velünk? Egyedül alszol, távol a tűztől. Kívülálló vagy. Mi azért vagyunk itt, hogy meghaljunk a Forrásért. Te mit keresel itt? – Győzelmet, Katán. Ha meg akartok halni, dőljetek a kardotokba. Vagy kérjetek meg engem, megteszem nektek, egy pillanat alatt véget vetek az életeteknek. Azért vagytok itt, hogy a Forrásért küzdjetek, hogy megakadályozzátok a gonosz győzelmét. De nem szólok többet. Én vagyok a választott vezető, és nem várok el esküt tőletek. Sem ígéretet. Akik engedelmeskedni akarnak, keressenek meg reggel. Együtt reggelizünk, és igen, együtt imádkozunk. Aki a saját útját akarja járni, tegye. És most itt hagylak benneteket, hogy temessétek el a holtakat. A városban a lakosság a győztes sereget ünnepelte, a földektől fél mérföldre délre várták, majd egészen a város közepéig, a gyorsan felhúzott

kaszárnyákig kísérték őket. Az éljenzés mégis halk volt, mert mindenkit ugyanaz a kérdés foglalkoztatott. És most? Mikor érkezik Ceska a Dúvadakkal? Tenka, Rayvan, Ananais, Decado és az új sereg többi vezére a tanácsteremben gyűlt össze, Rayvan fiai, Lake és Lucas térképeket vettek elő, mindenki azt nézte. A szenvedélyes vitával teli délután végére mindenki belátta, hogy Koda nagy része védhetetlen. Az Ördög Mosolyánál az átjárót befalazhatják, csapatokat állomásoztathatnak mellette, de legalább ezer ember kellene, hogy megvédhessek, miközben északra és délre még hat másik átjáró nyújt utat Koda hegyei és völgyei közé. – Olyan, mint megvédeni egy ürgelyukat – mondta Ananais. – Ceska még a Dúvadak nélkül is fel tudna sorakoztatni ötvenszer annyi embert, mint ahányan mi vagyunk. Tizenhat helyen támadhatnak. Egyszerűen nem lehetünk ott mindenhol. – A seregünk gyarapszik – mondta Rayvan. – Naponta érkeznek emberek a hegyekből. Elterjed a hírünk Kodában, és lázadók gyűlnek a zászlónk alá. – Igen – ismerte el Tenka –, de ezzel is van egy kis gond. Ceska kémeket küld, ügynököket, felforgatókat, mind bejutnak közénk. – A Harmincak segítenek, kiszűrik az árulókat – mondta Decado. – De ha túl sokan jönnek, lehet, hogy nem győzzük a munkát. – Akkor minden hágónál őrt kell állítani, és felosztani a Harmincakat – mondta Tenka. És így folyt tovább. Néhányan szerettek volna visszatérni a földjükre, hogy előkészítsék a nyári munkákat, mások csak hírt akartak vinni a győzelemről. Lake panaszkodott, hogy kevés az élelem. Galand arról számolt be, hogy verekedések fordultak elő a kodabeli férfiak és az újonnan csatlakozott légiósok között. Egy egész hosszú délutánon át keresték a választ a gondokra. Végül megegyeztek, hogy az emberek fele hazatérhet, ha beleegyeznek, hogy azoknak a földjét is megművelik, akik maradnak. A hónap végén az első társaság visszajön, és az itt maradók távozhatnak. Ananais dühöngött. – És mi legyen a kiképzéssel? – kérdezte. – Hogy a pokolba készítsem fel őket a háborúra? – Nem hivatásos katonák – mondta Rayvan. – Dolgozó emberek, etetniük kell a feleségüket, gyerekeiket. – Mi van a város kincstárával? – kérdezte Faljáró. – Tessék? – csodálkozott Rayvan. – Mennyi pénz van benne? – Nem tudom.

– Meg kellene nézni. Mivel mi uraljuk Kodat, a pénz a miénk. Vehetünk élelmet és árukat a vagriaiaktól. Lehet, hogy nem engednek át a határon, de a pénzünket nem utasítják vissza. – Átkozott bolond vagyok!? mondta Rayvan. – Hát persze. Lake, ellenőrizd a kincstárat, talán még nem fosztották ki. – Őriztettük, anya – mondta Lake. – Akkor is menj és számold meg. – Egész éjszakába beletelik! Rayvan dühösen nézett a fiúra, aki sóhajtott. – Rendben, Rayvan – mondta. – Megyek. De figyelmeztetlek, ha befejeztem, felkeltelek, hogy megmondjam a végeredményt! Rayvan ránevetett és Faljáróhoz fordult. – Neked jól vág az eszed, nem mennél el Vagriába, hogy megvedd, amire szükségünk van? – Nem lehet – szólt közbe Tenka. – Más feladata van. – Nahát, csak nem? – mormolta Ananais. – Én azt javaslom – szakította félbe Rayvan –, hogy fejezzük be mára, és menjünk vacsorázni. Egy lovat is meg tudnék enni. Találkozunk holnap? – Nem – mondta Tenka.- És holnap elmegyek. – Elmész? – kérdezte döbbenten Rayvan. – De te vagy a parancsnokunk. – Mennem kell, hölgyem, szereznem kell egy sereget. De visszajövök. – És hol találsz te sereget? – A népem körében. Mély csend ült a tárgyalóteremre. Az emberek aggódó pillantásokat váltottak egymással, csak Ananais nem mozdult, hátradőlt a székében, az asztalra tette csizmás lábát. – Magyarázd meg – kérte halkan Rayvan. – Azt hiszem, tudod, mire gondolok – mondta hidegen Tenka. – A nadirok az egyetlen nép, ahol elég harcost találunk, hogy legyőzzük Ceskát. Ha szerencsém van, hozok egy sereget. – Idehoznád Drenaiba azokat a gyilkos vadembereket? Rosszabbak, mint Ceska Dúvadjai – pattant fel Rayvan. Ezt nem tűrhetem, inkább meghalok, de azok a barbárok nem lépnek be Kodába. Körben mindenki egyetértőleg az asztalt verte. Ekkor Tenka felállt, felemelt kézzel kért csendet. – Megértem mindenkinek az érzéseit. A nadirok között nőttem fel, és ismerem az elveiket. De nem esznek gyerekeket, és nem párosodnak démonokkal. Emberek, harcosok, akiknél az élet értelme a háború. Ez az életük. És van becsületük. De nem azért vagyok itt, hogy a népemet védjem, hanem hogy esélyt adjak, hogy túléljük a nyarat.

– Azt hiszitek, nagy győzelmet arattunk? Ez csak egy apró összecsapás volt. Ceska ötvenezer emberrel indul meg ellenetek, ha eljön a nyár. És ti mivel feleltek? – És ha elbuktok, mi történik a családotokkal? Ceska sivataggá változtatja Kodát, és ahol valaha fák nőttek, akasztófák állnak majd, elhagyatott, megkínzott föld. – Nincs semmi biztosíték rá, hogy valóban össze tudok gyűjteni egy sereget a nadirokból. A szemükben engem megrontott a kerekszemű verem, átkozott vagyok, nem érek fel az igazi férfiakkal. Mert ők sem különböznek tőletek. A nadir gyerekeket a ti kegyetlenségetekről szóló történetekkel ijesztgetik, legendáink a ti népirtásaitokról szólnak. – Nem kérek engedélyt, hogy azt tegyem, amit jónak látok. Az igazat megvallva, a fenét sem érdekel! Holnap elmegyek. Néma csendben ült le. Ananais hajolt felé. – Semmi szükség nem volt rá, hogy kerülgesd a kását, mondta. – Egyenesen is megmondhattad volna. A megjegyzés önkéntelen mosolyt váltott ki Rayvanból, ami kuncogássá fajult. Az asztal körül a feszültséget nevetés váltotta fel, miközben Tenka keresztbe tett kézzel, kipirult, szigorú arccal ült. Végül Rayvan szólalt meg. – Nem tetszik a terved, barátom. És azt hiszem, mindenki nevében beszélek. De tisztességesen bántál velünk, nélküled varjúeledel lennénk csupán. – Felsóhajtott, áthajolt az asztalon, kezét Tenka karjára tette. – Dehogyisnem érdekel, különben nem lennél itt, és ha tévedsz, hát legyen. Melletted állok. Hozd a nadirjaidat, és megölelem az első kutyazabáló katonát, aki melletted lovagol. Tenka lenyugodott, és hosszan nézett az asszony zöld szemébe. – Kivételes asszony vagy, Rayvan – suttogta. – Bölcsen teszed, ha nem felejted el, tábornok!

13. Ananais alkonyatkor kilovagolt a városból: szeretett volna távol kerülni zajos, szűk tereitől. Valaha szerette a városi életet, a vendégségek és vadászatok végtelen sorát. Egy város tele van gyönyörű, szeretnivaló asszonyokkal, férfiakkal, akiket le lehetett győzni birkózásban, játékos párviadalban. Valaha egymást érték a solymászatok, lovagi tornák, táncos mulatságok, amikor a legcivilizáltabb nyugati nemzet élvezte az életet. De akkor még ő volt az Aranyharcos, a legendás hős. Levette a fekete maszkot összeszabdalt arcáról, és érezte, ahogy a szél végigsimítja a forradásokat. Egy vadgesztenyefákkal megkoronázott hegytetőre lovagolt, ott leszállt a nyeregből, leült, és a hegyeket nézte. Tenkának igaza volt, a légiósok elpusztítása felesleges áldozat. Helyesen döntöttek, akik vissza akartak térni a csapatukhoz, ez volt a kötelességük. De a mélyen Ananais szívébe vésődött gyűlölet nagy erő. Gyűlölte Ceskát azért, amit az országgal tett, és az embereket, mert hagyták. Gyűlölte a virágokat, mert szépek, a levegőt, mert belélegezhető. De legfőképpen saját magát gyűlölte, mert hiányzott belőle a bátorság, hogy véget vessen az egésznek. Mit tudtak ezek a helyi parasztok arról, hogy mit keres közöttük? Megéljenezték a csata után, és akkor is, amikor visszaért a városba. Feketemaszk – így hívták, egy hős a múltból, aki a halhatatlan Druss képzetét idézi fel. Mit tudtak a gyászáról? Az álarcot bámulta. Még ebben is a hiúsága nyilvánult meg, mert a maszkot úgy formázták, mintha orrot takarna. Pedig az is elég lett volna, ha két lyukat vág bele. Arc és jövő nélküli ember. Csak a múlt okozott örömet, de azzal a fájdalom is együtt járt. Most már csak a hihetetlen ereje maradt, és az sem soká... Betöltötte a negyvenhatodik évét, egyre fogyott az idő. Ezredszer is felidézte a küzdelmet az arénában a Dúvaddal. Lett volna más módja is, hogy győzzön? Megkímélhette volna magát mindettől a kíntól? Újra végignézte a harcot. Nem volt más megoldás, a vadállat kétszer olyan erős volt, mint ő, és másfélszer olyan gyors. Csoda, hogy egyáltalán sikerült megölnie. A lova felnyerített, felcsapta a fülét, és megfordította a fejét. Ananais visszatette az álarcot és várt. Éles hallása pillanatokon belül beazonosította a sétáló ló patáinak kopogását.

– Ananais – szólalt meg Valtaya a sötétből. – Ott vagy? A férfi halkan átkozódott, nem fűlt foga a társasághoz. – Erre! A hegytetőn. Odaért a lány, leszállt a nyeregből, a kantárt átvetette a ló hátán. Aranyhaja ezüstösen ragyogott a hold fényében, szemében a csillagok tükröződtek. – Mit akarsz? – kérdezte Ananais, elfordult és leült a fűre. A lány levette a köpenyét, leterítette a földre, és letelepedett. – Miért jöttél ide egyedül? – Hogy egyedül legyek. Gondolkozni akartam. – Egy szavadba kerül, és elmegyek – mondta a lány. – Jobb lenne – felelte Ananais, de a lány nem mozdult, és mindketten tudták, hogy marad. – Én is egyedül vagyok – mormolta Valtaya. – De én nem akarok egyedül lenni! És nincs itt semmi keresnivalóm. – Én semmit nem ajánlhatok, asszony! – mordult fel Ananais érdes hangon, a szavak szinte kiszakadtak belőle. – Legalább a társaságoddal felvidíthatnál – mondta a lány, és a zsilipek megnyíltak. Könnyek gördültek a szeméből, lehajtotta a fejét, és hamarosan zokogni kezdett. – Ugyan már, semmi szükség a könnyekre. Mi okod van sírni? Nagyon csinos lány vagy, és Galand bolondul érted. Ő jó ember. – Mivel a sírás nem csillapodott, Ananais közelebb húzódott, átkarolta a lány vállát, és magához szorította. Valtaya a férfi vállába fúrta a fejét, a zokogás csendes szipogássá csendesült. Ananais a vállát paskolgatta, simogatta a haját, a lány karja a férfi dereka köré fonódott és lassan hátralökte, hogy mindketten a köpenyen feküdtek. Vágy öntötte el Ananaist, jobban kívánta a lányt, mint bármit, amit az élet nyújthat a számára. A lány teste hozzápréselődött, érezte kebleinek melegét a mellkasán. A lány az álarcért nyúlt, de Ananais megdöbbentő gyorsasággal kapta el a csuklóját. – Ne! – könyörgött, és elengedte a kezet. A lány lassan mégis levette a maszkot. Ananais becsukta a szemét, amikor az éji szellő megfürdette az arcát. A lány megcsókolta a homlokát, a szemhéját, az arcát. Ananaisnak nem volt szája, amivel viszonozhatta volna a csókokat, zokogni kezdett hát, és a lány szorosan ölelte, amíg a könnyek el nem apadtak. – Megesküdtem – mondta Ananais –, hogy inkább meghalok, de nő így nem láthat. – A nő a férfit szereti. Az arc nem a férfi éppúgy, ahogy a láb sem és a kéz sem. Szeretlek, Ananais! És a forradásaid hozzád tartoznak. Nem látod?

– Nagy különbség van – mondta Ananais – a hála és a szerelem között. Megmentettelek, de nem tartozol semmivel. Soha nem tartoztál. – Igazad van, hálás vagyok. De csak hálából nem adnám magamat oda. Nem vagyok gyerek. Tudom, hogy nem szeretsz. Miért is tennéd? Válogathattál Drenani szépei között, és te visszautasítottad őket. De én szeretlek és kívánlak, arra a rövid időre, ami még hátravan. – Akkor hát tudod? – Persze hogy tudom! Nem győzzük le Ceskát, semmi esélyünk. De nem számít. Ő sem él örökké. Előbb vagy utóbb mindenki meghal. – Úgy gondolod, hogy amit teszünk, az értelmetlen? – Nem. Mindig lesznek... mindig kell, hogy legyenek... akik szembeszállnak a világ ceskáival. Hogy az eljövendők során tudják az emberek, hogy mindig is voltak hősök, akik harcoltak a sötétség ellen. Szükségünk van az olyan emberekre, mint Druss és a Bronzgróf, mint Egei és Karnak, mint Bild és Ironlatch. Büszkeséget adnak és célt. És szükségünk van az olyanokra is, mint Ananais és Tenka kán. Nem számít, hogy a Fáklyahordozó nem győzhet, csak az, hogy egy kicsit világít a fénye. – Sok könyvet olvashattál, Val. – Nem vagyok bolond, Ananais. – A férfi fölé hajolt, megint megcsókolta az arcát. Gyengéden a szája helyére tapasztotta az ajkát. A férfi felnyögött, és átölelte. * Rayvan nem tudott aludni: a nyomott és meleg levegő viharral fenyegetett. Félrelökte a takaróját és felkelt, vaskos testét gyapjúköntösbe csavarta. Szélesre tárta az ablakot, de egyetlen szellőcske sem érkezett a hegyek felől. Bársonyosan sötét volt az éjszaka, apró denevérek keringtek a torony körül, leszálltak a kert gyümölcsfáinak ágaira. A holdfény megcsillant egy borz hátán, aki felnézett az ablakra, majd eltűnt az aljnövényzetben. Rayvan mozgásra figyelt fel, az ablakból éppen hogy ki tudta venni egy fehér köpenyes harcos alakját, aki egy rózsabokor mellett térdelt. A férfi felállt, a könnyed mozdulat elárulta: felismerte Decadót. Rayvan otthagyta az ablakot, nesztelenül végigsietett a hosszú folyosókon, le a kanyargós lépcsőkön, lei a kertbe. Decado egy alacsony falnak dőlve állt, a holdfényben fürdő hegyeket nézte. Meghallotta Rayvan közeledését, megfordult, aprócska üdvözlő mosoly tűnt föl a szája szegletében. – Magányra vágytál? – Csak gondolkozom. – Ez megfelelő hely erre. Békés.

– Igen. – Arrafelé születtem – mondta a nő, és kelet felé mutatott. – Az apámnak ott volt egy kis farmja, főleg marhákat és pónikat tartott. Szép élet volt. – Nem tudjuk tartani az egész hegységet, Rayvan. – Tudom. Ha eljön az idő, vissza kell vonulnunk a magasabb hegyek közé, ahol a hágók keskenyebbek. Decado bólintott. – Nem hiszem, hogy Tenka visszatér. – Még ne mondj le róla, Decado. Ravasz ember. – Nekem mondod? Hat évig szolgáltam alatta. – Kedveled őt? Hirtelen mosoly ragyogott fel a férfi arcán, messzire űzte az évek nyomát. – Persze hogy kedvelem. Még leginkább rá lehet azt mondani, hogy a barátom. – És mi a helyzet az embereiddel, a Harmincakkal? – Mi van velük? – kérdezte Decado óvatosan. – Őket a barátaidnak tekinted? – Nem. – Akkor miért követnek? – Ki tudja? Van egy közös álmuk: meghalni. Nekem ez túl bonyolult. Mesélj a földedről, boldog voltál? – Igen. Jó férj, nagyszerű gyerekek, termékeny föld a szabad ég alatt. Mi mást kérhet egy nő az élet és halál közötti úton? – Szeretted a férjedet? – Ez meg miféle kérdés? – csattan föl a nő. – Nem akartalak megbántani. De soha nem említed a nevét. – Nem azért, mert nem szerettem. Épp ellenkezőleg. Ha kimondom a nevét, mindig eszembe jut, mit is veszítettem. De a szívemben őrzöm az emlékét, ugye érted? – Igen. – Te miért nem nősültél meg soha? – Soha nem akartam, soha nem vágytam arra, hogy megosszam az életemet egy nővel. Csak akkor érzem magam jól az emberek között, ha én diktálom a feltételeket. – Akkor nagyon bölcs vagy – mondta Rayvan. – Azt hiszed? – Igen. Te és a barátaid nagyon hasonlítotok egymásra. Egyikőtök sem teljes, mind szomorúak vagytok és magányosak. Nem csoda, hogy összehozott benneteket a sors! Mi, többiek megosztjuk az életünket, tréfálkozunk, mesélünk, együtt nevetünk és együtt sírunk. Élünk és szeretünk és felnövünk.

Mindennap bátorítjuk egymást, ez segít, hogy túléljük. De belőletek ez hiányzik. Ti ehelyett az életeteket, a halálotokat ajánljátok fel. – Ez nem ilyen egyszerű, Rayvan. – Az élet ritkán egyszerű, Decado. De én csak egy egyszerű hegyi asszony vagyok, arról beszélek, amit látok. – Ugyan, hölgyem, nem vagy te egyszerű! De tételezzük fel, csak egy pillanatig, hogy igazad van. Gondolod, hogy Tenka, Ananais vagy én eldönthettük, hogy milyenek legyünk? A nagyapámnak volt egy kutyája. Azt akarta, hogy gyűlölje a nadirokat, ezért felbérelt egy öreg nadirt, hogy minden este jöjjön el hozzánk, és verje meg a kölyköt. Mire a kutya felnőtt, gyűlölte az öreget, és minden más vágottszemű embert. Hibáztatod érte? Tenka kán gyűlölet közepette nőtt föl, és bár ő nem gyűlölte a többieket, a szeretet hiánya megváltoztatta. A feleségét pénzért vásárolta, és minden szeretetét rázúdította. A nő meghalt, Tenkának nem maradt semmije. – Ananais? Csak rá kell nézned, és látod, miféle fájdalmat hordoz magával. De ez nem minden. Az apja megőrült, és a fia szeme előtt ölte meg Ananais anyját. A húgát pedig megerőszakolta, a lány gyermekágyban halt meg. – Ami engem illet, az én történetem még szomorúbb és mocskosabb. Úgyhogy kímélj meg a következtetéseidtől, Rayvan. Ha a te hegyed lejtőin nőttünk volna fel, biztos jobb emberek lennénk. Rayvan elmosolyodott, felkapaszkodott a falra, és felülről nézett le a férfira. – Bolond! – mondta. – Nem azt mondtam, hogy jobb emberek kellene legyetek. A legjobbak vagytok, és mindhármatokat szeretlek. Nem vagy olyan, mint a nagyapád kutyája, Decado, ember vagy. És az ember legyőzheti a múltját, akárcsak egy nehéz ellenfelet. Nézz körül gyakrabban, figyeld meg az embereket, ahogy megérintik egymást, ahogy kimutatják a szeretetüket. De ne hűvös kívülállóként nézz! Ne az élet peremén állj, vegyél részt benne. Emberek várnak, hogy szerethessenek. Ez nem olyan dolog, amit könnyen visszautasíthatsz. – Vagyunk, akik vagyunk, hölgyem, ennél többet ne kérj. Kardforgató vagyok, Ananais harcos, Tenka utolérhetetlen hadvezér. A múltunk azzá tett, amik vagyunk. Úgy van ránk szükséged, amilyennek látsz bennünket. – Talán. De talán még kiválóbbak lehetnétek. – Nem most éljük a kísérletezgetések idejét. Gyere, visszakísérlek a szobádba. *

Faljáró széles ágya szélén ült, a sötét ajtót bámulta. Tenka már távozott, de Faljáró még mindig látta maga előtt a nadir harcost és hallotta halkszavú parancsait. Micsoda komédia: csapdába esett, hősök ügyeibe keveredett. Elfoglalni Dros Delnochot? Ananais képes lenne rá, egymagában megrohamozná, kardján megvillanna a napsugár. Tenka képes lenne rá, kiötölne valami bonyolult tervet, valami zseniális ötletet, kellene hozzá néhány kavics meg egy fűzfavessző... Ők legendákra születtek, az istenek azért teremtették őket, hogy legyen kiről hőskölteményeket zengeni. De hogy kerül ő ide? Az ablak melletti falon lógó tükörhöz lépett. Egy magas, fiatal férfi nézett vissza rá, vállig érő sötét haját fekete bőrkarika fogta össze. Ragyogó és intelligens szem, szögletes áll, külseje bármely dalnokot hőskölteményre késztethetne. Derekán széles bőrövvel összefogott, szegett birkabőr bekecse jól illett rá. Bal oldalán tőr lógott, nadrágját a legfinomabb puha bőrből szabták, légiós divat szerint combközépig érő csizmát hordott. A kardjáért nyúlt, a bőrhüvelybe csúsztatta, és felkötötte az oldalára. – Szegény bolond! – mondta neki a tükörbeli harcos. – Jobb lett volna, ha otthon maradsz. Próbálta meggyőzni Tenkát, hogy milyen reménytelen az egész, de a nadir csak mosolyogott és nem hallgatta végig. – A véredben van, Árván. Az majd keresztülsegít mindenen – mondta. Szavak! Csak szavak. A vér csak egy sötét folyadék, nem hordoz sem titkot, sem rejtélyt. A bátorság a lélekben rejlik, és ez nem olyan ajándék, amit egy apa továbbadhat a fiának. Az ajtó kinyílt, a felpillantó Faljáró Pogányt látta belépni. A fekete ember üdvözlés helyett elmosolyodott, majd beleereszkedett egy széles bőrszékbe. A lámpás fényében óriásinak tűnt, széles vállai kitöltötték a széket. Akár a többiek, gondolta Faljáró, ez az ember is megmozgatná a hegyeket. – Búcsúzni jöttél? – törte meg a csendet Faljáró. A fekete férfi megrázta a fejét. – Veled tartok. Szinte fizikai erővel csapta meg Faljárót a megkönnyebbülés, de igyekezett leplezni érzéseit. – Miért? – Miért ne? Szeretek lovagolni. – Tudod, hova készülök? – El kell foglalnod egy erődöt, és kinyitni a kaput Tenka seregének. – Ez nem olyan könnyű, mint ahogy a te szádból hangzik

– mondta Faljáró, visszatért az ágyhoz és leült. A kard a lábai közé gabalyodott, megigazította. – Ne aggódj, majd kitalálsz valamit – vigyorgott Pogány. – Mikor akarsz indulni? – Két év múlva. – Ne legyél ilyen kemény önmagádhoz, Faljáró, még megárt. Tudom, hogy nehéz feladat áll előtted. Dros Delnoch egy város, hat fallal, belül erőd. Több mint hatezer katona állomásozik ott, és legalább ötven Dúvad. De megtesszük, ami tőlünk telik. Tenka azt mondta, van egy terved. Faljáró felnevetett. – Ez kedves tőle. Már napokkal ezelőtt kitalálta, és csak arra várt, mikor jövök én is rá! – Akkor halljuk. – A sathulikra gondoltam, hegyi és sivatagi emberek, függetlenek és bátrak. Századokon keresztül harcoltak ellenünk a Delnoch-hegység birtoklásáért. Az első nadir háborúban segítettek az ősömnek, a Bronzgrófnak. Cserébe birtokot adományozott nekik. Nem tudom, hányan vannak, talán tízezren, talán kevesebben. De Ceska megszegte az eredeti megállapodást, és a határvillongások ismét elkezdődtek. – Akkor a törzsektől akarsz segítséget kérni? – Igen? – De nincs sok reményed a sikerre? – Ez igaz. A sathulik sosem szerették a drenaikat, a két nép nem bízik egymásban. Ami még ennél is rosszabb, gyűlölik a nadirokat. És még ha segítenek is, utána hogy az ördögbe bírom rá őket, hogy elhagyják a várat? – Csak egy problémával foglalkozz egyszerre, Faljáró! Faljáró felállt, a kard ismét az útjába került, csaknem elbotlott benne, levette hát és az ágyra hajította. – Egyszerre egy problémával? Legyen! Nézzük hát a problémákat. Nem vagyok harcos, nem vagyok kardforgató. Sosem voltam katona. Félek a csatában, és soha nem árultam el semmi tehetséget a stratégia iránt. Nem vagyok vezető egyéniség, még az is nehézségbe ütközne, hogy rávegyek éhes embereket, hogy kövessenek a konyhába! Ezek közül melyik problémával foglalkozzunk először? – Ülj le, fiú – mondta Pogány, előrehajolt a székben, keze a karfán nyugodott. Faljáró leült, elszállt a mérge. – Most figyelj rám! A hazámban király vagyok. Véren és halálon át gázoltam a trónig, a fajtámból az első vagyok, aki megszerezte az Opált. Amikor fiatal voltam, tele büszkeséggel, egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy a pokolban fogok égni a bűneimért. Megparancsoltam a katonáimnak, hogy vágjanak ki egy kisebb erdőt, rakjanak tüzet. Harminc lépésnél jobban nem lehetett megközelíteni a

máglyát, a lángok az égbe csaptak. Akkor megparancsoltam a katonáknak, hogy tapossák el a tüzet. Tízezer ember vetette magát a lángokba, és a tűz kialudt. Ha a pokolba jutok, mondtam a szerzetesnek, az embereim követni fognak, és kioltják a tüzet. Birodalmam a Lelkek Tengerétől a Hold Hegyéig terjedt. Túléltem a mérgezett borokat, hamis barátokat és nemes ellenségeket, áruló fiákat és nyári járványokat. És mégis hajlandó vagyok téged követni, Faljáró. Faljáró nagyot nyelt, nézte a lámpás fényének táncát az ébenfa arcon. – Miért? Miért követsz? – Mert ezt a feladatot el kell végezni. És most elárulok neked egy nagy igazságot, és ha bölcs vagy, a szívedben őrződ. Minden ember ostoba. Mindenki tele van félelemmel és bizonytalansággal, és ez elgyengít. A többiek mindig erősebbnek, magabiztosabbnak, -többnek tűnnek. Ez a legrosszabb hazugság, mert önmagunknak hazudunk. – Nézd meg magad. Amikor bejöttem, Pogány voltam, fekete barátod, nagy, erős, barátságos. De mi vagyok most? Nem gonosz királynak látsz, aki messze feletted áll? Nem érzel szégyent, mert csekély kis kétségeidet megosztottad velem? Faljáró bólintott. – És vajon király vagyok? Valóban megparancsoltam a katonáimnak, hogy tapossák el a tüzet? Honnan tudnád? Nem tudod! A saját kételyeid hangjára hallgattál, és mert elhitted, hogy a hatalmamban vagy. Ha kihúzom a kardomat, halott vagy! – Ugyanakkor, ha rád nézek, egy bátor, jó felépítésű fiatal férfit látok, ereje teljében. Lehetnél az orgyilkosok királya, a leghalálosabb harcos az ég alatt. Lehetnél császár, tábornok, költő... – Nem vagy vezető egyéniség, Faljáró? Bárki lehet vezető, mert mindenki szereti, ha vezetik. – Én nem vagyok Tenka kán – mondta Faljáró. – Nem abból a fajtából származom. – Ezt mondd egy hónap múlva. De mostantól játszd el a szerepet! Meg fogsz lepődni, hány emberből sikerül bolondot csinálnod. De ne oszd meg senkivel a kételyeidet! Az élet játék, Faljáró. Játssz hát eszerint. Faljáró elvigyorodott. – Miért ne? De áruld el, tényleg a tűzbe küldted az embereidet? – Te mondd meg – szólt Pogány, az arca megkeményedett, és szeme csillogott a lámpafényben. – Nem! Pogány elvigyorodott. – Nem! Hajnalban látjuk egymást, addigra előkészítem a lovakat.

– Csomagolj sok mézes süteményt! Belter szereti. Pogány a fejét rázta. – Az öreg nem jön. Nem tesz neked jót, megtört a lelke. Itt marad. – Ha engem követsz, azt teszed, amit mondok! – csattant fel Faljáró. – Három ló, és Belter velünk jön. A fekete ember felvonta a szemöldökét, majd széttárta a karját. – Rendben. – Kinyitotta az ajtót. – Milyen voltam? – kérdezte Faljáró?. – Kezdetnek nem rossz. Viszlát reggel! Pogány komoly hangulatban tért vissza a szobájába. Hatalmas hátizsákját az ágyra tette, kiteregette a fegyvereit, amiket magával visz: két vadásztőr, élesek, mint a borotva, rövidkard, kétélű, négy dobótőr vállövben, kézi fejsze, amit a nyeregkápára erősít. Meztelenre vetkőzött, elővett egy üvegcse olajat a csomagból, és elkezdte bedörzsölni a testét jói megmasszírozta a vállizmait. Ez az átkozott nyugati levegő beleeszi magát a csontjaiba. Képzelete visszaszállt évekkel ezelőttre. Még mindig érezte a máglya forróságát, hallotta a harcosok sikoltását, amint berohantak a tűzbe... * Tenka hajnalban lovagolt le a hegyről, le a vargiai síkság lejtőire. Bal válla fölött kelt fel a nap, feje fölött bárányfelhők gyülekeztek. Haját szellő borzolta, békés nyugalom öntötte el, és bár hegynyi probléma magasodott előtte, szabadnak és könnyűnek érezte magát. Elgondolkozott, hogy vajon nadir öröksége miatt érzi-e magát kényelmetlenül a városokban, a magas falak és zárt ablakok között. A szél megélénkült, Tenka elmosolyodott. Holnap megérkezhet a halál egy nyílvessző hegyén, de ma... ma minden szép. Nem gondolt a kodabeli gondokkal, ezeket Ananaisnak és Rayvannak kell megoldania. Faljáró is a maga ura már, a saját végzete felé halad. Tenkának csak annyi volt a feladata, hogy eljátssza a maga szerepét a történetben. Visszaemlékezett gyerekkorára a törzsek között. Lándzsa, Farkasfej, Zöld Majom, Komor Hegy, Léleklopók. Mennyi tábor, mennyi törzs. Ulric törzsét tartották a legjobb harcosoknak, a Sztyeppék Urainak, a Háborúhozóknak. Ők voltak a Farkasfejek vagy röviden Farkasok, vad kegyetlenségükről legendákat meséltek. De vajon ki uralja most őket? Jongir már biztos halott. Tenka gondolatban felsorolta ifjúkora társait.

Késbeszél könnyen feldühödött, lassan felejtett. Ravasz, találékony, nagyra törő. Abadai Igazságkereső ördögien ravasz, a sámánok útját követi. Tsuboy, akit Koponyanyeregnek is neveztek, miután megölt egy lovast, és a férfi koponyáját nyeregkápájára erősítette. Mind Jongir unokái. Mind Ulric leszármazottai. Tenka szeme elsötétült, elhidegült, amikor rájuk emlékezett. Mind nyíltan gyűlölték a félvért. Abadai volt a legellenségesebb, egyszer még meg is akarta mérgezni a Hosszú Kések ünnepén. Tenka szerencséjére Shillat, éles szemű édesanyja észre vette, amikor Abadai beleszórta a port a kupába. Soha senki nem hívta ki nyíltam Tenkát, hiszen már tizennégyéves korában kiérdemelte a Pengetáncos nevet, és minden fegyver forgatásában járatos volt. Hosszú estéket töltött a tábortűz körül, hallgatta az öregeket, amint múltbavesző csatákról mesélnek, jól megjegyezte a stratégiai és taktikai tanulságokat. Tizenöt éves korában kívülről tudta a Farkasfejek minden csatájának és összecsapásának a történetét. Meghúzta a kantárszárat, elnézett a távoli Delnoch-hegység felé. Nadirok Fiatalok Vérontók Fegyverforgatók Örök győztesek! Felnevetett, megsarkantyúzta a pejt. A ló felhorkant, vágtába ugrott és megindult a síkságon át, patáinak zaja felverte a reggel csendjét. Tenka percekig hagyta, hagy fusson a ló, majd ügetésre lassított, végül csak sétáltak. Sok mérföld állt még előttük, és bár kiváló lova volt, nem akarta idő előtt kifárasztani. Az istenekre, milyen jó megszabadulni az emberektől! Még Renyától is. A lány gyönyörű volt, és Tenka szerette, de néha magányra vágyott, szabadságra, hogy kialakulhassanak a tervei. A lány néma csendbe hallgatta, amikor Tenka arról beszélt, hogy egyedül szeretne utazni. A férfi szenvedélyes vitára számított, de a lány nem szólt semmit. Ehelyett megölelte, és gyengéden, de szenvedély nélkül szeretkezni kezdtek. Ha túléli ezt az őrült kalandot, hazaviszi a lányt. Ha túléli? Esélyét a sikerre egy a százhoz, talán egy az ezerhez becsülte. Szokatlan gondolata támadt. Megbolondult? Az övé Renya, nagy vagyon várja Ventriában. Miért kockáztat mindent?

Szereti Drenait? Elgondolkozott. Tudta, hogy a válasz nemleges, de végigvizsgálta az érzéseit. Az emberek soha nem fogadták el, még akkor sem, amikor a Sárkány tábornoka lett. Az itteni föld gyönyörű, de hiányzik belőle a sztyeppék vad szépsége. Akkor hát mit érez? Illáé halála, egyidőben a Sárkány pusztulásával, megzavarta a lelkét. A szégyen, hogy elutasította a barátait, összekeveredett az Illáé távoztával érzett kínnal, és az asszony halálát méltó büntetésnek érezte, mert nem teljesítette a kötelességét. Csak Ceska halála – és a sajátja – moshatta el a bűnt. De most másképp gondolkozott. Ananais akár egyedül is szembeszállna Ceska seregével, bízna Tenka ígéretében, hogy visszatér. És a barátság sokkal erősebb és táplálóbb, mint a hazaszeretet. Tenka kán a pokol legmélyebb bugyrán is áthatolna, a létező legnehezebb próbát is kiállná, csak teljesíthesse Ananaisnak tett ígéretét. Visszanézett Kodára, ahol hamarosan ezrek halnak meg. Rayvan és csapata a történelem keresztútján áll, kihívóan várja Ceska csapását. Hajnalhasadtával Ananais kikísérte a városból, és a hegygerincen mindketten megálltak. – Vigyázz magadra, te nadir moslékzabáló! – Te is, drenai! Vigyázz a völgyeidre! – Komolyan, Tani, vigyázz magadra! Szedd össze a seregedet, és siess vissza: nincs sok időnk. Azt hiszem, először delnochi csapatokat küldenek ellenünk, hogy megpuhítsanak a végső összecsapás előtt. Tenka bólintott. – Támadni fognak, majd visszavonulnak. Ki fognak fárasztani. Használd a Harmincakat, felbecsülhetetlen az értékük. Van már terved a második vonalra? – Igen, hátravitetem az ellátmányt fel a hegyekbe, délre a várostól. Van ott két keskeny hágó, amit tarthatunk. De ha oda visszavonultunk, végünk. Onnan már nincs hova menekülni. A két férfi kezet rázott, majd melegen megölelték egymást. – Szeretném, ha tudnád... – kezdte Tenka, de Ananais félbeszakította. – Tudom, fiú. Siess! Feketemaszkra számíthatsz: kitartunk. Tenka elvigyorodott, és elindult a vagriai síkság felé.

14. Hat napig nyomát sem látták ellenséges tevékenységnek Koda keleti határán. Menekültek érkeztek százával, kínzásokról, éhezésről és félelemről meséltek. A Harmincak, amennyire tőlük tellett, megvizsgálták a menekülteket, és visszaküldték azokat, akik hazudtak vagy titokban Ceska hívei voltak. A tömeg napról napra nőtt, a környező földekről özönlöttek az emberek. Több völgyben táborokat állítottak fel, Ananaist élelmezési és egészségügyi problémák foglalkoztatták. Rayvan elemében volt, munkacsapatokba szervezte a menekülteket, latrinákat ástak, fedelet húztak az öregek és betegek fölé. Minden órában újabb fiatal férfiak jelentkeztek a hadseregbe, és Galand, Parsai és Lake feladata volt, hogy elosszák őket és megfelelő feladatokat találjanak a számukra. De mindenki Feketemaszk, a sötét ruhás óriás iránt érdeklődött. Ceska Átka – így hívták, és az újonnan érkezett költők dala messze szállt az éjben a tábortüzek mellől. Ananaist bosszantotta a felhajtás, de jól leplezte, tudta, hogy az eljövendő napokban mekkora jelentősége lesz a legendáknak. Minden reggel kilovagolt a hegyekbe, tanulmányozta a völgyeket és lejtőket, felkereste a hágókat, felbecsülte a távolságokat és a lehetséges támadási pontokat. Földfalakat ásatott az emberekkel, sziklákat mozgatott meg, hogy fedezéket építsen. Nyílveszőket, lándzsákat rejtett el különféle helyeken, és élelemmel teli zsákokat húztak föl a magas faágak közé, a lombok rejtekébe. Minden helyi parancsnok ismert legalább három rejtekhelyet. Alkonyatkor Ananais magához hívatta a parancsnokokat, kikérdezte őket az aznapi kiképzésről, bátorította az ötleteiket, terveiket. Jól megjegyezte, kiktől származnak a legjobb ötletek, és őket még marasztalta, amikor a többiek már távoztak. Lake minden idealizmusa ellenére intelligens, gondolkodó katonának bizonyult. Ő ismerte a legjobban a területet, Ananais sok segítséget kapott tőle. Galand is ravasz harcos volt, emellett megbízható és hűséges, és az emberek tisztelték. Testvére, Parsai nem volt nagy gondolkodó, de a bátorságát senki nem vonhatta kétségbe. A belső körbe Ananais még két embert vont be: Tursot és Thornt. A két kevésszavú ember egykor portyázóként azzal kereste a kenyerét, hogy át-átcsaptak a vagriai területre, marhákat és lovakat raboltak, hogy azután a keleti völgyekben eladják a zsákmányt. A fiatal, tűzzel teli Turs bátyját és két húgát akkor ölték

meg, amikor Rayvan is fellázadt. Thorn idősebb volt, farkas-karcsú, kemény. A kodabeli férfiak mindkettőjüket tisztelték, ha megszólaltak, mindenki elhallgatott. Tenka távozása után a hetedik napon Thorn hozott hírt a követről. Ananais éppen Carduil keleti lejtői járta, amikor Thorn rátalált. Kifáradt lovakkal érték el a Hajnal völgyét, ahol Decado várt rá és hatan a Harmincakból. Harckészültségben állt körülöttük kétszáz Koda harcos, és a síkságot figyelték. Ananais előrelépett, és felmászott egy göröngyös sziklaszirtre. Hatszáz harcost látott Delnoch vörös egyenruhájában, középen fehér lovon, ragyogó kék köpenyben idősebb, hosszú fehér szakállú férfi ült. Ananais felismerte, és keserűen elmosolyodott. – Ki ez? – kérdezte Thorn. – Breight. Túlélőnek is nevezik. Nem lep meg, több mint negyven éve tanácsnok. – Ceska embere, ugye? – mondta Thorn. – Bárki embere, de bölcs választás őt küldeni, mert diplomata és patrícius. Ha azt mondja, hogy a farkasok tojásokat tojnak, azt is elhiszed neki. – Idehíyjam Rayvant? – Nem. Majd én beszélek vele. Ebben a pillanatban hat lovas léptetett előre, és körülfogták a korosodó tanácsnokot. Köpenyük, páncéljuk fekete. Ananais figyelte, ahogy körülnéznek, érezte magán a tekintetüket, és érezte, hogy a vér jéggé fagy az ereiben. – Decado! – kiáltotta, amikor a félelem szétáradt benne. Azonnal betakarta a barátság melege, mert Decado és hat szerzetese védőfalat vont köré. Ananais haragosan szólította közelebb Breight-et. Az öreg tétovázott, de az egyik templomos közelebb hajolt hozzá, és Breight megsarkantyúzta a lovát, ügyetlenül léptetett fel az emelkedőn. – Ennyi elég! – figyelmeztette Ananais, és kilépett. – Te vagy az, Aranyharcos? – kérdezte a barátságos barna szemű Breight mély, dallamos hangján. – Én vagyok. Mondd, mit akarsz? – Nem kell barátságtalannak lenned, Ananais. Nem én voltam az első, aki megéljeneztelek, amikor megkaptad az első kitüntetésedet? Nem én gondoskodtam róla, hogy a Sárkány tisztje lehess? Nem én voltam az édesanyád vőfélye? – Mindez és még ennél is több, öreg! De most egy zsarnok lakája vagy, és a múlt halott.

