David A. Gemmell
A TÉL HARCOSAI (Drenai Saga 10.) ~ Winter Warriors, 1996 ~ ISBN 963 7041 76 1 TARTALOM * * Harminc évvel ezelőtt láttam egy nőt, aki szakadó esőben sziklafalat mászott. Túl alacsony volt ahhoz, hogy elérjen egy magasan húzódó kapaszkodót, így sehogy sem juthatott fel a csúcsra, de ö makacsul odatapadt a sziklafalhoz, és nem volt hajlandó leereszkedni, míg végül a kimerültségtől már kapaszkodni sem tudott. Húsz évvel később ugyanez a nö négy óra alatt akarta lefutni a londoni maratonit. A tizenötödik mérföldnél eltörte a lábát - de futott tovább, hogy három óra ötvenkilenc perc alatt teljesítse a távot. A Tél harcosait sok szeretettel ajánlom Valerie Gemmellnek.
Köszönetnyilvánítás Köszönöm szerkesztőmnek, Liza Reevesnek, elöolvasóimnak, Val Gemmellnek és Stella Grahamnek, kiadványszerkesztőmnek, Carol Johnsonnak, korrektoromnak, Michael Bennie-nek, valamint Alan Fishernek, akinek felbecsülhetetlen meglátásai voltak. Külön köszönet keresztlányomnak, Chloe Reevesnek az örömért, amit a társasága adott.
1. Fejezet A hegyek fölött az éjszakai ég tisztán és fényesen ragyogott, a csillagok gyémántként csillogtak a fekete bársonyon. Fagyos és káprázatosan szép télvégi éj volt, a hó vastagon ülte meg a fenyők és cédrusok ágait. Színtelen volt minden, élettelen. A vidék hallgatott, csak időről időre törte meg a csendet egy-egy túlterhelt ág reccsenése vagy az ádáz északi szél által tovasöpört, földre hullt hó suhogása. Sötét lovon ülő csuklyás lovas bukkant elő a fák közül, hátasa lassan törtetett át a vastag havon. A lovas előrehajolt ültében, a szélnek feszülve haladt, mindkét kesztyűs kezével szorosan a nyakához fogta hóval beszórt, szürke köpenyét. Amikor kiért a nyílt terepre, úgy tűnt, ő vált a körülötte üvöltve kavargó haragos szél célpontjává. A férfi azonban tántoríthatatlanul lovagolt tovább. Az egyik magas fa tetejétől egy fehér bagoly rúgta el magát, és suhant el ló és lovasa mellett. A holdfényben fürdő havon egy vézna patkány iszkolt tova, elkanyarodva futás közben, ahogy a bagoly karmai a hátához értek. A kanyarral majdnem kitépte magát. Majdnem. De ezen a dermesztő vidéken a „majdnem" egyenlő volt a halálos ítélettel. Itt minden fekete vagy fehér volt, éles, határozott körvonalú. Nem léteztek a szürke finom árnyalatai. A kontrasztok élesek voltak. Siker vagy kudarc, élet vagy halál. Nem volt második esély, nem voltak kifogások. Ahogy a bagoly tovarepült zsákmányával, a lovas felpillantott. A színek nélküli világban fénylő kék szeme ezüstszürkén csillogott ébenfekete arcában. A fekete ember mozgásra ösztökélte fáradt hátasát, a fák felé kormányozva a jószágot. - Mindketten fáradtak vagyunk - suttogta a lovas, megveregetve a herélt hosszú nyakát. - Hamarosan megállunk. Nogusta felnézett az égre. Az még mindig tiszta volt, és a férfi arra gondolt, ma éjjel nem fog havazni. Ez azt jelentette, hogy a követett nyomokat még pirkadatkor is látni lehet majd. A magas fák között holdfény szűrődött át, Nogusta pedig nekiállt pihenőhelyet keresni. A csuklyás vastag szürke köpönyeg, a fekete gyapjúing- és nadrág dacára egészen csontig átfagyott. De leginkább a fülei sínylették meg a dolgot. Szokványos körülmények között az arca köré csavarta volna sálját. De ez nem túl bölcs lépés, ha három kétségbeesett ember nyomait követjük. Ébernek kell lennie minden neszre és mozgásra. Ezek az emberek már öltek, és nem haboznak majd, ha ismét meg kell tenniük. Átvetette a kantárt a nyeregkápán, és megdörzsölte mindkét fülét. A kín gyötrelmes volt, de emlékeztette magát, hogy ne féljen a hidegtől. A hideg az életet jelentette. A félelem ideje akkor jön csak el, amikor a teste már nem küzd a hideggel, amikor melegséget érez és rátör az álmosság. Mert a csalóka meleg mögött a halál jeges tőre bújik meg. A ló törtetett tovább, kópéként követve a nyomokat. Nogusta megrántotta a gyeplőt. Valahol előtte a gyilkosok letáboroztak éjszakára. Beleszimatolt a levegőbe, de nem érezte a fa füstjét. Pedig tüzet kell rakniuk, különben meghalnak. Nogusta most nem volt olyan állapotban, hogy elbánjon velük. Elkanyarodott a nyomoktól, és belovagolt a fák közé, menedéket adó horpadást vagy sziklafalat keresve, ahol tüzet rakhat és pihenhet. A ló megbotlott a mély hóban, de visszanyerte egyensúlyát, ám Nogusta így is majdnem leesett a nyeregből. Ahogy kiegyenesedett, a fák nyiladékán át egy kunyhó falát pillantotta meg. A hó csaknem teljesen belepte, szinte láthatatlan volt, és ha a lova nem botlik meg, el is lovagolt volna mellette. Nogusta leszállt, és kimerült hátasát az elhagyatott épülethez vezette. Az ajtó egyik bőrzsanérján lógott, a másik már szétrohadt. A faház hosszú volt és keskeny, tetejét gyepből rakták, és az egyik oldalához fél nyeregtető csatlakozott a széltől óvott felén. Nogusta itt lenyergelte lovát, és lecsutakolta. A zabostarisznyát telerakta takarmánnyal, átvetette a jószág fején, majd betakarta annak széles hátát. Otthagyta a lovat, hogy egyen, ő pedig megkerülve a házat, visszatért a bejárati oldalhoz, majd átküzdötte magát az ajtóban felhalmozódott hótakarón. Odabent sötétség honolt, de azért ki tudta venni a
kandalló szürke kövét. Ahogy az a vadonban megszokott, tűzifával rakták meg, de a hó a kéményen át beesett, és félig ellepte. Nogusta gondosan kitakarította a kandallót, majd ismét megrakta a tüzet. Elővette erszényéből taplósdobozát, kinyitotta, de aztán tétovázni kezdett. A tapló csak rövid ideig fog égni, és ha a vékony ágacskák nem lobbannak lángra azonnal, órákba telhet, mire kovával és a késsel tüzet tud gyújtani. Márpedig neki óriási szüksége volt a melegre. Mostanra már reszketett a hidegtől. Lecsapott a kovára, a tapló pedig lángra lobbant. Odatartotta a vékonyka ágacskákhoz, és néma fohászt rebegett csillagához. Lángok nyaltak bele a száraz fába, majd rohantak végig rajta. Nogusta hátradőlt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Miközben a tűz erőre kapott, ő körülnézett, szemügyre véve a szobát. A faházat láthatóan gondos kezek építették. Az illesztéseket jól faragták ki, akárcsak a bútorzatot: a munkaasztalt, a négy széket és a keskeny ágyat. Az északi falra polcokat szegeltek, de mindegyik üresen árválkodott. Csak egy ablaka volt a háznak, az is szorosan bespalettázva. A kandalló egyik oldala mellé fahasábokat halmoztak fel. A rönköket régi pókháló szőtte be. Az üres polcok és a személyes ingóságok hiánya arra vallott, hogy a faházat építő ember már elköltözött. Nogusta elmélázott azon, hogy vajon miért. A kunyhó felépítése takaros, türelmes emberre vallott, akit nem könnyű megrémíteni. Nogusta szemügyre vette a falakat. Nem látta semmi jelét, hogy asszony is lakott volna itt. Az építő magányosan élt. Valószínűleg egy prémvadász lehetett. És amikor végül elment - talán azért, mert a hegyekben már nem volt mire vadászni -, gondosan tüzet rakott annak, aki őutána költözik be a házba. Olyan ember lehetett, aki törődik másokkal. Nogusta jól érezte magát a kunyhóban, mintha csak a tulajdonosa köszöntötte volna. Remek érzés volt. A férfi felállt, és kiment odakint türelmesen álldogáló lovához. Levette róla az üres zabostarisznyát, és megsimogatta a nyakát. Nem kellett kipányváznia az állatot, mivel hátasa nem hagyja el ezt a menedéket. A házikó fafalába vágott kőkemény ezen az oldalon bukkant elő, és a tűz hamarosan átmelegíti a köveket. - Biztonságban leszel itt éjszakára, barátom - nyugtatta meg hátasát Nogusta. Felnyalábolta nyeregtáskáit, és visszatért a házba, majd a helyére tolta az ajtót, kiékelve a megvetemedett ajtófélfánál. Ezután az egyik széket a tűzhöz húzta. A kandalló hideg kövei szinte minden hőt magukba szívtak a tűzből, de a férfi türelemre intette magát. Teltek-múltak a percek. Nogusta látta, amint egy fatetű szalad végig az egyik hasábon, amikor a lángok belekapnak a fába. A férfi előhúzta kardját, és a hasábhoz tartotta, menekülési útvonalat kínálva a rovarnak. A fatetű a pengéhez szaladt, majd hirtelen megfordult és belepottyant a tűzbe. - Bolond - szólalt meg a férfi. - A penge volt az élet. A tűz mostanra már nagy lánggal égett, így a fekete ember felállt, és levetette köpenyét meg az ingét. Felsőtestén súlyos izmok dagadoztak, melle tele volt sebhelyekkel. Ismét leült, előrehajolt, és kezét a tűz felé nyújtotta. Szinte öntudatlanul kezdte matatni a nyakában viselt apró, díszes talizmánt. Ősrégi darab volt: karcsú aranykéz tartott a tenyerén egy ezüstfehér holdsarlót. Az arany súlyos volt és megsötétedett, de az ezüst sosem kopott meg. Olyan maradt, akár a hold: tiszta és csillogó. Emlékezetének csarnokából apja hangját hallotta: „A királyoknál is nagyobb ember viselte ezt a bübájtalizmánt, Nogusta. Egy nagyszerű ember. Ő volt a mi ősünk, és amíg te viseled, ügyelj rá, hogy tetteid mindig nemesek legyenek! Ha így teszel, részesülsz a harmadik szem ajándékában." „Te is innen tudtad, hogy a rablók az északi legelőn vannak?" „Igen." „És nem akarod megtartani?" „A talizmán téged választott. Láttad a bűbáját. Mindig a talizmán választ. így tesz már évszázadok óta. És... ha a Forrás úgy akarja... saját fiaidból választja majd ki az utódod." Ha a Forrás úgy akarja... De a Forrás nem akarta úgy. Nogusta markába szorította az amulettet, és belebámult a tűzbe, remélve, hogy látomása támad. De nem
történt semmi. A nyeregtáskájából elővett egy csomagocskát, és kinyitotta. Szárított, sózott marhahús volt benne, csíkokra szelve. Lassan ette meg őket. Még két hasábot tett a tűzre, majd az ágyhoz lépett. A lángoktól távolabb érve megborzongott, mire jót nevetett magán. - Öregszel - szólalt meg. - Volt idő, amikor a hideg nem viselt volna meg ennyire. Visszatért a tűzhöz, és belebújt az ingébe. Egy arc ötlött fel a gondolatai között, egy éles vonású, de barátságosan, szívélyesen mosolygó arc. Orendo, a Felderítő. Majdnem húsz éven át lovagoltak egymás oldalán, előbb az öreg királyt, majd annak harcos fiát szolgálva. Nogusta mindig is kedvelte Orendót. A férfi veterán volt, és az ember tudta róla, hogy ha parancsot kap, akkor azt betű szerint hajtja végre. És emellett volt szíve. Egyszer, évekkel ezelőtt, Orendo egy eszméletlen és a hidegtől félholt gyermekre bukkant a hóban. Visszavitte a táborba, ahol egész éjjel virrasztott mellette, takarókat melegített neki és átfagyott bőrét dörzsölgette. A gyerek életben maradt. Nogusta felsóhajtott. Orendo most menekült, két másik katonával, miután meggyilkoltak egy kalmárt és megerőszakolták a lányát. Őt is halálra szánták, de a késszúrás elvétette a szívét, így életben maradt, hogy megnevezze támadóit. „Ne hozd őket vissza! - mondta Nogustának a Fehér Farkas. -Holtan akarom őket látni. Nem lesz nyilvános per. Nem tenne jót a harci kedvnek." Nogusta belenézett az öregember fakó, fagyos szemébe. „Úgy lesz, hadvezérem." „Akarod magad mellé Bölényt és Kebrát?" - tudakolta a generális. „Nem. Orendo Bölény barátja volt. Egyedül végzem el a munkát." „Orendo nem volt a te barátod is?" - mérte végig alaposabban Banelion. „Akarod a fejüket annak bizonyítékaként, hogy megöltem őket?" „Nem. A szavad éppen elég nekem." Ez volt Nogusta büszkeségének forrása. Közel harminc éve szolgálta már Baneliont - szinte egész felnőttkorában. A hadvezér nem volt éppen hajlamos arra, hogy bárkit megdicsérjen, de az emberei mégis töretlen hűséggel szolgálták. Nogusta belebámult a tűzbe. Nem kevéssé lepte meg, hogy Orendo elárulta. De hát Orendót haza akarták küldeni. Akárcsak Bölényt, Kebrát, és még magát a Fehér Farkast is. A király ki akarta selejtezni az öregeket, ugyanazokat az öregeket, akik az apjáért harcoltak, megmentve Drenait, amikor úgy tűnt, már minden elveszett, ugyanazokat az öregeket, akik berontottak Ventriába, szétzúzva a császár seregeit. Kifizetik és nyugdíjazzák őket. Legalábbis ez a szóbeszéd járta. Orendo elhitte, és kirabolta a kalmárt. Ám még így is nehéz volt elhinni, hogy részt vett a lány megerőszakolásában és a sikertelen gyilkosságban. A bizonyítékok azonban egyértelműek voltak. A lány nemcsak azt mondta el, hogy a férfi bujtotta fel a többieket az erőszaktételre, de azt is, hogy ő maga döfte mellbe a késével. Nogusta rosszkedvűen meredt a tűzbe. A gaztett döbbentette meg? Bár jó emberismerő volt, soha nem gondolta volna, hogy Orendo képes lenne ilyen ocsmányságra. Az eltelt évek viszont megtanították, hogy mire képesek a jó emberek. Tűzzel, vérrel és halállal tanulta meg. Megtanulta ezt a meghiúsult álmok és összetört remények révén. Megrakta a tüzet, és közelebb húzta az ágyat a kandallóhoz. Kibújt a csizmájából és beburkolózott a vékony takaróiba. Odakint felvonyított a szél. Hajnalban ébredt. A ház még mindig őrizte a meleget. Felkelt és felhúzta a csizmáját. A tűz mostanra pislákoló parázzsá szelídült. A férfi alaposan meghúzta kulacsát, majd felöltötte köpenyét, vállára kapta a nyeregtáskát, és kisétált a lovához. A kandalló hátának kövei meleget sugároztak, a fél nyeregtetőn túl fagypont fölé emelkedett a hőmérséklet. - Hogy érzed magad, fiú? - simogatta meg a jószág nyakát, mire az állat a melléhez dörgölte az orrát. -
Ma elkapjuk őket, utána pedig visszaviszlek a jó meleg istállóba. - A faházba visszatérve eltakarította a leégett tűz maradványait, majd megrakta fával a kandallót, hogy az készen várja a következő erre tévedő fáradt utazót. Aztán felnyergelte a heréltet, és belovagolt a téli erdőbe. Orendo komoran nézte a kesztyűs kezében ragyogó ékköveket, a lila ametiszteket, a csillogó gyémántokat, a vörös rubinokat. Sóhajtott egyet, majd kinyitotta az erszényt, és figyelte, amint azok belehullnak a sötét feketeségbe. - Én tanyát fogok belőle venni - szólalt meg Cassin, a legfiatalabb. -A Sentrai-síkságon. Lesz egy tehenészetem. Mindig is imádtam a friss tej ízét. - Orendo fáradt tekintettel pillantott fel a karcsú, fiatal legényre, de nem szólt semmit. - Ugyan mi értelme ennek? - kérdezte Eris, sűrű szakállú harcos, akinek apró és sötét szeme volt. - Az élet túl rövid ahhoz, hogy megvásároljuk a kemény munkát. Adjátok nekem Drenan bordélyházait, majd csapjatok hozzá egy remek kis villát a hatodik dombon! A hét minden napjára más lány jut, de mind kicsi lesz, csinos, és darázsderekú. A csend megsűrűsödött körülöttük, ahogy eszükbe jutott a kicsi, csinos lány, akit Usa városában gyilkoltak meg. - Úgy tűnik, ma hóesésmentes napunk lesz - törte meg végül a csendet Cassin. - A hó csak jó nekünk - felelte Orendo. - Elrejti a nyomainkat. - Ugyan miért követne bennünket bárki is ilyen hamar? - tudakolta Eris. - Senki sem látott minket a kalmár házánál, és csak holnap lesz névsorolvasás. - Nogustát küldik majd - mondta Orendo, és egy darab fát dobott a tűzre. A horpadásban hideg volt az éjszaka, ő pedig rosszul aludt, rémes dolgokat álmodva halálról és szenvedésről. Ami egyszerű rablásnak tűnt, abból gyilkos éj lett, és olyan szégyen, amit sosem felejt el. Megdörgölte fáradt szemét. - És akkor mi van? - vicsorogta Eris. - Mi hárman vagyunk, és biztosan nem leszünk könnyű préda. Ha azt a fekete fattyút küldik, kivágom a szívét. Orendo elfojtotta a dühös visszavágást. Inkább felállt, és a magasabb, testesebb férfihoz lépett. - Soha nem láttad még Nogustát harc közben, fiú. És imádkozz, hogy ne is lásd! - Elsétált a két fiatalabb férfi mellett, és a közeli fához ballagott, ahol vizelni kezdett. - Hátborzongató az az ember - szólt vissza a válla felett. - Vele voltam, amikor négy gyilkos nyomát követtük a sathulik földjére. A sziklákon is megtalálta a nyomukat, és olyan jeleket is észrevett, amelyet még egy vadászeb sem. De nem ettől válik veszedelmessé... - Orendo folytatta a vizelést, és a húgy lassú, ritmikus sugárban spriccelt elő, gőzt fakasztva a hóból. Közel egy éve küszködött a hólyagjával, éjszaka többször is fel kellett kelnie pisilni. Tudjátok, hogy mi teszi őt veszélyessé? - kérdezte a többiektől. - Az, hogy nincs benne semmi virtuskodás. Mozdul és öl. Méghozzá gyorsan. Amikor megtaláltuk a gyilkosokat, ő fogta magát, besétált a táborukba, azok pedig meghaltak. Én mondom nektek, lenyűgöző volt. - Tudom - szólalt meg Nogusta kriptamély hangon. - Hiszen ott voltam. Orendo mozdulatlanul állt, és a hányingertől felkavarodott a gyomra. A vizelésnek azonnal vége szakadt, így összehúzta nadrágja korcát, és nagyon lassan megfordult. Eris a hátán feküdt, jobb szemében késsel. Cassin mellette hevert, pengével a szívében. -Tudtam, hogy téged küldenek majd. Hogy találtál meg minket ilyen gyorsan? - A lány túlélte. - Hála a Forrásnak! - sóhajtott nagyot Orendo. - Egyedül jöttél? - Igen. A fekete férfi kardja a hüvelyében pihent, és dobókést sem tartott a kezében. Teljesen mindegy, gondolta Orendo, mert nem vagyok elég ügyes ahhoz, hogy legyőzzem. - Örülök - mondta végül hangosan. - Nem akarnám, hogy Bölény most lásson. Visszaviszel? - Nem. Itt maradsz, a barátaiddal együtt. - Orendo bólintott. - Szégyen, hogy így ér véget egy barátság, Nogusta. A fejünket viszed csak vissza?
- A Fehér Farkas azt mondta, elég a szavam. Orendóban felszikrázott a remény. - Nézd, ember, én csak az őrszem voltam! Nem tudtam, hogy gyilkosság lesz belőle. De valahogy így esett. Elég drágakő van ebben az erszényben, hogy életet vegyünk belőlük... valódi életet. Egy palotát is vehetnénk belőle, te és én. - Nogusta megrázta a fejét válaszul. - Azt mondhatnád nekik, hogy megöltél. És megtarthatnád a drágakövek felét. - Ezt is fogom mondani nekik, mert addigra már halott leszel. Nemcsak őrszem voltál - szólt Nogusta szomorúan. - Te erőszakoltad meg a lányt, és te döfted le. Ezt tetted, és meg kell fizetned érte. Orendo a tűzhöz indult, átlépve társainak tetemét. - Haza akartak küldeni - térdelt le, és lehúzta a kesztyűjét. A tűz meleget adott, és a férfi melengetni kezdte a kezét. - Hogyan éreznéd magad te? És hogy érzi magát Bölény? - Orendo felpillantott a sudár alakra. - Ó, persze, ez a te esetedben más, nem igaz? Te vagy a bajnok. A penge mestere. És nem vagy még olyan öreg, mint mi. Neked még senki sem mondta, hogy hasznavehetetlen vagy. De majd fogják, Nogusta. Eljön majd az a nap. - Leült, és a lángokba meredt. - Tudod, nem állt szándékunkban megölni a kalmárt. Csakhogy ellenállt, mire Eris megdöfte. Ekkor berohant a lány. Már lefeküdt, és csak egy áttetsző inget viselt. Még mindig alig akarom elhinni, hogy megtörtént. Aztán a szobában hirtelen nagyon hideg lett. Emlékszem rá, és arra is, hogy valami megérintett. Majd hirtelen elöntött a harag és a kéjvágy. A többiekkel ugyanez történt. A múlt éjjel beszéltünk róla. - Orendo felpillantott a másikra. - Esküszöm neked, Nogusta, hogy megszállt minket valami. Talán a kalmár varázsló volt. De volt ott valami gonosz. És mindannyiunkat hatalmába kerített. Jól ismersz engem. Az évek során, amikor egymás mellett harcoltunk, soha nem erőszakoltam meg egyetlen nőt sem. Soha. - De három éjszakával ezelőtt megtetted - lépett közelebb Nogusta, és kivonta a kardját. Orendo felemelte a kezét. - Ha megengeded, magam végezném be a tettet. Nogusta bólintott, és leguggolt a tűz túloldalán. Orendo lassan előhúzta tőrét. Egy pillanatig eltöprengett azon, hogy a fekete embert veszi célba vele. Azután szeme előtt felködlött a lány képe, és hallotta a hangját, amint az életéért könyörög. Az éles pengét gyors mozdulattal rántotta végig a bal csuklóján, mire a vér azonnal ömleni kezdett belőle. - A nyeregtáskámban van egy üveg pálinka. Ideadnád? - Nogusta odaadta, Orendo pedig alaposan meghúzta. - Tényleg sajnálom a lányt - szólalt meg a haldokló. - Felgyógyul? - Nem tudom. Orendo ismét ivott, majd átnyújtotta az üveget Nogustának. A fekete ember nagyot kortyolt belőle. - Minden rosszul alakult - szólt Orendo. - Soha ne bízz meg a királyokban! Pedig ezt mondják. Minden olyan dicsőséges volt azokban az első időkben. Tudtuk, hol vagyunk. A ventriaiak megtámadtak minket, de mi visszavertük őket. Tudtuk, miért harcolunk - A vére mostanra tócsát alkotott a hóban. - Azután a kölyökkirály meggyőzött minket arról, hogy meg kellene támadnunk Ventriát, és így kényszeríteni rá a császárt, vessen véget a háborúnak. Azt mondta, nem vezérli a hódítás becsvágya. Csak igazságot és békét akar. Hittünk neki, nem igaz? Skanda császár, a világ jövendő meghódítója. Most éppen Cadiát fogja lerohanni. De nem vezérli a hódítás becsvágya. Ó, nem... a rohadék! - Orendo hátradőlt, Nogusta pedig megkerülte a tüzet, hogy leüljön mellé. - Emlékszel a fiúra, akit megmentettem? - tudakolta a Felderítő. - Igen. Kiváló tett volt. - Szerinted be fogják számítani nekem? Tudod... ha létezik paradicsom. - Remélem, igen. - Orendo felsóhajtott. - Már nem érzem a hideget. És ez jó. Mindig gyűlöltem a hideget. Mondd meg Bölénynek, hogy ne ítéljen meg túl keményen, jó? - Biztosra veszem, hogy nem fog. Orendo szavai összefolytak, majd a szeme hirtelen felpattant. - Vannak démonok - mondta váratlanul. - Látom őket. Vannak démonok!
Ekkor meghalt, Nogusta pedig felállt, felkapta a drágaköves erszényt, és a lovához sétált. Felpillantott az égre, ami tiszta volt, kék és ragyogó. Nyoma sem látszott felhőnek. Nyeregbe szállt, összeszedte a másik három hátast, és visszaindult a város felé. Usa városa felett a levegőben démonok keringtek: szemfedősápadt, vézna démonok, hosszú karmokkal és éles fogakkal. Közönséges ember nem láthatta őket, és úgy tűnt, nem is jelentenek veszélyt a közönséges emberekre. De akkor miért vannak itt? - töprengett Ulmenetha. Miért lebegnek olyan közel a palotához? A nagydarab papnő vaskos ujjaival beletúrt rövidre nyírt szőke hajába. Felkelt az ágyából, vizet öntött egy tálba, és megmosta az arcát. Felfrissülve nesztelenül kinyitotta az ajtót, és belépett a királyné hálószobájába. Axiana a hátán fekve aludt, egyik karcsú fehér karjával magához ölelte szaténpárnáját. Ulmenetha elmosolyodott. Alig néhány évvel ezelőtt az a kar hasonló módon ölelt magához egy varrott játékszert - egy gyapjúoroszlánt, amelynek egyetlen üvegszeme volt. De Axiana már nem volt többé gyerek. Ulmenetha felsóhajtott. A papnő nagy tömege dacára némán suhant végig a királyi hálószobán, együtt érző pillantást vetve a várandós Axianára. A királyné arca fénylett a holdfényben, és Ulmenetha csak sejthette, mekkora lesz a gyermek, akit egyre jobban megszeretett. - Álmod legyen gazdag és örömteli! - suttogta. Axiana meg sem moccant. A kövér papnő elérte az üvegezett erkélyt, és kilépett a holdfénybe. Fehér szálak csíkozta szőke haja ezüstként csillogott a csillagok alatt, és fehér gyapjúból szőtt bő hálóruhája úgy ragyogott, mintha selyemmé változott volna. Az erkélyen márványlapú asztal állt, mellette négy szék. Belesüppedt az egyikbe, leoldotta rúnákkal teli erszényét, és az asztalra tette. Ulmenetha felpillantott az éjszakai égre. Testének szeme csak a fényesen tündöklő csillagok képét tárta elé. Tő le balra úgy tűnt, mintha a holdsarló veszedelmesen inogva egyensúlyozna a Veshin-templom legfelső tornyán. Lehunyta testének szemét, és kinyitotta a lelkét. A csillagok maradtak, csak most fényesebbek és tisztábbak lettek, megtisztulva attól a csillámló illúziótól, melyet az emberi szem optikai csalódása és a légkör okozott. A magas hegyeket immár tisztán lehetett látni a holdsarló messzi felszínén. De Ulmenetha nem az éjszakai eget akarta látni. A palota felett három pikkelyes alak keringett. Rosszindulatú jelenlétük immár hetek óta testéhez bilincselte a papnőt, aki már sóvárgott a szabad szárnyalás után. Amikor utoljára próbálkozott vele, nekitámadtak, rikácsolva hasítva az eget. Ulmenetha alig tudott visszamenekülni a testébe. Lehunyta a szemét, meglazította rúnás erszényének kioldó zsinórját, és benyúlt: ujjai végigsimították a köveket. Simák, gömbölyűek és laposak voltak, és egy darabig csak kavargatta őket. Végül úgy tűnt, az egyik kő szólítja, mire előhúzta az erszényből. A kőre egy megrepedt kupát festettek. Ulmenetha hátrahőkölt ültében. A Törött Korsó a bizalmatlanságot jelképező kő volt. A legjobb esetben is óvatosságot sugallt az idegenekkel kapcsolatban. A legrosszabb esetben a barátok közti árulásra figyelmeztetett. Fehér hálóruhája zsebéből előszedett két levelet. Golyóvá gyúrta, bekapta, majd rágni kezdte őket. A levelek csípősek és keserűek voltak. Fájdalom döfött a nő fejébe, aki elfojtott nyögést hallatott. Látómezeje szélén most már fényes színek villóztak: maga elé képzelte a Törött Korsót, belekapaszkodott a képbe, és kiszabadította elméjét a tudatos gondolatok közül. Ezüstkígyó siklott fel a korsón és körbe rajta, lassan összeroppantva azt. A kupa hirtelen összetört, darabjai kifelé robbantak, feltépve az idő kárpitját. Ulmenetha egy fákkal szegett horpadást és négy férfit látott. Axiana is ott volt, a papnő látta sajátmagát is, amint ott térdel a királyné mellett, védelmezőn átfogva a vállát. A négy férfi harcos volt, és körbevették Axianát: kifelé néztek, készen rá, hogy megküzdjenek valami láthatatlan fenyegetéssel. Fehér varjú körözött felettük, nesztelenül csapkodva szárnyaival.
Ulmenetha érezte, amint valami iszonytató gonosz söpör végig a horpadáson. A látomás kezdett fakulni, de ő küszködve kapaszkodott a képbe, ám az önmagába rogyott, és egy új jelenet váltotta fel. A magas hegyek között nyújtózó sötét, befagyott tó mellett tábortűz lobogott. Egy férfi, egy magas férfi ült háttal a tónak. Mögötte sötét, karmos kéz nyúlt ki a tó jegéből, hogy aztán egy démoni alak bontakozzon ki. Irdatlan nagy volt, szárnyas, és pislogva nézett körül a holdfényben. Kitárta hatalmas szárnyait, és közelebb röppent a tábortűznél ülő férfihoz. Majd kinyújtotta a karját. Ulmenetha kiáltani akart, figyelmeztetni a férfit, de képtelen volt rá. A karmok felszántották az ülő férfi hátát. Az felpattant, egyet sikoltott, majd összerogyott. Miközben Ulmenetha figyelt, a démon csillogni kezdett, teste fekete füstté lett, amely beszivárgott a halott ember hátán ejtett sebbe. Ekkor a démon eltűnt, a férfi teste pedig felállt. A papnő nem látta az arcát, mert csuklya borította árnyékba. Az alak a tó felé fordult, és felemelte mindkét karját. A jég felszínét áttörve ezernyi karmos kéz lendült felfelé, hogy köszöntse őt. A látomás ismét elenyészett, és most egy oltárt látott. Azon vasláncokkal megkötözve egy arany szakállú, meztelen férfi hevert. Axiana apja volt, a meggyilkolt császár. Egy hang szólalt meg, egy lágy hang, amiről a papnő tudta, hogy ismernie kellene, de valahogy a hang szavai összefolytak, mintha csak messzi ekhót hallana. „Most - mondta a hang - közel a feltámadás napja. Te vagy a háromból az első." A leláncolt császár szólni akart, de ekkor egy görbe tőr hasította fel a mellét. A férfi teste ívbe feszült. Ulmenetha felkiáltott - és a látomás szertefoszlott. Azt vette észre, hogy már csak a királyi hálószoba csupasz, holdfényben fürdő falát látja. A látomásoknak nem volt semmi értelmük. A császárt nem áldozták fel. Miután az utolsó csatát elveszítette, segítőivel együtt elmenekült. Megölték, legalábbis ezt állították gárdájának tisztjei, azok a férfiak, akiket undorított saját gyávaságuk. Akkor miért látta mégis azt, hogy feláldozzák az uralkodót? Vajon ez egy szimbólum volt? A befagyott tónál zajló esemény szintén badarság volt. A démonok nem a jég alatt élnek. És a királynő soha nem kerül az erdőbe, csupán négy harcossal körülvéve. Hol volt a király és a sereg? Hol voltak a királyi gárdisták? - Verd ki a fejedből ezeket a látomásokat! - mondta magának hangosan. - Valahol tévedés történt. Talán elrontottál valamit az előkészületeknél. Axiana felnyögött álmában, mire a papnő felállt és az ágyhoz sietett. - Csitulj, báránykám! - suttogta nyugtatóan. - Minden rendben. De Ulmenetha tudta, hogy egyáltalán nincs minden rendben. Lorassium szülte látomásai titokzatosak voltak, annyi szent, és talán valóban szimbolikusak is. Viszont még sosem bizonyultak hamisnak. De ki lehetett az a négy férfi? Gondolatban ismét felidézte az arcukat. Az egyik fekete volt, fénylő kék szempárral. A második hatalmas, kopasz ember, lekonyuló fehér bajusszal. A harmadik fiatal volt és jóképű. A negyedik egy íjat fogott. Eszébe jutott a fehér varjú, és ettől megborzongott. Ez volt az egyetlen jel, amit nem kellett értelmeznie. Mert a fehér varjú maga volt a halál. Íjász Kebra apró aranypénzt ejtett a feldühödött fogadós markába, mire a hájas fickó haragja azonnal lelohadt. A világon semmi sem volt fogható a tenyérbe simuló, azt melengető érméhez. Az összetört bútorzat és a befuccsolt üzlet miatt érzett fortyogó harag enyhe bosszúsággá szelídült. A fogadós az íjászra nézett, aki éppen a romhalmazt vette szemügyre. Ilbren már régóta tanulmányozta az emberi természetet, így gyorsan és pontosan tudott olvasni az emberekben, Kebra és Bölény barátsága mégis rejtély maradt előtte. Az íjász kifinomult ember volt. Ruhája mindig tiszta, akárcsak a keze és a bőre. Kulturált volt, halkan beszélt, és ritka tehetsége volt ahhoz, hogy teret alakítson ki maga körül: mintha csak utálta volna a tömeget, és mások túlzott közelségét. Bölény viszont egy kulturálatlan marha volt, akit Ilbren ki nem
állhatott. Az effajta ember mindig két korsóval több sört iszik annál, mint amennyit bír, hogy aztán kötekedni kezdjen. A fogadósok gyűlölték az efféle vendégeket. Bölény mentségére legyen mondva, hogy miközben az utolsó két korsó elfogyasztására törekedett, egyben a fogadó teljes kiszárítását is el akarta érni, és ebbe mindent bele is adott. Ami természetesen jókora hasznot hajtott. Ilbren viszont továbbra sem értette, Kebra hogyan tudja elviselni a barátját. - Ezt mind ő tette? - tudakolta Kebra, és megcsóválta a fejét. Két hosszú lócás asztalt összetörtek, a fűrészporral beszórt földön pedig több szék hevert darabokban. A távolabbi ablak kifelé torzult, és az ólomkeretbe imitt-amott még mindig kapaszkodtak üvegszilánkok. Az ablakkal egy eszméletlen ventriai tiszt bánt el így, az ajtó közelében pedig két másik áldozat - ők közkatonák voltak - ült a padlón. Az egyiknek még mindig vérzett felhasított arca, a másik pedig bepólyázott fejét fogta. - Ezt mind, és még többet is. Már kidobtuk az összetört cserépedényeket, meg a két meghajlott kondért, melyek használhatatlanná lapultak. - De legalább senki sem halt meg - közölte Kebra mély és ünnepélyes hangon -, úgyhogy ezért hálásnak kell lennünk. A fogadós elmosolyodott, és felemelt egy kancsó bort, intve a szürke ruhás íjásznak, hogy üljön le vele az egyik közeli asztalhoz. Amint leültek, a férfi alaposan szemügyre vette Kebra arcát. Azt mély árkok barázdálták, mintha csak kőből faragták volna: Kebrán mind az ötvenhat éve pontosan látszott. Az íjász megdörgölte fáradt szemét. - Bölény olyan, akár egy gyerek. Amikor a dolgok nem a szája íze szerint alakulnak, elveszti az önmérsékletét. - Nem is tudom, hogy kezdődött - mondta Ilbren. - Az első jel, amiből tudtam, hogy baj van, az volt, amikor a tiszt átrepült a fogadón. Arra az asztalra zuhant, ami össze is tört alatta. Két ventriai katona lépett be egy hordággyal. Az eszméletlen embert vigyázva rátették és kicipelték. Ekkor egy drenai tiszt lépett Kebrához. Veterán volt, és az íjász tudta róla, hogy tisztességes ember. - Jobb, ha gyorsan megtalálod! - figyelmeztette a férfi. - A sebesült tiszt Malikada vezérkarából való. Tudod, mi lesz a büntetés, ha meghal. - Tudom, uram. - Az istenekre, ember! Mintha nem lenne elég bajunk ezekkel az átkozott ventriaiakkal anélkül is, hogy az egyik emberünk betöri a tisztjük koponyáját! - A drenai a fogadósra nézett. - Nem állt szándékomban sértegetni téged, Ilbren. - Ó, nem is vettem annak, efelől nyugodt lehetsz - felelte a másik csipetnyi szarkazmussal a hangjában. A tiszt elviharzott. - Bocsáss meg a felfordulásért, Ilbren! - szólalt meg Kebra. - Tudod, hova ment Bölény? - Nem tudom. Elég öreg már ahhoz, hogy okosabb legyen annál, mintsem hogy ilyen... pusztítást végezzen. - Teletöltött két kupát, és az egyiket átnyújtotta Kebrának. - Nem volt valami jó napja - közölte az íjász szelíden. -Egyikünknek sincs jó napja. - Belekortyolt a borba, aztán letette a kupát az asztalra. Ilbren felsóhajtott. - Hallottam a király döntéséről. Mind hallottunk róla. Ha ez ér valamit, hiányozni fogsz. Elmosolyodott. - Még Bölény is hiányozni fog. - Meredt tekintettel nézte a fehér hajú íjászt. - De hát a háború a fiatalok dolga, nem? Te már jócskán túl vagy azon a koron, amikor ideje lett volna letelepedned egy feleséggel és fölnevelned a fiaidat. Kebra úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést. - Merre ment Bölény? - Nem láttam. Az íjász felállt, és áthaladt az ajtóban heverő katonák között.
- Csak egy rossz tréfa volt - szólalt meg a bepólyált fejű fickó. - De erre megvadult. - Hadd találjam ki! - nézett rá Kebra. - Köze volt a korához, igaz? A fiatal katona hirtelen nagyon megszeppent arcot vágott. - Csak egy tréfa volt - ismételte. - Hát, biztosra veszem, hogy Bölény nem szívta túlságosan mellre a dolgot. - Hogy mondhatod ezt? - háborodott fel a másik. - Nézd, mit tett az arcommal! - A vér még mindig csepegett feldagadt arcából, jobb szeme nem nyílt ki, és szemhéján lila duzzanat éktelenkedett. - Azért mondhatom ezt, mert még élsz, fiú - felelte Kebra fagyosan. - Látta valaki, hogy merre ment? Mindketten a fejüket rázták, így az íjász kilépett a gyérülő téli napsütésbe. A tér túloldalán a piaci árusok pakolták össze áruikat, gyerekek játszadoztak a befagyott szökőkútnál: hógolyókat gyúrtak, amivel aztán egymást dobálták. A tömegen egy hosszú, sötét köpenyt viselő, magas, fekete bőrű ember tört keresztül. A gyerekek megálltak, hogy alaposan megbámulják. Egyikük nesztelenül mögé osont, és felemelte a kezét, benne a hógolyóval. - Nem valami okos húzás - szólalt meg a fekete ember anélkül, hogy hátranézett volna. - Mert, ha eldobod, kénytelen leszek... - ekkor hirtelen megpördült - ...levágni a fejed! - A megrémült fiú elejtette a hógolyót, és visszarohant a barátaihoz. A fekete ember jót kuncogott, és odaballagott, ahol Kebra várt rá. - Felteszem, nincs a kaszárnyában - mondta az íjász. Nogusta megrázta a fejét. - Senki sem látta. Együtt indultak tovább, mint valami össze nem illő páros: Nogusta fekete volt és hatalmas, míg Kebra vékony, akár a bot, fehér hajú és sápadt bőrű. Átvágtak a keskeny utcákon, míg el nem értek a folyóra néző kis falatozóig. Ott letelepedtek a tűz melletti asztalhoz, és ennivalót rendeltek. Nogusta levette köpönyegét és az alatta viselt juhbőr zekéjét, majd leült, kezét megmelengetve a lángoknál. - Ami azt illeti, én személy szerint örülök, hogy búcsút mondhatok ennek a fagyos országnak. De Bölény mit ől olyan lehangolt? Talán nem három feleség várja őt odahaza? - Ez éppen elég, hogy bárkit lehangoljon - mosolyodott el Kebra. Némán ettek, de a bajtársiasság körüllengte őket. Nogusta újabb hasábot dobott a tűzre. - Miért olyan lehangolt? - kérdezte újra, miután végeztek az evéssel. - El kell jönnie annak az időnek, amikor az ember túl öreg lesz a katonáskodáshoz, és ezen mindannyian túl vagyunk már. Ráadásul a király minden embernek egy erszény aranyat ígért, meg írást arról, hogy földet kapnak, amint hazatérnek Drenaiba. Csak az írás megér önmagában száz aranyat. Kebra elgondolkodott a kérdésen. - Volt idő, amikor minden élő íjásznál jobban lőttem. Aztán, ahogy az évek múltak, észrevettem, hogy már nem látok olyan élesen. Amikor ötvenéves lettem, már nem tudtam elolvasni az apró betűs írást. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy hazatérek. Hiszen semmi sem tart örökké. De Bölény nem az a gondolkodó típus. Az ő szemszögéből a király éppen azt közölte vele, hogy többé nem férfi. És ezt sérelmezi. - Mindnyájunknak fáj ez valamennyire. A Fehér Farkas közel kétezer embert fog hazavezetni. Mindegyikük érezni fogja az elutasítást ilyen-olyan formában. De mi élünk, Kebra. Én harcoltam a király apjáért, akárcsak te, és harmincöt éven át forgattam a kardom különféle háborúkban. Mostanra elfáradtam. A hosszú menetelések kemények már a vén csontoknak. Ezt még Bölénynek is be kell ismernie. Kebra megrázta a fejét. - Bölény nem ismer be semmit. Látnod kellett volna az arcát, amikor felolvasták a lajstromot. Nem tudta elhinni, hogy őt is kiválasztották. Én mellette álltam, és tudod mit mondott? „Hogyan küldhetnek vissza ezekkel az öregemberekkel?" Én nevettem, mert egy pillanatra azt hittem, csak tréfál. De nem. Még
mindig azt hiszi, hogy huszonöt éves. - Halkan káromkodott egyet. - Miért kellett megütnie azt a ventriait? És mi van, ha az meghal? - Ha meghal, akkor Bölényt felakasztják. Nem valami kellemes gondolat. Miért ütötte meg a férfit? - Bölény korával tréfálkozott. - És a többiek? - Fogalmam sincs. Majd megkérdezzük tőle, ha megtaláljuk. A tiszt Malikada egyik embere volt. - Ettől csak még rosszabb lesz az egész. Malikada mindentől függetlenül is követelheti Bölény felakasztását. Kemény fickó. - A Fehér Farkas soha nem engedné. - Az idők változnak, Kebra. A Fehér Farkast is hazaküldték, velünk együtt. Kétlem, hogy elég hatalma lenne szembeszállni Malikadával. - A ragya verje ki Bölényt! - csattant fel Kebra. - Mindig bajba keveredik. Emlékszel, amikor ő, meg Orendo ellopta azt a disznót...? -Az íjász elhallgatott. - Sajnálom, barátom. Ez otrombaság volt. Nogusta vállat vont. - Orendo is részt vett a megerőszakolásban meg a gyilkosságban. Elszomorít, hogy halott, de saját tetteinek lett az áldozata. - Azért ez furcsa. Jó emberismerő vagyok, és soha nem hittem volna, hogy Orendo képes lesz ilyesmire. - Mint ahogy én sem. Hol keressük Bölényt? - váltott témát Nogusta. Kebra vállat vont. - Részeg volt, amikor összeverte azokat az embereket. Ismered Bölényt. Verekedés után nő után néz. Vagy kétszáz örömtanya van járó távolságon belül. Nem szándékozom azzal tölteni az éjszakát, hogy átfésülöm őket. Nogusta bólintott, majd szélesen elvigyorodott. - Eggyel azért megpróbálkozhatnánk. - Mi értelme lenne? Annak az esélye, hogy megtaláljuk őt, elhanyagolható. Nogusta közelebb hajolt, és barátja vállára tette a kezét. - Nem Bölény keresésére gondolok, hanem inkább egy puha testre, és egy meleg ágyra. Kebra megrázta a fejét. - Én inkább visszatérek a kaszárnyába. Ott vár rám a meleg ágyam. Nogusta sóhajtott. - Bölény nem hajlandó megöregedni, te meg nem vagy hajlandó fiatal maradni. Annyi szent, hogy a fehér emberek továbbra is rejtélyesek előttem. - Az élet unalmas lenne rejtélyek nélkül. Miután Nogusta elment, Kebra rendelt még egy kancsó bort, majd megtette a kaszárnyához vezető hosszú sétautat. A szoba, melyet Nogustával és Bölénnyel osztott meg, hideg volt és üres. Bölény ágya nem volt bevetve, takarói a földön hevertek egy kupacban mellette. A rangidős teremfelügyelő többé már nem inspekciózott, így a büntetés eshetőségének elmúltával visszatért Bölény slampossága is. Nogusta takarosan beágyazott, de az ágyán rajtahagyott egy tunikát. Kebra priccse pedánsan rendezett volt, a takarókat négybe hajtotta, rátette a párnáját, lepedőjét feszesre húzta, a sarkokon túlnyúló rész pedig tökéletesen vízszintes volt. Kebra a kandallóhoz lépett és begyújtott. Még reggel kikotorta a hamut és megrakta a tüzet, tökéletesen szimmetrikusan rendezve el a tűzifát. Nogusta mostanra már egy hájas, izzadt ringyó mellett fekhet. És talán ő a huszadik férfi ma, akinek a nő széttette a lábát. Kebra megborzongott. Hányingere támadt a gondolattól. Halk léptekkel indult el a fürdő felé. A kazánokat nem gyújtották be, a víz hideg volt. Kebra azonban így is levetkőzött és belemerült a vízbe, szappannal mosva meg testét. A szárítón nem talált tiszta törülközőt. Immár mérgesen feltúrta a nagy szennyeskosarat, és lecsutakolta hideg testét a legtisztább használt törülközővel.
A fegyelem összeomlása idegesítette az íjászt. Felnyalábolta ruháit, visszatért a szobájába, és dideregve leült a tűz elé. Majd ládájából kiszedte hálóingét, és belebújt. Az ropogós volt és tiszta, Kebra érezte rajta a pamut frissességét. Ettől megnyugodott. Ilbren szavai ötlöttek fel benne: „Te már jócskán túl vagy azon a koron, amikor ideje lett volna letelepedned egy feleséggel és fölnevelned a fiaidat." Kebra úgy érezte, hogy a szavak súlyos sziklaként nehezednek a szívére. Palimát ügyfeleinek zöme aranyszívű ribancnak tartotta. Ezt a meglátást ő maga is támogatta, főleg ahogy idősödött, és ahogy a kor és a gravitáció törvényei összeesküdtek ellene, megtépázva vonásait. Az igazság azonban ennél sokkal ridegebb volt, bár Palima szíve tényleg olyan volt, akár az arany: fagyos, kemény és gondosan rejtegetett. Most éppen az ágyán feküdt, és az ablaknál álló nagydarab alakot figyelte. Bölényt jól ismerte: bőkezű óriás, híján mind a képzelőerőnek, mind az intellektusnak. Egyszerű igényei voltak, korlátolt követelményei és lenyűgöző energiája. Immár egy éve - amióta a drenaiak bevették a várost - hetente legalább egyszer felkereste. Jól fizetett, soha nem háborgatta csevegéssel vagy üres ígéretekkel, és ritkán maradt a kelleténél tovább. A mostani éjszaka azonban más volt. Bebújt az ágyába, és gyengéden magához ölelte, majd elaludt. Bölény általában egy ezüstpénzzel fizetett távozáskor. Ma éjjel azonban rögtön érkezése után egy fél aranyraqot nyomott a kezébe. Palima megpróbálta felgerjeszteni a férfi vágyát, ami általában nem volt nehéz feladat. De Bölénynek most nem volt kedve szeretkezni, ami viszont nem aggasztotta Palimát. Ha egy férfi arannyal akar fizetni egy ölelésért, akkor ő örömmel engedelmeskedik. Az óriás fel-felriadva aludt két órát, szorosan magához ölelve őt. Majd felöltözött és az ablakhoz sétált. Bölény már egy ideje ott álldogált a lámpafényben: hatalmas ember, meggörnyedt vállal és hosszú, erős karokkal. Oda sem figyelve megráncigálta tüskés fehér rozmárbajszát, és lebámult a kinti éjsötét térre. - Gyere vissza az ágyba, én szeretőm! - hívta a nő. - Hadd űzze Palima a varázslatát! - Ma éjjel nem - érkezett a felelet. - Mi baj? - tudakolta a kurtizán. - Palimának elmondhatod. A férfi odafordult hozzá. - Mit gondolsz, hány éves vagyok? - kérdezte váratlanul. Ahogy végigmérte a másik kopasz fejét és fehér bajszát, a nő arra gondolt, hogy hatvanötnél egy nappal sem lehet fiatalabb. De a férfiak már csak ilyen gyermetegek. - Talán negyven. Bölény elégedettnek tűnt a válasszal, és Palima látta, hogy ellazul. - Öregebb vagyok, de nem érzem magam annak. Mégis hazaküldenek. Az összes öreg hazamegy. - Nem akarsz hazamenni? - Az elsők között csatlakoztam a Fehér Farkashoz. Még akkor, amikor Drenait minden oldalról ostromolták, és a király serege szinte teljesen megsemmisült. Amint tudod, aztán mindenkit legyőztünk. Egyiket a másik után. Amikor gyerek voltam, a hazámat a távolból kormányozták. Mi csak parasztok voltunk. De megváltoztattuk a világot. A király birodalma kiterjed... - úgy tűnt, hogy egy pillanatra birkózik a matematikával - ...több ezer mérföldre - fejezte be végül sután. - Ő a legnagyobb király, aki valaha is élt - mondta a nő szelíden, remélve, hogy a férfi ezt akarja hallani. - Az apja még nagyobb volt. A semmiből építkezett, és én huszonhárom éven át szolgáltam. A kölyökkirályt pedig újabb húsz éven át. Ezalatt huszonhat nagyobb csatában vettem részt, íme! Huszonhat csata. Mit gondolsz erről? - Ez rengeteg csata - ismerte el a nő, nem tudva, hova vezet ez a beszélgetés. - Gyere vissza az ágyba! - Így van, ez rengeteg. Tizenegyszer sebesültem meg. És most már nincs szükségük többé rám. Ezernyolcszázunkra nincs szükség. Köszönjük, és ég veletek! Itt egy zacskó arany. Térjetek haza! De hova haza, ha? - Felsóhajtott, és letelepedett az ágyra, az pedig megnyikordult hatalmas súlya alatt. - Nem
tudom, mit tegyek, Palima. - Erős ember vagy. Megtehetsz bármit, amit akarsz: oda mehetsz, ahova akarsz. - De én a sereggel akarok maradni. Én mindig az első sorban álltam. Ez vagyok én. Ezt akarom! A kurtizán felült, és két tenyere közé fogta a másik arcát. - Időnként... legtöbbször nem kapjuk meg azt, amit akarunk. Még azt is ritkán kapjuk meg, amit kiérdemeltünk. Azt kapjuk, amit kapunk. Ennyi. A tegnap elmúlt, Bölény, és soha nem történik meg újra. A holnap az, ami még nem volt. Nekünk csak a ma van. És tudod, hogy mi az, ami a valóság? - A markába fogta a másik kezét, és odavonta meztelen melléhez, a húsához nyomva a férfi ujjait. - Ez a valóság, Bölény. Mi vagyunk a valóság. És ebben a pillanatban mi vagyunk minden. A férfi keze lehullt, majd az óriás előrehajolt és arcon csókolta a nőt. Korábban még soha nem tett ilyet. Az igazat megvallva, Palima már nem is emlékezett rá, mikor csókolta meg az arcát egy férfi. Bölény ekkor felállt. - Jobb, ha visszamegyek. - Miért nem maradsz? Ismerlek, Bölény. Jobban éreznéd magad utána. Mindig így volt. - Egen, ez igaz. Tudod, te vagy a legjobb. És egy egész élet tapasztalata mondatja velem azt, hogy megéri fizetni érte, de most mennem kell. Vád alatt állok. Az őrség már valószínűleg kutat utánam. - Mit tettél? - Kijöttem a sodromból. Meglegyintettem néhány katonát. - Meglegyintettél? - Nos, talán nem csak meglegyintettem őket. Az egyikük kiröhögött. A ventriai mocsok! Azt mondta, hogy a sereg jobban tenné, ha megszabadulna a vénemberektől. Erre felkaptam és eldobtam, mint egy lándzsát. Tényleg vicces volt, de az egyik asztalon landolt, és a fejével törte át. Ez persze felzaklatta az ott falatozó ventriai katonákat. Így hát meglegyintettem kissé mindegyiket. - Hányan voltak? - Csak öten, ha jól rémlik. Tényleg nem bántottam őket. Vagyis nem nagyon. - Ezen elvigyorodott. Vagyis hát nem nagyon-nagyon. De vád alá fognak helyezni. - Miféle büntetést kapsz majd? - Nem tudom... tíz korbácsütést. - Megvonta a vállát. - Vagy húszat. Nem gond. Palima kimászott az ágyból, és megállt meztelenül a férfi előtt. - Mit éreztél, amikor „meglegyintetted őket"? - kérdezte. - Az... jó volt - ismerte el a férfi. - Férfinak érezted magad? - Igen. Ismét fiatalnak éreztem magam. A nő keze lesiklott Bölény nadrágján. - Férfinak - suttogta Palima kéjvágyóan. Érezte, hogy a másik megduzzad az érintése nyomán. - És hogy érzed magad most? Az óriás hosszan felsóhajtott. - Férfinak, de ők már nem akarják többé, hogy az legyek. Ég veled, Palima! És egyetlen szó nélkül kisétált az éjszakába. Palima az ablakból nézte, ahogy elmegy. - A himlő verjen ki, drenai, és az egész fajtádat! - suttogta. -Takarodj haza, és dögölj meg! Banelion, a legendás Fehér Farkas összeszedte térképeit, és gondosan elpakolta őket rézpántos ládájába. A férfi magas volt és szikár, hosszú fehér haját a tarkójánál fogta össze. A generális gyorsan és precízen mozgott, miközben a ládába rakodott, az egész életüket katonaként szolgálók szakértelmével. Minden gondosan a helyére került. A térképeket úgy rendezte, hogy kéznél legyenek ha a szükség úgy hozza a nyugati kikötőig tartó ezernégyszáz mérföldes út során. Melléjük kerültek a törzseket és azok főnökeit, az útközbeni állomásokat, erődítményeket és városokat feltüntető jegyzetek. Mint ahogy minden, amibe belevágott, a hazavezető út is aprólékosan meg lett tervezve. A széles asztal túloldalán tetőtől talpig arany- és bronzpáncélba öltözött ifjú tiszt állt és figyelte a
hadvezért. Az öreg felpillantott, és felvillantott egy röpke vigyort. - Miért vagy olyan szomorú, Dagorian? Az ifjú lassan nagy levegőt vett. - Ez így nincs rendjén, uram. - Badarság! Nézz rám! Mit látsz? Dagorian rámeredt az ősz hajú hadvezérre. A Fehér Farkas sivatagi nap és téli szelek cserzette arca ráncos és redős volt. A szúrós fehér szemöldök alatt fakó, de fényes szempár ült - ez a szempár birodalmak bukását és seregek szétszóratását látta. - A valaha élt legnagyobb hadvezért látom - mondta végül a fiatalember. Banelion elmosolyodott. Őszintén meghatotta a tiszt ragaszkodása, és egy pillanatra a fiú apjára gondolt. Ők ketten annyira nem hasonlítottak egymásra. Catoris hideg, kemény ember volt, becsvágyó és halálos. A fia hozzá képest végtelenül kedvesebb, hűséges és állhatatos. Egyetlen erényben osztozott apjával, és az a bátorság volt. - Dagorian, akit magad előtt látsz, egy olyan ember, aki két évvel elmúlt hetven. Amit te látsz, fiú, az csak az, ami volt. És nem az, ami most. Őszinte leszek veled. Csalódott vagyok. De még így sem hiszem azt, hogy a király hibát követ el. Akárcsak én, azok a katonák is, akik először meneteltek a Ventriai Császárság ellen, mostanra megöregedtek Ezernyolcszáz ötvenévesnél idősebb ember. Köztük vannak kétszázan, akik már soha többé nem lesznek hatvanévesek. A király csak harmincöt, és át akar kelni a Nagy-folyón, hogy meghódítsa Cadiát. Minden jelentés arra utal, hogy ez a háború legalább öt évig eltart majd. A sereg sivatagokon és hegyeken kel majd át, krokodiloktól hemzsegő folyókba gázol, dzsungelekben vág magának utat. Az effajta vállalkozáshoz fiatalokra van szükség. És az öregek között akadnak olyanok akik hazavágynak Dagorian levette fekete-arany sisakját, és öntudatlanul is végigsimított a fehér lószőrforgón. - Nem kétlem, hogy igazad van az öregebbek kapcsán, uram. De magaddal szemben nincs. Nélküled lesznek csaták, melyek... A Fehér Farkas ajkához emelte ujját: a mozdulat gyors volt és határozott. - Én már minden csatámat megvívtam. Most pedig hazamegyek, és élvezem a nyugalmat. Lovakat tenyésztek, és nézem, mint emelkedik a nap a hegyek fölé. Várni fogom a király győzelmeiről szóló híreket, és otthonomban csendesen megünneplem őket. Szolgáltam Skandát, éppen úgy, mint az apját: hűségesen, jól és képességeim legjava szerint. De most szükségem van egy kis friss levegőre. Gyerünk, sétáljunk egyet a kertben! Banelion a vállára terítette birkabőr köpenyét, kitárta a kétszárnyú ajtót, és nekivágott a hóborította kertnek. A kövezett utat már nem lehetett látni, de az azt szegélyező szobrok mutatták, merre húzódik. A hó ropogott a lábuk alatt, ahogy a két férfi elsétált a befagyott szökőkút mellett. A szobrok mindegyike ventriai harcost ábrázolt, amint őrszemekként állnak, lándzsájuk az égre mutatott. Az idősebbik férfi megragadta Dagorian karját, és odahajolt hozzá. - Ideje megtanulnod féket tenned a nyelvedre, fiatalember - mondta halkan. - A palotában elhangzó minden suttogást jelentenek a királynak és új tanácsadóinak. A falak üregesek, és a hallgatózok lejegyeznek minden egyes szót. Megértetted? - Még utánad is kémkednek? Nem hiszek a fülemnek! - Higgy neki! Skanda többé már nem az a kölyökkirály, aki mindnyájunkat lenyűgözött. Férfi, méghozzá könyörtelen és becsvágyó férfi. Elszánta magát arra, hogy meghódítja az egész világot. És valószínűleg meg is teszi, ha új szövetségesei csakugyan olyan megbízhatóak, ahogy azt hiszi. - Kételyeid vannak Malikada herceget illetően? Banelion elvigyorodott és elindult, hogy megkerülje a befagyott tavat. - Nincs okom kételkedni benne. Vagy a varázslójában. Malikada lovassága kiválóan képzett, és az emberei jól harcolnak. De nem drenai, a király pedig mélységesen hisz benne. - A tó túloldalán elérték a kőívet, amely alatt egy villás szakállú, magas és domború homlokú, jóképű férfi mellszobra állt. - Tudod,
ki ez? - kérdezte Banelion. - Nem, uram. Talán egy ventriai nemesember? - Ez Bodasen generális. Háromszázötven évvel ezelőtt halt meg. Ő volt a ventriaiak valaha élt legnagyobb hadvezére. Ő vetette meg Gorbennel együtt a birodalom alapjait. Az öreg megborzongott, és összehúzta magán a köpönyegét. Dagorian szúrós szemmel méregette a fehér kőbüsztöt. - Tanulmányoztam a történelmet, uram. Robotoló katonaként írtak róla. Azt mondták, hogy Gorben volt az, aki diadalra vezette a sereget. Banelion kuncogott. - Pont úgy, mint Skanda. És az elkövetkező hónapokban ugyanezt fogod hallani majd rólam is. Ilyen a világ, Dagorian. A történelmet a győztes királyok írják. De most térjünk vissza, mert ez a hideg átjárja a csontjaimat. Amint ismét odabent voltak, a tiszt rakott a tűzre, a generális pedig odaállt a lángok elé, és összedörzsölte a tenyerét. - Mondd csak, megtalálták már Bölényt? - Még nem, uram. Most éppen a bordélyházakat fésülik át. A betört koponyájú férfi visszanyerte az eszméletét. A felcserek azt mondják, életben marad. - Ez valóságos áldás. Utáltam volna, ha fel kell lógatnom a vén Bölényt. - Úgy tudom, hogy a kezdetektől veled volt. - Egen, a kezdetektől, amikor az öreg király még ifjú herceg volt, és a királyság romokban hevert. A vér és a tűz napjai voltak azok, Dagorian. Nem akarnám még egyszer átélni őket. Bölény, akárcsak én, azoknak az időknek a relikviája. Már nem sokan maradtunk ilyenek. - Mit teszel majd vele, ha megtaláljuk őt, uram? - Tíz korbácsütést kap. De ne kössétek hozzá az oszlophoz: az sértené a méltóságát. Ott fog állni, és kibírja. A háta vérezni fog, de semmilyen hangot nem ad majd ki. - Felteszem, kedveled őt. Banelion megrázta a fejét. - Ki nem állhatom. Olyan erős, akár egy ökör, és ehhez mérhető agya is van. Nála bosszantóbb, fegyelmezetlenebb gazfickót még nem láttam. De ő jelképezi az erőt, a bátorságot és az akaratot, amely átjuttatott minket a fél világon. Az az ember hegyeket mozgat meg, Dagorian. Most viszont legjobb lenne, ha pihennél! Majd reggel befejezzük. - Igen, uram. Hozhatok forralt bort, mielőtt lepihensz? - A bor mostanában már nem esik jól. Meleg tej és méz viszont jólesne. Dagorian tisztelgett, meghajolt és távozott.
2. Fejezet Az ezredfenyítés rituális módon zajlott. Az ezred kétezer emberének mindegyike ott állt fekete-arany páncéljában a kaszárnyák által ölelt óriási udvaron. Középen a húsz rangidős tiszt várakozott, és mögöttük az emelvényen ült a Fehér Farkas. Nem viselt páncélt, csupán egyszerű gyapjútunikába, fekete nadrágba és csizmába bújt. Vállára kámzsás birkabőr köpönyegét terítette. Tiszta és fényes volt a reggel, amikor Bölényt elővezették. A cammogó óriást derékig lemeztelenítették, és Dagorian ekkor megértette, honnan ered bizarr beceneve. A férfi feje teljesen kopasz volt, de nyaktól lefelé sűrű, göndör szőr nőtt testén, hatalmas vállait is ellepve. Dagorian arra gondolt, hogy inkább medve, mint bölény. Az ifjú tiszt sötét tekintete a Bölény mellett haladó férfiakra villant. Egyikük Kebra volt, a híres íjász, aki egyszer megmentette a király életét, amikor vesszőt repített egy ventriai kopjás szemébe. A másik a kék szemű fekete ember volt, Nogusta, a kardforgató és zsonglőr. Dagorian egyszer látta, ahogy a férfi hét borotvaéles kést dobált a levegőben, hogy végül egymás után egy céltáblába repítse őket. Mindannyian kihúzták magukat, és egyenes derékkal lépkedtek. Bölény elsütött egy tréfát az első sorban álló egyik katonáról. - Csendet! - kiáltott rá az egyik tiszt. Bölény odasétált a korbácsos oszlophoz, és megállt a szikár, sólyomarcú férfi mellett, akinek a feladata volt a büntetés végrehajtása. A férfi láthatóan rossz színben volt, és a reggeli hideg dacára izzadt. - Te csak végezd a munkád, fiú! - szólt oda neki Bölény barátságosan. - Nem fogok neheztelni rád. Erre a férfi bágyadtan, de megkönnyebbülten rámosolygott. - A fogoly lépjen elő! - szólalt meg a Fehér Farkas. Bölény közelebb lépdelt hozzá, és esetlenül tisztelgett. - Van valami mondandód, mielőtt sor kerül az ítéletre? - Nincs, uram! - bőgte Bölény. - Tudod, hogy mi a különleges benned? - tudakolta a generális. - Nem, uram! - Az égvilágon semmi - érkezett a felelet. - Fegyelmezetlen gazfickó vagy, és a legesetlenebb ember, aki valaha is alattam szolgált. Egyetlen rézpetákért fellógatnálak, és nem bánnám meg. És most irány az oszlop! A hideg már a csontjaimig hatol. - Ezzel a hadvezér a fejére húzta birkabőr csuklyáját és összevonta magán a köpönyegét. - Igenis, uram! - Bölény sarkon fordult, és visszamasírozott az oszlophoz, majd megragadta a fatönköt. A korbácsos férfi kioldotta az öt szíjat összefogó bogot, és megcsördítette a levegőben a korbácsot. Ezután kétszer megtornásztatta a vállát, és felvette a kiinduló állást. Meglendült a karja. - Állj! - kiáltotta ekkor egy parancsoló hang. A katona megdermedt. Dagorian megfordult, és látta, hogy egy kisebb csoport lép a kaszárnya udvarára. Mind ventriai tisztek voltak, akik arany mellvértet, és vörös pelerint viseltek. Középen Malikada herceg, a király generálisa jött: magas, karcsú nemesember, aki a Fehér Farkas helyét fogja betölteni. Mellette lépkedett bajnoka, Antikas Karios, a kardvívó. Dagorian arra gondolt, olyanok akár a róka és a kobra. Mindketten vékonyak és kecsesek de Malikada hatalma a szemében rejlett, az értelemtől csillogó sötét és tűnődő szempárban, míg Antikas Kariosból szinte sugárzott a fizikai erő, amit már-már emberfeletti gyorsaságára alapozott. Malikada odasétált az emelvényhez, és meghajolt a generális előtt. A férfinak szénfekete volt a haja, de szakállába aranysávokat festetett, és aranyszálakat fonatott. Dagorian alaposan szemügyre vette. - Üdvözöllek, Banelion nagyuram! - szólalt meg a herceg. - Aligha alkalmas az idő a látgatásra, de azért még szívesen látlak, herceg. - Pontosan most van itt az ideje, generális - mosolyodott el Malikada szélesen. - Az egyik emberemet
éppen most akarják megfenyíteni... csak éppen nem a helyes módon. - A te egyik emberedet? - tudakolta a Fehér Farkas szelíden. Dagorian érezte, ahogy körülötte álló tiszttársai megfeszülnek, de senki sem mozdult. - Hát persze, hogy az én egyik emberemet. Te is jelen voltál, amikor a király - dicsőség szálljon a nevére! - engem nevezett ki utódodul. Amennyire emlékszem, te most a birodalom egyik polgára vagy, aki éppen hazakészül, a boldog nyugállományba. - Malikada megfordult. -És ezt az embert azzal vádolják, hogy megütötte az egyik tisztemet. Ez pedig, mint ahogy ezzel nyilván te is tisztában vagy, főbenjáró bűnnek számít a ventriai törvény szerint. Ezért pedig lógni fog. A sorok között dühös morgás csapott fel. Banelion felállt székéből. - Természetesen lógni fog... ha elítélik - mondta fagyos hangon. -Én azonban meghallgatom kérelmét, miszerint nem bűnös, és követelem, hogy perét az ő esetében a harc döntse el. Ez a drenai törvény, amit maga a király hozott. Vagy talán tagadod ezt? Malikada mosolya erre még szélesebb lett, és Dagorian ebben a pillanatban felismerte, hogy a ventriai pontosan ezt akarta. Antikas, a kardvívó már le is vetette köpenyét, és megoldotta a mellvértjét. - A király törvénye igazságos - emelte fel balját Malikada, és csettintett egyet. Antikas előlépett, előhúzta kardját, és megforgatta a napfényben. - Melyik... egykori... tisztetek száll szembe Antikas Karios-szal? Úgy tudom, hogy a segédtisztedről, Dagorianról, elmondható, hogy akad benne valamennyi az igazi kardforgatóból. - Így igaz - felelte Banelion. Dagorian érezte, hogy belehasít a félelem. Nem volt ellenfele a ventriainak. Lenyelte a torkába toluló epét, és igyekezett minden érzelmet eltüntetni az arcáról. Amikor felpillantott, látta, hogy Antikas Karios őt bámulja. A férfin nyoma sem látszott a gúnynak, sem a lekicsinylésnek, de ettől Dagorian valahogy még rosszabbul érezte magát. Banelion ekkor intett Nogustának, hogy lépjen elő. A fekete férfi odasétált az emelvényhez, tisztelgett, majd meghajolt. - Megvéded a bajtársad becsületét? - kérdezte tőle a Fehér Farkas. - Ez csak természetes, hadvezérem. Dagorian hihetetlenül megkönnyebbült, és elvörösödött, amikor észrevette a ventriai kardforgató arcára kúszó apró mosolyt. - Ez nem tűnik méltányosnak - mondta ekkor Malikada könnyedén. - Egy közönséges katona száll szembe a legremekebb élő kardforgatóval? Ráadásul egy fekete vadember? Ezt nem engedhetem. -Az egyik ventriai tisztjéhez fordult, egy sudár férfihoz, akinek aranyló szakállát vízszintes hullámok bodrozták. - Cerez, bemutatnád nekünk, milyen jól forgatod a kardot? A férfi meghajolt. A szíjvékony Antikasnál szélesebb vállú férfi éppen olyan takarékosan és macskaszerűen mozgott, mint az összes kardforgató. Malikada Banelionra nézett. - Engedelmeddel, generális, Antikas Karios helyét ez a tanítványa veszi át. - Ahogy akarod - érkezett a válasz. Nogusta előrelépett. - Megöljem, vagy egyszerűen csak fegyverezzem le, generális? - Öld meg! - mondta Banelion. - Méghozzá gyorsan! A reggelim már vár. Mindkét párbajozó levetette vértjét és felsőruháját, majd csupasz mellkassal kisétáltak a kaszárnyaudvar közepére. Nogusta tisztelgésre emelte a kardját, de Cerez azonnal támadott, egy villámgyors döféssel nyitva. A fekete ember könnyedén hárított. - Ez udvariatlanság volt - suttogta Nogusta -, de még így is gyorsan öllek meg. Pengéik összecsattantak, ahogy Cerez rohamra lendült, és görbe kardja elképesztő sebességgel villogott. De minden döfését és vágását hárította a fekete ember. Cerez elhátrált. Dagorian élénk figyelemmel követte az összecsapást. A ventriai harminc évvel volt fiatalabb, és gyorsan mozgott, de Nogusta hatalmas alakján nem volt egy uncia háj sem, óriási tapasztalata révén pedig olvasni tudott ellenfele mozdulataiból. Dagorian vetett egy pillantást Antikas Kariosra. A bajnok sötét, árnyékba burkolt
szeme mindent megfigyelt, és Malikadához hajolva a fülébe suttogott valamit. A két harcos most egymás körül körözött, rést keresve. A csapásváltás gyorsan történt, és bár a fekete férfi ügyes volt, szemmel láthatóan fáradt. Cerez majdnem elkapta egy hirtelen riposzttal: a pengéje Nogusta arca mellett villant el. Egyszer csak a fekete ember jól láthatóan megbotlott. Cerez előrevetette magát - és abban a pillanatban rádöbbent, hogy becsapták. Nogusta kecsesen sarkon pördült, a fáradtság minden nyoma kiveszett belőle, ahogy elhajolt a penge elől, saját kardja pedig áthasította a másik aranyló szakállát és mélyen belevájt a torkába. Cerez botladozva tett egy-két lépést előre, térdre rogyott, miközben ömlött a vér a sebéből. Elejtette a kardját, és megpróbálta elállítani az átmetszett nyaki érből zubogó vért. Lassan a hasára zuhant, kétszer összerándult, aztán elcsendesedett. Nogusta átsétált a kaszárnyaudvaron, és meghajolt a Fehér Farkas előtt. - Úgy történt, ahogy parancsoltad, nagyuram. A Fehér Farkas, mit sem törődve a dühös Malikadával, felállt. - A fogoly nem bűnös - mondta tiszta és erős hangon. - És mivel ez az utolsó pillanat, amit a körötökben töltök, hadd köszönjem meg az én parancsnokságom alatt a királynak tett szolgálatotokat. Közületek azok, akiket kiválasztottak, hogy nyugalomba vonuljanak, megtalálnak a várostól nyugatra eső síkon felvert táboromban. Négy nap múlva készen állunk az indulásra. Ez minden. Lelépni! Ahogy lesétált az emelvényről, Malikada odalépett hozzá. - A mai napon szert tettél egy ellenségre - suttogta neki. A Fehér Farkas megtorpant, és belenézett a herceg karvalyszemébe. - És ez végtelenül kellemesebb, mint ha a barátaim között tudnálak. A király születésnapját mindig különleges programokkal ünnepelték: atlétikai küzdelmekkel, ökölvívómérkőzésekkel, lóversenyekkel és mágikus bemutatókkal, melyek lenyűgözték a nézőközönséget. Lándzsavetésre, íjászatra, kardvívásra és birkózóviadalokra is sor került: minden eseményen hatalmas díjak vártak a győztesekre. Az idei év még több különlegességet ígért, mivel a király most ülte harmincötödik születésnapját, és ennek a számnak mind a drenaiak, mind a ventriaiak komoly misztikus jelentőséget tulajdonítottak. Az eseményre Usa, a régi Ventriai Császárság fővárosának középpontjában, a Királyi parkban került sor. A város öregebb volt az időnél, és már a legkorábbi ismert történelmi feljegyzésekben is szerepelt a neve. A mítoszokban Usa nyújtott otthont az isteneknek, akik közül az egyikről úgy tartották, hogy ő emelte a királyi palotát egyetlen éjszaka alatt, a gigászi köveket pusztán akaraterejével szállítva a helyükre. Az ezerholdas Királyi park közepén terpeszkedő réten több száz hatalmas sátrat vertek fel, és több tucat ács dolgozott heteken át, hogy megépüljön a sokemeletes emelvény, ahol a nemesek foglalhattak helyet. A város magas tornyai már kirajzolódtak a keleti láthatáron, amikor íjász Kebra nekitámaszkodott az egyik új kerítésnek és komor tekintettel méregette az íjászverseny színhelyét. - Indulnod kellett volna - nyújtott át az íjásznak Nogusta egy vastag szelet forró pitét. - Ugyan miért? - kérdezte Kebra savanyúan, és a pitét a kerítésre tette, tudomást sem véve róla. - Te vagy a bajnok. A te címedért fognak lövöldözni. Kebra egy darabig hallgatott, és tekintete átvándorolt a nyugaton emelkedő hósipkás csúcsokra. Először egy évvel korábban látta ezeket a hegyeket, amikor Skanda király, miután győzött a folyami csatában, belovagolt Usába, hogy elfoglalja a császár trónját. A szürke óriások felől most hideg szél fújt, mire Kebra megborzongott, és halványkék köpönyegét szorosabbra vonta karcsú alakján. - A szemem egyre gyengül. Már nem én nyernék. - Nem, de azért részt vehettél volna. - A szavak függve maradtak a hidegben. Harminc munkásból álló csapat érkezett a király pavilonjához, és nekiláttak kifeszíteni körülötte a vérvörös selyem szélfogókat. Kebra már sokszor látta a pavilon felépítését, és belehasított a sajnálat, amikor eszébe jutott, mikor is állt előtte utoljára: akkor magának a királynak a kezéből vehette át az Ezüstnyilat. Skanda akkor kisfiúsán rávigyorgott és így szólt: „Kezd már unalmas lenni örökké nyerni, öreg cimbora?"
„Nem, uram" - felelte erre, és a tömeg felé fordult, a magasba emelte az Ezüstnyilat, mire felcsapott a mennydörgő ujjongás. Kebra ismét megborzongott, és belenézett a fekete ember fakó, kifürkészhetetlen tekintetébe. - Csak megaláznának. Ezt akarod látni? - Nogusta megrázta a fejét. - Nem aláznának meg, barátom. Pusztán csak veszítenél. - Kebra fáradtan elmosolyodott. - Ha indultam volna, a drenai katonák zöme rám fogadott volna. És elveszítenék a pénzüket. - Ez jó oka lenne annak, hogy miért nem indulsz - bólintott Nogusta. - Feltéve, ha tényleg ez lenne az igazi indok. - Mit akarsz te tőlem? - fortyant fel Kebra. - Szerinted ez becsületbeli kérdés? - Nem, nem a becsületről van szó. A büszkeségről. De ezúttal a hamis büszkeségről. Vesztesek nélkül egyáltalán nem lennének versenyek. Több mint száz íjász vesz majd részt a tornán. És csak egy fog nyerni. A kilencvenkilenc vesztesnek több mint a fele már akkor tudja, hogy nem nyerhet, még mielőtt először felajzaná az íját. Mégis megpróbálják. Azt mondod, hogy a szemed gyengül, és én tudom, hogy ez igaz. De igazából a távolság zavar téged. A három számból kettőhöz fürgeségre, hozzáértésre és tehetségre van szükség. Csak a harmadikban kell messzire lőni. Még mindig benne lennél a legjobb tízben. Kebra otthagyta a kerítést. Nogusta követte. - Ha eljön a nap, amikor nem akarod többé hallani az igazságot a számból, elég megmondanod. Az íjász megállt és felsóhajtott. - Miféle igazságról van szó, Nogusta? A fekete ember közelebb hajolt. - Lealacsonyítod a versengést azzal, hogy nem veszel részt rajta. Az új bajnok úgy érzi majd, hogy nem érdemli meg a címet. Attól tartok, részben ezért sem indulsz. - És mi van, ha így van? Még mindig megkapja a száz aranypénzt. A király ki fogja tüntetni, és az emberek a vállukon hordozzák majd körbe a parkban. - Csakhogy nem fogja legyőzni a legendás Kebrát. Még emlékszem, mennyire örültél, amikor tizenöt évvel ezelőtt átvetted az Ezüstnyilat Menion kezéből. Annyi idős volt, mint te most, amikor kiállt veled a döntőben. És csak akkor tudtad legyőzni, amikor a távoli céltáblák kerültek sorra. Lehetséges, hogy az ő szeme is gyengült már akkor? Bölény baktatott oda hozzájuk. - Remek nap lesz a mai - törölte le a morzsákat fehér bajszáról. -Kalizkan, a ventriai varázsló olyan bemutatót ígért, amit senki nem fog elfelejteni. Remélem megidéz egy sárkányt. Mindig szerettem volna látni egy sárkányt. - A kopasz óriás egyik férfiről a másikra nézett. - Mi az? Miből maradtam ki? - Semmiből - felelte Nogusta. - Éppen egy filozófiai vitába bonyolódtunk. - Azt utálom - mondta Bölény. - Soha nem értek belőle egy szót sem. Örülök, hogy kimaradtam belőle. Mellesleg indulok a birkózásban. Remélem, ti ketten szurkoltok majd nekem. Nogusta kuncogni kezdett. - Az a nagy bennszülött is indul idén? - Hát persze. - A múlt évben tízlábnyira hajított el. Csak a szerencsén múlt, hogy a fejedre érkeztél, és így megúsztad sérülés nélkül. Bölény felhorkant. - Akkor meglepett. Most elkapom... már ha megmérkőzünk. - Hányszor indultál ezen a versenyen? - tudakolta Kebra. -Már nem is tudom. Majdnem minden évben. Talán harmincszor. - Szerinted most győzni fogsz? - Hát persze, hogy győzök. Soha nem voltam még erősebb. Nogusta Bölény masszív vállára tette a kezét. - Nem zavar, hogy ugyanezt mondtad több mint harminc éven át? És még a negyeddöntőbe sem sikerült
soha bejutnod. - Miért zavarna? Mellesleg, egyszer bejutottam a negyeddöntőbe, nem emlékszel? A skathiai hadjárat alatt történt, és végül Coris győzött le. - Elvigyorodott. - Emlékeztek rá? Nagy, szőke fickó volt, Mellicane ostrománál halt meg. - Tényleg, igazad van - felelte Nogusta. - Coris kikapott az elődöntőben, és emlékszem, ezt a pénzem bánta. - Én még sosem vesztettem pénzt a király születésnapján - közölte Bölény vidáman. - Mindig rád fogadtam, Kebra. - A mosolya lehervadt, és káromkodott egyet. - Ez lesz az utolsó év, amikor belőled fizetem ki az egész téli adósságom. - Ebben az évben nem, barátom - mondta az íjász. - Mert nem indulok. - Azt hittem, hogy elfelejtetted, így beneveztelek - szólt Bölény. - Mondd, hogy csak tréfálsz! - dörrent Kebra fagyos hangja. - Az adósságaimmal soha nem tréfálok. De nem kellene már gyakorolnod? A tömeg már kezdett gyülekezni, amikor Dagorian kisétált a mezőre. Kényelmetlenül érezte magát teljes vértjében: az aranyozott fekete mellvért súlyosan nehezedett karcsú vállára. De legalább nem kell viselnie a súlyos tollas sisakot. Az arcvédő rostély feldörzsölte az arcát, és hiába viselt a sisak alatt bélelt sapkát, a készség így sem ült valami jól a fején. Amikor egyszer a király odakiáltott neki, Dagorian túl gyorsan fordult felé, a sisak meg elmozdult rajta, és a bal fülvédő a szemére csúszott. Ezen aztán mindenki jót derült. Dagorian soha nem akart katona lenni, de amikor az ember apja hős hadvezér, és ami még ennél is rosszabb, halott hős hadvezér, a fiának nem sok választása akad. Pedig még szerencséje is volt. A Fehér Farkas bevette a törzskarába, és időt áldozott arra, hogy megtanítsa az ifjoncnak a hadtáp és a taktika fogásait. Bár Dagorian nem élvezte a katonáskodást, rájött, hogy tehetsége van hozzá, és ez legalább hadjáratokkal eltöltött életét többé-kevésbé elviselhetővé tette. A király születésnapi előkészületei mostanra befejeződtek, és a tömeg egy órán belül özönleni kezd befelé a kapukon. Az ég tiszta volt, és a mai nap kevésbé volt hideg, mint a tegnapi. Közeledett a tavasz. Már csak este zuhant a hőmérséklet fagypont alá. Dagorian megpillantotta a kerítésnél beszélgető három öreg harcost. Elindult feléjük, de még nem ért oda, amikor íjász Kebra otthagyta a többieket. Dagorian úgy látta, hogy haragszik valamiéit. A fekete kardforgató megpillantotta a közeledő Dagoriant, és tisztelgett. - Jó reggelt, Nogusta! - köszöntötte a tiszt. - Jól harcoltál tegnap. - Az már igaz - villantott fel Bölény egy széles, foghíjas vigyort. -Te Catoris fia vagy, igaz? - Igen. - Remek ember volt - közölte Bölény. - Mindig számíthattál a hármas kopjásokra, amikor ő volt a parancsnokuk. Bár kemény egy fattyú volt. Tíz korbácsütést veretett rám, amikor nem tisztelegtem elég gyorsan. De nemességet is hagyott rád. - Odafordult Nogustához. -Kérsz még pitét? - A fekete ember megrázta a fejét, mire Bölény elballagott az egyik konyhasátor felé. Dagorian elvigyorodott. - Az imént dicsérte az apámat vagy sértegette? - Mindkettőbő l volt egy kicsi. - Furcsa ember. - Bölény vagy az apád? - Bölény. Indulsz valamelyik tornán? - Nem. - Miért nem? Kitűnő kardforgató vagy. - Én nem játszadozom a karddal. És te? - Én igen. A szablyavíváson indulok. - Antikas Kariosszal kerülsz szembe a döntőben. Dagorian meglepettnek tűnt. - Honnan veszed ezt? Nogusta felszegte a fejét, és megérintette a homloka közepét. - Van egy harmadik szemem.
- És az mit jelent? A fekete ember elmosolyodott. - Ez egy ajándék... vagy talán átok... amivel születtem. - Győzök vagy vesztek? - Az adomány ennyire pontos választ nem ad - mosolygott Nogusta. - Villámként csap le, egy képet hagyva hátra. Nem tudom előre megjósolni, hogy mikor jön, és irányítani sem tudom. Csak jön vagy... -A mosolya lehervadt, és vonásai megkeményedtek. Dagorian alaposan szemügyre vette a másikat. Úgy tűnt, mintha többé már nem is venne tudomást az ő jelenlétéről. Majd a fekete ember felsóhajtott. -Sajnálom. Egy pillanatra elterelő dött a figyelmem. - Újabb látomásod volt? - érdeklődött Dagorian. - Igen. - Volt köze a szablyavíváshoz? - Nem, nem volt. De biztosra veszem, hogy jól küzdesz majd. Mondd csak, hogy van a Fehér Farkas? kérdezte Nogusta váratlanul. - Jól van, és a hazaút tervét készíti elő. Miért kérded? - Malikada megpróbálja megölni őt. - A szavakat lágyan ejtette, de komoly volt a hangja. A fekete ember nem a véleményét osztotta meg vele, hanem egy tényt közölt. - Ezt láttad? - Nincs szükségem misztikus adottságomra ahhoz, hogy ezt megjósoljam. - Szerintem tévedsz. Malikada már a király hadvezére. Banelion nem áll többé az útjában. Sőt, három nap múlva hazaindul, hogy nyugalomba vonuljon. - Az élete azonban így is veszélyben forog. - Talán a generálissal kellene beszélned erről - felelte Dagorian mereven. Nogusta megvonta a vállát. - Nincs rá szükség. Ő éppen olyan jól tudja, mint én. Cerez Malikada kegyence volt, akit szinte legyőzhetetlennek hitt. Tegnap kemény leckét kapott, és ezért bosszút akar. - Ha ez így van, nem akar bosszút állni rajtad is? - Dehogynem. - Úgy tűnik hogy nem igazán zaklat fel ez az eshetőség. - A látszat néha csal. Ahogy telt-múlt a délelőtt, Nogusta szavai úgy kísértették egyre inkább az ifjú tisztet. Olyan csendes határozottsággal lettek kimondva, hogy minél többet gondolt rájuk Dagorian, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy az igazságot hallotta. Malikada nem a megbocsátásáról volt ismert. A drenai tisztek között számos történet keringett a ventriai hercegről és módszereiről. Az egyik történet szerint Malikada egyszer halálra verte egyik szolgáját, amiért az tönkretette az ingét. Amennyire Dagorian tudta, a történet alátámasztására nem volt bizonyíték, de fémjelezte a Malikadával kapcsolatos közvélekedést. Az ilyen ember pedig tényleg neheztelne Banelionra. Mivel még legalább két óra volt hátra szolgálata kezdetéig, Dagorian úgy határozott, felkeresi a generálist. Úgy szerette az öreget, ahogy soha még a saját apját sem. Gyakran próbált meg rájönni, hogy miért van ez így, de a válasszal mindig adós maradt. Mindketten kemény, hideg emberek voltak, akiknek szenvedélye volt a háború és a hadviselés. Banelionnal Dagorian mégis tudott lazítani, könnyen jöttek ajkára a szavak, és gördülékenyen tudott beszélgetni vele. Apjánál a torka elszorult, a gondolatai szétfolytak. A tiszta és tudatos gondolatok az agyából a szájába tolultak ugyan, de a jelek szerint menet közben berúgtak, hogy aztán úgy törjenek elő, mint valami habogó makogás -vagy legalábbis ő annak érezte őket. „Ki vele, fiú!" - kiáltott ekkor rá Catoris, mire a szavak elapadtak, és Dagorian néma csendben állt ott, rémítően ostobának érezve magát.
Egész életében egyetlen pillanatra tudott visszaemlékezni, amikor apja kimutatta iránta a rokonszenvét. Méghozzá a párbaj után. Egy Rogun nevezetű nemesember kihívta Dagoriant. Az egész hatalmas ostobaság volt. Egy fiatal nő rámosolygott, ő pedig viszonozta a bókot. A nővel sétáló férfi ekkor odarohant hozzá az utcán, arcul csapta Dagoriant, és kihívást intézett hozzá. Másnap hajnalban ott találkoztak, ahol a lovasság fel szokott vonulni. Catoris is jelen volt. Kifejezéstelen arccal nézte a küzdelmet, de amikor Dagorian bevitte a gyilkos csapást, odarohant hozzá, és esetlenül megölelte. A fiú ma már sajnálattal gondolt vissza az esetre, mert ahelyett, hogy viszonozta volna az ölelést, dühösen kibontakozott apja karjából és eldobta a kardját. „Micsoda ostobaság volt ez az egész! - dühöngött. - Megölette magát egy mosolyért!" „Becsületpárbaj volt - felelte erre apja sután. - Büszkének kellene lenned." „Felfordul a gyomrom" - válaszolta Dagorian. Másnap belépett a corteswaini kolostorba, és életét a Forrásnak ajánlotta. Amikor apja meghalt Mellicane-nél, azt a rohamot vezényelve, amely megmentette a király életét, Dagoriant iszonyatos bánat öntötte el. Nem kételkedett benne, hogy az apja szerette őt, mint ahogy ő is szerette az apját. De ők ketten soha nem tudták kimutatni egymás iránti ragaszkodásukat, eltekintve attól az egyetlen öleléstől. Dagorian lerázta magáról az emlékeket, és elindult a kapu felé, amelynek a túloldalán a tömeg várakozott türelmesen. A tömeg most szétvált és ujjongott, amikor megérkezett Kalizkan, a ventriai varázsló. A aranyszállal szegett ezüst szaténtalárt viselő magas és méltóságteljes Kalizkan mosolygott és integetett, itt-ott megállt, hogy elbeszélgessen az emberekkel. Hat kisgyerek lépdelt mellette, övének bojtjait fogva. A férfi megállt egy kétgyermekes fiatalasszony előtt. A nő a frissen megözvegyültek fekete kendőjét hordta, gyerekei pedig véznának és alultápláltnak tűntek. Kalizkan odahajolt hozzá, és kinyújtotta kezét az asszony rongyos ruháját díszítő olcsó ólombross felé. - Szép darab - szólalt meg -, de egy ilyen szomorú hölgyhöz az arany i Ilik. - Az ujjaiból fény szökött ki, és a bross megcsillant a napfényben. Mivel olyan szorosan oda volt tűzve a ruhához, most az arany puszta súlya lefelé húzta a melltűt. Az asszony térdre rogyott, és megcsókolta Kalizkan talárját. Dagorian elmosolyodott. A bűbájos az efféle tettek révén tett szert népszerűségre a nép körében. Az északi negyedben álló hatalmas otthonát árvaházzá alakította, és szabadidejéből sokat áldozott arra, hogy a nyomortelepeket járja, és a magukra hagyott gyerekeket a házába vigye. Dagorian csak egyszer találkozott vele, amikor röviden bemutatták őt a palotában húsz másik újdonsült tiszttel együtt. Ám ösztönösen is megkedvelte a férfit. A varázsló még egyszer, utoljára intett a tömegnek, és a gyerekekkel a nyomában belépett a parkba. Dagorian meghajolt, ahogy a bűbájos odaért hozzá. - Jó napot, ifjú Dagorian - szólalt meg Kalizkan, furcsán sipító hangján. - Remek nap a mai, és nem is túl hideg. A tisztet meglepte, hogy Kalizkan emlékszik a nevére. - Így igaz, uram. Úgy mondták, hogy csodás bemutatóval készültél. - A szerénység tiltja, hogy hencegjek, Dagorian - vigyorodott el huncutul a varázsló. - De én és kis barátaim kétségkívül valami különlegessel fogunk próbálkozni. Nem igaz? - térdelt le, és összeborzolta az egyik kisfiú szőke üstökét. - De igen, bácsikám. A király nagyon boldog lesz majd - érkezett a felelet. Kalizkan fölegyenesedett, és lesimította ezüstszínű szaténtalárját, amely illett hosszú, vékony szakállához, és kiemelte a nyári kék eget idéző szemét. - Jöjjetek velem, gyermekeim! - szólt, majd a magas varázsló intett Dagoriannak, és elindult befelé. A tiszt kilépett a kapun, és elindult az országúton oda, ahol a tisztek lovait tartották. Felnyergelte pej hátasát, és ellovagolt a városfaltól nyugatra, a Fehér Farkas táborhelyére. A tábor javarészt elhagyatott volt, mivel a legtöbb ember az ünnepségen vett részt, de azért maradt egy maroknyi őrszem: közülük ketten Banelion nagy fekete sátra előtt posztoltak. Dagorian leszállt a lováról, és odasétált hozzájuk.
- Fogad látogatókat a generális? - kérdezte. Az egyik őr felemelte a sátorlapot, és belépett. Kisvártatva visszatért. - Fogad téged, kapitány - jelentette tisztelegve. Az őrszem ismét fölemelte a sátorlapot, Dagorian pedig bebújt. A Fehér Farkas összecsukható asztalánál ült, és térképeket tanulmányozott. Törékenynek és öregnek tűnt. Dagorian elrejtette aggodalmát, és tisztelgett. Banelion elmosolyodott. - Mi hozott ide ma, fiú? Azt hittem, a parkban teljesítesz szolgálatot. Dagorian gyorsan elmesélte Nogustával folytatott beszélgetését. A Fehér Farkas néma csendben hallgatta végig, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Amikor az ifjú végzett, az egyik szék felé intett. Banelion egy darabig csendben ült, majd előrehajolt. - Ne vedd rossz néven, Dagorian, de azt akarom, hogy felejtsd el ezt a figyelmeztetést. És vegyünk most búcsút egymástól, mivel többé már nem szabad a közelembe jönnöd. - Szerinted ez igaz, uram? - Igaz vagy sem, nem szabad, hogy közöd legyen hozzá. Te itt maradsz, és úgy szolgálod majd Malikadát, ahogy engem szolgáltál: hűségesen és becsülettel. - Ezt nem tudnám megtenni, ha ő lenne a felelős a halálodért, hadvezérem! - Többé már nem vagyok a te hadvezéred. Malikada az! - csattant fel Banelion. Majd a vonásai ellágyultak. - De a barátod, az vagyok. Ami köztem és Malikada között van, az rám tartozik. Ennek nincs köze ahhoz, hogy miként viseltetsz a király hadvezére iránt. Mi most nem barátságról beszélgetünk itt, Dagorian, hanem politikáról. S őt, ennél is többről: a túlélésről. Én el tudok viselni egy olyan ellenséget, mint Malikada. De te nem. Az ifjú megrázta a fejét. - Az előbb becsületről beszéltél, uram? Hogyan becsüljek egy olyan embert, aki meggyilkolta a barátomat? - Próbáld megérteni, fiú! Malikada két évvel ezelőtt egy olyan sereget vezetett, amely drenai katonákat ölt. Két csatában szállt szembe a királlyal, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megölje. Amikor az utolsó város is elesett, arra számítottunk, hogy Malikadát kivégzik. Skanda azonban úgy döntött, hogy a barátságába fogadja. És kiváló szövetséges lett belőle. Ebben rejlik Skanda nagy tehetsége. A parancsnoksága alatt álló sereg felét korábbi ellenségei szokták vezetni. Ezért foglalt el egy birodalmat, és ezért fogja megtartani. Skanda három legközelebbi barátját, köztük az apját, Malikada és az emberei ölték meg. Skanda mégis megbecsüli őt. Ha Malikadának sikerül megöletnie engem, nem fog számítani a királynak, mert én már a tegnap vagyok, Malikada pedig a ma. Így hát ne számítson neked se! A Fehér Farkas elhallgatott, Dagorian pedig megragadta az öregember kezét. - Én nem a király vagyok. Még csak nem is önszántamból vagyok katona. És nem tudok úgy gondolkodni, ahogy te kívánod tőlem. Csak azt akarom, hogy maradj életben! - Már sokan próbáltak megölni, Dagorian, én mégis itt vagyok. -Banelion felállt. - És most térj vissza az ünnepségre! Dagorian a sátor bejáratához lépett, de még visszafordult. - Köszönöm mindazt, amit értem tettél, uram. - Én pedig azt, amit te tettél értem - felelte Banelion. - Ég veled! A sátron kívül Dagorian magához intette az őrszemeket. Mindketten idősebb férfiak voltak szakálluk ezüsttel pettyezett. - A generális élete veszélyben forog - közölte velük halkan. -Ügyeljetek az idegenekre! És ha bármilyen okból elhagyja a tábort, gondoskodjatok róla, hogy valaki legyen a nyomában! - Tudjuk, uram. Addig nem kapják el, amíg mi élünk - felelte egyikük. A tiszt nyeregbe szállt, és visszalovagolt a városba. Lovát az istállóban hagyta, és csatlakozott a kapun
át beözönlő tömeg utoljához. Több mint egy órája volt távol, és számos versenyszám már kezdetét vette. Áttört az embereken, a király pavilonja felé vette az irányt, ahol csatlakozott a gárdistákhoz. A birkózás is elkezdődött már. Több mint negyven pár birkózó gyürkőzött egymással, a tömeg pedig hangosan éljenezett. Dagorian látta, amint Bölény, az óriás kihajítja ellenfelét a körből. Messze balra az íjásztorna is elkezdődött. Kétszáz íjász lőtte ki nyilait a szalmával tömött céltáblákra. A tiszt a király körül ülő nemesekre pillantott. Malikada Skanda mellett foglalt helyet. A király fenségesen festett fényesre csiszolt vaspáncéljában. A díszítetlen vért ezüstként csillogott a napsütésben. Skanda felnevetett, és az egyik birkózó pár felé intett, de Dagorian nem nézett arra, ahova a király mutatott. A tekintetét le nem vette Skanda profiljáról. A király jóképű férfi volt: most már ezüsttel csíkozott aranyhaja oroszlánsörényként ragyogott a napsütésben. Ez az ember hódította meg a világ nagy részét. Skanda erőteljes alakja mellett Malikada, a ventriai herceg szinte törékenynek tűnt. Mindketten nevettek. Két sorral a király mögött ült az állapotos királynő, Axiana. A szelíd és lenyűgözően szép nőt a jelek szerint nem érdekelték a versengések. A Skanda által megdöntött ventriai császár lányaként házasságra lépett a királlyal, hogy így erősítse meg Skanda trónigényét. Dagorian elmélázott azon, hogy vajon a király szerette-e. Aztán meg is rótta magát: nevetséges volt a gondolat. Ki ne szerette volna Axianát? A fehérbe öltözött asszony, akinek sötét hajába ezüstszálakat fontak, előrehaladott másállapota dacára megkapóan szépséges volt. Az asszony tekintete hirtelen Dagorian felé fordult, aki bűntudatosan nézett félre. A pavilon mögötti hatalmas sátorból sülő hús szaga szállt fel. A versenyeket hamarosan egy órára felfüggesztik, hogy a nemesek ehessenek-ihassanak. Dagorian hátraindult, hogy ellenőrizze a sátor körül álló őröket. Hatvan lándzsás várakozott odakint, akik vigyázzba vágták magukat, amint az ifjú tiszt megjelent. - Foglaljátok el a helyeteket! - utasította őket. Négy ember kivételével mindenki körülvette a sátrat. Dagorian a megmaradtakat a pavilon hátsó bejáratához vezette. - Kösd meg az álladzódat! -parancsolt rá az egyikükre. - Igenis, uram. Sajnálom, uram. - A férfi átadta lándzsáját egyik társának, és sietve megkötötte a szíjat. - Ne beszéljetek, és álljatok vigyázzban, amíg az utolsó vendég vissza nem tér a pavilonba! Ti a királyi gárdisták vagytok! Fegyelmetek legendás. - Igen, uram! - zengték kórusban. Dagorian belépett a sátorba. A hatalmas helyiségben asztalokat állítottak fel, és több tucat szolga várakozott odabent, kezükben tálcákkal, melyeken borral teli serlegek sorakoztak. A tiszt intett a szolgáknak, mire azok két sorban elrendeződtek a bejárat mellett. A parkban trombiták harsantak fel. Az ifjú a szolgák első sora mögé lépett, és ott várakozott. Kisvártatva belépett a király és a királyné, nyomukban Skanda generálisaival és nemeseivel. A sátorban uralkodó néma feszültség azonnal eloszlott, ahogy felszolgálták a bort, a vendégek pedig az étkezőasztalok felé vették az irányt. Dagorian ellazult, és tekintetét azon a csodán legeltette, akit Axianának hívtak. A nő szeme sötétkék volt: közvetlenül a naplemente utáni alkonyi ég színe. A férfi arra gondolt, hogy milyen szomorú is az a szempár. Dagorian ifjúkorában soha nem töprengett el a nők helyzetén, de most elmerengett azon, vajon mit érezhetett a királyné, amikor utasították, hogy menjen férjhez ahhoz a férfihoz, aki elragadta atyja birodalmát. Vajon közel álltak egymáshoz az apjával? Gyermekként nyilván lovagolt a térdén és ráncigálta hosszú szakállát. Vajon az apja babusgatta őt? Dagorian kisöpörte elméjéből ezeket a gondolatokat. És éppen távozni készült, amikor egy fiatal ventriai tiszt lépett oda hozzá. A férfi enyhén, szinte megvetően hajtotta meg magát. - Malikada herceg szeretne szót váltani veled, uram - mondta a férfi. Dagorian arrafelé indult, ahol Malikada várakozott. A ventriai herceg fekete tunikát viselt, amelynek vállán ezüsttel hímzett sólyom díszelgett, szakállába pedig hozzáillő ezüstszálakat fonatott. Barátságosan rámosolygott a közeledő Dagorianra, és kezet nyújtott neki. Erős és
száraz volt a kézfogása. - Banelion segédtisztje voltál, és tudomásom szerint hatékonyan és elkötelezetten hajtottad végre a feladataidat. - Köszönöm, uram. - Nekem megvan a saját segédtisztem, de azt akarom, hogy tudd, értékelem a tehetségedet, és észben tartom előléptetésed, amint arra megfelelő alkalom nyílik Dagorian meghajolt, és már menni készült, amikor a herceg ismét megszólalt. - Kedvelted Baneliont? - Kedveltem, uram? Ő a generálisom volt - felelte a tiszt megfontoltan. - Tiszteltem kiváló adottságai miatt. - Igen, hát persze. A maga idejében félelmetes ellenfél volt. De ma már öreg és elhasznált. Ugyanolyan elkötelezetten szolgálsz majd engem is? Dagorian azon kapta magát, hogy a szíve gyorsabban ver. Belenézett Malikada sötét, hideg szemébe, és ismét megpillantotta ott azt az ádáz intellektust. Nem lenne értelme a szemébe hazudni ennek az embernek, mert azonnal rájönne. Dagorian szája kiszáradt, de a szavak higgadtan hagyták el ajkát. - Elköteleztem magam a király szolgálatára, uram. Te pedig a király hadvezére vagy. Bármilyen parancsot adsz nekem, képességeim legjavával hajtom majd végre őket. - Ez minden, amit az ember kérhet. És most menj! Itt Antikas Karios vált fel téged. - Ezzel a herceg elmosolyodott és hátat fordított neki. Dagorian hátraarcot csinált, és majdnem nekiment az állapotos királynénak. - Bocsásson meg, hölgyem! - hebegte. Az asszony bágyadtan rámosolygott, és továbbment. Dagorian úgy érezte magát, mintha bábu lenne, kilépett a sátorból, és visszabaktatott a tágas parkba. Több ezer ember sétálgatott a füvön, vagy üldögélt a pokrócokon, elfogyasztva otthon csomagolt ebédjét. Katonák és atléták gyakoroltak, a lovak edzői hátasaikat futtatták, megmozgatva az izmokat a közelgő verseny előtt. Dagorian körülnézett, a király hátasát, Csillagtüzet keresve. A paripa minden versenyen indult és soha nem veszített. Ahogy a férfi szemügyre vette a lovakat, észrevette, hogy az óriási fekete herélt nincs az elővezetett hátasok között. Odaballagott az egyik gondozóhoz, és a lóról érdeklődött. - Tüdővizenyő - jött a válasz. - Átkozottul nagy kár! Meg hát amúgy is öregszik már. Egy nappal sem lehet kevesebb tizennyolcnál. Dagoriant elöntötte a szomorúság. Minden drenai gyerek ismerte Csillagtüzet. Még a király apja vásárolta mesés summáért, és Skanda az összes jelentősebb csatáját az ő hátán vívta meg. Most pedig haldoklik. A tiszt arra gondolt, hogy a királynak nyilván meghasad a szíve. Megkönnyebbülve, hogy felmentették a szolgálat alól, visszasétált a tiszti pihenőbe, levetette vértjét, ahol az egyik cult utasította, hogy vigye vissza a szállására. Majd kiballagott, hogy élvezze az ünnepséget. Az eshetőség, hogy Malikada egyik segédtisztje legyen, baljósnak tűnt, és hálás volt, amiért ez a feladat nem rá hárult. Hirtelen az ötlött az eszébe, hogy haza kellett volna térnie a Fehér Farkassal. Míg apja már életében hőssé vált, Dagorian ezalatt a dociai Corteswain kolostorában papnak tanult. Boldog volt ott, a szerény életkörülmények dacára, és már-már derűs. Azután meghalt az apja, és a világ megváltozott. Áttört a tömegen, és meglátta a fűben üldögélő Nogustát, aki mellett Bölény nyúlt el. A kopasz óriás egyik szeme megdagadt, arcán lila folt éktelenkedett. Dagorian odalépett hozzájuk - Hogy boldogulsz? - tudakolta Bölénytől. - Negyeddöntő - felelte az óriás, aki felült, és közben elnyomott egy nyögést. - Ez az én évem. Dagorian észrevette az élénk színű monoklikat, és a jól látható fáradtságot, de elrejtette szkepticizmusát. - Mennyi van még hátra a következő összecsapásig? Bölény vállat vont, és Nogustára nézett. - Egy óra - mondta a fekete ember. - Azzal a bennszülöttel csap össze, aki a múlt évben legyőzte.
- Ezúttal elkapom - szólt Bölény törődötten. - De asszem előtte hunyok egyet. - Az óriás hátradőlt, becsukta a szemét. Nogusta ráterített egy köpenyt, és felállt. - Felkerested a generálist? - kérdezte Dagoriantól. - Megtettem. - Azt tanácsolta, tartsd magad távol tőle. - Remek ez az adomány. - Nogusta elmosolyodott. - Nem, ezt csak a józan ész mondatja velem. A hadvezér bölcs ember, míg Malikada közel sem ennyire az. De ez gyakran van így a becsvágyókkal. Kezdik elhinni a végzetükről szóló meséket. Minden, amire csak vágynak, jogosan az övék... vagy legalábbis így hiszik. Ők a Forrás kiválasztottai. - A Forrást már sok mindenért dicsőítették és átkozták. Hívő vagy? - Szeretnék az lenni - vallotta be Nogusta. - Határozottan teljesebb lenne az élet, ha az ember hinni tudna a világegyetemre kiterjedő grandiózus tervben. Ha biztosra vehetnénk, hogy a gonoszokra lesújt az ítélet. Viszont attól tartok, az élet nem ilyen egyszerű. A bölcsek azt mondják, hogy a világegyetemben állandó háború dúl, csata a Forrás és a káosz erői között. Ha ez igaz, akkor a legtöbb lovasságot a káosz irányítja. - Cinikus vagy. - Szerintem nem. Csak öreg vagyok, és túl sokat láttam. - A két férfi letelepedett az alvó Bölény mellé. - Hogy van az, hogy egy fekete ember a drenai seregben szolgál? -kérdezte Dagorian. - Drenai vagyok - felelte Nogusta. - A dédapám egy phociai tengerész volt. A tengeren fogságba esett, és a drenaiak rabszolgája lett. Hét év múlva felszabadult, és leszerződött szolga lett belőle. Később visszatért a szülőföldjére és megnősült, a feleségét pedig visszavitte Drenaiba. Első fiuk hasonlóan tett, és elhozta nagyanyámat a ginavai birtokunkra. - Birtok? Akkor a családod jól boldogult. - Az én népem nagyon ért a lovakhoz. Dédapám egykor csataméneket tenyésztett a királyi lovasságnak. Abból gazdagodtunk meg. - De már nem vagytok gazdagok. - Nem. Egy drenai nemes féltékeny lett a sikereinkre, és a helybeliek között mindenféle meséket terjesztett el rólunk. Az egyik éjjel eltűnt egy gyerek. A nemes azt mondta nekik, hogy mi ragadtuk el valami undorító emberáldozásra. A házunkat porrá égették, és az egész családomat lemészárolták. A gyerek természetesen nem volt ott. Kiderült, hogy elkószált a hegyekbe, és elesett egy meredek lejtőn, ahol eltörte a lábát. - Téged miért nem öltek meg a családoddal együtt? - Én elindultam felkutatni a gyermeket. Mire visszaértem a kislánnyal, már mindennek vége volt. Dagorian belenézett Nogusta különös kék szemébe. Semmilyen érzelmet nem fedezett fel. - Igazságot követeltél? Nogusta elmosolyodott. - Tizenkét falusit lógattak fel. - És a nemes? - Nagyon magas helyeken voltak barátai, és még csak le sem tartóztatták. De még így is elmenekült Mashrapurba, és felbérelt négy kardforgatót állandó testőrségéül. Magas falak mögött élt a házában, és csak ritkán jött elő. - Szóval soha nem vonták kérdőre? - Nem. - Tudod mi lett vele? Nogusta egy pillanatra félrenézett. - Valaki megmászta a háza falát, megölte az őreit, és kivágta a szívét. - Értem. - Egy pillanatig mindketten némán ültek. - Örülsz, hogy hazatérsz? A fekete ember vállat vont. - Belefáradtam az állandó háborúskodásba. Mit ér az egész? Amikor az öreg király fegyvert ragadott a császár ellen, mind úgy éreztük hogy az ügye igaz. De most...? Mit tett ellenünk valaha is Cadia? Most
csak a dicsőségről és az örökké fennmaradó név építgetéséről van szó. A Ventriai Császárság egykor ezer egyetemmel és betegkórházzal büszkélkedhetett. Mostanra kivérzett, és minden fiatal harcolni akar. Igen, készen állok a hazatérésre. - Hogy lovakat tenyéssz? - Igen. Apám számos lova elmenekült a felföldre. Mostanra komoly ménes válhatott belőlük. - És Bölény is veled tart? Nogusta hangosan felnevetett. - Ő majd valahol aláír egy kontraktust valamelyik zsoldosezredben. - A mosolya lehervadt. - És majd meghal egy jelentéktelen háborúban a semmiért. A téli nap most már magasan járt, bágyadt melege megolvasztotta a hófoltokat. - Pap akartam lenni - szólalt meg Dagorian. - Azt hittem, hallom a hívást. Azután meghalt az apám, és a családom tudatta velem, hogy kötelességem a nyomdokaiba lépni. Papból katona... ez aztán az ugrás! - Egykor léteztek harcos papok: a Harmincak. Számos legenda szól róluk. - Az ikrek háborúja óta nincs templomuk. De akkorra a rendjük már hosszú utat tett meg. Az egyik ősöm az oldalukon harcolt Dros Delnochnál. Hogunnak hívták. Ő volt a légió generálisa. - Én csak Drussról és a Bronzgrófról tudtam - vallotta be Nogusta. - Mindenki rájuk emlékszik csak. Néha azon töprengek, létezett-e egyáltalán... úgy értem, Druss. Vagy csak számos hősből gyúrták eggyé? - Ezt ne mondd Bölénynek! Esküszik rá, hogy Druss vérvonalából van. Dagorian kesernyésen felkacagott. - Szinte az összes katona, akit ismerek, azt állítja, hogy Druss volt az őse. Még a király is. De a rideg tény az, hogy a legkorábbi történetek zöme szerint Drussnak nem voltak gyerekei. Trombitaszó harsant, Dagorian pedig felpillantva látta, hogy a király és kísérete visszatér a helyére. Nogusta felébresztette Bölényt. - Már majdnem itt az idő, barátom. Az óriás felült és ásított. - Erre volt csak szükségem. Most már készen állok. Mi a helyzet Kebrával? - Nem vett részt a szétlövéses versenyben - felelte Nogusta. - Mivel ő az uralkodó bajnok, csak a döntő három szakaszában kerül sorra: a lónál, az akasztott embernél és a távlövésnél. - Győzni fog - mondta Bölény. - Ő a legjobb. - Ne tegyél rá pénzt, barátom! - érintette meg Nogusta futólag a homloka közepét. - Túl késő - jött a válasz. Dagorian odasétált az egyik falatozósátorhoz, vett egy szelet húsos pitét, gyorsan befalta, majd visszatért a rétre. Látta, hogy Bölény máris heves küzdelembe bonyolódott irdatlan ellenfelével. A férfi mindkét szeme feletti vágásokból vér csorgott, és az óriás láthatóan kínlódott. Ellenfele rárontott, és lebukott, hogy megragadva Bölény lábát, felborítsa. A drenai harcos azonban hátraszökkent, majd rávetette magát a hegylakó hátára. Mindketten ide-oda hengeredtek, de Bölénynek sikerült kulcsba fognia a másik nyakát. A hegylakó nem kapott levegőt, így kénytelen volt feladni. Bölény tántorogva felállt, majd a földre rogyott. Nogusta odarohant hozzá, és kitámogatta barátját a körből. Az emberek éljeneztek, és óriási hátát lapogatták. Dagorian előrelépett, hogy gratuláljon neki, de ekkor egy hatalmas termetű férfi tolakodott elé. - Könnyű préda leszel, öreg - mondta Bölénynek. - Nézz magadra! Kimerültél. - Dagorian látta a drenai szemében a haragot, de Nogusta elrángatta onnan a barátját. Az ifjú tiszt követte őket. - Ki volt ez? - kérdezte Nogustától. - Kyaps, a ventriai bajnok - felelte a fekete ember. - Öt... is... elpáholom - fújtatott Bölény. Dagorian a férfi baljához lépett, és Nogusta meg ő félig-meddig odacipelték a drenait az egyik lócához. A nagy ember lerogyott.
- Elődöntő, ha? - köpött vért a fűre. - Már csak kettő és bajnok leszek. - Mikor jön a következő összecsapás? - tudakolta Dagorian. - Máris folynak az előkészületek - masszírozta Nogusta Bölény vállát. - Szerintem vissza kellene lépnie - javasolta a tiszt. - Ne aggódj miattam! - préselt ki magából egy vigyort az óriás. -Csak azért színészkedek, hogy mindegyiküket bolonddá tegyem. - Engem kifejezetten sikerült bolonddá tenned - jegyezte meg szárazon Nogusta. - Bízz, barátom! - morogta Bölény, és talpra lökte magát. A ventriai bajnok már várta őket. Hosszú, sötét haját lófarokba kötötte és szélesen elmosolyodott, ahogy az idősebb férfi belépett a körbe. A dobszó hallatán Bölény előrevetette magát, de olyan rúgást kapott a mellére, ami megakasztotta. Egy lefelé zúduló könyökütéstől felnyílt az arcsebe, majd Kyaps lebukott, átfogta Bölény mindkét lábát, a magasba emelte és kidobta a körből. Az öreg nagy dübbenéssel ért földet. Nogusta és Dagorian odaléptek hozzá. A férfi nem volt öntudatánál. A fekete ember kitapintotta a pulzusát. - Él? - kérdezte Dagorian. - Igen. Néhány perc elteltével Bölény megmoccant. Megpróbálta kinyitni a szemét, de az egyik teljesen bedagadt. - Ha jól sejtem, nem nyertem - dörmögte. - Én is úgy hiszem, hogy nem - bólintott Nogusta. Bölény elmosolyodott. - De legalább kerestem egy kis pénzt. Csak én fogadtam arra, hogy eljutok a negyeddöntőkig. Tíz az egyhez adták. - Amit nyertél, az elmegy arra, hogy összefoltozzák az arcod -mondta Nogusta. - Badarság! Te össze tudod ölteni a vágásokat, és ennyi elég. Gyorsan gyógyulok. - Felült: - Az ökölvívásban kellett volna indulnom. Ott nyertem volna. A két férfi talpra segítette. - Nézzük meg, hogy nyer Kebra - javasolta Bölény. - Szerintem szunyókálnod kellene még egyet - tanácsolta Nogusta. - Badarság! Erős vagyok, akár egy ökör. Már éppen indultak volna, amikor Kyaps baktatott oda, ahol álltak. A férfi egy fejjel magasodott Bölény fölé. - Hé, öreg! Amikor legközelebb találkozunk, megcsókolod a csizmámat. Megértetted? Bölény jókedvűen kuncogott. - Nagy a szád, kisgyerek. - Kyaps közelebb hajolt. - Elég nagy ahhoz, hogy felfaljalak, drenai mocsodék! - Hát, akkor fald fel ezt! - Bölény ökle Kyaps állán csattant, Dagorian pedig összerezzent, amikor meghallotta a csontreccsenést. A ventriai bajnok arccal előre eldőlt a fűben és nem mozdult. - Látjátok? szólalt meg Bölény. - Az ökölvívásban kellett volna indulnom. Ott nyertem volna.
3. Fejezet Íjász Kebra ellazult, összpontosította gondolatait, elfojtotta érzelmeit, és terjesen elfeledkezett arról, hogy mit tett Bölény. A harag most nem lenne a segítségére. Az íjászathoz koncentrálás és kiváló időzítés szükséges. A versenyhez annak ötödik szakaszánál csatlakozott, amikor már csak húsz íjász maradt. A harminc lépésre levő céltábla egy szalmabábu volt, amelynek mellére kerek, piros szívet tűztek. Kebra a szívet tíz vesszővel tízszer találta el, ami száz pontot jelentett neki. A jobbján álló ventriai íjász kilencszer talált, két másik ember pedig hétszer. Csak ők négyen mentek tovább a hatodik szakaszba. A versenyzők körül a tömeg mostanra hatalmasra duzzadt, Kebra pedig érezte, hogy a régi izgalom ismét átjárja. Látta a másik három versenyzőt, és egyedül a köpcös ventriai jelentett igazi veszélyt. A férfit azonban nyugtalanította a főként drenaiakból álló tömeg, akik kiabáltak és gúnyolták, amikor célzott. A következő szám volt Kebra kedvence. Mindig is élvezte a lovat, mivel a tornán ez állt legközelebb a harc közbeni íjazáshoz. Futó katonák vezettek el az íjászok előtt négy pónit, melyeknek nyergébe szalmabábukat kötöztek. Minden íjász három vesszőt kapott. Ebben a számban a szerencsének nagy szerep jutott, mivel a lovak megfarolhattak, amitől a szalmabábuk kilenghettek a nyeregben. De a tömeg imádta. Akárcsak a drenai bajnok. Kebra várakozva állt, az egyik vesszőt a húrra illesztette, a két másikat pedig maga mellé a földbe szúrta. A négy lovászra pillantott, és nézte, ahogy kigöngyölik a vezetőszárakat. Felharsant a trombitaszó. Az emberek rohanni kezdtek, nógatva a pónikat, hogy kövessék őket. Három azonnal engedelmeskedett is, de a negyedik hátramaradt. Kebra megfeszítette az ideget, gondosan célzott, felmérve az első ló sebességét, majd kilőtte a vesszőt. Anélkül, hogy megvárta volna, amíg célba talál, máris lehajolt, és a húrra illesztette a második nyilat. Könnyedén egyenesedett fel és lőtt a második célpontra. A tömegből haragos moraj csapott fel. Kebra elfojtotta a késztetést, hogy megnézze, mi ennek az oka és ismét felajzotta íját. Az utolsó póni, amelynek oldalából egy nyíl állt ki, felágaskodott, és ellenszegült a kötél rángatásának. Az állat elszabadult, és elvágtatott a király pavilonja felé. Kebra kilőtte az utolsó vesszőt, és nézte az ívét, ahogy a pánikba esett póni felé tart. A nyíl belevágódott a szalmabábu hátába. A mérges pfujozás tapsviharba csapott át a találat nyomán. Emberek rohantak a mezőre, megfékezték a sebesült pónit, és elvezették az állatot. A férfit, akinek nyila a sebet okozta, kizárták. Kebrának csak ekkor nyílt lehetősége megnéznie pontjait. Mindhárom vesszeje talált. Ez még harminc pont. A ventriai íjász, alacsony, tömzsi emberke, odafordult hozzá. - Megtiszteltetés téged lőni látni - nyújtotta oda a kezét. - Dirais vagyok. Kebra megrázta a kezét, és az eredményjelzőre pillantott, amit egy ifjú kadét tartott. A ventriai tíz ponttal volt lemaradva mögötte. A másik íjász, egy karcsú, fiatal drenai, további húsz pont hátránnyal állt. Vagy tucatnyi katona sietett a mezőre egy kerekeken mozgó, húsz láb magas háromszögű állványzatot vonszolva a fűben. Amint a helyére vontatták, Kebra látta, hogy a király és Malikada sétál ki a pavilonból, és indul feléjük. Skanda szélesen elvigyorodott, és vállon veregette Kebrát. - Jó látni téged, öreg cimbora - mondta. - Az utolsó lövés arra a napra emlékeztetett, amikor megmentetted az életem. Kiváló lövés volt. - Köszönöm, fenség - hajolt meg Kebra. Malikada lépett elő. - A legendák nem túloznak. Ritkán látok nálad jobb íjászt. - Kebra ismét meghajolt. Skanda megrázta az ifjú ventriai kezét.
- A legkiválóbbal versenyzel - mondta Diraisnak. - És jól szerepelsz. Sok szerencsét! - Dirais mélyen meghajolt. Malikada odahajolt a ventriaihoz. - Győzz! - szólt oda. - Hadd legyek büszke rád! A király és a hadvezére távoztak, a megmaradt három íjász pedig szembenézett az akasztott emberrel. Az állványzatról egy szalmabábu lógott le. Az egyik katona hátrahúzta az alakot, majd elengedte, amitől a bábu ingaként kezdett lengeni a támrudak között. Az ifjú drenai lépett elő elsőnek. Indító nyila egyenesen a szalmabábu legközepébe fúródott, de a második egy támoszlopot talált, és arról lepattant. A harmadik lövése egy hajszállal hibázta el az akasztott embert. Utána következett Dirais, és az akasztott embert ismét meglódították. Kebrának úgy tűnt, mintha a drenai katonák kicsivel nagyobbat löktek volna rajta, amitől az gyorsabban ingott. A tömegben álló drenai harcosok pedig ismét pfujozni és kiabálni kezdtek, hogy elbizonytalanítsák a ventriait. A tömzsi íjász azonban még így is a bábura lőtte első két nyilát. A harmadik egy támoszlopba fúródott. Kebra lépett előre. Az alakot ismét lengeni kezdett, ezúttal szelídebben. Az íjászban most először lobbant fel a harag. Nem volt szüksége erre az előnyre. Ennek dacára nem panaszkodott, és miután lehiggadt, mindhárom nyilát a célpontba röpítette. Mennydörgő tapsvihar harsant. Diraisra nézett és látta a másik sötét szemében a dühöt. Éppen elég rázós volt szembeszállni a drenai bajnokkal a rendezők részrehajlása nélkül is. Az ifjú drenai íjász kiesett, és eljött az utolsó próba ideje. Két céltáblát állítottak fel harminclépésnyire. Hagyományos, kerek céltáblák voltak, koncentrikus körök sorával: mindegyik más színű volt, és az arany középpontot vették körbe. A külső perem fehér volt, és két pontot ért. Beljebb a kék ötöt, az ezüst hetet, az arany pedig tízet ért. Kebra lőtt először, és az aranyba talált. Dirais ugyanígy tett. A céltáblákat tíz lépéssel hátrébb vitték. Ezúttal Kebra csak a kékbe lőtt, Dirais pedig a pfujolás ellenére aranyat lőtt ismét. Kebrának még két vesszője maradt, és százhetvenöt pontja volt a ventriai százhatvanjával szemben. Csak higgadtan, mondogatta magában. A célpontokat felemelték, és újabb tíz lépéssel hátrébb vitték. A színek mostanra összemosódtak a drenai szeme előtt. Erősen hunyorgott, és megfeszítette a húrt. A tömeg elcsendesedett. Lőtt, a vessző kecses ívet húzott a levegőben, hogy aztán a fehérbe csapódjon. Ezúttal a tömeg nem ujjongott. Dirais célzott, és ismét az aranyba talált - százhetvenhét pont százhetven ellen, és már csak egy nyiluk maradt. A célpontokat ismét hátrébb vitték. Kebra csak halványan tudta kivenni a körvonalukat. Megdörgölte a szemét, majd nagy levegőt vett, célba vette a táblát, amit alig látott, és lőtt. Nem tudta, hova fúródott be a vessző, de hallotta, ahogy az egyik bíró felkiált: „Fehér!" Megkönnyebbült, hogy egyáltalán eltalálta a célt - százhetvenkilenc pont a százhetven ellen. Diraisnak az arany kell a győzelemhez. Kebra hátralépett. A nézők most torkuk szakadtából kezdtek kiabálni. Kérlek, hibázd el! - gondolta Kebra, aki jobban vágyott a bajnoki címre, mint bármi másra valaha is az életben. Érezte, hogy a melle megfeszül, elnehezül, és alig vett levegőt. A tömegre nézett, és megpillantotta Nogustát. Kebra megpróbált kipréselni egy mosolyt, de inkább csak egy halálfővigyor sikeredett. Dirais célba vette a táblát, és megfeszítette az íjhúrt. Szilárdan állt, akár egy szikla. Kebrának most már hangosan vert a szíve. Mennyi volt az esélye annak, hogy valaki egymás után háromszor eltalálja az aranyat? Egy enyhe szellő, egy aprócska tökéletlenség a vesszőn vagy annak röpte során... Az arany nem volt nagyobb egy férfiökölnél, és nagy volt a távolság: hatvan lépés. Kebra fénykorában ötből csak négyszer talált volna célba ekkora távolságból. Arra gondolt, hogy ez a ventriai nem annyira képzett, mint amilyen ő volt egykor. Mennyi lehet az esély: öt a háromhoz? Öt a kettőhöz? Magasságos egek, csak hibázd el!
Abban a pillanatban, amint Dirais kilőtte utolsó nyilát, egy fehér galamb szállt fel a tömegből vad szárnycsapkodás közepette. A férfi összpontosítása egy pillanatra megtört, túl gyorsan lőtt, és nyila az ezüstbe fúródott. Kebra győzött. Furcsamód nem érzett örömet. A tömeg vadul ujjongott, de Kebra Nogustát nézte. A fekete ember néma csendben állt. Dirais elfordult, nem gratulált. Kebra karon ragadta. - Várj! - parancsolt rá. - Minek? - kérdezte a ventriai. - Azt akarom, hogy újra lőj! - Dirais értetlenül nézett rá, de Kebra ismét odatuszkolta a vonalhoz. - Mi történik itt? - tudakolta az egyik bíró. - Valaki szándékosan engedte el azt a galambot - mondta Kebra. -Arra kértem Diraist, hogy lőjön újra. - Ezt nem kérheted - közölte a bíró. - Az utolsó vesszőt is kilőttétek. A király tört át a tömegen, és a bíró elmagyarázta neki, hogy mi történt. Skanda odalépett Kebrához. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - érdeklődött a király, akinek jókedve tovatűnt, arca fagyosra és keményre zordult. - Tizenöt éve vagyok a bajnok, fenség. Legyőztem mindenkit, aki velem állt ezen a vonalon. Az ügyességem révén győztem le őket. A gúnyolódás kellemetlen ugyan, de egy igazi bajnok ezen felülemelkedik. A galamb azonban már más kérdés. A csapkodás és verdesés bárkit kizökkentett volna. Szándékosan tették, hogy így csökkentsék a ventriai esélyeit. És sikerült is nekik. Arra kérlek, hadd lőhessen újra. Skanda váratlanul elvigyorodott, és egy pillanatra ismét a régi kölyökkirálynak tetszett. - Akkor legyen így! - döntött. A király felmászott a kerítésre, hogy a tömeg fölé magasodjon. - A bajnok arra kért, engedjem meg, hogy ellenfele még egyszer lőhessen! - bömbölte. - És néma csend lesz, amikor megteszi. -Leugrott, és intett Diraisnak. Az ifjú ventriai felajzotta íját, és halálpontosan az aranyba küldte a vesszőt. Kebra szíve elnehezült. Ventriaiak özönlöttek előre, és emelték Diraist a magasba. Kebra néma csendben állt ott. A király lépett hozzá ismét. - Bolond vagy, ember - suttogta neki. - De az erény csillant meg ebben a tettben. Skanda átadta neki az Ezüstnyilat, Kebra pedig megvárta, míg elcsendesül az ünneplés. A ventriaiak letették Diraist, a kis íjász pedig elő lépett, és mélyen meghajolt Kebra elő tt. - Erre a napra egész életemben emlékezni fogok. - Akárcsak én - nyújtotta át a vesszőt Kebra. A kis ember ismét meghajolt. - Sajnálom, hogy a szemed cserbenhagyott. A drenai bólintott és megfordult. Senki sem lépett oda hozzá, miközben elbaktatott a mezőről. Bölény kábán és hitetlenkedve nézte, ahogy barátja elsétál. - Miért tette? - kérdezte, miközben vérző arcához egy vértől lucskos kelmét nyomkodott. - Mert becsületes ember - felelte Nogusta. - Gyerünk, ideje összevarrni azt a sebet! - Mi köze a becsületnek az adósságaim kifizetéséhez? - Attól tartok, ezt túl soká tartaná elmagyarázni - ragadta karon a másikat a fekete ember, és az orvosi sátorba vezette az értetlenkedő Bölényt. Nogusta kért egy sarló formájú tűt, egy gombolyag cérnát, és gondosan összevarrta az arcseb lifegő széleit. Összesen tíz öltésre volt szükség, és az öltések közt még mindig szivárgott a vér. A Bölény szeme feletti vágások sekélyek voltak, és nem kellett összevarrni őket. A var máris kezdett kialakulni rajtuk, és vér sem csepegett belőlük többé. - Most aztán tényleg cserbenhagyott - zsörtölődött az óriás. -Mindnyájunkat cserbenhagyott. Dagorian, aki némán állt a közelben, most odalépett Bölényhez. - Nem vagy tisztességes vele szemben - mondta szelíden. -Nagyszerű tettet hajtott végre. A ventriait gúnyolták és kifütyülték. És valaki szándékosan engedte el a galambot, hogy a férfi elvétse a lövést.
- Még jó, hogy ezt tette - felelte Bölény. - Fizettem neki, hogy elengedje a madarat. Dagorian arckifejezése fagyossá vált. - Miattad szégyellem, hogy drenai vagyok. - Ezzel megfordult, és magára hagyta a két vén harcost. - Mi ütött belé? - érdeklődött Bölény. - Hát az egész világ megőrült? - Időnként idiótaként viselkedsz, barátom - szólt a fekete ember. -Talán vissza kellene menned a kaszárnyába, hogy lepihenj. - Nem. Látni akarom Kalizkan mágiáját. Lehet, hogy lesz sárkány is. - Megkérheted rá - mutatott ki Nogusta a sátor két lapja közti nyíláson. Az ezüst ruhás varázsló egy lócán üldögélt, körülvéve gyerekekkel. - Nem hiszem - felelte Bölény kétkedve. - Nem nagyon kedvelem a varázslókat. Azt hiszem, inkább begyűjtöm a nyereményemet, és berúgok. - És mi lesz az adósságaiddal? Bölény felnevetett. - A jövő héten elmegyünk, ők pedig soha nem jönnek utánam Drenanba. - A „becsület" nem több neked egy szónál? A hiteledet a bizalomra építetted. A szavadat adtad, hogy visszafizeted a kölcsönt. Most viszont tolvaj lesz belő led, akinek a szavában nem lehet bízni. - Mitől van ilyen cudar kedved? - Akkor sem értenéd meg, ha rávésném arra a majomszerű homlokodra! - csattant fel a fekete ember. Menj és rúgj be! Az embernek ragaszkodnia kell ahhoz, amihez a legjobban ért. - Otthagyta Bölényt, átsétált a réten, és a tömeg felé indult. Antikas Karios lépett hozzá, amikor elhaladt a király pavilonja mellett. A kardforgató éppen csak de elmosolyodott. - Jó napot! Ügyes volt a trükk, amit Cerezzel szemben használtál. Már régebben figyelmeztettem, ne legyen öntelt. De most már nem kell többé figyelmeztetnem. Nogusta tovább akart menni, de a ventriai elé állt. - A király szeretné, ha szórakoztatnád a vendégeit a versenyek előtt. Nogusta bólintott, és követte a tisztet a pavilon bejáratához. Skanda észrevette, hogy közeledik, szélesen elmosolyodott, majd odafordult Malikadához, és mondott neki valamit. A fekete ember a király elé lépett, és mélyen meghajolt. - Fogadd jókívánságaimat a születésnapodon, fenség! - Skanda előrehajolt. - Elmeséltem Malikada hercegnek, milyen jól bánsz a késekkel, de attól tartok, kételkedik a szavaimban. - Egyáltalán nem, fenség - felelte azonnal a herceg. Skanda a ventriai vállára csapott, és felállt. - Mit tudsz mutatni nekünk ma, barátom? - kérdezte Nogustától. A fekete ember azt kérte, hogy állítsák fel az íjászok egyik céltábláját. Mire ez megtörtént, már jókora tömeg verődött össze. Nogusta elővett öt kést a kardövére fűzött tokokból, majd bal kezében összefogta őket. - Elég nagy ez a céltábla? - tudakolta Malikada, ahogy a hat láb magas táblát felállították tíz lábra a fekete embertől. A körülötte ülő ventriai tisztek fölnevettek a tréfa hallatán. - Mindjárt kisebb lesz, nagyuram - szólt a drenai. - Talán ha szíveskednél elé állni. Malikada mosolya megfagyott. A királyra nézett. - Vagy te, vagy én, vén cimbora - mondta Skanda. Malikada feltápászkodott, és kisétált a pavilon elé, ahol a katonák utat engedtek neki. Odasétált a céltáblához, és megfordult: sötét pillantását áthatóan Nogustára szegezte. - Ne mozdulj, nagyuram! - szólt a fekete ember. A drenai a levegőbe dobta egyik kését, majd elkapta. Ugyanezt megtette a többivel is, és mindegyiket magasabbra hajította, mint az előzőt. Majd, amikor az egyik a levegőben volt, feldobta a másodikat is, majd a következőt, míg végül már mind az öt penge ott pörgött és csillogott a napsütésben. Néma csend
honolt, ahogy a tömeg feszülten várakozott. A késeket a levegőben tartva Nogusta lassan hátrálni kezdett, míg tíz lépésre nem került a tábla előtt álló Malikadától. A ventriai herceg a pengék örvénylő táncát nézte. Nyugodtnak tűnt, de a szemét összehúzta, és nem pislogott. Nogusta jobb karja hirtelen meglendült. Az egyik kés átsüvített a levegőn és belevágódott a céltáblába, alig egy hüvelykre Malikada bal fülétől. A ventriai összerándult, de maradt, ahol volt. A homlokán izzadság képződött, és lecsorgott arcának jobb oldalán. Nogusta még mindig a megmaradt négy pengével zsonglőrködött. Újabb kés csapódott be Malikada jobb füle mellett. A harmadik és a negyedik a karja mellett fúródott a céltáblába. Nogusta elkapta az utolsó kést, majd mélyen meghajolt Skanda előtt. A királlyal az élen a tömeg tapsviharban tört ki. - Megkockáztatod bekötött szemmel - tudakolta a király -, vagy ezzel vége a bemutatónak? - Legyen úgy, ahogy kívánod, fenség - érkezett a válasz. A király Malikadára nézett. - Mit gondolsz, barátom? Szeretnéd látni, hogy miként dob bekötött szemmel? Malikada enyhén elmosolyodott, de ellépett a céltáblától. - Elismerem, hogy figyelemreméltóan ügyes, felség, de nem óhajtok egy késekkel dobálózó vak ember elé állni. - A tömeg nevetett és megtapsolta a herceget, aki visszatért a pavilonba. - Én viszont szeretném látni - indult le a lépcsőkön Skanda, és átugrott a kapun. Odasétált a táblához, és megállt előtte. - Ne hagyj cserben, vén cimbora! - szólt oda Nogustának. -Balszerencsés az a király, akit a születésnapján ölnek meg. Antikas Karios lépett a fekete ember mellé. Kezében fekete selyemkendőt tartott, amit összehajtogatott, és ezzel kötötte be Nogusta szemét. A drenai egy pillanatig némán állt, szobormereven. Majd megpördült a sarkán, egy teljes kört írva le. Az elhajított kés átsüvített a levegőn. A tömeg levegő után kapott. Egy pillanatig mindenki azt hitte, hogy a penge a király torkába csapódott. Skanda ekkor felemelte a kezét és megérintette a nyaka mellett rezgő elefántcsont markolatot. Nogusta levette a szemkötőt, a király pedig odasétált hozzá. Felcsapott a taps és az ujjongás. - Egy pillanatra aggódtam miattad - mondta a király. - Túl nagy kockázatot vállalsz, fenség - felelte a fekete ember. Skanda elvigyorodott. - Ettől válik értékessé az élet. - Majd minden további szó nélkül visszatért a pavilonba. Nogusta összeszedte késeit, a tokjukba csúsztatta őket, és belevetette magát a tömegbe. Hárman követték őt tisztes távolból. Ahogy azt Nogusta megjósolta, Dagorian beverekedte magát a szablyadöntőbe, ahol Antikas Karios várt rá. A ventriai gyorsabban harcolt, mint bárki emberfia, akit Nogusta valaha is látott: pengéje csak egy csillámló folt volt. Gyors egymásutánban háromszor törte át Dagorian védelmét, könnyedén hozzáérintve szablyáját a másik bélelt mellvédőjéhez. A küzdelem rövidre és megalázóan egyoldalúra sikeredett. Amikor a verseny véget ért, Dagorian udvariasan megvárta, míg Antikas Karios átveszi az Ezüstszablyát, majd elvegyült a tömegben. Nogusta vállon veregette. - Jól harcoltál. A karod gyors, jó a szemed, de a szűk terpeszed cserbenhagyott. A lábaid túl közel voltak egymáshoz. Amikor támadott, kibillentél az egyensúlyodból. - De még így is ő a legfélelmetesebb kardvívó, akit valaha láttam. - Halálos - bólintott Nogusta. - Szerinted te le tudnád győzni? - Még fénykoromban sem. Közeledett az alkony, és a tömeg kezdett összetömörülni a réten. Kalizkan egyedül sétált ki a rét közepére. Ahogy besötétedett, mindkét vékony karját kinyújtotta. Az ujjai közül éles fény lőtt ki, élénk
színű párhuzamos sávokká terülve szét. A tömeg tapsolt. Az égen a fényekből a csillagok óceánja lett, amely összefolyva egy szarvas férfifejet formázott. Ő volt Anharat, a denevéristen. Egyéb istenségek arcai ragyogtak fel: a ventriai mitológia istenei és istennői. Az arcok pörögni kezdtek odafenn, irdatlan fénykörré állva össze, amely kitöltötte az eget. Végül egy fehér ló és lovasa vált láthatóvá, amint a csillagok között vágtatnak. A kép egyre közelebb és közelebb jött. A lovas daliás férfi volt, vértje csillogott, kardját a magasba emelte. Az istenek körének közepébe vágtatott és felágaskodtatta lovát. Majd lekapta fejéről a sisakját és a tömeg felmorajlott, mert látták, hogy Skanda az, a királyok királya, aki előtt még az istenek is fejet hajtanak. Felzendült a tapsvihar. A képmás egy darabig még csillogott odafent, majd a rejtelmes csillagok ismét szétváltak, hogy a tömeg feje felett úszva megvilágítsák a három kijárati kaput. A nemesek hintói már felsorakoztak a pavilon mellett. A király és Malikada együtt utazott. Skanda integetett a tömegnek, ahogy a hintó lassan kigördült a kapun. Ezután a tömeg is távozhatott. Nogusta búcsút intett az ifjú drenai tisztnek, és elbaktatott. Leszállt az éj a mezőre, és a munkások nekiláttak lebontani a sátrakat és a pavilont. Kalizkan sátrához egyetlen szekér érkezett, és négyen másztak le róla. Lopva körülnéztek, hogy meggyőződjenek róla, nem figyeli őket senki. Majd bementek a sátorba, és kivitték a hat kisgyermek véres tetemét. Nogustát nyugtalanította valami, miközben a város utcáit rótta. A tömeg mostanra szétoszlott, ahogy sokan megálltak a sörözőknél és kocsmáknál, vagy éppen a lámpafényes piacok felé vették az irányt, ahol szajhák árulták bájaikat. Nogusta nyugtalankodott, de nem az őt követő három férfi miatt. Nem, ezt a nyakában hordott talizmán váltotta ki. Időnként egy év is eltelhetett látomás nélkül. Ma azonban három éles, markáns képet látott. Az első az volt, amit Dagoriannak is elárult. A másodikat megtartotta magának, mivel abban a fiatalember vérezve rogyott a földre egy kőhídon. A harmadik azonban már sokkal rejtélyesebb volt: olyasvalakivel nézett szembe, aki fekete vértet viselt. Ellensége nem ember volt, és amikor kardjaik összecsaptak, villámok törtek elő a pengékből. És volt ott még valami más is: hatalmas szárnyak vetette árnyék borította be egyre jobban. Nogusta megborzongott. A látomást Kalizkan mágikus előadása alatt élte át, és azon mélázott, hogy talán valahogy a varázslat hatott a talizmánra, és okozta a hamis látomást. Legalábbis remélte. Felpillantott az éjszakai égre, és elfogta a didergés. A tél utóját érezte most, hogy a nap már lebukott, a hőmérséklet pedig éppen csak fagypont felett maradt. Felszegte fejét, beleszagolt az éjszakába, a város szagába: fűszeres és zsíros meleg étel, eltüzelt fa füstje, a tömeg hátrahagyta áporodott emberszag csapta meg az orrát. Az utolsó látomás idegesítette. Olyan volt, akár a csaták előtti éjjel, amikor a levegő vibrál a feszültségtől. Betért a kivilágított piacra, és megállt az egyik standnál, hogy szemügyre vegye a portékát: mázas edények és jade nyakláncok sorakoztak ott. Visszapillantott arra, amerről jött. Két orgyilkos éppen beszélgetésbe mélyedt, de a harmadikat nem látta sehol. Gyorsan végigpásztázta a tömeget. Aztán észrevette - valamivel előtte volt, egy árnyékos ajtónyílásban állt. Nogustának nem állt szándékában megölni ezeket az embereket, akik pusztán parancsnokuk utasításának engedelmeskedtek. De nem lesz könnyű kitérnie előlük. Ekkor egy nő lépett oda hozzá: fiatal volt és szőke, kifestett arccal és szájjal. A férfi rámosolygott, belekarolt, és besétált vele az egyik sikátorba. Keskeny lépcsősoron jutottak fel a kis szobába, a mocskos ágyhoz. Nogusta kifizette a nőt, majd kinyitotta az ablakot és kinézett. A három orgyilkos odakint várakozott, beleolvadva az árnyékokba. - Van innen másik kijárat? - kérdezte a fekete ember a lánytól. - Igen - mutatott az a függönyre. - Azon át, majd végig a folyosón, és le a mellékutcába. Miért? - Köszönöm - nyitotta ki erszényét a férfi, és előhúzott belőle egy ezüstöt. Már indulni készült, amikor a lány szétnyitotta ruháját és lefeküdt az ágyra: a holdfény megcsillant telt keblén, elefántcsontszín hasán, sápadt combján. Nogusta kuncogott, és arra gondolt, hadd várjanak azok odakint a hidegben.
A lányhoz lépett. Egy órával később kisurrant a függönyön át a folyosóra, majd onnan az éjszakába. A nyugtalanság érzete még mindig a markába szorította, és már régen megtanult bízni az ösztöneiben. Elmosolyodott, ahogy eszébe ötlött az oroszlán. Olyan éjszaka volt, mint a mai: hideg és világos. Szimatolva ébredt, tudva, hogy veszély fenyeget. A csupán egyetlen késsel felfegyverzett tizennégy éves Nogusta kiosont a szobájából az éjszakába. Apja lovai nyugtalankodtak, és egy helyre tömörültek, riadtan meresztgetve szemüket. Az oroszlán a bozótosból tört elő, és átugrotta a karám kerítését. Nogusta egyetlen mozdulattal küldte útjára a kést, amely az állat oldalába csapódott. A bestia meglepetten felbömbölt, és a fiú ellen fordult. Nogusta a csűr felé iramodott, tudva, hogy az oroszlán beéri. De ekkor Palarin, a ménes vezére, a tizenhét markos hatalmas fekete csődör rárohant a fenevadra: felágaskodott és kirúgott. A váratlan támadás elől az oroszlán félreugrott, de azonnal a fiú után vetette magát. Nogusta addigra elérte a csűrt, felkapott egy vasvillát, és éppen időben pördült meg. Az oroszlán ugrott, és felnyársalta magát a villa két ágára. Haldoklásában dühödten lesújtott még, elroppantva a vasvillát és felhasítva Nogusta mellét, egyben eltörve a fiú három bordáját. Elmosolyodott az emlék hatására. A fivéreivel soha nem jött ki olyan jól, mint a lovakkal, de akkor, legalább egy időre, ő volt a hős, aki megmentette a ménest. Szép emlék volt. Palarin számos kiváló csatamént nemzett, és az ő vérvonalából származott a király harci lova, Csillagtűz is. De ő is, akárcsak én, megöregedett mostanra, gondolta Nogusta felsóhajtva. És a jószág már nem is indult a délutáni versenyen. Azt beszélték, hogy megbetegedett. A fekete ember úgy határozott, hogy holnap meglátogatja és utánanéz, milyen kezelést írtak fel neki. Bevetette magát az egyik mellékutcába, jót evett egy kiskocsmában, majd a kaszárnya felé indult. Nem kételkedett benne, hogy az emberei, akik szem elől tévesztették, mostanra ott várnak rá. Hogy miként oldja meg ezt a helyzetet, az nagyban függött a férfiak képességeitől. Ha esetlenek lennének, akkor csak lefegyverzi őket, de ha képzettek, akkor meg kell ölnie őket. A gondolat nem töltötte el örömmel. Az igazat megvallva Nogusta éppen elég gyilkolást látott életében, és már nem akart mást, csak visszatérni a magas hegyek közé, hogy meglelje ménesük utódjait. Arra gondolt, hogy akkor lenne legalább valami értelme élete hátralevő részének. Gondolatai Skandára terelődtek. A férfi bátor volt, a katonái bálványozták. Karizmatikus és intelligens volt. Valami mégis hiányzott belőle: volt benne valami fagyosság, amit nem érintett meg az emberi melegség. Ennek ellenére Nogusta kedvelte őt. Miért is ne tette volna? Ez az ember elképesztő nagyvonalúságra volt képes. Ugyanakkor tudott hirtelen hiúvá és féltékennyé válni, és elképesztő rosszindulattal cselekedni. A fekete ember azon töprengett, hogy talán minden király ilyen. Talán ilyen a hatalmasok természete. Az ég tiszta volt, a hold és a csillagok fényesek, amikor átvágott a mellékutcákon. A kaszárnya konyháiból a frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát egy kósza szellő szárnyán érkezve, mire lelassította lépteit. Vagy harminc lépéssel odébb az utca belefutott a Fény sugárútba. A főút túloldalán, a császárok szobrai mögött állt a régi kaszárnya. Nogusta megtorpant. Valahol ott, késekkel és rövidkardokkal fölfegyverkezve, három férfi várakozik. Három ember, akikkel sosem találkozott, akiknek azt parancsolták, hogy öljék meg őt. Nem gyűlölte őket. Csupán katonák voltak, akik engedelmeskedtek a parancsnak. Ugyanakkor meghalni sem akart. Vett egy nagy levegőt, és kisétált a Fény sugárútjára. Az út két oldalán hosszú póznákon lámpások álltak, a császárok bronzszobrai pedig aranyként csillogtak. Nogusta kisétált a nyílt térre, és átszelte a széles, kövezett utat. Ahogy megkerülte Gorben, az egyik régi király szobrát, két férfi rohant elő az árnyékok közül. Mindkettő kést fogott, Nogusta pedig hagyta, hadd jöjjenek. Ahogy a gyorsabb megközelítette, a fekete ember oldalra perdült, és belerúgott a férfi térdkalácsába. A rúgás nem volt tökéletes, de ledöntötte az orgyilkost a lábáról. Nogusta nem foglalkozott vele, ehelyett a másik elé ugrott, félrelökte késes karját, és egy jobbhorgot mért a férfi állára. Az is a földre esett, de azonnal talpra is gördült. Az első támadó az úton ült, de képtelen volt kificamodott
térdével felállni. Ehelyett elhajította a kését. Nogusta elhajolt a penge elől, amely ártalmatlanul süvített el mellette, hogy Gorben szobra talapzatánál csapódjon be. A második orgyilkos ismét támadott, de ezúttal óvatosabban. Nogusta mozdulatlanul állt, arra buzdítva a férfit, hogy jöjjön közelebb. Az hirtelen rontott rá. A fekete ember megragadta a csuklóját, és odarántotta magához, hogy kíméletlenül lefejelje, amivel eltörte a másik orrát. Az alak felnyögött, és nekitántorodott a fekete harcosnak. Nogusta megpördítette, majd tenyere élével rávágott az orgyilkos nyakára. A férfi hang nélkül rogyott össze. Harmadik társuk nem mutatkozott. Nogusta továbbment. A kaszárnya kapuja már csak harminclépésnyire volt. A fekete ember visszanézett. A sérült térdű ventriai odabicegett társához, és lerogyott mellé. Nogusta belépett a kapuív árnyékába. Suhogás! Nogusta előrevetődött, éppen akkor, amikor egy kés szelte át a levegőt felette. Az orgyilkos gyors volt, és a drenaira vetette magát, még mielőtt az felállhatott volna. A fekete ember könyöke hátracsapódott, bele a másik bordáiba, mire az felnyögött fájdalmában. Nogusta megperdült, és egy balegyenest mért a ventriai arcára. A férfi is ütött, ökle ellenfele arcán csattant. A fekete férfi feje nekicsattant a kőjárdának. Fényes csillagok robbantak szét a szeme előtt, s a drenai érezte, hogy fenyegető szédülés kezdi hatalmába keríteni. A két férfi egy darabig birkózott, és az öregebb harcos érezte, hogy lassan elhagyja az ereje. Az orgyilkos elővonta második kését. Nogusta utolsó erejével kinyújtott ujjakkal torkon vágta a ventriait, aki levegő után kapkodott, és hátratántorodott. A fekete ember ekkor megragadta az ingénél fogva, és oldalra dobta. Talpra szökkent, és az orgyilkos álla alá rúgott, visszafelé röpítve támadóját. Máris mozdult, hogy újra üssön, de ellenfele már elvesztette az eszméletét. A kimerült és kifulladt Nogusta a boltív alatti padra rogyott, és arra gondolt, hogy kevésbé lett volna fárasztó megölni mindet. Az éjszakai szelektől védő csuklyát és köpenyt viselő Ulmenetha lassan lépkedett a dombot koronázó fehér templomhoz vezető tekergőző ösvényen. Fáradt volt, a vádlija már sajgott, mire felért a nyitott kapuhoz. Volt idő, még Drenanban, amikor puszta kedvtelésből felfutott volna erre a dombra. Ifjonti napjaiban karcsú volt és gyors, a fizikai erőfeszítés pedig olyan öröm volt, ami fellelkesítette. Ma már nem. Mára teherré vált felvonszolni túlsúlyos alakját egy ilyen meredélyen. Zihálva rogyott le a templom lépcsőire, és megvárta, míg kalapáló szívverése elcsitul. Egy fehér köntösű ifjú pap sétált el mellette, miközben meghajolt felé. Talpra kecmergett, és belépett az épületbe, pukedlizve a főoltár irányába. Egyik ujját a szentelt vízzel teli kőedénybe tette, majd kört rajzolt a homlokára. Ezután a templom hátsó részébe indult, ahol leült egy alkóvba, a finom rajzolatú szőlőindák alá. Egy másik pap - kopaszodó, sudár ifjú, tekintélyes orral és erőtlen állal -, megpillantotta, és odalépett hozzá. - Mi hozott ide, anyám? - kérdezte. - Az orákulum hangja nincs jelen. - Nincs szükségem a hangra. - Akkor miért vagy itt, ezen a kései órán? - A férfi az idősebb testvérek szürke köntösét viselte, kék szeme pedig fásultságról és unottságról árulkodott. - Látnok vagy? - tudakolta a nő. - Sajnos nem, anyám. Az efféle dolgokat még mindig csak tanulmányozom. De remélem, hogy a függöny egy napon szétválik előttem. Miféle bátorítást keresel? - Olyan helyet keresek ahol nincsenek démonok - felelte, mire a férfi arca azonnal megváltozott, és keze az óvó szarv jelét vetette magára. - Ilyen szavakat nem kellene kiejtened itt - rótta meg jóval kevésbé barátságosan a pap. A nő elmosolyodott. - Ha nem itt, akkor hol? Na mindegy - fűzte hozzá, látva a másik zavarát. - A rendetekben van látnok? - Volt egy. Aminias atya, de ő meghalt a múlt héten. Ez mindnyájunkat elszomorított, mivel remek ember volt.
- Beteg volt? - Nem. Megtámadták, miközben lelkipásztori munkáját végezte. Úgy tűnik, egy eszelős tette, aki torka szakadtából ordított, és többször megszúrta szegény Aminiast, mielőtt elvonszolták volna. - És rajta kívül nincs más? - Nincs, anyám. Azt hiszem, az ilyen ajándékok egyre ritkábbak. - És mégis, egyre fontosabbak - állt nehézkesen talpra a nő. - Szentségtelen lényekről... beszéltél. Miért tetted? - A férfi kék szeme hirtelen félelemmel telt meg. Ulmenetha megrázta a fejét. - Nem áll hatalmadban, hogy segíts nekem. - Ennek ellenére hálás lennék, anyám, ha megvilágosítanál. Ulmenetha hallgatott egy darabig. A szürke köntösű papra nézett. Első benyomása az volt, hogy gyenge embert lát, de ahogy alaposabban is végigmérte, úgy érezte, az érzékenységét téveszthette össze a gyengeséggel. És a nőnek kétségbeejtő szüksége volt valakire, akiben megbízhat. Így hát vett egy nagy levegőt, és ismét leült. - Valaki démonokat idéz - mondta ki végül. - Ott vannak mindenhol és egyre többen. Látom őket, de nem vagyok olyan okos, hogy megfejtsem, mi a céljuk. A kopaszodó pap leült mellé. - Aminias atya ugyanezt mondta. Úgy hitte, hogy egy nagy varázslatot szőnek. De én nem látom ezeket a... ezeket a lényeket. És nem tudom, hogy harcoljak velük, vagy hogy miként próbáljam meg. -Halványan elmosolyodott. - Ki vagy te, anyám? - Ulmenetha papnő vagyok, Axiana, a királyné társalkodónője. - És mit reméltél megtalálni itt? - Válaszokat keresek. Három látomásom támadt, és egyikbe sem tudok értelmet lehelni. - Beszámolt a négy harcosról és a fehér varjúról, a démonról a tóban, meg a császár feláldozásáról. A férfi némán hallgatta végig. - Engem soha nem áldottak meg a te ajándékoddal - felelte -, de bírok a tisztánlátás adományával. A látomásaid igazak. Ennyit tudok. Három jelenetet láttál. A három fontos szám a misztikusok körében, és élményed nem egyedi. Amit láttál, azt kiraznak hívják. Az első jelenet a gondok okával foglalkozik A második rávilágít arra, hogy a gond miben testesül meg. A harmadik már összetettebb. Mindig felfedi a főszereplőket, de gyakran utal a gond megoldására is. Most vizsgáljuk meg őket részletesen. A démon a tóban... vagyis az ok... több szimbolikus látomásnál. Azt mondod, a jég alól tört elő. Ha pontosan értelmezem, akkor a tó egy kapu a mi világunk és az övék között. Azt mondod, füstként gomolygott bele az ember testébe. Ezt az embert megszállták, de ennél többet árul el, hogy az embert a halála után szállták meg. Vagyis van egy holttestben lakozó démonunk. Ennélfogva ennek a démonnak nagyon hatalmasnak kell lennie, aki most az emberek világában él. Ő idézte meg a lényeket, akiket a város felett láttál. A célja az, amit meg kell fejteni. Ami a császár feláldozását illeti... az nem jelkép. Számos híresztelés szól arról, hogyan halt meg, és a testét sosem találták meg. De a hang, amit hallottál, az érdekes. „Közel a feltámadás napja. Te vagy a háromból az első." Ismét itt van nekünk a hármas szám. De mi az, ami feltámad? És ki a másik kettő? Ez a gond megtestesülése. Hármat áldoznak fel azért, hogy a démon elérje célját. Az egyiket már meg is ölték. És most az erdei jelenet. Téged és a királynét néhány katona védelmez. Mindössze három öregember és egy suhanc áll köztetek és a rettentő gonosz között. Szerintem ez arra a személyre utal, akit te óvsz. Nyilvánvalóan Axiana az egyik a háromból. Ennek van értelme, mivel az apja volt az első. Talán van valami a vérvonalukban, amire a démonnak szüksége van. - A pap elmosolyodott, és széttárta a karját. - Nem tudok többet mondani, Ulmenetha. - Meg kellene próbálnom megtalálni ezeket a katonákat? A férfi megrázta a fejét. - Amit láttál, az be fog következni, akár keresed őket, akár nem. - Nem említetted a fehér varjút - mutatott rá a nő.
- Nem - mondta a másik szomorúan. - Nem volt rá szükség. Hiszen tudod, mit jelent. - Egen, tudom - felelte fáradtan Ulmenetha. Körülnézett a templomban: nem akarózott elhagynia ezt a csendes menedéket. A főoltár fölött a magasba Emsharas jelképét, a holdsarlót tartó karcsú kezet faragták. - Azt hittem, ez a Forrás temploma. Szokatlan holdsarlót látni egy ilyen helyen. - Úgy véled, Emsharas a gonosz teremtménye? - A legenda szerint nem egy démon? - Valójában egyike a Szélszülötteknek: szellemlény. A „démon" nevet az emberek találták ki. Ebben a templomban megtalálható számos a létező legősibb tekercsek közül, sőt, akad még néhány aranyhártyára írt legenda is. Az évek során tanulmányoztam őket, és csodálni kezdtem Emsharast. Hiszem azt, hogy őt a Forrás mozgatja. Tanulmányaid során találkoztál a démonháborúk legendájával? - Csak futólag. Több ezer évvel ezelőtt Emsharas és fivére, Anharat ellenségek voltak Emsharas csatlakozott a három király emberi seregeihez, és minden démont kiűzött a világból. Ez minden tudásom összegzése. - Valójában valószínűleg mindannyiunk tudásának összegzése. De észrevetted, hogy ismét felbukkan a hármas szám? Komoly jelentőséggel bír a misztikában. Viszont Emsharas nemcsak a démonokat űzte ki ebből a világból. Hatalmas varázslata eredményeképp az összes Szélszülött teremtmény is eltűnt. - És most visszatérnek. - A pap bólintott. - Úgy tűnik Banelion nem sokkal pirkadat után magához hívatta húsz rangidős tisztjét. Mindannyian veteránok: köztük akadtak számosan, akik több mint harminc éve szolgálták őt. Túlélők voltak kemények szikárak, szúrós szemmel és vasakarattal. Vigyázzban álltak körülötte, megtöltve a sátrat. Soha senki nem vádolhatta a Fehér Farkast érzelgőséggel, de ahogy a hadvezér az arcukba nézett, a családiasság átható érzete vágott belé. Ezek az emberek a fivérei voltak, a fiai. Ő nevelte fel, képezte ki és vezette át őket a fél világon. És most hazaviszi őket, hogy pihenjenek amire kevesen vágytak de amit mindegyikük megérdemelt. Banelion ritkán nézett tükörbe. Hatvanévesen felhagyott ezzel a hiúsággal. De most, ahogy ezeket a férfiakat nézte, megérezte éveinek súlyát. Emlékezett rá, hogy milyenek voltak egykor: fénylett a tekintetük, üde volt az arcuk, a szívük lángolt, hogy szolgálják... és igen, megvédjék... szülőföldjüket. - A fegyelemben nem lesz lazulás - közölte velük. - Ezernyolcszáz ember lesz velünk, mostantól mindnyájan közpolgárok. De nem fogok egy rendezetlen csürhével visszatérni Drenanba. Mindenki, aki velünk tart, katonaként teszi ezt, akit megfegyelmezhetek, és akinek parancsolhatok. Aki nem hajlandó erre, az veheti a cókmókját. A fizetség fejenként és havonta fél ezüst, amit saját kincstáramból fizetek. A tisztek öt egész ezüstpénzt kapnak. A pénz a Dros Purdolba érkezéskor kerül kifizetésre. Van kérdés? Számos akadt, és a generális több mint egy órán át beszélgetett a tisztekkel az utazás hadtápkérdéseiről, majd elbocsátotta őket. Ahogy ismét magára maradt, leült a priccsére, és még fél órán át tervezgette az utazás során várhatóan felmerülő problémákat. Elégedetten, hogy a lehetséges késedelmek legtöbb kérdését tisztázta, végül engedélyezte magának, hogy gondolatai foglalkozzanak a Malikada-féle fenyegetés jelentette közvetlen veszéllyel. Annak ellenére, amit Dagoriannak mondott a királyról és annak legrégibb hadvezére sorsa iránti közömbösségéről, a Fehér Farkas tudta, hogy Malikada valószínűleg nem küld rá ventriai orgyilkosokat. Egy ilyen lépés zendülést váltana ki a seregben, és kihatna a király Cadia ellen tervezett hadjáratára. A hadjárat pedig három nap múlva megindul. Ha a Fehér Farkast meggyilkolják, Skanda kénytelen lenne vizsgálatot tartani. Nem: Malikada ennél kifinomultabban tör majd az életére. Lehet, hogy egy drenait fizet le, egy olyan embert, akiről köztudott, hogy neheztel Banelionra. És ezekből akad bőséggel: közkatonák, akiknek a legkisebb fegyelemszegésért is korbácsolással fizettek, fiatal tisztek, akik úgy érezték, mellőzték őket az előléptetésnél, vagy rangidős tisztek, akik nyilvános feddésben részesültek. Akadtak olyanok, akiket megfosztottak rangjuktól alkalmatlanságuk miatt. Banelion elmosolyodott. Ha Malikada elég pénzt
kínál, a Fehér Farkast halálra tiporják azok, akik alig várják, hogy megkapják az összeget. Banelion töltött magának egy kupa vizet. De ha a gyilkost élve elfogják és kínvallatásnak vetik alá, a fizetség könnyen kiderülhet, és ez gyanúba keverheti Malikadát, nem számít, hogy kit bérelt fel az ügylet lebonyolítására. A Fehér Farkas elvetette ezt a gondolatot is. Ez sem volt elég kifinomult a ventriai rókának. De akkor hogyan? Banelion az ajkához emelte a kupát. Habozott, és belebámult az áttetsző folyadékba. A méreg lenne a legvalószínűbb. Arra gondolt, hogy ez nem valami vidám kilátás, így letette a kupát. Mostantól a közös konyhán eszik és sorban áll az embereivel együtt. Elégedetten, hogy a támadás minden lehetőségét fontolóra vette, lazított kicsit. De tévedett.
4. Fejezet A régi kaszárnyaépület háromszáz éves volt, még a Halhatatlanoknak, Gorben császár elitezredének emelték. Építése idején egyike volt a világ csodáinak. Az egész birodalomból híres festőket és szobrászokat gyűjtöttek egybe, hogy megfessék a mennyezeteket, és kifaragják a tömböt körülvevő remekműveket. Mostanra a szobrok zömét elhordták és Drenanba szállították, vagy eladták őket a gyűjtőknek, hogy előteremtsék a pénzt a király háborújához. A festett mennyezetek és falak megrepedeztek, betöredeztek és kifakultak. A király új seregét alkotó drenai katonák zömét a várostól északra három új kaszárnyában szállásolták el. Itt, a Fény sugárútján a régi épület lassan megadta magát az idő pusztításának és a karbantartás hiányának. Már elkészültek a tervek a lerombolására, és hogy egy amfiteátrumot emeljenek a helyén. De egyelőre még a hazaküldött vénemberek átmeneti szállása maradt. A fegyelem lényegében már nem létezett, őrök sem álltak a kapunál, a pirkadatot sem hirdette többé kürtszó, mint ahogy tisztek sem felügyelték a kiképzést vagy a gyakorlatozást. Nogusta megborzongott, ahogy átsétált az elhagyatott felvonulási udvaron, és belépett a keleti szárnyba, ahol Bölénnyel és Kebrával osztotta meg szobáját. Volt idő, amikor építészek jöttek a világ minden részéből, hogy megcsodálják az elkészült kaszárnyát. Mára a hely haldokolt, megtelt foszladozó emlékekkel, melyeken senki sem akart osztozni. Nogusta fáradtan kaptatott fel a lépcsőkön. Most már itt sem voltak lámpások, az épület belsejét csak a fordulók magas ablakain betűző holdfénypászmák világították meg. Nogusta lassan jutott fel a negyedik emeletre. Kebra és Bölény néma csendben üldögéltek a szobában. Nogusta gyanította, hogy a téli adósságok kérdését beszélték meg. Elsétált mellettük, és odalépett a kandallóban lobogó tűzhöz. A meleg megnyugtatta. A vén harcos levetette fekete ingét, és hagyta, a meleg hadd járja át felsőtestét. A nyakában viselt aranyezüst amulett megcsillant a holdfényben. Valami fagyos érintette meg a hátát, mintha csak dermesztő szél suhant volna el ott. Megfordult, és arra számított, hogy vagy az ajtó, vagy az ablak kinyílt. De mindkettő csukva volt. - Éreztétek ezt a szélrohamot? - kérdezte néma társaitól. Azok nem feleltek. Kebra az ágyán üldögélt, kőmerev arccal, fakó szemével Bölényt bámulta. Hirtelen jeges dermedés burkolta be a szobát, a tűzből áradó hőség elenyészett. Nogusta a magasan lobogó, fényes lángokra meredt, melyek többé nem okádtak meleget. Az egyetlen forróságot a melléhez tapadó holdsarló amulett adta, amely sápadtan fénylett. Ebben a pillanatban rettentő félelem kerítette hatalmába a fekete embert, mert tudta, miért fénylik a talizmán. Bölény fenyegető morgást hallatva szökkent talpra. -Te szemét áruló! - ordított rá Kebrára, és hatalmas mancsával előrántotta kardját a tokjából. A karcsú íjász erre előhúzta görbe tőrét, és felpattant, hogy bevárja a másikat. - Ne! - kiáltotta Nogusta, és odaugrott hozzájuk. Mély és erős hangjának zengése megtörte a feszültséget. Kebra habozott, de Bölény megindult, hogy öljön. - Bölény! - ordított rá a fekete ember, mire az óriás egy pillanatra tétovázott. A szeme furcsán csillogott, szája pedig acsargásba dermedt. - Nézz rám! Most! - bömbölte Nogusta, mire Bölény ismét megtorpant. A hideg mostanra szinte elviselhetetlenné erősödött, a fekete embert pedig csak úgy rázta a reszketés. Bölény odafordult hozzá, szeme a messzeségbe révedt. - Fogd meg a kezem! -nyújtotta ki a karját Nogusta. - Tedd meg a barátságért, Bölény! Fogd meg a kezem! Bölény pislogott, arckifejezése pedig ellágyult egy pillanatra. Majd ismét fellángolt benne a harag. - Meg fogom ölni! - Előbb fogd meg a kezem, aztán tedd azt, amit kell! - nógatta Nogusta. A pillanat egy törtrészéig arra
gondolt, Bölény visszautasítja, de azután a nagy ember kinyújtotta a kezét. Az ujjaik összeértek, és megragadták egymás markát. Bölény hosszan, reszketegen felsóhajtott, majd térdre rogyott. Kebra ekkor rávetette magát. Nogusta az utolsó pillanatban vette észre a mozdulatot. Hátrarántotta Bölényt, kettejük közé ugrott, bal keze megvillant, és megragadta Kebra csuklóját. Az íjász arca gonosz vicsorba torzult, fakó szeme kiguvadt. Nogusta nem engedte el a kést tartó csuklót. - Higgadj le, Kebra! Higgadj le! Én vagyok, Nogusta. A barátod, Nogusta. Kebra eltorzult arca kisimult, az őrület elenyészett. A férfi megborzongott, és elejtette a kését. A szobában ismét melegebb lett. A fekete ember elengedte mindkét barátja kezét, mire Kebra az ágyra rogyott. - Én... én nem is tudom, mi ütött belém - szólalt meg Bölény, aki odatántorgott Kebrához. - Sajnálom. De tényleg. Az íjász nem szólt egy szót sem, csak ült és a padlót bámulta. Nogusta amulettjének ragyogó fénye elhalványult, és már ismét csak egy egyszerű ezüstsarló volt, meg az azt fogó aranykéz. - Megtámadtak minket - mondta a fekete ember lágyan. - Nem a te hibád, Bölény. Nem is a tiéd, Kebra. - A fehér hajú íjász felnézett. - Miről beszélsz? - Varázslatról. Éreztétek a hideget a szobában? - Mindkét férfi a fejét rázta. Nogusta odahúzott egy széket, és leült. Mostanra Bölény és Kebra már őt nézték. A férfi megérintette az ezüsttalizmánt. - Ez mentett meg minket. - Megőrültél? - kérdezte Kebra. - Ez csak a harag műve volt, ez minden. Bölény egyre csak engem hibáztatott, amiért elveszítettem a versenyt. Csak haragudtunk egymásra. - És ezt tényleg elhiszed? - tudakolta Nogusta. - Harminc éve vagytok barátok. Soha nem rántottatok fegyvert egymás ellen. Kérlek titeket, ezúttal bízzatok bennem, barátaim. Orendo ugyanezt mondta. Arról beszélt, hogy amikor a kalmár házában voltak, rettentő hideg árasztotta el a szobát, őket pedig eltöltötte a düh és a kéjvágy. Ezért öltek és tettek erőszakot a lányon. Azt is mondta, hogy démonok vannak az égen. Nem hittem neki, de most már hiszek. Emlékszel, mit éreztél, amikor rárohantál Bölényre? - Ki akartam vágni a szívét - ismerte el Kebra. - És még most is azt hiszed, hogy tényleg ezt akartad? - Akkor tényleg azt hittem - felelte az íjász. - Megrázta a fejét, és megdörgölte az arcát. - Mit értettél azalatt, hogy az amulett mentett meg minket? - Pontosan azt. Ez egy „védőamulett". Egy talizmán. Nemzedékek óta van a családom birtokában. - Fénylett, amikor felém nyúltál - mondta Bölény. - Úgy ragyogott, akár egy hatalmas gyémánt. - Én is láttam - szólt Kebra. - De az istenekre, ember, ki akarna varázslatot használni ellenünk? - Talán Malikada. Ha nem viseltem volna az amulettet, engem is elöntött volna a harag. Meg is ölhettük volna egymást. - Akkor öljük meg Malikadát! - javasolta Bölény. - Jó ötlet - bólintott Kebra. - Azután varázsszárnyakat növesztünk és elrepülünk a hegyek felett. - Akkor mi legyen? - kérdezte az óriás. - Elhagyjuk a várost - közölte Nogusta. - Nem tartunk a Fehér Farkassal. Délnek megyünk a hegyeken át, míg a sereg el nem indul a cadiai határhoz, majd csatlakozunk a többi visszatérőhöz. - Nem tetszik az ötlet, hogy elfussunk - jelentette ki Bölény. - Amennyire emlékszem - vetette oda Kebra szárazon -, egyszer láttalak, amint futóbajnokot idézően pucoltál el egy áradás útjából. És nem te voltál az, aki megsebesült a seggén, amikor egy nőstényoroszlán elő l menekültél Delnoch mellett? - Az más volt - vitatkozott Bölény. - Nem, nem volt más - mondta Nogusta. - Malikada a király hadvezére. Nem harcolhatunk vele. Olyan lenne, mint egy viharral, vagy inkább mint egy áradással küzdeni. Értelmetlen. Ehhez vedd hozzá, hogy
nem vehetjük biztosra, tényleg Malikada műve volt-e! Nem: a legbiztonságosabb és a legértelmesebb terv a város elhagyása. Két nap múlva a sereg elvonul, Malikadának pedig más gondjai lesznek majd. El fog feledkezni rólunk. - Mihez kezdünk a hegyek között? - érdeklődött Bölény. - Apróvadakra vadászunk, esetleg aranyat mosunk a patakokban -felelte a fekete ember. - Arany. Tetszik a szó csengése - rángatta meg Bölény fehér rozmárbajszát. - Még meg is gazdagodhatunk. - Valóban, megtörténhet, barátom. Holnap megveszem a lovakat és a készleteket. - És az aranymosó serpenyőket - emlékeztette az óriás. Bölény saját ágyához lépett, és lehúzta a csizmáját. - Még mindig azt mondom, nem kellett volna hagynod, hogy a ventriai újra lőjön. Kebra Nogustára nézett, és megcsóválta a fejét, majd elmosolyodott. - Jobban érezném magam, ha nem értenék vele egyet. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megtettem. - Én igen, barátom. Nemes tett volt, és nálam jobban senki sem várta el tőled. Ulmenetha megfogta a vasláncokat, hátradőlt a fonott hintában, és kinézett a messzi hegyekre. Úgy érezte, mintha hívnák őt, mint anya az elveszett gyermekét. Honának hegyeiben hihetetlen örömet lelt. Ősrégi bölcsesség lakozott ott, és az örökkévaló csúcsok nyugalmat árasztottak. Ezek ugyan nem az ő hegyei voltak, ám mégis hívták. Ulmenetha ellenállt a csábításnak, és figyelmét közvetlen környezetére összpontosította. A néhai császár palotájának tetőkertje csodálatos volt nyáron: a teraszok lángoltak a színektől, és elárasztotta őket a rengeteg illatos növény aromája. Varázslatos hely volt magasan a város felett. Télen kevésbé volt az, de most, hogy a tavasz már csak napok kérdése volt, a sárga és a lila tubarózsa már virágzott, a cseresznyefákat pedig sűrűn ellepték virágaik, a halvány korallszínű, lepkeszárny-finom szirmok Egyedül üldögélni a ragyogó napfényben úgy, hogy a démonokról szóló gondolatai látszólag messzire tűntek olyan volt, akár egy gyermek álma a sötét szobában. Ulmenetha szeretett kisgyerek lenni. Szeretettől övezve és örömmel eltelve játszadozott a hegyekben, vadóc módjára, szabadon. Az emléktől megkönnyebbült, és ugyan csak egy pillanatra, de ismét gyermeknek érezte magát. Ulmenetha körbe-körbe tekerte hintáját a vasláncon, majd elengedte, és nézte, ahogy a hegyek forognak a szeme előtt. Kacagott és behunyta a szemét. - Ostobán festesz - szólalt meg Axiana mogorván. - Nem illik egy papnőhöz, hogy egy gyerekhintában játsszon. Ulmenetha nem hallotta a királyné érkeztét. Előredőlt, lába a földön dobbant, és megállította a hinta lengését. - Miért mondod ezt? Miért hiszi azt sok ember, hogy a vallásban és a vidámságban kevés a közös? Ulmenetha kipréselte terebélyes alakját a hintából, és a várandós királynővel odasétált a cseresznyefák alatti egyik padhoz. A fákat már dúsan borították a korallszín és fehér virágok. - Az efféle viselkedés nélkülözi a méltóságot - mondta az ifjú királyné. Ulmenetha egy darabig csak hallgatott. Axiana leült a padra, karcsú kezét domborodó pocakján nyugtatva. - Te sosem nevetsz, gyermek, és a szemed szomorúságot áraszt -gondolta Ulmenetha magában. - A méltóságot erősen túlértékelik - szólalt meg végül hangosan. -Szerintem ezt a fogalmat az emberek azért találták ki, hogy így adjanak mélységet a páváskodásuknak - Futó mosoly terült szét Axiana gyönyörű arcán, de éppen olyan gyorsan eloszlott, akár délben az árnyék. - Az emberek nevetséges teremtmények folytatta a papnő -, önteltek és hiúk, érzéketlenek és faragatlanok. - Ezért lettél papnő? Hogy ne kerülj kapcsolatba velük? - Ulmenetha megrázta a fejét. - Nem, drága kis szívem. Az emberek között volt egy drágakövem. Amikor elveszítettem ezt a férfit, tudtam, soha nem lesz másik. - Nagy levegőt vett, és a déli hegyeket bámulta. Még ki tudta venni három lovas alakját, akik a magasabb vidék felé tartottak. - Sajnálom, Ulmenetha. Látom, a kérdésem elszomorított.
- Egyáltalán nem - nyugtatta meg a papnő. - Sőt, felidézte bennem az örömet. A férjem remek ember volt. Két éven át tette a szépet, és meggyőződésévé vált, hogy ha le tud győzni az Öt Magasló-hegység csúcsánál, feleségül megyek hozzá. - A királyné értetlenül nézett rá. -Szokásom volt ugyanis a hegyekben futni. Akkor még karcsúbb voltam, és a végtelenségig bírtam a futást. Hosszútávon senki sem tudott legyőzni. Vian két éven át próbálkozott. Keményen edzett, és ekkor kezdtem beleszeretni. - És legyőzött? - Nem, de engem elnyert. Szép napok voltak. - Perceken át hallgatásba burkolózott, élvezve a reggeli napsütés melegét. - Milyen szerelmesnek lenni? Ulmenetha érezte, hogy feltolul benne a szomorúság, nem csak az elvesztett szerelem miatt, hanem a mellette ülő ifjú nő miatt is. Milyen szomorú, hogy az az asszony, aki alig néhány hét múlva megszül, még mindig a szerelmen töpreng. - Néha úgy érkezik, mint az áradás, de máskor lassan növekszik, míg végül hatalmas fává terebélyesedik. Talán így lesz ez veled és királyoddal is. Axiana megrázta a fejét. - Ő semmire sem tart. Én csak egy ékesség vagyok, aminek nincs több értéke, mint azoknak a díszeknek, melyek a birtokában vannak. - De nagyszerű ember - szólt Ulmenetha, bár ő is érezte, mennyire sovány ez a válasz. - Nem, nem az. Remek gyilkos és kiválóan rombol. Az emberek úgy imádják őt, mintha isten volna, de nem az. Ő a pestis, maga a rák. - A szavakat nem szenvedéllyel, hanem csendes beletörődéssel ejtette ki, de ez valahogy csak még erélyesebbé tette azokat. - Van jó oldala is. A népe szereti, és gyakran bőkezű. És én láttam őt sírni. Amikor fiatalabb volt, és azt hitte, Csillagtűz lesántul, vigasztalhatatlan volt. - Vigasztalhatatlan? - tudakolta a királynő. - Nem tűnt annak, amikor Csillagtüzet a cserzővargákhoz küldte. Úgy tudom, hogy a bőréből bútorhuzatot, a húsából ennivalót, a patájából és a csontjaiból enyvet készítenek. Tényleg így van? - Ez nyilvánvalóan tévedés, báránykám. - Nem tévedés. Hallottam őt a születésnapján. Az összes öregebb lovat, beleértve Csillagtüzet is, eladják. Az értük kapott pénz a hadikincstárba kerül. Annak az embernek nincs lelke. - Ne beszélj így, drága szívem! - suttogta Ulmenetha, aki váratlanul fázni kezdett. - Senki sem hallhat minket. A kertben nincsenek titkos folyosók, nincsenek üreges falak, ahol a lúdtollas írnokok elrejtőzhetnek. Skanda csak a háborújával foglalkozik, és soha nem lesz neki belőle elég. A világ az ölébe hull majd, és csak akkor ismeri meg a csüggedést, amikor már nem lesz több csata, amit megvívhatna. De beszélj inkább a szerelemről, Ulmenetha. A papnő kipréselt magából egy mosolyt. - Létezik egy ősi legenda, inkább azt osztom meg veled. Kezdetben az öreg istenek megalkották a tökéletes állatok csordáját. Négy lábuk volt, négy karjuk és két fejük. Áldott boldogság volt a részük. Az istenek lepillantottak erre a tökéletes boldogságra, és féltékenyek lettek rá. Így egy napon az istenek főnöke hatalmas varázslatot szőtt. És egy pillanat alatt az összes állat kettészakadt, és szétszóródott a világban. Így most minden jószágnak csak egy feje, két karja és két lába van. És mindörökre az a végzetük, hogy bejárják a földet, keresve másik felüket, keresve tökéletes párjukat. - Ez egy útszéli mese - csipkelődött Axiana. Egy fiatal szolgálólány jött, és mélyen pukedlizett. - Látogatód érkezett, hölgyem - mondta. - Kalizkan nagyúr. -Axiana örömében tapsolt egyet. - Küldd be hozzánk! A magas varázsló kisvártatva meg is jelent. Égkék szaténtalárt és hozzá illő, széles karimájú, merev selyemkalapot viselt. Meglengette kalapját, és cikornyás mozdulattal meghajolt. - Hogy van ma a királyné? - tudakolta széles, elbűvölő mosollyal.
- Jól vagyok, uram. És még jobban, hogy látlak. Ulmenetha felállt, és átadta helyét a varázslónak, aki vakítóan rámosolygott, és leült a királyné mellé. A papnő eltávolodott, hogy csak egymagukban legyenek, és visszaült a hintába. Örömteli volt Axianát ilyen remek hangulatban látni. Kalizkan jót tett neki, és Ulmenetha kedvelte a férfit. A varázsló odahajolt a királynéhoz, és egy darabig beszélgetésbe merültek. Majd Axiana odakiáltott: - Ulmenetha, gyere ide! Ezt látnod kell! A papnő engedelmeskedett, és megállt a fehér szakállú varázsló előtt. - Mi a kedvenc virágod? - kérdezte a férfi. - A magashegyi liliom. - A kék csíkos liliom? - Igen. Kalizkan felmarkolt egy kevés földet, majd fakó szemét összehúzta, ahogy összpontosított. A sötét földből egy aprócska hajtás bukkant elő, majd nőni kezdett, vékony leveleket sarjadzva. Megjelent egy bimbó, amely lassan szétnyílt, feltárva a nyári ég kékjének csíkjait viselő hosszú fehér szirmokat. A varázsló a papnő felé nyújtotta a virágot. Ulmenetha ujjával megérintette, mire az füstté vált, és eloszlott a szélben. - Hát nem csodálatos? - kérdezte Axiana. Ulmenetha bólintott. - Nagyon tehetséges vagy, uram. - Sokáig és keményen tanultam - jött a válasz. - De örömömre szolgál örömet okozni a barátaimnak. - Gyarapszik az árvaházad, Kalizkan? - tudakolta a királyné. - Igen, drága hölgyem, hála a király kegyességének és a te jószívűségednek. De még mindig sok gyermek él az utcákon, és jár az éhhalál szélén. Az ember azt kívánja, bárcsak mindegyiken lehetne segíteni. Ahogy ők ketten elmerültek a beszélgetésben, megfeledkezve Ulmenetháról, a papnő egyszer csak azon kapta magát, hogy ismét a levegőben látott démonokra gondol. Nesztelenül visszatért a hintához, és letelepedett a vánkosokra. A nap elérte a zenitet, és már fájdalmas ragyogással tűzött. A nő lehunyta a szemét... és ekkor egy gondolat ötlött belé. A démonok nem szerették az erős fényt. Talán most akadálytalanul szárnyalhat. Vetett még egy utolsó pillantást a két csevegőre, majd vett egy nagy levegőt, és belső nyugalmát kereste, ami előfeltétele volt a repülésnek aztán elengedte lelkét, és nyílként süvített a nap felé. Magasan a város felett lebegni kezdett, és lepillantott. A tetőkert picivé zsugorodott, körömnyivé, a várost átszelő folyó nem volt több csillámló kék-fehér vékony pókfonalnál. Egyetlen démon sem repült az égen, de látta őket az árnyékokban, az épületek eresze alatt. Több százan voltak talán több ezren is. Úgy nyüzsögtek a városra telepedve, akár a fehér férgek a rothadó disznóhúson. Hárman kiváltak a palota árnyékából, és felé suhantak kimeresztve karmukat. Ulmenetha várt, és megdermedt a rettegéstől. Azok egyre közelebb értek, és már látta opálszín szemüket, éles fogaikat. Sehova sem futhatott. A lények közte és testének menedéke között voltak. Ekkor ragyogó fényalak jelent meg az oldalán, lángkarddal a kezében. Ulmenetha megpróbálta kivenni az arcát, de a fény olyan erősen tűzött, hogy el kellett fordítsa a fejét. A démonok elkanyarodtak és ekkor elméjében egy hang szólalt meg suttogva, ami furcsán ismerősen csengett. - Most menj, gyorsan! - sürgette. Ulmenethát nem kellett ösztökélni. Most, hogy a démonok visszavonultak, visszaszáguldott teste menedékébe. Átsuhant a tetőkert felett, és látta, hogy a királynő mellett ott ül... ott ül... Testén felnyílt a szeme, és elfojtott kiáltás buggyant ki az ajkán. Axiana és Kalizkan gyorsan ott termettek mellette. - Jól vagy, Ulmenetha? - tudakolta Axiana, és megsimogatta barátnője arcát.
- Igen, igen, csak rosszat álmodtam. Sajnálom, olyan butaság volt. - Remegsz - szólalt meg Kalizkan. - Talán lázad van. - Azt hiszem, jobb, ha bemegyek és lefekszem. Magukra hagyta őket, és visszatért a királyné lakosztálya melletti szobájába. A szája kiszáradt, töltött hát magának egy kupa vizet, és hosszan kortyolt belőle. Majd lerogyott és megpróbálta felidézni, mit látott a tetőkertben. A kép csak egy villanás volt, és azon kapta magát, hogy minél jobban igyekszik felidézni, annál homályosabb lesz. Nesztelenül visszaosont a tetőkertbe, és csak az ajtónál állt meg, ahonnan nem láthatták. Innen kivehette a kedves varázslót és a vele üldögélő királynét. Lehunyta testének szemét, és szellemszemével mérte végig mindkettőjüket. A szíve kalapált, és ismét reszketni kezdett. Kalizkan arca szürke volt és halott, kezét csak részben fedte hús. Ujjai végén maguk a csontok meredtek elő, és ahogy Ulmenetha alaposabban szemügyre vette, látta, hogy egy kis kukac csusszan ki a varázsló arcán tátongó lyukból, és pottyan rá a kék szaténtalár vállára. Elhátrált, visszatért a szobájába, és imádkozni kezdett. Dagorian a kis szoba közepén állt. Vér mocskolta be a fehér falakat, a rettenetes sebeket ejtő görbe kés a földön hevert, vérfoltot hagyva a fehér kecskebőr szőnyegen. Az öregasszony testét még Dagorian érkezése előtt elvitték, de a gyilkos még mindig a kandallónál ült, kezébe temetve fejét. Két drenai katona őrizte. - Meglehetősen egyértelműnek tűnik - mondta a tiszt Zaninak, a sovány ventriai tisztviselőnek. - Ez a férfi dühében megölte az anyját. Katonák nem érintettek az ügyben, a királyt nem fenyegeti veszély. Nem értem, miért hívattál ide. - Te voltál őrségben a múlt éjjel - felelte Zani, aki rövidre nyírta és a homlokán előrefésülte a haját. Jelentenünk kell minden esetet, ahol több gyilkosság történik. - Egynél több tetem volt? - Igen, uram. Bár nem itt, hanem máshol. Nézz körül! Mit látsz? Dagorian szemügyre vette a szobát. Polcok sorakoztak a falakon, egyeseken agyagkorsók, másokon színezett üvegpalackok. A kandalló melletti alacsony asztalon rúnakövek és az égboltot ábrázoló papirusztérképek hevertek. - Az asszony jövendőmondó volt. - Való igaz... méghozzá a beszámolók szerint jó. - Ez lényeges? - A múlt éjjel négy ilyen embert öltek meg csupán a városnak ebben a negyedében. Három férfit és egy nőt. Kettőt az ügyfelei öltek meg, a harmadikat a felesége, ezt az asszonyt pedig a fia. Dagorian átsétált a szobán, kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a szűk kis kertbe. A ventriai követte. A nap melegen ragyogott az égen, kellemes időt teremtve. - Az áldozatok ismerték egymást? - tudakolta Dagorian. - Az asszony fia azt mondta, az egyiket ismerte. - Akkor marad a véletlen. A ventriai felsóhajtott, és megrázta a fejét. - A múlt hónapban huszonhét volt. Nem hiszem, hogy ez mind a véletlen műve lenne. - Huszonhét jövendőmondó? - Dagorian megdöbbent. - Nem mind jövendőmondó. Akadtak köztük misztikusok, de papok is. Az adottságuk azonban mind közös volt. Mindannyian tudtak járni a lelkek ösvényén. A legtöbben olvasni tudták a jövendő töredékeit is. - A jelek szerint nem valami jól - jegyezte meg Dagorian.
- Nem értek egyet. Jöjj, hadd mutassak valamit! - A tiszt követte a kis ventriait vissza az ajtóhoz. Zani rámutatott a fában egy fordított háromszög alakú karcolásra, amelynek a közepébe kígyót véstek. - A szobába vezető összes bejáraton ez a jel található. Ez egy védővarázslat része, egy óvó bűbáj. Az öregasszony tudta, hogy veszélyben van. Amikor megtaláltuk, egy amulettet szorongatott. Az is az oltalmazást szolgálta. - Oltalmat a varázslatoktól - felelte türelmesen Dagorian. - De őt nem varázslattal ölték meg, nem igaz? A fia gyilkolta meg, aki beismerte bűnét. Vagy azt állítja, hogy egy démon szállta meg? Így védekezik? - Nem - vallotta be Zani. - De talán így kellett lennie. Beszéltem a szomszédokkal. A fiú imádta az anyját. És még azt sem tudja, min dühödött fel ennyire. Dagorian odasétált a kandallónál ülő űzött tekintetű ifjúhoz. - Mire emlékszel a bűntényből? - tudakolta. A férfi felnézett. - A szobámban ültem, és egyre mérgesebb és mérgesebb lettem. A következő, amiről tudok, hogy itt vagyok... ebben a szobában. Aztán csak szúrtam és szúrtam... - Elcsuklott a hangja, és tenyerébe temette az arcát. - Miért lettél mérges? Először úgy tűnt, az ifjú nem hallotta a kérdést, de azután a zokogása alábbhagyott és megtörölte a szemét az inge ujjával. - Már nem emlékszem. Tényleg nem. - Miért rótta anyád a védőjeleket az ajtókra? - Megrémült. Nem fogadott egyetlen ügyfelet sem, még csak ki sem mozdult a szobájából. Nekünk pedig elfogyott a pénzünk. Szerintem emiatt lehettem mérges. Nem volt tüzelőnk, és a szobámban hideg lett. Rettenetes hideg. - Ismét zokogni kezdett. - Vigyétek el! - fordult oda Dagorian a katonákhoz. Azok talpra rántották a férfit, és kivezették a házból. Odakint már kisebb tömeg verődött össze. Akadtak, akik sértéseket vagdostak a fogoly fejéhez. - Valami nagyon nincs itt rendjén - szólalt meg Zani. - Küldd el nekem a többi bűnesetről szóló beszámolót! Majd átnézem őket. - Azt hiszed, egyetlen nap alatt megoldod a rejtélyt? Vagy talán holnap nem indulsz el a sereggel? - Holnap elmegyek, de szeretném látni a beszámolókat. Kisétált a házból, nyeregbe szállt, és visszalovagolt az új kaszárnyába. Ott bevárta a jelentéseket, gondosan elolvasta őket, majd találkozót kért közvetlen felettesétől, Antikas Kariostól, a kardvívótól. Egy órán át váratták a ventriai hivatala előtt, és amikor végre bebocsátották, azt látta, hogy Antikas a kinti kertből tart befelé, ahol éppen gyakorolt. Derékig meztelen volt, és erősen izzadt. Az egyik szolga odanyújtotta a törülközőjét. Antikas leült széles íróasztala mögé, és felhajtott egy kupa vizet, majd megtörölte sötét haját. A szolga odalépett hozzá, kezében hajkefével és egy korsó olajjal. Finoman megmasszírozta a ventriai fejbőrét, mielőtt hátrafésülte és lófarokba kötötte volna a haját. Antikas egy kézmozdulattal elbocsátotta a férfit, majd sötét tekintete Dagorianra szegeződött. - Látni kívántál? - Igen, uram. - Gyorsan beszámolt a tisztnek a tenger sok gyilkosságról, és Zani tisztviselő aggodalmáról, miszerint összehangolt gyilkolási hullámról lehet szó. - Zani jó ember - mondta Antikas. - Tizennégy éve városi tisztviselő és kiválóan szolgál. Egyben kiváló elme. Mi a véleményed? - Elolvastam a jelentéseket, uram. A gyilkosokat minden esetben lefogták, és ők kínzás nélkül vallottak. De egy tekintetben osztom Zani aggodalmát. - És mi az? - Huszonhét misztikus tizenhat nap alatt. És a jelentések szerint mindegyikük félelemben élt. Antikas felállt az asztalától, átsétált a szobán, és elővett egy új inget a szekrényéből. Lerázta róla a rózsaszirmokat, majd áthúzta a fején, azután pedig visszatért az asztalhoz.
-Jó kardforgató vagy. A mozdulataidat szépen hajtod végre. - Köszönöm, uram - felelte Dagorian, akit összezavart a témaváltás. - Egyedül a lábmunkád hagy cserben. - Nogusta is ezt mondta, uram. - Aha - mosolyodott el fagyosan Antikas. - Ha húsz évvel fiatalabb lenne, kihívnám. Kivételes ember. Antikas leült, és ismét ivott a vizeskupából. - Az irataidból látom, hogy papnak tanultál. - Így volt, uram. Amíg az apám meg nem halt. - Igen, a férfinak fenn kell tartania a család becsületét. A taníttatásod felölelte a misztikumokat is? - Csak érintőlegesen, uram. De a varázslást nem. - Szerintem azt találod majd, hogy ezeknek a bűnöknek az indítóoka a jelentéktelen varázslók közti rivalizálás. De még ha így is van, ezt nem tűrhetjük. Találd meg a még életben levő misztikusokat! Egyikük lesz a gyilkosságok igazi forrása. - Igen, uram, megpróbálom, de egy nap alatt ezt nem tudom megtenni. - Való igaz. Így itt maradsz. Majd érted küldetek, amikor átkeltünk a Nagy-folyón. - Igen, uram. Ez büntetés, uram? - Nem. Csak egy parancs. - Antikas kotorászni kezdett íróasztalán a papírjai között, de Dagorian még nem moccant. - Van még valami más is? - kérdezte a ventriai. - Igen, uram. Azon gondolkodtam, hogy Lord Kalizkan segíthetne nekünk. Nagy hatalommal bír, és ezzel időt nyernénk. - Lord Kalizkan buzgón készíti elő varázslatait, melyek a királyt segítik majd a cadiaiakkal vívandó csatában. De továbbítom a kérésed. -Dagorian mereven tisztelgett, és lépett egyet hátra, mielőtt sarkon fordult volna, megindulva az ajtó felé. A ventriai hangja állította meg. -Bízz bennem, Dagorian! Soha nem kell megkérdezned, hogy büntetlek-e téged. Azt tudni fogod. Dagorian és Zani három címhez lovagoltak a város északi részébe: mindegyikről azt mondták, csillagjós vagy látnok lakik ott. A házak üres voltak. A szomszédok nem tudtak értesüléssel szolgálni. A negyedik cím egy ház volt a Kilenc Tölgy nevezetű gazdag környéken. Itt a házak többholdnyi tájkertben álltak, szökőkutakkal és a gondozott erdőkben kanyargó ösvényekkel. A két férfi átlovagolt a fák között, míg végül megérkeztek egy magas házhoz, melynek külső falát zöld márványtömbök alkották. Egyetlen szolga sem sietett az üdvözlésükre, ahogy az épület főbejárata felé tartottak. Dagorian és Zani leszállt a nyeregből, hátasuk kantárát pedig a pányvakorláthoz kötötték A bejárati ajtó be volt zárva, és el volt reteszelve, az ablakok zöld zsalugátereit pedig becsukták. Zöld szemkötőt viselő félszemű öregember jelent meg, aki egy talicskát tolt lassan a kertben. Amint meglátta őket, megállt. Dagorian odasétált hozzá. - A ház gazdáját keressük - szólalt meg a tiszt. - Elment - felelte az öreg. - Hova ment? - Egyszerűen csak elment. Minden értékét három szekérre pakolta, és elment. - Mikor történt ez? - Négy napja. Nem... most már öt. - Zani lépett az öreghez. - Hogy hívnak? - Chiric vagyok, a főkertész. Most, hogy jobban belegondolok, már csak az egyetlen kertész. - A gazdád nyugtalannak tűnt? - tudakolta Dagorian. - Egen, ezzel a szóval is lehet jellemezni. Nyugtalan. - Milyen más szót tudnál még rá mondani? - szólt közbe Zani. Az öreg szája ferde vigyorra görbült. - Azt mondanám, hogy rettegett. - Mitől? - érdeklődött Dagorian. Chiric vállat vont.