– Rosszul ítéled meg Ceska nagyurat, ő csak Drenai jövőjét félti. Nehéz időket élünk, Ananais, nagyon nehezeket. Az ellenségeink csendes háborút viselnek ellenünk, ki akarnak éheztetni. Egyetlen szomszédos királyság sem kívánja a drenai felvilágosodás diadalát, mert az korrupt uralmuk végét jelentené. – Kímélj meg ettől az ostobaságtól, Breight! Nem akarom vitára fecsérelni az időmet. Mit akarsz? – Látom, hogy a szörnyű sebeid megkeserítették a lelkedet, és nagyon sajnálom. Császári kegyelmet hozok neked! Az uram nagyon fájlalja, hogy ellene fordultál, de múltbéli tetteid helyet biztosítanak a számodra a szívében. Rád tekintettel mindenkinek megbocsát Kodában. Emellett megígéri, hogy személyesen vizsgál meg minden panaszt, legyen az megalapozott, vagy képzelt. Létezhet ennél tiszteségesebb ajánlat? Breight felemelte a hangját, hogy a figyelő védők is jól hallják, és várta a választ. – Ceska akkor sem tudná, mi a tisztesség, ha az a fenekébe harapna – mondta Ananais. – Az az ember egy kígyó! – Megértem a gyűlöletedet, Ananais, nézz magadra, deformált, embertelen lény lettél. De bizonnyal maradt még benned valami emberség? Miért hagynád, hogy a gyűlöleted több ezer ártatlan lelket a pusztulásba taszítson? Nem győzhetsz! A Dúvadak már gyülekeznek, és nincs sereg ezen a földön, ami szembeszállhatna velük. Mindezeket a szörnyűségeket az emberek fejére hoznád? Vizsgáld meg a szívedet, ember! – Nem vitatkozom veled, öreg. Ott lent várnak az embereid, közöttük templomosok, akik gyermekek húsával táplálkoznak. Félállati szörnyeitek gyülekeznek, és naponta ezernyi ártatlan lélek érkezik a szabadságnak ebbe a kis zugába. A tények meghazudtolnak. Még csak nem is haragszom rád, Breight, a Túlélő! Eladtad a lelkedet egy selyemszékért, de megértelek. Rémült öregember vagy, aki soha nem élt, mert soha nem mert élni. Itt a hegyekben árad az élet, és a levegő olyan, mint a bor. Igazad van, amikor azt mondod, hogy nem lehet szembeszállni a Dúvadakkal. Tudjuk, mert nem vagyunk bolondok. Itt nem a dicsőség vár ránk, de férfiak fiai vagyunk, akik nem hajtanak térdet senki előtt. Miért nem csatlakozol inkább hozzánk, és ízleled meg a szabadság örömét, mielőtt még késő lenne? – Szabadság? Ketrecben vagy, Ananais. A vagriaiak nem engednek át a határaikon, keleten pedig mi várunk rátok. Becsapod saját magad. Mit ér a szabadságod? Néhány napon belül a császár csapatai megérkeznek, megtöltik a síkságot. Láttad Ceska Dúvadjait – tudd hát meg, hogy még többen jönnek. Hatalmas szörnyetegek, a kelet nagy majmaiból, észak medvéiből, dél farkasaiból. Mint a villám, úgy csapnak le rátok. Emberhúson élnek.

Szánalmas kis seregedet úgy szórják szét, mint vihar a homokot. Akkor mesélj nekem a szabadságról, Ananais! A sír szabadságára nem vágyom. – És mégis közeledik, Breight, minden fehér hajszálban, minden ráncban. Cserkész már a halál, és hideg kezét a homlokodra teszi: nem menekülhetsz. Távozz, öreg, a napjaid elmúltak! Breight felnézett a védőkre, és széttárta karját. – Ne hagyjátok, hogy ez az ember megtévesszen benneteket! – kiáltotta. – Ceska nagyúr becsületes! Betartja, amit ígér! – Menj haza, és nyugodj békében. – Ananais, sarkon fordult, és visszasétált az embereihez. – Te előbb halsz meg! – sikoltotta Breight. – És szörnyű halálod lesz! – Megfordította lovát, és leügetett a domboldalon. – Azt hiszem, holnap kezdődik a háború – mormolta Thorn. Ananais bólintott, és magához intette Decadót. – Te mit gondolsz? Decado megvonta a vállát. – Nem tudtunk áthatolni a templomosok emelte falon. – Ők átjutottak a miénken? – Nem. – Akkor egy-egy – vont vállat Ananais. – Megpróbáltak hamis szavakkal győzni. Holnap a kardok beszélnek, meg akarnak majd félemlíteni bennünket. A kérdés az, hogy hol, és hogy mit teszünk ellene? – Nos – mondta Decado –, a nagy Tertullianust megkérdezték egyszer, mit tenne, ha egy nálánál erősebb, gyorsabb és ügyesebb ember támadna rá. – És mit mondott? – Azt, hogy fejét venné a hazugnak. – Jól hangzik – szólt közbe Thorn –, de a szavak disznószart sem érnek többé. – Igazad van – vigyorgott Ananais. – Mit tanácsolsz hát, hegyi ember? – Vágjuk le az átkozott fejüket! A kunyhó lágy, rőtes fényben fürdött, a fa már csaknem végigégett. Ananais az ágyon feküdt, feje a karján nyugodott. Valtaya mellette ült: olajat masszírozott a vállába és hátába, megdolgozta az izmokat, ellazította a csomókat és a feszültséget a gerinc körül. Erős ujjakkal, lassú, ritmusos, megnyugtató mozdulatokkal dolgozott. A férfi felsóhajtott, félálomba merült, régi szebb napokról álmodott. A lány felemelte a kezét, amikor az ujjai már kifáradtak, és a csuklójával kezdett dolgozni. A férfi légzése elmélyült. Valtaya betakarta, majd egy széket húzott az ágy mellé, és a tönkretett arcot nézte. A szem alatti haragos forradás most kevésbé tűnt vörösnek, szárazabb is volt, Valtaya gyengéden bekente. A férfi szortyogva lélegzett, ahogy a levegő beáramlott az orra helyén

terpeszkedő lyukakon. Valtaya hátradőlt, fájó szomorúság nőtt benne. Ananais nagyszerű ember, nem érdemli meg a sorsát. A lánynak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy megcsókolja, és még most sem tudott undor és borzadály nélkül az arcra tekinteni. Ennek ellenére szerette Ananaist. Az élet kegyetlen és végtelenül szomorú. Sok férfivel osztotta már meg az ágyát. Volt, amikor kedvtelésből, volt, amikor kényszerből. Csúf férfiakkal is volt dolga, és megtanulta elrejteni az érzelmeit. Most hálát adott a leckékért, mert amikor levette Ananais álarcát, két érzés viaskodott egymással. Az egyik a szétszabdalt arc fölötti borzadály, a másik a férfi szemében ülő szörnyű aggodalom. Legyen bármilyen erős, Ananais abban a pillanatban átlátszó volt, mint a kristály. A lány tekintete a férfi hajára siklott, az ezüsttel pettyezett, göndör arany fürtökre. Az Aranyharcos! Milyen jóképű lehetett egykor. Mint egy isten. Valtaya beletúrt saját szőke hajába, kisimította a szeméből. Fáradtan felállt és megnyújtóztatta a hátát, és szélesre tárta a félig nyitott ablakot. A karéjos hold alatt csendben aludt a völgy. – Bárcsak gyereklány lehetnék újra – suttogta a lány. Feleségül mennék ahhoz a költőhöz. Katán magasan szállt a hegyek fölött. Szerette volna, ha egyszer fizikai valójában is ilyen magasra repülhetne, szerette volna megízlelni a levegőt, érezni a szélfúvást a bőrén. Alatta lándzsahegyekként meredezte Koda csúcsai. Magasabbra szállt, és a csúcsok most új alakot öltöttek. Katán elmosolyodott. Koda zöld mezőn növekvő, fűrészfogas szirmú sziklarózsává változott. A gránittornyok gyűrűje óriási bimbóvá kapcsolódott össze. Északkeletre alig kivehetően látszott Delnoch erődje, délre városok tornyain csillant meg a holdfény. Minden olyan gyönyörű volt. Innen nem látszott a kegyetlenség, a kínok, a bánat, itt nem volt helye szűklátókörű, törtető embereknek. Visszafordult Koda rózsájához. A külső szirmok kilenc völgyet rejtettek, közöttük akár egy hadsereg is masírozhatott volna. Mindet megvizsgálta, megjegyezte a vonalakat és távolságokat, elképzelte a küzdő harcosok sorait, a rohamozó lovasokat, a menekülő gyalogságot. Miután mindent az emlékezetébe vésett, a hegyek második gyűrűjét kezdte vizsgálni. Itt csak négy fontos völgyet talált, de veszélyes ösvények kígyóztak át a mögötte húzódó hegyekbe. A rózsa közepén a hegyek összeszűkültek, keletről csak két úton lehetett megközelíteni, Tarsk és Magadon völgyén át. A feladatát elvégezte, visszatért a testébe, és jelentést tett Decadonak. Túl sok biztatót nem tudott mondani.

– Kilenc fővölgyet láttam, de a külső gyűrűn át számtalan más út is vezet. Még Carduil körül is két ponton támadhatnak. A csapataink egyiket sem tudják tartani. Attól tartok, húsz az egyhez az esély arra, hogy egyetlen támadást visszaverjünk. – Ne szólj senkinek – parancsolta Decado. – Beszélek Ananais-szal. – Ahogy akarod – mondta hűvösen Katán. Decado elmosolyodott. – Sajnálom, Katán. – Mit? – Ami vagyok – felelte a harcos, és elindult felfelé a hegyen, amíg egy magaslati ponthoz nem ért, ahonnan jól be lehetett látni a környező völgyeket. Szép vidék volt, elzárt, békés. A föld nem túl termékeny, nem úgy, mint a Sentran síkságon, de ha jól gondozták, virágzó termést hozott, és az állatok kövérre híztak a legelőkön. Decado keletről, földbirtokos családból származott, úgy vélte, már születésekor beleplántálták a szeretetet minden iránt, ami növekszik. Lekuporodott, puszta kezével leásott a talajba. A fű dúsra és kövérre nőtt a zsíros földben. – Csatlakozhatom hozzád? – kérdezte Katán. – Kérlek. A két férfi csendben ült egy ideig, a távoli lejtőkön legelésző állatokat nézték. – Hiányzik Abaddon – szólalt meg hirtelen Katán. – Igen. Jó ember volt. – Látnok volt. De nem bírt elég türelemmel és elég hittel. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Decado. – A hite elég volt, hogy létrehozza a Harmincakat. – Pontosan! Úgy érezte, a gonosz ellen nyers erővel kell harcolni. És a mi hitünk szerint a gonoszt csak szeretettel lehet legyőzni. – Ez őrültség. Akkor hogy bánsz el az ellenségeddel? – Hogy másképp, mint barátaimmá teszem őket? – riposztozott Katán. – Szép szavak, tetszetős érvek. Ceska nem lesz a barátod, vagy a rabszolgája leszel, vagy meghalsz. Katán elmosolyodott. – És mit számít ez? Mindennek ura a Forrás, és a végtelenhez képest semmi az emberélet. – Szerinted nem számít, ha meghalunk? – Természetesen nem. A Forrás magához emel, és örökké élünk. – És ha a Forrás nem létezik? – kérdezte Decado. – Akkor még inkább üdvözlöm a halált. Én nem gyűlölöm Ceskát. Inkább sajnálom. A rémületre építette a birodalmát. És mit nyert vele? Minden nap közelebb hozza a sírhoz. Vajon elégedett? Képes bármire szeretettel nézni?

Katonákkal veszi körül magát, hogy megvédjék az orgyilkosoktól, és a katonákat újabb katonák figyelik, hogy kiszűrjék az árulókat. De ki figyeli a figyelőket? Micsoda nyomorult élet! – Tehát – mondta Decado – a Harmincak nem a Forrás harcosai? – Azok, ha ebben hisznek. – Mindkét megoldás nem lehet igaz, Katán. A fiatal szerzetes elmosolyodott. – Talán. Hogyan lettél harcos? – Minden ember harcos, mert az élet folytonos harc. A farmerek a szárazság, az áradás, a betegség ellen harcolnak. A tengerész ellenfele a tenger és a viharok. Én nem voltam ezekhez elég erős, így hát harcos lettem. – És mi ellen harcol a szerzetes? Decado a komoly fiatalemberre nézett. – A szerzetes önmagával harcol. Nem nézhet őszinte vággyal egy nőre anélkül, hogy bűntudata lenne. Nem ihatja le magát, hogy felejtsen. Nem tölthet egy napot azzal, hogy a világ szépségében gyönyörködik, hiszen arra gondol, hogy helyette valami méltóbb cselekedettel kellene foglalkoznia. – Ahhoz képest, hogy szerzetes vagy, elég lesújtó a véleményed a testvéreidről. – Ellenkezőleg, sokra becsülöm őket – válaszolta Decado. – Nagyon kemény voltál Acuas-szal szemben. Ő tényleg azt hitte, hogy Abaddon lelkét menti meg. – Tudom, Katán. És bámulom őt érte, mindannyitokat bámullak. Magamra voltam dühös. Nekem nem könnyű, mert nincs meg bennem a hitetek. Számomra a Forrás egy rejtély, amit nem fejthetek meg. De megígértem Abaddonnak, hogy befejezem a küldetését. Nagyszerű emberek vagytok, és pedig csak egy öreg harcos, aki élvezi a halált. – Ne légy túl kemény önmagáddal! Kiválasztott vagy. Ez nagy megtiszteltetés. – Ugyan már! Véletlenül érkeztem a kolostorba, és Abaddon túl sokat látott ebben. – Nem – mondta Katán. – Gondolkozz: akkor jöttél, amikor az egyik testvérünk meghalt. Ami még ennél is több, harcos vagy, talán korunk legjobb kardvívója. Könnyedén legyőzted a templomosokat. És ami rendkívüli, te kifejlesztettél olyan képességeket, ami a mi esetünkben velünk született. A megmentésünkre siettél a Semmi Várába. Hogyan is lehetne más a vezetőnk? És ha valóban az vagy... mi hozott közénk? Decado hátradőlt, gyülekező felhőket figyelte. – Azt hiszem, esni fog – jegyezte meg. – Próbáltál már imádkozni, Decado? – Biztosan esni fog.

– Próbáltál már? – a szerzetes nem tágított. Decado felül, és nagyot sóhajtott. – Persze, hogy próbáltam. De nem kaptam választ. Akkor is próbáltam, amikor a Semmibe utaztatok... de a Forrás nem felelt. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem azon az éjjelen tanultál meg repülni? Nem találtál ránk az időn túli ködben? Azt hiszed, mindezt a saját erődből tetted? – Igen. – Akkor te feleltél a saját imádra? – Igen. Katán elmosolyodott. – Akkor imádkozz tovább. Ki tudja, mit vihetsz még véghez? Most Decadón volt a kuncogás sora. – Te gúnyolódsz rajtam, ifjú Katán! Ezt nem tűrhetem el. Büntetésből te vezeted ma az imádságot, azt hiszem, Acuasnak pihenésre van szüksége. – Örömmel. A rét túloldalán Ananais megsarkantyúzta a lovát. Mélyen az állat nyakára hajolt, tovább hajszolta, a paták keményen kopogtak a talajon. A sebesség röpke mámorában elfelejtette a gondjait, élvezte a verseny szabadságát. Galand és Thorn fej-fej mellett haladt mögötte, de a lovuk nem ért fel a herélttel, és Ananais legalább húsz hosszal előttük ért a patakhoz. Leugrott a fölre, megveregette a ló nyakát, távol tartotta a víztől, sétáltatta, amíg le nem hűlt. A többiek is leszálltak a nyeregből. – Ez nem igazságos! – mondta Galand. – Sokkal jobb lovad van, gyorsaságra tenyésztették. – De én nehezebb vagyok, mint ti ketten együtt – mondta Ananais. Thorn nem szólt egy szót sem, csak féloldalasán elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Kedvelte Ananaist, és örült a változásnak, amit azóta vett észre a férfin, amióta a szőke lány beköltözött a kunyhójába. Mintha élettelibb lett volna, nagyobb összhangban a világgal. Ilyen a szerelem. Thorn élete során sokszor volt szerelmes, és hatvankét éves korában is remélte, hogy két vagy három románc vár még rá. Volt egy özvegy, akinek fent a magas északon volt egy magányos birtoka, Thorn gyakran megállt nála reggelizni. Az asszony még nem melegedett föl, de előbb vagy utóbb... Thorn ismerte a nőket. Semmi értelme sietni. Beszélgess. Kérdezd őket magukról. Érdeklődj. A legtöbb ember azzal töltötte az életét, hogy olyan gyorsan ágyba jusson, ahogy a nő engedi. Ostobaság! Beszélgess előbb. Tanulj. Utána simogass, gyengéden, szeretettel. Törődj velük. Azután szeress és maradj. Thorn gyorsan megtanulta a leckét, mert csúf embernek született. Sok férfi haragudott rá a sikereiért, de soha nem jutott eszükbe tanulni tőle. Bolondok!

– Újabb karaván érkezett Vagriából ma reggel – mondta Galand a szakállát vakarva. – De a kincstár kezd kiürülni. Azok az átkozottak megduplázták az áraikat. – Az eladó diktál – vont vállat Ananais. – Mit hoztak? – Nyílhegyeket, vasat, kardokat. Leginkább lisztet és cukrot. Ó igen, és nagyobb mennyiségű bőrt. Lake rendelte. Egy hónapra elegendő élelmünk van, de nem több. Thorn kuncogása félbeszakította Galand beszámolóját. – Mi olyan mulatságos? – Ha egy hónap múlva még élek, azt sem bánom, ha éhes leszek! – Még mindig érkeznek menekülők? – kérdezte Ananais. – Igen – felelte Galand –, de csökken a számuk. Azt hiszem, megbirkózunk velük. A seregünk már kétezer főből áll, de a vonalaink túlságosan elnyújtottak. Nem szeretek ülni és várni, hol támadnak. A Sárkánynál azt tanultuk, hogy az első csapás a miénk legyen. – Nincs más választásunk – mondta Ananais –, mert akkora területet kell tartani az elkövetkező hetekben, amekkorát csak lehet. Ha visszahúzódunk, benyomulnak. Most még nem tudják eldönteni, mit tegyenek. – Az emberek egyre ingerültebbek – mondta Thorn. – Nem könnyű nyugodtan várni, túl sokat gondolkoznak, képzelődnek, aggódnak. Rayvan csodát tesz, egyik völgyből a másikba utazik, bátorítja őket, hősnek érzik magukat. De nem biztos, hogy ez elég. – A győzelem sokat ért, Ananais, de most már többségben vannak, akik egy csatában sem vettek részt. És ezek az emberek idegesek. – Mit javasolsz? Thorn felvillantotta csúf vigyorát. – Nem én vagyok a tábornok, Feketemaszk. Te mondd meg!

15. Caphas eltávolodott a sátortól, és leterítette a köpenyét a száraz talajra, mint egy takarót, majd levette a sisakját és letelepedett. Az égen ragyogtak a csillagok, de Caphas nem törődött velük. Gyűlölte a hideg és tiszta éjszaka ürességét, a templom biztonságára vágyott és az ajzószeres orgiákra, a kínkamra zenéjére, az áldozat könyörgésének édes hangjaira. Ezen a sivár tájon hiányzott az öröm. A nevetés. Különös kapcsolat jön létre a kínzómester és az áldozat között. Daccal és gyűlölettel kezdődik. Azután jönnek a könnyek és á sikolyok. Utána a könyörgés. Végül, amikor a lelket már megtörték, a furcsa szeretet. Caphas hangosan káromkodott és felállt, a vágy haragba fordult. Kinyitott egy apró bőrzacskót és kivett egy hosszú Lorassium levelet. Gombóccá gyűrte, bekapta és lassan rágni kezdte. Megszédült, amikor az íz szétáradt benne, érezte az alvó katonák álmát és az aljnövényzetben kucorgó borz éhes gondolatait. Kizárt mindent az elméjéből, azt a jelenetet szerette volna újraélni, amikor nemrégiben egy leánygyermeket hoztak a kínkamrába... Rossz előérzet szállta meg, visszalépett a jelenbe, a tekintete a fák között imbolygó árnyakat kereste. Ragyogó fény kelt előtte, lassan egy ezüstpáncélos harcos alakját öltötte fel, aki fehér köpenyét a vállán átvetve hordta. A Káoszlélek közelsége megmegrebbentette a jelenés körvonalait. Caphas behunyta a szemét, és kiugrott a testéből, fekete lélekkardja és pajzsa azonnal a kezében termett. A harcos kivédte a támadását és hátralépett. – Gyere és halj meg – gúnyolódott Caphas. – Tizenkét társad már úgyis halott. Csatlakozz hozzájuk! A harcos nem szólt egy szót sem, csak kék szeme látszott az ezüst sisak rostélyán át. A harcos nyugodt tekintete és csendes önbizalma Caphas szívébe mart, a pajzsa zsugorodni kezdett. – Nem érhetsz hozzám! – sikoltotta. – A Káoszlélek erősebb, mint a Forrás! Nincs hatalmad ellenem! A harcos megcsóválta a fejét. – A fenébe veled! – ordította Caphas, amikor a pajzsa eltűnt. Rohamra indult, vadul csapkodott. Acuas könnyedén kivédte a támadást, majd mélyen a templomos mellkasába döfte a kardját. A férfi levegőért kapkodott, amikor a jéghideg kard feltépte a lélek húsát. A lelke lassan meghalt, a test a földre zuhant. Acuas eltűnt. Kétszáz lépésnyire a fák között kinyitotta a szemét, és a várakozó Katán és Decado karjaiba tántorodott. – Minden templomos őr halott – mondta.

– Szép munka – dicsérte Decado. – Úgy érzem, bemocskolt a gonoszságuk. Már akkor átkozottá válik az ember, ha megérinti őket. Decado csendben visszatért Ananais és száz harcosa mellé. Thorn Ananais balján kucorgóit, Galand a jobbján. A száz harcos közé ötven egykori légióst is beválogattak, bár bennük Ananais nem bízott meg maradéktalanul. Decado ösztöneit tisztelte, de a Harmincak képességeiben még kételkedett. Ma kiderül, hogy a légiósok valóban mellette állnak-e, de egyenlőre kényelmetlenül érezte magát kardjuk közelében. Ananais a fák széléig vezette a csapatát. Előtte állt a delnochi sereg száz sátra, egy sátor hat embernek adott otthont. A sátrak mögött kötötték ki a lovakat. – Élve akarom Breight-et és a lovakat is – suttogta Ananais. – Galand, végy magadhoz ötven embert, és vezesd el a lovakat. A többiek kövessenek. – Megindult, mélyen meghajolva, sötét páncélos harcosai szétszóródva követték. Amikor elérték a sátrakat, az emberek szétoszlottak, csendben felemelték a ponyvaajtókat és nesztelenül beléptek. Tőrök feszültek az alvó emberek torkának, és hang nélkül érkezett a halál. A tábor szélén egy katonát természetes szükségletei szólítottak, kigördült a. takarójából, kilépett az éjszakába. Egy fekete álarcos óriás közeledett felé húsz katonával a nyomában. Felordított... és azonnal meghalt. Pánik tört ki, emberek rohantak ki a sátrakból karddal a kezükben. Ananais két katonát levágott, közben hangosan átkozódott. Már közel járt Breight kék selyemből készült, a hírnökök fehér lovas jelképével díszített sátrához. – Légió, hozzám! – ordította, és előretört. Egy katona támadt rá lándzsával a kezében, de Ananais kikerülte a döfést, saját kardja dühös ívet írt le, és szilánkokra törte a férfi bordáit. Ananais ment tovább, feltépte a sátorlapot, és belépett. Breight az ágya alatt lapult, de Ananais a hajánál fogva rángatta ki az éjszakába. Thorn lépett Ananais mellé. – Van egy apró gond, Feketemaszk – mondta. Az ötven légiós körülvette Breight sátrát, de körülöttük fegyverrel a kézben készen álltak a delnochi katonák, csak a támadásra szólító parancsra vártak. Ananais talpra rángatta Breight-et, és az első sorba nyomult. – Parancsold meg az embereidnek, hogy tegyék le a fegyvert, vagy elvágom azt a nyomorult torkodat – sziszegte. – Igen, igen – nyöszörögte az ősz szakállú ember, és felemelte a kezét. – Ceska harcosai, tegyétek le a fegyvereiteket. Az én életem túlságosan értékes ahhoz, hogy így vesszek el. Engedjétek el őket, parancsolom. Egy sötét templomos lépett elő:

– Számunkra fabatkát sem érsz, öreg! Kaptál egy feladatot, hogy hozd le ezeket a kutyákat a hegyről. Kudarcot vallottal. – Hátralendítette a karját, és egy sötét tőr csapódott Breight torkába. Az öreg megtántorodott, és térdre hullott. – Fogjátok el őket! – parancsolta a templomos, és a delnochiak megindultak. A két csapat összetalálkozott, Ananais vágott és szúrt, mint molylepkék a fényre gyűltek köré az ellenfelek. Kardja gyorsabban mozgott, mint szem követhette. A légió is keményen küzdött mellette, az öreg Thorn cselesen harcolt. Hirtelen paták dobogása nyomta el a kardok csattogását, és a delnochi sor megingott, amikor meglátták a küzdelem felé igyekvő friss csapatokat. Galand emberei kalapácsként csaptak le hátulról, és pillanatok alatt szétszórták az ellenséget. Amikor Ananais előrerohant, üvöltve embereinek hogy kövessék, egy kard fúródott az oldalába. Felmordult és visszaütött, a vágás ledöntötte a támadót a lábáról. Decado Ananais felé ugratta a lovát, kinyújtotta a bal karját. Az óriás elkapta, és felugrott a szerzetes mögé a lóra. A többi légiós követte példáját, és a Koda harcosok kivágtattak a táborból. Ananais körülnézett, Thornt kereste a tekintete, majd meglátta Galand mögött kapaszkodni. Kemény öreg fickó, gondolta Ananais. Decado nem szólt semmit. Épp az előbb kapott jelentést Balantól, aki a Drenan mögött fekvő vidéket derítette fel, Ceska főerejének gyülekezését figyelte. Balan nem hozott jó híreket. Ceska nem vesztegette az idejét. A Dúvadak már megindultak, és Tenka nadir csapatainak esélye sem volt elébük kerülni. Balan szerint a sereg négy napon belül tábort fel a Koda völgyekben. Tenka legfeljebb bosszút állhat értük, mert a földön nincs erő, amely megállíthatná Ceska félszörnyeit. * Ananais belovagolt a városba, egyenesen tartotta magát a nyeregben, bár a fáradtságtól szinte összeroskadt. Egy napot és két éjszakát töltött a hadnagyaival, tájékoztatta őket Ceska villámgyors meneteléséről. Sok parancsnok elhallgatta volna az információt, félve a szökevényektől és a harci szellem hanyatlásától, de Ananais mindig azt vallotta, hogy a halni készülő férfiaknak joguk van tudni, mi vár rájuk. De most elfáradt. Hajnal előtt két órával a város csendes volt, de még így is látott az utcán játszó gyerekeket, akik megtorpantak, nézték, hogy lovagol el előttük. Lova

majdnem megbotlott a fényes kövezeten, Ananais megnyugtatóan veregette meg a nyakát. – Legalább olyan fáradt vagy, mint én, igaz, öregfiú? Egy kopaszodó, vastag nyakú öregember lépett elő az egyik kertből. Vörösre vált, haragos arccal nézett Ananaisra. – Te! – kiáltotta, és a lovasra mutatott. Ananais megállította a lovát, a férfi közelebb lépett, legalább húsz gyerek követte. – Velem akarsz szólni, barátom? – Nem vagyok a barátod, mészáros! Csak azt akartam, hogy nézd meg ezeket a gyerekeket. – Megnéztem őket. Remek kölyköknek látszanak. – Remek, hmm? Remek szüleik voltak, de most az Ördög Mosolyánál rohadnak. És miért? Hogy villogtathasd a szép kardodat! – Befejezted? – Nem, a fenébe is! Mi történik ezekkel a gyerekekkel, amikor a Dúvadak megérkeznek? Valaha katona voltam, és tudom, hogy nem tarthatunk ki a pokolfajzatok ellen, bejönnek a városba, és minden élőlényt elpusztítanak. Akkor mi történik ezekkel a gyerekekkel? Ananais sarkával megérintette a ló véknyát, mire az engedelmesen elindult. – Helyes! – rikoltotta az öreg. – Menekülj a problémától! De emlékezz az arcukra, hallod? Ananais végighaladt a kanyargós utcákon, végül megérkezett a céljához, a tanácsteremhez. Egy fiatal fiú lépett elő, hogy elvezesse a lovát, és Ananais felsietett a márványlépcsőkön. Rayvan egyedült ült a teremben, szokása szerint a kopott falfestményeket bámulta. Az utóbbi néhány napban lefogyott. Ismét láncinget és széles övet hordott, sötét haját hátrafésülte, és a tarkóján összefogta. Ananaisra mosolygott és a mellette lévő székre mutatott. – Üdvözlet, Feketemaszk – mondta. – Ha rossz híreket hozol, várj egy kicsit. Épp elég bajom van anélkül is. – Mi történt? – kérdezte Ananais. A nő legyintett és becsukta a szemét, képtelen volt megszólalni. Mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta. – Süt a nap? – kérdezte. – Igen, hölgyem. – Nagyszerű! Szeretem a napot a hegyek felett. Az élet ígéretét hordozza. Ettél már? – Nem. – Akkor menjünk le a konyhába, és keressünk valamit. Majd a toronykertben eszünk.

Egy dús, virágzó bokor árnyékában ültek le, Rayvan egy vekni fekete kenyeret hozott és némi sajtot, de egyikük sem nyúlt az ételhez. Megnyugtatóan hatott rájuk a csend. – Halottam, hogy szerencsésen megúsztad – szólalt meg végül Rayvan. – Hogy van az oldalad? – Gyorsan gyógyulok, hölgyem. Nem volt mély a seb, és az öltések jól tartanak. – A fiam, Lucas meghalt tegnap éjjel. Le kellett vágnunk a lábát... vérmérgezést kapott. – Sajnálom – mondta ügyetlenül Ananais. – Nagyon bátor volt. Most már csak Lake és Ravenna maradt. Hamarosan senki nem él már. Hogyan jutottunk idáig, Feketemaszk? – Nem tudom. Hagytuk, hogy egy őrült kerüljön hatalomra. – Biztos? Számomra úgy tűnik, egy embernek annyi hatalma van, amennyit engedünk. Megmozgathatja Ceska a hegyeket? Kiolthatja a csillagok fényét? Parancsolhat az esőnek? Csak egy ember, és ha senki nem engedelmeskedne neki, elbukna. De az emberek nem teszik. Azt mondják, hogy negyvenezer emberből áll a serege. Emberekből! Drenai férfiakból, akik készek más drenai férfiakat ölni. A nadir háborúkban legalább biztosak lehettünk abban, hogy ki az ellenség. Most nincs ellenség. Csak hűtlen barát. – Mit mondhatnék? – kérdezte Ananais. – Nincs válasz. Tenkát kellett volna megkérdezned. Én csak harcos vagyok. Volt egyszer egy tanítóm, aki azt mondta, a világ minden vadászának előre néz a szeme: oroszlánoknak, farkasoknak, embereknek, és a világ minden zsákmányának oldalt vannak szemei, hogy könnyebben észrevegye a vadászt. Azt mondta, az ember nem különb a tigrisnél, természetes gyilkosok vagyunk, és élvezzük. Még a hősök is, akikre emlékezünk, a háború iránti rajongásunkat bizonyítják. Druss volt minden idők legtökéletesebb gyilkológépe, az ő képét szoktad nézni a falon. – Ez igaz – mondta Rayvan. – De Ceska és Druss különböznek egymástól. A Legendás mindig azért harcolt, hogy mások szabadon élhessenek. – Ne áltasd magad, Rayvan. Druss azért harcolt, mert szeretett harcolni. Ehhez értett a legjobban. Keleten a zsarnok Görbén mellett harcolt, akinek a seregei városokat, falvakat, nemzeteket tettek földdel egyenlővé. Ebben Druss is részt vett, és nem mentegette magát. Neked sem kellene. – Azt akarod mondani, sosem léteztek igazi hősök? – Én nem ismernék fel egy hőst, ha a fenekembe harapna, akkor sem! Nézd, Rayvan, mindegyikünkben benne él a vadállat. Életünk során megtesszük, ami tőlünk telik, de gyakran vagyunk undokok, kicsinyesek vagy szükségtelenül kegyetlenek. Nem akarjuk, de így születtünk. A hősök nagy részére azért emlékezünk, mert győztek. Hogy győzhess, kíméletlennek kell

lenned. Céltudatosnak. Druss ilyen volt, ezért nem voltak barátai, csak tisztelői. – Győzhetünk, Ananais? – Nem. De okozhatunk akkora veszteségeket Ceskának, hogy mások győzhessenek. Nem éljük meg Tenka visszatértét, Ceska már elindult. De le kell kötnünk, veszteségeket kell okoznunk neki, meg kell törnünk a legyőzhetetlenség mítoszát, amit a Dúvadak köré épített. – De még a Sárkány sem tudott szembeszállni a vadállatokkal. – A Sárkányt elárulták, nyílt terepen kellett harcolnia. És sokan közülük megöregedtek. Tizenöt év hosszú idő, ők már nem az igazi Sárkány voltak. Mi vagyunk a Sárkány! És az istenekre, megemlegetik a nevünket! – Lake készített néhány fegyvert, amit szeremé, ha megnéznél. – Hol találom? – A déli negyedben, a régi istállóknál. De pihenned kellene előbb, kimerültnek látszol. – Majd pihenek. – A férfi feltápászkodott, egy pillanatra megtántorodott, és elnevette magát. – Öregszem, Rayvan. Néhány lépést távolodott, majd visszatért, jobb kezét a nő vállára tette. – Nem vagyok túl jó a szavakkal, hölgyem. De sajnálom Lucast. Jó ember volt, hála neked. – Menj és pihenj le. A napok egyre rövidebbek, és szükséged van az erődre. Számítok rád, mi mind számítunk rád. A férfi távozása után a falhoz lépett és elnézett a hegyek felé. Közeledett a halál. És nem bánta. * Tenka kán émelygett a dühtől. Kezeit nyers bőrszíjakkal szorosan hátrakötözték, őt magát pedig egy karcsú nyárfához kötötték. Öt ember ült előtte a tábortűz körül, és a csomagjaiban kutattak. Az arannyal teli aprócska erszényt már megtalálták, most a vezér, egy félszemű, tömzsi, mogorva gazember mellett hevert. Tenka kipislogta szeméből a homlokáról csorgó vért, és igyekezett megfeledkezni horzsolásairól. Túlságosan elmélyedt a gondolataiban, amikor belovagolt az erdőbe. Egy kőparittya homlokon találta, félig eszméletlenül zuhant le a lováról, de még így is sikerült kardot húznia, és megölni egyet a rárontó banditák közül, mielőtt bunkóikkal leverték volna. Amikor rázuhant a sötétség, még meghallotta a szavakat: megölte a bátyámat. Ne öljétek meg, élve akarom.

És most itt volt, alig néhány napra Kodától, egy fához kötözve, alig néhány percre egy csúf haláltól. Tehetetlenül feszítette meg a köteleit, de szakértő kötözte meg. A lába fájt és égett a háta. A félszemű rabló felállt és a fához sétált, arcán keserűség ült. – Te disznófaló barbár, megölted a bátyámat! Tenka nem felelt. – Fogsz te még imádkozni! Apró darabokra váglak, megsütöm a húsodat, és megetetem veled. Hogy tetszik? Tenka nem adta jelét, hogy hallotta volna, és a férfi ökle ütésre lendült. Tenka megfeszítette az izmait, de a fájdalom így is belemart. Amikor a feje lecsuklott, a rabló arcul ütötte. – Felelj, te nadir szarevő! Tenka vért köpött a földre, és megnyalta feldagadt ajkát – Beszélni fogsz, mire eljön a hajnal. Édes dalokat is énekelsz majd. – Szúrd ki a szemét, Baldur! – javallottá az egyik bandita. – Nem. Azt akarom, hogy mindent lásson. – Legalább az egyiket – kérlelte a rabló. – Jó – mondta Baldur. – Esetleg az egyiket. – Előhúzta tőrét, és lépett egyet Tenka felé. – Ez hogy tetszene, nadir? Ha az egyik szemed az arcodon fityegne? Szellemkiáltás visszahangzott az éjszakában, fülhasító, földöntúli. – A hét pokolra, mi ez? – pördült meg Baldur. A többiek védelmező jelet rajzoltak a szívük fölé és a fegyvereikért nyúltak. – Közelről hallatszott – mondta az egyik, alacsony, homokszínű szakállas ember. – Talán egy macska. Igen, úgy hangzott, mint egy macska – mondta Baldur. – Rakjátok meg a tüzet. – Két ember sietve száraz fát halmozott a tűzre, Baldur pedig visszafordult Tenkához. – Hallottál már ilyen hangot, nadir? Tenka bólintott. – Mi ez? – Erdei démon – felelte Tenka. – Nem hiszem. Egész életemben az erdőben éltem. Tenka vállat vont. – Akármi volt, nem tetszett – mondta Baldur. – Gyorsabb halálod lesz: felvágjuk a hasadat, és itt hagyunk elvérezni. Lehet, hogy épp az erdei démon talál rád! Meglendítette a karját... Fekete tollú nyílvessző csapódott a torkába, és egy pillanatig döbbenten állt. Elejtette a kését, lassan a nyílvesszőhöz emelte a kezét. Kitágult a szeme, majd a lába nem bírta tovább, a földre zuhant. A második nyílvessző is

megérkezett a tisztásra, a homokszín szakálla bandita jobb szemébe fúródott. A férfi sikoltva esett össze. A maradék három az erdő védelmébe menekült, még a fegyvereikről is elfeledkeztek. Egy ideig csend honolt az erdőben, majd egy karcsú ki alak lépett elő a fák közül. Világosbarna tunikát és nadrágot viselt, zöld burnusz takarta a haját, rövid kard függött az oldalán. – Hogy vagy, Tenka? – kérdezte Renya kedvesen. – Örülök, hogy látlak – felelte a férfi. – Oldozz ki! – Oldozzalak ki? – kérdezte a lány, és leült a tűz mellé. Egy ilyen erős férfit, mint te? Ugyan már! Csak nem egy asszony segítségére szorulsz? – Most nem megfelelő az idő erre a beszélgetésre, Renya. Vágd el a kötelemet. – És akkor veled tarthatok? – Persze – felelte Tenka. Tudta, nincs más választása. – Biztos vagy benne, hogy nem foglak akadályozni? Tenka a fogát csikorgatta, igyekezett elnyomni haragját, miközben Renya a fa mögé sétált és elvágta a szíjakat a kardjával. Amikor a kötelek már nem tartották, Tenka előrezuhant, a lánynak kellett a tűz mellé támogatnia. – Hogy találtál rám? – Nem volt nehéz – tért ki a válasz elől a lány. – Hogy érzed magad? – Élek. Éppenhogy! Óvatosabbnak kell lennem, ha átérünk a hegyeken. Renya felkapta a fejét, kitágultak az orrlyukai. – Visszajönnek – mondta. – A fenébe! Add a kardomat – körülnézett, de a lány eltűnt a fák között. Tenka átkozódott, nagy nehezen felállt, lassan felemelte a kardját. Nem volt sok kedve harcolni. Rettentő üvöltés harsant ismét, Tenka vére megfagyott. Renya széles mosollyal lépett elő a fák közül. – Olyan gyorsan futnak, hogy szerintem meg se állnak a tengerig – mondta. – Miért nem fekszel le? – Ezt hogy csináltad? – Van még rejtett tehetségem – mondta Renya. – Alábecsültelek, asszony – mondta Tenka, és leheveredett a tűz mellé. – Vajon hány férfi mondott effélét a századok során? sóhajtott Renya. * Éjszaka ereszkedett a tájra, mire Renya és Tenka megpillantották a Delnoch-hegység árnyékában meghúzódó Dros Corteswain elhagyatott erődjét. A várat Egei, az első Bronzgróf idejében építették a vagriai támadók

ellen, de már legalább negyven éve nem használták. A köré épített valaha virágzó várost is elhagyták. – Fura, nem? – kérdezte Renya, és szürke hátasát közelebb kormányozta Tenkához. – Corteswaint mindig ostobaságnak tartottam – felelte Tenka, és felnézett a vaskos falakra. – Egei egyetlen tévedése. Nincs más erőd egész Drenaiban, ami soha nem látott csatát. A lovak patája visszhangot vert az éjszakában, amikor átsétáltak a főkapun. A faanyagot régen eltávolították, a kőnyílás fogatlan szájként várt rájuk. – Nem táborozhatnánk a szabadban? – kérdezte Renya. – Ott túl sok az erdei démon – felelte Tenka, és lebukott a lány tréfás ütése elől. – Állj! – szólt egy reszkető hang, és Tenka szeme összeszűkült. A kapuban öregember állt rozsdás láncingben, a kezében törött hegyű lándzsa. Tenka visszafogta lovát. – A nevedet! – szólt az öreg. – Pengetáncos a nevem. Ő a feleségem. – Barátként érkezel? – Nem jelentünk fenyegetést senki számára, aki nem akar ártani nekünk. – Akkor beléphettek – mondta az öreg. – A tábornok megengedi. – Te vagy az erőd tábornoka? – Nem. Ő a tábornok – felelte az öreg, és az üres levegőre mutatott. – Nem látod? – Hát persze, bocsáss meg! Üdvözletem a parancsnokodnak. Tenka belovagolt a kapun, és leszállt a nyeregből. Az öreg sántikálva megindult feléje. Legalább nyolcvanévesnek tűnt, vékony, szállongó fehér haja mint hegyi pára vette körül sárga koponyáját. Beesett arca volt, kék karikákkal a szeme alatt. – Ne tegyetek ellenséges mozdulatot – figyelmeztetett. Íjászok figyelik minden lépéseteket! Tenka felnézett, a falakon azonban csak alvó galambokat látott. – Nagyon hatékony – jegyezte meg. – Meghívtok vacsorára? – Ha megérdemled. – És megérdemlem? – A tábornok szerint úgy festesz, mint egy nadir. – Ez igaz, de a drenai seregben szolgálok. Tenka kán vagyok, a Sárkány tisztje. Bemutatnál a tábornoknak? – Két tábornok is van – felelte az öreg. – Ő Orrin, az első tábornok. Hogun felderítőúton van. Tenka mélyen meghajolt.