- Nem tudom, és nem is érdekel. Jön a tavasz, és túl sok a vetnivaló, hogy azon aggódjam, mások mitől reszketnek. Most már mehetek? - Csak egy pillanatra még - mondta a ventriai. - A házban élsz? - Nem. Van egy kis faházam az erdőben. Meleg és lakályos. Nekem mindenesetre megteszi. - Történt mostanában bármi furcsaság itt? - kérdezte Dagorian. Az öreg szárazon, reszelősen fölnevetett. - Itt mindig furcsa dolgok történnek. Ez már csak így megy a varázslóknál. Színes fények, tűzvillanások. Általában csoportokban szoktak idegyűlni. Késő éjszakáig kántálnak. Aztán engem kérdezget a gazda, hogy a tyúkok miért nem tojnak. Egyik éjjel arra kért, hogy tartsak velük. Azt mondta, hiányzik egyvalaki valamelyik misztikus számukhoz. Erre azt mondtam, köszönöm, de nem. - Mi rémítette meg? - faggatózott tovább Dagorian. - Kapok fizetséget ezért az értésülésért? - kérdezte Chiric. - Mert ha nem, jobb dolgom is van, mint szájat tátani egész nap. Zanit elöntötte a harag. - Eltölthetsz néhány hetet az őrségi fogdában, amiért gátolod a király tisztjének munkáját. Na, ez hogy tetszik? Dagorian gyorsan előrelépett, kezét erszényébe dugta, és előhalászott belőle egy kis ezüstérmét. Az öreg elképesztő sebességgel vágta zsebre a pénzt, majd morcos pillantást vetett Zanira. - A munkások fizetséget kapnak. Ezért dolgoznak. Na mindegy, arról kérdeztek, hogy mitől félt a gazdám. A múlt hónapban néhány napig távol voltam. A legfiatalabb lányom hozzáment egy captisi földműveshez. Mire visszatértem, már több szolga elment. És a gazdám vett három nagy fekete farkaskutyát, olyan fogakkal, mint a kések. Gyűlöltem a korcsokat, annyi szent. Kérdeztem Sagiótól, hogy mi... - Sagiótól? - vágott közbe Zani. - Az alkertésztől. Rendes kölyök. Ő is kilépett... azután! Mindenesetre azt mondta, hogy a gazda nem teszi ki a lábát a házból. Állítólag valaki halálvarázst mondott rá. Napokon és éjszakákon át bújta a könyvtárát, tekercseket, meg ilyesmiket böngészett. És a kutyák közben ott sündörögtek a házban. Aztán a múlt héten a kutyák rátámadtak. Mindenki azt mesélte, hogy megvesztek. A gazdámnak sikerült bezárkóznia a könyvtárába. Mire kijött, a kutyák már darabokra tépték egymást. Vér volt mindenfelé. Nekem kellett feltakarítanom. Na jó, igazából nekem és Sagiónak kellett feltakarítanunk. Még így is rettenetes volt. De ha az ember vad kutyákat tart, akkor számíthat arra, hogy baj lesz, nem igaz? Úgy sejtem, hogy a hideg ártott meg nekik. Márványházak, ha! Azok nem tudják melegen tartani őket, nemde? A szobában, ahol voltak, dermesztő volt a hideg. - És a gazdád elhagyta a várost? - Még aznap. Látnotok kellett volna. - Chiric felkacagott. - Tele volt aggatva talizmánokkal és amulettekkel. És egészen a négylovas hintóig kántált. Még akkor is lehetett hallani, amikor kihajtott a kapun. Dagorian köszönetet mondott a férfinak, és visszasétált a lovához. Zani felzárkózott mellé. - És most, drenai? - Betörünk - indult el a tiszt az egyik földszinti zsalugáter felé, és kivonta a kardját. - Hé, mit műveltek? - kiáltott rájuk az öreg. - Mi a király tisztviselő i vagyunk - felelte Zani. - Szívesen vesszük, ha részt veszel a nyomozásban. De ha akadályozol minket, megtartom az ígéretemet a fogdáról. - Csak egy kérdés volt - morogta Chiric, és megfogta talicskája nyelét. A vénség megköszörülte a torkát, kiköpött az ösvényre, majd eltrappolt az erdő felé. Dagorian szablyáját a zsalutáblák közé csúsztatta, és felemelte a köztük levő rudat. Kinyitotta a zsalut, tokjába lökte a pengét, és bemászott. Odabent félhomály derengett, így kinyitott még két másik ablakot.
Zani is felkapaszkodott az ablakba. - Mit keresünk? - tudakolta. Dagorian széttárta kezét. - Fogalmam sincs. Gyönyörűen díszített szalonban álltak, hét szófa társaságában, lábuk alatt lenyűgöző mozaikpadló, körülöttük festett falak. A helyiséget elhagyva egy csarnokba jutottak majd nekiálltak átkutatni a mögötte húzódó szobákat. A bútorzat mindenhol gazdagságról árulkodott. A könyvtárban padlótól mennyezetig emelkedtek a polcok, melyek meghajoltak a könyvek, tekercsek és pergamenek súlya alatt. Az északi fal még mindig véres volt, akárcsak a halványzöld szőnyeg. - Remélem, Chiric jobb kertésznek, mint takarítónak - jegyezte meg Zani. A könyvtár hátuljából ajtó vezetett a dolgozószobába. A négy falon itt is polcok húzódtak a többségükön sűrű folyadékkal telt üvegkorsók sorakoztak. Az egyikben emberi kéz lebegett, egy másikban apró, torz embrió. Megint másokban szervek úszkáltak. A nyugati falra nagy faliszekrény került. Dagorian kinyitotta. Odabent még több korsót tartottak, de ezekben gyógynövények voltak. A drenai tiszt végignézte őket, végül kiválasztott egyet, és a keskeny asztalhoz vitte, melyen egy átalakított emberi koponya állt, két kalamáris tartójaként. Dagorian a korsót lerakta az asztalra, és feltörte a száját lezáró viaszpecsétet. - Mi az? - tudakolta Zani. - Lorassiumlevelek. Nagy a gyógyító erejük, de a lorassium lényegében erős bódítószer, melyet a misztikusok a látomásaikhoz használnak. - Már hallottam róla. Roppant drága. Az ifjú drenai tiszt leült, és belenyúlt a korsóba, kihúzva belőle két levelet. Sötét, fényes zöld levelek voltak, és a levegőben bódító illat kezdett terjengeni. - Mit csinálsz? - kérdezte a ventriai. Dagorian egy darabig hallgatott, majd felnézett a másikra. - Olyan erő működik itt, ami kívül áll a szokványos emberi érzékek tartományán. Napokig kódoroghatunk a városban, és soha nem talárjuk meg a választ. Talán itt az ideje, hogy használjuk a lelki szemeinket. - Jártas vagy az efféle dolgokban? - Nem igazán. De ismerem az eljárást. - Zani megrázta a fejét. - Semmit nem tudok a varázslásról, és nem is akarok tudni. De rengetegen meghaltak, drenai. Szerintem túl nagy a kockázat olyasvalakinek, aki... ahogy nyíltan beismerted... csak az „eljárást" ismeri. Szerintem bölcsebb lenne a problémát Lord Kalizkan elé tárni. Nála nincs nagyobb varázsló. - Ezt már lerendeztem, Zani - felelte a tiszt. - De az önteltség arra sarkall, hogy próbáljam meg magam megoldani a rejtélyt. Alig mondta ki ezt, összegöngyölte a két levelet, és bekapta őket. Fénylő színek villantak fel a szeme előtt, és éles fájdalom hasított a nyakába, majd továbbterjedt, le a karjába és az ujjaiba. Dagorian ellazult, és gondolatban citálni kezdte Dardalion mantráját, a három szint közül a legegyszerűbbet. Úgy érezte, mintha lebegne a saját testében, ide-oda forogva és tekeredve. De nem tudott kiszabadulni, és nem tudott szabadon szárnyalni, ahogy remélte. Lassan kinyitotta a szemét. Zani kék tunikája most éteri fényben ragyogott és színek táncoltak rajta. A férfit fénylő aura ölelte körül, Dagorian pedig ráébredt, hogy nem a tunika ragyog, hanem maga az ember. A szíve felett vöröses szegélyű ibolyaszínű fény derengett, amely gesztenyebarnává mélyült a hasa táján. Ez volt az az aura, amelyről a misztikusok beszéltek. Lenyűgözően szép volt. Zani kerek arcába nézett. Őszinteség, hűség és becsületesség sugárzott belőle, és Dagoriannak látomása támadt: látta a ventriait egy kis szobában ülve, a lábánál három kisgyerek játszadozott. A közelben egy dundi, hollófekete hajú fiatal nőt is látott. A nő mosolygott. Elmozdította tekintetét, és a falakra pillantott. Az ablakokra és az ajtókra védővarázslatokat helyeztek,
és most már látta őket, amint halványvörösen izzanak. Megfordult a székében, és kinézett a keleti ablakon, az árnyékos kertbe. Pislogott egyet. Egy arc bámult befelé, egy szellemfehér arc, nagy, sötét, kidülledő szempárral, és ajak nélküli szájjal. A bőre pikkelyes volt, akár egy halé, fogai hegyesek, akár a tű. Más arcok is odagyűltek, egy hosszú, vézna kar pedig benyúlt a szobába. A védővarázslat felsistergett, mire a kar sietve visszahúzódott. - Démonok vannak az ablaknál - szólalt meg a drenai rekedtes hangon, és szavai visszhangot vertek a fejében. - Nem látok démonokat - felelte Zani remegő hangon. - Pedig ott vannak. - Kezd hideg lenni idebent. Érzed? Dagorian nem felelt. Felállt az asztaltól, odasétált az ajtóhoz, és kinézett a könyvtárba, meg a mögötte húzódó lépcsősorra. Fehér alakok lebegtek a mennyezetnél, mások pedig elrejtőztek a nyugati oldal ablakain betűző napfény elől. A félelem megérintette a tisztet. Többtucatnyian voltak. Repülve támadtak rá, karmaik lecsaptak. Hatalmas fájdalmat érzett, és hátratántorodott. - Mi az? - ordította Zani. A pánikba esett Dagorian a bejárati ajtóhoz rohant. A démonok mostanra ellepték, és marcangolták. A férfi hangosan sikoltozva nekitántorodott az ajtónak, és az ajtógomb után kaparászott. De az ajtó zárva volt. Térdre zuhant, a fájdalom elviselhetetlenné erősödött. Zani megragadta, és a nyugati ablakhoz cipelte. Ragyogó napfény borította be a testét, mire a démonok visszavonultak. Zani segített neki kimászni a kertbe. Dagorian lehuppant a fűbe, majd elesett és behengergőzött a fák árnyékába. Fehér, áttetsző alakok ugrottak le a fenti ágakról, karmukkal és fogukkal szaggatva az arcát. A tiszt vadul csapkodott mindkét kezével, de az ujjai átsiklottak rajtuk. Fénylő tűzkard suhant el felette. A démonok elhátráltak. Suttogást hallott: - A fényfohászt! Mondd, bolond, vagy itt halsz meg! A kín és a rettegés eltömte Dagorian emlékezetét. A hang újra megszólalt: - Mondd velem: Ó, Fény Ura, Minden Élet Forrása, légy velem most a veszedelem és sötétség eme óráján... Mondd hangosan! Dagorian mormolni kezdte az imát. A démonok visszavonultak, de a közelben lebegtek, rosszindulatú sötét szemükkel bámulva őt. A drenai térdre kecmergett, és úgy nézte őket. A lorassium ereje lassan gyengülni kezdett, s ezzel együtt léleklátása is. A démonok egyre áttetszőbbek lettek, míg végül nem tűntek többnek a fából felszálló alaktalan füstfoszlánynál. Azután elenyésztek. Immár biztonságban, rámeredt a karjára és a kezére, csodálkozva, hogy azok nem véresek. Pedig a karmok sokszor beleszántottak. Kimerülten dőlt hanyatt. - Mi történt? - suttogta Zani. - Mi ellen hadakoztál? Dagorian nem felelt. A lorassium nemcsak látóképességét fokozta, de egyben erősítette érzékelését és észlelését is. Ahogy ezek a hatások gyengültek, küszködve igyekezett felidézni a benyomásokat, melyek pánikszerű menekülése során támadtak. A démonok nem voltak értelmesek - legalábbis nem úgy, ahogy azt az emberek értik. Ők... a „faló" szó ötlött az elméjébe. Igen, ez volt az. Mint egy éhes falka, amely azt keresi, miként zabálhatja fel... mit is? Mi volt kínjának forrása? Nem testi fájdalom volt, mert az akkor megölhette volna. A lorassium hatása mostanra szinte terjesen elenyészett, és kapkodva igyekezett belekapaszkodni a megszerzett tudásba. Bár a lények nem értelmesek, volt céljuk, ami meghaladta saját vágyaikat. Vadságukat irányították. A nap lenyugodott a nyugati hegyek mögött. Hamarosan leszáll a sötétség. A félelem ismét feltámadt Dagorianban. - El kell tűnnünk innen!
5. Fejezet A holdfény megcsillant a Fehér Farkas sátrának külső lapján, ezüstbe borítva annak oldalát. Odabent az öregember kinyitotta a térképtartót, és nekiállt kutatni benne. A forró széndarabokkal teli parázstartó melegbe burkolta a sátrat, és a két világló lámpás ugrándozó árnyakat vetett odabent a falakra. Amikor az öreg megtalálta a keresett térképet, fölegyenesedett. A háta sajgott lent, így felfelé nyújtotta mindkét karját, megpróbálva ellazítani izmait. Ekkor csapott le rá a hideg: belemart, akár a téli hóvihar. Felnyögött, és a szénnel teli parázstartók felé fordult. Azok semmiféle hőt nem árasztottak. Hirtelen fáradtság tört rá, így lerogyott a priccsre, a vékony derékaljra dobva a térképet, és a tűz felé nyújtotta a kezét. A kezét, mely öreg volt és májfoltos, bütykei hatalmasra dagadtak a csúztól. Lehangoltsága egyre erősödött. Arra gondolt, hogy egykor fiatal volt. Eszébe jutott az öreg király újraformált seregében vívott első csatája. Egész nap harcolt, a fáradtság legkisebb nyoma nélkül. És még aznap éjjel két markotányosnővel bújt ágyba egymás után. Lepillantott vékony, ráncos lábára, a megereszkedett izmok felett lötyögő bőrre. Magában azt mormolta: már évekkel ezelőtt meg kellett volna halnod. Egyre hidegebb lett, de már nem is érezte. A lehangoltság sivár kétségbeesésnek adta át helyét, ami a múlton való sajnálkozásból és abból a dermesztő félelemből fakadt, hogy mi vár még rá: a váladékömlés és a szenilitás. Mihez kezd majd Drenanban? Szolgákat bérel, hogy cseréljék lucskos lepedőjét és letöröljék a szájából lecseppenő nyálat? Talán nem látja majd az arcukra kiülő undort. Viszont lehet, hogy a tisztánlátás pillanataiban igen. Az öreg előhúzta tőrét, és a csuklójához nyomta a hegyét. Összeszorította az öklét, s látta, hogy kidagadnak az erei. Gyorsan végigrántotta rajtuk a pengét. Még a vére is lassan és hígan csordogált, fröcskölve mocskolta be lovassági kiltjét, hogy aztán lecsorogjon a combján, bele a csizmájába. Rezzenetlenül ült, felidézve a dicső napokat, míg végül le nem dőlt az ágyról. A tűz felszikrázott, és ismét meleg járta át a szobát. Néhány perccel később felcsapódott a sátor lapja, és két férfi lépett be. Egyikük a testhez rohant, és letérdelt mellé. - Magasságos egek! - suttogta. - Miért? Még jókedvű volt, amikor a térképért küldted, nagyuram. És sokat nyert a király születésnapján. Még mesélt is Dros Corteswain-i házáról, és arról, hogy vesz egy tanyát. Ennek semmi értelme. A Fehér Farkas némán állt, fakó tekintete a sátor belsejét vizslatta. Az összehajtható asztalon állt egy kupa, meg a vízzel teli korsó, melyben most megolvadt hó volt. A kicsapódás jéghártyát képezett a sátor falain. Banelion elrejtette haragját. A mágikus támadás eshetősége fel sem merült benne, és most átkozta magát ostobaságáért. - Nem értem - térdelt le az őszes szakállú tiszt a holttest mellé. -Miért ölte meg magát? - Miért öli meg magát bárki? - kérdezett vissza Banelion. - Vitesd el a testet! Dagorian és Zani bekötötték hátasaikat az istállóba. Visszafelé némán lovagoltak, és most, ahogy átvágtak az alkonytól árnyékos utcákon, a kis ventriai közelebb lépett a magasabb tiszthez. - Azt hiszem, el kellene mondanod, mi történt a házban. A drenai harcos bólintott, majd a piactértől nem messze betért egy kiskocsmába. Az szinte teljesen üres volt, így kerestek egy ablak melletti asztalt. Dagorian bort rendelt, hozzáöntött egy kevés vizet, majd belekortyolt. - Démonok voltak ott - mondta végül suttogóra fogott hangon. -Többtucatnyi. Talán több száz. Teli volt velük a ház, kivéve a védővarázslattal óvott szobát. A karmukkal és a fogukkal marcangoltak. Azt hittem,
letépik a húst a csontomról. - De nem voltak rajtad sebek. Talán csak a kábítószer tette. Dagorian megrázta a fejét. - Voltak sebek, Zani. Még most is érzem őket. A szellememet marcangolták... a lelkemet, ha úgy tetszik. Még odakint is voltak, a fák között. Még rosszabb, hogy mindenhol éreztem őket. Valószínűleg most is itt vannak, a mennyezet, a falak árnyékába bújva. Zani idegesen nézett körbe, de nem látott semmit. - Hogy néztek ki? Dagorian leírta őket: csontfehér arcukat, kidülledő szemüket, éles fogukat és karmukat. Zani megborzongott. Úgy hangzott, mintha egy eszelős beszélne félre, és Zani nagyon-nagyon szerette volna, ha ez lenne a helyzet. Ám több mint egy tucatnyi bizarr gyilkosságot vizsgáltak ki, és minden, amit Dagorian elmondott, igaznak hatott. De még így is messze meghaladta a ventriai felfogóképességét. A drenai tiszt elhallgatott. Zani szólalt meg újra, halkan formálva a szavakat: - Mit jelent mindez, drenai? - Nem tudom. Ez messze több annál, mint amiről tanultam. De volt még valami más is. Egy tűzkardos fénylő alak mentett meg. Ő vett rá, hogy elmondjam a szent verset. - Egy fénylő alak - ismételte Zani. - Úgy érted, egy angyal? Dagorian a ventriai arcán látta, hogy a férfi szkepticizmusa ismét erőre kap. - Sajnálom, Zani. Ha a helyedben lennék, én is erősen gyanakodnék. Vajon ez egy eszelős? - kérdezném magamban. Vajon a lorassium felerősítette a képzelgéseit? - Zani megnyugodott és elmosolyodott. -Nos, hát ez nem egy eszelős. Viszont rémült. És van egy bizonyos elmélete. - Ez legalább ígéretesnek hangzik. - Az összes ember, akit megöltek... vagy aki elmenekült... látnok volt. Ők látták a démonokat. - Ami mit jelent? - Gondolj az ellenséges területre induló seregre! A felderítők a szemek. Ezért az első feladat megölni a felderítőket. A sereg így megvakul. - De ezek a démonok nem tudnak ölni. Engem nem támadtak meg. És amint a bódítószer hatása lejárt, te is biztonságban voltál. - Közvetlenül nem tudnak ölni. De tudnak hatni az érzelmekre. Ennyit megtanultam még a templomban. Ha a rosszindulatukat egy hatalmas mágus irányítja, rettentő rosszakaratot és gyűlöletet tudnak kelteni. Ez a gyilkosságok kulcsa. A fiúé, aki megölte az anyját, a kutyáké, akik megtámadták a gazdájukat. Mindannyiuké. - Keveset tudok a démonokról, és még kevesebbet óhajtok tudni róluk. De annyival tisztában vagyok, hogy messze meghaladják a képességeimet. Tanácskoznunk kell Kalizkannal. - Tegnap még egyetértettem volna veled. Gondolkodni fogok rajta. - Mi van ezen gondolkodnivaló? Ő a birodalom legnagyobb varázslója. - Tudom. És éppen ez aggaszt. - Badarságokat beszélsz. - Olvastam történeteket olyan varázslókról, akik egyesével vagy kettesével idézgettek démonokat. De itt százak vannak. Csak a legnagyobb mágusok képesek még csak kiagyalni is ilyen varázslatot. Az ilyen hatalmú varázstudó pedig nem maradhatna ismeretlen. Híres lenne, gazdag és hatalmas. Van még más ilyen varázsló Usában? Zani arca elsötétült. - Sokszor találkoztam Kalizkannal - mondta fagyosan. - Remek ember, és sokan istenítik. Gyerekeket ment ki az utcáról. Kedves ember, nagyon szeretik. Rágalom azt állítani róla, hogy démonokat idéz. És én nem is hallgatom tovább. Szerintem a kábítószer összezagyválta az érzékeidet, drenai. Azt javaslom, térj vissza a kaszárnyába, és pihenj le! Talán holnapra újra kitisztul a fejed. A ventriai hátralökte székét, és az ajtóhoz sétált. Dagorian meg sem próbált utánakiabálni. Ha fordított
lett volna a helyzet, ő is szkeptikus lenne. Zani elérte az ajtót, kitárta és kilépett. Dagorian hallotta, hogy felsikolt. A ventriai tisztviselő visszatántorodott a kocsmába, vér spriccelt a torkán tátongó iszonyatos sebből. Három sötét ruhás harcos lépett be. Maszkot és csuklyát viseltek. Az első mélyen Zani gyomrába döfte a kardját. A másik kettő megrohanta Dagoriant. A drenai harcos az útjukba borította az asztalát, hogy lelassítsa őket, és kardot rántott. Egy penge döfött a torka felé. A tiszt elhajolt, és fej feletti vágással válaszolt, amely mélyen belehasított ellenfele nyakába, átszelve a csigolyákat is. A férfi halott volt, még mielőtt a padlóra zuhant volna. Amint kiszabadult a szablyája, Dagorian hátraugrott. A második orgyilkos kardja így csak a levegőt érte. A drenai visszakezes vágásra emelte fegyverét, és felhasította támadója karját. A gyilkos, aki ledöfte Zanit, elhajított egy kést, az azonban elhibázta Dagoriant, és a falon csattant. A sebesült karú férfi visszafelé iszkolt az ajtó irányába. Társa előbb habozott, majd csatlakozott hozzá, és együtt menekültek ki az éjszakába. Dagorian Zanihoz ugrott, de a kis ventriai, aki az egyre terjedő vértócsában hevert, már halott volt. Harag öntötte el a drenai tisztet, és kirohant a kocsmából, hogy megpróbálja elkapni a gyilkosokat. Az utcák mostanra sötétbe borultak, és a támadóknak már nyomukat sem látta. Tokjába lökte szablyáját, és visszatért a holttestekhez. A kocsmáros lépett oda hozzá. - Elküldtem az őrségért - mondta. Dagorian bólintott, és a terem végébe sétált, ahol a halott orgyilkos hevert. A lábával megfordította a tetemet, letérdelt mellé, és letépte róla a csuklyát, meg a maszkot. Nem ismerte a férfit. Halotta, hogy a kocsmáros halkan elkáromkodja magát, mire odafordult. - Ismered ezt a férfit? A kocsmáros zsibbadtan bólintott. - Többször járt már itt, általában egyenruhában. - Ki ő? - Nem tudom a nevét, csak azt, hogy Antikas Karios segédtisztje. Nogusta aznap délután már harmadszor jelzett megálljt, hogy pihentessék a lovakat. A két kancának, melyen Kebra és Bölény lovagolt, nem kellett pihennie, de Nogusta hatalmas fekete heréltje kapkodta a levegőt, és hab lepte az oldalát. A fekete ember megsimogatta az állat karcsú nyakát. - Ne csüggedj, óriás! - suttogta oda megnyugtatóan. - Beteg voltál, és időbe telik, mire visszanyered az erődet. - Nogusta átvezette lovát egy fenyőligeten, és felkaptattak az utolsó rézsűn. A gerincen megállt és lenézett az odalent zöldellő völgyre. - Még mindig nem hiszem el - lépett Bölény a fekete ember mellé. -Eladták a bőréért! Nyilván valami tévedés történt. - Nincs tévedés. Tüdővizenyője volt, és a király úgy döntött, többé nem veszi hasznát. - De ez Csillagtűz! Évek óta a király csataménje. A király szereti ezt a lovat. - Légy óvatos a királyok szeretetével! - mondta Nogusta fagyosan. -Csillagtűz olyan, mint mi, Bölény. Legalább tizennyolc éves, és már nem olyan erős és sebes, mint egykor. Skanda nem vette többé hasznát, így eladta bőrnek, húsnak és csiriznek. - Ha hasznavehetetlen, akkor miért vetted meg? - Mert jobbat érdemelt. - Talán igen, de mihez kezdesz vele, ha holtan bukik fel? -vitatkozott az óriás. - Úgy értem... nézd csak, milyen állapotban van! A lovak nem élnek túl soká a tüdővizenyővel. - A kórmegállapítás téves. Az izmai nem sorvadnak. Ez csak egy fertőzés, a hegyi levegőn jobban lesz majd. De ha elpusztul, az ég alatt teszi, szabadon és büszkén, barátok közt, akik gondozzák. - Ez csak egy ló - erősködött Bölény. - Tényleg azt gondolod, hogy törődik ezzel? - Én törődöm. Nogusta megfogta a kantárt, és nekivágott a völgybe vezető hosszú sétának. Bölény és Kebra előrelovagoltak, és mire a fekete harcos levezette a csatamént a sík terepre, két társa már tábort vert egy patak partján. Bölény száraz fát gyűjtött a tűzhöz, Kebra pedig kipakolta az estebédhez a kondérokat és a
tányérokat. Nogusta lenyergelte fekete hátasát, hagyta, hadd hempergőzzön egyet, majd lecsutakolta. Az állat hatalmas volt, közel tizennyolc markos, erős, ívelt nyakkal és gyönyörű háttal. Homlokát csillagforma fehér folt díszítette. - És most pihenj, barátom! - mondta Nogusta. - Itt jó a fű. - A fáradt herélt kibaktatott a mezőre, és legelészni kezdett. - Ez remek hely - szólalt meg Kebra. - Jól művelhető vidék. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, itt telepednék le. Ahogy leszállt az alkony, nyulak tünedeztek fel. Kebra lelőtt kettőt, majd megnyúzta és megpucolta őket, friss hússal járulva hozzá az erőleveshez. Nogusta összehúzta magán a köpenyét, és hátát egy fának vetve leült. Békés volt a vidék és fenséges a táj. Hósipkás hegyek törték meg a láthatár vonalát, előttük pedig dombok és völgyek ráncai húzódtak. Kelet felé a férfi egy részben ködbe burkolózó sűrű erdőt látott. Nyugaton tó csillogott vérvörösen a haldokló napfényben. Kebrának igaza volt. Itt érdemes lenne letelepedni, és maga elé képzelt egy széles, alacsony házat, melynek ablakai a hegyekre néztek. A lovak és a marhák szépen gyarapodnának ezen a helyen. Szeretettel nézett végig a hegyvidéken. Elmélázott, hogy mi is az ember munkája összevetve a természet óriásaival? Az emberi gonoszság csekélynek tetszett itt, aprónak és jelentéktelennek. A hegyek mit sem törődtek a királyok és a fejedelmek szeszélyeivel. Itt voltak az ember előtt, és túl fogják élni őket, talán még azt is kibírják, amikor a nap kihuny, és örökös sötétség borul a planétára. Kebra hozott neki egy tányér ételt, s mindketten bajtársias csendben üldögéltek, elfogyasztva vacsorájukat. Bölény gyorsan végzett, majd fogott egy lapos serpenyőt, és elindult a patak folyása mentén felfelé, hogy aranyat mosson. - Semmit nem fog találni - jegyezte meg Kebra. - Itt nincs arany. - De elfoglalja magát - mondta Nogusta szomorúan. - Még mindig úgy véled, hogy követni fognak? - A fekete ember bólintott. - Malikada nem ismer irgalmat. Embereket küld majd, én pedig megölöm őket. És miért? Egyetlen ember önteltsége miatt. - Talán el tudjuk kerülni őket - vélekedett Kebra. Nogusta nagyot sóhajtott, majd feltápászkodott. - Talán. Nem voltak újabb látomásaim, melyek másról árulkodnának, de közeleg a halál, Kebra. Érzem a szagát. - Az íjász nem felelt. A fekete ember ritkán tévedett ilyesmiben. Csillagtűz közelebb léptetett a két férfihoz. Még mindig reszelősen vette a levegőt. Nogusta könnyed léptekkel odament hozzá, és megsimogatta a herélt hosszú nyakát. - Bölénynek lehet, hogy igaza volt - szólalt meg Kebra. - Beteg lovon próbálni elszökni az üldözők elől nem vall valami nagy észre. - Csillagtüzet rosszul tartották. Az apám jártas volt ezekben a dolgokban. Mindig átáztatta a szalmát és gondoskodott róla, hogy az istálló tiszta legyen. És Csillagtüzet nem járatták. - Nem ez a lényeg - felelte Kebra szelíden. - Tudom, barátom. Nem okos dolog. - Elvigyorodott. - De újra megtenném. Ulmenetha a tetőkertből figyelte, ahogy a sereg elhagyja a várost: négyezer drenai gyalogos hármas sorokban és háromezer ventriai lovas kettes oszlopban. Mögöttük gördültek a szekerek, rajtuk a készletek, a szétszedett ostromgépek és a balliszták. Usában híre kelt, hogy a cadiai hadsereg megkezdte felvonulását, és Skanda már lelkesen várta a találkozást. A király nem pocsékolta az idejét arra, hogy felkeresse Axianát, de Kalizkan révén küldött egy búcsúüzenetet. Ulmenetha elkerülte a varázslót, és a szobájában maradt, míg az el nem ment. Most a papnő ott állt magasan az ujjongó tömeg felett, nézve, ahogy Skanda kilovagol a városból. Az emberek rózsaszirmokat szórtak az uralkodó lova elé, a király pedig mosolyogva integetett. Bámulatos, gondolta Ulmenetha. Néhány évvel ezelőtt még idegen betolakodó volt, akitől mindenki
rettegett. Most viszont, a vége-hossza nincs csaták és a császárság szétverése dacára, ő a hősük. Az istenük. A papnő önkéntelenül is azon kezdett el merengeni, vajon másként lenne-e, ha a férfi ronda volna. Egy csúf arcú férfi tudna-e ilyen hódolatot kiváltani? Valószínűleg nem. De Skanda nem volt rút. Jóképű, sudár termetű, haja, mint az arany, megnyerő a mosolya, és elképesztően vonzó. Időnként annyira ostobák tudunk lenni, vélekedett Ulmenetha magában. Tavaly Skanda tízezer raqot adományozott a város árváinak, századát annak, amit a háborúira költött. Ám a nép mégis szerette őt ezért. Erről beszélt az egész város. Még ugyanabban a hónapban egy szent embert azzal vádoltak meg, hogy megpróbált elcsábítani egy fiatal papnőt. Durván megszégyenítették, és elűzték Usából. Erről is beszélt a város. Ulmenetha arra gondolt, hogy micsoda végletek ezek. A szent ember egész életének munkája ment füstbe egyetlen szerencsétlen lépés miatt. A nép kigúnyolta érte. Míg a császárság legnagyobb gyilkosa el tudta nyerni a szeretetüket azzal, hogy a város kincstárából kisajtolt pénz aprócska morzsáját elajándékozta. A papnő felsóhajtott. Ki érti ezt? Amikor az utolsó katona is elhagyta a várost, visszabaktatott a palota felső szintjére, és lefelé indult a hosszú konyhába. A szolgák csak üldögéltek, mivel kevés volt a tennivaló, Ulmenetha pedig elfogyasztotta sajtból és tojásból álló második reggelijét, melyet sűrű szamócadzsemmel megkent kenyérrel fejezett be. Miközben falatozott, a szolgák trécselését hallgatta. Arról a fiatal drenai tisztről beszélgettek, aki megháborodott, agyonszúrt egy ventriai hivatalnokot, meg Antikas Karios vezérkarának egyik tisztjét. A katonák átfésülték utána a várost. Mások délnek lovagoltak hogy megnézzék, nem próbál-e meg csatlakozni a Fehér Farkassal hazavonulókhoz. A papnő visszatért a felső szintre, és felkereste Axianát. A királynő az erkélyén üldögélt, széles karimájú kalappal védve arcát a tavaszi napsütéstől. - Hogy érzed magad? - tudakolta Ulmenetha. - Jól - felelte Axiana. - Kalizkan azt akarja, hogy költözzek az otthonába. A közelemben szeretne lenni, amikor megszületik a fiú. A papnő szívébe hirtelen fagyosság nyilallt. - És mit válaszoltál neki? - Azt mondtam, gondolkodom rajta. Hallottál Dagorianról? - Dagorianról? - A jóképű ifjú tisztről, aki mindig engem bámul. Már beszéltem neked róla. - Emlékszem. Mit tett? - Azt mondják, megőrült, és megölt néhány embert. Nehezemre esik elhinni. Olyan szelíd a szeme. - A látszat néha csal. - Magam is sejtem. Jártam Kalizkan házában. Annyira kényelmes ott, és pazar a kertje. Ő pedig annyira szórakoztató. Te is kedveled őt, nem igaz? - Mindig élveztem a társaságát - ismerte el Ulmenetha. - De szerintem jobb lenne itt maradnod. - Miért? - nézett fel Axiana. Ulmenetha bajban volt, hogyan magyarázza meg kijelentését. Még csak meg sem próbálta elmondani a királynőnek, mit látott a tetőkertben. - A házában nyüzsögnek a visongó gyerekek - mondta végül -, és a szolgáinak zöme férfi. Szerintem itt jobban tudnál pihenni. - Látta, hogy Axiana arca megfeszül. - De te döntesz, hölgyem. Tégy úgy, ahogy a legjobbnak tartod! Axiana ellazult és elmosolyodott. - Valószínűleg igazad van. Megfontolom a tanácsod. Megtennél értem valamit? - Hát persze. - Tudd meg, mi történt Dagoriannal! - Lehet, hogy hátborzongató lesz - vitatkozott Ulmenetha.
- Még úgy is. - Máris megyek. Mivel Antikas Karios és vezérkara elhagyta a várost, Ulmenetha elsétált a renegát tisztet kereső polgárőrség két mérföldre fekvő hivatalába. Ott egy mélyen ülő szemű, sovány írnok beszámolt neki Zani meggyilkolásáról. A papnő megkérdezte, hogy a két férfi milyen ügyben nyomozott, és megtudta, hogy egy gyilkosságsorozat kapcsán. Tovább kérdezősködött a részletek után. - Miért érdekel ez, hölgyem? - tudakolta az írnok gyanakodva. - Én a királynő bábája vagyok, és ő maga kért meg arra, hogy derítsek fényt a tényekre. Ismerte az ifjú tisztet. - Értem. - Az írnok arckifejezése azonnal megváltozott, és mézesmázosan elmosolyodott. - Hozhatok egy széket? - Nem, köszönöm. Éppen a nyomozás részleteiről akartál beszélni. A férfi előrehajolt a kettejüket elválasztó széles pult fölött. - Az esetükkel foglalkozó papírok már nincsenek itt, hölgyem -halkította le a hangját. - Átvitték őket Antikas Karios hivatalába. De azt meg tudom mondani, hogy misztikusok meggyilkolása ügyében nyomoztak. Magam is beszéltem erről Zanival. Meggyőződése volt, hogy több van a gyilkosságok mögött, mint ami elsőre látszik. - Értem. És hol ölték meg Zanit? A férfi megadta neki a kocsma címét, és Ulmenetha ismét nekivágott a városnak. Még nem volt dél, amikor eljutott a máris zsúfolt tavernába. Átverekedte magát a tömegen, és a kocsmárost kereste, de azt a választ kapta, hogy éppen a családját látogatja meg a várostól nyugatra. A további kérdezősködés reménytelennek bizonyult a nagy zaj és a tolongás miatt. A kocsma végében talált egy széket, sült csirkét rendelt magának ebédre, amit több, frissen sült tejszínes-gyümölcsös pite követett. Ezután csendben üldögélt tovább, várva, hogy a déli roham elapadjon. Közel két órán át maradt a kocsmában, és amikor a tömeg szétoszlott, magához hívta az egyik felszolgálólányt. - Itt voltál, amikor a gyilkosságok történtek? - kérdezte tőle. A lány megrázta a fejét. - Akarsz még enni? - kérdezett vissza. - Igen, kérnék még egy szelet pitét. Aznap éjjel volt itt valaki a felszolgálólányok közül? - Igen, Dilian. - Itt van ma? - Nincs. Pavikkal ment el. - Pavikkal? - A kocsmárossal - felelte a lány, és otthagyta. Kisvártatva ötvenes évei elején járó zömök nő baktatott oda Ulmenethához. - Miért nyaggatod a személyzetemet? - kérdezte harciasan, húsos kezét karba fonva terjedelmes keblein. - És miért érdeklődsz a férjem holléte felő l? - A gyilkosságok ügyében nyomozok. - Az asszony megvetően felnevetett. - Ó, értem már! Most, hogy a sereg elvonult, a városi rendőrség hozzád fordult. Így van, te hájas tehén? Ulmenetha negédesen elmosolyodott. - Lehet, hogy szívesebben válaszolgatnál a kérdéseimre a város tömlöcében, te ápolatlan cafat. Ha még egy sértő szót hallok tőled, küldöm az őrséget, hogy fogjanak le. - Ulmenetha higgadtan közölte a fenyegetést, csendes magabiztossággal; szavainak ereje áttörte a nő handabandázását. - Ki vagy te? - kérdezte az asszony, és megnyalta a szája szélét. - Ülj le! - parancsolt rá a papnő, mire a másik lerogyott a szemközti székre. - Valaki, aki magas polcot foglal el, küldött ide; olyan valaki, aki nagy bajt zúdíthat a fejedre. És most mondj el mindent, amit a gyilkosságokról tudsz! - Nem voltam itt. A férjem azonban mindent látott.
- Mit mondott neked? - Ez nem tisztességes - nyüszítette a nő. - Megmondták, hogy mit mondjunk. És mi azt is mondtuk. Megtettük a kötelességünk: Pavik és én. Nem akarunk belekeveredni a... a politikába. - Ki mondta nektek, hogy mit mondjatok? - Valaki, aki magas polcot foglal el, és aki rettentő bajt zúdíthat a fejemre - köpte a szót az asszony, visszanyerve valamelyest a bátorságát. Ulmenetha bólintott. - Megértem, hogy félsz, és még igazad is van, amikor el akarod kerülni, hogy belebonyolódj a nemesi intrikákba. De máris sokat elárultál nekem. - Semmit nem mondtam neked. Ulmenetha belenézett az asszony rémült szemébe. - Azt mondtad nekem, hogy a férjed hazudott a gyilkosságokról. Ennélfogva azt kell feltételeznem, hogy nem a tiszt, Dagorian követte el őket. Ami annyit jelent, hogy egy ártatlan embert vádoltatok meg a bűnténnyel. Bármiféle intrikáról legyen is szó, ezért halálbüntetés vár rátok. - Nem! Pavik az igazat mondta el az első embernek. A színtiszta igazat. Azután jött az a másik ember, aki rávette, hogy másként mondja el a történteket. Majd közölte Pavikkal, hogy hagyja el a várost néhány napra. - A másik embernek van neve? - Ki vagy te? - A palotában lakom - felelte Ulmenetha higgadtan. - És most mondd a nevét! - Antikas Karios - suttogta az asszony. - Mi történt valójában aznap éjjel? - Zanit, a rendőrtisztviselőt akkor ölték meg, amikor elhagyta a kocsmát. Majd hárman megpróbálták megölni a drenait, az viszont végzett egyikükkel, megsebesített egy másikat, mire azok elmenekültek. Ez minden, amit tudok. De az ég szerelmére kérlek ne áruld el senkinek, amit most hallottál! Mondd azt, hogy valaki mástól hallottad, aki aznap éjjel itt volt a kocsmában! Megteszed? - De meg ám! Azt mondod, hogy a férjed és a felszolgálólány elhagyták a várost. Tudod, hogy hova mentek? - Nem. Antikas Karios kocsit küldetett értük. - Értem, és köszönöm a segítségedet - állt fel Ulmenetha. Az asszony is talpra kászálódott, majd hirtelen megragadta a papnő karját. - Nem mondod el senkinek, ahogy ígérted? - Fogadom, hogy így lesz. Ulmenetha elhagyta a kocsmát. Még egyszer visszapillantott, és meglátta az asszony rettegő arcát az ablakban. A papnő arra gondolt, hogy az asszony soha nem látja viszont a férjét. Amikor Dagorian aznap éjjel elment a kocsmából, előbb visszarohant a kaszárnyába, ahol átöltözött, hátrahagyva páncélját, mell- és lábvértjét, majd felkapta megtakarított pénzét, és nekivágott az éjszakai városnak. Zani halála is éppen elég megdöbbentő volt, de a felfedezés, hogy az orgyilkosokat Antikas Karios küldte, kegyetlen csapásnak bizonyult. Dagorian tudta, hogy élete sokkal nagyobb veszélyben forog, mint amitől eddig tartott. Antikas Kariosnak semmi oka nem volt arra, hogy elrendelje a megöletését, ami azt jelentette, hogy a parancsnak magától Malikadától kellett jönnie. És ahogy arra Banelion rámutatott, Dagoriannak nem állt hatalmában feltartóztatni egy ilyen ellenséget. Ennél is rosszabb, hogy az egész dögbűzös ügylet minden kétséget kizáróan kapcsolódott a misztikusok halálához és az Usa feletti démonokhoz. Ennélfogva valószínűnek tűnt, hogy két módon vadásznak majd rá: egyfelől kardokkal, másfelől varázslattal.
Dagorian ennél még sosem volt rémültebb. Nem volt semmi más terve, csak annyi, hogy a város legrégibb negyede felé veszi az irányt. Ott elrejtőzhetett a szegények és nincstelenek, a koldusok, tolvajok, szajhák és utcagyerekek tömegében. Ez volt a legsűrűbben lakott negyed, szűk utcákkal és tekervényes közökkel, sötét sikátorokkal és árnyékos boltívekkel. Közeledett már az éjfél, amikor Dagorian leheveredett egy régi raktár kapuja előtt. Rettenetesen fáradt volt, és a csüggedés kis híján erőt vett rajta. A hold vetette árnyékból egy alak bukkant elő. A tiszt talpra szökkent, keze kése markolatára fonódott. A holdfényben ki tudta venni, hogy nem egy orgyilkos az, hanem egy rongyos gúnyájú koldus. A férfi óvatosan közelítette meg. Rémesen sovány volt, csontvázszerű arcát régi himlőfoltok pettyezték. - Megszánnád egyetlen rézpénzzel a háború egy szerencsétlen áldozatát, uram? Dagorian megnyugodott, és már éppen nyúlt az erszényéért, amikor a férfi rozsdás késével a kezében rávetette magát. A tiszt elhajolt, blokkolta a késes kart, és jobbhoroggal vágta állon a koldust. A férfi nagy csattanással zuhant neki a raktár kapujának beverve fejét a faalkalmatosságba. Dagorian kicsavarta markából a kést, és elhajította. A férfi letottyant a tomporára. - Add ide a ruháidat! - vette le saját köpenyét és ingét a tiszt. A férfi pislogott a holdfényben, és értetlenül nézett fel a drenaira. - A ruháidat, ember! Kellenek nekem. Cserébe megkapod ezt a remek köpönyeget. A koldus lassan kibújt szánalmas kabátjából és az alatta viselt piszkos ingből. - És a lábbelid is vesd le! A térdnadrágod megtarthatod. Inkább akasszanak fel, minthogy ezt viseljem. A férfi teste fehér volt a holdfényben, akár a hal húsa, mellét és hátát pedig régi hegek szelték keresztülkasul: számos ostorcsapás nyoma. A tiszt felvette a ruhákat, köztük a kabátot, majd leült és felhúzta a férfi csizmáját. Olcsó bőrből készült, a talpa olyan vékony volt, akár a papír. - Te vagy az, akit keresnek - szólalt meg váratlanul a koldus. - A drenai gyilkos. - Az első fele igaz. - Nem fogsz elmenni koldusnak: túl tiszta vagy és simára borotvált. Néhány napig bujkálnod kell, hagynod, hogy a hajad bezsírosodjon, és piszok férkőzzön a körmöd alá. - Szívet melengető gondolat - felelte a drenai, de tudta, hogy a férfinak igaza van. A koldusra nézett, aki meg sem próbált felöltözni a hideg éjszaka dacára sem. Dagorianba hirtelen belevillant, hogy a másik arra számít, megöli. És ezt is kellett volna tennie. - Öltözz fel, és menj a dolgodra! - Nem vagy túl okos, igaz? - bújt bele a koldus a finom kék gyapjúingbe, és foghíjasán elvigyorodott. - Jobb szeretnéd, ha elvágnám a torkod? - Ez nem arról szól, hogy mit szeretnék, fiú, hanem a túlélésről. De azért hálás vagyok. - A koldus felállt, és vézna vállára terítette a fekete köpenyt. - Jobb, ha elkezded törni a fejed egy jó búvóhelyen. Ha néhány napig távol tudod magad tartani tőlük, azt hiszik majd, hogy elmenekültél a városból. Azután már kimerészkedhetsz. - Nem ismerem a várost - vallotta be Dagorian. - Akkor sok szerencsét! - A férfi bal kezébe fogta mindkét csizmát, odasétált, ahol a kése hevert, felkapta, majd elment. Dagorian is indult, egy sötét sikátorba vette be magát. A férfinak igaza volt. Rejtekhelyre volt szüksége. De hova rejtőzhet el bárki is a varázslat erői elől? Érezte, hogy egyre fokozódik benne a pánik, így gyorsan elfojtotta. A Fehér Farkas sok mindenre megtanította, de a legértékesebb lecke arról szólt, hogy amikor veszélyben vagy, őrizd meg a hidegvéred. „Gondolkodj gyorsan, ha kell, de mindig gondolkodj!" Dagorian nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és nekitámaszkodott egy falnak. Gondolkodj! Hol vannak tehetetlenségre kárhoztatva a varázslat erői? Egy felszentelt templomban. Elmélázott azon, hogy elmegy a számos templom egyikébe, de ez azt jelentette volna, hogy menedéket kér ott. Lehet, hogy az épület fel van szentelve, ám ezzel életét a szerzetesek
kezébe tenné le. És még ha nem is árulnák el, az életüket kockáztatná. Nem, ez nem jöhetett szóba. De akkor hova máshova menne? Egy barátságos varázsló otthonába, aki védővarázslatokat mondana rá. Csakhogy nem ismert varázslókat, kivéve Kalizkant. Ekkor egy gondolat villant belé. Az öregasszony, akit megölt a fia. Ő védővarázslatokkal látta el a házban szobája mindegyik ajtaját. Dagorian ismét elindult, próbálva betájolni magát. Az öregasszony a város régi negyedének északi részén lakott. Felpillantott az égre, de ott sűrű fellegek gomolyogtak, és nem látta a csillagokat. Egy órán át haladt. Kétszer látta meg az őrség katonáit, és húzódott be az árnyékok közé. Végül elérte az asszony házát. Hátrakerült, megmászta a falat, és bejutott az épületbe. A hátsó szobából nem nyíltak ablakok, így a tiszt meggyújtotta a lámpást. A falakat még mindig vér mocskolta, a rúnakövek pedig szanaszét hevertek az asztalon. A két ajtóra nézett. Mindkettőre rá volt vésve a háromszög és a kígyó. Remélve, hogy a védővarázslatok még működnek elfújta a lámpást, és leheveredett a sarokban álló keskeny ágyra. Azonnal elaludt. Egy barlangban ült, ahol lángolt a tűz. Érezte a forróságot, és összezavarodott. - Nyugodj meg, gyermek! - szólalt meg egy ismerős hang. Megpróbált rájönni, honnan ismerős, és eszébe ötlött a fénylő alak, aki megmentette öt a varázsló házánál. -Mit keresek én itt? - egyenesedett fel, és körülnézet. A barlang üres volt, és amikor a hang ismét megszólalt, rájött, hogy a lobogó tűzből árad. - Nem vagy itt. Nincs olyan, hogy itt. A lelked tartózkodik csak itt. A tested az asszony kunyhójában fekszik. Jó választás volt: ott nem akadnak rád. - Miért nem mutatod meg magad? - Mindent a maga idejében, gyermek. Összeraktad a mozaikokat? Kezded már sejteni, hogy mi történik? - Nem. Csak annyit tudok, hogy Malikada a halálomat akarja. - Malikada mit sem törődik veled, Dagorian. Te csak véletlenül kerültél a nagy terv mintájába. Kalizkan... vagyis az a lény, aki Kalizkannak hívja magát, egy hihetetlen hatalmú démonúr, aki a három királyok varázslatának végrehajtására készül. Ha sikerrel jár, a világ úgy megváltozik, hogy arra egyetlen ember sem ismer majd rá. Olyan lesz, amilyen egykor volt. A démonok ismét hús-vér lények lesznek, és a két világ eggyé válik. Dagorian fölemelte a kezét. - Várjunk csak! Már kezdek szédülni. Két világ? Mit jelentsen ez? - Korokkal ezelőtt a lények, melyeket démonoknak hívunk, köztünk éltek. Alakváltók, vérivók, vérlények. Ezer éven át háborúztunk velük. Majd három király egyesítette erőit, és egy hatalmas varázsló segítségével megváltoztatták a világot, egy másik helyre, a lélek szürke birodalmába száműzve a démonokat. A varázslók még mindig képesek démonokat megidézni a vérmágia révén, röpke szívdobbanásnyi időre megnyitni a kapukat. De amikor a varázslat lejár, a démonok visszatérnek a szürkeségbe. Kalizkan a három királyok varázslatának megismétlésére törekszik. - És meg tudja tenni? - Máris hozzálátott, gyermek A ventriai császárt áldozta fel először. De a varázslathoz három halál kell, egy-egy királyé, és mindegyik királynak hatalmasabbnak kell lennie az előzőnél. Amikor az utolsó halálos csapás is lesújt, a világ elátkozottá lesz, mint amilyen a letűnt korokban volt. És a vérivók visszatérnek. - Három király? Akkor megpróbálják megölni Skandát! El kell jutnom hozzá! - Nem tudsz. Alig néhány óra van már csak hátra a haláláig, és a leggyorsabb ló hátán sem érnéd el egy napnál hamarabb a sereget. Holnap ilyenkor a drenai sereg nem lesz többe, Skandát pedig az oltárra szíjazzák.
- Magasságos egek! Kell lennie valaminek, amit tehetek. - Megmentheted a harmadik királyt. - Nincs Skandánál nagyobb király. - Ott van a meg nem született fia. Ha a végzet úgy akarja, élni fog, és nagyobb lesz az apjánál is. De Kalizkan az elpusztítására tör. - Nem tudok bejutni a palotába. Mindenfelé keresnek. - Ha nem tudsz bejutni, akkor minden elveszett. Dagorian hideg verítékben úszva ébredt. Ahogy megpillantotta a ház tömör falait, elöntötte a megkönnyebbülés. Csak álmodott. Nevetett saját ostobaságán, és ismét elaludt. Nogusta a köpenyébe burkolózott a tél hidege ellen, nekidőlt a fa törzsének, és újabb ágat dobott a tűzre. Bölény halkan hortyogott: a hang furcsamód megnyugtató volt az éj csendjében. Nogusta a vállán átvetett fekete kardszíjból előhúzta tíz rombusz formájú hajítókéséből az egyiket, és oda sem figyelve, megforgatta az ujjai között. Az ezüstös acél megcsillant a holdfényben. Ushuru szerette volna ezt a magasan fekvő, magányában szép, roppant hegyvidéket, a fás és erdős vadont. Itt boldog lett volna. Gondolatban kijavította magát: itt mi boldogok lettünk volna. Az idő nem enyhítette a gyászát. Talán nem is akarta. Gondolatai visszaröppentek a múltba, szellemként szárnyalva át az éveken, ismét maga előtt látva a hatalmas nappalit. Mindannyian a kandalló előtt ültek, nevettek és tréfálkoztak. Apja és két fivére nemrég tértek vissza Drenanból, ahol új szerződést kötöttek a sereggel száz lóra, és most szabad folyást engedtek az ünneplésnek. Még mindig látta, ahogy Ushuru ott ül a kereveten, hosszú lábát maga alá húzva, és Nogusta legifjabb unokaöccsének készít egy álomcsalit. Az összefűzött lószőrt hálóként feszítette ki egy kis fakarikára, amit majd az ágy fölé akasztanak. Úgy mondták, hogy az álomcsali magához vonzza a rémálmokat, ahol azok csapdába esnek a hálóban, így az alvót nem gyötrik tovább. A húszéves Nogusta odasétált a nőhöz, és átkarolta a vállát, majd puhán arcon csókolta. - Valóságos remekmű. A nő rámosolygott. - Összezavarja majd az alvásdémonokat. A férfi elvigyorodott. A nő jól elsajátította a nyugatiak nyelvét, de túlzottan szó szerint fordított le mindent. - Hiányzik Opal vidéke? - kérdezte tőle az ősi nyelven. - Szeretném ismét látni az anyámat, de nincs okom panaszra -folytatta Ushuru a háló fonását. - Miről álmodik Kynda? - tudakolta Nogusta. - Tűzről. Tűz öleli körül mindenfelől. - A múlt héten megégette az ujját a kovácsműhelyben. A gyerekek az efféle fájdalmas tévedésekből tanulnak. - Alig öltött alakot fejében a gondolat, egy fénylő képet látott maga előtt. Kisgyerek bukdácsolt lefelé egy meredek lejtőn. Ahogy elesett, a lába beszorult egy fa kiálló gyökere alá, amitől eltört benne a csont. Nogusta felállt. - Mi az, szerelmem? - kérdezte Ushuru. - Egy gyerek megsebesült a dombok között. Megyek, megkeresem. Még egyszer megcsókolta a nőt, ezúttal az ajkán, majd elhagyta a házat. Az emlék égető kínnal mart belé. Húszéves volt, és már soha többé nem csókolja meg Ushurut. Amikor legközelebb viszontlátta, alig tíz órával később, a nő már csak egy tetem volt, kinek szépségét tűz és kések csúfították el. Kynda rémálmai valóra váltak, ahogy a lángok végigszáguldottak a hálószobáján. De ezt nem tudta, amikor elindult, hogy felkutassa a falusi gyereket. Amikor rábukkant, a kislány nem volt eszméleténél. Kiszabadította, sínbe tette a lábát, és visszavitte a faluba. Meglepte, hogy nem találkozott kereső csapatokkal, és nem sokkal pirkadat után érte el a falut észak felől. Ahogy közeledett, rengeteg ember özönlött ki a gyűléscsarnokból. A lány eddigre magához tért. A gyerek apja - Grinan, a pék - odarohant hozzájuk.
- Elestem, apu - mondta a kislány -, és megütöttem magam. - Nogusta látta, hogy a pék ingét korom szennyezi be, amit furcsának talált. Grinan átvette tőle a gyerekét, majd meglátta a sínt. - A Sealac-horpadásban bukkantam rá - szólalt meg Nogusta. -Eltört a lába, de a törés zárt. Szépen be fog forrni. Mindenki hallgatott. Nogusta tudta, hogy a falusiak nem igazán szívelik családját, de még így is furcsa volt a reakciójuk. Aztán észrevette, hogy a tömegben sokaknak égésfoltok csúfítják a ruháját. A tömeg mögül Menimas, a nemes lépett elő. Magas, vékony férfi volt, mélyen ülő sötét szempárral, bajusszal és tökéletesen kör alakúra nyírt szakállal. - Lógassátok fel! - kiáltotta. - Ez egy démonimádó! - Először nem is értette a szavak jelentését. - Mit mond? - kérdezte a fekete ember Grinantól. A férfi nem nézett a szemébe. Ehelyett lepillantott a lányára. - Ez az ember vitt el magával, Flarin? - Nem, papa. Elestem a fák között, és megsérült a lábam. Menimas még egyet lépett előre. - Megbűvölte a gyermeket. Én mondom, lógassátok fel! - Egy darabig senki sem moccant, majd többen Nogustára rontottak. Kettőt leterített egy bal-jobb kombinációval, de az emberek puszta tömege legyűrte, és a földre terítette. Megkötözték mindkét karját, és a piactéren álló tölgyfához vonszolták. Az egyik magas ágon átvetettek egy kötelet, és hurkot akasztottak a nyakába. Felfelé rántották, a kötél fájdalmasan vágott bele a torkába. Még hallotta Menimas rikoltását: - „Dögölj meg, fekete fattyú!" -, majd elájult. Valahol a sötétség mélyén érzékelt valamit, ahogy meleg levegő áramlott a tüdejébe. Érezte, ahogy az özönlik, ahogy a melle megemelkedik, hogy helyet adjon neki. Azután meg érzett egy meleg szájat a sajátján, amint még több levegőt présel kifulladt tüdejébe. Fokozatosan más érzések is eljutottak hozzá: égető kín a torka környékén, a háta alatt a hűvös föld. Erős kezek pumpálták a mellét, s hallotta, amint egy hang parancsolóan így szól: - Lélegezz, a fene beléd! A meleg levegő áramlása mostanra elapadt, és Nogusta, akinek egyre fogyott az oxigénje, remegve szívta be egyetlen hatalmas kortyban az éltető erőt. Amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy a földön fekszik, és a tölgyleveleket bámulja. A kötél még mindig ott lógott a vaskos ágon, de már kettészelve. Ismeretlen arc úszott a látómezejébe. Nogusta szólni próbált, de csak krákogni tudott. - Ne mondj semmit! - intette a szürke szemű férfi. - A torkod felhorzsolódott, de életben vagy. Hadd segítsek felállni! - Nogusta talpra kászálódott. Katonák álltak a téren, és tizenkét; falusit őriztek. A fekete ember megérintette a torkát. A hurok még mindig a nyakában volt. Alatta nyers volt a bőre, és vérzett. - Megmentettem... egy... gyereket - nyögte ki. - És... erre megtámadtak. Én... nem tudom, hogy miért. - Én tudom - felelte a férfi. Nogustához fordult, és karcsú kezét a vállára tette. - A múlt éjjel ezek az emberek felégették a házadat. És megölték a családodat. - A családomat? Nem! Az nem lehet! - Ők halottak, és én sajnállak a veszteség miatt. El nem tudom mondani, mennyire sajnálom. A gyilkosok azt hitték... elhitették velük... hogy a családod rabolta el a gyereket... egy véres rítus miatt. Együgyű és ostoba emberek ezek. A torkában érzett fájdalomról mostanra szinte teljesen elfeledkezett. - Nem ölték meg mindnyájukat? Ugye nem ölték meg mindnyájukat? - De igen. Mindenkit megöltek. És bár ez nem hozza vissza őket, most igazságot szolgáltatunk. Hozzátok az elsőt! - parancsolta a férfi. Grinan volt az első, a pék. - Kérlek, ne! - kiabálta. - Családom van! Gyerekeim! Szükségük van rám!
A fakó szemű férfi odalépett a rimánkodó emberhez. - Minden tettnek megvannak a következményei, paraszt. Ennek az embernek is volt családja. Gyilkoltál. És most megfizetsz érte. - A katonák gyűrűjén kívül állók között az egyik asszony irgalomért esedezett, de a hurkot már át is vetették Grinan fején, és a levegőbe rántották: a férfi rúgkapált. A koromtól fekete ruhájú tizenkét embert egymás után vonszolták elő és akasztották fel. - Hol van Menimas? - kérdezte Nogusta, amikor az utolsó ember is bevégezte. - Elmenekült - felelte a katona. - A barátai magas polcokon ülnek. Kétlem, hogy elítélnék. A katonák és Nogusta elhagyták a falut, hogy lakói eltemethessék a halottakat, és visszatértek a kiégett birtokra. A fekete ember döbbenete mostanra mindent elsöpört, gondolatai elhomályosultak. A hét tetemet takarókba csavarták, és lefektették sorban a romok előtt. Nogusta egymás után mindegyikhez odament, felhajtotta a szemfedőket, és rámeredt a halottakra. Kyndát, a gyermeket a tűz érintetlenül hagyta, és kicsiny keze még mindig az Ushurutól kapott álomcsalit szorongatta. - A füst ölte meg - mondta a katona. Nogusta egymás után sírt ásott nekik, és visszautasított minden segítséget. Amikor mindet eltemette, a fakó szemű tiszt odalépett hozzá. - Néhány lovadat összetereltük. A többi elmenekült a hegyekbe. A lószerszámos helyiség jobbára érintetlen, és felnyergeltettem egy lovat neked. Velem kell jönnöd a helyőrségbe, hogy beszámolj erről az... esetről. Nogusta nem vitatkozott. A nap java részében lovagoltak, éjszaka pedig letáboroztak a Shala-zúgónál. Nogusta senkihez sem szólt egy szót sem az út során. Most a takarójába burkolózva hevert, eltompult érzelmekkel. Olyan volt, mintha semmit nem érezne. Egyre csak Ushuru arcát és mosolyát látta maga előtt. Két katona a közelben beszélgetett fojtott hangon. - Láttad? - mondta egyikük. - Rettenetes volt. Még sosem láttam ilyet. Nem is akarok. Hányingerem támadt tőle. Nogusta minden tompasága dacára hálás volt a férfi együttérzése miatt. - Igen, tényleg visszataszító volt - felelte a társa. - A Fehér Farkas, amint levegőt fuj egy fekete ember szájába! Ki hinné ezt el? Még most, harminc évvel később is fagyos harag áradt szét Nogustában az emlék hatására. Arra gondolt, hogy a harag még mindig jobb érzelem, mint a szomorúság. A harag élő, és lehet vele mit kezdeni. A szomorúság halott dolog, és olyan súlyként nehezedik az emberre, amitől nem lehet megszabadulni. Felállt, és elballagott a fák közé, még több rozsét szedve össze a tűzhöz. - Inkább aludnod kellene - gondolta magában. - Mert a gyilkosok jönni fognak, neked pedig szükséged lesz minden erődre és tudásodra. Visszabaktatott a tűzhöz, gallyakat vetett rá, majd bebújt a takarója alá, a nyeregre hajtva a fejét. De az álom csak nem jött, így ismét feltápászkodott. Bölény felnyögött és felébredt. Az óriás lelökte magáról takaróját, talpra kászálódott, és az egyik fához botorkált, ahol zajosan vizelni kezdett. Megkötötte nadrágja korcát, megfordult, és ekkor észrevette a tűznél ülő Nogustát. - Ma nem találtam aranyat - telepedett le a fekete ember mellé. - Talán majd holnap. - Akarod, hogy őrködjek? - Nogusta elvigyorodott. - Soha nem tudtál őrködni, Bölény. Mire lefekszem, addigra már alszol. - Könnyen elalszom - ismerte el Bölény. - A purdoli csatáról szoktam álmodni. Te, én és Kebra a falon. Megvan még az aranymedálod? - Igen. - Én eladtam az enyémet. Húsz raqot kaptam érte. Bárcsak ne tettem volna! Remek medál volt. - A tiéd lehet az enyém.
- Tényleg? - derült fel Bölény arca. - Ezúttal nem adom el. -Valószínűleg megteszed, de nem számít sóhajtott fel Nogusta. - Az volt az első nagy győzelem. Aznap jöttünk rá, hogy a ventriaiak is megverhetőek. Emlékszem, egész nap zuhogott, villámlott és dörgött a tenger felett. - Én nem sokra emlékszem már belőle - vallotta be Bölény. - Azt leszámítva, hogy megtartottuk a falat, és hogy a Fehér Farkas hatvan hordó rumot juttatott a seregnek. - Szerintem a zömét te ittad meg. - Remek éjszaka volt az. A tábor szajhái ingyen mérték bájaikat aznap. Elaludtál? - Még nem. Bölény megcibálta fehér rozmárbajszát. Látta, hogy a barátja boldogtalan, de nem volt elég bátorsága hozzá, hogy szóba hozza ezt. Nogusta és Kebra mindketten gondolkodó emberek voltak, és sok minden, amit mondtak, messzire elkerülte Bölény elméjét. - Aludnod kéne - bökte ki végül az óriás. - Jobban érzed majd magad tőle. - Az alvás gondolatára ásított egyet, és visszabaktatott a takarójához. Nogusta is ledőlt és behunyta a szemét. Ebben a pillanatban váratlan látomása támadt. Tíz lovast látott, akik lassan haladtak előre a zöld dombokon, hátuk mögött a fehér csúcsú hegyekkel. Nogusta a lovasokra nézett. A nap magasan járt, a lovon ülők pedig csuklyát viseltek az erős fény ellen. Belovagoltak az erdőbe, ahol egyikük hátralökte csuklyáját, és levette fekete vassisakját. A haja hosszú volt és kísértetfehér, arca szürke, szeme vérvörös. Egy nyíl süvített át a fák között. A lovas felfelé lendítette a kezét, a vessző pedig átfúrta, és beleállt az arcába. A férfi kirántotta, mire mindkét seb azonnal beforrt. A látomás változott. Hirtelen éjszaka lett, és két hold járt az égen: az egyik sarló volt, a másik teljesen kitelt. Nogusta magát látta az idegen csillagok alatt egy domboldalon, az erdő szélén. Egy nő tartott feléje. Ushuru volt az, aki mosolygott. Ez a látomás is elhalványult, és a fekete ember azon kapta magát, hogy magasan lebeg egy síkság felett. Látta, amint a drenai gyalogság támadást intéz a cadiai centrum ellen. Skanda vezette a rohamot. Ahogy a cadiaiak meginogtak, felharsant egy trombita, Skanda pedig jelzett Malikadának, hogy támadjon a lovasság a jobbszárnyon. De Malikada nem mozdult, a lovasság maradt, ahol volt, tartva a dombot. Nogusta tisztán látta a kétségbeesést Skanda szemében, a hitetlenkedést, meg az árulásra és a vereségre való hirtelen ráébredést. És azután megkezdődött a mészárlás. Nogusta hideg verítékben úszva ébredt, a keze remegett. Bölény és Kebra aludtak, a hajnal fénye pedig akkor kúszott a hegyek fölé. A fekete harcos lelökte magáról a takarót, és nesztelenül felállt. Kebra megmoccant, és kinyitotta a szemét. - Mi a baj, barátom? - Skanda halott. Mi pedig veszélyben vagyunk. - Kebra azonnal felpattant. - Halott? Az lehetetlen. - Malikada és a ventriaiak elárulták. Csak álltak ott, míg le nem mészárolták a bajtársainkat. - Ahogy lassan felidézett magában minden képet, beszámolt Kebrának a látomásairól. Az íjász némán hallgatta végig. - Az árulást és a csatát értem - mondta, amikor Nogusta befejezte. -De mi van a vérszemű démonlovasokkal? Mit akar ez jelenteni? Nem lehet valóságos, igaz? Nem jobban, mint a két hold alatt sétáló Ushuru. - Nem tudom, barátom. De szerintem a lovasok jönni fognak. És én szembeszállók velük. - Nem leszel egyedül.
6. Fejezet Ulmenetha élete során sokszor megízlelte a félelmet. Anyja betegsége és halála a ráktól való rettegéssel töltötte el, amitől rettentő rémálmai voltak, míg végül remegve feküdt az ágyában, arca és teste hideg verítékben úszott. A kicsi, ide-oda szaladgáló rágcsálók is rettenetet keltettek benne, és ilyenkor képtelen volt megmozdulni. De leginkább szeretett Vianjának halála volt az oka annak, hogy félt magától a szerelemtől, és ezért menekült a zárda menedékébe. Most a szobájában üldögélt, a csillagokat bámulta, és a félelem természetén merengett. Ulmenethánál a rettegés akkor vette kezdetét, amikor az irányítás egy pillanatra kicsúszott a kezéből. Teljesen erőtlenné vált, amikor az anyja meghalt. Csak némán gyötrődve figyelte, ahogy a test elsorvad, a lélek pedig elmenekül. Ennek az lett a következménye, hogy Ulmenetha aggódott Vian miatt, gondosan ügyelt arra, hogy rendesen egyen, és mindig melegen öltözzön, amikor megjöttek a téli szelek. A férfi persze kinevette babusgatását. Ulmenetha éppen az estebédet készítette, amikor megérkezett a hír, hogy a férje meghalt. Miközben egy elkóborolt birkát keresett, megcsúszott a jégen, és lezuhant egy magas hegygerincről. A nő semmilyen módon nem gátolhatta volna meg a halálát, de ez nem szüntette meg a lelkét marcangoló bűntudatot. Hiszen ő volt az, aki nógatta a férjét, hogy találja meg az elkódorgott birkát. A bűntudat, a lelkifurdalás és szomorúság maga alá temette. El kellett hát menekülnie a félelmei elő l, és eltúlzott óvatosságból meghízott, hogy a férfiak többé már ne találják vonzónak. Mindezt azért, hogy soha ne kelljen ismét elszenvednie az élettől való rettegést. Most mégis itt volt, egy palota hálószobájában ült, és a démonok egyre közeledtek. - Mit tehetek? - kérdezte magától. Az első válasz, mint mindig, a futás volt: elhagyni a palotát, és nekivágni a Drenanba és a zárdába vezető hosszú útnak. A futás gondolata és a félelmek maga mögött hagyása elképesztően csábították. Volt pénze, és válthatna helyet a partvidékre tartó karavánok valamelyikében, onnan pedig áthajózhatna Dros Purdolba. Tengeri levegő simogatná az arcát. A menekülés gondolata megnyugvást hozott gondolatai közé. Azután maga elé képzelte Axiana arcát, nagy, gyerekforma szemét és édes mosolyát. És ezzel jött Kalizkan rothadó, féregrágta húsának emléke is. Nem hagyhatom el a királynőt! A pánik ismét felerősödött benne. - Mit tehetnél a démonok ellen? - suttogta neki a menekülés hangja. - Egy hájas papnő vagy, aki nem bír misztikus tehetséggel. Kalizkan varázsló. Ki tudná robbantani a lelked abból a túlsúlyos testedből. Elküldhet az ürességbe. Orgyilkosokat fizethet meg, hogy azok abba a dagadt hasadba mártsák késeiket! Ulmenetha felállt ültéből, és az ablaknál álló asztalhoz lépett. A fiókból kivett egy ezüstkeretes tükröt, és belenézett. Évek óta kerülte a tükröket, utálva az abban látott puffadt alakot. De most a hús mögé nézett, mélyen belebámult a szürke szempárba, felidézte a hegyi ösvényeken futó lányt - a lányt, aki az öröm kedvéért futott, és nem félelmében. Amikor végül lehiggadt, gondolatai rendeződtek visszatette a tükröt a fiókba. Először is el kell mondania Axianának milyen felfedezésre jutott Dagoriant illetően. A tiszt ártatlan volt, és a papnő biztosra vette, hogy az igazi gazember Kalizkan. Ekkor vágott bele a felismerés. Nem Kalizkan volt az ellenség. Kalizkan ugyanis halott! Valami elvette tőle a testét, valami, ami elég hatalmas ahhoz, hogy egy kedves és nyugtató varázslatot mondjon, elbűvölve mindazokat, akik kapcsolatba kerülnek vele. Ha Axianának a nyers igazságot mondaná el, a királyné azt hinné, megőrült. De akkor hogyan győzze meg a lesben álló veszélyről? - Óvatosan kell járnod ezen az úton! - figyelmeztette önmagát. Összeszedte gondolatait, és már éppen nekiindult, hogy megkeresse Axianát, amikor egy szolga kopogtatott az ajtaján Ulmenetha kikiáltott, hogy lépjen be. A lány belépett és pukedlizett.
- Mi az, gyermekem? - A királyné azt kívánja, hogy készítsd elő az ingóságaidat. Holnap délelőtt átszállítják azokat Kalizkan házába. Ulmenetha igyekezett higgadt maradni. - A királyné a lakosztályában van? - Nem, hölgyem. Ma délután távozott. Kalizkan nagyúr jött érte. A második nap delén Dagorian ráébredt, hogy éhsége túltesz az óvatosságán. Hátrahagyta szablyáját, de vadászkését rongyos koldusgúnyája alá rejtette, és megkockáztatott egy rövidke sétát a piacig. A nap fényesen ragyogott a tiszta égen, a piactér zsúfolva volt emberekkel. A tiszt átfurakodott a tömegen, megállt az egyik húspultnál, ahol nyársra húzott marhaszeletet forgattak a faszén fölött. A szakács mogorván meredt rá, de Dagorian előszedett két rézpénzt, mire a férfi vágott neki néhány vastag szeletet, és egy fatányérra pakolta őket. A roston sült hús illata mennyei volt. Szinte még ahhoz is túl forró volt, hogy kézbe lehessen venni, így Dagorian meg is égette az ujjait. Fújta egy kicsit a sültet, majd leharapott belőle egy darabot. Fenséges volt. A szaft lecsorgott borostás állán. A szakács arca is megenyhült eddigre. - Jó? - kérdezte. - A legjobb - bólintott Dagorian. A piactér másik végében felfordulás támadt. Az erre azonnal felfigyelő tiszt felkészült, hogy futnia kell. Vajon észrevették? Máris jönnek érte? A tömeg kavargott, és a hír úgy terjedt, akár a száraz bozótosban fellobbanó tűz. Egy öregember tolakodott át az embereken, és érkezett a bódéhoz. - A sereget szétverték - mondta a szakácsnak. - A király meghalt. - Meghalt? A cadiaiak idejönnek? - Az öreg megrázta a fejét. - A jelek szerint Malikada herceg visszaszorította őket a folyón túlra. De az összes drenai odaveszett. A tömeg kavargott Dagorian körül, mindenki egyszerre beszélt. Skanda meghalt? Ez felfoghatatlan volt. A férfi éhsége elenyészett, és gyötrődéssel párosuló hányinger kerülgette. Hátat fordított a bodegának, és visszabotorkált a tömegbe. Mindenfelé emberek beszélgettek, elméleteket gyártottak, és töprengtek Hogy verhette vissza Malikada a cadiaiakat? Miként söpörhették el az összes drenait, és miként maradhatott mégis érintetlen a herceg hadereje? Dagorian katona volt, még ha csak kényszerűségből is, és tudta, mi a válasz. Árulás történt. A királyt elárulták Elnehezült szívvel indult vissza a látnok házába, ahol lerogyott az egyik székre. Az álom ötlött az eszébe. Két királyt megöltek. A harmadik a meg nem született gyermek rettentő veszélyben forog. Mit tehetnék? - kérdezte magától. Egyedül vagyok, csapdába esve egy ellenséges város közepén. Hogyan juthatnék el a királynéhoz? És még ha sikerül is, miként győzhetem meg arról, milyen veszély fenyegeti? A tisztnek eszébe jutott, miként próbálta elmondani Zaninak Kalizkannal kapcsolatos félelmeit. Erre a kis ember azonnal lehordta a sárga földig. Valószínűleg a varázsló volt a város legnépszerűbb embere, akit mindenki kedvelt jótéteményei miatt. Dagorian vett egy nagy levegőt. Eszébe jutott az a mondás, amelyet apja gyakran hajtogatott: „Ha az embernek kelés van a seggén, azzal nem gyógyítod meg, ha beledöfsz a lábába." A tiszt derekára kötötte szablyáját, kinyitotta a hátsó ajtót, és kisétált a kis kertbe, onnan pedig a zsúfolt utcákra. Kalizkan háza ódon volt, eredetileg Bodasennek, annak a hadvezérnek építették, aki a Halhatatlanokat vezette Gorben császár idején. A homlokzata fehér márvány volt, domborművekkel, és előtte négy oszlop magasodott. Az épület három emelet magas volt, több mint száz szobával, körülötte gyönyörű tájkerteket alakítottak ki, ahol fák virágoztak és egy tavacska partján fűzfák bólogattak.
A birtokot magas fal övezte, és kétszárnyú kovácsoltvas kapu gondoskodott a ház gazdájának zavartalan nyugalmáról. Ulmenetha hintója a kapu elé ért, és egy katona mászott le a bakról, hogy kinyissa. A hintó begördült, és a magas, boltíves ajtóhoz vezető márványlépcsők előtt állt meg. Egy másik katona kinyitotta a kocsi ajtaját, a papnő pedig kilépett belőle. - Maradjatok velem, amíg nem beszélek a királynéval! - mondta a két harcosnak. Erre mindketten meghajoltak. Erős emberek voltak, sudárak, széles vállúak, a nő pedig sokkal kellemesebben érezte magát, a közelében tudva őket. Elindult felfelé a márványlépcsőkön, és már éppen kopogtatni akart, amikor feltárult az ajtó. Odabent egy kámzsás férfi várakozott. A nő nem is tudta tisztán kivenni az arcát. - Mit akarsz itt? - kérdezte az alak mély hangon. Furcsa kiejtéssel beszélt. Ulmenetha nem számított erre a fagyos fogadtatásra, és meg is sértődött. - Én a királyné társalkodónője vagyok, és meghívást kaptam ide. - A csuklyás férfi egy darabig hallgatott, majd félreállt. Ulmenetha szólította a katonákat, és belépett a házba. A függönyöket mindenhol behúzták, odabent félhomály uralkodott. - Hol a királyné? - tudakolta. - Az emeleten... pihen - felelt a férfi röpke gondolkodás után. - Mely szobák az övé? - Menj fel a lépcső tetejéig, és fordulj jobbra! Ott leled őket. A nő a katonákhoz fordult: - Itt várjatok! Azonnal jövök. Erős illatszer szaga terjengett a levegőben: émelyítő volt, és furcsán kellemetlen, mintha csak valami áporodott szagot akarnának elleplezni vele. Ulmenetha nekiindult a széles, vörös szőnyeg borította lépcsősornak. Léptei nyomán por szállt fel a szőnyegből, mire megborzongott. A félelem most már erősen munkait benne. Ez a félhomályos, árnyékos hely fagyos és barátságtalan volt. Hátrapillantott, és látta, hogy a katonák ott állnak a nyitott ajtónál, ahol betűz a napfény és megcsillan a vértjükön. A látványtól erőre kapva ment tovább. Már levegő után kapkodott, amikor elérte a lépcső végét. Egy karzatot látott, a falakon régi festmények lógtak, a többségük tájkép. Észrevette, hogy az egyik el van szakadva. Ismét megborzongott. Ez a hely nem való Axianának! Az első ajtóhoz ért, de hiába próbálta kinyitni azt: zárva volt. A zárban még mindig ott volt a kulcs, így elfordította. Az ajtó kinyílt, zsanérja rozsdásan nyikorgott. A kék-fehér szaténruhát viselő Axiana a bedeszkázott ablak előtt ült egy kereveten. Riadtan pillantott fel, amikor Ulmenetha belépett. - Ó! - kiáltott fel, és átkarolta a papnőt. - Vigyél el innen! Azonnal! Ez egy rettenetes hely! - Hol vannak a szolgáid? - kérdezte Ulmenetha. - Az a csuklyás férfi küldte el őket. És bezárt! Bezárt, Ulmenetha! El tudod képzelni ezt? A papnő megsimogatta a királynő haját. - Odalent katonák várnak, hogy hazavigyenek! Felküldöm őket, hogy hozzák az ingóságaidat! - Ne! Ne is törődj azokkal! Hagyjuk itt őket! Csak menjünk már innen! Ulmenetha kézen fogta a királynét, és visszatért a karzatra. Lepillantott. Az egyik katona a távolabbi falnak támaszkodott, a másik egy székben üldögélt. A csuklyás férfi az ajtónál ácsorgott, ami most csukva volt. - A királyné azt kívánja, hogy csomagoljátok be a ruháit, és a ládáit vigyétek a hintójához! - szólalt meg Ulmenetha, és elindult lefelé a lépcsőn, Axianát támogatva. Szavai üresen szálltak a poros légben. A katonák nem moccantak. - A királynénak itt kell maradnia - mondta a csuklyás férfi. - Ez az uram akarata. - Emberek! Ide! - kiáltotta a papnő. Még mindig nem moccant senki. A nő csak ekkor ébredt rá rettegve, hogy a katonák nem szándékosan nem figyelnek rá... hanem mert nem hallják. Mindketten némák és mozdulatlanok voltak.
Axiana megmarkolta a karját. - Juttass ki innen! - suttogta oda neki. Ulmenetha ismét elindult lefelé a lépcsőn. Félúton járt, amikor az álló katona torkánál meglátott egy fémes csillanást. Egy kés markolata volt az, amivel odaszegezték a falapokhoz. A nő tekintete átvándorolt az ülő férfira: látta, hogy az is halott. A királyné is észrevette. - Magasságos egek! - suttogta Axiana. - Mindkettejüket megölte. A csuklyás férfi a lépcsősor aljához sétált. - Vidd vissza a királynét a szobájába! - parancsolta. Ulmenetha jobbja, amit eddig terjedelmes fehér ruhája ráncai közé rejtett, most elővillant. Még a félhomályban is fényesen csillogott a kezében tartott vadászkés pengéje. - Tűnj az utunkból! - förmedt rá a csuklyásra. Az felnevetett, és elindult felfelé a lépcsőn. - Azt hiszed, megrémítesz, asszony? Érzem a félelmed, és habzsolni fogok belő le. - Habzsold ezt! - kiáltotta a papnő, és a keze meglendült, alsó tartásban hajítva el a kést, amely belecsapódott a csuklyás torkába. Az alak megtántorodott, de máris visszanyerte az egyensúlyát, és kirántotta a kést a nyakából. Fekete vér buggyant sötét tunikája elejére, és végigfolyt a mellén. Megpróbált mondani valamit, de a szavak helyett csak bugyborgó fekete hab bukott ki a száján. Ulmenetha várta, hogy elzuhanjon. De nem esett el, hanem folytatta útját felfelé. Axiana felsikoltott. A papnő visszafelé terelte a nőt a lépcsőn, majd megpördült, hogy szembeszálljon a lentről jövő fenyegetéssel. A férfi felszakadt torkából ömlő vér mostanra átáztatta sötét nadrágját is, de az alak még mindig jött. A papnő ebben a pillanatban tudta már, hogy mivel áll szemben: egy emberi testbe bújt démonnal. És mégsem érzett félelmet, nem volt nyoma a feltörő pániknak. Mert ez nem betegség volt, ami elsurranhat mellette, és megölheti az anyját, se nem jeges párkány, amely megfoszthatja a férjétől. Ez hús volt és csont, aki ártani akart annak a nőnek, akit a lányaként szeretett. Nyugodtabb volt, mint emlékei szerint korábban bármikor: gondolatai összeszedettek voltak, érzékei élesek. Az alak egyre közelebb és közelebb ért. Ulmenetha megvárta, amíg felemeli a kését, majd előreszökkent, és mellbe rúgta a férfit. Az hátrazuhant, teste ívben repült le a lépcsőről. Feje az egyik lépcsőfoknak csapódott, eltörve a nyakát. A test a padlóra zuhant. Ulmenetha nem lepődött meg, amikor a démon talpra kászálódott, bár feje groteszken félrebillenve ült a nyakán. A csuklya hátracsúszott, felfedve a sápadt, szellemszerű arcot, az ajaktalan szájat, és a kidülledő vérvörös szemeket. - Fuss, Axiana! - kiáltotta a papnő, és felmutatott a balra levő karzatra, meg a távolabbi ajtóra. A királyné lába azonban földbe gyökerezett. Ulmenetha elszakította tekintetét a közeledő férfiról, és Axianához sietett, karon ragadta, és végigvonszolta a karzaton. A távolabbi ajtó zárva volt, de akárcsak Axiana szobájához, ehhez is volt kulcs. A papnő kinyitotta a zárat, kihúzta a kulcsot, betuszkolta a királynét, majd bezárta maguk mögöttük az ajtót. Egy ököl csapódott a falapnak, amitől az megremegett. Még kétszer sújtott le, mire hosszú, keskeny repedés jelent meg az alkalmatosságon. - Hogy jutunk ki? - kérdezte Axiana, és a hangjában a pánik vibrált. Ulmenethának fogalma sem volt róla. A ház olyan volt, akár egy bérház: a folyosóról, ahol álltak, rengeteg ajtó nyílt, de nem láttak lépcsőt, amely visszavitte volna őket a földszintre. - Erre! - mondta a papnő, és megindult a sötétbe borult folyosón, áthaladva két másik ajtón. Itt nem voltak kulcsok, és az asszony mögülük hallotta a hasadó recsegést. Ulmenetha körülnézett. Egy hálóteremben jártak a szoba mindkét oldalán tucatnyi ágy sorakozott. Minden ágy üres volt. A papnő az ablakhoz lépett, félrehúzta a súlyos függönyt. Az ablakot bedeszkázták. A szobát azért így is elöntötte a fény, és több játékszert vett észre a poros padlón, a távolabbi falnál pedig egy szalmával tömött babát, amely gyászosan festett a nyers, poros deszkalapokon.
- Menjünk tovább! - mondta a királynénak. A hálóterem túlsó felén egy másik ajtó nyílt, melyet a két ajtófélfa között egy reteszrúd zárt le. Ulmenetha fölemelte a rudat, és kitárta az ajtót. Mögötte egy másik hálótermet látott. Három gyermek kuporgott a távolabbi falnál. Tizennégy-tizenöt év körüli vörös hajú fiú lépett a két kislány elé, bicskával a kezében. A fiú rettentő sovány volt, Ulmenetha pedig látta a tátongó keléseket vézna karján. Az egyik lány is előrelépett. Talán egy évvel lehetett idősebb a fiúnál: ő is vékony volt, mint a lelencek, és rongyokat viselt, de kezében fúrészes élű fadarabot tartott, amit az egyik ágyról tört le. Ők ketten védelmezőén álltak meg a legfiatalabb gyermek, egy négy év körüli szöszke kislány előtt. - Ha bármelyikőtök közelebb jön, megöljük - mondta a fűrészes fadarabot szorongató lelencgyerek. A teremből nem nyílt másik kijárat. A padlódeszka megreccsent mögöttük. Ulmenetha megperdült, és látta, hogy a törött nyakú férfi késsel a kezében lépked át a hálótermen. Megragadta az ajtót lezáró hosszú farudat. Ahogy a lény közelebb ért, rárohant, husángként lendítve meg a fadarabot. A férfi a vállával védte az ütést. A karja felfelé villant, ökle belevágódott Ulmenetha arcába. A papnő hátratántorodott, és elengedte a farudat, amely csattanva zuhant a padlóra. A démon máris rajta volt. Ulmenetha hátraugrott, és kikerülte az első ütést, majd átkászálódott az egyik ágy túloldalára. A lény vörös szeme rámeredt, de ahogy előrelépett, a feje félrebicsaklott törött nyakán. Az alak megtántorodott, majd bal kezével megragadta a fejét, és addig rángatta a hajánál fogva, míg a szeme ismét meg nem lelte a papnőt. Ekkor elindult felé. A vörös hajú fiú rávetette magát a teremtményre, és bicskája pengéjével felhasította az arcát. A démon félretaszította. Eközben a másik lelenc, a lány, mögé osont és a lefeszegetett fadarabot a hátába döfte. Az alak teste ívbe feszült. Ulmenetha lehajolt, felkapta a farudat, és rohamra lendült, faltörő kosként használva a készséget. A lény mellébe bokszolt vele: az alak a távolabbi falnak repült. Ahogy nekicsapódott a falnak, Ulmenethának úgy tűnt, mintha szétrobbanna a mellkasa. Pislogott... és ekkor meglátta, hogy a lány hevenyészett lándzsája átütötte a férfi testét, nagy lyukat vágva a mellébe. A test a fal mentén a földre rogyott, majd előredőlt, rá a padlódeszkákra. A termet azonnal a rothadó hús szaga ülte meg, a papnő pedig látta, hogy férgek tekergőznek a halott húsban. A lelenclány a szája elé kapta kezét, és öklendezni kezdett. - Tűnjünk el innen! - szólalt meg Ulmenetha. - De gyorsan! A papnő minden undora ellenére felszedte kését a rothadó tetem mellől, karon fogta a döbbent királynét, és végigvezette a folyosón, ki a karzatra, majd elindultak lefelé a lépcsőkön. A vörös hajú fiú felkapta a négyéves gyermeket, és a nyomukba szegődött. Ulmenetha, nem tudva, merre tart, elindult lefelé egy lépcsősoron, amelyről azt gondolta, hogy a földszintre vezet. Odalent egy zárt ajtó állta az útját. Rozsdás kampón nagy kulcs lógott. Levette, kinyitotta az ajtót, és belépett. A szoba túlsó felébe vágott két ablakon át fény szűrődött be, és megcsillant a vérmocskos oltárra hányt kicsiny testek tengerén. A látványtól megfagyott a vére. Bár sosem részesült a gyermekáldás örömében, Ulmenethában hatalmas anyai ösztön munkált, és a rengeteg meggyilkolt gyermek látványa emésztő szomorúsággal töltötte el. Behunyta a szemét, hogy ne lássa ezt a rettenetet, és hátralépett, éppen akkor, amikor a várandós királyné be akart lépni. - Erre nincs átjárás - mondta Ulmenetha. - Arra kell mennünk, amerről jöttünk. Fagyos, rettentő harag gyúlt benne, ahogy visszavezette a kis csapatot a lépcsőhöz. Legalább száz gyermeknek kellett odabent lennie: száz élet ért véget kínok és rettegés közepette. Ez olyan mértékű gonoszság volt, amit Ulmenetha szinte felfogni sem tudott. Visszatértek a lépcsőfordulóhoz, áthaladtak a betört ajtajú szobán, és megérkeztek a bejárati ajtó feletti karzatra. Az árnyékból egy magas alak lépett elő. Axiana felsikoltott, Ulmenetha megperdült, kése megvillant, és a nő döfött. A pengét félreütötték, majd egy hang higgadtan így szólt:
- Nem jelentek veszélyt, hölgyem. Dagorian vagyok. A papnő a férfi arcába nézett, és felismerte őt lorassiumos látomásából. A félelem ismét erőre kapott benne. Ismét látta az erdei jelenetet, a négy embert, a három öreget és a fiatalt, amint a királynét védelmezik a rejtező gonosz elől. Dagorian volt az álmában látott ifjú. - Miért vagy itt? - tudakolta a papnő. - Azért jöttem, hogy megöljem Kalizkant. - Ő a sereggel tartott - felelte Ulmenetha. - Jutass ki minket erről a rettenetes helyről! A nap sütött odakint, a királyné hintója pedig még mindig ott állt: a kocsis elnyújtózva aludt a fűben. A papnő olyan hálával pillantott fel a ragyogó, tiszta kék égre, amit ő maga is nehezen hitt. Ahogy a kis csapat közelebb ért, a kocsis ásított egyet, és nyújtózkodott. Amikor megpillantotta a királynét, talpra kecmergett, és meghajolt. - Állok szolgálatodra, fenség - szólalt meg. - Vigyél minket a palotába! - utasította Ulmenetha. Az asszony besegítette a királynét a hintóba, majd visszanézett a két kislányra és a fiúra. Mindhárman rémesen alultápláltak voltak, ruhájuk rongyokban lógott. - Szálljatok be! - parancsolt rájuk. - Hova viszel minket? - kérdezte a fiú gyanakodva. - Oda, ahol biztonságosabb, mint itt - felelte Ulmenetha. A gyerekek bezsúfolódtak, akárcsak Dagorian. Amint a hintó elindult, az ifjú tiszt odahajolt a papnőhöz. - A városban sehol sem biztonságos - suttogta oda neki. - Mit javasolsz? - El kell jutnunk a partvidékre, és ott találnunk egy hajót. Mindezt azelőtt, hogy Malikada visszatérne. Tanácsos lenne a hegyek felé indulni. - De ott erdők vannak - suttogta Ulmenetha. - Félsz az erdőben? - lepődött meg a nő reakciójától a tiszt. - Ott lesz a fehér varjú. - A férfi értetlenül nézett, de a nő elfordította a fejét. Ahogy a hintó ráfordult a széles sugárúttá, Axiana észrevette, hogy nagy embertömeg tolong az utcán. - Mi történik itt? - kérdezte. - Mi ez a nagy tömörülés? - Ők már hallották a híreket, fenség. Most azon töprengenek, mi fog történni - magyarázta Dagorian. - A híreket? Milyen híreket? - kérdezte a nő értetlenkedve. Dagorian pislogott, és tekintetét Ulmenethára fordította. Ám a papnő sem látszott okosabbnak. A tiszt megdörgölte kezével borostás állát. - Nagyon sajnálom, fenség, de az a hír terjeng a városban, hogy seregünket legyőzték a cadiaiak. - Ez lehetetlen - közölte Axiana. - Skanda a létező legnagyobb harcos. Nyilvánvalóan tévedsz. Ez csak szóbeszéd. Dagorian hallgatott, de pillantása találkozott Ulmenetháéval. A királyné ismét kinézett az ablakon, a papnő pedig némán, szájával formálta a kérdést. - A király? Dagorian megrázta a fejét, mire Ulmenetha így szólt: - Akkor be kell merészkednünk az erdőbe. Bosszúság környékezte Malikadát - apró sötét felleg örömének tiszta kék egén. A drenai halottakra néző domboldalon állt. A tetemekről mostanra leszedték a vérteket és a fegyvereket, odalett már önteltségük és hatalmuk. Csupán sápadt tetemek voltak, akiket be lehet görgetni a ventriai katonák ásta hatalmas gödörbe. Ez volt Malikada diadalának pillanata. Az őseinek birodalmát szétzúzó sereg romokban hevert. Mindig is tudta, hogy a bosszú édes lesz, de sosem sejtette, hogy egyben ilyen mámorítónak is fogja találni. De mégis maradt valami mellékíze. A herceg Antikas Karioshoz fordult.
- Most újjáépítjük Ventriát, és a drenaiaknak még a jelenlétét is kipurgáljuk. - Igen, nagyuram - felelte Antikas kötelességtudóan. - Mi bajod van, ember? Fáj a fogad? - Nem, nagyuram. - Akkor? - Jól és bátran harcoltak, és nem örülök annak, hogy elárultuk őket. Malikada bosszúsága haraggá erősödött. - Hogy beszélhetsz árulásról? Ők látnák így a dolgokat. Mi harcoltunk ellenük: te és én. Az életünket kockáztattuk, hogy meggátoljuk Skanda győzelmeit. A vén császár gyenge és határozatlan volt, mi azonban jól és hűen szolgáltuk. Végül azonban Skanda leigázott minket. Két választásunk maradt, Antikas. Emlékszel? Meghalhattunk, vagy folytathattuk a háborút másképpen. Mindketten az utóbbit választottuk. Hűek maradtunk az ügyünkhöz. Nem árulók vagyunk, Antikas, hanem hazafiak. - Talán így van, nagyuram, de ettől még a rossz érzés megmarad bennem. - Akkor vidd magaddal a rossz érzéseid! - fortyant fel Malikada. -Menj és engedd, hadd élvezzem ezt a percet! - Antikas meghajolt és távozott. A herceg a távolodó kardvívót, nézte: milyen kecsesen mozog! A leghalálosabb pengeforgató volt, akit Malikada valaha is látott, de mint most kiderült, belül ő is gyenge és puhány! Mindig irigyelte Antikast, de most csak őszinte undort érzett. A herceg erővel törölte ki fejéből a férfi képét, és ismét maga elé idézte a pillanatot, amikor Skanda jelt adott a rohamra. Ó, mennyire szeretett volna közelebb lenni hozzá, hogy lássa annak a fattyúnak a képét, amikor ráébred, hogy a sorsa megpecsételődött, hogy Malikada véget vet a birodalmáról szóló álmainak! Ó, hogy marcangolhatta ez Skanda lelkét! A bosszúság ismét fellobbant benne. Amikor a királyt eszméletlenül kivonszolták a csatatérről, Kalizkan elutasította a hercegnek azt a kérését, hogy jelen lehessen a feláldozásán. Pedig ő is szerette volna látni, látni, ahogy a testéből kivágják még élő szívét. Igazán magasztos pillanat lett volna ott állni a király felett, miközben tekintetük összekapcsolódik, és végignézni Skanda haláltusáját, érezni halódó gyűlöletét. Malikada megborzongott a gyönyörűségtől, amikor erre gondolt. De Kalizkan titokzatos ember volt. Malikada az öreg császár feláldozásán sem vehetett részt. A hullákat mostanra a gödörbe hányták, és olajat öntöttek, meg száraz fát halmoztak rájuk. Ahogy a lángok felszöktek és fekete füst gomolygott felfelé, Malikada hátat fordított a látványnak. Már majdnem délre járt az idő, és szüksége volt Kalizkanra. Ez még csak a kezdet. A partvidéken drenai helyőrségek sorakoztak, és ott volt még a Fehér Farkas jelentette gond is. És ott volt még persze Malikada megkoronázásának kérdése. Malikada császár! Ez aztán remekül hangzik. Utasítani fogja majd Kalizkant, hogy még nagyobb illúziót varázsoljon Usa éjszakai egére, valami olyasmit, ami mellett eltörpül a Skandának tartott bemutató. A ventriai táboron átsétálva nekiindult a mögötte emelkedő szikláknak. Vörös por kavarodott fel körülötte járás közben, bemocskolva tükörfényes csizmáját. A barlang bejárata sötét volt, de beljebb lámpás fényét látta. Belépett a barlangba, és egy pillanatra elöntötte a félelem. Kalizkan mostanában visszahúzódó lett, és már nem illette őt a szokásos tisztelettel. Malikada ráhagyta ezt a tiszteletlenséget, mivel szüksége volt a férfira. Varázslatai és bűbájai létfontosságúak. Létfontosságúak voltak. Az a gondolat vágott belé, hogy most már nincs szüksége rá. Nincs szükségem senkire, döbbent rá. De magam mellett tartom őt. Képességei több mint hasznosak lesznek amikor majd lerohanjuk a drenaiak földjét. De előbb ott van Axiana. Várnom kell, amíg megszüli a gyerekét, gondoskodnom kell arról, hogy megfojtsák, hogy aztán feleségül vehessem a nőt. És akkor ki foszthat meg a koronától? Jókedve visszatért, így hát folytatta útját. Skanda teste a kőoltáron hevert, a melle fel volt vágva. Az arcát vászonkelmével takarták le. Kalizkan
egy kis tűz mellett ücsörgött: kék szaténtalárját vér mocskolta össze. - Sikoltozott, amikor meghalt? - tudakolta Malikada. Kalizkan felállt. - Nem, nem sikoltozott. Utolsó szavával is téged átkozott. - Szívesen meghallgattam volna. Undorító szag terjengett a barlangban, mire a herceg illatosított zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és az orrára szorította. - Mi ez a bűz? - Ebből az alakból jön - közölte Kalizkan. - Betöltötte célját, és most rohad. Én pedig nem óhajtom megnövelt képességeimet a fenntartására pazarolni. - Miféle alak? Miről beszélsz? - Kalizkan testéről. Már akkor haldokolt, amikor beköltöztem. Azért idézett meg, hogy magammal vigyem a rákját. Ehelyett őt vittem el: az önteltsége elsöprő volt. Hogy is gondolhatta, hogy uralhatja Anharatot, az Éjszaka Urát? - Badarságokat beszélsz, varázsló. - Éppen ellenkezőleg, Malikada. Mindennek megvan a maga tökéletes értelme, ami azonban persze látásmód függvénye. Hallottam, mit beszéltél a kardvívóval, és bizony, igazad volt. Minden csak látásmód kérdése. Skanda azt hitte, hogy elárultad őt, de te és én tudjuk, hogy hű maradtál az egyetlen ügyhöz, amiben hittél: a ventriai trón visszaállításához. Persze úgy, hogy te ülsz majd azon. Másrészt viszont, engem nem érdekel a trón. És én is hű maradtam az ügyemhez, vagyis, hogy népem visszakapja azt a földet, amit egykor jogosan és a fegyverek erejével elnyert. Malikada hirtelen megrémült. Megpróbált hátrálni, de azt vette észre, hogy a lábai nem engedelmeskednek. Az illatosított kendő kihullt ujjai közül, karja pedig hasznavehetetlenül csüngött az oldala mellett. Egész teste megbénult. Megpróbált segítségért kiáltani, és bár szája kinyílt, egyetlen hang sem hagyta el. - Nem tételezem fel - kezdte a varázsló -, hogy téged érdekel az ügyem, azt leszámítva, hogy amíg elmondom, azzal is megtoldom néhány pillanattal az életed. - A varázsló teste mintha csillámlani kezdett volna, és Malikada azt vette észre, hogy már egy rothadó tetemet bámul. Arcának feléről a hús eltűnt, a másik fele pedig szürkészöldre váltott, ahol férgek nyüzsögtek. Malikada megpróbálta behunyni a szemét, de még erre sem volt képes. - A népem elveszített egy háborút. De nem öltek meg minket, hanem száműztek a tied mellett létező szürke, lélektelen világba. Egy színek, ízek, remény nélküli világba. Most azonban, kis részben neked is köszönhet ően, Malikada, esélyünk van arra, hogy ismét éljünk. Hogy érezzük az arcunkba csapó hűvös, szédítő éjszakai szelet, hogy megízleljük az emberi félelemből fakadó édes örömet. Kalizkan közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét. Az ujjaiból karmok törtek elő. - Ó, igen, Malikada, öntsön el a rettegés! Olyan akár a bor: zamata simogatja a nyelvet. - Majd a karmok fájdalmas lassúsággal, kényelmesen beledöftek a herceg mellébe. - És most segíthetsz bevégezni a küldetésemet. Tudod, a királyné megszökött az otthonomból, és szükségem van az alakodra, hogy az embereidet használva levadásszam őt. A fájdalom tüze parázsként árasztotta el Malikada testét, perzselve vágtatott át a mellén, le a hasába, majd ismét fel a gerincvelőn, hogy az agyában robbanjon. Elviselhetetlen volt a kín, és Kalizkan megborzongott a gyönyörűségtől. A karmok abbahagyták fészkelődésüket, ahogy összezárultak Malikada szívén. - Ha több időm lenne - mondta Anharat -, órákig is tarthatnálak így. De nincs időm, így hát halj meg, Malikada! Halj meg kétségbeesetten! Világod romokban hever, és néped hamarosan a Szélszülötteket táplálja. - A ventriai hulla megremegett: Kalizkan rothadó teste a padlóra rogyott. Az immár Malikadába költözött démon kinyújtotta új karját. Kalizkan teste lángra lobbant. Az új Malikada visszafelé indult, a barlang bejáratához. Fölemelte kezét, és a feje feletti sziklákra
összpontosított. Por szitált lefelé, és a kövek felnyögtek. Malikada kilépett a napsütésbe. A barlang mennyezete beomlott mögötte, lezárva a bejáratot. A herceg odasétált, ahol emberei várakoztak: csak egy pillanatra torpant meg, hogy beszívja a nagy máglyáról felszálló füstöt, ízletes és édes volt az illat. Sátrába érve magához hívatta Antikas Kariost. A kardvívó mélyen meghajolt. - Menj a városba, és találd meg a királynét! - utasította Malikada. -Védd meg őt, amíg meg nem érkezem! - Igen, nagyuram. És kitől védjem meg? - Csak gondoskodj róla, hogy ott legyen, amikor megérkezem! -Azonnal indulok, nagyuram. - Ne hagyj cserben, Antikas! A kardvívó sötét, mélyen ülő szemében harag lobbant. - Mikor hagytalak cserben, kuzin? - Soha - felelte Malikada -, és nem most van az ideje, hogy elkezd. Antikas egy darabig hallgatott, de a hercegben lakozó démon érezte szúrós tekintetét. Higgadtan elmondott egy kis varázslatot, amely kisugárzott belőle, körülölelve Antikast. A kardforgató erre megnyugodott. - Úgy lesz, ahogy parancsolod. - Vigyél magaddal vezetéklovakat, és egész éjjel lovagolj Pirkadat előtt légy ott! A hintó lassan haladt a város utcáin. Mostanra mindenfelől tömegek verődtek össze, és ahogy az alkony árnyai egyre hosszabbra nyúltak lázongások törtek ki a város legszegényebb negyedeiben. Több épületet fel is gyújtottak. - Miért teszik ezt? - kérdezte Axiana, a messzeségben gomolygó füstöt figyelve és a távoli sikolyokat hallgatva. - Mit érnek el ezzel? Dagorian megborzongott. - Nehéz ezt elmagyarázni, fenség. Egyesek pánikba estek. Attól tartanak, hogy a cadiaiak vassal és tűzzel rontanak rájuk. Mások tudják hogy a sereg pusztulásával kedvükre követhetnek el olyan bűntetteket, melyekért egyébként megbüntetnék őket. A katasztrófát lehetőségnek tekintik, hogy olyan gazdagságra tegyenek szert, amit nem is remélhetnének elérni. Nem ismerem az összes okot, de ma éjjel sokan meghalnak. A hintó begördült a palota udvarára, ahol megállította az őrség kapitánya és egy osztag lándzsás. A férfi kinyitotta az ajtót megpillantotta a királynét, mire mélyen meghajolt. - A Forrásnak hála, hogy épségben van, fenség! - szólalt meg. Axiana bágyadtan rámosolygott, és a hintó továbbindult. Lakosztályába érve Axiana lerogyott egy heverőre, fejét szaténpárnájára hajtotta, és azonnal elaludt. Ulmenetha nekilátott összeszedni a királyné ruháit, és gondosan egy díszes faládába pakolta őket. Majd a gyerekekkel az üres konyhába sietett, ahol ennivalót keresett: oldalnyi sonkákat, muszlinba csavart kemény sajtokat, és több kis zsáknyi lisztet, cukrot és sót. A gyerekek leültek, és teletömték magukat kenyérrel és befőttel, amit aztán friss tejjel öblítettek le. A papnő abbahagyta a pakolást, és végigmérte őket. - Mi történt az árvaházban? - kérdezte a vörös hajú kisfiút. A gyerek ragyogó kék szemébe hirtelen félelem költözött, de arca higgadt és elszánt maradt. - Gyerekek haltak meg. Mindenki azt mondta, hogy Kalizkan kedves ember. Biztosra vehetted, hogy ott kapsz enni. Rengeteg barátunk ment már oda: mi tíz nappal ezelőtt kerestük fel a helyet. - A fiú behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. - Addigra a legtöbb barátom már halott volt, de én nem tudtam. Általában a föld alá vitték őket, de ettől még lehetett hallani a sikolyaikat. - Kinyitotta a szemét. - Nem akarok beszélni róla. - Megértelek - felelte a papnő, és leült a gyerekkel szemben. -Hallgass ide! Elhagyjuk a várost. Még ma éjjel. Velünk jöhettek, ha akartok, de Usában is maradhattok. Rajtatok áll a dolog.
- Hova tartotok? - kérdezte az idősebb lány, akinek mélyen ülő, sötét pillantása összekapcsolódott Ulmenetháéval. - Megpróbálunk utat találni a partra, majd onnan egy hajót Drenanba. Hosszú út vár ránk, és szerintem veszélyes is. Ott nagyobb biztonságban lesztek. - Én drenai vagyok - mondta a lány. - Vagy legalábbis az apám drenai volt. Veletek tartok, mert itt nincs semmim, és nem akarok maradni. - Ne hagyj itt engem! - sírta a pöttöm szőke gyermek, és megfogta a lány kezét. - Nem hagylak itt, kicsi. Velünk jöhetsz te is. - Miért kellene mennünk? - tudakolta a fiú. - Mindnyájunknak tudok lopni ennivalót. A lány beletúrt kócos vörös hajába. - Talán Drenanban nem kell majd ételt lopnod. És ott élhetnénk egy házban. A fiú káromkodott egyet. - És ki ad majd nekünk házat, Pharis? Senki nem ad senkinek semmit. Semmit nem kapsz ingyen. Ez egyszerűen így van. - Conalin, te találtál nekünk ételt. És gondoskodtál Sufiáról, amikor beteg volt. És nem kaptál cserébe semmit. - Ti a barátaim vagytok, és én szeretlek titeket. Ez más. De honnan tudod, hogy megbízhatsz ebben a kövér nőben? A lány ismét Ulmenetha szemébe nézett. - Azért jött oda, hogy megmentse a barátnéját. És megküzdött a fenevaddal. Én megbízom benne. - De én nem akarok menni - mondta a fiú makacsul. - Ha nem jössz, akkor ki védi majd meg a kis Sufiát? - kérdezte a lány. - Ó, kérlek, gyere velünk, Con! - könyörgött Sufia. - Kérlek! A fiú egy darabig hallgatott, majd dühös tekintettel rámeredt a papnőre. - Miért kellene megbíznunk benned? - Nem tudok okot mondani, Conalin, azt kivéve, hogy sosem hazudok. De azt megígérhetem, hogy ha épségben elérjük Drenant, a királyné vesz neked egy házat. - Miért tennéd ezt? Semmivel nem tartozol nekünk. - Ez nem igaz. Te és a húgod bátorsága segítettek legyőzni azt a... fenevadat, ahogy ti hívtátok. Ha nem segítettek volna nekem, én is meghalhattam volna. - Ő nem a húgom. Ő Pharis, a barátom. És ha ő, meg Sufia megy, akkor én is megyek. De nem hiszem el, amit a házról mondtál. - Csak várj, és majd meglátod! - mondta Ulmenetha. - Most pedig keressünk zsákokat a készleteknek, és pakoljuk bele őket! Nem akarunk éhezni, mire elérjük a hegyeket. A királyné a lakosztályában még mindig aludt a heverőn, Dagorian pedig koldusgúnyáját kicserélte Skanda egyik szürke gyapjútunikájára, melynek vállára ágaskodó fehér lovat hímeztek. A férfi most az erkélyen állt és a nyugati negyedben izzó tüzeket figyelte. A lázongás éjszaka csillapulni fog, a menekülésre a legjobb esély pedig a pirkadatot megelőző órában kínálkozik, amikor a lázongók alszanak, az őrség katonáit pedig lekötik a káosz utóhatásai. Menekülés? Mennyi idő múlva veszi kezdetét az üldözés? És milyen gyorsan tudnak majd utazni? A királyné mindenórás volt, a gyermek napokon belül megszülethet. Nem fog tudni megülni egy vágtató lovat, mert az elvetélés veszélye túlságosan nagy. Ami annyit jelentett, hogy kocsival mennek. Márpedig a keményen vágtató lovasok órák alatt utolérik őket. Talán bölcsebb lenne megpróbálni utolérni Baneliont. A Fehér Farkas és emberei nem járhatnak messzebb néhány napnyi lovaglásnál nyugat felé. A férfi elvetette ezt az ötletet. Ez lenne az ellenség első gondolata is. Mellesleg pedig mit tehetne
néhány száz öregember Malikada ventriai seregével szemben? Csak annyit érnének azzal, ha Banelionhoz csatlakoznának, hogy még több drenai katona halálos ítéletét írnák alá. De akkor mi legyen? Szükség volt valami cselre. Valamire, ami időt adhat nekik. Hallotta, hogy a királyné fojtottan felnyög álmában, mire visszatért a szobába. Leült mellé, gyengéden megfogta a kezét, és azt suttogta: - Az életem árán is megvédelek. Ulmenetha az ajtónyílásból figyelte a férfit. A tiszt roppant gyengéden fogta meg a nő kezét, az asszony pedig abban a pillanatban döbbent rá, hogy az ifjú szerelmes Axianába. Elöntötte a szomorúság. Egy igazságos világban két évvel ezelőtt találkoztak volna, amikor még mindketten szabadok voltak. Ha Axiana még viszonozná is a férfi szerelmét, akkor is két nép trónjának örökösével viselős. Az életét pedig a hatalommal bíró férfiak uralják. Azok pedig sosem szentesítenének egy olyan fiatal tiszttel kötött házasságot, mint amilyen Dagorian volt. Megköszörülte a torkát, és belépett a szobába, nyomában az ellátmánnyal teli zsákokat cipelő gyerekekkel. - Hogyan tovább? - kérdezte Dagoriantól. A férfi elengedte a királyné kezét, és felállt. - A gyerekek velünk jönnek? - kérdezte, mire Ulmenetha bólintott. -Jó. Szükségünk lesz egy szekérre és tartalék lovakra. Ezt majd én elintézem. A királynénak álruhát kell öltenie. Semmi selyem vagy szatén. Semmi ékszer. A lázongások elől menekülő szegény család képében hagyjuk el a várost. A következő néhány napban sok ilyen família lesz majd. Kis szerencsével észrevétlenül elvegyülhetünk közöttük. Ez majd lelassítja az üldözést. - Mit tehetek, amíg te előkeríted a szekeret? - Keress térképeket a hegyekről! Számos zsákszurdok, leomlott ösvény és veszedelmes vidék vár majd ránk. Segítene, ha meg tudnánk tervezni az utunkat, és nemcsak vakon bolyonganánk egyedül a szerencsében bízva. Dagorian sötét köpenyt kanyarított a vállára, és magukra hagyta őket. Sufia, a legkisebb gyermek mostanra kimerült, így Pharis odavitte egy kanapéhoz, ahol a kislány leheveredett és elaludt. Ulmenetha a lakosztályban hagyta a gyerekeket, felkapott egy lámpást, és a földszinten levő királyi könyvtárba indult. Itt könyvek ezreit és tekercsek százait tartották. Egy darabig a mutatókat böngészte, így rábukkant három, a hegyeket ábrázoló ősi térképre, meg egy utazó naplójára, aki Usából a délen fekvő Persepolisba tartott. Ha a Forrás velük lesz, legalább útjuk egy részében ugyanazon az útvonalon haladnak majd. Visszatért a lakosztályba, és látta, hogy a vörös hajú fiú, Conalin, az erkélyen üldögél. Pharis és Sufia az egyik heverőn kucorogtak, és mélyen aludtak. A papnő betakarta őket, majd Axianához lépett. A királyné megmoccant, kinyitotta a szemét, majd álmosan elmosolyodott. - Valami retteneteset álmodtam - szólalt meg. - Pihenj, hölgyem! Szükséged lesz az erődre reggel. Axiana ismét lehunyta a szemét. Ulmenetha kisétált az erkélyre. A város nyugati negyede lángokban állt, és a távolból sikoltozást hallott. - Nem vagy fáradt? - kérdezte Conalintól. - Erős vagyok - érkezett a válasz. - Ezt tudom. De még az erőseknek is kell pihenniük. - Egymást ölik - mutatott a fiú a távoli lángok felé. - Rabolnak, fosztogatnak, nőket erőszakolnak meg. Lemészárolják a gyengéket. - És ez elszomorít? - Erre valók a gyengék - mondta Conalin komoran. - Ezért nem leszek én soha gyenge. - Hogy találkoztál Pharisszal és a kicsivel? - Miért akarod tudni? - kérdezett vissza a fiú.
- Éppen beszélgetek veled, Conalin. Ha barátok akarunk lenni, ismernünk kell egymást. Ez a dolgok rendje. Mi Pharis kedvenc étele? - A szilva. Miért? - A nő elmosolyodott. - Ez is része egy barát megismerésének. Amikor elindulsz élelmet lopni, szilvát fogsz keresni Pharisnak, mert tudod, hogy ő szereti. A tudás jó dolog a barátok között. Szóval hol találkoztatok? - Az anyja egy szajha, aki a Kalmár közben dolgozott. Először ott találkoztam Pharisszal két nyárral ezelőtt. Az anyja berúgott, és a csatornában feküdt. Pharis megpróbálta felemelni, hogy hazacipelje. - És te segítettél neki? - Igen. - Miért tetted ezt? - Hogy érted? Ulmenetha megvonta a vállát. - Segítettél egy gyengén, Conalin. Miért nem raboltad ki és hagytad őt ott? - Ezt is akartam tenni! - csattant fel a fiú. - Láttam, hogy ott fekszik, és tudtam, hogy van nála pénz, azoknak a férfiaknak a pénze, akikkel kurválkodott. De akkor megjelent Pharis, látta, hogy ott állok és azt mondta: „Fogd meg az egyik karját!" Én meg úgy tettem. Szóval így találkoztunk. - Mi történt az anyjával? Most a fiún volt a sor, hogy vállat vonjon. - Még mindig megvan. Pharist eladta egy bordélyházba, ahol a gazdagok szívesen dédelgetik a fiatal lányokat. Én hoztam el őt onnan. Az egyik éjjel bemásztam a hátsó ablakon, és kijuttattam. - Ez nagyon bátor tett volt. A fiút láthatóan örömmel töltötte el a bók és rideg arckifejezése megenyhült. Így sokkal fiatalabbnak és rettenetesen sebezhetőnek tűnt. Ulmenetha szerette volna megsimogatni borzas vörös haját, szerette volna átölelni. A fiú ekkor ismét megszólalt. - Fel kellett törnöm a zárat a szobáján. És eközben Törő végig ott aludt a mellette álló székben. - Törő? - A lábtörő. A férfi, aki a lányokra vigyáz. Szóval, azt mondják, hogy vigyáz rájuk, de ha egy lány nem azt teszi, amit mondanak neki, akkor megveri őket. - Hirtelen elvigyorodott. - Lefogadom, hogy másnap reggel komoly bajba került. - És mi van Sufiával? - A varázsló otthonában találtunk rá, ahol egy ágy alá bújt. Ő volt közöttük az utolsó. Miért öldös Kalizkan gyerekeket? - Azt hiszem, vérmágiát gyakorol. Undorító egy dolog. - Rengeteg ilyen van - mondta Conalin. - Mármint undorító dolog. - Most mesélj magadról! - kérte a papnő. - Nem - felelte a fiú higgadtan. - Nem mesélek magamról. De igazad van, fáradt vagyok. Azt hiszem, most alszom egy keveset. - Felébresztelek, amikor Dagorian visszajött. - Nem lesz rá szükség. Az utcákon a lázongás változatlan hevességgel tombolt tovább. Dagorian, hogy elkerülje az őröket, átmászott a palota falán, és lehuppant a széles Királyok sugárútjára. Itt már több, szanaszét heverő tetemet látott. Lázongók tűntek fel, lopott bort vedelve. A tiszt az árnyékban maradva megindult a sugárúton, majd átszáguldott a Kalmárok Holdjához vezető egyik széles útra. Tudta, hogy ott vannak azok a szállítók, akik mindennap eljuttatják a kereskedők portékáit a boltokba, otthonokba és a város különféle piacaira. Amikor eljutott az első szállítóhoz, látta, hogy annak az épületeit lángok emésztik, és a mögöttük, a nyitott udvaron álló szekerek is lángolnak. Elöntötte a harag, ami azzal fenyegetett, hogy elborítja az elméjét. Kardot akart rántani, hogy aztán vagdalkozva és kaszabolva rontson rá a lázongókra. Ujjai
összezárultak szablyája markolatán. Ekkor egy hang kezdett el suttogni a fejében, higgadt és hideg hang, amely eloszlatta haragját. - Ne hagyd, hogy megszálljanak, Dagorian! Mindenhol ott vannak. A tiszt nekidőlt a falnak, a keze remegett a harag utóhatásától. - Ki vagy te? - suttogta. - A barátod. Emlékszel rám? Én jöttem hozzád, amikor a démonok a lelkedet szaggatták. És a meggyilkolt látnok házában is én voltam. - Emlékszem. - Akkor tudd hát meg, gyermek: a várost megszállták, a démonok pedig a haragból és a gyilkosságokból táplálkoznak. Minden egyes órával egyre erősödnek. Holnapra már senki sem lesz képes ellenállni nekik. Ne add át magad nekik! Gondolkodj tisztán és higgadtan! Én veled leszek, bár nem szólok többé. És most keress egy szekeret! A tiszt otthagyta a falat, és elindult egy keskeny sikátorban. A ködnél is sűrűbb füst terjengett a levegőben, égetve a tüdejét. Dagorian az arcához szorította köpenyét, és futásnak eredt. Mostanra mindenfelől sikoltozást hallott: a lángoló épületekben rekedt emberektől és a sikátorokból, ahol az áldozatokat sarokba szorították. Ismét haragot érzett, de leküzdötte. Elérte a második szállító kitárt kapuját. A szárnyakat betörték, és most egy csapat férfi és nő fáklyával a kezében rohangászott fel s alá az udvarban, lángra gyújtva a szekereket. Mások csóvát hajítottak az istállókba, lángra lobbantva a szalmát odabent. A lovak rémülten nyihogtak. Dagorian átvágott az udvaron, kinyitotta az istálló ajtaját, és berohant, két ló kivételével kiszabadítva az összest. A pánikba esett jószágok kivágtattak az udvarra, szétzavarva a lázongókat. Dagorian a megmaradt két lóhoz indult: amennyire tudta, lecsillapította, majd kivezette őket az udvarra. A félelem erősen a markában tartotta az állatokat, de megszokták már hajtóik magabiztos kezét, így elfogadták Dagoriant is. A férfi az udvaron kipányvázta őket egy szekérhez, melyet a lázongók érintetlenül hagytak. Ekkor egy felkelő rohant elő, és fáklyáját a bakra hajította. Dagorian sarkon pördült, és hatalmas jobbhorgot mért a másik állára, aki egy hang nélkül zuhant el. Félredobta a fáklyát, és a hámhoz lépett. A lángok fel süvítettek az udvar túloldalán, ahogy a tűz belekapott az istálló falába. A lovak felágaskodtak Dagorian ismét megpróbálta lecsillapítani őket: a nyakukat simogatta, és csitító szavakat suttogott nekik. Iszonyú lett a forróság, így a lázongók odébbálltak. Dagorian befogta a lovakat, és felmászott a bakra. Kiengedte a féket, felmarkolt egy ostort és megcsördítette. A lovak nekifeszültek a hámnak, mire a szekér meglódult. Ahhoz viszont, hogy kijussanak az udvarból, a lángban álló istállón át vezetett az út, a lovak pedig visszahőköltek: nem akartak ismét a tűz közelébe menni. A szekér hátuljában több üres zsák hevert. Tiszta tőrével az egyikből lehasított két csíkot. Leugrott a földre, és bekötötte velük a lovak szemét. Már ismét a bakon ülve megcsördítette ostorát. A jószágok tétován indultak meg. A férfi érezte, hogy ismét meginognak, ahogy erősödött a hőség, de rájuk vágott az ostorral, és torka szakadtából kiabálva hajtotta őket. A lovak ismét nekifeszültek a hámnak, és a szekér átgördült a lángoló épületen, ki a mögötte levő útra. Dagorian jobbra kanyarodott velük, és a szekér sebesen robogni kezdett a Királyok sugárútja felé. Ott ismét nyüzsgött a csőcselék, de szétszóródtak, ahogy a szekér közéjük száguldott. Az egyik férfi odarohant a kocsihoz, és Dagorianra vetette magát. Az alak arcát eltorzította a gyűlölet, szeme kerekre tágult. A tiszt kirúgott, mellbe találva támadóját, aki az útra zuhant. Előtte egy csapat ember próbálta elállni az utat, de a lovak mostanra már vágtattak, és nem lehetett megállítani őket. Egy elhajított kés vágódott Dagorian mögött a háttámlába, de azután a szekér maga mögött hagyta a lázongókat, és feltűnt a palota kapuja. A szárnyak nyitva álltak. Az őrök sehol.
Dagorian behajtott, majd megrántotta a gyeplőt, megállásra bírva a lovakat. Leugrott, nekifeszült a kovácsoltvas kapuszárnyaknak, és a helyükre rángatta őket. Tudta, hogy nem tartanak ki a csőcselékkel szemben. Ismét felpattant a szekérre, és a főbejárathoz hajtott. Az ég már világosodott, amikor berontott az épületbe, és felszaladt a hosszú, tekergőző lépcsősoron. A királyné mostanra felébredt, és fehér pamuttal szegett egyszerű, kék gyapjúruhát öltött. - Gyorsan el kell indulnunk - közölte a tiszt. - A csőcselék hamarosan itt lesz. - Indulni? Hova kellene indulnom? Én a királyné vagyok. Nem fognak bántani - felelte Axiana. - Ők a népem, és szeretnek engem. -Karcsú ujjai megérintették ruhája ujját. - És nem fogom hordani ezt az undorító öltözéket. Kidörzsöli a bőröm. - A csőcselék nem ismeri a szeretetet - válaszolta Dagorian. -Odakint egymást ölik, nőket erőszakolnak meg, és fosztogatnak. Nem telik sok időbe, mielőtt rájönnek, hogy az igazi gazdagságra itt tehetnek szert. - Kuzinom, Malikada hamarosan visszatér. És ő majd megvéd engem - vitatkozott a királyné. - Kérlek, galambom, bízz bennem! - szólalt meg most Ulmenetha is. - Az életed veszélyben forog, és el kell menekülnünk a városból. - A nemesség nem enged a pániknak, Ulmenetha. És biztosan nem enged akkor, ha lázongó parasztokról van szó. - Ez nem egyszerű lázongás - tudatta Dagorian. - A csőcselék megszállottakból áll. - Megszállottakból? Ez lehetetlen! - Pedig igaz, fenség, esküszöm. Akkor bukkantam a démonokra, amikor a gyilkosságsorozat ügyében nyomoztam. Szerintem Kalizkan idézte meg őket. Láttam már csőcseléket ezelőtt is, és éppen az imént jártam kint a tébolyodottak között. Higgy nekem, hogy ez most más! - Azért mondod ezt, hogy megrémíts - makacskodott Axiana. Ulmenetha odalépett a királynéhoz. - Amit mond, az igaz, galambom. Már egy ideje tudok ezekről a démonokról. És azt is tudom, hogy Kalizkan egy járkáló hulla. Őt is megszállták. Láttad azt a lényt a házában. Egy zsagul volt, egy halott. Jobb lenne, ha hallgatnánk Dagorianra, és követnénk őt a hegyekbe. - Márpedig én nem teszem! - durcáskodott a királyné, és szemében félelemmel hátrálni kezdett. Malikada majd megvéd. Beszámolok neki Kalizkan gonoszságáról, és ő megbünteti ezért. Ulmenetha odalépett hozzá, és Axiana vállára tette a tenyerét. - Nyugodj meg! Én itt vagyok. Minden rendbe fog jönni. - Felemelte jobbját, mintha csak megsimogatná a királyné homlokát, és a drenai tiszt látta, hogy kék fény tör elő a tenyeréből. Axiana a papnő karjába rogyott, aki lefektette az egyik heverőre. - Órákon át alszik majd - közölte. - Varázslónő vagy? - suttogta Dagorian. - Papnő vagyok! - csattant fel a másik. - Van különbség. Az a kevés mágia, amit ismerek, gyógyításra való. És most vidd le... de bánj vele gyengéden! Dagorian a karjába vette Axianát. Viselőssége dacára nem volt nehéz, a tiszt pedig lesétált vele a szekérhez, és lefektette a hátsó saroglyába. Ulmenetha elhelyezkedett mellette, egy üres zsákot húzott a királyné feje alá párnának, és betakarta őt. Pharis és Sufia felkapaszkodott melléjük, Conalin pedig a bakra ugrott fel. Dagorian is felszállt, és leült a fiú mellé. A tiszt a királyi istállókhoz hajtott, ahol felnyergelt egy jó tizenhét markos csatamént. - Tudod hajtani a kocsit? - kérdezte Conalint, aki bólintott. -Remek. Akkor én megtisztítom az utat a Keleti kapuig. Ha leterítenek, ne állj meg! Megértetted? - Ó, én aztán nem állok meg. Ebben biztos lehetsz. - Akkor indulás! A Királyok sugárútja most elhagyatott volt és hátborzongatóan néma. A tiszt lovagolt elöl: lovának patái
olyan hangot vertek, mint a lassan döndülő harci dobok. A férfi kivonta szablyáját, és végigmérte az utat. Nyoma sem volt életnek. A hajnali nap kibukkant a hegyek mögül. A szekér továbbgördült. Vagy fél mérfölddel odébb megpillantottak egy csapat embert, akik némán üldögéltek az út mentén. Véresek voltak, ruhájuk füsttől kormos. A szekérre meredtek, de nem tettek ellenséges lépéseket. Szemük tompán fénylett, és úgy tűnt, hogy a végletekig kimerültek. Dagorian tokjába csúsztatta szablyáját. Eljutottak a kapuhoz, ahol azt látták, hogy vagy húsz másik szekér és hintó áll sorban: minden jármű tele volt menekülő családokkal és azok ingóságaival. A kapu íve szűk volt, így időbe telt, mire a szekerek áthajthattak rajta. A városba egy csapat lovas érkezett, de nem juthattak be, Dagorian pedig még ki tudta venni egy dühös szóváltás kezdetét. Leszállt a nyeregből, kipányvázta a lovát, és már éppen fel akart mászni a szekérre, amikor meghallotta Antikas Karios hangját, amint azt parancsolja az egyik kocsinak, hogy húzódjon félre a szekerével. A tiszt bebújt saját kocsijuk alá, és ott várta ki, míg a csapat maga mögött hagyja a kaput, és hátasaikon ülve eldübörögnek a palota felé. A várakozás, hogy elhagyhassák a várost, szinte végeérhetetlennek tűnt. Egyszerre két türelmetlen kocsis próbált meg átjutni. Az egyik ló felágaskodott, és a másik szekér hátasai felé rúgott. Mindkét hajtó leugrott a bakról, és heves vitába bonyolódtak. Dagorian türelme ekkor fogyott el. Nyeregbe lendült, és odavágtatott az üvöltöző emberekhez. Előhúzta szablyáját, s az egyikük nyakához nyomta a pengét. - Vissza, vagy kibelezlek, akár egy halat! - dörögte, mire a vitának azonnal vége szakadt. A férfi visszakecmergett a bakra, megrántotta a gyeplőt, és megfordította a szekerét. Dagorian hátrafordult a nyeregben, és odakiáltott Conalinnak - Hajts át! És már kint is voltak a nyílt vidéken. Conalin felhajtotta a lovakat a hegyek felé vezető hosszú emelkedőn. Dagorian az oldalán lovagolt, állandóan hátra-hátrapillantva, minden pillanatban arra számítva, hogy meglátja a nyomukba eredő lovasokat. - Csipkedd meg őket egy kicsit az ostorral! - parancsolt rá Conalinra. A fiú engedelmesedért, mire a lovak futásra váltottak. A szekér hátuljában Ulmenetha az egyik oldalra zuhant. Sufia sírni kezdett. A papnő magához ölelte a kisgyereket. - Nincs mitől félned - csitította. A lovak fujtattak, mire elérték a dombnyerget, ahonnan a másik oldalon lefelé konyult az út. Mivel a város eltűnt a szemük elől, Dagorian utasította Conalint, hogy lassítson, és maradjon a délnyugatra vezető úton. A tiszt visszalovagolt a rézsűhöz, és ott leszállt. Percekkel később megpillantotta a várost elhagyó Antikas Kariost és embereit. Egy rettenetes pillanatig azt hitte, őket veszik üldözőbe, de azután nyugatnak fordultak, rá a kereskedők útjára. Mennyi időbe telik, mire ráébrednek tévedésükre? Egy órába? Vagy kevesebbe? Felpattant a nyeregbe, és beérte a szekeret. Axiana mostanra magához tért, és némán ült, a hegyeket bámulva. Dagorian a hátasát kikötötte a kocsihoz, és felmászott rá. - Egy ideig tévútra vezettük őket - tudatta Ulmenethával. - Hol vannak a térképek? A papnő átnyújtotta neki az elsőt. Régi, száraz tekercs volt, így a férfi óvatosan göngyölte ki. A rajta látható város sokkal, de sokkal kisebb volt, mint az a metropolisz, amivé Usa lett, de a hegyi utak jól látszottak, és a kétszáz mérföldre délre fekvő kísértetvárosba, Lembe vezető kereskedelmi útvonalakat rajzolták ki. Lem a kétszáz évvel ezelőtt kimerült ezüstbányák közelében épült, és mára elhagyatott rommá vált. Dagorian gondosan szemügyre vette a térképet. Több mint száz mérföldön át haladnak majd délnek, hogy azután nyugatnak forduljanak, újabb hetven mérföldet megtéve, és átszelve a Carpos-hegységet,
ahonnan a Caphisba vezető parti útra térnek Nem ez volt a legközelebbi kikötő, de ezen az úton kevesebben jártak, ami segít majd elkerülni a banditák és a lázongó törzsek jelentette veszélyeket. A legközelebbi kikötő, Morec közelében a kalmárokat állandóan háborgatták az efféle bandák. Caphis mellett szólt egy másodlagos, ámde ugyancsak fontos érv is: Malikada ugyanis valószínűleg arra számít, hogy Morec felé tartanak majd, ahova a Fehér Farkas és emberei is vonultak. Megmutatta az útvonalat Ulmenethának, aki rámeredt a térképre. - Mit jelentenek a szimbólumok? - ütögette meg a tekercset az egyik ujjával. - Ezek a nemes ventriai nyelv rövidítései. Ez itt, ami úgy néz ki, mint egy kos feje, három betű, a TNJ képi ábrázolása, és azt jelenti, hogy télen nem járható. - És a számok? - A rögzített pontok közti távolság, amit nem mérföldben, hanem ventriai leguában mérnek. Ezek azonban nem pontosak. - Milyen messzire kell mennünk? - kérdezte Pharis. - Talán kétszázötven mérföldre, aminek nagy része dimbes-dombos terep. Nincsenek vezetéklovaink, így óvatosan kell haladnunk, amennyire csak lehet, kímélve az állatokat. Kis szerencsével egy hónap alatt elérjük Caphist. Azután már csak egy rövid út vár ránk, át a tengeren Dros Purdolig... és hazáig! - Kinek a hazájáig? - kérdezte váratlanul Axiana. A tiszt a királynéra nézett. A nő arca sápadt volt, sötét szeme dühös. - Az nem az én hazám. A hazámat feldúlták a tengeren érkezett drenai vademberek. Aztán ugyanazok a vadak megölték az apámat, és erővel rávettek, hogy menjek hozzá a vezérükhöz. Axiana hazamegy? Nem: őt éppen elrabolják és elhurcolják a hazájából. Dagorian egy darabig hallgatott. - Sajnálom, fenség - mondta végül. - Én is egyike vagyok azoknak a drenai vadaknak, de én szívesen az életemet adnám érted. Azért hoztalak el a városból, mert ott veszélyben voltál. Kalizkan egy szörnyeteg, és olyan okokból, melyeket nem ismerek, arra vágyik, hogy megölje a gyermeket, akivel viselős vagy. Ő és Malikada szövetkeztek: efelől nincs kétségem. Malikada adta át neki az apádat, és Kalizkan megölte. És most a herceg árulása révén elérte, hogy Skandát is hasonlóképpen gyilkolják meg. Ha hatalmamban áll biztonságban eljuttatni téged Drenanba, akkor megteszem. Azután szabad leszel. Királynéként ünnepelnek majd, és ha lehetséges, sereggel térsz vissza Ventriába, ahol ismét elfoglalod helyed a trónon. Axiana megrázta a fejét. - Hogy lehetsz ilyen naiv, Dagorian? Szerinted a drenai nemesség törődik majd velem? Idegen vagyok. Szerinted a gyermekem mellé állnak majd? Szerintem nem. Meg fog halni: megmérgezik vagy megfojtják, és majd egy másik drenai nemes ül a trónomra. Így lesz majd. Azt mondod, hogy Malikada átadta az apámat. Ezt el tudom hinni. A herceg utálta őt, gyengének tartotta, és a Skandával szembeni vereségekért őt okolta. Azt mondod, elárulta Skandát. Ezt is el tudom hinni, mert gyűlölte a királyt. De engem mindig szeretett. Ő a kuzinom, és semmi olyat nem tenne, amivel ártana nekem. - És a babával, amellyel viselős vagy? - kérdezte Ulmenetha. - Mit sem érdekel a fiú. Ő Skanda mérgezett ajándéka. Intézzék csak el! Ami pedig téged illett, Dagorian, szállj vissza a lovadra! Taszítónak találom a társaságod. A szavak belemartak a férfiba, de felállt, eloldozta a lovát, és nyeregbe szállt. Ulmenetha felnyalábolta a térképeket. - Tévedsz, fenség - szólalt meg a papnő. - Egy szót sem akarok hallani tőled, áruló némber. - Conalinból száraz kuncogás tört elő. A fiú hátrapillantott Ulmenethára. - Megmentetted az életét, erre ő meg sérteget. Istenek, hogy én mennyire utálom a gazdagokat! Axiana nem felelt, csak a hósipkás hegyeket bámulta rezzenetlen arccal, kifürkészhetetlen tekintettel. Bocsánatot akart kérni Ulmenethától, el akarta mondani, hogy haragjában ejtette ki azokat a szavakat. A hálátlanság nem tartozott a gyengeségei közé. Tudta, hogy a papnő az életét kockáztatta, amikor
megmentette őt az élőhalott teremténytől Kalizkan házában. Sőt, azt is tudta, hogy Ulmenetha szereti őt, és sosem hagyná annyiban, ha azt látná, hogy bántják. De Axiana halálra rémült. Az udvarban nevelkedett, ahol minden szeszélyét azonnal teljesítették, és az elmúlt két nap történései mélységesen megrázták. Negyvennyolc óra leforgása alatt be volt zárva egy dohos szobába, szembesült az erőszakos halál látványával, megtudta, hogy a férjét meggyilkolták, most pedig egy recsegő szekéren ült és a vadon felé tartott. Úgy érezte, hogy mindjárt megbomlik az elméje. Kalizkanról, akiben megbízott, és akiért rajongott, kiderült, hogy egy tömeggyilkos, egy gyermekölő fenevad. Egyedül a Forrás tudta, milyen tervei voltak vele. A nőt kirázta a hideg. - Fázol, galambom? - kérdezte tőle Ulmenetha. Axiana zsibbadtan bólintott. A papnő odalépett hozzá, és takarót terített a vállára. A királyné szeméből könnyek buggyantak ki. A szekér ugrott egyet az út egyik kátyújában, mire a nő félig-meddig ráesett a bábára. A papnő elkapta, Axiana pedig a vállára hajtotta a fejét. - Sajnálom - suttogta a királyné. - Tudom, gyermekem. - A kisbaba hamarosan megjön. Rettentően félek. - Én itt leszek, te pedig erős vagy. Minden rendben lesz. Axiana nagy levegőt vett és felült. Látta az elöl lovagoló Dagoriant, amint éppen az ösvényt vizslatja. Az erdő felé tartottak, amely a dombok oldalát bölényirhaként fedte. Axiana hátrapillantott. Usa városát már nem lehetett látni. A sötét hajú Pharis kivett egy pirosló almát az élelmiszeres zsákból, és a királynénak nyújtotta, aki mosolyogva fogadta el, majd végigmérte a lányt. Pharis rémítően sovány és alultáplált volt, de arca bájos, szeme nagy és barna. Axiana még soha nem tartózkodott ilyen közel egy közemberhez. Szemügyre vette a lány vékonyka ruházatát. Lehetetlen volt megmondani, hogy egykor milyen színű lehetett, mivel mostanra iszapszürke árnyalatot öltött: elszakadt a vállánál, a csípőjénél és könyökénél, a csuklójánál és a nyakánál pedig csúnyán kirojtosodott. A palotában felmosórongynak használták volna. Megérintette az anyagot. Az nyers volt és durva. Pharis elhúzódott tőle, és Axiana látta, hogy az arckifejezése megváltozik. A lány felpattant, és leült odébb, Sufia mellé. Ebben a pillanatban a benne növekvő gyermek megmoccant. A királyné aprót sikkantott, majd elmosolyodott. - Megmozdult - közölte. Ulmenetha a kezét gyengéden Axiana nagy pocakjára tette. - Igen, érzem őt. Duzzad az erőtől, és sóvárog az életre. - Én is megérinthetem? - kérdezte a kis Sufia, aki négykézláb mászott oda hozzájuk. Axiana belenézett a fénylő kék szempárba. - Hát persze. - Megfogta a gyermek kicsiny és piszkos kezét, majd a hasára tette. Egy darabig semmi sem történt, majd a gyermek ismét rúgott. Sufia felvisított örömében. - Pharis, Pharis, tapintsd meg! - kiáltotta. A lány felpillantott, és belenézett Axiana szemébe. A királyné rámosolygott, és kinyújtotta a kezét. Pharis odament hozzá, a kisded pedig szófogadóan ismét rúgott egyet. - Hogy került oda? - kérdezte Sufia. - És hogy jut ki onnan? - Mágiával - felelte gyorsan Ulmenetha. - Hány éves vagy Sufia? -kérdezte aztán, témát váltva. A gyermek vállat vont. - Nem tudom. A fivérem, Griss azt mondta, hogy ő hatéves. Én fiatalabb vagyok Grissnél. - És hol van a bátyád? - tudakolta Axiana, megsimogatva Sufia zsíros szőke haját. - A varázslóember magával vitte. - A kislány hirtelen megborzongott. - Nem engeditek, hogy engem is elvigyen, ugye? - Senki sem visz el, kicsi - szólalt meg harciasan Conalin. -Megölök mindenkit, aki megpróbálja. Ez elég is volt Sufiának, és Conalinra nézett.
- Hajthatom a szekeret? Pharis segített neki átmászni a bak háttámláján, Conalin pedig az ölébe vette, és hagyta, hogy a kislány fogja a gyeplőt. Axiana beleharapott az almába. Édes volt, mesésen édes. Éppen elérték a fákat, amikor dübörgő patadobogást hallott. A királyné hátrapillantott. Öt lovas kaptatott fel a mögöttük hagyott rézsűre. Dagorian vágtatott a szekérhez: szablyája a kezében csillogott.
7. Fejezet Vellian huszonkilenc évéből tizenötöt harcosként élt le, és ebből tizenkét éven át Malikadát és Antikas Kariost szolgálta. A ventriai sereghez a nagy küldetés okán csatlakozott: a Drenai elleni invázió miatt és az ősi sérelmek jóvátételére. Minden ventriai gyermek tudott a drenai gyalogságról: megszegett szerződéseikről, arcátlan területszerzéseikről, és arról, hogy évszázadokkal ezelőtt megölték Gorbent, a nagy császárt. A támadásnak kellett volna jóvátennie minden ősi sérelmet. Legalábbis ezt adták be a tizennégy éves Velliannak a falujába érkező toborzótisztek. Azt mondták, nincs nagyobb tisztesség, mint szolgálni a császár igaz ügyét. Elképesztő ígéreteket tettek gazdagságról és dicsőségről. A vagyon nem érdekelte Velliant, de a dicsőség gondolata erős bódítószerként söpört végig rajta. Aznap úgy jelentkezett, hogy nem kért engedélyt rá a szüleit ől, és ellovagolt, hogy szétzúzza a vadembereket, és hírnévre tegyen szert. Most pedig egy fáradt lovon ült a Lembe vezető régi úton, és minden álma porként oszlott szét. Nézte a drenai sereget, amint reménytelen csatáját vívja a cadiaiak ellen, és iszonyatos szégyen öntötte el. A fiatalabb tisztek közül senki sem tudott Malikada tervéről, és kivont karddal várták a jelet a támadásra. A drenai derékhad bátran harcolt, éket ütve a cadiaiak soraiba. A csatát megnyerték. Vagyis megnyerték volna, ha a ventriai lovasság megindul a jelre és támad. Minden ember látta a jelet, és néhányan már meg is indultak előre. De ekkor Malikada azt harsogta: „Tartsd az állást!" Vellian először azt hitte, hogy ez része valami kiváló, kifinomult tervnek, amelyet Skanda és Malikada közösen főzött ki. De ahogy teltmúlt az idő, és a drenaiak ezrével haltak, fény derült az igazságra. Malikada, az az ember, akit életének közel felében hűséggel szolgált, elárulta a királyt. És a legrosszabb még csak most jött. Skandát élve fogták el, és a hegyekbe, egy nagy barlangba hurcolták, ahol Kalizkan, a varázsló várt rá. A királyt bevonszolták oda, és valami ocsmány rítus keretében feláldozták. Vellian először gondolkodott el a dezertáláson. Úgy nevelték, hogy nagyra tartsa a becsületet, a hűséget és az igazság keresését. Hitt ezekben a dolgokban. Ezek alkották minden civilizált nép magvát. Nélkülük nem maradt más, csak anarchia, káosz és gyors lesüllyedés a sötétségbe. Az árulásban nincs becsület. Aztán Antikas Karios jött oda hozzá és megparancsolta, hogy szedje össze húsz emberét, és kövessék őt Usába, hogy megvédjék a királynét. Ez a feladat legalább becsületes dolog volt. A város lángokban állt, testek hevertek az utcákon, a palota elhagyatott volt. Senki sem tudta, hova rejtőzött el a királyné. Antikas ekkor kikérdezett egy csapat embert a Királyok sugárútján, akik látták, hogy egy szekér hagyja el a palotát. Egy vörös hajú fiú hajtotta, és egy katona lovagolt mellette. Asszonyok is voltak a szekéren, és a nyugati kapu felé tartottak. Antikas a húsz embert négy csoportra osztotta, és Velliant délre küldte. „Nem térek vissza, uram - mondta akkor. - Szeretném elhagyni a sereget." Antikas elmerengett a kijelentésen, majd intett Velliannak, hogy kövesse és odébb lovagoltak a többi katonától. „Mi a baj?" - kérdezte Antikas. „Mondhatom, hogy szinte minden" - felelte Vellian szomorúan. „A csatára gondolsz." „Úgy érted, a mészárlásra? Az árulásra?" - Arra számított, hogy Antikas kardot ránt, és levágja, így meglepődött, amikor a tiszt a vállára tette a kezét. „Te vagy köztük a legjobb, Vellian. Bátor vagy és becsületes, és minden más tisztnél többre értékellek.
De te nem árultál el senkit. Csak engedelmeskedtél a generálisodnak. A felelősség terhe egyedül az övé. Úgyhogy azt mondom: lovagolj délnek, és ha megtalálod a királynét, hozd vissza Usába. Ha nem leled meg, akkor menj oda, ahova csak akarsz, méghozzá az áldásommal. Megteszed ezt? A kedvemért?" „Megteszem, uram. Feltehetek egy kérdést?" „Hát persze." „Tudtál a tervről?" „Tudtam... és ez örök szégyenem marad. Most indulj... és tedd még utoljára a kötelességed!" Egyórányi kemény lovaglás következett, mire Vellian megpillantotta a szekeret. Ahogy az emberek mondták, egy vörös hajú ifjú hajtotta. Egy gyermek ült mellette a bakon, és a szekér hátuljában három nő. Egyikük a királyné volt. A vele levő katonák kirántották szablyáikat. Vellian nem engedte el lova kantárát, hanem lelovagolt a lejtőn, és megállt a lovas előtt. Az emberei felzárkóztak mellé. - Jó reggelt! - kezdte. - Vellian vagyok, és Antikas Karios generális küldött, hogy vigyem vissza a királynét a palotába. A város mostanra elcsendesedett, a sereg pedig még ma visszatér, hogy teljesen helyreállítsa a rendet. - Az árulók serege - felelte Dagorian fagyosan. Vellian elvörösödött. - Igen - bólintott. - Most pedig dugd vissza szablyádat a tokjába és engedd, hadd tegyük a dolgunkat! - Azt hiszem, ez nem így lesz. A királyné nagy veszélyben forog, és nagyobb biztonságban van velem. - Ki jelent rá veszélyt? - kérdezte Vellian, aki elbizonytalanodott, hogy most mi legyen. - Kalizkan, a varázsló. - Akkor majd én eloszlatom a félelmeidet, mert ő halott: egy sziklaomlás végzett vele. - Nem hiszek neked. - Rólam köztudott, hogy nem hazudok, uram. - Mint ahogy én sem, Vellian. De megesküdtem az életemre, hogy megvédelmezem a királynét, és meg is teszem. Te arra kérsz, hogy adjam át őt neked. Te talán nem esküdtél meg arra, hogy megóvod férje, a király életét? - Vellian hallgatott. - Tehát - folytatta Dagorian -, mivel kudarcot vallottál, nincs rá okom, hogy megbízzak benned. - Ne légy bolond, ember! Még ha olyan jól is bánsz a szablyával, mint Antikas Karios, akkor sem tudsz legyűrni ötünket. Mi értelme meghalni, amikor ügyed máris elveszett? - Mi értelme élni olyan ügy nélkül, amiért érdemes meghalni? -vágott vissza Dagorian. - Legyen hát! - szólt Vellian szomorúan. - Kapjátok el! A négy lovas meglengette szablyáját, a drenai pedig felrikoltott, és szablyája lapjával hátasa horpaszára sújtott. Az állat megugrott előre, egyenesen a ventriai csapat sűrűjébe. Az egyik ló felbukott, két másik felágaskodott. Dagorian elfordította hátasát, és szablyája felhasította a legközelebbi lovas vállát. A penge mélyre hatolt, majd kiszabadult. Vellian a tiszt felé döfött, de Dagorian hárította a szúrást, és riposztja felhasította a ventriai mellét, feltépte a tunikáját, és sekély sebet ejtett rajta. Az egyik lovas Dagorian mögé ugratott, és felemelte szablyáját. Egy nyíl ütötte át a férfi halántékát, kilökve a nyeregből. Majd megjelent a vágtató Nogusta. Dagorian látta, amint a férfi karja hátralendül, majd előre. Csillogó penge szelte át a levegőt, és mélyen belefúródott a második lovas torkába. Vellian Dagorianra rontott, ám pengéjét hárították. A drenai visszavágása elhibázta, de ahogy a ventriai hátrahajolt, kis híján elvesztette az egyensúlyát. Lova felágaskodott, és ledobta a földre. Hatalmasat esett, egy pillanatra el is kábult. Térdre küzdötte magát, felkapta szablyáját, és körülnézett. Mind a négy embere halott volt. Dagorian leszállt a lováról, és elindult felé. A ventriai tiszt nem hátrált. A fák közül két másik harcos lépett elő: a fehér bajszú kopasz óriás, és az íjász, akiben Vellian felismerte Kebrát, a korábbi bajnokot.
- Úgy tűnik - mondta -, hogy a szerepek felcserélődtek. - Nem akarlak megölni - felelte Dagorian. Velünk tarthatsz fogolyként. Elengedünk, amint elérjük a tengerpartot. - Inkább nem. Hogy is lennék képes nem követni a bátorság ilyen szép példáját? Előreugrott, és támadásra lendült. Pengéik újra meg újra összecsattantak. Egy pillanatig úgy érezte, győzhet, de aztán Dagorian gyilkos riposztjától izzó tűz járta át a mellét. A szablya kicsusszant belőle, a ventriai pedig a földre rogyott. Most a földön hevert és a kék eget bámulta. A saját hangját hallotta: - Én is megvédtem volna a királynét, még az életem árán is. - Tudom. Axianának a nap hátralevő része olybá tűnt, mintha álmodna: egyszerre volt valóságos és valószerűtlen. A szekér a keskeny erdei csapáson zötykölődött, a nedves föld és a zöld levelek illata pedig erős volt, csak úgy duzzadt az élettől. De amikor körülnézett, végig társai arcán, furcsamód úgy érezte, hogy válaszfalak emelkednek közéjük. A kis Sufiát leszámítva mindegyikük feszültnek tűnt, mozdulataik hevesek voltak, szemük rémült. De amikor szemügyre vette a fekete harcost, rájött, hogy nem mindegyiküknél van ez így. Abban a különös kék szempárban nyoma sem volt a félelemnek. Dagorian némán lovagolt a szekér mellett, időről időre hátrafordulva, hogy megvizsgálja a maguk mögött hagyott csapást. Bár nem sok mindent lehetett látni, mivel már mélyen benn jártak az erdő sűrűjében, és az ösvény a fák között kígyózott. A férfi azonban még így is vissza-visszanézett. A másik három lovas is némán ügetett. A fekete ember kétszer hagyta ott a csapatot, hogy hatalmas fekete heréltjén visszalovagoljon a csapáson. A másik kettő a szekér két oldalán helyezkedett el, és csak akkor maradtak le, amikor az út összeszűkült és a fák körülzárták Axiana emlékezett Kebrára, az íjászra. Ő volt az, aki veszített a tornán, ami annyira feldühítette Skandát. És a másik fickó, akit Kebra Bölénynek nevezett, nagydarab izompacsirta volt, lekonyuló fehér bajusszal. A királyné korábban még sosem járt az erdőben, apja azonban gyakran vadászott itt. Oroszlánt és medvét, őzet és szarvast ejtett el. Eszébe jutott, amikor az ablakból nézte a trófeák érkezését. A tetemek olyan sajnálatra méltónak tűntek, ahogy ott hevertek a szekér hátuljában. Oroszlán és medve. A gondolat nem rémisztette meg. Mostanra minden félelme elenyészett. Úszott a harmóniában, a pillanatban élt. - Hogy érzed magad? - tette rá a kezét a királyné karjára Ulmenetha. Axiana lepillantott a kézre. Arcátlanság volt megérinteni őt, mégsem érzett haragot. - Jól vagyok. - Napfény tört át a felhők között, és lándzsaként döfött a fák közötti résbe előttük: a rézsútos aranyoszlop megvilágította az ösvényt. - Milyen szép! - mondta Axiana álmodozva. Látta Ulmenetha szemében az aggodalmat, de nem értette, mi az oka. - Vissza kellene mennünk a városba. Mindjárt besötétedik. A papnő nem felelt, csak közelebb húzódott hozzá, átkarolta és magához ölelte. A lány Ulmenetha vállára hajtotta a fejét. - Nagyon fáradt vagyok. - Pihenj, galambom! Majd Ulmenetha gondoskodik rólad. - Axiana meglátta a szekér hátuljához kötött öt lovat, és megfeszült a teste. Ulmenetha szorosabban ölelte magához. - Mi a baj? - kérdezte a papnő. - Azok a lovak... honnan szereztük őket? - Azoktól a katonáktól, akik ránk támadtak. - Az csak álom volt. Egyetlen katona sem támadna rám. Én vagyok a királyné. Egyetlen katona sem támadna rám. Senki sem zárna be. Nincsenek sétáló halottak. Ez az egész csak álom. - Remegni kezdett, és érezte, hogy a papnő keze megsimogatja az arcát, majd hálásan belesüppedt a sötétségbe.
Amikor kinyitotta a szemét, fénylő csillagokat látott az égen. Ásított egyet. - Azt álmodtam, hogy Morecben vagyok - ült fel. - Ott nőttem fel, az öbölre néző tavaszi palotában. Onnan volt szokásom nézni a delfineket. - Szép álom volt? - Igen. - Axiana körülnézett. A fák mostanra árnyékba borultak és a hőmérséklet lecsökkent. A menedéket adó lapályosban imitt-amott még mindig hó borította a földet. - Hol vagyunk? - Nem tudom biztosan - felelte Ulmenetha. - De hamarosan tábort verünk. - Tábort? Letáborozunk? - Igen. - Nincs valahol a közelben egy ház? - Nincs - felelte szelíden Ulmenetha. - Ház nincs. De biztonságban leszel. - A medvéktől és az oroszlánoktól - felelte Axiana, és próbált tekintélyt parancsoló hangot megütni. - Igen, fenség. Dagorian a szekérhez lovagolt, és átmászott a bakra. - Kapaszkodjatok! - vette ki a gyeplőt Conalin kezéből. - Letérünk az ösvényről. - A szekér zötykölődve lódult jobbra, neki egy enyhe lejtőnek. Ulmenetha szorosan ölelte Axianát. A tiszt egy sekély patakhoz hajtott, míg Kebra és Bölény átlovagolt a vízen oda, ahol a fekete ember várt rájuk. A sziklafal tövében tűz égett. A fáradt lovak belegázoltak a patakba, a drenai tiszt pedig kétszer megcsördítette az ostorát, mire a szekér lassan átgördült a túloldalra. Amint átértek, a férfi megfordította a járművet, és behúzta a féket. Ulmenetha lesegítette a királynét, és a tűzhöz támogatta. Lapos sziklák hevertek a közelben, és Axiana lerogyott az egyikre. Kebra még egy tüzet gyújtott, és nekiállt vacsorát készíteni. A gyerekek tűzifát szedtek, és láthatóan mindenkinek volt tennivalója. Axiana felnézett a tornyosuló sziklafalra. Ilyen szirtek voltak Morecben is. Egyszer felmászott az egyikre, anyja pedig rettenetesen leszidta. Hirtelen eszébe jutottak a királyi gárdisták, akik nem is olyan régen odalovagoltak a szekérhez. Mi történt velük? Miért tűntek el? Már éppen meg akarta kérdezni Ulmenethától, de ekkor megütötte orrát a tábortűzre tett kondérból áradó fűszeres hús aromája. Varázslatos illata volt! Felállt, és a tűzhöz lépett. A kondér előtt térdelő íjász felpillantott. - Hamarosan elkészül, fenség. - Pazar az illata - felelte a nő, és odasétált a holdfényes patakhoz, majd elindult a partján: lenyűgözte a víz alatti sima köveken megcsillanó fény. Úgy ragyogtak, akár a drágakövek. Immár egyedül maradva leült a víz mellé, és eszébe jutott, ahogy a moreci fövenyen üldögélt, lábát a víz nyaldosta. Dajkája általában egy dalt énekelt neki, egy dalt a delfinekről. Axiana megpróbálta felidézni. Felnevetett, amikor eszébe ötlöttek a sorok, és énekelni kezdett: Hogy vágyom arra én Tenger úrnőjeként Ússzam az óceánt, mit uszonyom felszánt És oly csodásan szabad lennék. A bokor megzörrent mellette, és egy hatalmas alak magasodott fel, fölébe tornyosulva. Axiana összecsapta a kezét, és boldogan felkacagott. A medve olyan hatalmas volt, és eltérően a sajnálnivaló tetemektől, melyeket apja hazahozott, teli volt élettel. A medve mélyen, dörögve felmordult. - Nem tetszik a dalom, maci? - kérdezte a lány. Ekkor egy erős kéz ragadta meg a karját, és amikor felpillantott, a fekete harcos állt mellette. A férfi bal kezében lángoló fáklyát tartott, és gyengéden maga felé húzta a nőt. - Fenség, ez a medve éhes, és most nincs dalolós kedvében. A harcos lassan hátrált, magával húzva a királynét. A medve széttárta mancsait, és a bokrokon át feléjük cammogott. - Velünk tart - közölte a királyné vidáman. A fekete férfi megfontoltan a nő elé lépett, előrenyújtva a lángoló fáklyát. A nő balra nézve meglátta íjász Kebrát, aki vesszőt illesztett íja húrjára.
- Ne lőj! - kérte Nogusta. Bölény és Dagorian jobbról tűnt fel. Bölény is egy fáklyát tartott a kezében. A medve ide-oda forgatta óriási fejét. - Takarodj innen! - ordított rá Bölény, és előreszökkent. A medvét meglepte a mozdulat, négy lábára huppant, és elcammogott a sötétségbe. - Olyan nagy volt - lelkendezett Axiana. - Való igaz, fenség - felelte a fekete ember. - És most térjünk vissza a tűzhöz! A ragut óntányérokon szolgálták fel, a királyné pedig jó étvággyal falatozott belőle. Bort is kért, de Ulmenetha bocsánatát kérte, amiért megfeledkezett erről, és nem hozott. Ehelyett kapott egy kupában patakvizet, amely hűs volt és kellemes. Ulmenetha elkészítette Axiana fekhelyét a tűz mellett. Dagorian kivájt egy kis mélyedést a takarók mellett, hogy kényelmesen elférjen a pocakja. Axiana egy összecsavart takaróra hajtva fejét, némán hevert, hallgatva a tűz körül ülők beszélgetését. Hallotta, hogy miről diskurálnak. Sufia, a kisgyermek elaludt mellette, Conalin, a fiú pedig ott ült és vigyázott rá. - Ma láttam egy medvét - mondta neki Axiana álmosan. - Ideje aludnod. Bölény egy fahasábot dobott a tűzre, miközben Kebra összeszedte az óntányérokat, és a patakhoz vitte, hogy ott elmosogassa őket. Az óriás lopva Nogustára pillantott, aki némán üldögélt, hátát a sziklafalnak vetve. Ulmenetha és Dagorian suttogva beszélgettek, és Bölény egyetlen szavukat sem tudta kivenni. A férfit összezavarták az aznap történtek. A fekete ember korán felébresztette őket, és elindultak a város felé. „A királyné veszélyben van" - a fekete ember ennél többet nem is mondott, és gyorsan lovagoltak, így beszélgetésre nem maradt idő, de Bölény nem volt lovas. Utálta a lovakat. Rá kellett jönnie, hogy legalább annyira utálja őket, mint amennyire gyűlöl télen a földön aludni. Sajgott a válla, és a hátát alul kínzó és éles fájdalom is gyötörte. Az óriás arrafelé nézett, ahol a királyné aludt, mellette pedig a gyerekek nyúltak el. A férfi ebben az egészben semmi értelmet nem látott. Skanda meghalt, amit magának köszönhetett, amikor megbízott a ventriaiakban és hazaküldte legjobb katonáit. De a varázslókról, démonokról és áldozásokról szóló történet nyugtalanította Bölényt. Közismert volt, hogy az emberek nem harcolhatnak démonokkal. A fekete ember ennél többet nem is mondott, és gyorsan lovagoltak, így beszélgetésre nem maradt idő. - Mihez kezdünk? - kérdezte Nogustától. - Mivel? - kérdezett vissza a fekete ember. - Ezekkel! - intett Bölény az alvók felé. - Elvisszük őket a tengerpartra, és ott keresünk egy Drenanba tartó hajót. - Ó, tényleg? Ennyi lenne csak az egész? - fortyant fel az óriás, aki egyre mérgesebb lett. - Valószínűleg az egész ventriai sereg ott liheg majd a sarkunkban, ráadásnak meg néhány démon is. És egy olyan állapotos nővel utazunk, akinek elment az esze. Ó... és azt említettem már, hogy egész Ventria leglassabb szekere a miénk? - Nem ment el az esze, te tulok - szólalt meg Ulmenetha fagyosan. -Csak meg van rendülve, de ez majd elmúlik. - Ő van megrendülve? És mi van velem? Kirúgtak a seregből, többé már nem vagyok katona. Mondhatom, az volt aztán a megrendülés. De mégsem kezdtem el énekelni a medvéknek. - Csakhogy te nem egy tizenhét éves, mindenórás érzékeny lányka vagy - felelte a papnő -, akit elszakítottak az otthonától. - Nem én szakítottam el az otthonától - vitatkozott Bölény. - Tőlem akár vissza is mehet. Akárcsak te, te hájas tehén. - Mit javasolsz, barátom? - tudakolta Nogusta szelíden. A kérdés leterítette az óriást. Nem szokott hozzá, hogy a véleményét kérdik, és valójában nem is volt
neki. De haragudott a kövér nőre, aki tuloknak nevezte. - Tovább kéne állnunk innen. A nő még csak nem is drenai, igaz? Mint ahogy egyikük sem az. - Én az vagyok - közölte Ulmenetha, akinek hangjába megvetés lopózott. - Csakhogy nem ez itt a gond, igaz? - Gond? Hát te miről beszélsz? - érdeklődött Bölény. - Ez nem a népekről szól - vetette közbe Dagorian. - A démonok fel akarják áldozni a királyné gyermekét. Érted? Ha sikerrel járnak, a világot markába kaparintja a rettenet. A legendákból ismert összes gonosz, az alakváltók, az odvas fogúak, a krandylok.. mind visszatérnek. Meg kell védenünk a lányt. - Megvédeni? Négyen vagyunk csak! Hogyan védjük meg? - Ahogy tőlünk telik - válaszolta Nogusta. - De neked nem kell maradnod, barátom. Az életeddel szabadon rendelkezel. Ellovagolhatsz: senki sem tart itt láncra verve. A beszélgetés olyan úton haladt, ami nem volt Bölény ínyére. Nem állt szándékában elhagyni a barátait, és meglepte, hogy Nogusta egyáltalán előállt az ötlettel. - Nem értek a térképolvasáshoz - tiltakozott. - Még csak azt sem tudom, most hol vagyunk. Tudni akarom, miért kellene a lánnyal maradnunk. Kebra visszatért a tűzhöz, és gondosan elpakolta a tisztára mosott tányérokat, majd letelepedett Bölény mellé. Nem szólt semmit, de arca elárulta, hogy jól mulat. - Miért kellene maradnunk? - dörögte Dagorian. - Miféle kérdés ez egy drenai katonától? Gonosz fenyegetés készül végezni egy gyermekkel. Ne törődj azzal, hogy ez a gyermek a trónörökös, és hogy az anyja királyné! Amikor a gonosz közeleg, a jó emberek kiállnak ellene. Bölény harákolt, és a tűzbe köpött. - Ez éppen olyan volt, mint azok a magasröptű halandzsák, amiket Skanda szokott felbüfögni a csaták előtt. És mire jutottunk velük, ha? A sereg oda, mi meg itt ücsörgünk egy fagyos erdőben, várva, hogy lecsapjanak ránk a démonok. - Van benne igazság - szólt Kebra, és rákacsintott Nogustára. -Nincs értelme vitatkozni ezen a kérdésen. Engem nem érdekel sem a vagyon, sem a dicsőség. Sosem érdekelt. Mit sem jelent nekem, ha arra gondolok, hogy visszatérve Drenanba mindenféle felvonulásokat és lakomákat rendeznek a tiszteletemre. És nem is vágyom arra, hogy palotában éljek körülvéve gyönyörű nőkkel. Nem kell nekem más, csak egy egyszerű tanya, meg egy szép földdarab. És ezeket az álmokat a legkönnyebben úgy érhetem el, ha egy gyors paripán elindulok a tengerpart felé. - Pontosan ugyanezt mondom én is - trombitálta Bölény diadalittasan, de aztán tétovázni kezdett. - Mit is mondtál a vagyonról? Kebra vállat vont. - Jelentéktelen csecsebecse csupán. De el tudod képzelni, milyen fogadtatásban részesül az a néhány hős, akik megmentették a királynét? Arannyal és hódolattal árasztják el őket. Valószínűleg még ki is nevezik őket a Ventriába visszatérő bosszúálló sereg élére. De kinek kell ez? Te és én holnap útra kelünk Caphisba. Csendesen hazautazunk egy hajón és visszavonulunk. Lesz helyed a tanyámon. - Nem akarok tanyán élni - dacoskodott Bölény. - Ott akarok lenni... hogy is nevezted? A bosszúálló seregben. - Valószínűleg ott lehetnél - nyugtatta meg Kebra. - Feketére festheted a bajszod, és úgy tehetsz, mintha ismét negyvenéves lennél. De most lepihenek: hosszú és fárasztó volt a nap. Az íjász felállt a tűz mellől, és a takaróihoz sétált. - Tényleg vagyont és hírnevet adnának? - tudakolta Bölény Dagoriantól. - Attól tartok igen. - Valószínűleg dalokat is írnának rólad - tódította Nogusta. - A himlő verje ki a dalokat! Egy szajhát sem vehetsz meg dalokkal. De meg tudunk vívni a démonokkal, Nogusta? Úgy értem, tényleg le tudjuk győzni őket?
- Láttál már valaha is veszíteni engem? - kérdezett vissza a fekete ember. - Persze, hogy le tudjuk győzni őket. - Akkor azt hiszem, igazad van. Nem hagyhatjuk, hogy a gonosz a maga feje után menjen. Veled tartok. Ezzel talpra kászálódott, visszabaktatott a takaróihoz, és leheveredett. Kisvártatva már hangosan hortyogott. - Magasságos egek, felfordul a gyomrom - szólalt meg Dagorian. - Ne ítéld meg ilyen szigorúan! - intette Nogusta. - Bölény nem valami bonyolult ember, de közel sem olyan felszínes, mint amilyennek tartod őt. Lehet, hogy a fogalmakkal bajban van, de a valós dolgok más lapra tartoznak, majd meglátod. És most térj nyugovóra! Én vállalom az első őrséget. És vagy három óra múlva felébresztelek. Amikor Dagorian távozott, Ulmenetha odalépett Nogusta mellé. - Szerinted elérhetjük a partvidéket? - kérdezte a férfitől. - Hiszel a csodákban? Nogusta egymagában üldögélt, élvezve a magányt. Igazából nem volt arra szükség, hogy őrködjön. Semmit nem tehettek volna, ha megtámadják őket: csak harcolhatnak és meghalhatnak. De mindig is élvezte az erdei éjszakákat, a levelek között neszező szelet, a szórt holdfényt, és a körülötte álló ősi fákból sugárzó örökkévalóságot. Az erdő soha nem hallgat. Mindig motoz valami, mindig van élet. Fülét megütötte Bölény halk hortyogása. Erre elmosolyodott. Dagorian és Ulmenetha megvetően tekintettek az óriásra, amiért úgy döntött, hogy a vagyonért és a dicsőségért tart velük. Nogusta azonban többet tudott ennél. Bölénynek ürügy kellett a hősiességhez. Akárcsak az összes ember, aki korlátozott intellektussal bírt, ő is félt attól, hogy rászedik vagy manipulálják. Soha semmi kétség nem volt afelől, hogy velük tart majd. Kebra tudta ezt, és megadta Bölénynek azt a kifogást, amire szüksége volt. Az óriás minden ellenséggel szemben a barátai mellett áll majd. Hiszel a csodákban? Nogusta ezt kérdezte Ulmenethától. A férfi tudta, hogy csodára lenne szükségük. Fogta Dagorian térképét, és a tűz felé fordította. A szimbólumok jól látszódtak a remegő fényben. Vagy húsz mérföldre délre a Mendea folyó szalagja kanyargott, és három gázlót jelöltek rajta. Ha holnap késő délutánra elérnék az elsőt, lenne esélyük átkelni a folyón, és eltűnhetnének a felföldön. Ezután újabb hetven mérföldnyi dimbes-dombos terep következik. A déli út mentén régi erődöket j elölt a térkép, de ezek mostanra elhagyatottan álltak. Az úton akadhatnak falvak, ahonnan készleteket szerezhetnek be, de ezt valószínűtlennek tartotta: lakatlan vidéken járnak majd. Azután kijutnak a síkságra és újabb százötven mérföld vár rájuk nyugat felé, a tengerpartra. Még az öt vezeték lóval is egyhavi kemény, lassú út lenne. A fekete ember felismerte, hogy észrevétlenül képtelenek lesznek megtenni ezt az utat. A kétségbeesés villámként sújtott le rá. De könyörtelenül elfojtotta magában. Egyszerre csak egyet, figyelmeztette magát. Először a folyó jön. „Miért teszed ezt?" Ezt kérdezte tőle Ulmenetha, mire ő így felelt: „Elég annyi, hogy megteszem. Nincs szükség magyarázatra." Most erre gondolt, felidézve azt a rettenetes napot, amikor arra ért haza, hogy családját meggyilkolták: látta a holttestüket, és a maga ásta sírba fektette őket. Eltemette szeretteit, és velük elhantolta saját és az ő álmaikat. Minden reményüket és félelmüket átadta a földnek, és önmaga egy része is velük maradt a fagyos, féregfúrta földben. Körülnézett a táborban. Ulmenetha a szekéren aludt. Nogusta megkedvelte a papnőt. Szívós asszony volt, aki nem ismerte a megalkuvást. Felállt, sétált egyet a tűz körül, és megállt az alvó gyerekek fölött. Conalin mogorva kölyök volt, de legbelül acélos. A két lány közös takaró alatt kucorodott össze. Sufia, a kisgyerek, szájába kapta hüvelykujját és békésen aludt. A fekete ember a tábor szélére sétált. A fák résén át ki tudta venni az ég sötétszürkéjére rajzolódó hegyek fekete sziluettjét. Hallotta, hogy Kebra tart felé. - Nem tudsz aludni? - kérdezte az íjász.
- Már aludtam egy kicsit, de kezdek öreg lenni ahhoz, hogy élvezzem a puszta földön eltöltött fagyos éjszakákat. A csontjaim tiltakoznak ellene. A két férfi némán állt, belélegezve a hideg és tiszta éjszakai levegőt. Majd Kebra törte meg a csendet: - A lovasoknál, akiket megöltünk, jó háromnapi ellátmány volt. Egy darabig nem hiányolják majd őket. - Reméljük. - Nem félek a haláltól - mondta nyugodtan az íjász. - De mégis félek. - Tudom. Én is félek. - Van terved? - Életben maradunk, megöljük az ellenségeinket, elérjük a partot, keresünk egy hajót. - A dolgok mindig szebbnek tűnnek, ha van terved. Nogusta elmosolyodott, majd arckifejezése komorra váltott. A fekete ember végigsimított borotvált fején. - A gonoszság erői gyülekeznek és minden remény három vénemberbe van vetve. Ettől már-már hinni támad kedvem a Forrásban. Mert itt kozmikus humorérzékről van szó. - Hát, barátom, én igenis hiszek benne. És ha választanom kellene három vénembert a világ megmentésére, én is ugyanazt a döntést hoznám, mint ő. Nogusta kuncogott. - Akárcsak én, de ettől mi még csak három beképzelt vénember leszünk. Antikas Karios két napon át kutatott nyugaton, most azonban tizenöt emberével fáradt lovaikon bevonult Usába. Az emberek nem kevésbé voltak törődöttek, és liszteszsákként zötyögtek a nyeregben. Levették bronzsisakjukat, és a nyeregkápába kapaszkodtak. Ruhájuk bemocskolódott az úttól, fehér köpenyük összekoszolódott. Antikas két kellemetlen igazsággal kényszerült szembenézni: először is azzal, hogy a menekülők nyilvánvalóan délnek tartottak, másodszor pedig azzal, hogy Vellian vagy elárulta őt, vagy meghalt. Az utóbbi szinte elképzelhetetlen volt. Dagorian roppant képzett kardvívó ugyan, de még ő sem tud legyőzni öt veterán katonát. Antikasnak eszébe jutottak az ifjú tisztről szóló feljegyzések, melyeket olvasott. Dagorian, aki egy hős hadvezér fia volt, soha nem akart katona lenni. Lényegében két éven át papnak tanult. A beszámolók szerint családja nyomására lépett be apja ezredébe. Ezek a tények önmagukban keveset jelentettek volna a legtöbb embernek, de Antikas Karios éles elméje rengeteg mindent megtudott belőlük. Ahhoz, hogy pap legyen valakiből, nemcsak óriási eltökéltség és hit kellett, de hajlandóság arra is, hogy félredobja a testiség minden vágyát. Egy ilyen döntést nem lehet csak úgy mellékesen meghozni, és amint megtörtént, az embert vasláncokkal szorítja le. De Dagorian lerázta magáról ezeket a béklyókat „családja nyomásának" engedve. Vagyis istene iránti elkötelezettsége gyengébb volt, mint a családja iránti. Ez pedig vagy puhány személyiségre, vagy olyan emberre vallott, aki mások igényeit saját vágyai elé helyezi. Vagy mindkettőre. Antikast nem izgatta különösebben, amikor Malikada elrendelte a tiszt halálát. Mint ahogy túlzottan meg sem lepődött, amikor Dagorian legyűrte az orgyilkosokat. De az ezt követő tettei már rejtélyesek voltak. Miért rabolta el a királynét? És a jelek szerint a nő miért ment vele önszántából? A magas pej, amelyen ült, megbotlott a széles sugárúton, de máris összeszedte magát. Antikas megveregette a nyakát. - Hamarosan pihenhetsz. Már majdnem szürkült, mire elérték a palota kapuját. A város nyugati negyede felett a füst szemfedélként gomolygott, és senki sem járt az utcákon. Antikas lovasait a kaszárnyába küldte, hogy csutakolják le hátasaikat, maguk pedig pihenjenek. A generális belovagolt a palota kapuján. Ahogy áthaladt rajta, a két őrszem vigyázzba vágta magát. A férfi az istálló felé fordította hátasát, ahol leszállt a nyeregből. Az istállószolgák sehol. Ez bosszantotta Antikast, így ő nyergelte le a heréltet, hogy aztán lecsutakolja egy darab száraz szalmával, majd bevezette az istállóba. Antikas gabonaszemeket öntött az etetőbe, mert egy vödör vizet az istálló kútjából, és betakarta a paripa hátát. Az állat ennél többet
érdemelt, és a kardvívót bőszítette, hogy a lovászoknak híre-hamva sincs. De miért is lennének itt? Hiszen egyetlen ló sem volt az istállóban. Antikas fáradt volt, szeme égett a kialvatlanságtól, de nekiállt felkutatni Malikadát. Ahelyett, hogy a hosszabbik úton visszasétált volna a főbejárathoz, a konyhaajtón át lépett be, és arra gondolt, hogy vacsorát rendel a szobájába. Ám itt sem bukkant életjelre. A palota üresen tátongott. Ahogy továbbment, meglátta az elmosatlan, ételmaradékos edények halmait, és felfigyelt rá, hogy az éléskamra ajtaja nyitva áll, a polcok üresek. Értelmetlen volt az egész. Alkonyatkor a konyhában nyüzsögniük kellett volna a vacsorát készítő szolgáknak. Nekiindult az első emeletre vezető keskeny és kanyarodó lépcsősornak hogy egy vastag szőnyeggel borított folyosón menjen tovább, el a könyvtár mellett, a királyi lakosztályokhoz vezető díszes lépcsőhöz. A konyhában és az istállóban tapasztaltak után meg sem lepődött, hogy nyoma sincs a szolgáknak, és hogy egyetlen lámpás sem ég. A palota félhomályba borult, és egyedül a haldokló napnak a hosszúkás ablakokon beszűrődő gyérülő fénye szolgáltatott világosságot. Már éppen kezdte azt hinni, hogy Malikada a kaszárnyában szállt meg, amikor észrevette a Skanda egykori lakosztálya előtt álló két őrt. Antikas feléjük indult, de azok a szokástól eltérően nem tisztelegtek. Megállt, hogy megrója őket, ám ekkor Malikada kiáltott ki az ajtó mögül: - Gyere be, Antikas! A férfi belépett és meghajolt. Malikada az erkélyen állt, háttal neki. A kardvívó egy pillanatra megzavarodott. Honnan tudta a herceg, hogy ő odakint van? - Beszélj! - mondta Malikada anélkül, hogy megfordult volna. - Sajnálattal jelentem, hogy a királyné eltűnt, nagyuram. De holnap megtalálom. Antikas dühös kifakadásra számított, mivel a herceg szeszélyes típus volt. Így hát meglepődött, amikor unokafivére csak vállat vont. - A Lembe vezető régi úton jár. Négy férfival, a dajkájával és három gyerkőccel utazik. Az egyik férfi Dagorian, a tiszt. Holnap embereket küldök a királyné után, úgyhogy többé már nem kell törődnöd az üggyel. - Igen, nagyúr. És ami a többi ügyet illeti? - A többi ügyet? - kérdezett vissza Malikada álmatagon. - A tengerpartra küldendő üzeneteket, a leszámolást a Fehér Farkassal, a drenaiakkal rokonszenvezők kiiktatását. Az összes tervünket, melyekről hónapokon át vitáztunk. - Azok várhatnak. A királyné mindennél fontosabb. - Tisztelettel mondom, kuzin, nem értek egyet. Amint a drenaiak értesülnek Skanda haláláról, újabb támadást indítanak. És ha a Fehér Farkast hagyjuk megszökni... De Malikada nem is figyelt oda. Továbbra is az erkélyen állt és a várost nézte. - Térj meg a szobádba, és pihenj le, Antikas! Menj! - Igenis, nagyuram. Antikas elhagyta a szobát. Az őrök ismét csak nem tisztelegtek, de a kardvívót túlságosan lekötötték a gondolatai ahhoz, hogy foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Ruhát kellett váltania, ennie kellett valamit, aztán meg lepihenni. A saját lakosztálya kicsi volt: egy apró hálószoba, meg egy szerény nappali két kerevettel, erkély nélkül. Meggyújtott két lámpást, kibújt a vértjéből, és az alatta viselt porlepte tunikából, majd az egyik tálba vizet öntött a hosszúkás korsóból, és megmosta felsőtestét. Szívesebben vett volna egy forró, illatszeres fürdőt, de szolgák nélkül valószínűtlennek tűnt, hogy a fürdőház kazánjai működnének. Hova tűntek a szolgák? És Malikada miért nem szedett össze többet? Új tunikát és nadrágot húzott, majd leült, és megszokásból kisuvickolta sisakját, mell- és lábvértjét, aztán felakasztotta őket a favázra. A szoba ekkor kezdett kihűlni: Antikas odasétált az ablakhoz, de az be volt spalettázva. Arra gondolt, hogy tüzet rak, de az éhség már mardosta. A hőmérséklet még tovább csökkent. Antikas a derekára csatolta kardövét, és elhagyta a szobát. A folyosón sokkal, de sokkal
melegebb volt. Furcsa, gondolta magában. Mögötte, a szobában a mosdótálban levő víz megfagyott, és jégvirágok képződtek az ablakon. A férfi elhagyta a palotát, és átszelte a Királyok sugárútját. Canta kocsmája csak egy röpke sétára volt, és ott mindig finom ételt szolgáltak fel. Amikor megérkezett, az ajtót zárva találta, de mozgást hallott odabentről. Most már dühösen, bedörömbölt a faajtón. Erre minden neszezés elhalt. - Nyisd ki, Canta! Egy éhes ember várakozik idekint. Hallotta, hogy a másik oldalon elhúzzák a reteszeket. Az ajtó kitárult: a kocsmában ketten voltak. Egyikük, Canta, a tulajdonos alacsony, hájas, kopaszodó fickó sűrű fekete bajusszal, és konyhakést tartott a kezében, míg a másik férfi szekercét szorongatott. - Gyorsan gyere be! - szólalt meg Canta, mire Antikas belépett. A férfiak becsapták az ajtót, és helyükre tolták a reteszeket. - Mitől féltek? - tudakolta a kardvívó. A két férfi egymásra nézett. - Mióta vagy a városban? - kérdezett vissza a tulaj. - Nemrég érkeztem. - Lázongások törtek ki - felelte a kocsmáros, majd kését az asztalra dobta, és lerogyott egy székbe. Olyan lázongások, amilyeneket még sosem láttál. Az emberek a szomszédaikat vágták és kaszabolták A múlt éjjel a pék meggyilkolta a feleségét és aztán az utcákon rohangált a fejével a kezében. A saját szememmel láttam, Antikas, az ablak résén át. Mindenfelé tombol az őrület. Holnap elhagyom a várost. - És mi van a polgárőrséggel? - érdeklődött Antikas. - Ők is velük vannak: gyújtogatnak és fosztogatnak. Én mondom, Antikas, az értelem koldusbotra jutott. Nappal minden csendes, de amint lemegy a nap, ismét kezdetét veszi a lidércnyomás. Nagy gonoszság munkál itt: a csontjaimban érzem. Antikas megdörgölte fáradt szemét. - A sereg mostanra visszatért. Majd ők rendet tesznek. - A sereg a várostól egy mérföldre táborozik - mondta a másik fickó, egy szürke szakállú, köpcös alak. A város védtelen. A kocsma sötétbe és félhomályba borult, és csak a kandallóban pislákoló tűz világította meg. - Van valami ennivaló? Tegnap óta nem ettem semmit. Canta bólintott, és bement a konyhába. A másik férfi leült, szemközt a kardvívóval. - Ez boszorkányság. Szerintem a város haldoklik. - Badarság! - fortyant fel Antikas. - Te nem láttad azt, ember. Odakint, sötétedés után. Ám én igen, és nem felejtem el. A csőcseléket megszállta valami. De majd látni fogod a saját szemeddel. - A csőcselék már csak ilyen. - Talán, katona. De tegnap... - A férfi hangja elhalt. Felállt, és odasétált a tűzhöz, lerogyott mellé, és belebámult a lángokba. A kocsmáros egy tányér hideg sülttel és egy korsó vizezett borral tért vissza. - Ez a legtöbb, amit adhatok - mondta. Antikas az erszényéért nyúlt. - Ne is foglalkozz vele! Tekintsd ajándéknak! A kandalló felől zokogás csapott fel: Antikas megvetően meredt a férfira. Canta odahajolt hozzá: - A múlt éjjel megölte a feleségét és a gyerekeit - suttogta. - Pedig nagyon-nagyon szerette őket. Reggel felkeresett engem: tetőtől talpig csurom vér volt. Képtelen volt elhinni, ami történt. - Le fogják tartóztatni és felakasztják - felelte Antikas fagyosan. - Várd meg, amíg leszáll az éj, mielőtt ítélkeznél! - tanácsolta Canta. Antikas nem felelt. Lassan falatozott, kiélvezve a hideg marhasült és a füstölt sajt ízét. Amikor jóllakott, hátradőlt székében. Ekkor megreccsent a lépcső egyik deszkája.
Antikas felpillantott, és látta, hogy egy fehér köntösű, magas és vékony pap tart lefelé a lépcsőn. - Két napja van itt - közölte a kocsmáros. - Keveset beszél, de rettenetesen fél. A pap kurta biccentéssel köszöntötte Antikast, és elhaladva mellette letelepedett a távolabbi falnál álló asztalhoz. - Mit keres a kocsmában? - tudakolta a kardvívó. - Azt mondja, hogy ezt a helyet egy szentély romjaira építették és a démonok elkerülik. Antikas felállt, és átszelte a termet. A pap felpillantott. Vékony, aszkétikus arca volt, tekintélyes orral, és szinte nem volt álla. Szeme fakó volt, és savós. - Jó estét, atyám! - üdvözölte a kardvívó. - Neked is, fiam. - Mit ő l félsz? - A világvégétől - felelte a pap tompa és színtelen hangon. Antikas az asztal fölé hajolt, arra kényszerítve a másikat, hogy a szemébe nézzen. - Magyarázd meg! - követelte. - A szavak most már haszontalanok - sütötte le ismét szemét a pap. - Már megkezdődött, és nem lehet megállítani. A démonok mindenhol ott vannak, és minden éjszakával egyre erősebbek lesznek. - A férfi elhallgatott. Antikasnak nehezére esett elrejtenie bosszúságát. - Azért csak meséld el! - ült le a pappal szemközti lócára. A férfi felsóhajtott. - Néhány héttel ezelőtt Aminias atya, rendünk legidősebb tagja, arról számolt be az apátnak, hogy démonokat látott a város felett. Azt állította, hogy a város nagy veszélyben forog. Azután meggyilkolták. Néhány nappal ezelőtt egy asszony keresett fel a templomban. Papnő volt és a királyné bábája. A kiraz... a háromszori látomás áldásában részesült. Beszéltem vele, a vízióit és megpróbáltam értelmezni. Miután elment, tanulmányozni kezdtem a templom könyvtárában az ősi tekercseket és grimoire-okat. Ekkor rábukkantam a próféciára. És a prófécia mostanra valóra vált. - Miről beszélsz? - nógatta Antikas. - Szerinted a nap lebukik az égről, az óceánok megemelkednek és elpusztítanak mindnyájunkat? - Ennek semmi köze a természethez, fiam. Úgy vélem, hogy mind az öreg császár, mind Skanda három ősi király vérvonalából származott. Ezek a királyok és egy varázsló réges-régen egy háborút vívott. De azt a háborút nem emberek ellen vívták. Mára kevés részlet maradt fenn róla, és ami fennmaradt, az is reménytelenül eltorzítva és tele bizarr képzelgésekkel. Az viszont egyértelmű, hogy a háborút nem emberi lények ellen vívták... ha úgy tetszik, démonok ellen. Az összes ősi fóliáns beszámol arról az időszakról, amikor ilyen teremtmények jártak közöttünk. A három király véget vetett ennek a korszaknak, az összes démont egy másik világba száműzve. Mára nem maradtak fenn részletek az általuk szőtt varázslatról, de az egyik fóliáns leírja, hogy azon a csodálatos éjszakán miképpen álltak a planéták az égen. És most a mennybolton hasonlóan állnak a csillagok. Én pedig teljes bizonyossággal hiszem, hogy a démonok visszatérnek. - Fóliánsok, csillagok, démonok... mit sem értek az egészből, te pap! - fortyant fel Antikas. - Mutass bizonyítékot! - Bizonyítékot? - A férfi hangosan nevetett. - Miféle bizonyíték elégítene ki téged? A városunkat minden éjjel darabokra szaggatják a megszállottak. A prófécia királyok feláldozásáról beszél. A papnő elmondta, hogy látomásában az öreg császárt így ölték meg. És most Skanda is halott. Te katona vagy: ott voltál, amikor a sereg elpusztult? -Antikas bólintott. - A csatamezőn halt meg, vagy elvitték valami rejtekhelyre, és ott végeztek vele? - Nem az én dolgom ilyesmiről beszélni. De az érdekesség kedvéért, tegyük fel, hogy így történt. Mit akar ez jelenteni szerinted? - Ez a prófécia beteljesülését jelenti. A háromból két királyt már feláldoztak. Amikor a harmadik is meghal, a kapu kinyílik, és a démonok visszatérnek közénk. Hús-vér alakban.
- Bah! - horkantotta Antikas. - És az érvelésed itt rogy össze, mivel nincs harmadik király. - Nem egészen. A prófécia szavai úgy szólnak, hogy feláldozzák a baglyot, az oroszlánt és a bárányt. A bagoly a bölcsességet és a tudást jelképezi. Ahogy arra te is emlékszel, az öreg császár tanult ember volt, aki számos egyetemet alapított. Skanda, hogy lelkét égesse a tűz, falánk és pusztító oroszlán volt. A harmadik pedig? A bárány az újszülött lény. Gyermek, vagyis egy kisded. Én nem vagyok látnok, de nem is kell annak lennem, mert nem olyan régen láttam Axiana királynét, és tudom, hogy hamarosan megszül. A fia lesz a harmadik király. Antikas hátradőlt székében, és nagy levegőt vett. - Varázslatokról és grimoire-okról beszélsz, de csak egy ember bír ekkora hatalommal. Kalizkan. Ő pedig meghalt. Egy sziklaomlás végzett vele. - Én nem emberekről beszélek. Egyetlen ember sem lenne képes megidézni ilyen mágiát. Ismertem Kalizkant. Törődött másokkal, gondolt rájuk és érzékeny alkat volt. Két évvel ezelőtt eljött a templomba, hogy kigyógyuljon rettenetes rákjából. De nem tudtunk segíteni rajta: csak néhány napja volt hátra az életből. Két napot töltött a könyvtárunkban ősi szövegeket tanulmányozva. A papnő látogatása után magam is szemügyre vettem ezeket a szövegeket. Az egyik varázslat az összeolvadásról szólt. Állítólag ha a varázsló elég hatalommal bír, egy démont idézhet magába, hogy így hosszabbítsa meg az életét, osztozva a halhatatlanságban. - A pap elhallgatott, majd vizet kortyolt egy ónkupából. Antikas türelmesen megvárta, míg a férfi folytatta: - Mindnyájan meglepődtünk, amikor Kalizkan nem halt meg. De többé nem kereste fel templomunkat, sem más szent helyet. Úgy hiszem... és ennél több bizonyossággal nem szolgálhatok... hogy Kalizkan saját gyógyulása érdekében hagyta, hogy testét megszállják. De vagy a varázslat ígérete volt hazug, vagy Kalizkannak nem volt elég hatalma, hogy ellenálljon a démonnak. Akárhogy is, szerintem Kalizkan rég meghalt. És ha igazam van, egyetlen sziklaomlás sem ölhette volna őt meg. - Mégis így történt - vitatkozott Antikas. A pap megcsóválta a fejét. - A démonlordnak csupán másik hordozót kellett találnia. Azt mondtad, hogy a varázsló sziklaomlásban veszett oda. Nem akadt egy túlélő, aki sértetlenül sétált ki onnan? Antikas hátralökte a székét, és felállt. - Eleget hallottam ebből a badarságból! Megzápult az agyad, te pap! Odakintről jajgatás hangzott fel, és több tucat hang csatlakozott hozzá. Antikas megborzongott, mert a zaj nem e világi volt. A pap lehunyta a szemét, hogy imádkozzon, és így szólt: - Ismét kezdődik. Bár Antikas látszólag nem hitt a papnak, a kardvívó komolyan nyugtalankodott. Több mint tizenöt éve szolgálta Malikadát és osztozott a drenai betolakodók iránti gyűlöletében. És bár teljesen sosem bocsátotta meg az árulást, ami a drenai sereg pusztulásához vezetett, ezt két rossz közül a kisebbiknek tekintette. Viszont aggasztották az elmúlt pár nap eseményei, és most a pap szavai adta nyomatékkal együtt kételyek kezdték marcangolni. Malikada megmenekült abból a sziklaomlásból, amely megölte Kalizkant, és a herceg attól a pillanattól fogva láthatóan megváltozott. Fagyosabb lett és fegyelmezettebb, ami önmagában még nem jelentett semmit. Viszont elveszítette érdeklődését aziránt, hogy markába kaparintsa birodalmát. Skanda megölése csak egy lépés volt Ventria drenai iga alóli felszabadítása során. Mindenfelé helyőrségek álltak, és közülük sokban állomásoztak drenai egységek. A tengeri útvonalakon drenai hajók járőröztek. Ő és Malikada hónapok óta tervezték ezt a puccsot, és mindketten pontosan ismerték a drenai megtorlás jelentette veszélyt. A herceg mostanra azonban teljesen elvesztette érdeklődését a nagy terv iránt. Úgy tűnt, nem akar mást, csak Axianát. Antikas a tűzhöz ballagott. A feleséggyilkos némán ücsörgött ott, a sírástól kivörösödött szemmel meredve a lángokba. Hallották, hogy odakint emberek százai vonulnak az utcákon. Canta lopózott át a termen.