– Hallottam már Orrin tábornokról. Bámulatos erőfeszítéseket tett Dros Delnoch védelmében. – A tábornok azt mondja, szívesen látunk, és csatlakozhatsz hozzá a szállásán. Az én nevem Ciall. Ciall Dun. – Az öreg letette a törött lándzsát, és elbotorkált a sötét torony felé. Tenka meglazította a nyeregszíjat, és hagyta a lovat legelészni. Renya követte a példáját, majd elindultak Ciall Dun után. – Őrült – mondta Renya. – És egyedül van. – Ártalmatlannak nézem. És biztos van ennivalója. Szívesen takarékoskodnék a sajátunkkal. Figyelj, akikről beszél, Dros Delnoch eredeti parancsnokai voltak, amikor az ősöm Ulric ellen harcolt. Orrin és Hogun voltak a tábornokok, mielőtt Rek lett a Bronzgróf. Vegyünk részt a játékban, legyünk kedvesek vele. A tábornok szobájában Ciall három személyre terített meg. Egy üveg vörösbort tett az asztal közepére, és valami forrt az edényben a tűz fölött. Az öreg reszkető kezekkel töltötte meg a tányérokat, imádkozott a Forráshoz, és nekilátott a vacsorának. Tenka megkóstolta a levest, kesernyésnek, de kellemesnek találta az ízét. – Mind halottak – mondta Ciall. – Nem vagyok őrült, tudom, hogy halottak, de akkor is itt vannak. – Ha látod őket, akkor itt vannak – mondta Renya. – Ne tarts bolondnak, asszony! Látom őket, és mesélnek nekem. Gyönyörű történeteket. Ők megbocsátanak. Az emberek nem, de a szellemek jobbak az embereknél. Okosabbak. Tudják, hogy az ember nem lehet mindig erős. Tudják, hogy vannak pillanatok, amikor nem tehetsz róla, de menekülsz. Ők megbocsátottak, azt mondták, lehetek itt katona. Megbíznak bennem, hogy vigyázzak az erődre. Ciall arca eltorzul, és az oldalához kapott. Renya lenézett és látta, hogy vér szivárog a láncok közül, és lassan a fapadra csöppen. – Megsérültél – mondta. – Semmiség. Nem is érzem. Jó katona vagyok már, azt mondják. – Vedd le a láncinget – kérte halkan Tenka. – Nem. Szolgálatban vagyok. – Vedd le, azt mondtam! – mennydörögte Tenka. – Hát én nem vagyok tábornok? Nem lesz engedetlenség, amíg én itt vagyok. – Igen, uram – mondta Ciall, és ujjai az öreg kapcsolat bogozták. Renya segített neki, és lassan lehúzták a láncinget, közben az öreg egyetlen hangot sem hallatott. Hátán korbács ütötte sebeket viselt. Renya átkutatta a komódokat és szekrényeket, végül talált egy öreg inget. – Hozok vizet – mondta. – Ki tette ezt veled, Ciall? – kérdezte Tenka.

– Lovasok... tegnap. Valakit kerestek. – Az öreg szeme megvillant. – Téged kerestek, nadír herceg. – Elhiszem. Renya visszatért, egy rézedényben vizet hozott. Óvatosan lemosta az öreg hátát majd csíkokra hasította az inget, és a legcsúfabb sebeket bekötözte. – Miért korbácsoltak meg? Azt hitték, tudod, hol vagyok? – Nem – mondta szomorúan Ciall. – Azt hiszem, élvezték. A szellemek semmit nem tehettek, de nagyon sajnáltak, azt mondták, bátran viseltem. – Miért élsz itt, Ciall? – kérdezte Renya. – Elfutottam, hölgyem. Amikor a nadirok támadtak, elmenekültem. Nem volt hova mennem. – Mióta élsz itt? – Régóta, nagyon régóta. Talán évek óta. Itt nagyon jó, sok ember van, akivel beszélgethetek. Tudod, megbocsátottak nekem. És fontos feladatom van. – Mi a feladatod? – Egei kövét őrzöm. A kapu mellett áll, és az írták rá, hogy a Drenai birodalom elbukik, ha senki nem állomásozik Corteswainben. Egei sokat tudott, itt is járt, de nem találkozhattam vele, akkor még nem voltam itt régóta, és a szellemek nem bíztak bennem. – Feküdj le, Ciall – mondta Tenka. – Pihenésre van szükséged. – Először el kell rejtenem a lovakat – mondta Ciall. – A lovasok visszajönnek. – Majd én intézkedem – ígérte meg Tenka. – Renya, segíts neki lefeküdni. – Itt nem alhatok, ez a tábornok ágya. – Orrin megengedi. Majd Hogunnál alszik az éjszaka. – Jó ember – mondta Ciall. – Büszke vagyok, hogy alatta szolgálhatok. Mind jó emberek, még akkor is, ha halottak. – Pihenj, Ciall. Majd reggel beszélünk. – Te vagy a nadir herceg, aki megrohamozta a vagriai portyázókat Purdol mellett? – Igen. – Megbocsátasz nekem? – Megbocsátok – mondta Tenka kán. – Most aludj. * Tenka a várudvar kövén csattogó lópaták zajára ébredt. Félrerúgta a takarót, felébresztette Renyát, és az ablakhoz lopóztak. Húsz lovast láttak az udvaron, akik Delnoch vörös egyenruháját viselték, fényes bronzsisakjukon

pedig fekete tollforgó lobogott. Vezetőjük, egy kecskeszakállas, magas férfi mellett a Tenkát foglyul ejtő egyik bandita állt. Ciall, törött lándzsájával a kezében, kibicegett az udvarra. – Állj! -mondta. Érkezése eloszlatta a feszültséget, a lovasok nevetgélni kezdtek. Vezetőjük csendet intve felemelte a karját, majd előrehajolt a nyeregben. – Két lovast keresünk, öreg. Itt vannak? – Nem látunk szívesen benneteket az erődben. A tábornok azt parancsolja, távozzatok. – Nem tanultad meg a tegnapi leckét, bolond? – Kényszerítenünk kell a távozásra? – kérdezte Ciall. A bandita súgott valamit, a parancsnok bólintott, és megfordult a nyeregben. – A nyomkövető szerint itt vannak. Fogjátok el az öreget, és bírjátok szóra! A lovasok kezdtek lenyergelni. Ciall torkából harci üvöltés röppent fel. A tiszt félig háttal állt neki, amikor a törött lándzsa átszúrta az oldalát. Felsikoltott, majdnem leesett a nyeregből. Ciall kirántotta a fegyvert a sebből, és újra lecsapott, de az egyik balra álló lovas megbillentette a lándzsáját, előreugratta a lovát, és Ciall felemelkedett a földről, amikor a vashegy a testébe hatolt. A lándzsa eltört, az öreg a kövezetre zuhant. A tiszt visszakapaszkodott a nyeregbe. – Vigyetek innen, még elvérzek! – És a lovasok? – kérdezte a nyomolvasó. – A fenébe velük! Delnochig mindenütt az embereink várják, nem menekülhet. Vigyetek innen! A nyomkövető megfogta a tiszt lovának kantárszárát, és a csapat kiügetett a kapun. Tenka lerohant az udvarra, letérdelt a halálosan sebesült Ciall mellé. – Hősi tett volt, Ciall Dun – mondta, és felemelte a férfi fejét. Ciall elmosolyodott. – Győztek – mondta. – A kő. – Te akkor is itt leszel. A tábornokkal és a többiekkel. – Igen. A tábornok üzenni szeretne neked, de nem értem. – Mit mond? – Azt, hogy keresd a Kapun túli királyt. Te érted? – Igen. – Volt valaha egy feleségem... – suttogta Ciall, és meghalt. Tenka lezárta az öreg szemét, felemelte a törékeny testet, és a kaputorony mellé vitte. Egei sziklája mellett helyezték örök nyugovóra, a törött lándzsát Tenka az öreg kezében hagyta.

– Tegnap este a Forráshoz imádkozott – mondta. – Én nem hiszek semmilyen istenben, de ha létezel, kérlek, vedd magadhoz a lelkét. Nem volt gonosz ember. Renya az udvaron várt rá. – Szegény ember – sóhajtott Renya. A férfi megölelte, megcsókolta a homlokát. – Ideje menni – mondta. – Hallottad, mit mondtak, mindenütt őrjáratok várnak ránk. – Először észre kell venniük. Azután el kell kapniuk. Csak egy órányira járunk a hegyektől, és amerre én megyek, nem fognak követni. Egész reggel lovagoltak, a fák széléhez húzódtak, csak óvatosan merészkedtek ki a nyílt terepre. Kétszer láttak lovasokat a távolban. Délre elérték a delnochi csúcsok lábát, és Tenka elindult felfelé. Alkonyatra a lovak kimerültek, leszálltak hát a nyeregből és táborhelyet kerestek. – Biztos vagy benne, hogy itt át lehet kelni? – kérdezte Renya és szorosabbra húzta magán a kabátját. – Igen. De lehet, hogy a lovakat nem vihetjük magunkkal. – Hideg van. – Lesz még hidegebb is. Még legalább háromezer lábnyit kell másznunk. Éjszaka összebújva aludtak a takarók alatt. Tenka álma nyugtalan volt, hiszen lehetetlen feladatot állított maga elé. Miért követnék a nadirok? Ők még jobban gyűlölték, mind a drenaik. Két világ harcosa. Kinyitotta kék szemét, és a csillagokat figyelte, várta, hogy eljöjjön a hajnal. A reggel giccses pompával érkezett, kárminvörösben fürdött az ég, mintha óriási seb tátongott volna keleten. A sietős reggeli után útra keltek, egyre magasabbra kapaszkodtak fel a csúcsok között. A reggel folyamán háromszor szálltak le a lóról, és hogy pihentessék őket, gyalog vezették az állatokat a hófoltos úton. Messze alattuk Renya delnochi lovasok vörös köpenyét vette észre. – Megtaláltak! – kiáltotta. Tenka megfordult. – Túl messze vannak. Ne aggódj. Alkonyat előtt egy órával egy hegytetőre értek. Alattuk rémisztő meredeken ereszkedett a hegyoldal. Balra keskeny ösvény futott végig a jeges sziklák között, az út sehol sem volt hat lábnál szélesebb. – Ugye nem arra megyünk? – kérdezte Renya. – De igen. Tenka indulásra ösztökélte lovát. Az állat szinte azonnal megcsúszott, de visszanyerte egyensúlyát. Tenka magasra kényszerítette a ló fejét, és megnyugtatóan dünnyögni kezdett. Bal lába a sziklát érintette, a jobb a szédítő mélység felett lengedezett, nem mert megfordulni a nyeregben, hogy lássa,

Renya követi-e. A ló lassan haladt, fülét hátracsapta, szeme nagyra tágult a félelemtől, a nadir vagy sathuli hátasokkal ellentétben nem szokott hozzá a hegyekhez. Az ösvény lassan kanyargott a hegyek között, helyenként kiszélesedett, helyenként veszélyesen összeszűkült. Az utasoknak egyszer tükörsima jégtábla keresztezte az útját. Épp elég hely volt ahhoz, hogy Tenka leszálljon a nyeregből, óvatosan megközelítette, és megvizsgálta a jeget. A felszínt frissen hullott hó porozta, de alatta áttetsző simán csillogott ajég. – Visszafordulhatunk? – kérdezte Renya. – Nem, nem tudjuk megfordítani a lovakat. És a delnochi lovasok már elérték az ösvényt. Tovább kell mennünk. – Ezen keresztül? – Majd vezetjük a lovakat – mondta Tenka. – De ha megcsúszik, ne fogd vissza. Érted? – Ez ostobaság – bámult le a lány a több száz méterrel alattuk fekvő sziklákra. – Ezzel egyetértek – felelte savanyú fintorral Tenka. Maradj a szikla felőli oldalon, ne csavard a kantárszárat a kezedre. Kész vagy? Tenka rálépett a csúszós jégre, óvatosan emelgette lábait a hóporozta úton. Megrántotta a kantárt, de a ló nem volt hajlandó elindulni, rémülten remegett. Tenka visszalépett, átkarolta a ló nyakát, a fülébe suttogott. – Nincs semmi baj, nemes szív – súgta. – Tudom, hogy a lelked mélyén bátorság lakik. Ez csak egy nehéz ösvény. Itt leszek melletted. – Néhány percig folytatta a mondókáját, simogatta a ló nyakát. – Bízz bennem. Sétálj velem egy kicsit. Kilépett a lejtőre, meghúzta a kantárt, és a ló elindult. Lassan, óvatosan maguk mögött hagyták a biztos talajt. Renya lova megcsúszott, de visszanyerte az egyensúlyát. Tenka hallotta, hogy baj van, de nem nézett hátra. A biztonságos szikla már csak néhány lépésre volt, de éppen amikor Tenka rálépett, a ló megcsúszott, rémülten felnyerített. Tenka szorosan megragadta a kantárt, bal lába lekorcsolyázott a sziklapárkányra és megakadt egy kiálló kőben. A ló visszacsúszott a jeges lejtőn. Tenka kar- és hátizmai megfeszültek, úgy érezte, karja mindjárt leszakad a válláról. Szerette volna elengedni a kantárt, de nem tudta, mert ösztönösen a csuklójára tekerte a szíjat, és ha a ló lezuhan, ő is követi. Éppoly hirtelen, mint ahogy megcsúszott, a ló szilárd talajra ért, és Tenka segítségével visszaküzdötte magát az ösvényre. Tenka nekiroskadt a sziklafalnak, a ló hozzádugta az orrát, és Tenka megsimogatta. A csuklója vérzett, a bőr mélyen belevágott a bőrébe. – Szamár! – mondta Renya, miután lovával biztonságba jutott.

– Nem tagadom, de megcsináltuk – mondta Tenka. – Innen már kiszélesedik az út. És nem hiszem, hogy itt a delnochiak átjutnak! – Szerintem szerencsés csillagzat alatt születtél, Tenka kán. De ne használd el az összes szerencsédet, mielőtt a nadirokat elérjük. Egy szűk barlangban szálltak meg éjszakára, először a lovakat etették meg, azután a nyereg mögé kötözött fából tüzet raktak. Tenka levette prémes kabátját, és lefeküdt a tűz mellé terített takaróra, hogy Renya megmasszírozhassa a vállát. A lóért való küzdelem megviselte az izmait, és a nadir herceg alig tudta megmozdítani a jobb karját. Renya gyengéden megtapogatta a vállcsontot és a duzzadt izmokat. – Pocsékul nézel ki – állapította meg. – Az egész tested csupa horzsolás. – Belülről még rosszabb. – Nem vagy ehhez túl öreg? – incselkedett a lány. – Egy férfi akkor öreg, ha annak érzi magát, asszony! csattant fel Tenka. – És milyen öregnek érzed magad? – Legalább kilencvennek – adta meg magát a férfi. Renya betakarta, és leült mellé, nézte az éjszakát. Itt, messze a háborútól minden olyan békés, gondolta. Az igazat megvallva, nem érdekelte, hogy mi lesz Ceskával, csak az, hogy Tenka mellett maradhasson. A férfiak olyan ostobák, fogalmuk sincs a való életről. A szerelem az, ami számít. Az egymás iránt érzett szerelem. A kéz érintése, a szív érintése. A valakihez tartozás öröme, az osztozásé. Mindig is lesznek zsarnokok, mert az emberek nem képesek nélkülük létezni. Mert zsarnokok nélkül nincsenek hősök. És az emberiség nem élhet hősök nélkül. Renya beburkolózott a takarójába, és az utolsó adag fát is rárakta a tűzre. Tenka mélyen aludt, feje a lónyergen pihent. – Hol lennél te Ceska nélkül, szerelmem? – kérdezte, mert tudta, hogy a férfi nem hallja. – Azt hiszem, nagyobb szükséged van rá, mint rám. Tenka szeme kinyílt, álmosan elmosolyodott. – Nem igaz. – És aludt tovább. – Hazug – kucorodott mellé a lány.

16. Faljáró, Belter és Pogány hason fekve figyelték a drenai tábort. Húsz katona ült öt tábortűz körül. A foglyok háttal egymásnak kötözve ültek a tábor közepén, őrök járkáltak körülöttük. – Biztos vagy benne, hogy szükség van erre? – kérdezte Belter. – Igen – válaszolta Faljáró. – Ha megmentünk két sathuli harcost jobb esélyeink lesznek, amikor a segítségüket kérjük. – Jól őrzik őket – mormolta az öreg. – Egyetértek – szólt Pogány. – Egy őr vigyázza a foglyokat, két másikat látok az erdő szélén, és egy negyedik vár bent a fák között. – Megtalálod? Pogány elvigyorodott. – Persze. De mi lesz a másik hárommal? – Keresd meg az erdeit, és hozd el a páncélját – kérte Faljáró. Pogány eltűnt, és Belter Faljáró mellé csúszott. – Csak nem akarsz lemenni? – De igen. Cselt vetek, ebben vagyok jó. – Ez nem sikerülhet. Elkapnak bennünket. – Kérlek, Belter, nem akarok több lelkesítő beszédet hallani, még elbízom magam. – Nos, én nem megyek le. – Nem is kértelek. Fél óra múlva tért vissza Pogány. Az őr felszerelését a vörös köpenybe burkolta. – Elrejtettem a testet, ahogy tudtam – mondta. – Mikor váltják őket? – Egy óra múlva, talán hamarabb – mondta Belter. – Nincs elég időnk. Faljáró kibontotta a csomagot, megvizsgálta a tartalmát, majd felvette a mellvértet. Nem illik rám tökéletesen, de inkább legyen nagy, mint szűk, gondolta. – Hogy nézek ki? – kérdezte, és feltette a tollforgós sisakot. – Nevetségesen – mormolta Belter. – Egy pillanatra sem fogod megtéveszteni őket. – Öreg – sziszegte Pogány –, megfájdul a fülem a szavaidtól! Három napja hallgatom, de már beteggé teszel. Csukd be a szád. Belter csípős választ készült adni, de a fekete férfi tekintete megállította. Az óriás kész lenne megölni őt! Megfagyott a vér az ereiben, és elfordult. – Mi a terved? – kérdezte Pogány. – Három őrt állítottak, de csak egyet a foglyok mellé. Megyek, felváltom. – És a másik kettő?

– Azt még nem találtam ki. – Kezdetnek nem rossz – mondta Pogány. – Ha sikerül, és a katona lefekszik, közelítsd meg a másik kettőt. Tartsd készenlétben a tőrödet, és mozdulj, amikor jelzek. Faljáró megnyalta a szája szélét. Tartsa készenlétben a tőrét? Nem volt biztos benne, hogy lesz mersze bárkibe is beleszúrni. A növényzet rejtekében a két férfi átlopózott a tábor felé. Ragyogott az égen a hold, de néha felhő rejtette el, sötétségbe taszítva a tisztást. A tüzek már csak parázslottak, a katonák mélyen aludtak. Pogány száját Faljáró füléhez szorította, és úgy suttogta: – Tíz lépés az első alvó katona. Legközelebb ha felhő takarja a holdat, lopózz oda, és feküdj le. Ha kitisztul az ég, kelj fel és nyújtózz egyet. Vegyen észre az őr. Faljáró bólintott. Néma csendben, feszültségben teltek a percek, mire sötét lett megint. Faljáró azonnal mozdult, abban a pillanatban feküdt le, amikor a hold újra előbukkant. Felült, szélesre tárt karokkal nyújtózkodott, és intett az őrnek. Felállt, lopva körülnézett, és elvette az egyik alvó lándzsáját. Mély levegőt vett, és ásítozva átsétált a tisztáson. – Nem tudok aludni – mondta az őrnek –, nedves a föld. – Még mindig jobb, mint itt állni – morgott az őr. – Miért ne? – ajánlotta föl Faljáró. – Menj, pihenj le, majd én őrködöm. – Rendes tőled – mondta a katona. – De nemsokára úgyis leváltanak. – Ahogy akarod – ásított újra Faljáró. – Még nem láttalak – mondta a katona. – Melyik csapatba tartozol? Faljáró elvigyorodott. – Képzelj el egy embert, olyan az arca, mint egy bibircsókos disznónak, és az agya, mint egy retardált galambnak. – Gideus Dün – mondta a katona. – Balszerencse. – Láttam már rosszabbat is – társalgott Faljáró. – Én még nem – felelte az őr. – Kell, hogy legyen egy hely, ahol tenyésztik ezeket a hülyéket. Úgy értem, miért támadjuk meg a sathulikat? Mintha nem lenne elég átokverte bajunk Kodában, Megáll az ész! – Az enyém is – mondta Faljáró. – De amíg fizetnek... – Miért, te megkaptad a zsoldot? Én négy hónapja várok rá! – háborodott fel a másik. – Csak tréfáltam – mondta gyorsan Faljáró. – Persze, hogy nem fizettek. – Ezzel ne tréfálj, ember, így is épp elég bajunk van. A másik őr csatlakozott hozzájuk. – Cal, ez már a váltás? – Nem, nem tudott aludni.

– Hát, én felkeltem őket. Már eleget ácsorogtam itt! mondta a második katona. – Ne légy bolond – tanácsolta az első. – Ha felkelted Gideust, megbotoznak. – Miért nem pihensz le? – kérdezte Faljáró. – Majd én őrködöm, már úgyis felébredtem. – A fenébe is, azt hiszem, megteszem – mondta az első. Két lábon járó hulla vagyok már. Kösz, haver – csapott Faljáró vállára, majd elvonult a többiek közé aludni. – Ha le akarsz dőlni az erdő szélén, felkeltelek, amikor készülődik a váltás – javasolta Faljáró. – Nem, köszönöm. Legutóbb, amikor az őrt alva találták, Gideus felakasztatta. A fattyú! Ezt nem kockáztatom. – Ahogy akarod – mondta közönyösen, dobogó szívvel Faljáró. – A rohadékok megint letiltották a szabadságokat – mondta az őr. – Négy hónapja nem láttam a feleségemet meg a kölyköket. – Faljáró a kezébe vette a tőrét. – Nehéz az élet a farmon. Átkozott adók! Mindegy, legalább élek. – Igen, ez is valami – bólogatott Faljáró. – Moslék ez az élet, nem? És bármikor Kodába küldhetnek minket, hogy öljük meg a magunkfajtát. Moslék az egész! – Igen. – Faljáró felemelte a háta mögött a tőrét, készen arra, hogy a másik torkába döfje. A katona átkozódni kezdett. – Mégis megfogadom a tanácsodat – mondta. – Ez a harmadik éjszaka, hogy őrségre beosztanak. De megígéred, hogy felkeltesz? – Megígérem- mondta megkönnyebbülten Faljáró. De ekkor Pogány lépett elő az árnyékból, és tőre egyetlen pillanat alatt felhasította az őr torkát. Faljáró azonnal cselekedett, felfelé döfött, a penge az állcsont alatt hatolt a katona nyakába, és markolatig nyomta az agyba. A férfi egyetlen hang nélkül esett össze, de Faljáró még látta az utolsó pillantását, és elfordult. – Pogány odaugrott hozzá. – Szép munka volt. Szabadítsuk ki a foglyokat, és tűnjünk el innen. – Jó ember volt – suttogta Faljáró. Pogány megragadta a vállát. – Sok jó ember halt meg Kodában. Szedd össze magad. Menjünk! A két fogoly néma csendben nézte végig a gyilkosságokat. Mindketten a sathulik törzsi ruháját viselték, arcukat félig eltakarta a burnusz. Pogány odalépett hozzájuk, kése darabokra szelte a köteleiket. Faljáró csatlakozott hozzá, letérdelt az első harcos mellé, aki elhúzta a burnuszt az arca elől, és

mély levegőt vett. Erős, sötét arc bukkant elő, görbe orr ült a dús fekete szakáll felett, mélyen ülő szeme feketén villant a holdfényben. – Miért? – kérdezte. – Majd később beszélünk – mondta Faljáró. – A lovaink arra vannak. Csendben mozogjatok. A két sathuli követte őket az erdő sötétjébe. Egy perccel később megtalálták Beltert és a lovakat. – Most mondd el, miért – kérte a sathuli. – Azt akarom, hogy vezessetek el a táborotokba. Beszélni akarok a sathulikkal. – Nincs semmi mondanivalód, amit meghallgatnánk. – Ezt nem tudhatod előre. – Tudom, hogy drenai vagy, és ez elég. – Semmit nem tudsz – mondta Faljáró, levette a sisakot a fejéről és messzire hajította. De most nem vitatkozom. Szállj fel a lóra, és vigyél el a népedhez. – Miért tenném? – Mert az vagyok, aki. Tartozol nekem. – Semmivel nem tartozom. Nem kértem, hogy szabadíts ki. – Nem arról a tartozásról beszélek. Figyelj rám, ember gyermeke! A holtak hegyéről tértem vissza a századok ködén át. Nézz a szemembe! Látod Sheol rémségeit? Joachimmal vacsoráztam, a legnagyobb sathuli herceggel. Elviszel a hegyeitek közé, és majd az uratok dönt. Joachim lelkére, ennyivel tartoztok! – Könnyű a híres Joachimra hivatkozni – mondta a férfi, de látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát –, hiszen már több, mint száz éve halott. – Nem halt meg – mondta Faljáró –, és a lelke elborzad a sathuli gyávaság láttán. Megkért, hogy adjak nektek egy esélyt, hogy magatokra találjatok, rajtatok múlik, éltek-e vele. – És mit mondasz, te ki vagy? – Megtalálod a képmásomat a sírtermetekben, ott állok Joachim mellett. Nézz rám, ember, és mondd meg, ki vagyok! A sathuli bizonytalanul megnyalta a szája szélét, telve babonás félelemmel. – A Bronzgróf? – Regnak vagyok, a Bronzgróf. És most vezess! Egész éjjel lovagoltak. A delnochi hágónál balra fordultak, át számtalan hágón, be a hegység szívébe. Négy alkalommal állították meg őket sathuli őrjáratok, de mindig továbbmehettek. Végül délben, amikor a nap a legmagasabbra emelkedett, belovagoltak a rejtett völgy mélyét megtöltő, ezernyi fehér házból álló városba. Egyetlen épület emelkedett a többi fölé, a sathuli hercegi palota.

Faljáró még soha nem járt itt. A drenaik közül csak kevesen kaptak ide meghívást. Gyerekek gyülekeztek az út szélén, hogy megbámulják őket, és ahogy közelebb értek a palotához, ötven görbe kardot és fehér köpönyeget viselő harcos sorakozott fel két oldalt mellettük. A palota kapujában keresztbe font kézzel egy magas, széles vállú, büszke arcú férfi várt rájuk. Faljáró megállította lovát a kapu előtt és várt. A férfi leengedte a kezét és előrelépett, sötétbarna szemét Faljáró szemébe mélyesztette. – Azt állítod, hogy halott ember vagy? – kérdezte a sathuli. Faljáró várt, nem szólalt meg. – Ha ez igaz, nem bánod, ha keresztüldöflek a kardommal? – Meghalhatok, mint bárki más – mondta Faljáró. – Egyszer már meghaltam. De nem te fogsz megölni, ne játszadozzunk hát a szavakkal. Engedelmeskedj a saját vendégfogadó törvényeiteknek, és kínálj ebéddel. – Jól játszod a szerepedet, Bronzgróf. Szállj le a lóról és kövess. A palota nyugati szárnyához vezette őket, egy márványfürdőbe, hogy lemossák az út porát. Férfiszolgák álltak rendelkezésükre, akik illatszereket szórtak a vízbe. Belter nem szólalt meg. – Nem maradhatunk sokáig, gróf úr – mondta Pogány. Mennyi időt adsz nekik? – Még nem döntöttem el. Pogány belemártózott a meleg vízbe, a fejét is a felszín alá dugta. Faljáró egy szolgát szólított és szappant kért. A férfi meghajolt, elhátrált majd egy kristályedénnyel tért vissza. Faljáró a fejére öntötte az edény tartalmát, majd tükröt és borotvát kért, és megborotválkozott. Fáradt volt, de kezdte jobban érezni magát. Amikor felsétált a márványlépcsőn, egy szolga szaladt elé, és köntöst terített a vállára. Ezután egy hálószobába vezették, ahol megtalálta gondosan kikefélt ruháit. Elővett egy tiszta inget a zsákjából, gyorsan felöltözött, és a fejére tette bőr hajpántját. Hirtelen meggondolta magát, levette a bőrpántot, és addig kutatott a zsákban, amíg meg nem találta az opállal díszített ezüstpántot. Feltette, és egy másik szolga tükröt hozott. Faljáró megköszönte, elégedetten nyugtázta a férfi szeméből áradó csodálatot. Felemelte a tükröt és megnézte magát. Elhiszik neki, hogy ő Rek, a harcos gróf? Pogány adta az ötletet, amikor arról beszélt, hogy az emberek mindig könnyen elhiszik, hogy a másik erősebb, gyorsabb, ügyesebb, mint ők. Azt mondta, hogy Faljáró képes elhitetni, hogy herceg, orgyilkos vagy tábornok. Akkor már miért ne egy halott hős? Hisz ki bizonyíthatja be, hogy hazudik? Faljáró kilépett a szobából. Az ajtó előtt álló dárdás harcos fejet hajtott, és intett, hogy kövesse. Egy tágas terembe vezették Faljárót, ahol a kapuban már

látott fiatal férfi várt rá a két megmentett sathuli és egy fakó barna köntöst viselő öreg társaságában. – Üdvözöllek – mondta a sathuli vezér. – Van itt valaki, aki nagyon szeretne találkozni veled. – Az öregre mutatott. – Ő Raffir, szent ember. Joachim Sathuli véréből származik, a történelem szakértője. Lenne néhány kérdése Dros Delnoch ostromáról. – Szívesen válaszolok bármilyen kérdésre. – Biztos vagyok benne. Egy másik hasznos képességgel is rendelkezik Raffir, képes szót érteni a holtak szellemével. Ma este szertartást tartunk, biztos vagyok benne, hogy örömmel csatlakozol hozzánk. – Természetesen. – A magam részéről – mondta a sathuli – már nagyon várom. Sokszor hallgattam Raffir lélekbeszédét, gyakran tettem fel kérdéseket. De lehetővé tenni, hogy régi barátok találkozhassanak... ez büszkeséggel tölt el. – Beszélj nyíltan, sathuli! – szólt Faljáró. – Nincs időm gyermekjátékokra. – Ezer bocsánat, nemes vendég. Csak azt akartam mondani, hogy Raffir lelki vezetője nem más, mint barátod, a nagy Joachim. Érdeklődéssel hallgatom majd a beszélgetéseteket. * – Ne ess kétségbe – mondta Pogány a fel-alá járkáló Faljárónak. A szolgákat elküldték, a hírektől elkeseredett Belter a rózsakertben sétált. – Akkor jön el a kétségbeesés ideje – mondta Faljáró –, amikor minden más kudarcot vallott. Most ez a helyzet. – Biztos vagy benne, hogy az öreg nem szélhámos? – Mit számít az? Ha szélhámos, a herceg megparancsolja, hogy nevezzen hazugnak. Ha nem az, Joachim szelleme nevez annak. Nincs kibúvó. – Kijelenthetnéd, hogy az öreg csaló – próbálkozott Pogány minden meggyőződés nélkül. – Nevezzek csalónak egy szent embert a saját templomukban? Inkább nem. Még a vendégbarátság se védene meg. – Nem szeretnék Belterként károgni, de a te ötleted volt. Végig kellett volna gondolnod minden eshetőséget. – Gyűlölöm, amikor Belter szavait szajkózod. – Abbahagynád a járkálást? Egyél gyümölcsöt inkább! Pogány egy almát dobott felé, de Faljáró elejtette. Kinyílt az ajtó, és Belter lépett be. – Bajban vagyunk, ennyi és nem több. Faljáró egy kényelmes bőrszékbe roskadt. – Szép kis éjszaka lesz...

– Vihetünk fegyvert? – kérdezte Pogány. – Ha akarsz – mondta Belter –, de még téged sem tudlak elképzelni, hogy kiverekedned magad ezer sathuli közül. – Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nincs fegyver a kezemben. – Bátor szavak – dünnyögte Faljáró. – Azt hiszem, megeszem az almát. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nincs egy alma a gyomromban. Befejeznétek a beszélgetést a halálról? Idegesít. A beszélgetés céltalanul folytatódott, mígnem egy szolga kopogtatott az ajtón, és kérte, kövessék. Faljáró megkérte a szolgát, várjon, és a falon lógó teljes alakos tükörhöz lépett. Megnézte a tükörképét, meglepetten látta, hogy mosolyog. Drámai hatást keresve a vállára dobta a köpenyét, és megigazította az opálköves ezüstpántot. – Jöjj el, Rek – mondta. – Minden segítségre szükségem van. Mindhárman elindultak a szolga után, keresztül a palotán, amíg el nem érték a templom előcsarnokát, ahol a szolga meghajolt és távozott. Faljáró megtorpanás nélkül haladt tovább, át a hűvös árnyékok között, be a templomba. Az üléseket minden oldalon megtöltötték a hallgatag törzsbeliek, középen egy emelvényen ült a herceg és Raffir. Raffir jobb oldalán üres szék várt Faljáróra. A férfi kihúzta magát, átvonult a csarnokon. Levette a köpenyét, és gondosan a szék hátára terítette. A herceg felállt és meghajolt. Faljáró látta, hogy rosszindulatú fények villódznak a sötét szemekben. – Üdvözlöm nemes vendégünket ezen az estén. Drenai még soha nem lépett be templomunkba, de ez a férfi azt állítja, hogy ő a nadirok átka, a Bronzgróf élő szelleme, a nagy Joachim féltestvére, így hát illendő, hogy ezen a szent helyen találkozzon ismét Joachimmal. – Béke legyen a lelketeken, testvérek, és nyissátok ki szíveteket az Üresség zenéje előtt. Szólítsa meg Raffir a sötétséget! Faljáró megborzongott, amikor a gyülekezet fejet hajtott. Raffir hátradőlt a székében, a szeme kitágult, a szembogara eltűnt. Faljáró kezdte rosszul érezni magát. – Szólítalak, lélektestvér! – kiáltotta Raffir, éles, magas, reszkető hangon. – Jöjj el hozzánk szent lakodból! Adj nekünk bölcsességet! A templom gyertyái hirtelen vibrálni kezdtek, mintha szél süvített volna át az épületen. – Jöjj, lélektestvér! Vezess! Ismét táncba kezdtek a lángok, most sok gyertya ki is aludt. Faljáró megnyalta az ajkát: Raffir nem volt csaló. – Ki szólítja Joachim Sathulit? – kérdezte egy mélyen rezgő hang. Faljáró összerezzent, mert a hang Raffir torkából érkezett.

– Véred vére szólít, nagy Joachim – mondta a herceg. – Vár egy férfi, aki azt állítja, hogy a barátod. – Akkor szóljon ő – mondta a szellem –, mert a te nyöszörgésedet már eleget hallgattam. – Beszélj! – parancsolta a herceg Faljáróhoz fordulva. Hallottad a parancsot. – Te nem parancsolsz nekem, nyomorult! – csattant fel Faljáró. – Rek vagyok, a Bronzgróf, és én akkor éltem, amikor a sathulik még férfiak voltak. Joachim férfi volt és a testvérem. Mondd, Joachim, hogy tetszenek fiaid fiai? – Rek? Nem látlak. Te vagy az? – Én, testvérem. Itt az árnyak között. Te miért nem lehetsz velem? – Nem mondhatok... olyan régen... Rek! Az első találkozásunk. Emlékszel a szavaidra? – Igen. És mit ér az életed, Joachim? És te azt felelted: egy törött kardot. – Igen, igen, emlékszem. De az utolsó, a fontos szavak. Amik Dros Delnochba hívtak. – A halál várt rám az erődben, és ezt megmondtam neked. És azt mondtam: senki nem vár rám, csak ellenség és halál. Szeretném hinni, hogy legalább néhány barátot hátrahagyok. Megkértelek, hogy fogjunk kezet, mint barátok. – Te vagy az, Rek! Testvérem! Hogy lehet, hogy te ismét élvezed az életet? – A világ nem változott. A gonosz még mindig küzd ellenünk. Szövetségesek nélküli háborút vívok, csak néhány barát áll az oldalamon. Eljöttem hát a sathulikhoz, akár annak idején. – Mit kérsz, testvérem? – Embereket. – A sathulik nem követnek, Rek. Nem is kötelességük. Szerettelek, mert nagy ember voltál. De obszcenitás lenne, ha egy drenai vezetné a választott népet. Nehéz helyzetben lehetsz, ha ilyen kéréssel állsz elő. De neked adom a Cheiamot, használd őket, ahogy akarod. Ó, Rek, testvérem, bár állhatnék melletted, karddal a kezemben! Még most is látom a nadirokat az utolsó falon, hallom gyűlölködő kiáltásaikat. Férfiak voltunk, igaz? – Férfiak voltunk – mondta Faljáró. – Még az oldalsebeddel is nagyszerű voltál. – A népemnek most rossz sora van, Rek. Bárányok, akiket kecske vezet. Használd jól a Cheiamot! Minden dolgok ura áldjon téged. Faljáró nagyot nyelt. – Téged megáldott, barátom? – Azt kaptam, amit érdemeltem. Talán találkozunk még.

Szomorúság öntötte el Faljárót, térdre rogyott, könnyek csorogtak végig az arcán. Szerette volna elfojtani a zokogást, de nem sikerült. Pogány futott hozzá, talpra állította. – Mennyi gyász volt a hangjában! – mondta Faljáró. Gyerünk innét. – Várjatok! – parancsolta a herceg. – A szertartásnak még nincs vége. Pogány egy pillantásra sem méltatta, és félig cipelte, félig vezette Faljárót kifelé. Egyetlen sathuli sem állt az útjukba a szobájukba vezető úton. Ott Faljáró a selyemborítású ágyra fektette Faljárót, és hideg, édes vizet töltött egy kőkorsóból. – Hallottál már ekkora bánatot? – kérdezte Faljáró. – Nem – ismerte el Pogány. – Felértékelte szememben az életet. Hogy csináltad? Az istenekre, utolérhetetlen előadás volt. – Csak egy újabb csalás. Rosszul vagyok tőle! Mi a nagy tett abban, ha becsapunk egy megkínzott, vak lelket? Az istenekre, Pogány, már több, mint száz éve halott! Ő és Rek csak ritkán találkoztak a csata után, túl különböző kultúrából származtak. – De ismertél minden szót... – A gróf naplójából. Ennyi. Mindig is érdekelt a történelem. Akkor találkoztak, amikor a sathulik megtámadták az ősömet, és Rek párviadalt vívott Joachimmal. Sokáig küzdöttek, és végül Joachim kardja eltört. Rek megkímélte, ezzel kezdődött a barátságuk. – Nehéz szerepet választottál. Nem vagy harcos. – Nem, de erre nincs is szükség. Elég megjátszani. Azt hiszem, most lefekszem. Az istenekre, elfáradtam... és átkozottul szégyellenm magam. – Nincs okod szégyenkezni. De mondd, mi a Cheiam? – Joachim fiai. Valami kultusz, azt hiszem, nem vagyok biztos benne. Hadd aludjak! – Pihenj, Rek. Megérdemelted. – Magunk között nem kell így szólítanod. – De igen. Mostantól a szerepünk szerint kell élnünk. Nem ismerhettem az ősödet, de szerintem büszke lenne rád. Ehhez vasidegek kellettek. Faljáró már nem hallotta a bókot: elaludt. Pogány visszatért a külső szobába. – Hogy van? – kérdezte Bekér. – Rendben. De adok egy jótanácsot, öreg: hagyj fel a gúnyos megjegyzésekkel! Mostantól ő a Bronzgróf, és ekként bánj vele! – Milyen keveset tudsz, fekete ember! – csattant föl Belter. – Nem szerepet játszik, ő a Bronzgróf. Jog és vér szerint. Azt hiszi, szerepet játszik. Hagyd. Amit most látsz, az a valóság. Én mindig is tudtam. Ez tett olyan keserűvé.

Gúnyos megjegyzések? Büszke vagyok a fiúra, olyan büszke, hogy énekelni lenne kedvem. – Ne tedd – vigyorgott Pogány. – Olyan a hangod, mint egy beteg hiénáé. Faljáró a szájára tapadó durva kéz érintésére riadt Nem volt kellemes az ébredés. Ezüst holdsugarak áramlottak be a nyitott ablakon, szél libegtette a csipkefüggönyöket, de a fölé hajoló férfinak csak az árnyékát látta. – Hallgass! – figyelmeztette egy hang. – Nagy veszélyben vagy. – Elvette a tenyerét, és leült az ágyra. Faljáró lassan felült. – Veszélyben? – suttogta. – A herceg elrendelte a halálodat. – Kedves. – Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. – Örömmel hallom. – Ez nem tréfa, gróf úr. Magir vagyok, a Cheiam parancsnoka, és ha nem indulsz el azonnal, ismét a Holtak Termében találhatod magad. – Induljak, hova? – Ki a városból. Ma este. Van egy táborunk a hegyekben, ott biztonságban leszel. – Halk kaparászó hang hallatszott az ablak felől, mint amikor kötél súrlódik a kőhöz. – Túl késő! – suttogta Magir. – Itt vannak. Elő a kardod! Faljáró átmászott az ágyon, kirángatta a pengét a tokjából. Egy sötét árny ugrott be az ablakon, de Magirral találta magát szemben, és a férfi görbe tőrét felfelé döfte. Rémisztő sikoltás verte fel az éjszaka csöndjét. Amikor a következő két orgyilkos is bemászott a szobába, Faljáró torka szakadtából felüvöltött, előreugrott és meglendítette a kardját. A kard húsba hatolt, az érkező egyetlen hang nélkül esett össze. Faljáró megbotlott a testben, így éppen kikerülte a felé hajított tőrt, hanyatt esett és felfelé szúrt, egyenesen a támadó gyomrába. A férfi fájdalmas nyögéssel tántorodott hátra, és kizuhant az ablakon. – Csodálatos! – mondta Magir. – Még soha nem láttam ilyen tökéletesen kivitelezett gördülőszúrást. Akár a Cheiam tagja is lehetnél. Faljáró hátát a falnak vetve ült, reszkető ujjai közül kifordult a kard. Pogány rontott be az ajtón. – Jól vagy, Rek? – kérdezte. Faljáró megfordult, látta, hogy a fekete óriás ébenfa szobor alakja teljesen betölti az ajtónyílást. Az ajtóvasak megtörtén lógtak. – Ki is nyithattad volna- morgott Faljáró. – Ez a túldramatizálás egyszer megöl. – Jó, hogy mondod – szólt Pogány –, épp most öltem meg – két embert a szobámban. Belter halott, átvágták a torkát. Faljáró talpra ugrott. – Megölték? Miért?