- Hallgassatok! - suttogta. - Ne is moccanjatok! Antikas a bezsaluzott ablakhoz lépett, és hallgatózott. Emberek verődtek össze, s ő hallotta halandzsájukat. Egyetlen szót sem értett, de úgy tűnt, hogy azok odakint valami furcsa nyelven beszélnek egymással. Antikast kirázta a hideg. Hirtelen egy lándzsa döfte át a spalettákat, alig néhány hüvelyknyire a generális arcától. A férfi hátraugrott. Ekkor egy balta szilánkokra hasította a fát, a kardvívó pedig arcok tengerével találta magát szemközt: mindegyik félelmetes grimaszba torzult, szemük tágra nyíltan meredt rá. Ebben a pillanatban Antikas már tudta, hogy a pap az igazat mondta. Ezeket az embereket megszállta valami. Mögötte Canta felsikoltott, és a lépcső felé menekült. Antikas kirántotta szablyáját, és nem hátrált egy tapodtat sem. A baltás alak megragadta az ablakpárkányt, és kezdte magát felhúzni. Ekkor arca megváltozott, vonásai ellágyultak. Pislogni kezdett. - A magasságos égre, segíts! - kiáltotta, baltáját a padlóra dobva. Valaki kést döfött a hátába, és a testét kivonszolták az ablakból. A csőcselék nem indult meg, csak állt, gyűlölködve bámulta a magányos kardforgatót. Majd visszavonultak, és nekivágtak az utcának. A pap odalépett Antikashoz. - Réges-régen egy szentély állt itt. Az oltár maradványai még mindig megtalálhatóak a pince végében. Egykor hatalmas és szent varázslatokat szőttek itt. Ezért nem léphetnek be ők. Antikas tokjába lökte szablyáját. - Kik azok az „ők"? - Az entukkuk. Agy nélküli szellemek akik a zabálásért élnek. Egyesek szerint a gonosz holtak lelkéből születnek. Nem tudom, hogy igaz-e, de most is körülöttünk úszkálnak a levegőben, akár a cápák és a megszállottak sötét érzelmeiből falatoznak. Usa az etetőjük, és a várost a végpusztulás fenyegeti. - Mit lehet ez ellen tenni, pap? - Tenni? Semmit. Antikas a férfi felé pördült, megragadta fehér köntösét a nyakánál fogva, és közelebb rántotta magához. - Mindig lehet tenni valamit! - sziszegte. - Úgyhogy gondolkozz! A pap felsóhajtott, Antikas pedig elengedte. - Nem vagy hívő, igaz? - kérdezte a pap. - Hiszek a szablyámban és a képességeimben. A pap egy darabig némán állt, a kinti sötétségbe bámult. - A démonurat nem tudod megölni, mivel halhatatlan. Elpusztíthatod a befogadó testet, de találna másikat. És az ereje egyre nő. Láttad a csőcseléket. Néhány nappal ezelőtt az entukkuk még csak erőszakos tettekre tudták ösztönözni az embereket. Skanda halála azonban megadta nekik azt a képességet, hogy teljesen uralják befogadóikat. Miként harcolhatnál ilyen hatalom ellen a szablyáddal? Amint kilépsz az ajtón, a démonok rád vetik magukat, és azután már a nagy Antikas Karios is együtt rohangálna a csőcselékkel, sikoltozva és gyilkolva. A kardvívó elgondolkodott a hallottakon. - Lehet, hogy így van, te pap - mondta végül -, ám azt mondod, hogy a démonúr hatalma a királyok meggyilkolásából ered. Mi történik ha nem sikerül végeznie a harmadikkal? - Miként vallhatna kudarcot? Ki tudna szembeszállni a démonokkal? Antikas közelebb lépett a férfihoz. Amit mondott, szelíden mondta, de a pap mégis elfehéredett. - Ha még egy pesszimista szót hallok tőled, kihajítalak az ablakon, az éjszakába. Megértettél? - A könyörület nevében... - jajongta a pap. Antikas félbeszakította. - Nem úgy ismernek, mint könyörületes embert, te pap. És most felelj a kérdésemre! Mi történik akkor, ha a harmadik király kijátssza a démonokat? - Nem tudom biztosan. A démonúr használta hatalom a korábbi feláldozásokból ered. Az efféle hatalom pedig, bármily nagy is, véges. Ha nem végzi be időben a harmadik áldozatot, akkor azt hiszem,
visszakerül a saját világába. - Mit értesz azalatt, hogy időben? - A kulcsot a csillagok állása adja. Vannak idők, mikor egy varázslat mérhetetlenül erősebb, ha a bolygók megfelelő együttállása idején mondják el. Szerintem most is ez a helyzet. - És ez mennyi időt jelent? - Nehéz megbecsülni, mivel nem vagyok csillagjós, de nem lehet több egy hónapnál. Ez biztos. Canta visszatért emeleti búvóhelyéről. Ő és a tűznél ücsörgő másik férfi felfordítottak egy asztalt, és a betört ablak helyére emelték. Antikas meggyújtott néhány lámpást. - Mit csinálsz? - tudakolta Canta félve. - A kocsma ajtaján nem juthatnak be, úgyhogy csiholjunk valami fényt. - Intett a papnak, hogy csatlakozzon hozzá, és visszatért az asztalhoz. - Pirkadat előtt el kell jutnom a lovamhoz. Van olyan varázslatod, amivel segíthetsz? A pap megrázta a fejét. - A képességeim nem terjednek ki a mágiára. - Akkor könyörgöm, milyen képességekkel bírsz? - Gyógyító vagyok. Antikas káromkodott egyet, majd gondolataiba merült. Percekig mindenki hallgatott, majd a kardvívó felpillantott. - Azt mondod, ez egy szent hely. Mitől az? - Már mondtam. Egykor szentély volt. - Igen, igen. De mi maradt meg, amitől szent lesz? Szőttek valamilyen varázslatot? - Igen, sok varázslatot mondtak el. Ezek ott lapulnak a falak kövében és a gerendák fájában. - Vagyis ha a szentélyt máshova vinnénk, az is szent lenne? - Szerintem igen. - Gyere velem! - parancsolt rá Antikas, aki felállt, és leemelte az egyik lámpást a tartójáról. A két férfi együtt indult meg a kocsma hátuljába. Miután megtalálták a pincébe vezető ajtót, Antikas elindult lefelé a lépcsőkön. A fold alatt hideg volt, és útja sörös-, boros- és pálinkáshordók mellett vezetett. - Hol az oltár? - Amott - vezette el a pap egy három láb magas kőtömbhöz. A kő elejére bikát faragtak, bár a kép mostanra szinte teljesen elmosódódott már. Az oltár minden oldalán faragott kéz tartott égy holdsarlót. Az idő ezeket sem kímélte. Antikas a pap kezébe nyomta a lámpást, és visszatért a földszintre. Felkapta a megszállott által elejtett baltát, és ismét lebaktatott a pincébe. - Mit fogsz tenni? - tudakolta a pap. Antikas meglendítette a baltát, és lesújtott vele az oltárra. Kétszer csapott le, mire abból letört egy ököl nagyságú darab. Ledobta a fegyvert, és felkapta a követ. - Azt mondod, hogy a varázslatok ott lapulnak a kőben. Talán ez megóv a démonoktól. - Ezt nem mondhatom meg biztosan. Ami nálad van, az csak egy kicsiny darab. - Nincs más választásom, minthogy megpróbáljam, te pap. A királyné a hegyekben jár, és csak négy férfi védi. - És szerinted egy ötödik mit számít? - Antikas Karios vagyok te pap. Én mindig számítok Antikas a tunikájába rejtette a követ, és visszatért a földszintre. Az ablakot eltorlaszoló felfordított asztalhoz sétált, és kikukucskált az utcára. Minden csendes volt odakint. A szája kiszáradt, a szíve szaporán vert. Antikas Karios egyetlen élő embertől sem félt, de a gondolat, hogy démonok várnak rá, azzal fenyegette, hogy inába száll a bátorsága. Megragadta az asztalt, és nekikészült, hogy félrehúzza. - Ne menj ki! - könyörgött Canta, aki azt mondta ki hangosan, amit Antikas szíve is súgott. - Mennem kell - lökte félre az asztalt a férfi, és felmászott az ablakpárkányra.
Az éjszakai szellő hűvösen simított végig a bőrén, és a generális könnyedén a földre szökkent. Mögötte a többiek sietősen visszavonszolták az asztalt. Antikas futásnak eredt az utcán, és befordult egy sikátorba. Nem tett meg száz lépésnél többet, amikor megkezdődött a támadás. Körülötte a hőmérséklet rohamosan csökkent, és suttogások ütötték meg a fülét. Ezek egyre hangosabbak és hangosabbak lettek, dühödt darazsakként zümmögtek a fülében. Kín hasított a fejébe, és tunikájában a kő melegedni kezdett. Antikas megtántorodott, és kis híján elesett. Fellobbant a haragja, de ezzel együtt érezte, hogy valami hidegen beszivárog a gondolatai közé. Most már hangok sziszegtek felé olyan nyelven, amilyet még sosem hallott, de mégis tudta, mit mondanak: - Add fel! Add fel! Nekitántorodott az egyik épület falának, és térdre rogyott. Az utcakövek okozta fájdalom belehasított a fejében dübörgő disszonáns visítozásba. Erre összpontosított hát - és a bőrének nyomódó szikladarabból áradó forróságra. Dühöngeni akart a támadás miatt, sikoltani. De valami mélyebb ösztön legyűrte az érzelmeit, egyre arra intve, hogy őrizze meg hidegvérét, hogy hűvösen küzdjön. De még így is úgy érezte, mintha belefúlna a hangok tengerébe - mintha egy lenne velük, és osztozna a vér, a kín és a halál iránti éhségükben. - Nem! - kiáltotta hangosan. - Én... - Egy pillanatra elöntötte a kétségbeesés. Ki vagyok én? Nevek tucatjai süvítettek át a gondolatain, ahogy a benne levő hangok ordibálták őket. A férfi a lehiggadásért küzdött. - Én... Antikas Karios vagyok. Én ANTIKAS KARIOS vagyok! - Újra és újra kiáltotta a nevét, mintha csak egy mantra lenne. A hangok még hangosabban sivítottak, de már kevesebb erővel, míg végül tompa, távoli visszhanggá lettek. Antikas talpra kecmergett, és futni kezdett. A sikoltozó emberi hangokat balról hallotta, nem túl messziről. Majd jobbról. Aztán elölről. Mivel a démonok nem tudták megszállni, most emberi erőiket szedték össze, hogy útját állják. Antikas megtorpant és körülnézett. Balján magas fal emelkedett, nem messze tőle kovácsoltvas kapuval. Odarohant, felmászott a kapun, majd átlendült a falra jó tizenöt lábbal a föld felett. Fürgén végigsietett rajta odáig, ahol az egy ház oldalába futott bele. Itt borostyánnal befutott lugas húzódott, Antikas pedig mászni kezdett rajta felfelé. Alatta átkokat szóró csőcselék gyűlt össze. Egy elhajított kalapács csattant a falnak a feje mellett. Mászott tovább. Egy elrothadt fadarab leszakadt a talpa alatt, de ő kúszott tovább, a lapos tető felé kapaszkodva. Hallotta, hogy odalent felnyög a vaskapu, és hátranézett. A csőcselékből már többen a falon másztak. Feltornászta magát a tetőre, és körülnézett a holdfényben. Az épületbe ajtó vezetett. Odafutott, és benyomta: ahogy belépett a lépcsőházba, meghallotta a lépcsőkön csattogó csizmák dübörgését. Halkan elkáromkodta magát, visszahátrált a tetőre, és az épület széléhez rohant. Jó hatvan lábbal alatta keskeny sikátort látott. Átnézett a szemközti tetőre, a távolságot mérlegelve. Legalább tíz láb volt. Ha a tető lapos lenne, könnyedén átugorhatna, de a tető körül alacsony fal húzódott. Számlálva lépéseit visszatért az ajtóhoz, majd megfordult és futni kezdett a fal felé. Elrugaszkodott, bal lába rátiport a tető szélére, és kilökte őt a sikátor fölé. Egyetlen rettenetes pillanatig azt hitte, hogy elszámította az ugrást. De azután talajt ért és átgördült a vállán. Szablyája markolata beledöfött az oldalába, felszakítva a bőrét. Antikas megint elkáromkodta magát. Felpattant, és előrántotta a pengét. Az arany markolatvédő behorpadt, de a fegyver még mindig használható volt. A tetőre vezető ajtó kivágódott, és három férfi rohant ki rajta. Antikas feléjük pördült, a szablyája felhasította az első torkát. A következőt térden rúgta, ledöntve az alakot a lábáról. A harmadik a szívébe kapott szúrástól halt meg. A generális az ajtóhoz futott, és hallgatózott egy sort. A lépcsőkről semmilyen nesz nem hallatszott, így elindult lefelé a sötétben, ahol egy szűk folyosóra jutott. Itt nem égtek lámpák, a kardvívó vakon botorkált tovább, kitapogatva az utat. Újabb lépcsőhöz ért, így jutott le az első emeletre, ahol egy ablak nyílt elhúzott függönnyel és tompa holdfény világította meg a karzatot. Antikas kinyitotta az ablakot, átmászott rajta, és leugrott a tíz lábbal lejjebb fekvő kertbe.
Itt egy nyolc lábnál valamivel alacsonyabb fal emelkedett. A férfi a tokjába csúsztatta kardját, és felugrott, megragadta a kőperemet, majd felhúzta magát a tetejére. Odalent az utca üresen tátongott. Antikas nesztelenül huppant le a kövekre, és futásnak eredt. A Királyok sugárútjára érve átrohant az úton, a palota felé. A csőcselék a sikátorokból robbant elő, mindenfelől, sikoltozva és csaholva. A férfi leszegte a fejét, és száguldani kezdett a kapu felé. A két őrszem szálegyenesen állt, nyomát sem mutatva riadalomnak. Antikas éppen csak a csőcselék előtt érte el őket, és ráébredt, hogy nincs tovább. Most már dühösen megperdült, hogy szembeszálljon velük. De a tömeg megtorpant a kapu előtt, és némán álltak ott, őt bámulva. Az őrszemek még mindig nem moccantak, Antikas pedig csak állt ott, zihálva, és szinte teljesen elfelejtette, hogy szablya van nála. A csőcselék néma csendben oszlott szét: az emberek eltűntek a sugárút túloldalán az árnyékok között. Antikas odalépett az egyik őrszemhez. - Miért nem támadtak? - kérdezte. A férfi lassan felé fordította a fejét. Szeme halálában elködösült, álla leesett, és szája kinyílt. Antikas elhátrált. Az istállóba érve ahhoz a bokszhoz lépett, ahol hátasát hagyta. A jószág odabent térdelt. Antikasnak feltűnt, hogy valaki kicserélte a takarót, melyet a ló hátára terített. Az szürke volt, emez pedig fekete. Kinyitotta a boksz ajtaját, és belépett. A fekete takaró megremegett és denevérek tucatjai kaptak szárnyra körülötte, az arca körül verdesve. Majd eltűntek, felrepültek a tetőgerendák közé. A lova halott volt. Antikast elöntötte a harag, s kivont karddal a kezében megindult a palota felé. A pap azt mondta, hogy nem tudja megölni a démonurat, de az istenekre az égben, mégis megpróbálja. A szikla egyre melegebb lett a tunikájában, és ekkor egy halk hang szólalt meg az elméjében. - Ne dobd el az életed, fiam! Antikas megtorpant. - Ki vagy? - suttogta. - Nem tudod megölni. Bízz bennem! A kisded jelent mindent. Meg kell védened a csecsemőt. - Csapdába estem. Ha elhagyom a palotát, a csőcselék vadászni fog rám. -Majd én vezetlek, Antikas. A városon kívül még vannak lovak. - Ki vagy te? - kérdezte a tiszt újfent. - Kalizkan vagyok, Antikas. És az összes gyötrelem és rettenet az én művem. - Ez aligha jó ajánlólevél a bizalomhoz. - Tudom. De remélem, hogy épp az igazság ereje győz meg téged. - Úgy tűnik, korlátozottak a lehetőségeim. Vezess, varázsló! Fent a palotában a démonúr felemelte mindkét karját. A város felett a zabálástól felpuffadt és eksztázisban lebegő entukkuk úsztak céltalanul az épületek felett. A démonlord hatalma átsöpört rajtuk, és elszívta az energiájukat. Erre azok sikoltozni és visítani kezdtek ahogy ismét fokozódott az éhségük. A démonúr visszalépett az ablakból, és kántálásba fogott. Előtte csillogni kezdett a levegő, mire lassan kimondta a hatalom hét szavát. A padlóból kék fény vágódott a mennyezetbe, és orrfacsaró szag kezdett terjengeni. Ahol egy szemvillanással korábban még élénk színű freskóval díszített fal állt, most egy barlang bejárata és hosszú alagút látszott. Halvány fényalakok mozdultak az alagútban, a démonlord felé lebegve. Fekete füst szivárgott elő az ujjúkból és sodródott el az alagútban. A fényalakok egy helyben keringtek és füst csapott fel körülöttük. Majd a fények elhalványultak, míg a füst összetömörült, alakot öltve. Tíz magas férfi bukkant elő: sötét vértet és rostélyos sisakot viseltek Egymás után léptek be a szobába. A démonlord egyetlen nyersen csattanó szót mondott, mire az alagút elenyészett. - Köszöntelek titeket a hús-vér világban, fivéreim - szólalt meg a démonúr.
- Jó dolog ismét éhesnek lenni - szólalt meg az első harcos, és levette a sisakját. A haja fehér volt, akár egy kísértet, szeme szürke és fagyos. Arca lapos, ajaktalan szája széles. - Akkor egyetek! - emelte fel mindkét kezét a démonúr. Ezúttal vörös köd gomolygott elő tenyeréből és lebegett át a szobán. A harcos kinyitotta száját, feltárva hosszú, görbe agyarait. A vörös köd beúszott ajkai közé. A többiek is levették sisakjukat, közelebb léptek, és egyenként bekebelezték a ködöt. Ekkor csontfehér arcuk változásnak indult, bőrük kipirult. Szemük csillogni kezdett, a szürke kékké mélyült, majd lassan vérvörösre váltott. - Elég, fivéreim! - mondta az első harcos. - Oly hosszú idő után ez az íz túlságosan is mámorító, Odalépett az egyik kerevethez, és lerogyott rá, kinyújtva fekete vértbe bújtatott hosszú, lábát. A démonlord letelepedett mellé. - A várakozásnak már majdnem vége. Ismét eljött a mi időnk. - A többiek is leültek de hallgattak. - Mit kívánsz tőlünk, Anharat? - A déli hegyekben van egy nő, aki Skanda gyermekét hordja a szíve alatt. A gyermek hamarosan megszületik. Őt kell elhoznotok nekem. A három királyok varázslatát be kell fejezni még a vérhold előtt. - Jól őrzik? - Nyolc ember van vele, de csak négy harcos, és ebből is három öregember. - Fivérem, tisztelettel mondom, de ez a küldetés lealacsonyító. Mindannyian hadurak vagyunk. Ezrek vére mocskolta be pengénket. Fejedelmek lelkén lakmároztunk. - Nem állt szándékomban megsérteni a krayakinokat. De ha nem szerezzük meg a kisbabát, akkor minden elvész újabb négyezer évre. Inkább bíznád ezt a feladatot az entukkukra? - Bölcs vagy, Anharat, és én meggondolatlanul szóltam. Úgy lesz, ahogy parancsolod. - A harcos felemelte és ökölbe szorította a kezét. -Jó érzés ismét hús-vér lénynek lenni, beszívni a levegőt és táplálkozni. Bizony jó. - Vérrel teli szemével végigmérte Malikada testét. - Mennyi idő még, amíg leveted ezt az oszladozó alakot? Bántja a szememet a látvány. - Amíg az áldozat teljes nem lesz - felelte Anharat. - Most még szükségem van erre az ocsmányságra a testemen. A levegő csillogni kezdett Anharat körül, és rengeteg hang kezdett sziszegni. Majd mindez elenyészett. - Az emberek hihetetlenül romlottak - mondta Anharat. -Megparancsoltam az egyik tisztemnek hogy pihenjen le a szobájában. Most éppen a városból menekül, hogy megpróbálja megmenteni a királynét és gyermekét. Úgy tűnik, egy kocsmába ment, ahol beszélt egy pappal. - Ez a tiszt ismeri a mágiát? - tudakolta a harcos. - Nem hiszem. - Akkor az entukkuknak miért nem sikerült elkapniuk? - A kocsmát varázslatok óvják, ősi varázslatok. De ez nem fontos. A férfi viszont elszórakoztat majd titeket, mivel ő ezen a vidéken a legkiválóbb kardvívó. Antikas Kariosnak hívják, és még sosem vesztett párbajban. - Lassan fogom megölni. Az ö rettegésének íze aztán igazán pompás lesz. - Van a csapatban még valaki, akire figyelni kell. Nogusta a neve. Ő Emsharas, a varázsló vérvonalából az utolsó. A harcos szeme összeszűkült, és a többiek is megfeszültek a név említésére. - Feladnám az öröklétet, ha esélyem lenne meglelni az áruló Emsharas lelkét - felelte a harcos. - Ezer éven át gyötörném, és még az sem lenne neki elég büntetés. Hogy lehet, hogy vérvonalának egyik tagja még él? - Nála van az utolsó talizmán. Néhány évvel ezelőtt az egyik tanítványom felbőszített egy csapat embert, hogy azok elpusztítsák őt és a családját. Csodás éjszaka volt, sok-sok rettegéssel. Öröm volt nézni, de ő nem volt ott. Már sokszor próbáltam elrendezni a halálát, a talizmán azonban óvja őt. Ezért kell hát
figyelni rá. - Ő is egyike a királynét védő öregeknek? - Igen. - Nem tetszik ez nekem, Anharat. Ez nem lehet véletlen. - Ebben egyáltalán nem kételkedem, de ez talán nem azt mutatja, hogy ellenségünk hatalma mennyire meggyengült? Hiszen minden védelme csupán egy csapat vénember. Egyetlen papját leszámítva mindenkivel végeztünk, templomai üresen állnak, erői szétszóródtak. Ebben a világban szánalmassá és jelentéktelenné vált a jelenléte. Ezért kerül ez a világ a mi markunkba még a vérhold előtt. - Messze van az a kocsma? - Nincs. A harcos felállt, és feltette a sisakját. - Akkor megyek, és magam falom fel annak a papnak a szívét. - A varázslatok erősek - intette Anharat. A harcos felnevetett. - Azok a varázslatok, melyek kiszipolyozzák az entukkukat, csupán darázscsípések a krayakinoknak. Még hány ember van ott? - Csak kettő. A harcos intett, mire két társa felállt. - Az entukkutej finom volt, de a húsnak még jobb az íze. A szekér megrándult, ahogy egyik hátsó kereke váratlanul nekiment egy kőnek A törődött lovak nekifeszültek a hámnak. Conalin megpróbált visszatolatni, de a lovak nem moccantak. Bölény hangosan káromkodott, és leszállt a lováról. A szekér végéhez ballagott, és megfogta a kerék két küllőjét. - Kínáld meg őket az ostorral! - parancsolta, mire Conalin a lovak háta fölött megcsördítette az ostorát. Az állatok megindultak Bölény pedig teljes súlyával nekifeszült a keréknek, mire a szekér átzökkent a sziklán. Az óriás elterült a csapáson, a kerék éppen csak elkerülte a karját. A szekéren ülő két lány és a papnő felnevetett, amikor a férfi sáros arccal felállt. - Ez nem vicces! - bömbölte. - Ahol ülök onnan az - felelte Ulmenetha. Bölény ismét káromkodott, és visszacsörtetett oda, ahol Kebra tartotta hátasa kantárát. - Ez az ösvény túl keskeny - szállt a nyeregbe. - Kötve hiszem, hogy ma tizenkét mérföldnél többet megtettünk volna. És a lovak máris kimerültek. - Nogusta azt mondja, akkor fogunk be másik párt, amikor elértük a síkságot. Bölény haragja nem csillapult. A halott kopjásoktól elszedett vezetéklovakra pillantott. - Ezek lovassági hátasok. Nem arra tenyésztették őket, hogy szekeret húzzanak és hamar elfáradnak. Nézz csak rájuk! Már keményen meg lettek hajtva mielőtt megszereztük őket, és most már teljesen elcsigázottak. Igaza volt, és ezt Kebra is tudta. Mindegyik ló fáradt volt. Hamarosan valahol pihenniük kellene. - Menjünk tovább! - mondta végül. A szekér felkaptatott egy magas dombra, és kibukkant az erdőből. Messze délen megpillantották a Mendea folyó csillogó szalagját, amögött pedig az egekbe szökő, hósipkás és felhőkoronás hegycsúcsokat. - Sötétedésig nem érjük el a folyót. - Gyorsabban tudnám húzni ezt a szekeret, mint ahogy ezek a lovak vonszolják - közölte Bölény. - Ma igencsak morc hangulatban vagy. - Emiatt az átkozott ló miatt. Valahányszor emelkedem, a háta lesüllyed. Amikor emelkedik, én huppanok le. Úgy bánik a seggemmel, mintha dob lenne. A szekér felől újabb visító nevetés csapott fel, ezúttal a kis Sufiától, aki csilingelő hangján megismételte az előbbi mondatot. - A segge egy dob! A segge egy dob!
Ulmenetha finoman megrótta a gyermeket, de ő is képtelen volt elrejteni a mosolyát. - Én lovagolok a hátasodon, ha te hajtod a szekeret - ajánlotta Conalin. - Rendben! - kiáltotta Bölény boldogan. - Az ég rá a tanúm, hogy nem vagyok lovas. Dagorian lovagolt oda hozzájuk. - Vagy egy mérfölddel lejjebb az ösvény kiszélesedik, sőt egy darabon még ki is van kövezve. Az utat mostanra benőtték a növények, de néhány mérföldön át segíteni fog minket. Eközben Bölény felmászott a bakra, és leült az összehajtogatott takaróra. - Ó, de jó is ez! - dünnyögte, majd elhelyezkedett, és marokra fogta a gyeplőt. Kebra látta, hogy a fiúnak nehézséget okoz fellépnie Bölény lovának kengyelébe, így közelebb léptetett hátasával, és a kezét nyújtotta. Conalin visszautasította a segítséget, és kínkeservesen feltornászta magát a nyeregbe. Kebra leszállt a lováról, és állított a kengyelen. - Lovagoltál már, fiú? - kérdezte. - Még nem, de gyorsan tanulok. - A comboddal szorítsd az állatot, ne a lábikráddal. És bízz a lóban! Ő tudja, mit csinál. Gyere, adok neked egy leckét! - Nyeregbe lendült, átlovagolt a dombgerincen, majd lassan lefelé indult a dombon. Visszapillantva látta, hogy Conalin mellmagasságban tartja a kantárt, ahogy lova lefelé léptet. A domb tövéhez érve az íjász a fiú mellé zárkózott, és megmutatta a lovak irányításának alapjait. - Most megpróbálkozunk az ügetéssel. Egy ritmusban kell lenned a lóval. Egyébként úgy végzed, mint Bölény, és kapsz egy tetoválást az ülepedre. Gyerünk! Kebra hátasa könnyedén ügetni kezdett. Mögötte Conalin ide-oda bukdácsolt a nyeregben. A lova lelassított. - Ne rángasd a kantárt, kölyök! Ezzel azt jelzed, hogy meg akarsz állni. - Nem megy ez nekem - pirult el a vörös hajú fiú. - Visszaülök a szekérre. - Semmi nem megy könnyen, Conalin. És szerintem jól csinálod: született lovas módjára. - Tényleg? - Csak meg kell szoknod a lovat. Próbáljuk meg újra! - Miközben a szekér lefelé döcögött a lejtőn, a két lovas ismét nekivágott az útnak. Conalin egy darabig úgy érezte, mintha a gerincét hasogatnák de aztán hirtelen, mindenféle figyelmeztetés nélkül megtalálta a ritmust, és a lovaglás élménnyé változott. A nap áttört a felhőkön, és a gyomrában érzett feszültség elenyészett. Egész életét a város mocskában töltötte, korábban még sosem látta a fenséges hegyeket. Most pedig egy remek lovon ült, miközben üde szél simított végig az arcán. Abban a pillanatban olyan örömet érzett, amilyet még soha. Szélesen rávigyorgott Kebrára. Az íjász elmosolyodott, és némán lovagolt tovább a fiú mellett. Az erdő széléhez érve megfordították hátasaikat. - És most egy könnyű kis vágtát! - mondta Kebra. - Ne túl sokat, mert a lovak fáradtak. Ha az ügetés élmény volt, a szekérig tartó vágta olyan mámor volt, amit Conalin egész életében kincsként őriz majd. Megfeledkezett a rongyairól, és sajgó hátsó feléről is. Ez a nap olyan ajándék volt, amit senki nem vehetett el tőle. - Jól lovagolsz... akár egy lovag! - kiáltott oda neki Pharis, amikor odakanyarodott a szekérhez. - Ez csodálatos! - felelte a fiú. - Olyan... olyan... - Vidáman felnevetett. - Nem tudom, hogy milyen. De csodálatos! - Este már nem ezt fogod mondani - figyelmeztette Bölény. A következő órában Dagorian mellettük lovagolt, majd délnek indult, hogy táborhelyet keressen. Ahogy a nap a nyugati hegyek felé kezdett ereszkedni, Nogusta érkezett vágtatva mögülük. - Még nincs nyomuk az üldözőknek - tudatta Kebrával. - De jönnek. - Ma éjjel már nem érjük el a folyót. A lovak fáradtak - felelte az íjász. - Akárcsak én - vallotta be Nogusta. Továbblovagoltak, s alkonyatkor Dagorianra bukkantak, aki egy tavacska partján táborozott le. Már
meggyújtotta a tüzet, és a fáradt utazók lemásztak a szekérről, hogy letelepedjenek mellé. Kebra és Conalin lenyergelte a lovakat, és száraz fűvel lecsutakolta a hátukat. Az íjász megmutatta, hogyan béklyózza meg a fiú a hátasokat, majd hagyták őket legelni, és kifogták a szekeret húzó két állatot is. A legény mereven mozgott, mire Kebra rávigyorgott. - A belső combod izmai feszülnek ilyenkor. De majd hozzászoksz. Élvezted a lovaglást? - Rendben volt - felelte Conalin közömbösen. - Hány éves vagy, kölyök? - A fiú vállat vont. - Nem tudom. De mit számít? - Nem hinném, hogy a te korodban számít. De én ötvenhat vagyok, és az már számít. - Miért? - Mert az összes álmomon túl vagyok már. Tudsz úszni? - Nem. És nem is akarok megtanulni. - Pedig majdnem olyan jó érzés, mint lovagolni. De a te dolgod. Kebra leballagott a tópartra, és levetkőzött. A víz hidegen ölelte körül, ahogy belegázolt. Majd előrevetette magát, és hosszú, könnyed csapásokkal úszni kezdett. Conalin lesétált a vízhez és a szürkülő fényben a férfit nézte. Kebra nemsokára visszaúszott, majd kijött a tóból. Megborzongott, és megtörölte magát a tunikájával, amit aztán ráterített egy sziklatömbre. Belebújt a nadrágjába, és leült a fiú mellé. - Én nem álmodom - közölte Conalin váratlanul. - Én csak alszom, aztán felébredek. - Nem ilyen álmokról beszéltem. Olyan álmokra gondoltam, amikért élünk olyan dolgokért, melyeket magunknak kívánunk, mint mondjuk egy feleséget, családot vagy gazdagságot. - És miért vagy túl rajtuk? Még meglehetnek ezek a dolgok. - Talán igazad van. - Az én álmom az, hogy elveszem Pharist, és hogy nem félek semmit ő l. Az ég vérvörösbe borult, ahogy a nap lebukott a nyugati csúcsok mögé. - Remek lenne nem félni semmitől - ismerte be Kebra. Bölény ballagott oda, és takarót terített az íjász vállára. - A hozzád hasonló vénembereknek vigyázniuk kellene a megfázással - közölte az óriás, majd belemerített egy kupát a tó vizébe, aztán zajosan ivott. - Miért mondta ezt? - tudakolta Conalin. - Olyan öregnek néz ki, hogy az apád is lehetne. Kebra kuncogott. - Bölény sosem öregszik meg. Ha a kopasz fejét és fehér bajszát nézed, egy vénembert látsz. De ha Bölény a tükörbe néz, ott egy huszonöt éves fiatalembert lát. Ez az ő ajándéka. - Nem kedvelem. - Egyetértek. Én sem kedvelem, de szeretem. A vén Bölényben nincs rosszindulat, és melletted állna a világ összes seregével szemben. Az ilyesmi ritka, Conalin. Higgy nekem! A fiút ez sem győzte meg, de inkább hallgatott. A tavon a hold szétszabdalt tükörképe lebegett, nyugaton pedig a víz vérvörösen csillogott a haldokló nap fényében. Conalin felnézett az ezüsthajú íjászra. - Holnap is lovagolhatok? Kebra elmosolyodott. - Hát persze. Minél többet lovagolsz, annál jobb lesz. - A lovon nagyobb biztonságban érzem magam - nézett a tó felé a fiú. - Miért biztonságosabb ott? - A szekér szörnyen lassú. Amikor utolérnek minket, a szekérrel nem fogunk tudni elmenekülni. - Talán nem érnek utol minket. - Elhiszed ezt? - Nem. De mindig van remény. Conalin örült, hogy a férfi nem próbált meg hazudni neki. Az osztozásnak ebben a pillanatában a fiú egyenrangúnak érezte magát.
- Mit fogsz tenni, amikor megjönnek? - Harcolok velük. Akárcsak Nogusta és Bölény. Ez minden, amit tehetünk. - Ellovagolhatnátok fürge lovaitok hátán - mutatott rá a fiú. - Van, aki megtenné, de mi nem. - Miért nem? - kérdezte a fiú. Egyszerű kérdés volt, de Kebra mégsem tudott rá azonnal válaszolni. Gondolkodott egy darabig. - Nehéz elmagyarázni, Conalin. Azzal kezdődik, hogy megkérdezed magadtól, mitől lesz valaki igazi férfi. Attól, hogy tud vadászni, vagy gazdálkodni, vagy állatokat tenyészteni? És a válasz részben igen. Attól, hogy képes szeretni a családját? A válasz ismét csak részben igen. De van még valami más is. Valami nagyszerű. Úgy vélem, hogy három ösztön hajt minket. Az első az önfenntartásé... az akarat a túlélésre. A második ösztön a törzsé. Van bennünk egy késztetés, hogy a nagyobb egészhez tartozzunk, hogy részei legyünk annak. De mi a harmadik? A harmadik az, fiú, ami mindennél jobban számít. Ulmenetha lépkedett oda hozzájuk nesztelenül, és levette a cipőjét. Majd leült és lábát belelógatta a vízbe. - Mi a harmadik dolog? - kérdezte Conalin, aki mérges volt a közjáték miatt. - Ezt még nehezebb elmagyarázni - felelte Kebra, akit szintén megzavart a papnő érkezése. - A nőstény oroszlán önként az életét adná, hogy megmentse a kölykeit. Ő így csinálja. De láttam olyan nőt, aki valaki másnak a gyerekéért kockáztatta az életét. A harmadik ösztön arra hajt minket, hogy dobjuk félre az önfenntartás gondolatát egy másik életért vagy egy elvért vagy egy hitért. - Nem értem - mondta Conalin. - Nogustát kellene kérdezned. Ő jobban el tudná magyarázni. Ulmenetha feléjük fordult. - Nem kell ezt neked magyarázni, Conalin - szólt kedvesen. -Amikor megmentetted Pharist, a harmadik ösztön lépett működésbe. És akkor is, amikor ott álltál Kalizkan házának termében, és a fenevaddal harcoltál. - Az nem ugyanaz. Én szeretem Pharist és Sufiát. De a királynét nem szeretem. Nem kockáztatnám a halált, hogy megmentsem. - Nem róla van szó - vette vissza a szót Kebra. - Vagyis nem kifejezetten róla. Hanem számos dologról: becsületről, önbecsülésről, büszkeségről... - A férfi elhallgatott. - Te meghalnál értem? - kérdezte Conalin váratlanul. - Remélem, nem kell meghalnom senkiért - felelte Kebra feszengve, majd gyorsan felállt, és visszasietett a táborba. - Igen, megtenné érted - mondta Ulmenetha. - Jó ember. - Nem akarom, hogy bárki is meghaljon értem. Nem akarom!
8. Fejezet Nogusta és Dagorian a tűznél üldögéltek, és az Ulmenetha szerezte térképeket böngészték. Bölény mellettük nyúlt el, fejét karjára hajtva. - Mikor fogunk enni? - zsörtölődött. - A gyomrom már az hiszi, hogy átvágták a torkom. - Hamarosan - ígérte Nogusta. Visszafordult Dagorianhoz, és a tűz mellé kiterített még egy térképet. A térképet bőrbe vésték, az irha pedig fehérre fakult. Egykor sokszínű volt, az erdőket, hegyeket, és tavakat jelölve. Mostanra azonban szörnyen elkopott már, és egyes vésetek teljesen el is tűntek. A méretarány azonban még így is kivehető volt, s mindketten ki tudták bogarászni az erdei utak és a folyami átkelők helyét jelző szimbólumokat. - Szerintem ehhez vagyunk közel - bökött rá Nogusta a térkép jobb felső sarkába vésett lándzsára. - A Lisaia-erdő széléhez. A térkép szerint itt három híd van. Ez két kérdést vet fel: ott vannak-e még, és ha igen, milyen kárt okozott bennük a tavaszi áradás? Az évnek ebben a szakában láttam víz alá került hidakat a hegyekben. - Előrelovagolok és holnap kiderítem - meredt a térképre Dagorian. - Amint elérjük a mögöttük fekvő magasabb vidéket, hátra kell hagynunk a szekeret. A fekete ember bólintott. Egyetlen más út volt ezen kívül, ami azonban Lem kísértetvárosához vezetett, majd onnan tovább a parti úton. Ez még további nyolcvan mérfölddel hosszabbítaná meg útjukat. Valahol a távolban felvonyított egy farkas. A hang hátborzongatóan megült a levegőben. Dagorian összerezzent. Nogusta elmosolyodott. - A közhiedelemmel ellentétben a farkasok nem támadnak emberre -mondta. - Tudom, de ettől még megfagy a vér az ereimben. - Egyszer megharapott egy farkas - szólalt meg Bölény. - A seggemen. - Az ember csak sajnálhatja azt a farkast - felelte Nogusta. Bölény kuncogott. - Nőstényfarkas volt, és úgy sejtem, túl közel kerülhettem a kölykeihez. Vagy fél mérföldön át kergetett. Emlékszel? Az még Corteswainban volt. Kebra varrta össze a sebet, és négy napon át lázas voltam. - Emlékszem. Sorsot húztunk és Kebra vesztett. Azt mondja, hogy a látvány napokig gyötörte. - Csúf sebhely maradt utána. - Bölény térdre hengeredett, és letolta a nadrágját. - Nézd csak! - mutatta az ülepét Dagoriannak. A tiszt hangosan fölnevetett. - Bizony igazad van, Bölény. Ez a legrondább dolgok egyike, amit valaha is láttam. Az óriás felrántotta a nadrágját, és becsatolta az övét. Szélesen vigyorgott. - Minden szajhának azt mondom, hogy egy ventriai lándzsa sebesített meg a háborúban. - Kebra irányába nézett. - Eszünk már vagy éhen halunk? - ordított oda neki. Valamivel távolabb, hátát egy fának vetve üldögélt Axiana, és elfogadta a kupa vizet, melyet Pharis hozott neki. A sötét hajú, karcsú leány lehuppant a királyné mellé. - Most már jobban érzed magad? - Éhes vagyok. Hozz valamit a szekérről! Valami gyümölcsöt. Pharis örömmel engedelmeskedett. A parancs révén a királyné szolgálója lett, amit megtisztelő feladatnak tekintett, és elszánta magát, hogy jól teljesíti azt. A szekérhez rohant, és áttúrta az elemózsiás zsákokat. A kis Sufia mozdulatlanul ült a szekéren, tekintetét az égre szegezve. - Mit nézel? - kérdezte Pharis. A kislány vett egy nagy levegőt. - Hozd ide Nogustát! - mondta hűvös és elrévedő hangon. - A tiszttel beszélget éppen. Jobb, ha nem zavarom. - Hozd ide azonnal! Pharis szúrós szemmel meredt a kislányra. - Mi a baj?
- Tedd meg most, gyermek, mert kevés az időnk. - Pharis érezte, hogy lúdbőrzik a karja, és elhátrált. - Nogusta! - kiáltotta aztán. - Gyere gyorsan! A fekete harcos a szekérhez rohant, Dagoriannal és Kebrával a nyomában. - Mi az? - tudakolta a férfi, mire Pharis egyszerűen csak rámutatott a szőke kisgyerekre. A kislány lótuszülésben ült velük szemben, derűs arccal, csillogó kék szemmel. - Jönnek a farkasok - szólalt meg. - Rántsatok kardot! Azonnal! -Bár a hang a gyermeké volt, a szavakat nagy méltósággal ejtette. A királyné váratlanul felsikoltott. Hatalmas szürke farkas ügetett elő a fák közül, majd egy újabb. Aztán még egy. Az egyik rohanni kezdett, egyenesen neki a tűz mellett üldögélő Bölénynek. Az óriás felpattant, és ahogy a csillogó agyarak a torka felé kaptak, hatalmas ütést mért a farkas pofájára. A fenevad bucskázva gurult odébb, de ismét támadott. Bölény ugrás közben a torkánál fogva fölemelte és a falka többi tagja közé vágta. Nogusta megragadta Pharist és fellódította a szekérre, majd kardot rántott, ahogy az egyik farkas nekiugrott. A penge megvillant a holdfényben, és átmetszette az állat nyakát. Kebra a földre zuhant, ahogy egy másik fenevad rávetődött. Az egyik ló felnyerített, és elterült a földön. Dagorian pengéjével átszúrta egy nagy szürke hím mellét, majd Axiana felé pördült. A nő a fa mellett ült, de egyetlen farkas sem ment a közelébe. Conalin és Ulmenetha belegázoltak a tóba, és az egyik fenevad már úszott is feléjük Újabb állat vetette magát a tisztre, aki hátraszökkent, és az agyarak az arca előtt csattantak össze. A férfi döfött, pengéje belefúródott a farkas gyomrába. Mellette az ordas bundás torkát bal kezével markoló Kebra újra és újra belemártotta tőrét a bestia oldalába. A farkas ernyedten rogyott rá a férfira. A szekér hátuljában ekkor felállt Sufia, és a feje fölé emelte karjait, majd mindkét tenyerét lassan összeérintette, miközben kántált. Ujjai körül kék fény formálódott. Meglendítette jobb karját, és a tóra mutatott. A kezéből tűzgolyó röppent elő, és az úszó farkas hátába csapódott. Az vergődni kezdett, ahogy lángok martak a bundájába, majd tovaúszott. A kislány leengedte balját és a tűz a szekér mellett a földbe vágódott, eget-földet rázó erővel. A farkasfalka szétszóródott és eltűnt az erdőben. Dagorian fájdalmat érzett a karjában. Amikor odanézett, látta, hogy vér csepeg a bal alkarjára kapott harapásból. Nem is emlékezett rá, hogy megmarták volna. Bölény sétált oda hozzá: az óriás bal füle felszakadt, és vér csorgott vastag nyakára. Öt farkas hevert holtan a táborhelyen. Kebra lelökte magáról az állat tetemét, és bizonytalanul talpra állt. Egy ideig mindenki hallgatott. - Azt mondtad, hogy a farkasok nem támadnak emberre - szólalt meg Bölény, Nogustához intézve szavait. Véres füléhez emelte kezét, és elkáromkodta magát. - Megteszik, ha az entukkuk arra sarkallják őket - közölte Sufia. Ulmenetha és Conalin közben a partra gázoltak és a szekérhez indultak Pharis az egyik elemózsiás zsáknak dőlve ült, felhúzott térddel, és félve pislogott a kislányra. - Ki vagy te? - tudakolta Nogusta. Sufia leült, lábacskáját lelógatva a hátsó saroglyáról. - Barát vagyok, Nogusta, ebben biztos lehetsz. Én segítettem Dagoriannak még a városban, ahol démonok támadtak rá. És én mentettem meg Ulmenethát, amikor a palota tetején ült, és meglátta a szörnyeteget. Kalizkan vagyok, a varázsló. Ismét csend volt egy darabig. - Te okoztad ezt a rettenetet - közölte Nogusta fagyosan. - Való igaz. De nem szándékosan tettem, és ez nálam jobban senkit nem gyötör. De az idő túl kevés ahhoz, hogy magyarázkodjak. Nem maradhatok sokáig a gyermek testében, mivel az kárt okozna az elméjének. Úgyhogy hallgassatok ide! Az ellenség olyan erőt küldött ellenetek, amilyenhez foghatót soha többé nem láttok majd. Krayakinoknak hívják őket. A jobbnál is jobb harcosok, de nem halhatatlanok. A
pengék meg tudják vágni őket, de megölni nem képesek. Csak két dologtól félnek: a fától és a víztől. - A gyermek Kebrához fordult. - A nyilaid végezni tudnak velük, ha átfúrják a szívüket vagy a fejüket. A többieknek fafegyvereket kell eszkábálniuk: karókat, lándzsákat, amit csak tudtok. - Hányan vannak? - kérdezte Nogusta. - Tízen, és rajtatok lesznek, még mielőtt eléritek a folyót. - Mit tudsz még mondani nekünk? - érdeklődött Dagorian. - Most semmit. A gyermeknek vissza kell térnie. Ott segítek, ahol tudok, de a halál hív, és lelkem ereje egyre fogyatkozik. Már nem maradhatok túl sokáig az élők között. Ám bízzatok bennem, barátaim: visszatérek. Sufia pislogott, és megdörgölte a szemét. - Miért bámul mindenki engem? - Könnycseppek gördültek le az arcán. - Azon töprengtünk, nem vagy-e éhes, kicsim - felelte Kebra. - Mit főzzek hát neked? Bakilas, a krayakinok ura megrántotta hátasa kantárát. Öt ember hevert holtan a földön, és a szekérkerekek hagyta párhuzamos sávok az erdő felé tartottak, ahol eltűntek. Bakilas leszállt lováról, és megvizsgálta a talajt a halottak körül. Levette arcrostélyos fekete sisakját, és összerezzent, ahogy a napfény beleszúrt a bőrébe. Gyorsan szemügyre vette a nyomokat, majd ismét felöltötte sisakját, a lovához lépett és fellendült a nyeregbe. - A katonák itt érték be a szekeret, ahol egyetlen lovas jött elébük. Beszéltek vele, aztán megkezdődött a harc. Ekkor újabb emberek vetették bele magukat a küzdelembe, akik az erdőből lovagoltak elő. A csata rövid volt. Az egyik katona párbajt vívott valakivel, és egyetlen sebtől halt meg. - Honnan tudod, hogy először beszélgettek, fivérem? - kérdezte Pelicor, a legfiatalabb krayakin. Ő a fekete páncél és a sisak mellé, a napsütés elleni védekezésül, csuklyát is felvett. Bakilas a nyeregben ülve fordult oda hozzá. - Az egyik katona lova a földre vizelt. Még mindig látható a nyoma, és akkor a ló állt. - Ez attól még csak találgatás - dünnyögte Pelicor. - Akkor nézzük meg! - javasolta Bakilas. A krayakinok lovaikkal kört alkottak a holtak körül, majd Bakilas rámutatott az egyik hullára. -Kelj fel! - Vellian teste megrázkódott, majd lassan feltápászkodott a fűből. A tíz lovas figyelme most rá összpontosult. A tetem rángatózni kezdett, a levegő pedig felcsillámlott körülötte. A krayakinok elméjében képek formálódtak: a megölt katona bomló agyából merített jelenetek. A halott ember szemén át látták a szekeret és a rajta ülőket, és figyelték, ahogy a fiatal tiszt eléjük lovagol. A beszélgetés, amit hallottak, töredezett volt, ezért még jobban összpontosítottak. - Jó reggelt! Vellian vagyok, és... Karios küldött... a palotába. A város... helyreállítsa a rendet. - Az árulók serege. - Igen. Most... szablyádat... tokjába és engedd... dolgunkat! - Azt hiszem, ez nem így lesz... nagy veszélyben... nagyobb biztonságban... velem. A képekben ekkor hirtelen törés következett be, és a krayakinok látták, hogy röpke időre más emlékek tolakodnak elő: egy fiatal nőé, aki a füvön szalad. - A bomlás túlságosan előrehaladott - szólalt meg Pelicor. - Nem tudjuk fenntartani az emléksort. - De igen - felelte komoran Bakilas. - Összpontosítsatok! Ismét maguk előtt látták a katonákkal szemközt álló ifjú tisztet. Éppen a Vellian nevezetű férfi beszélt. - Ne légy bolond, ember! Még ha olyan jól is bánsz a szablyával, mint Antikas Karios, akkor sem tudsz legyűrni ötünket. Mi értelme meghalni, amikor ügyed máris elveszett? - Mi értelme élni olyan ügy nélkül, amiért érdemes meghalni? -vágott vissza a tiszt. A krayakinok némán ültek a nyeregben, miközben megismétlődtek az események: az ifjú tiszt támadott, majd csatlakozott hozzá a fekete lovas és az ezüsthajú íjász. Ahogy azt Bakilas mondta, a csata kurta volt, a krayakinok pedig kielemezték a győztesek tudását.
A tetem visszaroskadt a földre. - A fiatalember gyors és biztos kezű - közölte Bakilas. - De a fekete ember valódi mester. Fürgeség, körmönfontság és erő ötvöződik benne ravaszsággal és vadsággal. Érdemes ellenfél. - Érdemes? - csattant fel Pelicor. - Ez csak egy ember, köztük pedig nincsenek érdemes ellenfelek. Ő csak élelem, aki kevés táplálékot ad. - Miért ez a düh, fivérem? Nem élvezed talán, hogy ismét hús-vér lehetsz? - Még nem. Hol vannak a seregeim? Miféle dicsőséget lelek itt, ezekben a nyomorúságos hegyekben? - Semmifélét - ismerte el Bakilas. - A jég és a tűz napjai rég letűntek de visszatérnek majd. A vulkánok megint hamut köpnek az égre, és ismét megjön a jég. Olyan lesz, mint volt. De előbb az anyát és a kisbabát vissza kell vinnünk Anharathoz. Légy türelemmel, fivérem! Bakilas megsarkantyúzta hátasát, és ellovagolt az erdő felé. A napfény kevésbé volt erős a fák menedékében, ahol Bakilas ismét levetette sisakját: fehér haja lengedezett az enyhe szellőben, szürke szeme az ösvényt kémlelte. Nemcsak Pelicor vágyakozott a jég és a tűz napjai után. Ő is sóvárgott utánuk. Az illohirok seregeivel menetelni, szétszórni az embereket, lakmározni a rettegésükön és kiszívni a lelküket a koponyájukból: azok voltak a szédítő napok! Amíg Emsharas el nem árulta őket. Ez a kínnak olyan forrása maradt, amely soha nem enyhült. De még Emsharas árulása dacára is győzhettek volna a négy völgy csatájában: diadalmaskodniuk kellett volna. A krayakinok ellentámadásra lendültek és szétverték a jobbszárnyat. Maga Bakilas kis híján elérte az emberek királyának, Darlicnak a harci lobogóját. A csata felett Anharat és Emsharas a lelkek síkján vívták csatájukat, és éppen akkor, amikor Bakilas áttörte a Darlic körüli lándzsaerdőt, Anharat elesett. A sötét hamufelhő, amely az illohirokat védte a nap nyers, halálos sugaraitól, felszakadt. Az illohirok tízezrével bomlottak szét, míg végül már csak a krayakinok maradtak. A tízezer legnagyobb harcos, aki valaha is a földet tapodta. Az emberek megújult tűzzel vetették rájuk magukat, és az áruló Emsharas megbűvölte viharkardok belemartak a krayakinok húsába. A nap végére csak kétszáz hús-vér krayakin maradt, aki elmenekülhetett a csatatérről. A többiek ismét Szélszülötté váltak. Az illohirok földi uralmának napjai véget értek. Az ezt követő hetekben a krayakinokat addig üldözték, míg végül már csak ők tízen maradtak. Aztán Emsharas megidézte hatalmas varázslatát, és az összes megmaradt illohir, démon, manó, erdei nimfa, troll és harcos a semmi szürke poklába lett űzve. Az anyag nélküli létezésbe, az alak nélküli halhatatlanságba, ahol az illohirok a lélek nélküli tengerben úszhattak Csak az emlékek maradtak a hódítás és a dicsőség emlékei, a rettegés mennyei mannájának és az azt tápláló ennivalónak az emlékei. A létezésben nem volt olyan, ami felülmúlta volna a krayakinok által megismert örömöket. Bakilas egyszer emberi alakot öltött, és kipróbált minden emberi élvezetet: ételt, italt, bódítószereket és a bujálkodást. Mindegyik szánalmas volt a lelkek zamatához képest. Ekkor megmoccant benne egy halvány emlék, és felidézte Darela alakját. Érezte a nő rettegését. Összeért a kezük, majd az ajkuk. Bakilas olyan viszonyba került a nővel, amibe beleszédült, ez pedig ellentmondott az emberek törékenységének Utolsó erejével visszatért az illohirok barlangjába, és felvette krayakin alakját. Majd visszament a faluba, és megitta Darela lelkét. Azt hitte, ezzel véget vethet a nő által rámondott bűbájnak. De tévedett. Együtt töltött napjaik emléke újra és újra visszatért, hogy kísértse őt. A krayakinok órákon át lovagoltak némán. A halál szaga érződött a szélben, amint leügettek a lejtőn, és megérkeztek egy csillogó tó partjára. Bakilas a fák árnyékában maradva beléptetett a táborhelyre. Öt halott farkas hevert a földön és egy hatodik a víz partján. Bakilas leszállt, és az arcába húzta csuklyáját, majd kisétált a napsütésre. A fájdalom döfködte a bőrét, de kizárta a kínt a tudatából. A tábor közepén a fű kör alakban, öt láb átmérőjű részen fel volt perzselve. A krayakin lehúzta fekete kesztyűjét, és megérintette a földet. Majd visszakapta a kezét, belebújt kesztyűjébe, és visszatért az árnyékba.
- Varázslat - közölte. - Valaki mágiát használt itt. A krayakinok kipányvázták állataikat, majd leültek körben. - Anharat nem beszélt mágiáról - szólalt meg Mandrak, aki éppen csak elmaradt a hat lábtól: ő volt a legalacsonyabb közülük. - Csak három öregemberről. - Milyen erős volt? - kérdezte Drasko, Bakilas után a legidősebb krayakin. - A négyek hatalmára! A farkasokat nyilván az entukkuk szállták meg, a varázsló pedig a halignat fényét használta. Ilyen hatalmat pedig csak egy mester tud megidézni. - Már miért szállták volna meg a farkasokat? - tudakolta Pelicor. Bakilas elfojtotta bosszúságát. - A tanulás sosem volt az erős oldalad, fivérem. Ha pusztán farkasok lettek volna, akkor minden erősebb fényfelvillanás szétkergeti őket. A halignatot, vagyis a szent fényt egyedül az illohirok ellen használják. Ami feltehetően visszarepítette az entukkukat a városba... vagy még messzebb. A felvillanáshoz legközelebb levők meg is halhattak. - Ha van ez a varázsló - mondta Drasko -, hogyhogy nem érzékeltük a jelenlétét korábban? - Nem tudom. Talán általunk ismeretlen álcavarázslatot használt. Bárhogy legyen is, óvatosan kell folytatnunk utunkat. - Az óvatosság a gyáváknak való - közölte Pelicor. - Nem félek ettől a varázslótól, bárki legyen is. Varázslatai elsöpörhetik az entukkukat, de azok nem sokkal többek az elme férgeinél. Miféle varázslatokat tud bevetni a krayakinok ellen? - Nem tudjuk - ismerte el Bakilas, akinek nehezére esett megőrizne higgadtságát. - És éppen ez itt a lényeg. Bakilas a lovához lépett, és nyeregbe lendült. Mandrak felzárkózott mellé, ahogy folytatták útjukat a szekér után. - Mindig is türelmetlen volt - mondta a harcos. - Nem a türelmetlensége bánt, hanem az ostobasága. Ráadásul falánk. Mindig is elrémisztett ez a tulajdonsága. - Az éhsége valóban legendás - ismerte el Mandrak. Bakilas nem felelt. Elérték az erdő szélét, és a ragyogó nap perzselte az arcát. Még jobban előrecsúsztatta csuklyáját, és megsarkantyúzta hátasát. A fényesség szúrta a szemét, és sóvárogni kezdett az éj leszálltára, az üde szélre, a csillagokkal telehintett ég sötét, fagyos szépségére. Hátasaik kifáradtak, mire elérték a magas domb tövét. A menekülők itt megálltak, hogy lovat cseréljenek, a szekéren ülők pedig felsétáltak a dombra. Két nő és egy gyermek. A krayakin lovagolt tovább. Az egyik nő felkapta a gyermeket, és úgy folytatta útját. A súlyosabb nő volt az, akinek a lábnyomai jobban nyomódtak a földbe, mint a többiekéi. Megsarkantyúzta hátasát, hamarosan elérte a dombtetőt, ahonnan a keréknyomok egy újabb erdő felé tartottak. Bakilas hálás volt az árnyék ígéretéért. Vajon tudták, hogy követik őket? Hát persze, hogy tudták Senki sem remélhette, hogy anélkül menekülhet el a királynéval, hogy ne üldöznék De vajon tudták-e, hogy a krayakinok követik őket? Miért ne tudhatnák, ha egyszer varázsló van köztük? Bakilas alaposan elgondolkodott a varázslón. Drasko rámutatott a lényegre. Miért nem érzékelték a mágiáját? A levegőnek be kellett volna sűrűsödnie miatta. Lehunyta a szemét, és kinyúlt az érzékeivel. Semmi. A varázslatnak még csak halvány lenyomatát sem találta. Még az álcavarázs is hagyott volna maga mögött valami utóízt. És ez aggasztó volt. Anharat mindig is öntelt volt: vagy nem ez az önteltség vezetett az illohirok vereségéhez a négy völgy csatájában? Mit is mondott? Ellenségünk hatalma mennyire meggyengült, hiszen minden védelme csupán három vénember? A fekete harcosra gondolt. Az efféle ember nem a visszavonulásra teremtetett. Valahol útközben módot keres rá, hogy megtámadja üldözőit. Ez ilyenfajta ember.
Óvatosan közeledtek a fákhoz, kivont karddal, majd belovagoltak az erdőbe. Nem érte őket támadás. Újabb órán át követték a szekér nyomát, mely itt már frissebb volt, a kerekek lenyomatának széle élesebben és tisztábban látszott. Bakilas megrántotta a kantárt. A szekér lekanyarodott az útról és eltűnt a fák között. A fákon túl sűrű aljnövényzet nőtt, a szekér pedig bokrokat és cserjéket gázolt le. Miért választanának ilyen nehéz utat? Bakilas levetette a sisakját, és beleszagolt a levegőbe. Mandrak léptetett vezére mellé. - Érzed? - kérdezte, mire a kérdezett bólintott. Az emberek soha nem tudták meglepni a krayakinokat, mivel mirigyeik számos szagot bocsátottak ki: pórusaikon csak úgy dőlt az testüket fürdető undorító izzadság. A krayakinok közül Mandrak szaglása volt a legélesebb. Bakilas ismét rántott egyet a kantáron, és a fákat, meg a mögötte elterülő bozótost kémlelte, vigyázva arra, hogy ne nézzen a két rejtekhely felé, amit észrevett. - Három ember rejtőzik ott - közölte Mandrak. - Én kettőt fedeztem fel - suttogta Bakilas. - Az egyik a rézsű fölött emelkedő nagy tölgy mögött bújik, a másik közvetlenül alatta a bozótosban lapul, a harmadik pedig távolabb van. Igen... a lovaikkal. - Miért álltak meg? - tudakolta Pelicor. - Vedd le a sisakod, és megtudod - mondta halkan Bakilas. Pelicor így tett. Akárcsak fivéreinek, neki is fehér volt a haja, de az arca széles volt és lapos, szeme pedig kicsi és közelülő. Orrlyukai kitágultak, aztán elmosolyodott. - Hadd kapjam el őket, fivérem! Éhes vagyok. - Bölcsebb lenne megkerülni őket - javasolta Mandrak. - Hogy elvágjuk a menekülési útvonalukat. - Csak hárman vannak! - csattant fel Pelicor. - Nem harmincan. Hogyan tudnának elszökni előlünk? Gyerünk, vessünk véget ennek a gyászos küldetésnek! - Egyedül akarod elkapni őket, Pelicor? - kérdezte Bakilas. - Egyedül. - Akkor mindenképpen rohamozz! Mi itt várjuk be diadalodat. Pelicor feltette sisakját, előrántotta kardját, és belevágta sarkantyúját lova horpaszába. A jószág felágaskodott, majd elvágtatott a fák közé. Az ösvénytől nem messze ekkor a fekete harcos előlépett a fa mögül. Pelicor megpillantotta, és megrántotta a kantárt. A harcos keskeny kést tartott a kezében pengéjénél fogva. - Azt hiszed, árthatsz nekem azzal? - kérdezte a krayakin, és újra megsarkantyúzta hátasát. A harcos meglendítette a karját, és a penge süvítve pörgött, elhibázva a rohamozó lovast. A kés belefúródott az ösvény mellett egy apró faékbe, s közben átmetszette a kifeszített kötelet. Az íjként meghajlított fiatal fa felcsapódott. Három kihegyezett karó csapódott Pelicor mellébe, átütötte fekete vértjét, eltörte a bordáit és felnyársalta a tüdejét. A lova továbbfutott. A krayakin harcos rángatózó teste lógva maradt a levegőben. Bakilas hallotta, hogy valami felsüvít. Felkapta a karját, így a nyíl kesztyűs kezét fúrta át. Áthatolt a tenyerén, és beleállt sápadt bőrű arcába, megvágva a nyelvét. A vessző fája savként égette. Először megpróbálta kihúzni a nyilat az arcából, de a vessző szakálla beleakadt a húsába. Erre felmordult, és átnyomta a nyílvesszőt arca másik felén, letörte a fejét, majd kirántotta az arcából és a kezéből. Sebei azonnal gyógyulni kezdtek, de annak a helye, ahol a fa hozzáért, még jó darabig sajgott. - Elfutnak - szólt Mandrak. - Üldözzük őket? - A fák között nem: lehetnek még más csapdák is. Majd elkapjuk őket az úton... hamarosan. Bakilas odalovagolt, ahol a felnyársalt Pelicor lógott. A krayakin szeme nyitva volt, a teste rángott. - Segíts! - nyüszítette. - A tested halódik Pelicor - mondta Bakilas fagyosan. - És hamarosan ismét Szélszülött leszel, mi pedig
megízlelhetjük a félelmed. Ami valóban fenséges. Drasko, Mandrak és én nemrég táplálkoztunk, fivéreink viszont táplálékot nyerhetnek abból, ami megmaradt belőled. - Ne... én... meggyógyulhatok. Bakilas megborzongott a gyönyörűségtől, ahogy a felnyársalt harcosból áradó félelem erősödött. Akárcsak a többiek Pelicor is ezredéveken át gyötrődött a semmi poklában. A gondolat, hogy visszatérjen oda, rettegéssel töltötte el. - Ki gondolta volna, hogy képes vagy ilyen elsöprő rettegésre, Pelicor? Ez már-már művészet. Bakilas hátrább lovagolt, a hat másik krayakin pedig kivont tőrrel közelebb lépett. Dagorian kisétált az öreg hídra, minden egyes lépést próbálgatva. Lába alatt az ódon deszkák tíz láb hosszúak, tizennyolc hüvelyk szélesek és két hüvelyk vastagok voltak. Baljósan nyikorogtak, ahogy végiglépdelt rajtuk. A széltében tizenkét lábnál is rövidebb híd alig száz láb hosszan nyújtózott. Alatta a felduzzadt folyó dübörgött alá a hegyekből: a fehéren tajtékzó víz hatalmas sziklákon zúdult át, és két mérfölddel lejjebb zúgó vízesésbe torkollott. Ha beleesne, akkor a folyó a halálba ragadná. Senki sem tudott volna úszni ilyen sodrással szemben. A deszkákat kilenclábanként elhelyezett hatalmas keresztgerendákhoz szögelték és tátongó repedések látszottak közöttük. Dagorianról ömlött a veríték ahogy kiért a folyó fölé. A farkasok támadása óta félelme nőttön-nött, és az elméjét marcangolta. Elöntötte a kétség, és ezzel együtt a mohó élni akarás. A kötelességektől való megszabadulás. Egyedül a becsületérzete kötötte ehhez a balvégzetű küldetéshez, és már az is foszladozott. Miközben elővigyázatosan haladt az elrothadt deszkákon, arra gondolt, hogy jobban tette volna, ha a templomban marad. Nogusta arra utasította, hogy ha lehet, jutassa át a szekeret. Hátrapillantott oda, ahol a többiek várakoztak. Mindannyian őt nézték, a királynét is beleértve. Vigyázva haladt tovább, míg el nem érte a másik part biztonságát. De még mindig nem vehette biztosra, hogy a híd elbírja a szekér súlyát. Visszasietett a többiekhez, és lelkükre kötötte, hogy óvatosan haladjanak át, a kővel megtámogatott korlát mellett maradva. Ulmenetha belekarolt Axianába, és együtt kimerészkedtek a hídra. Pharis követte őket Sufiával. Conalin a szekéren maradt. - Kelj át, fiú! - parancsolt rá Dagorian. - Át tudok hajtani - makacskodott a fiú. - Nem kételkedem az ügyességedben. Csak nem akarom, hogy meghalj. - A fiú vitába akart szállni vele, de Dagorian megrázta a fejét. - Tudom, hogy bátor vagy, Conalin, és én tisztellek ezért. De ha segíteni akarsz, akkor vezesd át a vezetéklovakat! Én akkor követlek, amikor biztonságban elérted a túlpartot. Conalin lemászott, és a szekér hátuljához lépett. Dagorian felült a helyére, megfogta a gyeplőt, és várt. A fiú elsétált mellette. - Beszélj hozzájuk áthaladás közben - tanácsolta neki a tiszt -, nehogy a zubogó víz megrémítse őket. A fiú félúton járt, amikor az egyik deszka váratlanul megmozdult. Az egyik ló felágaskodott, de Conalin odalépett hozzá, suttogott valamit, és megsimogatta hosszú nyakát. Dagorian elismerően nézett rá, a fiú pedig folytatta útját. Amikor elérte a túlpartot, megfordult és intett. A tiszt megrántotta a gyeplőt, mire a két ló nekivágott a hídnak. A lovak idegesek voltak, de a férfi halk és higgadt hangon bátorította őket. A szekér alatt felnyögtek a pallók. Az egyik kettéhasadt, de nem engedett. Dagorian izzadt, mire elérték a híd közepét. Az odalent dübörgő víz hangja mostanra fülsiketítőnek tetszett. Az egyik ló megcsúszott, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Aztán megreccsent az egyik deszka, és a szekér megingott. Dagorian egyetlen rettenetes pillanatig azt hitte, hogy belezuhannak a folyóba. Egy darabig moccanatlanul ült, a szíve dübörgött a mellében, majd óvatosan lemászott a bakról. A bal hátsó kerék félig belesüllyedt a résbe, és csak a kiálló tengelyagy tartotta. A tiszt halkan elkáromkodta magát. Mindkét kezével megragadta alulról a hátsó saroglyát és megpróbálta felemelni. A kerék egy hajszálnyit sem moccant. - Jönnek! - kiabálta Conalin.
Dagorian megpördült, és megpillantotta Nogustát, Kebrát és Bölényt. Vágtában közeledtek. A fekete ember érte el először a hidat, és megrántotta a kantárt. Leszökkent a nyeregből, és rávezette a hídra az óriási fekete heréltet. Kebra és Bölény követte példáját, de a szekér mellett nem fértek el. Bölény Kebrának dobta a kantárt, és odasietett a szekér hátuljánál álló Dagorianhoz. - Ülj vissza a bakra - mondta az óriás -, és kínáld meg őket az ostorral, amikor kiáltok! - Nem fog mozdulni - felelte a tiszt. - Lovasok! - rikkantotta Conalin. A krayakin harcosok tűntek fel a domb lejtőjén, és kivont karddal vágtatni kezdtek a híd felé. Dagorian felkapaszkodott a szekérre, Bölény pedig megragadta a kereket. - Most! - ordította. Az óriás hátradőlt, és a szekér megemelkedett. Dagorian ugyanakkor végigvágott a kantárral a lovak hátán. A szekér rángva lódult előre. Bölény elzuhant, de sikerült félregördülnie a megvasalt kerekek útjából. Dagorian ismét végigvágott a lovak hátán, mire a szekér felgyorsult. Nogusta és Kebra mögötte futott. A kis Sufia azonnal felmászott a szekérre, amint az elérte a partot. Majd magas hangján kántálni kezdett valamit egy ősi nyelven. A krayakinok elérték a hidat, és közülük kettő rávágtatott. Tűzgömb röppent ki Sufia kezéből, s csapódott bele a hídba. Tűzoszlop robajlott fel, és a híd lángokba borult. Az egyik krayakin visszafaroltatta lovát a biztonságos partra, de a másik megsarkantyúzta hátasát, és beleszáguldott a tűzbe. .Bölény megrohanta a vágtató lovat, a karját lengette és torka szakadtából ordított. A jószág felágaskodott. Az óriás előrevette magát, lebukva a rugdosódó lábak elől. A férfi felfelé lökve mindkét karját, megragadta az állat szügyét és teljes erejével megtaszította. A ló hátrazuhant, lovasát belehajítva a lángokba. A deszkák ekkor adták meg magukat. A ló és a harcos belezuhant az odalent háborgó folyóba. Tűzujjak kaptak bele a pallókba: Bölény nadrágja is lángba borult. Az óriás sarkon fordult, és pánikba esve rohant vissza a partra. Nogusta és Kebra rávetették magukat, a földre taszítva társukat. Megpróbálták eloltani a Bölény égő ruháját nyaldosó lángokat, de sikertelenül. Ekkor Sufia lépett egyet előre és kinyújtotta a kezét. A tűz Bölényről átszökkent a gyermek ujjaiba, ahol elenyészett. Az óriás letépte magáról a nadrágját: a húsa csúnyán megégett a bal combján. A kislány odalépett hozzá, és térdre ereszkedett, kinyújtva aprócska kezét. A férfi összerezzent, ahogy ujjai megérintették combján a felhólyagzott bőrt. Aztán, mintha csak hűs szellő simított volna végig az égéseken, minden fájdalma elmúlt. A kislány felemelte a tenyerét. Az égésnek nyoma sem volt. - Ilyen csekély mágiára még maradt erőm - mondta Kalizkan hangján. A gyermek teste ekkor nekidőlt Bölénynek, és szőke fejét ráhajtotta a férfi mellére. - Hagyjátok aludni! - szólt Kalizkan. Bölény óvatosan felemelte az alvó gyermeket, a szekérhez vitte, ahol lefektette és betakarta. Ulmenetha lépett oda az óriási termetű harcoshoz. - Bátor tett volt megrohamozni a lovagot. Azt kell mondjam, meglepett. Bölény ránézett, és felvillantott egy széles, foghíjas vigyort. - Ha illendően szeretnéd megköszönni, bemehetnénk a bokrok közé. - Nos, ez a megjegyzés egyáltalán nem lep meg - vetett egy lekicsinylő pillantást a férfi alsótestére a papnő. - És vegyél fel új nadrágot! Hölgyek is vannak a társaságban. - Általában erre van szükségem - vigyorgott továbbra is az óriás. A papnő hátat fordított neki, és visszasétált oda, ahol Axiana és Pharis ült. A szekérről Conalin vigyorgott rá az öregemberre. - Nők - mondta Bölény. - Ki érti őket? Conalin megvonta a vállát. - Én nem - ismerte be. - De ahhoz eleget tudok, hogy rájöjjek, ő nem kedvel téged. - Azt hiszed? - lepődött meg őszintén Bölény. - Miből gondolod? Conalin hangosan felnevetett. - Talán tévedek.
- Szerintem valószínű - bólintott Bölény. A lángoló hídról fekete füst szállt fel. Nogusta a folyópartra sétált, átnézve a túloldalra, ahol a nyolc megmaradt krayakin harcos várakozott. Dagorian csatlakozott hozzá. - Vannak más hidak is, de nyertünk egy kevés időt. A krayakinok két csoportra oszlottak. Négy harcos nyugatnak lovagolt a folyás mentén, míg a másik négy keletnek indult. - Nagyobb a szerencsénk, mint amit megérdemelnénk -mondta Nogusta higgadtan. - Mi történt az erdőben? - Megöltük az egyiket, de csak mert a vezérük holtan akarta látni. Ezek halálos ellenségek, Dagorian. Rettenetesebbek bárkinél, akivel valaha is szembenéztem. - És ketten mégis meghaltak, mi pedig nem szenvedtünk veszteséget. - Még nem - suttogta a fekete ember. Dagorian hirtelen megborzongott, és Nogustára pillantott. - Mit láttál a harmadik szemeddel? - Ne kérdezd! Ulmenetha lelke a táborhely fölé emelkedett, és a magasban lebegett. A hold fényesen sütött, az ég tiszta volt a hegyek fölött. Innen ki tudta venni a domboldalban egyedül üldögélő Nogustát. A közelben Kebra beszélgetett Conalinnal. Axiana, Pharis és Sufia a szekéren aludtak. Bölény egymagában üldögélt a tábortűznél, a Kebra főzte ragu maradékát lapátolva be. Az asztrális magányban szabadság uralkodott, és Ulmenetha hódolt neki. Az erdő felett nem voltak démonok, sem marcangoló karmú entukkuk. Feljebb merészkedett, és a holdsütötte erdő összezsugorodott alatta. Ulmenetha északnak repült, át az összeomlott híd felett, azzal a céllal, hogy megkeresse a krayakinokat. Egy izzó alak anyagiasuk mellette a levegőben. Ezúttal ki tudta venni az arcát. Egy fiatalemberé volt: aranyhajú, jóképű fiatalemberé. - Nem bölcs dolog messzire utazni - szólalt meg az alak. - A krayakinok észrevehetnek, és megidézhetik az entukkukat, hogy támadjanak rád. - Tudnom kell, milyen közel vannak. - A keletnek tartó csapat két napot veszít. Akik nyugatnak mennek Lercisnél kelnek át a folyón, negyven mérföldre innen. Holnapig nem érnek be benneteket. - Miért történik ez velünk, Kalizkan? Mit tettél? - Itt nem vagyunk biztonságban, hölgyem. Térj vissza a testedbe, és aludj! Ismét beszélni fogunk a menedékhelyen. Ezzel az alak eltűnt. Ulmenetha visszarepült a táborba, és ott lebegett egy darabig, kiélvezve a szabadság utolsó morzsáit. Ismét a testébe jutva leheveredett és betakarózott. Az álom gyorsan eljött érte, mert nagyon fáradt volt. A lonc illata ébresztette, s amikor kinyitotta a szemét, egy kis kertet pillantott meg. A közelben egy rácsos boltív állt, rajta futott fel a vörös és krémszínű lonc. Látott még nyári virágokkal teli ágyásokat, melyek színesen tündököltek a napsütésben. Ulmenetha körülnézett, és megpillantott egy zsúptetős házikót. Azonnal felismerte. A nagyanyja háza volt. Az ajtó kinyílt, és egy magas férfi, lépett ki rajta. Ezüstös volt a haja és a szakálla, és hosszú, ezüst szaténtalárt viselt. Kalizkan meghajolt. - Most már beszélhetünk. - Jobban kedveltem az aranyhajú ifjút. Kalizkan kuncogott. - Be kell valljam, hölgyem, az csalás. Sosem volt aranyszín hajam, és sosem voltam jóképű... csak szellemalakban. Egykor úgy néztél ki, mint most? Ilyen karcsú és ártatlan voltál? - Ilyen voltam, de azok a napok rég elmúltak. - De nem itt.
- Nem, nem itt - engedett kesernyésen a papnő. - Nos, mit akarsz elmondani nekem? - Az egészet. Kalizkan odavezette egy lócához a lonccal befutatott boltív alatt, majd letelepedtek a hűvösben. - Haldokoltam - kezdte. - A rák egyre terjedt bennem. Több mint tíz éven át a mágiámmal tartottam sakkban, de ahogy öregedtem, a hatalmam úgy kezdett gyengülni. Megrémültem. Ilyen egyszerű. Számos ősi grimoire-t áttanulmányoztam, olyan varázslatokat keresve, melyek meghosszabbíthatják az életemet, de mindig kerültem a vérmágiát. Végül azonban feladtam ezt az elvemet, és feláldoztam egy öregembert. Azt mondtam magamnak, hogy úgyis haldoklik már... ami igaz is volt... és hogy csak néhány nappal rablom meg az életét. Önként jött hozzám, mivel nyugdíjat ígértem az özvegyének. - Kalizkan elhallgatott, majd folytatta. - Ez gonosz tett volt, bár próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem az. Mindarra a jóra gondoltam, amit megtehetnék, ha életben maradok. Úgy okoskodtam, hogy egy kis gonoszság elfogadható, ha nagyobb jóra vezet. - Kesernyésen elmosolyodott. - Ilyen a kárhozathoz vezető út. Megidéztem egy démonurat, és megpróbáltam uralni, azt parancsolva neki, hogy gyógyítson meg. Ehelyett azonban belém költözött. Utolsó erőmmel kiszabadítottam a lelkemet. Attól a naptól kezdve egészen mostanáig nézhettem, hogy mindaz a jó, amit életemben tettem, miként omlik össze és mocskolják be a gonosztettek, melyeket ő az én alakomban elkövetett. Az összes gyermekemet feláldozta. És most ezrek halnak meg, Usa városa pedig megkínzatik. Most már keveset tudok tenni, hogy a dolgokat rendbe tegyem. A hatalmam korlátozott... egen, és hanyatlik is. A halál szólít, és már nem leszek itt, hogy meglássam a végét. De a megmaradt időmből azt még meg tudom tenni, hogy tanítalak, Ulmenetha. Elláthatlak tanácsokkal a mágia világát illetően. Megtanítalak, miként használd a halignatot... a szent tüzet. És megmutatom, miként gyógyíts meg egyszerűbb sebeket. - Soha nem voltam tehetséges efféle dolgokban - felelte a nő. - Most viszont meg kell tanulnod őket. Többé már nem használhatom a gyermeket. Alultáplált, és gyenge a szíve. Majdnem elájult, amikor felégettem a hidat, és nem fog újabb ártatlan vére tapadni a kezemhez. - Nem tudom megcsinálni. Nem tudom megtanulni egy nap alatt! - Ahol most ülünk, ezt a helyet nem köti béklyóba az idő, Ulmenetha. Mi az örökkévaló kitárt szívében lebegünk. Bízz bennem! Amit innen elviszel, az létfontosságú lesz a gyermek biztonságához, és a világ jövőjéhez. - Nem akarok ekkora felelősséget. Én nem... vagyok elég erős. - Erősebb vagy, mint hinnéd! - mondta Kalizkan nyomatékosan. -És még erősebbnek kell lenned! Ulmenetha most már dühösen pattant fel a lócáról. - Hozd ide Nogustát, és tanítsd őt! Ő harcos. Tudja, hogyan kell harcolni. A férfi megrázta a fejét. - Igen, ő harcos. De nekem nem olyasvalaki kell, aki tudja, hogyan gyilkoljon. Nekem olyasvalaki kell, aki tudja, hogyan szeressen. Éjszaka lehűlt a levegő, de Conalin, miután takarót terített a vállára, néma elégedettséggel üldögélt Kebra mellett. Az íjász nem szólt, és ez már önmagában tetszett a fiúnak Osztoztak a csenden. Mint a társak Conalin vetett egy pillantást Kebra arcélére, és látta, hogy a holdfény megcsillan az öregember fehér haján. - Mire gondolsz? - kérdezte a fiú. - Apám jár a fejemben. - Nem akartalak megzavarni. - Örülök, hogy megtetted. Nem voltak valami kellemes emlékek -Odafordult a fiúhoz. - Úgy látom, fázol. A tűz mellé kellene ülnöd. - Nem fázom. - A karján és a hátán tátongó nyílt kelések viszont zavarták. Felgyűrte az ingujját, és megvakarta karján az ótvaros hegeket. - Mihez kezdesz, ha elérjük Drenant?
- Megpróbálkozom a földműveléssel. Van száz holdam a Sentrai-síksághoz közeli hegyekben. Egy házat építek oda. Talán - tette hozzá sután. - Ez az, amit tényleg akarsz? - Kebra bánatosan elmosolyodott. - Talán nem. Ez csak egy álom. Az utolsó álmom. A sathuliknak van egy áldása, ami így szól: Egy kivételével váljék valóra minden álmod! - Miféle áldás ez? Nem lenne boldogabb az ember, ha minden álma valóra válna? - Nem - rázta meg fejét az íjász. - Az szörnyű lenne. Mert akkor mi maradna neki, amiért élne? Az álmaink lendítenek minket előre. Álomról álomra utazunk. Ebben a pillanatban arról álmodozol, hogy elveszed Pharist. Ha ez az álom valóra válik, és boldog leszel, gyerekeket akarsz majd. Azután az ő javukra is álmodozol majd. Álmok nélkül az ember halott. Tud persze járni és beszélni, de meddő és üres. - És neked már csak egy álmod maradt? Mi történt a többivel? - Nehéz kérdéseket teszel fel, barátom. - Kebra elhallgatott. Conalin nem zavarta meg a csendet. Odabent nagy melegség öntötte el, ami majdnem elnyomta az éjszaka hidegét. A fiú a hegyek sziluettjét bámulta, és a hold körül csillogó fényes csillagokat. Harmónia uralkodott itt, hatalmas üresség, amely a csend muzsikájával töltötte meg a lelket. A város soha nem adott efféle harmóniát, és Conalin élete végeérhetetlen küszködés volt a túlélésért a kegyetlenség és a szegénység közepette. Korán megtanulta, hogy soha senki nem cselekszik önérdek nélkül. Mindennek megvolt az ára. És ezt Conalin legtöbbször nem engedhette meg magának. Nogusta ballagott oda hozzájuk. A fiú érezte, hogy elönti a bosszúság. Nem akarta, hogy megzavarják ezt a pillanatot. De a fekete harcos nesztelenül haladt el mellettük és indult a táborhelyre. - Ő a legjobb barátod? - kérdezte Conalin. - A legjobb barátom? Nem tudom, mit jelent ez. - Jobban kedveled, mint Bölényt? - Erre könnyű válaszolni - mosolygott az íjász. - Végtére is senki sem kedveli Bölényt. De nem, ő nem egy jobb barát. - Kihúzott a földből egy maroknyi fűszálat. - Melyik szál a jobbik? - Egyik sem. Ez csak fű. - Pontosan. - Nem értem. - Én sem értettem, amikor fiatal voltam. Akkoriban azt gondoltam, hogy mindenki, aki rám mosolyog, barát. A szónak kevés valós jelentése volt. De az igaz barátság ritkább, mint a fehér holló, és értékesebb egy hegynyi aranynál is. És amint megtalálod, rádöbbensz, hogy semmilyen módon nem lehet besorolni. - Mit tett, amiért a barátoddá vált? Megmentette az életedet? -Többször is, de nem tudok válaszolni a kérdésedre. Tényleg nem tudok. És szerintem ő sem tudna. De most alvásra van szüksége fáradt és öreg csontjaimnak. Reggel találkozunk. Kebra felállt, és kinyújtózott. Conalin követte példáját, majd együtt sétáltak vissza a táborba. Bölény a tűz mellett aludt, és hangosan horkolt. Az íjász megböködte a csizmája orrával, mire az óriás horkantott egyet és átfordult a túloldalára. A fiú gallyakat tett a halódó tűzre, és leült, a pislákoló lángokat figyelve, miközben Kebra leheveredett Bölény mellé. Az íjász takarót terített szikár alakjára, majd felkönyökölt. - Okos kölyök vagy, Conalin - mondta. - Bármi lehetsz, ami csak akarsz, ha elég merészek az álmaid. Conalin egy darabig némán ücsörgött a tűznél. Később Dagorian bukkant elő a bokrok közül, és a szekérhez baktatott. Az ifjú tiszt fáradtnak tűnt, mozdulatai nehézkesek voltak a kimerültségtől. A fiú nézte, amint kivesz egy almát az elemózsiás zsákból, és beleharap. Dagorian, aki láthatóan észre sem vette Conalint, odasétált a tűzhöz, és megállt, hogy egy pillantást vessen az alvó Axianára. Pharis a királyné mellett hevert, a kis Sufiát szorosan átölelve. A tiszt egy ideig némán ácsorgott, majd sóhajtott és csatlakozott Conalinhoz a haldokló tűz mellett. Bölény ismét horkolni kezdett. A fiú felállt, és lábával
megböködte az óriást, pontosan úgy, ahogy Kebra tette. Bölény engedelmesen a másik oldalára fordult, s a hortyogás abbamaradt. - Szép munka - jegyezte meg Dagorian, és a megmaradt tűzifát a lángok közé szórta. Conalin nem felelt. Ismét felállt, és takaróját hátrahagyva besétált a fák közé, ahol száraz ágakat és gallyakat gyűjtött. Mostanra már ő is elfáradt, elméje tele volt kérdésekkel, és az egyetlen ember, akiben megbízott a válaszokat illetően, aludt. Többször fordult a fával, és elégedetten látta, hogy a tiszt is betakarózott már. Conalin a közeli patakhoz sétált, és ivott belőle, majd eltávolodott a tábortól és beballagott a holdsütötte erdőbe. A levelek között az éji szellő motozott, de más hang nem hallatszott. A nap drámája most messzinek tűnt, mintha egy másik életben esett volna meg. A fiúnak eszébe jutott a nagydarab ember, amint ráront a rohamozó lovagra, lebukik a lova alá, és ellenségét behajítja a lángok közé. Tudta, Ulmenetha mit értett azalatt, hogy meglepődött. Conalin nem számított arra, hogy a bátorság ilyen kiemelkedő példáját látja az undorító vénembertől. A többiek mégsem lepődtek meg. A fiú sétált tovább, oda sem figyelve környezetére. Az éjszaka levegője tele volt újfajta illatokkal, üde és élő illatokkal, ami teljesen más volt, mint a város miazmás kigőzölgése. A fák között rés nyílt, és megpillantott egy holdfényes tisztást. Nyulak rágcsálták a füvet, ő pedig megállt, hogy nézze őket. Furcsának rémlett látni ezeket az élettel teli lényeket. Korábbról csak úgy emlékezett rájuk, amint hátsó lábuknál fogva lógnak alá a piacon. Itt azonban szabadok voltak, akárcsak ő. Sötét árnyék siklott végig a tisztáson, egy nagy madár suhant át a táplálkozó nyulak felett. Azok szétszóródtak, de a madár karmai végighasították az egyik menekülő jószág hátát, felborítva azt. Mielőtt felugorhatott volna, a madár már rajta is volt, leszorította a fűbe, és görbe csőrével kiszaggatta belőle az életet. Conalin nézte, ahogy a héja eszik. - Szokatlan látvány - szólalt meg ekkor egy hang. A fiú riadt őzként ugrott meg, és felemelt ököllel pördült meg. Nogusta állt mellette. A legény szíve dübörögve vert: nem hallotta a fekete ember közeledtét. A férfi úgy tűnt, észre sem veszi Conalin reakcióját. - A héják általában tollasokkal táplálkoznak. Solymász kell ahhoz, hogy hozzászokjanak a bundásokhoz. - De hogyan maradnak életben, ha csak tollat esznek? - kérdezte Conalin, aki feszengve igyekezett úgy tenni, mintha nem zavarta volna meg a harcos nesztelen érkezése. Nogusta elmosolyodott. - Nem a szó szoros értelmében esznek tollat. A tollas azt jelenti, hogy általában más madarakat ejtenek el: galambot, vagy ha a héja elég ravasz, akkor kacsát. Ez a héja valószínűleg elszökött az idomárjától és visszatért a vadonba. Conalin felsóhajtott. - Azt hittem, hogy a nyulak itt szabadok. - Szabadok is. - Nem. Úgy értem, tényleg szabadok. Nem fenyegeti őket veszély. - Semmi, ami jár, repül, úszik vagy lélegzik, nem ment, a veszélyt ő l. De ha már erről beszélünk, nem lenne szabad ilyen messzire elkószálnod a tábortól. Ezzel Nogusta megfordult, és elindult a sötétben. Conalin a nyomába szegődött. - Ha megmented a királynét, milyen jutalmat kapsz érte? - Nem tudom. Még nem töprengtem el ezen. - Gazdag leszel? - Talán. Elérték a tábor szélét, ahol a fekete harcos megállt. - Menj és pihenj le! A holnapi napnak alaposan neki kell gyürkőznünk. - Ezért teszed? A jutalomért?
- Nem. Az indokaim ennél sokkal önzőbbek. Conalin lépett egyet a tábor felé. Ekkor újabb kérdés ötlött fel benne, mire megfordult. De Nogusta már nem volt sehol. A fiú felkapta takaróját, és leheveredett Pharis mellé. Olyan sok minden volt itt, amit nem értett. Mi lehetne önzőbb, mint a személyes jutalomért ténykedni? A városi élet brutálisan kemény volt, és Conalin fiatalsága javát egyedül töltötte. De még így is azt hitte, ismeri az emberi lét sajátosságait. A boldogságot a teli has, az örömet a másnapi teli hashoz elég ennivaló, a szeretetet pedig az általában pénzhez kötődő tárgyak jelentették. Még a Pharis iránti szeretete is alapvetően önző volt, mivel Conalinnak nagy örömet okozott a lány társasága. Úgy vélte, hogy ez az öröm okozta a lány iránti sóvárgását, ami olyan volt, mint amikor a férfiak és a nők összegyűltek a csiatce házában és a hosszú pipákat szívták, fizetve a mámorító álmokért, hogy aztán újra és újra visszatérjenek beesett tekintettel és egyre laposabb erszénnyel. Conalin nem emlékezett a szüleire. Első emlékei egy kis szobáról szóltak, amely tömve volt gyerekekkel. Közülük többen sírtak, és mindegyikük koszos volt. Conalin akkor talán háromnégy éves lehetett. Emlékezett arra a kisbabára, amelyik egy vizes pokrócon feküdt. Emlékezett rá, hogy megbökdöste, de a kis test nem mozdult. A mozgás hiánya meglepte. Ekkor egy légy szállt a csecsemő nyitott szájára, és lassan végigsétált a kék ajkon. Nem sokkal később egy magas férfi elvitte a babát. Conalin nem tudta felidézni a férfi arcát. Magasnak és távolinak rémlett. De emlékezett a lábára: hosszú és vékony volt, laza fekete nadrág fedte. A félhomályos házban töltött napjai nem voltak boldogak, mivel a hasa ritkán volt teli, és sokszor megverték. Ezután több otthona is volt. Legalább az egyik meleg és kényelmes volt, de a meleg ára túl nagy volt, így félretolta ezeket az emlékeket. Az élet az utcákon már jobb volt. Conalin kezdett úgy tekinteni magára, mint bölcs emberre. Tudta, hol lophat reggelit magának, és mindig kerített meleg és biztonságos helyet, ahol alhatott, még a kemény telek derekán is. Az őrség katonái sosem tudták elcsípni, az utcai bandákkal való gondjai pedig jobbára véget értek, amikor megölte Vágottnyelvűt. A bandák ezután elkerülték, mivel Vágottnyelvűtől féltek, és ha valaki szemtől szemben meg tudta ölni, azzal jobb volt nem tengelyt akasztani. Conalin mindenféle öröm nélkül idézte fel a harcot. Senkit nem akart megölni, csak arra vágyott, hogy egyedül lehessen. De Vágottnyelvű hallani sem akart erről. „Ha az én területemen lopsz, akkor fizesd a bérletet!" Conalin a füle botját sem mozgatta, aztán egy éjszaka a nagydarab fiú késsel támadt rá. Conalin fegyvertelen volt, így elmenekült. Eszébe jutott a másik nevetése, ami követte őt futás közben. Dühében ellopott egy hentesbárdot, és visszatért oda, ahol a banda tanyázott aznap éjjel, egy üresen álló sikátorban. Odasétált, ahol Vágottnyelvű ült, elkiáltotta a nevét, majd amikor a másik felé fordult, halántékon vágta a bárddal. A fej mélyre fúródott, sokkal mélyebbre, mint ahogy azt Conalin szánta. Vágottnyelvű azonnal meghalt. „És mostantól hagyjatok békén!" - mondta akkor a fiú a többieknek. És azok úgy is tettek. Conalin nem tudott aludni, így ledobta magáról a takaróját, felállt, majd odasétált az egyik közeli fához, és vizelt. Ezután visszaballagott a tűz maradványaihoz, és a korábban szedett gallyakból rakott még rá. Egy ággal megkereste az egyetlen még izzó parázsfoltot, és perceken át próbálkozott azzal, hogy ismét életre fújja. Végül belátta, hogy a tűz kialudt, és leült. Ekkor vette észre a tábor túloldalán az izzást: a halvány fehér fény az alvó papnő testét fürdette. Conalin egy darabig nézte, majd Kebrához sétált és felébresztette az íjászt. - Mi az, kölyök? - kérdezte a férfi álmosan. - Valami baj van a papnővel. Kebra felült, majd lelökte magáról a takaróit. Dagorian is felébredt, észrevette az izzó fényt, és Conalinnal, meg az íjásszal odasietett, ahol Ulmenetha hevert. A fény immár erősebbre váltott, szinte
aranyszínűre. A nő arcából és tenyeréből sugárzott. Kebra letérdelt mellé. - Valósággal lángol - közölte. A fiú közelebb hajolt. Az asszony kövér arcát veríték öntötte el, ezüstszőke haja pedig kifakult. Kebra megpróbálta felébreszteni, de nem járt sikerrel. A nő körül az izzás még fényesebb lett, és apró fehér virágok hajtottak ki a takarója körül, átküzdve magukat a fűszálak között. Bódító illat töltötte meg a levegőt, Conalin pedig a fejében hallotta, hogy a messzeségben halk zene szól. Kebra leszedte a papnőt beborító takarót. Csak ekkor látták meg, hogy a nő néhány lábbal a föld felett lebeg. Nogusta lépett melléjük letérdelt, és megfogta Ulmenetha kezét. Az izzó fény felerősödött, és végigfolyt a fekete ember karján, fényben fürösztve azt. A férfi elengedte a kezet, és hátraugrott. - Megtámadták? - kérdezte Dagorian. - Nem - felelte Nogusta. - Ez nem vérmágia. - Mit tegyünk? - tudakolta Kebra. - Semmit. Betakarjuk és várunk. Conalin lekukucskált a papnő gyöngyöző arcára. - Soványodik - suttogta. És igaza volt. Az izzadság elborította a nőt, a teste pedig fogyott. - Meghal, ha ez így folytatódik - jegyezte meg Kebra. - Ami vele történik, az nem gonosz eredetű - mondta a fekete ember. Ha az lenne, érzékelném a talizmánomon át. Nem hiszem, hogy meghal. Takarjátok be! Conalin ráterítette a pokrócot Ulmenethára. Eközben a keze hozzáért a vállához, mire a fény arra is ráfolyt, beburkolva egész alakját. A melegség és biztonság mámorító érzete öntötte el a fiút. A háta bizsergett és viszketett, mire felnyögött az élvezettől. Elszédült és hátratántorodott, bele a fűbe. Leráncigálta magáról piszkos ingét, és ránézett a karjára. A nyílt kelések eltűntek, bőre egészségesen fénylett. - Nézd! - kiáltott oda Kebrának. - Meggyógyultam! Az íjász nem felelt, csak ő is megérintette a papnőt. A fény elárasztotta. A szeme mögött élénk fények villóztak, és először úgy érezte, mintha jéghártyán át nézne, amely eltorzítja a látását. A jég lassan elolvadt, ő pedig azt vette észre, hogy a távoli hegyeket bámulja, amint csúcsaik élesen és tisztán kirajzolódnak a pirkadat fényében. Ő is leült döbbenetében. - Látok! - suttogta. - Nogusta, látok! Tisztán látok! Amikor megérkezett a hajnal, arannyal csíkozva az eget, Ulmenetha körül kihunyt a fény, és a nő teste lassan visszaereszkedett a fehér virágszőnyegre. A papnő kinyitotta a szemét, melyből az aranyfény maradéka sugárzott még elő. - Nem érhetjük el a tengerpartot - közölte. - A démonúr serege a hegyeken vonul át, és a tengerhez vezető út zárva van előttünk. Nogusta letérdelt mellé. - Tudom - mondta törődötten. Ulmenetha megpróbált felülni, de kimerülten visszahanyatlott. A szája kiszáradt. Nogusta a szekérhez futott, majd vizestömlővel és kupával tért vissza. Ülő helyzetbe támogatta a nőt, és a kupát az ajkához emelte, aki erre kortyolt néhányat. - Meg kell próbálnunk... elérni... a kísértetvárost. És most hadd pihenjek! - mondta a nő, mire Nogusta visszafektette a földre. Ulmenetha azonnal elaludt. - Hogy értette ezt? - érdeklődött Kebra. - A tenger az egyetlen reményünk. - Soha nem érnénk el. A krayakinok alig egy nappal járnak mögöttünk, a ventriai sereg pedig a hegyeken kel át. Háromezer ember menetel, és több mint kétszáz lovast küldtek ki, hogy elvágjanak minket a parttól. Kebra tudta, milyen hatalma van Nogusta harmadik szemének, így egy darabig szótlanul ült, megemésztve az értesülést. - Akkor mit tehetünk? Nem küzdhetünk meg egy sereggel, és nem is menekülhetünk el előle. A tervünk pusztán annyi, hogy addig futunk, míg ki nem merülünk... mint ahogy a jávorszarvast űzik a farkasok?
- Kit űznek a farkasok? - szólt oda Bölény, és kikászálódott a takarói alól, majd odaballagott hozzájuk. Mielőtt Nogusta elmagyarázhatta volna, mi a helyzet, az óriás megpillantotta az alvó papnőt. - Kreya csőcsere! - kiáltotta. - Nézzétek! Olyan sovány, akár egy lándzsa. Miből maradtam ki? - Rengeteg mindenből, barátom - felelte Kebra, és lassan elmagyarázta az elmúlt néhány percben történteket: a papnőt övező izzást, az ő szemének és a Conalin hátán meg karján levő tályogoknak a gyógyulását, és végül a menetelő ventriai seregről szóló hírt. Bölény ezt az utolsó hírt mintha meg sem hallotta volna. - Meggyógyított? És mi van az én fülemmel? Úgy éget, akár a pokol. Igazán felébreszthettél volna. Miféle barát vagy te? - Letérdelt a papnő mellé, és megrázta a vállát. Ulmenetha meg sem moccant. - Hát ez szép! - nézett fel Kebrára az óriás. - Eddig farkasok martak meg, megégetett a mágia, és belém rúgott egy ló. És mégis a te szemed gyógyult meg. Hát tisztességes ez? - Az élet nem tisztességes, Bölény - mosolyodott el az íjász. - Ahogy azt rengeteg feleséged közül bármelyik tanúsíthatná. Ekkor elenyészett a mosolya. - A kérdés az, hogy most mihez kezdünk? - Ebben a pillanatban Axiana felkiáltott. Pharis felébredt mellette és odahajolt hozzá. - Mi az, hölgyem? - Azt hiszem... azt hiszem, jön a gyerek. Axiana rémülten Ulmenetháért kiabált. Nogusta, a fekete harcos futott oda. - Most nem tud jönni - fogta meg a királyné kezét. - Alszik, és nem lehet felébreszteni. - Axiana félelme rettegéssé erősödött. - Jön a gyerek! Szükségem van rá! - Az arca összerándult, ahogy a fájdalom újólag végigvágott rajta. - Lépj odébb, ember! - szólalt meg Bölény, és letérdelt a rettegő lány mellé. - Nem akarlak! - tiltakozott Axiana. - Téged nem! - Az óriás kuncogott. - Amint éppen az imént nekem mondták, az élet nem tisztességes. De segítettem már világra gyermeket korábban is, továbbá rengeteg lovat, tehenet és juhot. Szóval meg kell bíznod bennem. - A férfi Nogustához fordult. - Húzz fel ide egy paravánt, hogy csak magunk lehessünk! Te pedig - fordult Pharishoz -, segíthetsz. - Bölény lehúzta a királynéról a takarót. Axiana ruhája nedves volt. - Elfolyt a víz -mondta, majd Nogustára nézett. - Lehetne egy kicsivel gyorsabban? Nogusta bólintott és felállt. A fekete ember és Dagorian hosszú ágakat vágott a közeli fákról, aztán letépdesték róluk a leveleket. Ezután a földbe szúrták őket a királyné körül, takarókat kötöttek rájuk, tetőtlen sátrat formálva. A lány többször felsikoltott. Pharis bújt elő a sátorból, és a patakhoz ment, ahol vízzel töltötte meg a tálat, majd visszatért Axianához. A kis Sufia a sátor bejáratánál ült, és tágra nyílt szemmel bámult befelé. Conalin odasétált hozzá, felvette, majd a szekérhez cipelte. A gyermek ideges volt és félt. - Bántják őt - mondta, és szemét elfutották a könnyek. - Nem, nem bántják - csitította Conalin. - Kisbaba születik: ott van a királynéban, és ki fog jönni onnan. - Hogy került oda be? - tudakolta Sufia. - Egy nagyon kicsi magból nőtt ki. És most már készen áll az életre. A sátorból elnyújtott sikoly tört elő. Sufia felugrott. - Miért bántják? - fakadt sírásra a kislány. Kebra ballagott a szekérhez. - Minden rendben - borzolta össze a gyermek szőke haját. - Azt akarja tudni, hogy miért fáj a királynénak - mondta Conalin. - Hát... - kezdte bizonytalanul Kebra - neki... nagyon keskeny a csípője és... - Sufia ragyogó kék szeme összekapcsolódott az íjász tekintetével - és... - Megfordult, és odakiáltott Nogustának látva, hogy közeledik. - A gyermeknek kérdései vannak - kiabálta megkönnyebbülten. - Válaszolj rájuk! - felelte a fekete harcos, és folytatta útját a patak felé.
- Nagyon köszönöm! - kiáltott utána Kebra, és visszafordult Sufiához. - Nem igazán tudom elmagyarázni. A születés néha fájdalmas, de a királyné hamarosan jól lesz, te pedig nemsokára láthatod a csecsemő kisfiút. Az lesz csak igazán remek nem igaz? A királyné ismét felsikoltott, mire Sufia szeméből patakokban kezdett ömleni a könny. Kebra otthagyta őket, és nekiállt reggelit készíteni. A patak partján ülve Nogusta és Dagorian suttogva beszélgettek. - Tudja Bölény, hogy mit csinál? - kérdezte a fiatal tiszt. - Tudja. Akár hiszed, akár nem, a markotányosnők közül sokan Bölényt kérik amikor készen állnak a szülésre. - Elképzelni nem tudom, miért. - Talán, mert a legtöbb gyereknek ő az apja - kockáztatta meg Nogusta. - De szerintem a lány biztonságban van. - Biztonságban? Hogy lehetne bármelyikünk is biztonságban? Nogusta kihallotta a félelmet az ifjú hangjából. Aggódott, mert észrevette a tisztben a feszültséget, amely egyre erősödött a farkasok támadása óta. - Semmi sem változott azóta, hogy megmentetted a királynét. - Nem én mentettem meg: Ulmenetha tette. És a gyerekek. Én csak később jöttem. És mindnyájunkat megöltek volna, ha nem érkeztek időben és végeztek a kopjásokkal. Nem érzem úgy, mintha bármiféle komoly hasznot hajtottam volna. - Dagorian felsóhajtott. - Én nem olyan vagyok, mint te, Nogusta, vagy a többiek. Ti kemény emberek vagytok. A hősök anyagából gyúrva. Én... - megremegett a hangja. - Én csak egy kiugrott pap vagyok. - Ezzel nem teszel jó szolgálatot magadnak Dagorian - megrázta a fejét. - Emlékszel, amikor figyelmeztettél, hogy Banelion életére törnek? Elmentem hozzá, ahogy javasoltad. - Igen. És ő azt tanácsolta, hogy maradj távol tőle. Jó tanács volt. - Talán az volt, de egy hős nem engedelmeskedett volna neki. Hát nem érted? Én örültem, hogy megszabadultam a kötelezettségtől. Megköszöntem neki, és elmentem. Te is ezt tetted volna? - Igen. - Nem hiszem. - Nem hazudnék neked, Dagorian. - De érezted volna a megkönnyebbülést is? - Szükségtelenül kínzód magad - felelte a fekete ember. - Mi ennek az egésznek a lényege? - Az, hogy félek. - A férfi belenézett Nogusta szemébe. - Mit láttál? Tudnom kell. - Nem kell tudnod - csitította Nogusta. - És semmiféle célt nem szolgálna, ha megmondanám. Az adomány, amivel bírok, olyan, akár az éles kard. Megmenthet egy életet, de akár el is vehet. Ebben a pillanatban élünk, és neked meg nekem feladatunk van. Csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk életben maradni. Hogy mit láttam, vagy mit nem láttam, az lényegtelen. - Ez egyszerűen nem igaz. A jövő nincs kőbe vésve. Például te láthattál engem, amint egy bizonyos sziklaszirten megyek. A talaj megindul, és én a halálba zuhanok. De ha figyelmeztetsz, én nem megyek arra a sziklaszálra. És akkor élni fogok. Nogusta megrázta a fejét. - Már mondtam korábban, hogy ez az adomány nem ennyire pontos. Nem én választom meg, hogy mit látok. - Én csak azt akarom tudni, hogy túlélem-e. Legalább ezt láttad? - Végső soron senki sem éli túl - szisszent fel Nogusta. - Ilyen az élet. Megszületünk élünk, meghalunk. Mindössze az számít, miként élünk. És még az sem számít sokáig. A történelem elfelejt minket. Végső soron elfelejt minden embert. Bizonyosságot akarsz? Ez a bizonyosság. - Attól félek hogy esetleg gyáván viselkedem. Hogy talán elfutok a feladat elől.
- Nem fogsz elfutni. Bátor és becsületes ember vagy. Tudom, hogy félsz. így is kell lennie... mert én is félek. Ellenségeink rengetegen vannak, barátaink pedig kevesen. Mégis meg fogjuk tenni, amit kell, mivel férfiak vagyunk és férfiak fiai. A királyné ismét felkiáltott. Dagorian összerándult a hangra, majd feltápászkodott, és otthagyta a tábort. Több mint egy órát vártak és ezalatt a tetőtlen sátorból nem sok minden szűrődött ki. Majd megjelent Bölény, a tűzhöz baktatott, és evett a Kebra által reggelire készített forró zabkásából. Az íjász odalépett hozzá. - Mi a helyzet? - Most pihen egy kicsit. - Mennyi idő múlva lesz meg a gyermek? - Bölény vállat vont. - A magzatvíz elfolyt, és a gyermek úton van. Mennyi idő még? Nem tudom. Még egy óra. Talán kettő vagy három. Esetleg még több. - Ez nem valami pontos! - csattant fel Kebra. - Azt hittem, szakértője vagy a témának. - Szakértője? Néhány alkalomtól még nem leszel szakértő. Mindössze annyit tudok, hogy a szülésnek három szakasza van. Az első már folyik. A magzat mozgolódik. - És a második? - A szülési fájások erősödnek, ahogy a gyermek bejut a szülőcsatornába és megindul a hüvely felé. Kebra elmosolyodott. - Ez az első alkalom, hogy a helyes fogalmat hallom tőled. - Jelen pillanatban nincs kedvem tréfálkozni. A lány karcsú, és ez az első gyermeke. Valószínűleg rengeteg helyen felszakad a húsa. És nem tudom, hogy mit tegyek, ha valami rosszul alakul. Megpróbálta már valaki felébreszteni a papnőt? - Mellette fogok ülni - ígérte meg Kebra. - Tégy úgy! Pofozd meg! Önts rá vizet! Akármit. - Amint felébred, hozzád küldöm. Bölény felállt, és visszacammogott a sátorba. Kebra odasétált az alvó papnőhöz. A teste már nem úszott izzadságban: a bőre üde volt és ruganyos, az íjász pedig meglepve látta, hogy milyen bájos, most, hogy a felesleg eltűnt róla. És sokkal fiatalabbnak is tűnt. Korábban azt gondolta, hogy a negyvenes éveiben járhat, de most a szőke haját csíkozó ősz szálak ellenére is tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Megfogta a kezét, és megszorította az ujjait. - Hallasz, hölgyem? - kérdezte, de Ulmenetha meg sem moccant. Elmúlt a reggel, a nap pedig a zenit felé ballagott. Az általában hűvös és higgadt Nogusta most fel s alá járkált a táborban. Egyszer csak fogta magát, odasétált a sátorhoz, és kihívta Bölényt. A válasz kurta, durva és lényegre törő volt. A fekete ember a patakhoz ballagott. Kebra, mivel még mindig képtelen volt felkelteni a papnőt, csatlakozott hozzá. - Elveszítjük a hídnál nyert időt - mondta a fekete harcos. - Ha ez még sokáig tart, rajtunk lesz az ellen. - Bölény nem tudja, még meddig tart a vajúdás. Akár órák is lehetnek még hátra. Nogusta váratlanul elmosolyodott. - Szeretnéd, hogy Bölény legyen az elsőszülötted bábája? - Még a gondolat is elrémít.
9. Fejezet Axianának ennél rosszabb rémálma még sosem volt. Levették róla a ruháját, csupasz talpa a nedves földnek nyomódott, háta lent a ritmikusan ismétlődő kínok tengerévé vált, és úgy kuporgott a szabad ég alatt, akár egy paraszt. Érzelmileg amúgy is megrendítő csapást mértek rá a Kalizkan házában történt szörnyű események, és azóta minden összeesküdött ellene, hogy állandóan rettenetes félelem gyötörje. A férje meghalt, királyi hercegnőként élt élete már csak enyésző emlék volt. Egész gyerekkorában babusgatták, soha nem ismerte sem az éhséget, sem a szegénységet, a nyár hevét a szolgák pávatoll legyezőkkel tartották tőle távol, a tél hidegét pedig a forró kandalló és a remek gyapjúruhák űzték el. Alig néhány nappal ezelőtt még bélelt szaténszékében üldögélt királyi lakosztályának pompájában, körötte szolgák garmadája. És bár a férje utálta, mégis egy hatalmas birodalom királynéja volt. Most pedig csupaszon és rémülten egy erdőben kuporgott, miközben fájdalom marcangolta, és arra várt, hogy egy királyt szüljön a sárban és a vízben. Mellette az óriási termetű Bölény térdelt, tartva a testét. A férfi rút arca közel volt az övéhez, és amikor felé fordult, érezte az arcát súroló durva és szúrós bajszot. A férfi bal kezével gyengéden simogatta a nő gerincének tövét, eloszlatva onnan a kínt. Még Usában Ulmenetha megmutatta Axianának a szatén szülőzsámolyt, és higgadtan elmagyarázta, miként folyik majd le a szülés. Akkor szinte kalandnak tűnt az egész. A fájdalom ismét belehasított, mire felsikoltott. - Ne szedd olyan szaporán a levegőt! - szólalt meg Bölény. Nyers hangja átmetszette a nő erősödő kétségbeesését. A fájások folytatódtak a fájdalom ritmikusan tért vissza, és múlt el. A lány, Pharis, Axiana ajkához emelte a kupát. A víz hűs és édes volt. Izzadtság csöpögött a királyné szemébe, de Pharis már le is törölte. A jobb combjába beleállt a görcs. Felugrott, nekidőlt Bölénynek és azt kiabálta: - A lábam! A lábam! - A férfi könnyedén felemelte, és háttal nekitámasztotta egy kidőlt fatönknek. Majd letérdelt mellé, és hatalmas tenyerével dörzsölni kezdte a térd fölött az izmait. Pharis hozott még vizet, de Axiana csak a fejét rázta. Megaláztatása elviselhetetlen volt: egyetlen férfi sem látta eddig meztelenül, csak a férje, és azon az éjszakán illatos vízben fürdött, hogy aztán a szobájában várjon, melyet három színes lámpás fénye világított meg. A fény most durva volt és erős, és a combját egy csúf paraszt dörzsölte hatalmas, kérges tenyerével. Ennek ellenére hirtelen belevillant, hogy a férfi simogatja. Ez olyasmi volt, amit Skanda sosem tett. Axianának eszébe jutott az éjszaka, amikor a király eljött hozzá. A férfi nem törődött semmivel, sem azzal, hogy ő még szűz, sem azzal, hogy tapasztalatlan és tudatlan. Meg sem próbálta enyhíteni a lány félelmét, vagy akár vágyat kelteni benne. Az aktusban Axiana semmi élvezetet nem lelt. Fájdalmas élmény volt és, hála a Forrásnak, rövid. Skanda közben egyetlen szót sem szólt; amikor végzett, lemászott az ágyról, és kisétált a szobából. A lány órákon keresztül zokogott. Axianát szédülés környékezte. Amikor kinyitotta a szemét, fényes csillagok táncoltak a szeme előtt. - Lassan vedd a levegőt! - tanácsolta Bölény. - Különben el fogsz ájulni, és azt nem akarjuk, nemde? A kín ismét fellángolt benne, új magasságokba hágva. - Vérzik! Vérzik! - sikoltotta Pharis. - Hát persze, hogy vérzik! - csattant fel Bölény. - Higgadj le, te lány! Menj, hozz még vizet! Axiana felnyögött, mire Bölény odahajolt hozzá. - Próbálj meg valami másra gondolni! Az egyik feleségem énekelni szokott. Ismersz valamilyen éneket? Axianában a kínt a harag váltotta fel, erdőtűzként söpörve végig rajta. - Te tulok! Te ostoba... - És hirtelen durva és obszcén szavak árját zúdította az óriás fejére drenaiul és ventriaiul, olyan szavakét, amilyeneket korábban sosem ejtett ki, és melyekről sosem hitte, hogy képes
lesz őket kimondani. Mindig úgy hitte, hogy ez a csatornák nyelvezete. Bölény viszont tökéletesen higgadt maradt. - A harmadik feleségem szokott így beszélni. De éppen olyan jó, mint az éneklés - fűzte hozzá felderülve. Axiana kimerülten dőlt neki. A nemesség, az oktatás és a belecsepegtetett hit, miszerint a nemesek különböznek az egyszerű halandóktól, úgy hámlott le róla, mint hagymáról a héja. Most egy állat volt, egy izzadó, nyöszörgő és hörgő teremtmény, büszkeség nélkül. Könnyek buggyantak elő szeméből, ahogy a kín új magasságokba szökkent. - Nem bírom! - sikoltotta. - Nem bírom! - Dehogynem bírod. Bátor kislány vagy. Hát persze, hogy kibírod. A királyné ismét káromolni kezdte a férfit, újra és újra ugyanazt a szót vágva a fejéhez. - Remek - vigyorgott az óriás. A lány feje a férfi vállára csuklott, ő pedig kisimította Axiana veríték áztatta haját a homlokából. Ez az apró mozdulat mindennél jobban visszaadta a nő bátorságát. Nem volt egyedül, és a kín is alábbhagyott átmenetileg. - Hol van Ulmenetha? - kérdezte Bölénytől. - Itt lesz, amint felébred. Nem tudom, miért alszik még mindig, de Nogusta szerint ez valamiféle mágia. De én itt vagyok. Csak bízz meg a jó öreg Bölényben! Pharis hajolt oda, és megtörölte Axiana arcát, majd vizet nyújtott át. A királyné hálásan ivott. Elmúlt a délelőtt, a nap áthaladt a zeniten, és lassan tovasiklott az égen. Bölény egy ideig ismét letérdeltette a lányt, de a görcsök visszatértek, így a délután közepén Axiana ismét hátát a kidőlt fának vetve ült. Az ereje szinte teljesen elenyészett mostanra, és félig öntudatlanul lebegett a kínok közepette. Eszébe jutott az anyja: sápadt, fiatalos arca és karikás, sötét szeme. A gyermekágyban halt meg. A fia halva született, a nő teste pedig felszakadt, és elfolyt életadó vére. Axiana akkor hatéves volt, és a dajkája vitte oda, hogy búcsút mondhasson neki. De az anyja önkívületben volt, és nem ismerte fel őt. Csak egy nevet kiabált, hangosan sikoltozva. Senki sem tudta, hogy ki után kiabált. Ragyogóan szép volt a nyári délután, amikor eltemették, a fiával együtt. - Meg fogok halni, akárcsak ő - suttogta Axiana. - Nem, nem fogsz - mondta Bölény. - Én nem... akartam kimondani ezt... hangosan. - Nem fogsz meghalni, te lány. Már nem tart soká. A melledre fektetem a fiadat, és a napsütés melenget mindkettőtöket. - A... fiam. - Furcsa volt a gondolat. Axiana terhessége alatt mindig csak úgy gondolt a benne növekvő gyermekre, mint egy babára. Skanda kisbabájára. Skanda gyermekére. Arra a tárgyra, amelyet lényegében az ifjonti létét megváltoztató erőszak teremtett. A fiam már alig várja, hogy megszülessen. - Látom a fejét - szólalt meg Pharis. - Jön a gyerek! Bölény letörölte a verítéket Axiana arcáról. - Ne préselj még! Még ne! A királyné hallotta a tanácsot, de a testéből érkező sürgetés, hogy kilökje magából a másik testet, minden másnál elsöprőbb volt. - Nem tudok... uralkodni magamon! - kiáltotta, és levegő után kapkodott. - Ne! - dörögte a férfi. - A feje még nem bukkant elő teljesen. -Axiana arca elvörösödött, ahogy erőlködve préselt. - Lihegj! -parancsolta Bölény. - Lihegj! Így! - Az óriás kinyújtotta a nyelvét, és rövid, gyors kortyokban szedte a levegőt. - Én nem... vagyok... kutya! - sziszegte a nő. - A gyermeked megsérül, ha nem teszed. Még puha a feje. És most lihegj, a fene beléd! - Bölény intett Pharisnak, hogy tartsa Axiana vállát, ő pedig odalépett, hogy megvizsgálja, miként halad a szülés. A gyermek feje már majdnem kint volt, akárcsak az egyik válla. Ekkor megpillantotta a köldökzsinórt, amely
kékesszürke kígyóként tekeredett rá a gyermek nyakára, kiszorítva belőle az életet. Az óriás ujjai túl vastagok és ormótlanok voltak ahhoz, hogy letekerje onnan. Elöntötte a félelem. Korábban már kétszer látta ezt a jelenséget. Első alkalommal a felcser átvágta a zsinórt. A kisded életben maradt, de a nő meghalt, mert a méhlepény és a magzatburok nem jött ki teljesen, hanem bennmaradva elrohadt és megmérgezte az asszonyt. A második esetben a zsinór lényegében megfojtotta az újszülöttet. - Ne préselj! kiáltott rá a királynéra Bölény. Vett egy nagy levegőt, bal kézzel megtámasztotta a csecsemő fejét, majd amilyen finoman csak tudta, jobb kezének kisujj át a zsinór alá csúsztatta. Az kétszer csúszott ki az ujja alól, de harmadszor elkapta, s gondosan átemelte a gyermek fején. Most, hogy a veszély elmúlt, az óriás felkiáltott: - Most már préselhetsz! Préselj, mintha a pokol tüze égetne! Axiana felnyögött, majd felsikoltott, ahogy a kisded könnyedén kicsusszant Bölény kezébe. A csecsemő arcát és testét vér és zsiradék borította. Az óriás gyorsan elvágta, majd elkötötte a köldökzsinórt. Ezután megtörölte a gyermek orrát és száját, megtisztítva a légzőnyílásokat. A kisbaba picurka karja megmoccant, majd életében először levegőt vett. Vékonyka sírás verte fel az erdő csendjét. Bölény meghallotta a tetőtlen sátor felé rohanó lábak dobogásának zaját. - Maradjatok kint! - rikoltott ki, majd Pharishoz pördült. - Hozz friss vizet! - Térden csúszva Axiana mellére fektette a kisdedet. A nő átölelte a csecsemőt. Pharis tátott szájjal meredt a királyné karjában az aprócska, ráncos kis lényre. - Hozz vizet, te lány! - döndült Bölény hangja. - Még rengeteg időd lesz bámészkodni később! Pharis talpra szökkent, és kirohant a sátorból. Axiana rámosolygott Bölényre, majd zokogni kezdett. Az öregember homlokon csókolta. - Ügyes voltál - morrant a lányra. - Akárcsak te - hallotta az óriás maga mögül Ulmenetha hangját. Bölény nagy levegőt vett, és elengedte a királynét. Felpillantott a papnőre, és kipréselt magából egy vigyort. - Hát, ha tényleg meg akarod köszönni... - kezdte. Ulmenetha felemelte a kezét, hogy csendre intse. - Ne rontsd el ezt a pillanatot, Bölény! - mondta, de kedvesen csengett a hangja. - Térj vissza a barátaidhoz! Majd én befejezem, amit olyan ügyesen csináltál. - Bölény sóhajtott, és talpra kecmergett. Most érezte, hogy fáradt. Holtfáradt. Akart még mondani valamit a királynénak, valamit, amivel kifejezheti, hogy mennyit jelentettek neki az elmúlt órák, hogy mennyire büszke a lányra, és hogy soha nem felejti el, ami itt történt. Azt akarta mondani, hogy kiváltságnak tekinti, amiért itt lehetett. De Ulmenetha már el is nyomakodott mellette, a királyné pedig csukott szemmel hevert a hátán, karjában a csecsemő királlyal. Így aztán Bölény némán sétált ki a sátorból. Bakilas a csillagok fénye alatt üldögélt, meztelen, sápadt testtel; bokáján és lábfején gyógyulni kezdtek a víz ejtette égések, bár csak lassan halványultak el a sebek. Három társa a közelében ücsörgött. Drasko égési sebei súlyosabbak voltak, de a vérzés már elállt. A lova felbukott, amikor átkeltek a gázlón, és társukat csak Mandrak és Lekor gyors cselekvése mentette meg. Kirántották a folyóból, de a víz befolyt fekete páncélja alá, és megperzselte a mellén, a hasán és mindkét karján a bőrt. Drasko nem volt éppen vidám hangulatban. Pelicor fizikai testének halála és visszatérése a nagy ürességbe szórakoztató volt. A harcos mindig is ostoba volt, és Bakilas soha nem érzett semmiféle rokonságot vele. De Nemor pusztulása a hídnál szemfedélként borult a csapatra. Látták, amint az óriási termetű öregember ráront a lovas harcosra, és érezték fivérük rettenetét, amikor belezuhant a lángokba és aláhullt a háborgó folyóba. Átélték az égés kínját, ahogy a savas víz átrágta magát a bőrén, és elolvasztotta a húsát és a csontját.
Bár Anharat nagy varázslatának küszöbön álló sikere visszahozza ugyan az illohirokat a földre, Pelicornak és Namornak még így is évszázadokba telik, hogy elég lélekenergiát szedjenek össze, és ismét alakot ölthessenek. Két fivérük Szélszülötté lett, és az ellenség sérteden maradt: ez már-már megalázó volt. De legalább már tudják, hogy mi a forrása az ellenük használt mágiának. A szőke hajú kislány. Ami önmagában kérdéseket vetett fel. Egy ilyen zsenge korú gyermek miként tudja uralni a halignat hatalmát? - És most mit teszünk, Bakilas? - kérdezte Drasko. - Teszünk? -kérdezett vissza a harcos. - Semmi sem változott. Megtaláljuk a gyermeket és elvisszük Anharatnak. Drasko önkéntelenül is megvakarta a vállán gyógyuló sebet. - Tisztelettel mondom, de nem értek egyet. Mindannyian harcosok vagyunk, és csatában akár tíz emberrel is szembeszállunk. De ez nem csata. Sorainkból ketten már visszatértek a másik helyre, alakjuk elenyészett számukra. És nem kerültünk közelebb feladatunk teljesítéséhez. - Harcolniuk kell velünk - felelte Bakilas. - Nem futhatnak örökké. És amint szembeszállnak velünk, meghalnak. - Ebben nem vagyok biztos - szólalt meg Mandrak. - Lehet, hogy öregek, de érezted a lelkük erejét? Ezek az emberek született harcosok. Nem ismerik a megadást. Az ilyen emberek veszedelmesek. Bakilas meglepődött. - Szerinted meg tudnak állni a krayakinok előtt? - Mandrak vállat vont. - Legvégül? Persze, hogy nem. De nem vagyunk legyőzhetetlenek, fivérem. Közülünk mások is elveszíthetik alakjukat, még mielőtt véget ér ez a küldetés. Bakilas eltöprengett a hallottakon, majd a csoport negyedik tagjához fordult. -Te mit mondasz, Lekor? A sovány arcú harcos felnézett. - Egyetértek Mandrakkal - mondta olyan mély hangon, akár a távoli mennydörgés. - Én is láttam a lelküket a hídnál. Ezek az emberek nem fognak könnyen meghalni. Ők választják meg a csatateret, és nekünk nem lesz más választásunk, mint követni őket. És ott van még a varázslat kérdése. Ki a gyermek mögött álló hatalom? Feltámadt az éjszakai szél, mire Mandrak orrlyuka kitágult. A harcos egyetlen sima mozdulattal jobbra vetődött, arra, ahol a vértje hevert, majd felpattant. A többiek ugyanilyen fürgén cselekedtek, és amikor a fák közül előbukkantak az emberek, a csupasz krayakinok már karddal a kézben várták őket. Vagy egy tucatnyian érkeztek: mindegyikük durva háziszőttes gúnyát és állatbőrből cserzett zekét viselt. Vezérük nagydarab fickó villás fekete szakállal, farkasfejet formázó sisakot hordott. Három férfi íjat feszített, a többieknél kés vagy kard volt, egyiküknél pedig görbe sarló. - Nocsak, mi folyik itt? - szólalt meg a vezér. - Négy meztelen lovag egy holdfényes pásztorórán. Ha engem kérdeztek, romlott dolog ez. - Az emberei készségesen röhögtek. - Uraim, tegyétek le a kardotokat! - mondta a krayakinoknak. - Jóval többen vagyunk és miután megfosztottunk titeket a lovaitoktól és az aranyatoktól, utatokra engedünk titeket. Bakilas szólalt meg, de nem az újonnan érkezőkhöz beszélt. - Öljétek meg mindet... a vezért kivéve! A négy krayakin harcos azonnal rávetette magát a döbbent emberekre. Az egyik íjász lőtt, de Bakilas kardja süvítve szelte az éjszakai levegőt, és kettévágta a vesszőt. Majd a harcos máris a rablók között volt, kardja jobbra és balra vágott. Az első ember átvágott nyakkal halt meg, a második feltépett mellkassal zuhant a földre. Mandrak hárította a vezér kardjának dühödt csapását, majd közelebb lépett, és egy balegyenest zúdított a férfi arcába, eltörve annak orrát. A vezér megtántorodott. Mandrak hátrahajolt, majd elrugaszkodott, és jobb lábbal pokoli erővel rúgta állon a szakállast. A férfi úgy dőlt el, mint a kivágott fa. Drasko megölt kettőt, majd kardja átjárta egy harmadik hátát, amikor az megfordult, hogy elfusson.
A csata néhány pillanat alatt véget ért. Négy túlélő bemenekült az erdőbe, hét halottat hagyva hátra a fűben. Bakilas odalépett az eszméletlen vezérhez, a lábával fordítva meg a férfit. A szakállas felnyögött, és nagy nehezen felült. A még mindig kába ember megdörzsölte az állát. Majd összezavarodva körbenézett, elgurult sisakját keresve. A fejébe nyomta, és talpra kászálódott. Ekkor vette csak észre a szanaszét heverő hullákat. Megpróbált elfutni, de Mandrak gyorsabb volt, megragadta a zekéjénél fogva, és a földre hajította. - Mihez kezdtek most velem? - nyüszítette az alak. Bakilas lépett oda a férfihoz, és talpra rántotta. - Fel kell vennünk a kapcsolatot a vezérünkkel - mondta szelíd hangon. - Te pedig segíthetsz nekünk ebben. - Megteszek bármit. Csak kérned kell! Bakilas megragadta a férfi ingét, és elszakította, feltárva csupasz mellét. Ujjával vonalat húzott rá, megkeresve a szegycsontot. Aztán ujjait a férfi testébe lökte, a mellcsont alatt tépve fel a bőrt. Keze pengeként fúrta magát előre, majd szétnyíltak a hosszú ujjak, hogy ráfonódjanak a még dobogó szívre. Egyetlen rántással tépte ki a lüktető szervet. Hagyta, hogy a test a fűbe 1 rogyjon, ő pedig feltartotta a vértől csöpögő szívet. - Anharat! - kiáltotta. - Szólj a fivéreidhez! Bakilas kezéből felemelkedett a szív, és fénylő lángra lobbant, ami aztán fellebegett a tisztás fölé. A láng gömbbé állt össze, és lassan lejjebb ereszkedett, a harcosok fölé. - Itt vagyok - szólt egy hang, amely a sírok között süvítő fagyos szelet idézte. A krayakinok leültek a láng köré. - Két társunk ismét Szélszülött - közölte Bakilas. - Nagyra értékelnénk az útmutatásod. - A gyermek megszületett - mondta Anharat hangja. - A tengerhez vezető út el van vágva, így délnek kell menniük. Én a sereggel Lem városába tartok. Ott áldozzuk fel a gyereket, és vére a saját oltáromra folyik majd. - Mi van az őket segítő varázslóval? - tudakolta Drasko. - Nincs varázsló. Kalizkan lelke szállta meg a gyereket, de mostanra már eltávozott a Holtak Csarnokaiba, és nem is tér vissza. Folytassátok utatokat dél felé! Emellett visszahoztam a gogarint az előttük fekvő erdőbe. Rajta pedig nem jutnak át. - Nincs szükségünk segítségre, fivérem - jelentette ki Bakilas. - És a gogarin mindnyájukat megölhet... beleértve a kisdedet is. - Nem lesznek annyira bolondok, hogy megpróbáljanak átjutni a fenevadon - felelte Anharat. - Akkor nem, ha tudják, hogy ott van. És én gondoskodom róla, hogy tudják. - Nagy kockázatot vállalsz, Anharat. Mi lesz, ha a lény megöli a gyermeket? - Már elkezdtem szőni a varázslatot - válaszolta a démonúr hangja. -Ott függ a levegőben, és csak a harmadik király halálára vár. Ha a kisded meghal, még az áldozás ideje előtt, akkor is elég erőt szabadít fel ahhoz, hogy az illohirok kétharmada visszatérjen. Most menjetek, és tegyétek a csecsemőt az oltáromra! A láng elenyészett: sűrű, fekete füstté vált, ami a levegőben gomolygott, míg lassan szét nem oszlott. - Lem városa - mondta Drasko. - Nem éppen a jó ómenek helye. Bakilas csak ennyit mondott: - Lóra, fivéreim! Nogusta megrántotta a zablát a nagy szurdok szájához érve, és egy rövid időre minden félelem és feszültség eltűnt belőle, ahogy elsöpörte az előtte feltáruló lenyűgöző csoda. Az ősi térkép itt egy kanyont, meg a rajta keresztül tekergő kereskedelmi utat jelölte, de a papírba vésett jelek nem készíthették fel Nogustát a most látott fenséges látványra. Fákkal borított toronymagas hegycsúcsok, hóval koronázva, és csillogó patakok meg folyók szelte, buján tenyésző fűvel benőtt mély völgyek húzódtak, bármerre nézett is. Az út egy széles gerincen kanyargott tova, fokozatosan emelkedve és kígyózva az egyik hegy körül. Minden kanyarulatnál új panoráma tárult fel előtte. A szurdok gigantikus volt.
Nogusta lovagolt tovább, elveszve a természet felföldi csodájában. Ismét fiatalnak érezte magát, tiszta levegő jutott tüdejébe, és rég elfeledett álmok keltek életre emlékezetének poros csarnokaiban. Ez a hely igazán férfiaknak való vidék volt! Úgy tűnt, Csillagtűz is élvezi az utazást. A hatalmas fekete paripa most már napok óta erősödött, és bár még mindig egykori önmaga árnyéka volt csupán, gyorsan felépült a tüdőfertőzésből, amiért vágóhídra akarták küldeni. Nogusta leszállt a nyeregből, lebámult az erdőre és azon túl a folyóra. Azon mélázott, hogy mi is az ember álma ehhez képest? A szekér egy órával járt mögötte, és azon kapta magát, hogy egyre mérgesebb. Miként is verte béklyóba ez a halálra ítélt küldetés? A válasz persze egyértelmű volt, de nem hozott sok megnyugvást. Élni annyit jelentett, mint hogy az ember elvek alapján él. Nélkülük csak egy jelentéktelen, kapzsi teremtmény lenne, aki saját szeszélyeit és vágyait követi mások kárára. Nogusta elvei olyanok voltak, akár a vas. Ami azt jelentette, hogy nem lovagolhatott el és hagyhatta a barátait vagy másokat a sorsukra, amiről tudta, hogy ott várja őket az úton. A fiúnak Conalinnak megmondta, hogy a királynét önző okokból segíti, és ez így is volt. Eszébe jutott a nap, amikor apja elvitte családját a drenani nagy múzeumba. Megnézték a kiállításokat, az ősi kardokat és szobrokat, az aranytekercseket és a rengeteg csontot, majd végül apja megmutatta nekik a Sarlótavat, ahol leültek és elfogyasztották kenyérből és hideg sültből álló ebédjüket. Aznap volt Nogusta tizedik születésnapja. Az apjától azokról a hősökről kérdezősködött, akiknek a múzeumot szentelték. A fiú eltöprengett azon, hogy mi miatt álltak ki hitük mellett, és miért haltak meg érte. Apja válasza terjengős volt, s nagy része már kiszállt Nogusta fejéből, de volt egy élénk emlék, amit ma is maga előtt látott. Apja fogta anyja kézitükrét, és a fiú kezébe nyomta. „Nézz bele, és mondd el, mit látsz! - kérte. A fiú saját tükörképét látta benne, és ez volt a válasza is. Tetszik, amit ott látsz?" - kérdezte az apja. Furcsa kérdés volt, hiszen saját magát látta. „Persze hogy tetszik. Hiszen én vagyok!" Akkor apja így szólt: „Büszke vagy arra, amit látsz? - Nogusta erre nem tudott felelni, mire az apja elmosolyodott. - Ez az igazi titok, ami a hősöket olyan tettekre ragadtatja, ami miatt mások irigylik őket. Mindig bele kell tudnod nézni a tükörbe és érezni a büszkeséget. Amikor veszéllyel kerülsz szembe, tedd fel a kérdést magadnak: Ha elfutok, elbújok, vagy az életemért könyörgöm, képes leszek-e még belenézni a tükörbe és érezni a büszkeséget?" Nogusta nyeregbe szállt, és folytatta útját. A gerincen vezető út meredeken lebukott, Csillagfény patája pedig csúszkálni kezdett a köveken. A fekete harcos óvatosabban lovagolt tovább, majd elérte a szurdok alját, és az ottani folyón átvezető vén kőhidat. Most már a fák alatt lovagolt, és megállt, hogy ismét megvizsgálja a térképet. Délkeletre, három-négy mérfölddel odébb újabb híd emelkedett a földabrosz szerint. Nogusta elhatározta, hogy még azt is megvizsgálja, mielőtt visszaindulna a szekérhez. A domboldalakban még mindig látott hófoltokat, és a levegő üde volt, ahogy mozgásra ösztökélte Csillagtüzet. A régi út egy meredek emelkedő mellett haladt, majd eltűnt a dombkanyarulatok között. Tudva, hogy többet láthat a vidékből magasabbról, Nogusta megragadta a nyeregkápát, és felvágtázott az emelkedőn. Csillagtűz zihált, mire elérte a dombgerincet, így a fekete ember megállította, hogy a ló levegőhöz jusson. Ekkor látta meg a fák között a kunyhót, melynek fala a sziklából lett kifaragva, tetejét pedig földdel fedték Borostyán kúszott fel a falakon, és az ablakok alatt virágos bokrok nőttek. A házikó körüli terület gondozott volt, a kőkeményből füst gomolygott elő lomhán. Nogusta tétovázott. Nem akarta veszélybe sodorni az ártatlan hegylakókat, de ugyanakkor az itt élők ismerhetik a hegyeket, és tanácsot tudnak adni neki, hogy melyik a legjobb Lembe vezető út. Megsarkantyúzta Csillagtüzet, és lovagolt tovább, de ahogy elhagyták a fák menedékét, a ló ideges lett, és hátrálni kezdett. Nogusta csitította az állatot, és megsimogatta hosszú nyakát. A házikó előtti tisztásra érve már látta,
Csillagtűz miért vonakodott megközelíteni a kunyhót. A magas, virágos bokroktól részben takarva egy véráztatta test hevert. Látta, hogy egy férfi az - vagy inkább a maradványai. A test kettészakadt. Nogusta leszállt, és megfogva a kantárt, odalépett a holttesthez, majd letérdelt, hogy megvizsgálja körülötte a nyomokat. A föld azonban kemény volt, és nem sok mindent látott. A férfi a húszas éveiben járhatott. Jobb kezében rozsdás kardot szorongatott. Tudta, hogy meg fogják támadni, és szembeszállt gyilkosával. Mellén és hasán cakkos karomnyomok éktelenkedtek. A szó szoros értelmében egyetlen vad suhintással szelték ketté a gyomra magasságában. Nogusta jobbra pillantott. A halál színhelyétől legalább húszlábnyira vérfoltok éktelenkedtek a földön. Ezt egyetlen medve sem tehette. Nogusta, még mindig fogva a kantárt, a kunyhóhoz baktatott. Az ajtót betörték, a vaskos gerendákat szilánkokra zúzták. A jobb oldali ajtókeretet kitépték, és a fal egy darabja beomlott. A nagyszobában egy nő részben felfalt teteme hevert. A fekete ember ráhurkolta a kantárt a kerítéspóznára, és belépett a házikóba. Életében rengeteg rémséget látott már, saját felesége és családja legyilkolásától kezdve a kifosztott városok áldozatain át a nagy csaták szörnyű és véres következményeiig. De itt, ebben a komor tablóban volt valami szomorúság, ami mélyen megrázta. A kunyhó öreg volt, de a fiatal pár szeretetről árulkodó keze munkáját viselte magán. Az elhagyatott romból otthont teremtettek Színes virágokat ültettek, köztük olyanokat, melyek nem voltak az erdei talajba valók, olyan palántákat, melyek sosem vernek gyökeret, hanem elhervadnak majd és elpusztulnak. A fiatal pár nem tűnt a gazdálkodás mesterének, de romantikusak voltak, és keményen robotoltak Végső soron lehet, hogy jó életet teremtettek maguknak De valami rájuk rontott, valami, amire nem számítottak, és ami halálos volt. A férfi fogta a kardját, és megpróbálta megvédeni a szerelmét. De elbukott, és úgy halt meg, hogy tudta, kudarcot vallott. Az asszony bezárkózott az erős ajtó mögé, és látta, amint az szilánkokra törik. A fenevad túl nagy volt ahhoz, hogy beférjen a bejáraton, így bedöntötte a falat. Az asszony megpróbált kirohanni a házból hátul, de karmok hasítottak a hátába, szétmarcangolva a testét. A halál mindkettőjükért kegyes gyorsasággal jött el. Nogusta visszatért a napfénybe, és szemügyre vette a tisztást. A vér már majdnem megalvadt, de ezeket az embereket nem olyan rég érte a támadás. Tekintete végigsiklott az erdő szélén is, ahol egy törött facsemetét pillantott meg. Nogusta átfutott a tisztáson: itt a föld puhább volt, és ki tudta venni az emberénél háromszor hosszabb lábnyomot, mely az ujj aknái kiszélesedett. A karmok mély árkokat szántottak a talajba. A karvastag facsemete láthatóan könnyedén roppant ketté, és a rohamozó bestia tövestől kifordított egy jó nagy bokrot is. A tisztás másik felén Csillagtűz felnyihogott. A földet kapálta, fülét a koponyájához lapította. Nogusta az állathoz ugrott, és leoldotta a kantárt a póznáról. Feltámadt a szél, mire Csillagtűz hirtelen felágaskodott. Nogusta megmarkolta a nyeregkápát, s fellendült az állat hátára. Érezte, hogy mellét elönti a hőség, és rádöbbent, hogy a talizmán izzani kezd. A házikón túl, észak felé megpillantotta a hajladozó magas fákat, és meghallotta a reccsenéseket. Iszonytató sivítás támadt, és a föld rázkódni kezdett lova patája alatt. Megfordította Csillagtüzet, és a lóra bízta magát. A hátasnak nem kellett több sürgetés, azonnal vágtába ugrott. Mögöttük valami gigantikus dolog robbant ki a bokrok közül. A fekete ember nem kockáztatta meg, hogy hátranézzen, mivel Csillagtűz nehéz terepen száguldott a fák felé. De hallotta, hogy mögöttük a bestia rettentő sebességgel, dübörögve tartja a távolságot. Lebukott egy lehajló ág elől, és az út felé irányította lovát, még gyorsabb futásra ösztökélve. Csillagtűz mostanra kifáradt, de patái immár dobogtak a talajon, így gyorsabban haladt. Nogusta nyaktörő sebességgel lovagolt le a lejtőn, paripája pedig szinte a hátsóján csúszott lefelé. A fekete embert egyedül briliáns lovaglótudománya tartotta a nyeregben. Majd elérték a sík vidéket, és az állat vágtázni kezdett a gerincen vezető út felé. Itt Nogusta ismét megfordította Csillagtüzet. Üldözőjüknek nyoma sem volt, és a talizmán sem izzott már. Miféle állat elég erős ahhoz, hogy kettétépjen egy embert, elég fürge ahhoz, hogy üldözzön egy olyan gyors hátast, mint amilyen Csillagt űz, és elég gonosz ahhoz, hogy működésre bírja a talizmánt? Nogusta nem ismerte a választ.
Csak annyit tudott, hogy a fenevad a szekér és a híd között áll. És ők más biztonságos utat nem ismernek. Axiana aludt a régi úton lassan döcögő szekérén. Ulmenetha immár karcsú keze megérintette a királyné homlokát. Axiana életereje csak úgy sugárzott a nőből. A papnő lehajtotta fejét üres zsákokból álló párnájára, és a kék eget bámulta. A Kalizkannal töltött hosszú élet élményéből való ébredés végtelenül összezavarta. Az öreg varázsló azt mondta neki, hogy ahol vannak, ott nincs jelentősége az időnek, de ezt csak akkor értette meg teljesen, amikor magához tért. Olyan volt, mintha évtizedeket aludt volna át. Úgy tűnt, hogy a palotából való menekülés egy másik élethez tartozik, egy messzire tűnt léthez. Ulmenetha küszködve próbált visszaemlékezni rá, és ugyanígy képtelen volt tökéletesen felidézni azt a hájas, rémült nőt, aki korábban volt. Pharis a karjában tartotta a csecsemőt, mellette pedig Sufia aludt. - Hát nem gyönyörű? - kérdezte Pharis. - Olyan pici, és olyan aranyos. - Gyönyörű - bólintott Ulmenetha. - Akárcsak te. - A lány értetlenül pillantott fel. Arca sovány volt, beesett, piszkos, míg koszos haja zsíros fürtökben hullt alá. Ruhája rongyos volt, és csontos vállán kelések sorjáztak. - Nem gúnyolódom veled, Pharis. Nagy szeretet lakozik benned, s ez olyan erény, ami nagynagy szépségre utal. Vigyázz arra, hogy tartsd a kicsi fejét, mert még nem túl erős a nyaka! - Úgy lesz - mondta a lány vidáman. - Hiszen a királyt tartom a kezemben! - Egy csecsemőt tartasz. A címeket az emberek adományozzák, és őt jelenleg egyetlen cím sem érdekli. Nincs szüksége másra, csak szeretetre és az anyja tejére. Ulmenetha a szekér mögött lovagló Kebrára és Conalinra nézett. A fiú az íjász mellett lovagolt, és a férfit hallgatta. A Kalizkan által felélesztett adomány révén a papnő sokkal többet látott, mint amennyire egyedül a szemével képes lett volna. Conalin egész életében ki volt éhezve a ragaszkodásra, és soha nem ismerte meg az apai szeretetet. Kebra csendes, magányos ember volt, akit megrémített a gondolat, hogy elkötelezze magát egy feleség vagy egy család mellett. Ők ketten tökéletesen összeillettek. A papnő tekintete tovasiklott Dagorianra. Az ifjú tiszt lemaradva, hátul lovagolt, az öt vezetéklovat szárra fogva. A férfit a félelem uralta, és azért küzdött, hogy megőrizze bátorságát. Ulmenetha arra gondolt, hogy a tisztnek papnak kellett volna maradnia, hiszen olyan gyengéd lélek volt. Felállt és előremászott, hogy leüljön Bölény mellé. A férfi rápillantott, és féloldalasan elmosolyodott. - Hogy boldogul a fiú? - tudakolta. - Alszik. Hol tanultál meg levezetni egy szülést? - Imitt-amott. A markotányosnők majdnem mindig engem hívattak, amikor megkezdődött a szülés. És csak egy újszülött halt meg a kezeim között. A zsinór fojtotta meg, és majdnem ugyanez történt a kis herceggel is. Emellett számított az is, hogy a tábori szajhák úgy vélték, jó óment jelentek a szülésnél. A szekér nyílt terepre ért, és Ulmenetha a távolban megpillantotta a lenyűgöző és fenséges kanyont. - Hogy lettél ilyen sovány? - érdeklődött Bölény. - Ez egy hosszú történet. És te hogy lettél ilyen rút? - Mosolyogva mondta mindezt, mire Bölény jót kuncogott. - Rútnak születtem, de egyben erősnek is. És még mindig erős vagyok. Erősebb, mint a fele ilyen idős férfiak zöme. - Hány éves vagy? - Ötven - hazudta az óriás. - Hatvanhat vagy, és nem látom okát, amiért szégyellned kellene a korodat. És bizony igazad van, mert tényleg erősebb vagy, mint a fele olyan idős férfiak zöme. Egyben jobb ember vagy annál, mint amit hajlandó vagy bevallani. Szóval hagyd abba azt, hogy ostobának tetteted magad. - Pedig hát ostoba vagyok. Mindig is az voltam. Nogusta és Kebra olyan dolgokról beszélgetnek, amiket nem értek. Becsületről, meg ilyesmikről. Ez a filozófia, ami úgy röppen el felettem, mint egy libatoll. Én
csak egy katona vagyok, és nem értek semmi máshoz. És nem is akarok érteni semmi máshoz. Eszem, amikor éhes vagyok, hugyozom, amikor tele a hólyagom, és üzekedem, amikor meg tudom fizetni az árát. Számomra ennyi az egész élet. És ez minden, amit akarok. - Ez egyszerűen nem igaz. Vannak barátaid, te pedig kiállsz értük. Vannak ideáljaid, és azok szerint élsz. Nem vagy túlságosan őszinte, viszont hűséges vagy. - A nő elhallgatott, és a férfi arcélét tanulmányozta, majd összpontosított, ahogy arra Kalizkan tanította. Gondolatban élénk színű képeket látott, melyek csak úgy ragyogtak a színektől. Szeme előtt a Bölény életéből vett események suhantak el véletlenszerűen. Finomított az összpontosításon, és lelassította a képek futását. A legtöbb éppen olyan volt, mint amit várt: bujálkodásról, erőszakról, italozásokról vagy tivornyákról szólt. De imitt-amott épületesebb jeleneteket is látott. Ulmenetha ekkor ismét megszólalt: -Hat évvel ezelőtt belefutottál hat férfiba, akik éppen egy nőt erőszakoltak. Megmentetted a nőt, és közben kaptál két késszúrást, amibe majdnem belehaltál. - Honnan tudod? Kebra mondta el? - Senkinek sem kellett elmondania. Most már rengeteg dolgot tudok, Bölény. Tisztábban látok, mint korábban bármikor. Az igazat megvallva, tisztábban, mint ahogy szeretném. Mi a legnagyobb álmod? - Nincsenek álmaim. - Amikor gyerek voltál, akkor miről álmodtál? - Arról, hogy madárként szárnyalok - villantott fel a férfi egy széles, foghíjas vigyort. - Hogy kitárom a szárnyam, repülök az égen, és érzem, ahogy a szél végigsimít az arcomon. És hogy akkor szabad leszek. A kis Sufia mászott át bak háttámláján. - Tényleg voltak szárnyaid? - kérdezte Bölényt, amikor belemászott a férfi ölébe. - Fenséges nagy szárnyaim voltak - felelte a férfi. - Fehér szárnyak és átrepültem vele a hegyeket. - Én is szeretnék nagy szárnyakat. Elviszel majd repülni magaddal? - Már nem repülök többé - borzolta össze a gyermek szőke haját az óriás. - Amikor megöregszel, és kövér leszel, elveszted a szárnyaid. -Ulmenethára pillantott. - Nem igaz? - Előfordul - bólintott a papnő. Sufia szorosan átölelte Bölényt, belecsimpaszkodva a férfi nehéz, fekete gyapjúzekéjébe. A férfi ismét Ulmenethára nézett. - A gyerekek kedvelnek engem. Nem túl okosak, mi? - A gyerekek is követhetnek el hibákat - bólintott a kérdezett. - De általában felismerik a védelmezőiket. - Ulmenetha derűsen pillantott le a gyermekre. A szíve gyenge volt, és szokványos körülmények között valószínűleg nem érné meg a kamaszkort. A papnő rátette kezét Sufia fejére, és első ízben engedte szabadjára azt a hatalmat, amire Kalizkan megtanította. „Mindnyájunkban létezik egy bizonyos erő - mondta neki a varázsló. - A csiatcék ezt ősinek nevezik. Láthatatlan, ám mégis roppant hatékony. Ez őrzi meg életünket és egészségünket. Ez segít beforrasztani a sérült szöveteket." „Miért nem működött nálad?" - tudakolta a papnő. „Az embert nem szánták halhatatlannak, Ulmenetha. A rák túl gyorsan és túl erősen támadt. Viszont a csi elsajátítása felbecsülhetetlen eszközt ad a gyógyító kezébe." Ulmenetha összpontosította energiáit, és saját erejét a gyermekbe áramoltatta. - Nagyon forró a kezed - szólalt meg Sufia. - Nagyon kellemes! Ulmenetha lazított, ahogy a gyermek verdeső szíve erősebb lett. Még nem gyógyult meg, de meg fog. - Jobban kedveltelek, amíg több hús volt rajtad - közölte Bölény. -Viszont fiatalabbnak látszol. - Ismét szóra nyitotta a száját, de Ulmenetha figyelmeztető pillantást lövellt rá. - Emlékezz arra, hogy nincs több ostobaság! - Ha nem kéred, nem is kapsz - vigyorgott az óriás. A papnő ekkor megpillantotta Nogustát, aki lépésben haladt lovával feléjük. Ulmenetha érzékelte aggodalmát. A fekete harcos hatalmas volt, aki nem engedett utat sem a csüggedésnek, sem a borúlátó
gondolatoknak de most a lelkiereje alaposan megcsappant. Dagorian, Kebra és Conalin megkerülték lovukkal a szekeret, hogy elébe menjenek. Bölény megrántotta a kantárt. Nogusta gyorsan beszámolt nekik a háznál történt gyilkosságokról és az őt üldöző fenevadról. - Vetettél rá egy pillantást? - kérdezte Bölény. - Nem - jött a felelet. - Ha egy szívdobbanással tovább várok, éppen olyan halott lennék, mint a két szerelmes, akit találtam. - Biztos vagy benne, hogy nem medve volt? - tudakolta Bölény. - Ha az volt, akkor minden medvék anyja lehetett. De nem, nem hiszem, hogy e világi teremtmény lenne. Semmi olyasmi, amit ismerek... vagy amiről hallottam... nem lenne képes kettétépni egy embert egyetlen csapással. - Akkor mihez kezdünk? - tette fel a kérdést Dagorian. - Keressünk másik utat? Nogusta vett egy nagy levegőt. - Nem hiszem, hogy megtehetjük. Először is a térképen nem szerepel másik út. Másodszor, még ha van is másik út, és a fenevadat kimondottan ellenünk küldték, azokat az utakat is őrizhetik fajtájának más tagjai. És végül, de nem utolsósorban, sem erőnk, sem megfelelő fegyvereink nincsenek, hogy nyílt terepen megütközzünk a mögöttünk loholó harcosokkal. Akik mostanra nyilván már nagyon közel lehetnek. - Hát, mindez roppant humoros! - csattant fel Bölény. - És még milyen más balszerencsére számíthatunk? Netán kitör köztünk valami ragály? - Milyen választásunk van? - tudakolta Kebra. - Nem mehetünk vissza, nem mehetünk előre, ha pedig itt maradunk, a krayakinok mindnyájunkat megölnek. Most az egyszer egyetértek Bölénnyel: úgy tűnik, a szerencse ellenünk dolgozik. - Még mindig élünk - felelte Nogusta. - És igenis van választásunk. A kérdés az, hogy melyik adja a legtöbb esélyt a sikerre? - Nem mehetünk vissza - közölte Ulmenetha. - Vagyis szembe kell szállnunk a fenevaddal. - Mivel? - érdeklődött Bölény. - Mágiával és kopjákkal - felelte a nő. - A mágiás rész tetszik - válaszolta az óriás. - Mit forgatsz a fejedben, hölgyem? - érdeklődött Kebra. - A magyarázatra várnotok kell, mert a krayakinok egyik csapata alig kétórányira van tőlünk. Lovagoljatok vissza az erdőbe, és faragjatok három hosszú kopját! A fa legyen zömök és erős! -Kebra megfordította a lovát, és belovagolt a fák közé. Dagorian követte, de Nogusta tétovázott. - Hajts be a szekérrel a szurdokba, de ne térj le a főútról! - utasította Ulmenetha Bölényt. A férfi Nogustára pillantott, megerősítésre várva. A fekete ember bólintott, majd ő is ellovagolt a fák közé. - Ha mágiával meg tudod ölni, miért kellenek nekünk a kopjak? -tudakolta Bölény. - Én nem tudom megölni. Csak annyit tudok tenni, hogy olyan varázslatot mondok magunkra, ami elnyomja a szagunkat, és szinte teljesen láthatatlanná tesz minket. - Szinte! - Ha a fenevad közel kerül, meglátja körülöttünk a levegő fodrozódását... mint amikor a hőségben remeg a levegő. - Semmiféle fenevad közelébe nem akarok menni - sírta Sufia. Bölény a vállára kapta a gyermeket. - Egyetlen fenevad sem kaphat el, amíg a vén Bölény itt van. Mert leharapom a fejét. - De hát elől hiányoznak a fogaid. - A férfi kuncogott. - Ez igaz, de az ínyem nagyon erős. A kopjákat nagyjából nyolc láb hosszúra vágták: erősek voltak, de nehézkesek. Nogusta és Kebra kést kötött a végükre, a fekete ember pedig fonállal kötötte át a nyelek alsó részét, markolatot alkotva. Dagorian kopjája még primitívebb volt: hét láb hosszú, és a fa végét hegyesre faragták. Miközben a szekér
lassan döcögött tovább a gerincen vezető úton, Nogusta és Kebra előrelovagolt, kopjáik végét a kengyelbe csúsztatva. Nem sok szó esett köztük. Axiana, Pharis és Sufia a szekéren ült, akárcsak Conalin, aki lovát a hátsó saroglyához kötötte. - Én is vághattam volna kopját magamnak - szólalt meg a fiú. - Még nem értesz a lovakhoz - felelte Bölény. - Amikor az állatok megriadnak, jókora adag ügyesség kell a megnyugtatásukhoz. Te még nem vagy képes erre úgy, hogy közben forgatód a kopját is. - Conalint ez nem győzte meg, de inkább hallgatott. A világosság gyérült, ahogy elérték a lenti utat. Nogusta és Kebra megrántották a kantárt, a fekete harcos pedig megfordította a lovát, és visszalovagolt a szekérhez. Éppen meg akarta kérdezni, hogy Ulmenethának mikor kell elmondania a varázslatát, de a nő csendre intette. A férfi egy pillanatra megzavarodott, mire a nő így szólt: - Hogy van a melled? - A mellem? Remekül. - Nem érzel meleget? Ez furcsa, mert érezned kellene. A fekete harcos egy pillanatra azt hitte, hogy a papnőnek elment az esze, majd észrevette, hogy a talizmánja izzik Ulmenetha megérintette a száját, majd a fülét, mire Nogusta azonnal megértette, mir ő l van szó. Figyelik és kihallgatják őket. - Már sokkal jobban érzem magam - felelte. - Nyilván csak valami tavaszi meghűlés lehetett. - Tavaszi meghűlés? - kérdezte Bölény. - Miféle... - Ulmenetha ekkor erősen belecsípett. - Ne beszélj! - parancsolt rá a férfira. Az óriás Nogustára pillantott, és már éppen meg akarta szegni a papnő utasítását, amikor Kebra lova hirtelen felágaskodott, kis híján levetve magáról az íjászt. Kebra elejtette kopjáját és belekapaszkodott a nyeregkápába. A ló visszafelé kezdett farolni. Az úton egy fénylő alak jelent meg: közel hét láb magas volt, vállából pedig fekete szárnyak törtek elő, szélben lebegő fekete köpenyként. Az arca sötét volt, homloka széles, álla keskeny: fordított háromszöget képezett széles hasítékkal a száj helyén, és parázsként égő, vágott szempárral. - Ez csak egy képmás - suttogta Ulmenetha, de Nogusta nem hallotta. A férfi előrántotta egyik dobótőrét, és teljes erőből elhajította. A penge megvillant, ahogy elsüvített a félhomályban, átrepült a jelenésen, majd mögötte csattant az úton. - Nem árthatsz nekem, ember - közölte a démon, és szélesre tárva szárnyait a levegőbe emelkedett, majd közelebb röppent a szekérhez. A teremtmény tekintete végigsöpört az ott ülőkön, és pillantását rászegezte az Axiana karjában pihenő csecsemőre. Sufia felsikoltott, és elbújt néhány takaró alatt. A lovak egyre nyugtalanabbak lettek. A démoni lény egy darabig még a szekér felett lebegett, majd visszareppent. Nem kell mindnyájatoknak meghalni - mondta. - Mert mit érnétek vele? Meg tudtok állítani? Nem. Akkor meg miért küszködnétek tovább? Mögöttetek... ó, milyen közel... ott vannak a krayakinjaim. Előttetek a gogarin. El kell magyaráznom, hogy milyen a természete az efféle lényeknek? Vagy maradtak fenn legendák róluk? - Az egy hatlábú bestia volt - szólt Nogusta. - Úgy mondják, annyit nyomott, mint három megtermett ló. - Közelebb áll az öthöz - válaszolta a jelenés, majd odaröppent a fekete emberhez: lángoló szeme csak úgy csillogott. - Igen, tényleg hasonlítasz rá - mondta, és Nogusta érezte a gyűlöletet a hangjában. - Te vagy az utolsó korcs vérvonalából. - Ismét odébb hussant. - De éppen a gogarinról beszéltem. Ez a lény nem fogható semmihez, ami ezen a világon él. Örökké éhes, és megeszik mindent, ami csak él és lélegzik. Semmi sem merészkedhet a közelébe, mert rettegést kelt. Amikor közeledik, az erősek térdre rogynak, és elernyedő hólyagjuk átáztatja a nadrágjukat. Nem tudjátok legyőzni a szánalmas lándzsáitokkal. Láttam, hogyan menekültél el előle ma. Te legalább érted, hogy miről beszélek. A szíved úgy vert, akár egy harci dob, és még csak nem is láttad a fenevadat. De hamarosan meglátjátok majd. És akkor mindnyájan meghaltok.
- Milyen lehetőséget kínálsz? - tudakolta Nogusta. - Csak az életeteket, mert mostanra már elvesztetek. Ha a legkisebb esélyetek is lenne a sikerre, vagyont vagy akár még százévnyi fiatalságot is ajánlanék. Tudom, hogy az tetszene a kopasz barátodnak. De nem kell többet ajánlanom. A kisded az enyém. Hagyjátok őt és az anyját az út mellett! Azután oda mehettek, ahova csak akartok. A krayakinjaim nem bántanak titeket, a gogarint pedig visszavonom erről a vidékről. Egyben a szavamat adom, hogy nem esik bántódása a királynénak. - Nem hiszek neked - közölte a harcos. - Nem hibáztatlak érte - tudatta a jelenés -, de ez az igazság. Még hozzátehetem, hogy nem leszek boldogtalan, ha visszautasítod az ajánlatomat. Nem gátolhatod meg, hogy elvegyem a csecsemőt, és nagy élvezetet okoz majd nekem, amikor látlak meghalni. Átkozott emlékű ősöd hatalmas gonoszságot követett el a népemmel szemben, amikor kiszakította lelküket erről az örömökkel teli planétáról, és elröpítette őket az örökkévaló semmibe. Ahol nincs légvétel, nincs testhez érő test, nincs éhség, nincs kín, nincs érzelem... nincs élet! - A jelenés hallgatásba burkolózott, láthatóan küszködve igyekezett legyűrni haragját. Lovagolj csak tovább! Lovagolj csak tovább, és halj meg miattam! De tényleg magaddal akarod rántani a barátaidat is a halálba? Ők nem hordják magukon a vérbűn jelét. Ők nem árulták el saját fajtájukat. Nem érdemlik meg az esélyt az életre? - A barátaim tudnak szólni magukért - felelte Nogusta. A szárnyas démon odaröppent Bölényhez. - Akarsz élni? Az óriás füle botját sem mozgatva, megemelte az ülepét, és egy mennydörgőt szellentett. - Az égre, így már jobb! Megyünk már tovább, vagy mi van? - Szerintem mennünk kellene - mondta Ulmenetha. - Ez a bűz több mint átható. - A vadhagymák miatt van - felelte Bölény bocsánatkérően. - Nem rólad van szó... te bolond! - fortyant fel a nő. A démon ismét visszalebbent, és Nogusta előtt lebegett. Csillagtűz felnyihogott, s farolni kezdett, míg a fekete ember le nem csillapította. - Szívesen maradnék, hogy megnézzem a halálodat - szólt a jelenés. - De az általam választott test mérföldekre van innen... a ventriai sereggel együtt. Ellenben nyugodj meg, az elmúlásod fájdalmas lesz. Viszont tudd meg azt is, hogy közel sem annyira fájdalmas, mint amilyet a családodnak rendeztem el. Látnod kellett volna őket, amint megpróbálnak kijutni a lángok közül. A feleséged az egyik folyosón rohant, miközben égett a ruhája és a haja. Pompás volt, ahogy sikoltozott. A húsa úgy égett le róla, akárha egy hatalmas gyertya lenne. Hirtelen szélroham támadt, és a jelenés eltűnt. - Ez Anharat volt, a démonlord - közölte Ulmenetha. - Ő szállta meg Kalizkant, és okozta azt a szörnyűséget a városban. A fekete ember nem felelt. Arca verítékben úszott, de meg sem rezzent. Amikor megszólalt, a hangja fagyosabb volt, mint a sír. - Megölte a családomat. És nézte, amint elégnek. - Rengeteg családot megölt. Ezerszer ezreket - válaszolta a papnő. -Gonoszsága mérhetetlen. Nogusta vett egy nagy levegőt, hogy lehiggadjon. - Miről beszélt az ősöm kapcsán? - Emsharasról beszélt, a saját fivéréről. Ő az, aki az első nagy varázslatot szőtte. - A fivéréről? Azt mondod, hogy az ősöm egy démon volt? - Nem tudok választ adni neked, Nogusta. Emsharasról keveset tudunk, azt kivéve, hogy őt tekintik a gyógyítók atyjának, és hogy a mágiája szent volt. Annyi bizonyos, hogy illohir volt, vagyis Szélszülött. - Azaz démonvér csörgedezik az ereimben? - Hagyd már a démonokat! - csattant fel a nő. - Ez most nem fontos. Mit gondolsz, miért keresett fel minket? Azért jött, hogy félelmet csepegtessen belénk, hogy meggyötörjön és nyugtalanítson minket. Felül
kell kerekedned az efféle gondolatokon. A harag vagy düh, amit érzel, csak növeli a ránk leselkedő veszedelmet, növeli annak esélyét, hogy a gogarin megérzi jelenlétünket. - Értem - mondta Nogusta. - Induljunk tovább! - Amikor elérjük az emelkedő alját, a szekér közelében kell lovagolnod - figyelmeztette Ulmenetha. - A varázslat alig néhány lábnyira terjed csak ki. És olyan halknak kell lennünk, amennyire ez csak lehetséges. - A fekete ember bólintott, majd előrelovagolt, felszedte a földről a kopjáját és elhajított tőrét. - Meg tudjuk ölni ezt a gogarint, ha a szükség úgy hozza? -tudakolta Bölény a papnőtől. - Nem tudom. - Tényleg tudott volna adni nekem újabb százévnyi fiatalságot? - Ezt sem tudom. Tényleg számít ez? - Tetszik a gondolat. - Az óriás fogta a gyeplőt, és rávágott vele az álldogáló lovak hátára. Az állatok megindultak, a szekér pedig lassan döcögni kezdett a szurdok mélyére vezető úton. A messzeségben viharfellegek gyülekeztek és mennydörgés robajlott végig a hegyek felett. Az emelkedő lábához érve Ulmenetha lemászott a szekérről, és lerúgta a cipőjét: talpa belenyomódott a puha földbe. Ellazult, és merített a vidék erejéből. A mágia itt gyenge volt, ami meglepte. Olyan volt, mintha az áramlását elzárná valami. Azon töprengett, hogy Anharat hatalma kihathat-e a mágiára. Biztosan nem. Leguggolt, s beletúrt a talajba. Ujjai valami laposnak és keménynek ütköztek. A papnő megkönnyebbülten elmosolyodott. A régi kereskedelmi úton álltak: az évszázadok során a föld elborította a köveket, és most ezek a kövek gátat képeztek előtte. Lesétált a régi útról, és elbaktatott az egyik közeli ligetbe. Itt erős és ősi volt a mágia, ő pedig merített belőle: érezte, ahogy átáramlik a lábán, a verő- és ütőerein, ahogy duzzad és robog benne. Már-már túl erős volt, akár a finom bor, a papnőnek bele kellett kapaszkodnia egy fatörzsbe. Délen megdördült az ég. A nő otthagyta a fákat, a szekér elé sétált, és a két lótól balra megállt. Parancsának engedelmeskedve Nogusta, Kebra és Dagorian közelebb lovagoltak. A papnő felemelte mindkét kezét, és elmondta a varázslatot. Különösebben nem volt nehéz megalkotni, de a létrehozása után a helyén is kellett tartani. A szekér körül csillámlani kezdett a levegő. Ulmenetha hátranézett: már nem látta a többieket. Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a mellette álló ló karcsú, szinte láthatatlan nyakát, és ujjait a zabla köré fonta. - Mostantól senki sem beszél, amíg engedélyt nem adok rá - közölte. - És most indulás! Hallotta, amint a kantár végigvág a lovak hátán, ő pedig kezében a zablával elindult az erdő felé. A lovak tompa patadobogása olyan hangosnak tűnt, akár a messzi égzengés, a szekérkerekek halk nyekergését pedig felnagyította az elméje. Nyugodj meg! - intette magát. A mennydörgés és a fák között suhanó szél majd elrejti a hangokat. Az ég besötétült, és a vihar az erdő fölé ért. Villám lobbant, megvilágítva az erdei utat. Az egyik ló felhorkant félelmében, a nő pedig hallotta, hogy Kebra csitítóan, suttogva szól pár szót. Előttük nyújtózott az emelkedő, melyen a fenevad lekergette Nogustát. A szekér lassan döcögött előre. A fenti sűrű fellegekből eső kezdett zuhogni. Ulmenetha örült neki: a zaj takaróként borult rájuk. A varázslatot fenntartva lépkedett tovább. Fentről recsegő fa hangja és magas, sivító rikoltás csapott fel, belehasítva Ulmenetha dobhártyájába: a nőnek remegni kezdett a térde. Megrántotta a zablát, megállítva a két lovat. A sivítás folytatódott. Az egyik ló rettegve felnyerített. A sivítás azonnal elhallgatott, és rettentő csend támadt. Ulmenetha felpillantott az emelkedőre: a fák ide-oda hajladoztak. A félelem azzal fenyegette, hogy maga alá temeti, de erősen fogta a varázslatot, nem engedve ki a markából. Villám lobbant. Két ló felhorkantott, és kapálni kezdett a patájával. Vagy harminc lábbal a szekér fölött egy hatalmas ék alakú fej bukkant elő a fák közül. Ulmenetha csak a sötét égre rajzolódó sziluettet látta, de még a süvítő szélben is hallotta, amint a lény szimatol, orrába szívja az erdő illatát, prédáját keresvén.
Az eső csillapult, és a felhők között nyílt résen lekandikált a hold. Ulmenetha néma csendben állt, és a hatalmas fejet nézte. A kígyószerű alak miatt arra számított, hogy a lény pikkelyes lesz, akár egy csúszómászó, de nem az volt. Bőre hullafehér, szinte áttetsző, és a nő látta a bőrnek feszülő hatalmas nyakcsigolyákat. A sápadt fej hosszú nyakon tekergett, és Ulmenetha azon kapta magát, hogy belebámul az emberfej nagyságú hasított kék szempárba. A szembogár kerek volt, fekete és rémítően emberi. A gogarin rezzenetlenül bámult az út felé. Majd a fej visszahúzódott a fák közé, és a papnő ismét hallotta a fák recsegését, ahogy az irdatlan tömeg áttörtetett az erdőn. Megrántotta a zablát, mozgásra bírva a lovakat, és a szekér ismét nekiindult az emelkedőt megkerülő útnak. A vihar észak felé rohant tovább, az eső már csak szemerkélt. A felhők között egyre gyakrabban nyíltak rések, a társaság pedig egyre közelebb került a hídhoz és a biztonsághoz. Egy órán át haladtak: Ulmenetha mostanra kifáradt, és nehezére esett fenntartania a varázslatot. A földút alatt húzódó kőlapok miatt nem tudta felfrissíteni a hatalmát, és a varázslatot kétszer is majdnem elvesztette. Megállította a lovakat, és halkan Nogusta nevét kiáltotta. - Izzik a talizmánod? - Nem - érkezett a válasz. - Erőt kell merítenem a földből, de ehhez le kell térnem az útról. A nő elengedte a zablát, és az út szélére futott. A szekér és a mellette lovaglók azonnal láthatóvá váltak. Ulmenetha térdre vetette magát, és ujjaival beletúrt a földbe. A korábbitól eltérően az erő csak lassan csordogált, ő pedig érezte, hogy növekszik benne a feszültség. Félelme csak még jobban lelassította az áramlást. Igyekezett lehiggadni, de sikertelenül. - Siess! - kiáltott oda neki Nogusta. - A talizmán kezd melegedni! A papnő nagy levegőt vett, és elrebegett egy gyors fohászt. A keresett energia eljutott a vérébe, de nem volt elég! Felpattant, a szekérhez szaladt, és ismét megragadta a zablát. Hallotta a fenevad közeledését, ahogy az áttört a bokrok között. A félelemtől a varázslatot harmadszor is kiengedte a markából, így újra kezdte. A mágia kirobbant belőle, rázúdult a szekérre és a lovasokra. A ragyogó holdfényben az előttük levő úton a fák közül bukkant elő a gogarin. Most már mindannyian láthatták teljes nagyságában. Több mint húsz láb hosszú volt. Nogusta korábban azt mondta, hat lába van, de a papnő látta, hogy ez nem teljesen igaz. A hátsó és a középső lábak ugyan erősek voltak, háromszoros ízesüléssel, de a bestia marjánál levő végtagok inkább csak gyilkos karmokban végződő hosszú karok voltak - mindegyik karom olyan hosszú volt, akár egy lovassági szablya. A lény felállt a hátsó lábára, és beleszimatolt az éjszakai szellőbe. A szekér hátuljához kötött egyik vezetékló rémületében felágaskodott, elszakítva kantárát. Megfordult, és levágtatott az útról, be az erdőbe. A gogarin döbbenetes fürgeséggel reagált: visszahuppant hat végtagjára, és hihetetlen erővel lendült mozgásba. Ulmenetha kővé dermedten állt, ahogy a lény a szekér felé robogott. Majd a gogarin a ló után kanyarodott. Hatalmas marja nekicsapódott egy fiatal fának, és kifordította azt. És a fenevad már el is tűnt valahol mögöttük. A ló vágtatott, de Ulmenetha hamarosan hallotta, amint halálában felnyerít. A papnő képtelen volt megmozdulni, remegve állt a két szekérvonó ló mellett. Nogusta leszállt a nyeregből, és óvatosan tapogatózva odament hozzá. - Mennünk kell - suttogta a férfi. Ulmenetha nem felelt, de még rettegése közepette is fenntartotta a varázslatot. Nogusta a szekér elejéhez vezette a nőt, és beemelte a bakra á szinte láthatatlan Bölény mellé. A fekete ember is lóra szállt, a szekérvonó állatok elé lovagolt, és megragadta a zablát. Noszogatására a jószágok megindultak. A papnő képtelen volt fékezni kezének remegését. Szemét szorosan lehunyta, és majdnem felkiáltott, amikor Bölény hatalmas mancsa megveregette a lábát. Az óriás odahajolt hozzá, és azt suttogta: - Nagydarab kurafi, mi?
A férfi hangja hihetetlenül nyugodt volt, és úgy tűnt, az ereje ott dübörög a hangjában is. Ulmenetha érezte, hogy kezd lecsillapulni. Megfordult a bakon, s rettegve pillantott végig a csapáson. A szekér nagyon lassan haladt, a papnő minden múló pillanatban arra számított, hogy megpillantja a gogarin hatalmas fehér alakját, amint dübörögve feltűnik mögöttük. Megtettek újabb fél mérföldet. Az út lassan emelkedni kezdett, ők pedig felkapaszkodtak egy másik gerincen haladó csapásra. A szekér az út közel kétharmadát elfoglalta. A lovak fáradtak voltak, Bölénynek kétszer kellett végigvágniuk rajtuk a gyeplővel, hogy továbbhaladásra bírja őket. Mostanra Ulmenethának szinte teljesen elfogyott a hatalma. Megpróbált új erőt meríteni a hegyekből, de a vén kövek nem engedtek a mágiájának. Megnyalta az ujját, és felemelte. A szél a hátuk mögül fújt: vagyis a szagukat többé nem viszi majd el az erdőig. Megkönnyebbülten engedte el a varázslatot. - Az égre, így már jobb! - suttogta Bölény. A gerincen vezető út kiegyenesedett, mire az óriás megállította a befogott állatokat, hadd jussanak egy kis levegőhöz. A hold immár fényesen ragyogott, az erdő pedig messze alattuk terült el. A szekér hátuljából vékonyka, sípoló sírás tört elő, ahogy az éhes csecsemő felébredt. Bölény káromkodott egyet, és hátrafordult. Axiana már a ruháját gombolta kifelé, de a gyermek sírását visszaverték a hegyek. A királyné az utolsó két gombot már letépte, szabaddá téve bal mellét. A csecsemő ekkor megnyugodott, és szopni kezdett. Bölény ismét káromkodott, és a mögöttük hagyott erdőre mutatott. Messze alant a gogarin bukkant elő a fák közül, és futva lódult neki az útnak. Nogusta leugrott a nyeregből. - Mindenki le a szekérről! - rikkantotta. - Kebra, segíts kifognom a lovakat! Az íjász mozgásra bírta lovát, majd leszökkent róla. Meg sem próbálta kifogni az állatokat a hámból, ehelyett előrántotta tőrét, és átmetszette a szíjakat. Dagorian lovával oldalazva megkerülte a szekeret, és leugrott, hogy segítsen nekik Pharis lesegítette a királynét, Conalin pedig felkapta a kis Sufiát, és átmászott a kocsi oldalán. Bölény átügyeskedte magát a szekér hátuljába, felkapta az elemózsiás zsákokat, és takarókat, majd az út szélére hajigálta őket. Az óriás visszapillantott a meredek emelkedőre. A gogarin feléjük száguldott. Ebből a távolságból kicsinek tűnt: fehér kutya a sziklás út holdsütötte szürkeségén. A két befogott ló hámja csattanva lehullt, Nogusta pedig felmászott a szekérre Bölény mellé. A kezében markolta a borotvaéles hajítókésével megerősített nehéz kopját. - Tudod, mit kell tenned - mondta a fekete ember. Bölény belenézett barátja fakó szemébe. - Tudom. Add a lándzsát! - Nem! A talizmán megvéd a belőle áradó rettenettől. És most lefelé... és amikor jelzek, lendítsd mozgásba a szekeret! Bölény leugrott az útra, és magához intette Kebrát meg Dagoriant. - Mit akar tenni? - tudakolta a fiatal tiszt, miközben Nogusta elhelyezkedett a szekér hátuljában. - Fel fogja öklelni - közölte az óriás, majd hátralépett, és lebukott az első két kerék mögé, azt az irányt méricskélve, amit a szekér követ majd, amint megindul lefelé a lejtőn. Vagy hatvan yarddal lejjebb az út enyhe jobb kanyart vett. Az a pont lesz az, ahol - ha rosszul mérik fel a sebességet -, a szekér átbukik a peremen, és több száz lábat zuhan lefelé a hegyoldalban. Izzadság gyöngyözött Bölény homlokán, és ingujjával megtörölte az arcát. - Készüljetek! - kiáltotta Nogusta. A három férfi nekivetette vállát a kocsinak. A szekér hátuljában Nogusta megmarkolta a kopját. Ő is látta az útkanyarulatot, és megpróbálta felmérni a közeledő fenevad gyorsaságát. Nem sok teret engedhettek a tévedésnek. Ha a szekér túl gyorsan gurul, még a gogarin előtt éri el a kanyart, és Nogusta feleslegesen hal meg. Ha túl sokat késlekednek, a szekér nem tesz szert elég sebességre ahhoz, hogy a szakadékba taszítsa a teremtményt. Nogusta szája kiszáradt, a szíve pedig gyorsan vert.
- Indítsátok! - kiáltotta. A három férfi teljes súlyával nekifeszült a kocsinak, de az meg se moccant. - A fék be van húzva! - ordított fel Bölény. Nogusta a háttámlához rohant, átlendült a bakra, és kiengedte a féket. A szekér rándult egyet, és lassan megindult. A fekete ember majdnem elesett, de azután visszanyerte egyensúlyát, és visszarohant a szekér végébe. Értékes pillanatokat vesztegettek el. - Erősebben nyomjátok! - harsogta Nogusta. A szekér kezdett felgyorsulni. A gogarin befordult a kanyarba, és megpillantotta a dübörögve közeledő szekeret. Hátsó lábára állt, s iszonytató sivítást hallatott. A fekete ember érezte, hogy a rettegés hulláma úgy csap le rá, mint egy irdatlan ököl. Belehasított az elméjébe és a gyomrába, mire felsikoltott és térdre rogyott. Életében még soha nem érzett ilyen félelmet. A lándzsa kihullt reszkető ujjai közül, ő pedig vele együtt akart zuhanni, arcát tenyerébe temetve, szorosan összepréselve a szemhéját. Érezte, hogy a talizmán melegen nekinyomódik a bőrének, de ez sem segített. Abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy a csüggedés megfosztja bátorságától, ismét maga előtt látta hitvese arcát, és eszébe villantak a démonúr szavai arról, hogy asszonya miként rohant a lángok között. A harag mentette meg, ahogy fellobbant a gyomrában és lobogni kezdett az agyában. Megragadta a kopját, és talpra szökkent. A szekér már majdnem elérte a fenevadat. A gogarin felágaskodott, majd hat végtagjára huppant és rohamra lendült. Nogusta megvetette lábát, készen a becsapódásra. Az utolsó pillanatban a gogarin ismét felágaskodott, és lecsapott karmaival. A szekér egyik fából készült oldala szétszakadt, majd a jármű teljes tömege belerohant a bestiába. Nogusta a kinyújtott kopjával a kezében úgy vágódott előre, mintha katapultból lőtték volna ki. A fegyverre kötözött kés belefúródott a lénybe, és mélyen beleállt a marjába. Nogusta súlya még beljebb lökte, s már a farész is bent volt a sebben. Aztán a markolat elroppant, a fekete ember teste pedig nekivágódott a gogarin nyakának, majd onnan lepattanva továbbszállt, neki a sziklafalnak Perzselő kín hasított a férfi vállába, ahogy lezuhant az útra, és a szakadék pereme felé csúszott. Mindkét lába kilendült a meredély fölé, ő pedig fogódzó után kapott. Amikor lenézett, megpillantotta messze odalent a fenyőfákat. A válla elzsibbadt, és a bal kezében nem maradt elég erő. Elöntötte a félelem, de elnyomta magában, és ellazult. Majd lassan visszatornászta magát a gerincre. A gogarin az út széléig tántorodott hátra, és most fából készült ellenfelét csépelte: suhogó mancsai beletéptek a szekérbe, szilánkokra hasogatva azt. Nogusta támolyogva talpra ugrott, és kivonta kardját, felkészülve a támadásra. Ekkor megpillantotta a kopját markoló Bölényt, akit Dagorian és Kebra követett. Az íjász nyila süvítve csapódott a gogarin nyakába, az óriás pedig áttört a szekér maradványain, és a fenevadra vetette magát. Ahogy a szörnyeteg megperdült, hogy szembeszálljon az új támadással, jobb hátsó lába megcsúszott a sziklákon. A fenevad megtántorodott, és megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Bölény lándzsája a mellének csapódott, éppen csak feltépve a bőrét, ám az óriás súlya átbillentette a mérleget, és a kopja hátralökte a teremtményt. A gogarin pörögve zuhant alá. Kétszer nekicsapódott a hegyoldalnak majd a levegőben hullt tovább lefelé, míg bele nem csapódott egy magas fenyő ágaiba, kettőbe törve a fát. Bölény leugrott a tönkrezúzott szekérről, amikor az átbukott a peremen, és odarohant Nogustához. - Jól vagy? A fekete ember felnyögött, amikor megpróbálta megmozgatni a bal vállát. - Remélem, csak zúzódás. Meghalt? - kérdezte aztán. Bölény átkukucskált a peremen. - Nem látom. De ezt a zuhanást semmi nem élhette túl. Antikas Karios nem olyan ember volt, aki átadja magát a sajnálkozásnak Az élet csak élet, és az ember hozza ki belőle a legtöbbet. Ám furcsamód ezen a ködös reggelen, miközben az ódon híd kövén üldögélt, azon kapta magát, hogy elveszett álmainak szelleme kísérti. Korábban sosem szentelt túl sok figyelmet mások véleményének vagy a vele foglalkozó bírálatoknak. Kegyetlennek, bosszúállónak és irgalmatlannak nevezték. A sértéseket sosem mondták nyíltan a szemébe, de Antikas mégis meghallotta őket, és úgy hitte, immúnis velük szemben. Egyetlen erős embert sem befolyásolhatnak az alacsonyabb rendűek acsargásai.
Ahogy apja szokta mondogatni: „Az oroszlán nyomában mindig ott járnak a sakálok." Antikas Karios olyan ember volt, akinek van küldetése, és aki célratörően egyetlen keskeny úton jár. Nem volt ideje önvizsgálatra. Nem volt ideje alkalmi kényeskedésekre. Nem volt ideje barátokra. Gondolatait és minden idejét kitöltötte, hogy Ventriát felszabadítsa leigázója uralma alól. Nem úgy, mint most, most, amikor a dombokon gomolygó ködöt bámulta. Itt, ezen az elhagyatott vidéken nem sok minden másra tudta az idejét fordítani az önvizsgálaton kívül. Immár két napja várt a hídnál, ahova Kalizkan, a varázsló lelke irányította. „Miért nem vezetsz közvetlenül hozzájuk?" - tudakolta a kardvívó. „Itt lesz rád a legnagyobb szükség." „Bárhol is vannak, veszélybe fognak kerülni. A kardom átbillentheti a mérleg nyelvét." „Bízz bennem, Antikas! Várj a hídnál! Két nap múlva ott lesznek " -A szellem ezzel otthagyta, Antikas Karios pedig várt. Kezdetben a szépséges hegyek kellemes látványt nyújtottak, ő pedig nyugalmat érzett, és kész volt életét adni a királyné ügyéért. De ahogy az első napon teltek-múltak az órák, azon vette észre magát, hogy átértékeli az életét. Mindezt anélkül, hogy tudatosan belegondolt volna. A hídon üldögélt, és hirtelen Karára gondolt, meg arra a tervükre, hogy házat emelnek a tengerparton. Az aranyos, gyengéd, kedves Kara. Számos ígéretet tett neki, és egyiket sem tartotta be. Nem mintha szándékosan hazudott volna, de a drenaiakkal vívott háború elsőbbséget élvezett. Karának ezt meg kellett volna értenie. A szerelemről és a családról szőtt álmokat elsöpörte a hazafiság szökőárja, majd felváltotta a függetlenség álma. És mostanra mindkét álom porrá lett. Az elmúlt öt évben gyakran eszébe jutott Kara, de mivel annyi dolga volt, ezeket a gondolatokat könnyedén elnyomta magában. Mindig voltak tervek és cselszövések, melyek a figyelmét kívánták. De itt, e két magányos, lélekfürkésző nap során egyre nehezebbnek tűnt elfojtania a bűntudatát. Felidézte az utolsó alkalmat, amikor a nővel találkozott. - Nem volt sem kegyetlenség, sem bosszú - mondta ki hangosan. -Ő volt az, aki megalázott. Hát akkor meg mire számított? - A szavak lógva maradtak a levegőben, és saját fejében sem csengtek meggyőzően. Kara levelet írt neki, amelyben felbontotta az eljegyzésüket. Azt írta, hogy három évet várt rá. Rámutatott, hogy Antikas azt ígérte, egy éven belül hazatér. De nem tette. Mint ahogy nyolc hónapig egyetlen levelet sem írt neki. Egyértelmű tehát, hogy Antikas már nem szereti többé, ő viszont beleszeretett a szomszédos birtokról való nemesifjúba, és egy hónapon belül összeházasodnak. És össze is házasodtak. Antikas késve érkezett a szertartásra. Odalépett a párhoz, amint azok éppen kéz a kézben kiléptek a templomból, virágkoszorúval a nyakukban. A férfi akkor lehúzta súlyos lovaglókesztyűjét, és a vőlegény arcába vágta. A párbajra még aznap este sor került, Antikas pedig megölte a férfit. Aznap éjjel Kara házába hívatták. A nő elsötétített szobájában várta: a lámpásokat nem gyújtotta meg, a holdfényt pedig súlyos bársonyfüggönyök rekesztették ki. A kisasztalon egyetlen gyertya égett, és annak pislákoló fényénél látta meg Karát, aki vastag takaróba burkolta karcsú alakját. Antikas emlékezett rá, milyen nehéz volt a szíve, és hogy eltökélte, nem kér bocsánatot a nő vesztesége miatt. Ez Kara szégyene volt, nem az övé. Azt tervezte, hogy erre őt is ráébreszti majd. Csakhogy Kara nem kezdte el szidalmazni. Csak felnézett a félhomályban ülve és belenézett az arcába. Antikas ráébredt, hogy nyoma sincs a nőben gyűlöletnek, csupán hatalmas szomorúság tölti el. A gyertyafényben elképesztően szépnek látszott, és a férfi azon kapta magát, hogy eltöpreng rajta, miként is hagyhatta őt magára olyan sokáig. Önteltségében azt hitte, hogy Kara soha nem is szerette igazán azt a másikat, csak elfogadta az ajánlatát, mert tudta, hogy Antikas eljön érte. Így is történt, és ha Kara megkérné, akkor vissza is fogadná, a megaláztatás ellenére. Antikas készen állt a megbocsátásra. Csakhogy nem az történt, amit várt. Könnyekre készült. Haragra? Hát persze. De ez a hátborzongató csend elviselhetetlen volt. „Mit óhajtsz tőlem, hölgyem?" - kérdezte Antikas.
Kara hangja nem volt több suttogásnál. „Te... gonosz ember vagy... Antikas. De nem árthatsz nekünk... többé." - A lány szeme még egy pillanatig fogva tartotta a tekintetét, majd lecsukódott, és a feje hátranyaklott. Egy pillanatig Antikas azt hitte, hogy elájult, de ekkor meglátta a vértócsát a szék alatt. Előrelépett, és letépte a takarót a nőről. Kara mindkét csuklóját felvágta, ruháját vér áztatta. Még mindig esküvői ruháját viselte, nyakában a koszorút, és úgy halt meg, hogy egyetlen szót sem szólt már. Antikas megpróbálta félresöpörni az emléket, de az gyilkos indaként tekeredett rá. - Nem volt gonoszság - szólt. - Várnia kellett volna rám. Akkor ez nem történik meg. Nem vagyok hibás. De akkor kit hibáztassunk? A gondolat kéretlenül pattant elő a tudatalattijából. A történet nem ért véget itt. Kara fivére kihívta Antikast. Ő is meghalt. Antikas megpróbálta lefegyverezni a fiút, hogy megsebesíthesse, és ezzel véget vessen a párbajnak, de az olyan vadul és kitartóan támadott, hogy amikor eljött a pillanat, inkább ösztönösen, semmint szándékosan cselekedett, és pengéje ellenfele szívébe mélyedt. Antikas Karios felállt, és az alant rohanó vízre pillantott. Látta, hogy az egy vén tölgy letört ágát sodorja magával. A fa egy pillanatra megakadt az egyik kiálló sziklában, de aztán kiszabadult, és folytatta útját. A parton lejjebb egy barnamedve cammogott elő a fák közül, és belegázolt a vízbe. Antikas figyelte, amint az állat mancsa kétszer lecsap. Harmadszorra sikerült elkapnia egy halat, és kiütötte azt a partra. A hal a földre esett, és farkával őrülten csapkodni kezdett. A medve kimászott a folyóból, és felfalta. Antikas megfordult, és a füvet legelésző lovához sétált. A nyeregtáskából előszedte az utolsó adag ennivalóját is. Miközben evett, Karáról szóló gondolatok tolakodtak elő fejében, de ezúttal elfojtotta őket, és inkább az Usából való menekülésére összpontosított. Kalizkan lelke először a déli falnál álló vén templomhoz vezette, majd az oltár mögötti titkos szobához irányította. Ott a távolabbi falnál egy ódon láda állt. Nem volt zárva, és a zsanérok szinte teljesen elrozsdásodtak már. Az egyik el is tört, amikor Antikas fölemelte a fedelet. Odabent három, tokba dugott kard hevert, vászonba bugyolálva. A férfi kivette őket. „Ezek az utolsó viharkardok - közölte Kalizkan - Ezeket akkor alkották, amikor még a világ fiatalabb volt. Emsharas, a varázsló készítette őket a démoni krayakinok ellen." Antikas kivitte őket a városból, és arra indult, ahol a sereg táborozott. Itt szerzett egy lovat és ellovagolt a hegyek felé. Az első éjszakán kicsomagolta az egyik kardot. A markolatgombba súlyos és kerek kék drágakövet foglaltak, amit aranyszálak tartottak a helyén. A markolattüskét sápadt, szürkésfehér bőrrel bevont famarkolat fedte, míg a felfelé görbülő markolatvédőbe aranybetűket véstek. A kardhüvely egyszerű és dísztelen volt. Antikas lassan előhúzta a fegyvert. „Ne érintsd a pengét!" - figyelmeztette Kalizkan hangja. A holdfényben a penge fekete volt, és Antikas először azt hitte, hogy megfeketedett ezüst. De amikor megfordította a kezében, látta, hogy a hold fényesen tükröződik a fekete felületen. „Mi ez a fém?" - kérdezte Kalizkantól. „Ez nem fém, gyermek, hanem elvarázsolt ébenfa - felelte a varázsló. - Nem tudom, hogyan készttette. At lehet vele vágni a követ is, de mégis fából van." „Miért hívják viharkardnak?" „Allj fel, és tedd a tenyered a penge fölé!" Antikas engedelmeskedett. Az ébenfán színek suhantak végig, majd kékesfehér villám lövellt a tenyerébe. Meglepetésében hátraugrott, és elejtette a kardot. A kardhegy beleállt a földbe, és egyedül a hajlított markolatvédő gátolta meg, hogy a penge eltűnjön a talajban. Antikas kihúzta a fegyvert: egyetlen sárfolt sem szennyezte be azt. Ismét fölé tartotta a tenyerét: villámok táncoltak végig a bőrén. Nem érzett fájdalmat. Az érzés furcsa volt, és észrevette, hogy a kézfején a szőrszálak bizseregnek. „Mi okozza a villámocskákat?" - kérdezte Kalizkantól.
„Bárcsak tudnám. Emsharas Szélszülött volt. Sokkal többet tudott, mit akármelyik ember varázsló. " „Egy démon volt? Mégis kardokat készített a démonok ellen? Miért tette volna?" „Előszeretettel teszel fel olyan kérdéseket, amelyekre nem ismerem a választ. Bármi volt is az oka, Emsharas szövetséget kötött három ember királlyal, és ö volt az, aki azt a nagy varázslatot szőtte, ami minden démont kiűzött erről a földről." „Őt is beleértve?" „Ahogy mondod." „Ennek semmi értelme. Nemcsak saját népét árulta el, hanem egész faját is. Mi hajthat egy embert ilyen tett elkövetésére?" „Ő nem ember volt, hanem, ahogy azt jogosan mondtad, démon. És ugyan ki ismerheti az efféle lények észjárását? Én biztosan nem, mivel elég bolond voltam, hogy megbízzak egyben, és ezért az életemmel fizettem." „Gyűlölöm a rejtélyeket." „Én viszont inkább elfogult voltam velük - vallotta be Kalizkan. - De hogy megpróbáljak válaszolni a kérdésedre, talán egyszerűen a gyűlölet volt az oka. Ő és fivére, Anharat, halálos ellenségek voltak. Anharat az emberi faj elpusztítására vágyott. Emsharas pedig mindent megtett, hogy ezt meggátolja. Ismered a régi szállóigét? Az ellenségem ellensége a barátom. így hát Emsharas összebarátkozott az emberekkel." „Ez nem túl meggyőző. Nyilván volt valami a népében, amit szeretett, és mégis a pusztulásukat okozta." „Nem pusztította el... csak kiűzte őket erről a földről. De ha már az indítékokról kérdezősködsz, te talán nem okoztad annak pusztulását, akit szerettél?" Antikas megdöbbent. „Az teljesen más volt!" - csattant fel. „Elismerem, hogy tévedtem." „Beszélgessünk fontosabb dolgokról! Ezek a harcosok, akikkel meg fogok küzdeni, a krayakinok, igaz?" „Valóban azok: a legnagyobb harcosok, akik valaha is jártak ezen a földön.” „Még nem találkoztak velem" - jelentette ki Antikas. „Bízz meg bennem, fiam: ettől nem fognak berezelni. ” „Pedig jobban tennék. És most mesélj róluk!" Antikas ismét a híd mellvédjén üldögélt, amikor a lovasok kibukkantak a ködből. Nogusta, a fekete harcos haladt az élen. A kardvívó megpillantotta a királynét, amint oldalt ül a nyeregben, lovát pedig egy magas, karcsú, szőke hajú nő vezeti, aki terjedelmes kék köntöst visel. Mögöttük lovagolt a Bölény nevezetű férfi. Antikas utoljára aznap látta a korbácscölöphöz kötözve, amikor Nogusta végzett Cerezzel. Az óriás előtt egy apró, szöszke lányka ült. Az óriás mögött két másik gyerkőc ült egy ló nyergében: egy tizennégy év körüli fiú és egy magas, sötét hajú, karóvékony lány. Antikas ekkor vette csak észre Dagoriant. A tiszt kis bugyrot fogott a karjában. A hátvédet Kebra, az íjász alkotta. Nogusta is észrevette őt, és elhagyva csapatát, levágtatott az enyhe lejtőn. - Jó reggelt! - állt fel Antikas, és meghajolt. - Örülök, hogy élve látlak. Nogusta leszállt a nyeregből, és kifürkészhetetlen arckifejezéssel lépett közelebb hozzá. Antikas szólalt meg ismét. - Nem ellenségként vagyok itt, fekete ember. - Tudom. A kardvívó meglepődött. - Kalizkan beszélt rólam? - Nem ő. Volt egy látomásom. - A kis csapat lassan lesorjázott a hídhoz. Nogusta intett nekik, mire azok ellovagoltak a két kardforgató mellett. Antikas mélyen meghajolt Axiana előtt, aki egy mosollyal felelt. A nő sápadt volt, és rettenetesen fáradtnak tűnt. - A királyné beteg? - kérdezte Nogustától, amikor az asszony ellovagolt mellettük.
- A szülés nem volt könnyű, és sok vért vesztett. A papnő meggyógyította, de időre lesz szüksége, míg teljesen felépül. - A gyerek erős? - Erős. Reméljük ez így is marad. Tudod, hogy követnek minket? Antikas bólintott. - A krayakinok. Kalizkan beszélt tóluk Én itt maradok, és elállom az útjukat. Nogusta először mosolyodott el. - Még te sem tudsz legyőzni négy ilyen harcost. Még a fekete kardokkal sem. - Jóféle látomás lehetett a tiéd. Mi lenne, ha nekem is elmesélnéd? -Nogusta megrázta a fejét. - Ó vigyorodott el Antikas -, akkor hát meghalok. Hát, miért is ne? Ez olyasmi, amit korábban még sosem tettem: talán még élvezni is fogom az élményt. Nogusta jó darabig hallgatott. Dagorian, Kebra és Bölény futva érkezett a híd másik oldaláról, és felsorakoztak mellette. - Mit keres ő itt? - tudakolta Dagorian mérgesen és vöröslő arccal. - Azért van itt, hogy segítsen nekünk - felelte Nogusta. - Ez aligha hihető - sziszegte a tiszt. - Orgyilkosokat küldött utánam: szövetkezett az ellenséggel. - Micsoda fegyelmezetlenség uralkodik az alárendeltjeid között, Nogusta! - szólalt meg Antikas. - Talán ezért nem léptettek elő soha. - Kitörjem a nyakát? - tudakolta Bölény. - Milyen szokatlan - dörmögte Antikas -, egy beszélő majom! Az óriás előrelendült, mire Nogusta karja meglendült. Az erőfeszítéstől, hogy megállítsa Bölényt, összerándult, ahogy sérült vállára a fájdalom újult erővel csapott le. - Higgadj le! - mondta. - Nincs itt semmiféle árulás. Antikas Karios közülünk való, értsétek meg! A múltnak nincs már jelentősége. Azért van itt, hogy védje a hidat, és időt nyerjen nekünk. És elég a sértésekből! - Ezzel Antikashoz fordult. - A krayakinok ma éjjel jönnek. Nem szeretik a napsütést. Megvárják, míg a felhők felszakadoznak, és a hold fényesen világít. Négyen lesznek, de velük tart egy ventriai lovascsapat is, akiket a Malikadában lakozó démon küldött. - Azt mondod ezzel, hogy egyedül nem tudom legyűrni őket? Akkor hát az oldalamon harcolsz majd? - Semmit nem szeretnék jobban. - Nem - szólalt meg hirtelen Dagorian. - A vállad megsérült. Láttalak lovaglás közben: komoly fájdalmaid vannak, a mozdulataid pedig lassúak és lomhák. Én maradok. - És én is - fűzte hozzá Kebra. Nogusta megrázta a fejét. - Nem kockáztathatunk mindent egyetlen összecsapással. Csak négy krayakin jár közvetlenül a nyomunkban. Négy másik is van még odakint, és megpróbálnak elénk vágni. Tartanunk kell a távolságot tőlük is. Antikas Karios úgy döntött, hogy a hidat védi, Dagorian pedig felajánlotta, hogy mellette áll. Így lesz hát. - Odafordult Kebrához. - Te és Bölény a többiekkel lovagoltok. Tartsatok délnek! Vagy egy mérfölddel odább az út elágazik. Ott forduljatok balra! Áthaladtok majd a legmagasabb gerincen: de óvatosan menjetek mivel az út le van fagyva és becsapós. Hamarosan én is csatlakozom hozzátok. A két férfi távozott, Nogusta pedig leült a híd mellvédjére, és megdörzsölte sérült vállát. Ulmenetha újonnan lelt mágiája összeforrasztotta az eltört keresztcsontot, a férfi pedig érezte, hogy gyorsan gyógyul a sebe. De nem elég gyorsan ahhoz, hogy hasznára lehessen a két embernek, aki a hidat fogja védeni. - Mutasd a fekete kardokat! - szólt oda Antikasnak. A kardvívó a lovához lépett, és leemelte onnan a nyereg mögé kötözött csomagot. Figyelmeztette Nogustát és Dagoriant, hogy vigyázzanak a pengékkel, majd kicsomagolta őket. Egyformák voltak, kivéve a markolatgombba foglalt kristályokat. Az egyik kék volt, a másik fehér, akár a frissen hullott hó, a harmadik vérvörös. A kék pengét Antikas magának vette el. Nogusta megvárta, míg Dagorian választ. Az ifjú tiszt a fehér kristály mellett döntött. A fekete emberé lett az utolsó.