– Megszégyenítetted a herceget – mondta Magir. – Meg kell ölnie, nincs más választása. – És Joachim szelleme? Akkor miért kellett megidézni? – Erre nem felelhetek, gróf úr. Most menned kell. – Mennem? Megölte a barátomat, talán az egyetlen embert, akit barátomnak nevezhetek. Mintha az apám lett volna. Menjetek, hagyjatok magamra, mindketten! – Ne csinálj semmi ostobaságot – figyelmeztette Pogány. – Ostobaságot? Minden ostobaság. Az élet egy komédia, ostoba, beteges komédia, ahol bolondok játszák a szerepeket. Nos, ennek a bolondnak elege van. Kifelé! Faljáró gyorsan felöltözött, felcsatolta a kardszíjat, a kardot a kezébe fogta. Az ablakhoz lépett, kihajolt. Egy kötél lengedezett az esti szélben, Faljáró megfogta, kilépett az ablakon, és gyorsan váltakozó fogásokkal érkezett a lenti udvarra. Négy őr figyelte néma csendben, amikor leérkezett a márvány kövezetre. Az udvar közepére sétált és felnézett a herceg lakosztályának ablakaira. – Gyávák hercege, gyere elő! – kiáltotta. – Hazugságok és csalások hercege, mutasd magad! Joachim birkának nevezett. Gyere elő! Az őrök egymásra néztek, de nem mozdultak. – Élek, herceg. A Bronzgróf él! Minden orgyilkosod halott, és nemsokára te is csatlakozol hozzájuk. Gyere vagy ott rombolom le a lelkedet, ahol vagy! Gyere! Az ablak függönye meglebbent, és előbukkant a vörös arcú, haragos herceg. A faragott kőpárkányra hajolt és lekiáltott a katonáinak. – Öljétek meg! – Gyere, és ölj meg magad, sakál! – üvöltötte Faljáró. Joachim a barátjának nevezett, és az vagyok. Magad hallottad a saját templomodban, és mégis orgyilkosokat küldtél ellenem. Gerinctelen disznó! Bemocskolod á saját ősödet, és megszeged a vendégfogadás törvényeit. Féreg! Gyere le! – Hallottátok! Öljétek meg! – sivította a herceg. Az őrök megindultak, előreszegezett lándzsákkal. Faljáró leeresztette a kardját. Kék szemének pillantása a legelöl haladó katonára szegeződött. – Nem harcolok ellenetek – mondta. – De mit mondok Joachimnak, amikor legközelebb találkozom vele? És mit mondtok ti, amikor a Sheolba vezető úton találkoztok vele? – A férfi tétovázott. Ebben a pillanatban Pogány érkezett Faljáró mögé az udvarra, két kardja a kezében. Magir követte. Az őrök felkészültek a rohamra. – Hagyjátok! – kiáltotta Magir. – Nemes férfi, és a kihívás elhangzott. – Gyere le, gyávák hercege! – ordította Faljáró. – Eljött az időd.

A herceg kilépett a párkányra, és leugrott a tíz lábnyira alatta fekvő udvarkövekre. Az őrséghez lépett, elvette egyikük görbe kardját, a súlypontját próbálgatta. – Most meghalsz – zihálta a herceg – Tudom, hogy hazudtál. Nem a rég halott gróf vagy, csak egy csaló. – Bizonyítsd be! – csattant föl Faljáró. – Lépj előre! Én vagyok a valaha élt legnagyobb kardforgató, visszafordítottam a nadirok hordáit, eltörtem Joachim Sathuli kardját. Lépj előre, és halj meg! A herceg megnyalta a szája szélét, és a lángoló szemekbe nézett. Izzadság csurgott le az arcán, tudta, hogy sorsa megpecsételődött. Az életet hirtelen nagyon értékesnek érezte, és magát sokkal fontosabb embernek annál, hogy egy föld alól érkező démonnal küzdjön. A keze remegni kezdett. Érezte az emberei pillantását, felnézett, és látta, hogy az udvart sathuli harcosok töltik meg. Mégis egyedül volt, senki sem sietett a segítségére. Támadnia kellett, de ez egyenértékű a halállal. Vad sikollyal felemelte a kardját, előrevetette magát. Faljáró a herceg szívébe döfte a kardját, majd kihúzta, amikor a test a kőre zuhant. Magir lépett Faljáró mellé. – Most menned kell – mondta. – A hegyekből kiengednek, de követni fognak, hogy bosszút álljanak a haláláért. – Nem érdekel – mondta Faljáró. – Azért jöttem, hogy megnyerjem őket az ügyemnek. Nélkülük úgyis veszítettünk. – Tiéd a Cheiam, barátom. A pokolba is követni fogunk. Faljáró lenézett a halott hercegre. – Még csak nem is próbált küzdeni, csak belerohant a halálba. – Kutya volt, kutyának kölyke. Köpök rá – mondta Magir. – Nem volt méltó hozzád, uram, bár mindannyiunk közül ő volt a legjobb kardforgató. – Ő? – kérdezte döbbenten Faljáró. – Igen. De tudta, hogy te jobb vagy, és ez a tudat elpusztította, még mielőtt a kardod felemelted volna. – Ostoba volt. Ha... – Rek – szólalt meg Pogány. – Ideje mennünk. Hozom a lovakat. – Nem. El akarom temetni Bekért, mielőtt távozunk. – Az embereim majd gondoskodnak róla – ígérte Magir. De a barátod bölcsen szól, majd én idehozatom a lovakat. Csak egy óra a táborunk, ott pihenhetsz, és beszélünk a terveidről. – Magir? – Igen, uram. – Köszönöm.

– Ez a kötelességem, uram. Azt hittem, gyűlölni fogom a feladatot, mert a Cheiam nem kedveli a drenaikat, de te igaz férfi vagy. – Mondd, mi a Cheiam? – Mi vagyunk a Vérivók, Joachim fiai. Csak egy istent tisztelünk, Shallit, a halál istenét. – Hányan vagytok? – Csak százan, uram. De ne a létszámunk alapján ítélj meg bennünket – számold inkább a halott ellenséget, akiket hátrahagyunk.

+ 17. A férfit nyakig betemették, még a le is döngölték körülötte a száraz földet Hangyák mászkáltak az arcán, a nap kegyetlenül tűzött kopaszra borotvált fejére. Hallotta a közeledő lovak zaját, de nem tudta megfordítani a fejét – Pestis rád és a családodra! – kiáltotta. Azután meghallotta, hogy valaki leszáll a nyeregből, és üdítő árnyék vetült rá. Felnézett, egy magas férfi állt előtte fekete tunikában és lovaglócsizmában, de az arcát nem látta. Egy nő vezette mögötte a lovakat. Az érkező lekucorodott. – A Farkasok sátrát keressük – mondta. Az eltemetett férfi kiköpött egy hangyát a szájából. – Na és? – kérdezte. – Mi közöm hozzá? Gondolod, hogy útjelzőnek hagytak itt? – Gondolkozom rajta, hogy kiássalak-e. – Ne fáradj. A hegyek tele vannak Teherhordó Patkányokkal, és nem vennék jó néven a beavatkozásodat. Teherhordó patkányoknak a Zöld Majom törzsének tagjait csúfolták, miután egy kétszáz évvel ezelőtti csatában elvették a pónijaikat, és arra kényszerültek, hogy a saját hátukon vigyék a csomagjaikat. A többi törzs soha nem felejtette el a csúfságot, és nem engedték, hogy a Majmok valaha is megfeledkezzenek róla. – Hányan vannak? – kérdezte Tenka. – Ki tudja? Nekem mind egyformának tűntek. Tenka bőrkulacsot tartott a férfi szájához, a rab mohón ivott. – Te melyik törzsbe tartozol? – kérdezte Tenka. – Örülök, hogy a kérdést azután tetted fel, hogy megitattál – mondta a férfi. – Subodai vagyok a Lándzsáktól. Tenka bólintott. A Lándzsákat gyűlölték a Farkasfejek, hiszen a harcosaik legalább olyan vadak, kegyetlenek és hatékonyak voltak. A nadirok ritkán tisztelik az ellenfelet. A legyőzött ellenségre megvetéssel tekintettek, az erősebbre gyűlölettel. A Lándzsák, bár nem voltak egyértelműen erősebbek, az utóbbi csoportba tartoztak. – Hogyan került egy Lándzsa a Teherhordó Patkányok kezei közé? – kérdezte Tenka. – Balszerencse – felelte Subodai, és újabb hangyákat köpött ki. – A lovam eltörte a lábát és négyen ugrottak rám. – Csak négyen? – Nem éreztem jól magam!

– Azt hiszem, kiáslak. – Nem túl bölcs döntés, Farkasfej! Lehet, hogy meg kell öljelek. – Nem aggaszt egy olyan ember, aki hagyta, hogy négy Patkány elfogja. Renya, ásd ki. Tenka visszavonult, keresztbe tett lábbal leült, és a hegyeket figyelte. Nem tapasztalt semmi mozgást, de tudta, hogy figyelik. Kinyújtóztatta hátát, ami még mindig fájt, bár az elmúlt öt napban sokat javult. Renya elkaparta a földet, kiszabadította a férfi összekötözött karját. Amikor a karok szabaddá váltak, a férfi ellökte, és maga mászott ki a gödörből. Renyát szóra sem méltatta, Tenka mellé lépett és leguggolt. – Úgy döntöttem, nem öllek meg – mondta Subodai. – Lándzsához képest bölcs vagy – mondta Tenka, de nem vette le tekintetét a hegyről. – Ez igaz. Látom, az asszonyod drenai. Túl puha! – Szeretem a puha asszonyokat. – Ebben van valami – ismerte el Subodai. – Eladsz nekem egy kardot? – Mivel fizetsz? – A Patkányok egyik lovával. – Nagylelkűségedet csak az önbizalmad múlja felül jegyezte meg Tenka. – Pengetáncos vagy, a drenai félvér – állapította meg Subodai, levette a szőrmekabátját, és újabb hangyákat söpört le izmos testéről. Tenka nem válaszolt, nézte, hogyan verik fel a port a hegyekben a lóra kapó emberek. – Négynél többen vannak – mondta Subodai. – A kard...? – Távoznak – mondta Tenka. – Majd visszajönnek, ha még többen lesznek. – Felállt, a lovához sétált és felpattant a nyeregbe. – Viszontlátásra, Subodai. – Várj! – kérte a nadir. – A kard? – Még nem fizetted ki az árát. – Idővel megteszem. – Nincs időm. Mi mást tudsz felajánlani? Subodai csapdába került. Ha fegyvertelenül marad, egy órán belül meghal. Fontolgatta, hogy Tenkára vesse magát, de elvetette az ötletet, a kék szemek túl nagy önbizalommal néztek a világra. – Semmim nincs – mondta. – De ha van valami ötleted, meghallgatom. – Légy a szolgám tíz napig, és vezess el a Farkasokhoz javasolta Tenka. Subodai megköszörülte a torkát és kiköpött. – Ez csak egy kicsit hangzik jobban, mint itt meghalni. Tíz napig, azt mondod? – Tíz napig. – A mai is beleszámít? – Igen.

– Akkor beleegyezem. – Subodai felemelte a kezét, Tenka megfogta, és felrántotta a férfit maga mögé a nyeregbe. Örülök, hogy az apám ezt nem élhette meg – morogta a nadir. Ahogy észak felé vágtattak, Subodai az apjára gondolt. Erős férfi és kiváló lovas volt, csak micsoda temperamentum! A szenvedélyes vére ölte meg. Egy lóverseny után, amit Subodai nyert meg, az apja azzal vádolta, hogy meglazította a nyeregszíjat az ő lován. A vita verekedésbe torkollott, előkerültek a kések. Subodai még mindig emlékezett apja meglepett arcára, amikor a kése a mellkasába hatolt. Egy férfinak mindig tudnia kell, mikor uralkodjon magán. A nadir megfordult a nyeregben, Renyát méregette. Szép nő! Nem a sztyeppéra való, de sok minden másra jó lesz. Még kilenc napig szolgálja a Pengetáncost. Utána megöli, és elveszi az asszonyát. A lovak felé fordította a figyelmét. Nagyszerű állatok. Hirtelen elvigyorodott, elöntötte az életöröm. A nőt elveszi, a lovakat megtartja. Mindkettőt érdemes meglovagolni. * Lake erősen izzadt, ahogy tekerni kezdte a vaskos fafogantyút, megfeszítve a balliszta íveit, és hátrahúzta a bőrszíjból fonott íjhúrt a kampóra. Egy bőrkötényes fiatalember átnyújtott egy ötven nyílvesszőből álló, lazán összekötözött köteget, amit Lake a vájatba helyezett. Harminc lépésnyire a terem másik végében két segéd vastag faajtót erősített a falra. Ananais egy sarokban ült, hátát a régi istálló hűvös, szürke kőfalának vetette. A masina előkészítése idáig tíz percet vett igénybe. Felemelte az álarcot, és megvakarta az állat. Tíz perc ötven vesszőért! Egyetlen íjász is kilő kétszer ennyit fele ennyi idő alatt. De Lake lelkesen dolgozott, és Ananais nem akarta elkedvetleníteni. – Kész? – kérdezte Lake a segédeit a túlvégen. Mindketten bólintottak, és gyorsan hatalmas, zabbal teli zsákok mögé rejtőztek. Lake jóváhagyást kérőén Ananaisra nézett, majd meghúzta a kioldózsinórt. A vaskos kar fellendült, és az ötven vessző a tölgyfa ajtóba csapódott, némelyik át is fúrta, és szikrákat csiholt a falból. Ananais odalépett, az ütőerő elkápráztatta. Az ajtó tönkrement, a közepe, ahol a nyílvesszők harmada célba talált, teljesen bezúzódott. – Mit gondolsz? – kérdezte Lake aggodalmasan.

– Nagyobb szórás kellene – mondta Ananais. – Ha ezt rohamozó Dúvadakra lőttük volna, a vesszők fele ugyanazt a két állatot sebesíteti meg. Vízszintesen kellene kiterjeszteni a szórást, meg tudod csinálni? – Azt hiszem. De tetszik? – Van parittyagolyód? – Igen. – Töltsd meg azzal. – Az tönkreteszi a szerkezetet – tiltakozott Lake. – Nyílvesszőkre terveztem. Ananais átkarolta a fiatalabb férfi vállát. – Pusztításra tervezted, Lake. Próbáld ki. Az egyik segéd egy zsákot cipelt oda, és több száz, kavics méretű ólomdarabot szórt a réztartályba. Most Ananais húzta fel a szerkezetet, és négy percen belül a fegyver kilövésre készen állt. Ananais oldalra lépett, kézbe vette a kioldózsinórt. – El az útból – mondta. – És felejtsétek el a zsákokat. Menjetek ki az ajtón. – A segédek kisiettek, és Ananais meghúzta a kötelet. A kar fellendült, és a lövedékek az ajtóba csapódtak. A fülsüketítő zaj közepette az ajtó darabokban hullott a padlóra. Ananais ránézett a bőrből készült kilövőre, látta, hogy elszakadt. – Jobb, mint a nyílvesszők, ifjú Lake – mondta, miközben az alkotó a szerkezethez ugrott és vizsgálgatni kezdte borhúrt és a vájatot. – Majd bronzból készítem a tartályt – mondta Lake –, és növelem a szórást. És mindkét oldalon szükségünk lesz felhúzó szerkezetre. – Mikorra készül el az első? – kérdezte Ananais. – Az első? Már három készen van. A kiigazításokat egy nap alatt elvégzem. – Jó munkát, fiú! – Jobban aggaszt, hogy hogyan juttatjuk fel őket a völgybe. – Emiatt ne aggódj, az első csatában nem lesz szükség rájuk. Vitesd fel őket a hegyekbe, Galand majd megmutatja, hova. – De segíthetnének, hogy tartsuk a várost! – vitatkozott emelt hangon Lake. Ananais karon fogta, kivezette az istállóból, ki a tiszta éjjeli levegőre. – Jobb, ha elfogadod, fiú: semmi nem segíthet, hogy tartsuk a várost. Nincs elég emberünk. Túl sok a hágó és az ösvény. Ha sokáig várunk, bekerítenek bennünket. Jók a fegyverek, és felhasználjuk őket, de később. Lake haragját tompa, fáradt beletörődés váltotta fel. Napok óta dolgozott, nem pihent, küzdött, hogy találjon valamit, bármit, ami megfordíthatja a küzdelmet, de titokban mindig is tudta, hogy nem sikerülhet. – Nem védhetjük meg a várost – mondta végül. – A városokat újjá lehet építeni – felelte Ananais.

– De sokan nem lesznek hajlandók távozni. Attól tartok, a többség maradni akar. – Akkor meghalnak, Lake. Lake levette a bőrkötényét, és leült egy hordóra. Kemény golyóvá gyúrta a kötényt, és a lába mellé ejtette. Ananais együtt érzett vele, tudta, hogy Lake a saját összetört álmait siratja – A fenébe, Lake, bár lenne valami, amivel jobb kedvre deríthetnélek. Tudom, mit érzel, a világ rendje ellen való, ha minden előny az ellenség oldalán van. Emlékszem, egyszer egy öreg tanárom azt mondta, hogy minden sötét felhő mögött ott vár a nap, hogy halálra égethessen. Lake elvigyorodott. – Nekem is volt egy ilyen tanárom. Egy fura öregfiú, aki a nyugati hegyek között élt egy kalyibában. Azt mondta, a világon háromféle ember van: győztesek, vesztesek és harcosok. A győztesek beképzeltsége undorította, akárcsak a vesztesek sirámai, és éppilyen undorítónak találta a harcosok ostobaságát. – És ő melyik csoportba sorolta magát? – Azt mondta, mindhármat kipróbálta, de egyik sem illett hozzá. – Ő legalább megpróbálta. Egy ember csak ennyit tehet, Lake, megpróbálja. Mi is. Támadunk és veszteségeket okozunk. Lekötjük őket acéllal és tűzzel. És ha szerencsénk van, amikor Tenka visszaér, elsöpri őket a nadir lovasaival. – Eddig nem kényeztetett el bennünket a szerencse, mutatott rá Lake. – Te vagy a saját szerencséd kovácsa. Én nem bízom az istenekben. Soha nem is bíztam. Ha léteznek is, nagyon keveset törődnek velünk, közönséges halandókkal. Magamban hiszek, és tudod, miért? Mert még soha nem veszítettem! Megszúrtak, megvágtak, megmérgeztek. Hurcolt már magával vad ló, ökleit fel vadkan és harapott meg medve. De sosem veszítettem. Még az arcomat is letépte egy Dúvad, és mégis itt vagyok. Győzni szoktam. – Nehéz követni a példádat, Feketemaszk. Én egyszer megnyertem egy futóversenyt, és harmadik lettem birkózásban. Ó igen, és amikor gyerek voltam, megcsípett a méh, és napokig sírtam. – Megállod a helyed, Lake! Csak tanulj meg jól hazudni! Na, menjünk vissza, és dolgozzunk még a fegyvereiden. Három napon át, hajnaltól alkonyaiig járták Rayvan és segítői a várost, igyekeztek felkészíteni az embereket az evakuálásra. Hálátlan feladatot vállaltak. Sokan nem voltak hajlandóak költözni, néhányan még ki is nevették Rayvant a szerintük eltúlzott veszélyek miatt. Miért támadná meg Ceska a várost, kérdezték. Nincsenek is falai, felesleges megtámadni. Viták lobbantak

fel, ajtók csapódtak be. Rayvan a sértések és megaláztatások ellenére fáradhatatlanul járta az utcákat. A negyedik nap reggelén a menekülők a várostól keletre fekvő mezőkön gyülekeztek, ingóságaikat szekerekre rakták, a szekerek elé szamarakat, néhol lovakat, de még ökröket is fogtak. A kevésbé szerencsések a hátukon cipelték zsákokba bugyolált vagyonukat. Összesen kétezren távoztak, és kétszer ennyien döntöttek úgy, hogy a városban maradnak. Galand és Lake kivezette a menekülőket a városból, fel a hegyekben vezető meredek ösvényen, ahol egy rejtett völgyben háromszáz ember már menedékhelyeket épített a számukra. Lake fegyverei olajos bőrbe csavarva a menet elején, hat szekéren utaztak. Rayvan, Decado és Ananais nézték a távozókat. Rayvan megcsóválta a fejét, átkozódott, majd megfordult, és egyetlen szó nélkül visszasétált a tanácsterembe. A két férfi követte, és amikor beértek, Rayvan kitört: – Mi a káosz járhat a fejükben? – dühöngött. – Nem látták, nem hallották Ceska rémtetteit? Néhányuk évek óta a barátom. Értelmes, megbízható emberek. Meg akarnak halni? – Ez nem olyan egyszerű, Rayvan – mondta halkan Decado. – Nem értik a gonoszt, elképzelhetetlennek tartják, hogy Ceska az egész várost felkoncolja. Ennek szerintük semmi értelme. És azt kérdezed, nem látták-e Ceska rémtetteit. Nem! Láttak félkarú embereket, de könnyű feltenni a kérdést, vajon nem érdemelte meg? Hallották, hogy máshol éheznek, hogy járványok vannak, de Ceska erre mindig talált magyarázatot. Kivételes tehetséggel tudja másra hárítani a felelősséget. És az igazat megvallva, nem is akarják tudni. A legtöbb ember számára az élet az otthona és a családja, hogy lássa, hogyan növekszenek a gyerekek, és remélje, hogy a következő év jobb lesz. Dél-Ventriában egy egész közösség él egy vulkanikus szigeten. A hegy minden tíz évben forró port és égő sziklákat köpköd, százakat megöl. Mégsem költöznek el, mindig meggyőzik magukat, hogy a legrosszabbon már túl vannak. Ne kínozd magad, Rayvan. Megtettél mindent, amit lehetett. Többet, mint amit bárki elvárhat tőled. A nő összegörnyedt a székében és megrázta a fejét. – Nem sikerült. Több, mint négyezer ember meg fog halni, szörnyűséges halállal. És mindez azért, mert elindítottam egy háborút, amit nem nyerhetek meg. – Ostobaság! – mondta Ananais. – Miért kínzód magad? A háború azért kezdődött, mert Ceska emberei beözönlőttek a hegyek közé, és ártatlan embereket öldöstek. Te csak a tieidet védted. Hol a pokolban lennénk most, ha hagynánk az ilyen gyalázatot? Nekem sem tetszik a helyzet, jobban bűzlik, mint egy tíznapos disznótetem nyáron, de nem én tehetek róla. Te sem vagy

hibás. Felelőst keresel? Hibáztasd az embereket, akik megszavazták az uralmát. Hibáztasd a katonákat, akik most is engedelmeskednek neki. Hibáztasd a Sárkányt, mert nem döntötte meg az uralmát, amikor tehette volna. Hibáztasd az anyját, mert megszülte. Ebből elég! Minden férfinak és nőnek megvolt a választási lehetősége. Sorsuk a saját kezükben van. Nem te felelsz értük. – Nem vitatkozom veled, Feketemaszk. De valakinek ebben a szörnyű sorban vállalnia kell a felelősséget. Azt mondod, nem én okoztam a háborút. De kineveztem magam a vezetőjüknek, és minden halál az én fejemre száll. Másként nem is akarnám. Érted? – Nem – mondta őszintén Ananais –, de elfogadom. – Én megértem – mondta Decado –, de most azokkal az emberekkel kell törődnöd, akik hittek a szavadnak, és felköltöztek a hegyekbe. A kívülről érkezett menekültekkel együtt legalább hétezer ember van fent. Élelmezési és egészségügyi nehézségeket kell megoldani, betegeket, sebesülteket ellátni. Ki kell dolgoznunk a kapcsolattartási módszereket. Raktárakat kell felállítani. Ehhez szervezőkészség kell és emberek. És minden egyes beteg vagy sebesült, akit elveszítünk, eggyel kevesebb harcost jelent Ceska ellen. – Ott leszek, és megszervezem – ígérte Rayvan. – Van legalább húsz asszony, akikre számíthatok. – Minden tiszteletem – mondta Ananais –, de férfiakra is szükséged lesz. Az összezsúfolt emberek könnyen összevesznek, lesznek, akik azt hiszik, kevesebbet kaptak, mint a fejadagjuk. A menekültek között sok a gyáva, és a gyávák gyakran erőszakos zsarnokok. Lesznek tolvajok is, és ahol ennyi nő van, akad majd férfi, aki ki akarja használni a helyzetet. Rayvan zöld szeme haragosan villogott. – Ezt mind tudom kezelni, Fetekemaszk. Hidd el! Az én szavamat senki nem kérdőjelezi meg. Álarca mögött Ananais elvigyorodott. Rayvan hangjából mennydörgés szólt, száját összeszorította, mellkasát kidüllesztette. Valószínűleg igazat mond, elég bátor hozzá. És a környék bátor emberei veszélyesebb ellenséggel küzdenek. Az elkövetkező napokban Ananais megosztotta a figyelmét a külső hegyláncot védő kis csapat és a belső gyűrű körüli erőd építése között. Eltorlaszolták a völgybe vezető kisebb ösvényeket, és a nagyobb átjárók elé sietős barikádokat emeltek. A napvilág órái alatt a kemény munkához szokott hegyi emberek az építkezésen dolgoztak, köveket görgettek le a hegyről és a völgy szájánál beékelték őket. A fal lassan növekedett. Az ügyes kezű építők felvonócsigákat és fatornyokat emeltek, a nagyobb szikladarabokat kötélen húzták fel és illesztették a helyére, cementként agyagot és kőport használtak.

A magas, sötét hajú, kopaszodó, fáradhatatlan főépítész, a tervező, Leppoe Vagriából származott. Az emberek gyakran kerülték, mert ha egy statikai vagy építési probléma megoldása kötötte le, keresztülnézett mindenkin, nem vett tudomást senkiről. Ha megtalálta a megoldást, előbukkant meleg, barátságos természete. Kevesen tudtak lépést tartani munkatempójával, gyakran egész éjszaka dolgozott, terveket készített, vagy átvette az előmunkás szerepét, és keményen hajtotta az embereket a holdfényben. Amikor a fal már majdnem készen állt, Leppoe újabb módosítást eszelt ki. Palánkokat fektetett le és illesztett a kövek közé a belső oldalon, a külső falat pedig sima habarccsal kente be, hogy még nehezebb dolga legyen az ellenségnek. Leppoe a katapultokat a két fal közepén helyezte el, miután Lake és az általa kiképzett tizenkét ember tesztelte a távolságot és a szórást. Ólommal teli zsákokat helyeztek a fegyverek mellé és több ezer nyílvesszőt. – Elég erősnek látszik – mondta Thorn Ananaisnak. – De nem egy Dros Delnoch! Ananais végigsétált Madagon falánál, méregette a lehetséges támadási irányokat. A fal semlegesítette a lovasságot, de a Dúvadaknak nem jelent nehézséget átmászni rajta. Leppoe csodát művelt, hogy tizenöt láb magasra meg tudta építeni, de ez sem lesz elég. Harminc lépésnyire a faltól Lake fegyverei nagy károkat okozhatnak, de közelebb már semmi hasznuk. Ananais elküldte Thornt lovon Tarsk két mérföldnyire fekvő völgyébe. Majd két férfit utasított, hogy tegyék meg futva az utat. Thorn öt perc alatt odaért, futva legalább tizenkét percre volt szükség. A hadvezér nehéz dilemmával nézett szembe. Ceska valószínűleg egyszerre támad mindkét völgyben, és ha az egyik helyen átjut, a másik is elesett. Egy harmadik csapatot is kellene készenlétben tartani a két völgy között, és a vesztésre álló völgybe irányítani. De egy falat pillanatokon belül el lehet foglalni. A jelzőtűznek sincs értelme, mert a két völgyet egy hegycsúcs választotta el. Leppoe találta meg a megoldást. Nappal tükröket használnak, elküldik az üzenetet a két völgy között táborozó csapatnak, akik továbbadják a másik völgynek, ha kell. Mindig kell őrséget tartani, aki a jeleket figyeli. Ötszáz ember táborozik majd a két völgy között, és ha jön a jelzés, vad vágtába fognak. Nappal és éjszaka is elpróbálták a riadót, míg végül Ananais hiába szerette volna a felére csökkenteni a várakozási időt, belátta, hogy ennél hatékonyabban nem lehet megszervezni. Ha elküldik a segélykérő jelet, négy percen belül megérkezik az erősítés. Valtaya visszavonult a hegyek közé Rayvannal együtt, ő felügyelte a kötözőszereket és a gyógyfüveket. Ananaisnek rettentően hiányzott a lány, különös előérzet szállta meg, amitől nem tudott szabadulni. Korábban sosem

gondolt sokat a halállal, de most gyakran eszébe jutott. Amikor előző este Valtaya elbúcsúzott, rosszabbul érezte magát, mint bármikor az életében. Átölelte a lányt, szerette volna megtalálni a legmegfelelőbb szavakat, hogy kimutassa, mennyire szereti. – Én... hiányozni fogsz. – Nem tart sokáig – mondta a lány, megcsókolta az arcát, de nem nézett a férfi szájára. – Ööö... vigyázz magadra. – Te is. Amikor felsegítette a lányt a lovára, lovasok érkeztek a kunyhóhoz, és vissza kellett tenni az álarcot. És a lány elment. Nézett utána, amíg az éjszaka el nem nyelte. – Szeretlek – mondta, de túl későn. Letépte a maszkot, és teli torokból elüvöltötte magát. – Szeretlek! – A szavakat visszaverték a hegyek, Ananais térdre rogyott, és öklével ütötte e földet. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! Szeretlek!

+ 18. Tenka, Subodai és Renya egy óra előnnyel indult, de az előnyük lassan fogyott, mert bármilyen erős volt Tenka lova, a kettős súlyt nehezen bírta. Egy poros hegy tetején Tenka leárnyékolta a szemét a tenyerével, és megkísérelte megszámolni az üldöző lovasokat, de a felvert porfelhő megnehezítette a dolgát. – Talán egy tucatnyi, nem több – mondta végül. Subodai vállat vont. – Lehetne kevesebb is. Tenka visszaszállt a nyeregbe, megfelelő helyszínt keresett a rajtaütéshez. Felfelé a hegyen egy alacsonyan fekvő, az ösvény fölé kinyújtott ökölként emelkedő sziklához értek, ami alatt balra kanyarodott az út. Tenka felállt a nyeregben, és felugrott a sziklára. A meglepett Subodai előrecsúszott, és megfogta a kantárszárat. – Lovagolj előre a sötét hegyig, azután lassan gyere vissza – mondta neki Tenka. – Mire készülsz? – kérdezte Renya. – Szerzek egy lovat a szolgámnak – vigyorgott Tenka. – Gyere, asszony! – mordult fel Subodai, és előrevágtatott. Renya és Tenka egymásra néztek. – Nem hiszem, hogy élvezni fogom a sztyeppék engedelmes asszonyának szerepét – suttogta Renya. – Én megmondtam – emlékeztette Tenka mosolyogva. A lány bólintott, és megsarkantyúzta a lovát. Tenka hasra feküdt a sziklán, figyelte a közeledő lovasokat, akik Subodai után pár perccel érkeztek. Közelebbről már látta, hogy kilencen vannak, sztyeppei emberek báránybőr bekecsben és szőrmebélésű kerek sisakban. Éjfekete szemük hideg kegyetlenséggel nézett a világba lapos, széles arcukból. Mind lándzsát hordott, és késeket és kardot az övükben. Tenka az utóvédre várt. Felvágtattak az ösvényen, a szikla alatti kanyarhoz érve lelassítottak. Amikor elhaladtak mellette, Tenka felkuporodott, maga alá húzta a lábát, majd amikor az utolsó lovas is odaért, mint egy darab kő zuhant le, csizmás lába a lovas arcába érkezett. A férfi lezuhant a nyeregből. Tenka kigurulta az esést, azonnal felpattant, és a ló kantárjáért nyúlt. Az állat nem mozdult, orrlyukai remegtek a rémülettől. Tenka megnyugtatta, majd a földön fekvő lovashoz lépett. Levette a halott férfi bekecsét, felvette a sajátja fölé, elvette a sisakot és a lándzsát is, felpattant a nyeregbe és a többiek után vágtatott.

Az út jobbra kanyarodott, balra kanyarodott, a lovasok egyre jobban eltávolodtak egymástól. Tenka az előtte haladó férfi mögé ért, és a következő kanyar előtt megszólította: – Hó! – szólalt meg. – Várj! – A férfi meghúzta a kantárt, megállt, a társai eltűntek a szeme elől. – Mi az? – kérdezte. Tenka odaért mellé, és felmutatott az égre. A férfi felnézett, Tenka ezt a pillanatot választotta, hogy üssön, és a lovas hang nélkül csúszott le a nyeregből. Elöl diadalordítás hangzott fel. Tenka átkozódott, gyorsan vágtába ugratta a lovát, megkerülte a kanyart és látta, hogy Subodai és Renya karddal a kezükben állnak a hét lovassal szemben. Tenka villámcsapásként robbant be a sorba, lándzsájával letaszított egy harcost a nyeregből, a másodikat a kardjával intézte el. Subodai harci üvöltést hallatott és megsarkantyúzta a lovát, kivédett egy találomra érkezett támadást, és kardja vállcsontig hatoló sebet ejtett. A férfi felnyögött, de kemény fából faragták, visszatámadott. Subodai félrehajolt,. a kard elsziszegett mellette, majd tökéletes technikával hasba szúrta a Patkányt. Két lovas Renya felé vágtatott, legalább őt el akarták kapni. Meglepetésükre vadállati morgással a lány rájuk vetette magát a nyeregből, és az első támadó lovastul felbukott. Tőrével olyan gyorsan vágta el a nadir torkát, hogy az fájdalmat sem érzett, csak nem értette növekvő gyengeségét. Renya azonnal felpattant, ismét azt a vérfagyasztó üvöltést használta, ami a banditákat menekülésre késztette. A pónik rémülten felágaskodtak, a legközelebbi támadó elejtette a lándzsáját, mert mindkét kezével a lovat kellett tartania. Renya lendült, öklével a férfi homlokára csapott, aki lerepült a nyeregből, próbált feltápászkodni, majd eszméletlenül zuhant vissza a földre. A maradék két nadir kibontakozott a harcból, és elmenekült a csatatérről. Subodai Tenkához léptetett. – Az asszonyod... – suttogta Subodai, és a halántékára mutogatott –, őrült, mint egy holdkutya. – Szeretem, ha őrültek – mondta Tenka. – Szép munka volt, Pengetáncos! Inkább vagy nadir, mint drenai, úgy látom. – Vannak, akik ezt nem tartják bóknak. – Bolondok! Nincs időm a bolondokra. Hány lovat tarthatok meg? – kérdezte a nadir, és a lovakat mustrálgatta. – Mindet – felelte Tenka. – Miért vagy ilyen nagylelkű? – Így nem kell megölnöm téged – mondta Tenka. A szavak jeges tőrként döftek Subodaiba, de vigyort erőltetett az arcára, és viszonozta Tenka kék szemének pillantását. A mindent értő tekintet

megrémisztetté. Tudta, mire készülök, ez olyan biztos, mint hogy a kecskéknek szarva van, gondolta. Subodai vállat vont. – Vártam volna, amíg lejár az időm – mondta. – Tudom. Gyere, menjünk. Subodai megborzongott, ez nem is ember! A pónikra nézett: ember vagy sem, Tenka szolgálatában meggazdagszik. Négy napon át haladtak észak felé, elkerülték a falvakat és településeket, de az ötödik napon elfogyott az élelmük, és belovagoltak egy sátrakból álló faluba a folyóparton. Kis település volt, alig negyven férfi. Eredetileg a Kétszakáll törzsből származtak, messze északkeletről, de egy nézetkülönbség folytán távozniuk kellett, és most nóták, törzstelenek lettek, mindenki prédája. Gyanakvóan köszöntötték az utazókat, nem tudták, hogy vajon egy nagyobb csapathoz tartoznak-e. Tenka értette a gondolatmenetüket, a nadirok vendégbarátságra vonatkozó törvénye szerint a vendégnek semmi baja nem eshet, amíg a táborban tartózkodik. De ha újra a sztyeppén lesznek... – Messze van a néped? – kérdezte a nóta vezető, egy tagbaszakadt, forradásos arcú harcos. – Sosem vagyok messze a népemtől – felelte Tenka, és elfogadott csésze mazsolát és szárított gyümölcsöt. – Az embered Lándzsa – állapította meg a vezér. – A Patkányok üldöztek bennünket – felelte Tenka. Megöltük őket, és elvettük a lovaikat. Szomorú, hogy nadir nadirt öl. – Ez a világ rendje – jegyezte meg a nóta. – Ulric idejében nem. – Ulric rég halott. – Vannak, akik szerint újra eljön közénk – morfondírozott Tenka. – Mindig ezt mondják a nagy királyokról. Ulric nem több, mint poros csontok. – Ki vezeti a Farkasokat? – kérdezte Tenka. – Akkor hát Farkas vagy? – Vagyok, aki vagyok. Ki vezeti a Farkasokat? – Te vagy a Pengetáncos. – Valóban. – Miért jöttél vissza a sztyeppére? – Miért úszik fel a pisztráng a patakban? – Hogy meghaljon – most először mosolyodott el a vezér. – Minden meghal – mondta Tenka. – A sivatag, ahol most ülünk, valaha óceán volt. Még az óceán is meghalt. Ki vezeti a Farkasokat?

– Koponyanyereg a kán. Legalábbis ezt állítja. De Késbeszélnek nyolcezer harcosa van. A törzs megosztott. – Tehát nemcsak nadir öl nadirt, hanem Farkas is Farkast? – Ez a világ rendje – ismételte meg a vezér. – Ki van közelebb? – Koponyanyereg kétnapi járóföldre észak-keletre táborozik. – Veletek töltöm az éjszakát. Holnap meglátogatom. – Meg fog ölni, Pengetáncos! – Engem nehéz megölni. Ezt megmondhatod a fiatal harcosaidnak is. – Hallottalak – a vezető felállt, hogy elhagyja a sátrat, de a kijáratnál megtorpant. – Uralkodni jöttél haza? – Hazajöttem. – Elegem van abból, hogy nóta vagyok – mondta a férfi. – Veszélyes az utam – mondta Tenka. – Ahogy mondtad, Koponyanyereg a halálomat kívánja. És neked kevés az embered. – Az eljövendő háborúban valamelyik párt elpusztít bennünket – mondta a férfi. – De te... te a sasok jelét viseled magadon. Követlek, ha kívánod. Halálos nyugalom szállt meg Tenkát. Belső nyugalom áradt a földből a lába alatt, a távoli kék hegyekből, erről suttogott a sztyeppe füve. Becsukta a szemét, kitárta a szívét a csend zenéje előtt. Minden idegszála megfeszült, hallgatta a föld szavát. Otthon! Negyven év után Tenka megértette a szó jelentését. Kinyitotta a szemét. A vezető mozdulatlanul állt, figyelt, látott már transzba esett embereket, mindig csodálattal nézte őket, és szomorúan, hogy ő soha nem tapasztalhatja meg az élményt. Tenka elmosolyodott. – Kövess – mondta –, és neked adom a világot. – Farkasok leszünk? – Nem. Mi vagyunk a Felkelő Nadirok. Mi vagyunk a Sárkány. * Hajnalban a negyven nóta – a három őr kivételével – Tenka sátra előtt ült két sorban. Mögöttük vártak a gyerekek, tizennyolc fiú és három lány. Mögöttük ült az ötvenkét asszony. Subodai a többiektől távol állt, értetlenül az események fordulata előtt. Ennek semmi értelme. Ki akarna új törzset alapítani egy testvérháború előestéjén? És mit nyerhet Tenka a kecsketenyésztőknek ettől a nyomorult csoportjától? A Lándzsa harcosa nem értette, elbandukolt hát az egyik sátorhoz, szerzett lágy sajtot és egy fekete cipót, és leült enni.

Mit érdekli őt az egész? Amikor a nap a delelőre ér, megkéri Tenkát, hogy engedje el a kötelékből, fogja a hat lovát és hazamegy. Négy lóból vesz egy feleséget, és megpihen a nyugati hegyekben. Megvakarta az állat, elgondolkozott, vajon mi történik Tenka kánnal. A távozás gondolata érthetetlen módon kényelmetlenül érintette. A sztyeppék kíméletlen világában kevés igazán érdekes dolog történik. Harcolj, szeress, nemzzél gyereket, egyél. Ez a négy cselekedet csak korlátozott izgalmat nyújtott. Subodai betöltötte a harmincnegyedik életévét, és olyan okból hagyta ott a törzsét, amit senki más nem értett meg. Unatkozott. Kilépett a napfényre. A tábor szélén kecskék bóklásztak, magasan fent az égen sólyom keringett, lecsapott áldozatára. Tenka kán kilépett a sátorból és megállt a nótákkal szemben, karba font kézzel, kiismerhetetlen arccal. A vezető odalépett hozzá, fél térdre ereszkedett, lehajolt és megcsókolta Tenka lábát. Sorban minden nóta követte a példáját. Renya a sátorból nézte végig a jelenetet. A szertartás aggasztotta, és aggasztotta a változás, amit megérzett a szerelmesében. Előző éjjel a sátorban a szőrmetakarók alatt hevertek és szeretkeztek. Ekkor ijedt meg Renya először. A szenvedély nem változott, sem az érintés izgalma, sem a lélegzetelállító élvezet. De Renya valami újat érzett Tenkában, amit nem tudott megfogni. A férfiban egy ajtó kinyílt, és egy másik becsukódott. A szerelem elzáródott. És mi lépett a helyére? Nézte a szeretett férfit, ahogy a szertartás folytatódott. Tenka arcát nem látta, de új követőit igen, ragyogott az arcuk. Amikor az utolsó asszony is elhátrált, Tenka kán egyetlen szó nélkül megfordult és visszatért a sátorba. A Kenyában pislákoló aggodalomszikrák lángra lobbantak. Tenka már nem két világ harcosa, drenai vérét a sztyeppe kiszívta belőle, már tiszta nadir vér folyt az ereiben. Renya elfordította a fejét. Délre a törzs asszonyai lebontották a sátrakat, szekerekre rakodtak. A kecskéket összeszedték, és elindultak észak-kelet felé. Subodai nem hozta szóba a szabadulását, és most Tenka és a nóta vezér, Gitasi mellett lovagolt. Egy fákkal borított hegyoldalban táboroztak az éjszaka. Éjféltájban, amikor Tenka és Gitasi a tábortűz mellett beszélgettek, paták robaja riasztotta fel az alvókat, akik fegyvereikért kapkodtak. Tenka nem mozdult, keresztbe tett lábbal ült a tűz mellett. Valamit súgott Gitasinak, és a forradásos arcú férfi az embereihez rohant, megnyugtatta őket. A paták zaja hangosabb lett, és száz

ember lovagolt be a táborba, csak a tűz előtt álltak meg. Tenka nem vett róluk tudomást, nyugodtak rágcsált egy szárított húsdarabot. – A Farkasfej földjén jártok – szólalt meg a vezetőjük, és leszállt a nyeregből. Szőrmeszegélyes bronzsisakot viselt és lakkberakásos mellvértet aranyozott díszítéssel. Tenka kán felpillantott. Az előtte álló férfi betöltötte már az ötvenet, vaskos karjait forradások szabdalták. Tenka helyet mutatott neki a tűz mellett. – Üdvözöllek a táboromban – mondta nyugodtan. – Ülj le és egyél. – Nem eszem nótákkal – mondta a férfi. – A Farkasok földjén jársz. – Ülj le, és egyél – mondta Tenka – vagy megöllek, most. – Őrült vagy? – kérdezte a férfi, és szorosabban markolta meg a kardját. Tenka kán válaszra sem méltatta, és a férfi dühösen rántotta elő a kardját. Tenka rúgott egyet, hátulról beakasztotta a lábát a másik lábába. A férfi nagy csattanással a földre zuhant, Tenka pedig jobbra kigördült, tőre megvillant a kezében. A tőr hegye a férfi torkának feszült. Dühös üvöltés hallatszott a lovasok felől. – Csend legyen, a feljebbvalóitok előtt álltok! – kiáltotta Tenka. – Nos, Ingis, leülsz és eszel? Ingis pislogott, amikor a tőr eltávolodott a torkától. Felült, és eltette a kardját. – Pengetáncos? – Mondd meg az embereidnek, hogy szálljanak le a lóról és nyugodjanak meg – szólt Tenka. – Ma nem lesz vérontás. – Mit keresel itt, ember? Ez őrültség! – Hol lennék másutt? Ingis megcsóválta a fejét, pihenjt parancsolt az embereinek, majd visszafordult Tenkához. – Koponyanyereg össze fog zavarodni. Nem tudja majd, megöljön vagy kinevezzen a hadvezérének? – Koponyanyereg mindig is össze volt zavarodva. Csodálom, hogy őt követed. Ingis vállat vont. – Ő legalább harcos. Akkor hát nem azért jöttél vissza, hogy a szolgálatába állj? – Nem. – Lehet, hogy meg kell öljelek, Pengetáncos. Túl hatalmas ellenfél vagy. – Nem azért jöttem, hogy Késbeszél mellé álljak. – Akkor miért? – Te mondd meg, Ingis.

A harcos Tenka szemébe nézett. – Most már biztos, hogy megőrültél. Hogyan reméled, hogy uralkodhatsz? Koponyanyeregnek nyolcvanezer harcosa van. Késbeszélnek csak hatezer, ő gyenge. Téged hányan követnek? – Mindaz, akiket látsz. – És az mennyi? Ötven? Hatvan? – Negyven. – És ezzel akarod legyőzni a törzset? – Tényleg őrültnek látszom? Ingis, te ismersz engem. Láttál felnőni. Akkor őrült voltam? – Nem. Te lehettél volna... – Ingis káromkodni kezdett, és a tűzbe köpött. – De elmentél. Drenai úr lett belőled. – Összegyűltek már a sámánok? – Nem. Ásta kán holnap alkonyatra hívta össze a tanácsot – Hol? – Ulric sírjánál. – Ott leszek. Ingis közelebb hajolt. – Nem érted – suttogta. – Kötelességem, hogy megöljelek. – Miért? – kérdezte Tenka nyugodtan. – Miért? Mert Koponyanyerget szolgálom. Már az is árulás, hogy itt ülök és beszélgetek veled. – Ahogy rámutattál, Ingis, az én haderőm nevetségesen kicsi. Nem árulsz el senkit. De gondolkodj ezen: a Farkasok kánját esküdtél szolgálni, és őt holnap délutánig nem választják meg. – Én nem játszom a szavakkal, Tenka. Megfogadtam, hogy Koponyanyerget szolgálom Késbeszél ellen. Nem szegem meg a szavam. – Nem is kell – mondta Tenka. – Nem kérek becstelenséget. De én is Késbeszél ellen harcolok, tehát szövetségesek vagyunk. – Nem, nem, nem! Te mindkettő ellen harcolsz, tehát ellenségek vagyunk. – Van egy álmom, Ingis. Ulric álma. Ezek az emberek valaha Kétszakáll voltak. Most az enyémek. Az a tagbaszakadt ember ott a sátornál Lándzsa. Most az enyém. A negyven emberem három törzset képvisel. Ha egyesülünk, miénk a világ. Senkinek nem vagyok az ellensége. Még nem. – Mindig is jól vágott az eszed és a kardod. Ha tudom, hogy jössz, várok az eskümmel. – Holnap meglátjuk. Most pihenj, és egyél. – Nem ehetek veled – állt fel Ingis. – De nem öllek meg. Ma este nem. – A lovához lépett, felszállt a nyeregbe. Az emberei követték, és Ingis intésére eltűntek az éjszakában. Subodai és Gitasi a tűzhöz rohantak, ahol Tenka kán befejezte a vacsoráját.

– Miért? – kérdezte Subodai. – Miért nem ölt meg bennünket? Tenka elvigyorodott, majd színpadiasán ásított egyet. Fáradt vagyok. Most lefekszem. A völgyből kiérve Ingisnek ugyanezt a kérdést tette fel fia, Sember. – Nem tudom megmagyarázni – mondta Ingis. – Nem értenéd. – Értesd meg velem! Egy félvér, akit nóta csavargók követnek. És még csak meg sem kérte, hogy állj a szolgálatába. – Gratulálok, Sember. Általában a legegyszerűbb finomságot sem érted, de most felülmúltad önmagadat. – Ezt hogy érted? – Egyszerű. Ráéreztél arra, hogy miért nem öltem meg. Semmi esélye a győzelemre, ellenfele sok ezer harcost szólított a zászlaja alá. És nem kérte a segítségemet. Kérdezd meg magadtól, miért? – Mert ostoba. – Vannak pillanatok, Sember, amikor arra gyanakszom, hogy az anyádnak titkos szeretője volt. Most épp azt is elképzelhetőnek tartom, hogy az egyik kecském volt az apád.

19. Tenka csendben várta, hogy az aprócska tábor esti mocorgása lecsendesedjen. Ekkor felnyitotta a sátor ajtaját, és az őröket figyelte, akik a tábort körülvevő fákat fürkészték, ám azzal nem törődtek, hogy a táborban mi zajlik. Tenka kisiklott a sátorból, nesztelenül, a göcsörtös fák árnyait felhasználva, egyre mélyebben hatolt a fák sűrű sötétjébe. Óvatosan mozgott, és miután már több mérföldet megtett, a talaj emelkedni kezdett. Három órával hajnal előtt ért az erdő szélére, és lassan mászni kezdett. Messze fent jobbra már látszott Ulric márvánnyal borított sírja, valamint Késbeszél és Koponyanyereg seregei. A testvérháború elkerülhetetlennek látszott, és Tenka remélte, hogy meg tudja győzni az új kánt, hogy érdemes segíteni a drenai lázadókon. A sztyeppéken kevés az arany, és ez most megváltozhat. Addig mászott, amíg egy sziklapárkányra nem ért, a hegyoldalt barlangnyílások pettyezték. Egyszer, sok-sok évvel ezelőtt járt itt, amikor Jongir részt vett egy sámántalálkozón. Akkor Tenka Jongir fiaival és unokáival együtt a bejárat előtt várt, míg a kán a sötétségben járt. Azt mondják, hogy az ősi helyen szörnyű szertartásokat hajtanak végre, és hogy meghívás nélkül senki nem léphet be. A sámánok azt állították, hogy a barlangokból a pokol kapui nyílnak, és minden sarkon démonok lapulnak. Tenka elérte a legnagyobb barlang bejáratát, ahol tétován megállt, igyekezett lecsendesíteni dobogó szívét. Nincs más megoldás, mondta magának. És belépett. Tökéletes sötétség várta. Megbotlott, de nem állt meg, kinyújtott kézzel tapogatózott. A barlangok kanyarogtak. A járatok szétváltak, újra összefutottak, s Tenkának igyekeznie kellett, hogy elfojtsa növekvő riadalmát. Mintha kaptárban járna. Addig vándorolhat ebben a vaksötétben, amíg éhen és szomján nem hal. Továbbhaladt, a hideg falat tapogatta. A fal hirtelen véget ért, jobbra kanyarodott. Tenka folytatta útját. Hideg szél simította végig az arcát, megállt és hallgatózott. Úgy érezte, nagy barlangcsamokban áll, de nincsen egyedül. – Ásta kánt keresem – visszhangzón a hangja. Csend. Balról és jobbról is mozgolódás hallatszott, Tenka mozdulatlanul állt, karba font kézzel. Érezte, hogy kihúzzák a kardját a hüvelyéből, a kését a tokjából. A kezek visszahúzódtak.

– Halljuk a nevedet! – szólt egy hang, ami ellenséges és száraz volt, akár a sivatagi szél. – Tenka kán. – Rég távoztál közülünk. – Most visszatértem. – Látom. – Nem önként mentem el. Elküldtél. – A saját érdekedben. Meghaltál volna. – Talán. – Miért tértél vissza? – Erre nem könnyű válaszolni. – Van időd. – Egy barátomnak akarok segíteni. Hadseregre van szükségem. – Drenai az a barát? – Igen. – És? – És a föld szólt hozzám. – Milyen szavakkal? – Nem szavakkal. Néma csendben, szívhez, lélekhez. Fiaként üdvözölt. – Aki hívatlanul érkezik, meghal. – Ki dönti el, mi számít meghívásnak? – Én. – Akkor mondd, Ásta kán, meghívtak? A sötétség szertefoszlott, Tenka hatalmas teremben találta magát. Minden oldalon, minden sima, a szivárvány színeiben játszó kristályfalon fáklyák világítottak, a magas mennyezetről cseppkövek lógtak. A termet megtöltötték a sámánok, minden törzs képviseltette magát. Tenka pislogott, szoktatta szemét a hirtelen világossághoz. A fáklyák nem most gyulladtak fel, mindig is égtek, csak ő nem látta a fényüket. – Mutatok valamit, Tenka – mondta Ásta kán, és kivezette a teremből. – Ezen az úton érkeztél. Tenka előtt széles szakadék tátongott, amin egy keskeny kőhíd ívelt át. – Vakon sétáltál át a hídon. Igen, a barlang szívesen lát. Kövess! Az öreg sámán átvezette társát a hídon, egészen a barlang bejárata melletti kis szobáig. A két férfi kecskebőrökre telepedett. – Mit kívánsz tőlem? – kérdezte Ásta kán. – Hirdesd meg a sámánpróbát. – Koponyanyeregnek nincs szüksége a próbára. Túlerőben van, harcban is eldöntheti a vitát. – Ezernyi testvérünk meghalna.

– Ez a nadir út, Tenka. – A sámánpróba csak két halált jelentene. – Beszélj nyíltan, fiatalember! A próba nélkül neked nincs esélyed, ha meghirdetem a próbát, esélyed egy a háromhoz. Tényleg a testvérháború zavar? – Igen. Én is Ulric álmát álmodom. Nemzetet akarok építeni. – És drenai barátaid? – Ők a barátaim. – Nem vagyok bolond, Tenka kán. - Hosszú, hosszú éveket éltem meg, és olvasok az emberek szívében. Add a kezed, és olvasok a te szívedben is. De tudd, ha árulás lakik benned, megöllek. Tenka kinyújtotta a kezét, és az öreg megfogta. Percekig mozdulatlanul ültek, majd a sámán elengedte Tenka kezét. – A sámánok hatalma nem szokott közvetlenül megnyilvánulni. Általában nem így befolyásoljuk a törzsi döntéseket. Megértetted? – Igen. – Most teljesítem a kívánságodat. De ha Koponyanyereg meghallja, megpróbál megölni. Viadalra hívat ki, ennél többet nem tehet. – Értem. – Kíváncsi vagy, ki lesz az? – Nem fontos. – Nagy az önbizalmad. – Tenka kán vagyok. + A Sír Völgye két vasszürke hegy, az Óriások csúcsai között terült el. Ulric maga jelölte ki itt a sírhelyét – a hadúrnak tetszett a gondolat, hogy ez a két kortalan őr őrizze földi maradványait. A sírt homokkőből építették, és márvánnyal borították, alakja koronát formázott, amit Ulric sosem szerezhetett meg. Hat csúcsos torony vette körül a fehér kupolát, a homlokzatot és a falakat rúnák borították, hogy a világ és az eljövendő nemzedékek tudtára adják: itt nyugszik Ulric, a Hódító, minden idők legnagyobb nadir hadura. Negyvenezer rabszolga halt meg az építés közben. Ulric iróniája még ebben a holtfehér emlékműben is megmutatkozott. Az egyetlen őt ábrázoló szobor póniján lovagolva, koronával a homlokán mutatta meg. Hatvan lábnyira a földtől, egy kanyar mögött. A szobor Ulricot Dros Delnoch falainál akarta ábrázolni, egyetlen kudarca helyszínén. A fején azért viselt koronát, mert a vagriai szobrászok el sem tudták képzelni, hogy aki millióknak parancsol, ne lenne király. Ulricnak tetszett a tréfa.

A két ellenséges sereg, Shirrat Késbeszél és Tsuboy Koponyanyereg serege a síremléktől keletre és nyugatra táborozott. Több, mint százötvenezer ember várta a sámánpróba kimenetelét. Tenka is bevezette embereit a völgybe. Egyenesen ült a drenai ló nyergében, mellette büszkén feszített Gitasi. Már nem volt nóta, ismét férfinak tekinthette magát. Tenka a sír déli oldala felé lovagolt, ott leszállt a nyeregből. Érkezésének híre elterjedt a táborban, és férfiak százai áramlottak felé. Az asszonyok szorgos sátorverésbe kezdtek, a férfiak a lovakról gondoskodtak, majd leültek Tenka köré a földre. Tenka kán törökülésben ült, a síremléket figyelte, szeme valahová a távolba nézett, észre sem vette az érkezőket. Árnyék vetült rá. Pillanatokig várt, hogy nyilvánvaló legyen a sértés, majd könnyedén felállt. Elérkezett a pillanat, a nyitólépést egy nem túl ravasz játékban. – Te vagy a félvér? – kérdezte a férfi. Húszas évei közepén járhatott, nadirhoz képest nagyra nőtt. Tenka kán hűvösen végigmérte, felmérte a férfi tartását, keskeny csípőjét, széles vállát, izmos karjait és mellkasát. A férfi kardvívó volt, áradt belőle az önbizalom. Ő lesz a hóhér. – És te ki vagy, gyermek? – kérdezte Tenka kán. – Én igaz nadir harcos vagyok, nadir harcos fia! Elkeserít, hogy egy korcs Ulric sírja előtt állhat. – Akkor menj innen, és valahol máshol ugass – mondta Tenka. A férfi elmosolyodott. – Hagyjuk ezt az ostobaságot – mondta könnyedén. – Azért jöttem, hogy megöljelek. Kezdjük. – Túl fiatal vagy ahhoz, hogy meg akarjál halni – mondta Tenka. – És én nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy visszautasítsalak. Mi a neved? – Purtsai. Miért kérded? – Ha már meg kell ölnöm egy testvéremet, szeretem tudni a nevét. Legalább valaki emlékszik majd rá. Elő a kardod, gyermek. A tömeg hátralépett, kört formált a küzdők körül. Purtsai görbe kardot és tőrt vett elő. Tenka rövid kardot húzott, és ügyesen elkapta a Subodai által hajított tőrt. És a párviadal elkezdődött. Purtsai jó harcosnak bizonyult, ügyesebbnek a nadirok nagy részénél. Nagyon jó lábmozgással rendelkezett, és hajlékonysága ritkaságszámba ment a zömök, tagbaszakadt nadir harcosok között. Villámgyorsan mozgott, és az idegei is jók voltak. Két percen belül meghalt.

Subodai peckesen előrelépett, csípőre tett kézzel megállt a halott felett, belerúgott, majd leköpte. A nézőközönségre nézett és ismét kiköpött Lábával hanyatt fordította a testet. – Ez volt közületek a legjobb? – kérdezte a tömegtől. Gúnyos sajnálkozással csóválta meg a fejét. – Mi lesz így belőletek? Tenka a sátrához lépett, bement. Bent Ingis várta, aki egy szőrmetakarón üldögélt, és nyist, kecsketejből erjesztett italt iszogatott. Tenka leült a hadúrral szemben. – Nem tartott sokáig – mondta Ingis. – Fiatal volt, még sokat kellett volna tanulnia. Ingis bólintott. – Mondtam Koponyanyeregnek, hogy ne tegye. – Nem volt más választása. – Nem. Hát... itt vagy. – Kételkedtél benne? Ingis megrázta a fejét. Levette a bronzsisakját, és megvakarta ritkuló, acélszürke haját. – A kérdés az, Pengetáncos, hogy mit csináljak veled? – Ez zavar? – Igen. – Miért? – Mert csapdában vagyok. Szeretnélek támogatni, mert hiszem, hogy te vagy a jövő. De nem tehetem, mert már másnak esküdtem. – Nagy gond – bólintott Tenka, és töltött magának is egy pohár nyist. – Mit tegyek? – kérdezte Ingis, és Tenka ránézett az erős, őszinte arcra. Csak egy szavába kerül, és a férfi az övé, megszegné esküjét, és Tenkának adná a harcosait. Tenka kísértést érzett, de legyőzte, mert egy esküszegő Ingis nem ugyanaz az ember lenne, szégyenének az emléke élete végéig kísértené. – Ma este – mondta Tenka – megkezdődik a sámánpróba. Aki vezér akar lenni, próbát tesz, és Ásta kán megnevezi a hadurat. Neked őt kell követned. Addig Koponyanyereg embere vagy. – És ha azt parancsolja, hogy öljelek meg? – Akkor meg kell ölnöd, Ingis. – Bolondok vagyunk – mondta keserűen a nadir hadvezér. – Becsület? Mit tud Koponyanyereg a becsületről? Átkozom a napot, amikor esküt tettem! – Most menj, és ne gondolj erre – parancsolta Tenka. – Egy férfi követ el hibákat, de vállalja őket. Néha ostobaságnak tűnik, de csak így élhetünk. Az vagy, amit mondasz, amíg meg nem szeged a szavadat. Ingis felállt és fejet hajtott. Miután távozott, Tenka újra teletöltötte a poharát, és hátradőlt a szőnyegen heverő vastag párnákon. – Gyere ki, Renya! – kérte. A lány előlépett a hálórész árnyékai közül, leült a férfi mellé, és megfogta a kezét.

– Féltettelek, amikor a harcos párbajra hívott. – Még nem járt le az időm. – Ő is ezt mondta volna – mutatott rá a lány. – Igen, de tévedett. – Ennyire megváltoztál? Most már legyőzhetetlen vagy? – Itthon vagyok, Renya. Másként érzem magam. Nem tudom elmagyarázni, még végiggondolnom sem sikerült. De csodálatos érzés. Korábban tökéletlennek, magányosnak éreztem magam. Most egész ember lettem. – Értem. – Nem, szerintem nem érted. Amikor magányról beszélek, nem rólad van szó. Ne érts félre. Szeretlek, és te vagy a boldogságom forrása. De nem volt célom, valóban az voltam, akinek gyerekkoromban a sámánok neveztek, az Árnyékok Hercege. A valóság világában csak árnyék voltam. Többé nem vagyok az, már van célom. – Király akarsz lenni – mondta szomorúan a lány. – Igen. – Uralni akarod a világot. Nem jött válasz. – Láttad Ceska rémuralmát és a túlzott becsvágy eredményét. Láttad, miféle szörnyűségeket hoz a háború. És most nagyobb borzalmakat akarsz elkövetni, mint amiről Ceska valaha is álmodott. – Nem kell, hogy szörnyű legyen. – Ne csapd be magad, Tenka kán. Csak ki kell nézned a sátradból. Ezek vademberek, élvezik a harcot, a pusztítást. Nem is tudom, miért beszélek egyáltalán. Úgysem jutnak el hozzád a szavaim. Végül is csak egy nő vagyok. – Az én asszonyom vagy. – Voltam. De már nem. Már új asszonyod van. A keblei hegyek, magja kint vár, hogy elárassza a világot. Mekkora hős vagy, nagy kán! A barátod vár rád. Vak hűségében arra vár, hogy fehér lovadon a nadirok élén lovagolva megmented. És akkor a gonosz elbukik, és a drenai nép szabad lesz. Mekkora lesz a meglepetése, amikor megerőszakolod a népét! – Elég volt, Renya. Nem árulom el Ananaist. Nem foglalom el az országot. – Lehet, hogy most nem. De egy nap nem lesz más választásod. Amikor már mindent meghódítottál. – Még nem vagyok kán. – Hiszel az imádságban, Tenka? – kérdezte hirtelen a lány könnyekkel a szemében. – Néha. – Akkor tudd, hogy azért imádkozom, hogy veszíts, még akkor is, ha ez a halálodat jelenti.

– Ha veszítek, azt jelenti – mondta Tenka kán. De a lány már faképnél hagyta. * Az öreg sámán lekuporodott a porba, és vaslábakon álló edényben parázsló szénbe bámult. Körülötte ültek a nadir törzsfők, a hadurak, a horda vezérei. Távol a tömegtől, kövekből rakott körön belül ült a három rokon, Tsuboy Koponyanyereg, Shirrat Késbeszél és Tenka kán. A vezérek érdeklődéssel figyelték őket. Koponyanyereg széles, erőteljes testalkatú férfi volt, haját és szakállát is befonva viselte. Derékig levetkőzött, felsőteste olajtól csillogott. A karcsúbb Késbeszél hosszú, ezüsttel csíkozott haját összefogta a tarkóján. Hosszúkás, gyászos arcát kihangsúlyozta lelógó bajsza, de szeme feszülten, figyelmesen csillogott. Tenka kán nyugodtan ült, tekintetét a holdfényben ezüstösen csillogó sírra függesztette. Koponyanyereg hangosan ropogtatta az ujjait, hátizmai megfeszültek. Ideges volt. Évek óta várta, hogy átvehesse a Farkasok fölött az uralmat, és most, bár serege jóval erősebb, mint testvéréé, kénytelen egy kőhajításra feltenni mindent. Mert a sámánok így döntöttek. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a döntésüket, de még a saját hadurai, olyan nagytiszteletű hadurak, mint Ingis is, azt tanácsolták, fogadja meg a szavukat. Egyetlen Farkas sem ölt szívesen Farkast. De micsoda pillanatot választott Tenka, a korcs, hogy hazatérjen! Koponyanyereg hangtalanul átkozódott. Ásta kán feltápászkodott. Öreg volt, öregebb, mint bárki a törzsben, és bölcsességéről legendákat meséltek. Lassan a három ember elé lépett. Mindegyiküket jól ismerte, akár az apáikat vagy a nagyapáikat, és látta közöttük a hasonlóságot. Felemelte a karját: – Nadirok! – kiáltotta, és hangja meghazudtolta korát, zengőn és erőteljesen szállt az emberek sorai fölött, és a harcosok ünnepélyesen ismételték meg a kiáltást. – Erről a próbatételről nincs visszaút – szólította meg a sámán a három férfit. – Mind rokonok vagytok. Mindőtök ereiben a nagy Kán vére folyik. Nem döntenétek el békés úton, ki vezesse a törzset? Pár pillanatig várt, de a férfiak hallgattak. – Akkor halljátok Ásta kán szavát. Arra készültök, hogy harcoljatok egymás ellen, látom, hogy karotok és fegyvereitek készen állnak. De a küzdelmet nem vérrel kell eldönteni. Elküldelek benneteket egy másik világba, ami nem a miénk. Aki visszatér, az lesz a kán, mert megtalálja Ulric sisakját. Közel jár majd hozzátok a halál, mert az ő birodalmába léptek be.

Szörnyű látványban lesz részetek, és halljátok az elátkozottak sikolyát. Még mindig készen álltok a próbára? – Kezdjük már! – csattant fel Koponyanyereg. – Készülj a halálra, korcs – súgta oda Tenkának. A sámán előlépett, kezét Koponyanyereg fejére tette. A hadúr szeme lecsukódott, feje előrebukott. Késbeszél is követte... majd Tenka kán. Ásta kán letérdelt a három alvó férfi elé, és ő is becsukta a szemét. – Álljatok fel! – parancsolta. A három férfi felállt, kinyitotta a szemét és meglepetten pislogott. Még mindig Ulric sírja előtt álltak, de már egyedül, a nadirok eltűntek. Eltűntek a harcosok, a sátrak, a tábortüzek. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Késbeszél. – Ott áll Ulric sírja – felelte Ásta kán. – Csak annyit kell tennetek, hogy leemelitek a sisakot az alvó kánról. Koponyanyereg és Késbeszél futásnak eredt a sír felé. Bejárat nem látszott, ajtó sehol, csak a sima fehér márvány. Tenka leült, és a sámán lekuporodott mellé a földre. – Miért nem mentél az unokatestvéreiddel? – kérdezte. – Én tudom, merre keressek. Ásta kán bólintott. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. – Honnan? – Meg volt írva. Tenka nézte, ahogy rokonai körbejárják a sírt, arra a pillanatra várt, amikor egyikük sincs szem előtt. Akkor felállt, és a kupolához rohant. Nem volt nehéz felmászni rajta, mert kapaszkodóként használhatta az illesztéseket, ahol a márványt a homokkőre erősítették. Már a fele utat megtette Ulric szobrához, amikor a másik kettő észrevette. Koponyanyereg káromkodásából Tenka tudta, hogy elindultak utána. Elérte az ívet. Ulric szobra leghátul állt. A király a kapun túl! Tenka óvatosan haladt tovább. Az ajtó a boltíves bejárat mögött rejtőzött. Meglökte, és az hangos nyikorgással kinyílt. Késbeszél és Koponyanyereg szinte egyszerre érkeztek, korábbi ellentéteiket feledtette a Tenka előnye felett érzett félelmük. Meglátták a nyitott ajtót, és odasiettek, de Koponyanyereg az utolsó pillanatban lelassított. Amikor Késbeszél a küszöbre lépett, hangos csattanás hallatszott, és három dárda hatolt be a mellkasába, átszúrta a tüdejét és a hátából bukkant elő. Elesett. Koponyanyereg megkerülte a testet, látta, hogy a dárdákat egy laphoz erősítették, a lapot pedig kötelekhez. Visszatartotta a lélegzetét és hallgatózott, de csak a homok pergését hallotta. Letérdelt, és

megnézte az ajtó belső oldalán lévő törött homokórát, amiből lassan hullott ki a homok. Amikor Késbeszél eltörte a homokórát, becsapódott a halálos csapda. De hogyan kerülte el Tenka a halált? Koponyanyereg káromkodott, és óvatosan átlépett az ajtón. Amit a félvér megcsinált, az neki is sikerül. Amikor eltűnt, Tenka előlépett a szobor mögötti rejtekéből, megállt, megvizsgálta a Késbeszél halálát okozó csapdát, majd ő is belépett a sírba. A sírfolyosón sötétnek kellett volna fogadnia, de halvány zöld derengés áradt a falakból. Tenka négykézlábra ereszkedett, mászva indult előre, és gondosan vizsgálgatta a falakat oldalt. Kell, hogy legyen más csapda is. De merre? A folyosó csigalépcsőben végződött, ami a sír mélyébe vezetett. Tenka megvizsgálta az első lépcsőfokokat, szilárdnak tűntek. A falat falapok borították. Tenka leült a felső lépcsőfokra. Miért a falborítás? Letépett egy darabot a borításból, majd elindult lefelé, óvatosan próbálgatta a lépéseket. Félúton, jobb lába alatt bizonytalanabbnak tűnt a lépcső. Fogta a faborítást, a lép csőfokokra fektette, és ráfeküdt. A falap csúszni kezdett. Amikor a gyanús lépcsőfokhoz ért, Tenka hallotta a feje fölött elsüvítő penge hangját. A csúszda egyre gyorsabban száguldott, még három másik alkalommal csaptak le rá a pengék, de olyan gyorsan száguldott hevenyészett szánkóján, hogy sértetlenül megúszta. Lábait a falnak vetette, hogy lassítsa a szánt, alaposan összehorzsolta magát az út folyamán. A falap a lépcső aljába ért, Tenka előrerepült. Ellazította az izmait, összehúzta magát, de benneszorult a levegő, amikor a szemközti falnak ütközött. Felnyögött és felállt. Óvatosan megtapogatta a bordáit, legalább egy csontja eltört. Körülnézett a teremben. Hol lehet Koponyanyereg? A választ egy pillanat múlva megkapta, meghallotta a csattogást a lépcsőn, és elvigyorodott, ellépett a lépcső mellől. Koponyanyereg elrepült mellette, szánja darabokra tört, ő maga pedig nekiszállt a szemközti falnak. Tenka arca megrándult a becsapódás hallatán. Koponyanyereg nyögdécselve feltápászkodott, de amikor Tenkát meglátta, kihúzta magát. – Gyorsan rájöttem ám a tervedre, félvér! – Megleptél. Hogy kerültél mögém? – A holttest mellett rejtőztem. – Hát, itt vagyunk – mondta Tenka és a szarkográfra mutatott, ami egy emelvényen a terem közepén állt. – Már csak a sisakot kell elvennünk. – Igen – mondta Koponyanyereg óvatosan. – Nyisd ki a koporsót – javasolta mosolyogva Tenka. – Te nyisd ki.

– Ugyan, testvér, nem tölthetjük itt a hátralévő életünket. Együtt nyitjuk ki. Koponyanyereg szeme összeszűkült. A koporsó is rejthet csapdát, és nem akart meghalni. De ha engedi, hogy Tenka nyissa ki, akkor a félvér nemcsak a sisakot szerzi meg, hanem Ulric kardját is. Koponyanyereg elvigyorodott. – Rendben – mondta. Együtt! A koporsóhoz léptek, és nekifeszültek a nehéz márvány fedélnek, ami lassan engedett. A két férfi beleadta minden erejét, és a fedél a földre zuhant, három darabra tört. Koponyanyereg a csontváz mellkasán heverő kardra vetette magát. Tenka elkapta a sisakot, és átugrott a koporsó túloldalára. Koponyanyereg bőszen vigyorgott. – Nos, testvér, most hogyan tovább? – Enyém a sisak – mondta Tenka. Koponyanyereg előreugrott, vadul csapkodott, de Tenka félrelépett, kihasználta a koporsó védelmét. – Ezt a végtelenségig folytathatjuk – mondta Tenka. – Az örökkévalóságig futkoshatunk a koporsó körül. Ellenfele megköszörülte a torkát és kiköpött. Tenkának igaza volt, a kardja nem ért semmit, ha nem tudott támadó távolságba érni. – Add nekem a sisakot – mondta Koponyanyereg –, és mindketten életben maradunk. Ha engem szolgálsz, hadvezéremmé teszlek. – Nem, nem foglak szolgálni – mondta Tenka. – De megkaphatod a sisakot, ha elfogadod a feltételemet. – Mondd! – Adsz harmincezer harcost, hogy Drenaiba vezessem őket. – Micsoda? Miért? – Majd később megbeszéljük. Megesküszöl? – Igen. Add ide a sisakot. Tenka áthajította a sisakot a koporsó felett, Koponyanyereg könnyedén elkapta, és a fejére tette. Az arca megrendült, amikor a fém éles széle megvágta a fejbőrét. – Bolond vagy, Tenka. Nem megmondta Ásta, hogy csak egyikünk térhet vissza? Most minden az enyém. – Semmi nem a tiéd, fafejű! Halott vagy – mondta Tenka. – Üres fenyegetőzés – fintorgott Koponyanyereg. Tenka elnevette magát. – Ulric utolsó tréfája! Senki nem viselheti a sisakját. Nem érezted a fájdalmat, testvér, amikor a mérgezett tű megszúrt? Koponyanyereg kezéből kihullott a kardja, a lába már nem tudta megtartani. Szeretett volna felállni, de a halál a mélybe húzta. Tenka visszavette a sisakot, és visszatette a kardot a helyére.

Lassan felsétált a lépcsőn, átfurakodott a falból kiálló pengék között. A szabad levegőre kiérve leült, az ölében tartotta a bronzból készült, prémmel szegélyezett és ezüsttel díszített sisakot. Messze lent Ásta kán a holdat nézegette, és Tenka egy idő után lemászott hozzá. Az öreg nem nézett fel a közeledő léptek zajára. – Üdvözöllek, Tenka kán, Seregek Ura! – mondta. – Vigyél haza – parancsolta Tenka. – Még nem. – Miért? – Van valaki, akivel találkoznod kell. – Fehér köd szállt fel a talajból, körültáncolta őket. A köd mélyéből egy erőteljes alak lépett ki. – Jól csináltad – mondta Ulric. – Köszönöm, uram. – Betartod a barátodnak adott szavadat? – Igen. – Akkor hát a nadirok a drenaik segítségére sietnek? – Igen. – Legyen, ahogyan lennie kell. Egy férfinak ki kell tartania a barátai mellett. De tudod, hogy egyszer le kell győznöd őket? Amíg a Drenai Birodalom áll, a nadirok nem fejlődhetnek. – Tudom. – És kész vagy rá, hogy véget vess a birodalmuknak? – Igen. – Helyes. Kövess a ködbe. Tenka engedelmeskedett, és a kán egy sötét folyó partjára vezette. Egy öregember várt rájuk, aki közeledtükre megfordult. Aulin volt az, a Forrás egykori papja, aki a Sárkány kaszárnyája mellett halt meg. – Betartottad a szavad? – kérdezte. – Vigyáztál Renyára? – Igen. – Akkor ülj le mellém, és én is betartom a szavam. Tenka leült, az öreg pedig hátradőlt, és a sötét víz bugyborgását és játékát figyelte. – A Régvoltak több szerkezetét is megtaláltam. Átnéztem a könyveiket és a jegyzeteiket. Kísérleteztem, sok titkukat felfedeztem. Tudták, hogy a Bukás elkerülhetetlen, de hagytak jeleket a későbbi generációknak. A világ gömb alakú, tudtad? – Nem – felelte Tenka. – Igen, az. A labda tetején jégsapkát találunk. Az alján is. A közepén pokolbéli meleg van. És a labda a nap körül forog. Tudtad? – Aulin, erre nincs időm. Mit akarsz mondani?

– Kérlek, harcos, hallgass meg. Meg szeretném osztani a tudást, ez nekem nagyon fontos. – Akkor folytasd. – A világ forog, és a tetején és alján lévő jég, milliónyi tonna jég egyre gyűlik, sok ezer éve folyvást több és több lesz. A végén a gömb megbillen, az óceánok elöntik a földeket, és a jég egész kontinenseket borít el. Ez a Bukás. Ez történt a Régvoltakkal, érted? Az emberek apró kis vágyai mit sem érnek. – Értem. És mit tudsz még mondani? – A Régvoltak masinái nem úgy működnek, mint Ceska hiszi. Az emberek és a vadak nem fizikailag egyesülnek. Inkább az életerő összeolvasztásáról van szó, mely törékeny egyensúlyt hoz létre. A Régvoltak tudták: létkérdés, hogy az ember lelke úr maradjon a test felett. A Dúvadak azért szörnyűek, mert az állat kerekedik felül bennük. – Mit segít ez rajtam? – kérdezte Tenka. – Láttam egyszer egy Dúvadat, aki újra emberré lett, és belepusztult. – Mi történt? – Látott valamit, ami ilyen hatással volt rá. – Mit látott? – Az asszonyt. A hajdani feleségét. – Ennyi? – Igen. Segít rajtad? – Nem tudom – felelte Tenka. – Talán. – Akkor most magadra hagylak – mondta Aulin –, és visszatérek a Szürkeségbe. Tenka nézte, hogy tűnik az a ködben az öreg. Ulric lépett mögé. Sarkon fordult. – A háború már megkezdődött – mondta Ulric. – Nem érsz vissza időben, hogy megmentsd a barátaidat. – Időben visszaérek, hogy bosszút álljak értük. – Mit mondott az öreg a Bukásról? – Nem tudom. Valamit a jégről. Nem fontos – mondta Tenka. * Az öreg sámán intett Tenkának, hogy üljön le, s az új kán engedelmeskedett. Lehunyta szemét, és amikor újra kinyitotta, a sír előtt találta magát, sok ezer nadir pillantásának a kereszttüzében. Balján Shirrat Késbeszél feküdt, súlyos mellkasi sebekkel, lassan csörgő vére megfestette a homokot. Jobbra Koponyanyereg hevert, halántékán apró vércsík. Tenka Ulric sisakját tartotta a kezében.

Ásta kán felállt, és a hadvezérekhez fordult. – Befejeződött, és elkezdődött. Tenka kán vezeti a Farkasokat! Az öreg elvette a sisakot, visszatért a tűzhöz, felvette szőrme köntösét, és kisétált a táborból. Tenka nem mozdult, a nadirok arcát nézte, érzékelte az ellenséges pillantásokat. Az emberek harcolni jöttek, Koponyanyereg vagy Késbeszél oldalán. Egyikük sem gondolt Tenkára, mint jövendő kánra. Most új vezetőjük lett, és ettől a pillanattól kezdve Tenkának nagyon kell vigyáznia, ételét másokkal megkóstoltatnia, sátrát éjjel-nappal őriztetnie. A nadirok közül sokan kívánják majd a halálát. A mielőbbi halálát. Könnyű volt a káni címet megszereznie – annál nehezebb lesz utána életben maradnia. Valaki mozdult a sorok között: Ingis állt fel, és lépett Tenka elé. Kihúzta a kardját a hüvelyéből, és markolattal előre Tenka felé nyújtotta. – A harcosod vagyok. – Üdvözöllek, harcos. Hány testvért hozol magaddal? – Húszezret. – Örülök – mondta az új kán. A hadvezérek egyenként előléptek. Már hajnal felé járt, mire az utolsó is elhátrált, és Ingis közeledett újra. – Elfogtuk Koponyanyereg és Késbeszél családját. A táborod mellett tartjuk fogva őket. Tenka felállt, kinyújtóztatta izmait. Fázott, és nagyon fáradt volt. Ingis oldalán távozott a sírtól. Nagy tömeg gyűlt össze, hogy végignézzék a kivégzéseket. A foglyok – huszonkét asszony, hat férfi és egy tucatnyi fiúgyerek – csendben, sorban térdeltek hátrakötözött kézzel. Subodai lépett elő. – Saját kezűleg akarod megölni őket? – Nem. – Akkor Gitasi és én majd megtesszük helyetted. – Nem. – Tenka faképnél hagyta a meglepett Subodait, és megállt az asszonyok, a halott hadurak feleségei előtt. – Nem én öltem meg a férjeteket – szólalt meg. – Nincs köztünk vérbosszú. Mégis én öröklöm a vagyonukat. Legyen. Ti is a vagyon részei, mától fogva tehát Tenka kán feleségei vagytok. Engedjétek el őket! – parancsolta. Subodai morgolódva engedelmeskedett. Egy fiatal nő Tenka lábai elé vetette magát. – Ha a feleséged vagyok, mi lesz a fiammal? – Engedjétek el a gyerekeket is – mondta Tenka. Már csak a hat férfi maradt, a halottak közeli rokonai.

– Új nap virradt – mondta Tenka. – Választhattok. Ha megígéritek, hogy engem szolgáltok, élhettek. Ha nem, meghaltok. – Köpök rád, félvér – kiáltotta az egyik. Tenka előrelépett, kinyújtotta a kezét Subodai kardjáért, és egyetlen csapással levágta a férfi fejét. Az öt fogoly nem szólt egy szót sem. Tenka végigjárta őket, és mind meghaltak. Ezután Ingist szólította, és a két férfi leült a sátor árnyékában. Három órát ültek ott, míg Tenka vázolta terveit. Utána a kán aludni tért. Miközben aludt, húsz karddal felfegyverzett harcos vigyázta álmát.