- Nem sok mindent tanácsolhatok neked - fordult Dagorianhoz. -Maradj Antikas Karios közelében, és védd a hátát, ahogy csak tőled telik! - Láttad a közelgő harcot, igaz? - Csak felvillanásokat. Ne kérdezz a végkimenetelről! Jó ember vagy, Dagorian: keveseknek lenne bátorsága szembeszállni az ellenetek törő harcosokkal. - Mindez roppant megható, fekete ember - szólt közbe Antikas -, de miért nem lovagolsz inkább tovább? Majd én a szárnyaim alá veszem Dagoriant, ahogy azt kell. - Nincs szükségem a védelmedre! - fortyant fel a tiszt. - Ti, drenaiak olyan érzékenyek vagytok. Attól tartok, ez az igazi nemesség megértésének hiányából fakad. - Antikas odasétált a lovához, felpattant rá, és lelovagolt a hídról. - Biztos, hogy megbízhatunk benne? - kérdezte Dagorian. Nogusta bólintott. - Ne tévesszen meg a viselkedése! Nagyra tartja a becsületet, és szégyenteljes terhet cipel. De egyben fél is. Amit látsz, az csak álarc. A régi ventriai nemességből való, és annak az erényeiből merít, hogy szembe tudjon szállni ezzel a rettentő ellenséggel. Dagorian leült a fekete kardvívó mellé. - Soha nem akartam katona lenni. - Nekem azt mondták, hogy pap akartál lenni, így hát gondolkozz el ezen, barátom: a papnak nem az a kötelessége, hogy a lámpást égve tartsa a sötétben? Nem az a célja, hogy szembeszálljon a gonosszal, öltsön az bármilyen alakot? - Ez így igaz - bólintott Dagorian. - Akkor ma pap vagy, mert démonok jönnek, akik ártatlanok vérét szomjazzák. Dagorian elmosolyodott. - Nincs ugyan szükségem a bátorításodra, de azért köszönöm. Nogusta felállt. - Amikor az itteni küldetésed véget ér, indulj délnek, és kövesd a fenti utat! Onnan már messziről megpillantod Lem kísértetvárosát. Ott találkozunk. A tiszt nem mondott semmit, de mindentudóan elmosolyodott, és a kezét nyújtotta. A fekete ember erősen megszorította, majd felszállt Csillagtűzre és ellovagolt. Nogusta lépésben érte el a híd másik végét, ahol Ulmenetha lépett elé. - Elmondtad neki? - kérdezte a papnő. - Nem - felelte a férfi szomorúan. - Miért nem? Nincs talán joga tudni? - Jobban harcolna, ha tudná? Amikor a többiek ellovagoltak, Dagorian vett egy nagy levegőt, és körülnézett a hídon. Az kőből épült, vagy nyolcvan láb hosszú volt és húsz láb széles. Nogusta két térképe is jelezte: egykor nyilván volt neve, mivel gondosan megépített, remek szerkezet volt. De mostanra a neve elenyészett a történelemben, akárcsak a folyóé, melyet átívelt. Akkor emelték amikor Lem még virágzó város volt, és nyilván egész vagyonba kerülhetett. A tiszt maga elé képzelte az itt dolgozó emberek százait. Egykor a híd minkét végén szobrok álltak, de mára csak a talapzatok maradtak. Nogusta azt mondta: „A történelem végső soron elfelejt minket." A férfi odasétált a híd mellvédjéhez, és lenézett a folyópartra. A sárból egy kőkar nyúlt ki. Dagorian leballagott oda, megtisztogatta a földtől, és előkerült alóla egy márványváll. A fej hiányzott. Amikor körülnézett, észrevette a láb egyik nagyobb darabját is, amit már benőttek a dudvák. Valaki ledöntötte a szobrokat, és a tiszt azon mélázott, hogy vajon miért. Ivott a folyóból, majd visszaballagott a hídra. - Ideje, hogy egy kicsit dolgozzunk, drenai - üdvözölte Antikas. A híd északi végénél rengeteg sziklatömb és kő hevert. Dagorian és Antikas két órán át robotoltak, hatalmas köveket görgetve a hídra, hogy így akadályozzák meg az ellenséges lovasok feljutását. Munka közben keveset beszéltek, mivel a drenai tisztet továbbra is nyugtalanította a sólyomtekintetű ventriai
jelenléte. Ez az ember tervezte el a megöletését, és fontos eszköze volt a drenai sereg pusztulásának és a király meggyilkolásának. Most pedig ott állt az oldalán egy rettentő ellenséggel szemben. Nem volt éppen kellemes a gondolat. Antikas nagy gallyakat metszett le a bokrokról, és a lovával vonszoltatta fel a hídra: a vastag ágakat beékelte a kőtámasztékokba, úgy, hogy azok a sziklatömbök fölé nyúljanak. Amikor úgy ítélte, ennyi elég, lovát óvatosan átvezette az akadályok között, és kipányvázta a híd túloldalán, Dagorian hátasa mellé. - Ez minden, amit tehetünk - mondta az ifjú tisztnek. - És most várunk. - A drenai bólintott, és otthagyta a híd mellvédjén ülő férfit. A köd mostanra felszállt, és a nap ragyogóan sütött le a tiszta kék égről. - Gyakorolnunk kellene - kiáltott utána Antikas. - Nincs szükségem gyakorlásra! - csattant fel Dagorian. Antikas egy darabig hallgatott, majd odasétált a másikhoz. - A gyűlöleted mit sem érdekel, drenai - közölte a kardvívó szelíden. - De a nyűgösséged bosszantó. - Gyilkos vagy és áruló. Elég lesz nekem arra felkészülni, hogy melletted állok majd. Nem akarok beszélgetni veled, és egyáltalán nem óhajtok felesleges gyakorlóvívást. Már tudom, hogy miként harcolsz. - Igazán? - Antikas kardot rántott. - Akkor figyelj! - parancsolta, és felkapott egy vastag fadarabot, majd hozzányomta a fekete kardot. A penge úgy siklott át a vén fán, akár a tüzes kés a vajon. - Te és én -mondta a ventriai higgadtan - egymás oldalán fogunk küzdeni. Közelharcban hányszor sebesítik meg véletlenül a saját bajtársaikat a harcolók? Ez igaz volt, és ezt Dagorian is tudta. Ellökte magát a mellvédtől, és előhúzta saját pengéjét. - Mit javasolsz? - Melyik oldalt akarod védeni, a jobbat vagy a balt? - A jobbat. - Remek akkor foglald el a helyed, és próbáljunk el néhány egyszerű mozdulatot! - A két férfi kisétált a híd közepére. - Az ellenség arra kényszerül majd, hogy gyalogosan jöjjön, és át kell kecmeregniük a sziklákon és az ágakon. Mi bevárjuk őket és itt csapunk össze velük. Nem számít, mi történik, maradj a jobbomon! Ne menj át a másik oldalra! És mivel kevésbé forgatod jól a pengét, mint én, semmiképpen ne próbálj meg a védelmemre sietni. Ha feléd mozdulok, kiáltok, hogy tudd, hol vagyok éppen. Egy ideig gyakorolták a mozdulatokat, elpróbálták a jelzéseket, és megbeszélték a stratégiát. Majd szünetet tartottak, hogy egyenek Dagorian szárított marhasültjéből. A sziklákon ülve némán ettek: mindketten elvesztek a gondolataikban. - Még sosem harcoltam démonokkal - szólalt meg végül a drenai. -Nyugtalanít a gondolat. - Ez csak egy név. Semmi több. Ők is járnak beszélnek, lélegeznek. És olyan fegyverünk van, amivel meg tudjuk ölni őket. - Nagyon magabiztosnak tűnsz. - Te nem vagy az? - Dagorian felsóhajtott. - Nem akarok meghalni - vallotta be. - Ez gyáván hangzik? - Senki nem akar meghalni - felelte Antikas. - De ha a túlélés gondolata foglalkoztat a harc közben, akkor biztos a halálod. Létfontosságú, hogy a harcos ne képzelődjön a csatában. Mi lesz, ha megszúrnak, ha megbénulok, ha meghalok? Ezek a gondolatok rontják a harcos tudását. Az ellenség jön, mi pedig megöljük őket. Ez minden, amire összpontosítanod kell. - Könnyebb mondani, mint megtenni - válaszolta Dagorian. Antikas halványan elmosolyodott. - Ne rémítsen el a halál, Dagorian, mert az eljön mindenkiért. Ami engem illett, inkább halnék meg fiatalon és erőm teljében, mint fogatlan, szenilis vénemberként, aki ifjúsága csodáiról papol. - Nem értek egyet veled. Én szeretnék élni, hogy lássam, amint felnőnek a gyerekeim és az unokáim. Hogy megismerjem a szerelmet és a család örömét. - Voltál valaha szerelmes? - tudakolta Antikas.
- Nem. Azt hittem... - A tiszt habozott. - Azt hittem, szeretem Axianát, de ez csak egy álom volt, egy eszménykép. Olyan törékenynek tűnt, olyan elveszettnek. De nem, soha nem voltam szerelmes. És te? - Én sem - felelte Antikas: a hazugság belemart a torkába, Kara emléke lángolva égett a gondolataiban. - Mit gondolsz, szeretnek a démonok? - kérdezte váratlanul Dagorian. - Összeházasodnak és vannak gyerekeik? Feltételezem, hogy kell lenniük. - Ezen soha nem gondolkodtam túl sokat - ismerte be Antikas. -Kalizkan azt mondta, hogy Emsharas, a nagy varázsló beleszeretett egy ember nőbe, aki gyerekeket szült neki. Ő pedig démon volt. - Róla csak annyit tudok, hogy több ezer évvel ezelőtt szőtt egy hatalmas varázslatot. - Így van, és ezt furcsállom. Kalizkan szerint egész fajtáját száműzte a semmi, az űr és az üresség világába. Több százezer lelket szakított ki erről a földről, hogy azok az örökkévalóságig keringjenek alak nélkül. Létezik ennél szörnyűbb bűn? - Te ezt bűnnek nevezed? Nem értelek: az emberiséget mentette meg ezzel a lépésével. - Valóban, az emberiséget, csakhogy Emsharas nem volt ember. Akkor meg miért tette? Miért nem olyan varázslatot szőtt, ami az emberiséget űzte volna az űrbe, és ami ezen a földön hagyta volna saját népét? Ennek semmi értelme. - Nyilván megvolt rá a jó oka. Talán amiatt történt így, mert a népe gonosz volt! - Ugyan már! - csattant fel Antikas. - Ennek így még kevésbé van értelme. Ha a tettét jóságosnak ítéljük, akkor el kell fogadnunk, hogy Emsharas nem volt gonosz. Akkor viszont ő lett volna az egyetlen jóságos démon a világon? És mi van az erdőt védelmező driádokkal, vagy a réteket és mezőket óvó krandylokkal? Ők is a legendák teremtményei, szellemlények, démonok. Dagorian váratlanul elnevette magát és megrázta a fejét. - Mi olyan mulatságos? - érdeklődött Antikas. - Te nem találod mulatságosnak, hogy két ember üldögél egy hídon, és miközben a halált várják, még képesek vitatkozni egy olyan varázsló tetteiről, aki évezredekkel ezelőtt meghalt már? Ilyenfajta beszélgetésre a drenani könyvtárban üldögélve számítanék inkább. - Ekkor elhalt a nevetése. - Nem érdekel, miért tette. Ugyan mit számít az ma már? Nekünk? - Elhatároztad, hogy ma egész nap ilyen morbid leszel? - kérdezett vissza a ventriai. - Ha igen, akkor nem leszel éppen vidám társaság. Nem kell itt maradnod, Dagorian. Nincsenek béklyók. - Te miért maradsz? - kérdezte az ifjú. - Szeretek hidakon ücsörögni. Megnyugtatja a lelkem. - Nos, én pedig azért maradok, mert a nem maradás is megrémít. Értesz? - Nem - vallotta be Antikas Karios. - Néhány nappal ezelőtt megtámadtam öt ventriai kopjást. Azt hittem, meg fogok halni. De a vérem felforrt, és rájuk rontottam. Aztán Nogusta és Kebra a segítségemre sietett, és így győztünk. - Igen, igen - szakította félbe a kardvívó -, láttam, hogy nálad van Vellian lova. De mi a lényege ennek a történetnek? - A lényege? - Dagorian arcát eltorzította a gyötrődés. - Az a lényeg, hogy a félelem sosem múlt el. Mindennap egyre fokozódik. Démonok üldöznek minket. Legyőzhetetlen és szentségtelen démonok. Mi pedig merre tartunk? Egy kísértetvárosba, ahonnan nincs remény a menekvésre. Többé már nem tudok megbirkózni a félelemmel. Ezért vagyok itt. És nézz rám! Nézd a kezemet! - Dagorian kinyújtotta mindkét kezét, melyek fékezhetetlenül remegtek. - Szóval így tréfálkozz velem, Antikas Karios! És most mondd meg, miért vagy itt ezen az átkozott hídon! Antikas előrehajolt, a keze meglendült, és tenyere nekicsattant a drenai arcának. A pofon zaja függve maradt a levegőben, Dagorian pedig talpra szökkent, és keze a kardja után kapkodott. - Hová lett most a félelmed? - kérdezte a ventriai higgadtan. A nyugodtan kiejtett szavak áthatoltak a fiatal tiszt dühén, ő pedig csak állt ott, keze a kardmarkolaton, és belebámult Antikas Karios sötét, kegyetlen szemébe. A ventriai folytatta: - Eltűnt a félelmed, nem igaz? Maga alá temette a haragod.
- Igen, eltűnt - felelte fagyosan Dagorian. - És mi volt ezzel a célod? - Helyesen teszed, hogy itt maradsz, Dagorian. A férfinak gumiembernek kellene lennie, hogy egyszerre nézzen szembe a félelmével és meneküljön el tőle. - Antikas felállt, és a híd széléhez lépett, majd kihajolt, és lebámult a vízbe. - Gyere ide, és nézz le! A drenai tiszt csatlakozott hozzá. - Mit nézzek? - Az életet. A magas hegyekből kél útra, amikor elolvad a hó. A kis patakok összefolynak egyesülnek, és lefelé csobognak, hogy csatlakozzanak a nagy folyókhoz, majd a meleg tengerekbe hömpölyögnek tovább. Ott a nap melengeti a vizet, ami aztán páraként emelkedik a levegőbe, hogy elszálljon a hegyekbe, ahol eső vagy hó formájában leesik. Ez egy kör, egy végtelen és csodaszép kör. Jóval azután, hogy mi eltávoztunk, és unokáink unokái is eltávoztak, ez a folyó még mindig belefolyik majd a tengerbe. Dagorian, mi nagyon apró teremtmények vagyunk, nagyon aprócska álmokkal. - Odafordult az ifjú tiszthez, és elmosolyodott. - Nézz a kezedre! Már nem remeg. - De majd fog... amikor megjönnek krayakinok. - Én nem hiszem. A Kalizkan testében szerzett tapasztalat révén Anharat, a démonúr alapos bepillantást nyert az emberi működés mechanizmusába. Mivel képtelen volt feltartóztatni a varázsló testében terjedő rákot, Anharat hagyta, hogy minden szerkezeti egység leálljon, majd mágiát használt, hogy fenntartsa az élet illúzióját. De ebben a fizikai formájában nem! Amikor Malikadát megölte, és beköltözve a testbe, befoltozta átdöfött szívét, úgy, hogy az továbbra is dobogjon, a vérben levő tápanyagok továbbra is ellátták a sejteket, és életben tartották az emberi alakját bizonyos értelemben. A varázslatot folyamatosan fenn kellett tartania. Ha a mágia áramlása megszűnne, a test azonnal rothadni kezdene. Ez viszont nem okozott gondot, mivel csak egy aprócska varázslat volt. Sokkal nagyobb nehézséget okoztak az olyan autonóm reakciók, mint a légzés vagy a pislogás, de némi kísérletezést követően ezt is megoldotta. Kalizkan tetemének használata nagyobb erőfeszítést kívánt, főleg miután a bomlás és a rothadás felgyorsult. Egyre több és több hatalmat kívánt az undorító alak feletti köpenyvarázs megőrzése. Most viszont csak a vérkeringésre kellett ügyelnie, meg arra, hogy levegő jusson a tüdőlebenyekbe. Ennek az új módszernek volt egy másik előnye is. Ízlelése, tapintása és szaglása elképesztően felerősödött. Anharat jelenleg a sátrában ült, és egy kupa remek bort kortyolgatott, megforgatva azt a szájában, alaposan kiélvezve az ízét. Bár a démonlord jobban kedvelte saját természetes alakját, elmélázott azon, hogy néhány évig megtartja ezt a formát, azért, hogy teljesen kiélvezze az emberi test gyönyöreit. Sokkal több mámort talált így, mint ahogy azt képzelte volna. Arra gondolt, hogy ez talán azért van így, mert az emberek olyan rövid ideig élnek: ez a természet ajándéka azoknak a lényeknek akik csupán néhány kurta szívdobbanásig léteznek. Emsharas felfedezte ezeket a gyönyöröket, és most már Anharat is megismerte őket. Nem csoda, hogy fivére olyan sok időt töltött azzal a fekete nővel. A sátorba behallatszott az éjszakai táborverésre készülő sereg lármája, az edények és serpenyők zörgése, a tűzből felszálló fafüst szaga, és a kitalált történeteket mesélő katonák nevetése. Eltüntette az élőholt őröket, mert üres, értetlen tekintetük idegesítette a tiszteket. Ugyanakkor a városból is visszahívta az entukkukat, hagyva, hogy a megrémült lakosság visszatérjen az ismerős mindennapokba, még mielőtt a sereg fölkerekedett. Ezrek haltak meg a lázongásban, és a túlélők közül senkinek sem volt halvány fogalma sem, mi gerjesztette őket erre a gyilkos őrjöngésre. Furcsamód az entukkuk, akik általában a rettegésből és a fájdalomból táplálkoztak, tele tudták zabálni magukat a füstként gomolygó lelkifurdalás hullámaival is. Ezek az emberek mindenfajta táplálékforrásokat jelentettek, minden időben. Anharat alig várta, hogy még tovább kísérletezhessen rajtuk Mögötte a sátor fala halványan izzani kezdett. A bőre bizsergett, mire a fény felé pördült, mindkét kezét kinyújtotta, és a varázsige első szavai már az ajkára is tolultak. Egy halvány alak öltött testet. Anharat
látta, hogy csak egy képmás az, mivel az alak lába a vas parázstartóból nőtt ki, amely tele volt forró széndarabokkal. Megnyugodott, és felébredt benne a kíváncsiság. Kalizkan tért vissza netán? Majd ahogy a fény fakulni kezdett, és az alak vonásai lassan kirajzolódtak, Anharat kezdett méregbe gurulni és remegni. Az arca eltorzult, lépett egyet előre, sóvárogva vágyva arra, hogy karmaival kitépje a jövevény szívét. Az újonnan érkezett fehér köntöst viselt. A bőre fekete volt, szeme halványkék. Homlokát aranypánt díszítette. - Üdvözöllek, fivérem! - szólt a férfi. Anharat majdnem túl dühös volt ahhoz, hogy megszólaljon, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. Ha egy ideig itt tudná tartani a képmást, összeüthetne egy olyan keresővarázslatot, amivel meglelhetné a kép forrását. - Hol rejtőztél eddig, Emsharas? - kérdezte. - Sehol. - Hazudsz, fivérem. Mivel én arra ítéltettem, hogy a semmi poklában éljek az illohirokkal együtt. És te nem voltál ott. Nem voltál az emberek között sem, mert az elmúlt négyezer évben állandóan kutattam utánad. - Nem rejtőztem el, Anharat - mondta az alak nyugodtan. - Mint ahogy nem is állt szándékomban... és most sem áll... hogy népünk mindörökre az ürességben létezzen. - Mit sem törődöm a szándékaiddal, áruló. Tudtad, hogy elpusztítottam a leszármazottaidat? - Nem mindegyiket. Egy még maradt. - Gondoskodom a haláláról, és akkor enyém lesz a csecsemő. Aztán pedig semmissé teszem a gaztettedet. Az illohirok népe pedig szabadon jár-kel majd ezen a földön. - Bizony, így lesz. Csakhogy nem tudnak majd sem vizet, sem bort inni, és nem fognak sütkérezni a nap fényében. Anharat vadul gondolkodott, mert a keresővarázslattal már majdnem elkészült. - Szóval, fivérem, nem mondod el, hol voltál az eltelt századokban? Élvezted az életet emberi alakban? Finom borokat kortyolgattál, és ágyba vittél számos csodás szépséget? - Ezek közül egyiket sem műveltem, Anharat. Mit gondolsz, hol találtam meg a nagy varázslathoz használt hatalmat? - Nem tudom, és nem is érdekel. - Ó, dehogynem érdekel, fivérem, mivel te és én szinte egyenlő erővel bírunk. Én mégis felfedeztem egy addig ismeretlen hatalom forrását. De te is használhatod. Szívesen elárulom neked, mi ez... ha segítesz bevégezni a munkámat. - Bevégezni...? Miféle új rémséget forgatsz a fejedben az illohirok kárára, fivérem? Talán teremthetnénk tüzes béklyókat, melyekkel korokon keresztül kínozhatnánk a népünket. - Olyan világot kínálok nekik, ahol elheverhetnek a napon, úszhatnak a folyókban és a tavakban. Az a világ csak az övék lenne. - Tényleg? Hogy te milyen kedves vagy, Emsharas. Akkor talán azt is elmagyarázhatnád, hogy miért nincsenek máris ott. És hogy miért kellett nekünk ilyen sokáig várnunk erre a kis beszélgetésre. - Nem volt elég hatalmam a varázslat befejezésére. Szükségem volt rád, Anharat. Anharat előrebökte ujját, és a bevégzett keresővarázs körülfolyta Emsharast, kékes fényben fürdetve őt. - Most már megtalállak - sziszegte a démonúr. - Megtalállak és elpusztítalak. Esküszöm! De előbb megölöm a harmadik királyt, és beteljesítem a próféciát. - Emsharas elmosolyodott. - Az én próféciámat. Én hagytam hátra neked, fivérem. És ez igaz jövendölés. A harmadik király halálával az illohirok ismét felemelkednek. Hamarosan újra beszélünk. Ezzel a képmás elenyészett. Anharat behunyta a szemét, és hozzákapcsolódott a keresővarázshoz. Érezte, hogy az egyre gyengébb és gyengébb lesz, mintha hatalmas távolságot hidalna át. Azután szertefoszlott.
A démonlord visszatért a borához, és nagyot kortyolt belőle. Az eltelt évezredek alatt, amelyet az üresség foglyaként töltött, felhasznált minden ismert varázslatot, hogy felkutassa Emsharast, és keresővarázslatokat küldött szerte az univerzumba. Mégsem talált semmit. Olyan volt, mintha Emsharas sosem létezett volna. És most, Anharat közelgő diadalának óráján, a fivére visszatért. A démonúr megbirkózott volna bármilyen fenyegetéssel, de Emsharas nem fenyegetőzött. És mi volt a szándéka azzal, hogy tagadta, elbújt volna? A kétség piciny magva csírázott ki Anharat gondolatai között. A fivére sosem hazudott. A démonlord megtöltötte kupáját, és ismét ivott, újra felidézve Emsharas szavait. „Ó, dehogynem érdekel, fivérem, mivel te és én szinte egyenlő erővel bírunk. Én mégis felfedeztem egy addig ismeretlen hatalom forrását. De te is használhatod. Szívesen elárulom neked, mi ez... ha segítesz bevégezni a munkámat.” Miféle hatalom forrásáról beszélt? Anharat a priccséhez sétált, és lefeküdt. Elárulom neked. Ezt mondta Emsharas, és nem azt, hogy odaadom neked, és nem azt, hogy elárulja, merre is van. A titkos hatalom forrása tehát nem olyan tárgy, mint egy talizmán, hanem olyasvalami, amit csak szóban lehet átadni. Márpedig ez lehetetlen. És mégis... ők szinte egyenlő erővel bírtak. Akkor viszont hol lelte meg fivére azt a hatalmat, amivel száműzhette egész fajtájukat? Lesz még ideje gondolkodni ezeken a kérdéseken. Anharat most csak azt akarta, hogy diadala pillanata egyre közelebb kerüljön. Pihenőt engedve elméjének, sötét lelke felfelé röppent, és a hegyeken átszárnyalva a kőhíd felé vette az irányt.
10. Fejezet Antikas Karios levetette vörös köpenyét, és gondosan összehajtogatta, majd letette a híd kövére. Ezután hosszú haját szoros lófarokba fonta, és egy sor rutinszerű mozdulatba kezdett, hogy megtornáztassa hátát, vállát és csípőjét. Kezdetben mozgása lassú, kecses és táncos volt. Aztán mind jobban felgyorsult, és ugrásokból és forgásokból álló tánccá lett. Dagorian egyre fokozódó szomorúsággal figyelte a másikat. Arra gondolt, hogy ennek a táncnak az életet és az ifjúságot kellene ünnepelnie, nem pedig előjátékul kellene szolgálnia az erőszakhoz és a halálhoz. A nap lement a nyugati hegyek mögött, és az ibolyaszínű eget aranyfelhők csíkozták. Antikas odasétált Dagorianhoz. - Milyen gyönyörű naplemente! - jegyezte meg. Az ifjú tiszt nem felelt. Az erdőből tíz lovas ügetett ki és tartott a híd felé. Amint elhagyták a fák rejtekét, újabb négy lovas bukkant elő: sudár férfiak, akik fekete páncélt és zárt rostélyú sisakot viseltek. A ventriai kapitány az első akadályhoz lovagolt, majd odakiáltott Antikasnak: - Adj utat a császár lovasainak! - És ez melyik császár lenne? - tudakolta Antikas. - Adj utat, Antikas Karios! Nem állhatsz meg mindnyájunkkal szemben. És nem kaptam parancsot, hogy fogjalak le. - A kapitány idegesen fészkelődött a lován, és állandóan hátra-hátranézett a fekete vértezetű krayakinokra. - Attól félek, nem engedelmeskedhetek, kapitány - válaszolta Antikas. - Tudod, én a csecsemőkirályt szolgálom, és azt a parancsot kaptam, hogy tartsam a hidat. Azt javasolnám, hogy az embereiddel együtt lovagolj el innen, mert tévedsz. - A hangja megkeményedett. -Mert én meg tudok állni veletek szemben. Sőt, megígérhetem azt is, hogy bárki emberfia, aki a hídra lép, az meghal. A kapitány megnyalta kiszáradt ajkát. - Ez őrültség. Mi a célod ezzel? - Már megmondtam, hogy mi a célom. És most támadjatok, vagy takarodjatok! A kapitány megrántotta a zablát, és megfordította a lovát. Dagorian látta, hogy egyik ventriai katona sem bocsátkozna szívesen harcba: ilyen lenyűgöző hírnevet tudhatott magáénak a férfi, aki előttük állt méghozzá jogosan. A katonák mégis leszálltak a nyeregből, és kivonták kardjukat: bátrak voltak és fegyelmezettek. - Emlékezz arra, hogy maradj a jobbomon! - suttogta Antikas. - Nem felejtem. - Remeg a kezed? - Nem. - Remek. Némileg megkönnyebbültem, mert tíz emberrel egyedül tényleg nem tudok elbánni. - A férfi rávigyorgott Dagorianra, majd előrántotta mindkét kardját: az egyik ragyogó acél volt, a másik a szuroknál is sötétebb, majd előrelépett, hogy elfoglalja helyét a bal oldalon. A híd elég széles volt ahhoz, hogy négy harcos egymás mellett átsétáljon rajta, és maradt elég helyük ahhoz is, hogy meglendítsék kardjukat. A ventriaiak lassan nyomultak előre, a sziklákat kerülgetve. Antikas moccanatlanul állt. Amikor közelebb értek, hirtelen fülrepesztő csatakiáltással előrevetette magát. Megvillant az acél, átvágta az egyik katona torkát, majd a fekete penge felhasította a következő férfi mellét, egy szempillantás alatt végezve vele. A ventriaiak meglódultak. Hárman áttörtek a kardvívó mellett: Dagorian azonnal előreszökkent., A fekete penge meglendült, és egyikük meghalt. Egy kard döfött a drenai vállába. Az ifjú hátratántorodott. Az egyik kardforgató megbotlott a sziklákon, és elvesztette az egyensúlyát. Dagorian egy egyenes szívszúrással végzett vele. Majd a drenait ismét eltalálták: a harmadik katona tette. A férfi úgy érezte, mintha ló rúgta volna meg, és először nem is látta, hova kapta a sebet.
Majd mit sem törődve vele, előrelendült, hárított egy vad suhintást, és riposztja utat talált ellenfele bordái közé. A ventriai hang nélkül dőlt el. Amikor Dagorian felpillantott, látta, hogy Antikas Karios vadul küzd, pengéje homályos foltként cikázik miközben vág és hárít. Vér borította az arcát és a bal karját, de öten hevertek a lábánál. Már csak a kapitány és még egy embere maradt. Antikas megrohanta őket, mire azok sarkon fordultak és elfutottak. Nem jutottak messzire. A négy krayakin harcos elállta a hidat. Ketten közülük előreléptek, és megölték a menekülő katonákat. - Ezt nem nevezném tisztességesnek - szólalt meg Antikas. - Vagy gyakran gyilkoljátok le a saját embereiteket? - Jól harcoltál, ember - szólalt meg egy elfojtott hang. - És látom, hogy találtál egy viharkardot is. Érdekes élmény lesz. - Egyesével vagy egyszerre: nekem mindegy. - Hetykeségét felcsattanó nevetéssel honorálták, majd a legmagasabb harcos előrelépett. - Tetszel nekem, ember, de a vér belecsorog a szemedbe. Menj vissza, és köss egy kendőt a homlokodra! Megvárlak. Antikas elvigyorodott, majd elhátrált oda, ahol Dagorian ült, hátát a híd mellvédjének vetve. - Pihensz egy kicsit, drenai? - kérdezte. De a mosolya lehervadt, amikor észrevette az ifjú tunikáját átáztató vért. - Ne is törődj velem! - mosolyodott el halványan az ifjú. - Tégy úgy, ahogy kérték! Antikas a bal szemöldöke fölé kapott egy vágást. A seb vagy két hüvelyk hosszú volt, és vér csöpögött a szemébe. Tőrével felhasította az ingujját, majd leszakította. Ezután tépett belőle egy csíkot, és bekötötte vele a homlokát. - Rémes dolog ilyet tenni egy jó inggel. A szabóm igencsak bosszankodna. A ventriai Dagorianra pillantott. - Ne menj el! Hamarosan itt leszek. - Nem hiszem, hogy bárhova is mennék. Vidd a viharkardomat! Az az érzésem, szükséged lesz rá. A két fekete pengével felfegyverzett Antikas visszasétált a híd közepére. - Hogy hívnak? - kérdezte a sudár harcost. - Golbar vagyok - felelte a krayakin. - Jöjj hát, Golbar! Lejtsük el a táncot! - Még egy pillanat, ember! - bújt ki kesztyűjéből Golbar. Lassan kihámozta magát a fekete páncélból is. Lecsatolta mellvértjét, a vállvasakat, a lábszárpáncélt és az alkarvédőt. Végül levette a sisakját. A haja fehér volt, szeme fekete, bőre sápadt. Kardot húzott, majd egyik bajtársához fordult, aki odadobta neki második pengéjét. A krayakin ügyesen elkapta, és megindult a hídon. Antikas a mozgását figyelte. Gyors volt és kecses. A ventriai támadott, és ahogy pengéik összecsaptak, villámok szikráztak. Támadását könnyűszerrel védték, és Antikas éppen csak elkerülte a gyilkos riposztot, ami újabb csíkot vágott már amúgy is megviselt szaténingébe. A krayakin szemkápráztató sebességgel rontott rá, és a férfi azon kapta magát, hogy az életéért harcol. Még sosem találkozott ilyen felkészült ellenféllel, sem olyan emberrel, akinek olyan gyorsak lettek volna a reflexei, mint a krayakinnak. Antikas egyre kétségbeesettebben hárított és blokkolt, s lassan hátrálni kényszerült a hídon. Elöntötte a harag, mert a krayakin csak játszott vele. Kétszer is volt rá alkalma, hogy átdöfjön a védelmén, de mindkétszer csak apró sebet ejtett Antikas mellén. - Nagyon jó vagy - közölte Golbar társalogva, miközben támadott. -Ugyan nem a legjobb azok közül, akikkel végeztem, de közel állsz hozzá. Majd tudasd, hogy mikor állsz készen a halálra! Antikas nem felelt. Bár egyre fáradtabb volt, és kétségbeesetten küzdött a túlélésért, olvasott ellenfele
mozdulataiban, a gyengeség jele után kutatva. Ellenfele kétkezes volt, akárcsak Antikas, de a jobbját előnyben részesítette, és inkább szúrásokkal támadott, mintsem vágásokkal. Antikas hátraugrott. - Most már készen állok - jelentette ki. A krayakin támadott. Antikas ahelyett, hogy meghátrált volna, váratlanul előrelendült. Ahogy arra számított is, Golbar villámgyorsan szúrt a jobb kezében tartott pengével. Antikas elhajolt jobbra, ellensége kardja így csak súrolta a bordáit. A kínra ügyet sem vetve, fekete pengéjét belemártotta a krayakin mellébe, felnyársalva annak szívét. Golbar szeme kerekre tágult a döbbenettől és a fájdalomtól, kardja kihullt kezéből. A krayakin egyetlen szó nélkül zuhant a híd kövére. Antikas előrelépett, hogy szembenézzen a megmaradt hárommal. - Ki a következő vetkőző? - kérdezte. - Senki - jött a válasz. - Golbar mindig is odavolt a drámáért. Ellenfelei előhúzták kardjukat, és együtt indultak meg. Antikas nézte őket, elszánva magát, hogy legalább egyet magával visz. Mostanra a hold ragyogva szórta fényét a hegyekre, és hűvös szél suhant végig a hídon. Olyan egyszerű lett volna visszarohanni a lovához, és ellovagolni innen, hogy egy másik napon folytassa a harcot. A ventriai gyors pillantást vetett Dagorianra. Az ifjú tiszt mozdulatlanul ült, kezét összekulcsolta a hasára kapott rettenetes seben. Antikast hirtelen elöntötte a vágy, hogy elmondja neki, miért döntött úgy, hogy ezen a hídon ütköznek meg az ellenséggel, beszélni akart neki a törlesztésről és Karáról. De erre nem maradt idő. A krayakinok már a sziklák között jártak. Antikas megfeszült, készen a támadásra. A bokrok közül gigászi fehér alak tört elő, fákat döntve ki rohama közben. Dübörögve száguldott a híd felé, rettentő visítást hallatva. Antikas hitetlenkedve meredt a rémséges fajzatra, annak irdatlan, ék alakú fejére, és eltátott pofájára. A lény elképesztően gyorsan mozgott. Fent, a bestia marján ejtett sebből vér patakzott, és Antikas látta, hogy egy törött kopja áll ki belőle. A három krayakin megpördült, ahogy a fenevad rájuk rontott. Nem futhattak sehova, egyedül csak a vízbe vethették magukat. Ők azonban nem moccantak, bár eltörpültek a föléjük tornyosuló szörnyeteg mellett. Az egyik krayakin megpróbált támadni, de a karmos mancs egyetlen suhintással letépte a fejét a nyakáról. Az ék alakú fej lecsapott, a száj rázárult a második harcos vállára és a magasba emelte. A krayakin kardját mélyen a fenevad nyakába döfte. A bestia meglendítette a fejét, a harcos pedig kirepült a folyó fölé, hogy aztán belecsobbanjon a rohanó vízbe és eltűnjön a hullámok alatt. A harmadik krayakin elrugaszkodott, és kardjával mélyen beledöfött a fenevad halfehér hasába, hatalmas sebet ejtve rajta, amiből irdatlan mennyiségű vér ömlött ki. A lovagba karmok téptek, átütve vértjét. A démon nekirepült a híd egyik kő tartóoszlopának, kardja kihullt a kezéből. A fenevad feje lecsapott. A harcos megpróbált kitérni, de a rettenetes fogak deréktájon kapták el, és kettétépték. A szörnyeteg felágaskodott, s még a kövek is beleremegtek a fájdalomüvöltésébe. A hasára kapott seb még jobban szétnyílt, és belei a hídra omlottak. A rettenet elfordította fejét, és megpillantotta a híd közepén egyedül álló Antikast. Két tétova lépést tett felé, majd oldalra dőlt. A híd oldalsó mellvédje szétmorzsolódott a súlya alatt, és a lény a rohanó vízbe zuhant. Antikas a híd széléhez lépett, és lepillantott. A test lassan eltűnt a szeme elől, és a távoli zuhatag felé távolodott. A ventriainak ekkor eszébe jutott Kalizkan figyelmeztetése a krayakinok csodaszámba menő gyógyulási képességéről, így odafutott az első tetemhez, és annak mindkét felét a folyóba hajította. Majd odalépett a másodikhoz, és rámeredt a levágott fejre. A sisakrostély még mindig csukva volt. Antikas felnyitotta, és azt látta, hogy élettel és gyűlölettel teli izzó szempár mered vissza rá. A száj mozgott, de hangszálak nélkül nem adott ki hangot. Antikas felkapta a fejet, és a vízbe hajította, majd a testet is utánagörgette. Végül Golbar páncél nélküli testéhez lépett. Ő is a folyó martaléka lett. Ezután visszatért Dagorianhoz, és lerogyott a haldokló tiszt mellé.
- Hogy érzed magad? - kérdezte tőle. - Nem érzek fájdalmat, de már nem tudom mozgatni a lábam. Haldoklom, Antikas. - Igen, így van. De győztünk, drenai. - Talán. De talán megint csak az elkerülhetetlent odáztuk el. Még négy krayakin van, és a ventriai sereg elzárta a tengerhez vezető utat. - A holnap tud törődni magával, Dagorian. Jól és bátran küzdöttél. Megtiszteltetés volt melletted állni. Nem tudok sokat a vallásodról, de van benne Hősök Csarnoka? - Nincs. - Akkor talán meg kellene térned az én hitemre, barátom. Mert abban van egy palota, teli fiatal szüzekkel, akik minden szeszélyedet teljesítik. Van ott bor, dalolászás, és örökké süt a nap. - Ez... remekül... hangzik - suttogta Dagorian. - Imát mondok a lelkedért, drenai, és ez a fohász lámpásként ragyog majd feletted. Kövesd a fényét a palotába, ami rám vár! Ott találkozzunk. - Antikas lezárta a halott szemét. Majd tokjába csúsztatta a viharkardokat, és lassan visszaballagott a lovakhoz. A bordájára kapott vágás most már csak égetett, ahogy a vér megalvadt rajta. Nyeregbe szállt, és visszanézett a hídra. Ekkor teljesítette ígéretét, fohászt rebegett Dagorianért, hogy annak fénye ragyogjon neki. Majd megfordította a lovakat, és a többiek után vágtatott. A barlang mély volt, és szarvként csavarodott. A harapós szél ide már nem jutott el, és a csapat két tüzet ült körül. Nogusta a többiektől külön állt, nehéz szívvel. Nem hazudott Dagoriannak. Nem látta őt meghalni. Mégis tudta, hogy az ifjú nem éli túl az összecsapást a hídon, mivel a jövendőről szóló élénk látomásokban már nem volt nyoma a tisztnek. Kebra otthagyta a tüzet, és odasétált hozzá. - Mikor jutunk le erről a hegyről? - Valamikor holnap estefelé. - A lovak megették már az utolsó takarmányt is, de szükségük van pihenésre, Nogusta. Meg jó legelőre és vízre. A fekete ember kigöngyölte a pergamentérképet, és úgy tartotta, hogy mindketten láthassák azt a tűz fényében. - Holnap elérjük a legmagasabb pontot. Ott átható hideg várható, az utat pedig jég fedi majd, és nehezen lesz járható. Azután megkezdjük a hosszú ereszkedést az öt völgy és Lem felé. - A tűz nem tart ki éjszakára, és nélküle fagypont alá süllyed a hőmérséklet. - Az utolsó völgyben gyűjtöttek rozsét, és Bölény több halom szárított fahasábot kötött össze, amit a szekér romjaiból szedtek össze. - Akkor hideg lesz, bár nem olyan hideg, mint Dagoriannak. - Azt gondolod, hogy maradnod kellett volna? - Nogusta megrázta a fejét. - A többi krayakin a közelben jár. - Mit láttál? - Túl sokat - mondta a fekete ember szomorúan. - Az ajándék most inkább átok, mint bármikor ezelőtt, de nem tudom megváltoztatni azt, amit látok. Dagorian megkérdezte, hogy meghal-e. Nem mondtam meg neki, de szerintem mégis tudta. Jó ember volt, Kebra, olyan ember, akinek élnie kellett volna, hogy építsen, hogy gyerekeket nemzzen, és megtanítsa nekik az őszinteség, a bátorság és a becsület erényét. Nem pedig holtan kellene hevernie egy elfeledett hídon. - Nem felejtjük el - felelte az ezüsthajú íjász. - Nem, nem fogjuk. És ez mit számít? Öregemberek vagyunk: te és én. Az időnk lassan lejár. És amikor visszatekintek az életemre, azon töprengek, vajon jó volt-e vagy rossz. Életem java részében harcoltam. Védelmeztem a drenaiak ügyét, még úgy is, hogy bajtársaim zöme vagy félt tőlem, vagy utált a bőröm színe miatt. Azután részt vettem Ventria lerohanásában, és láttam egy ősi birodalom bukását. Mindezt egy öntelt
ember hiúsága miatt. Mit mondok majd a könyv őrének, amikor elé állok? Milyen mentséget hozzak fel életem védelmére? Kebra alaposan szemügyre vette barátját, és belegondolt a kérdésbe, mielőtt felelt volna. - Valószínűleg nem most van itt az ideje, hogy ezen töprengjünk -mondta végül. - A csüggedés elönt, és a búskomorságban nem lelsz megnyugvást. Sokakat megmentettél, és az életedet kockáztattad másokért. Most is ezt teszed. Az ilyen tetteket pedig feljegyzik. Én nem vagyok filozófus, Nogusta, de vannak dolgok amiket tudok. Ha az adományod azt láttatja veled, hogy elbukunk, és a gyermeknek az a végzete, hogy a gonosz kaparintsa a markába, bármit teszünk is, ellovagolnál akkor, és a sorsára hagynád őt? Nem, nem tennéd. Még akkor sem, ha a halál és a vereség elkerülhetetlen. Mint ahogy én sem tenném. Ennél többet pedig senki sem kérhet tőlünk. Nogusta elmosolyodott. Megölelte volna a másikat, ha Kebra nem lett volna ellenére az ölelkezésnek, és nem utálta volna, ha mások szorongatják. - Az apám egyszer azt mondta nekem, hogy ha az ember egy kezén meg tudja számolni az igaz barátait, akkor elképzelhetetlen gazdagsággal áldották meg. Én részesültem ebben az áldásban. - És én is. Most pihenj egy kicsit! Majd én őrködöm egy darabig. - Figyelj, ha lovas közeledik, mert Antikas Karios megpróbál megtalálni minket. - Azt kell mondjam, nem kedvelem azt az embert - vallotta be Kebra. - Az önteltsége a torkomon akad. Nogusta újra elmosolyodott. - Csak nem emlékeztet a húsz évvel ezelőtti önmagunkra, ha? Kebra bólintott, és a barlang szájához sétált. A széltől védekezve, beljebb ült le, és tekintetét végighordozta a csúcsokon, majd megborzongott. Több ezer lábbal jártak a völgy felett, és a felhők olyan közelinek tűntek, mintha megérinthetné őket. Összefonta magán a köpeny egét, s nekidőlt a falnak. Dagorian halála is elszomorította. Kedvelte az ifjút, aki nagyon félt ugyan, de bátorsága még ennél is nagyobb volt. Kebra arra gondolt, hogy remek fiúkat nevelhetett volna fel. Hideg volt, így arcába húzta csuklyáját. Remek fiúkat. A gondolattól még jobban elkomorodott. Miféle apa lett volna belőlem? Most már soha nem fogja megtudni. És Bölénytől, vagy Nogustától eltérően, nem volt esélye, hogy gyerekeket nemzzen valamelyik szajhának, akivel összehozta a sors harmincévnyi háborúskodás alatt, mert egyetleneggyel sem hált soha. Természetesen két bajtársával együtt járt bordélyokban, de amint a hálószoba magányába értek, azért fizetett a lányoknak, hogy azok beszélgessenek vele. A szeretkezéshez meg kellett volna érintenie a másikat, Kebra pedig még a gondolattól is rosszul lett. Test a testhez? Megborzongott a gondolatra. A múltból egy emlék tört elő. Készületlenül érte, mert már réges-régen eltemette gondolatainak legmélyére. A csűr sötét falai, apja hatalmas, szőrös keze, a kín, a rettegés és a halálos fenyegetés, ha beszélni mer róla. A férfi pislogott, és tekintetét a hegycsúcsokra szegezte. Conalin lépett oda, hogy leüljön mellé: vékony válla köré pokrócot kerített. - Elhoztam az íjadat és a vesszőket. - Köszönöm, de nem hiszem, hogy ma éjjel szükségünk lesz rájuk. -A fiúra nézett, és látta szemében a félelmet. - Antikas Karios és Dagorian megvédték a hidat. Antikas hamarosan itt lesz. - Honnan tudod? - Nogustának volt egy látomása. És a látomásai mindig igaznak bizonyultak. - Azt mondtad, hogy Antikas jön. És mi van Dagoriannal? Másképpen nem lehetett megmondani. - Ő meghalt értünk. Férfiként harcolt, és férfiként halt meg. - Én nem akarok meghalni - mondta a fiú kétségbeesetten. - Pedig egy nap ez is bekövetkezik - mutatott rá Kebra, majd hirtelen kuncogni kezdett. - Volt egy vén bácsikám, aki azt mondogatta: „Az életben egyetlen dolog biztos, fiam. Hogy nem úszod meg élve." Minden egyes napot csordultig kiélvezett. Olyan ember volt, aki szerette az életet. Egy ideig katonáskodott, majd kalmár lett, végül földműves. Soha semmi csodálatos dolgot nem tett, de mindig a
lehető legtöbbet adta. Kedveltem őt, ő pedig egyszer nagy szívességet tett nekem. - Mi volt az? - Megölte az apámat. - Conalin megdöbbent. - És ez szívesség volt? - Az bizony. Sajnálatos módon túl későn ölte meg, de ez nem az ő hibája volt. - Az íjász hallgatott egy darabig. Conalin szeretett volna még kérdezni, de látta a szomorúságot az öregember szemében. Majd Kebra ismét megszólalt. - Mi szeretnél lenni, Conalin? - Pharis férje - felelte a fiú azonnal. - Igen, ezt tudom. De milyen pályára vágysz? - Conalin ezen elgondolkodott. - Valami olyasmire, aminek köze van a lovakhoz. Ez az, amit igazán szeretnék. - Remek foglalkozás. Nogusta hasonló terveket forgat a fejében. Egykor a családja híres lótenyésztő volt, de a feleségét és az összes rokonát meggyilkolták, nagy házukat felégették, az istállókat lerombolták. A ménes elmenekült a hegyekbe. Nogusta arról álmodozik, hogy visszatér a családi birtokra, és újjáépíti. Azt mondja, hogy a hegyek mélyén számos völgy húzódik, és hogy a ménes mostanra felduzzadt már. Az a terve, hogy megkeresi őket. Conalin szeme most már fényesen ragyogott. - Ezt én is szívesen csinálnám. Szerinted meg fogja engedni? - Meg kellene kérned. - Nem kérnéd meg helyettem? - Megtehetem, de nem lenne szabad. Az erős ember maga járja az útját ebben a világban. Nem kér meg másokat arra, hogy megtegyék azt, amit ő l ő fél. Conalin kisétált a szélfúvásba. Most már túl közel került Kebrához, amit az íjász kellemetlennek talált. - Meg fogom kérni - jelentette ki a fiú. - Te is ott leszel velünk? - Lehetséges... ha a Forrás is úgy akarja. A fiú arcáról hirtelen lehervadt az izgatottság. - Mi a baj? - kérdezte Kebra. - Mi értelme lovakról beszélgetni, amikor itt halunk meg? - Eddig életben maradtunk - jegyezte meg Kebra. - És még nem láttam olyan ellenséget, aki le tudta volna győzni Nogustát. Ami pedig Bölényt illeti... nos, hát ő a legerősebb ember, akit valaha is ismertem, és nagyobb a szíve tíz démonnál is. Nem, Conalin, ne írd le őket ilyen könnyen! Lehet, hogy öregek, de ravaszak is. - És mi van veled? - Velem? Én egyszerűen csak a legremekebb íjász vagyok, akit valaha is hátán hordott e föld. Harminc lépésről ellövöm egy légy heréjét. - A legyeknek van heréje? Kebra elmosolyodott. - Amikor a közelben járok, akkor nincs. Antikas Karios nem sokkal éjfél előtt érte el a barlangot. Szakálla jégtől volt deres, akárcsak lova sörénye, és mind ő, mind hátasa holtfáradt volt. Az utolsó két mérföldön többször megingott a nyeregben, és csak nagy nehezen maradt ébren. Kebra kilépett a süvítő szélbe, megfogta a ló zabláját, és bevezette az állatot a barlangba. Antikas csak másodszorra tudott elég erőt összegyűjteni ahhoz, hogy leszálljon a lováról. Nogusta lépett oda hozzá. - Ülj le a tűz mellé, és melegedj meg! - Előbb a ló! - dörmögte a ventriai. A nyereg mögül leoldott egy fával teli vaskos bugyrot, és a fekete ember kezébe nyomta. - Arra gondoltam, hogy talán fogyóban lehet a tűzifa. Antikas lerángatta a kesztyűjét, ismét életet dörzsölt az ujjaiba, majd nekilátott lenyergelni a pejt. Mozdulatai lassúak és merevek voltak.
- Hadd segítsek! - szólt Kebra, és leemelte a nyerget, majd egy sziklatömbre rakta. A ventriai nem köszönte meg, ehelyett a nyeregtáskájához lépett. Fagyott, dagadt ujjai ügyetlenkedtek a kapcsokkal, de végül sikerült kinyitnia, és elővette belőle a lóvakarót, meg egy kelmét. Visszasétált a lovához, majd erőteljes körkörös mozdulatokat téve, nekiállt lecsutakolni. Conalin érdeklődve figyelte. Látta Kebrát és Nogustát, amint órákkal ezelőtt ugyanezt teszik, azután, hogy megérkeztek a barlanghoz. - Miért olyan fontos, hogy le legyen csutakolva a ló szőre? - suttogta az íjásznak. - A lóápolás nemcsak az állat szőréről szól - felelte Kebra. - Ez a ló fázik és fáradt. A csutakolás segíti a vérkeringést, és ellazítja az izmokat. Antikas ellépett az állattól, megtisztogatta a vakarót, majd visszatette a nyeregtáskába. Aztán levette vérvörös köpenyét, és ráterítette a herélt hátára. A többiek csak ekkor látták meg tépett szaténingén a megalvadt vért. Ulmenetha felállt a tüze mellől, és arra kérte a férfit, hogy vesse le az ingét. A ventriainak csak nehezen sikerült teljesíteni a kérést. A szaténszálak beleragadtak a sebbe, és ahogy kibújt az ingből, a mellére kapott kis vágások és bordáján a hosszú cakkos seb ismét vérezni kezdett. Ulmenetha leültette a tűz mellé, és megvizsgálta a sérüléseket. A kisebb vágásokat azonnal meg tudta gyógyítani varrás nélkül is, de a Golbar utolsó döfése ejtette sebet előbb a hagyományos módon kellett ellátni. Nogusta Antikas kezébe nyomott egy kupa húslevest, amit a férfi hálásan fogadott. Miközben a papnő előszedte a tűt és a cérnát, a ventriai körülnézett a tűztől világos barlangban. A majomszerű Bölény a távolabbi falnál aludt. Mellette, a meleg közelébe húzódva kucorgott a fiatal lány és a kisgyerek. Mögöttük a királyné ült az árnyékban, kisbabáját a melléhez szorítva. Antikas látta, hogy a gyerek éppen táplálkozik, így bűntudatosan elkapta a tekintetét. - Állj fel! - parancsolt rá Ulmenetha. Antikas engedelmeskedett. A papnő térdre ereszkedett, és nekiállt összevarrni a sebet, a közepénél kezdve, összeöltve a lifegő bőrszéleket. Antikas Nogustára nézett, és tekintetük összekapcsolódott. - Jó halála volt - mondta Antikas. - Tudom. - Remek, mert túl fáradt vagyok, hogy tovább beszélgessek. - A férfi összerándult, ahogy Ulmenetha szorosra húzta a központi öltést. - Nem egy pokrócot kötsz, asszony! - csattant fel. - Lefogadom, hogy akkor nem vinnyogtál, amikor a krayakinokkal néztél farkasszemet - felelte a nő, mire Antikas elvigyorodott, de nem mondott semmit. Három másik öltés következett, majd Ulmenetha karcsú keze megérintette a sebet, és a papnő halkan kántálni kezdett. Antikas a nőre nézett, aztán kérdő pillantást vetett a fekete emberre, de az addigra már elfordult, és éppen a rőzsével teli bugyrot bontogatta. Antikas érezte, hogy bizseregni kezd a sebe, és melegség önti el. Kicsit kellemetlen volt, de egyáltalán nem fájdalmas. Néhány perccel később Ulmenetha elvette a kezét, majd egy kis késsel elvágta az öltéseket, és meghúzta őket. Antikas megérintette a vágást, ami szinte teljesen begyógyult. Sőt, furcsamód úgy érezte, mintha fel is frissült volna, mintha több órát aludt volna. - Roppant tehetséges vagy, hölgyem - mondta. - Látnod kellene, amikor pokrócot kötök - felelte a nő, és felállt. A kisebb mellsebeknél megismételte a gyógyító fohászt, majd leszedte a férfi fejéről a homlokára kötött vérfoltos szaténcsíkot. - Hajtsd előre a fejed! - utasította Antikast, aki engedelmeskedett. Amikor begyógyította a vágást, a papnő így szólt: - Szerencsés vagy, Antikas. Ha a vágás két hüvelykkel lejjebb talál, elveszthetted volna a bal szemed. - Furcsa, de minél többet gyakorlok annál szerencsésebb vagyok. Ulmenetha ellépett a férfitől, és szemügyre vette munkáját. Elégedetten sétált vissza a tűzhöz, és ült vissza. - Ha a hídnál maradtál volna, megmenthetted volna Dagoriant -szólalt meg a ventriai. A papnő megrázta a fejét.
- Az ő sérülése messze meghaladta a hatalmamat. - Ennyit mondott, majd hátat fordított a férfinak. Kebra Antikas kezébe nyomott egy tiszta, piszkosfehér, összehajtogatott tunikát. Antikas megköszönte, az orrához emelte és elmosolyodott. - Illatos rózsavíz. Milyen civilizált! Szívem szerinti ember vagy. - Valószínűleg nem - válaszolta Kebra. Antikas belebújt a tunikába. Az ujja túl hosszú volt, így felhajtotta a kézelőt. - Nos, Nogusta, most mi lesz? Mit mondanak a látomásaid? - A kísértetvárosba megyünk. Ez minden, amit láttam, és még nem tudom, mi lesz a küldetés kimenetele. De minden kérdésre választ kapunk Lemben. A Bölény mellett alvó gyermek egyszer csak felkiáltott, és felült. Oldalán a lány is felébredt, és átölelte a kicsit. - Mi a baj, Sufia? - simogatta meg a kislány szöszke haját. - Álmodtam. Démonokról álmodtam, akik felfaltak. - A kisgyerek sírni kezdett, majd megpillantotta Antikast, mire tágra nyílt a szeme. - Üdv! - mondta a ventriai, és tőle telhetően kedvesen elmosolyodott. Sufia erre felsikoltott, és Pharis mellébe temette a fejét. - Mindig értettem a gyerekek nyelvén - jegyezte meg Antikas szárazon. A zajra felriadt Bölény is, aki hatalmasat ásított, majd hangosan böfögött. Ő is észrevette Antikast, és körülnézett, Dagoriant keresve. Felállt, megvakarta az ágyékát, majd a tűzhöz lépett, ahol ismét böfögött egyet. - Mindet megölted, mi? - kérdezte a ventriaitól. - Csak az egyiket. Az erdőből egy hatalmas fenevad rontott ki, és lemészárolta a többieket. Bölény arcára félelem telepedett. - Még mindig él? - Nem. Beleesett a folyóba, és megfulladt. - Nos, ez nagy megkönnyebbülés. Majdnem felér azzal, hogy te túlélted. Hol a Dagorian kölyök? - Meghalt. Az óriás megjegyzés nélkül emésztette meg az értesülést, majd Kebrához fordult. - Van még húsleves? - Nincs. Antikas ette meg a maradékot. - És mi a helyzet a kétszersülttel? - Maradt még néhány, de holnapra tartogatjuk őket. A gyerekek kapják reggelire. Antikas levette kardövét, és maga mellé fektette. - Még négy krayakin van, és hidd el nekem, Nogusta, hogy négy túl sok. Eggyel megküzdöttem: volt benne becsület, és levette a vértjét, hogy megvívjon velem. Gyorsabb volt mindenkinél, akit valaha is ismertem. Nem vagyok benne biztos, hogy le tudnék-e győzni egy másikat, és biztosan tudom, hogy egynél többet nem tudok legyűrni. - Akkor hát mit javasolsz? - kérdezte a fekete ember. - Nem javasolok semmit. Én csak annyit mondok, hogy túl könnyedén vettem őket. Azt hittem, hogy csupán emberek, és nálam képzettebb ember nem létezik. De ezek nem emberek. A reflexeik megdöbbentőek, az erejük pedig mesés. - Mégis szembe kell szállnunk velük. Nincs választásunk. - Az lesz, amit mondasz. - Antikas elnyúlt a tűz mellett, majd felpillantott Bölényre. - Még mindig küldhetjük őt ellenük. A testszaga még egy ökröt is leterítene. Az óriás rámeredt. - Most már kezdelek tényleg utálni, kisember. A reggeli silány volt, a zabpogácsa maradékán Sufia, Pharis és Conalin osztozott. Pharis a maga részét felajánlotta a királynénak, de Axiana csak mosolygott, és megrázta a fejét. Bölény a lovak felnyergelése közben az éhhalálról dörmögött valamit.
Amikor a kis Sufia végzett az evéssel, bemászott Ulmenetha ölébe. - Jól aludtál végül, kicsim? - kérdezte a papnő. - Igen, már nem álmodtam semmit. De nagyon hideg van - simult a nőhöz a gyermek. A fa maradéka is rég leégett már, a hőmérséklet pedig gyorsan zuhant a barlangban. - Ma elindulunk a völgybe, és ott sokkal melegebb lesz. - Még mindig éhes vagyok. - Mindnyájan éhesek vagyunk. Sufia ideges pillantást vetett Antikasra. - Úgy néz ki, akár egy démon. - A ventriai meghallotta, és elvigyorodott. A kislány összehúzott szemöldökkel meredt rá Ulmenetha ölének feltételezett biztonságából. - Nem vagyok démon - mondta Antikas. - Földszülött vagyok, akárcsak te. - Ez mit jelent? - kérdezte Sufia a papnőtől. - Azt jelenti, hogy a földből jövünk, míg a démonok a szélből születnek. Mi tömörek vagyunk, és meg tudunk érinteni dolgokat. A démonok olyanok akár a szél. El tudnak fújni minket, de nem tudnak úgy élni és lélegezni, ahogy mi. Pharis ült le melléjük. - Ha ez igaz, akkor hogyan tudnak harcolni ellenünk a krayankinok? Vagy ők nem tömörek? - Ez egy régi história - vette át a szót ismét Antikas -, amit apám szokott mesélni régebben. Része a ventriai történelemnek és mitológiának. Egykor létezett két Szélszülött isten: nagyok és hatalmasok voltak. A föld felett lebegtek, és figyelték az oroszlánokat, az őzeket, a sasokat meg a bárányokat. Irigykedtek rájuk, mert azok képesek voltak a földön járni. Ezeknek az isteneknek számos Szélszülött alattvalójuk volt, és ők is féltékenyen nézték a földieket. Egy napon a két isten, aki nem kedvelte egymást... - Miért nem kedvelték egymást? - kérdezte Sufia. - Ez nem fontos. Viszont... - Szerintem fontos - szólt közbe Pharis. - Miért ne kedvelnék egymást az istenek? Antikas elfojtotta bosszúságát. - Rendben, mondjuk hát akkor azt, hogy az egyik isten gonosz volt, a másik meg jó. Az egyik a káosz és a pusztítás ura volt, míg a másik a fényt szerette, és örömmel nézte, ahogy a dolgok növekednek. Olyanok voltak, akár a nappal és az éjszaka. - Aha - közölte Pharis. - Ezt már értem. Menjünk tovább! - Köszönöm. Egy napon ezek az istenek úgy döntöttek, hogy irtózatos hatalmukkal olyan varázslatot szőnek, amelynek révén népük, az illohirok, hús-vér alakot ölthetnek. Ezek a szellemlények leröppentek a földre, és ahol talajt értek, magukba szívták az anyagot, olyan testet öltve, amivel járhattak a földön. - És ezt hogyan csinálták? - tudakolta Sufia. - Nem tudom, hogy csinálták! - fortyant fel Antikas. - De én igen - mondta Ulmenetha. - Minden anyag apró molekulákból épül fel, melyek olyan kicsik, hogy az emberi szem nem képes látni őket. Ők pedig szó szerint magukba szívták ezeket a molekulákat, mintha azok téglák lettek volna, és ebből építették fel a testüket. - Tessék! - közölte Antikas Sufiával. - Kielégítő volt a magyarázat? A gyermeket láthatóan összezavarta ez a fordulat. Axiana, aki eddig szintén a történetet hallgatta, most odasétált hozzájuk, alvó kisbabáját a kezében tartva. - Én is hallottam ezt a mondát - szólalt meg halkan. - És nagyon szép. A Szél szülöttek közül egyesek az erdőkben értek földet, és erejüket a fákból szívták magukba. Belőlük lettek a driádok, az erdők védelmezői, és lelkük összefonódott a fákkal, melyeket annyira szerettek. Mások a hegyekben szálltak alá, sziklákból és kövekből építve fel testüket. Belőlük lettek a hegyi trollok. Más csoportok olyan élőlények közelében jelentek meg, mint amilyenek mondjuk a farkasok. Mivel mindenből, ami közel volt hozzájuk, részecskéket szippantottak magukba, belőlük lettek az alakváltók, akik nappal emberszerűek, de éjszaka
farkasokká változnak. Az illohirok az egész világon különféle formákat öltöttek, és öröm töltötte el őket újonnan meglelt szabadságuk láttán. - Volt olyan, amelyikből madár lett? - kérdezte Sufia. - Úgy gondolom, igen - felelte Axiana. - Akkor ez azt jelenti, hogy Bölény démon - mondta a kislány -, mert egykor nagy szárnyai voltak és átrepült a hegyek felett. - Nyilván tényleg jó nagy szárnyai lehettek - mondta Antikas. Conalin sétált oda hozzájuk. - Ha mindnyájan olyan boldogok voltak miért kezdtek háborúzni az emberekkel? Ulmenetha felelt a kérdésre. - Nem mindnyájan voltak boldogok. Akadtak Szél szülöttek, akik olyan helyen értek földet, melyek... tisztátalanok voltak. Csatamezőkön, temetőkben, erőszakos vagy rettenetes események színhelyén. Onnan sötét és félelmetes dolgokat szippantottak magukba. Belőlük lettek az odvas fogúak, akik vért szívnak az alvóktól. Vagy a krayakinok, akik a háborúért és az öldöklésért élnek. - És ők voltak azok, akik kirobbantották a háborút? - kérdezősködött tovább Conalin. Antikas vette fel ismét a történet fonalát. - Igen. Az igazi gondot annak a varázslatnak a jellege okozta, ami a Szélszülötteket a földre hozta. Ők... szellemlények voltak... vagyis még most is azok, és bár mágiával fel tudták építeni testüket, nem voltak képesek sokáig egyben tartani azt. Nem úgy táplálkoztak, mint mi, és ahogy teltek-múltak az évek, egyes illohirok sorvadásnak indultak, és visszatértek a levegőbe. Azoknak akik maradtak, új tápanyagforrást kellett találniuk. És mi voltunk ez a tápanyag. Az illohirok az emberi érzelmekből kezdtek táplálkozni. A driádok, a faunok, és a többi erdei lény rájött, hogy energiát tudnak kiszívni az emberek öröméből és boldogságából. Ezért szól olyan sok történet a faunok és az emberek vad mulatozásáról. Úgy mondják, a bort a faunok találták ki, hogy még inkább fokozzák az emberek örömét. De a sötétebb démonok a rettegésen és a rémületen lakmároztak ahogy azt Usában is láthattátok És mivel értettek a mágiához, ami uralmat biztosított nekik felettünk, úgy bántak velünk, mint a vágómarhákkal, mint élelmiszerforrással. Az emberi faj sok évszázadon át sínylődött uralmuk alatt, míg végül az emberek három királya fellázadt ellenük. A háború hosszú volt és rettenetes, és sok csatát vívtak. - Hogy győztünk? - kérdezte Conalin. - Igazából senki sem tudja - válaszolta Antikas -, mivel már régen történt, és rengeteg legenda szól róla. Viszont Kalizkan azt mondta nekem, hogy Emsharas, a varázsló, aki maga is démon, elárulta saját népét, és egy olyan nagy varázslatot szőtt, amely minden fajtársát kiűzte erről a földről. Azokból ismét Szélszülöttek lettek akiket bezártak a nagy ürességbe. - És most visszatérnek - mondta még Conalin. Nogusta lépett hozzájuk. - Ideje indulni. Az első órában libasorban lovagoltak a gerinc egyre keskenyedő útján, Nogustával az élen, akit Kebra és Conalin követett. Ulmenetha gyalogolt, és a királyné lovának zabláját fogta. Azután jött Bölény, szintén gyalog, és száron vezette a lovat, melyen Pharis és Sufia ült. Antikas Karios lovagolt leghátul a két vezetéklóval. A fűrészes élű sziklák fölött hideg szél sziszegett, és havat vágott az arcukba. Délre elérték a legmagasabb pontot, ahol Nogusta megrántotta a kantárt, és szemügyre vette az előttük húzódó utat. Az enyhén lejtett, megkerülve egy hegyet, és a több száz lábbal lejjebb fekvő, magas fák uralta vidék felé tartott. Nogusta ki tudott venni egy vízesést, és egy folyót is, amely széles tóba torkollt. Leszegte a fejét védelmül a szél ellen, és mozgásra bírta Csillagtüzet. Az út kiszélesedett, Antikas Karios pedig ellovagolt a többiek mellett, hogy aztán a fekete harcos mellett fékezzen le. - Pihentetnünk kell a lovakat! - kiáltotta a ventriai. Nogusta bólintott, és a távoli zuhatag felé intett. Felderítem a környéket -mondta még a kardvívó, és előrelovagolt. Az úton jégfoltok terültek el, és a királyné lova megcsúszott. Axiana megingott a nyeregben, és azon
kapta magát, hogy egy mélységes szakadékba bámul. Szabad kezével megragadta a nyeregkápát, és visszatornászta magát ülő helyzetbe. A hirtelen mozdulattól a csecsemő felébredt, de mivel biztonságban és melegben volt a takarójában, azonnal vissza is aludt. Kebra a lenti fák között mozgásra lett figyelmes. Az erdőből őzgidák lépkedtek elő. Fogta az íját és ő is Nogusta mellé ügetett. - Találkozunk a zuhatagnál - mondta, és követte a hegyről lefelé tartó Antikas Kariost. Újabb óráig tartott az út, mire elérték a vízesést. Ott még mindig hideg volt, mivel több ezer lábbal jártak a völgy felett, de a sűrűn növő fák lefogták a szelet, és volt elég rőzse, hogy szép nagy tüzet rakjanak. Kebra egy őzzel tért vissza, amit már megnyúzott és négy részre vágott, így hamarosan a sülő hús szaga töltötte meg a levegőt. Nogusta sietve evett, majd otthagyta a többieket, hogy megálljon a zuhatag szélén. Antikas Karios lépett mellé. - Látom, a király lovát ülöd meg. Azt hittem, haldoklik. - A rossz istállózás miatt tüdőfertőzést kapott. - Egykor remek jószág volt, de mostanra megöregedett. - Lehet, hogy öreg, Antikas, de még most is lehagyná a ventriai lovasság bármelyik hátasát, és a pokol tüzén is átvágtat, ha bízik a lovasában. - Bízik? Ez csak egy ló, fekete ember. Se' több, se' kevesebb. Egy hátasállat. Nogusta nem felelt. - Szerintem itt az ideje, hogy elmondd, mit láttál - szólalt meg ismét a ventriai. Nogusta odafordult hozzá. - Tudni akarod, hogy élsz-e vagy meghalsz? - Nem. Azt az idő úgyis megmutatja. Te viszont nagy terhet cipelsz, azt látom. Talán jobb lenne, ha megosztanád. Nogusta egy kicsit elgondolkodott ezen. - Az adományom - mondta végül - nem pontos. Ha az lett volna, megmenthettem volna a családomat attól, hogy lemészárolják őket. Én csak élénk színű, hirtelen felvillanó képeket látok. Emlékszel a király születésnapi ünnepségére? Ott Dagoriannal beszélgettem, és láttam őt, amint veled vív a szablyadöntőben. Azt nem láttam, hogy győz-e vagy veszít. A látomás mindössze egy szívdobbanásig tartott. De aztán újra láttam őt, melletted a hídon. A mellvédnek dőlve ült, súlyos sebbel. Sehogy nem tudtam akkor megállapítani, hogy hol lehet a híd, vagy hogy erre az eseményre mikor kerül sor. Csak azt tudtam, hogy Dagorian valószínűleg melletted hal meg. Sőt, akár még te is ejthetted volna azt a sebet. - Értem. És most mondd el, hogy még mit láttál! - Nogusta egy darabig ismét hallgatott, és csak állt, a tavat bámulva. - Láttam egy barátom halálát - mondta végül, és lehalkította a hangját. - És a kérdés, ami kísért, a következő: megváltoztathatom-e a végzetét? Meggátolhattam volna, hogy Dagorian ott álljon a hídon veled? És ha igen, akkor győztél volna-e egymagad? - Valószínűleg nem. Dagorian három katonát intézett el. Tíz túl sok lett volna... még nekem is. - Én is ezt gondoltam, ami azt jelenti, hogy bár megváltoztathatom a jövőt, és megmenthetem a barátomat, ezzel talán a démonok visszatérését segítem elő. - A másik lehetőség az, hogy a jövő megváltoztatásával éppen a történés ellenkezőjét érheted el mutatott rá Antikas. - Próbáltad valaha befolyásolni azokat az eseményeket, melyekről a látomásod révén tudtál? Nogusta bólintott. - Láttam, ahogy egy szekér halálra gázol egy gyermeket egy fogadó előtt. Ismertem a fogadót, és azt meg tudtam állapítani, hogy a baleset nem sokkal alkonyat előtt történik. Odamentem hát, és nekiálltam keresni a gyereket. A fogadónál vártam. A kislány a második napon érkezett, én pedig beszédbe elegyedtem vele.
Megmondtam neki, hogy ne rohangásszon át a szekerek előtt. Egy héten át mindennap elmentem oda, és gyakran beszélgettünk. Aztán egy napon éppen elém rohant, amikor megláttam, hogy egy szekér fordul be sarkon. Rákiáltottam, mire megállt, így a szekér elrobogott mellette. - Akkor tehát jóra tudtad fordítani a jövőt. A fekete ember megrázta a fejét. - Nem. Azt hittem, sikerült véghezvinnem a tettet, másnap azonban elgázolta egy másik szekér, és a kislány meghalt. De nem ez volt benne a legrosszabb. Hanem az, hogy azért szaladt, hogy velem találkozzon, mert annyira élvezte a beszélgetéseinket. Ha nem kerestem volna meg őt, talán soha ki sem tette volna a lábát a fogadóból. - Hát ez nagyon bonyolult. Örülök, hogy nincsenek látomásaim. Viszont van egy meglátásom: a démonlordnak fel kell áldoznia a gyermeket ahhoz, hogy befejezhesse a varázslatát. Ha a gyerek a feláldozás előtt meghalna, befuccsolna a varázslata. - Ez bennem is felmerült - ismerte be Nogusta. - És milyen következtetésre jutottál? - Bármit tartogasson is számomra a sors, nem egy gyerekgyilkos sorsa lesz az. Amit a démonúr tervez, az gonoszság. Nem hiszek abban, hogy lehet úgy harcolni a nagyobb gonosszal, hogy valami kisebbet követünk el. Az én feladatom most a gyermek megvédelmezése. És azt is fogom tenni. - Nagyon mereven gondolkodsz - jelentette ki Antikas. - Megölni egy kisdedet, hogy megmeneküljön a világ? Csekély árnak tűnik. - Ez a kérdés nem a mennyiségről szól. Ha arról szólna, akkor tízezer kisded is csekély ár lenne ezért a hatalmas jutalomért. Ám ez a helyes és a helytelen kérdése. Abból a gyermekből lehet még a valaha világra jött legnagyobb ember, béketeremtő, alkotó, próféta vagy filozófus. Ki tudhatja, milyen csodákat hozhat létre? Antikas kuncogott. - Valószínűleg egy másik Skanda lesz belőle, telve hiúsággal és önteltséggel. - Akkor hát azt javaslod, Antikas Karios, hogy öljük meg a gyermeket? - Előbb felelj nekem erre: ha a látomásodból az derülne ki, hogy a kisded biztosan a démonlord markába kerül, akkor meggondolnád magad? - Nem. Az utolsó csepp véremig fogom védelmezni. És most te felelj az én kérdésemre! - Már nem vagyok többé hadvezér, Nogusta. Csak egy ember. Te vagy itt a parancsnok, és amíg te élsz, követem a parancsaidat, és én is a végsőkig védelmezem a gyereket. - És ha én már nem élek, te viszont igen? - Azt fogom tenni, amit az elveim szerint helyesnek tartok. Elég neked ennyi? - Hát persze. Antikas elmosolyodott, és már éppen megfordult volna, amikor megtorpant. - Nogusta, te romantikus vagy és idealista. Gyakran méláztam el azon, hogy a hozzád hasonló emberek miként lelnek boldogságot ebben a romlott és önző világban. - Talán egy napon majd te is megtudod. A ventriai visszasétált a táborba. Conalin a lovakat csutakolta, Bölény a tűznél ült, és sült húst falt: a szaft lefolyt az állán, és bemocskolta már így is koszos tunikáját. Antikas odasétált Axianához, aki Ulmenethával és a fiatal lánnyal, Pharisszal üldögélt. A papnő tartotta karjában az alvó csecsemőt, míg a királyné finnyásán csipegetett az ételből. - Messze esik ez az étek a királyi lakomáktól - hajolt meg mélyen Antikas. - De mégis szívesen vesszük, uram - nézett Axiana a férfi fekete szemébe. - Köszönjük, hogy a segítségünkre jöttél. - Örömmel tettem, fenség. Amikor a kardvívó távozott, Ulmenetha odahajolt a királynéhoz. - Megbízol benne, gyermekem?
- Ő ventriai nemes - felelte Axiana, mintha ez önmagában megválaszolná a kérdést. Visszavette fiát, és magához ölelte, vigyázva megtámasztva a fejét. A csecsemő pirinyó keze előbukkant a takaróból. - Nézd a körmét, hogy milyen pici és milyen tökéletes! Olyan apró. És olyan gyönyörű. - A nő belenézett fia arcába. - Hogy akarhatja bárki is bántani őt? Ulmenetha nem felelt. Elnyúlt a hideg földön, szabadjára engedte lelkét, és felröppent magasan a fák fölé. Itt a vad szelekből csak a hangjuk maradt, azok pedig sikoltva száguldottak körülötte, mintha haragudnának, amiért nem tudják ide-oda cibálni a lelkét. A papnő fénynyalábként délnek száguldott, átkutatva a vidéket a krayakinok után. Lelke az erdők és a völgyek, a kicsiny települések és tanyák fölött lebegett. Sehol nem lelte nyomát a fekete páncélos lovasoknak. Északnak indult, vissza a kanyon felett, végig a Nagy-folyó mentén. Itt menetelt a ventriai sereg hármas oszlopban, a lovassággal a két szárnyon. Ulmenetha visszahúzódott, félve attól, hogy a démonúr érzékelni fogja a lelkét. Ismét visszarepült a szurdokhoz, míg végül messze alant megpillantotta a táborhelyet. A kín nyílvesszőként fúródott belé, ahogy karmok szántották fel lelkének húsát. Azonnal a halignat tüzével válaszolt, amely fellángolt körülötte. A karmok visszahúzódtak, de Ulmenetha érezte, hogy a közelben van valaki. A levegőben keringve körülnézett, de semmit sem látott. - Mutasd magad! - parancsolta. A fehér tűz határán kívül, olyan közel, hogy az megdöbbentette őt, egy alak anyagiasuk. Egy szellemfehér hajú, sápadt arcú férfi volt. Szeme nagy és kék, szája keskeny és kegyetlen. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte Ulmenetha. - Semmit - jött a válasz. - Csak a gyereket akarom. - Nem lehet a tiéd. - A férfi elmosolyodott. - Hat fivérem visszatért már a nagy ürességbe. Te és a társaid jó munkát végeztetek, roppant bátrak voltatok, amit csodálok. Ezt mindig is csodáltam. De nem élhetitek túl, asszony. - Eddig túléltük. - Mert menekültetek. Mert elrohantatok a vadonba. De most gondolj arra, hogy merre tartotok! Egy kísértetvárosba, melynek falai rég leomlottak. Egy kőburokba, amely nem nyújt menedéket. És mi jár a nyomotokban? Egy sereg, amely holnap alkonyatra eléri várost. És akkor hova fogtok futni? Ulmenethának semmiféle válasz nem jutott az eszébe. - Egy virágot próbáltok megvédeni a hóviharban, és készen álltok meghalni ezért. De a virág odavész majd. Ez a sorsa. - Ez nem az ő sorsa. Te és a fajtád nagy hatalommal bírtok De eddig mégsem diadalmaskodtatok. Amint mondtad, hat fivéred eltávozott már. És ti többiek is követitek őket. Nogusta nagy harcos, és végez veletek. - Ó, igen, Emsharas leszármazottja! Az utolsó leszármazottja. Egy vénember: fáradt és elcsigázott. Ő fogja legyőzni a krayakinokat és Anharat seregét? Alig hiszem. Ulmenetha magában felidézte a démonúr szavait, amit a szekér felett lebegve mondott. Nogustára nézett, és így szólt: „Tényleg hasonlítasz rá, te, aki az utolsó vagy korcs vérvonalából." Ulmenetha elmosolyodott, és a krayakin szemébe nézett. - Nem találod különösnek, hogy Emsharas leszármazottja éppen itt van, és dacol veletek, ahogy az őse dacolt? Nem aggaszt ez titeket? Nincs az az érzésed, hogy a végzet munkál itt? - De igen - ismerte be a másik. - De ez nem fog változtatni a végkimenetelen. Nogusta nem bír mágiával. Nem varázsló. Minden adománya a talizmánjából fakad. Az megóvhatja a varázslatoktól, de nem tud félreütni egy kardpengét. - A gonoszságotok nem diadalmaskodik. Úgy tűnt, ezen a krayakin őszintén meglepődik.
- Gonoszság? Miért beszéltek ti emberek mindig úgy a gonoszról, mint olyanról, ami rajtatok kívül áll? Talán a marhák gonosznak tartanak titeket, mert megeszitek őket? Talán a tengerek halai gonosznak látnak titeket? Micsoda önteltség! Nem különböztök a marháktól, és mi nem vagyunk gonoszak, mert belőletek táplálkozunk. Akarod hallani, hogy mit tekintek én gonoszságnak? Emsharas tetteit, aki a népét száműzte egy lélektelen pokolba, ahol nincs se' hang, se' szag, sem íz, sem öröm. Visszatérésünkben nem látok többet, mint puszta igazságtételt. - Nem fogok vitázni veled, démon - mondta a nő, de mégsem mozdult. - Nem „nem fogsz". Hanem „nem tudsz"! Milyen jogon tagadod meg tőlem az esélyt az életre a hold és a csillagok alatt? - Én nem tagadom meg tőletek. De milyen jogon próbáltok megölni egy gyermeket? - Megölni? Ez egy újabb érdekes felfogás. Hiszel a lélekben? - Hiszek. - Akkor nem ölünk meg semmit. Csak annyit teszünk hogy véget vetünk az emberek halandó létének A lelkük tovább él. És mivel létük törékeny, és amúgy is kurta, mi az, amit tényleg elveszünk tőlük? - A fajtád halhatatlan. Soha nem tudjátok megérteni annak az értékét, amit oly félvállról vesztek el másoktól. A halál ismeretlen számotokra. Igen, hiszek a lélekben. De azt nem tudom, hogy halhatatlan-e. Mindössze azt a kínt ismerem, amit azoknak okoztok akik itt maradnak. A gyötrelmet és a csüggedést. A krayakin ismét elmosolyodott. - Ezek a dolgok, amikről beszélsz, a mi élelemforrásaink. - Ennek a beszélgetésnek semmi értelme. - Várj! Ne menj még! Abban a pillanatban, ahogy a papnő belenézett a szemébe, egy villanásra pánikot látott benne. Miért akarja, hogy maradjak? Talán valami megfejthetetlen módon kényes pontra tapintottam? Ulmenetha ellazult, és készen állt a beszélgetés folytatására. Aztán, bár a démon megpróbálta elrejteni, észrevette a diadalt a tekintetében. És ekkor a papnő megértette! Ő, Ulmenetha volt az egyetlen a csapatban, aki értett a mágiához. A démon egyetlen célja az volt, hogy feltartóztassa. A nő sarkon pördült, és száguldani kezdett a teste felé. De már elkésett. Három krayakin tört elő a bozótosból, és rohanta le a tábort. Drasko érte el elsőként a tisztást, Mandrakkal a balján és Lekorral a jobbján. Kardjukat a kezükben szorongatták. Drasko érezte, ahogy ereit átjárja a harc lázának rég elfeledett érzése. A kopasz óriás, aki végzett Nemorral, megrohanta. A krayakin megperdült, és pengéjét az ember bordái közé mártotta, majd visszakézből arcon vágta, amitől az óriás a földre zuhant. A tűz túloldalán egy sólyomtekintetű kardforgató szökkent talpra. Drasko látta, hogy két viharkard van nála. Mögötte egy ezüsthajú férfi balra vetette magát, hogy aztán íjjal a kezében egyenesedjen fel, és vesszőt illesszen a húrra. A krayakin kinyitotta ökölbe szorított kezét, és egy kicsi, fekete kristálygolyót dobott a tisztás túloldalára, majd behunyta a szemét. A robbanás fülsiketítő volt, és bár Drasko szorosan behunyta a szemét, az ezt követő vakító villanás még így is fájdalmat okozott. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a kardvívó átrepült a tisztáson, és most kábán hever egy sudár fenyő mellett. Az íjász nem messze tőle terült el. A robbanás a királynét is elérte, aki eszméletlenül feküdt a bozótosnál, mellette a kisbabája. A fák közül egy vörös hajú suhanc rohant ki, megragadta egy vézna lány kezét, és elvonszolta onnan. Drasko nem törődött velük. A királyné felé fordult. Ebben a pillanatban a nő mellett fekvő szőke hajú asszony talpra ugrott. A halignat szent tüze robbant életre a krayakin sisakja körül. A lovag hátratántorodott. A papnő megindult felé, a szent tűz sisteregve tört elő ujjaiból. Azonnal minden zűrzavarba fúlt. Egy tűzgolyó magába nyelte Mandrakot, aki bezuhant a bokrok közé. Ekkor Lekor elhajította kését, mely pörögve szelte át a levegőt, és a nyelével halántékon találta a nőt. Az asszony térdre rogyott, a tűz pedig kialudt. A kábult kardvívó még
mocorgott, de Drasko figyelmét ismét az eszméletlen királynéra fordította. Felcsattintotta sisakrostélyát, és a csecsemőt kereste. De azt nem látta sehol. Döbbenete határtalan volt. A csecsemő nem tűnhetett el. Eléggé ismerte az embereket ahhoz, hogy tudja, az újszülöttek nem tudnak még mászni sem! Körülnézett. Az óriási termetű ember is eltűnt, és ahol elzuhant, ott most csak egy fénylő, vörös vérfolt látszott a füvön. - A kopasz vitte el a gyereket! - szólt oda a többieknek. - Találjátok meg, és végezzetek vele, aztán térjetek vissza ide! Lekor és Mandrak megfordult, és átrohantak a bozótoson, követve a rettenetes vérnyomot. Drasko a kardvívó felé indult. A férfi mostanra feltérdelt, és nagy kortyokban szedte a levegőt. - Kapd fel a kardjaidat, és nézz szembe velem! - mondta a krayakin. - Hosszú idő óta nem öltem viharkardost. - Akkor próbálkozz velem, démon! - szólalt meg egy hang mögötte. Drasko sarkon pördült. És látta, hogy Nogusta, a fekete harcos áll a tábortűz mellett. 0 is viharkardot fogott. - Legyen hát, öreg! - szólt a démon. - Légy te... ahogy azt ti emberek mondjátok... az étvágygerjesztő a főfogás előtt! Mögötte Antikas Karios ismét összerogyott, majd az oldalára gördült: látása elhomályosult. Drasko egy szökkenéssel Nogustára támadt. A fekete ember is megmoccant, hogy aztán elhajoljon egy vad suhintás elől. Kardjuk találkozott, és a pengékről villám cikázott tova. Az összecsattanó pengék zaja fékevesztett és disszonáns zeneként zengte be a tisztást. Amikor Antikas Karios látása kitisztult, látta, hogy á harcosok egymás körül köröznek, pengéik csillognak a napsütésben, és minden pengeváltásnál villámok szöknek elő. Tudta, hogy Nogustát mibe kényszerítik, és ami ennél rosszabb, tudta, hogy mi lesz a végkimenetel. Drasko is tudta, hogy az öregember fárad. Mivel mindig óvatos harcos volt, nem kockáztatott. Az a pillanat, amikor a kardvívó mozdul, hogy öljön, egyben a legveszélyesebb momentum is. Mert ha a támadását rosszul időzítette, akkor jöhet egy végzetes riposzt. így hát Drasko harcolt tovább, meg sem próbálva véget vetni a küzdelemnek, csak arra várt, hogy a fáradó öregember védelmén rés nyíljon. Nogusta hátraugrott, majd megbotlott: jól láthatóan kimerült már. A földön fekvő Antikas erősen figyelt, és lassan elmosolyodott, ahogy felidézte a Cerezzel vívott párbajt. Nogusta most ugyanezzel a taktikával próbálkozott. És bevált. Drasko hirtelen előreszökkent, hogy támadjon. Nogusta elhajolt a támadás elől, de nem volt elég gyors. A penge belecsapódott a vállába, szétzúzta a csontot, és a hátán tört elő. De ekkor a viharkard is meglendült, keresztbe és lefele, és könyökből lecsapott Drasko kardforgató karjára. A varázspenge átmetszette a vértet, a húst és a csontot, egyetlen csapással leszelve a végtagot. Drasko felsikoltott fájdalmában. A levágott kar a földre hullt, a fekete ember pedig szobormereven állt ellenfelével szemben, miközben a kard kiállt a vállából. - Ideje - szólt Nogusta -, hogy visszatérj oda, ahonnét jöttél. Drasko bal kézzel tőrt rántott, és előreszökkent. De a viharkard csillogó ívet rajzolt a levegőbe, és egy csapással lefejezte a harcost. Amint a test elzuhant, Nogusta is megingott, majd térdre hullt mellette. Megpörgette a kardot, és tőrként fogva átszúrta vele Drasko szívét. Antikas Karios feltápászkodott, és odatámolygott, ahol Nogusta térdelt. - Hadd segítsek! - Ne! Kövesd a nyomot! A kisded Bölénynél van. - Antikas futásnak eredt a fák között. Látta, amikor Bölényt megdöfték. Az a seb halálos volt. És Bölény kardja még mindig ott hevert, ahova esett. A fegyvertelen és haldokló férfi volt a csecsemő egyetlen reménye. Bölény botorkálva futott, testét a kín rántotta görcsbe. Rohanás közben verejték csöpögött a szemébe. Sufia a nyaka köré fonta a karját, és zokogott. A férfi nem emlékezett rá, mikor kapta fel. Arra viszont emlékezett, amikor felnyalábolta a kisdedet, és betántorgott vele az erdőbe. Minden olyan zavaros volt.
Lenézett. A kicsi feje véres volt, és a férfit egy pillanatra elöntötte az aggodalom. Aztán rájött, hogy az az ő vére, és a gyermek sértetlen. Megkönnyebbülve szaladt tovább. Aztán hirtelen arra gondolt: Miért is rohanok? Miért is sebesültem meg? A vállával nekiütődött egy fatörzsnek, mire megpördült, és majdnem elesett. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, törtetett tovább. Megérkeztek a krayakinok. Az egyikük megdöfte, majd halántékon vágta. Még életében nem kapott ekkora ütést. A talaj enyhe ívben emelkedett. Felküzdötte magát a rézsű tetejére, és ott megállt, levegőért kapkodva. Aztán köhögni kezdett, és érezte, hogy meleg folyadék gyűlik a torkába, ami fojtogatja. Kiköpte, aztán ismét levegőért kapkodott. A karjában tartott Sufia elhúzódott tőle, és rámeredt: kék szeme kerekre tágult, és telve volt félelemmel. - Véres a szád! - sírta. Az óriás nem emlékezett rá, hogy szájon ütötték volna. Újra köhögött, mire vér fröccsent az arcára. Ájulás környékezte. - Jönnek! - kiáltotta most a gyermek. Bölény megfordult. A fekete vértet viselő két krayakin céltudatosan tört előre, fekete kardjukkal a kezükben. Bölény szorosan magához ölelte a csecsemőt meg a kislányt, és ismét futásnak eredt. Fogalma sem volt, hova tart. Csak azt tudta, hogy a gyerekeket biztonságba kell helyeznie. De merre van a biztonság? Kibukkant a fák közül, és megpillantotta maga előtt a toronymagas sziklaszálat, meg az oldalában kígyózó keskeny párkányt. Kipislogta az izzadságot a szeméből, és tántorogva szaladt tovább. - Hova megyünk? - kérdezte Sufia, de Bölény nem felelt. Gyengének és zavarodottnak érezte magát, és most már lassú, fájdalmas kortyokban kapkodott levegő után. Aztán azt suttogta magában: - Már korábban is megsebesültem, de mindig meggyógyultam. Újra meg fogok gyógyulni. Amikor hátranézett, látta, hogy a krayakinok elérték a rézsűt, jó hetven yarddal mögötte. - Hol van Nogusta? - tette fel a kérdést. - És Kebra? Majd jönni fognak! És aztán pihenhetek egy kicsit. Nogusta össze tudja varrni a sebem. - A vér belefolyt a csizmájába, és eláztatta nadrágját. Rengeteg vér. Az óriás támolygott tovább. A párkány itt már keskeny volt: nem több három lábnál. Lenézett a peremen túlra. Hihetetlen magasan jártak. Bölény maga alatt ki tudta venni a szakadék peremén kapaszkodó fátyolfelhőket, és azokon túl látta a kanyon mélyén kanyargó folyót. - A felhők felett vagyunk - szólt oda Sufiának - Nézd! - De a kislány belekapaszkodott a vállába, és a mellébe temette az arcát. - A felhők felett - ismételte Bölény. Megingott, és majdnem elesett. A kisded sírni kezdett. Bölény a mozgásra összpontosított, és továbbindult a párkányon. Újabb köhögőroham rázta meg a testét, és ezúttal a vér karmazsinszínű permetben zúdult elő szájából. Sufia ismét zokogni kezdett. Bölény megállt. A párkány véget ért egy kopár, szürke sziklafalban. Óvatosan lefektette a kisdedet a peremre, majd lefejtette Sufia kezét a nyakáról. - A vén Bölénynek pihennie kell. Most... helyettem gondoskodj te a babáról! Már térdelt, bár nem emlékezett rá, hogy elesett volna. - Rengeteg itt a vér! - sírta Sufia. - Gondoskodj... a babáról! Légy jó kislány! - Bölény a peremig mászott, és újra lenézett. - Még sosem voltam... ilyen magasan. - És amikor megvoltak még a szárnyaid? - Nagy... fehér... szárnyak. - Az óriás hátrapillantott a párkányon. A krayakinok nyilván közel lehettek már, de még nem látta őket. Nem akarok meghalni! Rettenetes volt a gondolat, és túlságosan rémisztő, hogy elmerengjen rajta. Aztán azt suttogta maga elé: - Nem fogok meghalni. Jól leszek. Csak néhány öltés. - A nap sütött, de csupasz arca fázott. Jólesett a fagyos szél. A szél Mellicane-ben is hidegen fújt. Tél volt akkor, ádáz, fagyos tél. A folyók is befagytak,
és senki sem számított arra, hogy egy sereg masírozik a dühöngő hóviharokban. De a drenaiak megtették, átkeltek a hegyeken és a befagyott tavakon. Meglepték a ventriai sereget Mellicane-nél. Eszébe jutott, hogy ott kapta a medálját. A medált, amit eladott egy éjszakáért egy hájas szajhával. Viszont jó kis ribanc volt, ötlött az eszébe. Leült, hátát a sziklának vetve, és a kimerültség elsöprő hulláma meleg takaróként borult rá. Alvásra volt szüksége. Gyógyító alvásra. Mire felébred, a sebét ellátják majd. - Majd a papnő meggyógyít. Néhány nap, és újra olyan leszek, mint új koromban. De hol van Nogusta? És miért hagyott magamra? A csecsemő felsírt. Bölény arra gondolt, hogy a legjobb lenne felvenni, de úgy tűnt, nincs hozzá elég ereje. Sufia felsikoltott, és a párkányra mutatott. A két krayakin bukkant elő, amint egymás mögött haladtak a keskeny sziklakiszögellésen. Bölény hátracsavarta testét, és belekapaszkodva a sziklafalba, talpra tornászva magát. Szóval így ér véget, gondolta magában. De most nem volt idő a félelemre. Az óriás Sufiára nézett: a kisgyermek rettenetesen félt. Bölény kipréselt magából egy mosolyt. - Ne aggódj... kicsim! Senki sem fog... bántani téged. Te csak... gondoskodj... a kis hercegről, míg... meg nem jön Nogusta. - Mit fogsz csinálni? A krayakinok most már nagyon közel voltak. A párkány itt kiszélesedett, és egymás mellett lépkedtek. Bölény ellökte magát a sziklafaltól, és elállta az útjukat. - Tudtátok - szólt oda nekik -, hogy vannak szárnyaim? Nagy fehér szárnyaim? Átrepülök velük... a hegyek... felett. Hirtelen rájuk vetette magát, és szélesre tárta karjait. A krayakinok nem futhattak sehova. Kétségbeesetten döftek előre kardjukkal, pengéiket az óriás mellébe mártva. Bölény utolsó erejét megfeszítve egész testét előrelökte, bele a szívét felnyársaló hideg fémbe. Haldokolva, hatalmas kezével megragadta a vértjüket, és áttaszította őket a párkányon. Sufia lenézett, és látta őket, amint pörögve távolodnak, egyre lejjebb és lejjebb. Bölény kinyújtott karokkal belehullt a fehér, fátyolszerű felhőkbe. Antikas Karios éppen időben érkezett, hogy lássa a zuhanásukat. Odarohant Sufiához, és letérdelt mellé. - Visszakapta a szárnyait - mondta a kislány, és szeme csodálkozva tágra nyílt. - A nagy fehér szárnyait. A kis Sufia Antikas Karios nyaka köré fonta a karját, aki ösztönösen magához ölelte a gyermeket. Majd lepillantott a kisdedre. Ő volt minden gondjuk forrása, ez a húsból, puha csontokból és szövetekből álló piciny kis bugyor. Még mindig sírt: vékony, sípoló sírása visszaverődött a sziklafalról. A kisded nyaka olyan törékeny volt, hogy Antikas kiszoríthatta volna belőle az életet, ha hüvelyk- és mutatóujja közé veszi azt. A világ megmenekülne a démonoktól. Kinyújtotta a kezét. Amikor ujja megérintette a gyermek arcát, az felé fordította a fejét, és kinyitotta a száját, hogy szopjon. - Gondoskodj a gyermekről! - suttogta a fülébe Sufia. - Mi? - Ezt mondta Bölény, mielőtt elrepült volna. A kardvívó elmélázott, hogy mit tegyen. Ha megöli a kisdedet, akkor Sufiával is végeznie kell. Mindkettőt lelökhetné a párkányról, és mondhatná, hogy túl későn érkezett a megmentésükre. A gondolatai Bölényre terelődtek. A groteszk vénember közel fél mérföldet rohant olyan sebbel, aminek azonnal meg kellett volna ölnie. Aztán magával rántott két krayakint a halálba. Elképesztő bátorságról tett tanúbizonyságot, és Antikas ebben a pillanatban ébredt rá, hogy ha most megölné a gyermeket, azzal bemocskolná Bölény hőstettének emlékét. Felkapta a csecsemőt, és elindult lefelé a párkányon, vissza a táborba. Kebra és a királyné még mindig eszméletlen volt, de Conalin és Pharis már kéz a kézben a tűznél ültek. A lány felnézett, amikor Antikas besétált a táborba, és vézna arcán mosoly terült szét. Felpattant, odarohant hozzá, és kivette a kezéből Sufiát, mire a kislány azonnal mesélni kezdett Bölény szárnyairól.
Ulmenetha Nogusta mellett ült. Antikas odaballagott hozzájuk. A fekete ember húsz évvel öregebbnek tűnt, és szürke árnyalat ülte meg ébenfekete vonásait. Fakókék szeme leírhatatlan fáradtságról árulkodott. A fekete kard még mindig kiállt a vállából. - Ki tudod húzni a kardot? - kérdezte Ulmenetha a ventriaitól. A férfi lefektette a fűbe a csecsemőt, és megragadta a markolatot. Nogusta összeszorította a fogát. - Támaszd meg magad! - Antikas csizmatalpát megvetette Nogusta mellén, és egyetlen durva rántással kitépte a pengét. Nogusta felkiáltott, és nekidőlt Ulmenethának. A papnő a be- és kimeneti nyílás fölé tartva kezét, kántálni kezdett. Antikas otthagyta őket, és odasétált a földön heverő Kebrához. Letérdelt mellé, és kitapintotta a férfi pulzusát. Az erős volt és egyenletes. Conalin jelent meg mellette. - Csak alszik - mondta a fiú. - Ulmenetha már imádkozott felette. - Remek. - Te is láttad Bölény szárnyait? - Nem. - Ránézett a fiúra: most már mérges volt. - Nem voltak ott semmiféle szárnyak! - csattant fel. Az ilyen mesék azoknak a gyerekeknek valók akik nem tudnak megbirkózni az élet nyers valóságával. Egy bátor ember az életét adta, hogy megmentse a többieket. Több ezer lábat zuhant, és a teteme szétzúzódott odalent a sziklákon. - Miért tette? - Tényleg, miért? Menj innen, és hagyj békén, fiú! Conalin visszatért a tűznél várakozó Pharishoz. Antikas a vízpartra baktatott, és jó sokáig ivott. Bölény halála megindította, méghozzá úgy, hogy azt nehezére esett felfognia. Az az ember egy állat volt, rossz alomból való, kulturálatlan, mosdatlan és nyers. Mégis, amikor a krayakinok támadtak, elsőként ő szállt szembe velük és minden kétséget kizáróan megmentette a gyerekeket. Önként választotta a halált. Antikasnak egész életében azt tanították, hogy a nemesség a vérvonaltól függ. Nemesek és parasztok: gondolkodó lények és majdnem állatok. Azt állították, hogy csak a nemesség érti meg a becsület és a lovagiasság finomságait. Az a mód, ahogy Bölény feláldozta magát, felkavarta. Axiana ventriai hercegnő volt, gyermeke pedig annak a férfinak a fia, aki elbocsátotta Bölényt. Nem tartozott nekik semmivel, mégis mindenét odaadta értük. Több volt, mint felkavaró. Megalázó volt. A ventriai történelemben a hősök mind nemesemberek voltak telve bátorsággal és erénnyel. Nem pedig büfögő, ágyékvakaró tökfejek. Ekkor belevillant egy gondolat, mire elmosolyodott. Talán mégis azok voltak. Conalin azt kérdezte tőle, hogy Bölénynek nőttek-e szárnyai? Ha túlélik ezt a kalandot, akkor a história szárnyra kel majd. Elmondhatja Antikas. Elmondhatja Sufia. És a kislány történetét fogják majd elhinni. Hogy miért? Mert sokkal megnyugtatóbb azt hinni, hogy a hősök sosem halnak meg, hogy valamiképpen tovább élnek, és majd visszatérnek egy másik korban. Száz év múlva az igazi Bölényre senki sem emlékszik már. Aranyhajú és jóképű lesz, talán egy ventriai nemes fattya. Antikas az alvó királyné felé nézett. Valószínűleg a jövendő legendáiban Axiana szeretője lesz, és a megmentett gyermek apja. Antikas nem sokkal később visszaballagott a táborba. Nogusta mostanra elaludt, míg Axiana már felébredt, és a gyermekét szoptatta. Ulmenetha magához intette a kardvívót. - Csúnya a seb. Megtettem, amit tudtam, de Nogusta nagyon gyenge, és még mindig meghalhat. - Nagy összegben tennék ellene, hölgyem. Az az ember harcos. - És egyben öregember is, akit nemcsak a sebe sújt le, de a gyásza is. Bölény a barátja volt, és tudta, hogy meg fog halni.
Antikas bólintott. - Ezt tudom. És mit akarsz, mit tegyek most? - El kell vezetned minket Lembe. - Mi olyan fontos abban a kísértetvárosban? Mit keresünk a romok között? - Juttass minket oda, és majd meglátod! Várhatunk még egy órát, aztán felébresztem az alvókat. Amikor a nő elfordította a fejét, a férfi észrevette halántékán a gyulladt, megdagadt dudort, és eszébe jutott a kés, melynek markolata leterítette. - Csúf ütés lehetett. Hogy érzed magad? A papnő törődötten elmosolyodott. - Kicsit hányingerem van, de túlélem, Antikas Karios. Itt vannak a térképek: talán nem ártana átnézned őket. - A férfi átvette őket, és kigöngyölte. Ulmenetha közelebb hajolt. - A ventriai sereg itt menetel bökött ujjával a térképre -, és sarló alakzatban törnek előre, arra számítva, hogy a tenger felé tartunk. A következő két napban ellenőrzésük alá vonják az összes Lembe vezető utat. - Nincs feltüntetve méretarány a térképen. Nem tudom, milyen messze vagyunk a romoktól. - Kevesebb, mint negyven mérföldre. Délnyugatra tőlük. - Kigondolom az útvonalat. - A ventriai Axianára nézett, aki éppen csak hallótávolságon kívül volt. Jobb lett volna a világnak, ha Bölény a kisdeddel ugrik le - mondta halkan. - Nem igazán. A démonlord már belekezdett a nagy varázslatba. A gyermek halála fogja befejezni, akár feláldozzák, akár nem. Antikas hátán végigfutott a hideg. Félrenézett, és eszébe jutottak a kisded felé nyúló ujjai. - Hát - mondta végül -, legalább ez aranyfénybe vonja az öregember halálát. - Egy ilyen tettnek nincs szüksége több fényre. - Talán tényleg nincs - bólintott Antikas. Otthagyta a papnőt, és a tűzhöz ment. A kis Sufia eddig némán üldögélt Conalin és Pharis mellett, most odaszaladt Antikashoz. - Vissza fog repülni hozzánk? - kérdezte a gyermek. - Egyfolytában nézni fogom az eget. Antikas vett egy nagy levegőt, és Conalinra nézett. - Egy napon visszarepül hozzánk akkor, amikor a legnagyobb szükség lesz rá.
11. Fejezet Nogusta éppen csak tudatában volt annak, hogy lovon ül. Valaki ült mögötte, aki a nyeregben tartotta. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy csapatuk lassan éppen egy zöldellő völgyön halad át. Előtte Antikas Karios ülte meg Csillagtüzet. Nogustába beleszúrt a bosszúság, de aztán eszébe jutott, hogy ő parancsolta meg a ventriainak, hogy vegye át a lovát. Csillagtűz tüzes jószág volt, Nogusta pedig nem volt olyan állapotban, hogy lovagoljon rajta. Lepillantott az őt támogató kezekre. Karcsú, női kezek voltak. Megveregette őket, és azt suttogta: - Köszönöm. - Álljunk meg és pihenjünk? - kérdezte Ulmenetha. - Ne. - A látása elhomályosult, így ismét nekidőlt a nőnek. Bölény eltávozott, és a veszteség kínja könyörtelenül sújtott le rá. Megingott a nyeregben, de érezte, hogy Ulmenetha erősen fogja. Majd a múltról szóló álmok magukkal sodorták. Az egész napja kábán telt. Amikor megálltak, hogy pihentessék a lovakat, Kebra segített neki leszállni a lóról. Nogusta nem tudta, hogy hol vannak, csak az arcát melengető napsütést és a hátának nyomódó hűvös füvet érezte. Áldásos nyugalom honolt itt, ő pedig örökké szeretett volna aludni. A közelben valahol felsírt egy csecsemő. Majd hallotta, hogy egy gyermek énekelni kezd. Úgy tűnt, a hangja hasonlít arra a gyerekére, akit elgázolt a szekér, de világos volt, hogy nem ő az. Megkönnyebbült, mintha súlyos terhet emeltek volna le róla. Valamikor sűrű levessel etették meg. Emlékezett az ízére, de arra már nem, hogy ki etette meg, és hogy miért nem ő maga evett. Azután feltűnt az apja. Mindnyájan házuk nagy szobájában ültek: fivérei, nővérei, anyja és vén nénikéje is. „Most mutatok egy kis mágiát!" - mondta az apja, és felállt a lóbőrrel bevont székből, amit annyira szeretett. Levette a nyakából a talizmánját. A lánc hosszú volt, az arany pedig csillogott a lámpás fényében. Apja odasétált Nogusta legidősebb bátyjához, és megpróbálta a nyakába tenni az amulettet. De a lánc összement, és nem fért bele a fiú feje. Nogusta összes fivére megcsodálhatta a mágiát, majd Nogustára került a sor. A láncba könnyedén bele tudott bújni, és a talizmán megpihent a mellén. „Mi ebben a trükk?" - kérdezte legidősebb bátyja. „Nincs benne semmi trükk - felelte az apjuk. - A talizmán választott, ez minden." „Ez nem tisztességes! - mondta a legidősebb fivér. - Én vagyok az örökös. Az enyém kellene, hogy legyen." „Én sem az örökös voltam - válaszolta az apja. - Mégis engem választott." „Hogy választ?" - tudakolta Nogusta legfiatalabb bátyja. „Nem tudom. De aki készítette, az ősünk volt. És nagyobb bármilyen királynál." Aznap éjjel, amikor egyedül voltak a szobájukban, a legidősebb fivére pofon vágta. „Az enyém kellett volna, hogy legyen. Ez csak valami trükk volt, mert apa jobban szeret téged." Nogusta még mindig érezte az ütés fájdalmát. Csak most valami furcsa okból, amit nem is tudott hova tenni, a kín a vállából sugárzott ki. Ismét lovagolt, és amikor kinyitotta a szemét, az éjszakai égen ragyogó csillagokat látott. Az újhold sarlóként függött a hegyek felett, mintha csak a talizmánja lenne. Már-már arra számított, hogy meglátja a kinyúló aranykezet, amint tenyerére veszi. Magasan felette egy fehér szárnyú bagoly suhant tova. Fehér szárnyak... - Szegény Bölény - szólalt meg hangosan. - Ő már meglelte a békét - mondta egy hang, amely összezavarta Nogustát. Ulmenetha ugyanis valahogy átváltozott Kebrává. - Ezt meg hogy csináltad? - motyogta, majd újra elaludt, és már egy tábortűz mellett ébredt. Kebra ismét
Ulmenethává változott, aki éppen a sebére tette a kezét, és halkan kántált. Látómezejében egy alak imbolygott, homályosan és megfoghatatlanul, mire Nogusta mély álomba zuhant. A ház mögötti hosszú mezőn üldögélt, és hallotta, amint anyja a konyhában énekel. Mellette egy sudár férfi ült: fekete volt, de nem ismerte. - Békés időszak volt ez az életedben - szólalt meg a férfi. - Ez volt a legszebb. - Ha túléled, vissza kell jönnöd ide, hogy újra felépítsd. A ménes leszármazottai a hegyekben élnek. Remek csődörök vannak köztük, és a lovak is erősek. - Túl fájdalmasak az emlékek. - Igen, fájdalmasak, de itt békéd lesz, ha arra vágysz. A fekete harcos a férfira nézett. - Ki vagy te? - Emsharas vagyok, te pedig emberi vérvonalam utolsó tagja. - Te szőtted a nagy varázslatot. - Én kezdtem el, de még nem fejeződött be. - Meghal a gyermek? - Az összes embergyermek meghal, Nogusta. Ez a gyengeségük... és az erősségük. A halálban nagy erő rejlik. De most pihenj, mert vár rád még egy utolsó próbatétel! Nogusta kinyitotta a szemét. Az új hajnal ragyogó fénye akkor érte el a hegyeket. Felnyögött, amikor felült. Kebra vigyorgott rá mellőle. - Üdv ismét köztünk, testvér! - mondta. Könnyek csillogtak az íjász szemében, amikor életében először megölelte Nogustát. Anharat haragja mostanra csillapult, miközben sátrában ülve a felderítőkről szóló beszámolót hallgatta. A menekülők átkeltek a Lem előtti utolsó hídon, és már alig tizenkét mérföldre jártak a romoktól. Az ötfős felderítőcsapat megtámadta őket, de Antikas Karios megölt közülük kettőt, a harmadikat pedig a nyeregből lőtte ki az íjász. - Jöjjenek be a túlélők! - parancsolta Anharat. Két nagydarab felderítő lépett a sátorba, majd a földre vetették magukat, homlokukat az Anharat lábánál fekvő szőnyeghez érintve. - Fel! - vakkantott a démon. A férfiak felpattantak, arcukról sütött a félelem. - Mondjátok el, mit láttatok! - Mindkét férfi egyszerre kezdett el beszélni, mire egymásra néztek. - Te! - mutatott rá Anharat a bal oldalira. - Beszélj! - Egy hosszú lejtőn tartottak lefelé, nagyuram. Antikas Karios vezette őket. Nyomában haladt egy fehér hajú férfi, majd a királyné és a szolgája. Utánuk meg egy kislány és két suhanc. Meg egy fekete férfi, átvérzett kötéssel a mellén. Badayen kapitány úgy gondolta, hogy meglephetjük őket egy hirtelen rohammal, így is tettünk, és a kapitány halt meg elsőként. Antikas Karios ugyanis megfordította a lovát, és ránk rontott! Előbb a kapitány hullt el, majd Malik. Aztán az íjász torkon lőtte Valisót. Ekkor én és Cupta visszafordítottuk a lovunkat, és elvágtattunk. Úgy véltük, az a legjobb, ha jelentjük, mit láttunk. Anharat belenézett a férfi sötét szemébe. Mindkét férfi felkészült a halálra. A démonlord szívesen megadta volna nekik, de az emberek harci kedve alaposan megcsappant. A többségüknek barátai és családjuk volt Usa megkínzott városában, és nem értették, miért üldöznek egy ilyen kis csapatot a vadonban. Ezt tetézte, hogy Anharat észrevette, a tisztjei milyen óvatosak, amikor beszél velük. Ezt kezdetben nem értette, mivel amíg Kalizkan bomló testében lakozott, a szívélyességvarázslat biztosította a varázsló népszerűségét. Ugyanez a varázs azonban csekély hatást gyakorolt Malikada embereire. Végül rájött, hogy ennek az az oka, hogy Malikada sosem volt népszerű. Csak féltek tőle. Ez alapjában véve nem okozott kellemetlenséget, de a lanyhuló harci kedven Anharat nem sokat javított volna azzal, ha most lemészárolja ezt a két szerencséden felderítőt.
- Helyesen cselekedtetek - közölte a férfiakkal. - Badayen kapitánynak nem lett volna szabad rohamoznia. Előre kellett volna lovagolnia, ahogy parancsba kapta, és tartania az utolsó hidat. Ti nem vagytok hibásak. Ha a kapitány életben marad, felakasztattam volna. Most menjetek és egyetek valamit! A férfiak hitetlenkedve pislogtak. Majd meghajoltak, és sietve kihátráltak a sátorból. Anharat a tisztjeire nézett, és érezte, hogy azok megkönnyebbülnek. Arra gondolt, hogy milyen furcsák is az emberek. - Hagyjatok magamra! - utasította őket. Egyikük sem mozdult. Még csak meg sem moccantak. Mind szobormereven álltak egyetlen izmuk sem rezdült, még csak nem is pislogtak Anharat valahonnan nagyon messziről fából készült csengettyűk szelíd, csilingelő muzsikáját hallotta. Amikor megpördült, látta, hogy Emsharas áll a sátor bejáratánál. Fivére égkék köntöst viselt, és homlokát arany fejpánt díszítette. Nem látomás volt! Emsharas húsvér valójában érkezett. Fagyos düh lobbant Anharatban, és nekiállt összegyűjteni hatalmát. - Ez nem bölcs lépés, fivérem - szólalt meg Emsharas. - Szükséged lesz minden erődre a varázslat befejezéséhez. Ez igaz volt. - Mit akarsz itt? - dörögte Anharat. - Békét köztünk... és népünk megváltását. - Sosem lesz béke közted és köztem. Mindnyájunkat elárultál. Addig foglak gyűlölni, míg a csillagok ki nem lobbannak, meg nem halnak, és az univerzum vissza nem tér a sötétségbe. - Én sosem gyűlöltelek Anharat. Sem most, sem korábban. De arra kérlek, ahogy kértelek egykor, hogy fontold meg, mit teszel. Az illohirok soha nem győzhettek volna. Mi kevesen vagyunk, ők sokan. Furcsa elméjük minden egyes eltelt nemzedékkel egyre fejlődik. A mágia titkai nem maradnak örökké rejtve előttük. És akkor mi l esz velünk? Mivé kell válnunk, ha nem a múltjukból származó poros legendákká? Mi nyitottuk ki a kaput: te és én. Mi hoztuk az illohirokat erre az ellenséges világra. Nem öltünk, amikor Szélszülöttek voltunk, nem sóvárogtunk a rettegésre és halálra. Anharat lekicsinylően felnevetett. - És nem ismertünk más élvezetet, csak az intellektusét. Nem ismertük az örömöt, Emsharas. - Nem értek egyet veled. Láttuk a csillagok születését, a kozmikus viharok hátán száguldottunk. Abban örömünket leltük. Hát nem látod, hogy ezen a planétán mi vagyunk az idegenek? Ő az, aki cselt sző ellenünk. A vizek égetik a bőrünket, a napfény kiszívja az erőnket. Nem ehetünk semmit, csak az emberi érzelmeket. Paraziták vagyunk ezen a világon. Semmi többek. Emsharas beljebb lépett a sátorba, és alaposan szemügyre vette a megdermedt tiszteket. - Az álmaik különböznek a miénktől. Mi soha nem fogunk köztük élni. És egy napon elpusztítanak mindnyájunkat. - Ők gyengék és szánalmasak - mondta Anharat, és keze lassan megindult az övébe tűzött tőr felé. Ahhoz nincs szüksége mágiára, hogy tőrt mártson fivére szívébe. Azután őt is a semmibe fogja taszítani. - Egy új világot kínálok a népünknek - szólt Emsharas. - Mondd el, mi a hatalmad forrása! - suttogta testvére, és ujjai ráfonódtak a tőr markolatára. Emsharas felé fordult, hogy szembenézzen vele. - Hogy lehet, hogy még nem találtad ki? - kérdezett vissza. -Minden nyomot megtalálsz a keresővarázslataid kudarcában, és magának a nagy varázsnak a sajátosságában. - Találtál egy rejtekhelyet. Ez minden, amit tudok. - Nem, Anharat, én nem rejtőzködöm. - Hazudsz! Látom, amint előttem állsz és lélegezel. - Való igaz, látod. Ma éjjel megnyitottam a kaput, Anharat, hogy eljussak hozzád. De mikor van az a „ma éjjel"? Négyezer évvel ezelőtt a múltban, amikor együtt vagyok a három király seregével, holnap pedig megütközöm veled, és harcolni fogunk a csatamezőn. Te veszítesz. Én pedig felkészülök a nagy
varázslatra. Segíthetsz befejezni. Népünknek akkor lehet saját világa! - Én ezt a világot akarom! - vicsorogta Anharat, és előrántotta a tőrt. Előrelendült, és pengéjével fivérére sújtott. Emsharas félrehajolt, alakja pedig csillámlani kezdett. És eltűnt. Bakilas némán ült a sötétben. Az illohiroknak nem volt szükségük alvásra. Nem kellett regenerálniuk a szöveteiket. Mindnyájukat a táplálkozás éltette mágia tartotta egyben. A krayakinok urának nem kellett pihennie. Csak ezért várakozott ezen a helyen, mert a lova kifáradt. Az igazat megvallva, nem lepődött meg, amikor fivéreit legyőzték. Ez a feladat már kezdettől fogva el lett hibázva. A papnő igazat mondott. Nem volt véletlen, hogy éppen Emsharas leszármazottja őrzi a kisdedet. Létezett itt valamiféle nagyobb stratégia, aminek jelentőségét Bakilas nem fogta fel. - És most mihez kezdjek? - töprengett magában. - Hová menjek? Felállt, és a dombtetőre sétált, onnan pedig lepillantott Lem romjaira. Emlékezett rá, amikor még a város olyan volt, akár egy drágakő, és százezernyi fénye csillogott az éjszakában. Felpillantott a csillagokra, gondolatban nevükön nevezve őket, és felidézte azokat az időket, amikor alaktalanul meglátogatta őket. Abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak sosem részesült volna a test adományában. Emsharas és Anharat hozták ezt el az illohiroknak. Az ikrek, a dicső istenek. Hatalmukat egyesítve összekapcsolták a földet és a szelet. Ők voltak az elsők. Emsharas emberi alakot öltött, míg Anharat a szárnyak mellett döntött. A krayakinok követték őket. Honnan is gyaníthatták volna, hogy az ajándék egyben átok is? Igaz, a napfény rettentő kínt okozott, a folyók vize pedig halálos volt, de létezett számos más élvezet, és egy örökkévalóságon át örülhettek neki. Amíg Emsharas el nem árulta mindnyájukat. Bakilas még négyezer évnyi elmélkedés után sem értette a legkevésbé sem az indokokat, vagy hogy mi lett Emsharasszal. Mert hova rejtőzhetett egy illohir? Bakilas még most is érzékelte fivéreit a semmi ürességében. Emsharas úgy ragyogott, akár a leghatalmasabb csillag. Lehetetlen volt nem tudni, hogy merre van. Bakilas érzékelte Anharat irdatlan, lüktető jelenlétét is a néhány mérföldnyivel odébb álló táborban. Ugyanígy, ha Anharat Szélszülött lett volna, a démonlord is érezte volna az ő szellemét az univerzum túlfelén is. De akkor hol rejtőzhet Emsharas? Arra gondolt, hogy egy napon minden kérdésre fény derül. Egy napon, amikor az univerzum elmúlik, és az illohirok is vele halnak. Bakilas megborzongott. Halál. Megszűnni létezni. Rémítő volt a gondolat. Az emberek még csak halványan sem sejtik a halandóság igazi rettenetét. Ők mindig is együtt éltek a halál lehetőségével. Felfogták, hogy az elkerülhetetlen. Néhány röpke évszak, és máris eltávoznak. Ennél is rosszabb, hogy létük néhány szívdobbanása alatt végig kapnak ízelítőt a halálból. Minden eltelt év újabb ráncokat és redőket vés rájuk, és erejük lassú sorvadását hozza. Bőrük megereszkedik, csontjaik kiszáradnak, míg fogatlanul és szenilisen a sírjukba nem hullnak. Mit tudhatnak hát a halhatatlanok félelméről? Egyetlen illohir sem kóstolta meg eddig a halált. Bakilas felidézte magában a nagy születést, a fény eljöttét, amikor az univerzum dalának első akkordjai felcsendültek a sötétségben. A felfedezés és a harmónia kora volt ez, a bajtársiasság ideje. Az élet maga. Értelmes és különös. Minden akkoriban született: a csillagok, majd a planéták, a lávatengerek és végül a hatalmas óceánok. Akkor még másfajta örömök jártak: a tudás és a ráébredés gyarapodott. De nem létezett még a fájdalom, sem a csalódás, sem a tragédia. Az illohirok a tökéletes nyugalmat élvezték... vagy tűrték? Csak a hús eljövetelével jelentek meg a kontrasztok. Hogyan ismerhette meg valaki az igaz örömet, míg meg nem ízlelte a valódi kétségbeesést? A kontraszt mindent áthatott. És az illohirok ezért sóvárogtak a formával bíró élet után.
Bakilas lesétált a dombtetőről, és előhúzta kardját. Nesztelenül alvó lovához sétált, majd pengéjének egyetlen rettentő csapásával lefejezte. Ahogy a jószág felbukott, Bakilas kitépte a szívét, és felemelte az éjszakai ég felé, Anharatot szólítva. A szív lángra lobbant. - Örülök, hogy hívtál, fivérem - szólt Anharat hangja. - Emsharas visszatért. - Nem érzékelem. - Nagy a hatalma, de itt van. És arra készül, hogy meggátolja sorsunkat. - De miért? Te és ő ikrek vagytok. Az idők kezdete óta egyek voltatok mindenben. - Többé már nem! - csattant fel Anharat. - Legyőzöm őt. Szellemét a markomba szorítom majd, és az idők végezetéig kínzom. Bakilas hallgatott. Olyan örömet érzett urában, amilyet az árulás óta nem. Örült, hogy Emsharas visszatért. Milyen furcsa. Bakilas érzékelte Anharat fájdalmát és veszteségét. Emsharas iránti gyűlölete mindent felfalt. A századok során sosem adta fel, hogy fivérére vadásszon, keresővarázst küldött keresővarázs után. Gyűlölete majdnem olyan erős volt, mint egykor a szeretete. Ekkor egy gondolat villant Bakilas elméjébe. Talán a gyűlölet és a szeretet bizonyos értelemben ugyanaz. Mindkettő erős igényt alakított ki Anharatban, akinek léte Emsharas nélkül sivár és üres volt. A démonlord még most is arról álmodozott, hogy fivére szellemét a markába fogja. Gyűlölet és szeretet. Megkülönböztethetetlenek egymástól. - Lembe kell menned - szólalt meg ismét Anharat. - Rejtőzz el ott, míg el nem jön az idő, hogy lesújtsunk! Amikor a gyermek meghal, hatalmam megnő, megtalálom Emsharast, és akkor elkövetkezik a leszámolás. Nayim Pallines mindig is utálta Antikas Kariost, bár ezt évek óta bölcsen megtartotta magának. Karát gyerekkora óta ismerte, és ő is részt vett vendégként az esküvőjén. Látta sugárzó örömét, és irigyelte azt a szerelmes pillantást, melyet a férjére vetett, amikor letették a fogadalmat és a szertartásos zsineget csuklójukra kötözték. Két nappal később mindketten halottak voltak. A férjet Antikas Karios, a gyilkos ölte meg, míg Kara önkezével vetett véget az életének. Nayim tudta, a szerelem túl értékes ahhoz, hogysem közönyösen el lehessen pusztítani. Amikor bekövetkezett a tragédia, Antikas Karios iránti utálata gyűlöletté fokozódott. Mégis mint a királyi kopj ások ezredesének kötelessége volt szolgálnia ezt az embert, és meghajolni előtte. Nem volt könnyű. De ma, a Forrás és a mögötte lovagoló ötven ember bátorságának segedelmével véget vet mind a gyűlöletnek, mind kiváltó okának. Felderítői három mérföldre Lemtől vették észre a menekülőket, és Nayim kevesebb, mint fél mérföldre járt mögöttük. A tiszt elképzelte, amint azok hamarosan meglátják az őket üldöző lovasokat. A menekülők a végsőkig ostorozzák hátasaikat, kétségbeesetten próbálnak majd megszökni. De fáradt lovaikat hamarosan beérik a kopjások erős állatai. Nayim félig-meddig reménykedett benne, hogy Antikas Karios könyörögni fog az életéért. De alig vetődött fel benne a gondolat, már tudta, hogy nem így lesz. Antikas minden ocsmánysága dacára bátor ember volt. Rájuk fog támadni. Nayim csak ügyes kardforgató volt, így majd ügyel arra, hogy hátul maradjon, amikor megindul a támadás. Bár nem félt meghalni, nem akarta kihagyni a pillanatot, amikor Antikas Kariost elfogják. Strázsamestere, Olion lovagolt mellé: fehér pelerinje lebegett a szélben. A köpenyt sárfolt csúfította el. Olion remek lovas volt, és kiváló katona, de képtelen az eleganciára, bármiféle fegyelmezési rendszabályokat is alkalmaztak vele szemben. A hosszúkás, görbülő bronzsisakot és az ünnepi köpenyt úgy tervezték, hogy még fenségesebbé tegyék a kopjások vértjét, de az alacsony, köpcös és csapott vállú Olionnál, akinek arcát örökké haragosvörös foltok tarkították, az összhatás komikusra sikeredett. Nayim a mellé lovagoló férfira nézett. Olion nyaka tövénél újabb pattanás éktelenkedett.
- Az emberek aggódnak, uram - közölte a strázsamester. - Nem tetszik a hangulatuk. - Csak nem azt mondod, hogy ötven embert megrémiszt a gondolat, hogy el kell bánniuk egyetlen kardforgatóval? - Nem erről van szó, uram. Az igazat megvallva, még örülnek is, hogy végre történik valami. Nem, nem erről van szó, uram. - Ki vele, ember! Emiatt nem hullik porba a fejed. - De igen, ha érted, mire célzok, uram. Nayim tökéletesen értette. Az arca zordra váltott. - Valóban értem, úgyhogy jobb, ha nem mondasz semmit. Vágtass fel arra a dombtetőre, és szólj, ha már látod őket! - Igen, uram. - Okon elvágtatott délkeletre. Nayim hátrapillantott. Emberei kettes oszlopban lovagoltak mögötte, kopjáik végét a kengyelükbe támasztották. Jelezte nekik, hogy tartsák ezt a sebességet, majd megsarkantyúzta hátasát, és elszáguldott Olion után. Az emelkedő tetejére érve visszafogta hátasát, és maga előtt megpillantotta a távolban Lem romba dőlt városát. Azt mondták róla, hogy egykor a legnagyobb város volt, amit valaha is építettek, de mostanra csak szellemek és letűnt emlékek lakták. Hatalmas falait elmállasztotta az idő, földrengések döntötték le, sok követ elhordták, hogy házakat építsenek a völgy túlsó felében. Az északi fal maradványai csorba fogsorként emelkedtek a kísértetváros előtt. Ekkor vette észre a lovasokat, akik még mindig vagy fél mérföldre jártak tőle. Ebből a távolságból nem tudta kivenni az egyes embereket, de azt látta, hogy lovaik fáradnak, és hogy még mindig jókora távolság választja el őket a várostól. Amint az emberei beérik őt, néhány perc alatt a menekülteken lesznek. - Gyorsan mondd, amit akartál! - szólt oda Olionnnak. - Mert vár ránk a feladatunk. - Semmi sincs rendjén, uram. Az emberek tudják. Én is tudom. Úgy értem, mi történt a városban? Minden valószínűségi szerint ezrek haltak meg ott. Ott kéne lennünk. És miért jött az egész sereg a vadonba? Itt nincs kivel harcolni, uram. Akkor meg miért vagyunk itt? - Azért vagyunk itt, mert ez a parancs - felelte Nayim, aki már alig várta, hogy elfogják a menekülőket. - És mi van a készletekkel, uram? A szállásmester szerint csak annyi ennivalónk van, hogy azzal kihúzzuk Lemig. És azután mihez kezdünk? Még csak fél adagra sem fogtak bennünket. Eljön a holnapután, és háromezer embernek nem lesz mit ennie. Ez őrültség! - Megmondom én, ki az őrült, Okon. Az a katona Malikada seregében, aki lázító szavakat köpköd. Nayim megpróbálta a fenyegetést meggyőzően előadni, de sikertelenül, mert ő is osztotta embere aggodalmát. - Hallgass ide! - folytatta aztán békülékenyebb hangnemben. - Elvégezzük itt a kötelességünket, majd visszatérünk a foglyokkal Malikadához. Néhány mérfölddel ezelőtt egy jávorszarvas nyomaira bukkantunk. Amint a foglyokat biztonságba helyeztük, egy csapattal a szarvas után eredhetsz. Akkor legalább ma éjjel lesz mit ennünk. - Igen, uram - felelte a férfi kétkedve. Nayim idegesen pillantott hátra. A kopjások már majdnem hallótávolságon belüké értek. - Felteszem, van még más is. Ki vele, de gyorsan! - Miért menekül a királyné? Malikada az unokafivére, és úgy mondják, mindig közel álltak egymáshoz. És Antikas Karios hadvezér miért segít neki? - Nem tudom. Lehet, hogy megkérdezzük Antikastól, miután elfogtuk. Amikor katonái egészen közel értek hozzá, Nayim felemelte a kezét. - Kövessetek! - rikoltotta. Felvéve emberei sebességét, hátasát nekieresztette a régi útnak; a távolság gyorsan csökkent közte és a menekülő lovasok között. Az utolsó lovon ülő vörös hajú suhanc hátranézett, majd vágtába ugratta a lovát. Megkezdődött az üldözés. Nayim előhúzta szablyáját. Most már észrevette Antikas Kariost is, aki egy hatalmas fekete herélten ült. A férfi megfordította az állatot, és Nayim egy pillanatra azt hitte, hogy rájuk
ront. Ehelyett azonban csapata mögé rúgtatott, és nagyobb sebességre ösztökélte őket. Nayim finoman visszahúzta a kantárt, hagyva, hogy néhány embere megelőzze őt. Az ezüsthajú íjász hátrafordult a nyeregben, és egy süvítő vesszőt lőtt ki rá. Nayim félrehajolt és lebukott. Hallotta, hogy mögötte felkiált valaki: amikor hátrapillantott, látta, hogy a vessző egyik lovasa vállából áll ki. Nayim nagyon szerette volna a szökevényeket még azelőtt elfogni, hogy azok beérnének a romok közé, mert ott már Antikas és társai leszállhatnak a nyeregből, és fedezékbe bújhatnak. Sokáig nem tarthatnának ki, de ez emberéletekbe kerülne. Nayim többek között azért volt népszerű parancsnok, mert gondosan ügyelt katonái életére. Semmi fejetlen roham, semmi hősködés. Hivatásos katona volt, aki mindig kigondolt valami stratégiát. Most már gyorsan fogyott a távolság. Előtte Antikas Karios szárra fogott egy vezetéklovat, melyen egy kék ruhás fiatal nő ült. Nayim némileg meglepetten ismerte fel benne a királynét. Eddig mindig selyem- és szaténruhában látta csak, és akkor úgy nézett ki, mint a mítoszok egyik istennője. Most pedig csak egy lassú lovon ülő nő volt. Alig negyven yard választotta el őket egymástól. Antikasnak nem lesz ideje fedezékbe bújnia, mert még a városfal előtt beérik! Hirtelen Nayim egyik embere figyelmeztetően felkiáltott. Az ezredes látta is már, hogy miért. A város romjai közül fegyveresek özönlöttek elő, többsoros harcvonalat véve fel a bedőlt kapu előtt. Drenai katonák voltak, több százan, akik fürgén vették fel pozíciójukat, a veteránok higgadt fegyelmével: rostélyos sisakot és hosszú vörös köpenyt viseltek. Nayim alig hitt a szemének. A drenia sereg megsemmisült. Akkor meg hogy lehet...? Ekkor ébredt csak rá döbbenten, hogy egyenesen feléjük vágtat. Megrántotta a kantárt, és felemelte a kezét. Körülötte az emberei lelassítottak. A menekülők továbblovagoltak a harcosok sora felé, amely könnyedén szétvált előttük, bebocsátva őket a városba. Nayim megparancsolta az embereinek, hogy várjanak, ő pedig lassan előreügetett. - Ki a parancsnokotok? - kiáltott oda. Csend fogadta a kérdést. A férfi végigpásztázta a vonalat, és felbecsülte, mennyien lehetnek. Közel ezer embert látott. Felfoghatatlan volt az egész! A vonal ismét szétvált, és egy magas, vékony öregember lépdelt elő, hogy megálljon szemközt vele. Nayim hátán hirtelen végigfutott a hideg, ahogy belenézett a Fehér Farkas fagyos szemébe. Amint Conalin belovagolt a régi városfal mögé, azonnal leugrott a nyeregből, és visszafutott, átbukdácsolva a kiálló kőtömbökön, hogy lekuporodva lessé a katonákat. Azok félelmetesnek és lenyűgözőnek tűntek bronz mellvértjükben, rostélyos bronzsisakjukban és vérvörös köpenyükben. Lándzsájukat előrenyújtották, pajzsuk pedig erős falat képezett Conalin és a megölésére készülők között. Az ifjú életében először érezte teljes biztonságban magát. Mert milyen erő van ezen a világon, ami képes lenne áttörni ezt az emberfalat? Ugrándozni és táncolni lett volna kedve, meg gúnyolódni a kint várakozó ventriai lovasokon. Mert azok most olyan ványadtaknak tűntek. Conalin felnézett a kék égre, és érezte, ahogy hűs szél simít végig az arcán. Biztonságban volt, és csodaszép lett a világ. Pharis kapaszkodott fel, és ült le mellé. A fiú megfogta a kezét. - Nézz rájuk! - kiáltotta. - Hát nem ők a legcsodálatosabb katonák, akiket valaha is láttál? - De igen - bólintott a lány -, de honnan jöttek? És miért vannak itt? - Kit érdekel? Élni fogunk, Pharis! Megkapjuk azt a házat Drenanban. - Conalin elhallgatott, mert a vén generális éppen a ventriai kopjással beszélt. A fiú a fülét hegyezte, hogy meghallja, miről diskurálnak, de túl halk volt a beszélgetés. Nayim leszállt a lováról, és odalépett Banelionhoz, tisztelettudóan meghajolt, amit az öregember kurta biccentéssel viszonzott.
- Malikada nagyúr arra utasított, hogy vigyük vissza a királynét a palotába - kezdte a ventriai. - Veled nincs viszályunk, uram. - A királyné és a fia velem tart Drenanba - felelte a Fehér Farkas. -Ott biztonságban lesz. - Biztonságban? Úgy véled, én ártanék neki? - Banelion belenézett az ifjú szemébe. - Hogy mit teszel, vagy mit nem teszel, az csak terád tartozik. Viszont Malikada... vagyis a bestia, aki Malikada testében lakozik... meg akarja ölni a kisdedet. Ezt tudom. És megakadályozom. Nayim hátrahőkölt a szavak hallatán, de ahogy jobban belegondolt, nem is lepődött meg. Ha Malikada magához akarja ragadni a trónt, akkor minden bizonnyal gondoskodik arról, hogy minden riválisát kardélre hányja. - Tételezzük fel a vita kedvéért, uram, hogy pontosan méred fel a helyzetet. Megítélésem szerint kevesebb, mint ezer embered van itt, és nincs lovasságod. A ventriai sereg félnapi járásra van innen északra. Háromszor annyian vagyunk, mit ti, és minket te képeztél ki. Nem arathatsz diadalt. Banelion örömtelenül elmosolyodott, és ettől a hideg is kirázta a fiatalabb férfit. - Pályafutásod utolsó időszakát érdeklődéssel figyeltem, Nayim Pallines. Eredményes, bátor és fegyelmezett tiszt vagy. Ha a seregnél maradok előléptettelek volna. Csakhogy tévedsz, fiatalember. A seregek akkor harcolnak a legjobban, amikor van miért küzdeniük, valami olyanért, amiben hisznek. Ilyen esetekben a számbeli fölény sokat veszít értékéből. Hiszel abban, amiért harcolsz, Nayim? Hiszel abban, hogy két seregnek kell összecsapnia ahhoz, hogy ne hányjanak kardélre egy gyermeket? - A kötelességem teljesítésében hiszek, uram. - Akkor térj vissza a bestiához, és készülj fel arra, hogy meghalsz érte! De ne higgy a látszatnak, Nayim! Te nem Malikadát követed. Malikada halott. A testét egy démonlord szállta meg. - Tisztelettel mondom, uram, nem várhatod tőlem, hogy ezt el is higgyem. A Fehér Farkas megvonta a vállát. Nayim ismét meghajolt, majd visszasétált a lovához. - A sereg napnyugtára itt lesz, uram. Remélem, addigra átgondolod a helyzetet. - Ezzel megfordította lovát, és visszalovagolt az embereihez, majd elvágtattak észak felé. A Fehér Farkas tekintetével követte egy darabig, majd megparancsolta katonáinak, hogy oszoljanak. A harcosok megtörték az alakzatot, letették lándzsájukat, pajzsukat, és levették sisakjukat. Az omladozó fakói Conalin figyelte őket, és émelyítő rettegés lett rajta úrrá. Öregek! Mindnyájan öregek voltak, ősz hajúak vagy kopaszok. Ahol az előbb még legyőzhetetlen erő állt, most csak reumás lábakon csoszogó embereket látott, akik óvatosan és lassan telepedtek le a földre. Conalin úgy érezte, hogy elárulták őt. Pharis látta rajta, hogy dühös, és megérintette. - Mi az, Con? A fiú nem válaszolt, nem tudott válaszolni. Elöntötték az érzelmek. Leugrott a fakói, és a lovához ment. Megfogta a zabláját, és beljebb vezette a romok közé. Itt csak egyetlen épület állt, ami többé-kevésbé érintetlen maradt: egy hatalmas fehérmárvány építmény, ahova a többiek is kipányvázták lovaikat. Repedezett lépcsők vezettek fel az óriási, boltíves kapunyílásig. Conalin besétált: odabent irdatlan termet talált, melyet a magasban részben beomlott kupolás tető zárt le. A lehullott kövek szétszóródtak az egykor az egész padlót beborító mozaikokon. Semmiféle bútort nem látott, de a távolabbi falnál több összetört lóca hevert. A falakba magasan vágott, ívelt ablakokból fény szűrődött be. A keretekbe még mindig színes üvegszilánkok kapaszkodtak. Conalin megpillantotta társait a terem túlsó felében: egy nyolcszög ű emelvényen üldögéltek. Kebra észrevette őt, és elmosolyodott. Conalin odasétált az íjászhoz. - Mind öregemberek - szólalt meg a fiú elkeseredetten. - Ők voltak a bajtársaink. A többségük fiatalabb, mint Bölény volt. - Bölény pedig halott! - csattant fel Conalin, de azonnal meg is bánta, mert észrevette a fájdalmat Kebra szemében. - Sajnálom -mondta sietve. - Nem úgy értettem. Csak... olyan erősnek tűntek, amikor először láttam őket.
- Mert igenis erősek. És a Fehér Farkas vezeti őket. Ő pedig még sosem vesztett csatát. - Tovább kellene lovagolnunk. És itt hagyni az öregeket, hogy harcoljanak. Kebra megrázta a fejét. - Ez lesz az utolsó csata, Con. Itt, ennél a romvárosnál. Én nem futok tovább. Conalin leült az íjász mellé, a válla megroggyant. - Bárcsak sose találkoztam volna veletek! - Én örülök, hogy így történt. Rengeteg mindent tanítottál nekem. - Én? Mit taníthattam neked én? - Kebra szomorkásán elmosolyodott. - Mindig töprengtem azon, milyen lenne, ha lenne egy fiam, egy fiú, akire büszke lehetnék, valaki, akit láthatnék, amint férfivá érik. És te megmutattad nekem, hogy milyen lett volna. És bizony igazad van! Nincs értelme itt maradnod. Semmit nem tudsz itt tenni. Miért nem fogod Pharist és Suf át, meg valamennyi útravalót, és vágtok neki a domboknak? Ha nyugatnak indultok, végül eléritek a tengert. Majd adok pénzt: nincs ugyan túl sok, de azért segíteni fog. A távozás gondolata a vihart követő hűvös szélként vágott végig Conalinon, szétoszlatva haragját és félelmét. Ő és Pharis biztonságban lennének. De ez ebben a pillanatban nem volt elég. - Miért nem tartasz te is velünk? Egy ember mit sem számít. - Ők a barátaim. Az igazi férfi pedig sosem hagyja cserben a barátait a szükség óráján. - Szerinted én nem vagyok férfi? - kérdezte Conalin. - Nem, nem! Sajnálom, nem ezt akartam mondani. Remek ember lesz belőled. De még fiatal vagy, és a háború nem való... - Azt akarta mondani, hogy „gyerekeknek", de amikor Conalin ifjú arcába nézett, egy férfit látott ott, aki arra vár, hogy megszülethessen. - Nem akarom, hogy megsebesülj, Con - mondta végül sután. - Én sem akarom, hogy te megsérülj. Úgyhogy maradok. Kebra megköszörülte a torkát, és kinyújtotta a kezét. Conalint láthatóan feszélyezte a dolog, de azért erősen megszorította. - Büszke vagyok rád - mondta a férfi. Egy darabig élvezték a csendet, majd Conalin körülnézett a hatalmas épületben. - Mi ez a hely? - tudakolta. - Nem tudom - vallotta be Kebra. - De olyan, mintha templom lenne, nem gondolod? - Még sosem jártam egyben sem. Sufia a közelükben ücsörgött a padlón, és a köveket dörgölte ruhájának elnyűtt ujjával. - Képek vannak a padlón - jelentette ki boldogan. Ulmenetha térdelt le mellé: - Mozaiknak hívják őket, és rengeteg színes kőből készültek. - Nézd meg! - kiáltott oda a kislány Conalinnak, aki engedelmeskedett. Már nem lehetett megállapítani, hogy a mozaik eredetileg mit ábrázolt, mivel számos színes kő összetört, amikor a mennyezet egy darabja leszakadt, a többit pedig a századok pora borította. Aprócska kék foltot és egy piros csíkot lehetett csak kivenni. Lehetett akár virág, vagy az égbolt egy szelete. - Nagyon szép - mondta a fiú a gyermeknek. - Mindet megtisztítom - közölte Sufia a legkisebbek magabiztosságával, és nekiállt dörgölni egy picike területet. - Hetekig is eltart majd - nézett körül a fiú az irdatlan templomban. - Hetekig - ismételte a kislány. - Akkor addig. - Még egy kicsit súrolta a köveket, majd hátradőlt. Megéheztem. Conalin felkapta, és puszit nyomott az arcára. - Akkor keressünk neked valami ennivalót! - A nyakába vette a gyermeket, és kisétált vele a napfényre. Pharis a lépcsőkön üldögélt. Tőle balra több szekér álldogált. A közelben főzőtüzek lobogtak, ők hárman pedig nekivágtak, hogy valami harapnivalót találjanak. A főzőtüzekhez érve az egyik vén katona rájuk kiáltott. A férfinak csúf sebhely éktelenkedett az arcán,
jobb szemét fekete szemkötő pótolta. Mellette óntányérok álltak egy kecskelábú asztalon. - Úgy néztek ki, mint akiknek valami melegre és zamatosra van szüksége - szólalt meg a férfi. Egy hatalmas fekete kondérhoz lépett, és sűrű ragut mert három mélytányérba, majd a kezükbe nyomta őket. Vegyetek kanalat, de a tányérokkal együtt hozzátok vissza őket, amikor végeztetek! Akkor kaptok még mézes süteményt is. Conalin köszönetet mondott az embernek. A leves sűrű volt és tápláló, bár a fiú ízlésének túl sós. De mivel farkaséhes volt, jó étvággyal falta be. A vén katona nem várta be, amíg visszaviszik az evőeszközöket, hanem ő jött oda, egy tányér mézes süteménnyel. Sufia kettőt markolt ki, majd Conalinra nézett, várva a ledorongolást. Amikor az csak nem akart megérkezni, örömmel falta be mindkettőt. - Miért jöttetek ide? - kérdezte Conalin a férfitől. - A Fehér Farkas hozott minket ide. - Ezt értem, de miért? - Nem mondta. Csak húsz aranyat ígért fejenként mindenkinek. Azt is mondta, lehet, hogy csatára is sor kerül. - Lesz is. - Remek! Nem jöttünk volna idáig a semmiért. - A férfi összeszedte a tányérokat és a kanalakat, majd elballagott. Kisvártatva katonák rendeződtek sorokba a főzőtüzek előtt, és hamarosan a környéket ellepte a tömeg. Úgy tűnt, mindenki teljesen nyugodt, és sok harcos szakított időt arra, hogy elbeszélgessen a gyerekekkel. Conalin összezavarodott. - Úgy tűnik, alig várják már, hogy harcolhassanak - mondta Pharisnak. - Nem értem. - Ez a munkájuk - felelte a lány. - Ők erre valók. Viszont vinnünk kellene ennivalót a királynénak is. - Vihetem én? - tudakolta Sufia. - Hát persze, hogy viheted, kicsim. - Nem fogom kilöttyinteni - fogadkozott a kislány. - Egyetlen cseppjét sem. Axiana a négy veteránt figyelte, akik a templom túlsó végében verték fel Banelion sátrát. Egyszerű bútordarabokat cipeltek be: összecsukható ágyat, több vászonhátú széket, és egy összehajtható asztalt. Majd felsöpörtek odabent, és egyszerű szőnyegeket terítettek le. Az emberek egyszer sem pillantottak felé. Mintha csak láthatatlan lett volna. Miközben dolgoztak, visszatértek a gyerekek. Sufia, a szőke csöppség hozott neki egy tál levest. Mosolyogva köszönte meg, és hátat fordított a katonáknak, miközben evett. Nem sokkal odébb Antikas Karios és Kebra üldögélt az alvó Nogusta mellett. A fekete ember sebei gyógyultak, de nem múló gyengesége aggodalomra adott okot. Axiana éppen végzett az evéssel, amikor a sudár, vékony és páncélt viselő Banelion lépett be a templomba, nyomában két katonával, akik egy faládát cipeltek. A Fehér Farkas odasétált a királynéhoz, és mélyen meghajolt. - Örülök, hogy épségben látom, fenség. A sátram a tiéd, és vettem a bátorságot, hogy hozzak neked néhány váltás ruhát. - Intett az embereinek, azok pedig a királyné előtti emelvényre helyezték a ládát, majd kinyitották Axiana elsőnek egy égkék szaténruhát pillantott meg. Nem értek a divathoz, fenség, de ezeket a ruhákat egy maraini nemeshölgytől kölcsönöztem. Marain kisváros, és nem volt nagy választék. - Kedves tőled, uram, és én köszönöm. Ulmenetha tűnt fel mellette, és átvette a királynétól az alvó kisdedét. Axiana megsimogatta a ruhát, mely csodásan puha volt. Amikor a kristálytiszta szaténhoz nyúlt, vette csak észre, milyen koszos a keze. Napok óta először érezte magát kényelmetlenül. - Ahol a sátrat felvertük, ott az előcsarnok - szólalt meg ismét Banelion. - Van ott egy forrás. Néhány emberem tüzet rakott és vizet melegített. Amikor készen állsz rá, te és a komornád felfrissíthetik magatokat, fenség. Egy kevés illatos olajat is hoztam magammal: azzal illatosíthatod a vizet. Mielőtt Axiana felelhetett volna, újabb katona érkezett, karjában egy hevenyészett bölcsővel, meg egy
apró, szőtt derékaljjal. A férfi letette a bölcsőt a királyné mellé, és beleillesztette a derékaljat. - A legjobb, amit ennyi idő alatt ki tudtam faragni - hajolt meg a hadfi. Ulmenetha beletette a bölcsőbe a gyermeket, aki anélkül, hogy felébredt volna, kényelmesen elhelyezkedett, és aludt tovább. Ettől a váratlan kedvességtől Axianának könnybe lábadt a szeme. Rámosolygott a katonára. - Ez nagyon kedves tőled. - A férfi elpirult, és hátrálva távozott. A Fehér Farkas a csecsemőre nézett, távolba révedő tekintettel. Majd kihúzta magát: - A láda alján van néhány csecsemőméretű ruha is. - Úgy tűnik, mindenre gondoltál - mondta Axiana. - Roppant hálás vagyok ezért, de mondd csak, miként lehet, hogy itt vagytok a szükség ezen óráján? Hiszen nagyon messze van ide a tenger. A hadvezér Ulmenethára pillantott. - Először Kalizkan bukkant fel álmomban, majd ez a hölgy keresett fel. Azt mondta, hogy veszélyben vagy, és a fiad élete is kockán forog. Arra kért, hogy hozzam az embereimet ebbe a városba. Szívesen tettem, amit tettem, és ha az emberileg lehetséges, eljuttatlak Drenanba. Axiana egy darabig némán ült, összeszedve gondolatait. Az elmúlt néhány napban olyan volt, akár nádszál a szélben, akinek nem volt más választása, mint meghajolni. Az, hogy királyné, a semminél is kevesebbet számított a vadonban, gyermekének pedig úgy adott életet, akár egy parasztasszony, a sárban térdepelve. De itt és most eljött a döntés pillanata. Vajon királyné volt még? Élni fog a fia, hogy betöltse végzetét? Belenézett a Fehér Farkas fakó szemébe, és látta benne az erőt, azt a vasakaratot, ami Skandának tucatnyi győzelmet hozott. - És ha nem akarok Drenanba menni? - kérdezte végül. - Drenan lenne a legbiztonságosabb. - Felesküdtél Skandára. Elfogadod a fiát jogos örököséül? - Elfogadom, hölgyem. - Akkor ismét megkérdezlek, mint a király anyja, hogy mi történik akkor, ha én nem óhajtok Drenanba menni? Axiana tudta, hogy nehéz helyzet elé állítja a férfit. Több mint valószínű, hogy a két nép között folytatódik a háború. Ha Axiana Ventriában marad, akkor a drenaiak szinte biztosan kikiáltják a függetlenségüket. Ha viszont Drenanba megy, akkor a ventriaiak találhatnak másik császárt. Ha ő és gyermeke Drenanba megy, azt a drenaiak törvényes okként tüntethetik fel Ventria újbóli lerohanására. A királyné rezzenéstelenül nézett bele abba az acélos szempárba. A hadvezér elmosolyodott. - Ha nem Drenanba mész, akkor elkísérlek bárhova, ahová csak utazni óhajtasz. Nem a túszom vagy, fenség, és nem is a foglyom. A szolgád vagyok, és megteszem, amit csak kérsz. Axiana felállt. - Gondolkodom azon, amit mondtál, generális. De előbb szeretnék megfürdeni és levetni az utazóöltözékem. - A férfi meghajolt, az egyik katona pedig előlépett, hogy a királynét és Ulmenethát elvezesse az előcsarnokba. A Fehér Farkas odasétált a földön fekvő Nogustához. Antikas Karios és Kebra felálltak. Banelion fagyos pillantást vetett a ventriaira, majd letérdelt a sebesült harcos mellé. A fekete ember kinyitotta a szemét, amikor Banelion megfogta a kezét. - Hát már mindig nekem kell megmentenem téged, fiú? - kérdezte vidáman a hadvezér. - Nagyon úgy tűnik. Jó, hogy látlak, generális. - A mosoly eltűnt. -Bölénynek nem sikerült. - Tudom. A papnő álmomban megmutatta, hogyan halt meg. Bátor volt, és nem is vártam tőle kevesebbet. Nyakas ember volt, és egyáltalán nem kedveltem, de volt szíve, amiért csodáltam. Nogusta ellazult, s lehunyta a szemét. - Még nincs vége, generális. Háromezer ventriai lovagol a démonlord vezetésével. Azt hiszik, hogy ő Malikada. - Bárcsak úgy volna! - jegyezte meg savanyúan Banelion.
- Szívesen átvágtam volna az áruló torkát. - Biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlóképpen érezne - szólt közbe Antikas Karios, de a Fehér Farkas még csak pillantásra sem méltatta. - Az ellenség létszáma nem zavar - mondta Nogustának. - Sokkal jobban izgat, hogy becsapják őket. Ulmenetha azt mondja, hogy ha a démonlord sikerrel jár, a vele levő katonákat Malikadához hasonlóan megszállják és elpusztítják. Éppen elég baj, hogy jó ügyért embereknek kell meghalniuk. Csakhogy azok a ventriaiak rossz ügyért fognak meghalni. - Szép tőled, hogy aggódsz értük - mondta Antikas, akinek szavaiból kiérződött a gúny. Banelion továbbra sem törődött vele. - Most pihenj! - mondta Nogustának. - Nyerd vissza az erőd! Megteszek mindent, amit a szükség megkövetel. - Majd felállt, és fakó tekintete elidőzött Antikason. - Láttalak, amint Dagorian mellett harcoltál a hídon. Szerettem a fiút, és szép volt tőled, hogy imádkoztál érte. Én nem vagyok vallásos, de szeretném azt hinni, hogy megjelent neki az a fény, és elvezette a palotádba. - Majd anélkül, hogy válaszra várt volna, elindult, menet közben magához intve katonáját. - Gyűlöl, mégis megdicsér - suttogta Antikas. - Tényleg különös ember. - Talán gyűlöl, talán nem - szólalt meg Kebra. - Az ember ritkán tudja, hogy mire gondol a Fehér Farkas. Ettől lesz a legjobb. Soha nem volt még hozzá fogható hadvezér. - Szerinted tényleg törődik azzal, hogy mi történik a ventriai katonákkal? - Ó, hogyne! Nem élvezi a vérontást. Nem őrültje a csatáknak. Antikas lenézett: Nogusta ismét elaludt. Letérdelt a fekete ember mellé, és alaposan szemügyre vette az arcát. Az izzadság vékony fátyolként fedte a bőrét, és borotvált fején hófehér sörték ütköztek ki. - Könnyű elfelejteni, milyen idős - sóhajtott fel Antikas. Felnézett, és rámosolygott Kebrára. - Láttam harcolni Cerezzel, és csodáltam az ügyességéért. Akkor azt hittem, olyan negyven körüljárhat. Ha tudtam volna, hogy ilyen öreg, térdet hajtottam volna előtte. Ismét a harcosra nézett, és látta, hogy a Nogusta mellén nyugvó talizmán izzani kezd: az aranykézben tartott ezüsthold piciny lámpásként világított. - Mit jelent ez? - kérdezte Antikas. - Közeleg a gonosz - mondta Kebra, és az óvó szarv jelét vetette magára. A Fehér Farkas kisétált a romvárosból, és még egyszer körülnézett a vidéken. Balról és jobbról dombok vonala húzódott, néhány fával és bokorral tarkítva, de a dombok között a terep lapos volt és sima. A ventriai sereg főleg lovasságból állt - a hadvezér elképzelte az összes lehetséges támadási irányt. Visszapillantott a romokra. Persze a ventriaiak megtehetik azt is, hogy nem hajlandóak itt heves csatába bonyolódni, inkább megkerülik a romokat, és minden irányból támadnak de ez valószínűtlennek tűnt. A lovasság a romvárosban nem tudna hatékonyan kibontakozni, és a széthúzott vékony arcvonal a drenai gyalogosok előnyére szolgálna. Nem, az ellenségnek a győzelemre a legjobb esélyt azt kínálta, ha közvetlen, frontális támadást indít, megpróbálja szétverni az arcvonalat és szétszórni a védelmet. Banelion magához intette tisztjeit, és parancsokat kezdett osztogatni. Azok közbeszólás nélkül hallgatták végig, majd visszatértek az embereikhez. A nap a nyugati hegycsúcsok felé bukott, és talán még egy óra volt hátra alkonyatig. Ulmenetha sétált oda az öregemberhez. - Hogy van Nogusta? - érdeklődött a férfi. - Azt hiszem kicsit jobban. - Remek. Éppen elég baj, hogy Dagoriannak meg kellett halnia. Nagyon szeretném, ha Nogusta életben maradna. - Komolyan gondoltad, amit a királynénak mondtál? - kérdezte a nő, és az őszinte kék szempár találkozott az acélos tekintettel. - Mindig komolyan gondolom, amit mondok. Szerintem nagyobb biztonságban lenne Drenanban, de
mivel őt szolgálom, nem az a dolgom, hogy vitatkozzak a kívánságaival. - De előre látod, hogy milyen gondok adódnak, ha úgy dönt, hogy Ventriában marad? - Természetesen. A drenai nemesek vagy új királyt választanak vagy kikiáltják újra a köztársaságot. Ami a ventriaiakat illeti... elfogadják Skanda örökösének trónigényét, ha azt nem támogatja egy sereg? Kétlem. - Körbeintett a vidéken. - De azután a hegyek még mindig itt lesznek, a folyók pedig a tengerbe futnak majd. A természetnek nem számít, hogy ki uralkodik vagy ki hal meg. Viszont ezek a gondok más napra tartoznak. - Való igaz - bólintott a nő. - Még meg sem köszöntem, hogy a segítségünkre siettél. A hálám nagyobb annál, mintsem szavakkal ki tudnám fejezni. - Nem kell megköszönnöd, hölgyem. Egész életemet a kötelességről és a felelősségről szóló gondolatok kötötték le. Már túl öreg vagyok ahhoz, hogy megváltozzam. - Viszont a vagyonod zömét felajánlottad a téged követőknek. Nem sokan tették volna ezt meg. - Szerintem meglepődnél, hogy mennyien megtették volna ugyanezt. Csak éppen divattá vált azt hinni, hogy minden tettnek a cinizmus az oka. Ez pedig abból fakad, hogy hisznek a politikusok hazugságainak. Sokat éltem, Ulmenetha, és sokat láttam. Rengeteg emberben él a vágy, hogy segítsen másokon. Talán ez tart össze mindnyájunkat. Dagorian és Bölény az életét adta, hogy megvédjék az anyát és gyermekét. Önként tették nem gondolva a nyereségre. - Ezt mondod, az embereid mégis azért követtek, mert aranyat ígértél nekik. Nem üt ez el a bölcselkedésedtől? - Egyáltalán nem. Aranyat ígértem nekik, mert a katonák megérdemlik a fizetséget. De ha egy garasom se' lett volna, és arra kérem őket, kövessenek, a zömük akkor is megtette volna. De most beszéljünk sürgetőbb kérdésekről! Láttam már a mágiádat, de a hatalmadat még nem ismerem. Miképpen tudsz segíteni nekünk ma éjjel? - Nem ölhetek - magyarázta a papnő. - A földmágia gyógyító természetű. Ha tüzet szívok ki a talajból, és azt a ventriaiak ellen használom, a hatalmam azonnal elenyészik - Nem arra gondoltam, hogy emberi ellenség ellen használd. - Nincs semmim, amivel ártani tudnék Anharatnak. Ő túl hatalmas ehhez. Banelion elhallgatott, és ismét a csatateret pásztázta. - Nem fér hozzá kétség, hogy vissza tudjuk verni a rohamaikat. A lándzsáinkon nyársalják majd fel magukat, amikor megpróbálnak áttörni. Nem járnak sikerrel, de szeretném elkerülni a szükségtelen áldozatokat. - Nem tudom, miként lehetne ezt elérni - vallotta be a nő. - Azt hiszem, én tudom. Azt viszont nem tudom, hogy hatalmadban áll-e megtenni. Nogusta nem sokkal alkonyat előtt ébredt. Szája kiszáradt, bal vállában fájdalom lüktetett. Összerándult, amikor felült. A templom belseje most félhomályba burkolózott, leszámítva a távolabbi falnál álló sátorban égő két lámpást. Nogusta talpra kászálódott, és egy pillanatra megszédült. Húsz lábbal arrébb Conalin ücsörgött egy törmelékhalmon, és vizet kortyolt agyagkupából. A fekete ember odakiáltott neki. Nogusta leült, amikor a fiú odasétált hozzá. - Azt akarom, hogy fogd Bölény kardját! - Miért? - Ha az ellenség áttör, akkor mi leszünk az utolsó védelmi vonal. Conalin a fekete harcosra nézett, és látta, hogy mennyire gyenge. - Hozok vizet! - szólt. A fiú kirohant az előcsarnokba, és hűs, tiszta vízzel teli kupával tért vissza. Nogusta hálásan kortyolt a folyadékból, majd Conalin kezébe nyomott tokostul egy rövidkardot. A fiú a derekára csatolta az övet, de az túl nagy volt neki. Nogusta tőrével új lyukat fürt rá, hogy az öv rövidebb legyen. Conalin becsattintotta a kapcsot.
- Húzd ki a pengét! - mondta a fekete ember. A fiú engedelmeskedett. - Nehezebb, mint amilyennek látszik - jegyezte meg. - Ne felejtsd el, hogy ez egy döfőpenge, nem pedig hentesbárd! Amikor az ellenség közel kerül hozzád, szúrj vele a szíve felé. Gyakorolj egy kicsit most! - Conalin tett néhány esetlen mozdulatot. -Kiváló! Idővel remek kardforgatót faragunk belőled, de az elöl levő lábad felőli oldalon döfj! Úgy a testsúlyod is hozzáadódik a mozdulathoz. Conalin elvigyorodott, és újra próbálkozott. Ezúttal gyors és sima volt a szúrás. A férfira nézett. - Izzik a talizmánod. - Tudom. Pharis és Sufia futott be a templom kapuján. - Itt vannak! Méghozzá sokan! - kiabálta az idősebb lány, majd rohantak is vissza. Conalin indult volna utánuk, de Nogusta rákiáltott. - Azt akarom, hogy velem maradj! - kérte szelíden. - Csak látni akartam őket. - Fontos, hogy maradj. - A fekete ember hátat fordított a fiúnak, és fellépdelt a nyolcszögű emelvényre, majd leült, hátát nekivetve az ott álló kőoltárnak. - Ez a világ egyik legrégibb épülete. A város zömét később emelték. Akárcsak az usai palotánál, erről is azt regélik, hogy egyetlen éjszaka alatt húzta fel egy óriás. Persze ezt nem hiszem el, de remek história, ha az ember az egészet hallja. - Vett egy nagy levegőt. Ez a seb eléggé zavar. - Miért nem akarod látni a csatát? - tudakolta Conalin, és ő is felsétált az emelvényre. - Antikas, Kebra és Ulmenetha már ott vannak. Mi miért ne mehetnénk? - Láttam már csatákat, Conalin. És reméltem, hogy soha többé nem kell látnom egyet sem. Kebra azt mondja, hogy szeretnél lovakkal dolgozni. Így van? - Igen, így. - Azt tervezem, hogy visszatérek Drenan északi hegyeibe, és megkeresem az apám nevelte ménes utódait. Aztán újjáépítem a házunkat, ami egy csodaszép helyen állt. A feleségem imádta, főleg tavasszal, amikor virágzottak a gyümölcsfák. - Meghalt? - Igen, meghalt. Az egész családom meghalt. Én vagyok a vérvonal utolsó sarja. - Látta, hogy a fiú alig várja már, hogy mehessen, így elhatározta, eltereli a figyelmét. - Szeretnél látni egy kis varázslatot? - Igen. Nogusta vigyázva levette a nyakából a talizmánját, és átbújtatta a fiú fején. Az amulett pontosan ráillett a nyakára. - Hol itt a varázslat? - kérdezte Conalin. A fekete ember meglepődött, de nem mutatta. Ekkor Pharis és a kislány érkezett, akik a fiút keresték. Nogusta odakiáltott nekik. - És most próbáld meg Sufia nyakába tenni - mondta a harcos a fiúnak, aki könnyedén levette a talizmánt, de amikor megpróbálta azt a csöppség nyakába akasztani, azt látta, hogy az aranylánc néhány hüvelykkel rövidebb a kelleténél. - Nem értem - motyogta Conalin. - Most tedd az én nyakamba! - szólt rá Nogusta. A fiú odalépett hozzá, és döbbenten konstatálta, hogy a lánc továbbra is túl kicsi maradt. - Most már a tiéd. Téged választott. - Halkan ejtette ki azokat a szavakat, melyeket apja használt. - Királyoknál is nagyobb ember viselte ezt az amulettet, és amíg hordod, ügyelj rá, hogy minden tetted nemes legyen. - De hogyan tegyem ezt? - Jó kérdés. Kövesd a szíved szavát! Hallgass arra, amit neked súg. Ne lopj vagy hazudj; ne szólj vagy cselekedj rosszindulatból vagy gyűlöletből! - Megpróbálom - fogadkozott a fiú.
- És sikerülni fog, mert te vagy a kiválasztott. Ez a talizmán nemzedékek óta van a tulajdonomban. Mindig ő választja meg a tulajdonosát. Egy napon, amikor a fiaid már majdnem felnőttek, te is eljátszod nekik ezt a varázsos dolgot, és meglátod, hogy a talizmán ismét választani fog. - Miért nem tartottad meg? - kérdezte Conalin. - Még elég fiatal vagy ahhoz, hogy fiaid lehessenek. Vehetnél magad mellé feleséget. - Ez már eldöntetett, és én örülök neki. Remek kölyök vagy: bátor és értelmes. Ha vissza akarsz jönni velem Drenanba, felépítjük együtt azt a házat. Azután pedig megkeressük a lovakat. - Kebra is jön? - Remélem, igen. Odakint felrivalltak a harci kürtök. Axiana lépett ki a sátorból, csillogó kék szaténruhájában. Sötét haja fel volt tűzve, és gyöngysort fontak bele. Pharis levegő után kapkodott, amikor meglátta. A királyné odasétált Nogustához, karjában pihent az alvó kisded. - Ha meghalok - szólalt meg Axiana -, úgy halok meg, mint aki legalább kinézetében királynő. Conalin érezte, hogy felforrósodik a melle. A talizmán most már ragyogó fénnyel izzott. Ekkor hirtelen látomás tört rá: egy fekete páncélt viselő ember haladt a romok között. - Mit láttál? - tudakolta Nogusta. - Az utolsó krayakin közeleg. - Hamarosan itt lesz. - Tudtad? - Ez volt az utolsó látomásom. Most már tiéd az adomány. Élj vele bölcsen! - Nem tudod legyőzni. Megsebesültél és gyenge vagy. - Hatalmas gonosz közeleg. Szükséged lesz minden bátorságodra. Soha ne csüggedj! Hallasz, fiú? Soha ne csüggedj! A ventriai lovasság két oldalról érkezett a dombokon: a fehér köpenyes és görbülő sisakú kopjások, a falándzsás és vesszőfonatos pajzsú könnyűlovasok, a rikító vörös inget viselő lovas íjászok és a fekete köpenyes, csiszolt bronz mellvértes nehézpáncélos katonák. A drenaiak vártak. Senki sem moccant. Némán álltak, lándzsáik az ég felé mutattak, hosszúkás, négyszögletes pajzsukat letámasztva az oldaluk mellé. A Fehér Farkas jobbra, majd balra pillantott, és elöntötte a büszkeség az ugrásra kész harcosok láttán. A nap már majdnem lement, az ég aranyszínben játszott, tűzzel koronázva a hegyeket. A ventriai centrum közepén fehér csődörön lovagolt Anharat-Malikada. Most felemelte a kezét, hogy kiadja a parancsot a támadásra. - Készüljetek! - bömbölte a Fehér Farkas. Ezer pajzs emelkedett fel, és ezer lándzsa szegeződött az ellenfél irányába. Tökéletesen egyszerre mozdultak. A ventriaiak lassan lelovagoltak a dombokról, és harci ékbe tömörültek. Anharat a vonal elé vágtatott, majd megrántotta lova kantárát. A romos fal legmagasabb pontjáról Ulmenetha őt nézte. Összpontosítása erősödött, ahogy megidézte a föld hatalmát, és érezte, ahogy az felduzzad benne. Teste remegni kezdett, szíve egyre gyorsabban és gyorsabban vert, de a hatalom még egyre ömlött belé. Kín, rettentő kín hasított a fejébe, mire felkiáltott. De még fájdalma dacára is folytatta a föld hatalmának megcsapolását. Ömleni kezdtek a könnyei, a látása elhomályosult. Felemelte mindkét karját, és útjára engedte a halignat tüzét. Hatalmas fehér golyó röppent ki a kezéből, átsüvített a drenai védők felett, és átszáguldott a ventriai lovasokon. Egyiküknek sem lett semmi baja, bár a lovaik riadtan ágaskodtak fel. A lángoló halignat száguldott tovább, elborította Anharatot, majd irdatlan fehér gömbbé terebélyesedett, amely elrejtette őt serege elől. Aztán a halignat lassan szétfoszlott. Anharat lova sértetlen volt, mire a démonlord hangosan felnevetett. - Épségben vagyok - szólt oda körülötte levő tisztjeinek. - Most pedig támadjatok és öljétek meg mind!
Senki sem mozdult. Anharat rámeredt a legközelebbi emberre. Annak szeme kerekre tágult, és elszörnyedve bámulta őt. - Mi az, ember? - kérdezte, majd a többiekre nézett. Mindannyian őt bámulták. Többen az óvó szarv jelét vetették magukra. Ekkor Anharat látta, hogy a Fehér Farkas elindul felé, Antikas Kariosszal és az ezüsthajú íjásszal, Kebrával az oldalán. - Ott az ellenség! - ordította a démonlord, és rámutatott a három harcosra. Csak ekkor vette észre, hogy mi rémisztette meg az embereit. Kezén a hús szürke volt és rothadt. A halignat leégette róla a varázslatot, Malikada teste pedig gyorsan oszlásnak indult. - Ő nem Malikada! - hallotta meg Antikas kiáltását. - Ő egy démon. Nézzetek rá! Mindenki elhúzódott Anharat közeléből. A nap lebukott a hegyek mögé, és a hold felragyogott a sötétedő égen. Ekkor Anharat hirtelen felnevetett, és szélesre tárta holt karját. Malikada teste felhasadt, ruhái szétszakadtak, és lehulltak róla. Feje hátranyaklott, majd állátói a homlokáig felrepedt, az éjszakai égre pedig fekete füst gomolygott. Ott lassan megszilárdult, és két széles szárnnyá állt össze egy hatalmas testen. A szárnyak verdesni kezdtek, a groteszk bestia pedig a várakozó seregek fölé röppent. Kebra cselekedett elsőként: felajzotta íját, és vesszőt küldött az ég felé. A nyíl belefúródott Anharat oldalába, de nem állította meg. Átrepült a romos falak felett, és a templomba tartott. Antikas Karios a legközelebbi lovashoz rohant, és lerántotta a földre. Majd nyeregbe szökkent, s vágtába ugratta az állatot. Átdübörgött a drenaiak során, és beszáguldott a kísértetvárosba. A szárnyas fenevad már a templom felett keringett. Karmos mancsával most a földre mutatott. Vörös tűz szökött a magasba, és húsz láb magas lángok ölelték körül az épületet. Karios megpróbált átlovagolni rajtuk, de lova felágaskodott, és elhátrált. Antikas leugrott a nyeregből, megkísérelt átrohanni a lángokon. Az inge meggyulladt, ő pedig hátratántorodott, majd a földre vetette magát, és hemperegni kezdett. Két katona rohant oda hozzá, rádobták a köpenyüket, azzal csapkodva a lángokat. Antikas felpillantott, és még látta, hogy a szárnyas démon leszáll az egyik magasan vágott ablakba, majd eltűnik az épületben. Nogusta felállt az emelvényen, és körülnézett a templomban. Vagy harminc lábra bal kéz felé volt a királyné sátra, azon túl pedig az előcsarnokba vezető bejárat. Vele szemben kétszáz lábbal odébb nyílt a főkapu. Felpillantott a kapu fölött a magasba vágott ablakokra. Onnan jön majd a szárnyas rémség. A királyné ismét előbújt a sátorból, Nogusta pedig rámosolygott. Axiana, kezében a gyermekkel, az emelvényhez sétált. Újfent büszkén és határozottan mozgott, és tartása visszanyerte királyi mivoltát. Nogusta meghajolt. - Köszönöm az értem tett szolgálataidat - mondta a nő. - És bocsánatod kérem, amiért az út során elmulasztottam kimutatni hálám. - Maradj az emelvénynél, fenség! - felelte a férfi. - Mert eljött az utolsó óra. - Pharis és Sufia a közelben ücsörögtek, mígnem Nogusta a távolabbi falhoz nem parancsolta őket. - Mit akarsz, én hol legyek? - tudakolta Conalin. - Állj a királyné elé! A fenevad a magasból, abból az ablakból jön. Conalinon látszott, hogy fél, de aztán az emelvényhez sétált, és elfoglalta a helyét. A fekete ember kivonta a viharkardot, és lebaktatott a pulpitusról. Ebben a pillanatban egy fekete páncélos alak bukkant ki a királyné sátrának árnyékából. Ő is kardot fogott. - Végre találkoztunk - szólalt meg Bakilas, és levette a sisakját. - A bátorságod elismerést érdemel. Nogusta megingott, meg kellett támaszkodnia, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Vett egy nagy levegőt, de látása így is homályos maradt
- Beteg vagy, ember. Állj félre! Nem akarlak megölni. Nogusta látása ekkor kitisztult. Kitörölte szeméből az izzadságot. - Akkor menj el! - Ezt nem tehetem. Az uramnak Anharatnak szüksége van egy áldozatra. - Én pedig azért vagyok itt, hogy meggátoljam ebben. Úgyhogy jöjj és halj meg! Az épületet körülölelő lángnyelvek elől meghátráló Antikas Karios a Fehér Farkas és emberei mellett állt. Ulmenetha szaladt oda hozzájuk. - Nincs semmi, amit a mágiáddal tenni tudnál? - szisszentette a ventriai. - Semmi - felelte a papnő, és hangjából kicsengett kétségbeesése. Antikas elkáromkodta magát, majd a lovakhoz rohant. Csillagtűz még felnyergelve állt: a harcos megsarkantyúzta az állatot, és a templom felé ügetett vele. A Fehér Farkas eléugrott, és megragadta a jószág zabláját. - Egyetlen ló sem merészkedik be a lángok közé, de ha mégis, mind a ló, mind a lovasa hamuvá ég. - Tűnj az utamból! - Várj! - kiáltott rá Ulmenetha. - Hozzatok vizet! Talán mégis van valami, amit tehetünk. A katonák közül többen elrohantak, és összeszedték a vizesvödröket, majd Ulmenetha irányításával leöntötték a paripát. Antikas levetette köpenyét, és azt is meglocsolták. A papnő megragadta Antikas kezét. - Hallgass ide! Körülötted lecsökkentem a hőmérsékletet, de a varázslatot nem tudom sokáig fenntartani. Teljes sebességgel kell vágtatnod, és még úgy is... - Itt elhalt a hangja. - Tedd meg, amit tudsz! - rántott kardot a férfi. - A ló elkanyarodik majd, és beledob a lángokba! - mondta Banelion. Antikas elvigyorodott. - Nogusta azt mondta, hogy ez az állat még a pokol tüzén is átvágtatna. Most majd meglátjuk. Megrántotta a kantárt, az óriás paripával visszalovagolt vagy ötven yardot, majd ismét a lángok felé kanyarodott vele. Víztől csöpögő köpenyét a vállára kanyarította, és várta, hogy Ulmenetha jelt adjon. A papnő intett neki, ő pedig érezte, ahogy rettenetes hideg söpör végig rajta. Hangos csatakiáltással vágtába ugratta Csillagtüzet. A herélt dübörögve lódult meg, acélpatkói szikrákat csiholtak a kövön. A katonák szétfutottak előle, Antikas pedig egyfolytában csatakiáltásokat harsogott, miközben Csillagtűz a legnagyobb sebességével száguldott. Amikor megközelítették a lángfalat, a ventriai érezte, hogy a ló lassítani kezd. - Tovább, bátor szív! - kiáltotta. - Tovább! A herélt engedelmeskedett. És a lángok elnyelték mindkettejüket. Bakilas már majdnem támadott, amikor hirtelen lángok lobbantak fel a templom körül és ragyogó izzás tört be az ablakokon át, vérvörös fényben fürösztve a templomot. Majd óriási szárnyak verdesése hallatszott, és Nogusta látta, amint Anharat rémséges alakja bevitorlázik az egyik felső ablakon. A szárnyak vadul csapkodtak, ahogy az irdatlan test lejjebb ereszkedett, hatalmas szelet kavarva az épületben, amitől porvihar támadt, és ettől láthatóvá vált a terem közepén elterülő mozaik. A látvány szürreális volt, mivel a szemük elé táruló mozaik egy hosszú karmú, vérvörös szemű szárnyas teremtményt ábrázolt - a tükörképét az immár felette lebegő lénynek Conalin az emelvényen állt, mögötte a királyné a kisdeddel. A fiú legszívesebben elfutott volna, de ekkor eszébe jutott Dagorian bátorsága, és Bölény hősiessége. Kirántotta kardját, és nem hátrált: parány volt az előtte magasodó szörnyeteggel szemben. A fenevad karmai felkarcolták a mozaikpadlót, a lény pedig mindkét irányba kitárta húszlábnyi szárnyait. Vérvörös szemével a fiúra nézett. - Úgy illik, hogy mindannyiótokat a saját templomomban találjalak. - A fiú mögé pillantott, és tekintete
rátapadt Axianára. - Munkád bevégeztetett, királyné. Te hoztad el népemnek az üdvözülést. Nogusta éppen rá akarta vetni magát a fenevadra, de ekkor egy fagyos penge ért torkához. Bakilas szólalt meg: - Megtettél mindent, amit tehettél, ember. És én tisztellek ezért. Tedd le a kardod! Nogusta pengéje megvillant, és félreütötte a krayakin fegyverét. A fekete vértes harcos felé döfött, de Bakilas kilépett oldalra, hárította a viharkard csapását, és riposztja Nogusta bordáit érte. Ahogy a penge a testébe futott, és rettentő kín hasított belé, a fekete harcos megragadta Bakilas kardforgató karját, s utolsó erejével saját pengéjét a démon gyomrába döfte. A krayakin felkiáltott, majd hátratántorodott, magával rántva Nogustát is. Mindketten a padlóra zuhantak. A fekete ember megpróbált feltápászkodni, de lábai cserbenhagyták, és ismét összerogyott. Bakilas feltérdelt, és kirántotta kardját ellenfele testéből. Majd támolyogva felállt, és megindult az emelvény felé. Anharat a még mindig az emelvényen álló Conalin felé lépett, aki maga elé tartotta Bölény kardját. - Már csak pillanatok vannak hátra az életedből, gyermek - szólt Anharat. - Kitépem a szíved. Lépett volna még egyet előre, de hirtelen a messzeségből ismét csengettyűszó hallatszott. A porszemcsék függve maradtak a levegőben, a fiú pedig rezzenetlenül állt előtte. Az idő folyása megtorpant, és Emsharas csillogó alakja tűnt fel a szobormerev királyné és a megdermedt, páncélos Bakilas mellett. - Időben érkeztél, hogy lásd a győzelmemet, fivérem - zúgta Anharat. - Való igaz, fivérem. És mondd el, mit nyersz ezáltal! - Semmissé teszem a varázslatod, és az illohirok ismét ezen a földön járnak majd. - És aztán az illohirok egymás után ismét az ürességbe távoznak. Lehet, hogy évszázadokig tart majd, de végül mindnyájan visszatérnek majd a semmibe. - És hol leszel te? - dörögte Anharat. - Miféle édenkertre leltél, amit nem osztottál meg a népeddel? - Még mindig nem érted, Anharat - felelte Emsharas szomorúan. -Hát tényleg nem tudod, hogy mivé lettem? Gondolkodj, fivérem! Mi gátolt meg abban, hogy megtalálj? A lelkünk iker. Az idők hajnala óta együtt voltunk. Hová mehettem, ahol te nem érzékelhetted a lelkem? - Nincs időm talányokra! Mondd el, aztán takarodj innen! - A halálba. Amikor elmondom a nagy varázslatot holnap, ami már négyezer évvel ezelőtt megtörtént, az életerőmmel táplálom azt. Meg fogok halni. Így aztán ebben az időben én már halott vagyok. Ezért nem fogsz megtalálni soha. Mert holnaptól fogva nem létezem többé! - Halott? - ismételte Anharat. - Ez lehetetlen. Mi nem halhatunk meg! - De igen. Átadhatjuk lelkünket az univerzumnak. És amikor megtesszük, akkor gigászi erő szabadul fel. Ez az erő tépte ki az illohirokat ennek a planétának a felszínéről, és tartotta őket a semmi poklában. De ez csak az első lépés volt, Anharat. Még az én halálom sem taszíthatta át népünket abba a világba, melyet találtam, abba a világba, ahol alakot ölthetünk ehetünk-ihatunk ahol megismerhetjük az igazi élet örömeit. - Nem, te nem lehetsz halott! Nem jársz túl az eszemen! Nem... ezt nem hiszem el! - Nem hazudok, fivérem. És ezt te is tudod. De ez volt az egyetlen mód, amit ki tudtam találni, hogy megmentsem népünket, és esélyt adjak nekik arra az életre, ahol élvezhetik a hús örömeit. Nem akartalak elhagyni, Anharat. Te és én egymás részei vagyunk. Együtt voltunk egyek. - Igen, azok voltunk! - üvöltötte Anharat. - De most már nincs rád szükségem! Menj hát, és halj meg! És hagyj magamra a győzelmemmel! Gyűlöllek, fivérem, jobban, mint bármi mást a csillagok alatt. Úgy tűnt, hogy Emsharas csillámló alakja fakulni kezd Anharat dühének erejétől, és amikor ismét felcsendült a hangja, az már a távolból szólt. - Sajnálom, hogy gyűlölsz, mert én mindig szerettelek. És tudom, hogy mennyire szeretnél ártani nekem, de gondolj csak bele! Az összes hatalmaddal, amit összegyűjtöttél, mit értél el? A krayakinok visszatértek
az ürességbe, a gogarin halott, és a templomon kívül egy sereg vár rád. Amint megölted a gyermeket, szükséged lesz minden hatalmadra, hogy visszahozd az illohirokat. Azután már csak egy varázsló leszel. A sereg megöl téged, és szerte a világon az emberfaj egyesül népünk ellen. Viszont ártani fogsz nekem, mert ezáltal a halálom feleslegessé és szükségtelenné válik. Ez lesz a végső diadalod. - Akkor beérem ennyivel! - ordította Anharat. - Beéred? Népünkre két sors vár, és mindkettő a te kezedben van, testvér. Átléphetnek a fény világába, vagy visszatérhetnek az ürességbe. A választás a tiéd. Az én halálom önmagában nem fejezi be a varázslatot. De a tiéd igen. Ha úgy döntesz, hogy te leszel a harmadik király, aki meghal, akkor népünk megismeri az örömet. De bárhogy dönts is, én nem maradok, hogy végignézzem. Soha többé nem váltunk már szót. Ég veled, ikertestvérem! Emsharas lépett egyet hátra, és eltűnt. Anharat moccanatlanul állt, iszonytató üresség töltötte el. Ebben a pillanatban ráébredt arra, amire Bakilas érzett rá egy nappal korábban. Emsharas iránti gyűlölete majdnem azonos volt a szeretettel. Emsharas nélkül semmi volt. Sosem volt más. Az elmúlt négyezer évben minden gondolatát a fivére és az elkövetkező bosszú töltötte ki. De soha nem kívánta testvére halálát. Nem akarta minden időkre elveszíteni. - Én is szeretlek fivérem - mondta. Körülnézett a templomban, és látta, hogy az emberek még mindig dermedten állnak. A falnál a lány fonta karját a gyermek köré, az emelvényen pedig a suhanc állt kezében karddal. Mögötte a királyné hátat fordított neki, testével védelmezve fiát. Bakilas a közelében tornyosult, felemelt karddal a kézben. A fekete harcos az emelvény mellett hevert, vére tócsába gyűlt a mozaikpadlón. Anharat pislogott, és eszébe jutottak a kozmikus szelek szárnyán tett utazások, amikor ő és Emsharas egyek voltak: elválaszthatatlan ikerlelkek. Meghalni? A gondolat is rettegéssel töltötte el. Elveszíteni az örökkévalóságot? De milyen öröm várna rá mostantól a halhatatlanságban? Ekkor a csengők muzsikája halkulni kezdett, és az emberek megmozdultak. Conalin a mozaikpadlón landoló bestiát figyelte. - Már csak pillanatok vannak hátra az életedből, gyermek - szólt Anharat. - Kitépem a szíved. - Úgy tűnt, hogy a fenevad meginog egy pillanatra, de aztán lassan előrelépett, és a fiú fölé tornyosult. Aztán hirtelen előredőlt, kinyújtotta mindkét karját, és irdatlan, sötét fejét előrelökte. Conalin előreugrott, és kardját mélyen a vaskos, fekete nyakba döfte. A lény karmai lefelé suhantak, és megállapodtak Conalin vállán. De nem döfték át a bőrét. A szörnyeteg gyengéden félretaszította a legényt. Krémszínű istenvér ömlött a sebből, ahogy a kard kifordult belőle. Anharat felvonszolta magát az emelvényre. Conalin a hátát kaszabolta, pengéje felhasította a bőrt. A démon elvánszorgott a királyné mellett, és felkapaszkodott az oltárra. Ott megfordult, szétnyitotta szárnyait és a hátára hanyatlott. Conalin odaugrott hozzá, és mindkét kezével megragadva a kardot, beledöfte Anharat mellébe. A fiú belenézett a démon szemébe, és csak ekkor döbbent rá, hogy a teremtmény semmiféle mozdulatot nem tett, hogy rátámadjon. Az összezavarodott fiú elengedte a kardot. Anharat ujjai ráfonódtak a markolatra, de meg sem próbálta kihúzni a fegyvert. - Emsharas! - suttogta a démon. Conalin mellett egy fekete árnyék moccant. Amikor megpördült, látta, hogy a páncélos lovag tart a királyné felé. - Ne! - kiáltotta. Fegyvertelenül vetette rá magát a lovagra, de annak páncélos ökle visszakézből sújtott le rá, és az ütés erejétől a földre hanyatlott. Bakilas továbbvánszorgott, gyomrából kiállt a mélyen beledöfött viharkard. Az életbe kapaszkodva, a magasba emelte pengéjét. Axiana hátrálni kezdett. - Ne bántsd a fiam! - könyörgött. Húsz lábbal arrébb Nogusta térdre küzdötte magát, és előhúzta egyik kését. Meglendült a karja. A penge átszelte a távolságot, és mélyen belefúródott Bakilas bal szemébe. A krayakin hátratántorodott, majd kirántotta a pengét, és a padlóra dobta. A fekete ember megpróbált
előrántani egy újabb kést, de ekkor elájult. Vágtató ló patadobogása zengte be a termet. Bakilas megfordult, s látta, hogy egy tűzköpenyes lovas ront rá. Kétségbeesetten pördült vissza a királyné felé, és még egyszer felé nyúlt. Antikas Karios a magasba emelte a viharkardot, és teljes erőből elhajította. A penge átsüvített a levegőn, és beleállt Bakilas nyakába. A krayakin összerogyott, és rázuhant Anharat testére. Antikas ledobta magáról a lángoló köpenyt. A ló sörénye is égett, a harcos pedig a kezével oltotta el a lángokat. A herélt alsóteste is megégett, lábán a bőr pedig felhólyagzott és vérzett. Antikas maga is megperzselődött kezén-lábán, és járomcsontja felett a bőr élénkvörösen lüktetett. Az emelvényen heverő Anharat teteme lassan izzani kezdett, ragyogó, vakító fénnyel, ami betöltötte az egész templomot. Az átmenetileg megvakult Antikas térdre rogyott, tenyerét a szemére szorította. Maga mögül lábdobogást hallott, és gyanította, hogy a tűzfal elenyészett. Kezek ragadták meg, és rángatták talpra. Kinyitotta a szemét. Először csak homályos alakokat látott, de aztán a Fehér Farkas arca úszott a látóterébe. - Szép lovaglás volt! - mondta Banelion. Antikas az oltárra nézett. Nyoma sem volt már sem a démonlordnak, sem a halott krayakinnak. Mindketten eltűntek. Conalin a földön fekvő Nogustához fűtott, és letérdelt mellé. - Megöltem - mondta. - Megöltem a fenevadat! A fekete ember halványan elmosolyodott. - Remek munkát végeztél, barátom. Én... büszke vagyok rád. -Megfogta a fiú kezét, és a talizmánra tette. - Mit... látsz? - kérdezte elhaló és erőtlen hangon. Conalin lehunyta a szemét. - Egy különös vidéket látok, bíborszínű hegyekkel. Ott vannak a krayakinok, és össze vannak zavarodva. - És még... mit? - Látok egy nőt. Fekete, sudár és gyönyörű. - Nogusta nekidőlt a fiúnak. - Én is... látom őt. Kebra rohant oda hozzájuk, és a földre vetette magát Nogusta mellett. - Ne merj nekem meghalni! - kiáltotta. A fekete ember elengedte a fiú kezét, és megragadta az íjász karját. - Nincs... választásom - suttogta. - Vidd vissza... Csillagtüzet a hegyekbe! - Ulmenetha! - ordította Kebra. - Itt vagyok - szólalt meg a papnő. Conalin hátrébb húzódott, hogy az asszony letérdelhessen a haldokló mellé. - Meg tudod gyógyítani - mondta Kebra. - Tedd rá kezed! - Nem tudom meggyógyítani - jött a felelet. - Már nem. Az íjász belenézett Nogusta holt szemébe. - Ó, nem! Nem hagyhatsz itt így! - Könnyek csorogtak végig az arcán. - Nogusta! Ulmenetha a fekete ember fölé hajolt, és lezárta a ragyogó kék szempárt. Kebra magához ölelte a testet. Ulmenetha elhátrált, és amikor Conalin az íjász felé nyúlt, megragadta a karját, és odébb húzta. - Hagyd őket magukra egy időre! - Csak azt akartam elmondani neki, amit láttam. Meglelte a feleségét. A világon, ahol két hold van. - Tudom. - A papnő odasétált Csillagtűzhöz. A ló remegett, és nagy fájdalmai voltak. Az asszony megsimogatta a nyakát, majd munkához látott, hogy ellássa a sebeit, begyógyítsa a hólyagokat és az égéseket. A legrosszabb állapotban a jobb szeme volt, amire kis híján megvakult. De Ulmenetha ezt is meggyógyította. Antikas lépett oda hozzá. - Remek ló, és Nogustának igaza volt. - Hadd lássam el az égéseidet! - nyújtotta ki kezét a férfi megpörkölődött arca felé, ő azonban megrázta
a fejét. - Elviselem a kínt. Emlékeztet majd arra, hogy mit vesztettünk el itt ma. A papnő rámosolygott. - Amit mondtál, az veszélyesen közel van az alázatossághoz, Antikas Karios. A ventriai bólintott. - Igen, valóban. És ez milyen lesújtó! Szerinted elmúlik majd? - Remélem, nem. - Gondoskodom róla, hogy ne múljon el. - Ezzel meghajolt, és a királynéhoz sétált. A Fehér Farkas némán állt, és Kebrát meg Nogustát nézte kifürkészhetetlen arccal. Azután odalépett a királynéhoz. - Hová szeretnél menni, fenség? - kérdezte elgyötört hangon. - Vissza Usa városába. Szeretném, ha te és az embereid segítenének helyreállítani ott a rendet, és békét teremtenének az országban. Megteszed ezt értem, Banelion? - Megteszem, fenség. A nő előrelépett, és magához intette Antikas Kariost, aki mélyen meghajolt. - Hűséget esküdsz nekem, és megígéred, hogy megvéded fiam jogait? - Az életem árán is. - Akkor vedd át a ventriai sereg parancsnokságát! - Axiana végül magához hívta Conalint. - Mit tehetek érted? Nevezd meg, és a tiéd. - Kebra és én Drenanba megyünk. Megtaláljuk Nogusta lovait, és újjáépítjük a házát. - Gondoskodom az utazáshoz szükséges aranyról. A fiú meghajolt, majd odasietett, ahol Pharis és Sufia ültek. - Velem jöttök Drenanba? - kérdezte tőlük. Pharis megfogta a kezét. - Ahova te mész, én is ott leszek. Mindig. - Én is! Én is! - kiáltotta Sufia. Kebra kisétált az éjszakába: a bánat maga alá gyűrte. Egyszer csak Ulmenetha lépett ki az árnyékok közül, és karon fogta. - Tudta, hogy meg fog halni. Látta. De látott valami mást is, valami hihetetlent. Azt akarta, mondjam el neked. Ő Emsharas leszármazottja volt, ami azt jelentette, hogy részben illohir is. Akárcsak Ushuru, lévén unokatestvérek. Látta magát, amint a feleségével sétálnak egy furcsa vidéken a violaszín ég alatt. A krayakinok is ott voltak, a driádok, a faunok és még sok más illohir is. Azt hiszem, amit látott, az egyfajta édenkert volt. Kebra hallgatott, és felnézett a fénylő csillagokra. - Ismerem a fájdalmat, amit érzel - folytatta Ulmenetha. - Én is elvesztettem azt, akit szerettem. De ti hárman mindnyájunkat megmentettetek. Egyikőtökről sem feledkeznek el soha. Az íjász odafordult hozzá. - Szerinted törődöm én a hírnévvel? Ők voltak a családom, és én szerettem őket. Elvesztésük olyan nekem, mintha kivágtak volna belőlem egy darabot. Bárcsak velük haltam volna! A papnő hallgatott egy darabig. Conalin sétált ki a templomból, kézen fogva Pharist, és a kis Sufiát. A gyermek hirtelen elengedte a kezét, és odarohant Kebrához, aki ismét sírni kezdett. A kislány megfogta a férfi kezét. - Ne legyél szomorú! Kérlek, ne legyél szomorú! - Aztán ő is sírva fakadt. Az íjász leguggolt hozzá. - Néha jó dolog szomorúnak lenni. - Kisöpörte az apróság szöszke haját a szeméből. Ekkor Conalin lépett mellé, és a vállára tette a kezét. - Nem vagy egyedül, Kebra - mondta most Ulmenetha.
- Van családod, akit felnevelhetsz: Conalin, Pharis és Sufia. És egy darabig én is veletek tartok, mert hajt a vágy, hogy ismét a hegyi ösvényeken nyargaljak, és lássam, amint a vadvirágok kihajtanak. - Megtaláljuk Nogusta lovait - fogadkozott Conalin. - És újra felépítjük a házát. Kebra elmosolyodott. - Az tetszene neki. VÉGE
Tartalom Köszönetnyilvánítás. 1 1. Fejezet. 3 2. Fejezet. 17 3. Fejezet. 30 4. Fejezet. 41 5. Fejezet. 53 6. Fejezet. 66 7. Fejezet. 84 8. Fejezet. 105 9. Fejezet. 123 10. Fejezet. 150 11. Fejezet. 169 Tartalom.. 191