20. Carsal tovább mászott, lassan vonszolta magát a magas fűben. A szétroncsolt lábából áradó, előző délután még kínzó agónia helyét tompa, lüktető fájdalom vette át, ami időnként felhorgadt, és megfosztotta az eszméletétől. A hűvös éjszaka ellenére folyt róla a veríték. Már nem is tudta, hogy hova megy, csak azt tudta, hogy minél messzebb, el innen. A talajt apró kövek borították, és egy éles kavics belefúródott a lábába. Felnyögött, és arrébb gördült. Ananais azt kérte, hogy tartsanak ki, amíg lehet, utána vonuljanak vissza, és induljanak el Magadon felé. Az előző délután emlékei újra és újra felbukkantak, hiába szeretett volna felejteni. Négyszáz emberrel védte a keskeny átjárót. Először a lovasság érkezett meg, őket az íjászok könnyen megsemmisítették. A gyalogságot már nehezebb volt visszaverni, magasra tartott pajzsokkal védekeztek a nyílvesszők ellen. Parsai soha nem volt olyan jó harcos, mint a bátyja, de az istenekre, most megmutatta, mit tud! A kodabeli férfiak oroszlánként küzdöttek, és Ceska gyalogsága hátrálni kényszerült. Ez volt az a pillanat, amikor el kellett volna rendelnie a visszavonulást. Ostoba, ostoba! De fellelkesült. Büszke volt. Még soha életében nem vezetett haderőt. Amikor a Sárkányhoz jelentkezett, elutasították, a bátyját meg felvették. És most meghátrált előtte az ellenség! Bevárt hát még egy támadást. Mint pokolbéli démonok, úgy indultak ellene a Dúvadak. Ha száz évig él, akkor sem felejtené el ezt a rohamot: szörnyű hangorkán kélt, messzire szállt a hatalmas, vöröslő szemű, karmos mancsu, ragyogó pengékkel felfegyverzett szörnyetegek vérszomjas üvöltése. A nyílvesszők alig sebezték fel a bőrüket, míg ők úgy szórták szét az ellenfeleiket, mint felnőttek a szófogadatlan gyerekeket. Parsai nem parancsolt visszavonulást. Felesleges is lett volna: a védők bátorsága úgy párolgott el, mint a homokra öntött víz, és a csapat szétszóródott. Parsai egy Dúvadnak rontott, hatalmas csapást irányzott a fejére, de kardja visszapattant a kemény koponyáról, a szörny pedig tüstént ellene fordult. Roppant állkapcsa összezárult Parsai bal lábán, letépte a csontról a húst. Egy hősies katona a szörny hátára vetette magát, tőrét mélyen a nyakába döfte, és a Dúvad otthagyta Parsait, hogy feltépje a katona torkát. Parsai félregurult, egy lejtőre került, és addig gurult, amíg a völgy aljába nem ért. Ott kezdődött hosszú menekülése.

Most már tudta, hogy nem győzhetnek, hogy hiábavaló ostobaságról álmodoztak. Senki sem szállhat szembe a Dúvadakkal. Bárcsak vagriai farmján maradt volna, minél messzebb ettől az őrült háborútól! Valami megragadta a lábát. Parsai felült, és meglengette a tőrét. Egy karmos mancs kiverte a fegyvert a kezéből, és három villogó szemű, nyálát csorgató Dúvad kuporodott mellé. Az isteneknek hála, elvesztette az eszméletét. És megkezdődött a lakoma. * Pogány óvatosan közelítette meg a város nyugati negyedét, lovát a mögötte elterülő erdőben rejtette el. Az égő házakból áradó füst ködként ülte meg a környéket, csak néhány méterre lehetett ellátni. A Dúvadak kivonszolták a holttesteket a városból, és a mezőn véres lakomába kezdtek. Pogány korábban nem látott egyet sem a szörnyetegek közül, és most elképedten bámulta őket: a legtöbbjük hét lábnál is magasabbra nőtt, és mind nagyon izmos volt. Pogány nem tudta, mit tegyen. Üzenetet hozott Faljárótól Ananaisnak, de hol adja át? Él még a sötét álarcos egyáltalán? Vagy vége a háborúnak? Ha igen, változtatni kell a tervein. Megesküdött, hogy megöli Ceskát, és nem az a fajta ember volt, aki könnyen megfeledkezik esküjéről. Valahol a hadsereg közepén ott a császár sátra is, csak meg kell találnia, és ki kell beleznie a kurafit. Ennyi, és nem több. Alattvalóinak halála nehéz teherként ült a lelkén – eltökélte, hogy bosszút áll értük. Ha megöli Ceskát, a császár lelke örökké az elesetteket szolgálná az Árnyak Földjén. Illő büntetés. Pogány nézte a szörnyetegek lakomáját, figyelte a mozgásukat, igyekezett mindent az emlékezetébe vésni, hogy hasznát vegye, ha egy nap harcolnia kell ellenük. Nem voltak illúziói, tudta, hogy hamarosan felvirrad az a nap. Ember a szörnyeteg ellen. Lehet, hogy a Dúvadak erősek, gyorsak és halálosak, de Kataskicana, a király megszolgálta Háború Ura titulust – szintén erős, gyors és halálos volt, de emellett még ravasz is. Visszahátrált a fák közé, majd megdermedt: kitágultak az orrlyukai és összeszűkült a szeme, ahogy kezébe vette fejszéjét. A lovat ott találta, ahol hagyta, de az remegett a félelemtől: fülét hátracsapta, szeme kitágult. Pogány beletúrt a bőrtunikájába, s rövid, de nehéz dobótőrt húzott elő. Megnyalta az ajkát, és az aljnövényzetet fürkészte. Kevés alkalmas rejtekhelyet látott, az egyikben ő lapult, így csak három lehetőség maradt, azaz

legfeljebb három ellenféllel kell szembenéznie. Vajon van íjuk? Valószínűtlen, mert akkor fel kellene állniuk, megfeszíteni a húrt, és gyorsan mozgó, közeli ellenfélre lőni. Vajon emberek? Nem valószínű – akkor a ló nem rettegne ennyire. Akkor hát feltehetően három Dúvad vár rá. Pogány meghozta a döntést: felállt, és a ló felé indult. Egy Dúvad ugrott ki a jobbról bokrok közül, egy másik a bal oldalon emelkedett fel. Döbbenetes sebességgel közeledtek. Pogány megpördült, dobótőre az első szörnyeteg jobb szemébe fúródott. A másik már majdnem odaért, mikor a férfi térdre ereszkedve gáncsot vetett neki. A Dúvad felbukott, Pogány félregurult, a szörnyeteg combjába mélyesztette fejszéje élét, majd felpattant és futásnak eredt. Lerántotta a kantárt a faágról, nyeregbe szökkent, azután hátradőlt – a rémülten felágaskodó ló az épp odaérő Dúvad arcába rúgott. A szörny elzuhant, Pogány pedig vágtára ösztökélte a lovát az erdőn át. Lebukott az alacsony ágak elől, majd a fák közül kiérve elnyargalt nyugat felé. Mellette álltak az istenek, állapította meg, mert rosszul mérte fel a helyzetet. Ha három Dúvaddal kellett volna megküzdenie, már halott lenne. A szörny torkára célzott, az azonban oly fürgén mozgott, hogy hajszál híján elhibázta. Amikor messze maga mögött hagyta az égő várost, lelassított. Az alföld tele lesz Ceska felderítőivel. Nem szívesen lovagolt volna nagyobb veszély felé, mint ami elől elmenekült. Megveregette a ló nyakát. Faljárót a Cheiamnál hagyta. Az új Bronzgróf sokat fejlődött, készen állt a terve az erőd elfoglalására. Hogy a fiú sikerrel jár-e vagy sem, már más kérdést, de Faljáró legalább bízott magában. A fiatal drenai tökéletesen játszotta a szerepét, már-már Pogány is elhitte, hogy ő a legendás gróf. Majdnem. Alkonyattájban egy patakhoz ért. Ellenségnek nyomát sem látta, de gondosan felderítette a környéket. Az egyik tisztásra érve meglepetten torpant meg: jó húsz gyerek kuporgott a földön egy férfi teste körül. Pogány leszállt a lóról, és kikötötte. Egy magas fiú lépett elő, tőrrel a kezében. – Ha hozzányúlsz, megöllek. – Nem nyúlok hozzá. Tedd el a tőrt! – Dúvad vagy? – Ember vagyok. – Nem látszol embernek. Fekete vagy. Pogány komolyan bólintott. – Valóban. Te viszont fehér vagy, és nagyon kicsi. Nem kételkedem a bátorságodban, de komolyan azt hiszed, szembeszállhatsz velem? A fiú megnyalta a szája szélét, de nem mozdult.

– Ha az ellenséged lennék, már megöltelek volna. Állj félre! – Pogány továbbment, nem vett tudomást a fiúról, letérdelt a test mellé. A kövérkés, kopaszodó férfi halott volt, keze inge vásznát markolta a szíve felett. – Mi történt? – kérdezte Pogány a legközelebb üldögélő kislánytól, aki azonban elfordította a fejét, és a késtulajdonos fiú válaszolt helyette. – Tegnap hozott ide bennünket. Azt mondta, itt elrejtőzhetünk, míg a szörnyetegek odébbállnak. De ma reggel, mikor Melissával játszott, a szívéhez kapott, és összeesett. – Nem én voltam – suttogta Melissa. – Nem csináltam semmit! Pogány összeborzolta a kislány egérszőke haját. – Hát persze, hogy nem. Hoztatok magatokkal ennivalót? – Igen – felelte a fiú. – A barlangban rejtettük el. – A nevem Pogány. Feketemaszk barátja vagyok. – Vigyázol ránk? – kérdezte Melissa. Pogány rámosolygott, és felállt. A Dúvadak szabadon kószálnak, és gyalog, húsz gyerekkel semmi esélye elkerülni őket. Felsétált egy közeli domb tetejére, beárnyékolta a szemét, hogy megfigyelhesse a hegyeket. Legalább két napig tartana az út – fedezék és tempó nélkül. Megfordulva látta, hogy a késes fiú ott ül mögötte egy sziklán. Tíz-tizenegy esztendősnek nézte. – Nem feleltél Melissa kérdésére – mondta a fiú. – Mi a neved? – Ceorl. Segítesz nekünk? – Nem tudom, sikerül-e – felelte Pogány. – Én egyedül kevés vagyok – mondta Ceorl, és szürke szemével aggodalmasan pillogott rá. Pogány leült a fűbe. – Értsd meg, Ceorl: nincs mód, hogy eljussunk a hegyekig. A Dúvadak olyanok, akár az erdő vadjai. Kiszagolják a préda nyomát, gyorsan haladnak, és messze eljutnak. Üzenetet hoztam Feketemaszknak, fontos szerepem van a háborúban. Van egy feladatom, és megesküdtem, hogy végrehajtom. – Mentségek – mondta Ceorl. – Mindenki mentségeket keres. Én elviszem őket a hegyekig, meglásd! – Egy darabon veletek tartok – mondta Pogány. – De figyelmeztetlek, nem szeretem a fecsegő gyerekeket. Idegesítenek. – Melissát nem lehet leállítani. Nagyon kicsi, és nagyon fél. – Te nem félsz? – Én férfi vagyok – mondta Ceorl. – Már évek óta nem sírtam. Pogány bólintott, és felállt. – Hozzuk az élelmet, és induljunk. Összegyűjtötték a gyerekeket. Mindegyik egy kis hátizsáknyi élelmet vitt és egy kulacs vizet. Pogány feltette Melissát és két másik apróságot a ló

hátára, és elindultak a mezők felé. A szél a hátukba fújt, ami jót jelentett, hacsak nem kerültek máris elébük a Dúvadak. Ceorlnak igaza volt Melissát illetően: a kislány megállás nélkül beszélt, alig követhető történeteket mesélt. Estefelé már meg-megingott a nyeregben – Pogány leemelte, és a karjában vitte tovább. Három-négy mérföldet tettek meg, mikor Ceorl Pogány mellé futott, és megrángatta a ruhaujját. – Mi az? – Nagyon elfáradtak. Ariane leült az ösvény mellé, és elaludt, azt hiszem. – Rendben van. Menj vissza érte, itt fogunk táborozni. A gyerekek Pogány köré gyűltek, aki lefektette Melissát a fűre. Hűvös volt az éjszaka, de szerencsére nem hideg. – Mesélsz nekünk? – kérdezte egy kislány. Pogány halkra fogta a hangját, és mesélt a Holdistennőről, aki ezüstlépcsőn jött le a földre, hogy egy halandó életét élje, és találkozott a jóképű harcos herceggel, Anidigóval. A férfi úgy szerette őt, ahogy nőt még nem szerettek, de a kacér istennő otthagyta, kerek ezüsthintóján felszállt az égbe. A férfi nem tudta követni, elment hát egy varázslóhoz, aki fénylő aranyból készített neki hintót, és Anidigo megesküdött, hogy amíg nem nyeri el a Holdistennő szívét, nem tér vissza. Kerek arnyhintóján felemelkedett az égbe, akár egy tűzgolyó, és körbe, körbe jár a föld körül, de az istennőt soha nem sikerül utolérnie. Mind a mai napig tart az üldözés és menekülés. – Nézzetek fel – mondta Pogány. – Ott megy az istennő, de ha Anidigo megjelenik, elmenekül az égről. Az utolsó gyerek is álomtalan álomba merült, mikor Pogány megkereste Ceorlt, és néhány lépésnyire távolodott vele a többiektől. – Jól mesélsz. – Sok gyerekem van – vont vállat Pogány. – Miért csináltad őket, ha idegesítenek? – Ezt nem könnyű megmagyarázni. – Ugyan már! – morgott Ceorl. – Annyira nem vagyok fiatal. Pogány szusszant egyet. – Egy férfi szeretheti a gyerekeit, de ugyanakkor idegesíthetik is. Minden gyerekem születésének örültem. Egyikük most a helyemen áll, és vezeti a népemet. De én mindig is vágytam a magányra. A gyerekek ezt nem értik. – Miért vagy fekete? – Azért, mert nálunk nagyon meleg van. A sötét bőr véd a napfény ellen. A te bőröd nem barnul le nyáron? – És a hajad? Miért ilyen göndör?

– Nem tudom, fiam. Ahogy azt se tudom, miért ilyen széles az orrom, és miért vastagabb a szám, mint a tiéd. Egyszerűen ilyen. – Ahonnan te jössz, mindenki egyforma? – Számomra nem. – Tudsz harcolni? – Tele vagy kérdésekkel, ifjú Ceorl. – Szeretek mindent tudni. Tudsz harcolni? – Mint egy tigris. – Az egy macskaféle, igaz? – Igaz. Egy jókora, kimondottan barátságtalan macska. – Én tudok harcolni – mondta Ceorl. – Jó harcos vagyok. – Biztosra veszem. De reméljük, hogy nem kell bebizonyítanod. Most aludj! – Nem vagyok fáradt. Majd őrködöm. – Azt tedd, amit mondok, Ceorl! Majd holnap őrködsz. A fiú bólintott, visszament a gyerekekhez, és pillanatokon belül elaludt. Pogány egy ideig ült, és az otthonára gondolt, majd ő is odasétált, ahol a gyerekek feküdtek. Melissa mélyen aludt, és ősrégi, félszemű, félig kopasz rongybabáját ölelte. Faljáró sokat beszélt Pogánynak furcsa vallásáról. Az istenek, mondta Faljáró, olyan öregek már, hogy teljesen szenilisek. Óriási hatalmukat most arra használják, hogy értelmetlen tréfákat űzzenek az emberekkel, tévútra vezessék és lehetetlen helyzetbe keverjék őket. Pogány gyorsan hívővé vált. Távoli üvöltés visszhangzóit az éjszakában, majd egy második és egy harmadik is csatlakozott a hangzavarhoz. Pogány halkan szitkozódott, és kivonta kardját. Elővett egy fenőkövet, és megélesítette a pengét, majd fejszéjén folytatta a munkát. A szél iránya megváltozott, kelet felé vitte a szagokat. Pogány várt, lassan számolni kezdett. Nyolcszázhétnél tartott, amikor az üvöltés szenvedélyesebbé vált. Ha a szél erejének a változását is számolja, a Dúvadak nyolc-tizenkét mérföldre lehetnek mögöttük. És ez átkozottul kevés. A legkegyesebb cselekedet az lenne, ha sorra elvágná a gyerekek torkát, és megkímélné őket a szörnyű haláltól. De azt is tudta, hogy a három legkisebbet elbírja a lova. Előhúzta tőrét, és a gyerekekhez kúszott. De melyik hármat? Dühösen visszalökte a pengét a tokjába, majd felrázta Ceorlt. – Itt vannak a Dúvadak – mondta. – Ébreszd fel a gyerekeket, indulnunk kell.

– Milyen közel vannak? – kérdezte Ceorl rémülettől tágra nyílt szemmel. – Egy órányira... ha szerencsénk van. Ceorl felállt, és elindult a gyerekek között. Pogány a vállára emelte Melissát, aki elejtette a babáját, de Pogány felvette, és zsebre rakta. A gyerekek köré gyűltek. – Látod ott azt a csúcsot? – kérdezte Ceorltól. – Másszatok fel oda! Visszajövök. – Megígéred? – Megígérem. – Pogány nyeregbe szállt. – Tegyél fel két kicsit mögém! – Ceorl engedelmeskedett. – Kapaszkodjatok, gyerekek, lovagolni fogunk! Pogány megsarkantyúzta a lovát, és elindult a sötét éjszakában. Melissa felébredt és sírni kezdett, ezért Pogány elővette a babát, és a kislány kezébe nyomta. Néhány perc vágta után jobbra megpillantott egy sziklaszirtet. Meghúzta a kantárt, és odairányította a lovat. Öt lábnál is keskenyebben futott az ösvény, csak a tetején szélesedett ki egy kicsit. Megkerülni nem lehetett a sziklafaltól. Pogány lesegítette a gyerekeket. – Itt várjatok rám – mondta, és visszatért a síkságra. Ötször tette meg az utat, és az utolsó alkalommal Ceorl és négy idősebb fiú már gyalog is majdnem odaért a sziklához. Pogány leugrott a nyeregből, és odanyújtotta a kantárt a fiúnak. – Vidd fel a lovat a tetőre, és ott várj rám! – Te mit csinálsz? – Tedd, amit mondtam, kölyök! Ceorl hátralépett. – Csak segíteni akartam. – Sajnálom, fiú. Tartsd kéznél a fegyveredet: megpróbálom feltartóztatni őket, de ha átjutnak, öld meg a legkisebb gyerekeket, érted? – Nem hiszem, hogy képes leszek rá – borzongott meg Ceorl. – Akkor tégy úgy, ahogy a szíved diktálja. Sok szerencsét! – Én... én nem akarok meghalni. – Tudom. Menj fel, és vigasztald meg őket! Pogány elővette fejszéjét, kibontotta az íját és a nyílvesszőket. A vagriai szarvból készült fegyvert csak nagyon erős ember tudta felajzani. Pogány leült az ösvényre, úgy figyelt. Azt mondják, az Opáltrónus királyai mindig tudják, mikor jön el az utolsó órájuk. Pogány tudta. Levette az ingét, hagyta, hogy a hűvös éji levegő lehűtse a bőrét. Mély hangján nekikezdett a Holtak Énekének.

* A megbeszélt találkahelyen Ananais és kapitányai a haditervről tárgyaltak. Miután visszavonultak az első hadállásokból, a csapatok hét részre oszlottak, és meg-megrohanták a támadókat a hegyekbe vezető utakon. Sikeresen zaklatták Ceska csapatait, és lelassították előrenyomulásukat. A védők meglepően csekély veszteséget szenvedtek, Parsai csapatát kivéve, melyből egyetlen ember sem menekült meg. – Gyorsabban mozognak, mint vártuk – mondta Katán.És erősítést kaptak Delnoc-ból. – Legalább ötvenezren indultak ellenünk – lódította Thorn. – A többi tervet elfelejthetjük: csak Magadonnál és Tarsknál védekezhetünk. – Meddig tudjátok visszatartani azokat az átkozott templomosokat, Katán? – kérdezte Ananais. – Attól tartok, bármikor átjuthatnak. – És ha átjutnak, öngyilkosság folytatni a támadásokat. – Tudom, Feketemaszk. De az esélyek és a végeredmény nem számítható ki matematikai pontossággal. A csatánk folyamatosan tart, és visszavonulóban vagyunk. – Tegyetek meg minden tőletek telhetőt – kérte Ananais. – Még egy napig támadunk, azután mindenki visszavonul a falak mögé. – Vajon miért van olyan érzésem, mintha viharral szemben köpködnénk? – tűnődött Thorn. Ananais elvigyorodott. – Mert azt tesszük, de még nem veszítettünk. Katán, biztonságos az út? A szerzetes magába mélyedt. A többiek percekig vártak a válaszra, és összerezzentek, ahogy Katán szemei tágra nyíltak. – Északra – mondta. – Azonnal indulnunk kell! Felpattant, megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, és a lovához rohant. Ananais követte. – Thorn! – kiáltotta. – Vidd vissza az embereidet a főerőhöz! A többiek kövessenek! Katán őrült vágtában vezette észak felé Ananaist és húsz harcosát. Közeleden a hajnal, a hegycsúcsok vörös fényben fürödtek. A szerzetes vadul hajszolta a lovát. A mögötte járó Ananais rászólt: – Megölöd szegény párát, te bolond! Katán tudomást sem vett a figyelmeztetésről: mélyen a ló nyakára hajolt. Alul egy sziklafal várta őket. Katán megálljt intett, leugrott a nyeregből, és futva indult tovább. Ananais kardot húzva követte.

Két halott Dúvad feküdt az ösvényen, torkukból fekete tollú nyílvessző meredt ki. Ananais megkerülte őket, és rátalált a következő, szíven lőtt szörnyre. A kanyar mögül morgás és kardok csattogása hallatszott, küzdelemre emelt karddal futott hát tovább. Még három tetemet kellett átugrania, mire megkerülte a sziklát. Két halott Dúvad feküdt előtte, a harmadik éppen Katarira támadt, két másik pedig egy férfival küzdött, akit Ananais nem látott. – Hozzám, Sárkány! – kiáltotta. A két Dúvad közül az egyik ellene fordult. Ananais kivédte a támadást, és a szörnyeteg gyomrába döfte kardját. A Dúvad vadul csapkodott, Ananais hátravetette magát, de már az emberei is odaértek, és harcba szálltak az oldalán. A Dúvad elesett. Katán közben szintén legyőzte ellenfelét, már futott is Pogány segítségére, de már nem volt szükség rá: Pogány bárdjával félig átvágta a szörnyeteg nyakát, és visszatántorgott az ösvényre. Ananais odaugrott, és látta, hogy Pogány teste csupa seb. Mellkasát feltépték, csíkokban lógott róla a hús. Bal karját csak néhány izom tartotta a helyén, arcát szétroncsolták. A fekete ember kapkodva lélegzett, de tiszta szemmel nézett a világba, és megpróbált elmosolyodni, mikor Ananais az ölébe vette a fejét. – Gyerekek vannak fent – suttogta. – Összeszedjük őket. Feküdj nyugodtan! – Minek, barátom? – Csak feküdj nyugodtan... – Hányat intéztem el? – Kilencet. – Szép. Örülök, hogy megérkeztél: az utolsó kettővel... nehéz lett volna. Katán Pogány mellé térdelt, kezét a férfi véres homlokára tette, és a haldokló harcos minden fájdalma messze szállt. – Kudarcot vallottam – mondta Pogány. – El kellett volna intéznem Ceskát a város alatt. – Majd én megteszem helyetted – ígérte Ananais. – A gyerekek jól vannak? – Igen – nyugtatta meg Katán. – Most hozzuk le őket. – Ne lássanak ilyen állapotban. Megrémülnének. – Ne aggódj – mondta Katán. – Gondoskodj Melissa rongybabájáról. Anélkül... fél. – Gondoskodom róla. – Amikor fiatal voltam, a tűzbe parancsoltam az embereimet. Nem kellett volna. Örökké bántam. Hát, Feketemaszk, most már soha nem fogjuk megtudni.

– Én már tudom – mondta Ananais. – Nem tudtam volna legyőzni kilenc Dúvadat. Sosem hittem volna, hogy lehetséges. – Minden lehetséges – vigyorgott Pogány. – Üzenetet hoztam Faljárótól, de már felesleges átadnom. Azt akarta tudatni veled, hogy tízezer delnochi katona tart erre, de előbb érkeztek meg, mint én. Ceorl kuporodott Pogány mellé. Szeme könnyben úszott. – Miért? – kérdezte. – Miért tetted ezt értünk? De Pogány már nem felelt. Halott volt. Ananais karon fogta a fiút. – Azért tette, mert férfi volt, igazi férfi. Nagy ember. – Még csak nem is szerette a gyerekeket. – Szerintem tévedsz, fiam. – Ő maga mondta. Azt mondta, idegesítjük. Akkor miért ölelte meg magát értünk? Ananais nem tudott mit felelni, de Katán közbeszólt: – Mert hős volt. És a hősök ilyenek, érted? Ceorl bólintott. – Nem tudtam, hogy hős. Nem mondta. – Lehet, hogy nem tudta ő sem – dünnyögte Katán. * Galand nehezen viselte testvére halálát. Magába zárkózott, elnyomta az érzéseit, sötét szeme nem árulta el, micsoda kínokat él át. Több támadást vezetett a drenai lovasság ellen, veszteségeket okozott nekik, majd visszavonult. Bármennyire is szeretett volna bosszút állni, fegyelmezett katona maradt. Három százada elhanyagolható veszteségeket szenvedett, és amikor visszaértek Magadon falai alá, csak harminchét társukat hagyták az erdőben ásott sírokban. Magadon falán nem nyitottak kaput, elengedték hát a lovakat, és a védők által leengedett kötélhágcsón másztak fel. Galand ért fel utoljára a falra, fent megfordult, és hosszan nézett kelet felé. Parsai teste valahol ott rohad a fűben, nincs sírja, nem jelzi sírkő. A háború elvette a kislányát, és most a testvérét. Hamarosan ő következik. Különös, hogy ez a gondolat nem kelt benne félelmet. Az emberei közül negyvenen megsebesültek, őket lekísérte az ispotályba, ahol Valtaya és a többi asszony ellátta őket. Galand intett a szőke lánynak, aki elmosolyodott, majd visszahajolt, és tovább varrt egy sebet az egyik harcos combján. Galand kisétált a napfényre, ott az egyik harcosa kenyeret és egy kancsó bort hozott neki. Galand megköszönte, és leült, hátát egy fának döntötte. A

kenyeret frissnek, a bort fiatalnak találta. Egyik alárendelt parancsnoka, egy Oranda nevű fiatal farmer, karján vastag kötéssel, csatlakozott hozzá. – Azt mondták, tiszta seb, csak hat öltés kellett hozzá. Még pajzsot is tarthatok. – Nagyszerű – mormolta szórakozottan Galand. – Kérsz bort? Oranda kortyolt egyet. – Egy kicsit fiatal – állapította meg. – Tán érlelnünk kéne pár hónapig. – Jó, jó – billentette meg a kancsót ismét Oranda. Egy darabig csendben ültek, és Galandben egyre nőtt a feszültség, ahogy az elkerülhetetlen megjegyzésre várt. – Sajnálom, ami a testvéreddel történt – mondta végül Oranda. – Mindenki meghal – felelte Galand. – Igen. Nekem is voltak barátaim a csapatában. A falak erősnek látszanak, nem? Furcsa látvány egy fal ebben a völgyben. Gyerekkoromban itt játszottam, innen figyeltem a vadlovakat. Galand nem válaszolt. Oranda visszaadta a kancsót, és szeretett volna felállni és elsétálni, de nem akart udvariatlan lenni. Amikor Valtaya csatlakozott hozzájuk, Oranda hálás mosollyal üdvözölte, és gyorsan távozott. Galand felnézett és elmosolyodott. – Gyönyörű vagy, hölgyem. – A lány már levette a véráztatta kötényt, és az alakjára simuló kék vászonruhát viselt. – Fáradt lehetsz, feketeszakáll. A hajam zsíros, és karikák vannak a szemem alatt. Pocsékul érzem magam. – Az én szememben gyönyörű vagy. A lány leült mellé, és a karjára tette a kezét. – Nagyon sajnálom Parsait. – Mind meghalunk – jött a szokásos válasz. – De örülök, hogy te élsz. – Igazán? – kérdezte Galand hideg szemekkel. – Miért? – Milyen különös kérdés ez egy baráttól! – Én nem vagyok a barátod, Val. Én a férfi vagyok, aki szeret. Nagy különbség! – Sajnálom, Galand. Nem tudok mit mondani, tudod, hogy Ananaishoz tartozom. – És boldog vagy? – Hát persze, amennyire valaki boldog lehet a háború közepén. – Miért? Miért szereted? – Erre nem tudok válaszolni. Ezt egy nő sem tudja. Te miért szeretsz engem?, A férfi megbillentette a kancsót, nem törődött a kérdés logikájával.

– Az fáj, hogy egyikünknek sincs jövője – mondta –, még ha ezt a csatát túl is élnénk. Ananais soha nem fog megnősülni és letelepedni. Nem földműves, nem kereskedő... Otthagy valami városban. És én visszatérek a földemre. Egyikünk sem lesz boldog. – Ne igyál többet, Galand. Búskomorrá tesz. – A lányom vidám teremtés volt, igaz csibész. Sokszor rácsaptam a fenekére, és sok könnyét letöröltem. Ha tudtam volna, hogy ilyen rövid lesz az élete... És most Parsai... Remélem, gyorsan meghalt. Nagyon önző vagyok – mondta hirtelen. – Nincs más ember rajtam kívül, akinek az ereiben az én vérem folyik. Ha elmegyek, olyan, mintha sosem léteztem volna. – A barátaid törődnek veled – mondta Valtaya. Galand elhúzta kezét a lány elől, és dühösen nézett rá. – Nekem nincsenek barátaim. Soha nem is voltak.

+ 21. A császár selyemsátrában ült, tábornokai körében, közvetlenül hadvezére, Darik mellett. A hatalmas sátrat három részre osztották, a legnagyobb részben, ahol most húszan ültek, akár ötvenen is elfértek volna. Ceska az évek során elhízott, a bőre foltossá, egészségtelenné vált. Vadállati intelligencia vibrált a tekintetében, úgy hírlett, hogy kitanulta a sötét templomosok módszereit, és olvasott a gondolatokban. A kapitányai folytonos félelemben éltek, mert néha hirtelen rámutatott valakire, és árulót kiáltott. Ezekre az emberekre szörnyű halál várt. A császár Darikot tartotta a legmegbízhatóbb katonájának, a ravasz hadvezért, akit csak a legendás Barik, a Sárkány parancsnoka múlt felül. A magas, vékony, izmos, ötvenes éveiben járó férfi mindig simára borotválva jelent meg, és fiatalabbnak nézett ki koránál. A tanácskozók meghallgatták a jelentéseket, számbavették a veszteségeket, majd Darik szólalt meg: – A támadások rendszertelennek tűnnek, mégis érzek mögöttük valami logikát. Te mit mondasz, Maymon? A sötét templomos bólintott. – Még nem törtük át teljesen a védelmet, de így is sokat láttunk. A hágókat Tarsknál és Magadonnál elfalazták. Északról várnak segítséget, de nem bíznak benne igazán. Parancsnokuk, mint számítottunk rá, Ananais, de az asszony, Rayvan lázítja az embereket. – Ő hol van? – kérdezte a császár. – Fent a hegyekben. – Nem fértek hozzá? – A Semmiből nem. Védik. – De a barátait csak nem védik? – kérdezte Ceska. – Nem, uram – értett egyet Maymon. – Akkor szerezzétek meg valakinek a lelkét, aki közel áll hozzá. Holtan akarom látni a nőt. – Igen, uram. De először át kell tömünk a Harmincak falát. – És mi van Tenka kánnal? – kérdezte Ceska. – Északra menekült. Jongir, a nagyapja két hónappal ezelőtt meghalt, és kitörőfélben a polgárháború. – Küldjetek üzenetet Delnoch parancsnokának, hogy figyelje a nadir sereget. – Igen, uram. – Most hagyjatok magamra – parancsolta Ceska. – Darik maradjon.

A kapitányok készséggel engedelmeskedtek, távoztak az éjszakában. A sátor körül ötven Dúvad állt, Ceska seregének legnagyobb és legvadabb szörnyei. A kapitányok lesütött szemmel siettek el mellettük. A sátorban Ceska percekig csendben ült. – Mind gyűlölnek – mondta. – Jelentéktelen emberek jelentéktelen gondolatokkal. Mik lennének nélkülem? – Semmik, uram – mondta Darik. – Pontosan. És te, tábornok? – Felség, olvasol az emberekben, mint nyitott könyvben. Belelátsz a szívekbe. Hűséges vagyok hozzád, de azon a napon, amikor kételkedni kezdesz bennem, első parancsodra megölöm magam. – Te vagy az egyetlen becsületes ember a birodalomban. Holtan akarom őket. Azt akarom, hogy Koda olyan mészárszék legyen, amire századok múlva is emlékeznek. – Úgy lesz, ahogy parancsolod, uram. Nem állhatnak ellent. – A Káoszlélek segíti a csapataimat, Darik. De vérre van szüksége. Sok vérre. Vértengerre! Soha nem lakik jól. Ceska tekintete zavarossá vált, elnémult. Darik nem mozdult. A tény, hogy az uralkodó megőrült, nem zavarta különösebben, de a folyamatos szellemi hanyatlása igen. A tábornok különös férfi volt, csak a háborúért és a haditervekért élt, és a császárnak az igazat mondta. Ha eljön a nap és el fog jönni –, amikor Ceska őrülete ellene fordul, megöli magát, mert az életben már semmi örömet nem lel majd. Darik soha nem szeretett másik emberi lényt, soha nem gyönyörködött el semmiben. Nem érdekelte a költészet, festészet, irodalom, a hegyek vagy a viharos tenger. A háború és a halál érdekelte. De ezeket sem szerette, csak lekötötték a figyelmét. Ceska vihogni kezdett. – Én voltam az egyik utolsó, aki láttam az arcát. – Kinek, uram? – Ananaisról beszélek, az Aranyharcosról. Gladiátor lett, a tömeg kedvence. Egy nap, amikor ott állt, és élvezte, hogy ünnepelik, egy Dúvadat küldtem ellene. Óriási szörny volt, ember, farkas és medve keveréke. De megölte. Ennyi munka, és megölte. – Ceska ismét vihogott. – De elvesztette az arcát a tömeg előtt. – Hogyan, uram? A tömegnek a vadállat tetszett? – Ó, nem. Valóban elvesztette az arcát. Tréfáltam! Darik kötelességtudóan mosolygott.

– Gyűlölöm. Ő volt az első, aki elhintette a kétely magvait. Ellenem akarta vezetni a Sárkányt, de Baris és Tenka kán megállították. A nemes Baris! Tudod, tehetségesebb volt, mint te. – Igen, felség. Már mondtad. – De nem olyan hűséges. Te hűséges vagy, ugye, Darik? – Igen, uram. – Nem szeretnél Baris sorsára jutni, ugye? – Nem, uram. – Különös, hogy egyes tulajdonságok megmaradnak morfondírozott Ceska. – Felség? – Úgy értem, most is ő a vezér, nem? A többiek követik. Csak tudnám, miért. – Nem tudom, uram. Hideg van. Ne hozzak bort? – Nem mérgeznél meg, ugye? – Nem, felség, de igazad van; előbb megkóstolom. – Igen, kóstold csak meg! Darik bort töltött egy aranykupába, és kortyolt egyet. Kitágult a szeme. – Mi az, tábornok? – kérdezte Ceska előrehajolva. – Valami van benne, felség. Sós. – Vértenger – kuncogott Ceska. * Tenka kán hajnal előtt egy órával ébredt. Renya felé nyúlt, de az ágy üres volt. A férfinak tüstént eszébe jutott minden – felült, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Úgy emlékezett, mintha valaki a nevén szólította volna. Biztosan álmodott. A hang újra megszólalt. Tenka leszállt az ágyról, és körülnézett a sátorban. – Hunyd le a szemed, barátom, és lazulj el – mondta a hang. Tenka visszafeküdt. Lecsukott pillái mögött Decado vékony aszkétaarcát látta. – Mikorra érsz ide? – Öt nap. Ha Faljáró kinyitja a kaput. – Addigra meghalunk. – Gyorsabban nem megy. – Hány embert hozol? – Negyvenezret. – Megváltoztál, Tani. – Ugyanaz maradtam. Hogy van Ananais? – Bízik benned. – És a többiek?

– Pogány és Parsai halott. Visszavonultunk az utolsó völgybe. Három napig talán kitarthatunk, tovább biztosan nem. A Dúvadak épp olyan szörnyűek, amilyennek mondják őket. Tenka elmesélte Aulinnal való találkozását, és beszámolt az öreg szavairól. Decado csendben hallgatta. – Akkor hát te vagy a kán. – Igen. – Isten veled, Tenka! Tarskba visszatérve Decado kinyitotta a szemét. Acuas és a Harmincak körben ültek körülötte, segítették a hatalmukkal. Mindannyian hallották Tenka szavait, de ami fontosabb, mind jelen volt az elméjében, s osztozott gondolataiban. Decado mély lélegzetet vett. – Nos? – kérdezte Acuastól. – Elárult bennünket – mondta a harcos szerzetes. – Még nem – vélte Decado. – Idejön. – Nem erre gondoltam. – Tudom, mire gondoltál. De hadd gondoskodjon magáról a holnap! A mi feladatunk enyhíteni a kodaiak szenvedését – azt, ami azután jön, egyikünk sem éli meg. – Mi értelme ennek? – kérdezte Balan. – Valami jónak is kellene következnie a halálunkból. Csak abban segítünk, hogy zsarnokot cseréljenek az emberek? – És ha igen? – mosolygott Decado. – A Forrás tudja, mit akar. Ha ebben nem hiszünk, mit sem ér az egész. – Akkor hát hívő lettél? – kérdezte kétkedve Balan. – Igen, Balan, hiszek. Azt hiszem, mindig is hittem. Mert még kétségbeesésemben is a Forrást szidtam. Ez a hit jele volt, bár akkor még nem láttam be. Ma este már tudom. – A barátod árulása győzött meg? – kérdezte Acuas. – Nem, nem az árulás. A remény. A fény felvillanása. A szeretet jele. De majd holnap megbeszéljük. Ma búcsúznunk kell. – Búcsúzni? – hüledezett Acuas. – Mi vagyunk a Harmincak – mondta Decado. – Küldetésünket csaknem beteljesítettük. Mint a Harminc Hangja, én vagyok a Kardok Apátja. Én itt fogok meghalni, de a Harmincak eszméjének tovább kell élnie. Ma láttuk, hogy egy új fenyegetés növekszik, és hogy Drenainak a jövőben is szüksége lesz ránk. Ahogy a múltban, úgy legyen megint. Egyikünknek távoznia kell, elvállalni az apát szerepét, és felnevelni a Forrás új harcosait. Ez az ember Katán, a Harmincak Lelke.

– Ne! – esdekelt Katán. – Én nem hiszek a halálban és az öldöklésben. – Épp ezért lettél te a kiválasztott – mondta Decado. – Azt hiszem, a Forrás mindig olyan feladatokra választ ki bennünket, ami ellenkezik az alaptermészetünkkel. Hogy miért, nem tudom... de Ő tudja. Rossz vezető vagyok, a Forrás mégis engedte, hogy lássam a hatalmát. Elégedett vagyok. Mi mind engedelmeskedünk az akaratának. Most pedig, Katán, vezesd az utolsó közös imádságot! Könnyek gyűltek Katán szemébe imádság közben, és szomorúság öntötte el a lelkét. Az ima végén minden társát megölelte, és távozott az éjszakában. Hol találja meg az új Harmincat? Felszállt a lovára, és elindult a hegyekben Vágna felé. A menekültek tábora felé vezető hídon Ceorl üldögélt. Katán megállította a lovát – Mit csinálsz, Ceorl? – Egy férfi mondta, hogy itt várjak rád. – Miféle férfi? – Álomember. Katán leült a fiú mellé. – Most találkoztál vele először? – Az álomemberrel? – Igen. – Most. De másokat gyakran látok. Ők... beszélnek hozzám. – Van mágikus hatalmad, Ceorl? – Igen. – Mihez kezdesz vele? – Néha, ha megérintek tárgyakat, tudom, honnan származnak. Képeket látok. És néha, ha haragszanak rám az emberek, tudom, mit gondolnak. – Mesélj a férfiről, aki felkeresett álmodban! – A neve Abaddon. Azt mondta, ő volt a Kardok Apátja. Katán fejet hajtott, és eltakarta az arcát a tenyerével. – Miért vagy szomorú? – kérdezte Ceorl. Katán mély lélegzetet vett, és elmosolyodott. – Nem vagyok szomorú. Többé már nem. Te vagy az első, Ceorl. De lesznek még mások is. Velem jössz. Megtanítalak sok mindenre. – Hősök leszünk, mint a fekete ember? – Igen – mondta Katán. – Hősök leszünk. Ceska seregei hajnalban érkeztek meg, hosszú menetoszlopban. A légió lovassága vezette őket. A hadoszlop messze kígyózott a síkságon, majd Magadon hágója előtt kettévált. Ananais, Thorn, Lake és egy tucatnyi ember

alig egy órával előttük érkezett – Ananais most a falra könyökölve nézte, hogyan ver sátrat a támadó sereg. A csapat másik fele Tarsk felé indult. Húszezer harcedzett veterán maradt Magadon alatt. A császárnak és Dúvadjainak nyomát se látták. Ananais a felkelő nap miatt hunyorogva fürkészte a messzeséget. – Azt hiszem, az ott középen Darik. Micsoda megtiszteltetés! – Nem hiszem, hogy örülök az ilyen megtiszteltetésnek morogta Thorn. – Az az ember egy mészáros. – Több annál, barátom – mondta Ananais. – Az öldöklés mestere. Azaz mester mészáros. Zord csöndben figyelték a katonák készülődését. A sereg nyomában társzekerek érkeztek, tele hevenyészett létrákkal, mászókampókkal, kötelekkel és ellátmánnyal. Egy órával ezután, amikor Ananais éppen a fűben aludt, Ceska Dúvadjai is feltűntek a síkon. Egy fiatal harcos keltette fel a tábornokot, aki megdörgölte szemét és felült. – Itt vannak a szörnyek – suttogta a katona. Látva félelmét, Ananais hátbaverte. – Ne aggódj, fiú! Tarts magadnál egy botot. – Egy botot, uram? – Igen. Ha túl közel kerülnek a falhoz, eldobod, és azt kiáltod: hozd vissza! A tréfa nem segített, de Ananais felvidult tőle: mosolyogva hágott fel a falra vezető lépcsőn. Decado az óriási katapult fogantyújának dőlve állt, amikor Ananais csatlakozott hozzá. A Harmincak vezetője fáradtnak, megviseltnek, elgyötörtnek tűnt, szeme valahová a távolba nézett. – Hogy vagy, Dec? Fáradtnak látszol. – Megöregedtem, Feketemaszk. – Ne kezd te is ezt a Feketemaszk-dolgot! Van rendes nevem. – Az új név jobban illik hozzád – vigyorodott el Decado. A Dúvadak a sátrak mögött telepedtek le, széles kört alkottak egy fekete selyemkupola körül. – Az lesz Ceskáé – mondta Ananais. – Semmilyen kockázatot nem vállal. – Az összes Dúvadat nekünk szánja – állapította meg Decado. – Semmi jele, hogy őket is megosztaná Tarsk és miköztünk. – Szerencsések vagyunk – mondta Ananais. – Az ő szempontjukból ez a logikus taktika. Nem számít, melyik falat foglalják el, csak elessen valamelyik. – Tenka öt nap múlva jön – emlékeztette Decado. – Mi már nem leszünk itt.

– Talán... – Igen? – Nem fontos. Szerinted mikor támadnak? – Utálom az ilyen embereket. Mit akartál mondani? – Semmit. Felejtsd el! – Mi a fene van veled? Rosszabbul nézel ki, mint egy beteg tehén. Decado kényszeredetten mosolyogott. – Ahogy öregebb leszek, egyre komolyabban viselkedem. Nem mintha nem lenne okom az aggodalomra, elvégre alig húszezer ellenséggel és egy hordányi vadállattal állunk szemben. – Azt hiszem, igazad van – értett egyet Ananais. – De fogadni mernék, hogy Tenka egy szempillantás alatt elbánik velük. – Bár itt lehetnék, hogy lássam. – Ha a kívánságok óceánok lennének, mi mind halak lennénk. Az óriás termetű harcos elsétált, hogy befejezze a szundikálását. Decado a falon ülve nézte. Helyesen tette, hogy elhallgatta Ananais elől, hogy Tenka lett Drenai legnagyobb ellenségének kánja? Mit ért volna el, ha elmondja? Ananais bízott Tenkában, és egy ilyen ember bizalma erősebb, mint az ezüstös acél. Ananais el sem tudná képzelni, hogy Tenka elárulná. Kegyes hallgatás, ha töretlen hittel halhat meg. Valóban? Nincs mindenkinek joga tudni az igazságot? – Decado! – szólt egy hang az elméjében. Acuas szólította, Decado lecsukta a szemét, és a hangra összpontosított. – Igen? – Az ellenség megérkezett Tarksba. Dúvadaknak nyomuk sincs. – Mind itt vannak. – Akkor odamegyünk. Jó? – Igen – felelte Decado. Nyolc szerzetes vele maradt Magadonban, kilencet elküldött Tarskba. – Megtettük, amit javasoltál, és behatoltunk az egyik szörny elméjébe. Nem hiszem, hogy örülsz, ha megtudod, mit találtunk. – Mondjad. – A Sárkány! Ceska tizenöt évvel ezelőtt kezdte begyűjteni őket. A legújabbakat a Sárkány újjáalakulásakor ejtette fogságba. – Értem. – Módosít ez bármin? – Nem. Csak növeli a bánatom – Sajnálom. Úgy lesz minden, ahogy elterveztük?

– Igen. Biztos vagy benne, hogy olyan közel kell jutnunk? – Igen – mondta Acuas. – Minél közelebb, annál jobb. – A templomosok? – Áttörték a falat. Majdnem elvesztettük Balant. – Hogy van? – Helyrejön. Beszéltél Ananaisnak Tenka kánról? – Nem.. – Te tudod. – Remélem. Gyertek, amilyen gyorsan csak tudtok. Lent a füvön Ananais álomtalan álomba zuhant. Valtaya meglátta, és sült húst készített meleg kenyérrel. Odavitte, és együtt besétáltak a fák árnyékába, ahol Ananais levette az álarcot, és megebédelt. A lány nem bírta nézni, elfordult, virágokat kezdett gyűjtögetni, és csak akkor tért vissza, amikor a férfi befejezte az étkezést. – Vedd fel az álarcot – mondta. – Jöhet valaki. Ananais mélyen a lány szemébe nézett, majd elfordult, és felvette a maszkját. – Igen, valaki erre járt – mondta szomorúan.

+ 22. A reggel közeledtével kürtök szólaltak meg az ellenséges táborban, és tízezer harcos indult meg céltudatosan a vagonok felé, létrákat húztak elő, köteleket és kampókat, pajzsokat szereltek fel. Ananais a falhoz futott, ahol Lake hajolt az óriás íj fölé, ellenőrizte a szerkezetet. A völgy túlsó oldalán felsorakozott a sereg, napfény táncolt a kardokon és lándzsákon. Felhangzott a dobszó, és a csapatok megindultak. A falakon a védők megnyalták száraz ajkukat, tunikájukba törölték izzadt tenyerüket. A lassú dobszó messze visszhangzóit a hegyek között. Mint óriási tengerhullám ömlött végig a védőkön a pánik. Emberek sikoltoztak, voltak, akik leugrottak a falakról, a lenti fűre gurultak. – A templomosok! – ordította Decado. – Ez csak illúzió. Hiába, a rémület nem múlt. Ananais igyekezett úrrá lenni a helyzeten, de az ő hangja is reszketett a rémülettől. Újabb emberek ugrottak le a falakról, miközben a dobok közeledtek. Már több száz harcos menekült visszafelé, de megtorpantak, amikor egy rozsdás láncinget viselő nővel találták szemben magukat. – Mi nem menekülünk! – kiáltotta Rayvan. – Mi vagyunk Koda! A Legendás Druss fiai vagyunk. Mi nem menekülünk. Előhúzta rövidkardját, átsétált közöttük, fel a falra. Csak egy maroknyi ember tartotta a falat, ők is halottsápadt arccal, remegve álltak. Rayvan felsétált a lépcsőn, a félelem nőttön nőtt benne, amikor felért a párkányra. Ananais botorkált felé, a kezét nyújtotta, amit Rayvan hálásan elfogadott. – Nem győzhetnek le! – mondta összeszorított fogakkal, tágra nyit szemmel. A kodabéli férfiak megfordultak, látták, hogy kihívóan ott áll középen. Felvették a kardjukat, lassan követni kezdték, egymás után hatoltak át az előttük tornyosuló félelemfalon. Decado és a Harmincak harcba szálltak, pajzsot emeltek Rayvan köré. És a félelem megszűnt! A Koda harcosok visszarohantak a falakra, haragosan, dühösen. Eltökélt arccal, elszántan álltak, megszégyenítette őket a harcos asszony bátorsága. A dobszó elhallgatott. Kürt rivallt fel. Egyetlen üvöltéssel tízezer katona indult támadásra. Lake és emberei visszarángatták a húrt a két fegyverre, megtöltötték a tartályokat reszelt ólomhegyekkel. Ötven lépés távolságban Lake felemelte a

kezét. Negyvennél leengedte, kihúzta a biztosítékot. A második masina egy pillanattal később engedte el a lövedéket. A támadók első sorát lekaszálták, vad éljenzés tört ki a védők között. Felkapták az íjaikat, sortüzet sortűz után küldtek a rohamozó harcosok felé. A támadók azonban jól páncélozták magukat, pajzsokat is tartottak védekezésül. Létrák csapódtak a falnak, mászókampók szálltak a falak fölött. – Kezdődik – mondta Ananais. Az első katona, aki feljutott a falra, Ananais kardjával a torkában halt meg. Zuhanás közben magával rántotta az utána következőt is. Egyre többen értek fel, megkezdődött a kézitusa. Decado és a Harmincak egy csoportban harcoltak Ananaistól jobbra. Ott senki nem jutott fel a falakra. Bal oldalt azonban a behatolóknak sikerült rést nyitni. Ananais közéjük rontott, ütött és szúrt, ölt és pusztított. Utat vágott, mint oroszlán a bárányok között, mögötte Koda harcosok gyűltek, és lassan visszavonulásra kényszerítették a katonákat. Középen Rayvan egy katona szivébe mártotta a kardját, ám áldozata esés közben még visszatámadott, kardja felhasította az asszony arcát. Rayvan megtántorodott, de már a következő támadóval kellett volna szembenéznie. Lake észrevette a veszélyt, elhajította a tőrét, és markolatával eltalálta a támadót a füle mögött. Az megbotlott és elejtette a kardját, így Rayvan könnyedén végzett vele, kétkezes vágással megsebezte a nyakát. – Menj innen, anya! – üvöltötte Lake. Decado meghallotta a kiáltást, otthagyta a Harmincakat, Rayvanhoz futott és talpra segítette. – Lake-nek igaza van – mondta. – Te túl fontos vagy, hogy ilyen kockázatot vállaljál. – Mögötted! – kiáltott az asszony, amikor egy katona ugrott át a falon magasra emelt csatabárddal. Decado megpördült, és már lendült is. Kardja felnyársalta a férfi mellkasát, de beletört. Két újabb katona tűnt fel, és Decado előrevetette magát, felkapta az elejtett csatabárdot, majd talpra gurult. Kivédett egy felülről jövő vágást, majd visszakézből lelökte az egyik katonát a falról. A második támadónak sikerült Decado vállát megsebeznie, de a hátulról érkező Lake a férfi koponyájába döfte a kardját. A támadók visszavonultak. – Vigyétek el a sebesülteket a falról – kiáltotta Ananais. Bármikor visszatérhetnek. Ananais végigsietett a falon, ellenőrizte a halottakat és a sebesülteket. Legalább száz ember többé nem fog harcolni. Még tíz ilyen támadás, és végük. Galand megindult a bal szárnyról, középen találkozott Ananais-szal.

– Jobban járnánk még ezer emberrel, és magasabb falakkal – mondta keserűen. – Szépen harcoltak. Legközelebb kisebb veszteséget szenvedünk. Ebben a támadásban a legrosszabb embereink haltak meg. – Csak ennyit jelentenek neked? – csattant fel Galand. Egységek kardokkal. Jó katona, rossz katona. – Most nincs időnk erre, Galand. – Hányingerem van tőled! – Tudom, hogy Parsai halála... – Hagyj békén – mondta Galand, és arrébb ment. – Ez meg mi volt? – kérdezte Thorn, aki éppen akkor érkezett fel a falra vezető lépcsőn. Szerzett egy fejsérülést, de már bekötözték. – Nem tudom. – Hoztam ennivalót – vont vállat Thorn, és sajttal töltött cipót nyújtott át Ananaisnak, a férfinak azonban csak egyetlen harapásra volt ideje, amikor a kürtök ismét megszólaltak. * Öt támadást indított aznap az ellenség, öt támadást vertek vissza alkonyat előtt és egyet éjszaka – ez utóbbi okozta a legnagyobb veszteségeket. Ananais hajnal előtt két óráig a falakon maradt,'és csak akkor tántorgott le, amikor Decado szólt, hogy aznap újabb támadás nem várható. Valtaya szobája az ispotályban volt, de Ananais ellenállt a késztetésnek, hogy megkeresse a lányt, inkább besétált a fék közé, és egy fűvel benőtt buckának dőlve elaludt. Négyszáz embere vált harcképtelenné, a sebesültek megtöltötték az ispotályt, soknak már csak az épület melletti fűre fektetett takarókon jutott hely. Ananais erősítésért küldetett, kétszázötven embert kért. Mint Acuastól megtudta, Tarsknál csekélyebb veszteségeket szenvedtek, és ott csak háromszor támadtak. Trus, a fiatal harcos, aki a tarski csapatokat vezette, szépen megállta a helyét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fő csapásokat Magadonra irányítják. Ananais remélte, hogy holnap még nem kell szembenézniük a Dúvadakkal, de szíve mélyén tudta, hogy ez hiú remény. Az ispotállyal szemben fiatal harcos forgolódott: rémálmok gyötörték. Hirtelen megfeszült a teste, fojtott kiáltás halt el a torkában. Kinyílt a szeme, felült, a tőréért nyúlt, és maga ellen fordította a pengét. Lassan a mellkasába döfte, míg a szívbe nem hatolt. Kihúzta, és felállt. Egyetlen csepp vér sem csordult ki a sebből.

A halott lassan az ispotályhoz sétált, benézett a nyitott ablakon. Bent Valtaya küzdött a legsúlyosabb sebesültek életéért. A férfi ellépett az ablaktól, besétált a fák közé, ahol kétszáz menekült verte fel sátrát. A tábortűz mellett Rayvan ült, egy csecsemőt dajkált és három másik asszonnyal beszélgetett. A halott férfi feléjük indult. Rayvan felnézett és meglátta. Jól ismerte a közeledőt. – Nem tudtál aludni, Oranda? Nem kapott választ. Ekkor Rayvan meglátta a tőrt, és a szeme összeszűkült. Amikor a férfi letérdelt mellé, a szemébe nézett. Üres, halott, semmit nem látó szem nézett vissza rá. A tőr megvillant. Rayvan félrevetődött, úgy fordult, hogy az alvó gyereket védje, amikor a penge végigszántott a csípőjén. Elengedte a kicsit, felkarjával védte ki a következő támadást, másik kezével állón vágta a férfit. Az elesett, de már kelt is fel újra. Rayvan felpattant. A többi asszony sikoltozott, a csecsemő sírni kezdett. A tetem közeledett. Rayvan hátrálni kezdett, érezte a lábán végigcsurgó vérpatakot. Hirtelen egy férfi ugrott közéjük, a kezében tartott kovács kalapáccsal teljes erejével lesújtott a halott férfi fejére. A koponya széthasadt, a férfi arcán azonban még mindig nem látszott semmilyen érzelem. Nyílvessző csapódott a mellkasába, lenézett rá, és lassan kezdte kihúzni. Galand akkor ért oda, amikor a halott ismét Rayvan felé nyúlt. Galand lecsapott. A tőrt tartó kar elvált a testtől, a test megtántorodott, elesett. – Nagyon szeretnének holtan látni – jegyezte mg Galand. – Mint mindannyiunkat – felelte Rayvan. – Holnap teljesül a kívánságuk. Valtaya összevarrta a sebet Rayvan csípőjén, majd sűrű kenőcsöt kent rá. – Így nem lesz forradás – mondta, és bekötötte a sebet. – Nekem mindegy – mondta Rayvan. – Ha valaki olyan öreg, mint én, senki nem veszi észre a forradást a csípőjén, ha érted, mire gondolok. – Ostobaság. Szemrevaló asszony vagy. – Pontosan. Ritka az a férfi, aki egy pillantásnál többre méltat egy magamfajta nőt. Te vagy a Feketemaszk szeretője, ugye? – Igen. – Régóta ismered? – Nem. Megmentette az életemet. – Értem. – Mit értesz? – Kedves lány vagy, de lehet, hogy túl komolyan veszed az adósságaidat.

Valtaya leült az ágy szélére, megdörgölte a szemét. Fáradt volt, túl fáradt ahhoz, hogy aludjon. – Mindig ilyen elhamarkodottan alkotsz ítéletet? – Nem. – Rayvan, óvatosan felült, érezte, hogy húzódik a varrat. – De a szerelem az ember szemében lakik, és egy nő mindig tudja, mikor szerelmes a másik. Amikor Feketemaszkról kérdeztelek, szomorúság ült a szemedben. És azt mondtad, hogy megmentette az életedet. Nem nehéz levonni a nyilvánvaló következtetést. – Akkora bűn az, ha le akarom róni a tartozásomat? – Nem, nem az, különösen most nem. És Feketemaszk remek ember. – Megbántottam – suttogta Valtaya. – Nem akartam, de fáradt voltam. A legtöbbször nem veszek tudomást az arcáról, de most megkértem, hogy vegye fel a maszkját. – Lake megpillantotta egyszer az arcát. Azt mondta, szörnyűséges forradások szabdalják. – Nincs arca – mondta Valtaya. – Az orrát és a felső ajkát letépték, az arca egy merő heg. Az egyik seb nem akar begyógyulni, folyvást gennyedzik. Iszonyú! Olyan, mint egy halon. Megpróbáltam, de nem vagyok képes... – A szavak elhaltak, könnyek potyogtak a lány szeméből. – Ne gondolj rosszat magadról. – Rayvan előrehajolt és megpaskolta a hátát. – Megpróbáltad. A legtöbb nő még ennyit sem tett volna meg. – Szégyellem magam. Egyszer azt mondtam neki, hogy nem az arca teszi a férfit. A férfit akartam szeretni, de mindig az arca kisért. – Nem hibáztál. A válasz a szavaidban rejlik: akartad szeretni. Túl sokat vállaltál. – De olyan nemes és tragikus. Ő volt az Aranyharcos. Mindene megvolt. – Tudom. És nagyon hiú volt. – Ezt honnan tudod? – Nem nehéz kitalálni. Gondold csak végig: gazdag fiatal nemes, aki a Sárkány tisztje, egyik parancsnoka lett. És mi történt azután? Beszállt a gladiátorjátékokba, azért ölt, hogy a tömeget szórakoztassa. Ellenfeleinek egy része fogoly volt, nem volt más választásuk, mint harcolni és meghalni. Neki lett volna. De nem tudott lemondani a tapsról. Ebben semmi nemesség nincs. Férfiak! Mit tudnak ők? Soha nem nőnek fel. – Túl keményen ítélsz. Kész meghalni érted. – Nem értem. Saját magáért. Bosszút akar állni. – Ez nem igazságos! – Az élet igazságtalan – mondta Rayvan. – Ne érts félre, én is kedvelem őt. Nagyszerű ember. De a férfiak- soha nincsenek tiszta aranyból vagy sárból. A kettő keverékei.

– És a nők? – kérdezte Valtaya. – Mi tiszta aranyból készültünk, lányom – felelte kuncogva Rayvan. Valtaya elmosolyodott. – Így már jobb. – Hogy csinálod? Honnét veszed az erőt? – Színlelek. – Ez nem lehet igaz. Megfordítottad a csata sorsát. Nagyszerű voltál. – Ez könnyű. Megölték a férjemet és a fiaimat, semmi nem maradt, amivel fájdalmat okozhatnának. Az apám mindig azt mondogatta, hogy nem lehet megállítani azt az embert, aki tudja, hogy igaza van. Először azt hittem, ostobaság, hisz egy nyílvessző bárkit megállít. De most már tudom, hogy igaza volt. Ceska... természetellenes, mint a hóvihar júliusban. Nem győzhet, amíg van elég ember, hogy szembeszálljon vele. Az egész birodalomban elterjed a lázadás híre, és mások is követik a példánkat. Csapatok tagadják meg az engedelmességet, férfiak nyúlnak a kardjukért. Nem győzhet. – Itt győzni fog. – Rövid életű lesz a győzelme. – Ananais hisz benne, hogy Tenka kán megérkezik a nadir seregével. – Tudom – mondta Rayvan. – És nem vagyok tőle túl boldog. A szomszédos szobában Decado álmatlanul feküdt az ágyán, vállsebe fájdalmasan lüktetett. Rayvan szavai hallatán elmosolyodott. Az ilyen asszonyokat nem lehet becsapni. A famennyezetet bámulta, nem vett tudomást a fájdalomról. Béke vette körül. Katán megkereste, mesélt a fiúról, Ceorlról, és Decado majdnem könnyezett. Lassan minden a helyére kerül, már a halál sem riasztotta. Decado óvatosan felült. Jobbra, az asztalon feküdt a páncélja. Serbitar páncélja. A delnochi Harmincak. Mondják Serbitarról, hogy kétségek gyötörték, és Decado remélte, hogy a végén a számára eljött a megvilágosodás. Nagyszerű dolog tudni. Utólag csodálkozott, hogyan is lehetett olyan vak az igazságra, amikor az mindig is ott ragyogott kristálytiszta egyszerűségében. Ananais és Tenka, akik a Sárkány kaszárnyája mellett találkoztak. Faljáró és Pogány. Decado és a Harmincak. Rayvan. Mindegyikük egy láncszem a rejtélyek és mágia világában. És ki tudja, milyen más láncszemek bírnak épp ekkora jelentőséggel? Valtaya, Renya, Galand, Lake, Parsai, Thorn, Turs? Pogány azért került ide messze földről, hogy egy különleges gyereket megmentsen. De kit fog a gyermek megmenteni? Láncolat a láncolatban a láncolatban...

Lehet, hogy az események maguk is csak láncszemek. A Dros Delnochi híres csata eredménye két emberöltővel később Tenka kán. És Faljáró. És a Sárkány. Ez már túl sok volt Decadónak. A vállából új fájdalomhullám indult el, és Decado felnyögött, amikor szétáradt benne. Holnap minden fájdalom elmúlik. * A hajnal újabb három támadást hozott. Az utolsónál a védelem vonala csaknem megtört, de a két kardot forgató Ananais őrült dühvei vetette magát a küzdelembe, utat vágott-hasított magának a sokaságon át. Amikor visszaverték a támadást, kürtszó harsant az ellenség táborában, és a Dúvadak – mind az ötezren – gyülekezni kezdtek. Aztán megindultak, és a légiósok visszahúzódtak, szabadon hagyták az utat a szörnyetegek előtt. Ananais nagyot nyelt, ahogy végignézett a falon. Ettől a pillanattól félt. De a kodai harcosok elszántnak tűntek, és Ananaist büszkeség öntötte el. – Ma mindenki meleg szőrmén alszik! – üvöltötte. Zord nevetés fogadta a tréfát. A szörnyek megvárták, hogy a sötét templomosok köréjük gyűljenek. Véres mészárlás képeit közvetítették feléjük, fellobbantva állati természetüket. Felhangzott az üvöltés. Fent a falon Decado magához szólította Balant. A sötét szemű szerzetes odalépett, és udvari etikett szerint hajolt meg. – Itt az idő – mondta Decado. – Igen. – Te itt maradsz. – Tessék? – szegte fel fejét döbbenten Balan. – Miért? – Mert szükségük lesz rád. Hogy tartsák a kapcsolatot Tarskkal. – Nem akarok egyedül maradni, Decado! – Nem leszel egyedül. Mind veled leszünk. – Nem! Meg akarsz büntetni? – Dehogy. Maradj Ananais mellett, és védd meg, ha tudod. És Rayvant is. – Maradjon valaki más. Én vagyok közületek a legrosszabb, a leggyengébb. Szükségem van rátok. Nem hagyhattok egyedül! – Higgy, Balan. És engedelmeskedj. A szerzetes lebotorkált a falról, berohant a fák takarásába. A síkságon az üvöltés borzalmas kakofóniává változott. – Most! – kiáltotta Decado.

A tizenhét harcos szerzetes lecsúszott a falról, leugrott a talajra, és a száz lépésnyire várakozó szörnyetegek felé indult. – Mi az ördög...? – kezdte Ananais. – Decado! A Harmincak széles arcvonalat alkotva indultak el, a szél megmeglobogtatta fehér köpenyüket, kardjukat a kezükben tartották. A vadállatok támadásra indultak, mellettük futottak a templomosok, félelmetes erejű szellemi csapásokkal ösztökélték őket előre. A Harmincak letérdeltek. A Dúvadak vezére, egy csaknem nyolc láb magas szörnyeteg megtántorodott, amikor víziót meglátta. Kő. Hideg kő. Furcsa az alakja. Vér, friss vér, sós húsból csepeg. A szörnyeteg tovább rohant. Kő. Hideg kő. Szárnyak. Vér. Kő. Szárnyak. Alig tucatnyi lépés választotta el a vadállatokat a Harmincaktól. Ananais nem bírta tovább: hátat fordított, hogy ne kelljen látnia. A Dúvadak vezére elérte az előtte térdeplő, ezüstruhás harcost. Kő. Alakja van. Szárnyak. Menetelő katonák. Kő. A szörnyeteg felüvöltött. Sárkány. Kősárkány. AZ ÉN SÁRKÁNYOM! A Dúvadak lelassítottak. Az üvöltés elhalt. A kép felerősödött. Rég elvesztett emlékek törtek a felszínre. Fájdalom, szörnyű fájdalom égett a varázs torzította testekben. A templomosok keményen dolgoztak: szellemi csapásokat mértek a Dúvadakra. Az egyik szörnyeteg megfordult, lecsapott, karmai leszakították a templomos fejét a válláról. A többieket vezető hatalmas Dúvad Decado előtt állt, fejét lehajtotta, nyelve kilógott. Decado felnézett. Folytatta az üzenetet, és látta a bánatot a félszörny szemében. A lény tudta. Karmos mancsa felemelkedett, megveregette a mellkasát. Nyelve küszködött, hogy kimondjon egy szót, amit Decado alig értett. – Baris. Én... Baris! A szörnyeteg megfordult, és üvöltve a templomosokra vetette magát. Más Dúvadak is követték a példáját. A templomosok földbe gyökerezett lábbal álltak, képtelenek voltak felfogni, mi történik. És a szörnyek nekik rontottak. De nem minden Dúvad volt valaha Sárkány, és sokan zavartan bóklásztak, mígnem egyikük felfigyelt az ezüstruhás harcosokra.

Előrerohant. Tucatnyian követték. Transzállapotukban a szerzetesek védtelenek voltak, csak Decado lett volna képes cselekedni, de ő nem mozdult. A Dúvadak rávetették magukat, és marcangolni kezdték. Decado becsukta a szemét, és elmúlt minden fájdalom. A templomosok százával hullottak, miközben a vadállatok végigdúlták a tábort. A hatalmas Dúvad, aki valaha Baris volt, a Sárkány Hadura, Maymonra ugrott, amikor az menekülni próbált. Egyetlen harapással letépte a férfi karját. Maymon felordított. A karmos mancs következő ütése letépte az arcát, és a sikoly vérbe fulladt. Baris talpra ugrott, és Ceska sátra felé rohant. Darík elhajította a lándzsáját, és mellbe találta a támadót, de a fegyver nem fiiródott elég mélyre. A Dúvad kitépte a lándzsát, és folytatta útját. – Légió, hozzám! – rikoltotta Darik. Az íjászok vesszők fellegét zúdították a szörnyetegre, de az egyre csak közeledett A csatatéren sorra estek össze a Dúvadak, haláltusájukban rettenetesen üvöltöttek. Baris még mindig közeledett. Darik elképedve nézte, ahogy szeme láttára zsugorodik a teste. Egy vessző fúrta át Baris mellkasát. Megbotlott, és Darik ezt kihasználva hátulról ledöfte. A szörny megpróbált megfordulni, és közben kiszenvedett. Darik a lábával fordította át a testet. A lény megremegett, és ő még egyszer szúrt. Akkor jött csak rá, hogy a mozdulat nem az élet jele volt: a fenevad kezdte visszanyerni emberi formáját. Darik elfordult. A síkságon a vadak haldokoltak. Mind, kivéve azt a kis csoportot, akik a zűrzavart okozó ezüstruhás harcosokat marcangolták. Ceska a sátrában ült. Darik belépett, és meghajolt előtte. – A Dúvadaknak végük, uram. – Majd csinálok újakat. Vegyétek be a falat! * Faljáró a halott templomost nézte. Két sathuli harcos elfutott, hogy elkapják a templomos lovát, eközben Magir kitépte a nyilat a templomos torkából, majd egy vászonronggyal azonnal el is állította a vérzést. Gyorsan kigombolták a halott mellvértjét, levették róla. Faljáró letörölte a vérfoltokat a szíjról. Két harcos folytatta a vetkőztetést, miközben Faljáró kinyitotta a mellvértbe rejtett bőrtáskát. Egy tekercset talált benne, amit pecséttel zártak le. Forgatta, nézegette, majd visszatette a táskába. – Rejtsétek el a testet – szólt, és visszafutott a fák védelmébe. Három napja vártak már a futárra a Skultikon átvezető magányos úton. Magir egyetlen nyílvesszővel intézte el, nagyon szép munka volt.

A táborba visszaérve Faljáró megvizsgálta a pecsétet. Zöld viaszból készült, ilyet a sathulik között nem talál. Eljátszott a gondolattal, hogy kinyitja, de azután visszatette a tokjába. A sathuli lovasok Tenka kánról is hírt hoztak. Már csak egy napra járt az erődtől, ezért Faljárónak azonnal meg kellett valósítani a tervét. A páncélhoz lépett, és felpróbálta a mellvértet. Egy kicsit nagy volt, levette hát, átszúrta a szíjat a tőre hegyével, és megszorította a kötést. Most jobb lett. A sisak pontosan illett rá, de Faljáró boldogabb lett volna, ha nem egy templomos sisakját kell hordania, hiszen ők állítólag szellemi úton is képesek kommunikálni. Remélte, hogy Delnochban nem találkozik templomosokkal. – Mikor mész be? – kérdezte Magir. – Ma. Éjfél után. – Miért olyan későn? – Ha szerencsém van, a parancsnok már alszik. Álmos lesz, és kevesebb kérdést fog feltenni. – Nagy kockázatot vállalsz, gróf úr. – Ne is mondd. – Bárcsak megtámadhatnánk az erődöt ezernyi karddal! – Igén – értett egyet kelletlenül Faljáró. – Az szép lenne. De ilyen az élet. – Különös ember vagy, uram. Mindig tréfálsz. – Az élet elég szomorú, Magir. Becsüljük meg a nevetést! – Akár a barátságot – mondta a sathuli. – Valóban. – Nehéz volt halottnak lenni? – Nehezebb élni remény nélkül. Magir komoly arccal bólintott. – Remélem, hogy a küldetésed nem lesz hiábavaló. – Miért lenne? – Nem bízom a nadirokban. – Gyanakvó ember vagy te, Magir. Én bízom Tenka kánban. Amikor gyermek voltam, megmentette az életemet. – Akkor ő is újjászületett? – Nem. – Nem értem. – Nem felnőtt emberként szálltam ki a sírból, Magir. Fel kellett nőnöm, akár a többi gyereknek. – Sok mindent nem értek. De ez egy másik napra tartozik. Most készülődni kell. Faljáró bólintott, saját ostobaságán elképedve. Milyen könnyel elárulja magát az ember!

Magir figyelte, ahogy Faljáró felveszi a páncélt, és elgondolkozott. Nem volt ostoba ember, és megérezte a gróf bizonytalanságát, tudta, hogy nem minden úgy igaz, ahogy ő gondolja. De Joachim lelke megbízott Faljáróban... Ennyi elég. Faljáró megszorította a nyeregszíjat a fekete herélten, felpattant a nyeregbe, a sisakot a nyeregkápára erősítette. – Isten veled, barátom – mondta. – A szerencse istene legyen veled – felelte Magir. Faljáró megsarkantyúzta a lovat, ki az erdőből. Több mint egy órát lovagolt, mire Delnoch déli kapuja feltűnt előtte, és a nagy fal, ami elzárta a hágót. Régen járt már itthon. Két őr tisztelgett neki, amikor belovagolt a kapun, majd balra fordult, a belső erőd bejárata felé. Egy katona lépett elő, megfogta a kantárt, amíg leszállt a nyeregből. Faljáró megindult előre, de egy újabb őrjárat közeledett. – Vezessetek a Ganhoz – parancsolta. – Gan Paldin alszik, uram. – Akkor ébresszétek fel! – csattant fel Faljáró, igyekezett hűvösen és közönyösen beszélni. – Igen, uram. Kérlek, kövess, uram – mondta a férfi. Átvezették Faljárót a fáklyával megvilágított folyosón, el a Hősök Termében sorakozó szobrok között, fel a márványlépcsőn Paldin lakosztálya felé. Valaha itt élt a nagyapja. Az őrnek sokáig kellett kopognia, mire egy álmos hang válaszolt, és az ajtó kinyílt. Gan Paldin gyapjúköntöst öltött magára. Alacsony, középkorú férfi volt, kidülledő, sötét szemekkel. Faljáró azonnal ellenszenvet érzett iránta. – Nem várhat? – kérdezte Paldin ingerülten. Faljáró átnyújtotta a tekercset, Paldin feltépte, és gyorsan elolvasta. – Hát – kérdezte – mi ez? Vagy van személyes üzenet is? – Van egy másik üzenet is, uram. Személyesen a császártól. Északról vár segítséget, és át kell engedned a nadir tábornokot a kapukon. Megértetted? – Milyen furcsa – mormolta Paldin. – Át kell engedjem? – Pontosan. – Paldin megfordult, felkapott egy tőrt az ágy melletti asztalkáról. A penge felemelkedett, majd Faljáró torkán pihent meg. – Akkor talán megmagyaráznád az üzenet értelmét? kérdezte, és felemelte a tekercset, hogy Faljáró is elolvashassa. Figyeld a nadir sereget. Kitartás minden áron.

– Nem áll szándékomban sokáig úgy állni itt, hogy tőr szegeződik a torkomnak – mondta jeges hangon Faljáró. Nem szeretnék megölni egy tábornokot. Vedd el azonnal, vagy nézz szembe a templomosok dühével! Paldin elsápadt, de elvette a tőrt. Az őrjárat kardot húzott, és Faljáró mögé lépett. – Helyes – mondta Faljáró. – Most olvasd el újra az üzenetet. Észreveszed, hogy azt mondja: figyeld a nadir sereget. Akárcsak az üzenetem. Kitartás minden áron. Ez a lázadókra vonatkozik és azokra az átkozott sathulikra. A császár azt várja tőled, hogy engedelmeskedjél. Szüksége van a nadirokra, megértetted? – Számomra nem világos. – Számomra igen – csattant fel Faljáró. – A császár szövetséget kötött a nadirokkal. Csapatokat küldenek, hogy segítsenek eltaposni a lázadókat, mindenütt. – Ezt valakinek meg kell erősíteni – vitatkozott Paldin. – Igazán? Ezek szerint megtagadod az engedelmességet a császár parancsának? – Egyáltalán nem. Hűséges vagyok, mindig is az voltam. De ez olyan váratlan... – Értem. Ezek szerint a császárt hibáztatod, mert nem avatott be a terveibe? – Ne adj szavakat a számba! Nem ezt mondtam. – Ostobának nézek ki, Paldin? – Nem, de... – Miféle bolond lennék, ha olyan levéllel érkeznék, ami meghazudtol? – Igen. Ezt látom... – Nos, két lehetőség van. Vagy bolond vagyok, vagy...? – Értem – dadogta Paldin. – Mindazonáltal – mondta Faljáró kedvesebb hangon –, óvatosságodért nem hibáztatlak. Áruló is lehetnék. – Pontosan. – így hát megengedem, hogy a parancs megerősítését kérjed. – Köszönöm. – Semmiség. Szép a lakosztályod. – Igen. – Alaposan körülnéztél? – Miért? – Rejtett helyeket keresve, ahonnan kihallgathatnak a kémek. – Itt nincs olyan hely. Faljáró elmosolyodott, lehunyta a szemét. – Én körülnézek – mondta.

Gan Paldin és az őrség néma csendben figyelte, hogy Faljáró lassan körbefordul. A mutatóujja kinyúlt. – Ott! mondta, és Paldin megrezzent. – Hol? Faljáró kinyitotta a szemét. – Ott, a falnál. Titkos átjáró! – odalépett a faragott falborításhoz, megnyomott egy gombot. A falap kinyílt, mögötte szűk folyosó és lépcső tűnt elő.~ – Igazán lehetnél óvatosabb is – mondta Faljáró. – Én most lefekszem, holnap elindulok vissza az üzeneteddel. Vagy szeretnéd, ha még ma egy másik hírvivő indulna el? – Öö... dehogy – mondta Paldin, és a pókhálóval benőtt folyosót fürkészte. – Ezt hogy csináltad? – Ne kérdőjelezd meg a Káoszlélek hatalmát – intette Faljáró.

23. Ananais lelépett a falról, és lent a füvön csatlakozott Lake-hez, Thornhoz és Galandhoz. Boroskupákat és sültekkel megrakott tányérokat hoztak, és a kis csoport fáradt csendben evett. Ananais nem nézte végig, hogyan tépik darabokra régi barátját, de ahhoz még időben fordult vissza, hogy lássa, miként söprik el a templomosok hatalmát a haldokló szörnyetegek. A légiósok ugyan támadásra indultak utána, de csak félszívvel, a védők könnyedén visszaverték őket. Darik szünetet parancsolt, amíg a holttesteket eltakarítják: ötezer Dúvad, háromszáz templomos és ezernél több katona pusztult el a szörnyű percek során. Ananais észrevette, hogy Balan, mint a boldogtalanság eleven szobra, egyedül ül a fák alatt, és lehajtott fejjel bámulja a földet. Egy boroskupával a kezében lépett hozzá, és leült melléje. – Mondd el! – parancsolta. – Mit mondhatnék? – kérdezte a szerzetes. – Az életüket adták érted. – Mit csináltak? – Nem tudom elmagyarázni, Feketemaszk. Olyan képet küldtek a vadállatok elméjébe, ami felébresztette bennük emberi mivoltukat... és ez elpusztította őket. – Nem tehették volna mindezt a fal biztonságából? – Talán. De minél közelebb vagy valakihez, annál erősebb a hatalmad. Ha biztosra akartak menni, közel kellett kerülniük. – És most csak te maradtál. – Igen. Csak Balan. – Mi történik Tarskban? – Mindjárt kiderítem – mondta Balan, és becsukta a szemét. Csak percekkel később nyitotta ki újra. – Minden rendben. A fal kitartott. – Hány embert vesztettek? – Háromszáz vált harcképtelenné, de csak száznegyvenen haltak meg. – Csak – visszhangozta Ananais. – Köszönöm. – Ne köszönd – mondta Balan. – Gyűlölök mindent ebben az őrült ügyben. Ananais otthagyta a szerzetest, besétált a fák közé, levette az álarcát, és hagyta, hogy a hűvös esti levegő lehűtse forró bőrét. Megállt egy pataknál, belemártotta a fejét, és mély kortyokkal nyelte a vizet. Rayvan itt talált rá, hangosan megszólította, hagyott a férfinek időt, hogy feltegye az álarcot. – Hogy állunk? – kérdezte. – Jobban, mint vártam. De a két falnál több, mint négyszáz ember meghalt. És legalább négyszáz másik megsebesült.

– Hány emberünk maradt? – Háromszáz itt, ötszáz Tarsknál. – Kitarthatunk? – Honnan az ördögből tudjam? Talán még egy napot. Talán kettőt. – Eggyel több napra lenne szükségünk – mondta Rayvan. – Igen. Csábító, ugye? – Fáradtnak látszol. Pihenned kellene. – Szívesen, hölgyem. Hogy vannak a sebeid? – A forradás az arcomon mégszépít. Az oldalam fáj. – Te mindent megtettél, amit lehetett. – Mondd ezt a halottaknak. – Felesleges – mondta Ananais. – Érted haltak meg. – Mihez kezdesz, ha győzünk, Feketemaszk? – A körülményeket tekintve különös kérdés. – Egyáltalán nem. Tehát? – Gondolom, katona maradok. Újjászervezem a Sárkányt. – És mi lesz a házassággal? – Senkinek nem kellek többé. Nem vagyok különösebben szép az álarc alatt. – Mutasd meg – kérte a nő. – Miért ne? – vette le az álarcot Ananais. – Igen – suttogta Rayvan –, elég szörnyű. Csodálom, hogy túlélted. A harapásnyomok majdnem a torkodig érnek. – Nem bánod, ha visszaveszem az álarcot? Kényelmetlenül érzem magam. – Egyáltalán nem. Azt mondják, valaha te voltál a legszebb férfi a birodalomban. – Igaz, hölgyem. Valaha könnyedén meghódítottalak volna. – Ezzel nem mondtál sokat. Mindig is nehezemre esett nemet mondani... csak a csúnya férfiaknak tudtam ellenállni. Még Thornnal is aludtam egyszer, bár azt hiszem, ő már nem emlékszik rá. Harminc éve történt – megjegyzem, akkoriban még hajadon voltam. – Nagyon fiatal lehettél. – Milyen udvarias vagy! Fiatal voltam, igen. Itt, a hegyekben, Feketemaszk, kevés a szórakozási lehetőség. De mondd csak, szereted Valtayát? – Ehhez semmi közöd! – csattant fel a férfi. – Valóban. Azért válaszolnál? – Szeretem őt. – Amit mondok, fájni fog... – Már kíváncsi voltam, hová akarsz kilyukadni.

– Csak oda, hogy ha szereted, békén hagyod. – Ő kért, hogy beszélj velem? – Nem. De meg van zavarodva. Bizonytalan. Nem hiszem, hogy szeret téged. Szerintem csak hálás, és szeretné kimutatni. – Manapság azt fogadom el, amit adnak – mondta keserűen Ananais. – Ez nem igaz. – Hagyj magamra, Rayvan. Kérlek! Amikor az asszony távozott, Ananais órákig ült egyedül, éberen, képtelen volt aludni. Újraélte egykori dicsőségét, de különös módon az emlékek most nem okoztak örömet. Éljenző tömeg, készséges asszonyok, irigy férfiak... vajon tényleg élvezte mindezt? Hol vannak a fiak, akik a magjából születhettek volna? Hol van szíve asszonya? Valtaya? Légy őszinte, ember! Lehetett volna valaha is Valtaya? Ha még mindig az Aranyharcos lennél, rá se néznél a boldogtalanra! A keleti eget már megfestette a hajnal, amikor Ananais elmosolyodott, majd felnevetett. A pokolba is! Élt, ahogy egy férfi élhet. Semmi értelme a sajnálkozásnak. A múlt amúgy is halott ellenség, a jövő pedig véres kegyelemdöfés képében vár rá a Koda-völgyben. Nemsokára ötven lennél, mondta magának, és még mindig erős vagy. A férfiak követnek. A drenai nép bízik benned. Lehet, hogy az arcodat elvesztetted, de tudód jól, ki vagy. Ananais, az Aranyharcos. Feketemaszk, Ceska Átka. Megszólaltak a kürtök. Ananais feltápászkodott, és visszasétált a falhoz. * Renya már harmadik éjszaka forgolódott álmatlanul, haragosan, bizonytalanul. Az aprócska sátor falai börtönként zárultak köré, a hőség fullasztó volt. Az elmúlt két napban a nadirok háborúra készültek, élelmet gyűjtöttek az útra, gondosan kiválasztották a legjobb pónikat. Tenka két hadurat választott ki, akik vele tartanak, Ingist és Murapit. Renya mindezt Subodaitól tudta meg, mert egyetlen szó nem hangzott el Tenka és közte a Sámánpróba óta. Felült, a báránybőr takarót a földre hajította. Fáradt volt, mégis feszült, mint az íj húrja. Csapdába esett, őrlődött a férfi iránti szeretete és a küldetése iránt érzett gyűlölete között. És veszített, mert szüntelenül Tenkára gondolt.

Renya gyerekkorában nem ismert mást, csak elutasítást, hiszen nyomorék volt, és nem vehetett részt a gyerekjátékokban. Kigúnyolták béna lábát, görbe hátát, és ő visszavonult a szobájába... és önmagába. Aulin megsajnálta, és a szörnyű masinák révén szépséggel ajándékozta meg. Hiába változott azonban meg kívül, belül Renya ugyanaz maradt, félt a szeretettől, hátha ellene fordult, félt a szerelemtől, mert az megnyitja a szívet, és lerombolja a falakat. A szerelem úgy érkezett, mint orgyilkos pengéje, és Renya úgy érezte, becsapták. Tenka hős volt, akiben megbízott, és szívesen fogadta a pengét, most pedig rájött, hogy mérgezett volt a tőr. Nem élhetett Tenkával. Nem élhetett nélküle. Kisétált az éjszakába. A tábor fél mérföld hosszan nyúlt el, Tenka sátra középen állt. Subodai felmordult és megfordult, amikor a lány elhaladt mellette. – Aludj, asszony! – morogta. – Nem tudok. Subodai káromkodott és felült, megvakarta a fejét. – Mi a baj? – Semmi közöd hozzá. – A feleségei zavarnak- állapította meg Subodai. – Ilyenek a drenai nők. Mohók. – Ennek semmi köze a feleségekhez – csattan fel Renya. – Ha te mondod! És miért rakott ki a sátrából? – Én költöztem ki. – Hmm. Jó külsejű asszony vagy, ezt el kell ismernem. – Ezért alszol a sátram mellett? Várod, hogy behívjalak? – Pszt, ilyet még halkan se mondj! – mondta felemelt hangon Subodai. – Még elveszítem a fejem vagy annál is rosszabb. Nekem nem kellesz, asszony. Különös vagy, talán még bolond is. Hallottam, hogy úgy üvöltesz, mint egy vadállat, és láttam, amikor nekiugrottál azoknak az ostoba Patkányoknak. Nem szeretnélek az ágyamban tudni, nem tudnék aludni az aggodalomtól. – Akkor miért vagy itt? – Tenka kán parancsolta. – Akkor hát a kutyája vagy? Ülj, maradj, aludj a sátor mellett! – Igen, a kutyája vagyok. Büszke vagyok rá. Jobb egy király kutyájának lenni, mint királynak a sakálok között. – Miért? – kérdezte Renya. – Hogy érted azt, hogy miért? Nem nyilvánvaló? Mi más az élet, mint árulások sora? Fiatalon kezdjük, tele reménnyel. A nap szép, vár ránk a világ. De minden újabb év megmutatja, hogy milyen kicsi vagy, milyen jelentéktelen

az évszakok hatalmával szemben. Azután megöregszel. Elfogy az erőd, és a világ a fiatalabb férfiak kacaján át kinevet. És meghalsz. Egyedül. Anélkül, hogy célt értél volna. De néha... néha akad egy férfi, aki nem jelentéktelen. Aki megváltoztathatja a világot, aki megfoszthatja hatalmuktól az évszakokat. Ő a nap. – És azt hiszed, Tenka ilyen ember? – Hiszem? – kérdezte Subodai. – Mit tudok én erről? Néhány napja ő volt a Pengetáncos. Egyedül. Azután jöttem én. Egy Lándzsa. Azután Gitasi. Majd Ingis. És a nép. Érted? Nincs semmi, amit ne tehetne meg. Semmi! – Nem képes megmenteni a barátait. – Ostoba asszony. Semmit nem értesz. Renya nem vett róla tudomást, elindult a tábor közepe felé. A férfi követte, tíz lépéssel lemaradva. Nem esett nehezére, így legalább leplezetlen élvezettel figyelhette, a tekintete megpihent a hosszú lábakon, a csípő ringásán. Az istenekre, micsoda asszony! Olyan fiatal és erős. Micsoda állati kecsesség! Fütyörészni kezdett, de a hang elhalt az ajkán, amikor észrevette a kán sátrát. Nem látott őröket. Kenyához ugrott, megfogta a karját, hogy megállítsa. – Ne nyúlj hozzám – sziszegte a lány. – Valami baj van – mondta Subodai. A lány felemelte a fejét, mélyen beszívta az éjszaka illatát. Mindenhol nadirok bűze vette körül, nem érzett semmit. Sötét árnyak mozdultak a sátor felé. – Orgyilkosok! – üvöltötte Subodai. Kirántotta a kardját, és futásnak indult, és berontott a sötét árnyak közé. Tenka kán kihajtotta a sátorlapot, ő is kardot tartott a kezében, és látta, hogy Subodai próbál utat vágni felé, de megtántorodik, és összeesik a kardok csapásai alatt. Kilépett, hogy szembenézzen gyilkosaival. Földöntúli üvöltés visszhangzótt a tábor felett, és az orgyilkosok lelassítottak. Egy démon ugrott rájuk. Első csapása felrepített egy férfit a levegőbe, a második ellenfelének feltépte a torkát. Döbbenetes sebességgel mozgott. Tenka előrerohant, kivédte egy tömzsi alak szúrását, majd kardja a támadó bordái közé hatolt. Ingis közeledett negyven harcos kíséretében, és a támadók leengedték kardjukat, dacosan álltak a kán előtt. Tenka letörölte és eltette kardját. – Tudd meg, ki küldte őket – mondta Ingisnek, és Subodai teste felé lépett. A férfi bal karjából vér fröcskölt, és mély vágás érte az oldalát is. Tenka bekötözte a kart. – Életben maradsz – mondta. – De csodálkozom rajtad. Hagytad, hogy néhány éji vadász legyőzzön.

– Megcsúsztam a sárban – mentegetőzött Subodai. Két ember lépett elő, hogy bevigyék a sérült harcost Tenka sátrába. A kán felállt, Renyát kereste, de nem látta sehol. Kifaggatta a közelben álló harcosokat, és ketten azt állították, látták nyugat felé futni. Tenka a lovát kérte. Ingis lépett hozzá. – Nem biztonságos egyedül menned. – Nem. De akkor is megteszem. Felszállt a nyeregbe, átvágtatott a táboron. Túl sötét volt, nem látta az ösvényt, de továbblovagolt, ki a sztyeppére. A lánynak nyoma sem volt. Többször is lelassított, szólongatta Renyát, de nem érkezett válasz. Végül megállította a lovát, leült, és a tájat figyelte. Balra elől aprócska ligetet látott, amit vastag bokrok vettek körül. Megfordította a lovát, és elindult a liget felé, de hirtelen a ló felágaskodott, rémülten nyerített. Tenka megnyugtatta az állatot, a nyakát simogatta, halkan suttogott a fülébe, de azt nem tudta elemi, hogy egyetlen lépést is tegyen, így hát leszállt a lóról, és karddal a kezében elindult. Az esze azt mondta, hogy bármi is van a bokrok között, az nem lehet Renya, hiszen őt a ló ismeri, a szíve azonban mást súgott. – Renya! – szólt. Még soha életében nem hallott olyan éles és panaszos hangot, ami válaszként érkezett. Eltette a kardot, lassan közeledett. – Renya! Tenka vagyok. A bokrok meghajoltak, a lány teste nagy erővel csapódott neki, hanyatt döntötte a férfit. Renya egyik keze a torkára kulcsolódott, a másik a szemét kereste, az ujjak karmokká görbültek. Tenka mozdulatlanul feküdt, a lány barna szemét figyelte, a pupillák hosszú, keskeny, ovális vonallá szűkültek. Tenka lassan felemelte a kezét. A ragadozófény kihunyt, a torkára nehezedő szorítás enyhült, a lány becsukta a szemét, és összeomlott. Tenka gyengéden a hátára fordította. A sztyeppén dobogó paták zajára felült. Ingis jelent meg, mögötte negyven lovasa. – Meghalt? – kérdezte. – Nem, csak alszik. Mi újság? – A kutyák nem mondanak semmit. Egy kivételével mind halott, őt most vallatják. – Jó! És Subodai? – Szerencsés ember. Hamar meggyógyul. – Akkor minden rendben – mondta Tenka. – Most segíts hazavinni az asszonyomat.

– Minden rendben? – ismételte Ingis. – Áruló van a táborban, és meg kell találnunk. – Kudarcot vallott, Ingis. Reggelre halott. – Hogyan lehetsz ebben ilyen biztos? – Várj, és meglátod. * Tenka megvárta, amíg Renya biztonságban fekszik a sátrában, majd elkísérte Ingist oda, ahol az orgyilkost vallatták. A férfit egy fához kötözték, egyenként törték el az ujjait, és éppen tüzet raktak a lába előtt, amikor Tenka odaért, és visszaparancsolta a vállalókat. – Az urad halott – mondta a férfinak. – Erre már nincs szükség. Hogy akarsz meghalni? – Mindegy. – Van családod? – Ők semmit sem tudnak! – félelem költözött a férfi szemébe. – Nézz a szemembe, ember, és higgy nekem. Nem bántom a családodat. Az urad halott, te pedig kudarcot vallottal – ez elég büntetés. Csak azt szeretném tudni, miért. – Kötelességem engedelmeskedni – mondta a férfi. – Az a kötelességed, hogy nekem engedelmeskedj. – Nem. A haduramnak. Ő köteles neked engedelmeskedni, de én nem szegtem esküt. Hogyan halt meg? Tenka vállat vont. – Szeretnéd látni a testét? – Szeretnék mellette meghalni – mondta a fogoly. – A halálba is követem, mert jó uram volt. – Rendben – Tenka elvágta a férfi kötelékeit. – Vigyünk? – Tudok járni, a fenébe veled! – köpött ki a férfi. Megindult Tenka, Ingis és a negyven harcos előtt, átvezette őket a táboron, amíg Murapi sátrához nem értek, ahol két őr állt a bejárat előtt. – Jöttem, hogy megnézzem a testet – mondta a fogoly. Az őrök értetlenül néztek rá, és a férfi ekkor döbbent rá az igazságra. Megpördült, hogy szembenézzem Tenkával. – Mit tettél velem? – kiáltotta. A sátorajtót félrehajtották, Murapi lépett ki. Vaskos felépítésű férfi volt, túl élete delén. Halvány mosoly derengett fel az ajkán. – Minden férfi közül – mondta nyugodtan –, róla hittem volna legkevésbé, hogy megtöröd. Az élet tele van meglepetésekkel. A férfi térdre hullott.

– Becsaptak, uram – zokogta. – Nem számít, Nagati. Majd az úton megbeszéljük. Tenka előlépett. – Megszegted az esküdet, Murapi. Miért? – Kockázatot vállaltam, Tenka – mondta csendesen a hadúr. – Ha igazad van, és Dros Delnoch kapui nyitva állnak, akkor az egész Drenai birodalom a miénk. De te csak a drenai barátaidat akartad megmenteni. – Tudod, mi a kudarc ára? – Igen. Megölhetem magam? – Igen. – És nem bántod a családomat? – Nem. – Nagylelkű vagy. – Ha velem maradtál volna, megtudhatnád, milyen nagylelkű. – Már késő? – Késő. Egy órát kapsz. Amikor Tenka megfordult, hogy visszatérjen a sátrába, Ingis lépett mellé. – Ravasz ember vagy, Tenka kán. – Mást vártál, Ingis? – Egyáltalán nem, uram. Rábízhatom a fiamra, Semberre Murapi farkasainak parancsnokságát? – Nem. Én vezetem őket. – Igen, uram. – Holnap ők őrzik a sátramat. – Szeretsz veszélyesen élni? – Jó éjszakát, Ingis. Tenka belépett a sátrába. Először Subodait vizsgálta meg, aki mélyen aludt, arcszíne megnyugtatta Tenkát. Ekkor a hátsó rész felé indult, ahol Renya feküdt. A homlokára tette a kezét, mire a lány felébredt. A tekintete már kitisztult. – Megtaláltál? – suttogta. – Megtaláltalak. – Akkor tudod? – Tudom. – Általában uralkodom magamon. De most túl sokan voltak, és azt hittem, meg fogsz halni. Elveszítettem az önuralmamat. – Megmentettél. – Hogy van Subodai? Életben marad? – Igen. – Rajong érted. – Igen.

– Fáradt vagyok – sóhajtott a lány. Lehunyta szemét, a férfi pedig előrehajolt, és szájon csókolta. Renya kinyitotta a szemét. – Megmented Ananaist, ugye? – Ismét lecsukódtak a pillái. Tenka betakarta, és visszatért a sátor közepére. Leült, töltött magának egy kupa bort, lassan kortyolgatta. Megmenti Ananaist. Tényleg? Vagy örül, hogy a döntés már nem az ő kezében van? Ha Ananais meghal, mi tartja vissza, hogy elfoglalja a drenai földeket? Igaz, nem sietett, de mi értelme lenne? Decado megmondta, hogy nem tarthatnak ki. Mi értelme lenne hát éjjel-nappal hajszolnia az embereit, hogy kimerültén érkezzenek a csatatérre? Mi értelme? Elképzelte Ananaist, ahogy kihívóan áll Ceska serege előtt, karddal a kezében, lángoló szemekkel. Halkan átkozódott. És Ingisért küldetett.

+ 24. A légió megindult, és Lake fegyvere kilőtte az utolsó ólomlövedékeket. Tucatnyi ember bukott a földre, főleg lábsebekkel, mert a gyalogság most már óvatosabban, magasra tartott pajzsokkal közeledett. íjászok küldtek nyílfelhőket az ellenség soraiba, majd létrák koppantak a falakon. A koda harcosok már túljutottak minden fáradtságon, már bábukként harcoltak. A kardjuk eltompult, a karjuk fájt, de kitartottak. Lake meglendítette csatabárdját, a penge kettéhasította a fal vonalában megjelenő sisakot. A bárd beszorult a koponyába, és kiszakadt Lake kezéből, amikor az ellenfele a mélybe zuhant. Újabb katona vetette át magát a falon, és Ananais rontott elő, hogy lehajítsa a behatolót a falról. Két kardja közül az egyiket Lake kezébe nyomta, majd elfutott,. mert jobbra a védők vonala megingott. Balan csatlakozott hozzá. Galand is. A védők összeszedték magukat. Balra három légiós átjutott, leugrott a falról a lenti fűre, és az ispotály felé rohantak. Az első elesett, nyílvessző fúródott a hátába. A második is megbotlott, amikor egy nyíl a sisakját találta el, és kissé elkábította. Ekkor lépett elő Rayvan az épületből, karddal a kezében. A férfiak elvigyorodtak, és rátámadtak. A nő meglepő sebességgel védte ki az első támadást, majd rájuk vetette magát, testsúlya a földre lökte a támadókat. Kardja felhasította az első légiós torkát. A második kitért a támadás elől. – Kövér tehén! – üvöltötte. Rayvan feltápászkodott, amikor a támadója rohamra indult. Ekkor érkezett Thorn nyílvesszője, mélyen a katona combjába hatolt, aki feljajdult, és megfordult. Rayvan hátba szúrta. Az asszony figyelme ekkor a falon folyó küzdelem felé fordult, és látta, hogy a védők már nem tartják magukat sokáig. Galand most Ananais mellett harcolt, mindig ott, ahol a leghalálosabb volt a közdelem. A légiósok megérezték, hogy közel a győzelem, nem vonultak vissza, hanem a fal alatt tömörültek. Egyre több légiós jutott fel a falra. Ananais érezte, hogy elveszítik a csatát, és ez jéghideg haraggal töltötte el. Bármilyen kevés volt is az esélyük, bármennyire is tudta, hogy nem győzhetnek, a kudarc rettentően dühítette. Nem ért el sokat az életében, de mindig győzött. Most, a halál percében még ezt a vigaszt is elvették tőle. Kivédett egy támadást, módosított a pengetartáson, és beszúrt egy fekete sisak alá. A férfi hátrazuhant, elejtette a kardját, amit Ananais gyorsan elkapott, és a tömeg közé vetette magát, ismét két pengét forgatva, ölve, pusztítva. Több apró sebből vérzett, de ereje nem csökkent.

Vad üvöltés hangzott fel a fal mögül. Ananais nem tudott megfordulni, de látta a hirtelen támadt aggodalmat a támadók arcán. Rayvan lépett mellé, az oldalán pajzs, a kezében kard. A légió hátrálni kezdett. Megérkeztek az asszonyok. Nem értettek a fegyverforgatáshoz, vakon csapkodtak jobbra-balra, de puszta jelenlétükkel visszavonulásra késztették az ellenséget. Az utolsó légióst is lehajították a falról, és a férfiak ismét íjaikhoz nyúlhattak, a légiósok pedig igyekeztek kihátrálni a tűzvonalból. – Vigyétek a halottakat a falról! – parancsolta Ananais. Pillanatokig nem mozdult senki: a férfiak feleségüket, lányaikat, anyjukat, testvéreiket ölelgették. Mások mozdulatlan testek mellett térdeltek, s nyíltan zokogtak. – Erre nincs idő – mondta Ananais, de Rayvan megfogta a karját. – Erre mindig van idő, Feketemaszk. Ez tesz bennünket emberré. Hagyd őket. Ananais bólintott, a falnak tántorodott, fájó hátát a köveknek támasztotta. – Megleptél. – Könnyen meglepődsz – lépett mellé Rayvan. A férfi ránézett és elvigyorodott, – Fogadni mernék, hogy valaha gyönyörű voltál. – Azt hallottam, te is. A férfi kuncogott, és becsukta a szemét. – Miért nem házasodunk össze? – Holnapra halottak leszünk. – Akkor ne legyen hosszú a jegyesség. – Túl öreg vagy hozzám, Feketemaszk. – Hány éves vagy? – Negyvenhat – mondta Rayvan. – Tökéletes. – Eléggé kétségbe lehetsz esve. És vérzel. Tűnj innen, köröztesd be a sebeidet! – Egy leánykérés, és máris parancsolgatsz. – Ilyenek a nők. Menj! Rayvan nézte, ahogy a férfi az ispotály felé sétál, majd felállt, és a légiót figyelte, mely ismét gyülekezni kezdett. A védőkhöz fordult. – Tisztítsátok meg-a falat a halottaktól, fafejek! – kiáltotta. – Gyerünk, mozogjatok! Asszonyok, vegyetek föl kardokat! És szerezzetek sisakokat – tette hozzá. Egy halott légiós hevert a lábánál. Lerángatta a sisakját, mielőtt lelökte volna a falról. A fekete tollforgós sisak bronzból készült. Pontosan illik a fejre, állapította meg, miközben becsatolta a szíjat.

– Fenemód jól festesz, Rayvan – mondta a mellé lépő Thorn. – Tetszenek a sisakos nők, mi, vén kecske? – Nekem mindig is tetszettél. Különösen azon a napon, ott az északi mezőn. – Ó, emlékszel rá? Ezt bóknak tekintem. Thorn felnevetett. – Nem hiszem, hogy létezik férfi, aki elfelejtené. – Nem ismerek senki mást, aki a csata közepén is képes a szerelemre gondolni. – Micsoda vén kecske vagy! Ananais legalább udvariasan megkérte a kezem. – Igazán? Ne menj hozzá, mindig máshol jár a szeme. – Egy nap alatt nem lenne ideje megcsalni. A légió ismét támadásba lendült. Egy órán át küzdöttek, hogy megvessék lábukat a falon, de a védők erőre kaptak. Lake kavicsokat gyűjtetett, ezekkel töltötte meg a szerkezeteit. Három alkalommal süvítettek fel a lövedékek, háromszor tizedelték meg a légiósokat, amikor az egyik katapult eltörött. A támadók meghátráltak. Nyugovóra tért a nap harmadszor is, és a fal még mindig kitartott. Ananais Balant szólította. – Mi hír Tarskból? – Különös – mondta Balan –, de csak egyszer támadtak reggel, azóta semmi. A hadsereg csak üldögél. – Adná a menny, hogy itt is ez történjen! – Mondd, Feketemaszk, hiszel te? – Miben? – A mennyet említetted. – Keveset tudok ahhoz, hogy higgyek. – Decado megígérte, hogy nem maradok egyedül. Mégis jgyedül vagyok, a többiek elmentek. Vagy halottak és én bolond vagyok, vagy a Forráshoz kerültek, és én visszautasíttattam. – Miért utasítottak volna vissza? Balan vállat vont. – Én sosem hittem. Megvolt a mágikus tehetségem, de a hitem a közös hit része volt csupán. Erted? A többiek hittek, és én éreztem a hitüket. Most, hogy elmentek... Nem tudom. – Nem segíthetek, Balan. – Senki nem segíthet. – Azt hiszem, jobb hinni, mint hit nélkül élni. De nem tudom megmagyarázni, miért – mondta Ananais. – Mert reményt ad a világ gonoszával szemben – vélte Balan.

– Valami ilyesmi. Mondd, a férjek és feleségek együtt maradnak a mennyben? – Nem tudom. Ezen már évszázadok óta vitatkoznak. – De van rá esély? – Azt hiszem. – Akkor gyere velem – mondta Ananais, és magával húzta a szerzetest. Átsétáltak a füvön a menekültek sátraihoz, ahol Rayvan üldögélt a barátaival. Rayvan figyelte közeledtüket. Ananais megállt és meghajolt. – Asszony, itt van velem egy szerzetes. Kívánsz még egyszer férjhez menni? – Bolond! – kuncogott a nő. – Szó sincs róla. Mindig is szerettem volna megtalálni azt a nőt, akivel az életem hátralévő részét szívesen tölteném. Sose sikerült. Most úgy tűnik, életem hátralévő részét veled élem le. így hát arra gondoltam, tisztességes asszonyt csinálok belőled. – Ez mind szép és jó – állt fel Rayvan –, de én nem szeretlek. – Én sem téged. De gondold végig a remek tulajdonságaimat, és bele fogsz egyezni. – Legyen – mosolygott szélesen Rayvan –, de csak a harmadik éjjelen hálhatjuk el a házasságot. Hegyi szokás. – Elfogadom – mondta Ananais. – Különben is fáj a fejem. – Ostobaság! – csattant fel Balan. – Én ebben nem vállalok szerepet. Kigúnyoljátok a szent köteléket. Ananais Balan vállára tette a kezét. – Egyáltalán nem, szerzetes – mondta kedvesen. – Ez csak egy vidám pillanat a szörnyűségek közepette. Nézz körül: mindenki mosolyog. Balan felsóhajtott. – Legyen. Lépjetek közelebb mindketten! Menekültek özönlöttek elő a sátrakból, a nők egy része virágokat gyűjtött és sietős koszorúkat fontak, mások bort hoztak. A hír az ispotályba is eljutott, ahol Valtaya épp befejezte a munkáját, kisétált hát a térre, meglehetősen bizonytalan érzésekkel. Ananais és Rayvan kéz a kézben sétáltak vissza a falhoz, és az emberek rekedtre éljenezték magukat. Amikor elérték a lépcsőket, Ananais a vállára kapta Rayvant és úgy vitte fel a falra. – Tegyél le, te fajankó! – kiabált a nő. – Átviszlek a küszöbön – magyarázta Ananais. Tolongtak körülöttük az emberek, és a nevetés zaja a légiós táborig is elért. Ceska Darikot szólította. – Mi történik? – Nem tudom, felség. – Rajtam nevetnek! Miért nem foglaltátok még el a falakat?

– Hajnalra a miénk lesz minden, felség. – Ha nem, megjárod, Darik. Elegem van ebből a nyomorúságos helyből. Haza akarok menni! A negyedik nap reggelén három véres órán át folytatódott a csata, de a légió most sem tudta megvetni a lábát a falon. Ananais alig türtőztette örömét, mert még halálos kimerültségében is észrevette, hogy a csata megfordult. A Dúvadak támogatása nélkül a légiósok gépiesen harcoltak, nem szívesen kockáztatták az életüket, míg a koda férfiak új önbizalomra kaptak. A győzelem mámora lüktetett Ananais ereiben, nevetgélt, tréfálkozott az emberekkel, sértéseket üvöltött az ellenséges katonák felé. De mielőtt delet ütött volna az óra, menetoszlop érkezett keletről, és a nevetés elhalt. Húsz tiszt érkezett a táborba, s velük ötszáz gladiátorviadalra kiképzett Dúvad Drenanból. Az emberek lelkéből és észak medvéiből, kelet majmaiból, nyugat oroszlánjaiból, dél tigriseiből és szürke farkasaiból létrehozott szörnyek nyolclábnyira magasodtak. Ananais mozdulatlanul állt, a homályos láthatárt fürkészte. – Gyere, Tani – suttogta. – Mindenre, ami szent, ne engedd, hogy így végződjön. Rayvan, Balan, Lake és Galand csatlakozott hozzá. – Nincs igazság – dühöngött Rayvan. Csend fogadta a megjegyzést, a fal egész hosszában csend honolt. A szörnyek nem álltak meg a táborban: elnyújtott arcvonalban közeledtek a falhoz, tisztjeik mögöttük. Thorn megrántotta Ananais ruhaujját. – Van valami terved, tábornok? – kérdezte. Ananais lenézett az idősebb férfira, de visszanyelte a szájára toluló gúnyos választ, amikor meglátta a félelmet a másik arcán. Thorn összeszorított szájjal, szürke arccal állt mellette. – Nincs tervem, barátom. A Dúvadak nem rohamoztak, csak botorkáltak előre, kezükben buzogányok, hatalmas bunkók, fűrészes élű kardok. Tátott szájukból kilógott a nyelvük, szemük vérvörösen izzott. Csendben közeledtek, a lelkeket megtörő csend lassan felfalta a védők bátorságát. Az emberek mozgolódni kezdtek a falon. – Mondanod kell valamit, tábornok – sürgette Rayvan. Ananais tompa és üres tekintettel rázta meg a fejét. Ismét az arénában találta magát, a szokatlan félelem keserűségét érezte, nézte, hogy emelkedik fel a rács, hallotta, milyen furcsa csend ereszkedik a tömegre. Tegnap könnyebben szembenézett volna a szörnyekkel. De így, hogy kézzelfogható közelségbe került a győzelem, hogy érezhette a hűvös érintését a homlokán... Egy ember leugrott a falról, és Rayvan megpördült.

– Olar! Most nem mehetsz el! A férfi megtorpant, lehajtotta a fejét. – Gyere, és állj mellettünk, fiú! Együtt halunk meg, egy család vagyunk. Mi vagyunk Koda. Szeretünk. Olar felnézett, az arcán könnyek csorogtak. Elővette a kardját. – Nem menekülni akartam, Rayvan. A feleségem és a fiam mellett akartam maradni. – Tudom, Olar. De legalább meg kell próbálnunk tartani a falat. Lake oldalba bökte Ananaist. – Húzd ki a kardodat, ember! – De az óriás nem mozdult. Máshol járt, egy másik időben, egy másik arénában harcolt. Rayvan felhúzódzkodott, a fal tetejére állt. – Készüljetek, fiaim! Gondoljatok arra, hogy úton van a segítség. Verjétek vissza a szörnyeket, és van esélyünk! Hangját elnyomta a futásnak eredő Dúvadak rémisztő üvöltése. Mögöttük a légió közeledett. Rayvan leugrott, amikor a Dúvadak elérték a falat. Nem volt szükség létrákra vagy kötelekre, a szörnyek nekifutásból ugrottak, átvetették magukat a tizenöt láb magas falon. Fénylő acél csapott össze agyarakkal és karmokkal: a védők első sorát elsöpörték. Rayvan egy tátott szájba döfte a kardját, a Dúvad hátrazuhant, de fogsora eltörte a pengét. Ananais pislogott, visszarángatta magát a jelenbe. Mindkét kardja megvillant a ragyogó napfényben. A jobb kezében tartott kardot a felette tornyosuló vadállat gyomrába döfte, és megcsavarta. Hátborzongató üvöltés szakadt ki a Dúvadból: előrebukott, vére beterítette a fekete ruhás harcost. Ananais ellökte a testet, kirántotta kardját a gyomorból, és már szembe is fordult a következő, buzogányt lengető szörnnyel. Eldobta a visszaszerzett kardot, két kézre fogta a másikat, és leszelte a teremtmény karját. A karmos kéz még a levegőben is fogta a buzogányt, gazdája üvöltött a dühtől és fájdalomtól, és Ananaisra vetette magát. A férfi kitért előle, a még mindig két kézzel tartott kardot a szörny gyomrába döfte. Az összeeső test kitépte a kezéből a fegyvert. Balan leugrott a falról, hátrarohant néhány lépést, megfordult, letérdelt a fűben, és becsukta a szemét. Kell, hogy legyen értelem és győzelem ebben a fájdalomban és rémületben. Tegnap a Harmincak hatalma ismét emberré változtatta a Dúvadakat. Most csak ő maradt. Kiürítette elméjét, messze űzött minden gondolatot, lassan utat kezdett törni a szörnyekhez. Kinyúlt... ...és visszaborzadt a vérszomj és düh láttán. Összeszedte magát, és újra kezdte.

Gyűlölet. Szörnyű, égető, mindent elborító gyűlölet. Érezte, együtt égett ő is, gyűlölte a Dúvadakat, urukat, Ananaist, Rayvant, és az egész világot. Nem. Nem gyűlölet. Nem gyűlölet. Az érzelem átmosta, de érintetlen, mocskolatlan maradt. Nem gyűlöl egy ember által kreált szörnyet, de még az embert sem, aki létrehozta. Mindenfelől gyűlölet áradt felé, de ellenállt. Egyetlen emléket sem talált, ami eljuthatna a szörnyekhez, hiszen ezek nem egykori Sárkány katonák voltak, de rátalált arra az érzelemre, amit emberként ismerniük kellett. Szeretet. Az anya szeretete egy hideg, félelmetes éjszakán, a feleség szeretete, amikor minden más hamisnak bizonyul, a gyermek önzetlen szeretete egy gyors ölelésben, egy kisbaba mosolya, egy barát szeretete. Egyre erősödött, hullámokban ostromolta a támadókat. A fal mészárszékké vált. Ananais, aki tucatnyi sebből vérzett, rémülten látta, hogy egy Dúvad felkapja Rayvant, aki megfordult a levegőben, és úgy értek talajt, hogy ő maradt felül, a szörnyeteg alatta. Rayvan súlya egy pillanatra kiszorította a levegőt a lény tüdejéből, és ő élt a lehetőséggel: tőrét a támadó nyakába döfte, majd messze gurult, hogy elkerülje a nehéz farok csapását. A szörny tántorogva talpra állt, Ananais csapása azonban máris véget vetett az életének. Fölöttük megtört a védők sora, a szörnyek ellepték a falat. A koda harcosok futni kezdtek, a Dúvadak irgalmatlanul kaszabolták a menekülőket. A Balanhoz legközelebbi teremtmény hirtelen megremegett, elejtette a kardját, és lehajtotta fejét. Kétségbeesett üvöltés töltötte be a levegőt: a Dúvadak, a kodaiak nem kis meglepetésére, megtorpantak. – Vágjátok őket! – kiáltotta Galand, kardját egy szőrös nyakba döfve. A döbbenet múlóban volt: az emberek a kábult szörnyekre vetették magukat, tucatjával öldösték őket. – Ne – suttogta Balan. – Bolondok! Két Dúvad fordult a térdeplő szerzetes ellen. Célba ért egy buzogány, majd karmos mancsok tépték fel a férfi gyomrát. Halálakor a szörnyek dühe visszatért: haragos üvöltésük megint elnyomta a kardcsattogás zaját. Galand, Rayvan és Lake tucatnyi harcossal együtt törtetett a fából épült ispotályhoz. Miközben Ananais utat vágott feléjük, egy karmos mancs feltépte hátán a bőrkabátot, és eltörte egy bordáját. Hátraszúrt, és a Dúvad lemaradt. Karok nyúltak ki érte, berántották. A faajtó bezárult. Szőrös ököl zúzta be az egyik ablak zsalugáterét. Galand futott oda, lándzsáját átdöfte a behatoló nyakán. Egy karmos kéz ragadta meg a kabátját, és nekirántotta az ablaknak. Galand felüvöltött, mikor az agyarak

összecsattantak az arcán, majd az állkapocs szétroppantotta a koponyáját is. Tetemét kirángatták az ablakon. Fejsze törte be a felső ajtót, épp hogy elkerülve Ananais fejét. Félelemtől fehérlő arccal Valtaya lépett elő egy paraván mögül. Tűt, cérnát és véres gyolcsdarabot tartott, de mind kihullott a kezéből, mikor meglátta a nyitott ablakon átnyomakodó szörnyeket. – Ananais! – sikoltotta. A férfi hátraugrott, amikor az ajtó kiszakadt a helyéből, és egy fejszét lóbáló Dúvad ugrott be rajta. Ananais támadott, szörnyű sebet ejtett a teremtmény hasán, kardja nyomán belek buggyantak ki. A lény megtántorodott és elesett, lehulló fejszéjét Ananais kapta fel. Rayvan látta, hogy két Dúvad tart Valtaya felé, és hősiesen az útjukba állt. Meglendítette kardját, és beleszédült a válaszcsapásba. Az oroszlánfejű szörnyet Ananais fejezte le, majd Valtaya segítségére sietett. Fejszéjét az első szörny hátába vágta, és igyekezett a lehető leggyorsabban visszarántani a fegyvert, a másik Dúvad azonban már Valtaya fölé tornyosult. – Erre, pokolkutya! – üvöltötte Ananais. A lény megfordult, az aprócska alakra meredt. Karsebe ellenére könnyedén félresöpörte a fejszét, majd letépte Ananais maszkját, és messzire lökte a férfit. Ananais elvesztette fegyverét, amikor földet ért. A szörny rá akart ugrani, de a férfi kitért, rúgni készült. Felugrott a levegőbe, mindkét lábbal szájon találta a Dúvadat. Agyarak törtek, a lény a falnak tántorodott. Ananais felkapta a fejszét, pengéjét gyilkos köríves vágással a Dúvad oldalába mélyesztette. – Mögötted! – kiáltotta Rayvan, de elkésett: Ananaist dárdadöfés érte a hátán. Felnyögött, teljes erejével kifordult, kitépte a fegyvert a Dúvad mancsából, majd megpróbált hátrálni, a dárda vége azonban falba ütközött. Leszegte fejét, és megragadta a Dúvadat. Agyarak mélyedtek Ananais arcába és nyakába, de a férfi teljes erejével egyre mélyebbre szorította a mellkasából kiálló dárdahegyet a szörny testébe. A Dúvad fájdalmas dühvel ordított fel. Rayvan számára úgy tűnt, megáll az idő. Ember a szörny ellen. Egy haldokló a sötétség teremtménye ellen. Vérzett a szíve, ahogy nézte az izmok feszülését, a szellem küzdelmét a szörny mindent lebíró erejével. Tőrét a Dúvad hátába döfte – ennél többet nem segíthetett, de ez is elég volt. Ananaisnak már csak egyetlen rántás kellett: a dárdahegy célba ért. Paták mennydörgése visszhangzóit a kinti hegyek felől. A légiósok keletnek fordulva kémlelték, kik közelednek a porfelhőben.

Ceska sátrából Darik lépett elő, tenyerével szemellenzőt formált. Mi az ördög folyik itt? A delnochi lovasság jön? Szája elnyílt, mikor az első sorok kiváltak a porfellegből. Nadirok! Odaüvöltött embereinek, hogy vonjanak védőgyűrűt a császár köré, majd előrántotta kardját. Ez lehetetlen! Hogy foglalhatták el ilyen gyorsan Delnochot? Légiósok futottak elő, pajzsaikkal falat emeltek az érkezők elé. De túl kevesen voltak, és hiányoztak a lándzsáik: az első lovasok máris átugrattak a falon, és hátulról támadtak a katonákra. A védelem összeomlott, a nadirok elárasztották a tábort. A légiósok menekültek, Darik a császári sátor bejáratánál esett el, lándzsával a mellkasában. Tenka kán leugrott a nyeregből, és kardot markolva lépett a sátorba. Ceska selyemtakaróval fedett ágyon ült. – Mindig is kedveltelek, Tenka – suttogta. A kán közeledett, szeme különös fényben égett. – Te lettél volna a Bronzgróf. Tudtad? Megölethettelek volna Ventriában, de nem tettem. – Ceska lecsúszott az ágyról, és térdre borult Tenka előtt. A kezét tördelte. – Ne ölj meg! Hagyj futni, és én sosem háborgatlak többé! A kard lecsapott, behatolt a bordák közé. A császár hátratántorodott. – Látod? – zihálta. – Nem ölhetsz meg. A káoszlélek hatalma véd. Nem halhatok meg! – Éles, természetellenes kacajt hallatott. – Nem halhatok meg, halhatatlan vagyok. Isten vagyok! – Talpra állt. – Látod? – Megrebbent a szeme, lassan térdre roskadt. – Nem! – sikoltotta, és arcra bukott. Tenka egyetlen csapással levágta a fejét. Megragadta a hajánál fogva, kilépett a sátorból, és lovára szállt. Megsarkantyúzta hátasát, és a falakhoz ügetett, ahol a légiósok várakoztak. Lent a mezőn már minden légióst megöltek és a nadirok a kán újabb támadásra hívó parancsára vártak. Tenka felemelte a véres fejet. – Ez a császárotok! Tegyétek le a fegyvert, és nem esik bántódásotok! Egy zömök tiszt szólalt meg: – Miért higgyünk a szavadnak, nadir? – Tenka kán vagyok. Ha vannak még élő Dúvadak, öljétek meg őket. Azonnal, ha élni akartok! Az ispotályban Rayvan, Lake és Valtaya küzdött, hogy eltörje az Ananaist a halott Dúvadhoz szegező dárdát Thorn sántikált be az ispotályba, mély oldalsebből vérezve. – Menjetek onnan – mondta, és a földön heverő fejszét felkapva egyetlen csapással kettéhasította a dárdanyelet.Húzzátok le!

Óvatosan lehúzták Ananaist a dárdáról, és az egyik ágyhoz vitték, ahol Valtaya igyekezett ellátni sebeit. – Élj, Ananais! – esdekelt Rayvan. – Kérlek, maradj életben! Lake és Thorn egymásra néztek. Valtaya leült az ágy szélére, és megfogta Ananais kezét. A harcos szeme kinyílt, suttogott valamit, de senki nem értette a szavakat. Könnyek futották el Ananais szemét, mintha a lány mögé nézett volna. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott. Rayvan megfordult. Tenka kán állt az ajtóban. Az ágyhoz lépett, lehajolt, és óvatosan visszatette az álarcot Ananais arcára. Ananais szája szavakat formált, Rayvan arrébb lépett, és Tenka közelebb hajolt. – Tudtam... hogy... megjössz. – Igen, testvérem, megjöttem. – Vége... az... egésznek. – Ceska halott. Az ország szabad. Győztél, Ani! Kitartottál. Tudtam, hogy kitartasz. Tavasszal elviszlek a sztyeppére. Megmutatok mindent, Ulric sírját, az Angyalok Völgyét. Amit csak akarsz. – Nem. Ne... hazudj! – Nem – mondta tehetetlenül Tenka. – Nem hazudok. Miért, Ani? Miért halsz meg? – Jobb... így. Nincs keserűség. Nincs harag. Nem vagyok... nagy hős. Tenka torka összeszorult, szabadon hullottak a könnyei, a szétszabdalt álarcra csöpögtek. Ananais lehunyta a szemét. – Ani! Valtaya felemelte a kezét, a pulzusát kereste. Megrázta a fejét. Tenka felállt, arcán harag. – Te! – mutatott Rayvanra, de karjának lendülete a többieket is beleértette. – Nyomorultak! Ezerrel is felért közületek. – Talán, tábornok – értett egyet Rayvan. – És mit segít ez rajtad? – Uralomra segít – felelte a nadir, és kisétált a szobából. Kint Gitasi, Subodai és Ingis várta több mint ezer nadir harcossal. A légiót lefegyverezték. Hirtelen kürtszó hangzott fel nyugatról. Turs és ötszáz koda harcos masírozott be a völgybe, őket tízezer jól felfegyverzett, harci alakzatban menetelő légiós követte. Rayvan Turshoz rohant. – Mi történt? – kérdezte. Turs elvigyorodott. – A légió fellázadt, és csatlakozott hozzánk. Jöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk. – A fiatal harcos végignézett a falon és a füvön heverő testeken. – Látom, Tenka kán állta a szavát. – Remélem – mondta Rayvan. Kihúzta magát és visszasétált Tenkához.

– Köszönöm a segítségedet, tábornok – mondta mereven. – Szeretném, ha tudnád, hogy az egész drenai nép hálás neked. Szeretném felajánlani Dros Delnoch vendégszeretetét egy időre, és amíg ott tartózkodsz, Drenanba utazom, hogy hálánkat ne csak szavakkal fejezzem ki. Hány embert hoztál magaddal? – Négyezret, Rayvan – felelte Tenka tompán mosolyogva. – Fejenként tíz arany elfogadható lenne köszönetképpen? – Elfogadható. – Elkísérnél? – kérdezte Rayvan, és elindult a fák közé. – Megbízhatok benned, Tenka? – kérdezte. A férfi körülnézett. – Mi tart vissza, hogy elfoglaljam az országot? – Ananais – jött az egyszerű válasz. Tenka bólintott. – Igazad van, árulás lenne. Küldd a pénzt Delnochba, és távozom. De visszajövök, Rayvan. A nadiroknak is be kell teljesíteniük a sorsukat. Megfordult, hogy távozzon. – Tenka? – Igen? – Köszönöm, amit tettél. Komolyan mondom. A férfi elmosolyodott, és egy pillanatra visszatért a régi Tenka. – Menj vissza a farmodra, Rayvan. Élvezd az életet! Megérdemelted. – Azt hiszed, nem lennék jó politikus? – Túlságosan is. Nem szeretnélek ellenségként látni. – Meglátjuk, mit hoz a jövő – felelte Rayvan. Nézte, hogy a férfi visszatér az embereihez. Amikor egyedül maradt, lehajtotta a fejét. És siratta a halottakat.

EPILÓGUS Rayvan uralkodása népszerűnek bizonyult, és a drenaik hamarosan elfelejtették Ceska rémuralmát. A graveni szerkezeteket lerombolták. Lake újjászervezte a Sárkányt, kiváló és népszerű tábornok lett belőle. Faljáró feleségül vette Ravennát, Rayvan lányát, és elfoglalta posztját, mint Észak Őrzője, Dros Delnoch grófja. Tenka kán számtalan polgárháborút vívott, minden legyőzött törzset beolvasztott a seregébe. Renya három fiút szült neki. Tíz évvel Ceska bukását követően Renya meghalt a gyermekágyon, Tenka kán pedig sereget gyűjtött, és megindult Dros Delnoch ellen. Faljáró, Lake és Rayvan már vártak rá. Zárt kapukkal.